Sidney Sheldon. Egy idegen a tükörben

Sidney Sheldon

Egy idegen a tükörben

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sidney Sheldon: A Stranger in the Mirror Hodder and Stoughton Limited, London, 1976 Copyright © Sidney Sheldon, 1976

FORDÍTOTTA: SZÁNTŐ PÉTER

A BORÍTÓT TERVEZTE: CSÉVE GÁBOR

Második kiadás (Az első kiadás Szereposztó díványok cím alatt jelent meg)

Hungarian translation © Szántó Péter,1992

Ez a könyv teljes egészében a képzelet szüleménye. Az egyes, valóban létező, közismert szórakoztatóipari személyiségeken kívül minden szereplő kitalált személy.

*

A képesség, hogy másokat megnevettessünk, bizonyosan az istenek ajándéka. E könyvemet ezért nagy szeretettel ajánlom a komédiásoknak, azoknak a nőknek és férfiaknak, akik birtokolják eme isteni ajándékot és készek megosztani velünk. Ajánlom legfőképpen egynek közülük: lányom keresztapjának, Groucho Marxnak.

Ha igazán önmagad keresed, Ne a tükörbe nézz, Mert ott csak árnyékod lapul. Egy idegen… SILENIUS: Ódák az igazsághoz

PROLÓGUS

1969 kora augusztusának egyik verőfényes szombat reggelén különös, megmagyarázhatatlan események történtek az ötvenötezer tonnás S. S. Bretagne luxus óceánjáró fedélzetén, miközben a hajó, indulásra készült New York kikötőjéből, Le Havre felé. Claude Dessard, a Bretagne első tisztje, ez a jó képességű és alapos ember – ahogy mondani szokta – „mindig kézben tartotta a hajót”. Tizenöt év alatt, mióta a Bretagne-on szolgált, soha nem találta szemben magát olyan helyzettel, amelyet ne tudott volna gyorsan és diszkréten megoldani. Figyelembe véve, hogy az S. S. Bretagne francia hajó volt, ez valóban nagy szó. E különös nyári napon azonban mintha ezer ördög esküdött volna össze ellene. Érzékeny gall büszkeségét később is csak alig-alig nyugtatta meg, hogy az Interpol amerikai és francia szervezete, valamint a tengerhajózási társaság biztonsági szolgálata együttvéve sem tudott egyetlen elfogadható magyarázatot adni eme nap különös történéseire. Mivel az eseményekben érintettek egytől egyig világhírességek voltak, a történetet világszerte újságok szalagcímei kiabálták szerteszét. A titok azonban megoldatlan maradt. Ami Claude Dessard-t illeti, nyugállományba vonult a Transatlantique-vonaltól és bisztrót nyitott Nizzában, ahol is sosem unta meg újra és újra elmesélni vendégeinek azt a különös, felejthetetlen augusztusi reggelt. Az egész úgy kezdődött, emlékezett Dessard, hogy megérkeztek az Egyesült Államok elnökének virágai. Egy órával az indulás előtt állt meg a hivatalos fekete limuzin (kormányzati rendszámtáblával) a Hudson folyó torkolatában lévő 92-es mólónál. Szénfekete öltönyt viselő férfi szállt ki a kocsiból, kezében a harminckét Sterling Silver rózsából összeállított csokorral. A följáróhoz lépdelt és néhány szót váltott Alain Safforddal, a Bretagne szolgálatos tisztjével. A virágokat szertartásosan átadta Janinnak, egy fiatalabb fedélzeti tisztnek, aki továbbította azokat a címzettnek, majd azonnal fölkereste Claude Dessard-t. – Azt hiszem, jó, ha tud róla – jelentette Janin –, rózsák érkeztek az elnöktől Mme Temple-nek. Jill Temple-nek. Az elmúlt évben tele voltak fényképeivel a napilapok és a képes újságok. Címlapon jelent meg New Yorktól Bangkokig, Párizstól Leningrádig. Claude Dessard emlékezett rá, hogy nemrég olvasta: egy friss közvélemény-kutatás szerint ma ez a nő a világ legimádottabb asszonya, és hogy rengeteg újszülött lányt keresztelnek Jillnek. Az Amerikai Egyesült Államoknak mindig voltak efféle hősnői. Most éppen Jill Temple az. Bátorsága, a fantasztikus küzdelem, amit megnyert, azután pedig a sors kegyetlen iróniája folytán elveszített, fölkeltette az egész világ figyelmét. Gyönyörűséges szerelmi történet, vagy még több annál: megtalálhatóak benne egy klasszikus görög tragédia elemei. Claude Dessard nem nagyon kedvelte az amerikaiakat, de ebben az esetben ő is szívesen tett kivételt. Elképzelhetetlenül csodálta Mme Toby Temple-t. A hölgy – és ez volt a legnagyobb bók, amit Dessard el tudott képzelni – galante. Az első tiszt elhatározta:

gondoskodni fog róla, hogy ez a tengeri utazás örök emlék maradjon a számára. Ideje volt azonban, hogy mással is foglalkozzon, ne csak Jill Temple-lel. Még utoljára ellenőrizte az utaslistát. A nagyon fontos emberek szokásos gyűjteménye volt, azoké, akiket az amerikaiak VIP-ként szoktak emlegetni. Dessard gyűlölte ezt a rövidítést, különösen, mert az amerikaiaknak egészen barbár elképzeléseik voltak arról, mi tesz egy embert különösen fontossá. Észrevette, hogy egy gazdag iparmágnás felesége egyedül utazik. Mindentudóan elmosolyodott és tekintetét végigfuttatta az utaslistán, hogy megtalálja Matt Ellis, a fekete rögbisztár nevét. Amikor meglelte, elégedetten bólintott. Arra is felfigyelt, hogy két szomszédos kabinban lakik egy ismert szenátor és Carlina Rocca, a dél-amerikai sztriptíztáncosnő. A szenátor és a művésznő nevét több friss hírlapi sztori kapcsolta össze. Tovább nézegette az utas listát. David Kenyon. Pénz. Rengeteg pénz. Már régebben is hajózott a Bretagne fedélzetén. Dessard jól emlékezett a jóképű, barnára sült, atlétikus férfira. Csöndes, lenyűgöző ember. Az első tiszt odaírta David Kenyon neve mellé a rövidítést: k. a. Azaz a kapitány asztalához. Clifton Lawrence. Az utolsó pillanatban jelentkezett az útra. Az első tiszt homlokán ráncok jelentek meg. No igen, kellemetlen kis probléma. Mit csináljon az ember Monsieur Lawrence-szal? Volt idő, amikor ez a kérdés föl sem vetődhetett volna, és a Monsieur-t automatikusan a kapitány asztalához ültette volna, ahol azután a Monsieur mindenkit elárasztott volna rendkívül mulatságos anekdotáival. Clifton Lawrence színházi ügynök volt, aki a maga idejében a szórakoztatóipar legtöbb nagy sztárját képviselte. Sajnos azonban M Lawrence „maga ideje” már a múlté. Régi útjain mindig ragaszkodott a hercegnői lakosztály luxuskörülményeihez, most viszont egyetlen kabint bérelt, azt is az alsó fedélzeten. Még mindig első osztály, persze, de azért… Claude Dessard úgy döntött, hogy elhalasztja döntését addig, míg végig nem nézte az összes nevet. Akadt néhány kevéssé ismert, ámde királyi vérből való vendég a fedélzeten, továbbá egy híres operaénekes és egy orosz író, aki visszautasította a Nobel-díjat. Kopogtatás zavarta meg az összpontosításban. Antoine, az egyik londiner lépett be. – Tessék. Mi van? – kérdezte Claude Dessard. Antoine véreres szemével ránézett. – Maga rendelte el, hogy zárják be a filmvetítőt? Dessard haragosan összeráncolta a homlokát. – Mit locsog itt össze? – Azt hittem, maga volt. Ki más lehetett volna? Néhány perccel ezelőtt ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. Az ajtók zárva voltak. És mintha úgy hallottam volna, valaki odabent ül és filmet néz. – Sosem vetítünk, amíg a hajó kikötőben áll! – közölte Dessard határozottan. – Az ajtókat pedig sosem zárjuk be. Majd mindjárt megnézem ezt a dolgot! Normális esetben Claude Dessard azonnal utánanézett volna az ügynek, most azonban szinte elárasztották a sürgős, fontos, a legutolsó pillanat utáni részletek, melyeket mind el kellett intéznie, meg kellett oldania, ki kellett dolgoznia a déli tizenkét órás indulás előtt. A hajó dollárellátmánya nem stimmelt, az egyik legjobb lakosztályt tévedésből kétszer adták ki, az esküvői ajándékot pedig, amit Montaigne kapitány rendelt, tévedésből másik hajóra vitték. A kapitány rettenetesen dühös lesz. Dessard csak egy pillanatra nézett föl gondolataiból, amikor meghallotta, hogy elindították a hajó négy hatalmas turbináját. Érezte, ahogy az S. S. Bretagne lassan ellibbent a móló mellől és hátrálni kezdett a csatornában, az óceán felé. Azután az első tiszt ismét elmerült a problémák tengerében. Fél órával később belépett Léon, a sétáló-fedélzeti fősteward. Dessard türelmetlenül fölnézett.

– Igen, Léon? – Elnézést uram, hogy megzavarom, de azt hiszem, tudnia kellene… – Na, mi van? – Dessard csak félig figyelt oda, mert még mindig teljesen

lefoglalta a bonyolult feladat, hogy mindenkit jó helyre ültessen a kapitány asztala mellett. Sajnos a kapitányból teljesen hiányzott a társadalmi érintkezés könnyedsége, a „szociális báj”, és rendkívüli kínszenvedést jelentett a számára, hogy minden este az utasaival kell vacsoráznia. Dessardra maradt annak megoldása, hogy az asztaltársaság legalább elviselhető legyen a kapitány számára. – Mme Temple-lel van a probléma… – kezdte Léon. Dessard azonnal letette a ceruzát. Fölemelte a tekintetét. Apró, fekete szemeiben érdeklődés csillant. – Igen? – Néhány pillanattal ezelőtt elmentem a kabinja mellett, és veszekedés hangját meg egy sikolyt hallottam. Nehezen lehetett kivenni a szavakat a zárt ajtón keresztül, de mintha azt mondta volna: „meggyilkolt, meggyilkolt!” Úgy gondoltam, jobb, ha nem avatkozom be, hanem inkább idejövök. Dessard bólintott. – Jól gondolta. Azonnal ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. Nézte a távozó stewardot. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaki fájdalmat okozzon egy olyan asszonynak, mint Mme Temple. Ez Dessard-nak a lovagiasságról alkotott gall elképzelései szerint durva sértés, fölháborító disznóság. Fejébe nyomta a tengerésztiszti sapkát, futó pillantást vetett magára a falitükörben és az ajtó felé indult. Ebben a pillanatban megcsördült a telefon. Az első tiszt megtorpant, tűnődött, azután fölvette. – Dessard. – Claude – a harmadtiszt hangját hallotta. – Az isten szerelmére, küldj valakit a moziba egy törlőruhával! Csupa vér az egész vetítő! Dessard hirtelen rémületes nyomást érzett a gyomorszája tájékán. – Azonnal! – ígérte. Letette a telefont. Intézkedett, hogy egy londiner menjen le, majd a hajóorvos számát tárcsázta. – André? Itt Claude. Igyekezett nemtörődöm hangon szólni. – Azon gondolkodtam, nem ment-e be valaki hozzád kezelésre?… Nem, nem. Nem tengeri betegség elleni tablettákra gondoltam. Ez a valaki talán vérzik, talán nagyon is vérzik… Értem. Köszönöm. Letette a telefont. Lelke mindjobban eltelt kétséggel. Kilépett az irodájából és elindult Jill Temple lakosztálya felé. Félúton sem járt, mikor bekövetkezett az újabb nem várt esemény. Épp amikor a csónakfedélzetre ért, a hajó mozgásának ritmusa hirtelen megváltozott. Az óceán felé pillantott és látta, hogy épp elérték az Ambrose világítótornyot, ahol a révkalauzhajó majd elhagyja őket, s ahonnét az óceánjáró már magától indul a nyílt víz felé. Ehelyett azonban a Bretagne most lassított. És megállt. Valami rendkívülinek kellett történnie. Dessard a korláthoz sietett és lenézett. A révkalauz-hajó odalent egészen a Bretagne oldalához húzódott. Két tengerész bőröndöket rakodott a Bretagne-ról a révkalauzhajóra. Amikor Dessard odanézett, épp egy utas jött ki a csomagtér ajtón, és átment a pallón a kis hajóra. Dessard csak a hátát látta, mégis megismerte, noha határozott meggyőződése volt,

hogy téved. Ez egyszerűen lehetetlen! Sőt, egyáltalán az, hogy egy utas ilyen módon hagyja el a hajót, olyan különös, olyan hihetetlen, hogy az első tiszten a rémület hidegrázása futott át. Megfordult és sietve folytatta útját Jill Temple lakosztálya felé. Kopogtatására nem jött válasz. Ismét kopogott, ezúttal kissé hangosabban. – Madame Temple!… Claude Dessard vagyok, az első tiszt. Szolgálatára lehetek valamiben? Bentről nem jött válasz. Dessard belső jelzőrendszere mostanra már sikoltozott. Ösztöne azt súgta, hogy rettenetes dolog történt. Szörnyű előérzete volt: mindez valami különös módon e miatt az asszony miatt van. Vad, őrült gondolatok táncoltak az agyában. Lehet, hogy meggyilkolták Madame Temple-t, vagy elrabolták, vagy… Megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem volt bezárva. Lassan kitárta. Jill Temple a kabin túlsó oldalán állt, háttal neki, az ablaknál, és kifelé nézett. Dessard szóra nyitotta a száját, de az ablaknál álló alak fagyos merevsége elhallgattatta. Egy hosszú pillanatig csak állt, tűnődve, hogy megszólaljon-e mégis, vagy csöndben visszahúzódjon, mikor a kabint hirtelen megtöltötte valami földöntúli, síró, vonyító fájdalom. Mint amikor egy állat szenved. A kínnak ezzel a mélyen személyes, mélyen menthetetlen áradásával szemben tehetetlennek érezte magát. Halkan kilépett, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy hosszú percig a kabin előtt várakozott, hallgatva a belülről kiszűrődő, vonyító hangot. Azután mélyen megrendülve megfordult, és elindult a főfedélzeti vetítőterem felé. Annak ajtaja előtt egy londiner még mindig a vért törölte. Mon Dieu, gondolta Dessard. Mi lesz még? Megpróbálta kinyitni a vetítő ajtaját. Már nem volt bezárva. Belépett a nagy, modern terembe, melyben egyszerre hatszáz utast tudtak szórakoztatni. A terem teljesen üres volt. Ösztönösen a vetítőfülke felé vette az útját. Az ajtót zárva találta. Mindössze két embernek volt kulcsa ehhez az ajtóhoz: neki és a mozigépésznek. Dessard most a saját kulcsával nyitotta ki, és belépett. Minden normálisnak látszott. Odasietett a két darab, harmincöt milliméteres Century vetítőgéphez és mindkettőt megérintette. Az egyik még meleg volt. A D-fedélzeten, a személyzeti kabinoknál megtalálta a mozigépészt, aki biztosította arról, hogy ő nem használta a vetítőt, és más sem mehetett be oda. Míg visszafelé tartott az irodájába, Dessard lerövidítette útját és átment a konyhán. A főszakács dühödten megállította. – Ezt nézze meg! – mondta parancsolóan. – Nézze meg, mit csinált valami idióta! A márvány cukrászasztalon egy gyönyörű, hatemeletes esküvői torta állt, tetején a menyasszony és vőlegény marcipánfigurájával. De valaki letépte a menyasszony marcipánfejét. És ez volt az a pillanat – meséli azóta is Dessard izgalomtól némult vendégeinek a bisztróban –, amikor tudtam, hogy hamarosan valami szörnyűség történik.

I. KÖNYV

1.

1919-ben a Michigan állambeli Detroit volt a világ legsikeresebb iparvárosa. Az első világháború épp véget ért, és Detroitnak nagy szerepe volt a szövetségesek győzelmében, hiszen ez a város látta el a hadsereget tankkal, teherautóval, repülőgéppel. Most, hogy a német veszedelem elmúlt, az autógyárak minden energiájukkal ismét az autógyártás felé fordultak. Hamarosan napi négyezer automobil gördült le szalagjaikról. A világ minden részéről érkezett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő, hogy munkát találjon az autógyártásban. Olaszok, írek, németek – úgy jöttek, mint az áradat. Az újonnan érkezettek között volt Paul Templarhaus és felesége, Frieda. Paul hentessegédként dolgozott Münchenben. Frieda hozományából New Yorkba emigráltak és hentesüzletet nyitottak, amely azonban hamarosan veszteséges lett. Ekkor St. Louisba, majd Bostonba, végül pedig Detroitba költöztek, de mindezekben a városokban csúfos kudarcot vallott az üzlet. Abban a korszakban, amikor virágzott a business, mikor a tartós gazdasági fellendülés hatalmas keresletet jelentett a hús iránt, Paul Templarhaus-nak sikerült mindenütt, ahol csak üzletet nyitott, rengeteg pénzt veszítenie. Jó hentes volt, de reménytelenül dilettáns üzletember. Ami azt illeti, sokkal jobban érdekelte a költészet, mint a pénzcsinálás. Órákat töltött el rímek és költői képek megálmodásával; azután papírra vetette őket, és a kész verseket újságoknak, képes lapoknak küldte el, ezek azonban soha egyetlen mesterművét sem vásárolták meg közlésre. Paul számára a pénz lényegtelen volt: mindenkinek hitelezett. A hír szárnyakon terjedt: ha nincs pénzed, de a legjobb húst szeretnéd magadnak, csak menj Paul Templarhaushoz! Paul felesége, Frieda jellegtelen külsejű lány volt, aki semmilyen tapasztalatot nem

szerzett a férfiakkal, míg Paul meg nem jelent és meg nem kérte a kezét; azaz egészen pontosan – ahogy illik – Friedára vonatkozó ajánlatot nem tett az apjának. A lány vadul könyörgött, hogy fogadják el Paul ajánlatát, de hát az öregembernek sem volt szüksége sok sürgetésre, hiszen addig kétségbeesett meggyőződése volt, hogy Frieda egész életében a nyakán marad. Örömében még meg is emelte a hozományt, annak érdekében, hogy Frieda és a férje elhagyhassák Németországot és elindulhassanak az Újvilágba. Frieda a maga szemérmes módján első látásra szerelmes lett leendő férjébe. Addig még sosem látott élő költőt. Paul sovány volt, és fakókék, rövidlátó szemével, ritkuló hajával úgy festett, mint egy igazi intellektuel. Hónapok teltek el, míg Frieda elhitte, hogy ez a csinos fiatalember valóban az övé. A lánynak nem voltak illúziói a saját küllemével kapcsolatban: teste löttyedt, s egy túlméretezett, rosszul sült krumplibabát formáz. Egyetlen vonzó testrésze élénk búzavirágkék szeme volt, arcának többi része azonban mintha mind más-más embereké lett volna. Az orra a nagyapjáé: nagy és horgas. Homlokát a bácsikájától örökölte; magas és meredek, álla pedig kiköpött az apjáé: szögletes, komor. Valahol odabent azonban egy gyönyörű fiatal lány rejtőzködött, csapdába esve egy olyan arcban és testben, melyet Isten valamiféle kozmikus tréfaként ajándékozott neki. Az emberek sajnos csak ezt a rettenetes külsőt látták – Paul kivételével. Az ő Paulja kivételével! Szerencsére Frieda sosem jött rá, hogy Paul nem annyira belé, mint a hozományába lett szerelmes, melyben annak lehetőségét látta, hogy megszökhet a véres félmarhák és sertésagyvelők közül. Paul titkos álma az volt, hogy önálló üzletet nyisson és gyorsan elég pénzt keressen ahhoz, hogy hátralévő életét szeretett költészetének szentelhesse. Frieda és Paul nászútra Salzburg mellé mentek, egy tóparti, gyönyörű, régi kastélyba, melyet rétek és erdők öleltek körül. Frieda százszor is elképzelte magának a nászéjszakát: Paul majd bezárja az ajtót, karjába veszi őt, édes bátorításokat suttog a fülébe, miközben vetkőztetni kezdi. Ajka megtalálja az övét, majd lassan végighalad mezítelen testén, úgy, ahogy a férfiak szokták azokban a kis sárga könyvekben, amiket titokban olvasott el. Szerszáma kemény, meredt és büszke lesz, miként egy német lobogó rúdja. Azután Paul az ágyba viszi (talán biztonságosabb volna, ha inkább együtt sétálnának az ágyhoz), majd finoman, puhán lefekteti. Mein Gott, Frieda, fogja mondani, imádom a testedet. Te nem olyan vagy, mint azok a cingár leánykák. A te tested egy asszony teste! A valóság ehhez képest megrendítő volt. Odáig minden stimmelt, hogy amikor beléptek a szobába, Paul valóban bezárta az ajtót. Innentől azonban a valóság egészen más formát öltött, mint az álom. Frieda döbbenten figyelő szeme láttára Paul villámgyorsan levetette az ingét, föltárva lapos, cingár, szőrtelen felsőtestét, azután lehúzta a nadrágját. Lába között ernyedt, löttyedt kis kukac lógott. Egyáltalán nem emlékeztetett azokra az izgalmas fényképekre, melyeket Frieda látott. A férfi pedig ekkor elnyújtózott az ágyon, szemlátomást őrá várva. Frieda rádöbbent, hogy itt azt várják tőle: egymaga vetkőzzön le. Lassan rángatni kezdte a ruháit. Nos, hát a méret nem minden, gondolta, Paul azért biztosan csodálatos szerető lesz. Néhány pillanattal később a reszkető menyasszony vőlegénye mellé feküdt a nászi ágyra. Miközben arra várt, hogy Paul valami szépet, romantikusat mond, a férfi hirtelen ráhenteredett, néhány lökdöső mozdulatot tett a lány csípejénél, majd legurult róla. A döbbent menyasszony számára a nászéjszaka befejeződött, mielőtt elkezdődött volna. Paul viszont, akinek eddigi egy-két nemi tapasztalata a müncheni kurvákhoz fűződött, ösztönösen a pénztárcája után nyúlt, amikor rádöbbent, hogy ezután már nem kell fizetnie az élvezetért. Mostantól ingyen van. Később, amikor Paul már régen aludt, Frieda még mindig álmatlanul hevert az ágyon, igyekezvén nem gondolni csalódására. A szex nem minden, mondta magának. Az én Paulom azért majd csodálatos férj lesz. Mint kiderült, ebben is tévedett.

Nem sokkal a nászút után már sokkal reálisabban látta Pault. Friedát a német hagyomány szerint Hausfrau-nak, igazi háziasszonynak nevelték, így hát kérdés nélkül engedelmeskedett férjének. De azért nem volt ostoba. Pault semmi sem érdekelte az életben, költeményeit leszámítva, és Frieda hamarosan arra is rájött, hogy ezek a költemények igen gyöngék. Nem tudta nem észrevenni, hogy Paul jellemének minden elképzelhető vonásában kívánnivalókat hagy maga után. Ahol Paul határozatlan volt, Frieda keményen, határozottan döntött volna. Ahol Paul – az üzleti ügyekben – ostoba volt, ott Frieda ügyesen gazdálkodott volna. Kezdetben azonban csak némán ült, szenvedett, miközben a család feje mindenféle agyalágyult ostobaságokra pocsékolta el a hozományt. Mire azonban Detroitba költöztek, Frieda nem állta tovább. Egy napon bemasírozott férje hentesüzletébe és elfoglalta a pénztárt. Első dolga volt, hogy kitett egy táblát: HITEL NINCS! Férje megdöbbent. Ám ez még csak a kezdet volt. Frieda fölemelte a húsárakat és hirdetni kezdett, elárasztva a szomszédságot mindenféle reklámcédulával. Az üzlet szinte az egyik napról a másikra virágzásnak indult. Ettől kezdve azután Frieda hozta az összes fontos döntést, Paul pedig engedelmeskedett. Az asszonyt csalódása zsarnokká tette. Rájött, hogy képes irányítani a dolgokat és embereket, ettől azután merev, rugalmatlan és erőszakos lett. Ő döntötte el, mibe fektetik a pénzüket, hol élnek, hová mennek nyaralni, még azt is, hogy mikor szülessen meg a gyermekük. Egy este bejelentette Paulnak, hogy ez ügyben döntött, és egyben utasította, hogy azonnal lásson munkához. Szegény ember pedig dolgozni kezdett, ügyködött, míg majdnem idegösszeroppanást kapott. Attól félt, hogy a túl sok szex tönkreteszi az egészségét, Frieda azonban megingathatatlan volt elhatározásában. – Tedd be! – parancsolta újra és újra. – De hát hogyan? – tiltakozott Paul. – Nincs izgalomban, nem érdekli a dolog! Frieda ekkor határozott mozdulattal megragadta Paul ráncos kis fütyijét, fölhúzta róla az előbőrt, és hogy még ekkor sem történt semmi, a szájába vette az egészet. – „Mein Gott, Frieda! De hát mit csinálsz!” –; egészen addig, míg a szerszám Paul akarata ellenére működni nem kezdett. Ekkor a lábai közé illesztette és ott tartotta egészen addig, míg Paul spermája a helyére nem jutott. Három hónappal azután, hogy e különös tornagyakorlatokat elkezdték, Frieda közölte férjével, hogy most már pihenhet. Teherbe esett ugyanis. Paul lányt szeretett volna, Frieda fiút, így hát egyik barátjuknak sem okozott meglepetést, hogy a baba végül fiú lett. A baba Frieda határozott kívánságára nem kórházban, hanem otthon született egy bába segítségével. Minden gond nélkül zajlott a szülésig és a szülés alatt is. A nagy meglepetés ekkor érte a szülőágy köré gyűlteket. Az újszülött ugyanis minden szempontból normálisnak látszott, leszámítva a hímvesszejét. Ez az alkatrésze mérhetetlenül nagy volt; úgy csüngött két ártatlan kis lába között, mint egy megduzzadt, túlméretezett harmadik láb. Hát az apját nem ilyen fából faragták, gondolta Frieda vad büszkeséggel. Az asszony a szomszédban lakó városi tanácsnok után Tóbiásnak nevezte el a gyerekét. Paul közölte Friedával, hogy a gyerek nevelését ő vállalja magára. Végül is mindig az apa kötelessége fölnevelni a fiát. Frieda csak hallgatott és mosolygott. Egészen ritkán engedte Pault a gyerek közelébe. Valójában ő nevelte föl a kicsit. Igazi teuton ököllel irányította, és egészen ritkán húzta föl erre az ökölre a puha bársonykesztyűt. Ötéves korára Toby vékony, piszkafalábú gyerek lett, bánatos arccal és anyja csillogó, búzavirágkék szemével. Imádta az anyját és szinte éhezett az elismerésére. Azt akarta, hogy Frieda minél gyakrabban vegye föl és ölelje nagy, puha karjaiba, ő pedig mélyen

belenyomhassa fejét az asszony két melle közé. Friedának azonban nemigen volt ideje ilyesmire. Minden percét lefoglalta, hogy a család megélhetéséről gondoskodjon. Természetesen szerette a kis Tobyt, de azt is elhatározta, hogy nagy korára nem lesz belőle olyan gyönge, érzékeny liliom, mint az apja. Mindenben, amit Toby tett, a tökéleteset követelte. Amikor beíratták az iskolába, Frieda minden leckét ellenőrzött, és ha valami kissé meghaladta a gyerek képességeit, mindig megdorgálta: – Gyerünk, fiú! Gyűrd fel az inged ujját! Ott állt a háta mögött, amíg meg nem oldotta a problémát. Minél szigorúbb volt Frieda a fiúval, Toby annál jobban szerette őt. Már a gondolatára is reszketett, hogy valami nem tetszik majd az anyjának. A büntetés mindig gyorsan jött, a dicséret pedig meglehetős lassan, mert Frieda úgy gondolta, ez válik Toby hasznára. Attól az első pillanattól fogva, hogy a babát karjába helyezték, tudta, hogy eljön a nap, amikor Tobyból híres, fontos ember lesz. Még nem sejtette, hogyan vagy mikor, de tudta, hogy mindez elkövetkezik. Mintha csak az Isten suttogta volna a fülébe. A gyerek még elég nagy sem volt ahhoz, hogy megértse, mit mond neki, amikor Frieda már leendő nagyságáról, népszerűségéről beszélt, és ezt a szokását soha nem is hagyta el. Így hát az ifjú Toby úgy nőtt föl, hogy tudta: híres lesz. Csak arról nem volt sejtelme, hogyan és miért. Csak annyit tudott, hogy az ő anyja még sosem tévedett semmiben. Toby életének legboldogabb pillanatai akkor következtek el, amikor a hatalmas konyhában ülve házi feladatát csinálta, anyja pedig a nagy, ódivatú tűzhely mellett az ebédet készítette. Istenien illatozó, sűrű bablevest főzött, melyben egész virslik úszkáltak. Máskor meg hatalmas tálnyi zaftos sült hurkát meg krumplis lángost, mely úgy dagadozott, akár egy kispárna. Vagy ha ott állt a konyha közepén a fatuskó mellett, s a nagy tálban dagasztott vastag, erős kezével. Olykor-olykor kis hóesésként szórta a lisztet a tésztára, ami egyszer csak varázslatosan átváltozott ínycsiklandó almás pitévé, szilvás süteménnyé. Toby ilyenkor odament az anyjához, átölelte a hatalmas testet. Feje még alig ért az asszony derekáig. Anyjának izgató asszonyillata része lett a konyha összes izgalmas illatának, s mindettől valami furcsa, még semerre se irányuló nemiség ébredt a fiúban. E pillanatokban boldogan meghalt volna az anyjáért. Egész életében, ahányszor megérezte a vajban sülő friss alma szagát, azonnal – szinte élőbben az igazinál – anyját látta lelki szemei előtt. Egy délután, amikor Toby úgy tizenkét éves lehetett, Mrs. Durkin, a szomszéd pletykafészek meglátogatta őket. Mrs. Durkin csontos arcú, nagy fekete szemű asszony volt, akinek soha be nem állt a szája. Amikor elment, Toby olyan tökéletesen utánozta, hogy az anyja szinte dőlt a nevetéstől. A fiú úgy érezte, ez volt az első alkalom, hogy Friedát nevetni látja. E pillanattól kezdve tudatosan kereste a módját, hogy szórakoztassa. Elsöprő sikerrel utánozta a hentesüzlet vásárlóit, a tanárait, osztálytársait, Frieda pedig nevetett, míg meg nem fájdult az oldala. Így hát Toby végül fölfedezte a módját, hogyan nyerheti el anyja elismerését. Az iskolában próbajátékot hirdettek egy darabra, mely a Semmiképpen se Dávid címet viselte. Toby jelentkezett és megkapta a főszerepet. A bemutató estélyen Frieda ott ült az első sorban és vadul tapsolt fia sikerének. Ebben a pillanatban már tudta, hogyan válik valóra Isten ígérete. Mindez már a harmincas évek elején, a gazdasági válság kezdetén történt. A filmszínházak országszerte mindenféle stratégiát bevetettek, hogy megtöltsék üres nézőterüket. Volt, amelyik ingyenvacsorát kínált, rádiókészüléket sorsolt ki a nézők között, mások meg lutri-sorsjátékot tartottak, vagy ugyanilyen sorsjátékot tekegolyókkal, miközben orgonista kísérte a guruló labdát, s a közönség együtt énekelt a zenével.

Más mozik amatőr Ki Mit Tud-okat rendeztek. Frieda gondosan tanulmányozta az újság színházi programhirdetéseit, hogy hol, merre lesz legközelebb ilyen vetélkedő. Azután fogta Tobyt, magával vitte, és leült a nézők közé, míg a fiú odafönt a színpadon Al Jolsont, James Cagneyt és Eddie Cantort utánozta, a végén pedig fölkiáltott: „Mein Himmel! Micsoda tehetséges fiú!” Toby csaknem mindig elnyerte az első helyet. Már magasabbra nőtt, de még mindig vékonyka volt: komoly gyerek, őszinte, világoskék szemekkel és angyalkaarccal. Az ember ránézett és rögtön egyetlen szó jutott eszébe: ártatlanság. Az emberek, ha meglátták Tobyt, ösztönösen vállára akarták tenni a karjukat, átölelni, megvédeni az Élettől. Szerették, a színpadon pedig tapsoltak neki. Toby életében először döbbent rá, mire szánta a sors: sztár lesz. Először az anyja kedvéért, azután pedig, mert az Isten így akarja. Toby libidója tizenöt éves korában kezdett ébredezni. Először a fürdőszobában onanizált, azon az egy helyen, ahol egyedül lehetett. Ez azonban nem volt elég: úgy döntött, hogy nőre van szüksége. Egyik este, amikor az anyja kérésére elvégzett valami kis munkát, egy osztálytársának már házas nővére, Clara Connors hozta haza Tobyt autóján. Clara csinos, szőke, nagy mellű fiatalasszony volt, és Toby megkívánta. Ahogy ott ült mellette a kocsiban, érezte, hogy izgalomba jön, merevedni kezd. Kezét idegesen Clara combjára helyezte és tapogatózni kezdett a szoknyája alatt, készen arra, hogy azonnal visszarántsa a kezét, amint az asszony sikoltozni kezd. Clara-t eleinte inkább szórakoztatta, mint dühítette a dolog, amikor pedig Toby elővette a szerszámát és az asszony meglátta annak méretét, kezdte komolyan venni az „udvarlást”, és a következő délutánra meghívta lakására a fiút. Másnap délután azután bevezette Tobyt a testi szerelem örömeibe. Egészen elképesztő élmény volt. Saját, szappanos keze helyett Toby egy puha, lágy, meleg fészket talált magának, amely lüktetett és szinte magába ragadta a szerszámát. Clara nyögései és sikolyai újra meg újra izgalomba hozták és egyik orgazmust a másik után élte meg, anélkül, hogy elhagyta volna ezt a meleg, nedves fészket. Hímvesszejének mérete titokban mindig szégyenkezésre késztette, most pedig hirtelen ez lett legnagyobb dicsősége. Clara képtelen volt magában tartani ezt az élményt, így aztán Toby hamarosan féltucatnyi férjes asszonyt is kiszolgált a szomszédságban. A következő két év során sikerült lányosztálytársainak legalább a felét megszabadítania a szüzességétől. Toby osztálytársai közt akadt néhány rögbisztár, majd mindegyik vonzóbb volt, mint ő, vagy ha nem, hát legalább dúskált a pénzben, de ahol ők kudarcot vallottak, Toby sikert aratott. Ő volt a legmókásabb, legbájosabb fiú, akit a lányok valaha láttak, és egyszerűen nem lehetett nemet mondani annak az ártatlan arcnak, a bánatos kék szemeknek. Az érettségi előtti tanévben, épp a tizennyolcadik születésnapja után váratlanul hívatta az igazgató. A szobában már ott ült Toby anyja, továbbá egy könnyben ázó arcú, tizenhat éves katolikus leány, akit Eileen Henegannak hívtak, valamint e leányzó apja, egy rendőr őrmester díszegyenruhában. Abban a pillanatban, ahogy az ajtón belépett, Toby már tudta is, milyen nagy bajban van. – Rögtön a lényegre térek – mondta az igazgató. – Eileen terhes. Azt mondja, te vagy a gyermeke apja. Volt nemi kapcsolatod a lánnyal? Toby szája rémületesen kiszáradt. Nem tudott másra gondolni, csak arra, mennyire élvezte Eileen a szexet, hogyan nyögött és hogyan követelt még és még többet. Most meg itt van ez! – Válaszolj, te kis kurafi! – bömbölte Eileen apja. – Hozzányúltál a lányomhoz? Toby lopva ránézett az anyjára. Minden másnál jobban kiborította, hogy az anyja itt ül és tanúja megszégyenülésének. Csalódást okozott neki, kiábrándította. Friedát biztosan

visszataszítja az ő viselkedése. Elhatározta: ha egyszer kimászik ebből, ha Isten most az egyszer segít rajta és csodát tesz, soha többé nem nyúl lányhoz, amíg csak él. Innét egyenesen egy doktorhoz megy és kiherélteti magát, hogy még csak ne is gondoljon többé a szexre, és… – Toby… – szólalt meg anyja komor, jeges hangon. – Lefeküdtél ezzel a lánnyal? Toby nagyot nyelt, mélyet lélegzett és azt motyogta: – Igen, anya. – Akkor pedig el fogod venni feleségül! – Az asszony hangjában ott csengett a véglegesség. Ránézett a sírástól puffadt arcú lányra. – Ezt akartad? – I-igen – zokogta Eileen. – Szeretem Tobyt! – A fiúhoz fordult: – Ők kényszerítettek, hogy megmondjam. Nem akartam kiadni a neved. A rendőr őrmester úgy jelentette be, mintha kiáltványt intézne a teremhez: – A lányom még csak tizenhat éves. Akármi is történt, akárhogy is történt, mindez a törvény szerint erőszakos nemi közösülésnek számít. Ezt a kis patkányt börtönbe juttathatnám, egészen a nyomorult élete végéig. De ha egyszer feleségül akarja venni a lányomat… Valamennyien Toby felé fordultak. Ő ismét nagyot nyelt és azt felelte: – Igen uram. Én… Én nagyon sajnálom, ami történt… Néma hazaútjukon Toby az anyja mellett ült. Nyomorúságosan érezte magát. Tudta, mennyire megsértette Frieda érzéseit. Most majd állást kell találnia, hogy eltartsa Eileent meg a gyereket. Valószínűleg a hentesüzletben kell dolgoznia, ahol azután elfelejtheti minden álmát, minden jövőbeli tervét. Amikor hazaértek, anyja csak annyit mondott: – Gyere föl! Toby fölment vele az egykori gyerekszobába, fölkészülve a prédikációra. Csodálkozva látta azonban, hogy Frieda szó nélkül előhúz egy bőröndöt és pakolni kezdi az ő ruháit. Hökkenten nézett rá. – Mit csinálsz, mama? – Én? Én nem csinálok semmit. Te csinálsz! Elköltözöl innét! Megállt és újra a fiú szemébe nézett. – Hát tényleg azt hitted, hogy hagyom elpocsékolni az életedet evvel a mihaszna lánnyal? Szóval gerincre vágtad, és most gyereke lesz. Ez két dolgot bizonyít: egyrészt, hogy te férfi vagy, másrészt meg, hogy ő viszont ostoba liba! Na nem, senki nem fogja az én fiamat a házasság csapdájába ejteni! Isten azt akarja, hogy nagy ember legyen belőled, Toby! Most elmész New Yorkba, és amikor világhírű sztár leszel, majd értem küldesz! Toby lenyelte a könnyeit és anyja karjába vetette magát. Az asszony pedig hatalmas melleihez szorította Tobyt. A fiú hirtelen elveszettnek, rémültnek érezte magát a gondolatra, hogy el kell hagynia Friedát. Ugyanakkor lelke mélyén izgalmat is érzett, egy új élet első lépéseit. Részévé válik a show-biznisznek. Sztár lesz belőle; híres lesz! Így mondta az anyja.

2.

1939-ben New York városa volt a színházi élet Mekkája. A gazdasági válság véget ért.

Franklin Roosevelt elnök megígérte a népnek, hogy a félelmen kívül nincs mitől félniük, hogy Amerika lesz a világ leggazdagabb nemzete, és így is lett. Mindenkinek akadt elkölteni való pénze. A Broadway színpadain egyszerre harminc darabot játszottak, és szemlátomást mindegyik világsikernek ígérkezett. Toby azzal a száz dollárral a zsebében érkezett New Yorkba, amit az anyjától kapott. Tudta, hogy gazdag és híres lesz. Akkor majd az anyjáért küld és egy csodálatos kéjlakban fognak élni. Minden este együtt mennek a színházba, ahol az anyja majd figyeli, hogyan tapsol neki a közönség. Addig azonban találnia kellett valamilyen munkát. Lassanként a Broadwayn lévő összes színház művészbejárójához elzarándokolt, mindegyiknél elmondta, micsoda amatőrversenyeket nyert meg, és hogy milyen tehetséges. Mindegyik színházból kidobták. Ezekben a munkát kereső, keserves hetekben, ha tehette, besettenkedett a színházakba és éjszakai lokálokba, megfigyelte munka közben a legsikeresebb előadókat, különösen a komédiásokat. Látta Ben Blue-t, Joe E. Lewist és Frank Fayt. Tudta, hogy egy napon mindegyiküknél jobb lesz. Ahogy a pénze elfogyott, beállt mosogatni egy étterembe. Hetente egyszer fölhívta az anyját; vasárnap este, mert ilyenkor olcsóbb a tarifa. Frieda vigyorogva elmesélte, milyen általános fölháborodást keltett a szökése. – Látnod kellene őket! – mondta. – A rendőr minden este idejön a járőrkocsiján. Úgy viselkedik velünk, hogy azt gondolnád, gengszterek vagyunk. Megállás nélkül arról faggat bennünket, hol vagy. – És mit mondasz neki? – kérdezte Toby aggodalmasan. – Hát az igazat! Hogy éjszaka kisettenkedtél a házból, akár egy tolvaj, és ha a kezem közé kaparintalak, hát személyesen tekerem ki a nyakad. Toby hangosan nevetett. A nyár folyamán sikerült munkát kapnia. Bűvészinasa lett egy mágusnak, egy üveges szemű, tehetségtelen sarlatánnak, aki Nagy Merlin néven lépett föl. Egy sor másodosztályú hotelban játszottak a külvárosban. Toby fő feladata abból állt, hogy ki- és berakja a nehéz kellékeket Merlin furgonjába, és hogy vigyázzon a kisebb kellékekre, melyek hat fehér nyúlból, három kanáriból és két pocokból álltak. Mivel Merlin megállás nélkül attól félt, hogy a kellékek valahogy „megevődnek”, Toby kénytelen volt takarítószer tartó szekrény méretű helyiségekben együtt lakni az állatokkal. Visszagondolva úgy érezte, az egész nyár nem állt másból, mint elviselhetetlen bűzből. Végig a teljes fizikai kimerültség állapotában leledzett, hisz neki kellett cipelnie a dupla fenekű, trükkös oldalú nehéz ládákat és szekrényeket, vagy ha nem, akkor az állandóan szökdöső „kellékek'' után rohangált. Magányos volt és csalódott. Ha néha leült és végignézett az ócska, koszos kis szállodai szobákon, azon tűnődött, mit keres ő itt, és miként indul el ebből a helyiségből pályája, egyenesen a show-bizniszbe. Tovább gyakorolta a tükör előtt utánzómutatványait, de közönsége kizárólag Merlin bűzös kis állataiból állt. Egy vasárnap, amikor a nyár már a vége felé közeledett, Toby megint hazatelefonált. Ezúttal apja vette föl a kagylót. – Toby vagyok, papa. Hogy vagy? A túloldalról, csak a csönd válaszolt. – Halló! Itt vagy még? – Itt vagyok, Toby – apja hangjában valami szinte megfagyasztotta Toby lelkét. – Mama hol van?

– Tegnap éjjel bevitték a kórházba. Toby úgy szorította a telefonkagylót, hogy az csaknem eltört a tenyerében. – Mi történt vele? – Az orvos azt mondta: szívroham. Nem! Nem, az ő anyjával ez nem történhetett meg! – Biztosan hamarosan meggyógyul – mondta Toby, szinte parancsolóan. – Hát nem? Már ordított a telefonba. – A fene egyen meg, hát mondd már, hogy hamarosan meggyógyul! Az apja sírását mintha sok millió mérföldről hallotta volna. – Az anyád… Az anyád néhány órával ezelőtt meghalt, fiam. A szavak úgy zúdultak át rajta, mint a fehéren izzó láva. Égették, leforrázták, míg az egész lelkét nem érezte lángolni. Az apja hazudik. Mama nem halhatott meg! Hiszen megegyeztek! Toby híres lesz, az anyja pedig ott áll majd az oldalán. Ott lesz a csodálatos kéjlak, ami csak őrá vár, és a limuzin, és a sofőr, és a perzsabundák, és a gyémántok!… Olyan hangosan zokogott, hogy nem kapott levegőt. A távolból apja hangját hallotta. – Toby! Toby! – Máris indulok haza. Mikor lesz a temetés? – Holnap – mondta az apja. – De nem szabad hazajönnöd. Már várnak, Toby. Eileen hamarosan megszüli a babát. Az apja meg akar ölni! Csapdát állítottak számodra a temetésen. Tehát még csak el sem búcsúzhat az egyetlen személytől a világon, akit szeretett. Toby egész nap az ágyán hevert és emlékezett. Olyan élő, olyan valószerű volt minden emlékképe az anyjáról! Ott áll a konyhában, főz, és közben arról mesél, milyen híres, fontos ember lesz őbelőle. Ott ül a színházban, az első sorban, és hangosan kiáltja: „Egek ura! Micsoda tehetséges gyerek! '' Ott nevet a tréfáin és utánzószámain. És pakolja a bőröndjét. Amikor híres sztár leszel, majd értem küldesz. Toby csak feküdt, megbénulva a gyásztól. Arra gondolt: sosem felejtem el ezt a napot. Amíg élek. 1939. augusztus 14. Életem legfontosabb napja. Igaza lett. Nem az anyja halála, hanem egy másik esemény miatt, amely a Texas államban lévő Odessa városában történt, ezerötszáz mérföldre onnan. A kórház nevesincs, négyemeletes épület volt, melyet a jótékonyság szürke színével festettek be. Odabent a nyúlketrecszerű kis helyiségeket arra tervezték, hogy diagnosztizálják, megkönnyítsék, meggyógyítsák a betegséget, és néha eltemessék a beteget. Ez a kórház tulajdonképpen orvosi szupermarket volt, ahol mindenki megtalálhatja a magáét. Hajnali négy órára járt. Ez az óra a csöndes halál vagy a mély álom ideje. Az a pillanat, amikor végre a személyzet is megpihenhet, hogy fölkészüljön az újabb nap újabb csatáira. A négyes számú műtőben azonban a szülészek gondban voltak. Az esemény, amely rutinszerű szülésnek indult, hirtelen vészhelyzetté változott. Pedig a szülés megindulásáig minden rendben lévőnek látszott. Mrs. Karl Czinski egészséges, ideális korban lévő asszony volt, széles, parasztos csípővel; ez minden szülészorvos álma. Megindultak a tolófájások, minden előírásszerűen történt. – Farfekvéses – jelentette be dr. Wilson, a vezető szülész. A bejelentés nem okozott riadalmat. Általában csak a szülések három százaléka tartozik ebbe a kellemetlen típusba – amikor az újszülött lábbal előre készül kijönni –, ám ez a három százalék is könnyen kezelhető. A farfekvéses szülésnek három típusa van: a spontán, amikor nincs szükség segítségre; a segített, mikor a szülész besegít a természetnek; valamint az „elakadásos”, amikor az újszülött beszorul az anyaméhbe. Dr. Wilson elégedetten állapította meg, hogy ez a legegyszerűbb fajta, a spontán szülés lesz. Nézte, ahogy megjelenik a résben a kisbaba lábfeje, majd követi a lábszár. Az anya következő tolófájásával már a kisbaba combja is láthatóvá vált.

– Már csaknem kész vagyunk! – szólt dr. Wilson bátorítóan. – Nyomjon még egyszer! Mrs. Czinski megtette. Semmi sem történt. Az orvos összeráncolta a homlokát. – Próbálja újra! Erősebben! Semmi. Dr. Wilson megfogta az újszülött lábát és nagyon finoman, óvatosan megrántotta. Nem történt semmi. Kezét a baba mellett a szűk résbe préselte, be a hüvelybe, és megpróbálta kitapogatni, mi a helyzet. Hirtelen verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. A szülésznő közelebb lépett és megtörölte a szemöldökét. Azt hiszem, baj van – suttogta dr. Wilson. Mrs. Czinski meghallotta. – Mi a baj? – kérdezte. – Minden nagyszerűen megy! – válaszolta dr. Wilson, és még beljebb nyúlt, megpróbálva kifelé húzni az újszülöttet. Az azonban meg sem mozdult. Az orvos tapogató ujjai érezték, hogy a köldökzsinór az újszülött teste és az anya csípeje közé szorult, teljesen elzárva a levegő útját. – Fetoszkópot! A szülésznő megragadta a szerszámot, az anya hasára helyezte és hallgatni kezdte a baba szívverését. – Már csak harmincat ver! – jelentette. – És jól észlelhető a szívelégtelenség. Dr. Wilson ujjai az anya testében jártak, akárha agyának távoli antennái volnának, kutatva, vizsgálódva, segítséget keresve. – Csökken a szívverés ritmusa! – a szülésznő hangjából rémület hallatszott. – Már meg is szűnt! Egy haldokló újszülött van odabent az anyaméhben. Akad még egy halvány esély, hogy újra lehet éleszteni a bébit, ha időben ki tudják szedni. De most már legföljebb négy percük maradt, hogy az újszülött megszülethessen, utána kitisztítsák a tüdejét és dobbanásra késztessék pici szívét. E négy perc letelte után az agykárosodás már súlyos és visszafordíthatatlan. – Órát! – parancsolta dr. Wilson. A műtőben lévők valamennyien ösztönösen a falon függő órára néztek, melynek nagymutatója épp a tizenketteshez ért, a piros másodpercmutató pedig megkezdte első gyors körét. A szülészcsapat lázas munkához fogott. Vészlélegeztető készüléket gurítottak a szülőágyhoz, miközben dr. Wilson még mindig a medencecsont belső szélétől próbálta elhúzni az újszülöttet. A Bracht-manőverrel próbálkozott. Ilyenkor körbefordítják az újszülöttet, kiszabadítván a vállát a szorult helyzetből, hogy kicsusszanjon a szülőúton. Ezúttal nem sikerült. Egy nővértanuló, akinek ez volt az első szülése, hirtelen rosszul lett. Kisietett a műtőből. Odakint, a műtő ajtajában állt Karl Czinski. Idegesen gyűrögette kalapját hatalmas, bütykös tenyerében. Úgy érezte, ez élete legboldogabb napja. Ács volt, egyszerű ember, aki hitt a korai házasságban és a minél nagyobb létszámú családban. Ez a gyerek lesz az első gyermekük, gondolta, alig tudva magába fojtani izgalmát. Imádta a feleségét és tudta, hogy az asszony nélkül teljesen elveszett lenne. Épp őrá gondolt, amikor a nővértanuló kirontott a szülőszobából. Azonnal megkérdezte a rohanó lánytól: – Hogy van? A félig ájult fiatal nővér, aki másra sem tudott gondolni, csak a babára, azt kiáltotta: – Meghalt, meghalt! – majd tovább rohant a mosdó felé. Mr. Czinski arca elfehéredett. A melléhez kapott, levegőért hördült. Mire a belosztályra értek vele, ember már nem segíthetett rajta. Odabent a szülészeten dr. Wilson lázasan dolgozott, versenyt futva az órával. Ahogy újra

benyúlt a hüvelybe és megérintette a köldökzsinórt, jól érezte feszülését, de sehogy sem tudta kiszabadítani. Minden ösztöne azt üvöltötte benne, hogy rántsa ki erőszakkal a félig megszületett baba köldökzsinórját, de nem tette, mert már látta, mi történt azokkal a bébikkel, akik ily módon születtek meg. Mrs. Czinski félig delíriumban nyögdécselt. – Nyomjon, Mrs. Czinski! Erősebben! Gyerünk! Nem segített semmi. Dr. Wilson az órára nézett. Két értékes perc már elmúlt, és e két értékes perc alatt egyetlen cseppnyi vér sem jutott a baba agyába. Dr. Wilsonnak még egy másik kérdéssel is szembe kellett néznie: mit tegyen, ha sikerül megmentenie a babát, de csak miután eltelt a négy perc? Hagyja élni tudat nélküli, gondolattalan ázalagként? Vagy engedélyezze számára az irgalmas, gyors halált? Elkergette ezt a gondolatot, és még gyorsabb munkához látott. Szemét lehunyta, csak tapintás után dolgozott. Minden gondolatát arra összpontosította, mi történik most odabent, az asszony testében. A Mauriceau–Smellie–Veitmanőverrel próbálkozott, újabb bonyolult mozgássorozattal a baba testének kiszabadítására. És valami hirtelen megmoccant! Érezte, ahogy az újszülött mozogni kezd. – Fogót! A szülésznő gyorsan a kezébe nyomta a különleges fogót, dr. Wilson pedig benyúlt és a fogóval megmarkolta a kicsi koponyát. A következő pillanatban pedig már meg is jelent a kis fej. A baba megszületett. Ez mindig a dicsőség pillanata, az újonnan teremtett életé, amely vörös arccal, levegő után tátogva méltatlankodik, hogy kirángatták a csöndes, sötét anyaméhből, ide a fénybe és hidegbe. Nem így ez a baba. Ez itt kékesfehér és mozdulatlan volt. Egy halott kislány. Az óra! Másfél percnyi idő maradt. Most már minden mozdulatot gépiesen hajtottak végre, a gyakorlat hosszú éveinek eredményeként. Gézzel borított ujjak tisztították az újszülött garatnyílását, hogy levegő juthasson a légcsövébe. Dr. Wilson hanyatt fektette a babát. A szülésznő az orvos kezébe nyomott egy kisméretű laringoszkópot, melyet elektromos szívópumpa szerkezetéhez kötöttek. Az orvos a helyére illesztette a szerszámot és bólintott. A szülésznő megnyomott egy kapcsolót. Megszólalt a gépezet ritmikus szívó hangja. Dr. Wilson fölnézett az órára. Húsz másodperc maradt. Szívverés nincs. Tizenöt… Tizennégy… Szívverés nincs. A döntés pillanata elérkezett. Lehet, hogy már most is túl késő megelőzni az agykárosodást. Az ember sosem lehet bizonyos az ilyesmiben. Hány kórtermet látott már, teli efféle nyomorúságos teremtményekkel, akik egy felnőtt testében őrizgették egy csecsemő tudatát, vagy még rosszabbat? Tíz másodperc. Nincs pulzus. Egyetlen moccanás sem, ami reményt adna. Öt másodperc. Döntésre jutott. Remélte, hogy Isten megérti és megbocsát. Kihúzza a laringoszkópot és közli a csapattal, hogy a babát nem lehet megmenteni. Senki sem kérdőjelezi meg a döntését. Még egyszer megérintette az újszülött bőrét. Hideg volt és nyirkos. Három másodperc. Ránézett a mozdulatlan kis testre és sírni szeretett volna. Micsoda szerencsétlenség. Milyen bájos baba lett volna. Milyen gyönyörű, egészséges nővé serdülhetett volna. Átfutott agyán a gondolat, hogy milyen életet élhetne ez az emberi lény itt? Férjhez menne, gyerekei lennének? Művész, tanárnő, üzletasszony lenne belőle? Szegény? Gazdag? Boldog vagy boldogtalan? Egyetlen másodperc. Szívverés még mindig nincs. Nulla. Kezét a kapcsoló felé nyújtotta.

És ebben a pillanatban a baba szíve megdobbant. Tétovázó, rendszertelen dobbanás volt, de újabb követte és még újabb! Majd az egész határozott, rendszeres szívveréssé erősödött. A műtőbeliek önkéntelenül éljenezni kezdtek, gratulációkat kiáltottak dr. Wilson felé, aki nem is hallotta a zajt. Bénultan a falon ketyegő órára meredt. Anyja Josephine-nek nevezte el, a Krakkóban maradt nagymama után. Második nevet nem adott neki, mert az megjátszás lett volna egy odessai lengyel mosónő részéről. Olyan okokból, melyeket Mrs. Czinski egyáltalán nem értett, dr. Wilson ragaszkodott hozzá, hogy Josephine-t minden hat hétben vizsgálatra hozza a kórházba. A következtetés, a vizsgálat eredménye minden esetben ugyanaz volt: a kicsi normálisnak látszik. A többit csak az idő tudja megmondani.

3.

Szeptember első hétfőjén Catskillsben véget ért a nyári évad, és a Nagy Merlin munkanélküli lett, csakúgy, mint bűvészinasa, Toby. A fiú mehetett, amerre látott. De hová? Nem volt otthona, munkája, pénze. Így hát, amikor egy szállóvendég huszonöt dollárt ajánlott neki, ha kocsijukon hazafuvarozza őt és három gyermekét Catskillsből Chicagóba, Toby gondolkodás nélkül vállalta az utat. Távozott és nem köszönt el sem a Nagy Merlintől, sem pedig rossz szagú kellék-állatkáitól. Chicago 1939-ben gazdag, szélesre tárt kapujú város volt. Aki ismerte a járást, bármit megvehetett: asszonyt, kábítószert, politikust. Százával működtek az éjszakai lokálok, melyek minden ízlés számára élvezetet nyújtottak. Toby mindegyikbe bekopogtatott, a nagy, elegáns Chez Paree-től a Rush Street ócska kis lebujaiig. Senki sem akart fölfogadni komédiásnak egy fiatal csavargót. Pedig a homokóra lassan lejár, gondolta Toby. Ideje volna elkezdeni, hogy beteljesítse anyja álmait. Már csaknem tizenkilenc éves! Az egyik klubot, amely körül Toby gyakran ténfergett, Térdmagasságban-nak hívták. Az itteni műsor egy háromtagú együttesből, egy lerobbant, harmincas, alkoholista komédiásból és két vetkőző lányból állt, akiket Merinek és Jerinek hívtak, és akik a plakáton Perry Sisters néven szerepeltek, noha – bármilyen hihetetlen – tényleg testvérek voltak. Húszas éveik elején jártak, s a maguk olcsó módján csinosak voltak. Egyik este Jeri odalépett a bárpulthoz és leült Toby mellé. A fiú elmosolyodott és udvariasan közölte: – Nagyon tetszik ám a műsoruk. Jeri feléje fordult és egy naiv, babaarcú kölyköt látott, aki túl fiatal és túl rosszul öltözött volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye. Közönyösen bólintott és már majdnem visszafordult az italához, amikor Toby fölállt. Jeri rámeredt a fiú nadrágjának beszédes kidudorodására, majd ismét belenézett az ártatlan, fiatal arcba. – Jézusom – mondta –, az ott mind te vagy? Toby elmosolyodott. – Hát azt csak egyetlen módon lehet megállapítani…

Aznap hajnali háromkor Toby ágyban volt, a Perry Sisters összes hölgytagjával. Mindent az utolsó részletig elpróbáltak. Egy órával műsorkezdés előtt Jeri elvitte a klub komédiását, aki szenvedélyes szerencsejátékos volt, a Diversey Avenue-ra, ahol az egyik házban már javában folyt a kockajáték. Amikor a komikus meglátta, miről van szó, megnyalta az ajkát és közölte: – Csak egy-két percig maradhatunk! Harminc perccel később, amikor Jeri kisurrant, épp a humorista dobta eszelősen üvöltve a kockát: – Egy nyolcas Decaturtól, te szemétláda! Teljesen elveszett valami különös fantáziavilágban, ahol a siker, a sztárság, a gazdagság mind-mind a kocka pördülésétől függött. A Térdmagasságban bárban eközben Toby ott ült a pultnál, csinosan, kifésülködve. Várt. Amikor a műsor elkezdődött és a komédiás még mindig nem volt sehol, a tulajdonos dühöngeni, káromkodni kezdett. – Az a kurafi azt fogja kapni, amit megérdemel, halljátok? Nem akarom még egyszer a klubom közelében látni! – Értem, értem – bólogatott Meri. – De tudja, főnök, szerencséje van. Épp itt van egy fiatal, tehetséges humorista a bárban. Most érkezett New Yorkból. – Micsoda? Hol? A tulajdonos azonban csak egyetlen pillantást vetett Tobyra. – Az isten szerelmére, hát hol a dadája? Ez itt egy baba! Egy kisgyerek! – El sem hiszi, főnök, hogy milyen nagy! – bizonygatta Jeri. És komolyan gondolta, amit mondott. – Próbálja ki! – tette hozzá Meri. – Mit veszíthet, főnök? – A kicseszett vendégeimet! Végül azonban vállat vont és odalépdelt Tobyhoz. – Szóval te vagy a komédiás, he? – Ja – válaszolta az könnyedén. – Épp most fejeztem be egy turnét Catskillsben. A bártulajdonos hosszan tanulmányozta. – Hány éves vagy? – Huszonkettő – hazudta Toby. – Lószart! Na, mindegy. Állj ki eléjük. De ha nekem itt leégsz, ígérem, hogy nem éred meg a huszonkettőt! És íme, itt volt. Toby Temple álma végre megvalósult. Ott állt a reflektorfényben, a zenekar tust húzott neki, a közönség pedig, az ő közönsége odalent ült, várva, hogy fölfedezhesse, imádhassa őt. Úgy elöntötték az érzelmek, hogy elszorult a torka. Mintha ő és a közönség egyek lennének, összekötve valami varázslatos, csodás kötéllel. Egy pillanatra az anyjára gondolt és remélte: akárhol is van, most látja őt. A zenekar abbahagyta. Toby megkezdte a maga jól begyakorolt műsorát. – Jó estét, szerencsés emberek. Engem Toby Temple-nek hívnak. Gondolom, maguk is tudják a saját nevüket. Néma csönd. Folytatta. – Hallották, hogy Chicagóban új főnöke van a maffiának? Szóval a pasas buzi. Mostantól fogva tehát a Halál Csókja előtt kötelező a vacsora és a tánc is. Senki sem nevetett. Csak bámultak rá hidegen és ellenségesen. Érezte, amint a félelem éles karmai beletépnek a gyomrába. Testét hirtelen elöntötte a verejték. A csodálatos kapocs, ami összekötötte a közönséggel, hirtelen eltűnt. Mégiscsak folytatta valahogy.

– A minap műsorom volt egy színházban, odafönt Maine-ben. Szóval a színház annyira bent volt az őserdőben, hogy az igazgató egyenesen egy medve volt. Csönd. Ezek itt gyűlölik. – Hát azt nem mondták nekem, hogy ez itt a süketnémák kongresszusa! Emberek, teljesen úgy érzem magam, mintha mókamester volnék a Titanic-on. Itt lenni olyan, mint amikor az ember végigsétál a pallón, de ott, a túlsó végén nincsen hajó. Pfujolni kezdtek. Két perccel azután, hogy Toby elkezdte a műsorát, a tulajdonos kétségbeesetten intett a zenészeknek, azok pedig hangosan játszani kezdtek, elnyomva az ő hangját. Toby pedig ott állt, hatalmas mosollyal az arcán, szemében égő könnyekkel. Üvölteni szeretett volna rájuk. Az üvöltések, sikolyok ébresztették föl Mrs. Czinskit. A magas, vékony hangú sikolyok kísértetiesen szóltak az éjszaka csöndjében. Egészen addig nem jött rá, míg föl nem ült az ágyban, hogy a baba sikoltozik. Besietett a másik szobába, amelyet gyerekszobának nevezett. Josephine dobálta magát az ágyban, egyik oldalról a másikra; eltorzult arca kék volt. A kórház éjszakai ügyeletes orvosa intravénás nyugtatót adott be a kicsinek, az pedig békés álomba merült. Dr. Wilson, aki segített megszülni Josephine-t, alaposan megvizsgálta. Nem talált semmi hibát. Ugyanakkor nyugtalan érzései támadtak. Soha életében nem tudta elfelejteni azt a nagy órát, ott fenn a falon.

4.

A vaudeville, ez a sajátos varietéforma 1881-től virágzott Amerikában, s virágzása egészen 1932-ig, a végső hanyatlásig tartott, amikor a Palace Színház becsukta kapuit. A vaudeville volt a feltörekvő fiatal humoristák emberpróbáló terepe, az a csatatér, ahol szellemességük edződött a rendszerint ellenséges, pfujoló közönség össztüzében. Azok azonban, akik legyőzték, meggyőzték ezt a közönséget, azonnal megindultak útjukon a hírnév és a vagyon felé. Eddie Cantor, W. C. Fields, Jolson és Benny, Abbott és Costello, Jessel, Burns és a Marx testvérek, meg még vagy tucatnyian. A vaudeville biztos kikötőt, heti fizetést jelentett, most azonban, hogy meghalt, a komédiásoknak másfelé kellett fordulniuk. A nagy nevek rádiós műsorokban kezdtek szerepelni, máskor egész színházakat töltöttek meg előadóestjeikkel. És mindannyian járták az országot, fölléptek az összes jobb éjszakai lokálban. A feltörekvő fiatal humoristák azonban, az olyanok, mint Toby, egészen máshogy érvényesültek. Ők is lokálokban léptek föl, ezek azonban egy egészen más világba tartoztak. E világot maguk között klozet-hálózatnak nevezték, és ez még finom körülírásnak számított. A klozet-hálózat jórészt mocskos vidéki kocsmákból állt, ahol a rengeteg mosdatlan néző csak azért gyűlt össze, hogy sört nyakaljon és nagyokat böfögjön a vetkőző lányokra, a komédiásokat pedig már csak sportból is üldözte. A művészek öltözője általában a klozet volt, amely mindenütt állott ételtől, megbuggyant italtól, vizelettől és olcsó kölnitől bűzlött – no meg a mind e fölött ellebegő, mindent beterítő, kegyetlen félelem szagától. Maguk között a lebőgés

verejtékszagának nevezték ezt. A klozetok rendszerint olyan koszosak voltak, hogy a föllépő „művésznők” inkább az öltözőbeli mosdókagyló fölé guggoltak pisilni. A fizetség elég változatos volt: az alig emészthető vacsorától öt, tíz, sőt néha akár tizenöt dolláros gázsiig is terjedhetett, a közönség kedvező reakciójától függően. Toby Temple a klozet-hálózat összes lokálját végigjátszotta; ez volt az ő iskolája. Minden várost máshogy hívtak, de a lokál mindig ugyanolyan volt. A szag, meg az ellenséges közönség is mindig ugyanolyan volt. A nézők, ha nem tetszett nekik egy előadó, sörösüvegeket vágtak hozzá, közbekiabáltak, gúnyolódtak a műsora alatt, végül pedig lefütyülték a színpadról. Kemény, de jó iskola volt ez, mert megtanította Tobynak a túlélés összes trükkjét. Megtanulta, hogyan bánjon részeg turistákkal és józan huligánokkal, és azt, hogy sose keverje össze a kettőt. Megtanulta, hogyan fedezze föl jó előre a lehetséges heccelődőt, és hogyan csöndesítse le azzal, hogy például kér tőle egy kortyot az italából, vagy kölcsönkéri a díszzsebkendőjét verejtékező homloka megtörlésére. Toby mindig lyukat dumált a tulajdonos hasába, s így fölléphetett olyasféle isten háta mögötti helyeken, amelyek a Kiamesha-tó, a Shawanga Fészek vagy az Avon nevet viselték. Játszott a New Jersey-i Wildwoodban, föllépett a zsidó B'nai B'rith, a digó Olaszország Gyermekei vagy a skandináv Rénszarvas Baráti Társaság estjein. És közben mindig tanult. Műsora három részből állt: először is népszerű dalokat parodizált, tekert ki, majd híres színészeket – mint Gable, Grant, Bogart és Cagney – utánzott, végül pedig olyan tréfákat adott elő, amelyeket azoktól a nagynevű humoristáktól lopott, akik megengedhették maguknak, hogy költséges vicc íróik legyenek. Természetesen az összes feltörekvő humorista lopta a műsorát, és ezzel még dicsekedett is: „Jerry Lestert csinálom” – ami azt jelentette, hogy Jerry Lester anyagát használta föl az illető – „és ráadásul kétszer olyan jó vagyok, mint ő.” „Én Milton Berle-t hozom.” „Látnod kellene a Red Skeltonomat!” Mivel a műsor volt az egésznek a kulcsa, természetesen csak a legjobbaktól loptak. Toby pedig akármit hajlandó volt megcsinálni. Bánatos kék szemével rámeredt a közönyös, kőkemény arcú közönségre és megkérdezte őket: – Láttak már eszkimót pisilni? Két kezét a slicce elé tette, és potyogtatni kezdte a jégkockákat. Máskor turbánt tekert a fejére és lepedőbe bújt. – Abdul, a kígyóbűvölő! – dörögte ijesztő hangon. Fújni kezdte a sípot és egy ruháskosárból előbújt a „kobra”, ritmikusan mozogva a zenére. Természetesen Toby rángatta a drótjait. A kígyó teste egy tusolócső volt, feje maga a tus. Mindig akadt legalább egyvalaki a közönségben, aki ezt mulatságosnak találta. Eljátszott mindent: az átlagos számokat, a válogatott számokat és még a „tálcás” számokat is, ahol valósággal tálcán kellett a bunkó közönség ölébe potyogtatnia a poénokat. Több tucat poénja volt és mindig készen kellett állnia, hogy egyikről a másikra váltson, mielőtt a sörösüvegek repülni kezdenének. És az évek során, akárhol is játszott, minden egyes föllépése alatt mindenütt legalább egyszer lehúzták a vécét. Autóbuszon járta az országot. Amikor megérkezett egy új városba, bejelentkezett a legolcsóbb hotelba vagy panzióba és azonnal fölmérte, hány éjszakai lokál, bár vagy lóistállóból átalakított klub van a városban. Kartonpapírral tömte ki a cipője talpán lévő lyukakat és krétával fehérítette az inggallérját, hogy megtakarítsa a mosodát. A városok mindig rettenetesek voltak, az étel mindig szörnyű; a legrosszabbnak azonban a magányosság bizonyult. Szinte beleette magát az emberbe. Senkije sem volt. Az egész hatalmas közönségben nem akadt egyetlen ember, aki törődött volna azzal, hogy él-e, hal-e. Időnként írt az apjának,

de inkább kötelességérzetből, mint szeretetből. Kétségbeesetten szüksége lett volna valakire, akivel beszélhet, aki megértené, megosztaná vele álmait. Távolról figyelte a szórakoztatóipar sikerembereit, amint kísérőik népes csapatával kilépnek a nagy klubokból, mellettük gyönyörű, osztályon felüli lányok. Alig mennek néhány lépést, máris beszállnak fényes limuzinjaikba. Irigyelte őket. Egy napon majd!… A legrosszabb az volt, amikor megbukott. Amikor kifütyülték a száma elején, kidobták szinte még az előtt, hogy elkezdhette volna. Ilyenkor gyűlölte a közönséget; meg tudta volna ölni őket. Nem az volt a baj, hogy kudarcot vallott, hanem hogy mélyen idelent, a legalján. Lejjebb már nem is tudna menni, hiszen itt van, idelent. Elrejtőzött a szállodai szobájában, sírt és Istenhez imádkozott, hogy hagyja békén, hogy múljék el tőle ez a vágy: ne akarjon többé odaállni a közönség elé, ne akarja szórakoztatni őket. Istenem, imádkozta, akarjak inkább cipőügynök lenni, vagy hentes és mészáros! Akármi más! Az anyja tévedett: Isten semmire sem választotta ki őt. Soha nem lesz híres. Holnap majd talál magának valami egészen más munkát. Jelentkezik egy irodában, rendes, kilenctől ötig tartó melóra és úgy fog élni, mint akármelyik normális lény. Másnap este pedig megint ott volt a színpadon, eljátszotta az utánzószámot, vicceket mondott és megpróbálta megnyerni a közönséget, mielőtt az megvadult és támadott volna. Ártatlan, gyermeki tekintettel rájuk mosolygott és beszélni kezdett: – Ismerik a pasast, aki szerelmes volt a kacsájába, és egy este elvitte a moziba? A mozi pénztárosa azt mondta, hogy ide nem lehet kacsával bejönni, ezért a pasas elment a sarokig és begyömöszölte a madarat a nadrágjába, visszament, megvette a mozijegyet és bement. Ahogy elkezdődött a film, a kacsa nyugtalankodni kezdett. A pasas kinyitotta a sliccét és hagyta, hogy a kacsa kidugja a fejét. Nahát, a pasas mellett ült egy hölgy a férjével. Az asszony hirtelen odafordul a férjéhez és azt mondja neki:,,Ralph, ez a mellettem ülő pali elővette a tökét”. Ralph meg azt kérdezi: „És zavar?” „Nem”, válaszolja az asszony. „Rendben, akkor ne törődj vele és nézd a filmet!” Néhány perc múlva az asszony ismét macerálni kezdi a férjét: „Ralph, ez a pasas és a töke…” A férje rámordul: „Mondtam már, hogy fütyülj rá!” Az asszony meg azt feleli: „De hát nem tudok fütyülni rá: eszi a pattogatott kukoricámat!” Egy-egy estét játszott a San Franciscó-i Három-Hat-Ötben, a Rudy Rámpáján New Yorkban, Toledóban a Kin Wa Low-ban. Játszott bádogos és vízvezeték-szerelők nagygyűlésén, játszott barmicvókon és a tekézők országos bankettjén. Mindeközben folyton tanult. Négyszer, ötször is föllépett naponta kis klubházakban, melyek a Gyémánt, Odeon, Empire vagy Sztár nevet viselték. És közben tanult. Az egyik legfontosabb, amit megtanult, az volt: lehet, hogy egész életét a klozethálózatban tölti ismeretlenül, felfedezetlenül. Történt azonban valami, amely az egész kérdést akadémikussá tette. 1941. december elején, egy hideg vasárnap estén aznap ötödször lépett föl New York 14. utcájában, a Dewey Színházban. A műsorban összesen nyolcan játszottak, és az is Toby feladatai közé tartozott, hogy bejelentse a másik hetet. Az első szám rendben lement. A másodikban, amikor bemutatta a Repülő Kanazawákat, egy nagycsaládra való japán akrobatát, a közönség pfujolni kezdett – Mi a rosseb van ezekkel? – kérdezte a kulisszák mögött. – Jézusom, hát nem hallottad? A japcsik néhány órája megtámadták Pearl Harbourt! – felelte az ügyelő. – No és akkor? – kérdezte vissza Toby. – Nézd ezeket a fickókat, hát nem nagyszerű

akrobaták?! A harmadik számban, amikor a japánok következtek, Toby kiment a színpadra és így szólt: – Hölgyeim és uraim, nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom önöknek a manilai sikereik helyszínéről frissen visszatért Repülő Filippinókat! Abban a pillanatban azonban, amikor a közönség meglátta a japánokat, fütyülni kezdett. Ezen a napon még megpróbálta eladni őket Hihetetlen Hawaiiaknak, Megveszett Mongoloknak, végül pedig Repülő Eszkimóknak. Nem sikerült azonban megmentenie őket. Mint kiderült, saját magát sem. Amikor aznap este telefonált az apjának, megtudta, hogy levél várja otthon. Úgy kezdődött: „Üdvözlöm”, és az Elnök írta alá. Ez volt a behívója. Hat héttel később esküt tett, mint az Egyesült Államok hadseregének újonca. Egész nap olyan erősen lüktetett a feje, hogy alig volt képes elmotyogni az eskü szövegét. Gyakran fájt a feje, és amikor fájt, a kis Josephine úgy érezte, két hatalmas marok szorítja össze a homlokát. Igyekezett nem sírni, mert az mindig kiborította az anyját. Mrs. Czinski fölfedezte magának a vallást. Titokban mindig is úgy érezte, hogy – ki tudja, milyen módon – ő és a baba tehet a férje haláláról. Egy este betévedt valamelyik újrakeresztelő szekta szertartására, ahol a prédikátor épp azt mennydörögte: – Valamennyiőtöket átitatott a bűn és a gonoszság. Az Úr a Pokol szakadéka fölé tart benneteket, akár egy undorító férget és az Úr megvet mindőtöket. Mindannyian egy szál cérnán lógtok, mindannyian, ti nyavalyások, és az Úr haragjának lángja elpusztít benneteket, ha nem szálltok magatokba! Mrs. Czinski azonnal jobban érezte magát, mert tudta, hogy az Isten hangját hallja. – Ez az Isten büntetése, mert megöltük az apádat! – mondta Josephine-nek, és a kislány, noha még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, mit jelentenek e szavak, mégis tudta, hogy valami rosszat tett. Szerette volna tudni, mi lehetett ez a rossz, hogy elmondhassa végre az anyjának: nagyon sajnálja.

5.

