SHANON MESSENGER VIHAR SZELI KETTÉ ÉGSZAKADÁS 1

SHANON MESSENGER VIHAR SZELI KETTÉ ÉGSZAKADÁS 1.

Elsı kiadás Budapest, 2013 merít könyvek A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Shannon Messenger:Let the Sky Fall-Sky Fall I. Simon Pulse-An imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division Copyright © 2013 by Shannon Messenger Fordította: Komáromy Zsófia ISBN: 978-963-513-229-4 ISSN: 2063-8566 Hungarian edition © ÉTK Kft. Hungarian translation © Komáromy Zsófia, 2013 A magyar borító a Simon & Schuster Publishing Co.-val történt megállapodás alapján készült Cover art copyright © 2013 by Simon Pulse Cover photo copyright © 2013 by Brian Oldham Photography Kiadja az ÉTK Kiadó Felelıs kiadó:Molnár László ügyvezetı igazgató A kiadó vezetıje: Karácsony Tiborné Kiadói szerkesztı: Tamás Réka A szöveget gondozta: Ziffér Gabriella Nyomdai elıkészítés: Wow Stúdió Kft. Nyomdai munkák: AduPrint Kft. www.etkkft.hu/Merit könyvek Merít könyvek a Facebookon: www.facebook.com/MeritKonyvek

Férjemnek, Milesnak. Nélküled soha az életben nem bírtam volna szerelmi történetet írni (se gúnyos kamasz fiúnak képzelni magam).

1. FEJEZET VANE Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán életben maradtam. Legalábbis mindenki ezt mondogatja nekem. A helyi újság riporterének volt mersze ahhoz, hogy egyenesen csodának nevezze a dolgot. Én lettem „Vane Weston, a csodagyerek”. Mintha valami magasabb rendő, egyetemes terv része lett volna, hogy egy törmelék halomba ájulva leltek rám a rendırök. „Az egész család túlélte a tornádót”: na az, csoda lett volna. De nekem bárki elhiheti, hogy nincs abban semmi „csodálatos”, ha az ember hétévesen elárvul. Nem mintha nem adnék hálát azért, hogy életben maradtam. Nagyon is hálás vagyok. Tudom, hogy a biztos haláltól menekültem meg. De ez a legrosszabb abban, hogy én vagyok a „csodagyerek”. A kérdés. A kikerülhetetlen kérdés, amely megállás nélkül gyötört életem elmúlt tíz évében. Hogyan? Hogyan lehetséges, hogy felszippantott egy ötös kategóriájú tornádó – azaz a természet óriási turmixgépe és több mint hat kilométeren átrepített, mielıtt kiköpött volna hatalmas tölcsérébıl, de én mindezt megúsztam pár horzsolással meg karcolással? Hogyan lehetséges ez, amikor a szüleim holttestére alig felismerhetı állapotban bukkantak rá? A rendırség nem érti. Ahogy a tudósok sem. Úgyhogy mind tılem várják a választ. De nekem aztán lövésem sincs. Nem emlékszem. Se arra a napra, se a múltamra. Semmire. Legalábbis semmire, aminek hasznát vehetném. Emlékszem a félelemre. Emlékszem a szélre. Aztán… óriási őr tátong a memóriámban. Mintha az emlékeim mind kilökıdtek volna a fejembıl, amikor a földre zuhantam.

Kivéve egyet. Egyetlen különálló emlékképet… És még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg emlék, nem lehetséges-e, hogy inkább valami fura hallucináció, traumatizált agyam szüleménye? Egy arc, amint a tomboló viharban engem figyel. Egy lány. Sötét a haja. Sötét a szeme. Egy könnycsepp gördül le az arcán. Aztán elsöpri ıt a dermesztı szél. Azóta is kísért álmaimban.

2. FEJEZET AUDRA Én tehetek róla. Tisztában voltam a szabályokkal. Tudtam, milyen veszélyes megidézni a szelet. De nem hagyhattam, hogy Gavin meghaljon. Akkoriban Westonék ırzése kötötte le a családom, minden egyes másodpercét. Állandóan aggódtunk. Állandóan menekültünk. Állandóan hátranéztünk, nem közeledik-e a vihar. A semmi közepén bujkáltunk két apró házacskában. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk és vártunk. A félelem sőrő fellegként árnyékolta be életünket. A legnehezebb napokat úgy vészeltem át, hogy a birtok szélén, elnyúló nyárfasoron kerestem menedéket. Jó magasan, a fák ágain egyensúlyozva, miközben a szellı a bırömet simogatta, képes voltam elfeledkezni a világról, és a szél susogására összpontosítani. Erre születtem. Sosem beszéltem a szélhez. Csak figyeltem és tanultam. Ám csupán a szél dalaival nem tölthettem ki magányos napjaimat. Úgyhogy madarak társaságát kerestem. Gavin fészke a legmagasabb fa tetején lévı vékony ágak között rejtızött. Én azonban apró gyerek voltam, és fürge lábbal gond nélkül megmásztam a törékeny fatörzset, hogy elérjem, a fészket. Három pehelygombóc volt benne. Héják: büszke és nemes madarak még bolyhos, szürke tollazatukkal meg tátogó csırükkel is, ahogy édesanyjuk visszatértét várták. Soha azelıtt nem sikerült egyedül kapcsolatot teremtenem egy madárral. Mindig szükségem volt édesanyám útmutatására, hogy megértessem magam a madarakkal, hogy választ kapjak tılük, hogy elnyerjem a bizalmukat. De anyámat most lefoglalták Westonék. Gavin pedig különleges volt. A testvéreivel ellentétben egyáltalán nem rikoltozott vagy remegett, amikor belekukkantottam a fészkükbe. Rezzenéstelenül nézett rám,

tudtam, kíváncsi, hozzá merek-e nyúlni. Ezután mindennap meglátogattam, amint az anyja elrepült vadászni. Számoltam a napokat az elsı repüléséig, izgalom és rettegés viaskodott bennem. Sóvárogva vártam, hogy tanúja lehessek a pillanatnak, amikor a levegıt hasítva, magába szívja a szabadságot, ugyanakkor lesújtott a gondolat, hogy elveszíthetem az egyetlen ismerısömet. Az egyetlen barátomat. A rettenthetetlen Gavin hagyta el elsıként a fát. Összeszorult a szívem, ahogy kivetette magát a fészekbıl, vörösesnarancssárga szemét a horizontra szegezve. Összpontosítva. Elszántan. Egy másodpercre a szárnya alá kapott a szél, és Gavin a repülés izgalmától diadalittasan rikoltott fel. Aztán egy léglökés kizökkentette, és zuhanni kezdett a talaj felé. Bárcsak azt mondhatnám, hogy gondolkodás nélkül cselekedtem! Hogy eluralkodott rajtam az ösztön, elnémítva a józanész hangját. De nagyon is tisztában voltam a kockázattal. Ahogy Gavin zuhant, találkozott a tekintetünk, és én úgy döntöttem, hogy megmentem. Megidéztem a szelet – életemben elıször gyors légáramlatot vonva Gavin apró teste köré, amely egyenesen a tenyerembe sodorta. Megcsipkedte az ujjaimat, mintha mindent értett volna. Mintha tudta volna, hogy megmentettem. Hazavittem, és megmutattam Gavint édesapámnak, de nem árultam el, hogyan került hozzám a madár. Bıven lett volna rá lehetıségem. Anyukám rengeteg kérdést tett fel. Nem kellett volna mást tennem, csak elmondani az igazat. Ha megtettem volna, apám még ma is élne. Ám én hallgattam… egészen másnap estig, amikor Raiden egy viharhozója ránk talált, és a három legerısebb szélbıl egyetlen, megállíthatatlan förgeteget kavart. Akkor már késı volt.

3. FEJEZET VANE A tél három hónapjában nem totál szívás a Coachella-völgyben élni. Aztán kitör a hıség, és a lakosság fele bepattan a menı verdájába vagy a magánrepcsijébe, hogy elmeneküljön második, harmadik vagy negyedik otthonába, maga mögött hagyva egy rakat vénembert, néhány flúgost meg a többi magunkfajtát: a puccos környékeken kívül rekedt csórókat. A családom elsı és egyetlen háza sajnálatos módon egy elvadult datolyaliget közepén található a kaliforniai Bermuda Dunesben, azaz a bolygó legmelegebb pontján. Ma negyvenkét fok van. Olyan nap, amikor a helybeliek elüldögélnek, és arról dumcsiznak, milyen „kellemes lett az idı”, hiszen két napja még ötvenkét fok volt. Én nem érzem a különbséget. De nem is vagyok helybeli. Közvetlenül a nyolcadik szülinapom után költöztem Kaliforniába, amikor véglegessé vált az örökbe fogadásom. Úgyhogy én, a nebraskai gyerek – több mint kilencévnyi itt élés után is – nagyjából harmincöt fokos hıség felett egyszerően úgy érzem, mintha bedugtak volna a sütıbe. Mindenki azt mondja, hogy majd hozzászokom, de esküszöm, évente egyre rosszabb lesz, mintha a nap belülrıl olvasztana el, míg végül nem leszek más, csak egy Vane-pocsolya a földön. Az olyan forró nyári napokon, mint a mai, megteszek minden tılem telhetıt, hogy ne kelljen elhagynom a szobám sötét barlangját. Ez a fı oka annak, hogy nem vagyok hajlandó engedni Isaacnek, aki egy újabb általa szervezett, katasztrofális vakrandira próbál elrángatni. Más oka is van annak, hogy nem szeretek randizni… de rá igyekszem nem gondolni. – Ne már, haver! – nyavalyog Isaac. Húsz percen belül már harmadszor hív. – Ígérem, nem olyan lesz, mint a múltkor! A „múltkor”-ral arra utal, amikor összehozott Stacey Perkinsszel. Mint kiderült, Stacey vegán, amivel semmi gond sincs. Legyen. Nekem viszont senki sem szólt errıl az elıtt, hogy elvittem volna Stacey-t egy

húsételekre specializálódott étterembe, ahol rögtön megkérdezte a pincérnıt, nincs-e valami „kegyetlenségmentes” ajánlat az étlapon. Attól kezdve csak egyre rosszabbul alakult az este. Fıleg, miután én – a körülmények dacára – bélszínt rendeltem. Nem sok minden van, ami rosszabb, egy bosszús vegánnál. – Nem érdekel – felelem Isaacnek, miközben behúzom a függönyt az ablakon, és ledobom magam az ágyamra. Széttárom a karom, hogy a lehetı legnagyobb felületen érjen a mennyezeti ventilátor által kavart levegı. A fuvallat kellemesebb érzés, mint a légkondi, jobb, mint fejest ugrani egy medencébe. Mintha a testem vágyna a légmozgásra. – Ne csináld már, Hannah Shelby unokatesója, és teljesen össze vannak nıve, mióta a csaj a városba jött. Három hete! Az agyamra megy. – Sózd rá valaki másra! Én ugyan nem tökölök még egy béna vakrandin, csak hogy te a barátnıddel hetyeghess. – Tudod, hogy én megtenném érted… Már ha lesz valaha barátnıd. – Hagyjál lógva! – De most komolyan, haver: tizenhét vagy, és még soha meg se csókoltál egy csajt. Ez hogy létezik? Semmit sem felelek, mert igaza van. Nem okoz gondot, hogy randira hívjak lányokat… Sıt, még az sem, hogy rávegyem ıket, mondjanak igent. Azonban viccen kívül nekem van a legnagyobb balszerencsém a barátnıszerzés terén. Ha nem bénázom el magamtól is a dolgokat, valami mindig beüt. A lány leönti magát az italával. Vagy a hajára pottyant egy madár. Esküszöm, meg vagyok átkozva. – Ugyan már, Vane! Ne akard, hogy könyörögjek! – mondja végül Isaac. Legszívesebben letenném a telefont. A hátam közepére se kívánok még egy megalázó randit. De hát Isaac mégiscsak a legjobb barátom. Úgyhogy magamra kapok egy kevésbé győrött pólót, bevizezem rövid, sötétbarna hajamat, és egy órával késıbb már a nyakamon van a kanadai Hannah, aki még csak el sem mosolyodik, amikor megemlítem, hogy a neve rímel az országa nevére. Ráadásul már legalább tízmilliárdszor panaszkodott a hıségre. És még csak negyedóra telt el a randibıl.

– A Pitetanyába vagy a Nagy Falatba menjünk? – kérdem, ahogy a hatalmas éttermekre mutatok a sekély, mesterséges folyó mentén, ahol sétálunk. Az év ezen szakában egyedül a folyó menti turistacsalogató helyek vannak nyitva, bár fel nem foghatom, miért hozna lázba bármely turistát egy mőfolyó, meg néhány nagy étteremlánc helyi kirendeltsége. Fıleg, amikor olyan meleg van, hogy épesző ember ki sem merészkedik a szabadba. A pólóm úgy tapad a hátamhoz, mintha az izzadság vákuumot képzett volna, pedig nem csináltunk mást, csak eljöttünk a parkolótól a sétálóutcáig. Még a legenyhébb szellı se fújdogál, hogy lehőtsön picit. Hannah a homlokát törölgeti, majd hozzám fordul. – Nem igazán szeretem a pitét, úgyhogy legyen talán a másik, eh? – mondja jó kanadaiasan. Az ajkamba harapok. A név dacára az étteremben nem csak pitét lehet kapni… De nincs kedvem, vitatkozni. – Akkor irány a Nagy Falat! A légkondi hidege megcsap minket, amint belépünk a zsúfolt étterembe, és Hannah meg én egyszerre sóhajtunk fel. Elpárolog közöttünk a feszültség. Bárki találta is fel a légkondit, Nobel-díjat érdemelne. Fogadok, a Közel– Keleten is eluralkodna a béke, ha mindenhol beszerelnék a légkondicionálást, és idırıl, idıre szépen lehőtenék magukat. Meg kéne írnom a javaslatomat az ENSZnek. A pincérnı egy akkora bokszhoz vezet minket, hogy hat embernek is elegendı volna. Nem mintha bármely másik asztal romantikusabb lenne. A hangos zene, a sportközvetítések és a bárban sört vedelı, meg a csapataiknak drukkoló csávók miatt ez nem kimondottan randizós étterem. Pontosan ezért javasoltam. Talán ha nem randiként kezelem ezt az estét, ezúttal nem lesz semmi gond. – Úgy látom, van néhány rajongód – mondja Hannah a tılünk pár asztalnyira ülı három lányra mutatva. Mindhárman elpirulnak, és sutyorogni kezdenek, amint rájuk nézek. Vállat vonok. Hannah elmosolyodik, kivillantja szabályos, fehér fogsorát. A fogorvosa biztosan nagyon büszke az eredményre.

– Isaac említette, hogy szerény vagy. Most már értem, mirıl hadovált. – Szóval Isaac má' sokat hadovát errıl? – kérdem a kiejtését utánozva. – Á, már kíváncsi voltam, mikor térünk rá az akcentusom miatti cikizésre. – Ne már, szerintem elképesztı mértékő önuralmat tanúsítottam. Legalább három-négy „eh” szócskát engedtem el a fülem mellett. A fejemhez vág egy kristálycukros tasakot. Kanadás vicceket mesélek, míg a pincér fel nem veszi a rendelést, és megkönnyebbülök, miután Hannah egy sajtburgert kér. Utálom az olyan lányokat, akik fiúk jelenlétében nem hajlandók enni, mintha attól rettegnének, hogy kövérnek gondoljuk majd ıket csak, mert látjuk, amint történetesen étel kerül a szájukba. Hannah nem ilyen. İ magabiztos. Nem a legszebb, a jelen lévı lányok közül, de helyes. Hamvas a bıre, rózsás az ajka, szıke haja dús és hullámos. Tuti, hogy jó pár srác boldogan lenne most a helyemben. Csak az a baj, hogy nekem megvan a magam „zsánere”. Isaac szerint túl válogatós vagyok, de ı ezt nem érti. İszintén, szólva én magam sem értem. Egyszerően csak automatikusan valaki máshoz hasonlítok minden lányt, akit megismerek. Hülyeség és ırültség, de nem tehetek róla. Ám miközben hamburgert eszünk és kólát iszunk, amiben több a jég, mint a kóla – ez a sivatagi módi, magyarázom Hannah-nak – , döbbenten jövök rá, hogy jól érzem magam. Hannah nevetése ugyanúgy bejön nekem, mint a mosolya, akárcsak az, ahogy a füle mögé simítja a haját, valahányszor elpirul. Aztán meglátom a lányt. Sötét a haja. Sötét a szeme. Sötét a dzsekije. A bárpultnak dıl, arcának csupán egyik felét látom. Pislognom kell, hogy meggyızıdjek róla, nem káprázik a szemem. De nem ám. Szoros, bonyolult fonatba fésülte a haját, de egészen biztosan ı az.

Még egy centinyit felém fordul, és találkozik a tekintetünk. A szívem olyan hangosan dübörög, hogy minden mást túlharsog. Mintha csak mi ketten lennénk, én meg a lány. Egybefonódó tekintettel. Hunyorog, majd a fejét rázza: mintha jelezni akarna nekem valamit. De fogalmam sincs, micsodát. – Vane! – ébreszt fel Hannah, és úgy összerezzenek, hogy majdnem kiesem a bokszból. – Jól vagy? Úgy festesz, mint aki szellemet látott. Nevet, én viszont nem mosolygok. Nem tévedett nagyot. Hannah követi a tekintetem, a homlokát ráncolja. – Netán… ismered ıt? Ezek szerint Hannah is látja a lányt. A lány valóságos. – Mindjárt jövök! – mondom, talpra ugrom, mielıtt Hannah szóhoz juthatna. A pincérnı egy nagy társaságot terelget az asztalunk mellett, elállva a bárhoz vezetı utat, és minden csepp önuralmamra szükségem van, hogy ne taszítsam félre ıket az utamból. Rohanok, amint felszabadul az asztalok közti folyosó, a lány azonban már eltőnt. A kijárathoz sietek, ügyet sem vetek az utánam kiáltó Hannah-ra, sem arra, hogy mindenki engem bámul, sem a hıségre, ami megrohan, amikor átesem az ajtón. És odakint… nincs senki. Egy teremtett lélek sincs sehol, pláne nem egy gyönyörő, sötét hajú lány dzsekiben. Csak a képembe vágó, perzselı sivatagi szél meg egy üres udvar fogad odakint. Ökölbe szorítom a kezem. A lány itt volt. De hát hogyan lehetséges ez? És hogyan tőnt el ilyen gyorsan? Összecsippentem az orrnyergem, próbálom rendszerezni az agyamban zsongó tízmillió gondolatot. Még semmi értelmesre nem sikerült jutnom, amikor halk lépteket hallok a hátam mögött. – Rendeznem kellett a számlát, nehogy azt higgyék, el akarunk lógni… Ez tartott mostanáig. – Hannah kerüli a pillantásomat. – Azt sem tudtam, idekint leszel-e még. A fülledt júniusi levegı a torkomban ragad, megnémít. Lement a nap, de a hımérséklet csupán néhány fokkal csökkent.

Csak állok ott, hallgatom a tücsköket a fákon, és keresem a szavakat a magyarázathoz, vagy legalább a bocsánatkéréshez. – Kifizetem – sikerül kinyögnöm. A parkoló felé fordul. – Akkor talán mennünk kéne, eh? A csend csak úgy zümmög a sok mindentıl, amit egyikünk sem mond ki. Most komolyan, miért szúrja el mindig valami a randimat? Addigra sem rukkolok elı semmi megoldással az este megmentésére, mire elérünk ütött-kopott, fehér autómig. Nem valami menı járgány, de van benne légkondi, ami nagyjából az egyetlen kívánságom volt. Kinyitom az ajtót Hannah-nak, remélve, hogy ezzel bebizonyítom, nem vagyok totál elmebajos. Nem úgy tőnik, mintha lenyőgöztem volna. Na nem mintha hibáztatnám. A visszaút kész tortúra. Eddig még soha nem vettem észre, milyen zajos a kocsim; bár még soha nem is volt ilyen csendes utasom. Az sem tőnt fel mostanáig, hány közlekedési lámpa van a 111-es úton. Ez a nyamvadt fıút köti össze a sok nyamvadt sivatagi várost, tehát minden egyes nyamvadt sarkon van, egy nyamvadt jelzılámpa. És ma este természetesen mindegyik piros. Kösz szépen, univerzum! Félúton járunk hazafelé, éppen elérjük a „kevésbé drága” városok sorát a völgyben, amikor Hannah végre megszólal. – Nem árulnád el, mi történt? Mélyet sóhajtok, próbálok idıt nyerni. – Azt… hittem, hogy egy ismerısömet látom. – Még én is úgy érzem, bénán hangzik. – Jártál vele? Na persze… Bár úgy lenne! Szerencsére ezt magamba fojtom. Hallom Hannah hangján, hogy megbántottam. De azt jó tudni, hogy Hannah tényleg látta a lányt… Még ha fogalmam sincs, mit jelent is ez. A sötét, üres utat bámulom. – Nem az van, amire gondolsz. Én nem…

– Te mit nem? – kérdezi, miután elharapom a mondat végét. Elvonom a tekintetem az utcától, csak annyi idıre, hogy Hannah-ra nézzek. – Eszembe se jutna csak úgy egy csinos lány után koslatni, amikor épp valaki mással vagyok… Na nem mintha az a lány csinos lett volna. Vagyis na jó, az volt, de… nem ez volt a dolog jelentısége. – Akkor micsoda? Bár tudnám! – İ csak… a múltamból valaki. Nem hazugság, de nem is ez az igazság. Ez a lány nem csak „valaki”. İ a lány. A lány, akirıl a végzetes nap óta álmodom, amikor arra tértem magamhoz egy törmelék halomban, hogy széthullott az egész világom. Az egyetlen nyom a múltamhoz. Csak ıt látom, ha lehunyom a szemem. Álmomban egyre idısebb lett. Velem együtt nıtt fel. Ez a legérthetetlenebb az egészben. Miféle álomképpel történik ilyen? És miféle álombéli lány sétál be egy étterembe? Ráadásul az álmok ırületesen valóságosak. Minden éjjel olyan érzésem támad, mintha a lány velem lenne a szobámban, fölém hajolna, rám meredne sötétkék, szinte már fekete szemével. Hosszú, sötét haja a bırömet csiklandozza. Ajka olyan hangokat suttog, amelyeket nem értek, miközben az elmémben duruzsolnak. Ám amikor felébredek, egyedül vagyok. Nem fogad más, csak a csönd meg az enyhe szellı, amely a gondosan bezárt ablak ellenére felkavarja a szoba levegıjét. Totál ırültségnek hangzik az egész. De én nem vagyok ırült. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam meg… De egy szép napon a végére fogok járni. Befordulok Shelby utcájába, keresem a szülei szürke, puebló stílusú házát a földszintes otthonok sorában. A kerekded épület akár királyul is kinézhetne, ha nem normális, lapos tetıs házak vennék körül. La Quinta ilyen összevissza, mintha errefelé senki sem tudná eldönteni igazán, mit is építsen. Isaac viharvert furgonja a ház elıtt áll, úgyhogy kikapcsolom a mobilom. Nem fog örülni, hogy ilyen korán hazahoztam Hannah-t. A lány fogja a táskáját, ahogy leparkolok, de én még nem nyitom ki az ajtót. Nem akarom, hogy így végzıdjön az este.

– Ne haragudj! – mondom, és rádöbbenek, hogy igazából még nem is kértem bocsánatot. – Tulajdonképpen remekül éreztem magam, amíg el nem szúrtam mindent. – Én is. – A füle mögé simítja a haját. Félénknek tőnik. Védtelennek. Teljesen másnak, mint az engem kísértı lány. Talán Hannah előzheti azt a másik lányt. Muszáj megszabadulnom a mániámtól, mielıtt tönkreteszi az életemet. Pár aranyos rózsabogár – a világ legbutább bogarai – koppan a szélvédınek, megtörve a köztünk támadt csendet. Döntést hozok. – Nem… kaphatnék esetleg egy lehetıséget, hogy jóvátegyem? – kérdezem, ügyet sem vetve a fejemben könyörgı hangra, hogy hagyjam az egészet. Ajka félmosolyra húzódik. – Talán… De, csak ha megígéred, hogy nem sütsz el több kanadás viccet! – Jaj, ne már, legalább egyet csak megengedsz, eh? Elneveti magát. Még ha erıltetettnek hangzik is, érzékelem, hogy javult a helyzet. Mostantól abszolút tökéletesen kell viselkednem, ha sikerül, talán minden jóra fordulhat. És meglep, mennyire szeretném, hogy így legyen. Nem akarok az ırült srác lenni, aki egy titokzatos idegen után koslat. A normális srác akarok lenni, aki a barátaival lóg, és összejön nyárra a helyes kanadai lánnyal. Úgyhogy kiszállok a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz kísérem Hannaht, a fülledt levegı fojtogat minket, ahogy megállunk a tornácot bevilágító lámpa alatt. Molyok repkednek a fejünk felett, tücskök ciripelnek a bokrok közt, és egymás szemébe nézünk. Fogalmam sincs, mi lehet az arcomra írva, de Hannah arckifejezése mintha azt sugallná: Miért is ne? Teljesen egyetértek. Ideje, hogy én irányítsam az életemet. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy Hannah felé lépek, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy a torkomban feltörı keserőség az idegesség jele. Nem vagyok hajlandó bőntudatot érezni, amiért megcsalok egy lányt, akit nem is ismerek. Akirıl még mindig nem tudom biztosan, hogy egyáltalán létezik-e.

Hannah arcára simítom a kezem, bıre kissé hővös a kocsi légkondijától. Lehunyja a szemét, én is becsukom az enyémet, és odahajolok hozzá, alig tudom elhinni, hogy végre megteszem ezt. Ám a másodperc törtrészével azelıtt, hogy összeérne az ajkunk, hangos sziszegés üti meg a fülem, és kettınk közé süvít egy jéghideg szélroham. Hannah botladozva hátralép, ahogy a vad szél a hajába kap, összegubancolva a szıke tincseket. Próbálok felé nyúlni, ám a szél olyan erıvel húzgál– ráncigál, hogy úgy érzem, mintha el akarna lökni, cibálni a lánytól. Ellenszegülök, igyekszem dacolni vele, de a lábamat csapkodja, szinte kisöpri alólam. Mintha életre kelt volna a szél; ráadásul pont itt, kettınk körül. A szomszéd kertjében álló pálmafák meg sem rezdülnek. Épp, amikor azt hiszem, ennél már nem történhet furább dolog, egy ismerıs hang hasít egyenesen az elmémbe: Menj haza, Vane! Körülnézek, a sötétséget meg a kavargó homokot kémlelem, hogy megtaláljam, hol rejtızik a lány. Az utca azonban üres. Kettesben vagyunk Hannah-val, és ı még mindig az ırült széllel hadakozik, amely elrángatja tılem. – Bemegyek! – kiáltja, homokot törölgetve a szemébıl. – Oké! – harsogom, és tehetetlenül nézem, ahogy elfordul tılem. – Majd hívlak! Nem néz vissza. Tudomást sem vesz rólam. A szél elfújja a szavaimat, mielıtt elérhetnének hozzá. Aztán becsukódik mögötte az ajtó.

4. FEJEZET AUDRA Életem elmúlt tíz évét erre a küldetésre áldoztam. Képeztem magam testileg. Lelkileg. Mentálisan. Lemondtam az evésrıl és az alvásról. Hosszú órákon át, szenvedek a sivatagi napfény kíméletlen hevében. Teljes elszigeteltségben élek. Megalázó feladatokat vállalok magamra, például játszom a gardedámot, miközben a makacs, tudatlan fiúcska lázadozik minden ellen, ami csak számít. És most lehet, hogy mindkettınket halálra ítélt. De én is ugyanúgy hibás vagyok, mint ı. Ismét túl hangosan idéztem meg a szelet. És ismét elárultam magunkat. Az északi szél túl messze volt ahhoz, hogy suttogva idézhessem meg. Muszáj volt kiáltanom. Ami azt jelenti, hogy kiáltásom megbélyegezte a szelet… ami most már Vane nyomát is hordozza. Nem létezik, hogy a viharhozók ne figyelnének fel a meleg völgybıl érkezı hideg szélre. És amint utánajárnak, végre elnyerik jutalmukat. Forogni kezd velem a világ, mély levegıt veszek. Nem hagyhatom, hogy ismét megtörténjen. Húzhatom az idıt. Megnehezíthetem a keresést. Majd utána számolok Vane-nel. Elhajt fehér szmogmasinájában, én pedig remegı lábbal lépek elı az árnyékból, az utcát kémlelve keresem a sötét alakot, amelyrıl tudom, hogy egy közeli ház tetején tanyázik. A magasba nyújtom a bal karom, és a madár felém suhan, dzsekim ujjába kapaszkodik a karmával. Gavin tudja, hogy nem szabad rikoltania. Az a szerepünk, hogy láthatatlanok legyünk. Vane hibája, hogy leleplezıdtünk. Mázlista, hogy kesztyős kézzel bántam vele. Fogalma sincs, mivel szórakozik. De hamarosan megtudja. Gavin nyakának szürke tollait simogatom próbálom csillapítani, a mellkasomat szorongató pánikot amelytıl még, a lélegzetvétel is fáj.

– Menj szépen haza! – suttogom. – Én is megyek utánad, amint tudok. Gavin értelmes, vöröses-narancssárga szemével az enyémbe néz, és tudom, hogy megérti az utasítást. Aztán kitárja a szárnyát, és egy erıteljes csapással felszáll az égbe. Irigylem, hogy ilyen könnyő számára a repülés. Tılem lényegesen nagyobb erıfeszítést követel. Visszahúzódom az árnyékba, ujjaim egy már meglévı szellıt keresgélnek a levegıben, hogy elfedjem a nyomomat. Hiába, sehol semmi. Muszáj várnom. Ezen a helyen idırıl idıre teljesen megszőnik a légmozgás, ami elszívja az energiámat, megfoszt a lehetıségeimtıl és aláássa az épelméjőségemet. Ha korábban nem halt volna el a szellı, hamarabb is véget vethettem volna Vane „randijának”. Nem kényszerültem volna arra, hogy a földhözragadtak közé vegyülve próbáljam elijeszteni a fiút. Nem kellett volna hagynom, hogy észrevegyen. És nem kellett volna megidéznem az északi szelet, hogy megállítsam Vane-t, mielıtt még elkötelezi magát annak a lánynak. Akkor még mindig biztonságban lennénk. Persze ha Vane nem ragaszkodna hozzá, hogy megszegje a szabályokat, pláne nem lennénk ilyen kutyaszorítóban. Karba teszem a kezem, aztán megmarkolom a vállam, hogy csillapítsam a reszketésemet. Vane még sosem járt ilyen közel a kötıdéshez. Még egy másodperc, és… Elhomályosul a látásom, amint felidézem Vane-t a tornácon. Ahogy a lány arcára teszi a kezét. Elırehajol. Ajkuk kis híján összeér. Ha nem állítottam volna meg… Gondolni sem bírok a következményekre. Az államba nyilalló fájdalom figyelmeztet, hogy a fogamat csikorgatom. Kényszerítem magam, hogy lazítsak. Egy ırzınek muszáj mindig higgadtnak, és józannak maradnia: az orkánosztag ezt verte belém. Sikerünk titka az érzelmeink elfojtása. Egyedül így viselhetjük el a lemondással teli életet, amelyre felesküdtünk. És hát… Vane tulajdonképpen nem tehet róla. Nem ismeri a szabályokat, amelyeket majdnem megszegett, vagy azt, hogy mekkora elkötelezettséget jelent egyetlen csók is… Habár elég intı jelet küldtem neki az évek során. Már leeshetett volna neki a tantusz.

De fölösleges olyasmin rágódni, amin nem vagyok képes változtatni. Bárki másnál jobban tudom, hogy a múltat nem lehet átírni. Az egyetlen lehetıség az elırehaladás. Egy enyhe szellı csiklandozza meg az ujjamat. Keleti szél: végre rám mosolygott a szerencse. Halk, lenyomozhatatlan mormolással uralmam alá hajtom a fuvallatot, magam köré tekerem. Miután teljesen körbevesz a könnyed szellı, adok neki még egy parancsot keleti nyelven, aztán átadom magam az erejének. – Szállj! A szó úgy hangzik, mintha felszisszentem volna, a szél pedig tovaszáll, magával húzva engem. Soha nem érzem magam annyira közel a szabadsághoz, mint amikor a széllel szállok. Ahogy egyre magasabbra emelkedem az égben, egyre jobban elmerülök benne, kitisztul elıttem az életem. Jelentést nyer. A szelet sosem tudom teljesen uralni. Hízelgéssel, buzdítással és kérleléssel elérhetem, hogy engedelmeskedjen nekem… De attól még saját magának parancsol, azt teheti, amit csak akar. Az irányításának az a titka, hogy figyeljünk a szavára, és alkalmazkodjunk hozzá, ha szükséges. A nálam kétszer idısebb szélvándorok sem mind tudják úgy irányítani a szelet, ahogy én. Én a változásnak vagy ellenkezésnek még a leghalkabb susogását is meghallom, képes vagyok lefordítani bármilyen örvényt vagy zavart, és alkalmazkodom. Édesapám különleges képessége volt ez. Rám hagyományozta azon a napon, amikor visszatért az égbe. Egyetlen másodperc sem telik el anélkül, hogy azt kívánnám, bárcsak visszaadhatnám neki. Sötét csúcsok tőnnek fel a horizonton, és azt suttogom: – Le! A szél elég mélyre száll, hogy a lábujjam megérintse a földet. Futásnak eredek, és miután pontosan meghatároztam, hol vagyok, útjára bocsátom a szelet. A légáramlat letekeredik rólam, elszáguld, miközben lefékezek, lábam stabilan áll a San Bernardino-hegység hővös, sziklás talaján.

A levegı idefent jóval tisztább, a széllökések sokkal erısebbek. Adok magamnak egy percet, hogy felfrissíthessenek a heves széllökések. A bırömet simogatják, feltöltenek erıvel és önbizalommal, amit csak a természetes környezetembıl nyerhetek. Akár egész éjjel képes lennék itt állni, magamba szívni mindezt. De feladatom van. Rossz érzést okoz, hogy teljes hangerıvel utasítom a szelet, ahogy korábban is. De pont ez a lényeg. Egy újabb hibával akarom leplezni a régebbit. Ám a hangom attól még reszket, ahogy északi széllökéseket küldök szét a hegyek mentén, és utasítom ıket, hogy süvítsenek keresztül a sivatagos völgyön. Homokviharok szelik át a kihalt dőnéket, csíkokat húzva maguk után a porban. Szanaszét hordva a nyomomat. A viharhozók képtelenek lesznek meghatározni a pontos helyünket; azonban tudni fogják, hogy errefelé vagyunk. És nem fognak elmenni, amíg meg nem találják Vane-t, közben pedig az egész völgyet feldúlják. Az árulkodó széllökés holnap estére eléri a viharhozók erıdjét, azok pedig egyetlen napnyi gyors repüléssel idejutnak a térségbe. Még egy napot ügyeskedtem ki magunknak a hamis nyomokkal, amelyek átmenetileg félrevezethetik ıket. Mindez azt jelenti, hogy három napunk van. Aztán emberek fognak meghalni. Vane-nek ma éjjel el kell érnie az elsı összehangolódást. Három nap elég lesz arra, hogy megtanítsam az alapokra, én magam pedig, erım teljében vagyok, hála a többéves önfeláldozásnak. Együtt biztosan képesek leszünk megküzdeni a viharhozókkal. Ám csak egyetlen módja van, hogy tényleg elérjem az összehangolódást. Már a gondolattól is hányingerem támad. Egy másik keleti szélért nyúlok, tenyerem szélének bizsergésére koncentrálok, ahogy ide szólítom az erıs széllökést, és magam köré csavarom. Hideg fuvallata előzi félelmeimet, ahogy a bırömet cirógatja. – Vissza! – mondom olyan halkan, hogy hangomat elmossa a szél süvítése. Elsöpör magával, gyengéden levisz a hegyrıl, át a kiszáradt, üres homokon, el a házamig. Otthonnak alig nevezhetı, de úgysincs idım maradni. Dolgom van.

Ma nagyon hosszú éjszakánk lesz.

5. FEJEZET VANE A szüleim még ébren vannak, mire hazaérek. Még szép. Alig múlt tíz óra. Valószínőleg én vagyok az egyetlen kamasz a völgyben, aki sosem késı éjjel keveredik haza. Persze fogadok, hogy más srácot nem támad le csak úgy egy jeges fuvallat a semmibıl, és nem hallja a szelet, ahogy a nevét suttogja. Már attól is libabırös lesz a karom, hogy eszembe jut. Majd késıbb foglalkozom vele! Anyámat a konyha elıtti túlzsúfolt, rózsaszínőre festett nagyszobában találom, a foltos barna kanapén olvas. Még betölti a levegıt a fasírt sós illata, és amikor a háta mögé pillantok, látom a mosogatóba halmozott tányérokat. Remek, még azelıtt hazaértem, hogy elmosogatott volna. Gáz. Apám integet a nappaliból, de nem kel fel kopott bırfoteljébıl. Túlzottan elmerült valami dokumentumfilmben – lövésem sincs, hogy bír ilyesmiket nézni – ahhoz, hogy a fia legújabb katasztrofális randijáról akarjon hallani. Anyukám viszont becsukja vastag könyvét, kisöpri arcából hosszú szıke haját, és int, hogy üljek le mellé. Most nincs kedvem ahhoz, hogy „dumcsizzon” velem, de tudom, hogy túl nagy jelentıséget tulajdonítana annak, ha bemenekülnék a szobámba. Anyám aranyérmet érdemelne aggódásból. Egyfelıl valószínőleg örül, hogy nem éppen valami szerencsétlen kamasz lányt ejtek teherbe valahol. Másfelıl viszont tudom, hogy mindig amiatt aggódik, hogy nem élek normális életet. Fogalma sincs, mennyire abnormális az életem. Majd hülye leszek beszélni a szüleimnek az álmaimban folyton felbukkanó lányról. Nem szívesen töltenék végtelen hosszú délutánokat egy kanapén dögölve, miközben valami agykurkász nyomatja az értelmetlen pszichoblablát, és megcsapolja a szüleim kis megtakarítását. Már túl sok részem volt ebben, amikor én voltam a „csodagyerek”.

– Milyen volt a randid? – kérdezi anyám, ahogy átszelem a bolyhos, barna szınyeget, és lehuppanok mellé. Vállrándítással felelek; ez a legjobb fegyverem a végtelen kérdezısködésével szemben. Mindig jó poén kipróbálni, milyen hosszú ideig úszom meg így a válaszadást. – Hannah aranyos volt? Vállrándítás. – Mit csináltatok? Vállrándítás. – Vane! Ez nem rendes válasz. A fene: csak három. Általában elnéz nekem négy-öt vállrándítást. Különösen kíváncsi lehet. Vagy kifejezetten aggódik. Csak nem látja rajtam, hogy be vagyok rezelve? Pislogás nélkül mereszti rám világoskék szemét. A szemünk színe az egyetlen dolog, amitıl az embereknek az a benyomásuk támad, hogy a magas, sötét hajú fiú és alacsony, szıke édesanyja talán, talán hasonlít egymásra. Próbálom elterelni a figyelmét. – Hannah nagyon jó fej volt. Igazság szerint elhajtottunk Vegasba, és összeházasodtunk, mivel amerikai vízumra lenne szüksége, én meg gondoltam, miért is ne. Nagyon jó bır. Most éppen csomagol. Remélem, nem bánjátok, ha egy nászutas párral kell egy fedél alatt élnetek. Anyám felsóhajt, de ajka rándulásán látom, hogy szeretne mosolyogni. Nem szórakozom vele tovább. – Hannah remek lány. Vacsorázni mentünk. Aztán hazavittem. Nagyon izgi volt. – Hogyhogy ilyen korán itthon vagy? – kérdi. – Nem igazán… jöttünk be egymásnak. Végül is igaz. – De jól vagy? – elmélyülnek a ráncok a homlokán. – Naná! – mosolygok, hogy meggyızzem. – Csak ki vagyok purcanva. Azt hiszem, játszom pár menetet, aztán korán bedobom a szunyát.

Anyám megnyugszik. Ha elég jól vagyok a videojátékozáshoz, akkor nincs ok aggodalomra: ez anya szülıi szabályzatának ötvenharmadik pontja. Közvetlenül az után a pont után, hogy Amíg az igazgató nem telefonál, nem kell aggódni a gyerek jegyei miatt, és az elıtt, hogy Ha nem véreres a szeme, akkor egyszerően csak éhes, nem pedig füvezéstıl kajás. Ezért imádom ıt. Tudja, mikor legyen velem szigorú, és mikor hagyjon békén; mindkét szülım ilyen. Az örökbe fogadó szülık terén totál megütöttem a fınyereményt. Még ha nem hasonlítanak is rám, és olyan városban élnek, ahol az idıjárás különösen kegyetlen büntetésnek tekinthetı. Sıt, azt is hagyták, hogy megtartsam a családnevem, ami szuper, mert a Weston milliószor jobb, mint a Besar. „Bezör”-nek kell ejteni, de tudom, hogy a suliban mindenki „beszari”-nak csúfolt volna. Ráadásul így maradt valami a „másik életem”-bıl. A múltam egy hatalmas őr, én pedig legszívesebben addig verném a fejem a falba, amíg ki nem lökök az agyamból valami emléket. Nem érdekel, hány orvos magyarázza nekem, hogy normális, ha trauma elszenvedése után elfojtjuk fájdalmas emlékeinket: nem veszem be. Hogyan lehetne normális, ha az ember elfelejti a teljes gyermekkorát? És milyen önzı rohadék törli ki a fejébıl a családját csak, mert fáj rájuk gondolnia? Érzem, hogy lelohad a mosolyom, úgyhogy kimegyek a folyosóra, mielıtt anyukám észrevehetné. Amint magamra csukom a szobám ajtaját, bekapcsolom a vén katódcsöves tévét – megörököltem, miután a szüleim végre befektettek egy plazma képernyıbe –, és fellépek a hálózatra, grimaszt vágva, amikor elkezdıdik Isaac egyik háborús játéka. Isaac fel nem foghatja, miért utálom a lövöldözıs játékokat. Én sem igazán értem. Valamiért felfordul a gyomrom a vértıl – na nem mintha ezt elárultam volna neki. Eszem ágában sincs a tudomására hozni egy újabb dolgot, amivel cikizhet. De úgysem játszom. Beszállok az elsı menetbe, amit találok, leguggolok a katonámmal egy sarokba, és feltekerem a hangerıt, hogy anyukám hallja a robbanásokat a nagyszobából. Remélhetıleg ez visszatartja majd attól, hogy benézzen hozzám.

Durrognak a fegyverek, én pedig leheveredek a plédekre, amiket tegnap rúgtam le az ágyamról – anyámnak elment az esze? Plédek? Nyáron? –, és lehunyom a szemem. A mennyezeti ventilátor által kavart hővös levegı az arcomat simogatja, ellazulok. A fuvallat mindig segít rendezni a gondolataimat. Ami jól jön, mert most aztán van mit átgondolnom. Persze már korábban is észrevettem a lányt egy-egy pillanatra, azonban sosem voltam biztos benne, hogy tényleg ıt láttam, nem csak valami sötét hajú csajt, aki hasonlít rá. Azok a pillanatok egyáltalán nem olyanok voltak, mint a mai, amikor volt köztünk igazi szemkontaktus meg minden. És az álmaimon kívül is hallottam már a szél suttogását. De még soha nem állt össze értelmes szavakká, pláne nem egy ismerıs hangon… És még soha nem szólított a nevemen. Arról nem is beszélve, hogy a szél még sosem támadott meg. Bizonyos pillanatokban váratlanul feltámadó szellı: naná, megvolt. Szél, amit mintha én vonzanék oda: néha megesik. De az ilyesmik soha nem hozták rám a frászt. Tudom, hogy furán hangzik, de a szél nem ijeszt meg. Még azután sem, ami a szüleimmel történt. Még azután sem, ami ma este történt. A szél valahogy megnyugtat. Sosem értettem, miért. Úgyhogy nem az ırült, jeges szél az oka, hogy remeg a kezem. Azért reszketek, mert tudom, hogy a lány küldte rám azt a széllökést. Valahogy irányította. Megtámadott vele. A furcsa sziszegés, amit azelıtt hallottam, hogy a szél felülkerekedett volna rajtunk, az ı hangja volt. De mit jelent ez? Hogy a lánynak varázsereje van? Talán valamiféle szélistennı? Vagy angyal? Nevetek magamon, bár az utolsó szótól görcsbe rándul a gyomrom. Ott volt azon a napon, amikor túléltem a tornádót. A lelkem mélyén mindig is gyanítottam, hogy ı mentett meg valahogy. Máskülönben hogyan úszhattam volna meg? Csak nem ı az… ırangyalom? Ugyan már! Nem hiszek az ilyen hülyeségekben. Amúgy is, ma este semmitıl se próbált megvédeni. Egy nyavalyás elsı randin voltam: mi lehetne abban veszélyes?

De akkor mi történt? Csak nem féltékeny lett? Egy féltékeny ırangyal: na, ilyen az én szerencsém. És most már totál magamra hoztam a frászt. Nem azért, mert azt hinném, bármi is igaz mindebbıl, hanem mert egyáltalán felmerült ilyesmi bennem. Most már hótziher, hogy begolyóztam. Muszáj leszámolnom ezzel az ırültséggel. Jók voltak a megérzéseim Hannah-val kapcsolatban. Nem koslathatok álombéli lányok után, vagy agyalhatok szelet uraló varázserıkrıl, meg angyalokról. Hacsak nem akarom a helyi diliház sztárbetegeként végezni. Ideje, hogy kialudjam magam, és holnap úgy ébredjek, mintha mi sem történt volna. Kivéve, ha a lány várni fog rám. Be fog férkızni az álmaimba. Nem fogja hagyni, hogy elfeledkezzem róla. Sokkal egyszerőbb lenne az élet, ha simán csak begyógyszerezett, álommentes alvásba zuhanhatnék. Azonban miután túléltem a tornádót, az orvosok felírtak nekem altatót, én meg csupa izzadság és kiütés lettem tıle, aztán kihánytam a bogyókat, mielıtt elájultam volna. Ugyanez történik, bármilyen gyógyszert veszek is be. Még jó, hogy sosem betegszem meg. Mindenesetre csábít a gyógyszeres szekrény, miközben fogat mosok lefekvés elıtt. Talán egy fél pirula ki tudna ütni anélkül, hogy allergiás reakciót váltana ki. Nem éri meg a kockázatot. Muszáj megtanulnom, tudomást sem venni a lányról, amíg békén nem hagy… akármi is ı tulajdonképpen. Vagy talán csak nem alszom ma éjjel. Nem. Jöjjön csak! Akkor végre közölhetem vele, hogy hagyjon békén. Bemászom az ágyba, és lekapcsolom a villanyt, jól magam köré tekerem a vékony takarót, teljes erıvel megszorítom a párnát. Gyere csak, álombéli lány! Ezúttal készen állok.

7. FEJEZET AUDRA Azt hittem, már sosem alszik el. Minden egyes alkalommal, amikor Vane ablaka alatt gubbasztok a sötétben, várva, hogy a lélegzete hallhatóan lelassuljon, begörcsöl a lábam, mindegy, hány éjszakán tettem már így. És ma este még abban az élvezetben is részem van, hogy összeszurkálnak a csipkebokor hegyes tövisei, ugyanis csak a vékony, falatnyi ruha van rajtam, amibe kénytelen voltam átöltözni. Ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit hamarosan el kell majd szenvednem. De, a szélnek ma este muszáj behatolnia Vane elméjébe, kapcsolatot kell teremtenie vele. A fájdalmas módszer az egyetlen lehetıségem, hogy biztosítsam ezt az összehangolódást. Kilenc éve próbálom tágítani Vane elméjét, azóta susogok neki a lágy szellıvel, amelyet a szobájába küldök, miközben alszik. Ez a legtermészetesebb módja, hogy valaki elsajátítsa a szél nyelvét, akár a gyermek, aki a szüleit hallgatva tanul meg beszélni. De sosem sikerült igazán kapcsolatot teremtenem a fiúval, és bármit érek is el, az mindig odavész, amint felébred, elillan, akár egy álom foszlányai a reggeli fényben. Idı és türelem – tanította az orkánosztag. Most már egyiket sem engedhetem meg magamnak. Egy datolyacsótány mászik át a lábamon, és én magamba fojtok egy sikolyt. Kiképeztek mindenféle ellenséggel szemben, azonban egy sem olyan borzasztó, mint ezek az öklömnyi, barna élısdiek, amik e rémes hely talaján nyüzsögnek. Szinte lehetetlen végezni velük: rengetegen eliszkoltak, miután lecsaptam rájuk a pengémmel. És még repülni is tudnak. Nem tisztességes, hogy egy ilyen haszontalan és rusnya dög többre képes, mint Vane. Ez a gondolat vicces lenne, ha nem volna olyan rémisztı. Vane-nel nagyon, de nagyon könnyő lenne végezni, és én mindenki másnál jobban tudom, mivel nézünk majd szembe, ha megérkeznek a viharhozók.

Fájdalom hullámzik át rajtam, ahogy teljes erıbıl elfojtott emlékeim mentális gátjaimat döngetik. Vane szülei. Az én szüleim. Ahogy a forgószél mérhetetlen ereje úgy taszítja ıket ide-oda, akár az ıszi vihar az elszáradt leveleket. A bosszúéhes mosoly a viharhozó ajkán. Lehunyom a szemem, pontosan, ahogy azon a napon is tettem, azonban nem bírom kizárni a tudatomból az engem korbácsoló szél zúgását, sem Westonék sikolyainak visszhangjait. Sem édesapám hangját, ahogy – mielıtt feláldozta volna magát, hogy megmentsen minket – arra utasít engem: viseljem gondját Vane-nek. Ezek a hangok az utolsó lélegzetemig kísérteni fognak, és valószínőleg még azután is. Négyen küzdöttek egyetlen viharhozóval, és csak édesanyám élte túl. Kaiden most már mindig párosával küldi a viharhozóit. Hogy lehetne Vane-nel bármi esélyünk? Ég a talpam alatt a talaj: legszívesebben fognám Vane-t, és elmenekülnék errıl a fojtogató helyrıl. Elrejteném a fiút. Megvédeném. Ellenállok a kísértésnek. A viharhozók az egész völgyet elpusztítanák, hogy megtaláljanak minket. İrzıként nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Egyébként is, követnék a nyomunkat. Elıbb– utóbb utolérnének minket. Vane elsı összehangolódásának erıltetése a legjobb választási lehetıségünk. Az egyetlen lehetıségünk. Egyébként is, erıs és felkészült vagyok. Édesapám tíz évvel ezelıtti halála óta egyetlen falat étellel vagy korty itallal sem kötöttem magam a földhöz. Az osztag egyetlen másik tagja sem bírta ilyen sokáig az önsanyargatást. Én azonban tanultam apám hibájából. Ez most busásan meg fog térülni. Van arra idım, hogy megtanítsam Vane-t harcolni. Talán még a többi összehangolódását is el tudom érni. És ha a benne rejlı lehetıségnek akár csak a töredékét is ki tudja használni, akkor elég erıvel tudunk szembeszállni a viharhozókkal. Feltéve, ha ma este sikerrel járok…

A kiképzésem alatt csak egyszer egyesültem a széllel; és akkor is csak pár másodpercig bírtam elviselni a fájdalmat. Vane elméjének hosszú percekre lesz szüksége, mire eléri az összehangolódást. Ki fogok tartani, ameddig csak kell. Ez az egyetlen lehetıségem. Felállok, hogy kinyissam az ablakát. Itt az idı. Általában az ablak alján lévı repedésen át, juttatok be egy kis fuvallatot, hogy a szél dalai bizsergethessék Vane érzékeit, miközben én odakint hallgatózom. Ma éjjel azonban közvetlen kapcsolatba fogok lépni az elméjével. Ha az sem ébreszti fel, akkor semmi. Az ujjamat csiklandozó északi szélért nyúlok, és beküldım az ablakpárkány alatt, majd addig lökdösöm vele az ablakkilincset, míg el nem fordul. Egy széllökés hatására az ablak némán kinyílik. Vane elnyújtózva hever az ágyán; alszik, de nem békésen. Belegabalyodott a takaróba, és a párnáját szorongatja. Szinte sajnálom. Fogalma sincs, mi vár rá. Persze nekem sincs. Mély levegı! Tétovázom, pedig nincs idınk gyöngeségre. Lehunyom a szemem. A széllel való egyesüléshez teljes koncentráció szükséges. Még úgy is könnyen elveszíthetem magam. A hegyekbıl általam ideküldött északi szelek betöltik a légteret, ám ehhez a feladathoz keleti szélre van szükségem. A családom fuvallataira. A keleti szellık úgy folynak át rajtam, akár a vér az ereimen. És ha átadom magam nekik, kiszabadítanak földi porhüvelyembıl. Elmormolom a betanult idézı parancsot, és arra utasítok minden keleti szelet, hogy keressen meg. Szerencsére van néhány a közelben, úgyhogy nem lesz feltőnı az áramlásuk. Kibújok a fal takarásából, megállok a kertben, pislogok, ahogy a fuvallatok az arcomba söprik a hajam. Az osztag által elıírt fonatban szoktam hordani, azonban a bonyolult frizurát nem tudnám megırizni az átváltozás során. Az alakváltás miatt le kell mondanom bizonyos dolgokról.

Kitárom a karom, és hagyom, hogy a hővös szél a csupasz bırömet simogassa. Az orkánosztag kifejezetten erre a feladatra tervezte sötét, ujjatlan, rövid, mélyen kivágott ruhámat, hogy a testem lehetı legnagyobb részét hagyja fedetlenül. A selymes, fényes anyagot leheletfinom szálakból szıtték, amelyek szoros hálóban kapcsolódnak egymáshoz, ám gyorsan szét tudnak válni. Akár a pitypang pihéi a szélben. Az anyag szükség szerint képes szétoszlani, majd ismét összeállni. Bárcsak a testem is ilyen könnyen tudna változni! Kíváncsi vagyok, mit szólnának az orkánosztagosok, ha most látnának. Mit szólna anyám. Vajon aggódna értem? Vajon érdekelném egyáltalán? Nem. Megfelelı büntetésnek tartaná ezt a bőnért, amit sosem tehetek jóvá. Talán az is. Leküzdöm a borzongást, amit nem csupán a bırömön áthatoló hővös szellık okoznak. Hagyom, hogy a fuvallatok beszivárogjanak testem legmélyebb zugaiba, ahonnan aztán kavarogva törekednek arra, hogy ismét kiszabaduljanak. Muszáj engednem nekik. Nem tudom elmagyarázni, milyen az a pillanat, amikor megadom magam. Ösztönösen történik, a lelkem legmélyén. Kénytelen vagyok bízni a megérzéseimben. És kibírni a fájdalmat. Egy utolsó lélegzettel elnémítom a tiltakozásomat, és hagyom, hogy széttépjen a szél. Jeges tők és hasogató fogak marnak belém, sejtenként zúzzák szét a testem. Az átváltozás mindössze egy pillanatig tart, ám gyötrelmét örökre megjegyzi majd lényem. A fájdalomba elképzelhetetlen mértékő szabadságérzet elegyedik. Nincsenek határok. Nincsenek korlátok. Én magam vagyok a szél. Hosszú évek kiképzése tőnik tova, ahogy egy fékezhetetlen kísértés kerít hatalmába. Arra vágyom, hogy elszállhassak, hogy kövessem a szél csábító dalát a világ végéig és tovább. Minél messzebbre mennék,

annál inkább csökkenne a fájdalom, míg végül teljesen elmúlna, én pedig szabad lennék. Szabad. Olyan csábító a gondolat… Nem! Összpontosítok az egyetlen dologra, amely fegyelmezni tud: édesapám arcára. Széles mosolyra húzódik a szája. Halvány gödröcske tőnik fel a bal arcán, égszínkék szeme sarkában ráncokat lehet látni. Boldognak tőnik. Büszkének. Muszáj elhinnem, hogy büszke lenne rám. Visszanyertem az önuralmamat, így gyorsan berepülök a nyitott ablakon, élvezem az áramló mozgást, ahogy Vane körül örvénylek. Ideje felébredni! Gondolataim suttogva töltik be a levegıt, a titkos keleti nyelven szólok, a szél nevében. A szavak azonban önmagukban nem képesek a fiú elméjébe hatolni. Vane-nek többre van szüksége fuvallataim köréje tekeredı szálainál, amelyek súrolják az arcát és összeborzolják a haját. Magába kell szívnia engem. Az arca fölé suhanok, várom, hogy levegıt vegyen. Amint úgy tesz, követem a lég vonzását. Amikor besuhanok a szájába, elszakadok lélegzetétıl, és tudata mélyére hatolok. Lénye leges legmélyére. Elméjét sötét és szőkös börtönnek érzem. Vergıdve igyekszem szabadulni, legszívesebben kihussannék belıle kilégzésekor. Minél tovább vagyok bezárva, annál erısebb a fájdalom, a keleti szelek tébolyultan cikáznak bennem. Fergeteggé válok, a gondolatait korbácsolom, igyekszem feltépni és kiszabadítani ıket. Ébredj már fel! Valami megrezzen körülöttem, melegen bizserget a zümmögéssé erısödı energia… de nem történik összehangolódás. Még nem. Hideg, karmos ujjakkal rángat a kísértés, hogy repüljek el innen. Azonban édesapámra összpontosítok. Mindig is nyugodt és magabiztos volt. Tele élettel és szeretettel. İ mit tenne? Óvatos volna. Vigyázna Vane-re. Úgyhogy nem törıdöm a fájdalommal, és csökkentem fuvallataim erejét, csupán a lágy szellık fonalait szövöm bele Vane tudatának szálaiba.

Kérlek, Vane! Ébredj fel! Megmoccan a teste. Meghallott. A népednek szüksége van rád, Vane. Kis híján hozzáteszem, hogy nekem is szükségem van rá. Azonban képtelen vagyok kimondani ezeket a szavakat. Nem akarom, hogy igazak legyenek. Nem szükséges hallania ıket. Zihálva riad fel, én pedig rémült lélegzetével együtt, eszeveszett sietséggel tódulok ki az elméjébıl. Végre! Szellıim kinyújtóznak és kavarognak, élvezik a szabadságot, miközben én a fiút figyelem, aki vad tekintettel néz körbe. Felbıszülten. Csak egy módon tudhatom meg, hogy a keletiek igazán összehangolódtak-e vele. Összeszedem a szeleket, az én keleti szeleimet. Saját magamat. Minden részemet, ami a szellıben száll – és Vane elıtt lebeg. Ha összehangolódott, képes lesz meglátni valódi alakomat. Különben láthatatlan leszek, akár a szél. Kérlek, láss meg! Elkerekedik a szeme, és talpra kecmereg, közben kiabál valamit, amit nem hallok a szél zúgásától. De lát engem. Vane Weston készen áll. Utolsó csepp erımmel még jobban összeszedem magam. Amint biztosan uralom az alakom, elküldöm a szeleket. Úgy fáj mindenem, mintha tőzforró piszkavassal szurkálnának, faltörı kossal zúznának, és még millió olyan módon, amit körül sem tudok írni. Ruhám anyaga lehőt, ahol hozzám tapad, azonban nem tudja eloltani a bırömben lángoló tüzet, miközben testem újra összeáll. Megingok, ahogy Vane szemébe nézek. Tátva van a szája, biztosan beszélt éppen, mialatt én vak és süket voltam a fájdalomtól. – Na végre – motyogom. Aztán összeesem.

8 FEJEZET VANE Tízmillió kérdés gabalyodik össze és esik ki a számon – annyi ízes káromkodással együtt, hogy anyám kinyírna, ha hallana. De ebben a szent pillanatban nem érdekelnek a maradi illemszabályai. Egy szellemlány hever ájulton a szobám padlóján. Mély levegıt veszek, és hagyom leülepedni ezt a gondolatot. A lány itt van. Ha akarom, csak ki kell nyújtanom a kezem, és megérinthetem. Teszek felé fél lépést, aztán megborzongok, és hátrálok, amennyire csak kicsi, zsúfolt szobám engedi. A lány talán valódi, de ez nem magyarázza meg, hogy mi is ı, vagy, hogy mi történt velem. Olyan érzésem volt, mintha szó szerint a fejemben lett volna, kísérteties módon bejutott volna az elmémbe. Nem is beszélve az áttetszı, szellemszerő valamirıl, amit a mennyezeten láttam lebegni. Sötét és fény és szín és szél kavargó fellege volt… egy arccal. A lány arcával. Aztán valahogy összeállt a forgatag, és bumm! – nesze nekem, ájult fantomcsaj a szobám padlóján. Ha nem érezném, hogy dübörgı szívem majd szétveti a mellkasomat, meg lennék gyızıdve róla, hogy ez egy rémálom. – Vane, minden rendben odabent? – kiabálja anyukám a csukott ajtón át. Ijedtemben hátrahıkölök, egyenesen az íróasztalomnak, és sikeresen leverek néhány könyvet meg videojátéktokot. Ha anyám bejön, és meglátja a kopott szürke szınyegemen ájultan heverı, kihívó ruhácskát viselı, bombázó csajt, egy örökkévalóságra szobafogságra fog ítélni. Fıleg, mert jelenleg a batmanes alsógatyámon kívül semmi sincs rajtam. És azt se hinném, hogy bevenné a szellemes /ırangyalos/természetfeletti lényes elméleteim valamelyikét. Az ajtóhoz botladozom, kész vagyok a komódommal elbarikádozni, ha kell. – Semmi gáz, anyu – mondom, miközben felkapom a padlóról az elsı pólót, amit látok, belebújok, aztán egy rövidnadrágba is. – Akkor mi ez a dörömbölés?

Gyerünk már, Vane! Gondolkozz! Megszáll az ihlet. – Egy datolyacsótányt találtam az ágyamban. – Megölted? – Anyám hangja távolabbról szól, mintha elhátrált volna. – Próbáltam, de most nem találom. – Attól nem kell tartanom, hogy anyám felajánlaná a segítségét. Mélyen hisz abban, hogy a bogarak kinyírása a fiúk reszortja. – Hát, akkor nem is zavarlak – mondja, és nem állhatom meg, hogy elmosolyodjak. – De biztosan öld meg, mielıtt visszaalszol! Nem akarom, hogy elszabaduljon a házban. – Máris! – ígérem, és lazítok, ahogy léptei távolodnak a folyosón. Egy krízis megoldva. Most már csak a szobám padlóján heverı elalélt, és kihívóan öltözött leányzóval kell kezdenem valamit, aki valószínőleg természetfeletti lény. Hogy az a… Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Felkapcsolom a lámpát, és a lány felé araszolok, a nyakamat nyújtogatom, hogy jobban lássam. Lehunyt szemmel fekszik, de mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy lassan, mélyeket lélegzik. Rádöbbenek, hogy talán sérülést szenvedett. Nem tudom, hogy megsérülhet-e egy szellem… vagy hogy a lány szellem-e egyáltalán. Most elég valóságosnak tőnik. Viszont sápadt, és arckifejezése alapján fájdalmai vannak. Talán beteg? Mégis mit kéne tennem, ha igen? Egészen biztos vagyok benne, hogy a kórházban nem tudnának segíteni rajta. A varázslényeknek vajon ugyanolyan az anatómiájuk, mint az embereknek? Szemügyre veszem a testét. Azta! Szóval… most egy olyan lányt stírölök, aki talán nem is ember. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg nincs eszméleténél. Remek idızítés, haver! Nyilvánvalóan segítségre van szüksége. Legalább öt perce hever ájultan. Muszáj tennem valamit. De mit?

Víz! A tévében mindig úgy itatják vízzel az embereket, mintha minden bajra gyógyír volna. Ártani nem árthat. Van is egy félig teli vizes palack az éjjeliszekrényemen. Fogom a vizet, majd lábujjhegyen a lányhoz osonok. Meg sem rezdül, még akkor sem, amikor leguggolok mellé. Visszafojtott lélegzettel felemelem a fejét, gyengéden a térdemnek támasztom a nyakát. Hővös és sima a bıre, aggódom, mert reszket… de aztán rájövök, hogy valójában én remegek. A lány valódi. Eddig a minutumig nem igazán hittem el. Az a sok álom. Az a sok futó pillantás. Még az is, amilyen tisztán ma éjjel láttam. Mindez lehetett volna valami tévedés. Azonban most itt van… a szobámban. A karomban. És bármit láttam is a saját szememmel, úgy érzem, ember. Úgy érzem, olyan, mint én. Megborzongok az izgalomtól, amikor ujjaimmal kinyitom a száját. Ajka még lágyabb, mint képzeltem. Igen, bevallom: álmodoztam az ajkáról. Próbálja csak ki bárki, milyen, ha tíz éven át, kísérti egy szexi lány! Lefogadom, hogy nincs, aki ezek után ne álmodozna arról, milyen lenne megcsókolni ıt. Ajkához illesztem a palackot. Képes lesz lenyelni a vizet, ha a szájába öntöm? Vagy fulladozni fog tıle? Épp csak annyit töltök a szájába, hogy megnedvesítse a nyelvét, és levegıt sem merek venni, amíg nem látom, hogy lenyelte. Szürreális látvány, ahogy szája becsukódik, nyaki izmai összehúzódnak. Kis, normális dolgok egy ilyen lehetetlen helyzetben. Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg a karomban tartom. Ujjaim a hajába gabalyodnak, azokba a sötét, hullámos tincsekbe, amelyek álmomban mindig az arca körül lobognak. Örülök, hogy nem az a szoros fonat a frizurája, ami korábban volt. Kiengedett hajjal szelídebbnek tőnik. Kedvesebbnek. Markáns álla van, viszont ezt ellensúlyozza nagy szeme és telt ajka. Már megint a szájánál tartok. Nem bírom levenni róla a szemem. Haver! Ne most! Ismét vizet öntök a szájába, ezúttal gyorsabban nyeli le. Megissza a palack tartalmát, de még mindig nem ébred fel teljesen.

Körbenézek a szobában, keresek még innivalót, ám megdermedek, amikor felnyög. Leteszem a fejét, és a tıle legtávolabbi falhoz hátrálok. Fogalmam sincs, mi történik, ha felébred, de jó ötletnek tőnik némi távolságot tartani tıle. Lehet, hogy alvás közben kedvesnek látszik, de korábban azt a benyomást keltette bennem, hogy határozottan nem tanácsos magamra haragítanom. Ismét felnyög, és az oldalára gördül. Az ajtóra pillantok, remélem, a szüleim nem hallották meg. De nincs is idım ezen aggódni, mert a következı másodpercben a lány talpra ugrik. Támolyog, mélyeket lélegezve, hunyorogva nézegeti a kezét. Nem tudom, észrevett-e engem. Megköszörülöm a torkom. Megdermed, majd felém fordul, arcán félelem, fájdalom és bizonytalanság keveredik. – Mit tettél velem? – suttogja. – Tessék? Micsoda? Nem csináltam semmit. Felém indul minden egyes lépésnél grimaszt vág. Próbálok elhátrálni, de a lány gyors… félelmetesen gyors ahhoz képest, hogy az imént még ájult volt. Sarokba szorít. – Mit tettél velem? – Semmit, esküszöm! Megragadja a vállam, a méretéhez képest ırülten erıs lány. – Érzem a hatását, Vane. Mit adtál be nekem? Egyre hangosabban beszél, olyan hangosan, hogy a végén még meghallják a szüleim. De nem is biztos, hogy az, baj lenne. Nem sok híja van, hogy segítséget hívjak. A lány a körmét a pólómon keresztül a bırömbe vájja. Megragadom a csuklóját, és próbálom elrántani a kezét, de ellenáll. – Nyugodj le, jó? Csak egy kis vizet itattam veled, ennyi. – Vizet? – Elernyed a karja. – Igen. – A lábánál heverı üres palackra mutatok. – Csak vizet. Semmi mást. – Vizet – ismétli, és lehuppan a padlóra.

Az ajtóra pillantok, nem tudom, nem kéne-e kihasználnom a lehetıséget, és kirohanni, olyan messzire menekülni ettıl az akárkitıl vagy akármitıl, amilyen messze csak bírok. De nem mehetek el. Hiszen tíz éve kísért ez a lány, tíz éve álmodom róla. Lehajtja a fejét, haja az arcába hullik. – Van fogalmad róla, mit tettél? – Hát, igen: segítettem rajtad. – Méghogy segítettél! – Furcsán hisztérikus kacagásban tör ki, ahogy felnéz, a kusza, hullámos tincsek közül pillant rám. Belenézek a sötét szempárba, amit minden éjjel látok, valahányszor lehunyom a szemem. Mindig is szépnek tartottam. Szinte megbabonázónak. Sıt, erıt sugárzónak. Most megsemmisültnek tőnik. Mintha csak a gondolataimat igazolná, a lány a mellkasához húzza a térdét, átkarolja, és elıre-hátra hintázik. – Nem segítettél rajtam – suttogja. – Hanem mindenkit halálra ítéltél.

9. FEJEZET AUDRA Fura módon csíp a szemem, nem tudom értelmezni az érzést. Aztán valami nedves gördül le az arcomon. Egy könnycsepp. Görcsbe rándul a bensım a félelem és a düh keverékétıl. Nem szabadna sírnom. Nem azért, mert muszáj bátornak vagy erısnek lennem vagy, mert hőnek kell maradnom esküm egyéb kitételeihez. Fizikailag nem lehetnék képes arra, hogy könnyeket ontsak. A tény, hogy mégis könnyezem, azt jelenti, tényleg késı. A testem magába szívta a vizet. Hónapokig gyenge leszek. Akárcsak apám a halála napján. Reszket a vállam, ahogy rémes zokogás kerít hatalmába. Legszívesebben a bırömet kaparnám, durván és mélyen szaggatnám, hátha azzal kivakarhatnám magamból a belém került vizet. Azonban a dolog nem így mőködik. Rengeteget szenvedtem azért, hogy elkerüljem édesapám hibáját, elképesztı erıfeszítéseket tettem, hogy ne kössem magam a földhöz. De erre az eshetıségre nem készültem fel. Soha eszembe se jutott, hogy a széllel való egyesüléstıl elájulhatok, vagy hogy Vane megitathat vízzel, hogy felélesszen. Vane. Felkapom a fejem, és kezemmel letörlöm az árulkodó könnyeket. A fiú feszülten áll, készen arra, hogy hátrahıköljön. Nem hibáztatom. Viselkedésem köszönı viszonyban sincs a kiképzésen belém vert higgadt, méltóságteljes fellépéssel, ahogy Vane elé kellett volna állnom, miután elméje végre elérte az elsı összehangolódást. Muszáj összeszednem magam. Ez csak egy újabb… bonyodalom. Biztosan találok rá megoldást. Megköszörülöm a torkom, és kisöpröm a hajam az arcomból, ahogy felkelek. Sajnos nincs idım megint befonni – se visszavenni az egyenruhámat –, így hát be kell érnem azzal, hogy a fülem mögé fésülöm a hajam, és kisimítom ruhám anyagát.

– Elnézést kérek! – mondom, büszke vagyok rá, hogy hangom erısnek és határozottnak tőnik. – Beszélnünk kell. – Gondolod? – Hangja egy oktávval afölött szól, amit megszoktam tıle. – Ki vagy te? És mi a francot értettél azon, hogy mindenkit halálra ítéltem?! – Halkabban! – Felé lépek, de elugrik. – Ne gyere közelebb! És nehogy már te dirigálj nekem! Az én házamban vagy. – Tudom. És ha nem akarod, hogy a szüleid itt találjanak, akkor vissza kell fognod magad. Dühödten mered rám, láthatóan nem örül, hogy jogos érvet hoztam fel. – Ki vagy? – A nevem Audra. Minden kérdésedre tudom a választ, Vane. Azonban ezt a beszélgetést mindenképp biztos helyen kell folytatnunk. Nem jönnél velem? Tekintetébıl süt az ellenállás. Azok után, ahogy viselkedtem, nem is csodálom. Ez pedig csak még idegesítıbbé teszi. Lüktet a fejem a megerıltetéstıl, aminek kitettem a testem. A halántékomat dörzsölöm, és lassan mély levegıt veszek, miközben Vane arckifejezését tanulmányozom: az arcát, amit olyan jól ismerek, hogy az összes vonását fel tudnám idézni. Félelem sugárzik minden szegletébıl, ettıl idısebbnek tőnik. Fájdalmas az arckifejezése. Azt a parancsot kaptam, hogy nyerjem el a bizalmát, de ebben a pillanatban, meglepetten realizálom, hogy magam is azt akarom, bízzon bennem. – Légy szíves, Vane! Kérlek, gyere velem! – A szemébe nézek, ahogy óvatosan teszek felé egy lépést. Kinyújtom a kezem, és ujjaimmal végigsimítom a karját. Összerezzen, de nem húzódik el… Még akkor sem, amikor kézen fogom. Bıre lágy és meleg, bizseregnek az ujjaim, ahogy magukba szívják a hevét. Fura. Évek óta nem érintettem meg senkit. A testem biztosan azt se tudja, hogyan reagáljon erre.

Vane két kezünkre bámul, az arcán lévı félelem határozatlansággá enyhül. – Biztonságos? – Teljes mértékben. – Messze van? – Rövid sétányira. – És megígéred, hogy mindent megmagyarázol? – Mindent, ígérem. Dacos tekintettel néz rám. Fenyegetıen, hátha meg akarom szegni az ígéretem. Nem érti, hogy a munkám része mindent elmondani neki. De hamarosan megérti majd ezt az egészet. Az ablak felé húzom. – Ácsi! Arra megyünk ki? – Nem igazán sétálhatok ki a bejárati ajtón… Fıleg nem ebben az öltözetben – mutatok a rövid kékesfekete ruhára. Korábban is kihívónak tőnt, amikor egyedül voltam. Most, a kivilágított szobában, miközben Vane engem bámul, szinte meztelennek érzem magam. Pláne, amint elvigyorodik, és azt mondja: – Igaz, anyám határozottan nem díjazná. Elengedem a kezét, és karba teszem az enyémet. Kis híján kiment a fejembıl, milyen ellenszenves tud lenni. – Nyomás! Hátra sem nézek a fiúra, kiugrom az ablakon. Nincs magasan – hiszen a ház földszintes –, mégis eddig soha nem tapasztalt módon sajognak az ízületeim, ahogy a lábam földet ér. A víz. Az ajkamba harapok, mélyeket lélegzem, hogy megırizzem a nyugalmam, miközben Vane kimászik az ablakon. Feljajdul, ahogy a csipkebokor tövisei összeszurkálják a karját. Lekicsinylıen fintorgok. – Erre van az otthonom – mondom, majd átfutok a nyílt gyepen. Ez az udvar egyetlen része, amit semmi sem takar, így a holdfényben megláthatnak minket, ezért gyorsan kell haladnunk, amíg el nem érjük a házat körülvevı liget óriási datolyapálmáit. Egy lágy déli szél felfrissít futás közben. Az arcomat cirógatja. Felszárítja maradék könnyeimet. A szél nem könnyíthet a víz miatt rám nehezedı terhen, a fejfájásomat viszont enyhíti. Vane könnyedén lépést

tart velem. Ami vagy azt jelenti, hogy erısebb, mint hittem, vagy azt, hogy még annál is gyengébb vagyok, mint amitıl tartottam. Nem tudom, mi az igazság. Bevesszük magunkat a fák sőrőjébe. A levegıt betölti a ragacsos gyümölcs édes illata, és csupasz talpam lehullott datolyákat nyom szét. Legalábbis remélem, hogy datolyákon taposok. Az éjszaka korántsem kihalt, mindenféle hatalmas rovar ciripel, meg mászkál körülöttünk. Ez a hely hemzseg a bogaraktól: nem olyan környezet, ahol szívesen telepedtem volna le. De nem sok választási lehetıségem volt. Néhány perccel késıbb megpillantjuk menedékem halványan kirajzolódó falait. Vane felhorkan. – Na ne már! – Mi van? – Te itt élsz? – mutat az elıttünk álló házra… illetve annak romjaira. Tőz emésztette el jóval azelıtt, hogy rábukkantam volna. Azonban a két és fél megmaradt fal – egyiken még egy repedt üvegablak is van – , valamint a volt tetı megperzselt gerendái megfelelı rejtekhelyet nyújtanak nekem. Lehullott pálmalevelekkel borítottam be a gerendákat, hogy árnyékba húzódhassak a hıségben, és a földön is felhalmoztam ıket, fekvıhelyként. Nem bánnám, ha a pálmalevelek sokkal puhábbak lennének, de fészekrakó madaraknak megfelelnek. Nem követelek jobbat. – Miért? Mi bajod van vele? – kérdem, próbálom értelmezni hitetlenkedı arckifejezését. – Igazából tudhattam volna. Párszor jártam itt kisgyerekkoromban, de aztán nem jöttem többet, mert féltem, hogy… Elnémul. Megint felé fordulok, meglep, milyen sápadtnak tőnik a holdfényben. – Féltem, hogy kísértet járta – mondja. – Suttogást hallottam, és néha úgy zizegtek a fák, mintha egy szellem lett volna itt. – Hezitál, mintha bátorságot győjtene, hogy feltegye a következı kérdést. – Te voltál itt, ugye? Bólintok.

Elhátrál. – Te meg mi vagy? – Olyan vagyok, mint te – felelem, óvatosan fogalmazok. Felnevet, az éles hang belehasít a csöndes éjszakába. – Ugyan már! Láttam, ahogy a levegıben lebegtél, és a semmibıl öltöttél testet, és… – Szóval tényleg láttál? – kérdezem, muszáj hallanom, ahogy kimondja. Olyan régóta várom már Vane elsı összehangolódását, hogy még mindig nehéz elhinnem, végre meg történt. – Ja. Úgyhogy ne etess azzal, hogy te is ember vagy, mert tudom, mit láttam, és olyasmire ember nem képes. – Vane! – Megvárom, hogy a szemembe nézzen. – Egy szóval sem mondtam, hogy ember volnék. Mély levegıt vesz. – Tehát… nem vagy ember. – Nem. Arcán gyorsan váltakoznak az érzelmek. Megkönnyebbülés. Kétség. Félelem. Igazoltság. Nem szólok, várom, hogy levonja a végsı, legfontosabb következtetést. Szinte látom, ahogy összeáll a kép az agyában. Alig hallani a hangját, ahogy végre megszólal: – De hát azt mondtad, olyan vagy, mint én. Kinyitom a számat, hogy kimondjam a szavakat, amelyek kifordítják, és fejre állítják majd a világát, de képtelen vagyok megszólalni. Bármit megadnék azért, hogy elfeledjem, kicsoda és micsoda vagyok. Ha reggelente úgy ébredhetnék, hogy nem kéne a jelenlegi feladataimmal szembenéznem. Sem azzal, hogy a múltban mit tettem. Vane tíz éve él ilyen áldott tudatlanságban. Fogalma sincs a kötelezettségeirıl. Nincs tisztában a szerepével. Semmit sem tud a rá váró borzalmas kihívásokról. És most épp ezt a szabadságot készülök elvenni tıle. Szinte megfojt a bőntudat és a sajnálat. De muszáj hallania az igazságot. És én esküt tettem, hogy elárulom neki. Úgyhogy kihúzom magam, és romba döntöm az egész univerzumát. – Így van, Vane. Nem vagyok ember. Ahogy te sem.

