Diana Palmer. Az ausztrál férfi

Diana Palmer Az ausztrál férfi

Priscilla a Honolului Egyetemen szerzett diplomával tér vissza szüleihez Ausztráliába. Boldogan toppan be családjához, de érzelmei korántsem ily egyértelműek az őt váró John Sterlinggel kapcsolatban. Nem is csoda, hiszen a tizenhat éves lány első nagy szerelmét és egyben csalódását is jelentette a férfi. A gyorsan virágba borult, ígéretes szerelem jegyében kérte meg Priscilla kezét, s az örömmámorban úszó menyasszony már az esküvői ruhát is beszerezte, amikor hideg zuhanyként zúdult rá a férfi közleménye: úgy látja, nem hozzá való a serdülő lány. Priscillát szinte megbénította ez a csapás, s a boldogság helyett megkeseredést hozó fordulatot nem tudta feledni. John most egészen más, magabiztos, előkelő büszkeséget sugárzó hölgyet lát viszont, aki azonban csak kívülről határozott, mert a lelke mélyén újra feltör az elfojtott vulkán...

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II. B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. © Diana Palmer, 1985 – Harlequin Magyarország Kft., 2002 Eredeti címe: The Australian (Silhouette Books) Magyarra fordította: Petővári Réka © Diana Palmer 1984 – Harlequin Magyarország Kft., 2002 Eredeti címe: Heart of Ice (Silhouette Books) Magyarra fordította: Petővári Réka Kép: Majoros Árpád ISSN 1218 666X ISBN 963 536 942 Az Arany Júlia a Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa.  Felelős kiadó: Stephen Miles, dr. Robin Houcken  Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre  Műszaki vezető: Dr. Téglásy Imre  Hirdetésszervezés: 488 - 4700/1395  Terjesztési ügyek: 488 - 5700/1410  Szerkesztőség: 1122 Budapest XII., Városmajor u. 32/C. I/6.  Levélcím: 1535 Budapest, Pf.: 762.  Távbeszélő: 213 5202 Távmásoló: 202 5258 Elektronikus posta: [email protected] A Harlequin Magyarország Kft. szerelmesregény-sorozatai: JÚLIA ROMANA SZÍVHANG BIANCA TIFFANY Terjeszti a HÍRKER RT., az NH RT., a regionális részvénytársaságok, valamint egyéb terjesztő szervek. Tájékoztatjuk tisztelt olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken és rejtvénypályázatainkon részt vevők adatai (név, lakcím) kiadónk nyilvántartásába kerülnek. Részvételükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a – fenti adatok felhasználásával – későbbiekben akcióinkra, kiadványainkra felhívjuk szíves figyelmüket. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Készült: a Szilády Nyomda Kft., Kecskemét Felelős vezető: Boros Gábor ügyvezető igazgató

1. FEJEZET A brisbane-i repülőtér forgalmas volt, ahogy erre Priscilla Johnson számított is. Még diáklányként hagyta el Ausztráliát, ám a diákévek mára véget értek. A diploma megszerzéséhez szomorú dolgok párosultak: a honolului barátok elhidegültek, Margaret néni házát pedig el kellett hagynia, amely öt évig volt az otthona. A jövő tanítónői állást tartogatott számára Providence-ben, egy kisvárosban Brisbane-től északnyugatra, Queensland Nagy-Víz választó-hegységének esőerdőin túl. Várakozva pillantott körül szüleit keresve, és elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mennyire örültek a tervének, hogy Ausztráliában tanítson. Kockázatos döntés volt. Ha Ronald George nem jött volna ide maga is tanítani, ha nem unszolta volna Priscillát... Izgatottságában egyik lábáról a másikra állt. Szőke haja rövid fürtökben göndörödött hamvas bőrű, ovális arca és nagy zöld szemei körül. Ezek a szemek nyugalmat és magabiztosságot árasztottak, és talán egy csöppnyi pajkosságot, még most is, hogy a huszonnegyedik születésnapja közeledett. Az illemtanóráknak köszönhetően, ahová Margaret néni járatta, mozgása könnyed és kecses volt. Fehér vászonkosztümjében és pasztellkék blúzában, amelyekhez sötétkék kiegészítőket viselt, nagyon különbözött attól a tizenéves lánytól, aki oly vonakodva hagyta el Ausztráliát öt évvel ezelőtt, hogy Hawaiira menjen egyetemre. Priscilla kissé megborzongott. Itt, Ausztráliában szeptember végén tavasz volt, nem ősz, mint Hawaiin. Ez kissé felborította az érzékeit, végül is csak két évet töltött Queenslandben, mielőtt elkezdte az egyetemet. Szülei azután hagyták el szülőföldjüket, Alabamát, hogy édesapja, Ádám Johnson megpályázott és el is nyert egy providence-i tanítói állást. Úgy érezte, szívesen tanítana egy kis vidéki iskolában, ahová a gyerekek nagyrészt a környező terület nagy marha- és birkatelepeíről járnak. Renée, Priscilla anyja szintén lelkesedett a költözés gondolatáért. Egyiküknek sem voltak már közeli családtagjai, így másokra nem kellett gondolniuk. Mindhármójukban benne volt a kalandvágy, így aztán felpakoltak, és Ausztráliába költöztek. És eddig egyikőjük sem bánta meg. Kivéve talán Priscillát. Azon tűnődött, milyen érzés lesz újra látni őt. Mert mindenképpen találkozni fognak. Providence és a környező vidék ritkán lakott volt, és előbb-utóbb mindenki összefutott a kisvárosban, bevásárlás közben, templomba menet, vagy összejöveteleken. Aggódva vonta össze vékony szemöldökét. Öt év elmúlt! Mostanra egész más nő lett belőle. Ráadásul Ronald is hamarosan megérkezik, így lesz, aki elterelje a gondolatait Jonathan Sterlingről. John. Nem lehet elfelejteni. Zöld szemei megkeményedtek, és olyan erősen szorította a tárcáját és a táskája fülét, hogy ujjai elfehéredtek. Az emlék nem halványult el. A fájdalom sem. Fáradt volt. Hosszú volt a repülőút, és annak ellenére, hogy csomagjai nagy részét már előreküldte, és most csak egy kis táska volt nála, jó lett volna, ha végre feltűnnek a szülei. Szeretett volna végre kis házukban lenni, a Sterling Run néven ismert hatalmas marha- és birkatelep mellett. Szemei gyorsan végigpásztázták a tömött csarnokot, és mielőtt tekintete átsiklott volna a főbejáraton, megakadt egy széles vállú férfin, aki egy fejjel az utazók tömege fölé magasodott. A szíve a torkában dobogott, és remegni kezdett. Talán tévedett! De nem, sűrű, egyenes, kissé kócos haja világosbarna volt, kifakult szőke tincsekkel tarkítva. Egy régi tweed-zakót viselt bő, szürke nadrággal és bakanccsal, de még így is vonzotta a női szemeket, ahogy átverekedte magát a tömegen.

Homlokát ráncolta, ahogy sápadtkék szeme a tömeget kutatta. Gödrös álla erősen kiugrott, szája szigorú vonalat rajzolt. Erős, csontos arcán Priscilla új ráncokat fedezett fel. Szemeivel úgy tapogatta végig a férfi alakját, miként a sziklafalon kapaszkodót kereső kéz. A férfi még nem ismerte fel őt. Persze hogy nem, emlékeztette magát. Hosszú lábú, esetlen tizenévesként ment el innen, derékig érő szőke hajjal, idomtalan ruhákban. Most sokkal előkelőbb volt, egy műveli nő magabiztos tartásával, elegáns, egyedi tervezésű ruhában. Nem, gondolta keserűen, nem fogja felismerni. Felemelte a táskáját és könnyed léptekkel elindult felé. A férfi halvány elismeréssel pillantott rá, mielőtt fürkésző szemét újra a tömeg felé fordította. Addig nem is nézett rá újra, míg Priscilla pont előtte meg nem állt. Ekkor azonban összehúzott szemöldöke alatt a felismerés fénye lobbant fel világos szemében. – Priss? – kérdezte bizonytalanul. Tekintete elárulta döbbenetét, ahogy végigmérte Priscilla formás testét. – Igen, én vagyok – mondta a lány hűvösen mosolyogva. – Hogy vagy, John? Nem kapott választ. A férfi talán még merevebb lett, ahogy felismerte a Priscillában végbement változást. – A szüleimre várok – folytatta. – Nem láttad őket? – Én jöttem érted helyettük – mondta a férfi ridegen, az oly jól ismert ausztrál hanghordozásban. Ahogy Priscilla fölé tornyosult, nagy volt, erős és vonzó. Kihúzott egy cigarettát a zsebéből, és rágyújtott, miközben Priscilla csodálkozó tekintetét figyelte. – Valamilyen ebéden kellett részt venniük Providence-ben. Priscilla megrezdült. Csak remélte, hogy nem a szülei rendezték így a dolgot, valamiféle „segítő” szándékkal. – Ó! – Csak ennyit tudott kinyögni. – Nem kell ennyire kimutatnod – mondta John száraz nevetéssel. – Biztosíthatlak, hogy én sem örülök jobban a társaságodnak, mint te az enyémnek. De nem utasíthattam vissza, mikor megkértek. Egyébként is be kellett jönnöm ma a városba. – Ha gondolod, elférek a csomagtartóban is – vágott vissza Priscilla jeges mosollyal. A férfi nem is méltatta válaszra. Felkapta a táskáját, megfordult, és elindult a bejárat felé, nem törődve azzal, hogy Priscilla egyáltalán követi-e. Szinte futnia kellett, hogy lépést tartson vele. – Látom, még mindig szeretsz a helyzet ura lenni – vetette oda neki. – Semmit sem változtál! A férfi nem fordult felé, még csak nem is lassított. Csak az arca keményedéit meg. – Te viszont igen – felelte. Oldalra pillantott, a szeme mérgesen csillogott. – Meg sem ismertelek. Volt olyan idő, amikor egy hasonló megjegyzés teljesen összetörte volna Prisst. De a keserű évek önfegyelemre szorították. Megtanulta elrejteni az érzéseit, így csak hanyagul elmosolyodott. – Végül is öt év telt el, John – emlékeztette, és az ajkába harapott, nehogy megkérdezze, tetszik-e a változás a férfinak. – Ez a kosztüm biztosan egy vagyonba került – jegyezte meg John. Priscilla csak nevetett ezen. – Ez valóban így van! Csak nem egy rongyos utcagyereket vártál, John? – Tekintete a férfi ruhájára tévedt. – Hát nem furcsa? Az emlékeimben valahogy gondozottabb voltál. John szeme fenyegetően elsötétült. – Dolgozó ember vagyok. Priscilla felhúzta az orrát. – Igen, emlékszem – mondta. – Birkák, marhák és por. – Volt idő, amikor ez nem zavart téged – emlékeztette a férfi, és hirtelen kifordult a repülőtérről. Priscilla még soha nem hallotta ilyen sértő hangon beszélni. Igen, volt olyan idő, amikor nem zavarta volna, ha tetőtől talpig poros, vagy éppen gyapjúdarabkák lepik, gondolta a lány. Egy pillanatra behunyta a szemét. A fájdalom, a

szégyen és a bánat hulláma söpört rajta végig, térde elgyengült. De erősnek kellett lennie. Nem szabad csak a kezdetre gondolnia, a végét sem szabad elfelejteni! John felemelte a fejét, a tekintete komor volt. Ez majd megteszi, mondta magában, a fájó végjáték felidézése megteszi majd a kellő hatást. – Hogy van az egyetemista srác? – kérdezte, ahogy kinyitotta régi típusú fehér Fordja ajtaját, és betessékelte Priscillát. – Ronald George-ra gondolsz? John megkerülte az autót, és maga is beült, hosszú, izmos lábait kinyújtóztatta a műszerfal alatt, ahogy beindította a kocsit. – Igen, Ronald George-ra – válaszolta, utálattal ejtve ki a nevet. – Hétfőn érkezik – felelte Priss, hideg megelégedéssel mérve a csapást. A férfi szeme összeszűkült. – Micsoda? – Apával és velem fog tanítani Providence-ben – mondta. – Már nagyon várja, hogy megismerje a vidéki életet. – De miért éppen itt? – Miért ne? – kérdezte pimaszul, és a férfira mosolygott. – Ronald és én különleges kapcsolatban állunk. – Ami igaz is volt. A legjobb barátok voltak. A férfi szeme végigsiklott rajta, aztán visszafordult, hogy kiügyeskedje az autót a repülőtér parkolójából, közben mély, száraz nevetést hallatott. – Nem vagyok igazán meglepve. Már akkor érett voltál egy kapcsolatra, mikor elhagytad Ausztráliát. Priss elpirult, és kinézett az ablakon. Nem szeretett arra emlékezni, honnan is tudja ezt olyan jól a férfi. – Hogy van édesanyád? – váltott témát. – Köszönöm, nagyon jól – válaszolta egy perc szünet után John. Elnyomta leégett cigarettáját, és egy újabbra gyújtott, ahogy áthajtottak Brisbane-en. – Azt mondja, szereti Kaliforniát. – Kaliforniát? Hát már nem veled lakik? Tudtam, hogy van egy nővére Kaliforniában, de... – Most a nővérével lakik. John nem mutatott hajlandóságot a további csevegésre, így Priscilla a tájat bámulta, hogy elfoglalja magát. Brisbane olyan idegennek tűnt, mint a legelső napon, mikor idejött a szüleivel Alabamából. Felsóhajtott, s a magas pálmákra, az arany akácfákra és a lángfákra mosolygott, amelyek a szubtrópusi növények fölé magasodtak. Utóbbiak Hawaiira emlékeztették. Brisbane-nek majdnem egymillió lakosa volt, kertekkel és parkokkal, múzeumokkal és galériákkal. A közeli Aranyparttal és a Nagy-koraligáttal turisták állandó csapatait vonzotta. Priss annak idején gyakran kívánta, bárcsak lenne ideje bejárni a városba. Nagyon szerette volna látni Early Lane-t, amely afféle skanzen volt – ott lehetett megtekinteni az őslakosok eredeti kunyhóját, vagyis egy gunyhót. John Sterlingnek két bennszülött munkása is volt, Big Bennek és Little Bennek hívták őket, mivel apa és fiú voltak. Big Ben egyszer napokig sikertelenül próbálta megtanítani Prisst bumerángot dobni. Ezen most kicsit sajnálkozva mosolyodott el. Egy másik hely, amelyet mindig is meg akart nézni, a New Farm Park volt. Ez a Brisbane folyó mellett feküdt, a várostól keletre. Tízezernyi rózsabokor virágzott ott vadul szeptembertől novemberig, lélegzetelállító illatfelhőbe burkolózva, pompázatos színekkel. Ha most a szüleivel lett volna, megkérte volna Őket, kerüljenek arra. De Johnt nem kérhette meg. Már Brisbane-ből kifelé tartottak, Priscilla pedig, hátradőlve az ülésen, a változó vidéket figyelte. A városon kívül a Nagy-Vízválasztó-hegység trópusi esőerdői húzódtak. Csodás orchideákat pillantott meg, lóripapagájok, arapapagájok csapatát, és egyéb forró égövi madarakat, ahogy fáról fára szálltak. Pitonok is laktak a szinte már bűnösen szép vidéken, ahogy jó néhány egyéb mérgeskígyó is. Prisst kirázta a hideg, mikor az első telepesekre gondolt, akiknek először az aljnövényzetet kellett kiirtaniuk, hogy létrehozzák az első nagy

birka- és marhatelepeket. Ehhez szívós emberek kellettek. Olyanok, mint John nagyapja, aki megalapította a Sterling Runt. John csontos, széles arcának kemény vonásaira pillantott, és szeme akaratlanul is vastag, finom rajzolatú száján időzött, mielőtt tekintetét újra az ablakra tudta kényszeríteni. Az a kemény, ügyes száj tanította meg neki mindazt, amit csak tudott a csókolózásról... Nyugtalanul mocorgott az ülésen, miközben az autó áthaladt a vonulatot átszelő szakadék felett, és újra ereszkedni kezdtek. A távolban hullámzó mezők nyújtózkodtak, egészen az állam nyugati részén fekvő, isten háta mögötti területig, amelyet Channel Countrynak hívtak. Priss emlékezett, hogy Johnnak él ott egy unokatestvére. Brisbane-től délnyugatra feküdt a Darling Downs, Queensland leggazdagabb mezőgazdasági területe. Ausztrália legnagyobb marhatelepei közül néhány mégis északnyugaton volt, és itt terült el Providence is, egy folyó mellett, amely a kisváros három birka- és marhatelepének vízellátását biztosította. Ezek közül volt az egyik a Sterling Run. Priss meg akarta kérdezni Johntól, miért ezzel a Forddal jár. Eszébe jutott, hogy amikor ő elhagyta Ausztráliát, még egy ezüst Mercedesé volt. Azzal járt a városba, a telepen pedig egy Land Rovert használt. A másik furcsa dolog az öltözéke volt. John mindig öltönyt vett, ha a városba készült, mégpedig leginkább drágát. Keserűen nevetett magában. Valószínűleg nem akarta azzal vesztegetni az idejét, hogy őmiatta kiöltözzön. Behunyta a szemét. Ha Janié Weeksről lett volna szó, kétségkívül kicsípte volna magát. Azon tűnődött, mi történhetett a csábos Janie-vel, és hogy John miért nem vette el feleségül. Priss tudta, hogy az anyja értesítette volna, ha ez megtörténik. – Kapcsold be a rádiót, ha akarod – vetette oda John röviden. – Nem, köszönöm – válaszolt a lány. – Nem zavar a csend és a nyugalom. Hétfő után talán soha többé nem lesz alkalmam megtapasztalni. John a cigarettafüst felhőjén keresztül nézett rá vizslató, kék szemmel. – Hogyhogy már a nyár előtt visszajöttél? – kíváncsiskodott. – Az új félév nem kezdődik el a szünidő előtt. – Az iskola egyik alkalmazottját meg kellett műteni. Én helyettesítem a vakációig – felelt Priss. – Ronald is helyettesítő tanárként fog dolgozni, aztán jövő évtől mindketten teljes állásban leszünk. John nem válaszolt. Megközelíthetetlennek tűnt. Priss a végbement változáson tűnődött. Az a John Sterling, akit ő ismert, közvetlen, jó humorú férfi volt, csillogó szemmel és mindig mosolyra készen. Mennyire más most! – Apa mondott valamit Randyről, hogy most a telepen van, Latrice-szel együtt – motyogta Priss, John bátyját hozva szóba. – Velük vannak az ikrek is? – Igen, Gerry és Bobby – érkezett a válasz. – Tanítani fogod őket. – Az jó. John oldalra nézett, és röviden felnevetett. – Még nem találkoztál velük – mondta sejtelmesen. – Mi lett Randy saját telepével Új-Dél-Walesben? – folytatta Priss. – Az az ő dolga – válaszolta hanyagul John. Priss elvörösödött. A férfi az értésére adta: törődjön a saját dolgával. Megalázó volt ez a számára. És úgy általában: John egész viselkedését utálta. – Elnézést – válaszolta hidegen –, nem fogom mindenbe beleütni az orromat. – Miért jöttél vissza? – kérdezte a férfi, és a hangjában volt valami, ami megdermesztette Prisst. – Miért nem teszed te is azt, amire épp most utasítottál engem, és foglalkozol a magad dolgával? – vágott vissza. A férfi feléje fordult, és csillogó szemmel nézett rá.

