SIDNEY SHELDON ANGYALOK DÜHE

SIDNEY SHELDON

ANGYALOK DÜHE MÁSODIK KIADÁS

A mű eredeti címe: Rage of Angels Copyright © 1985 by Sheldon Sidney Minden jog fenntartva! Fordította: Fazekas István Címlapot tervezte: Sípos Levente Hungarian translation © Fazekas István, 1989

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet Marynek, a világ Nyolcadik Csodájának!

1. New York, 1969. szeptember 4 A vadászok a végső leszámolásra készülődtek. Kétezer évvel ezelőtt Rómában az összecsapás helyszínéül minden bizonnyal a Circus Neronis vagy pedig a Colosseum szolgált volna, ahol a vérszomjas oroszlánok egyre szorosabban fogták volna körül az aréna vérrel áztatott homokján az áldozatot, hogy aztán menthetetlenül ízekre tépjék. Ez a mostani történet viszont a civilizált huszadik században játszódott, a helyszín pedig a manhattani belváros törvényszéki épületének 16. számú tárgyalóterme volt. Suetonius helyét ezúttal a bírósági gyorsíró foglalta el, hogy az utókor számára megörökítse az eseményeket. A nézőközönséget a sajtó képviselői és a kíváncsiskodók alkották, akik már reggel hétkor sorban álltak a tárgyalóterem előtt, nehogy lemaradjanak a látványosságról. Az űzött vad, Michael Moretti, a harmincas éveinek elején járó, jóképű, csendes fiatalember, ott ült a vádlottak padján. A magas, szikár férfi arcvonásait mintha összefutó háromszögek alkották volna, s ez némi durvaságot és vadságot kölcsönzött neki. Fekete haját divatosra vágatta, kiugró állába egyáltalán nem illett a gödröcske, olajosfekete szeme pedig mélyen ült az arcában. Méretre szabott szürke öltönyt, világoskék inget, egy árnyalattal sötétebb kék nyakkendőt, csillogó, szintén mérték után készült fekete cipőt viselt. Tekintetével állandóan a tárgyalótermet pásztázta; ettől eltekintve Michael Moretti szoborszerű mozdulatlansággal ült a helyén. A támadó oroszlán: Robert Di Silva, New York véresszájú főügyésze, a Nép felkent képviselője. Ha Michael Moretti a nyugalmat és a mozdulatlanságot, úgy Robert Di Silva az örökös mozgást testesítette meg. Úgy élte az életét, mintha mindig ötperces késésben lenne. Állandóan mozgásban volt, szinte árnyékbokszolást folytatott valamilyen láthatatlan ellenféllel. Az alacsony, erős felépítésű, divatjamúlt módon rövidre vágott, őszülő hajú Di Silva fiatalabb korában bokszoló volt, orra és arca ma is viselte ennek a nyomait. A ringben egyszer halálos ütést mért egyik ellenfelére, ám ezért soha életében nem volt lelkiismeretfurdalása. Az azóta eltelt évek során sem volt képes megismerni a szánalmat. Robert Di Silva makacs következetességgel, pénz és kapcsolatok nélkül küzdötte fel magát jelenlegi pozíciójába. Emelkedése során egyre nagyobb sikerrel tetszelgett a nép alázatos szolgájának szerepében, de valójában megmaradt kegyetlen mészárosnak, olyannak, aki nem ismeri a megbocsátást, és nem felejt. Rendes körülmények között a főügyésznek nem kellett volna ezen a napon a tárgyalóteremben lennie. Jókora stábjának bármely vezető tagja alkalmas lett volna a vád képviseletére. Di Silva viszont kezdettől fogva nem engedte ki a Moretti-ügyet a kezéből. Michael Moretti ügye régóta a lapok címoldalán szerepelt, hiszen ő volt Antonio Granellinek, az öt legnagyobb keleti parti maffiózócsalád fejének a veje. Antonio Granelli már nem volt fiatal ember, s kezdték széltében-hosszában azt suttogni, hogy Michael Moretti lép majd az örökébe. Moretti a súlyos testi sértéstől kezdve egészen a gyilkosságig benne volt tucatnyi bűncselekményben, de eddig még egyetlen ügyésznek sem sikerült semmit sem rábizonyítania. Mindig egy óvatosan beiktatott láncszem választotta el azoktól, akik a parancsokat végrehajtották. Di Silva maga is három, kudarccal teli évet töltött azzal, hogy bizonyítékokat gyűjtsön ellene. Aztán egyszer csak a főügyészre mosolygott a szerencse. Camillo Stelát, Moretti egyik testőrét rablógyilkosságért őrizetbe vették. Hogy bőrét mentse, Stela hajlandó volt "énekelni". Mennyei muzsika volt ez Di Silva számára, olyan nóta, amellyel térdre kényszeríti a keleti partvidék leghatalmasabb maffiacsaládját, Michael Morettit villamosszékbe juttatja, őt magát pedig felröpíti egészen Albany kormányzójának hivatalába. Jó néhány New York-i kormányzó jutott már el hasonló módon a Fehér Házig: Martin Van Buren, Grover Cleveland, Theodore és Franklin Roosevelt, s még lehetne folytatni a sort. A következő mindenképpen Di Silva szeretett volna lenni. Az időzítés tökéletesnek bizonyult. A kormányzói választásokra a következő évben került sor. Di Silvát meg is kereste az állam egyik befolyásos politikai személyisége: – Amekkora nyilvánosságot ebben az ügyben kaptál, gyerekjáték lesz, hogy kormányzónak válasszanak, Bobby! Intézd el

Morettit, és te vagy a jelöltünk! Robert Di Silva semmit sem kockáztatott. Aprólékos műgonddal készítette elő a Moretti-ügyet. Egyik munkatársát csak arra állította rá, hogy a bizonyítékok sorából kiiktasson minden olyan jogi kiskaput, melyet Moretti ügyvédje a menekülés érdekében kihasználna. Majd két hétbe telt, míg az esküdteket összeválogatták, s a főügyész ahhoz is ragaszkodott, hogy hat "pótkereket" – tartalék esküdtet – is biztosítsanak, nehogy az esküdtek hiánya hiúsítsa meg a tárgyalás folytatását. Volt rá példa, hogy egynémely jelentősebb maffiózó ügyének tárgyalása alatt több esküdt egyszerűen eltűnt vagy megmagyarázhatatlan baleset áldozatává vált. Di Silva személyesen gondoskodott arról is, hogy az esküdtek kezdettől fogva el legyenek szigetelve a külvilágtól, s éjszakára olyan helyen legyenek elzárva, ahol teljes biztonságban voltak. Michael Moretti ügyében Camillo Stela volt a koronatanú, akinek védelmére természetesen a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket foganatosították. A főügyész nagyon is élénken emlékezett Abe Relesre, a kormány tanújára, aki "kiesett" a Coney Islanden lévő Félhold Szálló hatodik emeletéről, annak ellenére, hogy legalább féltucatnyi rendőr őrizte. Robert Di Silva személyesen válogatta ki Camillo Stela testőreit. A tanút hermetikusan elzárt cellában tartották, melyet állandóan négy, állig felfegyverzett rendőr őrzött. Senki nem mehetett még a közelébe sem, hiszen Stela azért volt hajlandó a vallomástételre, mert hitt abban, hogy a főügyész képes lesz megvédeni Michael Moretti bosszújától. Elkövetkezett a tárgyalás ötödik napjának reggele. Jennifer Parkernek első napja volt a bíróságon. Öt, aznap reggel felesküdött, fiatal gyakornoktársával együtt az ügyész asztalához ültették őket. A karcsú, fekete hajú, sápadt, huszonnégy éves Jennifer Parker tekintete, zöld szeme átlagon felüli intelligenciáról árulkodott. Arca inkább kellemes volt, mint szép. Úgy ült a helyén, mintha karót nyelt volna. Jennifer napja borzalmasan kezdődött. A felesketési ceremónia időpontját a Kerületi Főügyészségen reggel nyolc órára tűzték ki. Már előző este kikészítette ruháit, s reggel hatra húzta fel az ébresztőórát, hogy legyen ideje a haját is megmosni. Az ébresztőóra azonban nem szólalt meg. Jennifer fél nyolckor ébredt, s ettől pánikba esett. Harisnyáján felszaladt a szem, cipőjének letört a sarka, ismét át kellett öltöznie. Ahogy apró kis lakásának ajtaját becsapta maga mögött, azonnal rájött, hogy kulcsait a lakásban hagyta. Eredetileg autóbusszal akart a törvényszékre menni, de erről már szó sem lehetett, így kénytelen volt taxiba ülni, amit rendes körülmények között nem engedhetett volna meg magának, s ráadásul egész úton kénytelen volt elviselni a taxis véget nem érő eszmefuttatását, hogy miért közeleg a világ vége. Jennifer végül is tizenöt perc késéssel érkezett meg a Leonard Street 155. szám alatti törvényszéki épületbe. Huszonöt jogász gyűlt össze a főügyész hivatalában, többségük frissen végezte az egyetemet, fiatalok voltak és lelkesek, örültek, hogy a New York-i Főügyészségen kezdhetik pályafutásukat. Az impozáns, faburkolatú hivatal mértéktartó berendezése jó ízlésről tanúskodott. A jókora íróasztal előtt három szék uralta a teret, mögötte, kényelmes bőr karosszék állt. A tárgyalóasztalt tizenkét szék vette körül, a falak mentén húzódó polcokat roskadásig megtöltötték a jogi témájú szakkönyvek. Az egyik falon J. Edgar Hoover, John Lindsay, Richard Nixon és Jack Dempsey aláírással ellátott fényképe lógott. Mikor Jennifer nagy mentegetőzések közepette berobbant a szobába, Di Silva éppen beszéde közepén tartott. Félbeszakította mondókáját, dühösen Jenniferre nézett, és megkérdezte: – Hogy képzeli ezt?! Azt hiszi, teadélutánon van? – Borzalmasan sajnálom... én... – Fütyülök rá, hogy sajnálja vagy sem. Máskor ne merészeljen elkésni! A többiek, együttérzésüket gondosan titkolva, némán bámultak Jenniferre. Di Silva ezután ismét a csoport felé fordult, s rájuk förmedt – Tisztában vagyok azzal, hogy maguk miért vannak itt. Éppen elég hosszú ideig fognak itt lézengeni, hogy ellessenek valamit a tudásomból, s felszedjenek néhány tárgyalótermi trükköt. Amikor majd azt hiszik, hogy most már mindent tudnak, elmennek innen, és botcsinálta ügyvédek lesznek. Az sem elképzelhetetlen, hogy maguk közül valaki egy szép napon a helyembe lép. – Di

Silva tekintetével odabökött egyik munkatársa felé: – Eskesse fel őket! Mindnyájan visszafojtott hangon ismételték az eskü szövegét. A ceremónia végeztével ismét megszólalt a főügyész. – Rendben van. Most már a bíróság felesküdött munkatársai, s az isten legyen irgalmas mindnyájukhoz. Ez az az intézmény, ahol a fontos események zajlanak, de azért ne legyenek vérmes reményeik! Bele kell temetkezniük a jogi szakirodalomba, dokumentumtervezeteket kell összeállítaniuk, egyszóval azokkal a csodaszép dolgokkal kell foglalkozniuk, amire az egyetemen tanították magukat. Egy-két évig a tárgyalásnak még a közelébe sem mehetnek. Di Silva egy pillanatra félbeszakította mondókáját, rágyújtott egy rövid, vastag szivarra, majd folytatta. – Az egyik ügyben most én képviselem a vádat. Lehet, hogy valaki már olvasott is a dologról – jegyezte meg metsző gúnnyal – Maguk közül vagy féltucatnyit küldöncként tudnék használni. Jennifer keze lendült először a magasba. Di Silva rövid habozás után kiválasztotta a lányt, s még öt társát – Menjenek a tizenhatos tárgyalóba! A szobából kilépve mindnyájan megkapták igazolványaikat is, Jennifert egyáltalán nem bátortalanította el a főügyész stílusa. Ennek az embernek keménynek kell lennie – gondolta –, hiszen a munkája is kemény! Neki pedig most mellette kell dolgoznia. Ettől a perctől kezdve ő is a New York-i Terület Főügyészének a stábjához tartozik. A jogi egyetem szűnni nem akaró taposómalma véget ért. Professzorainak valahogy sikerült teljesen elvont és élettelen dologként tálalni a jogot, de Jennifer mindvégig maga előtt látta az emberek esendő bűneivel kapcsolatos, igazi jogot. A második legjobb eredménnyel diplomázott az évfolyamán, s bár az ügyvédi vizsgán a jelentkezők egyharmada megbukott, neki első nekifutásra sikerült átmenni rajta. Úgy érezte, megérti Robert Di Silvát, s biztos volt benne, hogy képes lesz ellátni minden rábízott feladatot. Lelkiismeretesen megtanulta a leckét. Tudta, hogy a főügyész fennhatósága alatt négy hivatal működik. Az egyik a tárgyalásokkal, a másik a fellebbviteli ügyekkel, a harmadik a szervezett bűnözéssel, a negyedik pedig csalási ügyekkel foglalkozik. Kíváncsi volt, vajon hova fogják beosztani. New York városában több mint kétszáz ügyész és választókerületenként egy-egy, azaz összesen öt főügyész működik. A legfontosabb kerület – természetesen a Manhattan – Robert Di Silva területe volt. Az ügyvédnő most tehát ott ült a tárgyalóteremben, az ügyész asztalánál, s munka közben figyelte Robert Di Silvát, a kérlelhetetlen inkvizítort. Egy futó pillantást vetett a vádlottra, Michael Morettire is. Jennifer még most is nehezen tudta elképzelni, hogy Michael Moretti közönséges gyilkos. Úgy néz ki, mint egy ifjú filmcsillag, állapította meg magában. A vádlott mozdulatlanul ült, s csak mélyen ülő, fekete szemei árulták el, milyen viharok dúlhatnak benne. Tekintete szüntelenül ide-oda járt, felmérte a tárgyalóterem minden szegletét, mintha csak a menekülés lehetséges útjait keresné. Nincs menekvés, Di Silva erről is gondoskodott. Camillo Stela a tanúk emelvényén foglalt helyet. Ha állatnak születik, akkor minden bizonnyal menyétként jön a világra. Előreugró arcéléből, keskeny ajkai közül sárga fogak meredtek elő. Alamuszi tekintettel nézett maga köré, s még megszólalnia sem kellett, az ember már egyetlen szavát sem hitte el. Robert Di Silva tökéletesen tisztában volt tanúja hiányosságaival, de mindez nem számított. Kizárólag csak az számított, amit Stelának el kell mondania, s ezeknek feltétlenül az igazság erejével kell hatniuk. A főügyész odalépett az emelvényhez. – Mister Stela. Szeretném, ha az esküdtek tisztában lennének azzal, hogy maga nem a saját jószántából jelentkezett vallomástételre. Hogy szóra lehessen bírni, a hatóságok egyetértésével önt itt most nem szándékos emberöléssel vádoljuk ebben a gyilkossági ügyben, melyben vádlottként szerepel. Valóban így áll a helyzet? – Igen, uram – hangzott a válasz, s a tanú jobb karja észrevehetően rángatózni kezdett. – Mister Stela, ismeri a vádlottat, Michael Morettit? – Igen, uram – válaszolta, s tekintetét messze távol tartotta a vádlottak padján ülő Michael

Morettitől. – Milyen természetű volt a kapcsolatuk? – Neki dolgoztam. – Mióta ismeri Michael Morettit? – Körülbelül tíz éve – suttogta alig hallhatóan. – Lenne szíves kicsit hangosabban beszélni! – Körülbelül tíz éve – ismételte meg a tanú, s most már a nyaka kezdett el rángatózni. – Elmondható, hogy közel állt a vádlotthoz? – Tiltakozom! – ugrott talpra Thomas Colfax, Michael Moretti ezüstösen csillogó hajú, magas, az ötvenes éveiben járó védője, a Szindikátus liglieréje, az ország egy legdörzsöltebb fiskálisa. – A főügyész befolyásolni akarja a tanút. – A tiltakozásnak helyt adok – szólalt meg Lawrence Waldman bíró. – Ebben az esetben átfogalmazom a kérdésemet. Milyen minőségben dolgozott Mister Michael Morettinek? – Talán úgy lehetne mondani, hogy én voltam a problémamegoldó embere. – Fogalmazna egy kicsit pontosabban? – Igen. Ha adódott valami probléma, valaki kilógott a sorból, akkor Mike szólt, hogy egyenesítsem ki a dolgot. – S ezt hogyan csinálta? – Tudják... az izmok segítenek ebben... – Tudna példával is szolgálni az esküdteknek? Thomas Colfax ismét fölugrott – Tiltakozom, bíró úr! A kérdés nem tartozik a tárgyhoz! – A tiltakozást elutasítom. A tanú válaszolhat. – Nos, mint tudják, Mike uzsorával is foglalkozik. Pár évvel ezelőtt Jimmy Serrano egy kicsit elmaradt a törlesztéssel. Mike ezért elküldött hozzá, hogy... izé... egy kicsit megleckéztessem. – És ez miből állt? – Eltörtem a lábát. Mert tudja – magyarázta Stela lelkesen –, ha egy fickónak elnézik a dolgot, akkor mindegyik elkezd próbálkozni. A szeme sarkából a főügyész kitűnően látta, milyen döbbenet ül ki az esküdtek arcára. – Az uzsorakölcsönökön kívül milyen üzletekben volt még benne Michael Moretti? – Jézusom! Hát ezt mondja el maga! – Én azt szeretném, ha maga mondaná el, Mister Stela. – Hát... a dokkokban, a rakodóknál, mer' Mike-nak nagyon jó kapcsolata van a szakszervezettel. Ugyanígy a konfekciósokkal is. Mike benne van a szerencsejátékokban, a játékautomatákban, a szemétgyűjtésben meg a fehérneműüzletben... szóval ilyesmikben... – Mister Stela, Michael Morettit Eddie és Albert Ramos meggyilkolásával vádolják. Ismerte ezeket az embereket? – Hát persze! – Maga is jelen volt, amikor meggyilkolták őket? – Igen – jött a válasz, és a tanú szinte már egész testében rángatózott. – Ki követte el a gyilkosságot? – Mike – válaszolta Stela, s tekintete egy pillanatra találkozott Michael Morettiével, de azonnal félre is kapta. – Michael Moretti? – Pontosan! – Miért mondta magának a vádlott, hogy el akarja tenni a Ramos testvéreket láb alól? – Na... hát... Eddie meg Al vezették a könyvet... – Mi volt ez, egy illegális fogadóiroda?... – Igen. Mike rájött, hogy a saját zsebükre is dolgoznak. Meg kellett őket leckéztetni, mer' ezek is az ő ürgéi voltak, hiszen tudja. Azt gondolta... – Tiltakozom.

– A tiltakozásnak helyt adok. A tanú ragaszkodjon a tényekhez! – A tény az, Mike mondta nekem, hogy... izé... hívjam meg a fiúkat... – Eddie és Albert Ramost? – Igen... egy kis összejövetelre a Pelikánba. Ez egy magánklub a tengerparton – tette hozzá Stela, s karja ismét hevesen rángatózni kezdett Amikor észrevette, a másik kezével szorosan lefogta a rángatózó kart. Jennifer Parker egy pillantást vetett Michael Morettire. Az arca továbbra is kifejezéstelen maradt, teste szinte szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. – Ezután mi történt? – Felvettem Eddie-t és Alt, a kocsival beálltam a parkolóba. Mike már ott várt bennünket. Mikor a fiúk kiszálltak a kocsiból, én félreálltam az útból, és Mike elkezdett lövöldözni. – Látta, hogy a Ramos fivérek a földre zuhannak? – Igen, uram. – És már akkor halottak voltak? – Biztos, mert hát eltemették őket, nem igaz? A terem fölmorajlott. Di Silva megvárta, míg mindenki elcsendesedik. – Mister Stela, tisztában van azzal, hogy vallomása saját magára nézve is terhelő? – Igen, uram. – Azt is tudja, hogy eskü alatt tette a vallomását, s egy ember élete forog kockán? – Igen, uram. – Tehát szemtanúja volt, amikor a vádlott hidegvérrel agyonlőtt két embert, mert azok nem számoltak el maradéktalanul a pénzzel? – Tiltakozom! Befolyásolja a tanút! – A tiltakozásnak helyt adok. Di Silva az esküdtekre pillantott, s amit látott, az arról győzte meg, hogy a pert megnyerte. Ismét a tanúhoz fordult – Mister Stela, tisztában vagyok azzal, hogy mekkora bátorságra volt szüksége ideállni, és tanúvallomást tenni. Az állam polgárainak nevében fogadja elismerésemet – mondta Di Silva, s Thomas Colfax felé fordult: – A tanú a védelem rendelkezésére áll. Thomas Colfax elegáns mozdulattal állt fel. – Köszönöm, uram! – szólalt meg a védő, majd a falon levő órára vetett egy pillantást, aztán a bírói emelvény felé fordult. – Engedelmével, bíró úr, már majdnem dél van. Nem szeretném, ha a tanú kihallgatását félbe kellene szakítanom. Kérhetem, hogy rendeljen el ebédszünetet, s csak azután kezdjek hozzá a tanú kihallgatásához? – Kitűnő ötlet! – csapott kalapácsával az asztalra Lawrence Waldman bíró. – A tárgyalást délután két óráig felfüggesztem! Amikor a bíró felállt, mindenki felemelkedett a helyéről. Először a bíróság emberei hagyták el egyenként a termet, egy oldalajtón, aztán az esküdtek kezdtek szállingózni kifelé. Négy fegyveres őr azonnal közrefogta Camillo Stelát, s a tanúk szobájába vezető ajtó felé kísérték. Di Silvát megrohamozták az újságírók. – Hajlandó nyilatkozatot adni? – Milyennek látja a tárgyalás lehetséges alakulását, főügyész úr? – Hogyan kívánják megvédeni Stelát az ügy lezárása után? Rendes körülmények között Di Silva nem tűrte volna, hogy így lerohanják a tárgyalóteremben, de politikai ambíciói miatt szüksége volt arra, hogy maga mellett tudja a sajtót, ezért szokásától eltérően most udvarias volt velük. Jennifer Parker csendesen figyelte az újságíróknak válaszolgató főügyészt. – Biztos abban, hogy elítélik? – Nem vagyok jós – hallotta Jennifer Di Silva ironikusan szerénykedő válaszát. – Erre az esküdtek hivatottak, hölgyeim és uraim! Ők fogják eldönteni, hogy Mister Moretti bűnös-e vagy ártatlan.

Jennifer tekintete a helyéről felemelkedő Morettire vetődött. A férfi nyugodtnak és felszabadultnak látszott. Ha nekem kellene megmondanom, ki a bűnös, gondolta Jennifer, én bizony ezt a rángatózó Stelát választanám. A riporterek lassan szétszéledtek, Di Silva saját embereivel kezdett beszélgetni. Jennifer mindent megadott volna, hogy hallja, miről beszélgetnek. Jennifer látta, hogy az egyik férfi mond valamit Di Silvának, majd kiválik a főügyészt körülvevő emberek sűrűjéből, s Jennifer felé szaporázza lépteit. Egy jókora barna borítékot tartott a kezében. – Miss Parker? – Igen, én vagyok – válaszolta Jennifer meglepetten. – A főnök kéri, hogy vigye ezt el Stelának. Mondja meg neki, hogy frissítse fel kicsit a memóriáját ezekkel az adatokkal. Colfax ma délután ízekre akarja szedni a vallomását, és a főnök biztosra akar menni. A férfi átnyújtotta a borítékot Jennifernek, aki Di Silvára pillantott Emlékezett a nevemre, gondolta. Ez jó jel! – Jobb lesz, ha siet, a főügyész, nem nagyon bízik Stela gyorsolvasási képességében. – Igen, uram – válaszolta Jennifer, s máris nekiiramodott. Elért ahhoz az ajtóhoz, ahol Stelát látta eltűnni. Hirtelen fegyveres rendőr állta el az útját. – Segíthetek valamiben, hölgyem? – A Főügyészi Hivataltól vagyok – közölte Jennifer hűvösen. Elővette igazolványát, s a rendőr orra alá nyomta. – Ezt a borítékot Mister Di Silva küldi Mister Stelának. Az őr gondosan megvizsgálta az igazolványt, majd kinyitotta az ajtót, s Jennifer máris a tanúk szobájában találta magát. Az aprócska szobában viharvert íróasztal, öreg dívány és néhány fából készült szék alkotta a bútorzatot. Stela az egyik széken ült és kegyetlenül rángatózott. Négy fegyveres őr volt rajta kívül a helyiségben. Amikor Jennifer belépett, az egyik őr azonnal rámordult. – Hé! Ide tilos a belépés! Az ajtóban álló őr beszólt a szobába. – Nyugi, Al! A főügyész hivatalából van! Jennifer átadta Stelának a borítékot. – Mister Di Silva szeretné, ha ezekkel az adatokkal kicsit felfrissítené az emlékezetét. Stela az arcába meredt és tovább rángatózott.

2. Ahogy Jennifer ebédhez készülődve kifelé tartott a törvényszéki épületből, elhaladt az elnéptelenedett tárgyalóterem nyitott ajtaja előtt. Nem tudott ellenállni a csábításnak, s egy pillanatra belépett. A hallgatóság számára a terem mindkét oldalán tizenöt sort tartottak fent. A bírói pulpitussal szemben a két hosszú asztal egyikén a Felperes, másikán pedig az Alperes felirat állt. Az esküdtek számára elkülönített helyen két sorban nyolc-nyolc széket helyeztek el. Közönséges tárgyalóterem, gondolta Jennifer. Egyszerű, talán még kicsit kietlen is, de ez a szabadság alappillére. Ez és az ehhez hasonló tárgyalótermek húztak választóvonalat a civilizáció és a barbárság között. Hát igen, az a jogi alapelv, hogy a tárgyalás esküdtek jelenlétében folyjék le, a szabad nemzetek igazságszolgáltatásának sarkköve. És most már ő, Jennifer is része ennek a rendszernek; ez büszkeséggel töltötte el. Hosszú percekig álldogált a kihalt tárgyalóteremben. Aztán elindult. Az előcsarnok túlsó végéből először távoli moraj hallatszott, aztán a zaj egyre nőtt, s végül féktelen lármába csapott át. Hirtelen fölharsantak a riasztócsengők. Jennifer rohanó lábak dobogását hallotta a folyosókon, majd fegyverüket kezükben szorongató rendőrök rohantak az épület bejárata felé. Jennifer azonnal arra gondolt, hogy Michael Moretti az őrök éberségét kijátszva valahogy megszökhetett. Sietős léptekkel indult meg a folyosón. Az épület olyan volt, akár a felbolydult méhkas. Az előcsarnok túlsó végében Jennifer látta, hogy a főügyész ólomszürke arccal vadul

parancsokat osztogat vagy fél tucat rendőrnek. Keresztülverekedte magát a tömegen, a főnöke felé tartott, hátha hasznossá tudja tenni magát. Amikor közelebb ért a csoporthoz, a Camillo Stelát örző egyik rendőr fölnézett, majd kinyújtott karral a lányra mutatott. Öt másodperc sem telt el, Jennifert megragadták és bilincsbe verték. Lawrence Waldman bíró szobájában mindössze négyen voltak: maga a bíró, Robert Di Silva főügyész, Thomas Colfax és Jennifer. – Joga van ügyvédet fogadnia, mielőtt bármit is mondana – közölte Waldman bíró Jenniferrel –, de joga van meg is tagadni a választ. – Nincs szükségem ügyvédre, bíró úr! Egyedül is meg tudom védeni magam. Robert Di Silva olyan közel hajolt a lányhoz, hogy Jennifer látta a halántékán kidagadó erek lüktetését. – Ki fizette le magát, hogy adja át azt a levelet Camillo Stelának? – Lefizetni?! Engem?! Senki sem fizetett le! – tiltakozott Jennifer felháborodottan. Robert Di Silva felkapta az ismerősnek látszó barna borítékot Waldman bíró asztaláról. – Senki? Egyszerűen csak odament a tanúmhoz és átadta neki ezt? – kérdezte, majd még mindig dühtől fuldokolva megrázta a borítékot, melyből egy döglött, sárga kanári hullott az asztalra. Látszott, hogy kitekerték a nyakát. Jennifer döbbenten meredt az asztalra. – Én... a maga egyik embere... ő adta nekem... – Melyik? – Én... én nem is tudom.,. – De azt tudta, hogy az én emberem? – csattant máris a kérdés. – Igen. Láttam, hogy önnel beszélget, aztán odajött hozzám, átadta ezt a borítékot és azt mondta, ön kéri, hogy adjam át Mister Stelának. Még... még a nevemet is tudta. – Még szép, hogy tudta! Mennyit fizettek magának? – Ön azzal vádol engem, hogy... – Még hogy vádolom! – sziszegte ökölbe szorított kézzel Di Silva. – Hölgyem, még nem is kezdtem el magával foglalkozni, de azt állíthatom, hogy mire kiszabadul a börtönből, már túlságosan öreg lesz ahhoz, hogy elköltse a pénzt. – Szó sincs semmiféle pénzről! – nézett Jennifer dacosan az arcába. Thomas Colfax hátradőlve hallgatta az eszmecserét, aztán közbevágott: – Bocsásson meg, bíró úr, de ez a vita nem vezet sehová. – Egyetértek – válaszolta Waldman bíró, majd a főügyészhez fordult. – Most mi a helyzet? Stela még mindig hajlandó válaszolni a védelem kérdéseire? – Válaszolni? Úgy meg van rémülve, hogy reszket mint a nyárfalevél. Még egyszer biztosan nem lesz hajlandó felülni a tanúk emelvényére. Az egész ügy a papírkosárba való. – Ha nem tehetek fel kérdéseket a vád koronatanújának – szólalt meg azonnal Colfax –, akkor, bíró úr, eljárási hiba miatt óvást emelek. A szobában mindenki tisztában volt azzal, hogy ez mit jelent: Michael Moretti szabad emberként hagyhatja el az épületet. Waldman bíró a főügyészre pillantott. – Közölte a tanújával, hogy a vallomás megtagadása milyen következményekkel járhat? – Persze, de Stela sokkal jobban fél tőlük, mint tőlünk – legyintett, és gyilkos pillantás kíséretében ismét Jennifer felé fordult. – Egyáltalán nem bízik benne, hogy bárki ellen is képesek leszünk megvédeni. – Ebben az esetben – szólalt meg lassan Waldman bíró –, azt hiszem, nincs más választás, mint eleget tenni a védelem kérésének és bejelenteni az eljárási hibát. Robert Di Silva állva hallgatta végig, ahogy az egész ügyet lesöpörték az asztalról. Stela nélkül nincs ügy. Ezután nem ér el a keze Michael Morettiig, ellenben Jennifer Parker nagyon is elérhető közelségben maradt. Keservesen meg kell fizetnie azért, amit vele tett. – Ezek szerint kiadom az utasítást, hogy a vádlottat helyezzék szabadlábra – közölte Waldman bíró –, és az esküdtszék működését megszüntetem.

– Köszönöm, bíró úr – nyugtázta egy bólintással Thomas Colfax a hallottakat. Arcán nyoma sem látszott a diadalnak. – Nos, ha más nincs... – kezdte Waldman bíró. – Hogyne lenne! – vágott közbe azonnal Robert Di Silva. – Azt akarom, hogy tartóztassák le ezt a nőt az igazságszolgáltatás megcsúfolásáért, a bíróság megtévesztéséért, a tanú befolyásolásáért, összeesküvésért és... – szavait az indulat összefüggéstelenné tette. Felháborodásában Jennifer is rátalált a hangjára. – Ezek közül a vádak közül egyetlenegyet sem tud bebizonyítani, mivel egyik sem igaz. Én... hibás vagyok abban, hogy ostobaságot követtem el, de ez minden bűnöm. Abban a hitben voltam, hogy az ön küldeményét adom át. Waldman bíró Jenniferre szegezte tekintetét. – Bármik is voltak az indítékai – mondta –, a következmények rendkívül szerencsétlenül alakultak. Felkérem a Fegyelmi Bizottságot, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ha úgy találják, hogy a körülmények ön ellen szólnak, akkor megindítjuk az Ügyvédi Kamarából történő kizárását. Jennifer hirtelen úgy érezte, hogy az ájulás környékezi. – Bíró úr, én... – Egyelőre végeztünk, Miss Parker! Jennifer pár pillanatig némán bámulta az ellenséges arcokat. Egyszerűen képtelen volt egy szót is szólni. Az asztalon heverő sárga kanári magáért beszélt.

3. Jennifer Parker nem csupán szerepelt az esti hírekben, hanem valójában egyedül ő alkotta az esti híreket. Bombaként hatott a történet, ahogy a döglött kanárit eljuttatta a főügyész koronatanújához. Az összes tévéállomás sugározta azt a jelenetet, amikor Waldman bíró szobáját elhagyva Jennifer keresztülverekszi magát az összegyűlt tömegen, az épületet ostromzár alá vevő újságírók és bámészkodók seregén. Jennifer egyszerűen nem is fogta föl ezt a hirtelen rázúduló borzalmas nyilvánosságot. Mindenfelől kérdésekkel bombázták, a tévé- és rádióriporterek, az újságírók egyetlen perc nyugtot sem hagytak neki. Kétségbeesetten próbált menekülni előlük, de a büszkesége visszatartotta. – Ki adta magának a sárga kanárit, Miss Parker? – Találkozott már korábban is Michael Morettivel? – Tudott arról, hogy Di Silva ezt az ügyet akarta felhasználni, hogy a kormányzói székbe ülhessen? – A főügyész kijelentette, hogy kizáratja az Ügyvédi Kamarából. Megpróbál tenni ez ellen valamit? Jennifer minden kérdésre összeszorított szájjal csak ennyit válaszolt: "nem nyilatkozom". A CBS esti híradása egyenesen a "Megtévedt Parkernek" titulálta, az ABC híradójában egyszerűen a "Sárga Kanári" néven emlegették. A Michael Moretti tulajdonában levő Tony's Place nevű étteremben folyt az ünneplés. Legalább tucatnyi emelkedett hangulatban iszogató férfi népesítette be a termet. Moretti egyedül üldögélt a bárpultnál, s a televízióban Jennifer Parkert nézte. Megemelte felé a poharát és ivott. Az ügyvédek között az egyedüli téma Jennifer Parker esete volt. A vitatkozók egyik fele annak a szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy a lányt megvesztegette a maffia, a többiek egyszerűen csak ostobának tartották. Abban azonban tökéletes volt az egyetértés, hogy Jennifer Parker tiszavirág-életű ügyvédi karrierje ezzel véget is ért. Ez a karrier alig négy óra hosszat tartott. A lány a Washington államban levő, főképpen fakitermeléssel foglalkozó kisvárosban, Kelsóban született, melyet 1847-ben egy honvágytól gyötört telepes nevezett el skóciai szülővárosa után. Jennifer édesapja először a városban kulcsfontosságú szerepet játszó faipari társaság ügyvédje volt, majd később a fűrészüzem munkásainak jogi képviseletét látta el. Jennifer gyermekkorának első évei a maradéktalan boldogság jegyében teltek el. Égbe nyúló hegyeivel, gleccsereivel és

nemzeti parkjaival Washington állam maga volt a meseország a kislány számára. Síelt és kenuzott, majd amikor kicsit idősebb lett, a gleccserek jéghátait mászta. Apjának mindig volt ideje a számára, miközben gyönyörű és nyugtalan természetű anyja titokzatos módon állandóan el volt foglalva, ezért ritkán volt otthon. Jennifer imádta az apját. Abner Parkerben szerencsésen keveredett az angol/ír és skót vér, A középtermetű férfi fekete haja és zöld szeme kellemes kontrasztot alkotott. Jószívű volt, s ez mélyen gyökerező igazságérzetté párosult. A pénz nem nagyon érdekelte, inkább az emberekkel törődött. Órákon keresztül ült Jenniferrel, mesélt neki az éppen folyamatban levő ügyeiről, arról, hogy szerény irodáját milyen problémákkal keresik fel az emberek. Jennifer csak jóval később jött rá, hogy apja azért beszélgetett oly sokat vele, mert nem akadt más, akivel megoszthatta volna gondjait és gondolatait. A tanítás befejeztével Jennifer azonnal rohant a bíróságra, hogy munka közben lássa édesapját. Ha a bíróság éppen nem ülésezett, akkor ott volt vele az irodájában, s hallgatta az ügyfelekkel folytatott megbeszéléseit. Soha nem beszéltek arról, hogy valamikor majd ő is a jogi pályára lép, ez mindkettejük számára a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. Mikor Jennifer elmúlt tizenöt éves, a nyári vakációit azzal töltötte, hogy édesapja irodájában dolgozott. A többi hasonló korú lány randevúzott, élte a világát, Jennifer meg beletemetkezett a periratokba és végrendeletekbe. A fiúknak ugyan tetszett, de ő csak nagyon ritkán volt hajlandó elmenni velük. Amikor édesapja rákérdezett, miért nem jár valakivel, rendszerint ezt válaszolta: "Ezek annyira fiatalok, papa!" Biztos volt benne, hogy egyszer majd olyan ügyvédhez fog férjhez menni, mint az édesapja. Mikor Jennifer tizenhat éves volt, az anyja megszökött szomszédjuk tizennyolc éves fiával, s ezzel elkezdődött Jennifer apjának csendes haldoklása. Hét évbe tellett, míg szíve végül megszűnt dobogni, de valójában halott volt már abban a pillanatban, ahogy a feleségéről szóló hírt megtudta. A dolgot tudta az egész város, mindenki együttérzett vele, ami csak súlyosbította a büszke Abner Parker helyzetét. Ekkor kezdett el inni. Jennifer mindent megtett, hogy vigasztalja, de hasztalan, többé már semmi sem volt ugyanolyan, mint korábban. Amikor eljött az ideje, hogy egyetemre menjen, Jennifer szeretett volna otthon maradni az apjával, aki viszont hallani sem akart erről. – Nyugodj meg, gyakran fogunk találkozni, Jennie – mondogatta. – De az a legfontosabb, hogy minél előbb szerezd meg a diplomádat! A lány tehát beiratkozott a seattle-i Washington Egyetem jogi fakultására. Miközben évfolyamtársai kétségbeesetten tévelyegtek a szerződések, kártérítések, vagyonjogi és büntetőperek dzsungelében, Jennifer úgy érezte, hazaérkezett. Beköltözött a kollégiumba, sőt állást is vállalt a jogi szakkönyvtárban. Szerette Seattle-t. Vasárnaponként Ammini Williamsszel, az indián egyetemistával és Josephine Colonsszal, a nagy csontú, ír lánnyal csónakáztak a város központjában levő Green Lake-en, kijártak a Washington-tavon megrendezett csónakversenyekre, és bámulták a felettük elsuhanó, élénk színekben pompázó hidroplánokat. Nagyszerű dzsesszklubok is működtek Seattle-ben, Jennifer ezek közül is a Peter's Poop Decket kedvelte, ahol asztalként állványokra rakott deszkapallók szolgáltak. Délutánonként Jennifer, Ammini és Josephine a Hasty Tastyben találkoztak, ahol a világ legfinomabb sült krumpliját árulták. Jennifer körül állandóan két fiú is legyeskedett, egy fiatal, jóképű orvostanhallgató, Noah Larkin és egy jogászpalánta, Ben Munro. Jennifer néha elment hol egyikkel, hol másikkal, de nem gondolt komolyabb kapcsolatra. Minden nyáron hazautazott az apjához. Az öreg nagyon megváltozott. Soha nem volt totál részeg, de józan sem. Visszavonult érzelmei elefántcsonttornyába, már semmi sem érdekelte igazán. Akkor halt meg, amikor Jennifer utolsó évét végezte az egyetemen. A város méltóképpen megemlékezett róla, több százan kimentek Abner Parker temetésére, Jennifer csendesen, magában gyászolt, ő többet vesztett, mint egy apát. Elvesztette tanítómesterét és egyetlen támaszát. A temetés után Jennifer visszatért Seattle-be, hogy tanulmányait befejezze. Apja nem egészen ezer dollárt hagyott maga után, és a lánynak el kellett döntenie, mit is kezdjen az életével. Nyitva állt előtte a lehetőség, hogy visszatér Kelsóba, és ott nyit irodát, de a helybeliek számára mindig

megmaradt volna annak a kislánynak, akinek az anyja megszökött egy kamasz fiúval. Kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően az ország tucatnyi híres jogi irodája is megkereste, kitűnő állásajánlatokat kapott. Warren Oakes, a büntetőjog professzora mondogatta is neki: – Ez igen! Ez az igazi győzelem, hölgyem! Manapság nagyon nehéz egy nőnek bekerülni egy valamirevaló ügyvédi irodába. Jennifernek az volt a problémája, hogy tulajdonképpen nem volt otthona, elszakadtak a gyökerei. Abban sem volt biztos, hogy valójában hol is akar majd letelepedni. Röviddel a diplomaosztás előtt Jennifer helyett más oldotta meg ezt a problémát. Oakes professzor kérte, hogy előadás után keresse meg az irodájában. – Kaptam egy levelet a manhattani főügyész hivatalából, melyben kérik, hogy javasoljam a legtehetségesebb végzős hallgatóinkat a hivatalba. Érdekli a dolog? – Igen, uram! – vágta rá, pedig magát is meglepte, milyen gyorsan bukott ki belőle a válasz. El is repült New Yorkba, hogy letegye a szükséges vizsgákat, majd visszatért Kelsóba, hogy felszámolja apja irodáját. Jennifert megrohanták az emlékek, hiszen valójában ebben az irodában telt el a gyermekkora. Míg a vizsga eredménye New Yorkból meg nem érkezett, továbbra is a jogi könyvtárban dolgozott. Aztán megkapta az értesítést a New York-i főügyész hivatalából, hogy sikeresen átment. Egy héttel később Jennifer már úton volt kelet felé. A Harmadik Sugárút alsó részében talált magának egy aprócska lakást a negyedik emeleten, ahol egyetlen szobájának egyetlen díszét egy kandallóutánzat alkotta. Szükségem lesz egy kis testmozgásra, mondogatta magának, Manhattanen végtére is nincsenek hegyek, melyeket meg lehetne mászni, mint ahogy sebes folyású patakok sincsenek, melyeken egyensúlyozgatni lehetne egy lélekvesztőben. A lakás egyetlen kis nappali szobájában egy éjszakára lenyitható heverő állt, az aprócska fürdőszoba ablakát pedig egy előző lakó olyan vastagon bekente fekete festékkel, hogy már egyáltalán nem lehetett kinyitni. A bútorzat szegényes volt, kopott és össze nem illő. Nem sokáig lakom én ezen a helyen, hajtogatta magában Jennifer. Ez csak átmeneti dolog, amíg igazi ügyvéd nem lesz belőlem! Ez volt az álom. A komor valóság pedig az, hogy alig hetvenkét órája van New Yorkban és máris kipenderíteték a főügyészi hivatalból, sőt azzal is szembe kell néznie, hogy kizárják az Ügyvédi Kamarából. Jennifer ezekben a napokban nem olvasott újságot és folyóiratokat, nem nézett televíziót, mert mindenütt saját képével találta szembe magát. Úgy érezte, hogy az emberek az arcába bámulnak az utcán, az autóbuszon, az üzletben. Bezárkózott a lakásába, kihúzta a telefont, senkinek nem nyitott ajtót. Már az is megfordult a fejében, hogy összecsomagol, visszamegy Washingtonba, és megpróbál más területen munkát találni magának. Foglalkozott az öngyilkosság gondolatával is. Hosszú órákat töltött azzal, hogy levelet fogalmazott Robert Di Silva főügyésznek. A levél felerészben keserű szemrehányásokat tartalmazott a főügyész durvasága és konok meg nem értése miatt, a másik fele bocsánatkéréssel és könyörgéssel volt tele, hogy adjon neki még egy lehetőséget, A levelet természetesen nem küldte el. Életében először Jenniferen eluralkodott a kétségbeesés. New Yorkban nem voltak barátai, nem volt senki, akihez egy szót is szólhatott volna. Csak esténként surrant ki, és magányosan rótta az utcákat. A csavargók egyetlen alkalommal sem kötöttek bele. Talán saját magányukat, kétségbeejtő helyzetüket látták tükröződni a lány szemében. Miközben járkált, lelki szemei előtt újra és újra lejátszódtak a tárgyalóteremben történtek, de az események mindig másképpen végződtek. Egy férfi kiválik a Di Silvát körülvevő csoportból, és sietős léptekkel megindul feléje. Kezében barna boríték. Miss Parker? Igen. A főnök kéri, adja ezt át Stelának. Jennifer hidegen az arcába néz. Mutassa az igazolványát, kérem! A férfi pánikba esik, és elrohan. Egy férfi kiválik a Di Silvát körülvevő csoportból, és sietős léptekkel megindul feléje. Kezében

barna boríték. Miss Parker? Igen. A főnök kéri, adja ezt át Stelának. Kezébe nyomja a borítékot. Jennifer kinyitja, és meglátja benne a döglött kanárit. Letartóztatom, jelenti ki határozottan. Egy férfi kiválik a Di Silvát körülvevő csoportból, és sietős léptekkel megindul feléje. Kezében barna boríték. Elmegy mellette, odalép a mellette álló másik fiatal ügyvédhez, s annak a kezébe nyomja a borítékot. A főnök kéri, adja ezt át Stelának. Hiába képzelődik, ettől még semmi sem változik. Egy ostoba hiba teljesen tönkretette. De várjunk csak, ki is mondta, hogy tönkre van téve? A sajtó? Di Silva? Tulajdonképpen még mindig ügyvéd. Végtére is ott vannak az irodák, amelyek ajánlatokat tettek annak idején, vigasztalta magát Jennifer. Nekiállt telefonálgatni. Akivel éppen beszélni akart, az soha nem volt a helyén, s egyetlenegyszer sem hívták vissza. Négy napjába került, míg végre megértette, hogy a jogi pálya páriái közé süllyedt. Az ügy kavarta hullámok lassan elültek, de rá még mindenki emlékezett. Jennifer elszántan folytatta a telefonálgatást, míg közben a kétségbeesést sértődöttség, a tehetetlenség érzése, majd a düh, aztán újra a kétségbeesés váltotta fel. Azon tanakodott, vajon mit is kezdjen hátralevő életével, de mindig ugyanarra a pontra érkezett vissza. Egyetlen dolgot akart csinálni, egyetlen dolog érdekelte a világon: ügyvéd akart lenni. Kezdte végigkilincselni Manhattan ügyvédi irodáit. Bejelentés nélkül érkezett, s azonnal bejelentette magát a főnökhöz. Néha sikerült elérnie, hogy szóba is álljanak vele, de ilyenkor az volt az érzése, hogy csak kíváncsiságból hallgatták meg. Kíváncsiak voltak, hogyan nézhet ki életnagyságban. A hatodik hét végén Jennifernek elfogyott a pénze. El kellett volna költöznie egy olcsóbb lakásba, de olcsóbb lakás New Yorkban nem létezett. Előbb kihagyta a reggelit, majd az ebédet, s egy kis sarki kifőzdében vacsorázott, ahol az étel csapnivaló, de az árak megfizethetők voltak. Felfedezett néhány más helyet is, ahol viszonylag elfogadható összegért kapott meleg ételt, hozzá annyi salátát, amennyit csak akart s annyi sört, amennyi csak belefért. Jennifer utálta a sört, de a gyomrát az is megtöltötte. Amikor végigjárta a híresebb ügyvédi irodákat, a kisebb cégeket kezdte sorra venni De a híre ezeknél is mindig megelőzte. Kapott egy sor ajánlatot különböző férfiaktól, de állást sehol sem kínáltak. Kezdett ismét teljesen kétségbeesni. Nos, jó, gondolta dacosan, ha senki sem akar alkalmazni, akkor megnyitom a saját irodámat. Ehhez viszont pénz kellett; legkevesebb tízezer dollár. Ki kell fizetnie a helyiség bérleti díját, a telefont, a titkárnőt, szakkönyveket, asztalt, székeket, írószereket kellene vásárolnia... neki pedig még egy bélyegre sem volt pénze. Egyedüli lehetősége az volt, hogy talál valakit, aki hajlandó vele megosztani az irodáját. Jennifer vett egy New York Timest, és kezdte böngészni az apróhirdetéseket. Már majdnem a lap aljára ért, amikor végre rátalált arra, amit keresett. Az egyik hirdetésben férfi társat kerestek egy alacsony bérű kis irodába. Az alacsony bért különösen vonzónak találta. Igaz, nem férfi, de ez most egyáltalán nem számított. Kitépte a hirdetést, felült a földalattira, s elindult a megadott címre. A Broadway alsó végén, egy málló vakolatú, öreg épülethez érkezett. Az iroda a tizedik emeleten volt, s az ajtón ferdén lógó táblán a következő állt: KENNETH Bailey magánnyomozó Ez alatt pedig a következő szöveg díszelgett: ROCKEFELLER DÍJBESZEDŐ ÜGYNÖKSÉG Jennifer vett egy mély lélegzetet, kinyitotta az ajtót s belépett. Máris ott állt egy aprócska, ablaktalan iroda kellős közepén. A szobába három viharvert asztal és szék volt bezsúfolva. Az egyik asztalnál egy kopasz, meglehetősen kopottas ruhát viselő, középkorú férfi hajolt a papírjai fölé. A szemben levő falnál, a másik asztal mögött, egy harmincas éveinek elején járó, téglavörös hajú, világoskék szemű férfi ült. Fehér bőrét sűrű szeplők tarkították. Szűk farmernadrágot, trikót és fehér vászoncipőt viselt zokni nélkül. Éppen telefonált. – Ne nyugtalankodjon, Mrs. Drosser. Két legjobb emberem dolgozik az ügyén. A napokban biztosan megtudunk valamit a férjéről. Sajnos, kérnem kell egy kis előleget a költségeimre... Nem, nem, ne fárassza magát azzal, hogy postára adja. Manapság borzalmas a posta. Ma délután úgyis

arrafelé járok,! majd beugrom érte. A fiatalember helyére tette a kagylót és felnézett. Felállt, elmosolyodott és előrenyújtotta erős, kemény szorítású kezét. – Kenneth Bailey vagyok. Mit tehetek önért ezen a szép reggelen? Jennifer körülnézett a kicsiny, levegőtlen szobában. – Nos... én tulajdonképpen a hirdetésre jöttem. – Ó – nézett rá a férfi, s világoskék szemeiben meglepetés tükröződött. Az asztalnál ülő kopasz férfi némán bámult. Ismét Kenneth Bailey szólalt meg először. – Ő Otto Wenzel. Ő a Rockefeller Díjbeszedő Ügynökség. – Üdvözlöm – bólintott Jennifer a férfi felé, majd ismét Kenneth Bailey felé fordult. – Maga pedig a magánnyomozó?... – Pontosan. És maga mivel foglalkozik? – Én... ügyvéd vagyok – válaszolta Jennifer, mikor végre megértette a férfi kérdését. Kenneth Bailey kétkedő tekintetet vetett rá. – És pont itt akar irodát nyitni? Jennifer körbejártatta szemét a kietlen szobán, s már látta is magát a két férfi közötti üres asztal mögött. – Persze az is lehet, hogy még kicsit tovább keresgélek – válaszolta Jennifer. – Nem hinném, hogy... – Havi kilencven dollár lesz a bérleti díja. – Havi kilencvenért akár meg is vehetném ezt az épületet – válaszolta Jennifer, majd sarkon fordult, s távozni készült. – Hé, várjon csak egy kicsit! Jennifer megtorpant. Kenneth Bailey állát dörzsölgetve megszólalt. – Kötök magával egy üzletet. Hatvan dollár. Ha aztán beindult a bolt, akkor majd beszélünk az emelésről. Ez már elfogadhatónak látszott. Jennifer tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ennyiért sehol sem talál helyet magának. Másrészt viszont az is biztos volt, hogy ebbe a nyomortanyába egyetlen ügyfelet sem tud majd becsalogatni. Volt ezenkívül még egy körülmény, amit erősen figyelembe kellett vennie. Még az a hatvan dollár sem áll rendelkezésére. – Rendben van, kiveszem – jelentette ki Jennifer. – Nem fogja megbánni – ígérte Kenneth Bailey. – Mikor akarja elhozni a holmiját? – Itt van mindenem. Kenneth Bailey saját kezűleg festette fel a feliratot az ajtóra: JENNIFER PARKER ügyvéd A nő vegyes érzelmekkel szemlélgette a feliratot. Legsötétebb pillanataiban sem jutott soha eszébe, hogy a neve egyszer majd egy magánnyomozó és egy díjbeszedő neve után fog következni. Ám ahogy a girbegurba feliratot bámulta, mégis érzett valami kis büszkeséget. Ügyvéd volt. Az ajtóra biggyesztett felirat is ezt bizonyította. Tehát volt már irodája, csupán egyetlen dolog hiányzott: az ügyfél. Jennifernek már a kifőzdére sem futotta. Az apró fürdőszoba melegítőjére tett platnin készített magának kávét és pirítóst. Egyáltalán nem ebédelt, és olyan helyen vacsorázott, ahol az egy szál virsli mellé jókora szelet kenyeret és meleg krumplisalátát is adtak. Minden reggel pontosan kilenckor már ott ült az asztala mögött, de azon kívül semmi tennivalója nem akadt, mint hogy Ken Bailey és Ottó Wenzel telefonbeszélgetéseit hallgassa. Ken Bailey megbízásainak túlnyomó részét olyan ügyek alkották, hogy megszökött férjeket, feleségeket és gyerekeket kellett felkutatnia. Jennifer kezdetben szilárdan meg volt győződve arról, hogy szélhámossal áll szemben, aki fellengzős ígéreteket tesz és, jókora előlegeket vág zsebre. Hamarosan rá kellett azonban jönnie, hogy Ken Bailey keményen és többnyire eredményesen dolgozik.

Ottó Wenzel maga volt a rejtély. A telefonja állandóan csörgött. Ilyenkor belemotyogott néhány szót, felírt valamit egy papírfecnire, majd órákra eltűnt. – Ottó visszaszerzéssel foglalkozik – magyarázta egy alkalommal Ken Bailey Jennifernek. – Visszaszerzéssel? – Igen. Részletre árusító cégek veszik igénybe a szolgálatait, hogy a fizetéssel elmaradt vásárlóiktól visszaszerezze az autókat, tévéket, mosógépeket, ilyesmit. Magának vannak ügyfelei? – nézett kíváncsian Jenniferre. – Igen, valami van kilátásban – válaszolta a lány kitérően. – Ne keseredjen el – bólogatott a férfi. – Mindenki követhet el hibát. Jennifer érezte, hogy a haja tövéig elpirul. Tehát ő is tudott róla. Ken Bailey kicsomagolt egy jókora, vastag marhasülttel megpakolt szendvicset. – Kér belőle? A szendvics nagyon ínycsiklandozónak látszott. – Nem, köszönöm – válaszolta Jennifer határozottan. – Soha nem szoktam ebédelni. – Oké. Jennifer némán nézte, amint a férfi beleharapott a jókora szendvicsbe. Bailey észrevette a lány arckifejezését. – Biztosan nem kér?... – Nem, nem... köszönöm... találkozóm van valakivel. Ken Bailey hosszasan nézett Jennifer után, s arca gondterheltté vált. Mindig is büszke volt rá, hogy hamar ki tud igazodni az embereken, de Jennifer Parker továbbra is talány a számára. A sajtó beszámolói alapján meggyőződése volt, hogy valaki lefizette a lányt, hogy robbantson a Morettiügyben. Miután személyesen is találkozott Jenniferrel, már kevésbé volt biztos ebben. Egyszer már volt nős, megjárta a poklot, s nagyon kevésre becsülte a nőket. Most mégis valami azt súgta neki, hogy ez a lány egészen más. Szép volt, okos és nagyon büszke. New Yorkban senkit sem érdekel, hogy a másik él-e vagy hal-e. Abba kell hagyni az önsajnálatot! – mondogatta magának Jennifer. Ez viszont meglehetősen nehéznek bizonyult. Tőkéje már tizennyolc dollárra apadt, adós maradt a lakbérrel, s már két napja ki kellett volna fizetnie az iroda ráeső bérleti díját is. Nem volt elég pénze ahhoz, hogy tovább New Yorkban maradjon, de arra sem, hogy elmenjen. Jennifer ismét maga elé tette a szakmai telefonkönyvet, ábécésorrendben végighívta az ügyvédi irodákat, hogy valami munkát szerezzen magának. Nyilvános telefonfülkéből beszélt, mert túlságosan zavarta volna, ha Ken Bailey és Ottó Wenzel hallja ezeket a beszélgetéseket. Az eredmény minden esetben azonos volt Senki sem mutatott a legcsekélyebb) hajlandóságot sem arra, hogy munkát adjon neki. Vissza kell mennie Kelsóba, s tanácsadóként vagy titkárnőként munkát kell kérnie apja valamelyik barátjától. Borzalmas vereség, de nem maradt más választása. Bukott emberként kell hazatérnie. Az útiköltség volt az első probléma, amivel szembe kellett néznie. Átfutotta a délutáni New York Postot, s talált benne egy hirdetést, melyben valaki a költségek csökkentése érdekében útitársat keresett Seattle-be. Telefonszám is volt a hirdetés mellett, s Jennifer azonnal fel is hívta a megadott számot. Nem vették fel a kagylót. Elhatározta, hogy másnap ismét próbálkozik. Másnap reggel Jennifer utoljára indult el az irodába. Ottó Wenzel nem volt a helyén, de Ken Bailey szokása szerint most is ott lógott a telefonon. Farmernadrágjához ezúttal kivágott nyakú kasmírpulóvert viselt. – Megtaláltam a feleségét – mondta a telefonban. – Csupán az a probléma, hogy eszében sincs magához visszamenni... igen, igen, tudom. Ki tudja a nőket kiszámítani!... Oké! Megmondom magának, hogy most hol van, próbálja meg maga körüludvarolni. Bailey megadta egy belvárosi szálloda címét. – Kérem! – búcsúzott el ügyfelétől, majd Jenniferhez fordult. – Egy kicsit elkésett ma reggel. – Mr. Bailey... sajnos, úgy néz ki, hogy végleg el kell mennem. A bérleti díjat, amivel adós vagyok, ahogy csak tudom, azonnal megküldöm.

Ken Bailey hátradőlt a székében, s figyelmesen tanulmányozta a lány arcát. Jennifer kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Rendben lesz így? – kérdezte. – Visszamegy Washingtonba? Jennifer bólintott. – Mielőtt elmenne – szólalt meg ismét Bailey –, megtenne nekem egy apró szívességet? Egy ügyvéd barátom már nem hagy élni, hogy kézbesítsek ki néhány idézést, de nekem nincs rá időm. Tizenkettő ötvenet fizet mindegyikért, plusz a kilométerpénzt. Kisegítene ezzel a munkával? Egy órával később Jennifer a luxussal berendezett Peabody and Peabody ügyvédi irodában találta magát. Mindig is ilyennek képzelte el jövendő munkahelyét, azt, hogy egyszer majd teljes jogú társ lehet egy hasonlóan előkelő cégnél, ahol ilyen gyönyörű sarokszobája lesz. Hátrakísérték az eldugott kis irattárba, ahol egy kapkodó titkárnő a kezébe nyomott egy csomag idézést. – Itt vannak. Vezesse pontosan a kilométereket! Kocsija van, ugye? – Nem, sajnos... – Nos, ha metróval megy, akkor könyvelje pontosan az útiköltséget! – Rendben van. Jennifer a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy szakadó esőben idézéseket kézbesített Bronxba, Brooklynba és Queensbe. Este nyolcra már megkeresett ötven dollárt. Átfagyva, kimerülten esett be aprócska lakásába. De legalább keresett némi pénzt, először, mióta New Yorkba érkezett. A titkárnő az irodában mondta, hogy még nagyon sok idézés vár kézbesítésre. Kemény munka egész nap az utcákat róni, és megalázónak is érezte. Ajtókat csaptak be az orra előtt, átkozódtak, fenyegették, sőt ketten még ajánlatot is tettek neki. Elkeserítő volt belegondolni, hogy holnap is ugyanebben lesz része, de legalább New Yorkban tud maradni, van reménye, ha az mégannyira halovány is. Jennifer forró vizet engedett magának, belépett a kádba, s lassan kezdett beleereszkedni. Élvezte,! ahogy a meleg víz végigsimogatta a testét. Csak! most jutott el a tudatáig, hogy mennyire kimerült. Minden porcikája sajgott a fáradtságtól. Úgy döntött, hogy most csak egy jó, kiadós vacsora tudná igazán helyrehozni a hangulatát. Ma este ki fog rúgni a hámból! Igazi étterembe megyek, ahol terítő is van az asztalon, és szalvétát is adnak – döntötte el Jennifer. Lehet, hogy még zene is lesz, megiszom egy pohár bort és... Álmodozását csengetés szakította félbe. Számára idegennek tűnt ez a zaj. Két hónapja, hogy beköltözött, de még nem akadt egyetlen látogatója sem. Csak az a sunyi házmesternő lehet, aki a lakbérhátralékot követeli. Jennifer mozdulatlanul feküdt a kádban, túlságosan fáradt volt, és bízott abban is, hogy a házmesternő majdcsak elunja a csengetést. A csengő ismét megszólalt. Jennifer kelletlenül kikászálódott a forró vízből, magára kapott egy fürdőköpenyt, s odament az ajtóhoz. – Ki az? – Miss Jennifer Parker? – hallatszott egy férfihang az ajtó túlsó oldaláról. – Igen. – A nevem Adam Warner. Ügyvéd vagyok. A meglepett Jennifer helyére tette a biztonsági láncot, és résnyire nyitotta az ajtót. Magas, széles vállú, szőke, a harmincas éveinek elején járó férfi állt az ajtóban, és szarukeretes szemüvege mögül szürkéskék szemével határozott pillantást vetett a lányra. Öltönye – szabása alapján ítélve –, biztosan egész vagyonba került. – Bemehetek? – kérdezte. A betörők általában nem szoktak mérték után készült öltönyben, Gucci cipőben és selyem nyakkendőben járni. Nincsenek ilyen gondosan ápolt körmeik sem. – Kérem, várjon egy pillanatig! Jennifer kikapcsolta a biztonsági láncot, s kinyitotta az ajtót. Ahogy Adam Warner belépett, Jennifer körbepillantott az egyszobás kis lakáson. A férfi helyébe képzelte magát, és a gyomra összerándult. Látogatója olyan embernek látszott, aki egészen más környezethez volt szokva. – Miben állhatok rendelkezésére?

Még el sem hangzott a kérdése, Jennifer már biztos volt benne, hogy minek köszönheti a látogatást, és kellemes izgalom uralkodott el rajta. Valamelyik cég jelentkezik, ahol munkára ajánlkozott! Szerette volna, ha most egy szép, sötétkék, jó szabású köntöst viselne, s a haja is rendben lenne, ha... – A New York-i Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságának vagyok a tagja, Miss Parker – közölte Adam Warner. – Robert Di Silva főügyész és Lawrence Waldman bíró azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy kezdjük el a kizárási eljárást ön ellen!

4. A Needham, Finch, Pierce and Warner ügyvédi iroda a Wall Street 30-as számú épületének egész felső emeletét elfoglalta. Az irodában összesen százhuszonöt ügyvéd dolgozott. A hivatali helyiségekből szinte áradt a pénz szaga, a berendezés nyugodt eleganciája pontosan illett egy olyan céghez, amely az ipar legnevesebbjeit képviseli. Adam Warner és Stewart Needham éppen szokásos reggeli teaszertartásukat folytatták. A karcsú, elegáns Stewart Needham már közel járhatott a hetvenhez. Rövid kecskeszakállt s mellényes tweedöltönyt viselt. Úgy nézett ki, mintha egy régi korból lépett volna elő, de évek hosszú során száz és száz ellenlábasa volt kénytelen a saját kárán meggyőződni arról, hogy Stewart Needham agya nagyon is a huszadik század ritmusára jár. Igazi tekintély volt, de nevét mégiscsak azokban a körökben ismerték, amelyek valóban számítottak. Szeretett a háttérben maradni, hatalmas befolyását csak a törvényhozásnál és a nagypolitikában kamatoztatta. Született új-angliai, szófukar ember volt. Adam Warner Needham unokahúgát, Mary Bethet vette feleségül, és az öreg pártfogoltjaként ismerték, Adam édesapja köztiszteletben álló szenátor, Adam pedig briliáns képességekkel megáldott ügyvéd volt. Miután tiszta kitűnően diplomázott a Harvard Egyetem jogi karán, az ország minden részéből, a legnevesebb ügyvédi irodákból szinte özönlöttek hozzá az állásajánlatok. Ő a Needham, Finch and Pierce irodát választotta, s hét év elteltével maga is betársult a cégbe. Adam vonzó külseje, kellemes modora és intelligenciája csak még jobban hangsúlyozta képességeit. Könnyed magabiztosságát a nők mindig nagyon vonzónak találták. Adam ezért korán kifejlesztette magában azt a képességet, amellyel tapintatosan el tudta hárítani túlságosan odaadó női ügyfeleinek közeledését. Tizennégy évvel ezelőtt vette feleségül Mary Bethet, és elítélt minden házasságon kívüli kapcsolatot. – Még egy kis teát, Adam? – kérdezte Stewart Needham. – Nem, köszönöm – válaszolta Adam Warner, aki utálta a teát, de az elmúlt nyolc évben minden reggel csak azért itta meg, mert nem akarta partnerét megbántani. Needham maga kotyvasztotta össze a keveréket, és az valami rettenetes volt. Stewart Needhamnek két dolog is motoszkált az agyában, és a rá jellemző módon először a kellemesebbel kezdte a mondókáját. – Tegnap este találkoztam néhány barátommal – közölte Needham. A néhány barát adott esetben az ország legbefolyásosabb politikusait jelentette. – Éppen azt fontolgatják, felkérjenek-e, hogy indulj a szenátusi választásokon, Adam. Adam érezte, hogy az egész testét kellemes izgalom járja át. Ismerve Stewart Needham óvatos természetét, Adam tudta, hogy az említett beszélgetés nem üres szócséplés volt, hiszen Needham akkor nem is hozta volna fel a dolgot előtte. – Most csak az a nagy kérdés, hogy téged érdekel-e a dolog. Ez nagy változást jelentene az életedben. Adam Warner ennek tökéletesen tudatában volt. Ha megnyeri a választásokat, akkor ez azt is jelenti, hogy át kell költöznie Washingtonba, fel kell adnia hivatását, és merőben új életet kell kezdenie. Afelől nem volt kétsége, hogy Mary Bethnek nagyon tetszene a dolog, csak saját magában nem volt teljesen biztos. Kicsit tartott a felelősségtől. – Nagyon is érdekel, Stewart. Stewart Needham elégedetten bólogatott.

– Kitűnő. Biztosan ők is örülni fognak a hírnek – mondta, és újra öntött magának a teának nevezett borzalmas löttyből, majd szinte észrevétlenül átváltott a következő témára. – Volna számodra egy kis munka a Kamara fegyelmi bizottságánál. A bizottság azt szeretné, ha te vennéd kézbe az ügyet, Adam. Az egész nem jelent egykét óránál többet. – Miről lenne szó? – A Michael Moretti-ügyről. Valaki nyilvánvalóan megtalálta a kapcsolatot Bobby Di Silva egyik munkatársához, és lefizette. – Igen, olvastam róla. Az a kanári-ügy. – Pontosan. Waldman bíró és Bobby ki akarja annak a nőnek töröltetni a nevét e tiszteletre méltó foglalkozáshoz tartozók listájáról. Én is ugyanezt szeretném. Gátat kell vetni a rothadásnak. – Mit kellene tennem? – Csupán gyors ellenőrzésre van szükség. Meg kell bizonyosodni arról, hogy ez a Parker nevű nő nem viselkedett etikusan, és javasolni kell a kizárási eljárás megindítását. Akkor majd szépen megidézik, a többi pedig már megy magától. Rutinfeladat az egész. Adam nem teljesen értette a dolgot. – De miért éppen én, Stewart? Van itt egy sor fiatal ügyvéd, aki elintézhetné a dolgot. – Nagyra becsült főügyészünknek ez nyomatékos kérése volt. Biztos akar lenni abban, hogy simán megy az ügy. Mint ahogy ezt mindketten tudjuk – tette hozzá szárazon –, Bobby nem tartozik a világ legmegbocsátóbb emberei közé. Ki akarja szegezni ennek a Parkernek a trófeáját az irodája falára. Adam Warner néhány pillanatig gyorsan átgondolta zsúfolt programját. – Az ember soha sem tudhatja, hogy mikor kell egy kis szívesség a főügyészi hivataltól, Adam. Valamit valamiért! – Rendben van, Stewart – állt fel Adam. – Biztosan nem kérsz még egy kis teát? – Nem, köszönöm. Finom volt most is, mint mindig. Visszatérve a szobájába Adam Warner becsengette egyik munkatársát, a fekete bőrű, élénk észjárású Lucindát. – Cindy, szerezzen be nekem minden létező információt egy bizonyos Jennifer Parker nevű ügyvédnőről! – A sárga kanáriról? – mosolyodott el Lucinda. A nevet már mindenki így ismerte. Késő délután Adam Warner a "New York Népe kontra Michael Moretti"-ügy tárgyalásának jegyzőkönyvét tanulmányozgatta, amelyet Robert Di Silva személyes küldöncével juttatott el hozzá. Adam jóval éjfél után jutott az anyag végére. Megkérte feleségét, hogy ezúttal nélküle menjen el egy fogadásra, de előbb készítsen be neki néhány szendvicset. A jegyzőkönyv végére érve minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Michael Morettit bűnösnek találták volna, ha a sors Jennifer Parker személyében keresztül nem húzza a számításokat. Di Silva hallatlan aprólékos munkával készítette elő az ügyet. Ezután Adam az események utáni, Waldman bíró szobájában lezajlott beszélgetésről készült jegyzőkönyvet vette kézbe. DI SILVA: Maga jogi egyetemet végzett? PARKER: Igen, uram. DI SILVA: És amikor egy vadidegen ember odamegy magához, hogy adjon át egy csomagot egy gyilkossági per koronatanújának, akkor ezt maga szó nélkül megteszi? PARKER: Ez nem így történt. DI SILVA: Maga mondta, hogy így volt. PARKER: Igen, de nem tudtam, hogy az az ember idegen. Azt hittem, hogy az ön munkatársai közül való. DI SILVA: És miből gondolta ezt? PARKER: Már elmondtam önnek. Láttam önnel beszélgetni, s ezután lépett oda hozzám, a nevemen szólított, majd átadta azt a borítékot azzal, hogy ön kéri, juttassam el a tanúhoz. Minden olyan gyorsan történt...

DI SILVA: Nem hinném, hogy olyan gyorsan történt volna. Gondolom, időbe telt, amíg ezt kitervelték. Ahhoz is idő kellett, amíg találnak valakit, aki lefizeti magát, hogy a küldeményt a tanúhoz eljuttassa. PARKER: Ez nem igaz! Én... DI SILVA: Mi nem igaz? Az nem igaz, hogy tudomása volt arról, hogy egy borítékot visz? PARKER: Nem tudtam, mi van benne. DI SILVA: Ezek szerint az viszont igaz, hogy valaki lefizette. PARKER: Uram, ön kiforgatja a szavaimat! Senki sem fizetett le semmiért! DI SILVA: Vagyis szívességből tette? PARKER: Nem! Azt hittem, hogy a maga utasítására csinálom. DI SILVA: Azt mondta, hogy az a férfi a nevén szólította. PARKER: Igen. DI SILVA: Honnan tudta a nevét? PARKER: Nem tudom. DI SILVA: Ugyan, kérem! Valami elképzelésének mégiscsak kell lennie! PARKER: Már mondtam önnek. Fogalmam sincs, honnan tudta a nevem. DI SILVA: Mióta szerelmesek egymásba Michael Morettivel? PARKER: Mister Di Silva, ezen egyszer már túljutottunk. Már az ötödik órája faggat. Fáradt vagyok. Nincs semmi hozzátennivalóm. Elmehetek? DI SILVA: Ha föláll abból a székből, akkor azonnal letartóztatom. Igen nagy bajba keveredett, Miss Parker, Csupán egyetlen módon mászhat ki belőle. Hagyja abba a hazudozást, és mondja el az igazat! PARKER: Mindvégig az igazat mondtam. Mindent elmondtam önnek. DI SILVA: Kivéve annak az embernek a nevét, aki átadta magának a borítékot. Ennek a férfinak a nevét akarom, és azt, hogy mennyit fizettek magának! A jegyzőkönyv még harminc oldalon keresztül folytatódott. Robert Di Silva mindennel megpróbálkozott azon kívül, hogy korbáccsal kényszerítse ki a lányból a beismerő vallomást. Jennifer Parker mindvégig ragaszkodott az elmondottakhoz. Adam összecsukta a jegyzőkönyvet tartalmazó dossziét, és fáradtan dörzsölte meg a szemét. Éjjel kettő volt. Holnap befejezi ezt az egész Jennifer Parker-ügyet. Adam Warner legnagyobb meglepetésére a Jennifer Parker-ügyet nem lehetett egykönnyen letudni. Alapos ember lévén, Adam nem mulasztotta el Jennifer Parker múltját és családi hátterét sem ellenőrizni. Amennyire ebből meg tudta állapítani, a lánynak soha semmiféle kapcsolata nem volt az alvilág kétes elemeivel, és Michael Morettihez sem kötötte semmi. Volt viszont valami az ügyben, ami nyugtalanította Adamet. Jennifer Parker védekezése túlságosan gyengének látszott. Ha valóban Morettinek dolgozott volna, akkor minden bizonnyal valami meggyőzőbb történetet találnak ki a számára. Története viszont annyira átlátszóan naiv volt, hogy szinte átsütött rajta az igazság. Déltájban a főügyész felhívta Adamet. – Hogy állsz az üggyel, Adam? – Kitűnően, Robert! – Ezek szerint akkor te végzed el a mészárosmunkát a Jennifer Parker-ügyben. Adam Warner megborzongott a hallottakra. – Igen, vállaltam, hogy javaslatot teszek. – Le akarom törölni a pályáról – sziszegte Di Silva, és Adamet megdöbbentette a főügyész hangjából sistergő gyűlölet. – Lassan a testtel, Robert! A lány még nincs kizárva. – Ezt rátok bízom, barátom – mondta fahangon Di Silva, majd kicsit enyhültebb hangnemben folytatta: – Az a pletyka járja, hogy hamarosan Washingtonba költözöl. Szeretném, ha tudnád: teljes mértékben számíthatsz a támogatásomra. Adam Warner tudta, hogy ez egyáltalán nem elhanyagolható körülmény.

– Köszönöm, Robert. Valóban nagyra értékelem a támogatásodat. – Ne köszönj semmit, Adam! Várom a további híreket. Minden bizonnyal Jennifer Parkerre gondolt. A "valamit valamiért" ügyletben, amit Stewart Needham említett, a lány volt a csere tárgya. Adam Warnernek egyre csak Robert Di Silva szavai jártak az eszében. "Le akarom törölni a pályáról!" A jegyzőkönyv elolvasása után Adamben megerősödött a meggyőződés, hogy nincs igazi bizonyíték Jennifer Parker ellen. Hacsak a lány nem tesz beismerő vallomást, vagy valaki nem áll elő olyan bizonyítékkal, ami a lány bűnösségére utal, Di Silva egyszerűen semmit sem tud tenni a lány ellen. Adamre számított, hogy majd ő lesz a bosszúállás eszköze. A jegyzőkönyv rideg, éles szavai egyértelműek voltak, Adam mégis szerette volna hallani a bűnösségét tagadó lány hangját. Miután egész sor, nagyon fontos ügyfelet érintő kérdés foglalkoztatta Adamet, a legkönnyebb az lett volna, ha gyorsan letudja ezt az ügyet: teljesíti Stewart Needham, Lawrence Waldman bíró és Robert Di Silva kívánságát. De valami belső megérzés habozásra késztette Adam Warnert. Újra elővette Jennifer Parker dossziéját, jegyzeteket készített, majd hosszas távolsági telefonokba kezdett. Adamre felelősségteljes feladatot bíztak. Élénken élt még az emlékezetében, hány éjszakát kellett tanulással, kemény munkával eltöltenie, hogy ügyvéd lehessen. Hosszú évek fáradságos munkája állt a diploma mögött, és ettől nem szándékozott senkit megfosztani, ha nem győződik meg teljesen annak jogosságáról. Másnap reggel Adam Warner már Washington állam fővárosa, Seattle felé repült, Jennifer Parker tanáraival volt találkozója. El akart látogatni abba az ügyvédi irodába, ahol Jennifer két nyáron keresztül dolgozott, s szeretett volna találkozni az évfolyamtársaival is. Stewart Needham felhívta Adamet Seattle-ben. – Mit keresel ott, Adam? Itthon egy sor fontos ügy vár rád. Ezt a Parker-ügyet egy tollvonással el lehet intézni. – Felmerült itt néhány mellékkörülmény – válaszolta Adam óvatosan. – Holnap vagy holnapután otthon leszek, Stewart. Beszélgetésükben egy kis szünet állt be. – Értem – szólalt meg végül Stewart Needham. – Mindenesetre ne vesztegess rá a szükségesnél több időt! Mikor Adam Warner visszaindult Seattle-ből, úgy érezte, jobban ismeri Jennifer Parkert, mint ahogy a lány önmagát. Kirajzolódott benne Jennifer teljes jellemrajza. A professzorok, Jennifer szállásadónője, évfolyamtársai és az ügyvédi iroda elmondása alapján összeállt a mozaikkép, mely cseppet sem hasonlított arra, amit Robert Di Silva lefestett előtte. Hacsak Jennifer nem a világ legnagyobb színésznője, akkor egyszerűen kizárt, hogy belekeveredett egy Michael Moretti-féle alak kiszabadítására szőtt összeesküvésbe. Most, majdnem két héttel a Stewart Needhammel folytatott reggeli beszélgetés után Adam Warner szemtől szembe állt azzal a lánnyal, akinek eddig a múltjában kutatott. Adam látta az újságokban Jennifer képeit, de ezek nem készítették fel arra a hatásra, melyet a lány személyes megjelenésével előidézett. Még viseltes köntösében, minden festék nélkül, a fürdővíztől csepegő sötét hajjal is lélegzetelállító jelenség volt. – Azzal bíztak meg, hogy vizsgáljam ki a Michael Moretti-féle ügyben játszott szerepét, Miss Parker – kezdte Adam. – No, még csak ez hiányzott – csattant fel Jennifer, s érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta az indulat. Úgy érezte, szétrobban a dühtől. – Még mindig nem elég nekik! Egész életemben fizessek egy átkozott hibáért? Már ez is éppen elég volt! Jennifer remegő hangon folytatta: – Nincs az ön számára semmi mondanivalóm. Elkövettem egy ostobaságot, de legjobb tudásom szerint ostobaság ellen még nem hoztak törvényt. A főügyész azt hiszi, hogy lefizettek – mondta, és elkeseredetten legyintett. – Ha lenne pénzem, gondolja, hogy ilyen körülmények között laknék? – tette hozzá elcsukló hangon. – Csináljanak, amit akarnak, nem érdekel! Most pedig kérem, hagyjon

magamra! Ezzel megfordult, elindult a fürdőszoba felé, s becsapta maga mögött az ajtót. Ott állt a mosdókagylónál, mélyeket lélegzett, s a könnyeit törülgette. Tudta, hogy ostobán viselkedett Immár másodjára, gondolta fáradtan. Másképpen kellett volna beszélnie Adam Warnerrel. Meg kellett volna neki magyarázni az egészet. Akkor lehet, hogy mégsem zárják ki. Persze tudta, hogy ez az egész csak vágyálom. Hogy ideküldenek valakit, az rutinszerűen hozzá tartozik az eljáráshoz. A következő lépés az lesz, hogy megkapja az idézést, s ezzel a gépezet mozgásba lendül. Összeül a három ügyvédből álló bizottság, ez majd javaslatot tesz a fegyelmi bizottságnak, mely ennek alapján jelentést készít a Kamara vezetőségének. A javaslat nyilvánvalóan csakis egy lehet: kizárás. Megtiltják neki, hogy New York államban ügyvédi gyakorlatot folytasson. Újra belépett a fürdőkádba, végignyújtózott, s hagyta, hogy a még mindig meleg víz kellemesen simogassa a testét, s valamelyest oldja a fölgyülemlett feszültséget. Lehunyta szemét, s hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje mindaz, ami vele történt. Már félálomban volt, amikor a lassan kihűlő víz felébresztette. Fogalma sem volt, meddig feküdhetett a kádban. Kelletlenül kikászálódott a vízből, s törülközni kezdett. Már nem érzett éhséget. Az Adam Warnerrel lejátszódott jelenet teljesen elvette az étvágyát. Jennifer megfésülködött, bekrémezte az arcát, úgy döntött, hogy vacsora nélkül fekszik le. Majd reggel telefonál a seattle-i utazással kapcsolatosan. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, s belépett a nappaliba. Adam Warner egy folyóiratot lapozgatva ült egy széken. Mikor Jennifer meztelenül megjelent, a férfi felpillantott. – Bocsánat – motyogta zavartan Adam. – Én... Jennifer sikkantott egyet, majd visszaugrott a fürdőszobába, s magára kapta a köpenyét. Mikor ismét kilépett, valóban nagyon dühös volt. – A kihallgatásnak vége. Kértem, távozzék! Adam letette a folyóiratot s nyugodtan megszólalt: – Miss Parker, nem gondolja, hogy az egészet nyugodtan és röviden megbeszélhetnénk? – Nem! – csattant fel Jennifer. – Nincs semmi mondanivalóm önnek vagy ennek az átkozott fegyelmi bizottságnak a számára. Már belefáradtam abba, hogy úgy kezelnek... hogy úgy bánnak velem, mint egy közönséges bűnözővel. – Mondtam én azt, hogy maga bűnöző? – kérdezte Adam nyugodtan. – Maga... hát nem ezért van itt? – Már megmondtam, miért vagyok itt. Azzal a felhatalmazással jöttem, hogy kivizsgáljam az ügyét és javaslatot tegyek a fegyelmi eljárás lefolytatása mellett vagy ellene. Szeretném az ön megvilágításában is hallani a történetet. – Értem. És hogy tudnám magát lekenyerezni? Adam vonásai megkeményedtek. – Bocsásson meg, Miss Parker – mondta csendesen, majd felállt és elindult az ajtó felé. – Várjon egy pillanatra! Adam megtorpant, s a lány felé fordult. – Bocsásson meg – mentegetőzött Jennifer. – Én... én már mindenkiben ellenséget látok. Kérem, ne haragudjon! – Rendben van, elfogadom a bocsánatkérését. Jennifernek hirtelen eszébe jutott, milyen viseltes a köpenye. – Ha még mindig kérdéseket akar feltenni, akkor felveszek magamra valamit, és utána kezdhetjük. – Jó ötlet. Vacsorázott már? A lány habozni látszott. – Én... – Tudok a közelben egy jó kis francia éttermet, az tökéletesen alkalmas helyszín lesz a beszélgetésre. Nyugodt, kellemes kis étterem volt az 56. utcában az East Side-on. – Nem sokan ismerik ezt a helyet – jegyezte meg Adam Warner, amikor leültették őket. – Egy fiatal francia házaspár a tulajdonosa. Kitűnő a konyhájuk. Jennifer kénytelen volt elhinni a dolgot Adamnek. Egyszerűen képtelen volt érzékelni az ízeket.

Egész nap egy falatot sem evett ugyan, de annyira ideges volt, hogy semmit sem tudott magába erőltetni. Megpróbált kicsit lazítani magán, de képtelen volt rá. Most a sorsa ennek az idegen férfinak a kezében van. Az elkövetkező egy-két óra dönti el majd élete további alakulását. Adam szokása ellenére mindent megtett, hogy feloldja a lány feszültségét. Nemrégiben tért vissza Japánból, ahol magas kormánytisztviselőkkel találkozott. Még bankettet is adtak a tiszteletére. – Evett már valaha is csokoládéval bevont hangyát? – érdeklődött. – Nem. – Valamivel jobb az íze, mint a csokoládéval bevont szöcskének – mosolyodott el a férfi. A férfi mesélt múlt évi alaszkai vadászatáról, amikor egy medve megtámadta. Beszélt ő mindenről, csak éppen arról nem, hogy miért vannak együtt. Jennifer egész idő alatt megpróbált erőt gyűjteni arra a pillanatra, amikor a téma előkerül, mégis, amikor ez megtörtént, úgy érezte, egész testében megmerevedik. A desszert elfogyasztása után a férfi nyugodt hangon ismét megszólalt. – Szeretnék néhány dolgot megkérdezni, és nem szeretném, ha felidegesítené magát. Rendben van? Jennifer hirtelen gombócot érzett a torkában. Nem volt biztos benne, hogy akár egyetlen szót is ki tud nyögni. Bólintott. – Szeretném, ha pontosan elmondaná mindazt, ami azon a napon a tárgyalóteremben történt. Mindent, amire csak emlékszik, mindent, amit csak érzett. Csak nyugodtan, időnk van bőven. Az események még annyira élénken éltek Jennifer emlékezetében, hogy gondolni is rossz volt rájuk. Már egy hónapja próbálja elfelejteni az egészet, de nem megy. – Rendben van – szólalt meg a lány egy mély sóhaj kíséretében. Szaggatottan fogott bele a tárgyalóteremben történtek elmondásába, s ahogy emlékei megelevenedtek, elbeszélése is gördülékenyebbé vált. Adam csak ült nyugodtan, hallgatott és egyetlen szót sem szólt. Csak akkor szólalt meg, amikor Jennifer befejezte a mondókáját. – Az a férfi, aki átadta magának a borítékot, ott volt akkor is a főügyész szobájában, amikor reggel felesküdtek? – Erre már én is gondoltam. Esküszöm, nem emlékszem rá. Olyan sokan voltak ott akkor reggel, és számomra mindenki ismeretlen volt. – Látta valamikor, valahol azt az embert már korábban is? Jennifer tehetetlenül rázta a fejét. – Egyszerűen nem emlékszem. Nem hiszem, hogy találkoztam volna vele. – Az előbb említette, hogy a férfi a főügyésszel beszélgetett, mielőtt odalépett volna magához, és átadta a borítékot. Látta, hogy a főügyésztől kapta a borítékot? – Én... nem. – Valóban azt látta, hogy az a férfi beszélget a főügyésszel, vagy csak ott volt az őt körülvevő emberek között? Jennifer egy pillanatra behunyta a szemét, és próbálta maga elé idézni a képet. – Sajnálom. Minden olyan zavaros. Én... én... nem tudom. – Van valami elképzelése, hogy honnan tudhatta a nevét? – Nincs. – Vagy arról, hogy miért éppen önt szemelte ki? – Ez már egyszerűbb kérdés. Nyilvánvalóan azonnal látta, hogy egy idiótával áll szemben – rázta meg a fejét a lány. – Nem. Nagyon sajnálom, Mister Warner, de halvány fogalmam sincs erről sem... – Maga nagyon fölkavarta az indulatokat – jegyezte meg Adam. – Di Silva főügyész már régóta le akarta fülelni Michael Morettit Amíg maga a színre nem lépett, az ügy teljesen simának látszott. Meg kell mondanom, hogy a főügyész enyhén szólva neheztel magára. – Én is magamra. Jennifer nem tudta hibáztatni Adam Warnert azért, amit most vele csinál. Csupán a munkáját

végzi. Azon voltak, hogy tönkretegyék, és ez sikerült is nekik. Adam Warner csak eszköz az ellenségeinek kezében. Jennifer hirtelen úgy érezte, hogy szeretne egyedül maradni. Nem akarta, hogy bárki tanúja legyen nyomorúságának. – Bocsásson meg – mentegetőzött. – Én... nem érzem jól magamat. Ha lehet, szeretnék hazamenni. Adam néhány pillanatig fürkészte a lány arcát. – Attól esetleg jobban érezné magát, ha azt mondanám, hogy javasolni fogom a kizárási eljárás megszüntetését? Néhány másodpercbe beletelt, míg a férfi szavai eljutottak Jennifer tudatáig. Csak ült, egy szót sem tudott kinyögni. – Ezt... ezt komolyan mondja? – Ugye, nagyon fontos a maga számára, hogy ügyvéd lehessen? – kérdezte Adam. – Igen... – suttogta elhalóan. – Ha átesik ezen a nehéz kezdeten, akkor érzésem szerint kiváló ügyvéd lesz magából. – Köszönöm! – mosolygott rá hálásan Jennifer. – Megpróbálom! Gondolatban újra elismételte magában. Megpróbálom! Nem számít, hogy most egy apró, lerobbant irodát kell megosztania egy kopott kis magánnyomozóval s egy olyan emberrel, aki autókat koboz el. Ez akkor is ügyvédi iroda! Tagja az Ügyvédi Kamarának, és hagyják dolgozni. A pincér kezdte leszedni az asztalt. Jennifer megpróbált megszólalni, de nevetéssel vegyült, elcsukló hangján csak annyit tudott kinyögni: – Mister Warner... – Azok után, amiken itt együtt keresztülmentünk – jegyezte meg a férfi –, azt hiszem, egyszerűen csak Adamnek kellene szólítania. – Adam... – Igen? – Remélem, ezzel nem rontom el a kapcsolatunkat, de... de nagyon éhes vagyok – motyogta Jennifer.

5. A következő néhány hét szinte észrevétlenül repült el. Jennifer kora reggeltől késő estig dolgozott, bírósági idézéseket kézbesített. Tisztában volt azzal, egyáltalán nincsenek esélyei, hogy egy nagyobb ügyvédi irodába bekerülhessen; a "dolog" után minden jel szerint senkinek meg sem fordult a fejében, hogy őt alkalmazza. Egyszerűen meg kell találnia a módját, hogy visszaszerezze elveszített tekintélyét, elölről kell kezdenie mindent. Mindenesetre ott hevert az asztalán egy halom idézés a Peabody and Peabody cégtől. S bár ez nem kifejezetten ügyvédi munka, de akkor is tizenkettő ötvenet fizettek darabjáért, és ráadásul még a költségeit is megtérítették. Néhanapján, amikor Jennifer késő estig dolgozott, Ken Bailey elvitte őt vacsorázni valahova. A felületes szemlélő számára a férfi cinikusnak tűnt, de Jennifer érezte, hogy ez csak álarc. Érezte, hogy a férfi magányos. A Brown Egyetemen végzett, okos volt és művelt. A lány el sem tudta képzelni, hogyan elégítheti ki az, hogy egész életét ott tölti abban a piszkos kis irodában, s megpróbálja megtalálni a megszökött férjeket és feleségeket. Úgy nézett ki, hogy elkönyvelte magában a kudarcot, és nem volt bátorsága megkísérteni a sikert. Egy alkalommal, amikor Jennifer a házasságát hozta szóba előtte, Bailey szokatlanul mogorván rámordult: – Semmi köze hozzá. – Ezek után Jennifer többé nem hozakodott elő a témával. Otto Wenzel teljesen más alkat volt. Az apró, pókhasú emberke boldog házasságban élt. Jennifert a lányának tekintette, s állandóan hordta neki a felesége készítette süteményeket. Az asszony borzalmasan főzött, de Jennifer erőszakot vett magán, és megevett mindent, mert nem akarta Ottót megbántani. Egy péntek estére Jennifert meghívták Wenzelék vacsorára. Mrs. Wenzel töltött káposztát készített, ez volt a specialitása. A káposzta túlfőtt, a hús kemény maradt, a rizs

ropogott a foga alatt. Az egész úszott a zsírban, Jennifer elszántan rohamozta meg az ételt, apró falatokat erőltetett magába, s ide-oda tologatta a tányéron az ételt, mintha jó étvággyal enne. – Hogy ízlik? – érdeklődött Mrs. Wenzel. – Ez... ez az egyik kedvencem. Ettől kezdve Jennifer minden péntek este Wenzeléknél vacsorázott. Egyik reggel Jennifert felhívta az ifjabb Peabody titkárnője. – Mister Peabody kéri, hogy ma délelőtt tizenegy órára jöjjön be hozzá. Kérem, legyen pontos! – Igenis, asszonyom! Korábban Jennifernek csak titkárnőkkel volt dolga a Peabody cégnél. Az iroda felé menet Jennifer szabadjára engedte a fantáziáját. Ha Mister Peabody látni óhajtja, akkor biztosan valami fontos dologról lehet szó. Bizonyára fölismerte a benne rejlő képességeket, s felajánl neki egy ügyvédi állást a cégnél. Sőt, egy szép napon még az is lehet, hogy a céget Peabody, Peabody and Parker cégnek fogják nevezni... Jennifer legalább fél órát várakozott a folyosón az iroda előtt, és pontosan tizenegy órakor belépett a titkárságra. Nem akart túlságosan rámenősnek látszani. Két órán át várakoztatták, végül bekísérték Mr. Peabody Jr. szobájába. A magas, vékony férfi mellényes öltönyt viselt s hozzá olyan cipőt, amit egyenesen Londonban készítettek számára. Hellyel sem kínálta. – Miss Potter... – kezdte magas fekvésű, kellemetlen hangon. – Parker... A férfi egy papírlapot vett fel az asztalról. – Ez itt egy idézés. Szeretném, ha kikézbesítené. Jenniferben ebben a pillanatban megerősödött a gyanú, hogy talán mégsem lesz a cég alkalmazottja. – A kézbesítési díj ötszáz dollár– adta át Mr. Peabody Jr. a papírlapot Jennifernek. Jennifer biztos volt benne, hogy félreértette a dolgot. – Ötszáz dollárt mondott? – Pontosan. Természetesen csak akkor, ha sikerrel jár. – Valami probléma van talán? – érdeklődött Jennifer. – Nos, igen – ismerte be az ügyvéd. – Már több mint egy éve próbáljuk kikézbesíteni ennek az embernek. A neve William Carlisle. Egy Long Island-i birtokon lakik, és soha nem hagyja el a házát. Az igazat megvallva, már egy tucatnyian próbálták kikézbesíteni neki az idézést, de van egy testőre, aki egyben az inasa is, és az mindenkit távol tart tőle. – Nem tudom, hogy én... – kezdte Jennifer. – Nagyon sok pénzről van szó – folytatta Mr. Peabody Jr. előredőlve, mintha nem is hallotta volna Jennifert –, de egyszerűen képtelen vagyok William Carlisle-t a bíróságra citálni, ha nem tudom neki eljuttatni az idézést, Miss Potter. – Jennifer ezúttal már nem zavartatta magát, s nem javította ki. – Mit gondol, meg tud birkózni ezzel a feladattal? Jennifer arra gondolt, mi mindent tudna kezdeni azzal az ötszáz dollárral. – Megpróbálom megtalálni a módját – válaszolta. Még aznap délután két órakor Jennifer ott állt William Carlisle birodalmának bejárata előtt. Az angol udvarházak stílusában épült kastély egy tízholdas, gyönyörű, gondozott kert kellős közepén állt. Kanyargós kocsifelhajtó vezetett a hatalmas erdei fenyőkkel övezett épülethez. Jennifer sokáig gondolkodott, hogyan tudná megoldani a feladatot. Mivel a házba lehetetlennek látszott bejutni, az egyedüli megoldás, ha Mr. William Carlisle-t valahogy kicsalogatja onnan. Nem messze a birtoktól állt egy kertészeti teherautó. Jennifer néhány másodpercnyi habozás után odament, és a kertészeket kereste. Három is volt belőlük, mindhárman japánok. – Ki itt a főnök? – kérdezte tőlük Jennifer. – Én – húzta ki magát az egyik. – Lenne egy kis munkám a maguk számára... – Sajnáljuk, hölgyem. Sok a dolgunk. – Csupán öt percről lenne szó. – Nem, sajnos nem megy...

– Fizetek száz dollárt. – Száz dollárt fizet egy ötperces munkáért? – Pontosan! – Mit kell csinálnunk?... Öt perccel később a teherautó rákanyarodott a William Carlisle birtokán kanyargó útra, és Jennifer a három kertésszel kiszállt a kocsiból. Körülnézett, kiválasztotta a bejárati ajtóhoz legközelebb eső gyönyörű fát, és odaszólt a kertészeknek: – Ássák ki! A kertészek levették ásóikat a kocsiról, s nekikezdtek az ásásnak. Egy perc sem telt el, kitárult a bejárati ajtó, s egy inasegyenruhába bújtatott, hatalmas termetű férfi viharzott ki rajta. – Mi az ördögöt csinálnak itt? – A Long Island-i kertészettől vagyok – válaszolta Jennifer élesen. – Kiszedjük ezeket az öreg fákat. – Kicsoda maga? – meredt rá az inas. – Itt van az utasításom, hogy ásassam ki az összes fát – lengetett meg Jennifer az inas orra előtt egy papírdarabot. – Ez lehetetlen! Mister Carlisle idegrohamot kap – mondta az inas, majd a kertészekhez fordult. – Azonnal hagyják abba! – Ide figyeljen, uram! – szólalt meg ismét Jennifer. – Én csak a munkámat végzem – mondta, majd ő is odaszólt a kertészeknek: – Folytassák, fiúk! – Nem! – ordította az inas. – Itt valami félreértés van! Mister Carlisle egyáltalán nem kérte, hogy ássák ki a fákat. Jennifer csak a vállát vonogatta. – A főnököm azt mondta, hogy ő rendelte meg a munkát. – Hogy tudnék beszélni a főnökével? Jennifer az órájára pillantott. – Most éppen kint van egy munkán Brooklynban. Hat óra körül megy vissza a hivatalba. Az inas tajtékzott a dühtől. – Várjanak egy kicsit! Ne csináljanak semmit, amíg vissza nem jövök! – Folytassák a munkát! – szólt oda Jennifer a kertészeknek. Az inas sarkon fordult, berohant a házba, s becsapta maga mögött az ajtót. Néhány perccel később az ajtó ismét kinyílt, s az inas egy aprócska, középkorú férfi társaságában tért vissza. – Lenne kedves elmondani nekem is, hogy mi az ördög folyik itt? – Magának meg mi köze hozzá? – vetette oda Jennifer. – Majd én megmondom, hogy mi közöm hozzá – csattant fel az apró emberke. – Én vagyok William Carlisle, és mindez az én birtokomon történik. – Ebben az esetben, Mister Carlisle – szólalt meg Jennifer –, van nálam valami az ön számára. – A lány benyúlt a zsebébe, s az idézést a férfi markába nyomta, majd a kertészekhez fordult: – Abbahagyhatják! Másnap kora reggel Adam Warner telefonált. Jennifer azonnal felismerte a hangját. – Gondoltam, érdekelni fogja – kezdte Adam –, hogy a kizárási eljárást hivatalosan is beszüntették. Most már nincs oka a nyugtalanságra. Jennifer lecsukott szemmel, némán, hálaimát mormolt magában. – Én... én nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok mindazért, amit értem tett. – Az igazság nem mindig vak. Adam egyáltalán nem tett említést arról a jelenetről, ami közte, Stewart Needham és Robert Di Silva között lejátszódott. Needham csalódottnak látszott, de azért filozofikusan fogta fel a dolgot. A főügyész olyan volt, akár egy megvadult bika. – Engeded, hogy ez a kis ribanc ennyivel megússza a dolgot? Jézusom! Hiszen ez a nő maga a maffia, Adam! Hát, nem látod? Egyszerűen téged is becsapott! És ez így folytatódott a végtelenségig, míg végre Adam el nem unta a dolgot. – Minden ellene felhozott bizonyíték csupán közvetett, Robert. Szerencsétlen helyen állt egy szerencsétlen pillanatban, s így került az egérfogóba. Ez nekem egyáltalán nem utal a maffiára.

– Oké – jegyezte meg végül Di Silva. – Ezek szerint a nő még mindig ügyvéd. Már csak abban reménykedem, hogy New Yorkban fog ügyvédi gyakorlatot folytatni, mert ez esetben abban a pillanatban, ha bármelyik tárgyalóterembe be meri tenni a lábát, egyszerűen lesöpröm a föld színéről. Jennifernek nem tett említést erről a dologról Adam. A nő halálos ellenséget szerzett magának, de ez ellen nem lehetett tenni semmit. Robert Di Silva égett a bosszúvágytól, Jennifer pedig sebezhető célpontnak bizonyult. A lány okos volt és idealista, ráadásul szemérmetlenül fiatal és gyönyörű. Adam tudta, hogy többé nem szabad találkoznia a lánnyal. Voltak napok, hetek, hónapok, amikor Jennifer úgy érezte, feladja az egészet. Az ajtón a névtábla továbbra is azt hirdette, hogy Jennifer Parker ügyvéd, de ez senkit sem tévesztett meg, legkevésbé Jennifert. Ügyvédi hivatását egyáltalán nem gyakorolta. Napjait azzal töltötte, hogy esőben, fagyban, hóban ide-oda rohangált és idézéseket kézbesített, amivel kivívta magának ügyfelei osztatlan utálatát. Néha elvállalt kisebb ügyeket, segített az öreg, magatehetetlen embereknek élelmiszer-utalványaik beszerzésében, valamint a gettókban lakó feketék, Puerto Ricoiak és a többi elesett különböző jogi problémáinak megoldásában. De mindvégig érezte, hogy továbbra sem tud kiszabadulni a csapdából. Az éjszakák a nappaloknál is rémesebbek voltak. Jennifert álmatlanság gyötörte, amikor pedig rövid időre el tudott szunnyadni, álmában megjelentek a démonok. Az egész még akkor kezdődött, amikor anyja otthagyta az édesapját, s Jennifer képtelen volt megszabadulni ezektől a démonoktól, bármilyen alakban is jelentkeztek. Kínozta az egyedüllét. Néhanapján randevúzgatott ugyan fiatal ügyvédekkel, de minduntalan azon kapta magát, hogy Adam Warnerrel hasonlítja őket össze, s ezt az összehasonlítást egyikük sem állja ki. A vacsorát, a mozit, a színházat mindig a lakásajtó előtti birkózás zárta. Jennifer nem értette, miért akarnak mindenáron ágyba bújni vele, azért-e, mert kifizették a vacsoráját vagy pedig mert négyemeletnyi meredek lépcsősort is megmásztak miatta. Néhányszor nagyon erős volt a csábítás, hogy igent mondjon. A Jennifernek ajánlatot tevő legérdekesebb, legvonzóbb emberek mind nős férfiak voltak, s ő minden esetben határozottan visszautasította a közeledésüket. Anyja tönkretette a házasságát, gyakorlatilag megsemmisítette az édesapját. Ezt soha nem tudta elfelejteni. Eljött a karácsony, majd az újév, és Jennifer mindkettőt egyedül töltötte. Nagyon erősen havazott, s az egész város úgy nézett ki, mint egy hatalmas karácsonyi üdvözlőlap. Jennifer az utcákat rótta, s figyelte az otthon melegébe siető embereket. Az ezerkilencszázhetvenes esztendő biztosan szerencsésebb lesz, mondogatta magának. Mikor a mélyponton volt, mindig Ken Bailey vidította fel. Elvitte a Madison Square Gardenbe a Rangers-meccsre, néha elmentek egy discóba, moziba vagy pedig megnéztek egy-egy színházi előadást. Jennifer tudta, hogy a férfi vonzódik hozzá, mégis határozottan tartja a távolságot. Márciusban Otto Wenzel úgy döntött, hogy családjával együtt Floridába költözik. – A csontjaim már túlságosan öregek, hogy elviseljék ezeket a New York-i teleket – mondta Jennifer-nek. – Nagyon fog hiányozni – mondta Jennifer, s ezt komolyan is gondolta. Nagyon megszerette a kisöreget. – Vigyázzon Kenre! Jennifer kérdőn pillantott rá. – Ugye, soha nem beszélt magának a dologról? – Milyen dologról? Otto egy darabig habozni látszott, majd mégis kinyögte. – Ken felesége öngyilkos lett. Saját magát okolja miatta. – Borzalmas! – szörnyülködött Jennifer. – És miért.... miért tette? – Rajtakapta Kent az ágyban egy szőke fiatalemberrel. – Úristen! – Rálőtt Kenre, majd maga ellen fordította a fegyvert. Ken túlélte, az asszony nem. – Borzalom! Sejtelmem sem volt róla, hogyhogy... – Tudom. Gyakran nevet és mosolyog, de a poklot hordozza magában.