Kezdetben Toby Temple és a háború nagyon rosszul jöttek ki egymással. A hadseregben Toby egy nagy senki lett, egyenruhába öltöztetett sorszám, pontosan, mint sok milliónyian mások: arctalan, névtelen, ismeretlen. Az alapkiképzésre Georgiába küldték, majd áthajózták Angliába, ahol alakulata egy sussexi táborban állomásozott. Toby közölte az őrmesterrel, hogy a vezérlő tábornokkal szeretne beszélni. Nem jutott azonban messzebb a kapitánynál. A kapitányt Sam Wintersnek hívták. Sötét hajú, kreol bőrű, intelligensnek látszó harminc-egynéhány éves férfi volt. – Mi a probléma, katona? – A helyzet az, kapitány úr – kezdte Toby –, hogy én művész vagyok. A show-biznisz résztvevője, legalábbis az voltam civilben. Winters kapitány elmosolyodott ennyi elszánt komolyságon.

– És pontosan mit művelt a show-bizniszben? – kérdezte. – Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Utánoztam, parodizáltam és… – meglátta a kapitány arckifejezését és óvatosan befejezte –… szóval ilyesmi. – Hol dolgozott, katona? Toby sorolni kezdte, azután elhallgatott. Reménytelen. A kapitányt nyilván csak olyan ismert bárok, klubok, színházak nyűgöznék le, amelyek New Yorkban vagy Hollywood-ban vannak. – Hát nem olyan helyeken, amit ismerhetne… – felelte. Már érezte, hogy csak az idejét vesztegeti. Winters kapitány azt mondta: – Tudja, a dolog nem rajtam múlik. De azért majd megnézem, mit tehetek. – Hát persze – válaszolt Toby. – Nagyon köszönöm, kapitány úr. Tisztelgett és távozott. Sam Winters ült az asztalánál és a fiúra gondolt. Jóval azután is, hogy az már távozott. Sam Winters azért jelentkezett önként a hadseregbe, mert úgy gondolta, ezt a háborút meg kell vívni és meg kell nyerni. Ugyanakkor gyűlölte a háborút azért, amit az olyan fiatal fickókkal tett, mint Toby Temple. De ha ez a Temple tényleg tehetséges, az előbb-utóbb kiderül, mert a tehetség olyan, mint a tömör sziklából kinövő törékeny virág: a végén semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy napfényre törjön. Sam Winters sikeres filmproduceri állását hagyta ott Hollywoodban azért, hogy belépjen a hadseregbe. Jó néhány sikeres film producere volt a Pan-Pacific Stúdióban, és igen sok ilyen fiatal reménységet látott jönni-menni, mint Toby Temple. A legkevesebb, amit megérdemelnek, hogy valaki adjon nekik egy esélyt. Aznap délután beszélt Tobyról Beech ezredessel. – Szerintem meghallgatnánk a Különleges Szolgálat számára – mondta az ezredesnek. – Van egy olyan érzésem, hogy tehetséges. Isten tudja, de ezek a szegény fiúk minden szórakozást megérdemelnek, amit csak megkaphatnak a Különleges Szolgálattól. Beech ezredes rámeredt Winters kapitányra és jeges hangon azt mondta: – Rendben van, kapitány úr. Küldjön róla egy följegyzést! Nézte a kapitányt, amint kisétál az ajtón. Beech ezredes hivatásos katona volt, West Pointban végzett, ugyanott, ahol az apja és a nagyapja is. Az ezredes utálta a civileket, és számára Winters kapitány nem volt több, mint ócska civil. Attól, hogy valaki fölveszi az egyenruhát és kapitányi váll-lapokat kap, még nem lesz belőle katona. Amikor Beech ezredes megkapta Winters kapitány följegyzését Toby Temple-ról, rápillantott, majd vad haraggal ráírta a papírra: „KÉRÉS ELUTASÍTVA”. Aláírta a szöveget és máris jobban érezte magát. Tobynak legjobban a közönség hiányzott. Dolgozni szeretett volna a viccek időzítésén, erősíteni a szakmai rutinját. Minden lehetséges alkalommal vicceket mesélt, másokat utánzott, poénkodott. Nem számított, ha a közönsége csak két közlegényből állt, akik vele együtt adtak őrséget egy elhagyott mezőn. Nem számított, ha autóbusznyi katonának játszott, vagy épp egy magányos edénymosogatónak a konyhán. Szükségét érezte, hogy megnevettesse őket, hogy tapsoljanak neki. Sam Winters egy napon megfigyelte, amikor Toby bohóckodott a klubban, a katonáknak. Műsor után odament hozzá és így szólt: – Sajnálom, hogy nem jött össze az átvezénylése, Temple. Azt hiszem, maga tehetséges. A háború után, ha Hollywoodban jár, keressen meg! Elvigyorodott és hozzátette: – Feltéve, ha akkor még lesz ott állásom. A következő héten Toby ezrede harcba indult.

Jóval később, ha Toby a háborúra emlékezett, nem a csaták jutottak eszébe. Saint-Lónál hatalmas sikere volt, amikor együtt énekelt egy Bing Crosby-lemezzel. Aachenban besurrant a kórházba és két órán át vicceket mesélt a sebesülteknek, mielőtt a nővérek kidobták volna. Elégtétellel emlékezett rá, hogy az egyik közlegény annyira nevetett, hogy sebén az összes varrás fölszakadt. Metzben kétségkívül elbombázta a műsort, de úgy érezte: csak azért, mert a közönséget kissé idegesítette az odafönn tovarepülő német gépek zaja. Harcolt is, de az inkább balesetnek volt mondható. Kitüntették például, mert egymaga elfoglalt egy német parancsnoki posztot. Valójában azonban fogalma sem volt arról, mi történik. Éppen John Wayne-t alakította, és a szerep annyira magával ragadta, hogy észre sem vette, mit csinál. Az egész akciónak vége volt, mielőtt ideje lett volna megijedni. Toby számára csak a szórakoztatás volt fontos. Cherbourg-ban meglátogatta néhány barátjával a kuplerájt, s míg a többiek odafönn voltak, ő lent maradt a szalonban és játszott a Madámnak, meg két lánynak. Mikor befejezte, a Madám a Ház vendégeként fölküldte a lányokhoz. Ez volt Toby háborúja. Mindent összevetve nem volt rossz háború, és gyorsan múlt az idő. 1945-re már vége is lett és Toby csodálkozva fedezte föl, hogy huszonöt éves. Külső megjelenésében egy napot sem öregedett: ugyanolyan kedves gyerekarca, ugyanolyan megtévesztő kék szeme volt, mint rég, és még mindig körüllengte a boldogtalan ártatlanság levegője. Mindenki arról beszélt, mi lesz, ha majd hazamegy. Kit a menyasszonya várt Kansas Cityben, kit az anyja és apja Bayonne-ben, kit az üzleti élet St. Louisban. De senki és semmi nem várta Tobyt. Leszámítva persze a világhírt. Elhatározta, hogy Hollywoodba megy. Itt volt az ideje, hogy Isten teljesítse, amit ígért. – Ismeritek Istent? Láttátok Jézus arcát? Én láttam őt, fivéreim és nővéreim, és hallottam a hangját. Ő azonban csak azokhoz szól, akik letérdelnek elébe és megvallják bűneiket. Isten megveti a megátalkodottakat. Isten íja már megfeszült és dühének lángoló nyílvesszője a ti gonosz szíveteket célozza! Isten bármelyik pillanatban elengedi az íj húrját és megtorlásának nyila átjárja a szíveteket! Nézzetek rá, mielőtt túl késő nem lesz! Josephine fölfelé nézett, a sátor tetejére. Rettenetesen megijedt, szinte várta, hogy a lángoló nyílvessző átjárja a testét. Markolta az anyja kezét, anyja azonban ebből nem érzett semmit. Arca kipirult, szeme lázban égett. – Istennek legyen hála! – dübörögte a gyülekezet. Az újrakeresztelő szertartásokat egy nagy sátorban rendezték, Odessa külvárosában. Mrs. Czinski az összes szertartásra magával hurcolta Josephine-t. A szószék fából ácsolt szerkezete hatlábnyival magasodott a gyülekezet elé. Közvetlenül előtte állt a Dicsőség Akla, ahová a bűnösök léphettek bűnbocsánatot tartani és megváltásban részesülni. Az Akol előtt pedig kemény fapadok hosszú sora állt, zsúfolásig megtömve éneklő, fanatikus megváltáskeresőkkel, akik reszketve félték a Poklot és a kárhozatot. Egy hatéves gyerek számára mindez elég rémületes élmény volt. A prédikátorok váltakozva hol fundamentalisták, hol péntekesek voltak, máskor metodisták, adventisták – egyben azonban valamennyien megegyeztek: pokoltűz és kárhozat lángja tört ki a szájukon. – Térdre, ó ti bűnösök, és reszkessetek Jehova hatalma előtt! Bűnös úton járva megtörtétek Jézus Krisztus szívét, és ezért ereznetek kell az ő Atyjának haragját! Nézzetek körül, nézzétek a kisgyerekek arcát, akik kéjvágyban fogantak, és akik maguk is bűnnel vannak telve! A kis Josephine arca pedig égett a szégyentől, mert úgy érezte, mindenki rámered. Amikor pedig jött a szörnyű fejfájás, tudta, hogy ez az Isten büntetése. Minden éjjel imádkozott, hogy múljon el a fájdalom, mert ebből megtudná, hogy Isten végre megbocsátott. Szerette volna tudni,

mit követett el, ami ilyen szörnyű. – És én azt éneklem: Halleluja! És ti azt éneklitek: halleluja! És mi mind azt énekeljük: halleluja, amikor Örök Otthonunkba térünk! – Az alkohol a Sátán vére, a dohány a lehelete, a közösülés az ő gyönyöre! Bűnösök vagytoke a Sátánnal való egyezésben? Mert akkor örökké a Pokol tüzében égtek, mindörökre elátkozva, mert Lucifer eljön értetek! Josephine reszketett és rémülten körülnézett, vadul markolva a fapadot, hogy a Sátán el ne ragadhassa. A gyülekezet pedig énekelt: – A mennybe akarok jutni, hisz az ég rég vár. A kis Josephine azonban félreértette a szöveget és úgy énekelt: – A mennybe akarok jutni, hol egy jégkrém jár. A dörgő prédikációk után következtek a csodák. Josephine a rémülettől lenyűgözve bámulta, ahogy nyomorult férfiak és nők hosszú sorban másztak, sántikáltak, gördültek tolószékükben az Akolhoz. A prédikátor kezét a fejükre tette és beléjük sugározta az Ég hatalmát, hogy meggyógyuljanak. A nyomorékok pedig eldobták botjukat, mankójukat, sőt némelyik hisztérikusan makogott idegen nyelveken. A kis Josephine rémülettől eltelve eltakarta a szemét. Az újrakeresztelő szertartások mindig azzal értek véget, hogy a prédikátor körbeadott egy perselyt. – Jézus figyel benneteket, és gyűlöli a zsugoriakat! Azután az egész befejeződött. A félelem azonban még hosszú ideig Josephine-nel maradt. 1946-ban a texasi Odessa városának sötétbarna íze volt. Réges-rég, amikor még az indiánok éltek itt, ez az íz a sivatagi homoké volt. Most pedig az olajé. Odessában kétféle ember élt: az Olajban Utazók és a Másmilyenek. Az Olajban Utazók nem nézték le a Másmilyeneket, egyszerűen csak sajnálták őket, mert hiszen az Isten nyilván azt akarta, hogy mindenkinek magánrepülőgépe, Cadillacje, uszodája legyen és mindenki pezsgős vacsorákat adjon száz vendég számára. Nyilván ezért helyezte Texas földjébe az olajat. Josephine Czinski nem tudta, hogy a Másmilyenekhez tartozik. Hatéves korában gyönyörű kislánnyá fejlődött. Mindenki csodálta fényes fekete haját, mélybarna szemét és bájos, kerek arcát. Anyja kiváló varrónő volt, aki a város gazdag embereinek dolgozott. Gyakran magával vitte Josephine-t, amikor az Olajban Utazó Hölgyekre igazította a ruhát, amikor a végnyi anyagból lenyűgöző estélyi ruhát varázsolt. Az Olajban Utazók kedvelték Josephine-t, mert kedves, barátságos gyermek volt, és mert ők maguk is szerették magukat, amiért szeretik őt. Úgy érezték, ez nagyon demokratikus dolog. Úgy érezték, nagyon szép tőlük, hogy megengedik a város másik részéből való gyereknek, hogy saját gyermekeik elegyedjenek vele. Josephine lengyel származású volt, de nem látszott lengyelnek, és noha sohasem lehetett volna rendes tagja a „clubnak”, azért örömmel megadták neki az alkalmi látogatónak járó kedvezményeket. Engedték, hogy játsszon az Olajban Utazó Gyerekekkel, fölüljön a biciklijükre, pónijukra, kezébe vegye százdolláros babáikat. Így azután Josephine kettős életet élt. Élte az otthonit: a kis deszkakunyhóban, amelynek minden ajtaja nyekergett, lógott a zsanérján, amelyen kívülről jól látszottak a rozsdás víz- és szennyvízvezetékek, belülről pedig az ütött-kopott bútor. De ott volt a másik élete, melyben szép, antik villák és nagy, vidéki birtokok várták. Ha ottmaradt éjszakára Cissy Toppingéknál vagy Lindy Fergusonéknál, kapott egy nagy hálószobát, egyes-egyedül magának, másnap a reggelit cseléd vagy inas szolgálta föl. Josephine

szeretett fölébredni az éjszaka közepén, amikor mindenki más aludt. Lement a lépcsőn és megcsodálta a ház gyönyörűséges díszeit, a szép képeket, a nehéz, monogramos ezüst étkészletet, az idő és történelem fakította antik berendezési tárgyakat. Tanulmányozta, átölelte, megsimította őket és azt suttogta magának: egy napon neki is ilyen tárgyai lesznek, egy napon ő is hatalmas házban fog élni és minden elképzelhető szépség körülveszi majd. Mindkét életében magányosnak érezte azonban magát. Félt anyjának beszélni a fejfájásokról meg arról, hogy mennyire fél, valósággal irtózik a prédikátor Istenétől. Félt mindezt elmondani, mert anyjából megszállott fanatikus lett, aki teljesen el volt telve Isten büntetésével, szinte várta azt. Josephine nem akarta elmondani félelmeit az Olajban Utazó Gyermekeknek sem, mert ezek meg azt várták, hogy jókedvű és vidám legyen, mint ők. Így hát arra kényszerült, hogy minden rémületét saját lelkében őrizze. Josephine hetedik születésnapján a Brubaker-féle áruház bejelentette, hogy fotóversenyt hirdet, amelynek győztese elnyeri az Odessa Legszebb Gyermeke címet. A nevezési fényképet az áruház fotórészlegén kell elkészíteni. Az első díj egy aranyserleg, melybe bevésik a győztes nevét. A serleget az áruház kirakatába helyezték, és Josephine jártában-keltében mindennap megbámulta. Vágyott erre a serlegre, minden másnál jobban, mint amit életében valaha is akart. Anyja természetesen nem engedte, hogy nevezzen a versenyre („A hiúság a Sátán kézitükre” – mennydörögte), de az egyik Olajban Utazó Asszony, aki kedvelte Josephine-t, befizette a fényképezkedésre. Ettől a pillanattól tudta, hogy az aranyserleg az övé; szinte már látta is, amint ott áll az öltözőszekrényén. Mindennap gondosan kifényesíti majd. Amikor tudomást szerzett arról, hogy a döntőbe jutott, olyan izgatott lett, hogy nem tudott iskolába menni. Egész nap az ágyában maradt, görcsölt a gyomra az örömtől; túl boldog volt ahhoz, hogy elviselje a jó hírt. Ez lesz az első alkalom az életében, amikor valami gyönyörűséges dolog az övé lesz, csak az övé. Másnap aztán megtudta, hogy a versenyt Tina Hudson nyerte, az egyik Olajban Utazó Gyermek. Tina messze nem volt olyan szép, mint Josephine, de az apja történetesen tagja volt azon áruházi lánc igazgatótanácsának, amelyhez a Brubaker-féle cég is tartozott. Amikor meghallotta a hírt, olyan fejgörcse lett, hogy sikoltozni szeretett volna. Nagyon félt, hogy az Isten megtudja, milyen sokat jelentett volna neki ez az aranyserleg, ugyanakkor érezte, hogy az Isten biztosan tudja, hiszen a fejfájása nem múlt el egész nap. Éjszaka pedig belezokogott a párnájába halkan, óvatosan, nehogy az anyja meghallja. Néhány nappal azután, hogy a verseny véget ért, Josephine-t meghívták Tináékhoz hétvégére. Az aranyserleg Tina szobájában, a kandallópárkányon állt. Josephine hosszú ideig meredten bámult rá. Amikor hazatért, az aranyserleg az útitáskájában rejtőzött. Még akkor is ott volt, amikor Tina mamája eljött érte és visszavette. Josephine-t az anyja egy friss zöld gallyakból font korbáccsal verte el, de rettenetesen. Ő azonban nem haragudott az anyjára. A néhány perc, amíg kezében tarthatta a gyönyörű aranyserleget, minden fájdalmat megért.

6.

A kis kaliforniai település, Hollywood 1946-ra a világ filmfővárosa lett. Mágnesként vonzotta a tehetségeseket, a mohókat, a szépeket, az ígéreteket – és a dilinyósokat. Hollywood jelentette a pálmafákat és Rita Haywortht, az Egyetemes Szellem Szent Templomát és Santa Anitát. Hollywood jelentette az ügynököt, aki egyetlen nap alatt sztárt csinál belőled. De jelentette a nagy szélhámosságokat, a bordélyházakat, a narancsligeteket és a temetőt is. A város varázsos kaleidoszkóp volt, melybe belenézve minden ember a saját látomását érezte megvalósulni. Toby Temple számára Hollywood azt a helyet jelentette, ahová el kellett jönnie. Egy katonai hátizsákkal és háromszáz dollárnyi készpénzzel érkezett a városba. Beköltözött a Cahuenga bulvár egyik olcsó panziójába. Gyorsan akcióba kellett lépnie, mielőtt kevéske pénze elfogy. Mindent tudott Hollywoodról: ez az a város, ahol leginkább a saját látszatodat kell fölépíteni. Először is berontott a Vine utca egyik gyorsszabóságára és új ruhatárat rendelt magának, majd a megmaradt húsz dollárjával a zsebében belibegett a Hollywood Brown Derbybe, ahol a sztárok étkezni szoktak. Körülnézett. A falakat a leghíresebb hollywoodi sztárok karikatúrái díszítették. Toby szinte érezte a show-biznisz pulzusának lüktetését, az éttermet körüllengő nyers erőt. Látta, ahogy a pincérnő feléje sétál. Csinos, húszas éveiben járó, vörös hajú lány volt, egészen szenzációs, kerekded formákkal. Rámosolygott Tobyra: – Mit parancsol a kedves vendég? Toby nem tudott ellenállni. Kinyújtotta mindkét kezét és megmarkolta a lány érett sárgadinnyére emlékeztető melleit. A pincérnő arcára kiült a döbbenet. Amikor tiltakozó kiáltásra nyitotta a száját, Toby hirtelen a semmibe kezdett bámulni és bocsánatkérően azt motyogta: – Bocsásson meg kisasszony, sajnos én vak vagyok. – Ó, nagyon sajnálom! – a lány bűntudatot érzett, amiért félreértette a helyzetet és azt hitte, hogy ez a szegény vak ember tapogatni akarja. Az egyik asztalhoz vezette Tobyt, fogta a karját és segített neki leülni, majd pedig segített az ételrendelésben is. Amikor néhány perc múlva visszatért az asztalhoz, hökkenten vette észre, hogy Toby a fali karikatúrákat tanulmányozza. Ő azonban elvigyorodott és így kiáltott: – Csoda történt! Újra látok! Ez a fiú olyan ártatlan és olyan mókás volt, hogy a pincérlány nem állta meg és nevetni kezdett. Az egész vacsora alatt nevetett Toby viccein. És még éjjel, az ágyban is. Toby mindenféle ócska munkát elvállalt Hollywoodban, mert így azért legalább a szakma peremére kerülhetett. Elvállalta például, hogy a Ciro étterem előtt az érkező kocsikat parkírozza. Ahogy a nevezetes sztárok odaérkeztek, Toby széles mosollyal kinyitotta az ajtót és mondott valami megfelelő, egymondatos poént. Soha senki nem figyelt rá. Hisz ez itt csak egy londiner, egy parkolófiú, akiről tulajdonképpen azt sem fontos észrevenni, hogy él. Sóvárogva nézte a gyönyörű lányokat, ahogy drága, feszes ruháikban kilépnek az autóból, és azt gondolta: Ha tudnátok, micsoda nagy sztár leszek, azonnal kirúgnátok ezt a marhát, akibe most belekaroltok! Végigjárta az összes ügynököt, de hamarosan rájött, hogy csak az idejét vesztegeti. Az ügynökök csak a sztárokra vadásznak. Nincs értelme, hogy te keresd őket. Az kell, hogy ők keressenek téged. Toby leggyakrabban Clifton Lawrence nevét hallotta. Ez az ember csak a

legnagyobb tehetségekkel foglalkozott, és a leghihetetlenebb üzleteket kötötte. Egy napon, gondolta Toby, Clifton Lawrence az én ügynököm lesz. Előfizette a szakma két bibliáját: a Daily Variety-t és a Hollywood Reporter-t. Ha ezeket olvasta, úgy érezte, ő is bennfentes lett. A Borostyán örökké-t megvásárolta a Twentieth Century Fox és Otto Preminger fogja rendezni. Ava Gardner leszerződött a Vonatfüttyös megálló főszerepére; együtt fog játszani George Rafttal és Jorja Curtrighttal. Az Élet apával-t megvásárolta a Warner Brothers. Miután mindezt elolvasta, Toby meglátott egy cikket, amitől pulzusa vadul emelkedni kezdett. „Sam Winterst, az ismert producert kinevezték a PanPacific Stúdió alelnökének és ezután a teljes gyártásért ő lesz a felelős.”

7.

Amikor Sam Winters visszatért a háborúból, régi állása a Pan-Pacific Stúdiónál még mindig várta. Hat hónappal később pedig nagy átszervezés kezdődött. A stúdió vezetőjét kirúgták, Samet pedig fölkérték, hogy vegye át az irányítást, míg új gyártási igazgatót nem találnak. Ő azután olyan jó munkát végzett, hogy a cég végül is abbahagyta a kutatást. Egyszerűen kinevezték Sam Winterst a gyártásért felelős alelnökké. Idegtépő, fekélygyártó munka volt, de Sam mindennél jobban szerette a világon. Tudta, hogy Hollywood egy hatalmas, sátoros cirkusz, teli vad, eszelős szereplővel; aknamező, ahol idióták körmenete táncol önfeledten. A legtöbb színész, rendező és producer önző, megalomániás, hálátlan, erőszakos és mindent összerondító, pusztító jellem. Sam azonban úgy gondolta: ha egyszer tehetségesek, semmi más nem számít. A tehetség a varázsszó. Irodájának ajtaja kinyílt, és titkárnője, Lucille Elkins lépett be a frissen érkezett levelekkel. Lucille a stúdió egyik állandó tartozéka volt, a tökéletesen hozzáértő profi, aki mindig maradt, miközben főnökei jöttek és mentek. – Clifton Lawrence szeretné látni – közölte most Lucille. – Küldje be! Sam kedvelte Lawrence-t. Az ipsének volt stílusa. Fred Allen szokta mondani: „A Hollywoodban található összes tisztesség elrejthető egy szúnyog köldökében, és még akkor is marad hely négy szem köménymagnak, meg egy ügynök szívének.” Clif Lawrence sokkal tisztességesebb volt a legtöbb ügynöknél. Hollywoodi legendának tartották, és az általa képviseltek névsora tulajdonképpen megegyezett a szórakoztatóipari Ki Kicsodával. Egyszemélyes irodája volt és folyton mozgott, utazott, hogy kiszolgálja ügyfeleit Londonban, Zürichben, Rómában és New Yorkban. Bizalmas viszonyban volt az összes hollywoodi igazgatóval és hetente römizett egy olyan társaságban, melyhez három nagy stúdió, gyártási igazgatója is tartozott. Lawrence évente kétszer kibérelt egy vitorlás hajót, összegyűjtött fél tucat gyönyörű „modellt” és meghívta a vezető embereket a stúdiókból egyhetes „horgászatra”. Clifton Lawrence-nek ezenkívül, állt egy teljesen fölszerelt víkendháza Malibun, amely mindig hozzáférhető volt a barátai számára, ha használni akarták. Clifton valami furcsa szimbiózisban élt Hollywooddal, és ez mindenki számára hasznosnak bizonyult.

Sam figyelte, ahogy kinyílt az ajtó és elegánsan, jól szabott öltönyében belépett Lawrence. Odasietett Samhez, kinyújtotta tökéletesen manikűrözött kezét és így szólt: – Csak úgy hamarjában beköszöntem. Mi újság, drága fiam? – Fogalmazzunk, mondjuk úgy – válaszolta Sam –, hogy ha a napok hajók volnának, hát a mai lenne a Titanic. Clifton Lawrence együttérzően sóhajtott. – Mit gondolsz a tegnap esti elővetítésről? – kérdezte Sam. – Vágjátok ki az első húsz percet, forgassatok le egy új befejezést, és akkor lesz egy slágerfilmetek. – Telitalálat – mosolygott Sam. – Pontosan ezt tesszük. Van valami ügyfeled, akit el tudnál adni nekem? Lawrence vigyorgott. – Sajnálom, mind dolgoznak. És ez igaz volt. Clifton Lawrence válogatott istállója – vezető sztárok, néhány rendező meg producer – mindig elfoglalt volt; az ő embereit mindig keresték. – Viszlát a pénteki vacsorán, Sam! – mondta Clifton. – Ciao! Megfordult és az ajtóhoz lépdelt. Lucille hangja hallatszott az irodai telefon hangszóróján át. – Dallas Burke van itt. – Küldje be! – És Mel Foss is szeretné látni. Azt mondja, sürgős. Mel Foss volt a Pan-Pacific Stúdió televíziós részlegének a vezetője. Sam az asztali naptárára pillantott. – Mondja neki, hogy holnap együtt reggelizhetnénk. Nyolc órakor. A Polo Lounge-ban. A külső irodában most megcsöndült a telefon és Lucille fölvette. – Mr. Winters irodája. Egy ismeretlen hang szólalt meg. – Halihó! Bent van a nagyember? – Ki beszél, kérem? – Mondja meg, hogy egy öreg haverja van itt, Toby Temple! Együtt szolgáltunk a seregben. Azt mondta, látogassam meg, ha valaha Hollywoodba jövök; és most itt vagyok. – Mr. Winters éppen megbeszélésen van, Mr. Temple. Visszahívhatom később? – Hát persze! Toby megadta a telefonszámát, Lucille pedig bedobta a papírkosárba. Nem az első eset volt, amikor ezt a régi, együtt-voltunk-a-seregben trükköt próbálták ki rajta. Dallas Burke a filmipar egyik úttörő rendezőjének számított. Filmjeit vetítették minden egyetemen, ahol a filmcsinálás szakot föl lehetett venni a tantárgyak közé. Korai művei közül legalább fél tucat már klasszikusnak számított, és egyik filmjére sem lehetett a „briliáns”-nál és „korszakos szellemű”-nél erőtlenebb jelzőt alkalmazni. Burke most már hetvenes éveiben járt és egykor hatalmas termete úgy összeaszott, hogy ruhái szinte lógtak rajta. – Örülök, hogy látlak, Dallas! – üdvözölte Sam, ahogy az öregember besétált az irodájába. – Én is, kölyök! – Burke a mögötte lépdelő férfira mutatott. – Ismered az ügynökömet? – Hát persze. Hogy van, Peter? Valamennyien leültek.

– Hallom, van egy film sztorid a számomra – mondta Sam Dallas Burke-nek. – Hát ez valami egészen fantasztikus történet! – közölte az öreg földobott, izgatott hangon. – Alig várom, hogy halljam, Dallas! – felelte Sam. – Nyomás! Dallas Burke előrehajolt és beszélni kezdett. – Mi az, ami ezen a világon mindenkit érdekel, kölyök? A szeretet! Igazam van? És elméletileg a legszentebb fajta szeretet az, ahogy egy anya szereti a gyermekét! Ahogy belemerült a történetbe, mind hangosabban kezdett beszélni.

– A filmet Long Islandon kezdenénk, ahol a tizenkilenc éves lány titkárnőként dolgozik egy gazdag családnál. Több évszázados vagyon, meg minden. A jó rendezőnek elég egy kis esély, hogy bemutathassa a felső tízezret, érted, mire gondolok? Szóval az előkelőségek között játszódna. A pasas feleségül vett egy kékvérű, szűk seggű csajt. Ugyanakkor kedveli a titkárnőjét. Ő is kedveli a pasast, noha az jóval idősebb. Sam félig sem figyelt oda. Azon tűnődött, vajon mi kerekedik ki a történetből? A Sikátor, vagy Az élet utánzata? Mindegy, valami régi film. Nem mintha számított volna, mert akármi is lesz, meg fogja venni a sztorit. Idestova húsz éve nem akadt ember, aki lehetőséget adott volna Dallas Burke-nek, hogy filmet rendezzen. És ezért nem hibáztathatta senki a filmgyártást. Burke húsz évvel ezelőtti, legutolsó három filmje nagyon drága és ódivatú volt, ráadásul mind a három anyagilag is hatalmasat bukott. Dallas Burke egy életre kicsinálta magát. De hát mégiscsak emberi lény! Még él, valahogy gondoskodni kell róla, mert egész életében egyetlen fillért sem takarított meg. Akadtak, akik fölajánlottak neki egy szobát a Filmes Aggok Otthonában, de ezt sértődötten visszautasította. – Nincs szükségem a kicseszett jótékonykodástokra! – üvöltötte. – Azzal az emberrel beszéltek, aki Doug Fairbankst, Jack Barrimore-t, Milton Sillst és Bill Farnumot rendezte! Én egy óriás vagyok, ti meg nyomorult kis kurafi pigmeusok! És ez így is volt. Egy élő legenda; de hát az élő legendáknak is kell enniük. Amikor Sam producer lett, fölhívott egy ismerős ügynököt és ráparancsolt, hogy hozza el Dallas Burke-öt valami történet vázlattal. Sam azóta minden évben vásárolt egy-egy használhatatlan sztorit Dallas Burke-től és elég pénzt fizetett neki, hogy az öreg kihúzza az évet. Míg a hadseregben szolgált, akkor is gondoskodott róla, hogy a dolog ugyanígy folytatódjon. –… szóval érted? – folytatta Dallas Burke. – A kisgyerek felnő”, anélkül, hogy ismerné az anyját. Az anyja azonban figyeli, merre jár. És a végén, amikor a lány hozzámegy a gazdag orvoshoz, van egy szép nagy esküvőnk. És tudod, mi a nagy csavar, Sam? Figyelj ide, ez egészen elképesztő! Nem engedik be az anyát! A templom hátsó bejáratán kell besettenkednie, hogy részt vehessen a saját gyereke esküvőjén! Esküszöm, szem nem marad szárazon!… Hát ez az. Mit szólsz hozzá? Sam úgy vélte, rosszul tippelt. Ez nem a Sikátor, hanem a Stella Dallas. Az ügynökre nézett, aki igyekezett elkerülni a tekintetét és zavartan bámulta saját, drága bőrcipője orrát. – Igazán pompás – felelte Sam. – Pontosan az a film, amit a stúdió keres. Az ügynökhöz fordult. – Peter! Hívja föl a főirodát és dolgozzák ki a szerződés részleteit. Majd szólok nekik, hogy várják a maga hívását! Az ügynök bólintott. – És azt is mondd meg nekik, kölyök, hogy komoly árat kell fizetniük érte! Különben átviszem a Warner Brothers-hez! – vágott közbe Dallas Burke. – Csak azért adtam meg az esélyt, hogy elsőnek hallhasd a sztorit, mert barátok vagyunk. – Igazán hálás vagyok ezért – felelte Sam. Nézte a két embert, amint kimennek az irodából. Az igazat megvallva tudta, hogy nem volna joga a társaság pénzét ilyen érzelgős gesztusokra költeni, de hát az egész filmszakma köszönhet valamit az olyasféle embereknek, mint Dallas Burke – mert hiszen nélküle és az effélék nélkül nem is volna filmszakma. Másnap reggel nyolc órakor Sam Winters a Beverly Hills Hotel bejáratához hajtatott. Néhány perccel később már a Polo Lounge asztalai között sietett keresztül, útközben jobbra-

balra biccentve barátainak, ismerőseinek és versenytársainak. Ebben a teremben több szerződés köttetett reggeli és ebéd mellett vagy koktél közben, mint az összes stúdió összes irodájában együttvéve. Mel Foss felnézett a közeledő Samre. – 'reggelt, Sam! Kezet ráztak és Sam helyet foglalt a bokszban, Foss-szal szemben. Nyolc hónappal ezelőtt fogadta föl Fosst, arra, hogy igazgassa a Pan-Pacific újonnan alakult televíziós részlegét. A tévé a szórakoztatóipar újszülöttje volt, s hihetetlen gyorsasággal növekedett. Az összes stúdió, amely valaha lenézte a televíziózást, most igyekezett benne lenni. A pincérnő felvette a rendelésüket, és amikor elment, Sam azonnal a lényegre tért: – Mi a jó hír, Mel? Mel Foss a fejét rázta. – Nincs jó hír. Bajban vagyunk. Sam várt és nem szólt semmit. – Nem kell senkinek a Támadók. Sam meglepetten fölnézett.

– Miért? A nézettségi indexe ragyogó! Miért nem akarják a televíziós hálózatok folytatni? Hiszen épp elég nehéz a nézők fejébe verni egy sikeres sorozatot! – Nem a sorozattal van a baj – mondta Foss –, hanem Jack Nolannel. Jack Nolan volt a Támadók sztárja, aki egyik napról a másikra lett sztár, mind a kritika, mind pedig a nézők szemében. – Hát vele meg mi a baj? – kérdezte Sam. Utálta Mel Fossnak azt a szokását, hogy valósággal harapófogóval kellett kihúzni belőle az információt. – Olvastad, a Kukucs magazin e heti számát? – Egyik heti számát sem olvastam még. Az egy nagy rakás szar! Hirtelen rádöbbent, mire akar Foss célozni. – Elkapták Nolant?! – El bizony, fekete-fehéren! – válaszolta Foss dühödten. – A hülye állat magára húzta a legbájosabb selyem-kombinét és selyembugyit, amit csak találni lehet a szakmában, és úgy ment el egy buzibálra. Valaki meg fényképeket csinált. – Mennyire nagy a baj? – Nagyobb nem is lehetne. A televíziós hálózatok fél tucatszor is telefonáltak tegnap. A szponzorok mind kiszállnak, és a hálózatnak sem kell a dolog. Félnek. Senki sem akarja, hogy a nevét összekapcsolják egy ilyen hülye buziéval. – Nem buzi, transzvesztita – mondta Sam. Nagyon remélte, hogy az igazgatótanács jövő hónapban tartandó, New York-i ülésére sikeres hírekkel szolgálhat a televíziózásról szóló jelentésében. Foss információi ennek véget vetettek. Ha elveszítik a Támadókat, az nagy csapás. Ha csak nem tud valamit tenni… Amikor visszatért az irodájába, Lucille nagy halom üzenetet lobogtatott meg az orra előtt. – A legsürgősebbek vannak fölül. Fontos volna például, hogy… – Később. Hívja föl nekem gyorsan William Huntot az IBC-nél! Két perccel később már az International Broadcasting Company igazgatójával beszélt. Futólag már jó néhány éve ismerte Huntot, és nagyon kedvelte. Hunt gazdasági kérdésekkel foglalkozó ügyvédként kezdte pályáját, és kivételes zsenialitása révén tornázta föl magát a szórakoztatóipari ranglétrán. Eddig nem nagyon voltak közös üzleti ügyeik, mert Sam nem foglalkozott közvetlenül a televízióval. Most azonban erősen kívánta, hogy bárcsak jobban ápolta volna ezt a barátságot. Amikor Hunt bejelentkezett a telefonon, Sam igyekezett nyugodtnak, kissé szórakozottnak hangzani.

– 'reggelt, Bill! – Nahát, micsoda kellemes meglepetés! – örvendezett Hunt. – De rég nem beszéltünk, Sam! – Túl rég. Ez a baj ebben a szakmában, Bill. Az embernek sosincs ideje azokra, akiket kedvel. – Milyen igaz! Sam igyekezett egészen közönyös hangon megszólalni. – Egyébként nem láttad véletlenül azt az ostoba cikket a Kukucsban? – Te is tudod, hogy láttam – válaszolta Hunt halkan, csöndesen. – Hiszen épp azért töröljük műsorunkból a sorozatot, Sam. Ezek a szavak nagyon véglegesnek hangzottak. – Bill – szőtte óvatosan a szavak hálóját Sam –, mit mondanál, ha közölném veled, hogy Jack Nolant kelepcébe csalták? A vonal túlsó végéről nevetés hallatszott: – Azt mondanám, hogy talán forgatókönyvírónak kellene menned. – Komolyan beszélek – felelte Sam sértett hangon. Most minden ezen múlt. – Én ismerem Jack Nolant. Ő éppannyira nem homokos, mint te vagy én. Azt a fotót egy álarcosbálon vették föl. A barátnője születésnapja volt, és viccből húzta magára a kombinét. Sam érezte, mennyire izzad a tenyere. – Hát én nem is tudom… – Megmondom neked, mennyire bízom Jackben! – folytatta halkan Sam. – Épp most választottam ki a Laredo főszerepére. Tudod, ez lesz jövőre a stúdió nagyágyúja, a legnagyobb westernfilmünk. A telefon túloldalán kis csönd következett. – Komolyan beszélsz, Sam? – A nyakadat teheted rá, hogy komolyan beszélek! Az egy hárommillió dolláros produkció! Ha Jack Nolanről kiderül, hogy buzi, hát a nézők leröhögik a filmvászonról. A mozitulajdonosok hozzá sem nyúlnak ehhez a produkcióhoz. Gondolod, hogy ilyen kockázatos játékba fognék, ha nem tudnám, mi a helyzet? – Hát… – kis bizonytalanság hallatszott Bill Hunt hangjából. – Ugyan, Bill, csak nem hagyjuk, hogy egy ilyen ócska, hazugságból élő pletykalap, mint a Kukucs tönkretegye egy tisztességes ember karrierjét! Hiszen neked is tetszik a sorozat, nem? – Nagyon. Átkozottul jó dolog. De a szponzorok… – Ugyan már, ez a tévéhálózat a tiéd! Több a szponzor, mint amennyi hirdetési időd van! Mi pedig adtunk nektek egy sikeres sorozatot. Ne szórakozzunk már egy ilyen sikerrel, ha lehet! – Hát… – Mesélt már neked Mel Foss a stúdió jövő évi terveiről a Támadókkal kapcsolatban? – Nem… – Azt hiszem, meg akar lepni – mondta Sam –, csak várd meg, míg meghallod, miket talált ki! Vendégsztárok, nagynevű cowboyregény-írók, helyszíni felvételek, amit akarsz! Ha a Támadók nem süvít föl az első helyre, hát nem a megfelelő szakmában dolgozom! Kis tépelődés után Bill Hunt így válaszolt: – Mondd meg Melnek, hogy hívjon föl. Lehet, hogy mi ideát egy kicsit túl gyorsan estünk pánikba. – Föl fog hívni! – ígérte Sam. – És Sam!… Értsd meg a helyzetemet! Nem akartam én ártani senkinek sem. – Hát persze – felelte Sam nagylelkűen. – Túlságosan jól ismerlek ahhoz, Bill, hogy ilyesmire gondoltam volna. Ezért is éreztem, hogy tartozom neked a magyarázattal, azzal, hogy megmondom az igazat.

– Nagyon köszönöm. – Mit szólnál egy közös ebédhez jövő héten? – Nagyszerű! Hétfőn fölhívlak! Elköszöntek és mindketten letették a telefont. Sam hosszan ült maga elé nézve; teljesen ki volt merülve. Jack Nolan természetesen olyan homokos, mint a tengerpart Floridában. Az a csoda, hogy még nem ment férjhez senkihez. És Sam egész jövője ilyen eszelősökön múlik! Stúdiót vezetni olyan, gondolta, mint kötélen táncolni a Niagara-vízesés fölött, erős szélviharban. Mindenki hülye, aki elvállalja ezt a munkát. Fölemelte a titkos telefonját és tárcsázott. Néhány pillanattal később már Mel Foss-szal beszélt. – A Támadókat továbbra is sugározzuk – mondta. – Micsoda? – Foss hangjából hökkent hitetlenkedés hallatszott. – Ahogy mondom. Azt akarom, hogy nagyon gyorsan beszélj Jack Nolannel! Mondd meg neki, hogy ha még egyszer kilép a sorból, személyesen kergetem ki ebből a városból! De úgy, hogy meg nem áll Fire Islandig, ahol született! Komolyan mondom! És ha még egyszer sürgős késztetést érez, hogy valamit a szájába vegyen, mondd meg neki, hogy próbálkozzon inkább egy banánnal! Sam lecsapta a telefont. Sóhajtott, hátradőlt a székében. Tűnődött. Elfelejtette elmondani Fossnak, miféle formai változásokat rögtönzött Bill Huntnak a Támadók jövő évi produkciójával kapcsolatban. És találnia kell majd egy nagyon profi forgatókönyvírót, aki összedob egy westernt, Laredo címmel. Az ajtó kivágódott. Lucille állt ott, falfehér arccal. – Le tudna most rögtön menni a tízes stúdióba? Valaki fölgyújtotta ugyanis.

8.

Toby Temple vagy fél tucatszor próbálta elérni Sam Winterst, de sosem jutott túl a titkárnőnek nevezett házisárkányon, s végül föladta az egészet. Végigjárta az összes éjszakai lokált és az összes stúdiót, persze, teljesen eredménytelenül. A következő évben már „civil” állást kellett vállalnia, hogy életben maradhasson. Ingatlan-ügynökösködött és cipőfűzőt árult, közben bárokban és obskúrus éjszakai helyeken lépett föl. A stúdiók kapuinál azonban sosem jutott tovább. – Épp fordítva csinálod, mint ahogyan kell! – magyarázta egy barátja. – Intézd úgy, hogy ők jöjjenek utánad! – Hát azt meg hogy kell? – kérdezte Toby gúnyosan. – Iratkozz be az Actors Westbe! – Egy amatőr színiiskolába?! – Ez több annál! Darabokat is játszanak, és a város minden stúdiója sasszemmel figyeli az előadásaikat. Az Actors Westről messziről érezni lehetett a profizmus szagát. Toby abban a pillanatban

megérezte, ahogy az ajtón belépett. A falon az egykor végzettek portréi függtek. Toby jó néhányukat fölismerte, mint sikeres színészt. Az asztal mögött ülő szőke titkárnő kissé fagyosan érdeklődött: – Segíthetek valamiben? – Igen. Toby Temple vagyok, és szeretnék jelentkezni az iskolába. – Milyen színészi gyakorlata van? – Hát ami azt illeti… – nyögte Toby – De azért… A titkárnő megrázta a fejét. – Nagyon sajnálom. Mrs. Tanner nem fogad be az iskolájába olyanokat, akiknek nincsenek színészi tapasztalataik. Toby rámeredt a nőre. – Tréfál? – Nem. Ez itt a főszabály. Mrs. Tanner még soha… – Nem erről beszélek – felelte Toby. – Úgy értem… Tényleg nem tudja, ki vagyok?

A szőke nő végigmérte. – Tényleg nem. Toby aprót sóhajtott. – Jézusom! – mondta. – Leland Haywardnak igaza volt. Ha Angliában dolgozol, Hollywood nem tudja még azt sem, hogy létezel! Elmosolyodott és bocsánatkérően hozzátette: – Csak tréfáltam az imént. Azt hittem, kegyed fölismer. A titkárnő mostanra teljesen összezavarodott. Már maga se tudta, mit higgyen. – Tehát ön már dolgozott hivatásszerűen? Toby elnevette magát: – Mit mondjak! Hát persze.. A szőke nő fölvett az asztalról egy kérdőívet. – Milyen szerepeket játszott és hol? – Hát nem itt – vágta rá Toby. – Az elmúlt két évben Angliában voltam, és repertoárszínházakban dolgoztam. A nő bólintott. – Értem. Nos, hadd beszéljek Mrs. Tannerrel. Eltűnt a belső irodában, és csak néhány perc múlva tért vissza. – Mrs. Tanner fogadja önt. Sok szerencsét! Toby nagyot kacsintott a nőre, mély lélegzetet vett és besétált Mrs. Tanner irodájába. Alice Tanner sötét hajú, vonzóan arisztokratikus arcú asszony volt. Harmincas éveinek közepén járhatott, tíz évvel lehetett idősebb Tobynál. Az asztal jórészt eltakarta alakját, de abból, ami látszott, Toby megállapította, hogy a nőnek szenzációs teste van. Nagyon jó kis hely lesz ez, mondta magában. Diadalmasan elmosolyodott és köszönt: – Hello, Toby Temple vagyok! Alice Tanner fölállt az asztal mögül és elindult Toby felé. Sántított. Lábát nehéz, vastag fémsínek szorították. Olyasvalakinek a kigyakorolt, tempós lépésével közeledett, aki már hosszú ideje együtt él a betegséggel. Paralízis, állapította meg Toby. Nem tudta, mondjon-e valamit. – Uram, ön tehát be akar iratkozni iskolánkba? – Igen, nagyon is! – Megkérdezhetem, hogy miért? Toby nagyon komoly hangon felelt. – Mert, Mrs. Tanner, akárhová megyek, az emberek mindenütt a maga iskolájáról és az itt bemutatott remek darabokról beszélnek. Fogadni mernék, hogy magának fogalma sincs, milyen köztiszteletben áll ez a hely! Az asszony egy hosszú pillanatig figyelmesen tanulmányozta Tobyt. – Van fogalmam róla. Ezért igyekszünk valamennyien minden erőnkkel távol tartani a szélhámosokat és csibészeket.

Toby érezte, hogy az arca kezd vörösödni. Fölvillantotta kisfiús mosolyát és így felelt: – Lefogadtam volna. Biztos, hogy elég sok ilyesféle iparkodik berontani ide. – Hát bizony elég sok – bólintott Mrs. Tanner. Ránézett a kezében tartott névjegyre. – Toby Temple. – Bizonyára nem hallotta a nevemet – magyarázkodott Toby –, mert a legutóbbi néhány évben… – Tudom: Angliában játszott, repertoár-színházakban. Toby bólintott. – Úgy van. Alice Tanner ránézett és halkan így szólt: – Mr. Temple, talán nem tudja, de amerikai színészeket nem engednek Angliában fellépni a repertoár-színházakban. A brit színésszakszervezet szabályzata tiltja. Toby iszonyatos nyomást kezdett érezni a gyomorszájánál. – Jobb lett volna, ha először ellenőrzi ezt, és így mindkettőnknek megtakarítja a kellemetlen közjátékot. Nagyon sajnálom, de mint tudja, iskolánkban csak már hivatásszerűen működő tehetségekkel foglalkozunk. Alice Tanner megfordult és elindult az asztala felé. A megbeszélés véget ért. – Állj! – Toby hangja úgy csattant, mint a korbács. Az asszony döbbenten fordult vissza. Tobynak ebben a pillanatban még fogalma sem volt arról, mit fog mondani vagy tenni. Csak annyit tudott, hogy egész jövője múlik a következő pillanatokon. Az előtte álló nő jelentette az első lépcsőfokot, a rajtkövet afelé, amit elérni akart; amiért dolgozott és verejtékezett eddig. Tudta, hogy ez az asszony most nem állíthatja meg! – A tehetséget nem lehet szabályzatokkal mérni, hölgyem! – mondta emelt hangon. – Rendben van: tehát nem játszottam eddig. Na és? Miért nem játszottam? Mert az olyanok, mint maga, egyetlen esélyt sem adtak! Érti? Mindezt azonban W. C. Fields, a híres komikus színész hangján mondta. Alice Tanner szája már-már szóra nyílt, hogy félbeszakítsa, Toby azonban nem adott neki alkalmat. Máris Jimmy Cagneyvé változott, hogy megkérje: ugyan adjon már esélyt ennek a szerencsétlen kölöknek. James Stewart egyetértett Cagneyvel, Clark Gable pedig közölte, hogy majd meghal, annyira szeretne dolgozni ezzel a sráccal. Cary Grant hozzátette, hogy szerinte a fiú briliánsan tehetséges. Hirtelen tucat számra kezdtek nyüzsögni a hollywoodi sztárok a szobában, és valamennyien rendkívül mulatságos dolgokat mondtak. Olyasmiket, amikre Toby Temple eddig még csak nem is gondolt. A szavak, a viccek lázas kétségbeeséssel zúdultak belőle. Olyasvalaki szólt most, aki saját senkisége sötétjében, a szavak összeeszkábált tutajába kapaszkodva fuldoklott, és összesen e szavak voltak, amelyek még a víz felszínén tartották. Egész teste verejtékben úszott, rohangált a szobában, igyekezvén minden egyes karakternek, akinek a hangján megszólalt, még a mozdulatait is utánozni. Úgy viselkedett, mint egy eszelős: teljesen kifordult önmagából, elfelejtette, hol van, elfelejtette, ki ő. Egészen addig, míg meghallotta Alice Tanner hangját: – Elég! Elég legyen! A nevetés könnyei patakban folytak az asszony arcán. – Elég legyen! – ismételte, lélegzet után kapkodva. És Toby Temple lassan, bizonytalanul visszatért az anyaföldre. Mrs. Tanner elővett egy zsebkendőt; a szemét törölgette. – Maga… Maga teljesen őrült! – mondta. – Tud róla? Toby rámeredt, lelkét kezdte betölteni a büszke öröm. Szinte fölemelkedett. – Tetszett, mi? Alice Tanner megrázta a fejét. Nagyot sóhajtott, hogy végre abba tudja hagyni a nevetést,

és így felelt: – Nem… Nem igazán. Toby dühödten rámeredt. Ez a nő tehát rajta nevetett, nem pedig vele! Szóval megint bolondot csinált magából. – Akkor meg min nevetett? Alice Tanner elmosolyodott és halkan azt felelte: – Magán. Ez volt a legfantasztikusabb előadás, amit láttam. Valahol mélyen, elrejtve e mögött a rengeteg filmsztár mögött lélegzik egy fiatalember, rengeteg tehetséggel. Magának nincs szüksége arra, hogy más embereket utánozzon! Hiszen maga a természeténél fogva mulatságos. Toby érezte, ahogy lassan elszivárog belőle a harag. – Azt hiszem, maga egy napon igazán nagyszerű lesz, ha hajlandó érte keményen dolgozni. Hajlandó? Toby fölvillantott egy angyali mosolyt és így felelt: – Hát akkor gyűrjük fel az ingünk ujját, és lássunk munkához! Josephine egész szombaton keményen dolgozott: anyjának segített a nagytakarításban. Délben Cissy meg néhány más barátja eljött érte és elvitte egy piknikre. Mrs. Czinski figyelte, amint lányát nagy limuzinjaikon magukkal cipelik az Olajban Utazók Gyerekei. Arra gondolt: egy napon valami rossz történik Josephine-nel. Nem szabadna elengednem ezekkel. Ezek a Sátán gyermekei. Abban sem lehetett bizonyos, vajon nincs-e máris Josephine lelkében a Sátán. Beszélnie kell Damian tiszteletessel. Ő tudni fogja, mi a teendő'.

9.

Az Actors Westnek két részlege volt: a Bemutató-társulat, melyhez a gyakorlottabb színészek tartoztak, illetve a Műhely-csoport. A Bemutató-társulat színészei egész estés darabokat játszottak, és ezeket a nyilvános előadásokat szokták végiglátogatni a stúdiók tehetségkutatói. Tobyt a Műhely-csoportba rakták. Alice Tanner közölte vele, hogy beletelik hat hónapba vagy akár egy évbe is, mire készen lesz ahhoz, hogy a Bemutató-társulatban lépjen színpadra. Toby alapvetően érdekesnek találta a tanórákat, de nagyon hiányzott neki a mágikus elem: a közönség, a taps, a nevetés. Az őt imádó emberek. Az első hetekben, miután megkezdte tanulmányait, alig-alig látta az iskola vezetőjét. Csak akkor, amikor Alice Tanner alkalmanként beugrott a Műhelybe, figyelte a rögtönzéseket, mondott néhány bátorító szót. Vagy amikor – az osztályba igyekezvén – összefutott vele. Valami emberközelibb, bizalmasabb találkozásban reménykedett. Rádöbbent, hogy egyre többet gondol Alice Tannerre. Alice olyan nő volt, akit Toby osztályon felülinek, klasszisnak ítélt, és ez tetszett neki; úgy érezte, épp ilyet érdemelne. A nyomorék láb gondolata először zavarta, de lassanként valamiféle külön nemi izgalmat, vonzerőt kezdett jelenteni. Amikor legközelebb találkoztak, Toby ismét arról beszélt a nőnek, hogy szeretne a

Bemutató-társulatban játszani, ahol a kritikusok és a tehetségkutatók észrevehetik. – Értse meg: még nem kész arra! – válaszolta Alice Tanner. Az útjában áll, távol tartja a sikertől. Valamit tennem kell, mondta magában Toby. A Bemutató-társulat új előadást tartott. A premieren Toby a nézőtér közepén ült egy kolléganőjével, Karennal, a kövér kis karakterszínésszel. Játszottak már néhány közös jelenetben és Toby két dolgot tudott a lányról: sosem visel bugyit, és büdös a szája. A lány, talán azon kívül, hogy füst-jeleket eregetett volna, szinte mindent elkövetett annak érdekében, hogy jelezze: szeretne ágyba bújni Tobyval. Ő azonban úgy tett, mint aki nem érti. Jézusom, gondolta, ezzel a lánnyal dugni olyan lenne, mint ha az ember belesüllyedne egy nagy kád, forró zsírba. Míg az előadás kezdetére vártak, Karen izgatottan mutogatta Tobynak a Los Angeles Times és a Herald-Expressz kritikusait, meg a Twentieth Century Fox, az MGM és a Warner Brothers tehetségkutatóit. Toby dühbe gurult. Ezek itt azért jöttek, hogy a színpadon lévő színészeket nézzék, miközben ő itt ül a közönség között, mint egy hülye. Szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy fölpattanjon és eljátssza nekik valamelyik magánszámát, lenyűgözze őket, megmutassa nekik, milyen az igazi tehetség. A közönségnek tetszett a darab, de Toby végig, szinte megszállottan a szinte karnyújtásnyira mellette ülő tehetségkutatókra gondolt. És ezek az emberek tartják kezükben a jövőjét! Nos, ha az Actors West az egérfogóban a sajt, ami idecsalogatja őket, hát fölhasználja a sajtot – de esze ágában sincs hat hónapig várni! Még hat hétig se! Másnap reggel bement Alice Tanner irodájába. – Tetszett a darab? – kérdezte az asszony. – Csodálatos volt. Ezek a színészek tényleg nagyszerűek. Szánakozó mosollyal végignézett magán. – Most már értem, miért mondta, hogy még nem vagyok felkészülve. – Ugyan, Toby! Több gyakorlatuk van, mint magának, de ez minden. A maga előnye viszont az egyedi személyisége, a tehetsége. Sikerülni fog! Csak kérem, legyen türelmes! Toby fölsóhajtott. – Nem tudom. Talán jobb, ha elfelejtem ezt az egészet. Hagyom a fenébe, és inkább elmegyek biztosítási ügynöknek, vagy ilyesminek. Alice döbbenten nézett rá. – Erre még csak ne is gondoljon! Toby megrázta a fejét. – Azután, hogy tegnap este láttam ezeket a profikat, már… már nem is tudom, van-e egyáltalán tehetségem. – Hát persze, hogy van, Toby! Nem szabad így beszélnie! Alice hangjából megérezte a jelet, amire várt. Már nem a tanár beszélt a tanítványhoz, hanem az asszony a férfihoz: bátorította, aggódott érte. Toby az elégtétel kis remegését érezte. Reményt vesztett arccal vállat vont. – Már nem is tudom. Olyan egyedül vagyok ebben a városban! Még beszélnem sincs kivel. – Velem mindig beszélhet, Toby! Nagyon örülnék, ha barátok lennénk! Toby hallotta Alice hangjában az erotikus izgalmat. Kék szemében a világ minden csodálatával meredt az asszonyra. S míg az hökkenten figyelte, Toby az ajtóhoz lépett és belülről ráfordította a kulcsot. Visszament az asszonyhoz, térdre esett és fejét Alice ölébe temette. Ahogy Alice ujjai végigsimították a haját, ő lassan fölemelte a szoknyát, hogy napvilágra kerültek a szegény, szomorú, vassínek közé kényszerített combok. Óvatosan lekapcsolta a járógépet, és finoman megcsókolta a vasak kipirosodott nyomát. Lassan kikapcsolta az asszony harisnyakötőjét, miközben azt suttogta, mennyire szereti, mennyire szüksége van rá. Végestelen-végig csókolta Alice lábát, egészen, míg a combok között kitáruló

nedves titokig nem ért. Ekkor karjába vette Alice Tannert, és a hatalmas bőrkanapéhoz vitte. Forrón, őrülten szeretkeztek. Aznap este Toby Temple beköltözött Alice Tannerhez. Azon az éjszakán, az ágyban Toby rádöbbent, hogy Alice Tanner szánalmasan magányos asszony. Rádöbbent, milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy valakivel beszélhessen, hogy valakit szerethessen. Alice elmesélte, hogy Bostonban született. Az apja gazdag gyáros, aki rengeteg pénzt adott neki, de ezt leszámítva egyáltalán nem törődött vele. Alice szerette a színházat és színésznőnek tanult, de egyetemista korában a lábát megtámadta a paralízis, ami azután véget vetett álmainak. Elmesélte, miként változtatta meg életét a betegség. A vőlegénye, amikor megtudta a rossz hírt, rögtön lelépett. Alice is elköltözött otthonról. Feleségül ment egy pszichiáterhez, aki alig hat hónappal később öngyilkosságot követett el. Ettől kezdve, mintha az összes érzelem bennrekedt volna a lelkében, akár egy bedugaszolt palackban. Most azonban mindez kizúdult, akár vulkánból a láva, és a kitörés után Alice üresnek, békésnek, csodálatosan elégedettnek érezte magát. Addig szeretkeztek, míg az asszony úgyszólván elájult a kéjtől. Toby hatalmas szerszáma szinte teljesen betöltötte, és ahogy a férfi lassú körökben mozgatta a csípejét, Alice úgy érezte, testének minden porcikája lázban ég. – Ó, drágám, annyira szeretlek! – nyögte. – Ő Istenem, de jó! Ám amikor – később – az iskolára került a szó, Toby döbbenten fedezte föl, hogy kapcsolatuk semmiféle befolyást nem gyakorol Alice-ra. S ez így maradt a továbbiakban is. Toby gyakran kérlelte az asszonyt, hogy adjon neki szerepet a következő darabban, mutassa be rendezőknek, beszéljen róla a stúdiók fontos embereivel, Alice azonban határozott maradt: – Csak kárt okozol magadnak, drágám, ha túl gyorsan akarsz érvényesülni! Az egyes számú szabály: mindig az első benyomás a legfontosabb. Ha elsőre nem szeretnek meg, sose jönnek vissza, hogy másodszor is megnézzenek! Így hát előbb föl kell készülnöd! Ahogy e szavak elhangzottak, Alice Tanner lett az Ellenség. Alice tehát ellene van. Toby magába nyelte a dühét, nagy erővel mosolyt kényszerített az arcára. – Hát persze. Igazad van. Egyszerűen csak türelmetlen vagyok. Miattad éppannyira szeretnék elérni valamit, amennyire magam miatt. – Tényleg? Ó, Toby, mennyire szeretlek! – Én is szeretlek, Alice. És mosolyogva viszonozta az asszony, rajongó tekintetét. Tudta, hogy valahogy meg kell kerülnie ezt a ribancot, aki az útjába áll, aki nem engedi elérnie, amit akar. Ekkortól fogva gyűlölte, és ezért megbüntette. Amikor ágyba bújtak, olyasmikre kényszerítette, amiket az még sosem tett. Olyasmikre, amikre addig még a kurvákat sem kérte. Újra meg újra, mind vadabbul és vadabbul, egyre jobban megalázva Alice Tannert. És minden ilyen alkalommal megdicsérte; ahogy a kutyát szokás, amikor új kunsztot tanul. Alice pedig boldog volt, mert örömöt szerzett Tobynak. És minél jobban megalázta, Toby is annál megalázottabbnak érezte magát. Hisz valahogy saját magát bünteti, és fogalma sincs róla, miért. Már rég foglalkoztatta egy jó kis terv, és hamarabb esélye lett az alkalmazásra, mint ahogy várta. Alice Tanner bejelentette, hogy a Műhely-csoport zártkörű bemutatót tart a többi osztálynak és néhány meghívott vendégnek. A bemutató napja jövő péntek. Minden hallgató maga választhatja ki, mivel lép föl.

Toby egy monológgal készült, amit rengetegszer elpróbált. A bemutató napján megvárta, míg az órák véget érnek, és odalépett Karenhez, a kövér kis színésznőhöz. – Megtennél nekem egy apró szívességet? – kérdezte, mintegy mellékesen. – Hát persze, Toby! – Karen hangja meglepettnek, de érzékien várakozónak hangzott. Toby kicsit hátrább lépett, hogy ne érezze a lány szájszagát. – Szeretném megtréfálni egy régi barátomat. Azt akarom, hogy hívd föl Clifton Lawrence titkárnőjét, mutatkozz be, mint Sam Goldwyn titkárnője, és mondd meg neki, hogy Mr. Goldwyn szeretné, ha Mr. Lawrence ma este eljönne a bemutatóra. Láthatna egy zseniális új komikus színészt. A pénztárban félretesznek neki egy jegyet. Karen döbbenten nézett: – Jézusom, a vénasszony leharapja a fejemet! Tudod jól, hogy Alice Tanner sosem enged külső embereket a Műhely bemutatóira! – Hidd el, hogy nem lesz semmi baj! – megmarkolta a lány karját, majd végigsimította. – Ráérsz ma délután? Karen nagyot nyelt, kicsit gyorsabban lélegzett. – Igen… Igen, ha kedved van valamihez. – Kedvem van valamihez. Három órával később a földobott és kielégült Karen telefonált Clifton Lawrence titkárnőjének. A színházterem teli volt a többi osztály színészeivel meg a vendégeikkel, de Toby csak egyvalakit figyelt: azt az urat, aki a harmadik sor szélén ült. Egész délután pánikban volt, félt, hogy trükkje nem válik be. Elég valószínű, hogy egy olyan dörzsölt profi, mint Clifton Lawrence, keresztüllát a terven. De hát nem: eljött. A színpadon épp egy fiú és lány adott elő részletet a Sirályból. Toby nagyon remélte, hogy dilettantizmusukkal nem üldözik ki Clifton Lawrence-t a színházból. Végül, hál' istennek, a jelenet véget ért és a színészek meghajoltak, majd távoztak a színpadról. Toby következett. Alice hirtelen odalépett mellé és a fülébe súgta: – Sok szerencsét, drágám! Nem is sejtette, hogy a szerencse odalent ül a nézőtéren. – Kösz, Alice. Toby némán, gyors imát mormolt, kihúzta magát és kisietett a színpadra. Kisfiús mosolyát rávillantotta a közönségre. – Jó estét mindenkinek! Toby Temple vagyok. Mondják, emberek, elgondolkodtak valaha a neveken? Vagy azon, hogy a szüleink hogyan választottak nekünk nevet? Tiszta őrület! Én például megkérdeztem az anyámat, miért nevezett el Tóbiásnak. Azt felelte, amikor megszülettem, csak egyetlenegyszer kellett ránéznie a mérhetetlen pofámra, elképzelte, mennyi dödölle férne bele, és rögtön elhatározta: vagy Éliásnak, vagy Tóbiásnak nevez. A tekintetén nevettek. Olyan ártatlannak, olyan naivan mit sem sejtőnek tűnt, ahogy ott állt a színpadon, hogy azonnal imádni kezdték. A viccei voltaképpen rettenetesek voltak, de valahogy ez sem számított. Olyan érzékenynek, olyan sérülékenynek látták, hogy meg akarták védeni, s ezt a nevetésükkel, a tapsukkal tették meg. Szeretetük ajándékként szállta meg Toby lelkét és szinte kibírhatatlan örömmel töltötte el. Egyszerre játszotta Edward G. Robinsont és Jimmy Cagneyt. Cagney azt mondta: – Te koszos patkány! Mit gondolsz, kinek parancsolgatsz? Robinson pedig így felelt: – Neked, te tróger. Én vagyok a Kicsi Caesar! Én vagyok a főnököd! Te meg senki vagy! Tudod, mit jelent ez? – Igen, koszos patkány. Te vagy a senkik főnöke! Bömbölő röhögés. A közönség imádta

Tobyt. És megszólalt Bogart, a foga között sziszegve: – Szemen köpnélek, te strici, ha véletlenül nem haraptam volna rá a szám szélére. A közönség majdnem bepisilt. Toby Peter Lorre-t adta nekik. – Megláttam ezt a kisleányt a szobájában, ahogy játszott a micsodájával és teljesen beizgultam. Nem is értem, mi történt velem. Nem tehetek róla… Besurrantam a szobájába és… Szorosabbra húztam a spárgát… Szorosabbra és szorosabbra – és végül elszakítottam a jojóját. Hatalmas nevetés. Minden sínen van! Épp Stan és Panra váltott, amikor valami mozgást észlelt a nézőtéren. Fölnézett. Clifton Lawrence kifelé ment a színházból. Az est hátralévő része ködbe zuhant. Amikor a műsor véget ért, Alice Tanner lépett oda hozzá. – Csodálatos voltál, drágám! Én… Képtelen volt az asszonyra nézni és nem tudta elviselni, ha bárki rátekint. Egyedül akart maradni a nyomorúságával. Egyedül próbált megbirkózni a fájdalommal, amely lassan széttépte. A világ összeomlott körülötte. Megkapta a sorstól az egyetlen esélyt, kudarcot vallott. Clifton Lawrence kisétált a műsora közben, még csak azt sem várta meg, hogy befejezze! Márpedig Clifton Lawrence az ember, aki ért a tehetséghez. Olyan profi, aki csak a legjobbakkal foglalkozik. Ha tehát ő úgy gondolja, hogy Tobyban nincs semmi… Hányingert érzett. – Elmegyek, járok egyet – mondta Alice-nek. Végigment a Vine Streeten, majd a Goweron, elhagyta a Columbia Pictures, az RKO, majd pedig a Paramount épületét. Minden kapu zárva volt. Végigsétált a Hollywood Boulevardon és fölnézett a hegyen látható hatalmas, gúnyos feliratra: „HOLLYWOODLAND”. Nincs olyan, hogy Hollywoodland! Ez csak elmeállapot, hamis álom, amely máskülönben normálisnak látszó emberek ezreit rángatja bele abba az őrületbe, hogy mindenáron sztárok akarnak lenni. A Hollywood szó valóságos bűvészláda lett, olyan csapda, amely csodás ígéretekkel csábítja az embert, megvalósult álmok szirénhangjaival csalogatja közelebb, mind közelebb, majd pedig tönkreteszi. Toby egész éjjel járkált és azon tűnődött, mihez kezd most az életével. Elveszítette a hitét önmagában. Gyökértelennek, félresikerültnek érezte az életét. Soha, semmilyen más munkát nem tudott elképzelni magának, mint hogy embereket szórakoztasson. Ha pedig ezt nem teheti, nem marad más, mint valami unalmas, monoton munka, amelynek börtönébe hátralévő életében bezárja magát. Névtelen a névtelen senkik között. Soha nem tudják meg, ki volt. A hosszú, szörnyű évekre gondolt, a névtelen városok ezreinek keserű magányára, meg az emberekre, akik ezekben a városokban tapsoltak neki, nevettek rajta és szerették őt. Sírt. Sírt a múltért és a jövőért. Sírt, mert halott volt. Már hajnalodott, amikor visszatért Alice fehér bungalójába. Bement a hálószobába és ránézett az alvó alakra. Azt gondolta, hogy ez az asszony lesz a „Szezám tárulj” a varázslatos királysághoz? De hát nincs is varázslatos királyság! Legalábbis az ő számára. Elmegy innét. Fogalma sem volt, hová. Hamarosan huszonhét éves lesz és már nincs jövője. Kimerülten végignyúlt a díványon. Behunyta a szemét, hallgatta a lassan életre kelő város

zajait. Reggelente minden város hangja egyforma. Detroitra gondolt; az anyjára. A konyhában áll a tűzhely mellett és almás pitét süt. Érezte csodálatos, asszonyos illatát, amint elkeveredik a vajban sülő almák illatával. Az anyja épp azt mondja: Isten úgy akarja, hogy híres légy. Hatalmas színpadon állt egyedül. Elvakították a reflektorok, miközben hiába próbált emlékezni a szövegére. Beszélni akart, de elveszítette a hangját. Kezdett pánikba esni. A nézőtér felől dübörgő hangot hallott. A reflektorok vakító sugarán át látta: a nézők elhagyják a helyüket és a színpad felé rohannak, hogy megtámadják, hogy megöljék! Szeretetük gyűlöletté változott. Már körülvették, már megragadták, azt kántálva: – Toby! Toby! Toby! Hirtelen fölébredt. Szája száraz volt a félelemtől. Alice Tanner hajolt fölébe és rázta. – Toby! Toby! Toby! Telefonod van. Clifton Lawrence akar beszélni veled. Clifton Lawrence irodája kis, elegáns épületben volt a Beverly Drive-on, kicsit délebbre a Wilshire-től. Francia impresszionista festmények lógtak a faragott boiserie-től; a sötétzöld márványkandalló előtt egy szófa és néhány antik karszék vette körül az értékes teázóasztalt. Toby még sosem látott ilyesmit. Igen formás, vörös hajú titkárnő töltötte a teát. – Hogyan kéri, Mr. Temple? Mr. Temple! – Egy cukorral, legyen szíves. – Parancsoljon! – kis mosoly és a lány máris eltűnt. Tobynak fogalma sem volt arról, hogy a tea, amit kapott, különleges keverék, melyet Fortnum és Mason importált. Azt sem tudta, hogy a tealeveleket ír Baleek whiskyben pácolták, csak annyit tudott, hogy a teának csodálatos íze volt. Egyáltalán, ebben az irodában minden csodálatos volt, legkivált azonban ez a csinosan öltözött emberke, aki szemközt ült vele a karszékben és tanulmányozta őt. Clifton Lawrence alacsonyabbnak bizonyult, mint várta, de hatalmat és tekintélyt sugárzott magából. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy fogadott – mondta Toby. – Nagyon sajnálom, hogy becsaptam azzal a kis trükkel… Clifton Lawrence hátravetette a fejét, úgy nevetett. – Kis trükk? Ugyan kérem! Épp tegnap együtt ebédeltem Goldwynnel, így ha tényleg hívott volna, rögtön szól. Csak azért mentem el este, mert látni akartam, a tehetsége fölér-e a pimaszságával. Fölért. – De hát előadás közben kiment! – Drága fiam, nem kell megenni egy egész doboz kaviárt, hogy az ember megtudja, milyen finom! Körülbelül hatvan másodperc alatt láttam, hogy maga mit ér. Toby érezte, ahogy a szédült öröm újra növekedni kezd benne. Az előző éjszaka fekete reménytelensége után hirtelen, megint hatalmas öröm-hegycsúcsokra kezdett emelkedni. Kezdett belé visszatérni az élet… – Tegnap este volt egy megérzésem magával kapcsolatban, Temple – folytatta Clifton Lawrence. – Azt hiszem, izgalmas dolog lehet fölépíteni egy ilyen fiatalember karrierjét. Úgy határoztam, hogy beveszem az ügyfeleim közé… Az öröm szinte fölrobbant Tobyban. Alig tudott uralkodni magán, hogy ne álljon fel és ne kezdjen üvölteni: Clifton Lawrence az ügynököm lesz! –… egyetlen feltétellel – folytatta Clifton Lawrence. – Maga pontosan azt teszi, amit mondok! Utálom a primadonnáskodást. Csak egyetlenegyszer lépjen ki a vonalból, és vége! Érti? Toby gyorsan bólintott. – Igen, uram. Értem. – Legelőször is szembe kell néznie az igazsággal – mondta Lawrence és rámosolygott Tobyra. – A száma rettenetes. Egészen határozottan az a véleményem, hogy a szakma legalja.