– Soha nem fogsz beilleszkedni ide – mondta, pillantásával alátámasztva szavait. – Túl nagyvárosias lettél. – Ez a te véleményed – válaszolt Priss, némi gúnnyal a hangjában. – Őszinte leszek, John. A véleményed egy fikarcnyit sem számít már nekem. – Ezzel én is így vagyok – vágott vissza a férfi. Ha háború, legyen háború, gondolta. Ezúttal ő is fel van fegyverezve. Beletúrt rövid hajába. – Vajon szárazság lesz az idén? – váltott témát. – Nem. Elegendő csapadékot jósolnak az esős évszakra. Az utóbbi két év szerencsés volt a számunkra. – Ezt jó tudni. – Igen, voltak nehezebb időszakok is... Vigyázz! Hirtelen egy kenguru ugrott az autó útjába, és most annak utasaira bámult, egy apró kölyökkel az erszényében. John csak centiméterekre állt meg tőle, és nagyot káromkodott, a kenguru pedig egyszerűen pislogott egyet, aztán átugrott az út másik oldalára. – Már el is feledkeztem a kengurukról – nevetett Priss. Örült, hogy be volt kapcsolva a biztonsági öve. – Elég rossz gyalogosok, – Majdnem sikerült a másvilágra segíteni – válaszolta John fanyar mosoly kíséretében. – Minden rendben? – kérdezte egyértelműen kelletlenül. – Persze. Újra elindultak, Priss pedig lustán elnyújtózott, anélkül hogy észrevette volna, a férfi szúrós, kék szeme mélyén fura kifejezéssel követi a mozdulatait. Úgy tűnt, John teljesen elégedett, ahogy ott ül és cigarettázik, Priss pedig nem törte meg a csendet. Saját higgadtságán tűnődött. Jó néhány évvel ezelőtt egyedül utazni egy kocsiban Johnnal legalább olyan érzés lett volna, mint a nyertes lovat megülni a Melbourne kupán. Most annyira ellazult, hogy az izgalomnak csak egy halvány sugara érintette karcsú testét. És talán ez is elmúlik majd idővel. Végül megérkeztek Providence-be. A kis település szinte semmit sem változott – épületek kis oázisa a hullámzó füves területek között. Mögöttük a távolban a Nagy-Víz választóhegység homályos vonulatai, előttük pedig a végtelen. John letért a betonozott foútról egy kavicsos ösvényre, amely a Sterling Run mellett vezetett Priss szüleinek otthona felé. Priss igyekezett másfelé nézni, de nem tudott ellenállni, tekintetét vonzotta a nagy, elterülő ház, a széles tornác, a gyarmati stílusú szerkezet. Az utat leanderek és lángfák szegélyezték, valamin eukaliptuszok, amelyeket itt mindenki egyszerűen gumifáknak nevezett. A földet patakmedrek szabdalták fel. A legtöbbjük kiszáradt az esős évszakot megelőző kilenc hónapban, de aztán, amikor karácsony táján megindult az esőzés, előfordult, hogy napokig nem lehetett elhagyni a házat, amíg el nem állt. Egyszer neki és a szüleinek Sterlingéknél kellett megszállniuk, különben elmosta volna őket a víz, kis házuk pedig súlyos kárt szenvedett a víztől. – Olyan a ház, mintha frissen lenne kifestve – jegyezte meg Priss, a fénylő fehér felületet látva. – Így is történt – válaszolta kurtán a férfi. Priss szerette a hosszú tornácokat, ahol egy tavasszal John anyjával üldögélt, és nézte, ahogy az emberek a hosszú úton nyíráshoz terelik a birkákat. Ez is hamarosan elkövetkezik, emlékezett vissza, a fürdetéssel és az állatorvosi vizsgálattal együtt, és a marhák számbavételével, amelyek John hatalmas birkanyájait egészítették ki. A ház és az eukaliptuszliget mögött voltak az elkerített legelők, ahol a nagy merinói juhok legeltek. Épp most vihették el őket, gondolta, a legelők ugyanis érintetlennek tűntek. Priss észrevette, hogy megváltozott a kerítés. – Milyen kevés a drót – jegyezte meg összehúzott szemöldökkel.

– Elektromos kerítés – mondta John. – Ez az egyik újításunk. Olcsóbb, mint a szögesdrót vagy a fakerítés. – És ha éppen nincs áram? – Vannak generátoraink – felelte a férfi Prissre pillantva. – És férfiak vadászpuskákkal... – tette hozzá régi, száraz humorát megcsillantva. Ám Priss nem mosolygott. Elmúltak már azok az idők, mikor még nevetni tudott John humorán. Csak bólintott. Hamarosan odaértek a szülei házához, amely elhagyatott volt, Adam és Renée ugyanis láthatólag még nem jöttek haza. – Sötétedésig visszaérnek – állapította meg John. Priss bólintott, és az aranyos kis házikót nézte, magas ormával és keskeny, hosszú elülső tornácával, az ablakokon a zöld zsalugáterrel. A lány már a látványt is szerette, amit a ház a fehér cölöpkerítéssel és a körülötte tornyosuló gumifákkal nyújtott. Mögötte egy sávnyi legelő húzódott, aztán újabb gumifaliget következett, melyben egy patak bujkálva csörgedezett, mint egy varázslatos kis nyílás. Priss itt szerette elnézni a koalákat, amint eukaliptuszleveleket esznek, és lóripapagájokra vagy más trópusi madarakra várni, hogy egy pillanatra leszálljanak röptükből. . – Semmit sem változott – jegyezte meg lágy hangon. John kiszállt, és a táskáját kivette a csomagtartóból. Priss követte a tornácra, és ahogy felnézett, zöld szemében felvillant az e házban kettesben töltött utolsó alkalom emléke. John lassan megkereste a tekintetét. – Nagyon régen volt – mondta halkan. – Igen – helyeselt Priss, és az arca elborult. – De nem felejtettem el. Sohasem fogom elfelejteni. Vagy megbocsátani – tette hozzá hidegen. John zsebre vágta a kezét, félelmetesen a lány fölé tornyosult, úgy nézett le rá. – Nem – mondta egy perc elteltével. A hangja mély volt és lassú. – Ezt aligha várhatnám el, ugye? Ami történt, megtörtént. Minket már akkor is egy egész világ választott el. Priss térdei meginogtak, de sikerült megtartania magát. – Köszönöm, hogy hazahoztál – mondta udvariasan. – Nem mondom, hogy szívesen – válaszolt a férfi. – Bárcsak sohasem jöttél volna vissza. Megfordult, Priss pedig vadul dobogó szívvel nézett utána. Szeretett volna felkapni valamit, és a férfihez vágni! De csak állt ott, dühösen bámulva utána, és még csak eszébe sem jutott egy valamire való visszavágás búcsúzóul. Állt a tornácon, és nézte, ahogy John megfordul az autóval és elhajt, porfelhőt hagyva maga után. Aztán megfordult, és elolvasta az üdvözlő üzenetet az ajtón, mielőtt lenyomta a kilincset, és belépett. Csak egy perc kellett, hogy újra otthon érezze magát a kényelmes bútorok között, a meleget sugárzó házban. Mintha még frissen sült almás pite illatát is érezte volna. Hálószobája változatlan volt, szemei tehetetlenül időztek az ágyon. Bárcsak el tudná felejteni! Gyorsan átöltözött, farmert és sárga pulóvert vett fel. Ezek is részei voltak a teljes, új ruhatárnak, amelyet Margaret nénitől kapott ajándékba, diplomájának megszerzése alkalmából. Aztán eltökélten, hogy elűzi a kísérteteket, a ház mögötti elhagyatott, füves legelőn keresztül lesétált a fakerítésig, amely apja földjét választotta el Johnétól. Hosszat sóhajtva dőlt neki a régi, szürke fakerítésnek. Látta magát tizenéves lányként azokban a régmúlt napokban, amikor állandóan itt ólálkodott, azt remélve, hogy megpillantja John Sterlinget. Milyen gondtalan volt! Telve szerelemmel és reménnyel a jövőbeni boldogságról! A boldogságról, ami sohasem jött el.

2. FEJEZET Egy tavaszi napon történt, hogy Priss átsietett az üres legelőn a kerítés felé, amely apja apró birtokát választotta el John Sterling hatalmas marhatelepétől. Izgalmában kipirult, ahogy futott, ezüstszőke, hosszú haja körüllebegte finom vonásait, zöld szeme csillogott. – John! – kiáltotta. – John, megkaptam! A magas, szőke férfi megfordította fekete lovát, és egy pillanatig bosszankodva húzta össze a szemöldökét, ahogy meglátta a hanyatt-homlok rohanó Priscillát. Hiszen mezítláb volt, az isten szerelmére, olyan fehér, ujjatlan ruhában, amelyben minden fiatalembert felcsigázott volna. – Nézz a lábad elé, te lány! – kiáltott vissza nyújtott, jellegzetes kiejtéssel. Ám a lány csak nevetgélve futott tovább, tökéletes balettmozdulattal huppanva a kopott fehér fakerítésre. Kecses kezében levelet lobogtatott. – Csak menjenek tovább, emberek, én majd utolérem magukat – szólt oda John az alkalmazottainak, akik elégedetten szemlélték, amint a lány felé lovagolt. Priss már két éve szakadatlan csodálattal figyelte a férfit, s tudta, hogy ő tisztában van az iránta érzett lelkesedésével, és bizonyos mértékig elfogadja azt. Micsoda marcona férfi! – ábrándozott. Nagy, és széles vállú, és a keze majdnem kétszer akkora, mint az övé. Igazán megnyerőén mutatott vászoningében és kordbársony nadrágjában. Pedig akár csúnyának is lehetett volna mondani hatalmas orra, bozontos szemöldöke miatt, amely vastag szemhéjat keretezett, s alóla szinte átlátszó zafírként csillogott szeme. Arccsontja magas volt, szája széles és érzéki, gödrös álla makacs. A haja sem volt igazán szőke, inkább világosbarna, világító szőke tincsekkel. Hasonló színű volt a szemöldöke és a mellkasát, izmos alkarját fedő dús szőrzet is. De annak ellenére, hogy nem volt éppen finom a külseje, illett Prisshez. Legalább is ő ezt kívánta, ezredszer is, hogy hozzá való legyen. Huszonnyolc évesen még agglegény volt, de szerették a nők. Könnyed, vidám volt a modora, a legtöbb ember számára megnyerő, annak ellenére, hogy ijesztő is tudott lenni, ha kihozták a sodrából. – Megint mezítláb – vetette oda, Priss csinos kis lábfejére meredve, amely a kerítésen nyugodott. – Mit tegyek most veled? – Lenne néhány ötletem – motyogta a lány huncut mosollyal. A férfi nem válaszolt, csak meggyújtott egy cigarettát, és alkarját a nyeregkápán nyugtatta. Ingének ujja fel volt tűrve, Priss szeme akaratlanul is nagy, izmos kezére tapadt, ahogy a kantárt és a cigarettát tartotta. A nyereg tüntetőn megnyikordult, ahogy a férfi előrébb ült, hogy kalapja széles karimája alól szemügyre vegye őt. – Na, mi újság, kislány? – kérdezte. – Megkaptam az ösztöndíjat – felelte Priss büszkén, csillogó szemmel. – Az jó. – Anyu nagyon büszke – folytatta a lány. – Apu pedig különösen örül, hiszen ő is tanár. Tanítónő leszek! A férfi Prisst vizsgálta. Minden esélye megvan arra, hogy tanítónő legyen, gondolta, és lágyan elmosolyodott. Göndörödő hosszú hajával, amely ezüstös felhőt formált finom vonásai köré, olyan volt, mint egy látomás. Nem lesz hiány udvarlókban. Ez a gondolat zavarta, mosolya eltűnt. Még csak gyerek volt. Tizennyolc éves. Szeme lassan végigfutott a lány karcsú testén, tökéletes mellének feszes domborulatán ruhája vékony anyaga mögött, továbbsiklott vékony derekára, karcsú csípőjére és hosszú, mutatós lábára, egészen apró csupasz lábfejéig. Priss is a másikat nézte, enyhén izgatottan a férfi pillantásától. Nem emlékezett, hogy bármikor korábban így nézett volna rá: úgy, mint egy nőre, nem pedig mint egy szórakoztató, pimasz kölyökre.

Megmozdult, a levelet még mindig a kezében szorongatva. – Hiányozni fogok, ha már nem leszek itt? – kérdezte, félig tréfásan. – Persze, mint egy púp a hátamra – vette a lapot a férfi. – Ki fog a telefonhoz rángatni egy elles kellős közepén, csak hogy megkérdezze, ráérek-e? Vagy a tavamban úszkálni, miután éppen halakat telepítettem bele? Vagy lerohanni az erdőbe, amikor épp egy kis magányra vágyom? Priss lesütötte a szemét. – Tényleg csak púp voltam a hátadon – adta meg magát vonakodva. Hátracsapta a haját. – Sajnálom. – Azért ne légy ilyen szomorú. Hiányozni fogsz – tette hozzá John lassan, lágy hangon. Priss sóhajtott, és a szemébe nézett. – Te is hiányozni fogsz nekem – hangzott a vallomás. Szemei sokatmondóan csillogtak, többet elárulva, mint Priss gondolta volna. – Hawaii olyan messze van. – Te döntöttél így – emlékeztette a férfi. Priss összerázkódott. – Nagyon megtetszett a táj, amikor Margaret nénivel meglátogattuk az egyetemet. És az, hogy van a közelben egy nénikém, megkönnyíti a dolgokat, anyu meg apu ugyanis nem örülne, ha kollégiumban kellene laknom. Mégis, bárcsak inkább Brisbane mellett döntöttem volna! – Végül is amerikai vagy – juttatta eszébe a férfi. – Talán könnyebben megtalálod a helyed Honoluluban. – De már két éve Ausztráliában élek – válaszolta Priss. – Most már ez az otthonom. John az ajkához emelte a cigarettát. – Fiatal vagy még, Priss. Fiatalabb, mint hiszed. Rövid idő alatt olyan sok minden megváltozhat. Priss felkapta a fejét. – Te is azt hiszed, hogy csak egy kölyök vagyok. Nos, uram, gyorsan növök, jobb lesz, ha ezt észben tartja! Nagy bajban lesz, ha majd végleg hazajövök! John felhúzta bozontos szemöldökét, látszólag szórakoztatta a dolog. – Tényleg? – Addigra mindent megtanulok arról, mit is jelent nőnek lenni – vágta oda Priss önelégülten. – És ellopom a szíved, nem állíthat majd meg az a sziklafal, amely mögött most őrződ! – Örömmel fogadom a próbálkozást – vigyorgott John a lányra. – Frankó lesz! Priss felsóhajtott. Tessék, már megint csak viccelődik rajta. Hát nem látja, hogy összetöri a szívét? – Azt hiszem, jobb, ha megyek – sóhajtotta. – Segítenem kell anyunak az ebédnél. – Felnézett a férfira, remélve a reménytelent, hogy talán maga mögé ülteti a lovon. Az lenne a mennyország, ha közel simulhatna hatalmas testéhez, erezhetné melegét és erejét. Eddig oly ritkán került csak közel hozzá, és minden alkalom féltett emlékként élt benne. Most már nem marad sok idő emlékeket gyűjteni. A szíve vadul kezdett verni. Talán most... – Nézz a lábad elé! – mondta John a föld felé bólintva. – És óvakodj a tekergőktől! Priss összevonta a szemöldökét, aztán eszébe jutott, mire is gondol a másik. – A kígyóktól! – vágta ki. – Te banánzabáló! John hátrahajtotta szőke fejét, és szívből, mélyen felkacagott. – Igen, valóban queenslandi vagyok, ez igaz! Na, elég ennyi belőled, kislány, nekem dolgom van, ha te rá is érsz! – Igenis, nagyságos uram! – hajbókolt Priss, és leugrott a kerítésről, hogy egy nagyot pukedlizzon. Szeme villant egyet, ahogy John vágott egy pofát. – Úgy tűnik, túl magas lóra ültem, de most alaposan megmondtad a magadét! – Jegyzem a pontokat! – figyelmeztette John. – Milyen izgalmas – vágott vissza Priss élesen. John magában nevetett, és megfordította lovát. – Nézz a lábad elé! – figyelmeztette újra, hangjában érezhető játékossággal. Aztán megérintette kalapja karimáját, és ellovagolt, mint

akinek semmi gondja a világon. Priss addig nézte, amíg el nem tűnt a gumifák mögött, és vágyódva sóhajtott egyet. Hát, végül is van még egy hete, mielőtt elindul Hawaiira. Bárcsak megcsókolná! Belepirult a gondolatba, és alsó ajkába harapott, ahogy az érzés hatalmába kerítette. John soha nem ért még hozzá, kivéve, amikor néha megfogta a kezét, hogy a veszélyes helyeken átsegítse. És egyszer, csak egyetlenegyszer, zuhogó esőben ölbe kapta őt, és mint egy gyereket vitte át a hatalmas sártócsán. Priss úgy kapaszkodott a férfiba, mintha bele akarna fulladni erejének érzékiségébe. Hasonló eset híján leginkább az emlékeiből élt. Egy fényképe is volt a férfiról, amit úgy kunyerált el az anyjától, azzal az ürüggyel, hogy majd arról festi meg John arcképét. A mű sosem készült el, de Priss tárcájába rejtve őrizte a fotót, és ábrándokat szőtt köré. Világfájdalommal az arcán ugrott le a kerítésről, és lassan nekiindult, hogy visszasétáljon a legelőn keresztül. Talán megharapja egy kígyó, John pedig a halálos ágya mellett fog keserű könnyeket ejteni érte. Megrázta magát. Valószínűbb, hogy inkább megdicsérné a kígyót, és megszelídítené. Lustán visszabandukolt a házhoz, és lassan felment a lépcsőn a hűvös elülső verandára, ahol mindig szívesen üldögélt abban reménykedve, hogy John esetleg arra lovagol. A távolban terültek el a lágyan ringó legelők, ahol John Hereford marhái és merinói juhai legelésztek békésen. Szívére szomorúság ült, ahogy ráébredt, hamarosan nagyon távol lesz ettől a kedves, ismerős tájtól. Egyetem. Több év egyetem Hawaiin – John Sterlingtől látó- és hallótávolságon kívül. Akit ez még csak nem is érdekelt. Egy csöppet sem. Renée Johnson felpillantott, ahogy a lánya belépett a házba. Halványan elmosolyodott, ahogy ezüstös fejével újra a hímzés felé hajolt. A negyvenes évei végén járt, de előkelő, finom vonásai még mindig hajdani szépségéről árulkodtak. – Szia, drágám! Már vissza is jöttél? – csipkelődött. – Johnnak sok a dolga – sóhajtotta Priss. Gyászos mosollyal huppant bele egy székbe. – Tudod, örül, hogy elmegyek. – Nem hiszem, hogy ez valóban így van – mondta Renée hanyagul. – A barátság túléli a távollétet! Barátság. Priss sírni tudott volna. Majd belehalt a John iránt érzett szerelmébe! – Apunak már itthon kellene lennie, nem? – kérdezte. – Meg kellett állnia Providence-ben, hogy elhozza az új öltönyét Brisbane-ből hazafelé – emlékeztette Renée a lányát. – Brisbane pedig nincs éppen közel. – És mindezt egy diákért, akit alig ismer – jegyezte meg Priss. – Csak mert ki kellett jutnia valahogy a repülőtérre. Apának aranyból van a szíve, nem? – De igen – bólintott az anyja. – Tudod, pont ezért mentem hozzá. Priss felugrott, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Azon tűnődöm, vajon helyesen döntöttem-e. Hawaii olyan messze van... – De ott van az egyik legjobb egyetem – emlékeztette anyja. – És a nénikéd is örülni fog, hogy a közelében leszel. Tudod, hogy ő apád kedvenc testvére. – Hát persze. – Priss kibámult az ablakon, és a távoli, fehér felhőként mozgó juhnyájat figyelte. Johnnak marhái is voltak, de leginkább a nagy merinói juhok érdekelték. Priss szerette nézni, ahogy legelőről legelőre terelik őket. Szerette a fürge és ügyes juhászkutyákat is. De mindenekfelett Johnt szerette. John! – Terítsd meg légy szíves az asztalt, kicsim – szólt Renée. – Rögtön tálalom a vacsorát.

