Diana Palmer. Sivatagi vihar

Diana Palmer Sivatagi vihar

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book arc fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Diana Palmer 1998. – Harlequin Magyarország Kft., 2005 A mű eredeti címe: Once In Paris (Mira Books) Magyarra fordította: Győry Hajnalka

Borító: Majoros Árpád ISBN 963 537 433 X ISSN 1588-8096

•Felelős kiadó: Thomas Beckmann • Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Mátyás Mária •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária • Hirdetésszervezés: Biczi Orsolya 488-5662 •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 32/C. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 213-5202; Fax: 202-5258; E-mail: [email protected] •Terjesztés: 488-5588

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1. Egy piros ruhás, hirtelenszőke, csinos nő állt meg a Louvre-ban a Mona Lisa előtt egy nála sokkal magasabb, sötét hajú férfi társaságában, és csípős megjegyzést tett franciául, mire a férfi felnevetett. Látszott rajtuk, hogy szívesen elálldogálnának még ott, de turisták hosszú sora várta türelmetlenül, hogy láthassa Leonardo da Vinci remekművét, s többen hangot is adtak méltatlankodásuknak a kényszerű várakozás miatt. Az egyik látogató vakus fényképezőgépet irányított a vastag golyóálló üveg mögé rejtett időtlen műalkotás felé, de a teremőr gyorsan lefülelte. Brianne Martin egy közeli padról figyelte a látogatókat, akik legalább olyan érdekesek voltak a számára, mint maguk a műkincsek. Rövidnadrágot és szűk pólót viselt, zöld szeme élénken csillogott. Szőke haja copfba fonva simult a hátára, hátizsákját keskeny vállára vetette, maga volt a jellegzetes diák. Már majdnem betöltötte a tizenkilencet, és egy előkelő lányiskolába járt a Szajna bal partján. Nem nagyon tudott beilleszkedni a többiek közé, mert tőlük eltérően nem a gazdagok és hatalmasok világában nőtt fel. Középosztálybeli szülők gyermeke volt, csak anyja második házassága a nemzetközi olajmágnás Kurt Brauerrel tette számára lehetővé, hogy megízlelje a fényűző életet. Valójában ezt az iskolát sem ő választotta. Brauer nem szerette a mostohalányát, és most, hogy felesége, Eve gyereket várt, el akarta távolítani az útból. Egy bentlakásos iskola Párizsban pontosan megfelelt erre a célra. Brianne-nek fájt, hogy anyja még csak nem is tiltakozott. – Élvezni fogod, drágám – biztatta reménykedő mosollyal –, hiszen rengeteg költőpénzed lesz. Meglátod, mennyire más így az élet. Apád sosem keresett többet a minimálisnál. Egyszerűen nem törekedett arra, hogy előbbre jusson. Az ilyen megjegyzések csak tovább rontották Brianne és törékeny, szőke édesanyja amúgy is feszült viszonyát. Eve kedves, de önző teremtés volt, aki mindig a kiugrási lehetőséget kereste. Egyenesen üldözte Brauert, kész haditerve volt a meghódítására. Brianne megdöbbenésére öt hónappal imádott apja halála után már hozzá is ment, és hamarosan gyereket várt tőle. Anya és lánya az atlantai helyes, bár kicsi lakás helyett egy nassaui villában találta magát, a Bahamákon. Kurt Brauer rendkívül gazdag volt, bár Brianne sosem jött rá, honnan ered a vagyona. Állítólag az olajkutatásban volt érdekelt, de furcsa, veszedelmes külsejű emberek látogatták a nassaui irodában, mikor nagy ritkán otthon tartózkodott. Háza volt Nassauban, nyaralója Barcelona tengerpartján és a francia Riviérán, köztük pedig a jachtjával közlekedett. Számára természetes volt a sofőr vezette limuzin és a három számjegyű összegbe kerülő ebéd. Eve elemében volt, hiszen először volt gazdag életében, Brianne viszont nyomorultul érezte magát. Kurt hamarosan fenyegetőnek találta a jelenlétét, ezért jobbnak látta, ha eltűnik hazulról.

A lány most is, mint mindig nagy érdeklődéssel nézett körül a Louvre-ban, amely a kedvenc helye volt, amióta csak Párizsba érkezett. Imádta az öreg, átalakított palotát. Bár néhány változtatás nem nyerte el a tetszését – különösen az a hatalmas üvegpiramis –, a kiállított műkincseket szerette. Fiatal lévén lelkesedett minden új látnivalóért és tapasztalatért, műveltségbeli hiányosságait pedig lelkes műélvezettel pótolta. Most egy férfin akadt meg a szeme, aki az egyik olasz festményt bámulta, bár nem túl nagy lelkesedéssel. Talán nem is látta, amit nézett. Sötét szemének tekintete, arcának kemény vonásai mintha fájdalmat tükröztek volna. Brianne nagyon ismerősnek találta a férfit. Sűrű, sötét, hullámos haja volt, de már ezüstös szálak csillogtak a halántékán. Széles válla, keskeny csípője, magas termete erőt sugárzott. A lány észrevette, hogy egyik kezében szivart tart, amely persze nem égett. Nyilván tisztában volt vele, hogy itt nem gyújthat rá, de nem tudott meglenni üres kézzel. Brianne maga is szokta a körmeit tépkedni, sőt az eleven húsig is betépte néha idegességében. A szivar talán arra szolgál, hogy a férfi ne rágja a körmét, találgatta. Ez a gondolat annyira mulattatta a lányt, hogy el is mosolyodott. A pasas nagyon gazdag lehet, tűnődött tovább. Krémszínű, csíkos sportzakót viselt lezser, fehér nadrággal és drapp inggel, nyakkendő nélkül. Jobb csuklóján vékony aranyóra, talán egy Rolex, bal kezén jegygyűrű. Ebben tartotta a szivarját is, tehát valószínűleg balkezes. Amint a férfi megfordult, Brianne megpillantotta széles arcát. Bőre barna, határozott vonalú szája keskeny, orra pedig kissé ívelt volt, állát kis bevágás osztotta ketté. Nagy, fekete szemét vastag, sötét szemöldök árnyékolta. Lenyűgöző látványt nyújtott, és valahogy nagyon ismerősnek tetszett. Brianne eltűnődött, vajon hol is láthatta. Ó, igen, megvan! A mostohaapja adott egy fogadást az esküvő után az ismerőseinek, akikkel üzleti kapcsolatban állt, és ez a férfi is jelen volt. Valami építőipari nagyság. Hutton. Igen, L. Pierce Hutton, a Hutton Építőipari Részvénytársaság feje. A cég olajfúró tornyok építésére szakosodott az Atlanti-óceánon túl, de foglalkozott csúcstechnológiát igénylő magas házak építésével is. Hutton jó nevet szerzett magának, mint építesz, különösen az ökológusok körében. A konzervatív politikusok viszont nem szerették, mert ellenezte a felületes környezetvédő módszereket. Igen, Brianne most már emlékezett rá. Akkoriban halt meg a felesége. Ez a fogadás már három hónapja volt, de a férfi nem úgy nézett ki, mint aki kezd magához térni a szerencsétlenség után. A lány közelebb ment hozzá, szinte vonzotta a Hutton tartásából sugárzó szomorúság. Még mindig úgy bámulta a festményt, mintha mindjárt szét akarná tépni. – Ez nagyon híres kép. Magának nem tetszik? – kérdezte Brianne melléje lépve. Egészen lenyűgözte a férfi magassága. Csak a válláig ért, pedig a lányok között magasnak számított. Az ismeretlen ismerős összehúzott szemmel, hideg tekintettel nézett vissza rá. – Je ne parle pas anglais (Nem beszélek angolul) – vetette oda fagyos hangon. – Dehogynem beszél angolul – ellenkezett a lány. – Tudom, hogy nem emlékezhet rám, de találkoztunk a fogadáson, mikor az anyám feleségül ment Kurt Brauerhez Nassauban. – Részvétem az anyjának – felelte a férfi most már angolul. – Mit kíván?

Brianne zöld szeme Hutton sötét tekintetét kutatta. – Csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, ami a feleségével történt. Még csak nem is említette senki a fogadáson. Azt hiszem, az emberek ilyenkor félnek, nem gondolja? Amikor elveszítünk valakit, megpróbálnak úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, vagy elvörösödve csak motyognak valamit a bajszuk alatt. Pontosan így volt akkor is, amikor az apám meghalt. Csak annyit szerettem volna, hogy öleljen át valaki és hagyja, hogy kisírjam magam a vállán – emlékezett a lány. Még mosolyognia is sikerült. – Azt hiszem, ez senkinek nem jut az eszébe. A férfi egy kicsit sem engedett fel. Tekintete végigpásztázta a lány arcát, aztán megállapodott egyenes, szeplős orrán. – Mit csinál Franciaországban? Brauer éppen itt dolgozik? Brianne megrázta a fejét. – Az anyám gyereket vár, én meg útban vagyok, így aztán ide küldtek tanulni. Hutton összevonta a szemöldökét. – Akkor most miért nincs az iskolában? A lány elhúzta a száját. – Ellógtam a háztartástant. Semmi kedvem megtanulni párnát varrni, sokkal jobban érdekel a könyvelés. – A maga korában? – Már majdnem tizenkilenc vagyok – jelentette ki Brianne. – Jól tudom a matekot, tiszta ötös vagyok belőle – mosolygott a férfira. – Egyszer még megjelenek magánál, és nem hagyom békén, amíg állást nem ad, ha megszereztem a diplomát. Esküszöm, megszököm egyszer ebből a csipkés börtönből és beiratkozom az egyetemre. A férfi – ha kicsit kényszeredetten is, de – most már mosolygott. – Akkor sok szerencsét kívánok! A lány a Mona Lisa felé nézett, ahol még mindig hosszú volt a sor, a zaj pedig egyre nagyobb. – Mindenki türelmetlenül várja, hogy láthassa, aztán pedig meglepődik, hogy milyen kicsi és milyen vastag üveg mögé dugták – közölte bizalmasan. – Az előbb hallgatóztam. Az emberek valami hatalmas festményre számítanak, és csalódnak, hogy nem takarja be az egész falat. – Az élet tele van csalódással. Brianne erre a megjegyzésre visszafordult és fürkésző tekintettel nézett a férfi szemébe. – Valóban sajnálom a feleségét és magát, Mr. Hutton. Azt hallottam, tíz évig voltak házasok és imádták egymást. Ez maga lehet a pokol. A férfi megint bezárkózott. – Nem szeretnék a magánéletemről beszélni. – Igen, tudom – vágott közbe a lány. – Idő kell hozzá, egyszerűen erről van szó. De nem kell egyedül maradnia, ezt ő sem akarná. Hutton összeszorította az állkapcsát, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne uralkodni magán. – Miss… – Martin. Brianne Martin. – Majd ha idősebb lesz, rájön, hogy nem jó ennyire szókimondónak lenni idegenekkel.

– Tudom. Mindig kényes területekre tévedek. – Kedvesen mosolyogva nézett fel a férfira. – Maga erős ember. Annak kell lennie, ha már olyan sokat elért az életben, pedig még negyvenéves sincs. Mindenkinek varinak nehéz időszakai, de mindig világít egy kis fény még a legsötétebb éjszakában is. – A lány feltartotta a kezét, mikor a férfi közbe akart szólni, aztán folytatta. – Jó, jó, nem szólok többet egy szót sem. Mit gondol, ez a férfialak arányos? – biccentett a festmény felé, amely előtt Hutton álldogált. – Mintha kicsit satnya lenne a magasságához képest. A nő pedig túl kövér. Persze ez a festő a telt aktokat kedvelte. – Brianne nagyot sóhajtott. – Mit nem adnék érte, ha hasonlíthatnék hozzá! De azt hiszem, meg kell elégednem ezzel a két fél dióval egész életemre. A lány ránézett az órájára, és észre sem véve a férfi meglepett arcát s a szemében tükröződő furcsa, kényszeredett mosolyt, felkiáltott. – Te jó ég! Elkésem a matekóráról, pedig azt igazán nem akarom ellógni. Viszlát, Mr. Hutton! És már szaladt is hosszú lábán az utcaszintre vezető lépcső felé. Vissza sem nézett, a copfja csak úgy lobogott utána. Kicsit esetlen volt, és minden, csak nem elegáns, Huttont mégis kellemesen kizökkentette sötét gondolataiból. Azt hitte az ártatlan, hogy a festmény nem tetszik neki. Ezen nevetnie kellett. Aztán pillantása a bal kezében tartott szivarra esett. Nem a festményeket nézegetni jött ide, hanem hogy erőt gyűjtsön ahhoz, hogy beleugorjon a Szajnába sötétedés után. Margó elment, és ő hiába próbált meg mindent, nem tudja elképzelni a jövőt nélküle. Nem fogja többé látni a kék szemét, ahogy felragyog a nevetéstől, nem fogja többé hallani kedves, franciás kiejtését, nem fogja többé érezni puha testét a magáéhoz simulva megfeszülni a gyönyörtől. Könnyek tolultak a szemébe, a szívében hatalmas űr tátongott. Nem is mert senki közelíteni hozzá a temetés óta, és senkinek sem volt szabad kiejteni a felesége nevét a csendes, üres nassaui házban. Az irodában fáradhatatlanul dolgozott, a munkatársainak kíméletlen tempót diktált, de azok megértették. Csak ne lett volna annyira egyedül! Nem volt családja, sem gyermekei, hogy vigasztalják. Kettejük legnagyobb fájdalma az volt, hogy végzetes vetélése után Margó többé nem tudott teherbe esni. De igazából ez sem számított, valóban nem, hiszen Margó volt a mindene, neki pedig ő. Csodálatos lett volna, ha lesz gyerekük, de nem akarták megszállottan. Teljes életet éltek egymással, mindig együtt és mindig nagy szerelemben – egészen az utolsó pillanatig. Margó még akkor is csak vele törődött, miközben sápadt csontvázzá fonnyadt össze a szeme láttára. Eszik-e rendesen, alszik-e eleget? Még azokra az időkre is gondolt, amikor már nem lesz vele, hogy vigyázzon rá. – Sosem viselsz kabátot, mikor havazik – panaszkodott elgyengült hangján – és nem viszel magaddal ernyőt, ha esik. A zoknidat sem cseréled ki, ha átázott a cipőd. Annyira aggódom, mon cher. Vigyáznod kell magadra, érted? A férfi megígérte, aztán elsírta magát, a felesége pedig sovány keblére ölelve ringatta, amíg zokogott. – Istenem! – kiáltott fel most hangosan, ahogy elborították az emlékek. Néhány turista óvatosan odapillantott, mire Hutton ráeszmélt, hol van, és megrázta a fejét, mintha azt várná, hogy attól kitisztul. Aztán megfordult, és lement a lépcsőn, ki a perzselő párizsi napsütésbe. A közlekedés zaja, a tülkölés, a járókelők beszélgetése kicsit helyrebillentette. Ökölbe szorította a kezét a zsebében, majd öngyújtója után kezdett kutatni,

amelyet Margótól kapott a tizedik házassági évfordulójukra. Az asszony az arany öngyújtóba belevésette férje nevének kezdőbetűit. Pierce ezt az ereklyét mindig magánál hordta. Most végigsimította a hüvelykujjával, és újra belehasított a fájdalom. Meggyújtotta a szivart. A füstöt először fojtónak érezte, aztán megnyugtatónak. Mélyet szippantva nézte a Louvre-ba igyekvő turisták tömegét. Élvezik a nyaralást, mosolyognak, nevetnek, gondolta, míg ő maga a megtestesült fájdalom. Aztán eszébe jutott az a lány, Brianne, és amit mondott neki. Milyen furcsa, hogy csak úgy odajön az emberhez egy idegen a semmiből, és kiselőadást tart arról, hogy mitől gyógyul meg egy összetört szív. Bosszankodott, mégis mosolyognia kellett. Kedves gyerek, nem kellett volna annyira nyersen beszélnie vele. Emlékezett rá, hogy az anyja hozzáment Brauerhez, és rögtön terhes is lett. Brianne említette, milyen fájdalmas volt elveszítenie az apját, és végignézni, hogy az anyja nemsokára férjhez megy, és máris gyereket vállal. Ő is tudja hát, mi a fájdalom. Ráadásul útban volt nekik, ezért elküldték hazulról. Hutton ingatta a fejét. Úgy látszik, mindenkinek megvan a maga keresztje. De hát ilyen az élet. Szomorú arccal nézett az órájára. Fél óra múlva találkoznia kellene egy miniszterrel, de ebben az őrült forgalomban örülhet, ha csak harminc percet késik. Leintett egy taxit, és beletörődött, hogy nem ér oda időben. Brianne belopózott az iskola épületébe, aztán a folyosóról a matematikaterembe. Elhúzta a száját, mikor a gőgös Emily Jarvis észrevette, és elkezdett sugdolózni a barátnőivel. Emily volt az ellenségei egyike ebben az előkelő felsőbb leányiskolában. Hál' istennek már csak egy hónap, és kikerül innen, remélhetőleg továbbtanulhat. Egyelőre azonban el kell viselnie az iskolát, meg a beképzelt Emily és sznob barátnői társaságát. Kinyitotta a matematikakönyvét, és figyelte a tanárnő magyarázatát a magas szintű algebráról. Ennek az órának volt a számára értelme. Az egyenletekhez legalább értett az aprólékos varrással ellentétben. Az óra után Emily megállt a hallban két hűséges kísérőjével az oldalán. Jeles angol családból jött, amely egészen a Tudor-házig tudta levezetni a származását. A szép, szőke lány mindig a legdrágább ruhákat viselte, a szája viszont olyan mocskos volt, mint egy kocsisé, és ő volt a leghidegebb emberi lény, akit Brianne valaha ismert. – Megmondtam Madame Dubonne-nak, hogy ellógtál az óráról – közölte kárörvendő mosollyal. – Ó, semmi baj, Emily. Én pedig azt mondtam meg neki, hogy mit műveltél dr. Mordeau-val kedden a művészeti tanterem spanyolfala mögött, óra után. Emilynek döbbenet ült ki az arcára, de mielőtt válaszolni tudott volna, Brianne szemtelenül rávigyorgott, és otthagyta. Mindig meglepte a többi diákot, hogy bár Brianne törékenynek, sebezhetőnek látszott, erős, makacs jellemű, temperamentumos lány volt. Akik azt gondolták, hogy nyugodtan piszkálhatják, hamarosan letettek róla. Különben sem hazudott Madame Dubonne-nak. Emily meggondolatlan találkájának a művészettörténet-tanárral több diák is fültanúja volt, és mindannyiukat felháborította a dolog. Bárki meghallhatta, mit művelnek, aki csak betette a lábát a műterembe, ráadásul élvezhette az árnyjátékot az áttetsző spanyolfalon.

Dr. Mordeau még aznap betegszabadságra ment, és másnaptól Emily sem jött iskolába. Az egyik lány látta, amint egy sofőr vezette limuzinnal távozott bőröndjei kíséretében rögtön reggeli után. Ez után az epizód után már nem volt akkora megpróbáltatás az iskola Brianne számára, mivel Emily volt barátnői rájöttek, hogy a helyzetük megváltozott, és eszerint is viselkedtek. Brianne egy Cara Harvey nevű, alig tizennyolc éves, vörös hajú lánnyal került szoros barátságba. Szabadidejükben a művészeti tárlatokat és a múzeumokat látogatták, melyekben Párizs ugyancsak bővelkedett. Brianne semmi pénzért el nem ismerte volna, hogy azt reméli, Pierce Hutton is felbukkan valamelyikben, pedig így volt. A nagydarab ember egyenesen lenyűgözte. Annyira magányosnak tűnt, ő pedig sohasem tekintett még ilyen mély együttérzéssel senkire. Kicsit meglepte a dolog, de nem gondolt mélyebben bele. Akkor még nem. Tizenkilencedik születésnapja délutánján egyedül ment el a Louvre-ba, hogy megnézze azt a képet, amely előtt az első alkalommal Pierce Huttont találta. Cara kivételével, akitől egy üdvözlőlapot kapott, senki sem törődött a születésnapjával. Még az anyja sem, mint általában. Bezzeg az apja küldött volna neki rózsát vagy ajándékot, de ő már nem volt az élők sorában. Brianne még egy születésnapján sem érzett ekkora űrt a szíve helyén. Most még a Louvre sem hangolta jobb kedvre. Megpördült a sarkán, amitől csak úgy repdesett körülötte földig érő szoknyája. A halványzöld minta még jobban kiemelte nagy, zöld szemét. Egyszerű, fehér pamutpólót viselt hozzá és lapos sarkú papucsot. Övtáska volt a derekán retikül helyett, mert az sokkal kényelmesebb, sűrű, egyenes, szőke haját pedig kibontva hagyta. Türelmetlenül libbentette meg a hajzuhatagot. Szerette volna, ha göndör, mint néhány lányé az osztályban, de az övét még csak begöndöríteni sem lehetett. Sűrű függönyként takarta a hátát egészen a derekáig. Már tényleg le kellene vágatni, gondolta. Lassan sötétedett, nemsokára vissza kell mennie a bentlakásos iskolába. Taxival fog menni, határozta el, bár egyáltalán nem félt az éjszakai Párizstól. Ahogy taxit keresve végignézett az utcán, észrevett egy kis bisztrót. Jó lenne inni valamit, gondolta hirtelen, talán egy pohárka bort, csak hogy egyszer felnőttnek érezze magát. Belépett a sötét, zsúfolt helyiségbe, és rögtön rájött, hogy az sokkal inkább éjszakai bár, semmint bisztró, ráadásul nagyon drága hely lehet. Nem volt valami sok pénz nála, s biztos volt benne, hogy ez az előkelő hely meghaladja az anyagi lehetőségeit. Vágott egy csalódott grimaszt, s már indult is kifelé, mikor egy nagy kéz nyúlt utána a semmiből, majd csuklón ragadta. Brianne meglepett hangot hallatott, ahogy felnézett fogva tartója fekete szemébe. – Visszariadt, kislány? Egyáltalán van annyi idős, hogy alkoholt igyon? L. Pierce Hutton mély, erőteljes hangja kissé elmosódott szavakká formálódott. Sűrű, fekete haja széles homlokába hullott, egyenetlenül vette a levegőt. – Ma lettem tizenkilenc – hebegte a lány. – Nagyszerű, akkor akár vezethet is. Jöjjön, vigyen haza! – Nincs kocsim – tiltakozott Brianne. – Most, hogy mondja, nekem sincs. Nos, akkor nincs szükségünk sofőrre. Egy sarokasztalhoz vezette a lányt, amelyen egy félig üres whiskysüveg állt egy tömzsi kis pohár és egy magasabb vizespohár mellett, egy üveg szóda és egy hamutartó társaságában, amelyen szivar füstölt.

– Gondolom, utálja a szivarfüstöt – motyogta a férfi, miután sikerült anélkül leülnie a bokszban, hogy átesett volna az asztalon. Látszott rajta, hogy már jó régóta itt üldögél. – A szabad levegőn nem utálom – felelte a lány –, de zárt helyen bántja a tüdőmet. Télen tüdőgyulladásom volt, és még mindig nem jöttem helyre teljesen. – Én sem – sóhajtott egy nagyot Hutton, eloltva a szivart. – Itt belül még nagyon nem jöttem helyre. Állítólag idővel jobb lesz, nem ezt mondta maga is? Nos, kislány, jókorát hazudott. Egyáltalán nem lesz jobb. Mintha engem is a rák rágna belül. Nagyon hiányzik a feleségem. – A férfi arca egészen eltorzult, keze ökölbe szorult az asztalon. – Édes istenem, annyira hiányzik! Brianne közelebb csúszott hozzá a padon. Egy félreeső sarokban ültek, nem láthatta őket a többi vendég. A férfi felé nyújtotta mindkét karját, aztán ösztönösen magához ölelte. Még csak unszolnia sem kellett, hogy elfogadja a vigasztalást. Egy másodperc múlva a férfi hosszú karja a lány karcsú, meleg teste köré fonódott, fejét széles mellkasára vonta. Arcát a lány nyakába rejtette, aki egyszer csak érezte, hogy a férfi megremeg, könnyei végigfolynak a bőrén. Ringatta a nagydarab embert, ahogy csak ebben a helyzetben tudta, nyugtató szavakat mormolva a fülébe. Azt suttogta neki, hogy minden rendben lesz, ne féljen, biztonságban van. Amikor Brianne észrevette, hogy Hutton ellazul, kezdte magát kényelmetlenül érezni. Kicsit zavarban volt. Talán nem is örül majd a férfi, hogy kimutatta, mennyire sebezhető. De Hutton láthatóan nem bánta, ami történt. Felemelte a fejét, és nagy kezét a lány vállára téve, minden szégyen nélkül, könnyes szemmel nézett a szemébe. – Most meglepődött, ugye? Maga amerikai, márpedig Amerikában nem sírnak a férfiak. Valami macsó álarc mögé rejtik az érzéseiket, és sosem engedik szabadjára az érzelmeket. – Mosolyogva törölte meg az arcát. – Nos, én görög vagyok. Legalábbis az apám az volt, az anyám pedig francia, sőt van egy argentin nagyanyám is. Latinos temperamentummal áldott meg az ég, nem hoznak zavarba az érzelmek. Nevetek, ha boldog vagyok, és sírok, ha szomorú. A lány elővett egy zsebkendőt, mosolyogva megtörölte a férfi szemét. – Én is – mondta. – Tetszik a szeme. Rendkívül sötét. – Az apámé volt ilyen, meg a nagyapámé, akinek tartályhajói voltak. – Közelebb hajolt a lányhoz. – Mindet eladtam, és buldózereket meg darukat vettem helyettük. Brianne felnevetett. – Nem szereti a tankhajókat? Hutton vállat vont. – Az olajfoltokat nem szeretem a tengeren. Ezért építek fúrótornyokat, mégpedig úgy, hogy ne tudjanak szivárogni. – Felemelte a poharát, nagyot kortyolt belőle. Aztán gondolt egyet, és odaadta a lánynak. – Kóstolja meg! Jófajta skót whisky, Edinburgh-ból származik. Egészen sima, ráadásul felhígítottam jó sok szódával. Brianne tétovázott. – Még sosem ittam töményét – vallotta be. – Egyszer mindent el kell kezdeni. – No, jó – vont vállat Brianne –, akkor fenékig!

Nagyot kortyolt a whiskyből, lenyelte, aztán dülledt szemmel ült meredten, mint aki mindjárt megfullad. Kapkodni kezdte a levegőt. – Te jó ég, ez rakéta-üzemanyag! – Micsoda szentségtörés! Ez egy drága ital, gyermekem. – Nem vagyok gyerek, épp most lettem tizenkilenc – emlékeztette a lány, majd még egyet kortyolt az italból. – Nem is olyan rossz. – Ennyi elég is – vette ki a kezéből a poharat a férfi. – Nem örülnék, ha kiskorúak elcsábításával vádolnának. Brianne felvonta a szemöldökét. – Nahát, megtenné? – kérdezte pajkosan. – Tudja, én még soha…, de mindig is érdekelt, mi veszi rá a nőket, hogy levetkőzzenek a férfiak kedvéért. A szobrok nézegetése a Louvre-ban nem a legjobb módja a szerelem művészete elsajátításának, és köztünk szólva az osztályfőnököm valószínűleg még mindig úgy gondolja, hogy a gólya hozza a gyereket. Most a férfi szemöldöke szaladt össze. – Nahát, maga egy vérlázító nőszemély! – Remélem is. Sokat dolgoztam rajta, hogy ilyen legyek. – Kutató pillantást vetett a férfi arcára. – Jobban van? Hutton vállat vont. – Kicsit. Még nem vagyok elég részeg, de már elkábultam. Brianne a férfi nagy kezére tette a magáét. Meleg és izmos kézfejet tapintott, rajta az erős fekete szőrzet a fehér ing mandzsettája alatt folytatódott. Körmei szélesek, laposak, makulátlanul tiszták és szépen formázottak voltak. A lány megbűvölten érintette meg őket. A férfi lenézett a kezére, és a lány hosszú, kecses, rövid körmű ujjait tanulmányozta. – Semmi festék – mormogta. – A lábán sem? A lány rázta a fejét. – A lábam túl rövid és vastag ahhoz, hogy elegáns legyen. Hasznos végtagjaim vannak, nem pedig csinosak. Hutton felfelé fordította a tenyerét, ujjai összezárultak a lány kis keze fölött. – Köszönöm – vetette oda kurtán, mintha idegesítette volna, hogy ki kell mondania a szót. Brianne tudta, mire gondol, és elmosolyodott. – Néha csak egy kis vigasztalás hiányzik az embernek. Maga nem egy gyenge fickó, hanem kemény férfi. Túl fog jutni rajta. – Talán. – Biztosan – jelentette ki határozottan a lány. – Nem kéne hazamennie? – kérdezte, és körbenézett. – Az a bögyös, hirtelenszőke nő nagyon szemez magával. Úgy néz magára, mint aki legszívesebben hazavinné, aztán szerelmeskedés közben ellopná a pénztárcáját. A férfi bizalmasan odahajolt Brianne-hez. – Én most nem tudnék szerelmeskedni, ahhoz túl részeg vagyok. – Azt hiszem, ezt ő nem bánná. A férfi lustán elmosolyodott. – És maga? Mi lenne, ha hazajönne velem, és tennénk egy kísérletet?

– Köszönöm, de ennyire elázva inkább nem. Amikor én először az életben lefekszem valakivel, ott tűzijáték szikrázzon és Csajkovszkij nyitánya, az 1812 zengjen. Hogyan adhatná meg ezt nekem egy részeg ember? Hutton hátravetette a fejét, úgy nevetett. Kedves nevetése volt, lassú, mélyről jövő. A lány azon tűnődött, vajon mindent olyan teljes szívvel csinál-e, mint ahogyan gyászol. – Akkor is vigyen haza! – mondta a nevetés elültével. – Magával biztonságban vagyok. De maga se próbáljon engem elcsábítani! – tette hozzá, miután letett egy bankjegyet az asztalra. A lány a szívére tette a kezét. – Megígérem. – Akkor jó – állt fel Hutton kissé bizonytalanul, aztán keserű arcot vágott. – Arra sem emlékszem, hogyan jöttem ide. Te jó ég! Lehet, hogy csak úgy kisétáltam egy új szálloda építésének a tárgyalásáról. – Biztosan akkor is tárgyalni fognak még, mikor maga visszaér – kuncogott a lány. – Hórukk, Mr. Hutton! Fogunk egy taxit.

2. Pierce Hutton Párizs egyik legújabb és legelőkelőbb szállodájában lakott. Épp akkor halászta ki a zsebéből a kulcsát és adta oda a lánynak, amikor elhaladtak a portás előtt, aki gyanakodva figyelte a jelenetet. Ugyanígy a recepciós, aki egyenesen odalépett hozzájuk a liftnél. – Valami baj van, Mr. Hutton? – kérdezte nyomatékosan. – Igen, Henri, szörnyen berúgtam – válaszolta bizonytalan hangon Hutton, miközben hosszú karjával szorosan átfogta Brianne derekát. – Ismeri az üzletfelem lányát, Brianne-t? Párizsban jár iskolába. Ő talált rám a Chez George-ban, és hazahozott – vigyorgott a férfi. – Megmentett egy éjszakai pillangótól, aki kinézte magának a pénztárcámat. – Ó! – bólintott Henri, majd rámosolygott Brianne-re. – Nincs szüksége segítségre, mademoiselle? – Mr. Hutton elég nehéz, de azt hiszem, boldogulok. Ránézne, kérem, később, hogy jól van-e? – tette hozzá a lány őszinte aggódással a hangjában, mire Henri minden rossz érzése elpárolgott. – Szívesen. A lány félénken mosolygott. – Merci beaucoup. És kérem, ne válaszoljon franciául, mert mindössze ennyi a francia szókincsem Madame Dubonne legnagyobb erőfeszítései ellenére. – Maga a La Belle Ecole-ba jár? – kiáltott fel a férfi. – Az unokahúgom is. – Megnevezte a lányt, akit Brianne csak távolról ismert. – Igen, fekete haja van, és mindig hosszú pulóverben jár, akármilyen meleg az idő – mondta kuncogva.

– Oui – felelte Henri a fejét ingatva. – Szegény gyerek mindig fázik. De hadd segítsek, kisasszony! – mondta, és eltámogatta Huttont a liftig. Aztán pergő francia mondatokkal utasította a liftkezelőt, hogy vigye Monsieur Huttont a szobájához. – Segíteni fog magának – biztosította a lányt. – Jól gondját fogjuk viselni a monsieur-nek. Brianne rámosolygott. – Akkor nem kell aggódnom. Henri bólintott. Milyen kedves ez a fiatal nő! És milyen pompás szőke haja van! Felértek az emeletre, ahol a liftkezelő segített Pierce-t a lakosztályához támogatni. Betámogatták a hatalmas hálószobába, amelynek fekete-fehér színösszeállítása jól illett a férfi egyéniségéhez. A hatalmas kétszemélyes ágy sarkain négy oszlop nyúlt karcsú kísértetként a mennyezet felé. Egyesült erőfeszítéssel leengedték a férfit az ágyra. Amint kinyújtózott a fekete takarón, kinyitotta a szemét. – Olyan furcsán érzem magam – motyogta. – Azt nem kétlem – mondta Brianne, majd megköszönte a liftkezelő segítségét, aki rámosolygott, és becsukta maga mögött az ajtót. Pierce fekete szeme kutatva pásztázta Brianne kipirult arcát. – Segítene levetkőzni? A lány még jobban elvörösödött. – Öö… – Mindent el kell kezdeni egyszer – emlékeztette a férfi. Brianne tétovázott. Hutton valóban nincs abban az állapotban, hogy egyedül vetkőzzön le, ahhoz túlságosan részeg. Reggel talán már arra sem emlékszik, hogy ő itt járt. Kibogozta a cipőjét, és lehúzta a zoknijával együtt. Igazán szép lába van, állapította meg, hosszú és keskeny. És nagyon nagy. Mosolyogva kerülte meg az ágyat, hogy ülő helyzetbe húzza fel a férfit. Levette róla a zakót, aztán kigombolta az ingét. Hutton napbarnította bőrének drága szappan- és illatszerszaga volt, széles mellkasát sűrű, fekete szőrzet borította. A lány véletlenül hozzáért, mire furcsán bizseregni kezdtek az ujjai. – Margó szűz volt – mondta a férfi lágyan. – Úgy kellett kicsalogatnom a ruháiból, és bár végtelenül szeretett, először küzdött ellenem, mert fájdalmat kellett, hogy okozzak neki. – Finoman megérintette Brianne rákvörös arcát. – Nem hiszem, hogy manapság vannak még szüzek. Margó és én mindig kilógtunk a sorból a hagyománytiszteletünkkel. Az esküvőnk után szeretkeztünk először. – Meg tudná mozdítani a karját? Így jó. Brianne nem akarta ezt tovább hallgatni, de nem tehetett semmit. Lehúzta a férfiról az inget, és erővel tartotta vissza magát, hogy ne csodálja meg izmos, barna karját, széles mellkasát. Nem úgy nézett ki, mint aki sokat dolgozik íróasztal mögött. – Maga csak tizenkilenc éves. Ha idősebb lenne, azt hiszem, elcsábítanám. Nagyon csinoska, a haja egészen felizgat. Olyan hosszú és olyan dús! – Két keze közé fogta a lány haját. – Érzéki haj. – A magáé is szép – mondta Brianne zavartan, csak hogy feleljen valamit. – Nos, azt hiszem, ezt nem tudom… – folytatta, amint keze tétován megállt a férfi nadrágszíjának csatjánál.

– Dehogynem – mondta amaz nyugodtan, majd odavezette a lány kezét a csathoz, s az arcát figyelve segített neki kinyitni. Aztán a gomb és a cipzár következett egyesült erővel. A férfi a pantalló és az alsónadrág dereka alá csúsztatta a lány kezét, és kissé megemelte magát. – Most húzza! Döbbenet, felháborodás és elragadtatás kavargott a lány fejében, ahogy a ruha lekerült a karcsú, erős férfitestről. Hutton nem úgy festett, mint az az aránytalan férfi a Louvre-beli festményen. Műalkotás volt önmagában véve. Csupa izom, sehol semmi felesleg. Még jó, hogy részeg, gondolta a férfi bizonytalanul, mert a lány elragadtatott arckifejezése láttán különben még illetlen tettekre vetemedne. Túlságosan ellazította az ital ahhoz, hogy vágyat érezzen, aminek a lány érdekében most kifejezetten örült. Brianne még így, ernyedten is félelmetesnek találta a férfiasságát, ez látszott a szemén. Hát még ha kívánná is… De ez sohasem fog megtörténni. Margóval együtt ő is meghalt kívül-belül. Az előbbi hamiskás fény kihunyt a szemében, nagyot sóhajtva hanyatlott vissza a párnára. – Miért kell az embereknek meghalniuk? – kérdezte fakó hangon. – Miért nem élhetnek örökké? Brianne-t ezek a mondatok visszahozták gondolataiból, gyorsan befejezte a férfi vetkőztetését, aztán köréje igazította a takarót, hogy véget vessen a kínos helyzetnek. – Bárcsak tudnám! – felelte, azzal leült Hutton mellé az ágyra. Kezét a férfi mellkasán nyugvó kezére tette. – Próbáljon meg aludni! Az lenne most a legjobb magának. Pierce riadt, zavaros tekintettel nézett körül. – Csak harmincöt éves volt, ez nem kor manapság. – Tudom. Hutton megfogta a lány kezét, és tenyérrel lefelé a mellkasához szorította. – Úgy látszik nők is lehetnek hős lovagok – mormogta álmosan. – Hol vari a páncélod és a lándzsád, szép Johanna? – A zsebemben. Akarja látni? A férfi elmosolyodott. – Maga olyan jó hozzám! Elűzi a sötét fellegeket. – Fürkésző szemmel figyelte a lány arcát. – Én viszont nem teszek jót magának, rossz hatással vagyok magára. – Csak egy korty whisky volt, semmi más – emlékeztette a lány. – És egy sztriptíz – tette hozzá a férfi pajzán mosollyal. – Igazán sajnálom. Ha józanabb lettem volna, nem hozom ilyen zavarba ejtő helyzetbe. – Ó, annyira azért nem volt rémes. Végül is láttam hasonló festményeket a Louvre-ban – köszörülte meg Brianne a torkát. – Az a férfi ott a képen tényleg satnya volt, nem igaz? A férfi élvezettel kuncogott a megjegyzésen. – Sajnálom – húzta el a kezét a lány, felkelve az ágy széléről. – Hozhatok magának valamit, mielőtt elmegyek? Hutton nemet intett a fejével, ami a kábulat ellenére kezdett fájni. – Most már rendben leszek, maga meg jobb, ha visszamegy az iskolába. Nem került bajba múltkor a lógás miatt? – Cseppet sem – kuncogott a lány. – Jövő hónapban amúgy is vége.

– Azután hová megy? Brianne egy pillanatra kétségbeesettnek tűnt, de gyorsan összeszedte magát. – Ó, azt hiszem, vissza Nassauba, legalábbis a nyárra. De jövő ősszel egyetemre megyek, akármit is mondanak, még akkor is, ha magamnak kell fizetnem a tandíjamat. Egy évvel már úgyis lemaradtam az évfolyamomtól, tovább nem várok. – Én kifizetem, ha ők nem akarják – mondta a férfi Brianne legnagyobb meglepetésére. – Ráér akkor visszafizetni, ha már megszerezte a diplomáját. – Maga… megtenné ezt egy idegennek? A férfi elhúzta a száját. – Idegen? – kérdezte furcsa nyomatékkal a hangjában. – Mikor már látott teljesen meztelenül? A lány erre nem tudott mit válaszolni. – Ami nem kis teljesítmény, hadd tegyem hozzá – folytatta a férfi. – A mai napig Margó volt az egyetlen nő, aki valaha is így látott. Hutton szeme ismét elhomályosult, aztán a lányra hunyorított. Az vigasztaló mozdulattal megérintette az arcát. – Irigylem őt – mondta őszintén. – Csodálatos lehetett tudni, hogy ennyire szeretik. – Kölcsönös volt – szorította össze a száját a férfi. – Igen, tudom – húzta vissza sóhajtva a kezét a lány. – Igazán sajnálom, de nem tudok segíteni, hogy ne fájjon ennyire. – El sem tudja képzelni, mennyit segített – jelentette ki Hutton ünnepélyesen. – Tudja, hogy amikor a Louvre-ban találkoztunk, épp azon gondolkodtam, hogyan tudnám Margót követni? Brianne ingatta a fejét. – Csak azt láttam, hogy borzalmasan magányos és elkeseredett. – Az is voltam, de maga enyhítette a fájdalmamat – nézett a lány szemébe. – Sosem fogom elfelejteni, hogy maga húzott vissza a szakadék széléről. Bármire lesz szüksége, rám számíthat. Nekem is van egy házam Nassauban, nem messze Brauer házától. Ha túl forró lenne a lába alatt a talaj, bármikor átjöhet. – Jó is lenne egy barát Nassauban! A férfi szeme összeszűkült. – Nekem sincs barátom, legalábbis eddig nem volt – jelentette ki hűvösen felnevetve. – Maga aztán furcsa barát egy magam korabeli férfinak. A lány elmosolyodott. – Én is épp ezt akartam mondani. – Az emberek majd találgatnak, de hadd tegyék. – Megfogta a lány kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Találkozunk még, Brianne. – Tudom. A lány felállt, de tekintete a férfi széles, olajbarna arcán időzött. – Aztán csak előre nézzen! – mondta gyengéden. – Egy nap majd észreveszi, hogy már nem olyan nehéz. Kell, hogy legyenek olyan dolgok, amelyeket mindig is meg akart tenni, de eddig nem kerített rájuk sort, olyan tervek, amelyeket eddig nem tudott véghezvinni, olyan munkák, amelyeket nem ért rá befejezni. A férfi fájdalmasan nyújtózott egyet.

– Az utolsó két évben csak Margóval törődtem, míg a rák fel nem falta elevenen. Nehéz megtanulnom magamnak élni. Most nincs senkim, akivel törődjek. Brianne szeme nagyra nyílt. – Ne nézzen így rám, én független vagyok, tényleg! A férfi szeme elsötétült. – Maga egy csoda – mondta váratlanul. – Talán tényleg vannak őrzőangyalok, és maga éppen az enyém. De ez kölcsönös, én is lehetek a maga őrzőangyala. Csak válassza ki azt az egyetemet vagy főiskolát, amelyik tetszik, és én elintézem, hogy bekerüljön, akár Oxfordba is. Mindenütt vannak kapcsolataim. A lány szeme felcsillant. – Nem úgy néz ki, mint valakinek a tündér keresztapja. – A látszat néha csal. Gyóntatóatyát sem láttam még hosszú, szőke hajjal. A lány kuncogott. – Na, most már megyek. – Menjen csak, és köszönöm. – Nincs mit. Maga megérdemli, hogy megmentsék saját magától. A hálószobaajtóból még egyszer visszanézett. – Most már rendben lesz, ugye? Úgy értem, nem fog semmi… őrültséget elkövetni? Hutton feltámaszkodott a könyökére. – Nem fogok – ígérte meg ünnepélyesen. – Akkor jó. Vigyázzon magára! – Maga is! A lány habozva nyitotta ki az ajtót. – Tudom, hogy nem szívesen megy el – mondta a férfi mély, kissé nyers hangon –, de el kell mennie. Brianne nagyra nyílt, kíváncsi szemmel nézett vissza rá a válla fölött. – Ezt nem értem. – Sokkal többet megtudtunk egymásról ilyen rövid idő alatt, mint az emberek általában. Ez olyan kötődést hozott létre köztünk, amilyet én még nem tapasztaltam – nézett Hutton fanyar mosollyal a lányra. – Ne akarja megérteni! A barátság ritka dolog, egyszerűen csak fogadja el! Brianne rámosolygott. – Rendben van. – Váljon egy percet! Adja ide a nadrágomat! – Velem jön? – Vicces egy lány maga! – mormogta a férfi. – Beleesnék a liftaknába ebben az állapotban. Csak akarok adni magának valamit. – Ha fizetni próbál… – Ne nézzen rám ilyen vasvillaszemmel! – dohogott Hutton, azzal egy kártyát dobott a takaróra. – Itt a szállodai telefonszámom. Ha bajba jut, vagy ha szüksége van rám, csak hívjon fel! A lány felvette a kártyát, és a férfi szemébe nézett. – Sajnálom, hogy félreértettem. – Különben is, miért fizetnék magának? – bosszankodott tovább Hutton. – Az olyanfajta nők, akikre maga gondolt, többet tesznek, mint hogy leveszik az ember nadrágját. A lány szörnyülködve kapkodott levegő után.

– Na, kifelé! És vigye magával a piszkos fantáziáját is, csúnya kislány! – No, ezt fejezze csak be! Nekem nincs piszkos fantáziám. – Ha! Brianne zsebre tette a kártyát, és a férfira mosolygott. – Látom, már jobban van, mert veszekszik. Most már tényleg megyek. – Jobb is, ha csak sértegetni tud. A lány az ajtóból még visszaszólt. – Akarja, hogy visszamenjek a bárba és ideküldjem azt a vastagon kirúzsozott hölgyet, hogy közelről megvizsgálhassa a pénztárcáját? Fogadok, hogy ő tudná, mit kezdjen magával, ha már egyszer levette a nadrágját. – Nahát, maga züllött nőszemély! – korholta a férfi kedvesen. – Egy nap pedig majd én is megtudom, és akkor aztán jobb lesz, ha vigyáz magára! – Brianne! – Tessék! – fordult vissza a lány. A férfi komoly tekintete meglepte. – Vigyázzon, milyen tanítómestereket választ ehhez a tantárgyhoz! Legyen nagyon óvatos! Brianne hátravetette a haját. – Ó, nem kell aggódnia. Már megvan a jelöltem. – Igazán? És ki az? A lány kilépett az ajtón, és csak a fejét dugta vissza a nyílásba. – Maga, ha már túljutott a bánatán – felelte gyengéd hangon. – Azt hiszem, érdemes magára várnom. Mielőtt a férfi magához tért volna a döbbenettől, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Nassau tele volt turistákkal. Nagy tömeg hömpölygött a tengerparton a Coral Caynél újonnan épült üdülőktől egészen a régi Nassauig. Tarka kisbuszok robogtak a forgalomban, épp csak elkerülve az összeütközést a rengeteg motorral, autóval és gyalogossal. Brianne a Prince George rakpart piacán kóborolt a színes szalmából font táskákat, kalapokat és babákat nézegetve, de végül csak egy kalapot vett magának. Gyűrhető kendervászonból készült, bíborszínű virágokkal a karimáján. Rámosolygott az árusra, aztán továbbment, hogy végignézze, amint egy egyesült államokbeli óceánjáró kimanőverez az öbölből. Sosem fogja megunni figyelni az óriási hajókat, gondolta. Gyakran érkeztek hadihajók is a kikötőbe, mint például az a romboló a móló végén. Egy csapat tengerész vágott át a sétálók között a hajó felé, és megállt megbámulni egy csinos, barna nőt, amint az beszállt egy átlátszó fenekű turistahajóba. Közeledett az ebéd ideje, de a lánynak nem akaródzott hazamenni. Nem mintha Kurt villáját bárki is az otthonának nevezhette volna, talán az anyja és a féltestvére kivételével. Nicholas, a kisbaba, már egyéves volt, az anyja szemefénye. Brianne igyekezett a lehető legkevesebbet a villában tartózkodni. Mostanában náluk vendégeskedett Kurt egyik üzletfele, egy Pierce-szel csaknem egyidős közel-keleti férfi, egy magas, karcsú, sötétbőrű ember, aki az arca egyik felét elcsúfító sebhelyek miatt veszedelmes alaknak látszott. Brianne korábban még nem találkozott vele, és most azt kívánta, bárcsak ne jött volna haza Európából. Philippe Sabonról az a hír járta, hogy perverz megszállottsággal hajszolja a fiatal,