– Köszönöm, hogy elmondta. Mikor Jennifer visszatért az irodába, Ken még mindig az íróasztalnál ült. – Szóval, az öreg Otto itt hagy bennünket. – Igen. Ken Bailey elmosolyodott. – Ezek szerint, akkor már csak ketten maradtunk a világellen. – Én is azt hiszem. Jennifer ezután más szemmel nézett Kenre. Továbbra is eljártak együtt ebédelni és vacsorázni, és Jennifer a homoszexualitás egyetlen jelét sem tudta felfedezni a férfiban, de meggyőződése volt, hogy Otto Wenzel nem hazudott neki. Ken Bailey magába zárva hordozta a poklot. Néhanapján beesett egy-egy ügyfél az utcáról. Rosszul öltözött, elvadult emberek, s az esetek többségében a legképtelenebb ostobasággal álltak elő. Prostituáltak is keresték, hogy Jennifer intézze el, hogy óvadék ellenében szabadlábon maradhassanak. A lány megdöbbent, hogy néhányuk még mennyire fiatal és. vonzó teremtés. Ezek az ügyecskék alacsony, de azért állandó jövedelmet biztosítottak neki. Jennifernek fogalma sem volt róla, vajon ki küldhette őket hozzá. Mikor Ken Baileynek említést tett a dologról, a férfi csak megvonta a vállát, és azonnal másra terelte a szót. Jennifernek felajánlottak néhány válóperes ügyet is, de ezeket mind visszautasította. Élénken élt benne egyik professzorának a mondása, mely szerint "aki válóperes ügyekkel foglalkozik, az olyan, mint orvosok között a kórboncnok". A legtöbb válóperes ügyvéd igen rossz hírnévnek örvendett. A legmenőbbeket "bombázóknak" nevezték, mivel egy-egy ügy megnyerése érdekében jogi értelemben vett bombákat robbantottak, s ezzel rendszerint tönkre is tették a férjet, a feleséget vagy a gyerekeket. Néhány ügyfél viszont annyira különbözött a megszokottól, hogy talány maradt a lány számára. Ezek jól öltözött emberek voltak, láthatóan jól szituáltak, s az ügyek, melyekben a közreműködését kérték, szintén nem a Jennifer által megszokott filléres ügyecskék voltak. Ingatlanokkal kapcsolatos szerződéseket kellett lebonyolítani, melyek jelentős összegeket hoztak, olyan perekben kellett a képviseletüket ellátnia, melyeket bármelyik híresebb ügyvédi iroda is örömest felvállalt volna. – Kitől hallottak felőlem? – kérdezgette Jennifer. Mindig kitérő válaszokat kapott. "Egy barátomtól...", esetleg "olvastam magáról", máskor meg, "egy fogadáson hallottam a nevét",., s ez így ment mindaddig, amíg egy alkalommal az egyik ügyfele a problémája vázolása közben meg nem említette Adam Warner nevét. Jennifer hirtelen mindent megértett. – Ugye, Mister Warner küldte hozzám? Az ügyfél szemmel láthatóan zavarba jött. – Nos, tulajdonképpen Mister Warner azt mondta, hogy lehetőleg ne említsem a nevét. Jennifer elhatározta, hogy felhívja Adamet. Végtére is köszönettel tartozott neki. Udvarias lesz, de kimért. Magában többször is elpróbálta a beszélgetést. Mikor végre elég bátorságot gyűjtött magában, a titkárnő közölte, hogy Mister Warner éppen Európában tartózkodik. Jennifer akkora csalódást érzett, hogy sokáig nagyon rossz volt a hangulata. Azon kapta magát, hogy mind gyakrabban gondol Adam Warnerre. Továbbra is élénken élt az emlékezetében, amikor a férfi a lakásán felkereste, hogy akkor mennyire ostobán viselkedett. Jennifer várt három hetet, s ismét felhívta Adamet. Ezúttal éppen Dél-Amerikában tartózkodott. – Kíván üzenetet hagyni a számára? – kérdezte a titkárnő. Jennifer kis ideig habozott. – Nem, köszönöm. Jennifer próbálta gondolataiból száműzni Adamet, de egyszerűen képtelen volt rá. Egyre azon törte a fejét, hogy a férfi vajon nős-e. Azt találgatta, vajon milyen lehet Mrs. Warnernek lenni... Egyre gyakrabban megfordult a fejében, hogy vajon egyáltalán normális-e még, vagy már teljesen megőrült. Jennifer időről időre az újságokban és folyóiratokban találkozott Michael Moretti nevével. A New Yorkerben megjelent egy hosszú cikk Antonio Granelli-ről, a keleti parti maffiacsalád fejéről. A cikk aprólékosan ecsetelte, hogy Antonio Granelli egészségi állapota erősen megromlott, és veje, Michael Moretti veszi majd át a birodalom irányítását. A Life részletesen foglalkozott Michael

Moretti életstílusával, majd az írás végén kitért a bírósági tárgyalásra is. Camello Stela jelenleg Leavenworthban tölti börtönbüntetését, Michael Moretti pedig szabad emberként éli világát. A cikk fölidézte, hogyan hiúsította meg Jennifer Parker az ítélet meghozatalát, melynek eredményeként Moretti börtönbe vagy pedig villamosszékbe került volna. A cikk olvasása közben Jennifer gyomra görcsbe rándult. Villamosszék? Jennifer maga is kész örömmel megnyomta volna a kapcsolót. Jennifer ügyfeleinek többsége jelentéktelen ember volt, de az ügyeik intézése során szerzett tapasztalatok megfizethetetlennek bizonyultak. A hosszú hónapok során Jennifer a Centre Street 100. alatt levő bíróság minden szobáját, s a szobák minden lakóját alaposan megismerte. Mikor egyik-másik ügyfelét áruházi lopásért, zsebtolvajlásért, prostitúció vagy kábítószerkereskedelem miatt letartóztatták, Jennifer már indult is a belváros felé, hogy elintézze az óvadékot; az alkudozás ezekben az ügyekben mindennapossá vált a számára. – Az óvadék ötszáz dollár! – De tisztelt bíró úr, a vádlottnak nincs ennyi pénze. Ha a tisztelt bíróság kétszáz dollárra csökkentené az összeget, akkor vissza tudna menni a munkájába, és el tudná tartani a családját. – Rendben van! Legyen kétszáz! – Köszönöm, tisztelt bíró úr! Jennifer megismerte a bejelentések irodájának a főnökét is, akihez a letartóztatási jelentések másolatai beérkeztek. – Már megint maga az, Parker! Az isten szerelmére, hát maga soha nem alszik? – Üdv, hadnagy! Egyik ügyfelemet koldulás miatt letartóztatták. Láthatnám a jelentést? A neve Connery. Lawrence Connery. – Áruljon el valamit, kedvesem! Miért jön ide hajnali háromkor, hogy egy koldussal foglalkozzék? – Mert neki és a hozzá hasonlóknak köszönhetem, hogy nem kerülök én is az utcára – válaszolta mosolyogva Jennifer. Jennifer otthonosan mozgott már az éjszakai bíróságon is, mely a Centre Street-i bíróság 218-as szobájában ülésezett. A helyiség állandóan zsúfolt és büdös volt. Az éjszakai bíróság nyomasztóan hatott Jenniferre. Tele volt állandóan hullámzó emberi szeméttel, melyet az ár folyamatosan vetett az igazságszolgáltatás partjaira. Minden éjszaka legalább százötven esetet tárgyaltak. Szinte kizárólag kurvák, homoszexuálisok, csavargók, alkoholisták, kábítószeresek ügyeit. Voltak ott Puerto Rico-iak és mexikóiak, zsidók és írek, görögök és olaszok, s általában erőszakkal és lopással, fegyver- vagy kábítószer-rejtegetéssel, rablással vagy prostitúcióval vádolták őket. Egyetlen közös vonásuk: mindnyájan szegények voltak. Szerencsétlen flótások, akik a társadalom perifériájára kerültek. Mivel a börtönök amúgy is zsúfolásig telve voltak, a legsúlyosabb bűnözőkön kívül legtöbbjüket azonnal szabadlábra is helyezték, vagy csak megbírságolták. Ezután mindnyájan visszatértek a St. Nicholas Avenue-ra, a Morningside és a Manhattan Avenue-ra ahol kilenc négyzetkilométeren kétszázharmincháromezer fekete, nyolcezer Puerto Rico-i, és megközelítően egymillió patkány él. A Jennifer irodáját felkereső ügyfelek többsége olyan emberekből került ki, aki a szegénységnek, a rendszernek vagy éppen saját magának köszönhetően került a padlóra. Olyanok, akik már régen feladták a küzdelmet. Jennifer érezte, hogy ezeknek az embereknek a félelme csak az ő önbizalmát erősíti. Egyáltalán nem tartotta magát magasabb rendűnek náluk. Saját pályafutását sem minősíthette a legnagyobb elfogultsággal sem kimagaslóan sikeresnek, de mégis tudatában volt annak, ami alapvetően megkülönbözteti őt az ügyfeleitől: ő soha nem adja fel a harcot. Ken Bailey bemutatta Jennifert Francis Joseph Ryan atyának. Ryan atya az ötvenes éveinek végén járó, vibráló egyéniségű, örökmozgó ember volt, hullámos, erősen őszülő, fekete haja egészen lenőtt a mellére. A papot Jennifer az első látásra megkedvelte. Időről időre, mikor báránykái megtévedtek, Ryan atya fölkereste Kent, hogy igénybe vegye szolgálatát. Ken ilyenkor rendszerint felkutatta a megtévedt férjet vagy feleséget, a tékozló fiút vagy leányt. Soha nem nyújtotta be ezekért a számlát. – Előleg a mennyországnak – jegyezte meg. Egyik délután Jennifer éppen egyedül üldögélt az irodában, amikor Ryan atya bekukkantott.

– Ken kint van a városban, Ryan atya, Ma már nem is jön vissza. – Tulajdonképpen nem is hozzá, hanem magához jöttem, Jennifer – mondta Ryan atya, s leült a Jennifer asztala előtti kényelmetlen székre. – Van egy barátom, akinek akadt egy kis problémája. Általában Kennel is így szokta kezdeni a beszélgetéseket. – Hallgatom, atyám! – Egyik idős hívemről van szó, s a kedves, öreg néninek problémája van a nyugdíjával. Néhány hónappal ezelőtt költözött az egyházközségembe, és valamelyik átkozott komputer, hogy az ördög vigye el, kitörölte az összes személyi adatát. – Értem. – Tudtam, hogy meg fogja érteni a dolgot – mondta Ryan atya, s már fel is állt a helyéről. – Viszont tartok tőle, hogy ebben az ügyben nem számíthat honoráriumra. Jennifer elmosolyodott. – Emiatt ne izgassa magát! Megpróbálom majd egyenesbe hozni a dolgokat. Jennifer azt gondolta, hogy simán fog menni az egész, mégis három teljes napjába telt, amíg hajlandók voltak újraprogramozni a gépet. Egy hónap elteltével az egyik reggel Ryan atya ismét fölkereste Jennifert. – Sajnálom, hogy megint alkalmatlankodom, kedvesem, de van egy barátom, akinek akadt egy kis problémája. Tartok tőle viszont, hogy nincs... – ...pénze – segítette ki Jennifer a zavartan tétovázó papot. – Ó, igen! Pontosan erről van szó! De szegény embernek nagy szüksége lenne a segítségre. – Rendben van. Mondja el, kérem, miről van szó! – Az illető neve Abraham Wilson. Az egyházközségem egyik tagjának a fia. Abraham most éppen életfogytiglani börtönbüntetését tölti a Sing Singben gyilkosságért, melyet akkor követett el, amikor kirabolt egy italboltot. – Ha egyszer elítélték és már börtönben is van, nem tudom, hogyan segíthetnék a dologban, atyám. Ryan atya Jeniferre nézett, s nagyot sóhajtott. – Nem is ezzel az üggyel van probléma. – Nem ezzel? – Nem. Néhány héttel ezelőtt Abraham megölt egy másik embert, Raymond Thorpe nevű rabtársát. Most gyilkosságért újra bíróság elé állítják, s ezúttal halálos ítélet fenyegeti. Jennifernek rémlett, hogy valamelyik lapban már olvasott az esetről. – Ha jól emlékszem, agyonverte azt az embert. – Igen, ezt mondják róla. Jennifer tollat és papírt vett elő. – Volt tanúja az esetnek? – Tartok tőle, hogy igen. – Hányan látták a dolgot? – Vagy százan, de lehet, hogy még többen. Tudja, az egész a börtön udvarán játszódott le. – Borzalmas! És mit kíván, mit tegyek az ügyben? – Segítsen Abrahamnak – jelentette ki nemes egyszerűséggel Ryan atya. Jennifer maga elé tette a tollat az asztalra. – Atyám, itt a maga főnökét kellene segítségül hívni – mondta, s hátradőlt a székében. – Három körülmény is egyértelműen ellene szól... Egyik az, hogy fekete, a másik az, hogy gyilkosságért van elítélve, a harmadik pedig az, hogy száz ember szeme láttára megölt egy másik embert. Ha ez valóban így van, akkor a védelemnek semmi esélye. Ha a rabtársa megfenyegette, akkor ott voltak az őrök, akikhez segítségért fordulhatott volna. Ehelyett inkább az önbíráskodást választotta. Nincs a világon egyetlen esküdtszék sem, mely ne találná bűnösnek. – Ő is ember, ő is a felebarátunk. Nem beszélne mégis vele? Jennifer nagyot sóhajtott. – Rendben van, ha nagyon akarja, beszélek vele, de nem ígérek semmit. – Értem – bólogatott Ryan atya. – Biztosan jókora nyilvánosságot jelent majd az ügy. Mindketten ugyanarra gondoltak. Nem Abraham Wilson volt az egyetlen ember, aki ellen

összeesküdtek a körülmények. A Sing Sing Manhattantól ötven kilométerre a Hudson folyó keleti partján, a Tappan Zeere és a Haverstraw folyóra néző Ossining városkában van. Jennifer autóbusszal vágott neki az útnak. Előtte telefonon megkereste a börtönigazgató helyettesét, aki előkészítette a sötétzárkában tartott Abraham Wilsonnal a találkozót. Az utazás alatt Jennifert áthatotta a céltudatosság, s ez az érzés már régóta ismeretlen volt a számára. Útban volt a Sing Sing felé, hogy egy gyilkossággal vádolt potenciális ügyfelével találkozzék. Egy év óta először érezte ügyvédnek magát, még akkor is, ha az eset vesztett ügynek tűnt a számára. Valójában mégsem azért volt úton, hogy az ügyfelével találkozzék. Hanem azért, hogy közölje valakivel: nem vállalja a védelmét. Nem engedhette meg magának, hogy köze legyen egy minden bizonnyal nagy nyilvánosság előtt zajló ügyhöz, melyben semmi esélye sincs a győzelemre. Abraham Wilsonnak találnia kell valaki mást, aki hajlandó elvállalni a képviseletét. A buszvégállomástól viharvert taxi vitte Jennifert a börtön folyóparti, hétholdas területére. Jennifer becsöngetett az egyik oldalbejáraton, az őr kinyitotta az ajtót, ellenőrizte a nevét egy listán, majd elkalauzolta az igazgatóhelyettes szobájába. A hatalmas termetű, tagbaszakadt igazgatóhelyettes régi stílusú, katonásan rövidre vágott frizurát viselt, arcát pattanások éktelenítették. Howard Pattersonnak hívták. – Nagyon megköszönnék mindent, amit csak el tudna mondani erről az Abraham Wilsonról – kezdte Jennifer. – Ha valami könnyű esetre számít, akkor ezúttal téved – pillantott Patterson az előtte fekvő dossziéra. – Wilson egész eddigi életében a börtönöket járta. Tizenegy éves korában kapták el először autólopásért, tizenhárom évesen tolvajlásért tartóztatták le, tizenöt éves korában nemi erőszak volt ellene a vád, tizennyolc évesen striciségre adta a fejét, el is ítélték, mert az egyik nőjét úgy összeverte, hogy az kórházba került... Az igazgatóhelyettes lapozgatni kezdett a dossziéban. – Van itt minden, amit csak akar. Késelés, fegyveres rablás és végül az egészre ráteszi a koronát a rablógyilkosság. Nyomasztó volt még a felsorolás is. – Van valami, akár a leghalványabb esély is arra, hogy nem Abraham Wilson ölte meg ezt a Raymond Thorpe-ot? – kérdezte Jennifer. – Erre ne is gondoljon! Wilson lenne az első, aki beismerné a dolgot, bár az sem változtatna semmit, ha tagadná az egészet. Százhúsz tanúja volt az esetnek. – Találkozhatnék Mister Wilsonnal? Howard Patterson felállt az asztala mögül. – Természetesen, de előre megmondom magának, hogy csak az idejét fecsérli. Abraham Wilson volt a legocsmányabb ember, akivel Jennifer valaha is találkozott. Koromfekete arcában formátlan orr éktelenkedett, elöl hiányoztak a fogai, apró szemei alattomosan csapongtak ide-oda, arcát számos, késtől származó forradás csúfította. Majdnem százkilencven centi magas, erőteljes testalkatú férfi volt. Hatalmas lábfeje miatt járás helyett inkább csoszogott. Jennifer el tudta képzelni, milyen benyomást gyakorolhat az esküdtekre ez az ember. Abraham Wilsont és Jennifert a beszélőn vastag rács választotta el egymástól, s az ajtóban fegyveres őrszem állt. Wilsont néhány perce hozták ki a sötétzárkából, apró szemeivel hunyorgott a fényben. Ha idefelé jövet Jennifernek olyan érzése volt, hogy nem vállalja az ügyet, akkor ez az érzés Abraham Wilson megpillantása után teljes bizonyossággá vált. Ahogy leült a férfival szemben, szinte érezte a feléje áradó gyűlöletet. Jennifer kezdte a beszélgetést. – A nevem Jennifer Parker. Ügyvéd vagyok. Ryan atya kért meg, hogy keressem fel magát. Abraham Wilson keresztülköpött a rácson, nyállal borítva be Jennifer blúzának gallérját. – Az a kibaszott jótevő! Gyönyörűen indul, gondolta Jennifer. Erőt vett magán, s nem törölte le a nyálat. – Van valamire szüksége, Mister Wilson? – Egy forró muffra, kisanyám – vigyorodott el Wilson fogatlan szájával. Jennifer úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az egészet.

– Elmondaná nekem, hogyan történt a dolog? – Hé, ha maga az élettörténetemet akarja hallani, akkor ezért fizetnie kell ám! Majd úgyis eladom valamelyik mozinak. Lehet, hogy a főszerepet is én játszom. Ijesztő volt a férfiból áradó indulat. Jennifernek már csak az volt az egyetlen vágya, hogy minél előbb kikerüljön innen. Az igazgatóhelyettesnek tökéletesen igaza volt. Itt csak az idejét fecsérli. – Tartok tőle, hogy valóban nem lehetek a segítségére, ha maga nem akar nekem segíteni, Mister Wilson. Megígértem Ryan atyának, hogy legalább eljövök és beszélek magával. Abraham Wilson fogatlan szájával ismét elvigyorodott. – Ez kurva mód kedves tőled, szivikém! Biztos, hogy nem akarod megváltoztatni a véleményedet azzal a forró kis muffal kapcsolatban? Jennifer felállt. Torkig volt az egésszel. – Maga mindenkit gyűlöl? – kérdezte. – Mondok én neked valamit, te fehér seggű kisbaba! Bújj csak bele az én bőrömbe, én meg belebújok a tiédbe, akkor majd szépen elbeszélgetünk arról, hogy ki kit gyűlöl. Jennifer csak állt, nézte a férfi ocsmány ábrázatát, megpróbálta megemészteni a hallottakat, majd lassan ismét visszaült a helyére. – Nem akarja mégis elmondani, hogy maga hogyan látja a dolgot, Abraham? A férfi csak az arcába bámult, s nem szólt egy szót sem. Jennifer türelmesen és némán várt, s valóban az foglalkoztatta, hogy mégis milyen érzés lehet viselni ezt a sebhelyes, fekete bőrt. Az jutott eszébe, hogy vajon hány hasonló sebhelyet hordozhat belül ez az ember? Hosszan ültek szó nélkül egymással szemben. Végül Abraham törte meg a csendet. – Kinyírtam azt a szarházit. – És miért ölte meg? Wilson csak megvonta a vállát. – Nekem jött egy baszom nagy bökővel és... – Ugyan már. Arabok nem sétálgatnak csak úgy késsel a kezükben! Wilson arcán megfeszültek az izmok. – Húzzon innen a gecibe, hölgyem! Én nem kértem, hogy jöjjön ide – jelentette ki, s felállt a helyéről. – És ne zavarjon a hülyeségeivel, érti? Sok a dolgom, elfoglalt ember vagyok! Ezzel Wilson megfordult és odalépett az őrhöz. Néhány pillanattal később mindketten távoztak. Ennyi volt az egész. Jennifer legalább annyit elmondhat Ryan atyának, hogy beszélt ezzel az emberrel. Többet nem tudott tenni. Az egyik őr kiengedte az ügyvédnőt az épületből. Keresztülvágott az udvaron a főbejárat felé, miközben továbbra is Abraham Wilson foglalkoztatta. Undorodott ettől az embertől, elítélte, máris bűnösnek mondta ki magában anélkül, hogy a tárgyalást megtartották volna. Persze lehet, hogy valaki valóban megtámadta, ha nem is egy késsel, hanem, mondjuk egy darab téglával a kezében. Jennifer megtorpant, s egy kis ideig határozatlanul álldogált. Minden ösztöne azt súgta, hogy azonnal menjen vissza Manhattan-be, s örökre feledkezzen el Abraham Wilsonról. Jennifer megfordult s megindult vissza az igazgatóhelyettes irodája felé. – Nehéz eset – jelentette ki Howard Patterson. – Amikor lehetséges, a büntetés helyett megpróbálkozunk a rehabilitációval, de Abraham Wilson már túl messzire ment. Az egyetlen, ami őt le tudja csillapítani: a villamosszék. Hátborzongató logika, gondolta Jennifer. – Nekem azt mondta, hogy akit megölt, konyhakéssel támadt rá. – Elképzelhetőnek tartom. A válasz megdöbbentette Jennifert. – Azt akarja mondani, hogy az elítéltek itt késhez is hozzájuthatnak? Howard Patterson megvonta a vállát. – Miss Parker, ezerkétszáznegyven elítélt van ezen a helyen, s vannak közöttük nagyon találékonyak. De jöjjön csak! Mutatok magának valamit. Patterson végigvezette Jennifert egy hosszú folyosón, s megálltak egy bezárt ajtó előtt. A férfi egy jókora kulcscsomóról kiválasztott egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, s fölkapcsolta a villanyt. Jennifer belépett utána a körbepolcozott, apró kis raktárba. – Itt tartjuk a foglyoktól elszedett holmikat – mondta Patterson, majd odalépett az egyik ládához

s fölemelte a tetejét. Jennifer hitetlenkedve bámulta a láda tartalmát. Az igazgatóhelyettesre pillantott és megszólalt: – Szeretnék újra találkozni az ügyfelemmel!

6. Jennifer úgy készült Abraham Wilson tárgyalására, mintha egész életében csak erre várt volna. Végtelennek tetsző időt töltött a jogi könyvtárban, átolvasta a hasonló ügyek anyagait, számba vette a védelem érveit, találkozgatott ügyfelével, s megpróbált kiszedni belőle minden használhatónak tűnő, morzsányi részletet. Ez nem volt könnyű: Wilson továbbra is durván és gúnyosan beszélt vele. Jennifer erőt vett magán, hogy ne vegyen tudomást a férfi gyűlölködéséről, mivel immár biztos volt benne, hogy ezzel csak rettenetes félelmét próbálja palástolni. Jennifer kitartó, állhatatos munkával meg akarta tudni, milyen lehetett Wilson korábbi élete, milyenek voltak a szülei, hogyan nőtt fel. Több hét telt bele, amíg Abraham Wilson kelletlenségét először érdeklődés, majd az érdeklődést csodálat váltotta fel. Jennifer kitartó kérdezősködése hatására kezdtek előjönni a fájdalmas emlékek. Ha korábban Jennifernek volt is némi magánélete, mostanra ez is teljesen megszűnt. Mikor éppen nem Abraham Wilsonnal volt, akkor az irodájában dolgozott. A hét mindegyik napján kora reggeltől jóval éjfél utánig állandóan olvasott. Megpróbált mindent felkutatni, amit emberölésről, gyilkosságról papírra vetettek. Ítéletek, állásfoglalások, írásos tanúvallomások, jegyzőkönyvek százait olvasta el. Tanulmányozta azt a kérdést is, hogyan lehetne a gyilkosság vádját egyszerű emberölésre változtatni. Abraham nem tervelte ki előre annak az embernek a megölését De vajon hajlandók lesznek-e ezt az esküdtek is elhinni? Különösen áll ez egy helybeliekből összeállított esküdtszékre. A városka lakói szívből utálták a rabokat. Jennifer javaslatot tett a bíróság illetékességének a megvonására, és a javaslatát helyben is hagyták. A tárgyalást a Manhattanen fogják megtartani. Jennifernek el kellett döntenie egy fontos kérdést. Engedje-e Abraham Wilsont vallomást tenni. Félelmetes külsővel verte meg a sors, de talán ha az esküdtek az ő szájából hallják a történetet, akkor esetleg felébred bennük némi együttérzés. A fő problémát az jelentette, hogy ha Wilson egyszer fellép a tanúk emelvényére, akkor a vád képviselőjének is lehetősége nyílik arra, hogy Wilson múltjában vájkáljon, felidézze korábbi bűncselekményeit, beleértve a korábban elkövetett gyilkosságot is. Jennifer azt találgatta, hogy Di Silva főügyész vajon melyik emberét jelöli majd ki a vád képviselőjének. A főügyészi hivatalban voltak legalább féltucatnyian, akik az ilyen gyilkossági ügyekben nagyon jártasak, s Jennifer alaposan tanulmányozta mindegyikük tárgyalási taktikáját is. Rengeteg időt töltött a Sing Singben, alaposan megismerkedett a tetthellyel, a sétatérrel, ahol az egész incidens lezajlott. Beszélgetett az őrökkel, kihallgatta az elítéltek tucatjait, akik tanúi voltak a dolognak. Egyikük sem volt hajlandó a legcsekélyebb mértékben sem belekeveredni az ügybe. Jennifer alkalmanként szakított rá időt, hogy normálisan egyen valamit, de legtöbbször csak bekapott egy szendvicset és megivott egy kávét a bíróság büféjében. Kezdett egyre jobban fogyni, néha erősen szédült is. Ken Bailey már korábban aggódott miatta. Karon fogta, átvitte a bírósággal szemközt levő étterembe, és rendelt neki egy kiadós ebédet. – Öngyilkos akarsz lenni? – nézett rá szemrehányóan. – Dehogy akarok. – Néztél mostanában tükörbe? – Nem. A férfi hosszasan nézte a lányt, majd ismét megszólalt. – Ha egy csepp eszed van, akkor hagyod a fenébe ezt az ügyet. – De miért? – Mert neked itt csak az agyaggalamb szerepe juthat, Jennifer. A sajtó is nagyon készülődik,

rettenetesen szeretnének már újra lefényképezni téged. – Ügyvéd vagyok – hajtogatta Jennifer makacsul. – Abraham Wilsonnak joga van a tisztességes védelemhez. Megpróbálok gondoskodni róla, hogy ez így is legyen – jelentette ki határozottan, majd amikor Ken Bailey gondterhelt arcára pillantott, még hozzátette: – Ne aggódj! Ez az ügy nem kap akkora nyilvánosságot. – Hogy nem kap nyilvánosságot? Tudod egyáltalán, ki képviseli majd a vádat? – Nem. – Robert Di Silva! Jennifer megérkezett a bíróság Leonard Street-i bejáratához, átverekedte magát az előcsarnokot zsúfolásig megtöltő tömegen, elhaladt az egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók mellett. Odament a lifthez, belépett a fülkébe, s elindult a hatodik emeletre. A főügyésszel akart találkozni. Csaknem egy év telt már el a Robert Di Silvával történt összecsapás óta, s Jennifer most arról akarta tájékoztatni a főügyészt, hogy eláll Abraham Wilson jogi képviseletétől. A döntés meghozatala három álmatlan éjszakájába került. A végső lökést az adta meg, hogy védencének érdekei is ezt követelik. A Wilson-ügy önmagában nem bírt volna akkora jelentőséggel, hogy a főügyész személyesen képviselje a vádat. Ez a lépése csupán annak köszönhető, hogy Jennifer is szerepelt az ügyben. Di Silva égett a bosszúvágytól. Meg akarta leckéztetni Jennifert. A lány ezért döntött úgy, hogy lemondja Wilson védelmét. Nem engedheti meg, hogy védencét kivégezzék csupán azért, mert a védőügyvédje valamikor elkövetett egy hibát. Ha ő kiszáll az ügyből, akkor Robert Di Silva minden bizonnyal elnézőbbnek bizonyul majd Wilsonnal szemben. Furcsa érzés vett rajta erőt, amikor a hatodik emeleten kilépett a liftből, és a főügyész irodája felé vette az irányt. Az előszobában ugyanannál az asztalnál ugyanaz a titkárnő ült. – Jennifer Parker vagyok. Van egy... – Menjen csak be! – vágott közbe a titkárnő. – A főügyész már várja. Robert Di Silva az íróasztala mögött állt, és egy szivarcsutkát rágcsálva utasításokat adott két munkatársának. Ahogy Jennifer belépett, félbeszakította a megkezdett mondatot. – Le mertem volna fogadni, hogy nem jön el. – De eljöttem. – Azt hittem, hogy behúzott farokkal már régen elkotródott a városból. Mit óhajt? Robert Di Silva asztalával szemben két szék is állt, de nem kínálta Jennifert hellyel. – Azért jöttem, hogy ügyfelemről, Abraham Wilsonról váltsunk néhány szót. Robert Di Silva leült, hátradőlt a székében, s úgy tett, mintha elgondolkozna. – Abraham Wilson... ó, igen! A gyilkos nigger, aki agyonverte a társát a börtönudvaron. Biztosan nem lesz problémája a védelmével – mondta, és két munkatársára pillantott, akik azonnal távoztak is. – Nos, ügyvéd, mit óhajt? – A védencemről szeretnék beszélni. Robert Di Silva mesterkélten eltúlzott, meglepett kifejezést erőltetett az arcára. – Azért jött, hogy egyezkedjék? Lenyűgöző! Én pedig azt gondoltam, hogy olyan zseniális képességgel megáldott védőügyvéd, mint ön, képes lesz azonnal elérni a szabadlábra helyezést. – Mister Di Silva, tudom, hogy ez teljesen sima ügynek látszik – kezdte Jennifer –, de azért vannak enyhítő körülmények. Védencem... A főügyész közbevágott. – Hadd fogalmazzak olyan nyelven, amit maga is jobban ért, ügyvéd! Összeszedheti az összes enyhítő körülményt, és kitörölheti vele a seggét! – Talpra ugrott, hangja remegett az indulattól. – Hogy én önnel egyezkedjem, hölgyem? Maga elfuserálta az egész életemet. Adva van egy holttest, ami miatt maga fog megégni. Ért engem? Presztízskérdést csinálok belőle, hogy ügyfelét a villamosszékbe ültessem! – Azért jöttem, hogy elálljak a védelemtől. Ön ezek után csupán emberöléssel vádolhatja Wilsont Aki amúgy is életfogytiglani büntetését tölti. Ön meg tudná... – Szó sem lehet róla! Gyilkolt és meglakol! Ennyi. Jennifer megpróbálta fékezni felháborodását.

– Úgy gondolom, ezt majd az esküdteknek kell eldönteniük – jegyezte meg. Robert Di Silva minden jókedv nélkül elmosolyodott. – Maga nem is képzeli, mennyire szívet melengető dolog, ha egy magához hasonló százhuszonhatodik senki a saját irodámban jogi előadást tart nekem. – Nem tudnánk az ügyből kizárni a személyes dolgainkat? Én... – Amíg élek, nem! És adja át üdvözletemet a fiújának, Michael Morettinek! Fél óra elteltével Jennifer együtt kávézott Ken Baileyvel. – Fogalmam sincs, hogy most mit csináljak – vallotta be Jennifer. – Azt hittem, ha félreállok, akkor Wilsonnak jobbak lesznek az esélyei. Di Silva viszont nem hajlandó semmiféle alkura. Nem Wilson a célpontja... a célpont én vagyok. Ken Bailey elgondolkodva nézett a lányra. – Lehet, hogy csupán meg akart rémíteni. Azt szeretné, ha ijedten megfutamodnál. – És én ijedten meg is futamodom – kortyolt bele a lány a kávéjába. – Szerencsétlen ügy. Látnod kellene ezt a Wilsont. Az esküdteknek is csak látniuk kell őt, s máris megszavazzák, hogy bűnös. – Mikorra van kitűzve a tárgyalás? – Négy hét múlva. – Tudok valamiben segíteni? – Ugyan! Legfeljebb, ha megvesztegeted Di Silvát. – Gondolod, hogy van valami esélye Wilsonnak? – Ha pesszimista módon közelítjük meg a kérdést, akkor az a helyzet, hogy az első ügyemben mindjárt az ország legnevesebb főügyészével kerülök szembe, aki ráadásul bosszút esküdött ellenem, a védencem pedig egy fekete bőrű gyilkos, aki százhúsz tanú szeme láttára újabb gyilkosságot követett el. – Nagyszerű! És mi az optimista megközelítése a dolgoknak? – Az, hogy ma délután elüt engem egy teherautó! A tárgyalásig már csak három hét volt hátra. Jennifernek sikerült kieszközölnie, hogy Abraham Wilsont átszállítsák egy másik börtönbe a Riker's Islandra. A fegyencek kilencvenöt százaléka olyan bűntettekért várt ügyének bírósági tárgyalására, mint gyilkosság, gyújtogatás, erőszakos nemi közösülés, fegyveres rablás, szexuális eltévelyedés. A börtönt téglából, acélból, kőből és kerámiából építették. A súlyos acélajtók állandóan nyíltak és hangos csapódással záródtak. Minden egyes cellablokkban száznál több ember kapott helyet, mindenki egyszerre ordítozott, ehhez hozzájárult még a két különböző csatornára beállított tévékészülék bömbölése s a hangszórókból áradó countryzene is. Háromszáz börtönőr vigyázta az épületet, az ő üvöltözésük túlharsogta még a rabok lármáját is. Jennifer szemben ült Abraham Wilsonnal, s nyugtalanító gondolatok kavarogtak a fejében. Ennek az embernek az élete a kezemben van. Ha meghal, akkor én juttattam a halálba. A férfi szemébe nézett, és látta benne a kétségbeesést. – Mindent megteszek, ami csak tőlem telik – ígérte neki. Három nappal a tárgyalás előtt Jennifer megtudta, hogy a vezetőbíró az a Lawrence Waldman lesz, aki a Michael Moretti-féle tárgyaláson is elnökölt, s Jennifert megpróbálta kizáratni az Ügyvédi Kamarából.

7. 1970 szeptemberének vége felé tűzték ki Abraham Wilson ügyének tárgyalását, amikor egy hétfő hajnalon Jennifer fáradtan és bedagadt szemekkel ébredt. Rosszul aludt, álmában folyton tárgyalási jelenetek elevenedtek meg előtte. Az egyik álomképen Robert Di Silva őt állította a tanúk emelvényére, és Michael Morettiről kezdte faggatni. Mikor Jennifer megpróbált a kérdésekre válaszolni, az esküdtek kórusban ordították felé: Hazug! Hazug! Hazug! A legutolsó képen Abraham Wilsont már belekötözték a villamos székbe. Mikor Jennifer odahajolt hozzá, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki, Wilson szembeköpte. Jennifer reszketve riadt fel álmában, és képtelen volt újra elaludni. Pedig szerette volna kialudni magát a

tárgyalás előtt. Fürdés és öltözködés közben balsejtelmek gyötörték. Úgy érezte, hogy hangulatához most leginkább a fekete illene, de helyette mégis inkább egy zöld Chanel-kiskosztümöt vett fel. Nyolc óra harminckor Jennifer Parker megérkezett a központi bíróság épületéhez. A bejárat előtt jókora tömeg várakozott. Jennifernek az volt az első gondolata, hogy minden bizonnyal valami baleset történhetett. Tévékamerákat és mikrofonokat látott, s mielőtt a dolgok eljutottak volna Jennifer tudatáig, máris körbevették a riporterek. – Miss Parker – kezdte az első riporter –, igaz, hogy első alkalommal szerepel a bíróságon azóta, hogy a Michael Moretti-ügyben megbuktatta a főügyészt? Ken Bailey figyelmeztette: ő lesz a szenzáció, nem az ügyfele. A riporterek nem objektív szemlélőként voltak jelen. Ők a hiénák. Egy farmernadrágos nő mikrofont dugott Jennifer orra alá. – Igaz, hogy Di Silva főügyész ki akarja magát csinálni? – Nincs semmi mondanivalóm – közölte elutasítóan Jennifer, s megpróbálta keresztültörni magát a tömegen. – A főügyész tegnap este azt nyilatkozta, hogy nem lenne szabad megengedni magának a gyakorlatot a New York-i bíróságokon. Mondana erről valamit? – Nem! – vágta rá határozottan Jennifer, s már majdnem elérte a bejáratot. – Az elmúlt évben Waldman bíró ki akarta záratni magát az Ügyvédi Kamarából. Fogja kérvényezni, hogy más tárgyalja helyette az ügyet? Jennifer eddigre már bent volt az épületben. A tárgyalást a 37-es számú tárgyalóterembe írták ki. A folyosót zsúfolásig megtöltötték a bebocsátásra váró érdeklődők, miközben bent már egy gombostűt sem lehetett leejteni. A teremben pedig szinte karneváli hangulat uralkodott. A sajtó részére még külön széksorokat is beállítottak. Di Silva mindenről gondoskodott, jutott Jennifer eszébe. Abraham Wilsont a vádlottak padjára ültették, s úgy kimagaslott az őt körülvevő tömegből, mint egy hatalmas sziklatömb. Szűkre szabott sötétkék öltönyt, fehér inget s nyakkendőt viselt, amiket Jennifer külön erre az alkalomra vásárolt neki, Abraham Wilson ennek ellenére úgy nézett ki, mint egy sötétkék ruhába öltöztetett gonosztevő. Wilson megvetően meredt mindenkire, akivel csak találkozott a tekintete. Jennifer már éppen eléggé ismerte ügyfelét ahhoz, hogy tudja, ezzel csupán félelmét igyekezett palástolni. Látszatra viszont a hatalmas termetű férfi maga volt a megtestesült fenyegetés. Jennifer odasietett a vádlottak padjához, s maga is helyet foglalt. – Jó reggelt, Abraham! A férfi rábámult, s csak kis szünet után szólalt meg. – Nem gondoltam volna, hogy eljön. Jennifer belenézett a férfi apró, idegesen ugrándozó szemébe. – Pedig tudhatta, hogy itt leszek. – Úgyse számít semmit – vonta meg a vállát közömbösen a férfi. – Mindenképpen el fognak ítélni. Azután hoznak egy törvényt, hogy olajban is megsüthetnek, és szépen meg is fognak sütni. Ez nem tárgyalás lesz, hanem egy jó kis showműsor. Remélem, hozott magával pattogatott kukoricát is! Mozgolódás támadt a vád képviselőjének asztalánál. Jennifer odapillantott, s látta, hogy Di Silva főügyész most foglalja el helyét a körülötte nyüzsgő munkatársai gyűrűjében. Jenniferre pillantott, és szélesen elmosolyodott. Jennifer érezte, hogy kezd elhatalmasodni rajta a pánik. – Mindenki álljon fel! – kiáltotta a bírósági szolga, amikor a bejáratnál megjelent Lawrence Waldman bíró. – Hallja mindenki! Hallja mindenki! Hallja mindenki, aki megjelent ezen bíróság harminchetes termében! Mindenki jöjjön közelebb és figyeljen, s akkor megtudja, hogy ma a tiszteletre méltó Lawrence Waldman bíró elnököl! – darálta le az altiszt a szertartáshoz tartozó bevezető szöveget. Az egyetlen ember, aki nem állt fel, Abraham Wilson volt. Jennifer szája szögletéből odasziszegte neki:

– Álljon fel! – Szarok rájuk! Jöjjenek ide, aztán próbáljanak meg fölállítani! Jennifer megfogta Abraham hatalmas mancsát. – Talpra, Abraham! Le fogjuk győzni őket! A hatalmas termetű férfi egy hosszú pillanatig csak nézett rá, majd lassan feltápászkodott. Szinte a lány fölé tornyosult. Waldman bíró elfoglalta helyét az emelvényen. A közönség is elhelyezkedett. A bírósági altiszt átadta a bírósági naptárt a bírónak. – New York állam népe kontra a Raymond Thorpe meggyilkolásával vádolt Abraham Wilson. Az esküdtek kiválasztásánál Di Silva mindaddig nem élt vétójogával, amíg Jennifer ki nem merítette saját lehetőségeit. A lány eleinte nem értette a dolgot; mire megértette, már késő volt. Di Silva túljárt az eszén. Az esküdtek végleges listáján ott szerepelt egy magándetektív, egy bankigazgató, egy orvos anyja – mindnyájan a felsőbb körökhöz tartoztak –, Jennifer pedig már semmit sem tehetett, hogy kizárja őket az esküdtek közül. Robert Di Silva felállt és megkezdte nyitóbeszédét. – A bíróság engedelmével – mondta, és az esküdtek felé fordult –, s az önök beleegyezésével, hölgyeim és uraim, mindenekelőtt szeretném megköszönni önöknek, hogy drága idejüket feláldozva hajlandók részt venni ennek az ügynek a tárgyalásán. – Az esküdtekre mosolygott. – Tudom, mekkora áldozattal jár egy ilyen megbízatás. Mindnyájukra vár a munkájuk, és várja önöket a családjuk is, akik ugyancsak igénylik az önök szerető gondoskodását. Ígérem, hogy a lehető legkevesebb idejüket fogom elrabolni. Ugyanis egy nagyon egyszerű esettel állunk szemben. A vádlottak padján Abraham Wilson ül. New York állam népének nevében azzal vádolom, hogy a Sing Sing börtönben meggyilkolta rabtársát, Raymond Thorpe-ot. Ez kétségkívül így is történt. A vádlott is beismerte tettét. Mister Wilson ügyvédje azt állítja, hogy önvédelemből követte el tettét. A főügyész most Abraham Wilson felé fordult, s az esküdtek automatikusan követték tekintetükkel mozdulatait. Jennifer látta, hogyan reagálnak a látványra. Erőt vett magán, s csak arra összpontosított, amit a főügyész mondott. – Jó néhány évvel ezelőtt tizenkét, önökhöz hasonló, tiszteletreméltó polgártársunk arra adta szavazatát, hogy Abraham Wilsont meg kell fosztani szabadságától. Bizonyos eljárásjogi szabályok most nem teszik lehetővé számomra annak a bűntettnek az ismertetését, melyet Abraham Wilson elkövetett. Azt viszont elmondhatom, hogy az esküdteknek meggyőződése volt, ha Abraham Wilsont megfosztják szabadságától, akkor ezzel további bűnök elkövetésében is meggátolják. Tragikus módon tévedtek. Abraham Wilson még bezárva is képes volt újra lecsapni, újra ölni, újra kielégíteni vérszomját. Világossá vált előttünk: csupán egyetlen módja van annak, hogy meggátoljuk Abraham Wilsont újabb gyilkosságok elkövetésében – ha megfosztjuk az életétől. Ez persze nem hozza vissza az élők sorába Raymond Thorpe-ot, de megmentheti mások életét. Di Silva odalépett az esküdtek elé, s mindegyiküknek mélyen a szemébe nézett. – Azt ígértem önöknek, hogy nem raboljuk túlságosan az idejüket. Meg kell magyaráznom, miért tettem ezt az ígéretet. A tárgyalóterem túlsó oldalán ülő vádlott, Abraham Wilson, hidegvérrel meggyilkolt egy embert. A gyilkosságot be is vallotta. De ha nem is vallotta volna be, vannak tanúk, akik látták, hogy Abraham Wilson hidegvérrel meggyilkolta azt az embert. Több mint százan voltak tanúi a bűnténynek. – Na már most, vizsgáljuk meg, mit is jelent az a kifejezés, hogy "hidegvérrel"! Számomra – s biztos vagyok benne, hogy az önök számára is az emberölés minden formában visszataszító. A gyilkosságokat néha olyan okok miatt követik el, melyeket legalább meg tudunk érteni. Mondjuk, ha valaki fegyverrel a kezében fenyegeti szeretteinket, gyermekünket, feleségünket vagy férjünket Nos, ebben az esetben, ha az önök kezében is fegyver van, akkor meghúzhatják a ravaszt, csupán azért, hogy így megmentsék szeretteik életét. Nem helyeselhetjük ugyan ezt az eljárást, de abban biztos vagyok, hogy ez számunkra is érthető. – Di Silva hangja hirtelen megkeményedett. – De a hidegvérrel elkövetett gyilkosság, az egészen más! Elvenni egy másik ember életét minden érzelmi ok vagy a helyzet szolgáltatta mentség nélkül, csupán a pénzért, a kábítószerért vagy pedig csupán az ölés öröméért...

Szándékosan alakította ki az esküdtekben az előítéletet, bár egyetlen alkalommal sem lépte túl a határt, úgyhogy nem követett el olyan hibát, ami miatt eljárásjogi kifogást lehetett volna bejelenteni. Jennifer az esküdtek arcát figyelte. Látta, hogy Di Silva minden kétséget kizáróan a kezébe kaparintotta őket. Minden szavával egyetértettek. Fejüket csóválták, bólogattak, a homlokukat ráncolták. Éppen csak tapsolni nem tapsoltak. Di Silva olyan volt, mint egy karmester. Amikor Abraham Wilson nevét említette – s erre majdnem minden mondatában sort kerített –, az esküdtek mindig automatikusan a vádlottra emelték tekintetüket. Jennifer előre figyelmeztette Wilsont, hogy ne nézzen az esküdtekre, mivel a tekintetéből áradó megvetés felháborító volt mindenki számára. Jennifer legnagyobb megdöbbenésére azon kapta Abrahamot, hogy tekintetét mereven az esküdtekre szegezi, s farkasszemet néz velük. Áradt belőle a fenyegetés. – Abraham... – súgta oda figyelmeztetően. A férfi rá sem hederített. A főügyész már a végén járt a nyitóbeszédnek. – A Biblia is azt mondja: "szemet szemért, fogat fogért". Ez bosszúállás. Az állam nem bosszút követel. Az állam igazságszolgáltatást kér. Igazságot kell szolgáltatni annak a szegény embernek, akit Abraham Wilson hidegvérrel – hangsúlyozom, hidegvérrel – meggyilkolt. Köszönöm a figyelmüket! – ezzel a főügyész visszaült a helyére. Amikor Jennifer felállt, hogy az esküdtekhez szóljon, szinte a bőrén érezte a feléje áradó ellenséges hangulatot. Könyvek egész sorát olvasta arról, hogy egyes ügyvédek képesek olvasni az esküdtek gondolataiban, de ezt mindig kétkedéssel fogadta. Ezután nem fogja kétségbe vonni ezt a megállapítást. Az esküdtek védence bűnössége mellett döntöttek, és türelmetlenek voltak, hiszen Jennifer csupán az idejüket rabolja. Jennifer vett egy mély lélegzetet s megszólalt: – Ha a tisztelt bíró úr megengedi – kezdte, majd ő is az esküdtek felé fordult – s az önök engedelmével, hölgyeim és uraim, szeretném leszögezni, azért vannak bíróságaink, mert a törvény bölcsen tudja, hogy minden ügynek mindig két oldala van. A főügyész védencem elleni kirohanásait hallgatva, s figyelve, hogy az esküdtek meghallgatása nélkül máris bűnösnek kiáltja ki, talán más benyomás alakulhat ki az emberben. Jennifer az esküdtekre pillantott, s az egyetértésnek a legapróbb jelét próbálta felfedezni. Teljesen sikertelenül. Erőszakot vett magán, hogy folytatni tudja. – Di Silva főügyész újra és újra elismételte ezt a mondatot: "Abraham Wilson bűnös." Ez hazugság! Waldman bíró úr is megmondhatja önöknek, hogy egyetlen vádlott sem bűnös mindaddig, amíg az esküdtek vagy a bíró bűnösnek nem nyilvánítja. És ma azért vagyunk itt mindnyájan, hogy ezt eldöntsük. Abraham Wilsont azzal vádolják, hogy megölte egyik rabtársát a Sing Singben. Wilson nem pénzért és nem kábítószerért ölt. Azért ölt, hogy ezzel saját életét megmentse. Erős felindulásból elkövetett emberölés az, ahogy a főügyész is mondta, amikor valaki szeretteinek védelmében vagy saját élete megmentése érdekében követi el. Abraham Wilson önvédelemből ölt. Bátran kijelenthetem, hogy ebben a teremben bármelyikünk, azonos körülmények között, ugyanígy járt volna el. A főügyész és én egyetlen pontban értünk egyet: minden embernek joga van megvédeni a saját életét. Ha Abraham Wilson nem azt tette volna, amit tett, akkor most halott. Jennifer hangjából sütött az őszinte indulat. Olyannyira, hogy még idegességéről is megfeledkezett. – Mindnyájukat arra kérem, csupán egyetlen dolgot tartsanak szem előtt: ennek az államnak a törvényei értelmében a vád képviselőjének minden kétséget kizáróan be kell bizonyítania, hogy az emberölést nem önvédelemből követte el védencem. A tárgyalás során meggyőző bizonyítékokkal fogok szolgálni arra, hogy Raymond Thorpe-nak azért kellett meghalnia, mert ő akarta megölni védencemet. Köszönöm a figyelmüket! A vád tanúinak díszfelvonulása elkezdődött. Robert Di Silva nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem. A megölt Raymond Thorpe bemutatását szolgáló tanúk között felvonultatta a börtön lelkipásztorát, a fegyőröket és Thorpe cellatársait. A tanúk emelvényére lépve mindnyájan az elhunyt pozitív jellemvonásait és békés természetét ecsetelték. Minden alkalommal, amikor a főügyész befejezte egy-egy tanú kikérdezését, Jennifer felé fordult:

– Öné a tanú! Az ügyvédnő minden alkalommal azt válaszolta, hogy nincs kérdése. Tisztában volt azzal, hogy semmi értelme kétségbe vonni a jellemrajzot adó tanúk szavahihetőségét. A tanúk vallomása alapján azt lehetett gondolni, hogy Raymond Thorpe-ot igazságtalanul fosztották meg a szentté avatástól. A Robert Di Silva által gondosan felkészített börtönőrök állították, hogy Thorpe mintafogoly volt, aki mindig megtalálta a módját annak, hogy hasznos munkát végezhessen, hogy embertársainak a segítségére legyen. Az a mellékkörülmény, hogy bankrablásért és nemi erőszakért ítélték el, csupán egy apró szépséghiba volt egy különben makulátlan jellemen. Ami viszont valóban nagy kárt okozott Jennifer amúgy is meglehetősen hátrányos helyzetből induló védekezésének, az Thorpe külsejének részletes ismertetése volt. A vékony, ösztövér alkatú Thorpe magassága a százhetven centit is alig érte el. Robert Di Silva hosszasan elrágódott ezen, és nem hagyta, hogy az esküdtek egy pillanatra is elfeledkezzenek erről a körülményről. Szemléletes képet festett arról a jelenetről, ahogy Abraham Wilson kegyetlenül nekitámadt és beverte ennek a törékeny kisembernek a fejét az udvar mellett húzódó betonfalba, amibe a szerencsétlen azonnal bele is halt. Di Silva beszéde közben az esküdtek tekintete a vádlott hatalmas figurájára szegeződött, aki mellett szinte eltörpült az egész környezete. – Valószínű – jelentette ki a főügyész –, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi késztette Abraham Wilsont ennek az ártalmatlan, védtelen kis embernek a megtámadására. Jennifernek hirtelen elállt a szívverése. Di Silva kimondott egy szót, amely megadta számára azt, amire oly nagy szüksége volt. – De egy dologban biztosak lehetünk, hölgyeim és uraim, és ez az, hogy erre nem azért került sor, mert a meggyilkolt ember komoly veszélyt jelentett volna Abraham Wilson számára! – Önvédelem? – tette fel a kérdést, miközben Waldman bíró felé fordult. – Tisztelt bíró úr, kérem, szíveskedjen felszólítani a vádlottat, hogy álljon fel. Waldman bíró Jenniferre pillantott. – A védelemnek van kifogása ellene? Jenniferben érlelődött egy gondolat, de azzal is tisztában volt, hogy most minden kifogás csak rontana a helyzeten. – Nincs, tisztelt bíró úr! – Kérem a vádlottat, álljon fel! – szólalt meg a bíró. Abraham Wilson megvető arccal egy pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, majd lomhán feltápászkodott. – Itt van az egyik bírósági altiszt – folytatta Di Silva –, Mister Galin, aki százhetven centi magas, körülbelül akkora, mint a meggyilkolt Raymond Thorpe volt. Mister Galin, kérem, szíveskedjék átfáradni a vádlott mellé. Az altiszt odalépett Abraham Wilsonhoz s megállt mellette. A két ember közötti különbség szinte komikus volt. Jennifer tudta, hogy ismét túljártak az eszén, de tehetetlen volt. A látottakat semmiképpen sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A főügyész egy ideig némán szemlélte a két álló alakot, majd halkan, szinte suttogva megkérdezte az esküdtektől: – Önvédelem? A tárgyalás menete szerencsétlenebbül alakult, mint ahogy azt Jennifer a rémálmaiban is elképzelte. Érezte, az esküdtek egyetlen vágya, hogy véget érjen a tárgyalás, és kimondhassák a vádlott fölött az ítéletet: bűnös. Ken Bailey ott ült a hallgatóságban, és a tárgyalás szünetében Jennifernek volt alkalma néhány szót váltani vele. – Nem könnyű eset – jegyezte meg Ken együttérzéssel. – Jó lenne, ha nem maga King Kong lenne a védence. Jézusom, ha csak ránéz az ember, kedve támad kifutni a világból. – Erről ő nem tehet. – Egy ilyen embernek ki sem volna szabad lépnie az utcára. Különben hogy jön ki nagyra becsült főügyészünkkel? Jennifer minden öröm nélkül elmosolyodott.

– Mister Di Silva üzent nekem ma reggel. Ki akar irtani az ügyvédi társadalomból. Mikor a vád tanúinak felvonultatása véget ért, Jennifer állt fel és hangosan megszólalt: – Howard Pattersont kérem a tanúk emelvényére! A Sing Sing igazgatóhelyettese kelletlenül felállt, s a teremben levők tekintetétől kísérve elindult a tanúk emelvénye felé. Robert Di Silva feszülten figyelte az eskü szövegét ismétlő Pattersont. Száguldó gondolatai számításba vették az összes lehetőséget. Tudta, hogy a pert megnyerte. Győzelmi beszéde már össze is állt. Jennifer kérdezni kezdett. – Tájékoztatná az esküdteket a saját személyéről, Mister Patterson? Di Silva főügyész máris talpra ugrott. – A vád képviselője időmegtakarítás céljából eltekint a tanú személyének az ismertetéséről, s megelégszik csupán annak az ismeretével, hogy Mister Patterson a Sing Sing Fegyház igazgatóhelyettese. – Köszönöm – válaszolta Jennifer. – Gondolom, az esküdteket tájékoztatnom kell arról, hogy Mister Patterson nem önként jött el a bíróságra. Be kellett idéznem. – Jennifer Pattersonhoz fordult. – Amikor megkértem, hogy önként tanúskodjon védencem mellett, ön ezt a kérést elhárította. Így van? – Igen. – Megmondaná az esküdteknek, miért kellett idézést küldenem, hogy mégis megjelenjen? – Kész örömmel. Egész életemben olyan emberekkel foglalkoztam, mint Abraham Wilson. Ezek született bajkeverők. Robert Di Silva mosolyogva előrehajolt a székében, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le az esküdtek arcáról. Halkan odavetette az egyik munkatársának: – Figyelje, a nő most követ el nyílt színi öngyilkosságot! – Mister Patterson – folytatta Jennifer –, Abraham Wilson most nem azért áll bíróság előtt, mert bajkeverő. Az életéért küzd. Nem segítene szívesen egy embertársán, akit a legsúlyosabb bűn elkövetésével vádolnak, igazságtalanul? – De igen. Ha valóban igazságtalanul vádolják. – Ugye, volt már példa korábban is börtönben elkövetett gyilkosságra? Igen vagy nem? – Mikor erőszakos emberek százait zárják össze egy mesterségesen kialakított környezetben, akkor törvényszerű, hogy olykor elszabadulnak az indulatok... – Kérem, igennel vagy nemmel válaszoljon, Mister Patterson. – Igen. – Az ön gyakorlatában ismert gyilkosságok indítékai különbözőek voltak? – Nos, azt hiszem, igen. Néha... – Igen vagy nem, kérem! – Igen. – Szerepelt önvédelem valaha is a börtönben elkövetett gyilkosságok indítékaként? – Nos, néha előfordult... – kezdte, majd látva Jennifer arckifejezését, egy pillanatra elhallgatott, aztán kurtán kibökte: – Igen. – Gazdag tapasztalatai szerint lehetségesnek tartja-e vagy sem, hogy Abraham Wilson valóban saját élete védelmében ölte meg Raymond Thorpe-ot? – Nem hinném, hogy... – Azt kérdeztem, lehetségesnek tartja-e vagy sem? Igen vagy nem? – Nagyon valószínűtlen – válaszolta makacsul Patterson. Jennifer ekkor Waldman bíróhoz fordult. – Tisztelt bíró úr, kérem, szíveskedjen utasítani a tanút, hogy a kérdésre válaszoljon. Waldman bíró Howard Pattersonra pillantott. – A tanú a kérdésre válaszol! – Igen. Az a körülmény, hogy megjelenése és magatartása nemet mondott, egyértelműen megragadt az esküdtekben. – Ha a tisztelt bíróság megengedi – folytatta Jennifer –, beidéztettem a tanútól bizonyos

dolgokat, melyeket tárgyi bizonyítékként kívánok bemutatni. – Milyen dolgokról van szó? – állt fel a helyéről Di Silva főügyész. – Olyan tárgyakról, melyek bizonyítják az önvédelem lehetőségét. – Tiltakozom, bíró úr! – Mi ellen tiltakozik? – kérdezte Jennifer. – Hiszen még semmit nem látott! – A bíróság addig nem minősíti a dolgot – szólalt meg Waldman bíró –, amíg a bizonyítékot nem látta. Itt most egy ember életéről van szó. A vádlottnak joga van mindent felhasználni a saját védelme érdekében. – Köszönöm, bíró úr! – mondta Jennifer, majd ismét Howard Patterson felé fordult. – Magával hozta? – kérdezte. – Igen. De továbbra is fenntartom a tiltakozásomat – közölte összeszorított ajkakkal. – A dolognak ezt a részét azt hiszem, egyszer már sikerült tisztázni, Mister Patterson. Láthatnánk a tárgyakat? Howard Patterson a hallgatóság soraira tekintett, ahol egy egyenruhás börtönőr ült. Patterson a férfi felé bólintott. Az felállt, előrelépett, kezében egy letakart, fából készült dobozt tartott. Jennifer átvette tőle a dobozt. – A védelem kéri, hogy a bíróság vegye nyilvántartásba ezt A jelű tárgyi bizonyítékként, tisztelt bíró úr! – Mi az? – szólalt meg türelmetlenül Di Silva főügyész. – Személyi doboznak nevezik. Mozgolódás támadt a hallgatóság soraiban. Waldman bíró lenézett Jenniferre, s lassan megszólalt. – Azt mondta, hogy személyi doboz. Mi van a dobozban, Miss Parker? – Fegyverek. Fegyverek, melyet a rabok a Sing Singben készítettek abból a célból, hogy... – Tiltakozom! – pattant fel helyéről a főügyész, s a bírói emelvény elé sietett. – Hajlandó vagyok betudni mindezt kollégám tapasztalatlanságának, tisztelt bíró úr, de ha a büntetőjog területén kíván működni, akkor azt javasolnám, tanulmányozza először a bizonyítékokra vonatkozó alapvető szabályokat. Arra semmiféle bizonyíték nincs, hogy ez az úgynevezett személyi doboz valami kapcsolatban lenne a ma tárgyalt üggyel. – A doboz tartalma bebizonyítja... – A doboz tartalma nem bizonyít semmit! – vágott közbe a főügyész megvetően, majd Waldman bíró felé fordult. – A vád képviselője ellenzi olyan tárgyak bemutatását, melyeknek semmi közük sincs az adott ügyhöz. – A tiltakozásnak helyt adok! Jennifer csak állt és látta, hogy egyik percről a másikra hogyan dől romba az elképzelése. Minden ellene fordult a bíró, az esküdtek, Di Silva, sőt még maga a bizonyíték is. Védence minden bizonnyal villamosszékbe kerül, hacsak... Jennifer vett egy mély lélegzetet. – Tisztelt bíró úr! A bizonyíték döntő fontossággal bír a védelem számára. Úgy érzem... Waldman bíró félbeszakította. – Miss Parker, a bíróságnak nincs sem ideje, sem kedve, hogy önt jogi ismeretekre oktassa. A főügyésznek tökéletesen igaza van. Még a tárgyalás előtt meg kellett volna ismerkednie a bizonyítékokra vonatkozó legalapvetőbb szabályokkal. Az egyik ilyen szabály az, hogy nem állhat elő kellően elő nem készített bizonyítékkal. Arról sehol sem esik szó, hogy az elhunytnak volt-e fegyvere vagy sem, ezért ez a kérdés nem tartozik a tárgyhoz. Tiltakozását nem fogadom el. Jennifer érezte, hogy arcába szökik a vér. – Nagyon sajnálom – ismételte makacsul –, szerintem nagyon is a tárgyhoz tartozik. – Elég legyen! A döntésem ellen kifogást jelenthet be. – Nem kívánok bejelenteni semmiféle kifogást, bíró úr! Ön ezzel a döntésével jogaitól fosztja meg védencemet! – Miss Parker, ha így folytatja, akkor ezt a bíróság megsértésének fogom tekinteni. – Nem érdekel, minek fogja tekinteni – jelentette ki Jennifer. – A bizonyíték bemutatása igenis

megalapozott. Maga a főügyész szolgáltatta erre az alapot. – Micsoda? – csattant fel Di Silva. – Én soha... Jennifer a bírósági gyorsíróhoz fordult. – Szíveskedne felolvasni Mister Di Silva azon kijelentését, amely így kezdődik: "Valószínű, hogy soha nem fogjuk megtudni..." A főügyész Waldman bíróra nézett. – Ön ezt megengedi, bíró úr?... Waldman bíró fölemelt kézzel elhárító mozdulatot tett, s Jennifer felé fordult. – A bíróság nem kívánja, hogy jogi előadást tartson, Miss Parker! A tárgyalás befejeztével a bíróság megsértése miatt el fogom marasztalni. Most azonban, mivel súlyos bűntény tárgyalása folyik, még hajlandó vagyok végighallgatni – mondta, majd a gyorsíróhoz fordult: – Olvashatja! – "Valószínű, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi késztette Abraham Wilsont ennek az ártalmatlan, védtelen kis embernek a megtámadására"... – Ennyi elég is – szakította félbe Jennifer. – Köszönöm! – Ezután Robert Di Silvára nézve lassan folytatta: – Ezek az ön szavai, Mister Di Silva. Valószínű, hogy soha nem fogjuk megtudni, mi késztette Abraham Wilsont ennek az ártalmatlan, védtelen kis embernek a megtámadására. – Ekkor Waldman bíró felé fordult. – A kulcsszó, tisztelt bíró úr, éppen a védtelen. A főügyész maga mondta az esküdteknek, hogy az áldozat védtelen volt, s ezzel lehetőséget adott számunkra annak megvizsgálására, hátha nem is volt védtelen, hanem valójában fegyverrel rendelkezett. Ha bármilyen állítás felmerül a bíróság előtt, azt meg lehet kérdőjelezni. Hosszas csend ült a teremre. Waldman bíró Robert Di Silva felé fordult. – Miss Parkernek igaza van. Ön erre valóban lehetőséget nyújtott. Robert Di Silva hitetlenkedve bámult rá. – De én csupán... – A bíróság engedélyezi, hogy "A" jel alatt bemutassa a tárgyi bizonyítékot. Jennifer megkönnyebbülten sóhajtott föl. – Köszönöm, tisztelt bíró úr! – mondta, majd felemelte a dobozt s az esküdtek elé tartotta. – Hölgyeim és uraim! A főügyész, amikor összegzi az elhangzottakat, azt fogja önöknek mondani, hogy amit ebben a dobozban láttak, az nem közvetlen bizonyíték. És ebben igaza is lesz. Azt fogja állítani, hogy a dobozban látható fegyverek egyikének sincs semmi köze az elhunythoz. És ebben is igaza lesz. Ezeket a tárgyakat nem is ezért mutatom be önöknek. Önök immár napok óta azt hallják, hogy a százkilencven centi magas, kegyetlen, bajkeverő vádlott, vad indulatoktól fűtve rátámadt Raymond Thorpe-ra. A vád képviselője aprólékos munkával egy szadista, gyilkos óriás képét festette le önök előtt, aki minden ok nélkül megölte rabtársát. De tegyék csak fel önmaguknak is a kérdést: nincs-e minden tettnek valami indítéka? Kapzsiság, gyűlölet, kéjvágy vagy valami más? Nekem meggyőződésem – s védencem életét is erre a meggyőződésemre teszem fel –, hogy az elkövetett tettnek igenis volt indítéka! Az egyetlen ilyen – ahogy ezt a főügyész is mondta már önöknek –, amely egy gyilkosságot igazolhat: az az önvédelem. Önök is hallották Howard Patterson vallomásában, hogy tapasztalatai szerint előfordulnak a börtönben is gyilkosságok, melyeket az elítéltek maguk fabrikálta halálos fegyverekkel követnek el. Ez tehát azt jelentheti, hogy Raymond Thorpe is rendelkezett ilyen fegyverrel, s hogy valójában ő volt az, aki a vádlottat megtámadta; a vádlottat, aki, hogy életét mentse, önvédelemből volt kénytelen ölni. Ha önök úgy döntenek, hogy Abraham Wilson kegyetlenül – minden indíték nélkül – ölte meg Raymond Thorpe-ot, akkor ezzel egyben a bűnössége mellett is döntenek. Ha viszont a tárgyi bizonyítékok megtekintése után jogos kétségek merülnek fel önökben, akkor úgy kell dönteniük, hogy a vádlott nem bűnös. – Jennifer kezében kezdett egyre nehezebb lenni a letakart doboz. – Amikor először pillantottam bele ebbe a dobozba – folytatta –, egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Önök valószínűleg szintén nehezen tartják majd elhihetőnek a látottakat, de kérem, ne felejtsék el, hogy mindezt a Sing Sing igazgatóhelyettesének tiltakozása ellenére hozták ide. Ez, hölgyeim és uraim, a Sing Sing lakói által titokban készített és elkobzott fegyvereket tartalmazza. Ahogy Jennifer előrelépett, úgy tűnt, mintha egy pillanatra elvesztette volna az egyensúlyát. A

doboz kicsúszott a kezéből, teteje felnyílt és tartalma a padlóra ömlött. Döbbent moraj hullámzott végig a közönség soraiban. Az esküdtek felálltak, hogy jobban szemügyre vehessék a látványt. Bámulták a valószínűtlen fegyvergyűjteményt. Házi készítésű bárdok és konyhakések, vékony pengéjű tőrök, kihegyezett végű, hatalmas ollók, súlyos fejszék hullottak ki a dobozból. Volt ott légpuska, két végén fafogantyúval ellátott, vékony acéldrót, amellyel játszi könnyedséggel meg lehetett valakit fojtani, s végül jó néhány kihegyezett jégcsákány és bozótvágó kés egészítette ki a gyűjteményt. A hallgatóság, az újságírók is álltak, hogy jobban lássák a padlón szétterülő arzenált. Waldman bíró dühösen verte kalapácsával az asztalt. Olyan tekintettel meredt Jenniferre, amit a lány képtelen volt megfejteni. Egy altiszt odasietett, hogy segítsen összeszedni a doboz szétszóródott tartalmát. Jennifer elhárította a segítséget. – Köszönöm – mondta. – Majd magam csinálom! Jennifer letérdelt és kezdte összeszedni a fegyvereket. Lassan, kimérten mozgott, néha hosszabb ideig szemlélgetett egy-egy tárgyat. Az esküdtek újra elfoglalták helyüket, de árgus szemmel követték Jennifer minden mozdulatát. Öt perc is eltelt, amíg Jennifer mindent visszarakott a dobozba. Amikor az utolsó tárgyat is visszarakta, fölállt, Pattersonra pillantott, majd Di Silva felé fordult. – Öné a tanú. – Nincs kérdésem. – Ebben az esetben Abraham Wilsont kérem a tanúk emelvényére – szólalt meg ismét Jennifer.

8. – Neve? – Abraham Wilson. – Kicsit hangosabban, legyen szíves! – Abraham Wilson. – Mister Wilson, ön ölte meg Raymond Thorpe-ot? – Igen, asszonyom. – Elmondaná a bíróságnak azt is, hogy miért? – Meg akart ölni. – Raymond Thorpe sokkal kisebb termetű volt önnél. Valóban azt gondolta, hogy ártani tud magának? – Késsel jött nekem, azzal már erősnek látszott. Jennifer két tárgyat kint hagyott a dobozból. Egy borotvaélesre fent konyhakést és egy vasfogót. Feltartotta a kést. – Ez volt az a kés, mellyel Raymond Thorpe önre támadt? – Tiltakozom! A vádlott nem tudhatja, hogy... – Ez esetben átfogalmazom a kérdést. Hasonló késsel támadt önre Raymond Thorpe? – Igen, asszonyom. – És ez a fogó? – Ilyen is volt nála, asszonyom. – Akadt már korábban nézeteltérése Thorpe-pal? – Igen, asszonyom. – Amikor ezzel a két tárggyal önre támadt, akkor ön azért volt kénytelen megölni, hogy a saját életét megmentse? – Igen, asszonyom. – Köszönöm. Jennifer Di Silva felé fordult. – Öné a tanú. Robert Di Silva felállt és lassan a tanúk emelvénye elé sétált. – Mister Wilson, ugye, ön már korábban is ölt? Úgy értem, nem ez volt az első gyilkossága?

– Elkövettem egy hibát, most fizetek érte. Én... – Kíméljen meg bennünket a siránkozásaitól! Csak igennel és nemmel válaszoljon. – Igen. – Ezek szerint az emberi életet nem sokra becsüli. – Ez nem igaz. Én... – Két ember meggyilkolása után azt állítja, hogy tiszteli az emberi életet?! Hány embert ölt volna már meg, ha nem tisztelné az életet? Ötöt? Tízet? Húszat? Ingerelte Wilsont, és Wilson könnyen ugrott. Állkapcsa megfeszült, arcára kiült a düh. – Csak két embert öltem meg. – Csak! Maga csak két embert ölt meg! – csóválta meg a fejét mélységes megvetéssel a főügyész, majd egészen közel lépve a tanúk emelvényéhez, a vádlott arcába meredt. – Biztos vagyok benne, hogy a termete miatt úgy érzi, hatalom van a kezében. Talán egy kicsit Istenhez is hasonlónak tartja magát, hiszen itt is, ott is, bármikor életeket tud elvenni.. Abraham Wilson felállt és az ügyész fölé tornyosult. – Te szarházi! – Üljön le – mennydörgött rá Di Silva. – Akkor is így vesztette el a fejét, amikor Raymond Thorpe-ot megölte? – Thorpe akart engem megölni. – Ezekkel? – emelte magasba Di Silva a konyhakést és a fogót. – Bizonyára el tudta volna venni tőle a kést. – Ezután a fogót lengette meg az orra előtt. – Esetleg ettől ijedt meg? – Az esküdtek felé fordult és megvető arckifejezéssel feléjük tartotta a fogót. – Ez nem látszik halálos fegyvernek. Ha, mondjuk, az elhunyt fejbe vágja vele, legfeljebb csak egy kis búb nőtt volna az ütés helyén. Mi ez a fogó tulajdonképpen, Mister Wilson? – Herezúzó – válaszolta halkan Abraham Wilson. Az esküdtek visszavonultak tanácskozni. Robert Di Silva munkatársai társaságában kivonult a teremből, hogy kicsit kiszellőztessék a fejüket; Jennifer egyszerűen képtelen volt még csak fölállni is. Amikor az esküdtek kimentek, Ken Bailey lépett oda Jenniferhez. – Mit szólna egy kávéhoz? – Nem menne le a torkomon. Csak ült, szinte megmozdulni is félt, az őt körülvevő emberek arcát homályosan látta. Megtett minden tőle telhetőt. Becsukott szemmel megpróbált imádkozni, de túlságosan erős volt benne a félelem. Úgy érezte, mintha Abraham Wilsonnal együtt őt is halálra akarnák ítélni. Amikor az esküdtek rosszat sejtető képpel ismét bevonultak a terembe, Jennifer szívverése felgyorsult. Úgy érezte, menten elájul. Miatta fognak egy embert kivégezni... Nem kellett volna ezt az ügyet vállalnia. Milyen jogon vette kezébe egy ember életét? Elment az esze, hogy egyáltalán arra mert gondolni; egy olyan tapasztalt ellenféllel szemben, mint Di Silva, megnyerheti a pert. Még döntéshozatal előtt szeretett volna odarohanni az esküdtekhez: Várjanak! Wilson nem részesült tisztességes jogi védelemben. Kérem, engedjék, hogy egy másik ügyvéd lássa el a védelmét! Már késő. Jennifer lopva Abraham Wilson arcára pillantott. A férfi szoborszerű mozdulatlansággal ült a helyén. Most már nem a gyűlöletet, hanem a határtalan kétségbeesést érezte áradni belőle. Akart neki valami vigasztalót mondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Waldman bíró szólalt meg. – Az esküdtszék meghozta a döntését? – Igen, tisztelt bíró úr. A bíró bólintott, majd az egyik tisztviselő odalépett az esküdtszék elnökéhez, átvett tőle egy papírlapot, s odaadta a bírónak. Jennifer úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéről. Waldman bíró a papírt tanulmányozta, majd tekintetét lassan körülhordozta a tárgyalótermen. Tekintete kis időre megpihent az esküdteken, Robert Di Silván, Jenniferen, majd végül Abraham Wilsonon. – Kérem a vádlottat, álljon fel! Abraham Wilson lassú, fáradt mozdulattal fölemelkedett, olyan volt, mintha minden ereje

elhagyta volna. Waldman bíró fennhangon olvasni kezdte a papírlapot: – Az esküdtszék Abraham Wilsont az ellene emelt vádban nem találta bűnösnek. Pillanatnyi csend után a bíró további szavai belevesztek a hallgatóság soraiban támadt hangzavarba. Jennifer megkövülten állt, képtelen volt hinni a fülének. Némán Abraham Wilson felé fordult. A férfi apró, szúrós szemeivel egy ideig szintén csak bámult rá. Kisvártatva visszataszító arcán széles mosoly jelent meg. Lenyúlt és átölelte a lányt. Jennifer megpróbálta visszatartani a könnyeit. Az újságírók azonnal körülvették a lányt. – Milyen érzés legyőzni egy főügyészt? – Gondolta, hogy megnyerheti a pert? – Mit tett volna, ha Wilsont a villamosszékbe ültetik? Jennifer minden kérdésre csak a fejét rázta. Egyszerűen nem tudott megszólalni. A hiénák... ezek csak azért jöttek ide, hogy lássák, amint egy ember fölött kimondják a halálos ítéletet. Jennifer kezdte a táskájába gyömöszölni a papírjait. Egy altiszt lépett oda az asztalához. – Waldman bíró kéri, szíveskedjék bemenni hozzá a szobájába, Miss Parker! Teljesen meg is feledkezett arról, hogy a bíróság megsértésével vádolják, ez most már egyáltalán nem látszott fontosnak. A fő, hogy megmentette Abraham Wilson életét. Jennifer az ügyészi asztal felé pillantott. Di Silva vadul tömködte táskájába az iratait. Elkapta Jennifer pillantását. Nem volt szükség szavakra. Waldman bíró az asztalnál ült, amikor Jennifer belépett a szobájába. – Üljön le, Miss Parker – vetette oda kurtán. Jennifer leült. – Nem engedem meg sem magának, sem másoknak, hogy a tárgyalóteremből cirkuszt csináljon. Jennifer elpirult. – Én csak megbotlottam. Nem tudtam... Waldman bíró felemelt kézzel félbeszakította. – Kíméljen meg ettől, kérem! Jennifer olyan szorosan kulcsolta össze kezeit, hogy ökle teljesen elfehéredett. Waldman bíró előrehajolt a székében. – Van még valami, amit nem vagyok hajlandó eltűrni a bíróságomon, és ez a szemtelenség. Jennifer fáradtan nézett a bíróra, s egy szót sem szólt. – Ma délután túllépte a határokat. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ember életéért küzdött. Éppen azért úgy döntöttem, hogy nem indítok ön ellen eljárást a bíróság megsértése címén. – Köszönöm, bíró úr! – préselte ki magából Jennifer a szavakat. A bíró arcáról most sem lehetett leolvasni semmit. Folytatta: – Mikor egy ügy befejeződik, szinte kivétel nélkül el szoktam gondolkodni azon, hogy vajon győzött-e az igazság vagy nem. Őszintén megmondom, most sem vagyok ebben teljesen biztos. Jennifer várta a folytatást. – Elmehet, Miss Parker! A lapok esti kiadásában és a tévéhíradóban Jennifer Parker ismét visszakerült a vezető helyre, de ezúttal hősként ünnepelték. Ő volt a törvény Dávidja, aki végzett Góliáttal. Fényképe Abraham Wilson és Di Silva főügyész képével együtt a lapok első oldalán szerepelt. Jennifer szomjasan itta magába a szavakat. A rengeteg megaláztatás után édes volt a győzelem. Ken Bailey elvitte vacsorázni, hogy megünnepeljék a nagy napot. Jennifert a vendégek közül többen fölismerték. Vadidegen emberek a nevén szólították, és gratuláltak neki. Csodálatos élmény volt. – Nos, milyen érzés híresnek lenni? – mosolygott rá Ken. – Teljesen meg vagyok szédülve. Valaki odaküldött egy üveg bort az asztalukhoz. – Nem kell nekem semmit innom – nevetett Jennifer. – Úgy érzem, mintha máris részeg lennék. Ennek ellenére három pohárral is megivott, miközben Kennel újra felidézték a tárgyalás

részleteit. – Nagyon be voltam ijedve. Tudod, milyen érzés egy ember életét a kezedben tartani? Olyan, mintha az isten szerepét játszanád. Létezik ennél ijesztőbb dolog? Hanem megiszunk még egy üveg bort, Ken? – Amennyit csak akarsz. Ken valóságos lakomát rendelt, de Jennifer még túlságosan is felajzott állapotban volt ahhoz, hogy enni tudjon. – Tudod, mit mondott nekem Abraham Wilson, amikor először találkoztam vele? Azt mondta: "Bújjon az én bőrömbe, én meg belebújok a magáéba, s akkor majd elbeszélgetünk a gyűlöletről." Ken, tudod, hogy éreztem magam ma? Úgy, mintha engem akarnának kivégezni. Szeretem Abraham Wilsont. Öntenél még egy kis bort? – De hiszen még egy falatot sem ettél! – Szomjas vagyok. Ken aggódva figyelte, hogy Jennifer egyre csak töltögette s ürítgette a poharát. – Vigyázz magadra! Jennifer csak legyintett – Ez kaliforniai bor. Olyan, mintha az ember vizet inna – mondta s újra kortyolt egyet. – Te vagy a legjobb barátom. Tudod, ki nem a barátom? A nagy Robert Di Silva! Di Silva... – Disilva? – Gyűlöl. Láttad az arcát? Majd szétrobbant a méregtől. És még ő mondta az elején, hogy meg fogok szökni a tárgyalóteremből. De ez nem sikerült neki... – Nem, ő... – Tudod, mi jutott az eszembe? Tudod, mire gondoltam? – Én... – Di Silva azt gondolja, hogy én vagyok Ahab kapitány, ő meg Moby Dick, a fehér bálna. – Azt hiszem, fordítva akartad mondani. – Kösz, Ken! Rád mindig számíthatok. Igyunk meg még egy üveggel! – Nem gondolod, hogy eleget ittál már? – Moby Dick megszomjazott – nevetgélt Jennifer. – Moby Dick én vagyok. A jó öreg fehér bálna! Mondtam már neked, hogy szeretem Abraham Wilsont? A szemébe néztem, Ken, ó, barátom, gyönyörű szeme van... Te még soha nem néztél Robert Di Silva szemébe? Milyen hideg a tekintete! Olyan,., olyan... mint... mint egy jéghegy. Azért nem rossz ember. Beszéltem már... az izé... Ahabról meg a nagy... nagy fehér bálnáról? – Igen. – Szeretem az öreg Ahabot. Mindenkit szeretek. É-és tudod, miért, Ken? Mert Abraham Wilson ma este él. Érted, él?! I... Igyunk még egy üveggel.. Éjjel kettő volt már, mikor Kennek sikerült végre hazavinnie Jennifert. Feltámogatta a negyedik emeletre s bekísérte a lakásba. Mire felértek, a férfi lihegett az erőlködéstől. – Ez igazságtalan – jegyezte meg Ken –, a végén én érzem meg jobban annak a rengeteg bornak a hatását. Jennifer sajnálkozva nézett rá. – Aki... aki ne... nem bí... bírja, az n... ne igyon. Ahogy ezt végigmondta, azonnal mély álomba is zuhant. Jennifer a telefon csörgésére ébredt. Óvatosan kinyúlt a kagylóért, de még erre az apró mozdulatra is minden idegvégződése megfájdult. – Jennifer? Itt Ken beszél. – ...llo. Ken... – Borzalmas a hangod. Jól vagy? – Nem hinném – válaszolta Jennifer rövid gondolkodás után. – Hány óra van? – Majdnem dél. Jó lenne, ha idejönnél. Elszabadult a pokol. – Ken... azt hiszem, meg fogok halni. – Ide figyelj! Kelj fel az ágyból – szépen, lassan –, vegyél be két aszpirint, zuhanyozz le jó hideg vízzel, igyál meg egy nagy csésze kávét, akkor lehet, hogy életben fogsz maradni!

Mikor Jennifer egy óra múlva megérkezett az irodába, már sokkal jobban érezte magát, bár úgy vélte: nem jól, csak valamivel jobban... Mindkét telefon csengett, amikor belépett. – Téged keresnek – mosolygott Ken. – Egy pillanatra sem marad abba a csörgés. Külön telefonközpontra lenne szükséged. Egymás után jöttek a telefonok a lapoktól, folyóiratoktól, rádió- és tévéállomásoktól. Mindenki részletes interjút akart. Más hívások is érkeztek, olyanok, melyekről eddig csak álmodozott. Sorra jelentkeztek azok az ügyvédi irodák, amelyek korábban szóba sem álltak vele; most érdeklődtek, vajon melyik időpont lenne alkalmas Jennifernek a találkozásra... Belvárosi hivatalában Robert Di Silva a helyettesével ordítozott. – Azt akarom, hogy azonnal nyissanak egy titkos dossziét Jennifer Parkerról. Tudni akarok minden ügyfeléről, akivel csak találkozik. Megértette? – Igen, uram. – Akkor mozgás! Mire vár még!

9. – Már régen nem kiscserkész, ebben kurvamód biztos vagyok. Egész életében fegyverrel dolgozott. – Ez a seggfej már az agyamra megy, állandóan azzal cseszeget, hogy hozzam össze Mike-kal. Mondtam is neki: hé, te paraszt, én csak közlegény vagyok. Nem tudtad? Ha Mike-nak szüksége van egy jó kezű emberre, nem kell a szarban kotorásznia. – Csak szórakozott veled, Sal. – Jól ki is osztottam. Nincs semmi kapcsolata. És ha ebben a szakmában nincs kapcsolatod, akkor egy nagy nulla vagy. A beszélgetés New Jersey északi részén, egy háromszáz éves holland stílusú, vidéki ház konyhájában zajlott. Hárman ültek az asztal körül: Nick Vito, Joseph Coella és Salvatore "Kisvirág" Fiore. Nick Vito: hullasápadt, szinte láthatatlanul keskeny ajkú férfi; zöld szeme olyan, mintha nem is élő emberé lenne. Kétszáz dolláros cipőt és fehér zoknit viselt. Joseph "Nagy Joe" Coellát mintha egy tömb gránitból faragták volna: amikor elindult, úgy nézett ki, mintha egy telefonfülke kapott volna lábra. Valaki egyszer el is nevezte konyhakertnek. "Coellának krumpliorra, karfiolfüle és borsónyi esze van." A halk, vékony hangú Coellának megtévesztően finom volt a modora. Tartott egy versenylovat, s rejtélyes módon mindig ki tudta választani a győztest. Felesége hat gyerekkel ajándékozta meg. Szakterülete a revolver, a sav és a lánc. Joe felesége, Carmelina bigott katolikus; vasárnaponként, amikor Coella nem dolgozott, családjával soha nem mulasztotta el a templombamenetelt. A társaság harmadik tagja, Salvatore Fiore, szinte törpének hatott. Mindössze százhatvan centire nőtt, s csak hatvanöt kilót nyomott. Olyan ártatlan képe volt, mint egy vasárnapi iskolásnak, de egyformán jól bánt a revolverrel és a késsel. A kisember nagy népszerűségnek örvendett a hölgyek körében, s feleségén kívül mintegy féltucatnyi barátnővel és csinos szeretővel dicsekedhetett. Fiore valamikor zsoké volt, s Pimlicótól Tijuanáig mindenhol versenyzett. Amikor a Hollywood Park lóverseny-felügyelője a lovak doppingolása miatt eltiltotta a versenyzéstől, egy hét elteltével a felügyelő holttestét a Tahoe-tóban találták meg... A három ember közönséges soldato volt Antonio Granelli Családjában, de oda Michael Moretti vitte be őket, s ők testestül-lelkestül az ő emberei voltak. A Család ebédlőjében gyűlésre készülődtek. Az asztalfőn Antonio Granelli, a keleti part leghatalmasabb maffiacsaládjának capója trónolt. Hetvenkét évesen, rakodómunkáshoz illő széles vállaival, domború mellkasával még mindig erőteljesnek látszott. Granelli Palermóban született, tizenöt éves korában érkezett Amerikába, és a Manhattan déli csücskének nyugati részén, a kikötőben szerzett magának munkát. Huszonegy éves korára a kikötő főnökének a jobbkezévé nőtte ki magát. Egy alkalommal összevitatkoztak; nem sokkal később a főnök rejtélyes körülmények között eltűnt. Antonio Granelli átvette a hatalmat. Bárki, aki munkát akart kapni a kikötőben,

köteles volt neki fizetni. Az így szerzett pénzt arra használta fel, hogy egyre több hatalmat kaparintson a kezébe. Gyorsan terjeszkedett, uralta az uzsoraüzleteket, a prostitúciót és szerencsejátékokat. Benne volt számtalan sötét ügyben, ő volt az úr a kábítószerpiacon, és a legtöbb gyilkosság szálai is hozzá vezettek. Az évek során harminckétszer állították bíróság elé, de csupán egyszer sikerült elítélni, akkor is csupán könnyű testi sértés miatt. Granelli könyörtelensége a paraszt fortélyosságával párosult, s híján volt minden erkölcsi érzéknek. Granelli balján Thomas Colfax, a Család consiglieréje foglalt helyet. Huszonöt évvel korábban Colfax briliáns jogi pályafutás előtt állt, de elvállalta egy kis olajfinomító képviseletét, melyről kiderült, hogy a maffia ellenőrzése alatt áll, és ettől kezdve lépésről lépésre egyre jobban belekeveredett a maffia ügyeibe, mígnem végül hosszú évek óta egyedül a Granelli Család alkotta a klientúráját. A Család nagyon jól fizető ügyfélnek bizonyult, így Thomas Colfaxból hamarosan gazdag ember lett, kiterjedt birtokokat vásárolt, és a bankokban tetemes összegek halmozódtak fel a nevén a világ minden részében. Antonio Granelli jobbján a veje, Michael Moretti ült. Michael igen törekvő alkat volt, ez a tulajdonsága egyébként meglehetősen nyugtalanította Granellit. Michael valahogy nem illett bele a Család képébe. Apja, Giovanni, Antonio Granelli távoli unokaöccse, nem Szicíliában, hanem Firenzében született. Ez már önmagában gyanússá tette a Moretti családot, hiszen azt mindenki tudja, hogy a firenzeiek megbízhatatlanok. Amerikába érkezése után Giovanni Moretti cipészüzletet nyitott, becsületesen dolgozott, miközben az üzlet hátsó helyiségeiben nem folyt szerencsejáték, a tulaj nem adott uzsorakölcsönöket és nem futtatott lányokat. Ezért mindenki ostobának is tartotta. Giovanni fia, Michael szöges ellentéte volt az apjának. Elvégezte a Yale Egyetemet, majd közgazdaságtanra szakosodott a Wharton Közgazdasági Intézetben. Mikor Michael befejezte a tanulmányait, kéréssel fordult az apjához. Szeretett volna megismerkedni távoli rokonával, Antonio Granellivel. Az öreg suszter felkerekedett, elment unokatestvéréhez és összehozta a találkozót. Granelli biztos volt abban, hogy Michael kölcsön akar tőle kérni, hogy valami üzleti vállalkozásba kezdhessen. Lehet, hogy cipőboltot akar majd nyitni, mint az a féleszű apja. A találkozó viszont igazi meglepetéssel szolgált a nagybácsi számára. – Tudom, hogyan gazdagodott meg – rontott ajtóstul a házba Michael Moretti. Antonio Granelli nézte az arcátlan fiatalembert, s türelmesen elmosolyodott. – Igen, valóban gazdag vagyok. – Nem. Maga csak azt hiszi, hogy gazdag. A mosoly lefagyott Granelli ajkáról. – Mi az ördögről fecsegsz itt összevissza, kölyök? És Michael Moretti elmondta neki, amit akart. Antonio Granelli kezdetben nagyon óvatos volt, alaposan ellenőrizte Moretti minden lépését. Ragyogó sikersorozat kezdődött. Ahol korábban a Granelli család jövedelmező, de törvényellenes tevékenységet folytatott, ott most Michael Moretti felügyelete alatt terjeszkedni kezdtek. Öt év leforgása alatt a Család egy sor törvényes vállalkozásba is beszállt a húskiméréstől kezdve a fehérnemű és vendéglátóiparon át a szállítási és gyógyszeripari cégekig. Michael felkutatta a pénzügyi nehézségekkel küszködő vállalatokat, a Család ezekhez betársult, aztán alaposan megkopasztotta őket. Makulátlan hírnévnek örvendő, patinás cégek hirtelen azon vették észre magukat, hogy már csődbe is jutottak. Azokra a vállalkozásokra, melyek jövedelmezőnek bizonyultak, Moretti rákapaszkodott, és megsokszorozta a profitot. Alkalmazottai az ő ellenőrzése alatt álló szakszervezeteknek voltak a tagjai, a cégek a Család biztosítótársaságainál biztosítottak, gépkocsijaikat pedig a Család egyik autókereskedőjénél vásárolták. Michael egy összefonódott, hatalmas szervezetet épített ki, melynek minden lépcsőfokán megfejték a fogyasztót. Sikerei ellenére Michael Moretti tisztában volt azzal, hogy hamarosan problémái támadhatnak. Miután feltárta Antonio Granelli előtt a törvényes üzleti vállalkozások korlátlan lehetőségét, Granellinek nem volt többé rá szüksége. Túl sokba került neki, mivel kezdetben százalékos részesedést erőszakolt ki, mindenki meg volt győződve arról, hogy az így kapott összeg jelentéktelen, elhanyagolható summa lesz. Ahogy azonban Michael Moretti ötletei kezdtek bejönni, és ömlött a profit, Granellinek támadt egy hátsó gondolata. Michael teljesen véletlenül tudta meg,

hogy Granelli tartott egy gyűlést, melyen azt vitatták meg, mit csináljon vele a Család. – Nem látom szívesen, hogy ennyi pénz megy ehhez a kölyökhöz – jelentette ki Granelli. – Meg kell szabadulnunk tőle. Michael keresztülhúzta az öreg terveit azzal, hogy benősült a családba. Rosa, Antonio Granelli egyetlen lánya akkor mindössze tizenkilenc éves volt. Édesanyja belehalt a szülésbe, Rosa kollégiumban nevelkedett, s csak a szünidőket töltötte az apai háznál. Apja imádta és a széltől is óvta egyetlen leánykáját. Rosa egy húsvéti szünetben találkozott először Michael Morettivel. Mire visszatért a kollégiumba, már őrülten szerelmes volt a férfiba. Antonio Granelli abban a tévhitben ringatta magát, hogy a lánya csupán sikeres üzletembernek tartja, de az évek során Rosa osztálytársai megmutatták a lánynak azokat az újságokat, melyek felfedték, hogy milyen üzletekben is van benne a papa. Rosa soha nem beszélt erről az apjával, aki megmaradt abban a boldog tévhitben, hogy a lánya annyira ártatlan, hogy fel sem érnek hozzá ezek a dolgok. Ha tudta volna az igazságot, igencsak meglepődött volna Granelli, ugyanis Rosa rendkívül izgalmasnak találta apja ügyeit. Gyűlölte az apácákat és a kollégium szigorát, ami aztán oda vezetett, hogy meggyűlöljön minden hivatalos hatalmat. Apját a hatalmat maga ellen kihívó Robin Hoodnak tartotta. Az, hogy Michael Moretti fontos helyet foglal el apja szervezetében, még vonzóbbá tette a személyét a lány előtt. Michael kezdettől rendkívüli óvatossággal közeledett Rosa felé. Ha sikerült kettesben maradniuk, akkor szenvedélyesen csókolóztak és ölelték egymást, de Michael soha nem engedte, hogy túlságosan messzire menjenek a dolgok. Rosa szűz volt, de erőnek erejével szerette volna odaadni magát a férfinak, akit annyira szeretett, Michael azonban mindig visszatartotta. – Túlságosan is tisztellek ahhoz, Rosa, hogy a házasság előtt lefeküdjek veled. Valójában persze Antonio Granellit tisztelte. Levágná a tökömet – gondolta Michael. így történt aztán, hogy amikor Antonio Granelli éppen azt fontolgatta, hogyan szabadulhatna meg a legkönnyebben Michael Morettitől, Rosa és Michael eléje állt, bejelentették, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. Az öreg ordítozott, jelenetet rendezett, felsorolt ezer és egy ellenérvet. Végül is győzött a szerelem, Michael és Rosa fényes esküvőt tartottak. Az esküvő után az öreg félrehívta Michaelt. – Rosa jelent számomra mindent, Michael. Nagyon ajánlom, hogy tedd boldoggá! Tudod, mire gondolok, Mike? – Tudom. – Semmi kis tyúk, semmiféle kurvázás! Megértetted?! Rosa szeret főzni. Otthon legyél nekem minden este! Olyan vő kell nekem, akire büszke vagyok. – Mindent megteszek, Tony. – Különben, Mike – tette még hozzá óvatosan Granelli –, most, hogy már a Család tagja vagy, talán meg kellene változtatni a neked járó részesedést. Michael megpaskolta az öreg karját. – Kösz, papa, de ebből is meg tudok venni Rosának mindent, amit csak akarok. Ezzel faképnél is hagyta az öreget, aki elhűlve bámult utána. Ez hét évvel ezelőtt történt, s az azóta eltelt idő csodálatosnak bizonyult Michael számára. Rosával könnyű és kellemes volt együtt élni, az asszony imádta, de Michael tudta, hogy ha a felesége meghalna, vagy otthagyná, attól még meglenne nélküle. Michael nem volt szerelmes Rosába. Nem is hitte, hogy képes arra, hogy egy másik embert szeressen. Ez a képesség valahogy hiányzott belőle. Teljességgel érzéketlen volt az emberek iránt. Nem úgy az állatokkal! Annak idején a tizedik születésnapjára kapott egy kiskutyát. Elválaszthatatlanok voltak egymástól. Hat héttel később a kutyát elgázolta egy autó, és mikor apja megígérte, hogy vesz neki egy másik kutyát, a kisfiú ettől mereven elzárkózott. Soha többé nem is volt kutyája. Michael úgy nőtt fel, hogy látta, apja fillérekért végez rabszolgamunkát. Ekkor határozta el, hogy ez vele semmiképpen sem fordulhat elő. Amikor először hallott hírneves távoli rokonáról, pontosan tudta, mit akar. Az Egyesült Államokban huszonhat maffiacsalád működött, ebből hat New

Yorkban, s közöttük is a legerősebb Antonio Granellié volt. Michael kora gyermekkorától kezdve a maffiáról szóló történeteken nevelkedett. Apja sokat mesélt neki a Szicíliai Vecsernyéről, 1931. szeptember tizedikének éjszakájáról, amikor a hatalom egyik kézből a másikba csúszott át. Ezen az éjszakán a maffia ifjú törökjei véres puccsot hajtottak végre, melynek során több mint negyven, még Olaszországból és Szicíliából érkezett, a régi gárdához tartozó "Bajusz Petit" söpörtek el az útjukból. Michael az ifjú generációhoz tartozott, új gondolatokat hozott a szervezetbe. Egy kilenc tagból álló Nemzeti Bizottság tartotta ellenőrzése alatt a családokat, s Michael tudta, hogy egy szép napon majd ő fogja irányítani ezt. Michael a New Jerseyben levő vidéki ház ebédlőasztalánál ülő két embert tanulmányozta. Antonio Granellinek volt még néhány éve hátra, kis szerencsével persze már nem olyan sok. Az igazi ellenség: Thomas Colfax. Az ügyvéd kezdettől Michael ellen volt. Ahogy erősödött az öregre Michael befolyása, úgy gyengült Colfaxé. Michael egyre több saját emberét hozta be a szervezetbe, olyanokat, mint Nick Vito, Salvatore Fiore és Joseph Coella, akik feltétel nélkül hűek voltak hozzá. Thomas Colfaxnak ez egyáltalán nem volt ínyére. Mikor Michaelt vád alá helyezték a Ramos fivérek meggyilkolásáért, s Camillo Stela hajlandónak mutatkozott tanúskodni ellene a bíróságon, az öreg ügyvéd azt gondolta, végre sikerül megszabadulnia Morettitől. Michael egy éjszaka alatt megtalálta a kiutat a helyzetből. Hajnali négykor lement az egyik telefonfülkéhez, és felhívta Joseph Coellát. – A jövő héten néhány új, fiatal ügyvéd esküszik fel a főügyész hivatalában. Meg tudod szerezni a neveiket? – Persze, Mike. Ez nem nehéz. – Még valamit. Hívd fel Detroitot, mondd meg nekik, hogy dobjanak át ide egy cseresznyét, egy olyan fiút, aki még teljesen tiszta – adta ki az utasítást, s már le is tette a kagylót. Két héttel később, a tárgyalóteremben ülve Michael Moretti a frissen felesküdött ifjú ügyvédeket tanulmányozta. Nagyon alaposan megnézte őket magának. Veszélyes játékba kezdett, de aki mer, az nyer! Kezdőkkel volt dolga, akik túl idegesek lennének, ha mindenféle kérdéseket tennének fel nekik, akik minden erejükkel azon igyekeztek, hogy hasznossá tegyék magukat, hogy felfigyeljenek rájuk. Nos, egyikőjükre fel fognak figyelni, az tuti. Michael végül is Jennifer Parkert választotta. Tetszett neki a lány tapasztalatlansága és az, hogy nem tudta izgalmát, a benne uralkodó feszültséget palástolni. Amikor Michael újra végiggondolta a dolgot, a hallgatóság soraiban ülő egyik szürke ruhás férfi felé fordult, s Jennifer irányába biccentett. Ennyi volt az egész. Michael nyugodtan végighallgatta, ahogy a főügyész kikérdezi azt a szarházi Camillo Stelát. A főügyész ezután Thomas Colfaxhoz fordult. Öné a tanú. Thomas Colfax ekkor felállt és ebédszünetet kért. A bíró elrendelte a szünetet. Ez volt a pillanat! Michael látta, hogy embere elvegyül a főügyészt körülvevők gyűrűjében. Úgy nézett ki, hogy ő is hozzájuk tartozik. Néhány pillanattal később odalépett Jenniferhez, s a kezébe nyomott egy jókora borítékot. Michael visszafojtott lélegzettel ült a helyén, s szinte szuggerálta Jennifert, hogy induljon már el. A lány ezt meg is tette. Michael Moretti addig nem könnyebbült meg, amíg újra föl nem tűnt Jennifer, ezúttal már a boríték nélkül. Mindez egy évvel ezelőtt történt. A sajtó keresztre feszítette a lányt, de ez már a lány problémája. Michael nem is gondolt többet Jennifer Parkerre egészen addig, amíg a lapok fel nem kapták az Abraham Wilson-ügyet. Újra elővették a Moretti-esetet. Közölték a lány fényképét is. Káprázatosan nézett ki, de volt benne még valami. Sugárzott róla az önbizalom és a függetlenség, s ez megmozgatott Michaelben valamit. Hosszan elnézegette a képet. Michael kezdte figyelemmel kísérni az Abraham Wilson-ügyet. Mikor a fiúk Michael felmentését ünnepelték, Salvatore Fiore a következő szavakkal emelte poharát: – A világ megint megszabadult egy szaros ügyvédtől.

De a világ nem szabadult meg tőle, gondolta Michael. Jennifer Parker megkapaszkodott, visszaverekedte magát, s tovább küzdött. Előző este látta a televízióban, amikor a Robert Di Silva fölött aratott győzelméről beszélt, s Michaelnek nagyon tetszett a dolog. – Ez az a kis tyúk, akire rájátszottál, Mike? – kérdezte akkor Granelli. – Igen, Ennek van sütnivalója, Tony. Lehet, hogy egyszer még nekünk is hasznunkra lehet.

10. Az Abraham Wilson ügyében meghozott ítélet után egy nappal Adam Warner telefonált. – Csak azért hívtam, hogy gratuláljak. Jennifer azonnal felismerte a hangját, de a meglepetéstől alig tudott megszólalni. – Itt Adam... – Igen, tudom. Ó, de ostoba vagyok, gondolta Jennifer. Miért kellett ezt kimondanom? Semmi értelme, hogy Adam megtudja, mennyit gondolt rá az elmúlt néhány hónapban. – Azt szeretném mondani, hogy ezt az Abraham Wilson-ügyet briliáns módon kezelte. Megérdemelte a győzelmet. – Köszönöm! Most mindjárt le fogja tenni a kagylót – gondolta Jennifer. És soha többé nem látom. Adam Warner folytatta. – Érdeklődnék, eljönne-e velem vacsorázni valamelyik este? A férfiak gyűlölik a rámenős nőket! – Nekem a ma este is megfelelne! – Sajnos, nekem péntek az első szabad estém – válaszolta a férfi, s Jennifer kiérezte a hangjából, hogy mosolyog. – Ráér akkor? – Igen – válaszolta a lány, és majdnem hozzátette: az isten szerelmére, hát persze, hogy ráérek! – Elmehetek magáért? Jennifer maga előtt látta a lerobbant kis lakását, a rozoga dívánnyal, a sarokba támasztott vasalódeszkával. – Talán jobb lenne, ha találkoznánk valahol. – Szereti a Lutece konyháját? – Majd megmondom, ha egyszer már ettem ott. A férfi elnevette magát. – Nyolc óra megfelel? – kérdezte. – Kitűnő! – Jennifer helyére tette a kagylót, s csendes örömmel, mozdulatlanul ült a helyén. Ken Bailey lépett be az irodába. – Nos, hogy érzi magát a sztárügyvéd? – kérdezte vidáman, majd figyelmesen Jennifer arcába nézett. – Úgy nézel ki, mintha most nyelted volna le az egyik ügyfeledet. Jennifer rövid tétovázás után megszólalt. – Ken, utánanéznél nekem valakinek? Ken az asztalához lépett, felvett egy papírt és ceruzát. – De még mennyire! Kiről van szó? Jennifer már-már kimondta Adam nevét, majd hirtelen elhallgatott Vajon milyen jogon avatkozik be Adam Warner magánéletébe? Az isten szerelmére, győzködte magát, csupán arra kért, hogy menjek el vele vacsorázni, s nem arra, hogy menjek hozzá feleségül! – Hagyd a csudába, nem érdekes... – Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Ken, s letette a ceruzát. – Ken... – Igen. – Adam Warner. Adam Warnernek hívják. Ken meglepetten nézett rá. – Az ördögbe is, semmi szükség, hogy utánanézzek. – Mit tudsz róla? Ken Bailey lehuppant Jenniferrel szemben a székre, s megropogtatta az ujjait.