3. FEJEZET Adam Johnson vacsora közben érdeklődve méregette a lányát. Priscilla nem szokott turkálni az ételben. – Nem vagy éhes, kicsim? – kérdezte tőle. Priss szomorú mosollyal emelte fel a fejét. – Egyszerűen csak máris honvágyam van – hangzott a vallomás. – Honvágyad? Ne butáskodj, Hawaii nincs olyan messze – kuncogott. – És hazajöhetsz ünnepnapokon meg a vakációra. Priss a krumpliba szúrta villáját, és a tányérjába bámult. – Tudom. Adam Renée felé fordult, aki csak a fejét rázta. – Csak hát... szóval, szerinted Johnnak tényleg hiányozni fogok? – Priss az apjára nézett, és nagy szemeket meresztett rá. Az csak nevetett, félreértve a helyzetet. – Hát, kedvesem, ebben nem vagyok biztos – kuncogott, miközben a vacsorára összpontosított. – Eléggé ki tudod őt készíteni. Priss sírva ugrott fel az asztaltól, és a szobája felé rohant. Anyja éles pillantást vetett Adamre. – Te marha! – porolt vele. – Hogy tehetted ezt vele? Nem látod, hogy teljesen belebolondult Johnba? A férfi felhúzta a szemöldökét. – Johnba? De hát uramisten, az a férfi tíz évvel idősebb nála! És Priss még csak gyerek! – Tizennyolc éves – emlékeztette. – Egyáltalán nem gyerek már. – John akkor is messze túl tapasztalt hozzá – mondta Adam szigorúan. – Ne érts félre, nagyra tartom őt, de Frissnek magakorabeli fiúkra van szüksége. És tudod, milyen fáradhatatlanul üldözi azt a fiatalembert, Renée. Azon csodálkozom, hogy ő ezt tűri. Te is láthatod, hogy nem érdeklik az olyan kölykök, mint Priss. – Igen, igazad van. De olyan fiatal még, drágám – mondta René megenyhülve. – Nem emlékszel, mi hogyan éreztünk az ő korában? Adam sötét szemei ellágyultak. – Dehogynem – mondta végül, és nagyot sóhajtott. – És mindenki azt hajtogatta, túl fiatalok vagyunk még... Szegény Priss. – Elfelejti majd – bizakodott Renée. – Ha majd vele egyidős fiúk veszik körül, elfelejti Johnt. Priss dermedten állt az előszobában. Minden szót hallott, s ezek úgy érték, mint egy hidegzuhany. Ő valóban üldözné Johnt? És ő tisztában lenne azzal, mennyire bele van bolondulva? Lángolt az arca. A hűvös falnak támasztotta a hátát, szinte remegett. Hát persze, hogy tisztában volt vele! Tíz évvel idősebb nála, említette az apja. John nem kezdene egy olyan gyerekkel, mint amilyen ő. A helyzet sokkal rosszabb volt, mint gondolta volna. Behunyta a szemét. És a legszörnyűbb az egészben, hogy ő maga nem vette észre, mennyire nyilvánvalóak az érzései. De ez nem egyszerűen bolondulás, mert hogy szerelmes volt Johnba! Megfordult, és a szobájába ment, halkan csukva be maga mögött az ajtót. Magányosabbnak érezte magát, mint valaha életében. Szegény John. És önmagát is sajnálta. Apja azt mondta, John túl tapasztalt ahhoz, hogy egy tizenévessel kezdjen, és nyilván igaza is van. Ha John bármit is érzett volna iránta, azt nem tudta volna elrejteni, azt Priss is észrevette volna. Azt mondják, tévedhetetlenül megérzi az ember, ha eljön a nagy szerelem. Az ágyára roskadt, és lassan előhúzta a gyűrött képet, amelyet a tárcájában őrzött. Hosszan nézte a durva arcot, a sűrű, szőkésbarna szemöldököt, az érzéki szájat, a gödröcskét az állón, és a pasztellkék szemet. Nem, nem fog neki hiányozni, gondolta kétségbeesve.

– Hát akkor nem tudod, mit veszítesz John Sterling – mondta a fényképnek. – Pár év múlva veszedelmes leszek, és bánni fogod, hogy nem kellettem neked. Majd én megmutatom! – Indulatában a szemétkosárba dobta a képet, és az ablakhoz ugrott, mérgesen meredve a nagy gurnifára. Arcát a kezére fektette, és felsóhajtott. – Előkelő ruhát fogok viselni, a hajam pedig tökéletes lesz, előkelő leszek és higgadt. És minden férfi velem akar majd táncolni, és John is meg fog őrülni értem, de én csak elmegyek mellette, észre sem fogom venni. Elmosolyodott, ahogy elképzelte a jelenetet. Micsoda tökéletes bosszú lenne! De aztán ráébredt, milyen elviselhetetlennek tűnik a gondolat, hogy évekig John nélkül éljen. És honnan venné a pénzt a szép ruhára, a cicomára? És ha John megnősül, amíg ő távol van? Hányinger jött rá. Sötét ábrázattal vette ki a képet a kosárból, és óvatosan visszacsúsztatta a tárcájába. Az a baj, hogy túl sok ideje van gondolkozni. így inkább a konyhába ment, és elkezdte leszedni az asztalt, hogy anyjának segítsen, megpróbálva nem odafigyelni az érdeklődő pillantásokra, amelyekkel a szülei illették. – Mit szólnátok, ha szombaton mindannyian bemennénk Providence-be együtt ebédelni? – kérdezte erőltetett mosollyal. – Tudjátok, hétfőn már indulok Hawaiira. Apja megkönnyebbült sóhajt hallatott. – Ez nagyon jó ötlet! Meg is beszéltük! – Én is nagyon örülök, kicsim – mosolygott Renée is. – Most segítek a mosogatással, aztán elüldögélünk a verandán egy kicsit, jó? – Rendben – jött a vidám válasz. Talán, ha úgy tesz, mint aki boldog, az felvidítja egy kicsit, gondolta. Segít tompítani a fájdalmát. Miért, istenem, miért kellett neki pont egy olyan férfiba beleszeretnie, mint John Sterling, és ráadásul ilyen fiatalon? Szellemként fog lebegni minden kapcsolata felett, amit más férfiakkal folytatna. Tudta, az ő szerelmes szemében senki nem fogja túlszárnyalni, de még csak utol sem érni Johnt. A következő pár napban kerülte a férfit. Nem hívta fel éjjel, hogy haszontalan kérdéseket tegyen fel, nem sétált a legelő kerítésének mentén azt remélve, hogy megpillantja őt, s nem talált ürügyet, hogy átbiciklizzen apja földjéről Johnéra, vagy hogy meghívassa magát ebédre John anyjával, Diane-nel. Magába fordult, és a szülei el voltak ragadtatva, hogy a lányuk hirtelen így felnőtt. Nem tudhatták, majd belehal abba, hogy nem láthatja Johnt, vagy ha arra gondol, milyen hatalmas távolság fogja tőle elválasztani. Ám szándékosan próbálta a férfit kirekeszteni az életéből, hogy az elválás ne legyen olyan fájdalmas. Az órák és a napok vánszorogtak, de végül is eljött a hétfő, és Friss összecsomagolt, felkészülve a hosszú útra Brisbane-ig, ahol majd felszáll a hawaii repülőre. Ez volt élete legborzasztóbb délelőttje. – Még csak el sem köszönsz John Sterlingtől? – kérdezte Renée. Komoly arcáról szeretet sugárzott. Priss kicsit megdermedt, de mosolygott, mikor az anyjára nézett. – Úgy gondoltam, talán jobb, ha nem – mondta. – Miért? Friss összerezzent. Összehajtogatott blúzaira tévedt a tekintete. Ügyesen bepakolta őket az utazótáskájába. – Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ahogy ugrál örömében – válaszolta ideges nevetéssel. Renée odalépett a lányához, és átkarolta a vállát. – Dehogy ugrálna. John nem tenne ilyet veled. Oda van érted, Priss, s ezt te is tudod. – Igen, de ez nem elég – mondta összeszorított fogakkal, miközben a sírás környékezte. Anyjára emelte meggyötört tekintetét. – Szeretem őt – súgta neki. Renée átölelte. – Igen, tudom. Annyira sajnálom, drágám – suttogta, és úgy ringatta Prisst, ahogy évekkel ezelőtt tette, mikor még kicsi volt, és fájt valamije. – Annyira sajnálom. Priss újra átölelte az anyját, és halványan elmosolyodott. – Nagyszerű anya vagy, mondtam már? – kérdezte, letörölve könnyeit. – Már jól vagyok.

– Te pedig nagyszerű lány vagy – felelte Renée mosolyogva. – Hagylak tovább csomagolni. Apád és én bemegyünk Providence-be egy kis időre. Az autóval van valami gond. – Rendben. Vigyázzatok magatokra! – Vigyázunk. – Renée homlokon csókolta a lányát – Idővel majd könnyebb lesz, ha ez vigasztal – tette hozzá gyengéden. Aztán elment, és Friss kétségbeesetten bámulta a bőröndöt, s gyűlölte magát az okot is, amiért ott állt. Befejezte a ruhák bepakolását, aztán a konyhába ment, hogy megnézze, nem hagyott-e valamit a szárítóban. Egy csipkebugyit talált, és éppen kivette, mikor hallotta, hogy egy autó közeledik. Biztos, hogy nem a szülei azok, gondolta, hisz alig tíz perce mentek el. A hátsó ajtóhoz lépett, kinyitotta, és szétnézett. A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor meglátta, amint John Sterling kiszáll Land Roverjéből. Khakiszínű nadrágot viselt rövid ujjú barna inggel, és kalapja széles karimája alatt még a szokásosnál is erőteljesebbnek tűnt. Priss vállára omló kiengedett hajával, csinos kék kötényruhájában és fehér papucscipőiben hirtelen védtelennek érezte magát. Ahogy a férfi a lépcsőhöz ért, felemelte a fejét, és csak állt ott, Frissre bámulva. – Kerültél mostanában – mondta minden bevezetés nélkül. Priss elmerülve forgatta a bugyit a kezében, és a csipke finom mintáját tanulmányozta. – Ez igaz. – Erőltetett vigyorral pillantott fel. – Örülsz? Délutánra már nem leszek itt. John egy pillanatig habozott, mielőtt feljött a lépcsőn. – Jólesne valami hideg ital, megkínálsz? – kérdezte, kalapját levéve. – Átkozott meleg van. – Azt hiszem, van egy kis jeges tea a hűtőben – felelte a lány. A szárítóra dobta a bugyit, és töltött neki egy pohárral. John elvette, túlságosan is közel lépve hozzá. Komoran nézett, mintha gondolkozna valamin. Ivott egy kortyot a teából, miközben Priss szeme izmos, szőrös alkarjára tapadt. Olyan vonzó volt a férfi, és egy szerencsés nő majd megkaparintja magának, mielőtt ő felnőne hozzá! Nyomorultabbul érezte magát, mint valaha. Megfogadta, hogy nem fog sírni, még akkor sem, ha John átjön, hogy elbúcsúzzon. De most már nagyon kevés idő van hátra, és a férfi bármelyik pillanatban elrohanhat. Egyébként is lehet, hogy csak az apjához jött. – Apuhoz jöttél? – kérdezte Priss, kést forgatva saját szívében. – Hozzád jöttem – javította ki John kurtán. – Hogy elbúcsúzzam. Te nem is gondoltál rá? Priss megvonta a vállát, a férfi poros csizmáit bámulva. – Én... én nem szeretem a búcsúzást – sikerült kinyögnie remegő hangon. A gondolatba, hogy hónapokig nem fogja látni a férfit, majd belepusztult, és ez csak rontott a dolgokon. El sem tudta képzelni, hogyan fog élni a világban nélküle. – Mi ez? – kérdezte John lágy hangon. Nagy kezével, amelyet lehűtött a pohár, megfogta Priss karját, és maga felé fordította a lányt, kényszerítve, hogy ránézzen. Priss telt ajkai remegtek, akárhogy is harcolt ellene, és hatalmas smaragdzöld szemei elhomályosultak a könnyektől. Ezüstös szőke haj göndörödött ovális arca körül, amely kipirult az izgalomtól. Ez a kép egy hosszú percig lekötötte a férfi figyelmét. Szeme ruhája felső gombjaira vándorolt, és úgy tanulmányozta Priss testét, mintha csak most vette volna észre, hogy egyáltalán van neki. Kezével lassan simogatta a lány karját, vad, remegő érzelmeket korbácsolva fel benne. – Máris honvágyad van? – kérdezte halkan. Priss nagy lélegzetet vett, és megpróbált Johnra mosolyogni, de a férfi alakja összemosódott a szeme előtt.

Homályosan látta barna haját a szőke tincsekkel, az őt érdeklődve figyelő égszínkék szemet és a megviselt arcot, amelyet oly nagyon szeretett. Sokáig tartott, míg tekintete elérte a férfiét John úgy tornyosult felé, mint egy napbarnított óriás. – Olyan nagy vagy – suttogta a lány. – Egy ilyen kis vakarcsnak, mint te, talán annak tűnök – egyezett bele kedvesen a férfi, de a szeme nem nevetett. Sötéten, nyugodtan, furcsán figyelte a lányt. Priss izgett-mozgott kezének érzéki érintésétől. – Be kellene fejeznem a csomagolást – motyogta. John ujja erősen szorította a lány kezét. Aztán kérges tenyerébe fogta Priss arcát, aki a pillantásától teljesen elgyengült. – Ne vágj ilyen gyászos képet, kedves – suttogta felé hajolva –, várni fogok rád. A lánynak ez fájt a legjobban. John csak szórakozott, játszott vele, mert tudta, hogyan érez iránta, és most a kedvében akart járni. Behunyta a szemét. – John... – próbált ellenkezni. A férfi ajkait a homlokához nyomta, amitől Priss sikítani tudott volna. John semmiképp sem akart fájdalmat okozni... – Szeretnél egy csókot, kicsi lány? – súgta hirtelen, váratlanul, mire Priss szíve majd kiugrott a helyéből. Kinyitotta a szemét, amelyből sértett büszkeség és sóvárgás sugárzott, az orrlyukai kitágultak. – Ugye szeretnél? – kérdezte újra a férfi halkan. Az arca komoly volt, elszánt, és ettől Priss idősebbnek érezte magát. Fölé hajolt, hogy érezze a lány forró leheletét szétnyílt ajkain. Priss teste megfeszült, szinte követelte, hogy a férfi hozzásimuljon, száját felé emelte. Hirtelen minden álma megvalósulni látszott, a férfi tekintete megvadította szívét. Testét tapogatózva, félénken nyomta a férfiéhoz. Tetszett neki melegségtől sugárzó ereje, az erős, megfeszült izmok, ahogy mellei enyhén a férfihez nyomódtak. A friss levegő illatát érezte rajta, meg kölniét és dohányét, és megfordult vele a világ. – Még csak egyszer csókoltak meg – súgta idegesen, tágra nyílt szemekkel. – Játszottunk... üvegeztünk. De annak a fiúnak a szája nedves volt, és nem volt jó érzés. A férfi ujjai elpirult arcát simogatták, és úgy érezték, csak ők ketten vannak a világon. – Ne reszkess, kicsim – mondta John halkan. – Én szívesen adok egy búcsúcsókot, ha te is akarod. – Ha akarom... – suttogta reszketve. Szemét elfutották a könnyek. – Hát nem tudod, hogy az izzó parázson is átgyalogolnék, hogy hozzád jussak? John szemei megvillantak. – Nem is tudod, mi az valójában – mondta élesen. – Egyetlen csók egy ügyetlen fiútól... – De te nem csak egy fiú vagy – emlékeztette Priss remegő hangon. – Nem, nem vagyok az. – John lassan a lány felé hajolt, tekintetét a szemébe fúrta. – Milyen feszes kis test – súgta, és kemény ajkai halvány mosolyra nyíltak, ahogy Priss ajkát súrolta. – Miért nem engeded el magad, és támaszkodsz rám? Priss megpróbálta, de reszketett az izgalomtól, és az eddig ismeretlen érzésektől. – Nem tudom – nyögte, ahogy a férfi ajka lágyan, kitartóan simogatta az övét. John ujjai a lány nyakára fonódtak, fejét a vállára fektette. – Én is szomjazom rá – suttogta érdesen. Szeme csillogott, ahogy a lány tekintetét kereste. – Ne hagyd, hogy megijesszelek. Bízz bennem! – Annyira szeretnélek megcsókolni – nyögte ki remegő hangon Priss, vágyakozásában megfeledkezve a büszkeségéről. – Igen – felelte John, és szétnyitotta ajkait. – Igen, érzem mennyire. Priss, teljesen megbolondítasz... – A férfi hangja lassú, mély nyögésbe ment át, ahogy megcsókolta a lányt,