ártatlan lányokat. Valami gazdag állami tisztségviselő volt egy fejletlen arab országban. Anyja arab volt, az apja pedig állítólag török származású francia. Nagyon keveset lehetett tudni a férfi homályos hátteréről. Mondták, hogy milliói vannak, de úgy beszélt Brianne-nek a bagdadi sikátorok rongyos kis koldusairól, mintha első kézből ismerné a sorsukat. Ha nem előzte volna meg a híre, Brianne még élvezte is volna a társaságát. Kurt gondoskodott róla, hogy a lány és Sabon olyan gyakran találkozzon, amilyen gyakran csak lehet. A férfi mindig kedves volt hozzá, de volt valami a tekintetében, ami Brianne-t kifejezetten nyugtalanította. Rá akarta venni Kurtot, hogy fektessen be nagyobb összegeket valami vállalkozásba a hazája, a Perzsa-öböl több kis országa közé ékelődött Qawi területén. Ez volt az egyetlen ország a térségben, ami eddig nem kívánta kiaknázni az olaját. Uralkodója, egy idősebb sejk még jól emlékezett az európai uralomra, és nem kért többet belőle. Sabon azonban meggyőzte, hogy a nép borzalmas szegénységét nem lehet másként orvosolni. A férfinak volt egy saját szigete, Dzsamil az ország partjainál. Amint Brianne-nek elmondta, a név arabul azt jelenti: szép. Sabonnak sikerült rábeszélnie Kurtot, hogy környékezzen meg egy olaj konzorciumot az érdekében, és fektessen be a szegény kis ország olajkitermelésébe. Az ország egyik minisztereként – amely posztot állítólag pénzen vásárolta meg – elegendő hatalma volt ahhoz, hogy bármiféle üzletet megkössön ennek érdekében, mivel az ő kezében voltak az ország bányászati jogai. Ezekben adott Kurtnak részérdekeltséget, aki erre odaküldött egy bányászati céget, hogy mérje fel az érintetlen terület olajkitermelési lehetőségeit. A mérnökök sikerrel jártak: hatalmas olaj- és gázlelőhelyeket találtak a forró homok alatt. Most már csak még több pénzre volt szükség a kiaknázásukhoz szükséges felszerelésekre, mert az olajcég a fúrásokhoz szükséges összegnek csak a töredékét vállalta, Qawi államkincstára pedig képtelen volt fedezni a munkálatokat. Brianne furcsállotta ezt, de Kurtot láthatóan nem zavarta, amíg az övé volt a bányászati jogok fele. Kurt és Sabon egyesítették a rendelkezésükre álló anyagi forrásokat, és Kurt rávett egy olajkonzorciumot a vállalkozás támogatására. Kurt a vagyona legnagyobb részét az üzletbe fektette a várható milliárdok reményében. Kézben kellett azonban tartania Sabont, hogy biztosan ki tudja aknázni a lehetőséget. Sabon ugyanis megtudta, hogy egy másik gazdag közel-keleti barátja szívesen átvenné Kurt helyét, de Brauer már túl sokat fektetett ebbe a vállalkozásba ahhoz, hogy ezen a ponton kihátráljon belőle. Észrevette, mennyire lenyűgözi Sabont a mostohalánya. Arra gondolt, csalinak használja Brianne-t, hogy továbbra is a markában tudja tartani Sabont, akár beleegyezik a lány, akár nem. Egész Nassauban szóbeszéd tárgya volt Sabon perverzitása. Mikor bemutatták őket egymásnak, Brianne úgy érezte, a férfi már a szemével vetkőztetni kezdi. Sabon kihívásnak tekintette Brianne hűvös tartózkodását, a lány pedig már szinte félt tőle. Pedig a férfi méltóságteljes és udvarias volt, szinte elbűvölő. Volt valami benne, ami mintha meghazudtolta volna a rossz hírét, de a lány nem tudott rájönni, mi az. Olyan volt, mint egy jéghegy abban az értelemben, hogy jellemének legnagyobb része rejtve maradt. Semmi nem utalt a perverzióra, amelyről beszéltek. Mindig elkülönült másoktól, mindig magányosnak tűnt. Csak megkereste szemével a lányt a társaságban, és szótlanul figyelte, de sosem volt

tiszteletlen vagy tolakodó. Brianne már arra gondolt, hogy talán csak a tapasztalatlansága miatt nem veszi rajta észre, ami másoknak nyilvánvaló. Hallotta azt is, hogy Sabon Pierce Hutton ellensége. Hutton nyilvánosan elítélte nemrég, hogy egy olyan országot támogat, amelyet a világ szankciókkal sújt erőszakos politikája miatt. Pierce meg volt győződve róla, hogy Sabon csak politikai támogatást keres a térségben azáltal, hogy nyíltan baráti viszonyt ápol azzal az országgal. Pénzre és hatalomra van szüksége mindenáron. Ebben hasonlít Kurt Brauerhez, tűnődött Brianne. Ő is lelkiismeretlenül, minden korlátot felrúgva hajszolja az anyagi javakat. Ráadásul volt valami titokzatosság Kurt pénze körül. Látszólag nem végzett semmi megfogható munkát, bár valamilyen módon kapcsolatban állt az olajkutatással. A látogatóit azonban Brianne nem éppen olajkutatóknak nézte. Sokkal inkább gyilkosoknak. Philipp Sabon állandó jelenléte a villában és folyamatos figyelme fölöttébb nyugtalanította a lányt. Annyi időt töltött távol otthonról, amennyit csak tudott. Az anyja szerint csak túlreagálta egy nála sokkal idősebb férfi érdeklődését, Kurt pedig nem törődött vele, mit forgat a fejében barátja és üzlettársa, amíg ő maga anyagi hasznot húzhat belőle. Brianne senkire sem számíthatott az elegáns villában, egyáltalán senkire. Pierce Hutton három hónappal korábban jött vissza a szigetre, de Brianne csak egyszer látta, mégpedig előző éjjel egy társasági összejövetelen, ahová az anyja és Kurt magával vitte. Épp heves üzleti megbeszélést folytatott valakivel. Sokkal jobban festett, mint Párizsban, de sötét szemében még mindig bánat ült. Mintha zavarban is lett volna, mikor megpillantotta Brianne-t. A lány mosolyogva lépett oda hozzá, mire a férfi furcsán ellenséges pillantást vetve rá hátat fordított neki. Ez jobban fájt Brianne-nek, mint bármi az utóbbi időben. Talán csak részegen kívánta a barátságát? A lány megértette a célzást, és egész este kerülte a férfit. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Talán így a legjobb, hiszen Sabon ki nem állhatja Pierce-t, Kurt pedig semmi olyat nem tenne, amivel megsértené őt. Nem valószínű, hogy Pierce meghívást kap a Brauervillába, amíg Sabon ott tartózkodik. Brianne-t Pierce ellenséges magatartása egész éjjel nem hagyta aludni. Butaság volt azt hinni, hogy komolyan mondott bármit is fél üveg skót whisky után. Tényleg naiv ahhoz képest, hogy épp most töltötte be a húszat, állapította meg magában, a Prince George rakparton hömpölygő tömeget figyelve. Élénken emlékezett a tizenkilencedik születésnapjára, amelyet Pierce-szel töltött. Az idei születésnaphoz még ennyi kellemes emléke sem fűződik. Anyjától és mostohaapjától egy gyöngysort kapott, barátnője, Cara Harvey pedig egy sálat küldött Portugáliából, ahol a szüleivel nyaralt, és összezördült egy portugál nemessel, aki azt hitte, hogy el akarja csábítani az öccsét. Cara ajándékától eltekintve rendkívül eseménytelen születésnapja volt. Sabon estélyt akart adni a tiszteletére a jachtján, de a lány sürgősen kifogást keresett. Lelki szemei előtt megjelent, amint elrabolja és szexrabszolgaságra kényszeríti az a züllött alak. A róla keringő hírek alapján Brianne nem zárta ki az emberrablás lehetőségét sem. A szél a válla köré fújta leengedett, szőke hajkoronáját. Kombinépántos rózsaszín felsőt, fehér bermudanadrágot és szandált viselt a hőségben. Az övtáska szükségtelenné tette, hogy retikült cipeljen, fiatalnak és erősnek érezte magát. Ha

nem lenne annyira rossz a helyzete otthon, Nassau lenne az a hely, ahol igazán jó lenne élni, gondolta. Lenyűgöző város. A hatalmas, fehér óceánjárót figyelte, ahogy két kis vontatóhajó megfordítja az öbölben, amely túl kicsinek tűnt egy ilyen művelethez. Hirtelen megérezte, hogy áll mögötte valaki. Mikor hátrafordult, Pierce-t pillantotta meg, amint őt figyeli zsebre dugott kézzel, makulátlan fehér nadrágban, sárga pólóingben. – Jó estét, Mr. Hutton! – üdvözölte udvariasan mosolyogva. Csak olyan mosoly volt ez, amely a legtávolibb ismerősnek is kijárt, és ezt a férfi is észrevette. A hajó felé biccentett a fejével. – Egy üzletembert láttam vendégül az Államokból. Épp most ment el. A lány nem tudta, mit mondjon. Zavartan bólintott, megfordult és elindult a mólón a rakpart felé. Hosszú haja zászlóként lengett utána a szélben. Tudta, hogy a férfi nem akarja, hogy bármi közük legyen egymáshoz, amint azt érthetően kifejezte előző este. Ő pedig ehhez fogja tartani magát. – Ó, a pokolba! Álljon meg! Brianne megtorpant, de nem fordult hátra. – Igen? Körülöttük turisták nyüzsögtek, egy kirándulóhajó tulajdonosa pedig nyugat-indiai dalokat énekelt turistacsalogatónak, de Brianne alig hallotta a kikötő zaját. A szíve úgy zakatolt, hogy saját magát is meglepte. Érezte Pierce testének melegét a háta mögött. – Megpróbáltam elfelejteni Párizst – mondta a férfi egy perc hallgatás után. Brianne erre megfordult, és kihúzta magát. – Nézze, nem tartozik nekem semmivel. Nem kérek jutalmat, de még figyelmet sem. Köszönöm, egészen jól megvagyok. Azt hiszem, Kurt szívesen elküld egyetemre, csak hogy megszabaduljon tőlem. Pierce szeme összeszűkült. – A helyi pletykák szerint nem egészen így van. Úgy hallottam, össze akarja magát boronálni a vadonatúj üzleti partnerével, hogy megszilárdítsa a kapcsolatot. A lány elsápadt, de a szeme sem rebbent. – Valóban? – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! – felelte a férfi türelmetlenül. – Én mindenről értesülök, ami Nassauban történik. Brianne-t jeges félelem járta át. Kurt semmi ilyesmit nem mondott neki, de ha már a szigeten is beszélik, valószínűleg igaz. Kihúzta magát, hogy nyomatékot adjon a kijelentésének. – Tudok vigyázni magamra. – Tizenkilenc évesen? – Húsz – javította ki a férfit. – Ezen a héten volt a születésnapom. Hutton hümmögött egyet. – Rendben van, talán már valóban nem gyerek. És talán tud is vigyázni magára a saját súlycsoportjában. De kedvesem, nagy fába vágja a fejszéjét, ha Kurt Bauerrel ellenkezik, Sabonról nem is beszélve. – Tapasztalatból tudja? A férfi felhúzta az egyik szemöldökét, és elmosolyodott. Nem akarta elmondani a lánynak, hogy egyszer közbelépett, mikor Brauer valami homályos üzletbe bonyolódott egy terrorista csoporttal. Fegyverekkel akarta ellátni őket cserébe

azért, hogy megtámadják egyik ellenlábasa tartályhajóit. Biztonsági főnöke, Tate Winthrop, a volt kormányzati hírszerző tudomást szerzett az ügyről, és meghiúsította a tervet. Winthrop titokzatos háttérrel bíró sziú indián volt, sok baráttal a legmagasabb washingtoni körökben. Olyan hírforrásai voltak, mint senki másnak. Hutton rámosolygott Brianne-re. – Nem azt mondtam, hogy én nem tudnék nyerni vele szemben, csak azt, hogy maga nem tudna. Különben hova siet? – Fel akarom venni a fürdőruhám, és ki akarok feküdni a partra. Tudja, Kurt a tulajdonosa a Britanny Bay Hotelnek, így aztán használhatok ott minden létesítményt. Tartok egy fürdőruhát az irodában. – Jöjjön el hozzám! Van egy medencém, ott is úszhat. Brianne visszaemlékezett a férfi előző esti viselkedésére, és tétovázott. – Maga tulajdonképpen nem akarja, hogy a közelében legyek. – Valóban nem – értett egyet készségesen a férfi. – De magának szüksége van valakire, és azt hiszem, rajtam kívül most senkire sem számíthat. Brianne elpirult a haragtól és a sértett büszkeségtől. – Igazán köszönöm. – Csak ne szóljon semmit! – tette hozzá Pierce lemondó, nyugodt tekintettel. – Nekem sincs senkim magán kívül. Ettől a kijelentéstől a lány kijózanodott. Micsoda borzasztó egy ember! A leglehetetlenebb időpontokban tudja közölni a legalapvetőbb dolgokat. – Már mondtam magának, hogy nincsen családom – folytatta a férfi. – Egyedüli gyerek voltam, Margó pedig a vetélése után nem tudott többet teherbe esni. Néhány távoli unokatestvéren kívül, akik Görögországban, Franciaországban és Argentínában élnek, nincs senkim. Még közeli barátaim sincsenek. – Nadrágzsebébe süllyesztette a kezét, s az öböl vizét nézve szomorúan folytatta. – Brianne, tényleg azt gondolja, hogy bárki más törődött volna vele, ha kifosztanak azon az estén, amikor annyira berúgtam? Törődött volna vele bárki, ha ott halok meg? – Én igen. – Igen, tudom, és ez nem könnyíti meg a dolgokat. Maga túl fiatal. – Maga túl öreg – vágott vissza a lány mosolyogva. – De számít ez? A fekete szempár úgy nézett rá, mintha mulatna rajta. – Talán nem. Na, jöjjön, kocsival vagyok!

3. Pierce villájához magas kovácsoltvas kapun át vezetett az út, amelyet a férfi távkapcsolóval a Mercedesből nyitott ki. A lekövezett kocsifelhajtót lenge, magas kazuárfák és skarlátvörös virágú dísznövények szegélyezték. Virágzó hibiszkuszbokrok és mutatós, kerek levelű fák váltakoztak az út melletti homokon. Ezeknek a forró égövi fáknak a leveleit a rabszolgák állítólag tányérnak

használták még a kalózhajók korában. Két hatalmas németjuhász-kutya szaladgált egy kifutóban a főépület mellett. – King és Tatár – mutatta be őket Pierce, amint elhajtott a drótkerítés mellett. – Éjjel szabadon engedjük őket. Én magam sem szeretnék olyankor beléjük futni. – Ekkora vagyont őrizni kell, nem vállalhat kockázatot. – Nem is vállalok. Olyan biztonsági főnököm van, aki mellett a Fehér Ház csapata hanyag kezdőnek tűnik. Egyszer majd összeismertetem magukat. Sziú a pasas. – Indián? – csodálkozott Brianne. – Bennszülött őslakos – javította ki a férfi vigyorogva. – Sose mondja indiánnak! Öt nyelven beszél folyékonyan, és jogi diplomája van. – Nem átlagos biztonsági főnök. – De nem ám! Még sok mindent nem tudok róla, pedig három éve dolgozik nálam. Pierce leállította a kocsit a ház előtt. Amint kisegítette a lányt az ülésből, egy középkorú, mediterrán külsejű férfi jött elő, rájuk mosolygott, és beült Pierce helyére, hogy a garázsba vigye az autót. – Ő Arthur, a sofőröm. Ez pedig Mary – mosolygott Pierce egy csinos, középkorú, fekete nőre, aki kinyitotta előttük az ajtót. Őt a házzal együtt kaptam. Senki, de senki nem főzi olyan jól a kagylót, mint ő. – Kivéve a mamámat – tiltakozott Mary. – Hogy van, kisasszony? – Remekül, köszönöm – felelt Brianne is mosolyogva. – Keresett valaki? – kérdezte Pierce. – Csak Mr. Winthrop telefonált, de azt mondta, nem sürgős. – Akkor jó. A medencénél leszünk. – Igen, uram. Pierce egy hűvös, árkádos sétaúton vezette a lányt a hatalmas medencéhez, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az óceánra. Brianne a szeme fölé emelte a kezét napellenzőnek, amint egy kiemelkedő sziklát vett szemügyre, ahol kazuárfák lengedeztek a szélben és két vitorlás ringott lehorgonyozva. – Milyen békés itt! – Ezért szeretem. A férfi kihúzott egy párnázott széket a fehér, kovácsoltvas asztal mellől, amelyre napernyő borított árnyékot, és intett a lánynak, hogy üljön le. – Sok időt tölt a medencében? – kíváncsiskodott Brianne. – Nem sokat. Tudok úszni, de nem igazán szeretek. Inkább napozom. Napozás közben szoktam átgondolni a dolgaimat. Mary kihozott egy tálcát két, magas pohárba töltött, tejszerű itallal és egy tál aprósüteménnyel, aztán visszament a házba. – Mary remek teasüteményt tud készíteni. Vegyen belőle! Brianne elvett egyet, és élvezettel megkóstolta. – De finom! – A különleges fűszerezéstől van. Mikor a lány beleivott a poharába, meglepődött, hogy az italban nincs alkohol. Pierce észrevette az arckifejezését, és felnevetett. – Nem fogok alkohollal kínálni egy kiskorút még Nassauban sem – dünnyögte. – Már nem vagyok igazán kiskorú – emlékeztette a lány.

– Még nincs huszonegy – figyelmeztette a férfi. Fekete szemét végigjáratta a fiatal nő csinos alakján, majd megállapodott a szép arcon. Hosszú, vékony ujjait a pohara köré fonva megállapította: – Maga fiatal. Nagyon fiatal. – Tudja be annak, hogy vattába csomagoltak gyerekkoromban – felelte tréfásan a lány, és ő is végigmérte a férfit. – És maga hány éves? – kérdezte váratlanul. – öregebb, mint maga – húzta fel amaz a szemöldökét. A lány az orrát ráncolta. – Sokkal öregebb? A férfi vállat vont, majd kiitta az italát. – Sokkal. Majdnem kétszer annyi. – Nem néz ki annyinak – jelentette ki a lány, és komolyan is gondolta. Pierce-t a fizikuma legalább tíz évvel fiatalabbnak mutatta, a hajában alig jelent még meg néhány ősz szál. Brianne csendes vágyódással mosolygott rá. – Azt hiszem, nem sokat gondolkodott rajta, hogy elcsábítson-e. A férfi mindkét szemöldöke a homlokára szaladt. – Tessék? Ettől a hangsúlytól minden gyengébb nő megfutamodott volna, de Brianne-t keményebb fából faragták. – Tudja, Párizsban beszéltünk erről – emlékeztette. – Persze akkor eléggé részeg volt, nem is várhatom el, hogy emlékezzen a beszélgetésünk minden részletére. De én akkor azt mondtam, hogy várni fogok magára. És vártam is – folytatta kihívó mosollyal – minden kísértés dacára. A férfi haragudott magára a kíváncsiságáért, mégis megkérdezte: – Milyen kísértések érték? – Volt egy nagyon csinos portugál nemes az osztályomban. Idősebb volt nálunk, és nagyon kulturált, nagyon becsületes. Mindannyian beleestünk, de menyasszony várta odahaza. Szegény Cara! – Ki az a Cara? – A legjobb barátnőm. Texasi. Idén nyáron elutazott a nővéréhez Portugáliába és mit gondol, kinek a testvérével jött össze a nővére? – A nemes ifjúéval. – Eltalálta. Nyílt hadiállapot áll fenn közöttük, amióta Cara hajója kikötött. Ő sosem kedvelte Raoult, egyszerűen nem jöttek ki egymással. – De maga igen. A lány mosolyogva bólintott. – Nagyon is. Mindig kedves volt hozzám. A férfi magában nevetett, és kiismerhetetlen tekintettel nézett a lányra. – Min nevet? – kérdezte Brianne. – Engem is kedvesnek gondol? – kérdezett vissza amaz lágyan. Brianne meglepődött. – Kedvesnek? Magát? Te jó ég, maga egy ragadozó! A férfi nagyot nevetett mélyen zengő hangján. – Nos, legalább őszinte. – Igyekszem az lenni – nézett nagyot sóhajtva a poharába a lány. – Tudja, Philippe Sabon kivetette rám a hálóját – folytatta a láthatóan kényelmetlen témát érintve. – Születésnapi partit akart adni a tiszteletemre a jachtján, és a

mostohaapám lelkesen támogatta az ötletet. Visszautasítottam, erre Kurt most nem beszél velem. Kihallgattam kettejük beszélgetését, és nagyon felzaklatott. A férfinak nem kellett törnie a fejét, miért érdeklődik Sabon Brianne iránt, tudta jól. Összekoccantak a jégkockák a poharában, ahogy körbeforgatta az italát, mielőtt megszólalt. – Ha igaz, amit hallottam, Sabont a szűz lányok érdeklik. Nem mondom el magának, hogy mások szerint mit művel velük. De magának nem eshet bántódása! Törődése melegséggel töltötte el a lányt. – Köszönöm. Kölcsön tudná adni a biztonsági főnökét pár napra, hogy valóban így legyen? – kérdezte félig tréfásan. – Én magam fogok gondoskodni magáról – válaszolt Pierce elszánt, mosolytalan arccal. – Itt meghúzódhat, amíg a fickó elmegy. Úgy hallom, katonai államcsíny fenyegeti a hazáját egy szegény szomszédos ország részéről, amelynek nincs olaja. Az övét akarják megszerezni. – Akárcsak a mostohaapám – világosította fel Brianne. – Ő is csaknem tönkrement már, annyit fektetett bele az ottani olajkutatásba, sőt más befektetőket is odacsalt. Ha a katonai puccs sikerrel jár, mehet az utcasarokra koldulni. – Rossz üzletet kötött, eladta magát az ördögnek – mormogta elgondolkozva a férfi. – Magának mi lenne a szerepe? Biztosítékul szánja Sabonnak? A lány elpirult. – Élve nem kap meg. Hutton nem válaszolt. A gondolataiba merült, és ezek a gondolatok egyáltalán nem voltak kellemesek. – Hogyan lett Brauer a mostohaapja? – kérdezte később. – Az anyám nagyon szép – felelte a lány egyszerűen –, én csak halvány másolata vagyok. Ékszereket árult egy előkelő üzletben, ahol Kurt ajándékot vásárolt valakinek. Anya azt mondja, szerelem volt első látásra. Én nem vagyok erről meggyőződve, mindenesetre az apám néhány hónappal korábban meghalt, ő pedig nagyon magányos volt. De annyira mégsem, hogy egy gazdag ember szeretője legyen. Házasság vagy semmi, így aztán Brauer elvette. – A lány a poharával játszott. – Most van egy gyerekük, és az öcsém anya számára a minden. – Brauer jó hozzá? – Nem – jelentette ki határozottan Brianne. – Anya fél tőle. Nem tudom, hogy ténylegesen veri-e, de a jelenlétében anya mindig ideges. Most, hogy már a babára is gondolnia kell, nem vitatkozik vele, mint az elején. – Magával beszél a férjéről? Brianne megrázta a fejét. – Kurt gondoskodik róla, hogy ne lehessünk sokat kettesben. – A férfi szemébe nézett. – Én már kezdettől nem kedvelem, de anya azt gondolja, csak azért haragszom, mert olyan hamar hozzáment apa halála után. – Brauert senki nem gondolná gáláns lovagnak – jegyezte meg Hutton. A lány kíváncsian nézett rá. – Maga sokat tud róla, igaz? – Azt tudom, hogy fondorlatos és alattomos, hogy szó szerint bármit megtenne a pénzért, és meg is tesz. Már jó ideje vetélytársak vagyunk. Néhány éve jó sok

pénzt vesztett miattam, és ezt nem felejti el. Valószínűleg én vagyok az első számú ellensége. – Megkérdezhetem, miért veszítette el azt a pénzt? – kérdezte a lány csodálkozva. Pierce nem szívesen mesélte volna el, de végül úgy döntött, a lánynak tudnia kell az igazságot a mostohaapjáról. – Megpróbált üzletet kötni egy terrorista csoporttal, hogy támadjanak meg egy fúrótornyot és okozzanak környezeti katasztrófát. – De miért? – kérdezte döbbenten Brianne. – Nem tudom biztosan. Kurt gondosan titokban tartja az üzleti ügyeit. Csak annyit tudok, hogy az egyik ellensége megfenyegette, ő pedig úgy okoskodott, hogy tönkre tudja tenni azzal, ha a férfit bűnös gondatlanságon kapják, mert veszélyezteti a környezetet. És valószínűleg sikerült is volna neki. – Maga akadályozta meg? – Tate Winthrop – felelte Pierce halvány mosollyal. – Neki mindenütt vannak kapcsolatai, így bele tudott köpni Brauer levesébe. Kurt sosem tudta meg, hogyan történt, de gyanítja, hogy én álltam a kudarca mögött. – Maguk ketten üzleti versenytársak? A férfi elnevette magát, aztán kiitta a poharát. – Nem éppen. Persze én is az olajüzletben dolgozom, de elsősorban fúrótornyokat építek, Kurt pedig egy olajszállító cégben érdekelt. De van néhány úgy, amely miatt szeretne leszámolni velem, és olyan híreket hallottam a legújabb tengeri fúrótornyom felől, amelyek kezdenek aggasztani. Én nem engedhetek meg magamnak egy környezeti katasztrófát. Rengeteg pénzt öltem ennek a toronynak a biztonságos megépítésébe, hogy elkerüljem a szivárgást. Így aztán odaküldtem Winthropot és néhány emberét, hogy őrizzék a tornyot, amíg az megkezdi a termelést. Csak a biztonság kedvéért. – Hol van ez a torony? – A Kaszpi-tengeren – felelte Pierce. – Rengeteg ott az olaj, de a legtöbb fúrótorony-építő cég nem szívesen fektetne bele jelentős összegeket a kényes közel-keleti helyzet miatt. Ellenséges területen kellene átvezetni az olajvezetéket vagy tartálykocsikon körbefuvarozni az olajat. De mi dolgozunk egy megállapodáson, és kis szerencsével sikerülni is fog kölcsönösen előnyös üzletet kötnünk. – Nagyon bonyolultnak hangzik. – Az is. Mi nagyon komolyan vesszük a környezetvédelmet. Nem csak azért nem akarok olaj szivárgást, mert az rossz híremet keltené. Egyszerűen nem bírom az olyan embereket, akik a haszon érdekében hajlandók feláldozni a föld jövőjét. Brianne rámosolygott. – Nem véletlen kedvelem magát. Pierce visszamosolygott. A lány értelmes volt, és szinte ragyogott. Ő is kedvelte. Persze nem lenne jó szabadjára engedni ezt az érzést. Úgy kell tekintenie Brianne-re, mint egy gyermekre. – Nem eszi az aprósüteményt. Nem szereti az édességet? – terelte más mederbe a beszélgetést. – De, nagyon is. Csak nem vagyok igazán éhes vallotta be a lány. – Aggódom Mr. Sabon miatt. – Nem kell aggódnia, én elbánok vele.

– Nagyon gazdag – gyötrődött tovább Brianne. – Van egy egész szigete valahol a hazája partjainál a Közel-Keleten. Dzsamilnak hívják. – Nekem két szigetem van – ellenkezett a férfi kuncogva. – Az egyik a dél-karolinai partoknál, a másik pedig itt, a Bahamákon. – Valóban? – lepődött meg a lány. – Lakottak? A férfi a fejét rázta. – Nem. Mindkettőn meg akarom őrizni a természetes élőhelyeket. Pierce mosolyogva figyelte a lány elragadtatott arckifejezését. – Elviszem magát oda valamikor, jó? Brianne szíve nagyot dobbant, s örömmel felsóhajtott. – Az nagyon jó lenne. A férfi elgondolkodva nézte a lelkes arcot, aztán elkomorult a tekintete. – Nekem is. – Letette üres poharát az asztalra. – Meséljen az apjáról! Mivel foglalkozott? – Kölcsönügyletekkel egy bankban. Nem volt jóképű vagy kiemelkedően okos, de aranyból volt a szíve, és szeretett engem. – A lány elszomorodott, amint felidézte apja alakját. – Anyának sosem volt rám ideje, még akkor sem, mikor éppen otthon volt. Hat napot dolgozott minden héten az ékszerüzletben, és mindig látszott rajta, hogy úgy érzi, apa nem tudja megadni neki azt az életszínvonalat, amelyet megérdemel. Az ő szemében apa egy csődtömeg volt, és ezt állandóan mondogatta is neki. – Brianne elhúzta a száját. – Egy nap aztán apa elment hazulról, és ebéd után kaptuk a telefont, hogy szívrohamot kapott. Az egyik alelnökhöz indult a folyosón, mikor összeesett. Már nem lehetett megmenteni. – Sajnálom. Nagyon nehéz lehetett magának. – Az volt. Anya még meg sem gyászolta igazán. Három hónappal később pedig már ott volt Kurt, és nekem hirtelen megszűnt létezni a családom, amelyhez tartoztam. Hosszú csend ereszkedett közéjük. Aztán a férfi megszólalt. – Nekem sosem volt családom. A szüleim középiskolás koromban haltak meg repülőbalesetben. Apai nagyapámhoz kerültem Amerikába, akinek volt egy kis olajszállító hajóraja és egy kisebb építkezési vállalata. Az első munkám ehhez fűződik. Egészen lentről kezdtem. Nagyapáim sosem kényeztetett, de szeretett. Ő görög volt, nagyon óvilági alak, még azután is, hogy megkapta az amerikai állampolgárságot. – Pierce elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a zsémbes öregemberre. – Imádtam a nyers modorával együtt. – A családneve mégsem görög hangzású. – Pevrosnak hívtak bennünket, mielőtt a nagyapám Huttonra változtatta a nevünket egy gazdag amerikai család után, akikről olvasott. Minden ízében amerikaivá akart válni. Én még mindig francia állampolgár vagyok, bár simán megkaphatnám az amerikai állampolgárságot, hiszen a fél életemet New Englandben töltöttem. – Azt mondta, a nagyapjának volt egy kis építővállalata. A magáé viszont hatalmas és nemzetközi. Pierce megvonta széles vállát. – Mindig jó érzékem volt a nagy hasznot hozó fúziókhoz. Amikor ráéreztem az ízére, nem lehetett megállítani. Eladtam a tankhajókat, és befektettem a pénzt egy olyan vállalkozásba, amely egy vállalatbirodalom alapköve lett. – összehúzott szemmel figyelte a lányt. – Margó apjának egy olyan vállalatlánca volt, amely

építkezések beszállítójaként működött Európában – folytatta az emlékezést. – A fúzió a házasságunkhoz és életem legszebb tíz évéhez vezetett. – Hirtelen megkeményedtek a vonásai. – Azt hittem, Margó halhatatlan. A lány felindulásában rátette a kezét a férfi asztalon nyugvó, hatalmas kézfejére. – Nekem még mindig hiányzik az apám – mondta lágyan. – El tudom képzelni, mit érez. A férfi keze először megdermedt, aztán ellazult, tenyerével felfelé fordult, és melegen, erősen magába zárta a lány kicsi kezét. – Látja, ez az együttérzés mentett meg – nézett Pierce nyugodt tekintettel a lány szemébe. – Ha akkor éjjel nem visz haza a szállodába Párizsban, nem tudom, hol kötöttem volna ki. – Én tudom – mondta a lány szárazon. – Annak a nagydarab szőkének a karjában, pénztárca nélkül. A férfi döcögve nevetett. – Talán. Túl részeg voltam ahhoz, hogy törődjek vele, mi történik. – Ellágyult a tekintete. – Örülök, hogy éppen arra járt. A lány keze bizalommal nyugodott a férfi tenyerében. – Én is örülök, hogy arra jártam. Pierce szembogara egyre jobban kitágult, amint Brianne arcát fürkészte. Hüvelykujjával cirógatni kezdte a lány tenyerét, akinek az egész testén végigcikázott az érzés, mintha a férfi nemcsak a kezét érintette volna meg. Pierce észrevette, milyen hatással van rá, és szándékosan egyre nagyobb köröket írt le a tenyerén. Nem akart nőket az életébe Margó halála óta, és most egyáltalán nem kellene bátorítania ezt a kis ártatlant. De annyira jó érzéseket váltott ki belőle, ahogy ránézett azzal a lágy tekintetével, amikor a legkisebb érintésétől is megremegett. Minden férfinak meg lehet bocsátani, ha ilyen csábításnak van kitéve. Brianne alig kapott levegőt. Fojtogatta a vágy, ami kiült a tekintetébe. – Nem hagyná ezt abba? – kérdezte bizonytalanul. – Miért? – Mert olyan érzéseket kelt bennem, amelyekről nem akarok beszélni – suttogta a lány. A férfi még erősebben szorította a finom ujjakat. Már nem gondolkozott azon, hogy mi a helyes, és mi nem. Benne is feltámadtak az érzések, és kellett valami, amitől eltompulnak újra, mielőtt kegyetlenül megkínoznák. – És ha azt mondanám, hogy bennem is? – kérdezte rekedt hangon, le nem véve fekete szemét a lány arcéiról. Forró tekintete a mellére siklott. Brianne nagy levegőt véve suttogta, amint észrevette, merre kalandozik Pierce pillantása: – Senki sem nézett még így rám, és senki sem érintett meg ott. Megőriztem neked az elsőséget. A férfi hirtelen úgy érezte, rádől az egész világ. Nem szabad ránéznie erre a lányra, rá gondolnia, kívánnia! Már sikerült egészen elfelejtenie, mire visszajött Nassauba. Aztán meglátta azon az estélyen, és azonnal újra elborította ez a bűnös, tiltott vágyakozás. Ujjaik érzéki játékban kapcsolódtak össze. – Harminchét éves vagyok. – Na és? – kérdezte Brianne elfulladva. – Te pedig még nagykorú sem vagy.

– Ez csak kifogás – felelte a lány fojtott hangon. Ajka szétnyílt, ahogy a vággyal teli simogatás már majdnem elvette az eszét. – Az isten szerelmére, csinálj már valamit! Bármit. A férfi szeme résnyire szűkült, ahogy ránézett. – Maryvel a házban és Arthurral a kertben? Brianne hangosan felnyögött. A férfi mormogott valamit az orra alatt, a tekintete pedig villámokat szórt, ahogy ránézett. Visszarántotta a kezét, és felállt, hátat fordítva a lánynak. Küzdött magával, ahogy csak bírt, hogy ne nyújtsa a kezét feléje, ne húzza magához. Mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét, aztán elhúzta a száját, amint észrevette, mennyire nem takarja a vékony anyag az izgalmát. Margó volt az egyetlen nő, aki ezt tudta tenni vele egy pillanat alatt. Ügy látszik, óvatlanná és sebezhetővé tette a hosszú önmegtartóztatás. El kell távolítania ezt a tágra nyílt szemű ártatlanságot az életéből! Mire Pierce megfordult, a lány már a házban volt, és indult a kijárat felé. A férfi utolérte, de Brianne nem akart ránézni. – Sajnálom – szűrte a szót a lány a fogai között. – Nem is tudom, mi ütött belém. Talán valami trópusi vírus, ami az ember száját függetleníti az agyától. A férfi önkéntelenül is felnevetett. – Nem egészen, de úgy tűnik, ragályos. Brianne még mindig nem nézett rá. – Ne viccelődj rajtam, kérlek! – Nem tudom, mi mást tehetnék – mondta a férfi őszintén. – Erre a hétre nem terveztem gyereklányok elcsábítását. Sajnálom. Brianne rávillantotta a tekintetét. – Én próbáltalak elcsábítani téged – mutatott rá a lényegre. – Bár semmi sikerrel. Azt hiszem, kell valami iskolát találnom, ahol a csábítást tanítják. A férfi hangosan felnevetett. – Te szégyentelen kis boszorkány! – Köszönöm. Ezt a bókot is felteszem a polcra a többi mellé. – Nem bóknak szántam. – Ha te nem teszed meg, megteszi ő – komolyodott el a lány hirtelen. – Inkább beugrom a rakpartról a kikötő vizébe, mint hogy megengedjem Sabonnak, hogy hozzám érjen. – Mi közöm van nekem Sabonhoz? – kérdezte a férfi zavartan. – Sabon a szüzeket szereti. Érted? A szüzeket. – Aha! Már kezdem érteni. Azt gondolod, ha hirtelen tapasztalt nővé válsz, már nem fog érdeklődni irántad? – Igen, azt. És ha hajlandó lennél együttműködni, egykettőre lekerülnék a veszélyeztetett fajok listájáról. De nem, te nem tudod meghozni ezt a kis áldozatot a jövőm érdekében. Bocsáss meg, hogy egyáltalán kértem! A férfi csodálkozva felhúzott szemöldökkel bámulta a lányt. – Vigyázz! – mondta lágyan. – Törött üvegen járkálsz. – Most inkább én szeretnék valamit összetörni – mormogta a lány, és nagyot sóhajtva a távolba nézett. – Nos, akkor ma este átmegyek Paradise Islandre, a kaszinóba. Biztos akad ott egy elkeseredett férfi, aki hajlandó megtenni, amit kérek…

Pierce hirtelen maga felé fordította Brianne-t. Úgy szorította a karját, hogy már fájt. Fekete szeme haragos villámokat szórt. – Meg nem próbáld! – sziszegte olyan fenyegető hangon, hogy a hideg futkosott a lány hátán. – Miért? Hiszen te nem akarod. – Talán igen – felelte a férfi fojtott hangon. Végtelenül hiányzott neki Margó, és házasságtörésnek érezte még azt is, ha csak rágondol egy másik nőre az ágyában. De Brianne olyan fiatal, édes és odaadó, hogy nem okozna semmi nehézséget teljesíteni a kérését. Másrészt viszont fájdalmasan fiatal és befolyásolható. Ha nem lebegne fölötte Philippe Sabon rémképe, eszébe nem jutna egyáltalán fontolóra venni ezt az eszement ötletet. – Csak fogd vissza a lovakat, kislány! Ne menj fejjel a falnak! – Tanácsok, mindig csak tanácsok! Miért nem szorítasz egyszerűen a falnak, és adsz bele apait-anyait? Pierce elengedte a lány karját. – Hihetetlen, felháborító nőszemély vagy. – Ez attól van, hogy őrültek között élek – nézett Brianne nyugodt, szelíd tekintettel a férfira. – Addig zaklatlak, amíg ellenállsz – ígérte. – Nap mint nap. – Hová lett a világból a szűzi félénkség? – sóhajtott Pierce. – Nem tudom, majd megkérdezek valakit. – Nem félsz az első alkalomtól? – Egy olyan férfival, mint te? Megbolondultál? Pierce akaratlanul is felnevetett. Jókedv szikrázott a szemében. – Micsoda elvárásaid vannak! Öregszem, mi van, ha nem tudok megfelelni nekik? – Ó, dehogynem – felelte a lány komolyan. – Meg akarsz felelni, csak azt gondolod, túl fiatal vagyok, pedig tudod, hogy nem. Nálam idősebbek között nőttem fel, mindig is érettebb voltam a kortársaimnál. – Nem ígérek neked semmit. Azt mondtam, gondolkodom rajta. A lány vállat vont. – Csak nyugodtan, nem kell sietned. De ha az a farkas rám akarja vetni magát, idejövök és nem érdekel, hány óra. – Honnan kellene tudnia, hogy még szűz vagy a te korodban? – jött az ésszerű ellenvetés. Brianne szikrázó tekintettel nézett Pierce szemébe. – Onnan, hogy a tudtomon kívül Kurt magándetektívvel figyeltetett, amióta elmentem itthonról tanulni. Minden mozdulatomról tudtak. Két hónappal ezelőtt pedig rávett, hogy vizsgáltassam ki magam, nem kaptam-e el valami vírust, aminek szerinte ki voltam téve Európában. – A lány megborzongott, ahogy visszaemlékezett, mit tett vele a doktor. – A kivizsgálásba egy nőgyógyászati ellenőrzés is beletartozott. Fogalmam sem volt róla, amíg a nővér be nem kísért a vizsgálóban, aztán máris a hátamon feküdtem. Ordítottam, ahogy csak bírtam, de a doktor megszerezte az értesülést, amelyet Kurt kért tőle. – Egyetlen tisztességes orvos sem… – kezdett szitkozódni Pierce. – Ez nem is volt tisztességes orvos – szakította félbe a lány. – Az Államokban eltiltották a hivatása gyakorlásától, erre idejött, és most valami kétes klinikát vezet. – Értem.

– Nem is gondoltam volna, hogy Kurt miben sántikál, amíg Sabon fel nem bukkant és nem kezdett el úgy nézni rám, mint egy vércse. – Lassan Pierce-re emelte a tekintetét. – Nem sok mindentől félek – folytatta – de ettől az embertől kiráz a hideg. – Ne legyenek rossz érzéseid, sok férfi is így van vele. A lány csodálkozva ráncolta a homlokát. – Te is? Pierce halkan nevetett. – Egy olajfúró berendezés mellett dolgoztam évekig – mutatta apró hegekkel borított öklét a lánynak. Brianne elismerően csücsöritett. – Ilyen kemény fickó voltál? – Igen – jött az egyszerű válasz. – És én sem félek sok mindentől. Brianne kutató tekintettel nézett a szemébe. – Mitől félsz? Pierce olyan közel hajolt hozzá, hogy Brianne a szemén kívül már nem látott semmit. – A szexéhes szűzlányoktól – suttogta. Olyan bűnre csábító volt ez a hangsúly, hogy Brianne önkéntelenül is felkacagott. – Na, ezt megérdemeltem. A férfi vele nevetett. Még sohasem ismert Brianne-hez hasonló lányt. Egyszerűen megváltoztatta őt, megváltoztatta az életét, az egész világát. Nevetése nyomán ismét kisütött a nap, előjött a szivárvány. Nem mert belegondolni, mit jelentenek ezek az érzések. Elfordult és Arthur keresésére indult, hogy visszavigye őket Nassauba. Az elkövetkezendő hetekben Brianne úgy tapadt Pierce-re, mint az árnyék. Mostohaapja bosszúságára mérföldnyi távolságot tartott Philippe Sabontól, és annyi időt töltött Pierce társaságában, hogy a rossz nyelvek már pletykálni kezdtek róluk. Mindenhol együtt látták őket. Horgásztak, úsztak, napoztak, ahogy a kedvük tartotta. Leginkább az utóbbinak hódoltak Pierce házában, de néha lementek a strandra is. A köztük kialakult barátság és kedves, csipkelődő humor ritka ajándék volt mindkettejük számára. Pierce észre sem vette, milyen nélkülözhetetlenné vált neki Brianne, de egyre kevesebb időt töltött a Margó halála fölötti búslakodással. Élvezte a lány fanyar meglátásait az őket körülvevő világ dolgairól, akárcsak politikai bölcsességét. Fiatal nő létére éretten gondolkodott, egészen lenyűgözte a férfit. Sőt több is volt ez annál. Már egyáltalán nem bánta, hogy állandóan ott van a házában. Kurt azonban annál inkább. Akkor jutottak el dolgok a döntő szakaszba, amikor Philippe visszajött a hajóján, hogy lássa Brianne-t, de nem találta otthon. Sőt a magándetektívje részletesen beszámolt róla, hogy merre járt mostanában. Sabon halkan szólt Kurthoz, amitől fojtott dühe még félelmetesebbnek hatott. Szeme szikrát hányt, sovány keze ökölbe szorult. – Tudod, hogy a mostohalányod különleges a számomra – kezdte. – Még azt is mondtam neked, hogy a terveim között esetleg a házasság is szerepel. Mégis megengedted neki, hogy gyakorlatilag Huttonnal éljen. Mit kell tennem, hogy láthassam, amikor akarom? Raboljam el?

Kurt aggódó arccal tartotta a magasba a kezét. – Nem, félreérted. Hiszen megkaptad az orvosi jelentést – tette hozzá gyorsan, félve, hogy a felesége meghallja. – Biztosíthatlak, hogy a lány igényes és tiszta, akármennyi időt tölt is Huttonnal. Sabon nem válaszolt azonnal. Figyelte a másik férfi arcának minden rezdülését, kezdve a félelemtől, amelytől elsápadt, a mohóságig, amelytől felcsillant a szeme. Brauernek fogalma sem volt a valódi terveiről, az igazi vágyairól. Erről gondoskodott. Viszont alapvetően fontos volt megszereznie az együttműködését a pillanatnyi helyzetben. Mégpedig bármilyen eszközzel, ami csak a rendelkezésére állt. – Tudom, mennyire szükséged van a segítségemre – jelentette ki hűvös hangsúllyal. – Alaposan megvizsgáltattam a pénzügyi lehetőségeidet. Ha visszalépnék az üzlettől most, mielőtt megtaláltuk és kiaknázzuk az olajat, és mással társulnék helyetted, semmid sem maradna, igaz? Kurt nyelt egyet. Benne volt a pácban nyakig, és egyedül nem mászhatott ki belőle. Philippe túl sokat tudott. – Valóban – vallotta be nagy nehezen. Előhúzott egy vakítóan fehér zsebkendőt, hogy megtörölje gyöngyöző homlokát. – Nincs más választásom, mint végigcsinálni. De az, hogy belekeverjük az Egyesült Államokat is… Nem is tudom. Nem tudom, sikerülhet-e. Sabon elhúzta keskeny ajkát. – Persze, hogy sikerülni fog – nézte figyelmesen partnere arckifejezését. – Már mondtam neked, hogy a házasságom Brianne-nel mindkettőnk számára előnyös lehet. Úgymond megpecsételné a megállapodásunkat. – Házasság… – Kurt mohó szeme felcsillant, amint ízlelgette a gondolatot. Sabonnak milliói vannak. Talán a világ leggazdagabb embereinek egyike. Nyilván törődne a felesége rokonaival. Még ha ez az olajüzlet nem is jönne be, mindenre lenne pénze, amit csak akar anélkül, hogy a szokásos forrásához kellene folyamodnia, ami elég zűrös üzlet manapság, amikor olyan sokan nem fizetik ki a megígért összeget. Többé nem kellene aggódnia a pénz miatt. Szélesen Sabonra mosolygott. – Milyen csodálatos ajánlat! Igen, igen, ez lenne a tökéletes pecsét a megállapodásunkon. Sabon nem nézett a szemébe, ahogy lehajolt meggyújtani azoknak a kis, vékony török szivaroknak az egyikét, amelyeket szívott. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Kurt majd elolvadt örömében, hiszen biztosítottnak látta a jövőjét. Gyorsan beszélnie kell a feleségével, hogy megértesse vele, milyen fontos a számukra Brianne beleegyezése. Az asszony biztosan támogatni fogja az ötletet, Brianne pedig még kiskorú, tehát engedelmeskednie kell. Akárcsak az anyjának, gondolta hideg számítással. – Te pedig elvégzed a feladatot, amellyel Amerikában megbíztalak – tette hozzá Sabon. – Természetesen – legyintett Kurt. – Úgy veheted, hogy már el is van intézve. Tulajdonképpen örömmel teszem. Brianne szerető feleséged lesz, és szül neked sok gyereket. Sabon nem szólt egy szót sem. Bejött az ötlet a két család házasság révén történő egyesítéséről, többé nem kell Kurt miatt aggódnia. Egy pillanatra

elképzelte a ragyogó, fiatal Brianne-t a karjában, és szinte meggörnyedt a kíntól. Brauer féktelen hatalomvágyában kész eladni a mostohalányát vagy bármit, ami az övé. Sabon az elégedettség álarca mögé rejtette a megvetést, amelyet az előtte álló lelkiismeretlen férfi iránt érzett, és azt kívánta – immár nem először –, bárcsak lenne más választása, más lehetősége, hogy megtegye, amit tennie kell az országa érdekében. Bár Brauert sikerült közömbösíteni, Pierce Hutton legalább akkora fenyegetést jelent, mint az ellenség a határ túloldalán. Távol kell tartania, mielőtt megtud Brianne-től bármi olyat, ami beavatkozásra késztetheti. A kívánatos, kedves Brianne-t sajnálta ugyan, mert szenvedni fog a mostohaapja keménységétől a házassági ajánlat miatt, de most már nem tétovázhat, nagyon sok forog kockán. A népére kell gondolnia mindenekelőtt. Kurt kíváncsian figyelte Sabont. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elrabolod? Minél többet forgatta Philippe a fejében az ötletet, annál jobban tetszett neki. Elgondolkodva húzta össze a szemét. – így mindenesetre biztosítani lehetne az… együttműködését, nem igaz? Kurt mogorván nézett rá. Brianne amerikai állampolgár, és Hutton ugyancsak ragaszkodik hozzá. – Csak bonyolítaná a dolgot – próbált ellenkezni. Philippe hűvösen mosolygott. – Valóban. Egy szót sem szólt többet, de elgondolkodó tekintete idegessé tette Kurtot. Annyi múlik ezen a vállalkozáson! Szinte túl sok is. Egyszerűen nem engedheti meg, hogy Philippe becsapja. Ezt pedig a legjobban úgy érheti el, ha ő üt először. Kurt Sabon kicsi országa oly sokáig őrzött bányászati jogainak a fele fölött rendelkezett. Ha meg tudná buktatni a kormányt – és ugyan hogyan tudna védekezni a beteg, öreg sejk a kis hadseregével –, kihagyhatná Sabont a játékból egészen, s egyenesen az olajkonzorciummal kerülne üzleti viszonyba. Meglenne a vagyon, amelyre vágyott, a beruházásai védelmére pedig alkalmazhatná sötét múltú barátait. Sosem kellene többet eredeti üzletágával, a fegyverkereskedelemmel foglalkoznia. Minél többet gondolt erre a megoldásra, annál jobban tetszett neki. Sabon gyanútlanul megbízik benne. Ügy gondolja, nála van minden ütőkártya, de majd rájön, mennyire tévedett.

4. Mihelyt Philippe visszaindult a hajójára, Kurt sietett megkeresni a feleségét. Eve már említette neki, hogy Brianne és Pierce átment Freeportba bevásárolni. Persze ő sem tudta, hogy ezt Brianne az utolsó pillanatban találta ki, mikor meglátta Sabon jachtját befutni a kikötőbe. Rögtön szaladt Pierce-hez, nehogy találkozzon vele. Igazából nem is mentek sehová, Brianne a férfinál maradt, amíg meg nem győződött róla, hogy Sabon elvitorlázott.

Kurt komolyan vette Sabon fenyegetéseit. Az adott pénzügyi helyzetében nem engedhette meg magának, hogy visszalépjen az üzlettől. Két szék közt a pad alatt érezte magát, és lassan kikészítette Brianne elszántsága, ahogy kerülte Sabont. Félt, hogy nem tudja megőrizni a férfi jóindulatát, és dühös volt, hogy a lány túl akar járni az eszén. Nem tudta, komolyan gondolta-e Philippe, hogy elrabolja a mostohalányát, de maga is kezdte azt gondolni, hogy nincs más mód engedelmességre kényszeríteni. Határozottan megmondta a véleményét a feleségének, de a lányt másnapig nem lehetett előkeríteni. A nappaliban szorította sarokba, mihelyt észrevette, hogy hazajött. – Philippe mérges amiatt, hogy kerülöd. Tudja, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy kiszálljak az üzletből, mégis új partnereket emleget. Nem örülök, hogy kivonod magad a szórakoztatásából – mondta enyhén németes hanglejtésével, kezét mérgesen a zsebébe dugva. – Annak meg különösen nem örülök, hogy Huttonnal lófrálsz. Tudnod kell, hogy nem vagyunk jóban. – Ő a barátom – jelentette ki Brianne nyugodt hangon –, és én kedvelem. – Ostobaság! Sokkal idősebb nálad – füstölgött Kurt figyelmen kívül hagyva, hogy Sabon ugyanannyi idős, mint Pierce. – Nem akarom, hogy olyan sok időt tölts vele. Rosszul veszi ki magát. Mellesleg – tette hozzá kelletlenül – Philippe hallott erről, ami tovább rontja a helyzetet. Egyáltalán nem helyesli. – Philippe nem helyesli?! – tört ki a lány. Kurt felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Nem érted a helyzetemet – folytatta dühösen. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy felidegesítsem bármivel is. Mindenemet befektettem az országa olajkitermelésébe. Egyszerűen mindenem kockán forog. – Nem kellett volna hagynod, hogy rábeszéljen – mutatott rá a lány. Kurt mérges pillantást vetett rá. – Én beszéltem rá őt – javította ki –, mert úgy láttam, lehetőségem lesz megháromszorozni a befektetésemet. Az anyagi helyzetem már nem olyan, mint régen. Ha nem teszek semmit, elvesztem azt a keveset is, amim megmaradt. Ez egy ragyogó befektetési lehetőség, teljesen biztonságos, de ahhoz, hogy eredményes legyen, jóban kell maradnom Philippe-pel. Nem szállhatok szembe vele, és ezt neked sem engedhetem meg. – Kurt megköszörülte a torkát, amint látta, hogy Brianne arca egyre haragosabbá válik. – Ideje férjhez menned – jelentette ki nyersen. – Philippe azt mondta, szívesen elvenne. Ez lesz a legjobb módja az üzleti kapcsolatunk megszilárdításának. – Menjek hozzá feleségül? – kiáltott fel a lány döbbenten. – Idefigyelj, Kurt! Eszemben sincs hozzámenni a barátodhoz. Halálra rémülök tőle. Biztos hallottad a pletykákat, hogy miket szokott csinálni a fiatal lányokkal. A férfi megfordult, és megvetően végigmérte mostohalányát. – Az anyád egészen boldog itt, ja? Ő is, meg a gyerek is – mondta vontatottan, furcsa mosollyal. – Ugye nem akarod, hogy bármi… megzavarja őket? Ez volt aztán a mesterien burkolt fenyegetés! Brianne megdermedt, amint megértette, mire céloz. Tudta, hogy az anyja fél a férjétől, és már nagyon megbánta a házasságát. Ráadásul a gyermeke miatt most kétszeresen is sebezhető. Valóban nem dühítheti fel Kurtot még jobban az ő érdekükben. De semmi szín alatt nem mehet hozzá ahhoz a visszataszító emberhez, még azért sem, hogy megmentse az anyját és a féltestvérét.

Dacosan, bár félelemmel eltelve állt ott, kereste a megfelelő szavakat. Pierce megmenthetné, de ezt nem mondhatja meg a mostohaapjának. Annyira feldühítené, hogy még képes lenne ártani szerencsétlen Eve-nek. Majdnem két éve vádolja őt az elsietett házasságáért és terhességéért, de a vér csak nem válik vízzé. Nem akarhatja, hogy egyetlen megmaradt szülője bajba kerüljön, akármit gondol is az árulásáról. – Megértettél, Brianne? – hallotta Kurt gúnyos hangját. – Megteszed, amit mondok? – Van választásom? – felelte a lány meglepően nyugodtan. A férfi megvetően elmosolyodott. – Nincs. Akkor hát elkezdhetjük tervezni az esküvőt. Az anyád biztosan boldogan segít neked. – De nem ma – felelte Brianne, kétségbeesetten próbálva valami kibúvót keresni. Kihúzta magát, és előjött a tökéletes alibivel. – Együtt ebédelek egy barátnőmmel a belvárosban. – Egy barátnőddel? – fogott gyanút a férfi. – Ki az? Brianne gyorsan kapcsolt. – Cara az iskolából, Párizsból – füllentett tovább. – Egy hajóúton jár errefelé, és csak ma délután van a városban. Azóta nem láttam, hogy befejeztük az iskolát. Kurt tétovázott, még mindig nem hitt neki egészen. – Na, jó. Philippe kihajózott a külső szigetek egyikére és csak holnap jön vissza. Akkor elvárom az együttműködésedet. – Ahogy akarod. Brianne sápadt volt, és távolról sem olyan magabiztos, mint amilyennek látszott, de sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, aztán felment átöltözni. Eve a dadussal hagyta a babát, majd besurrant a lánya szobájába, amint az éppen farmerre és a szeméhez remekül illő zöld selyemblúzra cserélte strandruháját. – Beszélt veled? – kérdezte sietve. – Igen – felelte a lány. Nézte az anyja szép, lágy vonású arcán az újonnan keletkezett ráncokat s a riadt tekintetet –, beszélt. Eve a kezét tördelte. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen messzire elmegy, Brianne – mondta kínlódva. – Tudom, hogy nem kedveled Mr. Sabont, és azt is tudom, miket beszélnek róla. De nagyon gazdag és befolyásos… – Te pedig azt gondolod, hogy a pénz a legfontosabb dolog a világon – felelte Brianne jeges tekintettel. Az anyja elkapta róla a szemét. – Nem ezt mondtam. De ő meg tudna adni neked mindent, amit csak kívánsz. És boldoggá tennéd Kurtot. – Anya, nekem nem az a legfőbb célom az életben, hogy boldoggá tegyem a férjedet. És ha azt gondolod, hogy ezért hozzámegyek ahhoz az emberhez, nagyon tévedsz. Eve megrémült. – Ugye… ugye nem ezt mondtad neki? – Hangjából jeges félelem csendült ki. – Természetesen nem – sietett megnyugtatni a lány. – Én sem vagyok bolond. Megfenyegetett, hogy esetleg árthat neked és a babának – tette hozzá vonakodva. Ő és az anyja sosem álltak közel egymáshoz. Ilyen nehéz helyzetekben, mint ez a

mostani ez különösen fájt, mert jobban megbízhattak volna egymásban, vigasztalhatták volna egymást. Eve mindig letagadta a korát, Brianne jelenlétében viszont ez különösen feltűnő volt. Sok más szép nőhöz hasonlóan Eve-nek is nehezére esett elfogadni, hogy halad az idő. Eve tanácstalan mozdulatot tett szépen manikűrözött kezével. – Kurtnak nagyon rossz természete van – jegyezte meg. – Persze nem gyakran láttam dühbe gurulni – vetett óvatos pillantást a lányára –, de nagyon sokat vitatkoztunk miattad. Ez volt az egyik oka annak, hogy beleegyeztem a párizsi iskolába. Egy ideje nem egészen nyugodt itt a helyzet, különösen amióta Kurt belebonyolódott ebbe az üzletbe Mr. Sabonnal. – Eve félresöpörte egyik festett hajfürtjét, zöld szemét könyörögve emelte a lányára. – Nem tudnál úgy tenni, mintha belemennél a házasságba, csak amíg kitalálok valamit? Itt van a baba, rá kell tekintettel lennünk. Igazán nem tudnám elviselni, ha… nos, ha Kurt elperelné tőlem. Tudod, hogy a bíróságon csak veszíthetnék. Nincs saját pénzem, egy fillér sem. Kérlek, Brianne! Ha nem is tennéd meg énértem, tedd meg Nicholasért! Tudod, milyen élete lenne nélkülem. Brianne tényleg tudta. Nicholas egy kegyetlen ember mellett nőne fel. Aggódó arccal gombolta be a blúzát kis melle fölött. Szomorú szemmel nézett az anyjára. – Mindig azt mondtad, hogy neked csak pénz kell a boldogsághoz – válaszolt keserűen. – Még most is így gondolod? Az asszony elsápadt. – Belefáradtam a szegénységbe – felelte tompa hangon. – Abba, hogy semmim sincs, pedig éjjelnappal dolgozom. Az apádban nem volt semmi becsvágy. – Nem, de jó szíve volt, és nemes lelke. Ő sosem emelt volna kezet rád. – Brianne arcvonásai megkeményedtek, ahogy ránézett arra az asszonyra, aki felnevelte, de sosem szerette, sosem törődött vele. Úgy semmiképp sem bánt vele, mint most a babával, akit dédelgetett, puszilgatott, és akinek minden szeszélyét sietett kielégíteni. Fájdalmasan emlékeztette ez Brianne-t arra, hogy őt nem akarták, sosem szerették. – Úgy viszonoztad apa szerelmét és hűségét, hogy alig három hónappal a temetése után Kurt Brauer karjába vetetted magad – mondta ki Brianne hangosan, amit gondolt. – El sem tudod képzelni, mit éreztem akkor. Az anya arcán döbbenet tükröződött. A torka elé kapta a kezét. – De hát… sosem szóltál egy szót sem! – Mi haszna lett volna? – Brianne arca ugyanolyan szomorú volt, mint a hangja. – Sosem törődtél az érzéseimmel, a bánatommal. Úgysem vártál volna tovább, nehogy elveszítsd Kurtot és a pénzét. – Hogyan beszélhetsz így velem? A gyerekem vagy – vágott vissza ideges, rekedt hangon Eve. – Valóban? – Mély fájdalom tompította el Brianne hangját. – Nem emlékszem, hogy engem valaha is dédelgettél volna vagy felvettél volna, ha sírtam. Csak bírálni tudtál, és azt kívántad, bár ne lennék az utadban. Eve ezúttal nem tudott visszavágni, csak zavartan, nyugtalan tekintettel nézett maga elé. – Apa szeretett – folytatta Brianne büszkén. – Ő megpuszilt, ahol megütöttem magam, és elvitt kiállításokra meg hangversenyekre még akkor is, ha alig engedhette meg magának. Te semmit sem csináltál, csak panaszkodtál, hogy túl sok időt tölt velem ahelyett, hogy azalatt is az előmenetelén fáradozna.