10. FEJEZET VANE Röhögı görcsöt kapok. Úgy nevetek, hogy elriasztom a denevéreket a közeli fákról. Sajog az oldalam, zihálva kapkodom a levegıt, és patakzik a könnyem. Na de mi mást tehetnék? Totál ırült irányt vett ez az egész, és én nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a csaj magával rántson az elmebajba. Lehet, hogy van pár dolog, amit nem értek az életemmel meg a múltammal kapcsolatban, de azt egészen biztosan tudom, hogy emberi lény vagyok. Elvégre is úgy nézek ki, mint bárki más. Olyannak érzem magam, mint bárki más. Audra is embernek néz ki. Igen… mert ember is! – gyızködöm magam. A csaj be van kattanva. De ember. Biztosan csak álmodtam, amit a szobámban láttam. Rengeteg ırült álmom volt már Audráról: miért ne lehetett volna még egy? Ez nekem elég jó magyarázat. – Én húzok innen – mondom, ahogy elindulok vissza a házam felé. – Tőnj el a birtokunkról! Nekem meg a közelembe se gyere, különben olyan gyorsan rád szabadítok egy távoltartási végzést, hogy csak nézhetsz! – Azt nem tehetem, Vane. Ügyet sem vetek rá, hogy egész testem beleborzong, amint kimondja a nevem. – De igen, nagyon is. İ nem álmaim nıje. Hanem egy probléma, amitıl megszabadulok. Nem követ engem. Ehelyett azt hallom, hogy suttogni kezd. Nem akarom hallani, küszködve igyekszem oda se bagózni, azonban olyan érzésem támad, mintha hangja egyenesen a koponyámba hatolna. Szavai zagyvaságnak hangzanak, de pillanatokon belül felfogom ıket, értelmessé válnak. – Jöjj sebesen, nyomod egy se legyen! Égig emelj, suhanj messze velem!

A szavaktól felhevül és sajog a testem, egyszerre szeretnék elılük és feléjük rohanni. Azonban megmozdulni is képtelen vagyok. Megdermedtem: megbabonázott a tudatomban kavargó suttogás. Megbabonázott. – Te elvarázsoltál? – kiáltom, és a fejemet rázom, próbálom megtörni boszorkánysága hatását. Audra nem felel. Viszont körém tekeredik egy széllökés, és már tudom, hogyan érezheti magát a pók hálójába ragadt légy. A káosz és az üvöltı szél közepette érzem, hogy Audra átkarolja a váltam, majd elönt a forróság, ahogy hozzám simul a teste. Aztán felszállunk. Esküszöm, a gyomrom a földön marad, ahogy egyre feljebb emelkedünk. Cseng a fülem a nagy magasságtól. De nem félek. Tudom, hogy kéne. Az életem egy széllökésen múlik, amelyet Audra irányít valahogy; a lány nyilvánvalóan boszorkány, vagy istennı, vagy valami más lehetetlen szerzet. Nem érdekel. Jó fent lenni a sötét égben. Természetes. Mintha megvakartam volna egy viszketı pontot, amit eddig nem is éreztem, ám most elönt a csodás megkönnyebbülés. Idefent, a magasban, ahogy süvít körülöttem a szél, és Audra testének melege elegyedik az enyémmel, minden más megszőnik létezni. Lehunyom a szemem, és hallgatom a szelet… De nem a várt harsogó, viharos zaj üti meg a fülem. Az ısi nyelvet hallom, amely magáé a szélé, és csakis a szélé. Suttog a helyekrıl, ahol járt. Változásról. Erırıl. Szabadságról. Egy örökkévalóságig elhallgatnám. És ekkor már tudom, hogy Audra igazat mondott. Tényleg nem vagyok ember. Fogalmam sincs, mi vagyok, vagy, hogy mihez kéne kezdenem ezzel a felfedezéssel. De ettıl még igaz.

Görcsöl a gyomrom, ez visszaránt a valóságba, és kinyitom a szemem. Zuhanunk, gyorsan és fékezhetetlenül. Nem tudhatom biztosan, de úgy sejtem, hogy a lányos sikongatás… tılem ered. – Amint leérsz, futás! – kiáltja Audra a fülembe, ahogy a sötét talaj száguldva közeleg felénk. Persze. Mert ha spurizok, akkor nem fogok Vane-palacsintává lapulni. Azonban nincs sok választási lehetıségem, így amikor Audra ellök magától, azt suttogva: „Eressz!”, ugyanabban a másodpercben, ahogy a szél burka letekeredik rólunk, követem az utasítását, és amint a lábujjam megérinti a földet, futásnak eredek. Elnevetem magam, ahogy átrohanunk a köves talajon, olyan gyorsan, ahogy csak a lábunk bírja. Nem haltam meg. Ami azt illeti, még sosem éreztem magam ennyire elevennek. Megálljt parancsolok a lábamnak, és körülnézek. Magasan vagyunk az elıhegységben, a sivatagi városok fényei a távolban pislákolnak, alattunk kígyózik az autópálya. Vastag, hegyes oszlopok nyúlnak körülöttünk a magasba, szabályos sorokban állnak, háromágú lapát forog a tetejükön. Szélturbinák. A San Gorgonio-hágó szélerımőtelepén vagyunk. Korábban áthajtottam már rajta, amikor nagy ritkán elmenekültem ebbıl a fojtogató völgybıl, azonban még sosem járkálhattam a hatalmas oszlopok között. Visszhangzik az éjszakában, ahogy óriási lapátkerekeik a levegıt hasítják, miközben a szél ellenszegül nekik. Minden torony tetején vörös lámpák világítanak, ördögi szempárként izzanak. Hagyom elhomályosulni a látásomat, ahogy a turbinák körbe-körbe forognak. Léptek csikordulnak mögöttem a köves talajon, emlékeztetnek rá, hogy nem vagyok egyedül. – Szóval mi vagyok én? – kérdem anélkül, hogy megfordulnék. Félek Audrára nézni, miközben kimondja a szavakat, amelyek örökre megváltoztatják az életem. – Szilfek vagyunk. – Szilfek? – Nem erre a válaszra számítottam. Most komolyan, ha egyszer muszáj mesebeli lénynek lennem, igazán lehetnék olyan, amirıl legalább már hallottam. – Mi az isten az a szilf?!

– Az emberek így nevezik a levegıelementálokat. – Levegıelementálokat?! – Kérdésként fogsz szajkózni mindent, amit mondok? Felé penderülök. – Majd… abbahagyom, ha olyat mondasz, aminek értelme is van. – Akkor tessék: szélvándor vagy, mint én. Parancsolunk a szélnek. A szélhez tartozunk. – A szélhez tartozunk? A fogát csikorgatja, és rádöbbenek, hogy megint szajkózom. Nem érdekel. – Hogy tartozhatnánk a szélhez? – Ugyanúgy, ahogy az emberek a földhöz tartoznak. A haláluk után visszaváltoznak porrá. – És akkor ez mit jelent? Hogy mi pedig, miután meghalunk, széllé változunk vissza? Árnyék suhan át az arcán, a halvány holdfényben is jól látszik. – Úgy van. A fejem csóválom, már éppen közölném vele, hogy milyen nevetségesen hangzik ez. Ám egy emlékkép miatt elakad a szavam: két összeroncsolódott alak – kicsit emberi testre hasonlítanak, de alapvetıen üresek és torzak. Nem emlékszem, hogy a saját szememmel láttam volna ıket, de tízévesen végre sikerült összeszednem a bátorságomat, és felkutattam a neten a szemcsés fotókat, remélve, hogy felidéznek pár elfojtott emléket. Ez történt a szüleimmel: ezért volt felismerhetetlen a holttestük, mire megtalálták ıket, igaz? – suttogom. Elfordul. – Igen. Néha lassú a folyamat, de végül nem marad más, csak levegı. Tehát a vér szerinti szüleim sem voltak emberek. Logikus: ha én szilf vagyok, nekik is annak kellett lenniük. Nem bántam volna, ha beavatnak ebbe a titokba. „Te, fiam! Csak hogy tudd: szélvándor vagy.” Habár meglehet, hogy beavattak, csak nem emlékszem rá. Nagyot nyelek, és kényszerítem a szám, hogy tegye fel a kérdést, amely tíz éve gyötör. Most, hogy végre megkaphatom a választ, kicsit félek hallani.

– Mi történt a szüleimmel aznap, a viharban? Audra lassan mély levegıt vesz, mielıtt megszólalna. – Valaki meggyilkolta ıket. Meggyilkolta. A szó hidegnek és idegennek tőnik. Mindig is azt hittem, a haláluk baleset volt. Ökölbe szorítom a kezem. – Kicsoda? Fagyos hangon felel. – Egy Raiden nevő alak. Emlékezetembe vésem a férfi nevét, aki megölte a családomat. Aki majdnem megölt engem. – Miért gyilkolta meg ıket? – Azt… nehéz megmagyarázni. Olyan dolgokhoz van köze, amit az agyad még nem képes megérteni. Elmondom, ha itt lesz az ideje. Vitatkozásra nyitom a számat, de a gondolataim már így is ezerfelé futnak. Nem vagyok biztos abban, hogy fel tudnék fogni egy hosszú, bonyolult magyarázatot… Fıleg egy ilyen fájdalmas témát illetıen. Lehuppanok a földre, az egyik turbina talapzatának dılök. Érzem az enyhe vibrálást vékony, kék pólómon keresztül, és óhatatlanul azt kívánom, bár visszaforgathatnám az elmúlt pár órát, hogy ismét az átlagos srác lehessek, az álmaimat kísértı fura lánnyal meg az elfeledett múltammal. Mégis hogy mehetnék haza vagy találkozhatnék a barátaimmal, tudva, amit most már tudok? Hogy lehetnék újra normális? Átléptem egy határt. Teljesen kivagyok. De van valami, amit még tudnom kell. – Miért vagyok még életben? – Mi? – Aznap, amikor a családom meghalt, én hogyan menekültem meg? – Az… – Elhallgat, mintha alig bírná kinyögni a szavakat. – Az édesapám mentett meg. – Az apád? De hát… – Mi az? – Én mindig is azt hittem, te mentettél meg. A földre szegezi a tekintetét. – Én is ott voltam. De nem voltam elég erıs.

Elakad a szava, és rádöbbenek, hogy ez számára is fájdalmas emlék. Megköszörülöm a torkom, igyekszem finoman megfogalmazni a következı kérdést. – És az édesapád? İ… – Meghalt – suttogja Audra. – Feláldozta magát, hogy megmentsen téged. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ı pedig hátat fordít nekem, és elsétál. Az eget a holdnak csupán egy vékony szelete világítja be, így Audra a sötétségbe vész. Leküzdöm a rám törı pánikot. Nem hagyna itt, igaz? Nem. Sosem adott rá okot, hogy attól kelljen félnem, bántani akar. A ma éjjel kivételével. – Mire céloztál korábban? – kérdezem halkan. – Korábban? – Hangja arctalan nesz a sötétben. Mintha tényleg szellem volna. – Amikor felébredtél a szobámban. Azt mondtad, hogy mindenkit halálra ítéltem. Hosszúra nyúlik a csend, mielıtt Audra megszólal. – A víz legyengít minket. Ahogy az ennivaló is. A földhöz köt bennünket, ami korlátozza a képességeinket… – Ne már! Azt mondod, hogy nem ehetek? – Ez mindenképpen a szívás kategóriájába esik. – A tested még nem áll készen ilyen áldozatra. A koplalás most éppenséggel ártana neked, mivel annyira rá vagy szorulva a földi ételre. De hamarosan le kell szoknod az evésrıl, ha a lehetı legjobban akarod kibontakoztatni a képességeidet. Minél légiesebbek vagyunk, annál erısebbek lehetünk. Évek óta sanyargattam magam, hogy erım teljében legyek. Most viszont legyengített a víz. Ennek kábé annyi értelme van, mint a tavaly tanult másodfokú függvényeknek. – Csak egy fél üveg vizet ittál. Holnapra ki is ürül a szervezetedbıl. – A mi testünk nem így mőködik. Bármi, ami fizikailag a földbıl származik, ellenhatást vált ki a szélbıl. Még a legkisebb mennyiség is – akár egy olyan apróságból, mint a víz – súlyosan korlátozza a

képességeimet… hónapokra. És ez ennél kritikusabb pillanatban nem is történhetett volna. – Mitıl olyan kritikus ez a pillanat? – Mert Raiden tudja, hogy itt vagyunk. İ a legerısebb szélvándor, és évek óta próbál felkutatni téged. Megtettem minden tılem telhetıt, hogy megóvjalak, de most ideküldte a viharhozóit – a harcosait – az elfogásodra, és ha elmenekülünk, az egész völgyet szét fogják rombolni, csak hogy rád találjanak. Emberek ezrei halhatnak meg. A viharhozók pedig a nyomunkra fognak bukkanni, és levadásznak minket. Az, az egyetlen lehetıségünk, hogy felvegyük ellenük a harcot, és ha nem vagyok erım teljében, akkor… nincs sok esélyünk. Egyszeriben talpon találom magam, pedig nem is emlékszem, hogy fel akartam volna kelni a földrıl. – Mindez miattam? Miért… miért volnék ilyen fontos? Én egy senki vagyok. – Ebben tévedsz, Vane. Te vagy az egyetlen reményünk. Nevetnem kell. Úgy hangzik, mintha Leia hercegnı mondta volna – Segítsen, Obi-Wan Kenobi!. Ön az utolsó reményünk. – Szerintem összekeversz valakivel. – Biztosan nem, hidd el nekem! Alighanem te vagy jelenleg a legfontosabb élı személy a világon. Erre… leáll az agymőködésem. Egyetlen éjszaka leforgása alatt megtudtam, hogy nem vagyok ember, hogy a szüleimet meggyilkolták, és hogy ugyanaz a gonosz mocsadék, aki megölte ıket, harcosokat küldött a nyakamra, mert állítólag valami nagy, fontos személy vagyok… Pedig nem vagyok én a világon senki. Ja, és nem menekülhetünk, nem bújhatunk el, és a harcban sem nyerhetünk. Mindezek után már a legbénább megoldást se bánnám, mondjuk, a karomat csipkedném, abban reménykedve, hátha felébredek. Azonban nem álmodom. Érzem az arcomat, simogató szellıt. És határozottan nem csak képzelem a széllel szálló dalokat. A melódiák csillapítanak bennem valamiféle éhséget, amit mindig is éreztem, de sosem bírtam megérteni.

Audra elég közel jön ahhoz, hogy a halvány fényben is láthassam. Kihívó ruhája anyaga mintha életre kelt volna a szélben, hullámzik az alakja körül. Erıt veszek magamon, és a teste helyett az arcára koncentrálok, ami pontosan úgy néz ki, mint álmaimban, ahogy rám szegezıdik a tekintete és lobog a haja az arcát körvonalazva. Szétnyílik az ajka, én pedig arra számítok, hogy olyan susogó hangokat fog adni, amelyeket éjjelente szoktam hallani. Ehelyett azt mondja: – Mindez nem számít. Most a kiképzésedre kell koncentrálnod. – A kiképzésemre? – Meg kell tanulnod harcolni. Hogy megvédhesd magad, amikor eljönnek érted a viharhozók. Én ezért vagyok itt. Hogy megtanítsalak mindenre, ami szükséges a tisztséged betöltéséhez. – A tisztségem betöltéséhez? – Már megint csak azt szajkózod, amit mondok. – Hát, mégis mit vársz tılem? Csupa zöldséget hadoválsz! Úgy csikorgatja a fogát, hogy látom, legszívesebben kiabálna velem. – Igazad van – mondja inkább. – De több döbbenetes hírt hallottál egy órában, mint amivel meg lehetne birkózni… Nekem pedig ki kell találnom, mihez kezdjünk a közelgı viharhozókkal. Tekintetében ismét kishitőség villan. – Tényleg emberek fognak meghalni? – kérdem, megadva a kezdılökést, hogy közölhesse: mindez csak egy nagy, bonyolult átverés. – Remélem, nem. Nem épp az a megnyugtató válasz, amire vágyom. Audra azonban kihúzza magát. – Nem hagyom, hogy bármi rossz történjék. Én vagyok az egyik legerısebb harcos, még akkor is, ha víz került a szervezetembe. És hívok segítséget. – Segítséget? Úgy érted… szilfeket? Mi lesz, felhívod ıket, hogy „Hali, szélvándorok, ide kéne ruccannotok leverni a rosszfiúkat”, ık meg idehussannak a városba, és mentik az irhánkat? Ajka félmosolyra húzódik. – Nem ilyen egyszerő. – Lelohad a mosolya. – Egyáltalán nem egyszerő. De elintézem. Amint hazavittelek téged.

Újabb kérdésre nyitom a számat… de megdermedek, amint Audra az ajkamra nyomja az ujját. – Tudom, hogy további válaszokat akarsz, de ha erısítést szeretnék kérni, azt minél elıbb meg kell tennem. Kérlek, adj nekem pár órát, és majd reggel felelek a kérdéseidre! Vitatkozni szeretnék – marha sok dolgot nem magyarázott még meg, de túlságosan elvonja a figyelmem az ujjhegyébıl áradó felhevült bizsergés, amitıl mintha vibrálna az, egész arcom. Még életemben nem éreztem ilyet, és óriási teljesítmény a részemrıl, hogy sikerül egy aprót biccentenem. Tekintete lejjebb vándorol, a számon lévı ujjára koncentrál, és valami megfejthetetlen érzelem játszik az arcán. – Köszönöm. – Elcsukló hangon böki ki a szót, kezét az oldalához ejti, megrázza. Majd elfordul, és ugyanazt az igézetet suttogja, amit korábban is használt: – Jöjj sebesen, nyomod egy se legyen! Égig emelj, suhanj messze velem! Most már tudom, mit csinál. A szélnek diktál. Az pedig engedelmeskedik a parancsának, és körénk áramlik. Audra hozzám lép, tılem centikre áll meg. Elég közel ahhoz, hogy érezzem testének melegét, amely felém, sugárzik a levegıben. Elég közel ahhoz, hogy ajka még jobban magára vonja a figyelmemet. A szellık szorosan összegabalyodnak, elválasztanak minket a világtól. Biztonságos, intim közeget teremtenek, csak kettınknek. – Kapaszkodj belém! – utasít Audra, és egy másodpercbe telik, mire felfogom, hogy ezt nem csak képzeltem. Pont ilyesmi járt a fejemben. Átfogom a derekát, amely olyan karcsú, hogy ujjaim kis híján összeérnek. Audra kecsesnek és érzékenynek tőnik. A lányból azonban erı, melegség és tekintély sugárzik. Én pedig akarom ıt. Évek óta nem akarok mást, csakis ıt. Bármennyire próbáltam is küzdeni ez ellen, vagy tudomást sem venni róla. Vajon ı akar engem? Ilyen közel húzódna hozzám, ha nem akarna? Megnyalom az ajkam, összeszedem a bátorságom, hogy kezdeményezzek. Egy icipicit elırehajolok, és… Majdnem lerókázom ıt, ahogy a szél leránt minket a hegyrıl.

A zuhanáshoz képest körhintának tőnik minden hullámvasút, amelyen életemben ültem, én meg Audrába kapaszkodom, és utálom magam, amiért ismét sipítozok. Menıbb nem is lehetnél, haver. Most aztán tuti lenyőgözted. Nem tudom, hallotta-e a nyávogásomat. Csukva van a szeme, és mintha teljesen elkalandozott volna. Ettıl meg is könnyebbülnék, ha nem egyenesen a völgy talaja felé zuhannánk éppen. – Öö… Audra! – kiáltom, dübörgı szívem elnyomja a szél zaját. A lány még csak nem is pislog. Megrázom, de meg se rezzen, mintha úgy döntött volna, hogy nincs is jobb alkalom egy kis szunyókálásra, mint amikor egy hegyrıl zúg lefelé az ember. – Komolyan, Audra, ne szórakozz! Még mindig nem reagál. Úgyhogy lehunyom a szemem, miközben a föld sebesen közeledik felénk, és felkészülök rá, hogy megtapasztaljam, milyen érzés egy bogárnak felkenıdni a szélvédıre. Azonban az utolsó másodpercben Audra azt suttogja: „Lassíts!”, a szél pedig felemel minket, a talajjal párhuzamosan repít tovább. – Ilyet ne csinálj még egyszer! – kiáltom zihálva. – Csak nem ijesztettelek meg? – Öö… de. – Majdnem összepisiltem magam; nem mintha ezt elárulnám Audrának. – Legyen ez az elsı lecke! Olyan dolgokat fogok tanítani neked, amik lehetetlenségnek tőnnek majd, de tudom, mit csinálok. Bíznod kell bennem! Felhorkanok. – Még mindig próbálom meggyızni magam arról, hogy a hamburgeremben lévı gomba nem volt pszichedelikus, és holnap nem arra fogok ébredni, hogy mindezt csak hallucináltam. Audra nem mosolyog. Csúnyán néz. – Jól van na, bízom benned. – Jesszus! Pár másodpercig csöndben repülünk, majd azt suttogja: „Eressz!”, és ismét ellök magától. Futunk, amint földet érünk, miközben letekerednek rólunk a szelek, az udvarunk puha füvén állunk meg. A házban sötét van – kivéve az én

szobámat, ahol ég a lámpa, amit azután kapcsoltam fel, hogy Audra a padlómra ájult. Mintha évekkel ezelıtt történt volna, nem csupán néhány órája. Még mindig nyitva van az ablakom. Remek. Valószínőleg nyüzsögnek a szobában az éjjeli lepkék. – Holnap visszajövök, és megkezdjük a kiképzésed – mondja Audra, ahogy a datolyaliget felé fordul. – Ennyi? Most aludnom kéne? – Ki kell pihenned magad. Holnap hosszú napunk lesz. – És veled mi lesz? – Viszket a bıröm, ha csak eszembe jut a halom pálmalevél, amin mostanáig aludt. – Ha akarod, itt töltheted nálam az éjszakát. Megemeli a szemöldökét. Érzem, hogy felhevül az arcom. – Nem úgy értettem. Én a padlón aludnék. Félmosolyra húzódik az ajka. Kíváncsi vagyok, tud-e egyáltalán fülig érı szájjal mosolyogni. – Én nem fogok aludni – feleli. – Segítséget kell hívnom. – Ja, tényleg. – Mert meg kell küzdenünk a pszichopatákkal, akik engem akarnak elfogni valami okból, amit még mindig nem értek. Hát igen… Alvásról ezek után szó se lehet. – Jó pihenést, Vane! – suttogja Audra, majd a pálmák felé szalad. Megvárom, hogy eltőnjön a ligetben, majd bemászom az ablakon – és közben a szüleimet átkozom, amiért csipkebokrokat ültettek alá. Bezárom magam mögött az ablakot. Az éjjeliszekrényen lévı óra szerint éjjel egy múlt három perccel. A földön heverı üres vizes palackot bámulom. A szınyeget, ahol Audra ájultan feküdt. A párnát meg a takarót, amiket a padlóra löktem, amikor felriadtam. Fogalmam sincs, mihez kezdjek mindazzal, amit láttam és éreztem, mindazzal, amit Audra mondott nekem. Úgyhogy azt teszem, amire utasított. Ágyba bújok, kíváncsi vagyok, ez lesz-e az elsı éjjel, amikor nem róla álmodom. Hiányozni fog. Lágy szellı suhan át a szobán, valami ısi altatódalt énekel.

Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a susogás olyan álomba ringasson, amely az örökségemrıl szól. Meg Audráról.

11. FEJEZET AUDRA Amennyit fel-alá járkálok apró menedékemben, csoda, hogy nem taposok barázdát a padlóba. Végül a kemény, piszkos földre hanyatlom. Gyáva módon húzom az idıt. Kezd lecsukódni a szemem, de erınek erejével kinyitom. Tíz éve nem aludtam két óránál többet éjszakánként. Az osztag intett, hogy ne merítsem ki magam, de Vane napi huszonnégy órás védelemre szorul. Nem engedhetek a puhányság kísértésének, nem kockáztathatom, hogy cserbenhagyjam az osztagot. Hogy cserbenhagyjam az apámat. Legalább Vane kipihenheti magát. Odaküldtem hozzá egy keleti szelet, hogy dallal ringassa álomba a fiú megrendített elméjét. Apám fortélya volt az, hogy altatódal örvényévé sodorta a szellıt. Minden éjjel beküldött egyet a szobámba, miután betakargatott; saját kedves, zengı hangját is hozzáadta a dallamhoz. Édesapám nem tudott úgy szót érteni a madarakkal, mint én meg anyám, viszont madárként dalolt. Ez nem számított igazán különleges képességnek, de akkor is közös volt bennünk. Valahányszor együtt repültünk, mindig duetteztünk. A Vane-nek küldött szellıhöz azonban nem adtam hozzá a saját dalomat. A dallamaim elnémultak azon a napon, amikor apám meghalt. Már attól is mintha kiszakadt volna a szívem, hogy altatót szıttem a szélbıl, de Vane megérdemelt egy utolsó békés éjszakát. Komoly teher nehezedik a vállára: sokkal súlyosabb, mint az enyémet nyomó feladatok. Élete legnehezebb napjait fogja átélni. Meglep, milyen könnyő együtt éreznem vele. Az elmúlt években nagy erıfeszítésembe telt nem neheztelni rá. Nem győlölni, hogy az élete fontosabb, mint apámé volt. Fontosabb, mint az enyém. Attól féltem, nehéz lesz majd udvariasan viselkednem, miután fel kell vennem vele a kapcsolatot. És valóban… kihívást jelent, de nem mindig úgy, ahogy képzeltem. Néhány mai reakcióm kész rejtély a számomra. Például az, hogy

haboztam elmondani neki az igazat: hiszen ez a küldetésem egyik legalapvetıbb része. Vagy mindazon alkalom, amikor megérintettem. A karját. Az ajkát. Miért tettem ilyet? Eszem ágában sem volt ilyesmit csinálni. Talán megsajnáltam ıt? Szeretném, ha ez lenne a válasz… de ez nem magyarázza meg, miért bizsereg még mindig a bıröm mindenhol, ahol egymáshoz értünk. Miért érzek furcsa őrt a mellkasomban, ha eszembe jut, ahogy Vane átfogta a derekam, vagy ahogy a szemembe nézett. Szinte olyan érzés, mintha… Csírájában elfojtom a gondolatot, mielıtt még befejezıdhetne. Bármit érzek is, haladéktalanul kiirtom magamból. Nem hiányzik nekem, hogy Vane Weston még jobban megbonyolítsa a dolgokat. Gavin a kezembe csíp, karmai a csuklómba vájnak, ezen a nem éppen gyengéd módon figyelmeztet, hogy ne hagyjam abba háta selymes, szürke tollainak simogatását. Igényes egy jószág, de ı a legjobb barátom. És az egyetlen, aki nem győlöl engem a történtekért. Még az északra vándorlást diktáló ösztönét is elnyomja, csak hogy velem maradhasson. Úgyhogy elviselem a szeszélyeit. Még akkor is, ha egy félig megevett nyulat hagy a padlón, mint az imént. Kordul egyet a gyomrom a látványtól, szúr az egész hasam. A víz újabb mellékhatása. Minél tovább koplalunk, annál jobban összezsugorodik a gyomrunk. Fájdalmas folyamat; ezért szokott a legtöbb ırzı legalább évente egyszer behódolni az éhségnek, csak hogy megszüntesse a kínt. Én soha nem hódoltam be. Tíz év után a gyomrom szinte semmivé zsugorodott. Most azonban a víz felkeltette az étvágyamat, és olyan hevesen mardos az éhség, hogy még az undorító tetem meg a földön rothadó datolyák is kísértést jelentenek. Fellángol bennem a düh, de elfojtom. Megérdemlem mindezt a nehézséget és kellemetlenséget, sıt, ennél jóval többet érdemelnék. Az én életem nem számít. Akár véget is érhetett volna aznap, a viharban. De mégiscsak sikerült életben maradnom. És kiérdemeltem apám különleges képességét; bár mindig is úgy fogom érezni, hogy elloptam.

Tisztán emlékszem, ahogy anyám ujjait a bırömbe vájva, a vállamnál fogva rázott. Azt üvöltve, hogy elvettem tıle az egyetlen dolgot, ami apámból maradt volna neki. Hogy apámnak nem kellett volna engem választania helyette. Még most sem tudom, miért rám esett a választása. Az elsuttogott üzenet, amit a képességével együtt küldött nekem, nem adott magyarázatot. Csak annyi állt benne: Tudom, hogy jóra fogod ezt használni, drága Audrám. Azt akarta, hogy képessége az enyém legyen. Úgyhogy belélegeztem, hagytam, hogy a bölcsessége és az energiája elárassza az elmémet, miközben patakzott a könnyem, édesapám utolsó foszlányai pedig elsodródtak a szélviharral. Ott és akkor megfogadtam, hogy befejezem, amit apám elkezdett. İrzıvé válok. Felkészítem Vane-t. Erısebbé teszem, mint amilyennek bárki is képzelte volna, hogy véget vethessen Raiden rémuralmának. Most pedig meg fogom védeni a sivatagi városok ártatlan lakóit a viharhozóktól. Ami azt jelenti, hogy kötelességem segítséget hívni. De… képtelen vagyok rávenni magam. Nincs módom arra, hogy egymagam biztonságosan kapcsolatba léphessek az orkánosztaggal. Felosztják az ırzık között, hogy ki milyen információnak lehet birtokában, és mivel én mindent tudok, ami Vane Westonról tudható, semmi mást nem árulnak el nekem. Ez az óvintézkedés mentett meg minket négy évvel ezelıtt, amikor Raiden elfogta két legjobb tagunkat. Egyikünk sem sejtheti, pontosan milyen kínokat szenvedtek el; ám Raiden végül megtörte ıket. És megtudta az osztag legféltettebb titkát. Hogy Vane túlélte azt a sok évvel ezelıtti támadást, amely megölte a szüleit. Azt azonban nem derítette ki, hová rejtettük a fiút. Így hát megkezdte a hajthatatlan keresgélést. Én ekkor lettem végre ırzı. Azelıtt csak „gyakornokinak számítottam, és naponta jelentést kellett tennem az oktatómnak. Az osztag még akkor is aggódott, hogy az ırség túl nagy nyomást jelent egy korombelinek, és megpróbáltak kényszerpihenıket erıltetni rám. Én azonban mindig visszalopództam Vane-t ırizni. Nem kockáztathattam, hogy valami baj történjen, amíg nem vagyok ott. És amint Raiden

megtudta, hogy Vane életben van, az osztag nem halogathatta tovább a kinevezésemet. Vane-nek állandó védelemre volt szüksége, és nálam jobb orkánosztagost keresve sem találhattak volna. Messze a legfiatalabb ırzı vagyok, de senki sem ér fel hozzám, sem képesség, sem elszántság tekintetében. A döntés szinte egyhangú volt. Csupán egyvalaki szavazott ellenem. Az édesanyám. Nem azért, mert az épségemért aggódott volna. Hanem mert nem tartott elég jónak. Most pedig el kell mennem hozzá, hogy felvilágosítsam, micsoda slamasztikába kerültünk. Hogy a segítségéért könyörögjek. Mindaz, amit az éjjel kibírtam és túléltem, semmiségnek fog tőnni ehhez képest. Ezért ülök itt dermedten, Gavint cirógatva, és valami erıtartalékot keresgélve, hogy képes legyek megtenni amit, muszáj. Végül a szimpla, fekete dzsekiben találom meg, amit állig begomboltam. Szoros hajfonatomban, amely kissé feszíti a fejbırömet. Abban a másodpercben befontam a hajam és visszavettem az egyenruhámat, hogy hazaértem. Nem feledkezhetem meg a tisztségemrıl. Úgyhogy ötig számolok, addig hagyom magam félelemben és önsajnálatban fetrengeni. Aztán felküldöm Gavint az ablakpárkányon lévı ülırúdjára, ráparancsolok, hogy takarítsa el a megcsonkított tetemet, mielıtt hazaérnék, és feltápászkodom a padlóról. Odahívok két északi szelet, amelyeket a hegyekbıl küldtem le, és alig egy lehelettel magam köré tekerem ıket. Erıt és kitartást árasztó daluk betölti elmémet, ahogy a magasba emelnek. Nem repültem erre már négy éve, mióta ırzı lettem, de az út az elmémbe égett. A kis, kocka alakú ház a hegyek másik oldalán, a szúrós, görbe ágú sivatagi jukkák erdején túl bújik meg egy olyan hatalmas és üres sivatagos részen, hogy a földhözragadtaknak talán sejtelmük sincs a létezésérıl. Az osztag éppen ezért választotta. A házból nem szőrıdik ki fény, de anyám otthon van. Érzem a jelenlétét a hővös levegıbıl. Abból, ahogy összeszorul a mellkasom. Elküldöm a szeleket, talpam lágyabban, halkabban érinti a homokot, mint egy áldozatát becserkészı macskáé. Mégis aprót mozdul valami az

ablak közelében, innen tudom, hogy anyám észrevett. İt nem lehet lopva megközelíteni. Ez az egyik képessége, amely életében csak egyszer hagyta cserben. De az is az én hibám volt. Mindenféle és – fajta madarak figyelnek a tetırıl, miközben átszelem a gyér udvart, rideg szemük csillog a holdfényben. Anyám vonzza ıket, fittyet hánynak az ösztöneikre, csak hogy a közelében maradjanak. Évekkel ezelıtt társukként üdvözöltek volna. Betöltötte volna a levegıt zengı daluk, ahogy suhannak és cikáznak, selymes tollaikkal bırömet simogatva. Most azonban csak lesújtó véleményük vesz körbe. Pont ugyanúgy utasítanak el, ahogy anyám is. Anya havonta egyszer elküld hozzám egy komor varjút, hogy tájékozódjon a fejleményekrıl. A madár mindig belém vájja borotvaéles karmát, miközben átadja az üzenetet: minden egyes alkalommal ugyanazt. Ez az egyetlen kapcsolatom anyámmal, illetve a szélvándor világgal. Megvolt a nyugatias összehangolódás? Jelentés Vane-rıl. Ez az egyetlen, ami számít. Ügyet sem vetek a madarak elítélı tekintetére, és a magányos, bütykös tölgyfára koncentrálok: a túlélés és a kitartás ékes példája a száraz sivatagi tájban. A levelek árnyékában térdelve esküdtem fel az osztagnak. Anyám még arra sem volt képes, hogy kijöjjön a házból. Aznap elmentem innen, és azóta sem tértem vissza. Úgy terveztem, hogy soha nem is fogok. De most, muszáj – emlékeztetem magam, ahogy kényszeredetten felmegyek a bejárathoz vezetı lépcsın. A ház kicsi, egyszerő és bézs színő; olyan hely, amely fölött teljesen elsiklik az ember tekintete, ha nem figyelmeztetik külön, hogy figyeljen oda. Anya győlöli. Ha rajta múlna, visszatérne a keleten lévı régi birtokunkra. Körbevenné magát nemzetségünk megnyugtató passzátszeleivel, és elmenekülne a féktelen sivatagi viharoktól. Jelenleg azonban nincs erre lehetıség. Jeges szél vágja ki az ajtót, és büszke vagyok magamra, hogy nem hıkölök hátra. Felkészültem anyám kisded játékaira. Azonban nem

bírok úrrá lenni lábam reszketésén, ahogy átkelek a gyéren bútorozott, kivilágítatlan helyiség küszöbén. Jellemzı anyámra, hogy négy év utáni elsı találkozásunkat a sötétség leple alatt akarja lebonyolítani. – Lám, lám! – szól mély, rekedt hangján, ahogy felkel az egy szem ablak mellett álló plüssfotelbıl. A holdfény megvilágítja tökéletes alakjának és arcának finom vonalait. Még a sötétség sem – ahogy ajkának fintora sem – tudja elhomályosítani szépségét. – Úgy sejtem a csüggedt fizimiskád, na meg az egész éjjel mozgolódó nyugati szelek alapján – megborzong, úgy dörzsöli a karján a bırt, mintha viszketne – , hogy segítséget kérni jöttél. – Én is örülök, hogy látlak, anya. – Képtelen vagyok elnyomni a hangomból áradó keserőséget. Nem hibáztatom ıt azért, ahogyan apám halála óta bánik velem. De ez nem enyhíti az általa okozott fájdalmat. Nem reagál. Csak még erısebben dörgöli a bırét – mintha a viszketés fájdalommá vált volna –, és várja, hogy folytassam. Megköszörülöm a torkom. – Azt szeretném kérni, hogy hívd segítségül az orkánosztagot. Rám pillantva felvonja egyik tökéletesen ívelt szemöldökét, én pedig elfojtok egy sóhajt. A legapróbb részletekbe menıen hallani akar majd mindent, mielıtt hajlandó lenne akár a legmorzsányibb segítséget is nyújtani. Úgyhogy elmesélem neki a teljes sztorit: miként vetettem be az északi szelet, nehogy Vane elkötelezze magát egy földhözragadtnak. Miként egyesültem a széllel, hogy kiváltsam a fiú keleties összehangolódását. És hogy Vane megitatott vízzel, miközben eszméletlen voltam. Nem kell elmagyaráznom, mekkora bajba kerültünk mindezzel. Ugyanúgy tisztában van vele, ahogy én. Anyám mővészi szinten tud hatásszünetet tartani, de én még pislogni se vagyok hajlandó, amíg hátra nem veti hosszú, hollófekete haját, és el nem fordul tılem. İ is ırzı, így az elıírt fonatnak kéne a frizurájának lennie. Anya azonban olyan, akár a vad szelek. Nem lehet diktálni neki. Édesapám ezt szerette benne a legjobban. Végigsuhan a folyosón, felkapcsolja a lámpát, így láthatom, ahogy selymes, zöld ruhája minden egyes mozdulattal csillámlik. Anya sosem viselt igazi ırzıegyenruhát, mert ahhoz, hogy kihasználhassa a képességét, a szélnek érnie kell a bırét. A lég legapróbb rezdülését is

olyan világosan érti, akár a szél dalának szavait. Ezt a titkos nyelvet csak ı beszéli. A szél állandó jövés-menését érzékeli. A lendület és megtorpanás, nyugalom és mozgás árapályát. Ritka képesség és teher ez, amit egyikünk sem értett meg soha. De apám mindenkinél elszántabban próbálta. Megilletıdött felesége gyengeséget okozó erején, és megtett minden tıle telhetıt, hogy csillapítsa az állandó örvényt, s így anyám felül tudjon emelkedni rajta. Anya ezt szerette benne a legjobban. Odahúz magának egy széket, majd leül a keskeny, üres asztalhoz. Engem nem kínál hellyel. Úgyse fogadnám el. Tekintetemet akaratom ellenére is az vonzza, amit a legjobban fáj látni. Az asztal fölött, a lámpa helyén lógó szélcsengı. Egy csodálatos részletességgel kifaragott feketerigó lebeg kitárt szárnnyal a csillogó ezüstcsengık fölött. Apám aznap készítette a szélcsengıt anyámnak, amikor ı elkötelezte magát neki, és minden házban, ahol laktunk, a legszellısebb ereszen lógott, csilingelı dallama betöltötte a levegıt. Anyám múltjából ez az egyetlen, ami túlélte a viharhozó tornádóját… engem leszámítva. Tekintve, hogy a csengık tökéletesen kifényesítve csillognak, és hogy az elemektıl távol tartja ıket – védett helyen, biztonságban egyértelmő, kettınk közül melyik a fontosabb anyámnak. Könny csípi a szemem, de nem az zaklat fel, hogy anyám félvállról vesz. Hanem az, hogy a csengıt a házba zárva kell látnom. Idebent már sosem énekelhet. Anya megköszörüli a torkát, kényszeredetten ránézek, bosszankodom, amiért rajtakapott, hogy a csengıt bámulom. – Mit keresett egyáltalán Vane holmi randin? – kérdezi. – Olyan ırülten szerelmesnek kéne lennie beléd, hogy eszébe se jusson bárki másra idıt pazarolni; pláne nem egy földhözragadtra! – Hogy szeretett volna belém? Nem volt szabad beszélnem vele, amíg össze nem hangolódott az elméje, igyekeztem, hogy addig észre se vegyen. Felsóhajt. – És ezzel hibát követtél el. Gyönyörő lány vagy, Audra. Egy sima mosollyal elcsavarhatnád a fiúk fejét, ezt a képességet jól kihasználhatnád.

İ könnyen beszél. Anyámnak elég hátravetnie fénylı haját, vagy kacsintania egyet zafírkék szemével, és azonnal képes rabul ejteni bármely férfi – legyen szilf vagy földhözragadt – szívét. – Nem tudom, hogyan ébresszek ilyen érzelmeket Vane-ben – vallom be, és a kezemet rázogatom, mert megint bizsereg az ujjam. Mert megint eszembe jutott Vane testének melege. – Nem hasonlítok rád. Én nem kaphatok meg bárkit, akit akarok. – Ahogy én sem. – Jobb kezével a mellkasához kap, megragadja a madártoll alakú ezüstmedált, amely fekete szíjon lóg a nyakában. Édesapámé volt, ırzıként viselte. Egy hasonló nyaklánc bújik meg az én dzsekim alatt is, bár az enyém szíja kék. Még mindig kering benne az életerım. Kis híján öklendezem az érzelmektıl, amelyeket magamba fojtok. Jól megnézem anyámat. Karikás a szeme. A szája sarkában komor ráncok vannak. Aznap jelentek meg, hogy elvesztettük apámat: azonnali öregedés. És idıvel csak egyre mélyebbek lettek. Apám halálának meg kellett volna törnie anya elkötelezettségét. De az valahogy csak még erısebbnek tőnik. Mintha anyám ebbe kapaszkodna, tíz körömmel és vadul, semmi hajlandóságot nem mutatva arra, hogy elengedje apámat. Ahogy a kapocstól sem hajlandó megválni. A széles arany karperec azóta borítja a bal csuklóját, hogy apa felcsatolta rá, amikor hivatalosan is hőséget esküdtek egymásnak. Az ékszer közepén kirakott körök azonban elvesztették régi csillogásukat. És a közöttük szálló, mővészien kidolgozott feketerigó is megviseltnek, fakónak tőnik. Mintha ideges, dörzsölgetı ujjak koptatták volna meg. Köszörülöm a torkom. – Jobb, ha Vane nincs oda értem. Az csak bonyolítaná a dolgokat, amikor tudomást szerez Solanáról. Anyám bólint, elismeri, hogy igazam van. Az osztagnak nagy tervei vannak Vane-nel. Azoknak semmi és senki sem állhat az útjába. – De akkor is… Miért idéztél meg egy északi szelet? Tényleg nem jutott eszedbe biztonságosabb megoldás, hogy megakadályozd a kötıdést? A padlóra meredek, kifényesített bakancsom orrával követem a fa erezetének mintáját. Anyámnak ismét igaza van. Bepánikoltam. Megláttam, hogy Vane a lány felé hajol, és egyszerően… reagáltam.

Na de mit kellett volna tennem? Egyedül az északi szél volt elég erıs ahhoz, hogy ellökje Vane-t, az meg nem akadt a közelben. Habár… igaz, végül is utasíthattam volna Gavint, hogy suhanjon közéjük. Ez akkor eszembe se jutott. Mit ne mondjak, szép kis ırzınek bizonyulok. – Nem is tudom, miért vagyok meglepve – szól anyám halkan. – Jellemzı rád, hogy akkor idézd meg a szelet, amikor nem kéne. Az is kevésbé fájna, ha gyomorszájon vágott volna. – Ami történt, megtörtént, nem tudom visszacsinálni – suttogom, ugyanúgy emlékeztetve erre magamat, mint ıt. – Elfedtem a nyomot, amennyire csak bírtam, és ki fogom képezni Vane-t a harcra. De segítségre van szükségünk. Idehívod az osztagot? Hosszú, vékony ujjai apám medálját cirógatják, és a mozdulatlan, néma csengıt bámulja, ahogy azt feleli: – Nem. – Mi? – Nem utasíthat el egy ilyen fontos kérést csak azért, hogy kiszúrjon velem! Anyám a fejét rázza, mintha tudná, mire gondolok. – Raiden totális háborút indított az orkánosztag ellen, elszánta magát, hogy kiirtja az ellenállást. Egyetlen katonánk sincs, aki ráérne mással foglalkozni… Pláne nem egy ilyen könnyen megoldható problémával. Beletelik egy másodpercbe, mire szóhoz jutok, és még egybe, mire magamba fojtom a dühömet. – Tudom, hogy soha nem fogod megbocsátani nekem, ami apával történt, de… ez most nem rólam szól. – Hát persze hogy nem. Fogalmad sincs, mivel kellett megküzdenünk az elmúlt néhány évben. A te életed csak és kizárólag Vane Westonról szól. Nem hallottad, hány bázist talált meg Raiden. Hány orkánosztagost mészárolt le. Raiden minden titkunkat megtudta az általa megkínzott ırzıktıl. A maradék haderınk folyamatos támadásnak van kitéve. Csakis a legsúlyosabb vészhelyzet esetén szabad segítséget kérnünk. – De hát ennél súlyosabb nem is lehetne! Vane olyan fontos, hogy nem kockáztathatjuk az életét. Ráadásul a völgyi földhözragadtak is halálos veszélybe kerültek.

– Akkor a te dolgod kiképezni Vane-t, és megóvni mindannyiunkat. – Hogyan? Mit taníthatnék meg neki három nap alatt? – Három nap – mormolja anyám. Felemeli a karját, ujjai úgy zongoráznak, mintha egy láthatatlan hangszeren játszanának. A levegı kedélyét mérlegeli. – Nyerhetek még idıt neked. – Már feltartottam ıket, amennyire… – Az én képességeim nem olyan korlátozottak, mint a tieid. – Felém fordul, elhomályosodik elıttem a keze, ahogy egyetlen folyamatos mozdulattal felrántja a karját, kifordítja a csuklóját, és a levegıbe markol. Összerezzenek, ahogy hangos reccsenés töri meg az éjszaka csendjét, majd óriási csattanás hallatszik odakintrıl. Ki sem kell néznem az ablakon, hogy tudjam, anyám a szél segítségével letört a tölgyfáról egy ágat, és a földhöz vágta. Szavak nélkül parancsolt a szélnek, mindössze érintéssel irányította. Ezt a ravasz fortélyt is már tucatszor láttam tıle. Ezt a képességet is csak ı birtokolja. – Tudom, hogy erıs vagy… – Nem az erı a lényeg. – Ismét ölébe teszi a kezét, ujjai a karperecén lévı feketerigót dörgölik. – A szél sok mindent elárul nekem: titkokat, amelyek ki fognak menteni téged a bajból, amit okoztál. Ugyanolyan titkokat, amelyek apád életét is megmentették volna tíz évvel ezelıtt, ha akkor nem hazudsz nekem. Arca színes pacává homályosul, ahogy könny szökik a szemembe. Vár, hogy mondjak valamit. De szóhoz sem jutok. Végül felsóhajt. – Még öt napot tudok nyerni nektek. – Öt napot? Hogy számíthatod ki ilyen pontosan? – Ha éreznéd, amit én érzek, megértenéd. Körmöm a bırömbe váj, ahogy ökölbe szorítom a kezem. Egész életemben ugyanezt a semmitmondó választ szajkózta, megkövetelte, hogy vakon bízzak benne. Ez az ügy túl fontos ahhoz, hogy anyám rejtélyekkel és titkokkal szórakozzon… Akármilyen erısnek is bizonyult a múltban. De tudom, hogy ennél többet nem fog elárulni nekem. Ez is az egyik játéka. Mindig ı diktál. Úgyhogy azt felelem:

– Akkor is csak nyolc napom lesz. Az nem elég. – Elég kell, hogy legyen. – Vane-nek nincs semmi jártassága. Egyetlenegy összehangolódást ért el, és még csak nem is a legfontosabbat. Én nem vagyok elég erıs ahhoz, hogy egymagam megküzdjek két viharhozóval. Ha nem hívod az osztagot, akkor a te segítségedre lesz szükségem. – Nyelek egyet, kell egy másodperc, hogy elnyomjam a büszkeségem. – Harcolsz az oldalamon? A szavaim alig hangosabbak, egy lélegzetnél. Ujjai még erısebben dörgölik a gravírozott feketerigót, miközben egyszerően annyit felel: – Nem. Tudja, hogy nem kérném, ha nem lennék kétségbeejtı helyzetben. És még így is megtagadja a segítségét. – Az osztagnak most nagyobb szüksége van arra, hogy ırt álljak, mint valaha – magyarázza, ahogy a szemembe néz. – Már azzal is túl sokat kockáztatok, hogy feltartom a viharhozókat. Ne feledd, Raiden elszántan kutat utánam, mióta csak megtudta, hogy életben maradtam. Ezért senyvedek ebben a viskóban, elzárva a külvilágtól. Nevetek, de nem kedélyesen. – És gondolod, hogy az osztagnak fontosabb a te életed, mint Vaneé? – Természetesen nem. De Vane-nek ott vagy te, az ırzıje. – Viszont én nem vagyok elég erıs, hogy megóvjam; úgy nem, hogy víz került a szervezetembe. Semmiképpen sem tudom egyedül megvédeni. – Egy módon biztosan megvédheted. Fojtott hangon szól, de az egész testem görcsbe rándul. – Azt reméled, hogy arra kerül sor? – Én azt remélem, hogy elıidézed Vane nyugatias összehangolódását, mielıtt megérkeznek a viharhozók. Ezt már évekkel ezelıtt el kellett volna érned. Az orkánosztag azért választott téged, mert tagjai tudták, hogy nálad jobban senki sem motiválhatná Vane-t a kiképzése alatt. Tudták, hogy bıven van mit bizonyítanod. És jóvátenned.

Jóvátennem. Ilyen közel még sosem járt ahhoz, hogy bevallja, engem hibáztat apám haláláért, és egy árulkodó könnycsepp legördül az arcomon, mielıtt elmaszatolhatnám a többivel együtt. – Az osztag roppant csalódott, hogy Vane nem mutat gyorsabb fejlıdést – teszi hozzá halkan. – Úgyhogy használd ezt ki: vedd kihívásnak, bizonyítsd be, hogy igazi ırzı vagy, és rá tudod venni Vane-t, hogy kibontakoztassa a képességeit. Mutasd meg nekik, hogy helyes volt megbízniuk benned! De… ha, esetleg kudarcot vallanál… van egy másik lehetıség. Nem néz rám, ahogy az utóbbi szavakat mondja, úgyhogy nem látom az arckifejezését, – na nem mintha az elárulhatná, hogyan reagáljak erre. A kiképzés abban nem segít, mit mondjak, ha anyám közli velem, hogy vessek véget az életemnek. Fıleg, mivel ezt olyan hangnemben teszi, mintha arra figyelmeztetne, esetleg betörhet a körmöm. Nem arra, hogy talán meg kell halnom. Leküzdöm a düh és a fájdalom hevét, ami fellángol bennem. Hát nem esküdtem fel – és nem készültem fel – erre a lehetıségre, amikor elfogadtam Vane ırzıjének szerepét? Tisztában voltam a kockázattal. Bárki másnál jobban. – Kész vagyok meghozni az áldozatot, ha szükséges – suttogom, meglep, milyen igaznak érzem a szavakat. Minden egyes lélegzetemet apámtól csalom el, úgyhogy ha arra kerül sor, követni fogom a példáját, és meghozom a végsı áldozatot. Ha arra kerül sor. Ha Vane mind a négy nyelvet elsajátítja a következı nyolc napban, akkor legyızhetetlen lesz. Ennek csekély az esélye, de nem lehetetlen. Különben megteszem majd, amit meg kell tennem. Anyám megköszörüli a torkát, szinte olyan, mintha ı is az érzelmeivel küzdene. Arca azonban ugyanaz a megfejthetetlen maszk marad, amit azóta visel, hogy apám elhagyta a földet. – Majd jelzek, amint megérzem, hogy a viharhozók a térségbe érkeztek – mondja. Bólintok.

Minden ösztönöm tiltakozik az ellen, hogy megbízzak benne… De nincs más választásom. Nem tehetek mást, mint hogy belevetem magam Vane kiképzésébe, és reménykedem, hogy anyám betartja az ígéretét. Az ajtó felé indulok. – Hallanom kell a széldalodat, mielıtt elmész! – szól utánam. Megdermedek. Minden szélvándor dallal az ajkán születik: egy olyan énekkel, amit csak ı ismer. Amikor meghalunk, dalunk eggyé válik a széllel. Ez a pici részünk túlél minket. Így hagyunk nyomot a világban. Nem kell titokban tartani, de legtöbbünk sosem osztja meg senkivel. Valaki széldalát hallani olyan, mint bepillantást nyerni a szívébe. A világon nincs, akinek kevésbé akarnám elárulni az enyémet, mint anyámnak. – Annál semmi sem hagy erısebb nyomot – magyarázza, miután nem felelek. – A lehetı legjobban össze fogja zavarni a viharhozókat. Szívesebben vetkıznék csupaszra az egész orkánosztag elıtt. De ez az egész nem rólam szól. Nem bírok a szemébe nézni, ahogy eléneklem az egyszerő dalocskát: Kóbor kis szellı nyugtalan lebeg. A vihar elsodorja. Rossz útra tér. Vad förgeteg tombol, mindenkit fenyeget. De a szellı tovaszáll. S egyszer hazaér. Minden egyes szóval kiszáll belılem lényem egy pici darabkája, és körülöttünk kavarog a levegıben. Anyám magához inti a sorokat, összefőzi ıket, mintha lélegzetem maga lenne a szél. – Úgy énekelsz, mint apád – suttogja. Gyors pillantást vetek rá, de nem találok melegséget a tekintetében. Hidegebb és ridegebb, mint amilyennek valaha is láttam. Mintha bőn lenne ıt apámra emlékeztetnem. A lelkem mélyén szeretném, ha utánam jönne, ahogy kifelé indulok, bár tudom, hogy nem fog. Nem érdekli, hogy talán most lát utoljára élve. Megkönnyebbül majd, ha végre eltőntem. Úgyhogy kis híján meg sem hallom a susogását, amikor kinyitom az ajtót, hogy távozzak. – Erısebb vagy, mint hiszed, Audra. Sóhajtok. – Ég veled, anya!

Hátra sem nézve hagyom el a házat. Anyám nem búcsúzik el tılem.

12. FEJEZET VANE – Ébresztı, Vane! – suttogja egy ismerıs hang. Próbálok az álomvilágban maradni – repülésrıl és szélrıl álmodok valamit –, de a hang ismét megszólal, megtörve a koncentrációmat: – Ideje elkezdeni a kiképzést! Komoly erıfeszítés árán kinyitom a szemem, legnagyobb bosszúságomra a szobámban még félhomály honol. Alig hajnalodig nagyon korán van még ahhoz, hogy ébren legyek. Kitisztul a látásom, és megpillantom az ágyam lábánál álló sötét hajú lányt. Ijedten felülök, és az államig rántom a takarót, mielıtt rádöbbenek, hogy a tegnap éjjeli ruhámban aludtam. – Audra? Bólint. – Emlékszel? – Nagyjából. – Ilyen korán nem bírok rendesen gondolkodni. – És ne bámulj, miközben alszom! Kiráz tıle a hideg – teszem hozzá, mert frusztrál, hogy látott beijedni. Ügyet sem vet a panaszomra. – Mi mindenre emlékszel a tegnap éjszakából? Gyorsan sorra veszem fejben a dolgokat. A szexis álomlány valódi: rémlik. Bár a haját ismét szoros fonatba fogta, ahogy az étteremben is láttam, és megint szimpla dzseki meg nadrág van rajta – mindkettı sokkal kevésbé szexinek, viszont annál félelmetesebbnek tőnik. Nekem milliószor jobban bejött a falatnyi ruci, ami az éjjel volt rajta. Bizseregnek az ujjaim, eszembe jut, milyen érzés volt megérinteni az ajkát, amikor kinyitottam a száját. És hogyan nézett rám, amikor kettesben voltunk. Meg hogy hogyan karolt át, amikor… Ácsi! Mit is csinálok éppen? Ja igen, sorra veszem a tegnap éjjel történteket.

A hajnali szellı besuhan az Audra által kinyitott ablakon, és egy dalt susog a harmatról meg a napsütésrıl meg a közelgı hıségrıl. Eldobom az agyam! Fıleg, mert ez azt jelenti, hogy azt a részt se csak képzeltem, hogy valami szilf-szélvándor-anyámkínja vagyok. Nem vagyok ember: rémlik. Fura dolgokat tudtam meg, amikkel azt se tudom, mihez kezdjek: rémlik. De valami kiment a fejembıl. Észreveszem a karikákat Audra szeme alatt. Fáradtnak tőnik. Aggódik. Újabb emlékek törnek elı ködös agyamból. Harcosok közelegnek, ami olyan szürreálisán hangzik, mintha az életem komolyan videojátékká változott volna. Mármint… harcosok! Szerepjátékok gonosz hadurain kívül mégis kinek vannak manapság harcosai? Bár igaz, ami igaz, állítólag én magam is mesebeli lény vagyok. Valami hamisnak hangzó izé, amirıl sosem hallottam, de akkor is: mesebeli. Fontos: el ne felejtsem majd megguglizni azt, hogy „szilf”. – Érkezik a segítség? – kérdem, igyekszem összpontosítani. Nem néz a szemembe, miközben válaszol. – Másik tervet találtam ki. Most a kiképzésen a sor. Öltözz fel! Kiugrik az ablakon, mielıtt további kérdéseket tehetnék fel, mint például: Ez meg mi a fenét jelent?! Arról nem is beszélve, hogy ennek a „hajnali öt óra elıtt kirángatom Vane-t az ágyból, és parancsolgatok neki anélkül, hogy bármit is megmagyaráznék”– dolognak véget kell vetnem – most azonnal. Egyfelıl legszívesebben bevágnám az ablakot, bezárnám, és visszabújnék a takaró alá. Talán még egy táblát is kiakasztanék, hogy Vissza se gyere, legfeljebb a szexis ruciban! Azért már megérné hajnalok hajnalán felkelni. Másfelıl viszont olyan kíváncsi vagyok rá, mit ért Audra „kiképzés” alatt, hogy nem igazán bírok ellenkezni. Fıleg, mert azt is meg kell tudnom, mi ez az új „terv”, és tisztában akarok lenni azzal, nem kell-e kimenekítenem a családomat a városból, hogy elbújtassam ıket valami biztonságos helyen.

Úgyhogy pár másodpercig a falat bámulva fortyogok magamban, majd lerúgom a takarót az ágyamról, és felmarkolok egy pólót a komód melletti kupacból. A térdig érı, sok zsebes rövidnadrág, ami a tegnapi randin volt rajtam, elég győrött, miután a padlón hevert egész éjjel – viszont hajnali ötkor, mindössze négy óra alvás után rohadtul nem érdekel, hogy nézek ki. Felkapom a nadrágom, és kiosonok a folyosóra, hogy a füdıszobában öltözzek át. Audra nem tőnik kukkolós típusnak… És nem is biztos, hogy bánnám, ha az volna. De anélkül nem megyek ki hozzá, hogy megmosnám a fogam. Még csak az kéne, hogy megérezze az iszonyú szájszagomat! Két perccel késıbb üdén és mentolosan pattanok ki az ablakon, valamint morcos ábrázattal, amirıl remélhetıleg az süt, hogy Ajánlom, hogy nyomós okod legyen a hajnali ébresztıre! Ha Audra veszi is az adást, nem úgy tőnik, mintha érdekelné. Csak lepisszeg, amikor megkérdeném, mi a terv, és int, hogy kövessem a datolyaliget mélyére. Meg sem állunk, amíg el nem értünk a kiégett házhoz, amelyben meghúzta magát. – Mikor ébrednek a szüleid? – kérdezi. – Nem tudom. Hét vagy nyolc körül. – Elhessegetek a szemem elıl egy sereg szúnyogot, és magamban átkozom a sivatagot. Máris olyan meleg van, hogy izzad a hátam. – De tudják, hogy sosem kelek kilenc elıtt. Hangsúlyozom a „sosem” szót, remélem, hogy megérti, mire célzok. – Remek. Minden reggel belefér négy óra kiképzés. Bár jobb lenne, ha beadnál nekik valamit arról, hogy hol vagy, lehetıleg olyasmit, ami megmagyarázza, hova mész esténként, így nem kéne a lebukástól tartanunk, valahányszor kiszöksz. Szó se lehet róla! Nincs az, az isten, hogy mindennap hajnali ötkor keljek fel! Fıleg, ha éjjel se hagysz békén. Nagy az alvásigényem. Nem elég, hogy nyári szünet van, de nekem legalább nyolc óra alvásra van szükségem a rendes agymőködéshez, és nem fogok zombivá gárgyulni, csak mert Audra az „új terve” szerint nem szíveskedik erısítést hívni. Mi van, ha én azt akarom, hogy hívjon segítséget? Oldalra biccenti a fejét.

– Akkor tartjuk a kiképzésed, amikor mondom, legyen az, kora hajnalban vagy az éjszaka közepén. Karba fonom a kezem, és azzal a Szórakozol velem? képpel nézek rá, amelyet Gunter tanár bá óráján fejlesztettem tökélyre, amikor arról papolt nekem, hogyan fogom majd hasznosítani a függvénytant a hétköznapi életben. Ja, persze! Audrának mázlija van, hogy egyáltalán hajlandó vagyok a kiképzésre. Ugyanezzel az erıvel könnyedén kocsiba is pattanhatnék, és elhúzhatnék a városból, hadd birkózzon meg egyedül mindazzal, ami közeleg. Ezt a lehetıséget még mindig nem zártam ki. Nyilvánvalóan itt az ideje lefektetni az alapszabályokat, és tudatni vele, hogy nem parancsolgathat nekem. Ez az én életem, és én fogom irányítani. – Délutánonként tudok gyakorlatozni veled, de csak, ha olyan helyre megyünk, ahol van légkondi. Viszont mielıtt belevágunk a kiképzésbe, mindent meg kell magyaráznod. Megértettük egymást? Személy szerint nagyon büszke vagyok rá, hogy így kiálltam magamért. Audra szeme azonban résnyire szőkül, és megfeszül az álla, arca csupa szigorú vonás. – Láthatóan az a téves benyomásod támadt, hogy te dirigálsz, úgyhogy ezt most szépen helyesbítem. – Villámgyorsan elırenyújtja a karját, és azt suttogja: – Nyomás! Egy széllökés vágódik a mellkasomnak, és hátrarepít. Felmordulok, ahogy háttal nekicsapódom a kiégett ház egyik megmaradt falának. A szél az érdes vakolatnak szegez, és könnyezik a szemem a süvítı levegıtıl. Audra felém lép, dühös tekintetébıl egyértelmően kiolvasható, hogy akár itt és most végezhetne velem. – Na tisztázzunk pár dolgot! – mondja halál komoly hangon. – Irtózatos veszély leselkedik ránk, és én vagyok a felelıs azért, hogy életben tartsak mindenkit ebben a völgyben, beleértve téged is. Senki sem fog nagyobb áldozatokat hozni nálam, úgyhogy azt teszed, amit mondok, amikor mondom, méghozzá zokszó nélkül! Felfogtad?

– Nem azt mondtad, hogy ma megválaszolod a kérdéseimet? – kiabálom, túlharsogva az üvöltı szeleket. Határozottan emlékszem rá, hogy tegnap éjjel ezt ígérte. Nagyjából ugyan akkor, amikor biztosított arról, hogy hív segítséget. Miért változott meg a terv? – Meg is fogom, Vane. De a kiképzés az elsı, amíg nincs fent senki, aki megláthatna, úgyhogy várnod kell még néhány órát. Ma este megválaszolom a kérdéseidet, és akkor megérted majd, milyen súlyos a helyzet. Megegyeztünk? Nem akarok együttmőködni vele: olyan durván vágott a falhoz, hogy tuti tele leszek kék-zöld foltokkal. De látom, hogy vígan folytatná a zúzásomat a boszorkányos szélmágiájával, és nincs kedvem további megalázásnak kitenni magam. – Meg. – Remek. – Leengedi a kezét, és azt suttogja: – Ereszd! A szél elsüvít. A földre roskadok, köhögök és prüszkölök a rengeteg portól, amit Audra felkavart. Úgy tőnik, mintha bőntudata lenne, ahogy lüktetı váltamat dörgölöm. – Okoztam valami sérülést? Vállat vonok és felállok, leporolom a rövidnadrágomat meg a lábamat. Eszem ágában sincs beismerni, hogy elvert egy vézna kiscsaj. Bevonul a roskadozó házba, én pedig követem, direkt csoszogok, hogy a lehetı leglassabban haladjak. Lehet, hogy Audra azt hiszi, dirigálhat nekem… de nemsokára elég erıs leszek, hogy felvegyem vele a harcot. És amint méltó ellenfelévé válok, a széllánynak annyi.

13. FEJEZET AUDRA Úgy tőnik, Vane nem fogja fel a helyzet komolyságát. Vagy pedig tényleg ı a legidegesítıbb srác a bolygón. Valószínőleg mindkettı igaz. Legalább már nem bizseregnek az ujjaim, ha hozzáérek. Sıt, inkább viszketnek, hogy megfojthassák. És ha Vane nem lenne kulcsfontosságú, pontosan ezt is tenném. Kár, hogy épp ı az egyetlen megmaradt Weston. Átcsörtetek a házon, bakancsom minden egyes dobogásával kieresztem felgyőlt dühöm egy cseppjét. Hát ezért halt meg az apám? Ezért kellene feladnom az életem? Ezért a szemtelen, hálátlan kölyökért, aki hallhatóan vonszolja magát a homokon, direkt húzza az idıt, hogy idegesítsen? Ezennel bekeményítek. A szoba egyetlen sarkába lépek, és félresöpröm a pálmaleveleket a faltól, míg elı nem kerül kardom markolata. Elönt a nyugalom, amint érte nyúlok, minden ujjam tökéletesen illeszkedik rá. A kard nem nekem készült, de annyit gyakoroltam vele, hogy a fém idomult markom minden hajlatához: ez a kézzelfogható bizonyíték, hogy tökéletesen elsajátítottam a fegyver használatát. Egy apró csuklómozdulattal kirántom a pengét a padlóba vágott hasítékból, majd ugyanazzal a lendülettel megperdülök, úgy állok meg, hogy a fegyver hegyes vége egyenesen Vane eme közé mutasson. – Mi az isten?! – ordítja, és elhátrál. Mosolyogni való, hogy egyszeriben így odalett a harciassága. A légvágó mély benyomást szokott kelteni. Több ezer borotvaéles, törhetetlen ágacska sorakozik a középen lévı acélér mentén: egy halálos madártoll, amely ugyanolyan könnyedén képes húsba vágni, ahogy a legerısebb széllökést vagy vihart felaprítani. Párszor suhintok vele, hadd visszhangozzék a falakról a hasadó levegı zaja, akár egy ziháló sikoly. Vane még messzebb hátrál, elbotlik a saját lábában.

– Kész vagy komolyan venni ezt az egészet? – kérdem, és közelebb lököm hozzá a penge hegyét, szinte súrolja az orrát. – Már mondtam, hogy igen… Tedd le azt az izét, mielıtt kinyír valakit! – Rengeteg embert fognak kinyírni, ha nem hallgatsz rám. A viharhozóknak is pontosan ilyen kardjaik vannak. Szerinted haboznak majd használni ıket? El tudod képzelni, mekkora kárt képesek tenni? Megbillentem a pengét, hogy a narancssárgás napfény megcsillanjon az ágak hegyén. Vane elkerekedett szeme követi a villanások útját, és szinte látom, ahogy agya elé vetíti, milyen érzés lehet egy ilyen fegyver által ejtett sérülés. Nekem nem kell elképzelnem. A kiképzés alatt az alkaromat meglegyintette egy penge, és még mindig emlékszem a gyötrelemre, ahogy egyszerre szúrta, hasította és zúzta a bırömet. Ennél csak az volt fájdalmasabb, amikor egyesültem a széllel. – És a fegyverek eltörpülnek a hármak ereje mellett – teszem hozzá, várva, hogy Vane a szemembe nézzen. Hamuszürke az arca. – Raiden elvárja, hogy a viharhozói megtanulják a három legerısebb szél nyelvét, így jóformán legyızhetetlenné válnak. Senkinek sem fognak kegyelmezni. Gondolj csak arra, mi történt a szüleiddel! Az én apámmal! Küszködve nyel egyet, tekintete még mindig a kardon függ, amelyet a szeme közé szegezek. – Akkor miért nem húzzuk el a csíkot? Miért maradunk és dacolunk velük? – A viharhozók kiváló nyomkeresık. – Oké, én meg kiváló bujkáló vagyok. Úgy eltőnök szem elıl, hogy azt hiszik, végleg nyomom veszett. – Ez nem így mőködik. Még ha el tudnál is szökni, mi lenne a családoddal? Meg tudnád gyızni ıket, hogy hagyjanak itt csapot-papot, és meneküljenek veled? Na és mi lesz a barátaiddal? Az itt élı ártatlan emberekkel? Hagynád, hogy meghaljanak érted? Együtt tudnál élni ezzel? Nem képes válaszolni.

– Hidd el nekem, Vane, ha lenne más lehetıség, azt választanám. De csak ez van. Te meg én ıellenük. És ez nem játék. A gúnyos kis poénjaid nem mentik meg az életed egy szélcsatában. Megtaníthatlak rá, hogyan védd meg magad, de csak akkor, ha hagyod. Különben akár most rögtön fel is adhatod magad Raidennek. Ki tudja, hátha ı jobban értékeli a humorérzékedet, mint én. Tekintete az arcom és a penge között cikázik. Ide-oda. Ide-oda. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de olyan rémültnek tőnik, amilyennek lennie kell. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre felteszi az elsı jó kérdést: – Mivel kezdünk? Leengedem a légvágót. – Foglalj helyet! Lehuppan a poros földre, sietve a padló túlsó szélére húzódik, az egyik fal tövébe. Biztonságos távolságot tart tılem. Helyes. Letérdelek vele szemben, leteszem kettınk közé a légvágót. – Az elsı szabály a kiképzés legfontosabb szabálya: soha ne szólj a szélhez suttogásnál hangosabban! Világos? – Ez meg mi a fenét jelent? – Nem muszáj értened. Csak el kell fogadnod. Amíg a viharhozók ránk nem találnak, a szélhez csak és kizárólag suttogva szólhatsz! Nem hiányzik nekünk, hogy a szellı még többet áruljon el nekik, azok után, amit már így is tudnak. Várom, hogy Vane elfogadja. – Jól van na. Nekem mindegy. Grimaszt vágok. Naná, hogy még neki áll följebb. – Nyújtsd ki a jobb kezed tenyérrel felém, és tárd szét az ujjaidat, mint én! – Jól széttárom az ujjaimat, begörbítem a végüket, mintha egy láthatatlan gömböt fognék. – Jegyezd meg ezt a tartást! Így lehet a legkönnyebben megérezni a közeli szellıket. Vane utánozza a gesztust.

– Okés. Most éreznem kéne valamit? – Te tudod. Mit érzel? – Azon kívül, hogy hülyén érzem magam, amiért egy kiégett házban dekkolok hajnali ötkor, és úgy tartom a kezem, mint valami nyomorék karmot… semmit. A fogamat csikorgatom, de nem hagyom, hogy ismét felhúzzon. – Akkor talán próbálj meg koncentrálni! Hunyd le a szemed! Nagyot sóhajt, ám úgy tesz, ahogy mondom. – Legalább harminc kilométeres körzeten belül érezned kellene a szél bármely rezdülését, és megállapítanod, merrıl fúj. Összpontosíts arra, ahogy a szél a bırödhöz ér! Viszketésszerőséget fogsz érezni, amint meglebben. Kinyitja a száját, valószínőleg ismét panaszkodni készül. Ám ekkor megrándul a keze, és leesik az álla. – Viszket a hüvelykujjam. Mintha… valami végigfutna az idegszálaimon, rángatná ıket. Nagyot sóhajtok, csak most tőnik fel, hogy visszafojtottam a lélegzetem. Vane-nek jók az érzékei. Nagyon jók. Az a szellı alig bizsergeti meg a hüvelykujjam körömágyát, és legalább ötven kilométerre van. Lehet, hogy ez a feladat nem is olyan lehetetlen, mint amilyennek hittem. – Megrezdült ott egy gyönge keleti szél – magyarázom. – Ezt tudatja veled a hüvelykujjad. Leereszti a kezét, erısen rázogatja az ujját. – Ez irtó durva. Nagyon nem jön be nekem. – Hát, leszel szíves hozzászokni! A része annak, ami vagy. És csodálatos dolog. A földhözragadtak ölni tudnának a képességeinkért. Esetleg megpróbálhatnál inkább hálásnak lenni a tehetségedért! – Földhözragadtak? – Emberek. Majd máskor átvesszük a terminológiát! Most arra próbállak megtanítani, hogyan idézd meg a szelet; az is „durva” szélvándor tudomány, úgyhogy készülj fel lelkiekben! A legegyszerőbb idézı paranccsal kezdünk. Ezt hallottad tılem tegnap, és ezt fogod a leggyakrabban használni. Mondd utánam: „Jöjj sebesen!”

A fejét csóválja, mintha nem értené, és tudom, hogy küszködik az új nyelvvel. A keleti nyelvre váltottam. Megismétlem a kifejezést, megvárom, hogy agya lefordítsa a jelentését. – Jöjj sebesen! – ismétli végül, küszködve utánozza az örvénylést idézı, hanghordozást. Felkapom a légvágót, és a torkának szegezem. – Mondtam neked, hogy suttogj! Még szerencse, hogy a szél csak a teljes parancsra tud reagálni, különben épp most árultad volna el a pontos helyünket. – Ez nem ér, te sem suttogtál! – Próbára tettelek, kíváncsi voltam, mennyire figyeltél rám az elıbb. Megbuktál. – Mert csıbe húztál! – Ökölbe szorítja a kezét, úgy fest, mintha el akarna páholni. Tekintete azonban a légvágóra vándorol. Én diktálok, és ezt Vane pontosan tudja. – Próbáld újra! Koncentrálj a szellıre, amit megéreztél… – És ezúttal suttogj! – utasítom, és visszateszem a kardot kettınk közé, a földre. – Jöjj sebesen! – Jöjj sebesen! Be kell valljam, egészen lenyőgözı, mennyi megvetést képes suttogással kifejezésre juttatni. Kicsinyessége megmosolyogtat. – Nyomod egy se legyen! – Nyomod egy se legyen! – Égig emelj! – Égig emelj! – Suhanj messze velem! – Suhanj messze velem! A keleti szél átszáguld a félig lerombolt helyiségen, megrezegteti a leveleket, és lehőti izzadságtól gyöngyözı homlokomat, mielıtt elsuhan. Vane-nek elkerekedik a szeme: – De menı! – Jegyezd meg ezt a négy kifejezést! Ezerszer meg fogják menteni az életed. Egy szót sem felel, ugyanis az óriási sáskát bámulja, ami felugrott a légvágó tompa élére.

Felkapom az undorító rovart, és a fiú fejéhez hajítom. – Figyelj rám, Vane! Mit mondtam az elıbb? Felkiált, elhessegeti a most már repkedı sáskát az arca elıl. – Hogy magoljam be a varázsigét. Felfogtam! Semmi szükség rá, hogy bogarakkal szívass. A sáska leszáll a vállára, Vane csapkod, hogy elriassza, és közben igyekszik ördögi tekintettel meredni rám, csak éppen céklavörösre pirult az arca. Ez eltereli a figyelmem a szavairól, de csak egy másodpercre. – Várj csak, te azt mondtad: „varázsige”? – Varázsige, parancs, tökmindegy. Hívd, aminek akarod ezt a hülyeséget. Beleszédülök szavai jelentésébe. – Azt most egy pillanatra figyelmen kívül hagyom, hogy lazán „hülyeség”-nek tituláltad örökségünk legeslegértékesebb elemét… Bár megnyugtatlak, visszatérünk majd rá! Szerinted, amit tanítok neked, az… varázslat? Már azt is ırültségnek érzem, hogy kimondom ezt a szót. – Parancsolsz a szélnek. Mégis mi mást kéne hinnem? Jogos, amit mond… legalábbis emberi szempontból nézve. De attól még téved. – Szavakkal irányítjuk a szelet, Vane. Megkérjük a légáramlatot, hogy tegye, amit akarunk, és rávesszük, hogy engedelmeskedjen. Egyszerő kommunikáció; nem különbözik attól, ami most kettınk között zajlik. – Beszélünk a szélhez? Mintha eleven volna? – Mondjuk. Mind a négy szélnek meg van a maga nyelve. Csak a szilfek értik és beszélik a nyelveket, mert mi magunk is a szélhez tartozunk. De varázslatról vagy igézetekrıl szó sincs. A szél és a szélvándor egyszerően párbeszédet folytat egymással. Már rá kellett volna jönnöm, hogy összezavarta ez az egész. Ez megmagyarázza, miért nem veszi olyan komolyan, ahogy kellene. – El sem hiszem, hogy milyen keveset tudsz az örökségedrıl. Tudom, hogy kitörölték az emlékeidet, de azt hittem, hogy egyes dolgok egyszerően… ösztönösek. Csak egy másodperccel késıbb döbbenek rá, hogy elszóltam magam. – Hogy érted, hogy kitörölték az emlékeimet?