az első alkalommal gyengéden, csábítóan, engedve, hogy Priss érezze az ajkait, mielőtt megmutatta neki, hogy ennél többre vágyik. Lélegzete remegett, ahogy Priss ajkát harapdálta, aki behunyva tartotta a szemeit, azt remélve, hogy ha ez álom volt, akkor meghal, mielőtt felébred. Süketítő csend vette őket körül, és a lány úgy érezte, lángra lobbantották ébredező érzései. Kezével hirtelen a férfi izmos felkarjába markolt, és teste még inkább megfeszült, ahogy a férfi szája birtokba vette az övét. Azt remélte, John nem fogja az utolsó néhány együtt töltött percet gyengédségre vesztegetni. A férfi felemelte a fejét, szája várakozott Priss szája felett. Lehelete a lány nedves ajkaira tapadt. – Tudom még növelni a vágyadat – mondta érdes hangon. – Hogy egészen elemésszen. Prisst a férfi szemei megijesztették egy kicsit, de túlságosan magával ragadta a pillanat ahhoz, hogy törődjön ezzel. Még szorosabban átölelte a másik feszes, kemény testét, és lábujjhegyre állt. – Jaj, John, csókolj vadul! – kérte, a férfira csimpaszkodva. – Csókolj vadul és lassan, és tégy úgy, mintha kívánnál! – Tegyek úgy! – fojtotta bele a szót John. Szája újra lecsapott. Erezte, ahogy a lány fiatal testét egyre inkább fűti az izgalom, érezte a lágy ajkak első, halványan ébredező válaszát, ahogy elfogadják őt. Mohón kinyitotta a száját, és a lányéba harapott, nem azért, hogy megijessze, hanem mert többre volt szüksége zárt ajkai remegő bizonytalanságánál. Egy perc után úgy tűnt, Frissnek tetszik a férfi nyelvének finom próbálkozása. Akaratlanul is elernyedtek ajkai, és félénken kezdtek szétnyílni. – Igen – követelte határozottabban. – Igen, pont ezt akarom. Nyisd ki lassan a szádat, hadd ízleljem meg a nyelvemmel... Vadítóan szenvedélyes volt. Priss látott már férfiakat és nőket így csókolózni filmeken, nyitott szájjal, összepréselt testtel, de soha nem tudta, milyen vadító dolog is ez. Felnyögött John követelődző ajkai alatt, mert az érzés teljesen elragadta, hatására szinte újjászületett. – Félsz? – kérdezte a férfi halkan. Priss tágra nyitotta homályos, elmerült szemét. – Nem – nyögte. – Jaj, dehogy, tőled nem... tőled soha – suttogta reszketve. – Bármit teszel is velem! – Nem tudod, mi is az, amit tehetnék veled! – figyelmeztette fenyegetően a férfi. Egy hosszú percig tanulmányozta Priss arcát, aztán keze végigsimított a hátán, közelebb vonva reszkető mellkasához. Egyik keze kettőjük közé csúszott, és végigsimított Priss csípőjétől lágy mellének alsó vonaláig. A lány újra összerázkódott, és ujjait Johnba mélyesztette. – Tartsd magad – nyögte John lágyan, és a lány arcát figyelte, ahogy ujjai a mellét tapogatták, és látta, ahogy szemei elkerekednek az élvezettől. Priss vad, édes hangot hallatott, és John mellkasába fúrta arcát, a férfiba kapaszkodott. – Szükségem van erre – mondta John remegve. – Istenem segíts, nem tudok ellenállni. Priss érezte, hogy a férfi ajkai az övét keresik, és kissé elfordította fejét, hogy meg is találják. – Tartsd nyitva a szemed – mormolta John, ahogy megcsókolta a lányt, hevesen, keményen, miközben a szemébe bámult. Közben a keze is mozgott, és látta, ahogy Priss pupillája kitágul, szembogara elfeketedik, ahogy lágy mellét nagy tenyerébe zárja, és érezte, amint közben a mellbimbója megkeményedik. Priss felnyögött. Teste akaratlanul is mozogni kezdett, a férfihoz dörzsölődve, és szinte könyörgött az érintéséért, miközben a testi vágy egészen elöntötte. John felemelte a fejét. – Ez a szenvedély – suttogta. – Ne szégyelld! Én is pont annyira kívánlak, mint te engem. Semmiképpen nem akarok bajt okozni neked. Ahogy beszélt, előrehajolt, és felemelte Prisst, szemében izzott vágy. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte lágyan, ahogy a hálószobába vitte a lányt.

– A... a városba mentek, az autót... az autót kell megjavíttatni – Priss hangja annyira reszketett, hogy alig tudott beszélni. – John – nyögte. – Csitt! – súgta a férfi. Ajkaival lecsukott szemhéját simogatta. Kifejezetten gyengéd leszek. Épp csak megkóstollak. – Én még soha... – kezdte a lány. – Tudom. A nyitott bőrönd mellé, az ágyra fektette Prisst, és melléje csúszott. Szájával lágyan, szeretettel érintette az arcát, minden elpirult négyzetcentiméterét végigsimította, a száját izgatta. Priss érezte a férfi ruhája mögé csúsztatott ujjait puha húsán, és kinyitotta a szemét, mert amire most a szerelme tanította, olyan gyönyörű volt, hogy egész életében így akart emlékezni a férfira. Még ha csak sajnálatot érzett iránta, akkor is ennek a néhány percnek az emléke fogja éltetni hátralevő életében. – Hozzád fogok érni – mondta John gyengéden. – Itt – súgta, ahogy melle domborulatát végigsimította csipkés melltartója mentén. – Meg itt. – Keze a csipke alá csúszott, a kemény, lüktető mellbimbóra, amely a férfi iránt érzett égető vágyról árulkodott. – Ó – nyögte Priss magánkívül, a férfi kezébe kapaszkodva. – Eddig ismeretlen érzések, igaz? – kérdezte John azzal az átható tudattal, hogy más férfi még nem ért a lányhoz. – Én is új érzésekkel ismerkedem, Priss. Te szűz vagy, és számomra most olyan minden, mintha nekem az első alkalom lenne. Elbátortalanít ez a tudat. Priss a férfi szemébe nézett. – Annyira... kívántalak – hangzott a meggyötört vallomás. John szemei mosolyogtak. – Valóban? És most, hogy megkaptál? Priss ajkai szétnyíltak. – Nem tudom, mit tegyek – mondta egyszerűen. – Akarod, hogy én mutassam meg neked? – John hangja sötét és bársonyosan csábító volt. Mosolygott, ahogy keze rábukkant a gombokra, és kínzó lassúsággal látott neki, hogy lefejtse a ruhát a lányról. – Igen – súgta Priss. – De... – Bátorsága elszállt, ahogy John az utolsó gombbal is végzett, és rádöbbent, mit enged meg most a férfinak. John megrázta a fejét. – Nem, nem akarom, hogy ezt egy fiú tegye meg az egyetemről, csupán kíváncsiságból. Hadd legyek én az első! Priss teste reszketett, ám elviselhetetlenül vágyott a férfira, a pillantására. Csak az övére. Soha más férfiéra nem. John keze újra megmozdult, és kikapcsolta Priss melltartóját. Volt egy pillanat, amikor a lány majdnem eltolta magától a férfit, ám az ura volt ennek az ösztönös visszahúzódásnak. Magához vonta az arcát, arra kényszerítve, hogy behunyja a szemét, míg ő a derekáig lefejtette róla a ruhát. Priss érezte bőrén a hűs levegőt, és a meleg, érdes kezet meztelen hátán, és a szíve majd kiugrott a helyéről. – És most... – lihegte a férfi, nyitott száját a lány homlokához nyomva – ...most hadd nézzelek meg. Feküdj le, Priscilla, hogy láthassam, amit még nem mutattál meg más férfinak. Lélegzetét visszafojtva, gyengéden az ágytakaróra fektette a lányt, és szemét lassan legeltette annak rózsaszín mellein és kemény, hegyes mellbimbóin. Priss elpirult. Ám a szégyen első néhány gyötrő másodperce után kezdte magát elengedni, és élvezni a férfi átható, elismerő pillantásait. Teste megtelt vágyakozással, lassú, érzéki mozdulatokat tett a matracon, csípőjét akaratán kívül a férfi felé emelte. – Akarod, hogy megérintselek? – kérdezte John, ahogy a szemébe nézett. Priss egész teste bizsergett, torkán akadt a lélegzete, ahogy meghallotta John hangjának mély, izzó csengését. A férfi tapasztaltsága még nyilvánvalóbbá tette Priss ártatlanságát.

John felült, és egyik kezével végigsimította Priss lapos hasát, csípőjéhez simuló ruhája felületét. Lassan, finoman, miközben a lány szemébe nézett, megérintette mellei kemény csúcsait, és figyelte, ahogy a lány megborzong. – A melled olyan, mint a méz – mondta. – Mindenestül mézédes vagy. Olyan édes, hogy megrészegülök tőled. – Előrehajolt, és a lány meztelenségét csodálta. – Szeretnélek a számba venni – lihegte. – Megengeded? Priss tehetetlenül nyöszörgött, testét újra csábítóan kidomborította. – Priss – súgta a férfi, miközben kezét lassan a lány alá csúsztatta. – Gyere ide, Priss. Szétnyílt ajkaihoz emelte a lány testét. Priss megmerevedett, és gyönyör sikolyát hallatta, ahogy a férfi a szájával becézte, és az éles: gázott, halk kiáltás rögtön felizgatta Johnt. Valósággal habzsolta a testét, és közelebb hatolva érezte, hogyan válaszol Priss, és fürdött válaszainak hevességében. A lány magánkívül turkált a férfi hajában, akit a vad kis sikolyok teljesen lázba hozták, és még soha nem érzett szenvedélytől reszketett. – Ó, istenem! – súgta csodálattal, hiszen a lány oly édesen áratlan volt, annyira bízott benne. Teljes felhatalmazást kapott tőle, hogy azt tegyen selymes, fiatal testével, amit csak akar, és szinte megőrjítette ez a lehetőség. Szája most lefelé mozgott a lány testén, egész a derekáig, a csípőjéig, lapos hasáig, ahogy lejjebb tolta a ruháját, hogy mohó ajkai érezhessék meztelenségét. Finom szappaníze volt, és legszívesebben teljes egészében felhabzsolta volna... – Akarsz engem most? – suttogta élesen. Szája felfelé siklott testén, lágy mellein át az arcáig, és tenyerébe zárta keblét, miközben ajkai lehetetlenné tettek bármiféle ellenállást a lány részéről. – Meg akarsz engem érinteni úgy, ahogy én érintelek meg téged, hogy semmi se legyen köztünk, csak levegő? – Igen, nagyon akarom... – lihegte kiszáradt ajkakkal Priss, odaadóan, reszketve a gyönyörtől. – Én is akarom – mondta John kissé bizonytalanul. – Elvesztettem a fejem miattad. Feküdj nyugodtan, kicsim. Hadd érintselek meg, hadd tegyelek magamévá. Arcát a lányéhoz dörgölte. Szájával szeretgette, becézgette. Priss borzongott gyengédségétől, és John tudta, most már nem állna ellen, ha teljesen levetkőztetné és magáévá tenné. De miközben ezen tudat öröme töltötte el, a következmények is eszébe jutottak. Priss szűz volt. Az első alkalmat ő talán nem fogja annyira élvezni, mint a férfi. Ő maga jobban fel volt izgatva, mint valaha is életében – túlságosan is ahhoz, hogy elég türelmes legyen a lányhoz. És ami a legrosszabb, Priss nem védekezett. Teherbe is eshet. Ez a lehetőség hirtelen észhez térítette. Hiszen ez lány még szinte gyermek! Elhúzta száját lágy hasától, és sikerült meggyötört testével felülnie, élesen lihegve, kezével izzadt hajába túrva. Priss maga is hevesen lélegzett, teste vadul rázkódott. Hangos mormogással vonta karjaiba a lányt, és ringatni kezdte izzadt testét. – Ölelj át szorosan, kedves! – súgta a fülébe, érezte melle hevületét az ingén keresztül. Priss háta olyan volt, mintha selymet tapintott volna. – Ölelj át! Majd elmúlik. Csak tarts erősen! Priss a férfiba kapaszkodott, kissé zavarba jött felindultsága miatt, és vad csalódottságot érzett. Vágyódott valami után, amit nem kapott meg, bár maga sem tudta, mi is az valójában. – Jaj, istenem – suttogta szinte önkívületben. – Most már tudod... – mondta a férfi gyengéden. Priss körmeivel a férfi vállába markolt, arcát a nyakához nyomta, kissé remegett, ahogy a szívverése lelassult és légzése újra egyenletessé vált. – Nem akartad abbahagyni... először. Akkor most miért? – Ezt nem is kérdezte, inkább kijelentette. John nagy kezével lassan simogatta haját. – Teherbe ejthettelek volna. A gyönyör hullámai söpörtek végig Prissen. Az nagyon jó érzés lehet, teherben lenni az ő gyerekével. Egyáltalán nem volt ijesztő lehetőség. De ez szegényes módja lett volna annak, hogy megszerezze magának Johnt. Csak egy alattomos fogás. Felsóhajtott.

– És én hagytam volna. John lágyan nevetett. – Igen, tudom. Édes, drága kicsi szüzem. – A lány vállába harapott, elég erősen, az pedig beleborzongott a váratlan érintésbe, és felnevetett. A férfi visszaejtette a párnákra a lányt, leült, és birtokló, csillogó, kék szemmel nézte félmeztelenségét. – Soha senkit nem kívántam még ennyire – mondta fojtott hangon. – Teljesen tűzbe hoztál. Még most is érzem. Egyenes beszéd volt, és kicsit zavarba ejtő – akár csak Priss féktele viselkedése. John mintha észrevette volna, hogy Priss elbizonytalanodó Kedvesen mosolygott a lányra, mikor felült és rendezgetni kezdte a ruháját. – Ne szégyelld magad – mondta gyengéden. – Rajtunk kívül senki nem fogja megtudni, mi is történt ma itt. – Hosszú ujjaival végigsimított; a lány száját. – Én nem fogom elmondani, ha te sem. Ez volt az a John, akit annyira szeretett! Szemtelen és pajkos. Priss a férfira mosolygott, amaz meg vissza rá, és előrehajolva lágyan, szerelmesen megcsókolta, miközben újra lehúzta a ruháját. – Ennél szebbet soha életemben nem fogok látni – mormogta a fogai között, a lány rózsaszín bőrét bámulva ott, ahol az előbb csókolgatta és kóstolgatta. Kemény arcán valóságos áhítat tükröződött. Priss vadul elpirult, John pedig előrehajolt, és lecsókolta a félénkséget a szeméről, az ajkairól. Arcából kisimította csatakos haját, és úgy nézett rá, mintha napfelkelte lenne, amelyet az emlékezetébe akar vésni. – Most már hozzám tartozol – mondta halkan. – Őrizd meg a tested a számomra, ne add oda másnak. Én várni fogok rád. – A testem már rég a tiéd – mondta Priss elcsukló hangon, a másik tekintetét keresve. – John, én... A férfi a lány szájára tette a kezét. – Ne mondd ki! – Keze helyét a szája vette át, és olyan hozzáértően csókolta meg, hogy Priss felnyögött a gyönyörtől, s szemeit elfutotta a könny, amikor John felemelte a fejét. – Nagyon fiatal vagy – mondta neki úgy, mintha ez zavarná őt. – Rengeteg időnk van még, – Rengeteg? Mikor még ma elutazom? – Kicsim – súgta John a lányt bámulva –, ha nem utaznál el ma, estére bizonyára az ágyamban találnád magad. Azzal felállt, lustán kinyújtózott, és elnézően figyelte, ahogy Priss megpróbálta elrendezni ruháját. Szemében a birtoklás fénye csillogott, és a csendes büszkeségé, de Priss ezt nem láthatta. – Látod, ez történik, ha kerülsz engem – mondta, ahogy Priss felállt, és lesimította kócos haját. – A kétségbeesés a végsőkig hajszolhat egy férfit. Priss halványan mosolygott. – Szóval ez történt? John elkapta a csípőjét, és magához húzta. – Szerinted mi történt? Priss a férfi ingét nézte, s azon gondolkodott, hogy nézhet ki nélküle, távolról látta úgy, amikor az embereivel kerítést épített, vagy új lyukat fúrt a cölöpöknek. – Most már késő – jegyezte meg John, és mély hangjából elégedettség csengett ki. – Ha azt akartad, hogy táncba vigyelek, addig kellett volna használnod a helyzetet, amíg együtt feküdtünk az ágyon. A lány elpirult, a férfi nevetett. – Hamar elszaladnak a hónapok – mondta könnyedén, egy utolsó, gondtalan csókot adva a lánynak. – Majd írj! – Hát lehet? – kérdezte lélegzet-visszafojtva. – Persze. – És válaszolni is fogsz? John egyik lábáról a másikra állt. – Nem éppen az erősségem a levélírás, édes – vallotta be. – Majd megkérem anyámat, hogy írjon helyettem.

Frissnek fájtak ezek a szavak. Nyilván nem szerelmes levelek lesznek – ez nyilvánvaló. Talán mindazt, ami az imént közöttük történt, John csak búcsúajándéknak szánta, gyengéd istenhozzádnak. Kárpótlásul azokért az alkalmakért, amikor nem foglalkozott vele, most odavetett néhány szem morzsát. Egész teste elgyengült, de túl büszke volt ahhoz, hogy kimutassa. Hogy felejthette el azt, amit az apja mondott neki arról, hogy John örül, hogy megszabadul tőle, hogy túl öreg ahhoz, hogy érdekelje Priss? – Húsvétkor találkozunk – szólalt meg a férfi. – Akkor hazajössz, ugye? – Persze – mondta mereven Priss. – Viszlát, John. A férfi ujjával finoman végigsimította a lány arcát, és hosszan, forrón a szemébe nézett, de nem ért hozzá többet. – Viszlát, Priss. Minden jót. – Neked is. És ezzel elment, csupán néhány vad perc emlékét hagyva hátra. Talán kedvesebb lett volna ez az egész, ha ettől megkíméli. A mennyországból újra lehuppanni a földre fájdalmas volt. Az ablakhoz lépett, és nézte, ahogy a kocsi távolodik. A kapuból még integetett, és Priss tudta, John érzi magán figyelő tekintetét. Tudta, hogyan érez most. Mindez csak kárpótlás volt, vigaszdíj. Adjunk a lánynak egy pár csókot, hogy egy kicsit beleborzongjon. Visszament a bőröndjéhez, és csak bámulta, visszatartva előtörő könnyeit. Hát neki ugyan nem kellenek John odavetett morzsái, köszöni szépen. Elutazik, és elfelejti őt. Teljesen kitörli az emlékeiből. Naná, hogy kitörli. Leült az ágyra, és szomorún lógatta az orrát. Az ágytakarón még mindig érezte John erős kölnijének illatát. Sok időbe telt, míg rávette magát, hogy felálljon, és befejezze a csomagolást. Órákkal később elköszönt a szüleitől Brisbane-ben, és felszállt a Hawaii-szigetekre tartó gépre. Annak ellenére, hogy megígérte magának, nem teszi, tekintete akaratlanul is a repülőteret vizslatta, hátha megpillantja Johnt. De a férfi nem volt ott. Miért is lenne? Ő már elbúcsúzott. Priss hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Hosszú nap állt előtte.