Eve elhúzta a száját, és nézte annak az idegen nőnek az arcát, aki épp elárasztja a szemrehányásaival. – Nem tudtam, hogy velem akarsz lenni – mondta vontatottan. – Sosem látszott rajtad, hogy valamit nagyon szeretnél. – Te sem szerettél engem, nem voltam neked elég szép. – Szavai nagyobb erővel buktak ki belőle, mint ahogyan szánta, de sok-sok év fájdalma rejlett mögöttük. Eve nyelt egyet, karját mintegy védekezésül összefonta maga előtt. – Ha jól lett volna levágva a hajad, sminkelted volna magad, és a megfelelő ruhákban jártál volna… – Akkor talán szerettél volna? – nevetett fel gúnyosan a lány. Eve összerándult. Felemelt kézzel tett egy lépést előre, de már elkésett. Sok-sok évvel elkésett. Az alig látható békülékeny gesztus észrevétlen maradt. Brianne felvette az ágyról a retiküljét, nem volt több mondanivalója. – Hova mégy? – kérdezte Eve tanácstalanul. A lány ránézett, de nem merte megkockáztatni, hogy elmondja anyjának az igazat. – A barátnőm, Cara itt van a városban, de csak ma délutánra. Megígértem neki, hogy együtt ebédelünk. – Ó, akkor menj csak! – felelte Eve, s még egy mosolyt is kierőszakolt magából. – Ne aggódj, itt minden rendben lesz. Csak ez az üzlet idegesíti Kurtot. Ha megszűnik rajta a nyomás, és megkapja, amit akar, rendbe jön, meglátod. – A csökönyös asszony megpróbálta megmagyarázni a tarthatatlan helyzetet. – Szeret engem, tényleg szeret, és a babát is szereti. Semmi olyasmit nem tenne, ami ártana nekünk, akármit is mondott neked. – Akkor jó. Tehát nem kell hozzámennem Philippe Sabonhoz a ti biztonságotok érdekében. Ettől a kijelentéstől kifutott az asszony arcából a vér. Rémülten lépett a lányához. – Brianne, ebben légy óvatos! – mondta kétségbeesetten. – Ne hozz semmilyen elhamarkodott döntést! – Nem fogok – jelentette ki a lány, aki egyenes tartásával olyan volt, mint egy amazon a csinos kis asszony mellett. Szép lába volt, és gyönyörű haja, de mindig tudta, hogy messze áll anyja szépségideáljától. Eve kinyújtotta a kezét, és évek óta először megérintette lánya hosszú, sűrű, egyenes, szőke haját. – Milyen szép a hajad! – mondta lassan ejtve a szavakat. – A fodrászom csodákat tudna művelni vele. És az alakodra is remek ruhákat lehetne varrni. Nem is vettem észre, milyen kecses vagy. Te sosem vettél engem észre, amíg nem volt hasznod belőlem, gondolta Brianne sértődötten, de nem mondta ki. Hátralépett, mire az anya keze lehanyatlott. Brianne az ajtóhoz sietett, és szomorúan, sajnálattal nézett vissza babaarcú anyjára. – Én még csak húszéves vagyok, de már tudom, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni. Miért nem tudtad ezt te is megtanulni lassan negyven év alatt? A csinos arc vonásai megkeményedtek. – Épp csak harmincöt múltam – tiltakozott nevetve, de nevetése hamisan csengett. – Különben meg szeretem a szép dolgokat. – Valóban. Pedig nagyon nagy árat fogsz fizetni értük.

– Olyan nagy dolog azt kérni, hogy menj feleségül a világ egyik leggazdagabb emberéhez, Brianne? Gondolj, arra, mi mindent tettem érted, …és arra is, amit Kurt tett! – fűzte hozzá gyorsan, mikor eszébe jutott, milyen kevéssé járult ő maga hozzá lánya jólétéhez. – Egy drága, előkelő iskolába küldött Párizsba, és még most is támogat. Ezért tartozol neki valamivel, Brianne – próbált meg felülkerekedni az asszony. Azzal az üres, hideg mosolyával nézett a lányra, amellyel Kurt üzletfeleit próbálta megnyerni. Azokat a félelmetes embereket, akiknek a valódi kapcsolata a férjével mindmáig rejtve maradt előtte. – Tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni, ha jól átgondoltad a dolgot. Brianne nem szólt egy szót sem, már nem volt értelme. Sosem volt sok közük egymáshoz, most pedig már még kevesebb. Eve nem engedi ki a markából Kurtot és a pénzét, akármilyen árat kell is érte fizetnie, ezt most határozottan leszögezte. Még a lányát is hajlandó lenne feláldozni, hogy megtartsa. Brianne viszont nem kívánt áldozattá válni. Ahhoz az egyetlen emberhez igyekezett, aki meg tudja őt menteni ettől a sorstól. Szerencsére Pierce otthon volt. Épp a biztonsági főnökével beszélt telefonon, és meglehetősen nyugtalanította, amit hallott. – Múlt éjjel megpróbálták tönkretenni a berendezést – mondta Tate Winthrop mély, egyenletes hangján –, de meghiúsítottuk a kísérletet – tette gyorsan hozzá. – Nem hiszem, hogy ezzel vége lenne a próbálkozásoknak. Ezen kívül hallottam újabb kósza híreket Sabon országáról. Azt mondják, az egyik szegény szomszédja fegyvereket halmoz fel és támadást fontolgat Sabon első olajmezőjének a fúróberendezései ellen. Tudod, igaza lett az olajjal kapcsolatban. A hírszerzőim szerint megtalálták a réteget. Pierce lustán elnyúlt, szeme a medence mögötti fehér homokos partszakaszt pásztázta. Szódás whiskyjét szopogatta magányosan a medence partján. – Nem tudom, nem az lenne-e a legjobb, ha engednénk, hogy meghiúsítsák a kitermelést – mondta kis idő múlva. – Brauer minden biztonsági intézkedés nélkül fogja megnyitni az olajmezőt, és ha rajta áll, egyáltalán nem fog törődni a környezettel. – Ha viszont támadnak, és visszaverik őket, az első dolguk az lesz, hogy felgyújtják az olajkutakat – mutatott rá Tate. Pierce halkan füttyentett. – Az lenne csak a környezeti katasztrófa! Nem lopnák be magukat Washington szívébe. – Apropó, Washington – folytatta Tate nyugodt hangon. – Azt beszélik, Brauer megpróbálja igénybe venni a kapcsolatait és belevonni az Egyesült Államokat ebbe az ügybe. – Viccelsz? – Tudod, a CIA-nek dolgoztam, nincs humorérzékem. – Bocsánat. – Brauer együtt járt iskolába az egyik szenátorral a külügyi bizottságban – folytatta Winthrop –, és azóta is kapcsolatban állnak. Úgy hallom, nemsokára Washingtonba repül, hogy támogatókat szerezzen az amerikai beavatkozáshoz. – Azt akarja, hogy Uncle Sam, segítsen kiépíteni az olajmezőjét? – Dehogy. Azt akarja, hogy védelmezze, amíg ő kiépíti.

– Sabon milliomos, és övé a fél ország. Nyilván kézben tartja a királyt és a legtöbb minisztert is. Miért nem tudja megvédeni magát? – Ő maga gazdag, nem az országa. Furcsa madár ez a Sabon – folytatta Tate. – Az a híre, hogy perverz szexuális szokásai vannak, de különös módon még senki sem perelte be, és senki sem találta meg egyetlen eldobott szeretőjét sem. – Érdekes. – Brauer pénzéhes gyilkosnak állítja be, de a népe egyáltalán nem ilyennek ismeri. – Tate egy pillanatra elgondolkodott. – Viszont miért tüntetné fel magát egy férfi a világ előtt szándékosan züllött csábítónak? – Fogalmam sincs. Azon töröm a fejem, miért kellett neki Brauer mint üzleti partner? – Talán mert senki más ismerősének nincs befolyása az Egyesült Államokban – tanakodott Tate. – Gondolod, hogy ennek lehet köze hozzá? – Nagyon is elképzelhető, de keresve sem találhatott volna veszedelmesebb szövetségest. Brauer már annyi erkölcstelen dolgot tett az életében, hogy mellette még Sabon is ártatlannak tűnik. – Na, erre iszom. Tate elhallgatott, mint aki tűnődik valamin. – Szórakozottnak tűnsz – jegyezte meg Pierce, mert érezte, hogy a férfi gondolatai elkalandoztak. – Á, csak egy személyes probléma. Semmi megoldhatatlan – jött a gyors válasz. – Tudod, mit? Beszélek néhány emberrel Brauerről és kiderítem, ki a washingtoni kapcsolata. Ha hallasz bármi újat, hívj fel! – Feltétlenül. Sabon tegnap itt volt a városban, de megint elment. – Villámlátogatás? Miért jött? Pierce arca elkomorult. – Brauernek van egy húszéves mostohalánya. Úgy tűnik, ő kell neki. – Te jó ég! – Tudod, mit csinálna vele, ha megkaparintaná. Eleven, okos lány, de nem tudná felvenni ellene a harcot. – Odamenjek? – Én is tudok vigyázni rá, annyira még nem vagyok öreg. Döcögő nevetés jött a vonal túlsó végéről, pedig Tate ritkán nevetett. – Ezt senki sem mondaná, aki látta, hogyan küldted padlóra Colby Lane-t a fúrótoronynál. – Ha már emlegetjük, mi van vele? – Összeszövetkezett egy másik zsoldoscsapattal, és Afrikába ment, de hallom, már újra itthon van, és Uncle Samnek dolgozik. Annyit változott az utóbbi időben, hogy rá sem lehet ismerni. Az az átkozott nőszemély az oka… – Nem a nő hibája, hogy Colby nem tudja elengedni és hagyni, hogy békében letelepedjen az új férjével – figyelmeztette Pierce. – Ha havonta kétszer berúg, mint az állat és verekedni kezd, számíthat rá, hogy valaki előbb-utóbb összeveri. – De senki sem próbálta, amíg te erre nem jártál. – Még te sem? – cukkolta Pierce. – Ó, azt tudja, hogy velem nem érdemes kikezdeni – válaszolta Tate hanyagul. – Nem vetted észre azt a nagy, fehér forradást az állán? – Azt te csináltad, gazember? – Rosszkor kötött belém.

– Senki sem tudna jókor beléd kötni manapság. Meglehetősen sértődékeny lettél – folytatta Pierce. – Na, jobb, ha most megyek, még dolgom van. Vigyázz a hátadra! Sabon sem szeret jobban, mint Brauer, de állítólag még több pénze van, ráadásul csavaros az esze. Nem szeretnék egy hajnalon telefont kapni, hogy Freeportnál partra mosta a hulládat a tenger. – Ne félj, nem fogsz. Majd hívjál! – Feltétlenül. Pierce letette a kagylót, és elgondolkodott a hallottakon. Egyáltalán nem voltak ezek jó hírek. Az olajüzlet mindig is fellendülés és válság között ingadozott, sokkal bonyolultabb volt, mint a kívülállók gondolták. Ezer ok volt az aggodalomra, például az olaj szivárgás, a robbanás, a tűz, vagy az elégedetlen alkalmazottak, akik dühükben képesek voltak akár balesetet is okozni. Gondok lehettek a finanszírozással, a parti vizek tulajdonjogával, viták a számlát álló olajtársaságok vagy a berendezéseket és a vezetékeket kiépítő cégek között. A gondok változtak, de mindig Pierce-en volt a felelősség. Legújabb vállalkozása során fúrószigetet épített egy konzorciumnak a Kaszpi-tengeren, s a munkálatokat mind jogi, mind politikai szempontból támadták. A vezeték egy olyan országon haladt volna keresztül, amely ellen az Egyesült Államok szankciókat léptetett életbe, ráadásul a külföldi befektetés felső határát is megszabták. Az oroszok megpróbálták elérni, hogy a szokásos korlátozásokat ne kelljen itt alkalmazni, mivel a Kaszpi-tenger beltenger, és nem esik jogi korlátozások alá. A bevonandó olajtársaságok nemzetköziek, de a külföldi tőke mértéke nem haladja meg az Egyesült Államok által más népekre kényszerített mértéket. Közben Sabon országa részéről is folyamatos beavatkozás történt. Nekik is hasonló területen áthaladó vezetékre volt szükségük. A különbség az volt, hogy Sabonnak megvoltak a megfelelő kapcsolatai, és barátjának mondhatta az Egyesült Államok minden ellenségét. Őt nem zavarták a szankciók vagy a politikai tisztesség. Egyszerűen megkente, akit kellett, és megtette, amit csak akart. Ő és Brauer sok hasonló dolgot vitt véghez az utóbbi időben, és ha Tate Winthrop nem tévedett, nagy politikai felfordulás volt kialakulóban Sabon hazájában. Brauer barátja a szenátusban jócskán megzavarhatja a konzorcium elképzeléseit, és ezzel bajt okozhat Pierce-nek, aki a felszerelést és a munkaerőt biztosítja az építkezéshez. Pierce mélyen elmerült a gondolataiban, amikor kinyílt a medencéhez vezető kertkapu, és Brianne lépett be rajta. A férfi napozott, s ehhez már rég levetette a fürdőnadrágját. A lány egy percig döbbenten bámulta, majd elpirult, mint Párizsban, mikor először látta meztelenül a férfit. Pierce-t mulattatta, hogy Brianne még mindig ennyire ártatlan. A lány ezúttal elfogadta a meztelenségét, mint ami az alkalomhoz illő, és nem tett semmiféle megjegyzést, nem fordította el a tekintetét. Valójában ugyanolyan lenyűgözőnek találta a férfit, mint Párizsban. – Gondterheltnek látszol – jegyezte meg Pierce, amint a lány leült a szomszédos napozóágyra, a mellette álló kis asztalra dobva a táskáját. – Nem gondterhelt vagyok, hanem öngyilkosjelölt – felelte Brianne szomorú mosollyal. – Segítesz követ kötni a nyakamra? A férfi elkomorodva ült fel.

– Mi baj? – Ultimátumot kaptam – válaszolta Brianne színtelen hangon, meztelen lábát bámulva a könnyű szandálban. – Kurt azt mondta: vagy feleségül megyek Philippe Sabonhoz vagy ártani fog az anyámnak és a féltestvéremnek. Meglehetősen elszánt, nem hiszem, hogy blöfföl. Minden fillérét befektette a Philippe-pel közös olajüzletbe, s ha Philippe nem működik vele együtt, mindenét elveszítheti. Márpedig vége az együttműködésnek, ha nem megyek hozzá a visszataszító Monsieur Sabonhoz. A férfi vonásai megkeményedtek. Nem gondolta volna, hogy Brauer ilyen messzire képes elmenni a pénz hajszolásában. – Mit akarsz tenni? – kérdezte a lányt. Brianne halvány mosollyal nézett rá. – Nem találod ki? – Végighúzta a kezét farmerbe bújtatott combján. – Most vagy soha. A férfi fekete szeme összeszűkült, amint végignézte a karcsú testet. – Kifejtenéd pontosabban? – Hogyne. – Ezzel Brianne felállt és gyors mozdulattal ledobta a blúzát, ami alatt semmit sem viselt. – Ez elég pontos magyarázat?

5. Pierce az utóbbi időben nem gondolt nőként a lányra. Még nem tette túl magát a gyászán, és nem állt készen egy újabb kapcsolatra, különösen nem egy olyan fiatal és ártatlan nővel, mint Brianne. De a csinos, puha kis mellek és a kemény, sötét bimbók látványa félreérthetetlen hatással volt rá. Brianne tekintete elragadtatottan követte a férfi testének válaszát, de hirtelen karba tette maga előtt a kezét. Odalett a bátorsága, és aggodalom szállta meg. – Megijedtél? – kérdezte Pierce gyengéden. Igen, megijedt. Nem tagadhatta, hogy Pierce férfiasságát félelmetesnek találta. – Sajnálom – mondta, mert érezte, hogy a férfi bosszankodik. – A magazinok nem ábrázolják így a férfiakat – folytatta zavartan. – Nem merik – állt fel a nyugágyról Pierce. Odalépett a lányhoz és lassan elvette a kezét a melle elől. Őszinte elismeréssel nézte a szép formákat. – Nagyon… kicsik – dadogta Brianne. Annyira szeretett volna természetesen viselkedni, de szörnyen kényelmetlenül érezte magát. Pierce úgy nézett rá, mint akinek tetszik, amit lát, de a lányt nagyon zavarta, hogy túl kicsinek gondolta a mellét. – Tökéletes és egyáltalán nem kicsi – jött a kedves biztatás. Pierce rámosolygott, és ettől már nem is volt a helyzet olyan félelmetes. Gyengéden nézett rá sötét szemével. – Sajog?

Brianne bólintott. – Akkor gyere, elmulasztom! A lány hallotta a mély, lágy hangot, érezte a kazuárfák lombján átsütő, perzselő napsütést, eljutott a füléig a hullámverés zaja a parton, sőt még egy repülő zúgása is a fejük felett. Mégsem tudatosult benne semmi, amint először érezte meg, mit vált ki belőle Pierce tekintete. Mély levegőt vett, azzal közelebb lépett. Úgy érezte, mindene feszül és duzzadt. Mindig is vonzónak találta a férfit, de amit most érzett, több volt, mint bármi, amit eddig tapasztalt. Úgy érezte magát, mint akit magával ragadott a szökőár. Pierce felemelte nagy, sötét kezét, és körülrajzolta a kis melleket. A lány lélegzete elakadt, ami megmosolyogtatta a férfit. Másik kezével közelebb húzta magához a lányt. Brianne megmerevedett, s rekedt hangon figyelmeztette Pierce-t. – A… kapu – suttogta kiszáradt szájjal. – Senki sem jön ide, mikor napozom. Ez itt íratlan szabály – felelte a férfi, aki először érezte magát élőnek Margó halála óta. Olyan volt, mint egy újjászületés, ahogy az ujjai alatt érezte egy nő puha mellét, felgyorsult szívdobbanását, hallotta érintése nyomán elfulladó hangját. Brianne-nek tavaszillata volt, s a férfi arra gondolt, milyen csodálatos lenne levenni róla a többi ruhát is, s megérinteni mindenütt, ahol még sosem érintette senki. A szeme előtt megjelenő képek felgyorsították az ő szívverését is. Nem gondolt többé a lány fiatalságára, tapasztalatlanságára, ez már nem számított. Semmi sem számított a vágyán kívül. Kigombolta a lány farmerját, és lehúzta a cipzárat. Brianne megfogta a kezét, s a férfi érezte, hogy reszket. Lehajolt, hogy a fülébe súgja: – Nehéz dolog lehet feladni a szüzességet, de ne félj, tetszeni fog, ahogy a tiédet elveszem. Lassú lesz, és édes, itt a napon. Szája először a lány alsó ajkát érintette, aztán a felsőt, majd a keze folytatta útját. Brianne felnyögött, de a férfi csak türelmesen mosolygott rá. Amint ajka bezárult az egyik kemény bimbó körül, a lány teste tehetetlenül megfeszült, aztán kezével hirtelen belemarkolt a férfi sűrű, fekete hajába. Pierce éhesen tapadt a mellére, de most már keze is felfedezőútra indult finoman, simogatón, olyan helyeken, ahol még sosem érintette férfi. Brianne már nem szégyenkezett, kedvese gyengédsége nyomán egyre nyitottabbnak, szomjasabbnak, üresebbnek érezte magát. Halk sóhajait elnyomta saját száguldó vérének zúgása az ereiben. Olyan szabad volt, mint még soha, mégis tökéletesen odaadó. Utolsó tiszta pillanatában még érezte, hogy a férfi egy vastag törülközőre fekteti a medence melletti füvön, aztán lassú, türelmes mozdulatokkal leveszi maradék ruháit. Nem sietett, mint aki csak nézni akarja hosszú percekig lélegzetvisszafojtva. Csak térdelt előtte, és tanulmányozta a testét. Brianne megremegett forró tekintetétől és tettre kész férfiassága látványától. Azt várta, hogy melléje ereszkedik és csókolni, simogatni kezdi, de nem tette. Csak nézte, mintha teste és szeme külön életet élt volna. – Nem… nem akarod megtenni? – suttogta a lány. – Mit? – húzódott mosolyra a férfi szája. – Nem akarsz szerelmeskedni velem? – nyelt nagyot Brianne.

Pierce felsóhajtott, és látszott rajta, hogy erősen küzd magával. Hatalmas kezével végigsimított a lány combján, mire az megremegett a gyönyörtől. – Szeretnék, nagyon is szeretnék, de a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni egész hátralévő életemben. Brianne elhúzta a száját. – Miért kellene, hogy lelkifurdalásod legyen? Nem veszel el semmi olyat, amit nem önként adok neked. Hát nem érted? Ha szűzen megyek haza, az az ember…, az a félelmetes ember… – Te nem mégy innen haza, Brianne – szorította meg a karját Pierce. – Sem most, sem később. Velem maradsz. A lány meglepődött, sőt inkább megilletődött. – Azt akarod, hogy veled éljek? – kérdezte fojtott hangon. A férfi bólintott. Tekintetével végigpásztázta a finom női testet, amelyet az imént a kezével érintett, az aranyló pelyheket a lány lábán. – Ez tetszene – mondta Brianne. – A mostohaapádnak nem – folytatta a férfi. – És biztosan találna valami jogi megoldást, hogy visszacipeljen magához. Brianne felkiáltott. – De én nem megyek! – Kényszeríthet, ha a jog az ő oldalán áll. – Pierce ujjai folytatták a gyengéd simogatást. – És mivel ez a helyzet, teszünk egy gyors kirándulást Las Vegasba. Brianne-nek még a lélegzete is elállt. – Nevadába? – Oda. – Pierce felállt, és magával húzta a lányt a földről. – Tényleg gyönyörű, szerelemre érett a tested. És ha két évvel idősebb lennél, egy percig sem haboznék. De túl fiatal vagy ahhoz, hogy bárkinek is a szeretője légy. Feleségül veszlek. Brianne el sem tudta hinni, hogy minden álma valóra válik. Ámulva nézett a férfi szemébe. – Te viccelsz velem. Pierce csak rázta a fejét. – Nem viccelek. Nincs az az isten, hogy hagyjam azt a kéjenc Sabont hozzád érni. Csak így óvhatlak meg tőle. – Akkor sem kellenék már neki, ha tudná, hogy szeretőm van. – Ezt nem tudhatod. Különben is hogyan bizonyítanád be neki? A lány beharapta az alsó ajkát. – Azt hiszem, azt tényleg nem tudnám. Pierce szorosan magához ölelte a lányt, és elmosolyodott, mikor annak elakadt a lélegzete. – Ne félj tőlem, nem tudnék neked fájdalmat okozni! Brianne zavartan nevetett. – Bebizonyítanád? – Csak ha már összeházasodtunk – felelte a férfi szárazon. Brianne kíváncsian fürkészte a napbarnította arcot. – Azért mert még szűz vagyok? – Igen. Én régimódi vagyok, te pedig nem egy olcsó nő vagy.

– Házasság vagy semmi, hm? – évődött boldogságában a lány. Megsimogatta a férfi széles mellkasát, és élvezte, ahogy az izmok megfeszülnek a keze alatt. – Rendben van, de biztos vagy benne? – tette hozzá kissé aggódva. – Biztos vagyok – felelte Pierce, és valóban így is érzett. Nem is tudta magának megmagyarázni, miért. Befelé mosolygott, s csak sokkal később jutott el a tudatáig, hogy két év óta most először nem gondolt Margóra. Olyan forró szenvedéllyel kívánta Brianne-t, amilyet kamaszkora óta nem érzett. Nem szerelem volt ez, de olyasvalami, amire lehet építeni. Feleségül veszi, hogy megvédje Sabontól, de nemcsak ezért. Azért is, hogy kielégítse a vágyat, amelyet keltett benne. Évek óta nem töltötték el ilyen erőteljes érzelmek, és ez most jó érzés volt. Milyen régóta nem keltett benne semmi és senki jó érzéseket! A múltban élt, Margó emlékével, aminek egyszer véget kell már vetni. Legalábbis így érezte abban az elvarázsolt pillanatban, amikor megszületett benne az elhatározás. Brianne túl fiatal hozzá, ezért ha megunja őt és talál magának valaki fiatalabbat, azt teszi majd, amit kell. De egyelőre élvezni fogja az édes, ruganyos testet, és belemerül a mindent feledtető, vad szenvedélybe. Bármi más indíték egyelőre nem lényeges. Még aznap délután elrepültek Las Vegasba, néhány órával később pedig már egy esküvői kápolnában álltak egymás mellett. Brianne rövid, fehér ingruhát viselt hozzá illő, fátylas kalappal, kezében kis, fehér rózsacsokrot tartott. Sietve vásárolták meg, ami kellett, és nagyon jól érezték magukat közben. Pierce nem törődött a babonával, hogy szerencsétlenséget jelent, ha a vőlegény látja a menyasszonyi ruhát az esküvő előtt. Őrajta szmoking feszült, s minden női szem megakadt rajta, amíg eljutottak a nagy fekete limuzintól a kápolnáig. Brianne egy sebtében vásárolt gyűrűt viselt, egy viktoriánus darab másolatát tizennégy karátos aranyból. A széles jegygyűrűn finoman megformált borostyánlevelek futottak körbe világosabb aranyból. Szépen illett Brianne karcsú ujjára, és nagyon tetszett neki. Pierce azonban még mindig a régi jegygyűrűjét viselte, Brianne-nek pedig nem volt bátorsága megkérni, hogy cserélje ki újra. Később azt gondolta, talán ez hiba volt, de akkor nem volt idő ilyesmin töprengeni, hiszen minden olyan gyorsan történt. A szertartáson a lelkészen kívül csak két fizetett tanú vett részt. Pierce felemelte Brianne fátylát, azzal lehajolt, hogy komoly arccal, de könnyedén és gyengéden megcsókolja. Brianne eltűnődött, vajon első esküvője jutott-e az eszébe. Az biztosan nem ilyen helyen zajlott. Megértette, hogy sietős szertartásra van szükség, mert a hagyományos, nagyszabású esküvőre való készülődés ideje alatt Kurt biztos talált volna lehetőséget arra, hogy megakadályozza. Magában mégis gyászolta a szép, hosszú esküvői ruhát, amelyről álmodott, és a szerelmet, amelynek nyoma sem volt a vőlegény arcán. Tudta, hogy Pierce kedveli és kívánja, de elég lesz ez vajon ahhoz, hogy együtt is maradjanak, miközben ő szereti a férfit, aki a szép kísértetével él tovább? Halvány kétkedéssel nézett a fekete szempárba. Pierce megpöccintette az orra hegyét. – Ne nézz így rám! – mosolygott. – Hidd el, boldogok leszünk! – Nagyon remélem – felelte Brianne lelkesen. Pierce felsóhajtott. A gyengéd fény kihunyt a szemében, és valami egészen új kifejezés vette át a helyét, amint végignézte feleségét a modern ruhában, amely külön kiemelte szép, hosszú lábát.

– Nagyon fiatal vagy – mondta halkan. – Hamarosan ráncos lesz a bőröm. Akár most rögtön, ha akarod. Addig borogatom az arcom vízzel, amíg olyan lesz, mint egy töpörödött alma – tréfált Brianne. A férfi kuncogott. – Te csibész! Tönkre fogsz tenni. – ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Kezet fogtak a lelkésszel, a feleségével és a tanúkkal, aláírták a papírokat, és visszaültek a fekete limuzinba. – Házasok vagyunk – susogta Brianne bűnös mosollyal vadonatúj férje fülébe. – Mi lenne, ha elvinnél a legközelebbi motelba és addig szeretnél, amíg bírom szusszal? Pierce úgy mosolygott rá, mint egy felnőtt egy kisgyerekre. – Semmit sem szeretnék jobban – mondta könnyedén –, de a következő járattal el kell tűnnünk innen. Brianne arca megnyúlt. – Nem megyünk nászútra? – Brianne, mi azért házasodtunk össze, hogy megmentselek Sabontól – felelte a kijózanodott férfi komoly arccal. – Élveztem az évődést veled a medencénél, és egyszer majd talán igazi szerelmeskedésben is lesz részünk, de nem most. Komoly bonyodalmaknak nézünk elébe, amelyekről te még nem tudsz. Nem akartam elmondani, nehogy elrontsam vele az esküvőnket, de a ceremóniának vége, most már meg kell tudnod. – Mit? – kérdezte Brianne, miközben jeges félelem szorította össze a torkát.

6. Pierce elhúzta a száját, mintha nem akarná kimondani az elkerülhetetlent. Brianne hatalmas szemmel, dobogó szívvel nézett rá. – Nos, rendben. Azt hiszem, nem titkolhatom előtted tovább – kezdte a férfi nehéz sóhajjal. – Felhívtam Arthurt odahaza, amíg átöltöztél a szállodában. Anyád telefonált és érdeklődött utánad. Ügy tűnik, volt egy kis… balesete, de semmi komoly – tette hozzá gyorsan, amint Brianne arcából kiszaladt a vér. – Azt mondta Arthurnak, hogy megcsúszott és elesett a lépcsőn, de Arthur szerint meglehetősen ijedt volt a hangja. Sürgősen beszélni szeretett volna veled. Arthur nem mondta meg neki, hol vagyunk, csak azt, hogy még ma visszaérkezünk. Brianne kifújta a visszatartott levegőt. – Fogadni mernék, hogy megütötte – mondta szomorúan. – Megfenyegetett, hogy bántani fogja őt is, meg a babát is, ha nem működöm együtt vele. Biztos rájön, hogy mit tettünk. – Előbb-utóbb feltétlenül – bólintott Pierce.

– Azt mondta, Philippe ma érkezik vissza, és látni akar. Miért is ment hozzá az anyám Kurthoz?! – fakadt ki Brianne. – Nem látta, milyen ember? – Dehogynem. Csakhogy sok pénze volt – jegyezte meg a férfi. A lány nehéz szívvel dőlt hátra az autó ülésén. – Gondolod, hogy bántani fogja őket? És mi lesz a babával? – Egyelőre talán biztonságban vannak, de Sabon biztosan vért akar majd látni, ha megtudja, mit tettünk. Hogy örökre lemondhat rólad. Nem fogja szó nélkül elfogadni. Mindkettőnkön bosszút akar majd állni, és mindenkin, aki hozzád tartozik. És valószínűleg Kurt is. Brianne vére vadul száguldott az ereiben. Hátrasimította hosszú haját. – Akkor most mit teszünk? – Először is nem mégy haza. Nassau helyett Freeportba repülünk. Már telefonáltam, hogy küldjenek elénk sofőrt, aki testőr is egyben. Az adott körülmények között nem lenne jó, ha Arthur jönne értünk. Egyelőre Freeportban maradunk, amíg elülnek a hullámok, és addig áthozatom a biztonsági főnökömet egy kisebb csapattal a védelmünkre. – Úgy látszik, valóban fenyegetőnek találod Philippe Sabont – aggódott Brianne. Pierce gyengéden meleg tenyerébe fogta a lány kezét. – Tudom, hogy az, de téged semmi baj sem érhet. Most már én felelek érted és én vigyázok rád. – Olyan ez, mint egy lázálom – sóhajtott Brianne. – És mindez az 1990-es években! Ma már nem volna szabad, hogy ilyen dolgok történjenek. Édes istenem! Nem hiszem el, hogy házasságra akartak kényszeríteni egy vadidegennel. – Sabon piszokul gazdag, és általában megkapja, amit akar. A mostohaapád pedig nagyobb bajban van, mint gondolná. – Pierce ránézett a sápadt lányra. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az Államokban élsz egy darabig, ahol a biztonsági főnököm rajtad tudja tartani a szemét. Egyszer azt mondtad, hogy főiskolára szeretnél járni és matematikát tanulni. Még mindig így gondolod? Brianne igyekezett leplezni a rémületét, ahogy Pierce szemébe nézett. Hiszen csak most vette feleségül! Arról álmodott, hogy vele fog élni, szeretni fogja, a karjában hajtja álomra a fejét – ehelyett a tanulást ajánlja fel neki távol az otthonától. – Az utóbbi időben nem gondoltam a továbbtanulásra – vallotta be halkan. – Még nem futottál ki az időből – felelte a férfi könnyedén. – Beíratunk álnéven egy kis főiskolára vagy egyetemre Washington D. C. közelében, hogy Sabon ne találjon meg. De ha meg is talál, Tate Winthrop vagy az egyik embere mindig a közeledben lesz. Éjjel-nappal szemmel tartanak, amíg ez a rémálom véget nem ér. – Nem maradhatnék veled? – kérdezte a lány, kerülve Pierce tekintetét. – Ezt én is nagyon szeretném – felelte amaz komoly, figyelmes arccal –, de nem lehetséges azok után, ami köztünk történt, Brianne. A lány meglepődött. – Nem értelek. – Nem? – nevetett fel hidegen a férfi. – Figyelj, drágám! Te egy ízletes falat vagy, én pedig éhező férfi. A legnagyobb jóindulattal sem tudnálak megvédeni magamtól, ha egy fedél alatt élnénk. – De hát én akarlak téged! – tiltakozott Brianne.

– Akarsz! – mondta ki a szót gúnyos hangsúllyal Pierce. – Gyermek vagy, aki a tűzzel akar játszani. Csak most fedezted fel az érzékiséget, és utána akarsz járni, milyen is az teljes pompájában. Én már tudom, de semmi mást nem nyújthatok neked, mint néhány forró órát az ágyamban. A szívedet pedig összetörném. Azután már nem tudnál elengedni, pedig ez elkerülhetetlen. Én magányos farkas lettem, Brianne, nekem nem kell feleség. – Hiszen feleségül vettél! – tiltakozott Brianne. – Csak hogy megvédjelek Sabontól. – Pierce kutató tekintettel figyelte a lányt. – Alig húszéves vagy, naiv, és alig várod, hogy a lábam elé tehesd a szívedet. Ne tedd! Vágyom rád, a magamévá tehetnélek és élvezhetném a tested, aztán úgy kelnék fel az ágyból, hogy a szívemet magammal viszem. Te erre nem lennél képes. Te túl sok vagy nekem, Brianne. – Úgy érted, hogy ha pusztán szexet akarnék, veled maradhatnék? – kérdezte a lány merev tekintettel. – Dióhéjban igen – értett egyet a férfi. – Talán képes lennék rá. – Te aztán nem – jött a gyors válasz. – Már így is félig belém szerettél – folytatta Pierce és figyelte, ahogy kiül Brianne arcára a megdöbbenés. – Azt hiszed, nem látszik rajtad? – mondta lágyan. – Nyitott könyv vagy, Brianne. Még nem vagy elég tapasztalt, hogy el tudd rejteni az érzéseidet. Brianne mély levegőt vett, és idegesen vetette hátra a haját. A férfi helyett a limuzin elsötétített ablaka felé bámult. – Akkor hát hová megyünk innen? – Te főiskolára én pedig az új fúrótornyomhoz – mondta a férfi látszólag könnyedén. – Nem is akarsz velem aludni? – Nagyon is szeretnék – felelte nyersen Pierce –, de nekem nem jelentene sokat, míg neked igen. Megvárjuk, míg kicsit idősebb leszel. Brianne a férfira emelte szomorú, zöld szemét. – Az esküvőnk egy giccses ceremónia volt valami közönséges helyen. Ezért aztán úgy gondolod, hogy az az eskü nem is számít. Tehát most elválnak útjaink. Pierce vastag szemöldöke magasra szaladt. A megjegyzésnek csak az első felére figyelt. – Közönséges helyen? A lány elfordult. – Miért, te minek neveznéd? – kérdezte halkan. A férfi nem is gondolkodott ezen, amíg Brianne nem szembesítette az igazsággal. Igen, közönséges hely volt, egy csiricsáré szertartás, amely lehetőséget ad a törvényesített szexre, hogy akik odamennek esküdni, félretehessék az elveiket. Az ilyen sietős esküvőket aztán még sietősebb válás szokta követni. A férfi mogorván nézett maga elé. Modern felfogása ellenére Brianne régimódi lány. Olyan, aki templomban akar esküdni uszályos fehér ruhában, koszorúslányokkal és virágszirmot hintő gyerekekkel körülvéve. Margónak éppen ilyen esküvő jutott, míg Brianne-t belekergették egy kapkodva összehozott formaságba. Az esküvő indokától eltekintve igazán kereshetett volna hagyományosabb megoldást, feddte magát Pierce.

– Sajnálom – mondta őszintén. – Annyira elfoglalt a tény, hogy sürgősen össze kell házasodnunk, hogy nem figyeltem a részletekre. Jobban szerettél volna templomban esküdni, ugye? A lány nem nézett rá. – Első alkalommal te ott esküdtél? – Természetesen – felelte a férfi. – Margó azt mondta, nem is érezné igazi asszonynak magát, ha nem lenne rendes szertartás. Látta, hogy Brianne összerándul, és először ébredt rá, mennyire megsértette. – Akkor a mi esküvőnk így volt helyénvaló – mondta a lány meglepően nyugodt, összeszedett hangon. – Ez csak egy álházasság, hogy megmeneküljek a legrosszabbtól. Templomban kötni szentségtörés lett volna. Sajnálom, hogy megemlítettem. Hálásnak kell lennem, hogy megtetted, ahelyett hogy bírállak a körülményekért. Pierce a tenyerébe fogta a lány hideg kezét. – Alig ismerjük egymást – mondta, s közben érezte az ellenállást a lány ujjaiban. – Azt hiszem, még jó néhányszor belegyalogolunk egymás érzéseibe, mielőtt közelebb kerülünk. – Nem fogunk, ha én az Államokban élek, te pedig Nassauban – fordult vissza Brianne, csüggedten a férfira mosolyogva. – így akarod, igaz? Még ha engem nem is üldözne egy őrült, akkor is azt akarnád, hogy valahol máshol éljek, ahol nem kell minden nap látnod. A férfi szeme csillogni kezdett, aztán csak annyit mondott: – Így igaz. Brianne felsóhajtott, majd hosszú hallgatás után folytatta. – Rendben. Most már értem. Nem fogok neked gondot okozni. Ezzel lehúzta a jegygyűrűt az ujjáról, és átnyújtotta a férfinak. Az mogorván nézett vissza rá. – Mire véljem ezt? – Te még mindig egy másik nőnek a férje vagy – mutatott Brianne a férfi jegygyűrűjére. – És mivel ez a helyzet, nincs értelme viselnem ezt a gyűrűt. Pierce elkapta Brianne kezét, és szikrázó szemmel nézett a lányra. – Ezt a gyűrűt sosem fogom levenni. Legkevésbé egy olyan gyermek kedvéért, aki felnőttet akar játszani. Fegyelmezett, halk szavai olyanok voltak, mint egy korbácsütés. Brianne megborzongott tőlük, mint egy jeges fuvallattól. – Sajnálom, hogy nem vagyok elég érett a játékhoz, Mr. Hutton – felelte –, de gyorsan tanulok – fordította el a fejét. – Mivel nem vagyok igazi feleség, semmi akadálya, hogy találkozzam más férfiakkal. Úgyis ezt akarod, igaz? Hogy találjak magamnak valaki mást, és tűnjek el az életedből. – Azt akarom, hogy biztonságban légy Sabontól – szűrte a férfi a szavakat a fogai közt. – Pillanatnyilag csak ez a fontos a számomra. Ami a férfiakat illeti – tette hozzá lassan formálva a szavakat –, ha megszeged a nekem tett esküdet, jobb lesz, ha úgy elbújsz, hogy sose találjalak meg! A lány megdöbbent. – Tessék? – Hallottad, amit mondtam. Házasok vagyunk, akármilyen cifra és közönséges volt is az a kápolna. Engem egy nő sem fog felszarvazni! – Nocsak!

– Ne érts félre! Ennek semmi köze a féltékenységhez – folytatta nyersen a férfi. – Sabon miatt kell ennek a házasságnak valódinak lennie. Máskülönben a mostohaapád megragadja az első alkalmat, hogy a karjába taszítson. Ha megtudja, hogy más férfiakkal szórakozol, nem fogja elhinni, hogy valóban férjnél vagy. – Nem ő lesz az egyetlen – suttogta Brianne. Pierce szúrós szemmel nézett rá. – Becsületes voltam veled. Jobban szeretted volna, ha elcsábítalak, mielőtt ide utazunk? Brianne erről nem akart beszélni. Visszavette a gyűrűt, és visszahúzta az ujjára. – Nem gondolod, hogy Philippe feladja, és egyszerűen hazamegy, ha megtudja, hogy összeházasodtunk? – terelte másfelé a szót. A férfi nem felelt azonnal, mintha folytatni akarná a megkezdett témát, de aztán sóhajtott és hagyta, hogy Brianne másról kezdjen beszélni. – Nem tudom. Inkább azt hiszem, csak még elszántabbá teszi. Ezután Pierce már semmit sem szólt, amíg be nem szálltak a repülőgépbe. Brianne azonnal elaludt, de nem sokkal később felriadt. Pierce-re pillantott, aki elgondolkodva nézett a gép eleje felé, ahol egy pincérnő éppen az ételmelegítőből vette elő az ebédet. Ez azon kevés járatok egyike volt, ahol még ételt kínáltak az utasoknak. – Jön az ebéd. Kérsz egy tálcát? – kérdezte a férfi Brianne-t. – Igen. Pierce felnyitotta a lány ülésének a könyöklőjét, és kiemelt belőle egy ügyesen összehajtott tálcát, mosolyogva Brianne meglepődésén. – Biztos, hogy első osztályon repültél haza Párizsból? – ugratta. – Tulajdonképpen turistaosztályon – felelte a lány. – Brauer szűken bánt a pénzzel az elmúlt évben. Maradjon köztünk, de szerintem a csőd szélén áll. – Ha így van, nem csoda, hogy mindent megtesz Sabon lecsillapítására – válaszolt tűnődve a férfi. – Márpedig ha tényleg mindenét ebbe a vállalkozásba fektette a dupla megtérülés reményében, most nagy bajban van. – Miért? – Mert az én cégem egy olajkonzorciummal működik együtt azon, hogy megegyezés jöjjön létre az oroszokkal, és kiaknázzuk azt a lelőhelyet a Kaszpi-tengeren, amelyről beszéltem. Éppen azon az országon keresztül akarjuk az olajvezetéket átvinni, amely… Pierce megnevezte az országot, mire Brianne szeme kikerekedett. – Ez ellen az ország ellen az Egyesült Államok szankciókat vezetett be! – kiáltott fel. – Nem csoda, ha Brauer ideges lesz. Mindenkinek állást kell foglalnia az ügyben, ő pedig elveszíti a pénzét. De te nem vagy amerikai állampolgár? – Lehetnék, ha akarnék, de pillanatnyilag nem vagyok – emlékeztette Pierce a lányt európai származására. – Elfelejtettem – felelte az halkan. – Olyan tökéletes angolsággal beszélsz. Még akcentusod sincs. – Mondtam már neked, hogy a nagyapám nevelt fel. Görög volt, de több nyelven beszélt folyékonyan. Ő ragaszkodott hozzá, hogy tökéletesen megtanuljam az angolt. Ez az üzleti világ nyelve, szokta mondani, és különben is sok időt töltök az Államokban.

Az utaskísérő letette eléjük az ételt. – Attól tartok, nem sokat tudok más országok politikájáról – vélte Brianne. Pierce elmosolyodott. – Pedig hasznos tudomány. Könnyebb boldogulni az emberekkel, ha vannak bizonyos ismereteink az országuk politikájáról, társadalmi szokásairól és hitrendszeréről. – Hány nyelven beszélsz? A férfi vállat vont. – Csak három nyelven beszélek folyékonyan – nézett a lányra, és elvigyorodott. – Tudod, hogyan nevezi az arab az írástudatlan embert? – Nem. Hogyan? – „Az, aki csak egy nyelvet beszél.” A lány meglepetten felnevetett. – Na, akkor én is közéjük tartozom. – Majd megtanítalak görögül – mondta Pierce. – Szép nyelv. Brianne jól tudta, hogy Pierce egyik nyelve a francia, így felfigyelt rá, hogy nem azt ajánlotta fel. Talán Margó miatt, gondolta szomorúan, mert ő francia volt. Lehet, hogy franciául beszéltek, mikor szerelmeskedtek. Tekintete önkéntelenül Pierce szép, férfias kezére esett. Visszaemlékezett a simogatására, a rendkívüli érzésekre, melyeket kiváltott belőle, és elakadt a lélegzete. Pierce meghallotta, amint nagy levegőt vett, és kérdő tekintettel nézett rá. Brianne elpirult, szemét gyorsan a tányérjára szegezte, de semmit nem tudott eltitkolni a férfi elől, aki úgy olvasott a gondolataiban, mint egy könyvben. Pierce vajazni kezdte az ebédhez adott zsemlét, és meglepetve tapasztalta, hogy kellemes érzések töltik el, ahogy felidézi Brianne érzéki mozdulatait, amikor a medence partján becézte. Tapasztalatlan volt, de mohó és szenvedélyes. Élénken el tudta képzelni, milyen lehet vele valóban szeretkezni, és kívánta is. De valahányszor erre gondolt, Margó kedves arca jelent meg lelki szemei előtt, amitől bűntudata támadt. Szégyellte magát, amiért más nőt akar az ágyába vinni. Olyan volt ez, mintha házasságtörést készülne elkövetni. Brianne megette a csirkeragut, és elismerően mosolygott az utaskísérőre, aki kávét hozott neki. Észrevette, hogy Pierce ugyanúgy üresen issza a kávéját, mint ő. – Hol szállunk meg Freeportban? – kérdezte. – Álnéven kivettem egy lakosztályt az egyik szállodában. Minden rendben lesz. Már elküldtem Winthropért, nemsokára megérkezik két-három emberével. – Te aztán komolyan veszed a fenyegetést. A férfi bólintott, majd megitta a kávét. – Ha pontosak az értesüléseim, a mostohaapád már Washington felé tart. De kaptam egy másik hírt is a terveikről, amely – ha lehet – még kevésbé tetszik. – Pierce fekete szeme összeszűkült. – Nagyon sok forog kockán. Sabon országának van egy szegény szomszédja, amelyik arról ábrándozik, hogy fegyverrel megszerzi mindazt az olajat, amelyet a Nyugat meg akar vásárolni. Ennek az országnak volt olaja, de a tartalékaik már kimerültek. Vannak viszont erős szövetségeseik, és hozzá tudnak jutni a legkorszerűbb fegyverekhez. – Te jó ég! Gondolod, hogy lerohanják Qawit? – Könnyen lehet. És Sabon tudja ezt. Azt hiszem, azért csalogatta be Brauert az üzletbe, mert van egy barátja a washingtoni szenátusban. Talán arra kell neki

Kurt, hogy segítségért folyamodjon az Egyesült Államokhoz. Pedig nem fogják megadni neki, mert feketelistán szerepel amiatt, hogy az Öböl-háborúban Amerika egyik ellenségét támogatta. – Pierce komor arccal fejezte be az ebédjét. – Amennyiben Brauer mégis tud amerikai segítséget szerezni esetleg a kiaknázandó olajmezőkben való amerikai részesedés kilátásba helyezésével, Sabonnak meglesz a politikai hatalma ahhoz, hogy megkösse a megállapodást az olajkonzorciummal. Ha viszont nem, esetleg eléggé elkeseredett lesz ahhoz, hogy megelőző támadást intézzen a szomszédja ellen. – Hogy kirobbantson egy háborút? – Igen. – Ez félelmetesen hangzik. – Az is. A Közel-Kelet egy puskaporos hordó. Egyetlen szikra kell csak, és lángba borul az egész térség. Nagyon közel álltak ehhez, mikor Irak megtámadta Kuvaitot és Izraelt a kilencvenes évek elején. Most még közelebb állnának hozzá. Az országok felsorakoznának valamelyik oldalon, és a konfliktus kiterjedne az egész Perzsa-öbölre. – Pierce felsóhajtott. – Ez pedig nagyon rossz hír lenne velem együtt mindazoknak, akik részt vesznek a Kaszpi-tengeri olaj kitermelésben. De ha a háború Sabon országára és annak szomszédjára korlátozódna is, késedelmet szenvedhetünk, és fegyveres támadásoknak lehetünk kitéve. Ha Brauernek nem sikerül megnyerni az Államokat, hogy avatkozzon be az érdekében, esetleg felbéreli a fizetett zsoldosait, hogy támadják meg a mi fúrótornyainkat, és fogják rá az egészet Sabon szegény szomszédjára, csak hogy megnöveljék a saját esélyüket. Miután az oroszok velünk állnak kapcsolatban, ez nagyon kellemetlen megtorláshoz vezethetne Sabon részéről a szegény szomszéd ellen, amelyet viszont egy esetleges amerikai beavatkozás követne. Jobb nem belegondolni a várható következményekbe. – Te tudsz tenni bármit is? – Már teszek is – felelte a férfi. – Winthrop nyakig van a nyomozásban. Egy akciót máris csírájában elfojtott. Biztos vagyok benne, hogy a többit is el tudja egy kis segítséggel a régi hírszerző barátaitól. Tudod, nekik is fontos, hogy ne robbanjon ki semmiféle összetűzés. – Azt elhiszem – kortyolt Brianne a kávéjában, aztán a műanyag csésze pereme fölött Pierce-re tekintett. – Ez szörnyen izgalmas annak ellenére, hogy vérontással kell számolni. – Aztán felnevetett. – Még sosem csináltam semmi izgalmasat. Az egész életem hétköznapi cselekvések hosszú, unalmas sorozatából állt. Legalábbis legnagyobb részben – mosolygott huncutul a férfira. – Te voltál benne az egyedüli kaland. – Te is nekem – mormolta Pierce, de nem jelent meg mosoly az arcán. – Szétziláltad az életemet. – Még jó. Kellett neked valaki, aki ezt végre megteszi. Már éppen kezdtél besavanyodni. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy elfonnyadj a tőkén, vagy hogy mondják. A férfi humora kezdett visszatérni. – Egyáltalán nem fonnyadoztam. – Dehogyisnem. Bárokban kornyadoztál, kitéve a tolvajoknak. – Brianne a homlokát ráncolta. – Mondd, mi lett volna, ha az a szőkeség, aki Párizsban szemezett veled ipari titkokra vadászó CIA-ügynök lett volna? A férfi halkan felnevetett.