Mintha gyomorszájon vágták volna. Clifton Lawrence tehát azért hívta ide, hogy megbüntesse azért a hülye telefonhívásért; esze ágában sincs az ügynökének lenni… A kis ember azonban folytatta: – De nem érdekes. A tegnapi este az amatőrök műsora volt, és hát maga is az: amatőr. Fölállt a székéből és járkálni kezdett. – Eddig elmondtam, hogy mi maga. Most el fogom mondani, mi kell ahhoz, hogy sztár legyen. Toby némán ült. – Kezdjük a számával! Ha tenne rá egy kis sót, esetleg árulhatná perecként a színházak előcsarnokában. – Igen uram. Ami azt illeti, némelyik viccem egy kicsit idegesítő, de… – A másik: magának nincsen stílusa. Toby keze ökölbe szorult. – Azért a közönségnek szemlátomást tetszett… – A következő: nem tudja, hogyan kell mozogni. Mint egy fatuskó! Toby erre már meg sem szólalt. Az ügynök odasétált hozzá, ránézett, és mintha olvasna a gondolataiban, halkan azt mondta: – Most azt kérdezi: ha ilyen rossz vagyok, mit keresek itt? Azt keresi itt, hogy van magában valami, amit pénzen nem lehet megvásárolni. Amikor ott áll a színpadon, a közönség valósággal föl akarja falni. Imádják magát. Van egyáltalán fogalma arról, mennyit érhet ez?! Toby nagyot, elégedettet sóhajtott és hátradőlt: – Majd maga megmondja! – Többet, mint amiről álmodni merne! Megfelelő számokkal és a megfelelő körítéssel maga pillanatok alatt sztár lehet. Toby sütkérezett Clifton Lawrence szavainak meleg fényében. Mintha életének minden tette ehhez a pillanathoz vezetett volna, mintha máris sztár lenne, mintha már minden megtörtént volna. Épp, ahogy az anyja ígérte. – Egy művész sikerének kulcsa a személyiség – magyarázta Clifton Lawrence. – Ezt nem lehet megvenni, nem lehet megjátszani. A személyiséghez születni kell. Drága fiam, maga a szerencsések közé tartozik. Hirtelen a csuklóján lévő arany Piaget órára pillantott. – Délután két órára találkozót szerveztem magának O’Hanlonnal és Raingerrel. Ők a humorszakmában a legjobb írók. Csak a legjobbakkal foglalkoznak. Toby idegesen közbevágott: – Attól tartok, nekem nincs elég pénzem… Clifton Lawrence egy legyintéssel félbeszakította. – Ne aggódjon, drága fiam! Majd később visszafizeti! Toby Temple már rég távozott, amikor Clifton Lawrence a karszékben üldögélve még mindig rá gondolt. Mosolygott a tágra nyílt szemű, ártatlan arcon, a naivul bízó kék szemen. Hosszú évekkel ezelőtt volt utoljára, hogy ismeretleneknek szegődött ügynökéül. Ma már minden ügyfele fontos sztár, és minden stúdió fut utánuk. De az egészből réges-rég elmúlt az izgalom. Régen jobb volt a móka, sokkal élénkebb az élet. Kifejezett kihívás lesz elölről kezdeni, irányítani ennek a kidolgozatlan kölyöknek az életét. Kifejleszteni a tehetségét, sztárt csinálni belőle. Clifton úgy érezte, máris élvezi a dolgot. Tetszett neki ez a tehetséges kölyök. Nagyon tetszett. A találkozó a Twentieth Century Fox stúdióban volt, a Pico Boulevardon, Los Angeles nyugati részén. O’Hanlonnak és Raingernek itt volt az irodája. Toby valami elegáns termet várt, olyasmit, mint Clifton irodája. A két író fogadóhelyisége azonban a stúdió udvarán álló, ócska kis fakunyhóban lévő lepusztult, jellegtelen helyiség volt. Kardigánt viselő, kócos, öregedő titkárnő kísérte be Tobyt az irodába. A falakat piszkos

almazöld színűre festették, és az iroda összes dísze egy viharvert játék nyíldobáló céltábla volt, meg egy TERVEK feliratú faliújság. A TERVEK utolsó három betűjét kissé összenyomták, hogy elférjenek a faliújságon. Törött velencei tükör verte vissza az ablakon beszűrődő napsugarakat. A fény végigsimította a szutykosbarna szőnyeget, melyet már foszlásig koptattak a cipőtalpak ezrei. Két ócska íróasztal állt vállvetve, a szoba közepén. Mindegyiket cédulák, ceruzák és félig kiivott, kihűlt kávéval telt papírpoharak borították. – Hello, Toby! Bocs a rendetlenségért, de a cseléd ma kimenős! – O’Hanlon e szavakkal köszöntötte. – O’Hanlon vagyok. – A barátja felé mutatott: – Ez meg… ez meg itt izé úr… – Rainger. – Ja igen, ez meg itt Rainger. O’Hanlon hatalmas, kerekre hízott férfiú, aki csontkeretes pápaszemet viselt. Rainger viszont alacsony, törékeny volt. Mindketten harmincévesek lehettek, de már tíz éve híres alkotói párosként működtek. Azon hosszú idő alatt, míg velük dolgozott, Toby mindig úgy emlegette őket: a „fiúk”. – Úgy tudom – mondta Toby –, hogy maguk, fiúk, majd írnak nekem néhány viccet. O’Hanlon és Rainger egymásra néztek. Rainger szólalt meg: – Cliff Lawrence úgy gondolja, hogy talán maga lesz Amerika legújabb szexszimbóluma. Na, lássuk, mit tehetünk! Vannak számai? – Hát persze – válaszolta Toby. Eszébe jutott azonban, mit mondott a műsoráról Lawrence. Hirtelen elveszítette az önbizalmát. A két író leült a szófára és karba fonta a kezét. – Szórakoztasson bennünket! – szólt O’Hanlon. Toby rájuk meredt. – Csak így, egyszeriben? – Miért, mit szeretne? – kérdezte Rainger. – Talán egy hatvan tagú szimfonikus nagyzenekar húzza előtte a tust? – O’Hanlonhoz fordult. – Hívd föl, kérlek, a stúdió zenei főosztályát! Te seggfej! gondolta Toby. Rajta vagytok a halállistámon, mindketten! Tudta, mit akarnak ezek. Hogy hülyét csináljon magából, ők pedig visszamehessenek Clifton Lawrence-hez és elmondják neki: nem tudunk segíteni rajta, merev, mint egy hulla. Nahát, ezt nem fogja hagyni! Szélesen elvigyorodott, noha semmi kedve nem volt hozzá, és belekezdett egyik Abbott- és Costello-utánzó számába. – Hé, Lou, nem szégyelled magad? Lassan már csavargó leszel! Miért nem mész, miért nem keresel magadnak melót? – Van melóm. – Miféle meló? – Munkakeresés. – Ezt te melónak nevezed? – Hát persze. Egész nap lefoglal, nyolc órát keresek munkát, és minden este csak vacsorára érek haza. A két író mosolytalanul tanulmányozta Tobyt. Fölmérték, elemezték és váratlanul, a szám közepén jó hangosan beszélgetni kezdtek, mintha ő nem is volna a szobában. – Nem tudja, hogyan kell állni. – Úgy használja a kezét, mintha fát vágna. Talán egy favágószámot kéne írnunk neki. – Szerintem túlságosan erőlködik. – Jézusom, hát ilyen szar anyaggal! Te nem erőlködnél? Toby percről percre dühösebb lett. Igazán nincs szüksége arra, hogy itt maradjon és tűrje ennek a két eszelősnek a gorombaságait. Bizonyára még a számaik is ócskák lennének! Végül nem bírta tovább. Abbahagyta a számot és haragtól remegő hangon, mérgében

tegezésre váltva így szólt: – Na, elég volt belőletek, büdös kurvák! Kösz a szíves vendéglátást! Az ajtó felé indult. Rainger őszinte meglepetéssel fölpattant. – Hé, most meg mi a baj? Toby úgy pördült meg, mint egy fúria. – Mi a kicseszett nyavalyát gondolsz, mi a baj? Te… Te… Olyan dühös, olyan zavarodott volt, hogy majdnem folyni kezdtek a könnyei. Rainger hökkenten fordult O’Hanlon felé. – Alighanem megsértettük az érzelmeit. – Édes istenkém! Toby mélyet sóhajtott. – Ide figyeljetek, ti ketten! Nem érdekel, ha nem szerettek, de… – De hát mi szeretünk! – kiáltotta O’Hanlon. – Szerintünk igazi zseni vagy! – csatlakozott Rainger. Toby teljesen értetlenül nézett egyikről a másikra. – Micsoda? Hiszen pontosan úgy viselkedtetek, mint aki… – Tudod, mi a baj veled, Toby? Bizonytalan vagy. Nyugi! Hát persze, még sokat kell tanulnod, másrészt viszont, ha te volnál Bob Hope, akkor most nem lennél itt!

O’Hanlon hozzátette: – És tudod miért? Mert Bob ma éppen Carmelban van. – Golfozik. Te szoktál golfozni? – kérdezte Rainger. – Nem. A két író elégedetlenül nézett egymásra: – Na tessék! Kihúzhatjuk az összes golfviccet! A francba! O’Hanlon fölvette a telefont: – Behozna némi kávét, Zsa Zsa? Letette a telefont és Tobyhoz fordult. – Tudod, hány leendő komédiás van ebben a finom kis szakmában? Toby megrázta a fejét. – Pontosan meg tudom neked mondani. Tegnap esti hatórás adatok szerint három milliárd-hétszázhuszonnyolc millió. És ebben még nincsen benne Milton Berle kistestvére! Amikor telihold van, mind előkúsznak a résekből, eresztékekből. Tény, hogy közülük fél tucatnyian vannak az igaziak. A többiből sosem lesz semmi. A humor a világon a legkomolyabb dolog. Piszkosul kemény munka ám mókásnak lenni, akár komikus színész vagy, akár komédiás! – Mi a különbség? – Rettenetesen nagy. A komikus színész mulatságos ajtókat nyit ki. A komédiás viszont mulatságosan nyitja ki az ajtókat. – Gondolkodtál már azon – kérdezte Rainger –, mitől lesz az egyik humoristának kirobbanó sikere és mitől bőg le a másik? – A szám szövegén múlik – mondta Toby, hogy hízelegjen nekik. – Lószart! A legutolsó új viccet még Arisztophanész találta ki. A viccek alapvetően mind ugyanazok. Figyelj ide: George Burns megteheti, hogy ugyanazt a hat, szar viccet mondja el, amit a műsorban előtte szereplő fickó, és Burns sokkal nagyobb tapsot meg röhögést kap. Tudod, miért? Minden a személyiségen múlik. Ezt mondta Clifton Lawrence is. – Személyiség nélkül senki és semmi vagy – folytatta O’Hanlon. – Ha van személyiséged, kemény munkával karakterré formálhatod. Vegyük például Hope-ot! Ha egyszer kijönne a színpadra és előadna egy Jack Benny-monológot, hát pofára esne. Hogy miért? Mert már fölépített egy másik karaktert. Azt várja el tőle a közönség. Amikor Hope megjelenik a színpadon, a nézők a megszokott, villámgyors vicc-petárdasort akarják hallani tőle. Ő a kedves okosfiú, a nagyvárosi pasi, akinek megvan a maga baja, de a magához való esze is.

– Jack Benny ennek épp az ellenkezője – magyarázta Rainger. – Ő mit sem tudna kezdeni egy Bob Hope-monológgal, viszont bármikor tart két lassú szó között egy háromperces szünetet úgy, hogy a közönség sikít a röhögéstől. A Marx testvérek mindegyikének megvan a maga saját karaktere. Fred Allen is teljesen sajátságos. És itt lépsz be te a képbe! Tudod, mi a baj veled, Toby? Egy kicsit mindegyikük vagy. Az összes ismert sztárt utánozod. Nos, rendben van, ha egész életedben falura, parasztoknak akarsz játszani. De ha sztár szeretnél lenni, alkotnod kell magadból egy karaktert. Hogy amikor kilépsz a színpadra, még mielőtt kinyitnád a szád, a közönség már tudja, hogy az ott fönt Toby Temple. A nagy Toby Temple. Világos? – Igen. O’Hanlon vette át a szót: – Tudod, mi a nagy előnyöd, Toby? Imádni való a pofikád! Ha nem járnék már jegyben Clark Gable-lel, biztos megőrülnék érted. Van benned valami édes naivitás. Ha ezt jól csomagolod, kurva nagy pénzt kereshetsz vele. – Nem beszélve arról, hogy pénz nélkül keres meg az összes nagy kurva! – vágta rá a poént Rainger. – Te olyasmiket is megúszhatsz, amit mástól nem fogadnának el. Mintha a ministránsfiú káromkodna: aranyos, mert a néző nem hiszi, hogy valójában érted is, amit mondasz. Amikor beléptél ide, azt kérdezted, hogy mi vagyunk-e a fickók, akik néhány viccet írunk a számodra. A válasz: nem. Ez itt nem vicc-trafik. Mi azt fogjuk megmutatni, hogy mid van, és hogy miképp használd. Karaktert szabunk a számodra. Nos, mit szólsz hozzá? Toby ránézett az egyikre, azután a másikra, boldogan elvigyorodott és azt felelte: – Gyűrjük föl az ingünk ujját, és lássunk munkához! Ettől kezdve mindennap O’Hanlonnal és Raingerrel ebédelt a stúdióban. A Twentieth Century Fox étkező hatalmas termét faltól falig sztárok lepték el. Akármikor lépett be, láthatta Tyrone Powert és Loretta Youngot, vagy Betty Grable-t meg Don Ameche-t, vagy Alice Faye-t és Richard Widmarkot, esetleg Victor Mature-t és a Ritz testvéreket – meg még tucatnyi mást. Néhányan a nagyterem asztalainál ültek, mások az étkező melletti kisebb, „igazgatói ebédlőben” ettek. Toby gyönyörködött bennük. Rövid idő múlva ő is egy lesz közülük, és az emberek az ő autogramjáért tolonganak. Már úton van efelé és nagyobb lesz bármelyiküknél! Alice Tanner boldog volt mindattól, ami Tobyval történik. – Tudtam, hogy sikerülni fog, drágám! Olyan büszke vagyok rád! Toby mosolygott és nem válaszolt. Hosszú megbeszéléseket folytatott O’Hanlonnal és Raingerrel arról, milyen legyen az új karakter, amit fölépítenek a számára. – Azt gondolja magáról, hogy nagymenő, hogy világfi – mondta O’Hanlon –, de akárhányszor már csak egy lépés, és felröppenne, mindig fejen szarja egy galamb. – Na és mi a foglalkozása? – kérdezte Rainger –, metaforákat mixel? – Ez a karakter egészen biztosan az anyjával lakik együtt. Szerelmes egy lányba, de fél feleségül venni. Már öt éve jegyesek. – A tíz mókásabb szám. – Rendben van, legyen tíz éve. És hát az anyja se ma jött le a falvédőről. Ahányszor Toby nősülni akar, a spinét hirtelen megtámadja valami új betegség. A Time Magazine minden

héten fölhívja az öreglányt, hogy megtudja, mi újság az orvostudományban. Toby csak ült, lenyűgözve hallgatta a pergő párbeszédet. Eddig sosem dolgozott igazi profikkal és most élvezte a munkát. Különösen, mert ő állt a figyelem középpontjában. Három hétbe telt, míg O’Hanlon és Rainger írtak neki egy számot. Amikor megmutatták, nagyon izgatott lett. Tényleg jól sikerült. Volt néhány javaslata; a két író hozzáadott és kihúzott néhány sort, és Toby Temple máris készen állt. Clifton Lawrence érte küldetett. – Szombat este kezdesz a Tekegolyóban. Toby rámeredt. Azt hitte, a Ciróban vagy a Trocaderóban lép fel. – Mi… mi a nyavalya az a Tekegolyó? – Egy kis klub a Nyugati Sugárút déli részén. – Sosem hallottam róla – mondta lógó orral. – És ők sem hallottak még rólad. Ez a lényeg, drága fiam. Ha ott megbuksz, nem hallja meg senki. Leszámítva természetesen Clifton Lawrence-t. A Tekegolyó egy szemétdomb volt. Nincs más szó, ami leírhatná. Éppen úgy nézett ki, mint az országban szanaszét működő tízezer másik, ócska kis hely, ahol a született vesztesek módszeresen isszák hülyére magukat. Toby legalább ezerszer játszott a Tekegolyóban, ezer különböző városban. A vendégek főleg középkorú férfiak; melósok, akik itt jönnek össze a haverokkal, ajánlatokat tesznek a szűk szoknyás, mélyen dekoltált pincérlányoknak, disznó vicceket mesélnek egymásnak fél deci ócska whisky vagy egy pohár sör mellett. A műsor mindig a terem végében zajlik, kis dobogón, ahol a kevés hely háromnegyed részét már elfoglalja három muzsikus, és unottan játszik. Egy homoszexuális énekes kezdte a műsort, majd selyemből készült dresszet viselő akrobatikus táncos következett, utána pedig sztriptíztáncosnő, aki együtt lépett föl egy félálomban kóválygó kobrával. Toby a terem végében ült Clifton Lawrence-szel, O’Hanlonnal és Raingerrel. Nézték a többi számot, a közönséget, és Toby igyekezett eltalálni, milyen hangulatban lesznek a nézők. – Sörivók – mondta megvetően. Clifton válaszolni készült, azután ránézett Tobyra és úgy döntött, nem szól semmit. A kölyök halálos rémületben ült. Clifton tudta, hogy már sokszor játszott ilyen helyeken; ez azonban egészen más. Ez itt most a mindent eldöntő próbatétel. Clifton halkan azt mondta: – Ha zsebre tudod vágni a sörivókat, a pezsgőt vedelők már vasárnapi körmenet lesznek a számodra! Toby, ezek az emberek keményen dolgoznak. Amikor este elmennek mulatni, hát megkérik az árát a negyed dollárjuknak! Ha ezeket megnevetteted, bárkit megnevettetsz! Ebben a pillanatban meghallották az unott konferansziét, amint bejelenti Toby Temple-t. – Adj nekik, Tigris! – kiáltotta biztatóan O’Hanlon. Toby már a színpadon állt. Ott állt a színpadon, feszülten, éberen. Fölmérte a közönséget, akár egy óvatos állat, aki a dzsungelban szimatol veszély után. A közönség százfejű vadállatot jelent, melynek mindegyik feje más és más; neki pedig meg kell nevettetnie ezt a szörnyeteget. Mély lélegzetet vett. Szeressetek, imádkozta némán. Belekezdett a számába. Senki sem figyelt rá. Senki sem nevetett. Érezte, ahogy a verejték kezd kiütközni a homlokán. A szám nem működik! A mosolyt

mintha felragasztották volna az arcára, ahogy folytatta. Mondta és mondta a magáét, megpróbálva túlkiabálni a beszélgetők hangos lármáját. Képtelen volt felhívni magára a figyelmüket. Ezek a meztelen nőt akarják vissza! Már túl sok szombat este, túl sok tehetségtelen, egyáltalán nem mulatságos komédiás próbálta fölhívni magára a figyelmüket. Toby pedig beszélt, beszélt bele a közönyös arcokba. Folytatta a számát, mert mást nem tudott tenni. Kinézett és látta Clifton Lawrence-t és a fiúkat, akik aggódó arccal figyelték. Folytatta. Ebben a teremben nincs közönség. Csak emberek vannak, akik egymással beszélgetnek a problémájukról, az életükről. Amennyire ővele törődnek, akár ezer kilométerrel odébb lehetne. Vagy meghalhatna. Torka kiszáradt a félelemtől, alig tudta kipréselni magából a szavakat. Szeme sarkából meglátta a kocsmárost, aki már elindult a pódium felé. Mindjárt szól az unott zenészéknek, hogy kezdjenek el játszani; kihúzza a dugót a komédiásból. Vége. Toby tenyere nedves lett, gyomrában mintha minden olvadt lávává lett volna. Érezte, ahogy a nadrágja szárán a forró vizelet csordogál lefelé. Olyan ideges volt, hogy kezdte összekeverni a szövegét. Már nem mert Clifton Lawrence és az írók felé nézni; túlságosan szégyellte magát. A kocsmáros már a zenészeknél állt, valamit mondott nekik. Azok Tobyra néztek és bólintottak. Ő pedig folytatta. Kétségbeesetten hadart, hogy minél előbb vége legyen, hogy elrohanhasson innét, elrejtőzhessen. Egy középkorú asszony, aki pontosan szemben ült vele, fölvihogott az egyik viccén. A kísérője elhallgatott és csodálkozva figyelni kezdett. Toby kétségbeesett lázban folytatta, folytatta tovább. Most már az asztalnál ülő másik pár is ráfigyelt. És nevetett! Azután a következő asztalnál ülők is! A másiknál is! Lassan elhalt a beszéd zaja. Figyeltek rá! És fölharsantak az első nevetések, hosszan, szabályosan, és mind hosszabbak, mind erősebbek és erősebbek lettek! A teremben ülő emberekből hirtelen közönség lett. Az ő közönsége. Az ő kicseszett közönsége! Már nem volt érdekes, hogy ez itt egy ócska kocsma, teli sörivó barmokkal. Csak a nevetésük számított, a szeretetük! A szeretetük pedig hullámokban szállt Toby felé. Először csak nevetésre késztette őket, azután röhögésre, azután már hörögtek, visítottak, fuldokoltak. Még sosem hallottak olyan mulatságosat, mint ő, sem ebben az ócska kocsmában, se másutt! Tapsoltak, üvöltöztek, s mire befejezte, majdnem szétszedték a kocsmát. Egy jelenség születésének lettek a tanúi. Természetesen nem tudtak erről. Clifton Lawrence, O’Hanlon és Rainger azonban tudták. És Toby Temple is tudta. Isten végül elérte, amit akart. Damian tiszteletes egészen közel tartotta a lángoló fáklyát Josephine arcához, és felüvöltött: – Ó, Halhatatlan Isten, égesd el a gonoszt ebben a bűnös gyermekben! A gyülekezet felbődült: – Ámen! Josephine pedig érezte, amint a fáklya perzseli az arcát. Damian tiszteletes tovább üvöltött: – Segíts ezen a bűnösön, hogy kiűzhessük belőle a Sátánt, ó Istenem! Addig imádkozunk, míg el nem megy, addig égetjük, míg el nem megy, addig nyomjuk víz alá, míg meg nem fullad! Hirtelen kezek ragadták meg Josephine-t és az arcát egy hideg vízzel telt, nagy fateknőbe nyomták. És csak tartották ott, lenyomva a víz alá, miközben kísérteties hangok sikoltottak, énekelve az éjszakába, keresve a Halhatatlan Isten segítségét. Josephine pedig levegő után küzdve kapálódzott. Amikor végül – félig eszméletlenül – kiengedték, Damian tiszteletes kijelentette: – Köszönet, drága Jézus, az irgalmadért. Ez a lány meg van mentve! Ez a lány meg van mentve!

A gyülekezet pedig örvendezett, s mindenkinek megtisztult a lelke. Kivéve Josephine-t, akinek a fejfájásai ezután még súlyosabbak, fájdalmasabbak lettek.

10.

–

Szerződtettelek Las Vegasba – mondta Clifton Lawrence. – Elintéztem, hogy Dick Landry dolgozzon egy kicsit veled a számodon. Ő a legjobb rendező a lokálszakmában. – Fantasztikus! Melyik hotelban lépek fel? A Flamingóban, a Viharmadárban? – Az Oázisban. – Az Oázisban? – Toby csodálkozva nézett Cliffre; azt hitte, hogy a kis termetű ügynök csak viccel. – A büdös életben… – Tudom – mosolygott Lawrence. – A büdös életben nem hallottál róla. Az a jó. Ők sem hallottak még rólad a büdös életben. Valójában nem is téged szerződtettek: nekem szerződtek. Elfogadták az adott szavam, hogy tényleg jó vagy. – Ne aggódj! – ígérte Toby. – Tényleg olyan jó leszek! Csak akkor mondta meg Alice Tannernek a Las Vegas-i szerződést, amikor már majdnem elindult. – Tudom, hogy nagy sztár leszel! – mondta az asszony. – Eljött a te időd. Imádni fognak, drágám! Átölelte a férfit, úgy kérdezte: – Mikor indulunk és mit vegyek föl a fiatal komikuszseni premierjére? Toby szomorúan rázta a fejét: – Bárcsak magammal vihetnélek, Alice! Az a baj, tudod, hogy éjjel-nappal dolgozni fogok. Új számokat találunk ki, meg minden. Az asszony megpróbálta leplezni a csalódását. – Értem – mondta, és még szorosabban ölelte. – Meddig leszel Las Vegasban? – Még nem tudom. Ez olyan nyitott szerződés, tudod… Alice hirtelen valami furcsa kis gyanút, némi aggodalmat érzett, de elhessegette. Tudta, hogy ez butaság. – Hívj föl, amikor csak tudsz! Toby megcsókolta és kitáncolt az ajtón. A nevadai Las Vegas mintha csak kifejezetten Toby Temple gyönyörűségére létezett volna. Már ahogy meglátta a várost, abban a pillanatban megérezte ezt. Valami varázsos erő sugárzott ki Las Vegasból, amit azonnal észlelt. Valami lázas élet, lüktető energia, épp akkora, mint ami az ő lelkében égett. Toby O’Hanlonnal és Raingerrel együtt repült Las Vegasba. Amikor megérkeztek a reptérre, az Oázis Hotel limuzinja már várt rájuk. Toby ekkor ízlelte meg először azt a csodálatos életet, ami hamarosan az övé lesz. Nagy kedvvel dőlt hátra a hatalmas kocsi ülésén és élvezte, ahogy a sofőr megkérdezi: – Jól utazott, Mr. Temple?

Mindig is úgy volt, hogy a kisemberek érezték meg először a siker szagát; még mielőtt bekövetkezett volna, gondolta Toby. – A szokásos, unalmas repülés volt – válaszolta könnyedén. Észrevette, hogy O’Hanlon és Rainger egymásra mosolyognak, és büszkén rájuk vigyorgott. Közel érezte magát hozzájuk. Csapatot alkottak, a legjobb kicseszett csapatot az egész show-bizniszben. Az Oázis messze esett a csillogó-villogó főutcától, messze a híresebb hotelektől. Ahogy a limuzin a szállodához közeledett, Toby látta, hogy az nem olyan nagy, nem olyan csicsás, mint a Flamingó vagy a Viharmadár, de volt valamije, ami jobb, sokkal jobb. Ez pedig az a hatalmas reklámtábla volt a bejárat fölött, melyen bárki ezt olvashatta:

PREMIER SZEPTEMBER 4-ÉN LILY WALLACE TOBY TEMPLE Toby nevét olyan hatalmas, ragyogó betűkből rakták ki, melyek mindegyike legalább harminc méter magasnak látszott. Az egész rohadt világon nem tudott elképzelni ennél szebb látványt. – Ezt nézzétek meg! – suttogta áhítattal. O’Hanlon a táblára nézett és így szólt: – Na igen! Mit szólsz hozzá? Lily Wallace! Azután nem állta tovább, elnevette magát: – Ne aggódj, Toby! A premier másnapján már nem alatta leszel Lily Wallace-nak, hanem rajta a nőn. Az Oázis igazgatója, középkorú, beesett arcú férfiú, akit Parkernek hívtak, a bejáratnál köszöntötte Tobyt, és személyesen kísérte föl a szobájába. Közben egész úton hízelgett neki: – El sem tudom mondani, mennyire örülünk, hogy velünk lesz, Mr. Temple. Ha bármire szüksége van, tényleg bármire, csak csöngessen! Ez a fogadtatás – Toby jól tudta – Clifton Lawrence-nek szólt. Ez volt az első alkalom, hogy a híres ügynök leereszkedett, és egyik ügyfelét ebben a szállóban léptette föl. Az Oázis igazgatója így hát azt remélte, hogy a későbbiekben része lehet majd Lawrence igazán nagy sztárjaiból is. A lakosztály mérhetetlenül nagy volt. Három hálószoba, egy nagy nappali, s tartozott még hozzá egy konyha, egy bár és egy terasz. A nappali asztalán válogatott italok álltak, nagy csokor virág, valamint hatalmas tálban friss gyümölcs és sajtok. Az igazgatóság ajándéka. – Remélem, nagyon elégedett lesz, Mr. Temple – mondta Parker. Toby még egyszer körülnézett és azokra a poloskás, koszos bolhafészek szállodai szobákra, zugokra gondolt, ahol eddig élt. – Igen, azt hiszem, rendben lesz. – Mr. Landry egy órával ezelőtt jelentkezett be. Intézkedtem, hogy ürítsék ki a Tükörtermet, így háromkor akár már próbálhatnak is. – Kösz. – Ne felejtse el: ha bármire szüksége van… – És az igazgató hajlongva kihátrált. Toby csak állt a szoba közepén, élvezte a környezetet. Most már élete végéig ilyen helyeken fog lakni. Mindene meglesz: a nőcik, pénz, taps. Leginkább a taps. Emberek, akik odalent ülnek nevetve, ujjongva, őt szeretve. Ez az ő itala és étele, másra nincs is szüksége.

Dick Landry a húszas évei végén járó karcsú, sovány, hosszú fejű fiatalember volt. Tobynak rögtön föltűnt, milyen vékony, hosszú lábai vannak. Landry kis senkiként kezdte a Broadwayn, és fokozatosan lett a tánckar tagjából szólótáncos, koreográfus, rendező. Jó ízléssel és érzékkel mindig kitalálta, mit akar a közönség. Egy rossz produkcióból nem tudott jót csinálni, de képes volt olyan látszatot kelteni, mintha jó lenne. Ha viszont egy jó műsorszám került a kezébe, abból képes volt szenzációsat létrehozni. Tíz nappal ezelőttig sosem hallotta Toby Temple nevét, és egyetlen oka volt annak, hogy rendkívül zsúfolt programját megszakítva Las Vegasba repült, megrendezni Temple műsorát: Clifton Lawrence megkérte rá. Annak idején őt is Clifton indította el a pályán. Tizenöt perccel azután, hogy találkozott Toby Temple-lel, már tudta, hogy igazi tehetséggel dolgozik. Míg Toby monológját hallgatta, kicsit hökkenten vette észre magán, hogy hangosan nevet – márpedig ezt igazán ritkán tette. Nem annyira a viccek voltak mulatságosak, hanem az a naiv mód, ahogy Toby előadta őket. Olyan kétségbeejtően komoly volt, hogy az ember szíve majd megszakadt. Olyan imádnivalón kisbáránynak tűnt, annyira látszott, hogy attól fél: mindjárt a fejére szakad a mennybolt, hogy az ember legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy átölelje és megnyugtassa, vigasztalja, hogy nem lesz semmi baj. Amikor Toby befejezte a számát, Landry alig állta meg, hogy ne tapsoljon. Odalépett a pódiumhoz, ahol Toby állt, kimerülten. – Maga remek – mondta nyomatékosan. – Igazán remek. Toby elégedetten válaszolta: – Kösz. Cliff viszont azt mondja, maga mostantól meg fogja mutatni nekem, hogyan lehetek még ennél is több: nagyszerű. – Legalábbis megpróbálom. Először meg kell tanulnia megsokszoroznia a tehetségét. Mindaddig, amíg csak ott áll és vicceket mond, nem lesz több, mint lokál-csepűrágó. Hadd halljam, tud-e énekelni? Toby elvigyorodott. – Akkor vegyen inkább kanárit! Egyáltalán nem tudok énekelni. – No, próbálja meg! Toby megpróbálta. Landrynak tetszett az eredmény. – Hangja ugyan nem sok van, de legalább jó a hallása. Megfelelő dalokkal képes jól megjátszani a dolgot. Mondjuk annyira, hogy a közönség összetévessze Sinatrával. Majd kerítünk néhány komponistát, akik spéci dalokat írnak magának. Nem szeretném, ha ugyanazokat a nótákat énekelné, mint mindenki más. Most lássuk, hogyan mozog! Toby mozgott. Landry figyelmesen tanulmányozta. – Nem rossz, nem rossz. Táncos sosem lesz magából, de majd elintézzük, hogy legalább annak látsszon. – Miért? – kérdezte Toby. – Énekes-táncos színészekből tizenkettő egy tucat. – Akárcsak a komédiásokból. Elhatároztam, hogy nagy tömegszórakoztató művészt csinálok magából. Toby elmosolyodott és így szólt: – No, akkor gyűrjük fel az ingünk ujját, és lássunk munkához! Munkához láttak. O’Hanlon és Rainger minden próbán részt vett. Új sorokat írtak a szövegbe, új poénokat találtak ki és nézték, ahogy Landry hajszolja Tobyt. Irgalmatlan tempót diktált. Toby annyit próbált, hogy már minden izma külön-külön sajgott, és közben három kilót lefogyott, így viszont egészen karcsúvá és kőkeménnyé lett. Mindennap énekleckét vett és utána is annyit gyakorolt, hogy néha már álmában is dalra

fakadt. Új számokat dolgozott ki a fiúkkal, majd szünetet tartott, hogy megtanuljon néhány dalt, amit külön a számára írtak, és máris újra próbát tartottak. Szinte mindennap szólt neki a portás, hogy Alice Tanner kereste telefonon. Tobynak ilyenkor eszébe jutott, miként akarta az asszony hátráltatni a karrierjét. Még nem készültél fel. No, most már fölkészült, méghozzá az asszony szándékai ellenére! Egyszer sem hívta vissza Alice Tannert. Végül abbamaradtak a hívások. A próbák azonban folytatódtak. És hirtelen itt volt a premier estéje. Egy új sztár születése mindig misztikus dolog. Mintha valami különleges, telepatikus üzenet szállna a show-biznisz világának mind a négy sarka felé. Sajátos, varázsszerű alkímia terjeszti el a hírt ugyanabban a pillanatban Londonban és Párizsban, New Yorkban és Sydneyben; ahol csak színház van a világon, ott mind hallanak róla. Öt perccel azután, hogy Toby Temple kisétált az Oázis Hotel színpadára, már mindenki hallotta a hírt, hogy új csillag van születőben. Clifton Lawrence is iderepült Toby premierjére, és ottmaradt a második, esti műsoron is. Toby teljesen meghatódott: Clifton hanyagolja a többi ügyfelét őmiatta. Mikor a műsor véget ért, kettesben betértek a szálloda egész éjjel nyitva tartó kávézójába. – Láttad azt a rengeteg hírességet? – kérdezte Toby. – Amikor bejöttek az öltözőmbe, csaknem meghaltam. Clifton mosolygott Toby lelkesedésén. Nagyon kellemes változás volt ez a többi, kőkeménnyé kérgesedett ügyfeléhez képest. Toby valósággal olyan, mint egy öleb. Egy édes, kék szemű öleb. – Megérzik a tehetséget, amikor látják – válaszolta Clifton. – Így van ezzel egyébként az Oázis is. Új szerződést akarnak kötni veled. Hatszázötvenről heti ezer dollárra szeretnék emelni a gázsidat. Toby elejtette a kiskanalat. – Heti ezer? Ez fantasztikus, Cliff! – És van néhány érdeklődő a Viharmadárból, meg az El Rancho Hotelből is. – Máris? – kérdezte Toby kábultan. – Azért ne pisild le a nadrágodat! Egyelőre csak a délutáni előadásról van szó. – Clifton elmosolyodott. – Tudod, Toby, a régi történet: nekem már szalagcím vagy, neked már szalagcím vagy – no de szalagcím vagy már egy szalagcímnek is? Fölállt. – Még el kell érnem a New York-i gépet. Holnap Londonba repülök. – Londonba? Mikor jössz vissza? – Néhány héten belül. Clifton megvakarta a fejét, és így szólt: – Hallgass ide, drága fiam! Itt még két heted van. Tekintsd iskolának! Azt akarom, hogy mindennap, amikor a színpadra lépsz, azon törd a fejed, miként csinálhatnád még jobban! Meggyőztem O’Hanlont és Raingert, hogy ne menjenek el. Hajlandóak éjjel-nappal veled dolgozni. Használd őket! Landry hétvégenként visszajön és megnézi, miként mennek a dolgok. – Rendben – felelte Toby. – Kösz, Cliff. – Jaj, csaknem elfelejtettem! – mondta Clifton Lawrence mintegy mellékesen, és előhúzott a zsebéből egy kis dobozt. Átnyújtotta Tobynak. A dobozban két gyönyörű, gyémánt kézelőgomb volt. Csillag alakúra csiszolva. Toby, ha maradt egy kis ideje, a szálló mögötti úszómedencénél heverészett. A szálloda

műsorában tánckar is fellépett. A huszonöt lányból legalább tucatnyi mindig az uszoda körül lebzselt fürdőruhában. A forró déli napban olyannak látszottak, mint későn nyíló virágok; egyik szebb, mint a másik. Tobynak sosem okozott gondot, hogy fölszedjen egy-egy lányt, ami azonban most történt, az még az ő számára is teljesen új próbatétel volt. A lányok eleddig sosem hallották Toby Temple nevét, de e név most – csupa neonbetűből – ott villogott a szálloda fölött. Ez épp elégnek bizonyult. Ez az ember sztár, és a lányok szinte harcoltak a kiváltságért, hogy ágyba bújhassanak vele. A következő két hét mesés volt. Dél körül ébredt, megreggelizett az ebédlőben – közben megállás nélkül osztogatnia kellett az autogramokat –, majd pedig egy-két órát próbált. Ezt követően magával vitte az uszoda körüli, hosszú combú lányok egyikét-másikát, néha kettőt, és fölmentek a lakosztályába, egy kis délutáni murira. Még valami újat is megtanult. Mivel a lányok tánc közben olyan parányi fürdőruhát viseltek, a combjuk között le kellett borotválniuk a szőrzetüket. Valamennyien igyekeztek azonban ezt úgy intézni, hogy középen azért maradjon néhány göndör fürt, amely még vonzóbbá tette kicsiny dombjukat. – Ezek a szűk fürdőbugyik úgy működnek, mint az ajzószerek – árulta el az egyik lány Tobynak. – Eltöltesz néhány órát a kis gatyában, és őrjöngő nimfomániás lesz belőled. Nem fárasztotta magát azzal, hogy megtanulja a nevüket. Mindegyiket „bébinek” vagy „aranyomnak” hívta. Az egész élmény combok, ajkak és odaadó testek csodás, érzéki zűrzavarává vált a tudatában. Az Oázisnál töltött utolsó hetében látogatót kapott. Épp befejezte az első föllépést és az öltözőjében ült, a sminket törölgetve, amikor az étterem főpincére bekukkantott hozzá, és áhítatos hangon így szólt. – Mr. Al Caruso szeretné, ha az asztalánál üdvözölhetné önt. Al Caruso a nagy nevek egyike Las Vegasban. Az övé volt az egyik szálloda, és nyílt titoknak számított, hogy még két-három másikban is résztulajdonos. Az is többé-kevésbé nyílt titok volt, hogy elég sok köze van a maffiához, de ez Tobyt nem érdekelte. Ami viszont fontos lehetett: ha Al Carusónak tetszik, élete végéig szerződése lehet Las Vegasban. Sietve befejezte az átöltözést és bement az étterembe, hogy találkozzék vele. Al Caruso ötvenes, őszülő hajú, tömzsi emberke volt. Tobynak föltűnt, hogy meleg barna szemével folyton hunyorog, és hogy komoly kis pocakja van. Leginkább valami törpe Télapóra emlékeztette. Ahogy közelebb lépett az asztálhoz, Caruso felállt, elébe ment, kezet nyújtott és széles mosollyal üdvözölte: – Al Caruso vagyok. Csak el szeretném mondani, hogy mi a véleményem magáról, Toby. Húzzon ide egy széket! Még két férfi ült Caruso asztalánál. Mindkettő sötét öltönyt viselt. Nagydarab, göndör hajú pasasok voltak, koka-kólát szopogattak és az egész találkozó során egyetlen szót sem szóltak. Toby még a nevüket sem tudta meg. Rendszerint az első műsor után szokott vacsorázni. Ma is csaknem éhen halt már, de Caruso szemlátomást épp most fejezte be az étkezést, Toby pedig nem akarta megsérteni azzal, hogy érdeklődőbbnek mutatkozik az étel, mint a nagy ember társasága iránt. – Lenyűgözőnek találom magát, fiam – közölte Caruso. – Valóban lenyűgözőnek. Rávillantotta meleg, barna tekintetét Tobyra. – Kösz, Mr. Caruso – felelte Toby boldogan. – Higgye el, ez nagyon sokat jelent nekem! – Szólítson Alnak! – Igenis uram… Al.

– Magának nagy jövője van, Toby! Tudja, én már jó sokat láttam jönni, jó sokat láttam menni a magafajták közül, de a tehetségesek… Azok sokáig megmaradnak! Maga pedig tehetséges. Toby érezte, ahogy boldog melegség önti el. Egy futó pillanatig arra gondolt, ne mondja-e Al Carusónak, hogy ha üzleti szándékai vannak vele, azt Clifton Lawrence-szel beszélje meg. Végül azonban úgy döntött, ezt az üzletet ő is megkötheti. Ha Carusót tényleg ennyire feldobtam, gondolta, jobb üzletet köthetek vele, mint Cliff. Elhatározta, hogy megvárja Al Caruso első ajánlatát, és ha kell, keményen alkudni fog. – Majdnem összecsináltam magam! – közölte Caruso. – Az a majomszám a legmókásabb dolog, amit életemben hallottam. – Uram, ez öntől igazi bók – válaszolta Toby nagy komolyan. A kis Télapó-szemek ismét megteltek a nevetés könnyeivel. Al Caruso elővett egy fehér selyem zsebkendőt és felszárította a könnyeit. Két kísérőjéhez fordult. – Nem megmondtam, hogy ez egy mókás fickó? A két pasas bólintott. Al Caruso visszafordult Tobyhoz. – Most elmondom, miért akartam látni magát, Toby. Itt a bűvös pillanat. Belépés a nagymenők közé. Clifton Lawrence valahol Európában van, üzleteket köt ügyfelei, az egykori nagyságok számára, miközben itt kellene lennie, hogy ezt a szerződést kösse meg! Nos hát: Lawrence majd igazi meglepetést talál, ha visszatér. Előrehajolt és kihívóan elmosolyodott: – Hallgatom, Al. – Millie szereti magát. Toby zavartan pislogott. Valamit, úgy látszik, nem értett. Az öregember hunyorgó szemmel figyelte. – Bo… bocsánat – motyogta Toby zavartan –, de valahogy nem értettem, amit az előbb mondott. Al Caruso melegen elmosolyodott. – Millie szereti magát. Ő maga árulta el nekem. Millie? Talán Caruso felesége? A lánya? Toby szóra nyitotta a száját, de a másik félbeszakította. – Nagyszerű kislány. Már három vagy négy éve kitartom… – a másik két férfihoz fordult – Négy éve? Azok bólintottak. Al Caruso visszafordult Tobyhoz: – Én szeretem azt a lányt, Toby. Tényleg megőrülök érte. Toby érezte, ahogy a vér kifut az arcából. – Mr. Caruso… A másik folytatta: – Millie-vel annak idején egyezséget kötöttünk. Nem csalom meg senkivel, kivéve a feleségemet, ő pedig nem csal meg senkivel, kivéve, ha megmondja nekem. Ismét egy széles mosolyt eresztett meg, és ezúttal Toby meglátott valamit az angyali mosoly mögött, amitől a vére jéggé fagyott. – Mr. Caruso… – Mondjak valamit, Toby? Maga az első fickó, akivel megcsalt. – A két gorillához fordult. – Nem ez az igazság? Azok bólintottak. Amikor Toby megszólalt, a hangja remegett. – Én… én… Esküszöm az élő Istenre, nem tudtam, hogy Millie a maga barátnője. Ha csak sejtettem volna, hozzá sem érek! Még csak a közelébe sem mentem volna, Mr. Caruso. A Mikulás rámosolygott: – Al. Szólítson Alnak. – Al.

A szó rekedt krákogásként jött ki belőle. Érezte, amint hóna alól izzadságpatakok indulnak. – Nézze, Al!… Én… Többé sosem találkozom vele. Soha! Higgye el, én… Caruso rámeredt. – Hé! Szerintem maga nem figyel rám. Toby nagyot nyelt. – De. De, figyelek! Minden szót hallottam, amit mondott, és soha többé nem kell aggódnia… – Azt mondtam: a kislány szereti magát. És ha ő magát akarja, én azt akarom, hogy megkapja, amit akar. Azt akarom, hogy boldog legyen. Világos? – Én… Valósággal szédült. Az előbb egy őrült pillanatig azt gondolta, hogy a vele szemben ülő bosszút akar állni rajta. Ehelyett most fölajánlja a barátnőjét. Csaknem fölnevetett a megkönnyebbüléstől. – Jézusom, Al! Hát persze! Amit csak akar! – Amit csak Millie akar. – Igen. Amit csak Millie akar! – Tudtam, hogy maga rendes ember – mondta Al Caruso. A másik két pasashoz fordult. – Nem megmondtam, hogy Toby Temple rendes ember? Azok bólintottak és némán szürcsölték a kólájukat. Al Caruso felállt és a két ember ugyanabban a pillanatban talpra ugrott. Mögéje álltak, két oldalról, fenyegetően. – A lakodalom költségeit én állom – mondta Al Caruso. – Bérbe vesszük a Marokkó Hotel nagy bankett-termét. Nem kell aggódnia semmi miatt, mindenről én gondoskodom. A szavak mintha távolról, szűrten érkeztek volna Tobyhoz. Fölfogta, amit Al Caruso mondott, de a szavaknak nem volt értelmük. – Várjunk csak – tiltakozott. – Nem… Caruso vad erővel megszorította Toby vállát. – Szerencsés egy fickó maga – mondta. – Úgy értem, ha Millie nem győzött volna meg arról, hogy maguk ketten tényleg szeretik egymást, ha azt gondoltam volna, hogy maga csak lefektette őt, mint valami kétdolláros kurvát, hát ennek az egész ügynek más vége is lehetett volna! Érti, mire gondolok? Toby önkéntelenül a két sötét ruhás pasasra nézett, azok pedig válaszul bólintottak. – Maga itt befejezi szombat este – mondta Al Caruso. – Akkor legyen az esküvő mondjuk vasárnap… Toby torka újra kiszáradt. – Én… Az a helyzet, Al… Attól tartok, van néhány szerződésem. – Azok megvárják! – az angyali arc csaknem felragyogott. – Személyesen fogom Millie fehér esküvői ruháját kiválasztani. Jóccakát, Toby! Toby még akkor is ott állt, a kijárat felé meredve, amikor ezek hárman már rég eltűntek. És a leghalványabb fogalma sem volt arról, ki is az a Millie. Másnap reggelre félelmei felszívódtak, elmúltak. A történtek váratlansága meglepte, kicsit kizökkentette tegnap, no de hát ez azért már mégsem Al Capone korszaka! Senki sem kényszerítheti, hogy feleségül vegyen valakit, akit nem akar feleségül venni. Al Caruso végül is nem valami olcsó, erőszakos gengszter; Al Caruso tiszteletre méltó szállodatulajdonos. Minél többet gondolt a tegnapi helyzetre, annál mulatságosabbnak látta. Gondolataiban kezdte csiszolni, fölépíteni, kivárni még a nevetéseket is. Valójában nem is ijedt meg olyan nagyon Carusótól, de úgy fogja elmesélni, mintha halálosan megrémült volna. Odamegyek az asztalához, és ott ül ez a Caruso, a hat gorillájával! Mindegyiknek nagy dudorok vannak a hóna alatt, ahol a stukkert tartják. Ó, igen, ebből aztán nagy történet lesz, még talán egy nagyon mulatságos számot is összeüt belőle.

A hét hátralévő részében mindenesetre távol tartotta magát az úszómedencétől és a kaszinótól, hogy ne találkozzék a lányokkal. Nem félt Al Carusótól, de az ember miért kockáztasson, ha nem muszáj. Úgy tervezte, vasárnap délben távozik Las Vegasból, repülővel. Ehelyett most inkább bérelt egy kocsit, és úgy intézte, hogy szombat este a hátsó parkolóhoz hozzák. Műsor után ott várja majd az autó. Mielőtt az utolsó előadásra lement, összecsomagolt, hogy a befejezés után rögtön indulhasson Los Angelesbe. Egy darabig távol marad Las Vegastól. Ha Al Caruso komolyan gondolja, amivel fenyegetőzött, Clifton Lawrence majd eligazítja a dolgokat. Toby utolsó előadása szenzációs volt. A közönség végül fölállva tapsolt neki. Állt ott a színpadon, érezte a szeretet hullámait, amely áradt felé és meleg, lágy ragyogásban fürdette meg. Egy számát megismételte, bocsánatkérően meghajolt, majd fölrohant a szobájába. Ez volt élete eddigi három legszebb hete. E rövid három hét alatt pincérnőkkel és nyomorékokkal kefélő senkiből Sztár lett, aki lefektette Al Caruso babáját. Gyönyörű lányok könyörögtek, hogy vigye őket ágyba, minden este hatalmas nézőközönség csodálta és a legnagyobb szállodák szerették volna fölléptetni. Megcsinálta! Sikerült, és tudta, hogy ez még csak a kezdet! A szobakulccsal kinyitotta az ajtót. Ebben a pillanatban meghallotta az ismerős hangot. – Jöjjön csak be, fiam! Lassan belépett a szobájába. Al Caruso és két barátja ült odabent. A félelem kis remegését érezte. De hát nincs semmi baj: Caruso széles mosollyal fogadta. – Ma este megint nagyszerű volt, Toby, tényleg nagyszerű! Toby megnyugodva felelt: – A közönség is jó volt. Caruso mintha rákacsintott volna, ahogy folytatta: – Maga csinált belőlük jó közönséget, Toby! Már megmondtam: maga nagy tehetség! – Kösz, Al. Azt szerette volna, ha elmennek a fenébe, hogy végre útnak indulhasson. – Toby, maga keményen dolgozik – folytatta Al Caruso. Két bérgyilkosához fordult: – Nem azt mondtam, hogy még senkit sem láttam ilyen keményen dolgozni? Azok ketten bólintottak. Caruso visszanézett Tobyra. – Millie kicsit kiborult, hogy a héten egyszer sem látogatta meg! Mondtam is neki, hogy ez biztosan azért van, mert olyan keményen dolgozik. – Így igaz – vágta rá Toby. – Örülök, hogy megért, Al! Al jóságosan mosolygott. – Hát persze. De tudja, valamit azért nem értek. Egyszer sem telefonált, hogy megtudja, mikor lesz az esküvő'. – Reggel akartam telefonálni. Al Caruso fölnevetett és vidáman kérdezte: – Los Angelesből?! Tobyn a félelem kis hulláma rohant át. – Miről beszél, Al? Caruso most szigorúan végigmérte. – Az összes bőröndje be van csomagolva. – Mókásan megcsípte Toby arcát. – Pedig figyelmeztettem, hogy bárkit megölök, aki fájdalmat okoz Millie-nek! – Egy pillanat! Az isten szerelmére, én… – Maga rendes gyerek, Toby, csak egy kicsit hülye! Gondolom, ez együtt jár a zsenialitással, mi? Toby csak nézte a kerek, jóságos ábrázatot, és nem tudta, mit feleljen. – Hallgatnia kellett volna rám! – mondta Al Caruso melegen. – Hiszen én a barátja vagyok. Vigyáztam volna arra, hogy semmi baj ne történjék magával! Már csak Millie kedvéért is. De ha nem hallgatott rám, hát mit tehetek? Tudja-e, hogyan szokták az öszvért rábírni arra, hogy odafigyeljen, amit mondanak neki?

Toby ostobán megrázta a fejét. – Először is kétszer-háromszor jól kupán vágják. Toby érezte, ahogy a keserű félelem kezd feljönni a torkán. – Melyik a jó keze? – kérdezte Caruso. – A… a jobb – motyogta Toby. Caruso barátságosan bólintott és a két embere Toby felé indult. – Törjétek el! –- mondta a Télapó-képű gengszter halkan. A semmiből hirtelen egy kurbli tűnt föl az egyik gorilla kezében. Mindketten közeledtek Toby felé. A félelem folyója váratlan áradatként tört ki benne. Egész teste remegni kezdett. – Az isten szerelmére – hallotta a saját hangját –, hát ezt nem tehetik! Az egyik testőr keményen gyomron vágta. A következő pillanatban kibírhatatlan fájdalmat érzett, ahogy a vasrúd rácsapott a jobb kezére, szilánkokra törve a csontokat. A földre zuhant, halálos kínban fetrengve. Könnyel teli szemmel fölnézett és Al Carusót látta maga fölött mosolyogni. – Most már hallgat rám? – kérdezte lágyan, puhán Caruso. Toby kínban, sírva bólintott. – Nagyszerű! – mondta Caruso. Az egyik emberéhez fordult. – Nyissátok csak ki a sliccét! A gorilla a fiatalember fölé hajolt és lehúzta nadrágján a villámzárat. A kurbli egyetlen mozdulatával előfittyentette Toby szerszámát. Caruso egy hosszú pillanatig csak állt és nézett. – Szerencsés ember maga, Toby. Istentelenül jól el van látva férfiassággal. Toby lelkében olyan félelem született, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. – Istenem… Kérem… Ne!… Ne tegyék ezt velem! – krákogta. – Isten ments! – közölte Caruso. – Hozzá se nyúlok! Amíg jól bánik Millie-vel, maga mindig a barátom lesz. De ha a lány panaszkodik nekem, hogy maga bármit is tett, amivel megbántotta!… Bármit!… Megértett? Caruso ekkor a cipője orrával megrúgta Toby törött karját, az pedig hangosan feljajdult. – Örülök, hogy ilyen jól értjük egymást – mondta sugározva az öreg gengszter. – Ja, egyébként az esküvő holnap egy órakor lesz. Hangja elhalkult, távolodott, majd visszatért, ahogy Toby lassanként az öntudatlanságba süllyedt. De tudta, hogy ki kell tartania. – L-l-lehetetlen – nyögte. – A karom… – Amiatt nem kell aggódnia! Már úton van ide egy doki, hogy mindenről gondoskodjon. Majd az begipszeli azt a csúnya kart és ad valamit, amitől nem érez fájdalmat. – Holnap a fiúk idejönnek, hogy fölvegyék. Készen lesz, ugye? Toby csak feküdt ott a hihetetlen rémület kellős közepén, bámulta a Mikulásbácsi-szerű, mosolygós arcot, és nem hitte el, hogy mindez megtörténhet. Látta, ahogy Caruso lába ismét meglendül, az ő karja felé. – Per… persze! – nyögte – Készen állok… Elveszítette az eszméletét.

11.

A lakodalmat, mint afféle nagy eseményt, a Marokkó Hotel báltermében tartották. Fél Las Vegas ott volt. Színészek, humoristák, az összes szállodatulajdonos, igazgatók, táncosnők. S mindennek a középpontjában Al Caruso, meg néhány tucat barátja: csöndes, konzervatívan öltözött urak. A legtöbbjük még csak nem is ivott. A báltermet hatalmas csokor virágok díszítették, nagyzenekar szolgáltatta a muzsikát, a büféasztalok ételtől roskadoztak, és a két szökőkútból pezsgő patakzott. Al Caruso tényleg mindenről gondoskodott. Mindenki szánta szegény vőlegényt, aki előző nap véletlenül leesett a lépcsőn és eltörte a karját. Valamennyien megjegyezték, hogy milyen szép pár a menyasszony és a vőlegény, és hogy milyen gyönyörű volt az esküvő. Toby egész idő alatt olyan mély kábulatban volt a morfiumtól, amit az orvos adott neki, hogy a szertartás során szinte nem is tudta, mi történik. A lakodalom idejére azután, amikor a gyógyszerek hatása kezdett elmúlni és újra érezte a fájdalmat, visszafolyt ereibe a düh és a gyűlölet is. Szerette volna üvöltve elmondani mindenkinek itt a teremben, micsoda elmondhatatlan megszégyenülésben, megaláztatásban volt része. Megfordult és ránézett a terem túloldalán álló friss arájára. Most már emlékezett Millie-re. Csinos, huszonéves lány volt, mézszőke hajjal, jó alakkal. Még az is eszébe jutott, hogy ez a lány hangosabban nevetett a többinél és mindenhova követte az uszoda mellett. Még másra is emlékezett. Ez a lány azon kevesek közé tartozott, akik nem akartak ágyba bújni vele, s ettől csak még jobban megjött az étvágya. Most már minden eszébe jutott. – Megőrülök érted – mondta –, nem szeretsz? – Dehogynem – felelte a lány –, csak tudod, van egy barátom. Miért nem figyelt, miért nem hallgatott rá?! Ehelyett fölcsalta a szobájába egy italra, ott pedig mókázott, bohóckodott, vicces történeteket mesélt neki. Millie annyira nevetett, hogy alig vette észre, amint Toby levetkőzteti, és az ágyba dugja. – Kérlek, Toby! – könyörgött. – Ne! A barátom nagyon dühös lesz! – Felejtsd el! Majd később gondoskodom arról a vadbaromról! mondta Toby. – Most viszont rólad kell gondoskodjak! Egész éjszaka vadul szeretkeztek. Másnap reggel, amikor Toby fölébredt, Millie mellette feküdt és sírt. Mert jó hangulatban volt, Toby a karjaiba vette és így szólt: – Hej, bébi, mi a baj? Nem élvezted a dolgot? – Tudod hogy élveztem, de… – Jaj, hagyd már! Szeretlek. A lány felkönyökölt, Toby szemébe nézett. – Tényleg, Toby? Úgy értem, valóban? – Hát hogy a fenébe ne?! Ha csak erre van szüksége, ezt megkaphatja. Ráadásul ez a néhány szó teljesen felvidította a lányt. Még akkor is Tobyt nézte, amikor az már a fürdőszobából jött vissza, derekán törülközővel, nedves haját törölgetve, és műsorának egyik számát dúdolva. Millie boldogan elmosolyodott és így szólt: – Azt hiszem, az első pillanattól szerettelek, ahogy megláttalak! – Hát ez igazán nagyszerű, de akkor most rendeljünk reggelit! És ez volt a vége… Egészen mostanáig. Most pedig e miatt a hülye kurva miatt, akivel egyetlen éjszaka kefélt, az egész élete tönkrement.

Itt állt, figyelte Millie-t. Ahogy közeledik felé hosszú, fehér menyasszonyi ruhájában, ahogy mosolyog rá. És ebben a pillanatban elátkozta magát, elátkozta a szerszámát, elátkozta még azt a napot is, amikor megszületett. A limuzin első ülésén elhelyezkedő férfi nagyot röhögött és szemében csodálattal mondta hátrafelé: – Hát tényleg csak magára kellett bízni, főnök! Ez a szegény barom azt se tudta, honnét kapja a fejére! Caruso jóakaratúan elmosolyodott. No igen, elég jól működött a dolog. Mióta a felesége – aki egy idomítatlan házisárkány boldog természetével bírt – kiszagolta kis kalandját Millievel, Caruso pontosan tudta, hogy valahogy meg kell szabadulnia a kis szőke táncosnőtől. – Majd emlékeztessetek rá, hogy figyeljem: mindig jól bánik-e Millie-vel! – mondta halkan, és finoman elmosolyodott. Toby és Millie egy kis házba költöztek a Benedict Canyonban. Kezdetben Toby órákig törte a fejét, hogyan szökhetne meg ebből a házasságból. Olyan nyomorúsággá teszi Millie életét, hogy a lány maga könyörög a válásért. Vagy cselesen összehozza valami pasassal és ő követeli a válást. Vagy egyszerűen lelép és kihívja maga ellen Carusót, tesz-e valamit. Mindez azonban megváltozott, miután néhány szót váltott Dick Landryval, a rendezővel. Néhány héttel az esküvő után a Bel Air Hotelban ebédeltek, és Landry megkérdezte: – Mondd, mennyire ismered Al Carusót? Toby visszanézett: –- Miért? – Ne nagyon barátkozz vele, Toby! A pacák gyilkos. Mondok valamit, ami tény, amiről tudok: Caruso kisöccse elvett egy tizenkilenc éves lányt, aki akkor jött ki a zárdából. Egy évvel később a srác elcsípte az ágyban az asszonyt egy másik pasassal. Elmondta az egészet Alnak. Toby Landryra meredt. – Mi történt? – Caruso pribékjei fogtak egy nagy henteskést és levágták a pasas tökét. Utána belocsolták benzinnel és meggyújtották… A szerencsétlen pedig szép lassan elvérzett. Tobynak eszébe jutott a pillanat, amikor Caruso azt mondta: nyissátok csak ki a sliccét! Szinte megint érezte, amint durva kezek matatnak a nadrágja körül. Hideg verejték jelent meg a homlokán. Hányingere lett. Halálos biztonsággal tudta már, hogy nincs menekvés. Josephine tízéves korában rájött, hogy van menekvés. Talált egy ajtót, amely a másik világba vezetett, ahol elrejtőzhetett anyja büntetése, a pokoltűzzel való állandó fenyegetés és a kárhozat elől. Ez a világ teli volt varázslattal és szépséggel: órákon és órákon át ült egy sötét moziban és figyelte a filmvásznon mozgó csodálatos embereket. Valamennyien gyönyörű házakban éltek, remek ruhákat viseltek és mind olyan boldogok voltak. És, gondolta Josephine, egy napon majd én is elmegyek Hollywoodba! Ugyanígy fogok élni! Remélte, hogy akkor már majd az anyja is megérti. Most azonban anyja még azt hitte, hogy a filmek a Sátán gondolatai, így hát Josephine-nek mindig suttyomban kellett a moziba settenkednie. Csak abból a pénzből vehetett jegyet, amit délután keresett, míg kisgyerekekre vigyázott. A mai film szerelmi történet volt. Amint elkezdődött, Josephine boldog várakozással dőlt előre. A főcím utáni első mondat így szólt a vásznon: „Gyártó: Sam Winters”.

12.

Voltak napok, amikor Sam Winters úgy érezte, nem is filmgyárat vezet, hanem elmegyógyintézetet, ráadásul az összes beteg az ő torkát akarja elvágni. Ez a nap is ilyen volt: az egyik válság követte a másikat, már valósággal térdig járt a bajban. Az elmúlt éjszaka megint tűz volt a stúdióban – immár a negyedik. A Barátom, Péntek című film szponzorát megsértette a sorozat főszereplője, és az illető ki akar szállni a buliból. Bert Firestone, a stúdió fiatal zsenije, a remek rendező, félúton abbahagyott egy ötmillió dolláros filmet és mindenkit hazaküldött. Tessie Brand fölmondta a szerződését egy olyan filmre, amelynek forgatását néhány nap múlva kellett volna kezdeni. Az ügyeletes tűzoltó és a gondnok Sam irodájában ült. – Mennyire volt súlyos az éjszakai tűz? – kérdezte Sam. – A díszlet leégett, Mr. Winters – felelte a gondnok. – A tizenötös színpadot teljesen újjá kell építenünk. A tizenhatos még megjavítható, de legalább három hónap kell hozzá. – Nincs rá három hónapunk! – mondta idegesen Sam. – Nyomás a telefonhoz és béreljenek valami stúdiót Goldwynnél! Ezen a hétvégén kezdjenek hozzá az új díszletek építéséhez. Mozgás, mindenki lásson munkához! A tűzoltóhoz fordult, egy Reilly nevű emberhez, aki mindig George Bancroftra, a színészre emlékeztette. – Hát az biztos, hogy valaki pokolian nem szereti magát, Mr. Winters – mondta Reilly. – Az eddigi összes tűz tipikusan és teljesen nyilvánvalóan gyújtogatás eredménye. Megvizsgálta már a morgókat? Morgónak nevezték azokat a sértődött stúdiódolgozókat, akiket nemrégiben rúgtak ki, vagy akik valamiért sértődöttek voltak. – Kétszer átmentünk mindenkinek a személyi anyagán – felelte Sam. – Kutyafülét sem találtunk. – Márpedig akárki is gyújtja ezeket a tüzeket, pontosan tudja, mit csinál. Házi gyújtóbombák, tökéletes időzítő szerkezettel. Vagy villanyszerelő, vagy gépész. – Kösz – mondta Sam. – Majd továbbítom a többieknek az információt. – Roger Tapp telefonál Tahitiből. – Kapcsolja! – mondta Sam. Tapp volt a Barátom, Péntek sorozat producere, amelyet Tahitiban forgattak. A sorozat főszereplője pedig Tony Fletcher. – Mi a probléma? – kérdezte Sam. – A büdös életbe, nem fogod elhinni, Sam! Philip Heller, tudod, annak a társaságnak az elnöke, amelyik szponzorálja a műsort, idelátogatott a családjával. Tegnap délután besétáltak a díszletbe, épp amikor Tony Fletcher egy jelenet legközepén volt. Ez az idióta nekik támadt és megsértette őket. – Mit mondott? – Azt mondta nekik, hogy takarodjanak a szigetéről! – Krisztusom! – Hát épp ez az! Fletcher lassan annak képzeli magát! Heller olyan dühös, hogy az egész sorozatot meg akarja szüntetni. – Menj Hellerhez és kérj bocsánatot! Most rögtön! Mondd neki, hogy Tony Fletchernek ideg-összeroppanása van. Küldj Mrs. Hellernek virágokat, vidd el őket vacsorázni. Tony Fletcherrel majd én magam beszélek!

A beszélgetés harminc percig tartott. Azzal kezdődött, hogy Sam azt üvöltötte: „Ide figyelj, te hülye buzeráns állat!…” És úgy végződött, hogy Sam azt mondta: „Én is nagyon szeretlek, te zseniális őrült! Amint tudok, odarepülök és megnézlek, milyen vagy a filmben! És az isten szerelmére, Tony, nehogy már lefektesd Mrs. Hellert is!” A következő problémát Bert Firestone, a zseniális, kölyök rendező jelentette, aki szakított a Pan-Pacific Stúdióval. Firestone új filmje, a Mindig lesz holnap már száztíz napja készült és több mint egymillió dollárral túllépte a költségvetést. Most pedig Firestone abbahagyta az egészet, ami azt jelentette, hogy a sztárok mellett százötven statiszta ül a fenekén, és nem csinál semmit. Bert Firestone. Harmincéves csodagyerek, aki díjnyertes tévéműsorokat forgatott Chicagóban, majd pedig eljött Hollywoodba, filmeket rendezni. Az első három mozija kis siker volt, a negyedik viszont hatalmas kasszadarab lett. Ennek alapján aztán a rendező sztárrá vált. Sam még jól emlékezett első találkozásukra. Firestone úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves srác, akinek még borotválkoznia sem kell, pedig nagyon szeretne. Sápadt, félszeg fiatalember, vastag, fekete keretes szemüveggel, melynek üvege szinte elrejtette pici, rövidlátó, rózsaszín szemét. Sam valósággal megsajnálta a kölyköt. Firestone nem ismert senkit Hollywoodban, ő pedig – megrögzött szokásaival ellentétben – meghívta vacsorázni. Azután meg gondoskodott róla, hogy mindenféle partikra hívják a kölyköt. Amikor először beszéltek a Mindig lesz holnap-ról, Firestone még nagyon tisztelettudó volt. Közölte, hogy kész bármit tanulni az idősebb profitól. Csüggött Sam minden szaván. Nem is tudott volna vele jobban egyetérteni. Ha leszerződtetik erre a filmre, mondta, természetesen nagyon számít Mr. Winters szakértelmére, tapasztalataira. Ez volt, mielőtt aláírta a szerződést. Miután aláírta, Firestone-hez képest Adolf Hitler gátlásos apácafőnöknőnek nézett volna ki. A kis, rózsaszín képű kölyök egyetlen éjszaka gyilkossá változott. Minden párbeszédet megszakított Wintersszel. Nem vett tudomást szereposztási javaslatairól. Ragaszkodott ahhoz, hogy teljesen átírjon egy remek forgatókönyvet, amelyet Sam már elfogadott, majd megváltoztatta a forgatás összes helyszínét, amelyekben pedig már megegyeztek. Sam azonnal ki akarta rúgni, de a New Yorki főiroda kérte, hogy legyen türelmes. Rudolph Hergershornt, a társaság elnökét valósággal hipnotizálta Firestone legutolsó filmjének hatalmas anyagi sikere. Így hát Sam kénytelen volt békén maradni és semmit sem tenni. Firestone pimaszsága pedig szemlátomást napról napra nőtt. Szó nélkül végigült egy produkciós megbeszélést, azután mikor az összes gyakorlott részlegvezető elmondta a magáét, Firestone végül megszólalt, és mindenkit lehülyézett. Sam összeszorított foggal hallgatott. Rövid időn belül mindenki Császárnak csúfolta a fiatal diktátort. Amikor pedig nem így nevezték, azt mondták rá: a Kis Pöcs Chicagóból. Valaki megjegyezte: – Szerintem hermafrodita. Biztosan képes megdugni magát, és utána életet ad egy kétfejű szörnynek. Most pedig, a forgatás közepén, Firestone abbahagyta az egészet. Sam átment Devlin Kellyhez, a művészeti részleg vezetőjéhez. – No halljuk, mi is történt! – mondta. – Hát szóval, a Kis Pöcs elrendelte… – Hagyjuk ezt, Devlin! Mr. Firestone-ről beszélsz! – Bocs! Szóval Mr. Firestone megkért, hogy építsek neki egy kastélydíszletet. Ő maga rajzolta a vázlatokat, te pedig jóváhagytad.

– Nagyon jó vázlatok voltak. Mi történt? – Az történt, hogy mi megépítettük az egészet, pontosan úgy, ahogy a Kis… Ahogy ő akarta, azután amikor tegnap megnézte, hirtelen úgy döntött, hogy már nem kell neki. Félmillió dollárt dobtunk ki az… – Beszélek vele – mondta Sam falfehéren a visszafojtott dühtől. Bert Firestone a huszonhármas próbaszínpad mögött kosárlabdázott a forgatócsoporttal. Egészen szabályos kosárpályát rajzoltak maguknak, még két kosarat is föltettek a falra. Sam egy hosszú pillanatig idegesen figyelte őket. Ez a könnyed kis játék óránként kétezer dollárjába került a társaságnak. – Bert! Firestone megfordult, észrevette Samet, elmosolyodott és intett. A labda épp hozzákerült, egyszer földhöz pattintotta, dobócselt csinált, majd diadalmasan kosarat dobott. Azután odasétált Wintershez. – Mi újság, Sam? És volt pofája ezt úgy kérdezni, mintha semmi baj se lenne! Ahogy elnézte a rendező gyerekes, mosolygó, fiatal arcát, hirtelen rádöbbent, hogy ez az ember itt elmebeteg. Tehetséges, talán egyenesen zseni, de egészen biztos, hogy nem normális. És a társaság vagyonából ötmillió dollár van a kezében! – Azt hallom, hogy valami bajod van a díszlettel. Nem beszélhetnénk meg ezt a dolgot? Bert Firestone elmosolyodott, mint egy lusta macska, és azt felelte: – Nincs mit megbeszélni, Sam. Egyszerűen nem működik ez a díszlet. Sam nem bírta tovább, felüvöltött: – Mi a nyavalyáról beszélsz? Pontosan olyan kastélyt csináltunk, amilyet akartál! Te magad rajzoltad a vázlatokat! Akkor most mondd meg nekem, mi a büdös nyavalya rossz azzal a díszlettel?! Firestone csak nézett rá. Hunyorított. – Hát semmi se rossz azzal a díszlettel. Egyszerűen csak meggondoltam magam: most már nem akarok kastélyt. Úgy döntöttem, hogy ez nem a megfelelő környezet. Nem érted, miért? Ez Ellen és Mike búcsújelenete. Azt szeretném, hogy Ellen inkább egy hajó fedélzetén látogatná meg Mike-ot; egy olyan nagy hajóén, amelyik éppen vitorlát bont, hogy elinduljon. Sam rámeredt Firestone-ra. – De nekünk nincsen hajódíszletünk, Bert. Bert Firestone nagyot nyújtózott, ismét elvigyorodott és így felelt: – Hát építs nekem egyet! – Hát persze, engem is megüt a guta – mondta Rudolph Hergershorn a távolsági beszélgetés során. – De egy rendezőt mégsem cserélhetünk le, Sam! Már túlságosan benne vagyunk a dologban. Sztárok nem is szerepelnek ebben a moziban. Bert Firestone a sztárunk! – Tudod, mennyivel lépte túl máris a költségvetést? – Tudom. És ahogy Goldwyn szokta mondani:,,A büdös életben nem használom többé ezt a mocskos csirkefogót – egészen addig, amíg nem lesz rá újra szükségem.” Most szükségünk van arra, hogy befejezze ezt a filmet. – Szerintem ez nagy tévedés – érvelt Sam. – Nem szabadna hagynunk, hogy ezt is megcsinálja velünk! – Sam! Tetszik az, amit eddig forgatott? Sam Winters úgy érezte, becsületesnek kell lennie: – Nagyszerű munka. – Akkor építsd meg neki a hajóját! A díszlet tíz nap alatt elkészült, és Bert Firestone újra forgatni kezdte a Mindig lesz holnap című filmjét. Mikor bemutatták, az év legnagyobb kasszasikere lett.

A következő gondot Tessie Brand jelentette. Ő volt a legkeresettebb énekes a show-bizniszben. Nagy húzásnak számított, amikor Sam Wintersnek sikerült lekötnie egy három filmre szóló szerződéssel a Pan-Pacifichez. Miközben a többi stúdiók ügynökei hosszasan tárgyaltak Tessie ügynökeivel, Sam titokban New Yorkba repült, megnézte Tessie műsorát, utána pedig meghívta vacsorázni. A vacsora másnap reggel hét óráig tartott. Tessie Brand valószínűleg az egyik legcsúnyább lány volt, akit életében látott, de valószínűleg a legtehetségesebb is. Végül a tehetség győzött a csúfsággal szemben. Tessie, a brooklyni szabó lánya életében nem vett egyetlen énekleckét sem. De amikor kisétált a színpadra és mély, búgó hangján énekelni kezdett úgy, hogy még a kakasülő is belerezdült, a közönség azonnal megőrült érte. Először beugró szereplő volt egy megbukott Broadway-musicalban, amely összesen hat hétig tartott ki. Meg kellett tanulnia a szerepet és hat héten át minden este arra várnia, hogy a főszereplő egyszer, valamiért ne lépjen föl. Az illető az utolsó estén elkövette azt a tévedést, hogy telefonon beteget jelentett, és otthon maradt. Tessie Brand aznap este debütált a színpadon. Kiénekelte a torkát, a szívét és megőrjítette a nézőket, akik között történetesen ott ült Paul Warrick, egy ismert Broadway-producer is. A következő musicaljében már Tessie volt a sztár. A meglehetősen átlagos előadásból hatalmas sikert csinált. A kritikusok kifogytak a szuperlatívuszokból, amikor megpróbálták leírni a hihetetlenül csúnya lányt azzal a hihetetlenül varázsos hangjával. Az előadás után fölvette az első kislemezét. A lemez másnap reggelre slágerlista-vezető lett. Készített egy nagylemezt, amelyből kétmillió példány fogyott az első hónapban. Ő lett Midász királynő, mert bármihez nyúlt, arannyá változott. A Broadway-producerek és a lemeztársaságok már megcsinálták a szerencséjüket Tessie Branddal, és ebből most Hollywood is ki akarta venni a maga részét. A lelkesedésük némiképp kissé csökkent, amikor először meglátták Tessie fizimiskáját, de a pénztári főkönyv bevételi oldalai mégiscsak ellenállhatatlanul gyönyörűvé tették szemükben a lányt. Alig töltött öt percet a társaságában, Sam már tudta, hogyan kezd hozzá. – Azért vagyok ideges – vallotta be Tessie az első este, amikor találkoztak –, mert elképzelem, milyen lehetnék azon a hatalmas filmvásznon. Elég randa vagyok életnagyságban is, nem? Az összes stúdió azt magyarázza nekem: majd ők rettenetesen megszépítenek. De hát szerintem ez nagy lószar. Nem igaz? – Bizony ez nagy lószar – válaszolta Sam. Tessie hökkenten nézett rá. – Ne hagyja, hogy bárki megváltoztassa, Tessie! – folytatta Winter. – Tönkretennék! – Igen? – Amikor az MGM leszerződtette Danny Thomast, Louie Mayer azt akarta, hogy átoperálják az orrát. Danny inkább fölbontotta a szerződést. Tudta, hogy saját magát kell eladnia. Így lesz ezzel maga is! Tessie Brand kell a közönségnek, nem pedig valami félig műanyagból készült széplány. – Maga az első, aki emberi hangon szól hozzám – mondta Tessie. – Maga igazi mensch. Nős? – Nem – válaszolta Sam. – Csajozik? Sam elnevette magát. – Énekesekkel soha. Botfülem van. – Hát pedig ahhoz nem fül kell – mondta Tessie nevetve. – Maga tetszik nekem. – Tetszem annyira, hogy csináljon nekem néhány filmet? A lány ránézett és azt felelte: – Igen. – Nagyszerű. A részleteket majd kidolgozom az ügynökével, és megírjuk a szerződést.

Tessie végigsimította Sam kezét és újra megkérdezte: – Biztos, hogy nem csajozik? Tessie Brand első két filmje majd leszakította a sikerlisták csúcsát. Az első után a zsűri nevezte az Oscar-díjra, a második után pedig meg is kapta a kis aranyszobrot. A közönség világszerte felsorakozott a filmszínházak pénztára előtt, hogy lássák Tessie-t és hallhassák hihetetlen hangját. Mindent együtt találtak benne: mókás volt, nagyszerűen énekelt és nagyszerűen játszott. Még a csúnyasága is nyereség lett, mert a néző azonosult vele. Tessie Brand helyettesítette a világ összes csúf, nem szeretett, sehol sem kívánt lányát és asszonyát. Tessie férjhez ment az első filmje főszereplőjéhez, az utószinkron idején elvált tőle és férjhez ment a következő filmje főszereplőjéhez. Sam mostanában hallotta hírét, hogy ez a házasság is bajban van, de hát Hollywoodban annyi a pletyka! Nem figyelt oda, mert úgy gondolta, ehhez neki semmi köze. Mint kiderült, tévedett. Most telefonon beszélt Barry Herman-nal, Tessie ügynökével. – Mi a gond, Barry? – Tessie új filmje. Tudod, valahogy nem nagyon boldog tőle. Sam érezte, hogy gyűlni kezd benne a düh. – Várjunk csak! Tessie fogadta el a producert, a rendezőt és a forgatókönyvet. Fölépítettük a díszleteket és készen állunk a forgatásra. Most már nincs mód arra, hogy kiszálljon a buliból! – Nem akar kiszállni. – Akkor meg mi a csudát akar? – Új producert szeretne a filmhez. – Mit szeretne? – üvöltötte Sam a telefonba. – Ralph Dastin nem érti meg őt. – Dastin az egyik legjobb producer a szakmában. Tessie boldog lehet, hogy vele dolgozik. – Én teljesen egyetértek veled, Sam. De valahogy ők ketten mégsem jönnek össze. Tessie nem akarja leforgatni a filmet, amíg Dastin ott van. – Szerződése van, Barry. – Én tudom, kedvesem. És hidd el, Tessie készen áll, hogy a szerződés minden pontját betartsa. Már ameddig erre fizikailag képes. Csak egyszerűen arról van szó, hogy amikor boldogtalan vagy rossz a kedve, ideges lesz, és valahogy mindig elfelejti a szövegét. – Visszahívlak! – mondta Sam dühösen és levágta a telefont. A nyavalyás dög! Semmi okot nem látott arra, hogy kirúgja Dastint. Alighanem arról lehet szó, hogy szegény pasas nem hajlandó ágyba bújni a nővel. Vagy valami hasonló nevetséges dolog történhetett kettejük között. Kiszólt Lucille-nek: – Kérje meg Ralph Dastint, hogy jöjjön ide! Ralph Dastin ötven körüli, barátságos ember volt. Íróként kezdte, de később producer lett. Filmjei jó ízlésről és bájról tanúskodtak. – Ralph, nem is tudom, hogyan… Dastin fölemelte a karját. – Ne mondj semmit, Sam! Már épp hozzád készültem, hogy megmondjam: kiszállok. – Mi a fene történik itt? – követelte a választ Sam. Dastin vállat vont. – A sztárunknak viszket valami. És szeretne valakit, aki megvakarja. – Úgy érted, már talált is valakit helyetted? – Jézusom, hát hol élsz? A Marson? Nem olvasod a pletykalapokat?