4. FEJEZET Priss hamar beilleszkedett Honoluluban, Oahu szigetén, az egyetemen, és a különböző kultúrákat és embercsoportokat pont olyan érdekfeszítőnek találta, mint korábban Ausztráliát. Nem az egyetem területén lakott, hanem Margaret néninél, aki fiatalos gondolkodásmódjával élénk és kellemes társnak bizonyult. Mikor Priss éppen nem az órákon ült, nénikéje körbevezette a szigeten. Priss lélegzetelállítóan szépnek találta a partot, a hegyeket, a vulkánokat és a virágokat, és a fájdalom, amit családja és a szeretett férfi elhagyása miatt érzett, napról napra csökkent. Egyik legnagyobb vigasza új barátja, Ronald George volt, egy magas, sötét hajú, kék szemű angol, aki szintén tanítónak készült. Már a legelső napon megismerkedtek az egyetemen, amikor is Ronald odasompolygott hozzá az előadóban, és előrehajolt, hogy a fülébe sugdosson. – Mondd csak – kérdezte cinkosan –, érdekelne egy forró randevú velem algebra alatt? Kicsit sokan vagyunk itt, de van egy alkalmas hely ott a függöny mögött. Priss döbbenten nézett rá. – Tessék? – Csak egy rövid találka – folytatta zavartalanul a fiú. – A következő óra kezdetéig? Rendben, meggyőztél, feleségül veszlek. De akkor várnod kell, hogy legyen egy órányi szabadidőm. Mondjuk ebédidő körül? – vigyorgott. – Ha már itt tartunk, Ronald George vagyok. A házasságlevélen is láthatod majd a nevet, de gondoltam, talán szeretnéd még előtte megtudni. – Hihetetlen vagy! – tört ki Priss. Nagy szemeket meresztett a férfira. miközben azon gondolkodott, segítségért kiáltson, vagy hahotázásban törjön ki. – Tényleg az! És gondolj csak bele, még nem is igazán léptem akcióba – kacsintott rá amaz játékosan. – Na, mit szólsz hozzá? Akár most is eljegyezhetnénk egymást. Csak az a baj, öreglány, hogy sajnos nincs nálam gyűrű. Priss a nevetés mellett döntött. – Hagyd abba, nem bírom – kapkodott levegő után, miután már úgy kacagott, hogy fájt a hasa. A férfi hátravetette hullámos, sötét hajának egy tincsét. – Tudtam, hogy összebarátkozunk. Pont az én esetem vagy. Egy lány. Priss a kezét nyújtotta. – Priscilla Johnson vagyok Queenslandből, Ausztráliából. – Nagyon furcsa akcentusod van, ha nem haragszol, hogy ilyet mondok – jegyezte meg Rónáid. – Talán délausztrál? – Eredetileg Alabamából származom – vallotta be. – Apám Providence-ben tanító. Az egy kisváros Brisbane-től északnyugatra. Sok nagy farm van arrafelé. – Ó igen, Ausztrália! – jegyezte meg a fiú, miközben barátságos mosollyal tanulmányozta a lányt. – Én magam is ott szeretnék tanítani, miután megszereztem a diplomámat. Különösen akkor, ha te is ott tanítasz majd. – Igen, ott – mosolygott vissza Priss. – Régóta vagy itt? – Két teljes napja. Hiányzik az otthoni eső meg a köd, a hideg. – Én tavasszal jöttem el Ausztráliából. – Szerintem mind a ketten itt fogunk meghalni ezen a paradicsomi szigeten – jövendölte a fiú. – Ismerek egy lányt, aki orvosnak tanul – mondta Priss. – Majd ő megment minket, ha egyszer túljut az alapvizsgán. Addig semmiképp ne kapj tüdőgyulladást. – Ajjaj. Ebben az esetben, felteszek egy mustártapaszt ma este. És talán néhány hot dogot is szerzek hozzá.

Épp, amikor kezdtek összemelegedni, megszólalt a csengő, de a rákövetkező hetekben szoros barátságot kötöttek. Mindketten tudták, nem vad romantikáról van szó, de úgy tűnt, az első pillanattól vonzódnak egymáshoz. És Frissnek nagyon nagy szüksége volt egy barátra. Minél tovább volt távol John Sterlingtől, annál jobban hiányzott neki. Kifejezetten fájdalmassá vált éjszaka lefeküdni, és rá gondolni. A húsvétig eltelt hat hónap alatt Frissnek túl sok ideje volt azon töprengeni, milyen szörnyű rámenősen üldözte Johnt az elmúlt két évben. Az csak rontott a helyzeten, hogy Renée megírta, John Janie Weeksszel járkál, aki a környéken rossz hírben álló, elvált asszony volt. Renée azt írta, talán nincs is köztük semmi, csak a szájukra vette őket a város. Priss mégis biztos volt benne, hogy Johnnak viszonya van azzal a nővel, és ez elviselhetetlenül fájt neki. A levél elolvasása után hosszú órákig sírt, és máskor oly vidám arcáról keserű fájdalom sugárzott, mikor bement a húsvéti szünet előtti utolsó szociológiaórára. – Mi a baj, Priss? – kérdezte Ronald aggódó tekintettel. – Remélem, nem én törtem össze a szíved – tette hozzá vigyorogva. – Majd belehalsz a fékezhetetlen vágyakozásba, igaz? – Hát, talán – mosolyodott el Priss. Aztán komollyá vált az arca. – Nem akarok hazamenni húsvétra – hazudta. – Nagyszerű! – jelentette ki Ronald. – Maradj itt, és elviszlek egy bulira a szobatársam szüleinek a házába. – Ez elég jól hangzik! Komolyan gondolod? – Komolyan. Olyan sokat beszéltem már rólad Dannynek, hogy alig várja a találkozást. Priss szeme a fiúét kutatta. — Hát... – Gyerünk – kiáltotta Ronald. – Nem akarlak semmibe sem belerángatni. Megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk. Priss megnyugodott. – Rendben. Maradok. – Éljen! – kiáltotta Ronald. – Szólok Dannynek, hogy jössz te is. Ez egy flancos összejövetel lesz, öreglány, ha jól tudom, még malacsütés is lesz! – Prisshez hajolt. – Ne aggódj, a malac életének nem volt már értelme, nemrég hagyta faképnél a barátnője. Priss nevetésben tört ki. – Pont egy ilyen emberre van szükségem, mint te! – Nem ezt mondtam már a legelején? – jelentette ki önelégült mosollyal Ronald. Az ausztrál férfi Priss kissé megnyugodott, ugyanis jó oka volt arra, hogy Hawaiin maradjon. Nem akarta a szülei szemébe mondani az igazságot: majd belehal, hogy John egy levélre sem méltatja, azt meg nem bírná elviselni, hogy egy másik nővel lássa. Aznap éjjel felhívta Renée-t és Adamet Margaret házából. – Nem jössz haza? – kapkodott levegőért Renée. – De hát kicsikém, terveink voltak... – Sajnálom – mondta vidámságot tettetve Priss –, de emlékeztek, hogy beszéltem már Ronald George-ról? Nos, hát ő meghívott egy nagy bulira a barátja házába, ami egy pár nap múlva lesz, és ő olyan rendes srác... szóval igent mondtam, mielőtt még meggondoltam volna. – Priss nagyon nem szeretett hazudni. – Ő az angol fiú – emlékezett Renée. Felsóhajtott. – Priss, meghívtunk néhány embert holnap estére, hogy megünnepeljük a hazajöveteledet. Úgy volt, hogy jön John is. Priss behunyta a szemét, ahogy a magány és a szerelem hulláma végigsöpört rajta. – Nyilván az új hölgyeménnyel együtt? – jegyezte meg szúrósan. Renée nem válaszolt. – Nem érted – mondta rövid szünet után. – El kell mondanom... – Nagyon is jól értem – vágott közbe Priscilla, és nagyon érettnek és magabiztosnak tűnt a hangja. – Igaz, belezúgtam Johnba, de az itt töltött hónapok meggyógyítottak. Szeretnék fiatalabbat, olyat, mint Ronald, aki azt szereti csinálni, amit én. Olyan jól érzem magam, mama. Ugye nem haragszol meg nagyon, ha ezt az egy vakációt kihagyom? – Nem, persze, hogy nem, kislányom, ha tényleg ezt akarod.

– Igen, ezt – jelentette ki Priscilla határozottan. – Apa ott van? – Ma sokáig dolgozik, de megkérhetem, hogy hívjon fel, ha hazajött. – Nem, inkább ne. Majd én telefonálok holnap, vagy valamikor. Anya...? – Friss John hogyléte felől akart érdeklődni, meg hogy elveszi-e az új nőt, de nem merte, különösen nem az épp most kitalált történet után. – Szeretlek – tette hozzá inkább. – Én is szeretlek, drágám. Priss, ami Johnt illeti... – Életemnek azt a részét lezártam, és ő biztosan örül ennek – mondta Priscilla halkan. – Biztos nagy könnyebbség neki, hogy nem üldözöm folyton. – Elég magányosnak tűnik, ha éppen tudni akarod – jött a gyengéd válasz. – Folyton rólad kérdezget. Azt mondta, úgy volt, hogy írsz neki. Priss egyszerre izzadt és rázta a hideg. – Tudod... nem igazán akarta. Csak sajnált engem. – Ezt nem hiszem. – Anya, neked és apának találkoznotok kell Ronalddal – mondta a lány lelkesen. – Ő nagyon előkelő angol családból származik. Rendkívül intelligens, és jó a humora, és hazajön velem Providence-be tanítani, ha elvégeztük az egyetemet. Hát nem nagyszerű? Ő fantasztikus! Neked és apának is nagyon fog tetszeni. Renée nagyot sóhajtott. – Igen drágám, biztosan így lesz. Egyszer el kell őt hoznod. Ezután a beszélgetés általános dolgokról zajlott, és John nem jött többet szóba. De mikor Renée elköszönt és letette a kagylót, Priscillában feltörtek a férfival kapcsolatos emlékek, és addig kínozták, amíg már legszívesebben sikított volna. John csak utalt arra, hogy vár majd rá, és hogy most már őhozzá tartozik, de nem igazán mondta komolyan. Renée javíthatatlanul romantikus volt, és szerette Johnt. Nem csoda, hogy még mindig megpróbálta összehozni őket. Priss azonban már túl volt a John Sterling után való siránkozáson. Túl fogja élni a dolgot, így vagy úgy, és kizárja őt az életéből és a szívéből. Túlteszi magát rajta. A buli csodálatos volt, és nagyon izgalmas. Ronald szobatársa, Danny hawaii volt: egy intelligens fiatalember, akinek barna szeme volt, és jól vágott az esze. Frissnek rögtön megtetszett. És Danny szülei pont olyan nyíltak és barátságosak voltak, mint Danny maga. Ráadásul sok egyetemista is volt ott. Priss jól érezte magát, ám lelkének egy darabkája mégis még mindig Johnt siratta. – Priss, már napok óta olyan csendes vagy – jegyezte meg Ronald, ahogy együtt sétáltak a parton. Lepillantott a lányra a késő esti szélben, megkínzott arcát tanulmányozva. – Ugye egy férfiról van szó? Priss ránézett, és felsóhajtott. – Igen. – Soha nem beszélt Johnról. Senkinek, még Margaret néninek sem. – Rossz emlék? – Semmi olyasmi – nevetett lágyan. – Teljesen belebolondultam és üldöztem őt, ennyi az egész. Még mindig zavarban vagyok egy kicsit miatta. – Ő mit érzett? – Sajnált. – Ó. – Ronald megfogta Priss kezét. – Velem is pont ez történt – közölte bizalmasan. – Észre sem veszi, hogy élek. – Gondoltál már arra, hogy hirdetést adj fel az újságban? – kérdezte Priss gúnyosan. Ronald nevetésben tört ki. – Nem hiszem, hogy az használna. Nem olvas újságot – tette hozzá összehúzva a szemöldökét. – Őszintén szólva, öreglány, abban sem vagyok biztos, hogy tud olvasni. De micsoda alakja van! – Szegénykém. – Túlélem valahogy. Ronald felsóhajtott, és a fehér homokparthoz csapódó hullámokat nézte. – Az ember mindig valaki olyanba szeret bele, akibe nem kellene.

– Igen, tudom. – Priss megszorította a fiú kezét. – De jó, ha vannak az embernek barátai, akik megvigasztalják. Ronald elmosolyodott. – Még mindig biztos vagy benne, hogy nem szeretnél szenvedélyes viszonyt folytatni velem? – Sajnálom. Nekem nem valók a szenvedélyes viszonyok. Azonban egy barátra mindig nagy szükségem van, – Valójában – szólt Ronald elgondolkodva és Prissre kacsintva – én is pont ezt akartam mondani. Jó, ha az embernek van egy nőbarátja, akivel más nőkről beszélgethet. A világért sem tennék kockára egy ilyen kapcsolatot. – Rendes pasi vagy – mondta Priss. – Ez eléggé ausztrálul hangzott? – tette hozzá kérdő pillantással. – Gyakorlom. – Nem mondom, meglehetősen – vigyorgott a fiú. – És ez elég britül hangzott? Tudod, nekem sem szabad kiesnem a formámból. Priss nevetett, és a haját hátravetette a szélben. Az egész világnak sós tengeri levegő és trópusi virág illata volt, ahogy kézen fogva sétáltak tovább. Olyan jó volt, hogy van egy ilyen barátja. Bárcsak el tudná felejteni Johnt, és teljesen ki tudná törölni a fejéből. Ha elképzelte, ahogy Janie Weeks vékony karjait az ausztrál óriás köré fonja, rosszul volt. Mi a fenét látott John abban a borzasztó férfifalóban? Priss arca komor lett. Ő talán pont olyan tapasztalt, mint John. John sok megjegyzést tett Priss korára. Homályos szemekkel bámult a csodás naplementébe. – A paradicsom – mondta lágyan. – Bár nagyon szeretem, néha elcserélném a queenslandi szárazságra. A nyári esős évszak kivételével az egész év aszályos. – Azt mondtad, száraz volt a nyár otthon – emlékezett vissza Ronald. – Igen, ez a legtöbb farmernek gondot okozott. A szüleim mondták, hogy John Sterling rengeteg juhot és marhát vesztett. De nem hiszem, hogy ez nagyon számítana neki, olyan sok állata van. – Jól gondolom, hogy ő az a férfi? – kérdezte Ronald gyengéden. – Igen. – Priss a hajába túrt. – A Sterling Run hatalmas. De engem soha nem a földje érdekelt. Hanem maga a férfí. – Gondoltál már arra, hogy elmondod neki, mit érzel? Priss röviden felnevetett. – Nagyon jól tudja, mit érzek. Mindig is tudta. Egyszerűen nem érdekli. Azt mondta, nem erőssége a levélírás, majd az anyját kéri meg, hogy írjon helyette. – Keserűen sóhajtott. – Ezenkívül sokat látták együtt egy helybéli, igen éhes asszonnyal. – Szóval ez a helyzet. – Ez a helyzet. – Priss megpróbált nem gondolni az utolsó otthon töltött napra, de mint mindig, ez most sem sikerült, – Szegény kölyök. – Ronald vigasztalóan szorította meg a kezét. – Túljutok majd rajta – mondta Priss. – Csak egy kis időre van szükségem. De ahogy az ágyában feküdt aznap este, azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha is elfelejteni őt. Az egyetemen egy fiú sem hatott rá, beleértve Ronaldót is, sem fizikailag, sem érzelmileg. Csak egyetlen férfi érdekelte, és ő John volt. És ezt semmiféle nagy elhatározás sem tudta megváltoztatni. Csak forgolódott az ágyában, egyfolytában az anyja hangját hallotta, amint arról beszél, milyen magányosnak tűnik John. De ha magányos, akkor miért nem ír? A távolban megcsörrent a telefon, és röviddel később Margaret néni hangját hallotta szobája ajtaja előtt. Az ajtó résnyire kinyílt, és egy göndör, őszülő hajkorona, meg egy barna szempár jelent meg a nyílásban. Mintha Adam Johnson női változata lett volna, apja két nővére közül az, aki kedvelte őt. – Téged keresnek, szívem – mondta csillogó szemmel. – Van kedved egy érzéki hangú férfival beszélni?

– Nem bánom – válaszolta Priss vonakodó mosollyal–, úgysem alszom túl jól. Ronald az? – Nem – válaszolta Margaret titokzatosan. – Gyerünk, vedd már fel! Reggel találkozunk! Jó éjszakát! Priss zavarodottan vette fel a kagylót. – Halló? – Nem tudsz megfogni egy rohadt tollat, és kaparni nekem két sort? Priss szíve majd kiugrott a helyéről. – John! – tört ki, mindenféle fogadalmáról megfeledkezve, s a büszkesége máris romokban hevert, ahogy a hangját meghallotta. Idegesen tekergette a zsinórt ujjai között. – Jaj, John, olyan nagyon hiányzol! Hirtelen elhallgatott, megpróbálta magát kissé összeszedni. A francba, már megint mit csináltam! – gondolta dühösen. – Mindenki nagyon hiányzik – helyesbített. – De nagyon jó itt, John, sok a napsütés, nem unatkozom, van hova menni... – Hagyd abba a fecsegést. Fel vagy még öltözve? Priss viccelődni próbált. – Miért? Olyan hangulatban vagy? Leírjam, miben alszom? – Hagyd abba! Rengeteg bajom van a farmon, és közben miattad is halálra izgulom magam. Vettem egy repülőjegyet, amit nem engedhettem volna meg magamnak, de nem azért, hogy viccelődj velem. Milyen gyorsan tudsz ideérni? Priss képtelen volt gondolkozni. – Odaérni? Hová? Úgy érted, Ausztráliába? – Honoluluba, a repülőtérre, a francba is! – nyögte ki John bosszúsan. Prissnek leesett az álla. – Te itt vagy? – Igen, itt vagyok. Fáradtan és éhesen, és enyhén szólva kiütve... Kedvesem, siess már, légy szíves! Beszélnem kell veled! Ez maga volt a mennyország! Mintha egy álom vált volna valóra. A szivárvány vége. Priss nagy, forró könnyekkel sírt, és közben nevetett. – Húsz perc alatt ott lehetek – mondta. – Még ha végig futnom kell is! Johnnak elakadt a lélegzete. – Siess már, kicsim! – szólt végül. – Várlak! Priss gyöngéden a hallgatóba csókolt, aztán letette, s egy percig úgy érezte, mint ha nem is a valós világban lenne. Aztán kiugrott az ágyából, és berontott Margaret szobájába. – John volt az. Itt van! Itt maradhat éjszakára? Alhat a szófán, de most mindenekelőtt ki kell jutnom a repülőtérre! – hadarta őrült gyorsasággal. Margaret, aki bár soha nem ment férjhez, de azért emlékezett még arra, milyen is volt szerelmesnek lenni, megértően mosolygott. – Igen, itt aludhat ma éjszaka. Hívj egy taxit, és indulj! Az előszobában van a pénztárcám, takarók a szekrényben. És most aludni szeretnék. Nyugodtan – tette hozzá nyomatékkal. – De ne használd ki, hogy ilyen bűnpártoló vagyok, kedvesem! Priss elpirult. – Dehogyis, soha nem tennék olyat – ígérte. – Úgy szeretlek Margaret néni! – lelkesedett, és átölelte az idős nőt. – Én is szeretlek, kedvesem! De most sipirc! Priss rekordidő alatt felöltözött, pulóvert, pólót, farmert és tornacipőt húzott magára. Épphogy csak megigazította a haját, hívott egy taxit, és máris a kis ház bejáratának lépcsőjén ült türelmetlenül várakozva. Pálmafák alakja rajzolódott ki a lámpafényben, zúgott a szél, és Priss közben nagyon szenvedett. John alig pár mérföldre tőle, itt, Hawaiin! Az egymástól távol töltött hosszú hónapok most éveknek tűntek. Végre megjött a taxi, és ő dermedten ült a hátsó ülésen, amíg a repülőtérre nem értek. Még a sofőrt is majdnem elfelejtette kifizetni, úgy viharzott a csarnokba. Tágra nyílt szemmel, szinte megszállottan kutatta a tömeget. Csak amikor megérezte a vállára nehezedő kezet, akkor jött rá, hogy John nyilván nem munkaruhában érkezett.