– Nem ismerek semmiféle ipari titkot. Én csak az üzlethez értek, a tényleges fúrást mások csinálják. Az egész folyamatról csak annyit tudok, mint egy laikus. – Igen, de tudod, hogyan kell fúrótornyot építeni. Tulajdonképpen az egyik találmány is a te nevedhez fűződik a sekély tengerekben használatos fúrótornyokkal kapcsolatban, nem igaz? Pierce meglepődött. – Nem hittem volna, hogy bármit is tudsz az olajról. – Nem is tudtam, de miután visszavittelek a szállodádba Párizsban, úgy döntöttem, meg kell tudnom róla valamit, ha már olyan férfival kerülök kapcsolatba, aki fúrótornyokat épít. – Honnan tudtad, hogy kapcsolatba fogsz kerülni velem? – csodálkozott tovább Pierce. – Nem szándékoztam egyhamar visszamenni Nassauba, és egyáltalán nem akartalak felkeresni. – Ezt sejtettem, de mondtad, hogy van egy házad Nassauban és én szándékoztalak felkeresni – vágott vissza a lány. – De aztán elbátortalanodtam. Ha nem lettél volna ott azon az estélyen, ahová Kurt elvitt, legfeljebb csak véletlenül futhattunk volna össze. – Nem is tudom – merengett a férfi. – Mondtam neked, hogy túl fiatal vagy hozzám. – Tizenhét évvel fiatalabb. – Tizennyolccal. – Na jó – engedett Brianne a férfi hideg pillantásának. – Valóban nem tudom, milyen zenét szeretsz, milyen könyveket olvasol, vagy mit csinálsz szívesen a szabadidődben. Pierce vonakodott beavatni a lányt ezekbe a bizalmas részletekbe. Látta, hogy megpróbál közelebb férkőzni hozzá, befurakodni az életébe, és ezt nem akarta. Ennek ellenére mégis beszélni kezdett. – Debussyt, Respighit, és Puccinit szeretem, meg az olyan modern zeneszerzőket, mint John Williams, Jerry Goldsmith, James Horner, David Arnold, vagy Eric Serra. Mindenfélét olvasok, de a legjobban az életrajzokat kedvelem, no meg a görög és római történelmet. – Én is szeretem ezeket a zeneszerzőket, és imádom az operát. A kedvencem Puccinitől a Turandot és a Pillangókisasszony – sorolta Brianne. Pierce nem akarta elárulni, hogy neki is ezek a kedvencei. – És mit szeretsz olvasni? – Romantikus regényeket – mosolygott a lány. – Azért, mert még elég fiatal és idealista vagy, hogy higgy a boldog befejezésben – csúfolódott kicsit a férfi. – Én viszont már elég öreg és megtört vagyok ahhoz, hogy tudjam, ilyen nem létezik. – Tíz gyönyörű évet töltöttél egy nővel, akit szerettél, és aki viszontszeretett – emlékeztette Brianne. – És aki meghalt – robbant ki nyersen Pierce. – Ennyit a boldog befejezésről. – Talán mindössze egy kis boldogságot várhatunk az élettől – tűnődött el Brianne. – Mi lett volna, ha egyáltalán nem találkozol Margóval? Akkor most boldogabb lennél? Erre Pierce nem akart válaszolni. Üres tekintettel meredt az édesség romjaira.

– Nem lennél – felelt helyette a lány. – Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen különleges kapcsolatod lehetett. Szebb emlékeid maradtak erről a néhány évről, mint amilyen a legtöbb ember egész élete. Pierce sosem gondolta magát szerencsésnek, pedig talán mégis az volt. Margó önzetlenül, odaadóan szerette. Ránézett a lányra, és az a meglepő gondolata támadt, hogy Margó kedvelné. Sok szempontból hasonlított elhunyt feleségére, s ezek között a hasonlóságok között előkelő helyen állt a megértés és az együttérzés. Brianne is adakozó jellem. Nem kimondottan szép, mint Margó, de csinos a maga módján. – Sosem voltál még szerelmes? – kérdezte nem titkolt kíváncsisággal. – Csak beléd – jött az őszinte válasz. Pierce összeszorította a fogait, és üres kávéscsészéjére meredt. Intett az utaskísérőnek felmutatva a csészét, mire a nő máris hozta a friss kávét. Brianne nemet intett, s a légikisasszony továbbment az ülések közötti folyosón. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mi a szerelem – folytatta Pierce kis hallgatás után. – Csak már nagyon vágysz rá, és épp engem kívántál meg. Ez csak vágy, semmi más. Brianne szomorkásán mosolygott vissza rá. – Ha te mondod. Pierce belekortyolt a kávéjába, amely megégette az ajkát. Elfintorodva tette le a csészét. – Egyszer majd találkozol valakivel, aki korban közelebb áll hozzád, és akkor majd megérted, miről beszélek. – Férjnél vagyok – felelte Brianne. – Nem kereshetek férjet magamnak, mert már van. – Mi nem leszünk örökké házasok – nézett Pierce egyenesen a lány szemébe. – Ha ennek vége van, csendben érvénytelenítjük a házasságot. Brianne úgy érezte, menten megáll a szívverése. Tehát erre készült Pierce egész idő alatt: házasságban élni, de bensőséges kötelék nélkül, amíg a Sabon-ügy véget nem ér. Aztán érvényteleníteni a házasságot, ami nem lesz nehéz, hiszen nem háltak együtt. Hát ezért nem akar vele lefeküdni! Már a kezdet kezdetén azt tervezte, hogy örökre megszabadul tőle, mihelyt lehet.

7. Brianne a szalvétájával játszott, körmével körberajzolta rajta a légitársaság emblémáját. – Értem – mondta, mikor rájött, hogy a férfi válaszra vár. – Tudod jól, hogy ez a házasság nem működne – jelentette ki Pierce –, túl nagy köztünk a korkülönbség. Különböző korosztályhoz tartozunk. Még csak nem is gondolkodunk egyformán.

– De még ha így lenne is, még mindig ott van Margó. A férfi szeme dühösen villant. – Szerettem őt – mondta furcsán csillogó szemmel. – Nem fogom megcsalni. – Pierce, ő elment – mondta Brianne szelíden. – Sohasem tér vissza hozzád. Te pedig élhetsz még harminc vagy negyven évig. Egyedül akarsz maradni erre a hosszú időre, társtalanul? – Igen. Kimondta, de Brianne fülének egyáltalán nem hangzott meggyőzően. Nagyon nehéz lehet Pierce-nek, ismerte el, különösen, mert egyedül van az emlékeivel, melyek legalább annyira átokként, mint vigaszként telepszenek a lelkére. – O ezt nem akarná – gondolkodott hangosan a lány. – Nem akarná, hogy egyedül maradj és gyászolj egész életedben. – Fogalmad sincs, miről beszélsz – vágott vissza jeges pillantással a férfi. – De hagyjuk ezt, nem akarok erről többet beszélni! – Ahogy akarod – felelt Brianne. – Gondolom, nem kívánod a mosdóban kielégíteni a vágyaidat, amíg itt tartózkodunk, vagy igen? – tette hozzá gonoszul. – Láttam egyszer egy sikamlós filmen, és azóta azon tűnődöm, hogy… – Tűnődj magadban! – A férfi visszatolta a tálcáját, felpattant, és kiviharzott a mosdóba. Magára zárta az ajtót, aztán a homlokát hatalmas sóhajjal a hűvös felületnek támasztotta. Átkozott nő! Hát nem tudja békén hagyni a múlttal? Nem tudja, hogy belepusztul, ha maga előtt látja Margó arcát, az ajkán érzi az ajkát, a testén a kezét a hálószoba sötétjében? Az élete napról napra elviselhetetlenebbé válik. Arra gondolt, hogy még vagy harminc év kínszenvedés vár rá, és a szíve majdnem megszakadt. Bárcsak ne találná annyira vonzónak Brianne-t! Nem akart rágondolni, nem akarta érezni a kísértést a közelében. Ha elmenne, biztonságban lenne tőle, és élhetne az emlékeinek. Nem kellene a Brianne iránti vágya ellen küzdenie nap mint nap. Nemcsak a látványától szenvedett, hanem azoktól a kis kihívó megjegyzéseitől is, mint ez a mostani a mosdóbeli szexről. Önkéntelenül is felnevetett. Mennyire nem ismer korlátokat az ártatlansága ellenére! Valódi örömöt jelentett neki ez a lány. Ő volt az első nő Margó halála óta, aki könnyített a fájdalmán, aki meg tudta nevettetni. Az utóbbi időben türelmetlen, ingerlékeny emberré vált, aki mindig összetűzésre kész, mivel a harag enyhíteni tudta a fájdalmát. Brianne viszont a maga csillogó szemén át láttatta meg vele a világot, lecsillapította szeszélyes természetét. Furcsa, hogy egy olyan nő, akinek az élete ugyanúgy tele van személyes tragédiákkal, mint az övé, ennyire derűlátó és jókedvű maradhatott. Belenézett a tükörbe, és meglátta az ezüstszálakat a halántékán. A szeme körül is gyarapodtak a ráncok. Végighúzta a kezét a fehér hajszálakon, és keserűen felnevetett. Hát nem látja Brianne, mennyire benne van a korban? Meglepőnek találta, hogy egy ilyen fiatal és vonzó nő kívánhatja őt. Szerette volna tudni, mit lát a lány azon a széles, kemény vonású arcon, amely a tükörből nézett vissza rá. Miközben nyugodtan ült a helyén a gépen, Brianne ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának. Pierce nem különösebben csinos, hatalmas a keze, a lába, de még az orra is. Ráadásul valóban sokkal idősebb nála. Mégsem látott egyetlen férfit sem egész életében, aki a nyomába léphetett volna. Olyan volt, mint a dinamit, és

Brianne-t teljesen kétségbe ejtette, hogy nem tudja megtalálni a szívéhez vezető utat. Az utaskísérő italokat kínált. Mi az? Pezsgő? Nos, miért ne? Pierce egyértelművé tette, hogy nem kell neki, és Brianne kifejezetten sajnálta magát. Talán nem is ártana egy kis szíverősítő. Pierce két pohár pezsgővel később ült vissza a helyére. Brianne ráemelte a poharát, s közben pár cseppet a ruhájára locsolt a gyöngyöző italból. – Hopp! – mondta feléje hajolva. – Elnézést, megcsúszott a kezem. A férfi tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. – Mit iszol? – Pezsgőt. – Te nem ihatsz semmiféle alkoholt, hiszen kiskorú vagy – jelentette ki kurtán Pierce. – Ő adta – mutatott Brianne az utaskísérőre. – Menj és mondd meg neki, hogy megszegte a törvényt! – tette hozzá, dacosan lenyelve még egy kortyot. – Add ide! Pierce elvette tőle a poharat, és két kortyra kiitta, amit a lány benne hagyott. – Bolond vagy! – mormogta, miközben le nem vette róla a szemét. – Te egyáltalán nem bírod az italt. – Megtanulhatok inni – jelentette ki Brianne gőgösen. – Elvégre férjnél vagyok. – Felcsillant a szeme, mint akinek hirtelen megvilágosodott valami. – Szóval ezért isznak a házasok! – kiáltott fel, és hetykén rámosolygott a férfira. – Látod, mit tettél velem? – Semmit sem tettem – tiltakozott amaz. – Dehogynem – vágott vissza Brianne. – Azt mondtad, hogy nem akarsz velem aludni. Hangja messzire elhallatszott, mire a férfi felnyögött. – Fogd be a szád! – mondta fojtott hangon. Bár nem látta, magán érezte az utasok tekintetét, amint magukban mulatnak rajta. – Nem fogom – erősködött Brianne. – Az ital helyettesíti a nászéjszakát. Legalább eltompítja a testem, ahol sajog. – Túl fiatal vagy te ahhoz, hogy sajogjon bármid is. – A szívem sajog – mosolygott a lány félig kábultan. – Ez egy dal volt, emlékszem. Akarod, hogy elénekeljem? Bár a férfi a fejét rázta, belekezdett. Pierce feltartotta a kezét, mire az utaskísérő odasietett. – Hozzon kávét, kérem! Erősét és gyorsan. – Ó, istenem! – mondta a légikisasszony, látva Brianne állapotát. – Nem szokott inni – magyarázkodott Pierce. – Ráadásul kiskorú. A légikisasszony elszörnyedt. – Ezért a fejemet veszik. – Nem fogják. Azt fogom mondani, hogy kényszerítettem – nyugtatta Brianne segítőkészen. – Hogyan? – firtatta Pierce. – Megfenyegettem, hogy kiugrom az ablakon, ha nem ad innom – mosolygott a lány. Pierce az apró ablakra nézett.

– Ezt rögtön el is fogják hinni. – Már hozom is a kávét. Jaj, nagyon sajnálom! – mondta az utaskísérő. – Semmi baj – felelt Brianne. – Maga nem tudhatta, hogy kiskorú vagyok, és azt sem, hogy éppen most mentem feleségül valakihez, aki még csak nem is kedvel. Honnan tudhatta volna, hogy még csak nem is akar velem… – Brianne! – mordult rá Pierce. – Párizsba utazni – fejezte be Brianne a mondatot gonoszkodó pillantást vetve dühös férjére. – El kellene vinnie őt Párizsba, uram. Nagyon szép hely – helyeselt a légikisasszony. – Kávét! – figyelmeztette a férfi. – És valami ennivalót is, de azonnal! – Igen, uram, máris. A légikisasszony elment, Brianne pedig hátradőlt az ülésen, és álmodozó tekintettel Pierce-re bámult. – Nem hiszem el, hogy mennyi gátlás van benned – bosszantotta a férjét. – Teljesen tele vagy velük. – Remélem, legalább szétrobban a fejed – sziszegte a férfi. – Na, nézd csak, a méregzsák! – hápogott a lány. – Csak egy egész kicsit ittam. – Kétszer egész kicsit. Nézd meg magad! – Nagyon jól nézek ki – közölte Brianne. – Úgy nézel ki, mint aki elázott. – Majd kijózanodom, ha leszálltunk – ígérte a lány. – Közben azon gondolkodom, hogyan tudnálak elcsábítani. Tényleg kellene vennem néhány kézikönyvet – tette hozzá elgondolkodva. – Vagy talán egy-két videót. Pierce a torkát köszörülte, és megfordult, hogy jön-e már a segítség. Úgy festett, mint egy fuldokló, aki mentőövre vár. Brianne puha kezét férje izmos combjára tette, mire az megrándult. – Micsoda prűd vagy! – duruzsolta, miközben a férfi eltolta magától a kezét. – Hiszen házasok vagyunk! – Nem, nem vagyunk – vágott vissza Pierce. – Csak papíron. Ennyi az egész, és ennyi is marad. Brianne lebiggyesztette az ajkát. – Így kell bánni egy vadonatúj feleséggel? Itt ülök melletted, meghalok a szerelmedért, és még csak hozzád sem érhetek? A férfi úgy érezte, mintha egész teste lángban égne. Brianne túlságosan becsípett ahhoz, hogy érzékelje, milyen hatással van rá, ami nem is volt baj. Annyira feltüzelte, hogy nem is tudott másra gondolni, csak hogy milyen lenne vele az ágyban. Ki kell józanítania, mielőtt teljesen elveszti a fejét. Hamarosan megérkezett a kávé és a szendvics. Pierce gondosan a lány kezébe adta a csészét. – Tessék, idd meg! – Elrontod a játékomat – bosszankodott Brianne, de azért megitta a kávét, és lassan megette a szendvicset is. Aztán jött a második kávé, majd a harmadik. A koffein feldobta, a szendvics pedig láthatóan felszívta a maradék alkoholt a gyomrában. Brianne érezte, ahogy kitisztul a feje, és egyáltalán nem örült neki. Emlékezett, hogy zavarba ejtő dolgokat mondott Pierce-nek, aki mogorván ült mellette, és eltűnődött, vajon nem okozott-e helyrehozhatatlan károkat amúgy is ingatag kapcsolatukban.

A férfi az újságjába temetkezett, és nem is emelte fel onnan a fejét, amíg le nem szálltak Freeportban. Végigmentek a fedett folyosón, ki a reptéri sokadalomba. Pierce a várakozó limuzinok vezetőit figyelte a nevét hirdető táblát keresve, de csak Brianne nevét látta meg az egyiken, azt is rossz helyesírással. Aki a magasba tartotta – egy alacsony, cingár férfi – egyáltalán nem tűnt sofőrnek, pedig Pierce elég sok limuzinsofőrt látott már életében. Brianne, aki nem érzékelt semmi rendkívülit, mosolyogva indult a kis ember felé. – Én vagyok Brianne Martin – mondta, elfelejtve, hogy már férjes asszony, és a férje ott lépked mögötte. – Martin kisasszony? – mondta a férfi erősen idegen kiejtéssel. Brianne-re mosolygott, és megfogta a karját. – Kérem, jöjjön velem! – Jó, csak várjon egy percet! – tiltakozott a lány Pierce felé fordulva, aki már ráébredt, hogy itt valami nagyon nincsen rendjén. Előrelendült, hogy kiszakítsa a felesége kezét a kis ember erős szorításából, mikor valami keményet érzett a hátának nyomódni. – Maga a testőre, igaz? – mondta egy másik, mélyebb hang a háta mögött. – Akkor maga is jön. Nem kockáztatjuk meg, hogy értesítse azt a Huttont. Pierce ettől a kijelentéstől meglepődve látta, hogy Brianne feléje fordul. Épp csak inteni tudott neki a fejével. A lány szerencsére annyira ráhangolódott, hogy rögtön megértette, mit akar tőle. – Mit csinálnak Jackkel? – kérdezte éles hangon, hirtelenjében kitalálva egy nevet. – Ő is jön. Nehogy tudjon beszélni rendőrséggel – felelte a kis ember. – Maga kiabál, barátom agyonlövi. Értette? – De még mennyire – válaszolta a rémült Brianne. – Rendben van, maguk diktálnak. Hová megyünk, ha megkérdezhetem? – Majd meglátja. Jöjjön! Kivezette a lányt „Jackkel” és az őrrel együtt a terminálból, egy hosszú, fekete limuzinhoz. Betaszigálták őket a kocsiba, aztán beültek szembe velük, automatapisztollyal a kezükben. A kis ember mondott valamit a sofőrnek, aki bólintott, és besorolt a forgalomba. De nem hajtott ki a repülőtér területéről, hanem a főépülettől távolabb álló egyik bérelt hangár felé tartott. Egy díszes, kisebb, sugárhajtású magánrepülőgép mellett állt meg, melynek nyitva állt az ajtaja. Pierce-t és Brianne-t betuszkolták a gépbe, a fegyveresek végig mellettük maradtak. Bent két másik fegyveres várta őket. Pierce tanácstalan pillantást váltott a lánnyal. Semmit sem tehettek, el kellett fogadniuk a helyzetet. Négy fegyveressel szemben tehetetlenek voltak. – Hová megyünk? – kérdezte újra Brianne. Senki sem válaszolt. A lány hátradőlt a Pierce-szel szembeni ülésen, az egyik elrablója telepedett melléje. Az a szörnyű érzése támadt, hogy tudja, ki van az emberrablás hátterében. Az egész Philippe Sabonra vallott. Órákkal később egy kis sziget kifutópályáján szálltak le. Brianne a levegőből egy városkát pillantott meg, s eszébe jutott, amit Sabon mesélt neki a

Perzsa-öbölbeli szigetéről annak az országnak a partjainál, ahol oly nagy politikai befolyással bír. Két öreg angol limuzin várta őket. Brianne-t az egyikbe, Pierce-t a másikba lökték be. A lány alig egy pillantást vethetett a férjére, mielőtt eltűnt a kocsiban. A két autó gyorsan elhajtott a kifutópályáiról. – Hol vagyunk? – kérdezte Brianne az egyik férfit, aki kövérkésebb volt, és kevésbé látszott kimértnek, mint elrablói. – Egy szigeten. – Igen, de melyiken? – tartott ki a lány. – Ez Dzsamil – felelte a férfi, megerősítve a lány szörnyű gyanúját. Aztán úgy mérte végig Brianne-t, hogy annak a hideg futkosott a hátán. A férfi mosolygott. A fogai olyanok voltak, mintha az utóbbi évtizedben nem mosta volna meg őket, ráadásul bűzlött a szesztől. – Nagyon csinos – méregette tovább a lányt. Brianne dühös pillantást vetett rá. – Ha Philippe Sabonnak dolgozik, jobb lesz, ha az emlékezetébe vési, hogy őt nem lenne jó az ellenségévé tennie – próbálkozott. A megjegyzés telitalálatnak bizonyult. A férfi azonnal kijózanodott. A magasabbik, aki a fegyvert tartotta, mondott neki valamit kurtán, éles hangon, mire az olyan hangsúllyal mormogott vissza, mintha ki akarná engesztelni a másikat. – Nem aggódni! – mondta a magas, halántékán már őszülő társa. – Senki se bántani. – Dühösen nézett a kövérkés férfira, aki inkább kibámult a besötétített ablakon, és az elsuhanó bokrokat figyelte. Brianne kezdte rosszul érezni magát. A megjegyzése nyilván azért volt találó, mert tényleg Sabon áll az emberrablás mögött. Nemsokára a karmai közé kerül. Pierce sem tehet semmit a túlerő és a fegyverek ellen, akárcsak ő maga. A sziget olyan, mint egy börtön, onnan nincs menekvés. Sabon el fogja érni a célját… Brianne becsukta a szemét, és megpróbálta leküzdeni a rettegést, ami rátört, mihelyt felidézte, mi mindent hallott Sabon perverz vágyairól. Hogyan fogja ezt túlélni? Hogyan fogja kibírni, hogy a férfi hozzáéljen? Nem lesz azután nő már soha többé. Azon tűnődött, vajon Sabon emberei felismerik-e Pierce-t. Ha igen, semmi esélye. Vagy fogva tartják, hogy váltságdíjat kapjanak érte, és azután megölik, vagy azonnal megölik. Sabon egészen biztosan nem kockáztatja meg, hogy emberrablásért bíróság elé kerüljön az Egyesült Államokban. Pierce ugyan nem amerikai állampolgár, de ő, Brianne igen, és Sabonnak szüksége van Kurt barátjára a kongresszusban ahhoz, hogy meg tudja menteni az olajmezőit. Ez a gondolatmenet további kellemetlen gondolatokat szült. Ha ugyanis Sabon már elérte nála, amit akart, nem engedheti meg magának, hogy elengedje. El kell tüntetnie őt is, talán éppen úgy, hogy kiteszi, és magára hagyja a sivatagban. Nem halhat meg így, ilyen rettenetes módon! Használnia kell az eszét. Kell, hogy találjon lehetőséget a menekülésre, ha éberen figyel és keresi az alkalmat. Nem fogja engedni, hogy Sabon harc nélkül győzzön. Lehet, hogy belehal a küzdelembe, de a halál úgyis csaknem teljesen biztos, akár engedelmeskedik, akár nem. Amint szeretett édesapja mondta egyszer, jobb dicsőségesen meghalni, mint szánalmasan élni.

Pierce ugyanezeken a dolgokon törte a fejét, csak borúlátóbb volt, mint Brianne valaha is. Itt, Sabon hazájában, semmi esélye sincs a menekülésre, akárcsak a lánynak. És nem tudja megvédeni! Brianne folyamatos könyörgésére gondolt, és átkozta magát, hogy nem engedett neki. Sabon úgy tönkre fogja tenni, mint nőt, hogy nem lesz az a pszichológus, aki helyre tudja hozni. Le fogja alacsonyítani, meg fogja alázni. Örökre eltűnik majd belőle az a játékos könnyedség, amely a bizalmas helyzetekben jellemezte, és ő ezt örök életére sajnálni fogja. Örök életére vádolni fogja magát miatta. Beszélt Winthroppal, mielőtt hazaindultak, így Tate nemsokára leszáll Freeportban, hogy találkozzanak. Ez kicsit megnyugtatta, de csak nagyon kicsit. Tate a legjobb biztonsági főnök, akit valaha ismert. Megtalálná a tűt a szénakazalban, így meg fogja találni őket is. A kérdés csak az, hogy időben érkezik-e. Az öreg limuzinok egy tekintélyes épület mellett álltak meg, amely egy nagy víz, valószínűleg a Perzsa-öböl partján állt. Homok vette körül, a növényzet pedig hasonlított a Karib-szigetekére. Volt valami arabos jellege a helynek, főleg amikor fehérbe öltözött szolgák jelentek meg a hosszú, lekövezett verandán, szintén arabos öltözetű őrök kíséretében. Addigra Brianne-t és Pierce-t már megkötözték, és egy széles, levegős épületbe taszigálták, ahol egy kis szobába kerültek. A magasan nyíló ablak túl keskeny volt ahhoz, hogy bármelyikük is átférjen rajta. Egy kis méretű ágykeret állt a fal mellett, összetekert, piszkos matraccal a tetején, ágynemű nélkül. Ezenkívül egy fonott szék, egy kis asztal és egy lámpa volt az összes berendezés a köves helyiségben. Volt fürdőszoba is, azaz egy aprócska helyiség, ahol egy fiókos szekrényen repedezett porcelán mosdótál mellett vékonyra koptatott szappan hevert. Fürdésre nem volt semmi kilátás. A régi vezetékek rozsdásak voltak, akárcsak a kopott vécécsésze. – Itt maradnak – közölte az alacsony fegyveres, miután a pisztolyt az övébe dugta. – Legalább kikötözne minket? – kérdezte Brianne elcsigázottan, a férfi felé tartva a kezét. – Mi van, ha használnom kell a mosdót? Összekötött kézzel nem tudom. Az őr mondott valamit arabul a magasabb, idősebb férfinak, majd vitatkozni kezdtek. Az nyersen válaszolgatott, és a magasan nyíló rácsos ablakra mutatott, aztán az erős zárra a vastag ébenfa ajtón. Hogyan is juthatnának ki innen? Ezt lassan az alacsony férfi is belátta. – Oké – mondta, azzal kioldotta Brianne kezén a kötelet, de Pierce-t megkötözve hagyta. Kimentek a szobából, és bezárták az ajtót maguk mögött. – Hála istennek, magunkra maradtunk! – szaladt oda Brianne, hogy Pierce kötelékeit is kibogozza. – Nos, Jack, öregfiú, hová megyünk innen? Pierce megdörzsölte a csuklóját. – Itt maradunk, amíg el nem döntik, mit tegyenek velünk. Brianne nehéz sóhajjal rogyott le a székre, végignézve piszkos, gyűrött ruházatán. Pierce vékony vászonnadrágot, sportinget és fehér zakót viselt, és ő sem éppen úgy nézett ki, mint egy milliomos. Inkább úgy, mint a saját sofőrje, aki sosem hordott egyenruhát. Nem csoda, hogy nem jöttek rá, ki is valójában. De Sabon rá fog jönni, mihelyt megpillantja régi ellenségét. Dühös Pierce-re és persze Brianne-re is, mert

keresztezték a terveit. Nem kétséges, hogy kitalál valamit, amivel megkínozhatja mindkettőjüket. Ez nem volt valami kellemes gondolat. – Megint szép kis bajba sodortalak – mondta Brianne a férfinak erőltetett vidámsággal. – Kilábalunk belőle – biztosította Pierce halvány mosollyal. – Úgy gondolod? – nézett a lány a magas ablakra. – Esetleg ha lenne létránk és kőtörő kalapácsunk. Pierce összehúzott szemmel, elgondolkodó tekintettel nézett rá. Vonásai egyre jobban megfeszültek, ahogy elképzelte, mi fog történni vele Sabon karmai közt. Nem szabad, hogy Brianne első élménye egy férfiról undorító vagy félelmetes legyen. Azt sohasem heverné ki. – Álmodozz csak tovább! Brianne rápillantott. – Te most kihívóan nézel rám – mondta halkan, és hamiskásan rámosolygott a férjére. – Van itt egy ágy, ha nem tudod tovább türtőztetni magad. Én nem bánnám. Tulajdonképpen – tette hozzá a meggyőzés kedvéért – megmentenél egy olyan sorstól, ami a halálnál is rosszabb. – Azaz Sabontól – felelte komoly arccal Pierce. – Nem tudnám elviselni, hogy Sabon legyen az első szeretőd. Brianne szíve a torkában dobogott, s a lélegzete is elállt, ahogy fürkésző tekintetét a férfi szemébe mélyesztette. – Én sem. Tehát mivel még van időnk, miért nem teszel ez ellen valamit? Tudod, házasok vagyunk. Pierce szemöldöke megrándult, és a férfi halkan felnevetett. – Az biztos. Legalábbis az esküvő óta állandóan ezt hallom tőled. Felállt és lassan végignézett a szobán, nem lát-e megfigyelő kamerát. Igaz, nem is várta, hogy egy ilyen régi épületben legyen ilyesmi. Biztos lehetett benne, hogy senki sem látja őket. A széket a kilincs alá tette, hogy ne lehessen zaj nélkül bejönni, aztán lemondó arccal Brianne felé fordult. Szeme mégis felparázslott, amint a kettejükre váró gyönyörre gondolt. – Most tényleg megtesszük? – kérdezte Brianne fojtott hangon, ahogy Pierce feléje közeledett. A férfi lágy mosollyal felhúzta a székből. Javíthatatlan ez a lány, gondolta, és derült magában. – Kicsit idegesnek látszol – mormolta, amint keze végigvándorolt a lány kemény mellén, majd lefelé a hasán, egészen a nadrág derekáig. – Kicsoda? Én? Csak a várakozástól reszketek – felelte Brianne a férfi nyaka köré fonva a karját. – Ó, Pierce, olyan régóta várok rád! Egyszerűen… ez lesz a mennyország. A férfit is hasonló érzelmek borították el. Vetett egy pillantást az ágyra, vajon elbírja-e majd kettőjüket. Felesége izgatott arcába nézett, s amint engedett a cipzár, már nem törődött semmivel.

8. Brianne szomjasan nyújtotta csókra a száját, s nem tudott párja ajkától elszakadni. Mikor a férfi levegőt vett, elnevette magát. – Ne siess ennyire, kicsim! Sürget az idő, de ilyen nagyon azért talán mégsem. Brianne belevájta a körmét Pierce vállába. – Csak be akarom biztosítani, hogy ne engedj el – suttogta. – Semmi esélyem rá. Ó, Brianne…! A lány azt gondolta, Pierce biztosan gyors lesz, és ő talán nem is lesz képes élvezni az együttlétet, de tévedett. A nagy, erős kéz érintése a bőrén úgy hatott rá, mint valami kábítószer. A férfi finoman, gyengéden nyúlt hozzá, miközben csókjával tovább szította benne a szenvedélyt. Brianne nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan elborítja majd a vágy. Teste megfeszült, már többre vágyott, mint ez az őrjítő ízelítő. Remegő kézzel dobálták le a ruháikat. Pierce-t is meglepte a testét elborító forróság. Nem hitte volna, hogy az adott körülmények között ennyire felcsigázza felesége odaadása. Ez az újfajta, édes közelség tüzet gyújtott kiéhezett testében. Nagyon vigyázott, hogy ne okozzon a lánynak fájdalmat, s végig a szemébe nézett, amint egyesültek. Brianne lélegzete elakadt, ahogy életében először befogadta. Már nem volt megállás, Pierce-nek mégis meg kellett kérdeznie: – Mondd,… szedsz valamit? – Igen – suttogta alig hallhatóan a lány, de elragadták a szenvedély hullámai, mielőtt hozzátehette volna, hogy elfelejtette magával vinni az Államokba a tablettáit, és különben is csak egyszer vette be idáig. Veszélyes dolgot műveltek, nagyon veszélyeset. Mintha forró lávába ugrottak volna fejest, gondolta Brianne, mikor a hihetetlen gyönyör hullámai elültek, és már nem kapkodták a levegőt. Mégsem maradhattak összefonódva tovább. Pierce gyorsan felöltözött, de Brianne az első élmény hatása alatt alig tudott megállni a lábán. A férfi évek óta nem érzett gyengédséggel csókolta fátyolos szemét, és ringatta erős karjában, amíg magához nem tért. Lehajolt, hogy lágyan megcsókolja az ajkát, s Brianne az együtt átélt csoda emlékével zöld szemében csókolta vissza. – Kicseleztük a hóhért – mosolygott a férjére. Pierce felvonta a szemöldökét. – Úgy kell Sabonnak – felelte, hátrasimítva Brianne nyirkos haját. – Sajnálom, hogy sietnünk kellett. Egyszer majd kárpótollak érte. – Mikor? Nevezd meg a napot és az órát! Számon fogom kérni rajtad – nézett végig rajta tréfásan kihívó ajakbiggyesztéssel Brianne.

A férfi elfordult, mert a lány válasza csak fokozta bűntudatát. Igaz némileg önzetlenül tette, amit tett, hirtelen mégis iszonyat töltötte el, mintha fejbe vágták volna. – Menj te először a fürdőbe! – mondta látszólag nyugodtan, és kinyitotta az ajtót Brianne előtt, aki zavartan, de szótlanul ment el mellette. Pierce becsukta mögötte a fürdőszobaajtót, lassan a bejárathoz ment, és kihúzta a kilincs alól a széket. Leült rá, lábát keresztbe tette, kezét karba öltötte, szinte unott közömbösség sugárzott a tartásából. Pedig belül háborgott a lelke. Sosem gondolta volna, hogy ő és Brianne ilyen elsöprő erejű szenvedéllyel találnak egymásra már az első alkalommal. Természetesen jobb lett volna más körülmények között, bár nem odahaza, ahol ő és Margó… Margó! Összeszorította a fogát, ahogy belehasított az emlék. Megcsalta Margót Brianne-nel! Megesküdött a sírjánál, hogy nem érint meg egyetlen nőt sem, amíg csak él, és lám, hazudott neki. Nem! Csak azért tette, hogy megmentse Brianne-t attól a szörnyűségtől, hogy Philippe Sabon legyen az első szeretője. Ennek semmi köze a vágyhoz vagy a szerelemhez, pusztán jótékony cselekedet volt. Hangosan felnevetett ezen az okoskodáson. Még hogy ez a féktelen szenvedély jótékony cselekedet volt! Ez a tökéletes kielégülés, amely majdnem olyan szintet ért el, mint amit Margóval élt át annak idején. Nem gondolt közben semmi másra, mint Brianne lágy testére, a lány félénk izgatottságára, az önkívület csúcsán kirobbanó zokogásra, a boldogságára, amit az ő karjában átélt ezek között a szörnyű körülmények között. Az első szerelmi élmény volt ez a számára, és neki köszönhette. Egyrészt büszke volt erre, másrészt szégyellte magát. Természetesen házasok, és a férjnek joga van szeretkezni a feleségével. De ez csak álházasság, ami azért köttetett, hogy ő megvédhesse Brianne-t Sabontól, ahogy a szeretkezés is csak azt a célt szolgálta, hogy ne az az őrült legyen az első a lány életében. Mégis, amit Brianne iránt érzett, több volt, mint felszínes vágy. Elkomorodott, ahogy a maga gyönyörére gondolt. Az évek során, a házasságát megelőzően, voltak nők az életében. Akadtak köztük nagyon szépek, tapasztaltak is, és ő élvezte velük az együttléteket. De ezek egyike sem volt hasonlítható a Brianne karjában átélt boldogsághoz. Pierce-t zavarba ejtette, hogy ilyen hatással van rá a lány. Persze, ráfoghatta volna az ártatlanságára, hiszen volt valami csodásan elemi öröm abban, hogy ő vezethette be a szenvedély világába. Ráadásul kapcsolatukat nem terhelte félelem vagy fájdalom, egyformán hatalmas élvezettel tudták megajándékozni egymást. Gondolataiból a lány visszatérése ragadta ki. Arcán nem volt festék, a haja is rendesebbnek látszott hosszú copfba fonva. Nem tudott a férfi szemébe nézni, s ez a félénkség felkeltette Pierce védelmező ösztönét. – Mit gondolsz, mit tesznek velünk? – kérdezte Brianne leülve a rövid ágy végébe. – Jó kérdés – felelte Pierce. – Nem hiszem, hogy elengednének – tette hozzá Brianne. A férfi mélyet sóhajtott. – Őszintén, én sem. Brianne egy pillanatra felnézett rá, de gyorsan elkapta a tekintetét. – Nos, jó volt megismerni téged.

A férfi még idejében észrevette a zöld szem huncut csillogását. – Én is örülök, hogy megismerhettem magát, Miss Martin – felelte kedvesen. Brianne felsóhajtott, amint a bezárt ajtóra nézett. – Gondolom, nincs a zsebedben egy faltörő kos. – Ha van egy hajtűd, megpróbálhatom kinyitni a zárat. A lány arca felderült. – Hát van éppen. Kihúzta a tűt a hajából, és épp átadta a férfinak, amikor kulcs fordult a zárban, és kinyílt az ajtó. Két férfi lépett be a szobába. Az egyik egy kis automata fegyvert fogott rájuk, a másik pedig durván kihúzkodta a tűket Brianne hajából, s a kezéből is kikapta azt, amit Pierce felé nyújtott. – Nem megszökni! – mondta az alacsony férfi hibás angolsággal. – Monsieur Sabon ma érkezni. – Ezzel Brianne-re vigyorgott. – Maga lenni neki ajándék. A másik férfi elhúzta a száját, és mondott neki valamit. Ránézett Pierce-re, majd vissza a társára. Az alacsonyabb ember arcán hirtelen aggodalom tükröződött. Arabul beszéltek, de Pierce megértett pár kifejezést. Az aggasztotta őket, hogy Sabonnak nem fog tetszeni, ha egy férfi van a jövendőbelije szobájában, még ha szolga is. A magasabb felrántotta Pierce-t a karjánál fogva. – Maga velünk jön – jelentette ki. Brianne tiltakozásra nyitotta a száját, de Pierce fekete szemének figyelmeztető pillantása elhallgattatta. – Mit akarnak tenni Mr. Hutton testőrével? – kérdezte gőgösen. – Betesszük másik szobába – felelte az alacsony férfi. – Nehogy legyen kísértés. – Kísértés! – fortyant fel Brianne. – Nem játszadozom szolgákkal. A férfiak kilökdösték Pierce-t a szobából a fegyverük csövével, a lány pedig magára maradt. Már besötétedett, mikor a két férfi visszatért kenyérrel, sajttal meg egy pohár vörösborral. A magasabb és idősebb enyhén fenyegető módon tartotta a fegyverét, miközben az alacsonyabb a kis asztalra helyezte a tálcát. Brianne szúrós tekintettel nézett a pohárra. – Nem iszom bort – jelentette ki határozottan. – Víz nincs? Az alacsony férfi gondterheltnek látszott. – Bor jó idegeknek. – Nekem nincsenek idegeim – vágott vissza a lány. A két férfi összenézett, mintha mulatna rajta. Az alacsony kivitte a bort, majd hamarosan visszatért egy pohár vízzel. Nagy lendülettel letette a lány elé. – Én Brianne vagyok – mondta a lány váratlanul. – Magát hogy hívják? Az alacsony férfi meglepődött. – Rashidnak – felelte rövid hallgatás után. – És magát? – fordult a lány a másikhoz. – Muftinak – mormogta az zavartan. – Régóta dolgoznak Sabonnak? – Csak rövid ideje – felelte Rashid, és tört angolja lassan átadta a helyét a hivatalos, művelt kiejtésnek, mintha rég nem beszélt volna angolul, de most kezdene visszajönni a tudása. – Sokat segített a falunknak. Pénzt adott gyógyszerekre, ételt a szegényeknek.

Brianne meglepődött, de arra gondolt, hogy még a gonosz emberekben is rejtőzhet valami jóság legbelül. – Az anyja arab volt, ugye? – kérdezte, felidézve az otthon hallottakat. Rashid bólintott. – Az egész családja. – A neve mégis francia. Rashid a magas Muftira nézett, és elhúzta a száját. – Vannak dolgok, amikről nem beszélhetek. Legyen elég annyi, hogy Monsieur Sabon a legnagyobb mértékig a szívén viseli az országunk érdekeit. Bátor és jó ember. – És emberrabló – szögezte le Brianne. A férfi vállat vont. – A dolog nem egészen az, aminek látszik, kisasszony. Veszélyes időket élünk, és akár el is pusztulhatunk, de megtesszük, amit kell, hogy fennmaradjunk. Insallah – tette hozzá, ami arabul valami olyat jelent, hogy Isten akaratából. Kicsit várt, aztán folytatta. – Az ellenségünk megszállással fenyeget, mert irigyli tőlünk még a legkisebb olajmezőt is, amit nemrég fedeztünk fel. Tudja, Martin kisasszony – mondta Rashid – a nyugati nemzetek nem lehetnek meg olaj nélkül, és nekünk vannak a legnagyobb tartalékaink a térségben. Régebben a Nyugat az indiai fűszertermesztést, az afrikai gumitermelést, a távol-keleti teatermesztést igyekezett kézben tartani. Még ma is azért csökken az esőerdők területe, mert a Nyugatnak fa kell, a gyorsétteremláncoknak pedig még több legelő a marhatenyésztéshez. Brianne tágra nyílt szemmel, döbbenten nézett a férfiak arcába. Először banditáknak vélte őket, orgyilkosoknak. Most pedig kiderül, hogy többet tudnak a világpolitikáról, mint amit ő egész életében hallott. – Maga nagyon fiatal – mondta Mufti –, igen keveset tud a kereskedelem romlottságáról és az emberi gonoszságról. – Valamicskét azért tudok – tiltakozott Brianne. Kíváncsian tekintett fogva tartóira. – Maguk okos embernek látszanak. Miért dolgoznak hát Philippe Sabonnak? – Négy gyermekem van – közölte Rashid. – Az egyik olyanfajta rákban szenved, amely lassan megöli. Monsieur Sabon fizeti a drága gyógykezelését Franciaországban. – Én pedig elvesztettem a családom és az otthonom, mikor lebombázták a házunkat. A feleségem éppen ebédet főzött a két kicsinek. – Mufti hangja elcsuklott, keze erősebben markolta a fegyverét. – Monsieur Sabon meghallotta az egyik unokatestvéremtől a szárazföldön, hogy milyen veszteség ért. Nemrég megkeresett, és munkát ajánlott. – Mufti fészkelődni kezdett, mintha zavarta volna valami. Furcsamód idősnek látszott ahhoz, hogy két kisgyereke legyen, már a haja is őszült. Brianne-nek úgy tűnt, nagyjából egyidős lehet elhunyt apjával. – Rashid, túl sokat beszélünk – intett a fegyverével az ajtó felé. – Mennünk kellene. Brianne már egyáltalán nem érezte fenyegetve magát, ahogy a keskeny, sötét bőrű arcokra nézett és látta a sorsedzett, kemény vonásokat. Az ő élete viszonylag gondtalan volt, legalábbis nem kellett megtanulnia fegyverrel bánni és harcolni. Ezeknek az embereknek az arcán a nehéz élet tükröződött, nyilván ezért is látszottak idősebbnek. Mufti feleségére és gyerekeire gondolt, akik

bombazáporban pusztultak el. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy minden éremnek két oldala van, s együtt érzett a férfival. – Sajnálom. Mármint ami a családjával történt – fordult felé. Mufti zavartnak látszott, mint aki kényelmetlenül érzi magát. – Nem mintha tehetne róla, Martin kisasszony – mondta kedvesen. – Szomorú világban élünk. Az embereket a körülmények, a szerencsétlen életük és a szükség sok tisztességtelen dologra kényszeríti. Sajnálom, hogy fogva kell tartanunk, de ez elkerülhetetlen. – Az ajtóból visszanézve még tétovázott, aztán meglepetésszerűen hozzátette: – Monsieur Sabon nem fogja bántani. Nem erkölcstelen okokból hozatta ide. Udvariasan biccentettek a lánynak, majd távoztak, bezárva maguk után az ajtót. Hát ez meg mit jelentsen? Brianne még sokáig Mufti szavain gondolkodott, miután leszállt az este. Egyszer csak hangokat hallott az ajtó mögül. Az egyiket megismerte, és elakadt a lélegzete. Sabon! Felkelt a matracról, s átült a székbe. Egyenes háttal várt, eltökélten, hogy nem adja meg magát. Kinyílt az ajtó, és besétált rajta Philippe Sabon. Nyers hangon utasította két emberét, majd becsukta az ajtót maga mögött. Brianne rémülten nézte a sovány, sebhelyes, barna arcot, az összehúzott, fekete szemet. A férfi türelmetlenül legyintett. – Nem, nem! – mondta sietve. – Nem azért jöttem. Kényelmes volt elhitetni mindenkivel, hogy aljas vágyaim miatt van szükségem magára. Így nem sokan csodálkoznak majd az eltűnésén. Azt gondolják, hogy… becstelen céllal raboltam el. – Te… tessék? – hebegte a lány. A férfi leült a matracra, és keresztbe tette hosszú lábát, majd rágyújtott a kedvenc rövid, török szivarjára. – Nem vagyok olyan szörnyeteg, aki élvezi, ha megronthat ártatlan lányokat – folytatta nyugodt hangon. – Bár vonzónak találom magát, és ha hajlandó lenne, én pedig egészséges, még kísértésbe is esnék. Brianne szemében tükröződött a kérdés, amit a szája nem volt képes szavakká formálni. A férfi fagyosan felnevetett. – Fogalma sincs, igaz? – A lány felé hajolt. – Mivel nem fogja egyhamar elhagyni ezt a helyet, megválaszolhatom a kérdést, amit fél feltenni. Palesztinában voltam üzleti úton, mikor hirtelen egy aknamezőn találtam magam. Ennek a hatalmas térségnek valamelyik háborúja a sok közül hagyta ott azt a szörnyű emléket maga után. Olyan borzalmas sebeket szereztem, hogy mire meggyógyultam, már nem voltam férfi többé – folytatta érdes hangon. – Innen az a koholmány, hogy perverz szokásaim vannak. – Undorodva legyintett. – Még mindig jobb, mint amit akkor pletykálnának rólam, ha kiderülne az igazság. – Sajnálom – mondta a lány, és valóban így is érzett a hatalmas megkönnyebbülés ellenére. Nem kellett immár önmagáért aggódnia, hacsak nem a miatt a különös kijelentés miatt, hogy nem fogja egyhamar elhagyni ezt a helyet. – Szörnyű lehetett magának. – Az volt. – A férfi a szivarja végét bámulta. – Szörnyű. – Szemét a lány arcára emelte, és nézte egy darabig, mintha gúny nyomát keresné rajta, de semmi ilyesmit nem fedezett fel a nyugodt, kedves arcon. Elhúzta a száját. – Egy olyan nő láttán, mint maga az ember szégyelli az aljas ösztöneit. Ha korábban

találkoztam volna egy ilyen lánnyal, talán egész más ember lettem volna. De mivel ez a helyzet, a népem jóléte iránti elkötelezettségem helyettesíti mindazt az örömöt, amely hiányzik az életemből. – Mit akar tenni Mr. Hutton testőrével és velem? Sabon vállat vont. – Ezt majd később döntöm el. Hutton biztosan idejön keresni magát, és ezzel gondot okoz nekem. Tudja, a mostohaapja és én kitaláltuk, hogy kikényszerítjük a maga védelmező ösztönökkel megáldott kormányától, hogy csapatokat küldjön ide, és védje meg az olajmezőinket, amíg meg nem tudjuk nyitni őket a közeljövőben. – Kurt? Sabon bólintott. Felállt, és ingázni kezdett a szobában, elégedetlen arcot vágva a lány környezete láttán. – Tudom, hogy kényelmetlenek ezek a körülmények, de kapkodnunk kellett. Megpróbálok javítani a helyzetén, ahogy tudok. – Visszafordult, és Brianne szemébe nézett. – Kurt ideküldött egy csapat zsoldost, hogy látszólag támadjanak meg bennünket, mielőtt a szomszédunk tenné ugyanezt. A támadásért aztán az ellenséges kormányt tesszük felelőssé, és megkérjük Amerikát, hogy avatkozzon be és állítsa meg őket, mielőtt rájönnek, milyen gyengék vagyunk valójában, s lerohanják a határainkat. Kurtnak van egy barátja a szenátusban, aki meg tudja győzni a döntéshozókat. Azt hiszem, a maga kormányának nem kell sok ürügy ahhoz, hogy támadást indítson közös ellenségünk ellen. Brianne izgatottan felállt. – Nem szabadna ezt tennie! Kirobbanthat egy világháborút! – mondta végtelenül komolyan. A férfi újból vállat vont, és pöfékelt egyet. – Inkább, mint hogy engedjem elfoglalni az olajmezőinket, mielőtt egyáltalán elkezdhetnénk kiaknázni őket a népünk javára. Higgye el, nem volt könnyű meggyőzni a sejket, hogy ki kell termelnünk a földünkben rejlő olajat, hogy megmentsük a gazdaságunkat az összeomlástól. Neki az a meggyőződése, hogy nem jó függeni a Nyugattól, még az ország gazdagodása érdekében sem. Sokáig kellett érvelnem, míg meggyőztem, hogy népünk érdekében megéri beengedni ide a külföldi tőkét. – Népük érdekében? A férfi metsző pillantást vetett a lányra. – Magának érdekes elképzelései vannak rólam. Szörnyetegnek lát, ugye? Gonosz, perverz alaknak, akit csak a nők megrontása és a vagyona gyarapítása érdekel. – A férfi tehetetlenül legyintett. – A nagyanyám faluja, ahol születtem a szegénység, az alultápláltság, a betegség és a tudatlanság földje. Az olajkitermelő országok körülöttünk nem győzik a pénzüket számolni, mi pedig alamizsnáért kopogtatunk az ajtón, mire elhajtanak bennünket olyan szolgák, akik nálunk sokkal gazdagabbak. Brianne egy percig szóhoz sem jutott. – De van külföldi segély… A férfi fáradtan mosolygott. – Milyen naiv maga! És mennyi bizalommal van mások iránt. Az elpuhult Nyugat gyermeke. Van elegendő étele, itala, ruhája, autóval, repülővel mehet, ahová csak akar. Fogalma sincs róla, hogyan élnek a világ nagyobbik felén, Miss

Martin. Nagyon sokat megtudna a világról, ha egy hónapot eltöltene ebben az országban. A szomszédaink nyugati típusú nagyvárosaival ellentétben itt sárkunyhóban lakhatna, ahol nincs fürdő és vécé, egy homokos kútból húzhatná a vizet, megölhetne és megnyúzhatna bármilyen kis állatot, amelyet meg tud fogni, hogy megfőzhesse a nyílt tűzön, gyapjút fonhatna, hogy legyen miből anyagot szőnie, amelyből ruhát varrhat és nézhetné, ahogy éhen halnak a gyerekek, vagy vérhastól, láztól pusztulnak el, mert nincsen gyógyszer. Itt nincsenek európaiak, sem modern városok. Látom, megdöbbent. – Ezek szörnyen kezdetleges körülmények. – Igen, azok – vágta rá a férfi. – Kezdetlegesek és reménytelenek. Értelmetlenek. Pénz nélkül nincs remény arra, hogy tanítsuk a népünket, oktatás nélkül pedig örökre szegények maradunk. Brianne nem tudott mit mondani. Döbbenten a hallottaktól és attól, hogy milyen rosszul ítélte meg a férfit és a világot, amelyben élt, nem jutott eszébe semmi ellenvetés. – És most az a gondom, hogy mit tegyek magával, amíg Kurt alkudozik az érdekemben Amerikában – folytatta Sabon. Brianne aggódó arccal nézett körül. – Itt akar tartani? De miért, ha nem… bűnös céllal hozatott ide? A férfi felsóhajtott. – Azért hozattam ide, hogy biztosítsam Kurtot az állítólagos házassági szándékaimat illetően, amellyel szövetséget kovácsolnék a családjaink között – mondta őszintén. – Lelkesen támogatta a tervemet, mert egybevágott féktelen mohóságával. De úgy tudom, a felesége megpróbálta lebeszélni. Kurt erre bántalmazta, és én megvetem ezért. Ki nem állhatom az olyan férfiakat, akik bármilyen okból megütik az asszonyukat. – Nyugtatólag feltartotta a kezét. – Nem esett nagy baja, meggyőződtem róla. Brianne első gondolata anyja biztonsága volt, ezért megkönnyebbült Sabon megnyugtató szavai hallatán. Aztán gondolatai visszatértek a saját helyzetéhez. – Azt mondja, azért vagyok itt, hogy Kurt ne forduljon maga ellen? – Pontosan – felelte a férfi. – Természetesen azt hiszi, hogy más terveim vannak magával, és célszerű volt meghagyni ebben a hitében. – Sabon szemében a humor szikrája lobbant. – Azt hiszem, az édesanyja megfenyegette, hogy elhagyja, ha magának baja történik. Meglepő viselkedés egy olyan nőtől, aki a gazdagságért eladta magát. Brianne elfogódottan közbevágott. – Honnan ismeri ennyire az anyámat? – Mindenütt vannak kémeim – tekintett Sabon a lány finom arcára szánalommal a szemében. – Maga nem hagyományos szépség, de együtt érző ember, ami nagyon ritka és ezért értékes. Ha magára nézek, gyászolom a férfit, aki valaha voltam. Nagyra becsültem volna, és nagyon tudtam volna szeretni. Brianne-nek elakadt a lélegzete ettől a vallomástól, amely váratlanul érte, és nagyon őszintének hangzott. A férfi annyira sebezhetőnek látszott, annyira meggyötörtnek, hogy vérzett érte a szíve. Sabon észrevette az együttérzést, ahogy átsuhantak az érzelmek a lány finom, ovális arcán, és rákacsintott. – Gyermekem, fáj magára néznem – mondta rekedt hangon, elfordítva a fejét. – Nem akartam volna magát belekeverni ebbe az egészbe, legkevésbé pedig

elrabolni, de legalább annyira a maga érdeke, mint az enyém, hogy most itt legyen. Kurt kiszámíthatatlan, az indulatai kezelhetetlenek. A világért sem akarnám, hogy bántódása essen – tette hozzá, amint újra a szemébe nézett. Brianne-t annyira meghatotta a férfi magatartása, hogy váratlanul felállt és elindult feléje. Már nem annak a szörnyetegnek látta, aki az emlékeiben élt, és akit gyűlölt. Lassan megérintette a karját, őszinte sajnálatot érezve iránta. Sabon döbbenten nézte az öltönye drága szövetén nyugvó puha kezet. Fekete szemének pillantása – ami annyira más volt, mint Pierce-é, olyan idegen – a lány tekintetébe fonódott. Tétován Brianne felé nyúlt, mint egy fiatal fiú, aki először találkozik egy nővel. Vékony keze finoman megérintette a lány karját. – Megengedi? – kérdezte, azzal lassan magához húzta. És Brianne megengedte, hogy átölelje, s magához szorítva tartsa őt. A leghihetetlenebb élmény volt ez, amelyet csak életében átélt. A szobában, ahová fogolyként került, fogva tartója áhítattal átölelve tartotta a karjában. Nem történt semmi más, semmi bizalmas vagy erőszakos közeledés. Sabon szinte lenyűgözve érintette meg a haját, majd Brianne hallotta, ahogy felsóhajt. A férfi a fejére hajtotta az arcát, és halkan felnyögött. Magas, szikár teste megremegett. És ezt az embert tartotta a világ egy szörnyetegnek, bűnözőnek, perverz állatnak! Ezt a férfit, aki ott reszketett a karjában. – Nem lehet magán segíteni? – kérdezte halkan a lány. Sabont nagyot nyelt. – Nem. – Két tenyerébe fogta a lány fejét, aztán maga felé fordította az arcát, és a szemébe nézett. Könnyes volt a szeme. Nem szégyellte könnyeit a lány előtt, amint fájdalmas tekintettel nézett le rá. Összeszorította a fogait, annyira fájt ilyen közelről látnia álmai tárgyát, érezni az illatát, miközben olyan távol volt tőle, mint a legtávolabbi csillag. A lány felemelte a kezét, és gyengéden megérintette a férfi arcát. – Nagyon sajnálom. Sabon mereven nézte a kedves vonásokat. Elhúzódott a lánytól, de tenyérrel felfelé a szájához emelte mindkét kezét. – Köszönöm – mondta fátyolos hangon, azzal elengedte Brianne-t. Az ajtóhoz lépett, de megállt ott egy pillanatra, hogy visszanyerje az önuralmát. – Senki sem fogja magát itt bántani. Sem én, sem más a környezetemből. Erre a szavamat adom. És ha valaha is segítségre lesz szüksége bármilyen okból, a rendelkezésére állok. Brianne csodálkozva kérdezte: – Miért? Sabon szinte észrevehetetlenül megvonta a vállát. – Talán mert magának jobb szíve van, mint bárkinek, akit valaha ismertem. Ez a szív meg tudott sajnálni egy ilyen szörnyeteget, mint én. – Maga nem szörnyeteg – tiltakozott Brianne. Sabon vonásai megkeményedtek. – De igen, az vagyok. És a mai napig nem is tudtam róla. Brianne nagy levegőt vett. – Mr. Sabon, mi lesz Jackkel? – Philippe – javította ki halkan a férfi. – Ki az a Jack?