– Nem, ha módomban áll. Ki a pasas? – A pasas, nem pasas. Sam lassan, ijedten lezöttyent a székébe. – Micsoda?! – Tessie filmjének a jelmeztervezője. Barbara Carternak hívják, éppen, mint az epegörcs elleni tablettát. – Biztos vagy ebben? – Azt hiszem, te vagy egyetlen az egész nyugati féltekén, aki még nem tud róla. Sam zavartan megrázta a fejét. – Mindig azt gondoltam, hogy Tessie fiúkkal jár. – Sam, az élet egy hatalmas gyorsbüfé, és Tessie nagyon éhes kislány. – Hát én pedig egyáltalán nem vagyok hajlandó egy nyavalyás jelmeztervezőnőt kinevezni a négymillió dolláros film főnökének! Dastin elvigyorodott. – Na most nagyon rosszat mondtál. – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy Tessie szövegének éppen az a lényege. Hogy a nők nem részesülnek tisztességesen a szakma jutalmaiból. A te kis sztárod hirtelen nagyon feminista lett. – Engem nem érdekel! – válaszolta Sam. – Ahogy tetszik. De hadd adjak egy tanácsot: ez az egyetlen mód, hogy valaha is megcsináld ezt a filmet. Sam fölhívta Barry Hermannt. – Mondd meg Tessie-nek, hogy Ralph Dastin kiszállt a produkcióból. – Nagyon örülni fog, ha meghallja. Sam összeszorította a fogát, majd így folytatta: – Gondolt már esetleg valakire, aki producere lehetne a filmnek? – Ami azt illeti, igen – mondta Hermann bársony simasággal. – Tessie fölfedezett egy nagyon tehetséges fiatal lányt, aki szerinte nagyon megfelelne egy ekkora kihívásnak. Egy olyan zseniális valakinek az irányítása alatt, mint te, Sam… – Na, ez itt nem a reklám helye! Elhagyhatjuk! – vágott közbe Sam. – Ez az utolsó szavatok? – Attól tartok, igen, Sam. Sajnálom. Barbara Carter bájos arcocskát viselt, csinos alakja volt, és amennyire Sam meg tudta állapítani, teljesen nőies jelenségnek mutatkozott. Figyelte a lányt, amint leült az irodai bőrkerevetre és kihívóan keresztbe tette formás lábait. Amikor megszólalt, hangját kicsit túl rekedtnek, érzékinek hallotta, de – gondolta Sam – ez már attól is lehet, hogy eleve keres valami gyanús jelet. A lány hosszan tanulmányozta őt szürke szemével, majd így szólt: – Azt hiszem, rettenetes helyzetben vagyok, Mr. Winters. Nem áll szándékomban, hogy bárkitől is elvegyem a munkáját, és mégis… Kétségbeesetten égnek tárta a karját: – Miss Brand azt mondja, semmiképp sem hajlandó megcsinálni ezt a filmet, ha nem én vagyok a producere. Mi a véleménye, mit tegyek? Sam egy hosszú pillanatig erős kísértést érzett, hogy megmondja neki. Ehelyett azonban így szólt: – Van valamilyen gyakorlata a show-bizniszben? Mármint azt leszámítva, hogy

jelmezeket tervez? – Egy időben jegyszedő voltam egy moziban… És rengeteg filmet láttam. – Hát ez nagyszerű! – És miből gondolja Tessie Brand, hogy maga képes lesz igazgatni egy bonyolult filmforgatást? Ez a kérdés olyan volt, mintha megérintett volna egy rejtett rugót. Barbara Carter hirtelen fölélénkült. – Tessie és én rengeteget beszéltünk erről a filmről… Már nem „Miss Brand”, rögzítette magában némán Sam. – Azt hiszem, rengeteg hiba van a forgatókönyvben, és amikor ezekre rámutattam, Tessie teljesen egyetértett velem. – Úgy gondolja, maga többet tud a forgatókönyvekről, mint egy Oscar-díjas író, aki már fél tucat sikeres filmet és színdarabot írt? – Jaj nem, Mr. Winters! Csak azt hiszem, többet tudok az asszonyokról! A szürke szem most kissé keményebben villant, a hangsúly kicsit élesebb lett: – Nem gondolja nevetségesnek, hogy mindig férfiak írják a női szerepeket? Valójában csak mi tudjuk, hogyan érzünk. Nem így látja, Mr. Winters? Sam már nagyon elfáradt ebben a játékban. Tudta, hogy föl fogja venni a nőt, és ezért gyűlölte magát. De hát végül is stúdiót vezet, az a dolga, hogy filmeket csináljon. Ha Tessie Brand azt szeretné, hogy a kedvenc papagája legyen a film producere, hát Sam kénytelen azonnal papagájeleséget rendelni. Egy Tessie Brand-film könnyen jelenthet húsz-harminc millió dollár hasznot. Egyébként pedig Barbara Carter aligha tehet olyat, ami komolyan ártana a filmnek. Most már nem. Túl közel vagyunk a forgatás kezdetéhez, ilyenkor már aligha lehet nagyobb változásokat csinálni. – Meggyőzött – közölte Sam gúnyosan. – Megkapta a munkát, gratulálok. Másnap reggel a Hollywood Reporter és a Variety címlapon jelentette, hogy Barbara Carter lesz az új Tessie Brand-film producere. Amikor már csaknem a szemétkosárba dobta az újságokat, Sam figyelmét magára vonta egy apró cikk a lap alján: „TOBY TEMPLE LESZERZŐDÖTT A TAHOE HOTEL ESTI ELŐADÁSAIRA.” Toby Temple. Sam még emlékezett a lelkes fiatal színészre, a kis katonára, és ettől az emléktől elmosolyodott. Megjegyezte, hogy majd meg kell néznie Temple műsorát, ha valaha a városba jön játszani. Kicsit eltűnődött, hogy vajon miért nem jelentkezett nála a fiatalember, amikor visszatért a háborúból.

13.

Valami furcsa, torz módon Millie tehetett arról, hogy Toby Temple a sztárok sorába emelkedett. A házassága előtt Toby csak egy volt a fölfelé törekvő, tizenkettő egy tucat komédiások közül. Az esküvő óta azonban új elem került a repertoárjába: a gyűlölet.

Házasságra kényszerítették egy olyan lánnyal, akit megvetett. Ezért akkora gyűlöletet, dühöt érzett, hogy puszta kézzel is megölte volna a feleségét. Noha Toby ebből mit sem vett észre, Millie csodálatos, szerető feleségnek bizonyult. Imádta a férjét és mindent megtett, hogy tessen neki. Gyönyörűen kidíszítette, berendezte a házat a Benedict Canyonban. De minél jobban akart tetszeni Tobynak, a férfi annál jobban utálta, noha mindig kifogástalanul udvariasan beszélt vele és vigyázott, nehogy olyat mondjon, amitől a lány elég ideges lenne ahhoz, hogy fölhívja Al Carusót. Toby tudta: élete végéig nem fogja elfeledni azt a szörnyű érzést, ahogy a nehéz vaskurbli rácsap a karjára, ahogy a csont reccsenve törik, sem pedig Al Caruso tekintetét, amint azt mondja: – Ha valaha megbántja, ha fájdalmat okoz Millie-nek… Mivel nem tudta levezetni dühét a feleségén, minden haragjával a közönség felé fordult. Bárki, aki megcsörrentett egy poharat vagy fölállt, hogy a mosdóba menjen, vagy netán beszélni merészelt, míg Toby a színpadon volt, azonnal tárgya lett dühös kirohanásainak. De olyan tágra nyílt szemű, naiv bájjal mondta mindezt, hogy a közönség imádta érte. Miközben Toby darabokra tépett egy-egy boldogtalan áldozatot, az emberek úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult. Ártatlan, gyanútlan arcának és megátalkodott, gonoszul mulatságos nyelvének kombinációja ellenállhatatlanná tették. A legbotrányosabb dolgokat mondhatta, és mindezt vidáman megúszhatta. Sőt, bizonyos értelemben kitüntetésnek számított, ha valakit kiválasztott arra, hogy műsora közben jól letolja. Áldozatainak soha nem jutott eszébe, hogy Toby minden kiejtett szavát komolyan gondolja. Míg a házassága előtt Toby csak ígéretes fiatal színésznek számított, most már az egész szórakoztatóipar róla beszélt. Amikor Clifton Lawrence visszatért Európából, nagyon meglepődött, megtudván, hogy Toby feleségül vett egy táncoslányt. Nem vág a jellemébe, gondolta, de amikor megkérdezte a dologról Tobyt, a fiú mélyen, őszintén a szemébe nézett és így szólt: – Mit mondjak, Cliff? Találkoztam Millie-vel, belészerelmesedtem, és ez minden. A dolog valahogy nem hangzott igaznak. És volt még valami, ami zavarta az ügynököt. Egy napon az irodában azt mondta Tobynak: – Most már valóban kezdesz nagyon népszerű lenni. Leszerződtettelek négy hétre a Viharmadárba. Heti kétezerért. – És mi van azzal a turnéval? – Felejtsd el! Las Vegasban tízszer annyit fizetnek, és különben is, itt mindenki látni fogja a számodat. – Mondd le Vegast! Szerződtess a turnéra! Clifton meglepetten nézett rá. – De hát Las Vegas… – Szerződtess a turnéra! Toby szavában olyan hangsúlyt érzett, amilyet eddig nem hallott. Nem pökhendiség, nem ingerültség volt ez; valami azon is túl. Mély, szigorúan ellenőrzött düh. Ami a legijesztőbb volt benne: mindez egy olyan fiatalemberből sugárzott, akinek arca egyre bájosabb, kisfiúsabb lett. Ekkortól kezdve Toby szinte állandóan úton volt. Ez az egyetlen menekülése maradt a börtönből. Éjszakai lokálokban, színházakban játszott, és amikor már mindenütt volt legalább kétszer, azért molesztálta Clifton Lawrence-t, hogy szerződtesse egyetemi előadótermekbe. Bárhová, csak Millie-től távol lehessen. Határtalan lehetőségei lettek volna, hogy ágyba bújjon tettre kész, csinos asszonykákkal. Ebből a szempontból minden város ugyanolyan volt. Vártak rá az öltözőjében, a műsor előtt, a műsor után, és ha tehették, elcsípték a szálló előcsarnokában.

Toby mindegyiket elzavarta. Ha meglátott valami szép nőt, egy bizonyos férfinak a szerszámára gondolt, amit levágtak és benzinbe mártva meggyújtottak. Al Caruso mondataira gondolt: „Szerencsés ember maga, Toby. Istentelenül jól el van látva férfiassággal… Hozzá se nyúlok! Amíg jól bánik Millie-vel, maga mindig a barátom lesz.” És így Toby hátat fordított minden nőnek. – Szerelmes vagyok a feleségembe – mondta félszegen. A nők pedig hittek neki és imádták érte. A hír pedig terjedt, egyébként Toby szándékai szerint. Toby Temple nem szélhámoskodik a nőkkel, nem lép félre, mert igazi, családszerető férfi. A szép, fiatal lányok továbbra is üldözték. Minél inkább visszautasította őket, annál jobban kívánták. Ő pedig annyira éhezett a női testek után, hogy szinte állandó fizikai fájdalom gyötörte. Ágyéka annyira fájt, hogy néha maga a munka is fizikai fájdalmat okozott neki. Újra onanizálni kezdett, mint gyerekkorában. Minden alkalommal, amikor így tett, azokra a gyönyörű lányokra gondolt, akik ágyba akartak bújni vele. És közben átkozta, káromolta a sorsot. Mert kevés része lehetett benne, állandóan a szexre gondolt. Ahányszor egy-egy turné után hazatért, Millie mindig várt rá; készen, forró szeretettel, vágyakozva. És abban a pillanatban, amikor Toby meglátta a feleségét, egy csapásra minden nemi gerjedelem elpárolgott belőle. Ez a nő itt az ellenség! Akit gyűlölni kell mindazért, amit vele tett. Igaz, kényszerítette magát, hogy ágyba menjen az asszonnyal, de nem Millie-t elégítette ki ezzel, hanem Al Carusót. Ahányszor szeretkezett, olyan vad brutalitással tette, hogy az asszonyból a fájdalom nyögései szakadtak ki. Toby színlelte, hogy ezt a gyönyör hangjainak véli, és ezért még durvábban és durvábban gyötörte a feleségét, míg végül magja ömlésével minden gyűlölete kirobbant. Nem szerelmeskedett. Gyűlölködött. 1950 júniusában az észak-koreai hadsereg átlépte a 38. szélességi fokot és megtámadta Dél-Koreát. Truman elnök elrendelte, hogy az Egyesült Államok csapatai vegyék föl a harcot. Függetlenül attól, hogy az emberiség többi része mit gondolt a dologról, Toby számára a koreai háború a legjobb dolog volt a világon, ami csak történhetett. December elején kis cikk jelentette be a Daily Variety-ben: Bob Hope karácsonyi turnéra készül, hogy szórakoztassa a katonákat Szöulban. Fél perccel azután, hogy Toby e hírt elolvasta, máris tárcsázta Clifton Lawrence számát. – Nekem ott kell lennem! – Mi a fenének? Már csaknem harmincéves vagy, hidd el, drága fiam, egy ilyen turné nem nagy móka. Én… – Fütyülök rá, hogy móka-e vagy sem – üvöltötte Toby a telefonkagylóba. – Azok a katonák az életüket kockáztatják. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy néhányszor megnevettetem őket. Ez Toby Temple-nek olyan oldala volt, amelyet Clifton eddig nem tapasztalt. Egészen meghatódott. – Rendben van. Ha ilyen erősen így érzed, utánanézek, hogy mit tehetnék. Egy órával később visszahívta Tobyt. – Beszéltem Bobbal. Nagyon örül, ha veled játszhat. De ha esetleg meggondolnád magad… – Az nem fordulhat elő! – mondta Toby és letette a telefont. Clifton Lawrence hosszú ideig ült és tűnődött. Nagyon büszke volt a fiúra. Ez a Toby csodálatos, kedves emberi lény, és ő örült, hogy az ügynöke lehet. Örült, hogy ő lehet az, aki

formálja mind látványosabb karrierjét. Toby föllépett Teguban, Puszanban és Csönzsüben, megnyugvást talált a katonák nevetésében. Néha csaknem sikerült elfelejteni Millie-t. Azután véget ért a karácsony. Ahelyett, hogy hazatért volna, Toby a Guam szigeti támaszpontra ment. Az ottani katonák is nagyon kedvelték. Azután elutazott Tokióba és műsort adott a katonai kórház sebesültjeinek. Végül azonban csak haza kellett mennie. Áprilisban, amikor Toby megjött tízhetes közép-nyugati turnéjáról, Millie a repülőtéren várta, ezekkel a szavakkal. – Drágám, babát várok! Toby döbbenten bámult rá. Az asszony félreértette a tekintetét; azt gondolta, boldogság. – Hát nem csodálatos? – ujjongott. – Ezután, ha elutazol, majd a baba lesz a társaságom. Remélem, fiú lesz, hogy elvihesd majd baseballmeccsekre és… Toby már nem is figyelt oda a többi ostobaságra, amit a felesége locsogott. Mintha még az asszony hangját is kiszűrte volna valami távoli csönd. A tudata mélyén valahol mindig azt remélte, hogy valamikor, valahogy csak lesz egy lehetőség, hogy elszökjön. Már két éve volt házas, és ez a két év örökkévalóságnak tűnt. És most ez is. Millie sosem engedi el. Soha. A babának karácsony táján kellett megszületnie. Toby már jó időben megszervezte, hogy akkor, nagy csapat esztrád-művésszel, Guamon legyen. Ugyanakkor nem tudta, mit szól Al Caruso ahhoz, hogy ő távol lesz, amikor Millie gyereke megszületik. Ezt csak egy módon deríthette ki. Fölhívta Las Vegast. Néhány pillanat múlva meghallotta Caruso jókedvű, ismerős hangját. – Hello, kölyök! Jó, hogy hallom a hangját. – Én is örülök, hogy hallom a magáét, Al. – Hírlik, hogy apa lesz magából. Biztosan nagyon boldog, mi? – A boldogság nem is a megfelelő kifejezés – mondta Toby, és ebben sok igazság volt. Mindenesetre gondosan egy kis aggodalmat vitt a hangjába. – Éppen ez okból hívtam magát, Al. A baba karácsony táján fog megszületni, és… Nagyon óvatosnak kell lennie. – Nem tudom, mit tegyek. Szeretnék itt lenni Millie-vel, amikor a kölök megszületik, de fölkértek, hogy menjek vissza Koreába, meg Guamra, szórakoztatni a fiúkat. A vonal másik végén hosszúra nyúlt a szünet. – Az elég meleg hely. – Nem akarok csalódást okozni a mi fiainknak odalent, de Millie-t se szeretném megbántani. – Na igen. Újabb szünet következett. – Megmondom én, mit gondolok, kölyök. Mi valamennyien jó amerikaiak vagyunk, nem? Azok a fiúk ott értünk harcolnak, nem? Toby érezte, hogy teste ellazul. – Hát persze. De nagyon nem örülnék, ha… – Millie-vel nem lesz semmi baj – biztatta Caruso. – Az asszonyok már pokoli régóta szülnek gyerekeket. Maga meg csak menjen Koreába! Hat héttel később, szent karácsony estéjén, Toby épp lesétált a puszani katonai támaszpont színpadáról, amikor a kezébe nyomtak egy táviratot. A távirat azt közölte, hogy

felesége, Millie elhunyt, miközben koraszülött, halott fiút szült. Toby végre szabad volt.

14.

1952. augusztus 14-én volt Josephine Czinski tizenharmadik születésnapja. Ezen a napon Mary Lou Kenyonhoz volt hivatalos, aki ugyanezen a napon született. Anyja megtiltotta, hogy elmenjen. – Azok gonosz emberek! – dorgálta Mrs. Czinski. – Okosabban teszed, ha itthon maradsz és olvasgatod a Bibliát. Josephine-nek azonban nem állt szándékában otthon maradni. Az ő barátai egyáltalán nem gonoszak. Bárcsak lenne valami mód, hogy ezt az anyjával is megértesse. Alighogy az asszony elment hazulról, Josephine fogta az öt dollárt, amit gyerekekre vigyázással keresett és bement a belvárosba. Vett magának egy gyönyörű szép fehér fürdőruhát. Innen Mary Lou háza felé indult. Már előre érezte, milyen nagyszerű nap lesz ez a mai. Mary Lou Kenyon az Olajban Utazók legszebb házában lakott. A ház teli volt antik bútorral, felbecsülhetetlen értékű tapétával és gyönyörű festménnyel. A ház körül, a kertben vendégházak, istállók, egy teniszpálya, privát repülőtér és két uszoda. Ezek közül egy hatalmas Kenyonék és vendégeik számára, meg egy kisebb medence hátul, a személyzetnek. Mary Lounak volt egy bátyja, David. Josephine időről időre találkozott vele, amikor Mary Lout látogatta meg. Ő volt a legkedvesebb fiú, akit valaha is megismert. Kétméteresnek látszott, széles sportolóválla és tréfás szürke szeme volt. Igazi, példás amerikai fiú, aki kiválóan sportolt, jól tanult és éppen most nyerte el a Rhodes-ösztöndíjat. Mary Lounak volt egy nővére is, de az meghalt, amikor Josephine még kislány volt. Itt most a partin Josephine mindenütt Davidot kereste, de nem látta sehol. Régebben a fiú gyakran megállt és szólt hozzá néhány szót, ő azonban minden alkalommal csak elvörösödött és állt ott, némán. A parti igazán nagyszerűen sikerült. Tizennégy fiú és lány jött el. Hatalmas ebédet ettek: szabad tűzön sült marhahúst, csirkét, chilis babot, krumplissalátát, és végül az egészre limonádét ittak. Mindezt a teraszon szolgálták föl a libériás komornyikok és komornak. Ezt követően Mary Lou és Josephine felbontották az ajándékkal telt csomagjaikat, miközben mindenki körülállta őket és méltatta az ajándékokat. – Most menjünk úszni! – kiáltotta Mary Lou. Mindenki rohanvást indult az uszoda melletti öltözők felé. Miközben Josephine új, fehér fürdőruhájába bújt, arra gondolt, hogy még tán életében nem volt ilyen boldog. Ez az igazán tökéletes nap, amit igazi barátaival tölthet. Egy lett közülük, osztozott velük a szépségben, amely itt mindenhol körülvette őket. Nem értette az anyját. Ebben igazán nincs semmi rossz. Azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt, és ez a nap sohasem érne véget. Kilépett a napfényre. Ahogy az úszómedence felé lépdelt, érezte, hogy a többiek nézik; a lányok nyílt irigységgel, a fiúk félszeg sandasággal, leplezve a tekintetüket. Az elmúlt néhány hónapban Josephine teste drámai változásokon ment át: melle feszes, kemény lett, majdnem

kibuggyant a fürdőruhából; csípeje kerekké, íveltté változott. Akár egy asszonyé. Gondolkodás nélkül beugrott a medencébe, hogy csatlakozzék a többiekhez. – Játsszunk Marco Polót! – kiáltotta valaki. Josephine szerette ezt a játékot. Imádott úszkálni a meleg vízben, szorosan behunyt szemmel. Ő majd elkiáltja magát: „Marco!” a többiek pedig azt válaszolják: „Polo!” Ő pedig a hangok felé vetődik, a többiek igyekeznek elmenekülni, végül aztán valamelyiket eléri, és akkor az lesz a fogó. Megkezdték a játékot. Az első fogó Cissy Topping volt. Bob Jackson után vetődött, hiszen ezt a fiút kedvelte, de nem érte el. Beleütközött Josephine-be. Josephine a fogó. Behunyta a szemét és figyelemmel hallgatta a többiek beszédes, árulkodó lubickolását. – Marco! – kiáltotta. A többiek kórusban mondták a „Pólót”, ő pedig a legközelebbi hang felé vetődött. Körbefordult a vízben, de senkit sem ért el. – Marco! – kiáltotta. Megint a „Polo!” kórusa. Vakon eldobta magát, ám ismét csak a levegőt markolta. Nem érdekelte, hogy a többiek gyorsabbak, hogy nem éri el őket. Szíve szerint örökké játszotta volna ezt a játékot, éppúgy, ahogy azt akarta, hogy ez a nap is örökké tartson. Mozdulatlanul lebegett a vízen, hegyezte a fülét, hátha meghall egy loccsanást, kuncogást, egy suttogást. Csukott szemmel körbeúszott a medencében, kezét kinyújtotta. Elérte a lépcsőt. Egyet lépett fölfelé, hogy hagyja lecsendesedni saját mozgásának zaját. – Marco! Senki sem válaszolt. Ő meg csak állt ott, egyedül. – Marco! Csönd. Mintha valami meleg, nedves, elhagyott világban lenne, egyedül. Meg akarják tréfálni. Elhatározták, hogy senki sem válaszol neki. Elmosolyodott és kinyitotta a szemét. Egyedül állt a medence szélén. Valami arra késztette, hogy lefelé nézzen. Fehér fürdőruhája alját valami vérvörösre áztatta, és vékony vörös csík húzódott a vízben is, a lába között. A gyerekek mind a medence szélén álltak és bámultak rá. Josephine bénultan visszanézett rájuk. – Én… Abbahagyta, mert nem tudta, mit mondjon. Gyorsan visszalépett a vízbe, hogy eltüntesse szégyenét. – Ezt mi nem az úszómedencében szoktuk csinálni – közölte affektálva Mary Lou. – Úgy látszik, a polákok ott csinálják – mondta valaki vihogva. – Hé, gyerekek, ebből elég! Menjünk zuhanyozni! – Fuj, de gusztustalan! – No igen, ki akar ezek után ebben úszkálni? Josephine ismét lehunyta szemét. Hallotta, ahogy a többiek elindulnak az öltöző felé, magára hagyva őt. Csak lebegett ott a vízen. Szemét lehunyta, combját összeszorította, igyekezvén megállítani a szégyenletes áradatot. Ez volt az első havi vérzése. Meglepetésszerűen, teljesen váratlanul jött. Mindjárt visszatérnek. Mindjárt visszatérnek, és azt mondják, csak tréfáltak. Hogy azért továbbra is a barátai, hogy ennek a boldogságnak sosem lesz vége. Visszatérnek és megmagyarázzák, hogy ez csak játék. Lehet, hogy már vissza is jöttek és mindjárt kezdik a játékot. Lehunyt szemmel azt suttogta: – Marco! A visszhang elhalt a délutáni forró levegőben. Nem is tudta, mennyi ideje lebeg behunyt

szemmel a meleg vízben. Ezt mi nem az úszómedencében szoktuk csinálni. Úgy látszik, a polákok ott csinálják. Feje vadul lüktetni kezdett. Hányingert érzett. Gyomra görcsbe rándult. Tudta azonban, hogy itt kell lebegnie, szorosan behunyt szemmel. Csak addig, amíg visszatérnek és azt mondják: vicceltek. Lépteket hallott, és hirtelen tudta, hogy most már nincs semmi baj. Visszajöttek. Kinyitotta a szemét és fölnézett. David, Mary Lou bátyja állt a medence szélén, kezében frottír fürdőköpeny. – Valamennyiük nevében bocsánatot kérek! – mondta kemény hangon. Kinyújtotta Josephine felé a fürdőköpenyt. – Tessék! Gyere ki és terítsd magadra! Josephine azonban csak behunyta a szemét és feküdt a vízben, mereven. Szeretett volna azonnal meghalni. Olyan gyorsan, ahogyan ez csak lehetséges.

15.

Ez a mai nap Sam Winters jó napjai közé tartozott. Az új Tessie Brand-film első tekercsei remeknek ígérkeztek. Ennek persze, részben az az oka, hogy Tessie kezét-lábát törte az igyekezettől, hogy igazolja erőszakos viselkedését. De akármi is történt, Barbara Carter lett az év legkeresettebb producere. Úgy látszik, az idei fantasztikusan jó éve lesz a jelmeztervezőknek. A Pan-Pacific által gyártott televízióműsorok is jól futottak, s a Barátom, Péntek ment közülük a legjobban. A televíziós társaság arról kezdett tárgyalni Sammel, hogy újabb ötéves szerződést kötnek a sorozatra. Éppen ebédelni készült, amikor Lucille sietett be. – Elkaptak valakit, aki gyújtogatott a kellékraktárban. Mindjárt idehozzák. A gyújtogató némán ült Sammel szemben, a fotelban. Két biztonsági őr állt mögötte. Az ember szeméből szinte sugárzott a gyűlölet. Sam még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől. – Miért? – kérdezte. – Az isten szerelmére, miért? – Mert nincs szükségem a kicseszett jótékonykodásodra! – üvöltötte Dallas Burke. – Gyűlöllek és gyűlölöm ezt a stúdiót, meg ezt a rohadt szakmát! Én építettem föl ezt a szakmát, te rohadt kurafi! Én fizettem a stúdiók felét ebben az ócska városban! Mindenki belőlem gazdagodott meg. Miért nem engedted, hogy megrendezzek egy filmet, ahelyett, hogy kifizettél, miközben úgy csináltál, mintha megvennél egy tucat kicseszett, lopott tündérmesét? A telefonkönyvet is megvetted volna tőlem, Sam! Nekem nincs szükségem arra, hogy szívességet tégy nekem; én munkát akartam! Miattad halok meg kudarcként, te seggfej! És ezt sosem bocsátom meg neked! Már rég elvitték Dallas Burke-öt, amikor Sam még mindig maga elé meredt és az öregről tűnődött. Némán emlékezett a nagyszerű filmekre, a remek dolgokra, amiket Dallas csinált. Bármely más szakmában nagymenő lehetne. Elnök-vezérigazgató vagy dicsőségteli nyugdíjas, szép vaskos borítékkal, havi apanázzsal. De hát ez itt a show-biznisz csodálatos világa.

16.

Az ötvenes évek elején Toby Temple sikerei mind nagyobbak lettek. Az összes nagy éjszakai mulatóban föllépett. A Chez Paree-ban, Chicagóban, a philadelphiai Latin Casinóban, New Yorkban a Copacabanában. Játszott jótékony esteken és játszott gyerekkórházakban, játszott egyházi rendezvényeken – bárkinek, bárhol, bármikor. A közönség jelentette az életelemét. Szüksége volt a tapsukra és a nevetésükre. Teljesen magába szippantotta a show-biznisz. Hatalmas, világtörténelmi jelentőségű események történtek eközben, de Toby számára ezek csak műsorszámokat jelentettek. 1951-ben, amikor a Koreában állomásozó amerikai csapatok főparancsnokát, MacArthurt egy már-már világháború küszöbén kirúgták, a tábornok azt mondta:,,az öreg katona nem hal meg, csak kifakul”. Toby ezt úgy kommentálta a műsorában: – Jézusom, úgy látszik, ugyanabba a mosodába járunk! 1952-ben, amikor az első kísérleti hidrogénbombát fölrobbantották, Toby így szólt: – Hidrogénbomba? Kutyafüle! Látniuk kellett volna az én premieremet Atlantában! ,,Ike” Eisenhower volt az amerikai elnök, az oroszoknál Sztálin meghalt. A fiatal Amerika Davy Crockett-kalapot viselt, és Montgomeryben valami négerek bojkottálni kezdték a busztársaságot. És minden, minden anyag volt Toby műsorához. Amikor azzal a tágra nyílt szemű, hökkent ártatlansággal elmondta gorombaságait, a közönség visított a röhögéstől, és változatlanul imádta, ő pedig a szeretetükből élt, megerősítette magát ebben, és még magasabbra hágott. A lelke mélyén azonban vad nyugtalanság élt. Mindig valami többet keresett. Sosem tudta élvezni az életet, mert attól félt, közben lemarad valami még jobb partiról, amit másutt tartanak, lecsúszik valami még jobb közönségről, vagy nem tud megcsókolni egy még szebb lányt. Gyakrabban váltogatta a nőket, mint az ingét. A Millie-vel való eset után félt mélyebb kapcsolatba kerülni bárkivel. Gyakran eszébe jutott az az idő, amikor még a klozethálózatban játszott és irigyelte a komédiásokat, akik nagy limuzinokban, gyönyörű nőkkel jártak. Most már ő is elérte ezt, de éppoly magányos volt, mint akkor. Ki is mondta: „És amikor odaérsz, kiderül, hogy nincs is oda, ahova érhetnél?…” Elhatározta, hogy ő lesz a Legnagyobb, az Egyes Számú, és tudta, hogy eléri ezt. Egyetlen bánata volt, hogy az anyja nincs itt és nem láthatja beteljesedni a jövendölését. Egyetlen emlékeztetője maradt még, az apja. A detroiti szeretetotthon ronda téglaépület volt, még a múlt századból maradt meg. Falaiból áradt az öregkor, a betegség és a halál szaga. Toby Temple apjának agyvérzése volt, és a betegségből alig jobb szellemi állapotban került ki, mint egy sárgarépa. Néma öregember lett, búskomor tekintettel. Már nem törődött semmivel, csak a fia látogatásait várta. Toby csak állt ott az ócska, zöld szőnyegű folyosón, az otthon folyosóján, amely befogadta az apját. A nővérek és az öreg lakók imádattal gyűltek köré. – Láttam magát a Harold Hobson-show-ban a múlt héten, Toby. Szerintem csodálatos volt. Hogyan találja ki azt a rengeteg rafinált dolgot? – Az íróim találják ki az egészet – mondta Toby, és mindenki nevetett a szerénységén. Egy ápoló jött végig a folyosón, tolószéken gurítva Toby apját. Az öreget frissen

borotválták, haját kétfelé fésülték. Fia látogatásának tiszteletére még öltönyt is húztak rá. – Hej, hát itt jön Beau Brunnel! – kiáltotta Toby és mindenki irigykedve fordult az öreg Mr. Temple felé. Arra gondoltak, bárcsak nekik volna ilyen remek, híres fiuk. Toby odalépett az apjához, lehajolt és megölelte. – Kit akarsz megtréfálni? – kérdezte. Rámutatott az ápolóra. – Neked kellene tologatnod őt a székben, Papi! Mindenki nevetett és jól megjegyezték a poént, hogy majd elmondhassák a barátaiknak: mit mondott a jelenlétükben Toby Temple. A minap együtt voltam Toby Temple-lel, és azt mondta… Olyan közel álltam hozzá, mint most hozzád, amikor hallottam, hogy… Még egy darabig ácsorgott közöttük, szórakoztatta őket, kicsit – finoman! – gorombáskodott is, és az öregek imádták érte. Érdeklődött a felfokozott nemi életükről, az egészségükről, gyerekeikről, és az öregek végre kicsit nevetni tudtak a saját problémáikon. Toby végül szomorúan azt mondta: – Nagyon sajnálom itt hagyni magukat, mert maguk a legcsinosabb közönségem évek óta – na, erre is emlékezni fognak! –, de egy kis időt Papival is kell töltenem. Megígérte, hogy kapok tőle néhány új viccet. Az öregek mosolyogtak, nevettek és imádták őt. Egyedül volt a kis vendégszobában az apjával. Még ez a szoba is árasztotta magából a halál leheletét. De hát végül is ez az egész hely erről szól, nem? gondolta Toby. Halál? Ezt a házat telitömték elhasznált anyákkal és apákkal, akik otthon már útban voltak. Kivonták őket a kis hátsó udvari hálószobából, az ebédlőből, a szalonból, ahol már egyre kínosabb jelenséggé váltak, valahányszor vendég jött. Így hát a gyerekek, unokahúgok és unokaöcsök elküldték őket ebbe az otthonba. Hidd el Apa, a te érdekedben van. Hidd el Anya, George bácsi, Bess néni! Nagyon rendes emberekkel leszel együtt, és mind a te korodbeliek! Állandóan lesz társaságod. Érted, mit jelent ez? Valójában azt jelentette: elküldelek oda meghalni, a többi haszontalan vénemberrel együtt. Már halálosan unom a locsogásodat az ebédlőasztalnál, nem bírom, hogy állandóan ugyanazokat a történeteket mondod újra meg újra, agyongyötröd a gyerekeket és belepisálsz az ágyadba! Az eszkimók legalább becsületesek. Az eszkimók kizavarják az öregjeiket a jégre, és otthagyják őket. – Örülök, hogy el tudtál jönni – mondta Toby apja. Lassan, alig érthetően beszélt. – Szerettem volna beszélni veled. Van egy jó hírem: a vén Art Riley a szomszéd szobából meghalt tegnap. Toby rámeredt. – És ez jó hír? – Igen, mert azt jelenti, hogy beköltözhetek a szobájába. Egyszemélyes szoba. És hát erről szól az egész öregkor: a túlélésről. Arról, hogy az ember belekapaszkodik abba a kevés kényelembe, ami még megmaradt. Toby elég sok embert látott itt, aki jobban járna, ha meghalna, és mégis vadul ragaszkodott mindegyik az élethez. Boldog születésnapot, Mr. Dorset. Na milyen érzés kilencvenöt évesnek lenni? Ha a másik lehetőségre gondolok, nagyszerűen érzem magam. Tobynak végül indulnia kellett. – Visszajövök, amilyen hamar csak tudok – ígérte. Némi készpénzt adott az apjának és nagy borravalót osztogatott minden nővérnek és ápolónak. – Remélem, vigyáznak rá, mi? Szükségem van az öregre, a számomhoz!

És elment. Amint kilépett az ajtón, már el is felejtette az egészet. Már csak az aznap esti föllépésére gondolt. Az otthon lakói viszont hetekig másról sem fognak beszélni, csak a látogatásáról.

17.

Tizenhét éves korában Josephine Czinski volt a legszebb lány a texasi Odessában. Bőre aranybarnára sült, fekete hajában, ha rásütött a napfény, fölvillant a gesztenyeszín néhány árnyalata és mélybarna szemében arany pontocskák villogtak. Lenyűgöző alakja volt: kerek feneke, keskeny dereka, lágyan ívelő csípeje és hosszú, formás lába. Már nem barátkozott az Olajban Utazókkal. Most már a Másmilyenekkel járt. Iskola után pincérnőként dolgozott az Arany Olaj kútban, a város népszerű autósbisztrójában. Mary Lou, Cissy Topping, meg a barátaik gyakran jártak ide randevúzni. Josephine mindig udvariasan köszönt nekik, de már sok minden megváltozott közöttük. Josephine furcsa nyugtalansággal, vágyakozással telt el valami iránt, amit sosem ismert. Ennek a valaminek nem volt neve, de pontosan érezte, hogy létezik. Szeretett volna elmenni ebből a csúf városból, ám nem tudta, hová akarna menni, vagy mit szeretne csinálni. Ha sokáig gondolt ezekre a dolgokra, megint fájni kezdett a feje. Legalább egy tucat fiúval és felnőtt férfival járt eddig. Anyja kedvence Warren Hoffman volt. – Warrenből jó férj lenne. Rendes, templomba járó fiatalember. Szépen keres, mint vízvezeték-szerelő, és majd megveszik érted. – Igen, de huszonöt éves és kövér. Anyja haragosan végigmérte.

– Szegény polák lányok nemigen találnak errefelé fényes páncélú lovagokat. Nemhogy Texasban, de másutt se nagyon. Ne hülyítsd már magad! Josephine megengedte Warren Hoffmannak, hogy hetente egyszer elvigye a moziba. Warren a film alatt nagy, bőrkeményedéses, izzadt markába fogta Josephine kezét, és szorongatta. Josephine alig vette észre. Túlságosan lefoglalta az, ami a filmvásznon történt. Ami odafönt történt, folytatása volt annak a csodálatos világnak, amelyben felnőtt, csak ez még nagyszerűbb, még izgatóbb volt. Lelke mélyén, titokban érezte, hogy Hollywood tudná mindazt megadni neki, amit szeretne: a szépséget, a mókát, a nevetést és a boldogságot. Vagy hozzámegy egy gazdag emberhez, vagy ez az egyetlen más lehetőség. Máshogy semmiképp nem juthat ahhoz az élethez. Márpedig a gazdag embereket sajnos a gazdag lányok szokták megkaparintani maguknak. Egy kivétellel. Ez a kivétel David Kenyon volt. Josephine gyakran gondolt rá. Egyszer, még régen ellopott egy pillanatfelvételt Davidról, Mary Louék házában. A szekrényében rejtette el a fotót. Valahányszor boldogtalannak érezte magát, mindig elővette és egy pillantást vetett rá. Erről eszébe jutott az a pillanat, amikor David ott állt az úszómedence szélén. Valamennyiük nevében bocsánatot kérek, mondta, és a fájdalom, a sértettség érzése lassan megszűnt, hogy

átadja helyét valami lágy melegségnek. Az után a rettenetes nap után csak egyszer látta Davidet. A fiú nagy autóban ült a családjával és Josephine később hallotta, hogy a vasútállomásra vitték. Angliába utazott, Oxfordba. Az már négy évvel ezelőtt, 1952-ben volt. David minden nyári szünet és karácsony idején hazajött, de útjaik többé sosem keresztezték egymást. Josephine viszont gyakran hallotta, amint a többi lány Davidról beszél. Nem elég, hogy hatalmas vagyont örököl az apjától, de még a nagyanyja is ráhagyott egy ötmillió dolláros alapítványt. Igazi nagy fogás. De nem egy polák mosónő lánya számára. Josephine nem tudta, hogy David Kenyon közben visszatért Európából. Júliusi szombat este volt, és ő éppen kiszolgált az Arany Olajkútban. Úgy érezte, Odessa lakosságának a fele idejött a bisztróba, hogy az egész napi forróságot több hektó limonádéval, fagylalttal és szörppel küzdje le. Szörnyű nap volt ez a mai, még ebédszünetet sem tudott tartani. A rengeteg autó megállás nélkül ki-be járt, időnként úgy gyülekeztek, mint hatalmas fémállatok valami szürrealisztikus itatóvályúnál. Josephine épp most vitt ki egy nagy tálcát az egyik autóhoz. Úgy érezte, épp ez volt a milliomodik sajtos hamburgere és kólája, amit leszállított. Előhúzta az újabb étlapot és odalépett a következő kocsihoz, egy nagy fehér sportautóhoz, amely épp most érkezett. – Jó estét! – csicseregte, oda sem figyelve. – Volna szíves megtekinteni az étlapot? – Hello, idegen! David Kenyon hangját hallva Josephine szíve hirtelen lüktetni kezdett. A fiú éppúgy nézett ki, amilyennek emlékezett rá – legföljebb csak kissé még csinosabb lett. Érettség, magabiztosság támadt benne, talán attól, hogy sokáig élt külföldön. Cissy Topping ült mellette hűvösen, gyönyörűen, drága selyemszoknyájában és blúzában. – Szia, Josie! – mondta Cissy. – Ilyen forró nyári estéken nem kéne dolgoznod, aranyom! Mintha választhatna az autósbisztró és aközött, hogy bemenjen egy légkondicionált moziba! Vagy történetesen sportautóban furikázzon David Kenyonnal. – Így legalább nem unatkozom – felelte hangsúlytalanul és látta, hogy David Kenyon elmosolyodik. Pontosan tudta, hogy a fiú érti, mire célzott. Már rég elmentek, amikor Josephine még mindig David-re gondolt. Újra meg újra végigment minden szaván: hello, idegen… Egy hotdogot kérek és egy gyömbérsört… legyen inkább kávé. A hideg ital nem tesz jót ilyen forró estéken… Szívesen dolgozol itt?… Kérem a számlát… Tartsd meg az aprót!… Nagyon örülök, hogy láttalak, Josephine… Rejtett jelentést keresett a szövegben, apró hangsúlyokat, melyeket talán nem vett észre. Természetesen David nem mondhatott semmit, míg Cissy mellette ült, valójában azonban nem is igen lehetett mit mondania. Csoda, hogy egyáltalán emlékszik még a nevére, annyi év után. Josephine állt az autósbisztró kis konyhájának mosogatója előtt. Teljesen elveszett a gondolataiban, amikor Paco, a fiatal mexikói szakács a háta mögé lépett és így szólt: – Que pasa, Josita? Mostan megint lenni az a nézés a szemedben. Kedvelte Pacot. Huszonnyolc éves, karcsú, fekete szemű fickó, aki állandóan mosolyra kész, és amikor emelkedik a feszültség, amikor mindenki majd megőrül, mindig képes valami viccel elütni az indulatokat. – Kicsoda lenni ez?

Josephine elmosolyodott. – Senki, Paco. – Bueno. Mert odakint jönni hat éhes kocsi, majd megőrül. Vamos!

David másnap reggel telefonált és Josephine már akkor tudta, hogy ő lesz, amikor fölemelte a telefonkagylót. Egész éjjel nem sikerült kivernie a fejéből Davidet. Ez a hívás mintha csak álma meghosszabbítása lett volna. – Olyan vagy, mint egy közhely – ezek voltak a fiú első szavai. – Míg én távol voltam, felnőttél és világraszóló szépség lett belőled. Josephine úgy érezte, mindjárt meghal a boldogságtól. Aznap este David elvitte vacsorázni. A lány arra készült, hogy valami világvégi kis étterembe mennek, ahol David aligha szaladhat bele a barátaiba. Ehelyett a fiú klubjába mentek, ahol szinte minden vendég megállt az asztaluknál és odaköszönt Davidnek. Ő pedig nemhogy nem szégyellte magát, amiért Josephine-nel látják, hanem szinte kifejezetten büszke volt rá. A lány ezért külön szerette – meg még száz más egyéb okból is. A külsejéért, a kedvességéért, azért, mert megértően viselkedett. Legjobban azonban a puszta örömért, amiért vele lehet. Soha nem hitte volna, hogy ilyen csodálatos emberek is élnek a földön, mint David Kenyon. Ettől kezdve mindennap együtt voltak, amikor Josephine befejezte a munkát. S minden más volt, mint addig. Tizennégy éves kora óta kellett elzavarnia a férfiakat, mert valahogy körüllebegte a nemiség, úgy, hogy az minden hím számára kihívást jelentett. A pasasok állandóan kapkodtak utána, megfogták, igyekeztek megszorongatni a mellét, vagy a szoknyája alá próbáltak nyúlni. Valamiért azt hitték, hogy ez hozza izgalomba, holott kifejezetten undorodott az ilyesmitől. David Kenyon más volt. Néha átölelte a vállát vagy mintegy véletlenül megérintette, és ilyenkor Josephine egész teste felelt. Soha nem érezte magát így senkivel. Azokon a napokon, amelyeken nem találkozhatott Daviddel, nem tudott semmi másra gondolni. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy szerelmes. És ahogy múltak a hetek és mind több időt töltöttek együtt, rádöbbent, hogy a csoda megtörtént: David is szereti őt. A fiú minden problémáját megbeszélte vele, még a családjával kapcsolatos gondjait is. – Anyám azt akarja, hogy vegyem át az üzletet – mondta David –, én viszont nem vagyok biztos abban, hogy így akarom tölteni az életem hátralévő részét. Kenyonék üzleti érdekeltségébe nemcsak olajkutak és – finomítók tartoztak, hanem a Délnyugaton lévő legnagyobb szarvasmarha-tenyészetek, egy szállodalánc, néhány bank és egy nagy biztosítótársaság. – Nem mondhatod neki egyszerűen azt, hogy nem? David sóhajtott. – Nem ismered az anyámat. Josephine már találkozott David anyjával. Nagyon pici asszony volt (szinte hihetetlennek látszott, hogy David ebből a gyufaszál-figurából jött ki születésekor). Ugyanakkor ez a pici, sovány asszony három gyereket szült. Nagyon beteg volt mindhárom terhessége alatt és után, ráadásul a harmadik szülést követően szívrohamot kapott. Az évek során sosem szűnt meg ismételgetni szenvedéseit gyermekeinek, akik abban a hitben nőttek fel, hogy anyjuk szándékosan kockáztatta a maga életét, azért, hogy nekik életet adjon. Ez óriási hatalmat adott neki a család fölött, amit gátlástalanul gyakorolt is. – A magam életét szeretném élni – mondta David Josephine-nek – de nem tehetek semmit, ami fájdalmat okozna anyámnak. Az az igazság, hogy Young doki szerint már nem sokáig lesz velünk… Josephine egy este elmondta Davidnek álmát arról, hogy szeretne Hollywoodba menni, szeretne sztár lenni. David ránézett és csöndesen azt felelte: – Nem engedlek el. A lány érezte szívének vad lüktetését. Ahányszor együtt voltak, mind bizalmasabb lett a kapcsolatuk. David fütyült Josephine családi hátterére. Egy grammnyi sznobéria sem szorult belé. Ez tette még megdöbbentőbbé azt az incidenst, amely egyik este az autósbisztróban

történt. Záróra felé jártak. David a kocsijában ült és Josephine-re várt. Ő a kis konyhában dolgozott Pacóval; az utolsó tálcákat takarították le. – Randevú, mi? – érdeklődött Paco. Josephine elmosolyodott. – Honnét tudod? – Mert te nézni ki, mint karácson. Bájos pofika tisztára vörös. Mondd meg neki, hogy nekem ő lenni szerencsés hombre! Josephine elmosolyodott. – Majd megmondom! Ösztönösen közel hajolt Pacóhoz és egy puszit nyomott az arcára. A következő pillanatban David kocsijának motorja felbőgött. A gumik csak úgy sivítottak. Mire megfordult, már csak azt látta, hogy a fehér sportkocsi vadul kilő, nekivágódik egy másik autó lökhárítójának, majd kiszáguld az autósbisztróból. Josephine csak állt ott, hitetlenkedve. Nézte, amint David autójának hátsó lámpái eltűnnek az éjszakában. Hajnali három órakor, miközben álmatlanul forgolódott az ágyban, hallotta, hogy autó áll meg a ház előtt. Az ablakhoz sietett és kinézett. A kocsiban, nagyon részegen, David ült. Josephine gyorsan köpenyt terített magára és kiment. – Szállj be! – parancsolta David. Josephine kinyitotta a kocsi ajtaját és becsusszant a fiú mellé. Hosszú hallgatás következett. Amikor David végül megszólalt, hangja mély, rekedt volt, de nem a whiskytől, amit megivott. Düh növekedett benne, valami vad indulat, mely mint kis robbanásokat, lőtte ki belőle a szavakat. – Nem vagy a tulajdonom. Szabad vagy, azt teszel, amit akarsz. De amíg velem jársz, elvárom, hogy ne csókolózz egyetlen nyavalyás mexikóival se! Világos? Josephine kétségbeesetten ránézett. – Amikor megpusziltam Pacot, az csak azért volt… Azért volt, mert valami olyasmit mondott, ami boldoggá tett. Ő a barátom… David mély lélegzetet vett, igyekezvén ellenőrzése alatt tartani érzelmeit, melyek csaknem kirobbantak belőle. – Elmondok neked valamit, amit élő embernek még nem mondtam el. Josephine csak ült, várta, mi következik. – Van egy nővérem – mondta David. – Bethnek hívják. Én… én imádom őt. Josephine halványan emlékezett Bethre. Szőke, sápadt arcú szépség, akit néhányszor látott, amikor átment játszani Mary Louhoz. Josephine nyolcéves lehetett, amikor Beth meghalt. David talán tizenöt volt akkor. – Emlékszem Bethre. Emlékszem, mikor meghalt – mondta. David következő szavai halálra rémítették. – Nem halt meg. Josephine rámeredt a fiúra. – De hát én… azaz mindenki úgy gondolta… – Egy elmegyógyintézetben van. A fiú szembefordult vele. Szavai holtan koppantak. – Az egyik mexikói kertészünk megerőszakolta. Beth hálószobája az enyémmel szemben volt, a hall túloldalán. Hallottam a sikoltását és berohantam a hálóba. A mexikói addigra már letépte róla a hálóinget, rajta feküdt, és… David hangja elhalkult, ahogy az emlékek feltolultak benne. – Addig vertem a kertészt, míg anyánk be nem rohant és ki nem hívta a rendőrséget. Azok végül megérkeztek és börtönbe vitték a fickót. Még aznap éjjel öngyilkos lett a

cellájában. Beth azonban megőrült. Soha többé nem jöhet ki arról a helyről. Soha. Nem tudom elmondani neked, mennyire szeretem őt… Átkozottul hiányzik. Az óta az éjjel óta én… én… én… nem tudom… nem bírom… Josephine rátette kezét a fiú karjára. – Sajnálom, David. Értem. És örülök, hogy elmondtad nekem. Valami különös módon ez az eset még közelebb hozta őket egymáshoz. Olyasmikről beszéltek, amikről eddig sosem. David mosolygott, amikor Josephine az anyja vallásos megszállottságáról mesélt. – Nekem is volt egy ilyen bácsikám – közölte. – Elment Tibetbe, valami lámakolostorba. – Jövő hónapban huszonnégy éves leszek – mondta egy napon David Josephine-nek. – Régi családi hagyomány, hogy a Kenyonok megházasodnak, mire a huszonnegyedik születésnapjuk eljön. Josephine szíve nagyot dobbant. Másnap estére David jegyet vett a Globe Színházba. Amikor eljött Josephine-ért, azt mondta: – Hagyjuk a csudába a színházat! Beszéljünk inkább a jövőnkről! Abban a pillanatban, amikor Josephine meghallotta e szavakat, tudta, hogy minden, amiért imádkozott, valósággá válik. Kiolvasta David szeméből. E szemek szerelemmel és vággyal teltek meg. – Kocsikázzunk ki a Dewey-tóhoz! – javasolta a lány. Azt akarta, hogy ez legyen a világ legromantikusabb leánykérése. Hogy egy napon majd mese szülessék belőle, melyet újra meg újra elmondhat a gyerekeinek, később pedig az unokáinak. Azt akarta, hogy ennek az éjszakának minden pillanatára emlékezzen. A Dewey-tó kis tavacska volt, vagy negyvenmérföldnyire Odessa mellett. A csodálatos éjszakai égen csillagok ragyogtak, a Holdnak különös viaszos-sárga fénye volt. Az égen sziporkázó fények visszatükröződtek a vízen, a levegő pedig teli volt a titokzatos világ különös hangjaival, a mikrokozmosz és a világegyetem lármájával, melyben kicsiny, láthatatlan teremtmények milliói és milliói szeretkeztek, vadásztak, lettek más vadászok zsákmányai, és meghaltak. Josephine és David némán kucorogtak a kocsiban. Hallgatták az éjszaka hangjait. Josephine figyelte a fiút, amint ott ül a kormánykerék mögött. Kedves arca komoly és határozott. Még sosem szerette ennyire, mint ebben a pillanatban. Valami csodálatosat szeretett volna tenni érte, valamit adni neki, amiből a fiú tudja, mennyire szereti. És hirtelen már tudta is, mit fog tenni. – Menjünk úszni, David! – Nem hoztunk magunkkal fürdőruhát. – Nem számít! A fiú Josephine felé fordult, valamit mondani akart, ő azonban már kiugrott a kocsiból, rohant lefelé, végig a tó partján. Amint vetkőzni kezdett, már hallotta is David lépteit maga mögött. Beugrott a langyos vízbe és egy pillanattal később David is mellette volt. – Josie… Josephine a fiú felé fordult, azután szinte rátapadt; teste fájt a vágytól. Éhesen ölelte Davidot. Átkarolták egymást. A víz alatt érezte David hozzányomódó, férfias keménységét. A fiú felnyögött: – Nem szabad, Josie! Hangja szinte fuldoklott a vágytól. A lány végigsimította és azt mondta: – De igen. De igen, David. Máris a parton voltak, és David a lány hasán feküdt és már benne volt, és részei lettek a csillagos égnek, a földnek, a bársony éjszakának. Hosszú ideig hevertek egymás mellett, egymást átölelve. Csak jóval később – miután David már hazavitte – jutott Josephine eszébe, hogy a fiú végül is nem kérte meg a kezét. De

ez már nem számított. Amiben osztoztak, az sokkal szorosabb kötés, mint bármely házassági ceremónia. Majd megkéri a kezét holnap. Másnap délig aludt. Amikor felébredt, mosoly ragyogott az arcán. Még akkor is ott volt a mosoly, amikor az anyja belépett a hálószobába, kezében gyönyörű, régi esküvői ruhával. – Menj le Brubakerékhez és vegyél nekem most rögtön tizenkét yard tüllfátyolt. Mrs. Topping az imént hozta el az egykori esküvői ruháját. Szombatig meg kell csinálnom Cissy számára. Cissy és David Kenyon szombaton összeházasodnak! David Kenyon azonnal bement az anyja szobájába, miután Josephine-t hazavitte. Az asszony ágyban feküdt. David nézte a kis, törékeny asszonyt, aki egykor nagyon szép volt. Anyja azonnal felnyitotta a szemét, amikor fia belépett a félhomályos hálószobába. Elmosolyodott, meglátván, ki a látogató. – Szervusz, fiam! Ilyen sokáig ébren vagy? – Randevúztam Josephine-nel, anyám. Az asszony nem szólt semmit, csak figyelte a fiát okos, szürke szemeivel. – Feleségül fogom venni – közölte David. Az asszony lassan megrázta a fejét. – Nem hagyhatom, hogy ekkora tévedést kövess el, David! – Valójában nem ismered Josephine-t. Ő egy… – Bizonyos vagyok abban, hogy nagyon csinos lány. De nem alkalmas arra, hogy Kenyonfeleség legyen. Cissy Topping viszont szerintem tökéletesen boldoggá tud tenni. És ha feleségül veszed, az engem is tökéletesen boldoggá tesz. David kezébe vette anyja törékeny kezét. – Nagyon szeretlek, anyám, de már elég nagy vagyok ahhoz, hogy magam hozzam meg a saját döntéseimet. – Ó, valóban? – kérdezte az asszony halkan. – És mindig a megfelelő dolgot teszed? David rámeredt az asszonyra, az pedig folytatta. – Mindig bízhatunk benned, hogy megfelelően cselekszel, David? Hogy nem veszíted el a fejed? Nem követsz el rettenetes… A fiú dühösen félrefordult. – Szóval mindig tudod, mit cselekszel, fiam? – anyjának hangja még puhábban, halkabban szólt. – Anyám, az isten szerelmére! – Már épp elég kárt okoztál ennek a családnak, David! Ne tégy rám újabb terheket! Nem hiszem, hogy azt még elviselném! David arca falfehér lett. – Tudod, hogy nem én… hogy képtelen voltam megállni… – Fiam, most már túl idős vagy ahhoz, hogy megint elküldjünk! Most már férfi vagy. Azt akarom, hogy férfiként is viselkedj! David Kenyon hangjában félelem bujkált. – Én… én szeretem őt, anyám… Az asszony hirtelen szívgörcsöt kapott. David pedig az orvosért küldött. Később neki és a doktornak komoly beszédük volt egymással. – Attól tartok, David, anyád már nem húzza sokáig, így hát a döntésbe belekényszerítenek. Elment és fölkereste Cissy Toppingot.

– Valaki mást szeretek – mondta. – Anyám viszont mindig úgy gondolta, hogy te és én… – Én is így gondoltam, drágám. – Tudom, rettenetes dolog ezt megkérdezni, de… Hajlandó volnál feleségül jönni hozzám addig… Addig, amíg anyám meghal? Azután pedig elválnánk. Cissy ránézett és halkan így felelt: – Ha ezt akarod, David. Úgy érezte, mintha elviselhetetlen terhet vettek volna le a válláról. – Köszönöm, Cissy. El sem tudom mondani, mennyire… A lány elmosolyodott. – Ugyan, David! Hát mire valók a régi barátok? A David távozása utáni pillanatban Cissy Topping már tárcsázta is Mrs. Kenyon számát. Egyetlen mondatot mondott a telefonkagylóba: – Minden a terveink szerint ment. Egyetlen dolog volt, amit David Kenyon nem látott előre. Azt, hogy Josephine előbb hall a tervezett házasságról, mint mielőtt ő mindent elmagyarázhatna neki. Mire odaért Josephineék házához, már csak Mrs. Czinskit találta otthon. – Szeretnék beszélni Josephine-nel! – mondta. Az asszony gonosz diadallal telt szemmel meredt rá. – Az Úr Jézus győzedelmeskedik és lekaszabolja az ő ellenségeit, az átkozottak pedig örökre elkárhoznak. David türelmesen megismételte: szeretnék beszélni Josephine-nel! – Elutazott! – mondta diadalmasan Mrs. Czinski. – Elment hazulról! Örökre!

18.

A Greyhound-busz poros Odessa-El Paso-San Bernardino-Los Angeles járata hajnali hét órakor érkezett meg Hollywoodba, a Vine Street-i megállóba. Valahol a kétnapos, ezerötszáz mérföldes út során Josephine Czinski elveszett, és megszületett helyette Jill Castle. Kívülről a kettő teljesen egyformának látszott. Belül, odabent változott meg minden. Jill Castle-ből valami teljesen eltűnt, ami Josephine Czinskiben még megvolt. Meghalt benne a nevetés. Abban a pillanatban, amikor meghallotta David és Cissy házassága hírét, tudta, hogy menekülnie kell. Egyetlen gondolat nélkül szórta ruháit a bőröndbe. Fogalma sem volt, merre megy, vagy hogy mit tesz, ha majd egyszer odaér. Csak azt tudta, hogy innét azonnal el kell tűnnie. Csak akkor jutott eszébe, hová is kell mennie, amikor kilépett a hálószobából és utoljára visszanézve meglátta a filmsztárok fotóit a falon. Két órával később már a hollywoodi buszon ült. Odessa és lakói lassan elhalványultak emlékezetében. Mind gyorsabban és gyorsabban felejtette el őket, ahogy az autóbusz új élete felé röpítette. Igyekezett elfelejteni gyötrő fejfájását is. Talán el kellett volna mennie egy orvoshoz és elpanaszolni neki ezt a szörnyű, visszatérő fájdalmat. Most már nem érdekelte a dolog. Ez is a múltjához tartozik, és biztos

volt abban, hogy most már ez is elmúlik. Az élet gyönyörű lesz. Josephine Czinski meghalt. Sokáig éljen Jill Castle!

II. KÖNYV

19. Toby Temple-t három különös, valószínűtlen eset elegye tette szupersztárrá: egy bírósági apasági kereset, egy kilyukadt vakbél és az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A washingtoni sajtóklub évi rendes vacsoráját tartotta, melynek díszvendége az elnök volt. Nagy jelentőségű, ünnepi esemény volt ez, melyen részt vett az alelnök, jó néhány szenátor, kormánytag, a Legfelső Bíróság legtöbb tagja és bárki, akinek sikerült vásárolnia, kölcsönkérnie vagy lopnia egy jegyet. Miután erről az eseményről az egész nemzetközi sajtó tudósított, a konferanszié, ceremóniamester címére mindig rengetegen pályáztak. Ebben az évben Amerika egyik legjobb humoristáját választották ki a feladatra. Az illető el is fogadta a megtisztelő bizalmat, ám egy héttel később vádlottként nevezték meg egy apasági keresetben, melyet egy tizenöt éves, kiskorú lány indított ellene. Ügyvédje tanácsára az illető azonnal, meghatározhatatlan időre elhagyta az országot. A vacsorabizottság kettes számú jelöltje egy népszerű filmes és televíziós sztár lett. Az illető a vacsora előtti estén meg is érkezett Washingtonba. Másnap kora délután az ügynöke telefonált és pánikban bejelentette, hogy a színészt kórházba vitték és éppen most operálják súlyos, életveszélyes vakbélgyulladással. Már csak hat óra maradt a vacsoráig. A bizottság lázas igyekezettel gondolta végig a helyettesek listáját. A fontos nevek mind éppen filmet, tévéműsort forgattak, vagy túl messzi voltak Washingtontól ahhoz, hogy időben odaérjenek. Egymás után húzták ki a jelölteket és végül, már szinte a lista legaljáról, előkerült Toby Temple neve. A bizottság egyik tagja megrázta a fejét. – Temple végül is varietékomikus. Túlságosan vad. Nem lehetünk olyan merészek, hogy szabadon engedjük, épp az elnök jelenlétében. – Minden rendben lesz, ha kicsit lehalkítjuk és finomítjuk a számát – vélekedett a bizottság másik tagja. A bizottság vezetője körülnézett: – Megmondom én, uraim, mi a legnagyszerűbb tulajdonsága ennek a fickónak. New Yorkban van, és ha akarjuk, egy órán belül itt lehet. Ne felejtsék el, hogy az a nyavalyás vacsora ma este lesz! Így történt tehát, hogy a bizottság gondos és alapos megfontolás után kiválasztotta Toby Temple-t. Ahogy Toby körülnézett a zsúfolt teremben, arra gondolt: ha ide ma leejtenének egy bombát, az Egyesült Államok kormánya vezetés nélkül maradna. Az elnök a terem közepén, a szónokok asztalánál ült. Fél tucat titkosszolgálati ember állt mögötte. Az utolsó pillanatig tartó igyekezetben, hogy minden jól menjen, senkinek sem jutott eszébe, hogy bemutassa Tobyt az elnöknek, Tobyt azonban ez nem érdekelte. Az elnök

emlékezni fog rám, gondolta. Elnevette magát, mert eszébe jutott megbeszélése Downey-vel, a vacsorabizottság elnökével. – Szeretjük a humorát, Toby – mondta Downey. – Maga nagyon mulatságos, amikor megtámadja az embereket. Azonban… Kis szünetet tartott és a torkát köszörülte. – Ez itt… ööö… Ez itt ma este egy nagyon érzékeny vendégkoszorú. Ne értsen félre! Nem mintha nem bírnák elviselni, ha kicsit tréfálkoznak rajtuk, de minden, ami ma este itt elhangzik, holnap benne lesz a világsajtóban. Természetesen egyikünk sem szeretné, ha bárki olyasmit mondana, ami az Egyesült Államok elnökét vagy a Kongresszus tagjait nevetséges színben tünteti fel. Más szavakkal: azt akarjuk, hogy mulatságos, szórakoztató legyen, de nem szeretnénk, ha bárkit is feldühítene! – Bízzanak bennem! – mondta Toby és elvigyorodott. Mindenki elfogyasztotta a vacsoráját, a tányérokat kivitték, és Downey a mikrofonhoz lépett. – Elnök úr, tiszteletre méltó vendégeink! Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy bemutassam önöknek ma esti ceremóniamesterünket, egyik legnagyszerűbb, fiatal humoristánkat, Mr. Toby Temple-t. Udvarias taps szólalt meg, miközben Toby felállt és a mikrofonhoz lépdelt. Végignézett a közönségen, majd az Egyesült Államok elnöke felé fordult. Az elnök egyszerű, vidékies gondolkodású politikus volt. Nem hitt az olyan politikában, amit baráti társaságban cilinderes diplomáciának szokott nevezni. – Ember beszéljen az embernek – mondta egyik beszédében, amit az egész országban közvetítettek. – Erre van szükségünk. Le kell szoknunk róla, hogy csak a számítógépekben bízzunk! Újra bíznunk kell az ösztöneinkben! Amikor tárgyalóasztalhoz ülök a nagyhatalmak államfőivel, megbeszélés közben szeretem érezni az ülepemmel, hogy szék van alatta! Ez utóbbi mondat azután nemzetközileg ismert szólássá vált. Toby az Egyesült Államok elnökére nézett. A büszkeségtől megjátszottan elcsukló hangon kezdte a mondókáját: – Elnök úr, el sem tudom mondani önnek, milyen megható érzés a számomra, hogy itt lehetek, ugyanabban a teremben, ahol az az ember is, aki tárgyalás közben a seggével politizál. Egy hosszú pillanatig döbbent csend lett. Azután az elnök elmosolyodott, majd hangosan fölnevetett, és a közönség is vad nevetésben, tapsban tört ki. E pillanattól kezdve Toby ha akart volna se tudott hibázni. Megtámadta a teremben ülő szenátorokat, a Legfelső Bíróságot, a sajtót. Imádták érte. Visítva röhögtek, mert tudták, hogy egyetlen szót sem gondol komolyan abból, amit mond. Kibírhatatlanul nevetségesnek tűnt ezeket a gorombaságokat hallani ettől a fiús, ártatlan arcú embertől. Külföldi követek, politikusok is ültek a teremben. Toby őket is megszólította, saját anyanyelvüket formázó halandzsanyelven. A szöveg néha olyan valódinak hallatszott, hogy a diplomaták időnként egyetértően bólogattak. Hol hízelgett nekik, hol gorombáskodott velük, és e zagyva locsogás jelentése olyan világossá vált a teremben ülő minden ember számára, hogy valamennyien megértették és boldogan nevettek. Magánszáma végén fölállva tapsoltak neki. Az elnök odalépett hozzá és így szólt: – Ez igazán remek volt, nagyon remek. Tudja, Toby, hétfőn este kis vacsorát adunk a Fehér Házban, és nagy örömömre szolgálna, ha… Másnap reggel az összes újság Toby Temple diadaláról írt. Bemondásait, poénjait minden lap idézte. Fölkérték, hogy adjon műsort a Fehér Házban. Itt még nagyobb sikert aratott. Fontos meghívások kezdtek özönleni az egész világból. Föllépett a londoni Palládiumban, szerepelt a királynő udvari estélyen, fölkérték, hogy vezényeljen szimfonikus zenekart jótékony célra, továbbá meghívták, hogy legyen tagja a Nemzeti Művészeti Bizottságnak.

Gyakran golfozott az elnökkel és újra meg újra meghívták vacsorára a Fehér Házba. Sűrűn találkozott törvényhozókkal, kormányzókkal és Amerika legnagyobb vállalatai vezetőivel. Valamennyiükkel gorombáskodott, de minél vadabbul támadott, annál elbájolóbbnak találták. Boldoggá tette őket, ha Toby részt vett a rendezvényeiken és rászabadította maró, szatirikus szövegét vendégeikre. Toby barátságát magukénak mondani presztízskérdés lett az előkelőségek között. Egyre nagyszerűbb ajánlatok érkeztek. Clifton Lawrence éppoly izgatott lett tőlük, mint Toby, de Clifton izgalmának semmi köze nem volt az üzlethez vagy pénzhez. Toby Temple a legnagyszerűbb ember volt, akivel évek óta találkozott. Már-már úgy érezte, Toby a fia. Többet foglalkozott a karrierjével, mint az összes többi ügyfelével, de megérte. Toby keményen dolgozott, csiszolta a tehetségét, míg az úgy nem csillogott, mint a gyémánt. Ugyanakkor hálás és nagylelkű maradt, ami egészen ritka ebben a szakmában. – Minden vegasi klub szeretne leszerződtetni – mondta Clifton Lawrence. – Pénz nem számít. Téged akarnak, csak téged. Forgatókönyvek hevernek az asztalomon a Fox-tól, az Universaltól, a Pan-Pacifictől; mindegyik sztárszerep. Ha akarsz, turnézhatsz Európában, fölléphetsz vendégként bárkinek a műsorában, vagy ha akarod, megcsináljuk a saját televíziós műsorodat, bármelyik cégnél. S akkor még mindig marad időd, hogy föllépj Vegasban, és leforgass évi egy filmet. – Mennyit kereshetek a saját televíziós műsorommal, Cliff? – Azt hiszem, ha egy órás esztrádműsort csinálsz, képes vagyok

föltornázni az összeget heti tízezerre. A szerződés két évre szólna, de lehet, hogy háromra. Ha olyan nagyon akarnak, hát majd megfizetik. Toby nagyon elégedetten dőlt hátra a szófán. Tízezer műsoronként, és számoljunk évi negyven műsorral. Az három év alatt, több mint egymillió dollár. És mindezt csak azért, mert megmondja a világnak, hogy mit gondol róla! Ránézett Cliftonra. A kis ügynök igyekszik hűvösen viselkedni, de Toby pontosan tudta, hogy alig várja a válaszát. Azt akarja, hogy kösse meg a televíziós szerződést. Miért is ne? Végül is Clifton ügynöki jutalékként potom százhúszezer dollárt markol föl Toby tehetségéért és verejtékéért. Tényleg megérdemli ezt a pénzt? Dolgozott valaha inaszakadtáig koszos kis klubokban, ahol a részeg közönség sörösüvegeket hajigál hozzá? Rohangált kapzsi kuruzslókhoz névtelen, ócska falvakban, hogy kikezeljék a tripperből, mert a klozet-hálózatban csak az ócska kurvák voltak hozzáférhetők? Mit tud Clifton Lawrence a poloskás szállodai szobákról, a zsíros ételekről, az éjszakai buszok végtelen folyamáról, melyeken a pokol egyik bugyrából a másikba utazott? Sosem értené meg. Egy kritikus azt írta, hogy Toby egyik napról a másikra lett sikeres. Ezen a véleményen Toby képes volt hangosan nevetni. Most pedig itt ült Clifton Lawrence irodájában és azt mondta: – Csináljuk meg azt a tévéműsort! Hat héttel később aláírták a szerződést a Consolidated Broadcastinggal. – A hálózat szeretne bevenni egy stúdiót az üzletbe, hogy megossza a költségeket – magyarázta Clifton Lawrence. – Nekem tetszik az ötlet, mert ez is közelebb visz a filmszerződéshez. – Melyik stúdiót? – A Pan-Pacificot. Toby a homlokát ráncolta. – Sam Winterst? – Úgy van. Ő a legjobb stúdióvezető a szakmában, akit csak pénzért megvehetsz. Ráadásul nála vannak egy forgatókönyvnek a jogai, amiben szeretném, ha te játszanád a

főszerepet. Az a címe, hogy A kölyök vadnyugatra megy. – Együtt szolgáltam a hadseregben Wintersszel – mélázott Toby. – Rendben van a dolog. De a pasas még tartozik nekem valamivel. Mindenesetre fingasd meg a kurafit! Clifton Lawrence és Sam Winters a Pan-Pacific Stúdió gőzfürdőjében ültek, mélyeket lélegeztek az eukaliptuszillatú forró levegőből. – Ilyen az élet – sóhajtotta a kis ügynök. – Ki a fenének kell a pénz egyáltalán? Sam elvigyorodott. – Miért nem akkor mondasz ilyeneket, amikor üzleti ügyekben tárgyalunk? – Nem akarlak elkényeztetni, drága fiam. – Hallottam, hogy jó kis szerződést kötöttél Toby Temple és a Consolidated Broadcasting között. – Aha. Életem leglátványosabb üzlete. – És a költségmegosztást ki finanszírozza? – Miért, Sam? – Mert esetleg érdeklődnénk. Még egy filmet is bedobnék az üzletbe. Nemrég vásároltam meg egy vígjáték jogait. Az a címe: A kölyök vadnyugatra megy. Még nem jelentettük be. Szerintem Toby tökéletes lenne benne. Clifton Lawrence a homlokát ráncolta. – A fenébe is! Bárcsak előbb tudtam volna, Sam. Már megkötöttem a szerződést az MGM-mel. – Aláírtátok? – Hát, gyakorlatilag már majdnem. A szavamat adtam nekik… Húsz további perc alatt Clifton Lawrence igen előnyös szerződést csikart ki Toby Temple számára. A szerződés szerint a Pan-Pacific állítja elő A Toby Temple Show-t, továbbá neki adja, A kölyök vadnyugatra megy főszerepét. A tárgyalás tovább is tarthatott volna, de a gőzfürdőben már elviselhetetlen forróság uralkodott. Toby Temple szerződésének egyik kikötése úgy szólt, hogy nem kell eljönnie a beállító próbákra. A dublőre dolgozik a vendégművészekkel a jelenetekben és a táncszámokban, Toby pedig csak a főpróbán meg a felvételen lesz jelen. Ezen a módon képes volt minden szerepét frissen eljátszani. 1956 szeptemberében, a műsor premierjének délutánján Toby besétált a Vine Street-i színházba, ahol a műsor felvételei készültek. Leült és végignézte az utolsó részpróbát. Amikor ennek vége lett, elfoglalta a dublőr helyét. A színház hirtelen megtelt elektromossággal. A műsor életre kelt, szikrázott, sziporkázott. Amikor pedig fölvették, és aznap este már sugározták is, negyvenmillió ember nézte. A televíziót mintha csak egyenesen Toby Temple számára találták volna ki. A közelképeken még imádnivalóbbnak látszott, és mindenki örült, hogy a saját nappali szobájában fogadhatja. A műsornak hatalmas sikere lett. A közvélemény-kutatóknál azonnal az első helyre ugrott és ott is maradt. Toby Temple többé már nem sztár volt. Szupersztár lett belőle.

20.