– Sehogy. – Francokat sehogy! – Közelebb húzódik, már nem ijeszti meg a légvágó. – Mondd el, mi történt velem! Most rögtön! Szeretnék haragudni rá, amiért ismét megakasztja ezt a nagyon fontos gyakorlatot; ráadásul a kiképzıjeként követelnem kéne, hogy figyeljen, és nyakon vágni némi szellıvel, ha mégse hajlandó. De nem megy. Sajnálom Vane-t. Sajnálom amiatt amit tudok. Sajnálom, amit tettem. – Muszáj megértened a dolgot! – magyarázom, igyekszem nyugodtabbnak hangzani, mint ahogy érzem magam. – A viharhozó támadása olyan volt, mint a világvége. Kı kövön nem maradt, a tornádó mindent elpusztított, felszippantott vagy széttört és szilánkokra hasított. Anyám a földön kuporogva, zokogva talált ránk. Nem volt más választása. – Mindig van más választásunk. – Raiden elıl senki sem bújhat el, hosszú távon biztosan nem. El kellett hitetnünk vele, hogy meghaltunk. Édesanyám meg én elég könnyen el tudtunk bújni, de te ahhoz túl fontos voltál. Tudtuk, hogy az egyetlen hely, ahol Raidennek eszébe se jutna keresni téged, a földhözragadtak világa, ott pedig csak úgy tudtunk elrejteni téged, ha nem tudtad, ki és mi vagy. Az embereknek fogalmuk sincs a létezésünkrıl, és nem kockáztathattuk, hogy eláruld nekik. – Úgyhogy anyád kitörölte az emlékeimet? – Vane a hajába túr, mintha sebet vagy sérülést keresne a fején. – Mi az istent mővelt az agyammal? – Megidézett egy déli szelet, és a tudatalattid mélyére küldte. A többit a szél intézte. A mai napig emlékszem, ahogy Vane sovány, kékzöld foltokkal teli teste, a földre zuhant, miután anyám beburkolta ıt egy szellıvel, majd az elméjébe irányította azt. Anya nem magyarázta meg, mi történik. Úgyhogy Vane rám nézett, tágra nyílt, rémült volt a szeme, és némán könyörgött, hogy segítsek rajta. Most is engem figyel, annyira hasonlít arra a múltbéli kisfiúra, hogy szinte eláll a lélegzetem. Tartozom neki az igazsággal.

Legalábbis annyival, amennyit hajlandó vagyok elárulni belıle. – Azt mondtad, olyan érzés, mintha millió lepke röpködne az agyadban – suttogom. – Megfogtam a kezed, és azt mondtam, hunyd le a szemed. Amikor néhány órával késıbb felébredtél, szinte semmit sem tudtál felidézni. A szél minden emlékedet kitörölte. Vane nem szól, meg sem moccan. A kezéhez érek, megdöbbent a heves vágy, hogy hassak rá. Hogy megvigasztaljam. Hogy megpróbáljam jóvátenni a múltat. Elrántja a karját. – Hogy kaphatom vissza ıket? Megértem, hogy ezt kérdezi. De nem hagyhatom, hogy visszanyerje az emlékeit. Legalábbis egy bizonyos emléket semmiképpen sem. – Sehogy, Vane. Törlıdtek. Végleg. Lehunyja a szemét, elgyengültnek tőnik. Lesújtottnak. Reményvesztettnek. Én is lehunyom a szemem. Teljes szívembıl kívánom, bár igazak lennének a szavak, amelyeket az imént kimondtam. Még annál is hevesebben reménykedem, sose kelljen majd elárulnom Vane-nek, hogy nem azok.

14. FEJEZET VANE Eláll a szavam – valószínőleg életemben elıször. Megfosztottak az emlékeimtıl. Nem én fojtottam el ıket. Megfosztottak tılük. Az elmúlt tíz évet úgy éltem le, hogy egy fekete lyuk tátongott a múltam helyén: nem a legkönnyebb így felnıni. És mint kiderült, ennél többre nem is számíthatok. Legszívesebben a falhoz vágnék valamit. Vagy legalább felkapnám azt a madártoll-kard izét, és kipróbálnám, mekkora kárt tudok vele tenni a házban. Azonban egy másik részem – egy aprócska, sokkal halkabb rész – megkönnyebbült, hogy ezek szerint mégsem feledtem el a szüleimet. Nem vagyok rémes, önzı alak, aki törölte a családját a memóriájából csak, mert fájt volna, ha eszébe jutnak. Nem tehetek róla. Audra édesanyja megfosztott az emlékeimtıl, miközben a lány a kezemet fogta, és azt ígérte, minden rendben tesz. Ez legalább megmagyarázza az egyetlen emlékképemet. Ahogy Audra fölém hajol, engem bámul sötét, riadt szemével, amíg el nem süvít vele a szél. Ez tényleg megtörtént. Csak azért nem tudok felidézni semmi mást, mert a szél kisöpörte az emlékeket a fejembıl. Mégis hogy lehetséges ez? Hogyan foszthatott meg egy légáramlat az emlékeimtıl? – Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – mondja Audra halkan. – De teljes titokban kellett tartanunk a megmenekülésed tényét, hogy Raiden ne keressen. Ezért hagytuk, hogy az emberi illetékesek örökbe adjanak. Szemmel tartottunk téged, gondoskodtunk a biztonságodról, de muszáj volt rejtve maradnod, eltőnnöd szem elıl, hogy a te szavaiddal éljek. És ez csak úgy teljesülhetett, hogy nem tudtál főnek-fának fecsegni szilfekrıl meg viharhozókról, meg a szél négy nyelvérıl. Nem is tudom, mi lett volna rosszabb: az emberek reakciója, vagy ami azután történik, hogy Raiden rád talál. Márpedig biztosan rád talált volna.

– De hát így is megtalált, nem? – Meglep, milyen zsémbes a hangom. – Egyébként mégis hogyan bukkant rám? Ha jól sejtem, nem csak azzal kelt fel egy szép napon, hogy „Hő, lefogadom, hogy Vane az istenverte Coachella-völgyben lapít!” Audra válla megroggyan. – Nem. Én… hibát követtem el. – Szóval te tehetsz róla. Még jobban meggörnyed, mintha el akarna bújni a szavak elıl. De nem tagadja ıket. Furcsa ilyen csüggedtnek látni ıt, mintha a bőntudat teljesen kioltotta volna benne a tüzet. Magamba fojtom a bocsánatkérést. Megérdemli, hogy bőntudata legyen. Mégis hány különféle módon tette tönkre az életem? A karomért nyúl, meleg ujjai a bırömet simogatják. – Kérlek, ne pazaroljuk erre a kiképzés idejét! Lerázom a kezét, hátralököm magam, hogy eltávolodjunk egymástól. – Miért keres engem Raiden? Mit akar tılem? Mit akart a családomtól? Elfordul, nem akar felelni. Mégis megteszi. – Azért keres, mert Weston vagy. – Miért, a családom olyan fontos? – Igen. Nem. Hát, igen is, meg nem is. Nyugati családból származol. Nem véletlenül szerepel a vezetéknevetekben a „west”, azaz nyugat szó. – Ez nekem semmit sem mond. Audra kihúzza magát, ismét lobog a szemében némi tőz. – Nem sokat fogsz érteni ebbıl az egészbıl, de legyen. Ha ettıl komolyan veszed a kiképzést, elmondom. – A kezét tördeli, és szemét a padlóra szegezi kettınk között. – Már említettem, hogy a szélnek négy nyelve van. Ugyanígy négyfajta szélvándor létezik: északi, déli, keleti és nyugati. Mindenki az úgynevezett „anyanyelve” tudásának birtokában születik. Történetünk legnagyobb részében senki sem foglalkozott a másik nemzetség nyelvével. Semmi értelme nem lett volna. A világ négy sarkában éltünk. Ritkán ismerkedtünk meg

egymással. Minek ismerkedtünk volna meg egymás nyelvével? Egyedül az orkánosztag miatt változott a helyzet. – Orkánosztag? – Fegyveres erı, amelyet a béke és biztonság érdekében hoztunk létre, egyaránt védi a mi társadalmunkat meg a földhözragadtakét. Egyre változnak a szelek: vadabbak lettek. Vakmerıbbek. A mi felelısségünk, hogy elcsitítsuk a viharokat, megakadályozzuk, hogy emberi városokat pusztítsanak el, mint most. Nem dicsıségért, vagy hatalomért, vagy tiszteletért, hanem mert így helyes. Egy kis kék jelképre mutat, amit dzsekije ujjára varrtak, közvetlenül jobb válla alá. Négy hullámvonal áll rajta, amelyek középen összegabalyodnak, akár egy csomó. Ez, megmagyarázza bizarr szerelését. És valószínőleg az ırült szorosra font haját is. – Ezek szerint egy hadsereg katonája vagy? – İrzınek hívnak minket. De alapvetıen jól érted. Kezdetben minden ırzı északi volt, mert az északi szél a legerısebb. Ám az a leghidegebb és legállhatatlanabb szél is, akárcsak a nemzetsége, úgyhogy… – Ezek szerint te északi vagy? – Ezt meg honnan veszed? Kis híján elnevetem magam. Nincs tisztában azzal, milyen rideg és félelmetes tud lenni? Vagy szilfeknél normális ördögi kardokkal fenyegetni ártatlan embereket? – Tök mindegy. – A vezetéknevem Eastend, mint „east”, azaz kelet. A keletiek csatlakoztak másodikként az osztaghoz, hogy kicsit visszafogják az északiakat. Azonban meg kellett tanulniuk az északi nyelvet, hogy növeljék az erejüket. És miután elsajátították, meglepı felfedezést tettek. Hátrahúzódik, és elsuttogja a nekem tanított parancsot. Egy kis szellı süvít közénk. Köhögök, ahogy homok meg elszáradt pálmalevelek darabkái kaparják a torkomat. – Már egyetlen szellınek is ereje van. De ha egy másik széllel keveredik, megváltozik.

Suttog valamit, amit nem értek, és egy másik szellı kerül elı a hátam mögül. Hidegebb az elızınél. Hangosabb. Nem értem a szavait, ahogy Audra körül örvénylik. A lány megint suttog, és a légáramlatok összekeveredve portölcsért alkotnak. Talpra ugrom, el az apró forgószéltıl, ami pillanatról pillanatra növekszik. Audra is feláll, a mini tornádó fölé hajol. – Ha összekeverjük a különbözı szeleket, hatással vannak egymásra, erısebbek és alkalmazkodóbbak lesznek. És ha tudod, hogy irányítsd ıket, bármit megtesznek, amit csak akarsz. Valami kivehetetlent motyog, mire a szelek felgyorsulnak. Egyre sebesebben köröznek, míg a porförgeteg olyan erıssé nem válik, hogy felkapja a fura, tollas kardot, és kilöki a tölcsér tetején. Audra jobb karjának kecses mozdulatával elkapja, és azt suttogja: – Szabadulj el, szabadulj el! – A szelek szétválnak és elsüvítenek, porcsíkot húzva maguk után. Beismerem, ez elég király volt. – Ez a tudás lehetıségek végtelen tárházát nyitotta meg elıttük. Azonban, valami mást is felfedeztek… ami mindent megváltoztatott. Ha vegyítjük a szellıket, minden egyes hozzáadott szélfajtával hatványosan nı az erejük. Úgyhogy ha valaki képes volna elegyíteni mind a négy szelet, és tökéletesen parancsolni nekik, akkor megállíthatatlanná válna. Raiden elszánta magát, hogy ı lesz az elsı, aki mind a négy nyelvet megtanulja. Felkavarodik a gyomrom a név hallatán. – Raiden északi, azonban olyan tökéletesen elsajátította a többi nyelvet, hogy az adott nemzetség tagjainál is jobban beszéli ıket. Fiatalon állt be az osztaghoz, de néhány év szolgálat után kijelentette, kár az erınket arra pazarolni, hogy viharoktól védelmezzük a földhözragadtakat. Úgy vélte, ki kellene használnunk a vad széllökéseket, nem pedig csillapítani ıket. Szerinte a szél ezekkel a viharokkal azt üzeni, hogy ideje nekünk a bolygó domináns fajává válnunk, és hogy az erınk meg képességeink fejlesztésére kellene koncentrálnunk, miközben a förgetegek szépen elsöprik a színrıl a gyenge földhözragadtakat. Hatalmat ígért, s ez sok ırzınek megtetszett – fıleg a harcias északiaknak –, így Raiden sorra győjtötte a követıket.

Mielıtt az osztag felfedezte volna a lázadást, Raiden megtámadta a nyugatiakat. Úgy érzem, a történet következı részét ülve kéne végighallgatnom, így a földre huppanok. Audra mellém telepszik, a padlót bámulja. – Soha senki sem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyugatiak nyelvét. A nyugati szél gyenge. Békés. A nyugatiak pedig kívülállók voltak. Maguknak valók. Legtöbben nomád életmódot folytattak. Mindenki ırültnek tartotta ıket. Talán azok is voltak. Gyanítom, hogy ezen most meg kéne sértıdnöm, de túlságosan leköti a figyelmem a „voltak” szó. A múlt idı. – Raiden eltökélte, hogy megtanulja a negyedik nyelvet is. Mindenkinél erısebbé akart válni. Úgyhogy felkutatott egy nyugati családot, és megpróbálta rákényszeríteni ıket, hogy tanítsák meg neki a nyelvüket. Miután nem voltak hajlandók erre, lemészárolta ıket: egyrészt megtorlásképpen, másrészt így üzenve a többi nyugatinak. Egyértelmően jelezte, hogy nem fogad el nemleges választ. Ez volt a világunk legdurvább bőnténye. – Elcsuklik a hangja, és többször nyel, mintha küszködne, hogy uralkodjon magán. – Mindez a születésem elıtt történt, de az osztagbeli kiképzım mutatott nekem fényképeket, hogy megérthessem, milyen ellenséggel állok szemben. Láttam az öttagú, háromgyerekes családot… Raiden mindegyiküket darabokra tépte, akár egy rongybabát. Mintha tornádókhoz kötötte volna a tagjaikat, hogy aztán négyfelé küldje a szeleket. Alig maradt belılük valami. Amíg egy légy kis híján be nem repül a számba, észre sem veszem, hogy leesett az állam. Gyerekeket gyilkolni egy nyelv miatt? A szél miatt? – Ezután elszabadult a pokol – suttogja Audra, mintha a szavak túl rémségesek volnának ahhoz, hogy hangosabban mondja ki ıket. – Az osztag maradéka szembeszállt Raidennel. İ azonban iszonyúan megerısödött, és rengeteg ırzı harcolt az oldalán, vagy azért, mert hittek az ügyében… vagy mert féltek tıle. Az osztag borzalmas vereséget szenvedett. Alig néhányan élték túl. Az osztag védelme nélkül pedig összeomlott a világunk. A szélvándorok mindig is egy kis, szétszórt fajt alkottak, ám az osztag alapított egy fıvárost, magasan a hegyekben, a felhık közt. Raiden és a harcosai teljes erejükkel megrohamozták. Miután a város elesett, Raiden meggyilkolta a királyt,

és magához ragadta a koronát. Mindenkivel végzett, aki nem esküdött hőséget neki, a várost pedig erıdként építtette ujjá magának, meg a viharhozók seregének. A fékezhetetlen hegyi szelekbıl nyerik az erejüket, és Raidennek sikerült az egész földre kiterjesztenie a rémuralmát. – Felém fordul, a szemembe néz. – Aki szembeszáll vele, annak vége. Az osztag megmaradt tagjai meghúzták magukat, Raiden fürkész szeleitıl távol kezdtek ellenállást szervezni, igyekeztek elég erıs sereget kiépíteni, hogy legyızhessék ıt. Ám az osztagnak ugyanarra van szüksége, amire az ellenségnek. Raiden még mindig meg akarja tanulni a nyugati nyelvet, hogy teljessé tegye az erejét és a hatalmát. Hogy biztosan soha senki ne lázadhasson fel ellene. Sejted már, hova akarok kilyukadni? Sejteni sejtem… de ez az egész olyan abszurdnak hangzik! Mégis hogy volna képes egyetlen személy így tönkretenni egy egész társadalmat? – Miért nem hagyjátok a fenébe a titkolózást, és fordultok az emberekhez segítségért? – kérdem. – Az elnök egyetlen légicsapással szarrá lövethetné Raident meg a viharhozóit, és kész. – Komolyan gondolod, hogy az emberi fegyverek erısebbek a teljes erıbıl süvöltı szélnél? Láttál te már hurrikánt? Azt hiszem igaza van… De akkor is nehéz mindezt elhinni. – Ez nem magyarázza meg, miért volt olyan fontos az én családom. Mármint oké, hogy nyugatiak vagyunk; na és akkor? Mitıl voltunk mi fontosabbak, mint a többi… Elhal a hangom, ahogy Audra a fejét csóválja. – Raiden az elmúlt néhány évtizedben sorra levadászta a nyugatiakat. Ha nem voltak hajlandók megtanítani neki a nyelvüket, végzett velük, remélve, hogy a többiek majd megijednek, és engedelmeskednek neki. A nemzetséged azonban meglepıen bátornak bizonyult. Senki sem vált megalkuvóvá, és senki sem osztotta meg a nyelvtudását… még az osztaggal sem. Nem akarták, hogy a tudás rossz kezekbe kerüljön, és senkiben sem bíztak, úgy vélték, csak ık maguk védhetik meg. Inkább hagyták volna, hogy a nyelv kihaljon, semhogy pusztításra használja valaki. Ez így folytatódott, míg végül – tudomásunk szerint – a szüleid és te maradtatok az utolsó nyugati család. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Audra meg csak folytatja:

– A családod védelme vált az orkánosztag legfıbb feladatává, úgyhogy a szüleimet – a legjobb ırzıket – bízták meg azzal, hogy állandóan figyeljenek titeket. Ám egy viharhozó rátok talált, élve akart elfogni, de a harc folyamán véletlenül megölte a szüleidet. Így csak te maradtál. Az utolsó nyugati. És négy évvel ezelıttig Raiden még csak nem is tudta, hogy te megmenekültél. Mióta rájött, már a fél világot feldúlta téged keresve, és biztos lehetsz benne, hogy ha megtalál, nem ismer majd kegyelmet. Persze ügyel majd rá, hogy meg ne öljön. De te vagy az egyetlen akadály közte és a teljes hatalom között. Te jelented az egyetlen esélyt, hogy valóra válthassa a rögeszméjét. Szerinted, elfogad nemleges választ, amikor azt követeli majd, hogy tanítsd meg a nyelvedre? – De hát… én nem beszélem a nyugati szél titkos nyelvét, vagy mit. Pár perccel ezelıttig még azt se tudtam, hogy létezik egyáltalán nyugati szél… Én azt hittem, a szél az, szél, és kész. Most komolyan, én tutira nem tartozom ebbe az ırült mesébe. Mintha valami elcsépelt fantasyfilmbıl vették volna, amiben a cingár színészek fuszekliban rohangásznak, és nyilakat lıdöznek egymásra, mert valami gonosz manus az uralma alá akarja hajtani a világot. A való életben nem történik ilyesmi… velem meg pláne nem. Én csak egy átlagos srác vagyok. Jó, oké: mint kiderült, szilf vagyok, úgyhogy nem egészen átlagos… de akkor is. Tuti nem én vagyok minden problémájuk ultraerıs megoldója. Nem vagyok én Superman! Nem is bírom azt a szuperhıst. – Igazad van – mondja Audra, miközben az agyamat borzalmas képek árasztják el: látom magam harisnyában meg hülye köpenyben, és mindenki elvárja tılem, hogy mentsem meg a világot, mintha nem lenne nagy ügy. – Nem ismered a nyugati nyelvet. A szüleid úgy döntöttek, nem tanítják meg neked, azt hitték, ez megvédhet Raidentıl. De attól még nyugati vagy. Úgyhogy azt reméljük, ösztönösen beszéled a nyelved. – Remélitek? – Muszáj felkelnem, mozgás közben átgondolnom ezt. Talpra állok, fel-alá járkálok. – Ti remélitek, hogy beszélem a nyelvet, ami miatt mindenkit kinyírtak? – Azt reméljük, hogy te leszel az elsı, aki mind a négy nyelvet megtanulja. Akkor elég erıs leszel, hogy legyızhesd Raident.

Felnevetek, túl hangosan és túl vadul, érzem, hogy vészesen pattanásig feszültek az idegeim, és elvesztem a józan eszem. – Hát ez remek, még szerencse, hogy nem nagyok az elvárásaitok! Sok nekem ez az egész. Nem kapok levegıt. A fullasztó hıség semmi ahhoz a mázsás, iszonyatos súlyhoz képest, amelyet Audra az imént hárított rám. – Vane! – szól a lány, feláll, és elállja az utam, amint próbálok kijutni. Nem is tudom, hova menjek; egyszerően csak, muszáj elhúznom innen, és ha kell, bizony félrelököm ıt az útból. – Nekem ez nem megy, Audra. Nem vagyok harcos, és nem tudok… Megdermedek, ahogy megragadja a vállam. – Tudom, milyen érzés, ha hatalmas felelısséget akasztanak a nyakadba, és azt hiszed, nem bírod elviselni. De nem szabad elfelejtened, hogy Raiden meggyilkolta a családodat. Megint ez a szó. Meggyilkolta. Az egész testem felkavarodik tıle, mindenemet rázza és kifacsarja a győlölet. – Benned rejlik a képesség, ami megállíthatja ıt – mondja Audra. – Ezért áldozta fel magát apám: hogy megóvjon téged. Életben kellett maradnod. Ekkor úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy a megmentıjük vagyok… Esetleg egy kész csoda. A csodagyerek. Ezek szerint az a hülye újságcikk mégse tévedett olyan nagyot. Erre nem számítottam. – Várjunk csak! Raiden néhány évvel ezelıttig azt sem tudta, hogy életben vagyok, igaz? – A remény, csillapítja remegésemet, és szédelgésemet. – Megjelent egy cikk arról, hogy túléltem a tornádót. Csak egy isten háta mögötti kisváros helyi lapjában, de Raiden akkor is értesült volna róla, nem? Úgyhogy már biztosan lenyomozott, és rájött, hogy nincs bennem semmi különleges. Ez sokkal valószínőbbnek, hangzik, minthogy valamiféle hıs lennék. – Raidennek nem volt oka nyomozni. Azután nem, hogy elértek hozzá a visszhangok. – Az égre néz. – Miután meg halunk, az emlékünk visszhangzik a szélben… legalábbis egy darabig. Édesanyám tudta,

hogy el kell rejtıznünk Raiden elıl, így visszhangokat kreált neked, nekem meg magának, és a szüleidével, apáméval meg a viharhozóéval együtt a szélre bízta ıket. Raidennek nem volt oka megkérdıjelezni a szellıvel érkezı jelentést. A szél nem hazudik. – Ha a szél nem hazudik, hogy csinálta ezt anyád? – A gyászunkat használta fel. Amikor egy szerettünk meghal, vele együtt belılünk is elvész egy rész. Ezért változtat meg örökre, ha elveszítünk valakit. És ami szél megérint minket, magával viszi ezt a gyászt. Nem egészen olyan, mint a visszhang, de anyám valahogy megváltoztatta. A képességének köszönhetıen addig alakítgattaformálta, amíg olyannyira hasonlóvá nem vált a visszhanghoz, hogy meggyızte Raident a halálunkról. Épp, amikor azt hinném, hogy furábbat már tuti nem hallhatok, Audrának sikerül az eddigieken is túltennie. – Édesanyám a viharhozók városába irányította a megváltoztatott gyászt, és az osztagnak nemsokára azt jelentették, hogy Raiden halottnak nyilvánított minket. Persze tévedett, ez a mi szerencsénk. Különben nem sokáig tudtunk volna elrejteni téged. – Micsoda mázlista vagyok – morgok, utálom Audrát, amiért ismét meggyızött, hogy én vagyok „Vane Weston: A két lábon járó céltábla”. – Igenis szerencsés vagy. – Jaj, olyan elegem van már abból, hogy mindenki ezzel jön nekem! – Képes vagy megállítani Raident, Vane. Elérheted, hogy megfizessen azért, amit tett. Én ölni tudnék, hogy esélyt kapjak erre. Komolyan mondom. Tudom, hogy bosszúra éhesnek kellene lennem… És az is vagyok. De annak a gondolatától, hogy én támadjam meg Raident, szédelgek, és keserő lesz a szám íze. – Hogyan? Hogyan kellene elég erıssé válnom ahhoz, hogy legyızhessem? Halvány segédfogalmam sincs errıl az egészrıl… – Ezért vagyok én. – Jól megszorítja a vállam. – Azért vagyok itt, hogy megtanítsalak mindenre, amit tudnod kell. Ez a feladatom. – Hát ez csúcs. Feladat vagyok. Próbálok szabadulni tıle, ám vasmarokkal szorít, visszahúz.

– Ez számomra több holmi feladatnál. Ez… Én… – Elhallgat, mintha nem találná a szavakat. Ekkor a szemébe nézek, és a tekintete láttán eláll a lélegzetem. Ez fontos Audrának. Ez a feladat… küldetés… nevezzük akárminek… nagyon fontos Audrának. De most már értem, hogy mindez – akárcsak az egyenruha meg a szoros hajfonat, valamint a rideg, kíméletlen hozzáállás, amelynek hatására falhoz vág, karddal hadonászik az orrom elıtt, illetve csomószor úgy fest, mintha meg akarna fojtani – csupán leplezi a mélyebben rejlı igazságot. Én magam is legalább olyan fontos vagyok neki. És ez elég ahhoz, hogy felülemelkedjek a félelmeimen, a felém támasztott elvárások miatti aggodalmamon, az ellopott emlékeim miatti dühömön. Elég, hogy úgy érezzem, nincs az, az áldozat, amit ne érne meg, hogy felkészülhessek a ránk váró csatára. Valószínőleg úgysincs más választásom, de ez nem is számít. Fontos vagyok Audrának. Érte fogom tenni ezt az egészet. Meg mindkettınk elveszett családjáért. – Hát, akkor nem kéne tovább halogatnunk a kiképzést – mondom – , majd visszalépek a kiégett helyiségbe, és leveszem a pólómat, amit a délelıtti nap hevében máris átizzadtam. A sarokba hajítom a ruhadarabot, és Audra felé fordulok. – Kezdhetjük!

15. FEJEZET AUDRA Ugyan fogalmam sincs, mi vette rá Vane-t, hogy lépjen végre túl a dühén, a félelmén, na meg a bosszantó, gúnyos viselkedésén, de nagyon örülök neki. Mire visszajött a menedékembe, és levette a pólóját, teljesen megváltozott. Mintha az általam ismert Vane-t elrabolták volna, hogy egy komoly, elhivatott harcosra cseréljék… Elképesztıen kigyúrt felsıtesttel. Nem mintha megakadna rajta a szemem. Legalábbis igyekszem ügyet sem vetni rá. Nem könnyő. A nyugatiak köztudottan mindig is fajtánk legszebbjei voltak. Talán a róluk gondoskodó meleg, békés szelek folytán. Vagy a génjeikben volt valami. Bármi is vonzó megjelenésük oka, Vane tutira nyugati. Teste merı izom, bıre napbarnított, végtagjai hosszúak és kecsesek. Nem is beszélve finom metszéső arca szimmetrikus vonásairól, na meg a legkáprázatosabb kék szempárról, amit valaha láttam. Solana szerencsés lány. Vane lenyőgöz. Nem csak a megjelenésével. Mielıtt az ég délelıtti élénk kékre váltana, Vane elsajátítja a legfontosabb idézést, és körbefuttatja elsı szellıjét a helyiségben. És mire a nap forrósága úgy nyomja a vállunkat, akár egy vastag, fojtogató takaró, már meg is tanulta, hogyan érzékeljen tılünk nyolcvan kilométerre lévı szeleket. Még mindig hosszú út áll elıttünk – amikor megpróbálta maga köré tekerni a szellıt, nem hallotta meg a szél ellenkezését, és hanyatt vágódott –, de figyelembe véve, hogy csak tegnap hangolódott össze elıször, Vane egyenesen fantasztikus. Legalábbis amíg Gavin vissza nem tér, a reggeli vadászatról. Ekkor Vane nekiáll a karjával csapkodni, káromkodásokat ordítani, és elvékonyodott hangon sikoltozni, miközben a madár nagy szárnycsapásokkal köröz a feje körül. – Mit mővelsz? – kiabálom túl a lármát.

– Ez a dilis madár meg akar ölni! – Vane felkap egy pálmalevelet hevenyészett ágyamról, és átrohan a szobán, port meg levéldarabkákat szór szét, miközben vadul összevissza lengeti a levelet. Mellé sietek, és megragadom a csuklóját, megakasztom hadonászó karját. – Mindketten állítsátok le magatokat! Gavin, ne repülj Vane fejének! Te meg… – rántom ki a pálmalevelet a fiú kezébıl. Csak ekkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen a mellkasához simulok. A csupasz mellkasához. Egyszeriben alig kapok levegıt. Eleresztem a csuklóját, és elhátrálok, hagyom, hogy a köztünk lévı távolság csillapítsa heves szívverésemet. Visszaejtem a levelet a halomra, és megköszörülöm a torkom. – Lennél szíves nem kárt tenni a háziállatomban? A madár felrikolt. Nem szereti, ha ennek nevezem. – És vedd vissza a pólód, mielıtt Gavin megkarmol! – teszem hozzá, örülök a kifogásnak, amelynek következtében Vane-nek fel kell öltöznie. A karjával védi a fejét, ahogy Gavin felé suhan. – Ez a rémes madár a háziállatod? – Az. Úgyhogy boldoggá tennél, ha nem próbálnád meg kinyírni. – Gavin szemébe nézek, és kinyújtom a bal kezem. – Szállj le! A madár fülsiketítı rikoltást hallat, majd irányt változtatva a karomon landol, olyan erısen kapaszkodik belém, hogy karma átszúrja egyenruhám vastag anyagát. Így fejezi ki néma tiltakozását. Remek. Most már két makacs hímmel kell megbirkóznom. Megsimogatom Gavin fejét, igyekszem lecsillapítani. – Anyám… Hogy vagy képes megérinteni azt a dögöt? – Kérlek, mondd, hogy nem félsz a madaraktól! Ugye tisztában vagy vele, milyen abszurd volna, tekintve, hogy velük osztozunk az égen? Felkapja a pólóját onnan, ahová korábban dobta, lerázza róla a homokot meg a bogarakat, majd gyorsan átdugja rajta a fejét, kapkodva húzza magára, mintha egy másodpercre sem, akarná levenni a szemét Gavinrıl.

– Ne már, gyerekként csomószor megtámadott egy dilis héja, amikor ebben a ligetben játszottam… – Elhal a hangja. – Uramisten, csak nem… csak nem ez a dög támadott meg? Igyekszem nem mosolyogni, de a szám sarka akkor is felfelé görbül. Lehetséges. Gavin tudja, hogy ha szundítok kicsikét, olyankor neki kell ügyelnie, nehogy valaki felfedezze a rejtekhelyemet. Talán túl közel jöttél a házhoz az, zavarta. – Vagy ırült, és elıszeretettel tépi kisgyerekek haját, mert szadista élvezetet okoz neki! – Vane letörli az izzadságot a homlokáról, és a rövidnadrágjába dörgöli a kezét. – Szóval széllel támadtál rám, elhitetted velem, hogy ez a hely kísértetjárta, és a nyakamra küldted a gyilkos madaradat. Valami egyéb módon is megnehezítetted az életem? Miattad kapok kiütést a gyógyszerektıl? – Tessék? – Párszor megpróbáltam orvosságot bevenni, de mindentıl kiütést kaptam, és iszonyúan kidobtam a taccsot. Ehhez is volt valami közöd? – Nem. A tested biztosan azért lökte ki a gyógyszert, mert azt emberekre találták ki. – Aha. Én pedig nem vagyok ember. Amúgy ehhez még hozzá kell szoknom. Csak hogy tudd, azért ez elég nagy, sorsdöntı dolog. Erre nem tudok mit mondani. Vane a fejét csóválja. – Szóval ez gyakori? – A kiütés? Nem. Szélvándorként soha semmi okunk nem volt földhözragadtak orvosságához folyamodni. Ha nem tőnt volna fel, nem ugyanazok a vírusok és nyavalyák ártanak nekünk, mint nekik. Elképesztı, mennyivel termékenyebbek nálunk. Minden szempontból felsıbbrendőek vagyunk hozzájuk képest; ezért kötelességünk megvédeni ıket. De a sebezhetıségüket bıven kompenzálják a létszámukkal. Döbbenetes, hány gyermeket nemzenek. Meg az is, hogy elıszeretettel zsúfolódnak össze óriási városokban. Megborzongok a gondolattól, hogy így kelljen élnem. Folyton emberektıl körülvéve. Elszívnák elılem a levegıt. Ellopnák tılem a szelet. Bıröm máris hővös szellı után kiált.

Azonban a hajnali légmozgás elcsitult. És az alapján, hogy a nap már a korai órákban így tőz ránk, fullasztó hıség lesz ma. İszintén fogalmam sincs, hogy viselte el Vane ezt egész mostanáig. Szerencséjére az emberi városokhoz képest egész ritkán lakott környéken él: az év legnagyobb részében a hıség távol tartja a nagy tömegeket. De akkor is… micsoda hıség! Én, amikor csak lehet, lopva a hegyekbe sietek friss levegıért meg tágas térért. Nem értem, Vane hogy nem sorvadt még el, ennyi évig ebbe a völgybe zártan, minden szabadságtól megfosztva. Talán szívósabb, mint amilyennek hiszem. Vane hátrahıköl, amikor felparancsolom Gavint az ablakpárkányon lévı ülırúdjára. Talán mégsem. Hangos korgás visszhangzik a félig elpusztult helyiségben. Vane arcára pír szökik. – Nem ettem semmit a tegnap esti hamburger óta. Az étel említésére összefut a számban a nyál, és megmarkolom a derekamat, szuggerálom a gyomromat, nehogy hasonló hangot adjon ki. A víz teljesen úrrá lett a testemen. Minden izmom sajogva igyekszik ellenállni a föld felerısödött vonzásának, az egész testemet üresnek és kimerültnek érzem. Akármennyire utálom is megadni magam a gyengeségnek, muszáj pihennem. – Vissza kéne menned a szobádba, mielıtt még a szüleid észreveszik, hogy eljöttél. – És ha már észrevették, akkor mégis mit mondjak nekik? Megfontolom a kérdést. – Mi lenne, ha azt mondanád, testedzésbe fogtál kora reggelente, hogy elkerüld a hıséget? – Ez nem vallana rám. Elég lusta vagyok. – Vettem észre. Elvigyorodik és közelebb lép, árnyéka rám esik, kitakarja a napot. – Mi lenne, ha azt mondanám nekik: egy klassz csaj elhívott reggelente együtt edzeni, én meg elviselem, a kínszenvedést, csak hogy vele lehessek? Na, ezt elhinnék.

Felhevül az arcom, és tudom, hogy ha a szemébe néznék, ugyanúgy tekintene rám, mint tegnap éjjel az erımőnél, mielıtt elröpítettem magunkat a széllel. Ugyanaz az átható, sokatmondó pillantás ülne nagy, kék szemében, amely tisztaságával a jégre emlékeztetne, ha nem lenne minden, csak nem hővös, amikor rám néz. Még közelebb jön, csupán centiméterek választanak el minket. Lehelete melegen simogatja a bıröm, akár egy lusta déli szellı. Hátralépek, de összerezzenek, mert a hátam stabil kıfalhoz ér. Most komolyan, ebben a kalyibában alig akad néhány faltöredék; hogy sikerült mégis az egyiknek szorulnom? – Ez jó – mondom, miután magamhoz térek. – Ha neked ez jobban megfelel. – Igen – válaszol. – Mert ez az igazság. A falnak támaszkodik mindkét oldalamon, karja, csapdába ejt. Olyan hevesen dübörög a szívem, hogy úgy érzem, fel fogja sérteni a mellkasomat belülrıl. Nem lenne más dolgom, csak ellökni Vane-t, és máris kiszabadulhatnék. De félek megérinteni, érezni, ahogy elönt az a furcsa forróság. Az még annál is veszélyesebb volna, mint a szemébe nézni. De véget kell vetnem ennek. Fintorgok: – Rád férne a zuhanyozás. Felkacag. – Ezt az aromát Eau de Vane-nek hívom. A saját, egyedi parfümöm. – Hát, úgy bőzlik, mint egy tetem. Átbújok a karja alatt, és eloldalazom, megkönnyebbülök, hogy nem próbál megállítani. Nem igazán tudom, mihez kezdjek a… nyomulásával. Végre együttmőködik. Nem kockáztathatom, hogy ez megváltozzon, csak mert kikosarazva érzi magát. De nem adhatom meg neki, amit akar. Még akkor sem, ha én is akarnám… Viszont nem is akarom. Tényleg nem. A halántékomat dörzsölöm, próbálom enyhíteni a szemem mögött fellobbant fejfájást. Megszoktam a fájdalmat: az elıírásoknak megfelelı hajfonatom gyakran húzza ennyire a fejbırömet. Ezúttal azonban úgy érzem, a koponyám menten megreped a feszítéstıl.

– Ki kéne engedned a hajad! – szól Vane, nyilvánvalóan fürkészıbben figyel, mint szeretném. – Sosem engedem ki. – Tegnap kiengedted. – Nem volt más választásom. – Elfordulok kíváncsi tekintetétıl, a házuk felé indulok. – Majd késıbb folytatjuk a kiképzést! Miután sikerült lehőtened magad. Elneveti magát. – Nem én tőntem az imént nagyon is felhevültnek! Nem ismerek minden földhözragadt kifejezést, de nagyjából biztos vagyok benne, mire céloz… és nagyon téved. – Mindenesetre – váltok témát gyorsan – javaslom, hogy szundíts egyet. Hosszú éjszakánk lesz. – Jól hangzik! – mondja fülig érı vigyorral. Grimaszt vágok. – A kiképzés miatt, Vane. Ma éjjel a nehezebb feladatoknak esünk neki, miután besötétedik, és feltámad a szél. – Már alig várom. Ezzel egyedül van. Épp, amikor élvezni kezdeném a társaságát, ismét a bosszantó oldalát mutatja. Bár igaz, ami igaz, a bosszúság sokkal jobb, mint az, az izgalom és pihegés, ami idırıl idıre rám tör. Muszáj ragaszkodnom az ingerültséghez, el kell raktároznom arra az esetre, ha netán ismét felbukkannának ezek az új érzelmek. Megint megkordul a gyomra. – Enned is kéne valamit. – Neked nem? – Nekem? – Ja, nem akarsz reggelizni, vagy valami? – Hogy? Nem… Én nem ehetek. Tompa korgás tör elı a gyomromból, mielıtt elfojthatnám. – De nem azt mondtad, hogy már úgyis legyengített a víz? Meg hogy hónapokig fog tartani, mire kiürül a szervezetedbıl? Akkor meg minek koplalsz, ha már megtörtént a baj?

El sem hiszem, hogy eszébe jut ilyesmit javasolni. Nem kétséges, messze van még attól, hogy átérezze azt a szintő önfegyelmet, amihez tartom magam. Bár egy icipicit igaza van… Utálom is érte. Utálom magam, amiért belátom az igazát. Utálom a gyomromat, amiért ismét korog. – Az evés, vagy az ivás csak elnyújtaná a gyenge napjaimat, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. – Ahogy jónak látod. De a hasad velem ért egyet – teszi hozzá, miután harmadszor is megkordul a gyomrom. Ha tehetném, kitépném a testembıl a zajos szervet. – Majd lecsillapodik. – Remélem is. Különben egész éjjel olyan lesz, mintha egy morgó kiscicával tréningeznék. Ügyet sem vetek rá, és némán ballagunk, amíg el nem érjük a datolyaliget szélét. – Mindkettınkre ráférne pár óra pihenés. Napnyugta után visszajövök. – Nem akarsz bejönni? Kicsit hősölni? – A családodnak nem szabad meglátnia. – Ugyan már, nem bujkálhatsz örökké! – Tíz éve bujkálok. Biztosra veszem, hogy kibírok még pár napot. – Napot? Az éhségem hányingerbe csap át, ahogy biccentek. – A viharhozók nyolc napon belül itt tesznek. Lelohad a mosolya. Hát az, nagyon… hamar van. Igen, nagyon. – Készen fogunk állni. Épp olyan szkeptikusnak tőnik, amilyennek én érzem magam. A viharhozók ma estére, észre fogják venni a nyomainkat. Vajon képes lesz-e anyám olyan sokáig feltartóztatni ıket, ahogy ígérte? Felnézek az égboltra, félig-meddig arra számítok, hogy sötét fellegeket pillantok meg a hegyek fölött. Ám élénk kék ég nyúlik el, ameddig a szem ellát. Biztonságban vagyunk. Egyelıre.

– És azután mi történik? – kérdi Vane. – Mármint… ha nyerünk, meg minden, utána mi lesz? Mert gondolom, Raidennek bıven akad még viharhozója, akit a nyakamra küldhet, igaz? İszintén szólva fogalmam sincs. Az osztag minden tervét arra alapozta, hogy Vane már rég eléri a nyugatias összehangolódást, mire Raiden ránk talál. Én meg mindent elszúrtam azzal, hogy elárultam a rejtekhelyünket. De még helyre tudom hozni. Nyolc napom van elıidézni az összehangolódást. Megtalálom a módját. Több magabiztosságot erıltetek a hangomba, mint amit érzek, ahogy azt felelem: – Ha minden terv szerint alakul, sokkal nagyobb veszélyt jelentesz majd Raidenre nézve, mint amennyire ı fenyegethetne téged. – És ha nem alakul terv szerint? – Akkor a szelek tudatják az orkánosztaggal, hogy mi történt. Az osztag pedig eljön érted. Édesanyám szinte abban a másodpercben tudni fog az elmúlásomról, hogy feláldozom magam. Felgyorsul a szívverésem, ahogy elképzelem a szélben szanaszét szóródó darabkáimat. Elhessegetem a gondolatot. Édesanyám el fog jönni Vane-ért. Elviszi az osztaghoz, hogy megóvják. Hogy elmondja neki, kudarcot vallottam. – És veled mi lesz? – kérdi. Elfordítom a fejem, félek, jóval többet olvasna le az arcomról, mint amit szeretnék. – Csak azt kell tudnod, hogy biztonságban leszel. Az osztag elvisz majd az erıdjébe, és kiképez a harcra. – Na, na… Álljon meg a menet! Ezek szerint alapvetıen két választási lehetıségem van: vagy Raiden foglya leszek, vagy a hadseregedé? Könyörgök, mondd, hogy van egy titkos harmadik opció is, mert már megbocsáss, de mindkét lehetıség szívás! – Senki sem foglya a hadseregünknek. Te meg pláne nem. Te vagy a jövendıbeli királyunk. Vane megtorpan.

– Én, király? Úgy értve, hogy lenne koronám meg jogarom, és mindenki felségnek szólítana? – Nem egészen. Viszont igen, te, király. Miután legyızöd Raident, téged illet meg majd a trón. Egy másodpercre csak bámul rám. Aztán elneveti magát. – A trón? Van trónotok? – Természetesen. A fajtánk szétszóródott, de még ırizzük a rendet. Továbbra is van törvényünk és uralkodónk… Legalábbis volt, amíg Raiden el nem bitorolta a trónt. De amint visszahódítjuk a fıvárosunkat, te fogod ismét megalapozni a jogos uralkodók sorát. Már minden el van tervezve. Csak segítened kell, hogy megszabaduljunk a zsarnoktól. Vane a hajába túr. – Hát ez… ırület. Nem tudom, mit kezdjek ezzel. Nem is akarom tudni, mit kezdjek ezzel. – Elhiszem, hogy mindezt nehéz megemészteni, de ez a számodra elrendelt élet. – Nekem már van életem. Amúgy erre vonatkozóan mi a terv? Csak úgy eltőnök az éjszaka közepén, és a szüleim sosem látnak többet? Mi lesz a sulival? A szüleimmel? – Ezek mind… emberi ügyek, Vane. Csak azért voltak az életed részei, mert muszáj volt elrejtenünk téged. Ám a titokra fény derült. Történjék bármi, vissza kell térned a saját fajtádhoz. A többi dolgot magad mögött kell hagynod. – Dolgot? Te most arról beszélsz, ami fontos nekem… Nem várhatod el tılem, hogy egyszerően csak hátat fordítsak az egésznek! Pedig ezt várom el. Mindenki ezt várja el Vane-tıl. De nincs értelme kimondanom. Nem áll készen rá, hogy hallja ezt. Úgyhogy álldogálok mellette, figyelem a talajról felszálló hıhullámokat, és hallgatom, ahogy a száraz sivatagi szellı a pálmákat recsegteti. Déli, egy lassú, mélabús dalt dúdol. Vane nem érti, jobb is így. A déliek szomorú szelek, veszteségrıl és nem kívánt változásról beszélnek. A tovaröppenı nyárról, amelyet örökké üldöznek. Az osztag tartott attól, Vane-nek nehezére esik majd alkalmazkodni, amikor eljön az ideje, hogy eltávolítsuk a „másik életébıl”; még a számára tervezett fényes jövı dacára is. Azonban hiába féltünk ettıl,

változtatni semmin sem tudtunk. Vane most két világ között rekedt, az egyetlen megoldás az, ha elszakítjuk az egyiktıl. De tudom, mennyire bántani fogja mindez, ha eljön az ideje. Tudom, milyen érzés elveszíteni egy szülıt. Vane két szülıt már elveszített. Hamarosan még kettıt el fog. – Nincs semmi más megoldás? – suttogja. Nincs. De valami támaszért könyörög. És tudom, hogy szüksége is lesz rá, hogy túlélje az elkövetkezı néhány napot. Úgyhogy kézen fogom, csak azért érek hozzá, hogy meggyızzem – nem azért, mert meg akarnám érinteni –, és azt felelem: – Talán van. Még egy hazugságot ékelek kettınk közé. De beválik. Erısebben szorítja a kezem, és lenyőgözı szeme ismét rám fókuszál: – Reménykedjünk! Remény. Olyan különös, szeszélyes dolog. Most aztán bıven elkelne nekünk belıle. – Igen, Vane – suttogom. – Reménykedjünk!

16. FEJEZET VANE A szobámban minden pontosan úgy van, ahogy hagytam – semmi jele, hogy a szüleim észrevették volna a kiruccanásomat és úgy hallom, anyám valami szórakoztató, áltudományos, kidumálós tévémősort néz a nappaliban, mint minden délelıtt, miután apám dolgozni megy. Kislisszolok a folyosóra, be a fürdıszobába, és megnyitom a zuhanycsapot, hogy nyerjek pár percet, mielıtt jelenést kéne tennem anyám elıtt. Még nem agyaltam ki, mit fogok mondani. Túl furának érzem ezt az egészet. Túl furának érzem magamat. Mindig is tudtam, hogy ık nem a vér szerinti családom és ezt soha nem éreztem cikisnek. De a tudattól, hogy még csak a fajukba sem tartozom, egyszeriben mintha óriási szakadék tátongana köztünk. Most komolyan, mit szólnának, ha megtudnák, hogy a fiuk mesebeli lény? Tuti kiakadnának. És nem is hibáztatnám ıket. Levetem piszkos holmimat, köhögök, ahogy megcsap a szaga. Audrának igaza volt, bőzlik a hónaljam. Fáj a hátam, ahol a falhoz vágott, és érzem rajta a sajgó pontot, ahol véraláfutásos lesz. Újabb bizonyíték, hogy ez az egész valóságos. Tényleg az, ugye? Többé nem vagyok a lusta diák Vane, akin átok ül, ha lányokról van szó. Mostantól én vagyok Vane Weston: Az utolsó nyugati. Csúcs… Úgy hangzik, mint valami rajzfilm. Beugrom a zuhany alá, hadd zubogjon rám a jó meleg víz, csillapítva a reszketést, amely úrrá lesz rajtam, ahogy eszembe jutnak az Audrától hallott sztorik. Vagy az ördögi fegyverek, amiket a harcosok itt készülnek használni. Vagy a következmények, ha veszítünk. Le akarom csutakolni magamról a félelmeimet, hadd tőnjenek el a lefolyóban a hajamról samponnal lemosott homokkal együtt. De a dolog nem ilyen egyszerő.

Akár tetszik, akár nem, közeleg a veszély. Kénytelen vagyok farkasszemet nézni vele, és reménykedni, hogy Audra átsegít az egészen. Azután majd kiderül, a hadserege magával akar-e vinni, tényleg azt várják-e tılem, hogy a királyuk legyek. Olyan erısen markolom a szappant, hogy benyomódik az ujjaim alatt. Nem fogom hagyni, hogy az orkánosztag dirigálja az életem. Itt maradok, felkészülök, és megküzdöm ezekkel a viharhozókkal; de csak azért, mert elég sok ember van ebben a völgyben, akit meg akarok védeni. Utána nincs tovább. Hidegen hagy a katonaság meg az uralkodás egy olyan világ fölött, amit nem is ismerek. Az életem itt van. Nem hagyom, hogy bárki tönkretegye, és ettıl Audra – meg a kis hadserege – a világon semmivel sem tud eltántorítani. A fenébe is, ha olyan erıs vagyok – vagy leszek némi kiképzéssel – , amilyennek Audra állít, akkor tuti nem parancsolgathatnak nekem. Ha kell, megküzdöm mindannyiukkal, és gyızni fogok. De talán nem fajulnak odáig a dolgok. Audra azt mondta, van remény. Igyekszem hinni neki. Még ha hazugságnak érzıdött is, amit mondott. Valamit elhallgat elılem: észre lehet venni abból, hogy milyen gondosan válogatja meg a szavait. Ahogy néha nem hajlandó a szemembe nézni. Fogalmam sincs, mit titkol, de valahogy csak szóra fogom bírni, kiderítem, mit rejteget elılem. Ha már itt tartunk, talán sikerül még egy pillantást vetnem mindarra, amit az elmebetegen vastag dzsekije alatt rejteget. Gondolatban visszakanyarodom Audra falatnyi rucijához, felidézem, milyen csábítóan simult a testére. Kész bőntett az övéhez fogható testet olyan vastag, alaktalan egyenruhával takargatni, amilyet ma viselt. Ami azt illeti, ha valaha a szélvándorok királya lesz belılem, elsı uralkodói intézkedésemként új ırzıi egyenruhát vezetek be, hogy Audrának még kihívóbb ruhában kelljen járnia. Az megérné ezt az egész életemet megváltoztató kötelezettséget. Komolyan mondom, ha Audrával lehetek, nem is tőnik olyan rossznak a gondolat, hogy örökre a szilfek közt kelljen élnem. Talán kibírnám a dolgot, ha cserébe végre megízlelhetném Audra telt ajkát. Ha

kibonthatnám szoros hajfonatát, és végigszánthatnék ujjaimmal selymes tincsein, miközben hozzásimulok. Ha magamhoz szoríthatnám, miközben ı átkarol, majd végigsimítja a hátam, még közelebb vonva magához… A lehetı leghidegebbre csavarom a csapot. De hiába csorog a bırömre jéghideg víz, képtelen vagyok megszabadulni a képzelgéstıl, ami csak nem hagy békén, akárhányszor próbálok is ellenállni neki: Audra csak rám vár. Ugyanúgy kíván engem, ahogy én ıt.

17. FEJEZET AUDRA Levegıt! Levegıre van szükségem. Ha nem csillapíthatom az éhségemet, vagy olthatom a szomjamat, legalább a bırömnek muszáj megadnom az áhított szelet. Erıt kell merítenem, amibıl csak tudok. A víz úgy megterhelte fáradt, kialvatlan szervezetemet, hogy képtelen vagyok felrepülni a hegyekbe. Úgyhogy beveszem magam a liget ápolatlan, elburjánzott közepére, ahol magasabbak a fák, és vastagabb levelük jobb takarást biztosít. Szellı sem rezdül. Ügyet sem vetek Gavin gúnyos tekintetére, miközben kiválasztom a legmagasabb fát, és felmászom vékony törzsén, ügyelve, hogy ne markoljam túl erısen a lemorzsolódó kérget. Veszélyes feladat, és az csak még fárasztóbbá teszi, hogy látom, amint Gavin pár sebes szárnycsapással felrepül oda, ahova igyekszem. De végül felérek a fa csúcsára, és befészkelem magam a szúrós levelek közé. Lehunyom a szemem, és a szellıkre koncentrálok. Az elıhegységen suhannak át, de elérhetı közelségben vannak. Halk suttogással közelebb csalogatom ıket, míg körülöttem nem kavarognak. Nagy a kísértés, hogy levegyem a dzsekimet és kiengedjem a hajamat, de az egyenruhám egyetlen részétıl sem vagyok hajlandó megválni. Nem számít, milyen erısen szívja magába a sivatagi nap hevét a sötét, durva anyag, vagy hogy mennyire húz a fonatom. Ez is az ırzıi léthez tartozik. Hozzám tartozik. A szellık át-áthatolnak szerelésem durva szálain, elfújják a koszt és az izzadságot, míg felfrissültnek és tisztának nem érzem magam. Semmi sem fogható egy gyengéd szellıtıl nyert mámorító megkönnyebbüléshez. Sem a földhözragadtak ételei, sem a jéghideg víz. Még az izgató borzongás sem, ahogy bır a bırhöz ér. A szél is hozzám tartozik, és amikor kitárom neki a szívemet, érzem, hogy hazahív. Nincs szükségem másra, csak a szélre.

Az évek során a mantrámmá váltak ezek a szavak, elviselhetıbbé téve mindent, amit ki kellett bírnom. De nem csak emiatt könnyebbültem meg. Vane sokkal tehetségesebbnek tőnik, mint amire számítottam – legalábbis, amikor komolyan veszi a kiképzést. És ha eléri a negyedik összehangolódást, mielıtt a viharhozók ideérnek, még annak ellenére is legyızhetjük ıket, hogy a földhöz vagyunk kötve. Akkor nem kellene feláldoznom magam. Ami azt jelenti, hogy talán van számomra élet ez után a küldetés után. Esetleg. Hunyorgok a vakító fényben, keresgélem a közelgı vihar jeleit. De csak a hevesen tőzı sivatagi nap, tárul elém. Most az egyszer örülök ennek a látványnak. Próbálom elhinni, hogy édesanyám nagyban igyekszik, még öt napot nyerni nekünk, mintha csak úgy leakaszthatna némi idıt az égbıl. Mi van, ha semmit sem tesz? Az elmúlt tíz évben, a legkevésbé sem érdekelte az épségem, úgy kezelt, mintha szálka lennék a bıre alatt. Vagy kavics a cipıjében. Mi van, ha kihasználja a lehetıséget, hogy végre nyugta lehessen? Hogy egy életre megszabadulhasson tılem? A szétszéledı szellıkre vetem a kétségeimet, hadd vigyék el ıket, jó messzire. Anyámat Vane biztonsága érdekli, és egy pillanatig sem habozna, hogy megvédje ıt. Neheztelés ébred bennem, de elfojtom. Engem sem érdekel más, csakis Vane biztonsága. Ezt nem szabad elfelejtenem. Még jobban behúzódom a pálmalevelek közé, egy közeli ágnak döntöm a fejem, és a levegıt betöltı magányos keleti szélre összpontosítok. Olyan dalt dúdol, amelyet elıszeretettel kutatok fel, amikor csak lehet: a változás mindannyiunkra ható, forgandó szeleirıl szól, és a velük dacoló kitartásról, hogy soha ne adjuk fel. Alapvetıen dalba szıtt ígéret. Ígéret, hogy a dolgok nem lesznek mindig, ilyen viharosak. A nyugalom ígérete.

Néha azzal hitegetem magam, hogy ez édesapám széldala, hogy az ének kutat fel engem. Mintha apámnak ez a kis része, még mindig ugyanúgy vigyázna rám, ahogy apa életében óvott. Kapaszkodj a sziklába, amíg a vihar tova nem halad! – szól a szél éneke a levegıben. Nekem édesapám jelentette a kapaszkodót. A mentsvárat. A gyengéd, ölelı kart, amely megóvott anyám változékony hangulatának viharaitól. Egyedül vele éreztem igazán biztonságban magam. Kérlek, most is védj meg, apa! Nem merem hangosan kimondani a kívánságot, de attól még ez jár a fejemben. És az ostoba képzelgés hihetıbbnek tőnik, mint édesanyám bármely védelmemre tett ígérete. Ám apa nincs itt. Anya viszont igen. Muszáj bíznom benne. Muszáj bíznom önmagamban. Így hát hagyom, hogy elnyomjon a buzgóság, pihentetı alvásra számítva. Meg békés álmokra, tele édesapámról való emlékeimmel, mert ez a dal mindig ilyen hatással van rám. Ehelyett Vane-rıl álmodom. És álmom minden, csak nem békés.

18. FEJEZET VANE A fürdıszobából kilépve tojás meg sós hús jó illata csapja meg az orromat, és a konyhaasztalon egy óriási burrito vár rám. Nem tudom megállni, hogy a kanapéhoz siessek, és megöleljem anyukámat hátulról. – Nahát, ezt minek köszönhetem? – kérdi nevetve. – A reggelinek. – Nem csak annak… De nem kell tudnia, hogy talán már csak nyolc napot tölthetek vele. Talán már csak nyolc napom van hátra. Elhúzódom, mielıtt megérezhetné, hogy remegek. – Hát, majdnem ebédidı van, te világ lustája. Még fél órát vártam volna mielıtt, kirángatlak az ágyból amikor meghallottam, hogy zuhanyozol. – Bocsi. Fáradt voltam. Biztosan feltőnik neki, hogy habozva felelek, mert azonnal felém fordul, és az arcomat fürkészi. Szinte érzem, ahogy észreveszi karikás szememet, és azon töpreng, miért nem tőnök kipihentebbnek. – Jól érzed magad? Hát… nem is tudom. – Persze, csak éhen halok! – A gyomrom meggyızıen korog, és édesanyám felkacag. – Akkor láss neki, mielıtt kihől! Nem kell kétszer mondania. Átszaladok a szobán, szinte csorog a nyálam, ahogy közelebbrıl is szemügyre veszem az isteni burritót. A hatalmas kukoricalepénybe mindig szalonna, tojás, avokádó és sült krumpli kerül, beborítva főszeres sajttal meg erıs paprikás öntettel, majd anya serpenyıben kisüti az egészet. Édesapám „torpedó”-nak keresztelte el. Kimondhatatlanul finom, és miután egész délelıtt üres hassal gyakorlatoztam, az elsı falat többé-kevésbé a legeslegjobb dolog, amit valaha ízleltem. Isaac régen azt állította, hogy az anyukája kolbászos-tojásos burritója a legfinomabb, de aztán megkóstolta a

torpedót, és egy életre behódolt neki. A torpedót semmi sem múlhatja fölül. Öt perc alatt simán befalom az egészet, és bár valószínőleg egy kisebb ország teljes népessége jóllakott volna belıle, én még egyet kívánok. Mentségemre szóljon: ki tudja, meddig ehetem még anyám fıztjét? A lehangoló gondolattól elmegy az étvágyam. Össze kell szednem magam. Megköszönöm anyukámnak a reggelit, és spurizok vissza a szobámba, örülök, hogy nem faggat tovább. Ellenırzım zárva van-e az ablak – bár úgy tőnik, Audrának ez sem akadály –, behúzom a függönyt, és bezuhanok az ágyba. Mire legközelebb magamhoz térek az éjjeliszekrényen lévı óra, délután négyet mutat, anya pedig dörömböl az ajtón. – Vane, telefon! Kinyílik az ajtó, hunyorgok az arcomra esı napfényben. – Aludtál? – kérdi anya, és ráncba szalad a homloka. – Azt hittem, a videojátékot nyúzod vagy ilyesmi. Felülök, próbálok magamhoz térni. – Ki voltam purcanva. Körbenéz a szobában, ahogy odaadja nekem a telefont, mintha drogot keresgélne abban a hiszemben, hogy csakis az okozhatja a kimerültségemet. Nem mintha valaha is droghoz nyúltam volna. Még egy rohadt aszpirint se bírok bevenni. – Isaac keres – mondja. Torzonborz hajamba túrok próbálom lesimítani, majd a fülemhez szorítom a telefont. – Halló! – Mi az isten bajod van neked? – Isaac szinte kiabál a vonal túlsó végén. – Elıször órákkal takarodó elıtt lelépsz Hannah-tól, aztán kikapcsolod a mobilod, és egész nap nem fogadod a hívásomat? Csak azt ne mondd, hogy ilyen szarul sikerült a randi! – Bocs, elfelejtettem, hogy kikapcsoltam a telóm. A randi meg okés volt. – Aha, persze. Én nem úgy hallottam.

– Miért? Mit mondott Hannah? – Hallom a hangomból kicsendülı aggodalmat, ugyanakkor rádöbbenek, hogy anya nem méltóztatott magamra hagyni. Rávetem, a Már megbocsáss! pillantásomat mire vonakodva becsukja maga mögött az ajtót. Isaac felröhög. – Semmit, haver. Csak közölte, hogy beveszi magát a szobájába és kettesben hagyott minket. De úgy sejtem, történt valami gebasz. Ezúttal mit mőveltél? Csak azt ne mondd, hogy megint eleresztettél egy galambot a randi közepén! – Dehogyis! És mondtam neked, hogy az nem is én voltam. – Lauren nem ezt mesélte Shelbynek! Azt mondta, hogy amikor a Datolyafesztiválon voltatok, biztosan túl sok húsos lepényt ettél, vagy valami mert olyat durrantottál, hogy megbámultak. Az ilyesmiért általában éljeneznélek, de nem akkor, amikor épp meg akarsz főzni egy csajt! Lauren azt mondta, pont az után történt, hogy kézen akartad fogni. Nem a legjobb idızítés, haver. Hülye csajok, muszáj mindent kipletykálniuk egymásnak! – Lauren hazudott, hogy mentse magát, mert igazából ı volt. – Na persze, mintha a csajok szellentenének! Cimbi, már majdnem egy éve járok Shelbyvel, és még sosem hallottam ereszteni még olyankor sem, mikor anyám dugig tömi babbal meg csilipaprikával! Mindenesetre vegyél be valamit haspuffadás ellen, mielıtt este érted megyünk, és minden oké lesz! Bıszen agyalok valami frappáns sértésen, hogy beléfojtsam a szót amikor rádöbbenek, mit mondott. – Ma este? Mit csinálunk ma este? – Moziba megyünk Hannah-val, meg Shelbyvel. – Nem érek rá. – Ne már! Hannah ötlete volt, úgyhogy bármit mőveltél is, nem lehetett annyira ciki! – Nem csináltam semmit! Errıl jut eszembe: Audra még lóg nekem a magyarázattal, hogy miért tette tönkre a randimat. Talán csak féltékeny volt. Hmm. Tetszik az ötlet. Nagyon.

– Haver, figyelsz te rám? – kérdi Isaac. – Hogy mi? – Ismétlem, fél nyolcra megyünk érted. – Megmondtam, hogy nem érek rá. Sajnálom, ez van. Igazából nem is sajnálom. Hannah aranyos lány és tegnap este azt hittem, ıt akarom. Már nem. Nem, amikor esélyem van meghódítani álmaim nıjét. Isaac félig morog, félig sóhajt. – Hát jó. De ajánlom, hogy egy szexi csajjal töltsd az estét, aki miatt megéri kiszúrnod a legjobb barátoddal. Különben jössz nekem egy óriási szívességgel! Annyira fején találta a szöget, hogy csak habogni tudok: – Majd… máskor… dumálunk jó mulatást csá! – Azzal bontom a hívást. Isaacnek igaza van. Audra meg kell, hogy érje ezt a cirkuszt. Nagyon is megéri. Bár tudom, hogy Audra valószínőleg még fog bogarakat a fejemhez vágni, életveszélyesen megfenyegetni, és förgetegekkel rám támadni, de bármit tartogasson is számomra, alig várom. Úgyhogy tiszta ruhát kapok magamra, vizet locsolok a hajamra, és szólok anyámnak, hogy elmegyek hazulról. Nem várok napnyugtáig, hogy viszontlássam Audrát.

19. FEJEZET AUDRA Sikolyok. Borzalmas, dermesztı sikolyok zengnek körülöttem, érthetetlen zajtengerré mosódva, miközben kövek, ágak és ki sem tudom venni, még mi minden püföli a testem. Botladozom, küszködve igyekszem talpon maradni, nem hagyom, hogy elsodorjon a szél. Nem bírunk el a viharral, már így is óriási pusztítást végzett. De apám nélkül nem megyek sehova. Valami megrántja a csuklómat, visszahúz egy lépéssel. Megperdülök, a kavicsokon, a poron és a szél elmosódott falán át, hunyorogva veszem ki egy kisfiú arcának körvonalát. Beletelik pár másodpercbe, mire felfogom, hogy ismerem ıt. – Vissza kell mennünk! – kiabálja Vane. Mielıtt felelhetnék, vérfagyasztó sikoly hasít a levegıbe. – Anya? – Vane elengedi a csuklómat, és berohan a förgetegbe. Utánaszaladok, épp idıben érem utol, hogy én is lássam, a kék ruhás asszonyt a levegıben. Viaskodik a béklyóként ráakaszkodott szelekkel, de képtelen kiszabadulni. – Anya! – sikoltja ismét Vane, ugrálva próbál felérni az asszonyhoz. Túl magasan van. – Vane? – Édesanyja még hevesebben küszködik. – Fuss! Tőnj el… Szavait elmossa az irányt váltó szél. Hirtelen másik oldalról csap le egy léglökés, elszáguld egy kicsavart fa mellett, és az asszony felé hajítja. Lehunyom a szemem, de akaratom ellenére is meghallom az émelyítı reccsenést, ahogy az egyik törött végő ág a nınek vágódik, és mire felnézek, az asszony teste természetellenesen ki van csavarodva. Feje oldalra dıl. Véres esı hullik ránk. Vane felsikolt, gyötrelem, düh és félelem pokoli üvöltése szakad ki belıle. Én nem teszek semmit. Moccanni sem bírok. Még gondolkodni sem.

Semmi másra nem vagyok képes, csak bámulni a kék ruhás, megtört testet, amely elsüvít a sötétségbe, vércsíkot húzva maga után. – Audra! – kiabálja apám, felriasztva kábulatomból. – Audra! Nem felelek, erre egyre kétségbeesettebben kiabál, így megfordulok, az eget fürkészem, amíg észre nem veszem ıt: jóval a fejem felett verekszi át magát a széllökéseken. – El kell tőnnöd innen, Audra! Fogd Vane-t, és meneküljetek a vihar útjából! – Nélküled nem megyek! – Ugrálni kezdek, ahogy az elıbb Vane. Valahogy biztosan el tudom érni apámat. Csak le tudom segíteni a földre! Egész testem belesajdul, úgy szeretnék felrepülni hozzá. De egyelıre nem vagyok elég erıs. – Menj, Audra! Még soha életemben nem hallottam apámat ilyen véresen komolynak. Azonnal elszáll az erım, hogy ellenálljak, szinte révületbe ringatva fordítok hátat, és teszem, amire utasított. Megragadom Vane kezét, és elráncigálom onnan, lépésrıl lépésre egyre jobban kapkodom a lábam, ahogy távolodok apámtól, mintha maga a szél nógatna. – Futás innen! – sürget apa. – Ne gyere vissza! Valahogy sikerül eljutnunk a vihar pereméig anélkül, hogy eltalálna minket valami, a körülöttünk kavargó romokból. Átlököm Vane-t a szél falán, a békésebb területre, figyelem, ahogy a biztonságos, stabil földön botladozik. Tudom, hogy követnem kéne, de nem bírok elmenni, nem bírom magára hagyni a családomat. Visszafordulok, de apám hangja megállít: – Audra, ne! – Lejjebb ereszkedik, nem annyira, hogy elérhessem, de elég közel, hogy láthassam könnyben úszó szemét. – Menj, kicsikém! És vigyázz Vane-re! Egy erıs keleti szelet küld rám, hogy hátrataszítson. Rúgok, sikoltok és teljes erıvel küzdık a széllökés ellen, de nem bírok vele. Kihajít a tölcsérbıl, alig egy méterre landolok a zokogó Vane-tıl. Mielıtt talpra kászálódhatnék, valami szétveti a fergeteget. – Apa! – sikoltom olyan hangosan, hogy úgy érzem, kiszakad a torkom.

A tölcsér a szemem láttára bomlik fel, a szelek szanaszét suhannak. Az eget kutatom apám után, hegyezem a fülem, nem hallom-e a hangját. Ám tudom, hogy nem fogom megtalálni. Érzem ıt körös-körül a levegıben, és tudom, hogy feláldozta magát. Hagyta, hogy a szelek széttépjék, s így belülrıl tudott megküzdeni velük. A levegıbe markolok, próbálom megragadni a szellıket. Kisiklanak a kezembıl. Apámnak vége. A romok mennydörgésként csattanva zuhannak a földre. Felsért a törmelék. A végtagjaimnak csapódik. Nem menekülök. Zokogva roskadok össze, egész testemben reszketek. Apukám el sem köszönt tılem. Azt sem mondta, hogy szeret. Csak annyit: „Vigyázz Vane-re!” Valaki átkarol, mire talpra ugrom, rám ragyog a megkönnyebbülés napsugara, és megfordulok, hogy megöleljem apámat. De nem ı áll ott. Vane könnyes szemébe nézek, érzem, hogy reszket a karja, miközben fojtogatón ölel magához, úgy kapaszkodik belém, mintha egyedül én horgonyoznám le a földre. Legszívesebben ellökném magamtól. Puszta ököllel esnék neki. Miért van ı itt apám helyett? Vane tehet mindenrıl. Mindenrıl. Ám ezt a hazugságot még dühömben sem veszem be. Belém hasít az igazság, darabokra tép, megingat. Vane-nek támaszkodom, ugyanolyan hevesen zokogok a vállán, ahogy ı az enyémen. És elárulom neki az igazat. Elárulom neki, hogy én tehetek mindenrıl. A szelet túlharsogva vallom be. Muszáj, mielıtt tetteim súlya teljesen összezúz. Tudom, hogy mindent hallott, mert abbahagyja a sírást. Mégsem ereszt el. Nem húzódik el. Még szorosabban ölel magához. A szél jéghideg, az élet pedig magányosabbnak és komorabbnak tőnik, mint valaha. De érzem Vane testének melegét a kabátján át, és minél tovább kapaszkodunk

egymásba, annál jobban átjár a hı engem is, eltölt energiával és életerıvel. Legszívesebben soha nem engedném el. Vigyázz Vane-re! Ez volt apám utolsó kívánsága. Megígérem mindannak, ami apámból maradt, hogy teljesítem. Soha nem tehetem jóvá mindezt. De minden erımmel törekedni fogok rá.

20 FEJEZET VANE Audra nincs a kiégett kalyibában, ami elég… fura. De korántsem olyan fura, mint a levegıt betöltı halk nyöszörgés, ami elnyomja a liget, zümmögı, csiripelı és recsegı zaját. – Audra? – kiáltom, igyekszem követni a hangot. Olyan, mintha felülrıl jönne, de túl vakító a nap, így még hunyorogva is csak a pálmaleveleket látom az elmosódott fényben. Egész testemben megborzongok, amikor felötlik bennem egy rettenetes eshetıség. Itt vannak. Elkapták Audrát. Visszarohanok a leégett házhoz, négykézláb vetem magam a sarokba, ahol Audra a kardját tartja. Kirántom a földbe vájt hasadékból, és magam elé tartom. Nehezebb, mint amilyennek hittem, és felfordul a gyomrom, ahogy a szúrós ágacskákkal teli éleket bámulom. Felhasított hús. Tátongó sebbıl patakzó vér. Vértıl csöpögı penge. Az elém villanó képektıl úgy remeg a kezem, hogy kis híján elejtem a kardot. Ám Audrának szüksége van rám. Rohanva cikázom a pálmafák között, követem a zokogó hangot. Törött ágak karcolják össze a lábam, a durva kéreg pedig felhorzsolja a karom, ahogy a liget mélyére száguldok. – Audra! – ordítom. A sírás abbamarad. Éles rikoltás támad helyette, és Audra ördögi héjája zúg le az égbıl, a fejemet célozva. Az utolsó pillanatban térek ki elıle. – Segíteni próbálok rajta, te hülye dög! – kiabálom a karddal hadonászva, bár a madár már túl messze repült tılem. – Vane? Audra hangja olyan sok irányból verıdik vissza a fákról, hogy nem tudom megállapítani, honnan jött.

– Hol a fenében vagy? – Idefent. A csúcsokra hunyorgok, és lám, Audra a legmagasabb fa levelei közül kandikál le rám. Egyedül van. Biztonságban. Nincs okom aggodalomra… Kivéve a lány dühös tekintetét, ahogy megkérdi: – Te meg mégis mit mővelsz? Mit keres nálad a légvágó? Légvágó? Király név. Behúzódom a fa árnyékába, aminek egy ágán Audra ül, hátha ettıl lehőlök kicsit. Nem a legjobb ötlet a hıségben rohangászni. Mázli, hogy jó alaposan bedezodoroztam magam. – Én csak… megakartalak menteni – vallom be, de iszonyú, hogy ez milyen bénán hangzik. – Azt hittem, ideértek a viharhozók. – Te akartál megmenteni engem? – Jól van na sírást hallottam. Azt hittem, kínoznak a harcosok, vagy valami. Anyám, hogy lehet valaki ennyire hálátlan? Audra lebámul rám, az arcán ül némi büszkeség, de alapvetıen csak sajnálat. Úgy fest, mint egy szülı, akinek épp azt meséli a kisgyermeke, hogyan akar legyızni egy mesebeli szörnyeteget. – Ha ideértek volna a viharhozók, koromfekete lenne az ég, a szelek pedig kicsavarnák a fákat, és gyufaként hajigálnák ıket szerte-szét. – Remekül hangzik. Már alig várom! Mindketten az égre pillantunk, mintha csekkolnunk kellene, hogy nincs odafent semmi. Egyetlen felhıt se látni. Audra héjája azonban megint zuhanórepülésbe kezd felém, és kis híján elejtem légvágót, ahogy hadonászva igyekszem megóvni a fejem. – De tényleg, szólj már rá a harci madaradra! – Nyomás a helyedre, Gavin! – utasítja a lány, és az ostoba jószág azonnal engedelmeskedik neki, egy utolsó rikoltással elrepül a ház felé. Rohadt dög.

– Menj hátrébb! – int Audra, miközben elıbújik a levelek közül. Csak nem akar leugra… Gondolatmenetem félbeszakad, ahogy a lány kitárja a karját, és lelép az ágról. Suttog valamit, amit nem értek, mire elsuhan mellettem egy langyos légáramlat. A szellı átöleli Audrát, lelassítja az esését, gyengéden teszi le a földre. – Felvágós – zsémbelıdöm. A kardért nyúl, készségesen átadom neki. A hányingert hozza rám. Audra szemügyre veszi a pengét, valószínőleg arról akar meggyızıdni, nem tettem-e kárt benne, abban az öt percben, amíg nálam volt. – Te meg miért kerestél? – Te meg miért bujkáltál zokogva egy fa tetején? – vágok vissza. Egy pillanatra láthatóan meghökken. Aztán így felel: – Szélre volt szükségem, hogy visszanyerjem az erım. – Azzal indul is vissza a házához. A nyomába szegıdöm megvárom míg elrakja a halálos fegyvert, és felém fordul, mielıtt megpróbálnék rendes választ kicsikarni belıle, a ködösítés helyett. – Oké, azt megmagyaráztad, mit kerestél a fán. De mégis miért itattad az egereket? Rámeredek, nehogy lemerje tagadni. – Ahhoz neked semmi közöd. Megpróbál elvonulni mellettem, ám elállom az útját. – Hidd el, megbízhatsz bennem! – mondom neki, kissé érzelmesebb hangon, mint szándékoztam. – Tudom, hozzászoktál, hogy mindent egyedül kelljen csinálnod. De most már ketten vagyunk. Egy szót sem felel. Csak a földet bámulja, mintha a porban masírozó hangyáknál nem létezne lenyőgözıbb látvány az egész világon. Közelebb lépek hozzá, és kézen fogom, egész testemben beleborzongok, amint hozzáérek. – Hadd segítsek! Szinte tapintani lehet a feszültséget a levegıben, ahogy megfontolja az ajánlatomat, és egy másodpercre úgy tőnik, talán el is fogadja. Aztán csóválja a fejét, és kivonja kezét a markomból. – Csak rémálmom volt, ennyi az egész.

– Mirıl álmodtál? Elfordul. – Arról a napról, amikor édesapám meghalt. A lehetı leghalkabban suttog, engem mégis kıtömbként vágnak fejbe a szavak. Audra apja engem védelmezve halt meg. – Borzasztóan sajnálom a történteket – mondom, remélve, hogy tudja, milyen komolyan gondolom. Ismét felém fordul, és amikor a szemembe néz, apró változást érzékelek. Mintha picikét megrepedt volna a vaspáncélja. – Te semmirıl sem tehetsz. Vállat vonok, nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz. – Akkor is nagyon sajnálom. – Én is. A falnak dıl, tenyérnyi árnyékába húzódik. Látszik elkínzott arckifejezésén, hogy gondolatban újra átéli a vihart, annak minden apró részletét. Szeretnék bebújni a fejébe, és megnézni a visszajátszást – még akkor is, ha fáj. – Milyen volt? – suttogom. – A vihar? – Igen. Tulajdonképpen hogyan… történt az egész? – Nem tudom finomabban megfogalmazni. Úgy mered rám, mintha az orra elıtt mészároltam volna le fél tucat kiscicát. – Azt akarod, hogy véres részletességgel számoljak be neked a szüleid erıszakos haláláról? – Nem. De igen. Nem tudom. – A hajamba túrok, keresem a szavakat a megfelelı magyarázathoz. – Életem elmúlt tíz évében több száz ember faggatott arról, hogy mi történt; és tudod, hogy néznek rám, valahányszor azt felelem: „fogalmam sincs”? Mintha gyogyós volnék. Elvégre csakis agykárosodás lehet az oka, hogy nem emlékszem életem legmeghatározóbb eseményére, ugye? – Szerencsés vagy, hogy nem emlékszel. – Szerencsés?

Ha ezt még egyszer meghallom… – Ezek szerint szerencse, hogy anyád megfosztott az emlékeimtıl? Hogy kitörölte életem elsı hét évét? – Bizonyos szempontból igen. Audra nem ért meg; soha nem szoktak megérteni. – Mindössze arra kérlek, hogy segíts kitölteni a hézagokat! Ha nem kaphatom vissza az emlékeimet, legalább megoszthatnád velem a tieidet. Nem is tudom, hány másodperc telik el néma csöndben. Audra végül rideg hangon felel: – Az emlékeim csak rám tartoznak. A repedt üvegő ablakhoz lép, és ırült héjáját simogatja. Tudja, hogy az, az egyetlen hely, ahová tuti nem követem, sıt a közelébe se megyek. Nem mintha jelenleg egyáltalán meg akarnám közelíteni. Tudom, hogy fáj felidéznie az emlékeit, de mindazok után, amin keresztülmentem, igazán megszánhatna egy kicsit. Minden a vihar napjához kötıdik. Muszáj megtudnom, mi történt azon a napon.