Megfordult, és ő ott állt előtte. Nagyon előkelőén és peckesen, szürke, háromrészes öltönyben, barna haja a szőke tincseivel csillogott a fényben, arca kemény, szemében kék szikrák táncoltak. – Priss – mondta olyan hangon, amitől a lány térdei megremegtek. – Azt hittem, csak álmodom – jegyezte meg. Alsó ajka megremegett. – John, sajnálom, de semmi sem változott, nem változtam, én... A férfi kitárta karját, és Priss úgy omlott bele, mint aki végre hazatalál, arcát a férfi mellényébe temetve. John olyan erősen ölelte át, hogy az már fájt, de ezt sem bánta. Nagyot sóhajtva fektette arcát a puha szövetre. Kezével háta feszes izmait simogatta a zakója alatt, s hallotta a férfi nehéz, gyors szívdobogását. Elmosolyodott, ahogy figyelte. – Nincs kérdés? – kérdezte halkan John. – Nem is akarod tudni, miért vagyok itt? – De, majd oda is eljutok – erősítette meg Priss mosolyogva. Nagy levegőt vett, mellkasa a férfiéhoz simult. John nevetett, bár kissé feszülten. – Gyerünk, kicsim! – Nincs bőröndöd? – csodálkozott Priss, ahogy a férfi gyengéden eltolta magától. – Nem volt időm pakolni. Miután Renée megemlítette azt az átkozott egyetemista kölyköt... – John szemei szikrát szórtak. Priss nagy szemeket meresztett, ahogy leolvasta a vad féltékenységet a férfi arcáról. – Ronaldra gondolsz? – kérdezte csodálkozva. John sokatmondóan mérte végig a lány formás testét. – Lefeküdtél már vele? Priss alig jutott levegőhöz. – Nem! – kiáltotta. – Persze, hogy nem! – Mitől persze? – John hangja követelődzővé vált. Priss tekintete ellágyult, ahogy a durva arcot vizsgálta. – Természetesen azért, mert én hozzád tartozom – mondta csendes büszkeséggel. – Nem akarom, hogy egy másik férfi hozzám érjen, soha! John úgy állt ott, amint akit odaszögeztek. Zihálva vette a levegőt. Lassan, bizonytalanul megsimogatta Priss arcát. – Kívánlak – mondta érdes hangon. A lánynak sikerült mosolyt erőltetni az arcára. – Én is kívánlak téged. – Margaret alszik már? Priss bólintott. John körülnézett. – Tűnjünk el innen. Kettesben akarok lenni veled. Priss a férfi kérges tenyerébe csúsztatta a kezét, és hagyta, hogy kivezesse a repülőtérről. Pár perccel később Margaret elegáns nappalijában álltak, és a pillanat kábulatában bámulták egymást. – Várni akartam – kezdte John. – Időt akartam adni neked, hogy szétnézz a világban. – Miért? John megrántotta széles vállát, és komolyan nézett rá. – Még csak tizennyolc éves vagy. Priss vigyorgott. – A legszebb kor. Sok mindent megtaníthatsz nekem. – Istenem, a puszta gondolattól remegnek a térdeim. – John felnevetett, ahogy a lányt bámulta. – Gyere ide, te kis átkozott, hadd szeresselek! Priss odalépett hozzá, s élvezte a férfi erejét, aki egészen elemelte a földtől, és lefektette Margaret zöld kárpitú szófájára. Priss belesüppedt, és édes várakozásba merült, miközben John levetette zakóját és mellényét, és lassan, érzékien kigombolta az ingét. Priss már korábban is látta ing nélkül, de az nagyon régen volt. A dagadozó barna izmok mérete izgalomba hozta. – Siess már! – súgta pajkosan. John vigyorgott, fehér fogai világítottak sötét arcában. – Türelem, kedvesem.

Priss finoman kidomborította a mellkasát, hogy John láthassa melle vonulatát a vékony anyagon keresztül. John lenyúlt, és felrántotta a pólót, leleplezve meztelen testét. Priss ugyanis nem vett melltartót sietségében. Ajkai szétnyíltak. – Igen, ezt szeretem – súgta, ahogy a férfi megbabonázva bámulta. – Szeretem, amikor nézel. – Nemcsak nézni foglak. – Csitt, zakatoló szívem – mondta Priss huncut hangon, bár a szíve valójában vadul vert. A férfi feléje hajolt, ő pedig felemelkedett, hogy elérje ajkait. Levegő után kapkodott, ahogy John szája a lágy dombokon és a kemény csúcsokon kalandozott, körmei a férfi karjába mélyedtek, és apró nyögés hagyta el a torkát. – Csitt, kedves! Csendben kell maradnod, különben felébresztjük Margaretet – zihálta halkan John. – De ez olyan csodálatos – magyarázta Priss remegő ajkakkal, s a férfira nézett szerelemtől sugárzó szemeivel. – Olyan, hogy az már szinte elviselhetetlen... – Tudom. – A férfi Priss mellé feküdt, és végigfuttatta kezét a lány engedékeny testén, ajkai a szemhéját csókolták. Priss nyöszörgött, ahogy a férfi szája az övére tapadt, és minden kis hajlatát egyenként ízlelgette. – Priss – lihegte John. Szája a kipirult arcra siklott, hozzá dörzsölődött, és elkalandozott rajta a szenvedélytől terhes csendben. És mindez alatt keze a testét kutatta, karcsú lábait, puha, lapos hasát. Priss a férfi sűrű hajában turkált. Domborodó keble szőrös melléhez ért, és ettől szinte megbénult. Szeme tágra nyílt és ellágyult, és áradt belőle az eddig ismeretlen élvezet ereje felett érzett öröm, amit az érintkezés okozott. – Ez jólesik, kislány? – kérdezte John gyengéden. Megmozdult, nagy testét finoman a lányéra fektette. – Ne ellenkezz, rendben? Csak azt akarom, hogy erezz engem. Priss ajkai szétnyíltak, és gyorsan szedte a levegőt, ahogy a férfi ráhelyezte testének súlyát, és megtanított neki valami izgalmasat a férfi és nő közti különbségről. És mikor felsőtestük egybeolvadt, tehetetlenül megborzongott, fogait csikorgatta, és John nyakába fúrta homlokát. – Isteni – suttogta a férfi. – Érezni téged... így. Priss megmozdult egy kicsit, mire a férfi felnyögött. – Na, ki a zajos itt? – kötekedett Priss ideges nevetéssel. – Hangszigetelt szobában kellene szeretkeznünk – vágott vissza John. – Most csókolj meg! Csókolj erősen és lassan, és részegüljünk egymástól! Nagy kezével Priss feje alá nyúl t, és tartotta, miközben a szája lecsapott, és teljesen birtokba vette a lányét. Ez olyan volt, mint az a forró csók, amely még Ausztráliában csattant el köztük. Priss érezte, ahogy a férfi nyelve a száját kutatja. Teste mozogni kezdett a lányén, és ő hagyta, hogy a lábával szétfeszítse az övéit, hagyta, hogy testük őrjítőén bensőséges közelségbe kerüljön, és vadul belenyögött a szájába. – Csendben, kedvesem – súgta John, és szája újra a lányéra tapadt. Keze lesiklott a farmerére, és elkezdte lehúzni. – Jaj, John – nyögte, és a férfi szemébe nézett. – Akarod? – kérdezte az érdes hangon. Kék szemei sötétek voltak és fényesek, és vadságot sugároztak. – Akarsz engem? – I... i... itt? – sikerült kinyögnie. John csak feküdt ott, teste lüktetett a lányén, izmai megfeszültek, ahogy a szemébe nézett. – Itt? – pislogott, lenézett Prissre, és felsóhajtott. Arra kényszerítette magát, hogy ellazuljon, annak ellenére, hogy a lány puha teste, amelyet maga alatt érzett, egyáltalán nem volt jó hatással az önuralmára. Arcát a lány hajába fúrta. – Elfelejtettem, hol is vagyunk – mondta érdesen. – Látod, milyen hatással vagy rám? Priss erről már elég sokat megtanult, ösztönösen, de ez valahogy nem hozta zavarba. Tetszett neki a gondolat, hogy a férfi sérülékeny, és éppen miatta.

Kezét a férfi inge alá csúsztatta, háta kemény izmaihoz ért, és érezte, ahogy megfeszülnek, mintha tetszett volna nekik tétovázó keresgélése. Élvezettel mosolygott. – Nem tudtam, hogy a férfiak ilyen nehezek. Ne...! – ellenkezett, ahogy John eltolta magát tőle. – Ne, ez olyan jó, szeretlek érezni, ahogy rajtam fekszel. – Istenem! – mormolta John a fogai között, és megborzongott. Az oldalára gördült, a lányt is magával sodorva. Feszes teste köré csavarta Prisst, izmos lábával megtartva őt. – Sajnálom – mondta a lány szárazon. – Sokat kell még tanulnom– Ahogy nekem is – ismerte el John. Nagy levegőt vett, és Priss apró kezét a mellkasára tette, hogy érezze, milyen nedves, és tapinthassa szíve zakatolását. – Egy nő sem hatott még így rám. – Ezt nem hiszem. – Pedig így van – mondta a férfi a lány szemébe nézve. A feje alá gyömöszölt egy díszpárnát, és rámosolygott. Ujjaival Priss arcát simogatta, ahogy teljes egyetértésben feküdtek egymás mellett egy újfajta, bensőséges közelségen osztozva. – Senkit sem kívántam még ennyire. Priss a saját ujjait nézte a férfi széles mellkasán, ahogy a dús szőrzetben turkált. – Itt sötét vagy – jegyezte meg. – Nem szőke, mint a hajad. – A nap nem éri gyakran a mellkasom – magyarázta John. Szemével Priss lágy, fiatal melleit nézte, ahogy a mellkasához nyomódnak, és mosolygott. Ujjai a kemény mellbimbókhoz értek, s amint simogatta, érezte, ahogy a lány beleborzong. – Látod, milyen kiszolgáltatottak vagyunk egymásnak? Nem tudhatod, milyen ritka az ilyen. Éjszakákat feküdtem ébren, mióta elmentél Providence-ből, és vágyódtam utánad. Priss felkapta a fejét. – De... – De mi? – John elsöpörte kócos haját az arcából, és a szemei elsötétültek. – Azt ígérted, írni fogsz nekem. Priss szeme a szigorú ajkakra tapadt. – Te pedig azt ígérted, megkéred anyukádat, hogy írjon nekem helyetted. John habozott egy percig. – És te azt hitted... igen, most már értem. – A hátára fordult, és maga fölé emelte a lányt, hogy jól megnézhesse. – Korábban az őrült ötletem támadt, hogy még egy-két évig karnyújtásnyi távolságban tarthatlak, hogy ez a dolog köztünk kicsit leülepedhessen. Csak amíg felnősz. – Elnézően mosolygott, ahogy Priss hirtelen összevonta a szemöldökét. – Aztán, ahogy elmentél, minden elromlott. Dolgozni sem tudtam, annyira hiányoztál. És akkor még csak nem is írtál, te kis átkozott. Vártam a húsvéti szünetet... mindenféle randevúkat terveztem. Aztán felhívtad Renée-t, és megemlítetted azt a fiút... Priss a férfi szájára tette a kezét. – Kíméletlenül üldöztelek – magyarázta. – Mindenki észrevette. Azt gondoltam, azon az utolsó napon csak sajnálatból látogattál meg. Azt hittem, szántál engem, de aztán megbántad, ami történt, és csak el akartad felejteni. – Tényleg el akartam felejteni – vallotta be a férfi. – De nem tudtam, Priss. – Sötét szemével végigpásztázott a lány testén, le egészen oda, ahol olyan szorosan összesimultak, és ekkor a tekintete láthatóan elhomályosult. – Ülj fel – lihegte érdesen. – Hadd nézzelek, az isten szerelmére. Priss megbabonázva húzódott el a férfitól, és lángoló szemeit nézte, ahogy a testén függtek. – Te... te meg... Janie Weeksszel járkáltál – hangzott a nem túl meggyőző vád. A férfi pillantásától egészen elgyengült. – Janie-nek a világon semmi köze sincs kettőnkhöz – mondta John bizonytalanul. Azzal elkapta Prisst, és melleit a szájához közelítette. – Mikor itt csókollak, olyan, mintha rózsaszirmokat érintene az ajkam – suttogta mohón, és szája addig incselkedett, míg Priss tehetetlenül nyögdécselni nem kezdett.

A férfi visszafektette a szófára, szájára tapasztotta ajkait. Tapasztalt érintéssel fogta, simogatta, becézgette a melleit, és Priss hirtelen annyira megkívánta őt, mint még soha semmit életében. John most eltolta magától, hogy szemügyre vehesse a lányt, és amiről annak arca árulkodott, attól a legszívesebben hátravetett fejjel üvöltött volna. Hiszen lehetetlen helyzetben voltak, nem tehette meg ott, a szófán, egy idegen házban, ilyen lángoló sietséggel. Priss fürkészőn nézett Johnra egy hosszú pillanatig, és megpróbált valamit kiolvasni a szeméből. – John? – Gyere hozzám feleségül! Priss most már egész testében remegett. Kezét a férfi arcához emelte, tenyerébe temette, becézgette. – Tessék? – Gyere hozzám feleségül! – John a lány felé hajolt, és megcsókolta a száját lágyan, gyengéden. – Mondj igent, Priss! Gyerünk! Egyetlen szó csupán. – Igen! – nyögte ki a lány. Kezével megpróbálta a férfi csodálkozó száját a sajátjához szorítani. – Nem most rögtön – magyarázta John. – Van néhány... gond, amit meg kell oldanom a farmon. Majd karácsonykor. Rendben? – Hazamehetek veled? – Nem, kicsim. – Miért? – kérdezte Priss panaszos hangon. – Mert a távolság az egyetlen, ami segíthet megőrizni a szüzességedet – mondta tompán. – Szemérmetlen vágy ég bennem irántad! Nem vetted még észre? – Én is kívánlak téged. – Igen. De ez komoly és szép dolog – mondta nehézkesen. Felült, és visszatűrte Priss pólóját a nadrágjába. – Ha egyszer megkaplak, képtelen leszek leállni, hát nem érted? – Olyan lehet, mint amikor az ember chipset eszik – nevetett gonoszul Priss. – Sokkal rosszabb – mondta John, és lassan elmosolyodott. – És ha egyszer megkaptál, te is újra akarsz majd engem. Az első alkalom után mindenképpen. Priss megrészegült a vágytól. – Bárcsak a parton történne meg az első! – Te kis rosszéletű – incselkedett John, de ereiben felforrt a vér, ahogy végignézett a formás, fiatal testen, és arra gondolt, hogy Priss is pont annyira kívánja őt, mint ő a lányt. Lelki szemei előtt látta, amint a lány napbarnított teste alatta vonaglik, és lágy, fiatal hangján felnyög a gyönyörtől, amit ő okozott... – Ugye el tudod képzelni? – kérdezte Priss, mintha a férfi fejébe látna. – Én is. Minden egyes percét. – Azt sem tudod igazán, mit akarsz – mondta szemrehányóan a férfi. – De igenis tudom. – Priss is felült, és John szemébe nézett. – Nem vagyok annyira naiv. Pontosan tudom, mit és hogyan fogsz tenni velem. Én pedig majd a válladba harapok, és köréd fonom a lábaimat, és mozgatom a testemet... A férfi szája egy hurrikán erejével csapott le. Rádobta a lányt a szófára, teste kíméletlenül mozgott, Priss pedig úgy fogadta, mint bármelyik gyakorlott szerelmes nő. A teste majd megörült a férfiért, hogy végre igazából megismerje az ő testét. Szemeit elfutotta a könny, azon volt, hogy John elveszítse önuralmát, és végre megadja neki, amire oly mohón vágyott. De John nem volt már zöldfülű, és tisztán látta, mik lennének a következmények. Tomboló vágya ellenére, amely szinte elemésztette, elszakította testét a lányétól, és a hátára fordult, hogy egy kis levegőhöz jusson. – John... – nyöszörgött Priss. A férfi szorosan magához húzta a lányt, és lesimította hosszú, borzas haját. – Hunyd be a szemed! Majd elmúlik. Emlékszel még? – tette hozzá pajkosan.