Hollywood izgatóbb volt, mint amilyennek Jill Castle valaha is álmodta. Befizetett néhány városnéző túrára és kívülről megtekintette a sztárok otthonát. Tudta, hogy egy napon neki is ilyen gyönyörű háza lesz Bel-Airban vagy Beverly Hillsen. Addig azonban egy vén bérházban, egy ronda, kétemeletes faépületben lakott, melyet ha lehet, még rondább – tizenkét lakásos – albérlők házává alakítottak át. A szobája nem került sokba, ami azt jelentette, hogy tovább tartott a kétszáz dollárja, összes megtakarított pénze. A ház Bronsonban volt, néhány percnyire Hollywoodtól és a Vine Streettől, Hollywood szívétől – ráadásul közel volt a nagy filmstúdiókhoz. Jill még egy vonzó tulajdonságot talált a házban. A tizenkét szobában tizenkét olyan ember lakott, akik vagy éppen most akartak bekerülni a filmhez, vagy a filmnél dolgoztak, mint statiszták, epizódszereplők, vagy pedig már nyugdíjba vonultak a szakmából. Az öregek megsárgult köpenyben, hajcsavaróval, kifakult ruhában, fénytelen cipőben kóvályogtak az épületben. A bérlők általában nem annyira idősnek, mint inkább elhasználtnak látszottak. A viharvert bútorzatú, közös nappaliban gyűltek össze esténként, hogy kicseréljék pletykáikat. Jillnek mindenki tanácsokat adott. Ezek a tanácsok rendszerint ellentmondtak egymásnak. – A legkönnyebben úgy tudsz bekerülni a filmhez, aranyom, ha találsz magadnak egy SRt, akinek tetszel – mondta a savanyú arcú hölgy, akit nemrég rúgtak ki egy tévésorozatból. – Mi az az SR? – kérdezte Jill. – Hát segédrendező! – mondta a nő, Jill tudatlansága fölötti szánakozó hangon. – Ő szerződteti a szupokat. Jill szégyellte volna megkérdezni, kik azok a „szupok”. – Ha kíváncsi vagy az én tanácsomra, keresel magadnak egy kanos szereposztó segédrendezőt! Az SR be tud vinni az ő filmjébe. A szereposztó segédrendező viszont bárhová be tud vinni! Ez a tanács egy fogatlan asszonytól jött, aki már legalább nyolcvanéves volt. – Igen? A legtöbbjük buzi! – vágta rá egy kopaszodó jellemszínész. – És mi a különbség? Már úgy értem, ha egyszer elindítják az ember karrierjét? – kérdezte egy heveskedő, szemüveges fiatalember, akiről kiderült, hogy forgatókönyvíró. – És mi van, ha az ember statisztaként kezdi? – kérdezte Jill. – A Központi Szereposztó… – Felejtsd el! A Központi Szereposztó már rég lezárta a könyveit. Még csak előjegyzésbe se vesznek, ha nem vagy valamilyen különlegességi. – Bo… bocsánat. Mi az a különlegességi? – Hát például, ha amputálták valamidet. Az harminchárom-ötvennyolcat fizet a szokásos huszonegy-ötven helyett. Vagy ha van saját szmokingod, tudsz lovagolni. Akkor huszonnyolcharminchármat kapsz. Ha jól osztod a kártyát vagy ügyesen kezeled a krupiélapátot, huszonnyolc-harminchármat kapsz. Ha futballt vagy baseballt játszol, az harmincháromötvennyolc – épp annyi, mint ha amputáltak. Ha képes vagy lovagolni tevén vagy elefánton, az ötvenöt-kilencvennégy. Fogadd el a tanácsomat, ne akarj statiszta lenni! Próbálkozz inkább a mondatos szerepekkel! – Nem tudom, mi a különbség – vallotta be Jill. – A mondatos szereplőknek legalább egysornyi szövege van. A statisztáknak viszont nem szabad beszélniük. Kivéve a csopiknak. – A kicsodáknak?

– A csopiknak – csoportos szereplőknek. Azoknak, akik a háttérlármát adják. – Az első feladat, hogy szerezz magadnak egy ügynököt. – Hogyan tudok ügynököt szerezni? – Valamennyien benne vannak a Filmszínészben. Az egy képes újság, amit a filmszínésszakszervezet jelentet meg. Van egy példány a szobámban, mindjárt lehozom! Közösen átnézték az ügynökök listáját, és végül leszűkítették a választékot egy tucatnyi kisebb névre. A bérlői közvélemény egyetértett abban, hogy Jillnek nincs esélye a nagyobb ügynökségeknél. A listával fölszerelkezve bejárta az ügynökségeket. Az első hatnál szóba sem álltak vele. A hetedik ügynököt akkor csípte el, amikor az épp elhagyta az irodáját. – Bocsásson meg – mondta Jill –, de ügynököt keresek magamnak. Az ügynök végigmérte és így szólt: – No, akkor lássuk a dossziéját. A lány bután bámult rá. – A micsodámat? – Maga alighanem most jött a hat húszassal. Ebben a városban nem működhet dosszié nélkül! Csináltasson gyorsan néhány fotót magáról! Különböző pózokban. Nagyon látványosakat. Sok cicit és popót akarok látni! Jill talált egy fényképészt Culver Cityben, a David Selznik Stúdió közelében. Az illető harmincöt dollárért megcsinálta a dossziéját. Egy héttel később kapta meg a képeket és nagyon tetszett magának. Gyönyörűnek látszott. A kamera mintha minden hangulatát elcsípte volna. Az egyik képen tűnődő volt, a másikon dühös, a harmadikon szeretetre vágyó, a negyediken szexi. A fényképész az összes képet egybekötötte és egy albumba tette. – Ide az elejére majd rakja be az eddigi szerepeit, meg a kritikákat! – mondta. Szerepek és kritikák. Ez lesz a következő lépés. A következő két hétben Jill találkozott, vagy legalábbis megpróbált találkozni a listáján lévő összes ügynökkel. Egyikük sem volt kíváncsi rá. A legkisebb mértékben sem. Volt, amelyik egyenesen azt mondta: – Aranyom, maga már tegnap is itt járt. Jill megrázta a fejét. – Nem, nem voltam. – Nos, mindenesetre az a tegnapi lány pontosan így nézett ki, mint maga. Ez a baj. Maguk mind olyanok, mint Elizabeth Taylor, Lana Turner vagy Ava Gardner. Ha kiskegyed másik városban, másik szakmában próbálna munkát szerezni, mindenki két kézzel kapna maga után. Csinos, szexi külseje van és nagyszerű alakja. De Hollywoodban ezzel van teli a padlás. A világ minden részéről idejárnak a széplányok. Mert főszerepet játszottak a gimnáziumi színdarabban, mert megnyerték a járási szépségversenyt, vagy a barátjuk azt mondta, hogy „nyuszikám, neked a filmnél kellene lenned” – és bumm! Rajokban jönnek ide, ezrével, és mindegyikük egyforma! Mindegyikük ugyanaz a lány! Higgye el nekem, aranyom, maga már itt járt tegnap! A lakók segítettek Jillnek összeállítani egy új ügynöklistát. Ezeknek az irodái még kisebbek voltak és az olcsóbb környékeken találta meg őket; ugyanolyan eredménnyel. – Majd jöjjön vissza, ha már lesz valami színészi gyakorlata, gyermekem! Maga nagyon jól néz ki, és amennyire meg tudom ítélni, lehet, hogy Garbó óta a legnagyobb, de nem vesztegethetem arra az időmet, hogy mindezt kicsiholjam magából. Menjen, szerezzen legalább egy szerepet, és utána szívesen leszek az ügynöke! – Hogyan szerezzek magamnak szerepet, ha ügynök nélkül senki sem akar munkát adni? A pasas biccentett. – Hát igen. Ez a probléma. Na, sok szerencsét!

Már csak egyetlen ügynökség maradt Jill listáján. Egy lány ajánlotta, aki mellette ült a Mayflower kávéházban, a Hollywood Boulevard-on. A Dunning-ügynökség kis bungalóban volt, La Cienega mellett, viszonylag jobb környéken. Jill először odatelefonált és időpontot kért. A titkárnő azt mondta neki, jöjjön hat órára. Hat órakor egy olyan, apró irodában találta magát, amely valaha, valakinek a nappali szobája volt. Az iroda közepén kisméretű, viharvert íróasztal állt, melyet valósággal elborítottak a papírok. A műbőr szófát fehér ragtapasszal javította meg valaki. Ezen kívül még három nádszék állt a helyiségben. Magas, nagy testű, himlőhelyes arcú nő jött ki a másik szobából és így szólt: – Hello, segíthetek? – Jill Castle vagyok. Találkozóm van Dunning úrral. – Dunning kisasszonnyal – mondta a nő. – Az pedig én vagyok. – Ó, nagyon sajnálom – nyögte a meglepett Jill –, azt hittem… A nő melegen, barátságosan elnevette magát. – Nem számít! Dehogynem számít, gondolta Jill, hirtelen eltelve izgalommal. Miért nem jutott ez eddig eszébe? Egy női ügynök! Valaki, aki ugyanazokon a traumákon ment át, valaki, aki megérti, mit jelent egy fiatal lánynak a kezdet! Bizonyosan sokkal megértőbb lesz, mint amilyen egy férfi tudna lenni. – Látom, elhozta a dossziéját – mondta Dunning kisasszony. – Megnézhetném? – Hát persze – felelte Jill és átnyújtotta neki. A nő leült, kinyitotta a dossziét és lapozni kezdett. Időnként elismerően bólintott. – A fényképezőgép szemlátomást kedveli magát. Jill nem tudta, mit feleljen. – Köszönöm. Az ügynöknő hosszan tanulmányozta azokat a képeket, amelyeken Jill fürdőruhában volt. – Nagyszerű alakja van. Ez fontos. Honnét jött? – Texasból. Odessából. – Régóta van Hollywoodban, Jill? – Körülbelül két hónapja. – Hány ügynöknél járt eddig? Egy pillanatig kísértést érzett, hogy hazudjon, de hát ennek az asszonynak a szemében nem volt más, mint megértés és szeretet. – Azt hiszem, úgy körülbelül harmincnál. A nő elnevette magát: – Így hát végül elért Rose Dunninghoz. Nos, rosszabbul is járhatott volna. Én nem vagyok az MCA vagy a William Morris Ügynökség, de azért az embereim mind dolgoznak. – Nincs színészi tapasztalatom. A nő minden meglepetés nélkül biccentett: – Ha lenne, akkor már rég az MCA-nél vagy a William Morrisnál lenne. Tudja, én afféle első állomás vagyok: elindítom a tehetségesebb gyerekeket, azután a nagy ügynökségek ellopják őket tőlem. Hetek óta először némi reményt érzett. – Úgy… úgy gondolja, hogy netán hajlandó lenne az ügynököm lenni? Az asszony elmosolyodott: – Vannak ügyfeleim, akik még fele olyan szépek sincsenek, mint maga. Azt hiszem, sikerülni fog munkát találnunk. Végül is csak így szerezhet színészi tapasztalatokat, nem? Jill rettenetes hálát érzett. – Az a baj ezzel az átkozott várossal – mondta Rose Dunning patetikusan –, hogy az ilyen gyerekeknek, mint maga, nem akarnak esélyt adni. Az összes stúdió megállás nélkül folyton arról ordibál, hogy milyen kétségbeesetten keresi a friss tehetséget, azután meg gyorsan fölhúz egy jó nagy falat, és nem enged be senkit. Nos, mi meg hülyét csinálunk belőlük! A magam részéről pontosan tisztában vagyok azzal, mi az a három dolog, amire maga most rögtön

alkalmas. Az egyik egy televíziós szappanopera, már nem is tudom, melyik délelőtti műsorban, a másik egy kis szerep valamelyik Toby Temple-filmben, a harmadik pedig föllépés az új Tessie Brand-moziban. Jill szédült. – De hát hajlandók lesznek szóba állni velem? – Ha én ajánlom, el fogják fogadni. Még sosem küldtem olyan ügyfelet senkinek, akiben csalódniuk kellett volna. Ezek kis szerepek, ugye megérti, de hát ez a kezdet. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok… – Azt hiszem, a szappanoperának épp itt van nálam a forgatókönyve. – Rose Dunning nehézkesen felállt, ellökte magát az íróasztaltól és átment a szomszéd szobába. Intett Jillnek, hogy kövesse. Ez a másik helyiség a hálószoba volt. A sarokban, az ablak alatt dupla ágyat látott, ezzel szemben pedig egy öreg iratszekrényt. Rose Dunning ebben kotorászott, kinyitott egy fiókot, nagy halom papír közül elővette a forgatókönyvet és átnyújtotta Jillnek. – Tessék! A szereposztó segédrendező régi jó barátom, és ha ezt a feladatot sikeresen megoldjuk, állandó munkát fog adni. – Meg fogjuk oldani! – ígérte Jill lelkesen. Az ügynök elmosolyodott és így szólt: – Világos, ugye, hogy nem küldhetek neki zsákbamacskát. Megkérhetném, hogy olvasson nekem néhány sort? – Természetesen. Miss Dunning kinyitotta a forgatókönyvet és leült az ágyra: – Talán ezt a jelenetet. Jill mellé telepedett és ránézett a szövegre. – Maga játszaná Natalie-t – mondta a nő. – Ez egy gazdag lány, aki hozzáment egy senkihez, egy gyönge fickóhoz. Elhatározza, hogy elválik, de a pasas nem hajlandó. Ez itt a maga nyitómondata. Jill gyorsan átfutotta a jelenetet. Nagyon szerette volna, ha legalább egy napig tanulmányozhatja előtte a forgatókönyvet. Vagy legalább egy óráig. Kétségbeesetten szeretett volna jó benyomást kelteni. – Készen van? – Azt… azt hiszem, igen. Behunyta a szemét és megpróbált úgy gondolkodni, mint ez a szereplő, ez a gazdag nő. Mint azok az asszonyok, a barátai szülei. Az Olajban Utazók, akiket annyiszor megfigyelt gyerekkorában. Azt hiszik, mindent megtehetnek az életben, amit akarnak. Úgy gondolják, mindenki más az ő kényelmüket szolgálja. A világ Cissy Toppingsai. Kinyitotta a szemét, ránézett a szövegkönyvre és olvasni kezdett: – Szeretnék veled beszélni, Peter. – Nem várhat a dolog? – kérdezte Rose Dunning, a férj kissé gunyoros hangján. – Attól félek, már így is túl sokat várt. El kell érnem a ma délutáni renói gépet. – Csak így, egyszerűen? – Nem. Már öt éve próbálom elérni azt a gépet, Peter. Ezúttal sikerülni fog. Jill Rose Dunning kezét érezte a combján. – Ez nagyszerű – mondta a nő elismerően. – Csak olvasson tovább! A kezét nem vette le a combjáról. – Az a te bajod, Peter, hogy még mindig nem nőttél föl. Még mindig játszol. Nos, mostantól kezdve egyedül fogsz játszani. Rose Dunning simogatta a combját. Nagyon zavaró volt. – Nagyszerű! Folytassa! – mondta. – Nem… nem akarom, hogy még egyszer megkeress. Világos? A kéz most gyorsabban simogatta és lassan, lopakodva az öle felé haladt. Jill letette a

forgatókönyvet és ránézett Rose Dunningra. Az asszony arca kivörösödött, szeme üvegesen meredt. – Olvasson tovább! – mondta hörgő hangon. – Nem… nem tudok – válaszolta Jill –, ha közben maga… Dunning kisasszony keze még gyorsabban dolgozott: – Ez… Ez csak azért van, hogy hangulatba hozzam magát… drágám… Ez a vita teljesen szexuális jellegű, hát nem látja?… Azt akarom, hogy érezzem magában a nemiséget… Keze most már határozottan Jill lába között matatott. – Nem! Elég volt! – Jill fölállt. Remegett. Rose Dunning szája sarkán nyálcsík jelent meg. – Légy jó hozzám, és én jó leszek hozzád! – kiáltotta könyörgő hangon. – Gyerünk, aranyom! Kezét Jill felé nyújtotta, hogy megmarkolja a lányt, ő azonban kirohant az irodából. Odakint az utcán összehányta magát. De még akkor se érezte magát jobban, amikor a fájdalom rángásai elmúltak, és gyomra már megnyugodott. Újrakezdődött a fejfájása. Ez nem igazságos. A fejfájások nem hozzá tartoznak. Azok Josephine Czinski fejfájásai voltak. A következő tizenöt hónapban Jill Castle teljes jogú tagja lett a Túlélőknek, annak a furcsa törzsnek, amely a show-biznisz szélein tanyázik és éveket, néha egy egész életet tölt azzal, hogy igyekszik bejutni a Szakmába. Addig pedig – ideiglenesen – más munkát vállal. Az a tény, hogy ezek az ideiglenes munkák néha tíz vagy tizenöt évig is eltartottak, nem bátortalanította el a Túlélőt. Ahogy egykor az emberiség régi törzsei körülülték a tábortüzet és hősies tettekről mondtak mesét, így ülték körül a Túlélők a Schwab-féle kávézó asztalait, újra meg újra elbeszélve a Szakma hősies történeteit. Míg a legújabb bennfentes pletykákat mondták egymásnak, nagy csésze hideg kávét szürcsöltek. A Szakmán kívül éltek és mégis, valami titokzatos mód szerint a pulzusát, a szívverését érezték. Pontosan tudták, melyik sztárt fogják lecserélni, melyik producer bukott le, mert együtt hált a rendezőjével, melyik tévétársaság elnökét fogják fölfelé buktatni. Előbb tudták ezeket a híreket, mint bárki más. Valami különleges dzsungelbeli, tamtamdob hírközlő rendszer árulta el nekik. Mert hát ez a Szakma tényleg dzsungel – ezzel kapcsolatban egyiküknek sem volt illúziója. Egészen másféle illúzióik voltak: azt gondolták, előbb-utóbb módot találnak arra, hogy túljussanak a stúdió ajtaján vagy megmásszak a stúdió falát. Művészek voltak, kiválasztottak. Hollywood volt az ő Jerikójuk, és Józsué előbb-utóbb megfújja nekik aranyharsonáját. A falak ledőlnek, ellenségeik porrá zúzódnak, és lám: Sam Winters varázspálcájának egyetlen intésére máris selyemruhát viselnek, filmsztárok lesznek és a hálás közönség imádni fogja őket, amíg világ a világ, mindörökké ámen. A Schwab-féle kávézó híg kávéja szent miseborrá vált, ők pedig a jövő Tanítványai lettek; egymáshoz bújtak, hogy álmaikkal felmelegítsék magukat. Csak egy kicsit, hiszen a következő pillanatban máris megcsinálják, máris az övék lesz a jövő. Hiszen tegnap találkoztak egy segédrendezővel, aki beszélt nekik egy producerről, aki ismer egy szereposztó segédrendezőt, aki most már bármelyik pillanatban ígéretet tesz, és akkor a valóságot máris a kezük közé kaparinthatják! Addig pedig dolgoztak a szupermarketben, a garázsban, a szépségszalonban vagy a kocsi mosóban. Egymás között éltek, egymással házasodtak, egymástól váltak és sosem vették észre, mennyire becsapja őket az idő.

Nem vették észre az új ráncokat, az őszülő halántékot és a tényt, hogy reggelente most már fél órával tovább tart, míg fölrakják a sminket. Elkoptak anélkül, hogy használták volna őket, megöregedtek anélkül, hogy vonásaik meglágyultak volna. Már túl öregek lettek ahhoz, hogy új karriert kezdjenek egy sípoló gumikutyát árusító cégnél, túl öregek, hogy szüljenek. Túl öregek azokhoz a fiatal szerepekhez, amelyekre egykor úgy vágytak. Most már karakterszínésznek hívták őket, de még mindig álmodoztak. A fiatalabb, csinosabb lányok pedig „matracpénzt” kerestek. – Miért törjön el a derekad valami kilenctől ötig tartó melóval, mikor azt a lóvét néhány perc alatt hanyatt fekve is megkeresheted? Persze csak addig a rövid ideig, míg az ügynököd nem telefonál. Jillt nem érdekelte a dolog. Az életből egyedül a karrier foglalkoztatta. Egy szegény lengyel lány sosem mehet feleségül David Kenyonhoz, ezt most már tudta. Jill Castle, a filmsztár azonban mindenkit és mindent megszerezhet, amit akar. Amíg ezt el nem éri, bármikor újra Josephine Czinskivé változhat vissza. Ezt pedig nem engedheti meg magának. Első szerepét Harriet Marcus segítségével kapta, aki a Túlélők közé tartozott, és a harmadik unokatestvérének az ex-sógora második segédasszisztens volt egy televíziós sorozatnál. A filmet az Universal forgatta. A segédasszisztens hajlandó volt egy esélyt adni Jillnek. A szerep egyetlen mondat volt, amiért Jill ötvenhét dollárt kapott – mínusz levonás a társadalombiztosítás számára, továbbá adó és a Mozgófilmes Önsegélyező Pénztár százaléka. Jill egy ápolónő szerepét játszotta a kórházi sorozatban. A szövegkönyv szerint egy beteg ágya mellett kellett állnia, mérnie az illető pulzusát, amikor a doktor hirtelen bejön a kórterembe. DOKTOR: Hogy van a beteg, nővérke? NŐVÉR: Attól tartok, nem túl jól, doktor úr. Ennyi. Jill hétfő délután kapta meg a szövegkönyv egyetlen fénymásolt oldalát és az utasítást, hogy másnap reggel hatkor jelentkezzen a sminkeseknél. Vagy százszor végiggondolta a jelenetet. Szerette volna, ha a stúdió az egész forgatókönyvet a kezébe adja. Hogyan építsen föl egy jellemet, amikor mindössze egyetlen oldalt adtak neki? Megpróbálta elemezni, milyen nő lehet ez az ápolónő. Férjezett? Egyedülálló? Lehet, hogy titokban szerelmes az orvosba? Vagy talán szerelmi kalandjuk volt, ami már véget is ért? Milyen érzései lehetnek a beteggel kapcsolatban? Talán gyűlöli a halál gondolatát? Vagy a halál annak a szerencsétlennek kifejezett áldás volna már? – Attól tartok, nem túl jól, doktor úr! – igyekezett némi aggodalmat vinni a hangjába. Újra megpróbálta: – Attól tartok, nem túl jól, doktor úr. Riadtan. Hiszen a beteg meg fog halni:

– Attól tartok, nem túl jól, doktor úr. Vádlóan. A doktor hibája az egész. Ha nem ment volna el a szeretőjével, akkor most… Egész éjjel fönnmaradt, próbálta a szerepét. Túl ideges volt ahhoz, hogy aludjon. Reggel azonban, amikor a stúdióban munkára jelentkezett, feldobottnak és jókedvűnek érezte magát. Még csak világosodott, amikor megjelent a Lankershim Boulevard-on, a portásfülkénél. A kocsit barátnőjétől, Harriettől kérte kölcsön. Bemondta az őrnek a nevét, az megkereste egy listán, majd intett, hogy mehet. – Hetes stúdió. Két háztömbnyit menjen egyenesen, aztán jobbra.

Az ő neve! Már listán van! Az Universal várja őt. Olyan ez, mint egy csodálatos álom. Ahogy a stúdió felé autózott, elhatározta, hogy megbeszéli a szerepet a rendezővel. Tudtára adja a rendezőnek, hogy úgy interpretálja a nővér szerepét, ahogy csak kívánja. Leparkolta a kocsit és belépett a hetes stúdió ajtaján. A hatalmas helyiség csak úgy nyüzsgött a rengeteg embertől, akik reflektorokat állítottak, elektromos fölszereléseket cipeltek ide-oda, kamerákat rögzítettek és valami különös, szinte idegen nyelven kiabáltak, beszéltek egymással, amit Jill nem is értett. – Ide kérek egy sárga spotot, de nekem üvöltsön! – Hetes szűrővel vesszük! – Nyisd ki már a zajkulisszát, mert megölöm a hangosztályt! Jill csak állt, élvezte a látványt, a hangot, a show-biznisz illatát. Ez az ő világa, a jövője. Majd megtalálja a módját, hogy lenyűgözze a rendezőt, hogy megmutassa neki: ő valami különleges! Kényszeríti, hogy embert lásson benne, ne csak egy újabb színésznőt. Megjelent a második segédasszisztens és átterelte Jillt meg még vagy tucatnyi színészt a ruhásokhoz, ahol Jill kapott egy ápolónőruhát. Azután visszaküldték a díszlethez, ahol a többi statisztával és epizódszereplővel együtt kellett várakoznia. Jill odament a kamerához, ahol a rendező ült és épp a sorozat sztárjával beszélgetett. A sztárt Rod Hansonnak hívták, ő játszotta a szenvedéllyel és bölcsességgel telt sebészt. Amikor Jill melléjük ért, Rod Hanson éppen azt mondta: – Tudod, van nekem otthon egy német juhászom, és az jobb párbeszédet fingik, mint ami ebben a szar forgatókönyvben van. Az isten szerelmére, hát miért nem képesek az íróid végre valami jellemet adni nekem? – Rod, ezt a sorozatot már öt éve sugározzuk. Ne akarj megjavítani egy divatos slágert! A közönség éppen olyannak szeret, amilyen vagy. Az operatőr odalépett a rendezőhöz. – Minden fény rendben, főnök. – Kösz, Hal! – felelte a rendező. Ismét Rod Hansonhoz fordult. – Fölvehetjük most, édesem? Majd később befejezzük ezt a kellemes beszélgetést. – Hamarosan eljön a nap, amikor kitörlöm a valagam ezzel a stúdióval! – mondta Hanson fenyegetően és bement a díszletbe. Jill a rendezőhöz fordult, aki most magára maradt. Ez volt a pillanat, amikor megbeszélheti vele, miképpen értelmezte az ápolónő jellemét. Amikor megmutathatja neki, hogy érti az ő gondjait. Amikor naggyá tehet egy egyszerű jelenetet. Melegen, barátságosan rámosolygott a rendezőre. – Jill Castle vagyok – mondta. – Én játszom a nővért. Azt hiszem, ez a nő képes igazán érdekes is lenni, és van néhány ötletem, amivel… A rendező szórakozottan bólintott: – Menjen az ágy túloldalára! És máris elsétált, az operatőrrel beszélgetve. Jill döbbenten nézett utána. A második segédasszisztens, Harriet harmadik unokatestvérének ex sógora odasietett hozzá és idegesen a fülébe suttogta: – Az isten szerelmére, nem hallottad, mit mondott? Az ágy túloldalára! – Csak azt akartam megkérdezni tőle… – Ne kúrd el! – suttogta hisztérikusan a pasas. – Menj már a helyedre! Jill átsétált a kórházi kellékágy túloldalára. – Rendben van! Csöndet kérek! – a segédrendező a rendező felé nézett. – Akarunk próbát, főnök? – Ebből?! Vegyük fel rögtön! – Dudát kérek! Mindenki legyen csöndben! Szépen, csöndben! Felvétel lesz!

Jill alig akarta elhinni, amikor meghallotta a duda hangját. Kétségbeesetten a rendező felé nézett, szerette volna megkérdezni tőle, milyen interpretációban akarja a jelenetet, mi az ő kapcsolata a haldoklóval, mi… Valaki elkiáltotta magát: – Felvétel! Valamennyien őrá néztek, várakozóan. Jill azon tűnődött, merje-e megkérni őket, hogy egy pillanatra állítsák le a kamerát, amíg megbeszéli a rendezővel a jelenetet… A rendező felordított: – Jézus Krisztus! Nővér! Ez nem hullaház, ez egy kórház! Fogja már meg a rohadt pulzusát, mielőtt végelgyengülésben meghal! Jill ijedten a fényes reflektorokba nézett. Nagyot sóhajtott, megfogta a beteg csuklóját és megkereste a pulzusát. Ha nem segítenek neki, hát majd a maga módján értelmezi a jelenetet! A beteg mondjuk az orvos édesapja. Ezek ketten sokat veszekedtek. Az apa balesetet szenvedett, és a doktort csak most értesítették. Jill fölnézett és látta, amit Rod Hanson közeledik. Odalépett az ágyhoz és megkérdezte: – Hogy van a beteg, nővérke? Jill a doktor szemébe nézett, és aggodalmat olvasott ki belőle. Meg akarta mondani neki az igazságot: hogy az apja meg fog halni, hogy most már késő, többé nem tudnak kibékülni. Ugyanakkor ezt az egészet úgy akarta megmondani, hogy ne tegye tönkre, hogy… A rendező megint üvöltött: – Leáll! Leáll! Leáll! A rosseb egye meg, ennek a hülye kurvának egy sora van, de még azt is elfelejti! Hol találtátok, a telefonkönyvben? Jill a sötétségből üvöltöző hang felé fordult. Arca szinte égett a szégyentől. – Én… én nagyon jól tudom a szövegemet – mondta reszketeg hangon. – Csak megpróbáltam… – Nos, ha tudja, az isten szerelmére, volna olyan szíves elmondani?! Akkora szünetet tartott, hogy közben egy gyorsvonat is átmehetett volna a díszleten. Amikor az orvos fölteszi azt a kibaszott kérdést, maga válaszol! Rendben? – Csak azon törtem a fejem, hogy… – Vegyük újra, de most rögtön! Kérek egy dudát! – A duda áll. Jelzést kérek! Indulunk! – Hangosztály kész! – Felvétel! Jill lába remegett. Szemlátomást ő itt az egyetlen, akit érdekel, mi sül ki ebből a jelenetből. Semmi mást nem akart, mint valami szépet kihozni belőle. Alkotni. A forró fényekben szédült, érezte, hogy izzadságcsöppek szaladnak végig a karján, átnedvesítik a ropogós, kikeményített egyenruhát. – Felvétel! Nővér! Jill a beteg mellé állt és megfogta a pulzusát. Ha megint rosszul csinálja, az életben nem adnak neki még egy esélyt. Harrietre gondolt, és a barátaira az albérlők házában, meg arra, hogy mit fognak szólni. A doktor belépett és megindult felé. – Hogy van a beteg, nővérke? Nem akar többé az albérlőkhöz tartozni. Nem akarja, hogy kinevessék. Hollywood kis város. A hírek gyorsan terjednek. – Attól tartok, nem túl jól, doktor úr. Egyetlen stúdió sem lesz hajlandó alkalmazni. Ez lesz az utolsó munkája. Ez a vége mindennek, az egész világának. Az orvos újra megszólalt: – Vigyék ezt az embert az intenzívre! Azonnal!

– Ennyi! – kiáltotta a rendező. – Menjünk a következő jelenetre! Jillben alig tudatosult, hogy emberek rohannak el mellette, már szedik is szét a díszletet, hogy előkészítsék a helyet a következőre. Megcsinálta élete első jelenetét, és közben valami egészen másra gondolt. El sem hitte, hogy vége. Azon tűnődött, megkeresse-e a rendezőt és megköszönje-e neki a lehetőséget. De hát a rendező már a stúdió túlsó végében van és nagy csoport ember közepén szónokol. A második segédasszisztens lépett oda hozzá, megszorította a karját és így szólt: – Jól csináltad, gyerek! De legközelebb azért tanuld meg a szövegedet! Most már szerepelt egy filmben. Életében először kiírták a stáblistára. Mostantól, gondolta Jill, mindig dolgozni fogok. A következő szerepét tizenhárom hónap múlva kapta, amikor megint volt egy egysorosa az MGM-nél. Közben néhány civil munkából tartotta el magát. Egy ideig kölnivel ügynökölt, majd szörpöt árult, és – rövid ideig – taxizott is. Amikor a pénze fogyni kezdett, elhatározta, hogy közös albérletbe költöznek Harriet Marcusszal. Ez egy kétszobás lakás volt és Harriet a maga hálószobájában rendszerint túlórázott. Különben egy belvárosi áruház divatmodelljeként dolgozott. Vonzó, rövid, sötét hajú, fekete szemű lány volt. Divatosan fiús alakja és nagyszerű humora volt. – Ha az ember Hobokenből származik – mondta gyakran Jillnek –, okosabban teszi, ha legalább humorérzéke van. Kezdetben Jillt kicsit zavarta Harriet hűvös fölénye, de hamarosan rájött, hogy a kifinomult felszín mögött Harriet melegszívű, ijedt gyermek. Ráadásul állandóan szerelmes volt. Amikor először találkoztak, Harriet azt mondta: – Szeretném, ha megismernéd Ralphot. Jövő hónapban összeházasodunk. Egy héttel később Ralph ismeretlen irányban eltűnt, magával víve Harriet autóját. Néhány nappal Ralph távozása után Harriet megismerkedett Tonyval. Tony az importszakmában dolgozott, és Harriet tetőtől talpig beléesett. – Nagyon fontos ember – közölte egy napon Jillel. Valaki azonban szemlátomást nem így gondolta, mert Tony tetemét egy hónappal később a Los Angeles folyóban találták meg, almacsutkával a szájában. Alex lett Harriet következő szerelme. – A legcsinosabb férfi, akit valaha is láttál! – közölte Harriet Jillel. Alex valóban csinos volt. Drága öltönyökben járt, elegáns sportautót vezetett és ideje nagy részét a lóversenypályán töltötte. A románc addig tartott, amíg Harriet pénze. Jillt egyre jobban dühítette, hogy Harriet így elveszíti a józan eszét, ha férfiakról van szó. – Nem segíthetek rajta – ismerte el Harriet. – Valahogy vonzanak azok a fickók, akik bajba kerülnek. Ez biztosan az anyai ösztön hatása bennem. Elvigyorodott és hozzátette: – Tudod, az anyám egy nagy hülye volt. Jill csak figyelte Harriet vőlegényeinek hosszú sorát. Következett Nick, majd Bobby, utána John és Raymond, míg aztán végül már nem tudta követni a sort. Néhány hónappal azután, hogy összeköltöztek, Harriet bejelentette, hogy terhes. – Azt hiszem, Leonard tehet róla, de hát tudod… Sötétben mindegyik olyan egyforma. – És hol van most Leonard? – Vagy Omahán, vagy Okinaván. Mindig gyöngém volt a földrajz. – És most mit fogsz csinálni? – Hát megszülöm a babát. Mert Harriet olyan karcsú, fiús volt, terhessége mindenki számára néhány héten belül

nyilvánvaló lett. Így fel kellett adnia a modellkedést. Jill viszont munkát talált magának egy szupermarketban, így keresett annyit, amiből mindkettőjüket el tudta tartani. Egy napon, amikor hazatért a munkából, levelet talált az asztalon Harriettől. „Mindig is azt szerettem volna, ha a kicsi Hobokenben születik. Visszamentem Hobokenbe, a családomhoz. Le merném fogadni, hogy otthon már vár is egy csodálatos fickó! Kösz mindenért.” Az aláírás csak ennyi volt: „Harriet, az apáca”. A lakás hirtelen nagyon csöndes és magányos lett.

21.

Ez volt Toby Temple ideje. Negyvenkét éves lett és övé volt a világ. Királyokkal tréfálkozott és elnökökkel golfozott. Sörvedelő rajongóinak millióit azonban ez nem zavarta, mert tudták, hogy Toby közülük való, az ő bajnokuk, aki megfeji a Szent Teheneket, gúnyt űz a hatalmasokból, összetöri a felső tízezer bálványait. Szerették Tobyt és pontosan tudták, hogy ő is szereti őket. Minden interjúban beszélt az anyjáról, és az asszonyt minden alkalommal szentebbnek írta le. Ez volt az egyetlen mód, amellyel megoszthatta a sikerét az édesanyjával. Gyönyörű birtokot vásárolt Bel-Airben. A ház Tudor-stílusban épült, nyolc hálószoba volt benne és hatalmas főlépcsőjének faragott fakorlátját Angliából szállították. Volt benne egy filmszínház, játékterem, borpince, a kertben pedig nagy úszómedence, kerti ház és két vendégház. Palm Springsben is vett magának egy házat, vásárolt továbbá néhány versenylovat és három titkárt. Nem jegyezte meg a nevüket, mindegyiket,,Mac”-nek nevezte, ők pedig imádták érte. Elvégezték a kisebb megbízatásokat, vezették a kocsiját, nőt szereztek neki a nap és az éjszaka minden órájában, elkísérték az utazásaira, és ha kellett, megmasszírozták. A gazda akármit kívánt, a három Mac megtette neki. Ők voltak a nemzet udvari bolondjának az udvari bolondjai. Volt még négy titkárnője, akik közül kettő csak a rettenetes mennyiségű rajongólevéllel foglalkozott. A magántitkára egy Sherry nevű gyönyörű, huszonegy éves, méz-szőke lány volt. A testét kifejezetten egy szexmániákus számára tervezték, és Toby ragaszkodott hozzá, hogy mindig rövid szoknyát viseljen, bugyi nélkül. Ezzel mindkettőjük számára rengeteg időt takarított meg. Toby Temple első filmjének premierje kitűnően sikerült. Sam Winters és Clifton Lawrence is ott voltak a filmszínházban. A bemutató után valamennyien Chasenhez hajtattak, hogy megbeszéljék a sikert. Toby élvezte első találkozását Sam Wintersszel, még akkor, amikor a szerződést megkötötték.

– Olcsóbb lett volna az egész, ha akkor visszahívsz! – közölte és elmesélte Wintersnek, hányszor próbálta telefonon elérni. – Ez az én formám – sóhajtott Sam, és őszintén bánatosnak látszott. Most pedig, amikor a Chasennél ültek, Sam Clifton Lawrence-hez fordult. – Ha nem tiltakozol ellene, szeretnék szerződést kötni három filmre Tobyval. – Eszem ágában sincs tiltakozni! Majd reggel fölhívlak az ügyben – felelte az ügynök és a karórájára nézett. – Most viszont rohannom kell. – Hová mész ilyenkor? – kérdezte Toby gyanakodva. – Találkozóm van egy másik ügyfelemmel. Tudod, más ügyfeleim is vannak, drága fiam. Toby furcsán nézett rá, de csak annyit mondott. – Hát persze. A másnap reggeli kritikák szuperlatívuszokban beszéltek. Minden kritikus megjövendölte, hogy Toby Temple épp akkora sztár lesz a filmvásznon, mint amekkora a televízió képernyőjén volt. Toby elolvasta a kritikákat, majd fölhívta Clifton Lawrence lakását. – Gratulálok, drága fiam! – mondta az ügynök. – Láttad a Reporter-t és a Variety-t? Azok nem is kritikák, hanem szerelmes levelek! – Na, igen. Ez egy camembert-világ, és én vagyok a legnagyobb, legkövérebb patkány. Lehet még ennél több móka is? – Én megmondtam, hogy egy napon tiéd lesz a világ. És most a tiéd is. Az egész! A kis ügynök hangjából kihallatszott a mély elégedettség. – Cliff, szeretnék beszélni veled valamiről. Nem tudnál átjönni? – Dehogynem. Öt órakor ráérek, és… – Úgy értem, most! Clifton rövid tűnődés után így szólt: – Egészen ötig megbeszéléseim vannak… – Ja, ha ennyire elfoglalt vagy, felejtsd el az egész dolgot! És Toby lecsapta a telefont. Egy perccel később Clifton Lawrence titkárnője telefonált és közölte: – Mr. Lawrence már úton van önhöz, Mr. Temple. Clifton Lawrence Toby szófáján ült. – Az isten szerelmére, Toby, tudod, hogy a számodra sosem vagyok elfoglalt. Reggel még fogalmam se volt arról, hogy találkozni akarsz velem, különben lemondtam volna az összes többi megbeszélést. Toby csak ült, rámeredt az ügynökére, hagyta, hadd izzadjon. Clifton a torkát köszörülte és így szólt: – Ugyan már, Toby! Te vagy a kedvenc ügyfelem! Nem tudtad? És ez igaz is, gondolta Clifton. Én csináltam. Az én teremtményem, éppannyira élvezem a sikerét, mint ő. Toby elmosolyodott. – Valóban, Cliff? Érezte, ahogy a feszültség lassan elmúlik a kis ügynökből. – Már épp tűnődni kezdtem, hogy tényleg így van-e. – Ezt meg hogy érted? – Annyi ügyfeled van, hogy néha úgy érzem, nem fordítasz rám elég figyelmet. – Ez nem igaz. Több időt töltök veled… – Azt szeretném, ha csak az én ügynököm lennél, Cliff. Clifton elmosolyodott.

– Ugye tréfálsz? – Nem. Komolyan beszélek. Toby figyelte, ahogy a mosoly ráfagy Clifton Lawrence arcára. – Azt hiszem, elég fontos vagyok ahhoz, hogy meglegyen a saját ügynököm. És amikor azt mondom: a saját, nem olyasvalakire gondolok, aki túl elfoglalt, mert még vagy tucatnyi más pasassal is foglalkoznia kell. Ez olyan, mint a csoportszex, Cliff! A végén valaki mindig bánatos marad, mert nem sült el a farka. Clifton egy hosszú pillanatig nézte őt, majd azt mondta: – Keverj egy italt! Míg Toby a bárszekrényhez lépett, Clifton tűnődve ült. Tudta, mi az igazi probléma. Ez pedig nem Toby egója, még csak nem is az, hogy mindennél fontosabbnak akarta érezni magát. A legnagyobb baj az, hogy Toby magányos. Toby a legmagányosabb ember, akit életében ismert. Figyelte, ahogy tucatjával vásárolja a nőket, mint más az osztrigát. Figyelte, amint gazdag ajándékokkal barátokat próbál vásárolni magának. Ha Toby is az asztalnál ült, más nem fizethette ki a számlát. Clifton egyszer hallotta, hogy egy zenész azt mondja Tobynak: – Nem kell szeretetet vásárolnod, Toby! Hiszen úgyis szeret mindenki! Toby nagyot kacsintott és azt felelte: – Minek kockáztassak? Ezt a zenészt soha többé nem vették fel Toby műsoraihoz. Toby mindenkitől mindent akart, és egyszerre. Iszonyatos bírvágy dolgozott benne, és ez a bírvágy egyre nagyobb lett, minél többet szerzett bármiből. Clifton hallotta, hogy Toby időnként egyszerre hat lánnyal megy ágyba, így akarván kioltani magából ezt a különös, olthatatlan éhséget. De persze, ez így nem megoldás. Tobynak igazából nem hatra, hanem egyetlen lányra lett volna szüksége, de azt az egyet nem találta meg, így a nagy számok törvényével próbálkozott. Kétségbeesetten akarta, hogy mindig emberek vegyék körül. A magány. Egyedül akkor nem érezte, amikor a közönség előtt állt, amikor hallotta a tapsot és érezte a szeretetüket. Ez az egész pokolian egyszerű, gondolta Clifton. Amikor nincs a színpadon, magával akarja hurcolni a közönséget. Mindig zenészek, titkárok, írók, táncoslányok, lecsúszott színészek veszik körül, meg mindenki más, akit maga köré gyűjthet. Most pedig Clifton Lawrence-t akarja. Az egészet. Cliftonnak tizenkét ügyfele volt, de a tizenkettővel együttvéve nem keresett annyit, mint Toby lokálbeli, televíziós és filmes föllépéseiből, mert elképesztő összegeket tudott kicsikarni Toby számára a szerződésekben. Mindazonáltal döntéseit nem a pénzösszegek alapján hozta. Azért döntött így vagy úgy, mert szerette Toby Temple-t, és Toby Temple-nek szüksége volt rá. Épp annyira, amennyire neki szüksége volt Toby Temple-re. Emlékezett, milyen unalmas volt az élete, mielőtt Toby megjelent. Évekig nem érzett új kihívást. Régi sikerekből élt. Most eszébe jutott az az izgalom, ami mindig körülvette a fiatal Tobyt; a móka, nevetés és a mély barátság, ami összekötötte őket. Amikor Toby visszatért és a kezébe nyomta az italát, az ügynök felemelte a poharat, és így szólt: – Igyunk kettőnkre, drága fiam! Ez a siker, a móka, a partik éve volt, és Toby mindig „be volt kapcsolva”. Az emberek elvárták tőle, hogy mulatságos legyen. Egy nagy színész elrejtőzhet Shakespeare, Shaw vagy Moliére szavai mögé. Egy énekes mindig számíthat Gershwin, Rodgers és Hart vagy Cole Porter zenéjére. A komédiás azonban pucér. Egyetlen fegyvere a szellemessége.

Toby Temple rögtönzései egy csapásra elterjedtek Hollywood-szerte. Egy banketten, melyet valamelyik stúdió idősecske elnöke tiszteletére adtak, valaki megkérdezte Tobyt: – Tényleg kilencvenegy éves az öregúr? Toby azt felelte: – Igen. És amikor aztán eléri a százat, majd kettő az egyhez arányban leányvállalatokra osztják. Egy vacsorán, ahol a híres orvos, sok ismert színész orvosa hosszú, bonyolult és unalmas viccbe kezdett, miközben a jelen lévő humoristák fáradtan hallgatták, Toby közbeszólt: – Doki, ne szórakoztasson bennünket, hanem gyógyítson! Az egyik stúdió oroszlánokat használt egy filmhez. Amikor meglátta a különleges teherautókat, bennük a sivatag királyaival, Toby fölkiáltott: – Keresztények, riadó! Híres tréfái is legendává váltak. Egyik fanatikusan katolikus barátja kórházba ment, valami kisebb operációra. Amikor lábadozott, váratlanul fiatal, gyönyörű szép apáca állt meg az ágya mellett. Végigsimította a beteg homlokát. – Milyen finom, hűvös, puha bőre van magának! – Köszönöm, tisztelendő anyám! Az apáca a beteg fölé hajolt és igazítani kezdte a párnáját. Közben melle véletlenül hozzáért a férfi arcához. A szerencsétlen ember minden jobb szándéka ellenére izgalomba jött és merevedni kezdett. A tisztelendő anya immár a takarót igazgatta, s ezenközben véletlenül végigsimította a férfit a megfelelő helyen. Az szegény vergődött a kéjtől és a szégyenérzettől. – Édes jó istenkém! – mondta az apáca. – Hát mink van nekünk itten? És ugyanezzel a mozdulattal lehúzta a takarót, napvilágra tárva a beteg harcra kész berendezését. – Én… én… rettenetesen sajnálom, tisztelendő anyám! – dadogta a szerencsétlen férfi. – Én… – Nem kell szégyenkezned, édes fiam! – mondta az apáca. – Ez itt egy nagyon szép, formás fasz. És e szavakkal máris munkához látott a férfin. Hat hónap is beletelt, mire a szerencsétlen beteg megtudta, hogy Toby küldte a kórházba az apácának öltöztetett kurvát. Egy napon, amikor Toby kilépett a zsúfolt liftből, hirtelen visszafordult és így szólt a nagyképűségéről, hiúságáról híres televíziós igazgatóhoz. – Ja, egyébként Will: sikerült kimásznod abból a kiskorú megrontása ügyből?! A liftajtó becsukódott, a szerencsétlen ember pedig ott állt fél tucat más utassal, akik ellenséges tekinteteket vetettek rá. Egyszer, amikor új, előnyösebb szerződést kívánt kötni, Toby megrendelt magának egy idomított fekete párducot. Az állatot leszállították a stúdióba, Toby pedig odasétált Sam Winters irodájához. Odabent Sam éppen egy értekezlet kellős közepén volt. Toby kinyitotta az ajtót és beszólt: – Az új ügynököm szeretne néhány szót váltani veled! – mondta. Belökte a párducot az irodába és rácsukta az ajtót. Később, amikor elmesélte a történetet, mindig hozzátette: – Az irodában lévő fickók közül három majdnem szívrohamot kapott. Legalább egy hónapba telt, míg ki tudták szellőztetni a szobából a vizeletük szagát. Immár tíz ember írta a számait, O’Hanlon és Rainger vezetésével. Toby megállás nélkül méltatlankodott, hogy nem jó anyagot adnak neki. Egy alkalommal minőségjavítási célzattal leszerződtetett egy hivatásos kurvát is a csapatba. Később azután, mikor megtudta, hogy az

írók idejük nagy részét a hálószobában töltik, kirúgta a nőt. Máskor a sztori megbeszélésre egy utcai verklissel meg annak a majmával érkezett. Megszégyenítő, lekezelő dolgok voltak ezek, de O’Hanlon, Rainger és a többi író elfogadta, hiszen Toby végül minden alkalommal tiszta arannyá változtatta a neki írt szövegeiket. Ő volt a legjobb a szakmában. Nagylelkűsége is híres volt. Munkatársainak és barátainak aranyórákat, arany öngyújtókat adott, máskor teljes ruhatárat vásárolt nekik, vagy befizette őket világ körüli útra. Állandóan hatalmas mennyiségű pénzt hurcolt magával és mindenért kápéban fizetett, beleértve a két Rolls-Royce-át. Jótékonykodott is. Néhány tucat állástalan színész számára minden péntek délután pénzt osztott. Egyszer rámordult az egyik rendszeres kuncsaftra: – Hé, mit csinál maga itt? Most olvastam a Variety-ben, hogy szerepet kapott egy filmben! Az ember ránézett Tobyra és méltatlankodva visszakérdezett: – A fenébe is, magánál az ember nem kap két hét felmondást?! Milliónyi történet keringett Tobyról, és csaknem valamennyi igaz volt. Egyszer egy sztori megbeszélésről valamelyik író elkésett. Toby számára ez megbocsáthatatlan bűnt jelentett. – Elnézést a késésért – magyarázkodott az író. – A kisfiamat ma reggel elgázolta egy teherautó. Toby komoran ránézett és megkérdezte: – De azért magával hozta a vicceket? A teremben mindenki döbbenten hallgatott. A megbeszélés után az egyik író odasúgta O’Hanlonnak: – Ez a leglelketlenebb pali a világon. Ha kigyulladnál, pénzért árusítaná a vizet. Toby titokban, repülőn hozatta el a legjobb svájci agysebészt, hogy megoperálja a sérült gyereket, majd pedig kifizette az egész kórházi számlát. Ugyanakkor ordítva közölte az apával: – Ha ezt bárki megtudja magától, röpül! Egyedül a munka feledtette el Tobyval a magányosságát. Ez volt az egyetlen, ami igazi örömet jelentett az életében. Ha egy műsor sikerült, Toby lett a legszórakoztatóbb társaság az egész világon. Ha nem volt egészen kirobbanó a siker, úgy viselkedett, akár egy démon: dühödt humorával a közelében lévő összes célpontot megtámadta. Hatalmas bírvágy volt benne. Egyszer egy megbeszélésen a két kezébe fogta Rainger fejét és bejelentette: – Ez az enyém. Hozzám tartozik. Ugyanakkor egyre jobban gyűlölte az írókat, mert szüksége volt rájuk, és mert nem bírta elviselni, ha valakire szüksége van. Így hát bosszúból mély megvetéssel kezelte őket. Fizetési napon csekkjeikből repülőgépet hajtogatott és úgy röpítette nekik, keresztül a szobán. A legkisebb hiba esetén kirúgta az írót. Egyszer az egyik barnára sülve jelent meg egy konferencián. Öt perc múlva már állás nélkül volt. – Ezt meg miért tetted? – tiltakozott O’Hanlon. – Ő az egyik legjobb emberünk. – Ha dolgozott volna – felelte Toby –, nem lett volna ideje lebarnulni! Egy új, fiatal író remek viccet talált ki az anyákról. Toby azonnal kirúgta. Ha valamelyik műsorának vendége jót mondott és a közönség túlságosan nagyot nevetett rajta, Toby boldogan fölkiáltott: – Öregem, maga nagyszerű! Azt akarom, hogy minden héten szerepeljen a műsoromban! Ránézett a producerre. – Hallod, amit mondok? És a producer tudta, hogy ennek a színésznek soha többé nem szabad Toby Temple műsorában szerepelnie.

Az egész ember hatalmas tömegű ellentmondás volt. Féltékenyen figyelte más humoristák sikereit, ugyanakkor mindent megtett értük. Egyik nap, mikor kifelé ment a próbáról, elsétált a kiöregedett komédiás, Vinnie Turkel öltözője mellett. Vinnie karrierje már erősen leáldozóban volt. Egy élő tévéadáshoz szerződtették, élete első drámai szerepére. Az öreg azt remélte, ez lesz a Nagy Visszatérés. Most viszont az öltözőben ült, holtrészegen. Az adás rendezője jött ki a szobából és odaszólt Tobynak: – Hagyd békén, Toby, hadd igyon! Már úgyis vége van. – Mi történt? – Nos, tudod, Vinnie-t mindig azért szerették, nevették, mert olyan vékony, éneklő hangja van. Ma elkezdtük a próbát, és ahányszor kinyitotta a száját, ahányszor megpróbált komolynak mutatkozni, az egész közönség visítani kezdett a röhögéstől. Teljesen tönkretették az öregfiút. – Nagyon számított erre a szerepre, mi? – kérdezte Toby. A rendező vállat vont. – Tudod, milyen a színész. Minden színész minden szerepre nagyon számít. Toby magával cipelte Vinnie Turkelt. Hazamentek és fönnmaradt vele, míg az öreg kijózanodott. – Ez a legjobb szereped életedben! El akarod szúrni? Vinnie nyomorultul rázta a fejét. – Már elszúrtam, Toby. Már nincs mit tenni. – Ezt meg ki mondta? Jobban el tudod játszani azt a szerepet, mint bárki a világon. Az öregember szomorúan rázta a fejét. – Kiröhögtek. – Hát persze! És tudod, miért? Mert egész életedben nevettetted őket. Azt várták tőled, hogy mulatságos légy. De ha nem veszed észre őket, ha folytatod a szerepet, előbb-utóbb megnyered őket. Meglátod, a végén te leszel a győztes! A délután hátralévő részében megállás nélkül beszélt, locsogott, építgette Vinnie Turkel önbizalmát. Aznap este fölhívta a rendezőt. – Turkel most már rendben lesz – ígérte neki. – Ne aggódj! – Nem aggódom – válaszolta a rendező. – Már leszerződtettem helyette valaki mást. – Hát akkor vedd vissza! Ezt az esélyt még meg kell adnod neki! – Nem adhatom meg, Toby. Megint berúg, és… – Megmondom, mit tegyünk! – ajánlott egy lehetőséget Toby. – Tartsd meg az öreget, és ha a főpróba után sem akarod, hogy ő játssza a szerepet, hát átveszem én, és eljátszom ingyen! Hosszú szünet után a rendező megszólalt: – Hé, komolyan mondod? – Lefogadhatod. – Megegyeztünk – vágta rá a rendező. – Mondd meg Vinnie-nek, hogy holnap reggel pontosan kilenckor legyen a próbán! Amikor a műsort leadták, a televíziós évad legnagyobb sikere lett, és legjobban Vinnie Turkel játékát emelték ki a kritikusok. Minden díjat megnyert, amit csak a televíziósoknak fel szoktak ajánlani és új karrierlehetőség nyílt számára: drámai színész lett. Amikor drága ajándékot küldött Tobynak, hogy megmutassa, mennyire hálás, Toby visszaküldte az egészet, kis levél kíséretében. – Nem én csináltam, te csináltad. Ez is Toby Temple volt. Néhány hónappal később Toby fölkérte Vinnie Turkelt, hogy vendégként lépjen föl a műsorában. Vinnie véletlenül belebeszélt Toby egyik közepesen sikerült poénjába, és ettől a pillanattól kezdve Toby állandóan takarta, tönkretette a vicceit és negyvenmillió néző szeme láttára megszégyenítette.

Ez is Toby Temple volt. Valaki egyszer megkérdezte O’Hanlont, milyen az igazi Toby Temple. O’Hanlon azt felelte: – Emlékszik arra a filmre, amelyben Charlie Chaplin találkozik a milliomossal? Amikor a milliomos részeg, Chaplin a barátja. Amikor józan, akkor meg kidobja a házából. Hát ez Toby Temple. De ital nélkül. Egyszer, amikor a tévétársaság vezetői értekezletet tartottak Tobyval, egy fiatal, újonnan a céghez került ügyintéző alig szólalt meg. Az értekezlet után Toby idegesen azt mondta Clifton Lawrence-nek: – Szerintem az a srác utál engem. – Kicsoda? – Az a srác az értekezletről. – És mit törődsz vele? Hiszen az a szerencsétlen a harminckettedik senki-helyettes a cégnél. – Egy szót sem szólt hozzám – méltatlankodott tovább keserűen Toby. – Szerintem kifejezetten utál. Annyira kiborult, hogy Clifton Lawrence-nek ki kellett nyomoznia a fiatal tisztviselő címét, telefonszámát. Az éjszaka közepén fölhívta a rémült fiatalembert és így szólt hozzá: – Uram, van valami kifogása Toby Temple ellen? – Nekem?! Szerintem ő a legmókásabb ember az egész világon! – Megtenne nekem akkor egy szívességet, drága fiam? Hívja föl és mondja meg neki. – Micsodát? – Hívja föl Toby Temple-t, és mondja meg neki, hogy kedveli őt. – Hát persze. Reggel az első dolgom lesz, hogy fölhívom. – Most! – De hát hajnali három óra van! – Nem számít. Vár erre a hívásra. Amikor a fiatalember tárcsázta Toby számát, a másik oldalon azonnal felkapták a telefont. Meghallotta Toby hangját: – Halló! A fiatalember nagyot nyelt és így szólt: – Csak… csak azt akartam mondani, hogy szerintem maga igazán nagyszerű. – Na kösz, öregem! – mondta Toby, és letette a telefont. Kísérőinek száma egyre nőtt. Néha fölébredt az éjszaka közepén és fölhívta a barátait, hogy jöjjenek át römizni. Máskor fölébresztette O’Hanlont és Raingert, hogy menjenek oda gyorsan megbeszélésre. Gyakran egész éjjel ébren ült és filmeket nézett a három Mackel, Clifton Lawrence-szel és fél tucat fiatal lánnyal, meg egyéb léhűtővel. És minél több ember volt körülötte, annál magányosabb lett.

22.

1963 novembere volt. Az őszi verőfény átadta helyét a hűvös, homályos téli égnek.

Reggelenként már leszállt a köd, és dér lepte a fákat. Hollywoodban lehullott az első téli eső. Jill Castle még mindig be-benézett Schwabhoz, de már úgy érezte, az itteni beszélgetések mindig egyformák. A Túlélők arról beszéltek, hogy ki és miért nem kapott meg egy szerepet. Elvezettel szóltak a rettenetesen rossz kritikákról, melyet valamely új produkció kapott és leszólták a jó bírálatokat. Ez itt a vesztesek hajója, gondolta Jill, és néha már azon tűnődött, vajon ő is közéjük tartozik-e. Még mindig bizonyos volt abban, hogy lesz belőle valaki, de ahogy körülnézett és látta az ismerős arcokat, rádöbbent, hogy ezek ugyanígy érzik magukat. Lehet, hogy valamennyien elveszítették a valóságérzéküket? Valamennyien egy álomban bíznak, ami sosem fog megvalósulni? Nem viselte el ezt a gondolatot. Jill lett a csoport gyóntatója. Hozzá jöttek a problémáikkal, ő pedig meghallgatta őket és igyekezett segíteni; tanáccsal, néhány dollárral vagy egy hellyel, ahol az illető egy-két hétig elalhatott. Neki nemigen akadt udvarlója, mert nagyon lefoglalta a karrierjének építése és különben sem találkozott senkivel, aki érdekelte volna. Valahányszor egy kis pénzt tudott félretenni, hosszú, dicsekvő levelek kíséretében mindig hazaküldte az anyjának. E levelekben leírta, milyen jól megy a sora. Kezdetben az anyja válaszolt is; sürgette Jillt, hogy bánja meg bűneit és legyen az Úr menyasszonya. Ahogy azonban a lány már néhány komolyabb szerepet is kapott a filmekben és így több pénzt tudott hazaküldeni, az anyja – bizonyos vonakodó büszkeséggel – kezdte elfogadni lánya pályafutását. Már nem ellenezte, hogy színésznő legyen, de mindig nyomatékosan követelte, hogy csak vallásos filmekben szerepeljen. „Bizonyos vagyok abban, hogy Mr. DeMille szerepet adna neked valamelyik filmjében, ha elmagyaráznád neki, milyen vallásos családból származol” – írta. Odessa kisváros. Jill anyja még mindig az Olajban Utazók számára mosott, így Jill tudta, hogy időnként róla is beszél nekik. Tehát előbb-utóbb David is hallani fog a sikereiről. Leveleiben ezért olyan történeteket is kitalált, melyekben leírta, milyen sok hírességgel dolgozik együtt. Ilyenkor gondosan vigyázott arra, hogy az illetők keresztnevét használja. Megtanulta az epizódszereplők egyik kis trükkjét, és amikor a film standfotósa a sztárról készített fölvételt, Jill valahogy mindig ott állt a sztár mellett. A fotóstól rendszerint két felvételt vásárolt. Az egyiket megtartotta, a másikat elküldte anyjának. Levelei úgy hangzottak, mintha már csak egyetlen lépés választaná el a sztárságtól. Furcsa szokás Dél-Kaliforniában, ahol sosem esik a hó, hogy három héttel karácsony előtt egy Télapó Parádé masírozik végig a Hollywood Boulevard-on. E naptól kezdve egészen karácsony estéjéig a Mikulás és kísérői mindennap megteszik ezt az utat. Hollywood polgárai éppoly öntudatosan ünneplik Isten fiának születését, mint északon élő szomszédaik. Arról igazán nem tehetnek, hogy a Csendes éj vagy a Hull a pelyhes fehér hó ugyanígy szól errefelé is az otthoni vagy az autórádióban, noha itt még télen sem megy le a hőmérséklet harminc fok alá. A kaliforniaiak éppúgy vágynak az ódivatú, fehér karácsony után, mint bármely más amerikai, akinek vér folyik az ereiben. Mivel azonban tudják, hogy Isten úgysem ajándékozza meg őket fehér karácsonnyal, megtanulták, hogyan csinálják meg a magukét. Az utcákat ilyenkor elborítják a karácsonyi fények, mindenütt műanyagból készült fenyőfák állnak, minden épületet kartonpapírból kivágott, rénszarvas húzta szánok, Mikulás bácsik díszítenek. A sztárok és színészek majd meghalnak a jogért, hogy vezethessék a Télapó Parádét; nem azért, mintha rettenetesen szeretnék hazavinni az utat szegélyező gyerekek és felnőttek ezreinek örömujjongását, hanem azért, mert a parádét közvetíti a televízió, és így

arcukat parttól partig az egész ország látja. Jill Caste az utcasarkon állt, egyedül. Nézte a fölvonulást, az egymás után guruló hintókat, szekereket, az ismert színészeket, akik odafentről integettek rajongóiknak. A parádé idei vezetője Toby Temple volt. A rajongó tömeg vadul éljenzett, amikor kocsija elgurult előttük. Jill egyetlen pillanatra látta Toby sugárzó, szélesen mosolygó kölyökarcát. Először a hollywoodi gimnázium zenekara vonult el előtte, majd egy hatalmas szekéren egy szekta templomának egész díszlete, utána a tengerészgyalogság fúvósai. Lovasok következtek cowboyruhában, aztán az Üdvhadsereg zenészei, majd pedig sportolók. Zászlókat és táblákat cipelő énekes csoportok jöttek, majd egy szekér, melyet virágból összerakott állatok és madarak díszítettek. Végül tűzoltóautók, bohócok és jazz-zenekarok következtek. Lehet, hogy ez az egész nem képviselte karácsony szellemét, jellegét tekintve azonban igazi Hollywoodnak bizonyult. Jill már dolgozott némelyik színésszel, akik a parádé hintóin ültek. Egyikük intett neki és lekiabált: – Szia, Jill! Hogy vagy? A tömegből jó néhányan felé fordultak és irigyen nézték. Ettől az az örömteli érzése lett, hogy fontos, hogy az emberek tudják: a Szakmában van. Egy mély hang megszólalt mellette. – Bocsásson meg kisasszony, maga színész? Jill megfordult. A beszélő magas, szőke; csinos huszonéves fiú volt. Arca napbarnított, fogsora fehér és egyenletes. Viseltes farmernadrágot és kék tweedzakót viselt, melynek a könyökét bőrdarabokkal stoppolták meg. – Igen. – Én is. Már úgy értem, én is színész vagyok. A fiú elvigyorodott és hozzátette. – De még küszködöm. Jill magára mutatott és a lármát túlkiabálva azt felelte: – Még én is küszködöm. A fiú elnevette magát. – Meghívhatom egy kávéra? Alan Prestonnak hívták és Salt Lake Cityből jött, ahol az apja a mormon egyház egyik vezetője volt. – Túl sok vallásban és túl kevés mókában nőttem fel – vallotta be Jillnek. Ez kísérteties, gondolta Jill. Teljesen ugyanolyan környezetből jöttünk. – Egészen jó színész vagyok – mondta Alan szomorúan –, de ez, sajnos nagyon kemény város. Odahaza mindenki segíteni akar rajtad, itt meg mintha mindenki azért jönne ki az utcára, hogy elkapjon. Egészen záróráig beszélgettek, és akkorra már régi barátoknak számítottak. Amikor Alan megkérdezte: nem akar feljönni a lakásomra? Jill csak egy pillanatig habozott, azután azt mondta: rendben van. Alan Preston egy, a Highland Avenue melletti bérházban lakott, két háztömbnyire a Hollywood Bowltól. Egyetlen kis szobát mondhatott a magáénak. – Pöcegödörnek is nevezhetnék ezt a helyet – mondta Jillnek. – Látnia kellene azokat a hülyéket, akik itt laknak! Mindegyik azt hiszi, hogy hamarosan sztár lesz. Mint mi, gondolta Jill. Alan szobájának bútorzata egy ágyból, egy szekrényből, egy székből és egy billegő asztalból állt. – Csak addig lakom itt, míg be nem költözöm a kastélyomba – magyarázta kópés vigyorral Alan. Jill elnevette magát: – Éppen mint én. Alan átölelte, ő pedig megmerevedett. – Kérem, ne! A fiú ránézett és halkan azt mondta: – Rendben van.

Jill hirtelen elszégyellte magát. Végül is miért jött föl egy férfi lakására? Pontosan tudta a választ. Kétségbeesetten magányos volt. Szinte éhezett arra, hogy valakivel beszélhessen. Éhezett arra, hogy egy férfi kezét érezze magán, aki átöleli, biztatja, hogy a férfi megígérje neki: ezután minden nagyszerű lesz. Olyan rég volt így. David Kenyonra gondolt, de hát az egy másik élet, egy másik világ volt. Annyira vágyott Davidre, hogy az szinte fájt. Kicsit később, amikor Alan Preston átölelte, Jill behunyta a szemét és David volt az, aki csókolta, aki levetkőztette, akivel szeretkezett. Alannel töltötte az éjszakát, és néhány nappal később a fiú beköltözött a lány lakásába. Alan Preston volt a legkevésbé bonyolult lélek, akivel életében találkozott. Könnyed, nyugodt fiú volt, minden napot olyannak fogadott el, amilyenné lett, és a holnap egyáltalán nem érdekelte. Amikor Jill ezt a szemére hányta, mindig azt felelte: – Nem emlékszel a Találkozás Szamarában-re? Ha meg kell történnie, megtörténik. A Halál mindig megtalál, hiába bújsz el. Nincs szükség arra, hogy keresd. Alan még mindig ágyban feküdt, amikor Jill már elment hazulról munkát keresni. Amikor hazatért, egy kényelmes karszékben találta a fiút. Olvasott, vagy sört ivott a barátaival. Soha egyetlen fillért nem adott haza. – Nagy szamár vagy – mondta Jillnek az egyik barátnője. – Az ágyadban fekszik, az ételedet eszi, a piádat issza. Szabadulj már meg tőle! Jill azonban nem volt erre képes. Életben először megértette Harrietet, megértette az összes barátnőjét, akik kétségbeesetten kapaszkodnak olyan férfiakba, akiket nem is szeretnek, vagy akiket egyenesen gyűlölnek. Mert félnek az egyedülléttől. Jillnek nem volt munkája. Már közelgett a karácsony, neki pedig már csak néhány dollárja maradt, pedig küldenie kell az anyjának valami ajándékot. Alan oldotta meg a problémát. Egy reggel elment hazulról, de nem mondta meg, hová. Amikor hazajött, csak annyit mondott: – Van munkánk. – Miféle munka? – Színjátszás, természetesen. Végül is színészek volnánk, nem? Jill ránézett, váratlanul megtelt a lelke reménnyel. – Komolyan mondod? – Hát persze. Találkoztam egy régi barátommal, aki rendező. Holnap kezdi a forgatást. Mind a kettőnknek van a filmben szerep. Fejenként száz dolcsit kapunk egynapi munkáért. – Ez nagyszerű! Száz dollár. Ebből a pénzből vehet az anyjának valami szép angol gyapjúszövetet, egy télikabátot és még marad pénze arra, hogy vásároljon magának egy jóféle bőrretikült. – Tudod, ez csak egy kis nyomorult független filmtársaság. Valakinek a garázsában forgatnak. – Mit veszíthetünk? – mondta Jill. – A szerep az szerep. A garázs Los Angeles déli részén volt, olyan környéken, amely egyetlen generáció alatt züllött le előkelő, középosztálybeli negyedből nyomortanyává. Az ajtóban egy zömök, borostás alak fogadta őket. Megrázta Alan kezét és így szólt: – Hát elintézted, haver. Nagyszerű! Jillhez fordult és elismerően füttyentett. – Megmondtad, hogy jó nő lesz, haver. Mit mondjak: príma. – Jill – mondta Alan –, ez itt Peter Terraglio. Peter, bemutatom Jill Castle-t.

– Jó napot kívánok! – mondta Jill. – Peter itt a rendező – magyarázta Alan. – Rendező, producer, üvegmosó és újságkihordó. Mindenből egy kicsi. Mindent én csinálok. Fáradjanak be! Az üres garázson át egy folyosóra vezette őket, majd innét egy olyan szobába, ahol valaha a személyzet lakott. A folyosóról két hálószoba nyílt. Az egyiknek félig nyitva volt az ajtaja. Ahogy közeledtek, odabentről hangokat hallott. Jill kitárta az ajtót, benézett és majd megdermedt a döbbenettől. A szoba közepén négy pucér ember feküdt az ágyon: egy fekete, meg egy mexikói férfi, valamint két lány; az egyik fehér, a másik fekete. Az operatőr épp bevilágította a helyiséget, miközben az egyik lány franciázott a mexikóival. Egy pillanatra abbahagyta, nagyot sóhajtott és fölkiáltott: – Az isten áldjon meg, hát állítsd föl végre egy kicsit! Jill úgy érezte, menten elájul. Megpördült és visszafelé indult a garázsba, de érezte, hogy a térde megroggyan. Alan átkarolta a derekát, támogatta. – Rosszul vagy? Nem tudott válaszolni. A feje hirtelen vadul fájni kezdett, gyomra pedig mintha megtelt volna késekkel. – Itt várj! – parancsolta Alan. Néhány pillanattal később már vissza is tért egy kisüveg piros gyógyszerrel, meg egy palack vodkával. Kivett két tablettát, Jill kezébe adta és azt mondta: – Ettől jobban leszel. Jill a szájába vette a gyógyszert. Feje lüktetett. – Öblítsd le ezzel! – parancsolta Alan. Jill megtette. – Tessék! – Alan még egy tablettát adott neki. Azt is lenyelte a vodkával. – Most feküdj le egy picit! – mondta Alan. Bekísérte Jillt a másik, az üres hálószobába. A lány lefeküdt. Lassan mozgott. A tabletták hatni kezdtek. Kissé jobban érezte magát. Már nem öklendezte föl a keserű epét. Tizenöt perccel később a fejfájása elmúlt. Alan újabb tablettát adott. Jill gondolkodás nélkül lenyelte. Ivott a vodkából is. Olyan jó érzés volt, ahogy elmúlik a fájdalom. Alan nagyon furcsán viselkedett, izgett-mozgott mellette. – Ülj már nyugodtan! – szólt rá Jill. – Nyugodtan ülök. Jill ezt valamiért mulatságosnak találta és hangosan vihogni kezdett. Annyira nevetett, hogy könnyek folytak a szeméből. – Mi… mi volt az a gyógyszer? – Fejfájás ellen, édesem. Terraglio kukkantott be a szobába. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mindenki boldog. – Minden… mindenki boldog – motyogta Jill. Terraglio Alanra nézett és biccentett. – Öt perc múlva – mondta, és kisietett. Alan Jillhez hajolt, megsimogatta a mellét, a combját, lehúzta a szoknyáját és a lába között kezdett matatni. Érintése csodálatosan izgató volt és Jill hirtelen azt akarta, hogy a fiú az övé legyen. – Figyelj, picinyem! – magyarázta Alan. – Nem akarok én tőled semmi rosszat ezek előtt a hapsik előtt. Csak azt szeretném, ha szeretkeznénk! Úgyis ezt csináljuk, de most még fizetnek is érte. Kétszáz dolcsit. És mind a kétszázat neked adom. A lány megrázta a fejét, de szinte örökkévalóságnak érezte minden mozdulatát. – Képtelen vagyok – motyogta zavartan. – Miért? Összpontosítania kellett, hogy emlékezzen rá, miért is. – Mert én… Mert sztár leszek. Nem játszhatom pornófilmekben.

– Akarod, hogy szeretkezzünk? – Igen! Akarlak… David! Alan mondani akart valamit, azután csak elvigyorodott. – Hát persze, aranyom. Én is akarlak téged. Én, David. Gyere! Megfogta Jill kezét és fölemelte a lányt a párnáról. Jill úgy érezte, mintha repülne. Egyszer csak a folyosón voltak, majd pedig a másik hálószobában. – Rendben – mondta Terraglio, ahogy meglátta őket. – Ugyanaz a díszlet, de most egy kis vérátömlesztést kaptunk. – Cseréljem ki a lepedőt? – kérdezte valaki a stábból. – Mit gondolsz, mi a szar vagyunk mi, az MGM?! Jill belekapaszkodott Alanba: – David, itt emberek vannak! – Majd kimennek – biztosította Alan. – Tessék! Még egy tablettát adott Jillnek. Gyorsan a lány szájához emelte a vodkásüveget, az pedig lenyelte a gyógyszert. Innentől kezdve minden, ami a szobában történt, mintha valami furcsa ködben zajlott volna. David levetkőztette és közben megnyugtató szavakat mormolt. Azután egyszer csak az ágyban volt. Daviddal. David meztelen testét érezte magán. Éles, vakító fények gyúltak. – Vedd a szádba! – mondta valaki; David beszélt. – Ó, igen! – vágytól remegve megsimogatta és kezdte a szájába venni, amikor valaki a szobában, az éles fényű lámpákon túl mondott valamit, amit Jill nem értett és David odébb ment. Emiatt Jill kénytelen volt elfordítani a fejét, bele a reflektorok vakító fényébe. Érezte, hogy hanyatt fektetik, azután David rajta feküdt és szeretkeztek. Ugyanakkor azonban David hímvesszeje valahogy a szájában is volt. Olyan nagyon szerette! A fények, meg a háttérben a beszéd zaja zavarták. Akarta is mondani Davidnek, hogy állítsa le őket, de valami lázas eksztázisban volt, egyik orgazmust a másik után élte át, míg végül úgy érezte, hogy teste szétszakad. Lám, David őt szereti, nem Cissyt, és lám, visszajött érte, és összeházasodtak. Milyen csodálatos ez a nászút! – David… – mondta. Kinyitotta a szemét, és a mexikói feküdt rajta, a mexikói nyalta végig sötét, vörös nyelvével a testét. Megpróbálta megkérdezni tőle, hol van David, de nem jött ki hang a száján. Behunyta a szemét, míg a férfi finom, kéjes dolgokat csinált a testével. Amikor újra látta, a mexikói valahogy hosszú, vörös hajú, nagy mellű lánnyá változott. Azután a lány is csinált valamit a nyelvével, és Jill behunyta a szemét. És elájult. A két férfi állt és nézte az eszméletlen testet az ágyban. – Rendbe jön? – kérdezte Terraglio. – Naná! – felelte Alan. – Te aztán tényleg jól összeszeded őket! – mondta Terraglio csodálattal. – Fantasztikus csaj. Ilyen jót eddig még nem is hoztál. – Szívesen, máskor is – vigyorgott Alan, és kinyújtotta a tenyerét. Terraglio előhúzott egy köteg százast a zsebéből, és leszámolt belőlük kettőt. – Parancsolj. Karácsonyeste beugrasz egy kis időre? Stella már nagyon szeretne látni. – Lehetetlen – felelte Alan. – A karácsony estét az asszonnyal meg a gyerekekkel töltöm. El kell érnem a legközelebbi repülőgépet. – Kurva jó lesz ez a film! – biccentett Terraglio az eszméletlen lány felé. – Mi a nyavalyának nevezzük a stáblistán? Alan felröhögött. – Miért ne használhatná az igazi nevét? Josephine Czinski. Amikor Odessában is játsszák

ezt a jó kis filmet, majd örülnek a barátai.

23.