21 FEJEZET AUDRA Csak egy álom volt – hajtogatom magamnak. Csak álom. De tudom, hogy többrıl van szó. Ez egy emlék. Az emlék. Amelyet nem hagyhatom, hogy Vane felidézzen. Annak az emléke, amikor bevallottam neki, hogy én öltem meg a családját. Ostoba, ösztönös cselekedet volt, és Vane csak azért nem esett nekem dühében, mert annyira megrázták a történtek. Még szerencse, hogy anyám kitörölte az emlékeit, így sosem kell szembenéznem vallomásom következményeivel. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. Nem fogom elárulni a titkom Vane-nek. Akárhogy faggasson is. Begörbítem az ujjaimat, jó erısen ökölbe szorítom a kezem, próbálom végre elmulasztani tenyerem bizsergését. Azóta nem szőnik, hogy Vane kézen fogott. Végre tudom, mit jelent ez az érzés. Ugyanaz, mint amit akkor éreztem, amikor átöleltük egymást a vihar után, a romok közt. El is feledkeztem errıl a részletrıl, de most már emlékszem rá: Vane melege felém sugárzott átjárta a testem. Bőntudat. Csakis bőntudatot éreztem, miközben abba a fiúba kapaszkodtam, akinek tönkretettem az életét. Hagytam, hogy a támaszom legyen. Elhitettem magammal, hogy képes lesz megbocsátani, amit tettem. Izzó, égetı, mardosó bőntudat. A testem ezzel bosszulta meg a vétkemet. – Na és most? – kérdezi Vane, emlékeztetve, hogy nem vagyok egyedül. – Mit csináljunk? Valójában nem is tudom. Mindig is úgy terveztem, hogy gondosan, egyenként tanítgatom majd meg neki a nyelveket, hátha a szelet jobban megismerve magától is megkezdıdik nála a nyugatias összehangolódás.

Most azonban csak nyolc napunk maradt – már ha anyám beváltja az ígéretét. Sıt, kevesebb, mint nyolc napunk, mivel a maiból már nincs sok hátra. Semmit sincs idım gondosan megtanítani Vane-nek. A legokosabb lépés az volna, ha most rögtön kiváltanám nála az északias és délies összehangolódást, hogy három szélnek parancsolva készülhessen a harcra. A léglökések kombinálásának legalapvetıbb ismerete is sokkal nagyobb hasznára válhat egy viharcsatában, mint a szakértelem egyetlen fajta szél irányításában. De vajon tényleg kibír három összehangolódást kevesebb, mint egy nap leforgása alatt? Én magam is alig bírtam ki ép ésszel, amikor az orkánosztagos kiképzés alatt úgy döntöttem, egyszerre indítok be két összehangolódást – pedig én szinte születésem óta beszélem a keleti nyelvet. Vane elméjét már így is megviselte mindaz, amit tegnap este óta megtudott és átélt. Ha ehhez hozzáadok két újabb megerıltetı összehangolódást, azzal óriási kísértésnek teszem ki az érzékeit: ilyesfajta próbát még a tapasztalt szilfek is nehezen állnának ki. – Öö, nem avatnál be, hogy min gondolkodsz? – kérdi Vane. – Mert nem egészen úgy terveztem, hogy a nap hátralévı részét az ötvenfokos hıségben, egy datolyaligetben álldogálva töltöm, miközben felzabálnak a szúnyogok. Idıhúzásként mély levegıt veszek, de aztán kénytelen vagyok bevallani, mi az egyetlen lehetıségünk. – A kiképzésed legjobb módja, ha két további összehangolódásra késztetjük az elmédet. Így nevezzük, amikor a szél a tudatod mélyére hatolva kapcsolatot alakít ki veled, hogy érthess a nyelvén. Tegnap éjjel beindítottam a keleties összehangolódásodat, amikor eggyé váltam a széllel, és behatoltam az elmédbe. Ezért láthattál légi alakomban, mint ahogy a keleti nyelvet is ennek köszönhetıen beszéled. – Na jó… Úgy teszek, mintha mindennek lett volna szemernyi értelme… Mellesleg megjegyzem, nem volt az égvilágon semmi – közli Vane, de akkor is van egy kérdésem: Miért beszélsz úgy errıl, mintha azt tudatnád velem, hogy muszáj levágnod mindkét kezemet, pörköltet fızni belıle, aztán megetetni velem? Felsóhajtok.

– Mert ilyen gyors egymásutánban átélned három összehangolódást nagyon… kellemetlen lesz. – Kellemetlen? – Veszélyes. – Na jó, ezt a szót nagyon nem csípem. – Ha lenne bármi más megoldás… – De hát van! Hívhatnál erısítést, ahogy tegnap este ígérted. Azzal a tervvel mi lett? Nekem az, sokkal jobban bejött. – Kértem is erısítést. – Lesütöm a szemem. – De megtagadták. – Megtagadták? – Igen. – Mire ez az egész véget ér, tuti bele fogok ırülni Vane szokásába, hogy kérdésként ismételgessen mindent. – Na de azt hittem, én vagyok az utolsó nyugati. A jövendıbeli király, meg minden. Mégse élvez elsıbbséget, hogy megóvjátok az épségemet? – De, nagyon is. Van, aki feltartsa a viharhozókat, ameddig csak lehetséges. És köztudott, hogy én vagyok az osztag egyik legjobb ırzıje. – Aha, csak épp tegnap éjjel még azt mondtad, így, legyengülten nem szállhatsz szembe a viharhozókkal egymagad, még a segítségemmel sem. – Talán… mégis. Ha kell, tehetek valamit, ami biztosan legyızi a viharhozókat. – Na de… ha biztosan legyızi ıket, miért nem kezdjük rögtön azzal? – Azért nem „kezdjük rögtön” azzal, mert nem véletlenül hívják végsı áldozatnak. Kicsúszik a számon, mielıtt észbe kaphatnék. Érzem, hogy Vane engem figyel, de nem vagyok hajlandó rá nézni; tudomást sem akarok venni róla, milyen érzelmet tükröz az arca. Fogalmam sincs, mit szeretnék, hogy érezzen. Azt sem tudom, én mit érzek. – Tehát ha jól értem – mondja Vane egy perc, hallgatás után –, az osztag annyira imád téged, hogy erısítés helyett öngyilkos küldetést biztosítottak neked. – Nem errıl van szó.

– Tényleg? Akkor mirıl, Audra? Mert nekem elég egyértelmőnek tőnik a dolog. És szemétségnek. Nem utasíthatnak ilyesmire… Nem várhatják el tıled, hogy… Elcsuklik a hangja, és nem bírom megállni, hogy felpillantsak az arcára. Kihagy a szívverésem, amikor meglátom a tiszta, kék szemében ülı pillantást. Olyan régen volt már, hogy valaki így nézett rám, hogy szinte fel sem ismerem ezt az érzelmet. Vane aggódik értem. Vane Weston törıdik velem. Pislogok, nehogy könny szökjön a szemembe. Mindez semmin sem változtat. – Esküt tettem, hogy megvédelek akár az életem árán is, és hő akarok maradni hozzá. Bármi történjék is. Egyszerő kijelentés, mégis mély hatást tesz Vane-re. Közelebb lép. Elég közel ahhoz, hogy megérezzem testének melegét. Nem is lenne szabad hagynom, hogy ilyen közel jöjjön hozzám. – Odáig nem fajulhat a dolog – jelenti ki, komolyabb hangon, mint amilyennek valaha hallottam. – Váltsd ki az összehangolódásokat! Bármi is az ára. Nagyot nyelek, hogy meg tudjak szólalni. – Meg kell értened, hogy nagyon nehéz folyamat lesz. – Felfogtam. – Sıt, fájdalmas. – Majd… kibírom valahogy. Ki ez a srác, és mit mővelt Vane-nel? – Biztos vagy benne? Kézen fog, gyengéden összekulcsolja az ujjainkat. – Nem hagyom, hogy bajod essen, Audra! Úgy bizsereg a tenyerem az érintésétıl, hogy szinte lüktet. Izzó, perzselı bőntudatom lesújt rám legújabb vétkemért. Megérdemlem. Hagyom, hogy Vane mindent kockára tegyen a megmentésemért – miközben fogalma sincs, hogy én tettem tönkre az életét.

És soha nem is fogom elárulni neki. Véget vetne a küldetés iránti elkötelezettségének. Elfognák a viharhozók, engem pedig megölnének, több ezer ártatlan emberrel együtt. De nem ez az egyetlen okom. Apám halála óta Vane az elsı, aki törıdik azzal, életben maradok-e. Nem bírok lemondani errıl. Még hevesebben mardos a bőntudat, miután bevallom önzıségemet, de elviselem a fájdalmat. Nem olyan vészes, mint az elmúlt tíz évben kibírt gyötrelmes magány. Úgyhogy mély levegıt veszek, igyekszem összpontosítani. – Szerintem le kéne ülnöd. Ez elég… durva lesz.

22. FEJEZET VANE Audra utasítására törökülésben helyet foglalok a padlóra halmozott pálmaleveleken, amik pontosan olyan érdesnek bizonyulnak, amilyennek tőntek. El sem hiszem, hogy Audra képes aludni rajtuk. Utasítások hosszú sorát zúdítja rám, valószínőleg nem ártana megjegyeznem ıket… De képtelen vagyok koncentrálni. Az agyam ismétlı üzemmódban ragadt. Durva. Durva. Durva. Ha jól sejtem, Audra arra célzott, hogy durva, milyen fájdalmas lesz a dolog – márpedig én nem kimondottan a magas fájdalomküszöbömrıl vagyok híres. De legalább úgy tőnik, jól lenyőgöztem Audrát, amikor bevállaltam ezt, csak hogy segítsek rajta… Ami kész ırület. Komolyan azt hiszi, akarnám, hogy az életét adja értem? – Jó szorosan fogd át a törzsed, Vane! Az északiak hihetetlenül agresszív szelek. Nehezen állom meg, hogy felnyögjek. Az „agresszív” majdnem ugyanolyan rossz, mint a „veszélyes”. Audra a karomat igazgatja, úgy a törzsem köré csavarja, hogy perecnek érzem magam. – Minden oké? – kérdi, amikor összerezzenek az érintésétıl. – Persze, totál. Csak kicsit ideges vagyok. Hát nem érzi, hogy szikrák pattognak köztünk? Na, ezt nevezem én durvának. Az érintése nyomán támadt hısugár elér a szívemig, és megtelepszik, mintha oda tartozna. Tudom, milyen nyálasan hangzik ez; Isaac elhányná magát, ha megtudná, hogy ilyesmiket gondolok. De nekem tetszik az érzés. Olyan, mintha Audra minden egyes érintéssel egyre inkább a részemmé válna. Legszívesebben átkarolnám, magamhoz szorítanám, érezném, ahogy szétárad bennem a hı, miközben, végigsimítom a… – Készen állsz? – kérdezi Audra megszakítva fantáziálásomat.

– Igen. – Utálom magam, amiért remeg a hangom. – Hát jó. Elıször is essünk túl a legfájdalmasabb részen! – Istenien hangzik. Felvillan az arcán az ismerıs félmosoly. – Nem tudok más tanácsot adni, csak hogy ne állj ellen. Utasítani fogom a szeleket, hogy hatoljanak a tudatodba, viszont ehhez be kell lélegezned ıket. Amint a széllökések odabent vannak, erınek erejével kell majd koncentrálnod. Furcsa, kellemetlen érzést fognak okozni, és valószínőleg lüktetni fog a fejed. Ne feledd, az agyad tudja, hogy kell ezt csinálni! – Nem tudom, mire leszek képes lüktetı fejjel, de megteszem, ami tılem telik. Csak… essünk túl rajta! Audra bólint. Aztán lehunyja a szemét, és suttog valamit, úgy hangzik, mintha egy kígyó énekelne. Feltámad körülötte a szél. Lehől a levegı; nem is olyan rossz a rekkenı hıség után. Körbefonnak a légáramlatok, zörögtetik a pálmaleveleket, ahogy felemelnek a földrıl. A szél sokkal erısebb, mint amire számítottam, kiegyenesíti görcsös végtagjaimat, míg el nem terülök, ide-oda sodródva a förgetegben. – Lélegezd be ıket, Vane! Aztán koncentrálj arra, hogy mit hallasz! – kiabálja Audra, amíg el nem nyomja a hangját, a lég süvítése. Magamra vagyok utalva, reszketek a szél jéghideg bábjában miközben az áramlatok az arcomba vágódnak. Legszívesebben védekeznék a széllökések ellen, befognám orromszám, és remélném, hogy elhúznak innen. De úrrá leszek fogam vacogásán, és amint legközelebb teljes erıvel a képembe vágódik a szél, direkt nagy, mély levegıt veszek. Ahelyett, hogy a tüdımbe áramolna, a levegı az elmémbe hatol. Úgy irritál, mint amikor víz megy az orromba… Csak épp ezerszer fájdalmasabb annál. Kavarognak a fejemben a szelek, örvényt alkotnak, és életem legdurvább migrénjét szabadítják rám, mintha rúgnák, kalapálnák, szurkálnák, meg széttépnék az agyam. Kész volnék feltépni a koponyámat, csak hogy kiengedjem a széllökéseket. Koncentrálj! – intett Audra.

Mégis hogyan tudnék koncentrálni, amikor kész szélcsatorna a fejem? Olyan érzés, mintha egy vízesés, egy sugárhajtású repcsi, valamint millió mennydörgés robaját hallanám egyszerre. A káoszba azonban egy egyszerő kis hang vegyül. Elnyújtott mély nyöszörgésnek hangzik, nem tudom, kivenni mit mond. De minél jobban hegyezem a fülem, annál közelebbrıl és tisztábban szól, mintha figyelmem középpontjába igyekezne beverekedni magát, követelve, hogy ne is foglalkozzak mással. Tökre olyan, mint amikor Isaac bekapcsolja a mélynyomót a furgonjában. A dallamot és a szöveget teljesen elnyomja a luktetı basszus, vibrál az egész verda, a vén morgós szomszédok, pedig szúrós szemmel bámulnak minket, ahogy nagy bumm bumm bumm-olással elhúzunk a házaik elıtt. Ahogy a hangra koncentrálok, felerısödik a fejfájásom, és úgy érzem, a szél menten jégcsappá fagyaszt. Gyerünk már, te idióta huzat, hangolódj rám, mielıtt totál kiakadok! Semmi értelme. Sosem fogom megérezni, vagy meghallani azt a tudom is én, micsodát, amit éreznem, vagy hallanom kéne. Csıdtömeg egy szélvándor vagyok, és Audra miattam fog meghalni. Erre a gondolatra magamhoz térek – és ekkor hallom meg a szót. Egyetlen szó. Egyre ismétlıdve. Erı. Abban a pillanatban, hogy felismerem a szót, a szél átjárja a tudatomat. Olyan érzés, mint egy hajtásra meginni egy nagy pohár vizet – az agyam csillapítja a szomját. Elernyednek a végtagjaim, és a dallam helyett a szövegre koncentrálok, most már megértem. Az északi szél erırıl énekel. Legyızhetetlenségrıl. Egyensúlyról. – Vane, hallasz engem? – szól Audra hangja a messzi távolból. – Nyisd ki a szemed! Szeretnék engedelmeskedni, de jelenleg fogalmam sincs, hogyan uralkodjak a testem fölött. A szelek, körbefonták az elmémet. Csábítgatnak. Nógatnak. Könyörögnek, hogy menjek velük. És én mennék is. Az északiak, nagyon bátornak és erısnek tőnnek. Meg fognak védeni.

– Vane, hallgass rám! – kiabál Audra. – Nem szabad mindent elhinned, amit a szél mond! Tudom, hogy szépen hangzik, de ellen kell állnod neki! El akar vinni és, ha hagyod, többé nem térsz vissza! Nem akarok hallgatni rá, ám hirtelen hı sugárzik, mindkét karomba, mintha áramütés ért volna. Megborzongok, kinyílik a szemem. A vakító napsütéstıl majd széthasad a fejem és, hangosan felnyögök. Aztán kitisztul a látásom, és megpillantom a fölém hajoló Audrát, szép keze a csuklómat markolja. – Lélegezz! – noszogat. Mégis miért kéne ezt külön mondani… A mellkasom égı fájdalommal ébreszt rá, hogy jó ideje nem vettem levegıt. Nagyot lélegzem, prüszkölök és köhögök, ahogy a levegı behatol fulladozó testembe. Audra felhúz ülı helyzetbe, hátba vereget. – Jól vagy? – Voltam már jobban is. – Átkarolom a törzsem, minél inkább tudatában akarok lenni, a testemnek. Az imént egy pillanatra elfeledkeztem róla. – Mi történt? – A szél majdnem elvitte az elmédet. Lüktetı fejemet dörgölöm. – Lennél szíves ezt lefordítani? Apró, szomorkás mosolyt villant rám. – Én magam sem értem teljesen. Édesapám annak idején azt mesélte, hogy a szélvándorok két világ közt rekedt lények. Nem tartozunk sem kizárólag a földhöz, sem kizárólag az éghez, így ha túl szoros kapcsolatba kerülünk akár az egyikkel, akár a másikkal könnyen rossz útra térhetünk. Ami a földet illeti, az étel és a víz leterhel, a talajhoz köt minket. Gyengíti a képességeinket. A szél szava pedig hívogat, mintha egy régi barátunk kérlelne, hogy tartsunk vele az útján. Így már értem. Énem egy része még most is követni szeretné a szelet. – De ha engedjük, hogy a szél magával csábítson, akkor hátrahagyjuk földi alakunkat, és soha nem térünk vissza – int, Audra. – Hogyhogy tegnap éjjel nem ilyen érzés volt? – Szinte az egészet átaludtam, de nem emlékszem, hogy ilyen nehezen ébredtem volna fel.

– Úgy idéztem elı a keleties összehangolódásodat, hogy én magam voltam a fejedben, onnan irányítottam a szellıket. Így anélkül alakulhatott ki a kellı kapocs, hogy kitettelek volna a szél teljes erejének. – Vagyis… szó szerint a fejemben jártál… mint a szél az elıbb? – Megborzongok, ahogy felidézem a furcsa, örvénylı, szédítı érzést. – Igen. Amikor felöltjük valódi alakunkat, eggyé válunk a széllel. Azzal egyformán mozgunk, létezünk és érzünk, de az erınk megmarad. – Ennél furábbat talán még nem is hallottam tıled. Újabb félmosollyal jutalmaz. De aztán lesüti a szemét, a kezét tördeli. – Nem biztos, hogy be kéne indítanom a délies összehangolódást. Lehet, hogy azt már nem bírnád ki. Az nem kifejezés, hogy eszem ágában sincs még egyszer átélni ilyet – soha a büdös életben. De ez az egész nem rólam szól. – Meg kell tanulnom mindhárom nyelvet, nem? Amint csak lehet. Eltelik pár másodperc, míg Audra igazat ad, nekem: – Fogytán az idınk. – Akkor muszáj megtennünk. El sem hiszem, hogy ezt mondom. De most már nem rezelhetek be. Rengeteg ember élete a tét. Audra élete a tét. – Most már tudom, mire számítsak. Nem lesz semmi bajom. – Ha ilyen hívogatónak érezted a zord, hővös északi szelet, akkor a melengetı, barátságos délieknek tízszer olyan nehéz lesz ellenállnod. – Nem megyek velük. – Miért vagy ilyen biztos benne? Megfogom mindkét kezét. Megpróbál elhúzódni, de szorosan kapaszkodom belé. – Amikor megérintettél, az visszarántott a testembe. Úgyhogy csak ennyit kell tenned, és visszajövök. Hozzád. Az utolsó szót már inkább csak motyogom, de egészen biztos vagyok benne, hogy Audra meghallotta, mert picit elpirul. Pár másodpercig a kezünket bámulja, lassan mélyeket lélegzik. – Na jó! – szól végül. – Essünk túl rajta.

23. FEJEZET AUDRA Vannek fogalma sincs, milyen ellenállhatatlan lesz a déli szelek hívogatása. Melengetı süvítésük részegítı. A kényelem, amit ígérnek, rém csábító. Óriási a kísértés, hogy az ember örökre elillanjon lágy, kóborló áramlatuk szárnyán. Én magam is szívesen követtem volna suttogásukat akárhová, nem sokon múlt, hogy megálltam. Egyedül az apámnak tett esküm tartott vissza. De most nem tehetek mást, mint hogy tartom magam a tervhez és reménykedem, hogy Vane tényleg visszajön értem. Hozzám – helyesbítek. És nem is csak hozzám személy szerint. Azért jöjjön vissza ebbe a világba, hogy folytathassa a kiképzést. Kibontakoztathassa a képességeit. Elfoglalhassa a helyét uralkodóként. Nekem leginkább – sıt, csakis – ez a fontos. Ezt emlékeztetıül megismétlem magamban, miközben a szeleket keresem. A legközelebbi déli szelek, több kilométerre vannak, a kihalt homokbuckák közt lézengenek. Felém süvítenek, amikor suttogva megidézem ıket. Vane szemébe nézek, ahogy a szél elkezdi köré vonni gubóját. – Vissza kell jönnöd! – parancsolok rá. – Ne eressz el, akkor nem megyek sehova! Látva, hogy Vane szívbıl megbízik bennem és hajlandó a kedvemért szembenézni egy ilyen kihívással – arról nem is beszélve, milyen elszánt a tekintete –, a bőntudat tőzként égeti a kezemet. Meg a szívemet. Magamba fojtom a fájdalmat, amennyire csak bírom. Aztán elsuttogom az utolsó parancsot, lezárva a gubót, és magára hagyva a selymes szálak közé gabalyodott Vane-t a déli szelekkel. Azon kapom magam, hogy visszatartom a lélegzetem, és kényszeredetten nagy levegıt veszek. Muszáj észnél lennem. Mindenre fel kell készülnöm.

Vane végtagjai meg sem rezdülnek, miközben teste a levegıbe emelkedik. Nem vonaglik úgy, mint amikor az északi szelek hatása alatt állt. Nehéz kivenni az alakját a homokot csapkodó szélben, de az arcát látom, és békésnek tőnik. Boldognak. Emlékszem arra az érzésre. A déliek által keltett mennyei boldogságra. Körmöm a tenyerembe váj, ahogy az eltelt másodperceket számolom, várom, hogy megtörténjen az összehangolódás. Minél tovább van Vane kiszolgáltatva a szélnek, annál kisebb az önuralma. Tíz másodperc. Húsz. Harminc. Negyven. Minden egyes pillanatot egy örökkévalóságnak érzek. Lehet, hogy ezzel a meggondolatlan döntéssel eljátszottam az egyetlen reményünket. Ötven másodperc. Egy perc. Gyerünk, Vane! Megy ez neked! – kiabálom túl a széllökéseket. Újabb tizenhat másodperc telik el. Aztán a szelek letekerednek, a feladattól megszabadulva elmenekülnek. Vane összehangolódott velük. A pálmalevelekbıl rakott ágyra roskad a teste, én pedig egyre csak szólongatom. Meg sem moccan, de ugyanúgy kézen fogom, mint amikor az északiakkal viaskodott, és közben ügyet sem vetek a bırömet égetı bőntudatra. Vane nem nyitja ki a szemét. Meg sem rezzen. – Lélegezz, Vane! – utasítom és, erısebben szorítom a kezét. – ígéretet tettél nekem. Nem reagál. Megrázom a karját, próbálom felébreszteni. – Lélegezz! Semmi. Még akkor sem, amikor ököllel verem a mellkasát. A torkomban dobog a szívem, ahogy megpillantom, elkékült ajkát. Muszáj tennem valamit, akármit! Többször láttam a földhözragadtakat szájból, szájba levegıt fújni, hogy megpróbálják beindítani a másik légzését. De nem kockáztathatom, hogy elkötelezzem magam Vane-nek. És a lélegeztetés

talán be sem válna. Nem a tüdejével van baj. Az elméje illant el, a szelek hívogató szavát követve. Vane túl messzire kalandozott onnan, ahol lennie kéne. A kékség szétterjed az ajkáról, egész arca holtsápadttá válik. Megragadom a vállát, és olyan erısen rázom, ahogy csak bírom. Oldalra csuklik a feje, teste ernyedt. Nem ülhetek csak itt, tétlenül bámulva, ahogy megfullad! Még ha nem is a tüdejével van gond, akkor se árthat, ha levegıt juttatok a szervezetébe. Bele sem akarok gondolni, mit teszek, miközben reszketı kézzel felemelem az állát. – Ez nem csók – suttogom, hangosan bizonygatom. – Ez életmentı beavatkozás. Nem csók. Nem kötelez semmire. Nem kötelez. Nem kötelez. Nem kötelez. Nem fog elkötelezni engem Vane Westonnak. Nem kötelez semmire! Reszketve veszek levegıt, alig hiszem el mire készülök, ahogy az arcára simítom a kezem. – Vane! – kiabálom. – Vane, ébredj fel! Semmi. Könny szökik a szemembe, ahogy kékesszürke ajkára meredek. Most vagy soha, Audra! Közelebb hajolok hozzá, a fülébe suttogok: – Kérlek, ne hagyj el, Vane! Nem is ezt akartam mondani… De nincs idım az elszólásomat elemezgetni. Mély levegıt veszek, teleszívom a tüdım, ahogy reszketı kézzel szétválasztom Vane ajkát és odahajolok hozzá. Nem kötelez, nem kötelez, nem kötelez! Mielıtt a szájához érhetnék, Vane szaggató köhögést hallatva vadul rángatózni kezd. Homloka az államnak vágódik hátralökve engem, míg ı levegıért kapkodva az oldalára gördül. Fél kézzel sajgó államat dörgölöm, a másikkal átfogom a törzsem, próbálom csillapítani a remegésemet. Fel sem bírom fogni az érzelmeket amelyek, úrrá lettek rajtam. Csak azt az egyet tudom: Vane életben van.

Egy percig zihál és küszködik, mire rendesen kap levegıt. Mellette ülök, és mivel úgy érzem magam, mint aki alól egy pillanatra kirántották az egész világot, semmit sem tudok tenni azon kívül, hogy nézem ıt. Szeretném elmondani neki, mennyire megijesztett. Menynyire közel járt ahhoz, hogy elhagyjon – hogy mindent és mindenkit hátrahagyjon. Elmondanám, mennyi mindent lettem volna hajlandó kockára tenni, hogy megmentsem. De nem kell megtudnia mindezt. Miután visszatér az arcába az élet, és lecsillapodik a köhögése, felül, lesimítja a haját, aztán a szemembe néz: – Megmondtam, hogy visszajövök hozzád!

24. FEJEZET VANE Lábam szétfıtt tésztaként rogyadozik a súlyom alatt, miközben Audra a ligeten át, rángat a házunk felé. Sokszor voltam már hulla fáradt. Elgyepált. Istenem, hiszen túléltem egy tornádót, és bár nem emlékszem, mi történt, arra nagyon is, ahogy utána napokig fájt meg sajgott mindenem. De ehhez foghatót még az életben nem éreztem. Üres vagyok. Mintha minden, amitıl én, én vagyok, kifolyt volna a fülemen, és csak egy üres Vane-bábot hagyott volna. Semmi sem készíthetett volna fel, a déli szelek jelentette kísértésre. Ismét kisgyereknek éreztem magam tılük, és mintha anyukám ígéretét hallottam volna, hogy minden rendben lesz, csak tegyem, amit mond. Másmilyen volt a hangja, magasabban és halkabban szólt a megszokottnál, de szavai akkor is bekígyóztak az elmémbe és a szívembe… És minél hevesebben próbáltam kilökni ıket annál erısebben kapaszkodtak belém. Végem volt. Amíg meg nem hallottam Audra kétségbeesett suttogását a szélben, könyörögve, hogy ne hagyjam el. Eszem ágában sincs elhagyni ıt. Ezzel az elszántsággal összeszedtem a kellı erıt, hogy megszabaduljak a déli szelektıl, és szédelegve, ezernyi fájdalomtól sikoltó testtel visszakényszerítettem magam a valóságba. De esküszöm, a szél magával vitte egy részemet. Az tuti hogy a testmelegemet lenyúlta. Megállás nélkül reszketek, pedig lefogadom, hogy legalább negyven fok van. A tészta láb se valami frankó. A fejem meg úgy lüktet, mintha focilabdának használták volna. Az üresség érzete a legrosszabb. Most már tudom, mit érlett Audra azon, hogy „két világ közt rekedt” lények vagyunk. A széltıl az énem egy része szabadabbnak, teljesebbnek boldogabbnak érezte magát, mint valaha. Nélküle elveszett és üres lettem. De azért örülök, hogy visszatértem. Lehet, hogy az ég hívogat, viszont szilárd talajt akarok érezni a talpam alatt. Lehetıleg úgy, hogy a lábam se zselének érzıdjön.

Ha már itt tartunk… Hogyan fogom megmagyarázni a szüleimnek a jelenlegi állapotomat? Anyukámat ismerve valószínőleg azt fogja hinni, hogy piáltam, drogoztam, vagy mindkettı. Túl sok tudósítást látott a hírekben elzüllött tinikrıl. És úgy tőnik Audrával is lesz szerencséjük megismerkedni, mert hacsak nem bírok bemászni a házba, esélytelen, hogy egyedül bejussak. Jelenleg, teljes testsúlyommal Audrára nehezedem, igencsak lenyőgözı, hogy elbír, figyelembe véve karcsú alkatát. Megpillantjuk házunk napszítta falait, és görcsbe rándul a gyomrom. Audra teste is megfeszül, úgyhogy ha jól sejtem, ı is arra gondol, amire én: És most mi a fenéhez kezdjünk? Megtorpan a liget szélén. – Egy pillanatra támaszkodj egy pálmafának! – mondja, és már át is karoltat velem, egy durva törzset. Áthelyezem a testsúlyomat, kényelmetlen szögben dılök a fának, de sikerül talpon maradnom, miközben Audra nekiáll, kigombolni a dzsekijét. A mindenit, remélem, hogy vékony, csipkés fehérnemő fog elıbukkanni alóla! Miután kigombolja az utolsó csillogó aranygombot is – szerintem egy nyolcvanas évekbeli popsztár ruhatárába illene a dzsekije –, Audra kibújik a vastag kabátból, felfedve egyszerő ujjatlan, fekete felsıjét és bársonyos bırét. Szerelése nem éppen az áhított szexis melltartó, de legalább szők és mélyen kivágott. Kék nyakláncon egy ezüst madártoll függ, közvetlenül a kulcscsontja vonala alatt, olyan pontra vonzva a pillantásomat, ahová valószínőleg nem illene néznem. Nagyjából a vityillója irányába hajítja a dzsekit. – Remélhetıleg az öltözékem így eléggé sportosnak tőnik ahhoz, hogy a szüleid ne fogjanak gyanút. Azt fogjuk mondani nekik, hogy futni voltunk, de te megerıltetted magad, és begörcsölt a lábad. Ez megfelelı magyarázat kell, hogy legyen az állapotodra. Nekem sem jut jobb az eszembe, és kezd nagyon kifárasztani az álldogálás így, hát hagyom, hogy Audra ismét átvesse a vállán a karomat. Ezernyi villám csap belém, ahogy a bıröm a bıréhez ér. Már nem is reszketek. Vastag egyen dzsekije nélkül Audra érintése ezerszer

bizsergetıbb. Arról nem is beszélve, milyen selymesnek és lágynak érzem hozzám simuló, csupasz bırét. Fontos teendı: ellopni és megsemmisíteni Audra dzsekijét, amint csak lehet. Igyekszem nem elbotlani, ahogy ismét elindulunk ám vacak lábam nem hajlandó engedelmeskedni, és kis híján mindkettınket elgáncsolom. Audra megáll elıttem, és talpra állít szemtıl, szembe kerülünk, olyan szorosan összesimulva, hogy érzem a szívverését vékony felsıjén keresztül. Esküszöm, hogy csak másodpercek kérdése, és lángra kap körülöttünk a levegı. Audra visszahúz az oldalára. – Miután bejutottunk, lefektetlek az ágyadra, aztán távozom. Próbálj egyáltalán nem felkelni! Egyél valamit! Sıt, egyél jó sokat! Nem ártana, ha kicsit jobban kötıdne a tested a földhöz. És tartsd magad távol a széltıl! Jól csukd be az ablakod, kapcsold ki a ventilátort! Most nagyon védtelen vagy. – Hogyhogy védtelen? Csak nem… elfújhat a szél, ha túl közel állok a légkondihoz? – Nem hinném. De igyekszem óvatos lenni. Nem hallottam még olyanról, akit annyira kísértésbe ejtett volna a szél, mint téged. Talán nyugati vonás. Vagy az elmúlt tíz évben úgy el voltál zárva a széltıl, hogy a tested most nem is képes megbirkózni vele. Akárhogy is muszáj kapcsolatban maradnod a földdel, úgyhogy az a biztos, ha nem teszed ki magad kísértésnek. Jelenleg csak arra érzek kísértést, hogy megsimogassam a felsıje alól kikandikáló derekát. Na, az motiválna, hogy két lábbal álljak a földön. Ezt meg is mondanám neki, ám addigra elérünk házunk randa, kék bejárati ajtajáig. – Akkor most… kopogjak? – kérdi Audra. Még sosem hallottam elcsuklani a hangját. – Csak nem berezeltél az ıseimmel való találkozástól? – Ritkán kerülök kapcsolatba földhözragadtakkal. – Ugye tudod, hogy a barátnımnek fognak hinni? Elsápad.

– Bármit elviselek, hogy megırizzem a titkunkat. Muszáj úgy beszélnie, mintha a barátnımnek lenni valami kimerítı megbízatás volna, amit a háta közepére se kíván? – Nem hiszem, hogy zárva van – mondom. Mély levegıt vesz, kihúzza magát, és kinyitja az ajtót. – Megjöttem! – szólok olyan hangosan, hogy túlharsogjam a tévét. – És ki ne akadjatok, de eléggé lestrapáltam a lábamat, úgyhogy egyedül nem jutottam volna haza. Még be sem fejezem a mondatot, amikor anyám felrikolt: – Mi?! – Apámmal fejvesztve rohannak felénk a folyosón. Ennyit arról, hogy ne akadjanak ki. Audra láttán megtorpannak. Audra megdermed, és lesüti a szemét. Csúcs lenne a feszengése, ha nem jöttem volna hirtelen magam is zavarba. – Mi történt? – kérdi édesapám, eléggé szánalmas, összegörnyedt tartásom felé intve. – Nagyon begörcsölt a lábszáram, úgyhogy Audrának kellett betámogatnia a házba. Semmiség, csak túlzottan megerıltettem magam, futás közben. Apám elneveti magát, olyan öblös hahotázást hallat, amit egy kétméteres, sörhasú trógertıl várna az ember, nem egy százhatvanöt centi magas, vézna pasastól, aki mindennap flancos pólóingben mászkál. – Így jár, aki fel akar vágni! – Kösz, fater. Anya magához tér az Audra-bámuló bódulatból. – Bocsánat, nem hiszem, hogy rendesen bemutatkoztunk volna. Carrie vagyok. A kezét nyújtja Audrának aki, megbotlik a lábamban, ahogy anyám felé lép. – Azt hiszem, Vane-nek le kéne dılnie – mondja miután, összeszedi magát. Rákvörös az arca. – Merre van a szobája? Meg kell hagyjam, ügyes húzás úgy tennie, mintha nem tudná pontosan, melyik szoba az enyém.

– Ó, hát, nem is tudom… Jack, talán neked kéne bekísérned Vane-t! – mondja anya az ajkát harapdálva, mintha attól tartana: Audrával elég, az ágy közelébe kerülnünk, és abban a másodpercben ellenállhatatlan kísértés lesz majd úrrá rajtunk, hogy letépjük egymás ruháját. Apa nevet, megdörgöli feje fénylı búbját – cseppet sem szégyelli, hogy kopaszodó fején már csak félkörben van némi haj –, és így szól: – Nyugi, Carrie! – A folyosóra int. – Arra tessék! – Köszönöm! – Audra rávillantja félmosolyát, és a szobám felé vonszol. – A balra lévı ajtó – teszi hozzá anyám a nyomunkba szegıdve, elszántan, hogy minden egyes lépésünket éberen figyelje. – Képes vagyok elnavigálni valakit a saját szobámig – motyogom neki. Audra ügyet sem vet ránk, berúgja szobám félig csukott ajtaját és bevetetlen, fekhelyemhez támogat. Az ágyra fektet – nem olyan gyengéden, mint szeretném és segít felemelni a lábamat, miközben anyám az ajtóból „felügyel” minket. Egek, besétál a házba egy dögös csaj, és máris totál lıttek a bizalomnak! – Minden oké? – kérdi Audra, ahogy ficánkolva igyekszem kényelmesebben elhelyezkedni. Alapvetıen csak, kalimpálok. – Igen. Többet is mondanék, de édesapám beáll anyám mellé az ajtóba, bár az ı arcán nem aggodalom ül inkább, úgy fest mint, aki a Discovery Channelt nézi. Hát nem lebilincselıek a kamaszok udvarlási szokásai, édesem? Felsóhajtok. – Na, hadd halljam még egyszer, mi történt! – szól anyám, még kínosabbá téve a helyzetet. Laza a hangneme, de tudom, hogy valójában úgy érti: „Nem veszem be a mesédet. Hadd kössek bele!” Audra válaszol, mielıtt figyelmeztethetném, milyen ingoványos talajon járunk.

– Tanítgatom Vane-t gyorsabban futni. De nyilván túlzottan erıltettem a tempót a hıségben, mert begörcsölt a lába, és elájult. Szerintem ez elég hihetıen hangzik. Anyámat viszont nem gyızi meg. – Versenyszerően futsz? – Elmosolyodik, miután Audra bólint. – A te korodban én is atletizáltam. Melyik a legerısebb számod? Ajjaj! Töröm a fejem, hogy gyorsan rávághassak valamit, Audra helyett, de az istennek nem jut eszembe egyetlen atlétikai futószám sem. Nem mind csak… futás? Audra azonban szemrebbenés nélkül felel: – Mindegyik jól megy. – Bizony – teszem hozzá. – Audra mindenben csúcs! Ez sokkal csöpögısebben hangzik, mint akartam, és elpirulok. Amint észreveszem a szüleim arckifejezését, gyakorlatilag az egész fejem átmegy céklába. Anyám felvillantja a Lassan felnı az én pici fiacskám! vigyorát apám meg úgy fest, mint aki legszívesebben hátba veregetne, és „szívtipró”-nak titulálna. Szülık: saját csemetéik megszégyenítésének legnagyobb szakértıi, mióta világ a világ. – Hát, nagyon örülünk, hogy megismerhettünk! – susogja anyukám fátyolos hangon. Ha sírva fakad, megfojtom magam a párnámmal. Audra elırelép, kezet nyújt anyukámnak. – Én is örvendek! Vane folyton önökrıl mesél. A szüleim arca sugárzik, én sem állom meg a vigyorgást. Audra aztán ért hozzá, hogyan vegye le az ısöket a lábukról! – Bárcsak én is ugyanennyit hallottam volna rólad! – feleli anyám csúnya pillantást vetve rám. – Vane mondta, hogy randija volt, de te vagy az elsı lány, akit haza is hoz magával. Biztosan nagyon odavan érted. – Anya! – nyavalygok, képes lennék hozzávágni a párnámat. Vagy az éjjeliszekrényen álló, lámpát. Fıleg miután Audra feltőnıen elpirul. – Nos hát – lép közbe apa köszönjük, hogy hazakísérted Vane-t! És azt is,

hogy kirángattad a házból. Manapság testmozgás címén csak a hüvelykujját edzi a videojáték távirányítóján. – Apa! – nyögöm. – Biztos vagyok benne, hogy te seperc alatt megedzed – teszi hozzá apám ügyet sem vetve rám. – Legalábbis nagyon remélem – mondja Audra. A szüleimnek tuti nem tőnik fel, hogy legörnyed a válla, és némi kétség vegyül a hangjába. Az én tekintetem rögtön az ablakra vándorol. Kémlelem, nem közeleg-e a vihar. Az ég rikító piros és narancssárga. Tipikus, élénk sivatagi naplemente. De mindazok után, amit megtudtam óhatatlanul, fenyegetınek látom. – Na gyere, kikísérlek! – mondja apám, átkarolva Audra vállát, mintha máris családtag lenne. Audra engedelmesen követi, de még visszapillant rám mielıtt távozna. – Pihend ki magad! Bólintok, nem kerüli el a figyelmem, hogy kifelé menet lekapcsolja, a mennyezeti ventilátort. A huzat teljesen elül, a testem pedig elernyed. Észre sem vettem, hogy a légmozgás mintha a bırömet ráncigálta volna. Audrának igaza van. Tényleg védtelen vagyok. Számtalan okból. És most már nagyon elegem van belıle. Holnap átveszem az irányítást. Ideje, hogy kiderítsem, milyen erıs vagyok. Mielıtt még késı lenne.

25. FEJEZET AUDRA A lábam alig bír el a visszaúton Vane-ék házától a rejtekhelyemig. Megérkezve lerogyok a padlóra, és a durva falnak dılök, nem tudom, hogyan lesz erım megint felkelni. Már alig van bennem tartalék. Arról nem is beszélve, hogy leküzdhetetlen éhség kínoz. Bármit falatozik is majd vacsorára Vane, az illata betöltötte a levegıt a házukban. Még mindig érzem a nyelvemen a telt, sós aromát. Vajon milyen érzés lenne bele is harapni az ételbe, érezni a számban az ízek kavalkádját, évek óta elıször hagyni, hogy elteljen a testem? De nem az éhségtıl érzem ilyen nyomasztóan üresnek magam. Ahogy Vane apukája átkarolt… Egy pillanatra azt hittem ha, oldalra fordítom a fejem, apám sugárzó, gödröcskés mosolya ragyog majd vissza rám. Aztán apa felnevet, megperdít, és olyan lesz, mintha az elmúlt tíz év meg sem történt volna. Ám nem apámat láttam, amikor oldalra pillantottam. Csak Vane tökéletes, boldog családját. A földre ütök, kieresztem magamból a feltörı dühöt mielıtt, megfojthatna. Nincs szükségem se ételre, se családra. Nincs szükségem semmire. Csak összpontosításra. Egy közeli keleti szél dalára koncentrálok, fülelek, nincs-e bármi hírük a közelgı viharhozóknak. A szöveg nem céloz a jelenlétükre. Ez megkönnyebbülést kéne, hogy jelentsen. Azonban a dal egyetlen hangja sem árul el, semmi különlegeset. Még anyámnak sincs benne nyoma. Tudom, hogy anya óvatosan jár el, gondosan leplezi még a leghalványabb nyomát is. De akkor is azt kívánom, bár eljutna hozzám valami jele annak, hogy anya nekilátott feltartani a viharhozókat. Hogy tényleg megvéd minket. Mert ha nem a viharhozók bármelyik másodpercben megérkezhetnek. És még, ha anyám védelmez is minket, tényleg képes leszek felkészíteni Vane-t a harcra? Ma kis híján elvesztettem ıt.

Ha kudarcot vallok… Megmarkolom a mellkasomhoz simuló medált, és óhatatlanul felmerül bennem a kérdés vajon, meddig marad még türkizkék a szíja, meddig vibrál még benne az energia, amit beleleheltem, mielıtt az osztag a nyakamba akasztotta volna. Az utolsó lélegzetvételem után a szíj elfeketedik majd, mint édesapámé. Nem tudom elképzelni, hogy apám azt akarná, ugyanúgy végezzem, mint ı. Azt sem akarta, hogy ırzı legyek. A mai napig emlékszem, milyen képet vágott, amikor beszéltem vele errıl. Elvitt egy tisztásra, hogy megtanítson a széllel szállni, és miután végre felemelkedtem a talajról – ha csupán egy másodpercre is – , borzasztó büszke voltam magamra. Lelkendeztem apának, hogy hamarosan én is pont olyan leszek, mint ı. Hogy ez az elsı lépés az ırzıvé válásom útján. A szeme körüli ráncok elmélyültek, gödröcskéje eltőnt. Aztán átkarolt, a hajamat simogatta, kioldotta a délutáni szellık okozta gubancokat. És így szólt: – Azt akarom, hogy mindig szabad légy. Nem szerette volna, hogy eskü vagy kötelesség kössön gúzsba. Akkor legalábbis még nem. Ám valami megváltozott. Mi másért adta nekem különleges képességét, és könyörgött, hogy vigyázzak Vane-re? Tudta jól, hogy az, mivel jár. És azt is tudta, számára hogyan fog végzıdni az a küldetés. Vajon azért gondolta meg magát, mert én tehettem a történtekrıl? Azért erıltette rám az áldozattal teli életet, hogy így vezekeljek? Vagy azért választott engem, mert úgy hitte, én meg tudom tenni, ami neki nem sikerült? Megvédhetem Vane-t és túlélhetem a dolgot? Szeretném hinni, hogy elég erıs vagyok… Meg hogy Vane-nek sikerülni fog a negyedik összehangolódás, és ı is elég erıs lesz majd, hogy megvédje magát. De csak hét napunk maradt a viharhozók érkezéséig, és az utolsó összehangolódást nem tudom én kiváltani. Nem beszélem a nyelvet, így nem parancsolhatom ide a nyugati szeleket Vane-hez, nem küldhetem be ıket az elméjébe. Egyedül kell megidéznie ıket, és ha nem sikerül… Akkor már csak hét napom van hátra.

Letörlöm a könnyeimet, olyan erısen dörgölöm az arcom, hogy fájjon. Majdnem ugyanannyira utálom testem gyengeségének kézzelfogható bizonyítékát, amennyire saját magamat, amiért hagytam, hogy eluralkodjon rajtam, az önsajnálat. Én hoztam ezt a döntést. És nem Vane-rıl vagy az apámnak tett ígéret beváltásáról szól. Ez az egyetlen esélyem, hogy jóvátegyem a vétkem. Az egyetlen esélyem, hogy helyrehozzam azt a borzalmas hibát, amit vétettem. Meg fogom tenni, amit kell… méghozzá önként. Szánalmas gyengeségrıl többet szó sem lehet. Erısnek kell lennem. És ehhez tiszta, erıteljes szélre van szükségem. Felállok, leporolom a ruhám, és a dzsekimért nyúlok, magamra kapom az ormótlan kabátot. A vastag anyagtól izzadni, kezdek, ám e kellemetlenségre ügyet sem vetve begombolom a dzsekit. Aztán megidézek minden közeli szellıt – a szokásos mennyiség dupláját –, és szélgubóként magam köré csavarom ıket. A plusz szelek az alkonyat félhomályában, elleplezik alakom az égen. Szinte kizárólag az ösztönömre hagyatkozva repülök, az édesapámtól örökölt képesség vezérel, miközben inkább sétálva, mint futva osonok a szétszórt felhık közt. A szellık dallam foszlányokat dúdolnak, egyesek életet, mások pihenést ígérnek, lelkem pedig beissza szavaikat, hiába tudom, hogy nem nekem szólnak. Miután földet ér a lábam, összeroskadok. De a San Gorgoniocsúcson vagyok – a hegység legmagasabb pontján –, és máris érzem, amint felüdít a friss hegyi levegı. A gyorsabb, erısebb, teltebb szelek az arcomat súrolják egész testemet lehőtik miközben megosztják velem, erejüket és energiájukat. Összekucorodom és lehunyom a szemem, a szelekre koncentrálva elnémítom a gondolataimat. Feladom az öntudatom. Sodródom a széllel. Kicsit olyan, mint az alvás, de még annál is pihentetıbb. Minden egyes sejtemet átmossa, tiszta lapot hagy maga után. Nem tudom biztosan, mennyi ideig maradok ebben az állapotban, de mire kinyitom a szemem már, feljöttek a csillagok. Apró fénypettyekként hadakoznak a sötétséggel. Eszembe juttatják alapvetıen éjfekete létezésem néhány fénypontját. A boldogság és a jó

csillogását… amely nem képes eltörölni a rosszat, és a gyászt, bármennyire szeretném is. De azért rendületlenül ragyog felettem. Nemsokára még egy fényponttal gazdagíthatom, a pozitívumok csillagképét. Átsegítem Vane-t ezen az egészen, bármibe kerül is. Halálommal pedig végre értelmet adhatok az életemnek. Ezzel meg tudok békélni. De azért nem adhatom fel a próbálkozást. A világunknak ugyanannyira szüksége van rá, hogy Vane Weston elérje a negyedik összehangolódást, mint nekem magamnak. Kell, hogy legyen megoldás. Bárcsak a szülei tanítottak volna neki, valamit a nyelvükbıl! Csak egyetlen szót! De nem voltak hajlandók. Senkit sem voltak hajlandók tanítani. Még édesapámat sem, hiába kérte ıket. Sok éjszaka gubbasztottam a sötétben, azt lesve, ahogy a szüleim pontosan ezen vitatkoznak. Édesanyám dühe viharos volt, vádaskodása szélrohamként hasított a levegıbe. Azt üvöltötte, hogy Westonék, nem érdemlik meg a segítségünket, ha nem hajlandók megtanítani nekünk a nyelvüket. Az erejüket felhasználva megvédhetnénk ıket. Legyızhetnénk Raident. Mindenki megmenekülhetne. Visszatérhetnénk az életünkhöz, az otthonunkba, a magunk szeleihez; azokhoz a szelekhez, amelyek mindig is szelídebbek voltak hozzá, mivel hozzájuk tartozik. Miért kellene olyan emberekért áldozatot hoznunk, akiknek eszük ágában sincs, azt viszonozni? Miért kellene segítenünk nekik, ha önzı módon, nem hajlandók megosztani a tudásukat, és mindenben támogatni minket? Édesapám azonban ilyenkor átkarolta, óvta a dühöngı szelektıl, amelyek mintha, mindig felkorbácsolták volna a kedélyét. Miután anyám lecsillapodott, apa azt suttogta neki, hogy Westonéknak joguk van úgy védelmezni a tudásukat, ahogy csak akarják. Dönthetnek úgy, hogy nem merik apámra bízni a nyelvükkel járó felelısséget. Igyekeztem akkor apámmal egyetérteni – és általában még mindig egyetértek vele. Néha azonban nagyon nehéz.

Westonék nem tudhatták biztosan, hogy meg fognak halni a nyelvükért… És hogy nyelvtudás nélkül a fiuk magára marad, teljesen védtelenül. Ez nem változtat a tényen, hogy a döntésükkel, halálra ítéltek minket. Ha megtanították volna a nyugati nyelvet apámnak, még mindig élne. Ha megtanították volna a nyelvet Vane-nek, nekem sem kellene feláldoznom magam. De… ha nem mentettem volna meg Gavint mindez, nem történt volna meg. Ma így. Ha úgy. Ha… Végtelen sok eshetıség. És egyik sem számít. Csak az számít, ami itt és most van. Közelednek a viharhozók. Hét napunk maradt.

27. FEJEZET VANE Mindazok után, amin keresztülmentem, arra számítok, hogy úgy alszom majd, akár a bunda. A szél azonban mővelt valamit az agyammal. Egyszer, mikor még gyerekként strandolni voltam, és órákon át, dobáltak a hullámok, a testem átvette az óceán ritmusát. Aznap éjjel úgy éreztem, mintha még mindig a vízben lettem volna, hagyva, hogy ringasson. A szél ugyanilyen hatással van rám… De ez sokkal furább érzés. Árny és fény világában sodródom és zuhanok. Elmosódott alakokat látok. Egybecsengı hangokat hallok, alig bírom kivenni a szél zúgásától, mit mondanak, miközben pergek, forgok és lebegek. Miközben elmém a szelekkel röpköd valami, felszabadul benne. Emlékképek foszlányai kelnek életre a fejemben. A valóság cserepei, amelyek nem illenek össze, éles vágással villannak fel egymás után, akár egy filmbéli montázs. KÖZELI: EGY KICSAVART FA Mintha csapkodna bütykös ágaival, ahogy magával rántja a szél, hasítja a levegıt. Aztán a légmozgás irányt vált, és a fa megpördül, elıtőnik az éles töréspont, ahol a szél lehasított róla egy vastag ágat. A törésnél lévı hegyes szilánkok élénkpirosak. Mintha festékbe mártották volna ıket. Vagy mintha vérben úsznának. VÁGÁS: EGY TÓ FODROZÓDÓ FELSZÍNE Kavicsok kacsáznak a víztükrön, elmosódik a hegyek és a pufók fehér felhık képe. Békés jelenetnek kéne lennie, de nem vagyok nyugodt. Újabb kavicsok törik meg a felszínt nagyot csobbannak, miközben elönt a harag hulláma. VÁGÁS: EGY KISLÁNY Hosszú, sötét haja az arcát csapkodja. Kapálózik vékony lábával és karjával. Hunyorgok a viharban, és rádöbbenek, hogy a lányt, gúzsba kötik a légáramlatok. Sikoltása belém hasít, miközben a szelek egyre magasabbra emelik. Aztán eleresztik a halálos mélységben lévı, sziklás

talaj felé hajítják. Találkozik a pillantásunk, ahogy zuhan… Felriadok, és lerúgom magamról a takarót, pedig reszketek. Hajam verejtékben úszó homlokomra tapad. Az égen látott lány. A mélybe zuhanó lány. Audra volt az. De nem emlékszem erre a pillanatra, hacsak… Felülök, megmarkolom az ágy szélét. – Hacsak vissza nem nyertem az emlékeimet – mondom ki hangosan a szavakat, remélve, hogy ettıl valóra válnak. Audra azt mondta, az emlékeim törlıdtek – végleg. De volt valami a tekintetében, amikor errıl beszélt. Félelem. El akarom őzni a gondolatot, nem hagyom, hogy megrengesse az Audrába vetett bizalmamat. A lány azonban titkol elılem valamit. Ezt eddig is tudtam. Lehet ennek valami köze az emlékeimhez? Mégis mit láthattam, vagy tudhattam volna hétévesen, aminek most jelentısége lehetne? – Vane, ébren vagy? – kopogtat anyám. Visszafekszem, igyekszem a szokásos módon viselkedni. – Aha. Anya bedugja a fejét az ajtón. – Úgy hallottam, mintha mozgolódtál volna. Hoztam neked reggelit. Jót fog tenni az izmaidnak a fehérje. Felém, nyújt egy tányért: a legóriásibb torpedó terpeszkedik rajta, amit anya valaha is készített. Akkorát kordul a gyomrom, hogy visszhangzik a szobában. Anyám letelepszik az ágyam szélére, nézi, ahogy eszem. Igyekszem tudomást sem venni róla, a csípıs sajtos finomságra koncentrálok, de tudom, hogy anya okkal ücsörög itt. – Szóval, az a tegnapi dolog… – mondja végül. Ééééééééés helyben vagyunk. Rávetem a legjobb Totál nem akarok beszélni róla pillantásomat. Nem veszi az adást. – Kész vagy elmondani az igazat? – kérdi.

A tányéromra szegezem a tekintetem. Általában nem jön be, ha hülyének tettetem magam, de talán ezúttal mákom lesz. – Az igazat? – Hogy valójában mi történt veled meg Audrával. Tudom, hogy milyen egy lábszárgörcs, édesem… És ez nem úgy nézett ki. Egyedül talpon se bírtál volna maradni. És életedben nem láttalak még ilyen sápadtnak. Próbálom egy vállrándítással elintézni, de anya a fejét csóválja. – Nem szóltam semmit, mert nem akartalak zavarba hozni Audra elıtt. De most tudni akarom az igazat. Miért nem bírtál járni? És ne mondd azt nekem, hogy a tréningezés közben sérültél le! – Pedig pont így volt. – Tényleg képes vagy hazudni nekem? – Nem hazudok. – Tényleg tréningezés közben történt. Nem olyan tréning közben, amire anyám gondol, de annak is lehet nevezni. – De nem is árulsz el nekem mindent… A végeredmény ugyanaz. Nagyon utálom, amikor anyám fején találja a szöget. Arra összpontosítok, hogy cafatokra tépkedjem a torpedó maradékát. – Csak nem valamiféle harcosok klubjának lettél a tagja? – suttogja anyám. Felhorkanok. – Halál komolyan ez a teóriád? Anyám elpirul. – Nem tudom. Tegnap nagyon rossz bırben voltál… Audra pedig elég kemény csajnak látszik, a csupa fekete szerelésével meg a katonás bakancsával. Én csak arra gondoltam… – Nem vagyok tagja semmiféle harcosok klubjának. Ahogy Audra sem. Anyám megkönnyebbülten bólint, én meg remélem, hogy végeztünk. Nincs olyan szerencsém. – Akkor meg mi ez az egész? Felsóhajtok. Utálok hazudni anyámnak. Úgyhogy megosztok vele egy szemernyit, az igazságból és remélem, azzal megelégszik. – Audra felkészít engem valamire.

– Elárulnád, mire? Nem mondhatom el neki… De hazudni sem fogok. A szemébe nézek, tudom, hogy magabiztosnak kell tőnnöm, hogy higgyen nekem. – Mit szólnál, ha akkor mondanám el, amint tudom, hogy sikerült? Megfontolja az ajánlatomat. – Illegális? – Nem. – Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a szilf harcosokkal való csatázást konkrétan, egyetlen törvény sem tiltja. – Veszélyes? – Nem feltétlenül. – Igazából nem is hazudok. Audra egyre csak azt hajtogatja, hogy nem lesz semmi bajunk. És ha nem veszek tudomást aggódó tekintetérıl, miközben ilyeneket mond, akkor talán még hiszek is neki. – Nagyon megnehezíted a dolgom, Vane. – Tudom. – Megfogom a kezét, ahogy gyerekként szoktam. Errıl az jut eszembe, bár megint tízéves lehetnék, amikor biztos lehettem abban, hogy anyukám, minden gondomat meg tudja oldani. De ezt most nem tudja megoldani. – Ígérem, többet is elárulok, amint tudok. Egyelıre biztosíthatlak arról, hogy semmi olyasmihez nincs közöm, ami szerepelhetne, az imádott híradós tudósításaidban. – Látom rajta, hogy kezd megenyhülni. Úgyhogy ráteszek még egy lapáttal. – Adtam arra valaha okot, hogy ne bízz bennem? – Nem – vallja be pillanatnyi hallgatás után. – Akkor kérlek szépen, hidd el, hogy komolyan mondom: minden oké… És ha szükségem lesz a segítségedre, azonnal szólok! Elhúzza a száját, látom, hogy nem akarja elhinni. Úgyhogy kijátszom az utolsó kártyámat: – Tizenhét vagyok, anya. Épp ideje hagynod, hogy egyedül birkózzak meg a problémáimmal. A fejét rázza, úgyhogy ellenkezésre számítok tıle. Ehelyett azonban azt suttogja: – Ne adj rá okot, hogy megbánjam! – Nem fogok. Ígérem.

Feláll, és elveszi a tányéromat. – Hogy érzed magad? – Jobban. – Kinyújtóztatom magam a takaró alatt. A lábam úgy lüktet, mintha legalább tízezer kilométert futottam volna csúcssebességgel… de használható. – Csak fáradtan. – Hát, akkor végül is jó, hogy nincs semmi dolgod. Apa próbálta erıltetni, hogy vállaljak valami nyári melót, de anya lebeszélte róla. Tudja, hogy megvisel, a hıség. Én meg tudom, hogy most valójában azt közli velem, jobban szeretné, ha nem mennék sehova. Nem bízik bennem. Ezt rühellem. Azonban semmit sem tehetek ellene, így mosolyt erıltetek a képemre, és a távirányítóért nyúlok. – Ja. Egész nap lustálkodni fogok. Az este már más kérdés… De ezt anyámnak nem kell tudnia. Már csak hét napig kell megjátszanom magam. Aztán minden visszatér a normális kerékvágásba. Vagy… vagy egy gonosz hadúr foglya teszek. Esetleg egy szilfhadseregé. Vagy éppenséggel halott. Ezek között nincs jó opció. Én pedig szinte semmit sem tehetek. Kivéve, hogy teljes erıbedobással edzek, és megbízom Audrában. Feltéve, ha bízhatom Audrában. Miután anyám elmegy, lehunyom a szemem, és igyekszem alvást erıltetni magamra, remélem, hogy újabb képek villannak majd fel elıttem. Az emlékeimet akarom. Szükségem van rájuk. Most már tudom, hogy megkaparinthatók, úgyhogy el fogom követni, amit csak kell, hogy visszaszerezzem ıket. Audrának megvannak a maga titkai. Most már nekem is.

28. FEJEZET AUDRA Vane sápadtnak tőnik, amikor megjelenek nála, hogy elvigyem kiképzésre. A szeme alatti karikák színe, viharfelhıre emlékeztet. A srác úgy fest, mint akin teljesen úrrá lett, a mélabú. – Jól vagy? – kérdem, ahogy közelebb lépek hozzá. Vállat von, és a cipıfőzıje bekötésére összpontosít. – Csak fáradt vagyok. Nem a legbénább hazudozó, akit életemben láttam… De nem sok híja van. Lehuppanok mellé az ágyra gondosan, ügyelek arra, hogy sok hely maradjon köztünk. – Kipihented magad? – Próbáltam. – De? – faggatom. Megint vállat von. Szerinte ez válasznak számít? Úgy tőnik. Nem szól egy szót sem. Nincs nekem ehhez energiám. – Két lehetıségünk van – közlöm vele. – Továbbra is elengedheted a kérdéseimet a füled mellett, én meg nyaggathatlak, amíg végre be nem vallod, hogy mi bajod van. Vagy elárulhatod most rögtön, mindkettınket megkímélve az idıpazarlástól és a frusztráltságtól. Tessék választhatsz! Vane nagy, mély sóhajjal felkászálódik az ágyról, és az ablakhoz lép, hátat fordítva nekem. – Legyen! Nehezen aludtam el, miután anyám kérdıre vont az állítólagos lábszárgörcsöm miatt. Nem vette be, a dumánkat. – Mit mondtál neki? – Megırzım higgadt hangnemem annak ellenére, hogy az agyamban millió kérdés kavarog. Vane nem árulná el a családjának az igazat, ugye? Mit csinálok ha mégis? Mit mondok az osztagnak?

Vane vállat von – esküszöm, ha még egyszer megvonja a vállát, úgy megrázom, hogy vacogjon a foga és felém fordul, bár nem néz rendesen a szemembe. Visszafojtott lélegzettel készülök a lehetı legrosszabb válaszra. – Igazat mondtam neki. Hogy nem árulhatom el, mi történik, és hogy muszáj bíznia bennem. – És hajlandó rá? – Egyelıre. De tudom, hogy aggódik… és ezt rühellem. Nem folytathatom így örökké, Audra. Tudom, hogy együtt kéne éreznem vele, hiszen kínlódik, de nagyon nehezemre esik sajnálni ıt. De rossz neki: aggódik érte az anyukája. Én alig emlékszem, hogy egyáltalán milyen az. – Már csak néhány napig kell kibírnod – mondom neki, igyekszem magamba fojtani a bosszúságomat. – Naná, mert azután vagy Raiden foglya leszek, vagy az orkánosztag új rabszolgája. A hangjából áradó méreg az agyamba mar. Azonnal fejfájást kapok. Nem bírok megint ezen vitatkozni. – Elég jól vagy a kiképzéshez? Ideje nekilátnunk. – Van más választásom? – Csak akkor, ha nem akarod, hogy életben maradjak. Fel sem fogom, hogy ezt hangosan kimondtam, amíg meg nem pillantom Vane arcát. Megint az ijedt kisfiúnak tőnik, aki anyja megtört testét nézi tovasodródni a levegıben. – Vane, én… – Nem hinném, hogy találhatok szavakat, amelyekkel helyrehozhatnám az iménti baklövésemet. Vane a fejét csóválja, és hátat fordít nekem. Egyikünk sem szól, miközben kimászunk az ablakon, és a gyep legsötétebb részére szaladunk. Miután kellıen elrejtıztünk, megidézem a közeli keletieket, és magunk köré burkolom ıket. – Miért nem a ligetben tréningezünk? – kérdi Vane, miközben a szellık szorosabbra csavarodnak körülöttünk. – Ideje a hármak erejével gyakorolnod. Ahhoz viszont több helyre, lesz szükséged.

Felé lépek, ı pedig hátrál, a szemembe néz. Párszor kinyitja, és becsukja a száját, majd végül azt mondja: – Tudod, hogy igyekszem, ugye? Mármint… én… – Vane. – Magamra erıltetem, hogy a szemébe nézzek. – Nem várom el tıled, hogy… – Igenis menni fog – makacskodik. Nem érdemlem meg ezt az ígéretet – pláne nem Vane-tıl. De azért elfogadom. A szél az arcomat súrolja, eszembe juttatja, miért állunk itt. A torkomat köszörülöm. – Emlékszel, hogyan kell a széllel szállni? Bólint, áthelyezi a testsúlyát, ahogy két kézzel, átkarolom vállát. Átfogja a derekam, mire elönt a hı. Épp abban a pillanatban lélegzik ki, ahogy én be, és még az életben nem éreztem, leheleténél édesebb aromát. Legszívesebben közelebb hajolnék hozzá, hogy mélyen beszívjam. Ehelyett hagyom, hogy a szelek a sötét égbe repítsenek minket. Talán csak a magasban lévı hideg levegı vagy a hosszú, magányos, aggódással töltött nap miatt, de mindenesetre ezúttal nem éget a bőntudat Vane érintésétıl. Biztonságban érzem magam vele. Miatta. Érzem az erejét. Teste melegét. – Mikor repülhetek egyedül? – kérdi kipirult arccal. Szeme csillog az energiától. – Jó sokára. A széllel szállás az egyik legbonyolultabb készségünk. Hihetetlenül gördülékeny kommunikációt kíván a széllel, te pedig alig ismersz pár szót. – Ez szívás. Összefacsarodik a szívem. – Nem szeretsz velem repülni? Abban a másodpercben vissza akarom nyelni, a szavakat, amint elhagyják a számat. Pláne, miután Vane vigyora ismét felvillan jellemzı pimaszsága, csak úgy sugárzik róla. – Ó, dehogyisnem! – Keze a csípımre vándorol, remélem, nevetséges viselkedésemmel nem biztattam arra, hogy ismét

bepróbálkozzon nálam. Azonban megtorpan, amint keze a gravírozott ezüsthüvelyben az oldalamra csatolt légvágóhoz ér. – Szórakozol? Elhoztad a kardot? – Miért ne hoztam, volna? – Hát, nem azért mondom, menı penge meg minden… De ti osztagosok, láttatok már lıfegyvert, ugye? Nem gondoljátok, hogy ideje lenne kissé hatékonyabb eszközökre váltanotok? – Ugyan már! Egy lövedéket még a szellı is el tud téríteni. Megnézném én azt magamnak, hogy egy puska képes legyen egyetlen suhintással, megállítani egy ciklont! Vane mosolya lelohad. Helyes. Muszáj felfognia, milyen veszéllyel nézünk majd farkasszemet egy szélcsatában. Több száz fénylı piros pötty jelenik meg a látóhatáron, és én feléjük irányítom a szelet, csökkentve a magasságot amint meglátjuk a szélturbinákat. Akaratlanul is lenyőgöz, hogy Vane elhúzódik tılem. Emlékszik, hogy kell landolni. Futásnak eredünk, miután földet érünk, az egyik alacsonyabb domb lábánál torpanunk meg. Vane felkacag. – A szélfarm? Ugye csak viccelsz? – Mi bajod van vele? – Én csak azt hittem, a semmi közepén fogom gyakorolni a hármak erejét – vagy akármicsodát –, hogy ne tehessek kárt példának okáért hatalmas szélturbinákban, amelyek valószínőleg többet érnek, mint az életem. – A körülöttünk sorakozó tornyok, felé int. – Arról nem is beszélve, hogy úgy tőnik, apró darabokra fognak vagdalni, ha túl közel megyek hozzájuk. Nem bírom megállni a mosolygást. – Ne aggódj, vigyázok, nehogy bármi baj történjen! De szükséged van a szélerımővekre. Segíteni fognak neked, megkülönböztetni a szeleket, mivel nem elég kifinomultak az érzékeid, hogy magadtól meghatározd a fajtájukat. Látod, hogy mindegyik turbina másfelé fordul? Úgy helyezték el ıket, hogy minden irányból be tudják fogni a szeleket.

– Ezért van az, hogy egy-kettınek mindig pörög a lapátja még akkor is, ha a körülöttük lévık meg sem mozdulnak? – Pontosan. Úgyhogy ha a ma esti gyakorlásnál azt mondom, keress egy keleti szelet, oda fogsz nyúlni érte – mutatok négy, katonaként sorakozó turbinára a legalacsonyabb domb lábánál, hegyes lapátjaik egyformán elmosódnak. – Figyeld meg a sebességüket! A keletiek óvatos szelek. Egybe szoktak verıdni, úgyhogy érdemes a csoportjukat keresned. Lássuk, ki tudsz-e szúrni egy északi szelet! Vane hunyorogva mered a sötétségbe, szemügyre veszi, a pörgı turbinákat. – Ott! – mutat a velünk egy szinten lévı két toronyra. Magamba fojtok egy sóhajt. Nem várhatom el tıle, hogy mindezt tudja: ilyesmit nem tanulhatott meg a földhözragadtak iskolarendszerében. De, akkor is csalódom, valahányszor téved. – Ott déli szelek vannak. Látod, hogy a lapát úgy fest, mint aminek nincs elég lendülete forogni, valahogy mégis körbejár? A déliek kitartó, de lassú szelek. A keleti szelek sebesek és csalafinták. Az északiak pedig… – Egy domboldalra mutatok, amelyen az autópálya hasít, tündöklın kivilágított ösvényt az éjszakába. Az ott sorakozó tornyok magasabbak a többinél, hatalmas lapátjaik csúcssebességgel pörögnek. – İk erıs és heves szelek. – Na és a nyugati szelek? Nagyot nyelek, mert ha a nyugati szelekre gondolok, menten gombócot érzek a torkomban. İk állnak életem tizenhét évének minden fájdalma, minden áldozata mögött. – Azok szelíd, békés szelek. Vane felhorkan. – Ez aztán ironikus. Valóban az. A világunkat valaha sújtó legnagyobb háború kiváltó oka nem más, mint a béke nyelve. Ettıl sikoltani tudnék. Vagy megütni valamit, nagyon– nagyon erısen. Ehelyett a turbinák sorát fürkészem, azt keresem, amelyik a saját ritmusára forog. A legmagasabb domb lábánál találom meg, kirajzolódik a körvonala a csillagos ég elıtt. – Ott egy nyugati szél.

Vane habozik, mielıtt odanézne, amerre mutatok. – Ez itt az egyetlen szellı, amit nem érzékelek. Látom, és ha szélirányban lennék, érezném a bırömön. De az érzékeimet nem bizsergeti. Nem tudom megidézni. És ha megpróbálnám meghallgatni a dalát, csak a süvítı levegı susogását hallanám. A nyelve számomra teljesen érthetetlen. Nem mondom neki, hogy próbálja érzékelni, Vane mégis lehunyja a szemét, és a turbinát egymagában forgató nyugati szél felé nyújtja a kezét. Az öröksége felé nyúl. Könyörgöm, csak érzékelje! Könyörgöm, legyen rá remény! Az éjszakához intézem néma fohászom, azt kívánva, bár meghallanák a szelek, és teljesítenék a kérésemet. Ám nem rajtuk múlik. Hanem Vane Westonon. Minden rajta múlik.

29. FEJEZET VANE Iszonyúan érzékelni akarom azt a nyomoronc nyugati szelet. Nem azért, mert elvárják tılem. Nem azért, mert hallom, hogy Audra visszafojtott lélegzettel vár mellettem, óriási felelısséget akasztva a nyakamba. Hanem mert muszáj tudnom, hogy tényleg nyugati vagyok-e. Van-e bármi esélyem megmenteni minket, megakadályozni Audra önfeláldozását, hogy megóvja az életem. Betölteni a tılem elvárt szerepet. Úgyhogy annyira összpontosítok a turbinára, hogy szinte eltőnik az egész világ. Minden hang. Minden gondolat. Nincs más, csak én meg a légmozgás, amivel küszködve igyekszem kapcsolatot teremteni. De nem érzem. Nem bizsereg a tenyerem. Nem feszül az ujjam. Ha a lapátok nem az orrom elıtt forognának, még azt sem tudnám, hogy fúj ott a szél. Óriási bukta. Audrára pillantok, figyelem az arcán árnyként átsuhanó csalódottságot. Mosolyt erıltet magára. – Nem is vártam, hogy sikerüljön. – Bárcsak… – kezdem, de legyint szabadkozásomra. – Ne is törıdj vele! Elterveztem, hogyan váltsuk ki az összehangolódást. Ismét a turbinát nagy, egyenletes sebességgel pörgetı, nyugati szél felé fordulok. Igenis érzek… valamit. Egy sajgást mélyen, mélyen a bensımben. Szinte olyan, mint az éhség. A testem vágyik arra a szélre; a többire nem vágyott ennyire. Mintha az a szél a részem volna, és csonka maradnék, amíg nem hagyom, hogy eltöltsön, körbefonja az elmém, és elénekelje a dalát, elmesélje magával hordozott hosszú történetét. Akárcsak az elsı éjszakán, amikor Audra az égbe emelt, elönt a bizonyosság.

Nyugati vagyok. Sérült és csonka, de akkor is nyugati. És muszáj összehangolódnom az örökségemmel, különben sosem leszek ép, egész. Így hát hagyom magam abban reménykedni, hogy Audrának sikerül valahogy beváltania hamis ígéretét. Mert komolyan, nem valami ügyesen hazudik. Mindig meglátom a szemében a habozást. A kétséget. A félelmet. Ahogy most is. Miközben, az áhított nyugati szelet nézzük tudom, mire gondol Audra. Én is ugyanazt érzem. A szellı elillan, és vele a biztonságunk is. Audra megköszörüli a torkát. – Majd késıbb aggódunk a negyedik összehangolódás miatt! Most azért vagyunk itt, hogy az önvédelmet gyakorold. Nem bírom levenni a szemem a nyugati szélrıl. Olyan közel van! Csak egyetlen szóra lenne szükségem. Titkos nyelve egyetlen aprócska nyitjára. Én szinte már… A tomboló szélvihar hangja visszaránt a valóságba. Megfordulva azt látom, hogy Audra kavargó szelek legalább harminc méter magasra nyújtózkodó tölcsérének aljában áll. A szelek egymást erısítve köröznek, másodpercrıl, másodpercre magasítva a tölcsért. Audra meggyızıdik róla, hogy figyelem ıt, majd belép a szelek közé. Leesik az állam, ahogy elmosódott alakja felfelé tör a széltölcsérben, majd kirepül a tetején. Lebeg a levegıben, sötét angyalként illik a csillagok közé. Aztán zuhanni kezd, sebesen, és megállíthatatlanul. A szeme sem rebben. Hallom a suttogását: – Halld szavam, karolj fel! Le ne essem, kapj most el! Egy déli szél kiválik a tölcsérbıl; legalábbis én délinek vélem. Mintha érezném a melegét, de nehéz megmondani. A szél Audra derekára csavarodik, és épségben teszi le a földre. – Azta! Audra felvillantja jellegzetes félmosolyát, majd kirántja a légvágót és összekaszabolja a tölcsért. A szelek üvöltve válnak szét és húznak el, a ruhámat meg a hajamat rángatják. Köhögök, ahogy homokot szórnak az arcomba. Na jó, a légvágó talán erısebb, mint hittem.

Audra visszadugja a kardot a hüvelybe, leporolja a kezét, majd hozzám fordul. – Te jössz! – Jó poén. – Komolyan mondom. – Elvárnád, hogy repüljek ki egy óriási tölcsérbıl, abban reménykedve, hogy elég gyorsan meg tudok idézni egy szelet, ami elkaphat… Meg hogy elkerülöm a körülöttünk lévı pokoli pengéket? Bólint, és ez azonnal belém fojtja a röhögést. – Na jó, kezded a frászt hozni rám, mert nem hinném, hogy viccelsz. – Nem is. Köhintek. – Talán emlékeztetnem kell téged arra, hogy a legutóbbi „gyakorláskor” hanyatt vágtam saját magam… Pedig semmi mást nem csináltam elıtte, csak álltam egy helyben. – Te sose figyelsz? – A kettınk közti sötét térre mutat. – Látsz itt tölcsért? Arra kérlek, hogy lépj bele, és most rögtön repülj fel a levegıbe? – Hát… nem. – Nem bizony. Elıször létre kell hoznod a tölcsért. És hidd el nekem, amint elsajátítod a létrehozásához szükséges készséget, képes leszel zuhanás helyett épen földet érni. Valahogy nehezemre esik mindezt elhinni, de hajlandó vagyok kivárni, hova akar kilyukadni. – Na jó! Meg kell tanulnod, hogyan hozd létre az úgynevezett szélelegyet: bizonyos szélfajták egy bizonyos sorrendben való összefonását. Mintha egy receptet követnél. Pontosan be kell tartani a sorrendet, hogy elérd a kívánt eredményt. Nem kötöm az orrára, hogy anyukám egy-két alkalommal próbált megtanítani recept követésére, de kizárólag ehetetlen, fekete gombócokat sikerült alkotnom. – A tölcsért, amit az imént mutattam, csıvezetéknek hívjuk. A gyors helyváltoztatást teszi lehetıvé, és azért fontos elsajátítanod a létrehozását, mert használható támadásra, hiszen ellökheted magadtól az ellenséged, illetve védekezésre, hogy sebesen elmenekülhess, egy

veszélyes területrıl. A tölcsért akármerre irányíthatod, éppen, ahová menned kell. És egyszerő az összetétele, úgyhogy még te is biztosan létre tudod hozni. Legszívesebben tiltakoznék, a „még te is” megjegyzése miatt. De van egy olyan érzésem, hogy úgyis totál bénának fogok bizonyulni. – Na jó, a vezeték összetétele három északi összefonva két délivel. Miután elegyítetted ıket, egyesével hozzáadsz négy keleti szelet, és ha ez kész, kimondod a végsı parancsot, és hátraugrasz, ahogy a tölcsér kitágul. Jól vésd mindezt az eszedbe! Na persze… le kéne írnom a kezemre vagy valami. El ne felejtsek legközelebb tollat hozni a kiképzésre! – Elıször szólítsd magadhoz az északi szeleket meg a délieket, hogy közölhesd velük, mit akarsz tılük! Minden egyes szelet egyesével kell megidézned, úgyhogy minél gyorsabban megy annál jobb. És minden típusnak megvan a maga parancsa. A keletiekhez valót, már megtanítottam neked. Az északi szelek megidézéséhez azt kell mondani: „Halld szavam! Sürgessen hangom! Siess hozzám, teljesítsd akaratom!” Hangja heves sziszegésnek – szinte morgásnak – hangzik és beletelik pár másodpercbe, mire az agyam lefordítja a szavakat az északi szelek nyelvére. A számmal elismételtetni a hangokat még annál is nehezebb. A nyelvem sehogy se akar megfelelıen görbülni. De a korábban mutatott északiak felé nyújtózkodom, és a lenyerem, bizsergésére koncentrálok, miközben elsuttogom a parancsot. Két próbálkozás után végre helyesen mondom, és egy északi szél odasuhan mellém, hővösen a bırömet nyaldossa. – Király! – Nem rossz – helyesel Audra, miközben két, másik északi szelet szólítok a meglévı mellé. – Most két déli kell. İket így kell hívni: „Gyere fürgén, ne habozz! Pördülj-fordulj, meleget hozz!” A déli nyelv elnyújtott, a szavak egymásba folynak, mintha az egész parancs egyetlen hosszú sóhaj lenne. Harmadszorra sikerül eltalálnom, és két déli szél süvít felém. Olyan érzés, mintha egy hajszárító fújna a képembe. – Hogy marasztalom ıket? – kérdem, miközben az északi szelek elırefelé feszülnek, el akarnak szabadulni.