– Nos, nézzük csak! A Needham, Finch, Pierce és Warner cég társtulajdonosa. A Harvard jogi fakultásán végzett, gazdag, politikuscsaládból származik. A harmincas éveinek közepén járhat... Jennifer kíváncsian nézett Kenre. – Honnan tudsz róla ennyit? – Vannak barátaim magas helyeken – kacsintott a férfi. – Pletykálják, hogy jelölni akarják a Szenátusba. Még az elnökségre is lehet egy kis esélye. Ahogy mondják, karizmatikus egyéniség. De még mennyire az, gondolta Jennifer. Következő kérdését megpróbálta közömbös hangon feltenni. – És a magánélete? Ken Bailey furcsán nézett rá. – Az egykori haditengerészeti miniszter lányát, Stewart Needham unokahúgát vette feleségül. Jennifer szíve hatalmasat dobbant. Tehát ez a helyzet! Ken még mindig értetlenül nézett rá. – Hirtelen miért kezdtél ennyire érdeklődni Adam Warner után? – Csak kíváncsi voltam rá. Ken Bailey távozása után Jennifer gondolatai továbbra is Adam körüljártak. Csak udvariasságból hívott meg. Gratulálni akar. Nem érdekel, miért hívott meg! Újra fogom látni! Késő délután Jennifer kapott egy telefonhívást a Peabody and Peabody cégtől. Maga az idősebb Peabody volt a vonalban. – Már egy idő óta hívni akartam – kezdte. – Szeretném, ha valamelyik nap velem ebédelne. Látszólag közömbös hangja nem tévesztette meg Jennifert. Halálosan biztos volt benne, hogy eszébe sem jutott volna ebédre hívni, amíg Abraham Wilson ügyében meg nem született az ítélet. Biztosan nem azért hívja, hogy az idézések kézbesítéséről tárgyaljon vele. – Mit szólna a holnapi naphoz? – kérdezte. – A klubomban. Másnap találkoztak. A sápadt, pedáns, idősebb Peabody az ifjabb Peabody korosabb változata volt. Mellénye alig tudta eltakarni domborodó pocakját. Jennifernek pontosan annyira tetszett a papa is, mint a fia. – Van egy helyünk a cégnél egy tehetséges, fiatal tárgyalóügyvéd számára, Miss Parker. Kezdetnek évi tizenötezer dollárt tudnánk önnek ígérni. Jennifer csak ült s hallgatott, közben pedig arra gondolt, hogy milyen sokat jelentett volna neki ez az ajánlat egy kicsit korábban, amikor kétségbeesetten rohangált munka után. – Biztos vagyok benne – folytatta Peabody –, hogy néhány év múlva akár be is társulhat a cégbe. Tizenötezer dollár és betársulási lehetőség! Jennifer a Kennel megosztott kis irodájára, negyedik emeleti, lift nélküli, lerobbant lakására, a lakásban levő kandallóutánzatra gondolt. Az öreg ügyvéd a lány hallgatását boldog beleegyezésnek értelmezte. – Nagyszerű! Szeretném, ha minél előbb felvenné a munkát. Mondjuk, akár már hétfőn beállhatna. Én... – Nem. – Ó, nem probléma. Ha a hétfő nem felel meg önnek... – Arra mondtam nemet, Mister Peabody, hogy nem fogadhatom el az ajánlatát – jelentette ki Jennifer, s maga is elcsodálkozott a határozottságán. – Értem – mondta az idősebb Peabody, s hosszabb szünetet tartott. – Akkor kezdhetnénk akár húszezerrel is – majd Jennifer arckifejezését látva, sietve hozzátette: – Vagy akár huszonöttel. Gondolja meg a dolgot! –Már alaposan átgondoltam. Önálló szeretnék lenni. Újabb és újabb ügyfelek érkeztek. Nem tömegével és nem a legfelsőbb körökből jöttek, de ügyfelek voltak. Az iroda kezdett szűknek bizonyulni. Egyik reggel, amikor Jennifer két ügyfelét is odakint várakoztatta a folyosón, miközben odabent a harmadikkal tárgyalt, Ken már nem bírta tovább szó nélkül. – Ez így nem mehet tovább. Ki kell innen költöznöd, és keresni kell valami tisztességes irodahelyiséget magadnak a belvárosban.

– Tudom – bólogatott Jennifer. – Erre már én is gondoltam. Ken papírokkal kezdett el matatni, nem akarta, hogy tekintetük találkozzon. – Nagyon fogsz hiányozni – jegyezte meg. – Miről beszélsz itt összevissza? Te velem jössz! Néhány pillanatba beletelt, míg Ken fölfogta a dolgot. Széles mosoly ült ki az arcára. – Igazán? – kérdezte, s körülnézett az ablaktalan, kopott kis szobán. – Menjek veled, és adjam fel ezt a birodalmat? Egy hét múlva Ken és Jennifer beköltözött egy jóval nagyobb irodába az Ötödik Sugárút Ötszázas háztömbjében. Az új iroda egyszerűen volt berendezve, és három apró szobából állt. Egyik Jenniferé, a másik Kené lett, a harmadikat pedig a titkárnő foglalta el. A New York Egyetemen frissen végzett Cynthia Ellmant vették fel titkárnőnek. – Egyelőre nem lesz túlságosan sok munkája – mentegetőzött Jennifer –, de lassan majd kialakul. – Ó, ebben biztos vagyok, Miss Parker – mondta a lány, és hangjából érződött, hogy hősként bálványozza főnökét. Ken Bailey lépett be nagy hanggal a szobájába. – Hé, rettentő magányosnak érzem magam egyedül abban a hatalmas szobában. Mit szólnál ma este egy színházhoz és egy vacsorához? – Sajnos, azt hiszem... – kezdte, mivel roppant fáradtnak érezte magát, s el kellett olvasnia még néhány anyagot, de Ken mégis a legjobb barátja volt, s egyszerűen képtelen volt visszautasítani. – Rendben van, nekem is jót fog tenni. Jennifer és Ken az előadás után a Sarde's-nál vacsorázott. Mikor a rendelést feladták, Ken szólalt meg először. – Van két jegyem pénteken estére is egy balettre. Úgy gondoltam, hogy... – Sajnálom, Ken – válaszolta Jennifer. – Pénteken este nem érek rá. – Kár! – Ken hangja valahogy tompán kongott. Jennifer időről időre azt vette észre, hogy Ken merően bámulja, amikor úgy sejti, hogy más nem veszi észre; arckifejezése ilyenkor megfejthetetlennek tűnt a lány számára. Tudta, hogy Ken nagyon egyedül van, bár soha nem beszélt neki egyetlen barátjáról sem, és soha nem hozott fel magánéletével kapcsolatos témákat. Jennifer nem tudta elfelejteni azt, amit Otto mondott, szerette volna, ha valamilyen úton-módon segíteni tudna neki. Jennifer úgy érezte, hogy az a bizonyos pénteki nap soha nem akar eljönni. Ahogy az Adam Warner-rel tervezett vacsora időpontja közeledett, Jennifer egyre nehezebben tudott koncentrálni a munkájára. Azon a bűvös péntek délelőtt tíz órakor Jennifer bejelentkezett ahhoz az olasz fodrászhoz, akiről Cynthia azt mondta, hogy a manökenek is oda szoktak járni. Fél tizenegykor lemondta, majd tizenegykor mégis újra bejelentkezett hozzá. Ken Bailey meghívta ebédre, de Jennifer túlságosan is izgatott volt ahhoz, hogy egy falatot is magába tudjon erőltetni. Inkább elment vásárolni, vett magának egy sötét selyemruhát, egy pár elegáns körömcipőt s hozzá illő táskát. Tisztában volt azzal, hogy alaposan túlköltekezett, de nem tudta leállítani magát. Kifelé menet elhaladt az illatszeres pult mellett, és vett egy üveg Joy parfümöt is. Őrültség volt, hiszen a férfi nős ember. Jennifer öt órakor bezárta maga mögött az iroda ajtaját, s hazament átöltözni. Két órán keresztül fürdött és öltözködött, majd amikor végre elkészült, kritikusan nézett végig magán a tükörben. Dühösen fésülte ki gondosan bebodorított haját, s egy zöld szalaggal hátrakötötte. Így jobb, gondolta. Végtére is egy kollégával vacsorázom. A lakásból kilépve a rózsa és a jázmin illatának kellemes keverékét hagyta maga mögött. A Lutece egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Jennifer elképzelte. A lakóház kinézetű épület homlokzatán francia trikolort lengetett az esti szellő. Az ajtón belépve egy keskeny folyosó hangulatos kis bárba vezetett, azon túl pedig egy vidám fényekben sziporkázó, üvegmennyezetű étterem nyílt, fonott székekkel, kockás abroszokkal. A bár bejáratánál a tulajdonos, André Soltnes fogadta Jennifert. – Parancsol, hölgyem?

– Találkozóm van. Azt hiszem, egy kicsit korábban érkeztem. A tulajdonos bevezette Jennifert a bárba. – Megiszik valamit várakozás közben, Miss Parker? – Ez jó ötlet – válaszolta Jennifer. – Köszönöm. – Azonnal küldöm a pincért. Jennifer leült, s azzal múlatta az időt, hogy a partnereikkel érkező felékszerezett, nercbe bugyolált nőket nézegette. Jennifer már hallott is és olvasott is a Lutece-ról. Mondják, hogy ez Jacqueline Kennedy kedvenc étterme, és a konyhája is kitűnő. Egy disztingvált külsejű, őszülő hajú úriember lépett oda Jenniferhez. – Megbocsátja, ha néhány pillanatig zavarom? Jennifer visszautasítóan megmerevedett. – Várok valakire – kezdte. – Bármely percben megérkezhet.. – Nem akarok kikezdeni magával, Miss Parker – mosolyodott el a férfi, és leült Jennifer mellé. Jennifer meglepetten nézett rá, s egyáltalán nem tudta, hogy hová is tegye. – Lee Browning vagyok a "Holland and Browning" cégtől. – Egyike ez a legelőkelőbb New York-i ügyvédi irodáknak. – Csupán gratulálni szeretnék ahhoz, ahogy a Wilson-ügyet levezényelte. – Köszönöm, Mister Browning. – Nagy kockázatot vállalt. Semmi esélye sem volt – folytatta az ügyvéd, s néhány pillanatig Jennifer arcát tanulmányozta. – Aranyszabály, hogy ha az ember egy vesztes ügyben a rossz oldalon áll, akkor az ügy a lehető legkevesebb nyilvánosságot kapja. Ilyenkor mindig a győztes kerül reflektorfénybe, a vesztest pedig besöprik a szőnyeg alá. Ön nagyon sokunkat megtévesztett. Kért már magának valamit? – Nem... – Ha megengedi... – mondta, s máris odaintette a pincért. – Victor, hozzon nekünk egy üveg pezsgőt. Ha lehet, Dom Perignont! – Máris, Mister Browning! – El akar kápráztatni? – kérdezte Jennifer mosolyogva. A férfi hangosan felnevetett. – Fel akarom magát venni a cégemhez. Gondolom, már elég sok ajánlatot kaphatott. – Igen, kaptam néhányat. – A cégünk elsősorban gazdasági ügyekkel foglalkozik s nagyobb társaságokat képvisel, de néhány jelentős ügyfelünknek gyakran szüksége van védőügyvédre különböző büntetőügyekben. Azt hiszem, meglehetősen vonzó ajánlatot tudnánk tenni. Megtenné, hogy felkeres az irodámban, hogy a részleteket megbeszéljük? – Köszönöm, Mister Browning. Az ajánlata megtisztelő, de éppen most költöztem saját új irodámba, s azt hiszem, sikerül majd, hogy önálló maradjak. A férfi hosszas pillantást vetett rá. – Sikerülni fog! – mondta meggyőződéssel, majd amikor látta, hogy valaki közeledik feléjük, rápillantott. Aztán felállt, s előrenyújtotta a kezét. – Adam! De rég nem láttalak! Jennifer szívverése felgyorsult, érezte, hogy arcába szökik a vér. Adam Warner először Jenniferre, majd Browningra pillantott. – Maguk ismerik egymást? – Csak most kezdünk megismerkedni – jegyezte meg Lee Browning könnyedén. – De túl korán érkeztél... – Vagy éppen időben – válaszolta Adam mosolyogva, s karon fogta Jennifert. – Máskor járj több szerencsével, Lee! A főpincér lépett oda Adamhez. – Most kívánja elfoglalni az asztalát, Mister Warner, vagy előbb megiszik valamit a bárban? – Asztalhoz ülünk, Henri. Már ültek, amikor Jennifer körülnézett; legalább féltucatnyi hírességet ismert fel maga körül. – Olyan hely ez, mint a Ki Kicsoda! – jegyezte meg. – Most valóban olyan – nézett rá Adam. Jennifer érezte, hogy újra elpirul. Hagyd már abba,

te őrült! Hirtelen arra gondolt, hogy vajon hány nőt hozott már ide Adam Warner, miközben felesége otthon ücsörög, és egyre csak várja. Vajon megmondta-e valamelyiküknek is, hogy nős, vagy mindig sikerült ügyesen eltitkolnia ezt – tépelődött magában Jennifer. Nos, ebből a szempontból ő legalább előnyben van a többivel szemben – gondolta. Rendeltek, semmiségekről csevegtek. Jennifer hagyta, hogy főképpen Adam beszéljen. Szellemes volt és elbűvölő, de a lány úgy érezte, fel van vértezve a csábítás ellen... Aztán azon kapta magát, hogy felszabadultan mosolyog, sőt olykor nevet Adam történetein. Már az édességnél tartottak, s Adam még egyetlen félreérthető megjegyzést sem tett. Jennifer teljesen hiába építette fel a védekezést, hiába készült fel egy be nem következett roham elhárítására; nagyon ostobának érezte most magát. – Eddig még nem volt alkalmam megköszönni, hogy ügyfeleket küldött hozzám – szólalt meg. – Próbáltam néhányszor telefonálni, de... – Tudom – jegyezte meg Adam, majd rövid habozás után sután hozzátette: – Nem akartam visszahívni. Jennifer meglepetten nézett rá. – Féltem – jelentette ki a férfi egyszerűen. Mégis megtörtént: meglepetésszerűen csapott le rá, amikor teljesen védtelen volt, s a dolgot egyáltalán nem lehetett félreérteni. Jennifer tudta, hogy ezután mi következik. Nem akarta, hogy a férfi kimondja. – Jennifer – folytatta Adam lassan és nyugodtan –, szeretném, ha tudná: nős vagyok. A lány csak ült és bámult maga elé. – Bocsásson meg! Azt hiszem, ezt előbb meg kellett volna mondanom. Bár azt hiszem... korábban nem is nagyon volt erre alkalom. Jennifer valami furcsa zavarral küszködött. – De... miért hívott meg vacsorára, Adam? – Mert újra látni akartam. Minden teljesen valószínűtlennek tűnt Jennifer számára. Úgy érezte, mintha hatalmas árhullám sodorná magával. Csak ült és hallgatta Adamet. – Remélem, nem bántottam meg? – kérdezte a férfi. Kérdésében volt valami hirtelen támadt szégyenlősség, ami megdöbbentette Jennifert. – Adam, én... én... A férfi ránézett, s bár egy ujjal sem ért hozzá, Jennifer úgy érezte, mintha a karjaiban tartaná. – Mondjon valamit a feleségéről – kérte Jennifer csendesen. – Mary Beth és én tizenöt éve vagyunk házasok. Gyerekünk nincs. – Értem. – Úgy döntött, hogy nem akar szülni. Mindketten nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk. Akkor már nagyon régóta ismertem. Szüleinknek egymás mellett volt a nyaralójuk Maine-ben. Mary tizennyolc éves volt, amikor a szülei repülőszerencsétlenség áldozatai lettek. Majdnem beleőrült a bánatba. Teljesen egyedül maradt. Én... szóval akkor összeházasodtunk. Többet elmondott Jennifernek, mint amennyit a lány tudni szeretett volna, mint amit könnyen el tudott volna viselni. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön. A múltban könnyedén el tudott bánni a nős férfiakkal, de Jennifer ösztönösen érezte, hogy most másról van szó. Ha megengedi magának, hogy beleszeressen ebbe a férfiba, akkor nincs többé kiút a számára. – Adam, én nagyon kedvelem magát – kezdte Jennifer óvatosan –, de nem kezdek nős emberrel. A férfi elmosolyodott, s tekintete a szemüveg mögül őszinteséget és melegséget sugárzott. – Én nem is futó kapcsolatot keresek. Nagyon örülök, amikor együtt lehetünk. Nagyon büszke vagyok magára. Csupán azt szeretném, ha néha látnánk egymást.

11. Jennifer egyik első látogatója az új irodában Ryan atya volt. Körbejárta a három kis szobát, s elismerően bólogatott. – Nagyszerű, tényleg nagyszerű! Kezdünk betörni a nagyvilágba, Jennifer!

Jennifer elnevette magát. – Hát, ha nem is egészen a nagyvilágba, atyám. Addig még nagyon hosszú az út. – Te meg fogod csinálni – jelentette ki a pap csillogó szemmel. – Különben a múlt héten meglátogattam Abraham Wilsont – Hogy van? – Kitűnően. A börtön gépműhelyében kapott munkát. Kérte, hogy adjam át üdvözletét. – Hamarosan én is meg fogom látogatni. Ryan atya leült egy karosszékbe, s csak nézte Jennifert; s végül ismét a lány volt kénytelen megszólalni. – Segíthetek valamiben, atyám? A pap arca felderült. – Ó, igen, bár biztosan nagyon el vagy foglalva... Nos, az egyik barátomnak akadt egy kis problémája. Balesetet szenvedett. Azt hiszem, csak te tudnál rajta segíteni. – Jöjjön el hozzám, s mondja el a problémáját – válaszolta Jennifer gépiesen. – Azt hiszem, neked kell őt meglátogatnod. Mind a négy végtagját amputálták. Connie Garrett a Houston Street egy csinos kis lakásában lakott. Egy kötényes, ősz hajú, idősebb hölgy nyitott ajtót Jennifernek. – Martha Steele vagyok. Connie nagynénje. Kérem, fáradjon beljebb! Már nagyon várja magát. Jennifer belépett a szegényesen berendezett nappaliba. Connie párnákkal körülbástyázva ült egy fotelban. Jennifer megdöbbenve látta, milyen fiatal. Érthetetlen módon valahogy idősebb nőre számított. Connie Garrett huszonnégy éves lehetett, ugyanannyi, mint Jennifer. Jennifer obszcénnek találta még a gondolatot is, hogy egy kar és láb nélküli torzóval áll szemközt. – Kérlek, ülj le, Jennifer – szólalt meg Connie Garrett kedvesen mosolyogva. – Ugye, tegezhetlek? Ryan atya már olyan sokat mesélt rólad. És persze, a televízióban is láttalak. Olyan boldog vagyok, hogy el tudtál jönni. Jennifer már majdnem azt mondta, nagyon szívesen, de még idejében rájött, hogy mennyire nem illenének most ide ezek a szavak. Leült egy kényelmes karosszékbe, szemben a lánnyal. – Ryan atya említette, hogy néhány évvel ezelőtt volt egy baleseted. Elmondanád, hogyan történt. – Sajnos, én voltam a hibás. Egy útkereszteződésen akartam átmenni, megbotlottam, s a járdáról egy teherautó alá zuhantam. – Mikor történt ez? – Tavaly decemberben volt három éve. Éppen a Bloomingdale áruházba igyekeztem, hogy a karácsonyi bevásárlásaimat intézzem. – Mi történt azután? – Semmire nem emlékszem. A kórházban tértem magamhoz. Azt mondták, a gerincem is megsérült. Utána csontsérülést is felfedeztek, s az terjedt, terjedt, egészen addig, amíg... – mondta a lány, majd elhallgatott s megpróbálta megvonni a vállát. Szánalmas vonaglásnak hatott a mozdulata. – Próbáltak valami művégtagot csinálni, de rajtam már azzal sem tudtak segíteni. – Beperelted őket? A lány meglepetten nézett Jenniferre. – Ryan atya nem mondta? – Mit kellett volna elmondania? – Az ügyvédem beperelte a köztisztasági vállalatot. A pert elvesztettük. Fellebbeztünk, de azt is elvesztettük. – Ezt bizony mondania kellett volna – jegyezte meg Jennifer. – Ha a fellebbviteli bíróság is elutasította a keresetet, akkor tartok tőle, hogy semmit sem tudunk csinálni. Connie Garrett beletörődve bólogatott. – Én sem hiszem, hogy bármi keresnivalóm lenne. Csupán arra gondoltam... Ryan atya azt mondta, hogy te csodákra vagy képes. – Ez az ő műfaja. Én csak egyszerűen Ügyvéd vagyok. Dühös volt Ryan atyára, hogy hiú reményekkel kecsegtette Connie Garrettet. El is határozta Jennifer, hogy beszél majd a fejével. Az idős hölgy a háttérben motoszkált valamit. –

Megkínálhatom valamivel, Miss Parker? Egy teával vagy egy kis süteménnyel, talán... Jennifer hirtelen rájött, mennyire éhes, hiszen az ebédjét sem volt ideje bekapni. De elképzelte magát szemben Connie Garrettel, akinek minden falatot a szájába kellett helyezni, s még a gondolat is elborzasztotta. – Nem, köszönöm, nem kérek semmit. Éppen most ebédeltem – hazudta. Jennifer szeretett volna minél előbb eltűnni innen. Próbált néhány vigasztaló szót kitalálni, de egyszerűen semmi sem jutott az eszébe. Jaj, az a hóbortos Ryan atya! – Valóban... valóban nagyon sajnálom. Bárcsak... – Ne izgasd magad a dolog miatt – mondta Connie Garrett, és elmosolyodott. Ez a mosoly tette be a kaput. Jennifer biztos volt benne, hogyha ő lenne Connie Garrett helyében, akkor soha nem lenne képes mosolyogni. – Ki volt az ügyvéded? – hallotta Jennifer saját kérdését. – Melvin Hutcherson. Ismered talán? – Nem, de majd utánanézek – mondta, s folytatta anélkül, hogy valóban komolyan gondolta volna a dolgot. – Majd beszélek vele. – Ez igazán kedves lenne tőled – mondta Connie, s Jennifer őszinte hálálkodást érzett a hangjából. Próbálta elképzelni, milyen lehet ennek a lánynak az élete, aki napról napra, hónapról hónapra, évről évre csak ül, ül és semmit sem tud megcsinálni magának. – Sajnos, nem ígérhetek semmit. – Nem baj, Jennifer! Máris jobban érzem magamat. Egyszerűen azért, mert eljöttél. Jennifer fölállt. Eljött az a pillanat, amikor nyújtania kellett volna a kezét, de nem volt kéz, melyet megszoríthatott volna. – Örülök, hogy megismertelek, Connie – búcsúzott el meglehetősen félszegen. – Majd jelentkezem. Az irodájába visszafelé menet Jennifer Ryan atyára gondolt, s elhatározta, hogy soha többé nem dől be a mézes szavainak. Az égvilágon semmit sem tud tenni ezért a szerencsétlen, nyomorék lányért, és tisztességtelen dolog lett volna bármilyen reménnyel is kecsegtetni. Ennek ellenére az ígéretét betartja. Beszél azzal a Melvin Hutchersonnal.

12. Az apró termetű, kopaszodó, pisze orrú, vizenyőskék szemű Melvin Hutcherson rosszul szabott, kopott ruhája és poros irodája szinte árasztotta a szegénység szagát. A titkárnői asztalnál senki. – Elment ebédelni – mentegetőzött félszegen Melvin Hutcherson. Jennifer erősen kételkedett benne, hogy egyáltalán van itt titkárnő. Az ügyvéd bekísérte a dolgozószobájába, mely alig volt nagyobb az előszobánál. – Telefonon azt mondta, hogy Connie Garrettről akar velem beszélni. – Pontosan ezért jöttem. – Nincs sok beszélnivaló róla – vonta meg a vállát a kisember. – Pereltünk és vesztettünk. Higgye el, mindent megtettem! Nagy felhajtást csináltam körülötte. – A fellebbviteli bíróságon is ön képviselte? – Igen. De elvesztettük azt is. Tartok tőle, hogy ez magának is csak üresjárat – mondta, majd egy darabig Jennifer arcába bámult. – Miért vesztegeti ilyesmire az idejét? Magának most nagy keletje van. Igazán foglalkozhatna valami pénzesebb üggyel is! – Egyik barátomnak teszek szívességet. Megengedné, hogy belenézzek a periratokba? – Parancsoljon – vonta meg a vállát Hutcherson. – Ez most már átment köztulajdonba. Jennifer egész estéjét a Connie Garrett-féle per jegyzőkönyvének tanulmányozásával töltötte. Melvin Hutcherson valóban igazat mondott. Alapos munkát végzett. Együttesen perelte a várost és a Nemzeti Köztisztasági Vállalatot, és követelte, hogy a per esküdtszék bevonásával kerüljön tárgyalásra. Az esküdtszék mindkét alperest felmentette. A Köztisztasági Vállalat minden tőle telhetőt megtett, hogy eltakarítsa az akkor decemberben a

városra tört erős havazás következményeit, minden gépe munkában volt. A város képviselője azzal érvelt, hogy a hóvihar Isten akaratából történt, s ha valakit felelősség terhel a történtekért, az csakis Connie Garrett lehet. Az eset három szemtanúja egybehangzóan azt vallotta, hogy a gépkocsivezető megpróbálta megállítani az autót s elkerülni az ütközést, de képtelen volt időben fékezni, s a kocsi megpördülve elcsapta a lányt. Az esküdtszék ítéletét a fellebbviteli bíróság is jóváhagyta, s ezzel az ügyet lezárták. Jennifer éjszaka három órakor fejezte be az iratok olvasását. Lekapcsolta a villanyt, de képtelen volt elaludni. Papíron igazságot szolgáltattak, de Connie Garrett képe továbbra sem hagyta nyugodni. Egy kéz és láb nélküli huszonéves lány! Jennifer látta maga előtt, amint a lány a teherautó alá kerül, elképzelte, milyen borzalmakon mehetett keresztül, mit érezhetett a sorozatos műtétek alkalmával, amikor mindig le-levágtak egy-egy darabot valamelyik végtagjából. Jennifer fölkapcsolta a villanyt, s felült az ágyában. Feltárcsázta Melvin Hutcherson lakását. – A jegyzőkönyvben semmit sem találtam az orvosokról – közölte Jennifer. – Nem vizsgálta meg esetleg egy orvosi műhiba lehetőségét? Álmos hang szólalt meg a kagylóban. – Ki a lószar telefonál ilyen lehetetlen időpontban? – Jennifer Parker vagyok. Megnézte... – Az isten szerelmére! Most... most hajnali négy óra van. Nincs magának órája? – Fontos dologról van szó! A kórház neve sem szerepel a jegyzőkönyvben. Mi a helyzet azokkal a műtétekkel, melyeket Connie Garretten végrehajtottak? Ellenőrizte ezeket? Hosszabb szünet állt be a beszélgetésben, Melvin Hutcherson nyilvánvalóan megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Beszéltem az idegsebészet és az orthopédia főorvosaival abban a kórházban, ahol kezelték. A műtétekre szükség volt, hogy a lány életét meg lehessen menteni. A legjobb szakemberek csinálták, s kitűnő munkát végeztek. Ezért nem említettem a kórház nevét a tárgyaláson. – Értem – mondta Jennifer, s keserű csalódást érzett. – Ide figyeljen! Már megmondtam magának, hogy ezzel az üggyel csak az idejét fecsérli. Most pedig azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha mindketten alszunk egyet. Kattant a telefon, Jennifer újra lekapcsolta a villanyt s visszafeküdt. Az álom most még jobban elkerülte, mint korábban. Kis idő elteltével feladta a hiábavaló küzdelmet, fölkelt s főzött magának kávét. Leült a díványra, kávéját kortyolgatta, s nézte, milyen színűre festi a hajnal Manhattan körvonalait. A halvány rózsaszín fokozatosan vakító vérvörösbe fordult. Jennifer nyugtalanságot érzett. Minden igazságtalanságra kell lennie jogorvoslatnak! Connie Garrett ügyében valóban győzedelmeskedett az igazság? A falon függő órára pillantott. Fél hét. Újra felvette a telefonkagylót, s feltárcsázta Melvin Hutcherson számát. – Megvizsgálta a teherautó vezetőjének az előéletét? – Jézus isten! – szörnyülködött egy álmos hang. – Normális maga? Egyáltalán, szokott aludni? – Megnézte, volt már korábban is valami balesete? – Hölgyem, kezdem sértve érezni magam. – Sajnálom – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz Jennifer. – Ezt feltétlenül tudnom kell. – A válasz, igen. Ellenőriztem, minden tökéletesen rendben volt. Ez volt élete első balesete. így hát ez a lehetőség is lezárult. – Értem – mondta Jennifer, s megfeszítetten gondolkodott. – Miss Parker – szólalt meg újra Hutcherson –, tegyen meg nekem egy szívességet! Ha további kérdései lennének, akkor szíveskedjen a hivatalos időben telefonálni! – Bocsásson meg – mondta Jennifer szórakozottan. – Aludjon nyugodtan! – Nagyon köszönöm! Jennifer a helyére tette a kagylót. Ideje volt felöltözni, s elkezdeni a munkát.

13.

Három hét telt el azóta, hogy Jennifer Adammel vacsorázott a Lutece-ben. Próbálta kiverni a fejéből, de minden Adamre emlékeztette. Egy elkapott mondat, egy vadidegen ember tarkója, egy hasonló nyakkendő, mint amilyet a férfi azon az estén viselt. Nagyon sokan próbáltak randevúzgatni vele. Egymás után kapta az ajánlatokat az ügyfelektől, az ügyvédektől, akikkel szemben állt a tárgyalóteremben, sőt még éjszakai bíró is megkörnyékezte, de Jennifer egyikükkel sem volt hajlandó találkozni. Ügyvédek hívogatták ebédre, de ezek sem érdekelték. A függetlenség furcsa légköre lengte körül, ez pedig izgatta a férfiakat. Ken Bailey állandóan körülötte volt, de ez egyáltalán nem oldotta Jennifer magányát. Adam hétfőn reggel telefonált. – Gondoltam, megpróbálom, hátha szabad ma délben egy ebéd erejéig. Jennifernek elfoglaltsága volt. – Persze hogy szabad vagyok – válaszolta. Pedig megesküdött önmagának, hogy ha Adam még egyszer felhívja, nagyon barátságos lesz vele, de távol tartja magától. Udvariasan, de elutasítja. Ahogy Adam hangját meghallotta, mindenről megfeledkezett s kijelentette: Persze hogy szabad vagyok! Ezt semmiképpen sem lett volna szabad mondania. A kínai negyedben, egy kis étteremben találkoztak, s két teljes órán át beszélgettek. A két óra olyan gyorsan elrepült, mintha csak két percig lettek volna együtt. Beszélgettek jogról, politikáról, színházról, s közben megoldották a világ bonyolult problémáit, Adam briliáns elme és elbűvölő egyéniség. Őszintén érdeklődött Jennifer dolgai iránt, s boldog büszkeséggel fogadta a lány sikereit. Mikor Jennifer visszatért az irodába, Ken Bailey már várta. – Jót ebédeltél? – Igen, köszönöm! – Adam Warner is az ügyfeled lesz? – érdeklődött feltűnően közömbös hangon. – Nem, Ken. Csak jó barátok vagyunk. És ez igaz is volt. Egy hét elteltével Adam meghívta Jennifert, hogy ebédeljen vele a cége külön kis privát ebédlőjében. Jennifert lenyűgözte a hatalmas irodakomplexum. Adam bemutatta a cég különböző tagjainak, és Jennifer hírességnek érezte magát, mert már majdnem mindenki tudott róla valamit. Találkozott Stewart Needhammel, a cég rangidős társtulajdonosával is. Tartózkodóan udvarias volt Jenniferrel. Ez érthető is, gondolta a lány, hisz Adam az ő unokahúgát vette feleségül. Adam és Jennifer átment egy diófa burkolatú ebédlőbe, ahol egy szakács és két pincér gondoskodott róluk. – A társtulajdonosok ide szokták elhozni a problémáikat. Jennifer azt találgatta, hogy vajon ez rá is vonatkozik-e. Nehezére esett az evésre koncentrálnia. Aznap este Jennifer Ken Baileyvel színházba ment. Ahogy beléptek a színház előcsarnokába, a tömegben hirtelen mozgolódás támadt, s Jennifer megfordult, hogy megnézze, mi történt. Egy hatalmas, hosszú, fekete autó állt meg a bejárat előtt, s egy férfi és egy nő szállt ki belőle. – Ez ő! – kiáltott fel egy nő izgatottan, s az emberek a kocsi körül kezdtek csoportosulni. A tagbaszakadt sofőr kicsit oldalra lépett, s Jennifer Michael Morettit pillantotta meg felesége társaságában. Mindenki Michaelt követte tekintetével. Szinte nemzeti hősnek tekintették, jóképű, akár egy filmsztár és elég vakmerő, hogy megmozgassa az emberek képzeletét. Jennifer az előcsarnokban állva figyelte, ahogy Michael Moretti és felesége lassan áthalad a tömegen. Michael egylépésnyi távolságban ment el Jennifer mellett, s tekintetük egy pillanatra találkozott. Jennifer észrevette, hogy a férfinak olyan feketék a szemei, hogy szinte a pupilláit sem lehet látni. Egy pillanattal később újra összezárult a tömeg a pár mögött. Jennifer képtelen volt az előadásra figyelni: Michael Moretti látványa kegyetlen élmények és emlékek áradatát zúdította rá. Az első felvonás után Jennifer megkérte Kent, hogy kísérje haza. Adam másnap telefonált, de Jennifer megacélozta akaratát. Köszönöm, Adam, de most nagyon el vagyok foglalva. – Külföldre kell utaznom! – közölte Adam. Ez igazi mélyütés volt. – És meddig... meddig lesz távol? – Csupán néhány hétig. Majd telefonálok, ha visszaérkeztem.

– Nagyszerű – mondta Jennifer tettetett vidámsággal. – Jó utat! Természetesen nagyobb közönnyel kellett volna érintenie a témát. Hosszú repülőút lesz? Beszéle valamilyen idegen nyelven? Párizsból visszajövet hozna-e nekem egy csomag Vervaine teát? A feleségét is magával viszi? Már teljesen elment az eszem? Ken lépett be az irodába, s furcsán bámult rá. – Te magadban beszélgetsz? Jól érzed magad? Nem!, szeretett volna Jennifer felordítani. Orvosra van szükségem! Hideg zuhanyra van szükségem! Adam Warnerre van szükségem! – Nincs semmi bajom – mondta ehelyett. – Kicsit fáradt vagyok. – Legjobb lesz, ha ma este korán lefekszel! Ryan atya telefonált. – Elmentem meglátogatni Cormie Garrettet. Említette, hogy néhányszor te is jártál nála. – Igen – válaszolta Jennifer. Ezek a látogatások csupán azt a célt szolgálták, hogy eloszlassák bűntudatát, amiért képtelen volt segíteni. Kegyetlenül kellemetlen érzés volt. Jennifer beletemetkezett a munkába, de így is úgy tűnt, hogy kínos lassúsággal múlnak a hetek. Majdnem minden napját a bíróságon töltötte, esténként pedig felkészült a másnapi tárgyalásokra. – Fékezz egy kicsit! Tönkre akarod tenni magadat? – figyelmeztette Ken. Jennifernek szüksége volt arra, hogy mind testileg, mind szellemileg kifárassza magát. Nem akarta, hogy ideje legyen gondolkodni. Adam négy hét elteltével jelentkezett. – Éppen most értem vissza – mondta. Hangjának hallatára Jenniferen borzongás futott végig. – Együtt ebédelhetnénk valahol? – Igen! Nagyon örülnék neki, Adam! Jennifer úgy érezte, hogy most helyesen válaszolt. – Akkor a Plazán, a Tölgyfa Teremben. Rendben van? – Rendben. Ez volt a világ leghivatalosabb, minden romantikát nélkülöző étterme, melyet kizárólag tekintélyes, középkorú üzletemberek, bankárok és tőzsdeügynökök látogattak. Hosszú ideig a férfiak fellegvárának számított, csak a közelmúltban nyitotta meg kapuit a gyengébb nem képviselői előtt is. Jennifer korán érkezett, és azonnal asztalhoz is ültették. Néhány perc elteltével Adam is megérkezett. Jennifer nézte magas, vékony, izmos termetét, ahogy asztalához közeledik, s érezte, hogy a szája hirtelen kiszárad. A férfi rámosolygott, megfogta a kezét, s Jennifer abban a pillanatban tudta, hogy hiábavaló minden logikus gondolkodás Adam Warnerrel és a nős emberekkel kapcsolatosan. Úgy érezte, mintha valaki kézen fogva vezetné, s megmondaná neki, mit kell tennie. Képtelen volt magyarázatot találni arra, mi történik vele, mivel még soha nem érzett semmi hasonlót. Jennifer csak azt tudta, hogy annyira szeretne Adam Warner karjaiban lenni, mint ahogy még semmit sem szeretett volna életében. – Bocsásson meg – mentegetőzött Adam –, hogy ilyen hirtelen telefonáltam. Egyik ügyfelem lemondta ugyanis az ebédet... Jennifer csendesen áldotta magában ezt az ügyfelet. – Hoztam magának valamit – szólalt meg Adam, s egy nagyon szép, arannyal átszőtt zöld sálat adott át a lánynak. – Milánóból való. – Gyönyörű, Adam! Nagyon köszönöm! – Járt valaha Milánóban? – Nem. Láttam viszont a Dom fotóját. Nagyon szép lehet. – Nem vagyok valami nagy turista. Szerintem, ha az ember egy templomot már látott, akkor mindegyiket látta. Később, amikor Jennifer megpróbált visszaemlékezni erre az ebédre, hogy miről beszélgettek, mit ettek, ki állt meg az asztaluk mellett, hogy Adamot üdvözölje – csupán egyetlen dolgot: Adam közelségét, érintését és tekintetét tudta felidézni magának. Hirtelen eszébe jutott valami. Tudom, mit csinálok! Lefekszem vele. Egyszer! Nem létezik, hogy az olyan jó legyen a valóságban is, mint a képzeletemben.

Mikor kezük egy alkalommal véletlenül összeért, úgy érezték, mintha áram ütötte volna meg őket. Csak ültek s beszélgettek mindenről és semmiről, szavaiknak nem volt jelentésük. Ültek az asztalnál, láthatatlan ölelésbe fonódtak össze, becézve simogatták egymást, vadul és buján szeretkeztek. Az ebéd kellős közepén Adam megfogta Jennifer kezét, s rekedten megszólalt. – Jennifer... – Igen – suttogta a lány. – Menjünk innen! Jennifer a nyüzsgő, népes hallban várakozott, amíg Adam a portánál bejelentkezett; A Plaza Hotel régi szárnyában kaptak szobát. A liftben Jennifer úgy érezte, soha nem érnek fel az emeletre. Ahogy Jennifer képtelen volt visszaemlékezni az ebédre, annyira élénken megmaradt emlékezetében a szoba minden részlete. Még évekkel később is pontosan fel tudta idézni a szoba képét, a sötétítőfüggönyök és a szőnyegek színét, pontosan emlékezett, milyen képek voltak a falon. Emlékezett az utca messze lentről felszüremlő zajára, s ennek a délutánnak a képe élete végéig az emlékeibe vésődött. Egy lassított felvételben lejátszott, mágikus erejű, sokszínű robbanás volt. Ahogy Adam levetkőztette, ahogy látta Adam izmos, karcsú testét az ágyban, ahogy érezte a férfi erőteljes fölényét és gyengédségét. Éhségük mohóvá tette őket. Abban a pillanatban, hogy Adam a testébe hatolt, Jennifernek egyetlen szó villant föl a tudatában: elvesztem! Újra és újra szeretkeztek, s minden alkalommal szinte az elviselhetetlenségig fokozódott az extázisuk. Órákkal később, ahogy mozdulatlanul, elnehezült testtel egymás mellett feküdtek, Adam szólalt meg először. – Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Jennifer gyengéden megsimogatta a férfi mellét és hangosan felnevetett. Adam kérdőn pillantott rá. – Mi ebben a nevetséges? – Tudod, mivel próbáltam magamat győzködni? Ha egyszer lefekszem veled, akkor könnyebben meg tudok szabadulni tőled. A férfi megfordult és felkönyökölt. – És?... – kérdezte. – Tévedtem. Úgy érzem, mintha a saját testem része lennél. A férfi megérezte, hogy Jennifer mire gondol. – Majd kitalálunk valamit – mondta. – Mary Beth hétfőn egy hónapra elutazik Európába a nagynénjéhez.

14. Jennifer és Adam Warner majdnem minden éjszakát együtt töltött. Amikor Adam az első éjszakát a lány kényelmetlen kis lakásában töltötte, reggel kijelentette: – Mára mindketten szabaddá tesszük magunkat, s keresünk egy tisztességes helyet, ahol élni is lehet. Együtt láttak neki a keresgélésnek, mígnem elérkeztek a Sutton Place-en nemrégiben fölépített felhőkarcolóhoz, a Belmont Towershez. Az épület bejáratára ki volt téve az "Eladva" felirat. – Miért megyünk be? – kérdezte Jennifer. – Majd meglátod. Egy ötszobás, kétszintes, nagyon szépen berendezett lakást néztek meg. A legszebb lakás volt, amit Jennifer életében látott. Az emeleti részen hatalmas háló- és fürdőszoba kapott helyet, a földszinten volt egy saját fürdőszobával ellátott vendégszoba, s az ugyancsak földszinti nappaliból csodálatos kilátás nyílt az East Riverre és a városra. A lakáshoz tartozott még egy jókora terasz, a konyha és az ebédlő. – Hogy tetszik? – kérdezte Adam. – Tetszik? Egyszerűen gyönyörű! – lelkendezett Jennifer. – De két probléma is van vele, kedvesem. Először is, nem valószínű, hogy megengedhetem magamnak a bérleti díját. Másodszor,

még ha ki is tudnám fizetni, ez a lakás minden bizonnyal már a másé. – Igen, a cégünké. A hozzánk látogató fontos személyiségek részére béreltük. Majd kerestetek egy másik lakást a számukra. – És a bérleti díj? – Majd azt elintézem! Én... – Nem. – Ez butaság, drágám. Minden gond nélkül megengedhetem magamnak. A lány határozottan megrázta a fejét. – Te ezt nem érted, Adam. Nekem magamon kívül nincs semmim, amit adhatnék neked, és szeretném, ha ez ajándék lenne. A férfi karjaiba zárta, Jennifer szorosan hozzásimult. – Már tudom, mit csinálok... – mondta. – Majd éjszaka is dolgozni fogok. Szombaton kettesben elindultak vásárolni. Adam egy gyönyörű selyem estélyi ruhát és köntöst vásárolt Jennifernek, aki viszont inget vett neki. Vettek egy sakkozó automatát és egy tortát. Könyveket is vásároltak. Adam ezenkívül tíz évre való csecsebecsét vásárolt Jennifernek. Az új lakás melletti sarkon levő étteremben vacsoráztak. Munka után Jennifer lakásán találkoztak, megbeszélték a nap eseményeit, és amíg Adam megterített, Jennifer vacsorát készített. Vacsora után olvasgattak, televíziót néztek, kártyáztak. – Teljesen gátlástalan vagyok – jelentette ki a lány. – Semmitől sem riadok vissza. Adam szorosan magához húzta. – Kérlek ne is riadj vissza semmitől! Furcsa, gondolta Jennifer. Mielőtt kapcsolatuk elkezdődött, teljesen nyíltan találkozgattak. Most, hogy szerették egymást, nem mertek a nyilvánosság előtt mutatkozni, így hát olyan helyekre jártak, ahol nem futottak össze barátokkal vagy ismerősökkel. Kis, eldugott helyeken levő, családias éttermekbe jártak, s a Harmadik utcai zeneiskolába mentek hangversenyre. A 18. utcában levő Omni Theatre Clubba jártak színházba, s a Broome Street-i Azzurrában vacsoráztak, ahol annyit ettek, hogy egy hónapig rá sem tudtak nézni az olasz ételekre. Kár, hogy már nincs egy hónapunk hátra – gondolta Jennifer. Mary Beth két hét múlva visszajön. Eljártak a Village-be modern dzsesszt hallgatni, majd hosszasan elálldogáltak az apró műkereskedések kirakata előtt. Adam nagyon szerette a futballt. Elvitte Jennifert néhány mérkőzésre, ahol a lányt annyira elragadta a játék izgalma, hogy egészen rekedtre kiabálta magát. Vasárnaponként együtt lustálkodtak, köpenyben reggeliztek, cserélgették egymás között a Times oldalait, együtt hallgatták a manhattani harangok zúgását. Jennifer a keresztrejtvényébe temetkező Adamet nézte. Tudta, hogy amit csinál, az bűnös dolog. Tudta, hogy ez az egész nem tarthat soká. Ennek ellenére még soha nem érezte magát ennyire boldognak és felszabadultnak. Az a boldogság, amit Jennifer most Adammel érzett, mindent megért, még ha később ezért fizetnie is kell. És tudta, hogy fizetni fog. Jennifer egyszer olvasott arról, hogy a férfiak szeretőik karjában kaptak szívrohamot, ezért gondosan felírta Adam háziorvosának telefonszámát a kis telefonkönyvébe, úgyhogy ha bármi is történik, diszkréten tudja kezelni az ügyet, s ne okozzon Adamnek problémát. Jennifert olyan érzelmek töltötték el csordultig, melyekről eddig azt sem tudta, hogy léteznek. Sohasem tudta elképzelni, hogy háziasszony legyen, de most mindent szeretett volna megtenni Adamnek. Főzni, mosni szeretett volna rá, szerette volna reggelenként kikészíteni a ruháit, egyszóval gondoskodni róla. Rettegve gondolt arra, hogy valami esetleg történhet a férfival, amikor éppen nincs mellette. Soha nem beszélt Adamnek ezekről a félelmeiről. Ha Adam várhatóan később jött a megszokottnál, akkor kis cetliket hagyott Jennifer számára a lakásban, melyek a legváratlanabb helyekről bukkantak elő. Talált belőlük a kenyértartóban, a hűtőszekrényben vagy pedig valamelyik cipőjében is. Boldoggá tették ezek a kis cédulácskák, s mindegyiket gondosan meg is őrizte. Napjaik nagy boldogság közepette száguldottak el fölöttük. Végül elkövetkezett a Mary Beth

hazaérkezését megelőző este. Jennifer és Adam otthon vacsorázott. Zenét hallgattak és szeretkeztek. Jennifer egész éjszaka le sem hunyta a szemét s a karjaiban tartotta Adamet. A fájdalom csak később jött. Reggelinél Adam szólalt meg először. – Bárhogyan is alakuljanak a dolgok, szeretném, ha tudnád, hogy te vagy az egyetlen nő, akit valaha is igazán szerettem. Nos, a fájdalom ekkor jelentkezett.

15. A munka volt a fájdalomcsillapító, s Jennifer annyira belemerült, hogy ideje sem maradt a gondolkodásra. A sajtó kedvence lett, tárgyalótermi sikerei nagy nyilvánosságot kaptak. Már több ügyfele volt, mint amennyit el tudott látni, s bár Jennifer a büntetőjogot szerette a legjobban, Ken sürgetésére mégis kezdett felvállalni egy sor más természetű ügyet is. Ken Bailey most fontosabbá vált Jennifer számára, mint korábban bármikor. Ő nyomozott az ügyeiben és mindezt remekül csinálta. Jennifer meg tudta vele beszélni a problémáit, és valóban nagyra értékelte a tanácsait. Jennifer és Ken újra költözött, ezúttal már egy jóval nagyobb irodába a Park Avenue-n. Jennifer felvett két fiatal, nagyszerű képességekkel megáldott ügyvédet, Dan Martint és Ted Harrist; mindkettőt Robert Di Silva stábjából, s még két titkárnőt is alkalmazott. Dan Martin korábban a Northwestern University csapatában futballozott: megjelenése akár egy atlétáé, agya mint egy tudósé. Ted Harris, a vékony, bátortalan fiatalember szódavizes üveg aljához hasonló szemüveget hordott, és egyszerűen zseni volt. Martin és Harris végezte a rohangálást, Jennifer pedig a tárgyalásokat bonyolította. Az iroda ajtaján már a következő felirat állt: JENNIFER PARKER ÉS TÁRSAI. Jennifer irodáját a legkülönbözőbb ügyekkel keresték meg az ügyfelek. Kezdve attól, hogy ellátta egy nagy iparvállalat védelmét egy környezetszennyezési ügyben, egészen odáig, hogy elvállalta egy részeges alak jogi képviseletét, akinek megsérült a nyaka, amikor kidobták az egyik kocsmából. A részeges természetesen Ryan atya ajándéka volt. – Támadt egy kis problémája – közölte Ryan atya Jenniferrel. – Valójában rendes családapa, de szegényre akkora nyomás nehezedik, hogy egy kicsit többet iszik a kelleténél. Jennifer nem tudta elnyomni a mosolygását. Ami Ryan atyát illeti, a hívei között soha egyetlen bűnös sem akadt, s minden vágya az volt, hogy valahogy kihúzza őket a bajból, amibe saját meggondolatlanságuk miatt keveredtek. Jennifer azért értette meg olyan jól a papot, mert alapvetően ő is hasonlóképpen gondolkodott. Bajba került emberekkel foglalkoztak, akiknek senki sem segített, sem pénzük, sem hatalmuk nem volt, hogy fel tudták volna venni a harcot a gazdagok világa ellen. Az igazság szót csak a legritkább esetben tisztelték. A tárgyalóteremben sem a vád, sem a védelem képviselője nem gondolt az igazságra. Egyetlen dolog volt a fontos: a győzelem. Irodájában, a Tony's Place hátsó helyiségében Michael Moretti figyelmesen nézte, ahogy Nick Vito egy elektronikus berendezéssel lehallgatószerkezetek, "poloskák" után kutatva végigpásztázza a helyiséget. Rendőrségi kapcsolatain keresztül Moretti tudta, hogy a hatóságok nem engedélyezték a lehallgatóberendezések beállítását, de néha mégis előfordult, hogy egy túlbuzgó zsaru, egy fiatal nyomozó valamit becsempészett az irodába. Michael nagyon óvatos ember volt. Irodáját és lakását minden reggel és minden este alaposan átvizsgáltatta. Tisztában volt vele, hogy jelenleg ő az első számú célpont legalább féltucatnyi bűnüldöző szerv számára. De ez egyáltalán nem izgatta. Minden lépésükről tudott, csak ők nem voltak tisztában azzal, hogy Michael mivel foglalkozik, de ha tudták is, bizonyítani akkor sem voltak képesek. Néha, késő éjszaka, mikor Michael kinézett az étterem hátsó bejáratánál levő kukucskálón, látta,

hogyan szedik össze az FBI emberei elemzés céljából a szemetet, s hogyan raknak oda helyette valami mást, nehogy feltűnő legyen a szemét eltűnése. Egy alkalommal Nick Vito meg is jegyezte: – Jézusom, főnök, mi lesz, ha ezek mégis kiásnak valamit? – Remélem, hogy így lesz – nevetett fel Michael. – Mielőtt ideérnének, cseréld ki a szemetesládákat a szomszédos étterem ládáival. A szövetségi ügynökök nem tudtak ártani neki. A család tevékenysége egyre bővült, s Michaelnek olyan tervei voltak, melyekről eddig még senkinek nem beszélt. Az egyetlen gátló körülményt Thomas Colfax jelentette. Michael tisztában volt vele, hogy meg kell szabadulni az öreg ügyvédtől. Friss, fiatal koponyára van szüksége. Gondolatai újra és újra visszatértek Jennifer Parkerre. Adam és Jennifer hetente egy alkalommal együtt ebédeltek, s ez kínszenvedés volt mindkettejüknek, mivel nem volt idejük az együttlétre. Kódneveket használva mindennap beszéltek telefonon. A férfi volt Mr. Adams, Jennifer pedig Mrs. Jay. – Gyűlölöm ezt a bujkálást – jelentette ki Adam. – Én is – mondta Jennifer, de még a gondolat is elborzasztotta, hogy esetleg elveszítheti. A tárgyalóterem volt az egyetlen hely, ahol Jennifer elbújhatott saját fájdalma elől. A tárgyalóterem volt a színpad, a küzdőtér, ahol összemérhette tudását a legjobbakkal, akiket csak az ellenfél ki tudott állítani. A tárgyalóterem volt az iskolája, és ő kitűnő tanulónak bizonyult. A tárgyalás szigorú keretek között zajló mérkőzés volt, ahol a jobb győzött, s Jennifernek feltett szándéka volt, hogy ő bizonyul a legjobbnak. Amikor Jennifer kezdte feltenni a keresztkérdéseket, az már lassan felért egy mesteri tempóban, kitűnő időzítéssel megrendezett színházi előadással. Megtanulta, hogyan kell gyorsan felismerni az esküdtek közül a vezető egyéniséget, szinte kizárólag erre a személyre koncentrált, mivel tudta, hogy a többiek úgyis beállnak a sorba. Az embereknek még a cipőjük is sokat elárult a jellemükről. Jennifer tekintetével a kényelmes cipőt viselő esküdteket kereste, mivel ezekkel mindig könnyebben szót lehetett érteni. Megtanulta a tárgyalás egészének megtervezését, és tökélyre fejlesztette a mindennapi manőverezést. Igazi szakértője lett, hogyan kell kifogni a vele szimpatizáló bírókat. Végtelennek tűnő órákat töltött minden egyes ügye előtt a felkészüléssel, mivel tartotta magát az aranyszabályhoz, mely szerint: "A legtöbb győzelem vagy vereség kérdése még a tárgyalás megkezdése előtt eldől". Rendkívüli tökélyre fejlesztette emlékezőképességét, név szerint megjegyezte magának az esküdtszéket. Megtanulta megérteni a mozdulatok nyelvét is. Mikor valaki a tanúk emelvényén hazudozni kezdett, akkor ezt számos külső jellel elárulta: az állát vakargatta, összeszorította az ajkait, eltakarta a száját, a fülcimpáját huzigálta vagy éppen beletúrt a hajába. Jennifer valóban nagy szakértelemmel olvasott ezeknek a mozdulatoknak a nyelvén, s halálos pontossággal tudott lecsapni az áldozatára. A legtöbb esküdtszék a Jennifer iránti ellenszenv jegyében kezdte meg működését. Hajlamosak voltak összekötni őt ügyfeleivel. Elvárták tőle, hogy úgy öltözzön, mint egy zárdaszűz, amire ugyan nem volt hajlandó, de gondosan vigyázott arra, nehogy a női esküdtekben ellenszenvet ébresszen maga iránt, s a férfiakban se keltsen ellenérzést azzal, hogy külseje alapján inkább férfinak, mint nőnek tartják. A tárgyalóteremben ez rideg valóságként jelentkezett. Mivel betört a férfiak világába, ezért kétszer olyan keményen kellett dolgoznia, kétszeresen jobbnak kellett lennie ellenfelénél. Azt is megtanulta, hogy nemcsak saját tervét kell nagyon gondosan elkészítenie, hanem fel kell készülnie ellenfele elképzeléseiből is. Mit tenne ő, ha az ellenkező oldalon állna? Milyen meglepetéseket tudna okozni ellenfelének? Olyan tábornokká nőtte ki magát, aki a sorsdöntő ütközet előtt kidolgozza mindkét fél támadási tervét. Cynthia beszólt a házi telefonon. – Egy férfi van a vonalban, s önnel kíván beszélni, de nem hajlandó elmondani, milyen ügyben, sőt még a nevét sem mondja meg. Fél évvel korábban Cynthia egyszerűen letette volna a kagylót, de azóta Jennifer megtanította,

hogy soha senkit sem szabad visszautasítani. – Kapcsolja be – szólt ki Jennifer. Néhány pillanat elteltével hallotta is az óvatos érdeklődést a kagylóban. – Jennifer Parkerrel beszélek? – Igen. – Biztonságos a vonala? – kérdezte a hang rövid tétovázás után. – Igen. Miben állhatok rendelkezésére? – Nem rólam van szó. Egyik... egyik barátomról. – Értem. És mi a problémája a barátjának? – Nagyon bizalmas jellegű ügyről van szó. Ugye, megérti? – Megértem. Cynthia lépett be a szobába, és átnyújtotta Jennifernek a napi postát. – Várjon! – adta tudtára Jennifer néma szájmozgással. – A barátnőmet a családja bezáratta a bolondokházába. Pedig a hölgy teljesen normális. Ez összeesküvés. A hatóságok pedig együttműködnek az összeesküvőkkel. Jennifer most már csak félig-meddig figyelt az egészre. Vállára akasztotta a kagylót s közben a postáját nézegette. A férfi tovább folytatta. – A hölgy nagyon gazdag, a család a pénzét akarja megkaparintani. – Folytassa csak « szólt közbe Jennifer, s tovább nézegette a postáját. – Engem valószínűleg szintén megpróbálnak eltenni láb alól, ha megtudják, hogy megpróbálok segíteni neki. Számomra ez nagyon veszélyes dolog lehet, Miss Parker. Megint egy őrült, döntötte el magában Jennifer. – Tartok tőle, hogy nem sokat tudok segíteni, ezért inkább azt tanácsolnám, hogy kerítsen valami jó ideggyógyászt a barátnőjének. – Nem érti, miről van szó! Ezek mindnyájan benne vannak. – Nagyon is értem – válaszolta Jennifer élesen. – Én... – Hajlandó segíteni? – Azt hiszem, hogy nem sokat tudnék... de mondok önnek valamit. Adja meg a barátnője nevét és címét, s ha módom lesz rá, majd utánanézek a dolognak. Hosszabb szünet után a férfi újból megszólalt. – Bizalmas dologról van szó, ugye tudja? Jennifer szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek. Ügyfele már kint várt rá a titkárságon. – Igen, már mondta. – Cooper. Helen Cooperről van szó. Nagy birtoka van Long Islandon, de ezek elvették tőle. Jennifer megadóan felírta a nevet. – Nagyszerű! Mit is mondott, melyik szanatóriumban van jelenleg? Egy kattanás hallatszott, s a vonal megszakadt. Jennifer bedobta a papírdarabot a szemétkosárba. Gyors pillantást váltott Cynthiával. – Furcsa ez a világ – mondta Cynthia. – Miss Marshall vár önre, Miss Parker. Jennifer egy héttel ezelőtt beszélt telefonon Loretta Marshallal. Miss Marshall kérte, hogy Jennifer képviselje a Curtis Randall III., egy gazdag előkelőség ellen indított apasági perben. Jennifer beszélt a dologról Ken Baileyvel. – Szükségünk van néhány információra Curtis Randall III.-mal kapcsolatosan. New Yorkban lakik, de tudomásom szerint ideje nagy részét Palm Beachen tölti. Szeretném tudni, milyen közegben mozog, s hogy lefeküdt-e valaha is ezzel a Loretta Marshall-lal. Megmondta Kennek, hogy a nő szerint melyik Palm Beach-i szállóban voltak együtt. Két nappal később Bailey visszaérkezett. – Mindennek utánanéztem. Két hetet töltöttek együtt különböző szállodákban, Palm Beachen, Miamiban, Atlantic Cityben. Loretta Marshall nyolc hónappal később egy leánygyermeknek adott életet. Jennifer hátradőlt a székében, s elgondolkodva nézett Kenre.

– Ezek szerint úgy néz ki, hogy akár ügy is lehet a dologból. – Nem hinném. – Miért, mi a probléma? – A problémát az ügyfelünk jelenti. Összefeküdt ez mindenkivel, még a Yankees futballcsapattal is. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a kislány apja bárki lehet? – Azt, hogy akár a fél világ az apja lehetne. – Van közöttük olyan, aki elég gazdag, hogy a kislányról gondoskodni tudjon? – Nos, a Yankees elég gazdag, de közöttük azért mégis Curtis Randall III. a leggazdagabb. Ken ezután átadott Jennifernek egy hosszú listát. Loretta Marshall belépett Jennifer szobájába. Jennifer jószerével nem is tudta, mire számíthat. Minden valószínűség szerint egy formás, üres fejű kis prostituáltra. Loretta Marshall ezért a teljes meglepetés erejével hatott rá. Nemcsak hogy nem volt csinos, átlagosnak is alig volt nevezhető. Pedig Miss Marshall romantikus afférjainak száma után ítélve Jennifer legalábbis egy vonzó szépségre számított. Loretta Marshall viszont egy falusi tanítónő mintapéldánya volt: kockás gyapjúszoknya, állig begombolt blúz, sötét kardigán, lapos cipő. Kezdetben Jennifer meg volt győződve arról, hogy Loretta Marshall vele akarja Curtis Randallt kényszeríttetni, hogy fizessen annak a gyermeknek a felneveléséért, aki tulajdonképpen nem is az övé. Egyórás beszélgetés után Jennifer véleménye alapvetően megváltozott. A lány átlátszóan becsületes volt. – Természetesen nem tudom bebizonyítani, hogy Melanie apja valóban Curtis – mondta, s szégyellősen elmosolyodott. – Nem Curtis volt az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem. – Akkor mégis miből gondolja, hogy ő a gyermekének az apja, Miss Marshall? – Én nem gondolom. Én teljesen biztos vagyok benne. Ezt nagyon nehéz megmagyarázni, de én még azt is tudom, hogy Melanie melyik éjszaka fogant. A nők meg szokták érezni az ilyet. Jennifer figyelmesen tanulmányozta a nő arcát, s megpróbált felfedezni benne valami csalási vagy fondorlatos szándékot. Nyomát sem látta effélének. Talán, gondolta Jennifer, a férfiak éppen ezt találhatták annyira vonzónak benne. – Szereti Curtis Randallt? – Ó, igen. És Curtis is azt mondta, hogy szeret. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy még mindig így érez azok után, ami kettőnk közt történt. Ha egyszer szerette, gondolkodott el Jennifer, akkor hogyan tudott azzal a többi férfival is lefeküdni? – Tud nekem segíteni, Miss Parker? – Az apasági ügyek mindig bonyolultak – válaszolta óvatosan Jennifer. – Több mint egy tucatnyi férfi neve van előttem, akivel az elmúlt évben viszonya volt. Biztosan van még rajtuk kívül más is. Ha egyszer egy ilyen lista rendelkezésemre áll, akkor biztos lehet benne, hogy ez Curtis Randall ügyvédjének is a birtokában van. Loretta Marshall összeráncolt homlokkal elgondolkodott. – És a vérvizsgálat?... Meg a többi ilyesmi? – A vérvizsgálatot csak abban az esetben lehet bizonyítékként elfogadni, ha az apaság kizárásáról van szó. Más esetben a törvény előtt ez nem bizonyíték. – Tulajdonképpen nem magam miatt csinálom az egészet. Azt szeretném, ha Melanie biztonságban lenne. A lényeg az, hogy Curtisnek gondoskodnia kell a lányáról. Jennifer rövid ideig töprengett, a helyzetét mérlegelte. Loretta Marshallnak elmondta az igazságot. Az apasági perek nagyon bonyolultak. Arról már nem is beszélve, hogy zűrzavarosak és kellemetlenek is. A védelem képviselőinek ünnep lesz, ha ezt a nőt a tanúk emelvényén kikérdezhetik. Díszmenetben vonultatják majd fel a nő alkalmi partnereit, s mielőtt még befejeződne az egész ügy, máris kurvának fogják kikiáltani. Nem olyan ügy volt, melybe Jennifer szívesen belemászott volna. Ugyanakkor viszont hitt Loretta Marshallnak. Nem volt az a közönséges zsákmányleső, aki egykori szeretőit akarja megkopasztani. A lány meggyőződéssel állította, hogy gyermekének Curtis Randall az apja. Jennifer meghozta magában a döntést. – Rendben van – jelentette ki. – Rá fogunk hajtani a dologra! Jennifer találkozót beszélt meg Roger Davisszel, Curtis Randall jogi képviselőjével. Davis az

egyik tekintélyes Wall Street-i ügyvédi iroda társtulajdonosa volt, fontosságát az irodájául szolgáló tágas saroklakosztály még csak aláhúzta. Fellengzős és kihívó. Jennifer már az első látásra ellenszenvesnek találta. – Miben állhatok rendelkezésére? – kérdezte Roger Davis. – Mint ahogy már telefonon is említettem, Loretta Marshall jogi képviselője vagyok. A férfi Jenniferre pillantott, s türelmetlenül megkérdezte: – És? – Felkértek, hogy indítsak apasági keresetet Mister Curtis Randall III. ellen. Jobban szeretném, ha erre nem kerülne sor. – Kötöznivaló bolond is lenne, ha megtenné. Jennifer érezte, hogy fegyelmeznie kell magát. – Nem szeretnénk ügyfele nevét a bíróság előtt meghurcolni, biztosan ön is nagyon jól tudja, hogy az ilyen ügyek általában kínossá szoktak válni. Éppen ezért készek vagyunk kölcsönösen kedvező, bíróságon kívüli rendezési mód elfogadására. Roger Davis barátságtalan mosollyal fogadta a hallottakat. – Azt elhiszem, hogy készek lennének, ugyanis nincs mire hivatkozniuk. Az égvilágon semmi sincs a kezükben. – Véleményem szerint van. – Miss Parker, nekem nincs időm a szócséplésre. Az ön ügyfele közönséges kurva. Összefeküdt ez már mindenkivel, aki csak él és mozog. Rendelkezésemre áll azoknak a listája, akiknek ebben a megtiszteltetésben volt részük. A lista olyan hosszú, mint az Ezeregyéjszaka. Gondolja, hogy ügyfelemnek bármilyen problémája származhat ebből az ügyből? Ugyanakkor az ön ügyfele teljesen lehetetlen helyzetbe fog kerülni. Ha jól tudom, tanítónő. Nos, mire végzek vele, garantálom, hogy élete végéig sehol sem fog tanítani. És mondok magának még valamit. Randall szerint is ő a gyermek apja. De ön ezt egymillió év alatt sem fogja tudni bebizonyítani. Jennifer székében hátradőlve kifejezéstelen arccal hallgatta. – Álláspontunk szerint a maga ügyfelét akár az egész amerikai hadsereg teherbe ejthette. Ön üzletet akar velünk kötni? Rendben van! Megmondom, mire vagyunk hajlandók. Veszünk az ügyfelének egy csomag fogamzásgátló tablettát, hogy még egyszer ne kerüljön ilyen helyzetbe. Jennifer égő arccal pattant fel a helyéről. – Mister Davis – kezdte határozottan –, ez a maga kis jópofa szónoklata az ügyfelének félmillió dollárjába fog kerülni! Ezzel már kívül is volt az ajtón. Ken Bailey és három munkatársa semmit sem tudott előkaparni Curtis Randall III. ellen. Özvegy volt, tekintélyes ember, a társadalom pillére, s meglehetősen kevés futó kalandba mászott bele. – Ez a szarházi egy megtért puritán – füstölgött Ken Bailey. A bírósági tárgyalást megelőző éjszakán úgy éjféltájban, a hivatali tárgyalószobában ültek le. – Beszéltem Davis irodájában az egyik ügyvéddel, Jennifer. Egyszerűen ki akarják készíteni az ügyfelünket. És ezúttal nem blöffölnek. – Miért kockáztatja a nyakát ezért a lányért? – kérdezte Dan Martin. – Nem én vagyok hivatva megítélni a lány nemi életét, Dan. Neki az a meggyőződése, hogy lányának Curtis Randall az apja. És komolyan azt hiszi. Ő csak pénzt akar a lányának, nem magának kéri az egészet. Azt hiszem, megérdemli, hogy a bíróság foglalkozzon az ügyével. – Nem is róla van szó! – válaszolta Ken. – Mi elsősorban rád gondolunk. Téged mindenki ismer. Mindenki rád figyel. Szerintem ez egy eleve vesztett ügy. Rontani fog a hírneveden. – Most pedig aludjunk egyet – zárta le a vitát Jennifer. – A bíróságon majd találkozunk. A tárgyalás rosszabbul alakult, mint ahogy azt Ken Bailey előre megjósolta. Jennifer kérte, hogy Loretta Marshall hozza magával a kislányát a tárgyalásra, de most már nem volt benne biztos, hogy ezzel nem követett-e el taktikai hibát. A nő csak ült elesetten a helyén, miközben Roger Davis egymás után vonultatta fel a tanúkat, s mindegyikükkel beismertette, hogy lefeküdt Loretta Marshall-lal. Jennifer nem is tett fel nekik kérdéseket. Ezek mindnyájan áldozatok voltak, akik csak azért tanúskodtak a nyilvánosság előtt, mert kényszerítették őket. Jennifer egyetlen dolgot tehetett, azt, hogy csak ül nyugodtan a helyén, s eltűri, hogy ügyfelét bemocskolják. Figyelte az esküdtek

arcát, az arcukról egyértelműen le tudta olvasni az ügyfelével szemben egyre növekvő ellenszenvet. Roger Davis ahhoz túlságosan dörzsölt volt, hogy Loretta Marshallt egyszerűen kurvának mutassa be. Erre nem is volt szüksége. A tanúk emelvényére fellépők ezt megtették helyette. Jennifer maga is állított tanút, aki elismerően nyilatkozott Loretta Marshall tanítónői munkájáról. Azt is elmondták, hogy rendszeresen jár templomba, s lelkiismeretesen gondoskodik a kislányáról. Mindez természetesen, hatástalanul maradt a szeretők seregének felvonultatásával szemben. Jennifer abban bízott, hogy elnyeri majd az esküdtek rokonszenvét, ha drámai színekkel ecseteli egy fiatal nőnek a helyzetét, akit egy gazdag playboy becsapott, s mikor kiderült, hogy a nő teherbe esett, elhagyott. A tárgyalás menete viszont nem így alakult. Curtis Randall III. az alperesasztalnál foglalt helyet. Bármelyik híres rendező ráoszthatta volna ezt a szerepet. Elegáns külsejű, az ötvenes éveinek végén járó, tisztes, őszülő hajú, napbarnított bőrű, szabályos arcú úriember. Előkelő körökben forog, és sikeres. Jennifer szinte érezte, hogy a női esküdtek gondolatban szinte levetkőztetik. Hát persze, gondolta Jennifer, ezek azt hiszik, ők érdemelnék meg igazán, hogy ágyba bújjanak Mister Elbűvölővel, és nem ez a kis senki, aki itt ül a tárgyalóteremben ezzel a tíz hónapos csecsemővel a karján. Loretta Marshall balszerencséjére a gyerek egyáltalán nem hasonlított az apjára. Igaz, az anyjára sem, A gyerek ilyen alapon bárkié lehetett volna. Roger Davis mintha csak olvasott volna Jennifer gondolataiban, az esküdtekhez fordult: – Ott ülnek ők, hölgyeim és uraim. Anya és gyermeke. De valójában ki lehet az apja? Önök látták az alperest is. Felszólítok bárkit ebben a tárgyalóteremben, hogy legalább egyetlen hasonlatosságra mutasson rá védencem és a kisgyermek között. Ha védencem lenne a gyermek apja, akkor minden bizonnyal ennek valami jelének is kellene lenni. Valami, mondjuk, a szemében, az orrában vagy állában. Hol van ez a hasonlóság? Ez nem létezik, és ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Nem a védencem a gyermek apja. Nem, nagyon tartok tőle, hogy most annak az iskolapéldájával állunk szemben, amikor egy laza erkölcsű nő nem volt elég körültekintő, teherbe esett, majd körülnézett, hogy szeretői közül vajon melyik engedheti meg magának leginkább, hogy fizesse a számlát. – Egyikünk sem azért van itt – folytatta hangját lehalkítva az ügyvéd –, hogy ezért elítélje. Hogy Loretta Marshall miként dönt, mit akar kezdeni a magánéletével, az teljesen az ő dolga. Azt a tényt, hogy tanító, s befolyásolni tudja gyermekeink gondolkodását, nos, ezt sem az én feladatom minősíteni. Nem azért vagyok itt, hogy moralizáljak, csupán meg akarom védeni egy ártatlan ember érdekeit. Jennifer továbbra is az esküdteket tanulmányozta, s mindjobban megerősödött benne az a borzalmas érzés, hogy mindegyikük Randall pártjára állt. Jennifer még mindig hitt Loretta Marshallnak. Bárcsak valamit is hasonlítana a kisgyerek az apjára! Roger Davisnek igaza volt. Semmi hasonlatosságot nem lehetett felfedezni közöttük. Arra meg külön gondot is fordított, hogy ennek az esküdtek is tudatában legyenek. Jennifer Curtis Randallt szólította a tanúk emelvényére. Tisztában volt vele, hogy ez az egyetlen lehetősége helyrehozni a hibákat, s az utolsó esély, hogy visszájára fordítsa a dolgokat. Néhány pillanatig némán tanulmányozta a tanúk emelvényén helyet foglaló férfit. – Volt valaha nős, Mister Randall? – Igen. Feleségem egy tűzesetnél vesztette életét. Az esküdtek ösztönös részvéttel fogadták a hallottakat. Az ördögbe is! Jennifer gyorsan tovább folytatta. – Nem nősült újra? – Nem. Nagyon szerettem a feleségemet és... – A házasságukból született gyermek? – Nem. Feleségemnek sajnos, nem lehetett gyermeke. Jennifer a kisbaba felé mutatott. – Ezek szerint Melanie az ön egyetlen... – Tiltakozom.

– A tiltakozásnak helyt adok. Ezzel a panaszos képviselőjének is tisztában kellene lennie! – Bocsánat, bíró úr! Véletlenül csúszott ki a számon – mentegetőzött Jennifer, s ismét Curtis Randall felé fordult. – Szereti a gyerekeket? – Igen, nagyon. – Ön a saját cége igazgatótanácsának az elnöke, nemde, Mister Randall? – Igen. – Nem szerette volna, ha van egy fia, aki az ön nevét viseli? – Azt hiszem, ezt minden férfi szeretné. – Ha tehát Melanie nem lánynak, hanem fiúnak születik... – Tiltakozom! – A tiltakozásnak helyt adok – mondta a bíró, majd Jennifer felé fordult. – Miss Parker, még egyszer felszólítom, hogy hagyja ezt abba. – Bocsánat, bíró úr – mondta Jennifer, s ismét Curtis Randall felé fordult. – Mister Randall, önnek szokása, hogy idegen nőket szed fel és szállodába viszi őket? Curtis Randall idegesen megnyalta az alsó ajkát. – Nem, nem szokásom – válaszolta. – Az sem igaz, hogy Loretta Marshall-lal először egy bárban találkozott, majd felvitte a szállodai szobájába? A férfi ismét megnedvesítette nyelvével az ajkait. – Ez igaz, ügyvédnő... de ez csak szex volt. Jennifer csodálkozva bámult rá. – Úgy mondta ezt az "ez csak szex volt"-ot, mintha véleménye szerint a szex valami piszkos dolog lenne. – Nem, ügyvédnő, nem – tiltakozott Randall, s ismét megnyalta a szája szélét. Jennifer csak nézte, ahogy a férfi nyelve többször is végigpásztázza az ajkát. Hirtelen valami távoli reménysugár csillant meg előtte. Tudta, mit kell tennie. Nem szabad kiengednie a markából a férfit, sarokba kell szorítania. Arra viszont gondosan vigyáznia kell, hogy ne legyen túlságosan kemény, nehogy ezzel még jobban ügyfele ellen hangolja az esküdteket. – Hány nőt szedett már fel a bárokban? Roger Davis ismét talpra ugrott. – Ez nem tartozik az ügyhöz, bíró úr. Tiltakozom az ilyen jellegű kérdések ellen! Ebben az ügyben csupán egyetlen nő, Loretta Marshall szerepel. Azt egyszer már beismertük, hogy az alperesnek szexuális kapcsolata volt vele. Ezen túlmenően az ügyfelem magánéletének semmi köze sincs ehhez az ügyhöz. – A tiltakozásnak helyt adok. Kérem, hagyja abba az ilyen jellegű kérdéseket, Miss Parker! – Értettem, tisztelt bíró úr – vonta meg vállát Jennifer, s ismét Curtis Randallhoz fordult. – Térjünk most egy kicsit vissza ahhoz az éjszakához, amikor felszedte Loretta Marshalt a bárban. Milyen bár volt ez? – Én... én valójában nem is tudom. Soha nem jártam ott előtte. – A társkeresők bárja volt, ugye? – Fogalmam sincs. – Nos, csupán az ön tájékoztatásául közlöm, hogy a Play Pen a múltban is és jelenleg is a társkeresők szórakozóhelye. Olyan hírnévnek örvend, hogy itt szedik fel a férfiak azokat a nőket, akikkel aztán ágyba bújhatnak. Nem azért ment el ön is oda, Mister Randall? Curtis Randall ismét a szája szélét kezdte nyalogatni. – Ez is elképzelhető – válaszolta. – Már nem emlékszem. – Nem emlékszik? – kérdezett rá Jennifer metsző gúnnyal. – Arra sem emlékszik talán, hogy pontosan mikor találkozott Loretta Marshall-lal abban a bárban? – Nem, nem emlékszem. Legalábbis nem pontosan. – Akkor engedje meg, hogy kicsit felfrissítsem az emlékezetét. Jennifer a felperesi asztalhoz lépett, és néhány iratot kezdett nézegetni. Papírra vetett valamit,

mintha a dátumot másolná ki az iratból, s átadta Ken Bailey-nek. Ken alaposan megnézte, és értetlen képet vágott. Jennifer ismét a tanúk emelvényéhez lépett. – Mindez január tizennyolcadikán történt, Mister Randall. Szeme sarkából Jennifer látta, hogy Ken Bailey elhagyja a tárgyalótermet. – Azt hiszem, ez is lehetséges. Mint ahogy mondtam, nem emlékszem pontosan. A következő negyedórán keresztül Jennifer tovább folytatta a kérdések feltevését. Eléggé összefüggéstelen, tapintatos kérdezősködés volt ez, s Roger Davis sem szólt egyetlenegyszer sem közbe, mivel látta, hogy ezekkel semmit sem ér el az egyre jobban unatkozó esküdteknél. Jennifer csak folytatta, miközben egyre csak Ken Bailey megérkezését várta. Egy kérdés kellős közepén látta, hogy egy kis csomaggal a kezében Ken siet be a tárgyalóterembe. Jennifer ekkor a bíró felé fordult. – Tisztelt bíró úr! Kérhetnék egy negyedórás szünetet? A bíró a falon függő órára pillantott. – Mivel mindjárt ebédidő van, a bíróság fél kettőig szünetet tart. Fél kettőkor folytatódott a tárgyalás. Jennifer közelebb ültette a kisbabát ölében tartó Loretta Marshallt az esküdtekhez. – Mister Randall, ön továbbra is eskü alatt teszi a vallomását – fordult a bíró Curtis Randall felé. – Nem szükséges újra esküdnie. Kérem, foglalja el helyét a tanúk emelvényén. Jennifer nézte, ahogy Randall újra elfoglalja korábbi helyét az emelvényen. – Mister Randall, ön hány törvénytelen gyermeket nemzett? Roger Davis felpattant a helyéről. – Tiltakozom! Ez felháborító, tisztelt bíró úr! Nem engedem, hogy ügyfelemet ilyen megaláztatásnak tegyék ki. – A tiltakozásnak helyt adok – mondta a bíró, s ismét Jenniferhez fordult. – Miss Parker, már figyelmeztettem, hogy... – Bocsánat, bíró úr – mondta ismét bűnbánó képpel Jennifer. Ezután ismét Curtis Randallra pillantott, s látta, hogy eljutott arra a pontra, ahová szerette volna eljuttatni. Idegesen nyalogatta az ajkait. Jennifer Loretta Marshall és a kisbaba felé fordult. A kisbaba is nyalogatta az ajkát. Jennifer lassú léptekkel odasétált a gyerekhez, egy hosszú pillanatra megállt előtte, aztán az esküdtekre összpontosította a figyelmét. – Nézzék meg ezt a gyereket – szólalt meg halkan. Mindnyájan a kis Melanie-ra pillantottak, aki rózsaszín nyelvecskéjével alsó ajkait nyalogatta. Jennifer ezután megfordult, és ismét a tanúk emelvénye elé lépett. – Most pedig nézzék meg ezt a férfit – mondta. Tizenkét szempár meredt Curtis Randallra, aki továbbra is csak idegesen nyalogatta a szája szélét. A hasonlatosság hirtelen megdöbbentővé vált. Egyszerre mindenki elfelejtkezett arról, hogy Loretta Marshall egy tucat másik férfival is összefeküdt. Feledésbe merült az is, hogy Curtis Randall a társadalom egyik tartópillére. – Ez a férfiú – folytatta Jennifer gyászos hangon – kitűnő pozíciónak örvend, s jelentős anyagi eszközök állnak a rendelkezésére. Olyan ember, akire mindenki felnéz. Csupán egyetlen dolgot szeretnék megkérdezni: Milyen ember lehet az, aki a saját gyerekét megtagadja? Az esküdtek nem egészen egyórai tanácskozás után visszatértek a felperesnek kedvező ítéletükkel. Loretta Marshallnak kétszázezer dollár készpénzt s ezen túl havi kétezer dolláros gyermektartást is megítéltek. Az ítélet kihirdetése után Roger Davis a dühtől kivörösödött képpel vágtatott oda Jenniferhez. – Csinált valamit azzal a gyerekkel? – Mire gondol? Roger Davis egy darabig habozott, majd bizonytalanul kibökte. – Az a szájnyalogatás. Ezzel nyerte meg az esküdteket. A kölyök ugyanúgy nyalta a szája szélét, mint Randall. Meg tudja ezt magyarázni?

– Tulajdonképpen igen – válaszolta Jennifer fennkölt hangon. – Ezt hívják öröklődő tulajdonságnak. Útban az irodájuk felé Jennifer és Ken Bailey kidobta a sziruposüveget, melyből alig fogyott valami.

16. Adam Warner szinte a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy a Mary Beth-tel kötött házassága elhibázott lépés volt. Ösztönösen és idealista módon járt el, megpróbált védelmet nyújtani egy fiatal lánynak, aki úgy tűnt, elvesztette a talajt a lába alól, és sebezhetővé vált a világgal szemben. Mindent megtett volna, hogy ne okozzon fájdalmat Mary Bethnek, de nagyon szerelmes volt Jenniferbe. Valakivel meg kellett beszélnie a dolgot, ezért Stewart Needham mellett döntött. Stewart mindig is próbálta megérteni a problémáit. Most is biztosan meg fogja érteni a helyzetet. A beszélgetés teljesen másképpen alakult, mint ahogy ezt Adam tervezte és elképzelte. Amint belépett Stewart Needham irodájába, kollégája azonnal felkiáltott. – Ez aztán a tökéletes időzítés! Éppen most beszéltem a választási bizottsággal. Hivatalosan is felkérnek, hogy indulj a szenátusi választásokon. A párt minden lehetséges eszközével téged támogat. – Én... de hisz ez nagyszerű – dadogta Adam. – Sok munka vár ránk, fiam! El kell kezdenünk a szervezőmunkát. Majd én megalakítom a pénzügyi bizottságot. Ezzel kell a dolgot kezdenünk... Ezután két órán keresztül a kampánnyal kapcsolatos tervekről tárgyaltak. Mikor a beszélgetés végére értek, Adam bizonytalanul megszólalt: – Stewart, van egy személyes ügyem, amit szeretnék megbeszélni veled. – Azt hiszem, már túl késő van ahhoz, hogy ügyfeleket fogadjak, Adam. Adam ekkor hirtelen megérezte, hogy Stewart Needham tökéletesen tisztában volt vele, hogy Adam kezdettől fogva mit forgat a fejében. Adamnek találkozója volt Jenniferrel a West Side egyik kis éttermében. A lány az étterem hátsó traktusában, egy bokszban várt rá. Adam tele energiával lépett be az étterembe, s Jennifer már az arckifejezéséből látta, hogy valami történt. – Van egy hírem a számodra – kezdte Adam. – Felkértek, hogy induljak a szenátusi választásokon. – Ó, Adam! – kiáltott fel Jennifer lelkes izgalommal. – Hiszen ez csodálatos! Óriási, szenátor leszel! – A harc keménynek ígérkezik. New York mindig is nehéz terep volt. – Ez semmit sem számít! Téged senki sem állíthat meg! – mondta Jennifer, s tisztában volt vele, hogy ez valóban így is van. Adam intelligens volt és bátor, s kész volt harcba szállni azért, amiben ő maga is hitt Ugyanúgy, mint ahogy valamikor érte is megvívta a maga harcát. Jennifer megfogta a férfi kezét, s melegen megszorította. – Olyan büszke vagyok rád, drágám! – Csak lassan a testtel! Még nem választottak meg. Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni! – Ennek semmi köze ahhoz, hogy büszke vagyok rád. Nagyon szeretlek, Adam! – Én is szeretlek. Adam először be akart számolni Jennifernek, hogy milyen beszélgetésre készült Stewart Needhammal, de aztán mégis meggondolta magát. Ezzel még várhat. – Mikor kezded el a kampányt? – Azt akarják, hogy már most jelentsem be az indulási szándékomat. A párt egységesen engem támogat. – Ez csodálatos! Volt viszont valami egyáltalán nem csodálatos, ami állandóan Jennifer gondolataiba tolakodott.

Valami olyasmi, amit nem is akart szavakba önteni, de tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb szembe kell néznie a helyzettel. Azt akarta, hogy Adam győzzön, de a szenátusi választások Damoklész kardjaként lebegtek az ő feje fölött is. Ha Adam nyer, akkor Jennifer el fogja őt veszíteni: A reformok mellett fog kiállni a kampány során, s életéből ki kell küszöbölnie mindenfajta botránynak még a lehetőségét is. Nős ember volt, s ha rájönnek, hogy szeretője van, az egyenértékű lenne a politikai öngyilkossággal. – Telefonon keresik – szólt be Cynthia Jennifernek. – Azt hiszem, megint az a marslakó lesz. Jennifer értetlenül bámult rá. – Tudja, aki azzal a bolondokházával egyszer már megkereste. Jennifer azóta már tökéletesen meg is feledkezett az egészről. Teljesen nyilvánvaló, hogy az illetőnek ideggyógyászati kezelésre lenne szüksége. – Mondja meg neki... – kezdte, majd nagyot sóhajtva meggondolta magát. – Ne, mégsem. Majd én mondom meg neki. – Jennifer Parker, tessék – szólt bele a kagylóba. Valóban az ismerős hang szólalt meg. – Ellenőrizte az információt, amit adtam önnek? – Nem volt rá lehetőségem – mondta és már emlékezett, hogy a beszélgetés után azonnal ki is dobta a papírfecnit. – Én valóban szeretnék segíteni önnek. Megadná a nevét? – Nem tehetem – suttogta a hang. – Ezek rám is vadásznak. Kérem, nézzen utána! Helen Cooper. Long Island. – Tudnék ajánlani egy orvost, aki... – kezdte ismét, de a vonal ezúttal is megszakadt. Jennifer néhány pillanatig elgondolkodva ült, majd megkérte Ken Baileyt, hogy jöjjön át az ő szobájába. – Miről van szó, főnökasszony? – Semmiről., legalábbis azt hiszem. Egy őrült nem hagy békén, már kétszer is telefonált, de nem hajlandó megmondani a nevét. Megnéznéd, hogy létezik-e egyáltalán egy Helen Cooper nevű nő? Állítólag jókora birtoka van a Long Islanden. – Most hol van a hölgy? – Vagy valamelyik elmegyógyintézetben, vagy pedig a Marson. Két óra elteltével Ken Bailey meglepő hírrel állított be Jenniferhez. – A marslakó leszállt! Valóban létezik egy Helen Cooper a westchesteri Heathers elmegyógyintézetben. – Biztos vagy ebben? Ken Bailey sértődött képet vágott. – No, nem úgy értettem – mentegetőzött Jennifer. Ken volt a legjobb nyomozó, akivel valaha is összehozta a sors. Soha nem mondott semmit mindaddig, amíg valamiről teljesen meg nem bizonyosodott, s az adatai minden esetben helytállóaknak bizonyultak. – Mi érdekel bennünket a hölggyel kapcsolatban? – érdeklődött Ken. – Valakinek az a véleménye, hogy ok nélkül zárták be a bolondokházába. Szeretném, ha utánanéznél egy kicsit a hölgynek. Minél többet meg akarok tudni a családjáról is. A kért adatok másnap reggelre Jennifer asztalán voltak. Az előkelő özvegyre, Helen Cooperre elhunyt férje valóban egész vagyont, négymillió dolláros örökséget hagyott. Az asszony lánya férjhez ment annak az épületnek a gondnokához, ahol ők is laktak, s a házasságkötés után fél évvel a házaspár azzal kereste fel a bíróságot, hogy állapítsák meg a mamánál az ítélőképesség hiányát, és a vagyont helyezzék az ő kezelésükbe. Találtak is három ideggyógyászt, aki tanúsította Helen Cooper beszámíthatatlanságát, s a bíróság elrendelte, hogy az özvegyet szállítsák elmegyógyintézetbe. Jennifer befejezte az olvasást és Ken Baileyre pillantott. – Ez az ügy nekem bűzlik valahol, nem? – Mi az, hogy bűzlik! De mit akarsz kezdeni vele? Ez fogas kérdés. Jennifernek tulajdonképpen nem volt megbízó ügyfele. Ha Mrs. Coopert a saját családja záratta bolondokházába, akkor minden bizonnyal nem veszik valami jó néven Jennifer beavatkozását. A hölgyet viszont hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították, ezért ő maga nem adhatott megbízást Jennifernek. Egy dologban

Jennifer biztos volt: ügyfél - nem ügyfél, ő nem fogja közömbösen szemlélni, hogy valakit csak úgy becsuknak a bolondokházába. – Meg fogom látogatni Helen Coopert – határozta el Jennifer. A Heathers elmegyógyintézetnek Westchester egyik erdős környéke adott otthont. Masszív kerítés vette körül az épületet, melyet csak őrséggel ellátott kapun keresztül lehetett megközelíteni. Jennifer még nem készült fel eléggé ahhoz, hogy tudtára adja a családnak, miben töri a fejét, ezért elkezdett körbetelefonálgatni, míg végre nem talált valakit, akinek volt valami kapcsolata a szanatóriummal. Rajta keresztül szervezte meg találkozóját Mrs. Cooperrel. Az intézet igazgatója egy morcos, kemény vonású nő, Mrs. Franklin volt, aki a Manderley ház asszonyából Mrs. Danversre emlékeztette Jennifert. – Ha szigorúan vesszük – jelentette ki fagyosan Mrs. Franklin –, akkor nem szabadna engednem, hogy Mrs. Cooperrel beszéljen. De tekintsük ezt nem hivatalos látogatásnak. Így sehol nem lesz nyoma. – Köszönöm. – Mindjárt idehozatom. A karcsú, jó kinézetű Helen Cooper a hatvanas éveinek végén járhatott. Élénk, világoskék szemei intelligensen csillogtak, olyan elegáns volt, mintha csak saját otthonában fogadta volna Jennifert. – Nagyon kedves, hogy meglátogatott – mondta –, bár azt hiszem, nem vagyok teljesen biztos a látogatása célját illetően. – Ügyvéd vagyok. Két névtelen telefonhívást is kaptam, amelyek azt állították, hogy önnek nem kellene itt lennie. Az idős hölgy finoman elmosolyodott. – Biztosan Albert volt az – mondta, s továbbra is mosolygott. – Albert? – Huszonöt éven keresztül volt az inasom. Amikor a lányom, Dorothy férjhez ment, akkor azonnal kirúgta – mondta, s nagyot sóhajtott. – Szegény Albert. Ő valóban a múltnak egy darabja, egy teljesen más világhoz tartozik. Bizonyos értelemben ez rám is igaz. Maga nagyon fiatal, kedvesem, ezért talán maga sem tudja, mennyire megváltoztak a dolgok. Tudja, mi hiányzik manapság leginkább? A jóakarat. Azt hiszem, ezt teljesen felváltotta a kapzsiság. – A lánya? – kérdezte Jennifer csendes nyugalommal. Mrs. Cooper szemébe szomorúság költözött. – Én nem hibáztatom Dorothyt. A férje a rossz szelleme. Nem valami vonzó egyéniség, legalábbis erkölcsileg nem. A lányom sajnos, külsőleg nem mondható vonzó teremtésnek. Herbert a pénzéért vette el, és, csak később jött rá, hogy a vagyon felett kizárólag én rendelkezem. Ez nem tetszett neki. – Ezt meg is mondta önnek? – Ó, persze hogy megmondta. A vejem ebben a vonatkozásban nagyon őszinte. Úgy vélte, hogy azonnal át kellene adnom a vagyonomat a lányomnak, s nem feleslegesen várakoztatnom, míg meghalok. Ezt meg is tettem volna, de nem bíztam benne. Tisztában voltam azzal, hogy mi történik, ha egyszer a vagyonomra ráteszi a kezét. – Volt önnek valaha is valami baja az idegeivel, Mrs. Cooper? Helen Cooper Jenniferre nézett, s fáradt hangon közölte: – Az orvosok véleménye szerint szkizofréniában szenvedek és paranoiás vagyok. – Jennifernek az volt a benyomása, hogy még életében nem beszélt normálisabb emberrel. – Biztos abban, hogy három orvos is tanúsította, miszerint ön nem ura a cselekedeteinek? – A Cooper-vagyon négymillió dollár körül van, Miss Parker. Ezzel a pénzzel befolyásolni lehet jó pár orvost. Tartok tőle, hogy csak az idejét vesztegeti, kedvesem. A vejem kezeli a vagyont, és ő sohasem menne bele, hogy elhagyjam ezt az intézetet. – Szeretnék találkozni a vejével!

A Plaza Towers a 72. utca keleti részén, New York egyik legelegánsabb lakónegyedében található. Helen Coopernek saját, tetőteraszos lakása volt az épületben. A névtáblán most a Mr. és Mrs. Herbert Hawthorne név állt. Jennifer már korábban telefonált Mrs. Cooper lányának, Dorothynak. Amikor Jennifer a lakáshoz érkezett, Dorothy már férje társaságában várt rá. Az asszony külseje valóban nem volt vonzónak mondható. Szürke kis egérke, akinek az álla szinte teljesen beleveszett jelentéktelen arcába, s ráadásul egyik szemére még bandzsított is. A férje, Herbert pedig úgy nézett ki, mint egy pohos texasi bunkó. Legalább húsz évvel idősebb volt Dorothynál. – Jöjjön be – morogta. Az előszobából bekísérte Jennifert egy hatalmas nappaliba, ahol a falakat francia és holland mesterek festményei díszítették. – No, elmondaná végre, mi az ördögöt keres itt? – kezdte Hawthorne a mondókáját. Jennifer a lány felé fordult. – Az édesanyja ügyében jöttem. – Mi van vele? – Mikor vették észre az első jeleit, hogy valami nincs rendben nála? – Ő... – Azonnal, ahogy Dorothyval összeházasodtunk – vágott közbe Herbert Hawthorne. – Az öreg hölgy egyáltalán nem volt képes engem elviselni. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy teljesen normális, gondolta Jennifer. – Olvastam az orvosi jelentéseket – közölte Jennifer. – Meglehetősen egyoldalúnak tűnnek. – Mit ért azon, hogy egyoldalúnak tűnnek? – kérdezett rá a férfi fenyegetően. – Azt, hogy a jelentések olyan fehér foltokkal foglalkoznak, ahol nincsenek még meghatározva a pontos kritériumok, melyek alapján meg lehetne állapítani, hogy társadalmi értelemben mi az, ami normális, és mi az, ami nem. Állásfoglalásuk részben azon alapul, amit ön és felesége állított nekik Mrs. Cooper magatartásáról. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy a bizonyítékok nem eléggé meggyőzőek. Más orvosok egészen más következtetésekkel is előállhatnak. – Na, ide figyeljen! – szólalt meg Herbert Hawthorne. – Nem tudom, mire akar kilyukadni, de az öregasszony nem normális, az tuti. Ezt mondják a dokik, és így ítélt a bíróság is. – Olvastam a tárgyalási jegyzőkönyvet – válaszolta Jennifer. – A bíróság javasolta, hogy az ügyet időközönként felül kell vizsgálni. Herbert Hawthorne arcára döbbenet ült ki – Azt akarja mondani, hogy akár ki is engedhetik? – Ki is fogják engedni – ígérte meg Jennifer. – Erről majd magam gondoskodom. – Várjon már egy kicsit! Mi az ördögről van itt tulajdonképpen szó? – Ezt szeretném én is megtudni – jelentette ki Jennifer, és a nőhöz fordult. – Ellenőriztem az édesanyja korábbi egészségügyi állapotát. Érzelmi és értelmi vonatkozásban soha nem volt semmi baja... Herbert Hawthorne ismét közbevágott. – A francot, ez semmit sem jelent. Ezek a dolgok nagyon gyorsan jönnek. Nála... – Ráadásul – folytatta Jennifer, továbbra is Dorothyhoz intézve a mondanivalóját – ellenőriztem az édesanyja társadalmi tevékenységét is, mielőtt eltávolították volna az útból. Teljesen normális életet élt. – Nem érdekel, nekem bárki mondhat bármit! – ordította Hawthorne. – Az öregasszony bolond és kész! Jennifer most a dühöngő férfi felé fordult, néhány pillanatig az arcába bámult, majd megkérdezte: – Kérte ön Mrs. Coopert, hogy adja át önnek a vagyon kezelését? – Ehhez magának semmi köze! – Majd lesz. Ennyi mára talán elég is – mondta Jennifer, s megindult az ajtó felé. Herbert Hawthorne elé lépett, s elállta előtte az utat.

– Várjon csak egy kicsit! Maga berontott oda, ahol semmi keresnivalója sincs. Biztosan egy kis pénzt akart csinálni, nem? Oké! Megértem a dolgot! Meg is mondom, hogy most mit csinálok. Kiállítok magának egy csekket ezer dollárról a szolgálataiért, maga pedig szépen elfelejti az egész ügyet Na, mit szól hozzá? – Sajnálom – válaszolta Jennifer. – Nincs alku. – Azt hiszi, majd az öregasszonytól többet kap? – Nem – válaszolta Jennifer, és farkasszemet nézett a férfival. – Kettőnk közül csak az egyikünk fut a pénze után. Hat hétig tartottak a meghallgatások, az ideggyógyászati konzultációk és vizsgálatok négy különböző állam illetékes egészségügyi szervezeteivel. Jennifer bevonta az ügybe saját ideggyógyász ismerőseit. Mikor az összes vizsgálat véget ért s Jennifer kiteregette a bizonyítékokat, a bíró megváltoztatta korábbi döntését; Helen Coopert kiengedték az intézetből, s újra rendelkezhetett a vagyonával. Még aznap délelőtt, hogy Mrs. Coopert kiengedték, az idős hölgy felhívta Jennifert telefonon. – Szeretném meghívni ebédre a Huszonegybe. Jennifer naptárába pillantott. Délelőttje zsúfolt volt, egy üzleti ebédben is megállapodott már valakivel, délután pedig a bíróságon volt dolga, de azzal is tisztában volt, hogy ez mit jelenthet az idős hölgy számára. – Ott leszek – válaszolta. – Tartunk egy kis ünnepséget – mondta Mrs. Cooper, s hangjából érezhető volt az elégedettség. Az ebéd kitűnően sikerült. Mrs. Cooper nagyon körültekintő vendéglátónak bizonyult, s nyilvánvaló volt, hogy jól ismerik a Huszonegyben. A tulajdonos személyesen kísérte fel őket az asztalukhoz, ahol antik porcelánnal és ezüsttel terítettek. Az étel és a kiszolgálás csodálatos volt. Helen Cooper várt egészen addig, amíg a kávét fel nem szolgálták. Ezután fordult Jenniferhez. – Nagyon hálás vagyok magának, kedvesem. Nem tudom még, hogy mekkora összeget fog nekem leszámlázni, de én szeretnék egy kicsivel többet nyújtani önnek. – A tiszteletdíjam éppen elég magas. Mrs. Cooper tiltakozóan rázta meg a fejét. – Ez nem számít – mondta, majd előredőlt, megfogta Jennifer kezét, és egészen a suttogásig halkította a hangját. – Magának adom egész Wyoming államot.