Nem mondtak igazat a régi bölcsek. Az idő nem jó barát, nem gyógyítja be a sebeket. Az idő ellenség, aki összezúzza, megöli a fiatalságot. Az évszakok jöttek és mentek, és minden évszak elhozta Hollywoodba az új Termést. Autóstoppal érkeztek, motorbiciklin, vonaton és repülőn jöttek az új vetélytársak. Mind tizennyolc éves volt, ahogy egykor Jill is. A combjuk hosszú és mélybarnára sült. Arcuk friss, fiatal, széles mosolyukkal elővillan hibátlan fogsoruk, melyben még nincs amalgámtömés. És Jill minden beérkező új Terméssel egy évvel idősebb lett. Egy napon belenézett a tükörbe – 1964 volt –, és máris elmúlt huszonöt éves. A tény, hogy pornográf filmben játszott, először megrémítette. Hosszú ideig abban a rémületben élt, hogy valamelyik szereposztó asszisztens megtudja és feketelistára teszi miatta. De ahogy a hetek múltak és lassan hónapokká változtak, elveszítette az összes félelmét. Ugyanakkor azonban lassanként megváltozott. Minden múló év rajtahagyta a jegyét, a keménység patináját, ahogy az évgyűrűk nőnek egy fa törzsén. Gyűlölni kezdte mindazokat, akik nem adtak neki esélyt, hogy játszhasson. Utálta az embereket, akik ígérgetnek, azután ígéreteiket nem tartják be. Végtelen sorban vállalta az egyhangú, hálátlan feladatokat. Dolgozott titkárnőként és gépíróként, dolgozott bisztróban szakácsként, és vállalt gyermekfelügyeletet. Időnként fotómodellkedett, majd pincérnő volt és telefonkezelő, utána pedig áruházi eladó; csak addig, míg nem csöng a telefon, míg nem jön a Hívás. De a Hívás sosem jött. Jillben egyre nőtt a keserűség. Alkalmanként kapott egy-egy néma szerepet, néha egymondatost, de ezek sehová sem vezettek. Belenézett a tükörbe és megkapta az Idő üzenetét: Siess! Saját arcát látva mintha a múlt rétegeibe tekintett volna. Még maradt némi nyoma annak a fiatal lánynak, aki hét végtelen évvel ezelőtt Hollywoodba jött. De az a fiatal lány már néhány ráncot viselt a szeme körül, és mélyebb vonásokat is, melyek az orrától a szája sarkáig futottak. Figyelmeztetés volt ez, hogy múlik az idő, hogy a sikert még nem ragadta meg. A számtalan keserves kis vereség emléke. Siess, Jill, siess! Így történt tehát, hogy amikor Fred Kapper, egy tizennyolc éves, suttyó segédrendező a Foxnál azt mondta neki, volna egy jó kis szerep, de csak akkor, ha lefekszik vele, Jill úgy döntött, hogy éppen ideje igent mondania. Ebédszünetben, a stúdióban randevúzott Fred Kapperral. – Csak egy fél órám van – közölte a segédrendező. – Hadd gondolkodjam, hol jutnánk némi magányhoz. Homlokát ráncolva tűnődött, majd szinte fölragyogott. – A szinkronszoba! Gyerünk! A szinkronszoba kis, hangszigetelt vetítőterem volt, ahol a film összes hangszalagját egyetlen tekercsre keverték. Fred Kapper körülnézett az üres teremben és így szólt: – A kurva életbe! Szokott itt lenni egy heverő.

Az órájára nézett. – Most már túl kell lennünk rajta. Vesd le a ruhádat, aranyom! A hangmester húsz percen belül itt lesz. Jill ránézett a kölyökre. Kurvának érezte magát, és ezért gyűlölte Kappert. Érzéseiből azonban nem mutatott ki semmit. Megpróbálta a maga módján és kudarcot vallott. Most hát az ő módjukon próbálkozik. Levetette a szoknyáját és a bugyiját. Kapper nem fárasztotta magát a vetkőzessél. Csak lehúzta a cipzárját és elővette a szerszámát. Ránézett Jillre és elvigyorodott. – Micsoda punci! Hajolj előre, aranyom! Jill körülnézett, hogy mire támaszkodhatna. Nem volt más előtte, csak a nevetőgép: kerekeken guruló állvány, többféle nevetést tartalmazó magnószalagokkal, melyek gombnyomásra indultak. – Gyerünk már, hajolj előre! Jill egy pillanatig tétovázott, azután a kezére támaszkodva előrehajolt. Kapper mögéje lépett és Jill érezte, ahogy ujjai széthúzzák a combját. Egy pillanattal később valami keményet érzett a végbelénél. – Várj! – kiáltotta – Nem ott! Én… én nem… – Sikíts a kedvemért, bébi! – üvöltötte Kapper és iszonyatos fájdalmat okozva döfölni kezdte Jillt. Minden egyes sikoltással mélyebbre és mélyebbre nyomult. Jill kétségbeesetten próbált egérutat nyerni, de Kapper markolta a derekát. Szorosan fogta, miközben mind durvábban és durvábban lökdöste. Jill elveszítette az egyensúlyát. Ahogy kinyúlt, hogy valamibe megkapaszkodjon, ujjai véletlenül megnyomták a nevetőgép gombjait és a terem megtelt hisztérikus röhögéssel. Égő fájdalomban vonaglott, s közben támaszt kereső, menekülő kezével nyomkodta a gombokat. Most egy nő vihogott, majd kis tömeg nevetgélt, azután kislány kacagott, száz ember hangján hallott kuncogást, utána visító röhögést valami obszcén, titkos tréfán. A visszhang vadul zengett a teremben, miközben Jill sikoltozott a fájdalomtól. Néhány gyors rángást érzett, és a következő pillanatban az idegen húsdarab visszahúzódott a testéből. A nevetés lassan elhalt a teremben. Jill mozdulatlanul, csukott szemmel állt, igyekezvén legyűrni a fájdalmat. Amikor végül képes volt kiegyenesedni és megfordulni, Fred Kapper már a nadrágja cipzárját húzta fel. – Szenzációs voltál, aranyom! Az a sikoltozás tényleg bepörgetett. Jill azon tűnődött, miféle állat lesz ebből, mire betölti a tizenkilencet. Kapper látta, hogy a lány vérzik. – Tisztogasd meg magad és gyere a tizenkettes stúdióba! Ma délután már kezdheted a munkát. Ez után az első élmény után a többi már könnyű volt. Jill rendszeresen dolgozni kezdett az összes stúdióban: a Warner Brothersnél, Paramountnál, MGM-nél, Universalnál, Columbiánál, Foxnál. Ami azt illeti, mindenütt, kivéve a Disneynél, ahol a szex egyszerűen nem létezett. A szerep, amit a különböző hímek ágyában kreált magának, tulajdonképp fantázia volt. Nagyszerűen, profi módon játszotta el ezt a szerepet és előtte mindig úgy készítette fel magát, akár ha színházban készülne eljátszani. Könyveket olvasott a keleti erotikáról, óvszereket és serkentőszereket vásárolt a Santa Monica Boulevard egyik szexboltjából. Egy légikisasszony ismerőse Keletről valami Őrületes ajzószert hozott neki, melynek enyhe örökzöld illata volt. Megtanulta, hogyan masszírozza szeretőit lassan, érzékien. – Csak feküdj és érezd, mit teszek a testeddel! – susogta. Először a férfi mellére kente a szerelmi serkentőszert, majd lefelé, a hasa, az ágyéka felé.

Közben finom, körkörös mozgást végzett. – Hunyd le a szemed és élvezd! Ujjai könnyűek voltak, mint a pillangó szárnya, ahogy lefelé mozogtak a férfi testén, simogatóan. Amikor az izgalomba jött, Jill kézbe vette az egyre növekvő hímvesszőt és lágyan simogatta. Majd puha csókokkal illette a férfi combját, míg az már vonaglott a kéjtől. Ekkor lassan lefelé kezdte csókolgatni, egészen a lába ujjáig. Majd újra az egészet, és megint elölről. Amikor a férfi hímvesszeje ellöttyedt, Jill megfogta és hegyét a hüvelyébe illesztette, majd az egészet lassan, csupán izmai mozgásával behúzta, érezve, ahogy lassan megmered és kemény lesz. Megtanította a férfiakat arra, hogyan jussanak el a csúcsra és hogyan álljanak meg egy pillanattal előtte, majd hogyan kezdjék elölről, és kerüljenek megint a csúcsra, megint, úgyhogy amikor végül elélveztek, ez valami lázálomszerű robbanás lett. A férfiak megkapták, amit akartak, felöltöztek és távoztak. Soha, egyetlen alkalommal nem maradt egyikük sem, hogy elnyerje a szex leggyönyörűbb öt percét, azt az utána való csöndes ölelkezést, melyet az ember szerelmese karjának oázisában tölthet el. A szereposztó asszisztensek, segédrendezők, rendezők és producerek kis árat fizettek ezért a gyönyörért azzal, hogy szerepeket adtak neki. Közismert lett a városban. Úgy emlegették: „az a tűzforró kis punci”, és mindenki iparkodott, hogy kivegye belőle a részét. Jill pedig megadta nekik, amit akartak és minden alkalommal kevesebb önbecsülés és szeretet maradt benne. De ugyanannyival több gyűlölet és keserűség. Nem tudta hogyan, nem tudta mikor, de tudta, hogy egy napon ez a város megfizet azért, amit vele tett! A következő öt évben Jill tucatnyi filmben, tévéműsorban és hirdetésben volt látható. Ő volt a titkárnő, aki azt mondja: „Jó reggelt, Mr. Stevens”. Meg a bébiszitter, aki azt mondja: „Ne aggódjanak, nyugodtan töltsenek el egy kellemes estét! Én majd ágyba dugom a gyerekeket!” És ő volt a liftkezelő, aki bejelentette: „Hatodik emelet következik”. Meg a síruhás lány, aki bizalmasan közölte a nézővel: „Az összes barátnőm Dainties tablettát használ”. De soha semmi nem történt. Névtelen arc maradt a tömegben. A Szakmában volt, és mégsem. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy így tölti el a hátralévő életét. 1969-ben anyja meghalt és Jill Odessába utazott, a temetésre. Késő délutánra járt, alig tucatnyian voltak a szertartáson, és azok közül a gazdag nők közül, akiknek az anyja egész életében dolgozott, egy sem jött el. A templombajárók, az ítélet napját hirdető újrakeresztelő szekta néhány tagja jelentette a gyászoló gyülekezetet. Jill még emlékezett, mennyire megrémült mindig azokon a szertartásokon. De hát az anyja megnyugvást talált bennük, mert kiűzték belőle azokat az akármilyen démonokat, melyek kínozták. Egy ismerős, csöndes hang szólalt meg mögötte. – Hello, Josephine. Megfordult, és Ő ott állt mellette. Jill a szemébe nézett, és úgy érezte, mintha sosem váltak volna el egymástól, mintha mindig összetartoztak volna. Az évek megérlelték az ő arcát is. Halántékán néhány ősz szálat látott. Egyébként azonban nem változott, még mindig David volt, az ő Davidje. Ugyanakkor egy kicsit mégis idegenek lettek. David azt mondta: – Nagyon sajnálom az anyádat. Jill pedig saját magát hallotta, amint így felelt. – Köszönöm, David. Mintha csak egy színdarab szövegét mondanák. – Beszélnem kell veled. Találkozhatnánk ma este? Valami sürgető könyörgést érzett David hangjából.

Az utolsó és egyetlen estére gondolt, amikor együtt voltak. David éhségére, az ígéretre, meg az álmokra, így felelt: – Rendben van, David. – A tónál. Van kocsid? Jill bólintott. – Egy óra múlva várlak. Cissy meztelenül állt a tükör előtt. Az esti partira készült felöltözködni. Ekkor ért haza David. Egyenesen a hálószobába ment, megállt és nézte a feleségét. Tökéletesen szenvedélytől mentesen tudta megítélni az asszonyt, mert hiszen soha semmilyen érzelmet nem érzett irányában. Gyönyörű nő volt. Cissy mindig vigyázott a testére, formában tartotta diétával és mozgással. Ez volt a legfontosabb vagyontárgya, és Davidnek elég oka volt azt hinni, hogy e vagyontárgyat elég szabadon osztja meg másokkal. Például a golfedzőjével, a síoktatójával és a pilótaoktatójával. David azonban nem hibáztatta. Hosszú-hosszú idővel ezelőtt volt az, hogy ő utoljára lefeküdt Cissyvel. Kezdetben tényleg elhitte, hogy a lány megadja neki az ígért válást, amikor majd Kenyon mama meghal. David anyja azonban még most is élt és virult. David sosem tudta eldönteni, hogy egyszerűen csőbe húzták, vagy tényleg valamilyen egészségügyi csoda történt. Egy évvel az esküvő után David közölte Cissyvel: – Azt hiszem, ideje a válásról beszélnünk. – Miféle válás? – kérdezte Cissy. És amikor meglátta az Ő arcán a hökkent vonást, nevetni kezdett. – Nagyon szeretek Mrs. Kenyon lenni, drágám. Tényleg azt gondoltad, hogy el tudok menni annak a kis polák kurvának a kedvéért? Ő akkor pofon vágta. Másnap elment az ügyvédjéhez. Amikor befejezte a mondókáját, az ügyvéd így szólt: – El tudom intézni a válást. De ha Cissy ragaszkodik magához, akkor az egész pokolian költséges lesz. – Nem baj. Amikor Cissy megkapta a bírósági idézést, bezárkózott David fürdőszobájába és nagy adag altatótablettát nyelt le. A férfi és két cseléd együtt tudták csak betörni a vastag tölgyfa ajtót. Cissy két napig élet-halál között lebegett. David meglátogatta a magánkórházban, ahová bevitték. – Sajnálom, David – mondta az asszony. – Nem akarok nélküled élni. Ilyen egyszerű a helyzet. Másnap reggel David Kenyon bejelentette a bíróságnak, hogy meggondolta magát; nem válik. Ennek már csaknem tíz éve. Azóta házasságukban valamiféle furcsa fegyverszünet jött létre. Ő teljesen átvette a Kenyon-birodalmat és minden energiájával azt igazgatta. Fizikai megkönnyebbülést azokban a lányokban, asszonyokban talált, akiket a világ különböző pontjain tartott, majdnem minden nagyobb városban, ahová az üzlet rendszeresen elszólította. Josephine-t azonban sosem felejtette el. Nem tudta, miként érez iránta a lány. Szerette volna tudni, s közben félt is ettől. Josephine-nek minden oka megvan, hogy gyűlölje őt. Amikor meghallotta, hogy Mrs. Czinski meghalt, azért ment el a temetésre, hogy lopva egy pillantást vethessen a lányra. Abban a pillanatban azonban, amikor meglátta, tudta, hogy semmi sem változott. Legalábbis az ő számára. Az elmúlt évek egyetlen pillanat alatt megszűntek, és éppolyan szerelmes volt, mint valaha. Beszélnem kell veled… Találkozhatnánk ma este? Rendben van, David… A tónál.

Cissy megfordult és észrevette, hogy David őt figyeli a tükörben. – Jobb, ha sietsz és átöltözöl, mert elkésünk! – mondta vidáman. – Nem megyek sehová – felelte David. – Találkozni fogok Josephine-nel. Ha még mindig akarja, feleségül veszem. Azt hiszem, ideje, hogy ennek a komédiának véget vessünk! Te nem gondolod? Az asszony csak állt, nézte Davidet, és mezítelen testének tükörképe meg-megmozdult a tükörben. – Hadd öltözzek fel! – mondta végül. David bólintott. Kiment a szobából. Besietett a szalonba, várt. Le-föl lépdelt, készült a nagy veszekedésre. Alighanem ennyi év után Cissy sem ragaszkodik egy házassághoz, ami már csak üres kagylóhéj. Ő pedig bármibe beleegyezik, amit az asszony… Hallotta elindulni Cissy autóját. A kerekek élesen csikorogtak a kövesúton. Az ajtóhoz rohant és kinézett. A Maserati a gyorsforgalmi út felé száguldott. David villámgyorsan a kocsijába ugrott, elindította a motort és Cissy után robogott. Ahogy a sztrádára ért, az asszony kocsija egyszerűen eltűnt a távolban. David a gázpedálra lépett. A Maserati gyorsabb kocsi, mint a Rolls. Keményebben nyomta a gázpedált: hetven… nyolcvan… kilencven mérföld. A Maserati még mindig nem látszott. Száz… Száztíz… még mindig semmi. Egy kis domb tetejére ért, és ekkor meglátta a kocsit. Mint parányi játékfigurát a távolban, ahogy épp egy éles kanyarban billeg. A centrifugális erő az egyik irányba húzta az autót, a kerekek pedig küzdöttek, hogy ellenirányú nyomással az úton tartsák a Maseratit. A kocsi billegett, megcsúszott, átment a szemközti sávba. Végül sikerrel vette a kanyart. Ebben a pillanatban, teljesen váratlanul az út túlsó széléhez vágódott, a levegőbe emelkedett, lebegett, akár egy pilóta, katapultálás után. Többször megpördült, majd az út menti mezőre zuhant. David csak másodpercekkel az előtt tudta kirángatni az eszméletlen Cissyt a kocsiból, mielőtt a megsérült benzintartály fölrobbant volna. Másnap reggel hat órakor lépett ki a főorvos a műtőből. Annyit mondott Davidnek: – Túléli. Jill közvetlenül napnyugta előtt érkezett a tóhoz. A víz széléig hajtott. Leállította a motort és átadta magát a szél és a levegő neszeinek. Nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog, gondolta. Azután kijavította magát: Dehogyisnem tudom: itt. Amikor Daviddel voltam. És megint eszébe jutott, milyen érzés volt a férfi testét a testén érezni, milyen volt, amikor csaknem elájult a vágytól. Bármi is zavarta meg a boldogságukat, annak már vége. Abban a pillanatban megérezte ezt, amikor meglátta Davidét. A férfi még mindig szerelmes belé. Tudta. Bámulta, hogyan nyugszik le lassanként a vérvörös nap a távoli vízen, és hogyan közeledik, miképp köszönt be a sötétség. Azt kívánta: bárcsak sietne már David. Egy óra elmúlt, azután kettő. Lássa hűvösödött. Ült a kocsiban, csöndes nyugalomban. Nézte, amint a hatalmas, halottfehér Hold feljön az égre. Hallgatta maga körül az éjszaka neszeit és azt mondta magának: David eljön. Egész éjjel ott ült, és reggel, amikor a Nap emelkedni kezdett a horizonton, elindította az autót. Hazahajtott Hollywoodba.

24.

Jill az öltözőasztala előtt ült és a tükörben az arcát tanulmányozta. Észrevett a szeme sarkában egy alig látható ráncot és fölmérgesedett. Ez nem igazság, gondolta. Egy férfi teljesen elhagyhatja magát. Lehet szürke a haja, vagy akár hófehér, lehet olyan az arca, mint egy autótérkép, ha akar, boltozatos sörhasat ereszthet, és mégse gondol róla senki semmi rosszat. De jelenjen csak meg egy asszonynak az arcán akár egyetlen ránc is… Kezdte felrakni magára a sminket. Bob Schiffer, Hollywood legjobb maszkmestere tanított meg neki néhány ügyes trükköt.. Púder helyett például mindig alapozókrémet használt. A púder szárítja a bőrt, az alapozókrém pedig nedvesen tartja. Ezt követően a szemével foglalkozott. Az alsó szemhéja alá három-négy árnyalattal világosabb színezőt tett, mint másutt, hogy az árnyékokat ellágyítsa. Fölrakott még némi szemfestéket, majd óvatosan elkezdte helyére illeszteni a műszempillát, a szőrszálakat a külső szélen kicsit fölfelé hajlítva. Kevéske ragasztókenőcsöt tett a szempillájára, majd hozzáillesztette a műszempillát, miáltal szeme nagyobbnak látszott. Hogy még jobban kiemelje az egészet, alsó szemhéján az igazi pillára néhány fekete festékpöttyöt pöttyintett. Ezt követően kirúzsozta a száját, ajkait bepúderozta és újabb réteg rúzst kent rá. Csöppnyi pirosítót tett az arccsontjára, bepúderezte az arcát, vigyázva elkerülte azonban a szeme környékét, ahol a púder csak kiemelné a finom ráncocskákat. Hátradőlt és a tükörben gondosan tanulmányozta az eredményt. Még mindig elég szép. Egyszer majd eljön az idő, amikor már alkalmaznia kell a ragtapasz-trükköt, de az még odébb van. Ismert olyan idősebb színésznőket, akik ügyesen vetették be ezt a fogást. Kis darabka színtelen ragtapaszcsíkokat ragasztottak az arcbőrükre, közvetlenül a hajvonal alá. A ragtapaszhoz azután cérnaszálakat rögzítettek, ezeket pedig a fejük köré tekerték, megfeszítették és elrejtették a hajukban. Mindennek eredményeként arcuk löttyedt bőre megfeszült, és egy plasztikai műtéthez hasonló eredményt mutatott, a költségek és a műtéti fájdalmak nélkül. Ugyanennek az eljárásnak egy más változatával álcázták lógó melleiket. A ragtapasz egyik végét ilyenkor a mellükhöz, másik végét a mellkasukon lévő feszesebb bőrhöz illesztve elég jó ideiglenes megoldást találtak. Jill keblei azonban még feszesek, formásak voltak. Megfésülte puha, fekete haját, még egy utolsó pillantást vetett a tükörre, ránézett az órájára és látta, hogy most már sietnie kell. Meghallgatásra igyekezett, mert lehet, hogy szerepet kap a Toby Temple Show-ban.

25.

Eddie Berrigan, Toby műsorának a szereposztó asszisztense házasember volt. Így aztán

háromszor egy héten esedékes kiruccanásaira egy barátja lakását használta. A három délután egyikét a szeretőjének tartotta fenn, a másikat az úgynevezett „régi tehetségeknek”, a harmadikat pedig az „új tehetségeknek”. Jill Castle új tehetség volt. Jó néhány haverja mesélte már Eddie-nek, hogy Jill fantasztikus „világ körüli utazást” tud, és pompás a fej játéka és a szájmunkája is az alsóbb régiókban. Eddie alig várta, hogy kipróbálhassa. Most végre a show egyik jelenetében akadt egy kis szerep, ami épp megfelelő a lánynak. Semmi mást nem kell tennie, mint szexinek látszani, elmondani néhány sort, majd távozni a színről. Jill fölolvasta a szövegét és Eddie elégedett volt. Hát nem egy Kate Hepburn, de a szerep nem is igényel ilyesmit. – Föl vagy véve! – mondta. – Kösz, Eddie. – Itt a forgatókönyv. A próbák holnap reggel kezdődnek, pontban tíz órakor. Légy ott időben és tanuld meg a szövegedet! – Igen. Jill várt. – Ööö… mit szólnál, ha ma délután meginnánk egy csésze kávét? – kérdezte Eddie. Jill bólintott. – Az egyik barátomnak van egy jó kis lakása az Argyle 95–13-ban. Tudod, az Allerton. – Tudom, hol van – felelte Jill. – A 6 D lakosztály. Három órakor. A próbák kitűnően sikerültek. Az ember mindig kellemesen érzi magát egy jó műsorban. Az e heti produkcióban szerepelt egy varázslatos argentin tánccsoport, egy népszerű rock'n'roll zenekar, egy bűvész, aki látótávolságon belül mindent eltüntetett, valamint egy egészen kiváló énekes. Egyetlen valaki hiányzott: Toby Temple. Jill kérdezte is Eddie Berrigant, miért van távol a főszereplő. – Talán beteg? Eddie röhögött. – Ja, beteg, mint a bagzó róka. Mi, büdös parasztok, próbálunk, a jó öreg Toby meg addig bálozik. Szombaton majd, a műsor fölvétele előtt megjelenik, azután megint lelécel. Toby Temple valóban megjelent szombat reggel. Úgy vonult be, mint egy király. Jill jól megfigyelte a színpad sarkából, amint bejön. Mögötte a három titkára, Clifton Lawrence és néhány kiöregedett komédiás. Az egész látvány undorította. Mindent tudott Toby Temple-ről. Egy egomániás, aki a hírek szerint azzal dicsekszik, hogy Hollywood minden csinos színésznőjét lefektette már. Soha senki nem mondott neki nemet. Ő igen, Jill mindent tudott a nagy Toby Temple-ről. A műsor rendezője, egy Harry Durkin nevű kurta, ideges pasas bemutatta a szereplőket Tobynak. Toby a legtöbbjükkel már dolgozott. Hollywood kis falu, ahol az arcok hamarosan ismerősek lesznek. Jill Castle-lal azonban még nem találkozott. A lány csinosnak, hűvösen elegánsnak látszott bézs színű vászonruhájában. – Te mit csinálsz a műsorban, aranyom? – kérdezte Toby. – Az űrhajós-jelenetben szerepelek, Mr. Temple. Melegen rámosolygott a lányra és azt mondta: – A barátaim Tobynak szólítanak. A stáb dolgozni kezdett. A próba szokatlanul jól ment, és Durkin gyorsan rájött, miért. Toby Jillnek játszik. Már a műsorban szereplő minden más lányt lefektetett, így Jill jelentette

az új kihívást. Az űrhajós-jelenet volt a műsor csúcspontja. Toby villámgyorsan beleírt még néhány mondatot a lány számára, meg egy mulatságos részletet is. Amikor a próba véget ért, Toby odaszólt Jillnek: – Mit szólnál, aranyom, egy kis italhoz az öltözőmben? – Köszönöm, Mr. Temple, nem szoktam inni – válaszolta mosolyogva Jill és elsétált. Randevúja volt egy szereposztó asszisztenssel, és ezt sokkal fontosabbnak találta, mint Toby Temple-t. A pasas egylövetű, egy szereposztó asszisztens viszont folyamatos munkát jelent. Amikor aznap este fölvették a műsort, nagy sikere lett. Ez volt az egyik legjobb adás, amit Toby valaha is csinált. – Megint egy kirobbanó siker –- mondta Clifton. – Az az űrhajós-jelenet tényleg a csúcs. Toby elvigyorodott. – Ja. Tetszik nekem az a kiscsaj. Van valami benne. – Bájos – mondta Clifton. Minden héten egy új lány. Mindegyikben volt valami, és mindegyik ágyba bújt Tobyval, azután mindegyikből tegnapi csirke lett. – Intézd el, hogy vacsorázzon velünk, Cliff! Ez nem kérés volt, hanem parancs. Néhány évvel ezelőtt Clifton még azt mondta volna Tobynak, hogy intézze el maga, de mostanában, ha Toby kért valamit tőle, hát megcsinálta. Ő a király, ez pedig itt a királysága, és aki nem akarja, hogy száműzzék, igyekszik jól viselkedni. – Természetesen, Toby – felelte Clifton. – Majd elintézem. Clifton végigment a folyosón a hátsó traktus felé, ahol a táncoslányok és a stáb nőtagjai öltözködtek. Egyet kopogtatott az ajtón és belépett. Tizenkét lány tartózkodott a szobában, a mezítelenség különböző fokozataiban. Egyik sem figyelt rá különösebben. Némelyik azért odaköszönt. Jill már leszedte a sminkjét és épp az utcai ruhájába bújt. Clifton odalépett hozzá. – Maga nagyon tehetséges. Jill érdeklődés nélkül nézett rá a tükörből. – Kösz. Volt idő, amikor már az feldobta volna, hogy Clifton Lawrence közelében lehet. Az ügynök akkor már minden ajtót kinyithatott volna neki Hollywoodban. Most azonban már mindenki tudja, hogy ez az ember nem is ügynök, hanem Toby Temple idomított kismajma. – Van egy jó hírem a maga számára, Jill. Mr. Temple szeretné, ha vele vacsorázna. Jill kissé összeborzolta haját az ujjával, és azt felelte: – Hát akkor mondja meg a nagy művésznek, hogy fáradt vagyok. Hazamegyek aludni. És kisétált az öltözőből. Az aznap esti vacsora olyan volt, mint egy rémlátomás. Toby, Clifton Lawrence és a rendező Durkin a La Rue's egyik bokszában ültek. Durkin javasolta, hogy hívjanak meg néhány kóristalányt, Toby azonban vad dühvel elutasította az ötletet. A főpincér udvariasan megkérdezte: – Kiválasztották már, mit kérnek, Mr. Temple? Toby rámutatott Cliftonra. – Hozzon annak a marhának egy idiótanyelvet… izé… Annak az idiótának egy marhanyelvet. Clifton együtt nevetett a többiekkel, úgy téve, mintha Toby egyszerűen csak mulatságos lenne. Toby azonban folytatta: – Én csak arra az egyszerű dologra kértelek, hogy hívj meg egy lányt vacsorára. Ki mondta, hogy ijeszd is el? – Fáradt volt – magyarázta Clifton. – Azt mondta… – Nincs nő ebben a városban, aki túl fáradt, ha velem kell vacsoráznia! Biztosan mondtál valamit, amivel megsértetted!

Toby fölemelte a hangját. A szomszéd bokszban ülők megfordultak és feléjük néztek. Toby rájuk villantotta kisfiús mosolyát és azt mondta: – Ez egy búcsúvacsora, emberek – Cliftonra mutatott. – Ez az úr ugyanis a mai napon tudományos célra egy állatkertnek adományozta az agyát. Most már a másik bokszokban is nevettek. Clifton magára erőltetett egy mosolyt, de az asztal alatt ökölbe szorult a keze. – Akarják tudni, milyen hülye? – kérdezte Toby a szomszéd asztalnál ülőket. – A rendőrök róla mesélnek vicceket. A nevetés még hangosabb lett. Clifton szeretett volna fölállni és kimenni, de nem mert. Durkin kínosan feszengve ült, túl bölcsen ahhoz, hogy bármit mondjon. Tobyra most már több más bokszból is felfigyeltek. Még jobban fölemelte a hangját, és bűbájos mosollyal megjegyezte: – Cliff Lawrence becsületes, de legalább hülye. Tudják, amikor született, a szülei rögtön összevitatkoztak rajta, hogy kire hasonlít. Mind a ketten kikérték maguknak. Az anyja például kijelentette, hogy ez biztosan nem az ő babája. Az este azután irgalmasan véget ért. De holnap az egész város Clifton Lawrence-vicceket fog mesélni. Az ügynök aznap éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. Újra meg újra azt kérdezte magától, miért engedte, hogy Toby megszégyenítse. A válasz egyszerű: a pénz. Toby Templetől húzott jövedelme évi negyedmillió dollárt jelentett. Clifton mindig költségesen élt és soha egyetlen fillért sem takarított meg. Most, hogy többi ügyfelét lemondta, szüksége volt Tobyra. Ez a probléma. Toby pontosan tudta ezt, és Clifton heccelése kedvenc sportjává vált. Az ügynök érezte, hogy el kell mennie, mielőtt túl késő lesz. Tudta azonban, hogy máris túl késő. Úgy került ennek a helyzetnek a csapdájába, hogy szerette Tobyt; valóban, igazán szerette. Látta, amint semmivé tesz másokat: nőket, akik szerelmesek lettek beléje; komédiásokat, akik megpróbáltak versenyezni vele; kritikusokat, akik rosszat írtak róla. De ezek mások voltak. Clifton sosem hitte volna, hogy Toby egyszer épp ellene fordul. Ő és Toby túl közel voltak egymáshoz, s ő túlságosan sokat tett Tobyért. Félt arra gondolni, mit hoz a jövő. Normális esetben Toby egy oldalpillantást se vetett volna Jill Castle-re. Nem volt azonban hozzászokva ahhoz, hogy bármit is megtagadjanak tőle. Jill visszautasító magatartása csak még jobban vonzotta. Másodszor is meghívta vacsorára. Amikor a lány ismét visszautasította, Toby vállat vont. Úgy gondolta, ez a lány valami ostoba játékot játszik, és elhatározta, hogy többet nem gondol vele. A helyzet iróniája az volt, hogy ha Jill valóban játékot játszott volna, képtelen lett volna becsapni Tobyt, mert az idősödő komédiás túlságosan jól értett a nőkhöz. Nem; pontosan érezte, hogy Jill egész egyszerűen nem akar vacsorázni menni vele. És ez a gondolat idegesítette. Képtelen volt elkergetni a lányt a gondolataiból. Mintegy véletlenül megemlítette Eddie Berrigannek, hogy talán jó ötlet volna újra bevenni a műsorba Jill Castle-t. Eddie fölhívta a lányt. Jill azt felelte, hogy most nem ér rá, mert éppen egy westernben szerepel. Amikor Eddie jelentette a választ Tobynak, a komédiás igazán dühös lett. – Mondd meg neki, hogy hagyja abba, akármit is csinál! – mondta haragosan. – Mi többet fizetünk, akármennyit kap! Az isten szerelmére, hát ez az egyes számú műsor az egész televízióban! Mi az isten van ezzel a hülye kurvával? Eddie ismét fölhívta Jillt és elmondta neki Toby üzenetét.

– Tényleg nagyon akarja, hogy lépj föl a műsorában, Jill. Nem tudnád megoldani? – Nagyon sajnálom, de már leszerződtem az Universal-hoz. Nem tudom felbontani. És nem is nagyon akarta. A kis színésznők, epizodisták nem nagyon jutnak előre Hollywoodban, ha szerződést bontva kisétálnak egy-egy stúdióból. Toby Temple ajánlata viszont nem jelentett semmit a számára, egynapi munkán kívül. Másnap este maga a Nagy Ember telefonált. Csupa melegség, csupa bűbáj volt. – Jill? Itt a te kis kollégád, Toby beszél. – Üdvözölöm, Mr. Temple! – Ugyan hagyd már! Mi ez a miszterezés? A vonal másik végéről nem jött válasz. – Szereted a baseballt? – kérdezte Toby. – Van egy páholyom a holnapi… – Nem. Nem szeretem. – Hát én se – Toby zavartan nevetett. – Csak kipróbáltalak. Figyelj ide, mit szólnál hozzá, ha együtt vacsoráznánk szombat este? Ellopom neked a kedvenc konyhafőnökömet a párizsi Maximból. Igazán kitűnő… – Nagyon sajnálom. Szombat este találkozóm van, Mr. Temple. A lány hangjában az érdeklődés leghalványabb jele sem hallatszott. Toby megmarkolta a telefonkagylót. – Hát mikor érsz rá?! – Tudja, Mr. Temple, én dolgozó lány vagyok. Nem nagyon járkálok el hazulról. De azért köszönöm a meghívást; köszönöm, hogy gondolt rám. És a vonal megszakadt. Ez a büdös kurva letette a telefont! Egy ócska kis statiszta, aki rávágja a telefont Toby Temple-re! Még nem akadt nő, aki ne adott volna egy évet az életéből, amiért egy éjszakát vele tölthet! Ez a hülye liba meg elutasítja! Olyan dühbe jött, hogy senki nem állhatott meg előtte. Semmi sem volt elég jó. A forgatókönyv, amit megmutattak neki, bűzlött a hülyeségtől. A rendező ostoba, a zene rettenetes, a színészek ócskák. Berendelte Eddie Berrigant, a szereposztó asszisztenst az öltözőjébe. – Mit tudsz Jill Castle-ről? – Semmit – vágta rá azonnal Eddie. Nem volt hülye. Mint mindenki más a műsorban, pontosan tudta, mi folyik itt. Akármi is lesz a vége, nem szerette volna, ha két tűz közé kerül. – Sokat kurválkodik? – Nem, uram – vágta rá Eddie. – Ha lefeküdne, hát én biztosan tudnék róla. – Mindent tudni akarok. Tudd meg, van-e fiúja, hova jár, mit csinál… Érted, mit akarok?! – Igen, uram – mondta Eddie komolyan. Hajnali három órakor az ágya melletti telefon csörgése ébresztette. – Mit tudtál meg? – kérdezte egy hang. Eddie felült az ágyában, nagyokat pislogott; megpróbált fölébredni. – Ki a jó büdös franc?… – hirtelen rádöbbent, ki van a vonal másik végén. Nagyot nyelt. – Mindent megvizsgáltam, uram – folytatta sietősen. – A lány tökéletesen egészséges! – Te hülye, hát nem az egészségügyi kiskönyvére vagyok kíváncsi! Lefekszik valakivel? – Nem uram. Senkivel. Beszéltem a haverjaimmal a városban. Mindegyik kedveli Jillt és mindegyik szívesen dolgozik vele, mert nagyon tehetséges. Még gyorsabban beszélt, igyekezvén meggyőzni a vonal másik oldalán várakozó főnökét. Ha Toby Temple valaha megtudja, hogy Jill lefeküdt Eddie-vel – őt választotta Toby Temple helyett! –, Eddie a büdös életben nem talál munkát ebben a városban. Valóban beszélt szereposztó barátaival, és kiderült, hogy valamennyien ugyanabban a helyzetben vannak, mint ő. Egyikük sem akart ellenséget csinálni Toby Temple-ből. Így azután megegyeztek a hallgatás összeesküvésében. – Uram, Jill Castle senkivel sem játszadozik.

Toby hangja megenyhült. – Értem. Azt hiszem, akkor ez afféle modern, flúgos kiscsaj, mi? – Én is azt hiszem, uram – mondta Eddie megkönnyebbülten. – Remélem, nem ébresztettelek föl? – Nem, nem. Minden rendben van Mr. Temple. Eddie azonban sokáig ébren meredt a mennyezetre. Azon tűnődött, mi történhet vele, ha az igazság valaha napfényre kerül. Mert ez itt Toby Temple városa. Toby és Clifton Lawrence a Hillcrest country-klubban ebédeltek. A Hillcrest azért jött létre, mert Los Angeles country-klubjainak legtöbbje nem engedte be a zsidókat. Ezt a szabályt olyan szigorúan betartották, hogy még Groucho Marx tízéves kislányát, Melindát is kiparancsolták az egyik ilyen klub úszómedencéjéből, ahová egy keresztény barátja vitte be. Amikor Groucho meghallotta, mi történt, fölhívta a klub igazgatóját. – Ide figyeljen! Az én lányom csak félzsidó. Nem lehetne, hogy legalább derékig beengedje a vízbe? Az ilyesféle incidenseknek köszönhetően néhány befolyásos zsidó, aki élvezte a golfot, teniszt, romit és a nyavalyás antiszemiták közös kibeszélését, összejött és megalakította a maga klubját, amelynek a tagsági kártyáit kizárólag zsidóknak osztogatták. Hillcrestet egy gyönyörű park közepén építették, néhány mérföldnyire Beverly Hills szívétől. Gyorsan híres lett arról, hogy itt a legjobb a büfé és legélénkebb a társalgás az egész városban. A keresztények kezüket-lábukat törték, hogy bekerülhessenek. A tolarencia gesztusaként az igazgatótanács úgy döntött, hogy egye fene, néhány nem zsidó is beléphet a klubba. Toby mindig a komédiások asztalánál szokott ülni, ahol a hollywoodi bohócok összegyűltek, hogy vicceket cseréljenek és hogy űberolják egymást. Ezen a derűs napon azonban Tobynak egészen más járt a fejében. Egy sarokasztalhoz ültette Cliftont. – Szükségem van a tanácsodra, Cliff. A kis ügynök meglepetten nézett föl. Nagyon régen volt már az, hogy Toby a tanácsát kérte. – Hát persze, drága fiam. – Erről a lányról van szó – kezdte Toby, és Clifton máris tudta, mi a beszélgetés témája. Most már a fél város erről beszélt. Mindenki ezen röhögött Hollywodban. Az egyik kolumnista nevek nélkül még meg is írta. Toby elolvasta a cikket, jót nevetett és azt mondta: „azon tűnődöm, ki lehet ez a palimadár?” A nagy nőcsábász fönnakadt egy városi tramplin, aki visszautasította. Ezt a helyzetet csak egyetlen módon lehet megoldani. – Jill Castle – mondta Toby. – Emlékszel rá? Az a kis spiné, aki a múltkori műsoromban volt. – Ő igen, nagyon vonzó lány. És mi a probléma? – Egyen meg a fene, ha tudom! Valami baja van velem. Ahányszor randevúzni hívom, mindig visszautasít. Teljesen úgy érzem magam, mint valami hülye szarevő, Iowából. Clifton megpróbálkozott egy kézenfekvő megoldással. – Figyelj, ha mindig visszautasít, akkor miért nem hagyod abba a randira invitálást? – Ez benne az őrület, öregem! Képtelen vagyok. Köztünk és a pöcsöm között szólva, még életemben nem kívántam így nőcit, mint ezt. Annyira, hogy már semmi másra nem tudok gondolni. Öntudatosan elmosolyodott és folytatta: – Mondtam neked, hogy őrület. Te már megjártad ezt az utat velem néhányszor, Cliff. Mit tanácsolsz? Egy felelőtlen pillanatig kísértést érzett, hogy megmondja Tobynak az igazat. De hát

mégsem mondhatta el neki, hogy ez az álomlány már minden segédrendezővel lefeküdt a városban, aki egynapi kenyeret adott neki. Nem árulhatja el, ha meg akarja tartani Tobyt az ügyfelének. – Van egy ötletem – javasolta. – Szerinted ez a lány komolyan veszi a színészetet? – Igen. Rengeteg benne az ambíció. – Akkor rendben van. Küldj neki egy olyan meghívást, amit el kell fogadnia. – Ezt meg miként érted? – Tarts egy partit a házadban. – De hiszen épp most mondtam, hogy nem… – Hadd fejezzem be! Hívd meg a partira a stúdiók vezetőit, hívj producereket, rendezőket, kritikusokat, olyan embereket, akik a hasznára lehetnek. Ha tényleg olyan nagyon színésznő akar lenni, bizonnyal majd meghal, hogy találkozhasson velük. Toby a lány számát tárcsázta. – Hello, Jill! – Ki beszél? – kérdezte a lány. Ebben az országban mindenki megismeri a hangját, ez meg itt azt kérdezi: ki beszél! – Toby. Toby Temple. – Ó! Ez a hang akármit jelenthetett. – Figyelj ide, Jill. Jövő szerdán este egy kis vacsorát adok a házamban, és… Már hallotta is, ahogy a lány lélegzetet vesz az elutasító mondathoz, így gyorsan folytatta: – Meghívtam Sam Winterst, a Pan-Pacific igazgatóját és még néhány stúdióvezetőt, továbbá egy-két producert és rendezőt. Gondoltam, talán jó volna, ha találkoznál velük. Ráérsz? A világ legrövidebb szünete után Jill Castle rávágta: – Szerda este. Igen. Ráérek. Kösz, Toby! Egyikük sem tudta, hogy ez a nagy találkozás Szamarában. A teraszon zenekar játszott, miközben libériás inasok hordták körül a hatalmas tálakat a jobbnál jobb előételekkel és nagy pohár pezsgőkkel. Amikor Jill – háromnegyed órás késéssel – megérkezett, Toby idegesen rohant az ajtóhoz, hogy köszöntse. A lány egyszerű fehér selyemruhát viselt, s ez még jobban kiemelte fekete haját, mely lágyan hullott a vállára. Elsöprő jelenség volt. Toby le sem tudta venni róla a szemét. Jill is a tudatában volt annak, hogy nagyon csinos. Megmosta és gondosan besütötte a haját, és különösen hosszú ideig készítette elő a sminkjét. – Rengeteg ember van itt, akivel szeretném, ha találkoznál! – Toby kézen fogta Jillt és átvezette a nagy fogadószobán, a szalonba. Jill az ajtónál megtorpant és végignézte a vendégeket. A teremben lévő összes arc, ismerős volt. Látta őket a Time, a Life, a Newsweek, a Paris Match és az Oggi címlapján, vagy pedig a filmvásznon. Ez az igazi Hollywood. Ezek a filmcsinálók. Jill ezerszer elképzelte ezt a pillanatot, elképzelte, hogy ezekkel az emberekkel van, társalog velük. Most, amikor ez a valóság, alig hitte el, hogy valóban megtörténik. Toby a kezébe nyomott egy pohár pezsgőt. Belekarolt és odavezette egy középkorú férfihoz, aki körül elég sokan álltak. – Sam, engedd meg, hogy bemutassam Jill Castle-t! Sam megfordult. – Üdvözlöm, Jill Castle – mondta kellemes hangon.

– Jill, ez itt Sam Winters, a Pan-Pacific Stúdió indiánfőnöke. – Pontosan tudom, kicsoda Mr. Winters – válaszolta Jill. – Jill színésznő, Sam; átkozottul tehetséges színésznő. Nagy hasznát vennéd. Némi kis színvonalat vinne az ócska mozitokba. – Nem fogom elfelejteni! – felelte Sam udvariasan. Toby ismét megfogta Jill karját és kissé megszorította. – Gyere, édesem! Azt akarom, hogy mindenki találkozzon veled! Mire az estély véget ért, Jill megismerkedett három stúdióvezetővel, fél tucat fontos producerrel, három rendezővel, néhány íróval, jó néhány újságíróval és tévékritikussal és vagy egy tucat sztárral. A vacsoránál Toby jobbján ült. Hallgatta a beszélgetést, élvezte az érzést, hogy életében először belül van. –… az a baj ezekkel a divatos monstre produkciókkal, hogy ha egy megbukik, magával ránthatja az egész stúdiót. A Fox is foggal-körömmel kapaszkodik, várja, mi sül ki Kleopátrából. –… nem láttad még az új Billy Wilder-filmet? Szenzációs! – Igen? Sokkal jobban szerettem, amikor Brackett-tel dolgozott. Brackett színvonalat jelent. – Billynek meg tehetsége van. –… így tehát a múlt héten átküldtem Gregory Peck-nek egy krimi forgatókönyvét, és képzeljétek, teljesen megőrül érte! Azt mondja, egy-két napon belül végleges választ ad. –… és akkor megkaptam ezt a meghívót, hogy találkozzak az új guruval, akit Krishi Pramananadának hívnak. Hát drágám, kiderült, hogy már találkoztam vele: ott voltam hat éve a barmicvóján, a zsinagógában. –… az a baj egy olyan film költségvetésével, ami eredetileg kettőbe kerülne, hogy mire megkapod a szerződést írásban, az inflációs ráta meg a nyavalyás szakszervezetek fölnyomják háromra vagy négyre. Milliókról beszélnek, gondolta Jill izgatottan. Három-, vagy négymillióról. Még emlékezett a vég nélküli, filléres beszélgetésekre a Schwabnál, ahol a törzsvendégek, a Túlélők lelkesen táplálták egymást hírmorzsákkal arról, mit is csinálnak a nagy stúdiók. Nos, a ma este itt ülők a valódi túlélők. Ők intézik Hollywood történéseit. Ezek tartották csukva a kapukat előtte. Ezek nem adtak neki esélyt. Egyetlenegyet sem! Ennél az asztalnál bárki segíthette volna, egyetlen mondattal megváltoztathatta volna az életét, de egyiknek sem volt öt perce Jill Castle számára! Ránézett az egyik producerre, aki épp mostanában lett nagymenő egy sikeresen eltalált musicalfilm miatt. Nem is olyan rég még arra sem volt hajlandó, hogy legalább meghallgassa őt. Az asztal túlsó végén egy híres vígjátékrendező lelkes beszélgetésbe merült legutóbbi filmje sztárjával. Ő sem fogadta Jillt. Sam Winters egy másik stúdió vezetőjével tárgyalt. Jill táviratot küldött Wintersnek, melyben udvariasan megkérte, hogy nézze meg alakítását egy tévéműsorban. Winters még csak nem is válaszolt. Megfizetnek a gorombaságaikért, udvariatlanságaikért! Ők is, mindenki más is ebben a városban, aki így merészelt bánni vele. Most még nem csinál semmit, de majd egy napon! Ó, igen! Egy napon majd… Az étel kitűnő volt, de Jillt túlságosan lefoglalták a gondolatai, hogy észrevegye, mit eszik. Amikor a lakoma véget ért, Toby fölállt és így szólt. – Jobb lesz, ha sietünk, különben nélkülünk kezdik a vetítést! Még mindig Jillbe karolva mindenkit átvezetett a vetítőbe, ahol megnéztek egy filmet.

A termet úgy alakították ki, hogy kényelmes szófákon és karszékeken egyszerre hatvanan nézhessék a mozit. A bejárat egyik oldalán cukorkával teli szekrény, a másik oldalán pedig pattogatottkukorica-automata állt. Akár egy igazi filmszínház. Toby Jill mellé ült. A lány tudatában volt annak, hogy az egész vetítés alatt nem a filmet, hanem őt nézi. Amikor a mozi véget ért és a fények kigyúltak, a személyzet kávét és süteményt szolgált fel. Fél órával később az estély vendégei lassan tünedezni kezdtek. Hiszen legtöbbjüknek korán reggel a stúdióban kell lennie. Toby épp az ajtóban búcsúzkodott Sam Winterstől, amikor Jill megjelent, kabátban. – Hát te hová mész? – kérdezte Toby idegesen. – Megmondtam, hogy majd én hazaviszlek! – Van saját kocsim – válaszolta Jill édesen mosolyogva. – Köszönöm a szép estét, Toby. És távozott. Toby csak állt, hitetlenül. Nézte, amint a lányt elhajt az úton. Pedig izgalmas tervei voltak az este hátralevő részére. Elképzelte, hogy fölviszi Jillt az emeleti hálószobába és azután… Még a lemezeket is kiválogatta, amiket majd játszani fog! Ma este bármelyik nő annyira hálás lett volna, hogy az ágyamba ugorjék, gondolta Toby. Ráadásul sztárok, nem pedig ilyen ócska epizodisták! Statiszták! Jill Castle, úgy látszik, túl ostoba, mert nem tudja, mit utasít vissza. Ami őt illeti, ennek most már vége! Egy életre megtanulta a leckét. Soha többé nem áll szóba Jillel. Másnap reggel kilenckor telefonált neki. Jill számán csak az üzenetrögzítő válaszolt. „Hello, ez itt Jill Castle lakása. Sajnálom, de most nem vagyok itthon. Ha meghagyja nevét és telefonszámát, visszahívom. Kérem, várjon a hangjelzésig! Köszönöm.” Ezután éles sípolás hallatszott. Toby csak állt, markolta a telefonkagylót, azután levágta az egészet. Nem hagyott üzenetet. Egye meg a fene, csak nem fog beszélgetni egy géppel?! Egy perccel később újra tárcsázott. Ismét végighallgatta az üzenetet, majd így szólt: – Neked van a legszebb szinkronhangod a városban. Nagy tételekben kéne árusítanod! Rendszerint nem hívom vissza az olyan lányokat, akik kajálás után lelépnek, de úgy döntöttem, a te esetedben kivételt teszek. Mit szólnál hozzá, ha vacsorára… A telefon elnémult. Túl sokáig beszélt a rohadt szalagra. Mozdulatlanná dermedt, nem tudta mit tegyen. Hülyén érezte magát. Dühítette, hogy újra tárcsáznia kell, de ismét fölhívta a számot, immár harmadszor. – Épp azt akartam mondani, amikor a rabbi közbevágott, hogy mit szólnál egy holnap esti vacsorához? Várom a hívásodat! Meghagyta a számát és letette a telefont. Egész nap reménytelenül várta a hívást. Este hétkor úgy gondolta: a pokolba veled! Ez volt az utolsó esélyed, bébi! És ez most már végleges volt. Elővette a telefonszámos noteszét és lapozni kezdte. Senkit sem talált benne, aki csak kicsit is érdekelte volna.

26.

Ez volt a legnagyobb szerep Jill életében. Fogalma sem volt arról, miért éppen őt akarja Toby olyan nagyon, amikor Hollywood összes széplányát megkaphatná. De hát az okok nem is érdekelték. Inkább maga a tény. Napokig nem tudott másra gondolni, mint az estélyre, meg arra, hogy mindenki – az a rengeteg fontos ember! – Toby körül ugrált. Bármit megtettek volna neki. Valahogy módot kell találnia arra, hogy Toby viszont bármit megtegyen neki. Tudta, hogy nagyon okosnak kell lennie. Tobyról az a hír járja, hogy ha egyszer ágyba vitt egy lányt, azonnal elveszíti minden érdeklődését iránta. Olyan pasas, aki csak az üldözést élvezi, a kihívást. Jill rengeteg időt töltött azzal, hogy Tobyról tűnődött. Megpróbálta kitalálni, miként bánjon vele. Toby mindennap telefonált, ő viszont egy teljes hetet várt, míg végül beleegyezett, hogy együtt vacsorázzanak. Toby ettől olyan lelkes lett, hogy az egész stáb megjegyzéseket tett. – Ha ugyan létezik ilyen állat – mondta Toby Cliftonnak –, akkor azt mondanám, hogy ez a szerelem. Ahányszor Jillre gondolok, mindig állni kezd a farkam. Elvigyorodott és hozzátette: – És amikor nekem állni kezd a farkam, öregem, az olyan, mintha kitennék egy hirdetőoszlopot a Hollywood Boulevard-ra. Első randevújuk estéjén Toby a lányt a lakásánál vette föl. – Foglaltam asztalt a Chasennél – mondta. Bizonyos volt benne, hogy a lány nagyon megilletődik az előkelő étterem nevétől. – Ó? – Jill hangjából csalódottságot érzett. Zavartan hunyorgott. – Talán inkább valahová máshová mennél? Szombat este volt, de Toby tudta, hogy bárhol szereznek neki asztalt: Perinónál, az Ambassadorban, a Derbyben. – Mondj egyet és odamegyünk. Jill némi tűnődés után azt válaszolta: – Ki fogsz nevetni! – Ugyan, dehogy! – Akkor menjünk a Tommyhoz! Tobyt az egyik Mac masszírozta az úszómedence mellett, míg Clifton Lawrence a székén ülve hallgatta az előadást. – Nem fogod elhinni – mondta Toby és tűnődve vigyorgott. – Húsz percig álltunk sorba annál a rohadt hamburgeresnél! Van fogalmad egyáltalán, merre van ez a Tommy? Los Angeles belvárosában! Tudod, kik mennek szombat este Los Angeles belvárosába? A húgyagyúak! Ez a lány bolond. Hajlandó lettem volna rákölteni száz dolcsit, meg két üveg francia pezsgőt, meg mindent, és az egész este két dollár negyvenembe került! A hamburger után el akartam vinni Piphez. Tudod mit csináltunk helyette? Végigsétáltunk a parton Santa Monicánál! Telement homokkal a Gucci cipőm. Ember nem mászkál éjszaka a parton! Mit tudom én, lehet, hogy kijön két könnyűbúvár a vízből és kirabol! Csodálattal csóválta a fejét. – Jill Castle! El tudod képzelni? – Nem – mondta Clifton szárazon. – Mivel nem akart visszajönni a házamba egy búcsúpohárra, így hát jó előre kigondoltam,

hogy akkor majd én megyek az ő házába. Ez a megoldás, igaz? – Igaz. – Nem igaz. Még az ajtóig sem engedett! Kaptam egy puszit az arcomra és haza lettem küldve. Na, most miféle éjszaka ez a belvárosban, Szupersztár Karcsi számára? – És ezek után még találkozol vele? – Meg vagy őrülve?! Hát persze, hogy találkozom! Ettől kezdve Toby és Jill csaknem minden estét együtt töltötték. Amikor Jill néhanap azt mondta Tobynak, hogy nem találkozhatnak, mert elfoglaltsága van vagy korán reggel forgatásra kell mennie, Toby teljesen kétségbeesett. Ilyenkor napjában tucatszor hívta telefonon Jillt. A legragyogóbb éttermekbe, a legzártkörűbb klubokba vitte. Hálából Jill végigvezette Santa Monica rossz hírű helyein, elvitte a Trancas kocsmába, Papa DeCarlos világvégi éttermébe meg egy kis francia családi étkezdébe, melyet Taixnak neveztek. Csupa olyan helyre, amit minden kispénzű, kezdő színész ismer. Tobyt mindaddig nem érdekelte, hová mennek, míg Jill vele volt. Ez a lány életében az első, aki megszüntette a magányát. Toby már szinte félt lefektetni Jillt, mert attól tartott, megszűnik a varázslat. S közben mégis akarta; jobban vágyott rá, mint életében bármelyik asszonyra. Egyszer, búcsúzásnál, amikor Jill könnyű puszit nyomott az orrára, Toby megmarkolta a lány combját és felnyögött: – Istenem, Jill, megőrülök, ha nem kaphatlak meg! A lány hátrább lépett és jeges hangon azt felelte: – Ha csak az kell, a városban bárhol megveheted húsz dollárért! Az orrára csukta az ajtót! Azután odabent, a lakásában rémülten, reszketve az ajtónak dőlt, mert attól tartott: most azért már túl messzire ment a híres sztárral. Egész éjjel álmatlanul forgolódott, annyira aggódott. Másnap reggel azonban Toby gyémánt karkötőt küldött neki, és Jill tudta, hogy minden rendben van. Természetesen azonnal visszaküldte a karkötőt egy gondosan kiokoskodott levél kíséretében: „Azért egy kicsit köszönöm. Néhány percre nagyon széppé tettél.” – Három rongyomba került! – mesélte Toby Cliftonnak büszkén. – Ő meg visszaküldi! Hitetlenkedve rázta a fejét. – Mit gondolsz egy ilyen lányról? Clifton egészen pontosan el tudta volna mondani, mit gondol, de csak annyit felelt: – Az biztos, hogy szokatlan teremtés, drága fiam. – Szokatlan?! – kiáltotta Toby. – Ebben a városban minden lány azonnal elteszi, amire ráteheti az icipici kezét! Jill az első, aki fütyül az ilyen anyagias dolgokra. Hát hibáztatsz, ha megőrülök érte? – Nem – felelte Clifton. Magában azonban aggódni kezdett. Mindent tudott Jill-ről és azon törte a fejét: nem kellett volna valamivel korábban mégis elmondani mindezt Tobynak? – Nem tiltakoznék, ha esetleg Jillt is az ügyfeleid közé vennéd – mondta Toby. – Le merném fogadni, hogy nagy sztár lesz belőle! Clifton szerényen, de határozottan kivédte az ajánlatot. – Köszönöm Toby, de egy szupersztár a kezem alatt épp elég. Nevetett. Aznap este Toby megismételte ezt a megjegyzést Jillnek.

Sikertelen kísérlete után Toby már óvatos volt, és nem említette meg újra azt a témát Jillnek, hogy együtt kéne ágyba bújniuk. Valójában még büszke is volt arra, hogy Jill visszautasította. Az eddigi lányok mind úgy viselkedtek, mintha a cselédei lettek volna. Jill azonban nem. Amikor Toby valami olyasmit mondott, ami a lány szerint nem helyes, azonnal közölte vele. Toby egyik nap például legorombított egy pasast, mert autogramért zaklatta. Jill megjegyezte: – Nagyon mulatságos, amikor gunyoros vagy, de ennek az embernek most megsértetted az érzéseit. Toby visszament a rajongóhoz és bocsánatot kért tőle. Jill azt is közölte vele, hogy szerinte túl sokat iszik, és ez árt neki. A férfi azonnal csökkentette az adagját. Egy alkalommal Jill tett valami kritikus megjegyzést a ruháira, Toby pedig másnap új szabót keresett magának. Olyasmiket tűrt el Jilltől, amit a világon senki más nem mondhatott volna. Senki más nem mert parancsolgatni neki, nem merte bírálni. Leszámítva persze az édesanyját. Jill nem volt hajlandó elfogadni pénzt vagy drága ajándékot Tobytól, a férfi azonban tudta, hogy a lánynak nagyon kevés a pénze és így még büszkébb volt bátor viselkedésére. Egyik este Jill lakásán, míg arra várt, hogy a lány átöltözzön vacsora előtt, észrevett egy nagy halom számlát a nappaliban. Észrevétlenül a zsebébe süllyesztette mindet és másnap megparancsolta Cliftonnak, hogy fizesse ki az összeset. Úgy érezte, ez végre kisebbfajta győzelem. Ugyanakkor azonban valami nagyot is akart tenni Jillért, valami nagyon fontosat. És egyszer csak rájött, mi is lesz ez. – Sam, valami nagy jót szeretnék tenni neked! Óvakodj a sztároktól, még ha ajándékot hoznak is, gondolta rémülten Sam Winters. – Azt hallom, már majd megbolondulsz, olyan reménytelenül keresel női főszereplőt Keller filmjéhez. Igaz? Nos, hát én találtam neked egyet. – Ismerem? – kérdezte Sam. – A házamban találkoztál vele. Jill Castle. Winters emlékezett a lányra. Bájos arc, csinos formák, fekete haj. Túlságosan öreg ahhoz, hogy tizenévest játsszon a Keller-filmben. De ha Toby azt akarja, hogy próbafelvételt készítsenek vele, hát Sam engedelmeskedni fog. – Mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzám ma délután! – mondta. Sam gondoskodott arról, hogy a próbafelvételt nagyon gondosan, rendesen csinálják. A stúdió legjobb operatőrét rendelte oda és a felvételt maga Keller rendezte. Másnap nézte meg a felvételt. Pontosan úgy, ahogy gondolta, Jill már túl érett volt a fiatal lány szerepére. Ezt leszámítva azonban nem rossz. Egy dolog hiányzott belőle: a karizma. Az a varázslat, ami lehozza a karakter erejét, hús-vér valóságát a filmvászonról. Fölhívta Toby Temple-t. – Ma reggel néztem meg Jill próbafelvételét, Toby. Az a lány nagyon fotogén, jól mondja a szöveget, de nem főszereplőnek való. Nagyon jól megélhet epizodistaként, de ha föltett szándéka, hogy sztár lesz, azt hiszem, nem a megfelelő szakmában dolgozik. Toby aznap este vacsorára hívta Jillt. Egy híres angol rendező megérkezése alkalmából adták ezt a bankettet. Jill már alig várta, hogy ott lehessen. Abban a pillanatban, amikor ajtót nyitott Tobynak, megérezte, hogy valami baj van. – Már tudsz a próbafelvétel eredményéről! – mondta. A férfi vonakodva bólintott. – Beszéltem Sam Wintersszel. Elmondta a lánynak, miről beszéltek Wintersszel, igyekezvén olyan finoman adagolni a

rossz hírt, amennyire csak lehet. Jill szó nélkül hallgatta. Annyira biztos volt abban, hogy sikerül. Az a szerep annyira illett rá. Hirtelen, a semmiből emlékezetébe idéződött az aranyserleg az áruház kirakatában. A kislány, Josephine Czinski egykor szinte fájón vágyakozott rá, és szenvedett a veszteségtől; Jill ugyanezt érezte most. – Nézd, édesem, emiatt ne legyen rossz kedved! – magyarázta Toby. – Winters nem tudja, mit beszél. – Dehogynem tudja! – Jill érezte, hogy immár sosem lesz belőle sztár. Az összes küzdelem, fájdalom, remény hiábavaló volt. Mintha így, utólag, az idő az anyját igazolná. Mintha a bosszúálló Isten büntetné, ki tudja miért. Szinte hallotta a prédikátor üvöltését: Látjátok azt a kislányt? A Pokolban fog égni a bűneiért, ha nem adja át lelkét az Istennek és nem bánja meg, amit tett. Szeretettel és álmokkal a szívében jött ebbe a városba, ez a város pedig tönkretette. Elviselhetetlen szomorúságot érzett. Mindaddig észre sem vette, hogy zokog, míg nem érezte Toby karját a vállán. – Csitt! Semmi baj! – mondta a férfi és szelídségétől Jill csak még jobban sírt. Azután csak álltak, Jill ölelte a férfit és mesélt. Elmondta Tobynak az apja történetét, aki meghalt az ő születésekor. Az aranyserleget, a tiszteletest, a fejfájást, a rémülettel telt éjszakákat, míg arra várt, hogy az Isten lesújt rá. Elmondta a szánalmas munkák végtelen, nyomorúságos sorát, amiket mind azért vállalt, hogy színésznő lehessen. Elmesélte kudarcait, szakmai csalódásait. Valami mély ösztön azonban megakadályozta abban, hogy az életében lévő férfiakról szóljon. Noha eredetileg játszott Tobyval, most már túl volt a színlelésen. Ebben a pillanatban csupasz sérülékenységével elérte, megérintette a férfi lelkét. Megpendített egy húrt Tobyban, amit még soha senki nem szólaltatott meg. Toby elővette a zsebkendőjét és fölszántotta Jill könnyeit. – Te, figyelj! Ha azt gondolod, hogy neked nehéz volt, akkor hallgasd meg ezt. A faterom hentes volt, és… Hajnali háromig beszélgettek. Toby életében először szólt egy lányhoz emberi lényként. Megértette Jillt. Hogyan is ne értette volna, amikor Jill ő volt. Soha egyikük sem tudta megmondani, ki mozdult először a másik felé. Hogy ami lágy, megértő simogatásnak indult, mikor lett érzéki, ösztönös vágy. Éhesen csókolták, szorosan ölelték egymást. A lány érezte a férfi keménységét hozzányomulni. Kívánta Tobyt, az pedig már vetette is róla a ruhát. Ő segített neki, és hirtelen mindketten mezítelenek voltak a sötétben, és mindketten sürgetően vágytak a másikra. A padlón feküdtek. Toby belehatolt és Jill felnyögött, megérezvén a férfi méreteit, mire Toby hátrahúzódott. Jill azonban szorosabban ölelte, magához húzta. Toby heves mozdulatokat tett, betöltötte Jillt, aki úgy érezte, teste most válik tökéletessé, egésszé. Először lágy, puha, kellemes érzései támadtak, majd a feszültség emelkedni kezdett benne. Valami lázas sietség, követelés született benne, végül hirtelen mindezen túljutott. Ez már valódi eksztázis volt, elviselhetetlen feszültség, ösztönös, állati közösülés, és Jill azt sikoltotta: – Szeress, Toby! Szeress, szeress! A férfi vergődő teste rajta volt, benne volt, része lett a testének, és ők ketten egyek lettek. Egész éjjel szeretkeztek, beszéltek és nevettek, és az egész olyan volt, mintha mindig is együtt lettek volna. Ha Toby eddig azt hitte, szereti Jillt, most már eszelős őrülettel rajongott érte. Az ágyban hevertek, védőn átölelte a lányt és tűnődve azt gondolta: ezt nevezik szerelemnek. Oldalt fordult és Jillre nézett. Az asszony melegen, kicsit fáradtan visszanézett rá. Lélegzetállítóan gyönyörű volt. Toby úgy érezte, soha nem szeretett így senkit. Váratlanul megszólalt: – Feleségül akarlak venni.

Hiszen ez a világon a legtermészetesebb dolog. Jill még szorosabban bújt hozzá és azt felelte: – Ő igen, Toby! Szereti ezt a férfit és hozzá fog menni feleségül. Még órák teltek el, mire Jillnek eszébe jutott, hogyan is kezdődött ez az egész. Toby hatalmát akarta. Vissza akart fizetni mindenkinek, aki fölhasználta, aki megbántotta, megalázta. Bosszúra vágyott. És most ez az övé lesz.

27.

Clifton Lawrence bajban volt. Bizonyos értelemben – jól sejtette – a saját hibája, hogy a dolgok így elfajultak. A Toby tulajdonát képező népszerű bárban ültek és Toby épp azt magyarázta: – Ma reggel megkértem a kezét, Cliff, ő pedig igent mondott. Úgy érzem magam, mint egy tizenhat éves kölyök. Clifton igyekezett megőrizni vonásai rezzenetlenségét, hogy a másik ne lássa meg arcán a megdöbbenést. Most már kivételesen óvatosnak kell lennie. Egyvalamit tudott: nem engedheti meg, hogy az a haszonleső kis szajha feleségül menjen Toby Temple-hez! Abban a pillanatban, amikor bejelentik az eljegyzést, Hollywoodban mindenki, akinek valami fityeg a lába között, előmászik a csatornából és közli a sajtóval, hogy ő már járt ott, ahol Toby csak járni fog. Már az is csoda, hogy Toby eddig nem tudta meg az igazat Jillről, de hát örökké nem lehet eltitkolni előle! Amikor megtudja, Toby gyilkolni fog. Mindenkire lesújt maga körül, mindenkire, aki hagyta ezt megtörténni! És Clifton Lawrence lesz az első, aki megérzi Toby haragjának súlyát. Nem, nem engedi ezt a házasságot! Először nagy kísértést érzett, hogy a korkülönbségről beszéljen. Toby húsz évvel idősebb Jillnél. Még időben lefékezte magát. Ránézett Tobyra és óvatosan azt mondta: – Talán nem szabadna a dolgokat elsietni. Hosszú ideig tart, míg az ember megismer egy másikat. Lehet, hogy meggondolod magad… Toby gondolkodás nélkül félresöpörte az érveit. – Te leszel az esküvői tanúm. Mi a véleményed, itt tartsuk a szertartást, vagy Vegasban? Clifton érezte, hogy csak az idejét vesztegeti. Ezt a katasztrófát egyféleképp lehet megakadályozni. Meg kell találnia a módját, hogy megállítsa Jillt. Aznap délután fölhívta, és megkérte, jöjjön az irodájába. Jill egy óra késéssel érkezett, arcát puszira nyújtotta. Leült a szófa szélére, és így szólt: – Nincs sok időm. Tobyval találkozom. – Nem fog sokáig tartani. Clifton hosszan tanulmányozta a nőt. Ez már egy másik Jill. Szinte nem is hasonlít arra a lányra, akivel nem is olyan rég, néhány hónappal ezelőtt találkozott. Magabiztosságot

sugárzott, hitet, olyan önbizalmat, ami korábban nem volt benne. Nos, sebaj, azért már tárgyalt ilyen lányokkal ezelőtt is. – Jill, ne kerülgessük a forró kását! – mondta. – Maga kárára van Tobynak. Azt akarom, hogy tűnjön el Hollywoodból! Elővett a fiókból egy fehér borítékot. – Itt van ötezer dollár készpénzben. Ez elég ahhoz, hogy oda menjen, ahová akar! A lány meglepett arccal rámeredt, aztán hátradőlt a szófán és nevetni kezdett. – Nem tréfálok! – mondta Clifton Lawrence. – Úgy gondolja, Toby feleségül veszi magát, ha megtudja, hogy a városban úgyszólván már mindenkivel lefeküdt? Jill most komoly arccal nézte az ügynököt. Szerette volna megmondani neki, hogy ő a felelős mindazért, ami vele történt ebben a városban. Ő, meg az összes többiek. Akiknek hatalmuk volt, és nem adtak neki esélyt. Ők kényszerítették, hogy a testével, a büszkeségével, a lelkével fizessen – nekik! Tudta azonban, hogy nincs mód mindezt megértetni vele. Hiszen a kis ügynök csak blöfföl. Úgyse merészelne róla beszélni Tobynak; az igazság végül is mindig eldönthetetlen lenne. Lawrence állításai állnának szemben az ő tagadásával. Jill fölállt és kisétált az irodából. Egy órával később Clifton telefonhívást kapott Tobytól. Még sosem hallotta a tanítványát, majdnem nevelt fiát ilyen feldobottnak. – Nem tudom, öregem, mit mondtál Jillnek, de azt hiszem, neked köszönhetem az egészet: nem akar tovább várni. Már úton is vagyunk Las Vegasba, hogy összeházasodjunk! A Lear sugárhajtású magángép harmincöt mérföldnyire járt a Los Angeles-i nemzetközi repülőtértől. Kétszázötven csomós sebességgel repült. David Kenyon már fölvette a rádiókapcsolatot az irányítótoronnyal. Megadta nekik a helyzetét. Földobottnak érezte magát. Útban volt Jill felé. Cissy legtöbb sérüléséből kigyógyult az autóbaleset után, de az arca csúnyán összezúzódott, eltorzult. David a világ legjobb plasztikai sebészéhez küldte, egy brazil orvoshoz. Már hat hete távol volt, és ez idő alatt sugárzóan jókedvű leveleket írt, melyekben igen sokat emlegette a doktort. Huszonnégy órával ezelőtt pedig fölhívta Davidet és közölte vele, hogy többé nem tér vissza. Szerelmes lett ugyanis. David alig hitt a szerencséjének. – Hát ez… hát ez csodálatos – nyögte ki végül nagy nehezen. – Remélem, hogy te és a doktor nagyon-nagyon boldogok lesztek. – Ó, hát nem a doktor! – felelte Cissy. – Valaki más, akinek van itt egy kis ültetvénye. Pontosan úgy néz ki, mint te, David. Az egyetlen különbség, hogy ő szeret. A rádió recsegése megszakította a gondolatait. – Lear Három Alfa Papa, ez itt Los Angeles irányítótorony. Közelítse meg a bal huszonötös leszállópályát! Vigyázzon, a háta mögött egy United 707-es közeledik. Amikor leszállt, guruljon a jobb oldali rámpához! – Értem – David ereszkedni kezdett. A szíve lüktetett. Úton van Jill felé, hogy elmondja: még mindig szereti. Hogy megkérje a kezét. A várócsarnokon át ment ki. Amikor elment az újságosstand mellett, meglátta a lapok szalagcímét: „TOBY TEMPLE SZÍNÉSZNŐT VETT FELESÉGÜL”.

Kétszer elolvasta a cikket, megfordult és besietett a repülőtéri bárba. Három napig részeg volt, azután visszaröpült Texasba.

28.

A nászút olyan volt, mint a mesében. Toby és Jill magánrepülőgépén szálltak Las Hadasba, ahol Patinóék látták őket vendégül tündérkertbe illő nyaralójukban. A kertet és a tengerparti házat a szó szoros értelmében a dzsungelből kanyarították ki. A fiatal házasok magánvillát vettek ki maguknak, melyet kaktuszok, hibiszkuszok és élénk színekben pompázó bouganvilleák vettek körül, s ahol egzotikus madarak adtak szerenádot éjjel és nappal. Tíz napig egyfolytában kirándultak, vitorláztak és buliztak. Csodálatos vacsorákat költöttek el Legazpinál, melyet világhírű szakácsok készítettek a számukra. Egész nap úszkáltak a tengerben és az édesvizű uszodákban. Jill a Plaza drága butikjaiban vásárolt. Mexikóból Biarritzba repültek, ahol a L'Hotel du Palais-ban szálltak meg, abban a látványos palotában, melyet III. Napóleon épített Eugenie császárnőnek. A nászutasok játszottak a kaszinóban, megnézték a bikaviadalt, horgásztak és egész éjjel szerelmeskedtek. A Cote Basque-ról autóval hajtottak északra, Gstaadba, harmincötezer lábnyira a tenger szintje fölé, a berni felföldön. Kirándultak a hegyekbe, helikopterrel körberepülték a Mont Blanc-t és a Matterhornt. Sílécen lecsúsztak a vakítóan fehér lejtőkön, kutyaszánon száguldottak, hatalmas fondue-partikon vettek részt és rengeteget táncoltak. Toby még sosem volt ilyen boldog. Megtalálta a nőt, aki kiteljesítette az életét. Soha többé nem lesz magányos. Toby szerette volna, ha az a nászút örökké tart, Jill azonban minél előbb haza akart menni. Nem érdekelte egyetlen hely sem, ahol megfordultak, nem érdekelték az emberek sem. Úgy érezte magát, mint az újonnan megkoronázott királynő, akit erőszakkal távol tartanak az országától. Jill Castle égett a vágytól, hogy visszatérhessen Hollywoodba. Mrs. Toby Templenek ugyanis leszámolnivalója van ott.

III. KÖNYV

29.