– Ne akard marasztalni ıket! Az elegyítés a célod. – Arra gondoltam. – A szelet nem érdekli, hogy mire gondoltál. Roppant precíz, valóban szó szerint vesz mindent. Világosan és pontosan kell fogalmaznod. Adj neki egyértelmő parancsot különben, nem fog együttmőködni veled! – Jól van, na. – Díjaznám, ha elhalasztaná a kioktatást. Az északi szelek, a lábam köré csavarodtak, próbálnak feldönteni. – Azt akarod, hogy a szelek vegyüljenek, úgyhogy erre kell utasítanod az északi szeleket. İk hódító szelek. Uralkodni akarnak. Nem fognak elegyedni, hacsak nem parancsolsz rájuk. Közölnöd kell velük, hogy: „Engedjetek!” Elsziszegem a furcsa északi szót, mire a szelek egymás köré tekeredve apró tölcsért alkotnak. – Sikerült! – Egy helyben ugrálok. El sem hiszem, hogy elıidéztem egy tornádót. Egy icipici, nyomi tornádót… De akkor is. Egy tornádót! – Sikerült – ismétli Audra, és a hangjából kicsendülı meglepıdés hallatán a szemébe nézek. Csillog a tekintete, korábban nem látott fény gyúlt benne. – Mi az? A fejét rázza. – Hát, csak… ezt nem könnyő elérni. Hazudtam az imént, amikor azt mondtam, hogy egyszerő feladat. Gondoltam, ha tudnád, milyen nehéz, megpróbálni sem lennél hajlandó. – Na, annyira azért nem vagyok csökönyös. Felhúzza fél szemöldökét. – De tényleg nem – makacskodom. – Nem számít. Csak az számít, hogy sikerült. – Rám mosolyog a sötétben. Nem széles vigyorral, de a szokásosnál sokkal, de sokkal közelebb jár hozzá. – Nagyon tehetséges vagy, Vane. Elpirulok. Azt hiszem, most elıször hangzott el tıle dicséret. – Most mit csináljak? – Négy keleti szelet kell hozzáadnod a tölcsérhez egyesével. Azt már tudod, hogyan hívd ıket. Az elegyítésükhöz mondd azt: „Kapcsolódj!” Ügyelj rá, hogy minden szellı között számolj el ötig!

Követem az utasítását, az elıttem lévı tölcsér pedig minden egyes hozzáadott szellıvel növekszik, míg végül a szők hengernyi nyers erı, majdnem olyan magasra nem nyúlik az égbe, mint Audráé az elıbb. Baromi menı. – Most koncentrálj az összes szélre, amelyet elvegyítettél! És suttogd azt az északi szeleknek: „Nagyobbra!” Aztán ugorj hátra, amilyen messzire, és amilyen gyorsan csak bírsz, különben kellemetlen élményben lesz részed! A parancs még el sem hagyta számat, már ugrom is hátra, a tölcsér pedig a háromszorosára nı, legalább harminc méter magasra nyúlik fel, és olyan szélesre duzzad, hogy fel tudna szívni egy autót. – A szentségit, el se hiszem, hogy ilyet tudok – zihálom. – Én se. – De nem megvetıen mondja. Rám néz és elneveti magát. Nevet. Életemben nem hallottam ennél szebb hangot. Aztán muszáj agyoncsapnia a hangulatot közölve: – Most pedig lépj be a tölcsérbe! Görcsbe rándul a gyomrom. – Ezt még mindig komolyan gondolod? – Muszáj hozzászoknod, hogy kibírj egy szélvihart. A zuhanás megfékezése pedig tulajdonképpen a legfontosabb képesség, amit csak elsajátíthatsz. – Igen, de nincs olyan módja az elsajátításának, amihez nem kéne harminc métert zuhannom egy ciklon tetejérıl? – Ennél jobban semmi sem motiválhat a sikerre. Rajta! Sikerülni fog, Vane. Emlékszel, milyen paranccsal hívtam a déli szelet, hogy kapjon el? Tartok tıle, hogy ettıl csak még jobban vérszemet kap, a Miért ne erıltessem be Vane-t az óriási haláltölcsérbe? tervéhez de imádom látni, hogy ekkora bizalmat szavaz a képességeimnek. Úgyhogy elismétlem: – Halld szavam, karolj fel! Le ne essem, kapj most el! – Tökéletes. Várd ki, amíg tényleg zuhansz, mielıtt elsuttognád az utasítást! De ne várj túl sokáig, különben nem lesz elég idıd lelassítani az esést!

A tölcsérre bámulok. – Akarod, hogy belökjelek? – ajánlkozik. A tornádóba való belépés ötletérıl üvölt, hogy Ennél nagyobb ırültséget, soha nem fogsz mővelni! Viszont végre sikerül lenyőgöznöm Audrát. Lehunyom a szemem, mély levegıt veszek, és belépek – illetve féligmeddig beesek – a tölcsérbe. A szél zúgása elnyomja az üvöltésemet, miközben a léglökések olyan sebesen tolnak felfelé, hogy biztos vagyok benne menten, elhányom magam. Legalábbis amint a gyomrom visszakerül a helyére, a testembe. A szél mintha le akarná rántani a bırömet, ami szinte hullámzik az erejétıl, és egyetlen fenséges másodpercre teljesen súlytalanná válok. Nem repülök. Nem esek. Csak lebegek mindenek felett, semmi sincs rajtam és az égen kívül. Aztán zuhanni kezdek, és – hiába töröm a fejem – a kellı parancs egyetlen szavára sem emlékszem. Gyerünk már, Vane! Jusson eszedbe az a rohadt parancs, különben szétloccsansz a földön! Nem megy. Kiürült az agyam. Egyetlen kétségbeejtı gondolat maradt benne. Meg fogok halni.

30. FEJEZET AUDRA Az égbıl zuhanó Vane látványa visszaránt a múltba. Egy férfi lebeg fölöttem, a viharhozó csapdájában. Sötét ruhák hadonászó végtagok és a szél kuszasága. Egy borzalmas pillanatra azt hiszem, édesapám az, és zokogás rázza a testemet. Aztán meglátom az arcát. Nem apukám az. Hanem Vane édesapja. Utálom magam, amiért elönt a megkönnyebbülés – de nem bírom megállni. Elkerekedett, rémült szemével egy pillanatra az enyémbe néz, miközben próbálja kiszabadítani a karját. A szelek azonban, olyan szorosan kötik gúzsba, hogy nem bír mozdulni. Egyedül biztosan nem fog tudni kiszabadulni. Muszáj segítenem rajta. Helyre kell hoznom ezt az egészet… Muszáj valahogy jóvátennem. Mielıtt eldönthetném, mit tegyek, a vihar falából kiválik egy széllökés, egy kicsavart fa törzsére tekeredik, és felém hajítja azt, mintha valaki más irányítaná. A földre vetem magam, vékony karommal védem a fejem, és várom, hogy összekaszaboljanak a letört végő ágak. Azonban a szél ismét irányt vált, és meghallom Vane apjának ordítását. Vörös folyadék csöpög a karomra. Rikító élénksége nem illik a vihar szürkeségébe, és feketeségébe. Nem értem, honnan került ide. Amíg még egy csöpp az arcomra nem hullik. Felnézek, és görbe ágakat látok kiállni a férfi karjából, nyakából, mellkasából. Vörös folyadék csorog a sebeibıl Felsikoltok, hangosabban és élesebben, mint valaha életemben. Vane üvöltése magamhoz térít, és a magam köré tekert szellıre parancsolok: Nyomás! Levegıt sem veszek, amíg a derekánál fogva el nem kapom Vane-t, és be nem húzom az engem lebegtetı szelek menedékébe.

– Mondtam én, hogy ez rossz ötlet – motyogja remegı hangon. Igaza van. Még a szüleinél is tehetetlenebb. Nem szabad megfeledkeznem errıl… Akármilyen, tehetségesnek tőnik is. Földet érünk, és rádöbbenek, hogy inkább én támaszkodom Vane-re mint ı rám. Nem hagyhatom, hogy úgy végezze, mint a szülei. Nem bírom hagyni. Nem fogom hagyni. Elhúzódom tıle. – Mi történt odafent? – Nem tudom. Azt hiszem, bepánikoltam. – Bepánikoltál? – Túl elnézı magával. A szülei sem erıltetlek meg magukat, és mindketten bele is haltak. – Ne már, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy széltölcséreken lıjenek ki, akár egy pisztolygolyót! Eleve nem szeretek a magasban lenni. – Tériszonyod van? Elpirul. – Nem azt mondtam, hogy félek a magasban. Csak, azt hogy nem vagyok hozzászokva. – Hát… sürgısen hozzá kéne szoknod! – Tudom. – Mielıtt ideérnek a viharhozók. – Mondtam, hogy tudom… Nem vagyok hülye, oké? Felsóhajtok, igyekszem visszafogni magam. – Figyelj ide, Vane! Tudom hogy bizonyos dolgokat nagyon erıltetek. De szeretnélek megvédeni. Muszáj annyi életmentı készséget tanítanom neked, amennyit csak bírok. És a zuhanás lefékezésének képessége létfontosságú. Úgyhogy addig fogjuk gyakorolni, amíg meg nem tanulod. Elsápad, ahogy a szélcsatornára mutatok, amely még mindig kavarog a sötétségben. – Ezúttal igyekezz megnyugodni! – tanácsolom.

Az arcát dörzsöli, ahogy a tölcsért bámulja. – Nem megy. – Muszáj. Vég nélkül peregnek a másodpercek, miközben Vane a szelek örvényére mered. – Akkor tarts velem! – suttogja. – Micsoda? – Tarts velem! – A kezét nyújtja. – Talán ha velem leszel az segít annyira megıriznem a nyugalmam, hogy eszembe jusson a parancs. – Nem leszek mindig melletted a harcban. Muszáj lesz egyedül… – Tudom, hogy muszáj lesz. De most még csak tanulgatom ezt az egészet, egyelıre igyekszem megérteni a fejemben lévı három ırült szélnyelvet, még nem hevertem ki, hogy tegnap kis híján feldobtam a talpam, és még mindig próbálom felfogni azt a lehetetlen sztorit amit tıled hallottam. Talán mindezt figyelembe véve mégis segíthetnél elsajátítanom ezt a nagyon bonyolult – és mellesleg rémisztı – képességet. Tudom, hogy azt hiszed, úgy taníthatsz meg úszni, ha bedobsz a mély vízbe, de az embernek néha karúszóra van szüksége. – Karúszóra? – Olyan gagyi felfújható izére, amit a karodra húzol, mikor gyerekként úszni tanulsz, hogy lebegj a vízen. Halványlila segédfogalmam sincs, mirıl beszél. – Tök mindegy. – A földet rugdossa. – Csak arra célzok, hogy talán segítségre van szükségem, amikor olyan készséget próbálok begyakorolni, amitıl az egész agyam azt üvölti: Ebbe bele fogok halni! Látszik rajta, hogy utálja bevallani a gyengeségét. És nem is hibáztathatom a bosszúságáért. Nem nyújtottam neki segítı kezet, a tanulás során. Ezt azzal magyaráztam magamnak, hogy annak idején nekem sem volt szükségem más segítségére. A lelkem mélyén azonban tudom, hogy ennél többrıl van szó. Nem akarok közel kerülni hozzá. Nem engedhetem meg magamnak, hogy közel kerüljek hozzá. De muszáj átsegítenem ezen. Bármibe kerül is. Megfogom a kezét. – Igazad van. Ezúttal veled tartok.

Egy másodpercre a kezemet bámulja, mintha nem hinne a szemének. Aztán lassan – sıt, óvatosan – összekulcsolja az ujjainkat. Az ismerıs hév végigfut a karomon, és remélem, Vane nem érzi szapora pulzusomat. – Köszönöm – suttogja. Bólintok. – Készen állsz? Megnyalja az ajkát, és nagyot nyel, miközben a kavargó süvítı szeleket nézi. Biztos vagyok benne, hogy még szüksége lesz egy percre. De aztán megszorítja a kezemet, és a szemembe néz. – Ha velem vagy, akkor igen. Libabırös leszek. Érintése melegébe borzongás vegyül. Behúzom az örvénybe, hagyom, hogy a szél kilıjön minket az égbe.

31. FEJEZET VANE Arra számítok, hogy aznap éjjel Audráról fogok álmodni. Nem azért, mert legalább egy tucatszor kellett bevetnünk magunkat a széltölcsérbe, mire felfogtam, hogyan hívjam oda, és csavarjam körénk a hülye déli szelet, hogy Audrának ne kelljen közbeavatkoznia. És nem azért, mert miután annyit fogtam a kezét, bıröm bizsereg az energiától – bár emiatt legszívesebben lehunynám a szemem, és lejátszanám magamban a hozzá főzıdı kedvenc ábrándjaimat. Hanem azért mert az égbıl zuhanni Audrával olyan kísértetiesen hasonlított az álmomban látott emlékre, hogy arra számítottam, amint elalszom, ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk. És ezt is szerettem volna. Tudni akarom, mi történt ezután. Hogy élte túl a zuhanást. Ki mentette meg. Ám nem az ifjú Audráról álmodom, ahogy sikoltozva és kapálózva zuhan az égbıl. Hanem apámról. A vér szerinti apámról. Megırzım az álmot, az agyamba vésem, mielıtt kimenne a fejembıl. Szeretném kinagyítani, és élesíteni a képet, legszívesebben egy örökkévalóságig nézném az arcát. Hosszú évekig a leghalványabb emlékem sem volt arról, hogyan is nézett ki. Most látom sötét, hullámos haját, halványkék szemét és szögletes állkapcsát. Rá hasonlítok. Ennek nem kéne meglepınek lennie, mégis az. Az édesapámra hasonlítok. Nem akaródzik az arcán kívül mással foglalkoznom, de nem feledkezhetem el az emlék többi részérıl. Végiggondolom az álmot, igyekszem találni benne valamit, ami segítene beillesztenem életem megtört idıtengelyébe. Édesapám mellett állok egy tó partján. Vézna a lábam és a hajam a szemembe lóg, úgyhogy körülbelül hétéves lehetek. Havas hegycsúcsok tükrözıdnek a víz felszínén. Apám átkarolja a váltamat, de én nem

nézek rá: teljesen lefoglal a kacsázás. Figyelem, ahogy az apró hullámok eltorzítják a tökéletes tükörképet. – Ideje mennünk, Vane! – Tiszta és mély a hangja. Megtöri a körülöttünk lévı nyugodt csendet. Eldobok még egy kavicsot. Ezúttal erısebben. Nem pattan a vízfelszínen. – Nem akarok elmenni! – Tudom. – Az oldalához húz. – De Arella érzi, hogy jönnek. Ha nem sietünk, elkapnak. Újabb kavicsok csobbannak a vízben. Most már nagy erıvel hajigálom ıket. – Miért találnak ránk folyton? – Nem tudom – suttogja apám. Felé fordulok. A távolba mered, a homlokát ráncolja. – De mennünk kell. A kezemért nyúl, s bár leginkább elrántanám a karom, legszívesebben olyan gyorsan és olyan messzire futnék, hogy soha ne érjen utol –, kézen fogom. Megszorítja az ujjaimat. Nem nagyon erısen. Inkább megnyugtatóan. Aztán suttog valamit, elnyújtott sóhajnak hangzik. Nem értem, mit mond, de tudom, mi következik. Erısen kapaszkodom belé, ahogy a hővös szellı körbefon minket, majd felemel az égbe, és ellebeg velünk. Egy szélbuborék. Emlékszem, hogy így hívtam az ilyet – és valahányszor említettem anyukám mindig kinevetett, lükének nevezett. Nem látom az arcát, de mély, zengı nevetése betölti az elmém. Könny csípi a szemem. Szeretem az örökbe fogadó szüleimet mindig is, szeretni fogom ıket. De látni elveszített édesapám arcát? Hallani hangját a fejemben? Hallani édesanyám nevetését? Mindez olyan érzés, mintha visszakaptam volna ıket… Legalábbis néhány percre. Az álom azonban épp annyi kérdést vet fel, amennyit megválaszol, és a hézagok szinte fájdalmasak. Szükségem van a hiányzó darabokra. Hátradılök, igyekszem rendet tenni a fejemben.

Mély levegı! Gondold át szépen! Ha hétéves voltam, akkor az emlék nem sokkal a szüleim halála elıttrıl származik. Logikus. Úgy tőnt, mintha az életünket féltve menekültünk volna. De hol voltunk? Az elsı álmomban is láttam a tavat, de nem ismerıs. Bárhol lehet. És kicsoda Arella? A cikk szerint édesanyámat Laninak hívták, úgyhogy csakis valaki másról lehet szó. Talán Audra édesanyjáról? Honnan tudhatta, hogy menekülnünk kell? Csábítónak tőnik kérdıre vonni Audrát, viszont nem jut eszembe ennek olyan módja, amivel ne árulnám el, hogy sorra térnek vissza az emlékeim. Egyedül kell megoldanom a rejtélyt. A válaszok az elmémben lapulnak. Csak idı kérdése, és felbukkan minden emlékem. Az órára pillantok, hajnali fél négy van. Audra napkeltére itt lesz, de még van idım meglátni, milyen további emlékekkel ajándékoz meg az alvás. Nosza, álmok! Ide a hiányzó részletekkel!

32. FEJEZET AUDRA Vane már felkelt, mire érte megyek, hogy kiképzésre vigyem. Fel is öltözött. Még a haját is megfésülte. – Te ébren vagy – hebegem, igyekszem magamhoz térni a meglepetésbıl. Nevet. – Nem mondod, okostojás! Igaza van. Fölösleges, ostoba megjegyzés volt. Egyszerően csak nem számítottam rá, hogy ébren lesz. Vagy, hogy ilyen… jól néz majd ki. Kék pólóján egyetlen ránc sincs – a változatosság kedvéért. Ráadásul a színe hangsúlyozza a szemét, amely olyan, akár az ég egy meleg, szellıs napon. Az a fajta ég, ami könyörög: Repülj velem! Végigsimítom a hajfonatomat. – Nem bírtál aludni? Vállat von – pokolba kívánom ezt, a szokását –, és feláll. – Az éjszaka nagy részét átaludtam. Na mindegy, hagytam üzenetet a szüleimnek, hogy egész nap veled edzek, úgyhogy nem kell majd sietnem haza. Mehetünk? Meghökkent, hogy átvette a vezetı szerepet. De követem, kimászom utána az ablakon, és átvágok a gyepen, a pirkadati lilás fényben. Elhessegeti az arcunk elé rajzó szúnyogokat. – Ma hol tartjuk a kiképzést? – Nálam. A szélerımőnél csak sötétedés után tudunk gyakorolni. Különben könnyen észrevennének. Bólint, némán gyalogolunk. Lemaradok egy lépéssel, hogy feltőnés nélkül szemügyre vehessem. Magasabbnak tőnik. Jobban kihúzza magát. Magabiztosabb a tartása. Kezd beleilleni a szerepébe. Felvállalja. Végre! Minél komolyabban veszi a kiképzést, annál jobbak az esélyeink.

Szánalmas házikóm elıtt hezitál, körülnéz. – Hol a gonosz madarad? – A reggeli vadászatán. Ne aggódj, nem fog elkapni, a csúnya, gonosz madárka! Felém pördül. – Te most cukkolsz? Megtorpanok. Tényleg cukkolom. Érzem, hogy felfelé görbül a szám széle. – Hőha! – szól Vane közelebb lépve. – Szerintem most elıször látlak igazán mosolyogni. Elönti az arcomat a vér. Úgy tőnik, nem csak Vane változik. Tessék a feladatra koncentrálni! A sarokba masírozom, hogy magamhoz vegyem a légvágót. – Ideje, hogy megtanítsalak néhány alapvetı támadásra. A csatában én leszek majd az offenzíváról gondoskodó harcosunk, de akkor is tudnod kell, hogy bánhatsz el a viharhozókkal. A derekamra csatolom a kardot, és megidézek, két keleti szelet; hálás vagyok érte, hogy jó sok szellı kavarog még a levegıben mielıtt a nap heve, előzné ıket. Rájuk parancsolok, hogy szorosan összefonódva formáljanak, egy körülbelül a lábammal egyezı szélességő örvényt. Olyan gyorsan pörögnek, hogy a tölcsér elmosódik elıttem a levegıben. – Ez az úgynevezett széldárda – magyarázom Vane-nek. – Legalábbis másodpercek kérdése, és az lesz belıle. Odahívok egy északi szelet, és elvegyítem a keleti szelekkel. Miután rendesen összefonódtak keleti nyelvre váltok, és azt mondom: – Tömörüljetek! A szelek erre összehúzódnak, egy velem egy magas, vékony karóvá tömörülnek. Vane közelebb hajol, hogy jobban lássa. – Király! – Fogd meg! – Az lehetet… – Elharapja a szót. – Hagyjuk! Semminek sincs értelme, amit csinálunk. Miért pont ennek volna?

A dárda felé nyúl, ide-oda mozdítja a kezét, mintha nem tudna rájönni, hogy találjon jó fogást a fegyveren. Végül egyszerően megragadja. – Nahát, mintha zselébıl lenne! Ezen akaratlanul is elnevetem magam. – A szél sosem teljesen kézzel fogható, de ha elég szorosan fonódik össze meg tudjuk ragadni. – Ezek szerint. – Egyik kezébıl a másikba dobálja. – Na és most? – Irányítsd a célpontodra, és hajítsd el, amilyen erısen csak bírod! Próbáld eltalálni azt a fát! – Egy könnyő célpontra mutatok: egy tömzsi pálmára, amelynek ágait lehúzza a le nem szüretelt datolya. Vane a válla fölé emeli a széldárdát. – Ez iszonyú fura – közli, miközben próbaképp elırelendíti néhányszor a fegyvert. Aztán elhajítja. A dobása erıs, de nem célzott jól, így a dárda eltér jobbra, és a kinézett datolyapálma helyett egy szomszédját találja el. A fa felrobban. Kéreg, homok, kavicsok és levéldarabok záporoznak ránk, izzadt arcunkra tapadnak, miközben a mennydörgésszerő robaj visszhangzik a ligetben. Vane a pusztításra mered. Letörlöm az arcomról a piszkot. – Gyakorolnod kell a célzást, különben sosem leszel képes mozgó célpontot eltalálni! Bólogatni kezd, majd hirtelen, felém fordul. – Mégis miféle célpontot kellene eltalálnom? – Hát, remélhetıleg a viharhozókat. Kétlem, hogy sikerülne eltalálnod egyet de talán mázlid lesz. Hátrahıköl, kísértetiesen elsápad. – Azt várod tılem, hogy embereket találjak el ezzel? – Csak viharhozókat. Igyekszem majd ügyelni rá, hogy mást, ne találj el vele. Nagyot nyel, közben grimaszt vág, mintha rosszul lenne. – Mi a baj?

– Eddig eszembe se jutott, hogy elvárnád tılem, hogy embert öljek. – Még egy lépést tesz hátra, támaszt keresve egy fának dıl. Lassan felé lépek, igyekszem megérteni a reakcióját. – Csatára készülünk. Mit vártál? – Nem tudom. Azt hiszem, csak bunyóra számítottam vagy ilyesmi. Hogy talán pár szeles húzással kiütjük ıket. Nem számítottam arra, hogy esetleg meg kell ölnöm ıket. Reszketni kezd… hevesen. A vállához nyúlok, hogy megnyugtassam, de elhúzódik az érintésem elıl. – Nem értem, mi bajod van, Vane. – Én sem. – A földre roskad. – Csak hát… a puszta gondolat hogy embereket kell ölnöm. Felrobbantanom ıket, mint azt a fát. – Megremeg, a mellkasához húzza a térdét és ráhajtja a fejét. – Alig nevezhetık embernek – motyogom, ahogy melléje telepszem. – Emberek nem mészárolnának le több száz vétlen szélvándort. Nem tépnének szét ártatlan gyermekeket. Nem szabadítanának tornádókat és hurrikánokat emberi városokra csak, mert azt gyanítják, hogy orkánosztagosok rejtızködnek ott… Bizony ám, a viharhozók csinálnak ilyet – teszem hozzá, amikor Vane felém fordul. – Raiden semmitıl sem riad vissza, hogy kiirtsa az ellenállást. Arról nem is beszélve, hogy azért tartanak ide, hogy elfogjanak, és kiszedjék belıled a nyelved titkát. Csak hogy Raiden elég erıssé válhasson a világuralomhoz. – Rápillantok, arra számítok, hogy nyugodtabbnak fog tőnni. De még sápadtabb, mint eddig. Fel nem foghatom, mi baja van. – Ne feledd, Vane: háborút vívunk. Háborút vívunk. Édesapám szó szerint ugyanezt mondta Vane apjának, amikor könyörgött neki, hogy vegye komolyan a kiképzést. Bevillan egy emlék. A mezı szélén, az árnyékban bújok meg, figyelem, ahogy a szüleim Westonékat képzik ki. A négy felnıtt körben áll, édesapám épp azt mutatja, hogyan kell „zúzó”-t, széles tölcsért létrehozni, amely parancsra összeszőkül, végezve mindennel, ami benne van. Westonék reszketnek, elfordulnak tıle. Vane apja azt mondja, ezt nem hajlandók megtanulni.

Képesek lennének rá. De nem hajlandók. Tombol a szél, miközben anyám üvölt velük. Önzınek nevezi ıket. Hogy van merszük elvárni másoktól, hogy az életük kockáztatásával védelmezzék ıket, amikor ık maguk még a legalapvetıbb önvédelmet sem akarják megtanulni? Vane szülei csak egymásba kapaszkodnak az anyám kavarta viharban, a fejüket rázzák, és továbbra is nemet mondanak. Legszívesebben átrohannék a mezın, és ordítoznék Westonékkal, mint az anyám. Miattuk ilyen nyomorult az életem: mert a családomnak ıket kell védelmeznie. Hogyan képesek tétlenül nézni, hogy mindig csak nekünk kell áldozatot hozni? De nyugton maradok az árnyékban. Aznap este lefekvéskor megkérdezem apámat a történtekrıl. Az éjszakába bámul, és annyit mond: „A nyugatiak békés szelek.” Semmi többet. Akkor nem értettem, mire gondol. Hogy tulajdonképpen mi a gond. Egészen mostanáig nem fogtam fel, amíg meg nem láttam Vane sápadt képét. A nyugatiak békés szelek. Szó szerint rosszul lesznek az erıszaktól. Most már értem, miért nem hódolt be egyetlen nyugati sem Raiden fenyegetéseinek, és tanította meg neki a nyelvet. Miért voltak hajlandók az életük árán is megóvni a tudásukat. Nem csak bátrak vagy makacsak voltak, mint gondoltam. Az erıszak olyannyira ellentétes a természetükkel, hogy ellenreakciót vált ki a szervezetükbıl. Valójában ez egészen nemes dolog. Kivéve, hogy totálisan sebezhetıvé teszi ıket. Na meg hasznavehetetlenné. Összeszorított foggal gondolom végig ezen új fejlemény következményeit. Egyetlen bajtársam képtelen a harcra. Ez azt jelenti, hogy még, ha Vane eléri is a negyedik összehangolódást, azzal sem megyünk semmire. Nem fogja tudni küzdelemre használni. Fellángol bennem a düh, izzik a lelkemben.

Szóval nekem kell meghalnom csak, mert Vane nem hajlandó bántani a viharhozókat – akik azért jönnek, hogy elrabolják? Akik gondolkodás nélkül megölték a szüleit? Az ı életük többet ér az enyémnél? Talán nem. De ez nem változtat az eskün, amelyet önként tettem. És ennek tudatában képes vagyok elfojtani a tüzet. Azzal már megbékéltem, hogy talán nem fogom túlélni a harcot. Az új fejlemény annyit jelent, hogy kétszer olyan nehéz feladat lesz megvédenem Vane-t a viharban. Ötször olyan nehéz. Mintha a víz, amit megitatott velem, nem lenne elég bonyodalom. A ziháló Vane mély lélegzetet vesz, és letörli az arcán végigcsorgó verítéket. – Bocsi – motyogja. – Nem tudom, mi bajom van. – Én igen. Nyugati vagy. A nyugatiak békések. Irtózol az erıszaktól. A természeted tiltakozik ellene. A hajába túr, úgy összeborzolja, hogy minden szála, égnek mered. – Ez tulajdonképpen logikus. De csatában így valószínőleg elég hasznavehetetlen lehetek, nem? De igen. Ezt azonban nem mondhatom ki hangosan. – Csak azt szeretném, hogy képes legyél megvédeni magad, ha bajba kerülsz. Nem kell bántanod senkit… De szerintem legalább megtanulhatnád, hogy kell. Gondolod, hogy megbirkózol ennyivel? Hosszú másodpercek telnek el. Aztán Vane bólint. Fellélegzem. Legalább hajlandó tenni egy próbát… a szüleivel ellentétben. Fojtogat a keserőség, de lenyelem. İk igazi nyugatiak voltak. Beszélték a nyelvet. Szálltak a széllel. Még szép, hogy erısebbek voltak az ösztöneik, mint Vane-nek. İ még a nyugatiak szavát sem hallja. Életemben nem gondoltam, hogy ez elınyünkre válhat… De talán mégis. – Kész vagy? – kérdem tıle az égre hunyorogva. A nap, perzselıen tőz a felhıtlen kékségbıl, és hamarosan az utolsó reggeli szellı is elmenekül a hegyekbe. Vane felkel. Remeg a lába, de elszánt a tekintete. – Igen.

Megtanítom, hogyan hozzon létre széldárdát, és gyakoroltatom vele a célzást. Láthatóan émelygéssel küzd minden egyes hajításnál, de emlékeztetem rá, hogy a pontos célzás nagyobb biztonságot jelent. Kisebb esélyt, hogy egy ártatlan kívülállót találjon el. Ezután ritkán téveszti el a célt. Ettıl feléled bennem a remény. A világ nem fekete-fehér, ahogy a szülei kezelték. Az erıszaknak néha megvan a maga helye… a maga rendeltetése. Talán, ha elismerték volna ezt, túlélhették volna a viharhozó támadását. Megérhették volna a fiuk felnövését. Segíthetnének megakadályozni, hogy Raiden romba döntse a világunkat. Ehelyett ez a felelısség most Vane-re hárul. Ha sikerül érzékeltetnem vele a szürkés árnyalatokat, talán ı lesz az elsı nyugati, aki szembeszáll Raidennel. Az elsı nyugati, aki túl is éli azt. Pólója sötétkékre vált az izzadságtól, úgyhogy pihenni küldöm a menedékem falai által nyújtott szőkös árnyékba. Most aztán végképp nem hiányzik, hogy megint nekivetkızzön… Bár a lelkem mélyén nem bánnám, ha még egy pillantást vethetnék kigyúrt izmaira. Leülök mellé. Egymáshoz ér a lábunk, de nem húzódom el. – Hogy bírod? Bizonytalanul vállat von. A karjára teszem a kezem. – Ne feledd, hogyha nem állítod meg a viharhozókat, tornádókat fognak a völgyre szabadítani. Több száz – vagy ezer – ártatlan ember fog meghalni. Az ismerıseid. A szeretteid. Azért teszed ezt, hogy ártatlan életeket ments. A csend hosszúra nyúlik. – Szóval neked nem okoz gondot az… ölés? – kérdi végül. – Nem. De én keleti vagyok. – Sebes és csalafinta – idézi. – Mit jelent ez egyáltalán? – A keletiek túlélık. Megteszik, amit csak kell. – Vagyis akár ölnél is? Tekintete átható… de nem elítélı. – Ha muszáj. Az ujjaimra összpontosítok, meglepetten jövök rá, hogy lassú köröket írnak le Vane bırén. Az érintés egyszerre megnyugtató és

felpezsdítı. Vakmerınek érzem magam tıle. Talán túlságosan is, mert nem bírom magamba fojtani a kérdést: – Szerinted neked menne? – Az ölés? Ismét a szemébe nézek. – Ha megmenthetnél vele egy életet? A sajátodat? Vagy az… Megálljt parancsolok magamnak. Nem bírom megkérni, hogy mentse meg az életem. Nekem kellene megmentenem ıt. Vane elfordul tılem, miközben megfontolja a kérdésem, és a felrobbantott fa csonkját bámulja. – Nem tudom. – Megfogja a kezem, gyengéden dédelgeti két tenyere között. Melegség kúszik fel a karomon, meg sem áll a szívemig, amely hevesebben ver, ahogy Vane ismét rám néz, és a lélegzetem is eláll a borzongató kék szemében ülı gyengédségtıl. – Remélem. Én is. Csoda, hogy nem mondom ki hangosan. Semmi jogom reménykedni. De ha Vane önként ajánlja a lehetıséget, képtelen vagyok lemondani róla. Úgyhogy nem húzódom el tıle, pedig el kellene. És elmerem hinni: Vane talán elég erıs ahhoz, hogy mindannyiunkat megmentsen. Hogy még engem is megmentsen. İ az egyetlen, akinek sikerülhet.

33. FEJEZET VANE Csak azután veszem észre, milyen késıre jár, hogy Audra madara visszatér aznapi második vadászatáról. Reggeli és ebéd helyett is tréningeztem – de talán jobb is így. Ha lett volna bármi a gyomromban, amikor rádöbbentem, hogy Audra ölésre képez ki tuti, hogy kitaccsoltam volna. Olyan érzés, mint ahogy a testem a dokik által felírt pirulákra reagált. Izzadás, kiütés, görcs, hányás: mintha a szervezetem megtenne bármit – akármit hogy kiürítse a gyógyszert a véráramomból. Az ölésnek már a gondolatát is ugyanolyan mérgezınek érzem. Isteni: allergiás vagyok az erıszakra. Audra tuti repes e hír hallatán. Talán felül tudok emelkedni ezen. Jó, persze, nem bírom az erıszakos filmeket, se a videojátékokat… De azoktól nem készülök így ki. Talán a csatában se fogok. De azok nem valósak – mondom magamnak. Ez meg rémisztıen valóságos. Szédelgek, levegı után kapok, hogy összeszedjem magam. Muszáj legyőrnöm ezt. Életek múlhatnak rajta. A völgyben élı ártatlan embereké. Az enyém. Audráé. Bármit megteszek, hogy életben tartsam. Ha ez azt jelenti, hogy végeznem kell egy-két viharhozóval, hát… Akkor kénytelen leszek megbirkózni ezzel. Még akkor is, ha már a gondolatától is rosszul vagyok. – A szüleim hogy bírták a kiképzést? – kérdezem, reménykedve, hátha rájöttek valami megoldásra, hogyan lehet hányás nélkül harcolni. Audra az ajkába harap, elfordul. Ebbıl arra tippelek, hogy nem ment nekik valami jól. Úgy döntök, nem faggatom a véres részletekrıl. Pláne, mivel eszembe jut egy jobb kérdés: – Milyenek voltak?

– A szüleid? – Ja. – Audra makacsul titkolózik a múltamat illetıen, de legalább ezt elárulhatná. Talán ez újabb emlékeket idézne fel bennem ma éjjel. Felsóhajt. – Nem sokszor találkoztam velük. Amikor a szüleim éppen nem azzal foglalkoztak, hogy megpróbálják kiképezni ıket, mindhármótokat a házban ıriztek, távol Raiden fürkész szeleitıl, amelyek örökké a nyomunkban voltak. Fogalmam sincs, hogy mindez mit jelent, de gondolom, nem számít. – Anyukád viszont állandóan kiszökött veled – folytatja felém fordulva. Ajka szomorú mosolyra húzódik. – Sokszor figyeltelek titeket, ahogy a mezın játszottatok. Remek anyukának tőnt. – Úgy szeretnék emlékezni rá! – Meglep, mennyire érzelemmel telített a hangom. – Tudom – suttogja. Nem nagyon van már mit mondani. – Várj csak! – szól Audra, talpra ugrik, és a helyiség sarkába, pálmalevekbıl hevenyészett ágya felé indul. – Mit csinálsz? – kérdezem, melléje lépek, ahogy turkálni kezd a levelek között. – Keresek valamit. Csipog a telefonom, elıveszem a zsebembıl. Isaac küldött SMS-t, könyörög, hogy ruccanjak ki ma este vele, Shelbyvel meg Hannah-val. – Minden rendben? – kérdi Audra, miközben visszaírok. – Aha. A haverom próbál rávenni egy ma esti dupla randira: ı a barátnıjével, én meg Hannah-val. Megírom neki, hogy kösz, de inkább nem. – Helyes – szól Audra halkan. Felkapom a fejem. – Helyes? Na, ezt mindenképp tisztázni szeretném. – Még szép – feleli Audra. – Ma este gyakorolnod kell. – Ez az egyetlen oka? – nógatom, és közelebb lépek. A telefonom megint csörög, zsebre vágom. Nem hagyom, hogy bármi félbeszakítsa ezt a beszélgetést.

– Hogy érted? – Próbál elhátrálni, de romos háza egyetlen ép sarkában áll, én pedig elállom az útját. Remek. Épp ideje, hogy Audra meg én tisztázzuk, mi is van köztünk. – Úgy értem, biztos nincs más ok, amiért nem akarod, hogy Hannahval randizzak? – Közelebb hajolok, még egy fél méterre sincs egymástól az arcunk. Audra a földet bámulja. – De, ami azt illeti, van. Majd kiugrik a szívem. Felé lépek, gyengéden megfogom a derekát, hogy magamhoz húzzam. Eltaszít magától. – Mit mővelsz? Akár pofon is vághatott volna. Félrelök az útjából, és átvonul a helyiség túlsó végébe. Hajfonata végét húzgálja, miközben fel-alá járkál. – Valamit még nem mondtam el neked. Nem tudtam, hogy reagálnál rá… És nem akartam, hogy bármi is akadályozza a kiképzésedet. – És mi volna az? – kérdem, miután nem folytatja. Remeg a hangom a visszafojtott dühtıl. Felsóhajt, mintha egy örökkévalóságig akarná húzni. – Vane, te nem vagy… független. Hát… nem erre számítottam. – Ez meg mit jelentsen? – Azt jelenti, hogy nem hagyhatlak randizni ma este… se soha máskor. – Mi van, talán a te világodban létezik olyan törvény, ami szerint Vane Westonnak tilos randiznia? – Mondjuk. Ne feledd, Vane, te vagy az utolsó nyugati. Nem olyan vagy, mint mások. Ettıl komolyan hasogat a fejem. Már majdnem megkérdem, mit ír pontosan az a rohadt törvény, amikor borzalmas gondolat ötlik az eszembe. – Ezért tetted tönkre a legutóbbi randimat Hannah-val, igaz?

– Igen. És ha egyszerően elhagytad volna az éttermet, aztán hazamentél volna, ahogy utasítani próbáltalak, akkor megidéznem sem kellett volna az északi szelet, pláne nem megjelölni a nyomunkkal. Még mindig biztonságban lennénk. – Szóval azt mondod, képes voltál az életünket kockáztatni, csak hogy véget vess a randimnak? Kihúzza magát, lángol a tekintete. – Nem. Azért idéztem meg a széllökést, mert meg kellett akadályoznom, hogy elkötelezd magad annak a lánynak… És nem volt idım gondolkodni. Ösztönösen cselekedtem. Ebben annyi minden gáz, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. De igen, tudom. – Elkötelezzem? Mi a fenét jelentsen ez? Megszorítja az orrnyergét. – A népünknek mást jelent a csókolózás, mint a földhözragadtaknak. İk szórakozásból csinálják, mintha nem lenne semmi jelentısége. Számunkra egy csók igazi, komoly változást okoz. Kapcsolatot hoz létre a csókolózó pár között, halálukig összeköti ıket. Ezért léptem mindig közbe, hogy biztos ne juss el idáig egyik lánnyal sem, akivel láttalak. Nem tudtam, mi történne, ha elköteleznéd magad egy földhözragadtnak, de nem kockáztathattam, hogy bármilyen kapcsolat is kialakuljon. Egy másodpercre figyelmen kívül hagyom az egész „az elsı csók egy életre megpecsételi a sorsod” – ügyet, mert olyan fura és ırült, hogy gondolni se bírok rá. Mit ért azon, hogy „közbelépett”, valahányszor lánnyal látott? Ó, basszus! – Te okoztál mindent! Az összes szerencsétlenséget a lányokkal. Hogy feldöntötte a poharukat a szellı, így a ruhájukra ömlött az ital, és haza kellett menniük, átöltözni. Hogy a fejükre csináltak a madarak. Minden egyes katasztrófát madarak, szél vagy valami égi dolog okozott. Mindent, kivéve a Nagy Fingós Kudarcot. Hacsak… – Te jó isten! Te okoztad azt a pukizós hangot aznap a Datolyafesztiválon, nem igaz? Valamit ügyeskedtél a széllel, hogy szellentés hangját adja ki, és rám kented, igaz? Nem tagadja.

Elnevetem magam. Hogy ne röhögnék ezen az egész ırültségen? – Van fogalmad arról, mennyire elszúrtad az életem az elmúlt néhány évben? – Tudom, hogy nehéz volt neked, Vane. De nem magyarázhattam meg a dolgot, amíg nem álltál készen arra, hogy elfogadd a származásodat, és csak pár nappal ezelıtt sikerült az elsı összehangolódásod. Egyébként meg szigorú parancsot kaptam az orkánosztagtól, hogy semmiképp se hagyjalak elkötelezıdni senkinek. – Mit érdekli a hadseregedet a szerelmi életem? – Hidd el nekem, cseppet sem fogod bánni, amint megismered Solanát. Solana? Van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni a választ erre a kérdésre, de azért felteszem: – Ki a fene az a Solana? – A volt uralkodónk örököse; a királyi család egyetlen túlélıje, miután Raiden megpróbálta kiirtani azt. Amint Raiden elbukik, Solanát királynıvé fogják koronázni. – És mi köze van hozzám? Látom rajta, hogy épp annyira nem akarja kibökni a választ, amennyire én nem akarom, hallani azt. De már nem fordulhatunk vissza. Úgyhogy lehunyja a szemét, és azt suttogja: – İ a jegyesed. A szó mintha a fejünk fölött lebegne, szinte árnyékba borít minket. Jegyesem van. Méghozzá egy elkényeztetett hercegnı, akit nem is ismerek. Túl sok érzelem kavarog bennem. Düh. Bosszúság. Értetlenség. Csalódottság. Félelem. Dac. Harag. De egy érzelem hevesebb a többinél, és beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, mi az. Szomorúság. Még néhány pillanat kell, hogy felfogjam, miért bánt ennyire a dolog. – És te ezt… elfogadod?

Elfordul. Nem hajlandó a szemembe nézni. De bólint. Tudom, hogy ennyiben kéne hagynom, de nem bírom befogni a szám. – Na és velünk mi lesz? Nem felel, és ez növeli a bátorságomat. Odalépek hozzá, a falnak hátrál. – Van köztünk valami, Audra. – Megragadom a kezét, hadd töltsön el az ismerıs bizsergés. – Ne mondd, hogy nem érzed! Nem tudom, hogy a félelem, a vágy vagy csak a totális kétségbeesés tüzelt-e így fel. De itt az ideje nyílt lapokkal játszanunk. Túl régóta álmodom már Audráról – túl régóta akarom ıt ahhoz, hogy hagyjam, ellökjön magától csak, mert a hülye hadserege azt hiszi, dirigálhatják az életem. Tudom, hogy érez valamit irántam. Tudom. – Ne törıdj vele, mit akar a hadsereged! Most nincsenek itt. Nincs más, csak te meg én. És te akarsz engem – suttogom. – Muszáj hinnem ebben. Mert én is akarlak téged. Az utolsó szavakat nehéz kiböknöm. De jó érzés kimondani ıket. Felemelem a kezem, szeretnék beletúrni a hajába, de túl szoros a hajfonata. Így inkább az arcát simogatom. Nem húzódik el, ám a fejét csóválja. – Esküt tettem, Vane. – Francba az esküvel! – Odahajolok hozzá, míg meg nem érzem a leheletét az arcomon, de ott megállok. Nem akarom elkapkodni. – Bıven eleget teszel az osztagodért. Megvédesz engem. A többi kit érdekel? – Engem. – Lehunyja a szemét, és megremeg az álla. – Esküt tettem, hogy épségben átsegítelek ezen az egészen… és így is lesz. Aztán hazatérhetsz az osztaggal, és megismerheted a jegyesed. – Teszek a jegyesemre! Én téged akarlak. Közelebb hajolok, most már csak pár centi van köztünk. Nem tudom, hogy igaza van-e a kötıdéses dologban, de valójában nem is bánnám, ha elkötelezném magam neki. Bizonyos értelemben úgy érzem, már meg is tettem. Levegı után kap, és rögtön tudom a válaszát. İ is akarja ezt.

– Nem! – kiáltja, és olyan erısen lök el, hogy a szoba másik feléig botladozom. – Az osztagnak tartozom hőséggel. Kivonja a légvágót, és a szívemnek szegezi. – Komolyan mondom, Vane. Ezt nem tehetem. Nem fogom megtenni. – Na és most mi lesz, leszúrsz? A mellkasomnak nyomja a kard hegyét. Nem elég erısen, hogy felsértse a bırömet, de ahhoz igen, hogy sajogjon. – Ne kényszeríts rá, hogy bántsalak! – könyörög. – Nagyon is bántasz. Kifejezéstelenné válik a tekintete. De a testtartása – magabiztosan hátrahúzott válla, gerincének merev vonala – arról árulkodik, hogy nem fog meghátrálni. El fog taszítani. Lepasszol valami csajnak, akit nem is ismerek. Csak hogy megfeleljen a hülye, béna hadseregének. A kard meg sem mozdul a kezében. Szeme keresztülnéz rajtam, nem lát engem. Máris elveszítettem. Úgyhogy az egyetlen lehetséges dolgot teszem. Elfutok.

34 FEJEZET AUDRA Nem kapok levegıt. Úgy érzem magam, mintha valaki a mellkasomon terpeszkedne, kiszorítaná belılem a szuszt és az életet, miközben figyelem, ahogy Vane elrohan. Testem melege elillan, reszketek a sivatagi nap hevében. Rengeteg áldozatot hoztam életemben, de egyik sem fájt annyira, mint ez az iménti. Amint Vane eltőnik a szemem elıl, a padlóra rogyom, és összegömbölyödöm. Vane-nek igaza van. Akarom ıt. Soha nem is leszek képes bevallani, mennyire. Azonban e felismerés hatására egész bensım görcsbe rándul az undortól. Kinek képzelem én magam, hogy Vane Westont akarjam? Miután rájön, mit tettem, ugyanúgy fog győlölni, ahogy én saját magamat. Mentıkötélként kapaszkodom ebbe a rideg ténybe, visszarángatom magam a rendíthetetlen, érzelmektıl elzáró falak mögé, amelyeket az elmúlt tíz évben emeltem. Vane-nek esze ágában sem lenne akarni engem, ha tudná, hogy én okoztam a szülei halálát. Önzı, kıszívő lény vagyok, mindent tönkretettem, csak hogy megmentsem Gavint – a madarat, akit Vane győlöl. Aztán azt hazudtam neki, hogy az emlékei végleg elvesztek, mert a gondolatát sem bírom elviselni, hogy megtudja, én vagyok a hibás. És mégis hogy magyaráztam volna meg az osztagnak, hogy elköteleztem magam Vane-nek? Hogy elloptam a királyukat? Vane óriási erı birtokába kerülhet, így az orkánosztag mindenképp el akarja kötelezni ıt a királyi családnak, hogy a népünk ismét higgyen a világunkban. Hogy abbahagyják a bujkálást. Hogy bízzanak az osztagban. Ráadásul Solana déli, így a kötıdés, csillapító hatással lesz Vane-re – arra az esetre, ha esetleg a fejébe szállna a négyek ereje.

Ha megakadályoznám mindezt, számőznének felségsértésért. Egy életre árulónak bélyegeznének. Nem, ennek így kell lennie. Még akkor is, ha hitszegı szívem továbbra is éget belülrıl. Annyi érzelem lángol bennem Vane miatt. Bőntudat. Vágy. De ez a legrosszabb. A veszteség perzselı heve. Átadom magam a fájdalomnak, hadd emésszen el a tőz. Kitartóbb leszek tıle. Erısebb. A víz legyengítette a szervezetem – az elszántságomat viszont nem. Ideje bebizonyítanom, milyen erıs vagyok. Kihúzom magam, fél kézzel a medált markolom. Másik kezemmel a halántékomat dörzsölöm, hogy enyhítsem a hajfonatom, okozta fejfájást. Hónapokba telt megtanulnom a bonyolult fonat készítését. A hajat öt egyforma kötegre osztjuk, és a négy külsıt a középsı köré tekerjükcsavarjuk, így jelképezve, hogy életünk elválaszthatatlanul összefonódik a négy széllel. Még a férfiak is hasonló hajfonatot viselnek. Így mutatjuk ki, hogy nem önmagunkért élünk, hanem a szelek szolgálatáért. Az ırzık szolgálatáért. İrzı vagyok. A terveim ugyan füstbe mentek és szertefoszlottak, de a feladatom változatlan. És végre fogom hajtani. Bármi áron. De ki kell találnom, mit kezdjek Vane-nel. Továbbra is ki kell képeznem, és az alapján, amilyen megbántottan és dühösen rohant el innen, ez nem lesz könnyő feladat. Már attól is csillagokat látok, ha arra gondolok, hogy ismét a közelében leszek majd. Együtt fogunk repülni. Egymásba kapaszkodunk… Összeszedem minden csepp önuralmamat, és elfojtom ezeket az, érzelmeket. Menni fog ez. Csak hozzá kell szoknom a helyzethez. Vane-re pedig nyilvánvalóan ráfér egy kis szünet. Úgyhogy ma este távol tartjuk magunkat

egymástól. Idıt adunk magunknak, hogy feldolgozzuk a történteket. Ebbıl nem lehet semmi baj. Hacsak… Pánik szorongatja a tüdımet. Vane-nek van egy igencsak rebellis oldala. A kiképzés során már az irányítására tett legapróbb próbálkozásaim miatt is felkapta a vizet; ez az ügy pedig sokkal, de sokkal nagyobb horderejő. Ki tudja, hogyan reagál erre? Tudom, mit csinálhat, ami borzalmas lenne. Jóvátehetetlen. Az ostobaságomat átkozva eredek futásnak a ligetben, letört ágakon ugrom át, jobban erıltetem a lábam, mint valaha. De mire elérem a házukat, Vane autójának már hőlt helye. Egy macska fürgeségével mászom fel a legközelebbi pálmára, megállok a tetején lévı ingatag ágakon. Nem érdekel, hogy meglát-e valaki. Muszáj annyi levegıt éreznem, amennyit csak bírok. Remeg a kezem az idegességtıl, az adrenalintól meg az önmagam iránti dühtıl, amiért ismét hagytam, hogy katasztrófa történjen. Kigombolom a dzsekim, leveszem és a földre dobom, hogy a szél a lehetı legnagyobb felületen érhesse a bırömet. Lehunyom a szemem, és az engem körülvevı levegıre koncentrálok, bıröm minden egyes sejtjével Vane nyomára összpontosítok. Minden szilf nyomot hagy a szélben. Megváltoztatja a fuvallat dallamát, mintha a szél összefutott volna egy barátjával, s új taktusokat adott volna az énekéhez, hogy megırizze a találkozás emlékét. Azzal is megjelölhetjük a szelet, ha túl hangosan parancsolunk neki – mint én, amikor megidéztem az északi szelet, hogy Vane-re szabadítsam –, így végleg nyomot hagyunk rajta. De még a néma kapcsolat is hatással van rá. A szellı csak addig hordozza a halvány nyomot, amíg nem talál valami mást, amirıl énekelhet, és elfeledi addigi nótáját. Ám addig bárki, aki fülel rá, meghallhatja a nyomot, és visszakövetheti a forrásához. A saját népem szeleiben jobban észreveszem a nyomokat, így a ligetben lévı keleti szelekre összpontosítok. A legtöbb egyikünkrıl sem hordoz nyomot. De amikor a Vane házának közelében lévı szellıkre fülelek, hallom, hogy egy lágy fuvallat egy elmosódó alak kapkodó mozgásáról énekel, valakirıl, aki menekült onnan.

Ez csak Vane lehetett. Magamhoz parancsolom a szellıt, és belélegzem a nyomot. Bizsergetı szédülés lök hanyatt, lecsúszom az ágról, a földre zuhanok. Egy közeli déli szél megóv a fájdalmas landolástól, de hiába állok épségben talpra, nem bírom csillapítani a remegésem. Olyan, mintha Vane egy kis részét, egy hátrahagyott, kiszakadt darabkáját tettem volna magamévá. Mintha érezném a veszteségét. Fogalmam sincs, hogy ez lehetséges-e – vagy, hogy mit jelent, ha az –, de emiatt majd késıbb aggódom. Most csak az számít, hogy megtaláljam Vane-t. A nyomára kell bukkannom, mielıtt olyasmit tesz, amit késıbb majd megbán. Amit majd mindketten megbánunk. Máris futásnak eredve magam köré csavarom a legközelebbi északi szelet, olyan sebességet diktálok, hogy csak egy elmosódott alak legyek majd az égen. – Fel! – suttogom, elakad a lélegzetem, ahogy a szél felrepít. Másodpercek múlva az autópálya fölött szállok, a lemenı nap fényében hunyorogva koncentrálok a levegıre. Vane nyomának meleg bizsergetése súgja meg, merre forduljak. Belsı iránytőként egyenesen a fiúhoz vezet. Csak azt remélem, hogy idıben odaérek.

35. FEJEZET VANE Miután elhajtottam a házunktól, nem szándékoztam találkozni Isaackel. Egyszerően csak a lehetı legmesszebb kellett kerülnöm az ırült élettıl, amelybe Audra be akart börtönözni, mielıtt még késı lett volna elmenekülni. És úgy elöntött a harag, a sértettség meg az undor, hogy Audra képét se bírtam látni. De aztán rezgett a mobilom, és rájöttem, hogy az elsı lehetıség, amivel visszanyerhetem az életem fölötti irányítást, itt van az orrom elıtt. Azaz egészen pontosan a farzsebemben; tök mindegy. Így kötöttem ki ismét a mesterséges folyó partján, ezúttal a zajos, zsúfolt Pitetanyában. Igazán ideje már, hogy néhány rendes szórakozóhely nyíljon ebben a béna völgyben! Hannah mellé préselıdöm egy bokszba, Isaac és Shelby velünk szemben ül, mindketten azzal az öntelt vigyorral méregetnek minket, ami jellemzı a régóta együtt járó párokra, ha egy dupla randin sasolhatják a barátaikat. Valószínőleg arra kíváncsiak, ezúttal hogy szúrom el. Sıt, Isaacet ismerve tuti, hogy még fogadtak is rá. De ma este semmit sem fogok elszúrni. Megszabadultam Audrától, az ördögi gardedám húzásaival együtt. Ez remek, mert nagy terveim vannak Hannah-val, mindenek elıtt az, hogy megcsókolom, és egyértelmővé teszem, hogy (a) nincs szükségem Audrára, (b) önállóan hozok döntéseket az életemrıl, valamint hogy (c) a csók az, csók, semmi több. Nem veszem be az elkötelezıdéses baromságot. És eltökélt szándékom, hogy ezt be is bizonyítsam. A puszta gondolattól is izzad a tenyerem, hevesen ver a szívem, és úgy görcsöl a gyomrom, mintha elevenen nyeltem volna le valamit. Azt hajtogatom magamnak, hogy az idegesség teszi. Pedig tudom, hogy inkább a bőntudat. Bőntudatom van, amiért kihasználom Hannah-t. Valójában kedvelem; nagyon rendes lány. És helyes is. Ma este pláne, a szők, rózsaszín, nyakpántos felsıjében. Több srácnak megakadt már rajta a szeme. De amikor megbök a lábával az asztal alatt, vagy a karomhoz ér,

nem érzek melegséget. Sıt, inkább kiráz a hideg. Mintha a testem azt üzenné, hogy nem a megfelelı lány mellett ülök. És ott van a másik fajta bőntudat is. Az Audrával szembeni hőtlenség miatti bőntudat. Amiért megcsalom ıt, már azzal is, hogy pusztán itt vagyok Hannah-val. Kész ırület. Audra totálisan egyértelmővé tette, hogy nem akar engem… Legalábbis nem annyira, mint amennyire a lúzer hadseregének akar megfelelni. A döntés rajta áll. Nem rajtam. Hannah belevág valami jéghokis sztoriba – olyan kanadai a csaj, hogy az már röhejes –, én pedig kihasználom az alkalmat, és a szemközti szerelmespárt figyelem. Isaac átkarolja Shelby vállát, ujjai a lány arcát szegélyezı göndör, vörös fürtökkel játszadoznak. Shelby úgy hozzásimul, mintha egy milliméternyi helyet sem akarna hagyni kettıjük között. Az Isaac arcán lévı vigyor arról árulkodik, hogy egy cseppet sem bánja ezt. Üvölt róluk, hogy együtt vannak. És meg kell hagyni, boldognak tőnnek. Persze azt meg is értem, hogy a haverom miért boldog. Shelby nála sokkal menıbb srácokat is megkaphatna. Bár Isaac nem rusnya, legalábbis nem volna az, ha leborotválná a béna bajuszát, amihez makacsul ragaszkodik, pedig az meglepıen vékony és gyér ahhoz képest, hogy a srác mexikói családból származik. Minden férfirokonának – beleértve a tizennégy éves öccsét is – szakálla van. Shelby viszont baromi jó csaj. A lányok által filigránnak titulált alkata ellenére hosszú lába van, na meg olyan domborulatai, hogy szinte minden felsıjét szétfeszítik – na nem mintha legeltetném rajta a szemem. Legalábbis azóta semmiképpen sem, hogy Isaackel jár. De Shelby még a haveromnál is boldogabbnak tőnik. Mintha pontosan itt lenne a helye, Isaac karjában. És olyan sok hónapja vannak összenıve, hogy szinte el sem tudom képzelni Isaacet nélküle. Ez elég idegesítı is olyankor, ha szeretnék egy estét a haverommal tölteni, lehetıleg a levakarhatatlan barátnıje nélkül. Most azonban hozzájuk képest a Hannah és köztem lévı, gondosan fenntartott hézag kész szurdoknak tőnik. Talán jobban kéne nyomulnom. Hannah az asztalon nyugtatja a jobb kezét, és mielıtt még meggondolhatnám magam, gyorsan megragadom.

Hannah összerezzen, én meg enyhítem a szorítást, rádöbbenek, hogy a nagy nyomulásom inkább tőnt támadásnak, mint romantikus gesztusnak. Isaac és Shelby pillantást vált. Vane elsı ballépése. De nem végzetes hiba. Hannah nem húzódik el, és megfordítja a kezét, hogy összekulcsolja az ujjainkat. Isaacre vigyorgok. Na, ehhez mit szólsz, kisapám? Szuper. Megy ez. Normális randin vagyok a normális barátaimmal egy tökéletesen normális estén. Sehol egy ırült szél. Nem esik szó gonosz harcosokról, se a szél nyelveirıl, se elıre elrendelt házasságokról. Csak csevegünk filmekrıl, zenérıl meg a suliról, vagy akármi: pontosan ilyennek kell lennie egy randinak. Kit érdekel, ha e pillanatban mindenem azt súgja, hogy „Ez így nem jó”? A pincérnı kihozza a kajánkat, és elvigyorodom, amikor meglátom a Hannah elé lerakott óriási halom tésztát. Egy lány, aki eszik, ha éhes. Ezzel máris lepipálja Audrát. Kínos pillanat következik, ugyanis összekulcsolt kezünkre meredek, és próbálom eldönteni, most mit csináljak: második ballépés. Aztán elengedem Hannah kezét, hogy neki tudjak esni hatalmas szendvicsemnek meg a nagy rakás sült krumplinak. Sokkal többet eszem, mint amennyivel jóllakom, mintha ezzel is tiltakoznék. Ezt nektek, ti evést utáló, mások életébe beleszóló, ırült szilfek! Közelebb húzódom Hannah-hoz, hadd érjen egymáshoz a lábunk: bır simul bırhöz, mivel mindketten rövidnadrágot viselünk. Ez is Hannah mellett szól: a sivatagi nyárhoz illıen van felöltözve. Nem állig gombolkozva valami nevetséges uniformisban. Még mindig nem érzek semmit az érintésétıl, de közelsége másféle izgalmat jelent. A siker izgalmát. Hannah ismét megfogja a kezem, szorosan összekulcsolja ujjainkat. – Vane? – szól egy hang az étterem zajában. Kis híján kihányom a szendvicset meg a sült krumplit. Isaac, Shelby és Hannah megfordul, hogy lássák, ki keres. Én a tányéromat bámulom, mérlegelem, vajon a vajas kés alkalmas eszköz-e az öngyilkossághoz. – Vane! – szólongat ismét Audra, ezúttal hangosabban. Feszülten.

Árnyék vetül az asztalra, de nem nézek fel. A tervem az, hogy úgy teszek, mintha Audra itt se lenne. Nem tökéletes, de ennél jobb nem jut eszembe. Isaac és Shelby hallgat. Valószínőleg hátradılve élvezik a mősort. Hannah mocorog. – Vane, ı mit keres itt? – Éles hangja jelzi, hogy határozottan nem örül Audra újabb felbukkanásának. – Azért vagyok itt – felel Audra helyettem –, mert Vane-nel járok. Úgyhogy díjaznám, ha nem szorongatnád a pasim kezét. – Haver… – Isaac félig nevet, félig motyog. Felmordul, mintha Shelby oldalba könyökölte volna. Egy szót sem szólok. Nyakig ülök a bajban, de uram segíts, csak arra tudok gondolni, milyen jól hangzik Audra szájából az, hogy „Vane-nel járok”. Megkockáztatok egy pillantást… És azta, Audra milyen dögös! Egy csomó tincs kibomlott a hajfonatából, kipirult arcát keretezik, a dzsekije nincs rajta, fekete atlétája pedig még feszesebb és ı még vékonyabb, mint ahogy emlékeztem. Nem hiszem, hogy a „dögös” jó kifejezés. Az „eszméletlenül szexi” talán pontosabb. Hannah zökkent ki abból, hogy Audrát bámulom, amikor elrántja a kezét, és olyan messzire húzódik tılem a bokszban, amennyire csak lehetséges. Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy csináljak valamit – vagy mondjak valamit –, de az agyam nem képes mit kezdeni ezzel a helyzettel. Isaac megköszörüli a torkát. – Haver, igazán szólhattál volna, hogy barátnıd van! – Az még hagyján – szól Shelby –, de ezek szerint nem lenne szabad Hannah-ra nyomulnod! – Nem is nyomult rám – motyogja Hannah, mintha egyszeriben már a gondolatától is undorodna, hogy tetszhet nekem. – Dehogyisnem! Néhány nappal ezelıtt randiztatok is. Már akkor is volt barátnıd, Vane? – Figyelj, én… – kezdem, bár fogalmam sincs, hova akarok kilyukadni.

– Nem, ez új fejlemény – szól közbe Audra. Aztán elırehajol, és megcirógatja az arcomat. Nem játékosan. Hanem birtoklóan. Nem húzódom el. Talán még a kezéhez is simulok, miközben tízezer szikra pattog a bırömön az érintésétıl. Mit mondhatnék? Esendı vagyok. Ég és föld a különbség, ahogy a testem Audrára vagy Hannah-ra reagál. A két lány olyan különbözı, akár a nap és az éj. A szıke, kék szemő Hannah a nappal, szemben a sötét hajú, sötét szemő Audrával, az éjszakával. – Szeretnék hazamenni – jelenti ki Hannah. Fojtott a hangja, mintha csak másodpercek választanák el a sírástól. Nem szolgált rá erre az egészre. A világ legbőnbánóbb bocsánatkérésével tartozom neki. Csak épp fogalmam sincs, mit is mondhatnék. Nem várja meg, hogy kitaláljam. Még azt sem várja meg, hogy kiengedjem a bokszból. Felhúzza a lábát a padra, majd felkecmereg az asztalra. Zörögnek a tányérok-poharak, ahogy kimászik a szélére, majd leugrik, és amint földet ér, rohan a kijárathoz. Shelby kilöki Isaacet a bokszból, és Hannah után szalad – kifelé menet még vet rám egy gyilkos pillantást. Isaac jót röhög. – Hát, azt meg kell hagyni, haver, hogy a leghihetetlenebb módokon vagy képes tönkretenni egy randit! – Én… Feltartja a kezét. – Majd meghalok, hogy kidumáljuk ezt, de jobb, ha hazaviszem a lányokat. Kiderítem, mivel lehet ezt jóvátenni! Bólintok, és kifelé indul. – Amúgy… – fordul vissza, és Audrára mutat. – Ezt nevezem! Nem is tudom, melyikünk pirul el jobban, Audra vagy én. Miután Isaac elhúzza a csíkot, ráveszem magam, hogy Audra szemébe nézzek. – Randiztál?! – csattan fel. – Megırültél?

– Még hogy én? – Ismét fellángol bennem a düh. – Bírom, hogy szerinted akkor adhatod elı a „Vane-nel járok” szerepet, amikor csak jólesik! Hogy azt képzeled, szívathatsz, tönkreteheted az életem, és amint kettesben vagyunk, lábbal tiporhatod az érzelmeimet. És mindezt csakis a drágalátos orkánosztagod kedvéért! – Itt nem beszélhetünk errıl. Audra a kijárathoz vonul, én pedig elıásom a tárcámat, és az asztalra hajítom a benne lévı összes pénzt, mielıtt követném. Arra számítok, hogy már kilométerekkel fölöttem jár hazarepül, hogy lekaphasson a tíz körmömrıl amint megérkezem. De nem, az autómnak dılve áll, karba tett kézzel, tekintetével mintha lyukakat akarna marni a koponyámba. Én ugyanilyen dühös vagyok rá, ám a szívverésem akkor is kihagy egy ütemet, amikor belegondolok, milyen hosszú az út hazáig, és végig kettesben leszünk a kocsiban. Nem néz rám, ahogy kinyitom neki a kocsiajtót. Csak beül, aztán becsapja az ajtót. Tudom, hogy kicsi az autóm. De Audrával, velem meg a bonyolult érzelmeink tömegével megtöltve cipıs doboznak tőnik. – Miért nem indulunk? – kérdi Audra. – Be kell csatolnod a biztonsági övét. Vagy csak az osztag törvényeit tartod be? Drámai sóhajtással reagál. Aztán röhejesen sokáig bénázik a biztonsági övvel, összevissza csavargatja. – Hogy mőködik ez a pokoli kütyü? – kérdezi végül. Felhorkanok, és felé hajolok. Elhúzódik. – Mit mővelsz? Közelebb hajolok hozzá, tekintetemet a szemére szegezem, ahogy kiveszem a kezébıl a biztonsági övét, és végighúzom elıtte. Ujjaim a karjához érnek, ahogy becsatolom az övét, és hallom, hogy Audra lélegzete eláll az érintésemtıl. – Aha – motyogja, ahogy visszaülök. Rükvercbe teszem az autót. Figyeli az elmosódott fényeket, ahogy földszintes bevásárlóközpontok mellett suhanunk el, ujjait az ablaküvegen

nyugtatja. Egy gombnyomással lehúzom az anyósülés oldali ablakot, és vigyorgok, miután Audra ijedten rezzen össze. Az este meleg és párás, de szél árad be az ablakon, a lány pedig kinyújtja a kezét, ujjai a fuvallaton zongoráznak. – Van fogalmad róla, mit mővelhettél volna az imént? – Nem néz rám, alig hallom meg a huzatban. De kissé kevésbé tőnik mérgesnek. Felsóhajtok. – Nem veszem be az elkötelezıdésesdit. – Azért, mert még nem élted át. – Miért, te igen? – Nem, dehogy. Megállunk egy piros lámpánál, és én felé fordulok. – Akkor honnan tudod, hogy nem csak mese, amit a gyerekek regulázására találtak ki? Mint a szülık hazugságai a Mikulásról, hogy a kölykeik egész évben jók legyenek? Honnan veszed, hogy igaz, ha még sosem csókoltál meg senkit? – Mert láttam az ilyen kötıdés hatását. Anyám még mindig apámhoz van láncolva, pedig hosszú évek teltek el a párja halála óta. Sosem heverte ki a veszteséget. És kétlem, hogy valaha kiheverné. – Hát, ez… szomorú. De semmit sem bizonyít. Ilyen emberi párokkal is megesik; ettıl még nincs köztük kötıdés vagy akármi. Egyébként is, mintha azt mondtad volna, hogy a kapocs a halálig tart. – Úgy van. – Akkor meg anyukád talán már nincs is elkötelezve. Talán csak ennyire szerette apukádat. Audra nem felel. Csak a csillagokat bámulja. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de még sosem láttam ilyen szomorúnak. Szeretném felé nyújtani a karom, és megfogni a kezét, de tudom, hogy nem lehet. A lámpa zöldre vált, és továbbhajtunk. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Van fogalmad róla, mi történt volna, ha az imént elkötelezted volna magad annak a lánynak? – Nincs, de arra tippelek, hogy a hadsereged nem díjazta volna a húzásomat.

– Az enyhe kifejezés. És nem téged büntettek volna meg. Engem ért volna szégyen. – Az azért még nem a világ vége. Nagyot sóhajt. – Te ezt nem érted. – Igazad van: egyáltalán nem értem. Megint hallgat. Aztán azt suttogja: – Nekem nincs már másom, csak a becsületem. Az osztag. Az esküm. Ha ettıl is megfosztanak, semmim sem marad. Önsajnálat nélkül jelenti ki mindezt. De attól még én megsajnálom. El sem tudom képzelni, milyen magányos lehetett az elmúlt tíz évben, abban az omladozó kalyibában gubbasztva. – És ez csak a kezdet – teszi hozzá. – A jövıbeni királyunk vagy. A tettedet részemrıl felségsértésnek tekintenék. Elzárnának mélyen a föld alá, ahol a szél csupán emlék volna a számomra. – Képesek lennének ilyesmire? Egy csók miatt? – Az elkötelezıdés miatt. Az eljegyzett királyunk elkötelezıdése miatt, amit már gondosan elterveztek. Az életedet a lehetı legelınyösebben kell megszervezniük, hogy mindenki jól járjon. Téged is beleértve. – Megszervezniük. – Óriási erı lakozik benned, Vane. Biztosítani akarják, hogy ne legyen belıled a következı Raiden. Még nyugati létedre sem lehet biztosan megmondani, hogyan hat majd az elmédre a négyek ereje. Nincs még egy nyugati, aki a párod lehetne, így Solanára esett a választásuk. A felmenıi a népünk legjámborabb, legszerényebb tagjai voltak… Ezért is voltak ık a királyi család. Mindig is olyan uralkodókat választottunk, akik a nép érdekeit a sajátjuk elé helyezik. Akik nagylelkőek, kedvesek és igazságosak. És, ha elkötelezıdsz Solanának az erısíti majd benned ezeket a tulajdonságokat. Hogy jó uralkodó lehess. – De én nem akarok király lenni! – Ez nem változtat azon, hogy ki vagy. És azon a tényen sem, hogy a küldetésem része gondoskodni arról, hogy ne kötelezıdj el senkinek.

Úgyhogy ha mégis így teszel, engem vonnak felelısségre érte. Lehet, hogy téged nem érdekel, mi lesz velem, de… – Már hogyne érdekelne! – Sárgára vált elıttünk a lámpa, lassítok, majd megállok, örülök, hogy ismét Audra felé fordulhatok. – Nagyon is érdekel, mi lesz veled. Ez több mint amit, mondani akartam, és muszáj elfordítani a fejem. Audra mocorog az ülésen. – Akkor ígérd meg, hogy távol tartod magad attól a lánytól! Elnevetem magam. – Egészen biztos vagyok benne, hogy tökön rúgna, ha még egyszer meglátna. Azt kihagynám. – Más lányoktól is, Vane. Még tılem is. Az utolsó mondata suttogás. Szinte könyörgés. Az útra koncentrálok, ahogy ismét elindulunk. – Solanához tartozol – erısködik. – Amint megismered, rá fogsz jönni, arra vesztegetted a drága idıt és energiát, hogy megakadályozd a legjobb dolgot, ami valaha történt veled. Ez teljesen esélytelen. De nincs értelme vitatkoznom Audrával. Legalábbis egyelıre. – Oké – motyogom. Többször nagyot nyel, mielıtt ismét megszólalna, és akkor is feszült a hangja. – Nem fogod megbánni. Ígérem. Ebben nem vagyok biztos. Egyvalamiben viszont teljesen biztos vagyok. Még soha nem éreztem ahhoz foghatót, mint amit Audra társaságában érzek, és ha bizonyítékra volt is szükségem, a ma este Hannah-val tapasztalt különbség végleg meggyızött. Audra az igazi. Az eszem tudja. A szívem tudja. Még az érzékeim is tudják. Úgyhogy ha csak egyetlen lánynak kötelezhetem el magam életemben, tudom, ki lesz az.

37. FEJEZET AUDRA Nem akarok kiszállni az autóból. Négyszemközt, a szők térben, az ablakon beáramló szélben, az éjszaka leple alatt Vane-nek és nekem sikerült valamiféle sajátságos fegyverszünetet kötnünk. Nem bírok szabadulni az érzéstıl, hogy amint kiszállok a kocsiból, el fog illanni. Vane habozik, mielıtt leállítaná a motort. Talán ı is ugyanettıl fél. Aztán kinyitja az ajtót, és kilép a fülledt sötétségbe. Próbálom követni, de nem tudok rájönni, hogyan kapcsoljam ki ezt az ostoba biztonsági övet. Szerencsére megtalálom a kallantyút, mielıtt Vane kinyitná az anyósülés oldali ajtót, hogy segítsen nekem; most aztán végképp nem hiányzik, hogy ismét felhevítsen a belıle áradó különös izzás. – Továbbra is áll a ma éjjeli kiképzés? – kérdi, nem rám, hanem a szülei házára nézve. Még rengeteget kell tanulnia. És nagyon kevés idınk maradt. Tekintetem akaratlanul is az égre siklik, vihar elıjelét keresem. Csillagok kacsintanak vissza rám, nyugodt éjszakát ígérnek. Ezek szerint anyám betartja az ígéretét. Különben a viharhozók már ránk találtak volna. A lehetı legjobban ki kell használnom az így nyert idıt. De muszáj összeszednem magam. Kitalálnom, hogyan tovább. – Egész nap nem láttad a családodat. Talán jobb, ha éjjel inkább otthon maradsz. Majd holnap jó korán kezdünk, hogy bepótoljuk. Bólint. – Hát akkor… jó éjt! Eltőnök a ligetben, mielıtt bármi mást mondhatna. A viskómhoz menet, magamhoz veszem a dzsekimet meg a légvágót, amiket csak úgy ledobtam, amikor hanyatt-homlok Vane után indultam. Mindkettı csupa kosz, hemzsegnek rajtuk a bogarak. Mintha ez a hely mindent elborítana, bemocskolna, megfojtana, igyekezne tönkretenni. Nem hagyom, hogy velem is ezt tegye.

Gavin rám rikolt az ablakpárkányon lévı ülırúdról, amikor bebotladozom a házba. Szegény rémesen el lett hanyagolva az elmúlt néhány napban. Megsimogatom tarkója tollait, és kibámulok az ablakon. A holdfény elég erıs ahhoz, hogy lássam a tükörképem a repedt, piszkos üvegen. Sápadtnak tőnök. Karikás a szemem, a hajfonatomból kibomlott tincsek vadul, kuszán merednek szerteszét. Nem éppen vonzó látvány. Elmémbe villan a lány, akit ma Vane-nel láttam. A szép szıke haja. A szép kék szeme. A szép ujjai, amelyek a fiú kezére fonódtak. Vane engem választott. A gondolat szokatlannak tőnik. Pedig igaz. Amennyire felvillanyoz az, több okból helytelen, mint amit sorra tudnék venni… De attól még így érzek. Fáj a fejem a szoros fonattól, és kimerült agyam ezt már nem tudja elviselni. Kioldom a végén lévı gondos csomót, hagyom kibomlani a hajam, végre megszőnik a nyomás. A sötét, hullámos tincsek az arcomat keretezik. Sosem leszek anyámhoz fogható, igézı szépség. Túlságosan hasonlítok édesapámra. Örököltem szögletes állát és keskeny orrát. Szemöldöke lapos ívét. De attól még tükörképem egészen érdekesnek és sejtelmesnek hat. Figyelemre méltónak és erısnek látom magam. Elég ez ahhoz, hogy szépnek számítsak? Mit lát Vane, amikor rám néz? Elfordulok, legszívesebben beverném az üveget. Életemben nem voltam még ekkora veszélyben, erre a hajammal szórakozom, és azon merengek, vajon a srác, aki nem lehet az enyém – ráadásul még azt sem vagyok hajlandó bevallani, hogy vágyom rá –, szépnek tart-e. Muszáj összekapnom magam… most rögtön! Újra befonom a hajam, szorosabban, mint valaha. Bárcsak az érzelmeimet is ilyen egyszerő volna megzabolázni! De nem az. Úgyhogy más megoldáshoz folyamodom.

Felveszem a dzsekimet, kirántom a légvágót a hüvelyébıl, és kimasírozom a ligetben lévı legnagyobb irtásra. A békés éjszakát izgımozgó rágcsálók, és ciripelı rovarok neszezése tölti be, a meleg levegıtıl pedig a bırömhöz tapad a ruha. De nem érdekel. Behajlítom a térdem, leguggolok a kezdı pozícióba. Két mely lélegzet segít összpontosítanom. Aztán belevetem magam a betanult gyakorlatba. Vágok és szúrok. Hajlongok és forgok. Felfutok a fatörzsekre, és hátraszaltózom. A földre vetem magam, majd bukfenccel kelek fel. Megdolgoztatom hajlékony izmaimat, amennyire csak bírom, ügyet sem vetek a víz túlsúlyára, végtagjaim sajgására. Izzadság üt át az egyenruhámon, zihálok. Ám rendületlenül suhintok és döfök, leveleket nyesek le a pálmafákról, összevagdosom a törzseket, teljes erıvel és sebességgel hasítok a levegıbe. Ez vagyok én. Harcos. İrzı. Erısebb a viharhozóknál. Erısebb Vane-nél. Erısebb bármely érzelemnél. Nem engedek a fájdalomnak, a szánalomnak vagy a szerelemnek. Uralkodom magamon. Miután emlékeztetem magam erre, fáradt testem újult erıre kap, és vadul suhintok a karddal. Gondolataim elcsitulnak. Agyam háttérbe húzódik, végtagjaim maguk emlékeznek a mozdulatokra. Az ösztöneim diktálnak. Szaggatnak az izmaim, ám a fájdalom felszabadító. Segít tisztáznom a feladatomat. Vane-nek muszáj elérnie a negyedik összehangolódást. Nem várhatom ölbe tett kézzel, hogy megtörténjen. Nekem magamnak kell elıidéznem. De hogyan? Összecsuklik a lábam, és a ragacsos, datolyákkal borított földre rogyom. A legközelebbi keleti szélért nyúlok, és magam köré tekerem, hogy lehőtsön. És ahogy a dalát hallgatom, rádöbbenek valamire. Szél.