17. A New York Times első oldalán két szenzációs hír is szerepelt egymás mellett. Az egyik egy tudósítás volt, mely szerint Jennifer Parkernek sikerült felmentetnie egy férje meggyilkolásával vádolt asszonyt, A másik cikk pedig arról számolt be, hogy Adam Warner indul a szenátusi választásokon. Jennifer újra és újra elolvasta az Adamről szóló cikket. Leírták az élettörténetét, beszámoltak arról, hogy a vietnami háborúban pilótaként szolgált, és bátorságáért magas kitüntetésben részesült. Az írás felmagasztalta a férfit, prominens embereket idézett, akik szerint Adam Warner nagy nyereség lesz a szenátus és az egész amerikai nép számára. A cikk végén félre nem érthető célzásokat tettek, hogy mivel Adam Warner választási kampánya ilyen kitűnően alakul, ezt akár fel is használhatná, hogy az elnökválasztáson is induljon. New Jerseyben, Antonio Granelli vidéki házában Michael Moretti és Antonio Granelli már a reggeli végén tartott. Michael éppen a Jennifer Parkerról szóló cikket olvasta. Apósára pillantott s megszólalt: – Megint megcsinálta! Antonio Granelli villájára ügyeskedett egy darab főtt tojást. – Ki csinálta meg, és mit? – kérdezte. – Ez az ügyvédnő. Jennifer Parker. Őstehetség. – Nem tetszik nekem, hogy egy női ügyvéd dolgozzon nekünk – morogta. – A nők gyengék. Az

ember soha nem tudhatja, mit fognak csinálni a következő percben. – Igazad van – helyeselt óvatosan Michael –, a többségük valóban nagyon gyenge, Tony. Nem lett volna kifizetődő dolog szembeszállni az öreggel. Amíg Antonio Granelli életben van, addig nagyon veszélyes. De most, ahogy Michael elnézte... úgy tűnt, hogy már nem sokáig kell várakoznia. Az öregnek már több kisebb szívrohama volt, a keze is erősen remegett. Nehezére esett a beszéd, járni meg már csak bottal tudott. Bőre olyan volt, akár az elsárgult pergamen. Mintha az összes életnedv kiszáradt volna belőle. Ez az ember, aki a szövetségi bűnügyi lista élén állt, valójában már csak fogatlan oroszlán volt. Nevének említésére rettegés és rémület költözött a megszámlálhatatlan maffiózó szívébe s gyűlölet a megözvegyült asszonyok lelkébe. Mostanában azonban csak nagyon kevés embernek volt módjában személyesen is találkozni Antonio Granellivel. Az öreg megbújt Michael, Thomas Colfax és néhány bizalmi embere háta mögött. Michael még nem lépett elő, még nem ő volt a Család feje, de ez már csak idő kérdése. A "Háromujjú Barna" Lucchese volt a legerősebb az öt maffiavezér között, őt követte Antonio Granelli, aztán hamarosan... Michael megengedhette magának, hogy türelmes legyen. Nagyon hosszú utat tett meg azóta, hogy ártatlan arcú kölyökként New York donjai előtt állva kezében tartva az égő papírdarabot, az eskü szövegét ismételte: "Így égjek el, ha elárulom a Cosa Nostra titkait." Másnap Michael újra előhozta a témát. – Talán kipróbálhatnánk ezt a Parker csajt valami kisebb ügyben. Csak hogy lássuk, hogyan dolgozik. – Légy óvatos, Mike – vonta meg a vállát Granelli. – Nem szeretném, ha idegenek is beleütnék az orrukat a Család titkaiba. – Majd én kezelésbe veszem. Michael még aznap délután telefonált. Mikor Cynthia közölte, hogy Michael Moretti van a vonalban, Jennifert elöntötték a kellemetlen emlékek. El sem tudta képzelni, mit akar tőle Michael Moretti. Kíváncsiságból azért mégis átvette a vonalat. – Mit akar? – kérdezte köszönés nélkül. A lány éles hangvétele kissé visszafogottabbá tette Michael Morettit. – Szeretnék találkozni önnel. Gondolom, beszélnünk kell egymással. – Miről, Mister Moretti? – Telefonon keresztül nem szeretnék semmit mondani. Annyit viszont mégis elmondhatok önnek, Miss Parker, hogy olyasmiről van szó, ami nagyon fogja érdekelni. Jennifer anélkül válaszolt, hogy hangját kicsit is megemelte volna. – Én is mondok önnek valamit, Mister Moretti. Ön semmit sem tud csinálni vagy mondani, ami a legcsekélyebb érdeklődést is kiváltaná belőlem! – közölte és lecsapta a kagylót. Michael Moretti csak ült az asztalnál, s a kezében tartott néma telefont bámulta. Valami megfeszült benne, de nem a harag. Nem tudta pontosan, mi; mint ahogy azt sem, valójában tetszik-e neki a dolgok ilyetén való alakulása. Világéletében kihasználta a nőket, vonzó külseje, a belőle áradó erő, sőt könyörtelenség több nőt vonzott az ágyába, semhogy mindegyikre vissza tudott volna emlékezni. Michael Moretti alapvetően lenézte a nőket, Túlságosan is puhák voltak számára. Nem volt bennük semmi szellem. Itt van például Rosa. Olyan, mint egy öleb – azt csinálja, amit mondanak neki, gondolta Michael. Rendben tartja a házamat, főz rám, dug velem, amikor dugni akarok, és befogja a száját, amikor azt mondom, hogy fogja be. Michael soha nem találkozott olyan nővel, akinek önálló gondolatai lettek volna, akinek van mersze szembeszállni vele. Jennifer Parkernek volt bátorsága lecsapni a kagylót. Mit is mondott? Ön semmit sem tud csinálni vagy mondani, ami a legcsekélyebb érdeklődést is kiváltaná belőlem. Michael Moretti egy darabig elgondolkodott, majd elmosolyodott. A spiné tévedett. Majd ő megmutatja neki, hogy mekkorát tévedett. Hátradőlt a székében, s megpróbálta felidézni, hogy nézett ki a bíróságon, próbált

visszaemlékezni az arcára, a testére. Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon milyen lehet az ágyban? Látta maga előtt a lány alatta vonagló meztelen testét. Felemelte a kagylót s feltárcsázott egy számot. Egy női hang jelentkezett. – Vetkőzz! Úton vagyok hozzád. Ebéd után visszafelé menet az irodájába Jennifer a Harmadik Sugárúton ment át, amikor majdnem elgázolta egy teherautó. A sofőr rátaposott a fékre, a teherautó hátulja megcsúszott és kis híján elsodorta. – Az isten szerelmére, hölgyem! – ordította ki a sofőr. – Miért nem néz szét, mielőtt átmegy az úttesten? Jennifer nem is hallotta, mit ordít a sofőr. Csak a teherautó hátuljára írt nevet bámulta. Köztisztasági Vállalat. Csak állt és bámult a teherautó után, míg az el nem tűnt a szeme elől. Ezután megfordult, és visszasietett az irodájába. – Ken itt van? – kérdezte Cynthiától. – Igen. Bent van a szobájában. Jennifer bement hozzá. – Ken! Utána tudnál nézni a Köztisztasági Vállalatnak? Szükségünk lenne egy olyan összesítésre, hogy a teherautói hány balesetet okoztak az elmúlt öt év során. – Ez bizony igénybe vesz egy kis időt. – Használd a LEXIS-t. – Ez volt a neve az országos törvényszéki számítógéprendszernek. – Nem mondanád el, miről van szó? – Még magam sem tudom biztosan, Ken. Csak egy megérzés. Ha valami kijön belőle, azonnal szólok. Ismételten átnézte Connie Garrett esetét, felidézte ennek a kedves, mind a négy végtagjától megfosztott, egy életen át emberhez méltatlan életre kárhoztatott lány történetét. A sofőrrel valószínűleg minden rendben lehetett, de vajon hogy áll a helyzet a kocsival? Talán valaki mégis felelős lehet a dologért?! Másnap reggel Ken Bailey Jennifer elé tette a jelentést. – Akármi után is szaglászol, úgy néz ki, hogy most megütötted a főnyereményt. A Köztisztasági Vállalat kocsijainak az elmúlt öt év során tizenöt balesete volt, s kocsijai közül néhányat vissza is rendeltek a gyárba. Jennifer érezte, hogy egyre jobban erőt vesz rajta az izgalom. – És mi volt velük a probléma? – A fékrendszer tökéletlensége miatt a kocsi hátsó része oldalra lendül, amikor erősen rálépnek a fékre. Connie Garrettet is a teherautó hátulja csapta el. Jennifer azonnal összehívta a munkatársait, Dan Martint, Ted Harrist és Ken Baileyt. – Bíróságra megyünk a Connie Garrett-ügyben! – jelentette be Jennifer. Ted Harris csak bámult rá szódásüveg aljú szemüvege mögül. – Várjon egy pillanatra, Jennifer! Én is utánanéztem az ügynek. A fellebbviteli tárgyaláson is vesztett. Szemben fogjuk találni magunkat a res judicatával. – Mi az a res judicatal – érdeklődött Ken Bailey. – Olyan eset a polgári peres ügyekben – magyarázta Jennifer –, mint a büntetőperekben a kettős kockázat. Ted Harris még hozzátette: – Ha meghozzák a másodfokú ítéletet, akkor azt csak nagyon különleges körülmények fennállása esetén lehet újratárgyalni. Nincs rá alapunk, hogy perújrafelvételt kérjünk. – De van. A feltárás alapján fogjuk kérni. A feltárás alapelve pedig kimondja: a szabályszerű bírósági eljárás lefolytatásához elengedhetetlenül szükséges, hogy az ügyhöz tartozó összes tényt mindkét fél ismerje. – Az ügyben a Köztisztasági Vállalat volt az alperes. Ők titkolták el a tényeket Connie Garrett ügyvédje elől. Teherautóik fékrendszerében hibák vannak, s ezt sehol nem jelentették be. Jennifer két ügyvédtársára pillantott.

– Tennivalónk pedig ezzel az üggyel kapcsolatban a következő... Két óra múlva Jennifer Connie Garrett nappalijában ült. – Új tárgyalást akarok kérni. Hidd el, hogy van esélyünk! – Nem. Nem bírnék ki még egy tárgyalást. – Connie... – Nézz rám, Jennifer! Torz vagyok. Ha a tükörbe pillantok, akkor szeretném megölni magamat. És tudod, hogy miért nem teszem? – kérdezte, és hangja a suttogásig halkult. – Mert nincs kezem, amivel megtehetném. Jennifer döbbenten ült a helyén. Hogyan is lehetett ennyire tapintatlan! – És ha megpróbálnék bíróságon kívüli megoldást találni? Azt hiszem, hogy ha meghallják a bizonyítékokat, akkor örömest beleegyeznek, hogy ne kelljen a bíróságra menniük. A Köztisztasági Vállalatot képviselő Maguire and Guthrie ügyvédi iroda az Ötödik Sugárút egyik modern, csupa üveg, csupa króm épületében kapott helyet, melynek udvarát hatalmas, csobogó szökőkút díszítette. Jennifer bejelentkezett a portán. A titkárnő leültette, s tizenöt perc elteltével bekísérte Patrick Maguire irodájába. Ő volt a cég rangidős vezetője, ez a kemény, sok vihart megért ír, kinek éles tekintetét a legapróbb részletek sem kerülték el. Hellyel kínálta Jennifert. – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Parker. Rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert városszerte. – Remélem, nem rossz értelemben. – Mondják, nagyon kemény partner. Ez egyáltalán nem látszik magán. – Örülök is, hogy nem látszik. – Kávét? Esetleg egy kitűnő ír whiskyt? – Ha lehet, kávét kérnék. Patrick Maguire becsengette a titkárnőjét, aki ezüsttálcán már hozta is a két kávét. – Nos, miben állhatok a szolgálatára? – kérdezte meg Maguire. – A Connie Garrett-féle ügyben jöttem. – Ó, igen. Ha jól emlékszem, elvesztették az ügyet a fellebbviteli tárgyaláson is. – Kérni szeretném a perújrafelvételt. – Valóban? És milyen alapon? – érdeklődött Maguire udvariasan. Jennifer kinyitotta táskáját, s elővett egy feljegyzést, melyet külön erre az alkalomra készített. Átadta a paksamétát. – Olyan alapon, hogy önök nem tárták fel s nem hozták nyilvánosságra a szükséges tényeket. Maguire az izgalom legkisebb jele nélkül lapozgatott bele a papírokba. – Ó, igen– mondta. – Az a bizonyos fékügy! – Ön talán tudott róla? – Természetesen – válaszolta, s tömzsi ujjával a papírra bökött. – Ezzel, Miss Parker, nem fog sokra menni. Önnek be kellene bizonyítani, hogy annak a bizonyos teherautónak, amely a balesetet okozta, hibás volt a fékrendszere. Az a teherautó azóta legalább tucatnyi nagyjavításon esett át, ezért egyszerűen lehetetlen bebizonyítani, hogy akkor milyen állapotban volt – mondta, s visszaadta a papírokat. – Ön ebből nem tud ügyet csinálni. Jennifer belekortyolt a kávéjába. – Nekem – kezdte – csak annyit kell tennem, hogy bebizonyítsam, milyen rossz a kocsijaik baleseti statisztikája. Ezt egyszerűen számokkal is lehet bizonyítani. – És mi lenne a javaslata? – érdeklődött Maguire könnyedén. – Van egy húszévesnél nem sokkal idősebb ügyfelem,.aki jelenleg ül egy szobában, melyet élete végéig nem hagyhat el, mivel nincs se keze, se lába. Szeretnék találni egy olyan megoldást, ami némiképp enyhíthetné azt a borzalmat, amit kénytelen nap mint nap elszenvedni. – És milyen megoldást javasolna? – emelte szájához Patrick Maguire a kávéscsészét. –, Kétmillió dollárt. Az ügyvéd elmosolyodott. – Ez azért kicsit sok pénz, amikor ráadásul nem is tud ügyet csinálni a dologból.

– Ha a bírósághoz fordulok, Mister Maguire, akkor megígérhetem, hogy ügyet fogok belőle csinálni. És ennél jóval többet is meg fognak ítélni. Ha erre kényszerít bennünket, akkor ötmillió dollárért indítjuk a pert. – Halálra akar rémíteni? – kérdezte Maguire mosolyogva. – Kér még egy kis kávét? – Nem, köszönöm – állt fel Jennifer a helyéről. – Várjon egy kicsit! Kérem, üljön vissza! Még nem mondtam nemet. – De igent sem. – Igyon még egy kis kávét! A saját keverékünk. Kétmillió dollár azért nagyon sok pénz, Miss Parker. Jennifer nem válaszolt. – Ha alacsonyabb összegről beszélhetnénk, akkor talán tudnánk valamit csinálni... – mondta, s kifejezően tárta szét a kezét. Jennifer továbbra is néma maradt. – Ön valóban kétmillió dollárt akar? – kérdezte meg végül Patrick Maguire. – Valójában én ötmillió dollárt akarok, Mister Maguire. – Rendben van! Azt hiszem, fogunk megoldást találni. Ez könnyen ment! – Holnap reggel Londonba kell utaznom, de a jövő héten már újra itthon leszek. – Szeretnék minél előbb túllenni ezen az ügyön. Nagyra értékelném, ha minél előbb beszélne az ügyfelével. Én már a jövő héten ügyfelem kezébe szeretném adni a csekket. Patrick Maguire bólintott. – Azt hiszem, ez meg is oldható. Útban visszafelé az irodájába Jennifert kellemetlen érzések kerítették hatalmukba. Túlságosan is könnyen ment az egész. Útközben megállt egy drogériánál. Mikor kijött az üzletből, Ken Baileyt pillantotta meg egy jóképű, szőke fiatalember társaságában. Jennifer rövid habozás után befordult a legközelebbi mellékutcába, hogy még csak ne is vegyék észre egymást. Ken Bailey magánélete csakis ő magára tartozik. Azon a napon, amikor Jennifernek a megállapodás szerint találkoznia kellett volna Patrick Maguire-ral, egy telefonhívás érkezett a titkárnőjéhez. – Mister Maguire kéri, hogy a nevében is kérjek elnézést öntől, Miss Parker. Ma egész nap értekezleten ül. Holnap viszont kész örömmel találkozik önnel bármikor, amikor csak megfelel önnek. – Rendben van – válaszolta Jennifer. – Köszönöm. A telefonhívás vészcsengőt szólaltatott meg Jenniferben. Ösztönei helyesnek bizonyultak. Patrick Maguire tervezett valamit. – Ne kapcsoljon be senkit – szólt ki Cynthiának. Bezárkózott az irodájába, tett-vett az asztalán, s megpróbálta számba venni a lehetőségeket. Patrick Maguire először kötötte az ebet a karóhoz, hogy ebből már úgysem lehet ügyet csinálni, aztán pedig könnyedén hajlandónak mutatkozott kétmillió dollárt kifizetni Connie Garrettnek. Azóta Patrick Maguire-t egyszerűen nem lehet elérni. Először London, ha egyáltalán Londonban volt, majd ez az értekezlet, ami miatt még telefonálni sem tudott személyesen. Tehát újabb halasztás. De vajon miért? Az lehetne az egyetlen oka... – Jennifer hirtelen mozdulattal felvette a házi telefon kagylóját, és magához hívta Dan Martint. – Megnézné, hogy pontosan mikor is történt ez a Connie Garrett-féle baleset, Dan? Szeretném tudni, hogy mikor fog elévülni az ügy. Húsz perc elteltével Dan Martin falfehér arccal állított be Jennifer szobájába. – Ráhibázott – mondta. – Jogosan voltak rossz érzései. Az ügy a mai napon elévült. Jennifer szédülni kezdett. – Nem lehet itt valami tévedésről szó? – Nem. Nagyon sajnálom, Jennifer. Valamelyikünknek ezt már előbb meg kellett volna nézni. Ez... ez soha nem jutott eszembe. – Nekem sem – mondta Jennifer, majd azonnal a telefonért nyúlt és tárcsázott. – Itt Jennifer Parker beszél. Kérem, kapcsolja Patrick Maguire-t.

A várakozás egy örökkévalóságnak tűnt, s mikor végre bekapcsolták, vidáman szólt bele a kagylóba. – Üdvözlöm, Mister Maguire! Hogy érezte magát Londonban? Nem, még soha nem jártam ott. Talán majd a közeljövőben... De tulajdonképpen azért hívom – folytatta könnyedén –, mert éppen most beszéltem Connie Garrett-tel. Mint ahogy már korábban is említettem, a lány nem akar a bíróságra menni, hacsak nem kényszerítik rá. Úgyhogy, ha talán még ma rendezi az ügyet... Patrick Maguire olyan hangosan nevetett fel, hogy Jennifer kénytelen volt kicsit távolabb tartani fülétől a kagylót. – Ügyes, Miss Parker. A mai nap folyamán az ügy elévül. Itt már senki nem fog perelni senkit. Ha viszont megállapodhatnánk egy ebéd időpontjában, akkor jól elbeszélgethetnénk a sors szeszélyeiről. Jennifer megpróbálta palástolni felháborodását. – Ez meglehetősen rohadt trükk volt, barátom. – Ez pedig egy meglehetősen rohadt világ, barátom – mondta Maguire nevetve. – Az magának egyáltalán nem számít, hogy milyen eszközökkel vívja a harcot, magának csak a győzelem a fontos, igaz? – Maga nagyon ügyes, kedveském, de én sokkal régebben benne vagyok ebben az egészben, mint maga. Mondja meg az ügyfelének, hogy máskor legyen nagyobb szerencséje – mondta befejezésül Maguire, és letette a kagylót. Jennifer csak ült a néma telefonnal a kezében. Connie Garrettre gondolt, aki otthon ül s várja a híreket. Jennifer érezte, hogy agya lüktetni kezd, s homlokára kiül a veríték. Benyúlt az asztalfiókba, s rápillantott a faliórára. Négy óra volt. A keresetet öt óráig lehetett volna benyújtani a bíróságon. – Mennyi időbe telne előkészíteni a keresetet? – kérdezte Jennifer Dan Martint, aki ott szenvedett vele együtt a szobában. Munkatársa tekintetével követte Jennifer pillantását. – Legalább három, de az is lehet, hogy négy órába. Teljességgel lehetetlen... Valami módjának mégis lennie kell, gondolta Jennifer. – Ugye, az Egyesült Államokban mindenhol vannak a cégnek képviseletei? – kérdezte Jennifer. – Igen. – San Franciscóban most még csak egy óra van. Ott nyújtjuk be a keresetet, s aztán majd később kérjük a tárgyalás helyszínének megváltoztatását. Dan Martin elkeseredetten rázta meg a fejét.. – Jennifer, minden irat itt van. Ha találunk is egy céget San Franciscóban, s elmondjuk, hogy mit akarunk, és ők összeszedik a szükséges iratokat, akkor sem tudjuk tartani az ötórai határidőt. Valami azt súgta Jenniferben, hogy nem szabad feladnia. – Hány óra van most Hawaiiban? – Délelőtt tizenegy. Jennifer fejfájása egy csapásra elmúlt, s izgatottan ugrott fel a helyéről. – Akkor ez lesz az! Tudja meg, hogy a cégnek van-e ott valamije. Kell lennie valami kis üzemnek, irodának vagy garázsnak vagy bárminek! Ha van, akkor ott nyújtjuk be a keresetet. Dan Martin egy pillanatig döbbenten bámult rá, majd arca hirtelen felderült. – Most már értem – mondta, s szinte futva indult el az ajtó irányába. Jennifernek még mindig a fülébe csengett Patrick Maguire alattomosan odavetett mondata: Mondja meg az ügyfelének, hogy máskor legyen nagyobb szerencséje! Connie Garrettnek soha nem lesz "máskor". Most kell megoldani a dolgot. Fél óra elteltével megszólalt Jennifer asztalán a házi telefon. Dan Martin jelentkezett izgalomtól elfúló hangon. – A Köztisztasági Hivatal a kocsikhoz a sebességváltókat Oahu szigetén gyártatja. – Megvan! Keressen egy ügyvédi irodát a szigeten, azok meg azonnal nyújtsák be a keresetet. – Konkrétan gondolt valamelyik irodára? – Nem. Keressen ki valakit az ügyvédi nyilvántartásból. Csak győződjék meg róla, hogy átadják

a papírokat a cég helyi jogi képviselőjének is. Kérje meg őket, hogy azonnal hívjanak fel bennünket, ha a keresetet sikerült benyújtaniuk. Itt várom a hívásukat. – Tehetek még valamit? – Igen. Imádkozzon! Este tíz órakor jött meg a telefonhívás Hawaiiból. Jennifer felkapta a kagylót, s egy lágy hang szólalt meg benne. – Itt Miss Sung beszél a Gregg and Hoy ügyvédi irodából Oahuból. Csak azt szerettük volna közölni önnel, hogy a kívánságának megfelelően tizenöt perccel ezelőtt átadtuk az iratokat a Köztisztasági Vállalat helyi jogi képviselőjének is. Jennifer lassan s nagyon mélyen felsóhajtott. – Köszönöm, nagyon szépen köszönöm! Cynthia bekísérte a szobába Joey La Guardiát. Jennifer még soha nem találkozott ezzel az emberrel. Telefonon keresztül kérte, hogy vállalja el képviseletét egy tettlegesség ügyben. Az alacsony, tagbaszakadt férfi drága öltönyt viselt, de az úgy állt rajta, mintha valaki másra szabták volna. Kisujján óriási gyémántgyűrűt hordott. Sárga fogait elővillantva La Guardia elmosolyodott. – Azért jöttem magához, mert egy kis segítségre lenne szükségem. Mindenki követhet el hibát, nem igaz, Miss Parker? A zsaruk azért kaptak el, mert eljátszadoztam két fickóval, ugyanis tudtam, hogy ki akartak csinálni. Jöttek felém a sötét utcán... Tudja, arrafelé nagyon kemény a környék... Mielőtt még üthettek volna, én ütöttem. Volt valami a férfi stílusában, amit Jennifer hamisnak és ízléstelennek talált. A férfi megpróbált mindenáron megnyerő stílust magára erőltetni. Jókora köteg pénzt húzott elő a zsebéből. – Itt van. Egy rongy most, és egy másik, amikor már a bíróságon vagyunk. – Az előjegyzési naptáram tele van a következő hónapra is. Örömmel tudnék javasolni egy másik ügyvédet. Látszott, hogy a férfi kezd türelmetlenné válni. – Nem. Senki más nem érdekel. Maga a legjobb. – Egy sima tettlegesség ügyben nincs is szüksége a legjobbra. – Ide figyeljen – vágott közbe a férfi. – Még több pénzt adok – mondta és hangjából kétségbeesés érződött. – Két rongy most és... Jennifer megnyomta az asztallap alatti csengő gombját s Cynthia máris belépett az irodába. – Mister La Guardia távozik, Cynthia! Joey La Guardia egy hosszú pillanatig merően bámult Jenniferre, majd összesöpörte az asztalra dobott pénzt s begyömöszölte a zsebébe. Szó nélkül távozott. Jennifer ismét megnyomta a gombot. – Ken, be tudnál jönni egy percre? Kennek nem egészen fél órájába tellett a Joey La Guardiáról szóló részletes jelentés összeállítása. – Legalább kilométeres a priusza – közölte Jenniferrel. – Tizenhat éves kora óta a börtönöket járja – mondta, s a kezében tartott papírba pillantott. – Óvadék ellenében van most is szabadon. Tettlegességért és súlyos testi sértésért vették őrizetbe. Összevert két öregembert, akik valami pénzzel tartoztak a szervezetnek. Jennifer agyában hirtelen összeállt a kép. – Joey La Guardia a szervezetnek dolgozik? – kérdezte. – Michael Moretti egyik erős embere. Jennifert elöntötte a hideg düh. – Meg tudnád nekem szerezni Michael Moretti telefonszámát? Öt perccel később Jennifer már Morettivel beszélt. – Milyen váratlan és kellemes meglepetés, Miss Parker. Én... – Mister Moretti, nem szeretem, ha be akarnak csapni. – Miről beszél? – Ide figyeljen! De jól! Nem vagyok eladó. Sem most, sem máskor. Sem magát, sem mást, aki magának dolgozik, nem vagyok hajlandó képviselni. Egyetlen dolgot akarok magától: hagyjon

békén! – Kérdezhetek valamit? – Tessék! – Hajlandó lenne velem ebédelni? Jennifer lecsapta a kagylót. Cynthia hangja szólalt meg a házi telefonban. – Mister Patrick Maguire van itt; beszélni szeretne önnel, Miss Parker. Nincs megbeszélve, de azt mondja, hogy... Jennifer elmosolyodott magában. – Mister Maguire várjon egy kicsit! Visszaidézte a legutolsó telefonbeszélgetésüket. Az magának egyáltalán nem számít, hogy milyen eszközökkel vívja a harcot, magának, csak a győzelem a fontos, igaz? Maga nagyon ügyes, kedveském, de én már sokkal régebben benne vagyok ebben az egészben, mint maga. Mondja meg az ügyfelének, hogy máskor legyen nagyobb szerencséje. Jennifer háromnegyed órán át várakoztatta Patrick Maguire-t, mielőtt kiszólt volna Cynthiának: – Küldje be Mister Maguire-t, kérem! Patrick Maguire kellemes modora egy csapásra eltűnt. Túljártak az eszén, ezért rettentően feldühödött, ) és felháborodását nem is palástolta. Odalépett Jennifer asztalához és élesen felcsattant. – Maga egy csomó problémát okoz nekem, barátom! – Valóban a barátja vagyok? Maguire meg sem várta, amíg hellyel kínálják, lehuppant egy székre. – Fejezzük be a játékot! Fölhívott a Köztisztasági Vállalat jogi főtanácsadója. Alulértékeltem magát. Az ügyfelem hajlandó megállapodást kötni magukkal – mondta, s a zsebébe nyúlva egy borítékot húzott elő s átadta Jennifernek. Jennifer felnyitotta a borítékot. Egy Connie Garrett nevére kiállított százezer dolláros csekk volt benne. Jennifer visszacsúsztatta a csekket a borítékba, s visszaadta Patrick Maguire-nak. – Ez nem elég. Ötmillió dollárra perelünk. – Nem, maguk nem perelnek – vigyorodott el Maguire. – Az ügyfele nem hajlandó bíróságra menni. Éppen most voltam nála. Nincs az a hatalom, mellyel rá tudná venni, hogy a lány elmenjen a tárgyalásra. Meg van rémülve még a gondolattól is; nélküle pedig nincsenek esélyei. – Nem volt joga Connie Garrett-tel tárgyalni az én jelenlétem nélkül – mondta dühösen Jennifer. – Csupán szívességet szerettem volna tenni neki. Fogja a pénzt és fusson, barátom! Jennifer felugrott a helyéről. – Takarodjék innen! Felfordul a gyomrom magától! – Nem is tudtam, hogy a maga gyomra fel tud fordulni – állt fel Patrick Maguire, majd a csekkel együtt távozott. A távozó alak után nézve Jennifer azon meditált, vajon nem követett-e el valami borzalmasan nagy hibát. Arra gondolt, hogy az a százezer dollár mit jelenthetett volna Connie Garrettnek. De ennyi nem elég. Azért semmiképpen sem, amit ennek a lánynak hátralevő élete minden egyes napján el kell viselnie. Jennifer tisztában volt vele, hogy Patrick Maguire-nak egy dologban igaza volt. Amennyiben Connie Garrett nincs ott a tárgyaláson, semmi esély sincs arra, hogy az esküdtek egyetértsenek az ötmillió dolláros követeléssel. A szavak soha nem tudják meggyőzni őket ennek az életnek a borzalmairól. Jennifernek szüksége volt arra a hatásra, melyet Connie Garrett tárgyalóteremben való jelenléte gyakorol az esküdtekre, az, hogy nap mint nap kénytelenek elviselni a látványát. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy Jennifer rá tudja venni a lányt a tárgyaláson való részvételre. Valami más megoldást kellett találnia. Adam telefonált. – Ne haragudj, hogy korábban nem tudtalak hívni – mentegetőzött. – A választásokkal kapcsolatosan volt egy értekezletem és... – Nem történt semmi, drágám. Megértem a dolgot. – Nagyon hiányzol. – Nekem is nagyon hiányzol, Adam. El sem tudod képzelni, mennyire!

– Szeretnélek látni. Jennifer már majdnem megkérdezte, mikor, de inkább várt. – Ma délután Albanyba kell mennem. Ha visszatérek, felhívlak. – Az jó lesz – válaszolta a lány, hiszen semmi mást nem tudott mondani, és semmi mást nem tudott csinálni, mint várni az újabb telefonhívást. Hajnali négykor Jennifer egy rémálomból felébredve már tudta, hogyan fogja megnyerni az ötmillió dollárt Connie Garrettnek. – A kampány lefolytatásához szükséges pénzek összehozása érdekében az egész országban díszvacsorákat rendezünk. Csak a nagyvárosokra összpontosítunk. A kisebb helyeket az olyan országos tévéműsorokkal dolgozzuk meg, mint a "Szemben a nemzettel", a "Ma" és a "Találkozás a sajtóval". Számításunk szerint így sikerülni fog... Adam, figyelsz te egyáltalán? Adam Stewart Needham és a tárgyalóteremben ülő három további férfiú, a tömegkommunikáció jeles szakértői felé fordult. – Ó, igen, Stewart, természetesen! Közben természetesen teljesen máshol jártak a gondolatai. Jennifer! Maga mellett szerette volna tudni, szerette volna megosztani vele a kampány izgalmait, megosztani vele ezt a percet, megosztani vele az egész életét. Adam több alkalommal is megkísérelte megbeszélni a helyzetet Stewart Needhammel, de partnerének mindannyiszor sikerült más irányba terelni a beszélgetést. Adam a megbeszélésen ülve Jenniferre és Mary Beth-re gondolt. Tudta, hogy nem tisztességes dolog összehasonlítani őket, de lehetetlen volt nem megtennie. Jenniferrel együtt lenni: – ez erőt ad az embernek. Őt szinte minden érdekli, élő embernek érzem magamat mellette. Mary Beth csak a maga saját kis világában él... Jennifernek és nekem ezernyi közös tulajdonságunk van, Mary Beth-tel a házasságon kívül semmi sem köt össze... Szeretem Jennifer humorérzékét. Mary Beth mindent halálosan komolyan vesz... Jennifer mellett fiatalnak érzem magamat. Mary Beth a koránál is idősebbnek látszik.,. Jennifer önálló ember. Mary Beth teljesen tőlem függ. Öt nagyon fontos különbség a feleségem és az a nő között, akibe szerelmes vagyok... Öt meggondolás és indok, amiért soha nem hagyhatom ott Mary Bethet... Augusztus elejének egyik szerdai napján, délelőtt kezdődött el a Connie Garrett kontra Köztisztasági Vállalat pere. Normális körülmények között a tárgyalásról a lapok csupán egy-két rövid bekezdésben számoltak volna be, de mivel a felperes képviselője Jennifer Parker volt, a sajtó fokozott figyelemmel követte az eseményeket. Patrick Maguire-t az alperes asztalánál konzervatív szürke ruhába öltözött munkatársainak egész serege vette körül. Elkezdődött az esküdtek összeválogatása, Maguire szinte a közömbösség és könnyelműség határait súroló könnyedséggel tevékenykedett: biztos volt benne, hogy Connie Garrett nem fog megjelenni a bíróság előtt. A fiatal, négyszeres amputálással eltorzított lány Járványa minden bizonnyal erőteljes érzelmi hatást váltana ki az esküdtekből, s ez bizony meglehetősen sok pénzbe kerülne... Csakhogy a lány nem jön el, szerencséjére. Így nem lesz semmi kapaszkodó. Ezúttal Jennifer Parker a saját eszén is túljárt, gondolta kajánul Maguire. Az esküdtszék összeállt, a tárgyalás elkezdődött. Patrick Maguire megtartotta nyitóbeszédét s Jennifer kénytelen volt önmaga előtt is beismerni, hogy az nagyon jól sikerült. Hosszasan elidőzött a szerencsétlen, fiatal Connie Garrett állapotának ecsetelésével, elmondta azokat a dolgokat, melyeket Jennifer tervezett elmondani, s ezzel a mondanivalót meg is fosztotta emocionális töltésétől. Beszélt a balesetről, s nagyon kihangsúlyozta: Connie Garrett a jeges úton csúszott meg, a teherautó vezetője teljesen vétlen a dologban. – A felperes, hölgyeim és uraim, azt kéri önöktől, ítéljenek meg neki ötmillió dollárt – csóválta meg a fejét hitetlenkedve Maguire. – Ötmillió dollárt! Láttak már életükben ennyi pénzt együtt? Én nem láttam. A cégem számos neves és jelentős ügyfél képviseletét látja el, de szeretném önöknek

elmondani, hogy hosszú évtizedek joggyakorlata során még egymillió dollárt sem láttam, de még félmilliót sem! Az esküdtek arcát elnézve nyilvánvaló volt, hogy ők sem láttak. – A védelem tanúkat kíván állítani önök elé, akik majd elmondják, hogyan történt a baleset. Mert ez baleset volt! Még mielőtt túl lennénk a tanúk meghallgatásán, önök már látni fogják, hogy a Köztisztasági Vállalatot nem terheli az ügyben felelősség. Önök azt is észre fogják venni, hogy Connie Garrett az a személy, aki a pert indította, ma sincs itt a tárgyalóteremben, Képviselője közölte Silverman bíróval, hogy egyáltalán nem is számíthatunk a megjelenésére. Connie Garrett tehát nincs a tárgyalóteremben, ahol pedig itt kellene lennie, de én megmondhatom önöknek, hogy most hol van. Éppen most, amikor én önök előtt állok, Connie Garrett szépen ül otthon, és gondolatban azt a pénzt számolgatja, amiről úgy gondolja, hogy önök megítélik neki. Ül a telefonja mellett, s várja ügyvédje hívását, hogy hány milliót sikerült kipréselnie önökből! – Önök és én is tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy amikor egy baleset történik, s ehhez valamelyik nagyobb cégnek is van valami köze – az már nem számít, hogy mennyire közvetlenül –, akkor vannak olyan emberek, akik készek azonnal kijelenteni; "Miért is ne! Hiszen ez egy gazdag cég. Igazán megengedheti magának. Vegyük el tőle, amit csak tudunk!" Patrick Maguire kis szünetet tartott. – Connie Garrett nincs ma itt a tárgyalóteremben, mert nem tud az önök szemébe nézni. Tisztában van azzal, hogy amivel próbálkozik, az erkölcstelen dolog. Üres kézzel fogjuk elküldeni innen, és ez jó lecke lesz mindazoknak, akik engednek a csábításnak s valami hasonló dologgal próbálkoznak meg majd a jövőben. Mindenkinek vállalnia kell a felelősséget saját tetteiért! Ha önök elcsúsznak egy jeges folton az utcán, akkor ezért senkit sem hibáztathatnak. És ennek fejében senkitől sem csalhatnak ki dollármilliókat. Köszönöm a figyelmüket. Maguire ezután Jennifer felé fordult, enyhén meghajolt, majd visszasétált az alperesi asztalhoz. Jennifer felállt a helyéről s odasétált az esküdtek elé. Gondosan tanulmányozta az esküdtek arcát, s próbálta felmérni, milyen hatással volt rájuk Patrick Maguire szónoklata. – Nagyra becsült kollégám említette önök előtt, hogy Connie Garrett nem fog megjelenni önök előtt a tárgyalás során. Ez pontosan így is van – jelentette ki Jennifer, s a felperesi asztalnál üresen álló székre mutatott. – Ott, azon a helyen ülne Connie Garrett, ha most részt venne a tárgyaláson. De nem ebben a székben, hanem egy speciális tolószékben. Abban a székben, melyben le kell élnie az egész életét. Connie Garrett nem fog megjelenni ebben a tárgyalóteremben, de még a tárgyalás befejezte előtt, önöknek mindnyájuknak lesz lehetőségük, hogy találkozzanak vele és megismerjék őt, ahogy én is megismertem. Patrick Maguire értetlenül vonta össze szemöldökét. Oldalra hajolt, s odasúgott valamit egyik munkatársának. Jennifer folytatta. – Hallgattam Mister Maguire választékos előadását, s be kell vallanom önöknek, nagyon megragadónak találtam. Vérzett a szívem ezért a multimilliárdos cégért, melyre oly könyörtelenül rátámadt ez a kar és láb nélküli, huszonnégy éves nő. Ez a nő, aki ebben a szent pillanatban csak ül otthonában, s mohón várja a hírt arról, hogy meggazdagodott. Jennifer lejjebb engedte a hangját. – És mit csinál a gazdagságával? Fogja magát, elmegy s gyémántgyűrűket vásárol a nem létező kezére? Elegáns cipőket a nem létező lábára? Szép ruhákra veri el a pénzét, melyeket soha nem tud majd felvenni? Netán vesz egy Rolls-Royce-ot, hogy azzal járjon azokra a partykra, melyekre soha nem hívják meg? Gondolják csak meg, mennyi kellemes szórakozásban lesz majd része, ha megkapja azt a pénzt! Jennifer nagyon lassan és nyugodtan beszélt szavaiból áradt az őszinteség, s közben tekintete egyik esküdt arcáról a másikéra vándorolt. – Mister Maguire soha nem látott még együtt ötmillió dollárt. Én sem. De mondok önöknek valamit Ha önök közül bárki is ötmillió dollárt ígérne nekem készpénzben, s cserébe azt kérné, hogy vágassam le mindkét karomat és mindkét lábamat, akkor nem hinném, hogy ezért az ötmillió dollár soknak tűnne...

– A törvény az adott esetben nagyon is egyértelmű – magyarázott tovább Jennifer. – A korábbi per során, melyet a felperes elvesztett, az alperes tökéletesen tudatában volt, hogy teherautóinak fékrendszere hibás, ám ezt az információt elhallgatta a bíróság előtt. Ezzel törvénysértést követett el. Pontosan ezért került most sor erre az újabb tárgyalásra. A legújabb, hivatalos, kormányszintű vizsgálatok szerint a teherautó-balesetek túlnyomó többségét a gumik, a fék- és a kormányrendszer hibája okozza. Szeretném, ha egy pillanatra megvizsgálnák ezeket az adatokat... Patrick Maguire hízelgett az esküdteknek, s ennek valóban nagy mestere volt. Ahogy Jennifer előhozakodott a statisztikai adatokkal, Maguire megnyugodva állapíthatta meg, hogy az esküdtek kezdik unni a tárgyalást. Túlzottan is műszaki irányban tolódtak el a dolgok. Már nem a nyomorék lányról volt szó. A tárgyalás ezek után teherautókról, féktávolságról és hibás fékdobról szólt. Az esküdtek kezdték elveszteni érdeklődésüket. Maguire Jenniferre pillantott, s az jutott eszébe, hogy valójában nem is annyira okos, mint ahogy azt híre alapján feltételezni lehetne. Maguire tudta, hogy ha ő állna az ellenkező oldalon, és ő képviselné Connie Garrettet, akkor nem foglalkozna statisztikai adatokkal és műszaki problémákkal, hanem kizárólag az esküdtek érzelmeire próbálna hatni. Jennifer Parker pontosan az ellenkezőjét csinálta. Patrick Maguire megkönnyebbülten hátradőlt a székében. Jennifer most a bírói pulpitus elé lépett. – Tisztelt bíró úr, engedelmével szeretnék bemutatni egy bizonyítékot a bíróságnak. – Milyen bizonyítékot? – kérdezte Silverman bíró. – A tárgyalás kezdetén megígértem a tisztelt esküdtszéknek, hogy meg fogják ismerni Connie Garrettet. Ő személyesen nem lehet jelen a tárgyaláson; engedélyt szeretnék kérni, hogy képeket mutathassak be róla. – Ennek nem látom semmi akadályát – jelentette ki Silverman bíró, majd Patrick Maguire-hez fordult. – A védelem képviselőjének van ellene kifogása? Patrick Maguire lassan állt fel a helyéről, de agyában szélsebesen forogtak a kerekek. – Milyen képekről van szó? – kérdezte. – Néhány képről, amelyet otthonában készítettek Connie Garrettról – válaszolta Jennifer. Patrick Maguire azt szerette volna a legjobban, ha nem mutatnak semmiféle képet, ugyanakkor egy tolószékben ülő nyomorék lány képe messze nem idéz elő akkora drámai hatást, mint ha maga a lány lenne jelen. És még valamivel számolni kellett: ha kifogást emel, akkor ezzel esetleg ellenszenvessé válhat az esküdtek előtt. – Mindenképpen mutassa be azokat a képeket! – jelentette ki nagylelkűen. – Köszönöm. Jennifer ezután Dan Martinhoz fordult és feléje bólintott. A hátsó sorokból két ember felállt, s hordozható vetítővásznat és filmvetítő gépet kezdett felállítani. Patrick Maguire meglepetten pattant fel a helyéről. – Várjanak csak, várjanak! Hát ez meg micsoda? – A képek bemutatásához szükséges szerkezet, azoké a képeké, melyek bemutatásával éppen most értett egyet – válaszolta ártatlan képpel Jennifer. Patrick Maguire csak állt, és csendesen füstölgött magában. Jennifer egy szóval sem említette a mozgóképet. Most már persze késő kifogást emelni. Kurtán biccentett, és leült a helyére. Jennifer úgy állíttatta be a vásznat, hogy az esküdtek és a bíró jól láthassa. – Besötétítjük a termet, tisztelt bíró úr? A bíró intett az altiszteknek, akik leengedték a redőnyöket. Jennifer odalépett a vetítőhöz; a vászon életre kelt. A következő félórában néma csend telepedett a tárgyalóteremre. Jennifer egy profi operatőrt és egy fiatal, tehetséges reklámfilmrendezőt alkalmazott, hogy a filmet elkészítsék. El is készítették Connie Garrett egy napját, melyből aztán valóban egy nagyon kemény, realista horrorfilm sikeredett. Egyetlen fehér foltot sem hagytak a képzeletnek. A film bemutatta, amint a szép arcú, fiatal, megcsonkolt lányt reggel kiveszik az ágyból, kiviszik a fürdőszobába, tisztába teszik, mint egy apró, tehetetlen csecsemőt... megfürdetik,., megetetik és felöltöztetik... Jennifer már többször is

végignézte a filmet, és most, hogy újra látta, ugyanaz a torokszorító érzés kerítette hatalmába, szemei ugyanúgy könnyekkel teltek meg, mint amikor az első alkalommal látta. Tisztában volt vele, hogy a film ugyanilyen hatással lesz a bíróra, az esküdtekre, a hallgatóságra. A film végén Jennifer Silverman bíróhoz fordult. – A felperesnek nincs több mondanivalója. Az esküdtek több mint tíz órán keresztül tanácskoztak, s minden óra elteltével Jennifer bizakodása egyre alábbhagyott. Biztos volt benne, hogy azonnal meg fogják hozni a döntést. Ha a film olyan hatást gyakorolt rájuk is, mint amilyet őrá, akkor a döntéshozatal egy-két óránál biztosan nem vett volna több időt igénybe. Mikor az esküdtek elhagyták a termet, Patrick Maguire szinte tajtékzott a dühtől, mert biztos volt benne, hogy elvesztette a pert, s hogy ismét lebecsülte Jennifer Parkert. De ahogy múltak az órák, s az esküdtek még mindig nem tértek vissza, Maguire előtt újra megcsillant a reménysugár. Egy érzelmi alapon nyugvó döntés meghozatala nem vett volna igénybe ilyen hosszú időt. Minden rendben lesz, mondogatta környezetének. Minél tovább vitatkoznak, annál inkább alábbhagynak az érzelmek. Néhány perccel éjfél előtt az esküdtszék elnöke átküldött egy papírt, amelyben törvényes állásfoglalást kért. A bíró figyelmesen tanulmányozta az előtte levő papírlapot, majd megszólalt. – Kérem a két fél jogi képviselőit, hogy fáradjanak a bírói emelvény elé. Mikor Jennifer és Patrick Maguire megállt előtte, Silverman bíró ismét megszólalt. – Szeretném önöket megismertetni annak a feljegyzésnek a tartalmával, melyet az esküdtszék elnöke éppen most juttatott el hozzám. Az esküdtszék azt kívánja megtudni, hogy van-e törvényes lehetőség a jogi képviselő által igényelt ötmillió dollárnál nagyobb összeg megítélésére? Jennifer enyhe szédülést érzett. Szíve hevesen kalimpált. Patrick Maguire felé fordult. Az ügyvéd arca halottsápadt volt. – Ezúton kívánom tájékoztatni az esküdtszéket – folytatta Silverman bíró –, hogy teljességgel a hatáskörükbe tartozik a jogosnak és igazságosnak vélt összeg megállapítása. Fél órával később az esküdtek visszatértek a terembe. Az esküdtszék elnöke bejelentette, hogy az esküdtek a felperes igaza mellett döntöttek. A kártérítés összegét hatmillió dollárban állapították meg. New York állam történetében ez volt a legnagyobb egyéni kártérítés, amit bíróság valaha is megítélt.

20. Másnap reggel, amikor Jennifer belépett az irodájába, egy halom újságot talált az asztalán. Mindegyiknek az első oldalán szerepelt. Az asztal közepén egy vázában négy tucat csodálatosan szép piros rózsa díszelgett. Jennifer elmosolyodott. Adamnek még arra is volt ideje, hogy virágot küldjön neki. Kinyitotta a rózsákhoz tűzött kis borítékot. A benne levő kártyán a következő állt: Gratulálok! Michael Moretti. Cynthia szólt be a házi telefonon. – Mister Warner van a vonalban. Jennifer felkapta a kagylót. Próbálta megőrizni a hangja nyugalmát. – Helló, drágám! Megint kitettél magadért. – Szerencsém volt. – Az ügyfelednek volt szerencséje. Szerencséje, hogy te voltál az ügyvédje. Most biztosan csodálatosan érzed magad! Egy pert megnyerni jó érzés, Adammal együtt lenni csodálatos. – Igen. – Valami fontosat kell mondanom – folytatta Adam. – Összefuthatnánk ma délután egy italra? Jennifernek összeszorult a szíve. Adamnek csupán egyetlen sürgős mondanivalója lehet: többé

nem találkoznak. – Igen. Ó, igen, természetesen. – A Mario'sban? Hat órakor? – Nagyszerű. Jennifer a rózsákat Cynthiának adta. Adam az étterem egyik kis hátsó asztalánál várt rá. Hogy ne kerüljön kínos helyzetbe, ha hisztizni kezdek. Jennifer eldöntötte magában, hogy nem fog sírni. Legalábbis Adam előtt nem. Nyúzott, sápadt arcáról nyilvánvalóan le lehetett olvasni, hogy min mehetett keresztül, ezért Jennifer elhatározta, hogy amennyire csak tudja, megkönnyíti Adam számára a dolgot. Leült a férfival szemben; Adam megfogta a kezét. – Mary Beth beleegyezett a válásba – közölte. Jennifer szótlanul meredt az arcába. Mary Beth kezdeményezte a beszélgetést. Éppen egy hivatalos vacsoráról tértek vissza, ahol Adam választási beszédet mondott. Az est óriási sikerrel zárult. Úton hazafelé Mary Beth némaságba burkolózott, s valami furcsa feszültség áradt belőle. – Úgy érzem, ez az este is nagyon jól sikerült – mondta Adam. – Neked is ez a véleményed? – Igen, Adam. Hazáig ezután egy szó sem hangzott el közöttük. – Lefekvés előtt kérsz egy italt? – kérdezte Adam. – Nem, köszönöm. De azt hiszem, beszélnünk kellene egymással. – Igazán? És miről? – Rólad és Jennifer Parkerról – nézett rá az asszony. Olyan volt az egész, mint egy arculcsapás. Adam néhány pillanatig tétovázott, nem tudta eldönteni, hogy tagadja, vagy... – Jó ideje tudok már róla. Eddig nem szóltam egy szót sem, mert előbb el akartam magamban dönteni, hogy mit csináljak. – Mary Beth, én.., – Kérlek, hadd fejezzem be. Tisztában vagyok azzal, hogy a mi kapcsolatunk nem volt... nos... nem volt olyan, mint amilyet szerettünk volna. Bizonyos értelemben persze lehetséges, hogy nem voltam olyan jó feleség, amilyennek lennem kellett volna. – Ami történt, nem a te hibád. Én... – Kérlek, Adam! Nekem most nagyon nehéz. Részemről már döntöttem. Nem fogok az utadba állni. A férfi hitetlenkedve bámult rá. – Én... – Ahhoz túlságosan is szeretlek, hogy fájdalmat okozzak neked. Fényes politikai pályafutás előtt állsz. Semmivel sem szeretném elrontani. Az teljesen nyilvánvaló, hogy én nem tudlak teljesen boldoggá tenni. Ha Jennifer Parker képes rá, akkor azt akarom, hogy melletted legyen ország-világ előtt is. Adamnek az volt az érzése, hogy mindez annyira valószínűtlen, mintha az egész beszélgetés egy álom-világban zajlott volna le. – És mi lesz veled? Mary Beth elmosolyodott. – Velem minden rendben lesz, Adam. Miattam ne izgasd magad! Nekem is megvannak a magam tervei – Én... én nem is tudom, mit mondjak... – Nem is kell semmit mondanod. Mindkettőnk nevében én már elmondtam mindent. Ha rád akaszkodnék, csak szerencsétlenné tennélek, akárcsak magamat. Biztos vagyok benne, hogy Jennifer méltó a szeretetedre és a szerelmedre. Mary Beth odalépett hozzá s megölelte. – Ne hatódj meg, Adam! Amit most tettem, az a legjobb megoldás mindannyiunk számára. – Nagyszerű vagy. – Köszönöm – válaszolta az asszony, majd mosolyogva ujjaival végigsimította a férfi arcát. – Drága Adam. Mindig a legjobb barátod maradok. Örökre – mondta, még közelebb húzódott, s fejét

a férfi vállára hajtotta. Adam alig hallotta az asszony suttogását. Olyan régen tartottál már a karjaidban, Adam. Nem kell azt mondanod, hogy szeretsz, de... de... nem szeretnéd, ha még egyszer a karjaidban lennék... és szeretnénk egymást? Még egyszer, utoljára? Adam most erre a jelenetre gondolt, majd Jennifer-hez fordult. – A válás Mary Beth ötlete volt. Adam csak beszélt tovább, de Jennifer már nem hallotta a szavait, csak a muzsikát hallotta. Úgy érezte, mintha súlytalanul lebegne valami boldog közegben. Az előbb még azért kellett megacéloznia minden idegszálát, hogy el tudja viselni, amikor Adam bejelenti: soha többé nem találkozhatnak; és most egyszerre teljesen másképpen alakult minden... Ez már túl sok volt ahhoz, hogy nyugodtan el tudja viselni. Tisztában volt azzal, milyen kellemetlen lehetett Adamnek a Mary Bethtel lezajlott jelenet. Jennifer még soha nem szerette Adamet ennyire, mint ezekben a pillanatokban. Úgy érezte, mintha mázsás súlyt emeltek volna le a melléről. – Mary Beth csodálatosan viselkedett – mondta Adam. – Szinte hihetetlen. Őszintén örül mindkettőnk boldogságának. – Ezt igazán nehéz elhinni. – Te ezt nem érted. Már jó ideje úgy élünk egymás mellett, mint két testvér. Erről soha nem beszéltem neked, de... Mary Beth soha nem is volt erős vágyakkal megáldva – tette hozzá rövid habozás után, gondosan megfogalmazva. – Értem. – Szeretne veled találkozni. Jennifer ennek még a gondolatára is kényelmetlenül érezte magát. \ – Nem hinném, hogy meg tudnám tenni, Adam. Úgy érzem... az egész oly kényelmetlen... – Bízz bennem! – Ha... ha nagyon akarod, Adam... akkor... akkor természetesen... – Nagyszerű, drágám! Majd elmegyünk egy teára. Én viszlek oda. Jennifer néhány pillanatig elgondolkodott. – Nem lenne jobb, ha egyedül mennék? Másnap reggel Jennifer kihajtott a Saw Mill River I Parkwayra, s északnak tartott. Friss, tiszta volt a reggel, kitűnő idő az autózásra. Jennifer bekapcsolta a rádiót, s megpróbált megfeledkezni idegességéről, a küszöbönálló találkozásról. A kitűnő állapotban levő, németalföldi stílusú Warner-ház a folyóra nézett egy hatalmas, zöld park közepéről. Jennifer felhajtott az impozáns főbejáratig. Becsengetett, s néhány pillanattal később egy, a harmincas éveinek közepén járó, vonzó külsejű nő nyitott ajtót. Jennifer mindent el tudott képzelni, csak azt nem, hogy ez a szerény, délies külsejű, kezét üdvözlésre nyújtó nő ilyen melegen rámosolyog s ezt mondja: – Mary Beth vagyok. Nem volt szép Adamtől, hogy nem hozta ide. Kérem, fáradjon beljebb! Adam felesége drapp szoknyát és hozzá selyemblúzt viselt, mely halványan sejtetni engedte érett, de még mindig szép melleit. Világosszőke, középhosszú haja az arcába hajlott, s kék szeme nagyon jól illett hozzá. A nyakában viselt gyöngysort nem lehetett volna összetéveszteni még valami drága utánzattal sem. Mary Beth Warnert valahogy a régi világ méltóságának légköre lengte körül. Belül a ház a maga nagy, tágas szobáival, antik bútoraival, pompás festményeivel szintén kitűnő ízlésről tanúskodott. Az inas a teát a társalgóban szolgálta fel, ezüstszervizzel. Mikor magukra maradtak, ismét Mary Beth szólalt meg először. – Biztosan nagyon szereti Adamet. – Szeretném, ha tudná, Mrs. Warner – kezdte sután Jennifer – hogy egyikünk sem tervezte... Mary Beth megérintette Jennifer karját. – Ezt nem kell nekem mondania. Nem tudom, hogy Adam említette-e már önnek, de a mi házasságunk egy udvarias házassággá alakult. Adam és én már gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Azt hiszem, én az első látásra beleszerettem Adambe. Ugyanabba a társaságba jártunk, ugyanazok voltak a barátaink, és azt hiszem, az elkerülhetetlen volt, hogy egy szép napon összeházasodjunk. Kérem, ne értsen félre! Én most is szeretem Adamet, és biztos vagyok benne,

hogy Adam is szeret engem. De az emberek változnak, nem igaz? – Így van. Jennifer Mary Bethre nézett, s mérhetetlen hálát érzett iránta. Adamnek igaza volt, Mary Beth valóban nagyon szeretetreméltó hölgy. – Nagyon hálás vagyok önnek – mondta Jennifer. – Én is hálás vagyok önnek – vallotta be Mary Beth. Szégyenlősen elmosolyodott, s folytatta. – Tudja, én most is nagyon szeretem Adamet. Legjobban szerettem volna azonnal elválni, de aztán arra gondoltam, hogy Adam érdekében az lenne a legjobb, ha várnánk addig, amíg a választások le nem zajlanak. Jennifer annyira el volt foglalva saját érzéseivel, hogy teljesen meg is feledkezett a választásokról. Mary Beth folytatta: – Mindenki biztosra veszi, hogy Adam lesz a következő szenátorunk, és egy válási história most alaposan rontaná az esélyeit. A választásokig már csak fél év van hátra, ezért úgy gondoltam, hogy az ő érdekében jobb lesz, ha kivárom ezt az időt – mondta, majd Jenniferre pillantott. – De bocsásson meg.., ön is egyetért ezzel? – Természetesen – válaszolta Jennifer. Teljesen meg kell változtatnia a gondolatmenetét. Sorsa ezután Adaméhez kötődik. Ha a férfit szenátorrá választják, akkor együtt fog élni vele Washingtonban. Ez egyben jogi praxisának feladását is jelenti, de ez most nem számít. Semmi sem számít azonkívül, hogy egymás mellett lehetnek. – Adam kitűnő szenátor lesz – tette hozzá Jennifer. Mary Beth felemelte a fejét s elmosolyodott. – Kedvesem, egyszer majd Adam Warnerből kitűnő elnök is lehet. Csöngött a telefon, mikor Jennifer hazaérkezett. Adam volt a vonalban. – Nos, hogy sikerült? – Adam, a feleséged nagyszerű asszony. – Ő is ezt mondta rólad. – Az ember olvas a déliek bájáról, de az életben ritkán találkozik vele. Mary Beth pontosan ilyen. Igazi úriasszony. – Te is az vagy, drágám. Hol akarod, hogy összeházasodjunk? – Egyedül a Times Square jöhet számításba – válaszolta Jennifer. – De azt hiszem, ezzel jobb lenne még várni egy kicsit. – Várni? Mire? – Várni, míg a választások lezajlanak. A karriered nagyon fontos. Egy válás most károkat okozhat. – A magánéletem... – ...hamarosan közéletté válik. Semmi olyasmit nem szabad tennünk, ami ronthatná az esélyeidet. Fél évet igazán várhatunk. – De én nem akarok várni! .– Én sem akarok, drágám – mosolyodott el Jennifer. – De tulajdonképpen nem is lesz ez igazi várakozás.

21. Jennifer és Adam majdnem mindennap együtt ebédelt, s hetente egyszer-kétszer Adam az éjszakát is közös lakásukban töltötte. Kapcsolatuknak diszkrétebbnek kellett lennie, mint valaha, mivel a választási kampány egyre nagyobb lendületet vett, és Adam országos méretekben is ismert személyiséggé kezdett válni. Beszédeket tartott, találkozgatott a választókkal, s az egész országot érintő politikai állásfoglalásait egyre gyakrabban idézte a sajtó is. Adam és Stewart Needham szokásos reggeli rituális teázásukat folytatták. – Reggel láttalak a "Ma" című műsorban – jegyezte meg Needham. – Kitűnő munka volt, Adam. Minden tökéletesen a helyén volt. Ha jól értettem, máris meghívtak az egyik következő adásba is. – Stewart, én szívből utálom ezeket a tévészerepléseket. Úgy érzem magam, mint egy csepűrágó, aki valamilyen szerepet alakít.

Stewart rendíthetetlen nyugalommal bólogatott. – A politikusok éppen ilyenek, Adam, színészek. Azt a szerepet játsszák, amit a közönség elvár tőlük. Az ördögbe is, mi történne, ha a politikusok csakis, önmagukat adnák? – Nem tetszik az sem, hogy a közhivatalért való vetélkedés előbb-utóbb a személyiségek közötti versengéssé alakul. Stewart Needham elmosolyodott. – Légy hálás a sorsnak, hogy neked valóban van személyiséged, öregem! A népszerűségi mutatód hétről hétre emelkedik – mondta, s újabb csésze teát töltött magának. – És hidd el, ez még csak a kezdet! Először a szenátus, majd az első számú célpont; Téged senki sem állíthat meg! – Ismét kis szünetet tartott, s belekortyolt a teájába. – Ha csak valami ostobaságot nem követsz el, erről van szó! – Mire gondolsz? – nézett rá Adam kérdően. Stewart Needham gondosan megtörölte ajkát a damasztszalvétával. – Ellenfeled alattomos küzdőfél. Lefogadom, hogy most is épp mikroszkóp alatt vizsgálja az életedet. Remélem, nem tud semmit sem felsorakoztatni a fegyvertárába? – Nem – jött Adam szájára automatikusan a válasz. – Kitűnő! – mondta Stewart Needham. – Különben hogy van Mary Beth? Jennifer és Adam egy lustálkodós hétvégét töltött egy vermonti vidéki házban, melyet Adam egyik barátja adott nekik kölcsön. A csípős, friss levegő a tél közeledtét jelezte. Tökéletesen sikerült a hétvége, hatalmasakat aludtak, nappal nagyokat sétáltak és esténként jókat beszélgettek a kandallóban pattogó tűz mellett. Gondosan átnézték a vasárnapi újságokat. Az összes közvélemény-kutató szervezet arról számolt be, hogy Adam népszerűségi mutatója egyre emelkedik. Kevés kivétellel a sajtó is szívvel-lélekkel Adam, mellett állt Tetszett a stílusa, becsületessége, intelligenciája és őszintesége. Minduntalan John Kennedyhez hasonlították. Adam elnyújtózott a kandalló előtt, s figyelte Jennifer arcán a fények játékát. – Milyen érzés lenne egy elnök feleségének lenni? – Sajnálom! Én már egy szenátorba vagyok szerelmes. – Csalódást fog okozni, ha nem én győzök, Jennifer? – Nem. Csupán egyetlen dolog miatt szeretném, ha győznél: azért, mert te is azt szeretnéd, drágám. – Ha én győzök, akkor ez azt jelenti, hogy Washingtonban kell élnünk. – Ha együtt vagyunk, akkor már semmi sem számít. – És mi lesz a praxisoddal? Jennifer elmosolyodott. – Nemrégiben azt beszélték, hogy Washingtonban is vannak ügyvédek. – És mi történik, ha arra kérlek, hogy add fel a munkádat? – Akkor feladom. – De én ezt nem akarom. Ahhoz te túl jól érted a szakmát. – Engem csakis az érdekel, hogy veled lehessek. Nagyon szeretlek, Adam. Ágyba bújtak, aztán később el is aludtak. Vasárnap késő este indultak vissza kocsival Washingtonba. Felvették Jennifer kocsiját annál a garázsnál, ahol leparkolt, s Adam elindult hazafelé. Jennifer visszaautózott New York-i lakásukhoz. Jennifer napjai hihetetlenül zsúfoltak voltak. Egyenesen ostromgyűrűt vontak köré. Nemzetközi méretű nagyvállalatokat képviselt, amelyek imitt-amott megkerülték a törvényeket, s erre valahol mások rá is jöttek, ujjukat megégető szenátorok és bajba jutott színészek fordultak hozzá gondjaikkal. Ellátta bankelnökök és bankrablók, politikusok és szakszervezeti vezetők jogi képviseletét egyaránt. Ömlött hozzá a pénz, de nem ez volt a legfontosabb Jennifer számára. Nagy jutalmakat és gavalléros ajándékokat adott munkatársainak. A Jenniferrel szembekerülő nagyvállalatok már nem a második vonalból állítottak ki ellene ügyvédeket, így aztán Jennifer hamarosan az Egyesült Államok legnagyobb jogi tehetségeivel találta szemben magát. Felvették a Büntetőjogászok Amerikai Kollégiumába, erre még a blazírt Ken Bailey is őszintén

elámult. – Jézusom – mondta –, tudod, hogy az ország ügyvédeinek csak egy százaléka részesül ebben a megtiszteltetésben?! – Mint nő, nyilván én vagyok a kabalájuk – ütötte el a dolgot Jennifer. Mikor Jennifer valamelyik manhattani vádlott védelmét elvállalta, biztos lehetett abban, hogy a vádat vagy személyesen Robert Di Silva képviseli, vagy a háttérben ő mozgatja az embereket. Jennifer iránti gyűlölete a lány minden egyes nyert ügye után csak növekedett. Az egyik tárgyaláson, amikor Jennifer ismét a főügyésszel került szembe, Di Silva egy tucatnyi hírneves szakértőt idézett meg a vád tanújául. Jennifer nem hívott szakértőket. Az esküdtek előtt kijelentette: – Ha Űrhajót akarunk építeni vagy a csillagok távolságát szeretnénk megmérni, akkor szakértőket hívunk. De amikor valami valóban fontos dolgot akarunk eldönteni, akkor tizenkét mindennapi embert választunk ennek a feladatnak az ellátására. Ha jól emlékszem, a kereszténység megalapítói is hasonlóképpen cselekedtek. Jennifer megnyerte a pert. Egyik fogását különösen hatásosnak tartotta, s ha szükségesnek látszott, akkor nem mulasztotta el kijelenteni: – Azt hiszem, hogy a "törvény", a "tárgyalóterem" szavak egy kicsit ijesztőnek tűnnek az önök számára, de ha nem gondolnak erre, akkor önök is láthatják, hogy csupán azokkal a jó és rossz dolgokkal foglalkozunk itt is, amilyenek az olyan hús-vér emberekkel történnek meg, mint amilyenek önök is. Felejtkezzünk el most arról, hogy tárgyalóteremben vagyunk, barátaim! Képzeljük el, hogy a nappalimban ülünk, és arról beszélgetünk, hogy mi is történt szegény vádlottal, egyik embertársunkkal! És gondolatban az esküdtek Valóban Jennifer nappalijában ültek, elragadta őket a lány varázsa. Ez a taktika mindaddig csodálatosan bevált, mígnem egyszer Jennifer Robert Di Silva ellenében védte egyik ügyfelét. A főügyész felállt, s megtartotta nyitóbeszédét az esküdtek előtt. – Hölgyeim és uraim «– kezdte Di Silva –, szeretném, ha most elfelejtkeznének arról, hogy most bíróságon vagyunk. Képzeljék el, hogy önök most otthonomban, a nappaliban ülnek, s minden formalitástól mentesen csak csevegünk azokról a borzalmas dolgokról, melyeket a vádlott elkövetett. Ken Bailey Jenniferhez fordult, s a fülébe súgta: – Hallod mit csinál ez a nyomorult? Ellopja a szövegedet! – Ne izgasd magad – válaszolta Jennifer nyugodtan. Mikor rá került a sor, kijelentette: – Hölgyeim és uraim! Még soha nem hallottam ilyen borzalmas és felháborító kijelentést, mint amilyet az imént a főügyész tett – kezdte, s hangja valóban remegett a jogos indulattól. – Egy percre sem vagyok hajlandó elhinni, hogy jól hallottam. Hogyan merészelte kérni önöket, felejtkezzenek el arról, hogy tárgyalóteremben ülnek! Ez a tárgyalóterem nemzeti létünk egyik legdrágább kincse. Ez jelenti szabadságunk alappillérét! Az önökét, az enyémet és a vádlottét is. Amit a főügyész javasolt, az egyben azt is jelenti, hogy feledkezzenek meg azon kötelességükről, melynek ellátására esküvel kötelezték magukat. Ezt megdöbbentőnek és visszataszítónak tartom. Ezért, hölgyeim és uraim, én arra kérem önöket, hogy emlékezzenek, hol vannak, emlékezzenek arra, hogy mindnyájan azért vagyunk itt, hogy igazságot szolgáltassunk, hogy a vádlott jogait is tiszteletben tartsuk. Az esküdtek egyetértően bólogattak. Jennifer Robert Di Silva asztala felé pillantott. Az ügyész zavaros tekintettel bámult maga elé. Jennifer védencét felmentették. Minden egyes tárgyalóteremben aratott győzelme után négy tucat piros rózsa került Jennifer asztalára Michael Moretti névjegyének kíséretében. Jennifer minden alkalommal összetépte a kártyát, s Cynthiának adta a virágokat. Szemérmetlennek érezte ezeket a virágokat. Végül is aztán írt néhány sort Michael Morettinek, hogy hagyja abba a virágküldözgetést. Mikor Jennifer következő nyert pere után visszatért irodájába, ezúttal már öt tucat piros rózsa várt rá.

22. Az Esőkabátos Rabló ügye Jennifert ismét a lapok címoldalára röpítette. A vádlottat Ryan atya ajánlotta a figyelmébe. – Egyik barátomnak akadt egy kis problémája – kezdte, majd mindketten egyszerre felkacagtak. A barátról kiderült, hogy Paul Richardsnak hívják és kirabolt egy bankot, ahol százötvenezer dollárt zsákmányolt. A rabló hosszú, fekete esőkabátban sétált be a bankba, s köpenye alatt lefűrészelt csövű puska lapult. Esőkabátjának gallérját felhajtotta, így arcának egy része takarva maradt. A bankba érve a férfi előhúzta a fegyverét, s kényszerítette a pénztárost a készpénz átadására, majd gépkocsival elmenekült. Számos tanú látta a menekülő gépkocsit, egy zöld szedánt, melynek rendszámát sár borította. Mivel a bankrablás szövetségi bűncselekménynek számított, az FBI is bekapcsolódott az ügybe, A modus operandit betáplálták egy központi számítógépbe, s az ki is adta Paul Richards nevét. Jennifer elment ügyfelét meglátogatni a Rikers' Islandre. – Az élő istenre esküszöm, hogy nem én voltam – jelentette ki Paul Richards, az ötvenes éveiben járó, vörös képű, angyali kék szemű férfi, aki már túl öregnek tűnt ahhoz, hogy minduntalan bankokat raboljon. – Engem nem érdekel, hogy maga bűnös-e vagy ártatlan – magyarázta Jennifer –, de tartom magamat egy alapelvhez. Nem képviselek olyan ügyfelet, aki nekem is hazudik. – Anyám életére esküszöm, hogy nem hazudok! Az esküdözések már rég nem hatottak Jenniferre. Ügyfelei megesküdtek már ártatlanságukra úgy, hogy anyjuk, feleségük, szeretőik és gyermekeik életére hivatkoztak. Ha az Isten ezeket az esküvéseket komolyan vette volna, akkor súlyos visszaesés következett volna be a népesség számában. – Mit gondol, az FBI miért tartóztatta le magát? – érdeklődött Jennifer. – Mert tíz évvel ezelőtt megcsináltam egy bankrablást, és elég ostoba voltam, hogy hagytam magam elkapni – válaszolta Paul Richards habozás nélkül. – Esőköpenye alá rejtett fűrészelt csövű puskával követte el a rablást? – Pontosan. Kivártam, míg esik az eső, s akkor csaptam le a bankra. – De ezt a legutóbbi munkát nem maga csinálta? – Nem! Valamelyik szarházi ellopta a módszeremet. Az előzetes meghallgatások Fred Stevens bíró, a szigorú fegyelem élharcosa előtt zajlottak. Az a pletyka járta róla, hogy legszívesebben minden bűnözőt egy lakatlan szigetre szállíttatott volna, hogy ott töltsék hátralevő életüket. Stevens bírónak komolyan az volt a véleménye, hogy akit először lopáson kapnak, annak le kell vágni a jobb kezét, ha másodszor is rajtakapják, akkor le kell vágni a bal kezét, ugyanúgy, ahogy az ősi iszlám törvények ezt előírják. Rosszabb bírót Jennifer el sem tudott volna képzelni. Behívta magához Ken Baileyt. – Ken, megkérlek, kaparj elő mindent, amit csak tudsz Stevens bíróról! – Stevens bíróról? Olyan egyenes ember, mint a nyílvessző. – Tudom, hogy az. De azért kérlek, csináld meg! Az üggyel foglalkozó szövetségi ügyészt, Carter Giffordot dörzsölt profiként ismerte a szakma. – Milyen ítéletet akar kérni? – kérdezte Gifford. – Természetesen azt, hogy mentsék fel – válaszolta Jennifer ártatlan meglepetéssel. – Stevens bíró ezzel lerúgja a pályáról – nevetett fel gunyorosan az ügyész. – Feltételezem, hogy esküdtszék közreműködésével kívánja a tárgyalás lefolytatását. – Nem. Gifford gyanakvó pillantásokkal méregette Jennifert. – Azt akarja ezzel mondani, hogy védencét ennek a hóhér bírónak a kezére akarja adni? – Pontosan azt. Gifford elmosolyodott. – Egyszer nagyon ráfizet a dolgokra, Jennifer! Alig várom, hogy már lássam. – Az Amerikai Egyesült Államok kontra Paul Richards. A vádlott jelen van?

– Igen, tiszteletre méltó bíró úr! – válaszolta a bírósági altiszt. – Kérem az ügyvédeket, lépjenek elő, s mutatkozzanak be! Jennifer és Carter Gifford Stevens bíró elé lépett. – Jennifer Parker, a vádlott képviselője. – Carter Gifford, az Egyesült Államok kormányának a képviselője! Stevens bíró ezután Jennifer felé fordult, s nyersen közölte: – Ismerem a hírét, Miss Parker. Ezért már most közlöm önnel, hogy nem vagyok hajlandó fecsérelni a bíróság drága idejét. Semmiféle halogató taktikát nem tűrök el a tárgyaláson. Szeretnék ezen az előzetes meghallgatáson és vád alá helyezésen túllenni. Ki akarom tűzni a tárgyalás időpontját, amilyen gyorsan csak lehet. Feltételezem, hogy esküdtszék jelenlétében kívánja a tárgyalás lefolytatását és... – Nem, tisztelt bíró úr! Stevens bíró meglepetten nézett rá. – Nem kéri az esküdtszék közreműködését? – Nem, mivel nem hiszem, hogy sor kerül vádemelésre. Carter Gifford értetlenül bámult rá. – Véleményem szerint nem áll elegendő bizonyíték rendelkezésre, hogy védencemet vád alá lehessen helyezni. – Másfajta véleményre lenne szüksége! – csattant fel Carter Gifford, majd Stevens bíró felé fordult. – Tisztelt bíró úr! A kormánynak nagyon is komoly bizonyítékai vannak a vádemelésre. A vádlottat egy alkalommal ugyanezzel a módszerrel elkövetett bűncselekményért már elítélték. Számítógépünk több mint kétezer lehetséges gyanúsított közül választotta ki. Egy bűnös van velünk ma itt a tárgyalóteremben, ezért a vád képviseletének nem áll szándékában elállni a vádemeléstől. A bíró újra Jennifer felé fordult. – A bíróságnak az a véleménye, hogy ez éppen elég prima facie bizonyíték arra, hogy a vádemelés megtörténjék, s a tárgyalást lefolytassuk. Van még valami mondanivalója? – Igen, tisztelt bíró úr! Egyetlen tanú sincs, aki kétséget kizáró módon felismerte volna Paul Richardsot. Az FBI képtelen volt egyetlen centet is megtalálni az elrabolt pénzből. Az egyetlen dolog, ami valójában kapcsolatba hozza védencemet ezzel a bűncselekménnyel, nem más, mint a vádló képzelgése. A bíró lenézett Jenniferre, s gyanúsan visszafogott hangon megkérdezte: – És hogy állunk azzal a számítógéppel, mely az ő nevét adta ki? – Ez jelenti a problémát számunkra, tisztelt bíró úr – sóhajtotta Jennifer. – El tudom képzelni – bökte ki mogorván Stevens bíró. – Egy élő tanút nagyon könnyű zavarba ejteni, egy számítógépet annál nehezebb. – Pontosan így van, tisztelt bíró úr – bólogatott sunyi képpel Carter Gifford. Jennifer Gifford felé fordult. – Ugye az FBI az IBM 370/168 típusú gépet használta? – Így van. Ez a világ egyik legtökéletesebb berendezése. – A védelem ennek a számítógépnek a pontosságát kívánja kétségbe vonni? – kérdezte Stevens bíró Jennifert. – Ellenkezőleg, tisztelt bíró úr! Itt van egy számítógép-szakértő a tárgyalóteremben, aki annál a cégnél dolgozik, amely a 370/168-as gépeket gyártja. Ő programozta be azt a gépet is, amely az ügyfelem nevét adta ki. – Hol van az az ember? Jennifer megfordult, s intett a hallgatóság soraiban ülő magas, vékony férfinak. A férfi látható zavarral lépett elő. – Szeretném bemutatni Mister Edward Monroe-t – mondta Jennifer. – Ha megpróbálja befolyásolni a tanúmat – robbant ki az ügyészből a felháborodás –, akkor én... – Csupán arra kértem meg Mister Monroe-t, kérdezze meg a számítógépet, hogy szóba jöhetneke még esetleg más gyanúsítottak is. Kiválasztottam tíz embert, akik az ügyfeleméhez hasonló általános jellemvonásokkal rendelkeznek. Az azonosítás érdekében Mister Monroe beprogramozta

az életkort, magasságot, testsúlyt, a szem színét, a születési helyet, szóval ugyanazokat az adatokat, melyeknek alapján a gép az ügyfelem nevét adta ki. – Mi értelme van mindennek, Miss Parker? – kérdezte türelmetlenül Stevens bíró. – Az, hogy a számítógép a tíz ember közül kiválasztott egyet, aki első számú gyanúsítottja a bankrablásnak. – Igaz ez? – fordult Stevens bíró Edward Monroe felé. – Igen, bíró úr – válaszolta Edward Monroe, majd kinyitotta aktatáskáját, s elővett egy számítógépes adatlapot. Egy altiszt átvette a papírt Monroe-tól, s odaadta a bírónak. Stevens bíró a papírlapra pillantott, s arca pulykavörössé változott. Edward Monroe-ra nézett. – Ez valami tréfa akar lenni? – kérdezte felháborodottan. – Nem, uram. – A számítógép engem jelölt meg, mint lehetséges gyanúsítottat? – kérdezte Stevens bíró. – Igen, uram. Ez történt. – A számítógép nem rendelkezik mérlegelési képességekkel, tisztelt bíró úr – magyarázta Jennifer. – Csupán a betáplált információkra tud támaszkodni. Úgy alakult a helyzet, hogy ön és a védencem azonos súlyúak, egyforma magasak és egykorúak. Mindkettejüknek zöld szedánja van, és mindketten azonos államból származnak. Valójában ez éppen annyi bizonyíték, mint amennyi a vád képviselőjének áll a rendelkezésére. A másik tényező pedig az a módszer, ahogy a bűntettet elkövették. Mikor tíz évvel ezelőtt Paul Richards kirabolta a bankot, emberek milliói olvastak az esetről. Bárki közülük leutánozhatta a modus operandiját. Valaki ezt meg is tette. Éppen ez mutatja, hogy mennyire nem hitelt érdemlőek a bizonyítékok – bökött végezetül Jennifer a bíró kezében levő papírra. – Tisztelt bíró úr... – dadogta teljesen zavartan Carter Gifford, majd elhallgatott. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Stevens bíró ismét a számítógépes papírra, majd Jenniferre pillantott. – És mit csinált volna akkor – kérdezte –, ha a bíró fiatalabb lett volna, mint én, s kék kocsival járna? – A számítógép még tíz lehetséges gyanúsított nevét adta ki – válaszolta Jennifer. – A következő választás a New York-i főügyész, Robert Di Silva lenne. Jennifer az irodájában ült, s a tárgyalásról szóló írásokat olvasgatta, amikor Cynthia belépett. – Mister Paul Richards van itt – közölte. – Küldje be, Cynthia! A fekete esőköpenyt viselő férfi belépett az irodába, és kezében piros szalaggal átkötött bonbonosdobozt tartott. – Csak köszönetet szerettem volna mondani. – Látja? Azért néha mégis győz az igazság! – Itthagyom a várost. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra – mondta, s átadta Jennifernek a bonbonosdobozt. – Kérem, fogadja tiszteletem és nagyrabecsülésem jeléül. – Köszönöm, Paul. – Maga csodálatos! – nézett rá a férfi csodálattal, majd távozott. Jennifer mosolyogva nézett az asztalán heverő doboz bonbonra, s elmosolyodott. Általában még ennyit sem szokott kapni Ryan atya barátaitól. De ha most magára szed némi felesleget, az Ryan atya bűne lesz. Jennifer kibontotta a szalagot, s felnyitotta a dobozt. A dobozban tízezer dollárt talált használt bankjegyekben. Egy délután, kilépve a bíróságról Jennifer egy sofőr vezette, hatalmas Cadillacet vett észre a járdaszegélynél. Éppen el akart haladni mellette, amikor a kocsiból Michael Moretti lépett elő. – Magára vártam. Közelről valami szinte ellenállhatatlan, vibráló vitalitás áradt a férfiból.

– Menjen az utamból – szólalt meg Jennifer, s arca kipirult a haragtól. Most még sokkal szebb volt, mint amilyennek Michael Moretti emlékezetében megőrizte. – Hűha! – nevetett fel. – Csillapodjon már le! Csupán beszélni szeretnék magával. Magának csak annyi a teendője, hogy meghallgasson. Kifizetem a rám fordított idejét. – Magának arra soha nem lesz elég pénze! – vágta oda Jennifer, és el akart lépni a férfi mellett. Michael Moretti békítően megérintette a karját. Igyekezett bevetni minden kedvességét. – Legyen már egy kicsit megértőbb! Még nem is tudja, mit utasít el, hiszen azt sem tudja, mit akarok mondani. Tíz percről van szó. Mindössze ennyit kérek. Elviszem az irodájáig. Útközben beszélgethetünk. Jennifer egy pillanatig nézte a férfit, majd közölte: – Egy feltétellel magával megyek. Választ akarok egy kérdésemre. – Rendben van – bólintott Michael. – Miről van szó? – Kinek az ötlete volt a döglött kanári? – Az enyém– válaszolta a férfi habozás nélkül. Jennifer is így gondolta. Meg tudta volna ölni. Morcosan szállt be a kocsiba, majd Michael is beült mellé. Jennifer észrevette, hogy kérés nélkül is az ő irodájának a címét adja meg a gépkocsivezetőjének. Mikor a kocsi elindult, Michael Moretti elkezdte mondókáját. – Nagyon örülök mindannak, ami mostanában magával történik. Jennifer válaszra sem méltatta. – Ezt komolyan gondolom! – Még nem mondta meg, mit akar! – Gazdaggá akarom tenni. – Köszönöm! Éppen elég gazdag vagyok – közölte, és szavaiból sütött a férfi iránti ellenszenve. Michael Moretti elvörösödött. – Próbálok magának szívességet tenni, és maga továbbra is veszekszik velem. – Nem akarok magától semmi szívességet – nézett rá határozottan Jennifer. A férfi ismét békülékeny tónusra váltott – Oké! Akkor mondjuk azt, hogy próbálom egy kicsit kárpótolni mindazért, amit maga ellen tettem. Nézze, nagyon sok ügyfelet tudok magának küldeni! Fontos, befolyásos embereket. Nagy pénzekkel. Magának fogalma sincs arról, hogy... – Mister Moretti – szakította félbe Jennifer –, tegyen meg egy szívességet. Ne szóljon egy szót sem! – De én tudok... – Nem akarom képviselni sem magát, sem egyetlen barátját sem! – Miért nem? – Mert ha maguk közül valakit is képviselnék, attól kezdve maguk rendelkeznének velem. – Az egészet félreérti – tiltakozott Moretti. – A barátaim törvényes üzletekkel foglalkoznak. Bankokról, biztosítótársaságokról van szó... – Spórolja meg az erőfeszítéseit! Szolgálataim nem állnak a maffia rendelkezésére. – Ki beszél itt a maffiáról? – Nevezze, ahogy akarja! Csakis én rendelkezhetem saját magammal. Ezt a helyzetet meg akarom őrizni. A kocsi megállt egy piros lámpánál. – Most már itt vagyunk a közelben – jelentette ki Jennifer. – Köszönöm a fuvart – tette még hozzá, majd kinyitotta az ajtót, s kilépett a kocsiból. – Mikor láthatom ismét? – kérdezte Michael. – Soha, Mister Moretti! Michael hosszasan nézett a tovasiető Jennifer után. Istenem, gondolta, ez aztán a nő! Hirtelen merevedést érzett a lába között és elmosolyodott, mert tudta, hogy így vagy úgy, de meg fogja kapni ezt a nőt.

23.

Október vége volt, már csak két hét hiányzott a választásokig, a kampány teljes lendülettel folyt. Adam a jelenlegi szenátor, John Trowbridge, a veterán politikus ellen indult, s a szakértők szerint szoros küzdelemre lehetett számítani. Jennifer otthonában ülve nézte Adam és ellenfele televíziós vitáját. Mary Bethnek igaza volt, egy válás most könnyen megingathatná Adam győzelmi esélyeit. Mikor egy hosszúra nyúlt üzleti ebéd után Jennifer visszament az irodájába, sürgős üzenet várt rá, hogy hívja vissza Rick Arlent. – Az elmúlt félórában háromszor is hívta – közölte Cynthia. Rick Arlen, a rocksztár szinte egyik napról a másikra lett világhírű. Jennifer már hallott a zenészek óriási jövedelméről, de amíg kapcsolatba nem került Rick Arlennel, addig fogalma sem volt, hogy ez valójában mit is jelent. A lemezekből, koncertjeiből, a reklámokból és filmszerepekből Rick Arlennek több mint tizenötmillió dollár volt az évi jövedelme. A huszonöt éves alabamai falusi fiú már születésekor belecsöppent az óriási örökölt vagyonba. – Hívja fel nekem – mondta Jennifer. Öt perccel később Rick Arlen már a vonalban is volt. – Ide hallgass, te jóember, már órák óta próbállak elérni! – Sajnálom, Rick! Megbeszélésem volt. – Találkoznunk kell! – Eltudnál ma délután jönni az irodámba? – Nem hinném. Most éppen Monte-Carlóban vagyok, teszek egy kis szívességet Grace-nek és a hercegnek... Mikor tudsz itt lenni? – Nem hiszem, hogy most alkalmas volna – tiltakozott Jennifer. – Tele van az asztalom... – Pedig nagy szükségem lenne rád! Még ma délután ülj fel egy gépre – mondta, s már le is tette a kagylót. Jennifernek továbbra is motoszkált a fejében ez a rövid beszélgetés. Rick Arlen nem volt hajlandó telefonon keresztül megbeszélni a problémáját. Bármiről szó lehet, a kábítószertől kezdve a lányokon keresztül egészen a fiúkig. Arra gondolt, hogy elküldi Ted Harrist vagy Dan Martint a probléma megoldására, akármiről is legyen szó; nagyon kedvelte Rick Arlent. Végül mégis úgy döntött: maga utazik. Elutazása előtt próbálta elérni Adamet, de nem volt bent az irodájában. – Foglaljon nekem helyet az Air France nizzai járatára. A repülőtéren várjon egy kocsi és vigyen Monte-Carlóba – mondta Cynthiának. Húsz perc múlva már meg is volt a helye az este hétórás járatra. – Közvetlen helikopterjárat van Nizza és Monte-Carlo között – közölte Cynthia. – Arra foglaltam helyet. – Nagyszerű! Köszönöm. Mikor Ken Bailey meghallotta, hogy Jennifer miért akar elutazni, felháborodottan megkérdezte: – Mit gondol ez az alak, kicsoda ő? – Az mindegy, hogy ő mit gondol, Ken. Tény, hogy egyike a legfontosabb ügyfeleinknek. – Mikor jössz vissza? – Három-négy napnál nem maradhatok tovább. – Ha nem vagy itt, nem mennek úgy a dolgok. Nagyon hiányzol! Jennifernek hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon még mindig együtt van-e azzal a fiatal szőke fiúval. – Tarts ki, amíg visszajövök! Jennifer általában élvezte a repülést. A levegőben töltött időt úgy tekintette, hogy felszabadul minden nyomás alól, egy időre elmenekül minden kínzó földi probléma elől, eljut egy csendes oázisba, ahol távol van követelőző ügyfeleitől. A repülés azonban most szokatlanul viharosra sikerült, s Jennifernek már-már felfordult a gyomra. Mikor másnap reggel a gép Nizzában földet ért, már kicsit kezdte magát jobban érezni. A Monte-

Carlóba közlekedő helikopter csak őt várta. Jennifer még soha nem ült helikopteren, s most kíváncsian várta az élményt. A hirtelen felszállás, a gép siklása ismét hányingert okozott neki, így képtelen volt élvezni az Alpok fenséges látványát s a Grande Corniche-t, a kanyargós szerpentinen felfelé kanyargó miniautóival. Hamarosan feltűntek Monte-Carlo épületei, s néhány perccel később a helikopter már le is szállt egy modern, fehér falú, tengerparti kaszinó előtt. Cynthia fölhívta, ezért Rick Arlen várta Jennifert. Széles mozdulattal átölelte a lányt. – Milyen volt az út? – Kicsit rázós. Alaposan szemügyre vette Jennifert, majd megjegyezte: – Nem valami fényesen nézel ki. Fölviszlek a barlangomba, ott majd kipihenheted magad az esti nagy buliig. – Milyen buliig? – A gálaestig. Ezért jöttél ide! – Micsoda? – Igen, igen. A hercegnő arra kért, hívjak meg, akit csak akarok. Én meg téged akartalak. – Rick, egészen elképesztesz. Meg tudta volna a fiút fojtani. Fogalma sincs, hogy mennyire megkeverte az életét! Ötezer kilométernyire volt Adamtól, az ügyfeleitől, akiknek szükségük lett volna rá, a bírósági tárgyalásoktól, melyeken részt kellett volna vennie... és erre idecsalogatja Monte-Carlóba, hogy részt vegyen egy partin! – Rick, hogy tehettél ilyet? A fiú Jennifer döbbent arcára pillantott s felnevetett. – Most már mindegy, itt vagy és kész. Különben a gálaest attól még érdekes is lehet. Valóban látványos volt; Grace és Rainier Grimaldi védnöksége alatt jótékonysági célokból rendezték meg a nyári kaszinó udvarán. Kellemes volt az este. A balzsamos éjszakában a Földközitenger felől lengedező szellő susogtatta a pálmaleveleket. Jennifer nagyon szerette volna, ha Adam is itt van s megoszthatnák az élményt. Az ezerötszáz fős vendégsereg vidáman csevegett a műsor kezdete előtt. Legalább féltucatnyi világhíresség lépett fel, de az est fénypontja mégis Rick Arlen volt. Háromtagú, rekedtes kórus kísérte, villogó fények hintettek foltokat a bársonyos égboltra. Műsorának befejeztével a közönség állva tapsolt. Az előadás után zárt körű fogadást rendeztek apiscme-ben, lent az Hotel de Paris-ban. A víztükrön lebegő hatalmas tündérrózsaleveleken elhelyezett gyertyákkal megvilágított úszómedence partján koktélokat szolgáltak fel, s gazdagon terített asztalok várták a vendégeket. Jennifer becslése szerint legalább háromszáz embert hívtak meg a fogadásra. Estélyi ruhát nem hozott magával, s a rengeteg csodás eleganciával öltözött hölgy között úgy érezte magát, mint egy szürke veréb. Rick bemutatta az uralkodópárnak és a hercegnőnek. Jennifernek úgy tűnt, az európai uralkodóházaknak legalább a fele jelen volt az estélyen. Találkozott számos világcég első számú emberével, híres operaénekesekkel; voltak ott neves divattervezők, gazdag örökösök, sőt jelen volt a híres futball-csillag, Pelé is. Jennifer éppen két svájci bankárral folytatott nagy beszélgetést, amikor hirtelen erős szédülési hullám tört rá. – Bocsássanak meg – mentette ki magát, s elindult, hogy megkeresse Rick Arlent. – Rick, én... A fiú csupán egy pillantást vetett rá, s összecsapta a kezeit. – Jézusom, falfehér vagy! Gyere, tűnjünk el innen! Fél órával később Jennifer már ágyban is volt abban a villában, melyet Rick bérelt. – Az orvos már úton van – nyugtatta Rick. – Nem kell ide orvos. Azt hiszem, vírusfertőzés vagy valami ilyesmi. – Jobb, ha majd az orvos megmondja. Dr. Andre Monteux, az idős, keszeg kis orvos már a hetvenes évei felé járhatott. Fehér

körszakállt viselt, s fekete orvosi táskát cipelt magával. Az orvos Rick Arlenhez fordult. – Kérem, szíveskedjék most egy kicsit magunkra hagyni bennünket! – Igen, igen. Majd kint várok. – Nos, mi a baj, hölgyem? – lépett közelebb az orvos Jennifer ágyához. – Ha én azt tudnám,., – válaszolta Jennifer elesetten –, akkor én jöttem volna most ide, s maga feküdne az ágyban. Az orvos letelepedett az ágy szélére. – Hogy érzi magát? – Mintha bubópestisem lenne. – Nyújtsa ki a nyelvét! Jennifer megtette, s érezte, hogy újra erőt vesz rajta az émelygés. Doktor Monteux megnézte a pulzusát s megmérte a lázát. – Mit gondol, doktor, mi lehet ez? – kérdezte Jennifer, amikor az orvos befejezte a vizsgálatot. – Ez még bármi is lehet, hölgyem. Ha holnap egy kicsit jobban érzi magát, megkérem, fáradjon el a rendelőmbe, ahol alaposabban megvizsgálhatom. Jennifer gyengének érezte magát arra, hogy vitatkozzon. – Rendben van – mondta megadóan. Reggel Rick Arlen elvitte Jennifert Monte-Carlóba, ahol az orvos alaposan megvizsgálta. – Ugye, valami bacilus? – érdeklődött Jennifer. – Ha jóslatot akar, küldök magának egy álmoskönyvet – epéskedett az orvos. – Ha viszont azt akarja megtudni, hogy valóban mi a baja, akkor meg kell várnia a laboratóriumi vizsgálat eredményét. – És az mikor lesz meg? – Általában két-három napot kell rá várni. Jennifer tisztában volt vele, hogy semmi esetre sem tud még két-három napot itt maradni. Adamnek szüksége lehet rá. – Közben persze ágyban kell maradnia, és sokat kell pihennie – folytatta az orvos, s egy tablettákkal teli üvegcsét nyújtott át neki. – Ettől majd megnyugszik, s egy kicsit jobban is lesz. – Köszönöm – válaszolta Jennifer, s egy darab papírra fölírt valamit. – Ezen a számon bármikor felhívhat. Jennifer elutazásáig az orvos nem is nézte meg a papírdarabot. Amikor erre aztán sort kerített, azonnal fölismerte a New York-i telefonszámot. A párizsi Charles de Gaulle repülőtéren, ahol átszállt egy másik gépre, Jennifer bevett két tablettát a dr. Monteux által adott üvegcséből, s lenyelt még egy altatót is. New Yorkig az utat majdnem teljesen átaludta, de amikor kiszállt a gépből, cseppet sem érezte magát jobban. Nem szólt, hogy várják a repülőtéren, ezért taxiba ült, s egyenesen hazavitette magát. Késő délután csengett a telefon, s Adam jelentkezett. – Jennifer! Hát te hol voltál?... Jennifer megpróbált némi erőt csempészni a hangjába. – Bocsáss meg, drágám! El kellett utaznom Monte-Carlóba az egyik ügyfelemhez, s elutazás előtt már nem tudtalak elérni. – Már halálra idegeskedtem magamat. Jól vagy? – Igen, minden rendben. Sokat rohangáltam, s egy kicsit elfáradtam. – Istenem! Én meg már mindenféle rettenetes dologra gondoltam. – Semmi ok az aggodalomra – közölte Jennifer. – Hogy folyik a kampány? – Kitűnően! Mikor láthatnálak? Most el kellene utaznom Washingtonba, de elhalaszthatom a dolgot... – Nem, menj csak nyugodtan! – válaszolta Jennifer. Nem szerette volna, ha Adam ebben az állapotban látja. – Úgyis rengeteg a dolgom. A hétvégét majd együtt töltjük. – Ha így akarod, legyen – válaszolta kedvetlenül Adam. – Különben, ha éppen nincs jobb dolgod, akkor tizenegykor láthatsz a CBS-híradóban.

– Megnézlek, drágám. Öt perccel azután, hogy a kagylót letette, Jennifer mély álomba merült. Reggel Jennifer felhívta Cynthiát, és közölte vele, hogy nem megy be az irodába. Nyugtalanul aludt, s reggel semmivel sem érezte magát jobban. Megpróbált reggelizni, de semmi sem maradt meg benne. Nagyon gyenge volt, s csak most gondolt bele, hogy tulajdonképpen három napja már semmit sem evett. Gondolatai akaratlanul is végigpásztázták lehetséges bajainak listáját. Természetesen először is a rákra gondolt. Csomót kezdett keresni a mellében, de semmit nem talált. Persze a rák akárhová befészkelheti magát... Valami vírusfertőzés is lehetett, de azt az orvos azonnal fölismerte volna. Egyáltalán nem volt hipochonder, mindig is kitűnő egészségnek örvendett, ezért most úgy érezte, hogy teste árulást követett el ellene. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy valami baja van. Különösen nem most, amikor minden olyan gyönyörűen alakul. Helyre fog jönni. Hát persze hogy meggyógyul! Újabb erős szédülési hullám vett rajta erőt. Még ezen a délelőttön tizenegy órakor dr. André Monteux telefonált Monte-Carlóból. Először egy női hang szólt bele a kagylóba. – Azonnal kapcsolom a doktort. A kapcsolásig eltelt másodpercek egész évszázadnak tűntek. Jennifer görcsösen markolta a kagylót, s alig bírta elviselni a várakozást. Végre aztán mégis felhangzottak az orvos szavai. – Üdvözlöm, hogy érzi magát? – Ugyanúgy – válaszolta idegesen Jennifer. – Megjöttek már a laboratóriumi eredmények? – Jó hírem van – közölte dr. Monteux. – Nem bubópestise van! Jennifer nem bírta tovább. – Akkor meg micsoda? Mi a bajom tulajdonképpen? – Kisbabája lesz, Mrs. Parker. Jennifer döbbenten bámult a telefonra. Mikor meg tudott szólalni, tétován megkérdezte: – És... és ez biztos...? – A békák nem szoktak hazudni. Gondolom, ez lesz az első gyermeke... – Igen. – Javaslom, hogy a lehető legsürgősebben keressen fel egy nőgyógyászt. A korai heves szimptómák alapján nem tartom kizártnak, hogy esetleg probléma is adódhat. – Igen, feltétlenül – válaszolta Jennifer. – Köszönöm, hogy felhívott, dr. Monteux. Letette a kagylót s csak ült, miközben agyában összevissza kergették egymást a gondolatok. Adam gyermekét hordja a szíve alatt! És hirtelen Jennifer rájött, hogyan is érzi magát. Csodálatos volt. Úgy érezte, hogy valami leírhatatlanul értékes ajándékot kapott. Az időzítés tökéletesnek bizonyult, mintha az istenek is őket pártolnák. A választások hamarosan lezajlanak, s Adammal a lehető leggyorsabban összeházasodnak. Fiú lesz! Jennifer tudta. Nem tudta megállni, hogy ne közölje a hírt Adammel. Felhívta a férfi irodáját. – Mister Warner házon kívül van – közölte a titkárnője. – Próbálja meg talán hívni az otthoni számát! Jennifer nem szívesen hívta fel Adamet a lakásán, de most feltétlenül beszélni akart vele. Feltárcsázta a számot. Mary Beth vette fel a kagylót. – Bocsásson meg, hogy zavarom – mentegetőzött Jennifer. – Van valami, amiről sürgősen beszélni szeretnék Adammel. – Örülök, hogy hívott – szólt bele a kagylóba Mary Beth, s megnyugtató volt a hangjából kiszűrődő melegség. – Adam ma valahol beszédet mond, de este visszatér. Jöjjön el hozzánk, s akár együtt is vacsorázhatnánk. Mondjuk, úgy hét óra körül. – Ez valóban nagyszerű lenne – válaszolta Jennifer rövid gondolkodás után. Jennifer csak a csodával határos módon nem karambolozott Croton-on Hudson felé. Gondolatai a

távoli jövő felé csapongtak. Adammel már sokszor beszélgettek arról, hogy egyszer majd gyerekük lesz. Még a férfi szavaira is pontosan vissza tudott emlékezni. Szeretném, ha a gyerekeink – így mondta, többes számban – olyanok lennének, amilyen te. Vezetés közben hirtelen úgy érezte, valami enyhén bizsereg a hasában, de aztán meggyőzte magát, hogy ez lehetetlen. Még túl korai lenne. De nem kell már sokáig várni rá. Adam gyermekét hordja! A baba él, s hamarosan rugdalózni is fog. Valami mindent feledtető, lenyűgöző érzés volt... Jennifer hirtelen eszeveszett dudálást hallott, felpillantott s látta, hogy egy teherautót majdnem leszorított az útról. Bocsánatkérően elmosolyodott, s tovább folytatta az útját. Semmi sem ronthatja el a napját. Már erősen alkonyodott, mikor Jennifer a Warner-ház elé gördült. Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, s hamarosan leheletfinom lepel borította be a fákat. A hosszú, sötétkék brokátruhát viselő Mary Beth nyitott Jennifernek ajtót. Belekarolt, s szívélyes mosollyal kísérte be a házba. Ugyanolyan kedves volt, mint amikor először találkoztak. Mary Beth sziporkázóan jó hangulatban volt. Felszabadultan csevegett, s teljesen feloldotta vendégében a maradék feszültséget is. A könyvtárszobába mentek, ahol vidáman pattogott a tűz a kandallóban. – Adam még nem adott hírt magáról – mondta Mary Beth. – Biztosan nem engedik elszabadulni. De addig jól kibeszéljük magunkat. A telefonban nagyon izgatottnak tűnt a hangja – hajolt előre cinkos mosollyal Mary Beth. – Mi az a nagy újság? Jennifer a szemben ülő, barátságosan mosolygó asszonyra nézett, s nem bírta tovább magában tartani a nagy újságot. – Gyereket fogok szülni Adamnek. Mary Beth mosolyogva dőlt hátra a fotelban. – Ez aztán igen! Én is pontosan így vagyok vele. Jennifer értetlenül bámult rá. – Nem... nem értem teljesen... – Pedig nagyon egyszerű, drágám – nevetett fel Mary Beth. – Mint nyilván tudja, Adam és én házasok vagyunk. – De... – kezdte Jennifer lassan –, de Adam és ön el fognak válni... – Drágaságom, miért válnék én el Adamtől? Imádom a férjemet. Jennifer úgy érezte, megfordul körülötte a világ. A beszélgetés teljesen értelmetlennek látszott. – De ön azt mondta, hogy... hogy valaki másba szerelmes. Azt mondta, hogy... – Én csak annyit mondtam, hogy szerelmes vagyok. És az is vagyok. Adambe... Szerelmes vagyok belé, mióta csak megismertem. Ez nem lehet igaz... Biztosan csak ugratni akar, gondolta Jennifer, azért űzi velem ezt az ostoba játékot. – Egy pillanat! – szólalt meg Jennifer. – Önök úgy élnek, mint két testvér. Adam nem szeretkezik... Mary Beth csilingelve felkacagott. – Szegénykém! Meglepő, hogy egy olyan okos nő, mint maga... – mondta s aggodalmaskodó tekintettel előrehajolt. – Maga hitt neki? Igazán sajnálom. Jennifer óriási erőfeszítéssel próbált uralkodni magán– – Mi szeretjük egymást Adammel. Össze fogunk házasodni. Mary Beth megrázta a fejét. Kék szemének tekintete találkozott Jenniferével, s a leplezetlenül feléje áramló gyűlölet láttán egy pillanatra elállt a lány szívverése. – Akkor Adam bigámista lenne. Soha nem egyeznék bele a válásba. Ha engedném Adamet elválni és hagynám, hogy magát elvegye, akkor elvesztené a választásokat. Most pedig ő az esélyes a győzelemre. Ezután a Fehér Házat fogjuk célba venni. Adam és én! Az ő életében nincs hely olyasvalaki számára, mint maga. Nem is volt soha. Ő csak azt hiszi, hogy szerelmes magába. Persze azonnal túl is lesz a dolgon, ha megtudja, hogy az ő gyermekét hordom. Adam mindig szeretett volna gyereket. Jennifer erősen összeszorította a szemét, úgy próbálta enyhíteni a borzalmas fejfájást. – Adhatok magának valamit? – kérdezte Mary Beth szánakozva.

Jennifer kinyitotta a szemét. – Megmondta már neki, hogy gyereket vár? – kérdezte. – Még nem – mosolyodott el Mary Beth. – Úgy terveztem, hogy ma este, ha hazajön, s már ágyban leszünk, akkor mondom meg. Jennifert elöntötte az undor. – Maga szörnyeteg... – Csupán nézőpont kérdése az egész, édesem. Adam felesége vagyok, maga pedig csak a kurvája. Jennifer szédelegve állt fel a helyéről. Fejfájása elviselhetetlen dobszóvá erősödött az agyában. Zúgott a füle, s attól félt, hogy elájul. Támolygó léptekkel indult a kijárat felé. Az ajtónál megállt, nekitámaszkodott, s megpróbált gondolkozni. Adam azt mondta, hogy szerelmes belé, mégis összefeküdt ezzel a nővel s teherbe ejtette. Kilépett a havas, hideg éjszakába.

24. Adam éppen a választások előtti utolsó kampánykörútját csinálta az államban. Több alkalommal is felhívta Jennifert, de mindig körül volt véve kísérőkkel, tehát lehetetlen volt két nyugodt szót váltania a lánnyal, s Jennifer sem tudta elmondani neki a hírt. Jennifer tudta a magyarázatot Mary Beth terhességére. Fondorlatos módon rávette Adamet, hogy vele háljon. De Jennifer ezt Adam szájából akarta hallani. – Néhány nap múlva otthon leszek, akkor majd beszélünk – mondta Adam. Már csak öt nap választotta el a választásoktól. Adam nagyon megérdemelte a győzelmet, ő volt a jobb. Jennifer érezte, hogy Mary Bethnek igaza volt, amikor ezt ugródeszkának tekintette az elnöki székhez. Összeszedi minden erejét és megvárja, mi történik. Ha Adamet szenátorrá választják, akkor Jennifer elveszíti. Adam Mary Bethtel Washingtonba költözik. Elválni semmiképpen sem fog tudni. Az, hogy egy frissen megválasztott szenátor elválik a terhes feleségétől, és elveszi ugyancsak terhes szeretőjét, olyan szaftos történet, hogy annak egész életén keresztül viselné a következményeit. Ha Adam veszít a versenyben, akkor szabad lesz. Szabadon visszamehet az ügyvédi pályára, feleségül veheti Jennifert, s nem kell törődnie azzal, hogy mások mit gondolnak. Életük hátralevő részét szépen leélhetik egymás mellett. Gyerekükkel együtt. A választás napján hideg volt, és esett az eső. A szenátusi választások iránti nagy érdeklődés miatt a rossz idő ellenére nagyszámú szavazó megjelenésére számítottak a szavazóurnáknál. Ken Bailey reggel meg is kérdezte: – Elmégy ma szavazni? – Igen. – Szoros versenynek ígérkezik, nem? – Nagyon szorosnak. Késő délelőtt ment el a szavazóhelyiségbe, s mikor a fülkébe lépett, komor gondolatok foglalkoztatták. Az Adam Warnerre leadott szavazat Jennifer Parker elleni szavazatot jelent. Leadta Adamre a szavazatát, s kilépett a fülkéből. Egyszerűen képtelen volt visszamenni az irodába. Egész délután az utcákat rótta, próbált semmire sem gondolni, semmit sem érezni, hiszen érezte és tudta, hogy az elkövetkező néhány óra határozza majd meg egész életét.