A kudarcnak szaga van. Olyan bűze, amely körbelengi az embert. Éppúgy, ahogy a kutyák megérzik a félelem szagát az emberen, az emberek megérzik, ha valaki lapátra került. Különösen Hollywoodban. A Szakmában mindenki tudta, hogy Clifton Lawrence kész van, még mielőtt ő maga tudta volna. Megérezték a levegőből, ami körüllengte. Azon a héten, amikor Toby és Jill visszatértek a nászútjukról, nem jelentkeztek Cliftonnál. Küldött nekik egy drága ajándékot, és háromszor hagyott telefonüzenetet, amelyre azonban nem jött válasz. Jill. Természetesen Jill. Valahogy sikerült Tobyt ellene hangolnia. Clifton tudta, hogy ki kell kényszerítenie a békekötést. Ő és Toby túl sokat jelentenek egymásnak ahhoz, hogy bárki közéjük állhasson. Aznap reggel autózott ki a házhoz, amikor tudta, hogy Toby nincs otthon, mert a stúdióba kellett mennie. Jill látta Cliftont, amint fölfelé hajt az úton és udvariasan kinyitotta előtte a villa nagy kapuját. Az asszony lenyűgözően szép volt és Clifton ezt meg is mondta neki. Jill barátságos hangulatban társalgott vele. Leültek a kertben, kávét ittak és az asszony elmesélte a nászútjukat, az érdekesebb helyeket, ahol jártak. – Sajnálom – mondta –, hogy Toby nem viszonozta a telefonhívásait, Cliff. El se tudja képzelni, milyen sok dolgunk volt! Bocsánatkérően elmosolyodott és Clifton érezte, hogy tévedett: ez a nő nem az ellensége. – Szeretném, ha elölről kezdenénk az egészet és barátok lennénk – mondta. – Köszönöm, Cliff. Én is ezt szeretném. Lawrence hihetetlen megkönnyebbülést érzett. – Szeretnék estélyt adni a maga és Toby tiszteletére. Kibérelem a Bistro privát bálhelyiségét. Mondjuk, szombathoz egy hétre. Nagy estély lesz, szmoking kötelező, meg ilyenek. Mondjuk, a száz legközelebbi barátunkat hívom meg. Mit szól hozzá? – Pompás ötlet! Toby nagyon fog örülni. Jill az estély napjának délutánjáig várt a telefonhívással. –- Nagyon sajnálom, Cliff – mondta. – Attól tartok, nem tudok eljönni ma este. Kicsit elfáradtam. Toby szerint itthon kell maradnom, hogy pihenjek. Clifton igyekezett elrejteni az érzéseit. – Én is nagyon sajnálom, Jill, de hát megértem. Remélem, Toby azért eljön? Az asszony a vonal túloldalán hosszan, szomorúan fölsóhajtott. – Attól tartok nem, drága fiam. Tudja, ő sehová se megy nélkülem. De azért érezze jól magát az estélyen! És ezzel letette a telefont. Már túl késő lett volna lemondani az egészet. Az estély háromezer dollárjába került, de ennél sokkal drágábbnak bizonyult Clifton Lawrence számára. A díszvendég, egy és egyetlen ügyfele felültette, és ezt mindenki pontosan tudta, aki itt volt. A stúdióvezérek, a sztárok, a

rendezők – mindenki, aki csak számít Hollywoodban. Megpróbált kimagyarázkodni, mindenkinek elmondta, hogy Toby beteg, nem érzi jól magát. Ez volt a legnagyobb hiba. Amikor másnap délután kezébe vette a Herald Examiner-t, a címoldalon Mr. és Mrs. Toby Temple nagyméretű fotóját látta, melyet előző este, valamikor épp az estély időpontjában vettek föl, a Dodgers Stadion díszpáholyában. Mr. és Mrs. Temple nagyon egészségesnek és jókedvűnek látszott a képen. Clifton Lawrence most már tudta, hogy az életéért küzd. Ha Toby kidobja, nem lesz senki, aki fölveszi. Egyetlen nagy ügynökség sem lesz hajlandó alkalmazni egy lecsúszott öregembert, mert hiszen nem hoz magával új ügyfeleket; neki pedig nincs elég lelkiereje, hogy újrakezdje, egyedül, elölről. Ehhez már túl késő. Módot kell találnia arra, hogy kibéküljön Jillel. Felhívta és azt mondta neki, hogy szeretne átmenni egy kis beszélgetésre. – Hát persze! – felelte az asszony. – Épp tegnap este mondtam Tobynak, hogy mostanában olyan keveset látjuk. – Negyedórán belül ott vagyok – válaszolta Clifton. A bárhoz lépett, dupla whiskyt töltött magának. Újabban kicsit túl sokat iszik. Munka közben pedig helytelen dolog, rossz szokás inni. De hát kit akar becsapni? Munka?! Miféle munka közben? Mindennap fontos szerződések, ajánlatok érkeztek Toby számára, de képtelen volt rábírni a Nagy Embert, hogy üljenek le és legalább beszéljék meg ezeket az ajánlatokat. A múltban mindent megbeszéltek. Eszébe jutott a sok közös kaland. Az utazások, a partik, a nagy nevetések és a lányok. Olyan közel voltak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Tobynak szüksége volt rá, számított rá. Most pedig… Clifton újabb italt töltött magának és örömmel látta, hogy a keze már nem remeg annyira. Amikor a Temple-házhoz érkezett, Jill a teraszon ült és kávézott. Fölnézett és elmosolyodott a közeledő ügynök láttán. Kereskedelmi utazó vagy, mondta magának Clifton. Add el magad neki! – De jó, hogy látom, Cliff! Üljön le! – Kösz, Jill! – A nagy öntöttvas asztal túloldalán ült le és hosszan tanulmányozta a nőt. Fehér nyári ruhát viselt és lenyűgöző volt az ellentét a ruha, meg a fekete haja és aranybarnára sült bőre között. Fiatalabbnak látszott így, és – Cliftonnak furcsamód egyetlenegy jelző jutott eszébe – ártatlannak. Jill melegen, barátságosan nézett vissza. – Kér valami reggelit, Cliff? – Nem, köszönöm. Már órákkal ezelőtt ettem. – Toby nincs itthon. – Tudom. Magával akartam beszélni. Egyedül. – Mit tehetek önért? – Fogadja el a bocsánatkérésemet! Még senkitől nem kért semmit az életében, most azonban könyörgött. – Mi… Azaz én, azt hiszem, rosszul kezdtem. Bizonyára az én hibám volt. Alighanem. Tudja, Toby az ügyfelem és a barátom volt, annyira régóta… Megpróbáltam védeni őt. Olyan nehéz ezt megérteni? Jill bólintott, barna szemét mozdulatlanul Cliffen tartotta. – Hát persze, megértem. Az ügynök nagyot sóhajtott.

– Nem tudom, elmondta-e valaha a történetét. Én indítottam el a pályán. Tudtam, már amikor először megláttam, tudtam, hogy mekkora sztár lesz. Látta, hogy a nő most nagyon figyel. – Akkoriban még számos fontos ügyfelem volt, Jill. Mindegyiket elküldtem, hogy csak Toby karrierjére összpontosíthassak. – Toby elmesélte nekem, hogy maga milyen sokat tett érte. – Tényleg? Gyűlölte saját hangjában ezt az élénk tüsténkedést. Jill elmosolyodott. – Még azt is elmesélte, hogy Sam Goldwyn nevében telefonáltatott magának, és maga rájött, de mégis elment az előadásra. Igazán aranyos történet. Lawrence előrehajolt. – Szeretném, ha nem változna semmi a kapcsolatunkban Tobyval. De ehhez szükségem van arra, hogy maga az én szorítósarkomban legyen. Arra kérem, ha lehet, felejtse el, ami köztünk történt! Bocsánatot kérek, ha megsértettem! Tudja, azt hittem, ezzel Tobyt védem. Nos, bevallom, tévedtem. Úgy gondolom, igazán nagyszerűen összeillenek. Maga remek asszony. – Igyekszem az lenni. Nagyon. – Ha Toby kidob… én… azt hiszem, azzal megöl. Nemcsak az üzletről beszélek. Ő és én… Ő olyan nekem, mintha a fiam volna. Szeretem. Gyűlölte magát érte, de már megint könyörgött. – Kérem, Jill, az isten szerelmére… Elhallgatott. Hangja elcsuklott. Az asszony megint hosszan ránézett azzal a különös, barna szemével. Azután megsimogatta a kezét. – Egyáltalán nem haragszom, Cliff. Nem tudna eljönni holnap este vacsorára? Clifton mélyet sóhajtott, majd boldogan elmosolyodott. – Köszönöm – hebegte, és közben döbbenten érezte, hogy a szeme könnybe lábad. – Nem… soha nem fogom elfelejteni ezt. Soha. Másnap reggel, amikor az irodájába ért, közjegyző által hitelesített értesítés várta. A levélben azt közölték vele, hogy megbízását azonnali hatállyal visszavonták és a továbbiakban nem áll jogában Toby Temple ügynökeként föllépni.

30.

Jill Castle Temple a legizgalmasabb dolog volt Hollywood történetében a mozi feltalálása óta. Egy olyan üzlettől átitatott városban, ahol mindenki A király új ruhája című társasjátékot játszotta, Jill úgy használta a nyelvét, akár egy kisbaltát. Abban a városban, ahol a hízelgés a napi beszélgetés valutája, Jill félelem nélkül kimondta, ami a szívén feküdt. Maga mellett tudhatta persze Tobyt, és ezt a hatalmat úgy használta, mint egy bunkót. Minden fontos üzletembert, filmgyári vezért megtámadott. Ezek ilyet még életükben nem láttak! Nem merték megsérteni Jillt, mert nem akarták megsérteni Tobyt. Toby Temple végül is Hollywood legnagyobb kasszasikere, és nekik szükségük van rá. Toby pedig sikeresebb lett, mint valaha. Hetenként jelentkező televíziós műsora még

mindig az első helyen tanyázott a közvélemény-kutatások szerint, filmjei hatalmas pénzt hoztak és amikor Las Vegasban lépett föl, a kaszinók megduplázták bevételüket. Toby volt a legnagyobb befektetés a show-bizniszben. A kegyeit keresték, boldogok voltak, ha csak egy villanásnyira is föltűnt valaki másnak a műsorában. Örültek, ha lemezt készített, ha megjelent valahol, ha hirdetett, ha jótékony céllal föllépett. És hívták, hívták, hívták. A város legfontosabb személyiségei léptek egymás sarkára a sietségtől, hogy Toby kedvét keressék. Nagyon gyorsan megtudták, hogy a kedvét úgy lehet keresni, ha Jill kedvét keresik. Ő szervezte a színész egész életét, a megbeszéléseit, föllépéseit. És mindezt úgy intézte, hogy csak azoknak jutott hely, akiket ő elfogadott. Áthághatatlan korlátot emelt Toby köré, és senki más, csak a gazdagok, a híresek, a hatalmasok juthattak túl ezen a korláton. Jill lett a „láng őrizője”. A kis polák lánya texasi Odessából olyan nagy embereket szórakoztatott – és olyan nagy emberek szórakoztatták őt –, mint a különféle államok kormányzói, nagykövetek, világhírű művészek, és maga az elnök. Ez a város rettenetes dolgokat tett vele. De soha többé nem teszi! Nem, amíg mellette van Toby Temple. Azok az emberek voltak igazán nagy bajban, akik Jill halállistájára kerültek. Ágyba bújt Tobyval, szeretkeztek. Amikor a férfi végül ellazult és teljesen kimerülten végignyúlt mellette, Jill megsimogatta a karját, hozzábújt és így szólt: – Drágám, meséltem neked arról, hogy egyszer, amikor ügynököt kerestem és elmentem ehhez a nőhöz… Hogy is hívták?… Ja, Rose Dunning! Képzeld, azt mondta, tudna szerepet adni nekem, és akkor leült mellém az ágyra, hogy együtt próbáljunk… Toby gyanakvóan összehúzott szemmel nézett a feleségére. – És mi történt? Jill elmosolyodott: – Amilyen ostobán ártatlan voltam, nem gondoltam semmi rosszra. Míg olvastam a szöveget, éreztem, hogy a combomat tapogatja. – Hátravetett fejjel nevetett. – Halálra rémültem! Még életemben nem rohantam úgy! Tíz nappal később Rose Dunning működési engedélyét egyszer és mindenkorra visszavonta a városháza illetékes osztálya. A következő hétvégét Palm Springs-i házukban töltötték. Toby a verandán hevert egy gyúrópadon, vastag frottírtörülközővel a dereka körül. Jill masszírozta. Toby a hátán feküdt, kis kendővel védte szemét a nap erős sugarai ellen. Jill finom, hűvös krémmel kenegette a lábát. – Azért milyen jó, hogy fölnyitottad a szemem Cliffel kapcsolatban – jegyezte meg Toby. – Nem több, mint egy nyavalyás parazita, aki belőlem élt. Azt hallom, most körberohangál a városban és igyekszik beszállni valamilyen ügynökségbe. Senki sem akarja. Te, ez olyan hülye, hogy nélkülem még letartóztattatni se lenne képes magát. Jill kis hallgatás után válaszolt. – Én azért sajnálom szegényt. – Ez a baj veled, édesem! A szíveddel gondolkodsz a fejed helyett. Meg kell tanulnod keményebbnek lenni. Jill szelíden elmosolyodott: – Nem tehetek róla. Olyan vagyok, amilyen vagyok. Toby lábán kezdett dolgozni. Könnyű, érzéki mozdulatokkal lassan fölfelé haladt, a combja felé. Toby máris izgalomba jött. – Jézusom! – nyögte. Az asszony keze most még magasabban járt, a férfi combja között, és a merevedés csak fokozódott. Jill Toby lábai közé csúsztatta a kezét és krémes kezével végigsimította. A férfi mérhetetlenül nagy hímvesszeje kőkemény lett.

– Gyorsan, édesem! – nyögte. – Ugorj rám! A kikötőben voltak, a Jill nevű nagy motoros hajón, melyet Toby vásárolt az asszony számára. Az új szezon első Toby Temple-tévéműsorát másnap kellett fölvenniük. – Ez a legjobb vakáció életemben! – mondta Toby. – Utálok visszamenni dolgozni. – De olyan nagyszerű ez a műsor! – felelte Jill. – Imádom csinálni. Mindenki olyan kedves; kis szünetet tartott, majd könnyedén hozzátette: – majdnem mindenki. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Toby élesen. – Ki nem volt kedves hozzád? – Ugyan, senki, drágám. Nem is kellett volna megemlítenem. Végül azonban hagyta, hogy Toby kicsikarja belőle a választ. És másnapra Eddie Berrigan, a szereposztó asszisztens ki volt rúgva. A következő hónapokban Jill elmesélte néhány könnyű kis vitáját különböző rendezőkkel, asszisztensekkel, akik a halállistáján voltak. A kijelölt személyek egyenként eltűntek Hollywoodból. Mindenki, aki valaha kihasználta őt, most megfizetett. Olyan ez, gondolta, mint a közösülés szertartása a méhkirálynővel. Mindegyik megkapta a maga gyönyörét, most pedig el kell pusztulniuk. Végül Sam Wintersre szállt rá, arra az emberre, aki azt mondta róla, hogy nem elég tehetséges. Soha nem szólt egyetlen rossz szót ellene, éppen ellenkezőleg: mindig csak dicsérte Toby előtt. De az összes többi stúdióvezetőt egy kicsit jobban dicsérte. A többi stúdióvezetőknek valahogy jobb forgatókönyveik voltak, jobban illettek volna Tobynak… Jobb rendezőik, akik inkább megértenék őt. Hozzátette, hogy nem tudja megállni, mindig arra gondol: Sam Winters akármilyen nagyszerű ember, de talán mégsem értékeli eléggé Toby tehetségét. Nem telt bele sok idő, és Toby ugyanígy gondolkodott. Most, hogy Clifton Lawrence eltűnt, nemigen tudott kivel beszélni, nem bízott másban, csak Jillben. Amikor úgy döntött, hogy a filmjeit ezután más stúdióban forgatja, azt hitte, ez a saját ötlete volt. Jill azonban gondoskodott róla, hogy Sam Winters megtudja az igazságot. Megtorlás.Akadtak olyanok Toby környezetében, akik úgy vélték: Jill nem tarthat sokáig. Egész egyszerűen átmeneti betolakodó, múló szeszély tárgya. Így hát épp csak elviselték vagy alig leplezett megvetéssel kezelték. Nagy tévedés volt. Egyiket a másik után megsemmisítette. Nem akarta, hogy bárki is körülöttük legyen, aki nem fontos a férje karrierje számára, vagy aki ellene befolyásolhatná Tobyt. Gondoskodott róla, hogy Temple lecserélje az ügyvédjét, a reklámirodát, amellyel dolgoztatott. Olyan embereket szerződtetett helyettük, akiket már ő, a feleség válogatott ki. Kirúgta a három Macet és Toby egyéb titkárait. Kicserélte a személyzetet. Ez most már az ő háza, és itt ő az úrnő. Egy estély a Temple-házban: ez volt a legnagyobb esemény Hollywoodban! Mindenki, aki számított, ott volt. Színészek elegyedtek társasági szépasszonyokkal, kormányzók nagyvállalati vezetőkkel. A sajtó mindig teljes létszámban kivonult, ami külön hasznot jelentett a szerencsés vendégeknek: nemcsak hogy Temple-éknél lehettek és nagyszerűen szórakoztak, de másnap már mindenki tudta, hogy Temple-éknél voltak és nagyszerűen szórakoztak. Amikor Temple-ék nem házigazdák voltak, vendégek lettek. Lavinaként zúdultak rájuk a meghívások. Premierekre, jótékony célú vacsorákra, politikai rendezvényekre, éttermek és szállodák megnyitójára invitálták őket. Toby boldogabban maradt volna otthon, egyedül Jillel, az asszony azonban szeretett

eljárni hazulról. Volt olyan este, amikor három-négy partin is megjelentek. Ilyenkor valósággal lökdöste Tobyt egyikről a másikra. – Úristen, te akár kampányfőnök is lehetnél a Grossingernél! – nevetett Toby. – Csak érted teszem, drágám – felelte Jill. Toby filmet forgatott az MGM számára. Feszített munka volt. Egyik este későn, fáradtan érkezett haza. Hökkenten látta, hogy a szmokingja ki van készítve a székre. – Csak nem megyünk már megint el, bébi? Még az egész kicseszett évben nem töltöttünk itthon egyetlen estét sem! – Davisék házassági évfordulója van. Rettenetesen megsértődnének, ha nem dugnánk oda az orrunkat. Toby lerogyott az ágyra: – Alig várok egy kellemes, forró fürdőt, meg egy csendes estét, kettesben. Végül természetesen elment az estélyre. És mert mindig „bekapcsolt”, mert mindig a figyelem középpontjában akart lenni, erőt merített hatalmas energiatartalékából és szórakoztatott, humorizált, tréfált, míg mindenki nevetett, tapsolt és közölte mindenki mással, hogy Toby Temple a világ legmulatságosabb embere. Aznap késő éjjel, amikor álmatlanul az ágyában forgolódott, úgy érezte, hogy a teste tökéletesen kimerült. Lelke azonban mondatról mondatra, nevetésről nevetésre megismételte az este diadalát. Nagyon boldog embernek érezte magát. És mindez Jill miatt. Mennyire imádta volna az asszonyt az ő édesanyja! Márciusban meghívót kaptak a cannes-i filmfesztiválra. – Szó sem lehet róla! – mondta Toby, amikor Jill megmutatta neki a díszes levelet. – Én már, ha vízre megyek, az csak a fürdőszobámban lesz. Fáradt vagyok, édesem! Egész évben dolgoztam, mint egy állat. Jerry Guttman, Toby reklámfőnöke azt mondta Jillnek: jó esély van arra, hogy Toby filmje megnyeri az Aranypálmát, és hogy sokat jelentene, ha Toby ott lenne Cannes-ban. Az ügynök úgy érezte, hogy ez Toby számára is nagyon fontos. Toby mostanában gyakran panaszkodott, hogy állandóan fáradt, ugyanakkor pedig mégsem tud aludni. Esténként altatókat vett be, amiktől aztán egész reggel szédelgett. Jill úgy győzte le ezt a korai fáradtságot, hogy a reggeli mellé Benzedrin serkentőtablettákat adott neki. Így aztán Toby valahogy keresztülvergődött a napon. A serkentőszerek és nyugtatók körforgása azonban lassan tönkretette az energiatartalékait. – Sajnos, én már elfogadtam a meghívást – mondta most Jill –, de nem tesz semmit, majd lemondom. Nem érdekes, drágám! – Menjünk el egy hónapra Springsbe és ne csináljunk semmit, csak heverésszünk a nyuszin! Az asszony hökkenten nézett rá. – A micsodán? Toby Temple feszülten, zavartan fölült. – Úgy értem: a napon. Fogalmam sincs, miért jött ki úgy a számon, hogy nyuszin. Az asszony elnevette magát: – Azért, mert egy mókás kis ember vagy! Megszorította a férje kezét. – Mindenesetre Palm Springs nagyszerűen hangzik. Nagyon szeretnék ott lenni, egyedül veled. – Nem tudom, mi van velem – sóhajtott Toby. – Valahogy elfogyott belőlem minden energia. Azt hiszem, kezdek öregedni. – Ugyan, te sosem öregszel. Fogadok, hogy negyven évvel túlélsz engem is. A férfi elvigyorodott.

– Gondolod? Az biztos, hogy a farkam még akkor is sokáig fog élni, amikor én már meghaltam. Megvakarta a tarkóját és fölsóhajtott: – Azt hiszem, szunyókálok egy kicsit. Az igazat megvallva, nem vagyok túl jól. Ugye, ma este nem megyünk sehová? – Hát persze, hogy nem. Ha nem akarod, majd lemondom. Elküldöm a személyzetet és magam főzöm a vacsorát. Csak ketten leszünk. – Ez igazán nagyszerű. Toby Temple nézte, amint a felesége indul elküldeni a személyzetet, és azt gondolta magában: Jézusom, én vagyok a legnagyobb mázlista, aki valaha a Földön élt. Aznap késő éjjel együtt feküdtek az ágyban, ébren. Jill forró fürdőbe dugta Tobyt, utána jól ellazította, megdolgozva fáradt izmait, kihozva belőle a feszültséget. – Ez aztán a jó! – mormogta a férfi. – Mit is kezdenék nélküled? – El sem tudom képzelni! – felelte az asszony és melléfeküdt. – Toby, mesélj nekem a cannes-i filmfesztiválról! Milyen az? Tudod, én még sosem voltam ott. – Nem más az egész, mint szélhámosok nagy csődülete, akik a világ minden részéről eljönnek és megpróbálják az ócska filmjeiket eladni egymásnak. A világ legnagyobb szélhámossága! – Egészen izgalmasnak hangzik – mondta Jill. – Igen? Nos, azt hiszem, tényleg izgalmas. Már úgy értem, teli van furcsa figurákkal. A feleségére nézett. – Tényleg annyira el akarsz menni arra az ostoba filmfesztiválra? Jill gyorsan megrázta a fejét. – Dehogyis! Palm Springs-be megyünk. – A fenébe is, hát Palm Sprigsbe bármikor mehetünk! – De Toby, tényleg nem érdekes! A férfi elmosolyodott. – Tudod, miért imádlak? A világ bármely más asszonya halálra gyötörne e miatt a fesztivál miatt. Látod, te meg majd meghalsz, hogy elmenjünk, de mégsem szólsz! Nem! Inkább eljönnél Springsbe! Már visszaszóltál nekik, hogy lemondjuk a cannes-i meghívót? – Még nem, de… – Hát ne tedd! Megyünk Indiába – furcsa kifejezés jelent meg az arcán. – Indiát mondtam? Már úgy értem: Cannes-ba! Amikor gépük leszállt az Orly repülőtéren, Toby kezébe nyomtak egy táviratot. Az apja meghalt az öregek otthonában. Már túl késő volt ahhoz, hogy visszamenjen a temetésre. Mindenesetre intézkedett, hogy a költségén új szárnyat építsenek az otthonhoz, és nevezzék el a néhai szüleiről. Az egész világ Cannes-ba jött. Cannes egyszerre volt Hollywood, London és Róma, összekeverve valami dicsőséges, soknyelvű hang- és látvány-kakofóniává, Technicolorban és Panavisionban. A filmcsinálók a világ minden részéről elözönlötték a francia Riviérát, hónuk alatt cipelve álmaik dobozát, benne nagy celluloidtekercseket angolul, franciául, japánul, magyarul és lengyelül, abban a reményben, hogy holnap reggelre gazdagok és híresek lesznek. A Croisette teli volt profikkal és amatőrökkel, veteránokkal és zöldfülűekkel, feljövőben lévő sztárokkal és egykor voltakkal, akik mind a tiszteletre méltó díjakért versenyeztek. Díjat kapni a cannes-i filmfesztiválon pénzt jelentett a bankban. Ha a győztes filmjét még nem vették meg, azonnal el tudta adni. Ha már eladta, utólag több pénzt kapott érte. A város minden szállodája megtelt, és akik már nem fértek el, azok ellepték Antibes, Beaulieu, SaintTropez és Mentőn part melletti szállóit. A kis falvak lakói tátott szájjal bámulták az utcáikat,

éttermeiket és bárjaikat megtöltő híres embereket. Minden szállodai szobát hónapokkal előre lefoglaltak, Toby Temple-nek azonban, nem okozott gondot lakosztályt szerezni a Carltonban. Tobyt és Jillt mindenütt ünnepelték, ahol csak megfordultak. A sajtófotósok kamerái szünet nélkül kattogtak, képük a világ összes lapjában megjelent. Az Arany Páros: Hollywood Királya és Királynője. A riporterek megállás nélkül interjúvolták Jillt, véleményét kérdezték mindenről, a francia boroktól az afrikai politikáig. Bizony, nagyon messzire jutott az egykori Josephine Czinski a texasi Odessától. Toby filmje nem nyerte meg a fődíjat, de a fesztivál vége előtt két nappal a zsűri bejelentette, hogy különdíjat adnak át neki a szórakoztató művészet területén elért eredményeiért. A díjátadás klakkos-frakkos esemény volt a Carlton nagytermében, ahonnan a vendégek fele úgyszólván kiszorult. Jill az emelvényen ült Toby mellett. Észrevette, hogy a férje nem eszik. – Mi a baj, drágám? – kérdezte. Toby megrázta a fejét. – Azt hiszem, ma túl sokat voltam a napon. Kicsit szédülök. – Holnap nem engedlek sehova. Pihenni fogsz! Másnapra természetesen már interjúkat szervezett a Paris Match és a londoni Times szerkesztőjével reggelre. Ebédre néhány televíziós riportert hívott meg. Utána pedig koktélparti lesz. Most elhatározta, hogy ezek közül a legkevésbé fontosat egy-két nappal elhalasztja. A díszvacsora befejeztével Cannes polgármestere emelkedett szólásra. Bemutatta Tobyt. – Monsieur Toby Temple! A közönség lelkes tapsviharban tört ki. A hatalmas teremben mindenki fölállt, hogy így üdvözölje Tobyt. Ő a székében ült és meg sem moccant. – Állj már föl! – suttogta Jill ingerülten, türelmetlenül. Toby lassan fölállt. Sápadtan, bizonytalanul. Egy pillanatig állt, tétován elmosolyodott, majd botorkálva megindult a mikrofon felé. Félúton megbotlott és eszméletlenül a padlóra zuhant. Toby Temple-t a francia légierő gépén röpítették Párizsba, ahol azonnal az Amerikai Kórház intenzív osztályára szállították. Franciaország legjobb specialistáit rendelték a kórházba. Jill ezalatt az egyik különszobában várakozott. Harminchat órán át nem evett, nem ivott és nem fogadott egyetlen telefonhívást sem, amelyek pedig elárasztották a kórházat a világ minden részéről. Egyedül ült, a falra meredt. Nem látta és nem hallotta maga körül a nyüzsgést. Lelke egyetlen dologra összpontosított: Tobynak meg kell gyógyulnia. Toby az ő napja, és ha a Nap lemegy, az árnyék is meghal. Nem engedheti megtörténni. Hajnali öt óra volt, amikor dr. Duclos, a kórház igazgató főorvosa belépett a szobába. – Mrs. Temple! Attól tartok, a csapást nem tudom megkönnyíteni. Az ön férje nagyon súlyos agyvérzést szenvedett el. Túléli, de valószínű, hogy soha többé nem tud járni vagy beszélni.

31.

Amikor végül beengedték Toby párizsi kórtermébe, Jill teljesen megdöbbent azon, hogy néz ki a férje. Toby egyetlen éjszaka alatt megöregedett, kiszáradt, mintha minden életerő elpárolgott volna belőle. Nem tudta mozgatni a kezét, a lábát, és noha hörgő-morgó állati hangokat képes volt kiadni magából, beszélni sem tudott. Hat hétbe telt, míg az orvosok engedélyezték Toby szállítását. Amikor visszaértek Kaliforniába, a repülőtéren valósággal megrohamozta őket a sajtó, a televízió és a sok száz, jókívánságokat harsogó rajongó. Toby Temple betegsége szenzációt jelentett. A barátok megállás nélkül telefonáltak, érdeklődvén: miként javul az egészségi állapota. Tévéstábok próbálkoztak bejutni a házba, hogy felvételt készíthessenek róla. Üzenetet küldött az elnök, jó néhány szenátor. Levelek és képeslapok ezrei érkeztek a rajongóktól, hogy közöljék: még mindig szeretik is imádkoznak érte. Meghívók azonban többé nem érkeztek. Senki sem telefonált, hogy megtudja, mit érez Jill, vagy hogy meghívják egy díszvacsorára, netán filmvetítésre. Hollywoodban mindenki fütyült Jillre. A lakásra rendelte Toby régi háziorvosát, dr. Eli Kaplant és repülőn hozatott oda két vezető neurológust; az egyiket az UCLA Egészségügyi Központból, a másikat pedig a Johns Hopkins Egyetemről. Diagnózisuk ugyanaz volt, mint a párizsi dr. Duclosé. – Nagyon fontos megérteni – magyarázta Jillnek dr. Kaplan –, hogy Toby tudatának teljesítőképessége egyáltalán nem csökkent. Mindent hall és mindent megért, amit mondanak neki. Sajnos azonban a beszéd- és motorikus központja megsérült. Nem tud válaszolni. – És… és ez mindig így marad? Dr. Kaplan elbizonytalanodott. – Az ember nem lehet, persze, abszolút biztos benne, de véleményünk szerint Mr. Temple idegrendszere oly súlyos mértékben roncsolódott, hogy a terápiás eljárások nem eredményeznének nála észrevehető javulást. – De azért ebben nem biztosak, ugye? – Nem… Jill azonban biztos volt abban, hogy van remény. A három ápolónőn kívül, akik három műszakban ügyködtek a beteg körül, Jill még egy gyógytornászt is szerződtetett, aki minden reggel megdolgozta Tobyt. A gyógytornász bevitte az úszómedencébe a magatehetetlen embert, karjába ölelte és lágyan, óvatosan feszítette izmait, inait. Toby bizonytalanul próbálta kezét mozdítani, lábaival rugdalózni a langyos vízben. Nem vettek észre haladást. A negyedik héten egy beszédtanár is érkezett. Minden délután egy órán át próbálta újra megtanítani a beszéd rejtelmeire Tobyt. Vagy legalább, hogy bizonyos szavakat képes legyen megformálni. Két hónap után még mindig nem látszott változás. Egyáltalán semmi. Jill dr. Kaplanért küldött. – Valamit tennie kell, hogy segítsen rajta! – mondta dühösen. – Nem hagyhatjuk így! Az orvos reménytelenül nézett az asszonyra. – Sajnálom, Jill. Én igyekeztem elmagyarázni magának…

Jill hosszú ideig ült egyedül a könyvtárban azután, hogy dr. Kaplan távozott. Érezte, hamarosan kezdődik a szörnyű fejfájás, de most nem volt ideje magára gondolni. Fölment az emeletre. Toby föltámasztva ült az ágyában és a semmibe bámult. Ahogy Jill odalépett hozzá, a férfi mélykék szeme fölcsillant. Élénk, lázas tekintetével követte Jillt, amint az asszony az ágyhoz lépett és lenézett rá. Szája megmozdult és valami érthetetlen zajt adott ki magából. A szégyen, a zavar könnyei csillogtak a szemében. Jillnek eszébe jutottak dr. Kaplan szavai: Nagyon fontos megérteni, hogy Toby tudatának teljesítőképessége egyáltalán nem csökkent. Mindent hall és mindent megért, amit mondanak neki. Jill leült az ágy szélére. – Toby, azt akarom, hogy rám figyelj! Ki fogsz szállni abból a rohadt ágyból! Járni fogsz és beszélni fogsz! A könnyek most már kétoldalt folytak le a férfi arcán. Meg fogod csinálni! Meg fogod csinálni, értem! Másnap reggel Jill kirúgta az ápolónőket, a gyógytornászt és a beszédtanárt. Amint ezt dr. Kaplan meghallotta, a lakásra sietett. – Az még csak rendben van, hogy a gyógytornásznak mennie kellett, Jill, de az ápolónők! Tobyra valakinek huszonnégy órán át vigyáznia kell! – Majd én vigyázok. Az orvos megcsóválta a fejét. – Jill, magának fogalma sincs arról, mibe kergeti magát! Egyetlen ember képtelen… – Majd hívom, ha szükségem lesz magára, doktor úr! A küzdelem megkezdődött. Jill megpróbálta azt tenni, amiről az orvosok jó előre biztosították, hogy nem teheti. Amikor először emelte föl és tette tolószékbe Tobyt, valósággal megrémült, milyen súly nélküli lett a férfi. A liften – amit az agyvérzés óta szereltek a lépcső mellé – levitte a tolószéket a földszintre és dolgozni kezdett Toby-val az úszómedencében. Éppen úgy, ahogy a gyógytornásztól látta, csak egy egészen kicsit másképp: ahol a gyógytornász finoman, segítően működött, ott Jill keményen, szinte durván tántoríthatatlan volt. Amikor Toby beszélni próbált, nyögve jelezte, hogy fáradt és hogy nem bírja tovább, Jill ráripakodott: – Még nem vagy kész! Még egyszer! Még! A kedvemért, Toby! És kényszerítette, hogy még egy gyakorlatot csináljon. Azután újra, míg a férfi már némán sírt a fájdalomtól, fáradtságtól. Délután beszélni tanította. – Ooh… ooooooh. – Aaaahh… aaaaaaaahh… – Nem! Ooooooooh! Csücsörítsd az ajkad, Toby! Kényszerítsd, hogy engedelmeskedjen! Ooooooh! – Aaaaaaaahh… – Nem, a fene egyen meg! Beszélni fogsz! Halljam: Ooooooooh! A férfi pedig újra megpróbálta. Jill minden este megetette, azután mellé feküdt az ágyba és átölelte. Megfogta a

használhatatlan kezeket és végigsimította velük a saját testét, a mellét, a combját, a csípejét. – Érezd, Toby? – suttogta. – Ez mind a tied, drágám! A tied! Akarlak! Azt akarom, hogy meggyógyulj, és újra szerelmeskedjünk! Szeretkezni akarok veled, Toby! A férfi ránézett azzal az élő, fényes szemével és összefüggéstelen, nyöszörgő hangot hallatott. – Hamarosan, Toby! Hamarosan! Jill fáradhatatlan volt. Elbocsátotta a személyzetet, mert nem akarta, hogy bárki is körülöttük legyen. Ettől kezdve maga főzött. Telefonon rendelt a boltból élelmiszert és sosem ment el hazulról. Kezdetben szorgosan válaszolt minden telefonra, de a hívások száma lassan csökkent, végül azután már nem telefonált senki. Az újságokban nem jelentek meg új közlemények Toby Temple egészségi állapotáról. A világ tudta, hogy haldoklik. Az egész már csak idő kérdése. Jill azonban nem hagyta meghalni. Ha Toby meghal, ő is elpusztul vele. A napok egyetlen, végtelen hosszú nyomorúsággá váltak. Jill reggel hatkor kelt. Először letisztogatta Tobyt. Toby nem volt szobatiszta. Katéter volt rajta és pelenkát viselt, ennek ellenére reggelre mindig összepiszkította magát. Néha még az ágyneműt is cserélni kellett, a pizsamájával együtt. A hálószobában a bűz szinte elviselhetetlen volt. Jill megtöltött egy lavórt meleg vízzel; szivaccsal és egy puha ronggyal letörölte a szart és a vizeletet férje testéről. Amikor Toby tiszta lett, megtörölgette, megszárította, behintőporozta, utána megborotválta és megfésülte a haját. – Tessék! Gyönyörű vagy ma, Toby! Most kéne látniuk a rajongóidnak! De hamarosan látni fognak! Verekednek azért, hogy láthassanak! Az elnök is ott lesz! Mindenki ott lesz, hogy lássák Toby Temple-t. Ezután elkészítette a reggelit. Zabkását, tejbedarát vagy rántottát. Kiskanállal rakta Toby szájába. Úgy etette, akár egy kisbabát. Közben megállás nélkül beszélt hozzá, ígérte neki, hogy meggyógyul. – Te Toby Temple vagy! – mondta zsolozsmaszerűen. – Mindenki szeret, mindenki visszavár! A rajongóid várnak rád, Toby! Meg kell gyógyulnod, a kedvükért! És újabb hosszú, kegyetlen nap kezdődött. A használhatatlan, nyomorék testet lecipelte az úszómedencéhez. A tornagyakorlatok után átmasszírozta, majd megkezdődött a beszédterápia. Ekkor már el kellett készíteni az ebédet is, ebéd után pedig kezdődött minden elölről. Közben Jill mindvégig azt bizonygatta Tobynak, milyen nagyszerű ember, mennyire szereti mindenki. Ő Toby Temple és a világ várja, hogy visszatérjen. Este elővette valamelyik családi fotóalbumot és lapozgatás közben úgy tartotta, hogy Toby láthassa a képeket. – Tessék, itt vagyunk a királynővel. Emlékszel, hogy éljeneztek akkor este? Így lesz megint! Nagyobb leszel, mint valaha, Toby! Nagyobb! Végül ágyba dugta és nagy nehezen, a fáradtságtól támolyogva maga is rárogyott a szófára, amit Toby ágya mellé rakott. Az éjszaka közepén fölébredt Toby lármás bélmozgására, és a kellemetlen szagra. Kikászálódott az ágyból, pelenkát cserélt és megtisztította Tobyt. Mire ezzel kész lett, már ideje is volt nekiállni a reggelinek, meg egy újabb napnak.

És egy még újabbnak. Végtelen menetben jöttek egymás után a napok. Minden nap egy kicsit keményebben, egy kicsit messzebbre lökte Tobyt. Idegei már annyira megfeszültek, hogy egyszer, amikor úgy érezte: Toby nem próbálkozik elég keményen, durván pofon vágta. – Legyőzzük őket! – ordította az arcába. – Meg fogsz gyógyulni! Jill halálosan kimerült a kegyetlen napoktól, melyeken keresztülvergődött, de amikor este lefeküdt, elkerülte az álom. Túl sok látomás kergette egymást az agyában, akárcsak régi filmek jelenetei. Ő és Toby, amint megrohanják őket a riporterek a cannes-i fesztiválon. Az Egyesült Államok elnöke a Palm Springs-i otthonukban, amint épp neki bókol, hogy milyen gyönyörű… Rajongók veszik körül Tobyt és őt egy premieren… Az Arany Páros… Toby előrelép, hogy átvegye a díjat és összeesik… Összeesik… Végül lassan álomba merült. Néha váratlan, vad fejfájásra ébredt. Sokáig nem akart elmúlni a kín. Feküdt a sötétben magányosan, küzdött a fájdalommal, végül a nap fölkelt és ő kényszerítette magát, hogy kimásszon az ágyból. És az egész elölről kezdődött megint. Mintha ő és Toby valami rég elfelejtett rémlátomás egyetlen túlélői volnának. A világ összezsugorodott, már nem volt több, mint ez a ház, ez a néhány szoba, ez az egyetlen ember. És újra hajszolta magát hajnaltól éjfélig. De ugyanígy hajszolta Tobyt, az ő Tobyját, aki be volt börtönözve ebbe a pokolba, ebbe a szűk világba, melyben nem volt más, csak Jill, akinek vakon kellett engedelmeskednie. Az unalmas, fájdalmas hetek teltek-múltak és lassan hónapokká lettek. Toby most már sírva fakadt, ha Jillt látta közeledni, mert tudta, hogy megint büntetve lesz. Jill minden nap irgalmatlanabb lett. Erőszakkal mozgatta Toby leffegő, használhatatlan lábát, míg végül a férfi minden porcikájában elviselhetetlen fájdalmat érzett. Rémes, gurgulázó hangon könyörgött, hogy hagyják abba, Jill azonban azt felelte: – Még nem. Nem, amíg nem leszel újra ember! Nem, amíg meg nem mutatjuk nekik! Nekilátott, hogy ismét átmasszírozza a használhatatlan izmokat. A férfi egyre inkább reménytelen, nagyra nőtt pólyás baba volt a számára; egy lélegző semmi. De amikor ránézett, azt látta benne, aki lesz és kijelentette: – Járni fogsz! Fölemelte, talpra állította, karjában tartotta és kényszerítette – egyik lábát a másik után –, hogy lépjen. A szerencsétlen Toby a mozgás valamiféle groteszk paródiáját hajtotta végre, akár egy részeg, félresikerült marionett. A fejfájások gyakrabban jöttek. Éles fényektől, nagyobb zajtól vagy váratlan mozdulattól máris lüktetni kezdett az agya. Orvoshoz kéne mennem, gondolta Jill. Később. Amikor Toby meggyógyul. Most nincs idő az ő bajára. Mintha megszállott lett volna. Ruhái lógtak rajta, de fogalma sem volt arról, mennyit fogyott, vagy hogy mennyire megváltozott, megcsúnyult. Arca sovány, ráncos lett, szeme karikás. Egykor szép, fényes fekete haja ragacsos csomókban lógott. Nem tudta, vagy nem érdekelte. Egyik nap táviratot talált az ajtó mellett. Arra kérték benne, hogy hívja föl dr. Kaplant. Nincs rá idő. A menetrendet be kell tartani. A napok és éjszakák valami kafkai ködben úsztak el egymás után: Toby fürdetése, torna, pelenkázás, borotválás, etetés. És megint elölről. Járógépet szerzett Tobynak, rászorította a férfi ujjait és kézzel mozgatta a lábát. Fölemelte, igyekezett megmutatni neki a technikát, járatta előre és hátra a szobában, míg ő maga el nem aludt, nem tudván többé, hol és mit csinál.

Egy napon azután rádöbbent, hogy elért a végére… Fél éjszakán át fönn volt Tobyval, végül aztán a saját hálószobájába ment, az ágyra zuhant és nem sokkal hajnal előtt valami ködös szendergésbe merült. Amikor fölébredt, a nap magasan állt az égen. Túlaludt: már elmúlt dél is. Nem etette meg Tobyt, nem fürdette és nem váltott rajta pelenkát. A férfi az ágyában fekszik segítség nélkül, reménytelenül. Rá vár, talán már pánikban van. Jill megpróbált fölállni és döbbenten érezte, hogy nem tud mozogni. Egész teste eltelt valami olyan feneketlen, csontig ható kimerültséggel, hogy fáradt inai többé nem engedelmeskedtek. Reménytelenül, bénultan hevert. Tudta, hogy veszített, hogy mindez hiába volt. Ezek a hosszú napok és éjszakák a pokolban, a kínszenvedés hónapjai – az egész nem ért semmit. A saját teste éppúgy elárulta, ahogy Toby elárulta őt. Nem maradt elég ereje, hogy még másnak is adjon belőle. Sírni szeretett volna. Vége. Valami neszt hallott a hálószoba ajtajából. Fölemelte a fejét. Toby állt az ajtóban, egyedül. Reszkető keze rémülten markolta a járógépet, szája motyogó, értelmetlen hangokra formálódott, ahogy valamit mondani akart: – Dzsiiiii… Dzsiiiiii!… Azt akarja mondani: „Jill”. Jill ellenállhatatlanul, boldogan zokogni kezdett és nem tudta abbahagyni. E naptól kezdve Toby gyógyulása mindegyre gyorsabb, látványosabb lett, mert most már ő maga is tudta, hogy meg fog gyógyulni. Nem tiltakozott, amikor Jill az elviselhetőség határán túl is kényszerítette. Örömmel fogadta ezt. Meg akart gyógyulni, érte. Jill az istennője lett: ha az agyvérzés előtt csak szerette, most már imádta. Valami Jillel is történt. Eddig tulajdonképpen a saját életéért küzdött. Toby csak az eszköz volt, melynek a használatára kényszerült. Most azonban mindez valahogy megváltozott. Mintha Toby is az ő testének része lenne. Egy test, egy lélek, egy agy lettek, melyet ugyanaz a vad szándék szállt meg. Közösen mentek át a purgatóriumon. A férfi élete az asszony kezében volt, az pedig táplálta, erősítette és megóvta. Mindebből nőtt ki valami, a réginél erősebb, új, furcsa szerelem. Toby hozzá tartozott, éppúgy, ahogy ő Tobyhoz. Most már megváltoztatta a férfi diétáját, hogy lassanként visszanyerje a súlyt, amit elveszített. Mindennap hosszú időt töltöttek az áldott napfényen, nagy sétákat tettek járógéppel a kertben. Később már, ahogy Toby ereje épülni kezdett, elég volt a bot is. Amikor eljött a nap, amelyen Toby már minden segítség nélkül járt, gyertyafényes vacsorát adtak maguknak a nagy ebédlőben. És elkövetkezett az a nap is, amikor Jill úgy érezte, már másoknak is megmutathatja Tobyt. Fölhívta dr. Kaplant. A titkárnő azonnal kapcsolta az orvost. – Jill! Rettenetesen aggódtam. Többször próbáltam hívni magukat, és sosem vette föl senki a telefont. Táviratoztam is, és amikor nem válaszolt, azt hittem, elköltöztek. Azt gondoltam, elvitte valahova Tobyt. Mi van vele?… Jól van?… – Jöjjön és nézze meg saját maga, Eli! Dr. Kaplan nem tudta leplezni megdöbbenését:

– Hát ez hihetetlen! Ez… Olyan ez, mint egy csoda! – Ez csoda – felelte Jill. Csak az a baj, hogy ebben a rohadt életben az embernek magának kell a csodákat végrehajtania, mert az Isten nem ér rá. Másutt van elfoglalva. – Az emberek állandóan engem kérdeznek Tobyról – mesélte dr. Kaplan. – Nyilván nem tudnak magával beszélni. Sam Winters hetente legalább egyszer telefonált. Clifton Lawrence is hívott. Jill nem törődött Clifton Lawrence-szel. No de Sam Winters! Ez jó jel. Módot kell találnia arra, hogy tudassa a világgal: Toby Temple még mindig szupersztár, még mindig ők az Arany Páros. Másnap reggel fölhívta Sam Winterst és megkérdezte tőle, nem látogatná-e meg Tobyt. Sam egy órával később megérkezett. Jill nyitott ajtót neki és amikor beengedte, Winters sikertelenül próbálta elrejteni megdöbbenését azon, mennyire megöregedett, megcsúnyult az asszony. Jill tíz évvel látszott idősebbnek, mint amikor utoljára találkoztak. Szeme körül barna karikák, arcán mély ráncok. Annyit fogyott, hogy szinte csontvázszerűnek látszott. – Köszönöm, hogy eljött, Sam. Toby nagyon fog örülni! Sam fölkészült arra, hogy Toby az ágyban fekszik és árnyéka egykori önmagának. Rettenetes meglepetés érte azonban: Temple egy matracon feküdt az úszómedence mellett, és amikor Sam odalépett – igaz, kissé lassan –, talpra állt és határozottan kezet szorított vele. Napbarnítottnak, egészségesnek látszott. Tulajdonképp egészségesebbnek, mint az agyvérzés előtt. Mintha valami, különös alkímia Jill minden életerejét, egészségét Toby testébe sugározta volna, és mintha a betegség, amely Tobyt gyötörte meg, átszállt volna Jillre. – De jó, hogy látlak, Sam! Kissé lassabban, precízebben beszélt, mint annak előtte, de jól hallhatóan és erősen ejtette a szavakat. A bénulásnak, melyről Sam annyit hallott, nyoma sem volt. Ugyanazt a kölykös arcot, kék szemet látta. Boldogan megölelte Tobyt és így szólt: – Jézusom, te aztán jól megijesztettél bennünket! Toby elvigyorodott: – Akkor sem kell, hogy „Jézusomnak” szólíts, ha magunk között vagyunk! És a kézcsókot is elhagyhatod! Sam közelebbről is megnézte Tobyt és hangosan tűnődött: – Isten bizony, nem hiszem el. A fene egyen meg, hát fiatalabbnak látszol! Közben meg már az egész város a temetésedre készült. – Csak a holttestemen keresztül! – vágta rá Toby nevetve. – Fantasztikus, mit tudnak ma már az orvosok!… – mondta Sam. – Nem az orvosok – felelte Toby és megfordult. Jillre nézett és szemében imádat csillogott. – Tudni akarod, ki csinálta ezt? Jill. Csak Jill. A két kezével. Mindenkit kidobott és azután talpra állított engem. Sam zavartan Jillre nézett. Nem olyan nőnek ismerte, aki képes ilyen önzetlen cselekedetekre. Talán tévesen ítélte meg eddig? – Mik a terveid? – kérdezte Tobyt. – Gondolom, most azért pihensz és… – Visszamegy dolgozni! – vágta rá Jill. – Toby túl tehetséges ahhoz, hogy itt ücsörögjön, és ne csináljon semmit! – Alig várom! – bólintott Toby. – Samnek talán van valami ötlete a számodra – jegyezte meg Jill. Mindketten a producerre néztek. Sam nem akarta elbátortalanítani Tobyt, de hamis reményeket sem akart kelteni benne. Manapság nem lehet filmet csinálni egy sztárral, ha nincs nagy összegű biztosítása, márpedig most aligha akad biztosítótársaság, amely hajlandó lenne Toby Temple-lel foglalkozni. – Sajnos, most nincsen semmi a boltban – mondta Sam óvatosan –, de természetesen

nyitva tartom a szemem. – Fél használni őt, ugye? – Jill mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Ugyan, dehogy! Mindketten tudták azonban, hogy hazudik. Nem akadt ember Hollywoodban, aki megkockáztatta volna, hogy leszerződtesse Toby Temple-t. Toby és Jill a tévét nézték: egy fiatal humorista produkálta magát. – Hű, de szar! – horkant föl Toby. – A fene egye meg, bárcsak a helyében lehetnék! Talán szereznem kéne egy ügynököt… Valakit, aki körbenézne a városban, meglesné, mi a helyzet. – Nem! – vágta rá határozottan Jill. – Nem engedhetjük meg, hogy bárki árusítson téged! Te nem valami ócska csavargó vagy, aki állást keres. Te vagy Toby Temple! Kényszerítjük őket, hogy jöjjenek el érted! Toby savanyúan elmosolyodott. – Hát aranyom, egyelőre nem döntik be a kaput. – Majd fogják! – ígérte Jill. – Még nem tudják, milyen formában vagy. Jobb vagy most, mint valaha voltál. Csak valahogy meg kéne mutatnunk nekik! – Talán majd meztelenül pózolok valamelyik képes újságban. Jill oda sem figyelt a viccre. – Volna egy ötletem – mondta lassan, ravaszul. – Egy önálló est. – Egy micsoda? – Önálló est. – Az izgalom egyre nőtt a hangjában. Kibérelnénk, mondjuk, neked a Huntington Hartford Színházat. Hollywoodban mindenki eljönne. Azután majd tényleg bedöntenék az ajtót! És valóban mindenki eljött Hollywoodból: producerek, rendezők, sztárok, kritikusok; mindenki, aki a show-bizniszban számított. A Wine Streeten lévő színház jegyeit már rég eladták és sok száz embert kellett a pénztárnak elutasítania. A színház bejáratánál hatalmas, éljenző tömeg fogadta őket, amikor megérkeztek. Ez itt az ő Toby Temple-jük. Visszajött értük a halálból, és jobban szerették ezért, mint valaha. A színház közönsége részben azért jött el, mert tisztelte az embert, aki egykor híres és nagyszerű volt, részben azonban nyers kíváncsiságból. Végső tiszteletadást akartak adni a haldokló hősnek, a kiégett szupersztárnak. Jill maga tervezte a műsort. Elment O’Hanlonhoz és Raingerhez, akik írtak néhány nagyszerű számot. Rögtön az elejére egy monológot, melyben Toby megtréfálta a várost, amelyik élve akarta eltemetni őt. Jill fölkeresett egy dalszerzőpárost is, akik filmekkel, musicalekkel már három Oscart nyertek. Még soha nem írtak önálló esthez való dalokat, de amikor Jill azt mondta nekik: „Toby ragaszkodik magukhoz, mert maguk a világon az egyetlenek, akik…” Dick Landry, a rendező Londonból repült ide, hogy megrendezze a műsort. Jill a legjobb tehetségeket gyűjtötte össze, hogy háttérül szolgáljanak Tobynak, de az este sikere végül is magától a sztártól függött. Ez egy önálló est, és Toby végeredményben egyedül lesz a színpadon. A pillanat végül elérkezett. A nézőtéri fények kialudtak és a színház megtelt azzal a várakozó sustorgással, ami mindig megelőzi a függöny fölemelkedésének pillanatát. E sustorgásban van egy ösztönös, titkos, néma imádság is, hogy ma este megtörténjék a csoda. Ezen az estén megtörtént. Toby Temple erős, határozott léptekkel kisietett a színpadra. Ismerős, angyali mosolya megvilágította kisfiús arcát. A színházban pillanatnyi döbbent csönd után vad robbanásban

tört ki a taps, és a kiáltozás. Az egész közönség teljes öt percig éltette állva, tapsolva. Toby csak állt ott, várta, hogy a lelkes üdvözlés abbamaradjon, és amikor végül a színház elnémult, így szólt: – Maguk ezt tapsnak merik nevezni? A közönség sírt a röhögéstől. Toby remekelt. Történeteket mesélt, táncolt, énekelt, mindenkit megtámadott. Olyan volt az egész, mintha soha nem is hiányzott volna a színpadról. A közönségnek semmi sem volt elég. Számukra Toby most már nemcsak a régi szupersztár volt, hanem valami több: élő legenda lett. A Variety kritikája másnap reggel ezt írta: „Azért jöttek, hogy eltemessék Toby Temple-t, de azért maradtak, hogy éltessék és tapsoljanak neki. És mennyire megérdemelte! Nincs más ebben a szakmában, aki büszkélkedhetne a vén mester varázstudományával. Egész este zengett a ház a nevetéstől, a tapstól, és azok között, akik elég szerencsések voltak itt lenni ezen az estén, aligha feledi el bárki is ezt az emlékezetes…” A Hollywood Reporter kritikájából:,,A közönség azért jött, hogy lásson egy nagy sztárt visszatérni. Toby Temple azonban bebizonyította, hogy el sem ment.” Az összes kritika ugyanilyen túlzóan magasztos volt. E pillanattól kezdve Toby telefonja megállás nélkül csöngött. Levelek, táviratok érkeztek, meghívásokkal, ajánlatokkal teli. Bizony, az érdeklődők bedöntötték az ajtót. Toby Temple megismételte önálló estjét Chicagóban, Washingtonban és New Yorkban. Ahová csak ment, szenzációt keltett. Jobban érdekelte az embereket, mint valaha. A szenvedélyes nosztalgia hullámán a világon mindenütt régi filmjeit játszották a művészmozik. A televíziós állomások Toby Temple-hetet tartottak, és régebbi show-műsorait játszották. A boltok Toby Temple-babákat, Toby Temple-játékokat, Toby Temple-kirakókat, vicckönyveket és pólóingeket árusítottak. Kávé-, cigaretta- és fogkefemárkák jelentkeztek hirdetési ajánlatokkal. Toby vendégként szerepelt az Universal egyik zenés filmjében, és néhány nagy varietéműsorban is fellépett. A tévéhálózatok munkára hajszolták forgatókönyvíróikat, hogy készítsék el az új Toby Temple-műsor-sorozat vázlatát. A nap újra feljött az égre, és Jillre is ragyogott. Kezdődtek megint az estélyek, partik, fogadások az ilyen nagyköveteknél és olyan szenátoroknál, a magánvetítések és… Mindenki őket akarta meghívni estélyre. A Fehér Ház vacsorát adott a tiszteletükre, pedig az ilyesmit csak államfőnek szokás. Ahol csak megjelentek, zúgott a taps. De most már Jillt éppúgy tapsolták, mint Tobyt. A nagyszerű történet arról, hogy mit is tett, fantasztikus vállalkozása, mellyel minden eséllyel szemben, egymaga visszahozta Tobyt a halálból, fölkeltette a világ kíváncsiságát, fölébresztette képzeletét. Történetüket az évszázad Love Storyjának emlegették. A Time Magazine mindkettőjüket a címlapjára tette, és a cikk éppoly melegen szólt Jillről, mint Tobyról. Ötmillió dolláros szerződést kötöttek vele, hogy szeptemberben megkezdje új tévésorozatát. A műsor kezdetéig már csak három hónap maradt. – Elmegyünk Palm Springsbe, hogy pihenj – mondta Jill. Toby csak a fejét rázta. – Elég sokáig voltál bezárva, most egy kicsit élni fogunk! – átölelte az asszonyt és hozzátette. – Nem vagyok túl nagy mester a szavakban, édesem, már ha nem viccekről van szó. Nem tudom, hogyan mondjam el neked, mit érzek. Csak… csak szeretném, ha tudnád, hogy azon a napon kezdtem el élni, amikor találkoztunk.

És hirtelen elfordult, hogy Jill ne lássa a könnyeket a szemében. Toby megszervezte, hogy önálló estjével bejárja Londont, Párizst és – ez volt a legnagyobb húzás – Moszkvát. A közönség mindenütt harcolt, hogy láthassa. Éppannyira rajongtak érte Európában, mint Amerikában. Egy napsugaras, ragyogó napon a Jill fedélzetén ültek és Catalina felé tartottak. Tucatnyi vendég volt a hajón, közöttük Sam Winters, O’Hanlon és Rainger, akiket Toby kiválasztott, hogy új tévéműsorának is írói legyenek. Valamennyien a szalonban voltak, kártyáztak és beszélgettek. Jill körülnézett és észrevette, hogy Toby hiányzik. Fölment utána a fedélzetre. A férfi a korlátnál állt és a tengert nézte. Jill odalépett hozzá. – Jól érzed magad? – Csak a vizet nézem, édesem. – Gyönyörű, nem? – Csak akkor, ha cápa vagy – mondta a férfi és megborzongott. – Nem szeretnék így meghalni. Mindig irtózatosan féltem a vízbe fulladástól. Az asszony átkarolta. – Mi a baj? Toby visszanézett rá: – Tudod, nem akarok meghalni. Félek, attól, hogy mi van odaát. Itt nagy ember vagyok. Mindenki ismeri Toby Temple-t. Na de odaát?… Tudod, milyennek képzelem el a Poklot? Olyan helynek, ahol nincs közönség. A Friars Club vacsorát adott Toby Temple tiszteletére. Tobyn és Jillen, Sam Wintersen és a Toby műsorát készítő tévétársaság vezetőjén kívül még tucatnyi híres humorista ült vendégként az asztalok körül. Jillt megkérték, hogy ő is álljon föl és hajoljon meg előttük. A vendégek őt is megtapsolták. Engem ünnepelnek, gondolta Jill. Nem Tobyt, engem! A műsorvezető egy híres éjszakai tévé-show gazdája volt. – El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy itt láthatom Tobyt. Ha ugyanis nem az ő tiszteletére ülnénk ma itt, ezt az estélyt a Forest Lawn temetőben tartanánk. Nevetés. – És higgyék el nekem, az étel ott pokoli rossz. Ettek már valaha a Forest Lawnban? Tudják, azt szolgálják ott föl, ami az Utolsó Vacsoráról megmaradt… Nevetés. A színész most Tobyhoz fordult. – Tényleg nagyon büszkék vagyunk rád, Toby. Komolyan mondom. Azt is hallottam, hogy fölkértek: adományozd egy bizonyos testrészedet a tudomány céljaira. Állítólag majd egy nagy dunsztosüvegbe teszik a Harvard orvosegyetemén. Az egyetlen probléma, hogy még nem találtak elég nagy dunsztosüveget. Visítva nevetett a közönség. Amikor Toby fölállt, hogy elmondja a maga válaszát, annak még ennél is nagyobb sikere lett. Mindenki egyetértett abban, hogy ez volt a Friars Club eddigi legjobb vacsorája. Aznap este Clifton Lawrence is a nézők között ült. A terem végében, a konyha melletti asztalnál foglalt helyet, a többi huszadrangú vendéggel együtt. Még ahhoz is régi, elfeledett barátságokat kellett igénybe vennie, hogy egyáltalán helyet kapjon.

Mióta Toby Temple kirúgta, mintha a gallérján viselte volna a vesztesek jelét. Megpróbált betársulni egy nagy ügynökséghez. Ügyfelek nélkül azonban nem volt mit fölajánlania. Azután megpróbálkozott a kisebb cégekkel, ezek azonban nem érdeklődtek egy középkorú senki iránt; agresszív fiatalembereket kerestek. Végül egy új, kis ügynökségnél talált ócska, fix fizetéses állást magának. A fizetése kevesebb volt, mint amit régen egy este elköltött a Romanoffnál. Első napja az új cégnél valóságos rémálomnak bizonyult. A vállalkozást három rámenős fiatalember vezette; nem is fiatalemberek, inkább kölykök, egyik sem volt még harmincéves. Ügyfeleik rocksztárok voltak. A három fiatalember közül kettő szakállas volt, mindhárman sportinget, farmernadrágot viseltek, és zokni nélküli teniszcipőt. Ha rájuk nézett, ezerévesnek érezte magát. Olyan szavakat használtak, amiket nem is értett. Őt öregnek, meg papának nevezték. Szomorúan gondolt arra a tiszteletre, amivel valaha ez a város övezte. Sírni szeretett volna. Az egykor elegáns, jó kedélyű ember kopottas-gyűröttes, megkeseredett öreggé vált. Toby Temple jelentette az életét, és megállás nélkül erről a múltról beszélt. Szenvedélyesen. Csak erre gondolt. Erre, meg Jillre! Mindenért, ami történt, az asszonyt hibáztatta. Toby nem tehet semmiről; ez a kurva befolyásolta! Jaj, mennyire gyűlölte Jillt! A terem végében ült és nézte a lelkes tömeget, amint Jill Temple-t tapsolják. Egyik asztaltársa váratlanul megszólalt: – Az biztos, hogy ez a Toby kurva szerencsés ember! Én is kipróbálnám azt a puncit! Állati jó az ágyban. – Igen? – kérdezte valaki gúnyosan. – Hát te honnét tudod? – Szerepel abban a pornófilmben, amit most játszik a Pussycat mozi. A fenébe, isten bizony, azt hittem, hogy ki szopja annak a pasasnak a máját is! Clifton szája hirtelen kiszáradt. Alig tudta kinyögni a szavakat: – Biztos… biztos, hogy Jill Castle? Az idegen felé fordult. – Hát persze! Naná! Természetesen másik nevet használt: Josephine… valami. Egy olyan hülye polák név. Hirtelen rámeredt Cliftonra: – Hé, maga nem Clifton Lawrence volt valaha?! Van egy rész a Santa Monica Boulevard-on, Fairfax és La Cienega között, ami közigazgatásilag már a megyéhez tartozik. Kis sziget, melyet körülvesz Los Angeles városa. Ezen a területen azonban más, lazább megyei szabályok érvényesültek, mint a városban. Ezen a hat háztömbnyi területen négy olyan mozi működik, melyek kemény pornót játszanak. Van továbbá tucatnyi könyvesbolt, ahol a vásárlók privát fülkékben nézhetik a szexfilmeket. A rengeteg masszázsszalon nagy mellű fiatal lányokat alkalmaz, akik minden műfajban szakértők. És mindennek a közepén ott áll a Pussycat mozi. Kéttucatnyi ember ült az elsötétített nézőtéren. Valamennyi férfi, kivéve a két nőt, akik egymás kezét fogták. Clifton körülnézett és azon tűnődött: mi hajtja ezeket az embereket egy napsütéses nap közepén épp ebbe a sötét barlangba, hogy órákon át azt nézzék, hogyan párosodnak más emberek a filmvásznon. Elkezdődött a főműsor, és Clifton mindent elfelejtett azon kívül, amit odafönn, a vásznon látott. Előrehajolt a székében, izgatottan minden színésznő arcát külön megnézte. A történet egy fiatal egyetemi tanárról szólt, aki lányhallgatóit éjszakai előadásokra csempészi be a hálószobájába. Valamennyi lány fiatal, meglepően szép és nagy mellű volt. Különféle szexuális gyakorlatokon mentek át, melyek között bőven akadtak orális, vaginális és anális mutatványok, míg végül a professzor úr elégedett lett a tanítványaival. A lányok közül azonban egyik sem volt Jill. Pedig itt kellene lennie, gondolta Clifton.

Ez az egyetlen mód arra, hogy megbosszulja, amit az asszony tett vele. Megszervezi, hogy Toby lássa a filmet. Fájni fog, de túléli. Jill azonban nem. Amikor Toby megtudja, miféle kurvát vett feleségül, kidobja az ablakon! Jill-nek benne kell lennie ebben a filmben. És hirtelen ott volt: a széles filmvásznon, gyönyörű, dicsteljes, élő színekben. Mostanra sokat változott: karcsúbb, szebb, kifinomultabb lett. De Cliff azért megismerte Jillt. Lawrence ült, szemével szinte beitta a jelenetet, örvendezett, élvezte minden pillanatát, s a győzelem, a bosszúállás érzése töltötte el. Végigülte a filmet, még a szereplők listáját is megvárta utána. Ott volt: Josephine Czinski. Fölállt és bement a vetítőfülkébe. Egy ingujjas férfi ült a kis szobában és a lóversenyújságot olvasta. Amikor Clifton belépett, fölnézett és azt mondta: – Ide nem jöhetnek be idegenek, haver. – Szeretnék venni egy példányt ebből a filmből. A férfi megrázta a fejét. – Nem eladó. – És máris visszatért a pacikhoz. – Száz dollárt adok, ha csinál róla egy másolatot. Soha senki nem tudja meg. A férfi még csak föl sem nézett. – Kétszáz dolcsi – mondta Clifton. A mozigépész lapozott az újságban. – Háromszáz dollár. A pasas végre fölnézett és hosszan tanulmányozta Clifton arcát – Kápé? – Kápé. Clifton Lawrence másnap reggel tíz órakor érkezett Toby Temple házához. Hóna alatt nagy filmesdobozt szorongatott. Nem, nem filmesdobozt, gondolta boldogan. Dinamitot! Elég dinamitot ahhoz, hogy Jill Castle-t a pokolig robbantsa! Az ajtót egy angol komornyik nyitotta ki, akit Clifton még sosem látott. – Mondja meg Mr. Temple-nek, hogy Clifton Lawrence szeretné látni. – Sajnálom, uram. Mr. Temple nincs itt. – Nem baj, megvárom – válaszolta Clifton határozottan. – Attól tartok, uram, az lehetetlen. Mr. és Mrs. Temple ma reggel elutaztak Európába.

32.

Európa valóságos diadalútnak bizonyult. Aznap este, amikor Toby premierjét tartották a londoni Palládiumban, az Oxford Circus zsúfolásig megtelt emberekkel. Lázasan taposták egymást, hogy akár csak egy pillantást vethessenek Tobyra és Jillre. A rendőrség az Argyll utca egész környékét kordonnal vonta körbe. Amikor a tömeg ellenőrizhetetlenné vált, bevetették a lovas rendőrséget, hogy segítsenek. Pontban nyolc órakor megérkezett a királyi család, és a műsor elkezdődött. Toby meghaladta mindenki legvadabb várakozásait is. Az arcáról sugárzó ártatlansággal ellentétben merészen megtámadta a brit kormányzatot, a felsőbb osztályokat, a régi iskolatársak protekcióján alapuló sznob társadalmat. Elmondta, hogy szerinte miként lett ez az ország szánnivalóbb, mint Uganda, és hogy miért érdemli meg ezt a világ minden országánál jobban.

Csak úgy zengett a teremben a nevetés, mert mindenki tudta, hogy Toby Temple csak viccel. Hogy egyetlen szavát sem gondolja komolyan. Toby imádta őket. Ők pedig imádták Tobyt. A párizsi fogadtatás még őrületesebbre sikeredett. Jillt és Tobyt a francia elnök látta vendégül és nyitott állami kocsin vitte körbe őket a városban. Mindennap az újságok címoldalán szerepeltek, amikor pedig megérkeztek a színházba, a rendőrség erősítést kapott, hogy féken tartsa a tömeget. Toby előadása végén mindkettőjüket a várakozó limuzinhoz kísérték, amikor a tömeg hirtelen áttörte a kordont és sok száz francia rohant feléjük azt üvöltözve: – Toby, Toby… on vaut Toby! Az emberek tollat, noteszt tartottak magasra és nyomakodtak előre, hogy megérinthessék a nagy Toby Temple-t és az ő varázslatos Jilljét. A rendőrség nem tudta visszatartani őket, a tömeg félresöpörte a rendőröket, letépte Toby ruháját, hogy valami emléket szerezzen magának. Tobyt és Jillt csaknem agyonnyomta a testek súlya, Jill azonban nem félt. Tudta, hogy ez az őrület tiszteletadás neki. Ő tette meg: ő hozta vissza nekik Tobyt a halálból. Utazásuk utolsó állomása Moszkva volt. Júniusban Moszkva a világ egyik legszebb városa. A széles bulvárokat bájos, fehér berjozkák és hársak szegélyezik, melyek ilyenkor hullatják sárga virágukat. A napfényben helybéliek és látogatók ezrei sétálnak az utcákon. Ez itt a turistaszezon. A hivatalos vendégek kivételével minden turistát az Inturiszt fogad, az az állami ügynökség, amely megszervezi utazásukat, szállásukat és városnéző túráikat. Tobyt és Jillt azonban a seremetyevói nemzetközi repülőtéren Zil limuzin várta, amely egyenesen a Metropol Hotelba vitte őket, abba a szállodába, melyet általában a csatlós államok VIP-jei, igen fontos személyiségei számára tartottak fönt. Lakosztályuk, amikor beléptek, Sztolicsnaja vodkával és fekete kaviárral várta őket. Jurij Romanovics tábornok, egy vezető párt-tisztségviselő jött eléjük a szállodába, hogy köszöntse őket. – Mi nem sok amerikai filmet játszunk Oroszországban, Mr. Temple – mondta –, de az ön filmjeit gyakran. A szovjet nép úgy érzi, hogy a zseni minden határon átjut. Tobynak három előadást kellett tartania a Bolsoj Színházban. Az első estén Jill is kiment vele meghajolni. A nyelvi korlátok miatt Toby műsora leginkább pantomimből állt, de a közönség imádta érte. Előadta orosz halandzsanyelvű, haragos szónoklatát is, és a nézők nevetése, vastapsa úgy visszhangzott a hatalmas színházban, mint egy szerelmi vallomás. A következő két napon Romanovics tábornok privát városnéző túrára kísérte őket. Elmentek a Gorkij Parkba és fölszálltak a hatalmas óriáskerékre, a Vörös téren megnézték a Vaszilij Blazsennij székesegyházat. Elvitték őket a moszkvai Állami Nagycirkuszba. A híres grúz étteremben, az Aragviban bankettet adtak a tiszteletükre. Itt megkóstolhatták a világon létező nyolcféle kaviár legritkábbikát, az aranyszínű, nagy szemű lazackaviárt. Kaptak továbbá előételt, zakuszkit, amely szó szerint kis falatokat jelent, meg pirogot, tésztába sütött finom pástétomot. Desszertnek jablocsnaját ettek, hihetetlenül finom almás süteményt, őszibarack-mártással. És további városnézés következett. Elmentek a Puskin Múzeumba, a Lenin Mauzóleumba, a Gyetszkij Mirbe, Moszkva legnagyobb, gyermekeknek árusító áruházába.

Olyan helyeken jártak, melyek létezéséről még a legtöbb orosznak sem volt fogalma. Voltak a Granovszkaja utcán, ahol kizárólag sofőr vezette Csajkák és Volgák suhantak tova. Egy Különleges Engedélyek Hivatala föliratú, egyszerű ajtó mögött hatalmas raktáráruházat találtak, mely teli volt a világ minden részéről importált luxuscikkekkel. Ez volt az a hely, ahol a nacsalsztvo, az orosz elit vásárolt. Jártak egy luxus-dácsában, ahol külföldi filmeket vetítettek csak a kiválasztottaknak. Ebből a szemszögből nagyon érdekes látványt nyújtott a Nép Állama. Toby utolsó fellépésének délutánján a házaspár bevásárolni készült. A férfi váratlanul azt kérdezte: – Miért nem mész egyedül, aranyom? Azt hiszem, inkább szunyókálnék egy kicsit. Jill gyanakodva nézett a férjére. – Jól érzed magad? – Nagyszerűen, csak egy kicsit fáradt vagyok. Menj és vásárold föl Moszkvát! Jill bizonytalankodott. Toby sápadtnak látszott. Ha ennek a turnénak vége, gondoskodni fog róla, hogy sokáig pihenjen, mielőtt az új tévéműsort elkezdi. – Rendben van – bólintott. – Szunyókálj! Az előcsarnokon át a kijárat felé haladt, amikor férfihang kiáltott utána: – Josephine! Még meg sem fordult, mikor már tudta, ki az. A varázslat a másodperc törtrésze alatt megint megtörtént. David Kenyon jött felé mosolyogva. – Örülök, hogy látlak! – mondta, és az asszony úgy érezte, a szíve mindjárt megáll. Ő az egyetlen férfi a világon, aki erre képes, gondolta. – Megiszol velem valamit? – kérdezte David. – Igen – felelte. A szálloda nagy bárja zsúfolt volt, de azért találtak egy viszonylag csöndes sarokasztalt, ahol beszélgetni tudtak. – Mit keresel Moszkvában? – kérdezte Jill – A kormány kért föl, ugorjak át. Valami olajügyletben utazunk. Unott pincér lépett az asztalhoz, hogy fölvegye a rendelésüket. – Cissy hogy van? David hosszan ránézett, majd azt mondta. – Néhány évvel ezelőtt elváltunk. Majd szántszándékkal megváltoztatta a témát. – Mindenről tudok, ami veled történt. Kölyökkorom óta nagy rajongója vagyok Toby Temple-nek. Ettől a mondattól a távoli Toby valahogy hirtelen nagyon öreg lett. – Örülök, hogy megint jól van. Amikor az agyvérzéséről olvastam, nagyon aggódtam érted. Jill valami olyasmit látott a férfi tekintetében, amire nagyon régről emlékezett: vágyat, szűkölő kívánást. – Azt hiszem, Toby nagyszerűen szerepelt Hollywoodban és Londonban – mondta végül David. – Ott voltál? – kérdezte Jill meglepetten. – Igen – vallotta be a férfi, majd gyorsan hozzátette: – Üzleti ügyeim szólítottak oda. – Miért nem jöttél föl az öltözőbe? David elbizonytalanodott. – Nem akartalak zavarni benneteket. És nem tudtam, akarsz-e látni. Megérkezett az italuk vastag, durva falú üvegpoharakban. – Rád és Tobyra! – mondta David. Nagyon szomorúan hangzott, ahogy mondta. Bánat,

éhség hangzott ki a mondatból. – Mindig a Metropolban laksz? – kérdezte Jill. – Nem. Sőt, ami azt illeti, pokoli nehéz volt ide be… Túl későn vette észre a csapdát. Fanyarul elmosolyodott. – Tudtam, hogy itt lesztek. Már öt nappal ezelőtt el kellett volna mennem Moszkvából. Itt maradtam, vártam. Reméltem, hogy összefutok veled. – Miért, David? Hosszú ideig nem válaszolt. Amikor megszólalt, azt mondta: – Most már túl késő, de azért mindenképp el akarom mondani, mert jogod van tudni. És mindent elmondott Cissyvel való házasságáról, arról, hogyan csalta kelepcébe az asszony. Az öngyilkossági kísérletről, arról az éjszakáról, amikor randevút beszéltek meg a tónál. Mindez olyan érzelmekkel telten zúdult ki Davidból, hogy még Jill is megrendült tőle. – S közben mindvégig téged szerettelek! Jill ült, hallgatott. A boldogság úgy folyt végig az ereiben, mint valami erős bor. Mint amikor egy gyönyörű álom valósággá válik: mindig ez volt, amire vágyott, amit akart. Nézte ezt a férfit az asztal túloldalán, eszébe jutott erős keze, amellyel simogatta; erős, kemény, követelő teste. Érezte, hogy megborzong. De hát Toby immár a része lett, test a testből, és David… A háta mögött megszólalt egy hang: – Mrs. Temple! Már mindenütt kerestük! Romanovics tábornok volt. Jill ránézett Davidre: – Hívj föl reggel! Toby utolsó föllépése a Bolsojban izgalmasabb volt, mint amit eddig valaha is játszottak itt. A nézők csokrokat hajigáltak a színpadra, éljeneztek, topogtak a lábukkal, és nem voltak hajlandók hazamenni. Igazi győzelem volt ez, még Toby más győzelmeihez képest is. A műsor utánra nagy fogadást terveztek, de Toby azt mondta Jillnek: – Padlón vagyok, Istennőm! De te azért elmehetsz. Miért is ne mennél? Én meg addig visszamegyek a hotelba és hunyok egyet. Jill egyedül ment a partira, de David mintha minden percben mellette lett volna. Beszélgetett a vendéglátóival, táncolt, konstatálta a bókokat, közben azonban mindvégig a Daviddel való találkozására gondolt. Újra meg újra végiggondolta, amit hallott. Nem a megfelelő lányt vettem feleségül. Cissy és én elváltunk. Mindig téged szerettelek. Hajnali kettőkor kísérője elbúcsúzott tőle a szállodai szoba ajtajában. Jill belépett, és Tobyt a lakosztály közepén találta eszméletlenül. Merev jobb keze kétségbeesetten nyúlt a telefon felé, még így fektében is. Toby Temple-t mentőn vitték a külföldiek számára fenntartott kórházba. Három nemzetközi hírű specialistát hívtak az éjszaka kellős közepén, hogy vizsgálják meg a beteget. Mindenki nagy részvéttel közeledett Jillhez. A kórház igazgatója egy irodába kísérte, hogy ott várakozzék a hírekre. Mint egy színdarab-felújítás, olyan ez az egész, gondolta. Mindez egyszer már megtörtént. Az egész eseménysornak homályos, valószerűtlen körvonalai kezdtek lenni. Sok órával később kinyílt az ajtó. Egy tömzsi, kövér orosz lépett be. Rosszul szabott öltönyt viselt és pontosan úgy nézett ki, mint egy csőd szélén álló vízvezeték-szerelő. – Dr. Durov vagyok – mondta. – Engem bíztak meg az ön férje esetével. – Tudni akarom, hogy van! – Üljön le, Mrs. Temple, kérem! Jill még azt sem vette észre, hogy egyáltalán felállt. – Hallani akarom! – Az ön férjének agyvérzése van. Szaknyelven ezt cerebrális trombózisnak hívják.