A lehetı legtöbb nyugati szélnek kell kitennem Vane-t. Minél több szél süvít rá, annál nagyobb az esélye, hogy belélegezzen egyet, és hagyja leülepedni az elméjében. Hogy meghallja a szelet. A nyugati szelet sajnos nem tudom megidézni neki. Viszont elvihetem ıt a nyugati szelekhez. Ma éjjel. Most rögtön. Sikerülni fog. Muszáj elhinnem, hogy sikerülni fog. Ha mégsem, akkor kétlem, hogy bármi más sikerülhetne.

38. FEJEZET VANE Már vagy tízmilliárdszorra ásítok, a fejem csóválom, a végtelen, üres autópályára meredve elhomályosul a látásom. A képemre irányítom a légkondi kifúvóját, hátha a hideg levegı felélénkít. – Tudod, amikor azt mondtad, hogy kicsit korábban jössz majd értem – szólok Audrához –, én olyan fél ötre számítottam… Bár az is nevetségesen korán lett volna. Na de éjjel kettıkor? Ki akarsz nyírni? – Muszáj tudnom, hogy beválik-e a terv. – Túlságosan ébernek tőnik ahhoz képest, hogy az éjszaka közepe van. Hát sosem fárad el? Csak ekkor fogom fel a szavait. – Hogy beválik-e? Mintha azt mondtad volna, hogy biztosan be fog válni. Fészkelıdik az ülésen. – Semmi sem biztos. De be kéne válnia. A kéne egészen más tészta, mint a biztosan. – És ha mégsem? Csend. Gondolom, ezek szerint nincs B terv. Bár, hogy ıszinte legyek, csodálom, hogy A tervet ki tudott sütni. Elhaladunk egy Los ANGELES: 130 KILOMÉTER feliratú tábla mellett. Felnyögök. – Világosíts fel, miért is nem repülünk oda? – Nem biztos, hogy elég erım lenne az oda-vissza úthoz. Megváltozott hangnemét hallva felé fordulok. Hajfonata végét babrálja. Olyankor szokta ezt csinálni, ha titkol elılem valamit. Nagy a kísértés, hogy kifaggassam róla, de jobb kérdésem is akad. Úgy gondolom, hogy ez az út lehetıséget ad másfél órányi zavartalan „Audra– vallatás”-ra; és igenis ki fogom csikarni belıle a válaszokat. – Na és – mondom, igyekszem kitalálni, hol is kezdjem – ha tényleg beválik, és összehangolódom a nyugatiakkal, vagy mi, utána mi lesz?

Eltőnıdik ezen, mintha eddig meg sem fontolta volna. Ami ékesen elárulja, milyen bizonytalan. – Gondolom, kapcsolatba lépek anyámmal, hogy üzenhessen az osztagnak. – Anyáddal? Anyukádhoz mentél el néhány napja? İ tagadta meg az erısítést? – Segít, amennyire csak tud. Felhorkanok. – Ha ez igaz volna, már egy egész hadsereg állna mellettünk. – İ is ırzı, Vane. Ugyanúgy szolgálatra kötelezi az esküje, mint engem. A személyes kapcsolatok nem állhatnak ennek útjába. Nyugodt a hangja. Szenvtelen. De nem veszem be, hogy ez hidegen hagyja. Most komolyan, én még csak nem is vagyok a szüleim vér szerinti gyereke, mégis tudom: bármit megtennének, hogy megvédjenek. Még ha ehhez meg kellene is szegniük bármilyen törvényt, esküt vagy szabályt. És ez így is van rendjén. Úgyhogy nem bírom megállni, hogy megjegyezzem: – Anyád elég rideg lehet. – Az – motyogja. – Fıleg, mióta… Tudom, mire gondol, bár nem mondja végig. – Azelıtt jobb volt? – Néha. Elhallgat, azt hiszem, ennél nem is fog többet mondani. De aztán hozzáteszi: – Régen imádta nézni, ahogy a madarakat táncoltattam. – Táncoltattad? – Akaratlanul is elképzelek egy csapat galambot, ahogy zenére bólogatnak. – Ha kapcsolatot teremtek egy madárral, utasítani tudom, hogyan szárnyaljon, pörögjön, verdessen a szárnyával a levegıben. Anyám régen leheveredett mellém a főbe, és néztük a felhık között suhanó madarakat. Azt mondta, ez az egyetlen, amiben önmagára emlékeztetem. Hangja ellágyul, felderül az emléktıl.

– Na, és mit csinál anyukád ırzıként… azon kívül, hogy megtagadja a segítséget a szorult helyzetben levı lányától? Audra elengedi a füle mellett gúnyos megjegyzésemet. – A szeleket figyeli. Sok mindent megérez a légáramlatokban – nyomokat, intı jeleket, titkokat –, és a madaraival továbbíttatja mindezt az információt az osztagnak, hogy tudjanak bármilyen esetleges veszélyrıl. Jelenleg a viharhozókat tartja fel a képessége segítségével, ameddig csak bírja, és majd figyelmeztet minket, ha közelednek. Bármelyik nap hallhatunk felıle. Bármelyik nap. Tudom, hogy gyorsan fogy az idınk, de libabırös leszek annak hallatán, milyen kevés maradt. – És hogy hívják anyukádat? – kérdezem, részben azért, hogy eltereljem a gondolataimat, ám leginkább azért, mert muszáj tudnom, hogy az álmomban hallott név igazi-e. – Arellának. – Arella. – Ez megmagyarázza, miért ı mondta apámnak, hogy ismét menekülnünk kell. Biztosan még idıben észlelte a viharhozók közeledtét. Ez azt is jelenti, hogy Audra hazudott nekem arról, hogy végleg törlıdtek volna az emlékeim. Sejtettem. De most már biztos lehetek benne. Muszáj megtudnom, miért. Egyelıre egyik visszatért emlékfoszlányom sem adott erre magyarázatot. Ma éjjel pedig alig merültem álomba, amikor Audra lerántotta rólam a takarót, és kirángatott az ágyból. Meg kell hagyni, ez elég szexis volt. Sıt, nagyon… – Figyelsz te rám? – kérdi Audra. – Bocs. Mit mondtál? – Azt, hogy az osztag küldeni fog erısítést, ha ma éjjel eléred a negyedik összehangolódást. Hát ez remek. Csak azután küldenek segítséget, hogy sikerül az összehangolódás, amitıl legyızhetetlenné válok, vagy mi. Miért is védenének meg most, amikor sebezhetı vagyok? Idióták. Felsóhajt.

– Igazam van, tudod jól. Komolyan azt akarod elhitetni velem: nem zavarna, ha inkább hagynák, hogy feláldozd magad értem, semhogy erısítést küldjenek? – Egyszerően hisznek bennem. Elhiszik, hogy elég erıs vagyok a feladathoz. – Még ha hisznek is benned, akkor is az életeddel játszanak. Meg az enyémmel. Ezzel nem tud vitatkozni. – És pontosan mégis hogy segít rajtam, ha feláldozod magad? Még ha elintézed is vele a viharhozókat, csak azt éred el, hogy magamra hagysz védtelen célpontként: esélyem se lesz kapcsolatba lépni az osztaggal, egyszerően várhatom, hogy Raiden küldjön értem valaki mást. Zseniális terv, mondhatom. – Nem így alakulna. Anyám tudná, mi történt, és azonnal hívná az osztagot. – Akkor miért nem hívja ıket már most? Miért hagyja, hogy elıbb meghaljon a lánya? – Te ezt nem érted. – Igazad van. Miféle népség várja el, hogy feláldozd az életedet valaki másért, pedig küldhetne neked erısítést? – Raiden folyamatosan támadja az osztagot. Most senkit sem mellızhetnek csak azért, hogy megmentsék az én jelentéktelen kis életemet. – Nem vagy jelentéktelen! – csattanok fel gondolkodás nélkül. Audra a torkát köszörüli. – Amúgy sem lennél védtelen. Átadnám neked a különleges képességeimet. Rád hagyományoznám a tudásomat és a készségeimet: hagynám, hogy magadba szívj. – Hát ez elég rémisztıen hangzik. – Biztosíthatlak, hogy nem az. Csak nem tudod, mit jelent a végsı áldozat. – Mély levegıt vesz, mielıtt folytatná: – Kétféle alakunk van. A földi és a légi. Az utóbbi összehasonlíthatatlanul erısebb. A szélhez illı alakunk szinte sebezhetetlenné tesz, és egész arzenált biztosít a csatában. Amelyikünk nem kötıdik a földhöz, képes alakot váltani.

Ahogy én tettem a szobádban pár nappal ezelıtt. Ritkán próbálkozunk vele, nagyon nehéz, ráadásul igencsak fájdalmas. De lehetséges. – És ha étel vagy víz van a szervezetedben? – Akkor a földhöz kötıdı részeid kiválnak és szétporlanak az átalakuláskor, nem is leszel képes visszanyerni ıket. Ezért gyengített le annyira a víz. Amíg meg nem szabadultam az utolsó cseppjétıl is, a földhöz vagyok láncolva. Éjnek évadján az agyam képtelen felfogni ilyen ırült koncepciókat. – De ha elvesznek is bizonyos részeid, attól még nem halsz meg. Csak széllé válsz, igaz? – Igen. Ám ezzel végleg feláldozod a földi alakod. Az addigi életednek annyi. A végsı áldozat pedig megköveteli a légi alakod feladását is. Errıl nem tudok valami sokat; csak egyszer történt meg, apámat leszámítva. – Elcsuklik a hangja, megköszörüli a torkát, mielıtt folytatná. – Ha jól értem, hagyod, hogy széttépjenek a szelek, így minden egyes fuvallatot külön irányítva, összehangolt támadássá egyesítve ronthatsz a viharra. A tudatod veled marad még annyi idıre, hogy több ezer parancsot suttoghass, amelyek cafatokra tépik a vihart, és, mindenkit elpusztítanak benne. De te magad szétszóródsz a szelekkel. És esélyed sincs összeillesztened az alakod, mielıtt elillanna a tudatod. Szorosabban markolom a kormányt. Semmiképp sem hagyom, hogy ilyet tegyen. – De ahogy feláldozod magad, átadhatod valakinek a különleges képességeidet. Hogy a tehetséged ne vesszen el. Édesapám… – Ismét elcsuklik a hangja, és tart egy lélegzetvételnyi szünetet. – Édesapám nekem adta át a képességét, amikor feláldozta magát. Ezért tudok olyan könnyen szállni a széllel. Ezért lettem ilyen fiatalon ırzı. És ha fel kell áldoznom magam, rád fogom hagyományozni. – Nem kérek belıle. – Olyan erısen remeg a kezem, hogy letérünk a leállósáv felé. – Nem kérek a tehetségedbıl. Nem teheted ezt, Audra. Nem érdekel, milyen rosszra fordul a helyzet, ígérd meg nekem! – Csakis utolsó mentsvárként tenném. De, ha úgy hozza a szükség, akkor muszáj lesz feláldoznom magam. És nem tudsz olyat mondani vagy tenni, ami visszatartana.

Úgy szorítom a kormányt, hogy lüktet a tenyerem. Audra téved. Valamit igenis tehetek. Elérhetem a negyedik összehangolódást. Beletaposok a gázba, áthágom a sebességhatárt, de nem érdekel. Találkám van a nyugati szelekkel. És ezt a randit nem szándékozom elszúrni.

39. FEJEZET AUDRA Amint kinyitom a kocsiajtót, megcsap a sós levegı, valamint egy erıs óceáni fuvallat, amely számomra idegen nyelven énekel. Egy nyugati fuvallat. Vane a strand közelében állt meg, átvágunk az üres parkolón a háborgó óceánba nyúló, óriási faépítmény, a Santa Monica-i móló felé. Majdnem hajnali négy van, és derült az éjszaka, az erıs szelek előzik a ködöt meg a felhıket. A móló közepén tanyázó vidámpark nagy része sötét; kacskaringós vonalak és villogó, kék-piros égıkkel kirakott formák zsúfolt labirintusának tőnik a fekete, csillagos ég alatt. Zárva van minden bolt és étterem. Egyedül a móló korlátja mentén sorakozó lámpák világítanak. Ezt a helyet nagy tömegek számára alakították ki, most azonban üres, csupán néhány horgász üldögél botostul, némán a gyéren elszórt padokon. Az elhagyatott móló hátborzongató. Kiszolgáltatottnak – védtelennek – érzem magam, miközben igyekszem lépést tartani Vane-nel. Úgy siet fel a falépcsın, mint akit kerget a tatár. Ahogy fellépek a mólóra, a nyugati szelek felélénkülnek, ismeretlen dalaik betöltik az elmémet. Nyugtalanító, hogy olyan szelek vesznek körül, amelyeket nem értek. Mintha vadidegenek rohamoznának meg. Ez a hely viszont ismerıs. Jártam már itt egyszer, ám azt a napot emlékeim legmélyére temettem, minden mással együtt, amire túl fájdalmas gondolnom. Nyüzsög körülöttem a tömeg, eltakarja elılem Vane-t, aki az új családjával sétál a mólón. Fáradt lábam miatt elegem van már az árnyékban álldogálásból, miközben Vane-nek nagy gombócos, csöpögı fagyit, rózsaszín vattacukrot meg több vödörnyi pattogatott kukoricát vesznek a szülei, és felültetik minden játékra, hadd suhanjon, pörögjön, forogjon kedvére. Vane kiélvezheti a tökéletes, boldog életet. Én meg csak a távolból nézhetem.

Az orkánosztaghoz való csatlakozásom óta most elıször fog el a kísértés, hogy kilépjek. Hogy megszabaduljak a harcra és ölésre felkészítı kiképzéstıl, a szeleknek való parancsolástól, Vane követésétıl. Hogy végre a saját érdekemben tegyek valamit. A hullámzó víz fölött lebegı sirályokat bámulom. Szólongatnak engem, könyörögnek, hogy csatlakozzak hozzájuk, és akaratlanul is eltőnıdöm, vajon milyen messze tudnék repülni. Elég messze, hogy elfelejtsek mindent? Elég messze, hogy szabad legyek? A korlát felé lépek. Vane apja kiált a fiúnak, hogy jöjjön szépen, én pedig kötelességtudóan folytatom a munkámat. Követem a családot a kékre festett, íves ablakú, díszes épületbe. A helyiségben zene és beszélgetés visszhangzik, én pedig figyelem, ahogy Vane a körhinta mentén mászkál, kiválasztja, melyik ló tetszik neki legjobban. Végül egy vörös nyergő, fekete sörényő, szürke ménre ül fel. Megállok, az ismerıs épületet bámulom, emlékeztetnem kell magam, hogy kilenc év telt el, azóta. Zárva van az ajtó, sötétek az ablakok, de amikor hunyorogva belesek az üvegen, látom a festett pónikat, amelyek élettelen tekintettel merednek vissza rám. És látom a jövendımondó masinát, ami mellett annak idején elbújtam. A helyet, ahol meghallottam egy annyira ismerıs hangot, hogy elállt tıle a szívverésem. – Audra! – Apa? – sikoltom, rémesen magamra irányítva a figyelmet, de ez egy cseppet sem érdekel. Félrelököm az embereket az utamból, odarohanok minden férfihoz, akit csak meglátok, de egyikük sem az apám. A körhinta forogni kezd, és én úgy érzem, mintha a világ forogna körülöttem. A zene egyre hangosabb, egyre nehezebb bármi mást meghallanom. Egyre nehezebb gondolkoznom. Megkülönböztetni sem vagyok képes a hangokat, nemhogy megtalálni köztük az áhítottat. Több földhözragadt is megkérdi tılem, mi a baj, de ellököm ıket magamtól. Az osztag nagyon dühös lesz rám, amiért ekkora jelenetet rendeztem, de nem érdekel. Muszáj megtalálnom apámat. Bocsánatot kérnem tıle. Könyörögnöm neki, hogy maradjon. – Audra!

A hang felé perdülök, és pillantásom találkozik Vane tekintetével, ahogy elhalad mellettem a körhintán. Csak egy másodpercre nézünk farkasszemet, de egyértelmő: Vane megismert engem. Felhördülök, ahogy valaki megragadja a váltam. – Nyugi, nyugi! – szól Vane, és feltartja a kezét. Jelzi, hogy nem akar bántani. A mellkasomhoz kapok, legszívesebben belenyúlnék, hogy lecsillapítsam dübörgı szívem. – Mi a baj? Egy másodperce még mellettem voltál, aztán meg itt találtalak, az üvegre tapadva, holtsápadtan. – Láttál engem aznap. – Mi? Miután Vane meglátott, apám hangja elnémult. Nem tudtam, vajon tényleg ott járt-e egy része, vagy tévedés volt az egész, de eszembe jutott, hogy megígértem neki, vigyázni fogok Vane-re. Soha többé nem hagytam, hogy ez kimenjen a fejembıl. Gondolni sem mertem arra a napra, sem azon tőnıdni, mit jelenthetett. És valószínőleg pont ezért nem tudatosult bennem az emlék legfontosabb része. – Kilenc évvel ezelıtt idejöttél a családoddal – emlékeztetem. – Követtelek titeket, hogy szemmel tarthassalak téged. És mialatt a körhintán ültél, megláttál a tömegben, és felismertél. Nem lett volna szabad felismernie. Ki kellett volna törlıdnöm az emlékezetébıl. A semmibe bámul, lassan vigyorra húzódik a szája. – El is feledkeztem errıl. Akkor hittem elıször, hogy valóban létezel. Le is ugrottam volna a körhintáról, hogy megkeresselek, de anyukám átkarolt. És mire véget ért a menet, eltőntél. Azt gondoltam, biztosan csak képzeltelek. Több másodperc csendben telik el, amíg ezt emésztgetem. – Na, és hogy csinálod? – kérdezi. – Hogyan éred el, hogy minden éjjel rólad álmodjak? – Te rólam álmodsz? A gondolat annyi ellentétes érzelmet kavar fel bennem, hogy azt sem tudom, mit érezzek.

– Ezért ismertelek meg. – Visszafogja a hangját, miközben elhalad mellettünk egy halász, a pillanathoz egyáltalán nem illı, vidám dallamot fütyörészve. – Szinte minden éjjel rólad álmodom, mióta csak az eszemet tudom. Errıl fogalmam sem volt. Azt hittem, csak a miatt a pár alkalom miatt ismert meg, amikor felfedtem magam. De ha rólam álmodik… Ez csak egyetlen módon lehetséges. Ha az elméje ki tudja hallani a hangomat a szél suttogásából. Erre csak azokkal kapcsolatban vagyunk képesek, akiket a szívünkbe zártunk. Ezért álmodtam apámról, miután elküldte nekem az altatódalát. De… hogyan zárhatott volna Vane a szívébe? Mielıtt töröltük volna az emlékeit, alig ismert. Ahhoz pedig, hogy ráleljen a hangomra a szélben, és társítani tudja az emlékképemhez – amelyet el kellett volna felejtenie –, az kellene, hogy… Hogy szeressen engem. – Biztos, hogy rólam álmodsz? – kérdem, más magyarázat után kutatok. – Tuti, hidd el nekem. A szeretetnek tucatnyi fajtája létezik. De hogy érezhetné Vane Weston bármelyiket is irántam… pláne hosszú évek óta? – Mindig ki van engedve a hajad – teszi hozzá halkan. – Álmodban? – Aha. Nincs befonva. Szabadon omlik a válladra… és csodaszép. Halkan szól. Lágyan. Szavaiból áradnak azok az érzelmek, amelyektıl meg kéne szabadulnia. Nem lenne szabad a szemébe néznem: tudom, mit fogok látni. De olyan, mintha vonzaná a tekintetem, és amint pillantásunk találkozik, beigazolódik, hogy ugyanolyan fürkészın mered rám, ahogyan néhány együtt töltött napunk alatt már oly sokszor. Mintha felforrósodna a levegı, ahogy közelebb lép, és nem hiszem el, hogy ismét itt tartunk. Muszáj mondanom valamit… tennem valamit, hogy megálljt parancsoljak ennek. Ám túlságosan szédülök. Nem bírok gondolkozni.

– Miért nem repültünk ide, Audra? – faggat. – Amikor gyerekként követtél, biztosan repültél. Ma éjjel miért nem? Pláne, hogy úgy siettünk? – Nem bírtam – csúszik ki a számon, mielıtt átgondolhatnám, mit beszélek. – Mit nem bírtál? Elfordulok, igyekszem összeszedni magam. Próbálom nem elképzelni magam a karjában, ahogy csak szél, sötétség és csillagok vesznek körül minket. Testünk melege eggyé olvad, ahogy keze lesiklik a derekamon… – Kifáradtam – mondom végül. – A víz miatt nem ment? – kérdi. Nem akarom, hogy kételkedjen az erımben. De hazudni könnyebb, mint elmondani az igazat. Így hát biccentek. Még egy lépést tesz felém, arcomra simítja a kezét, nagyon óvatosan. Nagyon gyengéden. – Ne haragudj, hogy megitattalak! Fogalmam sem volt… – Tudom – suttogom. A kezének döntöm a fejem, lehunyom a szemem, és egy pillanatig hagyom, hadd őzze el a fiú melege az idegen szelek, meg a különös emlékek miatti borzongást. Aztán elfordítom az arcom. – Ideje belevágnunk! Ne vesztegessük az idıt! Vane hátralép. – Hol akarod megpróbálni? – A móló végében. Ott kell, hogy a legerısebb legyen a szél. Arra számítok, hogy sarkon fordul, és elindul arrafelé, ám ı a kezét nyújtja. Miután nem fogom meg, felsóhajt. – Együtt csináljuk végig nem? – De. – Akkor menjünk együtt! Tiltakoznom kéne. De az imént átélt érzelmi hullám után nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok egyedül folytatni. Megfogom a kezét. Hıhullámok árasztják el a karomat, ahogy összekulcsoljuk az ujjainkat, és érzem, hogy Vane velem egyszerre borzong meg. Egyikünk

sem szól, egy szót sem, ahogy a móló vége felé ballagunk. Úgy érzem, mintha mindketten lélegzet – visszafojtva várnánk. Hogy mire, abban nem vagyok biztos. Remélhetıleg egy új kezdetre. De a lelkem mélyén úgy érzem, mintha ez a vég kezdete volna.

40. FEJEZET VANE Annyira, de annyira meg akartam csókolni Audrát, hogy azt hittem, a testem menten szétrobban a felgyőlt nyomástól… De ellenálltam a kísértésnek. Nem azért, mert helytelennek vélném. Nem azért, mert félnék a hadseregétıl. Elvégre is, ha én vagyok a jövendı királyuk, akkor az én kezemben van az irányítás. Nincs az, az isten, hogy hagynám árulással vádolniuk Audrát. Audra azonban túl… sebzett. Mintha évekkel ezelıtt meghasadt volna benne valami, és amíg fel nem épül, újra és újra csak ellök majd magától. Kénytelen leszek kivárni, hogy készen álljon. Nahát… kezdem megérteni ezt a lányt. Király. Ahogy haladunk a mólón az óceán belseje felé, úgy egyre erısödik a szél. Próbálom értelmezni a dalát, de csak hangos sziszegést, zúgást hallok. Az idegességtıl görcsbe rándul a gyomrom, és mire a móló peremére érünk, igazság szerint kis híján belerókázom az óceánba. Mi van, ha nem vagyok képes erre? Mi van, ha… selejtesnek bizonyulok? Hát ez csúcs: mintha nem lenne így is épp elég nagy rajtam a nyomás. Most aztán tényleg hányni fogok! A móló vége kihalt, valószínőleg azért, mert ilyen erısen fúj a szél. A kék korlátnak dılök, és próbálok sokkal lazábbnak tőnni, mint amilyennek valójában érzem magam. – Na, akkor hogy csináljuk ezt? – Nem tudom – vallja be Audra. – Gondolom, szépen leülsz, becsukod a szemed, és reméled, hogy az ösztöneid átveszik az irányítást. Hát ez nem valami csúcs terv. Viszont nekem se jut jobb az eszembe, úgyhogy lehuppanok egy üres padra. Audra próbálja elengedni a kezem, de lehúzom ıt magam mellé. Elég közel, hogy összeérjen a lábunk.

– Muszáj végig velem maradnod! Hátha magamhoz kell majd térítened, miután sikerül az összehangolódás. Testébıl ugyanúgy árad a feszültség, mint a hı, de nem húzódik el. Szuper. Próbálok a dalokra koncentrálni. Úgy érzem, mintha ötven ember suttogna-kiabálna nekem idegen nyelven. – Lazíts! – int Audra. – Hagyd az elméd a szelekkel sodródni! Kövesd ıket, és reménykedj, hogy elfogadnak! Ez tipikusan olyan tanács, ami hasznosnak hangzik, ám igazából az égvilágon semmi értelme nincs. De azért igyekszem hallgatni rá. Ja… pont annyira válik be, mint sejtettem. Az se segít, hogy ez a pad nagy eséllyel pályázhatna a valaki feltalált legkényelmetlenebb ülıalkalmatosság címre. Hideg falécek vájódnak a hátamba. Összegörnyedek, így még jobban nyomnak. Próbálom hátradönteni a fejem, most meg a nyakam lüktet. Megint máshogy helyezkedem, erre elzsibbad a fenekem. – Mit mővelsz? – kérdi Audra, ahogy ismét új pozíciót veszek fel, ezúttal hanyatt fekszem a padon. Valószínőleg arra utal, hogy az ölében nyugtatom a fejemet. Ugyan kérem, ezt a lehetıséget igazán nem hagyhattam ki! – Akarod, hogy képes legyek koncentrálni, vagy sem? Gyanakodva méreget, de nem lök el. Csúcsszuper! És ami azt illeti… annak köszönhetıen, hogy ilyen közel vagyok Audrához, minden más elhalványul. Összpontosítok minden egyes nyugati szélre, amely elsuhan az arcom elıtt, és érzem a vonzásukat, amely a szélerımőnél is hatott rám. Nyugati ösztöneim a szeleket szólítják. A szelek azonban nem válaszolnak. Percek telnek el. Vagy talán órák. Elveszítem a valóságérzékemet. Az egész világ rám és azokra a szelekre szőkül. És minél inkább nyúl értük az elmém, annál gyorsabban húzódnak el. Isaac szereti egy lézermutatóval bosszantani a húga cicáját. Ezt mindig is poénosnak tartottam; most azonban, hogy itt fekszem, és igyekszem elkapni valamit, ami makacsul egyre csak elillan elılem, már sajnálom azt a hülye macskát, amiért hiába üldözte a vörös pöttyöt. A

szelek csapkodnak és kavarognak, s én érzem, hogy a testem felveszi a ritmusukat. De hiába, a fuvallatok nem hatolnak a bensımbe, nem jutnak el addig a részemig, amely olyan hevesen vágyik rájuk, hogy az már fáj. Aztán… valami megváltozik. Egy kis szellı hagyja, hogy belélegezzem, és besuhan az elmémbe. A tudatomban repked, olyan érzelmeket kavar fel, amelyeket nem is értek, mert nincs mit kötnöm hozzájuk. Küszködve igyekszem koncentrálni, keresgélem azon részemet, amellyel a szél kapcsolatot tudna teremteni. Ám sehogy sem találom, amit akar, és minél tovább van idebent, annál hevesebben csépel. Csillagokat látok, begörcsöl a gyomrom. Hányingerem van, de képtelen vagyok megmozdulni, nem bírok gondolkodni. Csak fekszem ott, miközben millió szilánk hasítja szét a koponyámat, és csapódik az agyamba. Hallom, hogy felnyögök. – Mi a baj? Audra hangja szól hozzám. Tudom, hogy felelnem kéne, ám eluralkodott testemen a lüktetı fájdalom. Már nem Vane vagyok. Csak egy nagy rakás gyötrelem. – Vane? – szólongat Audra. – Vane, térj magadhoz! Arcomra szorítja meleg kezét; legalábbis erre tippelek az alapján, hogy olyan, mintha áramütés rázna meg. De ez sem elég, hogy megszabadítson a fájdalomtól. Kisül az agyam, nem bírok tovább hadakozni. Elnyel a sötétség.

41. FEJEZET AUDRA Nem lehet! Nem létezik, hogy ez ismét megtörténjen. Egész testemben reszketek, ahogy ügyetlenül próbálom jobban átkarolni Vane ernyedt testét. Megrázom a vállát, próbálom felkelteni. Hasztalan. Mellkasa emelkedik és süllyed, de lassan, nem vesz mély levegıt. Miért nem ébred fel? Megszorítom a kezét. A fülébe suttogva könyörgök neki. Olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom. Megteszek mindent, amivel eddig magához tudtam téríteni. Nem reagál. Úgyhogy pofon vágom. Megrázom. A nevét ordítom: már nem érdekel, ha meghall valaki. Megpróbálok mindent, bármit, ami csak eszembe jut. De ı csak fekszik ott. Számomra teljesen elérhetetlenül. A helyzet nem ugyanolyan, mint az összehangolódásokkor, amikor végignéztem, ahogy Vane teste elgyengült, átadta magát a szeleknek. Ez most olyan, mintha a fiú teljesen elhagyta volna a testét, én pedig csupán hideg, üres porhüvelyét szorongatnám. Fogalmam sincs, hogy térítsem magához. Felkavarodik a gyomrom, ahogy elképzelem Vane hátralévı életét ebben a szánalmas létformában. Tehetetlenül. Reménytelenül. Én tehetek róla. Ököllel verem a mellkasát, elakad a lélegzete. Mintha halálhörgést hallatna. Valami meghasad bennem. Minden – a félelem, szorongás és düh, a fájdalom, megbánás és gyász, a kétség, vágyódás és gyötrıdés – kibuggyan belılem, egész testemet rázza a heves zokogás. Vane elhagyott. Hogy hagyhatott el?

És most mit kéne tennem? Semmit. Nincs mit tenni, így csak ölelem ernyedt testét, és zokogok. Vane miatt. Magam miatt. Az összes elkövetett hibám miatt. És tízmilliomodszorra is azt kívánom, bár én haltam volna meg apám helyett. İ tudta volna, mi a teendı. Talán még most is tudja. Az óceán fölött cikázó, magányos keleti szélhez fordulok, magamhoz szólítom ıt. – Kérlek! – suttogom, ahogy a szellı körbeölel minket. – Kérlek, apa… Ha maradt belıled bármi is a szélben, kérlek, mondd meg, mit tegyek! Nem veszíthetem el Vane-t. Most nem. Így nem! Kérlek, segíts magához térítenem! Némán peregnek a másodpercek, és én feladom. Eleresztem a keleti szelet, hagyom tovaszállni a maradék reményemmel együtt. Lehunyom a szemem, a karomba zárom Vane-t, és fejemet a mellkasára hajtva eláztatom az ingét a könnyeimmel. – Bocsáss meg, Vane! Nem tudom, hallasz-e engem, itt vagy-e még egyáltalán. De kérlek, bocsáss meg! Nem csak ezért. Mindenért! Ezzel többet bevallottam, mint eddig valaha, és amint a szavak elhagyják a számat, érzem, hogy a réges-rég cipelt bőntudat egy aprócska része is elillan velük. Kissé lecsillapodom, és megüti a fülem egy közeli keleti szél alig hallható suttogása – eddig észre sem vettem ezt a szellıt. Éneke hasonlít a jellegzetes, egész életemben hallgatott keleti dallamokra, a szabadságért való állandó harcról szól. Azonban három szó, hangsúlyosabb a többinél. A múlt rabja. A szeleket meg lehet idézni, szelídíteni és zabolázni. De sosem lehet ıket rabul ejteni. Ez csakis nekem szóló üzenet lehet. De hogyan lehetne Vane a múltja rabja? Még csak nem is emlékszik, a múltjára. Hacsak nem éppen ez a gond.

A szívverésem és az agyam egyaránt úgy felpörög, hogy beleszédülök. Mi van, ha Vane tudata követte a nyugati szeleket a mentális fekete lyukba, amelybe édesanyám az emlékeit rejtette? Csak nem ott esett csapdába? Kinyújtom a kezem, egy déli szél lassú sodrását keresem. Elsıre egyetlen szellıt sem találok. Aztán enyhén megbizsergeti egy a hüvelykujjamat, épp elérhetı távolságra van. Remegı hangon szólítom magunkhoz. A langyos, enyhe szellı körénk tekeredik, és én már nyitom is a szám, hogy Vane elméjébe irányítsam. Mégsem jön ki hang a torkomon. A parancs napvilágra hozná Vane elfojtott emlékeit. Mindet. Remegı vállamba kapaszkodva mélyeket lélegzem. Ez most sokkal többrıl szól az én eltitkolt, szégyenletes tettemnél… vagy annál, miként fog hatni Vane-re, ha tudomást szerez róla. Most Vane életérıl van szó. Már ha meg tudom egyáltalán menteni – emlékeztet az önzı oldalam. El sem hiszem, hogy itt vitatkozom saját magammal, miközben Vane egyre távolodik tılem. Megragadom a kezét, és elsuttogom a parancsot, felülemelkedve a félelmen, amely minden egyes szóval belém hasít. – Szállj az elméjébe, szabadítsd fel! Tárj fel minden titkot, majd repülj el! A déli szelek ellenállhatatlanul vonzanak minket. Bármely részünkhöz érnek, az követni akarja ıket. Így amikor anyám törölni akarta Vane emlékezetét, az agyába irányított egy déli szelet, és ráparancsolt, hogy rejtızzön el a legmélyén. Vane minden emléke követte a szellıt, olyan mélyre süllyedve a tudatában, hogy maguktól biztosan nem bírtak volna ismét felszínre törni. Most elıcsalogatom ıket, remélem, hogy magukkal hozzák Vane-t. A fiú nyaka megrándul, ahogy a szellı az elméjébe hatol, és én még jobban szorítom a kezét, remélem, elég erıs köztünk a kötıdés, hogy ne akarjon majd elrepülni a déli széllel. Csak egyetlen szél, nem több

tucatnyi, amennyivel az összehangolódását értem el. De jelenlegi állapotában nem lehet tudni, milyen hatással lesz a szél a tudatára. Megrándul a karja, nekem pedig eláll a lélegzetem. – Vane! – suttogom közelebb hajolva. – Kérlek, térj vissza! Megremeg a válla. – Vane! – szólongatom hangosabban. – Muszáj visszatérned! Szükségünk van rád! Más szavak is ott vannak a nyelvem hegyén… Olyan szavak, amelyeket tudom, hogy nem lenne szabad kimondanom. Mielıtt kibökném ıket, Vane szeme kipattan, és nagyot zihálva mély levegıt vesz. Patakzik a könnyem, és némán hálát rebegek a szél ismeretlen hangjának, amely segített rájönnöm, mit kell tennem. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy apám szólt volna hozzám a halálon túlról. De tudom, hogy az örökségemnek köszönhetem, hogy megmenekültem. Hogy megmenekültünk. Vane mocorog a karomban, magamhoz húzom, a nyakába temetem az arcom. – Mi történt a… – kérdi érdes, elhaló hangon. – Pszt! – Belélegzem bıre meleg, édes illatát. – Nem lesz semmi baj. Lazíts! Nem vitatkozik. Csak átkarol, és még jobban magához szorít. Megidézem a magányos keleti szelet, és magunk köré tekerem, hozzáadom suttogásomat a dalához. A pad hideg és kemény, a szívemet pedig nyomja a sok érzelem, amit rákényszerítettem. Ám Vane karjába zárva végre megnyugszom.

42. FEJEZET VANE Görcsösen kapaszkodom Audrába, félek, hogy elveszítem. Ahogy lassan a valóságérzetemet is. De megnyugtat, ahogy lehelete a légzése ritmusára simogatja bırömet, a keleti szél susogása pedig betölti az elmémet, álomba ringat. Abban a másodpercben, hogy elszenderedem, emlékek szökıárja borítja el az elmémet. Egy egész gyermekkor foszlányai. Csupa mosoly, ölelés, nevetés és könny. Ismerıs és ismeretlen arcok. Idegen és otthonos helyek. Mindegyikhez valami más érzelem kötıdik: szeretet, öröm, félelem, harag, fájdalom, megbánás. És szél. Rengeteg, rengeteg szél. Szeretném az egészet megérteni, összeilleszteni a múltam darabkáit, és végre teljesnek érezni magam. Ennyi mindent azonban nem bírok egyszerre feldolgozni. Úgy lüktet az agyam, hogy legszívesebben kitépném a koponyámból. Aztán Audra susogása előzi a káoszt, arca pedig napok óta elıször ismét betölti az álmomat. Sötét haja arcomat söpri, szomorú szemmel néz rám, miközben szája olyan szavakat formál, amelyeket ezúttal meg is értek. Fojtott hangon esedezik bocsánatért. Na de miért? Azt nem mondja. Csak egyre azt ismételgeti, hogy „Bocsáss meg!”. Olyan halkan, mintha nem akarná, hogy meghalljam. De hallom. Kirántom magam az álomból. – Próbálj lazítani! – mormolja Audra. – Az emlékek felidézése nagyon megerıltetı lehet. Elhúzódom tıle, felülök. – Te tudtál az emlékekrıl? A homlokát ráncolva ül fel mellettem. – Már ez elıtt is visszatértek valamennyire az emlékeid? Basszus! – Az összehangolódások óta felbukkant pár – motyogom. Sziszeg valamit, szitkozódásnak hangzik.

– Tudhattam volna, hogy ez megeshet. A déli szelek nyilván elıcsalogattak pár emléket az összehangolódáskor. Fogalmam sincs, mit jelent ez. Bár egyvalamit elárul. – Ezek szerint… te tudtad, hogy visszanyerhetem az emlékeimet. Érdekes, mintha azt mondtad volna, hogy ez lehetetlen. Elhúzódik, mintha a számon kéréstıl akarna távolodni. Ezt igennek veszem. – Miért hazudtál nekem? Keze a hajfonatára téved, a végét csavargatja. – Azt hittem, megkíméllek. Rengeteg durva emléked van. İszintén, szólva nem értem, miért akarod visszakapni ıket. Felidézem néhány álmomban látott emlékképemet. Még mindig nem értem ıket. De egy kitőnik közülük. Anyám… édesanyám. Végre emlékszem az arcára. Hatéves lehetek, egy nagy mezın vagyunk, szorosan fogjuk egymás kezét, miközben anya olyan gyorsan pörget engem körbe, hogy a lábam elemelkedik a talajról, a szélben forgok. Olyan érzés, mintha repülnék. Körbe-körbe perdülünk, míg mindketten el nem szédülünk, és kacagva a földre nem rogyunk. Anya átkarol, én összegubancolódott, vörösesbarna hajába temetem az arcom, miközben megpuszilja a kobakom. Aztán felemeli az állam, hogy csillogó, kék szemébe nézzek. Biztosít arról, hogy szeret. Hogy mindig vigyázni fog rám. Bármi történjék is. Még sosem éreztem magam ennyire biztonságban, még sosem voltam ilyen boldog. – Azért, mert szép emlékeim is vannak – magyarázom Audrának. – Annak bizonyítékai, hogy a szüleim szerettek… meg hogy én is szerettem ıket. Tudod, mennyire aggódtam, hogy talán azért feledkeztem el a családomról, mert nem szerettem ıket eléggé ahhoz, hogy emlékezzem rájuk? Van fogalmad, hogy kínzott a bőntudat? Elpárolog a mérgem, amikor észreveszem, hogy összerezzen a „bőntudat” szó hallatán. Helyben vagyunk. – Ezek szerint a többi emlékem is elıkerül majd? – faggatom.

– Eltávolítottam a gátat, ami elzárta ıket. Nem vagyok benne teljesen biztos, mikor és hogyan idézıdnek majd fel, de mind felszínre fog kerülni. – Konkrétan tudsz olyat mondani, ami miatt aggódnom kéne? Habozik, mielıtt felel: – Jó sok… fájdalom ért a múltban. – El tudom viselni. – Remélem is. – Kabátja gombjait rángatja, és párszor nagyot nyel. – Valamit mindenképpen tudnod kell. A szüleid halálának napjáról. Arról, hogy mi történt velük. Görcsbe rándul a gyomrom, felvillan bennem a bütykös fa, amelyrıl néhány nappal ezelıtt álmodtam. A vérben úszó ágak. Csak nem volt Audrának köze a szüleim halálához? Számít, ha mégis? A szívem majd kiugrik a helyébıl, ahogy kinyitja a száját, felkészül, hogy elárulja oly régóta ırzött titkát. Mi lesz, ha az olyasmi, amit nem tudok megbocsátani? Lehunyja a szemét, én pedig lélegzet visszafojtva várok. Minden a most következı szavain múlik – és nem biztos, hogy kész vagyok meghallgatni ıket.

43. FEJEZET AUDRA Eljött az idı. Le kell rántanom a hazugságok leplét eltitkolt szégyenletes tettemrıl, és felfedni Vane elıtt a komor, rút igazságot. Bárcsak találnék szavakat! Úgy érzem, mintha elnyeltem volna a hangom, mintha az a gyomromig süllyedve belekeveredett volna az engem eltöltı keserőségbe. Ha megpróbálnám elırángatni, menten össze– roskadt, zokogó szerencsétlenséggé válnék. A bırömet hevítı reggeli napfényre koncentrálok. A levegıt eltöltı szellıkre. Nyugalom! Muszáj megıriznem a nyugalmamat. Csak ki kell mondanom: Én tehetek róla. Három egyszerő szó, amelyek meghatározták életem elmúlt tíz évét. A szemem elé villannak, elhomályosul tılük a világ. Bár lehet, hogy errıl a könnyeim tehetnek. Bökd már ki! Vane talán győlölni fog. Meg is érdemlem. De nem tudom, túl fogom-e élni. A kiképzés során vagy csatában talán nem félek… De gyáva alak vagyok. Képtelen vagyok elmondani az igazat Vane Westonnak. Kivált Vane Westonnak. Ez egyszerően abszurd. Már hétévesen is bevallottam neki mindent. Akkor csak még szorosabban ölelt, és a könnyeivel áztatta a vállamat. Vajon ma is ugyanígy reagál majd? Vagy azt fogja tenni, amit megérdemlek? Ellök magától, amiért elárultam? Amiért tönkretettem? Számít ez egyáltalán? Vane-nek nem sikerült a negyedik összehangolódás; én pedig nem vagyok hajlandó még egyszer megpróbálni. Túl sérülékeny az elméje, megviselte mindaz, amit rákényszerítettem. A szelek ismét túl mélyre

taszíthatnák. Vagy elrepíthetnék. Akárhogy is, nem merem megkockáztatni. Nem fogom megkockáztatni. Vane ahhoz túl fontos. Az osztagnak. A világnak. Nekem – hiába nem lenne szabad hagynom. Úgyhogy ha csak pár napom van hátra, mielıtt feláldozom magam, valóban túlzás volna abban reménykedni, hogy a vallomásomról szóló emlékét csak a halálom után idézi fel? Nem hagyhatnám el ezt a világot annak tudatában, hogy Vane Weston szeret engem? Ez a legundorítóbb, legönzıbb vágy, amit valaha dédelgettem. De mivel a halálomra készülök, engedek neki. Erınek erejével Vane szemébe nézek. – Tudnod kell, hogy… láttad édesanyádat meghalni. Szája különféle szavakat formál, mielıtt megszólalna. – Miért mondod ezt el nekem? – Mert nem akarom, hogy csak úgy álmodban jöjj rá. – Egy fa volt, igaz? – suttogja. Megborzongok, emlékszem, hogyan fordult el a fa a levegıben, megcélozva Vane anyukájának szívét. Eszembe jut csont és ág reccsenése, ahogy a sikolyokkal és az üvöltı széllel keveredett. – Már álmodtál róla? – Még nem. De egy viharban lebegı véres fáról már igen. Gondoltam… Az ezt követı csend mintha légüres teret hozna létre, egyre terjed, elzár minket a világtól, miközben Vane a horizontra mered, figyeli a part felé törı hullámok fehér vonalait. Megállíthatatlan erı. Akárcsak a felénk haladó vihar. Egyre közeledik. Bármelyik nap lecsaphat. – Tényleg ezt akartad elmondani? – kérdi. Elszorul a szívem, de kihúzom magam, hogy meggyızıvé tegyem a hazugságot. – Hát persze. Miért kérded? – Csak úgy. – Bekapcsolja a mobilját. – Lassan indulnunk kéne. Tíz óra van. Anyám már tuti ki van akadva. – Csipog a telefonja. – Úgy ám. Három üzenetet hagyott a hangpostámon. – Nahát, biztosan nagyon aggódik érted.

– Hótziher, hogy azt tervezgeti, hogyan nyírjon ki. Persze csakis amint meggyızıdött róla, hogy semmi bajom. – Azért, mert szeret. – Nem keserő megjegyzésnek szánom, mégis úgy sikerül. Vane közelebb húzódik, a térdemen nyugtatja a kezét. – Anyukád szeret téged. Régen szeretett… azt hiszem. De már nem. Egy vállrándítással előzöm a szomorúságot. Nem számít. Már semmi sem számít. Úgyhogy ezúttal habozás nélkül megfogom a kezét, amint felém, nyújtja; és nem próbálom elengedni, ahogy az autója felé sétálunk. Talán az a sok minden okozza, amin keresztülmentem. Talán a tudat, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Vagy talán végre megadtam magam. Bármi is az oka, most már csak sodródom az árral. Ameddig még tehetem.

44. FEJEZET VANE A nyitott ablakon behallatszik a szelek éneke, ahogy az autópályán hajtunk, miközben a szemem sarkából Audrát figyelem. A kocsikázás álomba ringatta, furcsa ilyen békésnek látni. Álla kemény vonala ellágyult, így ajka tökéletes szív alakot formáz. Elmémbe villannak a csókjainkról szıtt fantáziaképek, de elhessegetem ıket. Mert látok benne valami mást is. Valamit, amitıl gombócot érzek a torkomban. Audra kezdi feladni. Nem beszéltünk az egész nem értem el a negyedik összehangolódást dologról, de mindketten tudjuk, mit jelent. Nem leszek elég erıs. Nem tudom biztosan, mihez kezdek majd az erımmel, ha rálelek: képes leszek-e harcolni. Pusztítani. Ölni. De ıszintén szólva azt remélem, hogy ha sikerül megértenem a nyugati szeleket, ık tudják majd a választ. A nyitott ablak felé biccentem a fejem, és fülelek a nyelvre, amelyet még mindig nem tudok lefordítani. – Ha tényleg hozzátok tartozom – suttogom, – áruljátok el, hogyan mentsem meg ıt! Hogyan mentsem meg mindkettınket! Nincs válasz. Most már tényleg kezdek megırülni. Mégis mire számítottam? Hogy valami mágikus hang a fülembe súgja a tökéletes megoldást? Muszáj kiötlenem egy tervet. Az autópálya fehér vonalai széles sávokká mosódnak elıttem, ahogy elszántabban töröm a fejem, mint valaha életemben. Az agy is izom, nem? Talán csak meg kell erıltetnem. Negyedórával késıbb csak egy pokoli fejfájást sikerült elérnem. İrülten hálás vagyok, hogy Audra átaludta ezt a kis kísérletet. Valószínőleg úgy nézhettem ki, mint akinek csikar a hasa. De kell, hogy legyen megoldás. Kell. Hogy. Legyen.

Egyszerően le is üthetném. Képtelen lennék bántani Audrát – viszont sajnos nincs más módja, hogy elveszítse az eszméletét. Ájultan pedig nem lenne képes feláldozni magát. – Úgy látom, menten megpattan egy ér a fejedben – szólal meg Audra, a frászt hozva rám. – Min agyalsz? Furcsa kérdés ez tıle. Nem szokott rólam kíváncsiskodni, így hát az ıszinteség mellett döntök. – Nem akarom, hogy feláldozd magad értem. Felsóhajt. – Ezt már tisztáztuk. – Igen, és én azóta várom, hogy elfelejtsd ezt az ırültséget. Nézz szembe a tényekkel, Audra! Lehet, hogy sosem érem el a negyedik összehangolódást. Szóval elég már abból, hogy mindenki úgy reménykedik bennem, mintha én lennék a csoda, amiért imádkoztak. – Te vagy az utolsó nyugati, Vane. Ezen nem változtat, hogy sikerüle összehangolódnod vagy sem. – Szerintem meg nagyon is. – Egyáltalán nem. Most ismeretlen tényezı vagy. Raidennek fogalma sincs, tulajdonképpen milyen erıs vagy. Amíg rá nem jön, ezt kihasználhatjuk. Elérjük, hogy ezen aggódjon, ez kösse le a figyelmét, várja, hogy kiderüljön, mire vagy képes. – Remek, tehát feláldoznád az életedet, hogy megments egy bábot. – Nem egy bábot. Egy fegyvert. E szó hallatán meghől az ereimben a vér. – Nem akarok fegyver lenni. – Tudom. – A szél énekétıl alig hallom halk suttogását. Bár egyikkel sem megyek semmire. Csöndben ülünk az autóban, miközben felhajtunk a hegyekbe, és elénk tárul a San Gorgonio-hágó szélerımőtelepe. A csillogó turbinák a dombtetın sorakoznak, fehérségük élesen kirajzolódik a világoskék éggel a háttérben, lapátjaik sebesen pörögnek a kavargó szélben. Már csak néhány kilométer van hazáig. Még nem térhetek vissza a valóságba. Hiszen alig pár napunk maradt, míg ideérnek a viharhozók. Ráadásul a szüleim majd olyan

kérdésekre követelnek választ, amelyekre nem tudok felelni. Még azt sem találtam ki, hogyan mentsem meg Audrát. Aranyív tőnik fel a láthatáron, pontosan abban a pillanatban, hogy Audra gyomra megkordul. Ihletet kapok. Sávot váltok, a lehajtó felé kormányzom az autót. Ha sikerül rávennem Audrát, hogy élvezze ki az élet apró örömeit, és fedezze fel, milyen csúcs is az, talán meggyızhetem, hogy ne áldozza fel magát. – Hova megyünk? – kérdi. Megállunk ebédelni.

45. FEJEZET AUDRA Zsír és só átható illata tölti be Vane kocsijának belsejét, szinte megfojt. A késı délelıtti napsütés perzsel az üvegen át, Vane azonban teljesen felhúzta az ablakot, csapdába ejtett a szaggal. Éles fájdalom szaggatja a gyomromat, de ügyet sem vetek rá. Ahogy az érintetlen étellel teli, zsíros zacskóra sem, amelyet Vane elém tett a mőszerfalra. Sem magára a mellettem tajtékzó fiúra, aki szegény cafatokra tépett hamburgerén vezeti le a feszültségét. – Egyetlen falatot sem kóstolsz meg? – kérdi újra. Felém nyújt egy szem sült krumplit, hogy rávegyen az evésre. Összefut a számban a nyál, de megrázom a fejem, és nagyot nyelek, bosszant a korgó gyomromban az üresség. Tényleg fel nem foghatom, miért tőnik ilyen meglepettnek. Ez nem kimondottan új fejlemény. – Igenis akarsz enni – közli, amint ismét megkordul a gyomrom. – Csak túl makacs vagy, hogy bevalld. Ezzel nem tudok ellenkezni. Úgyhogy példát veszek Vane vitatechnikájáról, és csak vállat vonok. Úgy látom, ez nem tetszik neki, nagy erıvel hajítja vissza a krumplit a zacskóba. – Csak azért koplalsz, hogy néhány hónap múlva erıs lehess… amikor valószínőleg már nem is lesz rá szükség. Nem érzékeled, milyen ırültség ez? Ismét megkordul a gyomrom, és a derekamra szorítom a kezem, próbálom elnyomni a hangot. Úgy érzem, mintha menten elnyelne a hasamban tátongó őr. Vane felhorkan. – Szóval mit követtél el? – Tessék? – Egy kiégett vityillóban élsz a nyomorult sivatag közepén. Alig alszol. Nem ehetsz, és nem ihatsz. Mintha valaki meg akarna büntetni.

– Senki sem büntet. Önként választottam ezt az életet, mert ezt akartam. Én akartam ezt – erısködöm magamnak. És apám is erre kért. – Jó, akkor miért akarod büntetni magad? Csönd telepszik ránk. Ocsmány, kínos gát kettınk között, szinte érzem, ahogy rám mered. De nem bírom áttörni. Vane ismét megfogja a kezem. Érintése óvatos, gyengéd… de egyben határozott. Nem hagyja, hogy elhúzódjak. – Miért élsz úgy, mintha az életed nem számítana? Nagyon is számítasz. Például nekem… És nem azért, mert valami vad harcos vagy, aki fel fogja áldozni magát, hogy megmentsen. Te magad számítasz nekem. Az utolsó szavakat motyogja, mintha szégyellné bevallani az érzéseit. Eddig igyekeztem rá sem nézni, és nem kerülni a helyzet hatása alá. Most azonban a fejem mintha magától fordulna felé, a tekintete vonzza a szememet. – Te vagy az egyetlen állandó pont az életemben. Elveszhetem a teljes múltamat… kivéve téged. Te velem maradtál. Visszatértél hozzám, valahányszor csak lehunytam a szemem. Elpirul, feszeng az ülésen. – Alig vártam, hogy lássam azt a lányt, a hosszú, lobogó, sötét hajú lányt. Alig vártam, hogy lássalak téged. Tényleg téged. Nem ezt a zárkózott katonát, akinek tetteted magad. – Nem tettetek én semmit. – Talán nem. De akkor sem ez a valódi éned. Összerezzenek, ahogy a hajamhoz nyúl, végigfuttatja ujját a bonyolult fonaton. – Nem fáj ettıl a fejed? – kérdi. De. – Nem. Láthatóan nem hisz nekem, de elengedi a fonatot, végigsimítja dzsekim ujját. – Nem sülsz meg ebben a sivatagi hıségben? De. – Nem.

Mindketten kibámulunk az ablakon, ahogy egy csapat tini közeledik felénk, nevetgélnek, viccelıdnek, majd beugranak a mellettünk álló autóba. Valami tüc-tüc diszkó slágert bömböltetnek, és elhúznak, hogy kiélvezzék normális, a haverokról meg a szórakozásról szóló napjukat. Utálom magam, amiért irigy vagyok rájuk. – Miért számít, hogy egyenruhát hordok-e, vagy, hogy befonom-e a hajam? – Csak próbállak megérteni. – Nagyon egyszerő. İrzı vagyok. Minden tettem az esküm teljesítését szolgálja. Ezt az életet választottam. Ha kéne, újra ezt választanám. Hangosabban szólok, mint akartam. Mintha védekeznék. Vane megırzi a nyugalmát, halkan felel: – Tényleg? Vagy csak ezt hajtogatod magadnak, mert különben be kéne vallanod, hogy szar az életed? Hogy hosszú évekkel ezelıtt tettél egy hülye fogadalmat, mert azt hitted, büntetést érdemelsz valamiért és azóta is kínzod magad? Még ha igaza van is, és tényleg büntetem magam, akkor is ezt érdemlem. És Vane hamarosan megtudja, miért. Jobb lenne, ha most rögtön elmondanám neki. Túlesnék rajta. – Megérdemled, hogy boldog légy – suttogja. – Nem számít, mit hiszel, vagy hogy mit tettél. Megérdemled, hogy boldog légy. – Én… – Igenis megérdemled. És nem ez a tökéletes alkalom, hogy végre elkezdj boldogan élni? Most, hogy egy olyan csatával nézünk szembe, amit talán túl sem élünk? Engedd ki a hajad! Vágd ki a szemétbe azt a rémes dzsekit! Lazíts! – Nem tehetem, Vane. – De igen. Egyszerően csak engedd el magad! Ismét megkordul a gyomrom, Vane pedig szitkozódik. – Ugyan már, ez kész ırület! Olyan jóhiszemőnek tőnik. Olyan ıszintének. És szeret engem. Engem senki sem szeret… Még én magam sem. Belenyúl a zacskóba, elıvesz még egy szem sült krumplit, és felém nyújtja. – Kezdd valami aprósággal!

Az egész világ megszőnik létezni, nem marad más, csak én, Vane meg a sült krumpli. A krumpli majdnem olyan csábító, mint a fiú, aki felkínálja. – A tested éhezik, Audra. Adj meg neki egyvalamit, amit kíván! Hosszú évek, kiképzése üvölt bennem, hogy álljak ellen. Hogy lökjem el Vane kezét, és ne legyek hajlandó tovább növelni gyenge napjaim számát. De mélyen, mélyen legbelül egy halk hang, valami mást susog. Ugyanazokat a szavakat, amelyek most Vane-tıl is elhangzanak: – Kinek ártanál vele? Csak magamnak, amikor újabb, több hónapnyi gyengeséget kéne elviselnem. De valószínőleg ezt a hetet sem élem túl. Miért ne adjak meg magamnak egy áhított apróságot? Mielıtt meggondolhatnám magam, megragadom a sült krumplit, és a számba tömöm. Tíz éve elıször jutok egy falat rendes ételhez. És ennél finomabbat én még az életben nem kóstoltam.

46. FEJEZET VANE El sem hiszem, hogy megtette. Nézem, ahogy Audra lehunyt szemmel rág, félig-meddig arra számítok, hogy csak másodpercek kérdése, és kiköpi az ételt. De lenyeli. Aztán éhes tekintettel a szemembe néz. Még sosem láttam ıt ilyen szégyenlısnek. Ilyen bátortalannak. Ilyen… boldognak. – Kaphatnék még egyet? – suttogja. A zacskóba nyúlok még egy szemért. A sült krumpli tocsog a zsírban – mintha egy gilisztát fognék –, és még csak nem is meleg. – Tudod, mit? Ha már belevágunk, csináljuk rendesen! – közlöm, az ölembe pottyantom a zacskót, és rükvercbe teszem a kocsit. Hihetetlen, hogy nem eleve erre gondoltam. – Hova megyünk? – kérdi Audra, és a zacskóért nyúl. Elhúzom elıle. – Szó sem lehet róla! Nem hagyom, hogy az elsı étkezésed kihőlt mekis sült krumpliból álljon. Elviszlek a legjobb kajáldába! Tövig nyomom a gázpedált, remélem, hogy Audra nem gondolja meg magát abban a negyedórában, amíg odaérünk. De nem visszakozik. Még a kezemet is habozás nélkül fogja meg, miután kiszáll a kocsiból a zsúfolt parkolóban. Mellbe vág minket a hıség, Audra felhúzza a dzsekije ujját. Megtorpanok. – Vedd már le! – Tiltakozás villan a szemében, de megszorítom a kezét. – Ugyan már! Mi baj lehet belıle? Felsóhajt. Aztán elhúzza a kezét, és nekiáll kigombolni a kabátját. Felpörög a szívverésem. Tudom, hogy vékony, ujjatlan fekete felsıt visel a dzseki alatt; azonban nem ettıl olyan szexis a mozdulat. Na jó, azért ez sem árt. De sokkal vonzóbb látvány, hogy a változatosság kedvéért azt teszi, amit ı maga akar. Legszívesebben a hajfonatát is kioldanám, de nem merem megkockáztatni. Úgyhogy a kocsiba dobom Audra dzsekijét, aztán ismét megfogom a kezét, és bevezetem az In-N-Out gyorsétterembe.

– Mitıl olyan nagy szám ez a hely? – kérdi Audra, kissé megszeppentnek tőnik a tömeg láttán. Sötét ruhája kirívóan hat az étterem hófehér, élénkpiros és – sárga színei között, és észreveszem, hogy többen megbámulják. Bár legalább a felük pasi, akik vígan legeltetik rajta a szemüket. Megszorítom a kezét: – Majd meglátod! Rendelek két sajtburger menüt. – Dupla-duplát! – pontosítom. Audra felvonja a szemöldökét. – Bízd csak rám magad! – közlöm vele, majd fogom a poharainkat, és megtöltöm ıket kólával. Csodák csodája sikerül lecsapnunk egy kis asztalra a sarokban, és leültetem Audrát, amíg elmegyek ketchupért meg szalvétáért. Öt perccel késıbb szólnak, hogy kész a rendelés, én pedig leteszem az asztalra a két tökéletes sajtburgert meg a két adag sült krumplit, aztán helyet foglalok Audrával szemben. A lány, szorongással vegyes éhséggel mered a kajára. – Ha akarsz, csak egy falatot egyél! – nyújtom oda neki az egyik sajtburgert, és megsózom a krumpliját. – De amint nekilátsz, képtelen leszel abbahagyni. Úgy fogja a szendvicset, mint aki ismeretlen tárgyat tart a kezében, mintha félne megérinteni a papírcsomagolás alatt rejtızı zsömlét. Akaratlanul is elnevetem magam. – Ne agyalj már ennyit! Csak láss hozzá! Figyeli, ahogy óriásit harapok a szendvicsbıl, ami mellesleg isteni, pláne dupla adag sajttal és két húspogácsával. Az In-N-Out tökélyre fejlesztette a sajtburgert… Ám Audra még mindig hezitál. – El sem hiszem, hogy ezt csinálom. – Ne feledd, a sült krumplit már úgyis megetted. Igazán nincs miért visszafognod magad. Úgy fest, mint aki menten lerakja a szendvicset, és elpályázik innen. Aztán hunyorít, kihúzza magát, és belekóstol a szendvicsbe, jól kitátja a száját, hogy a lehetı legnagyobbat haraphasson belıle. – Te… jó… isten! – habogja teli szájjal.

Lefolyik az állán az öntet, és egy darab sült hagyma az ajkára tapad, de még az életben nem tőnt ennél szexisebbnek. Legszívesebben átvetném magam az asztalon, és lecsókolnám arcáról a maszatot. – Új értelmet nyer tıle az élet, nem? Csak bólogatni tud: máris tele a szája a következı falattal. Tíz percen belül befalja az egész szendvicset meg a legtöbb sült krumplit. Hátradıl a széken, a hasára szorítja a kezét. – Jól vagy? – Remélem, nem élete legrosszabb hasfájását sikerült elıidéznem. Audra bólint. – Elfelejtettem, milyen érzés tele lenni. – Helyezkedik a széken, kinyújtóztatja a lábát. – Tisztára eltölt a melegség. – Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen sokáig éheztetted magad. – Tíz éven át. – Lelohad a mosolya. – Valószínőleg késıbb meg is fogom bánni az evést. – Csak ha hagyod, hogy megbánd. Az asztalra mered, piszkálja az egyik maradék szem sült krumplit. – Apám azért halt meg, mert ételt vett magához… Beszéltem már neked errıl? – Nem. – Egy szót sem árult még el arról, mi történt az édesapjával. Azt kivéve, hogy értem áldozta fel magát. Audra ujjai apró cafatokra tépik a sült krumplit. – A szüleim akkor mondtak le az evésrıl, amikor ırizni kezdték a családodat, hogy a lehetı legerısebbek legyenek. Engem továbbra is etettek – még túl fiatal voltam a koplaláshoz –, de ık maguk sosem nyúltak ételhez. Édesanyám megállás nélkül panaszkodott, hogy fáj a hasa az éhségtıl. Az osztag soha azelıtt nem követelt tıle ilyen áldozatot. Sosem követeltek tıle semmit. A maga nemében páratlan képességgel rendelkezik, így az osztag örült, hogy egyáltalán az ı oldalukon áll, és királynıként bántak vele. – Elhomályosul a tekintete, elmerül az emlékekben. – Aztán egy napon, ahogy apám meg én a kiképzés után hazaértünk a mezırıl, anyám épp egy sötétlila szilvát evett. A kertünkben lévı fáról szedte; három hónap alatt már a harmadik házat jártuk meg. Édesapám megijedt, de anya csak még egyet harapott

a gyümölcsbe, hagyta, hogy a lé lecsorogjon az állán. Aztán felkínálta apámnak. İ a fejét rázta, de anyám biztosította róla, hogy a viharhozók sosem fognak ránk találni. Hogy különleges képessége révén mindig megérzi majd, ha közelednek, és így elmenekülhetünk. Aztán azt mondta neki: „Muszáj saját magunkért is élnünk.” Apa rám nézett, mintha mondani akart volna valamit, de a mai napig nem jöttem rá, mi lehetett az… Aztán óriásit harapott a lédús gyümölcsbıl. Egész este szilvával tömtük magunkat. – Egy könnycsepp gördül le az arcán, letörli. Mikor ismét megszólal, azt suttogásnak is alig lehet nevezni. – Pár héttel késıbb ránk találtak a viharhozók. Nem tudom, hogy apukám tényleg legyızhette volna-e ıket, ha a harcban légi alakot tud ölteni. De így még esélye sem volt rá. A földhöz volt béklyózva. Nem maradt más lehetısége, mint feláldozni magát. Így hát ezt tette. Megfogom a kezét, és egy pillanatra csak kapaszkodunk egymásba a zsúfolt étteremben. De valamit muszáj tisztáznom vele. Megköszörülöm a torkom. – Én itattalak meg vízzel, vagyis én gyengítettelek le. És nem fogom megtanítani Raidennek, amit tudni akar; akkor sem tudnám, ha hajlandó lennék rá. Nem sikerült az összehangolódás. Úgyhogy… ha úgy alakul, hagyd csak, hogy a viharhozók elvigyenek, te pedig csatlakozz az osztaghoz, és majd velük együtt próbálj megmenteni! A sajtburger befalása óta arcát élénkítı pír most eltőnik. – Van fogalmad róla, mit tesz veled Raiden, ha a keze közé jutsz? – Nincs, és igyekszem nem is gondolni rá. – Meg fog kínozni, Vane. – Túl hangosan beszél, pár fej felénk fordul. Fogom a szemetünket, és az ajtó felé indulok. Egyikünk sem szól, amíg vissza nem ültünk a kocsiba. Elfordítom a slusszkulcsot, és feltekerem a légkondit. De nem indulunk el. – Meg fog kínozni – ismétli. – Nyilván. – Nem hiszem, hogy felfognád, mit jelent ez. – Megborzong. – Olyan dolgokat mővelt, amire nincsenek szavak. Olyan fájdalmat és kínt képes okozni, amit el sem tudsz képzelni. Kis híján elfelejtek levegıt venni.

– Akkor is inkább szenvedném el azt, semhogy lássalak meghalni. Én… én nem bírom elképzelni az életet nélküled, Audra. Jaj, istenem… helyben vagyunk. Már megint kiöntöm a lelkem. Megfogadtam, hogy nem kapkodok el semmit, hogy igyekszem nem elriasztani Audrát. De az elmúlt egy órában nagyon feloldódott, ráadásul óhatatlanul úgy érzem, talán soha többé nem lesz lehetıségem színt vallani neki. Egyszerően… muszáj. Kézen fogom, és az arcát fürkészem: ı az egyetlen lány, akit valaha akartam. – Szeretlek. – Az idegességtıl elcsuklik a hangom, és átkozom magam, amiért tizenkét évesnek tőnök. Megköszörülöm a torkom, próbálom összeszedni magam. – Tudom, hogy ez kínos neked. De ez az igazság. – Vane, nekem ez nem megy… – De igen, megy. Ha meg bírsz enni egy sajtburgert – és még élvezed is –, akkor meg tudod engedni magadnak, hogy szeress. Bármit meg bírsz tenni, amit akarsz. Csak akarnod kell. Lélegzet – visszafojtva várom a válaszát. Még csak nem is néz rám. Ez nem jó jel. – A szívembe zártalak, Vane – suttogja. – De te nem csupán egy sajtburger vagy, egy, egyszeri étkezés, ami pár hónapon belül kitisztul a szervezetembıl, mintha meg sem történt volna. Te helyrehozhatatlan hiba volnál. Helyrehozhatatlan hiba. Ezt nevezem kikosarazásnak! Elhúzza a kezét, megfoszt a szikráktól. – Sajnálom. Pár könnycsepp gördül le az arcán. A könnyeit látva még jobban fáj a válasza. Véglegessé teszi azt. Megtettem minden tılem telhetıt; elmondtam mindent, amit lehetett. És kevésnek bizonyult. Rá sem nézve rükvercbe teszem a sebváltót. Becsatolja a biztonsági övét – elsıre sikerül –, és elfordul tılem. Nem szólal meg, amíg le nem parkolok a házam elıtt.

– Van nálam valami, amit már rég oda kellett volna adnom neked. – A zsebébe nyúl, és elıvesz egy rézvörös pántot, középen ezüstszínő körrel. – Nyújtsd ide a jobb kezed! Nincs erım vitatkozni vele, úgyhogy azt teszem, amit kér, ı pedig a csuklómra illeszti a fonott szíjat, és összezárja a kopott rézcsattal. Megfordítom a csuklómat, meglepetten látom, hogy a középen lévı ezüstszínő kör igazából egy kis iránytő. A nyíl egy másodpercre körbeforog, majd megáll. Amerre mutat: nyugat. Audra levegı után kap. – Az én kezemben még nem csinált ilyet. De én nem is vagyok nyugati. – Felsóhajt. – Azt hiszem, édesapádé volt… Bár mindkét szülıd hordott ilyet. A törmelék közt találtam a vihar után, és megıriztem neked. Gondoltam, örülnél valaminek, ami az egyik szülıdé volt. A rézvörös pánt kopott és viseltes, az iránytő üvege karcos és homályos. Mégis tökéletes, úgy, ahogy van. Audra begombolja a kabátját, ismét ırzı énje jelenik meg. – Ma este ki kell ötölnünk a haditervet! Minél jobban felkészülünk, annál jobbak az esélyeink. Rengeteg mindent mondhatnék – mondanék – erre. De már fogalmam sincs, mit kéne tennem. Audra dönt helyettem. Kipattan a kocsiból. Amint kiszáll, szembefordul a széllel, lehunyja a szemét. Békésnek kéne tőnnie, azonban ráncba szalad a homloka. Elhúzza a száját. – Mi a baj? – kérdem, ahogy megperdül, szeme vadul fürkészi az eget. Nem válaszol. A ligethez siet, megérinti a pálmák törzsét. A fák koronájára pillant, mintha keresne valamit. – Ugye tudod, hogy nyakig vagy a slamasztikában? – szól anyám a bejárati ajtóból. Banyek. – Tudom, anya. Bocs! – Bocsánatkérés helyett meséld el szépen, mi a fene folyik itt! – Kilép a házból a fejét csóválja miközben felém indul. Karba teszi a kezét. – Merre jártál?

– Santa Monicában – felelem, csak félig figyelek rá, miközben kiszállok a kocsiból, és Audrához igyekszem. A lány a tenyerére ültet egy kis fehér galambot, és megvizsgálja a szárnya tollait. Minden egyes toll szemügyre vételével egyre mélyülnek a homlokán a ráncok. – Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdi anyám. Visszafordulok felé. Anya felsóhajt. – Szeretnék bízni benned, édesem… de nagyon megnehezíted a dolgom. Nem vagy a régi, mióta ez a lány megjelent. Mit mővel egyáltalán? Audra a galamb tollait babrálja, igazgatja ıket. Remeg a keze. – Lövésem sincs. – De az, nyilvánvaló, hogy valami baj van. Odarohanok, mellé idegesít, hogy anyám utánam jön, de tudom nem állíthatom meg. – Mi történt? – kérdem Audrát. Sápadtan bámul a semmibe, ügyet sem vet rám. Az ég felé lendíti a galambot, az a képembe csapkodja a szárnyát, ahogy elrepül. Nyamvadt madarak. – Mondd el, mi a baj! – könyörgök. – Kifutottunk az idıbıl – mondja végre a szemembe nézve. Holnapra itt lesznek a viharhozók.

47. FEJEZET AUDRA Alig hiszem el a szavakat, ahogy kimondom ıket. Ugyan nem a szokásos varjúját küldte, de tudom, anyám üzent a galambbal. És háromszor is ellenıriztem a híradását; megszámoltam, aztán újraszámoltam a tollakon hagyott jeleket, hogy biztos egy se kerülje el a figyelmemet. Jól értettem. De hát… csak négy napja árultam el a rejtekhelyünket. Négy. Hogy veszthettünk ilyen sok idıt? Anyám azt üzente, ezek a viharhozók a legjobb nyomolvasók, akikkel valaha dolga volt. Sokkal gyorsabban átlátták az általa összezavart nyomokat, mint gondoltuk, és máris felénk tartanak. Ezek szerint még veszélyesebbek, mint hittem. De hogy is lehetne másképp? Raiden évek óta keresi Vane-t. Nyilván a legjobb embereit küldte. Nehéz ebédem felkavarodik a gyomromban, ahogy elönt a félelem, és attól tartok, a végén még elhányom magam. – Hogy érted, hogy holnapra itt lesznek? – kérdi Vane hamuszürke arccal. – Mégis honnan tudod? – Álljon meg a menet! Kik lesznek itt? Mi ez az egész? Beletelik pár másodpercbe, mire az agyam felfogja, hogy Vane anyukája ott áll mellettünk. De nincs idım miatta aggódni. – Anyám üzenetet küldött – mondom Vane-nek. – A nyomunkra bukkantak, úton vannak ide. A szavak hallatán Vane hátrahıköl. Pontosan tudom, mit érez. Legalább van idınk felkészülni… Bár vészesen kevés. De az is több mint a semmi. Van idım megfontolni a dolgokat. Haditervet készíteni. Biztosítani az elınyünket. Meg sem kéne próbálnunk elbújni: túl nagy az esély, hogy meglepjenek minket. Okosabb húzás volna számunkra kedvezıen elhelyezkedni, aztán kihívni ıket.

A szélfarm! Ott erıs a szél, bıven lenne muníciónk. És el is rejtızhetünk, szétküldhetjük a nyomunkat mindenfelé, hogy ne tudják, melyik irányból közelítsenek meg minket. A turbinák éles lapátkereke veszélyesebbé teszi a szélharcot – de ez is az elınyünkre válik majd. Biztos vagyok benne, hogy a Vane szüleivel történtek után a viharhozók parancsba kapták az óvatosságot. Raidennek arra van szüksége, hogy Vane-t élve fogják el. – Öltözz fel jó melegen! – utasítom a fiút. – Északiak, úgyhogy dermesztı vihart fognak kavarni. És igyekezz; sietnünk kell! – Szó sem lehet róla! – vág közbe az édesanyja, elállva a fia útját. – Nem mész sehova, Vane. Addig nem, amíg el nem magyarázod, mi a fene folyik itt… Sıt, még azután sem. Komolyan azt hiszed, simán elnézem, hogy ellógtál az éjszaka közepén? Vane a hajába túr. – Anya, te ezt nem érted. – Akkor világosíts fel! A fiú felsóhajt. – Hiába próbálnám megmagyarázni, úgysem hinnél nekem. Muszáj bíznod bennem! – Bízom is. Benne viszont nem. – Felém pördül, arca sokkal komorabb, mint mikor legutóbb láttam. Elhátrálok egy lépést. – Mióta ez a lány megjelent, nem vagy önmagad – mondja Vanenek. – Hazudozol, elszöksz hazulról, hanyagolod a barátaidat. Tudom, hogy kedveled ıt, de rossz hatással van rád, édesem. Azt akarom, hogy többé ne találkozz vele! Meglep, hogy mennyire sértenek a szavai, és lesütöm a szemem. Nem akarom, hogy Vane anyukája utáljon. És ki nem állhatom magam, amiért megbánt egy ilyen jelentéktelen dolog. – Nem állíthatsz meg, anya. – Vane hangja gyengéd, de határozott. – Audrával megyek; muszáj vele mennem. Neked pedig meg kell tenned valamit a kedvemért. – Megragadja az anyja vállát. – Fogd apát, és húzzatok el innen, amilyen messze csak bírtok! Ha viharfelhı követne titeket, rázzátok le!

– Viharfelhı? – Az anyja közelebb hajol hozzá, a szemébe mered. – Te bedrogoztál? Elmondhatod, ha igen. Én csak segíteni szeretnék. Vane nevet, de nem jókedvően. – Bárcsak hallucináció lenne az egész! Az sokkal jobb volna az igazságnál. De nem az. Nem magyarázhatom meg, de muszáj hallgatnod rám. Könyörgök! Hazudtam én neked valaha… legalább is fontos ügyben? Az asszony hosszú ideig bámulja a fiát. – Megijesztesz, Vane. Kérlek szépen, mondd el, mi folyik itt! Vane rám néz, látom rajta, mi jár a fejében. Megrázom a fejem, amilyen hevesen csak bírom. El ne mondd neki! Gondolatban felé sugárzom a felszólítást, hátha egyenesen az agyáig hatol. Vane összeszorítja a fogát, tudom, hogy tudja, mire gondolok. Háta merev tartása azt is elárulja, hogy ügyet sem fog vetni rá. – Vane! – figyelmeztetem, amint kinyitja a száját. – Ne csináld! – Joga van tudni. – Nem fog hinni neked. – Hogyne hinnék! – szól közbe az édesanyja. – Hogy mered eldönteni, mit fogok, és mit nem fogok elhinni? Mondd el, Vane! Kérlek! Peregnek a másodpercek, és egy lágy északi szél suhan el mellettünk, a változó, bizonytalan, világról énekel. Vane háta meggörnyed. – Ne haragudj, anya! Nem tudom elmagyarázni. Megkönnyebbülten felsóhajtok. – De megmutathatom – teszi hozzá Vane. Mielıtt reagálhatnék, kinyújtja a kezét, és elsuttogja a keleti idézést, lába elıtt örvénylı mini tornádót kavar a szellıbıl. Anyja felhördül és hátraugrik, ide-oda cikázik a pillantása, mintha azt sem tudná, hova nézzen. – Hogy csinálod? – habogja. – Ne mondd ki! – parancsolok Vane-re. Vane rám néz, nem pedig az anyjára, miközben válaszol:

Nem vagyok ember, anya. Szélvándor vagyok.