– Mr. Hutton testőre – felelte a lány remélve, hogy Sabon nem fog rájönni, kiről van szó. – Őt is idehozták velem, csak máshol őrzik. – Tehát Hutton testőrt küldött magával – tűnődött a férfi. – Nagy fenyegetésnek érezhet engem a maga erkölcseire nézve. – Valóban – értett egyet Brianne. Sabon nevetése üresen csengett. – Volt idő – mondta gyengéden –, amikor ez a fenyegetés nagyon is valódi lehetett volna. Ilyen hajjal és bőrrel, mint a magáé, maga igazi „fehér arany” lett volna a magamfajta embernek. Talán az a maga szerencséje, hogy aznap elutaztam Palesztinába. – Mi az a „fehér arany”? – A világnak ezen a részén régen virágzott a rabszolga-kereskedelem, és a fehér nőkért megadták a súlyukat aranyban – kuncogott a férfi. – Szépen meggazdagodtam volna magán. Miközben a lány valami válaszon törte a fejét, Sabon az órájára pillantott. – Vár az üzlet. Mindene meglesz, amire szüksége van – fordult újra az ajtó felé, de onnan még egyszer visszanézett egy gyengéd, furcsa mosollyal. – Mufti és Rashid szépeket mondott magáról. Maga egészen más, mint amilyennek bármelyikünk is gondolta. – Maguk is – felelte Brianne. – Azt hiszem, mindannyian sablonokban gondolkodunk, amíg meg nem ismerjük a politika mögött rejlő embert. A férfi bólintott. – Így igaz. És valóban sajnálom, hogy fogságban kell tartanom. De túl sok forog kockán ahhoz, hogy szabadon engedhessem. Kopogott az ajtón, mire az kinyílt, és Sabon az emberei kíséretében távozott. Brianne rágta a szája szélét, és magában szitkozódott amiatt, hogy nem tudta Sabont eltéríteni őrült tervétől. Számára teljesen logikusnak tűnt háborút indítani azért, hogy megvédje hazáját a külföldi támadástól. Csakhogy ezt a háborút a saját országának kell megvívnia! Ezt meg kell akadályozni. El kell jutni Washingtonba, megállítani Kurtot és elmondani valakinek, mit tervez Sabon. Először azonban meg kell szökniük. De hogyan? És a vele szemben tanúsított udvariassága ellenére vajon mit tenne Sabon Pierce-szel, ha rájönne, kit tart a karmaiban. Nyilván az ő elfogását is a maga hasznára akarná fordítani. Ha mást nem, váltságdíjat követelhetne érte. Itt, ezen a szegény helyen egy gazdag nyugati a legnagyobb veszélynek lenne kitéve. Brianne fel-alá járkált, és terveket forgatott a fejében. A falat nem tudja megmászni, és az ablak rácsait sem tudja kifeszíteni. Tehát csak az ajtó jöhet számításba, azt viszont őrzik. Vajon tudna hatni őrei érzéseire? El tudná gyengíteni őket, hogy aztán fölébük kerekedjen? Természetesen, gondolta Brianne mulatva elképzelt bátorságán. El tudná gyengíteni őket azzal, hogy sajnálattal közeledik feléjük, aztán pedig le tudná ütni a fegyverrel őrt álló két férfit. Ugyan már! Minden tiszteletük ellenére valószínűleg habozás nélkül lelőnék, ha keresztezni próbálná főnökük terveit. Visszaült a székbe, zavarodottan Sabon furcsa viselkedésétől. Visszaemlékezett rá, mennyire félt tőle, mennyire undorodott attól az embertől, akinek képzelte. Az együttérzés most már háttérbe szorítja ezeket a félelmeket. Amíg él, emlékezni fog a könnyekre a szemében, mikor megengedte neki, hogy megölelje.

Elképzelte magát táblával a nyakában, amint ölelést kínál vigaszra szoruló őrülteknek, és halkan felnevetett. Ügy látszik, Stockholm-szindrómája lett, azonosul a fogva tartóival. Pierce betegre nevetné magát. Pierce… Vajon vele hogyan bánnak? Elpirult, amint eszébe jutott az együttlétük. Nem érezné a férfi szörnyen rosszul magát, ha megtudná, hogy nem volt valódi a fenyegetés Sabon részéről, ráadásul Brianne nem szed tablettát? Akár már terhes is lehet. Ez romba döntené Pierce terveit, hiszen azt mondta, egyedül kíván maradni, nem akar tartós kapcsolatot Brianne-nel. A dolgok kezdtek nagyon bonyolulttá válni, és Brianne-nek fogalma sem volt, hogyan oldhatná meg őket. Most azonban csak a szökésre szabad gondolnia. Később, ha már biztonságban hazajutott, majd aggódhat a többi gondja miatt.

9. Tate Winthrop letette a telefont. Megfigyelői hálózatának egyik tagjával beszélt éppen. Elhúzta a száját, és elgondolkodva bámulta washingtoni luxuslakása ablakán át a színes drágakőként csillogó város éjszakai sziluettjét. Szép látvány, gondolta, de mennyivel szebb a dél-dakotai naplemente természetes ragyogása a sziú indián rezervátum hegyei között, ahol felnőtt. Aztán az egyszerű fakeretben álló fényképről ránéző fiatal, sötét szemű, szőke nő arcát figyelte. Mindig eldugta Cecily képét, mikor a nő átjött hozzá vacsorára, ami néha előfordult, ha a Smithsonian Institute-ban tudták nélkülözni. Nem akarta, hogy megtudja, milyen mélyen érez iránta. Cecily bűnügyi antropológus volt, és gyakran dolgozott az FBI-nak, ha csontvázakat, emberi maradványokat kellett elemezni. Hátborzongató foglalkozás ez egy érzékeny, fiatal nőnek, de annak idején mindenáron tanulni akart, hogy megszabaduljon a mostohaapja karmai közül, Tate pedig segített neki megvalósítani az álmát. A lánynak fogalma sem volt, mennyit köszönhet neki, s a férfi nem is akarta ezt soha elárulni. Felelősséget érzett iránta, de nem engedte meg magának a legkisebb bizalmasságot sem vele szemben. Ő sziú volt, a lány fehér, márpedig Tate nem akart vérkeveredést, sem olyan gyerekeket, akik két fajhoz, két kultúrához tartozva nem találják igazi identitásukat. Ha nem lett volna ez az akadály, szívesen engedett volna az érzéseinek, tűnődött, ahogy a nő finom vonásait figyelte a képen. Cecily Peterson nem klasszikus szépség, de csinos és karcsú nő volt, ráadásul bátor, eleven és éles eszű. És az utóbbi időben egyre többet háborgatta Tate-et. Pierce Hutton telefonja éppen jókor jött. Egy időre elszakadhat Cecilytől, s közben újból felvértezheti magát ellene. Ezt időnként meg kellett tennie, mert néha nagy kínszenvedést okozott tartózkodónak maradnia vele szemben. Egy gyengébb akaraterővel és kevésbé határozott elvekkel rendelkező férfi már rég megadta volna magát.

Tate végigsimított hosszú, sötét bőrű ujjaival az íróasztalán, és eltűnődött, milyen lépéseket tegyen. Pierce azt akarta, hogy két embere várja őt a freeporti repülőtéren. Freeporti kapcsolata viszont azt jelentette, hogy Pierce gépe már leszállt, de főnöke nem jelentkezett a szállodában, ahová álnéven be volt jelentve. És a nő sem, akinek vele kellett tartania. Ez azt jelenti, hogy Pierce-t elkapták, s Tate-nek meglehetősen pontos elképzelései voltak arról, hogy ki lehet emögött. Philippe Sabon és Kurt Brauer készül valamire, Pierce pedig az útjukban volt. Tate kinyújtóztatta magas, karcsú, erős testét a hajnali fényben, hogy ellazítsa hátizmait. Végigsimította hosszú, sűrű, fekete hajfonatát. Butaság volt nem levágatni, hiszen a fehérek világában forgott, de halványan élt benne a régi hit, amit a családja nemzedékről nemzedékre ápolt. Hitt a talizmánokban, s a hosszú haj ilyesmi volt a számára. Egyetlenegyszer vágatta le, és mellbe is lőtték, majdnem otthagyta a fogát egy kormánymegbízatás teljesítése közben a tengerentúlon. Azóta csak megigazíttatja a végét, de nem enged hozzányúlni. Elővett egy kis bőröndöt a szükséges holmikkal, aztán felhívta két legjobb emberét, hogy megmondja, hol találkozzanak. Szíve hevesebben vert, amikor elképzelte, mi áll előttük. Ezek a kis adrenalinlöketek tartották benne a lelket a biztonsági munka egyhangú hétköznapjaiban. Ez a vállalkozás lehet, hogy veszélyes lesz, de határozottan szórakoztató. Pierce Hutton hiába próbálta kinyitni a zárat egy iratkapoccsal, amelyet szobája asztalának fiókjában talált. Rozsdás volt valahol az öreg zár, és nem engedett. Ledobta a kihajtogatott iratkapcsot a földre, elfojtott egy káromkodást, majd nekifeszült a vállával az ajtónak, de hiába. Az az átkozott vacak biztosan acélpántokkal volt megerősítve a belsejében, mert jócskán megfájdult a karja. A magasban ugyanolyan rácsos ablak állta az útját, mint amilyenek ennek az erődnek úgy tűnik minden szobáját megvilágították. Azon tűnődött, mi lehet Brianne-nel, vajon mit csinálnak vele. Még sosem volt ennyire dühös és ilyen tehetetlen. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy bántják a lányt, de sehogy sem tudta megakadályozni. Felvillant a szeme, amint felidézte, amit Sabonról hallott. Ha bántja Brianne-t, meg fog fizetni érte. Megtalálja és megöli, ha rámegy is az élete! Hirtelen zajt hallott az ajtó előtt, aztán hangokat. Közelebb lépett, és a vastag ajtóra tapasztotta a fülét. Felismerte a hangot, bár nem hallotta sűrűn azelőtt: Sabon volt az. – Nem engedhetem el őket, még nem – mondta valakinek. – Csak nem akarod megölni azt a gyermeket? – kiáltott fel egy férfi angolul. – Te jó ég, dehogy! – jött az éles hangú válasz. – Senkit sem akarok megölni, de nem kockáztathatjuk meg, hogy elengedjük őket, mielőtt elérjük a célunkat. Az amerikaiaknak ide kell jönniük, megvédeni minket. Nem fognak lelkesedni, ha megtudják, hogy elraboltunk egy amerikai állampolgárt, akármi vezetett is bennünket. – Ez igaz, de nem tudnánk valami jobb helyre vinni azt a lányt? Csend következett. – Átvisszük a testőrrel együtt a szárazföldre, és a régi erődbe zárjuk. Az nem olyan modern épület, mint ez, de nagyobb lesz a helyük. Nem hallottál semmit Hutton felől?

– Nem. Úgy tűnik, még mindig az Államok nyugati részén tartózkodik. – Akkor reménykedjünk benne, hogy ott is marad, amíg Kurt elintézi az ügyünket Washingtonban. Az átkozott sajtónak köszönhetően nemsokára tele lesznek vele a hírek, és Hutton mindenképp tudomást szerez róla. De talán akkor már késő lesz ahhoz, hogy meg tudja akadályozni. Biztos csak ideiglenesen van az országban, ráadásul vannak ott ellenségei, és ugyanúgy nem amerikai állampolgár, mint én. Kurt egyszerre német és amerikai állampolgár, ami előnyös lehet nekünk. Gyere, nézzük meg, megérkeztek-e Kurt fegyveresei! Pierce elkomorult és eltöprengett azon, amit hallott. Sabon egyáltalán nem olyan ember benyomását keltette, mint akinek a gondolatai egy fiatal nő körül forognak. Voltak ijesztő utalások valami fegyveres támadásra, de ha Kurt az Államokban van, vajon miért ment oda? Milyen terv van itt kibontakozóban? Pierce magában szitkozódott a tehetetlensége miatt. Valami nagy dolog készülődik itt, ő pedig annyit sem tehet, mint egy csapdába esett vad. Csak abban reménykedhet, hogy Winthrop észrevette az eltűnését, és utánajön. Szinte megsajnálta ezeket az embereket, mert Tate nem fog kesztyűs kézzel bánni velük, az biztos. A következő néhány órában nagy volt a mozgolódás Brianne ajtaja előtt. Nem találkozott újra a fogva tartóival, de mindenféle hangokat hallott. Lábdobogást, fémes zajokat, mint amikor felhúznak egy fegyvert, aztán hangos kiabálást. Volt, hogy sokan nyüzsögtek a folyosón, majd mindenki eltűnt. Kint mintha helikopter zaját hallotta volna. Eszébe jutottak Sabon szavai a tervéről, hogy kikényszerítse az amerikai beavatkozást, és megborzongott. Tényleg meg akarja támadni saját népét és ráfogni a támadást a szomszédra? Kurt vajon tud erről? Vagy esetleg ő is benne van? És mi lehet az anyjával meg a picivel? Hogyan illenek ők bele ebbe az őrültségbe? Kurt nem lehet annyira elkeseredett, hogy segít Sabonnak kirobbantani egy háborút! A lányt bosszantotta, hogy nem tud a szobából kilátni. Gondolt egyet, és feltette a széket az ágyra. Ráállt, de csak egy távozó helikopter forgólapátjait látta. Érdekes. Ez már nyilván a támadás része, amelyről sejtette, hogy bármelyik pillanatban megkezdődhet. Ő pedig nem tud figyelmeztetni senkit, és saját magán sem képes segíteni. De Sabon nyilván nem öli meg a sajátjait, töprengett tovább. Biztos csak színleli a támadást a vonakodó külföld kedvéért. A szárazföld többmérföldnyire volt innen, de a bombák és lövedékek hangja messzire elhallatszik. Így amikor Brianne néhány perccel később robbanások zaját hallotta, tudta, miről lehet szó. Késő, már nem lehet megakadályozni. Bárcsak kijuthatna innen és figyelmeztethetne valakit odahaza, mielőtt Kurt beszél a szenátorral! Brianne döbbenten állt, amint összeálltak fejében a kirakós játék képei. Sabon szerint Kurt már az Államokban van, és tudja, hogy megindul a támadás. „Szerencsére” éppen Washingtonban lesz, amikor értesül róla. Beszámol az eseményekről a szenátor barátjának, aki elmondja néhány kollégájának, és… De várjunk csak! Előbb tartaniuk kell egy meghallgatást és kinevezni egy bizottságot, mint mindig, ha csapatok külföldre küldéséről döntenek. Brianne megkönnyebbülve felsóhajtott. Nem, még sincs veszély. Mit is képzelt? Az

amerikaiak nem olyanok, mint más nemzetek. Ők megfontoltan cselekszenek. Szegény Kurt! És szegény Mr. Sabon! Hiába minden fáradságuk. Felállt az ágyról, visszatette a széket a helyére, és ráült. Nem kell tehát aggódnia a háború miatt, most már csak Pierce és az ő sorsa számít. Nagyon remélte, hogy nem derült fény a férfi kilétére. Az ő helyzete sokkal kényesebb, mint a sajátja. Eltűnődött, vajon gondol-e rá Pierce az után a forró közjáték után. Még nem meri elmondani neki az igazságot Sabonról. Ha rájön, hogy Sabon képtelen lett volna ártani neki, dühös lesz, hogy ilyen messzire elment a védelmében. Attól pedig egyenesen halálra válna, ha megtudná, hogy nem szedi a tablettát. Ráadásul éppen nagy a teherbe esés veszélye ezekben a napokban. Brianne elálmodozott egy kisfiúról, aki Pierce sötét, hullámos haját és fekete szemét örökölné. De szomorú ábránd volt ez, mert a férfi gyűlölné mindkettejüket, hiszen még mindig az elhunyt feleségébe szerelmes. Brianne összerándult, amikor eszébe jutott valami a szeretkezésük perceiből, amire jobb lett volna nem emlékeznie. Amikor a férfi elernyedt a karjában, egy nevet suttogott, de az nem Brianne neve volt. Újra és újra hallotta a szavakat: „Margó, drágám!” Becsukta a szemét, megpróbálva kirekeszteni a szenvedély képeit, amelyről azt hitte, kölcsönös. De ő csak a szép szellemet helyettesítette a férfi számára, és még csak nem is sejtette, amíg a vágy csillapultával éppen a fülébe nem akarta súgni, hogy szereti. Most már örült, hogy nem tette, csak tovább rontott volna a helyzeten. Hiszen Pierce nem szereti őt. Brianne védekezőn maga köré fonta a karját, és kirekesztette a gondolatai közül a fájó emlékeket. Attól félt, lassan megőrül szobája magányában. Ráér később szembenézni a kellemetlen helyzettel, most csak a szökéssel szabad foglalkoznia. Ugyan Sabonnak talán tényleg nincs esélye idecsalogatni az amerikai csapatokat, a zsoldosok azonban eltéveszthetik a célt, és véletlenül lebombázhatják az épületet, ahol őt és Pierce-t fogva tartják. Vagy Sabon honfitársai, akik nincsenek tisztában a támadók valódi kilétével, visszavágnak és szerencsétlenség történik. Miközben együttérzett Sabonnal, úgy gondolta, hogy a megoldás, amelyet választott, szörnyen helytelen. Sabonnak csőlátása van. Csak a saját szerepét látja az ügyben, nem az egész képet. Akár könnyen kitörhet egy harmadik világháború is a kis, szegény ország megvédésére kitervelt meggondolatlan akció nyomán. Sabon egy ország érdekeit sem vette figyelembe, csak a sajátjáét. Jó szándék vezérelte ugyan, de ez nem minden. Vélhetőleg az országban uralkodó idős sejk előtt is titkolta a terveit. Szegény öregember! Talán ő is fogságban van. Brianne hirtelen hangokat hallott az ablak felől. A szobában rekkenő hőség volt. A nap már magasan járt, s a rács árnyékát a kőpadlóra vetítette. Az ablakon nem volt üveg, csak a rácsok választották el a külvilágtól. Hirtelen egy kis lövedék repült a lány lába elé. Lehajolt, hogy felvegye a papírba csomagolt követ, aztán elolvasta a borítékdarabkára sietve rótt betűket. Nyomtatott nagybetűkkel ez állt a papíron angolul: VONJA EL A FIGYELMÜKET! Brianne összegyűrte a papírt, felállt, majd töprengő arccal próbálta megfejteni az üzenet értelmét és szándékát. Szeme felcsillant: lám, lám, megérkezett a támogatás, csak be kell segíteni neki. Hirtelen gondolt egyet, összekócolta a haját, és megpróbált olyan képet vágni, mint aki nem kap levegőt. Kicsit megszorította a torkát, hogy piros legyen az arca.

– Jaj! – kiáltott fel rekedt hangon. – Jaj, nem kapok… levegőt! Jaj… a szívem! Megfulladok! A melléhez kapott, és a padlóra hanyatlott, meglehetősen élethűen adva elő egy szívroham tüneteit. Az ő korában ez enyhén szólva szokatlan lett volna, de az őrnek maga Monsieur Sabon adta ki utasításba, hogy vigyázzon rá. Így, mikor meghallotta a kiáltását, rohant a szobájához, és már vette is elő a kulcsot. Ki is nyitotta volna az ajtót, ha nem fonódnak acélujjak a torkára. Az árnyékból kilépő alak még szorította egy kicsit, aztán mikor a földre esett, egy ütéssel gondoskodott róla, hogy ott is maradjon. A kulcsokat elvették tőle, és az őt elnémító kéz egy mozdulattal utasított két másik, az arcukat takaró álarctól a bakancsukig teljesen feketébe öltözött alakot, hogy próbálják bele őket mindegyik ajtóba a folyosón. Brianne állva várta szabadítóit.– Csak egy pár fekete szemet látott az álarc résein, de az arc soványabb volt, mint Pierce-é. – Maga a felmentő sereg? – kérdezte a lány reménykedve. – Igen – villantotta rá hófehér fogait mosolyogva a férfi. – Maga pedig Miss Martin, ha nem tévedek. – Tulajdonképpen Mrs. Hutton. Nem tudja, hol van a férjem, és hogy jól van-e? Tate Winthropot megdöbbentette főnöke házasságának a híre, de nem mutatta. Karon fogta a nőt, és kivezette a folyosóra. – Mindjárt kiderül. Csak maradjon mögöttem, legyen szíves! – Igenis, uram! – tartotta felfelé a hüvelykujját a lány, katonásan jelezve, hogy minden rendben. A férfi még egyszer rámosolygott, aztán automata fegyverével a kezében elindult a széles folyosón. Halk madárfütty hallatszott, mire Tate megállt és figyelt. Visszafütyült, azzal továbbindult. Amint a folyosó végére értek, három férfit láttak rohanni feléjük terepszínű ruhában, akik azonnal lőni kezdtek rájuk. Brianne szíve a torkában dobogott, nem számított rá, hogy ekkora veszélybe kerülnek. Az előtte haladó férfi azonban láthatóan igen, mert abban a pillanatban két rövid sorozatot adott le a fegyveréből. – Ne nézzen oda! – mondta mély, lágy hangon, amint maga mellett terelgette a lányt a hallban. Brianne igyekezett nem nézni a hullákra, de nem tudta megállni. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy felkavarodjon a gyomra. Halkan nyelte a könnyeit. Azok a férfiak nem arabok voltak, hanem fehérek. Nyilvánvalóan Sabon inváziós csapatának tagjai, akik voltak annyira vérszomjasak, hogy lőjenek mindenre, ami mozog. „Vendéglátójáról” alkotott véleménye hirtelen megváltozott. Az ilyen emberek nem csak színlelni fogják a támadást, hanem igaziból harcolnak majd sok sebesültet, ártatlan áldozatot hagyva maguk után! Tate érezte, hogy Brianne megdermed, de nem állhatott meg megnyugtatni. Haladt tovább, éles tekintete jobbra-balra cikázott, mint a villám. Őrültség volt mindössze két emberrel vállalkozni erre a szabadítóakcióra. Bár talán így jobbak az esélyeik, mint egy nagyobb fegyveres egységnek lenne. Remélte, hogy gyorsan kiszabadítják Pierce-t is, és további lövöldözés nélkül kikerülnek innen. Azzal csak még jobban felhívnák magukra a figyelmet. – Bárcsak meg tudnám mondani magának, hová vitték Pierce-t, de magam sem tudom – mondta a lány remegve, de lépést tartva a férfival.

– Az embereim már megtalálták – nyugtatta meg Tate. – Csak van egy kis baj az ajtóval, berozsdásodott a zár. – Nem lehet egyszerűen szétlőni? A férfi rávigyorgott. – Egy vasajtót? Nyugatnémet gyártmány, mint az öreg Szaddam bunkerei. Igazi mérnöki munka, leszámítva a rozsdát. – Uramatyám! – Az egyik emberem ült egyszer bankrablásért – dünnyögte a férfi –, nincs az a zár, akár rozsdás, akár nem, amit ne tudna kinyitni, csak ideje legyen hozzá. – Gondosan körülkémlelt. – Szerencsénk van, hogy a lövések nem vonzottak ide társaságot. Túlságosan el vannak foglalva a szárazföldön, hogy törődjenek velünk ideát, de ez nyilván nem tart sokáig. Sabon bármikor visszatérhet, ha már meggyőződött róla, hogy a tervek szerint haladnak a dolgok. – Azt mondta, csak az országa olajmezőit akarja megvédeni a szegény szomszédtól, mert a népe éhezik, és jobb jövőt akar neki biztosítani. – Maga meg elhitte neki – sóhajtott Tate. – De szép is lenne, ha mindenki mindig az igazat mondaná! Elérték a következő sarkot. Tate megfeszült, körülnézett, aztán lazított a tartásán. Két férfi sietett feléjük Pierce-szel az oldaléin. Brianne elindult feléje, de megmentője visszarántotta. – Siessünk! – kiáltott a többieknek. – Két percünk van, hogy elhagyjuk az épületet, mielőtt a hírközlő központ a levegőbe repül. – Micsoda? – hüledezett Brianne. – Aláaknáztam – húzta magával a férfi. – Azonnal vissza kell jutnunk az Államokba – kiáltotta Pierce mellettük loholva. – Brauer már ott van. – Így igaz – lihegett futtában Brianne. – Ezt a támadást pedig az ő felbérelt zsoldosai indították, nem a szomszédos ország. Rá fogják kenni a szomszédra, hogy Kurtnak legyen ürügye idecsalni az amerikai csapatokat. – Te jó ég! – robbant ki Pierce. – Talán lesz időnk megállítani, mielőtt eléri a barátját, a szenátort – tette hozzá kifulladva Brianne. – Nyilván lesznek bizottsági ülések és kongresszusi meghallgatások, mielőtt a csapatok bevetéséről döntenek… – Mit mondtál, melyik bolygóról jött a feleséged? – kérdezte Tate tréfásan Pierce-t. – Mit akar ezzel mondani? – fakadt ki a lány rohantában a kijárat felé. – Nem tudja, hogy ha amerikai érdekeltségeket ér támadás, a kormány legtöbb titkos szervezete azonnal működésbe lép? Más szóval, reggelre itt lehetnek a kormánycsapatok, és állhat a bál anélkül, hogy a kongresszus egyáltalán tudna róla. – Maga tréfál! – hitetlenkedett Brianne. – Sajnos nem – lépett ki az épületből Tate szorosan Brianne nyomában. Egy hatalmas, alaposan felfegyverzett katonai helikopter várta őket. Akkora volt, hogy egy tucat ember is bőven elfért volna benne. – Befelé! – ordította Tate. Pierce elkapta Brianne karját és besegítette maga mellé, a többiek pedig követték. Tate megveregette a pilóta sisakját, és már fenn is voltak a levegőben. Pillanatokkal később golyózápor pattogott a gép testén.

– Azt hiszem, most vették észre Sabon emberei, hogy eltüntetek – nézett Tate az órájára. – Hat, öt, négy… – Miért számol? – kérdezte Brianne Pierce-től. A választ egy hatalmas robbanás adta meg. Tate elvigyorodott. – Nem fognak tudni egyhamar erősítést kérni. – Hol hagytad a repülőt? – kérdezte Pierce. – Hát nem a reptéren – felelte Tate szárazon. – Az lett volna az első célpont. Ott hagytam… – hirtelen elhallgatott, amint a pilóta a rádiót hallva arabul káromkodni kezdett. Tate figyelt, aztán lefordította, amit hallott. – Le kell szállnunk a legközelebbi kikötőben, és azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy várjuk a csodát – jelentette ki elsötétült arccal. – Sabon felbérelt gerillái felrobbantották a repülőteret, és megtalálták azt a kis kifutópályát is, ahol a gépet hagytam. Természetesen azt is felrobbantották. – Ügyes fiúk – mormogta Pierce. – Minden bizonnyal. Legalább kettőt én segítettem kiképezni közülük – mérgelődött Tate. – Együtt kezdtünk a kormányerőknél. – Lenézett az alattuk elterülő tájra. – Néha sajnálom, hogy kiléptem. Mint például most. Megkocogtatta a pilóta sisakját, és kiadott neki egy gyors parancsot arabul, majd visszafordult a társaihoz. – Ki kell szállnunk ebből a gépből, mielőtt Hamid az életével fizet miattunk. Átrepülhet aztán a határon, ahol biztonságban lesz, mert ottani állampolgár. Mi azonban nem leszünk – tette hozzá szánakozó mosollyal. – Errefelé nem szeretik az idegeneket. Brianne nem is tudta hibáztatni őket érte. Igen sokat tanult a világnak erről a részéről ez alatt a rövid idő alatt. – Hogyan jutunk haza? – kérdezte Pierce látszólag könnyedén. – Felugrunk egy teherhajóra – felelte Tate. – A legtöbb utast is szállít jó pénzért. – Elrejtettem a tárcámat a repülőn idefelé jövet, hogy ne jöjjenek rá azonnal, ki vagyok. Egyszer talán előkerül, de most nem segíthet rajtunk – mondta Pierce. – Semmi gond – nyugtatta meg Tate –, nálam rengeteg készpénz van. – Előrehajolt, és egy maroknyi papírpénzt dugott a pilóta ruhájának zsebébe, aztán adott a két egyenruhásnak is maga mellett. Egyikük sem vette le még az álarcát. – Mivel nem láttátok az arcukat és nem hallottátok őket beszélni sem, nem fogjátok őket megismerni legközelebb – magyarázta az álarc szükségességét. Brianne nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Maszk nélkül felismernénk őket? – Az attól függ, mennyi időt töltött a postán, a falon függő képeket nézegetve – felelte Tate szárazon. Brianne erre tágra nyílt szemmel, fokozott érdeklődéssel tekintett a férfiakra. – Valóban? – Ne csináld ezt! – bosszankodott Pierce. – Most ijedtnek kellene látszanod. – Igazán? – Brianne hátradőlt az ülésen, és eltorzult arcot vágott. – Most jobb? – kérdezte udvarias hangon. Mindkét férfi felnevetett. – Te vagy a legmegátalkodottabb nőszemély a világon – mondta Pierce méltatlankodva.

– Egyetértek – tódított Tate. Ellenőrizte a fegyverét, és előhúzott egy automata pisztolyt a kabátjából. Ellenőrizte, hogy be van-e biztosítva és nincs-e töltény a csőben, aztán markolatával előre odanyújtotta Pierce-nek. – Emlékszel még, hogyan kell ezt használni? Pierce bólintott. Ő is ellenőrizte a fegyvert, aztán bedugta a zsebébe. Brianne percről percre rosszabbul érezte magát. Emlékezett rá, hogyan nézett ki a két férfi, akit megmentője lelőtt, hogyan feküdtek ott a padlón sebesülten, tehetetlenül, szánalmasan. Lassan körülnézett a helikopter belsejében, és rájött valamire. Ezek itt gyilkosok. Tudják, hogyan kell kezelni azokat a fegyvereket, és nem is haboznának lőni, ha veszélybe kerülnek. Pierce is ismerte a lőfegyvert, és nyilván onnan, hogy már használt ilyet. Talán valamilyen konfliktus során, vagy valami veszélyhelyzetben a múltban. Most valóban túl fiatalnak és gyámoltalannak érezte magát. Mintegy biztatásként maga köré fonta a karját, és a pilótát kezdte figyelni. Egy kikötő közelében igyekezett letenni a gépet. Mindenütt homok és rengeteg, arabnak látszó ember volt odalent. Itt aztán nem fognak tudni a tömegbe vegyülni! Sem Pierce, sem ő, sem a megmentőjük, akárki is az. Amikor a helikopter leszállt, a férfi előhúzott egy nagy zsákot az egyik ülés alól, majd a többiekkel együtt kiugrott a gépből. Minden jót kívánt két fegyveres kísérőjének, azzal elbocsátotta őket. A pilóta futólag intett nekik, aztán gyorsan felszállt. – Most mit csinálunk? – kérdezte Brianne aggódva. – Elvegyülünk a tömegben – mondta a megmentő, azzal levette az egész fejét beborító álarcot. Brianne azonnal látta, hogy velük ellentétben ő valóban könnyen megtehetné. A férfi bőre sötétebb volt az övéknél, vonásai pedig inkább kemények, mint szabályosak. Járomcsontja magas, álla szögletes volt. Mélyen ülő, fekete szeme csaknem mandulavágásúnak volt mondható, sűrű szemöldöke, széles, egyenes orra és szép formájú szája kellemes benyomást keltett a szemlélőben. Súrú, fekete haját egyenes fonatban viselte, amely lejjebb ért a vállánál. Nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy rájöjjön az ember a származására. – Mr. Winthrop, ha jól gondolom – mosolygott rá kimérten Brianne. A magas férfi felvonta a szemöldökét. – Megelőzött a hírem? – Pierce csak annyit mondott, hogy maga megeszi a skorpiót – felelte a lány. – A csörgőkígyót is, de csak, ha meg akarja harapni – nevetett Pierce, a férfi felé nyújtva a kezét. – Köszönöm, hogy utánunk jöttél. Nem hiszem, hogy Sabon egyhamar el akart volna engedni. Tate viszonozta a határozott kézszorítást. – Ezért fizetsz, nem? Nem vesztegetnéd rám a pénzedet, ha csak ülnék a babérjaimon. – Hogyan találtál meg? Tate rávigyorgott. – Elmondhatnám… – De akkor le kellene, hogy lője – fejezte be Brianne helyette a mondatot. – Valóban. Erre megesküdtem – biztosította Tate. – Már sok mindenre megesküdött – mormogta Pierce –, de csak akkor tartja be, ha neki is úgy kényelmes. – Hirtelen abbahagyta az évődést. – Ha Brauer előbb

jut el a megfelelő emberekhez Washingtonban, mint mi, hatalmas robbanásra lehet számítani a világnak ezen a részén. Az egész arab világ háborúzni kezd. – Van nálam telefon – nyitotta ki Tate a zsákját, de a készülék nem működött. Megfordította, mire kiderült, hogy nincs benne az akkumulátor. Mondott egy cifrát valami idegen hangzású nyelven. – Találhatunk egy telefont valahol… – kockáztatta meg Pierce. – De nem itt, itt ugyanis nincs. Csak rádió van a teherhajón, de nincs nálam a kódom. Szárazföldi telefonvonalra van szükségünk – fújt mérgesen Tate. – Mi történt az akkuval? – kérdezte Pierce. – A pilótánknak van egy kis feketepiaci mellékállása – dühöngött Tate. – Sosem gondoltam volna, hogy idáig süllyedjen, és meglopjon engem. Kellett volna tartalékakkumulátort hoznom. Általában van is nálam, csak éppen most nincs. – A fejét rázta, ahogy Pierce-hez fordult. – Most ki kellene, hogy rúgjál. Pierce nevetett. – Előbb érjünk haza, aztán majd fontolóra veszem. – Komolyéin mondtam. – Én is – csapott rá Pierce a férfi széles vállára. – Bárkin kifoghatnak néha a körülmények. Neked az akkudat lopták el, engem meg elraboltak. Egy-egy. – Oké – túrt bele Tate a zsákjába. Egy-egy bő, fekete ruhafélét dobott oda Pierce-nek és Brianne-nek. – Nem volt időm a mérettel törődni, de elég nagynak tűnnek. Ezt meg tekerjétek a fejetek köré, különösen maga.– fordult a lányhoz, és rábámult dús, szőke hajára, amely annyira emlékeztette Cecilyére. – Nagyon kilóg itt a sorból. Brianne magára cibálta a bő öltözéket. – Nem illik így beszélni egy „fehér arannyal”. Tate csodálkozó arcot vágott. – Micsodával? – Fehér arannyal – ismételte a lány. Pierce-re nézett, aki jót mulatott rajta. – Mr. Sabon mondta ezt rólam. Szerinte a rabszolga-kereskedelem korában jó sok pénzt adtak volna értem. – Tényleg ezt mondta? – szűkült össze Pierce szeme. – Úgy veszem észre, kevésbé találtad visszataszítónak, mint korábban. Brianne enyhén elfintorodott a hangsúly hallatán. – Meglehetősen megsajnáltam, ha tudni akarod. Pierce szeme villámokat szórt. – Milyen érdekes! Akkor tehát ok nélkül házasodtunk össze? Brianne erről csaknem megfeledkezett. Azért házasodtak össze, hogy ő megmeneküljön Sabontól, akiről kiderült, hogy nem is jelentett igazi fenyegetést akár rá, akár bármely más nőre nézve. És ugyanez okból hálták is el a házasságot. Most már nem lehet érvényteleníteni, hacsak nem akarnak hazudni a viszonyuk bensőséges voltát illetőleg. Most már csak válással vethetnek véget ennek a házasságnak, ami elég hosszadalmas ügyintézés. Belenézett Pierce fekete szemébe, és elpirult, amint felidézte szenvedélyes egymásra találásukkor látott, ellágyult vonásait. A férfi elfordította a tekintetét, amivel elárulta, hogy ő nem akar emlékezni, inkább maga mögött akarja tudni az egész epizódot. Hazamennek, leállítják Brauert és az összeesküvését, aztán csendben elválnak, Brianne pedig egyetemre

megy. Ilyen egyszerű lesz. De most csak azzal kell törődni, ami pillanatnyilag fontos. – Indulnunk kell – mondta biztonsági főnökének. Mindhárman bő, arab köpenyfélét viseltek turbánnal. Ebben az álöltözetben Brianne úgy nézett ki, mint egy fiatal fiú. A bőre nagyon világos volt, de az arabok sem mind egyformák. Nem volt túlságosan feltűnő, különösen nem a nála jóval sötétebb Tate és Pierce társaságában. Lassan haladtak Qawi kis fővárosának belvárosa felé. Egy faluban sokkal nehezebb lett volna elvegyülni, hiszen ott mindenki ismer mindenkit. Ebben a kikötővárosban azonban a Közel-Kelet más-más részeiből érkező tömegek hömpölyögtek. A kikötőben már senki sem törődött velük. Brianne csak a szegénységre figyelt fel. Philippe-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy náluk hiányoznak a modern világra jellemző épületek és nincs csillogás, mint a Közel-Kelet más országaiban. Elhaladtak a szánalmas külsejű teherhajók sora előtt, mígnem Tate meglátta, amit keresett. – Ezt a teknőt és a kapitányát ismerem – mondta halkan. – Maradjatok itt! Felmegyek a hajóra, és meglátom, hajlandó-e elvinni bennünket. – Megbízol benne? – kérdezte Pierce. Tate vállat vont. – Senkiben sem lehet megbízni ilyen távol az otthontól, de ha jól megfizetik, rendesen viselkedik a fickó. Nem maradok el sokáig. – Ezzel Tate a kötélkorlátba kapaszkodva felment a pallón. – Szóval ez a titokzatos Mr. Winthrop – mondta Brianne. Most volt először kettesben Pierce-szel, amióta kiszabadultak. Kicsit kényelmetlenül érezte magát. – Igen. Mély benyomást tesz az emberre, igaz? Brianne bólintott. Nem tudott a férfi szemébe nézni. Zavarban volt, zavarodottak voltak az érzései, és félt is egy kicsit. Pierce elébe állt, és felemelte az állát. A lány pillantása bűntudatot keltett benne. Eszébe jutott, hogy elhunyt felesége nevén nevezte, és tudta, a lány is emlékszik rá. Benne volt szomorú, vádló tekintetében. – Sajnálom – mondta neki halkan. – Meg akartalak óvni Sabontól, de már mondtam neked, hogy ez nekem túlságosan korai volt. – Két év telt már el, Pierce – felelte a lány. – A legtöbb ember ekkorra már gyógyulni kezd. – Ő volt az életem – szűrte a szavakat a foga közt a férfi, azzal leengedte a kezét. – Tudom. Még mindig az – lépett tőle távolabb Brianne. – Nem mondtál semmi újat, amit eddig ne tudtam volna. Legalább már nem vagyok alkalmas szűzi áldozatnak – tette hozzá hidegen. A férfinak rosszul esett ezt hallani. Megtette, amit meg kellett tennie, megvédte Brianne-t Sabontól. Akkor miért viselkedik most úgy, mintha szándékosan sértette volna meg? – Nem ez volt a cél? – De igen – értett egyet Brianne, és nem kívánta elmondani Sabonról az igazat. Karba tett kézzel hátat fordított a férfinak. – Nem történt semmi baj. Legalábbis Brianne ezt gondolta. Pierce-nek viszont minden porcikája emlékezett rövid, de fergeteges együttlétükre. Másra sem tudott gondolni, amióta kihozták a cellájából, annyira kívánta a lányt.

Ez a gondolat megdöbbentette. Igen, kívánja őt! De hogyan lehetséges ez, ha a szíve még mindig Margóé? Brianne nem nézett rá, a teherhajót figyelte, a rozsdás, öreg bárkát a sok idegennel a fedélzetén. Veszélyes lépésre készültek: meg kellett bízniuk a hajó kapitányában. De ha nem szállnak fel erre a hajóra, előbb vagy utóbb kiderül a személyazonosságuk, és újból Sabon fogságába kerülnek. Brianne csak Pierce-t és a barátját féltette. Ők nem részesülnének kellemes fogadtatásban, különösen azután, hogy Winthrop lelőtte Sabon néhány zsoldosát. A bajtársaik biztosan bosszút állnának. Brianne elképzelte, mit tennének, ha újra elfognák őket, és elhatározta, hogy mindig csak az adott perccel néz szembe, nem törődve a helyzet egészével. A legfontosabb az, hogy ne adja meg magát a félelemnek. Csak bátran tudnak túljutni ezen a megpróbáltatáson. Erősnek kell lennie a többiek érdekében is. És nem szabad vitatkoznia Pierce-szel olyasmin, amiről a férfi nem tehet. Lovagiasan megtett valamit, amit nem igazán akart, de amiről tudta, hogy az ő, Brianne javát szolgálja. Tisztában volt vele, hogy számára ez olyan lehetett, mint a házasságtörés. Hogyan is hibáztathatná azért, mert nem képes viszonozni a szerelmét? Nem tehet róla, hogy még mindig szereti Margót és még mindig úgy érzi, hogy valami láthatatlan kötelék fűzi őket össze. Nem volt tisztességes dolog bűntudatot kelteni benne olyasmiért, ami nem az ő hibája. Nagyra nyílt, szomorú, bocsánatkérő szemmel fordult vissza a férfi felé. – Sajnálom – mondta sietve, mielőtt elvesztené a bátorságát. – Megtetted, amit lehetett, hogy megvédelmezz, és ezért hálás vagyok neked. Pierce-t meglepte Brianne megváltozott magatartása. Figyelmesen, kíváncsian nézett rá. A lány kipréselt magából egy mosolyt. – Most már egyáltalán nincs miért aggódni – biztosította a férfit. – Szedem a tablettát, és hála neked, Philippe Sabon többé már nem fenyeget. Nem tartozunk egymásnak semmivel. Ez csak félig volt igaz, de miért idegesítené Pierce-t valamivel, ami talán be sem következik. Ha mégis…, nos akkor eltűnik valahol a nagyvilágban, és a férfinak meg sem kell tudnia. – Nem? – kérdezte Pierce reszelős hangon. – Kikerülünk innen – mondta Brianne teljes meggyőződéssel. – Akkor aztán én főiskolára megyek, és csendben elválunk. Senkinek sem kell tudnia, hogy összeházasodtunk egyáltalán. Pierce-nek ez megint túl gyors volt. Lassan akarta áttekinteni az egészet, és megfontolni, mibe is keveredtek. Elkomorodva kereste a szavakat, hogy kifejezze, mit érez. De mielőtt megszólalhatott volna, meglátta Tate Winthropot lefelé jönni a pallóhídon. Fülig ért a szája. – Bajtársaim, úgy látszik, az embernek a legkülönösebb helyeken akadnak barátai! – mutatott a háta mögött lépkedő férfi felé. Magas, furcsán ismerős alak volt. Amikor közelebb került, Brianne végre felismerte. Mufti volt az, az egyik fogva tartója!

10. Mufti Brianne-re vigyorgott. – Most meglepődött, ugye? – De még mennyire! Mit csinál maga itt? – Salid kormányának kémkedem – jött az egyenes válasz egy sárga fogú vigyor kíséretében. – Ez az a szomszédos ország, amelyre ezt a támadást rá akarják fogni – magyarázta Tate. – Ki kell innen vinnünk Muftit, mert ő lesz a koronatanúnk. Tate nem ismertette a történet minden részletét, azt hogy Muftit elfogták Tate emberei, és majdnem megölték, de megadta magát, aztán elmondta nekik, kicsoda és miért volt az épületben. A történetét könnyen lehetett ellenőrizni a salidi hatóságoknál egy rövidhullámú adóvevőn, így aztán Muftiban váratlan szövetségesre leltek. Tate előreküldte, hogy keresse meg a hajó kapitányát és beszélje meg vele az utazásukat. Tate észrevette, hogy a kapitány közeledik sietve a pallón. Elnézést kért a többiektől, és elébe ment. Rövid megbeszélés után a kapitány visszafutott a hajóra, hangosan parancsokat osztogatott, karjával integetve utasítgatta izgatottan az embereit. – Épp most kapott egy rádióhívást, hogy Sabon zsoldosai úton vannak errefelé – sietett közölni Tate. – A kapitány azt mondja, mégsem tud azonnal indulni. Megvár minket holnap, de nekünk kell helyet találnunk magunknak éjszakára. – Hol? – kérdezte Pierce, akinek hirtelen melege lett, ahogy körülnézett a nyüzsgő kikötőben. – Még ebben az öltözetben sem úgy nézünk ki, mint a helybeliek. Nem mehetünk egyszerűen szállodába. – Nem is erre gondoltam – felelte Tate, aztán intett a társainak. – Muftinak vannak errefelé rokonai egy kis faluban, távol a járt utaktól. Van egy ötletem. Két órával később Brianne-ről folyt az izzadság, és válogatott szidalmakkal illette magában Tate-et, amint épp egy tehenet próbált megfejni egy vályogból emelt, szalmatetős istállóban, néhány mérföldnyire a várostól, egy olyan kis faluban, ahol az időszámításunk kezdete óta valószínűleg semmi sem változott. A férfiak szorgalmasan hányták vasvillával a szénát, és takarították az istállókat. Mufti őszülő haját ugyanolyan megtekert kendő fedte, mint társaiét. Gabonával teli zsákokat cipelt egy rozzant teherautóról a pajtába. Nem kaptak fizetséget ezért a munkáért, de legalább lett szállásuk – a szénában. Brianne hátsója még mindig fájt a tevegeléstől. A kis falu, ahová Mufti hozta őket, lenne az utolsó hely, ahol Sabon kerestetné szökött foglyait. Nyilván még mindig a kikötőben kutat utánuk. Csak az éjszakát kell kihúzni ezen a rejtekhelyen, aztán reggel visszalopóznak a városba és felszállnak a hajóra. Hacsak addig meg nem találják őket.

Miközben Brianne az életében még sosem próbált fejéssel vesződött, eszébe jutottak Sabon csendes szavai népe szomorú helyzetéről. Látta, milyen kezdetlegesen élnek az emberek ezeken a távoli tájakon, és bűntudata támadt otthoni selyemruhái, bőrszandáljai miatt. Amerika legszegényebb családja is tízszer olyan gazdag, mint ők, gondolta. A nők sokkal idősebbnek látszottak a koruknál, lerítt róluk, mennyire megviseli őket ez az élet. A férfiak hajlottak és alultápláltak voltak, a legtöbb fiatal nő a hátára kötve hordta a gyermekét a mindennapi munka közben. Szinte rongyokban jártak. Néhány kisgyermeknek fel volt puffadva a kis hasa a megfelelő táplálék hiányától. A nagyobbak fémvödörrel vizet húztak egy mély kútból. Az egyik nő szerint a vödröt a Nyugat küldte ajándékba, hogy ezentúl ne kelljen állatbőr tömlőt használniuk, mint más falvaknak. Brianne elcsodálkozott, milyen örömöt szerez egy ilyen hétköznapi tárgy ezeknek a szegény embereknek. Az is csodálattal töltötte el, ahogy el tudják fogadni ezt az életet. Senki sem panaszkodott vagy hibáztatott bárkit a nyilvánvaló szegénységért. Sőt láthatóan azzal sem törődtek, hogy a határ túloldalán, a gazdag szomszédos országban európai mértékkel is modern nagyvárosban élnek az emberek. Sokan elmentek oda innen, tudta meg Brianne, de reményeik szertefoszlottak, mert ott sem találtak boldogulást. Akik ilyen kezdetleges körülmények között éltek odahaza, a nagyvárosban sem érvényesültek számítógép vagy a továbbtanuláshoz szükséges írástudás nélkül. Az oktatás hiánya győzte le őket, ahogy Sabon mondta. A falut muzulmánok lakták. Mindennapi imáik egyszerű őszintesége meghatotta Brianne-t. Az idő szinte megállt a falu felett. Ezer vagy akár kétezer évvel ezelőtt ugyanígy élhettek itt az emberek. Brianne szinte érezte, ahogy körüllengi a múlt, a megfoghatóvá vált történelem. – Nagyon elgondolkodtál – szólította meg Pierce, amint egy zsák gabonával a vállán elhaladt mellette. – A múltba tekintettem – felelte a lány halvány mosollyal. – Nem érdekes, mennyire nem változott itt semmi az idők során? Ezeknek az embereknek semmijük sincs, mégis boldognak látszanák világi javák nélkül is. – Az ő értékrendjüket nem torzította el az anyagelvűség – válaszolt a férfi. – Tiszta a levegő, és nincs óra a falon, ami megszabná minden percüket, sem pedig bűnözés, kábítószer vagy erőszak. – Pierce elkapta a lány pillantását, és elmosolyodott. – Sok előnye van, ha az ember a természetben él kis csoportokban, ahol mindenki mindenkit ismer. – Viszont sok a betegség, és nincs sem orvosi ellátás, sem oktatás. Pierce elkomorult. – Honnan tudod? – Philippe Sabontól – felelte Brianne. – Azt mondta, az oktatás az egyetlen reményük a szegénységtől való megszabadulásra. – Ebben igaza van – szűkült össze Pierce szeme. – Azért remélem, nem hagytad, hogy befolyásoljon. – Lehet, hogy meggondolatlan, lehet, hogy óriásit téved a megvalósítás módját illetően, de azt gondolom, törődik a népével, és segíteni akar az országának. Pierce feszülten bámult a lányra. – Miért nem félsz már tőle? Brianne a kezében tartott fonott kosár egyik laza szálát piszkálta.