25. – Évek óta ez volt a legszorosabb választási küzdelem – jelentette be a televízió kommentátora. Jennifer otthon, egyedül nézte a választási eseményeket az NBC híradójában. Összeütött magának egy könnyű vacsorát, rántottát meg pirítóst, de annyira ideges volt, hogy alig evett valamit. A heverőn összekuporodva hallgatta, hogyan sugározzák sorsának alakulását az emberek milliói felé. A képernyőn egy pillanatra Adam képe tűnt fel, oldalán Mary Bethtel. Jennifer büszke volt

magára, hogy megtanult olvasni az emberekben, de ennek a mézesmázos szalonringyónak a romantikus szavai teljesen megtévesztették. Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy Adam ágyba bújik ezzel az asszonnyal. Edwin Newman jelent meg a képernyőn. – Közöljük a hivatalban levő John Trowbridge és a helyére pályázó Adam Warner közötti szenátusi versengés legfrissebb eredményeit. Manhattanben John Trowbridge 221 375, Adam Warner pedig 215 895 szavazatot kapott. – Az ötvenötös választási körzetben, Queensben John Trowbridge kétszázalékos többséggel vezet. – Bronx, Brooklyn, Queens, Richmond, valamint Nassau, Rockland, Suffolk és Westchester körzetekben 2 300 000 szavazatot kapott John Trowbridge, Adam Warnerre pedig 2 120 000 szavazó adta le a voksát. Az állam északi körzeteiből a szavazási eredmények csak most vannak beérkezőben. Adam Warner meglepően nagy fölényben van a harmadik ciklusát töltő John Trowbridge-dzsel szemben. A közvélemény-kutatások szerint a szavazók véleménye kezdettől fogva majdnem egyenlő arányban oszlott meg a két jelölt között. A leadott szavazatok hatvankét százalékának összeszámolása után egy órával ezelőtt, Trowbridge szenátor két százalékkal elhúzott ellenfelétől. A legújabb eredmények már két és fél százalékos előnyt mutatnak. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor az NBC számítóközpontja szerint Trowbridge szenátor kerül ki győztesen a szenátusi választásokból. Jennifer csak ült, s hevesen kalapáló szívvel bámulta a tévé képernyőjét. Olyan érzése volt, mintha az emberek milliói arra adnák le a szavazatukat, hogy Adam és Jennifer vagy Adam és Mary Beth. Zúgott a feje, s erősen szédült. Feltétlenül ennie kell valamit. De nem most. Most semmi sem számít, csak ami előtte a képernyőn lejátszódott. A horrorfilm percről percre, óráról órára izgalmasabbá kezdett válni. Éjfélkor Trowbridge szenátor háromszázalékos vezetésre tett szert. Éjjel kettőkor a leadott szavazatok hetvenegy százalékát már összeszámolták, s Trowbridge szenátor három és fél százalékkal vezetett. A számítógép már határozottan John Trowbridge szenátort kiáltotta ki győztesnek. Jennifer csak bámulta a képernyőt, és nem érzett semmit. Adam vesztett. Jennifer nyert. Megnyerte Adamet és a fiukat. Most már megmondhatja Adam-nek, hogy babát vár, tervezhetik közös jövőjüket. Jennifernek fájt a szíve Adamért, mivel jól tudta, hogy mit jelentett ez a választás a számára. Idővel azért Adam is biztosan túl tudja majd magát tenni ezen a vereségen. Egyszer majd újra megpróbálja, s akkor majd ő segít neki. Jennifer ott szunnyadt el a heverőn. Álmaiban Adam, a választások és a Fehér Ház jelent meg. Ő, Adam és a fiuk ott ültek az ovális szobában. Adam éppen a beiktatási beszédét mondta. Mary Beth lépett a szobába, s félbeszakította. Adam kiabálni kezdett, s hangja egyre erősebbé vált, Jennifer hirtelen felriadt; a hang Edwin Newman hangja volt. A tévé még mindig be volt kapcsolva. Már hajnalodott. A fáradtnak, kimerültnek látszó Edwin Newman éppen a legutolsó választási eredményeket ismertette. Jennifer félálomban hallgatta. Ahogy kezdett feltápászkodni a heverőn, egyre világosabban jutottak el hozzá a szavak. – És most végre rendelkezésre áll a New York államban megtartott szenátusi választások végeredménye, Az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetésére Adam Warner nem egészen egyszázalékos többséggel legyőzte a hivatalban levő John Trowbridge szenátort. Vége! Jennifer vesztett.

26. Mikor Jennifer késő délelőtt belépett az irodába, Cynthia azonnal közölte: – Mister Warner van a vonalban, Miss Parker. Egész délelőtt kereste magát. – Köszönöm, Cynthia. Kapcsolja be! Belépett a szobájába, fölvette a kagylót.

– Hello, Adam. Gratulálok! – Köszönöm. Feltétlenül találkoznunk kell. Velem tudsz ebédelni? Jennifer másodpercekig tétovázott. – Igen – mondta végül. Előbb-utóbb úgyis szembe kell nézni a helyzettel. Három hét óta Jennifer először találkozott Adammel. Alaposan tanulmányozta a férfi arcát. Adam nyúzottnak látszott. A győzelemnek fel kellett volna villanyoznia, most mégis zavart és ideges volt. Megrendelték az ebédet, de az ételhez alig nyúltak, csak a választásról beszélgettek, s szavaik csak arra voltak jók, hogy valódi gondolataikat elrejtsék mögéjük. Adam végre elszánta magát. – Jennifer... – szólalt meg, s mélyet sóhajtott. – Mary Beth gyereket vár. Tőle hallva a valóság elviselhetetlennek tűnt. – Nagyon sajnálom, drágám. Ez... ez csak úgy megtörtént... Nagyon nehéz megmagyaráznom. – Nem szükséges megmagyaráznod – válaszolta Jennifer. Kínos csönd állt be, majd a férfi kis idő múltán folytatta. – Ma reggel fölhívott a párt Nemzeti Bizottságának az elnöke. Közölte, hogy valószínűleg engem kívánnak indítani majd a következő elnökválasztáson is. A legnagyobb probléma az – folytatta tétovázva –, hogy most, amikor Mary Beth terhes, kellemetlen és alkalmatlan időpont lenne a válásra. Nem tudom, mi az ördögöt csináljak. Már három éjjel nem aludtam egy percet sem – nézett Jenniferre. – Nagyon kellemetlen most azt kérnem tőled, várjunk még egy kicsit, amíg a dolgok elrendeződnek körülöttünk. Jennifer szótlanul Adamre emelte tekintetét. – Közben annyiszor együtt leszünk, amennyiszer csak tudunk – folytatta Adam. – Mi... Jennifer nagy nehezen erőt vett magán, s végre meg tudott szólalni. – Nem, Adam... Vége. A férfi döbbenten meredt rá. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Nagyon szeretlek, Jennifer. Majd megtaláljuk a módját, hogy... – Az elképzelhetetlen. A feleséged és a gyerek nem tűnhetnek el az életedből. Nekünk végünk van. Nagyon boldog voltam veled. Jennifer fölállt, mert tudta, ha nem megy ki azonnal az étteremből, sikoltozni kezd. – Soha többé nem találkozunk. Jennifer nem bírta tovább a férfi fájdalomtól elgyötört tekintetét. – Istenem, Jennifer! Ne tedd ezt! Nagyon kérlek, ne tedd! Mi még... Jennifer a többit már nem hallotta.

27. Adam telefonhívását soha nem kapcsolták be Jenniferhez, és soha nem hívta vissza. Adam felbontatlanul kapta vissza leveleit. Legutolsó levelének borítékjára, melyet Jennifer megkapott, ráírta az "elhunyt" szót, s úgy dobta vissza a postaládájába. Ez igaz is – gondolta Jennifer –, én valóban halott vagyok. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy létezik ekkora fájdalom. Egyedül kellett maradnia, ám mégsem volt egyedül. Egy másik emberi lényt hordott magában, egy részt magából, egy részt Adamból. És arra készült, hogy ezt megsemmisítse. Elszánta magát az abortuszra. Jennifer eljátszadozott olykor a gondolattal, vajon hogyan nézne ki a gyermekük, de aztán annyiszor elszorult a szíve, s végül erőnek erejével elhessegette magától az ábrándozást. Ken Bailey volt az egyetlen, akiben Jennifer megbízott, s tudta, hogy a segítségére lesz. – Abortuszra kell mennem – jelentette ki Jennifer minden előkészítés nélkül. – Ismersz valami jó orvost? Ken próbálta palástolni meglepetését. – Valahol a városon kívül, Ken, ahol nem ismernek.

– Akkor talán a Fidzsi-szigetek lennének a legalkalmasabbak – vetette oda Ken, s hangjából érződött a felháborodás. – Komolyan kérdeztem. – Ne haragudj... nagyon váratlanul ért a dolog. A hír valóban teljesen megdöbbentette. Imádattal csüngött Jenniferen, sőt voltak időszakok, amikor úgy érezte, hogy talán szerelmes is bele. Ujjaival beletúrt vörös sörényébe, s rövid gondolkodás után így szólt: – Ha nem akarod New Yorkban megcsináltatni, akkor én Észak-Karolinát javasolnám. Az nincs túl messze. – Utánanéznél? – Persze. Én... – Ken? – Ó, semmi – mondta a férfi s elfordította a tekintetét. Ken Bailey három napra eltűnt. Mikor a harmadik napon borostásan belépett Jennifer szobájába, szeme karikás és vörös volt a kialvatlanságtól. Jennifernek elég volt egy pillantás is, hogy fölmérje a helyzetet. – Jól érzed magad? – kérdezte aggódva. – Azt hiszem, igen. – Tudok valamiben segíteni? – Nem. – Ha az isten nem tud segíteni, akkor te sem tudsz. Átnyújtott Jennifernek egy darab papírt, melyen ez állt: Dr. Eric Linden, Memorial Hospital, Charlotte, Észak-Karolina. – Köszönöm, Ken! – Mikor akarod megcsináltatni? – Ezen a hétvégén elmegyek. – Nem akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte zavartan. – Nem, köszönöm. Rendben lesz minden. Ken egyik lábáról a másikra állt, s rövid habozás után újra megszólalt. – Természetesen semmi közöm hozzá, de biztos vagy abban, hogy ezt akarod csinálni? Jennifernek nem volt választási lehetősége. A világon semmit sem szeretett volna jobban, mint megtartani Adam gyerekét, de tisztában volt azzal is, hogy őrültség lenne egyedül felnevelni a gyereket. – Biztos – jelentette ki határozottan. A kórház kellemes, régi, kétemeletes téglaépület volt Charlotte mellett. Egy a hatvanas éveinek végén járó, erősen őszülő hajú nő fogadta a betegfelvételnél. – Miben állhatok a rendelkezésére? – A nevem Jennifer Parker – kezdte Jennifer. Meg van beszélve doktor Lindennel, hogy... hogy... – Egyszerűen nem tudta kimondani a szót. Az idős hölgy megértően bólintott. – A doktor már várja önt. Mindjárt itt lesz valaki, aki elkíséri. Egy lelkes fiatal kis nővér egy előcsarnokon keresztül bevezette Jennifert egy vizsgálószobába. Azonnal szólok doktor Lindennek, hogy megérkezett. Jennifert teljesen hatalmába kerítette az érzés: elpusztítja a benne szunnyadó életet. Már maga előtt látta a vérfoltos kötényt, a vért, gyermekének a vérét. Jennifer azon vette észre magát, hogy reszket. – Már itt is vagyok. Nyugodjon meg! Jennifer fölpillantott, s egy testes, szarukeretes szemüveget viselő, teljesen kopasz, bagolykülsejű férfit látott maga előtt. – Doktor Linden vagyok – mutatkozott be, s maga előtt tartott egy üres kórlapot. – Ön tehát Jennifer Parker. A lány bólintott. Az orvos megérintette a karját s rászólt.

– Üljön le! – Odalépett a vízcsaphoz, s egy papírpohárba vizet engedett. – Igya meg! Jennifer engedelmeskedett. Dr. Linden leült egy székre, s addig nézte, míg a lány remegése alábbhagyott. – Szóval – kezdte – abortuszra kíván jönni? – Igen. – Megbeszélte már a férjével, Mrs. Parker? – Igen... mindketten ezt akarjuk. Az orvos figyelmesen szemügyre vette. – Úgy látszik, jó egészségnek örvend. – Igen... jól érzem magam. – Valami anyagi probléma van talán? – Nem – válaszolta Jennifer élesen. Miért is zaklatják ezekkel a kérdésekkel. – Nekünk... nekünk most egyszerűen nem lehet gyerekünk. Dr. Linden lassan egy pipát húzott elő a zsebéből. – Nem zavarja? – kérdezte. – Nem. – Rossz szokás – mondta dr. Linden a pipáját meggyújtva, majd hátradőlt s füstgomolyokat eregetett a levegőbe. – Túl lehetnénk gyorsan az egészen? – kérdezte Jennifer. Idegei a pattanásig feszültek. Úgy érezte, minden pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Dr. Linden lassan ismét jókora füstfelhőt eresztett a levegőbe. – Azt hiszem, azért előbb egy kicsit beszélgetnünk kellene. Jennifer emberfeletti erőfeszítéssel próbált úrrá lenni idegein. – Rendben van. – Az abortusszal csak az a baj – mondta dr. Linden –, hogy az valami visszacsinálhatatlan dolog. Most még meggondolhatja a dolgot. – Nem akarom meggondolni magam. – Rendben van – mondta az orvos s még egyet szívott pipájából. A pipadohány édeskés illatától Jennifernek hányingere támadt. – Doktor Linden... – kezdte. – Rendben van, hölgyem, akkor most megvizsgálom. Jennifer hanyatt feküdt a vizsgálóasztalon, s lábait felrakta a hideg fémkengyelre. Érezte, ahogy az orvos ujjai a testébe hatolnak. Finoman, nagy szakértelemmel végezte a vizsgálatot, s Jennifer egyáltalán nem érezte magát kényelmetlenül, csupán valami hihetetlen lelki ürességet érzett. Dr. Linden közben befejezte a vizsgálatot. – Felöltözhet, Mrs. Parker! Éjszakára itt maradhat, ha akarja, s reggel elvégezzük a műtétet. – Nem! – tiltakozott Jennifer, s hangja élesebbre sikerült, mint amilyennek szánta. – Kérem, most csinálja meg! Dr. Linden fürkésző tekintettel nézett az arcába. – Még két páciensem van maga előtt. Hívom a nővért, hogy végezze el a labormunkát, s helyezze el a szobájában. Körülbelül négy óra múlva sor kerülhet a műtétre. Rendben van? – Rendben! Csukott szemmel feküdt a keskeny kórházi ágyon, s várta dr. Lindent. A régi típusú falióra ketyegése, úgy tűnt, betölti az egész szobát. A tiktakolás szavakká állt össze: Kicsi Adam, Kicsi Adam, Kicsi Adam... Jennifer nem tudta elűzni maga elől a bébi látványát. Most ott él kényelemben és melegben, az anyaméh óvja a külvilág veszélyeitől. Arra gondolt, vajon érez-e valami félelemfélét a magzat amiatt, ami történni fog vele. Érez-e majd fájdalmat, amikor a kés megfosztja az élettől. Hangot hallott. Fáradtan kinyitotta a szemét. Dr. Linden állt az ágya mellett. – Jól van, Mrs. Parker? – Igen – suttogta Jennifer. – Szeretnék már túllenni rajta. – Éppen ezt akarjuk most csinálni – mondta s felvett egy fecskendőt a mellette fekvő asztalról,

majd közelebb lépett. – Mi az? – Demerol és Phenergan nevű nyugtatók. Néhány perc múlva bemegyünk a műtőbe – mondta s beadta Jennifernek az injekciót. – Gondolom, ez az első abortusza, nem? – Igen. – Akkor hadd mondjam el magának, hogyan zajlik majd az egész! Fájdalommentes és viszonylag egyszerű műtétről van szó. A műtőben nitrogén-oxidos altatást végzünk. Ha már elaludt, méhtükröt vezetünk be a hüvelyébe, hogy lássuk, mit is csinálunk. Ezután egyre növekvő nagyságú műszerekkel megkezdjük a méhnyak tágítását, majd egy speciális kanállal kikaparjuk a méhet. Van valami kérdése? – Nincs. Meleg, álmosító érzés kerítette hatalmába, Érezte, hogy mintegy varázsütésre csökken benne a feszültség, s a szoba falai egyre homályosabbnak tűntek előtte. Meg akart valamit kérdezni a doktortól, de már nem emlékezett, hogy mi is volt az... valamit a bébiről... Úgy érezte, valami csodálatos álomország fölött lebeg... azt észrevette, hogy emberek lépnek be a szobába s ráemelik egy kerekeken gördülő vaságyra... A vékony köpenyen és az alatta levő lepedőn keresztül érezte maga alatt a hűvös fémet. Végigtolták a folyosón, s kezdte maga fölött számolni az elsuhanó fényeket. Fontosnak látszott, hogy pontosan megjegyezze, hány lámpát is hagytak maguk mögött, csak azt nem tudta, miért. Begurították egy fehér műtőbe. Minden szándéka ellenére sírva fakadt. Dr. Linden megpaskolta a karját. – Rendben lesz minden. Nem fog fájni. Fájdalom nélküli halál – gondolta Jennifer. Ez jó dolog. Szerette a kisbabáját. Nem akart fájdalmat okozni neki. Valaki maszkot tett az arcára s egy hangot hallott: – Lélegezzen mélyen! Jennifer érezte, hogy köpenyét kezek emelik le róla s szétterpesztik a lábát. – Lazítsa el magát – szólalt meg dr. Linden. Jennifer bólintott. Isten veled, kisfiam! Egy hűvös acéltárgy érintését érezte, majd azt, hogy a testébe hatol. Ez a halálos eszköz épp most készült meggyilkolni Adam gyermekét... Hirtelen egy hang kiáltását hallotta. – Hagyják abba! Hagyják abba! Hagyják abba! Jennifer a föléje hajoló meglepett arcokra pillantott, s akkor jött rá, hogy a kiáltás az ő torkából szakadt fel. A maszk egyre erősebben szorult az arcára. Megpróbált felülni, de a ráerősített hevederek moccanni sem engedték. Elkapta egy örvény, ami egyre sebesebben forgott, majd zuhanni kezdett. Mikor felébredt, ismét a kórházi ágyon találta magát a szobában. Az ablakon keresztül látta, hogy odakint már sötét van. Teste sajgott, kimerültnek érezte magát, s fogalma sem volt, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Élt, de a gyermeke... Az ágyára erősített csengőgomb felé nyúlt s megnyomta. Csak nyomta, nyomta kétségbeesetten, egyszerűen képtelen volt levenni róla az ujját. Egy nővér jelent meg az ajtóban, majd gyorsan vissza is húzódott. Néhány pillanattal később dr. Linden sietett be a szobába. Odalépett Jennifer ágya mellé s gyengéden lefejtette a lány ujjait a csengőgombról. Jennifer vadul megragadta az orvos karját s rekedten hörögte. – A bébim... a bébim meghalt! – Nem, Mrs. Parker – válaszolta dr. Linden. – Nagyon is él. Méghozzá remélem, kisfiú lesz.

28, Eljött s elmúlt a karácsony, s beköszöntött az 1973-as új év. A februári havat felváltották a friss márciusi szelek, s Jennifer tudta, hogy abba kell hagynia a munkát. Összehívta a hivatali apparátusát. – Most egy időre eltávozom – jelentette ki Jennifer. – A következő öt hónap során nem vagyok

elérhető. A jelenlevők meglepetten felmorajlottak. Dan Martin szólalt meg először. – Valahol azért elérhetjük, ugye? – Nem, Dan. Nem leszek elérhető. Ted Harris csak bámult rá vastag szemüvegén keresztül. – Jennifer, ezt nem teheti csak úgy... – Ezen a hétvégén elmegyek. Hangja annyira határozottan csengett, döntése annyira megváltoztathatatlannak tűnt, hogy minden további kérdés eleve feleslegesnek látszott. Az értekezleten a továbbiakban a függőben levő ügyeket beszélték meg. Mikor mindenki távozott, Ken Bailey megkérdezte: – Valóban átgondoltad te ezt az egészet? – Nincs más választásom, Ken. Ken Jenniferre pillantott. – Nem tudom, ki az a gazember, de szívből gyűlölöm. Jennifer csillapítóan a karjára tette a kezét. – Köszönet, Ken. Rendben lesz minden. – Kemény dolog lesz, remélem, tudod. A gyerekek felnőnek, kérdéseket tesznek fel. Meg akarja majd tudni, ki az apja. – Majd megoldom. – Oké – mondta, és gyengéden hozzátette; – Ha valamiben a segítségedre lehetek.., bármiben,., én mindig itt vagyok. – Köszönöm, Ken – ölelte át Jennifer a férfit. – Nagyon, nagyon köszönöm! Miután már mindenki elment, Jennifer hosszasan elüldögélt a sötétben asztala mellett az irodában s gondolkozott. Mindig is szeretni fogja Adamet. Ezen semmi sem változtathat, s abban is biztos volt, hogy a férfi is még mindig szereti őt. Elviselhetetlen fintora a sorsnak, hogy szeretik egymást és életük mégis egyre távolabb kerül egymástól. Adam élete ezután Mary Beth oldalán, gyermekükkel együtt Washingtonban fog zajlani. Lehetséges, hogy Adam egy szép napon a Fehér Házat is meghódítja. Jennifer arra gondolt, hogy fia, ha felcseperedik, biztosan tudni akarja majd, ki volt az apja. Soha nem fogja neki megmondani, és Adam sem tudhatja meg soha, hogy gyereket szült neki. Jennifer úgy döntött, hogy valahol Manhattanen kívül, vidéken vesz egy házat, ahol fiával együtt élhetik a maguk kis világát. Teljesen véletlenül bukkant a házra. Éppen egy ügyfeléhez tartott Long Islanden, s a 36-os kijáratnál lépett ki az autópályáról. Ezután eltévesztett egy fordulót, s hamarosan Sands Pointon találta magát. A csendes utcákat magas, szép növésű fák árnyékolták be, a házak az úttól távolabb húzódtak meg, mindegyikük egy kis zárt birodalomnak látszott. A Sands Point Roadon az egyik fehér, kolóniai stílusú házon az "Eladó" táblácska lógott. A telket kerítés vette körül, s a nagyszerű, kovácsoltvas kapun keresztül kanyargós kocsifelhajtó vezetett egy nagy, füves előkerten keresztül a tiszafák rejtekében meghúzódó épülethez. Kívülről elragadónak látszott. Jennifer felírta a telekügynök nevét, s megállapodott vele, hogy másnap megnézi a házat belülről is. Az ügynök szívélyes, bőbeszédű, kövérkés fiú volt. Olyan, akit Jennifer mindig szívből utált. De most nem az eladót nézte, a házat akarta megvenni. – Ez a ház valóságos kincs – bizonygatta az ügynök. – Igen, asszonyom, nem túlzok. Úgy száz év körüli lehet, és mégis tipp-topp állapotban van. Teljesen kifogástalan! A tipp-topp azért mindenképpen túlzás. A szobák tágasak és levegősek voltak ugyan, de feltétlenül felújításra szorultak. Szórakozásnak is jó lesz, gondolta Jennifer, ha majd hozzáfogok a ház rendbe rakásához és berendezéséhez. Az emeleti nagy hálószobával szembeni helyiséget gyerekszobává fogja alakítani. Az egész világoskék lesz és... – Nem akarja körbejárni a házat? A fára épített játékházikó adta meg a végső lökést Jennifernek. Egy szép növésű tölgyfa lombjai között bújt meg. Kisfiának a játékházikója! A háromholdnyi pázsitos telek enyhén lejtett egy kis

öböl partjáig, ahova kis stéget is építettek. Csodálatos helynek ígérkezett, ahol kisfia felnevelkedhet, futkározhat és játszadozhat. Később majd kap egy kis csónakot is. Itt annyira félre tud húzódni, annyira meg tudja őrizni a magánéletét, amennyire csak akarja. Jennifernek feltett szándéka volt, hogy ez a hely kizárólag őt és gyermekét szolgálja. Másnap megvette a házat. Jennifer nem is gyanította, mennyire fájdalmas lesz elhagyni azt a manhattani lakást, melyet korábban Adammal osztott meg. Még mindig ott volt a férfi pizsamája, házikabátja, papucsa, borotvakészlete. Minden Adam emlékeinek számtalan apró jelét őrizte. Jennifer sebtében összecsomagolta holmiját, s amilyen gyorsan csak tudott, kilépett a lakásból. Az új házban Jennifer kora reggeltől késő estig elfoglalta magát, Hogy ne maradjon ideje Adamre gondolni. Lement Sands Pointba és Port Washingtonba bútort és függönyöket rendelni. Terítőket, ezüstöt és porcelánt vásárolt. Fogadott egy helyi iparost az elöregedett vízvezeték, a néhol beázó tető és az elektromos hálózat kijavítására. A házat hajnaltól késő estig festők, asztalosok, villanyszerelők és tapétázók népesítették be. Jennifer mindenütt ott volt, semmi sem kerülte el a figyelmét. Szándékosan fárasztotta magát, abban bízott, hogy így éjszaka majd tud valamit aludni. Jennifer járta a régiségboltokat, lámpákat, asztalokat, műtárgyakat vásárolt. Építtetett egy szökőkutat is a kertbe, s vásárolt egy-egy szobrot Lipschitztől, Noguchitól és Mirótól. Belül a ház már kezdett gyönyörűen kialakulni. Bob Clement, Jennifer egyik kaliforniai ügyfele, gyönyörű szőnyegeket tervezett a nappaliba és a gyerekszobába, s a pasztellszínek különös, lágy hangulatot adtak a helyiségnek. Jennifer pocakja egyre domborodott, s le is ment a faluba, hogy kismamaruhát vásároljon magának. A telefon felszerelése után azonnal titkosította a számot. Csak szükség esetén szereltette fel, senkinek nem adta meg a számát, senkitől sem várt hívást. Az irodában csupán egyetlen ember, Ken Bailey tudta, hogy Jennifer hol lakik, s ő titoktartást fogadott. Egyik délután kiautózott, hogy meglátogassa Jennifert, aki körbevezette a kerten és a házon, s rettenetesen örült, hogy Ken el volt ragadtatva a látottaktól. – Hiszen ez gyönyörű, Jennifer! Valóban az! Borzalmas sokat dolgozhattál – mondta, majd Jennifer domború hasára pillantott. – Mennyi időd van még hátra? – Még két hónap – mondta a lány s megtapogatta a hasát. – Nézd csak meg! – tette hasára a férfi kezét. Ken érezte a kisbaba rugdalózását. – Napról napra erősebben csinálja – közölte Jennifer nem titkolt büszkeséggel. Jennifer vacsorát főzött Kennek. A férfi csak a desszertnél érintette a témát. – Igazán nem akarok beleavatkozni a dologba – kezdte –, de bárki legyen is a kedves papa, igazán... – A téma lezárva! – Oké! Ne haragudj. Nagyon hiányzol a hivatalból. Van most egy új ügyfelünk, aki... Jennifer tiltakozóan emelte fel a kezét. – Nem is akarok hallani róla – mondta határozottan. Még sokáig beszélgettek, s Kennek már ideje volt elindulni. Jennifer nehezen vált el tőle. Kedves ember és nagyon jó barát. Jennifer minden létező módon elzárkózott a külvilágtól. Nem olvasott újságot, nem hallgatott rádiót, nem nézett televíziót. A világot számára ezek a falak jelentették. Ez volt a fészke, ahol majd világra hozza gyermekét. Minden keze ügyébe akadó könyvet elolvasott a gyereknevelésről. Mikor befejezte a gyerekszoba berendezését, azonnal játékokkal kezdte megtölteni. Elment egy sportszerboltba, s hosszasan álldogált a futball-labdák, baseballütők és kesztyűk előtt. Május volt, aztán elmúlt a június. Az emberek befejezték a munkát, s a házba derűs nyugalom költözött. Hetente kétszer Jennifer leautózott a szupermarketbe vásárolni, s minden héten meglátogatta dr. Karveyt, a nőgyógyászát. Jennifer szófogadóan itta a tejet, melyet már egyetlen porcikája sem kívánt, bevette a vitaminokat, s

az utasításoknak megfelelően egészségesen étkezett. Pocakja egyre nagyobb lett, most már nehezére esett a ház körül sürögni-forogni. Korábban azt gondolta, hogy majd utálni fogja saját magát, ha elnehezedik, lelassul és esetlenül mozog, de most érdekes módon ez mégsem zavarta. Nem is volt rá oka, hogy siessen. A napok meghosszabbodtak, lelassultak s békéssé váltak. Valami belső óra lassabb ütemet diktált. Egyik reggel dr. Harvey a vizsgálat után kijelentette: – Még két hét, Mrs. Parker. Jennifer régebben azt gondolta, hogy félni fog. Sokat hallott már a tapasztalt asszonyoktól a fájdalomról, a komplikációkról, a nyomorékon született gyerekekről, de érdekes módon semmi félelmet nem érzett, csak vágyakozott a gyerek után. Ken Bailey szinte mindennapos vendég volt, s tucatjával hordta a képes mesekönyveket. – Biztosan nagyon fog tetszeni a fiúkának – jegyezte meg Ken. Jennifer elmosolyodott, mert Ken fiúkát emlegetett. Ez is egy ómen. Nagyokat sétáltak a kertben, lementek a vízpartra, s élvezték a napfényt. Az első fájások hajnali négykor érkeztek. Az első pillanattól kezdve annyira élesen jelentkeztek, hogy Jennifernek elakadt a lélegzete. Néhány pillanattal később megismétlődtek, s Jennifer ujjongva azt gondolta, hogy eljött a nagy pillanat. Kezdte mérni az időt a fájdalmak között, s mikor azok már tízpercenként jelentkeztek, akkor felhívta a nőgyógyászát. Jennifer beült a kocsiba, elhajtott a kórházba, s amikor útközben egy-egy újabb fájdalom tört rá, leállt az út szélére. Egy műtős várt rá, amikor megérkezett, s néhány perc elteltével már dr. Harvey vizsgálóasztalán feküdt. A vizsgálat befejeztével az orvos kijelentette: – Könnyű szülésnek ígérkezik, Mrs. Parker. Engedje el magát, hadd tegye meg a természet, amit tennie kell! Könnyűnek ugyan nem volt könnyű, de azért nem volt elviselhetetlen sem. Jennifer nagyszerűen tűrte a fájdalmat. Majdnem nyolc órán keresztül vajúdott, s a nyolcadik óra végén, mikor testét már teljesen elgyötörték a görcsök, arra gondolt, hogy ennek soha nem lesz vége. Aztán egyszerre csak hirtelen megkönnyebbülést, ürességet és angyali, áldott nyugalmat érzett. Halk nyöszörgést hallott, majd látta, hogy dr. Harvey magasba emeli a kisbabát. – Megnézi a kisfiát, Mrs. Parker? – kérdezte.

29. Joshua Adam Parkernek hívták, három kiló hetvenöt dekával született, s formás kis csecsemő volt. Jennifer tudta, hogy megszületésük után a csecsemők elég csúnyák, ráncosak és vörösek. Nem így Joshua Adam! Ő gyönyörű volt! A kórházi nővérek egyre csak mondogatták, milyen szép kisfiú is Joshua, de Jennifernek ezt nem tudták elégszer mondani. Mikor Jennifer ránézett, azonnal Adamet látta maga előtt. Furcsa érzés volt, az örömnek és a szomorúságnak valami furcsa keveréke. Kétnapos korában Joshua Jenniferre mosolygott, aki izgatottan csengette be a nővért. – Nézze! Mosolyog! – Ez csak reflex, Mrs. Parker. – Lehet, hogy a többi gyereknél reflex – jelentette ki makacsul Jennifer –, de az én fiam mosolyog! Jennifer korábban sokszor gondolt arra, hogyan fog érezni a kisbaba iránt, nyugtalankodott amiatt, hogy vajon jó anya válik-e belőle. A csecsemők hamar az idegeire tudnak menni az embernek. Összemocskolják a pelenkájukat, állandóan ennivalót követelnek, folyton csak sírnak meg alusznak. Lehetetlen velük értelmesen érintkezni. Mennyire tévedett, gondolta Jennifer; mennyire tévedett! Mikor hazavitte Joshuát a kórházból, akkor kapott egy hosszú listát a teendőkről, de ez csak arra volt jó, hogy pánikba essen. Az első két hétben egy nagyon gyakorlatias nővér is beköltözött hozzájuk. Ezután Jennifer magára maradt, s eleinte halálosan meg volt rémülve, hogy valami hibát talál elkövetni, mellyel árthat a kisbabának. Attól is félt például, hogy bármelyik pillanatban

megállhat a lélegzete. Amikor Jennifer először készítette el a megfelelő arányú tejkeveréket, akkor jött rá, hogy elfelejtette fertőtleníteni a cumit. Kiöntötte a tápszert a mosogatóba, s újra kezdte az egészet. Mikor már majdnem kész volt, akkor jött rá, hogy nem fertőtlenítette az üveget. Újra elölről kezdte. Mire végzett, a gyerek már szinte elkékült a sírástól. A nap és az éjszaka bármely órájában képes volt felhívni az orvost. – Joshua túl szaporán lélegzik... túl ritkán vesz levegőt... Joshua köhög... nem ette meg az ebédjét... Joshua hányt. Saját jól felfogott érdekében az orvos ilyenkor meglátogatta, s tartott egy kis előadást Jennifernek. – Mrs. Parker, még életemben nem láttam egészségesebb kisbabát. Lehetséges, hogy törékenynek látszik, de olyan erős, mint egy bivaly. Ne idegeskedjen, inkább élvezze, hogy ilyen remek fiacskája van! Egy dolgot pedig jegyezzen meg: biztosan túlél mindkettőnket! Jennifer lassan kezdett megnyugodni. Színes függönyökkel díszítette fel Joshua szobáját, ágyát pedig fehér pillangós, kék terítővel takarta le. Megvette már a kisasztalt székkel együtt, ott volt a hintaló, s egy polcot zsúfolásig megtöltöttek a játékok. Jennifer imádta Joshuát dajkálni, fürdetni és pelenkázni, örömmel vitte ki sétálni a csillogóan új babakocsiban. Állandóan beszélt hozzá, s ezért Joshua négyhetes korában egy igazi mosollyal ajándékozta meg. Ez már nem reflex – gondolta boldogan Jennifer. Mosoly! Mikor Ken Bailey először pillantotta meg a kisbabát, hosszasan elnézegette. Jenniferen hirtelen pánik lett úrrá. Mindjárt felismeri! Rájön, hogy Adam kisfia! Ken viszont csupán egyetlen megjegyzést tett. – Valóban nagyon szép. Teljesen az anyjára hasonlít. Megengedte, hogy Ken a karjaiba vegye Joshuát, s nagyokat nevetett a férfi esetlenségén. A gondolattól viszont nem tudott szabadulni, Joshuának soha nem lesz édesapja, aki majd a karjában tartja. Eltelt hat hét, s itt volt az ideje, hogy visszamenjen dolgozni. Jennifer gyűlölt még rágondolni is, hogy ha még órákra is, de távol kell legyen a kisfiától, ugyanakkor a munkába való visszatérés gondolata is kellemes izgalommal töltötte el. Eljött az ideje, hogy újra belépjen a másik világba is. Belenézett a tükörbe, s úgy döntött, első feladata az, hogy visszanyerje régi alakját. Nem sokkal Joshua megszületése után már elkezdte a diétát és a tornázást, most mindezt teljes bedobással csinálta, s hamarosan kezdett régi önmagára hasonlítani. Jennifer elkezdett házvezetőnő után kutatni. Olyan alaposan megnézte őket, mintha esküdteket válogatna össze. Mindent ellenőrzött, kitapogatta gyengeségeiket, igazmondásukat és szakértelmüket. Több mint húsz jelentkezővel beszélgetett el, mire megtalálta, aki tetszett neki, s akiben megbízott. Egy Mrs. Mackey nevű középkorú skót asszony volt, aki tizenöt éven keresztül egy családnál dolgozott, s csak akkor hagyta ott őket, amikor a gyerekek már felnőttek s kollégiumba mentek. Jennifer alaposan ellenőriztette Kennel is, s csak amikor Ken megnyugtatta, hogy nincs semmi probléma, akkor vette fel. Egy hét elteltével Jennifer visszatért a hivatalba. Jennifer Parker hirtelen eltűnése hatalmas pletykaáradatot indított meg a manhattani ügyvédi irodákban. Mikor elterjedt a hír, hogy Jennifer visszatért, szabályosan lerohanták. A fogadtatás csodálatos volt. Egymásnak adták a kilincset a különböző irodákból egy üdvözlő szó erejéig bekukkantó kollégák is. Cynthia, Dan és Ted apró zászlócskákkal díszítették fel az előszobát s egy hatalmas Üdvözöljük! feliratot is készítettek. Pezsgővel és süteménnyel ünnepeltek. – Reggel kilenc órakor? – tiltakozott Jennifer. Nem lehetett őket lebeszélni. – Szabályos bolondokháza volt itt maga nélkül – jelentette ki Dan Martin. – Ugye, nem csinál többet ilyesmit velünk? – Nem – nézett rá Jennifer. – Nem tervezem, hogy még egyszer ilyesmit csinálok.

A "hol volt" kérdést mindig titokzatos mosollyal ütötte el, s még azt is hozzátette: – Nem szabad megmondanunk, hol voltunk. Egész nap értekezett munkatársaival. Százával halmozódtak fel a telefonüzenetek. Mikor Ken Bailey egyedül maradt Jenniferrel a szobában, megkérdezte. – Tudod, ki őrjített meg bennünket az állandó telefonálásaival? Jennifer szívdobogása egy pillanatra megállt – Kicsoda? – Michael Moretti. – Ő! – Egyszerűen érthetetlen. Amikor nem mondtuk meg neki, hogy hol vagy, akkor meg kellett esküdnünk, hogy nincs semmi bajod. – Egy szót se többet erről a Michael Morettiról! Jennifer átnézte azokat az ügyeket, mellyel távollétében az irodája foglalkozott. Kitűnően ment az üzlet. Egy sor rendkívül jelentős ügyfelet is szereztek. A régi ügyfelek közül jó néhányan nem voltak hajlandók senki mással szóba állni, csak Jenniferrel, s inkább kivárták a visszatérését. – Ahogy csak tudom, felhívom őket – ígérte Jennifer. Átnézte a többi telefonüzenetet is. Mr. Warnertől is érkezett egy tucatnyi. Talán meg kellett volna mondani Adamnek, hogy jól van, s nem történt vele semmi baj. Azt is tudta viszont, hogy nem bírná ki, hogy amikor olyan közel van, ne találkozzon vele, ne ölelje át És ne beszéljen neki Joshuáról. Cynthia egy sor újságkivágást gyűjtött neki össze, amiről azt gondolta, hogy Jennifert érdekelni fogja. Megjelent egy egész sor Michael Morettiről, amelyekben az ország legfontosabb maffiavezérének titulálták. Még a fényképét is közölték azzal az aláírással, hogy én csak egy kis biztosítási ügynök vagyok. Jennifernek három hónapjába telt, míg ügyeivel ismét egyenesbe került. Gyorsabban is végezhetett volna velük, de ragaszkodott ahhoz, hogy mindennap négy órakor elhagyja az irodát. Joshua várta. Reggelenként, munkába menetel előtt Jennifer saját kezűleg készítette el Joshua reggelijét, s elindulása előtt annyit játszott vele, amennyit csak tudott. Amikor újra otthon volt, minden idejét Joshuának szentelte. Nem vállalt egyetlen olyan ügyet sem, mely elszakíthatta volna a kisfiától. Hétvégéken sem dolgozott. Nem engedte, hogy a saját kis világát bármi is megzavarja. Imádott mesét olvasni Joshuának. – De hiszen még csecsemő! – tiltakozott Mrs. Mackey. – Egyetlen szót sem ért az egészből. – Joshua megérti – válaszolta ilyenkor Jennifer meggyőződéssel, aztán tovább folytatta az olvasást. Joshua a csodák véget nem érő sorozatát produkálta. Három hónapos korában gőgicsélt. Járókájában kitűnően elszórakozott egy hatalmas, csilingelő labdával és azzal a játék nyuszival, melyet Ken vásárolt neki. Hat hónapos volt, amikor megpróbált kimászni a járókából, mert mindenáron fel akarta magának fedezni a világot. Amikor Jennifer a karjaiban tartotta, a kisfiú apró kis kezével belekapaszkodott anyja ujjába, s hosszú, komoly "beszélgetéseket" folytattak. Jennifer napjai a hivatalban is zsúfoltak voltak. Egyik reggel Philip Redding, az egyik nagy olajtársaság elnöke hívta fel. – Szeretnék önnel találkozni – kezdte. – Volna egy problémám. Mint kiderült, a társaságot azzal vádolták, hogy hatalmas megvesztegetési pénzeket fizetett ki egy közel-keleti üzlet kapcsán. Ha Jennifer elvállalja az ügyet, jókora honorárium üti a markát. – Sajnálom – hárította el az ajánlatot a lány. – Én nem tudom elvállalni, de ajánlhatok egy nagyon jó ügyvédet. – Nekem azt mondták, hogy ne fogadjam el a nemleges választ – felelte Philip Redding. – Ki mondta? – Egyik barátom. Lawrence Waldman bíró. Jennifer nem akart hinni a fülének. – Waldman bíró tanácsolta, hogy engem hívjon fel?

– Ő, és azt mondta, hogy maga a legjobb, de ezt én már nélküle is tudtam. Jennifer a kagylóval a kezében most Waldman bíróval történt találkozásait idézte fel. Eddig teljesen meg volt győződve arról, hogy Waldman bíró gyűlöli, s nagyon feni rá a fogát. – Rendben van. Holnap reggelizzünk együtt – adta meg magát Jennifer. Mikor megszakadt a vonal, azonnal felhívta Waldman bírót. Hamarosan megszólalt az ismerős hang. – Nos, régen nem találkoztunk, régen nem beszélgettünk, ifjú hölgyem. – Szeretném megköszönni, hogy Philip Reddinget hozzám irányította. – Biztos akartam lenni, hogy jó kezekben van az ügye. – Nagyon köszönöm, bíró úr! – Mit szólna ahhoz, hogy együtt vacsorázzon egy öregemberrel? Jennifer alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. – Nagyon szívesen. – Nagyszerű, Elviszem a klubomba. Van ott egy sor vén, magányos farkas, úgysem szoktak hozzá a szép nőkhöz. Legalább felrázom őket valamivel. Lawrence Waldman bíró a 43. Streeten levő Century klub tagja volt, s mikor Jennifer belépett az épületbe, azonnal rájött, hogy a bíró csak tréfált a sok öregemberrel. Az étterem tele volt híres írókkal, művészekkel, ügyvédekkel és színészekkel. – Itt nem szokás senkit senkinek bemutatni – magyarázta Waldman bíró Jennifernek. – Itt feltételezik, hogy mindenki mindenkit ismer. Társaságban Lawrence Waldman teljesen más volt, mint ahogy azt Jennifer elképzelte. A koktél kortyolgatása közben meg is jegyezte Jennifernek. – Valamikor szerettem volna eltávolítani az ügyvédi pályáról, mert meggyőződésem volt, hogy szégyent hozott a hivatásunkra. Most már látom, hogy tévedtem. Nagyon odafigyeltem magára. Meggyőződésem, hogy ön becsületére válik a szakmánknak. Jennifer örömmel hallgatta a bíró szavait. Találkozott már éppen elégszer makacs, ostoba és hozzá nem értő bírókkal. Lawrence Waldmant tisztelte. Briliáns képességű jogász s erős egyéniség. – Köszönöm, bíró úr! – Tárgyalótermen kívül szólítsuk egymást Lawrence-nek és Jennynek. Életében egyedül az édesapja hívta csak Jennynek. – Nagyon köszönöm, Lawrence. Az étel kitűnő volt, s a vacsora szertartása csakhamar olyan havonta megismétlődő hagyománnyá vált, melyet mindketten nagyon élveztek.

31. Beköszöntött 1974 nyara. Szinte hihetetlen volt, hogy már egy év eltelt Joshua Adam Parker megszületése óta. Már megtette az első bizonytalan lépéseit, s megértette az egyszerűbb, rövid szavakat. – Egyszerűen zseni – közölte magától értetődő természetességgel Jennifer Mrs. Mackeyvel. Jennifer úgy készült Joshua első születésnapjára, mintha azt a Fehér Házban rendeznék meg. Szombaton egész nap csak ajándékokat vásárolt. Vett Joshuának ruhákat, könyveket, játékokat s egy háromkerekű biciklit is, amit még vagy két évig biztosan nem fog tudni használni. Vett ajándékot az ünnepségre meghívott szomszéd gyerekeknek, a délutánját pedig azzal töltötte, hogy zászlódíszbe öltöztette az udvart, s léggömböket fújt. Saját kezűleg sütötte meg a születésnapi tortát, s otthagyta a kisasztalon. Joshua valahogy a közelébe férkőzött, belenyúlt a kis kezével s a szájába tömte, elrontotta az egészet, még mielőtt a vendégek megérkeztek volna. Jennifer egy tucatnyi kisgyereket hívott meg a környékről a mamájukkal együtt. Az egyetlen felnőtt férfivendég Ken Bailey volt. Ő is egy háromkerekű biciklit, a Jenniferének pontos mását hozta ajándékba. Jennifer hangosan felkacagott. A vendégség csak két óra hosszat tartott, de nagyon jól sikerült. A gyerekek túlságosan sokat

ettek, megfájdult a hasuk, összevesztek a játékokon, bőgtek, amikor a léggömbjük elpukkant, szóval mindent egybevéve Jennifer örömmel konstatálta, hogy a babazsúr briliánsan sikerült. Joshua tökéletes házigazdának bizonyult, nagyon fegyelmezett volt, s egy-két apróbb incidenstől eltekintve tartása volt s méltósággal viselkedett. Este, amikor a vendégek már elmentek, s Jennifer is ágyba dugta Joshuát, még hosszú ideig ott ült a kiságy mellett, nézte alvó kisfiát. Adam biztosan nagyon büszke lett volna rá, ha látja, Joshua milyen jól viselte magát. Jennifernek eszébe jutottak a még előttük álló születésnapok. Joshua kétéves lesz, aztán öt, aztán tíz és húsz. Felnőtt férfi lesz belőle, s önálló életet kezd. Állj! Józanította ki magát Jennifer. Magadat sajnálod! Egész éjszaka tágra nyitott szemmel feküdt az ágyában. Egy szép napon talán majd elmesélheti Adamnek.

32. Az elkövetkező hónapok során Adam Warner szenátor nevét szinte mindennap emlegették. Egy sor fontos szenátusi bizottság a tagjai közé választotta, s az ő neve fémjelzett egy nagy jelentőségű munkajogi törvényt, melyet gyorsan és vita nélkül elfogadtak. Adam Warnernek a Kongresszusban is befolyásos barátai voltak. Sokan közülük ismerték és tisztelték az édesapját, s szinte biztosra vették, hogy Adam egy szép napon indul majd az elnökválasztáson is. Jennifer rengeteg meghívást kapott ügyfeleitől, kollégáitól és barátaitól vacsorákra, színházba, jótékonysági estekre, de ezek majd mindegyikét elhárította. Időnként egy-egy estét Kennel töltött. Változatlanul kedvelte a társaságát. Csipkelődött önmagával, de Jennifer tudta, hogy a könnyedség álarca mögött érzékeny és gyötrődő ember húzódik meg. Néha ebédre vagy vacsorára, vagy akár egy egész hétvégére ellátogatott Jenniferhez, s ilyenkor órák hosszat el tudott játszani Joshuával. Imádták egymást. Egy alkalommal, amikor Joshua már ágyban volt, Jennifer és Ken a konyhában vacsorázott. Ken csak bámult Jenniferre egészen addig, míg Jennifer meg nem kérdezte: – Valami baj van? – Ugyan, dehogy! – mordult fel Ken. – Bocsáss meg! Csak ezzel a világgal van bajom. Megette a fene az egészet. Adam immár kilenc hónapja nem próbált kapcsolatot teremteni Jenniferrel, de Jennifer szinte falta a róla szóló újságcikkeket, s mindig ott ült a televízió előtt, amikor csak a képernyőn megjelent. Állandóan körülötte forogtak a gondolatai. Hogyisne forogtak volna! Joshua már kétéves volt, s hihetetlenül hasonlított az édesapjára. Ugyanazok a komoly, kék szemek, sőt még a mozdulataik is megegyeztek. Joshua egy apró, drága, melegszívű, hízelkedő kis másolat volt, s máris szűnni nem akaró kérdésözönnel árasztotta el Jennifert. Jennifer legnagyobb meglepetésére Joshua első szava az autó-autó volt, ezt akkor bökte ki, amikor egy alkalommal elvitte kocsikázni. Most már mondatokat is tudott; mondta, hogy kérem, hogy köszönöm. Egy alkalommal, amikor Jennifer etetni próbálta a magas széken ülő kisfiút, az türelmetlenül kifakadt: – Mama! Menj már játszani! Ken egy festőkészletet vásárolt a gyereknek, s Joshua azonnal lelkiismeretesen hozzá is látott a nappali falának festéséhez. Mikor Mrs. Mackey rá akart csapni a fenekére, Jennifer azonnal közbelépett. – Ó, ne! Majd én lemosom. Joshua most akarja kifejezni önmagát! – Ennyit akartam én is csinálni – háborgott Mrs. Mackey. – Ki akartam fejezni magamat. Maga teljesen elrontja ezt a gyereket! Joshua azért mégsem lett elrontva. Pajkos volt és akaratos, de ez teljesen normális egy kétéves gyerektől. Félt a porszívótól, a vadállatoktól, a vonattól és a sötéttől. Jennifernek teljesen bevett szokásává vált, hogy nem vállal el olyan ügyeket, melyek intézése

elszólítaná a városból, elszakítaná Joshuától, de egy reggel sürgős telefonhívást kapott Peter Fentontól, az egyik hatalmas gyár vezérigazgatójától. – Veszek egy üzemet Las Vegasban – mondta –, s szeretném, ha odarepülne velem s találkozna az eladó ügyvédeivel. – Hadd küldjem el Dan Martint – javasolta Jennifer. – Tudja, hogy nem szeretek utazgatni, Peter. – Jennifer, maga nyélbe tudja ütni az egész dolgot huszonnégy óra alatt. A cég repülőgépével megyünk, s másnap már indulhatunk is vissza. – Rendben – egyezett bele Jennifer hosszas habozás után. Volt már Las Vegasban, de a hely egyáltalán nem érdekelte. Las Vegast nem lehet szeretni, és nem lehet utálni. Úgy kell tekinteni, mint egy jelenséget, mint egy idegen civilizációt, melynek megvan a saját nyelve, jogrendszere és erkölcsi mércéje. A világ egyetlen más városához sem hasonlítható. Egész éjszaka égnek a hatalmas neonreklámok, s hirdetik a különböző helyek dicsőségét, melyeket abból a célból építettek, hogy kiürítsék a turisták pénztárcáját, akik tömegével özönlik el a várost, s türelmesen várnak a sorukra, hogy gondosan összekuporgatott pénzüket elvegyék tőlük. Jennifer hosszú, részletes listát hagyott hátra Mrs. Mackeynek, hogyan viselje gondját Joshuának. – Meddig lesz távol, Mrs. Parker? – Holnap már itthon leszek! – Ó, ezek az anyák! Peter Fenton Lear márkájú kis lökhajtásos gépe másnap korán reggel szállt fel s indult el Las Vegas felé. Jennifer a délutánt és az estét a szerződés részleteinek kidolgozásával töltötte. Mikor végeztek, Peter Fenton meghívta Jennifert, hogy vacsorázzanak együtt. – Köszönöm, Peter, de azt hiszem, inkább felmegyek a szobámba s korán lefekszem. Holnap indulok vissza New Yorkba. Jennifer a nap folyamán háromszor is felhívta Mrs. Mackeyt, aki minden alkalommal biztosította, hogy Joshua kitűnő egészségi állapotnak örvend. Rendesen evett, nincs láza, s vidáman ugrándozik. – Hiányzom neki? – kérdezte Jennifer. – Nem említette – sóhajtott nagyot a kagylóba Mrs. Mackey. Jennifer tisztában volt vele, hogy Mrs. Mackey bolondnak nézi, de ez egyáltalán nem érdekelte. – Mondja meg neki, hogy holnap otthon leszek! – Feltétlenül átadom neki az üzenetet, Mrs. Parker. Jennifer a lakosztályában egyedül, nyugodtan akarta elkölteni a vacsoráját, de valami rejtélyes ok miatt a szoba hirtelen nyomasztóvá vált, s bezártnak érezte magát a falak között. Hogy feküdhetett össze Mary Bethtel, és hogy ejthette teherbe, amikor... Ki kellett innen mennie, keresni egy olyan helyet, ahol zajos embertömeg veszi körül. Esetleg, gondolta Jennifer, egy show-műsort is megnézhetnék. Gyorsan lezuhanyozott, felöltözött s lement a hallba. A legnagyobb teremben Marry Allen volt a fő attrakció. Hosszú sor állt a bejáratnál a második műsorra, s Jennifer már sajnálta, hogy nem kérte meg Peter Fentont, hogy foglaljon neki helyet. Odalépett a sor elején álló teremfőnökhöz s megkérdezte: – Mennyit kell várni egy asztalra? – Hányan vannak? – Egyedül vagyok. – Sajnálom, hölgyem, de tartok tőle, hogy... Hirtelen egy hang szólalt meg mellette. – Az asztalomat, Abe! A teremfőnök tiszteletteljesen meghajolt. – Máris, Mister Moretti, Erre parancsoljanak. Jennifer megfordult, s egyenesen Michael Moretti éjfekete tekintetével találta magát szemközt. – Nem, köszönöm – mondta Jennifer. – Azt hiszem, inkább...

– Valamit ennie kell – fogta karon Michael Moretti Jennifert, aki azon vette észre magát, hogy megadóan halad mellette a teremfőnök után a hatalmas étterem közepén levő foglalt asztal felé. Jennifer irtózott még a gondolattól is, hogy Michael Morettivel vacsorázzon, de fogalma sem volt, hogy keveredhetne ki ebből a helyzetből anélkül, hogy jelenetet rendezzen. Most már rettenetesen bánta, hogy visszautasította Peter Fenton vacsorameghívását. Leültették őket a színpaddal pontosan szemközt levő asztalhoz. – Jó étvágyat, Mister Moretti, jó étvágyat, hölgyem! Jennifer kényelmetlenül érezte magát Michael Moretti tekintetétől. A férfi csak ült s egy szót sem szólt. Michael Moretti nem bízott a szavakban, inkább csapdának tekintette őket, nem pedig a kommunikáció eszközének. Volt valami riasztó a hallgatásában. Mikor végre megszólalt, amit mondott, azzal teljesen felkészületlenül érte Jennifert. – Utálom a kutyákat – jelentette ki Moretti. – A kutyák elpusztulnak. Ezt úgy mondta, mintha valami bizalmas, személyes dolgot árulna el s érződött, hogy szavai egészen mélyről fakadnak. Jennifer nem tudta, mit válaszoljon. Meghozták az italukat, mindketten hallgatásba burkolóztak. Jennifernek egyre azon járt az esze, amit az imént Moretti mondott: utálom a kutyákat. A kutyák elpusztulnak. Vajon milyen lehetett Moretti gyermekkora – tűnődött Jennifer. Azon kapta magát, hogy alaposan szemügyre veszi a férfit: veszélyes és izgató a külseje; átsüt rajta az erőszakosság, a minden pillanatban robbanni kész feszültség. Jennifer nem tudta, hogy miért, de ennek a férfinak a társaságában nőnek érezte magát. Talán azért, ahogy ébenfekete szemével ránézett, majd félrefordította a tekintetét, mintha attól félne, hogy túlságosan sokat elárul magáról. Jennifernek hirtelen az jutott az eszébe, hogy már nagyon régen nem gondolt magára nőként. Hálás volt a sorsnak, hogy a férfi nem tud olvasni a gondolataiban. Egymást követték az emberek az asztaluknál, hogy tisztelegjenek Michael Moretti előtt; neves üzletemberek, színészek, egy bíró, sőt még egy szövetségi szenátor is volt köztük. A hatalom megadta a tiszteletet a hatalomnak. – Majd én rendelek – jelentette ki Michael Moretti. – Ezt az étlapot nyolcszáz ember számára állították össze, olyan, mintha egy repülőgépen a típusmenüt ennénk. Magasba emelte a kezét, s a teremfőnök máris ott termett az asztaluknál. – Igenis, Mister Moretti. Mit óhajt ma este vacsorázni? – Egy Chateubriand-t kérünk, belül rózsaszínre sütve, kívül erősen megpörkölve. – Ahogy parancsolja, Mister Moretti. – Aztán pommes soufflé-t cikóriasalátával. – Meglesz, Mister Moretti. – A desszertet majd később. A szálloda vezetése tiszteletteljesen egy üveg pezsgőt küldött az asztalukhoz. Jennifer azon vette észre magát, hogy oldódik benne a feszültség, s akarata ellenére kezdi magát jól érezni. Nagyon régen töltött el már egy estét egy vonzó férfi társaságában. Ahogy felötlött benne ez a gondolat, Jennifer máris lelkiismeretfurdalást érzett: hogyan is tarthatom Michael Morettit vonzónak? Hiszen ez gyilkos, erkölcsi érzék és érzelem nélküli vadállat! Jennifer tucatnyi embert ismert, sőt védett is, akik borzalmas bűnöket követtek el, de egyiket sem tartotta olyan veszélyesnek, mint ezt a férfit. Feljutott a Szindikátus legmagasabb csúcsára, s ehhez azért jóval több kellett annál, mint hogy feleségül vegye Antonio Granelli lányát. – Egyszer-kétszer telefonáltam magának, amíg odavolt – szólalt meg Michael. Ken Bailey szerint majdnem mindennap. – Merre járt? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján. – Távol. Ezután hosszú szünet következett. – Emlékszik még az ajánlatra, amit magának tettem? Jennifer nagyot kortyolt a pezsgőjéből. – Kérem, ne kezdje újra! – Megkaphat bármilyen... – Már mondtam magának, hogy nem érdekel. Nem létezik olyan ajánlat, amit vissza ne lehessen utasítani. Ilyenek csak a regényekben léteznek, Mister Moretti.

Michael Moretti hirtelen felidézte magában a jelenetet, mely néhány héttel korábban apósa házában zajlott le. A Család ismét találkozóra gyűlt össze, s valahogy döcögősen mentek a dolgok. Thomas Colfax vitába szállt Michael minden javaslatával. Colfax távozása után Michael odafordult az apósához. – Colfax olyan már, mint egy vénasszony. Azt hiszem, épp ideje, hogy kikerüljön a képből, Papa. – Tommy jó ember. Évek hosszú során át sok gondtól megóvott bennünket. – Ez már történelem. Most már nem jó semmire. – És ki lépne a helyére? – Jennifer Parker. Antonio Granelli tagadóan rázta meg a fejét. – Egyszer már megmondtam neked, Michael. Nem jó, ha egy nő be van avatva a dolgainkba. – Ez nem egyszerűen csak egy nő. Ő az ország legjobb ügyvédje. – Majd meglátjuk – válaszolta Antonio Granelli – Majd meglátjuk! Michael Moretti az az ember, aki megszokta, hogy megszerzi, amit akar. Mennél jobban ellenállt Jennifer, annál eltökéltebbé vált korábbi szándéka, hogy megszerzi magának a leányt. Most, ahogy így ült mellette, Michael Moretti erre gondolt: egy szép napon úgyis az enyém leszel, bogaram... minden értelemben. – Most mire gondol? Michael Moretti lassan, felszabadultan Jenniferre mosolygott, aki azon nyomban meg is bánta a kérdését. Ideje volt véget vetni az együttlétnek. – Köszönöm a nagyszerű vacsorát, Mister Moretti. Holnap korán kell kelnem, és... A fények ebben a pillanatban kezdtek elhalványulni, s a zenekar rázendített a nyitózenére. – Most már nem mehet el. Kezdődik a műsor. Biztosan nagyon fog tetszeni magának Marry Allen. A műsor olyan volt, amilyet csak Las Vegas engedhet meg magának, Jennifer nagyon élvezte. Megfogadta, hogy a műsor után azonnal távozik, de amikor befejeződött, s Michael Moretti felkérte táncolni, Jennifer úgy vélte, udvariatlanság lenne visszautasítani. Michael Moretti kitűnő táncos volt, s Jennifer azon vette észre magát, hogy elengedi magát a karjai között. Egy alkalommal, mikor egy másik pár nekiütközött, Jennifer egy pillanatra Michael testéhez simult, s megérezte a férfi merevségét. Azonnal visszahúzódott, s igyekezett megőrizni a diszkrét távolságot. Később átmentek a kaszinóba, a fények és a zaj szerencsejátékosokkal zsúfolt birodalmába, ahol mindenki úgy játszott, mintha csak az élete függne tőle. Michael egy kockaasztalhoz vezette Jennifert, s markába nyomott egy tucatnyi zsetont. – Sok szerencsét – mondta. A kaszinó személyzete megkülönböztetett tisztelettel kezelte Michaelt s diszkréten csak Mister M.-nek szólította. Az egyik alkalmazott máris ott állt előtte egy halom százdolláros zsetonnal, s persze készpénz helyett készséggel elfogadták a szignóját. Michael nagy tétekkel játszott, és keményen vesztett, de emiatt láthatóan egyáltalán nem zavartatta magát. Michael zsetonjaival Jennifer háromszáz dollárt nyert, s ragaszkodott hozzá, hogy odaadja Michaelnek. Nem akarta semmilyen formában lekötelezni magát. Az est folyamán időről időre különböző nők léptek oda hozzájuk s üdvözölték Michaelt. Jennifer megállapította, hogy mindegyikük fiatal és nagyon csinos. A férfi udvarias volt hozzájuk, de világossá tette, hogy őt most csak Jennifer érdekli. Jennifer ezt akarata ellenére hízelgőnek érezte. Jennifer fáradt volt s a hangulata is rossz volt az est kezdetekor, de Morettiben akkora volt az életkedv, ami feszültséggel töltötte meg a levegőt, s Jennifert is teljesen hatalmába kerítette. Michael ezután bevitte egy apró kis bárba, ahol dzsesszzenekar játszott, majd átmentek egy másik szálloda halljába, ahol egy híres vokálegyüttest hallgattak meg. Bárhová is mentek, Michaelt mindenütt uralkodónak kijáró tisztelettel fogadták, mindenki megpróbált a közelébe férkőzni, hogy üdvözölhesse, hogy megérinthesse, hogy tudtára adja: ő is ott van. Együttlétük alatt Michael egyetlen olyan szót sem ejtett ki, melyet Jennifer a legcsekélyebb mértékben is sértőnek érezhetett volna. Mégis Jennifer úgy érezte, hogy a férfiból olyan erős

szexualitás árad, hogy szinte vibrált a hullámokban rátörő férfivágytól. Jennifer még soha nem érzett ilyesmit. Nyugtalanító, ugyanakkor rendkívül felvillanyozó érzés volt. Volt a férfiban valami vadállatias férfierő, amilyennel Jennifer korábban még soha nem találkozott. Hajnali négy óra volt, amikor Michael végül lakosztályához kísérte Jennifert. Amikor az ajtóhoz értek, Michael a kezét nyújtotta. – Jó éjszakát! Szeretném, ha tudná: ez volt életem legnagyszerűbb éjszakája. Szavai megrémítették Jennifert.

33. Adam Warner népszerűsége egyre nőtt Washingtonban. Mind gyakrabban szerepelt az újságok és folyóiratok lapjain is. Adam kezdeményezte azt a vizsgálatot, amely a gettókban levő iskolák helyzetével foglalkozott, s ő vezette azt a szenátusi bizottságot, mely Moszkvába utazott, hogy a másként gondolkozókkal találkozzék. A lapok közölték a seremetyevói megérkezés képeit, ahol a szenátort merev arcú hivatalnokok fogadják. Mikor Adam tíz nap elteltével visszatért, a lapok melegen üdvözölték, s méltatták az utazás eredményeit. A közvélemény olvasni, hallani akart Adam Warnenről, s a sajtó ezt az étvágyat ki is elégítette. Adam lett a szenátusi reformok egyik mozgatórugója. Ő vezette azt a bizottságot is, mely a szövetségi börtönökben uralkodó állapotokat vizsgálta meg, s ennek érdekében végiglátogatta az ország börtöneit. Beszélgetett az elítéltekkel, az őrökkel és a fegyintézetek vezetőivel, majd miután a jelentést megtárgyalták, azonnal jelentős reformokat léptettek életbe. A férfiak számára íródott újságokon és folyóiratokon kívül gyakran szerepelt a női magazinokban is. Jennifer a Cosmopolitan Magazinban látta is Adam fényképét Mary Bethtel és kislányukkal, Samanthával együtt. Jennifer hálószobájának kandallója előtt üldögélve, hosszan elnézte a fényképeket. Mary Beth meleg mosollyal nézett a fényképezőgép lencséjébe. A kislány anyjának kicsinyített mása volt. Jennifer Adam arcát fürkészte. Fáradtnak látszott. Korábban ismeretlen, apró szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában, halántékán deresedni kezdett a haja. Egy pillanatig Jennifernek az az érzése támadt, hogy a felnőtt Joshuát látja maga előtt. A hasonlatosság döbbenetes volt. Jennifer ismét Mary Beth és kislánya felé fordította a tekintetét. Aztán egy hirtelen mozdulattal bedobta a folyóiratot a kandallóba, és végignézte, ahogy porrá ég. Adam Warner a vacsoraasztalnál ülve szórakoztatta Stewart Needhamet és még vagy féltucatnyi vendégét. Mary Beth az asztal másik végén ült, egy oklahomai szenátorral és felékszerezett feleségével csevegett. Washington egészen felvillanyozta az asszonyt. Itt elemében érezte magát. Adam egyre növekvő fontossága és népszerűsége miatt Mary Beth Washington egyik legfelkapottabb háziasszonya lett, s nagyon tetszett neki ez a szerepkör. A washingtoni társasági légkör untatta Adamet, s örült, hogy az asszony leveszi válláról ezeket a terheket. Az asszony ezeket az ügyeket kitűnően intézte, ezért Adam hálás is volt neki. – Washingtonban – magyarázta Stewart Needham – sokkal többet intéznek a vacsoraasztal mellett, mint azokban a hatalmas kongresszusi termekben. Adam végignézett az asztalnál ülőkön, nagyon azt kívánta, bárcsak már véget érne az est. A felszínen minden csodálatos volt. Ugyanakkor volt egy felesége, s közben egy másik nőt szeretett. Bezárult körülötte egy házasság gyűrűje, melyből nem volt menekvés. Ha Mary Beth nem esett volna teherbe, akkor megindította volna a válópert. Most azonban ehhez már késő, elkötelezte magát. Mary Beth egy aranyos kislánnyal ajándékozta meg, akit nagyon szeretett, de ennek ellenére képtelen volt megszabadulni Jennifer emlékétől. A kormányzó felesége szólalt meg mellette: – Maga nagyon szerencsés ember, Adam. Mindene megvan a világon. Nem így van? Adam nem tudta a választ kipréselni magából, csak erőltetett mosollyal bólogatott. Teltek az évek, s változatlanul minden Joshua körül forgott Jennifer világában. Figyelte, ahogy

napról napra nő, s véget nem érő csoda volt a számára, amikor járni, beszélni s gondolkodni kezdett. A gyerek hangulata gyakran változott, időnként vad volt és agresszív, máskor félénk és melegszívű. Nagyon el volt keseredve, ha Jennifer este magára hagyta, a sötétben még mindig félt, ezért Jennifer állandóan égve hagyta az éjjeli lámpát a szobájában. Joshua kétéves korában kibírhatatlanul viselkedett. Pusztított maga körül, makacs volt és erőszakos. Nagyon szeretett dolgokat "megjavítani". Összetörte Mrs. Mackey varrógépét, elrontotta a házban a tévét, s szétszedte Jennifer karóráját, összekeverte a sót a cukorral. Ken Bailey vett Jennifernek egy német juhász kölyökkutyát, Maxot, melyet Joshua állandóan nyaggatott. Amikor Ken látogatóba érkezett, Joshua mindig diadalüvöltéssel fogadta. – Szia! Van egy tiktakod? Meg akarom nézni! Abban az évben voltak pillanatok, amikor Jennifer örömmel odaadta volna a fiát az első arra járó idegennek. Hároméves korára Joshua egy csapásra megváltozott, hirtelen olyan lett, mint egy kis angyal, gyengéd, ragaszkodó, s hízelkedő. Külseje, mozdulatai most még jobban az apjára emlékeztettek. Szeretett a kertben játszadozni, futkározni, és szünet nélkül nyűtte a háromkerekűjét. Jennifer elvitte az állatkertbe és a bábszínházba. Sokszor végigsétáltak a tengerparton, a Manhattanen megnézték a Marx testvérek filmjeinek fesztiválját, majd fagylaltot ettek. Joshua óvodás lett, és nagyon tetszett neki a dolog. Esténként, amikor Jennifer megjött a munkából, leültek a kandalló elé és olvastak. Jennifer a Tárgyalás és az Ügyvéd című lapokat, Joshua pedig a képeskönyveit. Jennifer elnézte, ahogy barna kis melegítőjében Joshua elterült a szőnyegen, s minden figyelmét a képeskönyveknek szentelte. Hirtelen újra Adam jutott az eszébe. A seb még mindig nem gyógyult be. Arra gondolt, vajon hol lehet és mit csinálhat Adam. Vajon mit csinál Adam, Mary Beth és Samantha? Jennifernek sikerült teljesen különválasztani magánéletét a munkájától, a kettő között az egyetlen összekötő kapcsot Ken Bailey jelentette. A férfi állandóan hordta Joshuának a játékokat és a könyveket, hosszasan eljátszogatott vele. Bizonyos értelemben fogadott apává lépett elő. Az egyik vasárnap délután Jennifer és Ken ott álltak a fára épített kis házikó mellett, s figyelték a felfelé mászó Joshuát. – Tudod, mire lenne Joshuának szüksége? – kérdezte Ken. – Mire? – Egy apára – folytatta a férfi, majd Jennifer felé fordult. – Az édes apukája mindenesetre nagy csirkefogó lehet! – Ken, kérlek, ne... – Bocsáss meg! Semmi közöm hozzá. Ez már a múlté. Engem viszont a jövő nyugtalanít. Természetellenes dolog, hogy így élsz egyedül... – Nem vagyok egyedül. Itt van nekem Joshua. – Nem erről a dologról beszélek – mondta Ken, majd karjaiba vonta Jennifert s gyengéden, testvér módjára megcsókolta. – Jennifer! Ne haragudj... Michael Moretti tucatnyiszor telefonált Jennifernek, aki egyszer sem hívta vissza. Egyszer úgy tűnt mintha egy pillanatra az ő arcát látta volna a tárgyalóterem hátsó soraiban, amikor éppen egyik ügyfelét védte, de mikor ismét odapillantott, a férfi már nem volt ott.

35. Késő délután Jennifer már éppen hazafelé készülődött, amikor Cynthia szólt be a hangosbeszélőn. – Mister Clark Holman van a vonalban. – Kapcsolja be – mondta Jennifer rövid habozás után. Clark Holman a Jogsegély Társaság egyik ügyvédje volt. – Bocsásson meg, Jennifer – kezdte –, de van itt egy ügyünk, amelyet senki sem akar felvállalni,

és nagyon hálás lennék, ha kisegítene bennünket. Tudom, mennyire el van foglalva, de... – Ki a vádlott? – Jack Scanlon. A név azonnal beugrott Jennifernek. Az ügy az elmúlt két napban nem került le az újságok címoldalairól. Jack Scanlon elrabolt egy négyéves kislányt, s váltságdíjat követelve fogva tartotta. A szemtanúk elmondása alapján összeállított fantomkép segítségével sikerült letartóztatni. – De miért éppen én, Clark? – Scanlon magát akarja. Jennifer a faliórára vetett egy pillantást. Már elkésik Joshuától. – Hol van most? – A Metropolitan Fegyházban. Jennifer gyorsan döntött. – Elmegyek és beszélek vele. Szervezze meg a dolgot! – Nagyszerű! Millió köszönet! Nagyon lekötelezett. Jennifer felhívta Mrs. Mackeyt. – Ma egy kicsit később jövök haza. Vacsoráztassa meg Joshuát, és mondja meg neki, hogy várjon meg! Tíz perccel később Jennifer már úton is volt. Az emberrablás a leggyalázatosabb bűnnek számított Jennifer szemében, különösen akkor, ha egy tehetetlen kisgyerek az áldozat. Ennek ellenére mindenkinek, akit valamivel vádolnak, joga van arra, hogy meghallgassák, függetlenül attól, hogy milyen szörnyű tettet is követett el. Ez a jog alaptétele; igazságot kell szolgáltatni a legalacsonyabban és a legmagasabban levőknek egyaránt. Jennifer megmutatta ügyvédi igazolványát a bejárati őrszemnek, majd azonnal az ügyvédek számára kialakított látogatószobába kísérték. – Azonnal idehozom Scanlont önnek – mondta az egyik börtönőr. Néhány perc elteltével egy, a harmincas éveinek vége felé járó, aszketikus külsejű, szőke hajú, szőke szakállt viselő férfit vezettek be a szobába. Szinte krisztusi volt a kinézete. – Köszönöm, hogy eljött, Mrs. Parker – szólalt meg a férfi halk, lágy hangon. – Köszönöm, hogy törődik velem. – Üljön le! A férfi leült Jenniferrel szemben. – Maga kérte, hogy jöjjek el? – Igen, bár szerintem rajtam már csak az isten tud segíteni. Nagyon ostoba dolgot követtem el. Jennifer viszolyogva nézett a szemben ülő férfira. – Elrabolt egy tehetetlen kislányt, és ezt egyszerűen "ostoba dolognak" nevezi? – Nem a váltságdíjért vittem el Tammyt. – Igazán? Hát akkor miért? Hosszú hallgatás következett, mielőtt Jack Scanlon ismét megszólalt volna. – A feleségem, Evelyn belehalt a szülésbe. A világon mindenkinél jobban szerettem. Ha valaha is élt szent asszony ezen a földön, akkor az ő volt. Evelyn nem volt erős alkatú asszony. Az orvosunk tanácsolta is neki, hogy ne szüljön, de ő nem fogadta meg a szavát – mondta a férfi, aztán elhallgatott, zavartan a földet bámulta, majd újra folytatta. – Ezt... ezt lehet, hogy maga nehezen tudja megérteni, de a feleségem mindenképpen meg akarta szülni azt a gyereket, mert úgy tartotta, hogy így egy másik részt is kap belőlem. Jennifer tökéletesen megértette. Jack Scanlon elhallgatott, s látszott, hogy gondolatai messze elkalandoztak. – Megszülte a kisbabát? Jack Scanlon bólintott. – Mindketten meghaltak – mondta, s láthatóan nagyon nehezére esett folytatni. – Egy ideig én... én... azt hittem... nem fogom túlélni. Egyre az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehetett volna a kisgyermekünk? Arról álmodoztam, vajon milyen lenne, ha mindketten élnének? Megpróbáltam visszaforgatni az idő kerekét azokban a pillanatokban, amikor Evelyn... – folytatta a férfi s elcsuklott a hangja. – Akkor a Bibliához fordultam, csak így tudtam megőrizni elmém épségét. Aztán néhány nappal ezelőtt megláttam az utcán játszadozó kislányt, s az volt az érzésem, hogy

Evelyn született újjá. Haja és szeme pontosan olyan volt, mint az övé. Rám nézett és elmosolyodott, és én... én... tisztában vagyok, hogy őrültségnek hangzik, de mintha Evelyn mosolygott volna rám. Teljesen elvesztettem az eszem. Akkor azt gondoltam, ez a kislányom, akit Evelyn nekem szült. Ő a gyermekünk. Jennifer látta, hogy beszéd közben a férfi körmei a karjába mélyednek. – Tudom, hogy nem szabad, de magammal vittem – mondta s Jennifer szemébe nézett. – A világ minden kincséért nem okoztam volna semmi bajt ennek a gyereknek. – És hogy állunk azzal a váltságdíjkérő levéllel? – kérdezte Jennifer. – Én nem küldtem ilyen levelet. A legkevésbé érdekel a pénz. Én csak a kis Tammyt akartam. – Valaki eljuttatott a családhoz egy váltságdíjat követelő levelet. – A rendőrség továbbra is azt állítja, hogy én voltam, de ez nem igaz. Jennifer csak ült s megpróbálta összerakni a részleteket. – A gyerekrablásról szóló történet az előtt jelent meg az újságban, mielőtt a rendőrség letartóztatta magát vagy pedig azután? – Előtte. Szerettem volna, ha már nem írnak az egészről, szerettem volna elmenni valahova Tammy-val, s féltem, hogy ebben megakadályoznak. – Szóval akárki olvashatott a gyerekrablásról, és megpróbálhatta bekasszírozni a váltságdíjat? Jack Scanlon kétségbeesetten tördelte a kezét. – Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy meg akarok halni. A férfi fájdalma annyira nyilvánvaló volt, hogy Jennifer azon vette észre magát, maga is megindultsággal küszködik. Ha a férfi igazat mondott, akkor nem érdemli meg a halált azért, amit elkövetett. A büntetést igen, de a halált nem. Jennifer már döntött is magában. – Megpróbálok magának segíteni. – Köszönöm – mondta halkan a férfi. – Tulajdonképpen már nem is érdekel, hogy mi történik velem. – Engem viszont igen. – Csak az a baj – szólalt meg ismét Scanlon –, hogy nincs pénzem a honoráriumra. – Emiatt ne nyugtalankodjon! Szeretném, ha magáról mesélne. – Mit akar tudni? – Kezdje mindjárt az elején! Hol született? – Észak-Dakotában, harmincöt éve, egy farmon. Nagyon soványak arrafelé a földek, alig terem meg rajtuk valami. Szegények voltunk. Tizenöt éves koromban mentem el otthonról. Szerettem az anyámat, de gyűlöltem az apámat. Tudom, a Biblia bűnnek tartja, ha valaki rosszat mond a szüleiről, de gonosz ember volt. Élvezte, amikor megkorbácsolhatott. Jennifer észrevette, hogy beszéd közben a férfi teste összerándul. – Ezt szó szerint értem, valóban nagyon élvezte a dolgot. Minden csekélységért azonnal elővette a széles nadrágszíját, melynek végén hatalmas rézcsat lógott. Letérdepeltetett és követelte, hogy imádkozzam istenhez bocsánatért – mondta, majd az emlékek annyira elhatalmasodtak rajta, hogy kénytelen volt kis szünetet tartani. – Így aztán megszökött.,. – Igen. Autóstoppal mentem Chicagóig. Nem volt sok iskolám, de otthon mindig nagyon sokat olvastam. Ha az apám rajtakapott az olvasáson, akkor ez ok volt a verésre. Chicagóban egy üzemben kaptam munkát. Ott találkoztam Evelynnel is. Elvágtam a kezemet a fűrészgéppel, s bevittek az orvosi rendelőbe, ahol ő nővérként dolgozott. – A férfi Jenniferre mosolygott s folytatta: – A legszebb nő volt, akit életemben valaha is láttam. Több mint két hétig tartott, amíg a kezem meggyógyult, s közben mindennap bejártam hozzá kötözésre. Ezután elkezdtünk együtt járni. Már arról volt szó, hogy összeházasodunk, amikor az üzem elesett egy nagyobb rendeléstől, s ezért elbocsátották az egész részleget, ahol én dolgoztam. De Evelyn ezt sem bánta. Összeházasodtunk, ezután ő gondoskodott rólam. Ez volt az egyetlen vitatéma közöttünk. Abban a szellemben nőttem fel, hogy egy férfinak a kötelessége gondoskodni a feleségéről. Aztán sikerült végre elhelyezkednem teherautó-sofőrként, elég szépen kerestem. Csak azt gyűlöltem ebben a munkában, hogy gyakran voltunk távol egymástól, néha egy hétre is el kellett mennem. Ettől eltekintve

boldogok voltunk; Aztán Evelyn teherbe esett. A férfi egész testében megrázkódott. – Evelyn és a kislányunk meghalt – folytatta, s arcán végigfolytak a könnyek. – Nem tudom, isten miért tette ezt velünk. Biztosan volt valami oka rá, csak azt nem tudom, hogy micsoda – tette hozzá kétségbeesetten, s közben szinte öntudatlanul előre-hátra hintázott a széken, kezeit a mellére szorította fájdalmában. Ez az ember nem fog villamosszékbe kerülni, gondolta Jennifer. – Holnap visszajövök, és akkor majd folytatjuk – ígérte meg a férfinak. Az óvadékot kétszázezer dollárban állapították meg. Jack Scanlonnak nem volt pénze, így Jennifernek kellett letennie helyette. Scanlont kiengedték a fegyházból, s Jennifer talált egy kis motelt a West Side-on, ahol meghúzhatta magát. Adott neki száz dollárt, hogy valamiből meg tudjon élni. – Még nem tudom, hogyan – jelentette ki Jack Scanlon –, de az utolsó centig visszafizetem magának. Már most kezdek munkát keresni. Nem érdekel, hogy mit, bármit hajlandó vagyok megcsinálni. A szövetségi ügyész, Earl Osborne megtermett, sima, kerek képű, megtévesztően jóságos modorú férfi volt. Jennifer legnagyobb meglepetésére Osborne hivatalában Robert Di Silvával futott össze. – Hallottam, hogy felvállalta ezt az ügyet – közölte Di Silva. – Úgy látszik, a maga számára még a legpiszkosabb ügy sem elég piszkos. Jennifer Earl Osborne-hoz fordult. – Hát az ügyész mit keres itt? Ez szövetségi határkörbe tartozó ügy. – Jack Scanlon a kislány szüleinek a kocsijával rabolta el az áldozatát – válaszolta Osborne. – Autólopás – tette hozzá Di Silva. Jennifernek eszébe jutott, hogy Di Silva valószínűleg nem lenne most itt, ha nem ő szerepel az ügyben. Ismét Earl Osborne-hoz fordult – Szeretnék egy ajánlatot tenni – kezdte Jennifer. – Az ügyfelem... Earl Osborne tiltakozóan emelte fel a kezét. – Szó sem lehet róla. Ennek a dolognak mindenképpen a végére fogunk járni. – Vannak viszont olyan körülmények... – Ezeket majd ismertetheti az előzetes kihallgatáson. Di Silva kárörvendően elvigyorodott. – Rendben van – válaszolta Jennifer. – Akkor a bíróságon találkozunk. Jack Scanlon nem messze a moteltől, a West Side-on, egy autószervizben kapott munkát, s Jennifer megállt a szerviznél, hogy néhány szót váltson vele. – Az előzetes meghallgatásra holnapután kerül sor – közölte Jennifer. – Megpróbálom rávenni a vád képviselőjét, hogy ne emeljen túlságosan súlyos vádat. Le kell ülnie valamennyit, Jack, de szeretném elérni, hogy ez a lehető legrövidebb legyen. A férfi arcán megjelent hálás mosoly kárpótolta Jennifert eddigi fáradozásaiért. Jennifer javaslatára Jack Scanlon egy elegánsabb öltönyt vásárolt az előzetes meghallgatásra. Megnyiratkozott, megigazította a szakállát. Jennifer meg volt elégedve a megjelenésével. Gyorsan átestek a bírósági formalitáson. A tárgyaláson megjelent Di Silva kerületi főügyész is. Mikor Earl Osborne feltárta a bizonyítékokat, és vádemelési javaslatot tett, a bíró Jenniferhez fordult. – Óhajt valamit mondani, Miss Parker? – Igen, tisztelt bíró úr! Szeretném megkímélni a vádat a perköltségtől. Vannak olyan enyhítő körülmények, melyekről eddig még nem esett szó. Szeretném, ha védencemet kevésbé súlyos bűncselekmény elkövetésével vádolnák. – Szó sem lehet róla– jelentette ki Earl Osborne. – A vád ebbe nem egyezik bele. Jennifer ezután ismét Barnard bíróhoz fordult. – Megbeszélhetnénk ezt az ön dolgozószobájában, bíró úr? – Rendben van. A tárgyalás napját csak azután tűzöm ki, ha meghallgattam az ügyvédi

véleményt. Jennifer ezután a döbbenten mellette álldogáló Jack Scanlonhoz fordult. – Visszamehet a munkahelyére – közölte Jennifer –, majd beugrom s elmondom, mire jutottam. – Köszönöm, Miss Parker – válaszolta halkan a férfi. Jennifer utánanézett, s látta, hogy Scanlon elhagyja a tárgyalótermet. Jennifer Earl Osborne és Robert Di Silva társaságában Barnard bíró dolgozószobájában ült. – Nem is tudom felfogni – szólt oda Osborne Jennifernek –, hogyan kérhetett enyhítést. A váltságdíjért elkövetett emberrablás főbenjáró bűnnek számít. Az ügyfele bűnös, és ezért meg is fizet. – Ne higgyen el mindent, amit az újságokban olvasott, Earl. Jack Scanlonnak semmi köze ahhoz a váltságdíjat követelő levélhez. – Tréfál? Ha nem váltságdíjért tette, akkor mi az ördög ez az egész? Jennifer elmondta a történetet. Beszélt nekik a farmról, az ütlegelésről, Jack Scanlon és Evelyn szerelméről, majd házasságáról, arról, hogy a férfi egyszerre vesztette el feleségét és gyermekét. Csendben végighallgatták; amikor Jennifer befejezte, Robert Di Silva szólalt meg először. – Szóval ezek szerint Jack Scanlon azért rabolta el a kislányt, mert a gyerekre emlékeztette, aki az övé lehetett volna. És Jack Scanlon felesége a szülésbe halt bele? – Pontosan így van – mondta Jennifer, aztán Barnard bíróhoz fordult. – Tisztelt bíró úr, nem hinném, hogy ezt az embert ön hajlandó lenne halálra ítélni. – Ebben én is egyetértek magával – szólalt meg Di Silva váratlanul. Jennifer meglepetten pillantott rá. Di Silva lassan papírokat vett elő a táskájából. – Hadd kérdezzek meg magától valamit – szólalt meg rövid szünet után. – Mi a véleménye, ez az ember megérdemelné a villamosszéket? – kérdezte s lassan olvasni kezdte a dosszié tartalmát. – Frank Jackson, harmincnyolc éves, született San Franciscóban, Nob Hillen. Apja orvos, anyja köztiszteletben álló személyiség. Tizennégy éves korában Jackson rászokott a kábítószerre, megszökött otthonról, Height-Ashburyban akadnak a nyomára, s visszaviszik a szüleihez. Három hónap elteltével Jackson betör apja rendelőjébe, ellopja az összes ott levő narkotikumot és ismét megszökik. Seattle-ben tartóztatják le kábítószer birtoklása és az azzal folytatott üzérkedés miatt. Javítóintézetbe küldik, ahonnan tizennyolc éves korában engedik ki, egy hónap múlva fegyveres rablás és gyilkossági kísérlet miatt ismét letartóztatják... – Jennifer érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Mi köze ehhez Jack Scanlonnak? – kérdezte megütközve. Earl Osborne fagyosan elmosolyodott. – Jack Scanlon azonos Frank Jacksonnal – közölte. – Nem hiszem el! – Ez a sárga kis papírlap egy órával ezelőtt érkezett az FBI-tól – közölte Di Silva. – Jackson szélhámos és megrögzött hazudozó. Az elmúlt tíz év során gyújtogatástól kezdve a fegyveres rablásig mindenért letartóztatták. A Jolietben töltötte a börtönbüntetését. Soha nem volt állandó munkahelye, és soha nem volt felesége. Öt évvel ezelőtt az FBI gyermekrablás miatt tartóztatta le. Egy hároméves kislányt rabolt el, s váltságdíjat követelt érte. Két hónappal később a kislány holttestét egy erdős területen megtalálták. Az orvos szakértő szerint, bár a holttest részben már oszlásnak indult, azért mégis megállapítható volt, hogy a kislányt apró késvágásokkal megkínozták, majd megerőszakolták. Jennifert a rosszullét környékezte. – Jacksont eljárásjogi hiba miatt mentették fel, melyet valami hebehurgya ügyvéd követett el. És maga azt akarja, hogy ez az ember továbbra is szabadon járhasson-kelhessen! – jelentette ki Di Silva diadalittasan. – Megnézhetném azt a dossziét, kérem? Di Silva szótlanul átadta a paksamétát s Jennifer olvasni kezdte. Jack Scanlonról volt szó, ez egy pillanatig sem lehetett kétséges. A bűnügyi nyilvántartóban szereplő fényképét is csatolták. Amikor a felvétel készült, fiatalabbnak látszott, s szakálla sem volt, de nem lehetett összetéveszteni. Jack

Scanlon–Frank Jackson minden szavával hazudott neki. Kitalált egy élettörténetet, és Jennifer az egészet elhitte. Annyira meggyőzően mondta el, hogy Jennifer azt a fáradságot sem vette magának, hogy Ken Baileyvel ellenőriztesse az adatokat. – Megnézhetném én is? – kérdezte Barnard bíró. Jennifer átnyújtotta neki a dossziét. A bíró gyorsan átfutotta, majd Jenniferre pillantott. – Nos? – Nem vállalom a védelmét. Di Silva tettetett meglepetéssel vonta fel a szemöldökét. – Megdöbbent, Miss Parker. Mindig azt hangoztatta, hogy mindenkinek joga van az ügyvédhez. – Így is van, mindenkinek – válaszolta Jennifer nyugodtan –, de nekem nagyon kemény és következetes alapelvem, hogy senkinek a védelmét nem vagyok hajlandó ellátni, aki hazudik nekem. Mister Jacksonnak egy másik ügyvédet kell keresnie. – A bíróság erről majd gondoskodik – jelentette ki Barnard bíró. – Szeretném, ha visszavonná az óvadék ellenébeni szabadlábra helyezését, tisztelt bíró úr – szólalt meg ismét Osborne. – Túlságosan is veszélyes ez az ember, hogy szabadon sétálgasson az utcán. Barnard bíró ezután újra Jenniferhez fordult. – Hivatalosan még mindig ön az ügyvédje. Van a javaslat ellen valami kifogása? – Nincs – vágta rá Jennifer. – Semmi kifogásom nincs ellene. – Elrendelem az óvadék ellenében történt szabadlábra helyezés megszüntetését – jelentette ki Barnard bíró. Waldman bíró azon az estén meghívta Jennifert egy jótékonysági célból rendezett vacsorára. A délutáni élmények után úgy érezte, mintha kifacsarták volna, és szívesebben töltött volna egy nyugodt estét Joshua társaságában, de nem akart csalódást okozni a bírónak. Az irodájában átöltözött, s a vacsora színhelyén, a Waldorf-Astoriában találkozott a bíróval. Igazi gálaest volt, s annak ellenére, hogy legalább féltucatnyi hollywoodi sztár is fellépett, Jennifer képtelen volt élvezni a műsort. Gondolatai teljesen másfelé jártak. Waldman bíró aggodalmaskodva nézett Jenniferre. – Valami baj van, Jennie? A nő nagy nehezen egy mosolyt erőltetett az arcára. – Ó, nem, csupán egy kis hivatali ügy, Lawrence. Milyen ügyekkel is foglalkozom – gondolta Jennifer, az emberiség szemetével, gyilkosokkal, emberrablókkal, erőszakoskodókkal van dolgom. El is döntötte magában, hogy a mai este kitűnő alkalom lesz arra, hogy kicsit felöntsön a garatra. A főpincér lépett az asztalukhoz, s Jennifer fülébe súgta: – Bocsásson meg, Miss Parker, telefonhoz hívják. Jennifer ösztönös riadalmat érzett. Egyedül Mrs. Mackey tudja, hogy hol lehet elérni. Ha pedig ő telefonál, akkor valami baj történt. – Bocsásson meg – mentette ki magát Jennifer, és követte a főpincért az előcsarnok melletti kis irodába. Jennifer felemelte a kagylót, s egy férfihang suttogását hallotta. – Te kurva! Átvágtál! Jennifer érezte, hogy egész testén úrrá lesz a remegés. – Ki az? – kérdezte. Nagyon is jól tudta, hogy kicsoda. – Te mondtad a zsaruknak, hogy gyűjtsenek be. – Ez nem igaz! Én... – Azt ígérted, hogy segítesz! – Segítek is. Hol van... – Hazug ribanc! – szakította félbe a fojtott hang. – Ezért megfizetsz! – Várjon egy... A telefon elnémult. Jennifer elborzadva állt a készülék mellett. Valami rettenetes dolog történt. Frank Jackson, alias Jack Scanlon valahogy megszökött, és Jennifert okolja a történtekért. De vajon honnan tudhatta, hogy most éppen hol van? Biztosan követte. Talán most kint várja az utcán.

Jennifer megpróbált úrrá lenni remegésén, megpróbált gondolkodni, kitalálni, hogy mi történhetett? Scanlonnak sikerült megszöknie. Hogy hogyan, az most nem számít. A fontos az, hogy őt okolja.,. Frank Jackson már ölt, és képes ismét ölni. Jennifer bement a mosdóba, s egészen addig ott maradt, míg viszonylag meg nem nyugodott. Waldman bíró egy pillantást vetett rá. – Az ég szerelmére, mi történt? Jennifer röviden elmondta neki. A bíró döbbenten hallgatott. – Édes istenem! Vigyem haza? – Rendben lesz minden, Lawrence. Ha elkísér a kocsimhoz, akkor ott már biztonságban leszek. Csendben távoztak a hatalmas étteremből, s Waldman bíró Jennifer mellett maradt egészen addig, amíg oda nem hozták a kocsiját. – Biztosan nem akarja, hogy magával menjek? – Köszönöm, azt hiszem, nem. A rendőrség reggelig biztosan elfogja. Nem sok hozzá hasonló ember sétál az utcán. Jó éjszakát. Jennifer elindult, s figyelte, nem követik-e. Mikor meggyőződött, hogy egyedül van, ráfordult a Long Island-i autópályára s hazafelé hajtott. Gyakorta belepillantott a visszapillantó tükörbe, s figyelte a mögötte haladó kocsikat. Egy alkalommal le is állt az út szélén, s hagyta, hogy az utána haladók elhúzzanak mellette, s csak akkor indult el újra, amikor már tiszta volt mögötte az út. Nagyobb biztonságban érezte magát. A rendőrség néhány óra alatt biztosan elfogja Frank Jacksont. Már elrendelték ellene az általános körözést. Jennifer ráfordult a házhoz vezető kocsifelhajtóra. Az udvar és a ház, melynek fényárban kellett volna úsznia, most teljes sötétségbe burkolózott. Tehetetlenül ült a kocsijában, hirtelen újra eluralkodott rajta a rémület. Feltépte a kocsi ajtaját, s a bejárati ajtó felé rohant. Tárva-nyitva találta. Egy pillanatig megkövülten állt, a rémület szinte megbénította, majd erőt vett magán, és belépett a hallba. Lábával valami puhába ütközött, s akaratlanul is egy kiáltás szakadt fel a torkából. Felkapcsolta a villanyt. Max hevert a vérrel átitatott szőnyegen. A kutyának a torkát egyik fülétől a másikig átvágták. – Joshua! – sikoltotta. – Mrs. Mackey! Szobáról szobára rohant, felkapcsolta a villanyokat, a nevüket kiabálta. Szíve olyan hevesen vert, hogy szinte nem kapott levegőt. Felrohant a lépcsőn Joshua hálószobájába. Az ágya rendetlen volt, de üres. Végigkutatta az egész házat, majd bénult elmével újra lerohant a lépcsőn. Frank Jackson mindvégig tudta, hogy hol lakik. Biztosan követte hazáig valamelyik este. Elrabolta Joshuát, s meg akarja ölni, hogy így büntesse meg. Berohant a mosodába, amikor valami halk kaparászást hallott az egyik szekrényből. Jennifer odalépett az ajtóhoz, s lassan kinyitotta. Odabent sötét volt. – Kérem, ne bántson – hallatszott egy elhaló, remegő suttogás. Jennifer felkapcsolta a villanyt. Mrs. Mackey feküdt a földön, kezét és lábát villanydróttal szorosan összekötötték. Félig eszméletlen volt. Jennifer letérdelt mellé. – Mrs. Mackey! Az idős nő Jenniferre nézett, s szemébe kezdett visszatérni az élet. – Elvitte Joshuát – tört ki belőle a zokogás. Olyan óvatosan, ahogy csak tudta, Jennifer letekerte a Mrs. Mackey karjába és lábába mélyen bevágódó huzalt. A villanydrót okozta vágásoknál az asszony teste erősen vérzett. Jennifer nagy nehezen talpra segítette a házvezetőnőt, majd bekötözte a sebeket. – Nem tudtam megakadályozni – sikoltozta Mrs. Mackey hisztérikusan. – Megpróbáltam. Én... A telefon élesen felcsörömpölt. Jennifer odalépett és felvette a kagylót. – Csak azt akartam tudni, hogy rendben hazatért-e – szólt bele a hang. – Hol van a fiam? – Szép kisfiú, igaz? – kérdezte a hang. – Kérem! Mindent megteszek! Mindent, amit csak akar!

– Már mindent megtett, Mrs. Parker! – Nagyon kérem, ne!... – zokogott kétségbeesetten Jennifer. – Szeretem hallani, ahogy sír – suttogta a hang. – Hamarosan visszakapja a fiát, Mrs. Parker. Olvassa el a holnapi újságokat! A telefon kattant s a vonal megszakadt. Jennifer csak állt, az ájulás környékezte. Megpróbált gondolkozni. "Szép kisfiú, igaz?" – kérdezte Frank Jackson. Ez azt is jelentheti, hogy még életben van. Különben biztosan azt mondta volna, hogy "szép kisfiú volt". Tudta, hogy csupán a szavakkal játszadozik, így próbálja megőrizni elméje épségét. Nagyon gyorsan tennie kell valamit. Első gondolata az volt, hogy felhívja Adamet, s tőle kér segítséget. Az ő fia, az ő fiát rabolták el, az ő fiát akarják megölni. Azt is tudta viszont, hogy Adam semmit sem tud Csinálni. Pontosan négyszáz kilométerre van innen. Csupán két választás állt előtte. Az egyik, hogy felhívja Robert Di Silvát, elmondja, mi történt, megkéri, segítsen. Ó, istenem, ez túl hosszú időt venne igénybe. A másik lehetőség az FBI volt. Ők a szakértők, ők tudják, hogyan kell kezelni egy gyerekrablási ügyet. A problémát viszont az jelentette, hogy ez nem szokásos gyerekrablás. Nem kapott váltságdíjat követelő levelet, amin el lehetne indulni, s így semmi lehetőség Frank Jackson kézrekerítésére és Joshua életének megmentésére. Az FBI a maga szigorú szabályai szerint cselekszik. Ebben a helyzetben nem tudnának segíteni. Gyorsan kell döntenie..., amíg Joshua még életben van. Robert Di Silva vagy az FBI. Nagyon nehezére esett a gondolkodás. Mélyet sóhajtott s döntött. Föllapozta a telefonkönyvet. Annyira remegett a keze, hogy háromszor is újra kellett tárcsáznia a számot, míg végre sikerült. Egy férfihang szólt bele a kagylóba. – Michael Morettivel szeretnék beszélni – közölte határozottan Jennifer.

36. – Sajnálom, hölgyem. Ez itt a Tony's Place. Semmiféle Morettit nem ismerek. – Várjon! – kiáltott Jennifer. – Ne tegye le – mondta, s nyugalmat erőltetett a hangjába. – Életbevágóan fontos dologról van szó. Egyik... barátja vagyok, A nevem Jennifer Parker. Azonnal beszélnem kell vele! – Ide figyeljen, hölgyem, már megmondtam..! – Mondja meg neki a nevemet és ezt a telefonszámot! Jennifer megadta a telefonszámot. Annyira elkezdett dadogni, hogy alig tudta kinyögni a szavakat. – Mo... mondja me... meg neki... A vonal megszakadt. Jennifer félájultan tette a helyére a kagylót. Ismét a korábbi két választási lehetőség közül kezdte mérlegelni az egyiket Vagy esetleg mind a kettőt. Nem látta semmi akadályát sem annak, hogy Robert Di Silva vagy az FBI is miért ne mozgósíthatná az erőit, hogy Joshuát megtalálják. Az egészben az az őrjítő, hogy tudta, milyen kevés az esélye Frank Jackson felkutatására. Nem volt ideje. Olvassa el a holnapi újságokat! Volt valami megváltoztathatatlan Jackson utolsó szavaiban, ami biztosította Jennifert, hogy nem fogja ismét felhívni, nem ad semmi esélyt arra, hogy a nyomára bukkanjanak. Valamit azért tennie kellene. Megpróbálja Di Silvát elérni. A telefonkagyló után nyúlt. Ahogy hozzáért, a készülék azonnal felcsörgött. – Itt Michael Moretti. – Michael! Ó, Michael, kérem, segítsen! Én... – próbált belekezdeni mondókájába, de a zokogás annyira elhatalmasodott rajta, hogy kiejtette kezéből a kagylót. Gyorsan fölemelte, s rémülten arra gondolt, hogy a férfi már letette a kagylót. – Michael? – Itt vagyok – hallatszott a nyugodt hang. – Szedje össze magát, s mondja el, mi a baj! – Én... én... – kezdte el újra Jennifer s mély lélegzeteket véve próbálta csillapítani a remegését. – A kisfiamról... Joshuáról van szó. Elrabolták. Meg akarják... meg akarják ölni! – Tudja, ki vitte el? – I... igen. A neve Frank Jackson – mondta hevesen kalapáló szívvel.