48. FEJEZET VANE Nem is tudom, mire számítottam. Hitetlenségre? Félelemre? Undorra? Mindegyik logikus reakciónak tőnik. Ehelyett anyukám csak annyit vet oda: – Parancsolsz a szélnek. Mintha nem lenne nagy ügy. Mintha csak azt mutattam volna meg neki, hogy képes vagyok egyszerre a fejemet paskolni és a hasamat dörgölni. – Valahogy úgy – felelem, és úgy pörög az agyam, mint az imént kreált ciklon. Attól, hogy anyám nem akad ki, én akadok ki. De tényleg, egyáltalán nem találja furcsának, hogy a fia más fajba tartozik? – Na, és egész pontosan mi az a szélvándor? – érdeklıdik, még mindig megbabonázza a kavargó szél. Most komolyan: hogyan képes, ilyen higgadtan reagálni? – Vane! – int Audra. – Szilf vagyok – bököm ki, mert most már nem hátrálhatok meg. – Azaz ilyen légelementál, vagy mi. Képes vagyok szólni a szélhez, meg tudom mondani, hogy mit csináljon. Újabb parancsot suttogok, mire a széltölcsér összeszőkül, magasan a fejünk fölé nyúlik, homokkal terítve be minket. Édesanyám felhördül, elkerekedik a szeme az… ámulattól? Félelemtıl? Nem tudom megmondani. – Tehát így élted túl a tornádót – suttogja. Ki ez a nı, és mit mővelt az én mindenen parázó anyámmal? – Hát… ja. Mondjuk. De hiszel nekem? Csak így? – Na, nem valami könnyő elhinni – mondja felém fordulva –, de nehéz figyelmen kívül hagyni a bizonyítékot.

A tornádóra mutat, ami egyre gyorsul, másodpercrıl másodpercre növekszik. Elsuttogom a parancsot, amitıl felbomlik, és a szellık elsuhannak, kavicsokat záporozva ránk, a hajunkat lobogtatva. Anyám meginog. – Na jó, azt hiszem, le kell ülnöm. Megragadom a vállát, hogy megtámasszam. – Végre valami normális reakció! – Nincs erre idınk – mordul fel a gyakorlatias Audra. – Tudom. De ez fontos. – Visszafordulok anyámhoz. – Ne haragudj, elhiszem, hogy mindezt nehéz megemészteni. Korábban is elmondtam volna, viszont azt gondoltam, kikészülnél az egész „nem vagyok ember” ügyön. Én totál kiakadtam, amikor Audra közölte velem. – Audra – mondja anya, homlokráncolva néz, a lányra. – Ezek szerint… ı is szilf? – Elég ebbıl! – Audra hangja inkább kimerült, mint mérges. – Van fogalmad róla, hány szabályt szegtél meg, Vane? Neki semmit sem volna szabad tudnia minderrıl! – Miért? Vane a fiam. – Nem vér szerint. Anyám tekintete szikrát szór. – İ a fiam. Hogy merészeled erıltetni, hogy titkolózzon elıttem? Audra összeszorítja a fogát. Ajjaj! Közéjük állok. – Figyu, ezt majd késıbb kitárgyaljuk, oké? – Visszafordulok anyámhoz, aki még mindig úgy fest, mintha legszívesebben megfojtaná Audrát. Vállon ragadom, kényszerítem, hogy rám nézzen. – El kell hoznod apát a munkahelyérıl, és olyan messzire kell mennetek ettıl a völgytıl, amilyen messze csak bírtok! – Miért? – Nem magyarázhatom el az egészet, anya; de a szüleim gyilkosa megtudta, hogy itt vagyok. Harcosokat küldött, hogy elfogjanak, és holnapra ideérnek. Úgyhogy el kell tőnnötök innen, mert fogalmam sincs, mekkora vihar lesz, és nem bírnám elviselni, ha bármelyikıtöknek is baja esne a förgetegben.

Fátyolossá válik a tekintete, ahogy mindez eljut a tudatáig. Nyilván sokkolóan hat rá. – És veled mi lesz? – kérdi. – Audra igyekszik kiképezni a harcra, hogy megvédhessük a völgyet. – Kiképezni? Ennek lett az a vége, hogy félholtan cipelt haza? Feszengek. – Igen. A kiképzés nagyon megerıltetı. De durva harc lesz. Ezért kell, hogy elhúzzatok innen. – Nélküled nem megyünk sehova! Szinte mosolyogni lenne kedvem. Anyukám kitart mellettem; még annak tudatában is, hogy ki vagyok valójában. Ám ez most nem fontos. – Tudják, hogyan találhatnak meg; ez azt jelenti, hogy nem biztonságos a közelemben lennetek. – Miért? – Túl sokáig tartana elmagyarázni – felel helyettem Audra, mire érzem az anyámból sugárzó feszültséget. – Már így is fogytán az idınk. Egyszerően csak higgye el nekem, komolyan mondom: ha lenne más lehetıség, élnék vele! – És miért kéne hinnem neked? – csattan fel anyám. – Ismered egyáltalán ezt a lányt, Vane? Honnan tudod, hogy bízhatsz benne? Honnan tudod, hogy nem pendül egy húron ezekkel a… harcosokkal vagy mikkel? Kis híján közlöm anyámmal, hogy csak a paranoia beszél belıle. Azonban az elmémbe villan Audra a mólón, ahogy azt mondja, van egy titka a szüleim halálával kapcsolatban… Már ha egyáltalán valóban ezt titkolta el elılem. Lehetséges, hogy áruló volna? Az Audrától kapott karkötıre pillantok; a karkötıre, amelyet éveken át, rejtegetett és ırzött, miután a kedvemért kimentette a viharból. – Az életemet is rá merem bízni Audrára, anya. – Na de… – Akármi is rólam a véleménye – szól közbe a lány, megesküdtem, hogy bármi áron megvédem a fiát. Ha kell, az életem adom, hogy megóvjam.

Hülye ígérete hallatán elszorul a szívem. Anyámra más hatással vannak a szavak. Elhátrál tılem, lehajtja a fejét, kezét tördeli. – Szavadon is foglak, ifjú hölgy. Audra bólint. Menten gutaütést kapok. – Ideje indulni, anya! Audrának meg nekem sok a dolgunk, nektek pedig a lehetı legmesszebb kell menekülnötök innen. Ne agyaljatok, ne csomagoljatok, csak igyekezzetek biztonságos helyre! Könny szökik anyám szemébe, egyik lábáról, a másikra áll, mintha nem tudná, merre is menjen. – Ajánlom, hogy itt légy, mikor visszajövök! – köti a lelkemre. – Itt leszek. – Igyekszem a kedvéért magabiztosnak tőnni, de hallom a félelmet a hangomban. Olyan szorosan ölel magához, hogy azon sem csodálkoznék, ha kidülledne a szemem. Ahogy anyám könnyei átitatják a pólómat, egyszeriben nagyon, de nagyon valóságosnak tőnik ez az egész. Csíp a szemem, de csírájában fojtom el az elérzékenyülést, mielıtt egyetlen könnyet is hullatnék. – Menj el apáért, és induljatok keletre! Felhívlak, ha tiszta a levegı. Kábultan megy be a házba a táskájáért meg a slusszkulcsáért. Épp, mielıtt becsukná a kocsiajtót felém fordul: – Szeretlek, Vane! – Én is szeretlek. Hamarosan találkozunk! – Ajánlom is! – feleli Audrára meredve. Aztán beindítja a kocsit, és kitolat a ház elıl, le sem veszi rólam a szemét, amíg el nem hajt. Egy kis rész belılem mintha vele tartana. Fel kéne hívnom a barátaimat: hogy ıket is figyelmeztessem, tőnjenek el a városból. De mit mondhatnék? Az igazat nem árulhatom el. Nincs más választásom, mint elszántan küzdeni, hogy a vihar biztosan ne érje el a völgyet. Audra megfogja a kezem.

Ez annyira váratlanul ér, hogy gondolkodás nélkül felé fordulok. Nem szól egy szót sem, ám tekintete arra kér, bízzak benne. Viszonzom a szorítását. Mert bízom benne. Aztán elengedem a kezét, és berohanok a házba, hogy felvegyem az egyetlen farmeromat. Nehéz elhinnem, hogy olyan hideg lehet majd, amiben pulcsi kell, de azért fogok egy melegítı felsıt. Körülnézek, tőnıdöm, van-e más is, amit magamhoz kéne vennem. Vihetnék késeket a konyhából, de kétlem, hogy sok hasznukat venném. Nem akad itthon se pisztoly, se kard. Mi mást visznek katonák a csatába? Elsısegélydobozt? Elıbányászom a ládát a fürdıszobai mosdókagyló alól, és megnézem, mit rejt. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha megsérülünk az, komolyabb lesz, semhogy kisegíthetne a steril kendı és a ragtapasz, ezek tehát fölöslegesek. Akad még itt egy csomó fájdalomcsillapító, de azt meg úgysem tudjuk beszedni. Hacsak nem akarjuk direkt kiütni magunkat. Megdermedek. Ha ki kellene vonnom Audrát a forgalomból, hogy ne tudja feláldozni magát, az emberi orvosság alkalmas volna erre. Nem tudom, hogy érhetném el, hogy vegye be a tablettákat… De zsebre dugok egy levélnyit, hogy kéznél legyen, ha szükség lenne rá. Aztán spurizok vissza Audrához. Harcra késznek tőnik, ahogy a ligetben fel-alá járkál. Dzsekije állig begombolva, haja lesimítva, légvágó az oldalára csatolva. Általában nem vagyok oda a katonai üzemmódban lévı Audráért, de most nagyon is bejön. Elszántnak látom. Brutálisnak. És állati szexisnek. – Készen állsz? – kérdi a kezét nyújtva. Nem. De attól még kézen fogom, szorosan kapaszkodom belé, ahogy körénk sodorja a szellıket. A kék ég alatt állva nehéz elhinni, hogy vihar közeledik felénk. Ám érzem a változást a szelekben. Sürgetıbben ostoroznak minket, énekük akadozó és zaklatott. Tudják, mi történik. Közelednek a viharhozók.

49. FEJEZET AUDRA Még soha életemben nem nyomasztott ennyire semmi. A kiképzésem egyáltalán nem készített fel rá, hogyan éljem ezt túl. De megteszem, ami tılem telik. Megkeresem az ideális védekezı pozíciót a szélerımővek között, a második legmagasabb csúcson, a rövidebb, kétlapátos turbinák közelében. Nem tőnnek ki a többi közül, és mind keletre néznek, így Vane könnyen találhat onnan fújó, bevethetı szeleket. Az anyanyelvemen tud a legügyesebben parancsolni. Talán azért, mert azt az összehangolódást én magam idéztem elı. Hajnalhasadtakor szélcsóvát bocsátok fel, hogy egyenesen a telepre vezessem a viharhozókat. Remélhetıleg így viharaik nem érik majd el a völgyet, mielıtt legyızzük ıket. Ha legyızzük ıket. Elhessegetem a kétséget. Le fogom gyızni ıket. Vagy a képességeimmel, vagy az önfeláldozásommal. Mindkét eshetıségre felkészültem. Átgondoltam mindazt, amit Vane-nek tanítottam, meggyızıdtem róla, hogy ismeri a legfontosabb parancsokat. Nem tudd valami sokat, de képes megidézni a szelet, csıvezetéket létrehozni, fékezni a zuhanását, valamint széldárdát formálni. Nem maradt más hátra, mint figyelnünk a naplementét, és fülelni annak bármi jelére, hogy közelednek a viharhozók. Hallgatom a szelet, ám semmi nyoma a közeledtüknek. Ha édesanyám nem üzent volna, hogy figyelmeztessen, akkor teljesen váratlanul ért volna a támadásuk. Fogalmam sincs, hogyan érzékelte a jöttüket, sem arról, hogyan tartotta fel ıket még erre a kis idıre is. De biztosan nem téved. Nem véletlenül sokkal fontosabb az osztagnak, mint én. Mindegy, milyen keményen edzek, mindegy, mennyire erıltetem magam, soha nem vehetem fel a versenyt természet adta tehetségével. Ennek így is kell lennie.

A különleges képessége kulcsfontosságú. Vane kulcsfontosságú. Én nem vagyok az. Alkonyodik a völgyben, lilára és kékre festve a vékony felhıréteget. Nyilván sokan tartanák szépnek, de nekem inkább vészjóslónak tőnik. Lehunyom a szemem, a keleti szelekre koncentrálok, hátha megsúgják a megoldást, vagy tanácsot adnak. Egyszer már kisegítettek. Hátha ismét számíthatok rájuk. Csak a változás hagyományos dalát hallom. Magunkra maradtunk. Vane felkiált. A szememet kinyitva azt látom, hogy hadonászik, miközben egy újabb galamb röpköd a feje körül. Akaratlanul is vigyorgok, miközben megmentem tıle a szegény jószágot. Egy szélvándor, aki fél a madaraktól. Ilyen még biztosan nem volt. – Ennek a hülyének meg mi baja van? – morog Vane. – Anyám küldte. A galamb nyakát simogatom, megnyugtatom, azt remélve, hogy úgy engedi szemügyre vennem a szárnyát, az ott rejtızı üzenetet. Furcsa, hogy a galamb reagál az érintésemre; az még furcsább, hogy anyám galambot küldött mogorva varjúja helyett. Azt hittem, az elsı üzenetet egyszerően a legközelebbi madárra bízta, olyan sürgıs volt. Ezúttal azonban bármelyik madarát választhatta volna, mégis egy galambot küldött. Ez a kedvenc madara, mert hőségük már szinte imádatnak mondható. Nyilván okkal tért el a szokásától. És nem biztos, hogy van erım megbirkózni azzal az okkal. – Látod a rovátkákat a tollazaton? – magyarázom Vane-nek, megmutatom neki a galamb tollait. – Rejtjel, anyám maga találta ki, hogy senki más ne fejthesse meg az üzeneteit. Olyan madarakat használ, amelyekkel kapcsolatot teremtett, utasítja ıket, hogy meg se pihenjenek, amíg nem kézbesítik az üzenetet. Így az osztagnak nem kell a fontos titkokat a szélre bíznia, vagyis Raiden nem hallhatja meg ıket. Vane felhorkan. – Ti, osztagosok hallottatok már a mobiltelefonról, ugye?

– Persze, miért is ne lapulna egész nap a zsebemben egy vegyszerrel teli, sugárzásveszélyes kütyü? Teljesen érthetı, miért hurcolod magaddal azt a vackot. A fejét csóválja. Megszámolom a tollon lévı rovátkákat, háromszor ellenırzöm mindegyiket, biztosan jól értem-e az üzenetet. – Na mi van? – kérdezi Vane. – Anyám tudni akarja, készen állunk-e. Vane grimaszt vág. – Mondd meg neki, hogy jól jönne némi erısítés! Ügyet sem vetek rá, válaszként új rovásokat ejtek a tollon, végre ıszintén összegzem anyámnak szorult helyzetünket. Vane nem érte el a negyedik összehangolódást. Miután feláldozom magam, el kell jönnöd érte! Könny szökik a szemembe, ahogy útjára indítom a galambot, és figyelem, ahogy eltőnik a szürkületben. Most szóltam édesanyámhoz utoljára. Nem mondtam, hogy szeretem. Nem búcsúztam el. Belefoglaltam volna az üzenetbe, de nem bírtam szavakba önteni. Hiszen azt sem tudom, igaz-e még. Vagy, hogy egyáltalán hallani akarja-e. Meg sem bírnám mondani, mi szomorít el jobban: hogy nem tudom, szeretem-e a saját anyámat, vagy, hogy tudom, az sem érdekli, ha már nem szeretem. De már késı meggondolni magam. Késı bármin is változtatni. Letörlöm a könnyeimet, lehuppanok a földre, a mellkasomhoz húzom a térdem. Vane mellém ül átkarolja a vállam. El kéne húzódnom tıle – de nincs hozzá erım. És egyébként sincs sok értelme. Néhány órán belül úgyis vége lesz mindennek. – Túl fogjuk élni – suttogja Vane. Képtelen vagyok ránézni… Nem hagyhatom, hogy leolvassa az arcomról, milyen közel járok ahhoz, hogy összeroppanjak. Úgyhogy inkább érzem, semmint látom, hogy felém fordítja a fejét, és ajka a halántékomra simul. Csókja lágy, akár a pihe. Gyengéd, akár a szellı. Bıröm alatt fellángol a hı, szélrohamként száguld át rajtam. Elakad a lélegzetem. Várom, próbálkozik-e még valamivel. Nem is tudom, mit teszek, ha igen.

De csak felsóhajt, és elfordítja a fejét. Végre megtanulta, hol a határ. Kár. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van még köztünk határ. Az osztag számőzne egy ilyen hitszegı gondolatért… Ám már ez sem igazán aggaszt. Nem leszek életben addig, hogy lenne idejük megkérdıjelezni a hőségemet. Miért ne élvezzem a kis idıt, ami még hátravan? Mély levegıt veszek, beszívom Vane bırének illatát. Tiszta és kellemes, akár a nyugati szelek. – Hogy kezdıdött? – suttogja. – Mármint a vihar, ami megölte a családomat. Csak egyes részletekre emlékszem. Nem ártana tudnom, mi vár ránk – teszi hozzá értetlenségem láttán. Elhúzódom tıle; ha felidézem ezt az emléket, tartani akarom a távolságot. – Elıször is minden elcsendesedett. Mintha minden életet és energiát kiszívtak volna a világból. Emlékszem, hogy a tornácunkon álltam, az égre meredtem, nem értettem, hova tőntek a felhık. Aztán apám megragadta a vállam, és rám parancsolt, hogy fussak el: olyan messze és olyan gyorsan, ahogy csak bírok. De mielıtt szót fogadhattam volna, kitört az… égzengés. – Vane megszorítja a kezem. – Még sosem hallottam a szél tombolását. Mintha egy szörnyeteg jelent volna meg, hogy felfaljon minket. Elsírtam magam, de apukám megígérte, hogy nem lesz semmi baj. Aztán körém vont egy keleti szelet, és kirepített a viharból. – De te visszarohantál? – kérdi Vane. Legyőröm a zokogást. – A mai napig nyomaszt, vajon máshogy alakultak volna-e a dolgok, ha ott maradtam volna, ahova a széllel küldött. Ha nem kellett volna másodszor is kijuttatnia a viharból. Talán akkor nem… Ki sem tudom mondani. Vane ujjaival gyengéden fordítja maga felé az arcomat. – Hát errıl van szó? Ezért bünteted magad? Azt hiszed, te tehetsz róla? – Nem csak hiszem, én tehetek róla. Óriási kı esik le a szívemrıl, amint a szavak elhagyják a számat.

Végre! Végre kimondtam! Patakzik a könnyem, meg sem próbálom elfojtani a sírást. Vane letörli a könnycseppeket, érintése még egy déli szélnél is melengetıbb. – Nem akadályozhattad volna meg a történteket. Nem hagyom, hogy ilyen könnyen felmentsen. Nem érdemlem meg. – Én tehetek róla, Vane. Én tehetek az egészrıl. A szüleiddel történtekrıl. Apám haláláról. Mindenrıl. Nem emlékszel rá. De eszedbe fog jutni. – Felállok, eltávolodom tıle, hátat is fordítok neki. – Bevallottam neked. Miután magadhoz öleltél a vihar tarolta romok között, miután meghalt az apám, miután meghaltak a szüleid, miután eljött a világvége. Egymásba kapaszkodtunk, zokogtunk, és én vallomást tettem neked. Bevallottam, mit tettem. Itt elhallgatok, lélegzetvételnyi szünetre van szükségem, mielıtt végig tudnám mondani. – Mit tettél? – suttogja Vane. Lehunyom a szemem, miközben szívem pici csökevénye is porrá omlik, így már csak, hideg őr marad bennem. Még egy mély levegıt veszek. Aztán kibököm a szavakat: Én öltem meg mindannyiukat, Vane.

50. FEJEZET VANE Audra szavai mintha visszhangoznának a levegıben: nevetséges, lehetetlen zagyvaság, aminek semmi értelme. – Dehogy ölted meg ıket! – felelem. Nem tehette. Audra nem tenne ilyet. Ugye nem? Nem… Ki van zárva. – De igen. – Ezek szerint te idézted elı a vihart, ami beszippantotta mindkettıjüket, hogy aztán gúzsba kössék ıket a szelek? Te vágtad anyámhoz azt a göcsörtös fát? Tényleg te tetted volna? – Akár én magam is tehettem volna! – Párszor megremeg az ajka, mintha nehezen bírná szólásra kényszeríteni. – Elárultam a rejtekhelyünket. Ekkor olyan keserves zokogásban tör ki, hogy szívem szerint azonnal odarohannék hozzá, és átkarolnám. Elıször azonban hallanom kell a történet hátralévı részét. – Muszáj volt megmentenem Gavint. Zuhanni kezdett, és én nem akartam, hogy meghaljon, úgyhogy megidéztem a szelet. Aztán pedig hazudtam a szüleimnek. Figyelmeztethettem volna ıket… De féltem felvállalni a vétkemet. Ezért hát úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Aztán megjelent a viharhozó, és már késı volt. Próbáltam segíteni, de csak rontottam a helyzeten, úgyhogy végül mind meghaltak, és errıl én tehetek! A kezembe temetem az arcom, igyekszem felfogni a hallottakat. Audra aztán jó sok mindent hadart el húsz másodperc alatt. Remegı lábbal állok fel, próbálom rendezni a fejemben eluralkodott káoszt. A részletek körbejárnak az elmémben, hozzákapcsolódnak egyegy emlékfoszlányoz, összefőzik ıket. Most már emlékszem Audrára. Ahogy a mezın áll, és ostorozzák a szelek. Arca csupa könny, piszok és vér. Ahogy elmondja ugyanazt, amit az imént vallott be. Reszket. Zokog.

Én pedig éppen azt teszem, amit akkor régen. Odalépek hozzá, magamhoz húzom, és olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom. Annak idején azért tettem, mert ı volt az egyetlen, akibe kapaszkodhattam. Tíz év elteltével most végre a helyes okból szorítom magamhoz. A hátát simogatom, igyekszem lecsillapítani heves zokogását. – Nem hibáztathatod magad, Audra! Kisgyerek voltál. – Attól még én tehetek róla. – Rekedt és zaklatott a hangja. – Bocsáss meg! Fáj a szívem érte. A kislányért, aki volt. A rideg, sebzett lányért, akivé vált. El sem tudom képzelni, milyen lehet ekkora bőntudat súlyát nyögve felnıni. Nem csoda, hogy mindenkit ellök magától! Ez nem mehet így tovább. – Ide figyelj! – szólok, és megvárom, hogy rám nézzen. – Nem hibáztatlak a történtekért. Eszembe sem jutna téged hibáztatni a történtekért. Az egyetlen, akit felelısség terhel, az Raiden. Nem, ne csóváld a fejed! Komolyan mondom, Audra. Nem te tehetsz róla. Senki sem hibáztat téged. – Az anyám nagyon is. – Olyan halkan mondja, hogy elsıre nem is tudom, jól értettem-e. Még szorosabban ölelem. – Akkor anyád tiszta hülye. Eleve utálom azt a nıt, amiért megtagadta Audrától az erısítést a csatában, azért meg pláne, bármit tett vagy mondott is, amivel így lerombolta az erıs, bátor, gyönyörő, lánya önbecsülését. Remélem, hogy sosem találkozunk, mert úgy érzem, vele szemben kivételesen semmi kifogásom nem volna, erıszakot alkalmazni. Audra arcára simítom a kezem, gyöngéden érintem meg, mintha roppant sérülékeny lenne – hiszen az egész lány az. – Komolyan mondom, Audra. Itt és most feloldalak minden bőnöd alól. – Nincs ehhez jogod.

– Hogyne lenne? Az én szüleimrıl van szó. Azt hibáztatok a halálukért, akit akarok; téged pedig soha az életben nem hibáztatnálak érte. Soha. Könnyes szemmel néz rám, szeretnék odahajolni hozzá, és csókkal előzni a fájdalmát, félelmét meg bánatát. Jó, oké… egyszerően csak szeretném megcsókolni végre. De nem fogom kihasználni a helyzetet. Mindenekelıtt be kell gyógyulnia a lelki sebeinek. Kisimítok az arcából egy hajtincset, ami kiszabadult a fonatából. – Kérhetnék egy szívességet? Nem oldanád ki ezt a nevetséges hajfonatot? Tudom, hogy csak egy frizura. De láthatóan feszes és kellemetlen, Audra szándékosan bünteti magát vele. Márpedig ennek véget fogok vetni. A fonat végéhez nyúl, de lefogom a kezét. – Ne! Hadd bontsam ki én! Nem tiltakozik. Leültetem a földre, aztán mögé telepszem. Magamban ezt frankó, romantikus pillanatként képzeltem el, akár egy filmbeli jelenetet, ahol hegedős háttérzene, és tompa világítás szolgáltatja a csábító hangulatot. A valóságban eléggé elbénázom, vagy egymilliószor gabalyodok bele a hajába, így legalább háromszor annyi ideig tart kibontanom, mint kéne. De hát mit mondjak, fiú vagyok. Nem sok tapasztalattal rendelkezem a hajfonás terén. Audra felém fordul, miután végre az utolsó hajtincse is kiszabadul. Eláll a lélegzetem. Ez Audra. Nem az ádáz, örökké harcra kész ırzı. Hanem egyszerően az álmaimban látott lány. Csak éppen most itt van elıttem, mindössze ki kell nyújtanom a kezem, és megérinthetem. Magamhoz szoríthatom. Megcsókolhatom. A kezemre ülök, és hátradılök. Nem fogok rányomulni; hiába üvölti az egész testem, hogy tegyek az óvatosságra, töltsük életünk valószínőleg utolsó estéjét egymásba gabalyodó végtagokkal és összeforró ajakkal. Audrának is akarnia kell.

Felém nyújtja a kezét, puha ujjai az arcomat simogatják. Nyomukban szikrák pattognak a bırömön. Tekintetem a szájára fókuszál, ahogy megnyalja az ajkát, és felém hajol. Elszánta magát. Meg fog csókolni! Ellenállok a kísértésnek, hogy a levegıbe öklözzek. – Gyönyörő vagy – suttogom inkább. Közelebb hajol. Összeér az orrunk. Megállom, hogy még közelebb húzódjak. Teljesen Audrára bízom magam. Mély levegıt vesz, és lehunyja a szemét. – Te meg mit mővelsz? – kérdi egy nıi hang. Az utolsó pillanatban! – Ne már! – kiáltok fel, miután Audra úgy hıköl hátra, mintha leprás volnék. Megfordulok, dühösen szemügyre veszem a nıt. Hosszú, sötét haját szoros fonatba fésülte, Audráéval megegyezı egyenruhát visel, de rajta nincs dzseki. Csak az ujjatlan trikó. Gavin ül a vállán, és esküszöm, az a dög röhög rajtam, látom kis, vörösesnarancssárga szemén. Az asszony mély, drámai sóhajt hallat, egész testében beleborzong, miközben a fejét csóválva mered Audrára, aki kapkodva igyekszik hevenyészett fonatba fogni a haját. – Fölösleges megjátszanod magad, Audra. Bıven eleget láttam. De emiatt majd késıbb számolunk. Most inkább mutass be! Audra lehunyja a szemét, és nagyot nyel. – Vane, ı az… – Igen, vágom – szakítom félbe, mert habár ezt a nıt nem láttam álmaimban, feltőnı köztük a hasonlóság. Végre megjött Audra édesanyja.

51. FEJEZET AUDRA Legszívesebben puszta kézzel vájnék lyukat a földbe, hogy egy életre elbújjak benne. De meg fogom tagadni anyámtól az élvezetet, hogy lásson összeomlani. Leporolom a nadrágomat, ahogy felállok. Remeg a lábam, kioldott hajamat az arcomba fújja a szét, hanyagnak és gyengének érzem magam. A hangom azonban határozott, ahogy megkérdem: – Te mit keresel itt? Hővös éjszakai szél ostoroz minket, édesanyám összerezzen, karba teszi a kezét, és szorosan lehunyja a szemét, mintha a léglökés marná a bırét. Miután végre kinyitja, feszülten kérdez vissza: – Tényleg azt hitted, hagyom, hogy egyedül szállj szembe a viharhozókkal? Igen, azt. – Tényleg azt hitted, akarnám, hogy az egyetlen lányomnak – az egyetlen gyermekemnek – fel kelljen áldoznia magát, pedig lenne más megoldás? Igen, azt. – Igen, azt. – A válasz nem tılem hangzik el, hanem Vane-tıl. Anyám kihúzza magát, kisimítja felsıje ráncait, ahogy a fiú felé fordul. – Ezek szerint a lányom nem a valóságnak megfelelıen festett le engem. – Ami azt illeti, a tény, hogy nem volt hajlandó erısítést hívni, mindent elárult magáról. – Még sosem hallottam Vane-t ilyen hővösnek és ridegnek. Anyám szúrós szemmel néz rá. – Annak az volt az oka, hogy arra számítottam, végre igazi nyugativá válsz. És reméltem, hogy a fajtádbeliekkel ellentétben nem leszel teljesen hasznavehetetlen.

– Na! – hıbörög Vane, ugyanabban a másodpercben, hogy Gavin felrikolt. – Elég! – A halántékomat masszírozom, és feltartom a kezem, hogy mindenkit elhallgatassak. – Akkor miért mondtad nekem, hogy nem fogsz kisegíteni a harcban? – kérdem anyámtól. Felsóhajt. – Azt hittem, ha rendesen motivállak, végre kierılteted az összehangolódást, ahogy már rég kellett volna. De mindig is úgy terveztem, hogy harcolok az oldaladon, ha nem válik be. Ezért vagyok itt. És úgy tőnik, épp idıben érkeztem, hogy más veszélytıl is megóvjalak. Elpirulok, bizsereg az arcom. Egész testem bizsereg. Bár ezt részben a csalódottság okozza – bármennyire utálom is ezt bevallani. Anyám a torkát köszörüli, megszakítja a Vane ajkán való merengésemet. – Amit most mondok, nem óhajtom többször megismételni – közli csípıre tett kézzel, mintha kis pisisekkel beszélne. Hajlandó vagyok úgy tenni, mintha nem roppant kompromittáló helyzetben találtalak volna titeket, amikor ideértem, de csak azért, mert soha többé nem csináltok ilyet, megértettétek? Igent mondok, ugyanabban a pillanatban, ahogy Vane nemet. – Micsoda?! – kiáltja, mire Gavin ismét felrikolt. Édesanyám megcirógatja Gavin tollait, halk szavakat mormol neki, hogy lecsillapítsa. Szóhoz sem jutok. Gavin az egyetlen madár, akivel anyám sosem próbált kapcsolatot teremteni, ugyanannyira hibáztatta a történtekért ıt is, mint engem. Azt sem tudom, mit érezzek, amikor a madár megbökdösi csırével anyám ujjait, teljesen behódolva neki. – Ne haragudj, Vane! – közli vele anyám. – Sajnálatos módon nem dönthetsz szabadon ezen a téren. Ugyanazt a csitító hangnemet veti be, mint Gavinnél, Vane azonban nem higgad le ilyen könnyen. – Csak várja ki a végét! – vág vissza. Rám pillant, némán könyörög, hogy mondjak valamit. De én csak elfordulni bírok.

Most, hogy anyám csatlakozott hozzánk, talán van esélyem túlélni ezt a harcot. Ami azt jelenti, hogy szembe kéne majd néznem annak következményével, ha elkötelezném magam Vane Westonnak. A szégyennel. A gyalázattal. Kihajítanának az osztagból, pedig egyedül az ad értelmet az életemnek. Sıt, talán még számőznének is árulásért. – Most akkor ez van? Felbukkan anyuci, és már nem is számítok? Nem tudok mit felelni, úgyhogy kinyújtom a karom, és Gavin a csuklómra repül. Megsimogatom a mellkasán lévı puhább, pöttyös tollakat, hálás vagyok, hogy eltereli a figyelmem. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyáva vagy – mondja Vane, minden egyes szót éles kıként vetve felém. Keserősége megbánt; jobban is, mint hinné. Fıleg azért, mert igaza van. Nem vagyok elég bátor szembeszegülni az osztaggal, csak hogy Vane-nel lehessek. Csak nyelem a könnyeimet. Anyám újabb drámai sóhajt hallat. – Amikor azt tanácsoltam, bolondítsd ıt magadba, Audra, nem úgy értettem, hogy te is szeress bele! – Tessék?! – kiáltja Vane, és nem bírom megállni, hogy ránézzek. – Anyád tanácsára szórakoztál velem? – Nem. Én nem… Én csak… – Felrepítem Gavint, hogy keressen magának valahol ülıhelyet, így végre kisöpörhetem az arcomból a hülye hajamat. A szél folyton a szemembe fújja. – Nem akarom ezt most kitárgyalni. Vane felhorkan. – Világos. Felfogtam. Sıt, még a jelenlétemmel se zavarlak! Sértıdötten elvonul, és miután eltőnt a sötétben, anyám odalép hozzám. Arcán együtt érzı kifejezés ül, de tudom, hogy valójában olyasmit gondolhat: Lám, Audra hogy elszúrt megint mindent! – Egy kicsit nyalogatja a sebeit, aztán el is felejti az egészet. Nem okoztál maradandó kárt – mondja, fél kezét a váltamra helyezve. Ellököm a karját. Még ha ıszinte is, nem érdemelte ki a jogot, hogy egyszeriben szeretı édesanyaként viselkedjen. És igaza van: talán így jó ez. De a puszta gondolattól is, hogy Vane elfeledkezzen rólam, a rosszullét fog el. Ahogy attól a tudattól is, hogy

most valahol a sötétben dühöng, azt gondolva, csak megjátszottam az iránta való érzéseimet. – Jó nehéz lehetett az elmúlt pár nap – mondja anyám, ahogy a földre huppanok, hátamat egy erımő hideg tövének vetem. – Az nem kifejezés. – Hát, sajnos mostantól csak még nehezebb lesz minden. Keze az arany karperecre téved, az aprólékosan kidolgozott rigót dörgöli. – Van még egy oka, hogy itt vagyok… De Vane elıtt nem akartam beszélni róla. Nem akartam aggasztani. Remek. Csak nekem kell aggódnom. Anyámra meredek, nem vagyok hajlandó rákérdezni, mirıl beszél. Elegem van abból, hogy mindig ı irányítja a beszélgetéseinket. Lehunyja a szemét, a magasba emeli kinyújtott kezét. – Van valami furcsa ezekben, a viharhozókban. Valami természetellenes. A szél rémesen nyugtalan. Fájdalom ütközik ki az arcán, aztán összegörnyed, a lábába kapaszkodik, egész testében reszket, halk nyögés tör fel az ajkáról. Még sosem láttam, hogy a szél ilyen erıs hatással legyen rá, és mire rádöbbenek, talán meg kéne próbálni támogatnom, megóvnom – ahogy apám tette mindig –, már fel is egyenesedik. De úgy szorítja a hasára a kezét, mintha hányingere volna. – Fogalmam sincs, mit jelent mindaz, amit érzek – nyögi ki akadozó lélegzettel. – De azt biztosan ki merem jelenteni, hogy durva küzdelemnek nézünk elébe. – Akkor talán jelentenem kéne, hogy vészhelyzetben vagyunk. – Ne! – Éles hangja visszaverıdik a szélerımővekrıl, ujjai ismét a karperecén lévı feketerigót dörgölik, mintha igyekezne lehiggadni, mielıtt ismét megszólal: – Az osztag nem engedheti meg magának, hogy akár egy ırzıt is küldjön; hányszor kell még ezt elmondanom? Így is túl sok a dolga mindenkinek. El sem tudod képzelni, milyen rossz a helyzet. – Fel-alá járkál, újra meg újra elnyeli a sötét, majd ismét felbukkan. – Nem hiszem el, hogy Vane-nek nem sikerült az utolsó összehangolódás. Jobban kellett volna erıltetned. – Ha még jobban erıltettem volna, mostanra halott lenne. Három összehangolódásra kényszerítettem rá huszonnégy óra leforgása alatt; a

szelek pedig kis híján magukkal vitték. Elvittem nyugatra, hogy körülvehessék a nyugati szelek. Még be is lélegzett egyet, de az olyan mélyen a tudatalattijába csábította, hogy majdnem végleg eltőnt benne. Fel kellett szabadítanom az emlékeit, hogy magához térítsem. Gavin felrikolt, ahogy anyám odarohan hozzám és megragadja a vállam. – Te felszabadítottad az emlékeit? Csak bámulok rá, miközben vékony ujjai a bırömbe vájnak. Pontosan ugyanúgy, mint amikor elmondtam neki, hogy apám nekem adta a képességét, sok-sok évvel ezelıtt. – Miért, mi van? Válaszra nyitja a száját, de megakad. Elenged, elfordul tılem. – Én csak… mindig is azt hittem, ez az utolsó mentsvárunk. Hogy talán a szülei tanítottak neki valamit, ami segíthet hozzájutnia a népe tudásához. De ha felszabadítottad az emlékeit, és még így sem sikerült összehangolódnia… Elcsuklik a hangja. A vállamat dörgölöm, igyekszem lépést tartani anyám szeszélyes hangulatváltozásaival. Még sosem láttam ıt ilyen bizonytalannak. Szinte… elveszettnek tőnik. Védtelennek. Gavin élénk szeme rám villan a sötétben. – İt miért hoztad ide? Anyám felém fordul, de nem néz a szemembe. – Miután megkaptam az üzeneted, követtem a nyomodat, de az a házadhoz vezetett. Fogalmam sem volt, hogy az otthonod egy… – Nyomortanya? – fejezem be a mondatot, miután ı képtelen rá. Bólint. Ekkor végre rám néz, és van valami a tekintetében, amit még sosem láttam. Beletelik egy másodpercbe, mire felfogom, mi az: sajnálat. Vagy talán megbánás. – Jobb lakhelyet nem találtál? – kérdi egy pillanattal késıbb. Vállat vonok. – İszintén szólva nem is kerestem. Nem volt szükségem kényelemre. A feladatomat kellett végeznem. A kezét tördeli.

– Nos, megláttam ott Gavint, és… Gondoltam, talán ideje volna kibékülnünk. Össze kell szorítanom a fogam, le ne essen az állam. Felfogom minden egyes szava jelentését, összefőzve és anyám szájából hallva, mégis mintha idegen nyelven volnának. – Tényleg kész voltál feláldozni magad? – suttogja. – Esküt tettem. Be is szándékozom tartani. Olyan hosszú ideig hallgat, hogy az már idegesítı, és amilyen erısen dörgöli a karperecét, csodálom, hogy nem válnak le róla a színek. – Mi az? – kérdem végül. – Semmi. Csak… nagyon hasonlítasz apádra. Melengetnek a szavak. Egész életemben nem akartam mást, csak apámhoz méltó lenni. – Ti ketten mindig is olyanok voltatok, mint a felhık meg az ég: a tökéletes páros. Néha nem is tudtam, én hogy illek a képbe. Nem bírom megfejteni a hangnemét. A szavak szomorúak, de mindez inkább úgy hangzik, mintha… megbántottuk volna apámmal. Megköszörülöm a torkom. – Az ég üres volna madarak nélkül. Anyám, felém nyújtja a kezét mintha, ugyanúgy megpróbálna megfejteni, ahogy a szeleket. De nem lép közelebb. Lehunyom a szemem, a bırömet simogató szelekre összpontosítok, amelyek kibontott hajamat dobálják. A szellık a változást elindító apró lépésekrıl énekelnek. A víztükör egyre nagyobb fodrairól. Nem biztos, hogy képes vagyok megtenni az elsı lépést. – Haza kéne küldenünk Gavint – mondom. – Útban lenne. Anyám leengedi a kezét, és bólint. – Elintézem. Magához szólítja Gavint, és ahogy a madár a vállára repül, meglepetten tudatosul bennem, hogy megbízom anyámban. Megfordulok, hogy elmenjek… Aztán visszafordulok, és megköszörülöm a torkom. – Köszönöm, hogy eljöttél segíteni. Végtelen hosszú másodpercek telnek el. Aztán anyám suttogva felel: – Szívesen.

Apró, vonakodó lépést tettünk. De idıvel talán jobb irányba vezet kettınket.

52. FEJEZET VANE Pedig már majdnem sikerült! Még egy másodperc, és megtudtam volna, milyen érzés megcsókolni a lányt, akit szeretek. Az erımővek piros fényei rám kacsingatnak a sötétben. Mintha gúnyolnának. Üvölteni szeretnék, vagy földhöz vágni valamit, vagy… nem tudom, akármit. Belerúgok a legközelebbi toronyba. Fájdalom hasít a lábamba, és kényszerítem magam, hogy üljek le, mielıtt igazán meghülyülök, és elmegyek ismét felelısségre vonni Audrát. A szélerımőnek dılök, és lüktetı lábamat dörgölöm. A rézvörös karkötıre téved a pillantásom, eszembe jut, ahogy Audra óvatosan felcsatolta a csuklómra… miután tíz éven át, ırizgette nekem. Nem színlelhetett. Túl mély ahhoz a kapcsolatunk. És nem tudom elhinni, hogy kis híján megcsókolt volna, ha csak színjáték volt az egész. De ha valóság, akkor meg miért nem hagyja a sunyiba a hülye szabályait, és enged közel magához? Hogy választhatja helyettem az osztagot? Az agyam zakatol, igyekszem valahogy értelmezni az Audrahullámvasutat, amire felültem. Nem tudom, milyen sokáig bírom még az érzelmi jojózást. Telnek-múlnak az órák, és küszködöm, hogy ébren maradjak a sötét csendben. De ennyi álmatlan éjszaka és végtelen nap után képtelen vagyok megállni, hogy álomba merüljek. Botladozom a viharban. Fagyos szelek borzongatnak. Egybefonódó léglökések cibálnak-taszigálnak, le akarnak dönteni a lábamról, magukkal akarnak rántani. Valahogy mégis tudom, hova lépjek, hogy mozogjak, hogy maradjak talpon, az egyenetlen talajon. – Anya! – kiáltom milliomodszorra, fájó és kiszáradt torokkal. – Apa!

A szél elsodorja hasztalan kiáltásaimat. Ellenszegülök a szélrohamnak, erılködve haladok tovább, annak dacára, hogy elönt a pánik, hányingerem van miatta. Meg fogom találni ıket. Minden rendben lesz. Két elmosódott alak rajzolódik ki halványan a viharban, és olyan gyorsan rohanok feléjük, ahogy csak a lábam bírja. – Anya? Apa? Egyre közelebb vergıdık, de még mindig nem látom ıket rendesen. Elválasztanak minket a fallá összeállt szelek: vihar a viharban. Nem tudom, biztonságos-e átnyomakodnom rajta, de muszáj eljutnom a szüleimhez. Nekirohanok a szeleknek, a jeges légfátyolon át a belsı örvénybe jutok, a földre zuhanok. Megdörgölöm porral és törmelékkel telement szememet. Elszorul a szívem. Nem a szüleimet találom itt. Audra anyukáját felismerem. A férfi idegen. Már épp segítségért kiáltanék, amikor észreveszem a szürke egyenruhája ujjára varrt sötét felhıt. Viharfelhı. Számra tapasztott kezemmel fojtom el sikoltásomat, ugyanabban a másodpercben, hogy a férfi ordít valamit, amit nem értek, és sötét szélkötegek tekerednek Audra anyukája köré, felrántják a földrıl. – Velem nem bánhatsz el! – kiáltja az asszony, ahogy kitekeri magát, és kiszabadítja fél karját. – Van fogalmad, ki vagyok én? A férfi röhög. – Nem vagy te olyan erıs, amilyennek hiszed magad. Az asszony kiabálni kezd, ám a viharhozó egy vastag szellıt irányít a szájára, elnémítja a széllel. – Lássuk, most milyen erıs vagy! – Szorosabbra fogja a kötegeket, még magasabbra emeli az asszonyt. Felé botladozom, azt tervezem, meglököm, hogy eltereljem a figyelmét, és Audra anyukája elmenekülhessen. Mielıtt odaérnék, az asszony felemeli szabad kezét, begörbíti az ujjait, és a levegıbe int. Egy szélroham felkapja a viharhozót, majd a földhöz vágja, kicsúszik kezébıl a kötegek irányítása, így Audra anyja kiszabadul. Nagy puffanással landol a földön, nem tudja idıben megfékezni a zuhanását. Mindketten mozdulatlanul hevernek.

Aztán a viharhozó talpra kászálódik, letörli a vért az álláról. – Ügyes trükk. De én jobbat tudok! – A saját teste köré tekeri a szeleket, vastag védıburkot alkotva, amelybıl csak az arca látszik ki. – Így olyan elpusztíthatatlan vagyok, akár a viharom. Az asszony felkacag, nevetése olyan komor, és keserő, hogy egészen elhőlök, miközben felkel a földrıl. – Más szempontból azért még védtelen vagy. Nagyot suhint, és ismét int a kézfejével. Egy pillanatra semmi sem történik. Aztán fájdalmas üvöltés sodródik felénk valahonnan a viharból. Van még egy viharhozó? – Mit mőveltél? – ordítja a férfi, és térdre hull. Az asszony arca eltorzul a dühtıl. – Raidennek fogalma sincs, kivel áll szemben. Ismét felemeli a karját. Ám ekkor észrevesz engem. Tekintetünk találkozik, és figyelmének pillanatnyi elterelıdését kihasználva a viharhozó ismét körbevonja a szelekkel, a magasba löki, egyenesen a vihar tölcsérébe. A szelek beszippantják a sötétbe. A viharhozó kiált valamit a maga köré tekert szeleknek, és elröppen arra, ahonnan az iménti üvöltés hallatszott. Én az ellenkezı irányba rohanok. Tombolnak körülöttem a szelek, erejüktıl mintha fodrozódna a bıröm. Az örvény széle felé igyekszem, miközben újabb sikoly harsogja túl a vihart. Egy lány sikolya. Audra! Futás közben próbálok kitérni a szél sodorta fák, törmelék meg kövek elıl, de néhány eltalál. Vér csorog le a lábamon meg a karomon, ahogy Audra újra sikolt, én pedig követem a hangját. Végül a tornádó falához béklyózva találok rá, gúzsba kötik, a magasban a szelek. Bármelyik pillanatban nekirepülhet valami a fejének: ágak, kövek, törmelék, ki tudja, mi. Segítségre szorul. De túl magasan van. Még azt sem tudja, hogy itt vagyok. A szelek elmossák a kiáltásaimat, mielıtt elérhetnének hozzá. Fogalmam sincs, hogy segítsek rajta. Bárcsak a szüleim tanítottak volna nekem valamit, amivel megmenthetném! Egy egyszerő parancsot. Akármit.

Megfordul a szél. Térde bukom, miközben az Audrát leszorító szellı még magasabbra rántja a lányt, már csak egy pontocskát látok belıle a sötét égen. Sikolya áthatol a tomboló viharon, görcsbe rántja a gyomrom. A szellı elereszti, Audra zuhanni kezd, mint egy kı. – Repülj! – üvöltöm. Még gyorsabban zuhan. Valami mélyrıl feltörı ösztön uralkodik el rajtam. Kinyújtom a kezem – pedig nem rémlik, hogy akartam volna –, és hallom, hogy valami fura, sziszegı hangot adok ki. Fogalmam sincs, mit mondtam. De a szél megért. Egy szellı tekeredik Audra köré, belekapaszkodik. Nem elég ahhoz, hogy megállítsa, de lassítja az esését. A lány olyan erıvel zuhan a földre, hogy biztosan megüti magát. Viszont nem olyan erıvel, hogy belehaljon. Egy férfi veti át magát a szél falán, és én futásnak eredek. Aztán rájövök, hogy Audra apja az. A lánya fölé hajol, meggyızıdik róla, hogy épségben van, majd a vállára kapja. Melléje botladozom, és megkapaszkodom benne, a dermesztı szélben. – Köszönöm – mondja. – Megmentetted a lányom életét. Felriadok. Sötét az ég… de nem, az éjszakától. A közelgı vihartól. A lélegzetem felhıként gomolyog a levegıben, csak nézem, és próbálok visszaemlékezni, mikor volt legutoljára olyan hideg, hogy látni lehessen az ember leheletét. A pulcsimért nyúlok, remegı kézzel húzom fel. A völgyben kísérteties némaság honol. Minden szélerımő mozdulatlan. Vihar elıtti csend. – Bármelyik percben itt lehetnek – jelenti ki Arella. Felugrom, ahogy kilép az egyik erımő árnyékából. – Ne már! Irtó gáz, alvás közben bámulni valakit – morgok. Félmosolyra görbül az ajka. – Azért jöttem, hogy felébresszelek, úgy tőnt, rémálmod volt. Inkább csak emlékeztem.

– Hol van Audra? – kérdem. – Miért? Mit akarsz? Felvillant egy mosolyt, aminek valószínőleg bizalmat kellene ébresztenie bennem… De én még mindig képes lennék bemosni neki egyet a tegnap estéért. – Audrával akarok beszélni. Felsóhajt, és a domb túloldalára mutat, látom Audrát, ahogy az erımővek között járkál. Elindulok felé. Arella követ. – Egyedül is odatalálok – közlöm vele. – Gardedámnak jövök. – Nem azért, de fontosabb dolgom is van, mint a lányára nyomulni. – Én nem így hallottam. Nincs nekem idım ilyen marhaságra. Igyekszem tudomást sem venni a nyomomba szegıdı nırıl. Audra ismét befonta a haját – jellemzı és nehéz nem a száját bámulnom, emlékezni, milyen kevés hiányzott, hogy az enyémre ne szorítsa. Megrázom a fejem, előzöm az emlékképet. – Beszélnem kell veled. – Nincs sok idınk. Kábé egy órája fellıttem a szélcsóvát. A viharhozók egyenesen ide tartanak. Tölcsért formáló kezemre lehelek, próbálom megállni a reszketést. – Vágom. De gondoltam, érdekelne, hogy visszaemlékeztem valamire álmomban. Egyszer már beszéltem nyugati nyelven. Arella döbbenten felhördül, szúrós pillantást vetek rá. – Nem magához beszélek. – Hogy érted, hogy „egyszer már beszéltél nyugati nyelven”? – kérdi Audra. – Ez az, Vane: hogy érted? – ártja bele magát Arella. Közelebb lépek Audrához, hátat fordítok az anyjának. – Nem apád mentett meg téged a viharban… Legalábbis elsıre nem. Hanem én. Én idéztem meg a szelet, ami elkapott téged. – De… tisztán emlékszem, hogy apám kivitt engem a viharból – ellenkezik Audra.

– Úgy is volt. Miután én megidéztem a nyugati szelet, hogy lassítsam az esésedet. Nem emlékszel, milyen gyorsan zuhantál elıtte? A homlokát ráncolja. – Azt hittem, azt a szellıt apám küldte. – Nem, én voltam. – De… – Ha apád küldte volna a szellıt, nem gondolod, hogy jobban megóvott volna az eséstıl? Elég nagyot puffantál, nem igaz? Azért, mert nem tudtam eléggé uralni a szelet. Arella megragadja a vállam, és maga felé fordít. – Ez azt jelenti, hogy már rég összehangolódtál a nyugati szelekkel? Élénk a tekintete. Túl élénk. Mániákus. Elrántom magam tıle. – Nem emlékszem, mit mondtam, hogy megidézzem a szelet. Abban sem vagyok biztos, hogy akkor tudtam. Inkább olyan volt, mintha az ösztöneim valahogy átvették volna az irányítást. Ökölbe szorított kézzel fordul el tılem. – Pedig már majdnem… Nekem mondja? – Valami biztosan felébresztette benned azokat az ösztönöket – mondja Audra. – Ja. Nem akartam, hogy meghalj. Erre ellágyul a tekintete, nekem meg ellen kell állnom a kísértésnek, hogy kézen fogjam. De közelebb lépek, visszafogom a hangom, hogy csak ı halljon. – Meg akartalak menteni. Ahogy most is. Elpirul, ahogy mélyen a szemembe néz. Még mindig fontos vagyok neki. Arella a torkát köszörüli, megtöri a pillanat varázsát. Mintha könyörögne, hogy kiüssem. – Nézze, én csak… – Vagyis, ha most Audra életére törnék – szakít félbe – az ösztöneid átvennék az irányítást? – Öö… valószínőleg nem… Mert szeretném azt hinni, hogy igazából nem lenne képes megölni a lányát, csak hogy kiváltsa az összehangolódásomat.

– Ezek szerint nem fogod fel, mekkora jelentısége van az összehangolódásodnak. Ennek a nınek teljesen elmentek otthonról? Vagy annyira belegabalyodtak a szélvándorok ebbe a hatalomért való csatározásba, hogy már semmi más nem számít? Nem is tudom, melyik rosszabb. – Muszáj megpróbálnunk – folytatja Arella. – Muszáj tennünk valamit, ami kiváltja az Audrát óvó ösztöneidet. – Eszébe se jusson! – figyelmeztetem, amint a lánya felé lép. Ha kell, lefogom a karját. Emlékszem, mit tett a viharhozókkal álmomban. – Már késı – szól közbe Audra. Az égre mutat, amely úgy fest, akár egy óriási véraláfutás. Fülsiketítı mennydörgés visszhangzik a hegyekben, elnyomja Audra további szavait. Megérkeztek a viharhozók.

53. FEJEZET AUDRA Amikor legutóbb hallottam ezt a hangot, meghalt az édesapám. A mennydörgés befurakodik a fülemen, átfolyik az ereimen, majd letelepszik a lábamban, amely a földbe gyökerezik. Egy másodpercre képtelen vagyok lélegezni, gondolkodni, megmozdulni. Aztán beugrik mindaz, amit a kiképzés során tanultam. Megragadom Vane karját. – Gyere velem! Most rögtön! – Velem kéne maradnia – mondja anyám, és megmarkolja a fiú másik karját. – Nem veszem le róla a szemem. – Melyikünk az erısebb harcos? – kérdi anyám. – Melyikünk az ırzıje? – vágok vissza. – Audrával maradok – jelenti ki Vane, igyekszik kirántani a karját anyám szorításából. İ csak még erısebben markolja. Telnek-múlnak a másodpercek, ahogy egymásra meredünk. Aztán anyám elereszti Vane-t. – A te lelkeden szárad, ha megkaparintják. – Nem hagyom, hogy elvigyék. Anyám egyfolytában vizslat, miközben a helyünkre megyünk. Közben az elsı szelek elsuhannak tılünk, az északiak vándorolnak el egy tömegben. A viharhozók hívásának engedelmeskednek. Anyám vonakodva mozdul, majd elfoglalja a helyét a közvetlenül alattunk lévı dombon. Vane a kétlapátú turbinák csoportjához rohan velem. A középsı erımőre mutatok. – Guggolj le annál! – Veled mi lesz? – Tudok vigyázni magamra. Kérlek, hallgass rám! – teszem hozzá, amint vitatkozni kezdene. – Engem erre képeztek ki. Ökölbe szorított keze jelzi, hogy nem akar belemenni, mégis leguggol az árnyékba.

– Ne csinálj hülyeséget! – parancsol rám. Nem tudom, mire céloz, de ilyesmit nem ígérhetek. – Idézd meg a legközelebbi szeleket, hogy szükség esetén azonnal használni tudd ıket! Bólint. A szélviharban az erımővek egyetlen fehér folttá olvadnak, én pedig elhitetem magammal, hogy ha Vane-t óriási, éles lapátokkal veszem körül, az elriasztja majd a viharhozókat attól, hogy örvénnyel támadjanak rá. De érzem, hogy a szelek a dombság peremére suhannak. Falat alkotnak. Csapdába ejtenek. Mire készülnek? A legmagasabb erımőhöz rohanok, és nadrágomba törlöm izzadt tenyeremet. Gyorsabb lenne felrepülnöm a tetejére, de a viharhozók még nem tudják, hogy pontosan hol vagyunk. Ha most megidézek egy szellıt, azzal az erıvel akár jelzıfényt is gyújthatnék. Kénytelen vagyok felmászni. Sajgó lábbal és felhorzsolt kézzel, de csak feljutok a tetejére, és megbújok a lapátok mögött. Kakasülımrıl be kéne látnom az egész völgyet, ám a szelek az elıhegységen túl mindent elhomályosítanak. De a sivatagot átszelı két sötét tölcsért észreveszem. Északról támadnak. Remélem, hogy anyám készen áll. Elıbb fogják elérni ıt, mint minket. Patakzik a hátamon a verejték, miközben a tölcsérek kibomlanak a szélerımőtelep túlsó szélén, homok– és porfelhıvé válnak. A viharhozók elsı parancsa a fagyos levegıbe hasít, visszhangzik a tomboló szelek közt. Még sosem hallottam ilyen hangos parancsot. Úgy hangzik, mintha a három nyelvbıl ollózták volna össze. Zagyvaságnak tőnik. A szelek mégis megértik. Körös-körül irányt váltanak, természetellenes módon buknak alá, csapnak le, suhannak föl-alá: minket keresnek. Szondák. Ám ilyen szondákat még nem láttam. Megállás nélkül vetıdnek ideoda, mintha mozgást vagy hıt igyekeznének érzékelni. Lehetséges ez?

Lebukom, ahogy egy szonda egyenesen felém suhan. Csupán centikkel véti el a fejemet. Egy másik a lábamat célozza meg, és felugrom, hogy el ne találjon, de visszahuppanva alig sikerül megıriznem az egyensúlyomat. Lenézek Vane-re, és látom, hogy ı sincs jobb helyzetben. Ostorozzák a szelek, megállás nélkül hajlong, ugrál és táncikál, hogy kivédje ıket. Miféle trükköket tanított Raiden a katonáinak? Kivédek még egy szondát, de elvesztem az egyensúlyomat, estemben alig sikerül megkapaszkodnom a párkányban. Szakad az izmom, kis híján felsikoltok, ahogy kificamodik a vállam. De felhúzom magam, és felveszem a testtartást, amit az osztag tanított: a mellkasomhoz szorítom a karom, hogy visszalökhessem a csontot az ízületi vápába. Remeg a kezem, tudom, hogy ez ugyanúgy fog fájni, mint a kificamodás maga. Három mély levegı, és… A szelek üvöltése elnyomja a nyögésemet, ahogy izzó fájdalom mar a váltamba, akár egy lángoló légvágó. Amint kitörlöm a könnyet a szemembıl, érzem, hogy a karom ismét ép. Mielıtt megünnepelhetném e kis gyızelmet, újabb zagyva, sziszegı parancsszót hallok. Eltőnnek a szelek. Azonnal. Mintha valaki egyetlen csettintéssel szelek százát szalajtotta volna szét. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Ismét leguggolok, hunyorgok a felkavart homoktól, várom, mi a viharhozók következı húzása. Egy perc. Két perc. Három perc. Nem támadnak. Lassan visszaszivárognak a szelek, és a pulzusom kezd lecsillapodni. Amíg meg nem hallom a dalukat. Egyetlen szót sem értek belıle. Nagy baj van. Gavin felrikolt. Megrémülök, amint megpillantom az eget, szelı madarat. Egyenesen felém repül. Nem! Nem! Hiszen anyám hazaküldte. Miért jött vissza? Az erımővem fölött köröz, én pedig igyekszem kétségbeesett figyelmeztetést szuggerálni felé: Azonnal tőnj el innen!

Épp ellenkezıleg, ismét felrikolt, és alábukik, leszáll a vállamra. Az erımő felrobban. A turbina kettéhasad, fémváza úgy szakad szét, mintha papírból lenne. Gavin elrepül, miközben én a törmelék förgetegében zuhanok, fél karommal a szememet védem, a másikkal egy szellıt keresek. Úgy érzem, a legtöbb szél rossz – sérült –, egyik sem hajlandó reagálni a hívásomra. Végül ujjhegyem súrol egy használható déli szelet, és parancsolom, hogy kapjon el. A tönkretett szelek tompa pengékként karcolják a bırömet, miközben egy méterrel a föld fölött lebegek. Még jobban magam köré tekerem a déli szelet, hogy megvédjem az arcom. Mit mővelnek a szelekkel? A levegıben kavargó homokban szinte semmit sem látni, de észreveszem Vane kék pulcsiját, ahogy a fiú felém botladozik, meg sem próbál fedezékben maradni. – Bukj le! – ordítom, ahogy egy másik széldárda csap a közvetlenül elıtte lévı turbinába, fémtörmeléket záporozva Vane-re. A nehéz torony megreped, meginog, Vane felé dıl. Felsikoltok, de a fiú kitér az útból, csupán másodpercekkel azelıtt, hogy az acéltorony a földre zuhan. Egy másik erımő is felrobban mellette, ám Vane a homokra veti magát, a törmelék nagy része elkerüli. Utasítom a déli szelet, hogy tegyen le Vane mellett, ám egy másik széldárda süvít felém, és alig sikerül kitérnem elıle. Lendülete így is nekisodor egy toronynak, csillagokat látok, miután fejem a fémhez csapódik. A fájdalom megakadályoz abban, hogy koncentráljak, és leoldódik rólam a szél. Egyetlen egészséges szellı sincs, amit megidézhetnék. Eláll a lélegzetem, ahogy lezuhanok a homokra. – Audra! – ordítja Vane. Olyan, mintha messzirıl jönne a hangja; nem tudom, hogy azért, mert ilyen hangos a szél vagy, mert elrepítette a vihar. Vagy talán engem repített el. Nehéz gondolkodni, úgy fáj a fejem. Talpra vergıdöm, letörlöm az arcomon folyó vért. Vörösbe borítja a kezemet, de egyszerően a nadrágomba törlöm, és elszántan lépkedek elıre. Megidézhetı szellıt keresgélek – akárhonnan való is –, de csak sérült, hasznavehetetlen szeleket találok. A viharhozók megbénították a levegıt.

Megbénítottak engem. Kirántom a légvágót, kaszabolom a groteszk szeleket. Ám minden egyes szellıtıl, amit elpusztítok, egyre sőrőbb lesz a levegı, akár a köd. Hozzám tapad, tőként szurkál, rám nehezedik és elhomályosítja az utam. De én csak nyomulok tovább. Muszáj segítenem Vane-nek. Több tucat széldárda robban szét körülöttem, beborít a törmelék. Épphogy kimászom a föld, kı, fém és még ki tudja, mi alól, amikor meghallom Vane üvöltését. A hang felé rohanok, vért és koszt törölgetek a szemembıl, a légvágóval hasogatom a ködöt. Egyetlen másodpercre szétválik elıttem a piszokkal teli szél fala, és látom, hogy két szürkébe öltözött alak száll le az égbıl. Vane két oldalán landolnak. – Ne! – ordítom, lélekszakadva futok feléjük, miközben vastag, szürke szélgomolyaggal gúzsba kötik Vane-t. Dermesztıen hideg szél falának ütközöm. Nekiesem a falnak a légvágóval, de mintha egy vízesést kaszabolnék. Leterít az ereje. A sziklás talajra zuhanok, a kegyetlen, eltorzított szél, kis híján a fegyveremet is kitépi a kezembıl, miközben fojtogat. Vane a nevemet kiáltja. Talpra ugrom, de ismét hátratol egy jeges léglökés. Egy erımőhöz szegez, úgy szurkálja az arcomat, mintha fagyos töviseket növesztett volna. A légáramlatnak szegezem a pengét, és a szelek eléggé széthasadnak, hogy megláthassam Vane-t. Összeforr a tekintetünk, és kiált valamit, amit nem hallok; de úgy látszik, mintha azt mondaná: „Ne tedd!” Aztán a viharhozók csıvezetéket hoznak létre, és kilövik Vane-t a viharból. Elfogták. Ösztönös jajkiáltás szakad ki belılem, ahogy egy újabb szél fagyos ostora csattan a mellkasomon. Alig érzékelem a fájdalmat. Nem hagyom, hogy elragadják Vane-t. Minden, amiért küzdöttem – amire felesküdtem most teljesedik ki. Az áldozatommal. E gondolatnak fel kellene zaklatnia, ám épp hogy nyugalommal tölt el. Kíváncsi vagyok, vajon apám is így érzett-e. Készen állok.

Kiáltok a szeleknek, könyörgök nekik, hogy vegyenek körül, hadd adjam át magam nekik. A megtört, tönkretett szelek nem reagálnak a hívásomra. Semmit sem tehetek. Nem adhatom át magam a szélnek, ha az nem fogad magába. Patakzik a könnyem. Sikoltani tudnék. Mindent feladni. Összeomlani. Ám a tomboló viharban új hang csendül. Nevetés. Kinyitom a szemem, és egy viharhozót pillantok meg magam elıtt, körülbelül egy méterre áll tılem. Hátrasimítja sötét haját, vigyorog, úgy fest, akár egy áldozatát cserkészı oroszlán. – Ugyan kérem, nem hagyhatjuk, hogy feláldozd magad! Az mindent tönkretenne. Egy dermesztı, rokkant északi szelet vág hozzám. Még egy fagyos ostorcsapás, ezúttal az arcomat éri. Nevet, ahogy letörlöm az arcomról a vért. – Az egész sivatagot bejártuk a széldalod nyomában, már azt hittük, valami hihetetlenül erıs orkánosztagos szellemmel van dolgunk. De te csak egy nyeszlett kislány vagy, aki ugyanazt az unalmas trükköt akarja elıadni, mint az apja. Sajnálhatod, hogy ezúttal felkészültünk erre a húzásra. Ismét széllel ostoroz, a mellkasomat csapkodja, eláll a lélegzetem. Röhög, ahogy hörgık és zihálok. – Nyugi, ha meg akarsz halni, azt könnyen elintézhetjük! Sikítva kapok újult erıre. Sosem akartam meghalni. Csak meg akartam menteni Vane-t. Meg is fogom menteni ıt. Szorosabban markolom a légvágót. A szelet megtörhetik. De engem nem. Ideje megmutatnom ezeknek a viharhozóknak, miféle ırzıvel állnak szemben.

54. FEJEZET VANE Arra számítottam, hogy ha valaha elkapnak a viharhozók, tuti sikoltozni és sírni fogok, talán még össze is csinálom magam. A bátorság nem igazán jellemzı rám. De amint a viharhozó felröpít a levegıbe, hogy elszakítson Audrától, elszakítson az életemtıl, a világomtól, nem félelem fog el. Hanem düh. Pontosan ezt tették a szüleimmel. Számtalan nyugatival. Nem hagyom, hogy velem is ezt tegyék. Elvégre is én vagyok az utolsó nyugati: csak elbánok néhány nyavalyás szélköteggel! A hideg, szinte kézzel fogható légáramlatok körbefonják a csuklómat és a bokámat, megbéklyózva lebegek a szürkéskék égben. Feszegetem a köteléket, de erre csak még szorosabb lesz. Még jobban erılködöm, még jobban szorítanak. Nem éppen a legzseniálisabb formámat hozom, de hát kétségbe vagyok esve. Szédelgek, az izmaim elgyengülnek. Mintha a szélbéklyó viselne meg, szép lassan elszívja az erımet. Nem tudom, ez lehetséges-e, ám eszem ágában sincs tétlenül kivárni, hogy kiderüljön. Egy keleti szél suhan el mellettem, és ráparancsolok, hogy repüljön a köteléknek. Lepattan róla, mintha gumiból lenne. De legalább reagál. Ezek szerint elég magasan vagyok, hogy ne olyan furák, torzak legyenek a szelek, mint a viharban. Még mindig érzem a bırömön a kaparásukat, mintha érdessé váltak volna. Durvává. Hát igen, mégiscsak kést keltett volna hoznom magammal. Egy kicsit tudom mozgatni a karomat: ledöfhettem volna a viharhozót, amint megközelít. A penge húsba hatol. Vér fröccsen a bırömre. Mélyeket lélegzem, igyekszem leküzdeni a hirtelen támadt hányingert meg a szédelgést.

Szivárvánnyal vagy napsütéssel nem gyızhetek a viharhozókkal szemben. Ha elkerülhetetlen az erıszak, össze kell szednem az alkalmazásához szükséges bátorságot. Nem mintha számítana. Nem volt annyi eszem, hogy kést hozzak magammal. Csak a hülye fájdalomcsillapító tablettákat dugtam zsebre. A tabletták! Tekergek és ficánkolok, testem minden egyes izmát megfeszítve igyekszem elérni a zsebemet. A fenébe! Miért nem vagyok hajlékonyabb? Minden levegıt kipréselek a tüdımbıl, és a létezı legtermészetellenesebb testtartást veszem fel: felemelem kinyújtott lábam, homorítok, és lefelé nyújtózom a karommal. Könnyezek a fájdalomtól, de kezem a zsebembe csusszan, és megérzem a gyógyszeres levél szélét. Az ujjaim közé csippentem a levél sarkát, és úgy húzom, mintha élethalál kérdése volna… mivel az is. A levél azonban nem mozdul. Ide-oda mozgatom a csípımet, hogy kiszabadítsam, és egy millimétert mozdul is, de nem eleget. Jaj, istenem… Ez fájni fog. És olyan fáradt vagyok! Semmi mást nem akarok, csak lehunyni a szemem, ellazítani a tagjaimat, és… Megrázom magam, hogy észhez térjek. Aztán visszafojtom a lélegzetem, és még jobban homorítok, amennyire… csak… bírok. Úgy érzem, elpattan bennem valami – és a számat elhagyó üvöltés is ezt igazolja. De kihúzom a gyógyszert a zsebembıl. További hajlongás és erılködés árán – esküszöm, ezek után elmehetnék jógaedzınek – sikerül a fogam közé kapni a levelet. Addig harapdálom, míg ki nem hullik belıle két sima fehér tabletta, egyenesen izzadt tenyerembe. Ökölbe szorítom a kezem, mielıtt a szél elsodorhatná a bogyókat. Most már csak azt kell elérnem, hogy a viharhozók lenyeljék a gyógyszert. Kiköpöm a levelet, igyekszem nem nézni, ahogy a szelek ide-oda lökik a föld felé vezetı hosszú úton. – Nem fogok lezuhanni – bizonygatom magamnak.

– Mi aztán biztos nem hagyunk leesni! – szólal meg mögöttem egy mély, rideg hang. Utálom magam, amiért felhördülök. Hideg kéz fordít meg, és szemtıl szemben találom magam egy viharhozóval. Hullámos szıke haja és kék szeme egy szörföshöz illene – nem pedig elegáns szürke egyenruhát viselı, szívtelen harcoshoz. Eszembe se jutott, hogy a viharhozók tőnhetnek ennyire… emberinek. – Ha a szökést tervezgetted éppen, most rögtön abba is hagyhatod – gúnyol. – Nem tudsz olyasmivel próbálkozni, ami váratlanul érne. – Fogadjunk? – Nagy a szád, ahhoz képest, hogy reménytelen kiszabadulnod a béklyóból. Kiált valamit, amit nem értek, mire a szélkötegek megnyúlnak, körbezárják a mellkasomat. Minden erımmel markolom a tablettákat, miközben köhögök, és levegı után kapkodok. – Engedj el! – Tudom, hülye egy beszólás, de egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan fogoly, aki ne ordítaná ezt legalább egyszer. – Nem, azt nem szívesen tenném. Dagadó muszklijaival meg azzal, amilyen könnyedén lebeg a levegıben, bizonyítja, hogy erısebb nálam. De olyan dühös vagyok, hogy az még a félelmemen is felülemelkedik. – Alig várom, hogy lássam, mit kapsz Audrától, amint ideér. – Így hívják a kiscsajt? A vézna lánykát? Aki játssza a hıst a légvágójával? – Olyan közel hajol, hogy hideg lélegzete az arcomat éri. – Nem igazán tartok tıle. Elzártuk egy szipolyozóba. Görcsbe rándul a gyomrom. – Szipolyozó? Vigyorog. – A mi spéci kis tölcsérünk. A rabja nem képes mozdulni. Nem menekülhet. És az éhes szeleink szépen kiszipolyozzák belıle az életet. Nagyjából úgy, ahogy most gyengít téged a béklyó… De nem néhány kötegen keresztül, hanem az egész testén át. Nem sokáig húzhatja így. – Hazudsz! – Elküldöm hozzád a visszhangját, miután vége. Hadd érezd a veszteséget! És arra se számíts, hogy a másik megment! – teszi hozzá,

miközben mély levegıt veszek, hogy csillapítsam a dühöm. – Abban a pillanatban, hogy megtaláltuk a ti kettıtök rejtekhelyét, úgy elszállt, mint egy rémült madárka. Majd késıbb megkeressük! Ekkor meglök, úgy hánykolódom a levegıben, akár egy roncs. A hányinger szinte fel sem tőnik. A világ meg már amúgy is forgott velem. Foglyul ejtették Audrát… egy szipolyozóban? Arella cserbenhagyott minket? A testem végre egy helyben megáll, és az orromon keresztül levegıt veszek, nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a szédülés. Most már csak magamra számíthatok. Olyan erısen szorítom a tablettákat, hogy összetörnek. Fenébe! Illetve… Fél kézzel porrá zúzom a tablettákat, míg másik kezemmel az égben keresgélek, egy keleti szelet igyekszem érzékelni. Csak egyetlen lehetıségem lesz, úgyhogy nem hibázhatok. Küzdök a kimerültség ellen, kivárom, míg a szél annyira süvít, hogy elnyomja suttogó idézésemet. A keleti szellı a csuklóm köré tekeredik, és imádkozom, hogy a viharhozó ne vegye észre, csak ha már késı. Fogalmam sincs, mi a pontos parancs arra, hogy Nyomjátok le ezt a rohadt torkán!, úgyhogy kénytelen leszek improvizálni. Megfigyelem a légzését, kifürkészem a ritmusát. Három. Kettı. Egy. – Nyomás! – kiáltom, és a szellıbe lököm a szétmorzsolt tablettákat. A fehér por belégzés közben repül a viharhozó arcába, és a pasas valamennyit be is szív belıle. Közel sem annyit, mint reméltem, de eleget, hogy öklendezzen. Felém lendül, megragadja a nyakam. Vastag ujja a bırömbe váj, fojtogat. Aztán remegni kezd a keze, és kirántom magam az ujja i közül. – Mit tettél velem? – A hangjából áradó düh félelemmé válik, ahogy fulladozni kezd. Vészesen. Remek, a fulladozás szuper. És a bırét kaparássza, mintha kiütése támadt volna. De határozottan nem ájult el, pedig arra számítottam.

Jöhet a B terv. Nem tudom, honnan van hozzá erım, de felemelem mereven tartott lábam, magamhoz húzom, hogy a fejem fölé nyúljon. Megidézek egy másik keleti szelet, és a lábam köré tekerem. – Repülj! – üvöltöm. A szél elırelök, és még magasabbra emelem a lábam, a lehetı legpontosabban célzok. A viharhozó a másodperc törtrészével korábban vesz észre, mint reméltem, és megpróbál kitérni az útból. De a lábam elég hosszú, hogy így is teljes erıbıl fejbe tudjam rúgni. Próbálom figyelmen kívül hagyni a reccsenı-roppanó hangot, ahogy cipım a koponyájához ér, de így is elfog a hányinger. Csak a döbbenet tart vissza a rókázástól, miután a viharhozó feje hátrabukik, és megpillantom az arca egyik oldalán vékony vonalakban csurgó vért. Aztán a szellık, amelyek lebegtették, elsuhannak, és a pasas a mélybe zuhan. Halálos mélységbe. Ne is gondolj rá! Ne is gondolj rá! Ne is gondolj rá! Talán felébred, mielıtt földet érne, és lefékezi az esését. Vagy talán egy homokbuckán landol, ami tompítja a leérkezés erejét. Vagy talán… Öklendezni kezdek. Igenis gondolok rá. Olyan mély levegıt veszek, amilyet csak bírok, összpontosítok az egyetlen gondolatra, ami erıt ad: Nem volt más választásom. Na jó, az örömmel végeztem; viszont ki tudja, mikor bukkan fel a gonosz segédje, én meg még mindig életerıkiszipolyozó béklyóban vergıdöm egy nyamvadt vihar kellıs közepén. Jobb is lehetne a helyzet. Mély levegı! Gondolkozz! Egy nyugati szélre van szükségem. Egyedül ez jut eszembe, ami talán segíthet kiszabadulnom ebbıl a hülye, lerázhatatlan béklyóból. Muszáj valahogy megidéznem egy nyugati szelet. Gyerünk már, menni fog ez! Egyszer már sikerült. Lehunyom a szemem, és erınek erejével magam elé képzelem a szipolyozóban raboskodó Audrát. Ahogy akárcsak engem, kínozza a

kimerültség, csak éppen ıt ezerszer durvábban. Minden egyes másodperccel közelebb jár a halálhoz. Megszabadítom magam a dühtıl és a fájdalomtól. Túllépek szakadozott, foszlányos emlékeimen. A tudatom mélyére hatolok. Elmémet izzó energia bizsergeti, afelé nyújtózkodom, még mélyebbre süllyedek. A félelmen túlra. Mindenen túlra. Nincs már más, csak a lágy, gyengéd susogás. Egy sóhaj. Egyetlen szó. Béke. Amint elmém megérinti a szót, szétárad az izzó melegség, kilök az agyamból. Vissza a fényre. Kinyitom a szemem, belélegzem, ahogy egy új hang tölti be az elmém. Egy fojtott, lágy suttogás. Egy nyugati szellı. Engem hív. Nekem énekel. Nem hasonlít a többi összehangolódásra, amikor a szelek csábítgattak, csalogattak és cseleztek, hogy elszakítsanak önmagamtól. A nyugati széllel egyek vagyunk. És tudom, hogy parancsoljak neki. – Siess hozzám, hogy békét terjessz! Végy körül gyorsan, hogy szabadon eressz! A langyos, gyengéd szellı összefonódik a béklyóimmal, a dermesztı szelek pedig felmelegszenek, és leoldódnak rólam. A diadal alig egy másodpercig tart. Aztán zuhanni kezdek. A nyugati szelek enyhítik a pánikomat, béke és biztonság dalát susogják, miközben magamhoz idézem ıket, s körbefonom velük kimerült testem. Könyörgök, hogy maradjanak velem; ık pedig engedelmeskednek, meleg levegıvel vonnak körbe. Szélbuborék. Épp, amilyeneket a szüleim hoztak létre annak idején. Könny szökik a szemembe, ahogy a föld felé ereszkedem. Még sosem éreztem magam ilyen közel a családomhoz. Se ennél távolabb tılük. Igyekszem a lehetı legtöbb erıt és energiát kinyerni a szelekbıl. Aztán a lábam megérinti a talajt, és kipukkad a buborék. Ismét a vihar sőrőjében találom magam.