– Ő nem az, akinek látszik – mondta kis töprengés után. – Arra pedig fogadni mernék, hogy Kurt keze jócskán benne van abban, ami most itt zajlik. – A mostohaapádé? – lépett közelebb Pierce. – Ezt miből gondolod? Brianne kutató tekintettel nézett a fekete szembe. – Mr. Sabon bármit tehetett volna velem, akárcsak veled is. De parancsot adott, hogy senkinek sem szabad minket bántani. Elmondta nekem, hogy a támadás a népe ellen csak megjátszott. Azok mégis igazi bombák és lövedékek voltak, nem igaz? – Igen – felelte hidegen a férfi. – Mufti unokatestvére azt mondta, hatalmas volt az emberveszteség. Brianne arca eltorzult. – Te jó isten! Pierce még mindig nem értette a dolgot. – Azt akarod mondani, Sabon nem tudta, hogy a támadás mégis valódi? – Pontosan. Legalábbis ezt vettem ki a szavából, és azt hiszem, őszintén beszélt. A nagyanyja ebben az országban született és itt élt egész életében. Sabonnak rokonai vannak itt. Mufti majd elmondja neked, mi mindent tett a népéért, amiről semmit sem tud a külvilág. Ezek után volna értelme annak, ha lemészároltatná a honfitársait? Még akkor sem, ha rá akarna bírni egy másik országot, hogy lépjen fel az olajkútjai védelmében. Ezzel a kérdéssel Pierce nem igazán akart szembenézni. A szörnyeteg Sabonról alkotott képe lassan romokban hevert. – Nem – bökte ki végül. – Mi van, ha Kurt bérelte fel a zsoldosokat, és maga küldte ide őket? Philippe utasítására, de más megbízatással, mint amit ő adott nekik. Pierce homloka mély ráncokba szaladt. – Kurt örülhet, ha élve megússza, és elmondhatja a végén az igazat, ha így áll a helyzet. Brianne bólintott. – Pontosan, de Kurt Washingtonban van, és Philippe-et nagyon kényes helyzetbe hozhatja. Azt mond a szenátor barátjának, amit akar, Philippe nem védekezhet. Képzeld el, ha Kurt azt állítja Washingtonban, hogy Philippe egy őrült, aki háborút akar kirobbantani a szomszédaival! Vagy hogy ő áll az itteni katonai puccs mögött, és át akarja venni a kormányzást, hogy diktátorrá kiáltassa ki magát. Pierce szeme kikerekedett. – Édes istenem, csak nem őrült Kurt ennyire! – Elveszíthet mindent, amije csak van – felelte a lány. – Philippe eleresztett néhány burkolt fenyegetést, hogy kiszáll az üzletből. Lehet, hogy Kurt annak keresgéli a módját, hogy Philippe-et kihagyja az egészből, és maga kaparintsa meg az olajkutakat. Ha sikerül kikényszerítenie a beavatkozást azzal, hogy Philippe-et katonai puccsal vádolja, azt mondhatja, hogy mivel partnere, Philippe lejáratódott, övé a teljes bányászati jog. A kormány a zűrzavarban nem állna a helyzet magaslatán, Kurt pedig simán besétálhatna, átvenné az olajkonzorciumban a helyét, és ott állna tisztán. Philippe börtönbe kerülne vagy meg is ölhetnék. Kurt pedig mérhetetlenül gazdagon kerülne ki az egészből. Pierce végigszántott az ujjaival sűrű, fekete haján. – Brianne, itt túl sok a „ha”.

– Tudom, de van értelme, nem igaz? – A fenébe, túlságosan is! – Pierce füttyentett egyet a fogai között. – Jóságos ég, micsoda felfordulás! – És mindenki bajba kerül, ha nem érünk vissza idejében, hogy leállítsuk – folytatta a lány. – Ha a zsoldosok Kurt emberei, akiknek ő parancsol, nem fognak foglyokat ejteni. Ha megtalálnak minket, végeznek mindannyiunkkal, és rákenik Philippe-re. Pierce-t akkora nyugtalanság kerítette hatalmába, amilyet még sohasem érzett. Brianne zsenge korához képest nagyon éles logikáról tett tanúbizonyságot. Ő maga semmire sem becsülte Sabont, de akármilyen gátlástalan, valóban túl sokat veszíthetne saját népe lemészárlásával. Kurt azonban nem habozna. A múltja önmagáért beszél. Lelkiismeretlen fickó, akiben nincs semmi becsület vagy erkölcsi érzék. – Kurt Philippe-et is megölné – tette hozzá hirtelen Brianne. – Meg kellene tennie, túl sokat tud – tette csípőre a kezét Pierce. A távolba meredt, amint sebesen járni kezdett az agya. – Ma nem jutunk ki innen, és hajóval sok időbe telik elérni Miamit. Kurt zsoldosai valószínűleg várnak ott minket, még ha nem is sikerül kideríteniük, hogyan akarunk az Államokba jutni. Figyelni fogják a kikötőket és a repülőtereket. – Nem tudna ez a Mr. Winthrop ellopni egy repülőt? Pierce gyengéden rámosolygott. – De igen, ha lenne mit. Csakhogy errefelé nincs nagyobb repülőtér. Brianne körülnézett, és bólintott. – Mufti többet tud erről bárkinél. Ő börtönbe juttathatja Kurtot, ha magunkkal tudjuk vinni Washingtonba, és elmondhatja ott a történetet. – Ezt fogjuk tenni – nyugtatta Pierce. – Akárhogyan is. Brianne felnézett a férfi széles mellkasára, és azt kívánta, bárcsak odabújhatna erős karja közé, s a férfi ringatná, amíg elalszik. Álmos volt, és kimerült az elmúlt két nap megpróbáltatásaitól. – Fáradt vagy? – kérdezte a férfi. Brianne bólintott. – Nem baj, kibírom – mondta, aztán beharapta az alsó ajkát. – Pierce, nem gondolod, hogy szólhatnánk Philippe-nek, ugye? – Hogyan tudnánk érintkezésbe lépni vele? – vetette ellen ésszerűen Pierce, bosszankodva, hogy a lány védelmébe veszi elrablóját. – Mellesleg elrabolt bennünket. – Persze, de csak azt tette, amiről úgy hitte, megmenti vele a hazáját. – Ettől még nem lesz ártatlan. A lány a kosár fülével babrált. – Megölethetett volna bennünket, mégsem tette. Pierce közelebb lépett. Nagy, sovány kezével felemelte Brianne állát, és egyenesen a szemébe nézett. – Mondd el, mitől változott meg a véleményed róla! A lány felsóhajtott. – Nem tehetem. Valami szörnyűség történt vele, és ettől nem az, akinek látszik. Ha tudnád, ugyanúgy sajnálnád, mint én.

Pierce-nek nem tetszett, hogy Brianne-nek titka van előtte, és főleg, hogy az egy másik férfit érint. Féltékeny volt, pedig sohasem hitte volna, hogy képes lesz valaha erre az érzésre. Végignézett a lány karcsú, fiatal testén, és felidézte, milyen csodás volt látni és megérinteni még otthon, Nassauban, a medence partján. Emlékezett a gyönyör édes hangjaira, melyek az ő karja közt hagyták el az ajkát a cellájukban. Újra vágyott rá, kívánta minden ízében. A lányt is hasonló hangulatba ringatta a férfi közelsége, ismerős illata felkeltette a vágyát. Elfelejtett minden neheztelést és szomorúságot, amit amiatt érzett, hogy ő legfeljebb csak Margót helyettesítheti a számára. Csak a boldogságra emlékezett, amelyet Pierce karjában átélt. Hiányzott neki, kívánta a férfit. Közelebb lépett hozzá, már szinte összeért a testük, érezték egymás melegét. – Ezek az emberek mohamedánok – suttogta rekedten a férfi, megszédülve a lány kisugárzásától. – Nem tűrik a kihívó viselkedést nyilvános helyen. Brianne Pierce száját figyelte, kapkodva, egyenetlenül vette a levegőt. – Tudom. – Akkor miért nézed így a számat? – Mert meg akarlak csókolni – felelte a lány lágy, remegő hangon. A férfi nem felelt. Égett benne a tűz, pedig még csak hozzá sem ért a feleségéhez. Ökölbe szorította a kezét. – Nem lehet. – Házasok vagyunk – nyöszörgött Brianne. – Tudom, de nem leszünk egyedül még éjjel sem – szűrte a szavakat a fogai közt Pierce. – A fenébe is, itt nincs rá mód, hogy egymáséi legyünk. Brianne érezte a lüktető forróságot a testében, és annyira vágyott a férfira, hogy szinte már fájt. – A csudába! – suttogta szaggatottan. – Bizony, a csudába! – értett egyet a párja lázasan csillogó szemmel. – Én is vágyom rád, szörnyen kívánlak! Első alkalommal ismerte ezt el ilyen nyíltan. Brianne nem törődött az okokkal, elég volt neki hallani, hogy a férfit ugyanaz a tűz emészti, mint őt magát. Pierce nagyot sóhajtott, és a látóhatár felé fordította a tekintetét. – Nagyon fiatal vagy, Brianne – mondta egy kis idő múlva és még az adott körülmények ellenére is jó volt az első együttlétünk. Természetes, hogy fel akarod fedezni magadnak ezt az újfajta élményt. De nem most. Brianne becsukta a szemét, magába itta a férfi illatát. Keveredett ebben az illatban a tegnapelőtti parfüm meg a sivatagi utazás során a ruhájába ivódott teve- és bőrszag. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Pierce, mikor látta, hogy Brianne nem figyel rá. Szeméből sütött a vágy. Brianne zöld szeme kipattant, mint a rügyek tavasszal. Lágy, gyengéd pillantást vetett a férfira. – Bárcsak Párizsban lehetnénk! – suttogta, mint aki gondolatban messze jár. A férfi akaratlanul is felnevetett. – Ott túl részeg voltam, hogy hasznomat tudtad volna venni – emlékeztette a lányt.

– Sebezhető voltál – felelte amaz –, és szükséged volt rám. Azóta viszont csak teher vagyok a számodra, és nyűg, bár talán egyszer volt bennem némi örömöd is. De közel nem tudok kerülni hozzád. Pierce állkapcsa megfeszült. – Ezt már egyszer megbeszéltük. – Igen, tudom – felelte Brianne halk sóhajjal. – Nem akarsz velem valódi kapcsolatot. Ha innen kijutunk, én megyek a főiskolára, téged pedig vár a munka – nézett nyugodtan a fekete szempárba. – De mielőtt elküldesz, el akarok veled tölteni egy egész éjszakát. A férfi teste megfeszült, mintha korbáccsal verték volna végig. Megszédítette a gondolat, hogy egy nagy, puha ágyban ölelhetné Brianne-t a lámpák csillogó fényében… – Ettől csak még rosszabb lenne – vágta oda mégis kurtán. – Ennél rosszabb már nem lehet, Pierce – felelte Brianne, azzal lesütötte a szemét, megtört a varázs. Ellépett a férfitól. – Igazi feleség akarok lenni, ha csak egy éjszakára is, mielőtt elvált asszony leszek – jelentette ki határozottan. – Egyetlen rövid együttlétből nem lehet egy életen át táplálkozni. A férfi gyűlölte annak a rövid szeretkezésnek az emlékét. Gyalázatos volt, mint minden tette, amely Brianne-nel kapcsolatos. Nem rendezett neki tisztességes esküvőt, és nem töltötte vele a nászéjszakát, arról nem is beszélve, hogy nem tudta megvédeni attól, hogy elrabolják, kockára téve ezzel az életét. – Nem is azért történt, hogy felejthetetlen legyen – emlékeztette. – Csak Sabontól kellett téged megvédenem. – Ezt meg is tetted. – Brianne szegény Philippe-re gondolt, akitől megtagadta a szerelmet az élet, és elszomorodott. Amit ő eddig Pierce-szel átélt, még mindig több, mint amit ő valaha is fog. – Jobb lesz, ha befejezed a munkád – folytatta a férfi. – A többiek elkezdtek egy új vályogfalat építeni. – Akkor ez magának való, Mr. Hutton. Egy kis építkezés – erőltetett magára egy halvány mosolyt a lány. Pierce bólintott. – Csak nem ott, ahol én szeretném – mormogta és elfordult. Brianne nézte, amint elmegy, és megfájdult a szíve érte. Pedig meg kell szoknia ezt a látványt. Hamarosan utoljára látja majd eltávolodni, és talán sosem látja többé szemtől szemben. Mikor végre végeztek a napi munkával, kaptak egy kis sovány vacsorát, amely kenyérből és meglepően finom kecskesajtból állt. Aztán körülülték a tüzet megbeszélni a napközben történteket. A falusiak nyelve dallamos volt, és megnyugtató, legalábbis Brianne – aki nem értett belőle egy szót sem – annak érezte. Álmos volt, de az idegei feszültek maradtak. Elbóbiskolt egy kicsit a tűznél. – Fáradt – bökött feléje Tate. Mosolyogva nézte, ahogy a lány Pierce-hez bújva összegömbölyödött. – Te is elég megviseltnek látszol. Miért nem viszed be és fekteted le? Én még kérdezni akarok a házigazdánktól egyet-mást erről az úgynevezett puccsról. Ezt az arab dialektust nem beszélem igazán, szükségem lesz Muftira, hogy tolmácsoljon. Később csatlakozunk hozzátok.

– Vigyázz a hátadra! – figyelmeztette Pierce. – Muftiban megbízom, de lehetnek itt olyan ellenségeink, akikről nem tudunk. Tate rávigyorgott. – Ha vannak is, én megtalálom őket. – Azt nem kétlem. Pierce lehajolt, felemelte Brianne-t, és válaszolt a kedves csipkelődésre, amely ezt a mozdulatot kísérte. Mosolyogva odabólintott a csoportnak, azzal bevitte a lányt a friss szalmával teli istálló utolsó bokszába, ahol két nagy, szőttes takaró szolgált fekhelyül. Amint lefektette, észrevette, hogy a karja nem hanyatlik le: a lány ébren volt. Brianne kinyitotta a szemét, tekintetük összekapcsolódott a pislákoló olajlámpa fényében. Pierce enyhe szorítást érzett a tarkóján. Észrevette, hogy Brianne lélegzése szaggatottá válik, és érezte, ahogy kimondatlan vággyal telik meg a levegő. Először megkeményedtek a vonásai, aztán megadón a lányra nézett, felnyúlt a lámpáért, és elfújta. Brianne hallotta a szalma zörgését, amint a férfi a lámpát visszateszi a polcra, majd leereszkedik melléje. Pierce kutató keze hamar megtalálta az utat az arab köntös ráncai közt Brianne csípője felé, míg éhes szája az ajkát kereste. Tudták, hogy kevés az idő, nem becézhetik egymást sokáig. Türelmetlen mozdulatokkal gyújtottak egymásban sietős tüzet. Nem kellett sok hozzá, hiszen már úgyis lobogott. A halk hangok, melyeket már végképp nem tudtak elfojtani, visszhangoztak a nagy csendben, ahogy szorosan összefonódva hullámzott a testük a szalmán. Brianne felzokogott a boldogságtól, ahogy minden sejtjében érezte a párját. Gyengéden, lágyan kapcsolódtak össze, mint egy kirakós játék összeillő darabjai. Nem is szex volt ez, hanem olyan bensőséges együttlét, amilyenben az embernek csak ritkán van része. Brianne haragudott a sötétségre, látni szerette volna a férfi arcát ebben a pillanatban. Pierce-t gyönyörrel töltötte el Brianne odaadása, örömteli mozdulatai az istálló felforrósodott csendjében. Aztán megremegett és atomjaira hullott a világ. – Ó, Pierce! – suttogta Brianne, a férfi nyakába fúrva az arcát, elfogódottan attól, amivel az imént megajándékozták egymást. Társa még nem tudott szólni, de gondolkodni sem. Nem is emlékezett, mikor élvezte ennyire egy nő testét, ilyen erőteljesen, ilyen hihetetlen szenvedéllyel, és mikor élt át ilyen tökéletes kielégülést. Lassan a hátára gördült, magával húzva Brianne-t. – Szeretem, hogy ez téged ennyire boldoggá tesz – súgta. – Úgy illesz hozzám, mint egy meleg selyemkesztyű. Uramatyám, Brianne, olyan tökéletesen kielégítettél, és most mégis újra kívánlak. – Máris képes volnál? – suttogta a lány. – Azt azért nem hiszem – nevetett fel halkan a férfi. – Túlságosan elfáradtam. De bárcsak úgy lenne! Jó volt, igaz? – Ó, nagyon! Pierce lassan simogatta felesége hátát. Az intimitás és az, hogy beszélnek róla, új volt még Brianne-nek, egy kicsit zavarban volt. Ráadásul bűntudat gyötörte, mert napok óta nem vette be a pirulát, és a férfi nem tudhatta meg, hogy talán máris terhes. – Mondd, Pierce…, a szex… mindig ilyen csodálatos?

A férfi nem válaszolt azonnal. Óvatosan elhúzódott, megigazította a ruhájukat, és felült a sötétben. – Pierce? – suttogta Brianne, érezve, hogy valami nincs rendben. A férfi szinte személytelenül simította végig Brianne köntösét, majd visszafeküdt melléje a szalmára. Kezét a feje alá tette, és csak bámulta a plafont a sötétben, csendben gyűlölve önmagát. – Valamit rosszul csináltam? – Aggodalom csendült ki a lány hangjából. Pierce mély levegőt vett. – Nem te, én. – Mit? A férfi türelmetlenül megrándult. – Próbálj meg aludni, Brianne! Holnap hosszú napunk lesz. A lány mozdulatlanul feküdt mellette. Érezte, hogy Pierce hangjának látszólagos könnyedsége éles ellentétben áll a belőle áradó feszültséggel. Amint lassan visszatért a valóságba, azt gondolta, érti, mi bántja Pierce-t. Megint Margót helyettesítette a számára, és most, hogy a férfi rájött, nem őt ölelte, bűntudatot érez. Brianne a felesége, de Margóval él még mindig házasságban, és most másodszor követett el házasságtörést. Hűtlen lett halott feleségéhez. Ha Brianne nem lett volna annyira fáradt és oly mérhetetlenül csalódott, hisztérikusan zokogni kezd. Hát sosem tanulja már meg, hogy nincs helye Pierce életében, legfeljebb, mint most, az elvesztett asszony pótlékaként? Azon töprengett, nem lett volna-e jobb, hogy ha meg sem ismeri a férfit. Ha nem szólítja meg Párizsban, mindezt nem kell elszenvednie. Még mindig magányos lenne, de nem tört volna össze a szíve. Talán hozzáment volna Sabonhoz, ahhoz a szerencsétlen félemberhez, aki annyira egyedül van a világban. Ő nem tudott volna nyújtani neki szerelmet, de ha a teste nem is, a lelke legalább ép. Nem úgy, mint Pierce-é. Hallotta a szalmát zizegni maga mellett, ahogy Pierce megmozdult. – Ez nem szex volt! – kiáltott fel a férfi hirtelen, azzal felpattant, és gyors léptekkel kiment az istállóból.

11. Pierce nem jött vissza egyhamar, Brianne pedig – a vad szerelmeskedéstől kimerülve és még mindig zavarban a férfi különös viselkedése miatt – lassan elaludt. Amikor felébredt, a legváratlanabb helyeken is izomlázat érzett. Egyedül volt az istállóban. Felkelt, a haja köré tekerte a turbánját, aztán kiment megkeresni a többieket. Amikor kilépett az épületből, Pierce csatlakozott hozzá. Arca közömbös maradt, mikor megpillantották egymást, szeme sem árult el semmit. Csak közelebbről fedezte fel Brianne rajta a kialvatlanság jeleit. Újra visszahúzódott a

csigaházába, gondolta, és sajnálja, ami történt. Semmi sem változott, legalábbis ami Pierce-t illeti. – Átmegyünk szárazföldön egy másik kikötőbe – közölte a férfi nyugodt hangon. – Túl veszélyes lenne ugyanazon az úton visszamenni, amerre jöttünk. Mufti unokatestvére azt mondja, Sabon házát elfoglalták, ő maga pedig menekül a saját zsoldosai elől. Nagy pusztítást visznek végbe az utcákon. – Jóságos ég! – kiáltott fel Brianne, mostohaapja álnok árulása hallatán. Szívből remélte, hogy Sabonnak sikerül elmenekülnie. – Nagyon úgy fest, hogy igazolódott az elméleted. A mostohaapád szerintem is elárulta az üzlettársát, és meg akarja kaparintani az egész olajüzletet. Jobb, ha indulunk, amíg lehet. Még a Mufti rokona által vezetett viharvert kis járművel is hosszú időbe telt eljutni a másik kikötőbe, mert gyakran kellett kitérőket tenniük, hogy meggyőződhessenek róla, nem követik-e őket. Szerencsére minél jobban eltávolodtak a fővárostól, annál kevesebb felfordulást tapasztaltak. A felkelés nem terjedt idáig. Sabon szigetét valóban elfoglalták, legalábbis ezt a pletykát hallotta Mufti az úton. Ez a kikötőváros nagyobb volt, mint ahonnan elindultak. Csak egy dolog volt ismerős a piszkos kis kikötőben, mégpedig az a rozsdás, öreg bárka, amelyre előző nap helyet foglaltak. Tate Winthrop találkozott a kapitánnyal, és véglegesítette a megállapodást. Meglehetős zűrzavar közepette szálltak hajóra, miközben valaki petárdákat robbantott a dokkoknál, hogy fegyveres támadás látszatát keltse. Egyre nagyobb volt a feszültség, mert ide is eljutott a katonai puccs híre. Tate egyik informátora szerint a kormány az összeomlás szélén állt. A régi rendszer képviselői elmenekültek, a fővárosban a zsoldosok vették át az uralmat. Szoros őrizet alatt tartották az olajkonzorcium vezetőit a fúrásoknál dolgozó munkásokkal és irányítóikkal együtt. Minden összeköttetés megszakadt a külvilággal. Kurt formálisan átvette az uralmat a kis országban, és ezt senki sem tudta, kivéve a beavatottakat. A menekülőket a kapitány letuszkolta a rakodótérbe, hogy elrejtse őket. Kaptak ételt és italt, valamint biztatást, hogy nemsokára nemzetközi vizekre hajóznak, ahol már nem kell félniük a megtorlástól. Mufti lent hagyta a külföldieket, ő maga pedig a kapitány segítségével elvegyült a matrózok között a fedélzeten. Brianne lélegzet-visszafojtva várta, hogy a hajó elhagyja a kikötőhelyét és nekivágjon a tengernek. Az utolsó pillanatig biztos volt benne, hogy fel fogják őket tartóztatni. De még ebben a helyzetben is aggódva gondolt Philippe-re, aki most borzalmasan érezheti magát Kurt árulása miatt. Remélte, hogy ő és társai élve megússzák a kalandot, és elmondhatják a történetet a megfelelő helyen, mielőtt Kurt teljesen véghezviszi a katonai puccsot. – Van még egy kis bökkenő – mondta Tate, mikor elhelyezkedtek a gabonás zsákokon, és kirakták maguk elé a kenyeret, a sajtot meg azt a jó néhány üveg vizet, amely Tate túlélőzsákjából előkerült. – Most éppen micsoda? – kérdezte Pierce lemondó hangsúllyal. Már jócskán kiütközött a szakálla, kezdett maga is a zsoldosokhoz hasonlítani.

– A kapitány csak St. Martinig tud elvinni minket – közölte Tate. – Óriási pénzt ígértek neki, hogy elszállítson valamit egy idegen állampolgárnak, akivel ott kell találkoznia. Mi nem vehetjük fel a versenyt ezzel az ajánlattal, mert az illető a kapitány sógora. – Tehát ott ragadunk St. Martinon, miközben a mostohaapám tönkreteszi Philippe országát, és rákeni Philippe-re az egészet Washingtonban – csattant fel Brianne. Tate rámosolygott. – Remélhetőleg fel tudunk szállni egy másik teherhajóra. – Hogyan? – kérdezte ideges hangon Pierce. – A tárcám Sabon repülőjén maradt. Nincs egy fillérem sem. – Nekem sem – mondta Tate. – De ha találunk egy bankot, veszünk ki pénzt. – Miért nem megyünk haza repülővel? – kérdezte Brianne. – Mert mostanra a zsoldosok már tudják, hogy megszöktünk, és keresnek minket. Úgy kell visszalopakodnunk az Államokba. – Elképesztő, hogy Kurt ilyen messzire ment – jegyezte meg Brianne. – Pierce elmondta, hogy őt gyanúsítja, Brianne – mondta Tate később, miközben a sajtot szeletelte. – Meglepően élesek a meglátásai ahhoz képest, hogy semmi köze a politikához. – Ismerem Kurtot – felelte a lány szomorú mosollyal. – És még ő mondta Philippe Sabonról, hogy szörnyeteg. Még ilyet! – Sabon most nagyon rosszul érezheti magát a bőrében, hogy ennyire hülyére vették – értett egyet Pierce. – Mennyire igaza van, Hutton – hallatszott váratlanul egy mély, csaknem derűs férfihang a raktárt a hajó többi részétől elválasztó ajtó felől. Három döbbent szempár meredt a magas, burnuszt viselő arabra, akinek a keskeny, sötét arcán húzódó mély sebhely kisimult, amint tulajdonosa elmosolyodott saját szamárságán. Sabon minden fenntartás nélkül csatlakozott a többiekhez. Hosszú köpenye alól kecskebőr kulacsot húzott elő, amit odakínált Pierce-nek. – Bor – mondta. – Muzulmán lévén én nem ihatok alkoholt, de ne zavartassák magukat. – A méreg a borban van vagy a flaska száján? – mormogta Pierce jeges tekintettel. Philippe Sabon feltartotta a kezét. – Ilyen bolond azért nem vagyok – jelentette ki. – Ezen túlmenően – nyúlt egy darab kenyérért és sajtért – valószínűleg hetekig kell majd magyaráznom a szerepemet ebben az egészben, ha majd újra a kezünkben lesz a kormányzás odahaza. – Hogyan tervezi visszaszerezni? – kérdezte Pierce. Sabon torz mosollyal pillantott rá. – A leghűségesebb embereimet átküldtem a határon a sejkkel, mihelyt Kurt zsoldosai elkezdték gyilkolni a házam népét – mondta, és lehervadt arcáról a mosoly. – Több tucat emberem fekszik holtan az utcákon, miközben én szigorúan meghagytam, hogy vaktöltényt és a filmgyártásban alkalmazott robbanószereket használjanak. – Brianne-re tekintett. – A maga mostohaapja gonosz ember, és én voltam a világ legnagyobb bolondja, hogy kiszolgáltattam neki magamat és az országomat. Hittem neki, mikor azt ígérte, hogy csak áltámadás lesz.

– Maga akart háborút indítani, hogy kikényszerítse az amerikai beavatkozást – emlékeztette Brianne. – Csak megjátszani egy támadást – javította ki a férfi. Nagyot sóhajtott. – Egyszer láttam éhen halni egy gyereket étellel a kezében – mondta csendesen az ujjai közt tartott kenyérre és sajtra meredve. – Jó ideig nem termett gabona, az utánpótlást pedig leállították a határon. Tudják, a szankciók miatt – tette hozzá keserűen –, mert a kormányom nyíltan támogatta az Egyesült Államok egyik ellenségét a térségben kitört legutóbbi konfliktus során. Ki tudtunk könyörögni egy kevés élelmiszert az egyik baráti országtól, de mire megérkezett, voltak gyerekek, akiken már nem lehetett segíteni. Úgy haltak meg, hogy közben megpróbáltak enni. – Sabon az ölébe ejtette a kenyeret és a sajtot. – Mennyire unom már, hogy a gazdag ipari országok diktálják a politikát, és közben hátat fordítanak a szegényeknek! Pierce összeráncolt homlokkal nézte a férfit, és érezte, hogy biztonsági főnöke is hasonlóképpen összezavarodott. – Most mit csinál itt? Az arab felvonta a szemöldökét. – Természetesen menekülök Brauer pribékjei elől. – Maga piszokul gazdag – vetette fel Pierce. – Vehetett volna egy hajót, és elvitorlázhatott volna innen. Sabon felnevetett. – A zsoldosok befészkelték magukat a házamba – emlékeztette a többieket. – Na és? – feszegette tovább Pierce. Sabon megrázta a fejét. – Biztosan hallotta már azt a pletykát, hogy nem bízom a bankokban. – Maga viccel – csodálkozott Pierce. – Sajnos nem – vett el Sabon egy kis vizesüveget. – A zsebpénzemből felszállhattam erre a hajóra. Ha eljutok semleges területre, minden reményem megvan, hogy meg tudok szervezni egy felkelést a nép körében a megmenekült embereim és némi kölcsöntőke segítségével. – Kitől tudna kölcsönözni? Sabon szavak nélkül, merőn Pierce szemébe nézett. – Maga megbolondult – jelentette ki Pierce határozottan. – Nem várhatja el tőlem, hogy pénzt adjak kölcsön magának azok után, amit tett. Maga… maga elrabolt bennünket, az isten szerelmére! – Brianne-t raboltam el, és egy férfit, akiről azt feltételeztük, hogy a testőre – javította ki Sabon. – Csak a szökésük után jöttem rá, ki lakott a másik raktárhelyiségemben. Apropó… – Belenyúlt ruhája zsebébe, előhúzta Pierce angolnabőr tárcáját, és odadobta neki. A megdöbbent férfi belenézett, és megállapította, hogy semmi sem hiányzik. Sem a hitelkártyái, sem a készpénze. Több száz dollár volt a tárcában. – A pilótám találta meg az egyik ülés mellé szorulva. – Sabon elhúzta a száját. – Azóta már biztos felrobbantották a gépemet. Á, mindegy. – Belekortyolt a vízbe. – Rávettem ennek a ladiknak a kapitányát, hogy tegyen ki útközben az Államok felé St. Martinon. Ha kölcsönad nekem úgy ötvenezer dollárt, vissza tudom szerezni az országomat és a vagyonomat Kurt bérgyilkosaitól. Pierce feltartotta a kezét.

– Nagy ütés érhette a fejét, hogy ilyesmire gondol – kiáltott fel dühösen. – Egy fillért sem adok kölcsön. – De igen. – Miért adnék? Sabon felszedegette a sajt és a kenyér morzsáit az öléből, megette őket, majd leöblítette egy korty vízzel. – Mert összefüggést találtam Kurt és a maga Kaszpi-tengeri fúrótornya elleni támadás között. Ugyanezek a zsoldosok okozták a maga problémáját és ölték meg jó néhány emberét. Meg tudom mondani magának, kik voltak. – Maga segített felbérelni őket erre a mészárlásra! – jelentette ki Pierce. – Nem. Kurt bérelte fel őket, és biztosított engem, hogy az utasításaimat szó szerint betartják. Hajlandó voltam neki szabad kezet adni, mivel a hasznomra lehetett. Tudja, voltak barátai az olajkonzorciumnál, akik sokkal nagyobb valószínűséggel hallgattak egy gazdag emberre, akinek köze van az olajüzlethez, mint egy szegény arabra. – Szegény arab! Na ne! – mordult fel Tate Winthrop. – A vagyonom csak a saját népem körében számít millióknak – felelte Sabon. – Tudniuk kell, hogy a pénzromlás jelenleg nyolcszáz százalék körül mozog nálunk. Nyilván azt gondolják, hogy Kurt Brauer nem vesztegette volna az idejét egy vékony pénztárcájú, ismeretlen arabra egy éhező országból, hacsak nem számított volna hatalmas nyereségre. Pierce felállt, és járkálni kezdett. – Nem értem. Olyan hírek járták, hogy magának milliói, ha nem milliárdjai vannak, és hogy látták az összes előkelő üdülőhelyen, sőt a kaszinókban. – Jó kis pletykák, igaz? Én magam dobtam be őket a köztudatba. – Maga? – Gazdagnak kellett látszanom, hogy felkeltsem Kurt érdeklődését az olajmezőink kiépítése iránt, és hogy kordában tartsam az ellenségeimet – vont vállat Sabon. – Tudnom kellett volna, hogy nem bízhatom meg egy ilyen emberben – folytatta keserűen. – Feltételezem, hogy ezekben a percekben közli Washingtonban a világgal, hogy véres katonai puccsot robbantottam ki a saját országomban. – Maga tudta, hogy ezt fogja tenni? – kérdezte Brianne döbbenten. A férfi bólintott. – Ez a leglogikusabb lépés, amit tehet – mosolyodott el. – De rosszul fog neki elsülni a dolog. Pierce hátradőlt a gabonás zsákokon. – Elmagyarázná bővebben? – Az Egyesült Államok nagyon érdekesnek fogja találni a Brauer titkos ügyleteiről szóló híreket. És én tudok nekik olyan értesülésekkel szolgálni, amiket még ők sem tudnak arról a tervéről, hogy felgyújt bizonyos olajmezőket, és ráfogja egy Amerikával ellenséges országra. – Miért követne el ilyen szörnyűséget? – kérdezte döbbenten Brianne. – Természetesen azért, hogy további háborúkat robbantson ki. Ő tulajdonképpen fegyverkereskedő, nem tudták? – kérdezte Sabon a társait. – Először ilyen minőségében vettem fel vele a kapcsolatot. – Olajjal kereskedik – mondta Winthrop halkan.

– Csak azért, hogy hozzájusson kényes értesülésekhez azokban az országokban, ahol az olaj található – világosította fel Sabon. – Azzal, hogy befolyásolja az eseményeket, piacot teremt a fegyvereinek, és hatalmas haszonhoz jut, mégis megmarad tiszteletreméltó üzletembernek. Nagy veszteségek érték, amikor a legutóbb elhárult a háború veszélye. Most úgy próbálja kárpótolni magát, hogy felfegyverzi a szomszédaimat, akik a puccs miatt fenyegetve érzik magukat. Ez volt az eredeti terve, de én semmit sem tudtam róla. Azt hittem, őszintén érdeklődik az országom olajlelőhelyeinek fejlesztése iránt, nem láttam az álarca mögé. – Sabon a fejét csóválta. – Csak eszköz voltunk a számára. – Miért kellett elrabolni Brianne-t? – kérdezte Pierce. Sabon nyugodt, tartózkodó pillantást vetett a lányra. – Kurt ingadozott a támogatásunkat illetően. A célozgatásaim, hogy szeretném feleségül venni Brianne-t, tovább fokozták a mohóságát. Azt hitte, hogy ha a millióim bekerülnek a családba, semmire sem lesz gondja többé. – A férfi felsóhajtott. – Az egyetlen magyarázat a pálfordulására az lehet, hogy valahogy hírét vette a vagyonomról szóló híresztelések túlzó voltának. Valahol rés támadhatott. – A térdére támaszkodott, és összefonta vékony ujjait. – Olyan csípős, hogy valóban haszna lehetett volna az olajon, ha nem is azonnal. Talán túl türelmetlen volt. A fegyverkereskedelem végül is nagy haszonnal járó foglalkozás és várhatóan azonnal kifizetődik. – Nekem azt mondta, hogy kétségbeejtő anyagi helyzetben van – vetette közbe Brianne. – De arra is gondolok, hogy átlátott a házassági ajánlatomon – nézett őszinte mosollyal a lányra Sabon. – Átlátott rajta? – meredt a másik férfira komor arccal Pierce. Sabon állta ellenséges tekintetét. – Én sohasem házasodhatom meg – mondta röviden. Felállt, hogy kinyújtóztassa tagjait. Lemondóan nézett végig a hajó rakterén. – Hogy itt kössek ki, és ilyen körülmények között… – tűnődött. – Hogy a népem minden reménye… – Ötvenezer dollár nem lesz elég egy ellenforradalomhoz – mondta váratlanul Pierce. Sabon megfordult. – De igen. Ezek a zsoldosok vérszomjasak és kíméletlenek, de a nyomába sem érnek azoknak, akiket az embereim a határon túl toborozni tudnak. – Miféle emberek azok? Sabon összehúzott szemmel válaszolt. – Azt hiszem, már tudja. Pierce elhúzta a száját, és a másik férfi hideg szemébe nézett. – Nem szeretnék hozzájárulni semmiféle vérontáshoz. – Én sem, de már megtettem. A házvezetőnőm, Miriam tíz éve dolgozott nálam. Otthagyták a kertben, olyan állapotban, hogy fáj visszaemlékeznem rá. – Elfordította a fejét, mintha ki tudná törölni emlékezetéből a látványt. Ökölbe szorított kézzel folytatta. – Vissza fogom szerezni az országomat – jelentette ki határozottan. – És gondoskodom róla, hogy Brauer nagyon nagy árat fizessen az árulásáért. – Pierce-re emelte a tekintetét. – Segítsen nekem! Pierce védekezésül feltartotta a kezét.

– Ezt nem hiszem el! – mondta őszinte elkeseredéssel. Mélyet sóhajtott, és keményen Sabon szemébe nézett. – Sosem gondoltam volna, hogy megérem a napot, amikor kiállók a legnagyobb ellenségem mellett. – Sosem voltam a maga ellensége – jelentette ki Sabon keresetlenül. – Nem tudtam a fúrófedélzet elleni támadásról, különben figyelmeztettem volna. Kurt gazdag külföldi befektetőnek látszott, akinek kapcsolatai vannak az olajüzletben. Eddig sohasem gondoltam politikailag naivnak magamat, de talán mégsem terjedt idáig a műveltségem. Úgy látszik, fejlesztenem kell az emberismeretemet. – Kurt sok embert bolonddá tett – mondta Brianne halkan. – Beleértve szegény anyámat is. Sabon szeme összeszűkült. – Szerencsére a közeljövőben nem sok ideje lesz vele törődni. De mihelyt itt végez, akárhogyan is, az édesanyja élete veszélybe kerül, ha bármit is tud a férje üzleti ügyeiről. Kurt nem fogja megkockáztatni, hogy túl sok tanú maradjon a környezetében. Könnyű megrendezni egy balesetet. – Úristen! – suttogta Brianne. – Ne aggódj feleslegesen – nyugtatta gyengéden Pierce, – mi majd vigyázunk rá! – Mihelyt kikerülünk innen, üzenek a freeporti összekötőmnek – mondta Tate mély, megnyugtató hangon. – Ő majd kiviszi az édesanyját és a gyermeket Nassauból, mielőtt Kurt hazaér. – Köszönöm – hálálkodott szívből Brianne. – Szóval innen tudta, hol találja Huttont és Brianne-t – töprengett Sabon Tate-re nézve. – Alulbecsültem önt, Mr. Winthrop. – Mint a legtöbben – vigyorgott rá Tate. – Mintha hallanék valamit odakintről – szakította félbe a beszélgetést Pierce. Elhallgattak, és hirtelen hajókürt hangja töltötte be a rakteret. Egyre hangosabb lett, ahogy a másik vízi jármű közeledett. – A parti őrség! – kiáltotta Brianne. – A Perzsa-öbölben? – kérdezte Sabon összeráncolt homlokkal. – Lehet, hogy az amerikaiak azt gondolják, hogy övék ez a térség, de biztosíthatom magukat, hogy még nem vették birtokba. – Mindenesetre lehet a kikötői őrség – mormogta Tate, odasietve az ablakhoz. Egy perccel később egy szuszra kiengedte az izgalmában visszatartott levegőt, és visszafordult a többiekhez. – Felszállnak egy hajóra, de nem a mienkre. Mi már majdnem elhagytuk a kikötőt. Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak minden oldalról. Ha ilyen hamar felfedezik őket, a kapitánynak valószínűleg nem lett volna más választása, mint hogy átadja őket a hatóságoknak. Márpedig ez a biztos halált jelentette volna, ha Brauer kezébe kerülnek. Pierce és Tate aggódó pillantást váltott. Még nagyon messze voltak az Államoktól. Vannak ugyan kapcsolataik, és Pierce hirtelen megkerült tárcája is segítségükre lehet, de ha használja a hitelkártyáját, Brauer emberei rögtön megtalálják őket. Még ha partra is szállnak Miamiban, túl kell járniuk a bérencei eszén, akik minden bizonnyal keresni fogják őket. Még azt sem tudhatják, hogyan jutnak tovább St. Martinból. Ha figyelik őket, ami nagyon valószínű, talán sosem jutnak fel egy másik nyugat felé tartó teherhajó fedélzetére. Sabon elgondolkodó tekintettel nézett a társaira.

– A kapitányunk nem megy Miamiba, ami nem is baj. Ha egészen odáig mennének ezzel a hajóval, nem érnének élve a partra – jelentette ki. Három szempár nézett rá csodálkozva. – Azt terveztük, hogy átszállunk egy másik hajóra. A kapitány csak St. Martinig tud elvinni, de van egy összekötőm Miamiban… – mondta végül Tate. – Brauer mára már azt is tudja, ki az. Ne becsülje le Kurt hírszerző hálózatát! Én ezt tettem, és láthatja, mi lett belőle – intette óvatosságra Sabon. Tate nagyot fújt, és összepréselte az ajkát, amint megpróbált kitalálni valamit. – Van valakinél toll és papír? – kérdezte Sabon kis idő múlva. – Írni akar haza? – dünnyögte Pierce gúnyosan, de odaadta a férfinak, amit kért. Sabon felírt egy nevet és egy címet, írt alája valamit arabul, majd aláírta a papírt, és rányomta a kisujján lévő pecsétgyűrűt. Aztán komor arccal odaadta az egészet Pierce-nek a tollával együtt. – Ez lehet akár a halálos ítéletünk is – lengette meg a papírdarabot Pierce. – Nem tudok olvasni arabul. – Hacsak nem vagyok még rosszabb emberismerő, mint gondoltam, ő tud – bökött Sabon a fejével Tate felé. Tate elvette a papírt, átfutotta, majd visszaadta Pierce-nek. Fekete szeme összeszűkült, ahogy a magas arabra nézett. Egy percig úgy tűnt, zavarban van, aztán nagyon lassan bólintott. – Ez egy szabályszerű kérés a címzetthez, hogy adjon meg nekünk minden lehetséges segítséget. Nem fedte fel a feljegyzés teljes tartalmát, de tekintete mindent elárult. Sabon is bólintott, s a két férfi szeme összevillant, mire Sabon pergő arab nyelven mondott valamit. Egy kérdés volt, amit Tate-en kívül senki sem értett. Tate ugyanolyan folyékonyan válaszolt. – Mi ez, valami rejtvény? – firtatta bosszúsan Pierce. – Semmi olyasmi, ami rátok tartozna – biztosította Tate. – És semmi köze a jelenlegi helyzetünkhöz. Sem ő, sem Sabon nem szólt többet. Beesteledett, mindannyian lefeküdtek aludni. – Az már St. Martin, az úti célom – mondta Sabon, amint meglátta a közeledő szigetet. Fejére húzta csuklyáját, és visszanézett az útitársaira. – Nekünk, móroknak régen erős spanyol kapcsolataink voltak. Az úr, akinek a nevét megadtam maguknak spanyol, de az egyik nagyanyja az én hazámba való. Mindent meg fog tenni magukért, amit csak tud, mert megkértem rá, és mert tartozik nekem egy szívességgel. Benne megbízhatnak, de senki másban ne bízzanak! Az életük múlhat rajta. – Miért segít nekünk? – kérdezte Pierce, aki még mindig nem értette ezt az embert. – Kérdezze a barátját! – érkezett a nyugodt válasz. A két férfi tekintete találkozott. – Három napig itt maradok álnéven. Ha még mindig akar segíteni nekem, utalja át a pénzt Señor Alfredo Cantadának a Gardell Bank képviseletében! Pierce felsóhajtott. – Csak az isten tudja, miért, de megteszem. Nem szoktam könnyelműen ígérgetni.

– Szobrot fogunk emelni magának, mint megmentőnknek – csillant fel Sabon fekete szeme. Pierce egy pillanatig nem válaszolt. – Kurt megtalálhatja magát, ha ilyen sokáig itt marad. – Az emberei nem fognak felismerni. Vannak olyan lehetőségeim, amelyeket évekig nem vettem igénybe. Nem fog megtalálni. – Akkor jó szerencsét! – mondta Pierce. – Maguknak is, és Muftinak is – tette hozzá Sabon titokzatos mosollyal – aki kétségbeesetten próbált kerülni engem, amióta csak feljöttem a fedélzetre. Mondják meg neki, tudtam, hogy kicsoda, és ugyanúgy megőrzöm a titkát, mint ahogy ő megőrizte az enyémet. Nem állok bosszút a családján, ha visszanyerem a hatalmam. – Aztán hosszan, átható tekintettel Brianne szemébe nézett. – Azzal, hogy magát kihozta onnan, megmentette őket. Brianne jobban meghatódott, mint gondolta volna. Annyira sajnálta ezt az embert, de bűntudatot is érzett, amiért oly nagyon félreismerte. – Vigyázzon magára, Monsieur Sabon! – mondta gyengéden. – Jó szerencsét! A férfi rámosolygott. – Magának is jó szerencsét, kedvesem! – felelte lágyan, mélyen a lány szemébe nézve. – Siratni fogom magát egész hátralévő életemben – tette hozzá arabul, elrejtve hirtelen feltörő érzelmeit. Megfordult, majd sietve felment a fedélzetre anélkül, hogy visszanézett volna. – Mit mondott? – kérdezte Pierce Tate-et. – Csak azt, hogy nem csap be bennünket – jött a kitérő válasz. – Érdekes ember. – Átkozottul érdekes – értett egyet Pierce. Tate kíváncsi arccal Brianne-re nézett. – Nem feltételezem, hogy tudja, miért mondta ezt magának. – Nem beszélek arabul – emlékeztette a lány. – Miért, mit mondott? – Azt, hogy meghal a szerelméért, és mivel elvesztette magát, már soha többé nem fog más nőre nézni – mondta szellemesen Tate. – Ostoba – mormogta Pierce, és halkan felnevetett, amint elfordult. Tate Winthrop, akinek a sötét tekintete még mindig Brianne-éba kapcsolódott, nem nevetett vele. Brianne elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Odafordult Pierce-hez, és kinézett a hajóablakon. Még látta, ahogy Sabon elvegyül a tömegben. – Mi is jobban tesszük, ha gyorsan indulunk – mondta Tate egy pillanat múlva. – Nincs sok időnk megtalálni a hajót, amelyről Sabon beszélt, és felszállni rá. – Hacsak nem sétálunk bele egy csapdába – mondta Pierce nyugtalanul. Mogorván nézett Brianne-re. – Remélem, tudjuk, mit teszünk. – Nem tudom, ti tudjátok-e, de én pontosan tudom – válaszolt Tate. A három utazó levette arab köntösét, és eldugta a raktérben a gabonás zsákok közé. Indulásuk reggelén alávették európai ruhájukat. Mufti továbbra is viselte ugyan a turbánját, de szerzett egy melegítőt az egyik tengerésztől, és meg is borotválkozott. Szinte amerikainak látszott, mikor végzett vele. Brianne selyemnadrágja reménytelenül összegyűrődött, akárcsak a blúza és a kiskabátja. Tudta, hogy a haja is borzalmasan néz ki, és már majdnem meghalt egy zuhanyozásért. De még jobban aggódott amiatt, hogy mi lesz majd, ha elérik

az amerikai partokat. Ez még Sabon kétséges segítségével együtt is igen veszélyesnek ígérkezett. – Még pisztolyom sincs – mormogta. Pierce rápillantott. – Ez miről jutott az eszedbe? – Lehet, hogy harcolnunk kell, hogy kijussunk a kikötőből – tanakodott a lány. – Tudok egy kicsit karatézni. Pierce Tate felé bólintott. – Ő tízes fokozatú, fekete öves tae-kwan-do-s. A lány füttyentett. – Nem rossz, Mr. Winthrop. – Maga mit tanult? – kérdezte a férfi Brianne-t. A lány elmosolyodott. – Tai csit. Olyan volt, mint a balett. – Kecses mozdulatok – értett egyet a férfi. – De ha sebesen mozgunk ilyen kecsesen, ölni lehet velük. – Azt hiszem, jobban elboldogulnék egy feszítővassal. Bárcsak lenne magánál tartalék fegyver! – Tudná használni? – Nagyszerűen bánok a lézerpuskával. – Ezek a célpontok visszalőnek, mégpedig nem vaktölténnyel. Jobb lesz, ha ránk hagyja a lövöldözést. Brianne úgy döntött, már meg sem említi, hogy dzsúdóra is járt. Kezdte nagyon feleslegesnek érezni magát.

12. A négy európai ruhát viselő utazó elvegyült a kikötőben sétáló turisták között. Nem volt nehéz megtalálni a hajót. Ez is teherhajó volt, de tisztább, mint amivel jöttek. Spanyol felségjelzés alatt hajózott. Vékony, de szívósnak látszó, alacsony kapitánya elolvasta Sabon céduláját, hosszan Brianne-re nézett, és habozás nélkül felajánlotta a társaságnak a hajó vendégszeretetét. Lekísérték őket a hajófenékbe, és már indultak is. – Mi lesz a vámnál, ha beérünk Miamiba? – kérdezte aggódva Brianne. – Mi van, ha Kurt emberei már várnak ott ránk? – Ez nem Hollywood – felelte Pierce. – A kishalak átcsúsznak a nagyoknak szánt hálón. Mi menekülők vagyunk, nem útlevéllel, meg bőröndökkel utazunk. – Menekülők? – kiáltott fel a lány. Pierce bólintott. – Ha törvényes úton mennénk be az országba, még egy autót sem tudnánk szerezni, mielőtt Brauer emberei lemészárolnak bennünket. Úgy kell belopóznunk.

– Ez törvénytelen – nyöszörgött Brianne. – Börtönbe kerülhetünk a vám megkerülése miatt. – Kapcsolt a kicsike – dünnyögte Tate száraz hangon. Brianne félretette a fenntartásait. Végül is elébe kell menni a sorsnak. Legalább nem lesz egyedül a börtönben. – Jól van, no. Akkor mit fogunk csinálni? – Elkerüljük Miamit. Ez a hajó Savannah-ba megy. A kapitány megengedte, hogy használjam a rádióját és kapcsolatba lépjek az embereimmel az Államokban. Ott fogunk partra szállni, ahol nem várnak bennünket – mondta Tate. – Tetszeni fog magának a hely. Van ott egy cukorkagyár rögtön a kikötő mellett. Ott lehet kapni a világ legjobb pralinéját. – Vásárolhatunk belőle anélkül, hogy agyonlőnének? – Majd kiderül. Pierce elhúzta a száját. – Remélem, megbízhatunk ebben a kapitányban. – Megbízhatunk – mondta Tate mély meggyőződéssel. – Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? – firtatta Pierce. Tate Brianne-re nézett, aztán a messzeség felé fordította a tekintetét. – Ne törődj vele! A lényeg, hogy az vagyok. – Akkor viszont nekünk kell megbíznunk a te ösztöneidben. – Tényleg átutalod Mr. Sabonnak a pénzt, amelyet ígértél? – kérdezte Brianne halkan, amint az eltűnő partot figyelték a hajóablakon át. – Isten tudja, miért, de igen – válaszolta Pierce. – Ő nem rossz ember – folytatta a lány csak a népének akar szebb jövőt biztosítani. – Ezt rá kellene hogy hagyja a sejkre, aki abban a kis királyságban uralkodik – mormogta Pierce. – És ha már a sejkről beszélünk: ahelyett, hogy átszalad a határon a testőreivel és a háremével, ki kellene állnia, mint egy tisztességes vezetőnek és megpróbálni tenni valamit az országa érdekében. – Tesz is – felelte Tate anélkül, hogy Pierce-re nézett volna. – Ezt meg honnan tudod? Tate visszafordult, és Pierce-re emelte a tekintetét. – Megnézted közelről az aláírást a papíron, amit Sabon adott neked? Pierce zavartan előhúzta a cédulát, és tanulmányozni kezdte. A kíváncsi Brianne a férfi izmos karja fölött pislogott a papírra. Az írást nem lehetett kibetűzni, de bizonyos megvilágításban látszott mellette egy domború lenyomat. – Figyelted, milyen gyűrűt visel Sabon a kisujján? – kérdezte Tate. – Nem – vallotta be Pierce. – Egy hivatalos pecsét van rajta. Láttam, amikor ezt a lenyomatot csinálta vele. Látod, itt a címerpajzs. Ez a Tatluk sejkség címere. Pierce most már tényleg összezavarodott. – Na és? – Mit gondolsz, kicsoda valójában Philippe Sabon? – kérdezte Tate halvány mosollyal. Pierce nagyon halkan kérdezett vissza. – Ugye nem maga a sejk? Tate kuncogott.