Priss elpirult, de azért visszamosolygott. – Az az én hibám volt. Jobban tetszene, ha azt tehetnék veled, amit akarok – ábrándozott. – Egy napon majd élvezni fogom, hogy ezt megengedem neked. Persze nem akkor – mondta tettetett haraggal –, mikor meg vannak kötve a kezeim. Én mindent akarok, vagy semmit, ahogy ezt már te is megtanulhattad. Priss szeretettel nézett a férfira. – Ha te tudsz várni, akkor én is. – Majd együtt megbirkózunk ezzel – mondta John vigyorogva. – De most kelj fel, isten tudja, mit szólna Margaret, ha most belépne. – Ami azt illeti, mondott valamit arról, hogy ne éljek vissza a bizalmával - vallotta be Priss. – Jókor mondod – vágott vissza John. Felhúzta a lányt, kezét a háta mögé tette, hogy tanulmányozza fiatal szépségét, amellyel szemei láthatólag nem tudtak betelni. – Gyönyörű Priscilla – mondta végül. – Soha nem unnám meg, hogy nézzelek téged. Csodaszép vagy. A férfi lassú, mély hangja megbizsergette Prisst. Rámosolygott, és látszott rajta, annyira szerelemes, hogy még a bőre alól is boldogság sugárzott. – Te is. John vett egy nagy levegőt, próbálta lassítani szívverését. – Menj, feküdj le – parancsolta, és lehajolt, hogy lágyan szájon csókolja Prisst. – Majd még reggel beszélgetünk, amikor biztonságosabb. Priss tekintete a férfira szegeződött. – Nem aludhatnék veled? John álla megfeszült. – Nem. – Csak aludnék – kérlelte a lány. John kurta nevetéssel tolta el magától Prisst. – Már előre látom. Aludjak veled, a karjaimban. Priss felhúzta a szemöldökét. – Nem tudnál? A férfi jóleső türelmetlenséggel nézett le rá, – Te igazi zöldfülű vagy. Nem, kedvesem, nem tudnék. Kívánlak téged. – A lány zavartan nézett rá, mire ő izmos testéhez vonta, és csípőjét a lányéhoz szorította. – Kívánlak – hangsúlyozta, miközben Priss megtalálta az összefüggést testének megváltozott körvonalai és a szavai között. – Ó – mondta halkan. John sötét szemével a lányt figyelte. – Hát nem érted? – kérdezte kedvesen. – Egy férfinak ez kényelmetlen. Priss mélyen elpirult, ahogy összetalálkozott a tekintetük. – Bocsánat. Tényleg sokat kell még tanulnom. – Lenyűgöző lesz – suttogta John, ahogy a lány félénken elhúzódott. – Micsoda? – Ahogy az ámulattól eláll a szavad a nászéjszakánkon – gonoszkodott John. – Az elkövetkezendő pár hónapban csak ez fog éltetni. – John Sterling! És én még azt hittem, úriember vagy! – Emlékeztess, miután összeházasodtunk, hogy mondjam meg, mit is jelent valójában, amit mondtam. Az majd felnyitja a szemed. – Muszáj mennem? – próbált ellenkezni. John szeme megcsillant. – Ha csak nem akarod, hogy valaki megtámadjon. Priss ellépett játékos ugrása elől, s az örömtől majd kibuggyant, úgy nevetett. Sugárzóan szép volt, ahogy szőke haja felhőként göndörödött válla körül, smaragdzöld szeme kihívóan nézett tökéletes, ovális arcából. – Rendben, megyek – mondta. – Úgy látom, megzavarta az agyadat a trópusi levegő. – Inkább te zavartad meg a testemet – gúnyolódott John szikrázó szemmel.

Priss rákényszerítené a lábait, hogy elvonszolják az ajtóig, ahol megfordult, és a férfira nézett, a barna-szőke hajra, amelyet ujjai borzoltak össze, érzéki látványára kigombolt ingével és enyhén megduzzadt ajkaival, vágytól csillogó szemével. – Én leszek a legjobb feleség, akiről valaha is álmodtál – mondta lágyan. – Szeretni foglak, és gyermekekkel ajándékozlak meg, és soha nem fogok panaszkodni, mikor összesározod a tiszta szőnyeget. – Elmosolyodott. – És az ágyban, ha egyszer megtanítasz rá, hogyan kell, elveszem az eszedet, Jonathan Sterling. – Már alig várom – búgta vissza John. – Szép álmokat... kedvesem – Prisst egészen eltöltötte az érzés, hogy felnőtt, őrjítően szenvedélyes és hogy viszontszeretik. Bár John sosem mondta ki, de azért bizonyára szereti őt. Egészen biztos volt benne. Egyébként miért akarná feleségül venni, mikor mindig is ragaszkodott a szabadságához? Mikor John visszamosolygott rá, minden kételye szertefoszlott, és Priss kitáncolt a szobából, be az ágyba, halkan egy szerelmes dalt dúdolgatva. Következő reggel John már az asztalnál ült Margarettel, amikor Priscilla lement reggelizni. Elaludt, és pont olyan izgatottnak nézett ki, amilyen valójában volt. – Épp ideje már – mondta John, és vágott egy grimaszt. – Mit mondjak, ez aztán a viselkedés egy frissen eljegyzett nőtől. Margaretnek fülig szaladt a szája. – Kettesben hagylak titeket, hogy megbeszélhessétek a jövőtöket, amíg felhívom Renée-t és Adamet, hogy eldicsekedjek nekik. John és Priss nevettek, ahogy fontoskodva elsietett. – Anya az egész völgyben el fogja híresztelni, mielőtt még visszaérsz – figyelmeztette Priss. – Talán jobb lenne, ha felhívnád anyukádat... – Anyámnak már elmondtam, mielőtt elhagytam Ausztráliát – mondta a férfi kedvesen. – Lenyűgözte a nagyszerű ízlésem a nők terén. Gyere már ide, az isten szerelmére! Priss az ölébe ült, és John megelégedett szemébe mosolygott. – Ez tetszik nekem – mondta, ahogy ajkaival a férfi száját izgatta. – És még jobban fog tetszeni – csókolta meg újra –, amikor a kezemet a testedhez érintem! John vadul visszacsókolta, Priss feje hátrahanyatlott a nyomás alatt. Hozzásimult a férfihoz, hogy kielégítse elvárásait, utolérje szenvedélyét. – Mikor tanulod már meg – suttogta a férfi –, hogy azt szeretem, a szád nyitva van, mikor csókolózunk? – Ó – susogta Priss reszketve. Szétnyitotta az ajkait, és a férfi szájához érintette. – Így? – Igen... Priss érezte a behatoló nyelv melegét, amely mélyen benyúlt, hihetetlenül izgató volt, és a legfurább helyeken kezdte el bizsergetni. Körmei a férfi felkarjának erős izmaiba mélyedtek, ahogy John magához szorította. – Minek hordasz ilyeneket? – nyögte a másik, miközben a pólója alatt kotorászott, és egy csipkés anyagdarab állt az útjába. – Vedd le, ha nem tetszik – nevetett Priss. – Margarettől néhány lépésre? – kuncogott John, de hangja bizonytalan volt. Felemelte borzas fejét, és melegen a lány szemébe nézett. – Ha épp tudni akarod, sokkal inkább a melledet választanám a tojásrántotta helyett. Priss egészen a nyakáig elpirult, John pedig illetlen megelégedettséggel nézte. – Mit mondtál, hány éves vagy? – Majdnem tizenkilenc – vágott vissza Priss harcosan. – És addig légy ilyen önhitt, amíg megteheted. Egy nap megdöbbentelek majd!

– Ezt egy csöppet sem kétlem – hagyta rá a férfi, és mosolygott, ahogy újra megcsókolta, ezúttal finoman. Kezét a lány mellére szorította. Príss melegnek és forrónak érezte a szöveten keresztül. – Szeretlek itt simogatni – suttogta John, ujjait lassan, érzékien mozgatva. Priss ajkai szétnyíltak, ahogy levegő után kapkodott. Csodálattal nézett sötét, kemény arcába. – Én is szeretem. A kezeid... olyan nagyok. – Te pedig egyáltalán nem vagy nagy – mondta gyengéden. – Finom vagy és puha, és mindig gardéniaillatod van. Azt hiszem, sosem fogok belefáradni veled a szeretkezésbe. – Én már látom is, ahogy ez mégiscsak bekövetkezik, miközben barnákat hajtasz – jegyezte meg Priss huncutul. – Terelek – javította ki John. – Ausztráliában mi tereljük a marhacsordákat. – Mi Amerikában pedig legeltetjük. És farmjaink vannak, nem pedig telepek. És... – És te túl sokat beszélsz – tapasztotta ajkait a férfi a szájára. – Csúsztasd azt az apró kezedet az ingem alá, és érints meg úgy, ahogy én téged. Én is szeretem, ha simogatnak. – Tényleg? – kérdezte Priss tágra nyílt szemmel. – Tényleg. Épp kigombolta a két felső gombot, mikor lépéseket hallottak az előszobából, mire Priss felsóhajtott. – A francba, pont amikor kezdek belejönni... – Nem az én hibám – nevetett John lágyan, és hagyta, hogy Priss felálljon. – Sietned kellett volna. – Na csak várj – fenyegetőzött a lány, ahogy megigazította a pólóját. – Rendben – sóhajtott, formás testét tanulmányozva. – De addig a legátkozottabb helyeken érzek majd fájdalmat. Priss elfordult, és vadul elpirult. Margaret sugárzó arccal jött vissza a szobába, sok újsággal otthonról, leginkább arról, mennyire örült Renée és Adam az eljegyzésnek. És ha egyszer ő rákezdte, Johnnak és Prissnek esélye sem volt, hogy több szót váltsanak. Észre sem vették, és már itt volt az idő, hogy a repülőtérre induljanak. John pont olyan vonakodónak tűnt, ahogyan Priss is érezte magát, és egymás kezét végig melegen szorították a taxiban és a repülőtéren. Amikor John odaért a vámvizsgálat és a bevándorlási hivatal pultjához, Priss szemét könnyek homályosították el, ahogy a durva, széles arcot nézte, amelyet annyira szeretett. – Ne nézz így, mert képtelen leszek itt hagyni téged – súgta John. – Istenem, Priss, bármit megadnék, ha most magammal vihetnélek! – Talán beleférnék a zsebedbe? – Attól tartok, nem igazán. – John magához húzta a lányt. – Bár magas sarkak nélkül alig érsz fel az államig. – John – kezdte Priss, és a férfi arcát figyelte –, ugye komolyan gondoltad? Tényleg el akarsz venni? – Megkértelek volna, ha nem így lenne? Végül is – tette hozzá a férfi suttogva – nem csábítottalak el, és nem kell az oltárhoz rohannunk mielőtt megnőne a pocakod, nemde? Priss elpirult, majd elvigyorodott. – Gondoltam rá tegnap este – vallotta be. – Eszembe jutott, mi lenne, ha levenném a ruhámat, és bebújnék az ágyadba. – És mi állított meg? Priss megborzongott. – Attól féltem, talán nem szereted, ha elcsábítanak. John felemelte Priss állát. – Nagyon izgatónak találom az ötletet – közölte a szemébe nézve. – Tetszene átadni magam a csábításnak, és szeretkezni veled. – Jaj, John – sóhajtott Priss tehetetlenül. – Túl késő – kuncogott a férfi. Ajkai a lány szájára tapadtak, és szenvedélyesen csókolta. Karjai majd összeroppantották, szája majd felfalta a lányt. Priss pedig csak állt ott, és hagyta, hogy a férfi azt tegyen vele,

amit akar, szinte belefúlva a szerelembe, amelyet iránta érzett. Karjait a nyaka köré fonta, és érezte, megremegnek a térdei, ahogy a férfi felemeli a fejét. – Kívánsz, Priss? – suttogta bizonytalanul, szikrázó szemmel. – Én is kívánlak. – Igen, érzem... úgy értem... – Priss kissé elhúzódott zavarában. – Össze fogunk házasodni – mondta John gyengéden. – Nem baj, ha intim dolgokat is tudunk egymásról. Priss nagyot nyelt. – Persze. John az ajkait a lány lehunyt szemhéjához dörzsölte. – Mikor újra együtt leszünk – suttogta –, levetkőztetjük egymást, és őrült dolgokat művelünk. Megpróbálok visszajönni a következő hónapban. Vagy talán te is hazajöhetsz. Priss szíve olyan hevesen vert, hogy az már fájt. Arcát a férfihoz fúrta, csalódott szenvedélytől remegve. – Ezt úgy is lehet – kérdezte remegve –, hogy nem csináljuk végig? – Igen, azt hiszem – válaszolta John. Közel húzta magához a lányt, melegen átölelte, arcát a hajába temette. – Semmit sem szeretnék elrontani. Nem akarom előrevetíteni a nászéjszakánkat, de más módjai is vannak a beteljesedésnek, kis ártatlankám – súgta lágyan. – Majd megtanítalak erre-arra... – John – nyögte Priss a fogait összeszorítva, ahogy a vágya hirtelen elviselhetetlenné vált. – Hamarosan, kedvesem – nyugtatta meg a férfi. Nagyon szorosan ölelte magához, és szájával az övét kereste. Hosszú, forró csókot adott neki, s mikor végül elhúzta a fejét, orrlyukai kitágultak, ahogy Priss ragyogó szemébe nézett. – Várj rám – mondta röviden. – Nincs több randevú azzal a fiúval. – Nincs – ígérte meg a lány. Halványan elmosolyodott. – De akkor te se randevúzgass. – Attól ugyan ne félj – kuncogott John. – Minden nőben téged látlak mostanában. Légy jó, szerelmem! – Te is. John kacsintott, megfordult, és elindult. Priss szólni akart neki, ki akarta mondani a bűvös szót: szeretlek. De nem tette. Addig nézte magas alakját, széles vállait, míg csak el nem tűnt a szeme elől. Aztán visszament Margaret házába, öröm és fájdalom között vergődve. A várakozás szörnyű lesz. Nem tudta, hogyan fogja túlélni, most, hogy végre az övé lesz John. John. A férje. A gondolat úgy éltette, mint a víz a sivatag foglyát. Elképzelte magukat együtt az ágyban, ahogy egymáshoz simulnak a sötétben, és testi szerelmük beteljesedik. Elképzelte magukat a gyerekekkel, ahogy John a nyakába ültet egy apróságot, és nevet. Elképzelte az együtt töltendő estéket, John a papírjaival bíbelődik, ő pedig dolgozatokat javít. Az álmok gyönyörűek voltak. És az emlékek arról, ami köztük a valóságban megtörtént, épp olyan kielégítőek voltak, mint az álmok.

5. FEJEZET Priss még soha életében nem volt ilyen boldog. A tárcájába dugott fénykép nem rejtőzködött többé. Megmutatta Ronaldnak, és minden barátjának olyan áradó szerelemmel és büszkeséggel, amitől szinte sugárzott. John végre az övé volt. Az övé! Elrohant a külvárosba, egy exkluzív boltba, ahol Margaretnek számlája volt, és órákig keresgélt, míg meg nem találta álmai esküvői ruháját. Gyönyörű ruha volt, kulcslyuk alakú kivágással, több méter csipkével és szaténnel, és földig érő fátyollal. Nagyot sóhajtott, mikor az eladó mosolyogva félretette egy dobozba. Priss már látta is magát benne, ahogy az oltár felé tart, ahol John várja. Csillogó szemmel tért vissza Margaret házába. – Ugye nem baj, hogy használtam a kártyádat? – kérdezte kissé megkésett megbánással, mikor látta Margaret néni arcán a megilletődöttséget. – Nem, kedvesem, persze, hogy nem – válaszolta Margaret kedvein – Csak éppen... nos, nem gondolod, hogy talán jobb lenne várni egy kicsit a ruhával? Csak amíg kitűzitek a pontos napot. Priss feszültséget érzett a levegőben. Lassan, kitartóan tanulmányozta az idősebb nőt. – Margaret néni, ugye nem gondolod, hogy John vissza fog lépni? Margaret zavarodottnak tűnt. Elegáns Chippendale székén ült, finom kezeit az ölében összefonva, a szeme aggodénak tűnt. – Kedvesem, John már több mint egy hete elment. Priss felszabadultan nevetett. – Ja, úgy érted, hogy még nem telefonált. Néhány dolgot el kell simítania otthon. Lefogadom, hogy megint marhavásárról van szó. Tudod, teljesen odavan azokért a vásárokért! De Margaret nem nevetett. Nem akarta elmondani Prissnek, mit hallott Renée-től előző este. Hogy John teljesen eltűnt az utóbbi néhány napban, és senki nem látta. Ez talán semmit sem jelent, de Priss annyira elragadtatta magát a gyors eljegyzés izgalmában, hogy Margaret aggódott. Ha bármi rosszul sülne el... – Egyszerűen nem jó kihívni a sorsot – mondta végül. – Olyan meggondolatlan vagy, kedvesem. – Ne aggódj már – mondta szemrehányóan Priss. Felállt, és egy puszit nyomott Margaret ráncos állára. – Minden rendben lesz. És minden héten visszafizetem a ruha egy részletét a zsebpénzemből – tette hozzá kedvesen. – Nem a pénzről van szó – ellenkezett Margaret. Szeretettel ölelte át Priss vállát. – Ez lesz a nászajándékod. Csak nem akarom, hogy bajod essen. A hideg futkosott Priss hátán, de elrejtette izgatottságát. – Hagyd ezt abba. John soha nem csapna be. Nem kért volna meg, ha nem gondolná komolyan. És most együnk valamit. Majd éhen halok! Margaret a szemével követte, ahogy Priss a konyha felé szaladt. Olyan gyerek volt még! Nem jött rá, hogy a férfiak gyakran az ösztöneikre hallgatnak az eszük helyett. Egyértelmű volt, hogy John vágyódik Frissre, és Margaret azon tűnődött, ez vajon megkopik-e távolléte alatt. Talán csak megzavarta őt Priss rajongása, és az iránta érzett vágya csapdába ejtette. Lehet, hogy megpróbál kibújni az eljegyzés alól. Ez elég jó magyarázat arra, miért nem kereste Prisst. Felkavaró gondolat volt, és Margaret féltette az unokahúgát amiatt, hogy ez a feltevés esetleg igaz is lehet. Közben persze a gyanakvás magva Priss fejében is megfogant, és nem tudta kiverni onnan. Mikor csak teltek a napok anélkül, hogy John jelentkezett volna, elkezdett aggódni. Végül, csak hogy véget vessél saját buta gyanakvásának, feladta, és felhívta telefonon. Biztosra kellett mennie. Már a jegyei is leromlottak a John iránt érzett, mindent elsöprő szerelem miatt.