– Mondja el, mi történt – hallotta ismét a nyugodt, magabiztos hangot. Jennifer nagy nehezen erőt vett magán, s lassan, időrendi sorrendben elmondta a történteket. – Le tudná írni, hogyan néz ki ez a Jackson? Jennifer megpróbálta részletesen maga elé idézni a képet. Alapos személyleírást sikerült adnia róla. – Nagyszerűen csinálta – jegyezte meg Moretti. – Nem tudja, hol ült börtönben? – A Joliet-ben. Azt mondta, hogy meg fogja ölni... – Hol van az a benzinkút, ahol dolgozott? Jennifer megadta a címet Michaelnek. – Tudja annak a motelnek a nevét, ahol Jackson lakott? – Igen. De mégsem... – Egyszerűen nem tudott visszaemlékezni a motel nevére. Körmeit olyan erősen vájta bele a homlokába, hogy nyomában a vér is kiserkedt, s úgy próbált koncentrálni. A férfi türelmesen várt. Hirtelen mégis eszébe jutott. – A Travel Well Motel, a 10. Sugárúton. De biztos, hogy már nincs ott. – Majd megnézzük. – Élve szeretném visszakapni a fiamat! Michael Moretti nem válaszolt, s Jennifer értette, hogy miért. – És ha megtaláljuk Jacksont? Jennifer egy remegős, mély lélegzetet vett. – Öljék meg! – Maradjon telefonközelben! A vonal megszakadt. Jennifer helyére tette a kagylót. Egy kicsit megnyugodott, úgy érezte, mintha valamit elrendezett volna. Nem volt semmi oka arra, hogy azt a bizalmat érezze Michael Moretti iránt, mint amit most érzett. Logikusan gondolkodva valami esztelen dolgot csinált, de a logikának most semmi köze ehhez a dologhoz. A kisfia élete a tét. Szándékosan küldött egy gyilkost a gyilkos nyomába. Ha ez nem sikerül... Az a kislány jutott az eszébe, akinek meggyalázott, megcsonkított holttestét megtalálták. Jennifer ágyba fektette Mrs. Mackeyt. Valami nyugtatót is be akart adni, de Mrs. Mackey félretolta a kezét. – Nem tudnék aludni úgysem – zokogta az asszony. – Ó, Mrs. Parker! Az a gazember altatót adott be a gyereknek! Jennifer elszörnyedve meredt rá. Michael Moretti az asztalnál ült, szemben azzal a hét emberrel, akit magához hívatott. Az első háromnak már kiadta az utasítást. Ezután Thomas Colfaxhoz fordult. – Tom! Azt akarom, hogy használd fel a kapcsolataidat. Keresd meg Notaras kapitányt, s vedd rá, hogy mindent adjon meg Frank Jacksonról. Mindent látni akarok, amijük csak van. – Így aprópénzre váltani egy jó kapcsolatot, Mike! Nem hinném, hogy... – Ne vitatkozz! Tedd, amit mondtam! – Rendben van – válaszolta Colfax hűvösen. Nick Vito következett. – Nézd meg azt a benzinkutat, ahol Jackson dolgozott. Tudd meg, hova szokott járni, kik a barátai! Most Salvatore Fiore és Joseph Coella volt a soros. – Menjetek át Jackson moteljébe! Valószínűleg nincs már ott, de tudjátok meg, kivel állt kapcsolatban. Tudni akarom, kik a cimborái – mondta határozottan, majd az órájára pillantott. – Most éjfél van. Nyolc órát adok nektek, hogy Jacksont megtaláljátok! Az emberek az ajtó felé indultak, de Michael utánuk szólt: – Nem szeretném, ha bármi is történne a gyerekkel. Hívjatok, ha rábukkantok valamire. Én itt várok. Michael Moretti a távozók után nézett, majd felemelte az asztalán levő egyik telefon kagylóját, s

tárcsázni kezdett. 01 óra 00 perc A motelszoba nem volt nagy, de tiszta és rendes. Frank Jackson szerette a tiszta dolgokat. Úgy érezte, ez még a neveltetéséből fakad. A sötétítőrolókat lehúzta, hogy senki se láthasson be a szobába. Az ajtót kulcsra zárta, a biztonsági láncot is beakasztotta, és még egy székkel is kitámasztotta a kilincset. Odalépett az ágyhoz, ahol Joshua feküdt. Frank Jackson három altatót is leerőszakolt a kisfiú torkán, aki még mindig mélyen aludt. Jackson büszke volt arra, hogy nem bíz semmit a véletlenre, nem kockáztat, ezért Joshua kezei és lábai is szorosan össze voltak kötözve ugyanolyan huzallal, mint amilyennel az öregasszonyt a házban összekötözte. Jackson lenézett az alvó kisfiúra, s szomorúság öntötte el Az isten szerelmére, miért kényszerítik az emberek ilyen borzalmas dolgokra? Szelíd, békés ember volt, de mindenki ellene fordult, mindenki csak őt bántja, mindenki lebecsüli a képességeit. Csak akkor hajlandók elismerni, hogy okosabb náluk, amikor már késő. Már fél órával megérkezésük előtt tudta, hogy a rendőrség a nyomában van. Éppen egy Chevrolet Camarót töltött fel, amikor látta, hogy főnöke bemegy az irodába, hogy felvegye a telefont. Jackson nem hallotta a beszélgetést, de erre nem is volt szüksége. Észrevette, amint a főnöke lopva rápillant, és valamit halkan belesúgott a kagylóba. Frank Jackson azonnal tudta, hogy mi történt. A rendőrség elindult érte. Ez a Parker nevű kurva becsapta! Ő is ugyanolyan, mint a többi! A főnöke még mindig telefonált, amikor Frank Jackson felkapta a dzsekijét és eltűnt. Nem egészen három percébe telt, míg egy lezáratlan kocsit talált, amelyet be tudott indítani. Néhány pillanattal később már útban is volt Jennifer Parker háza felé. Jackson csodálattal adózott saját intelligenciájának. Ki gondolt volna arra, hogy korábban hazáig kövesse a nőt, hogy megtudja, hol lakik? Ő ezt már azon a napon megtette, amikor óvadék ellenében szabadlábra került. Akkor az utca másik oldalán parkolt le, s meglepetten látta, hogy a kapunál egy kisfiú szalad Jennifer elé. Elnézte őket így együtt, s érezte, hogy egyszer még kapóra jöhet számára ez a kölyök. Jackson elmosolyodott, hogy az a vén házvezetőnő mennyire meg volt rémülve. Ő maga igen élvezte, amikor jól meghúzta csuklóján és bokáján a villanydrótot. Az öregasszony azt hitte, hogy meg fogja erőszakolni. Egyszerűen undorodott tőle. Minden nőtől undorodott, kivéve az anyját, azt a szentet! A nők mocskosak, tisztátalanok, még a saját nővére is egy ringyó. Csak a gyerekek a tiszták. Arra a kislányra gondolt, akit legutoljára vitt el. Gyönyörű volt, hosszú, szőke, göndör hajával, de neki is meg kellett fizetnie az anyja bűnéért. Az ő anyja rúgta ki Jacksont az állásából. Az emberek megpróbálják megfosztani attól, hogy becsületesen tudjon élni. A férfiak is elég rosszak, de a nők rosszabbak. Disznók, akik összemocskolják az ember testét. Mint az a pincérlány, Clara, akit Kanadába akar vinni. A lány szerelmes bele. Azt gondolja, hogy milyen kifogástalan úriember, mert soha nem közeledik hozzá. Ha tudná! A szeretkezésnek a gondolatától is hányingere volt. Mindenesetre vele együtt fogja elhagyni az országot, mert a rendőrség egy magányos férfit keres. Majd levágja a szakállát, s rövidre nyírja a haját. Ha aztán átlépték a határt, akkor megszabadul Clarától is. Az lesz csak az igazi élvezet! Frank Jackson odaballagott a poggyásztartón levő viharvert vulkánfíber bőröndhöz, kinyitotta, s egy szerszámosdobozt vett elő. A dobozból egy kalapácsot és egy marék szeget húzott ki. Gondosan letette az alvó kisfiú mellé az éjjeliszekrényre. Ezután bement a fürdőszobába, s a kádból kiemelt egy tízliteres, gázolajjal teli kannát. Bevitte a szobába, s letette a földre. Joshua lángba fog borulni. De majd csak a keresztre feszítés után... 02 óra 00 perc New Yorkban és az egész országban elterjedt a hír. Bárokból és garniszállókból indult ki. Az óvatosan, suttogva kiejtett szavak itt is, ott is éber fülekre találtak. A szót felkapták a taxisok, a

teherautó-sofőrök, az éjszaka lányai. Mintha kavicsot dobtak volna egy tó víztükrébe, a hullámok egyre szélesedtek és terjedtek. Két órán belül az utca minden embere tudta, hogy Michael Moretti valamit akar, mégpedig nagyon gyorsan. Nagyon kevés embernek adatik meg az a szerencse, hogy valami szívességet tegyen Michael Morettinek. Ez valakinek soha vissza nem térő alkalmat jelenthetett, mert Moretti értett hozzá, hogyan kell a háláját kifejezni. A hír az volt, hogy meg kell találni egy vékony, szőke, Jézus-képű fickót. 02 óra 15 perc Joshua Adam Parker mozgolódni kezdett álmában, s Frank Jackson odaült az ágya szélére. Még nem vette le a gyerek pizsamáját. Jackson még egyszer megnézte, hogy minden rendben van-e a kalapáccsal és a szegekkel. Fontos volt, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Oda akarta szegezni a fiúcska kezeit és lábait a padlóhoz, mielőtt lángba borította volna a szobát. Meg tudta volna tenni ezt most is, miközben a gyerek alszik, de az nem lett volna szép dolog. Fontos, hogy a gyerek ébren legyen, s tudja, mi történik. Tudnia kell, hogy az anyja bűneiért kell bűnhődnie. Frank Jackson az órájára pillantott. Clara fél nyolckor jön a motelhoz, hogy felvegye. Van még öt órája és tizenöt perce. Rengeteg idő. 03 óra 00 perc Kezdtek beérkezni az első telefonhívások. Két készülék is volt Michael Moretti asztalán, s ahogy az egyiket felvette, szinte abban a pillanatban elkezdett csörögni a másik is. – Kaptam egy fülest a fickóról, Mike. Néhány évvel ezelőtt Kansas Cityben volt Big Joe Zieglerrel és Mel Cohennel. – Kit érdekel, hogy mit csinált néhány éve. Most hol van? – Big Joe azt mondja, fél éve nem hallott felőle semmit. Próbálom előkeríteni Mel Cohent. – De sürgősen! A következő telefonhívás már több reménnyel kecsegtetett. – Bementem Jackson motelszobájába. Onnan már kiköltözött Egy barna bőröndöt és egy tízliteres marmonkannát vitt magával. A kannában gázolaj lehetett. A portásnak fogalma sincs, hová mehetett. – És mi van a környéken levő bárokkal? – Az egyik mixer ráismert a személyleírás alapján, de azt mondta, nem járt be rendszeresen. Kétszer-háromszor fordult meg ott munka után. – Egyedül? – A mixer szerint igen. Nem nagyon érdeklődött a lányok után. – Nézd végig a buzibárokat is! Ahogy Michael letette a kagylót, a telefon azon nyomban felcsörömpölt. Salvatore Fiore volt a vonalban. – Colfax beszélt Nőtáras kapitánnyal. A rendőrség Jackson személyes holmijait őrző részlegében megtaláltak egy zálogházi cédulát. Megvan a száma és a zálogház tulajdonosának a neve is. Egy Gus Stavros nevű görögé a bolt, aki átvesz minden meleg holmit. – Megnézted? – Reggelig nem tudják megnézni, Mike. A bolt zárva van. Én... Michael Morettiből kirobbant a düh. – Reggelig nem várhatunk! Húzzál azonnal oda! A Joliet-ből is érkezett egy hívás. Michael nehezen értette a telefonáló szavait, mert a hívónak gégeműtétje lehetett, és a hangja olyan volt, mintha egy láda fenekéről beszélne. – Jackson cellatársa egy Mickey Nicola nevű fickó volt. Nagyon jóban voltak. – Van valami ötleted, hol lehet most ez a Nicola? – Utoljára azt hallottam, hogy valahol itt a keleti parton. Jackson nővérének a barátja. Neki nincs

meg a címe. – Miért csukták be Nicolát? – Valami ékszerrabláson csípték meg. 03 óra 30 perc A zálogház a Spanyol Harlemben, a 124. Street és a 2. Avenue sarkán volt. Az elhanyagolt, kétszintes épületnek földszinti részén az üzlet, az emeleten pedig a tulajdonos lakása kapott helyet. Gus Stavros az arcába világító zseblámpa fényére ébredt. Ösztönösen az ágya oldallapjára szerelt riasztócsengő gombja után kezdett tapogatózni. – Nem tenném – szólalt meg egy hang. A zseblámpa fénye elmozdult, s Gus Stavros felült az ágyában. Egy pillantást vetett az ágya két oldalán álló férfiakra, s már tudta, hogy jó tanácsot kapott. Egy óriás és egy törpe. Stavros érezte, hogy köhögési roham környékezi. – Menjenek le, s vigyenek el, amit csak akarnak – lihegte fulladozva. – Egy ujjamat sem fogom mozdítani. – Keljen fel! Szép lassan – szólt oda neki az óriás, Joseph Coella. Gus Stavros óvatosan kikászálódott az ágyából, s nagyon vigyázott, véletlenül se tegyen semmi hirtelen mozdulatot. Az apró emberke, Salvatore Fiore egy papírfecnit dugott az orra alá. – Ez a zálogcédula száma. Az árut akarjuk látni. – Igen, uram. Gus Stavros a két férfival a nyomában elindult lefelé. Stavros alig fél évvel korábban szereltetett be egy bonyolult riasztóberendezést. Rejtett csengőgombokat tudott mindenhol megnyomni, s a padló bizonyos pontjaira, ha rálépett, akkor már indult is a segítség. Most egyiket sem csinálta, mert ösztöne azt súgta, hogy nagyon halott lenne, mielőtt bárki ideérne. Tudta, hogy egyetlen esélye az életben maradásra, ha odaadja ennek a két embernek, amit akar. Csak azon imádkozott, hogy az az átkozott asztma ne végezzen vele, mielőtt megszabadul látogatóitól. Felkapcsolta lent a villanyokat, s mindhárman elindultak az üzlet bejárati ajtaja felé. Gus Stavrosnak fogalma sem volt, mi történik körülötte, de azt tudta, hogy sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Ha ez a két ember csak azért jött, hogy az üzletet kirabolja, akkor ezt már régen megtehette volna. Úgy tűnt, őket csupán egyetlen dolog érdekli. Azt találgatta, vajon hogyan sikerült nekik ezt a bonyolult riasztóberendezést hatástalanítani az ajtókon és az ablakokon, de aztán jobbnak látta nem érdeklődni. – Vonszolja már gyorsabban a seggét! – mordult rá Joseph Coella. Gus ismét a zálogcédula számára pillantott, s papírjai között kezdett matatni. Meg is találta, amit keresett, elégedetten bólintott, majd odalépett a páncélszoba ajtajához és kinyitotta. A két férfi szorosan a nyomában maradt. Stavros keresgélt a polcon, aztán előhúzott egy aprócska borítékot. A két férfi felé fordulva kinyitotta, s előhúzott belőle a mennyezeti lámpa fényében szikrázóan megcsillanó jókora gyémántgyűrűt. – Ez az – jelentette ki Gus Stavros. – Ötszázat adtam érte. A gyűrű legkevesebb húszezer dollárt ért. – Ötszázat adott, de kinek? – kérdezte az apró Salvatore Fiore. Gus Stavros csak a vállát vonogatta. – Naponta százával jönnek be ide az ügyfelek. Itt a borítékon a John Doe név szerepel. Fiore akkor hirtelen egy darab ólomcsövet húzott elő a semmiből, s kegyetlenül orrba vágta vele Gus Stavrost. A görög a földre zuhant, fájdalmában felüvöltött, s fuldoklott az arcát elöntő vértől. – Mit is mondott, ki hozta be? – kérdezte meg ismét nyugodtan Fiore. Levegő után kapkodva, Gus Stavros csak hörögni tudott. – Én... én nem tudom... a nevét Nem mondta meg. Az istenre esküszöm. – Hogy nézett ki? A vér olyan vastag sugárban ömlött le Gus Stavros torkán, hogy alig tudta kinyögni a szavakat.

Az ájulás környékezte, de tudta, ha most elveszti az eszméletét, akkor soha többé nem fog magához térni. – Hadd gondolkozzak! – könyörgött. Erőltette az agyát, hogy visszaemlékezzék az ügyfelére, aki, igen... igen... bejött... kivette a gyűrűt a dobozból, s megmutatta neki. Igen, most már világosan emlékszik. – Egy... egy olyan szőke, sovány fickó – mondta, s közben felköhögött egy jókora adag vért... – Kérem, segítsenek felállni. Salvatore Fiore belerúgott a veséjébe. – Beszélj tovább! – Szakálla is volt, szőke szakálla... – Most erről a kavicsról beszélj! Honnan való? Gus Stavros még őrült fájdalma közepette is habozni látszott. Ha beszél, akkor később biztos végeznek vele. Ha nem, akkor most fog meghalni. Úgy döntött, hogy a lehető legkésőbbre halasztja a halált. – Egy Tiffany-üzletből való. – Ki csinálta a munkát azzal a szőke fickóval? Gus Stavros egyre nehezebben lélegzett. – Mickey Nicola. – Hol találjuk ezt a Nicolát? – Nem tudom. Valami... valami nővel költözött össze Brooklynban. Fiore megemelte a lábát, s orrba rúgta Stavrost. Fájdalmában Stavros ismét felüvöltött. – Hogy hívják ezt a ringyót? – érdeklődött Coella. – Jackson. Blanche Jackson. 04 óra 30perc Az utcától beljebb épült házat alacsony, fehérre festett léckerítés s gondosan ápolt kert vette körül. Salvatore Fiore és Joseph Coella átgázolt a virágágyásokon, s egyenesen a hátsó bejárat felé vette az útját. Öt másodpercükbe sem tellett, hogy kinyissák. Beléptek, s elindultak a lépcsőfeljáró felé. Az emeleti hálószobából ágynyikorgást, egy férfi és egy nő hangját hallották. – Ó, istenem, milyen csodálatos vagy Mickey! Még, még! – lihegte a nő. – Aztán valami furcsa sugallatra hallgatva fölpillantott, s felsikoltott. A férfi is lehengeredett róla. A párna alá akart nyúlni, de aztán meggondolta magát. – Oké – szólt oda bosszúsan. – Ott a pénztárcám a széken, a nadrágom zsebében. Vegyétek el, s tűnjetek a francba innen. Dolgom van! – Mi nem a tárcádat akarjuk, Mickey – vetette neki oda Salvatore Fiore. Mickey Nicola arcán a dühös Kifejezés valami teljesen mássá alakult át. Óvatosan felült az ágyban, s próbálta felmérni a helyzetet. A nő a lepedőt a mellére húzva, ijedtséggel vegyes haraggal bámulta a jövevényeket. Nicola óvatosan letette a lábát a padlóra, s minden pillanatban ugrásra készen az ágy szélére ült. – Mit akartok? – Te dolgozol Frank Jacksonnal? – Nyaljátok ki! Joseph Coella a társához fordult. – Célozd csak meg a golyóit! Salvatore Fiore felemelte a fegyverét. – Várjatok! – ordított fel Mickey Nicola. – Ti teljesen meg vagytok őrülve, fiúk! – hebegte, majd a kis ember szemébe nézve hirtelen kibökte. – Igen. Jacksonnal dolgoztam. A nő dühösen felkiáltott – Mickey! A férfi vad dühvel fordult feléje. – Kuss! Azt hiszed, hogy eunuch akarok lenni? Salvatore Fiore ezután a nőhöz fordult.

– Te meg ugye, Jackson nővére vagy? – Még a nevét sem hallottam – vetette oda vad haraggal. Fiore felemelte a fegyvert, s közelebb lépett az ágyhoz. – Két másodpercetek van, hogy beszéljetek, vagy mindkettőtökből freskót csinálok. A nő megborzongott. A férfi odacsapott a revolverével, mire a nő arcából dőlni kezdett a vér. – Mondd meg nekik, amit tudni akarnak! – kiáltott fel Mickey Nicola. A fegyver csöve most a nő melléhez préselődött. – Ne! Igen, igen. Frank Jackson a testvérem. – Most hol találjuk? – Nem tudom. Nem találkozom vele. Az istenre esküszöm, hogy nem tudom, én... Fiore ujja elfehéredett a ravaszon. – Clara – ordította. – Clara biztosan tudja! Kérdezzék meg Clarát! – Ki az a Clara? – kérdezte Joseph Coella. – Egy... egy pincérnő, Frank ismerőse. – Hol találjuk? Most már habozás nélkül ömlött belőle a szó. – Egy bárban dolgozik Queensben. Shakersnek hívják – nyögte a nő, és egész testében remegett. Salvatore Fiore a meztelen párra nézett, és udvariasan meghajolt: – Most már nyugodtan dughattok tovább. Jó szórakozást. A két férfi távozott. 05 óra 30 perc Clara Thomas úgy érezte, hogy élete vágya teljesül. Boldogan dudorászott, miközben azokat a holmijait rakosgatta egy vukánfíber bőröndbe, melyekről azt gondolta, hogy szüksége lesz rájuk Kanadában. Utazgatott már korábban is férfibarátaival, de ez most teljesen más, ez lesz az igazi nászútjuk. Frank Jackson egyáltalán nem hasonlított azokhoz a férfiakhoz, akikkel eddig összehozta a sors. Azok a férfiak, akik bejártak a bárba, csak a fenekét fogdosták, a mellét simogatták, tulajdonképpen mind ronda állatok voltak. Frank Jackson teljesen más: ő igazi úriember. Clara egy pillanatra abbahagyta a csomagolást, s egyre csak ezt a szót ismételgette: Úriember! Még mindössze négyszer látta, de tudta, hogy szerelmes bele. Azt is tudta, hogy a férfi is vonzódik hozzá, mert mindig abba a bokszba ült be, ahol ő szolgált ki. Még mindig van bennem valami, gondolta Clara elégedetten, ha még ez a jóképű fiatal fickó is szóba áll velem. Abbahagyta a csomagolást, odament a ruhásszekrény ajtajára erősített tükör elé. Lehet, hogy kicsit már elnehezült, s néhány árnyalattal a haja is vörösebb volt a kelleténél, de majd a diétázással ledolgozik néhány kilót. A vén kurva még mindig jól néz ki, mondta magának. Tudta, hogy Frank Jackson is az ágyba akarja vinni, bár még soha hozzá sem ért. Különleges ember volt. Már majdnem... Clara homlokát dörzsölgetve próbálta megtalálni az odaillő szót... majdnem szent életű. Clarát buzgó katolikusnak nevelték, s tudta, hogy szentségtörés ilyet még gondolni is, de Frank Jackson valahogy kicsit Jézusra emlékeztette. Azon tanakodott, vajon Frank milyen lehet az ágyban. Ha egy kicsit gátlásos vagy szégyellős, akkor bemutat majd neki két-három jó kis trükköt. Arról beszélgettek, hogy amint Kanadába érkeznek, azonnal össze is házasodnak. Álmai most valóra válnak. Clara az órájára pillantott, és arra gondolt, hogy jó lesz sietnie. Azt ígérte, hogy fél nyolckor felveszi Franket a szálloda előtt. A tükörben látta meg, hogy beléptek a hálószobába. Egyszerűen a semmiből léptek elő. Egy óriás és egy törpe. Clara némán figyelte a feléje tartó két férfit. – Hova készülődsz, Clara? – nézett bele az apró ember a bőröndbe. – Semmi közöd hozzá! Vigyétek el, amit akartok, s tűnjetek a fenébe. Ha sikerül tíz dollárnál értékesebb holmit találnotok, akkor azt megeszem! – Van valamim, amit megehetsz – szólalt meg a hatalmas termetű Coella. – Ne ugrass, te behemót – csattant rá Clara. – Ha meg akartok erőszakolni, akkor csak annyit akarok mondani, hogy az orvos tripperrel kezel.

– Nem akarunk mi téged bántani – szólalt meg Salvatore Fiore. – Csak azt szeretnénk tudni, hogy hol van Frank Jackson. A két férfi észrevette a nőn a hirtelen változást. Teste egyszerre megmerevedett. – Frank Jackson? – kérdezte elhalkult hangon. – Nem ismerek semmiféle Frank Jacksont. Salvatore Fiore kivette zsebéből az ólomcsődarabot, s egy lépést tett a nő felé. – Úgysem ijesztesz meg – jelentette ki Clara. – Én... A felemelt kar végigcsapott az arcán, és Clara őrjítő fájdalom közepette érezte, hogy fogai apró szilánkokra törnek. Szólásra nyitotta a száját, amelyből azonnal dőlni kezdett a vér. Az óriás újra megemelte az ólomcsövet. – Ne! Kérem, ne! – nyögte fuldokolva a nő. – Hol találhatnánk meg azt a Frank Jacksont? – kérdezte Coella udvariasan. – Frank... Frank a... Clara hirtelen arra az aranyos kis finom emberre gondolt, amint ennek a két szörnyetegnek a kezébe kerül. Biztosan bántani fogják, s ösztönösen megérezte, hogy Frank nem fogja kibírni a fájdalmat. Hiszen annyira érzékeny ember. Meg kell mentse, akkor egész életében hálás lesz neki. – Nem tudom. Salvatore Fiore lépett előre, s Clara is világosan hallotta, amikor hatalmas reccsenéssel eltörik a lába. A padlóra zuhant, s a szájába tolult vértől már ordítani sem tudott. Joseph Coella megállt fölötte, s gyengéden odaszólt neki. – Lehetséges, hogy még mindig nem érted. Nem akarunk megölni. Csak eltördelünk néhány apróságot. Ha végzünk a dologgal, akkor izgalmasan fogsz kinézni. Elhiszed? Clara hitt neki. Frank Jackson soha nem nézne rá többet. Elvesztette két vadállat miatt Nincs többé valóra váló álom, nincs esküvő. Az apró ember újabb lépést tett feléje az ólomcsövével. – Ne, kérem ne! – hörögte Clara. – Frank a... a... Brookside Motelben van a Prospect Avenue-n. Ő... Ezzel elvesztette az eszméletét. Joseph Coella odalépett a telefonhoz, s feltárcsázott egy számot. – Igen? – szólt bele Michael Moretti a kagylóba. – Brookside Motel a Prospect Avenue-n. Akarod, hogy elkapjuk? – Nem, Majd ott találkozunk. Csak vigyázzatok, hogy meg ne lépjen! – Nem fog az sehová menni. 06 óra 30 perc A kisfiú újra mozgolódni kezdett. A férfi figyelte, ahogy a gyermek lassan kinyitja a szemét. A fiúcska először a kezén és lábán levő huzalt nézegette, majd Frank Jacksonra pillantott. Látszott, hogy kezdi visszanyerni az emlékezetét. Ez volt az az ember, aki lenyomta a tablettákat a torkán és elrabolta. Joshua a televízióból már tudta, hogy mi az az emberrablás. Most majd jönnek a rendőrök, őt megmentik, és ezt az embert pedig bezárják a börtönbe. Joshua elhatározta, hogy nem mutatja a félelmét, mert el akarta mondani az anyukájának, hogy mennyire bátran viselkedett. – Anyu mindjárt jön majd a pénzzel – mondta a kisfiú. – Ezért nem kell bántania. Frank Jackson odalépett az ágyhoz, s a kisfiúra mosolygott. Valóban gyönyörű kisgyerek. Clara helyett inkább őt kellene magával vinnie Kanadába. Kelletlenül az órájára pillantott. Itt az ideje, hogy készülődjön. A kisfiú felemelte összekötözött kezét. – Kérem, legyen szíves ezt levenni – szólt oda udvariasan. – Nem fogok elszökni. Frank Jacksonnak tetszett, ahogy a kisfiú azt mondta: "kérem". Ez is a jólneveltséget mutatja. Manapság a gyerekek nagyon neveletlenek. Úgy rohangálnak az utcán, mint a vadállatok. Frank Jackson bement a fürdőszobába, s kivette a marmonkannát a fürdőkádból, ahová tette, nehogy összeszennyezze a szobában a szőnyeget. Megdicsérte magát, amiért ennyire körültekintő.

Fogta a kannát, s bevitte a szobába. Odalépett a kisfiú ágyához. Fogta a gyereket, s letette a padlóra. Felvette a kalapácsot és két jókora szeget, majd letérdelt a kisfiú mellé. Joshua Parker tágra nyílt szemmel bámulta. – Mit akar azzal csinálni? – kérdezte. – Valamit, aminek nagyon fogsz örülni. Hallottál valaha is Jézus Krisztusról? Joshua csak bólintott. – És tudod, hogyan halt meg? – A kereszten. – Nagyon okos vagy. Nekünk most nincs keresztünk, azzal kell megelégednünk, amink van. A kisfiú szeme elkerekedett a rémülettől. – Ne félj! – nyugtatta Frank Jackson. – Jézus nem félt. – De én nem akarok Jézus lenni – suttogta Joshua. Haza akarok menni. – Haza foglak küldeni – ígérte meg Frank Jackson. – Haza Jézushoz. Frank Jackson egy zsebkendőt húzott elő a farzsebéből, s a kisfiú szája felé közelített vele. Joshua összeszorította a fogait. – Ne haragíts meg! Frank Jackson mutató- és hüvelykujja közé szorította a gyerek arcát, s erőszakkal kinyitotta a száját. A kisfiú szájába tömte a zsebkendőt, majd egy ragtapasszal még le is rögzítette. Joshua vergődött a kötelékeiben, s a mélyen húsába vágódott huzaltól vérezni kezdett. Frank Jackson ujjával végigsimította a friss, véres vágásokat. – Krisztus vére – szólalt meg halkan. Kiszabadította a kisfiú egyik kezét, s a padlóhoz szorította. Ezután felvett egy szeget. Egyik kezével Joshua tenyeréhez szorította, másik kezével felemelte a kalapácsot. A szeget a kisfiú tenyerén keresztül beleverte a padlóba. 07 óra 15 perc Michael Moretti fekete limuzinja a Brooklyn-Queens autópályán vesztegelt, A kora reggeli forgalmat teljesen lebénította egy felborult zöldségszállító teherautó, mely szétszórta az úttesten rakományát. – Menj át az út másik oldalára, s kerüld ki – adta ki az utasítást Michael Moretti Nick Vitónak. – Előttünk egy rendőrautó van, Mike. – Menj előre, s mondd meg, bárki is legyen a főnök, hogy beszélni akarok vele! – Rendben van, főnök! Nick Vito kiugrott a kocsiból, s a rendőrautóhoz sietett. Néhány pillanattal később egy őrmesterrel tért vissza. Michael Moretti lehúzta a kocsi ablakát, s kinyújtotta a kezét. Ötszáz dollár volt benne. – Nagyon sietek, uram. Két perccel később a vörös lámpáit villogtató rendőrautó kivitte a limuzint a szétszóródott roncsok közül. Mikor ismét tiszta volt a helyzet, az őrmester kiszállt a kocsiból, s odalépett a limuzinhoz. – Biztosíthatom az útját, Mister Moretti? – Nem, köszönöm – válaszolta Michael. – Jöjjön és hétfőn keressen meg. – Mozgás, gyorsan! – szólt oda ezután Nick Vitónak. 07 óra 30 perc A bejárat fölötti neonreklám büszkén hirdette: BROOKSIDE MOTEL. Joseph Coella a 7. sz. bungaló előtt parkolt le a kocsival. Néhány perccel korábban pufogó zajt hallottak odabentről, igen, tudták, hogy Frank Jackson is bent van. Be kellene ugrani, s egy kicsit lecsillapítani, gondolta Fiore. De Michael Moretti más utasítást adott. Hátradőltek az ülésen, s vártak.

07 óra 45 perc Frank Jacksonnak a kisfiú csalódást okozott. Elájult. Jackson várni akart, amíg a kisfiú vissza nem nyeri eszméletét, de már nagyon előrehaladt az idő. Felemelte a kannát, s végiglocsolta vele a gyermek testét. Benyúlt a zsebébe, elővett egy doboz gyufát, s gondosan a marmonkanna, a kalapács és a szegek mellé helyezte. Az embereknek egyszerűen fogalmuk sincs, hogy milyen fontos a gondosság. Frank Jackson az órájára pillantott, s azon tanakodott, vajon hol késhet Clara. 07 óra 50 perc A bungaló előtt a limuzin hirtelen lefékezett, és Michael Moretti ugrott ki belőle. A szedanban ülő két ember sietve átvágott az úttesten, s csatlakozott hozzá. – Ott van bent – mutatott Joseph Coella a 7. sz. bungalóra. – És mi van a gyerekkel? – Nem tudom – vonta meg a vállát a behemót óriás. – Jackson behúzta a függönyöket. – Bemenjünk és elkapjuk? – kérdezte Salvatore Fiore. – Maradjatok itt! A két férfi meglepetten nézett rá. Hiszen ő volt a caporegime. Ott vannak a katonái, akik elvégzik helyette a munkát. Most mégis maga indul el. Ez így nincs rendjén. – Főnök! Sal és én meg tudnánk... – szólalt meg Joseph Coella. De Michael Moretti hangtompítós pisztollyal a kezében már a Bungaló ajtajában állt. Egy pillanatra megállt és hallgatózott, majd hátralépett, és egyetlen erőteljes rúgással bezúzta az ajtót. Moretti azonnal felmérte a helyzetet: egy szakállas férfi egy kisgyermek mellett térdel a padlón, a gyerek keze oda van szegezve a padlóhoz, az egész szoba bűzlik a gázolajtól. A szakállas férfi az ajtó felé fordult, s Michaelre bámult. – Maga nem Cla... – kezdte, s ezek voltak az utolsó szavak, melyeket még életében kimondott. A Michael fegyveréből kirepülő első lövés pontosan a homloka közepén találta el, a második a torkába hatolt, a harmadik pedig a szívét járta át. Az utóbbi kettőt már nem érezte. Michael Moretti belépett a szobába, s intett két emberének. Ők is berohantak a bungalóba. Michael Moretti a gyerek mellé térdelt, s megtapintotta pulzusát. Gyenge volt és szaggatott, de a kisfiú még életben volt. Joseph Coellához fordult. – Hívd fel Petrone dokit! Mondd meg neki, hogy útban vagyunk hozzá: 09 óra 30 perc Abban a pillanatban, ahogy a telefon megszólalt, Jennifer felpattant, felkapta a kagylót, s görcsösen szorította. – Halló? – Viszem a kisfiát – hallotta Michael Moretti hangját. Joshua csendesen nyöszörgött álmában. Jennifer föléje hajolt, s gyengéden magához vonta. Aludt, mikor Michael megérkezett vele a házhoz. Mikor Jennifer megpillantotta az eszméletlen kisfiút kezén és bokáin a hatalmas kötésekkel s egész testében gézzel letakarva, úgy érezte, azonnal megzavarodik. Michael magával hozta az orvost is, akinek jó fél órájába telt, amíg meggyőzte Jennifert, hogy Joshua teljesen rendbe fog jönni. – A keze be fog gyógyulni – biztatta az orvos. – Csak egy apró heg marad majd a helyén. Szerencsére ideg vagy ízület nem sérült. A sérülések is csupán felületiek. Az elkövetkező néhány napon keresztül rendszeresen meglátogatom. Teljesen rendbe fog jönni. Mielőtt az orvos elment volna, Jennifer megkérte, hogy vegye Mrs. Mackeyt is kezelésbe. Joshuát ágyba fektették, s Jennifer ott maradt mellette, hogy megnyugtassa, amikor a kisfiú felébred. Mocorogni is kezdett, és kinyitotta a szemét. Mikor anyukáját megpillantotta, fáradtan megszólalt. – Tudtam, hogy jönni fogsz, mama. Odaadtad annak az embernek a váltságdíjat?

Jennifer csak bólintott, mert egy hang sem jött ki a torkán. Joshua elmosolyodott. – Remélem, annyi cukrot vesz majd rajta, hogy megfájdul tőle a hasa Ez nagyon vicces lesz, nem? – De, drágám, nagyon vicces – suttogta Jennifer. – Tudod, hogy a jövő héten mit csinálunk? – Elmegyünk majd a... De Joshua már nem hallotta, mert mély álomba merült. Jennifer csak órákkal később ment vissza a nappaliba. Meglepetten látta, hogy Michael Moretti még mindig ott van. – Michael... – szólalt meg, de képtelen volt szavakat találni. – Én... én... nem is tudom... nem is tudom elmondani, milyen hálás vagyok... A férfi ránézett, s csak bólintott. Jennifer erőt vett magán egy kérdés erejéig. – És... és Frank Jackson? – Ezután már senkit sem fog zavarni. Vége tehát. Joshua biztonságban van. Most semmi más nem számított. Jennifer Michael Morettire nézett, s ez jutott eszébe: olyan sokkal tartozom neki... Hogyan tudom én ezt valaha is viszonozni? Michael hallgatásba burkolózva nézte az asszonyt.

MÁSODIK KÖNYV 37. Jennifer meztelenül állt a Tangier-öbölre néző, hatalmas panorámaablak előtt. Csodálatos, friss őszi reggel volt, az öblöt mindenütt hófehér vitorlák s öblös hangú motorcsónakok népesítették be. Fél tucat hatalmas jacht horgonyzott az öbölben. Jennifer megérezte, hogy valaki még van a szobában s hátrafordult. – Tetszik a kilátás? – Nagyon tetszik! A férfi az asszony meztelen testére pillantott s megjegyezte: – Nekem is! Tenyere ismét az asszony mellén volt és gyengéden cirógatta. – Menjünk vissza az ágyba! A férfi érintésétől Jennifer megrázkódott. A férfi olyan dolgokat követelt tőle, amit eddig egyetlen férfi sem merészelt, és olyan dolgokat csinált vele, amiket még soha nem tettek vele korábban. – Jó, Michael! Visszamentek a hálószobába. Jennifer még soha nem találkozott Michael Morettihez hasonló férfival. Egyszerűen kielégíthetetlen volt. Atletikus alkatú, kemény, szikár teste Jennifer részévé vált, magával ragadta a tomboló mámorba, egyre növekvő hullámok hátán felröpítette az izgalom csúcsaira, és onnan még tovább. Most rajta feküdt a férfi, és Jennifer kipirult, boldogságtól mámoros arcába nézett. – Ugye jólesik, drágám? – Igen. Ez már szégyen, szégyen, hogy Jennifernek mennyire szüksége volt erre a férfira, szüksége arra, hogy szeretkezzen vele. Jennifernek eszébe jutott az első alkalom. Azon a reggelen történt, amikor Michael Moretti hazahozta Joshuát. Jennifer tudta, hogy Frank Jackson már halott, és hogy Michael Moretti ölte meg. A férfi megmentette a kisfiát, ölt érte. – Hogyan tudnám ezt magának megköszönni? – kérdezte Jennifer. Michael Moretti akkor odalépett hozzá, átölelte s megcsókolta. Ez volt a kezdet. Pontosan tudta, ki az a Michael Moretti, de mindez semmit sem jelentett annak ellenében, amit érte csinált. Ha Adam Warner szeretkezett vele, akkor Moretti egyszerűen birtokba vette. Egyik pillanatban finoman és gyengéden szerette, majd hirtelen vad lett és követelőző. Ezek a változások szinte megőrjítették Jennifert. Már nem egyszerűen egy nő volt, aki lerója a fizetséget. Rabul ejtette valami korábban teljesen ismeretlen dolog. Michael négy órán keresztül maradt nála, s mikor elment, Jennifer tudta, hogy élete megváltozott. Csak feküdt az ágyban, és a történteken gondolkodott, megpróbálta megérteni a dolgot. Hogy szeretheti most is annyira Adamet, s hogyan nyűgözheti le mégis ennyire Michael Moretti. Aquinói Szent Tamás mondta, hogy ha egyszer a gonosznak a szíve közelébe férkőzünk, akkor ott semmit sem találunk. Jennifer azon meditált, hogy igaz-e ez vajon a szerelemre is? Biztos volt abban, hogy amit csinált, azt részben saját elkeserítő magánya miatt is tette. Túlságosan hosszú ideig élt együtt egy kísértettel, egy férfival, akit nem láthatott, aki nem lehetett az övé. Jennifer nem is tudta, mit érez Michael iránt. Hálát, azt igen. De ez csupán kis része volt az egésznek. Sokkal többről volt szó. Sokkal, de sokkal többről. Azon a délutánon a lapok egy tűzesetről számoltak be, mely egy queensi motelben történt. Egy azonosíthatatlan férfi elszenesedett holttestét találták meg az üszkös romok között. Feltehetően gyújtogatásról lehetett szó. Joshua visszatérése után Jennifer megpróbált mindent a lehetőségekhez képest a szokásos módon csinálni, mert attól rettegett, hogy az előző éjszaka izgalmai esetleg maradandó sérülést okoznak a

kisfiúnak. Mikor Joshua felébredt, Jennifer megcsinálta a reggelijét, s odavitte neki az ágyba. – Látnod kellett volna, mama! – számolt be két falat között az élményeiről Joshua. – Teljesen bolond volt – mondta meggyőződéssel, s felemelte bekötözött kezét. – Szerinted is valóban azt hitte, hogy én vagyok a Jézus Krisztus? Jennifer erőt vett magán, hogy palástolni tudja borzongását. – Én... én nem is tudom, drágám! – Mondd, miért akarnak az emberek egy másik embert megölni? – Nos – kezdte Jennifer, s azon vette észre magát, hogy gondolatai hirtelen ismét Michael Morettihez szálltak vissza. Egyáltalán joga van-e elítélni? Hiszen tulajdonképpen nem ismeri azokat a borzalmas erőket, melyek az életét így alakították, hogy azzá lett, amivé. – Holnap is mennem kell az oviba? – érdeklődött Joshua. Jennifer átölelte a kisfiút. – Nem, drágám! Mindketten itthon maradunk, és egész héten játszani fogunk. Majd,.. Hirtelen csengett a telefon. Michael jelentkezett. – Hogy van Joshua? – Nagyszerűen... köszönöm! – És te hogy érzed magad? – Én... én is kitűnően. – Nagyszerű – mosolyodott el a férfi. – Holnap együtt ebédelünk. A Donato'snál, a Mulberry Streeten. Fél egykor. – Rendben, Michael. Fél egykor. Ahogy Jennifer kimondta ezeket a szavakat, tudta, hogy nincs számára visszatérés. A Donato's tulajdonosa a legjobb asztalt tartotta fent Michael számára. Az emberek folyamatosan jöttek s megálltak mellettük egy üdvözlésre, s Jennifert ismételten megdöbbentette, hogy partnerét mindig és mindenütt mekkora tisztelet övezi. Jennifer kérdezgetni kezdte Michaelt a múltjáról, szerette volna megtudni, hogyan került abba a helyzetbe, hogy ilyen élete legyen. A férfi egyszer csak közbevágott. – Azt hiszed, azért élek így, mert a családom így akarta– vagy valaki kényszerített rá? – Nos... igen, Michael. Így gondolom. A férfi felnevetett. – Annyit dolgoztam, hogy a belem is kilógott, míg végre idáig eljutottam. Szeretem ezt csinálni. Szeretem a pénzt. Szeretem a hatalmat. Király vagyok, kislány, és szeretek király lenni. Jennifer csak nézte, és próbálta megérteni. – De nem szeretheted igazán, hogy... – Ide figyelj! – kezdte el a férfi, és úgy tűnt, soha nem fogja befejezni. Mintha azt várta volna, hogy jöjjön valaki, akivel ezeket a dolgokat meg lehet osztani. – Az öregem egy kólásüveg volt. – Kólásüveg? – Pontosan! Milliárdnyi van belőlük a földön, s nem tudod megkülönböztetni egyiket a másiktól. Egyszerű cipész volt. Hülyére dolgozta magát, hogy mindennap étel kerülhessen az asztalra. Semmink nem volt. A szegénység csak a regényekben romantikus. A valóságban ez bűzös lakásokat, patkányokat és svábbogarakat s azt a szemét kosztot jelenti, melyből soha nem lakhatsz jól. Fiatal srác koromban mindent megtettem, hogy egy dollárt kereshessek. Apró szolgálatokat tettem a nagyfejűeknek. Kávét meg szivart vettem nekik, lányokat hajtottam fel, mindent megcsináltam, csak hogy életben maradjak. Egyszer, az egyik nyáron elmentem Mexikóvárosba. Pénzem nem volt, a seggem is kilógott a nadrágból. Egyik este egy lány meghívott vacsorára egy előkelő étterembe. Desszertként valami mexikói különlegességet szolgáltak fel, egy tortát, melybe kis agyagfigurát sütöttek bele. Az asztalnál valaki elmagyarázta, hogy az a szokás, akinek az agyagfigura jut, az fizeti a vacsorát. Az agyagfigurát én kaptam. – Michael itt egy kis szünetet tartott. – Le is nyeltem. Jennifer rátette kezét a férfi kézfejére.

– De Michael, más emberek is felnőnek szegénységben és... – Engem ne keverj össze másokkal – jelentette ki konokul. – Én én vagyok! Pontosan tudom, hogy ki vagyok, kislány! De kíváncsi vagyok, hogy te tudod-e, ki vagy? – Azt hiszem, igen. – Miért feküdtél le velem? Jennifer kis ideig tétovázott. – Nos... én... én azt hiszem, hogy nagyon hálás voltam... és... – Egy frászt! Kívántál! – Michael, én... – Nekem nem kell a nőimet megvásárolni. Se pénzzel, se hálával. Jennifer kénytelen volt magában beismerni, hogy a férfinak igaza van. Valóban kívánta, ugyanúgy, ahogy a férfi is kívánta őt. És mégis, gondolta Jennifer, ez az ember egyszer szándékosan megpróbált engem megsemmisíteni. Michael előredőlt, és kézbe vette Jennifer kezét. Lassan, becézően végigsimogatta minden ujját, minden apró kis ízületét, s egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. – Ne játssz velem, soha ne játssz velem, Jennifer! Már a desszertnél tartottak, amikor Michael megemlítette a dolgot. – Különben van egy ügyem a számodra, Jennifer. Jennifer úgy érezte, mintha a férfi arcul ütötte volna. – Milyen ügy? – bámult rá. – Az egyik emberemet, Vasco Gambuttit letartóztatták, mert megölt egy zsarut. Azt akarom, hogy te védd. Jennifer csak ült, elöntötte a düh és a fájdalom, hogy még mindig megpróbálja őt felhasználni. – Sajnálom, Michael – mondta tompán. – Már korábban is megmondtam neked. Nem akarok kapcsolatba kerülni., a... a barátaiddal. A férfi lustán rámosolygott. – Hallottad már a történetet a kis afrikai oroszlánkölyökről? – kérdezte. – Életében először megy el az anyja mellől, leballag a folyóhoz inni, összeakad egy gorillával, az leüti. Már kezd magához térni, amikor egy hatalmas leopárd söpri félre az útból. Ezután egy elefántcsordával találkozik, mely majdnem halálra tapossa. A kis oroszlánkölyök feldúltan érkezik haza s panaszkodik az anyjának: "Tudod, mama, odakint a dzsungel van!" Hosszú csend telepedett közéjük. Odakint valóban a dzsungel törvényei uralkodnak, gondolta Jennifer, de ő mindig a dzsungel szélén állt, és arra ment, amerre csak akart. Ő alkotta a szabályokat, és ügyfelei eszerint voltak kénytelenek élni. De most, Michael Moretti az egészet felborította. Ez az ő dzsungele volt, Jennifer félt tőle, félt tőle, hogy elnyeli. Mégis, amikor arra gondolt, amit Michael érte tett, úgy tűnt neki, hogy ezért cserébe csupán egy apróságot kér. Megteszi Michaelnek ezt az egy szívességet.

38. – Felvállaljuk a Vasco Gambutti-ügyet – közölte Jennifer Ken Baileyvel. Ken hitetlenkedve meredt rá. – De hiszen ez maga a maffia! Michael Moretti egyik bérgyilkosa. Ez nem az az ügyfél, akivel foglalkozni szoktunk. – Ezt most elvállaljuk. – Jennifer, nem engedhetjük meg magunknak, hogy belekeveredjünk az alvilág mocskos dolgaiba. – Gambuttinak is ugyanolyan joga van a tisztességes védelemre, mint másoknak. A szavai üresen kongtak még a saját fülében is. – Ezt nem engedhetem meg... – Amíg ez itt az én irodám, addig én döntök! Jennifer látta a férfi szemébe hirtelen beköltözött szomorú csalódottságot. Ken csak bólintott, megfordult és kiment az irodából. Jennifer erős csábítást érzett, hogy visszahívja, s megpróbálja megmagyarázni a dolgot. De ugyan hogy tudná

megmagyarázni? Abban sem volt biztos, hogy magának meg tudná magyarázni. Mikor Jennifer először találkozott Vasco Gambuttival, megpróbálta úgy tekinteni, mint egyik szokásos ügyfelét. Máskor is ellátta már gyilkossági ügyekben a védelmet, de ez valahogy más volt. Ez az ember a Szervezett bűnözés hatalmas hálózatának egyik láncszeme, tagja annak a csoportnak, mely kimondhatatlan milliárdokat csapol le az ország vérkeringéséből. Egy titokzatos szövetség tagja, amely mindig kész a gyilkolásra. A Gambutti elleni bizonyítékok elsöprő erejűek voltak. Egy szőrmeüzlet kirablása közben lepték meg, és megölt egy szolgálaton kívüli rendőrt, aki próbálta a rablást megakadályozni. A reggeli lapok mind azt harsogták, hogy Jennifer Parker vállalta el a védelmet. Lawrence Waldman bíró telefonált. – Igaz ez, Jennie? Jennifer azonnal tudta, miről van szó. – Igen, Lawrence. Hosszú szünet következett. – Meg vagyok döbbenve. Természetesen tudod, hogy kicsoda? – Igen. – Veszélyes vizekre evezel. – Azt hiszem, nem. Csupán egyik barátomnak teszek szívességet. – Értem. Vigyázz magadra! – Majd vigyázok – ígérte meg Jennifer. Jennifer csak jóval később vette észre, hogy meg sem említette, mikor vacsoráznak együtt. Miután átnézte az emberei által összeállított anyagot, Jennifer látta, hogy ebből nagyon nehezen lehet reményteljes ügyet csinálni. Vasco Gambuttit tetten érték egy rablógyilkosság során, és nem merült fel semmiféle enyhítő körülmény. Ráadásul az esküdtekre mindig nagy hatással van, ha egy rendőr az áldozat. Behívta Ken Baileyt, s kiadta neki az utasításokat. A férfi nem szólt egy szót sem, de Jennifer érezte a nyilvánvaló rosszallását, s ez elszomorította. Szilárdan megfogadta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Michaelnek dolgozik. Saját, személyes telefonja csörgött, s felvette a kagylót. Michael jelentkezett. – Hello, kislány! Nagyon ki vagyok éhezve rád. Találkozzunk egy fél óra múlva! Jennifer csak ült a székében, s máris érezte a férfi karjait maga körül, érezte, hogy teste a testéhez simul. – Ott leszek – mondta Jennifer. A saját magának tett ígéret a feledés homályába merült. A Gambutti-féle tárgyalás tíz napon át tartott. A sajtó teljes erővel bevetette magát, s felajzott figyelemmel kísérte Di Silva főügyész és Jennifer Parker nyílt színű összecsapását. Di Silva ezúttal is lelkiismeretesen és alaposan elvégezte a házi feladatot, szándékosan visszafogott volt, hagyta, hogy az esküdtek maguk ítéljenek, majd élénk színekkel lefestette előttük a válogatott borzalmakat. Jennifer nyugodtan ülte végig a tanúkihallgatásokat, s ahhoz is ritkán vette a fáradságot, hogy tiltakozzon. A tárgyalás utolsó napján tette meg a lépését. Aranyszabály a jogban, hogyha gyengék a védelem érvei, akkor az ellenfelet kell az ítélőszék elé állítani. Mivel Jennifernek nem voltak érvei Vasco Gambutti mellett, úgy döntött, hogy Scott Normant, a meggyilkolt rendőrt ülteti a vádlottak padjára. Ken Bailey minden létező dolgot előkapart Scott Normannal kapcsolatosan. Nem valami fényes kép rajzolódott ki róla, de mire Jennifer végére ért volna mondókájának, az tízszer rosszabb volt, mint amilyennek első látásra kinézett. Norman húsz éve volt a rendőrség kötelékeiben, s ezalatt az erőszak szükségtelen alkalmazása miatt háromszor is felfüggesztették. Lelőtt és majdnem megölt egy fegyvertelen gyanúsítottat, összevert egy részeget az egyik bárban, majd egy családi veszekedés kapcsán kórházba juttatott egy férfit. Jennifer ezt megbocsáthatatlan vétkek töretlen sorozatának tüntette fel. A tanúk egész seregét szólaltatta meg a halott rendőr ellen, és Robert Di Silva teljesen tehetetlen volt. Összefoglalójában Di Silva még megjegyezte:

– De kérem, emlékezzenek, hölgyeim és uraim, hogy ma nem Scott Norman ül a vádlottak padján. Scott Norman rendőr halott. A vádlott – mutatott ujjával a védelem részlege felé –, Vasco Gambutti, ő gyilkolta meg Scott Normant. Miközben a főügyész beszédét mondta, maga is tudta, hogy ennek semmi értelme. Jennifer Scott Norman rendőrt ugyanolyan szemét embernek tüntette fel, mint amilyen Vasco Gambutti. Megszűnt létezni nemes lelkű rendőrnek, aki életét áldozta, hogy meggátoljon egy bűncselekményt. Jennifer Parker annyira eltorzította a képet, hogy az áldozat semmivel sem volt jobb, mint a gyilkos. Az esküdtszék a szándékos rablógyilkosság vádja alól felmentette, és csak emberölés bűntettében találta bűnösnek Gambuttit. Megsemmisítő vereség volt ez Di Silva főügyész számára, s a sajtó gyorsan világgá is kürtölte Jennifer újabb győzelmét. – A kék selymet vedd fel! Ma ünnepelünk – jelentette ki Michael. Egy tengeri ételekre specializálódott étteremben vacsoráztak a Greenwich Village-ben. Az étterem tulajdonosa egy üveg nagyon ritka évjáratú pezsgőt küldött az asztalukhoz. Michael és Jennifer megemelte a poharát. – Nagyon meg vagyok elégedve. Michaeltől ez szabályos dicshimnusznak számított. Egy aprócska, vörös és fehér szalaggal átkötött kis dobozt csúsztatott Jennifer tenyerébe. – Nyisd ki! A férfi nézte, ahogy Jennifer kioldja a szalagot, s leveszi a dobozka tetejét. Az apró vörös bársonypárnán egy jókora, négyzetes csiszolású smaragdgyűrű hevert gyémántokkal övezve. Jennifer ámulva nézte. Tiltakozni próbált. – Ó, Michael!...– A férfi észrevette az asszony arcán az örömet és büszkeséget. – De Michael... nem is tudom, mit csinálok veled! – Ez kellett ehhez a ruhához – mondta a férfi, s felhúzta a gyűrűt Jennifer bal kezének középső ujjára. – Én... én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon–nagyon köszönöm. Ez valóban ünnepnap! Michael elmosolyodott. – Az ünnep még el sem kezdődött. Ez még csak az előjáték. A limuzinnal mentek el abba a lakásba, melyet Michael tartott fent a város egyik legelőkelőbb negyedében. Michael megnyomott egy gombot, és a hátsó ülést az elsőtől elválasztó vastag üveglap felemelkedett. Félig megfordult, belenézett a férfi éjfekete szemébe. Michael közelebb húzódott hozzá, kezét a combjai közé csúsztatta, s Jennifer érezte, hogy egész testét elönti a tűz. Michael ajka rátalált az övére, testük egymáshoz simult. Az ünnepség elkezdődött. Jennifer felidézte magában a múltat, s most a tangieri szállodaszobában hallotta Michael zuhanyozásának zaját. Boldognak és kielégültnek érezte magát. Egyetlen dolog, a kisfia hiányzott. Gondolt arra, hogy magával viszi Joshuát is néhány közös útjukra, de valahogy ösztönösen távol akarta tartani Joshuát és Michael Morettit egymástól. Michael egy törülközővel a derekán lépett ki a fürdőszobából. Testén a szőrszálak még csillogtak a nedvességtől. – Öltözz fel! Vár a munka.

39. Olyan fokozatosan történt az egész, hogy szinte észre sem lehetett venni, hogyan követték egymást az események. Vasco Gambuttival kezdődött, aztán nem sokkal később Michael megkérte, hogy vállaljon el egy másikat, aztán még egyet; ez hamarosan állandósult. Michael ilyenkor mindig felhívta Jennifert és közölte: "Szükségem van a segítségedre, kislány! Az egyik emberemnek egy kis problémája akadt!" Jennifer ilyenkor mindig Ryan atya szavaira emlékezett, aki mindig úgy kezdte, hogy egyik

barátomnak akadt egy kis problémája. Tulajdonképpen volt a kettő között valami különbség? Amerikának el kell fogadnia a Keresztapa-jelenséget. Jennifer azzal próbálta meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen most is ugyanazt csinálja, amit korábban. Holott volt a kettő közt különbség... óriási különbség. A világ legnagyobb erejű, leghatalmasabb szervezetének a kellős közepébe került. Michael meghívta Jennifert a New Jerseyben levő vidéki házba, ahol először találkozott Antonio Granellivel és a Szervezet néhány más tagjával. A régi stílusú, jókora asztalnál a konyhában négyen ültek. Nick Vito, Arthur "Kövér Arti" Scotto, Salvatore Fiore és Joseph Coella. Michael és Jennifer belépett, megállt az ajtóban, és Nick Vito kiselőadását hallgatta. –...ugyanúgy, mint amikor Atlantában megcsaptam valakit. Ez a szaros kis buzi meg egyszerűen odajön, át akar verni, mert ő is szerepelni szeretne. – Ismered a fickót? – kérdezte a Kövér Arti Scotto. – Mit kellett azon ismerni? Nem akarta magát takarékra állítani. Még kezet is emelt rám. – Rád? – Igen. De aztán a feje nem ült erősen a nyakán. – És aztán? – Eddie Fratellivel behúztuk az udvar sarkába, és ott eltüzeltük. A francba is, mit szórakozik velem. – Különben mi van a Kicsi Eddie-vel? – Lewisburgban tölti a tízesét. – És mi van a bukszájával? Az egy világi bögre volt – Az bizony. – Még mindig odáig van Eddie-ért. Csak az isten tudja, miért. – Szerettem Eddie-t. Egyenes fickó volt. – De szar lett belőle. De ha már erről beszélünk, tudod, kiből lett még cukros bácsi...? Michael elmosolyodott, amikor Jennifer döbbent arcát látta a beszélgetés hallatán, majd karon fogta. – Gyere... bemutatlak a Papának. Antonio Granelli szinte sokkolta Jennifert. Tolószékben ült, akár egy csontváz. Nehezen lehetett elképzelni, hogy valaha igazi, élő ember volt. Egy csinos, barna, telt idomú nő lépett a szobába, s Michael odaszólt Jennifernek. – Ő Rosa, a feleségem. Jennifer rettegett ettől a pillanattól. Néhány éjszakával ezelőtt, amikor Michael elment tőle, a mindinkább elhatalmasodó bűntudattal küszködött. Nem akarok fájdalmat okozni még egy asszonynak. Tolvaj vagyok. Abba kell ezt az egészet hagynom. Muszáj! És a harcot most is, mint azelőtt, elvesztette maga ellen. Pillanatnyi kényelmetlen szünet után Rosa halkan megszólalt. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Parker. Michael mesélt magáról, hogy mennyire okos! – A nőknek nem kell okosaknak lenni – mordult fel Antonio Granelli. – Hagyják csak azt meg a férfiaknak! – Én Mrs. Parkert férfinak tekintem, Papa – jelentette ki rezzenéstelen arccal Michael. A hatalmas, régi stílusú ebédlőben volt a vacsora. – Maga mellém ül – adta ki a parancsot Antonio Granelli Jennifernek. Michael Rosa mellé telepedett. Thomas Colfax, a consigliere, Jenniferrel szemben foglalt helyet, aki így egészen közelről érezhette a feléje áradó gyűlöletet. A vacsora csodálatos volt. Egy hatalmas tálon vegyes előételt szolgáltak fel, majd ezután következett a pasta fagioli. Volt ott babsaláta, töltött gomba, borjúpiccata, füstölt nyelv, sült csirke és ki tudja, még mi minden. Úgy tűnt, az ételáradat soha nem akar véget érni. A házban nem lehetett személyzetet látni. Rosa volt az, aki állandóan felugrált, leszedte az asztalt, és egyre újabb tálakat hozott be a konyhából.

– Az én Rosám kitűnő háziasszony – mondta Antonio Granelli Jennifernek. – Majdnem olyan jó, mint amilyen az édesanyja volt. Nem igaz, Mike? – De igen – válaszolta Michael udvariasan. – Mike Rosája nagyszerű feleség – folytatta Antonio Granelli, s Jennifer azon meditált, hogy ezt vajon figyelmeztetésnek szánta-e. – Nem etted meg a borjúsültet – jegyezte meg Michael. – Még életemben nem ettem ennyit – tiltakozott Jennifer, De ezzel még korántsem volt vége a traktának. Az asztalra került egy hatalmas kosár friss gyümölcs, a sajtostál, a fagylalt, forró csokoládéöntettel, az édesség és a bonban. Jennifer azon csodálkozott, hogyan sikerült Michaelnek megőriznie a karcsúságát. Az asztalnál kellemes, könnyed csevegés folyt, az egész megtörténhetett volna bármelyik más, ezernyi olasz család otthonában is. Jennifer csak nagyon nehezen tudta elhitetni magával, hogy ez a család minden más családtól nagyon különbözik. Nehéz volt elhinni, egészen addig, míg végül Antonio Granelli meg nem kérdezte. – Tud valamit az Unione Sicilianáról? – Nem – válaszolta Jennifer. – Nos, hadd meséljek róla magának, hölgyem. – Papa... az ő neve Jennifer. – Ez nem olasz név, Mike. Nekem nehéz megjegyeznem. Én csak hölgyemnek hívom, hölgyem. Oké? – Oké! – válaszolta Jennifer. – Az Unione Siciliana Szicíliában jött létre azzal a céllal, hogy megvédje a szegényeket az igazságtalanság ellen. Tudja, a hatalommal rendelkező emberek állandóan fosztogatták a szegényeket. A szegényeknek nem volt semmijük... se pénzük, se munkájuk, se, igazságuk. Ezért aztán megalakították az Unionét. Ha valahol valami igazságtalanság történt, akkor az emberek felkeresték a titkos társaságnak a tagjait, akik bosszút álltak. Az Unione hamarosan erősebb lett, mint a törvény, mert ez a nép törvénye volt. Mi hiszünk a Biblia szavaiban, hölgyem – mondta Granelli s Jennifer szemébe nézett. – "Ha valaki elárul bennünket, a bosszúnk mindenütt utoléri. Az üzenet félreérthetetlen volt. Jennifer mindig is sejtette, hogy ha egyszer hajlandó lesz a Szervezetnek dolgozni, akkor ez hatalmas változást jelent majd az életében, de mint a legtöbb kívülálló, neki is téves elképzelései voltak a Szervezet jellegéről. A maffiát általában egy rakás bűnözőnek képzelik, akik legyilkoltatják az embereket, s csak számolják az uzsorakölcsönökből és nyilvánosházakból hozzájuk ömlő pénzt. Ez csak egy jelentéktelen töredéke volt a képnek. A gyűlések, melyeken Jennifer részt vett, megtanították a többire is. Ezek valami döbbenetesen széles körben működő üzletemberek. Szállodák és bankok, éttermek és játékkaszinók, biztosítótársaságok és gyárak, építkezési vállalatok és kórházak voltak a birtokukban. Ők ellenőrizték a szakszervezeteket és a szállítóipart. Ők irányították a hanglemezipart is. Bevételeiket csak milliárdokban lehetett fölbecsülni. Hogy hogyan szerezték meg mindezt, hogyan férkőztek be újabb és újabb területekre, ahhoz Jennifernek nem volt semmi köze. Neki csak az volt a feladata, hogy ellássa azok védelmét, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Robert Di Silvának sikerült vádat emelnie Michael Moretti három embere ellen, amiért szétvertek egy sor mozgóbüfét. A kereskedelem elleni bűnszövetkezet létrehozásával, a kereskedelem elleni hétrendbeli károkozással vádolta őket. Csupán egyetlen személy, egy nő, az egyik büfé tulajdonosa volt hajlandó a tanúskodásra. – Mindenben ránk fog vallani – mondta Michael Jennifernek. – Kezelésbe kell venni. – Ugye, érdekeltek vagytok egy lapkiadó vállalatnál is? – érdeklődött Jennifer. – Igen, de mi köze ennek a büfékocsikhoz? – Majd meglátod. Jennifer szépen megszervezte, hogy az egyik folyóirat jókora összeget ígérjen a tanú sztorijáért. A nő elfogadta az ajánlatot. A bíróságon Jennifer ezt arra használta fel, hogy megfosztotta hitelétől

a tanút, ezért a vádat el is ejtették. Jennifernek megváltozott a kapcsolata a munkatársaival is. Mikor az iroda egymás után vállalta föl a maffia ügyeit, Ken Bailey bement Jennifer szobájába és megkérdezte: – Mi folyik itt valójában? Egymás után csak ezeket a szemeteket képviseled! Ezek tönkre fognak tenni bennünket. – Ne aggódj, Ken! Fizetnek rendesen. – Nem lehetsz ilyen naiv, Jennifer. Mindezért te fogsz megfizetni. Teljesen a markukba kaparintanak. Mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Kennek igaza van, Jennifer dühösen felcsattant. – Hagyd már abba! A férfi csak nézett rá egy ideig, majd megvonta a vállát. – Rendben van. Te vagy a főnök. A bíróság sajátos világában gyorsan terjedtek a hírek. Mikor szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy Jennifer Parker a Szervezet embereit védi, akkor a javát akaró barátai és ismerősei ugyanazokkal az aggodalmaikkal keresték fel, mint annak idején Lawrence Waldman bíró és Ken Bailey. Jennifer ilyenkor jobb híján mindig ugyanazt válaszolta: – Mindenkinek joga van a védelemre. Nagyon jólestek neki a figyelmeztetések, de úgy gondolta, hogy ezek a dolgok rá nem vonatkoznak. Ő nem tartozott a Szervezethez, egyszerűen csak néhány tag jogi képviseletét vállalta el. Ügyvéd volt, ugyanolyan ügyvéd, mint az édesapja, és soha nem fog olyasmit csinálni, amivel szégyent hozna a nevére. A dzsungel ott volt előtte, de ő még kívül volt rajta. Ryan atya látogatta meg. Ezúttal nem azzal jött, hogy segítse ki egyik barátját. – Nyugtalan vagyok miattad, Jennifer. Azt beszélik, hogy... nos... hogy rossz emberek oldalára álltál. – Ki a rossz ember? Elítéli azokat, akik segítségért fordulnak magához? Megtagadja tőlük istent csupán azért, mert bűnt követtek el? Ryan atya csak a fejét csóválta. – Nem, természetesen nem. De egy dolog, amikor egy meghatározott személy követ el bűnöket, s teljesen más, ha szervezett bűnözésről van szó. Ha segítesz nekik, akkor egyetértesz azzal, amit csinálnak. Része leszel az egésznek. – Nem. Én ügyvéd vagyok. Én csak segítek a bajba került embereknek. Jennifer bárki másnál jobban ismerte Michael Morettit. A férfi feltárta előtte azokat az érzéseit is, melyeket eddig még megsejteni sem engedett senkinek. Jennifer volt az első, aki képes volt behatolni az őt körülvevő kemény réteg mögé. Jennifer érezte, hogy Michaelnek szüksége van rá. Adam mellett soha nem volt ilyen érzése. Michael viszont annak a beismerésére is rákényszerítette, hogy neki, Jennifernek mennyire szüksége van rá. Olyan érzéseket szabadított fel benne, melyeket eddig elnyomott; vad, ősi ösztönöket és szenvedélyeket, melyeket eddig félt szabadjára engedni. Michaellel nem voltak tiltott dolgok. Amikor együtt voltak az ágyban, nem volt határ, nem létezett semmi korlát. Michael bevallotta Jennifernek, hogy nem szereti Rosát, de az nyilvánvaló volt, hogy Rosa viszont imádja Michaelt. Mindig szolgálatára állt, leste, mikor teljesíthetné valamelyik kívánságát. Jennifer több maffiózó feleségével is találkozott, és rendkívül unalmasnak találta az életüket. Férjeik a szeretőikkel együtt járták az éttermeket, bárokat és lóversenypályákat, miközben a feleségek otthon ültek és várták őket. A maffiózó feleségének mindig mesés "kosztpénz" állt a rendelkezésére, de óvatosan kellett költekeznie, nehogy túlságosan felkeltse az adóhivatal érdeklődését. Szigorú rangsor volt a legalacsonyabb sorban levő soldatótól a capo di tutti capi-ig, és egy feleség soha nem hordhatott drágább bundát vagy nem járhatott drágább autón, mint férje közvetlen felettesének a felesége. A feleségek nagy vacsorákat rendeztek férjeik üzlettársai részére, de itt is gondosan ügyeltek arra, nehogy fényűzőbbek legyenek, mint amit a többiekhez képest elfoglalt helyzetük megenged. A szabályok olyan merevek voltak, mint egy hatalmas üzleti vállalkozásnál.

A maffia hihetetlenül hatékony pénzcsináló szervezet volt a maga nemében, de Jennifer egyre inkább meggyőződött arról is, hogy a Szervezetnek volt egy másik, nem kevésbé fontos szempontja, nevezetesen a hatalom. – A Szervezet nagyobb hatalommal bír, mint a világ legtöbb országának a kormánya – jelentette ki Michael Jennifernek. – Nagyobbak vagyunk, mint Amerika hat legnagyobb üzleti vállalkozása együttvéve. – Van azért egy óriási különbség – vetette közbe Jennifer. – Azok törvényesek és... Michael felnevetett. – Azokra gondolsz, akiket még nem kaptak el? Az ország legjelentősebb cégeinek a tucatjait ítélték már el, mert egyik vagy másik törvényt megsértették. Ne ámítsd magad, Jennifer! Egy átlag amerikai manapság nem tud megnevezni két űrhajóst, akik fent jártak a világűrben, de Al Capone és Lucky Luciano nevét mindenki ismeri. Jennifer rájött, hogy a maga módján Michael ugyanolyan elkötelezett egy ügy iránt, mint Adam. A különbség csupán annyi, hogy életük teljesen ellentétes irányban haladt. Ha üzleti ügy került szóba, Michaelből teljesen hiányoztak az érzelmek. Ez volt az erős oldala. Döntéseit egyedül csak az befolyásolta, hogy az kifizetődő-e a Szervezet számára. A múltban Michael kizárólag törekvései valóra váltásának szentelte magát. Életében egyetlen kis zugocska sem akadt a nő számára. Se Rosa, se alkalmi barátnői nem voltak részesei igazi szükségleteinek. Jennifer más volt. Szüksége volt rá, mint amennyire eddig még egyetlen nőre sem. Soha nem ismert még hozzá hasonlót. Ami Jennifert különlegessé tette, az az intellektusa és függetlensége volt. Rosa engedelmes volt; a többi nő félt tőle; Jennifer kihívást jelentett a számára. Egyenrangú partnernek számított. Tudott vele beszélgetni, meg tudott vele tárgyalni különböző dolgokat. Tudta, hogy soha nem engedi el magától. Néha Jennifer elkísérte Michaelt üzleti útjaira, de többnyire megpróbált kibújni ezek alól, mert a lehető legtöbb időt szerette volna Joshua társaságában eltölteni. Már hatéves volt, és hihetetlenül gyorsan fejlődött. Jennifer beadta egy közeli magániskolába, és Joshua nagyon élvezte a dolgot. Biciklin száguldozott, apró versenyautókból egész gépkocsiparkja volt, s hosszú, szenvedélyes beszélgetéseket folytatott Jenniferrel és Mrs. Mackeyvel. Mivel Jennifer szerette volna, ha Joshua erős és önálló egyéniségként nő fel, ezért megpróbálta nagyon gondosan nevelni. Tudta, hogy Joshua szereti, hogy anyja mindig mellette van, ha szüksége van rá, de megadta a lehetőséget, hogy saját függetlenségét is megízlelhesse. Megtanította a jó könyvek és a zene szeretetére. Gyakran elvitte színházba. Szombatonként eljártak moziba, étteremben vacsoráztak. Vasárnaponként csónakáztak vagy bicikliztek. Jennifer fiára fordított minden benne felhalmozódott szeretetet, de nagyon vigyázott arra, hogy el ne kényeztesse. Joshua nevelési stratégiáját sokkal gondosabban dolgozta ki, mint bármilyen bírósági ügyét. Jennifer egyáltalán nem érezte áldozatnak, hogy annyi időt szentel a kisfiának, ellenkezőleg, nagyon élvezte a dolgot. Gyakran játszottak társasjátékokat, s Jennifer nagyon boldog volt, amikor ismételten megbizonyosodott kisfia gyors észjárásáról. Joshua osztályelső volt, kitűnően tornászott, de ennek ellenére nem vette túlságosan komolyan önmagát. Csodálatos humorérzékkel rendelkezett. Ha ez nem ütközött iskolai elfoglaltságba, Jennifer gyakran elutazott valahová a fiával. A téli szünidőben Jennifer síelni vitte. Nyáron egy üzleti útjára magával vitte Londonba, és két hetet egyfolytában csak kirándultak. Joshua nagyon megszerette Angliát. – Járhatnék itt iskolába? – kérdezte. Jenniferben belenyilallott valami. Már nincs is olyan sok idő, hogy fia távolabbi iskolába utazzon, hogy próbálja megcsinálni a maga szerencséjét, hogy megnősüljön, családot alapítson és saját otthont teremtsen. Joshua válaszra várva nézett az édesanyjára. – Nos, járhatok itt, mama? – kérdezte. – Esetleg Oxfordba? Jennifer szorosan magához ölelte. – Hát persze. Nagyon fognak örülni neked. Vasárnap délelőtt, amikor Mrs. Mackey távol volt, Jennifernek be kellett mennie Manhattanbe, hogy elhozzon egy jegyzőkönyvet. Joshua a

barátainál volt vendégségben. Hazaérkezve Jennifer vacsorát kezdett készíteni kettejük számára. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és hirtelen úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Két tejesüveg közé dugva ott volt számára egy kis papírfecni. Adam hagyott utoljára neki ilyen üzeneteket. Jennifer csak megbabonázottan bámulta, s jó ideig meg sem merte érinteni. Lassan széthajtogatta a papírt, melyen a következőket olvasta: "Meglepetés! Ugye, nem baj, ha Alan nálunk vacsorázik?" Fél órába is beletelt, amíg Jennifer pulzusa ismét normálissá kezdett válni. Joshua időről időre érdeklődött az apja után. – Megölték Vietnamban, Joshua. Nagyon bátor ember volt. – Nincs róla képünk valahol? – Nincs. Nagyon sajnálom, drágám. Nem éltünk sokáig együtt, mielőtt meghalt. Jennifer utált hazudni, de most nem volt más választása. Michael Moretti is csupán egyszer érdeklődött Joshua apja után. – Nem érdekel, hogy mi történt, mielőtt az enyém lettél... csak kíváncsiságból kérdezem. Jennifer hirtelen arra gondolt, hogy Michael mennyire a kezében tudná tartani Adam Warner szenátort, ha egyszer megtudná az igazat. – Elesett Vietnamban. A neve nem érdekes.

40. Washingtonban az Adam Warner vezette szenátusi vizsgálóbizottság utolsó munkanapjára ért annak az alapos, minden részletre kiterjedő szenátusi meghallgatásnak, melyet az XK-1 típusú bombázó rendszerbe állításával kapcsolatosan lefolytattak. Heteken keresztül a szakértők serege jelent meg a Capitoliumon, s felerészben azt állították, hogy az új bombázó nagyon drága lesz, felemészti a hadi költségvetést s tönkreteszi az országot. A szakértők másik fele ugyanakkor amellett kardoskodott, hogy ha a Légierő nem kapja meg a gépeket, akkor Amerika védelmi képessége annyira meggyengül, hogy az oroszok már a jövő héten elözönlik az egész Egyesült Államokat. Adam önként vállalkozott egy próbarepülésre az egyik prototípuson, és kollégái kapva kaptak az ajánlatán s várták a véleményét. Adam egy volt közülük, ugyanannak a klubnak a tagja, ő biztosan nem fog hazudni. A repülés mindent elsöprő sikerrel zárult, s azonnal meg is írta jelentését a Szenátusnak, hogy az új XK-1 bombázó nagy előrelépést jelent a repülés fejlődésében. Javasolta, hogy azonnal kezdjék el a sorozatgyártást. A Szenátus jóváhagyta az ehhez szükséges összegeket. A sajtó lelkesen felkapta a történetet. Adamet új típusú, fogékony szenátorként jellemezte, aki jogalkotóként veszi magának a fáradságot, és a helyszínen tanulmányozza a tényeket ahelyett, hogy elhinné a lobbisták javaslatait, akik csak saját érdekeik védelmével törődnek. A Newsweek és a Time egyszerre szerepeltette Adamet a címlapján, s a Newsweekben közölt cikk a következőkkel ért véget: "A Szenátus végre talált a soraiban egy olyan tisztességes és tehetséges vezéralakot, aki a szenvedélyek helyett az értelem világosságát tartja fontosabbnak. A királycsinálók körében egyre határozottabban kezd körvonalazódni az a vélemény, hogy Adam Warner rendelkezik mindazon képességekkel, melyek szükségeltetnek az elnökséghez." Jennifer falta az Adamről szóló cikkeket. Büszkeség töltötte el – és fájdalom. Még mindig szerette Adamet, és szerette Michael Morettit is. Nem értette, ez hogyan lehetséges, vagy talán inkább azt, hogy milyen nő is lett belőle. Adam megteremtette a magányt az életében, Michael pedig kitörölte belőle. Ugrásszerűen megnövekedett a Mexikóból való kábítószer-csempészet, és egyértelmű volt, hogy emögött a szervezett bűnözés áll. Adamet kérték fel, hogy vezesse az ennek kivizsgálására létrehozott bizottságot. Erőfeszítéseit Adam egyeztette az Egyesült Államok több mint féltucatnyi igazságügyi szervezetével, majd Mexikóba repült, hogy megnyerje az együttműködésre a mexikói kormányzatot is. Három hónap leforgása alatt a kábítószer már csak csörgedezett az országba Mexikó felől.

A New Jersey-i vidéki ház asztalánál ülve Michael Moretti megszólalt: – Problémák merültek fel. A hatalmas, kényelmesen berendezett dolgozószobában ott volt Jennifer, Antonio Granelli és Thomas Colfax is. Antonio Granellit kisebb agyvérzés érte, és egyetlen éjszaka leforgása alatt legalább húsz évet öregedett. Karikatúrája lett korábbi önmagának. Arcának jobb oldala lebénult, beszéd közben szája sarkából csorgott a nyál. Öreg volt, már majdnem szenilis, s egyre inkább Michael véleményére és döntéseire támaszkodott. Kelletlenül ugyan, de már Jennifert is kezdte elfogadni. Nem így Thomas Colfax. A Michael és Colfax közötti konfliktus egyre mélyült. Colfax tisztában volt azzal, hogy Michael ötlete volt Jennifer megjelenése. Colfax kénytelen volt önmaga előtt is beismerni, hogy Jennifer kitűnő ügyvéd, de ennek ellenére, ugyan mit tudhat ez a nő a borgata hagyományairól, ami lehetővé tette, hogy ez a testvériség ennyi éven keresztül zavartalanul működni tudjon. Hogyan hozhatott be Michael egy idegent, s ami még sokkal rosszabb, egy nőt a Szervezetbe, s hogyan bízhatott rá életet és halált jelentő titkokat? Tarthatatlan állapot! Colfax beszélt a caporegimekkel, az egységek vezetőivel, valamint a soldatókkal, s közkatonákkal, próbálta velük megosztani félelmét, próbálta őket maga mellé állítani, de azok mind tartottak Michaeltől. Ha egyszer megbízik abban a nőben, akkor úgy érezték, nekik is meg kell benne bízni. Thomas Colfax belátta, hogy várnia kell. Mindenesetre megtalálja majd a módját, hogy megszabaduljon tőle. Jennifer tökéletesen tisztában volt Colfax érzéseivel. Ő lépett a helyébe, és az öreg ügyvéd büszkesége soha nem engedi a megbocsátást. A Szindikátushoz való hűsége továbbra is bent tartja a sorban, ez pedig védelmet jelent Jennifer számára, de a gyűlölete egyszer mindenképpen felülkerekedik a lojalitásán... – Hallottál valaha Adam Warnertől? – fordult Michael Jenniferhez. Jennifer szívverése egy pillanatra megállt. Egyszerre alig kapott levegőt. Michael csak nézett rá s válaszra várt. – A... a szenátorra gondolsz? – nyögte ki nagy nehezen Jennifer. – Aha. Le kell egy kicsit hűtenünk ezt a szarházit. Jennifer érezte, hogy arcából kifut a vér. – De miért, Michael? – Kárt okoz. A mexikói kormány miatta zárja be a barátaink tulajdonában levő üzemeket. Kezd minden szétesni. Szeretném, ha ez a mocsok nem zavarna be többé a köreinkbe. El kell tűnnie a színről. Jennifernek szélsebesen száguldottak a gondolatai. – Ha hozzányúlsz Warner szenátorhoz – mondta gondosan megválogatva a szavait –, akkor megsemmisíted magadat. – Nem engedhetem meg, hogy... – Hallgass rám, Michael! Rendben van, szabadulj meg tőle, de akkor majd tízet fognak a helyére állítani. Vagy százat. Az ország minden újságja veled fog foglalkozni. Az a vizsgálat, amely most folyik, semmi ahhoz képest, ami akkor kezdődik, ha Warner szenátornak valami baja esik. – Azt mondtam, hogy kárt okoz nekünk – vágta rá dühösen Michael. Jennifer tónust változtatott. – Michael, gondolkozz egy kicsit! Voltak már korábban is ilyen vizsgálatok. Meddig tartottak ezek? Addig, míg a szenátor be nem fejezte a vizsgálatot. Ezután majd mást fog vizsgálni, és ezzel vége is az egésznek. A most bezárt üzemeket újra kinyitják, és minden megy tovább, mint eddig. Ha ezt a magad módján akarod elintézni, akkor soha nem éred meg a végét. – Nem értek egyet– szólt közbe Thomas Colfax. – Véleményem szerint.., – Senki sem kérdezte a véleményedet! – mordult rá Michael Moretti. Thomas Colfax összerándult, mintha arcul ütötték volna. Michael rá sem hederített. Colfax támogatást keresve Antonio Granelli felé fordult. Az öreg békésen aludt. – Rendben van, ügyvédnő – fordult Michael Jenniferhez –, Warnert akkor egy darabig békén hagyjuk. Jennifer csak most vette észre, hogy eddig levegőt sem vett. Lassan egy nagyot sóhajtott.

– Van még valami? – Igen – mondta Michael, s az asztalról felvett egy nehéz, arany asztali öngyújtót és rágyújtott egy cigarettára. – Barátunkat, Marco Lorenzót zsarolás és rablás miatt elítélték. Jennifer hallott már az ügyről. Az újságok szerint Lorenzót, a zseniális bűnözőt már számos alkalommal letartóztatták erőszakos bűncselekményekért. – Azt akarod, hogy fellebbezzem meg? – Nem, azt, hogy börtönbe kerüljön. Jennifer meglepetten bámult rá. Michael visszatette az öngyújtót az asztalra. – Kaptam egy fülest, hogy Di Silva vissza akarja toloncoltatni Szicíliába. Marcónak ott sok az ellensége. Ha egyszer visszamegy, akkor huszonnégy órát sem fog élni. Számára a Sing Sing a legbiztonságosabb hely. Ha egy-két év múlva lecsillapodnak a kedélyek, akkor majd szépen kihozzuk onnan. Meg tudnád oldani? Jennifer habozni látszott. – Ha egy másik ügyészi körzethez tartoznánk, akkor valószínűleg igen. Di Silva viszont velem nem hajlandó semmiféle alkuba bocsátkozni. – Talán valaki másra kellene az ügyet rábízni – szólt közbe azonnal Thomas Colfax. – Ha valaki másra akartuk volna az ügyet bízni – csattant fel Michael –, akkor ezt mondtam volna. – Ismét Jenniferhez fordult: – Azt akarom, hogy te vedd kézbe a dolgot! Michael Moretti és Nick Vito az ablakból nézte, ahogy Thomas Colfax beül a kocsijába és elhajt. – Nick, azt akarom, hogy szabadíts meg tőle! – szólalt meg Michael. – Colfaxtól? – Már nem bízom benne. – Ahogy akarod, Mike. Mikor akarod? – Hamarosan. Majd szólok. Jennifert Lawrence Waldman bíró dolgozószobájában ültették le. Több mint egy év óta most találkozott vele először. A baráti telefonbeszélgetések és vacsorameghívások elmaradtak. Nos, ezen már nem lehet segíteni, gondolta Jennifer. Szerette Lawrence Waldmant, sajnálta, hogy elvesztette barátságát, de választása már megtörtént. Robert Di Silvára vártak, kínos csend telepedett közéjük, egyikük sem fárasztotta magát üres csevegéssel. Mikor a főügyész belépett és helyet foglalt, az értekezlet elkezdődött. Waldman bíró Jenniferhez fordult. – Bobby azt mondja, hogy lenne valami javaslata, mielőtt a végleges ítéletet meghoznám Lorenzo ügyében. – Pontosan így van – fordult Jennifer Di Silva főügyész felé. – Azt hiszem, hiba lenne Marco Lorenzót a Sing Singbe küldeni. Ő egyszerűen nem tartozik ide. Illegális bevándorló. Szerintem vissza kellene toloncolni Szicíliába, ahonnan érkezett. Di Silva meglepetten nézett rá. Eredetileg kitoloncolást akart javasolni, de ha Jennifer Parker is ezt akarja, akkor alapvetően át fogja értékelni a helyzetet. – És miért javasolja ezt? – kérdezte Di Silva. – Számos okom van rá. Először is, ezzel meg lehetne akadályozni, hogy itt, az országban még több bűncselekményt kövessen el és... – Ugyanez a helyzet, ha a Sing Singben ül. – Lorenzo már öreg ember. Nem fogja kibírni a börtönt. Egyszerűen bele fog őrülni, ha bezárják. Minden barátja Szicíliában él. Di Silva ajka elkeskenyedett a hirtelen rátörő dührohamtól. – Egy aljas gazemberről van szó, aki egész életében rabolt, erőszakoskodott és gyilkolt, s maga pedig azon aggódik, hogy nem sütteti magát a napon. – Ezután Waldman bíróhoz fordult. – Ez egyszerűen hihetetlen! – Marco Lorenzónak joga van arra, hogy... Di Silva nagyot csapott öklével az asztalra. – Semmiféle joga sincs! El van ítélve zsarolásért és rablásért!

– Szicíliában, ha egy ember... – De ő most nem Szicíliában van, az isten verje meg! – ordított Di Silva. – Itt van, ebben az országban. Itt követte el a bűnöket, és itt fog megfizetni érte! – mondta felháborodástól tajtékozva s talpra ugrott. – Tisztelt bíró úr! Csak az időnket vesztegetjük. A vád visszautasít minden alkudozási kísérletet ebben az ügyben. Továbbra is az az álláspontunk, hogy Marco Lorenzónak a Sing Singben kell letöltenie büntetését. Waldman bíró ezután Jenniferhez fordult: – Van még valami megjegyzése? Jennifer dühös pillantást vetett Robert Di Silvára. – Nincs, tisztelt bíró úr. – Az ítélethozatalra holnap délelőtt kerül sor – jelentette ki Waldman bíró. – Most pedig mindketten elmehetnek. Di Silva és Jennifer egyszerre állt fel s hagyta el a bíró szobáját. A folyosón a főügyész mosolyogva fordult Jenniferhez. – Elvesztette a varázsát, ügyvédnő! – Az ember nem nyerhet meg minden ügyet – vonta meg vállát Jennifer. Öt perccel később Jennifer már egy telefonfülkéből Michael Morettivel beszélt. – Nem kell nyugtalankodnod! Marco Lorenzo a Sing Singbe kerül.

41. Az évszakokat már nem a tél, tavasz, nyár és az ősz alkotta, hanem születésnapok, örömök, bajok és fájdalmak. Megnyert tárgyalótermi csaták, vesztett ügyek; Michael ittléte és Adam emléke. Igazában persze Joshua volt, aki a naptár szerepét betöltötte. Bármilyen hihetetlen is, már betöltötte a hetedik évét. Úgy tűnt, hogy szinte percek alatt váltott át a színes ceruzákról és képeskönyvekről a repülőmodellezésre és a sportra. Joshua nyurga gyerek volt, aki napról napra jobban hasonlított az apjára. És nemcsak külsőleg. Érzékeny és udvarias kisgyerek volt, nagyon erős igazságérzettel. Ha Jennifer valami rosszaságért megbüntette, akkor Joshua makacsul kiáltott. – Igaz, hogy még csak egy méter húsz centi vagyok, de azért nekem is vannak jogaim! Hétvégeken Joshua minden sporteseményt megnézett a televízióban, nem számított, hogy futballt, baseballt vagy kosárlabdát közvetítenek. Kezdetben Jennifer hagyta, hogy Joshua egyedül nézze végig ezeket a műsorokat, de amikor később megpróbálta a gyerek megbeszélni vele a látottakat, akkor eldöntötte, hogy jobb lesz, ha ezután együtt nézik végig a közvetítéseket. Egyik nap Joshua aggodalmas képpel állított be a futballozás után. – Mama, beszélhetek veled, mint férfi a férfival? – Hát persze, Joshua! Leültek a konyhaasztal mellé. Jennifer csinált neki egy jókora szendvicset, és elé tett egy pohár tejet. – Nos, mi a probléma? A gyerek hangja tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. – Hallottam, hogy a fiúk beszélgettek, s arra lennék kíváncsi, mit gondolsz, lesz még akkor is szex, amikor én nagy leszek? Jennifer vett egy kis vitorlást, és ezután hétvégeken együtt jártak az öbölbe vitorlázni. Jennifer élvezettel nézte a kormánynál ülő kisfiút. Izgatott mosoly ült ki az arcára, amit Jennifer el is nevezett Vörös Erik-mosolynak. Joshua született tengerész volt, mint az apja. A gondolat hirtelen felrázta Jennifert. Az jutott eszébe, hogy vajon nem Joshuán keresztül próbálja-e élni az életét Adammel? Minden, amit kisfiával végigcsinált, a vitorlázás, a sport, mind-mind olyan volt, amit az apjával is megtett. Jennifer meggyőzte magát, hogy csupán azért csinálja az egészet, mert Joshua is ezt kedveli, de közben érezte, hogy nem teljesen őszinte önmagához. Elnézte a sugárzó, napbarnított arcú kisgyereket, amint a vitorlát kezeli, és rájött, hogy tulajdonképpen az egésznek nincs jelentősége. Az volt a fontos, hogy a fia szerette és élvezte vele az életet.

42. Antonio Granelli meghalt, és Michael teljes egészében átvette a Birodalom irányítását. A pompázatos temetés illett az egykori Keresztapához. Az ország minden részéről összesereglettek a Családok főnökei és tagjai, hogy kegyeletüket leróják elhunyt barátjuk ravatalánál, s biztosítsák az új capót a lojalitásukról. Az FBI-on kívül még legalább féltucatnyi ügynökség emberei is megjelentek a temetésen, s buzgón fényképeztek. Rosa megtört szívvel állt a ravatalnál. Bár nagyon szerette az édesapját, de azért büszkeséggel vette tudomásul, hogy apja helyét férje veszi át a Család élén. Jennifer szolgálatai napról napra értékesebbnek bizonyultak Michael számára. Ha valami probléma felmerült, Jennifer volt az első, akivel Michael megbeszélte a dolgot. Thomas Colfax jelenléte egyre inkább terhessé és zavaróvá vált. – Ne izgasd magad miatta – mondta Michael Jennifernek. – Úgyis hamarosan visszavonul. Jennifer a telefon halk ciripelésére ébredt. Kis ideig feküdt az ágyon, néhány másodpercet várt, majd az éjjeliszekrényen levő digitális órára pillantott. Éjszaka három volt. Felemelte a kagylót. – Halló? Michael jelentkezett. – Öltözz fel nagyon gyorsan! Jennifer felült az ágyban, és próbálta kipislogni szeméből az álmot. – Miért? Mi történt? – Eddie Santinit éppen most tartóztatták le fegyveres rablásért. Már másodszor bukik meg. Ha elítélik, akkor vége a fiúnak. – Voltak tanúk? – Három is. És mind a hárman alaposan szemügyre tudták venni Eddie-t. – Most hol van? – A tizenhetes őrszobán. – Már úton is vagyok, Michael. Jennifer magára kapott egy köpenyt, kiment a konyhába, s gyorsan főzött magának egy kávét. Leült a konyhai étkezőben, és elgondolkodott. Három szemtanú. Mindhárman alaposan szemügyre tudták venni. Felemelte a telefont és tárcsázott. – Kapcsolják a központi ügyeletet! A kapcsolás után Jennifer azonnal hadarni kezdett a kagylóba. – Van egy információm. Egy Eddie Santini nevű fickót épp az imént tartóztattak le fegyveres rablásért. Az ügyvédje Jennifer Parker. A nő meg akarja szöktetni! Válaszra sem várva letette a kagylót, s a hívást még többször megismételte két nagyobb lap és két tv-állomás ügyeletére. Amikor Jennifer befejezte a telefonálgatást, az órájára pillantott, és még egy csésze kávét öntött magának. Biztos akart lenni a dolgában, hogy a fotósok odaérnek az 51. Streeten levő rendőrséghez. Ezután felment az emeletre és felöltözködött. Mielőtt elment, még bekukkantott Joshua hálószobájába. A gyerek szobájában is égett az éjszakai lámpa. Édesdeden, takaróját maga köré csavarva aludt. Jennifer megigazította rajta a plédet, megcsókolta a homlokát, s lábujjhegyen kifele indult a szobából. – Hova mész? – Munkába, kisfiam – szólt vissza az ajtóból. – Aludj szépen tovább. – Hány óra van? – Hajnali négy. – Furcsa, hogy egy nő ilyenkor dolgozik – nevetett fel Joshua. Jennifer visszalépett a gyerek ágyához. – Egy férfi meg aludjon! – Ma este megnézzük a Mets-meccset? – De még mennyire! Most pedig vissza Álomországba!

– Oké, mama! Jó tárgyalást! – Kösz, öregem! Néhány perccel később Jennifer már a kocsijában ült s Manhattan felé hajtott. Mikor Jennifer megérkezett, csak a Daily Newstól várta egy magányos fotográfus. Meglepetten bámult Jenniferre. – Hát mégis igaz! Maga foglalkozik a Santini-üggyel? – Ezt meg honnan tudta meg? – kérdezte Jennifer szigorúan. – A madarak csiripelték, ügyvédnő. – Csak az idejét vesztegeti. Nincs fényképezés! Belépett az épületbe, elintézte, hogy Eddie Santinit óvadék ellenében szabadlábra helyezzék, és addig húzta a dolgot, amíg biztosra nem vette, hogy a televízió operátorostól, riporterestől, valamint a New York Times fotográfusa meg nem érkezik. Úgy döntött, hogy nem várja meg a Post emberét. Az ügyeletes rendőrtiszt lépett oda hozzá. – Itt vannak a televíziósok meg még néhány riporter, Miss Parker. Kimehet a hátsó kijáraton is, ha úgy óhajtja. – Semmi gond – válaszolta Jennifer. – Elbírok velük. Maga előtt engedte Eddie Santinit a folyosón, ahol a fotósok és a riporterek várakoztak. – Kérem, uraim, ne fényképezzenek! – szólalt meg Jennifer. Jennifer azon nyomban félrehúzódott, amíg a tévések és a fotográfusok megcsinálták a felvételeiket. – Mitől ekkora ez az ügy, hogy maga vette kézbe? – érdeklődött az egyik televíziós. – Majd holnap megtudja. Addig viszont azt tanácsolnám, hogy ne használják ezeket a felvételeket. Az egyik riporter távozóban még odavetette: – Ugyan már, Jennifer! Hallott már valaha is a sajtószabadságról? Michael Moretti délben telefonált. Hangján érződött, hogy nagyon dühös. – Láttad a mai lapokat? – Nem. – Eddie Santini képével vannak tele az első oldalak, és a tévé is foglalkozott vele. Nem azt mondtam, hogy ebből az átkozott dologból cirkuszt csinálj! – Tudom, hogy nem mondtad. Ez az én ötletem volt. – Jézusom! És mi az értelme? – A három szemtanú, Michael. – Mi van velük? – Azt mondtad, hogy jól meg tudták maguknak nézni Eddie Santinit. Nos, amikor majd azonosításra megjelennek a bíróságon, akkor azt is be kell majd bizonyítaniuk, hogy nem az újságokban és a tévében látottak alapján azonosítják. Hosszú szünet következett, majd Michael álmélkodva megjegyezte. – Hogy én mekkora marha vagyok! Jennifernek akaratlanul is nevetnie kellett. Azon a délutánon, amikor Jennifer belépett az irodájába, Ken Bailey várt rá. Az arcára volt írva, hogy valami gondja van. – Miért nem mondtad meg nekem? – kérdezte Ken számonkérően. – Mit? – Azt a dolgot magadról és Mike Morettiről? Jennifer visszanyelte a föltoluló elutasító szavakat. Azt mondani, hogy semmi közöd hozzá, túlságosan könnyű lett volna. Ken a barátja, és törődik vele. – Ken, kérlek, ne beszéljünk erről. A férfi hangjában érződött a hideg düh. – Miért ne? Mindenki beszél róla. Széltében-hosszában beszélik, hogy Moretti nője vagy – mondta falfehéren. – Jézusom! – A magánéletem... – Ez az ember a mocsokban él, és te behoztad ezt a mocskot az irodába. Mindnyájunkat

Morettinek meg a banditáinak dolgoztatsz. – Hagyd abba! – Abba is hagyom. Azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked. Elmegyek. A férfi szavai szinte megbénították Jennifert. – Nem mehetsz el! Nincs igazad, ahogy Michaelről beszélsz. Ha egyszer találkoznál vele, akkor meglátnád... Ken szomorúan nézett rá. – Teljesen behálózott, ugye? Még emlékszem, amikor pontosan tudtad, hogy ki vagy. Én erre a lányra szeretnék emlékezni. Köszönj el helyettem is Joshuától. És Ken Bailey elment. Jennifer érezte, hogy szeméből kibuggyannak a könnyek, a torka annyira összeszorult, hogy alig kap levegőt. Fejét az íróasztalra hajtotta, és zokogni kezdett. Már leszállt az este, amikor kinyitotta a szemét. Az irodára ráborult a sötétség, s csak a város fényei villóztak az ablakon túl. Kinézett a városra. Éjszaka valóban úgy nézett ki, mint a dzsungel. Ez Michael dzsungelje volt. Nem volt belőle kiút.

43. A San Franciscó-i Cow Palace olyan volt, mint a bolondokháza. Zsúfolásig megtöltötték az ország minden szegletéből érkező, zajos, rigmusokat kántáló küldöttségek. Hárman pályáztak az elnökjelöltségre és mindhárman jól szerepeltek az előválasztásokon. Közöttük a sztár, aki mindenkit felülmúlt, kétségkívül Adam Warner volt. A szavazás eredménye az ötödik induló után nem hagyott semmi kétséget. A pártnak végre volt egy jelöltje, akit büszkeséggel állíthatott ki az ország színe elé. A hivatalban levő elnöknek, az ellenzéki párt vezetőjének szavahihetőségi mutatója meglehetősen alacsony volt, s az emberek többsége alkalmatlannak találta e tisztség betöltésére. – Hacsak nem pisálsz bele nyilvánosan a tévékamerába – jegyezte meg Stewart Needham Adamnek –, akkor te leszel az Egyesült Államok elnöke. A jelölés után Adam New Yorkba repült, hogy a Regency Hotelben találkozzon Needhammel és a párt néhány befolyásos vezetőjével. Rajtuk kívül a szobában ott volt még Blair Roman is, az ország második legnagyobb reklámügynökségének a vezetője. – Blair lesz a főnöke a reklám- és sajtóügyeknek a kampány során, Adam – közölte Stewart Needham. – Nem is tudom elmondani, mennyire boldog vagyok, hogy én is ezen a szekéren ülhetek – vigyorodott el Blair Roman. – Ön lesz a harmadik elnököm. – Valóban? – érdeklődött Adam, de egyáltalán nem tetszett neki ez az ember. – Hadd világosítsam föl néhány játékszabállyal kapcsolatban – folytatta Blair Roman, és fel s alá kezdett járkálni a szobában, miközben egy képzeletbeli golfütővel az ütéseket gyakorolta. – Elárasztjuk az egész országot tévéhirdetésekkel, és olyan képet alakítunk ki önről, hogy ön az az ember, aki képes megoldani Amerika problémáit. Érti, elnök úr! – Mister Roman... – Igen? – Megtenné, hogy nem szólít elnök úrnak? – Bocsánat – nevetett fel Blair Roman. – Nyelvbotlás volt. Én már úgy veszem, hogy bent is ül a Fehér Házban. Higgye el, teljesen biztos vagyok benne, hogy maga az én emberem, különben el sem vállaltam volna a kampányt. Már túlságosan gazdag vagyok ahhoz, hogy a pénzért dolgozzam. Óvakodj azoktól az emberektől, akik azt mondják, hogy túlságosan gazdagok és nem a pénzért dolgoznak!, gondolta Adam. – Mi tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ön a legalkalmasabb ember erre a posztra. Most tudatjuk ezt majd a néppel is. Ha rápillant erre a táblázatra, akkor látni fogja, hogy az országot etnikai csoportok szerint különböző szektorokra osztottam. Majd azokra a kulcsfontosságú helyekre küldjük el, ahol a kérdéseknek az elevenjére tud tapintani. Előrehajolt egészen Adam arcához, s nagy komolyan kijelentette:

– A felesége kincset ér! A női folyóiratok meg fognak őrülni, hogy valamit írhassanak a családi életről. El fogjuk adni magát! Adam észrevette magán, hogy egyre idegesebb. – És mindezt hogy tervezi? – kérdezte. – Pofonegyszerű. Maga tulajdonképpen egy áru. Ugyanúgy el fogjuk magát is adni, mint a többi árut. Adam hirtelen Stewart Needhamhez fordult. – Stewart, válthatnánk néhány szót négyszemközt? – Természetesen – válaszolta Needham, majd odaszólt a többieknek: – Tartsunk egy vacsoraszünetet, és kilenc órakor ugyanitt folytatjuk a megbeszélést. Amikor kettesben maradtak, Adam felháborodott csodálkozással csapta össze a tenyerét. – Jézusom, Stewart! Ez cirkuszt akar csinálni az egészből! "Maga egy áru. Ugyanúgy el fogjuk magát is adni, mint a többi árut!" Ez egyszerűen undorító! – Tisztában vagyok az érzéseiddel, Adam – csillapítgatta Stewart Needham –, de Blairt az eredményei igazolják. Amikor kijelentette, hogy te leszel a harmadik elnöke, akkor ezt komolyan mondta. Eisenhower óta minden elnök mögött ott áll egy reklámügynökség, amely a választási kampányt megtervezi. Akár tetszik neked, akár nem, a kampányhoz üzletemberek kellenek. Blair Roman tökéletesen ismeri a tömegek lélektanát. Bármilyen undorító is, a tény az, hogy ha meg akarod magadat választatni valamilyen közhivatalba, akkor el kell adnod magad, ugyanúgy, mint egy árut. – Utálom ezt az egészet. – Ez is hozzátartozik ahhoz az árhoz, amit mindezért fizetned kell – jelentette ki Stewart, majd Adamhez lépett s átkarolta a vállát. – Neked csak az a dolgod, hogy mindig a kitűzött célt lásd magad előtt. A Fehér Házat akarod? Rendben van! Mi megteszünk mindent, hogy oda is kerülj. De neked is el kell játszanod a szerepedet! Ha éppen a porondmester szerepe jut számodra egy cirkuszban, akkor ezt kell ellátnod. – Valóban szükségünk van nekünk erre a Blair Romanre? – Szükségünk van egy Blair Romanre. Blair sem rosszabb a többinél. Bízd rám a dolgot, majd én kezelésbe veszem. Igyekszem annyira távol tartani tőled, amennyire csak lehetséges. – Ezt valóban nagyra értékelném! A kampány kezdetét vette. Néhány televíziós hirdetéssel, egy-egy személyes megjelenéssel kezdődött, majd fokozatosan terebélyesedett, egészen addig, míg végül már az egész ország figyelmét magára irányította. Adam Warner is megjelent. Az ország minden szegletében láthatták arcát a televízióban, hallhatták hangját a rádióban, nézhették a plakátokon. A törvényesség és a rend volt a kampány legfontosabb jelszava, s Adam maffiaellenes vizsgálatai nagy hírverést kaptak. Adamről egy-, három- és ötperces videoklipeket készítettek a mindenkori kívánalmaknak megfelelően. Az egyik film a munkanélküliséggel foglalkozott, azt hangsúlyozta, hogy a föld mélyén rejlő hatalmas kőszénkészletek az egész államot gazdaggá tudnák tenni; a másik műsor a városi mocsokkal, a harmadik pedig az elharapózó bűnözéssel foglalkozott. Blair Roman bizalmasan megsúgta Adamnek: – Tudja, csak annyi a teendője, hogy állandóan a felszínen mozogjon. Nem kell a fontos kérdéseket mélyebben elemezni. – Mister Roman – szólt közbe Adam –, egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondanak a maga átkozott statisztikái. Nem vagyok bébitápszer, s nem is akarom, hogy úgy adjanak el. Igenis alaposan belemegyek a kérdésekbe, mivel megítélésem szerint az amerikai nép elég intelligens ahhoz, hogy ezeket alaposabban meg akarja ismerni. – Én csak... – Azt akarom, hogy szervezzen meg egy nyilvános vitát az elnök és közöttem, hogy ott a legalapvetőbb kérdéseket érinthessük. – Rendben van – válaszolta Blair Roman. – Azonnal össze is jövök az elnök sameszaival. A napi postával az Amerikai Ügyvédi Kamarától érkezett levél hírül adta, hogy az éves

közgyűlést Acapulcóban rendezik. Jennifer éppen egy seregnyi ügy kellős közepén volt, s normális körülmények között rá sem hederített volna a meghívóra, de a közgyűlés éppen Joshua iskolai szünetére esett, s Jennifernek azonnal az jutott az eszébe, hogy Joshua mennyire élvezné Acapulcót. – Elmegyek – közölte Cynthiával. – Foglaljon le nekem három helyet! Mrs. Mackeyt is magával akarta vinni. Este, a vacsoraasztal mellett Jennifer elújságolta a dolgot Joshuának. – Eljönnél velem Acapulcóba? – Az Mexikóban van – jelentette ki a kisfiú nagy komolyan. – A nyugati parton. – Pontosan. – Elmegyünk a nudista strandra is? – De Joshua! – Miért ne, ott az is van. A meztelenség teljesen természetes. – Jó, majd gondolkodom a dolgon. – Mélytengeri horgászatra is elmegyünk? Jennifer maga elé képzelte a képet, amikor Joshua egy hatalmas hallal birkózik, és alig tudta elnyomni a mosolyát. – Majd meglátjuk! Azok a halak jó nagyra megnőttek ám! – Pontosan ez bennük az izgalmas – magyarázta Joshua komolyan. – Ha könnyű, akkor nincs is benne semmi érdekes. Az nem sport. Jennifer mintha csak Adamet hallotta volna. – Ezzel egyetértek. – És mit lehet ott még csinálni? – Lehet még lovagolni, kirándulni, várost nézni... – De ne menjünk be azokba az öreg templomokba, rendben? Mindegyik egyforma. Adam is ezt mondta, ha megnéztél egy templomot, akkor már láttad az összeset. A közgyűlés hétfőn kezdődött. Jennifer, Joshua és Mrs. Mackey pénteken reggel indult el. Joshua repült már korábban is, de még mindig nagyon élvezte. Mrs. Mackey viszont szinte remegett a félelemtől. A kisfiú vigasztalta. – Nem kell megijedni! Ha esetleg lezuhannánk, akkor is csak egy pillanatig éreznénk fájdalmat. Mrs. Mackey arca falfehérré változott. A gép délután négykor szállt le a Benito Juarez repülőtéren, és egy óra elteltével mindhárman már a Las Brisasban voltak. A szálloda Acapulco központjától tizenhárom kilométernyire, a hegyoldalban megbúvó apró kis színes bungalókból állt. Jennifer bungalójához még egy kis fürdőmedence is tartozott. Nagyon nehéz volt helyet kapni a városban, mivel ebben az időben legalább féltucatnyi kongresszust rendeztek ott, s Acapulco zsúfolásig megtelt. Jennifer kénytelen volt felhívni egyik befolyásos ügyfelét, és egy óra elteltével már közölték is vele, hogy a Las Brisas szeretettel várja érkezését. Miután kipakolták a bőröndjeiket, Joshua már nagyon türelmetlen volt. – Kimegyünk a városba, s meghallgatjuk, hogyan beszélnek? Még soha nem jártam olyan országban, ahol senki sem beszél angolul – jelentette ki. Bementek a városba, rótták a zajosan nyüzsgő Zocalót, a belváros központját, de Joshua legnagyobb csalódására csak angol beszédet hallottak mindenfele. Acapulcót elözönlötték az amerikai turisták. Végigsétáltak az Óváros színes, zsivajgó piacán, ahol a bódék százaiban minden elképzelhető dolgot kínáltak eladásra az árusok. Késő délután fogadtak egy calandriát, egy kétlovas konflist, lekocsiztak a Pie de la Cuestára, megcsodálták az óceánba bukó napot, majd visszatértek a városba. Az Armando's Le Clubban vacsoráztak, élvezték a csodálatos ízeket. – Nagyon szeretem a mexikói ételeket! – jelentette ki Joshua. – Örülök neki – válaszolta Jennifer. Csak az a probléma, hogy ez francia. – Akkor is, az ízek mexikóiak! A szombatjuk nagyon zsúfolt volt. Délelőtt elmentek vásárolni az elegáns üzletekkel zsúfolt

Quebradára, majd megebédeltek egy étteremben. – Szerintem megint azt fogod mondani, hogy ez is francia – jegyezte meg Joshua. – Nem, ez már igazi mexikói, te gringó! – Mi az a gringó? – Te vagy a gringó, vagyis amerikai. Elsétáltak az egyik épület előtt a Plaza Caletán, s Joshua megpillantott egy jal-alai-t hirdető plakátot. A kisfiú megállt a plakát előtt, tágra nyílt szemmel bámulta, mire Jennifer azonnal megkérdezte: – Szeretnél megnézni egy jal-alai meccset? Joshua bólintott. – Persze csak akkor, ha nem túlságosan drága – tette még hozzá elgondolkodva. – Nem szeretném, ha elfogyna a pénzünk, és nem tudnánk hazamenni! – Majd csak meglesz valahogy! Bementek a terembe, s élvezettel nézték a csapatok szélsebes játékát. Jennifer Joshua nevére fogadást is kötött az egyik csapatra, és a kisfiú nyert. Mikor Jennifer azt javasolta, hogy ideje lenne visszatérni a szállóba, Joshua hevesen tiltakozott. – Ugyan már, mama! Először az ugrókat kellene megnézni! Erről a látványosságról a szálló igazgatója beszélt még reggel. – Ha nagyon fáradt vagy, akkor rendben van, ne menjünk, mama. Mindig elfelejtem, hogy nem vagy már fiatal. Ez megtette a hatását. – Légy szíves nem foglalkozni a korommal – csattant fel Jennifer, majd Mrs. Mackeyhez fordult. – Benne van maga is? – Hát persze – morogta Mrs. Mackey. Az ugróműsort a Le Quebrada-sziklánál lehetett megtekinteni. Jennifer, Joshua és Mrs. Mackey a kilátó teraszán állva figyelték, ahogy az égő fáklyát tartó ugrók egy ötvenméteres szikla csúcsáról a mélybe vetik magukat. Ha az időzítésben a legkisebb hibát követik el, akkor ez egyenlő az azonnali halállal. Mikor a műsor véget ért, kalappal a kezében egy kisfiú járt körbe, s adományokat gyűjtött az ugrók számára. – Uno peso, porfavor. Jennifer a kalapba ejtett öt pesót. Ezen az éjszakán az ugrókkal álmodott. A Las Brisasnak saját strandja volt, a La Concha, és vasárnap korán reggel Jennifer, Joshua és Mrs. Mackey beült a bungalójukhoz tartozó színes vászonülésű kis dzsipbe, és legurult az óceán partjára. Az idő csodálatos volt. Az öböl szikrázóan kék vizét apró motorcsónakok és vitorlások népesítették be. Joshua a parton állva bámulta a száguldozó vízisíelőket. – Tudod, hogy a vízisíelést Acapulcóban találták fel, mama? – Nem, de ezt meg honnan veszed? – Vagy olvastam valahol, vagy pedig csak egyszerűen kitaláltam. – Én inkább az utóbbira szavazok. – És ez azt jelenti, hogy nem mehetek el vízisíelni? Joshua tekintete egy pillanatra a távolba meredt. – Az ember azt mondta, hogy hazaküldelek Jézushoz. Ezután verte be a szeget a kezembe. Ez volt az első alkalom, amikor magától szóba hozta ezt a borzalmas élményét. Jennifer letérdelt mellé, és átölelte a kisfiút. – Hogy jutott most ez eszedbe, Joshua? – Nem tudom – vonta meg a vállát a gyerek. – Talán azért, mert Jézus is a vízen járt, és a vízisíelők is vízen járnak – mondta, majd amikor észrevette a Jennifer arcára kiült döbbenetet, vigasztalva bújt oda az anyjához. – Ne haragudj, mama! Nagyon ritkán jut csak eszembe. De tényleg! Jennifer szorosan magához ölelte a kisfiút. – Rendben van, drágaságom! Hát persze hogy elmehetsz vízisíelni. Mindenesetre előbb

megebédelünk. A La Conchán levő kerthelyiség kovácsoltvas asztalait rózsaszín abroszokkal takarták le, a fejük fölött rózsaszín-fehér csíkos napernyők adtak árnyékot. Egy elképzelhetetlenül gazdag, rogyásig megrakott svédasztalról választottak maguknak ebédet. A hosszú asztalon alig fért a friss homár, a rák, a lazac, bármelyik étteremnek becsületére vált volna a gazdag meleg és hideg ételek választéka. Ehhez jött még a nyers és főtt zöldségek, sajtok és gyümölcsök hatalmas tömege. Egy külön asztalon halmozták fel a finomabbnál finomabb, friss cukrászsüteményeket. A két nő mosolyogva figyelte, hogy Joshua háromszor is elpusztította a tányérján fölhalmozott ételt, míg végül elégedetten elterpeszkedett a székében. – Kitűnő étterem – jegyezte meg. – Nem érdekel, hogy mit eszem, csak finom legyen – tette még hozzá, majd felállt: – Megyek, megnézem a vízisíelőket. Mrs. Mackey csak turkálta a tányérján levő ételt. – Jól érzi magát? – kérdezte Jennifer. – Mióta megérkeztünk, alig evett valamit. Mrs. Mackey előrehajolt, és sötét arccal megjegyezte: – Nem akarom megismerni Montezuma bosszúját. – Azt hiszem, egy ilyen helyen nem kellene emiatt aggódnia. – Nem bírom elviselni a külföldi ételeket – húzta meg orrát Mrs. Mackey. Hirtelen Joshua rohant oda az asztalukhoz. – Szereztem egy csónakot. Elmehetek, mama? – Nem akarsz még kicsit várni? – Mire? – Joshua annyit ettél, hogy el fogsz süllyedni. – Gyere, nézd meg! – nézett Jenniferre könyörgően. Mrs. Mackey a vízparton maradt, Jennifer és Joshua beszállt a motorcsónakba, s Joshua megkapta első vízisíleckéjét. Az első öt perc azzal telt, hogy állandóan a víz alá merült, de aztán egyszerre csak úgy belelendült, mintha egyenesen a vízisíelésre született volna. Mielőtt a délután véget ért volna, Joshua már fél lábon különböző mutatványokat végzett, végül már sítalpak nélkül, csak a meztelen sarkán siklott a vízen. A délután hátralevő részében a forró homokon lustálkodtak, s úszkáltak az öböl langyos vizében. Visszafelé Las Brisasba a dzsipben Joshua odabújt Jenniferhez, s kijelentette: – Tudod, mama, azt hiszem, hogy ez volt életem legszebb napja. Michael szavai jutottak hirtelen Jennifer eszébe: Szeretném, ha tudná, hogy ez volt életem legszebb éjszakája. Hétfőn reggel Jennifer korán kelt, s gondosan felöltözött a konferencia megnyitójára. Sötétzöld, bő szoknyát húzott, hozzá hatalmas rózsákkal kivarrt blúzt vett fel, mely látni engedte napbarnított vállát. Alaposan megnézte magát a tükörben, s elégedett volt a látvánnyal. Annak ellenére, hogy fia véleménye szerint már túljutott élete delelőjén, Jennifernek mégis az volt a véleménye, hogy úgy néz ki, mint a kisfia szép, harmincnégy éves nővére. Nevetett a gondolatra, majd az jutott eszébe, hogy ez a kis vakáció igen jó ötlet volt. – Ideje egy kicsit dolgoznom is – jelentette ki Jennifer Mrs. Mackeynek. – Vigyázzon nagyon Joshuára! Ne engedje, hogy túl sokat legyen a napon! A hatalmas kongresszusi központ fedett körfolyosókkal összekapcsolt, öt épületből álló épületkomplexuma egy harmincöt holdas, smaragdzöld park kellős közepén terült el. A gondosan nyírott füves térségeket középkori szobrok díszítették. Az Ügyvédi Kamara közgyűlését a hétezerötszáz személyes Teotihuacan-teremben tartották. Jennifer odament a pulthoz, aláírta a nevét, és belépett a zsúfolásig megtelt, hatalmas előcsarnokba. A tömegben azonnal felfedezett néhány ismerőst és barátot. A megszokott, elegáns sötét öltönyöket színes szoknyák, ingek és nadrágok váltották fel. Úgy nézett ki, mintha mindenki a szabadságát töltené. Jennifernek az ajtóban a kezébe nyomtak egy programot, de annyira belemerült néhány barátjával a beszélgetésbe, hogy bele sem pillantott.