55. FEJEZET AUDRA A viharhozók, olyan könnyedén pöcköltek be ide, akár egy homokszemet. Képtelen voltam megvédeni magam. Megnyomorított, hasznavehetetlen szeleik nem reagáltak a szavamra. Annyi szellıt kaszaboltam szét, amennyit csak bírtam. Mégis csapdába ejtettek. Anyámat is ugyanígy kelepcébe fogták? Vagy Vane-nel van? Hideg van az örvényben. Semmit sem látok. Nem bírok megmozdulni. A szelek üvöltésén kívül semmit sem hallok. A légáramlatok összehangoltan mozognak, nincsenek egybefőzve vagy összefonva, mégis egyöntetőek. Mintha egyetlen elme irányítaná mindannyiukat. A tölcsér elnyel minden útjába esı léglökést, így nincs szél, amit segítségül hívhatnék. Nincs menekvés, csak a halál jelent kiutat. Szétforgácsolnak a szelek dermesztı szilánkjai. Valahányszor végigsuhannak a bırömön, elnyelik egy pici részemet. Percek telnek el. Már nem is számolom, mennyi. Szédelegni kezdek. Igyekszem a szelek énekeire koncentrálni, ám dallamaik hamisak. Élettelenek. Megszakad a szívem, ahogy hallgatom. Megfosztották ıket lényük velejétıl, így az egykori csodás szellıkbıl mintha csupán üres vázak maradtak volna. Akárcsak belılem. Sosem volt az életemben valami sok boldogság, gyöngédség vagy élvezet; apám halála óta biztosan nem. Vane azonban megtöltötte üres világomat: az érintése keltette izgató bizsergéssel, a megbocsátása okozta balzsamos békével. Meg kellett volna csókolnom, amikor esélyem nyílt rá. Meg kellett volna ragadnom a lehetıséget az egyetlen pillanatnyi tökéletes, tiszta, önzı boldogságra. Az ajkára szorítani az ajkamat, hadd izzón fel köztünk a részegítı forróság. Ki kellett volna élveznem édes

ízét. Aztán magamhoz kellett volna szorítanom ıt, míg nem választ el minket más, csak tőz és bır. Audra! A képzelgés olyan valóságosnak tőnik, hogy szinte hallom a hangját. Szinte látom üde, kék szemét. Lágy, barna haját. Külseje ég és föld tökéletes párosa. Audra! Hangja felerısödik. Mintha közeledne. Mintha valódi volna. Olyan mélyre süllyedtem volna az álomban, hogy már valóságnak érzem? Audra! Szeretném kinyitni a szemem, de nincs hozzá erım. Már nem vagyok eléggé magamnál. Audra, tarts ki! Szeretnék szót fogadni. De nem tudom, hogyan. A megátalkodott szél rabja vagyok. A sötétség peremén halványszürkeség dereng, lassan kúszik a középpont felé, míg körös-körül el nem tompul a feketeség. Csöng a fülem a széldalomtól, készen áll, hogy itt hagyjon. A szelek szorítása tovább erısödik. Fehér fény lobban körülöttem, ahogy érzem, hogy már nem bírok tovább kitartani. Eljött a vég.

56. FEJEZET VANE Zöldfülő vagyok ebben a szélnek parancsolós dologban, de nem láttam még ahhoz a tölcsérhez foghatót, amiben Audra raboskodik. A szürke, fakó szelek a két legmagasabb erımő lapátjai között keringenek vízszintesen, groteszk függıágyat, bizarr bábot alkotva, amelynek közepén Audra lebeg. Sápadtan. Mozdulatlanul. A nevét üvöltöm. Meg sem moccan. Még csak nem is pislog. – Tarts ki! Itt vagyok! Nincs nyoma a másik viharhozónak, de ez nem jelenti, hogy ne volna a közelben. Sietnem kell. Tönkretett szelek töltik be a levegıt, dörzspapírként irritálják az arcom. Értelmetlen dalaikba azonban egészséges szellık is vegyülnek, amelyek áthatoltak a viharon. Magamhoz parancsolok egy nyugati szelet, és a lábam köré tekerem. Egy pillanatra felbámulok az erımő éles, forgó lapátjaira, és azon tőnıdöm, vajon teljesen elment-e az eszem. Aztán felkiáltok: – Nyomás! – A szél elemel a földrıl. A szellı vonaglik, hánykolódik, és olyan erıvel lök egy erımő tornyának, hogy elveszítem fölötte az irányítást, és a földre pottyanok. Leporolom a ruhámat, és hívok egy másik szelet. Ugyanaz ismétlıdik meg. Audra komolyan mondta, hogy nehéz a széllel szállni. Újra próbálkozom, ezúttal magasabbra jutok. Elég magasra, hogy kis híján felaprítson az óriási lapátkerék. Alig sikerül idıben leszállnom a szélrıl, és nagy puffanással landolok, minden porcikámat beverem. Na jó… Jöhet az új terv! Fogok minden egyes egészséges szelet, amit csak érzek, és az örvényre hajítom ıket. Visszapattannak róla, egy karcolást sem ejtenek rajta. Gyerünk már, nyugatiak, áruljátok el, mit csináljak! Egy percig hallgatom a néma csöndet, mielıtt ezt az ötletet is elvetném.

Úgy tőnik, magamra maradtam. Széldárdát formálok, és célzok. De tudom, hogy nem lesz elég. Az Audrát gúzsba kötı szelek valahogy… egyediek. A négyek erejére lesz szükségem a legyızésükhöz. Annak semmi sem állhat ellen, igaz? Bár lenne róla fogalmam, hogyan vethetném be! Magam mellé parancsolok egy nyugati szelet, és a dárda köré csavarom. Nem robban fel az univerzum, amit jó jelnek veszek. De valahogy még elegyítenem kell a szellıt a másik három széllel, és fogalmam sincs, milyen parancsot használjak. Elegyedjetek? Olvadjatok össze? Vegyüljetek? Úgy érzem, a siker és a katasztrófa közti különbség azon múlik, képes vagyok-e eltalálni a helyes vezényszót. Tartsatok össze? Forrjatok össze? Győljetek egybe? Kapcsolódjatok? Gazdagabb szókincs kéne. Aztán rádöbbenek a megoldásra: Egyesüljetek! A szó bizsergeti az elmém. Ez csakis azt jelentheti, hogy ráhibáztam a megoldásra. A széldárdára tekert nyugati szelet babrálom, húzom az idıt. Bízz az ösztöneidben! Erıt veszek magamon, és elsuttogom a vezényszót. A nyugati szél beolvad a széldárdába, a szellık úgy pörögnek, hogy a fegyver elmosódik elıttem. Hátraugrok, amikor a dárda a levegıbe röppen, kis híján fejbe ver. Meghasad középen, és fedezékbe ugrom, arra számítok, hogy felrobban. De, a nagy bumm elmarad. A fegyver a levegıben lebeg, a szellık összeálltak egy csavaros, kék, mindkét végén hegyes dárdává. Eltölti az erı meg az energia, és megragadva úgy érzem, pehelykönnyő, mégis tömör. És hideg. Beleillik a markomba, mintha nekem készült volna, és úgy serceg, mintha villámot fognék. Csodás érzés, mintha a szél ereje lenne a kezemben. Na jó… Ideje végrehajtani a terv legırültebb részét! Az Audrát fogva tartó örvény egyik végére célzok a fegyverrel. Ne hibázd el!

Istenem, bárcsak többet gyakoroltam volna Audrával! Ha akár csak pár centivel is elvétem… És még, ha eltalálom is, fogalmam sincs, hogy fog szétválni az örvény. Simán lehet, hogy egyenesen a pörgı lapátok közé löki Audrát. Lelki szemeim elıtt látom, ahogy az erımő kiköpi a lány szétszabdalt, feltrancsírozott testét. Forog velem a világ, elırehajolva a térdemet markolom, hogy vért juttassak az agyamba. Miután kitisztul a fejem, Audra sápadt testére meredek, amely minden egyes másodpercnyi habozásommal életerıt veszít. Muszáj megtennem. Háromszor, négyszer, ötször elpróbálom a lendítést. Hatodszorra elhajítom a dárdát. És… túl… jobbra… tart. Talán a szél térítette el. Talán csak béna vagyok. De el fogja találni Audrát. El fogja találni Audrát! Kalimpálok a levegıben, próbálom megragadni, megállítani, eltéríteni a dárdát. Ki kell térnie. – Térj ki! – ordítom nyugati nyelven. És kitér. Balra tér, és ott csapódik az örvénybe, ahol az, az erımőhöz ér. A szelek veszett vadakként üvöltenek, fehér izzás robban, ahogy az ördögi szürke szelek szétbomlanak. Audra a mélybe zuhan, én pedig ráparancsolok egy nyugati szélre, hogy kapja el, pont, mint gyermekkorunkban. És ezúttal uralom annyira a szelet, hogy ügyeljek rá, gyengéden tegye le Audrát a földre. Odarohanok hozzá, és térdre hullok, az arcára simítom a kezem. Nem mozdul. Alig lélegzik… A bıre jéghideg, úgyhogy a karomba zárom, hadd pattogjanak köztünk a szikrák. – Audra, könyörgök, ne hagyj itt! Magamhoz szorítom ıt. Csókot nyomok a homlokán lévı vágásra. Az orcáján lévı karcolásokra és horzsolásokra. Végigpuszilgatom az

állán éktelenkedı csúnya, vörös barázdákat. Jóvá fogok tenni minden fájdalmat, minden sebet, amit a védelmemben szenvedett el. A karját dörgölöm, igyekszem felmelegíteni. Még mindig jéghideg. Talán egy igazi csók felhevítené. Hogy az a… Nagy a kísértés. Az ajka mintha csak rám várna. Vonz magához. Csakhogy… Nevezzen bárki régimódinak, én igazán szeretném, ha Audra eszméleténél lenne, amikor elıször megcsókoljuk egymást. Ismét megpuszilom a homlokát. – Kérlek, ne hagyj itt! – suttogom. – Szeretlek. Pár másodpercig semmi sem történik, és én alig bírom visszatartani a zokogást. Aztán megrebben Audra szemhéja. A lány felnyög. – Mid fáj? Mit csináljak? Mocorog az ölemben, homorít, mintha fájdalom kínozná, és ismét nyög. Sıt, inkább nyöszörög. – Mit tehetek? – esdeklem. Felém fordul, tekintete az enyémbe mélyed. Sírásra görbül a szája. – Azt hittem, nem látlak többé. Magamhoz szorítom. – Biztonságban vagyunk. Elıre-hátra ringatom, érzem, hogy feléled bennem a remény, ahogy visszatér a bırébe a meleg. – Mi van a viharhozókkal? – kérdi. Leküzdöm a hányingert, ahogy elképzelem a szıke viharhozó szétroncsolt, élettelen testét, amely a környéken hever valahol. – Egyet elintéztem. Audra eltolja magát tılem, fintorog, mintha iszonyúan beleszédült volna a mozdulatba. – Hol a másik? – Nem tudom. Nem láttam, mióta kiszabadultam. Gondolom, rég elhúzott. – Rosszul gondolod – mordul mögöttünk egy mély, gonosz hang.

Úgy érzem, menten kiugrik a szívem, ahogy a szürke ruhás alak felé fordulok. Sötét haja, világos szeme és olyan szögletes álla van, hogy éleit vonalzónak lehetne használni. Önelégülten vigyorog. – Gondoltam, a háttérbe húzódom, és megnézem, mire képes az utolsó nyugati, arra az esetre, ha késıbb megkukulnál a kihallgatás alatt, mint a többiek. És meg kell mondanom, igazán lenyőgözı kis játékszered van! – mutat a széldárdára, amely úgy egy méterre tılem ért földet. Nem robbant fel, mint az eddigiek. Biztosan azért, mert olyan erıs. – Hozzám! – parancsolok rá nyugati nyelven, mire a markomba süvít. Ezt nevezem: hangvezérléső fegyver! Nem csoda, hogy Raiden a négyek erejére vágyik! De nem fog hozzájutni. A viharhozó fejére célzok a dárdával. – Tedd le szépen, fiacskám, ne bonyolítsuk a dolgokat! – közli velem. – Na persze… – szólok, ahogy talpra kászálódom. Audra is megpróbál felállni, ám lába felmondja a szolgálatot. Megállok elıtte, a testemmel védem. – Mi lenne, ha inkább elhúznál innen, mielıtt felnyársallak? Úgy tartom a dárdát, hogy láthassa a hegyét, amely csillog, akár a kard pengéje. – Jópofa látvány, ahogy katonásdit játszol. Viszont elfelejtetted, hogy ismerem a fajtádat. Raiden mellett voltam az összes nyugati vallatásakor. Nincs a véredben az erıszak, fiacskám. – A társad ezt vitatná. Legalábbis akkor, ha nem volna halott. – Az utolsó szónál elcsuklik a hangom és elhomályosul a látásom, de igyekszem visszanyerni az önuralmamat. A viharhozó meghökken. Aztán megcsóválja a fejét. – Ha ez igaz is, nyilván véletlen volt. Azt képzeled, van bátorságod ledöfni engem? A véremet ontani? Remeg a kezem. Vigyorog.

– Jellemzı. Mondom én, ne tegyünk úgy, mintha a leghalványabb esély is lenne rá, hogy bárkiben kárt tégy azzal a játékszerrel! – Nem játékszer! – kiáltom, most már kezdek nagyon bepöccenni. Rosszul vagyok attól, hogy ilyen érzéketlenül beszél a gyilkosságokról, amelyeknek szemtanúja – illetve elkövetıje – volt. – Vane, add ide a fegyvert! – követeli Audra. Alig bírja kinyújtani a kezét, de tudom, hogy komolyan gondolja. – Milyen édes, a kis barátnıd is játszani akar! És biztos vagyok benne, hogy ı legalább be is tudná váltani a fenyegetéseit… Ha nem lenne épp félhulla állapotban. – Audrára kacsint. – Ne aggódj, még ma átsegítelek szépen a másvilágra! Ordítás tır fel belılem, bár igyekszem visszafojtani. – Ejnye, nem tetszik a kisfiúnak, ha csúnyán viselkedem a barátnıjével. – A viharhozó közelebb lép, én pedig célpontot változtatok. A fegyvert egyenesen a szívének szegezem… már ha van neki. Grimaszt vág. Aztán elmormol néhány szót, amit nem értek, és kitárja a karját. Megrokkant északi szelek tekerednek körém lasszóként. Beléjük hasítok a dárdával, mire leoldódnak rólam. A viharhozó a homlokát ráncolja. – Mint mondtam, egész lenyőgözı a kis játékszered. Passzold ide szépen, add meg magad, és életben hagyom a barátnıdet. – Eszedbe se jusson, Vane! – kiáltja Audra. Nem hallgatok rá. – Honnan tudjam, hogy nem ölöd meg, amint a foglyod leszek? – Hát, úgy látom, kénytelen leszel bízni bennem. – Hát, úgy látom, tiszta idióta vagy. Felmordul. Aztán egyetlen gyors mozdulattal kivonja a légvágóját, és Audra irányába hajítja. A kard felé vetem magam, rácsapok a dárdával. A penge felrobban, apró ágacskái beterítik a talajt. – Felılem addig játszhatjuk ezt, amíg meg nem unod – közlöm vele, egyik kezembıl a másikba dobálva a széldárdát. Résnyire szőkül a szeme. – Na jó. A szavamat adom.

– Az nekem nem elég. Ha alkut akarsz kötni, hagyd, hogy egy csıvezetékkel biztos távolságra juttassam innen Audrát! Utána megadom magam. – Ne! – kiáltja Audra. Botladozik, próbál felállni. Próbál megállítani. Kitérek elıle. Közelebb lépek a viharhozóhoz, gondosan a szívére szegezve tartom a dárdát. – Azt képzeled, hogy meg tudsz ijeszteni? – kérdi. – Ne felejtsd el, láttam, amint a fajtádbeliek hagyták, hogy a házastársukat, a gyerekeiket kínozzuk, és nem tettek ellenünk a világon semmit. Természetetekbıl adódóan, gyáva nyápicok vagytok. Ezen, semmi sem változat. Kihívóan méreget. Mintha provokálna, hogy bizonyítsam az ellenkezıjét… Miközben tudja, hogy nem fogom. Nem bírom. Neki mindez csak játék. Nekem viszont elegem van a játszadozásból. Felemelem a dárdát, a szeme közé célzok. – Engedd el innen Audrát! Remeg a kezem. Remeg a hangom. De komolyan gondolom. – Na most már elég! – ordítja. Gyors mozdulatai elmosódnak elıttem, a következı szavait nem értem, de tudom, hogy bármire készül is, végezni akar Audrával. Meg akar törni, hogy ne legyen erım felvenni vele a harcot. Figyelem, ahogy a karom hátrahúzódik, szinte mintha valaki más karja volna. Könnyebb is így gondolni rá. Valaki más céloz a viharhozó szívére. Valaki más ereszti el a dárdát a hajítás tökéletes pillanatában. Valaki más nyársalja fel undorítóan a férfi húsát, ontja a vérét. Valaki más. Azonban én vagyok, aki sikolt. Aki reszketve roskad össze. Akit kínoz a kérdés – amire nem is akarom tudni a választ, de akkor sem hagy nyugodni: Mit tettem?

57. FEJEZET AUDRA Sikoltva vonszolom magam oda Vane-hez. Minden olyan gyorsan történt, hogy azt sem tudom, melyikük rogyott össze elsıként, és miért. Nem halt meg. Nem halhatott meg. Könyörgöm, legyen életben! Végre elérem a kezemmel, és még meleg. Az oldalára fordulva kuporog, egész testében reszket, de életben van. Könny szökik a szemembe, ahogy az arcát, a mellkasát, mindenét fürkészem vér vagy seb után kutatva. De semmi baja. Nem sérült meg. Ekkor pillantom meg a viharhozót. A meghajlott széldárda furcsa szögben áll ki a mellkasából. Sőrő, ragacsos vér patakzik a sebébıl, amely körül elporlad a húsa, és elszáll a széllel. Üveges a tekintete. Száján acsargó grimasz. Még halálában is kegyetlenség üt az arcán. Felfordul a gyomrom. Vane felnyög. Ekkor döbbenek rá: Vane tette ezt. Egy nyugati tette ezt. Közelebb húzom, csitítgatom. Igyekszem megnyugtatni. Még jobban reszket, vacog a foga. A karomba zárom, és amennyire csak bírom, magamhoz szorítom, hogy felmelegítsem. Láng gyúl köztünk, és Vane-nek eléggé kitisztul a tekintete, hogy egymás szemébe nézzünk. Zokogásban tör ki. Nyöszörög a fájdalomtól és a rettegéstıl. A vállamhoz húzom a fejét. A haját simogatom. Kapaszkodom belé, ahogy csak tudok, félek, ha elengedem, millió darabra hullik, és soha többé nem épül fel. A vihar lassan elül, elosztanak a felhık, újra elıtőnik a nap. Normális szelek vesznek körbe minket, reményrıl és megkönnyebbülésrıl énekelnek. Vane azonban még mindig jéghideg. Meddig lesz még ilyen állapotban? – Semmi baj – suttogom. – Nincs semmi baj. Nem csináltál semmi rosszat.

Felnyög. – Komolyan mondom, Vane. Nem csináltál semmi rosszat. A fejét rázza, és a mozdulatba egész teste beleremeg. Még szorosabban ölelem. El sem tudom képzelni, mit érezhet. Még sosem öltem meg senkit… És nyugati sem vagyok. Muszáj mondanom valamit. Segítenem rajta. De milyen varázsszótól jöhetne helyre? Mi hozhatná vissza a vicces, idegesítı srácot, akit megszerettem? Megszerettem. Senkit sem voltam hajlandó szeretni – apám halála óta. De Vane Westonba beleszerettem. És nem fogom elveszíteni. Nem bírnám. Nem élném túl. A szemébe akarok nézni, de a tekintete ködös. A semmibe réved. – Megmentettél minket, Vane. Meghoztad értem a létezı legnagyobb, legcsodálatosabb áldozatot. Megmentettél. Elcsuklik a hangom. Megrendít, amit értem tett. Megrendít a közelsége. Megrendít ez az egész. Vane nem mozdul. Tekintete továbbra is üveges. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy rádöbbenek, mire van szüksége. Félek kimondani, mégis megfogom reszketı kezét, és összekulcsolom az ujjainkat. Muszáj, hogy megint Vane legyen. – Szeretlek – suttogom. Összeszorul a mellkasom, ahogy a szó elhagyja a számat, de édes az íze. Igaz. – Olyan elszántan igyekeztelek nem szeretni, hogy mindkettınket megırjítettem. De szeretlek. És nem akarlak elveszíteni. Úgyhogy kérlek, gyere vissza hozzám! Kérlek, ne hagyj el! – Elcsuklik a hangom, visszafojtom a zokogást. – Szükségem van rád. Sosem volt szükségem senkire… De rád nagyon is szükségem van. Az arcát simogatom, ahogy szavaim után néma csönd támad. Csönd. Abbamaradt a sírása. Abbamaradt a reszketése.

Lélegzet – visszafojtva nézek a szemébe, félek kideríteni, mi ül a tekintetében. Vane viszonozza a pillantásomat. Tekintete bizonytalan. Elcsigázott. De ismét önmaga. Ezúttal rajtam a zokogás sora. Kinyújtja a kezét, a hajamat simogatja. Letörli a könnyeimet. – Már azt hittem, ezúttal végleg elvesztettelek – suttogom. – Már annyiszor elvesztettelek, olyan sokféleképpen. Nem bírom ki még egyszer. – Nem is kell – ígéri. De igen, kell. Ajkamra nyomja az ujját, megállít, mielıtt hangot adhatnék e gondolatnak. – Bármit akartál is válaszolni, elıbb hadd mondjak még valamit! – Zihálva felül, letörli arcáról a homokot. Kézen fog. – Alig vagyok most magamnál… És csak miattad sikerül megállnom, hogy megint ki ne boruljak. Úgyhogy nem érdekel semmilyen törvény, eskü meg eljegyzés. Csak te érdekelsz. Szükségem van rád. Egymásra meredünk, egyikünk sem mer, mozdulni. Sem levegıt venni. – Nem foglak kényszeríteni – mondja. Tudom, mire kér… És meg is akarom tenni. Jaj, de még mennyire! De szabad? Megengedhetem magamnak? Nézem a kezét. A szemét. A száját. Rengeteg okból vágyom rá. De ez a lényeg. Hogy vágyom rá. Úgy, ahogy van. Milyen jogon próbálhatnának elválasztani minket egymástól? Milyen jogon mondhatnák, hogy szerelmünk nem helyénvaló? Hogy nem tartozunk össze, amikor egész kapcsolatunk ennek az ellenkezıjét bizonyítja? Olyasvalami van köztünk, ami jelentısebb az osztagnál. A törvényeinknél. Az eskümnél. Belefáradtam, hogy tagadjam ezt. Úgyhogy elırehajolok. Vane keze az arcomra simul, olyan gyengéden, hogy elhúzódhatnék, ha akarnék. Nem akarok. Lehunyom a szemem, és mély levegıt veszek. Aztán az ajkára szorítom az ajkam.

58. FEJEZET VANE Akárhányszor is képzeltem el azt a pillanatot, a valóságnak még csak a közelébe sem értem. Audra ajka édesebb és lágyabb, mint képzeltem, s úgy simul az enyémre, mintha erre terveztek volna minket. Mindenünk passzol egymáshoz. A légzésünk. A mozdulataink. Na meg a bennünk élı hév. A csodás tőz, amely átjárja a testem, majd visszaszáguld Audrához. A lány úgy csüng rajtam, ahogy én rajta; keze végigsimítja a hátam, míg én megragadom a derekát, és magamhoz szorítom, hogy egy milliméter se legyen köztünk. Többé nem hagyom, hogy bármi is elválasszon minket egymástól. Most már tudom, miért hívják „elkötelezıdés”-nek. Ahogy lángolunk és összekapcsolódunk, Audra egy része belém olvad. Az ereje. Az elszántsága. A becsületessége. Együtt sebzett szívemhez áramlanak, és betöltik a hézagokat. Begyógyítják, az erıszak keltette sérüléseket, zúzódásokat. Segítenek felépülnöm. Tudom, hogy én is ugyanilyen hatással vagyok Audrára. Két megtört, csonka ember voltunk. Most eggyé váltunk. Soha senki nem fog úgy megérteni engem, mint ı. Soha senki nem fogja úgy megérteni ıt, mint én. És soha senki nem fog változtatni ezen. Egybeolvadtunk, és kovácsoltunk magunkból valami erısebbet. Valami jobbat. Kezem ismét az arcára siklik, azt cirógatom, majd a hajához érek. Ki szeretném oldani a hülye fonatot, hadd lógjanak szabadon selymes tincsei, hadd csiklandozzák a bıröm. De nem éri meg emiatt megszakítanom a csókot. Azt akarom, minden pont úgy maradjon, ahogy most van. Ahogy magamhoz szorítom Audrát. Ahogy ajkunk tökéletes összhangban simul össze. Sosem akarom elengedni ıt. Végül Audra az, aki elhúzódik… ahogy azt elıre tudtam.

Hullámzik a keble, ahogy levegı után kapkod, én pedig elvigyorodom, amint meglátom kipirult arcát. Csillogó szemét. Feldagadt ajkát. Ezt én okoztam. És istenem… Abba sem akarom hagyni! Arcára simítom a kezem, és ismét megcsókolom, ezúttal lassabban. Mintha bıven ráérnénk. Hiszen rá is érünk. Biztonságban vagyunk. A viharhozóknak végük, és… Olyan emlékek villannak fel elıttem, amelyekre gondolni sem akarok, és egész testem görcsbe rándul, tótágast áll a belsım. Elrántom magam Audrától, a fejemre szorítom a kezem, mintha ezzel elterelhetném a gondolataimat az elmémben pergı horrorfilmrıl. – Mi a baj? – kérdi Audra az arcomat cirógatva. Érintése kissé enyhíti a pánikot. – Nem megy. Nem bírom, hogy itt… Egy pillanatra a homlokát ráncolja, majd látom, hogy leesik neki a tantusz. Odavillan a tekintete, ahova nézni sem bírok. A kötıdésünkbıl nyert erı ellenére nem vagyok biztos benne, hogy oda tudnék nézni… a viharhozóra. Látni élettelen, erıtlen alakját. Úgy nem, hogy vissza ne süllyedjek az elıbbi, sötét kedélyállapotba. – Csukd be a szemed! – suttogja Audra, miután ismét reszketni kezdek. Nem vitatkozom. Szorosan lehunyom a szemem, és a fülemre tapasztom a tenyeremet. De így is érzékelem az Audra által megidézett szeleket, amelyek a test köré fonódnak, és elrepítik innen, jó messzire. Valahol a környéken van a másik viharhozó is, aki lezuhant miattam az égbıl. Megborzongok, bár az ég kitisztult, és teljes erıvel tőz a nap. Remélem, sosem találjuk meg a holttestet. Képes vagyok beletörıdni, hogy ezt kellett tennem… Fogjuk rá. De tudom, hogy egész életemben kísérteni fog. És soha többé nem akarom megismételni. Ami komolyabb kérdést vet fel. Erınek erejével kinyitom a szemem, és megfogom Audra kezét. – Most mi lesz? – Fogalmam sincs. Beszélnem kell anyámmal. Remélem, túlélte… – Elfordul.

Örülök neki. Így nem veszi észre, hogy eltorzul az arcom a dühtıl. Nem felejtettem el, amit a viharhozó mondott nekem, miszerint Arella cserbenhagyott minket a harcban. Elıadta itt a mősort, hogy végig úgy tervezte, segíteni fog nekünk. Aztán elhúzta a csíkot. Ennél önzıbb, szánalmasabb, gyávább alakot én még… – Legjobb lesz segélyhíváshoz folyamodnom – szakítja félbe Audra dühös gondolataimat. – Abból megtudja, hol vagyunk. Az osztagot is riaszthatom vele. – Na, álljon meg a menet! Van módunk segélyhívásra? Audra nem néz a szemembe, elpirul. Összecsippentem az orrnyergem. – Ezek szerint már rég felhívhattad volna az osztagot, hogy egyszerően segítséget kérj? – Nem ilyen egyszerő. A segélyhívás elárulja a pontos helyünket, és bárki meghallhatja. Amíg Raiden nem tudta, hol vagyunk, túl veszélyes lett volna megkockáztatni. De most már úgyis tudja, hiszen annyi örvényt kavartunk itt. Feláll, és suttogva idéz meg egy keleti, egy északi meg egy déli szelet, és ismerısnek tőnı mozdulatokkal sodorja egybe ıket – most látom tıle elıször ezt a technikát. Talán a kötıdésünk okozza. Tölcsért formál a kezébıl a szája elıtt, ráfúj a kis forgószélre, és azt suttogja: – Szállj! Az örvény úgy összeszőkül, hogy végül kötélnek tőnik. Olyan magasra nyúlik a levegıbe, hogy azt se látom, hol ér véget. Audra visszaül mellém, és megfogom a kezét. – Most pedig várunk. Volna pár ötletem, mivel csapjuk agyon az idıt. De tudom, Audra aggódik, hogy az anyukája nem fog visszajönni. Én meg próbálom kiötölni, mit fogok mondani, amikor igenis visszatér. Elhől bennem a vér, amikor meghallom a mögénk süvítı léglökést. – Anya! – ugrik talpra Audra. Én is felállok, megragadom a lány kezét, hogy magam mellett tartsam.

Arella felénk rohan. – Úgy aggódtam értetek! – Tényleg? – Feltartom a másik kezem, hogy túl közel ne jöjjön. – Akkor mégis hol volt mostanáig? Arella megtorpan, hihetıen bosszúsnak és bőntudatosnak tőnik. – Ideigyekeztem vissza. A viharhozók gúzsba kötöttek a megnyomorított szeleikkel, és fellıttek az égbe. Alig sikerült megfékeznem a zuhanásomat, kis híján odavesztem. Ráadásul olyan messzire repítettek, el a sivatagba, hogy mostanáig tartott, mire visszajutottam ide. – Mostanáig – ismétlem. – Nem bírt gyorsabban iderepülni? – Vane, mi bajod van? – kérdi Audra. – Az egyik viharhozó azt mondta, anyád lelépett a csatából. Fülétfarkát behúzva eliszkolt, cserbenhagyott minket. – Hát, magától értetıdik, hogy hazudott – erısködik Arella, és még a szeme se rebben. Azt el kell ismerjem, hogy sokkal jobban süketel, mint a lánya. De attól még hazudik, mint a vízfolyás. – Tényleg? Mert nem úgy fest, mint akit letámadtak és kivágtak a sivatag közepére. Egy karcolás sincs magán. Arella próbálja állni a tekintetem, de ı töri meg, a szemkontaktust. Bőnös. – Egy jó puha homokbuckára estem – magyarázkodik végül. Felhorkanok. – Komolyan? Ennél jobb kifogás nem jutott eszébe? Egy szem homok nem sok, annyi sincs rajta. – Magunkra hagytál minket? – vonja kérdıre Audra az anyját, bár hangja inkább hangzik szomorúnak, mint dühösnek. – Mikor léptél le? – Én nem is… Félbeszakítom Arellát, mielıtt újabb hazugsággal traktálhatna minket. – A viharhozó azt mondta, anyád elhúzta a csíkot, amint felfedezték a búvóhelyünket… Amit amúgy a hülye madaradnak köszönhetünk. Mondtam én, hogy gonosz.

– Gavin nem gonosz – feleli Audra halkan, a távolba révedve. Feltámad körülötte a szél, és lehunyja a szemét. Egy keleti szellı veszi körbe, nem kívánatos változásról énekel. Audra szeme kipattan. – Miért volt ott Gavin? Miután nem kap választ, az anyjához fordul. – Azt mondtad nekem, hogy hazaküldted… Gavin pedig sosem szegne meg parancsot. Akkor meg mit keresett a szélerımőveknél? – Honnan tudjam? Arella éles hangja nem illik a hővös, közömbös, tekintethez, amivel méreget minket. Az ideges mozdulathoz sem, ahogy a csuklóján viselt arany karperecét dörgöli. Titkol valamit. Nyilván Audra is rádöbben erre, mert elhúzza tılem a kezét, és elhátrál pár lépést. – Gavin biztos, hogy nem maradt volna itt, ha hazaparancsoltad volna. És biztos, hogy nem repült volna hozzám ilyen veszélyes körülmények között, hacsak… – Elsápad. Amikor ismét megszólal, alig hangosabb, mint a minket ostorozó szelek. – Te küldted oda hozzám? – Az ég szerelmére, Audra… Fel nem foghatom, mit… – Ugyan, anya! – A lány mélyeket lélegzik, mielıtt ismét megszólalna. – Sosem bocsátottad meg nekem, ami apával történt. Valld be! Düh villan Arella szemében, de csak a jó ég tudja, vajon azért haragszik-e, mert Audrának ilyesmi jut eszébe, vagy azért, mert a lánya rájött az igazságra. – Audra… – Amit tegnap este a kibékülésrıl mondtál, csak ámítás volt, nem igaz? – szakítja félbe a lány. – Végig ezt tervezted. Ki akartad használni Gavint, hogy ma elárulj… Ugyanúgy, ahogy én elárultalak annak idején. Azt akartad, hogy meghaljak, nem igaz? Ismerd be! Mielıtt eszembe juthatna bármi, amit erre mondhatnék, Arella kacagni kezd. Nevetése rideg és gúnyos, én meg nem tudom eldönteni, hogy meg akarok-e verekedni ezzel az ırült nıszeméllyel, vagy inkább jó messzire akarom vinni tıle Audrát.

– Erre gyanakszol?! – kiáltja Arella. – Akkor egyértelmően becsavarodtál, Audra. Tudni akarod az igazat? Legyen! Megmondom én neked az igazat! Megtettem, amit te gyenge voltál megtenni. Kierıszakoltam Vane összehangolódását. Tudtam, hogy csak akkor fog megtörténni, ha halálos veszélybe kerülsz. Úgyhogy azt tettem, amit tennem kellett. És be is vált, nem igaz? Most már beszélsz nyugati nyelven, nem, fiacskám? – Vagyis elárulta a rejtekhelyünket a viharhozóknak… anélkül, hogy figyelmeztetett volna minket? – Minden csepp önuralmamra szükségem van, nehogy puszta kézzel töröljem le az öntelt vigyort a képérıl. – Majdnem meghaltunk. Képes volt ezt tenni az összehangolódásom kedvéért? – A világunkat minden eddiginél jobban fenyegetı ellenség legyızésének kulcsáért? Még szép. İrzı vagyok, Vane. Tettem a dolgom… Mivel a lányomnak nem volt meg hozzá a kellı bátorsága vagy képessége. – İrzı? – köpöm a szót. – Baromi nagy szerencséje van, hogy sikerült az összehangolódásom, különben Audra meghalt volna, én meg Raiden foglya lennék! Egy igazi ırzı megvédett volna minket. Maga csak azért lépett le, mert gyönge! – Szerinted gyönge vagyok? Meglengeti a karját, és a levegı felkavarodik körülöttünk, anélkül, hogy Arellának egyetlen parancs is elhagyná a száját. Audra próbál elhátrálni, de én nem hagyom. Mind a négy égtáj felıl megidézek egy-egy szellıt, és a kezemre csavarom ıket. Arella felhördül. Úgy, bizony! Ne felejtsük el, ki itt az a bizonyos utolsó nyugati! – Lehet, hogy tudsz néhány trükköt, de én vagyok az orkánosztag legerısebb ırzıje! – sziszegi az asszony, akár egy összetekeredett, harapásra kész kígyó. – Ha olyan erıs, miért nem mentett meg ma minket a harcban? És miért nem mentette meg a családomat tíz évvel ezelıtt? Arella ismét nevet, olyan durván, hogy Audrával mindketten összerezzenünk.

– Mindenáron hibáztatni akarsz valakit a szüleid haláláért? Akkor tessék, hibáztasd a lányomat! Kérdezd csak meg tıle, mi történt aznap! Audra feljajdul, mintha hasba vágták volna. Az oldalamhoz húzom, megtámogatom. – Már elmondta nekem, mi történt. Arella elırelép, szikrákat szór a szeme. – Tényleg? Elmesélte, hogy megidézte a szelet, csak hogy megmentse Gavint, miután egy déli szél megakasztotta a repülését? Hogy nyomot hagyott a szellın, de még annyi tisztesség sem volt benne, hogy bevallja nekünk, így fel sem készülhettünk? Hogy megölte az apját és a szüléidet? Errıl mind tudsz? Audra remegni kezd. – Nem te tehetsz róla – emlékeztetem. – Tényleg nem. – Tudom – feleli, meglep a hangjából csendülı bizonyosság. Elhúzódik tılem, nekitámad Arellának. – Soha nem mondtam el senkinek, hogy Gavint egy léglökés zökkentette ki a repülésbıl. A szellı fajtájáról pedig fogalmam sem volt. Csak onnan tudhattad, hogy déli, ha te magad is jelen voltál. És ha ott voltál, akkor tudtad, hogy jön a viharhozó… Mégsem figyelmeztetted apát. Mintha csak… Az égre mered, úgy bámulja, mintha szavai a fejünk fölött lebegnének, de nem tudná, mihez is kezdjen velük. Ezt átérzem. – Azt akartad, hogy a viharhozó ránk találjon, igaz? – suttogja végül. Arella habozik a válasszal. De tudja, hogy sarokba szorult. Úgyhogy kihívóan megemelt szemöldökkel felel a lányának: Igaz.

59. FEJEZET AUDRA Nem én tehetek róla. A szavak olyan idegennek – és olyan lehetetlennek – tőnnek, hogy nem tudom, miként is foghatnám fel ıket. Minél tovább kavarognak a fejemben, annál inkább dühvé hevülnek. Vane próbál lefogni, de én elrántom magam tıle. – Miért?! – üvöltök anyámmal. – Megölted apát. Megölted Vane szüleit. Hagytad, hogy magamat hibáztassam… Tönkretetted az életem! Hogy tehetted? Mégis miért tetted? – Azt képzeled, én öltem meg apádat? – Az egyenruhája alá nyúl, és elıhúzza apám medálját, a fekete szíjat szorongatja. – Azt hiszed, ezt akartam? Szerettem ıt. A rengeteg férfi közül, aki engem akart, én ıt választottam. Elköteleztem magam neki. A képembe lengeti a karkötıjét, úgy mutogat a megviselt, kopott kapocsra, mintha nem tudnám, mit jelképez. A szél felélénkül a dühétıl. A mellkasához húzza a karját; remeg a fájdalomtól. Annyira elborzaszt, hogy nem bírom megsajnálni. – Hagytad, hogy megtaláljon minket a viharhozó. A déli szelet is te küldted? Direkt okoztad Gavin zuhanását, tudva, hogy úgyis megmentem? – E gondolatra könny szökik a szemembe, és felfordul a gyomrom. A madarak szeretete összefőzött minket… Egyedül ez volt közös bennünk. – Tudod, milyen erısen kötıdünk a madarakhoz… Biztos voltál abban, nem lennék képes megállni, hogy megmentsem Gavint. Direkt úgy tervelted ki az egészet, hogy rám háruljon a felelısség, igaz? A lelkem mélyén azt akarom, tagadja le: el akarom hinni, hogy nem állhat ı az elmúlt tíz évben elszenvedett minden fájdalmam és veszteségem hátterében. İ azonban elfordul. – Én csak vissza akartam kapni az életemet. Az életünket. A gyönyörő házunkat a hegyekben, köröskörül keleti, nem aggasztó, hanem megnyugtató szellıkkel. – Úgy dörgöli a karját, mintha félre

akarná söpörni a szeleket. – Fogalmad sincs, mit állok ki minden egyes másodpercben, és nem is törıdsz vele. Senkit sem érdekel. Mindenki csak azzal törıdik, milyen hasznot húzhat a képességembıl. Egyedül apád értett meg… És miután elköteleztük magunkat egymásnak, megígérte, hogy meg fog védeni, enyhíti a terhem, amennyire csak bírja. És enyhítette is. Amíg meg nem jelent a fiúd családja. – Vane-nek támad. – Nem voltak hajlandók megosztani a nyelvtudásukat, még azután sem, hogy mindent feláldoztunk a védelmük érdekében. Még küzdeni sem voltak hajlandók. Azt állították, hogy már a kiképzés maga is fáj nekik. – Elborul a tekintete, ahogy a törzsére szorítja a karját, megint úrrá lesz rajta a remegés. – Tudták is ık, mi a fájdalom! – Az biztosan nagyon fájdalmas volt, amikor meggyilkolták ıket! – kiáltja Vane, feltartja a megidézett szeleket, készen, hogy anyámra vesse ıket. Megragadom a karját, hogy megállítsam. Egy pillanatra rám mered, majd szabadon ereszti a szeleket. Mély levegıt veszek, próbálom kitalálni, mit gondoljak, mit érezzek. Tőz ránk a nyári napsütés, anyám azonban reszket, ahogy újabb szellı éri a bırét. – Nem bírtam úgy élni tovább – suttogja. – Éjjelnappal a tomboló szelek között. Könyörögtem apádnak, hogy adja fel a küldetést. De olyan volt, mint te. İrülten hőséges az osztaghoz. Az esküje mindennél fontosabb volt számára. Még nálam is. Úgyhogy másik megoldást kerestem. Ökölbe szorítom a kezem, legszívesebben rávetném magam. – Olyan megoldást, amibe mind belehaltak! – Nem, édesem, arról te tehetsz. A szavak hallatán hátrahıkölök, de érzem, hogy Vane megtart. – Gondosan kiterveltem mindent – erısködik anyám. – Alkut ajánlottam Raidennek: Westonékat a családom szabadságáért cserébe. Egy förgetegbe rejtve küldtem neki üzenetet, aztán vártam. Megéreztem a pillanatot, amint megkapta az ajánlatomat, és a szelek elárulták nekem, hogy el is fogadta. Úgyhogy nekiláttam, hogy felfedjem a rejtekhelyünket… Hogy aztán épp, mielıtt odaérnének a viharhozók, figyelmeztessek mindenkit, s így elmenekülhessünk. Meggyıztem apádat, hogy úgyis meghalljuk, ha viharhozók közelednek, így kicsit

elengedte magát. És nagyon óvatos voltam. Megtaláltam a módját, hogyan informáljam Raident anélkül, hogy bármi nyom vezetne hozzám. Tudtam, hogy apád nem értene meg. – Mert áruló vagy! Mintha meg sem hallana. Az agya valahol máshol jár, miközben a madarat dörgöli a karperecén, maga elé bámulva. – Megtettem minden tılem telhetıt, hogy megvédjem a családomat. Rávettem apádat az evésre, hogy a gyöngesége miatt ne harcolhasson. Téged használtalak fel a rejtekhelyünk elárulására, mert tudtam, hogy apád biztosan megbocsát neked. És azt gondoltam, engedelmesebbé válnál, ha azt hinnéd, te tehetsz mindenrıl. – Engedelmesebbé?! – kiáltja Vane. – A lányára kente… Hagyta, hogy Audra saját magát hibáztassa… – Igenis az ı hibája volt! – Anyám rám szegezi rideg tekintetét. – Amikor megjelent a viharhozó, majdnem meggyıztem apádat, hogy meneküljünk; majdnem meggyıztem, hogy hagyjuk sorsukra Westonékat, mert nem vagyunk elég erısek a megmentésükhöz. De aztán te visszarohantál a viharba. Ekkor ment tökre minden. Én megéreztem, hogy elfogtak téged, apád pedig sietett megmenteni, de a vihar ıt is csapdába ejtette. Úgyhogy odaküzdöttem magam a viharhozóhoz, és követeltem, hogy engedjen el titeket, mire közölte, hogy parancsot kapott a megölésemre. – Úgy kell magának! – fröcsögi Vane. – Sıt, azt hiszem, akkor én is ott voltam. Láttam harcolni. Aztán a viharhozó legyızte magát, és úgy kivágta a viharból, mint akinek meg se kottyan. – Nem is gyızött le! – Igazán? Pedig nekem nagyon úgy tőnt. Párszor tett valami spéci csuklómozdulatot, és jól felhúzta a viharhozót… De a pasas attól még elrepítette az útból. – Mert elvontad a figyelmem! Egyébként nagyon is ártottam a viharhozónak, fel sem tudod fogni, mennyire. Édesanyám dermesztı hangjának hallatán meghől az ereimben a vér. Ismét a bırét dörgöli, és életemben elıször megértem, mit mővel vele a fájdalom: folyamatosan mérgezi. Félek megtudni, mennyire járja át a méreg.

– Vane? – Alig vagyok képes kiejteni a szót. – Mondd el, pontosan mit láttál! A homlokát ráncolja, mintha újraélné magában a történteket. – Láttam, ahogy a viharhozó megtámadja édesanyádat. Anyád eleinte vesztésre állt, de aztán tett egy csuklómozdulatot, és valahogy kiütötte a pasast a széllel. Aztán a viharhozó áthatolhatatlan páncélt kreált magának a szelekbıl, úgyhogy anyád tett még egy csuklómozdulatot, és megtámadta a másik viharhozót. A páncélos pasas ekkor pöccent be, és katapultálta anyádat, hogy segíthessen a barátján. Csillagokat látok, nem akarok többet hallani. De muszáj tudnom az igazat. – Mibıl gondolod, hogy volt ott még egy viharhozó? – Hallottam a távolból egy másik férfi üvöltését, miután anyád suhintott. Ki más lehetett volna? Megingok, legszívesebben a földre vetném magam, és soha többé fel se kelnék. Bármire hajlandó lennék, hogy ne kelljen elmondanom Vanenek az igazat. – Csak egy viharhozó volt – mondom, és kényszerítem magam, hogy anyámra nézzek. Szigorúan mered rám, mintha tudná, mire gondolok, és utasítana, hogy ne mondjam ki. De többé nem ırizgetheti a titkát. Sosem értettem, hogyan fajulhattak el így a dolgok azon a napon: hogy nyársalhatta fel véletlenül Vane szüleit egy-egy fa miután fogságba estek. A viharhozók biztosan nem engedték volna, hogy Raiden drágalátos zsákmányának bármi baja essen. Anyám viszont egyetlen csuklómozdulattal képes lehetett arra irányítani, azokat a hegyes ágakat, amerre csak akarta. – Te ölted meg Westonékat, igaz? – suttogom. Vane levegı után kap. Anyámnak a szeme sem rebben, ahogy felel: – Ugyanúgy elárultam Raident, ahogy ı elárult engem. Szavai vihart kavarnak a fejemben, tekeregnek és dörömbölnek, miközben hadakozom velük, tudomást se akarok venni róluk; nem vagyok hajlandó elhinni ıket. Az igazságnak azonban végül sosem lehet ellenállni.

Anyám arcát fürkészem, hátha mutatkozik rajta némi bőntudat vagy megbánás… vagy akár mérgezı képessége által okozott ırület. De az arca egyszerően… kifejezéstelen. Hangjában sem cseng szégyenérzet, amikor hozzáteszi: – Amúgy sem élték volna túl a Raiden általi kínvallatást. Eleve halálra voltak ítélve. – De csak azért, mert maga segített a viharhozóknak elkapni ıket! – ordítja Vane. – Nem érdemelték meg a védelmemet! – vág vissza anyám. – Gyengék voltak, méghozzá szándékosan. Elegem lett abból, hogy értük aggódjak. Semmi mást nem akartam, csak megszabadítani a családomat attól az egésztıl. Ezt próbáltam elérni. A férjem azonban nem volt hajlandó téged a sorsodra hagyni. Feláldozta magát, hogy megmentsen egy nyavalyás kisfiút! – Vane-re veti magát. Elrántom Vane-t a keze ügyébıl, és hátrébb taszigálom anyámat, közben megkarmolom a bırét. Elneveti magát, ahogy a csupasz karján ejtett véres karcolásokra mered. Elneveti magát. A hővös, érzéketlen hang lerombolja az anyám köré vont illúzió legutolsó rétegét is, feltárva elıttem, hogy ki is ı valójában… Vagy ki az, akivé vált. Gyilkos. Nyilván kiül az arcomra a felismerés, mert anyám gyanakodva hunyorít, majd a fonatához kap, és heves mozdulatokkal kioldja, haja a vállára omlik. – Ha jól sejtem, végeztünk a színjátékkal. És én végeztem a védelmeddel. – A védelmemmel? Semmi mást nem tettél, csak ócsároltál, és tudomást se vettél… – Nem rólad beszéltem, Audra; apád képességének öröklésével te már így is jóval többet kaptál, mint amit megérdemelsz. A fiút védelmeztem mostanáig.

Vane elröhögi magát, úgy tőnik, vészesen közel áll az összeroppanáshoz. Megragadom a karját, hogy megállítsam, miután elindul anyám felé. – Miért védelmezted? – kérdem. – Raiden meg akart ölni. Nem kockáztathattam, hogy elveszítsem az osztag támogatását. Egyébként is, Vane birtokolja azt, amire Raiden vágyik. Úgyhogy kitöröltem az emlékeit, nehogy kiderüljön, túl sokat látott, és elrejtettem azokat. Hagytam, hogy te tartsd szemmel, így látnom sem kellett téged; és az osztagba való belépésed ellen szavaztam, hogy mindenképp bizonyítani akard a tévedésemet, s ezért a lehetı legjobban erıltesd a srác összehangolódását. Vártam a nyugatias összehangolódását. És most végre megtörtént. Végre bosszút állhatok Raidenen. – Én aztán nem segítek magának! – mordul Vane, és szélért nyúl. – Jaj, dehogyisnem – felelte anyám. – Tudom, hogy hassak rád. Egyetlen, a szemem elıtt elmosódó mozdulattal, anyám felém löki a turbina egy éles darabját, amely centikkel kerüli el a koponyámat. Körülbelül két másodpercbe telik felfognom a tényt, hogy az anyám az életemre tört. Aztán ellököm Vane-t az utamból, és egy zúzóval támadok anyámra. A vastag tölcsér nekivágódik, a dereka köré csavarodik, úgy szorongatja, hogy kidülled a szeme. Anyám azonban széldárdát sodor, és a zúzóba döfi, kiszabadítja magát. Majd Vane felé hajítja a dárdát. Ismét ellököm a fiút az útból, a dárda a fejünk felett hasít el, ahogy a homokos földre esünk. Por és törmelék záporozik ránk. – Jól vagy? – kérdem, és azt kutatom, nem sérült-e meg. – Aha. Te? Meghallom az újabb széldárda süvítését, és elgördítem magunkat az útjából. Miután felrobban, homok repül szanaszét. – Reménytelenül szerelmes vagy, akárcsak a fiúd, mi? – Anyám körvonalai ismét elmosódnak, ahogy még egy dárdát hajít felénk. Vane alig tér ki el elıle. – Talán neked is meg kellene tapasztalnod, milyen érzés elveszíteni azt, akit a legjobban szeretünk!

Vane már épp odaparancsolná hozzánk a szelet, ám a szájára tapasztom a kezemet, hogy elhallgattassam. Nem akarom, hogy megint harcoljon. Egyébként is… Ez az én csatám. Talpra ugrom, ugyanazzal a mozdulattal újabb zúzót bocsátok anyámra. Természetellenes kecsességgel és gyorsasággal védi ki a tölcsért. – Mégis mi a terved, Audra? Nem vagy méltó ellenfél számomra… Még apád képességével együtt sem. Mindig is én voltam az erısebb. – Két kézzel pöccint, újabb adag törmelék süvít felém. Alig sikerül elugranom elıle. – Nem állíthatsz meg! Igaza van. A képessége bármilyen ellenféllel szemben elınyhöz juttatja. Ugyanakkor téved. Fogalma sincs az én titkomról. Vane-nel elköteleztük magunkat egymásnak. És amikor egybeolvadtunk, az elmémbe sugárzott egyetlen szót: egy szót, amit eddig a szent pillanatig meg sem értettem. Béke. Beszélek nyugati nyelven. Még sosem hallottam olyat, hogy a kötıdés során a párok átadták volna egymásnak a nyelvtudásukat. Velünk mégis ez történt. Így újabb örvényembe beleszövöm a legközelebbi nyugati szelet, aztán teljes erıbıl anyámra hajítom. Majd még egyet. És még egyet. Még egyet, Westonékért. Még egyet, édesapámért. Még egyet, Vane-ért. Anyám összeroskad, karjával védi a fejét, sikoltozik a fájdalomtól, ahogy a szelek ostorozzák, a ruháját, a haját, a bırét csépelik. Vörös patakokban folyik arcáról a vér, megalvad a homokban. De én egyre csak püfölöm, tíz év alatt felgyőlt, elfojtott mérgemet szabadítom rá. Letépem a nyakából apám medálját. Ez a nı nem érdemli meg, hogy gyászolja édesapámat. Itt és most véget vetek ennek az egésznek.

Anyám piszkos, véres, ájult arcára nézek, ahogy dárdává fonom a négy szelet, pont, ahogy Vane is tette korábban. Ahogy átfogom, érzem, milyen hővös. Halálos. Megcélzom vele anyám szívét.

60. FEJEZET VANE Egy másodpercre mozdulni sem bírok a döbbenettıl. Audra beszél nyugati nyelven? Aztán felfogom, mi történik, és talpra kecmergek. Audra megsérült, mérges, és minden joga megvan, hogy az anyjának essen. De rávetem magam, és kilököm a kezébıl a széldárdát. Az oldalához szegezem a karját, hiába vergıdik, hogy kiszabaduljon. – Nyugi! – zihálom. – Én vagyok, oké? Én vagyok az, Vane! – Csillapodik, épp annyira, hogy igazán megnézzen magának, és enyhül a dührohama. – Jól van, semmi baj! – Eressz el, Vane! Muszáj… – Megölnöd anyádat? Tudom, hogy megérdemli, de vajon fel tudnád dolgozni, ha ezt tennéd? Beszélsz nyugati nyelven, Audra. Szerinted el tudnád viselni az erıszakot? – Keleti vagyok. – De most már hozzám is tartozol. Úgyhogy jobb, ha alaposan megfontolod a dolgot, mert másodpercekre vagy attól, hogy tönkre tedd az életed! És én jobb szeretném, ha ezt elkerülnéd. Igazság szerint alig vártam, hogy végre együtt járhassunk. Egész nap csókolózhatnánk! Jó, vacsoraidıben szünetet tartanánk. Aztán egész éjjel csókolnánk egymást tovább. De ha mindezt el akarod dobni anyád miatt… Ha megéri ezt az áldozatot… Én nem foglak meggátolni benne. Eleresztem a vállát. Nem néz rám. Könny szökik a szemébe. – Tudom, mit érzel. Hidd el nekem… tudom. Az én családomat is megölte. – A földre csapok, ahogy ezt kimondom, aztán megpróbálom elnyelni a mérgemet. – Nem ér ennyit a bosszú. Tényleg nem. A csuklómon lévı pántra bámulok – másom nem is maradt a szüleimtıl, miután Arella ellopta ıket tılem –, és eltőnıdöm, hogy ez vajon tényleg igaz-e. Az iránytő nyila azonban még mindig nyugatra mutat, emlékeztet a származásomra.

Nem az erıszak a válasz. Audra az oldalára gördül, és felhúzza a térdét a mellkasához. Magamhoz szorítom, ahogy zokogásban tör ki. Megsimogatom az arcát, a karját. Letörölgetem a könnyeit, a port, az alvadt vért. Igyekszem segíteni, hogy jobban érezze magát. Ki tudja, mennyi idı telik el, mire végre felnéz rám. Puffadt és vörös a szeme… De még így is gyönyörő. – Most mi legyen? – suttogja. Úgy sejtem, ez a kérdés még jó ideig gyötör majd minket. – Úton van az osztag, igaz? Bólint. – Akkor szerintem el kéne tőnnöd. – Édesanyja összeroskadt testére mutatok. – Hacsak nem akarod, hogy neked kelljen elmondanod nekik, mit tett anyád. Arellára néz… aztán rögtön el is kapja a pillantását, a szájára tapasztja a kezét, mintha hányingere támadt volna. – Így is, úgy is ki kell kérdezniük. – Miért? Én mindent elmagyarázhatok. Kérlek, hadd intézzem ezt el helyetted! Nem lenne könnyő anyád ellen vallanod. Fıleg, mert ha jól sejtem, a hadseregetek igen szigorú büntetést szab ki gyilkosokra. Fintorog az utolsó szó hallatán, és remegı hangon felel: – Elzárják mélyen a föld alá, megvonják tıle a szelet, amíg a légi alakja el nem sorvad. Úgy hallom, ez olyan fájdalmas, hogy még a halálnál is rosszabb. Megszorítom a kezét. – Megérdemli. Nem felel. Adok neki egy percet, hogy összeszedhesse magát, de nem veszem le a szemem az égrıl. Az osztag bármelyik pillanatban itt lehet. – Épp elég mindenen mentél már keresztül, Audra. Hadd intézzem ezt én! – De az ırzıd vagyok. Ha azt hiszik, hogy magadra hagytalak… – Majd azt mondom nekik, hogy a másik viharhozót keresed. Meg akarsz gyızıdni róla, hogy… Nem bírom kimondani.

A szelekre koncentrálok, hagyom, hogy megnyugtasson a nyugati szelek békés dala. – Elárulod nekik, mi van kettınk között? – suttogja Audra. – Nem. Megkönnyebbülten sóhajt fel, úgy tőnik, helyesen válaszoltam. De aztán megdermed. – Anyám tudja. – Honnan tudná? Nem látott semmit. Egyébként is, hinnének egy bőnözı szavának a miénkkel szemben? – Nem – ismeri be egy másodperccel késıbb. Viszont még mindig idegesnek tőnik. – Majd kitalálunk valamit – ígérem. – Csak át kell gondolnom néhány dolgot. Még mindig próbálom felfogni az egész kötıdésesdit, de… Az, az érzésem, hogy Audra meg én már rég kötıdtünk valahogy egymáshoz. Amikor gyerekként egymásba kapaszkodtunk a vihar után, átjárt minket valami. Mintha hıt sugároztunk volna egymás felé. Kicsit úgy, mint ma, amikor megcsókoltuk egymást… ugyanakkor teljesen máshogy is. Inkább mintha erıt, és kitartást nyertünk volna egymásból. Lehet, hogy már az is elkötelezıdés volt, csak másfajta? Megmagyarázná az egymás érintésekor érzett szikrákat, meg azt is, miért álmodtam Audráról. És azt jelentené, hogy Audra ma semmi rosszat nem tett, amikor megcsókolt. Már rég kapocs alakult ki köztünk, jóval azelıtt, hogy az osztag jegyest választott volna nekem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz. Vagy lehetséges. – Menned kéne – mondom, és segítek neki felülni. – Biztos, hogy jó lesz így? – Teljesen. Ami azt illeti, alig várom, hogy végre találkozzam a drágalátos osztagoddal. Lenne hozzájuk egy-két szavam. Szomorúan mosolyog. – Csak nehogy az legyen a vége, hogy számőznek! – Ugyan már! Én vagyok az utolsó nyugati. Nem mernek packázni velem. Lelohad a mosolya.

– Nem lesz semmi bajom. – Az arcára simítom a kezem, magam felé húzom. Meg akarom csókolni búcsúzóul. Az utolsó pillanatban elmozdulok, és a homlokára nyomok csókot. Ez nem a búcsú ideje. Soha többé nem búcsúzom el tıle. – Hamarosan találkozunk! – suttogom. – Hogy jutsz haza? Nem fogsz tudni olyan messzire repülni. – Majd megkérem az egyik osztagost, hogy vigyen el. Az adósaim. Menj csak nyugodtan! Mosakodj meg! Ne sértıdj meg, de igencsak rád férne. Ezúttal ıszintén mosolyog, és meglök. – Te se vagy épp patyolat tiszta! – De te pont úgy szeretsz, ahogy vagyok. Elkomolyodik az arca. – Igaz. Repesek a boldogságtól, meg is gondolom magam, és kész vagyok olyan búcsúcsókot adni neki, amilyenben még az életben nem volt része. Ám magához parancsol egy csapat keleti szelet. Egymás szemébe nézünk, ahogy maga köré fonja a szellıket, és lassan elszáll. Audra anyja meg sem moccan, de biztos, ami biztos, keze-lába köré tekerek pár nyugati szelet. Aztán letelepszem egy szélerımő árnyékába, és az eget kémlelem. Süvít körülöttem a sok szél, a levegıt betöltı dalaik ugyanazt a kérdést teszik fel, amely a fejemben jár: Most mi lesz? Fogalmam sincs. De… talán nem is kell tudnom. Szeretem Audrát. İ is szeret engem. Túléltük a vihart. Végre tudjuk az igazat a múltunkról. Hát nem elég ez? – Te meg ki vagy? – kérdi egy férfihang, mire majdnem összepisilem magam. Megfordulva egy magas férfival találom szembe magam, aki Audráéval megegyezı fekete egyenruhát visel. Egy osztagos. Sötét, vállig érı haja féloldalt bonyolult fonatban lóg le, keskeny, tágra nyílt szemő arca mentén, a másik oldalt viszont ki van engedve.

Tatán ez azt jelenti, hogy fontos személy. Ami szuper lenne, mert követelnék tıle pár dolgot. – Vane Weston – mutatkozom be, felállok, és kézfogásra nyújtom a kezem. – Talán már hallottál rólam. Még jobban elkerekedik a szeme, és Arella ájult alakja felé fordul. – Mi történt? – Jobb, ha leülünk. Rengeteg mindent kell megbeszélnünk.

61. FEJEZET AUDRA Eszem ágában sem volt visszatérni anyám házába. Többé látni sem akartam. A szél azonban mintha errefelé terelt volna. Mintha lenne itt valami, amit meg kellene találnom. A tölgyfa árnyékában állok, itt tettem le az esküt az osztagnak. Az esküt, amelyet nemrég megszegtem. Mihez kezdek most, hogy az eskü szigorú szabályai nem irányítják többé az életemet? Mim maradt? Vane. Úgy érzem, kérdıjelet kéne tennem a neve után. Minden vele kapcsolatos gondolatom kérdés. Hogyan lehetnénk együtt? Hogyan engedhetném közel magamhoz? Hogyan ápolhatnék normális kapcsolatot, amikor az életem darabokra hullott, kifordult önmagából, átszínezıdött, és új sorrendben lett ismét összerakva, így már rá sem ismerek? Hogyan? Fullasztó a hıség, úgyhogy visszamegyek a sötét, roskatag házba. Anyám nyoma úgy betölti a levegıt, mintha ı maga is odabent volna. Egy szellem. Egy árny. Amely követi minden léptem. Megérintem a hideg falat, ahogy végigmegyek az üres folyosón. Haladok az egyetlen dolog felé, amit muszáj megnéznem. A szélcsengı az asztal fölött lóg, mozdulatlan és néma. Élettelen. Felnyújtózom, leakasztom a kampójáról, könnybe lábad a szemem, ahogy a csengettyők megszólalnak a mozdulattól. Végigfuttatom az ujjaimat az aprólékos faragáson, amellyel apám megörökítette a kecses feketerigót. Ilyennek látta édesanyámat. Gyönyörőnek. Vadnak. Tökéletesnek.

Fojtogat a zokogás, miközben elıveszem a zsebembıl apám medálját, könnyeim a fekete szíjra hullanak. De most már nem fáj megsiratnom. Most elıször örülök, hogy apukám már nincs többé. Így nem kell látnia, milyen is anyám valójában. Vagy talán nagyon is tudta, milyen. Talán meglátott valamit a viharban. Talán ezért ruházta a képességét rám, nem pedig anyámra. Tudta, hogy én jóra fogom használni. Sosem lehetek teljesen biztos abban, így volt-e. De remélem, hogy nem. A feketerigó nyaka köré tekerem a szíjat, és szoros csomót kötök rá. Hadd nyugodjon apa édesanyám azon énjével, akit úgy szeretett. Most pedig ideje elengednem. Leverem a lábamról a port kifelé menet, ahogy végigmegyek a folyosón, és átlépem a küszöböt. Aztán rázárom az ajtót életem, ezen fejezetére, és kilépek a szélbe. A levegı tele van keleti szelekkel, és amint összpontosítok, hallom, hogy egyikük azt a dalt énekli, amelyre állandóan hegyezem a fülem. Azt az éneket, amelyrıl néha elhiszem, hogy apám széldala. Felemelem a szélcsengıt, az ereszre akasztom, hadd csatlakozzon csilingelı dallama a szellık kórusához. A halk, ismerıs hang betölti a levegıt, én pedig rádöbbenek, hogy rossz kérdést tettem fel magamnak. Nem az a kérdés: Hogyan? Hanem az: Mikor? Erre sem tudom a választ. De azt tudom, hogy biztosan nem most. És ez mindent megváltoztat. Tíz éven ált éltem némán, kalitkába zárva. Itt az ideje, hogy énekeljek. Hátranyúlok, kioldom a fonatom, kiengedem a hajam. Fáj a fejbıröm, ahogy rásimítom a hullámos tincseket. Ám a fájdalom csupán pillanatnyi. Utána szabad vagyok. Leveszem a dzsekimet, és végigsimítom a vastag anyagot. Már nem vagyok ırzı. Itt az ideje, hogy saját magam legyek… Bárki is az. Úgyhogy megidézek három keleti szelet, és rájuk bízok egy-egy szót, ahogy a dzsekim köré tekerem ıket. Szorosan összekötöm a kis csomagot, majd felbocsátom az égbe, hadd vigye el a szél.

Vane meg fogja érteni. Remélem. Könny szökik a szemembe, de pislogok, hogy ki ne buggyanjon. Ezt a döntést hoztam. Mióta az eszemet tudom, ez az elsı döntés, amit magamért – és csak magamért – hozok. Máris meghozom a másodikat. Megidézem az apám dalát hordozó keleti szelet, és magam köré csavarom, hagynám, hogy felrepítsen a fellegekbe. De már nem erre van szükségem. Elküldöm, és egy nyugati szélért nyúlok helyette. Az enyhe, gyengéd szellı a bırömet cirógatja, és kitárom elmémet ismeretlen dala elıtt. Pihenésrıl énekel. Reményrıl. Könyörgök a szellınek, hogy vigyen el innen, együtt dúdolok a dalával, mint ahogy régen apámmal énekeltem. Nem tudom, hova megyek. De ideje békére lelnem.

62. FEJEZET VANE Az ırzıvel folytatott kis csevegésem tovább tartott, mint terveztem. Nem akarta elfogadni, hogy az osztag többé nem irányíthatja az életemet. De aztán bemutattam neki néhány újonnan elsajátított trükkömet, és felfogta, nem elég erıs ahhoz, hogy dirigáljon nekem. Arról nem is beszélve, hogy az osztagnak szüksége van rám – most még inkább, mint valaha. Úgyhogy elıadhattam néhány követelésemet, amelyek között elsı helyen szerepelt a jegyességem azonnali felbontása. Nem árultam el neki, mi az oka; és az se érdekel, ha rájön. Csak az számít, hogy beleegyezett. Azt is megengedte, hogy a szüleimmel maradjak. Ebbe rögtön belement, azt mondta, fontos, hogy erısnek mutassuk magunkat. Nincs több menekülés. Nincs több bujkálás. Az osztag a közeli dőnék közt alakít ki bázist, hogy a közelemben legyenek. De most, hogy megvolt a negyedik összehangolódásom, ideje kiállnunk Raiden ellen. Bár az osztag szerint a hadúr egy darabig meg fogja húzni magát. Vár, hogy kiderüljön, mire vagyok képes, milyen erıs vagyok, mielıtt ismét támadna. Úgyhogy biztonságban vagyok. Fogjuk rá. Ennél nagyobb biztonságban valószínőleg nem is leszek, amíg le nem gyızzük Raident. És az osztag még mindig tılem várja, hogy végezzek vele. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az ırült elképzeléssel, de úgy döntöttem, nem is számít. Majd megbirkózom vele, ha eljön az ideje. Annál egy másodperccel se hamarabb. Lement a nap, az ég narancssárgában és vörösben fürdik, amikor az ırzı végre letesz az udvarunkon. A házban sötét honol. Fel kell hívnom a szüleimet, és szólnom nekik, hogy biztonságban vagyunk, vagyis hazatérhetnek. De elıbb mindenképpen muszáj beszélnem Audrával. Benézek a házba, félig-meddig reménykedem benne, hogy zuhanyozás közben találom a lányt. Vagy az ágyamon elnyújtózva. A szobák azonban némák. Üresek.

Grimaszolok Audra makacsságán, és elindulok a fák felé. Ha azt képzeli, hagyom, hogy ma éjjel a csótányokkal teli, száraz levélkupacán aludjon, akkor elment a józan esze. Csendes a liget, ahogy átszaladok rajta. Túl csendes. Szólongatom, amint megpillantom a háza halvány, beomlott falait. Nem felel. Lelassítok, megállok, és a szelekre koncentrálok, a nyomát keresem. Az elkötelezıdés olyan erıssé tette a kapcsolatunkat, hogy a zsigereimben érzem, merre van, szó szerint vonz magához. Azonban kétfelé is húz ez az érzés. Az egyik, gyengébb részemet a kiégett ház felé csalogatja. A másik felem a messzeség felé áhítozik. Nem értem, hova és miért. De valamerre nyugatra. Túl messzire. – Audra! – szólítom ismét. Még mindig nincs válasz. Levelek – vagy talán bogarak – ropognak a talpam alatt, ahogy belépek a házba, és más hang nem is tölti be az üres, élettelen teret. Amíg Gavin fel nem rikolt. Kihagy a szívem, és átkozom a hülye madarat, ahogy az ablakpárkányon üldögélve csapkodja a szárnyát. Kis, narancssárga szeme szinte pirosnak tőnik, ahogy engem néz, és szemernyi kételyem sincs, hogy ugyanarra kíváncsi, amire én. Hol van Audra? Ekkor veszem észre a sarokban lebegı szélköteget. Audra nyoma áthat minden egyes szellıt, és valami sötét lebeg köztük. Görcsbe rándul a gyomrom. Közelebb lépek, mondogatom magamnak, hogy ez nem az, aminek gondolom. De látom az aranygombok csillogását a kavargó levegıben. Talán ez valami bonyolult szélvándor-sztriptíz része – gyızködöm magam, ahogy a szelek közé nyúlok, és megfogom a dzsekit. Ám teljes szívembıl elcsüggedek, amint a szelek kigöngyölıdnek, és az arcomat súrolják. Három szót suttognak, Audra számomra hagyott üzenetét: Jövök. Haza. Hamarosan. Túl jól ismerem ahhoz, hogy félreértsem. Fıleg, mivel még mindig érzem a nyomát a szélben. Minden egyes másodperccel egyre messzebb halad nyugat felé. Áthajítom a dzsekit a szobán.

Hogy hagyhatott itt búcsú nélkül? Anélkül, hogy esélyem lett volna könyörögni, maradjon velem? Fájdalom hasít a kezembe, miután a falba vágom, de azt könnyebb elviselni, mint a sajgó őrt, amely belülrıl feszít szét. A padlóra rogyom, miközben Gavin egy közeli fára repül: elhúz az idegrohamot kapott srác közelébıl. – Miért hagyott itt? – kérdem az éjszakától, a széltıl, a hülye madártól. Egyik sem felel. Aztán tekintetem az összenyomott levélkupacra vándorol: az ágyra, amelyen Audra tíz évig aludt. Belélegzem a párás, poros levegıt, amelyben minden áldott nap verejtékezett, miközben én légkondicionált szobámban lazsáltam. Mást sem tett, csak áldozatokat hozott értem. Neheztelhetek rá, amiért muszáj kicsit megszabadulnia ettıl az egésztıl? Még tılem is? Igen. De azért megpróbálom megérteni. És persze ígéretet tett. Hamarosan hazajövök. Vissza fog jönni. Hamarosan. Megérintem nyomát a levegıben, vigasztal az enyhe vonzás, amit érzek. Audra hozzám van kötve. Végleg összekapcsolódtunk. Nem volna nehéz megtalálnom, ha fel akarnám kutatni. De szépen várni fogok rá. Egyébként is: legalább nem én vagyok az egyetlen, akit itt hagyott. Idióta madarára meredek, és az visszamered rám. Audra legalább ıt is ejtette. Habár így a nyakamba varrta az idegesítı háziállatát. Gavin a szárnyát csapkodja és rikolt, mintha ugyanez jutott volna eszébe. Grimaszt vágok. Aztán megidézek egy közeli nyugati szelet, és hozzáadom saját szavaimat a dalához. Audra nyomához főzöm a szellıt, aztán útjára bocsátom, rábízom, érje utol a maga tempójában a lányt az üzenetemmel. Hiányozni fogsz. Egyszer már vártam rá tíz évet. Most is várni fogok, ameddig csak kell.

Remélem, Audra megtalálja, amit keres. Én addig itt leszek. Egyedül, a derült ég alatt. Várva, hogy visszahozza ıt a szél.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS E könyv megírása nem szerepelt a terveim között; és amikor hajnali négykor fogtam a laptopomat, és nekiálltam szavakba önteni a szorongató, csúfondáros hangokat, amelyek nem hagytak aludni, eszembe sem jutott, hogy valaha bárkinek is megmutatnám a szöveget. Ez az én titkos projektem volt, puszta szórakozás, csakis a saját örömömre, és ez egyedül annak köszönhetıen változott meg, hogy rengeteg fantasztikus ember segített és támogatott engem. Legelıször is köszönet csodálatos férjemnek, Milesnak. Köszönöm a türelmedet, hogy hajlandó voltál szinte minden este gyorskaját vacsorázni, és hogy nem idegesített (annyira), hogy rengeteg idıt töltök egy képzeletbeli, szexi sráccal! Legfıképp köszönöm, hogy folyton sikerül megmosolyogtatnod, és hogy vészhelyzet esetén mindig hozol sütit! Anyának és apának is hálás köszönetem, amiért végig hittek bennem, családtagjaimnak és barátaimnak (akit érint, magára ismer) pedig köszönöm, hogy vannak, és hogy elviselnek, miközben igyekszem nem elúszni a rengeteg teendımmel! Laura Rennert, ügynököm, akire szavak sincsenek: köszönöm csodálatos útmutatásodat, és hogy mindig támogatsz, megválaszolod a kérdéseimet, vagy közlöd, hogy lazítsak – amire épp a leginkább szükségem van. Szerintem nincs annyi tea a világon, amennyi eléggé felpörgetne, hogy válaszolhass a rengeteg e-mailemre, de imádlak, hogy azért mindet elolvasod! Köszönet illeti Lara Perkinst, az Andrea Brown ügynökséget, Taryn Fagernesst, valamint Sean Daily-t, amiért kezelik e szakma rengeteg bonyolult aspektusát, hogy nekem ne kelljen. Liesa Abrams Mignogna: hol is kezdjem? Nem indíthattam volna el két könyvsorozatot, ha nem te lettél volna a szerkesztım. Köszönöm, hogy könnyő és szórakoztató feladattá varázsoltál minden határidıt, minden írásmaratont, még a nyomdai elıkészítést is (na jó… azt talán nem…), és hogy segítettél olyanná formálni a mőveimet, amilyennek lenniük kell. Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen tehetséges

szerkesztıvel dolgozhatok, és egyben a barátomnak nevezhetem. Az én szuperhıs ikerpárom! Szeretnék köszönetét mondani mindenkinek – komolyan, mindenkinek – csodás kiadómnál, a Simon & Schusternél, lelkesedésükért és támogatásukért, meg hogy eleve olyan klasszak, fıleg Katherine Devendorf, Jennifer Klonsky, Bethany Buck, Mara Anastas, Anna McKean, Carolyn Swerdloff, Lucille Rettino, Paul Crichton, Mary Marotta, valamint a teljes értékesítési osztály. Végtelenül hálás vagyok, amiért olyan rengeteget fáradoztok, hogy megszülethessenek a könyveim. Szívbıl köszönöm Guillian Helmnek a tökéletes elemzést, Angéla Goddardnak a lélegzetelállítóan gyönyörő borítót, Brian Oldhamnek a bámulatos fényképet, illetve Brian Oldhamnek és Megan Scalise-nek, hogy életre keltették Vane-t és Audrát. Sara McClung és Sarah Wylie: köszönöm, hogy megerısítettetek abban, hogy nem vagyok ırült, miután végre volt bátorságom megmutatni nektek egy szövegrészletet, és hogy a komfortzónám elhagyására bátorítottatok, hogy megfelelıen mesélhessem el ezt a történetet. Nálatok jobb mőbírálót ıszintén kívánni sem lehet… Bár az nem lenne rossz, ha valamelyikıtök nevet változtatna. Közel sem alszom eleget ahhoz, hogy mindig eltaláljam, melyik Sara(h) melyik! Becca Fitzpatrick és Kiersten White: hálás köszönetem, amiért ırült sok elfoglaltságotok mellett idıt szakítottatok arra, hogy elolvassátok a könyvem! Elértétek, hogy rocksztárnak érezzem magam. Karsten Knight, neked pedig köszönöm, hogy végigszenvedted a mindennapos címvitát, és végül elıálltál a tökéletes javaslattal. (Amúgy mindenkinek szól, aki részt vett a 2011-es Nagy Címadási Vitában: köszi, hogy nem nyírtatok ki!) Köszönet a Friday the Thirteeners blog fantasztikus hölgyeinek: Erin Bowman, Elsie Chapman, Brandy Colbert, Renee Collins, Alexandra Duncan, J. R. Johansson, Mindy McGinnis, Ellen Oh, Megan Shepherd, April Tucholke, Kasie West, valamint Natalie Whipple megnevettettek, támogattak és mindig szórakoztató e-maileket küldtek. További online közösségek, amelyeknek hálával tartozom: Apo-calypsies, Bookanistas, valamint a WriteOnCon csapata. Köszönöm a villásreggeliket Lisa Cannonnek, Debra Drizának, Kirsten Hubbard-nak, Nikki Katznek,

Andrea Ortegának és Cindy Ponnak. Köszönet Dustin Hansennek, hogy minden számteches kérdésemmel hozzá fordulhatok; Courtney Stallings-Barrnek, Matthew MacNishnek és Shannon O'Donnellnek, hogy olyan hőséges blogolvasóim és barátaim; valamint Lisa Mantchevnek a végtelen sok e-mailért, amelyek többsége megnevettet (vagy épp ırülten felkelti a süti iránti étvágyamat!). Szeretnék köszönetét mondani a zenéért, ami nagyban inspirálta ezt a történetet: a 30 Seconds to Mars, Anberlin, Jack's Mannequin, Lifehouse, Linkin Park, Mae, Muse, Paramore, Something Corporate, The Spill Canvas, Trust Company és a Vedera lehengerlıen fülbemászó dalai nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg. A Dél-kaliforniai Független Könyvkereskedık Szövetsége, a SCIBA minden tagjának köszönet, amiért oly sok éven át vendégül láttak a rendezvényeiken, és amiért a legelsık között támogattak. Katie Bartow, Alyson Beecher, MG Buehrlen és Kari Olson: köszönöm, hogy minden téren csúcsteljesítményt nyújtotok a könyveim reklámozásában! Komolyan mondom, olyan csodás internetes közösségre támaszkodhatok, hogy ha volna hely rá, egyesével mondanék köszönetét mindenkinek. De sajnos ez a köszönetnyilvánítás már így is túl hosszúra nyúlt, úgyhogy egyszerre köszönöm meg mindenkinek, aki olvasta a Facebookomat, Twitteremet, a blogomat vagy bármi mást, amit a neten szövegelek. Köszönöm, hogy nevettek minden bolondságomon, és hogy ilyen nagylelkően idıt szántok arra, hogy támogassátok a könyveimet. Fergetegesek vagytok! (Na, legalább egy szeles poént muszáj volt elsütnöm!)