– Nem egészen, de egy nap majd az lesz. Az uralkodó sejk az apja. Egy kövérkés, idős úr, aki meglehetősen beteges. Mostanság Philippe jelenti a hatalmat a trón mögött. Így aztán megtette, amit az apja nem tehetett: gazdag üzletembernek álcázta magát, és elindult befektetőket keresni, hogy kiaknázza az ország érintetlen olajtartalékait, és megmentse az államkincstárt az összeomlástól. – Miért nem, mint a sejk fia tette mindezt? – kérdezte a döbbent Brianne. – Túl kockázatos lett volna. Ha elrabolnák, az országa még hamarabb tönkremenne, mert ki akarnák váltani – mosolygott Tate. – Félelmetes ötlet volt, nem igaz? És majdnem sikerrel is járt. – Nem csoda, hogy olyan sok befolyása volt a kormányára, hiszen ő maga volt a kormány – értett egyet Pierce. – Még most is az – folytatta Tate. – A katonáknak az a csoportja, amelyet átküldött a határon, az ő testőrsége, az apja hadseregének elitalakulata. Egy szinten vannak a különleges brit SAS alakulattal, amelyet terrorveszély esetén vetnek be. Most zsoldosokat fognak toborozni, hogy segítsenek nekik visszaszerezni az országot Brauertől. – Ahhoz viszont időben Washingtonba kell érnünk és leállítanunk Brauert. Különben az amerikaiak agyonbombázzák őket, mert azt hiszik, hogy ezzel megakadályozhatják a harmadik világháborút – fűzte hozzá Pierce komor arccal. – Tudsz üzenni Washingtonba? Tate bólintott. – De ki fog ránk hallgatni, ha nem szolgálunk bizonyítékkal? Muftit el kell juttatnunk valami magas rangú külügyminisztériumi tisztviselőhöz, hogy elmondja, amit tud. Aztán várnunk kell, amíg ellenőrzik a történetét. Nagyon lassan forognak a kerekek a diplomáciában. – Mufti! – Brianne most ébredt rá, hogy nem látták a férfit, amióta felszálltak a hajóra. – Hol lehet Mufti? – Talált egy pókerező társaságot odalent – kuncogott Tate. – Nincs egy fillérje sem játszani, de ha egyszer elvisszük Las Vegasba, robbantani fogja a bankot. Istenadta tehetség. Las Vegas említése kellemetlen emlékeket idézett Brianne-ben. Nem is nézett Pierce felé. Nem szívesen emlékezett a gyors, érzelmek nélküli esküvőre, amellyel összekötötték a sorsukat. Szomorú pillantása az aranygyűrűre esett a kezén. Csendes vágyódással érintette meg. Ha csak egy kicsit szeretni tudná őt Pierce! Mihelyt ennek a kalandnak vége, elválnak az útjaik. Elvált asszony lesz, mielőtt még igazi feleség lehetett volna. Pierce ezzel nem törődik, tűnődött. Lehet, hogy jól érezné magát vele az ágyban, de mindig ott lebegne közöttük elhunyt feleségének szelleme és a férfi meggyőződése, hogy hűtlen hozzá, ha Brianne-t öleli. A lány elfordult, és odalépett a hajóablakhoz, hogy a hullámzó tenger látványával csillapítsa le háborgó lelkét. – Megnézem, mit csinál Mufti – mondta Tate, azzal átment a tolóajtón, és csendben behúzta maga után. Pierce csatlakozott Brianne-hez az ablaknál. – Akárhogy is, emlékezetes napok voltak ezek – jegyezte meg. – Örülni fogok, ha véget érnek – felelte a lány feszült hangon. Természetesen hazudott. Inkább lenne bármilyen veszélyben Pierce mellett, mint biztonságban

nélküle. Csakhogy ezt nem ő szabja meg. A férfi zsebre tett kézzel, szomorúan nézte a lány lehajtott fejét. – Sajnálom azt az éjszakát – kezdte kissé habozva. – Nem akartam, hogy megtörténjen. Brianne vállat vont. – Semmi baj. Végül is megkaptam az egy egész éjszakát, amelyet kértem. Pierce megragadta a karját, és maga felé fordította a lányt. – Ne beszélj úgy, mintha valami olcsó dologról lenne szó, mert nem volt az! Brianne figyelmesen nézte Pierce megkeményedett vonásait. – Akkor folytasd csak! Mondd ki, hogy rám gondoltál Margó helyett, miközben velem szerelmeskedtél! Pierce hangosabban szívta be a levegőt, mint ahogy a hajómotorok zúgtak. Összeszűkült, villámló szemmel nézett a lányra, olyan metsző pillantással, hogy Brianne elkapta róla a tekintetét. – Ó, a fenébe! Sajnálom – mormogta feszülten. – Tényleg sajnálom. De mindketten tudjuk, hogy én nem igazán kellek neked, Pierce, egyedül csak pótlékként viselsz el. Túl fiatal és túl egyszerű vagyok, és már azt is megbeszéltük, hogy hajlamos vagyok túlságosan ragaszkodni hozzád. – Lemondó arccal a férfira nézett. – Gondoljunk az egészre csak úgy, hogy kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, és maradjunk ennyiben! – tette hozzá fakó hangon. – Tudod, már alig várom, hogy egyetemre járhassak – erőltetett magára egy mosolyt. – A Sorbonne-ra szeretnék menni, hanem bánod. A férfi mereven bámult ki a kerek ablakon. – Ahogy akarod. – Szép csendben elválunk, mihelyt hazaértünk – tette hozzá Brianne, egyenesen a férfi arcába nézve. – Visszamegyünk Vegasba – mosolygott amaz hidegen –, azt hiszem, ott huszonnégy órán belül el lehet intézni. Mindent elrendezek, és majd értesítelek, ha lesz egy üres órám. Azt hiszem, sokat kell majd utaznom, ha ennek egyszer vége lesz. Brianne maga is szeretett volna utazni egy kicsit, de be kell érnie Párizzsal. Hirtelen megborzongott, és védekezőn maga köré fonta a karját. Lehet, hogy jobb lett volna kiszolgáltatni Pierce-t annak a pénztárcára pályázó éjszakai pillangónak Párizsban, tűnődött magában. Legalább szegény szívét megmentette volna ettől a nyomorúságtól. A férfi csendesen végignézte Brianne-t, kócos szőke hajától egészen le a lábáig. Csinos volt, és kedves, az ágyban pedig mindent megadott neki, amit csak egy nő képes. És szerette őt. És ő mindezt eldobja egy szellem kedvéért, azért, hogy továbbra is azzal áltathassa magát: Margó nem halt meg, csak egy kis időre elment valahová, de majd visszatér. Pierce-t megdöbbentették a saját gondolatai. Valóban ezt hiszi? Valóban egyedül akar maradni egész életére, mert nem képes szembenézni a veszteségével? Elkomorult arccal nézte az előtte álló karcsú, fiatal nőt. Hány férfi adna hálát térdre borulva, ha egy ilyen csinos kis teremtés szeretné feltétel nélkül! Brianne bátor, és páratlan jellem, a szíve pedig akkora, hogy nincs is rá fogalom. Elmegy az egyetemre, ahol egy éles eszű, lelkes fiatalember majd felfedezi az értékeit. Kívánni fogja, s talán úgy fog bánni vele, mint ő maga, Pierce sohasem. Figyelmes

lesz iránta, gyengéd, virágokkal és kis ajándékokkal halmozza el, felhívja késő éjjel, ráérősen ebédelni viszi, operába, színházba, hangversenyre… Pierce úgy vette a levegőt, mint egy sebesült oroszlán. Brianne megérdemli ezt a figyelmet. Ritka, szokatlan lány. Nem, ritka, szokatlan asszony, emlékeztette önmagát. Maga a mennyország volt szeretni őt. Bőre olyan selymes, mint egy napsütötte, meleg virágszirom. És hogy borzongott az érintésétől! Sosem tagadta meg magát tőle vagy játszott vele, hogy elérjen valamit. Bármit megtehetett vele, amit akart, és ő szívesen fogadta. Most pedig itt akarja hagyni ezt a nőt, mert nem tudja elfogadni szeretett Margója halálának végleges voltát. Margó meghalt, nem tér vissza többé. Ő pedig örökre magányos marad. Brianne megérezte a férfi fájdalmát. Megfordult, és szelíd, kíváncsi tekintettel nézett fel rá. Sabon intézte el Brianne kedvéért ezt a hajóutat, de miért? Mit adott a lány neki cserébe? Egy új és meglepően vad érzés, a féltékenység hasított Pierce lelkébe, ült ki az arcára. – Mit csináltál Sabonnal? – kérdezte váratlanul. – Tessék? – Miért vesz ennyi gondot a nyakába a kedvedért? – A férfi szeme összeszűkült. – Mit adtál neki, Brianne? – tette hozzá veszedelmesen szelíd hangon. – Se… semmit – dadogta a lány. – Ne akard ezt nekem bemesélni! A rossz híre nem lehet puszta kitalálás és hazugság. Brianne nem mondhatott neki semmit Sabonról. Kegyetlen és tisztességtelen dolog volna, ha nevetség vagy sajnálat tárgyává tenné egy olyan világban, ahol a férfiasságot a teljesítőképességgel mérik. Pierce egyszer esetleg elmondaná valakinek. Még egy közember számára is romboló lenne egy ilyen hír nyilvánosságra kerülése, egy jövendőbeli uralkodó számára a világ férfiak uralta felében pedig egyenesen elképzelhetetlen következményekkel járna. Bátran Pierce dühös szemébe nézett. – Higgy, amit akarsz! – mondta végül. – Ha azt gondolod, hogy elég fondorlatos vagyok a testemet használni eszközként a kiszabadulásom érdekében, akkor nem ismersz. De ha képes vagy ilyet feltételezni rólam, akkor már úgysem számít. – Egy ilyen édes test – mormogta a férfi, és sértőn végigmérte a lányt – mindenre rá tud venni egy férfit. Még arra is, hogy az elvei ellenére cselekedjen. Képzelem, hogy élvezte. – Legalább nem gondolt egy másik nőre közben, és nem szólított annak a nevén! – kiáltott fel Brianne. Pierce elsápadt. Ezt valóban nem tagadhatta, mégis leginkább a lány beismerése ütötte szíven, hogy az ő karjából Sabonéba vetette magát. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta elfojtani feltörő gyilkos dühét. Nem fog adni egy fillért sem Sabonnak, hogy felfegyverezze az ellenforradalmát. Inkább megöli! Brianne túl későn ébredt rá, mit tett. Hogyan fogja Sabon ezek után megkapni a kölcsönt? Nem tudta, hogyan hozza helyre heves kirohanását. Mély sóhajjal keresztbe fonta maga előtt a karját. – Ő akarta volna, de én nem tudtam megtenni – hazudta a föld felé fordított tekintettel. Azt, hogy Philippe nem volt képes megtenni, amit szeretett volna, nem kell Pierce-nek tudnia. – Miért?

– Mert férjnél vagyok – kiáltotta a lány a szemébe sértett gúnnyal. Szörnyen fájt neki, hogy Pierce kész volt feltételezni róla a csalást. – Ha nem is tekinted magadat a férjemnek, nem foglak megcsalni senkivel! Pierce tudta, hogy igazat mond, és elszégyellte magát a gyanakvásáért. A féltékenység még új volt a számára, és egyáltalán nem tetszett neki. – Rendben – vetette oda, dühösen a saját szokatlan magatartása miatt. – Sajnálom. Brianne vállat vont, és elfordult. – Nem tehetsz róla, ha így érzel, Pierce – mondta mereven. – Hálás vagyok azért, amit tettél értem, különösen mert úgy tűnik, szükségtelen volt. Philippe csak azért akart a szigetre hozatni, hogy Kurt azt gondolja, komolyan feleségül akar venni. Biztos volt benne, hogy Kurtot a családba bekerülő hatalmas vagyon kilátásba helyezése meggyőzi arról, hogy nem vonhatja ki a tőkéjét az üzletből. Tévedett. – Miért tulajdonítasz hirtelen nemes szándékokat ennek az embernek? – Mert elbeszélgettünk egy kicsit – felelte őszintén Brianne. – És az emberei is meséltek róla. Kezdettől úgy tekintett rám, mint egy eszközre, hogy bevonja Kurtot az olajüzletbe. Érdeklődést színlelt irántam, és Kurt csalinak lengetett meg az orra előtt, mert a két család egyesülésével látta megvalósulni anyagi biztonságát. – A lány felnevetett. – Micsoda bolondnak érezhette magát, mikor rájött, hogy komédia volt az egész, Philippe nem multimilliomos, és csak azért kellett neki Kurt, hogy a konzorcium közelébe férkőzzön! – Megrázta a fejét. – Kurt bosszúálló ember. Meg fogja ölni Philippe-et, ha tudja. Elvesztette mindenét, talán még bizományba sem tud majd fegyvereket venni, hogy eladja őket a Közel-Keleten. Ha kiderül, hogy zsoldosokat bérelt egy sejkség megszállására és megdöntésére, a nemzetközi közösség a nyomába ered. Nem engedheti meg magának, hogy életben hagyja a tanúkat. – Tökéletesen igazad van – értett egyet Pierce. – Megteszek mindent, amit csak tudok Sabon érdekében – tette hozzá vonakodva. – De nem jószántamból. Csak nem akarom, hogy Brauer megússza. – Én sem – fordult meg a lány, és nyugodtan Pierce szemébe nézett. – Philippe egyáltalán nem az, aminek látszik. A hatalma és az olajból való bármekkora jövedelme ellenére nagyon kevés az, amije megmaradt. – De miért? – faggatta tovább Pierce. Brianne rázta a fejét. – Ez az ő titka, én nem mondhatom el neked. Ellépett a férfi mellől, és leült egy dobozra. – Mennyi idő kell még, hogy Savannah-ba érjünk? – Nem tudom pontosan – felelte a még mindig elgondolkodó Pierce. – Miért nem próbálsz aludni egy kicsit? Én megyek, megkeresem Tate-et és Muftit. Brianne körülnézett. Volt a közelben néhány régi zsák. Rájuk feküdt, a karjára téve a fejét párna helyett. Eddig nem is érezte, milyen fáradt. – Ugye, nem fognak elkapni bennünket? – kérdezte álmosan. – Nem – hangzott a magabiztos válasz. Brianne elmosolyodott, s menten elaludt. *

A teherhajó lehorgonyzott Savanna kikötőjében, és a rakodótér négy utasának hirtelen fekete öltönyös férfiak állták el az útját. A három újonnan jött közül a legmagasabb végignézett a feszült arcokon, aztán tekintete megállapodott Tate-en. összenéztek. – Vámvizsgálat – mondta sietve a magas, öltönyös férfi, azzal kinyitotta a tárcáját, felvillantva egy jelvényt. Azonnal be is csukta, mielőtt tisztán lehetett volna látni, mi áll rajta. – Kérem, jöjjenek velünk! A négy utast felkísérték a fedélzetre. Brianne Pierce keze után tapogatózott, aztán szorosan megfogta. Lelki szemei előtt megjelent egy hosszan elhúzódó tárgyalás, ahol megpróbálják elmagyarázni, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, aztán jön a börtön. Utálta a zárt helyeket. Sosem fog eljutni az egyetemre, sosem lesz igazi feleség és anya, csak börtöntöltelék. A vámkapu túloldalán további vámtisztviselők állították meg őket, akik meghallgatták a magas férfi rövid magyarázatát. Támadt egy kis nézeteltérés köztük, de hamar elrendeződött, aztán Brianne-t és társait kituszkolták az épületből a párás, forró levegőre. Brianne szerette volna látni Savanna rendezett tereit, tölgyfáit, kertjeit, de most nem turistaként érkezett. Kísérőik elvezették őket az épület mellett és betessékelték két, ott várakozó – természetesen fekete – limuzinba. – Elfogtak bennünket a „sötét zsaruk” – nyöszörgött Brianne, miközben az öltönyösök is beszálltak a kocsikba. – Úgy eltűnünk, hogy sosem látnak többet minket. Tate kuncogott. Amikor a magas férfi is beült előre, és a kocsi elindult, kinyitotta az első üléseket tőlük elválasztó üvegfalat, és előrehajolt az elegáns fekete üléstámlák között. – A fenébe, majdnem ki kellett ütnöm azt a vámos fickót! – mérgelődött a magas. – Miért nem tudtatok repülővel jönni Miamiba? – Vártak volna minket – felelte Tate. Előre nyújtotta a kezét, mire a magas férfi egy géppisztolyt nyomott a markába. Tate bedugta a kabátja alá, majd zavartan bámuló társaira nézett. – Ő Marlboro, nekem dolgozik – mutatta be a férfit. – Akárcsak a két társa. – Maga nem vámtiszt? – robbant ki Brianne-ből a kérdés. – Nem, de régen a kormánynak dolgoztunk – mondta szerényen a férfi. – Megmondhatnám, hol, de akkor… – Le kéne lőnie bennünket – folytatta Brianne. Felsóhajtott. – Látod, mindenki ezt mondja – fordult Pierce-hez. – Igen, és ő sem tréfál – mormogta Tate szárazon. Brianne szeme tágra nyílt. – Valóban? A magas férfi elhúzta a száját. – Nem szívesen lövök le nőket. Brianne meglepetésében alig kapott levegőt. – Igaziból csak egy nőt lőtt le, de róla is kiderült, hogy hímnemű külföldi állampolgár, akinek egy csomag robbanószer volt elrejtve a… Na, hagyjuk! – magyarázta Tate. – Nemzetbiztonsági ügy volt, és a „nő” lőtt először. – Hová megyünk innen? – kérdezte Pierce. Most már biztos volt benne, hogy akárhová viszi is őket a Winthrop, egy darabban odaérnek.

– Egyenesen Washingtonba – felelte Tate. – Egy magánrepülőtérről. Tate aztán mindenütt ismer valakit, ahol segítségre van szüksége, gondolta Pierce derűsen, amint az autók megálltak egy földúton, egy elhagyatott felszállópálya mellett, ahol egy kis lökhajtásos gép várakozott. – Ne mondd, hogy itt is tartozott valaki neked egy szívességgel! – mosolygott Pierce, mikor beszálltak a csinos kis gépbe. – Pedig így volt – felelte rejtélyesen vigyorogva Tate. – Még ez a pilóta is tartozik. – A legjobb húzásom volt életemben, hogy alkalmaztalak – dünnyögte Pierce. Tate nevetett. – Örülök, hogy észrevetted. Én ülök előre. Brianne a két biztonsági ember közé ékelődve találta magát, a bosszankodó Pierce-szel és a csendes, csodálkozó Muftival szemben. – Maga férjnél van? – kérdezte a magasabbik a lányt várakozásteljesen. – Igen – válaszolta helyette kurtán Pierce. – A kutyafáját! A legjobb nők már mind elkeltek – nevetett a férfi. – Gondolom, mennyire örül majd a férje, hogy biztonságban visszakapja. – A férje itt ül magával szemben – mondta Pierce kedvesen, de fenyegetően villogó szemmel. A magas kicsatolta a biztonsági övét, és rögtön átült a Brianne mögötti ülésre. – Sajnálom, Mr. Hutton – mondta feszült hangon. – Semmi baj – válaszolt Pierce, de nem ült át Brianne mellé. Hátradőlt az ülésen, és becsukta a szemét. Brianne mérgesen figyelte. Jó kis férj, bosszankodott magában. Inkább irigy kutya. Ő is becsukta a szemét, hogy ne is kelljen látnia. Amint gyanították, a repülőgép nem Washingtonban szállt le, hanem egy fényűző birtokon Virginiában. Ahogy Brianne később megtudta, a tulajdonosa egy homályos múltú alak volt, bizonyos hírszerző kapcsolatokkal. Láthatólag ő is tartozott Tate-nek egy szívességgel. Egy autó várta őket, körülötte további három öltönyös alakkal. Ők is napszemüveget viseltek, és automata fegyverrel voltak felszerelve. – Nem törvénytelenek az automata fegyverek? – kérdezte Brianne némi aggodalommal a hangjában. – Dehogynem – bólogatott Tate. – Láttam az Uzit, amit a limuzinban kapott – jegyezte meg Brianne. – Ezek ugyanolyannak látszanak. Tate bólintott. – Mert azok is. Brianne rábámult, mire a férfi keskeny arca mosolyra húzódott. – Ugye nem akar mondani nekem semmit, Mr. Winthrop? – kérdezte a lány. A férfi még mindig mosolygott. – Akár fel is adhatod – szólt oda Brianne-nek Pierce. – Amikor Tate mosolyog, úgyis ő van fölényben. A furcsa csak az, hogy eddig szinte sosem mosolygott, bezzeg ezen az úton mást sem csinál. – Szeretem a szoros küzdelmet – vont vállat Tate. – Az élet az olajiparban rendkívül unalmas volt… egészen mostanáig.

– Most, hogy biztonságban hazaértünk – folytatta Pierce –, el kell jutnunk a külügyminiszterhelyetteshez, hadd hallja Mufti mondanivalóját. – Nem gond – felelte Tate. – Az embereim felhívták és értesítették arról, ami történt. Már vár bennünket egy csoport a hírszerzéstől. Induljunk is! – Brianne, te velem jössz! – mondta Pierce, mikor látta, hogy a lány tanakodik, melyik kocsiba szálljon. Csatlakozott hát Pierce-hez, és észrevette, hogy a férfi alig érinti meg a karját, ahogy besegíti a limuzinba. A kalandjuk csaknem véget ért, s Brianne-nek fogalma sem volt, mit hoz a jövő. Mindössze abban volt biztos, hogy Pierce hamarosan el fog válni tőle. Egy pillanatra eszébe jutott az anyja és a féltestvére. Tate remélhetőleg be tudja tartani az ígéretét és biztonságba tudja helyezni őket, mielőtt Kurt visszatér az Államokból. Aztán Philippe-re gondolt, és remélte, hogy vissza tudja szerezni a hatalmat az országában. Lehet, hogy furcsa eszközökhöz nyúlt, de törődik a népével. Csak ült Pierce mellett, minden sejtjével érzékelve a jelenlétét, de nem szólt egy szót sem, miközben a hatalmas autó falta a kilométereket észak felé.

13. A titokzatos Mr. Winthrop nyilván jól biztosította az utat, gondolta Brianne, amint sebesen haladtak Washington felé. Kijelentette, hogy nem követik őket, márpedig ő csak tudja, mert mindenféle elektronikus szerkentyűt hozott működésbe útközben. Most már értette, miért alkalmazta Pierce. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a kormányhivatal, amelynél ezek az emberek korábban dolgoztak, valamilyen kapcsolatban állt a CIA-vel, ha nem maga volt a CIA. Csendesen, nagyon szakszerűen látták el a feladatukat, és látszott rajtuk, hogy meg tudnak birkózni bármilyen helyzettel. Az egyetlen engedmény, amit Tate a kényelmük érdekében tett az volt, hogy megálltak Charlestonban egy kis, rózsaszín épületnél, amelyet kovácsoltvas erkélyek díszítettek és pálmafák vettek körül a homokon. – Itt adják a legjobb tengeri kaját Charlestonban – mondta Tate, amint mindenki kiszállt az autókból. – Mills, nézz körül, hogy biztonságban vagyunk-e! – Igen, uram – felelte az ügynök, és máris indult. – Ez egy családi vállalkozás – magyarázta Tate, amint felmentek a széles lépcsőn az étteremhez. – Évek óta ismerem a tulajt. Velem volt a tengerentúlon, amikor… Nos, a lényeg az, hogy jó barát. Meglepő volt a társaság számára, hogy a hagyománytisztelő kis charlestoni halászvendéglő tulajdonosa is őslakos amerikai. Csaknem olyan magas volt, mint Tate, neki is élénken csillogott a fekete szeme, és szintén varkocsba fonva hordta a haját.

A két férfi kezet rázott, és egy Brianne által még sohasem hallott nyelven kezdett társalogni egymással. – Ő Mike Smith – mutatta be őket egymásnak Tate. – Nem ez az igazi neve, de évek óta ezt használja. A feleségével és a lányával működteti az éttermet. – Messzire eljött Dél-Dakotából – vigyorgott Pierce, amint kezet ráztak. – Szeretem a halat – felelte nevetve a másik. – Senki más nem eszi a családomban, de jó ötletnek látszott egy tenger gyümölcseit kínáló éttermet nyitni. – Pókeren nyerte – mondta kajánul Tate. – Ezért látszott jó ötletnek. – Ne beszélj bolondokat! – felelte a másik szárazon. – Jól megélek belőle. Tate nevetett, aztán témát váltott. – Észrevétlenül kell bejutnunk Washingtonba. Van valami ötleted? A másik férfi elkomorulva gondolkodóba esett. – Adj tíz percet! Közben üljetek le, küldöm Maggie-t az étlappal! – Köszönöm – mondta Tate. – Jövök neked eggyel. – Már hárommal jössz – helyesbített Smith. – Jól teszed, ha jó formában leszel, amikor bevasalom rajtad. – Meg fogom tenni, ami tőlem telik. Gyorsan érkezett az ebéd, és valóban a lehető legfinomabban elkészített tenger gyümölcseit kapták. Tetszett a társaságnak a környezet is. A hatalmas panorámaablakból látni lehetett a bájos óváros egy darabját, amelynek a kikötőjében dördült el a polgárháború első ágyúlövése. Déli stílusú udvarházak, kisebb lakóházak, pálmák és homok hívogatta a látogatót. Kicsit emlékeztetett a hely a karibi építészeti stílusokra, ahogy Brianne meg is jegyezte. – Emlékeztet is, meg nem is – tűnődött Pierce a kávéja fölött. – Sok dél-karolinai ültetvényes telepedett meg a Karib-szigeteken a polgárháború után, hogy ne kelljen letenniük a hűségesküt az Unióra. Néhányan később ide tértek vissza. Tulajdonképpen sok kalóz is jött ide Dél- és Észak-Karolinából. – Emlékszem rájuk az iskolai olvasmányaimból – felelt Brianne. Ez Pierce-nek megint csak eszébe juttatta, hogy a lány mennyire fiatal. Csendes lelkiismeret furdalással figyelte. Ahelyett, hogy korban hozzá illő fiúkkal randevúzna, szórakozna, és tapasztalatokat szerezne az életről és az őt körülvevő világról, egy nála sokkal idősebb férfi feleségeként egy csapat bérgyilkos elől menekül, akik alig különböznek azoktól a kalózoktól. Brianne elkapta a férfi fürkésző pillantását, és felé fordult. – Mi baj van? – kérdezte szelíden. – Számolgatom a megbánnivalóimat – felelte Pierce. Fekete szeme résnyire szűkült. – Sosem kellett volna ebbe belekeveredned, Brianne. – Az anyám az oka – vágott vissza a lány, aztán elfintorodott. – Sosem volt köztünk valami nagy az összhang, mégis szeretem őt is, meg Nickyt is. Gondolom, halálra van rémülve. – Kérdeztem Tate-et felőle, amíg a mosdóban voltál – mondta Pierce. – Azt mondta, a freeporti embere felrakta őket egy hajóra, és elutaztak Jamaicába. A férfinak vannak rokonai Montego Bay-ben. Ott elrejti őket, amíg elmúlik a veszély.

– Ó, hála istennek! – kiáltott fel Brianne, letörölve a megkönnyebbülés könnyeit. – Tate igen találékony – dünnyögte a férfi. Végignézve a különböző asztaloknál ülő öltönyös férfiakon észrevette, hogy feltűnés nélkül teljesen körülzárták kettejüket. Senki sem tudna ártani nekik anélkül, hogy előbb Tate embereivel ne gyűljön meg a baja. – Valóban. Még nem nős, ugye? – tette hozzá Brianne pusztán a beszélgetés kedvéért. – Még nem. Van egy fiatal hölgy Washingtonban, aki odaadná érte a fél életét, de Tate nem engedi közel magához – felelte Pierce. – Kitaníttatta, és gondoskodik a biztonságáról. Ha van nő az életében, akkor Cecily az, de Tate ezt el nem ismerné semmi pénzért. Szigorúan plátói a kapcsolat a részéről. Legalábbis ezt mondja. – Szegény nő – tűnődött el Brianne. Milyen sok közös vonás van közte és ama bizonyos Cecily között! – Cecily bűnügyi antropológus, és a doktori disszertációját írja éppen a George Washington Egyetemen – fűzte hozzá Pierce. – Sokat dolgoztatja az FBI. – Milyen izgalmas! – Én nem nevezném izgalmasnak a hullákkal való foglalkozást – felelte Pierce csendesen. – Gyakran kell embereket a csontvázuk alapján azonosítania. – Nekem tetszik az antropológia – válaszolta Brianne. – Csak egy félévig tanultam. Talán felvehetném az egyetemen. Pierce vonásai zárkózottá váltak. – Talán igen. – De a könyvelés lesz a fő tantárgyam – folytatta a lány. – Imádom a számokat. – Tanuld meg jól, és adok neked munkát. Brianne halvány mosollyal nézett a férfira. – Nem, köszönöm. Olyan messze akarok munkát keresni tőled, amennyire csak lehet. Pierce elkomorult. – Miért? Brianne letette a csészéjét az asztalra. – Ne add az ostobát, Pierce, nem illik hozzád! Nem fogom a hátralévő életemet az utánad való epekedéssel tölteni, mikor nem kellek neked. Könnyebb lesz elviselni, ha távol vagyok tőled. A férfi összeszorította az állkapcsát. – Csak fiatalos rajongás volt a részedről, Brianne, és az első szexuális élményed varázsa – felelte nyersen. – Ez volt minden. Nagyon fiatal vagy, túl fogod tenni magad rajta. – Természetesen – állt fel a lány az asztal mellől. – Mint te Margón. Azzal megfordult, és elindult a mosdó felé. Ebben a pillanatban visszajött Tate, és leült Pierce mellé. – Van egy kis gond – közölte egyenesen. – Brauer megtudta, hogy az Államokban vagyunk, és utánunk küldte az embereit. Csak órák kérdése, hogy megtaláljanak. Smith azt mondja, fel tud csempészni minket egy rákhalászhajóra itt a kikötőben. Büdös lesz, de nem kell kockáztatnunk, hogy tűzharcba keveredünk. – Még csak az kellene, Brianne-nel a tűzvonalban! – vágta rá Pierce.

– Ezt vártam tőled. Rögtön indulunk a hajóra. Smith odavisz a teherkocsiján. Az embereim visszaszállnak a limuzinokba, és folytatják az utat Washington felé. – Megtámadhatják őket. – Tudnak vigyázni magukra – válaszolta Tate. – Ketten úgysem hozzánk tartoznak, hanem szövetségiek. – Micsoda?? – Ezt jó, ha tudod, de nem tőlem hallottad. – Tate felállt az asztaltól. – Ha Brauer emberei megtámadják őket, azzal a lendülettel már mennek is a börtönbe. – Zseniális stratéga vagy – jelentette ki Pierce csodálattal. – A kiképzőtisztem is ezt szokta mondani – vigyorgott rá Tate. Pierce megtörölte a száját a kávé után. – Valóban első osztályú itt az étel. – Mondtam neked. Smithnek gyakran vannak ihletett pillanatai. – Nem sodorjuk veszélybe a családját? Tate körülnézett, azzal közelebb hajolt a barátjához. – A család csak álca. Egyikük sem a rokona. – Brauer ezt nem tudja. – Ne törődj vele! Ha ideküldi a bérenceit, azok véres fejjel fognak innen távozni. Erről ennyit. Na, menjünk! Pierce gyors pillantást vetett maga köré. A pincérek mind magasak és jó felépítésűek voltak. A fekete hajú, kék szemű asszony, Maggie pedig komoly izmokat rejtegetett vékony pólója alatt. Nő létére feltűnően magas volt ő is, egészen katonásan nézett ki. Igazán titokzatos volt ez a hely, akárcsak Tate maga. De Pierce-nek nem volt ideje ezen tűnődni. Követte Tate-et az ajtóhoz, ahol éppen felbukkant Brianne. Mike betessékelte őket a teherautóba, és elindult a kikötő felé. Az öltönyös férfiak még csak nem is intettek nekik. Visszaszálltak fekete autóikba, majd követték a teherkocsit a főútig. Mikor azonban Mike a kikötő felé vette az irányt, ők továbbhajtottak északnak. – Nem akarok senkit megbántani, de már igazán elegem van a hajókból – mormogta magában Brianne, amint ott ültek a halászhajó rakterében, és körüllengte őket a friss zsákmány átható szaga. – Be kell vallanom, nekem is – tette hozzá Mufti, aki az út legnagyobb részében alig hallatta a szavát. Aztán felsóhajtott. – Szegény családom! – Monsieur Sabon meg fogja védeni őket – biztosította Brianne. – Mi ellenségek vagyunk – tiltakozott Mufti. – Bosszút akar majd állni, mert kémkedtem a palotájában. – Megmondta, hogy nem fog – emlékeztette a lány. A férfi vállat vont. – Bizonytalan még a helyzet. Ha az amerikaiak jönnek a bombázóikkal, sokan meg fognak halni. Még ha nem is az én országomat fogják vádolni a felkelés kirobbantásával, a nép szenvedni fog. Brianne gyengéden Mufti karjára tette a kezét. – Mufti, a dolgok úgy történnek, ahogy az meg van írva. Lehet, hogy nem tűnnek ésszerűnek, mégis helyénvalók. El kell tudni fogadnunk, amit nem tudunk megváltoztatni. A férfi elfintorodott. – Ez nagyon nehéz.

– Mindannyian így vagyunk vele, de általában nincs más választásunk. Mufti bólintott. Brianne a raktér másik vége felé pillantott, ahol Pierce és Tate suttogva beszélgetett. Csodálkozott, hogy Tate emberei nem jöttek velük. Mégis csak nagyobb biztonságban lennének fegyveres védelem alatt. Talán Tate azt gondolta, így kisebb feltűnést keltenek. Amint tovább pöfögtek a partvonal mentén, Brianne felment a fedélzetre, hogy friss levegőt szívjon. Két halász, aki a hajó hatalmas hálóját javította, lopva figyelte minden mozdulatát. Brianne rájuk nézett, és zavarba jött, mert a férfiak egyáltalán nem látszottak halászoknak. Kezük ápolt és tiszta volt, szép formájú körmük alatt nem volt piszok. Cipőjük vadonatújnak látszott, könnyű széldzsekijük oldalt kidomborodott. Komoly pillantással néztek a lányra, akárcsak Tate emberei. Ekkor értette meg, mi is a helyzet. Ez nem halászhajó, hanem csak utánzat, ezek az emberek pedig legfeljebb étteremben találkoztak eddig hallal. Ekkor Pierce megfogta a karját és visszavezette a raktérbe. – A partról távcsővel megláthatnak minket, és elérhetnek helikopteren – mondta határozottan. – Ne menj ki még egyszer a fedélzetre! Brianne a férfi szemébe nézett. – Ez nem halászhajó. – Okos kislány – mulatott rajta Pierce. – Tényleg nem az. – Kicsoda Smith? – Hivatásos zsoldos – felelte Pierce halkan. – De nem olyan vérszomjas gyilkos, mint a mostohaapád bérencei. Csak kevés munkát vállal, és azoknak szigorú szabályoknak kell megfelelniük. Egyszer-kétszer a mi kormányunknak is dolgozott már. – Pierce Brianne szájára tette az ujját. – Ezt nem tőlem hallottad. Semmit sem tudsz, rendben? – Ügy érzem magam, mintha én is kém lennék tűnődött Brianne, élvezve a férfi érintését a bőrén, mikor megszólalt. – Igazéin? – fogta Pierce a két tenyerébe a lány arcát. Aztán lehajolt, és gyengéden, finoman megcsókolta. – Próbáld távol tartani magad a bajtól! – suttogta alig pár milliméternyire az ajkától. – Ki? Én? – felelte Brianne bizonytalanul. – Én sosem keresem a bajt, csak úgy látszik, mindig megtalál. – Felnyújtotta a karját, és magához húzta a férfi fejét. – Gyere vissza ide! Pierce beletörődve sóhajtott, elmosolyodott és felemelte a lányt magához, hogy hosszan, éhesen csókolja, mint aki sosem akarja abbahagyni. De mielőtt az édes érzések tovább terjedtek volna benne, hirtelen elengedte Brianne-t. – Holnap elválok tőled – vágta ki hirtelen. Brianne a fekete szempárba nézett, hátha felcsillan benne a mosoly meghazudtolva a szavakat, de a férfi arca komoly maradt. – Biztos vagy benne? – kérdezte Brianne. – Bebizonyíthatnám, hogy megéri megtartanod. – Ó! A lány Pierce száját, állát és sűrű, hullámos haját vette szemügyre, majd egyenesen fürkésző szemébe nézett. – Pierce, te nem akarsz gyereket? – kérdezte lágyan. A férfi válasza váratlanul heves volt. Elrántotta a kezét, és határozottan eltolta magától a lányt. – Nem akarok – szűrte a szavakat a fogain keresztül. – Egyáltalán nem!

Brianne-t meglepte ez az indulat. – Miért nem? Pierce szeme veszélyesen felvillant. – Ezt ne kérdezd! – Tudni akarom – tartott ki Brianne. – Miért nem akarsz gyerekeket? Ó, most már értem – mondta a lány beletörődéssel a hangjában. – Margó elvesztette a gyermekét, ezért nem akarod már senki másét. Pierce ökölbe szorította zsebébe mélyeszteti kezét. – Az álmokat nehéz eltemetni. – Beszélj róla! – kérte a lány érdes hangon. – Egy gyermek eltéphetetlen köteléket jelentene kettőnk között. Lehetetlenné tenné a válást. – Miért? – firtatta Brianne. – Nem hiszed, hogy fel tudnék egyedül nevelni egy gyereket? Nem vagyok olyan tehetetlen. A férfi lassan megfordult, és Brianne szemébe nézett. – Nem lesz gyerek, Brianne. Nem akarok tőled gyereket. Ez volt a legkegyetlenebb csapás, amelyet Brianne-nek el kellett viselnie. Pierce nem hajlandó megkockáztatni, hogy a szívét beleadja még egy kapcsolatba, még egy terhességbe. Nincsenek érzelmei többé. Már eddig is érzékeltette, hogy távol akar maradni tőle, most pedig végképp megerősítette a barikádokat. Semmit sem akart, ami összekötné őket, legkevésbé egy gyermeket. Annál is fájdalmasabb volt ez a kirohanás, mert Brianne nagyon jól tudta, hogy nem szedte a tablettát, és a gyermek fogantatásához legmegfelelőbb pillanatban találtak egymásra. Pierce viszont nem tudta ezt, és most már nem is fogja megtudni. Tehát ha lesz baba, ő lesz az utolsó ember a világon, aki tudomást szerez róla, határozta el. Az a pici az ő gyermeke lesz, egyedül az övé. – Ezt nem felejtem el – felelte nyugodtan, sőt még mosolyognia is sikerült. Nagy sóhajjal fordult el a férfitól. – Egyenest a kongresszus épületébe megyünk? – kérdezte közömbös hangon. A kérdés egyelőre elterelte Pierce figyelmét. – Majdnem. Mindenesetre be kell jutnunk a szenátus irodaházába anélkül, hogy agyonlőnének útközben. Brianne felnevetett. – Milyen biztatóan fejezted ki magad. – Tate és az emberei bejuttatnak, ne félj! – felelte Pierce. – Remélem, igazad lesz. Brianne odament a hajóablakhoz, és kinézett a tengerre. Csak a végtelen vizet lehetett látni, de még az is kellemesebb látvány volt, mint férje zárkózott arca. Pierce közben bűntudatot érzett amiatt, amit az imént mondott. De nem lett volna tisztességes hagyni, hogy Brianne reményekbe ringassa magát, hiszen semmi sem fog „megváltozni köztük. Brianne egyetemre megy, ő pedig vissza a munkájához. Egy gyerek csak… bonyolítaná a dolgokat. A férfi szeme összeszűkült, amint Brianne-re nézett, s hirtelen megjelent előtte egy döbbenetes kép: a gyermekét szoptató Brianne alakja. Tökéletes anya lenne, gondolta zaklatottan. Mindent megtenne azért a gyermekért, törődne vele, és szeretné. Azt a gyereket akarnák, kívánnák a létezését. A férfi lehunyta a szemét. Nem engedhet meg magának ilyen gondolatokat! Brianne túl fiatal ahhoz, hogy ilyen mélyen elkötelezze magát egy férfi mellett, ez nem kétséges. Nem fogja kockára

tenni a szívét ebben a hazárdjátékban. Egy utolsó, hosszú pillantást vetett a nőre, aztán ment, hogy megkeresse Tate-et. A rákhalászhajó besiklott a kis kikötőbe a folyó torkolatánál, ami Washington felől folyt a tengerbe. Egy hosszú, fekete limuzin várta az utasokat, akik feljöttek a fedélzetre, mikor a hajó kikötött. Egy vékony, magas, öltönyös férfi szállt ki belőle, és közeledett a hajó felé, két oldalán Tate embereivel, akik Savannah-ban várták a menekülőket. – Jó napot, Lane! – üdvözölte Tate az újonnan jöttét. – Örülök, hogy látom, főnök – viszonozta az üdvözlést Colby Lane rövidre sikerült mosollyal, amely csaknem grimaszba ment át Pierce láttán. – Nem kell az udvariaskodás – mormogta Pierce. – Már meggyógyult az öklöm. Colby megdörzsölte az állkapcsát. – Az én állam is. Még egyszer nem követem el azt a hibát. – Az jó lesz – felelte kellemes hangon Pierce. – Nem volt semmi gond az úton? – Csak egy kis csetepaté a marylandi határon – válaszolta Colby. – Brauer két embere már egy szövetségi fogdában csücsül. – Hál' istennek. – Induljunk! – mondta Colby. – Még mindig követnek bennünket, de azt hiszem, lehagyhatjuk őket. – Mindenki a kocsiba! – intett Tate a társainak. Mufti elégedetlen arcot vágott, amint összehasonlította melegítőjét kísérői elegáns öltönyével. – Nem nézek ki valami meggyőzően ebben az öltözetben – dünnyögte aggódva. – Nekem egész meggyőzőnek tűnik – nyugtatta meg egy mosollyal Tate. – Senki sem várja el tőlünk, hogy úgy fessünk, mint akit skatulyából húztak ki. Ráadásul olyan a szagunk, mint egy rákvacsorának. – Inkább egy jó pár napos döglött ráknak – kuncogott Brianne. – Holden szenátort a fürdőkádjában értem utol – tódította Tate. – Neki jobb szaga lesz, de nem lesz ilyen csinosan öltözve. – Ő Brauer barátja? Tate a fejét rázta. – Az adott körülmények között nem kockáztathatjuk meg, hogy vele vegyük fel a kapcsolatot. Brauer nyilván meggyőzte, hogy veszélyes felforgatók vagyunk. Nem, Holden… – Tate tétovázott, majd elfordította a tekintetét. – olyasvalaki, akit ismerek. Fölényes, mint a fene, és nehéz beszélgetőpartner, de becsületes és igazságos. Meg fog hallgatni minket. Volt itt valami gyanús a dologban, de Pierce nem akart kérdezősködni. Aggodalmasan pillantott Brianne felé. Az utóbbi időben semmi sem úgy zajlik, ahogyan szeretné, legkevésbé a magánélete. Már éppen jó lesz, ha véget ér ez az egész, és meghozhatja végre a döntéseit.

14. A fővároson átvezető utat Brianne nem fogja egyhamar elfelejteni. Útközben átszálltak egy másik fekete limuzinba, aztán hátulról tüzelni kezdtek rájuk. Csak akkor jött rá, hogy páncélozott az autó és golyóálló az üvege, mikor látta, hogy a lövedékek nem hagynak rajta nyomot. – Soroljon be a másik sávba! – mondta Tate a sofőrnek, és előhúzta az automata fegyverét a kabátja alól. Barátja, Colby ugyanígy tett. – Le ne lövesd magad! – mormogta Pierce. Tate arcán meglepetés tükröződött. – Hiszen tudod, hogy golyóálló vagyok – mondta tettetett gőggel. – Én is – toldotta meg Colby. – Jól van, de legyetek óvatosak! A kocsi megállt, a két férfi egyszerre kiugrott, és bevágta az ajtót maga mögött. Olyan, mint egy balett, töprengett Brianne elbűvölten, amint a besötétített ablakon át figyelte az akciót. Az őket követő autóban ülő férfiak is kiugrottak a járművükből, és folyamatosan tüzelni kezdtek. A tüzet Tate-ék szaggatott sorozatokban viszonozták. – Ez a SAS stílusa – jegyezte meg Pierce. – Micsoda? – kérdezte Brianne. – Két lövés, szünet, két lövés. – Tudom, már olvastam róluk. – Mindenki olvasott róluk, de Tate egyszer dolgozott is velük egy titkos küldetésen a Közel-Keleten, a kilencvenes évek elején. – Van valami, amit még nem csinált? – kérdezte a meglepett Brianne. – Nem sok. – Pierce is figyelte az akciót. Hirtelen magához húzta a lányt, és az ingébe temette az arcát. – Maradj itt! – mondta, mikor az el akart húzódni tőle. – Miért? – hallatszott tompán a lány hangja. – Ezt nem kell látnod. A lövöldözés véget ért. Pillanatokkal később Tate Colbyt hátrahagyva visszaugrott a kocsiba. A másik öltönyös férfi bólintott Tate-nek, azzal szintén kiszállt, becsapva az ajtót maga után. – Felhívják a megfelelő hatóságokat és tisztázzák, mi történt – magyarázta Tate. – Induljunk! – szólt oda a sofőrnek. Két-három perc után szólalt meg újra. – Most már elengedheted, már nem látni őket – mondta Pierce-nek, aki még mindig magához szorította Brianne fejét.

– Nem vagyok holmi gyönge virágszál – tiltakozott a lány megigazítva összekócolódott haját. – De nem is vagy az ilyesmihez hozzászokva – felelte a férfi határozottan. Megfogta a lány kicsi kezét, s gyengéden tartotta a tenyerében. Hiányozni fog, tűnődött szomorúan, ő tanította meg újra mosolyogni. De ez a képzeletbeli mosoly rögtön elhalt, amint megpróbálta elképzelni az életét nélküle. Nem tetszett neki, amit látott. Brianne tréfásan rávillantotta a szemét. – Nem kell fognod a kezem, nem bántalak. Azaz nem nagyon. – Azzal Tate felé fordította a fejét, aki megközelíthetetlenül, mogorván ült, amint a kocsi befordult egy fák mögött rejtőző, György korabeli udvarházhoz vezető hosszú kocsifelhajtóra. – Azt hittem, bemegyünk a városba – jegyezte meg Pierce. – Majd ha itt végeztünk. A szenátor influenzás lett, és pár napig itthon kell maradnia. Colby beszélt vele. Úgy gondolja, hogy az előbbi incidens után így biztonságosabb. – Ránézett az órájára. – Épp jókor érkeztünk. Nemcsak Brianne, de Pierce is össze volt zavarodva. Biztonsági főnöke az egyik legjobb a szakmában, de néha bosszantóan szófukar a célokat és a hozzájuk vezető utat illetően. – Biztos vagy benne, hogy Holden nem ad fel minket? – kérdezte Pierce. – Ó, feltétlenül – felelte Tate határozottan. Arcán mégis feszültség és nyugtalanság látszott. A ház bejáratánál kiszálltak a kocsiból, s gyanakvó pillantással körbenézve besiettek az ajtón, amelyet egy inas tárt szélesre előttük. – Holden szenátor a könyvtárban van, uram – mondta Tate-nek, mintha már ismerte volna. – Várja önöket. – Köszönöm – kerülte ki Tate a férfi kutató tekintetét, azzal belépett a többiek előtt a mennyezetig érő könyvespolcokkal és bőrbútorokkal teli, diófa borítású könyvtárba. A pizsamában és vastag fürdőköpenyben ott ülő férfi látványa meglepetésként érte őket. Nem lehet indián, gondolta Brianne, pedig úgy fest. Fekete szeme és egyenes, kissé már őszülő fekete haja volt. A nagydarab ember inkább birkózónak nézett ki, mint politikusnak. – Ne álldogáljanak ott, üljenek le! – mondta nyers, reszelős hangon, mint egy parancsosztogatáshoz szokott katona. Mogorván nézett Tate-re. – Ezek azok az emberek, akikről a kollégája beszélt? Személyesen természetesen nem találkoztunk. Tate kihúzta magát, fekete szeme felvillant. Mikor mogorva arcot vágott, meglepően hasonlított a házigazdára. – Nem volt rá időm, szenátor – válaszolt, leküzdve ellenérzését. – A főnököm, Pierce Hutton, a felesége, Brianne, és Mufti, a koronatanúnk Brauer ellen – mutatta be társait. – Örvendek – mondta az idős férfi éles hangon. – Ez nagyon zavarba ejtő úgy, nagyon zavarba ejtő – ismételte. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy értelmes emberi lény ilyen mélyre süllyedjen. Kirobbantani egy háborút, és ráfogni egy ártatlan nemzetre – ez egyenesen ocsmány dolog. – Igen, az – mondta Pierce. – De Brauer azt hiszi, megússza. Mindent megpróbált, hogy megállítson bennünket, még merényletet is kíséreltek meg ellenünk.

– De maguk végigcsinálták. Tudtam, hogy sikerülni fog – vetett a szenátor egy ellenséges pillantást Tate felé. – Ez egy ügyes ember. Tulajdonképpen a legjobb… szakmailag. – Hallani akarom az egész történetet – folytatta a szenátor, azzal Muftira szegezte a tekintetét. – Kezdjük magával! Mufti először idegesen válaszolgatott, de a szenátor – nyersesége ellenére – gyorsan felszabadult légkört teremtett. Az arab pár perc múlva már úgy érezte magát, mint egy régi, bizalmas barát. Elmondott a férfinak mindent attól kezdve, hogy kémkedni próbált Sabon ellen, a zsoldosok hirtelen megjelenésén át Sabon meneküléséig. – Ez a Sabon is benne volt? – kérdezte a szenátor. – Csak az elején – vágott közbe gyorsan Brianne, tudva, hogy rajta kívül senki sem fogja védelmébe venni Philippe-et. Elmagyarázta, kicsoda is ő valójában, és hogyan vette rá Brauert az üzletre az olajkartellal való kapcsolatfelvétel érdekében. – Brauer azt mondta a barátjának a szenátusban, hogy Sabon a bűnös – válaszolta a szenátor. – Hogy ő akarta kihasználni a katonai puccsot a hatalomátvételre az országban, mert tulajdonképpen a salidi forradalmároknak dolgozik. – Philippe Sabon Qawi uralkodó sejkjének a fia – mondta Brianne –, és ezt a mostohaapám nem tudja. Semmi értelme nem lenne, ha azok után, hogy annyit fáradozott befektetők és olajipari szakemberek odacsábításával, Philippe megtorpedózná az egész olajüzletet egy katonai puccs megrendezésével, amelyre nincs is szüksége, hogy hatalomhoz jusson, hiszen úgyis az övé a hatalom. – Azt akarta, hogy Amerika beavatkozzon. – Csak hogy megvédje az olajmezőit Mufti megbízóitól – pillantott Brianne bocsánatkérőleg Muftira, aki most valóban kényelmetlenül érezte magát. – Ők még szegényebbek, mint Philippe országa, és remélték, hogy el tudnak foglalni néhány olajmezőt. Sajnálom, Mufti, de a szenátornak tudnia kell a teljes igazságot. Egy háború senki érdekeit sem szolgálja. Mufti magába roskadt. – Persze, megértem. – Ezek a harmadik világbeli népek! – sóhajtott nagyot a szenátor. – A legtöbbjüknek a költségvetése kisebb, mint az én éves számlám a fűszeresnél. Éhező emberek, üres államkasszák, a gazdag ipari országok pedig nem törődnek velük. Milliókat költenek fegyverekre és fegyverzetfejlesztési kutatásokra, de csak filléreket az éhezőkre. – Szomorúan elmosolyodott, amint észrevette, hogy a többiek csodálkozva bámulnak rá. – Én liberális vagyok – jelentette ki. – A pénzt nem lehet megenni. Pierce elmosolyodott. – Nem, de sok embert jól lehet lakatni, ha az ember meg tudja győzni azokat, akiknek van, hogy jó célra fordítsák. – Nem kell hogy elmagyarázza ezt nekem, Hutton. Tudom, hogy maga milyen célokra fordítja a sajátját – válaszolt a szenátor csodálattal a hangjában. – Maga többet tett eddig a segélyakciókért, mint bármely más üzletember, akit csak ismerek. Pierce vállat vont, és úgy tett, mintha nem venné észre Brianne meglepett pillantását.