Egy mély fekvésű hang szólalt meg a hangszóróban. – Figyelmet kérek! Kérem, foglalják el helyeiket! Szeretnénk az ülést elkezdeni! Kérem, foglalják el helyeiket! Az élénk beszélgetésbe merült kis csoportocskák kelletlenül kezdtek szétszéledni, mindenki a helyét keresgélte. Jennifer felpillantott, és látta, hogy az emelvényen már féltucatnyian összegyűltek. A központi helyet Adam Warner foglalta el. Jennifer megkövülve figyelte, ahogy Adam odasétál a mikrofon mögötti székhez, s helyet foglal. Utoljára akkor látta, amikor együtt ebédeltek abban a kis olasz étteremben, amikor közölte, hogy Mary Beth terhes. Jennifer első gondolata a menekülés volt. Sejtelme sem volt, hogy Adam is itt lesz. Még a gondolatát sem tudta elképzelni, hogy szemtől szemben összeakadhat vele. Az, hogy Adam és fia most ugyanabban a városban vannak, rémülettel töltötte el. Jennifer tudta, hogy gyorsan el kell innen tűnnie. Sarkon fordult, s már ki akart sietni a teremből, amikor az ülés elnöke ismét beleszólt a mikrofonba: – Ha önök is elfoglalták helyeiket, hölgyeim és uraim, akkor azonnal el is kezdhetjük. Ahogy körülötte az emberek egyre-másra leültek, Jennifer feltűnőnek érezte, hogy ő még mindig áll. Becsúszott az egyik ülésre, s feltett szándéka volt, hogy az első alkalommal elillan. Újra a gyűlés elnöke vette át a szót. – Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy közgyűlésünk első szónokaként az Egyesült Államok elnökjelöltjét üdvözölhetjük, aki egyben tagja a New York-i Ügyvédi Kamarának, s az Egyesült Államok egyik legmegbecsültebb szenátora. Őszinte örömmel és büszkeséggel szeretném bemutatni önöknek Adam Warner szenátort. Aztán megszólalt Adam. Hangja gazdagon, érzelmektől fűtötten zengett. A teremben a légyzümmögést is hallani lehetett. – Számos oka van annak, hogy ma itt összegyűltünk. Sokan közülünk szeretnek úszkálni, mások meg szeretnék végre alaposan kialudni magukat... – A teremben ülők nevetéssel nyugtázták a hallottakat. – A fő oka az összejövetelünknek viszont az, hogy véleményt cseréljünk egymással, és új elveket vitassunk meg. Az ügyvédek ma erősebb támadásoknak vannak kitéve, mint valaha. Még a Legfelsőbb Bíróság főbírája is élesen kritizálta a szakmánkat. Jennifernek nagyon tetszett, amikor azt mondta, hogy "szakmánkat", ezzel mintegy közösséget vállalt a jelenlevőkkel. Hagyta, hogy a férfi szavai körüllengjék, elégedett volt már azzal is, hogy láthatja. Beszéd közben egy pillanatra megállt, s ahogy ujjaival beletúrt a hajába, Jennifernek összeszorult a szíve. Pontosan Joshua mozdulata volt. Adam fia mindössze néhány kilométernyire van innen, s Adam ezt soha nem fogja megtudni. Adam hangja egyre szenvedélyesebbé vált. – A teremben ülők közül számosan büntetőügyekkel foglalkoznak. Be kell vallanom, hogy szakmánk mindig is egyik legizgalmasabb területének tartottam ezeket az ügyeket. A büntetőjogászok gyakran életről és halálról döntenek. Nagyon tiszteletreméltó foglalkozás, melyre mindnyájan büszkék lehetünk. Ugyanakkor – folytatta, s hangja megkeményedett – vannak közöttük néhányan – Jennifer azonnal felfigyelt arra is, hogy ezekkel Adam nem azonosítja magát –, akik szégyent hoznak arra a hivatásra, melyre felesküdtek. Az amerikai igazságszolgáltatás egyik alappillére pontosan az, hogy mindenkinek joga van tisztességes bírósági eljárásra. De amikor a törvényt megcsúfolják, amikor a jogászok, ügyvédek idejüket és energiájukat, szakmai tudásukat és tehetségüket a törvény kijátszására fordítják, amikor megtalálják a módját, hogy az igazságot vert helyzetbe kényszerítsék, akkor véleményem szerint cselekedni kell. Minden tekintet a csillogó szemekkel, lelkesen beszélő Adamre szegeződött. – Személyes tapasztalatból beszélek, hölgyeim és uraim, s őszinte harag dúl bennem néhány dolog láttán. Jelenleg a Szenátusnak azt a bizottságát vezetem, mely az Egyesült Államokban levő szervezett bűnözést vizsgálja. A bizottságom néha tehetetlenül s elkeseredve áll szemben olyan emberekkel, akik erősebbnek tartják magukat, mint nemzetünk legmagasabb bűnüldözői szervei. Láttam már megvesztegetett bírákat, láttam, hogy a tanúk családját megfenyegették, tapasztaltam, hogy

kulcsfontosságú tanúk egyik pillanatról a másikra eltűnnek. Országunkban a szervezett bűnözés óriáskígyóként, halálos szorítással préseli ki gazdaságunk életerejét, felfalja bíróságainkat, és már magát az életünket fenyegeti. Az ügyvédek túlnyomó többsége tiszteletre méltó férfi és nő, akik tiszteletre méltó foglalkozást Űznek, de szeretném ezúton is figyelmeztetni az elenyésző kisebbséget, akik azt tartják, hogy az ő törvényeik felette állnak a mi törvényeinknek: Súlyos hibát követnek el, és ezért a hibáért meg fognak fizetni! Köszönöm a figyelmüket! Adam hatalmas tapsvihar közepette ült vissza a helyére. A taps egyre erősödött, majd a teremben ülők felálltak, s hangos hurrázással adtak hangot tetszésüknek. Jennifer azon vette észre magát, hogy a többiekkel együtt ő is állva tapsol, de gondolatai Adam utolsó szavai körül forogtak. Megfordult, elindult a kijárat felé, s valahogy próbált átvergődni a tömegen. Már majdnem az ajtónál járt, amikor kitörő örömmel egy mexikói ügyvéd üdvözölte, akivel egy évvel korábban egy ügyben együtt dolgozott. A férfi gálánsan kezet csókolt neki. – Micsoda megtiszteltetés, hogy újra ellátogatott országunkba, Jennifer. Ragaszkodom, hogy ma este velem vacsorázzon! Jennifer és Joshua úgy tervezték, hogy az este elmennek a Maria Elenába, s megnézik a folklórműsort. – Borzasztóan sajnálom, Luis. Már elígérkeztem estére. A férfi hatalmas, vizenyős szemei csalódottságot tükröztek. – Akkor talán holnap? – kérdezte reménykedve. Mielőtt Jennifer bármit is válaszolhatott volna, az egyik New York-i ügyész termett mellette. – Hello! – üdvözölte széles mosollyal. – Mit sugdolóznak maguk itt? Inkább vacsorázzon velem ma este! Van itt egy Nepentha nevű mexikói diszkó.) Üveg a táncparkett, tükör a mennyezet... – Biztosan nagyon érdekes lehet, és köszönöm, de ma estére már programom van. Néhány perc elteltével Jennifer azon vette észre magát, hogy körülveszik azok a kollégák, akikkel az ország minden részében, a tárgyalótermekben együtt dolgozott vagy éppen kemény csatákat vívott. Immár közismert, ünnepelt személyiség volt, akivel mindenki beszélni akart. Jó félórába is beletelt, amíg végre meg tudott szabadulni tőlük. Sietős léptekkel megindult az előcsarnok felé, s már éppen a kijárat irányába indult, amikor észrevette, hogy újságírókkal és a titkosszolgálat embereivel körülvéve Adam tart feléje. Megpróbált visszahúzódni, de már késő volt. Adam észrevette. – Jennifer! Egy pillanatig úgy akart tenni, mintha nem hallotta volna, de mások előtt mégsem hozhatta zavarba Adamet. Gyorsan üdvözli, s már el is tűnik. Látta, amint Adam egyenesen felé veszi az irányt, s még odaszól az újságíróknak: – Ma már többet nem nyilatkozom, hölgyeim és uraim! Néhány pillanattal később Adam megérintette a kezét, a szemébe nézett, és minden úgy tűnt, mintha soha, egyetlen percre sem váltak volna el egymástól. Ott álltak a zsúfolt előcsarnokban emberektől körülvéve, és mégis úgy érezték, mintha rajtuk kívül senki sem létezne a világon. Jennifernek fogalma sem volt, hogy meddig nézték egymást. Végül Adam törte meg a csendet. – Én... én azt hiszem, legjobb lesz, ha meginnánk valamit. – Bölcsebb lenne, ha nem tennénk – mondta erőtlenül Jennifer. Érezte, hogy azonnal el kell tűnnie. Adam határozottan megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! Karon fogta Jennifert, s bevezette a zsúfolt bárba. A terem végében találtak egy szabad asztalt. – Hívtalak is, írtam is neked – mondta Adam. – Soha nem hívtál vissza, a leveleimet is visszaküldted. A férfi csak nézte, és tekintete tele volt kérdéssel. – Azóta egyetlen nap sem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád. Miért tűntél úgy el? – Ez egyik kedvenc bűvészmutatványom – válaszolta Jennifer könnyedén.

Egy pincér lépett oda az asztalukhoz. Adam Jenniferhez fordult – Mit iszol? – Semmit. Valóban el kell mennem, Adam. – Most nem mehetsz. Ma ünnep van. A forradalom évfordulója. – Az övéké vagy a mienk? – Mi a különbség? – Adam a pincérhez fordult. –Két margaritát hozzon. – Nem, én... – Rendben van, gondolta, egy italt megiszom. – Nekem duplát hozzon! – szólt oda a pincérnek hanyagul. A pincér bólintott és távozott. – Gondoltál valaha is rám? – Állandóan olvastam rólad – mondta Jennifer. – Nagyon büszke vagyok rád, Adam. – Köszönöm – válaszolta Adam, majd rövid tétovázás után folytatta. – Én is sokat olvastam rólad... Jennifer a férfi hangjában megbúvó bizonytalanságra válaszolt. – De te nem vagy rám büszke. – Úgy tűnik, nagyon sok ügyfeled van a Szindikátustól... Jennifer ösztönösen védekezett. – Azt hittem, vége az előadásodnak. – Ez nem előadás, Jennifer. Nagyon aggódom miattad. A bizottságom Mike Morettit vette célba, és el is fogjuk kapni. Jennifer végignézett az ügyvédekkel zsúfolt bárban. – Az isten szerelmére, Adam, nem lenne szabad erről beszélgetnünk, és különösen nem itt. – Akkor hol? – Sehol. Michael Moretti az ügyfelem. Róla nem beszélhetek veled. – Szeretnék veled beszélni. – Hol? Jennifer tagadóan rázta meg a fejét. – Már mondtam, én... – Magunkról kell beszélnem. – Nincs olyan, hogy magunk – jelentette ki Jennifer, és felállni készült. Adam kezét az asszony karjára tette. – Kérlek, ne menj el! Nem engedhetem, hogy elmenj! – Még nem. Jennifer kelletlenül visszaült a helyére. Adam pillantása az arcára szegeződött. Jennifer felpillantott a férfira, és nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. – Igen – szólalt meg nagy nehezen. – Gondoltam rád. – Örülök neki. Boldog vagy? – Természetesen! – vágta rá, és amikor kimondta, tudta, hogy a válasz túl gyorsra sikerült. – Sikeres vagyok a szakmában, anyagilag jól állok. Sokat utazom, nagyon sok szimpatikus férfival találkozgatok. Hogy van a feleséged? – Jól – válaszolta Adam halkan. – És a kislányod? – Samantha csodálatos. Csak sajnos, nagyon hamar felnő. Annyi idős lehet, mint Joshua. – Nem mentél férjhez? – Nem. Hosszú szünet állt be a társalgásban, aztán Jennifer megpróbálta folytatni, de hosszan tétovázott. Már túl késő volt. Adam a szemébe nézett, s azonnal minden világos volt előtte. Két keze közé fogta az asszony kezét, s megszorította. – Ó, Jennifer! Ó, drágaságom! Jennifer érezte, hogy arcát elönti a vér. Mindvégig tudta, hogy borzalmas hibát követ el. – Mennem kell, Adam. Van egy találkozóm. – Mondd le – válaszolta a férfi sürgetően.

– Nem, sajnálom, ez lehetetlen. Jennifernek minden vágya az volt, hogy eltűnjön innen, fogja a fiát, és azonnal hazarepüljön vele. – A délutáni géppel kellene visszamennem Washingtonba – mondta Adam. – Meg tudom szervezni hogy itt maradjak, ha este találkozhatunk. – Nem! Nem! – Jennifer! Nem engedhetlek el ismét. Így nem. Beszélnünk kell. Csak vacsorázz velem! A férfi egyre jobban szorította a kezét. Jennifer ránézett, s bár minden erejével küszködött, egyre gyengébbnek érezte magát. – Kérlek, Adam – fogta könyörgőre a dolgot Nem szabad, hogy együtt lássanak bennünket. Ha egyszer Michael Morettit vetted célba... – Ennek semmi köze Morettihez. Egyik barátom felajánlotta, hogy használhatom a jachtját. Palom Blanca a neve. Itt horgonyoz a jachtklubnál. Nyolckor! – Nem leszek ott. – Én igen. Várok rád! A zsúfolt bár túlsó részében Nick Vito üldögélt két mexikói puttana társaságában, akiket egyik barátja szervezett be neki. Mindketten csinosak, nagyon fiatalok és egyszerűek voltak, pontosan olyanok, mint amilyeneket Nick Vito szeretett. A barátja azt ígérte, hogy nagyon különlegesek lesznek, és igaza is volt. Szorosan hozzásimultak, izgató ígéreteket sugdostak \ a fülébe, de Nick Vito most nem figyelt ezekre. A terem túlsó végébe bámult, ahol Jennifer Parker és Adam Warner ült az egyik asztalnál. – Miért nem megyünk már fel a szobába, querido? – sürgette az egyik lány Nicket. Nickben erős volt a csábítás, hogy odamenjen Jenniferhez és a társaságában levő idegenhez, s legalább egy hellót mondjon, de a két lány kezei már a lába között matattak. – Igen, menjünk csak fel – válaszolta Nick Vito.

45. A Paloma Blanca nevű jacht büszkén fehérlett a holdfényben. Jennifer óvatos léptekkel közeledett feléje, állandóan körbepillantott, meg akart bizonyosodni, hogy senki sem látja. Adam megmondta, hogy becsapja a titkosszolgálat embereit, ami úgy látszik, sikerült is neki. Miután Jennifer elvitte Joshuát és Mrs. Mackeyt a Mária Elenába, azonnal fogott egy taxit, s kivitette magát a kikötőbe. A móló előtt két háztömbnyivel kiszállt a kocsiból. Jennifer legalább fél tucatszor felvette a telefont, hogy felhívja Adamet és lemondja a találkozót. Utána egy rövid levelet fogalmazott, de aztán azt is széttépte. Mióta Adamet otthagyta a bárban, Jennifer majdnem belepusztult a saját határozatlanságába. Sorra vette az érveket, hogy miért nem szabad Adammel találkoznia. Kizárt dolog, hogy ebből valami jó származzon, ugyanakkor borzalmasan nagy károkat okozhat. Adam karrierje forog kockán. A férfi a sajtó kedvence volt, de ugyanaz a sajtó, amely dicsérte, kész volt arra is, hogy a sárba tapossa, ha nem a kialakult képnek megfelelően viselkedik. Jennifer ezért szilárdan elhatározta, hogy nem találkozik vele. Ő már más nő, más életet él, és ő már Michaelhez tartozik... Adam a fedélzeti korlát mellett várt rá. – Annyira féltem, hogy nem fogsz eljönni – mondta. Az asszony már a karjaiban volt, s csókolták egymást. – És hol van a legénység? – kérdezte végül Jennifer. – Elküldtem őket. Emlékszel még, hogy tudtam vitorlázni? – Igen, még emlékszem. Felhúzták a vitorlát, és tíz perc elteltével a Paloma Blanca lassan kisiklott az öbölből a nyílt óceán felé. Az első félórában mindketten el voltak foglalva a navigálással, de egyetlen pillanat sem telt el anélkül, hogy ne érezték volna egymás jelenlétét. Állandóan nőtt közöttük a feszültség, mindketten tudták, hogy ami közöttük történni fog, az elkerülhetetlen.

Mikor végre kiértek az öbölből, s a hajó csendesen siklott a holdfényes óceánon, Adam Jennifer mellé lépett s átölelte. A csillagok fénye alatt szeretkeztek. Eltűnt a múlt és a jövő, csak jelen volt, ez tartotta össze őket ezekre a gyorsan tovatűnő pillanatokra. Jennifer tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez az Adam karjaiban töltött éjszaka nem a kezdetet, hanem a befejezést jelenti. Már lehetetlen volt áthidalni a világot, amely elválasztotta őket egymástól. Túlságosan messzire kerültek egymástól, már nem volt visszaút. Sem most, sem később. Joshuában mindig meg fog őrizni egy darabot Adamből, ez elég is lesz neki, elégnek kell lennie. Ennek az éjszakának ki kell tartania egy egész... Feküdtek egymás mellett, és hallgatták a hajó oldalához csapódó hullámok halk csobogását. – Holnap... – szólalt meg Adam. – Ne beszélj! – suttogta Jennifer. – Csak szeress!

46. – Az a barom mindig csak malocchiót csinált nekem – panaszkodott a kis Salvatore Fiore –, ezért aztán el kellett égetnem. Nick Vito felnevetett, hiszen aki elég ostoba ahhoz, hogy a Kisvirággal kötözködjön, annak minden bizonnyal hiányzik egy kereke. Nick Vito Salvatore Fiore és Joseph Coella társaságában szórakozott, együtt idézték fel a régi szép időket a vidéki ház konyhájában, s várták, hogy odabent az értekezlet befejeződjék. A törpe és az óriás a legjobb barátai voltak. Sok kemény ügyet végigcsináltak már együtt. Nick Vito a két férfira pillantott, s boldogan arra gondolt, hogy olyanok, mintha a testvérei lennének. – Hogy van Pete bácsikád? – kérdezte Nick az óriás Coellát. – Valami rákja volt, de sugarazzák, és úgy néz ki, hogy helyrejön. – Nagyszerű ember. – Ja Pete rendes fickó, csak nem volt szerencséje. Ő fedezett valakit egy bank kirámolásánál, de ez nem az ő szakmája, és azok a rohadt zsaruk elkapták és hidegre tették. Alaposan megszorongatták. Azok a szarházik ki akarták forgatni, de neki helyén volt az esze. – Igen, Pete mindig észnél volt. – Így van. Mindig is a nagy pénzt, a nagy kurvákat és a nagy autókat szerette. A társalgóból dühös hangok szűrődtek ki a konyhába. Mindhárman elhallgattak egy pillanatra. – Úgy látszik, ez a Colfax nem tud megmaradni a valagán. Thomas Colfax és Michael Moretti éppen egy hatalmas szerencsejáték-üzlet részleteit beszélték meg kettesben a szobában. A család az akciót a Bahama-szigeteken akarta elkezdeni. Michael Jennifert bízta meg, hogy az üzlet jogi részleteit lebonyolítsa. – Ezt nem teheted, Mike – tiltakozott Colfax. – Ott én minden fiút ismerek. Ő senkit sem. Nekem kell ezt az ügyet kézbe vennem. Colfax tudta, hogy túl hangosan beszél, de egyszerűen képtelen volt magán uralkodni. – Már késő – válaszolta Michael. – Nem bízom ebben a nőben. Tony sem bízott... – Tony most már nincs velünk – jelentette ki Michael vészjóslóan nyugodt, halk hangon. Thomas Colfax tudta, hogy itt a pillanat, amikor meg kell hátrálnia. – Pedig így van, Mike. Én csak annyit mondok, hogy szerintem ez a nő baklövés volt. Azt elismerem, hogy okos, de figyelmeztetlek, ha túlságosan belekeveredik dolgokba, akkor mindnyájunkat hidegre tehet. Michaelt viszont pontosan Thomas Colfax nyugtalanította. A Warner-féle vizsgálóbizottság teljes sebességre kapcsolt. Ha eljutnak Colfaxig, akkor vajon meddig bírja az öreg, mikor fog megtörni? Ő többet tud a Családról, mint amennyit Jennifer Parker valaha is tudhat. Colfax volt az egyetlen, aki meg tudta semmisíteni az egész Birodalmat. És Michael nem bízott benne. – Küldd el valahová egy időre – könyörgött Thomas Colfax. – Csak addig, amíg ez a vizsgálat

véget nem ér. Mégiscsak nő. Ha kezelésbe veszik, akkor biztosan köpni fog. Michael az öreget tanulmányozta, s hamarosan meghozta a döntését. – Rendben van, Tom. Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy Jennifer nem veszélyes, de ha nincs velünk száz százalékig, akkor minek kockáztassunk feleslegesen. – Pontosan így gondoltam én is, Mike! – állt fel megkönnyebbülten a helyéről Thomas Colfax. – Bölcsen döntöttél. – Tudom! – válaszolta Michael, majd az ajtóhoz lépett s kiordított a konyhába. – Nick! Néhány másodperc múlva Nick Vito jelent meg a szobában. – Vidd vissza a consiglierét New Yorkba! – Igen, főnök. – Még valami! Útközben állj meg, és vigyél el nekem egy csomagot – mondta, majd Colfaxhoz fordult. – Ugye, nincs ellene kifogásod? – Persze hogy nincs, Mike – válaszolta Colfax, s győzelme tudatában szinte ragyogott a boldogságtól. Michael Moretti ezután Nick Vitóhoz fordult – Gyere velem! A csomag fent van az emeleten. Nick követte Michaelt az emeleti hálószobába. Amikor mindketten bent voltak, Michael behúzta az ajtót. – Csináljatok egy kis megállót, mielőtt kiérnétek New Jerseyből! – Igen, főnök. – Szeretném, ha megszabadulnál ettől a szeméttől. Nick Vito értetlenül bámult rá. – A consiglierétől – magyarázta Michael. – Ó! Oké! Úgy lesz, ahogy mondod. – Vidd ki a gáthoz! Ott ilyenkor biztosan nincs senki. Negyedórával később a limuzin New York felé tartott. Nick Vito ült a volánnál, Thomas Colfax mellette. – Örülök, hogy Mike végül is úgy döntött, hogy taccsra vágja azt a kurvát – jelentette ki Thomas Colfax. Nick a gyanútlanul mellette ülő ügyvédre nézett, és csak hümmögött valamit. Thomas Colfax a Baume and Mercier aranyórájára pillantott. Hajnali három óra, ilyenkor már régen ágyban szokott lenni. Hosszú volt a nap, s nagyon elfáradt. – Mekkora kitérőt teszünk? – Nem nagyot – motyogta Nick. Nick Vito agya teljesen meg volt kavarva. A gyilkosság hozzátartozott a munkájához, és a dolognak ezt a részét még élvezte is, mivel úgy érezte, hogy ez hatalmat ad neki. Nick szinte istennek érezte magát, amikor ölt. Ez az ügy viszont nagyon megzavarta. Egyszerűen nem tudta fölfogni, miért kell eltegye Thomas Colfaxot láb alól. Colfax volt a consigliere, akihez mindenki fordult, ha bajba keveredett. A Keresztapa mellett a consigliere a legfontosabb ember a Szervezetben. Nicket is legalább tucatnyiszor kihúzta a csávából. Egy szart!, gondolta Nick. Colfaxnak igaza van. Mike-nak soha nem lett volna szabad ezt a nőt behozni az üzletbe. A férfiak az agyukkal gondolkodnak. A nők a puncijukkal. Ó, mennyire élvezné, ha egyszer kézbe kaparinthatná ezt a Jennifer Parkert. – Figyelj! Majdnem leszaladtál az útról! – Bocsánat – válaszolta Nick, s gyorsan visszakapva a volánt, beállt a korábbi sávjába. A gát nem volt messze. Nick hóna alatt érezte a csöpögő izzadságcseppeket. Ismét Thomas Colfaxra pillantott. Ezt kinyírni gyerekjáték lenne. Olyan, mintha valaki egy csecsemőt altatna el. De az istenit neki, most nem erről a gyerekről kellene gondoskodni. Valaki rossz tanácsot adhatott Mike-nak. Ez bűn! Egy öregembert megölni... Szerette volna, ha az egészet megbeszélheti Salvatoréval és Joe-val. Azok biztosan tudnák, hogy mit kellene csinálnia. Nick már látta is maga előtt a gátat az autópálya jobb oldalán. Idegei kezdtek megfeszülni, mint

mindig, mielőtt lecsapni készül. Bal karját az oldalához szorította s érezte a rövid csövű, 38-as Smith and Wesson megnyugtató nyomását a hóna alatt. – Rám férne egy jó kis alvás – ásította Thomas Colfax. – Eegen – motyogta újra Nick. A kocsi már a gáthoz közeledett. Nick belenézett a visszapillantó tükörbe, majd körbehordozta a tekintetét a környéken. Egyetlen kocsi sem járt az úton. Hirtelen rátaposott a fékre s dühösen felmordult. – Az ördögbe is! Úgy látszik, defektem van. Lassan megállította a kocsit, és kilépett a padkára. Kivette tokjából a fegyvert, s oldalánál maga mellett tartotta. Átment a kocsi túlsó oldalára, beszólt Colfaxnak: – Nem segítene egy kicsit? Thomas Colfax kinyitotta az ajtót, s kiszállt a kocsiból. – Nem túl sokat értek a... – kezdte, majd amikor Nick felemelt kezében megpillantotta a revolvert, hirtelen elhallgatott. Nyelt egy nagyot. – Mi... ről van szó, Nick? – kérdezte elfúló hangon. – Mit csináltam? Éppen ez a kérdés égette Nick Vitót is egész úton. Valaki kegyetlenül becsapja Mike-ot. Colfax az ő oldalukon áll, egy közülük. Mikor Nick öccsének volt egy kis problémája az FBI-jal, akkor éppen Colfax volt az, aki megmentette a gyereket. Még munkát is szerzett neki. Tartozom neki, hogy az isten verje meg!, gondolta Nick. A fegyvert tartó keze lehanyatlott. – Az isten látja a lelkemet, de nem tudom, Mister Colfax. De ez így nincs rendjén. Thomas Colfax egy pillanatig nézte, aztán nagyot sóhajtott. – Tedd, amit meg kell tenned, Nick! – De az istenbe is, nem tudom megtenni. Maga az én consiglierém. – Mike meg fog ölni, ha elengedsz. Nick pontosan tudta, hogy Colfax igazat mond. Michael Moretti nem az az ember, aki eltűri az engedetlenséget. Nick Tommy Angelóra gondolt. Angelo volt a sofőr egy szőrmeüzlet kirámolásánál. Michael megparancsolta neki, hogy a munka során használt kocsit vigye ki New Jerseybe az egyik roncstelepre, ami szintén a Családé volt. Tommy Angelónak nagyon sietős volt a dolga, nem akart elkésni egy randevúról, s letette a kocsit az egyik mellékutcában az East Side-on, ahol aztán a nyomozók meg is találták. Angelo a következő napon eltűnt. A holttestét egy ócska Chevrolet csomagtartójában találták meg. Aki Michael Moretti útját keresztezi, nem maradhat életben. De mégis van megoldás, gondolta Nick. – Mike-nak nem kell tudnia a dologról – mondta Nick. A máskor meglehetősen nehézkesen és lassan működő agya most gyorsan dolgozott. – Nézze – mondta –, csak annyit kell tennie, hogy elhúzza a csíkot ebből az országból. Megmondom Mike-nak, hogy eltemettem a szemétbe, hogy senki ne találja meg. Maga meg nyugodtan elbújhat Dél-Amerikában vagy valahol. Biztosan van egy kis dohánya, amiből meg tud élni. Thomas Colfax megpróbálta kiszűrni hangjából a hirtelen támadt reményt. – Van pénzem bőven, Nick! Neked is adok, amennyit... Nick vadul megrázta a fejét. – Ezt én nem pénzért csinálom. Azért csinálom, mert... mert tisztelem magát. Egy dolog a fontos, hogy maga is megvédjen engem. El tud repülni valamelyik reggeli géppel Dél-Amerikába? – Ez nem probléma, Nick! – válaszolta Colfax. – Tegyél csak le otthon! Felveszem az útlevelemet. Két óra elteltével Thomas Colfax az Eastern légitársaság gépével Washington felé repült.

47, Utolsó napjuk Acapulcóban csodálatos reggellel köszöntött rájuk. A La Concha-strandot zsúfolásig megtöltötték a napozó turisták. Joshua napbarnítottan, kirobbanó energiával egy kis fürdőnadrágban rohant vissza a

reggelizőasztalhoz. Mrs. Mackey messze lemaradva, botladozó léptekkel követte. – Rengeteg időm volt, hogy megemésszem a reggelit, mama. Elmehetek vízisíelni? – De Joshua, éppen most nyelted le a falatot. – De nekem nagyon gyors az emésztésem – magyarázta a gyerek lelkesen. – Rendben van – nevette el magát Jennifer. – Érezd jól magad! – Ebben biztos lehetsz! Megnézel? Jennifer a móló felé rohanó gyerek után nézett, ahol már várt rá a motorcsónak. Látta, ahogy élénk beszélgetésbe kezd a csónakossal, majd mindketten feléje fordulnak. Jennifer intett, hogy rendben van, a csónakos bólintott. Felbőgött a csónakmotor, és Jennifer figyelte, hogyan emelkedik ki Joshua a vízből. Joshua megfordult, hogy integessen Jennifernek, de elvesztette az egyensúlyát, és nekicsapódott a mólót tartó egyik cölöpnek. Jennifer talpra ugrott, és rohant le a mólóhoz. Néhány pillanattal később Joshua feje előbukkant a víz alól, és széles mosollyal Jenniferre pillantott. A motorcsónak csinált egy fordulót, ismét előrelendült, s már fel is gyorsult annyira, hogy Joshua kiemelkedjék a vízből. A gyerek ismét megfordult, integetett Jennifernek, s a tarajos hullámok hátán már tova is száguldott. Az asszony csak nézte, s szíve még mindig hevesen vert az ijedelemtől. Ha valami történt volna vele... – Csúnya esés volt – jegyezte meg Mrs. Mackey. – Hála istennek, nem volt komoly. Joshua legalább egy órát kint volt a vízen. Mikor a csónak ismét a móló mellé kanyarodott, Joshua elengedte a vonókötelet, s elegánsan kicsúszott a parti homokra. Lelkendezve rohant oda Jenniferhez. – Látnod kellett volna a balesetet, mama! Egyszerűen hihetetlen! Egy nagy vitorlás felfordult, mi megálltunk és megmentettük a benne ülőket. – Nagyszerű, kisfiam! És hány embert mentettetek meg? – Hatan voltak. – És te húztad őket ki a vízből? Joshua néhány pillanatig habozni látszott. – Hát nem pontosan így volt, a vízből nem húztuk ki őket. Ott ültek a felborult hajó szélén. De egészen biztos, hogy éhen haltak volna, ha nem járunk éppen arra. Jennifer az ajkába harapott, hogy palástolja a mosolyát. – Aha! Most már értem. Nagy szerencséjük volt, hogy éppen arra jártatok. – Ezt mondom én is. – Nem ütötted meg magad, amikor elestél, drágám? – Persze hogy nem – mondta a gyerek, s megtapogatta a tarkóját. – Csak egy kis búb nőtt a fejemen. – Hadd nézzem meg én is! – Mi van azon néznivaló? Nem láttál még búbot valakinek a fején? Jennifer lehajolt, s gyengéden végigsimította Joshua tarkóját. Ujjaival jókora puklit tapintott ki. – De hiszen ez akkora, mint egy tojás! – Ugyan már, mama! Semmiség az egész. – Azt hiszem, éppen ideje, hogy visszamenjünk a szállóba – egyenesedett fel Jennifer. – Nem maradhatnánk még egy kicsit? – Sajnos, nem. Csomagolnunk kell. Ugye, te sem akarod kihagyni a szombati meccsedet? Mikor visszaértek a Las Brisasba, Jennifer felhívta a szálloda igazgatóságát, s kérte, hogy küldjenek egy orvost hozzájuk. Fél óra elteltével a középkorú, ódivatú fehér ruhába öltözött mexikói orvos már ott is volt. Jennifer beengedte a bungalóba. – Miben állhatok rendelkezésére? – kérdezte dr. Raul Mendoza. – A kisfiam ma reggel elesett. Nőtt egy csúnya búb a tarkójára. Szeretném, ha megnézné, hogy nincs-e valami komolyabb baja. Jennifer bevezette az orvost Joshua szobájába, ahol a gyerek éppen a holmiját csomagolta. – Joshua! Itt van doktor Mendoza.

– Beteg valaki? – fordult feléje a gyerek. – Nem. Senki sem beteg, öregem! Csak azt szeretném, ha a doktor úr megnézné a fejedet. – Ó, mama, ezt miért csinálod! Mi baja lenne a fejemnek? – Semmi! Csak nyugodtabb vagyok, ha doktor Mendoza is megnézi. Ha akarsz, ki is nevethetsz. – Ezek a nők! – háborgott Joshua, s gyanakodva méregette az orvost. – Ugye, nem akar tűt vagy valami ilyesmit belém szúrni? – Nem, fiatalúr. Én teljesen fájdalommentes orvos vagyok. – Pontosan az ilyeneket szeretem. – Kérem, üljön le! Joshua letelepedett az ágya szélére, s dr. Mendoza végigtapogatta a kisgyerek fejét. Joshua arca fájdalmasan megrándult, de hősiesen tűrte. Az orvos kinyitotta a táskáját, s egy szemtükröt vett elő belőle. – Kérem, nyissa ki tágra a szemét! Joshua engedelmesen követte az orvos utasítását. Dr. Mendoza belenézett a műszerbe. – Meztelen táncosnőket lát benne? – De Joshua! – Én csak kérdeztem. Dr. Mendoza megvizsgálta Joshua másik szemét is. – Olyan egészséges, mint a makk – jelentette ki, majd felállt helyéről, s kezdte összecsomagolni a holmiját. – Azért én tennék rá egy kis hideg vizes borogatást – mondta Jennifernek. – Holnapra kutya baja sem lesz a fiúcskának. Jennifernek mintha mázsás kő esett volna le a szívéről. – Köszönöm, nagyon köszönöm – hálálkodott az orvosnak. – A számlát majd rendezem az igazgatósággal, szenyóra. Viszontlátásra, fiatalúr! – Viszontlátásra, doktor Mendoza! Az orvos távozása után Joshua szemrehányóan fordult oda az anyjához. – Te aztán szórod a pénzt, mama! – Tudom. Szeretem olyanokra kidobni, mint az ennivaló, az egészséged... – Én vagyok a legegészségesebb az egész csapatban. – Maradjon is így! – Megígérem – mosolyodott el a gyerek. Felszálltak a hat órakor induló New York-i járatra, és késő éjszaka értek vissza Sands Pointba. Joshua az egész utat átaludta. A szobát kísértetek népesítették be. Adam Warner éppen egy nagyszabású televíziós beszédre készült, de képtelen volt a dologra figyelni. Minden gondolatát Jennifer töltötte be. Mióta visszatért Acapulcóból, egyszerűen képtelen volt másra gondolni. Az, hogy most találkozott vele, ismételten meggyőzte arról, amit mindig is tudott. Rosszul választott. Soha nem lett volna szabad otthagynia Jennifert. Lehetetlen helyzetbe került. Blair Roman ezt minden bizonnyal teljesen esélytelennek minősítené. Kopogtak az ajtón, s egy magnókazettával a kezében Chuck Morrison, Adam egyik vezető munkatársa lépett a szobába. – Van néhány perced, Adam? – Nem várhatna a dolog egy kicsit, Chuck? Kellős közepén vagyok a... – Nem hinném, hogy halasztást tűrne az ügy – válaszolta Chuck Morrison, és hangja izgatottnak tűnt. – Nos, rendben van. Mi az a nagyon sürgős? Chuck Morrison közelebb lépett az asztalhoz. – Éppen most érkezett egy telefonhívás. Lehet, hogy csak egy őrülttel van dolgunk, de ha nem, akkor a Jézuska az idén korábban megérkezett. Hallgasd meg ezt! Chuck Morrison betette a kazettát az Adam asztalán levő magnóba, és megnyomta a gombot. – Hogy mondta? Mi a neve? – Ez most nem számít. Warner szenátoron kívül senkivel nem vagyok hajlandó tárgyalni.

– A szenátor nagyon el van foglalva. Írjon neki egy levelet, s én majd gondoskodom róla, hogy... – Nem! Figyeljen ide! Ez nagyon fontos ügy! Mondja meg Warner szenátornak, hogy a kezébe adom Michael Morettit. Már ezzel a telefonnal is az életemet kockáztatom. Ezt adja át Warner szenátornak! – Rendben van. Hol van most? – A 32. Streeten, a Capitol Motelben. A 14-es szoba. Mondja meg neki, hogy csak sötétedés után jöjjön, és győződjön meg róla, hogy nem követik! Tudom, hogy magnóra vették ezt a beszélgetést. Ha rajta kívül másnak is lejátsszák a felvételt, akkor én máris halott vagyok. Kattanás hallatszott, s a felvétel véget ért. – Mi a véleményed? – kérdezte Chuck Morrison. – A város tele van őrültekkel – jegyezte meg mogorván Adam. – A páciensünk viszont, meg kell adni, tudja, milyen csalétket használjon. Michael.., atyaisten!... Moretti! Este tíz órakor Adam Warner a titkosszolgálat négy ügynöke kíséretében óvatosan bekopogott a Capitol Motel 14. számú szobájának ajtaján. Az ajtó résnyire kinyílt. Abban a pillanatban, ahogy Adam megpillantotta a résen keresztül kikandikáló arcot, a kísérőihez fordult: – Maradjanak kint! Senkit se engedjenek még a szoba közelébe sem! Az ajtó kinyílt, s Adam belépett. – Jó estét, Warner szenátor! – Jó estét, Mister Colfax! A két férfi egymást méregette. Thomas Colfax jóval idősebbnek látszott, mint amikor Adam utoljára találkozott vele, de volt még egy másik feltűnő, alig meghatározható dolog is a megjelenésében. Rövid tűnődés után Adam rájött, hogy ez mi lehet. A félelem! Thomas Colfax meg volt rémülve. – Köszönöm, hogy eljött, szenátor úr – mondta feszült hangon Colfax. – Úgy értettem, hogy Michael Morettiről kíván velem beszélni. – A kezébe akarom adni. – Maga Moretti ügyvédje. Miért akarja most ezt csinálni? – Nyomós okaim vannak rá. – Tegyük fel, úgy döntök, hogy együttműködöm magával. Mit vár ezért cserébe? – Először is teljes büntetlenséget Másodszor, el akarom hagyni az országot. Szükségem van útlevélre, személyi papírokra... szóval teljes személycserére. Ezek szerint Michael Moretti el akarja tetetni láb alól Thomas Colfaxot. A történtekre csakis ez lehet az egyetlen magyarázat. Adam alig akarta elhinni, hogy ennyire rámosolygott a szerencse. – Ha biztosítani tudom a maga számára a teljes büntetlenséget – most mindenesetre még nem ígérek semmit –, akkor azt hiszem, tudja, hogy a bíróság előtt részletes vallomást kell tennie. Mindent hallani akarok, amit csak tud! – Hallani is fogja. – Tudja Moretti, hogy maga most hol van? – Azt hiszi, hogy halott vagyok – mosolyodott el idegesen Thomas Colfax. – Ha megtalál, akkor az is leszek. – Nem fogja megtalálni. Ha egyezségre tudunk jutni, akkor nem találja meg. – A maga kezébe tettem le az életemet, szenátor! – Őszintén szólva – közölte Adam – maga engem nem túlzottan érdekel. Én Morettit akarom. Állapodjunk meg a játékszabályokban. Ha egyezségre jutunk, akkor minden védelmet megkap, amit csak a kormány biztosítani tud. Ha elégedett leszek a vallomásával, akkor elegendő pénzt is kap, hogy más emberként, a maga által választott országban élje le az életét. Cserébe a következőkkel kell egyetértenie: Moretti tevékenységéről teljes és átfogó vallomást akarok. Vallomást kell tennie a bíróság előtt, s mikor Moretti a vádlottak padján ül, akkor magát mint a vád tanúját akarom megidézni. Rendben van?

Thomas Colfax tekintete a semmibe révedt, aztán Kisvártatva bólintott. – Tony Granelli most biztosan megfordul a sírjában. Mi meg nem történik emberekkel! Mivé nem válik a tisztesség! Adam még nem kapott választ. Ez az ember százszor kijátszotta a törvényeket, bérgyilkosokat mentett ki az igazságszolgáltatás kezéből, megtervezte a civilizált világ egyik legkegyetlenebb bűnszövetkezetének akcióit, s most még ő kérdezi, hogy mi történt a tisztességgel! Thomas Colfax Adam felé fordult. – Megegyeztünk. Szeretném írásba kapni a megállapodást és azt, hogy ezt a papírt a Legfőbb Ügyész írja alá. – Meg fogja kapni – mondta Adam, és körülnézett a szegényes szállodai szobában. – Menjünk is el innen azonnal! – Szállodába nem megyek. Moretti keze mindenhova elér. – Ahová most megyünk, oda nem fog elérni. Éjfél után tíz perccel egy katonai teherautó és két dzsip, állig felfegyverzett tengerészgyalogosokkal megrakva, odagördült a szálloda elé. Négy tábori csendőr bement a 14-es szobába, majd kisvártatva Thomas Colfaxot szoros gyűrűbe fogva a teherautó hátuljához kísérték. Az egyik dzsip zárta a menetet. Így indultak a Washingtontól hatvan kilométernyire, Virginia államban levő Quantico felé. A háromtagú konvoj akadálytalanul száguldott a célja felé, s negyven perc elteltével meg is érkeztek az Egyesült Államok haditengerészetének quanticói tengerészgyalogos-támaszpontjára. A támaszpont parancsnoka, Roy Wallace vezérőrnagy és egy szakasz felfegyverzett tengerészgyalogos fogadta az érkezőket a bejáratnál. Ahogy a konvoj a kapun begördült, a tábornok a szakaszparancsnokhoz fordult. – A foglyot azonnal szállítsák át a börtönbe! Mindenfajta beszélgetés szigorúan tilos. Wallace tábornok nézte, ahogy a menet elindul a kijelölt terület felé. Havi fizetését is szívesen odaadta volna, ha tudja, ki az az ember. A tábornok parancsnoksága alá tartozott a tengerészgyalogság 310 holdas légibázisa s az FBI Akadémia egy részlege, ahol az Egyesült Államok tengerészgyalogsága számára képezték ki a tiszteket. Még soha nem fordult elő, hogy polgári foglyot helyeztek volna el a támaszponton. Ez minden létező szabályzatnak ellentmondott. Két órával korábban magától a tengerészgyalogság főparancsnokától kapta a telefonhívást. – Valaki útban van a támaszpontodra, Roy. Azonnal üríttesd ki a börtönépületet, és tartsd ott a következő parancsig! Wallace tábornok azt hitte, rosszul hall. – Azt mondta, hogy ürítsem ki az egész börtönépületet? – Pontosan. Azt akarom, hogy ez az ember egyedül legyen az egész épületben. Senki sem mehet a közelébe. Kettőzd meg a börtön őrségét! Megértetted? – Igen, tábornok! – Még valami, Roy! Ha bármi történik azzal az emberrel, amíg nálad van, akkor nekem a seggemet sütik meg reggelire. A parancsnok válaszra sem várva letette a kagylót. Wallace tábornok a börtönépület felé tartó teherautó után nézett, majd visszatért az irodájába, s magához hívatta segédtisztjét, Alvin Giles kapitányt. – Azzal a fickóval kapcsolatban, akit most vittek börtönbe... – mondta a tábornok. – Igen, tábornok? – Elsőrendű feladatunk a biztonságának a megőrzése. Azt akarom, hogy személyesen válogasd össze az őrséget. Rajtuk kívül egy teremtett lélek sem közelítheti meg az épületet. Se látogató, se posta, se csomag! Megértetted? – Igen, uram! – Személyesen ott kell lenned a konyhán, amikor az ételét készítik. – Igen, tábornok! – Ha valaki különösebb érdeklődést tanúsít iránta? – Nincs, uram. – Kitűnő! Mindent tarts személyesen kézben, Al! Ha valami probléma támad, akkor a seggemet

sütik meg reggelire! Jennifer a hajnali eső halk neszezésére ébredt. Csendben figyelte a finoman hulló vízcseppek kopogását. Az ébresztőórára pillantott. Itt az ideje elkezdeni a napot. Fél órával később Jennifer lement az ebédlőbe, hogy együtt reggelizzen Joshuával. A gyerek még nem volt ott. Mrs. Mackey bújt elő a konyhából. – Jó reggelt, Mrs. Parker! – Jó reggelt. Hol van Joshua? – Annyira fáradtnak látszott, így azt gondoltam, hogy hagyom még egy kicsit aludni. Úgyis csak holnap kell iskolába mennie. – Jól is tette. Hadd aludjon! – bólintott Jennifer. Gyorsan bekapta a reggelijét, s felment az emeletre, hogy elköszönjön Joshuától. A gyerek édesdeden aludt az ágyában. Jennifer az ágya szélére telepedett s halkan megszólalt: – Hé, te álomszuszék! Nem akarsz elköszönni? A gyerek lassan kinyitotta a szemét. – Dehogynem, mama. Szia! – mondta álmosan. – Már nekem is fel kell kelnem? – Nem. Ajánlok valamit. Inkább lustálkodj egész nap! Idebent is el tudsz szórakozni. Odakint amúgy is ronda idő van. – Oké, mama – bólintott a gyerek álmosan. Lehunyta a szemét és máris újra aludt. Jennifer a délutánját a bíróságon töltötte. Mire mindennel végzett és hazaérkezett, már este hét körül járhatott az idő. Az egész nap szitáló eső mostanra már alaposan nekieredt, ahogy Jennifer a kocsifelhajtóra ért, a ház úgy nézett ki, mint a párától gőzölgő várkastély. Mrs. Mackey nyitott ajtót és segítette le Jenniferről a víztől csöpögő esőkabátot. Jennifer lerázta a hajáról a vízcseppeket, s azonnal Joshua után érdeklődött. – Alszik – hangzott a válasz. Jennifer aggodalmasan nézett Mrs. Mackeyre. – Egész nap aludt? – Ó, dehogy. Felkelt, itt téblábolt körülöttem. Elkezdtem csinálni a vacsoráját, de amikor felmentem érte, akkor már ismét elaludt. Hagytam, hadd aludjon. – Értem. Jennifer felsietett az emeletre, s csendesen belépett Joshua szobájába. A kisfiú aludt. Jennifer odalépett hozzá, s megfogta a homlokát. Láza nem volt, arcszíne is normálisnak tűnt. Bajnak nyomát sem látta. Biztosan csak képzelgés az egész. Nagyon szabadjára engedte a fantáziáját. Joshua valószínűleg egész nap játszott, s az a legtermészetesebb dolog, hogy elfáradt. Jennifer csendesen kisurrant a szobából, s lement a földszintre. – Csináljon neki néhány szendvicset, Mrs. Mackey! Tegye oda az ágya mellé. Ha esetleg felébred, akkor majd elmajszolja. Jennifer az íróasztala mellett vacsorázott, vázlatokat készített, készült a másnapi tárgyalásra. Arra gondolt, hogy felhívja Michaelt, s megmondja, visszaérkezett, de valahogy kellemetlen lett volna beszélni vele az Adammel töltött éjszaka után... Jóval éjfél után fejezte be a munkát. Felállt, kinyújtózott, próbálta ellazítani elmerevedett hátát és nyakát. Berakta papírjait az aktatáskájába, lekapcsolta a villanyokat, s elindult felfelé a lépcsőn. Elhaladt Joshua szobája mellett, és be is kukkantott. A kisfiú még mindig aludt. Ágya mellett a szendvicsek érintetlenül hevertek. Másnap reggel, amikor Jennifer lement a reggelihez, Joshua már az asztalnál várta. Fel volt öltözve, készen állt arra, hogy elinduljon az iskolába. – Jó reggelt, mama! – Jó reggelt, drágaságom! Hogy érzed magad? – Nagyszerűen. Nagyon fáradt voltam. Biztosan az a mexikói napfény teszi.

– Egészen biztos. – Acapulco csodálatos volt. Visszamehetnénk a következő szünetben is? – Miért is ne mehetnénk! Örülsz, hogy újra kezdődik az iskola? – A választ megtagadom, mert az rám nézve terhelő lenne. Kora délután Jennifer éppen egy tényállást vett fel, amikor Cynthia szólt be a szobába. – Bocsásson meg, hogy zavarom, de Mrs. Stout van a vonalban és... Joshua osztályfőnöke! – Azonnal átveszem. Jennifer azon nyomban fel is kapta a kagylót. – Hello, Mrs. Stout! Valami baj van talán? – Ó, nem, minden rendben van, Mrs. Parker. Nem szeretném zavarni, de azért javasolnám, hogy Joshua aludja ki magát rendesen. – Hogy érti ezt? – Majdnem az egész napot átbóbiskolta. Miss Williams és Mrs. Toboco is panaszkodott. Kicsit figyeljen kérem oda, hogy idejében ágyba kerüljön. Jennifer megütközve bámult maga elé. – Igen... igen... majd utánanézek... Lassan helyére tette a kagylót, végignézett a szobában levőkön. – Bocsássanak... bocsássanak meg – mondta, s kirohant a titkárságra. – Cynthia, kerítse elő azonnal Dant! Kérje meg, hogy vegye fel helyettem a tényállást. Valami közbejött. – Minden... – kezdte Cynthia válaszát, de Jennifer már kívül volt az ajtón. Mint az őrült, úgy hajtott hazafelé. Jóval túllépte a megengedett sebességet, átszáguldott a piros lámpákon, az agya tele volt rémképekkel, hogy mi történhetett Joshuával. Az út elviselhetetlenül hosszúnak. tűnt, s amikor a távolban feltűnt a háza, Jennifer félig-meddig azt várta, hogy az épületet mentő- és rendőrautók veszik majd körül. A ház környéke viszont teljesen néptelen volt. Jennifer egyenesen oda hajtott a bejárathoz s besietett a házba. – Joshua! A kisfiú ott ült a hallban és éppen egy baseball-meccset nézett a televízióban. – Látnod kellett volna az utolsó pontot! Craig Swan egyszerűen fantasztikus volt. – Hogy vagy, kisfiam? – Nagyszerűen. Jennifer tenyerét a gyerek homlokára tette. Láza most sem volt. – Biztosan jól érzed magad? – Hát persze hogy jól! Miért nézel olyan furcsán? Ideges vagy valami miatt? Akarsz talán beszélni velem, mint férfi a férfival? – Nem, drágám – mosolyodott el Jennifer. – Csak éppen... de biztosan nem fáj semmid? – De igen – mordult fel Joshua. – Az fáj, hogy a Mets hat-öt vesztésre áll. Tudod, hogyan esett az első pont? Már izgatottan mesélni is kezdte kedvenc csapatának a balszerencséjét. Jennifer csak állt, nézte és imádta, s közben azt gondolta, hogy ördögbe ezekkel a képzelgésekkel, hát persze hogy nincs semmi baja. – No, nézd tovább a meccset! Én csinálok valami vacsorát. Jennifer megkönnyebbülten ment be a konyhába. Úgy döntött, hogy Joshua kedvenc ételét, a banános süteményt csinálja meg ma estére. Fél órával később, mikor Jennifer visszatért a hallba, Joshua eszméletlenül hevert a földön. A Bliflderman Kórházig az út egy örökkévalóságnak tűnt. Jennifer a mentőautó hátuljában ült, s Joshua fejét tartotta. A mentőorvos oxigénmaszkot szorított a gyerek arcára. Még mindig nem nyerte vissza eszméletét. Vijjogott a mentőautó szirénája, de igen nagy volt a forgalom, s a kocsi minduntalan megállásra kényszerült. Végre a mentőautó odagördült a kórház mögötti mentőbejárathoz. Már ketten várták őket az ajtóban. Jennifer tehetetlenül állt, és csak nézte, ahogy Joshuát kiveszik a mentőautóból és

ráfektetik egy hordágyra. – Ön a kisfiú édesanyja? – érdeklődött az egyik férfi. – Igen. – Erre parancsoljon! Ami ezután következett, az a hangok, fények és mozgások zavarosan homályos kaleidoszkópjaként maradt meg benne. Jennifer látta, ahogy Joshuát végigtolják egy hosszú, fehér folyosón s beviszik a röntgenszobába. Már indult volna ő is utána, de kísérője megállította. – Először fel kell venni az adatokat. A fogadóteremben egy vékony, sovány nő ült az asztalnál. – Hogy óhajtja majd a számlát rendezni? Van valami biztosítása, Kék Kereszt vagy valami ilyesmi... Jennifer rá akart ordítani a nőre, minél előbb visszakerülni Joshua mellé, de aztán mégis erőt vett magán, válaszolt a kérdésekre, és miután kitöltött néhány nyomtatványt, a nő végre útjára engedte. Egyenesen a röntgenszobához rohant. A szoba üres volt. Joshua eltűnt. Jennifer visszarohant a hallba, s kétségbeesetten keresgélni kezdett. Egy nővér sietett el mellette. Jennifer megragadta a karját. – Hol van a fiam? – Nem tudom – válaszolta a nővér. – Hogy hívják? – Joshua Parker. – Hol hagyta a gyereket? – Éppen... éppen röntgenezték... – válaszolta Jennifer, s szavai kezdtek összefüggéstelenné válni. – Mit csináltak vele? Mondja meg, mit csináltak vele? A nővér alaposabban megnézte magának Jennifert, s úgy tűnt, hogy dereng neki valami. – Kérem, várjon itt, Mrs. Parker! Mindjárt megnézem, hol találja meg a kisfiát. Néhány perc elteltével a nővér visszatért. – Doktor Morris kíván önnel beszélni, asszonyom. Erre szíveskedjék... Jennifer észrevette, hogy annyira remegnek a térdei, hogy szinte alig viszik a lábai. – Jól érzi magát? – nézett rá a nővér bizonytalanul. Jennifer szája kiszáradt a félelemtől. – A fiamat akarom! Furcsa műszerekkel zsúfolt szobába léptek be. – Kérem, szíveskedjék itt várni! Dr. Morris néhány pillanat múlva megjelent. A nagyon kövér, vörös képű orvos ujjai sárgállottak a nikotintól. – Mrs. Parker? – Hol van Joshua? – Menjünk be egy pillanatra hozzám – indítványozta az orvos, és bevezette a műszeres szoba melletti kis irodába. – Kérem, foglaljon helyet! Jennifer lerogyott az egyik székre. – Joshua... ugye... ugye... nincs semmi... semmi komolyabb... ugye, doktor úr... – Még nem tudjuk – válaszolta az orvos termetéhez egyáltalán nem illő, halk hangon. – Mindenesetre néhány adatra lenne szükségem. Hány éves is a kisfia? – Még csak hét. A csak úgy csúszott ki a száján, mintha magának az Istennek tenne szemrehányást. – Nem volt mostanában valamilyen balesete? Jenniferbe hirtelen belenyilallt a kép, ahogy a hullámok hátán feléje fordul, integetni akar, elveszti az egyensúlyát s nekiütközik az oszlopnak. – Volt egy kis balesete vízisíelés közben. Beütötte a fejét. Az orvos szorgalmasan jegyzetelt. – Mikor történt a dolog? – kérdezte. – Én... nem is... néhány nappal ezelőtt. Acapulcó-ban. Borzalmasan nehezére esett a gondolkodás.

– A baleset után jól érezte magát? – Igen. Volt egy búb a fején, a tarkóján, de különben... különben teljesen rendben volt. – Nem vett észre nála valami emlékezetkihagyást? – Nem. – A magatartása sem változott meg? – Nem. – Szédülés, merev nyak vagy fejfájás? – Nem volt semmi ilyesmi. Az orvos abbahagyta az írást, s Jenniferre pillantott. – Csináltam egy röntgenfelvételt, de ez még nem elég. Akarok még egy rétegfelvételt is. – Az mi?... – Egy újfajta, komputerizált műszer Angliából, mellyel felvételeket lehet készíteni az agy belsejéről. Lehet, hogy még más vizsgálatra is szükség lesz. Ugye, rendben van? – Ha... ha... ha.. – dadogta Jennifer –, ha szükségesnek tartja... Ugye nem fog neki fájni? – Nem. De lehetséges, hogy a gerincét is meg kell majd csapolni. Az orvos szavai megrémítették. Nagy nehezen összeszedte magát, és megpróbált feltenni egy kérdést. – Mit gondol, mi lehet ez? Mi a baja a kisfiamnak? Jennifer nem ismert rá saját hangjára. – Jobb szeretnék nem találgatni, Mrs. Parker. Egy-két óra múlva már világosabban látunk. Most már ébren van, bemehet hozzá, ha kívánja. – Ó, persze, persze!... Egy nővér bevezette Joshua szobájába. A kisfiú sápadt arccal feküdt az ágyon. Azonnal a belépő Jenniferre pillantott. – Szia, mama! – Szervusz, kisfiam – ült le Jennifer az ágy szélére. – Hogy érzed magad? – Olyan furcsa. Mintha nem is itt lennék. Jennifer megfogta a kisfiú kezét. – Itt vagy, kisfiam. Én is itt vagyok veled, drágaságom. – Valahogy mindenből kettőt látok. – Megmondtad ezt az orvosnak is? – Aha. Belőle is kettőt láttam. Remélem, nem fog két számlát küldeni. Jennifer gyengéden átkarolta a gyermeket, s magához ölelte. A kis test hirtelen nagyon törékenynek tűnt, s mintha összement volna. – Mama! – Igen, drágám. – Ugye, nem engedsz meghalni? Jennifer szeme hirtelen elhomályosult. – Nem, Joshua, dehogy. Az orvosok majd meggyógyítanak, aztán szépen hazaviszlek. – Oké. De ugye megígéred, hogy még visszamegyünk Acapulcóba? – Igen. Ahogy majd... Joshua hirtelen újra elaludt. Két fehér köpenyes férfi társaságában dr. Morris lépett a szobába. – El is kezdjük a vizsgálatot, Mrs. Parker. Nem fog sokáig tartani. Kérem, helyezze magát kényelembe, és várjon itt. Jennifer nézte, hogy a két fehér köpenyes elviszi Joshuát a szobából. Ott ült az ágy szélén, s úgy érezte magát, mint akit alaposan összevertek. Egy csapásra minden energia elszállt belőle. Csak ült az ágy szélén, és tehetetlenül bámulta a fehér falat, mintha transzba esett volna. Egy pillanattal később hangot hallott. – Mrs. Parker... Jennifer felpillantott, s dr. Morrist látta maga előtt. – Kérem, csinálják meg a vizsgálatot! Az orvos furcsán nézett rá.

– A vizsgálattal már készen vagyunk – válaszolta. Jennifer a falon lévő órára pillantott. Már két órája ült a szobában. Az orvos arcára pillantott, próbált belőle valamit kiolvasni, kereste, kutatta azokat az apró jeleket, melyből megállapíthatta volna, vajon jó vagy rossz hírrel érkezett. – A fiának szubdurális hematómája van, asszonyom – közölte az orvos. – Egyszerűbb szavakkal, igen komoly agysérülést szenvedett. Jennifer torka annyira kiszáradt, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni. – Mm... mm... – próbált egy nagyot nyelni, és ismét nekirugaszkodott – Mit jelent... – nyögte ki végül, de a mondatot nem tudta befejezni. – Azonnal meg kell operálnom. Szükségem van a beleegyezésére. Dr. Morris tovább folytatta. – Még nagyon fiatal, és fizikailag is nagyon jó állapotban van. Minden okunk megvan a reményre, hogy a műtét sikeres lesz. – Nem! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Nem adja meg az engedélyt a műtéthez? – Én... – dadogta s annyira meg volt zavarodva, hogy gondolkozni sem tudott. És... és mi történik, ha nem operálja meg? – Akkor a kisfia meg fog halni – jelentette ki egyszerűen dr. Morris. – Itt van a kisfiú édesapja is? Adam! Ó, mennyire akarta, hogy Adam is itt legyen mellette, átölelje, vigasztalja. Az ő szájából akarta hallani, hogy minden rendben lesz, és Joshua meggyógyul. – Nincs – nyögte ki végül Jennifer. – Nincs itt. Én... én megadom az engedélyt. Végezzék el a műtétet! Dr. Morris kitöltött egy nyomtatványt, és átnyújtotta neki. – Kérem, itt szíveskedjék aláírni! Jennifer aláírta a papírt anélkül, hogy megnézte volna. – Mennyi ideig fog tartani? – Nem tudom, amíg fel nem nyitom... – kezdte, majd az asszony arcára pillantott, és újrafogalmazta a mondatot. – Nem tudom, amíg el nem kezdem a műtétet. Itt kívánja megvárni? – Nem! – kiáltott az asszony, s úgy érezte, hogy a fehér falak menten megfojtják. Nem kapott levegőt. – Van valahol olyan hely, ahol imádkozhatok? A kis kápolnában festett Jézus-kép lógott az oltár fölött. Jenniferen kívül egy lélek sem volt odabent. Letérdelt, de képtelen volt imádkozni. Egyáltalán nem volt vallásos, és az isten miért pont most hallgatná meg! Próbálta rendbe szedni gondolatait, de a rettegés teljesen a hatalmába kerítette. Könyörtelen szemrehányásokat tett magának. Ha nem vittem volna magammal Joshuát Acapulcóba – gondolta –, ha nem engedtem volna el vízisíelni.., ha nem bíztam volna meg a mexikói orvosban... ha... ha... ha... – Alkudozni kezdett az istennel. – Gyógyítsd meg újra, s mindent megteszek, amit csak kívánsz! Végül, teljesen kimerülten Jennifer gondolatai lelassultak, s visszaemlékezett dr. Morris szavaira. Még nagyon fiatal, s fizikailag is nagyon jó állapotban van. Minden okunk megvan a reményre, hogy a műtét sikeres lesz. Minden rendben is lesz! Hát persze hogy rendben! Ha az egésznek vége van, akkor elviszi Joshuát valahova, ahol nyugodtan pihenhet. Acapulcóba is, ha nagyon akarja. Majd olvasnak, társasjátékoznak, beszélgetnek. Amikor Jennifer a kimerültségtől már gondolkodni sem tudott, beült az egyik padba, és agyában csak a nagy üresség tátongott. Valaki megérintette a karját, felpillantott, s dr. Morrist látta maga mellett. Jennifer az orvos arcára nézett, és nem volt szükség semmiféle kérdésre. Elvesztette az eszméletét.

50. Joshua örökre mozdulatlan kis teste ott feküdt a keskeny fémasztalon. Úgy nézett ki, mintha csak békésen aludna. Kis gyermekarcán titokzatos, távolba vezető álommosoly játszadozott. Jennifer

ezerszer látta már ezt a mosolyt, amikor bebújt a meleg ágyba, Jennifer pedig ott ült az ágy szélén. Joshua meztelenül feküdt, egy lepedővel letakarva. – Tegyenek rá egy plédet – mondta Jennifer az orvosnak. – Így meg fog fázni. – De... – kezdte az orvos, ám ahogy Jennifer arcára pillantott, ez azonnal más belátásra bírta. – Igen, természetesen, Mrs. Parker – mondta, majd odafordult a nővérhez. – Hozzon, kérem, egy plédet! Féltucatnyi fehér ruhás férfi volt a szobában, s úgy tűnt, hogy mindnyájan Jenniferhez beszélnek, de ő egyetlen szavukat sem hallotta. Úgy érezte, mintha üvegkalitkába lenne zárva, mindenkitől távol. Rájuk akart ordítani, hogy menjenek innen, de félt, hogy megijeszti Joshuát. Valaki megrázta a karját, a varázslat megtört, úgy tűnt, hogy mindenki egyszerre üvöltözik. – ...el kell végezni a boncolást – hallotta dr. Morris hangját. – Ha még egyszer hozzáér a fiamhoz, megölöm – jelentette ki nyugodtan Jennifer. Rámosolygott a körülállókra, mert nem akarta, hogy miatta haragudjanak Joshuára. Egy nővér megpróbálta rávenni Jennifert, hogy menjen ki a szobából, de ő csak makacsul rázta a fejét. – Nem hagyhatom egyedül. Még le találják kapcsolni a villanyt. Joshua fél a sötétben. Valaki megszorította a karját, Jennifer érezte a tű szúrását, s egy pillanat múlva melegség öntötte el, békés nyugalom ölelte át, és azonnal elaludt. Késő délután ébredt fel. Egy kis kórházi szobában feküdt, valaki levetkőztette és köpenyt adott rá. Felkelt, felöltözött, s elindult megkeresni dr. Morrist. Valami természetfölötti nyugalom ömlött el rajta. – Majd mi elvégezzük a temetéssel kapcsolatos tennivalókat, Mrs. Parker – jelentette ki dr. Morris. – Önnek nem kell... – Majd én mindent elintézek. – Rendben van – mondta az orvos, majd rövid habozás után kissé zavartan folytatta: – Tudom, hogy amit ma délelőtt mondott a boncolással kapcsolatban, azt nem gondolta komolyan. – Maga nagyon téved, doktor! Az elkövetkező két napon Jennifer átment az összes, halállal kapcsolatos rítuson. Felkereste a helyi temetkezési vállalkozót, s elintézte a temetést. Kiválasztott egy fehér koporsót, s fehér selyemmel béleltette ki. Fegyelmezetten, száraz szemmel csinálta végig, és később, amikor megpróbált az egészre visszaemlékezni, egyetlen részletet sem tudott fölidézni. Pontosan olyan volt, mintha valaki más bújt volna bele a bőrébe, valaki más gondolkodott volna az agyával. Sokkos állapotban volt, bezárkózott egy védőpáncél mögé, hogy elméje épségét meg tudja őrizni. Amikor távozott, a temetkezési vállalkozó még megjegyezte: – Ha valamelyik különleges ruhájában kívánja eltemettetni a kisfiát, Mrs. Parker, akkor szíveskedjék behozni, s majd mi ráadjuk. – Magam fogom felöltöztetni. A férfi meglepetten bámult rá. – Ha óhajtja, természetesen, de... Csak bámult az asszony után, és azon gondolkodott, vajon tisztában van-e a nő azzal, mit jelent egy holttestet felöltöztetni... Jennifer hazahajtott, megállt a bejáratnál, s belépett a házba. Mrs. Mackey dagadt, vörösre sírt szemmel, fájdalomtól meggyötört arccal ült a konyhában. – Ó, Mrs. Parker. Nem tudom elhinni... Jennifer nem is látta, nem is hallotta. Elment Mrs. Mackey mellett, s egyenesen felment Joshua szobájába. Pontosan olyan volt most is minden, mint máskor. Semmi sem változott, csak a szoba volt üres. Joshua könyvei, játékai, mind-mind ott voltak a helyükön, s csak reá vártak. Jennifer megállt az ajtóban, bámult maga elé, s megpróbált visszaemlékezni, miért is jött fel. Ó, igen! Joshua ruhájáért. Odalépett a szekrényhez. Ott lógott az a sötétkék kis ruhája, amit legutolsó születésnapjára kapott. Akkor viselte, amikor elvitte vacsorázni a Lutece-be. Élénken élt emlékezetében ez a vacsora. Joshua annyira felnőttnek látszott, hogy Jennifernek szívébe markolt a felismerés. Egy szép napon majd itt fog ülni egy lánnyal, akit feleségül fog venni. Ez a nap már

soha nem jön el. Nem lesz felnőttkor. Nem lesz semmiféle kislány. És nem lesz élet. A kis kék öltöny mellett lógtak a kisfiú farmernadrágjai, trikói, s egyiken még ott díszelgett Joshua baseballcsapatának neve is. Jennifer csak állt a szekrénynél, keze tétován és céltalanul matatott a ruhák között. Mrs. Mackey jelent meg mellette. – Jól érzi magát, Mrs. Parker? – Köszönöm, jól vagyok – válaszolta Jennifer udvariasan. – Segíthetek valamiben? – Nem, köszönöm. Fel akarom öltöztetni Joshuát. Mit gondol, mit venne fel szívesen? – hangja élénken csengett, de tekintete élettelen volt. Mrs. Mackey Jenniferre pillantott, és egészen megrémült. – Miért nem fekszik le egy kicsit, kedvesem? Kihívom az orvost. Jennifer tovább matatott a szekrényben. Levette a vállfáról a baseballöltözetet. – Azt hiszem, Joshua legszívesebben ezt venné fel. Nos, mire is van még szükségünk? Mrs. Mackey tehetetlenül nézte, ahogy Jennifer odamegy a fiókos szekrényhez s kiveszi a fehérneműt, a zoknit és az inget. Joshuának szüksége van ezekre a holmikra, hiszen vakációra készül. Hosszú, hosszú vakációra. – Gondolja, hogy elég meleg lesz ez a ruha? Mrs. Mackey zokogásban tört ki. – Kérem, ne... – könyörgött. – Hagyja ezeket a holmikat! Majd én gondoskodom mindenről! Jennifer már úton volt lefelé a lépcsőn. A holttest a halottasház egyik kamrájában feküdt. Joshuát egy hosszú asztalra fektették, ami szinte eltörpítette a kis testet. Mikor Jennifer visszaérkezett a ruhákkal, a temetkezési vállalkozó még egyszer megpróbálkozott. – Beszéltem doktor Morrisszal. Mindketten egyetértettünk abban, hogy sokkal jobb lenne, Mrs. Parker, ha hagyná, hogy ezt mi csináljuk. Mi már megszoktuk, van gyakorlatunk... Jennifer rámosolygott a férfira. – Takarodjék innen! A temetkezési vállalkozó nagyot nyelt. – Igen, igen, Mrs. Parker – mondta és kihátrált a szobából. Jennifer megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd a fiához fordult. Ránézett az alvó kisfiú arcára, s megszólalt. – Édesanyád majd gondoskodik rólad, drágaságom. Majd a baseballruhádat vesszük fel. Ugye, te is így akarod? Levette róla a lepedőt, végignézett az összeesett kis testen, majd öltöztetni kezdte. Amikor az alsónadrágját húzta rá, visszahőkölt a jéghideg kis test érintésétől. Kemény volt és merev, mint a márvány. Jennifer próbálta meggyőzni magát, hogy ez az élettelen hidegség, ez az élettelen kis test nem az ő fia. Remegni kezdett. Olyan volt, mintha a hidegség Joshua testéből átköltözött volna az övébe, s a velejéig átjárta volna. Kegyetlenül leszidta magát Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba! Mély lélegzetet vett, és mikor végre kicsit megnyugodott, tovább folytatta a kisfiú öltöztetését. Ráadta a nadrágot, majd mikor megemelte, s a kisgyerek feje véletlenül nekiütődött az asztalnak, Jennifer felkiáltott: – Joshua, bocsáss meg, kisfiam! – kérlelte, majd hangja vigasztalan zokogásba fulladt. Majd három órájába tellett Jennifernek Joshua felöltöztetése. Baseballöltözéket, a kedvenc trikóját, fehér zoknit és tornacipőt adott rá. A baseballsapka árnyékot vetett a kisfiú arcára, ezért Jennifer végül is a mellére helyezte. – Ezt magaddal viheted, drágaságom... Mikor a temetkezési vállalkozó újra benézett, Jennifer már ott állt a felöltöztetett holttest mellett, fogta Joshua kezét, és beszélt hozzá. A férfi odalépett hozzá, és halkan szólalt meg. – Akkor most mi vesszük a gondjainkba. Jennifer még egy utolsó pillantást vetett a fiára.

– Óvatosan bánjanak vele! Beütötte a fejét, s most fáj neki egy kicsit. A temetés egyszerűen zajlott le. Csak Jennifer és Mrs. Mackey álltak ott, amikor a kis koporsót leeresztették a frissen ásott sírba. Jennifer gondolt arra, hogy esetleg szól Ken Baileynek, hiszen Ken és Joshua imádták egymást, de Ken már kilépett az életükből. Mikor az első lapát földet rádobták a koporsóra, Mrs. Mackey karon fogta Jennifert. – Jöjjön, drágám! Majd én hazaviszem. – Köszönöm, de jól érzem magam – válaszolta Jennifer. – Joshuának és nekem most már nem lesz szükségünk önre, Mrs. Mackey. Majd gondoskodom róla, hogy megkapja egyévi bérét, s megírom a szükséges ajánlásokat is. Joshua és én szeretnénk köszönetet mondani mindenért, amit eddig értünk tett. Mrs. Mackey csak állt és nézte, ahogy Jennifer sarkon fordul s távozik. A házban csend és béke uralkodott. Jennifer felment Joshua szobájába, behúzta maga mögött az ajtót, lefeküdt az ágyára, és végignézett a kisfiú holmijain, kedvenc játékain. Jennifer egész világa itt volt, ebben a szobában. Elkezdte kis életének minden percét végigpergetni emlékezetében. Joshua, amint az első lépéseit teszi... Joshua, amikor azt mondja, autó–autó, meg azt, hogy mama, menj játszani a játékaiddal... Joshua, amint ez az apró, bátor kis emberke először megy egyedül iskolába... Joshua, amikor kanyarós volt... Joshua, amint pontot szerez a csapatának, s ezzel megnyerik a mérkőzést... Joshua, amint anyák napján azt a kis dalt énekli... Egyre-másra tolultak agyába az emlékek, amelyek Acapulcóval értek véget. Acapulco... ahol Adammel találkozott és szeretkezett. Azért kell bűnhődnie, mert csak magára gondolt. Ez az én büntetésem. Ez az én poklom. Az idő megszűnt létezni. Jennifer mintha néha hallani vélte volna, hogy valahol a távolban, a ház valamelyik messzi szögletében felcsöng a telefon, aztán egyszer mintha dörömböltek is volna a bejárati ajtón, de ezek a hangok semmit sem jelentettek a számára. Nem engedte, hogy bármi is megszakítsa együttlétét a fiával. Ott feküdt a szobában, egy falatot sem evett, egy kortyot sem ivott, teljesen beleveszett abba a világba,.ahol csak ketten voltak, ő és Joshua. Öt nap elteltével hallotta meg a csengetést, majd a dörömbölést a bejárati ajtón, de egyszerűen nem vett róla tudomást. Bárki is legyen az, menjen innen és hagyja őt békén. Távolról hallotta, hogy egy ablak csörömpölve betörik, s néhány pillanattal később Joshua szobájának ajtaja kitárul, s Michael Moretti jelenik meg az ajtóban. Egy pillantást vetett az ágyból ránéző összetört, beesett szemű teremtésre. – Jézus Krisztusom! – csak ennyit tudott mondani. Michael Morettinek minden erejére szüksége volt, hogy kivigye Jennifert a szobából. Elkeseredetten birkózott, karmolt és harapott. Nick Vito lent várakozott, s mindkettejük erejére szükség volt, hogy betuszkolják Jennifert a kocsiba. Jennifernek fogalma sem volt, hogy ezek egyáltalán kicsodák, és hogy miért vannak ott. Csak azt tudta, hogy most elszakítják a kisfiától. Aztán hirtelen nem emlékezett semmire sem. Mély álomba zuhant. Amikor felébredt, egy nagy, világos, tiszta szobában találta magát. A földig érő ablakon keresztül hegyeket pillantott meg, és a távolban egy tavat látott megcsillanni. Egyenruhás ápolónő ült az ágya melletti széken, és folyóiratot olvasott. Ahogy Jennifer kinyitotta a szemét, a nővér is azonnal rápillantott. – Hol vagyok? – kérdezte, és a torka azonnal megfájdult a beszédtől. – A barátaival, Miss Parker. Mister Moretti hozta önt ide. Nagyon aggódik ön miatt. Nagyon fog örülni, ha megtudja, hogy magához tért. A nővér kisietett a szobából. Jennifer csak feküdt az ágyon, agya teljesen üres volt. Az emlékek kezdtek újra visszatérni, nem volt hová rejtőznie, nem volt hová elfutnia előlük. Jennifer rájött, hogy tulajdonképpen öngyilkosságot akart elkövetni anélkül, hogy lett volna bátorsága ezt megtenni. Egyszerűen csak meg akart halni, és akarta, hogy ez megtörténjen. Michael mentette meg. Ez volt a helyzet iróniája. Nem Adam, hanem Michael. Úgy gondolta, nem tisztességes Adamet hibáztatni ezért. Eltitkolta előle az igazságot. Nem tudott a fiáról, aki megszületett, és aki most már halott volt. Jennifer most már szembe tudott nézni a ténnyel. A fájdalom mély volt és gyötrelmes, s tudta, hogy ezt a fájdalmat élete végéig magában fogja hordozni. Viszont már el tudta

viselni. El kell viselnie. Jennifer lépéseket hallott, és felpillantott. Michael lépett be a szobába. Csak állt az ágya mellett, s csodálattal nézett rá. Amikor Jennifer eltűnt, majd megőrült az aggodalomtól, hogy esetleg valami baj történt vele. Odalépett az ágyhoz, lenézett Jenniferre. – Miért nem szóltál nekem? – kérdezte, és leült az ágy szélére. – Borzalom! Jennifer megfogta a férfi kezét. – Köszönöm, hogy ide hoztál. Én... én azt hiszem, hogy nem is voltam teljesen normális... – Nos, nem egészen. – Mióta vagyok itt? – Négy napja. Az orvosok intravénásan tápláltak. Jennifer bólintott, s még ez az apró mozdulat is nagy erőfeszítésébe került. Borzalmasan gyengének és fáradtnak érezte magát. – Már útban is van a reggeli. Az orvos azt a parancsot adta, hogy hizlaljalak fel. – Nem vagyok éhes. Nem hiszem, hogy valaha is megkívánom az ételt. – Enni fogsz! Jennifer legnagyobb meglepetésére Michaelnek igaza volt. Mikor a nővér egy tálcán behozta a lágy tojást, a pirítóst és a teát, Jennifer úgy érezte, hogy farkasétvágya van. Michael ott állt az ágya mellett és nézte, majd amikor Jennifer befejezte az evést, megszólalt: – Vissza kell mennem New Yorkba, van néhány elintéznivalóm. Néhány nap múlva itt leszek. Lehajolt és gyengéden megcsókolta Jennifert. – Pénteken találkozunk – mondta és lassan megsimogatta az arcát. – Azt akarom, hogy hamar meggyógyulj! – Érted? – Értem – válaszolta Jennifer, s a távozó Michael után nézett.

51. Az Egyesült Államok tengerészgyalogsági támaszpontjának tanácstermét zsúfolásig megtöltötték a jelenlévők. A termet kívülről riadókészültségbe szólított, felfegyverzett tengerészgyalogos szakasz őrizte. A fal mellett egy speciális vádesküdtszék foglalt helyet. A hosszú asztal egyik felén Adam Warner, Robert Di Silva és az FBI igazgatóhelyettese ült. Velük szemben Thomas Colfax foglalt helyet. Az esküdtszéknek a támaszpontra hozatala Adam ötlete volt. – Ez az egyetlen módja, hogy Colfax védelmét biztosítani tudjuk. A vádesküdtszék egyetértett Adam javaslatával, és a titkos ülés elkezdődött. – Kérem, mondja meg a nevét – szólt oda Adam Thomas Colfaxnak. – A nevem Thomas Colfax. – Mi a foglalkozása, Mister Colfax? – Ügyvéd vagyok. Működési engedélyem New Yorkra és az ország számos államára kiterjed. – Mióta folytat joggyakorlatot? – Több mint harmincöt éve. – Általános a joggyakorlata? – Nem, uram. Egyetlen ügyfelem van. – És ki az ügyfele? – A harmincöt év túlnyomó részében az azóta elhunyt Antonio Granelli volt. Az ő helyét Michael Moretti vette át. Michael Morettit és a szervezetét képviselem. – A szervezett bűnözésre utal? – Igen, uram. – Az ön által hosszú éveken keresztül elfoglalt pozícióból kiindulva megállja a helyét az a feltételezés, hogy sajátos helyzetének köszönhetően ismeri annak a belső működését, amit Szervezetnek nevezünk? – Nagyon kevés dolog történt ott a tudomásom nélkül. – Bűncselekmények is szerepeltek ebben a tevékenységben?

– Igen, szenátor úr. – Ismertetne néhány ilyen jellegű tevékenységet? Az elkövetkező két órán keresztül csak Thomas Colfax beszélt. Hangja határozott volt és magabiztos. Kimondott neveket, megnevezett helyszíneket, felidézett pontos dátumokat. Elbeszélése annyira érdekfeszítő volt, hogy a teremben jelen lévők teljesen el is felejtették, hogy hol vannak. Beszélt a bérgyilkosságokról, a tanúk nyomtalan eltűnéséről, gyújtogatásról, emberek csontjainak összetöréséről, a leánykereskedelemről... gyakorlatilag a borzalmak katalógusát állította össze. Először lepleződött le, először állt lemeztelenítve, mindenki előtt a világ legnagyobb bűnszövetkezetének legbelsőbb, legtitkosabb tevékenysége. Néha Adam vagy Robert Di Silva közbeszúrt egy-egy kérdést, hogy megvilágítsanak néhány homályos részletet. Az ülés sokkal sikeresebben zajlott, mint arról Adam valaha is álmodni mert, amikor hirtelen, a vége felé, amikor már csak néhány perc volt hátra, a katasztrófa bekövetkezett. Az egyik esküdt kérdést tett fel a piszkos úton szerzett pénzek tisztára mosásáról. – Ez körülbelül két évvel ezelőtt történhetett. Michael néhány legújabb ügytől távol tartotta a személyemet. Ezeket már Jennifer Parker intézte. Adam érezte, hogy egész testében megdermed. – Jennifer Parker? – kérdezett rá Robert Di Silva, és hangjából kiérződött a szinte kirobbanó, örömteli várakozás. – Igen, uram. – Thomas Colfax hangjába a bosszú felhangjai is belevegyültek. – Igen, jelenleg ő a Szervezet házi ügyvédje. Adam kétségbeesetten el szerette volna hallgattatni, de már túl késő volt. Di Silva torkon ragadta az ügyet, s immár semmi sem állíthatta meg. – Meséljen egy kicsit róla is! – kérte Robert Di Silva érezhető feszültséggel a hangjában. Thomas Colfax folytatta. – Jennifer Parker benne van a nem létező vállalatok létrehozásában, a piszkos pénzek tisztára mosásában... Adam megpróbált közbeavatkozni. – Nem hinném, hogy... – ...és gyilkosságban. A szó ott lebegett a levegőben. Adam törte meg a csendet. – Ragaszkodjunk a tényekhez, Mister Colfax! Csak nem azt akarja mondani, hogy Jennifer Parker gyilkosságban is benne volt? – Pontosan ezt akarom mondani. Ő adta ki az utasítást annak az embernek a meggyilkolására, aki a fiát elrabolta. A férfit Frank Jacksonnak hívták. Ő mondta Morettinek, hogy ölje meg, és Moretti végzett is vele. A teremben ülők izgatottan felmorajlottak. A fiát! Adam gondolatai szélsebesen cikáztak. Itt valami nem stimmel. – Azt hiszem... – dadogta –, azt hiszem, hogy éppen elég bizonyítékunk van mendemondák nélkül is. Inkább... – Ez nem mendemonda – bizonygatta Thomas Colfax. – Én is a szobában voltam, amikor felhívta Morettit. Adam az asztal alatt annyira összepréselte kezeit, hogy a vér teljesen kifutott belőlük. – A tanú fáradtnak látszik – jelentette ki. – Azt hiszem, egyelőre elég is lesz. Robert Di Silva az esküdtekhez fordult: – Szeretnék javaslatot tenni a további ügyrendre... Adam ezt már nem hallotta. Azon tanakodott magában, vajon hol lehet most Jennifer. Újra eltűnt a látómezejéből. Adam azóta már többször megkísérelte felvenni vele a kapcsolatot. Szinte pánik vett rajta erőt. Meg kell találnia, mégpedig nagyon sürgősen!

52.

Megkezdődött az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának legnagyobb titkos hadművelete, A Szervezett Bűnözés Elleni Szövetségi Szolgálat szorosan együttműködött az FBI-jal, a postai és vámszervekkel, az Adóhivatallal, a Kábítószer-ellenes Bizottsággal és még vagy féltucatnyi más szervezettel. A vizsgálatok kiterjedtek a gyilkosságoktól kezdve a gyilkosságra való felbujtásra, csaláson, zsaroláson, adócsaláson, szakszervezeti manipulációkon, gyújtogatáson, uzsoraügyleteken keresztül egészen a kábítószer-kereskedelemig. Thomas Colfax szolgáltatta a kulcsot a bűntettek és a korrupció Pandora-szelencéjéhez, s ez nagy segítséget jelentett, hogy végre föl lehessen számolni a szervezett bűnözés jelentős részét. Michael Moretti Családja jelentette a legnagyobb falatot, de a bizonyítékok az Államok területén működő Családok tucatjait is érintették. Az Egyesült Államok területén s annak határain túl a kormány ügynökei csendben kihallgatták a listákon szereplő emberek barátait és üzletfeleit. Az ügynökök Törökországban, Mexikóban, San Salvadorban, Marseille-ben és Hondurasban felvették a kapcsolatot partnereikkel, és megadták az információt arról, hogy ezeken a helyeken milyen törvénybe ütköző tevékenység folyik. Kis halak, pitiáner bűnözők akadtak fel a hálón, s ha hajlandók voltak beszélni, a kulcsfigurákra tett terhelő vallomásért cserébe visszanyerték szabadságukat. Az egész akciót a legnagyobb titoktartás mellett folytatták, hogy a célpont még csak ne is sejtse a feje fölött gyülekező viharfellegeket. Adam Warner georgetowni lakásához megindult a búcsújárás. A dolgozószobájában tartott megbeszélések gyakorta a kora hajnali órákban értek véget. Aligha lehetett kétséges, hogy mikor az egész véget ér, Michael Moretti Szervezete halálos sebet kap, s az elnökválasztási hadjárat Adam számára igen könnyűnek fog ígérkezni. Boldog embernek kellett volna magát éreznie, mégis szerencsétlen, élete legnagyobb erkölcsi válságával küszködő ember volt. Jennifer Parker túlságosan is mélyen benne volt az ügyben. Adamnek figyelmeztetnie kellett volna, szólnia kellett volna neki, hogy meneküljön, amíg még módja, lehetősége van rá. Volt azonban egy másik elkötelezettsége is, elkötelezettsége a bizottság iránt, mely az ő nevét viselte. Valójában ő volt Jennifer Parker vizsgálóbírója. De hogyan lehet ő vizsgálóbíró vele szemben? Ha figyelmezteti, és ez kiderül, akkor a vizsgálóbizottság szavahihetősége azonnal a semmibe vész. Ez tönkreteszi a jövőjét és családját. Adam döbbenten hallgatta, amikor Colfax megemlítette, hogy Jennifernek gyereke van. Adam elhatározta, hogy beszélni fog Jenniferrel. Feltárcsázta az iroda telefonszámát. – Sajnálom, Mister Warner – közölte a titkárnő –, de Miss Parker nincs a helyén. – Nagyon fontos ügyben keresném. Nem tudja, hol lehetne elérni? – Nem, uram. Valaki más esetleg tudna segíteni? Neki már senki sem tudott segíteni. Az elkövetkező héten Adam naponta többször is megpróbálta elérni Jennifert. A titkárnőtől ilyenkor mindig a megszokott szavakat hallotta. – Sajnálom, Jennifer Parker nem tartózkodik az irodájában. Adam a dolgozószobájában ült, s azon a napon éppen harmadszor próbálta elérni Jennifert, amikor Mary Beth lépett be a szobába. Adam azonnal letette a kagylót. Mary Beth odament hozzá s beletúrt a férfi hajába. – Fáradtnak látszol, drágám. Valami baj van? – Dehogy, semmi bajom. Az asszony betelepedett az Adam íróasztala előtt álló bőrfotelba. – Most minden összejött, igaz, Adam? – Igen, úgy látszik. – Remélem, minél előbb vége lesz az egésznek. A te érdekedben... Borzalmas lehet ez az idegfeszültség. – Kibírom, Mary Beth. Ne nyugtalankodj miattam! – De nyugtalankodom. Jennifer Parker neve is szerepel a listán, igaz? – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Adam metsző hangon.

– Angyalom – nevetett fel az asszony –, te ezt a házat kész ülésteremmé változtattad! Egyszerűen képtelenség, hogy ne halljak meg foszlányokat a beszélgetésekből. Mindenki annyira izgatott, hogy végre sikerül elkapni Michael Morettit és a barátnőjét. Az asszony árgus szemekkel figyelte Adam arcát, de nem sikerült rajta semmi reakciót felfedeznie. Mary Beth gyengéden a férjére pillantott, s arra gondolt, milyen naivak is a férfiak. Többet tudott Jennifer Parkerról, mint maga Adam. Mary Beth megértette férje és Jennifer Parker kapcsolatát. Adam végtére is nagyon vonzó férfi. Az asszony életelve ez volt: megbocsátani, de nem felejteni. Mary Beth tisztában volt azzal, hogy mi a legjobb a férje számára. Mindent, amit csinált, Adam érdekében tette. Ha ez az egész befejeződik, akkor majd elviszi Adamet valahová. Nagyon fáradtnak látszik. Samanthát rábízzák a házvezetőnőre, ők pedig elutaznak valami romantikus helyre. Mary Beth kinézett az ablakon, s két beszélgető titkosszolgálatos ügynököt látott az ablak előtt. Velük kapcsolatban vegyes érzelmei voltak. Mary Beth nem szerette, ha a magánéletét megzavarják, de jelenlétük állandóan arra emlékeztette, hogy férje az Egyesült Államok egyik elnökjelöltje. De nem, milyen ostobaság is ilyet gondolni Az ő férje az Egyesült Államok elnöke lesz! Mindenki ezt állítja. Hogy a Fehér Házba költözhet, már maga a gondolat is lázas izgalomba hozta. Kedvenc foglalatossága az volt, hogy gondolatban átrendezte a Fehér Házat. Látta maga előtt a helyiségeket, ahová látogatókat nem engednek be, a Fehér Ház háromezer kötetes könyvtárát, a Porcelán Szobát, a Diplomáciai Fogadótermet, a családi lakosztályt, s a második szinten a hét vendégszobát. Adammel együtt abban az épületben fog élni, és részévé válik a ház történelmének. Mary Beth megborzongott még a gondolatra is, hogy Adam mennyire közel járt ahhoz, hogy eldobja magától ezeket a lehetőségeket a Parker nő miatt. Nézte az asztalnál ülő, elgyötört arcú Adamet. – Főzzek neked egy kávét, drágám? Adam már-már azt mondta, hogy nem, de aztán meggondolta magát. – Most valóban jólesne egy. – Máris hozom. Ahogy Mary Beth kilépett a szobából, Adam azonnal felvette a kagylót s tárcsázni kezdett. Már este volt és tudta, hogy Jennifer irodája ilyenkor zárva van, de valakinek azért mégiscsak lennie kell az üzenetközvetítő szolgálaton. Elviselhetetlenül hosszú idő elteltével a telefonközpontos jelentkezett. – Életbe vágó ügyről van szó – közölte Adam. – Néhány napja próbálom elérni Jennifer Parkert. Itt Adam Warner beszél. – Egy pillanat – válaszolta a központos, majd kisvártatva valóban újra visszajelentkezett. – Nagyon sajnálom, Mister Warner, nem tudom, mikor tér vissza Miss Parker. Óhajt üzenetet hagyni? – Nem! – közölte Adam és lecsapta a kagylót. Emésztette a tehetetlen düh, mert tudta, hogy még ha hagyna is üzenetet Jennifernek, akkor sem tudná semmiképpen sem visszahívni. Csak ült a szobájában, s arra a többtucatnyi letartóztatási parancsra gondolt, melyet a nagyon közeli jövőben fognak aláírni. Az egyiket gyilkossági ügyben fogják kiadni. És ezen Jennifer neve fog szerepelni. Öt nap elteltével Michael Moretti visszatért Jenniferhez a hegyi villába. Az asszony ezeket a napokat pihenéssel, evéssel, hosszú sétákkal töltötte. Mikor meghallotta Michael kocsijának zúgását, kilépett a ház elé, hogy üdvözölje. Michael alaposan megnézte magának Jennifert. – Most már sokkal jobban nézel ki – mondta. – Jobban is érzem magam. Köszönöm. – Van egy megbízatásom a számodra – jelentette be Michael. – Mi lenne az? – Azt akarom, hogy holnap repülj el Szingapúrba. – Szingapúrba?

– Elkaptak egy utaskísérőt egy nagy adag kokainnal. A neve Stefan Bjork. Jelenleg börtönben van. Azt akarom, hogy helyeztesd szabadlábra, mielőtt beszélni kezdene. – Rendben van. – Gyere vissza, amilyen gyorsan csak tudsz. Nagyon hiányzol. A férfi szorosan magához vonta, és gyengéden szájon csókolta. – Szeretlek, Jennifer. Jennifer tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Michael ezt még az életében nem mondta senkinek. De már túl késő volt. Minden véget ért. Valami meghalt benne örökre, és csak a bűntudat, a magány maradt meg. Elhatározta, megmondja Michaelnek, hogy elmegy. Nem lesz se Adam, se Michael. Valahová el kell mennie, és mindent elölről kell kezdenie. Van egy adóssága, amiért fizetnie kell. Ezt még utoljára megteszi Michaelnek, s majd ha visszajön, akkor beszél neki a terveiről. Másnap reggel elrepült Szingapúrba.