– Mennyire súlyos? – Ez a… hogy is mondjam?… A legsúlyosabb, legveszélyesebb fajta. Ha a férje megmarad – és ezt ma még nem tudom megmondani –, az életben nem tud többé járni vagy beszélni. A tudata tiszta, de az egész teste megbénult. Mielőtt Jill elutazott Moszkvából, David fölhívta. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom – mondta. – Készen állok; ha szükséged van rám, ott leszek. Soha ne felejtsd el! Ez volt az egyetlen, ami segített Jillnek megőrizni ép eszét abban az őrületben, ami most kezdődött. A hazaúton végig elkísérte a pokoli déjá vu érzése. Mintha mindez egyszer már megtörtént volna. A repülőgép kórházi szaga, a mentőautó a reptértől a házig, a betegszoba. Ugyanakkor mégsem volt ugyanaz. Jill már akkor tudta, amikor először megengedték, hogy egy pillantást vessen Tobyra. A férfi szíve vert, belső szervei működtek; minden szempontból élő szervezetnek számított. De mégsem volt az. Lélegző, lüktető tetem volt, holttest egy oxigénsátorban. Csövek és tűk vezettek a testébe, akár az antennák. Ezek táplálták az életben tartásához szükséges folyadékokkal. Arca valami furcsa görcsbe torzult, amitől úgy nézett ki, mintha nevetne. Ínye kivillant ebben a vicsorgásszerű grimaszban. Attól tartok, nem sok remény van, mondta az orosz orvos. Ez már hetekkel ezelőtt volt. Most pedig újra itthon vannak, Bel-Airban. Jill azonnal kihívta dr. Kaplant és szakértőket rendelt a házhoz, akik újabb szakértőket hívtak, a válasz azonban ugyanaz volt: a súlyos vérömleny súlyosan károsította vagy lerombolta az idegközpontokat, és nagyon kis esély van arra, hogy az okozott kár visszafordítható. Megint ápolónők dolgoztak, nyolcórás turnusokban, eljött a gyógytornász is, de ez az egész valahogy üres gesztusnak látszott. A figyelmük középpontjában álló emberi test egyre groteszkebb formákat öltött. Toby bőre megsárgult, haja csomókban hullott ki. Bénult lába elvékonyodott, ráncos, szivacsos lett. Arcán mindvégig ott látszott az az ellenőrizhetetlen, szörnyű vigyor. Rossz volt ránézni lassan halálfejjé váló arcára. A szeme azonban élt. De mennyire! A használhatatlan kagylóhéjba zárt hatalmas elmének minden ereje, szégyene sugárzott belőle. Ahányszor Jill a szobába lépett, Toby tekintete követte; éhesen, lázasan, könyörögve. Miért? Hogy újra járni tanítsa? Beszélni? Hogy ismét embert csináljon belőle? Jill gyakran nézte a férjét, és azt gondolta: testemnek, lelkemnek egy része fekszik ebben az ágyban, szenvedőn, csapdába esve. Láthatatlan kötél kötötte őket össze. Bármit megadott volna, hogy megmentse Tobyt, hogy megmentse önmagát. De tudta, nincs lehetőség. Ezúttal már nincs. A telefon megállás nélkül csöngött, és ez is olyan volt, mint ami egyszer már megtörtént: ugyanazok az emberek, ugyanolyan részvétnyilvánításokkal jelentkeztek. Egyetlen hívás volt más. David Kenyon telefonált. – Csak azt szeretném tudni, nem tudok-e segíteni? Bármit! Várok! Jill a férfira gondolt, hogy milyen csinos, magas, erős még mindig. Azután a másik szobában fekvő emberi karikatúra jutott eszébe. – Köszönöm, David. Nagyon kedves vagy, de nem tudsz segíteni. Most még nem. – Itt Houstonban van néhány kitűnő doktor – mondta a férfi. – Némelyik a világ legjobbja. Bármelyiket odaküldhetem repülőn. Jill érezte, hogy a torka összeszorul. Ó, mennyire kívánta volna, hogy David idejöjjön,

hogy elvigye erről a helyről! De nem teheti. Össze van kötve Tobyval és tudta, hogy sosem hagyhatja el a férfit. Nem, amíg az él. Dr. Kaplan befejezte a vizsgálatot. Jill a könyvtárban várta. Ahogy az orvos belépett az ajtón, szembefordult vele. A doktor nehézkes, erőltetett humorpróbálkozással a hangjában megszólalt: – Nos, Jill, van egy jó hírem, meg egy rossz. – Mondja előbb a rosszat! – Attól tartok, Toby idegrendszere olyan súlyosan sérült, hogy nem lehet meggyógyítani. Ez egyszerűen nem kérdéses. Ezúttal már nem. Soha többé nem fog járni és beszélni. Jill hosszú ideig nézte az orvost, majd hirtelen megszólalt: – Akkor mi a jó hír? Dr. Kaplan elmosolyodott. – Toby szíve meglepően erős. Megfelelő gondoskodással még húsz évig is elélhet. Jill hitetlenkedve bámult rá. Húsz év! És ez a jó hír?! Lelki szemeivel elképzelte a következő húsz évet ezzel a szörnyűséges torzszülöttel odafönt az emeleten, a húszéves rémlátomást, melyből nincs menekvés. El nem válhat Tobytól. Nem, amíg a férfi él, mert senki sem értené meg. Ő, a hősnő, aki egyszer már megmentette Toby életét. Ha most elhagyná a férjét, mindenki úgy érezné, hogy személy szerint őt csapta be, őt árulta el. Még David Kenyon is. David most már mindennap telefonált és magasztalta Jill csodálatos hűségét, önzetlenségét. Közben mindketten tudták, érezték azt a titkos érzelmi, szerelmi áramlatot, amely közöttük feszült. Kimondatlanul minden beszélgetést úgy fejeztek be: amikor majd Toby meghal.

33.

Három ápolónő vigyázott egymást váltva a betegre. Szakszerűen, kiválóan dolgoztak és éppoly gépiesen, akár egy embertelen szerkezet. Jill hálát érzett a jelenlétük miatt, mert ő most már képtelen volt Toby közelébe menni. Taszította a rettenetes, vigyorgó, maszkszerű arc. Különféle kifogásokat talált, hogy ne kelljen belépnie a betegszobába. Amikor mégis rákényszerítette magát, hogy bemenjen, azonnal érzékelte, hogy a férfi viselkedése megváltozik. Még az ápolónők is észrevették. Toby általában magatehetetlenül, mozdulatlanul feküdt, mintha megfagyott volna ebben az állapotban. Ám abban a pillanatban, ahogy Jill megjelent, élénk kék szemében vad életvágy gyújtott tüzet. Jill olyan világosan tudta olvasni Toby gondolatait, mintha az hangosan kimondta volna a szavakat. Ne hagyj meghalni! Segíts! Segíts! Csak állt a szétroncsolt test előtt és azt üzente vissza: Nem tudok segíteni. Te sem akarhatsz így élni! Ugye, meg akarsz halni!? Az elhatározás lassan érlelődni kezdett Jill agyában. Az újságok tele voltak olyan cikkekkel, amelyek halálosan beteg férfiakról szóltak, meg a feleségükről, akik segítettek megszabadítani őket fájdalmuktól. Még orvos is akadt, aki

elismerte, hogy szándékosan hagyta néhány páciensét meghalni. Eutanáziának nevezik az ilyesmit. Irgalmas halál. Jill azonban tudta, hogy ez gyilkosság, még akkor is, ha már semmi más nem él Tobyból, csak az átkozott kék szeme, amely szüntelen követi, akárhová megy. A következő hetekben egyszer sem hagyta el a házat. Az idő nagy részét hálószobájába zárkózva töltötte. Fejfájásai visszatértek, és nem talált enyhülést. Az újságok és a képes lapok megható történeteket közöltek a bénult szupersztárról meg hűséges feleségéről, aki egyszer már visszahozta a halálból. Minden lap azon tépelődött, vajon Jill képes lesz-e még egyszer a csodára. Ő azonban tudta, hogy nincsenek többé csodák. Toby nem gyógyul meg soha többé. Húsz év, mondta dr. Kaplan. David pedig odakint vár rá. Valamit ki kell találnia, hogy megszökhessen a börtönből! Egy felhős, rosszkedvű vasárnap kezdődött. Reggel eleredt az eső és egész nap nem állt el. Dobolt a tetőn, az ablaktáblákon, és Jill úgy érezte, hamarosan megőrül. A hálóban olvasott, igyekezett kikapcsolni agyából az esőcseppek őrületes morze-kopogását. Az éjszakai ápolónő lépett be. Ingrid Johnsonnak hívták. Magas, szőke, nordikus típus volt, kikeményített ruhája csak úgy ropogott, amikor lépett. – A gázfőző nem működik odafönt – közölte. – Lemegyek a konyhába, hogy elkészítsem Mr. Temple vacsoráját. Nem tudna vele maradni néhány percig? Jill érezte a nővér hangjában a helytelenítést. Ez a lány biztosan furcsának találja, hogy egy feleség közelébe se megy a férje betegágyának. – Vigyázok rá! – ígérte. Letette a könyvet, végigment a hallon, majd föl Toby hálószobájába. Abban a pillanatban, mikor belépett, szaglását megtámadta a betegség már oly ismerős bűze. Egy pillanat alatt testének minden íze megtelt a szörnyű emlékekkel. Emlékezett azokra a hosszú, irgalmatlan hónapokra, amikor a férfi életéért küzdött. Toby feje magas párnákon nyugodott. Ahogy meglátta Jillt, szeme hirtelen élni kezdett, lázas üzeneteket szikrázott magából. Hol voltál? Miért nem jöttél? Szükségem van rád! Segíts! Mintha a szemének külön hangja volna. Jill végignézte a gyűlöletes, kicsavarodott testet, a vigyorgó halálfejet és hányingert érzett. Sose gyógyulsz meg, a fene egyen meg! Dögölj már meg! Azt akarom, hogy megdögölj! Ahogy nézte Tobyt, észrevette, hogy a férfi tekintete megváltozik. Először hökkent hitetlenséggel nézett rá, majd tekintete megtelt valami olyan erős gyűlölettel, olyan mezítelen gonoszsággal, hogy Jill ösztönösen hátrább lépett. Rádöbbent, mi történt. Észre sem vette, de hangosan beszélt Tobyhoz. Megfordult, és kirohant a szobából. Reggel az eső megállt. Toby régi tolószékét fölhozták a pincéből. A nappalos nővér, Frances Gordon kigurította a beteget a kertbe, hogy kicsit napozzék. Jill hallgatta a kocsi kerekének nyikorgását, ahogy a hallon végighaladt, a lift felé. Néhány percet várt, majd ő is lement. A könyvtár mellett ment el, amikor megcsördült a telefon. David hívta Washingtonból. – Hogy vagy ma? – szava melegnek, aggódónak hangzott. Még sosem örült ennyire, hogy hallja a férfi hangját. – Nagyszerűen vagyok, David. – Bárcsak velem lehetnél, drágám! – Én is azt szeretném. Annyira szeretlek! És annyira kívánlak! Úgy szeretném, ha ismét a

karjaidban tartanál! Ó, David!… Ösztönszerűen megfordult. Toby az ajtóban ült, tolószékében, ahol a nővér hagyta néhány pillanatig. Kék szemében annyi gyűlölettel, annyi gonoszsággal nézett Jillre, hogy az már-már fizikai ütéssel ért föl. Lelke a szemén keresztül beszélt, üvöltött rá: Megöllek! Jill rémületében leejtette a telefont. Kirohant a szobából, föl a lépcsőn, de Toby gyűlöletét még mindig érezte. Ez a gyűlölet üldözte, mint valami erőszakos, gonosz hatalom. Egész nap a hálószobában maradt, nem evett semmit. Tranzszerű állapotban ült a székében, és gondolataiban újra meg újra végigkövette annak a telefonbeszélgetésnek minden pillanatát. Toby tudja. Tudja! Soha többé nem képes a szemébe nézni. Végül eljött az este. Július közepére járt, és az éjszakai levegő még sugározta a nap melegét. Jill kinyitotta az ablakot, hogy ha van valami kis szellő, hát azt érezhesse. Tobynál Gallagher nővér volt szolgálatban. Lábujjhegyen lépett be, hogy megnézze a pácienst. Gallagher nővér nagyon szerette volna, ha gondolatolvasó lenne, mert akkor talán segíthetne ennek a szerencsétlennek. Betakarta Tobyt. – Most pedig aludjunk szépen! – mondta jókedvűen. – Majd még visszajövök és ellenőrzöm! Nem volt semmi válasz. A férfi még a pillantásával sem jelezte, hogy hallja. Talán jobb is, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban, gondolta Gallagher nővér. Még utoljára ránézett a betegre, majd visszatért a kis szobájába, hogy megnézze valamelyik késő esti televíziós programot. Imádta a vitaműsorokat. Nagyon szerette nézni a filmsztárokat, amint magukról fecsegnek. Valahogy olyan pokolian emberiek lettek, mintha átlagos, mindennapi élőlények lennének. Lehalkította a készüléket, hogy ne zavarja a betegét. De Toby Temple különben sem hallotta volna. Gondolatai egész másutt jártak. A ház aludt az erdők védett sűrűjében. Odalentről, a Sunset Boulevard-ról a forgalom távoli neszei szóltak. Gallagher nővér a késő esti filmet nézte. Szerette volna, ha valami régi Toby Temple-filmet játszanak. Olyan izgalmas volna Mr. Temple-t nézni a televízión és ugyanakkor tudni, hogy itt van személyesen, tőle néhány lépésnyire. Hajnali négykor Gallagher nővér elaludt egy horrorfilm kellős közepén. Toby hálószobájában teljes volt a csönd. Jill szobájában az ágy melletti óra ketyegése hallatszott. Az asszony meztelenül feküdt az ágyában. Mélyen aludt. Egyik karjával a párnát ölelte, pucér teste sejtelmesen sötét lett a fehér lepedőn. A távoli zajok alig hallatszottak idáig az utcákról. Álmában nyugtalanul forgolódott, borzongott. Azt álmodta, hogy ő és David Alaszkába mentek nászútra. Hatalmas, fagyott fennsíkon járnak, amikor hirtelen vad vihar támad. A szél jeget szór az arcukba, s már alig tudnak lélegezni. Ő David felé fordul, a férfi pedig eltűnt. Egyedül van a jeges Sarkon; köhög, lélegzet után kapkod. Ekkor félig fölébredt. Azt hallotta, hogy valaki fuldoklik. Rémületes, hörgő lélegzést hallott, fuldokló cikákolást. Kinyitotta a szemét és rádöbbent, hogy a hang az ő torkából jön. Nem tudott lélegzetet venni. A levegő furcsa, jeges köpenye takarta be, szorította körül mezítelen testét, markolta a mellét, csókolta az ajkát. Jeges, rossz szagú leheletet érzett, mely a sír bűzét árasztotta. Szíve vadul vert, levegő után kapkodott. Tüdeje fájt a hidegtől. Megpróbált felülni, de mintha láthatatlan súly nyomta volna. Tudta, hogy ez csak álom, de ugyanakkor hallotta saját köhögését, ahogy levegő után

kapkod. Meg fog halni. De hát meghalhat egy ember álmában? Érezte, amint jeges ujjak tapogatják a testét, a lába közé nyúlnak, immár be a testébe, betöltik. A szíve majdnem megállt, amikor hirtelen rádöbbent, hogy ez Toby. Valahogy, akárhogy: ez Toby! A rémület hirtelen erőt adott neki ahhoz, hogy az ágy végébe vergődjön, megkapaszkodjon. Nehezen lélegzett, lelke és teste küzdött, hogy még élhessen. Nehézkesen talpra állt és az ajtóhoz rohant. Érezte, hogy az a jeges valami üldözi, körülveszi, belekapaszkodik. Keze elérte a kilincset, lenyomta. Kirohant a folyosóra. Még mindig lélegzetért kapkodott. Tüdejét lassan betöltötte a friss oxigén. A folyosó meleg, csöndes, nyugodt volt. Jill csak állt, remegett, foga megállíthatatlanul vacogott. Megfordult, hogy benézzen a szobájába. Minden normálisnak és békésnek látszott. Az egész csak rémálom volt. Pillanatnyi tétovázás után lassan visszalépdelt a hálószobába. A szobában most forróság uralkodott. Nincs mitől félni. Hát persze, Toby nem árthat neki. Kis szobájában Gallagher nővér fölébredt és bement Tobyhoz, hogy ellenőrizze a beteget. A férfi az ágyában feküdt, pontosan úgy, ahogy hagyta. Szeme a mennyezetre meredt. Valami olyasmit nézett, amit Gallagher nővér nem láthatott. Ezt követően a rémlátomás rendszeresen visszatért, mint a balvégzet fekete figyelmeztetése, valami közelgő rémség előjele. A félelem lassan épült föl Jillben. Akárhová ment a házban, mindenütt Toby jelenlétét érezte. Amikor az ápolónő kivitte a férfit, Jill hallotta. A tolószék kereke vékony, magas hangon nyikorgott, és Jill valósággal rosszul lett, valahányszor meghallotta. Már rég meg kellett volna javíttatnom, gondolta. Most már soha nem ment Toby szobájának közelébe, de ez nem számított. A férfi mindenütt ott volt, őrá várt. Fejfájása állandósult. A vad, ritmikus lüktetés nem hagyta pihenni. Azt kívánta, hogy a fájdalom akár csak egy órára, egy percre, egy másodpercre elálljon. Aludnia kell! Bement a konyha mögötti cselédszobába, olyan messzire Toby lakrészétől, amennyire csak lehetett. A szoba meleg, csöndes volt. Jill lefeküdt az ágyra és behunyta a szemét. Szinte azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy a bűzös, jeges levegő betölti a szobát, szorítja, megpróbálja magába foglalni. Fölugrott és kirohant az ajtón. A napok magukban is elég rettenetesek voltak. Az éjszakák azonban egészen rémületesek lettek. Mindig ugyanaz történt: Jill fölment a szobájába, lekuporodott az ágyra. Igyekezett ébren maradni, mert félt, ha elalszik, Toby ismét eljön. Fáradt teste azonban végül feladta, és elszunyókált. A hidegre mindig fölébredt. Reszketve feküdt az ágyban, érezte a jeges levegőt maga felé kúszni, érezte azt a gonosz jelenlétet, mely átöleli. Fölpattant és néma rémületben kirohant a szobájából. Hajnali három. Elaludt a karszékében, olvasás közben. Lassan, fokozatosan ébredt föl. Kinyitotta szemét a koromsötét hálószobában és azonnal tudta, hogy valami baj van. Már rá is jött mi. Amikor elaludt, minden lámpa égett. Szíve vadul vert. Arra gondolt: nincs mitől félni! Gallagher nővér biztosan bejött és lekapcsolta a lámpát.

Azután meghallotta a hangot. Közeledett felé a folyosón: nyiiiik… nyüiiik… Toby tolószéke közeledik a hálószoba ajtajához. Érezte, hogy tarkóján a haj égnek áll. Biztosan csak egy faág, ami nekiütődik a tetőnek, vagy a ház ácsolata nyekereg, mondta magának. Ugyanakkor tudta, hogy nem igaz. Már túl sokszor hallotta ezt a hangot. Nyiiiik… nyiiiik… Mint a halál zenéje, a halaié, mely eljött érte. Ez nem lehet Toby, gondolta. Az ágyában fekszik, bénán. Kezdek megőrülni. Ugyanakkor mind közelebbről és közelebbről hallotta a zajt. Most már az ajtónál volt. Megállt, várakozóan. Majd hirtelen üvegcsörömpölés hangja hallatszott, utána pedig a csönd. Az éjszaka hátralévő részét összegömbölyödve töltötte a székében, a sötétségben, mert félt még megmozdulni is. Reggel a hálószobája ablakában törött vázát talált a földön. A folyosón álló asztalról esett le. Dr. Kaplannal beszélgetett: – Hisz abban, hogy a lélek képes ellenőrzése alá vonni a testet? – kérdezte. A doktor hökkenten nézett rá. – Mármint milyen módon? – Ha Toby szeretne… Nagyon szeretne fölkelni az ágyából, képes lehet rá? – Úgy érti: segítség nélkül? Jelen állapotában? – az orvos hitetlenkedve nézett. – Teljesen mozgásképtelen. Semmilyen mozdulatot nem tud tenni. Jill még mindig nem elégedett meg a válasszal. – Ha… ha tényleg elhatározná, hogy fölkel… Ha valamiről úgy érezné, hogy mindenképp meg kell tennie… Dr. Kaplan megrázta a fejét. – Tudatunk parancsokat ad a testnek, de ha a motoros mozgások utasításai nem jutnak el a megfelelő helyre, ha nincsenek izmok, hogy végrehajtsák az utasításokat, semmi sem történhet. Rá kell jönnie, mi történik ebben a házban! – Hisz abban, Eli, hogy a tudat képes mozgatni tárgyakat? – A pszichokinézisre gondol? Rengeteg kísérletet végeztek, de még egyetlen olyan bizonyítékot sem láttam, ami meggyőzött volna. És a törött váza a hálószobám ajtajánál? Jill szerette volna a vázát elmesélni az orvosnak, meg a hűvös légtömeget, amely mindig követi, és esetleg még Toby tolószékét az ajtajában. Úgy gondolta azonban, az orvos biztosan bolondnak hinné. Lehet, hogy tényleg bolond vagyok? Valami baj van velem? Kezdem elveszíteni az eszem? Amikor dr. Kaplan elment, Jill a tükörhöz lépett és megnézte magát. A látványtól megdöbbent. Arca beesett volt, szeme hatalmasra nőtt a sápadt, csontos arcban. Ha ez így megy tovább, előbb halok meg, mint Toby. Rámeredt kócos, zsíros hajára, berepedt, törött körmeire. Nem szabad, hogy David így lásson! Ideje, hogy egy kicsit vigyázzak magamra! Mostantól, ígérte magának, mostantól hetente egyszer elmegyek egy szépségszalonba, naponta háromszor eszem és nyolc órát alszom! Másnap reggel fölhívta a szépségszalont és bejelentkezett. Fáradt volt, és amikor a bura alatt körbesimogatta a meleg, kényelmesen zümmögő levegő, elaludt. És a rémlátomás újra elkezdődött! Álmában az ágyán feküdt és aludt. Hallotta, hogy Toby tolókocsija közeledik a hálószobához… Nyiiik… Nyiiiik… A férje lassan fölkelt a székből, talpra állt és elindult felé. Vigyorgott, csontkezei a torka felé nyúltak. Jill sikoltozva ébredt, halálos rémületbe kergetve az egész szépségszalont. Kirohant, anélkül, hogy akár megfésülhették volna.

Ezt követően már félt elhagyni a házat. És félt otthon maradni. Valami baj van a fejével. Már nemcsak a fejfájás. Kezdett elfelejteni dolgokat. Lement valamiért az emeletről, besétált a konyhába és csak állt, nem tudván, miért jött. Memóriája furcsa trükköket játszott vele. Egyszer Gordon nővér bejött, hogy szóljon valamiért, Jill pedig tűnődni kezdett, hogy mit keres itt egy ápolónő. Azután hirtelen eszébe jutott: a rendező már őt várja a díszletben. Megpróbált emlékezni a szövegére. Attól tartok, nem túl jól, doktor úr! Beszélnie kell a rendezővel, hogy megtudja, milyen stílusban mondja a mondatot. Gordon nővér azonban megfogta a kezét: – Mrs. Temple! Mrs. Temple! Jól van? Jill pedig ismét itt volt, a megszokott környezetben, a jelenben, annak a rémületnek a közepén, amely időről időre elfogta. Tudta, hogy ez most már nem tarthat sokáig így. Meg kell tudnia, baj van-e az elméjével, vagy tényleg Toby mozog valahogy, valami különleges, titokzatos, természetfeletti módon. Tényleg módot talált-e arra, hogy megtámadja, megölje őt? Látnia kell. Kényszerítette magát, hogy végigmenjen a hosszú folyosón Toby hálószobájáig. Egy hosszú pillanatig odakint állt, erőt vett magán, azután belépett Toby szobájába. Toby az ágyában feküdt és a nővér épp egy szivaccsal fürösztötte. Az ápolónő fölnézett, meglátta Jillt és azt mondta: – No lám, hát itt van Mrs. Temple! Éppen fürdünk, ugye? Jill ránézett az ágyban fekvő alakra. Toby keze és lába, mint vékony piszkafa egy kicsavarodott, alig-alig emberi törzsön. A lába közt, mint hosszú, illetlen kígyó hevert löttyedt, csúf, haszontalan pénisze. A sárga szín eltűnt az arcáról, de a széles, ostoba mosoly még mindig ott volt. A test halott, ám a szemek vadul élnek. Néznek, fölmérnek, terveznek, gyűlölnek, ravaszkodnak. E kék szempár teli volt titkos tervvel, halálos eltökéltséggel. Toby szemén át a lelkét látta. Fontos, hogy ne felejtse el: a tudatának semmi baja, mondta az orvos. A tudata gondolkodik, érez, és gyűlöl. Az a tudat nem csinál mást, csak a bosszút tervezi, azon töri a fejét, hogyan pusztítsa el őt. Toby azt akarja, hogy meghaljon, ő viszont azt, hogy Toby haljon meg. Ahogy belenézett a gyűlöletet sugárzó kék szempárba, a férje hangját hallotta: Meg foglak ölni! A gonosz megvetés jeges hullámait, mint valódi ütéseket érezte az agyában. Belenézett a szempárba, eszébe jutott a törött váza, és tudta, hogy rémlátomásai nem illúziók voltak. Toby valahogy megtalálta a módot. Most már tudta, hogy eldöntetett: vagy Toby, vagy ő.

34.

Amikor dr. Kaplan befejezte a vizsgálatot, megkereste Jillt.

– Azt hiszem, most már abba kell hagynunk az uszodai terápiát – mondta. – Fölösleges időpazarlás. Reméltem, hogy talán valamit segít Toby izomzatán, de semmi haszna. Majd szólok a gyógytornásznak. – Ne! – Jill szinte sikoltotta. Dr. Kaplan meglepetten nézett rá. – Jill, én tudom, mit tett Tobyért a múltkor. De most tényleg reménytelen. Én… – Nem adhatjuk föl! Még nem! – Jill hangjából sütött a kétségbeesés. Dr. Kaplan bizonytalankodott, azután vállat vont. – Nos, ha ez ilyen sokat jelent magának… – Igen. Sokat… Ebben a pillanatban ez volt a legfontosabb dolog a világon. Ez fogja megmenteni az ő életét. Mert már tudta, mit tegyen. Másnap péntek volt. David fölhívta Jillt és közölte, hogy üzleti ügyben Madridba megy. – Lehetséges, hogy a hét végén nem tudlak fölhívni. – Hiányozni fogsz – mondta Jill. – Nagyon. – Te is nekem. Jól vagy? Olyan furcsa a hangod. Fáradt vagy? Jillnek küzdenie kellett, hogy nyitva tudja tartani a szemét, hogy elfelejtse az iszonyatos fájdalmat a fejében. Már nem is emlékezett, mikor evett, mikor aludt utoljára. Olyan gyönge volt, hogy alig tudott állni. Most mégis némi élénkséget erőltetett a hangjába. – Nagyszerűen vagyok, David. – Szeretlek, drágám. Vigyázz magadra! – Vigyázok, David. Én is szeretlek, ezt ne felejtsd el! Akármi is történik. Hallotta, hogy a gyógytornász kocsija befordul a kerti útra. Lüktető fejjel lesietett. Remegő lába alig tartotta meg. Kinyitotta az ajtót, épp amikor a gyógytornász csöngetni akart. – 'reggelt, Mrs. Temple! – köszönt a gyógytornász. Már majdnem belépett a házba, Jill azonban elállta az útját. A férfi meglepetten nézett rá. – Dr. Kaplan úgy döntött – mondta Jill –, hogy abbahagyjuk Mr. Temple tornáztatását. A gyógytornász mérgesen ráncolta homlokát. Ez azt jelentette, hogy fölöslegesen autózott ki ide. Valaki szólhatott volna előre. Normális esetben most méltatlankodna, amiért így bántak vele. Mrs. Temple azonban olyan nagyszerű asszony, és annyi baja van. Így hát rámosolygott és azt felelte: – Semmi baj, Mrs. Temple! Megértem. Beszállt a kocsijába és elhajtott. Jill várt, míg meg nem hallotta, hogy a kocsi elment. Fölfelé indult a lépcsőn. Félúton ismét szédülni kezdett és meg kellett kapaszkodnia a korlátban, míg a szédület elmúlt. Most már nem állhat meg. Ha megáll, meghal. Toby ajtajához sietett, lenyomta a kilincset és belépett. Gallagher nővér könnyű székben ült és a hímzésével foglalatoskodott. Meglepetten nézett föl, amikor észrevette Jillt az ajtóban. – Lám csak, Mrs. Temple meglátogatott bennünket! Hát nem nagyszerű? – Az ágy felé fordult. – Tudom, hogy Mr. Temple örülni fog. Ugye, Mr. Temple? Toby ülő helyzetbe támasztva hevert az ágyon. Szeme még mindig ugyanazt az üzenetet sugározta Jill felé: meg foglak ölni! Jill elkerülte tekintetét és odalépett Gallagher nővérhez. – Azt hiszem, szegénykém, maga már épp elég időt töltött a férjemmel. – Hát, én is épp ezen gondolkodtam – csiripelte az ápolónő –, de ahogy látom, maga is beteg, így azt mondtam magamban… – Most már sokkal jobban vagyok – szakította félbe Jill. – Szeretnék kettesben maradni

Mr. Temple-lel. Gallagher nővér összegyűjtötte a hímzését, a tűket és fölállt. – Hát persze. Biztosan nagyon örülnek majd egymásnak. Az ágyban heverő, vigyorgó alakra nézett: – Ugye, Mr. Temple? Jill felé fordulva pedig hozzátette: – Akkor én most lemegyek a konyhába és csinálok magamnak egy pohár finom teát. – Nem. Félóra múlva úgyis vége a műszakjának, nyugodtan elmehet most. Majd én itt maradok, míg Gordon nővér megérkezik. – Jill rávillantott az ápolónőre egy biztató mosolyt. – Ne aggódjon, itt leszek vele. – Az igaz, hogy tényleg be kéne vásárolnom, és… – Rendben van – mondta Jill. – Csak menjen! Siessen! Mozdulatlanul állt, míg meg nem hallotta a bejárati ajtó csukódását, majd Gallagher nővér kocsijának zaját. Amikor a motor berregése elhalt a távolban, megfordult és ránézett Tobyra. A férfi hunyorgás nélkül, mozdulatlan pillákkal, mereven bámult rá. Jill erőt vett magán, közelebb lépett az ágyhoz. Hátrahúzta a takarót és ránézett a bénult, rettenetes testre, a piszkafa lábakra. A tolószék a sarokban állt. Az ágyhoz húzta és úgy állította, hogy egyetlen mozdulattal belé tudja ültetni Tobyt. Ahogy a férfi cingár teste felé nyúlt, a mozdulat közben megdermedt. Akaraterejének minden grammjára szükség volt ahhoz, hogy megérintse. A vigyorgó, mumifikált arc csak néhány hüvelyknyire volt tőle. A száj ostobán nevetett, a kék szem azonban gyűlöletet sugárzott magából. Jill még előrébb hajolt és kényszerítette magát, hogy a karjába vegye Tobyt. A férfi szinte súlytalan volt, de Jill kimerült állapotában alig bírta megemelni. Ahogy megérintette az élőholt testet, ismét érezte, hogy körülveszi a jeges levegő. A nyomás a fejében szinte elviselhetetlen lett. Élénkszín pettyek villogtak a szeme előtt és táncolni kezdtek, mind gyorsabban és gyorsabban, míg el nem szédült. Érezte, hogy mindjárt elájul, tudta azonban, hogy ennek most nem szabad megtörténnie. Nem, ha élni akar. Emberfeletti erőfeszítéssel a tolószékbe emelte Toby mozdulatlan testét és rácsatolta a szíjakat. Az órájára nézett. Már csak húsz perce van. Öt percbe telt, míg átrohant a hálószobájába, fürdőruhát vett és visszasietett Tobyhoz. Kieresztette a tolószék fékjét és gurítani kezdte a folyosón, a lift felé. Míg lefelé mentek, mögötte állt, hogy ne lássa a szemét. Érezni azonban mégiscsak érezte azt a tekintetet. Ugyanígy a gonosz levegő nedves hidegét is, amely betöltötte a liftet. Átölelte, szorította a tüdejét, míg fuldokolni nem kezdett. Nem kapott levegőt. Térdre esett, s közben próbált eszméletén maradni. Amikor már minden elfeketedett előtte, a liftajtó váratlanul kinyílt. Kimászott a napfényre és csak hevert a földön. Mélyeket lélegzett, éhesen szívta magába a friss levegőt. Lassan visszanyerte erejét. A lift felé fordult. Toby a karszékben ült, figyelt, várt. Jill gyorsan kitolta a tolószéket a liftből. Az úszómedence felé indult. Gyönyörű, felhőtlen nap volt ez a mai, meleg és balzsamos. A nap visszatükröződött a kék, csillogó vízen. Jill a medence mélyebbik részéhez gurította a tolószéket és ismét behúzta a féket. Megkerülte, szembefordult a férjével. Toby rámeredt, figyelő, hökkent tekintettel. Jill a szíj felé nyúlt, amely Tobyt a székhez rögzítette. Úgy megfeszítette, amennyire csak tudta. Minden erejével húzta és érezte, hogy az erőfeszítéstől ismét szédül. Azután a rosszullét hirtelen elmúlt. Látta, hogy Toby tekintete megváltozik, amikor rádöbben, mi vár rá. Ez a tekintet megtelt vad, démoni félelemmel, pánikkal. Jill kiengedte a féket, megragadta a tolószék karfáját és lökni kezdte a víz felé. Toby mozdítani próbálta bénult lábát. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a száján. A hatás mégis

borzongató volt. Az asszony nem tudott a szemébe nézni. Nem akarta látni. Egészen az úszómedence széléig tolta a karszéket. És ekkor a kerék megakadt. Beleakadt a cementperem szélébe. Erősebben lökte, a tolószék azonban mozdulatlan maradt. Mintha Toby a nyers akaraterejével tartaná vissza. Jill látta, amint a férfi megpróbál kiemelkedni a székből, amint harcol az életéért. Ki fogja lazítani a szíjat, kiszabadítja magát és akkor csontos ujjával az ő torka felé nyúl… Hallotta Toby hangját: nem akarok meghalni… nem akarok meghalni. Nem tudta, hogy ez képzeletének a játéka-e vagy valódi hang, a pánik rohamában azonban hirtelen erő támadt benne és olyan dühvel lökte meg a tolószéket, amennyire csak tudta. A szék előrelendült, föl a levegőbe. Egy hosszú pillanatig lebegni látszott. Szinte az örökkévalóságig állt a levegőben, azután nagy csobbanással az uszoda vizébe zuhant. Újabb örökkévalóságig úszni látszott a vízen, majd lassan elsüllyedt. Az apró hullámok megfordították, így az utolsó, amit látott, Toby tekintete volt. A kék szemek a poklot kívánták neki, amint a víz lassan körülzárta őket. Úgy érezte, órákig állt ott, reszketve a forró déli napon. Hagyta, hogy az erő visszatérjen a lelkébe és a testébe. Amikor képes volt újra mozdulni, lement a lépcsőn, be az úszómedencébe, hogy bevizezze a fürdőruháját. Azután fölrohant a házba és telefonált a rendőrségnek.

35.

Toby Temple halála világszerte az újságok címoldalára került. Ha Toby népmesei hős volt, Jill most hősnő lett. Szavak ezreit, százezreit nyomtatták ki róluk. Fényképük mindenütt megjelent. Nagy szerelmi történetüket elmesélték és újra mondták. A tragikus vég az egésznek még nagyobb súlyt adott. Részvétnyilvánító levelek és táviratok özönlöttek államfőktől, háziasszonyoktól, politikusoktól, milliomosoktól, titkárnőktől. A világnak személyes gyásza, vesztesége volt, hisz Toby megosztotta a nevetés adományát rajongóival, azok pedig hálásak maradtak. A rádió összes hullámhosszán méltatták és minden televíziós állomás tisztelgett az emléke előtt. Nem lesz még egy Toby Temple. A halottkémi vizsgálatot Los Angeles belvárosában, a Grand Avenue büntetőbírósági épületében tartották, egy kényelmes, kicsiny teremben. Egy ismert vizsgálóbírót bíztak meg az üggyel, és hat esküdt segített neki dönteni. A teremben hemzsegtek a nézők. Amikor Jill megérkezett, a fényképészek, riporterek, rajongók valósággal megrohanták. Egyszerű szövetkosztümöt viselt. Nem volt rajta smink, de még sosem látszott szebbnek. A Toby halála óta eltelt néhány nap alatt csodálatos módon ismét a régi önmagává virágzott ki. Hónapok óta először tudott mélyen, álomtalanul aludni. Hatalmas étvágya támadt, fejfájása pedig megszűnt. A démon, aki elszívta az életerejét, halott. Mindennap beszélt Daviddal. A férfi el akart jönni a vizsgálatra, Jill azonban ragaszkodott hozzá, hogy ne tegye. Még elég idejük lesz egymás számára.

– Az egész életünk! – mondta David. A vizsgálatnak összesen hat tanúja volt. Gallagher, Gordon és Johnson nővér a beteg állapotáról és a saját munkarendjéről vallott. Épp Gallagher ápolónő állt a tanúk padján. – A kérdéses nap reggelén mikor kellett volna befejeznie a műszakját? – kérdezte a vizsgálóbíró. – Tízkor. – És valójában mikor távozott? Bizonytalankodás. – Fél tízkor. – Szokása volt, Mrs. Gallagher, hogy a műszak vége előtt hagyja ott a betegét? – Nem, uram. Ez volt az első eset. – Megmagyarázná nekünk, miért történt ez? – Mrs. Temple kérte. Szeretett volna egyedül maradni a férjével. – Köszönöm. Ez minden. Gallagher nővér elment a tanúk padjától. Természetesen Toby Temple halála baleset volt, gondolta. Elég baj, hogy ennek az egész cirkusznak kiteszik ezt a nagyszerű asszonyt. Gallagher nővér Jillre nézett és némi kis bűntudatot érzett. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor bement az asszony hálószobájába és a székben alva találta. Csöndesen lekapcsolta a lámpát, óvatosan becsukta az ajtót, hogy senki se zavarja Mrs. Temple-t. A sötét folyosón véletlenül meglökött egy emelvényen álló vázát, amely ledőlt és összetört. Meg akarta mondani Mrs. Temple-nek, de a váza nagyon drágának látszott, így aztán, amikor Mrs. Temple nem szólt róla semmit, Gallagher nővér úgy döntött, hogy ő is hallgatni fog. A gyógytornász foglalt helyet a tanúk padján. – Ön rendszeresen, mindennap megtornáztatta Mr. Temple-t? – Igen, uram. – Ez a torna az úszómedencében zajlott? – Igen, uram. Az úszómedence vizét harminckét fokra melegítették és… – A kérdéses napon is megtornáztatta Mr. Temple-t? – Nem, uram. – Megmondaná, miért nem? – Elküldött. – Úgy érti, hogy Mrs. Temple elküldte? – Igen. – Adta ennek valami okát? – Azt mondta, hogy dr. Kaplan nem akarja a további tornát. – Így hát maga elment, anélkül, hogy látta volna Mr. Temple-t? – Így van, uram. Igen. Dr. Kaplant hallgatták ki. – Mrs. Temple magának telefonált a baleset után, dr. Kaplan. Amint a helyszínre érkezett, azonnal megvizsgálta az elhunytat? – Igen. A rendőrség húzta ki a tetemet a medencéből. Még akkor is oda volt szíjazva a tolószékhez. A rendőrségi orvos és én vizsgáltuk meg az elhunytat. Megállapítottuk, hogy már nincs esélye az újraélesztésnek. Mire kihúzták, mindkét tüdeje megtelt vízzel. Semmilyen életjelet nem észleltünk. – Mit tett ekkor ön, dr. Kaplan?

– Mrs. Temple-ről gondoskodtam. Az akut hisztéria állapotában volt, nagyon aggódtam érte. – Dr. Kaplan! Beszélt ön ezt megelőzőleg Mrs. Temple-lel arról, hogy abba kéne hagyni a gyógytornát? – Igen. Elmondtam neki, hogy szerintem időpocsékolás. – Mit válaszolt erre Mrs. Temple? Dr. Kaplan Jill Temple-re nézett és azt felelte: – Válasza nagyon szokatlan volt. Ragaszkodott hozzá, hogy folytassuk. Az orvos elbizonytalanodott: – Mivel eskü alatt vallok, és mivel az esküdtszék az igazságot akarja hallani, úgy érzem, valamit még el kell mondanom. Halálos csönd borult a teremre. Jill az orvosra meredt. Dr. Kaplan az esküdtek felé fordult. – Azt szeretném mondani önöknek, és kérem, hogy ezt a tárgyalás jegyzőkönyvében is rögzítsék: Mrs. Temple alighanem a legnagyszerűbb, legbátrabb asszony, akit az életben volt szerencsém ismerni. A teremben minden tekintet Jill felé fordult. – Amikor a férje elszenvedte az első agyvérzését, egyikünk sem hitte, hogy akár fikarcnyi esélye van a gyógyulásra. Nos, Mrs. Temple puszta kézzel, egyes-egyedül visszaadta Toby Temple egészségét. Azt tette vele, amit az általam ismert orvosok egyike sem tudott volna megtenni! Le sem tudom írni önöknek azt a ragaszkodást, azt a szeretetet, amely a férjéhez fűzte. Megfordult, Jillre nézett és így folytatta: – Jill Temple erejéből, példájából valamennyien meríthetünk. A közönség tapsolni kezdett. – Ez minden, doktor. Köszönöm – mondta a vizsgálóbíró. – Tanúnak szólítom Mrs. Temple-t! A nézők figyelték, amint Jill fölállt és lassan a tanúk padjához lépett, majd megesküdött. – Tudom, milyen fájdalmas ez a maga számára, Mrs. Temple, és igyekszem olyan gyorsan lebonyolítani az egészet, amennyire lehetséges. – Köszönöm – mondta Jill halkan. – Amikor dr. Kaplan azt mondta, hogy abba szeretné hagyatni a gyógytornát, ön miért kérte, hogy mégiscsak folytassák? Jill ránézett a bíróra; szemében mindenki láthatta a fájdalmat. – Mert azt akartam, hogy a férjemnek minden esélye meglegyen. Hogy meggyógyulhasson. Toby szerette az életet, és én vissza akartam hozni az életbe… Elhallgatott, majd erőt véve magán folytatta: – Úgy éreztem, nekem magamnak kell őt segítenem! – Mr. Temple halála napján a gyógytornász házhoz jött, ön azonban elküldte. – Igen. – Noha nem sokkal ezelőtt, Mrs. Temple, maga azt mondta, hogy folytatni akarja a tornát. Meg tudná ezt magyarázni? – Nagyon egyszerű. Úgy éreztem, egyetlen dolog van, ami elég erős ahhoz, hogy meggyógyítsa Tobyt: a szerelmünk. Az első esetben is az gyógyította meg. Az asszony megtörten elhallgatott. Szemlátomást nem tudta folytatni. Azután erőt véve magán rekedt, éles hangon megszólalt: – Tudatni akartam vele, mennyire szeretem. Mennyire akarom, hogy újra meggyógyuljon. Mindenki előrehajolt, hogy minden szavát jobban hallja.

– Elmondaná nekünk, mi történt a baleset reggelén? Csönd ült a teremre. Ez a csönd több mint egy percig tartott, míg Jill összegyűjtötte az erejét, hogy megszólaljon. – Bementem Toby szobájába. Örülni látszott, hogy lát. Elmondtam neki, hogy én magam viszem a medencéhez, hogy én fogom meggyógyítani. Fölvettem a fürdőruhámat, hogy a vízbe is vele mehessek, hogy megtornáztathassam a víz alatt. Amikor fölemeltem az ágyról, hogy betegyem a tolószékbe… elájultam… Gondolom, ekkor már rá kellett volna jönnöm: fizikailag nincs elég erőm ahhoz, amit akarok. De nem álltam meg. Nem, ha ezzel segíthettem neki. Beraktam a tolószékbe és egész úton, míg a medencéhez nem értünk, beszéltem hozzá. A medence széléhez toltam… Megint elhallgatott. A teremben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Egyedül az újságíró tollak kaparászása hallatszott, ahogy lázas sebességgel a noteszükbe írtak. – A szíjakhoz nyúltam, melyek Tobyt a tolószékhez rögzítették. Ekkor megint elájultam és összeestem. S eközben… valahogy… véletlenül elengedhettem a féket. A szék gurulni kezdett a medence felé. Utánakaptam, de… egyenesen a vízbe zuhant. És Toby oda volt szíjazva hozzá. Jill Temple hangja elcsuklott. – Utána ugrottam és küzdöttem, hogy kiszabadítsam, de a szíjak túl szorosnak bizonyultak. Megpróbáltam kiemelni a széket a vízből, de… Túl nehéz volt. Egyszerűen… túl… nehéz… volt. Az asszony lehunyta a szemét, hogy ne lássák a fájdalmát. Suttogva hozzátette: – Segíteni akartam Tobyn, és megöltem. Az esküdtszéknek három percébe sem telt, hogy meghozza az ítéletét: Toby Temple baleset következtében hunyt el. Clifton Lawrence a tárgyalóterem hátsó padsorában ült és hallgatta az ítéletet. Bizonyos volt abban, hogy Jill meggyilkolta Tobyt. Nem tudta, persze, bebizonyítani. Ez a nő ezt is megúszta! Az ügyet lezárták.

36.

A temetésen szinte az egész ország ott volt. A szertartást egy napsütéses augusztusi délelőttön Forest Lawn-on tartották; épp azon a napon, amikor Toby Temple új tévéműsora kezdődött volna. Emberek ezrei nyüzsögtek a zöld pázsiton, hogy legalább egy pillantást vethessenek a hírességekre, akik eljöttek végbúcsút venni az elhunyttól. A televíziós kamerák nagytotálokat adtak a szertartásról, majd közelképekre zoomoltak, hogy minden sztár, producer és rendező jól látsszék, aki a sír mellett áll. Az Egyesült Államok elnöke személyes képviselőjét küldte el. Jelen volt néhány kormányzó, stúdióvezető, sok nagyvállalat elnöke és az összes szakmai szervezet, szakszervezet vezetője, amelyhez csak Toby tartozott. A Háborús Veteránok Szövetsége Beverly Hills-i

tagozatának elnöke is itt állt, díszegyenruhában. A helyi rendőrség és a tűzoltóság díszőrséget küldött. És eljöttek a kisemberek is. A csapók, a segédvágók, a statiszták, a kaszkadőrök, akik egykor Tobyval dolgoztak. Az öltöztetőnők, a díszletmunkások, a világosítók, a poénírók és a segédrendezők. Voltak mások is, rengetegen. Mindannyian azért jöttek, hogy tisztelegjenek a nagy halott előtt. Itt állt O’Hanion és Rainger, emlékezve arra a cingár kis fickóra, aki először sétált be irodájukba a Twentieth Centruy Foxnál. Úgy tudom, hogy maguk, fiúk, majd írnak nekem néhány viccet… Úgy használja a kezét, mintha fát vágna. Talán egy favágószámot kéne írnunk neki… Szerintem túlságosan erőlködik. Jézusom, hát ilyen szar anyaggal! Te nem erőlködnél?… A komikus színész mulatságos ajtókat nyit ki. A komédiás viszont mulatságosan nyitja ki az ajtókat. És Toby Temple dolgozott, tanult, megint dolgozott, de a végén a csúcsra jutott. Nagy seggfej volt szegény, gondolta Rainger. De a mi nagy seggfejünk! Clifton Lawrence is itt volt. A kis ügynök a temetés előtt fodrászhoz ment, ruháját frissen vasaltatta, a tekintete azonban mégiscsak elárulta. Egy bukott ember tekintete volt. Ő is elveszett az emlékeiben. Emlékezett arra az első nevetséges, pimasz telefonhívásra. Van itt egy fiatal komikus. Mr. Goldwyn szeretné, ha megnézné… És emlékezett Toby produkciójára az iskolában. Drága fiam, nem kell megenni egy egész doboz kaviárt, hogy az ember megtudja, milyen finom… Úgy döntöttem, ügyfelemnek fogadom, Toby… Ha zsebre tudod vágni a sörivókat, a pezsgőt vedelők már vasárnapi körmenet lesznek a számodra… A szakma legnagyobb sztárját csinálom belőled! Mindenki Toby Temple-t akarta: a stúdiók, a tévétársaságok, a lokálok. Olyan sok ügyfeled van, hogy néha úgy érzem, nem fordítasz rám elég figyelmet… Ez olyan, mint a csoportszex, Cliff! A végén valaki mindig bánatos marad, mert nem sült el a farka… A tanácsodra van szükségem, Cliff… Itt ez a lány… Clifton Lawrence-nek rengeteg emlékeznivalója volt. Mellette Alice Tanner állt. Ő is mélyen elmerült az emlékeiben. Arra a pillanatra gondolt, amikor Toby megjelent az irodájában. Valahol mélyen, elrejtve e mögött a rengeteg filmsztár mögött lélegzik egy fiatalember, rengeteg tehetséggel… Azután, hogy tegnap este láttam ezeket a profikat, már… már nem is tudom, van-e egyáltalán tehetségem… És amikor szerelmes lett belé. Ó, Toby, annyira szeretlek!… Én is szeretlek, Alice… Azután elment. Alice azonban még mindig hálás volt azért, mert egykor az övé volt. Al Caraso is eljött, hogy végbúcsút vegyen. Görnyedt, nagyon öreg alakja, hófehér feje messziről látszott a tömegben. Barna Télapó-szeme könnyel telt meg. Ő arra emlékezett, milyen nagyszerűen bánt Toby az ő Millie-jével. Sam Winters is ott volt. Az egész szertartás alatt azon tűnődött, milyen nagy örömet adott Toby Temple az emberek millióinak, és hogy vajon szembe lehet-e ezt állítani azzal a nagy fájdalommal, amit viszont néhány ember kapott tőle. Valaki megbökte Samet. Megfordult és egy csinos, tizennyolc körüli, sötét hajú lányt vett észre. – Maga még nem ismer engem, Mr. Winters – mondta a lány mosolyogva –, de azt hallottam, hogy női főszereplőt keres az új William Forbes-filmhez. Ohióból jöttem, és… David Kenyon is eljött. Jill megkérte, hogy ne tegye, David azonban ragaszkodott hozzá. Az asszony közelében akart lenni. Jill úgy gondolta, ez most már nem árthat. Az előadásnak vége, ő már befejezte élete legnagyobb szerepét. A függöny lement, befejeződött a játék. Jill boldog, ugyanakkor fáradt volt. Úgy érezte, a kegyetlen megpróbáltatás-sorozat, amin keresztülment, kiégette lelke legmélyéről a keserűséget; fertőtlenítette mindazt a fájdalmat, csalódást és gyűlöletet, amin átment. Jill Castle meghalt ebben a tűzben, és Josephine Czinski újjászületett a hamvakból.

Lelkébe ismét béke költözött. Újra tudta szeretni az embereket, mindenkit, és olyan nyugalmat érzett, mint kislány kora óta sosem. Életében nem volt ilyen boldog, és szerette volna ezt megosztani a világgal. A temetési szertartás a vége felé járt. Valaki megfogta a karját, ő pedig hagyta, hogy a limuzinhoz vezessék. Amikor a kocsihoz ért, David már ott állt, tekintetében imádattal. Jill rámosolygott. David megfogta a kezét és néhány szót váltottak. Egy sajtófotós gyorsan képet készített róluk. Jill és David öt hónapot vártak, mielőtt összeházasodtak volna; hogy a világ ne szólhasson semmit. A férfi ezen idő nagy részét az országon kívül töltötte, de telefonon mindennap beszéltek. Négy hónappal a temetés után David fölhívta Jillt és így szólt: – Támadt egy ötletem: ne várjunk tovább! A jövő héten Európába utazom egy konferenciára. Mi lenne, ha együtt utaznánk a Bretagne fedélzetén Franciaországba? Tudod, a kapitány összeadhat bennünket. Párizsban lesz a nászút, onnan pedig odamegyünk, ahová akarod, és ameddig akarod. Mit szólsz hozzá? – Ó, igen, David! Igen! Még egy utolsó pillantást vetett a házra, gondolataiba idézte, mi minden történt itt. Eszébe jutott az első estély, amit itt adtak, az összes későbbi, csodálatos parti, azután Toby betegsége meg az ő küzdelme, hogy visszaadja az egészségét. Azután pedig… Túl sok az emlék. Örült, hogy végre elmehet.

37.

David magánrepülőgépe vitte Jillt New Yorkba. A reptéren egy limuzin várta, amely a Park Avenue-n lévő Regency Hotelba szállította. A szálloda igazgatója maga kísérte egy túlméretezett, kéjlakszerű lakosztályba. – A szálló teljesen az ön rendelkezésére áll, Mrs. Temple! – mondta. – Mr. Kenyon utasított bennünket, hogy gondoskodjunk mindenről, amire csak szüksége van. Tíz perccel azután, hogy Jill bejelentkezett a szállodába, David már telefonált Texasból. – Jó a helyed? – kérdezte. – Igen, csak egy kicsit zsúfolt itt – nevetett Jill. – Ebben a lakosztályban öt hálószoba van, David! Mit kezdjek az összessel? – Ha én ott volnék, majd megmutatnám! – Ígéretek, mindig csak ígéretek! – tréfált az asszony. – Mikor látlak? – A Bretagne holnap délben indul. Még néhány üzleti ügyet el kell itt intéznem. Majd a hajón találkozunk. Lefoglaltam a nászutas-lakosztályt. Boldog vagy, drágám? – Soha életemben nem voltam boldogabb! – felelte Jill.

És ez igaz is volt. Minden, ami eddig történt, minden fájdalom, minden keserv – megérte. Ami rossz volt, most távolinak, homályosnak látszott, akár egy félig elfeledett álom. – Reggel majd fölvesz egy kocsi. A sofőrnél lesz a hajójegyed. – Készen állok! – mondta Jill. Holnap. Az egész cirkusz talán David Kenyon és Jill közös fényképével kezdődött. Azzal a képpel, amit egy fotós Toby temetésén kapott el, majd pedig eladta egy hírügynökségnek. Az is lehet, hogy a szálloda valamelyik alkalmazottja gondatlanul elejtett valahol egy megjegyzést, netán a Bretagne személyzetének valamelyik tagja fecsegett. Mindenesetre az olyan ismert, híres ember, mint Jill Temple titkos házasságának terve nem maradhatott sokáig titokban. A közeli esküvőről szóló első gyorshírt az Associated Press adta ki. Ezt követően aztán minden amerikai és európai újság címoldalán hozta a tudósítást. A cikket közölte a Hollywood Reporter és a Daily Variety is. A limuzin pontban tíz órakor ért a szálloda elé. A portás és három londiner berakta Jill számos bőröndjét a csomagtartóba. A könnyű reggeli forgalom még egyáltalán nem volt zavaró, így kevesebb, mint fél óra alatt elértek a 90-es dokkhoz. A hajó egyik tisztje várta Jillt a följárónál. – Megtiszteltetés a számunkra, hogy a fedélzeten köszönthetjük, Mrs. Temple! – mondta. – Minden készen áll az ön kényelme érdekében. Ha volna szíves követni, kérem! A sétafedélzetre kísérte Jillt, majd bevezette egy nagy, levegős lakosztályba, melynek saját terasza is volt. A szobát virágok borították. – A kapitány megkért, hogy adjam át üdvözletét. Ma este, a vacsoránál találkoznak. Megkért, mondjam meg önnek: alig várja már, hogy levezethesse az esküvői szertartást. – Nagyon köszönöm – felelte Jill. – Nem tudja, Mr. Kenyon a fedélzeten van már? – Még csak telefonüzenetet kaptunk tőle. Úton van a repülőtérről. A csomagjai már megérkeztek. Ha bármire szüksége volna, kérem asszonyom, tudassa. – Köszönöm, most nincs semmi. És ez igaz is volt. Egyetlen dolog sincs, amire szüksége volna, és ne lenne meg. Kopogtatást hallott a kabinajtón. Belépett egy steward. Még több virágot hozott. Jill ránézett az üdvözlőkártyára. A virágok az Egyesült Államok elnökétől érkeztek. Emlékek. Egy pillanat alatt eltaszította magától az összes emléket és elkezdett kicsomagolni. Az öregember ott állt a főfedélzet korlátja mellett, és az érkező utasokat tanulmányozta. Mindenki ünnepi hangulatban volt, hiszen nyaralásra készült vagy külföldön élő szeretteihez csatlakozott. Néhányan rámosolyogtak, az öregember azonban nem törődött velük. A hajóhidat figyelte. Tizenegy óra negyvenkor, húsz perccel indulás előtt sofőr vezette Silver Shadow hajtott a 90-es dokkhoz és megállt. David Kenyon ugrott ki a kocsiból, az órájára nézett és elégedetten odaszólt a sofőrnek: – Tökéletes időzítés, Otto! – Köszönöm, uram. Engedje meg, hogy boldog nászutat kívánjak önnek és Mrs. Kenyonnak. – Köszönöm, Otto. David Kenyon a hajóhíd felé sietett. Bemutatta a jegyét. Az egyik tiszt kísérte föl a hajóra,

ugyanaz, aki az imént Jillt is. – Mrs. Temple az ön kabinjában van, Mr. Kenyon. – Köszönöm. David lelki szemeivel már látta maga előtt a nászutas-lakosztályban az asszonyt, amint őrá vár. Szíve hevesebben dobogott. Amint azonban elindult, valaki megszólította: – Mr. Kenyon… Megpördült. A korlát mellett álló férfi, mosolygó arccal megindult feléje. David még sosem látta. Benne is megvolt a milliomosok ösztönös gyanakvása minden barátságos idegennel szemben. Az ilyenek szinte mindig kérni akarnak valamit. Az öregember kézfogásra nyújtotta a kezét. David óvatosan elfogadta. – Ismerjük egymást? – érdeklődött. – Én Jill régi barátja vagyok – mondta a férfi, mire David ellazult, kissé megnyugodott. – Nevem Lawrence. Clifton Lawrence. – Üdvözlöm, Mr. Lawrence! – David türelmetlenül indult volna tovább. – Jill megkért, hogy jöjjek ide és várjam meg magát – mondta Clifton. – Egy kis meglepetést tervezett önnek. David ránézett. – Miféle meglepetést? – Jöjjön velem és meglátja! David bizonytalankodott. – Rendben van. Sokáig fog tartani? Clifton Lawrence fölnézett rá, és elmosolyodott. – Nem hiszem. Liften mentek le a C-fedélzetre, kikerülték a beszálló utasok és kísérők tömegét. A folyosón végigmentek egy nagy dupla ajtóig. Clifton kinyitotta az ajtót és előreengedte Kenyont. A férfi tágas, üres moziteremben találta magát. Csodálkozva körülnézett. – Ide? – Ide – bólintott mosolyogva Clifton. Megfordult, fölnézett a vetítőfülkében leskelődő gépészre és bólintott. A gépész megkérte az árát. Clifton kénytelen volt kétszáz dollárt a kezébe számolni, mielőtt a pasas beleegyezett, hogy segít. – Ha valaha kitudódik, elveszítem az állásom! – morogta. – Soha nem tudja meg senki! – nyugtatta meg Clifton. – Csak egy baráti tréfáról volna szó. Annyit kell tennie, hogy amikor bejövök ide egy barátommal, gyorsan bezárja az ajtót, majd pedig vetíteni kezdi a filmet. Tíz percen belül távozunk is. A gépész végül beleegyezett. Most pedig David itt ül és hökkenten néz Cliftonra. – Film? – Csak üljön le, Mr. Kenyon! David leült egy bársonyszékre és kinyújtotta hosszú lábát. Clifton mellé telepedett. Kenyon arcát figyelte, ahogy kialudtak a teremben a fények és megjelentek az első, élénk színű képek a vásznon. Olyan érzés volt, mintha valaki kőtörő kalapáccsal vágta volna gyomorszájon. Nézte a vásznon pergő obszcén képeket és agya visszautasította azt, amit a szeme látott. Jill, a nagyon fiatal Jill – éppúgy nézett ki, mint mikor ő szerelmes lett belé – mezítelenül feküdt egy ágyon. Minden vonását tisztán látta. Nem akart hinni a szemének, amint egy férfi – fordítva – ráfeküdt Jillre és hatalmas péniszét a szájába nyomta. A lány pedig élvezettel, szeretettel, kéjesen szopogatni kezdte. Eközben valahonnét a kamera mögül másik nő jelent meg a képen. Széttárta Jill lábát és

nyelvét mélyen belenyomta. David úgy érezte, mindjárt összehányja magát. Egy vad, reményteli pillanatig azt gondolta: ez valami hamisítvány, trükkfelvétel. A kamera azonban Jill minden jól ismert gesztusát, mozdulatát közvetítette. Bejött a mexikói, ráfeküdt Jillre és David szemét vörös köd borította el. Ismét tizenöt éves lett és már nem Jillt, hanem nővérét, Betht látta a vásznon, nővérét, amint a mezítelen mexikói ágyékán ül, vadul dobálja magát, azt kiáltozva: – Ő Istenem, szeretlek, Juan! Gyere, gyere! Még! Basszunk! Ne hagyd abba! Ő pedig hitetlenkedve ott áll az ajtóban, bámulja szeretett nővérét. És elfogja valami vak, mindent lebíró harag: az asztalról fölragadja az acél papírvágó kést, az ágyhoz rohan, félretaszítja a lányt és a mexikói kertész mellébe vágja a vasat. És újra, és újra, míg a falakat el nem borítja a vér. Beth pedig sikít: – Édes Istenem, ne! Hagyd abba, David! Szeretem! Hozzámegyek feleségül! Mindent vér borított. Anyja rohanvást jött a szobába és azonnal elzavarta fiát. David később megtudta, hogy az asszony telefonált a kerületi ügyésznek, a Kenyon família közeli barátjának. Az ügyész eljött, hosszú megbeszélést tartottak a dolgozószobában, majd pedig a mexikói tetemét a kerületi börtönbe szállították. Másnap reggel bejelentették a sajtónak, hogy a cellájában öngyilkos lett. Három héttel később nővérét, Betht elhelyezték egy intézetben, melyet gazdag elmebetegek számára működtettek. Most mindez újra lejátszódott benne. Elviselhetetlen bűntudatot érzett azért, amit tett, és ettől valósággal meg vadult. Megragadta a kis öregembert, aki mellette ült, öklével hatalmasat vágott az arcába. Püfölte, értelmetlen, jelentés nélküli szavakat hörgött. Ütötte Bethért és Jillért és a saját szégyenéért. Clifton Lawrence megpróbált védekezni, de nem tudta kivédeni a csapásokat. A nehéz ököl lesújtott az orrára és érezte, ahogy törik a csontja. Az ököl pedig, mint ágyúgolyó csapódott a szájára és a vér fröcsögni kezdett. Már nem védekezett; reménytelenül állt és várta, hogy jöjjön a következő csapás. Hirtelen azonban már nem volt semmi. Hang se hallatszott a teremben, csak az ő megkínzott, hörgő lélegzete, meg a filmvászonról érkező érzéki neszek. Clifton előhúzott egy zsebkendőt és megpróbálta elállítani a vérzést. Kitántorgott a moziból, a kendővel eltakarva orrát és száját. Jill kabinja felé indult. Ahogy elment az ebédlő mellett, a konyha lengőajtaja kinyílt, ő pedig szinte beesett. Végigment a sürgő-forgó szakácsok, kukták és pincérek között. Odaért a hűtőszekrényhez; egy marék jeget tett a zsebkendőjébe és a szájára szorította. Újra elindult. És ekkor hirtelen, mintha csak a semmiből termett volna előtte, hatalmas esküvői tortát vett észre maga előtt. A sütemény tetején ott állt a vőlegény és menyasszony hercig marcipánfigurája. Clifton Lawrence megragadta a menyasszony marcipánfejét, vad erővel letépte és dühödten összemorzsolta az ujjai között. Azután továbbment, hogy megtalálja Jillt. A hajó elindult. Jill érezte a könnyű mozgást, érezte, ahogy az ötvenötezer tonnás óceánjáró lassacskán elhúzódik a kikötő fala mellől. Csodálkozott, hogy miért nincs még itt David. Épp befejezte a csomagolást, amikor kopogtattak a kabinajtón. Örömmel felkiáltott: – David!

Kinyitotta az ajtót és boldogan, kitárt karral várta a szerelmét. Clifton Lawrence állt vele szemben, összevert, véres arccal. Jill leejtette karját és a férfira meredt: – Mit keres itt? Mi… mi történt magával? – Csak beugrottam, hogy köszönjek, Jill… Az asszony alig értette, mit motyog a véres sebeken át. –… és hogy átadjam David üzenetét. Jill értetlenül kérdezte: – David üzenetét? Clifton besétált a kabinba. Jill kezdett ideges lenni. – Hol van David? Az öregember elégedetten megfordult és egészen közel hozzá megállt: – Emlékszik, milyen filmeket csináltunk a régi szép időkben? Voltak a jó fiúk fehér cowboykalapban, és a rossz fiúk fekete cowboykalapban. És az ember tudta, hogy a rossz fiúk a végén megkapják, amit megérdemelnek. Jill, én ezeken a filmeken nőttem fel! Úgy nőttem föl, hogy azt hittem: az élet pontosan ilyen. Hogy a fehér kalapos fickók mindig győznek. – Nem értem, miről beszél. – Jó tudni, hogy olykor-máskor az élet is úgy működik, mint a régi filmek. Vérző, sebes ajkával rámosolygott az asszonyra és közölte vele: – David elment. Örökre. Jill hitetlenkedve nézett rá. S ebben a pillanatban mindketten megérezték, hogy a hajó hatalmas teste megtorpan. Clifton kisétált a lakosztály verandájára és lenézett a hajó oldalára. – Jöjjön ide! Jill pillanatnyi tétovázás után követte. Érzékelhetetlen, növekvő félelmet sejdített magában. Átnézett a korláton. Mélyen odalent, a vízen látszott a révkapitány hajója és David, amint épp átszáll a Bretagne-ról. Megkapaszkodott a korlátba, mert szédült. – Miért? – kérdezte hitetlenkedve. – Mi történt? Clifton Lawrence szembenézett vele és még elégedettebben így szólt: – Levetítettem neki a maga filmjét! Jill pedig azonnal megértette, miről beszél a másik. Felnyögött. – Édes istenem! Nem! Kérem ne! Meggyilkolt! Meggyilkolt! – Csak kiegyenlítettem a tartozásom. – Ki innen! – üvöltötte az asszony tébolyultan. – Tűnjön el innen! Rávetette magát a kis ügynökre és körmei vastag, vörös csíkokat karmoltak az amúgy is szétvert arcra. Clifton Lawrence hátrahajolt és hatalmas lendülettel szájon vágta az asszonyt. Jill térdre esett, kétségbeesetten szorította az arcát. Lawrence egy hosszú pillanatig nézte. Így, ebben az állapotban akart rá emlékezni. – Viszlát, Josephine Czinski – mondta végül. Kilépett a kabinból és végigsétált a csónakfedélzeten, arcát még mindig a jéggel töltött zsebkendővel takarva el. Lassan ment, az utasok arcát tanulmányozta. Valami új figurát, szokatlan típust keresett. Az ember sosem tudhatja, mikor talál új tehetségre. Készen állt, hogy visszatérjen a szakmába. Ki tudja? Talán szerencséje lesz, és fölfedezi az új Toby Temple-t. Röviddel Clifton távozása után Claude Dessard ért oda Jill kabinjához. Kopogtatott az ajtón. Nem jött válasz bentről, de az első tiszt neszeket hallott a szobából. Egy pillanatig várt, majd fölemelte a hangját: – Madame Temple!… Claude Dessard vagyok, az első tiszt. Szolgálatára lehetek valamiben?

Bentről nem jött válasz. Dessard rejtett jelzőrendszere mostanra már sikoltozott. Ösztöne azt súgta, hogy rettenetes dolog történt. Szörnyű előérzete volt: mindez valami különös módon e miatt az asszony miatt van. Vad, őrült gondolatok táncoltak az agyában. Lehet, hogy meggyilkolták Madame Temple-t, vagy elrabolták, vagy… Megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem volt bezárva. Lassan kitárta. Jill Temple a kabin túlsó oldalán állt, háttal neki, az ablaknál, és kinézett. Dessard szóra nyitotta a száját, de az ablaknál álló alak fagyos merevsége megállította. Toporogva állt, azon tűnődött, vajon csöndben kimenjen-e, amikor a kabint hirtelen megtöltötte valami földöntúli, síró, vonyító fájdalom. Mint mikor egy állat szenved. A kínnak ezzel a mélyen személyes, mélyen menthetetlen áradásával szemben tehetetlennek érezte magát. Halkan kilépett és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtó előtt még állt, hallgatta az odabentről áradó szótlan sikolyt, majd nagy zavarban megfordult és elindult a fő-fedélzeti moziterem felé. Aznap vacsoránál két üres szék maradt a kapitány asztalánál. A leves után a kapitány intett Dessard-nak, aki két asztallal odébb a kevésbé fontos utasokat szórakoztatta. Dessard bocsánatot kért és a kapitány asztalához sietett. – Ó, Dessard, hát itt van! – mondta a kapitány hangosan, barátságosan. Azután lehalkította a hangját és egészen más hangnemben kérdezte: – Mi történt Mrs. Temple-lel és Mr. Kenyonnal? Dessard körülnézett, majd parancsnoka fülébe súgta: – Amint bizonyára tudja, Mr. Kenyon az Ambrose-világítótoronynál távozott a révkapitány hajóján. Mrs. Temple a kabinjában van. A kapitány hangtalanul káromkodott. Módszeres ember volt, kifejezetten utálta, ha megzavarják a napirendjét. – Merde! És már minden készen állt az esküvőre! – Tudom, uram – mondta Dessard, majd vállat vont és égnek emelte a szemét. – Amerikaiak! – mondta, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Jill egyedül ült a sötét kabinban. Összekuporodott a székében, térdét az álláig húzta és a semmibe meredt. Gyászolt, de ez a gyász nem David Kenyonnak, Toby Temple-nek, még csak nem is magának szólt. Egy Josephine Czinski nevű kislányt gyászolt. Olyan sokat akart adni ennek a kislánynak, és most az összes csodás, mesés álom mind a semmibe tűnt. Ült, nem is tudta hol van, nem látott semmit. Valósággal mozdulatlanná dermesztette, megbénította az utolsó pillanatban elszenvedett vereség. Szinte még föl sem tudta fogni. Néhány órával ezelőtt az övé volt az egész világ, mindene megvolt, amit csak akart, most pedig íme: semmije sincs. Lassan tudatosult benne, hogy fejfájása visszatért. Eddig nem vette észre a másik fájdalom miatt, ami a gyomrát szorította marokra. Most azonban már érezte, hogy a jeges kéz rátapad a homlokára és nyomja, szorítja. Közelebb húzta térdét az állához, magzati pozícióba helyezkedett, megpróbálva mindent kikapcsolni. Olyan fáradt, olyan iszonyúan, rettenetesen fáradt volt. Nem akart mást, mint örökre itt ülni és nem gondolkodni. Akkor talán elmúlik ez a fájdalom; legalább egy kis időre. Az ágyhoz vonszolta magát, lefeküdt és behunyta a szemét. És ekkor megérezte. A hideg, rossz szagú levegő hulláma hirtelen megmozdult, körülvette, átölelte. És Jill

meghallotta az ő hangját, amint szólítja. Igen, gondolta, igen. Lassan, szinte kábulatban talpra állt és kilépett a kabinjából. Követte a hívó hangot, amely a fejében szólt. Hajnali két órára járt és a fedélzet teljesen üres volt, amikor Jill kilépett a kabinjából. Rámeredt a tengerre, nézte, hogy a hullámok milyen lágyan csapódnak a hajóhoz, amint az szeli a habokat. Hallotta a hangot. A feje még jobban fájt, szinte megőrült tőle. A hang azonban azt mondta: ne aggódjon, minden rendbe jön. Nézz le! mondta a hang. Jill lenézett a vízre és látta, hogy valami lebeg a felszínen. Egy arc. Toby arca mosolyog rá, a vízbe fojtott kék szemek nézik. A jeges szél fújni kezdett és közelebb nyomta a korláthoz. – Meg kellett tennem, Toby – suttogta. – Ugye tudod? A vízben úszó arc bólintott, majd egy csonttá fonnyadt kéz hívogatóan intett, hogy jöjjön, jöjjön gyorsan, csatlakozzon hozzá. A szél még hidegebb lett és Jill reszketni kezdett. Ne félj!, mondta a hang. A víz mély és meleg… Itt velem leszel… Örökre. Gyere, Jill! Egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor kinyitotta, a mosolygó arcot még mindig ugyanott látta. Az arc együtt haladt a hajóval, s a bénult lábak pontosan ugyanott lebegtek a vízen, ahol az előbb. Gyere ide hozzám!, mondta a hang. Előrehajolt, hogy megmagyarázza Tobynak: most már tényleg békén kell őt hagynia, amikor a jeges szél hirtelen meglökte. És már a bársonypuha éjszakai levegőben lebegett; pörgött a semmiben. Toby arca közelebb jött, készült a találkozásra. Jill érezte, ahogy a béna kezek átölelik, a testét szorítják. És együtt voltak, most már mindörökké. Nem maradt más, csak a lágy éjszakai szellő, a végtelen, időtlen óceán. Meg odafönt a csillagok, amelyekben mindez meg volt írva.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Felbecsülhetetlen segítségükért szeretném hálámat kifejezni a következő filmes és televíziós producereknek: Seymour Berns Larry Gelbart Bert Granet Harvey Orkin Marty Rackin David Swift Robert Weitman Hasonlóképpen hálás vagyok a következő művészeknek, akik megosztották velem emlékeiket és anekdotáikat: Marty Allen Milton Berle Red Buttons George Burns Jack Carter Buddy Hackett Groucho Marx Jan Murray A SZERZŐ

Főszerkesztő: Ivanics István

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. Felelős kiadó: Ivanics Istvánné Készült a Megapress 2000 Kft Nyomdájában Felelős vezető: Kerekes Ferenc ISBN 963 635 189 9