– Megteszem, amit tudok, de Brauert meg kell állítani. Úgy gondoljuk, ha megtudja, milyen rosszul áll a szénája, kiadja az utasítást a zsoldosainak, hogy gyújtsák fel az olajmezőket. – Mi értelme lenne ennek? – Egyszerűen csak a bosszú. Ráterelheti a gyanút Sabonra vagy akár Mufti népére. Amennyiben így sikerül háborút kirobbantania, nem hívná ki ezzel a környezeti katasztrófával az Egyesült Államok beavatkozását? – De bizony – értett egyet komor arccal a szenátor. Ujjaival végigszántott sűrű, egyenes haján. – A fenébe! – El tudja intézni, hogy fogadjon minket a külügyminiszter-helyettes? – kérdezte Pierce. Holden szenátor egy percig csendben gondolkodott. – Brauer keresztülhúzza a számításaikat, mire odaérnek. Biztos vagyok benne, hogy már most keresik magukat a kormány ügynökei. – Akkor mit tehetünk? – kérdezte Brianne. A szenátor behatóan tanulmányozta a négy ember arcát, aztán lebiggyesztette az ajkát, és elmosolyodott. – Van egy barátom az egyik hírcsatornánál… – mormogta. Valójában több barátja is volt a nemzetközi hírcsatornánál, ami azzal járt, hogy azonnal kijött egy forgatócsoport az otthonába riporterestől, kamerástól, hangmérnököstől. A szenátor dolgozószobájából hamarosan a világ elé tárták Kurt Brauer félelmetes tervét. Mufti ékesszólóan kelt népe védelmére. Elmondta, hogyan akarta Brauer kihasználni őket, s velük megdöntetni Sabon kis országát. Mire végeztek, és a stáb úton volt visszafelé, a fővárosban már sok erre hivatott ember kereste szorgalmasan Kurt Brauert. Nem volt nehéz megtalálni, miután a tévéállomás megszakította a műsort a rémtetteiről szőlő beszámolóval. Szenátor barátja irodájában tartóztatták le a szövetségi nyomozók. Néhány zsoldosát Floridában kapcsolták le, másokat Georgiában és Virginia partjainál. Egy másik bandát St. Martinon fogtak el az Interpol emberei, amint éppen egy sötét bőrű európait fogtak közre, aki épp egy helyi bankfiókból jött ki a sziget francia oldalán. Egy Amerikával baráti ország csapatai küldtek egy kontingenst nem hivatalosan Sabon határon átdobott hadseregének a megsegítésére, mikor az hazatért, hogy ellenforradalmat robbantson ki Brauer zsoldosaival szemben. Brauer sok embere meghalt a tűzharcban, mások pedig börtönbe kerültek. Az uralkodó sejk néhány napon belül visszatérhetett a száműzetésből, és elfoglalhatta a hivatalát. Az olajmezőket őrizték, az olajkonzorcium tisztviselői és munkásai pedig folytathatták a munkát. Kurt Brauert szövetségi elfogatóparancs alapján tartották fogva, mivel a zsoldosai amerikai állampolgárok voltak. Több bűn elkövetésével is vádolták, amelyek közül az egyik a KGB érdeklődését is felkeltette, mivel az orosz kormány is köröztette már egy ideje. Bizonyítást nyert ugyanis, hogy az ő megbízásából kíséreltek meg merényletet egy Kaszpi-tengeri olajfúró torony ellen, amely ügyben egy bizonyos Philippe Sabon tett eskü alatt terhelő vallomást. Az oroszok követelték Brauer kiadatását, hogy Moszkvában állítsák bíróság elé. Tate-nek az volt a véleménye, hogy az amerikaiak szívesen megszabadulnának tőle.

* – Az édesanyja jól érzi magát Jamaicában – mondta Tate Brianne-nek, mikor mindannyian összegyűltek Pierce washingtoni házában, hogy megbeszéljék a folytatást. – Most már hazajöhet, biztonságban lesz. – Köszönöm – felelte Brianne hálásan. Tate vállat vont. – Pierce-nek köszönje! – mosolygott Tate a főnökére. – Tőle kapom az utasításokat. Brianne a férjéhez fordult. Észrevette, hogy szerét ejtette egy zuhanynak és borotválkozásnak, mert ugyancsak frissnek látszott. Brianne is lezuhanyozott már, de a bizonytalanságban töltött napok nyomot hagytak rajta. Sápadt volt, és fogyott is egy kicsit még az alatt a pár nap alatt is, amióta az Egyesült Államokba jöttek s csak mondták és mondták a történetüket egyik albizottságnak a másik után. – Köszönöm, hogy megmentetted az anyámat és a kisbabát – mondta. Pierce csak mosolygott. – Nincs mit. Mindene meglesz, ha hazatér. Már intézkedtem, hogy kapjon egy házat Jacksonvilleben a tengerparton. Tetszeni fog neki ott. – Ez igazán nem szükséges… – kezdte Brianne. – De azt hiszem, igen. Brauer mindenét befektette az olajüzletbe. Egyetlen fillért sem hagyott anyádnak. – Pierce szeme összeszűkült. – Megengedhetem magamnak, Brianne. Nem fog tudni olyan nagy lábon élni, mint eddig, de el fog boldogulni a gyerekkel. Brianne kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy a férfi akarja eltartani a családját, különösen mert ő nemsokára már csak az elvált felesége lesz. – Engem egyetemre küldened is épp elég nagy kiadás lesz – mondta feszülten. – Egyik zsebemből ki, a másikba be – jelentette ki a férfi határozottan. – Nem jöttél még rá, hogy a gazdagságomról szóló hírek nem túloztak? Brianne elfordította a tekintetét. – Sosem érdekelt a pénzed. – Tudom. A lány felállt. – Jobb, ha elkezdek csomagolni. Pierce szíve nagyot dobbant. – Csomagolni? Brianne csak ment kifelé, és nem fordult vissza. Tate kíváncsian vizslatta főnöke arcát. – Utazik valahová? Pierce idegesen zsebre dugta a kezét. – Las Vegasba. Hogy elváljunk – szűrte a szavakat a fogai közt. – Okos kislány – húzta el a száját elismerőleg Tate, de Pierce arckifejezése meglepte. Döbbenet és gyilkos indulatok tükröződtek rajta. Tate-et nem lehetett megfélemlíteni. Odament a zongorához, és felvette róla Margó még mindig ott álló, bekeretezett fényképét. Pillantása, ahogy Pierce-re nézett, mindent elárult. Pierce vonásai megkeményedtek. Szavak nélkül is tudta, mit akar mondani a másik. Tate letette a képet.

– Minden bizonnyal csodálatos és nagyon különleges nő volt, hogy megérdemel ekkora hűséget. De Brianne is csodálatos és különleges. – Túl fiatal – vetette oda Pierce kurtán. Tate szomorúan elmosolyodott. – Én is ezt szoktam mondogatni magamnak, de kora reggel, mikor egyedül ébredek, elég sovány vigasz. Pierce most sem látott érzelmeket a férfi arcán, és kezdte sajnálni Cecilyt, aki oly reménytelenül szereti. – Szeret téged – mondta Tate. Pierce összeszorította az állkapcsát. – Legalábbis azt hiszi. Tate vállat vont. – Tégy, ahogy akarsz, a te életed. Hová megy továbbtanulni? – A Sorbonne-ra akar menni, Párizsba. Jobban szerettem volna, ha ide jár Washingtonba, hogy szemmel tarthasd. Brauernek még mindig lehetnek pribékjei, akik tartoznak neki egy szívességgel. – Melletted ugyanilyen biztonságban lenne Nassauban – vágott vissza Tate. – Nekem amúgy sem hiányzik még több bonyodalom az életembe, mint amennyi van. Különösen nem egy nő. Ekkor Pierce már biztos volt benne, hogy valami nagyon nem stimmel Tate Winthrop körül. – Tudok neked segíteni? – kérdezte őszinte jóakarattal. Tate a fejét rázta. – Személyes ügyek, és nem oldhatók meg egykönnyen még azok számára sem, akiket közvetlenül érintenek. – Cecily? – próbálkozott Pierce. Tate arca azonnal zárkózottá vált. – Most éppen nem tudok Cecilyre gondolni. Nem lehet. Ez azt jelentette, hogy nem közvetlenül róla van szó. Akkor mi lehet a baj? – Ha már tisztán látok, szólok neked – mondta Tate. – Addig is köszönöm. – Mire valók a barátok? – fordult el Pierce. – Jól van, visszaengedem Párizsba. Nem mintha sok választásom lenne. Küldd el vele az egyik ügynöködet! És egyre szükségem lesz, hogy Mrs. Brauerre vigyázzon Jacksonville-ben. Vegyél fel még embereket, ha kell! Ez fontos nekem. – Úgy lesz. Marlowe-t küldöm Brianne-nel. Fiatal, jóképű és vág az esze, mint a borotva. Brianne kedvelni fogja. Pierce megpördült, a szeme ölni tudott volna. Nem kellett megszólalnia, az arca mindent elárult. – Aha! – mulatott rajta Tate halványan elmosolyodva. – Ennyire azért nem vagy közömbös, hmm? Pierce keze ökölbe szorult. Ekkor döbbent rá, mennyire nem közömbös Brianne iránt. Annyira nem, hogy megőrül a puszta gondolatra, hogy egy másik, vonzó férfi lesz a közelében. Tate hamar kijózanodott. – Úgy éled az életedet, ahogy akarod – mondta a főnökének. – De ha engeded elmenni, hamar rá fogsz jönni, hogy valóban fiatal, csinos és tele van élettel. Nem fog sokáig üldögélni egyedül.

Ez a tudat fájdalmat okozott Pierce-nek. Persze, hogy nem fog. El fog járni vacsorázni, táncolni, szórakozni a korabeli fiatalokkal, élvezni fogja a fiatalságát. Ha ő már kikerül a képből, nem kell sok idő, és a helyébe lép egy másik férfi. Elöntötte a harag, amint erre gondolt. – Kár – mondta Tate lassan elfordulva. – Micsoda? – Hogy elpazarlod ezt a tágra nyílt szemű csodát. Brianne nincs hozzászokva a gazdagsághoz, és még nem csömörlött meg az élettől úgy általában. – Tate ingatta a fejét. – Megtaníthatott volna téged másként látni a világot. De ha így áll a dolog, hát mindegy. Biztosan boldogabb lesz egy fiatalabb férfi mellett. Azzal kiment a szobából megkeresni Muftit és elmondani neki, milyen intézkedéseket tettek, hogy úri körülmények között hazarepítsék Salidba. Legalább a kis csoport egyik tagja számára jól végződtek a dolgok, gondolta.

15. Tate kivitte Muftit a repülőtérre, ahonnan visszaküldte a hazájába. – Hősként fogják ünnepelni – mondta Pierce Brianne-nek, amikor magukra maradtak. – De egyben figyelmeztetőként is fog szolgálni a személye, hogy mi történhet, ha a népe ismét meg akarná kaparintani Qawi olaját. Brianne ránézett Margó bekeretezett fényképére, és keresztbe fonta maga előtt a karját. Megborzongott, amint a Las Vegas-i útra gondolt: már megint Margó győzedelmeskedett. – Mikor indulunk Vegasba? – kérdezte, háttal állva a férfinak. Pierce mélyet sóhajtott. Egyáltalán nem fűlt a foga ehhez az utazáshoz. Kimerítette a fogság és a menekülés, s fájdalmat okozott neki a gondolat, hogy ilyen hamar kizárja Brianne-t az életéből. Olyan sebezhetőnek látszott lágy esésű, krémszínű selyem nadrágkosztümjében, a fején kontyba tekert hosszú, szőke hajfonatával. – Ma nem – jelentette ki röviden. – El kell utaznom a Kaszpi-tengeri fúrótornyunkhoz ellenőrizni, hogyan haladnak a munkálatok. A lány csodálkozva nézett rá. Mégsem akar Pierce sietve túl lenni ezen az egészen? Tágra nyílt szemmel nézte végig a férfit fekete nadrágba bújtatott erős, hosszú lábától nyitott gallérú drapp selyeming mögé rejtett széles mellkasáig. Nagyobbnak tűnt, mint bármikor, s annyira vonzónak sötét, hullámos, fehér szálakkal tarkázott hajával, fekete szemével, olajbarna bőrével! Minden ízében vágyott utána, és megvetette magát a gyengesége miatt. A férfi közelebb lépett, mintha láthatatlan szálak húznák a lány felé. A lakás csendje hirtelen feszültséggel telt meg, szinte tapinthatóvá vált. Pierce közvetlenül Brianne előtt állt meg, fölébe tornyosulva. Fekete szeme egyre éhesebben pásztázta a lány feléje emelt arcát, majd egészen összeszűkült.

– Akarsz engem? – kérdezte olyan hangon, amit még nem hallott tőle a lány. Hatalmasat dobbant a szíve. – Mit… mit mondtál? – Egy éjszakát akartál – emlékeztette Pierce. – Nem egy elkapkodott együttlétet, amelyet bármikor megszakíthat valaki. – A fejével a hall felé biccentett. – Arra van a hálószoba egy hatalmas ággyal – tette hozzá fátyolos hangon. Igen, akarta. Nem kellett kimondania, látni lehetett a szemében, az arcán, feszült testtartásán. – Te is… akarod? – suttogta Brianne. – Ó, igen – felelte a férfi keserű megvetéssel önmaga iránt. – Jobban, mint bármi mást a világon. Brianne felemelte a karját, Pierce pedig lehajolt és felkapta a derekát átölelve. A lány szorosan hozzásimult, és a férfi nyakába fúrta az arcát, oda, ahol az ing kivágásából kikandikált erős mellszőrzete. Pierce átvágott vele a halion, belökte a háló ajtaját, majd könnyedén letette feleségét a drapp és barna csíkos ágytakaróra. Kihúzta a telefont, aztán kigombolta az ingét. Tekintete felparázslott. Brianne egyre gyorsabban vette a levegőt, miközben figyelte a vetkőző férfit. Fényes nappal volt, széjjel voltak húzva a függönyök. Hallotta az utcai forgalom zaját, látta a reluxa lemezei közt betörő napsugarakat a szoba drapp szőnyegén. Egész teste megfeszült az édes várakozástól, amint a magas, erős, meztelen férfi zavartalanul hozzálépett és megfosztotta ruháitól. Amint keze végigsiklott a lány testén, Brianne megborzongott. – Te reszketsz – szólt a férfi lágyan. – Ugye nem félsz tőlem? Brianne teste ívben megfeszült az izgató érintéstől. – Érted reszketek a vágytól – suttogta fojtott hangon. Pierce elmosolyodott. Brianne sosem volt félénk vagy kacérkodó, csak őszinte. Elég volt hozzá érnie, máris megadta magát egészen. A férfit ez büszkeséggel töltötte el, mert tudta, másokkal milyen hűvösen viselkedik. Finoman magához húzta, s örömmel hallotta, hogy elakad a lélegzete, amint megérzi hatalmas vágyát. Szájával a lány ajkát becézte ráérősen. Előbb a felsőt csókolta végig, aztán az alsót, mielőtt nyelve bekérezkedett közéjük és úgy kezdte csókolni, mintha abba sem akarná hagyni többé soha. Brianne körmei a férfi kemény karizmaiba mélyedtek, amint egyre közelebb húzta magához. – Ne légy türelmetlen! – feddte Pierce kedvesen. – Hosszan akarlak szeretni. Így is tett. Élvezte a lágy, ártatlan testet, a parfüm- és asszonyillatú nő odaadását. Brianne-t nem zavarta a világosság, gátlásaitól megszabadulva nézte ő is párját, akiben ez csak fokozta a tüzet. – Minden pórusomban érezni akarlak – suttogta a lánynak. – Azt akarom, hogy mindenestől, teljesen az enyém legyél. Brianne visszatartotta a lélegzetét, annyira felajzották ezek a szavak és a férfi testének üteme. Aztán mindketten elvesztették önuralmukat, s Brianne szemében könnyek csillantak meg az elviselhetetlen gyönyörtől. – Uram isten! – kiáltott fel Pierce a csúcson. Még sosem érezte magát ennyire férfinak és ennyire boldognak attól, amit adott és kapott. Reszketve ölelték

egymást olyan szorosan, ahogy csak tudták, míg átsöpörtek rajtuk a földrengés utórezgései. – Ez hihetetlen volt! – súgta Brianne párás tekintettel. – Hihetetlen. Én még soha… Ahogy Pierce megmozdult, mindketten döbbenten állapították meg, hogy teste hirtelen újra lendületbe jön. – A könyvek szerint egy férfi nem tud ilyen hamar újra… – suttogta félénken Brianne. – Ez a részem nem tud olvasni – állapította meg felcsillanó szemmel Pierce. És amint ismét összefonódott a testük olyan mindent elsöprő gyengédség áradt szét benne a nő iránt, mint amit még soha nem érzett, s olyan érzések ébredtek benne, amelyekről azt hitte, már sohasem fognak: kétségbeesetten kívánta, bárcsak teherbe ejthetné Brianne-t. Úgy szerette a lányt, mintha ez lehetséges lenne, mintha ennek a rendkívüli együttlétnek egy gyermek lehetne a gyümölcse. Persze ez nevetséges, gondolta aztán. Brianne tablettát szed, ő pedig el fog válni tőle. Mégis jó volt átérezni legalább a látszatot. Még sokáig tartották egymást átölelve, s a férfi nem akart kiszakadni ebből az ölelésből. Itt akart maradni Brianne karjában, itt akart maradni vele. Az édes fáradtság kiszívta minden erejüket. Elaludtak összefonódva, mintha soha többé nem akarnának elszakadni egymástól. Aztán jött a reggel, a kijózanodás, a megrendülés, a hitetlenség. Pierce nézte a még alvó lány szép, meztelen testét, és szinte megszédült boldog odaadásának emlékétől. Sosem volt még ennyire összezavarodva, és egyre jobban félt. Brianne olyan édes, olyan fiatal, és annyira szereti őt! Vele maradhatna, s megajándékozhatná egy gyermekkel… Élhetnének együtt boldogan… Aztán mégis elfordult, kicibált néhány ruhát a fiókokból, és kisietett, hogy a zuhany alatt lemossa magáról a nő illatát. Egy órával később kilépett a lakásból egy rövid, feszült feljegyzést hagyva csupán hátra, amelyben leírta, hogy megteszi az előkészületeket Brianne Párizsba utazásához, mielőtt elmegy a Kaszpi-tengerre. A válást majd megbeszélik később. Neve kezdőbetűivel írta alá a cédulát, és minden erejére szüksége volt, hogy ne menjen vissza a hálószobába egy utolsó pillantást vetni gyönyörű, alvó feleségére. Szeretett Margójával osztotta meg egykor ezt az ágyat, s most ismét árulónak, házasságtörőnek érezte magát. Margó halott, ő pedig él. Rádöbbent, hogy elkerülhetetlenül szembe kell néznie a jövővel, de ebben a pillanatban, a Brianne-nel átélt rendkívüli élmény hatása alatt nem volt rá képes. El kell tűnnie innen, hogy gondolkodni tudjon, és kitaláljon valami ésszerű megoldást! Mikor Brianne felébredt, megtalálta a cédulát. Nem érte meglepetés, tudta, hogy Pierce már megint bűntudatot érez. Odament a zongorához, és ránézett a mosolygó fényképre. – Én is szeretem – mondta az asszonynak. – Most mit csináljak? Ahogy megtört szíve minden kínját kiöntötte ezekben a szavakban, rádöbbent, hogy csak egyetlen megoldás létezik. El kell mennie Párizsba, és időt kell adnia Pierce-nek, hogy döntést hozhasson a jövőjükről. Imádkozni fog érte, hogy a helyes döntést hozza mindkettejük érdekében. Közben pedig övé marad ez az édes

emlék, és ha kell, ennek az utolsó éjszakának az emlékéből fog táplálkozni egész hátralévő életében.

16. Eve Brauer és kisfia, Nicholas egy nagy, stukkódíszes házban telepedett le Jacksonville-ben, az Atlanti-óceán partján. Brianne néhány napot töltött velük, mielőtt elutazott Párizsba. Eve és Brianne tapogatózva egy újfajta viszonyt kezdett kialakítani egymással, amely mindkét oldalon feszültségekkel volt terhes. Eve kétségbeesett, mikor kiderült, hogy a férje kemény börtönbüntetésnek néz elébe, neki pedig semmi pénze sincs, amelyből megélhetne. A következő héten Tate Winthrop egyik embere elkísérte Brianne-t Párizsba. Egy idősebb ügynök volt, akinek a katonaságnál szolgált a felesége. Brianne csaknem elmosolyodott a gondolatra, hogy Pierce ezt szándékosan tette, nehogy túlságosan összebarátkozzon a testőrével. De rögtön utána emlékeztette magát, hogy ha a férje annyira féltékeny lenne, elment volna vele Párizsba ő maga. De még csak nem is telefonált, és nem is írt hirtelen távozása óta. Brianne ezt furcsamód vigasztalónak találta. Ha ugyanis a férfi képes lenne közömbös vagy hűvös maradni azok után, ami köztük történt, nyilván nem kerülné a találkozást. Így ez a tény reménnyel töltötte el. Pierce valóban elutazott a fúrótoronyhoz, és több hétig ott is maradt anélkül, hogy egy szóval is érdeklődött volna távol lévő neje iránt. Minden egyes magányos éjszakán annyira vágyott rá, hogy majd' belepusztult, pedig szilárdan elhatározta, hogy elfelejti, ami köztük történt. Brianne beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol meglepetve tapasztalta, hogy felvételi kérelmét már el is fogadták, és a felvenni szándékozott tantárgyakra már be is jelentették. Szerencsére a franciatudása elegendő volt a tanulmányaihoz, ahol leginkább csak számokkal kellett foglalkoznia. Nekigyürkőzött, s a tanulásba temetkezve igyekezett gyógyítgatni összetört lelkét. Körülbelül négy héttel a Közel-Keletről való visszatérésük után kezdte nem kívánni a reggelit, a rá következő héten pedig elájult egy megvágott ujj láttán, amikor a biológialaborban békát boncoltak. A hatodik héten már nem akarta tovább a homokba dugni a fejét, és elment orvoshoz. Kiderült, hogy valóban nem a feszültség vagy a túlterheltség volt az oka a tüneteinek. Egyik reggel, mikor annyira rosszul érezte magát, hogy elhatározta, otthon marad párizsi luxuslakásában, váratlan vendége érkezett. Az épületben tökéletes biztonsági szolgálat működött, Pierce nem engedte volna, hogy kevésbé biztonságos helyen lakjon. Így aztán megszólalt a jelzőcsengő a lakásban, amikor valaki megkérdezte lent a biztonsági őrt, hogy hol találja Brianne-t. – Itt van egy úr és ön után érdeklődik, asszonyom – mondta az őr lágy, franciás akcentussal. – Egy bizonyos Monsieur Sabonról hozott híreket.

– Ó, kérem, küldje fel azonnal! – felelte Brianne habozás nélkül. Már többször elgondolkodott, vajon mit csinál volt fogva tartója, amióta visszatért az országába. Rendeződni látszottak a dolgok arrafelé, legalábbis az újságok a címlapon adtak hírt a zsoldosok vereségéről, az öreg sejk hazatéréséről és a konzorcium által felfedezett hatalmas olajmezőkről. Brianne sietve kikefélte hosszú haját, és magára kapott egy arany- és fehér mintás kaftánt a hálóing fölé, hogy fogadja a vendégét. A köntös nem sokat mutatott a viselőjéből, inkább szabadidőruhának, mint fürdőköpenynek nézett ki. Amikor a csengő megszólalt, rögtön kinyitotta az ajtót. Egy arab méltóságra számított Sabon országából, ehelyett maga Philippe Sabon állt a küszöbön. Szürke, olasz öltönye úgy állt rajta, mintha skatulyából húzták volna ki. A férfi mulatott Brianne meglepetésén, bőrén a sebhelyek kifehéredtek, amint arca széles mosolyra húzódott. Egy fehér rózsából és fátyolvirágból álló csokrot húzott elő a háta mögül. – Lehet, hogy nem örül nekem, de el kellett jönnöm, hogy lássam a saját szememmel, jól van-e – mondta köszöntésképpen, nem árulva el, milyen örömet szerzett neki a lány izgatott hangja a portán a telefonban, mikor megtudta, hogy híreket kaphat felőle. – Nagyon is örülök magának – mosolygott Brianne a csokorban gyönyörködve. – Jöjjön be és foglaljon helyet! Inna egy kávét? A férfi feltartotta a kezét. – Nem akarok gondot okozni… – Nem okoz gondot. Therése! – kiáltott Brianne, mire bejött a házvezetőnő. – Hozzon kávét, kérem, és vágjon le néhány szelet süteményt is, Therése! A vendégünk talán éhes. – Valóban az vagyok – mondta Philippe, és közben a lány beesett arcát figyelte kutató pillantással. – Sápadtnak látszik, és biztos vagyok benne, hogy fogyott is – jegyezte meg. – Talán egy kicsit – válaszolt a lány diplomatikusan. Sabon huncut csillogással a szemében előrehajolt. – Jöjjön velem haza, és éljen-a hárememben! A szolgáim majd addig tömik édességgel és marcipánnal, amíg el nem éri a rendes súlyát. A lány szívből felkacagott. – Ez a legjobb ajánlat, amelyet az utóbbi időben kaptam. A férfi is mosolygott, és gyengéden nézett a lányra. – Bárcsak így lehetne! – mondta szelíden. – De egy hárem csak megnövelné a lebukás veszélyét, nem igaz? Azt pedig nem kockáztathatom. – Maga egy uralkodó sejk fia. Nem kellene örökösről gondoskodnia? – De, mindenképpen – tette a férfi keresztbe hosszú lábát, miközben csendben nézte a lányt, s magába itta ragyogó szépségét. – A maga elsőszülöttje lesz az örökösöm. – Ez nem vicces. – Nem is viccnek szántam – felelte a férfi nyugodt hangon. – Az apám tudja, mi velem a helyzet, Brianne. Ez nagy bánat mindkettőnk számára. De a maga félje sötétbőrű, és valószínűleg a gyermek is az lesz görög vérrel az ereiben. Egy királyság, akármilyen kicsi, nem megvetendő, kedvesem. Brianne megdöbbent. – De hát miért?

A férfi egy darabig csak nézte szótlanul. – Azt hiszem, tudja, miért. Brianne még mindig ezt a választ próbálta megemészteni, amikor Therése bejött a tálcával. Brianne elé egy pohár tejet tett le. Látva a fintort, amelyet a lány vágott, a három gyermeket felnevelt özvegy szelíden ráparancsolt. – Ez jót tesz magának, igya csak meg! Philippe kuncogva nézte a tejet. – Ő már tudja? Brianne ádáz tekintettel kortyolt a pohárba. – Nem, még nem – szűrte a választ a fogai között. – Nem akar gyereket, tehát nem lészen, mondá az Úr – idézte Brianne önkéntelenül a Bibliát. Philippe nevetésben tört ki. – Döbbenetes! Képes nem megmondani neki? – figyelmesen végignézte a lányt. – Titokzatosnak és elégedettnek látszik, Brianne. – Honnan tudná meg? Ott tanyázik a Kaszpi-tenger közepén, és az olajkútjával játszadozik. Sabon tejszínt öntött a kávéjába, majd hátradőlt a kanapén a csészével. – Felhívhatná és megmondhatná neki, hogy jöjjön haza. – Mintha ettől hazajönne – mondta a lány morcosan. – Maga alábecsüli a vonzerejét – felelte a férfi. Brianne-nek ekkor eszébe jutott valami, ami majdnem kiment a fejéből. – Amikor elvált tőlünk, mondott valamit arabul Tate Withropnak. Mi volt az? – Kérdezze őt! – Fogalmam sincs, hogy hol lehet – válaszolt Brianne. – Mondja meg maga! Sabon csak a fejét rázta. – Vannak titkok, amelyeket meg kell őrizni, nem gondolja? – itta ki a férfi a kávéját. – Azért jöttem, hogy ezt átadjam a férje számára – mondta, ezzel kivett a zsebéből egy lepecsételt borítékot, s letette az asztalra. – Visszafizetem a kölcsönt, amelyet adott. Egyúttal meghívom mindkettejüket a koronázásomra. Brianne ijedten nézett rá. – Az édesapja…? – Nem, nem halt meg – sietett megnyugtatni Philippe. – De belátta, hogy az egészségi állapota nem engedi, hogy ő maradjon az államfő. Egy sejkség nem ugyanaz, mint egy királyság, de mindenesetre önálló nemzetet takar. Most, hogy az első, igencsak sikeres olajkútjaink bevételét a kezünkben tudhatjuk, elindulhatunk a huszadik századba. Nem lesz ez könnyű dolog a sokféle nomád törzsnek, amelyek ezt a nemzetet alkotják, és nekem sem lesz könnyű, mert a származásom miatt a szívem hozzájuk is húz. De manapság inkább az a fontos, hogy egy vezető hatalma és ereje összetartsa a népet. Remélem, fel tudok nőni a feladathoz. – Minden bizonnyal – mondta Brianne meggyőződéssel. Enyhe szomorúsággal nézte a keskeny, sötét arcot. – Ne sajnáljon engem! – mondta Sabon mereven. – Nekem több jutott, mint sok más férfinak. Ezeket a dolgokat Allah dönti el. Nem szabad a sorsunk ellen hadakoznunk. – Ez most nagyon arabosan hangzott. A férfi elmosolyodott.

– Tőlem ez elvárható, nem? – Letette az üres csészét. – Eljön a férjével a beiktatásomra? Ez egy ősi, színes ceremónia minálunk. – Nagyon szeretnék. – És Pierce? A lány vállat vont. – Meg fogom kérdezni tőle. Mikor lesz? – Tavasszal. Hat hónap múlva. – A férfi a bő kaftánra nézett, amely alatt ott rejlett a gyermek. – Lehet, hogy magának ez már nem jó időpont, de ha mégis, gondoskodom róla, hogy a fogadásukra minden készen álljon. Talán már mind a hármukéra – tette hozzá mosolyogva. – Nem tudtunk volna olyan könnyen megmenekülni a maga segítsége nélkül – mondta váratlanul Brianne. – Viszont nem is kerültek volna veszélybe, ha nem követem el azt az őrültséget. De akkor egészen ésszerűnek tűnt. – Visszatekintve általában mindent világosabban lát az ember – értett egyet a lány. Philippe felállt, búcsúzóul két kezébe fogta Brianne mindkét vékony kis kezét, és áhítattal megcsókolta, majd leengedte őket. – Vigyázzon magára! Komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha valaha bármilyen segítségre lesz szüksége, rám számíthat. – Köszönöm – felelte Brianne őszintén –, de majd csak elboldogulok. – És vigyázzon az örökösömre! – tette hozzá a férfi Brianne még alig domborodó pocakjára mosolyogva. Miután elment, Brianne kilépett az erkélyre, és lenézett a városra. Az enyhe szellő kellemesen borzolta hosszú haját. Sajnálta Philippe-et, de még jobban önmagát. Gyermeket várt, és itt állt egyedül. Pierce még csak nem is ír, nem is telefonál. Mintha teljesen kizárta volna őt az életéből, s éppen a legrosszabbkor. Elgondolkozott, hogy vajon látja-e egyáltalán, mielőtt megszületik a baba. Nem gondolkozott volna ezen egy percig sem tovább, ha látta volna Pierce arcát két órával később, amikor egy telefonhívás félbeszakította megbeszélését a fúrómesterrel a Kaszpi-tengeri fúrófedélzeten. – Hogy micsoda? – kiáltotta a férfi a telefonba, fekete szeme szikrát hányt a dühtől. Aztán pár pillanatig hallgatta a vonal túlsó végén beszélőt, káromkodott egyet, és elköszönt. – Küldjenek ide egy helikopterpilótát, azonnal elrepülök. – De uram, vihar van! – Az sem érdekel, ha hurrikán! Tíz perccel később már a levegőben volt, úton a szárazföld felé. Sötét volt már, s Brianne épp egy francia hírműsort nézett, mikor kivágódott a lakás ajtaja, és berontott rajta Pierce. Brianne – még mindig a csinos arany- és fehér mintás kaftánban – felült, és döbbenten rábámult. A férfi kócos volt, inge kigombolódott, nyakkendője lazán lógott a zakója alatt. Félelmetes benyomást keltett. – Hol van? – támadt a lányra indulatosan. – Kicsoda? – Sabon! Ne tagadd, hogy itt járt, a portás már elmondta! Brianne alig talált szavakat. A férjét féltékenység emészti! Az örömtől alig tudott szóhoz jutni.

– Igen. Eljött visszafizetni a kölcsönt – nyújtotta oda a borítékot, rajta Pierce nevével. A férfi rá sem nézett, túlságosan elfoglalták a gondolatai. – Mit akart még? – Meghívni minket az ünnepségre, amikor az apja átadja neki a kormányzást az országban. Ő maga lemond a trónról – magyarázta lassan Brianne. – Eszem ágában sincs végignézni, ahogy király lesz, vagy sejk, vagy mi a fene – jelentette ki Pierce. – Azt akarom tudni, miért jött ide. Feladhatta volna a csekket postán, és ugyanígy üzenhetett volna az ünnepség miatt. – Miért vagy ilyen mérges? – kérdezte a lány gonosz kis mosollyal. – Mert azt mondta Tate Winthropnak, hogy te vagy az egyetlen a világon, akiért érdemes elveszíteni egy királyságot. Ezért. Tehát ezt mondta. Megoldódott a rejtély. Brianne elragadtatottan figyelte dühöngő férjét. – Miért érdekel téged, hogy mit mondott? – kérdezte ártatlan arccal. – Elmentél a Kaszpi-tengerre, hogy elfelejts. Egyedül élek, egyedül járok egyetemre, mindent egyedül csinálok. Miért ne lehetne néha társaságom, ha úgy tetszik? – Férjnél vagy! Brianne feltartotta a kezét, amelyről hiányzott a gyűrű. – Nem vagyok – jelentette ki, elhallgatva, hogy csak az imént vette le a gyűrűt, amikor kezet mosott. A férfi arca elvörösödött az indulattól, keze ökölbe szorult. – Vedd vissza a gyűrűt! – Fogalmam sincs, hol lehet. A férfi a fogát csikorgatta. – Veszek neked másikat. – Nem fogom viselni, ha csak azt a célt szolgálja, hogy a külvilágnak mutogassam. Apropó, mikor válunk el? – hergelte a férjét szándékosan Brianne. Pierce arca még feszültebbé vált. – Miért? Sabon megkérte a kezedet? – Megkérné, ha szólnék neki – jelentette ki a lány magabiztosan. – Te az én feleségem vagy, és én nem válok el tőled. Ez a kijelentés legalább annyira meglepte, mint amilyen végtelen boldogsággal töltötte el Brianne-t. – Irigy kutya vagy, Pierce! – meredt a férfira megjátszott fennhéjázással. Ebben a pillanatban ténylegesen látni lehetett, ahogy a férfinál elszakad a húr. Nekirontott a lánynak, és rádöntötte a párnára. Brianne még épp csak tudott egy mély levegőt venni, mielőtt lecsapott a kemény, meleg száj az ajkára. A férfi nehéz volt, de Brianne örömmel viselte el a súlyát. Átölelte a nyakát, és megadta magát férje féktelen, szerelmes dühének. Úgy érezte, hazatalált. Halkan nevetett magában, körülölelte a férfit, ahogy csak tudta, és győzelmes mámorban ünnepelte a haragját, a féltékenységét, vad szenvedélyét. – Ó Pierce, te bolond! – nyögte, amikor levegőt kapott. – Mintha valaha is… valaha is… rá tudnék nézni bárki másra teutánad! A férfi hallotta, amit mondott, de nem tudta abbahagyni a csókot, hogy fel is fogja. Őrülten vágyott a lányra. Felnyögött, mikor már ő sem kapott levegőt, mert érezte, hogy nem tud megállni a csóknál.

Brianne is többre vágyott, de minden boldogsága ellenére kezdte szorítani a torkát az ismerős kellemetlen érzés. Hanyatt fekve még rosszabb volt, mint máskülönben. Elhúzódott Pierce-től, és küzdött a hányinger ellen. – A fenébe! – suttogta bosszúsan, nagyot nyelve. – El kell, hogy engedj, drágám. Azt hiszem… ó, istenem! Nagyot lökött a férfin, aki a meglepetéstől valóban elengedte. Brianne pedig már rohant is a fürdőszobába. Még éppen idejében. Pierce a vécé előtt térdelve talált rá, és hirtelen megértett mindent. Fehér lett, mint a fal. Eszébe jutott az az éjszaka Washingtonban, és a vágya, hogy teherbe ejtse Brianne-t. De mindez túl hirtelen jött most ahhoz, hogy értelmesen tudjon gondolkodni. – Azt mondtad, szeded a tablettát! – nyögte ki végül. – Megígérted, hogy védekezni fogsz. Hazudtál! Brianne nem tudott válaszolni. Felemelte reszkető kezét, és intett, hogy menjen ki a fürdőszobából, aztán a fejét fáradtan leengedte a karjára. Pierce összeszedte magát annyira, hogy megnedvesített egy mosdókendőt, odaadta a lánynak, és figyelte, ahogy az fokozatosan megnyugszik. Brianne felállt, lehúzta a vécét, és odavánszorgott a mosdóhoz, hogy megmossa az arcát, kiöblítse a száját. Megpróbált kimenni a férfi mellett, aki elállta az ajtót, de Pierce felkapta, bevitte a hálószobába, és letette az ágyra. Brianne a mosdókendőt markolászva feküdt előtte, miközben Pierce szeme villámokat szórt. A lány tudta, apaságának híre nagy csapás lehetett a számára. Visszajutottak oda, ahonnan elindultak. – Rendben, igazad van, az én hibám. Miért nem mégy vissza a fúrótornyodhoz? – mondta kísérteties hangon. – Therése gondoskodik rólam, nincs szükségem rád. A férfi nem válaszolt, egyszerűen nem tudott szóhoz jutni. Felháborodás és rettegés közt ingadozott. Brianne terhes. Az ő gyermekét várja. Éppen ezt a bonyodalmat akarta elkerülni. És még csak el sem mondta neki! Egyáltalán elmondta volna valaha? Brianne kiszáradt szájához emelte a vizes ruhát, és lemondó pillantást vetett a férfira. Kérdeznie sem kellett, a fekete szempárból sugárzó harag elárulta, mit érez Pierce. Brianne a szemére terítette a kendőt. A nedves hűvösségtől elmúlt a hányingere, és csillapult kezdődő fejfájása. – Terhes vagy – jelentette ki a férfi szárazon. – Nyertél, megérdemelsz egy szivart. – El akartad mondani nekem? – Nem – vágta rá Brianne. – Feltételeztem, hogy az első kérdésed az lenne, ki az apa. Ez a vád kínosan érintette a férfit. – Nem tettem volna fel ilyen buta kérdést – mormogta. – Nahát! – jegyezte meg a lány gúnyos hangsúllyal. – Ne tréfálj, ez nem vicces! – Nem fogom megakadályozni a válást. Menj és indítsd el az eljárást! – Nem igazán tudom elképzelni magunkat a bíróság előtt, amint kismamaruhában kérvényezed az érvénytelenítést. A lány elvette a szeméről a kendőt, és csodálkozva látta, hogy a férfi nem gúnyolódik, hanem egyenesen mosolyog. Gyengéden mosolyog. – Nem érvénytelenítést mondtam, hanem válást – magyarázta.

– Kié lesz a gyermek fölötti felügyelet, ha elválunk? – Miután én hordom ki… – De nélkülem nem lenne ott, ahol van – emlékeztette a férfi. – Mióta van hányingered? – tette hozzá gyengéden. – Emlékszem, Margónak egyáltalán nem volt… Brianne úgy vágta hozzá a mosdókendőt, mintha azt kívánta volna, bárcsak tégla lenne. – Tűnj innen! – kiáltotta magán kívül. – Tűnj el a lakásomból, Párizsból, az életemből! Gyűlöllek! Aztán dühösen és mérhetetlen fájdalommal zokogni kezdett. – Nem akarok hallani többé Margóról! A férfi összerándult. Nem tudta, mit mondjon, de ezt biztosan nem akarta mondani. Brianne átfordult a másik oldalára, és a párnába temette az arcát. – Hagyj békén! – suttogta rekedten, erőtlenül. A férfi tétovázott, de nem akarta még tovább rontani a helyzetet, már amennyire azon még volt mit rontani. Nézte a vékony kis alakot a bő kaftánban, és eltűnődött rajta, milyen törékeny. Általában olyan erősnek, talpraesettnek látta eddig, hogy megdöbbentő volt ilyen sebezhetőnek látnia. Végül kiment a hálószobából, ha a lakásból nem is. A konyhában megkérte Therése-t, készítsen valami gyógyteát Brianne-nek. Mikor elkészült, néhány darab süteménnyel együtt bevitte egy tálcán. Brianne kivörösödött szemmel, könnyáztatta arccal ült az ágyon. Pierce letette a tálcát az éjjeliszekrényre, majd leült mellé. – Tessék! – nyújtotta oda mogorván a finom, kínai porceláncsészét. – Therése azt mondja, ezt szereted. Kamilla. Brianne vonakodva elvette a csészét. – Segít megnyugtatni a gyomromat – mormogta halkan, aztán belekortyolt. A férfi figyelte, ahogy iszik, és közben azon gondolkodott, mit mondjon. – Las Vegas arra van – mutatott ki Brianne az ablakon. – Egyedül is el tudod intézni a válást, nem igaz? – Próbálj ésszerűen gondolkodni! – mondta a férfi csendesen. – Az ember nem válik el egy terhes nőtől. – De te nem akarod ezt a gyereket – vádolta a lány a csészéjébe bámulva. – Mindenáron meg akartad akadályozni, hogy megfoganjon. – Mérgesen felnézett a férfira. – Az éjjeliszekrényemben tartottam a tablettákat, márpedig azt nem vittük magunkkal arra a hirtelen jött kirándulásra Philippe szigetére. – Gyorsan elkapta a tekintetét. – Aztán pedig már nem lett volna értelme beszedni. – Természetesen nem. Én viszont csak meg akartalak menteni Sabontól. – A férfi összehúzott szemmel figyelte felesége arcát. – A híreszteléseket és a pletykákat félretéve, Tate nyomozott egy kicsit. Olyan utalásokat talált, miszerint Sabon nem képes gyermeket nemzeni, és nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy magtalan. Brianne olyan mereven nézett a férjére, hogy az megerősítve látta a gyanúját. – Ne félj! – mondta Pierce halkan –, nem verem nagydobra, amit megtudtam, vagyis amit Tate megtudott nekem. Ez az egyetlen magyarázat Sabon furcsa viselkedésére veled kapcsolatban, és arra, hogy miután elrabolt bennünket, többé nem féltél tőle. Brianne kényelmetlenül fészkelődött az ágyon.

– Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek. – Ezt jó tudni – merengett Pierce Brianne arcát figyelve. – Akkor én is nyugodtan elmondhatom neked a titkaimat, és nem kell félnem, hogy kiadod őket. Brianne rávillantotta a tekintetét. – Te nem mondasz el nekem semmit. Semmit, ami egy cseppet is érdekel. Pierce követte az ujjával a kaftán egyik mintáját Brianne épphogy kikerekedett hasán. – Van nőgyógyászod? – Nincs. Azt gondoltam, rábízom a gólyára… Persze, hogy van – csattant fel mérgesen – nem vagyok bolond. A férfi felsóhajtott. – Tehát meg akarod tartani. Brianne szeme most már villámokat szórt. – Véletlenül lett vagy sem, akarom ezt a gyereket – jelentette ki. – Ha neked ez nem tetszik, a te bajod. A férfi egyenesen a nő szemébe nézett, amint tenyerét annak hasára tapasztotta. Nem gondolkodott eddig sokat felőle, hogy milyen lenne szülőnek lenni, de most egy sor gyötrő kép villant át az agyán. Egy sötét, hullámos hajú kisgyermek Brianne zöld szemével, akit megtaníthatna az olajüzletre és a pénzügyi tudományra… Egy gyermek, akit megölelhet esténként, amikor hazatér a munkából… Elvihetnék Brianne-nel múzeumba, operába, és később, amikor már nagyobb lesz… – Azt kérdeztem, miért jöttél vissza – hallotta meg végre Brianne hangját. A lányra emelte a tekintetét. – Mert a testőröd felhívott a fúrótornyon, és megkérdezte, hogy szemmel tartsa-e az arab látogatódat.

17. Brianne szélesen elmosolyodott. – Tehát ezért rohantál ide. Elégedettnek látszott, mint egy jóllakott macska. Miért is ne, hiszen megvolt rá minden oka. Pierce félénken elmosolyodott, és sóhajtott egy nagyot. – Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt attól az első naptól kezdve itt, Párizsban – mondta elgondolkodó, gyengéd mosollyal pásztázva felesége arcát – amikor kihúztál a csigaházamból, ahová a szívemet menekítettem. – Tenyerébe fogta Brianne kicsi kezét, és végigsimított rajta. – Újra együtt akartam lenni Margóval, de az öngyilkosságon kívül nem lett volna rá más mód. – Egyenesen a lány szemébe nézett. – Még mindig túl fiatal vagy hozzám, de a baba a biztosítékom arra, hogy nem szaladsz el az első fiatalabb férfival, aki magára vonja a figyelmedet – tette hozzá kajánul mosolyogva.

Brianne egészen megszédült a gondolattól, hogy Pierce féltékeny rá. És nemcsak féltékeny, hanem fél is, hogy nem tudja megtartani. – Szeretlek – jelentette ki kereken. – Miért akarnék elmenni bárkivel, ha fiatalabb, ha nem? A férfi annyira megszorította a kezét, hogy az már fájt. – Mit mondtál? – kérdezte fátyolos hangon suttogva. – Azt, hogy kétségbeesetten szeretlek, Pierce – felelte Brianne tárgyilagosan. Sóhajtva kémlelte a fekete szemet. – Nem tudtad? A férfi pillantása a tenyerében tartott puha kézre esett. Engedett a szorításán. – Nem igazán – válaszolta nyíltan. – Nem sok okot adtam rá az utóbbi időben. – Összefonta ujjait a lányéval, és komor arccal nézte az összekulcsolt két kezet. – Mi másért maradnék meg egy olyan ember mellett, aki még mindig az elhunyt feleségével él házasságban? – kérdezte Brianne szomorúan. – Minden épeszű nő jó messzire menekült volna már tőled. A férfi ujjai még erősebben ráfonódtak a lány kezére. – Szerettem Margót – felelte. – Sok időbe telt elengednem. – Brianne-re emelte az arcát. – De Tate-nek igaza volt. Ő mondta, hogy ugyanazok a tulajdonságok, amelyeket benne szerettem, benned is megvannak, és hogy bolond voltam, hogy elengedtelek. – Szomorkás mosollyal folytatta. – Természetesen nem hallgattam rá, hanem elutaztam a Kaszpi-tengerre, ahol a világ legkibírhatatlanabb főnöke lett belőlem. Mostanra már biztosan leitták magukat örömükben a munkatársaim, hogy eljöttem. Brianne visszamosolygott. – Tényleg? – Elszántam magam, hogy kidobom Sabont az ablakon át – vont vállat Pierce. – De hát az ember nem mindig kapja meg, amit szeretne. – Rávillantotta feleségére fekete szemét. – Mostantól csak akkor látogathat meg téged, ha én itthon vagyok, és punktum. – Te önző! – nevetett Brianne. Pierce az ajkához emelte a kis kezet, és lágyan megcsókolta. – Nem osztozom rajtad még egy idegen kormány fejével sem. Ránézett a borítékra. – Nem számítottam rá, hogy egyáltalán visszafizeti a kölcsönt, arra meg végképp nem, hogy ilyen hamar. – Annyi olaja van, hogy már nem tud vele mit kezdeni – emlékeztette Brianne. – Azt hiszem, az országa hamarosan újjászületik. – Maradjon is otthon, áldásom rá! – mormogta a férfi. Brianne úgy döntött, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy beszéljen Philippe ígéretéről a gyermekkel kapcsolatban. – Neked viszont azt hiszem, vissza kell menned a fúrótoronyhoz – próbálta Brianne kiugratni a nyulat a bokorból. Pierce a combjára szorította Brianne-ével összekulcsolt kezét. – Én vagyok a főnök – emlékeztette a lányt. – Nem kell sehová sem mennem, ha nem akarok. Brianne szíve nagyot dobbant. – Akkor itt maradsz? A fekete szem végigsiklott a lány karcsú testén a csinos kaftán alatt, s a férfi szája mosolyra húzódott.

– Csak néhány évre, úgy ötvenre, azt hiszem. A lány alig hallhatóan suttogta: – Ötven… évre? Pierce bólintott, s megsimogatta felesége hasát. – Nem hagyom, hogy egyedül csináld végig a terhességet és egyedül hordd ki a gyermekemet. Az én gyermekemet – ismételte. Hangjában csodálat és tétova gyönyörűség érződött. – Soha nem gondoltam, hogy gyerekünk lehet. – Akkor el kell jönnöd velem a Sorbonne-ra biológiát tanulni – jelentette ki a lány. – Azt tudom, hogyan lesznek. Brianne kuncogni kezdett. – Észrevettem. Pierce rámosolygott. – Vigyázni fogok rád egész életemben – mondta lágyan. Komoly arccal, gyengéden pásztázta Brianne vonásait. – Mindent megadok neked, amit csak akarsz. Brianne torka elszorult. – Én csak téged akarlak. És én is vigyázni fogok rád, drágám. A férfi olyan gyengéden nézett rá, hogy Brianne elpirult. Aztán Pierce lehajolt, és lágyan megcsókolta felesége szemét. – Brianne! – suttogta, majd mély levegőt vett, mint aki le akarja csillapítani háborgó lelkét. Egy darabig csak nézte a lányt szomjas tekintettel, mielőtt meg tudott volna szólalni. – Mi baj? – kérdezte Brianne halkan. A férfi ujja megérintette Brianne puha száját. Csak nézte, és küszködött a szavakkal, amelyeket nem akart kimondani. – Én… téged… nem veszíthetlek el! – suttogta. – Édes istenem, Brianne, nem veszíthetlek el! Az erős, nagydarab férfi hangja elcsuklott. – Ó, drágám! – húzta magához Brianne a férfi fejét, hogy csókokkal borítsa, ahol éri. Ölelte, ringatta, elöntötte a boldogság a szerelme láttán. Arcát a nyakához szorította, és érezte, ahogy a férfi minden szégyen nélkül szabadjára engedi a könnyeit. – Mindent megteszek, hogy addig éljek, amíg te. De te sem hagyhatsz ám itt engem! – suttogta könnyek és nevetés közt. Mohón szorította magához a férfit. – Ó, Pierce, annyira szeretlek! A férfi erre a szenvedélyes hangra olyan erősen ölelte magához a lányt, hogy az már majdnem fájt. Szinte letaglózta szerelme Brianne iránt. – Szeretlek, Brianne – suttogta vissza. – Je t'aime si beaucoup! Nemcsak hogy szereti, de egyszerre két nyelven is kimondta, szédült meg Brianne az örömtől. Becsukta a szemét, hogy ízlelgesse lélekben, amit hallott. Pierce szereti őt, gyermekük lesz, és előttük áll egy hosszú, közös élet. Ez volt Brianne életének legboldogabb pillanata. Margó képe nem halványult el azonnal, de hónapok elteltével már nem volt annyira része az életüknek. Brianne egyre gömbölyödött, Pierce pedig felfedezte a közelgő apaság zavartalan örömét. Két szobájuk is tele volt már gyerekjátékokkal, a gyerekszoba pedig minden modern felszereléssel, amelyet csak a kényelmük

megkívánt. Pierce új jegygyűrűt választott mindkettejük számára, és most már azt viselte a Margótól kapott gyűrűje helyett. Már a fél világ tudott Brianne terhességéről, mert Pierce ragyogó arccal közhírré tette még mielőtt az asszony csinos kismamaruhákban kezdett volna járni. A baba ugyanaznap született, amikor Philippe Sabon országa uralkodója lett, így nem lehettek ott az ünnepségen. Philippe saját nagy napjának sűrű eseményei ellenére szakított időt, hogy küldjön egy fehér rózsacsokrot Brianne-nek és gratuláló sorokat a Hutton családnak fiuk, Edward Laurence születése alkalmából. A kimerült Brianne megcsókolta örömittas férjét, amint az elragadtatottan nézte az apró gyermeket felesége karjában. – Köszönöm, hogy nem morogtál a rózsák miatt – suttogta a fülébe fáradt mosollyal. A férfi halkan felnevetett. – Ó, egy-két rózsát még megbocsátok, hiszen egy óceán választ el bennünket attól, aki küldte. Úristen, Brianne, hát nem gyönyörű? – kiáltott fel a békésen táplálkozó kisbabát figyelve. – Tényleg gyönyörű – értett egyet az asszony, férje olajbarna arcára mosolyogva. A baba pici ujjai Pierce egyik ujja köré fonódtak, mire ő is elmosolyodott. – És még azt gondoltad, túl fiatal vagyok – feddte a férjét kedvesen Brianne. A férfi ellágyultan nézett rá. – Ez még akkor volt, mielőtt rájöttem, hogy engem mennyire megfiatalítasz. Micsoda ajándék! – hajolt le megcsókolni kisfia fejét. – Mit is adhatnék én neked, ami felérne ezzel a babával? – Ő az enyém is – emlékeztette az asszony. Felnyúlt és finoman megérintette férje száját. – Legközelebb adhatnánk egymásnak ajándékba egy kislányt. A férfi felcsillanó szemmel nyugtázta a javaslatot. – Egyetértek. Brianne felnevetett, csodaszépnek érezve az életet. Aztán szegény Philippe-re gondolt, aki sosem ismerheti meg ezt a boldogságot, sosem tarthatja a karjában saját gyermekét. Majd elűzte a szomorú gondolatot, és arra a két férfira mosolygott, akik a világon a legfontosabbak voltak a számára, és akiket végre ott tarthatott a karjában.