53. Nick Vito, Tony Santo, Salvatore Fiore és Joseph Coella a Tony's étteremben ebédeltek. A legelső asztalnál ültek, s amikor nyílt az ajtó, automatikusan felpillantottak, hogy szemügyre vegyék az érkezőt. Michael Moretti a hátsó szobában ült, s bár nem volt semmiféle konfliktus a Családok között, mégis biztos, ami biztos. – Mi történt Jimmyvel? – érdeklődött Joseph Coella, az óriás. – A stutatumorte – közölte Nick Vito. – Ez a gór-barom beleesett egy nyomozó húgába. A kurvát sarokba szorították, ebben biztos vagyok. A csaj meg a bátyja rávette Jimmyt a balhéra. Jimmy összehozott egy találkozót Mike-kal, és a nadrágszárában ott volt a mikrofon zsinórja. – És mi történt? – kérdezte Fiore. – Az, hogy Jimmy nagyon ideges volt, és el kellett mennie pisálni. Amikor a sliccét kinyitotta, az a rohadt drót kívül maradt. – Mi a fene? – Szóval ezt csinálta a Jimmy. Mike ezután átadta Ginónak, aki a fickót a saját drótjával fojtotta meg. Lassan, nagyon lassan lett vége. Nyílt az ajtó, mire mind a négyen egyszerre pillantottak fel. A rikkancs lépett be a délutáni New York Posttal a kezében. – Ide, ide, fiacskám – intette oda Joseph Coella. – Meg akarom nézni a mai indulókat – mondta a többieknek. – Van egy biztos befutó lovam a mai versenyre. A hetven éven felül járó, viharvert öreg rikkancs átadott egy lapot Coellának, aki egydollárossal fizetett. – A többi a tied! – vetette oda hanyagul. Michael Moretti is ugyanígy tett volna. Joe Coella már kezdte széthajtogatni az újságot, amikor Nick Vito pillantása megakadt az első oldalon lévő fényképen. – Hé! – kiáltott fel. – Ezt a fickót már láttam valahol. Tony Santo átnézett Vito válla fölött. – Hát persze hogy láttad, te seggfej! Ez Adam Warner. Ez akar elnök lenni. – Nem – makacskodott Vito. – Azt mondtam, hogy a saját szememmel láttam valahol. Erősen ráncolta a homlokát, aztán hirtelen beugrott neki valami. – Megvan! Ez a fickó ült ott Acapulcóban a bárban Jennifer Parkerrel. – Mit dumálsz itt összevissza? – Emlékszem pontosan! A múlt hónapban vittem le oda egy csomagot. Ezt a fickót láttam Jenniferrel. Együtt ittak a bárban. – Biztos vagy ebben? – meredt rá Salvatore Fiore. – Igen. Miért? – Azt hiszem, legjobb lesz, ha azonnal elmondod Mike-nak – mondta vésztjósló lassúsággal

Fiore. – Még az a kis eszed is elment, ami volt? – nézett Michael Moretti Nick Vitóra. – Mit csinált volna Jennifer Parker Warner szenátorral? – Isten az atyám, így volt, főnök! Én csak annyit tudok, hogy együtt ültek abban a bárban és ittak. – Kettesben? – Úgy gondoltam – szólalt meg Salvatore Fiore –, hogy neked tudnod kell erről, Mike. Ez a Warner akarja belőlünk a szart is kipasszírozni. Miért ült le vele Jennifer inni? Pontosan ezt akarta Michael is tudni. Jennifer beszélt Acapulcóról, a közgyűlésről, megemlített vagy féltucatnyi nevet, akivel összefutott, Adam Warnerról viszont egy szót sem szólt. – Ki most a szemetesek szakszervezetének a főnöke? – kérdezte Tony Santótól. – Charlie Corelli. Öt perc múlva Charles Corelli már vonalban volt. – ...a Belmont Towers – mondta Michael. – Egyik barátom lakott ott kilenc évvel ezelőtt. Szeretnék azzal a fickóval beszélni, aki akkor a szemetet szedte össze az épületben. – Michael elhallgatott, nyilvánvalóan válaszra várt. – Nagyon köszönöm, öreg! Tartozom neked! – mondta s már le is tette a kagylót. Nick Vito, Santo, Fiore és Coella csak állt az asztala előtt és bámult. – Nincs semmi dolgotok, szarháziak? Menjetek a francba! Ahányan voltak, sietve eltakarodtak. Michael csak ült, s megpróbálta maga elé képzelni Jennifert és Adam Warnert. Vajon miért nem említette soha még a nevét sem? És Joshua apja, aki a vietnami háborúban halt meg? Miért nem beszélt Jennifer róla sohasem? Michael Moretti le s fel kezdett járkálni az irodájában. Három óra elteltével Tony Santo bekísért egy hatvanas éveiben járó, rosszul öltözött, szemmel láthatóan halálosan rémült kis embert a szobába. – Ez itt Wally Kawolski – mondta Tony. Michael felállt az asztaltól, s kezet fogott Kawolskival. – Kösz, hogy eljött, Wally, Hálás vagyok. Üljön le! Hozathatok magának valamit? – Nem, nem, nagyon köszönöm, Mister Moretti. Minden rendben van, uram. Nagyon, nagyon szépen köszönöm. Még hajlongott is a nagy hálálkodás közben. – Ne legyen ideges! Csupán néhány dolgot szeretnék megkérdezni magától, Wally. – Hát persze, Mister Moretti, hát persze! Mindent mondok, amit csak tudni akar. Mindent az égvilágon! – Még mindig a Belmont Towersben dolgozik? – Én? Nem, uram. Öt évvel ezelőtt elmentem onnan. Az anyósom súlyos szívbeteg és... – Emlékszik még az ottani lakókra? – Igen, uram. Azt hiszem, a legtöbbre, igen. Olyan... – Jennifer Parkerre emlékszik? Walter Kawolski arca felvillanyozódott. – Hát persze! Nagyszerű nő volt. Még a lakásának a számára is emlékszem. Kilencszázhuszonkilenc! Pontosan az, mint amelyik évben a tőzsdével baj volt. Ezt maga is tudja. Nagyon szerettem azt a hölgyet. – Sok látogatója volt Miss Parkernek, Wally? Wally a fejét vakargatta. – Hát, ezt nehéz lenne megmondani, Mister Moretti. Csak akkor találkoztam vele, amikor megérkezett vagy amikor elment otthonról. – Éjszakázott valamikor is férfi a lakásában? Walter Kawolski tiltakozva rázta meg a fejét. – Nem, uram! Tehát az egész csupán vaklárma. Hatalmas megkönnyebbülést érzett. – A barátja hazajöhetett volna, és akkor rajtakapta volna őket. – A barátja? – Igen. Az az úr, akivel Miss Parker együtt élt. Michael úgy érezte, mintha mázsás kalapáccsal

gyomorszájon vágták volna. Teljesen elvesztette az önuralmát. Megragadta Kawolski grabancát, s az arcába ordított. – Te szerencsétlen! Éppen ezt kérdeztem, hogyhogy hívták? Az apró emberke halálosan megrémült. – Nem... nem tudom, Mister Moretti. Az élő istenre esküszöm, hogy nem tudom! Michael eldobta magától az emberkét. Felkapta az újságot s Walter Kawolski orra alá nyomta. Kawolski Adam Warner fényképére pillantott, s izgatottan felkiáltott. – Ez ő! Ő volt a barátja! Michael úgy érezte, hogy összeomlik körülötte a világ. Jennifer mindvégig hazudott neki, megcsalta Adam Warnerrel! Mindketten a hátába kerültek, összeesküdtek ellene, hülyét csináltak belőle. Michael Morettiben felbuzogtak a bosszú ősi ösztönei, s már tudta, hogy mindkettőjüket megöli.

54. Jennifer New Yorkból Londonba repült, s onnan tovább Szingapúrba, kétórás megszakítással Bahreinben. Az olajemirátus vadonatúj repülőterének épülete úgy festett, mint a nyomortanya. Népviseletbe öltözött férfiak, nők s gyerekek hevertek mindenfelé a márványpadlón és a padokon. A repülőtéri vámmentes üzlet előtt hatalmas felirat hirdette, hogy aki nyilvános helyen szeszes italt fogyaszt, azt börtönbüntetés fenyegeti. Az egész légkör ellenséges hangulatot árasztott. Jennifer nagy megkönnyebbülést érzett, amikor végre beszálláshoz szólították őket. A Boeing 747-es délután négy óra negyvenkor ért földet a Changi Repülőtéren. Ez is teljesen új volt, alig húsz kilométernyire a városközponttól s a régi nemzetközi repülőtér helyén épült fel. Miközben az épület elé gördültek, Jennifer látta az építkezés nyomait. A levegős, modern vámépületben hosszú kézikocsisor szolgálta az utasok kényelmét. A vámtisztviselők gyorsan és udvariasan dolgoztak, és Jennifer negyedóra múlva már indult is a taxiállomás felé. A kijáratnál középkorú, megtermett kínai lépett oda hozzá. – Miss Jennifer Parker? – Igen. – A nevem Csou Ling. – Ő volt Moretti szingapúri kapcsolata. – Egy limuzin önre vár, hölgyem! Csou Ling ellenőrizte, hogy Jennifer csomagjai bekerülnek-e a limuzin csomagtartójába, s néhány perc elteltével már a város felé tartottak. – Kellemesen repült? – érdeklődött Csou Ling. – Igen, köszönöm – válaszolta Jennifer, de gondolatai Stefan Bjork körül forogtak. Mintha csak olvasni tudott volna a gondolataiban, Csou Ling egy előttük magasodó épület felé biccentett. – Ez itt a Changi börtön. Bjorkot itt tartják. Jennifer alaposan megnézte magának az épületet. A Changi börtön autópálya mellett húzódó, hatalmas épületkomplexumát zöld vaskerítés és magasfeszültségű szögesdrót kerítés vette körül. Minden sarkon őrtornyok, az őrtornyokban fegyveres őrök álltak, az épület bejáratát egy másik szögesdrót sor és egy rakás fegyveres őr zárta le. – A háború alatt – mesélte Csou Ling – a sziget összes angol lakóját ide internálták. – Mikor tudnék találkozni Bjorkkal? Csou udvariasan kitért a pontos válasz elől. – Tudja, Miss Parker, a helyzet nagyon kényes. A kormány hajthatatlan a kábítószerek vonatkozásában. Már az első alkalommal letartóztatottakkal is könyörtelenül elbánnak. Azok, akik kábítószerekkel kereskednek... – vonta meg a vállát kifejezően Csou Ling. – Szingapúr néhány nagyon erős család ellenőrzése alatt áll. A Shaw Család, C. K. Tang, Tan Chin Tuan és Lee Kuan Yew, maga a miniszterelnök. Ezek a Családok tartják kezükben a pénzügyeket és a kereskedelmet Szingapúrban. Ők nem akarják, hogy a kábítószer betörjön ide. – Biztosan van itt néhány befolyásos barátunk. – Igen, itt van a rendőrfelügyelő, David Touh, vele a legkönnyebb szót érteni.

Jennifer azon tűnődött, vajon mennyiért lehet szót érteni vele, de ezt nem kérdezte meg. Erre később is épp elég alkalma lesz. Hátradőlt az ülésen, és nézte a tájat. Szingapúr külvárosán haladtak keresztül, ahol első látásra a zöldellő parkok és a virágzuhatag látványa ragadta meg. A Macpherson Road mindkét oldalán, az ősi kolostorok és pagodák mellett modern bevásárlóközpontok épültek; Az utcán az emberek egy része ősi népviseletben járt-kelt, míg mások a legutolsó nyugati divat szerint, elegánsan öltöztek. A bevásárlóközpont újnak látszott, minden ragyogott a tisztaságtól. Jennifer elismeréssel nyugtázta a dolgot. Csou Ling elmosolyodott. – Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Ötszáz dollárt kell fizetni a szemetelésért, és ezt szigorúan is veszik. A kocsi ráfordult a Stevens Roadra, s Jennifer a domboldalban egy festői, fehér falú, fákkal és virágokkal övezett épületcsoportra figyelt fel. – Az ott a Shangri-La, az ön szállodája. A szálloda előcsarnoka óriási volt, fehér, és makulátlan tisztaság uralkodott mindenütt. Míg Jennifernek a bejelentkezését intézték, Csou Ling közölte: – Touh felügyelő majd fölkeresi – mondta, s átadott Jennifernek egy névjegyet. – Engem ezen a számon mindig elérhet. Egy mosolygós londiner felkapta Jennifer csomagjait, s az átriumon keresztül a liftekhez vezette. Egy vízesés alatt hatalmas kert díszelgett, a kert közepén úszómedence. A Shangri-La egyszerűen lélegzetelállító volt, a legnagyszerűbb, amit Jennifer valaha is látott. Második emeleti lakosztálya egy nagy nappaliból és egy hálószobából állt. A trópusi színpompában fürdő tengerre néző teraszát vörös anthuriomok, lila bougainvilleák és kókuszpálmák díszítették. Olyan, mintha az ember egy Gauguin-kép kellős közepén ülne, gondolta Jennifer. Langymeleg szellő fújt a tenger felől. Joshua is az ilyen napokat kedvelte. Elmegyünk ma délután vitorlázni, mama? Hagyd abba! – parancsolt magára Jennifer. Odalépett a telefonhoz, és felemelte a kagylót. – Az Egyesült Államokba akarok telefonálni. New York, Michael Moretti – s megadta a telefonszámot. – Nagyon sajnálom, hölgyem – mondta kisvártatva a központos. – Minden vonal foglalt. Szíveskedjék talán később megpróbálni. – Köszönöm. Lent a kapcsolóteremben a telefonközpontos kérdően nézett a kapcsolótábla mellett álló férfira. – Rendben van – bólintott a férfi. – A legteljesebb rendben! Touh felügyelő telefonja Jennifer beköltözése után egy órával már meg is érkezett. – Miss Jennifer Parker? – Igen, én vagyok. – Itt David Touh felügyelő. – Már vártam a hívását, felügyelő úr. Nagyon szeretném, ha el lehetne intézni... – Azt szeretném kérdezni – vágott közbe a felügyelő –, hogy volna-e kedve ma este velem vacsorázni? Mi akar ez lenni? Figyelmeztetés? A felügyelő attól tart, hogy a telefont lehallgatják. – Hogyne, természetesen. Kész örömmel. A hatalmas, zajos Great Shanghai éttermet túlnyomórészt hangosan beszélgető helybeliek töltötték meg. Alacsony emelvényen háromfős zenekar játszott, egy csinos lány amerikai slágereket énekelt. A főpincér lépett oda Jenniferhez. – Egyedül óhajt vacsorázni? – Találkozóm van valakivel. Touh felügyelővel. A főpincér ajka széles mosolyra húzódott. – A felügyelő már várja önt. Erre parancsoljon – közölte, s a terem elülső részébe, közvetlenül a zenekar mellé vezette Jennifert. A negyvenes éveinek elején járó, magas, vékony Touh felügyelőnek szabályos, finom arcvonásai voltak, és szép sötét szeme. Elegáns, sötét ruhában jelent meg a vacsorán. Felállt és megigazította Jennifer mögött a széket, amikor helyet foglalt az asztalnál.

A zenekar fülsiketítő hangerővel rockzenét játszott. A felügyelő az asztalon keresztül egészen közel hajolt Jenniferhez s megkérdezte: – Rendelhetek önnek valami italt? – Igen, köszönöm. – Meg kell kóstolnia a chendolt. – Az micsoda? – Kókusztejjel, kókuszcukorral és egy kis zselatinnal keverik. Biztosan nagyon fog ízleni önnek. A felügyelő körbepillantott, s egy pincér azon nyomban ott termett mellettük. Rendelt két italt s egy dim sum nevű kínai előételt. – Gondolom, nincs ellene kifogása, ha a vacsorát is én állítom össze. – Nincs, persze hogy nincs. Nagyon fogok örülni neki. – Ha jól tudom, az önök országában a nők kezében van a parancsnoki pálca. Itt még a férfiak a főnökök. A hihetetlen hangos zene miatt szinte lehetetlen volt a beszélgetés. Jennifer hátradőlt a székében, s körülnézett az étteremben. A pincér Jennifer elé tette az italt, amely hígított csokoládélikőrre emlékeztette, a tetején egy kanálnyi tejszínhabbal. Touh felügyelő észrevette a Jennifer arcán megjelenő bizonytalanságot. – Fel kell keverni – mondta. – Nem hallom. – Fel kell keverni – ismételte szinte kiabálva a felügyelő. Jennifer kötelességtudóan megkeverte az italát s megkóstolta. Borzalmas volt, rettentő sok volt benne a cukor, de csak bólogatott. – Ez az... így már egészen más! Fél tucat tányéron a dim sum is odakerült az asztalra. Néhány közülük valami furcsa alakú különlegesség volt, melyhez hasonlót Jennifer még életében nem látott, de úgy döntött, hogy nem érdeklődik különösebben a részletek iránt. Az étel íze viszont kitűnő volt. Touh felügyelő a lármát túlkiabálva igyekezett magyarázni: \ – Ennek az étteremnek a nonya stílusú ételek a specialitásai. Ez kínai alkotórészeket és maláj fűszereket jelent. Ezeket a recepteket még soha nem írták le. – Stefan Bjorkról szeretnék önnel szót váltani – szólalt meg Jennifer. – Sajnos, nem hallom, amit mond – olvasta le a választ a felügyelő ajkáról. A zaj valóban fülsiketítő volt. Jennifer egészen közel hajolt a felügyelőhöz. – Azt szeretném tudni, mikor találkozhatnék Stefan Bjorkkal? Touh felügyelő csak megvonta a vállát, s jelbeszéddel tudomására adta, hogy semmit sem hallott. Jennifernek hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon nem szándékosan választotta-e a felügyelő ezt az asztalt, hogy így biztonságosan tudjanak szót váltani, vagy... hogy egyáltalán ne tudjanak szót váltani. Az ételek véget érni nem akaró áradata következett. Az ízek csodálatosak voltak. Csupán az az egyetlen dolog nyugtalanította Jennifert, hogy az est folyamán egyetlenegyszer sem nyílt alkalma szóba hozni Stefan Bjork ügyét. A vacsora befejeztével kimentek az utcára. – Itt áll a kocsim – szólalt meg Touh felügyelő, majd az ujjával pattintott egyet, s egy szabálytalanul parkírozó, fekete Mercedes odagördült közvetlenül eléjük. A felügyelő kinyitotta Jennifer előtt a hátsó ajtót. Egy hatalmas termetű, rendőregyenruhás sofőr ült a volán mellett. Valami nem stimmelt. Ha Touh felügyelő bizalmas dolgokat akarna velem megbeszélni, gondolta Jennifer, akkor úgy szervezte volna, hogy kettesben maradjunk. Jennifer helyet foglalt a hátsó ülésen, a felügyelő meg beszállt mellé. – Ugye, először jár Szingapúrban? – kérdezte. – Igen. – Ó, akkor itt igen sok látnivaló akad az ön számára. – Nem városnézésre jöttem. Minél előbb haza kell indulnom.

Touh felügyelő nagyot sóhajtott. – Maguk fehérek mindig olyan nagy rohanásban vannak. Hallott már valaha is a Bugis Streetről? – Nem. Jennifer úgy helyezkedett el az ülésen, hogy alaposan szemügyre vehesse Touh felügyelőt. A férfi mozgékony arcvonásai kifejező gesztusokkal párosultak. Könnyednek és közlékenynek látszott, annak ellenére, hogy az est folyamán semmit sem mondott az égvilágon. Jennifer és Touh felügyelő egy háztömbnyire a Bugis Streettől szállt ki a kocsiból. – Kocsival ide nem szabad behajtani – magyarázta a felügyelő. Karon fogta Jennifert, s elindultak a zsúfolt járdán. Néhány perc elteltével a tömeg annyira összesűrűsödött, hogy szinte lehetetlen volt a mozgás. A keskeny Bugis Street mindkét oldalán bódék és asztalok álltak, mindenféle gyümölcsöt, zöldséget, halat és különböző húsokat kínáltak a járókelőknek. Az utcán kialakított kis kerthelyiségben apró székek vették körül a csepp asztalkákat. Jennifer csak állt, itta magába a látványt, a hangokat és az illatokat, a színek kavalkádját. Elértek egy kis étteremhez, mely előtt három asztalka állt. Mind a három mellett már ültek. A felügyelő megfogta az éppen mellettük elhaladó pincér karját, s egy pillanat múlva már ott is termett mellettük az étterem tulajdonosa. A felügyelő mondott neki valamit kínaiul. A tulajdonos odalépett az egyik asztalkához, néhány szót váltott a vendégekkel, azok a felügyelőre pillantottak, gyorsan felálltak és távoztak. Jennifer és a felügyelő leültek az asztalhoz. – Rendelhetek valamit önnek? – Nem, köszönöm – válaszolta Jennifer, s az utcán hömpölygő, nyüzsgő tömeget bámulta. Más körülmények között nagyon élvezte volna a látványt. Szingapúr elbűvölő város volt, s nagyszerű lett volna megosztani az élményt valaki hozzá közelállóval. – Figyeljen! Mindjárt éjfél van – szólt oda neki a felügyelő. Jennifer körülnézett. Először semmit sem vett észre. Aztán felfigyelt arra, hogy az árusok, mintha egy karmester intett volna be nekik, egyszerre kezdték bezárni a boltjaikat. Tíz perc múlva minden elárusítóhely zárva volt, s a tulajdonosok eltűntek a környékről. – Mi történik? – érdeklődött Jennifer. – Mindjárt meglátja. Az utca távoli végében a tömeg felmorajlott, az emberek pedig kezdtek a járdákra húzódni, s szabadon hagyták az úttestet. Egy hosszú, szűk estélyi ruhát viselő nő sétált végig az utca közepén. Jennifer életében nem látott ilyen gyönyörű nőt. Lassú léptekkel, büszke járással haladt, néha egyegy asztalnál megállt s üdvözölte az ott ülőket, majd továbblépett. Ahogy a nő közeledett az asztalukhoz, Jennifer alaposabban szemügyre tudta venni, s közelről a látvány még csodálatosabb volt. A nő vonásai lágyak és finomak voltak, alakja kecses. Fehér selyemruhája oldalt hosszan fel volt vágva, s látni engedte tökéletes vonalú combját, s a ruha kivágásából elővillantak nem túl nagy, de szép formájú mellei. Mikor Jennifer szólni akart a felügyelőhöz, megjelent az utcán egy másik lány is. Ez talán még szebb volt, mint az első. Őt még ketten követték; néhány pillanat elteltével a Bugis Streetet megtöltötték a csodálatos szépségű, fiatal lányok. Furcsa keverékei voltak a maláj, az indiai és a kínai fajtának. – Ezek prostituáltak? – találgatta Jennifer. – Igen. Transzszexuálisok. Jennifer döbbenten meredt a felügyelőre. Ez egyszerűen lehetetlen! Megfordult, s ismét a lányokat kezdte nézegetni. Semmi férfiasságot nem tudott rajtuk felfedezni. – Maga biztosan csak tréfál! – Billy Boyoknak hívják őket. Jennifer el volt képedve. – De hát ezek... – kezdte. – Igen, mindnyájan átestek egy bizonyos operáción. Ők saját magukat nőnek tartják. Miért is ne? – vonta meg a vállát. – Különben teljesen ártalmatlanok. Tudja, nálunk a prostitúció nincs engedélyezve. A Billy Boyok hasznosak a turizmus szempontjából, s mindaddig, amíg nincsenek terhére a látogatóknak, a rendőrség is szemet huny a dolog fölött.

Jennifer ismét ezekre a különleges fiatalokra bámult, ahogy néha egy-egy asztalnál megállnak s egyezséget kötnek kuncsaftjaikkal. – Kitűnően megélnek. Egy alkalomra elkérnek még kétszáz dollárt is. Mikor kiöregszenek, belőlük lesznek a mamaszanok. A Billy Boyok többsége addigra már letelepedett a különböző asztalokhoz, mert megtalálták a szolgáltatásaikra éhes férfiakat. Kis vártatva egyik a másik után, partnere társaságában felállt az asztaltól s elhagyta a terepet. – Két-három tranzakciót is lebonyolítanak egy éjszaka – magyarázta a felügyelő. – Éjfélkor átveszik a hatalmat a Bugis Streeten, de reggel hatra, az üzletek nyitására már el kell tűnniük innen. Most már, ha óhajtja, bármikor el is mehetünk. – Részemről indulhatunk. Az utcán végighaladva Jenniferben akaratlanul is Ken Bailey emléke villant bele, s arra gondolt, hogy "remélem, boldog". Hazamenet a szálloda felé Jennifer úgy döntött, hogy sofőr ide, sofőr oda, megemlíti Bjork nevét. Amikor a kocsi ráfordult az Orchard Roadra, végre elszánta magát: – Stefan Bjorkkal kapcsolatban... – Ó, igen. Megszerveztem, hogy holnap délelőtt tízkor meglátogathatja.

55. Washingtonban Adam Warnert kihívták egy értekezletről, mert sürgős telefonhívása volt New Yorkból. Robert Di Silva főügyész volt a vonalban. Hangjából sütött a boldogság. – A vádesküdtszék egyhangúan kimondta a bűnösségüket. Készen állunk az akcióra. Adam nem válaszolt. – Vonalban van, szenátor? – kérdezte Di Silva. – Igen, itt vagyok. Ez valóban nagyszerű hír – erőltetett némi lelkesedést a hangjába Adam. – Huszonnégy órán belül el kell kezdenünk az akciót. Ha át tudna repülni New Yorkba, azt hiszem, holnap reggel még tarthatnánk egy utolsó megbeszélést, s egyeztethetnénk a részleteket. Meg tudná tenni, szenátor? – Igen – válaszolta Adam. – Akkor holnap délelőtt tízkor találkozunk. – Ott leszek – válaszolta Adam, s helyére tette a kagylót. A vádesküdtszék egyhangúlag kimondta a bűnösségüket! Adam felvette a telefonkagylót s tárcsázni kezdett.

56. A Changi börtön hófehér falú, apró kis látogatószobájában a két oldalán székekkel körülrakott, hosszú asztal alkotta az összes bútorzatot. Jennifert leültették az egyik székre. Mikor nyílt az ajtó, felpillantott, és látta, hogy egy egyenruhás börtönőr kíséretében Stefan Bjork lép a szobába. A dülledt szemű, barna képű, magas férfi a harmincas éveiben járhatott. Pajzsmirigytúltengés, állapította meg Jennifer. A férfi arcán és homlokán friss horzsolások látszottak. Leült Jenniferrel szemben. – Jennifer Parker vagyok, a maga ügyvédje. Megpróbálom innen kihozni. – Jobb, ha minél gyorsabban megteszi – válaszolta a férfi Jenniferre pillantva. Ezt lehetett kérésnek és fenyegetésnek is értelmezni. Jennifernek Michael szavai jutottak az eszébe. Szeretném, ha szabadlábra helyeztetnéd, mielőtt beszélni kezd. – Jól bánnak magával? Bjork lopva az ajtónál álló börtönőrre pillantott. – Igen. Minden rendben van. – Kértem az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését.

– Mik az esélyeim? – érdeklődött Bjork, és nem sikerült eltitkolnia a reménykedést. – Azt hiszem, meglehetősen jók. Legfeljebb két vagy három napot vehet igénybe az egész. – Ki kell innen jutnom. – Hamarosan újra meglátogatom – állt fel Jennifer az asztaltól. – Köszönöm! – mondta Stefan, s kézfogásra nyújtotta karját. – Nem! – csattant rá az őrszem. Mindketten feléje kapták tekintetüket. – Nem érhetnek egymáshoz! Stefan Bjork sokatmondó pillantást vetett Jenniferre. – Siessen! – súgta oda rekedten. Mikor Jennifer visszatért a szállodájába, már várta egy üzenet, hogy Touh felügyelő kereste. Amint a telefonkagyló felé nyúlt, a készülék azonnal felcsörgött. A felügyelő jelentkezett. – Míg várakozásra kényszerül, Miss Parker, úgy gondoltam, hogy biztosan élvezné, ha kicsit körülnézne a városban. Jennifer első reakciója az volt, hogy nemet mond, de aztán rájött, hogy úgysem csinálhatna semmit mindaddig, amíg Bjork biztonságban nincs egy repülőgép fedélzetén. Mindaddig szüksége van arra, hogy Touh felügyelő jó szívvel legyen iránta. – Köszönöm – válaszolta Jennifer. – Biztosan élvezni fogom. Kampachiban álltak meg ebédelni, majd a Bükit Timah Roadon északnak vették az irányt Malaysia felé. Egy sor színpompás, apró kis falut, élelmiszerárusító bódét és üzletközpontot hagytak maguk mögött. Jennifer és Touh felügyelő megállt a Kranji Temetőnél és a háborús emlékműnél. Felmentek egy hosszú lépcsősoron, s beléptek egy kékre festett kapun. A bejáratnál hatalmas márványkereszt, a háttérben óriási emlékoszlop, mögötte apró fehér keresztek végeláthatatlan sora. – Számunkra borzalmas volt a háború – jegyezte meg Touh felügyelő. – Nagyon sok barátot és családtagot veszítettünk el. Jennifer egy szót sem szólt. Gondolataiban egy Sands Point-i kis sírdomb jelent meg. Manhattanen, a rendőrség Houston Street-i felderítőközpontjában a bűnüldöző ügynökségek üléseztek. A zsúfolt teremben szinte ünnepi hangulat uralkodott. A jelenlévők jelentős része, meglehetős cinizmussal folyt bele a vizsgálatba, hiszen ilyenben már volt részük korábban is. Az elmúlt évek során hatalmas mennyiségű bizonyítékot sikerült összeszedniük a gengszterek, gyilkosok és zsarolók ellen, de esetről esetre az történt, hogy az óriási pénzekkel honorált jogászi csűrés-csavarás eredményeként a vádlottak mindig szabadlábra kerültek. A mostani akció azonban másnak ígérkezett. Kezükben volt a consigliere, Thomas Colfax vallomása és ez most megingathatatlannak látszott. Több mint negyedszázadon keresztül a gengsztervilág egyik mozgatórugója, alappillére volt. És meg fog jelenni a bíróság előtt, neveket mond, tényeket és dátumokat sorol fel. Most végre megkapják a parancsot az akció megindítására. Adam a teremben ülők mindegyikénél keményebben munkálkodott azon, hogy végre eljöjjön ez a pillanat. Ez volt a harci szekér, mely majd diadalmenetben viszi be a Fehér Házba. Most pedig, hogy végre eljött a pillanat, egyszerre minden porrá s hamuvá vált. Adam előtt ott volt azoknak a névsora, akiket a speciális vádesküdtszék bűnösnek mondott ki. A listán a negyedik név Jennifer Parkeré volt. Adam végighordozta tekintetét a teremben ülőkön, s nyugalmat erőltetett a hangjába. – Mindnyájuknak őszintén gratulálok! Megpróbált még valami mást is mondani, de egyszerűen nem jöttek szavak az ajkára. Mélységesen megvetette saját magát, s ez már valós, fizikai fájdalmat is okozott neki. A spanyoloknak igazuk van, gondolta Michael Moretti. A bosszú olyan étel, amely hidegen fogyasztva a legjobb. Egyetlen ok, hogy Jennifer Parker még életben van, az, hogy odáig most nem ér el a keze. De hamarosan visszatér. Szingapúrban Jennifer ismételten megpróbálta elérni telefonon Michaelt.

– Sajnos – válaszolta ismét a telefonközpontos –, az Egyesült Államokba menő vonalak túlterheltek. – Kérem, próbálgassa a hívást! – Természetesen megpróbálom, Miss Parker. A telefonközpontos a kapcsolótábla mellett álló őrre pillantott, aki cinkos mosollyal nyugtázta a hallottakat. Belvárosi hivatalában Robert Di Silva az éppen most kapott letartóztatási parancsokat nézegette. Köztük volt Jennifer Parkeré is. Végre elkaptam! – gondolta diadalittasan. A telefonközpontos jelentkezett be. Touh felügyelő vár önre a hallban. Jennifer meglepődve hallotta ezt, hiszen egyáltalán nem számított a felügyelő látogatására. Biztosan valami új hírrel szolgál Stefan Bjorkkal kapcsolatban. Jennifer beszállt a liftbe, s lement a hallba. – Bocsásson meg, hogy nem telefonáltam – mentegetőzött Touh. – De azt hiszem, jobb, ha személyesen beszélek önnel. – Van valami újság? – A kocsiban beszélhetünk. Szeretnék önnek megmutatni valamit. Végighajtottak a Yio Chu Kang Roadon. – Van valami probléma talán? – érdeklődött Jennifer. – Nincs semmi. Az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezésre holnap kerül sor. Akkor most vajon hová viheti? Mikor elhaladtak a Jalan Goatopah Roadon egy épületkomplexum mellett, a sofőr hirtelen megállította a kocsit. Touh felügyelő Jenniferhez fordult. – Ez biztosan érdekelni fogja. – Miről van szó? – Jöjjön csak! Majd meglátja. Az épület belseje réginek, elhanyagoltnak látszott, mállottak a falak s mindenfelé valami vad, primitív, nehéz pézsmaillat terjengett. Jennifer még soha nem érzett ilyen szagot. Egy fiatal lány lépett oda hozzájuk. – Szükségük van kísérőre? Én szívesen... Touh felügyelő elhessegette onnan. – Nincs senkire szükségünk – közölte. Karon fogta Jennifert, kivezette az udvarra, ahol vagy féltucatnyi, földbe süllyesztett medencéből furcsa hangok hallatszottak. Jennifer és Touh felügyelő már ott is állt az első medence mellett. Nagy betűk hirdették egy táblán: Tartsa a kezét távol a medencétől. Életveszély! A medencét zsúfolásig megtöltötték az aligátorok és a krokodilok. – Mi ez? – borzongott meg Jennifer. – Krokodilfarm – nézett le a felügyelő a hüllőkre. – Három- vagy hatévesek, amikor megnyúzzák őket, amikor pénztárca, öv és cipő lesz belőlük, látja, a legtöbbjüknek nyitva van a szája. Így pihennek. Ha be van csukva a szájuk, akkor óvatosnak kell lenni velük. A következő medencében két hatalmas aligátort pillantottak meg. – Ezek tizenöt évesek. Tenyésztési célból tartják őket. – Rettenetesen rondák – rázkódott meg ismét Jennifer. – Vajon hogy tudják egymást elviselni? – Egyáltalán nem tudják – válaszolta a felügyelő. – Tulajdonképpen nagyon ritkán párosodnak. Jennifer azon tanakodott magában, hogy a felügyelő miért hozta ide. Ha azt hitte, hogy ezek a borzalmas külsejű fenevadak érdeklik őt, akkor nagyon tévedett. – Mehetünk most már? – kérdezte Jennifer. – Egy pillanat – nézett a felügyelő a lány felé, aki érkezésükkor fogadta őket. A lány jókora tállal a kezében jelent meg.

– Ma etetési nap van – magyarázta a felügyelő. – Figyelje! Jenniferrel odaléptek az első medencéhez. – Háromnaponta hallal és sertéstüdővel táplálják őket. A lány dobálni kezdte a medencébe az ételt, a medence pillanatok alatt kavargó, fortyogó, zavaros masszává változott. Az aligátorok és krokodilok rávetették magukat a nyers, véres eledelre, hatalmas fogaikkal tépték, szaggatták a húscafatokat. Jennifer észrevette, hogy ketten közülük ugyanarra a húscafatra pályáznak, aztán hirtelen egy szempillantás alatt egymásnak esnek, harapdálják, marcangolják egymást, s lassan a medence vizét kezdi vörösre festeni a kiömlő vér. Az egyik krokodilnak kifordult a szemgolyója, de fogait továbbra is támadójának az állkapcsába mélyesztette. Ahogy a vér egyre erősebben kezdett ömleni, a többi krokodil is bekapcsolódott a küzdelembe, nekiesett a két sebesültnek, tépte, szaggatta őket, s lassan kezdte elevenen felfalni mind a kettőt. Jennifert az ájulás környékezte. – Egy pillanat – válaszolta a felügyelő, és kezét Jennifer karjára tette. Egy darabig még nézte a színjátékot, majd kisvártatva elvezette Jennifert. Ezen az éjszakán Jennifer egymást darabokra marcangoló krokodilokkal álmodott. Kettő hirtelen Michael és Adam képét öltötte, s akkor hirtelen az álom közepén Jennifer egész testében remegve felébredt. Nem is tudott ezután újra elaludni. A rajtaütés elkezdődött. A szövetségi és helyi hatóságok egyszerre csaptak le egy tucatnyi államban, féltucatnyi idegen országban. Ohióban egy szenátort tartóztattak le, miközben éppen beszédet tartott az egyik hölgyklubban a kormányzat tisztességéről. New Orleansban egy illegális fogadóirodát számoltak fel. Amszterdamban egy gyémántcsempész bandát füleltek le. Az indianai Garyban egy bankigazgatót vettek őrizetbe azzal a váddal, hogy ő mossa tisztára a Szervezet piszkos úton szerzett pénzeit. Kansas Cityban egy hatalmas, lopott áruval megtöltött áruházra csaptak le. Az arizonai Phoenixben legalább féltucatnyi nyomozót tartóztattak le. A floridai Naplesban egy kokaint előállító üzemet foglaltak el. Detroitban az egész országra kiterjedő, gépkocsilopással foglalkozó hálózatot lepleztek le. Mivel képtelen volt telefonon elérni, Adam Warner személyesen ment el Jennifer hivatalába. Cynthia azonnal felismerte. – Sajnálom, Warner szenátor, Miss Parker külföldön tartózkodik. – Konkrétan hol? – Szingapúrban, a Shangri-La Hotelben. Adam kedve valamelyest felderült. Oda legalább telefonálhat neki, s figyelmeztetheti, hogy ne térjen vissza. A szállodai szobaasszony éppen akkor lépett be a lakosztályba amikor Jennifer kijött a zuhany alól. – Bocsásson meg, kérem. Ma hány órakor kívánja elhagyni a szállodát? – Ma még nem utazom el, csak holnap. A szobaasszony nem értette a dolgot. – Nekem azt mondták, hogy tegyem rendbe a lakosztályt egy késő este érkező vendég számára. – Ki mondta ezt magának? – A szálloda igazgatója. Lent, a telefonközpontban egy tengerentúli hívást kapcsoltak. Egy másik telefonközpontos volt szolgálatban, s mellette ezúttal másik őr állt. A telefonközpontos az őrre pillantott. – New York hívja Miss Jennifer Parkert... A férfi tagadóan rázta meg a fejét. – Sajnálom, kérem – válaszolta a központos. – Miss Parker már elhagyta a szállodát. A hajtóvadászat folytatódott. Egymás után, tömegével tartóztattak le embereket Hondurasban, San Salvadorban, Törökországban és Mexikóban. Egymás után akadtak fent a hálóban a kábítószer-

kereskedők, gyilkosok, bankrablók és gyújtogatók. Nem maradt ki az akcióból Fort Lauderdale, Atlantic City és Palm Springs sem. És ezzel még korántsem volt vége. New Yorkban Robert Di Silva lépésről lépésre figyelemmel követte az eseményeket. Szíve mind hevesebben vert a gondolatra, hogy egyre szorosabbra húzódik a hurok Jennifer Parker és Michael Moretti körül. Michael Moretti a vak véletlennek köszönhetően kerülte el a rendőrségi rajtaütést. Éppen apósa halálának évfordulója volt, s Rosával együtt kiment a temetőbe, hogy kegyeletét lerója a sírnál. Öt perccel azután, hogy távoztak, egy FBI-ügynökökkel megrakott kocsi állt meg Michael Moretti házánál, s egy másik autónyi ügynök pedig belvárosi irodáját vette körül. Mikor rájöttek, hogy egyik helyen sincs, az ügynökök várakozó álláspontra helyezkedtek. Jennifer rájött, hogy elfelejtett helyet foglalni a repülőgépre Stefan Bjork számára. Azonnal felhívta a szingapúri légitársaságot. – Itt Jennifer Parker beszél. A holnap Londonba induló, száztizenkettes járatukra foglaltam helyet. Szeretnék erre a járatra még egy helyet kérni. – Kérem, szíveskedjék kicsit tartani a vonalat! Hamarosan újra beleszóltak a kagylóba. – Parker néven volt a helyfoglalás? – Igen. – Az ön helyfoglalását lemondták, Miss Parker. Jennifer meglepődött. – Ki mondta le? – Nem tudom. Mindenesetre levették az utaslistáról. – Itt valami félreértés történt. Vegyen, kérem, azonnal vissza a járatra. – Sajnálom, Miss Parker. A járat megtelt. Majd Touh felügyelő mindent elrendez, gondolta Jennifer. Abban állapodtak meg, hogy együtt vacsoráznak. Majd tőle megtudja, hogy mi is folyik itt körülötte. A felügyelő korábban jött érte. Jennifer elmondta, milyen zűrzavarba keveredett a szállodával és a helyfoglalással. – Ez a mi híres hanyagságunk – vonta meg a vállát a felügyelő. – Majd utánanézek. – És mi van Stefan Bjorkkal? – Minden el van intézve. Holnap reggel szabadon bocsátják. Touh felügyelő odaszólt kínaiul valamit a sofőrjének, s a kocsi visszafordult az ellenkező irányba. – Még nem is látta a Kallang Roadot. Nagyon érdekesnek fogja találni. A kocsi hamarosan balra fordult a Lavender Streetre, majd egy háztömbnyivel később jobbra, a Kallang Bahrura. Hatalmas reklámok virágokat és koporsókat hirdettek. Néhány háztömbnyivel később a kocsi újból kanyarodott. – Most hol vagyunk? – A Névtelen utcán – válaszolta a felügyelő nyugodt hangon, és Jennifer felé fordult. A kocsi egészen lelassított, már csak lépésben haladt. Az utca mindkét oldalán végig a temetkezési vállalkozók üzletei álltak. Előttük éppen egy gyászszertartás zajlott. A gyászolók fehér ruhákba öltöztek, és egy tubából, szaxofonból és dobból álló háromtagú zenekar szolgáltatta a zenét. Koszorúkkal és virágokkal övezve, egy holttest feküdt egy asztalon, mely előtt egy állványon az elhunyt nagyméretű képét állították fel. A gyásznép körbeülte a holttestet és evett. – Ez meg micsoda? – fordult Jennifer a felügyelőhöz. – Ezek a halál házai – Jenniferre nézett, és hozzátette. – De a halál tulajdonképpen része az életnek, nem így van? Jennifer a felügyelő hidegen csillogó szemébe nézett, s hirtelen félelem fogta el. A Golden Phoenixbe mentek, s csak mikor már elfoglalták a helyüket, Jennifernek akkor nyílt alkalma kérdést feltenni. – Touh felügyelő, volt valami oka arra, hogy elvigyen a krokodilfarmra meg a halottasházakhoz?

– Természetesen – válaszolta a férfi közömbös hangon, s ránézett. – Gondoltam, hogy ezek érdekelni fogják. Különösen amiatt, hogy ügyfele, Mister Bjork kiszabadítása céljából érkezett ide. Nagyon sok fiatalember hal meg az országba behurcolt kábítószer miatt, Miss Parker. Elvihettem volna önt abba a kórházba is, ahol megpróbáljuk gyógyítani őket, de azt hiszem, ennél sokkal többet mond az ha látja, hogyan végzik ezek az emberek. – Mindehhez nekem semmi közöm. – Ez csupán szemlélet kérdése – válaszolt a felügyelő, s minden barátságos szín eltűnt a hangjából. – Ide figyeljen, felügyelő úr – kezdte Jennifer. – Biztos vagyok benne, hogy elég jól megfizetik, hogy... – A világon nincs annyi pénz, amennyivel engem meg lehetne fizetni. A felügyelő felállt az asztal mellől, odabiccentett valakinek, és Jennifer is arrafelé fordult. Két szürke ruhás férfi közeledett az asztalukhoz. – Miss Jennifer Parker? – Igen. Arra már nem is volt szükség, hogy elővegyék az FBI-os igazolványukat, Jennifer rájuk ismert, mielőtt megszólaltak volna. – FBI. Letartóztatási parancsunk van ön ellen, és itt a kiadatási engedély is. Az éjféli géppel visszavisszük New Yorkba.

57. Mikor Michael Moretti eljött apósa sírjától, már késésben volt egyik találkozójáról. Úgy döntött, hogy felhívja az irodáját, s egy másik időpontra teszi át. Megállt egy telefonfülkénél az autópálya mellett, s feltárcsázta a számot. A készülék egyszer kicsengett majd egy férfihang szólt bele. – Acme Építészeti Iroda. – Itt Mike – szólt bele Michael a kagylóba. – Mondjátok meg... – Mister Moretti nincs itt. Hívja esetleg később. Michael a helyére tette a kagylót, s visszasietett a kocsihoz. Rosa rápillantott. – Minden rendben van, Michael? – kérdezte. – Nem tudom. Leteszlek az unokatestvérednél. Maradj ott, amíg nem hallasz rólam! Tony követte Michaelt az étterem hátsó traktusában lévő irodájáig. – Kaptam egy fülest, hogy a szövetségiek ott mászkálnak a házad és a belvárosi irodád körül Mike. – Kösz – mondta Michael. – Most ne zavarjon senki! – Ígérem, senki sem fog zavarni. Michael megvárta, míg Tony kimegy a szobából, s becsukja maga mögött az ajtót. Felkapta a telefonkagylót s veszett dühvel tárcsázni kezdett. Nem egészen húsz percébe tellett Morettinek, hogy megtudja: szabályos katasztrófa készülődik. Ahogy a rajtaütéseiből és a letartóztatásokról szóló hírek kezdtek beszivárogni, Michael egyre nagyobb kétkedéssel fogadta őket. Minden katonáját és hadnagyát letartóztatták. Találkozóhelyeket szálltak meg, szerencsejátékosokra csaptak le, bizalmas nyilvántartásokat és főkönyveket koboztak el. Ami történt, az felért egy rémálommal. A rendőrség valakitől, a Szervezeten belülről kapta az információkat. Michael hívni kezdte a többi Családot az ország minden részében, ezek mindegyike azonnal magyarázatot követelt. Súlyos sebeket kaptak, és senki sem tudta, hogy honnan származhatott az információ. Mindnyájan azt gyanították, hogy a Moretti Családtól. Jimray Guardino Las Vegasból egyenesen ultimátumot adott neki. – A bizottság nevében hívlak, Michael. A Nemzeti Bizottság volt az a legmagasabb szerv, mely átvette a hatalmat az egyes Családoktól,

ha valami nagy baj fenyegetett. – A rendőrség körbevette az összes Családot. Valami nagy hal kezdhetett énekelni. Azt a hírt kaptuk, hogy valószínűleg a te egyik embered. Huszonnégy órát kapsz, hogy megtudd, ki volt, és rendezd a dolgot. A múltban ezeken a rendőrségi rajtaütéseken mindig az apró, jelentéktelen halacskák akadtak fenn a hálón. Most fordult elő először, hogy belekerültek a csúcson lévők is. "Valami nagy hal kezdhetett el énekelni. Azt a hírt kaptuk, hogy valószínűleg a te egyik embered." Igazuk van. Michael Családja volt a legvaskosabb fogás, s a rendőrség most őt kereste. Valaki cáfolhatatlan bizonyítékokat szolgáltatott ellene, különben soha nem indítottak volna ekkora hadjáratot. De vajon ki lehetett? Michael hátradőlt a székében, és gondolkodott. Bárki is beszélt, olyan dolgokat árult el, amiket csak Michael. és két legfontosabb hadnagya, Salvatore Fiore és Joseph Coella ismert. Csak ők hárman tudták, hol vannak elrejtve a nyilvántartások, és az FBI mégis rájuk bukkant. Az egyetlen személy, aki még rendelkezhetett ezzel az információval, Thomas Colfax volt, de ő már régóta egy szemétdomb alatt fekszik New Jerseyben. Michael csak ült, és Salvatore Fiore és Joseph Coella járt az eszében. Nagyon nehéz volt még elképzelni is, hogy közülük bármelyik megszegte volna az omertát és köpött volna. Kezdettől mellette voltak, személyesen választotta ki őket. Azt is megengedte nekik, hogy mellékesen saját uzsoraüzlettel foglalkozzanak, és saját zsebükre prostituáltakat futtassanak. Miért árulták volna el? A válasz természetesen egyszerű; a szék miatt, amelyben ült. Michaelben gyilkos indulatok dúltak. Ezek az ostoba szarháziak le akarják buktatni, de nem élnek olyan sokáig, hogy élvezhessék a dolgot. Legelső teendője, hogy elintézze letartóztatott embereinek az óvadékot. Szüksége volt egy ügyvédre, akiben megbízhat... Colfax már halott, és Jennifer... Jennifer! Michael úgy érezte, hogy jeges marok szorítja össze a szívét. Michael telefonált, majd a székében hátradőlve várakozott. Negyedóra elteltével Nick Vito viharzott be a szobájába. – Mi történik itt? – kérdezte Michael. – A környék csak úgy hemzseg a szövetségiektől, Mike. Néhányszor körbejártam a helyeket, de pontosan azt csináltam, amit mondtál. A háttérben maradtam. – Van egy munkám a számodra, Nick. – Igenis, főnök. Mit kell csinálnom? – Vedd a gondjaidba Salvatorét és Joe-t. Nick Vito döbbenten bámult rá. – Én... én... ezt nem értem. Amikor azt mondod, hogy vegyem gondjaimba őket, akkor arra gondolsz... – Azt akarom, hogy kend a falra a zsugorodott agyukat! – ordította Michael. – Talán tervrajzot is adjak hozzá? – Ne... nem – dadogta Nick Vito. – Csak... Csak éppen... én... Sal és Joe... a legközelebbi embereid... Michael Moretti talpra ugrott, s szeme fenyegetően villámlott. – Azt akarod elmagyarázni, hogyan intézzem a dolgaimat, Nick? – Nem, Mike, dehogy... Majd gondjaimba veszem őket. Mikor? – Most! Azonnal! – Értem. Michael keze ökölbe szorult. – Ha lenne rá időm, magam venném őket gondozásba. Azt akarom, hogy kínlódjanak, Nick! Lassan csináld! – Persze. Rendben lesz. Nyílt az ajtó, s ólomszürke arccal Tony rohant be a szobába. – Két FBI-ügynök van kint, letartóztatási paranccsal ellened. Az élő istenre esküszöm, fogalmam sincs, honnan tudhatták, hogy itt vagy. Ezek... Michael Moretti Nick Vitóra csattant.

– Kifelé a hátsó ajtón. Mozgás! – Ezután Tonyhoz fordult. – Mondd meg nekik, hogy a vécében vagyok. Azonnal ott leszek. Michael felkapta a telefont s tárcsázott. Egy perc sem telt bele, máris a New York-i Legfelsőbb Bíróság egyik bírájával beszélt. – Két szövetségi van kint letartóztatási paranccsal ellenem. – Mi a vád, Mike? – Nem tudom, de nem is érdekel! Azért hívtalak, hogy azonnal kövess el mindent, hogy szabadlábra kerülhessek. Nem tudok ott bezárva ülni. El kell intéznem dolgokat. Kis szünet következett a beszélgetésben, majd a bíró szólalt meg óvatosan. – Tartok tőle, hogy ezúttal nem tudok segíteni, Michael. Mikor Michael Moretti újra megszólalt, hangjába vészjósló csengés vegyült. – Ide figyelj, te seggfej, és most nagyon figyelj! Ha egy órát is a börtönben töltök, akkor gondoskodom róla, hogy te egész életedre a rács mögé kerülj. Azt akarod, hogy elmondjam a főügyésznek, hány ügyet csináltál meg nekem? Azt akarod, hogy az Adóhivatal megtudja a svájci bankszámlád számát? Azt akarod? – De az isten szerelmére, Michael! – Akkor pedig mozgás! – Majd utánanézek, mit tehetek – szólalt meg Lawrence Waldman bíró. – Majd megpróbálom... – Egy szart próbálod meg! Megcsinálod! Hallasz engem, Larry? Megcsinálod! – ordította Michael, és lecsapta a kagylót. Agya gyorsan és higgadtan dolgozott Nem nyugtalanította, hogy börtönbe kerül. Tudta, hogy Waldman bíró azt teszi, amit mondott neki, és megbízott Nick Vitóban, hogy elintézi majd Fiorét és Coellát. Az ő vallomásuk nélkül a vád semmit sem tud ellene bebizonyítani. Michael belenézett a falon függő, apró tükörbe, megfésülködött, megigazította nyakkendőjét s elindult, hogy találkozzon az FBI ügynökeivel. Ahogy Michael erről meg is volt győződve, Lawrence Waldman bíró elintézte az ügyet. Az előzetes meghallgatáson egy Waldman bíró által kiválasztott ügyvéd óvadék ellenében szabadlábra helyezésért folyamodott, s az óvadék összegét félmillió dollárban határozták meg. Di Silva dühösen és tehetetlenül nézte, ahogy Michael Moretti kisétál a bíróságról.

58. Nick Vito nem volt túl okos fickó. Értékét a Szervezetben az adta, hogy minden kérdezősködés nélkül, nagyon lelkiismeretesen hajtotta végre a parancsokat. Nick Vito több tucatnyiszor nézett már farkasszemet fegyverrel és késsel, de a félelmet soha nem ismerte. Most megismerte. Valami történt, amit képtelen volt megérteni, de valami azt súgta neki, hogy ő is felelős a dolgokért. Egész nap a tömeges letartóztatásokról hallott. Az utca népe arról beszélt, hogy áruló jár-kel közöttük, valahonnan egész magasról, a Szervezet csúcsairól. Nick Vito még korlátolt értelmi képességeivel is össze tudta kapcsolni azt a tényt, hogy életben hagyta Thomas Colfaxot, és nem sokkal ezután valaki kezdte befújni a Családot a hatóságoknál. Tudta, hogy ez nem lehet Salvatore Fiore és Joseph Coella sem. A két embert testvérének tekintette, mindketten ugyanolyan fanatikus hűséggel viseltettek Michael Moretti iránt, mint ő saját maga. De ezt semmiképpen sem tudta elmagyarázni Michaelnek, legalábbis annak veszélye nélkül, hogy őt magát is apró darabokra ne szednék, hiszen az egyetlen ember, aki még felelős lehetett a történtekért, Thomas Colfax volt, s Colfaxnak már halottnak kellene lennie. Nick Vito nagy dilemma előtt állt. Szerette a Kisvirágot és az óriást. Fiore és Coella a múltban számtalan szívességet tett neki, ugyanúgy, mint Thomas Colfax is. Thomas Colfaxot kihúzta a slamasztikából, és lám, mi lett belőle. Így aztán Nick Vito úgy határozott, hogy nem lesz még egyszer lágyszívű. A saját életéről volt szó, s ezt meg kellett védenie. Ha végzett Fioréval és Coellával, akkor ő már révbe jutott. De mivel olyanok voltak, mint a testvérei, majd gondoskodik róla, hogy könnyű haláluk legyen.

Nick Vito számára könnyű feladatnak tűnt megtalálni őket. A kis Salvatore Fiore a szeretője Természetrajzi Múzeum mellett lévő lakásán tartózkodott. Nick pontosan tudta, hogy Salvatore onnan mindig délután ötkor indul haza a feleségéhez. Most három óra volt. Nick egy darabig nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Lődöröghet a lakás előtt is, vagy felmehet, és Salvatorét a lakásban kapja el. Úgy döntött, hogy túlságosan is ideges, és nem vár. Az a tény, hogy fölfedezte saját idegességét, még idegesebbé tette. Nick Vito a bérház mellett parkolt le, és belépett az épületbe. Elment a lift mellett a lépcsőn, s felsétált a harmadik szintre. A folyosó végén nyíló ajtó felé tartott, s amikor odaért, bedörömbölt. – Kinyitni! Rendőrség! Gyors neszezést hallott az ajtó mögül, majd néhány pillanat elteltével, amennyire a vastag biztosítólánc engedte, kinyílt az ajtó, s Salvatore Fiore szeretőjének, Marinának arca bukkant elő. – Nick! – kiáltott fel meglepetten. – Te idióta! Halálra rémítettél. Lekapcsolta a biztosítóláncot, s kinyitotta az ajtót. – Sal, Nick érkezett meg! A kis Salvatore Fiore meztelenül bújt elő a hálószobából. – Hé! Nicky! Mi a francot keresel itt? – Sal, üzenetet hoztam Mike-tól. Nick Vito felemelte hangtompítós, 22-es kaliberű pisztolyát. Az ütőszeg rácsapott a hüvelyre, s onnan másodpercenként négyszáz méteres sebességgel a csövön keresztül kirepült a lövedék. Az első golyó Fiore orrnyergét zúzta szét. A második a bal szemén hatolt be. Ahogy Marina sikolyra tátotta a száját, Nick Vito feléje fordult, s az ő fejébe is beleeresztett egyet. Amikor a földre zuhant, még a mellébe is belelőtt, hogy biztos legyen a dolog. Az óriás Joseph Coella lova a Long Island-i Belmont Parkban lévő pályán, a nyolcadik futamban indult. A belmonti másfél mérföldes pálya ideális távolság volt Joe kancája számára. Javasolta is Nicknek, hogy ezt a lovat tegye meg. A múltban Nick jókora pénzeket nyert, hála Coella tippjeinek. Coella is mindig feltett egy kisebb összeget Nick nevére, amikor saját lovát futtatta. Amikor Nick Vito Coella páholya felé tartott, az jutott az eszébe, hogy már nem fog több tippet kapni. Éppen most indult a nyolcadik futam. Elég nagy tétek forogtak kockán, s a tömeg őrjöngve üvöltözött, amikor a lovak az első fordulóhoz értek. Nick Vito belépett a páholyba, s megállt Coella háta mögött. – Nos, mi a helyzet, öregem? – Hello, Nick! Éppen időben érkeztél. A Szépségkirálynő megnyeri ezt a futamot. Megtettem neked is egy kis pénzt. – Nagyszerű, Joe. Nick Vito a 22-est Joseph Coella hátához szorította, s egymás után háromszor meghúzta a ravaszt. A tompa pukkanást észre sem lehetett venni a nagy zajban. Nick még megvárta, míg Coella a földre zuhan. Egy pillanatig habozott, hogy kivegye-e Coella zsebéből a fogadócédulát, de aztán meggondolta magát. Végtére is, egyáltalán nem biztos, hogy a ló győztesnek fut be. Nick Vito megfordult, s kényelmes léptekkel megindult a kijárat felé. Egy névtelen figura az ezer közül. Michael Moretti magántelefonja csengett. – Mister Moretti? – Ki keresi? – Tanner kapitány beszél. Michaelnek egy másodpercébe tellett, míg helyre tudta tenni a nevet. Egy rendőrkapitány a queensi rendőrségtől. Szintén rajta van a fizetési listán. – Moretti beszél. – Éppen most kaptam egy információt, mely azt hiszem, önt is érdekelheti. – Honnan telefonál? – Egy nyilvános fülkéből. – Mondja!

– Megtudtam, hogy honnan indult ki ez az egész felhajtás. – Késő. Már gondoskodtam róluk. – Róluk? Én csak Thomas Colfaxról hallottam. – Mi az ördögöt fecseg itt összevissza? Colfax halott! Most Tanner kapitányon volt a megdöbbenés sora. – Maga miről beszél? Thomas Colfax jelenleg a quanticói tengerészgyalogsági támaszponton ül, s fecseg mindenkinek, aki csak hajlandó meghallgatni. – Magának teljesen elment az esze! – csattant fel Michael. – Pontosan tudom... – hirtelen elhallgatott. Mit is tud valójában? Azt mondta Nick Vitónak, hogy ölje meg Thomas Colfaxot, és Vito közölte, hogy ezt meg is tette. Michael csak ült és gondolkozott. – Mennyire biztos ebben, Mister Tanner? – Ugyan, Mister Moretti! Telefonálnék akkor, ha nem lennék benne biztos? – Majd utánanézek. Ha igaza van, akkor tartozom magának. – Köszönöm, Mister Moretti. Tanner kapitány helyére tette a kagylót, és meg volt elégedve magával. Arról már korábban is meggyőződött, hogy Michael Moretti igen nagyra értékeli az ilyen szolgálatokat. Ez most valóban nagy szolgálat volt, olyannyira nagy, hogy most már nyugodtan foglalkozhat a nyugdíjba vonulás gondolatával is. Kilépett a telefonfülkéből a hűvös októberi levegőre. Két férfi állt a telefonfülke mellett, és amikor a kapitány el akart haladni mellettük, az egyik férfi elzárta előtte az utat. Felmutatta az igazolványát. – Tanner kapitány? West hadnagy vagyok, a Belső Elhárítástól. A rendőrfőnök úr szeretne önnel szót váltani. Michael Moretti lassan helyére tette a kagylót. Biztos, szinte állati ösztönnel tudta, hogy Nick Vito hazudott neki. Thomas Colfax életben volt. Ez mindent megmagyaráz. Ő volt az áruló. És ő még elküldte hozzájuk Nick Vitót, hogy ölje meg őket. Jézusom, mekkora ostobaságot csinált. Egy ostoba, tökkelütött bérgyilkos túljárt az eszén, s elpusztíttatja vele két legközelebbi emberét. Jeges düh öntötte el az agyát. Feltárcsázott egy számot, s röviden beszélt valakivel. Miután egy másik telefont is lebonyolított, hátradőlt a székében és várt. Mikor Nick Vito hangját meghallotta a kagylóban, Michael nagy nehezen erőt vett magán, hogy hangjában palástolja a haragot. – Hogy ment a dolog, Nick? – Minden rendben főnök. Úgy, ahogy mondtad. Mindketten sokat szenvedtek. – Rád mindig számíthatok, Nick! Nem így van? – Tudod, főnök, hogy számíthatsz. – Nick, szeretném, ha megtennél nekem még egy szívességet. Az egyik fiú otthagyta a kocsiját a York és a 95. utca sarkán. Egy drapp Camarót. A kulcs a napellenző alatt van. Gyere ide vele, rendben van? – Rendben, főnök. Mikorra legyek ott? Éppen el akartam menni.. – Most van rá szükségem. Most azonnal, Nick! – Már indulok is. – Viszlát, Nick! Michael helyére tette a kagylót. Szeretett volna ott lenni, s látni, hogy Nick Vitót a robbanás pokolra küldi, de most ennél sokkal fontosabb dolga is akadt. Jennifer Parker hamarosan itt lesz, s mindent elő akart készíteni a számára.

59. Olyan ez az egész, mint egy rossz hollywoodi film, gondolta Roy Wallace vezérőrnagy. Ráadásul egy börtöntöltelék a főszereplője. Az Egyesült Államok tengerészgyalogsági támaszpontjának hatalmas üléstermét megtöltötték a katonai filmstúdió technikusai. Ide-oda futkároztak, kamerákat, mikrofonokat és lámpákat állítottak

be. Valami érthetetlen szakmai zsargonban ordítoztak egymásnak. Thomas Colfax vallomásának filmfelvételéhez folytak az előkészületek. – Ez is növeli a biztonságot – érvelt Di Silva főügyész. – Tudjuk, hogy senkinek nem ér el idáig a keze, de jó, ha filmen is megvan az egész. Mindenkinek tetszett az ötlet. Csupán Thomas Colfax nem volt bent a teremben. Őt csak az utolsó pillanatban vezetik be, amikor már minden készen áll. Akárcsak egy átkozott filmsztár! Thomas Colfax a cellájában találkozott David Terryvel, az Igazságügyi Minisztérium specialistájával, aki gondoskodott azoknak a tanúknak az új személyiségéről, akik vallomástételük után nyomtalanul el akartak tűnni. – Hadd beszéljek először egy kicsit részletesebben erről a szövetségi programról, amely a tanúk biztonságát szolgálja – magyarázta Terry. – Amikor az eljárás véget ér, akkor a világnak abba az országába szállítjuk, ahova csak akarja. Bútorait, ingóságait egy washingtoni raktárépületbe visszük, s ott egy kódszámmal látjuk el. Ezeket aztán később majd ön után küldjük. Kizárt dolog, hogy a nyomára bukkanjanak. Új dokumentumokkal, iratokkal látjuk el, sőt ha óhajtja, a külsejét is elváltoztatjuk. – Erről majd én gondoskodom – szólalt meg Colfax. Senkiben nem bízott meg, nem akarta, hogy bárki tudja, mit akar kezdeni a külsejével. – Ha valakinek új személyiséget teremtünk, akkor megfelelő munkát is keresünk a számára, és bizonyos összeget is biztosítunk. Az ön esetében, Mister Colfax, azt hiszem, a pénz nem jelenthet problémát. Thomas Colfaxnak hirtelen az jutott az eszébe, hogy David Terry vajon szóba hozta volna-e ezt a témát akkor is, ha tudja, mennyi pénzt síbolt át nyugatnémet, svájci és hongkongi bankszámláira. Ugyanis még ő maga sem tudta már számon tartani, de nagyon szerény becslések szerint is lehet vagy kilenc-tíz millió dollárja a különböző bankokban. – Nem – válaszolta Colfax. – Nem hinném, hogy a pénz problémát jelentene. – Akkor ezzel rendben is lennénk. Legelső dolog annak eldöntése, hogy hová óhajt távozni. Van valami ötlete? A kérdés nagyon egyszerűnek tűnt, de rengeteget takart. Ez az ember azt kérdezte tőle, hogy hol óhajtja leélni az élete hátralévő részét? Thomas Colfax tisztában volt azzal, hogy ha eljut oda, ahová menni akar, akkor onnan soha többé nem távozhat. A világ egyetlen más szögletében sem érezheti magát ennél nagyobb biztonságban. – Brazília. Választása teljesen logikus volt. Ott már egy panamai társaság neve alatt a birtokában volt egy nyolcvanezer hektáros ültetvény úgy, hogy a szálakat lehetetlen volt visszavezetni hozzá. Az ültetvény központja olyan volt, mint egy erődítmény. Igazán megengedheti magának, hogy annyi biztonsági emberrel vegye körül magát, amennyire csak szüksége van. Ha Michael Moretti végül rá is jön búvóhelyére, akkor sem nyúlhat egy ujjal sem hozzá. Mindent megvehet magának, amit csak akar, a nőket is beleértve. Thomas Colfax szerette a latin típusú lányokat. Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ha valaki eléri a hatvanöt évet, akkor szexuális érdeklődése megszűnik, de Colfax rájött, hogy ahogy korosodott, úgy növekedett egyre az étvágya is. Kedvenc sportja volt, hogy két vagy három ragyogó fiatal nővel bújt ágyba. – Brazíliát könnyű lesz megszervezni – jelentette ki David Terry. – A kormány majd vásárol ott önnek egy kis házat és... – Erre sem lesz szükség – közölte Colfax, s alig bírta visszafojtani a nevetését. – Két dolgot kérek önöktől. Biztosítsák számomra az új nevet és az odautazást. A többiről majd magam gondoskodom. – Ahogy óhajtja, Mister Colfax – állt fel David Terry. – Azt hiszem, mindent megbeszéltünk – mosolyodott el biztatóan. – Ezt könnyű lesz megoldani. El is kezdem a szervezést. Ha befejezte a tanúvallomását, már repülőgépen is lehet Dél-Amerika felé. – Köszönöm – válaszolta Thomas Colfax, s vendége után nézve csodálatos megkönnyebbülés

ömlött végig rajta. Megcsinálta! Michael Moretti súlyos hibát követett el, amikor lebecsülte a képességeit. A vallomását filmre fogják venni. Ez érdekesnek ígérkezik. Megnézte magát a fali tükörben. Nem rossz, állapította meg. Még mindig jól nézek ki. Azok a kis dél-amerikai lányok szeretik az őszülő, idősebb férfiakat. Hallotta, hogy nyílik a cella ajtaja. Egy tengerészgyalogos őrmester hozta az ebédjét. Volt bőven ideje elfogyasztani a filmezés kezdetéig. Az első napokban Colfax panaszkodott az ételre, azóta Wallace tábornok megszervezte, hogy Colfax minden ételét kívülről hozzák. Fogságának hetei alatt Colfax legapróbb kívánsága is parancs volt a számukra. Mindent megtettek, hogy meg legyen elégedve, és Colfax ki is használta ezt. Kényelmesen bebútorozták a celláját, tévékészülék és állandóan friss újságok, folyóiratok álltak a rendelkezésére. Az őrmester letette a tálcát a két személyre megterített asztalra. Most is megjegyezte, ahogyan szokta: – Egészen ehetőnek látszik, uram. Colfax udvariasan elmosolyodott, és az asztalhoz ült. Hirtelen sült marhaszelet, pontosan úgy, ahogyan szereti, krumplipüré és Yorkshire-puding. Megvárta, míg a tengerészgyalogos is odahúzza székét az asztalhoz, s leül szemben vele. Az őrmester felvette a kést és a villát, levágott egy darabot a húsból és a szájába vette. Ez Wallace tábornok másik ötlete volt. Thomas Colfaxnak saját ételfogója is volt Mint hajdan a királyoknak, gondolta. Nézte, ahogy a tengerészgyalogos megkóstolja a roastbeefet, a krumplit és a Yorkshire-pudingot. – Nos, milyen? – Az igazat megvallva, uram, én jobban szeretem, ha a húst alaposan átsütik. Colfax felvette a kését és villáját, s enni kezdett. Az őrmesternek nem volt igaza. A húst tökéletesen sütötték meg, a krumpli olyan volt, mint a krém, a Yorkshire-puding is mesterműnek számított. Colfax a torma felé nyúlt, s megkente vele a hússzeletet. A második falatnál tartott, amikor rájött, hogy borzalmas nagy baj van. Úgy érezte, mintha a szája hirtelen lángba borult volna, s a tűz pillanatok alatt átterjedne az egész testére. Olyan volt, mintha máglyán égetnék. Torka összeszorult, görcs rántotta össze, és fuldokolni kezdett. Az őrmester szótlanul nézte. Thomas Colfax a torkához kapott, próbált valamit mondani az őrmesternek, de egyetlen szót sem tudott kiejteni. Egész teste borzalmas görcsbe rándult, és székével együtt hanyatt esett a padlón. Az őrmester egy pillanatig csak nézte, majd a holttest fölé hajolt, felhúzta Thomas Colfax szemhéját, s meggyőződött róla, hogy már nem él.

60. A szingapúri légitársaság 246-os járata reggel fél nyolckor ért földet a londoni Heathrow repülőtéren. A többi utast a helyén tartották, amíg Jennifer a két FBI-ügynök kíséretében ki nem szállt a gépből. Jennifer nagyon szeretett volna kézbe venni egy újságot, de két hallgatag kísérője megtagadta a kérését, és elzárkózott mindenfajta beszélgetéstől. Két órával később már a New York felé tartó TWA-járat fedélzetén voltak. A Foley Square-i bírósági épületben rendkívüli ülést tartottak. Adam Warneren, Robert Di Silván, Roy Wallace vezérőrnagyon kívül ott volt még az FBI, az Igazságügyi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium legalább féltucatnyi képviselője. – Hogyan történhetett? – kérdezte dühtől fuldokolva Robert Di Silva. A tábornokhoz intézte szavait. – Önnek megmondták, hogy mennyire fontos ember Thomas Colfax! A tábornok tehetetlenül tárta szét a karját. – Minden óvintézkedést megtettünk, uram. Most vizsgáljuk, hogyan csempészhettek ciánt az ételébe...

– A frászt se érdekli, hogyan csinálták! Colfax halott! Ezután a Pénzügyminisztérium képviselője szólalt meg. – Mennyiben hátráltat bennünket Colfax halála? – Nagyon sokban – válaszolta Di Silva. – Egészen más dolog az, ha valakit a tanúk emelvényére állítunk. Nem olyan hatásos, ha kimutatásokat és számlákat tudunk felmutatni. Abban biztos lehet, hogy akad majd olyan okos ügyvéd, aki egyből elkezdi feszegetni, hogyan lehet ilyen papírokat hamisítani. – Akkor hogyan tovább? – érdeklődött ismét a Pénzügyminisztérium embere. – Folytatjuk, amit elkezdtünk – válaszolta a főügyész. – Jennifer Parker útban van Szingapúrból hazafelé. Már van annyi adat a kezünkben, hogy örökre megszabaduljunk tőle. Azt kell elérni, hogy magával rántsa Michael Morettit is. Egyetért ezzel, szenátor? – fordult Adam felé. Adam erős hányingert érzett. – Bocsássanak meg – szólt, és kisietett a szobából.

61. A hatalmas fülvédőket viselő földi irányító két jelzőtáblával a kezében irányította a Jumbo 747est a helyére. A gép rágördült a betonra festett körre, majd egy jeladásra a pilóta kikapcsolta a négy Pratt and Whitney turbómotort. A hatalmas gépmadár belsejében a hangszóróból az utaskísérő hangja szólalt meg. – Hölgyeim és uraim! Most érkeztünk meg a New York-i Kennedy repülőtérre. Köszönjük, hogy a TWA-val repültek. Kérjük kedves utasainkat, hogy további értesítésig maradjanak a helyeiken. Köszönöm! Tiltakozó moraj hallatszott mindenfelől. Néhány pillanat elteltével az egyik kísérő kinyitotta az ajtót. A gép elejében a Jenniferrel ülő két FBI-ügynök felemelkedett a helyéről. Az egyik Jenniferhez fordult. – Menjünk! Az utasok kíváncsian nézték, ahogy a három ember elhagyja a gépet. Néhány pillanat elteltével ismét felhangzott a steward hangja. – Köszönjük a türelmüket, hölgyeim és uraim. Megkezdhetik a kiszállást. A repülőtér oldalbejáratánál egy kormányzati limuzin várakozott. Első megállója a városi börtön épülete volt, a Park Row 150. szám alatt, mely szomszédos a Foley Square-i bírósági épülettel. Miután Jennifert nyilvántartásba vették, az FBI egyik ügynöke megszólalt. – Sajnos, nem tarthatjuk itt. Azt a parancsot kaptuk, hogy szállítsuk át a Riker's Islandre. Mély hallgatásba burkolózva tették meg az utat a Riker's Islandre. Jennifer a két FBI-ügynök között a hátsó ülésen ült. Egyetlen szót sem szólt, de agya lázasan dolgozott. Jennifernek fogalma sem volt arról, hogy mekkora bajba keveredhetett. Tudta, hogy komoly dologról lehet szó, hiszen biztosan nem volt könnyű megszerezni a kiadatási engedélyt. Képtelen lesz segíteni magán, amíg börtönben ül. Ezért a legelső feladata, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyeztesse magát. Éppen a Riker's Islandre vezető hídon haladtak keresztül. Jennifer kinézett az ablakon az ismerős tájra, amelyet már annyiszor látott, amikor valamelyik ügyfelét ment meglátogatni. Most ő a fogoly. De nem sokáig, gondolta Jennifer. Michael biztosan kivisz innen. A két FBI-ügynök a felvételi irodára vezette Jennifert, s egyikük átadta a papírokat az őrnek. – Jennifer Parker. Az őr a papírokat vizsgálgatta. – Már vártuk, Miss Parker. Van egy foglalt szobája, a hármas számú cellában. – Jogom van egy telefonhoz. Az őr az asztalán lévő készülék felé intett. – Természetesen. Jennifer felemelte a kagylót, és magában azon imádkozott, hogy Michael Morettit otthon találja. Tárcsázni kezdett.

Michael Moretti már várta Jennifer hívását. Az elmúlt huszonnégy órában nem is tudott másra gondolni. Pontosan tudta, mikor szállt le Jennifer Londonban, mikor hagyta el a gépe a Heathrow-t, és mikor ért földet New Yorkban. Gondolatban elkísérte még a Riker's Islandre is. Látta maga előtt, ahogy belép a börtönbe. Biztosan követelni fogja, hogy telefonálhasson, mielőtt bezárul mögötte a cella ajtaja. Csak ezt akarta. Egy órán belül kihozza onnan. Michael Moretti most már csak azért a pillanatért élt, amikor Jennifer Parker belép az ajtaján. A nő megbocsáthatatlan bűnt követett el. Odaadta magát annak a férfinak, aki most meg akarja a Családot semmisíteni. És vajon mit adott még oda neki? Milyen titkokat árulhatott el? Jennifer fiának Adam Warner volt az apja. Michael ebben már teljesen biztos volt. Jennifer kezdettől fogva hazudott neki, amikor azt állította, hogy Joshua apja meghalt. Nos, ez látnoki jövendölés volt, és nemsokára valóra is válik, mondta Michael magában. Ugyanakkor volt valami ironikus a helyzetben. Egyrészt a kezébe kapott egy hatásos fegyvert, mellyel megsemmisítheti Adam Warnert. Megfenyegetheti, hogy nyilvánosságra hozza a kapcsolatát Jenniferrel, de ha ezt megteszi, akkor önmagát is leleplezi. Mikor a Családok megtudják, és meg fogják tudni, hogy Michael nője a Szenátusi Vizsgálóbizottság vezetőjének a szeretője volt, akkor Michael köznevetség tárgyává válik. Soha többé nem fog tudni felemelt fejjel járni és embereinek parancsolgatni. Egy nevetséges figura nem lehet don. A zsarolási ügy nagyon kétélű fegyvernek ígérkezett, és Michael tudta, hogy ezt a fegyvert nem veheti igénybe. Másképpen semmisíti majd meg ellenfelét. Michael a durván felvázolt kis térképre pillantott az asztalán. Ez lesz Adam Warner útvonala, amikor ma este majd egy jótékonysági rendezvényre látogat el. Ez a kis térképecske Michaelnek ötezer dollárjába került. Adam Warnernek az életébe fog kerülni. Michael asztalán csengett a telefon, ő pedig automatikusan a kagyló felé nyúlt. A vonal túlsó végén meghallotta Jennifer hangját. – Michael... te vagy az? – Igen. Hol vagy? – Ide hoztak a Riker's Islandre. Gyilkosság vádjával tartóztattak le. Az óvadék még nincs elintézve. Mikor tudnád... – Pillanatokon belül. Csak maradj nyugodtan! Oké? – Igen, Michael. A férfi kiérezte Jennifer hangjából a megkönnyebbülést. – Érted küldöm Ginót. Néhány pillanattal később Michael újra tárcsázott. – Nem érdekel, hogy mekkora az óvadék. Azt akarom, hogy azonnal szabadlábra helyezzék. Letette a kagylót, és megnyomott egy gombot az asztalán. Gino Gallo lépett be a szobába. – Jennifer Parker a Riker's Islanden van. Egy-két órán belül szabadlábon lesz. Vedd fel és hozd ide! – Rendben, főnök. Michael hátradőlt a székében. – Mondd meg neki, hogy holnap már nem kell idegeskednie Adam Warner miatt. – Nem? – csillant fel Gino Gallo tekintete. – Nem bizony. A New Canaan Bridge-en baleset fogja érni. – De hiszen ez nagyszerű, főnök! – mosolyodott el Gino Gallo. – No, mozgás! – intett Michael az ajtó felé. Di Silva főügyész minden erejét és befolyását latba vetve harcolt Jennifer szabadlábra helyezése ellen. William Bennett, a New York-i Legfelsőbb Bíróság bírája előtt jelentek meg. – Tisztelt bíró úr – kezdte Robert Di Silva –, az őrizetest egy tucat súlyos bűntény elkövetésével vádoljuk. Kiadatását kellett kérnünk Szingapúrból. Ha szabadlábra kerül, akkor olyan helyre szökik, ahol már nem tudjuk elérni a kiadatását. Kérem, tisztelt bíró úr, tagadja meg a szabadlábra helyezését. Ezután John Lester, a Jennifert képviselő volt bíró kapta meg a szót.

– A főügyész bűnt követ el a tények eltorzításával, tisztelt bíró úr. Az ügyfelem nem szökött sehová. Hivatalos ügyben járt Szingapúrban. Ha a kormány felkérte volna, hogy térjen vissza, akkor önként visszajött volna. Köztiszteletben álló ügyvéd, igen széles klientúrával. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy megszökjék. A vita majdnem fél óráig tartott. A fél óra leteltével Bennett bíró magához vette a szót. – Az óvadék ellenében szabadlábra helyezést engedélyezem. Az óvadék összege ötszázezer dollár. – Köszönöm, tisztelt bíró úr – válaszolta Jennifer ügyvédje. – Letesszük az óvadékot. Negyedórával később Gino Gallo besegítette Jennifert a fekete Mercedesbe. – Ez nem tartott sokáig – jegyezte meg. Jennifer nem válaszolt. Gondolatai csak a történtek körül forogtak. Szingapúrban teljesen el volt szigetelve. Fogalma sem volt, mi zajlik az Egyesült Államokban, de abban biztos volt, hogy letartóztatása nem lehet véletlen. Bizonyosan nem ő az egyedüli célpont. Sürgősen beszélnie kellett Michaellel, hogy megtudja, mi történik körülötte. Di Silva nagyon biztos lehet a dolgában, ha egyszer gyilkossággal vádolja. Biztosan... Gino Gallo két szava hirtelen felkeltette Jennifer figyelmét. – ...Adam Warner... – Mit mondott? – Azt, hogy nem kell többé nyugtalankodnunk Adam Warner miatt. Mike gondoskodik róla. Jennifer érezte, hogy a szívverése felgyorsul. – Igen? És mikor? Gino Gallo felemelte egyik kezét a kormánykerékről, s az órájára pillantott. – Tizenöt perc múlva. Úgy rendezik, mintha baleset lett volna. Jennifer érezte, hogy torka hirtelen kiszárad. – Hol... – kezdte, de folytatni nem tudta, aztán újra erőt vett magán. – És hol... hol fog ez megtörténni? – New Canaanban. A hídon. Éppen Queensen haladtak keresztül. Előttük egy bevásárlóközpont és egy gyógyszertár állt. – Gino, álljon meg a gyógyszertárnál. Valamit vennem kell. – Igen, azonnal – felelte a férfi, majd gyakorlott mozdulattal elfordította a kormányt, és odakanyarodott a bevásárlóközponthoz. – Segíthetek valamiben? – Nem, nem! Azonnal végzek. Jennifer kiugrott a kocsiból, az idegei pattanásig feszültek. Az üzlet végében megpillantott egy telefonfülkét. Jennifer a táskájában kezdett kotorászni. Néhány szingapúri érmén kívül nem volt aprópénze. Odasietett a pénztárhoz, s átnyújtott egy dollárt. – Kérem, legyen szíves felváltani. Az unott arcú pénztárosnő egy fél maréknyi aprót nyomott a markába. Jennifer visszarohant a telefonhoz. Egy megtermett asszonyság előtte vette fel a telefonkagylót, és már tárcsázni is kezdett. – Sürgős ügyről van szó – lihegte Jennifer. – Szeretném megkérni, hogy... A nő megvető pillantást vetett rá, és tovább tárcsázott. – Hello, Hazel! – kezdte nagy lelkendezéssel. – A horoszkópom igaznak bizonyult. Ez volt életem egyik legrosszabb napja. Emlékszel arra a cipőre, amit meg akartam venni Dalman'snál? Nem fogod elhinni, de eladták az egyetlen párat, amelyik az én méretem. Jennifer megérintette a nő karját, s könyörögve nézett rá. – Kérem, nagyon kérem! – Foglalkozzon már saját magával! – sziszegte, s ismét beszélni kezdett. – Tudod, az a hasított bőrcipő. Elkelt! Tudod, akkor mit csináltam? Megmondtam az eladónak... Jennifer csak állt, behunyta a szemét, csak a belsejében dúlt, kavargott a vihar. Michaelnek nem szabad Adamet megölni. Mindent meg kell tennie, hogy megmentse az életét.

A nő letette a telefont, s Jennifer felé fordult. – Hogy illemre tanítsam, még egyszer telefonálnom kellene – jegyezte meg. Ahogy az asszony kicsinyes győzelme tudatában mosolyogva elringott, Jennifer megragadta a telefonkagylót. Adam hivatali számát tárcsázta. – Sajnos – közölte Adam titkárnője –, Warner szenátor házon kívül van. Kíván neki üzenetet hagyni? – Nagyon sürgős – kiabálta Jennifer. – Nem tudja, hol tudnám elérni? – Nem, sajnos. Ha esetleg... Jennifer már le is tette a kagylót. Egy pillanatig gondolkozott, majd gyorsan egy másik számot tárcsázott. Robert Di Silva számát. Végeláthatatlannak tűnt a várakozás. – Főügyészi Hivatal – szólt bele végre valaki a kagylóba. – Mister Di Silvával szeretnék beszélni. Itt Jennifer Parker. – Nagyon sajnálom, Mister Di Silva egy értekezleten van. Most nem lehet zavarni. – Azonnal hívja telefonhoz! Életbe vágó ügyről van szó! Siessen! – követelte Jennifer remegő hangon. Di Silva titkárnője egy kis ideig habozott. – Várjon, kérem – mondta végül. Egy perc elteltével Robert Di Silva volt a vonalban. – Igen? – szólt bele barátságtalanul a kagylóba. – Jól figyeljen ide – kezdte Jennifer. – Adam Warnert a következő tíz-tizenöt percben meg akarják ölni. A New Canaan Bridge-on tervezik. Jennifer már le is tette a kagylót. Egy pillanatra felsejlett előtte Adam darabokra tépett teste, s megborzongott. Az órájára pillantott, s magában imádkozni kezdett, hogy Di Silva idejében segítséget tudjon küldeni. Robert Di Silva helyére tette a kagylót, és az irodájában lévő féltucatnyi emberre pillantott. – Hátborzongató hívás volt. – Ki telefonált? – Jennifer Parker. Közölte, hogy merényletet akarnak elkövetni Warner szenátor ellen. – De miért önt hívta fel? – Ki tudja? – Gondolja, hogy ugratás akar lenni? – Az ördögbe is, nem – válaszolta Di Silva főügyész. Amikor Jennifer belépett az iroda ajtaján, Michaelt szándéka ellenére sem tudta hidegen hagyni az asszony szépsége. Most is úgy érezte magát, mint mindig, amikor találkozott vele. Külsőleg a leggyönyörűbb nő volt, akivel valaha is találkozott. Belülről viszont egy rohadt áruló. – Michael, mennyire örülök, hogy újra látlak – szólalt meg Jennifer az ajtóban. – Köszönöm, hogy mindent olyan gyorsan elintéztél. – Semmi probléma. Már vártalak, Jennifer! – Jennifer soha nem fogja megtudni, hogy ez mennyire igaz. Az asszony lerogyott egy karosszékbe. – Az isten szerelmére, Michael, mi folyik itt? A férfi Jennifer arcát tanulmányozta, kicsit még csodálta is. Ő nyújtott segédkezet a Birodalom összeomlásához, és most ártatlan képpel azt kérdezi, mi folyik itt. – Tudod egyáltalán, hogy miért hoztak vissza? Hát persze, gondolta Michael, azért, hogy még többet énekelj nekik. Eszébe jutott a kitekert nyakú apró, sárga kanári. Hamarosan ez lesz Jenniferből is. Jennifer a férfi sötét szemébe nézett. – Jól vagy, Michael? – Soha nem voltam jobban – válaszolta a férfi, székében hátradőlve. – Néhány perc múlva minden problémánk megszűnik.

– Hogy érted ezt? – Warner szenátort baleset éri. Ez majd alaposan le fogja csillapítani a bizottságot – mondta, s a faliórára pillantott. – Bármelyik pillanatban jöhet a telefon. Michael most vészjósló volt és könyörtelen. Jennifert hirtelen félelem fogta el. Tudta, hogy minél gyorsabban el kell mennie innen. – Még nem volt időm kicsomagolni – állt fel a székről. – Ülj vissza a helyedre! – Michael hangjától végigfutott hátán a hideg. – Michael... – Ülj le! Jennifer az ajtó felé pillantott. Kifejezéstelen arccal Gino Gallo támasztotta az ajtófélfát. – Nem mész sehová – közölte Michael. – Nem értem, hogy... – Ne beszélj! Többet egy szót se! Csak ültek és vártak, nézték egymást, s a szobára telepedő csendet csak a falióra ketyegése törte meg. Jennifer megpróbált olvasni Michael tekintetéből, de az üres volt, nem árult el semmit. A telefon csengetése hirtelen belehasított a csendbe. Michael felvette a kagylót. – Halló?... Biztos?... Rendben van. Menjetek onnan – mondta, s letette a kagylót, majd Jenniferre pillantott. – A New Canaan-i hídon hemzsegnek a zsaruk... Jennifer érezte, hogy egész testében megkönnyebbül. Felszabadult érzés kerítette a hatalmába. Michael csak nézte, és nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne mutassa ki indulatait. – És ez mit jelent? – érdeklődött Jennifer. – Semmit – válaszolta lassan Michael. – Semmit, mert Adam Warner nem ott fog meghalni.

62. A Garden State Parkway ikerhídjai névtelenül szerepeltek a térképen. A Parkway áthaladt a Raritan folyón, s ott kettévált. Az egyik hídon északnak, a másikon délnek lehetett tartani. A limuzin Perth Amboytól nyugatra járt, s éppen a dél felé vivő híd felé közeledett. Adam Warner a hátsó ülésen foglalt helyet, mellette a titkosszolgálat ügynöke, és az első ülésen is két titkosszolgálatos ült. Clay Reddin ügynököt fél évvel ezelőtt rendelték a szenátor mellé, akit azóta sikerült alaposan megismernie. Ezen a napon a szenátort furcsa módon hallgatagnak és visszahúzódónak találta. Biztosan gondjai vannak, gondolta Reddin ügynök. Számára nem volt kétséges, hogy Warner szenátor lesz az Egyesült Államok következő elnöke, és Reddin volt a felelős azért, hogy semmi baja se történjen. Átgondolta még egyszer azokat a biztonsági intézkedéseket, melyeket a szenátor védelme érdekében léptettek életbe, és elégedetten nyugtázta, hogy semmi probléma nem adódhat. Reddin ügynök ismét a jövendőbeli elnökre pillantott, miközben azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében. Adam Warner az előtte álló megpróbáltatásokra gondolt. Di Silva tájékoztatta, hogy Jennifer Parkert letartóztatták. Maga a gondolat borzalmas volt a számára, hogy a lányt bezárták valahova, mint egy állatot. Emlékeibe egyre-másra kezdtek visszatérni az együtt átélt gyönyörű pillanatok. Annyira szerette Jennifert, ahogy még egyetlen nőt sem szeretett soha. Az elöl ülő egyik titkosszolgálatos megszólalt: – Pontosan menetrend szerint érkeztünk Atlantic Citybe, elnök úr. Elnök úr! Újra ez a kitétel. A legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint utcahosszal vezetett a kampányban. Ő volt az országban a nemzeti hős, és Adam tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezt nem kis mértékben annak a vizsgálatnak köszönheti, amelyet ő irányít, és amely meg fogja semmisíteni Jennifer Parkert. Adam felpillantott, s látta, hogy közelednek a kettős híd felé. A feljáró mellett egy keskeny mellékút húzódott, melynek túlsó oldalán, a becsatlakozásnál hatalmas, kamionszerű teherautó állt. Ahogy a limuzin a híd felé közeledett, a teherautó is lassan elindult, úgyhogy a két jármű egyszerre ért a hídra.

A titkosszolgálathoz tartozó sofőr rálépett a fékre. – Nézd ezt az idiótát! A kocsiban megszólalt a rövidhullámú rádió. – Irány Egyes! Irány Egyes, jelentkezz! A sofőr mellett ülő ügynök kézbe vette a mikrofont. – Itt Irány Egyes. A hatalmas teherautó már a limuzin mellett haladt. A limuzin sofőrje rálépett a gázra, hogy megelőzze, de a teherautó is növelte sebességét. – Mi a francot csinál ez itt? – motyogta magában a sofőr. – Sürgős hívás a főügyész hivatalából: a Róka Egyes veszélyben van. Ért engem? Minden látható ok nélkül a teherautó hirtelen jobbra indult, oldalba csapta a limuzint, s nekinyomta a híd korlátjának. Egy szempillantás alatt a három titkosszolgálatos fegyvert rántott. – A padlóra! Adam azon vette észre magát, hogy a kocsi padlójára nyomják, és Reddin ügynök a testével fedezi. Az ügynökök gyorsan letekerték a limuzin bal oldalán az ablakot, és kidugták fegyvereiket. Nem volt mire lőniük. A hatalmas teherautó oldalfala mindent elzárt előttük. A vezetője messze előttük, látómezőn kívül volt. Egy újabb, hatalmas csapás a limuzint újra a híd korlátjához préselte. A sofőr balra kapta a kormányt, de a teherautó visszanyomta. A hideg Raritan folyó hatvan méterrel alattuk hömpölygött. A sofőr melletti ügynök felkapta a mikrofont. – Itt Irány Egyes, Irány Egyes! Veszély! Veszély! Minden egység a helyszínre! A limuzinban ülők mindegyike tudta, hogy már túl késő, hogy bárki a segítségükre siessen. A sofőr megpróbálta megállítani a kocsit, de a teherautó hátsó lökhárítója a kocsiba akadt, s vonszolta maga után. Csupán másodpercek kérdése volt, hogy a behemót teherautó átröpíti őket a híd korlátján. A kocsit vezető ügynök minden taktikai fogást bevetett. Egyszer lefékezte, másszor felgyorsította az autót, de a teherautó továbbra is keményen a hídkorláthoz szorította őket. Minden menekülési utat lezárt a jobb oldalon, bal oldalukon pedig ott volt a híd vaskorlátja. Az ügynök kétségbeesett erőfeszítéssel tartotta a volánt, amikor a teherautó újra a korlátnak nyomta őket, s a kocsiban ülők érezték, hogy a híd korlátja lassan enged a nyomásnak. A teherautó egyre erősebben tolta lefelé a limuzint. A kocsiban ülők hirtelen érezték, hogy a kocsi első kereke áttöri a korlátot, s lecsúszik a hídról. A kocsi a híd szélén billegett s a bent ülők mindegyike felkészült a halálra. Adam nem érzett félelmet, csak valami vigasztalan szomorúságot. Jenniferrel kellett volna megosztania az életét, akinek gyereket kellett volna szülnie neki, és ekkor hirtelen Adambe teljes erővel belenyilallt a bizonyosság, hogy volt is gyermekük. A limuzin még egyet billent, és Adam hangosan felkiáltott. Fölöttük hirtelen két rendőrségi helikopter dübörgése hangzott fel s egy pillanat múlva megszólaltak a nehézgéppuskák. A teherautó megbillent, majd hirtelen megállt. Adam és a többiek hallották a felettük köröző helikopterek zaját. A kocsiban ülők mozdulatlanul maradtak, mivel tisztában voltak vele, hogy a kocsi a legcsekélyebb mozdulatra is átbillenhet a korláton. Távolról rendőrautó szirénája hangzott, s néhány perc elteltével parancsokat osztogató ordítozást hallottak. A teherautó motorja újra életre kelt. Centiméterről centiméterre távolodott el a limuzintól, mely egy rémületes pillanatra megmoccant, aztán minden újra mozdulatlanságba merevedett. Legalább féltucatnyi rendőrautó vette körül őket, s fegyverrel a kézben rendőrök lepték el a hidat. Egy rendőrkapitány tűnt fel az összeroncsolt kocsi oldalánál. – Ezeket az ajtókat lehetetlen kinyitni – mondta. – Az ablakon keresztül próbáljuk meg kiszabadítani magukat. Adamet emelték ki először az ablakon. Nagyon lassan és óvatosan dolgoztak, nehogy a kocsi a folyóba zuhanjon. Ezután a három ügynök következett. Mikor mindenkit kiszedtek, a kapitány Adamhez fordult, s megkérdezte: – Jól érzi magát, uram?

Adam a folyó fölött libegő kocsira pillantott, majd lenézett a folyó szürkén hömpölygő vizére. – Köszönöm – mondta. – Jól vagyok. Michael Moretti a faliórára pillantott. – Vége – fordult Jennifer felé. – A szeretőd a folyóban van. Jennifer halottsápadtan nézett rá. – Ezt nem teheted... – Ne félj! Tiszteletre méltó bíróság előtt állsz – mondta, és Gino Gallóra pillantott. – Megmondtad neki, hogy Adam Warnert a New Canaan-hídnál éri a baleset? – Úgy, ahogy mondtad, főnök. – A tárgyalásnak ezennel vége – fordult Michael Jennifer felé. Felállt az asztaltól, odalépett a nőhöz, és a blúzánál fogva talpra rántotta. – Szerettelek – suttogta, majd teljes erejéből arcul ütötte. Jennifer fel sem szisszent. Michael még keményebben megütötte, aztán harmadszor is, mire Jennifer a padlóra zuhant. – Kelj fel! Teszünk egy kis kirándulást. Jennifer az ütésektől szédelegve feküdt a padlón. Michael durván talpra rántotta. – Nem akarod, hogy én vegyem pártfogásba, főnök? – kérdezte Gino Gallo. – Nem. Állj ide a kocsival a hátsó bejárathoz. Jennifer és Michael együtt maradtak. – Miért? – kérdezte a férfi. – Mienk volt a világ, és te eldobtad magadtól. Miért? Jennifer nem válaszolt. – Akarod, hogy a régi szép idők emlékére még egyszer megdugjalak? – kérdezte Michael, és megragadta a karját. – Szeretnéd? Jennifer nem válaszolt. – Ezután már senkivel sem fogsz dugni, hallasz engem? Belesüllyesztelek a folyóba, a szeretőd mellé. Jó kis társaság lesztek együtt. Gino Gallo falfehér arccal lépett a szobába. – Főnök! Itt vannak... Hatalmas reccsenés hallatszott az ajtó mögül. Michael előkapta a revolverét az asztalfiókból. Már a kezében volt a fegyver, amikor az ajtó kitárult. Két szövetségi ügynök rontott be fegyverrel a kezében. – Állj! Michael a másodperc töredéke alatt döntött. Felemelte a fegyvert, megfordult s Jenniferre lőtt. Látta, hogy a lövedék Jennifer testébe hatol, majd egy szemvillanás múlva az ügynökök is tüzet nyitottak. Látta, hogy Jennifer mellkasából vér buggyan elő, aztán érezte, hogy belevágódik a testébe egy golyó, majd a következő. Látta a földön fekvő Jennifert, és nem tudta, melyik a fájdalmasabb, Jenniferé vagy pedig az ő halála. Még érezte, hogy taglószerűen egy harmadik lövedék is a testébe hatol, ezután már nem érzett semmit. Két ápoló tolta be Jennifert a műtőből az intenzív osztályra. Egyenruhás rendőr követte őket. A kórházi folyosó hemzsegett a rendőröktől és az újságíróktól. Egy férfi lépett a betegfelvételi asztalhoz. – Jennifer Parkert szeretném látni. – A családtagja? – Nem, a barátja vagyok. – Sajnos, lehetetlen. Az intenzív osztályon van. Nem fogadhat látogatót. – Akkor várok. – Ez nagyon hosszú idő is lehet. – Nem számít – jelentette ki Ken Bailey. Kinyílt az oldalajtó, és seregnyi titkosszolgálatos kíséretében az elgyötört Adam Warner lépett be rajta. Egy orvos már várta a bejáratnál. – Erre parancsoljon, Warner szenátor! – Adamet apró kis irodába kalauzolta.

– Hogy van? – kérdezte Adam. – Nem vagyok túlzottan optimista. Három golyót szedtünk ki belőle. Nyílt az ajtó, és Robert Di Silva főügyész viharzott be. Adamre pillantott. – Nagyon örülök, hogy ép bőrrel megúszta a dolgot. – Úgy tudom, ezért magának tartozom köszönettel. Honnan szerzett tudomást a dologról? – Jennifer Parker telefonált. Közölte, hogy New Canaannál állítanak önnek csapdát. Gondoltam, hogy valami elterelő hadmozdulatról lehet szó, de nem kockáztathattam, ezért biztosíttattam azt a helyszínt is. Közben megnéztük az ön útvonalát és helikoptereket irányítottunk a védelmére. Az az érzésem, hogy Parker megpróbálta tőrbe csalni. – Nem – jelentette ki Adam határozottan. – Ez kizárt dolog! – Ahogy gondolja, szenátor – vonta meg a vállát Di Silva. – Az a fontos, hogy életben van. – Aztán mintha eszébe jutott volna valami, az orvoshoz fordult: – Az a nő életben marad? – Nem valami rózsásak az esélyei. A főügyész Adam Warner arckifejezését teljesen félreértelmezve hozzátette: – Ne nyugtalankodjék! Ha sikerül is életben maradnia, akkor is hosszú időre ki fogjuk vonni a forgalomból. A főügyész alaposan szemügyre vette a szenátort. – Természetesen, szenátor. Erre parancsoljon! – Pokoli rosszul néz ki. Miért nem megy haza és pihen egy kicsit? – Először látni akarom Jennifer Parkert. – Még kómában van – jelentette ki az orvos. – Lehet, hogy ki sem keveredik belőle. – Szeretném látni, kérem! Az orvos mutatta az utat, Adam követte. Di Silva mögöttük haladt. Néhány lépést tettek a folyosón egy ajtóig, melyen tábla hirdette: INTENZÍV OSZTÁLY – TILOS A BEMENET! Az orvos kinyitotta az ajtót, s beengedte a két férfit. – Az első szobában fekszik. Az ajtónál egyenruhás rendőr állt. Ahogy a főügyészt meglátta, azonnal vigyázzba kapta magát. – Írásos engedély nélkül egyetlen látogató sem jöhet még a szoba közelébe sem! Megértette? – kérdezte Di Silva. – Igen, uram! Adam és Di Silva belépett a háromágyas szobába. Két ágy üres volt. Orrlyukában és csuklójában csövekkel, Jennifer a harmadikon feküdt. Adam egészen közel lépett az ágyhoz, és a nőre nézett. Arca fehérebb volt a fehér párnánál, szeme pedig csukva. Furcsa módon fiatalabbnak látszott, vonásai lágyabbnak tűntek. Adam előtt most az az ártatlan, fiatal lány jelent meg, akivel évekkel ezelőtt találkozott, aki dühösen vetette oda neki, hogy ha valaki lefizetett volna, akkor azt hiszi, hogy ilyen helyen laknék? Nem érdekel, mit akar csinálni. Én azt akarom, hogy hagyjanak békén! Eszébe jutott a lány bátorsága, idealizmusa és sebezhetősége. Az angyalok oldalán állt, hitt az igazságban, és kész volt harcolni is érte. Vajon mi romolhatott el? Nagyon szerette, szereti most is, de rosszul választott, és ez megmérgezte egész életüket. Tisztában volt azzal is, hogy élete végéig nem fog tudni megszabadulni a bűntudattól. Adam az orvoshoz fordult: – Szóljanak nekem, ha... – mondta, de nem fejezte be a mondatot. – Szóljanak, ha történik valami. Adam Warner utolsó pillantást vetett Jenniferre, és némán elköszönt tőle. Félig öntudatlan állapotában Jennifer hallotta, amint kimentek a szobából. Nem értette, miről beszélgettek, szavaikat elhomályosította a szorító fájdalom. Azt gondolta, hogy Adam hangját hallja, de tudta, hogy ez lehetetlen. Adam halott. Megpróbálta kinyitni a szemét, de ehhez már nem volt ereje. Jennifer gondolatai parttalanul csapongtak, Abraham Wilson rohant oda hozzá egy dobozzal. Megbotlik, a doboz kinyílik, és egy sárga kanári repül ki belőle... Robert Di Silva ordítását hallotta. Fogják el! Ne hagyják elrepülni... Michael Moretti kapta el a madarat s nevetett.. Ryan atya kiáltott fel: Nézze mindenki! Csoda történt! és Connie Garrett általános tapsvihar közepette

körbetáncolta a szobát.. Mrs. Cooper közli, hogy magának adom Wyomingot... Wyoming... Wyoming... aztán Adam lép be több tucat piros rózsával, s Michael szólal meg: a rózsák tőlem vannak, erre Jennifer azt válaszolja, hogy azonnal vázába rakja őket, aztán hirtelen a rózsák elhervadnak, a víz kiömlik a padlóra, és lassan egy nagy tóvá duzzad, a tavon Adammel vitorlázik, Michael vízisível üldözőbe veszi őket, aztán hirtelen Joshuává változik, Jenniferre mosolyog, integet, majd kezdi elveszteni az egyensúlyát, mire ő felkiált: Ne ess el!". Ne ess el!... Ne ess el!... ezután egy óriási hullám felröpíti Joshuát a levegőbe, ahol széttárja a karját, és eltűnik a magasban. Jennifer agya egy pillanatra kitisztult. Joshua elment. Adam is. Michael is. Egyedül maradt. A végén mindenki egyedül marad.

64. Hideg januári nap volt, amikor Adam Warner, az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnöke a Capitoliumon letette a hivatali esküjét. Felesége sötét cobolyprémből készült sapkát és bundát viselt. Nagyon jól illett sápadt arcszínéhez, és a szabása is eltüntette a terhességét. A kislánya mellett állt, és büszkén nézték, ahogy Adamet beiktatják a hivatalába. Ők voltak mostantól a Fehér Ház lakói. A Washington állambeli Kelso egyik kis ügyvédi irodájában Jennifer Parker egyedül nézte az elnök beiktatását. Ott ült a készülék előtt a ceremónia utolsó percéig, amikor Adam, Mary Beth és Samantha a titkosszolgálat embereitől körülvéve elhagyta az emelvényt. Jennifer kikapcsolta a televíziót. Olyan volt ez, mintha a múltat kapcsolta volna ki, mindent, ami csak vele történt, a szerelmet és a halált, az örömet és a fájdalmat. Felvette sapkáját és kabátját, kiment az épületből, és egy pillanatra megállt a házon függő kis táblácska előtt. Jennifer Parker, ügyvéd. Egy pillanatra eszébe jutott az esküdtszék, amely felmentette. Még mindig ügyvéd volt, ügyvéd, mint az édesapja. Tovább keresi, kutatja azt a csalóka tüneményt, amelyet igazságnak neveznek. Megfordult, s elindult a bírósági épület felé. Lassan lépdelt a kihalt, szélfutta utcán. Könnyű hópelyhek kezdtek szállingózni, és lassan selyemfátyolt terítettek a világra. Az egyik közeli bérházból hirtelen feltörő, boldog kacagás hallatszott, s ez annyira idegenül hatott, hogy egy pillanatra megtorpant. Fázósan szorosabbra húzta magán a kabátot, s folytatta útját lefelé az utcán. Belebámult a kavargó hófüggönybe, mintha csak a jövőjét fürkészné. Valójában a múltba nézett, és próbált rájönni, hogy mikor is halt meg minden nevetés. VÉGE