És még ha vissza is megy Ausztráliába, hogy feleségül menjen hozzá, akkor is be kell fejezni az iskolát, és megszerezni a tanítói diplomát. Megvárta az éjszakát, amikor olcsóbb a tarifa. A telefon sokáig csörgött, mire John végre felvette. – Priss! – Hosszú csend következett. – Priscilla? – Igen én vagyok – erősítette meg a lány. Leült a telefon melletti székre, és marokra fogta a hallgatót. Érezte, hogy valami nincs rendben. – John, jól vagy? Kattanást hallott, mint amikor meggyújtanak egy öngyújtót. – Jól vagyok – érkezett a válasz. – És te? – Csak hiányzol, ez minden – válaszolta Priss. – Azt hittem, hívni fogsz. – Hívtalak volna később, ma este. Priss a zsinórt bámulta. – Hogy mennek a dolgok? – Jól – jött a válasz rövid szünet után. – Az jó. Hogy van anyukád? John nagyot sóhajtott. – Ő... jól van. A nővéréhez ment Kaliforniába. – Kaliforniába? Biztosan tetszeni fog neki. – Igen. – John kimerültnek tűnt. – Hogy bírod egyedül? – kötözködött Priss. Újabb szünet. – Én... nem vagyok egyedül. – Meglátogatott Randolph és Latrice? Hallottam, hogy ikreik születtek tavaly. A bátyád biztosan nem unatkozik. – Priss elég jól ismerte Randyt és Latrice-t. Gyakori látogatók voltak a Sterling Runon. – Nem Randy van itt. – A háttérből most puffanás hallatszott. – Egy nő van itt, ha épp tudni akarod. Prisst mintha lebunkózták volna. A szavak visszhangoztak, vadul kavarogtak a fejében. – Egy... takarítónő? Jon hidegen nevetett. – Ennyire azért nem vagy te naiv. Magad mondtad, hogy szenvedélyes vagyok. És a veled való találkozás teljesen megőrjített. Amikor hazaértem, úgy vágyakoztam, mint egy iskolás fiú, Janié áthívott vacsorázni... – Priss hallotta, ahogy felsóhajt. – Nos, drágám, te is tudod, micsoda nő Janie. Nem tudtam neki ellenállni. Utána pedig megkértem, költözzön hozzám. Janie? Priss szemei tágra nyíltak. Janie Weeks, az elvált asszony, akivel Johnt még Hawaiira utazása előtt látták? Azt mondta, a Janie-vel való találkozásainak semmi köze sincs hozzá, de soha nem tagadta. És szerelemről sem beszélt. Csak a vágyról. Üres tekintettel bámulta a falat. Ez a vég. John most azt adta a tudtára, hogy nem szereti. Nem fognak összeházasodni, sem boldogan élni, amíg meg nem halnak. Az egész csak rossz vicc volt. És most vége. – De... vettem esküvői ruhát... – kezdte lassan, értetlenül. – Hála istennek, még időben észhez tértem – vágott közbe John határozottan. – Priss, te tizennyolc éves vagy. Tizennyolc! Én huszonnyolc vagyok. Az a tíz év, és az ártatlanságod lehetetlenné teszik a helyzetet. Nekem valaki idősebbre van szükségem, kifinomultabbra, tapasztaltabbra. Nem köthetem magam egy kölyökhöz. Priss testét elöntötte a forróság. Nem éppen úgy bánt vele, mint egy kölyökkel. Már-már emlékeztette erre, de a büszkesége nem engedte. – Sajnálom, Priss – mondta a férfi, mikor nem jött felelet. – Tényleg átkozottul sajnálom. De meg kell értened, egy rövid időre letértem a helyes útról. Egy kicsit megbolondítottál, és fura elképzeléseim támadtak a jövőt illetően. De most már észhez tértem, kijózanodtam, és nagyobb szükségem van a szabadságomra, mint rád. Priss, ott vagy?

– Itt vagyok. – A lány hangja majdnem teljesen nyugodt volt, eltekintve attól, hogy a szíve darabokban hevert, szemeit pedig elfutotta a könny. – Hallgatlak. Újabb szünet következett. – Bizonyára megérted – mondta John érdesen. – Ha egy kicsit idősebb lennél, vagy tapasztaltabb, jól érezhettük volna magunkat egymással, kötöttségek nélkül. De te egyszerűen túl szenvedélyes vagy, Priss. És túl fiatal hozzám. Istenem, kiráz a hideg, ha csak arra gondolok, milyen lett volna veled a házasság. Priss ajkai remegtek, könnye kicsordult. – Szeretlek – suttogta összetörve. – Hogy szűnhetnék meg szeretni téged? John nyelt egyet, és Priss hallotta, hogy zihálva veszi a levegőt. – Priss – sziszegte. – Ez csak vágy, semmi más – mondta nem túl meggyőzően. – Én már túl vagyok rajta, és majd te is túljutsz rajta. Az isten szerelmére, csak nem gondoltad, hogy feleségül veszlek azért, hogy lefektethesselek? Priss nagy levegőt vett – Hát, rendben, ez vagyok én – nevetett keserűen. – Végül is csak egy kölyök vagyok. Egy éretlen kislány... – Jobb, hogy ez még most kiderült, és nem akkor, ha már összeházasodtunk, és tönkrement az életünk, nem? – morogta John. – Vedd úgy, hogy sikerült megszabadulnod tőlem. – Úgy lesz, bizony, ezt megígérhetem – mondta a lány gyűlölettel. – Végül is még fiatal vagyok. Rónáid nem fogja hagyni, hogy itt hervadozzam. John – egy perc szünet után szólalt csak meg. – A te dolgod, hogy mit kezdesz az életeddel, nem az enyém. Nekem itt van Janie. És istenem, mennyire más ő, mint te – tette hozzá hűvös nevetéssel. – Igazi nő. Édes, vad és odaadó, nem pedig ábrándokat kergető gyerek. Kielégíti a puszta szex, nem kell jegygyűrűt vennem hozzá. Priss elképzelte őket együtt. Látta őket maga előtt... Lehunyta a szemét, szinte érezte a feszültséget a vonal másik végén. – Szóval ennyi volt – mondta halkan. – Még szerencse, hogy nem vettél nekem gyűrűt. Csak azt sajnálom, hogy nem tértél észhez, mielőtt elhíreszteltem volna, hogy összeházasodunk. – A pletyka is elcsitul egyszer. – Úgy tűnt, John unja a beszélgetést. – A férfiak részéről igen – felelte Priss. – De ami a nőket illeti... – Egyszerűen csak feltartott fejjel kell járnod – vágott közbe a férfi. – Mondd azt, hogy te ejtettél engem, nekem mindegy. Priss mély levegőt vett, úgy érezte, a szíve megbolondult. – Hazudjak a barátaimnak, ahogy te hazudtál nekem? Nem, köszönöm szépen – mondta keserű büszkeséggel. – Örülök, hogy észhez tértél, John – tette hozzá szipogva. – Most már akkor sem mennék hozzád, ha... – Nem foglak erre kérni. Nekem nőre van szükségem, nem pedig egy a kislányra. Most már legalább nem fogsz úgy járni a nyomomban, mint egy pincsikutya, igaz? A lánynak kibuggyantak könnyei. Üresnek érezte magát, és belül halottnak. – Nem! – kiáltotta. – Nem fogok. Rövid hallgatás következett. Aztán Priss csendben letette a kagylót, mielőtt John bármit mondhatott volna. Nem tudott volna még egy szót elviselni. Csak sírt és sírt, csendes, forró, sűrű könnyekkel. Margaret ekkor bejött a haliba, és hirtelen megállt. – Priscilla! Mi történt, drágám? – kérdezte aggódva. – Johnnal beszéltem – súgta Priss vörös szemmel. – Nem vesz feleségül. Úgy döntött, az az elvált nő jobban megfelel neki. Tudod, őt házasság nélkül is megkaphatja. Margaretnek elakadt a lélegzete. – Megteheti ezt? – fújtatott dühösen. – Gyere, felhívom Renée-t. Kiderítjük, mi folyik itt. Renée vette fel a telefont, és remegő hangon mondta el, hogy minden igaz, hogy John tényleg együtt él egy nővel, és hogy meglátogatta őket, és elmondta, miért bontja fel az eljegyzést. – Beszélhetnék a lányommal?

– Nem – mondta Margaret. – Sírva ment fel a szobájába. Teljesen kiborult. Miért, Renée? Miért tette ezt John? Renée-nek össze kellett szednie magát. – Priss fiatal még... túlteszi magát ezen. Kedvesem, mondd meg neki, légy szíves, hogy hívjon fel, ha egy kicsit megnyugodott. És köszönöm Margaret, hogy... hogy ennyire törődsz vele. – Renée, jól vagy? Olyan furcsa a hangod.... – Meg vagyok fázva. Jól vagyok. Vigyázz Prissre és magadra. Viszlát, kedvesem. Renée letette a kagylót, és letörölte könnyeit. Adam jött be a szobába, és csendben átölelte. – Szegény Priss! – suttogta Renée könnyek között. – Igen. – Ádám bátorítóan megsimogatta feleségét. – De John helyesen cselekedett. Az adott helyzetben mi mást tehetett volna? – Mégis, milyen súlyt nehezedett ránk ezzel, drágám – jelentette ki Renée elkeseredetten. – Szörnyű kavarodás minden téren – értett egyet Adam. Megsimogatta Renée haját. – Legalább Prisst megóvhatjuk. Ő fiatal még, és a fiatalok szíve gyorsan gyógyul. – Remélem, igazad van – mondta Renée bizakodva. – Nagyon remélem. Priss csak feküdt az ágyon aznap éjjel, minden másra képtelen volt. Nem hívta vissza a szüleit. Nem tudta volna elviselni az együttérzést a hangjukban. Úgy tűnt, Margaret megértette ezt, ugyanis magára hagyta unokahúgát, miután hozott neki egy csésze teát, és két szem aszpirint. Következő reggel Priss sokáig aludt. Felkelt, farmerébe bújt, egy csinos felsővel, tornacipővel, és a külvárosba indult. A hölgy, aki az áruházban kiszolgálta, nem kérdezett semmit, amikor kihozta a ruhát, amelyet oly vigyázva csomagolt el. Előkészítette a blokkot, hogy jóváírja Margaret számlájára. Priss mindvégig üres tekintettel bámult a ruhára. Fehér szatén volt, alengoni csipkével és selyemtüllel a vízcsepp alakú kivágástól az empire derékig. Az ujja puffos volt, és tartozott hozzá egy fejdísz is, földig érő fátyollal. Priss nem látott még semmi ehhez foghatóan szépet életében. Eszébe jutott, hogy napokkal ezelőtt arról ábrándozott, milyen érzés lesz, mikor John ebben látja majd, ahogy együtt állnak a pap előtt, és megesküdnek, hogy Örökké szeretni fogják egymást. – Kész is vagyunk – mondta az eladó hölgy udvariasan, megkérve Prisst, hogy írja alá a blokkot. – Sajnálom, hogy nem jött össze a dolog. – Én is – mondta Priss halványan. Az eladó abbahagyta az udvarias mosolygást. – Az idő segít – mondta Kan, és szemei egy múltbeli csalódást engedtek sejtetni. – Vannak kedves, csodás férfiak a világon. Én is megtaláltam az enyémet, másodszorra. Ne adja fel! Prissnek sikerült mosolyognia, cserébe a megértésért, amivel könnyebbé tette számára a dolgot. – Köszönöm – mondta, és egy utolsó vágyódó pillantást vetve a ruhára megfordult, és elhagyta az üzletet. Aznap nem ment be az óráira. Helyette egy híres botanikus kertet látogatott meg. Szemei szinte itták a sokféle orchideát, leandert, a paradicsommadarakat és a gyertyavirágokat. Megérintette a narancssárgán virágzó pálmaleveleket, a lángfákat, és beszívta az illatot, amellyel egyetlen parfüm sem vetekedhetett. Végül leült egy padra, és hagyta, hogy hatalmába kerítse a zsibbadás, hogy könnyítse a fájdalmat. Egyszerre mindig csak egy napot kell túlélni, mondta magának. Először is el kell felejtenie Johnt. El kell felejtenie azt a napot, amikor elhagyta Ausztráliát. És azt az éjszakát, amikor John Honoluluba repült. Emlékeznie kellett, hogy Johnnak egy nőre, nem pedig egy kislányra van szüksége, és hogy ő nem ért meg neki egy jegygyűrűt. Hangosan felnevetett. Elég az önsajnálatból! Nem esik ebbe a keserű csapdába. Valami mással kell elfoglalnia magát, és minél gyorsabban.

Anélkül hogy végiggondolta volna, hova is indul, besétált a városi kórházba, és megkérdezte, merre van a személyzeti iroda. Aztán bement, és felajánlott valamennyit a szabad idejéből. Természetesen szóba került az eljegyzése, és ő újra és újra elismételte az előre eltervezett, frappáns kis szöveget. Nem azt a hazugságot, amit John ajánlott, de nem is az igazságot. Ő és John úgy döntöttek, hogy a tanulás most fontosabb. Túl korai lett volna még összeházasodni. A gúnyos mosolyok és mindentudó pillantások láttán megértette, senkii sem tud ezzel rászedni – a legkevésbé saját magát. Újra és újra hallotta John hangját, ahogy azt mondja neki, milyen buta kislány ő. Ahogy nevet rajta, amiért úgy járt utána, „mint egy pincsikutya”. Büszkesége romokban hevert. Az idő gyógyító ereje ellenére a megalázottság érzése nem múlt el. Rá kellett volna jönnie, hogy John csak pusztán a testei akarta, és egyébként sem illenek össze. Bárcsak megszűnne a szerelme iránta! Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Napközben minden perce foglalt volt. Amikor nem az óráin ült, a kórház gyermekosztályán dolgozott, mesét olvasott, párnát igazított, és mosolyt varázsolt az apró arcokra. Azzal, hogy másokon segített, megfeledkezett saját bajáról. Ám éjjel az emlékek teljes erővel támadtak. Sötétek voltak és édesek. Ahogy John átöleli őt... ahogy hozzáér fiatal testéhez… és a mennyországgal kecsegteti házasságuk után. A férfi úgy kísértette Prisst, mint egy kitartó szellem, és a lány tudta, hogy most egy jó darabig nem látogathat haza Providence-be. . Erről az anyjának is szólt, mert nagyon zavarta a dolog. – Nem vagyok gyáva, tényleg nem – magyarázta Renée-nek. – Csak még mindig fáj, és... – Tudom, kedvesem – mondta az anyja. Az ajkába harapott, nehogy kikotyogja az egész rémes történetet. De Adamnek igaza volt. Az csak rontana a dolgokon. – Mi lenne, ha apa és én látogatnánk meg? Friss elmosolyodott. – Az nagyon jó lenne. De megengedhetitek magatoknak? – Kedvesem, Margaret kényszerítette apádat, hogy fogadja el az utazást ajándékként a házassági évfordulónkra. – Imádom Margaret nénit! – Ahogy mi is. Később beszélünk még a látogatásról. De térjünk vissza hozzád. Hogy vagy, szívem? Prissnek sikerült elhallgatnia az igazságot. – Jól vagyok. A gyermekosztályon dolgozom, és úgy tűnik, összejön egy titkárnői állás a nyári szünidőre. Jó lenne hazamenni, de... – Igen tudom, túl korai lenne még – sóhajtott Renée. – Szörnyen kellemetlen lenne, ha összefutnál Johnnal. – Láttad... láttad őt mostanában? – kérdezte Priss, és gyűlölte, hogy elárulta magát. Összeszorította a fogát. Igen, persze hogy látta a szerencsétlent, sokkal idősebbnek tűnt a koránál, és olyan üldözött volt a tekintete, hogy képtelen volt a szemébe nézni. – Valójában nem, kedvesem – hazudta Renée, és szemébe könnyek gyűltek. – Ó – sóhajtott Priss. – De gondolom, jobb ez így. Ronalddal megnézzük ma azt az új vígjátékot a moziban. Biztosan jó lesz. – Akkor már nem szomorkodsz? – kérdezte az anyja tapogatózva. – Persze, hogy nem – biztosította Priss. – Nagyon is jól érzem magam. Csak egy kicsit belehabarodtam... Renée az ajkába harapott. – Talán tényleg ez történt. Légy jó, kedvesem. Szeretlek. Apa is üdvözöl. – Én is őt – mondta Priss halkan. – Köszönöm, hogy ilyen nagyszerű szülők vagytok. Hamarosan újra hívlak. – Nagyon várom.

Priss letette a kagylót, s a szemébe újra könnyek gyűltek. Egy napon nem fog már fájni. Egy napon elfelejti majd. Egy napon az emlékek majd elhalványulnak, és új tavasz jön, új szerelem...

6. FEJEZET Már majdnem sötét volt, mikor Renée és Adam Johnson megállították a kocsit kis házuk előtt, és meglátták Prisst. – Kedvesem, milyen jól nézel ki – kiáltotta Renée, ahogy lánya átszaladt a legelőn, egyenest a karjaiba. – Nagyon kikupálódtál az egyetemen. – Nem mondom – helyeselt Adam, és becsapta a kocsiajtót. Meleg csókot nyomott Priss homlokára. Több mint négy éve nem volt otthon a lánya, és a hawaii látogatások sem volta túl gyakoriak. – Micsoda hölgyet neveltünk fel! – Hamarosan rám sem fogtok ismerni, amikor elkezdek tanítani – évődött Priss. – Már alig várom. Hoztam néhány mesekönyvet Honoluluból a gyerekeknek, hátha itt nem lehet ilyet kapni. – Én pedig almás pitét sütöttem, csak neked, drágám – mondta Renée, és anyáskodóan átkarolta a lánya vállát. – Tudom – vigyorgott Priss, – Megéreztem az illatát, ahogy beléptem a házba. Milyen volt az ebéd? – Kellemes – válaszolta Renée. – Hazakísértük Betty Gainest, és a nap hátralevő részét azzal töltöttük, hogy a hazatérésedre rendezendő összejövetelt tervezgettük – tette hozzá mosolyogva. – Ezért nem tudtunk kimenni eléd. Izé, John azt mondta, szívesen hazahoz. Priss arca elkomorult. – Hazahozott. Renée meg akart szólalni, de Adam gyorsan megrázta a fejét. – Betty most a harmadik osztályban tanít. Ugye emlékszel rá? – Igen, persze – válaszolta Priss meleg hangon. – Nagyon kedveltem őt. Igazán rendes tőle, hogy estélyt szervez a tiszteletemre. – Na, gyerünk – unszolta Renée. – Menjünk be, drágám. Olyan jó, hogy végre itthon vagy! – Egy kicsit hiányozni fog Margaret néni – mondta Priss. – Vidám volt vele lakni! – Te is hiányozni fogsz neki, ebben biztos vagyok – mondta Renée. Előrement, be a konyhába, ahol Priss és Adam leültek, míg ő kávét és vaskos sonkás szendvicseket készített. – Jut eszembe, mi újság Ronald George-dzsal? Ő is itt fog tanítani, ugye? Priss elmosolyodott. – Ezt állítja. Egy rövid időre biztosan, amíg megmutatja az apjának, hogy el tudja tartani magát, és nem arra vár, hogy az ölébe hulljon a családi vagyon. De köztünk szólva, szerintem végül Angliában fog kikötni. – Rendes fiatalember – mondta Adam, aki már találkozott vele Hawaiin tett látogatásai során. Prissre pillantott. – Arra gondoltunk, talán összeházasodtok. – Ronalddal? – A lány arckifejezése egyértelműen elárulta érzéseit a férfi iránt. – Szeretek vele lenni, és nagyon jó barátok vagyunk. De bizonyos fontos kérdéseket illetően még csak nem is hasonlóan gondolkodunk. Renée lehunyta a szemeit, de nem szólt semmit. – Örülök, hogy visszajöttél ide tanítani – mondta Adam csendes büszkeséggel. – Biztosan többet keresnél Hawaiin. – A szüleim viszont nincsenek Hawaiin. Az igazat megvallva, már kezdett honvágyam lenni. Mindannyian nevettek, és hamarosan megint a régi meghitt, családi hangulat uralkodott. Lefekvéskor Priss úgy érezte, mintha nem is lett volna távol az otthonától. Kivéve, amikor eszébe jutott John. Újra az ágyában aludni nagy megpróbáltatás volt, hisz olyan erős emlékeit fűződtek hozzá. Azt képzelte, még mindig érzi John ránehezedő testét, érzi szája kemény, meleg érintését. Órák teletek el, mire végre el tudott aludni. De akkor végre álomtalanul.

A providence-i általános iskola dísztelen, apró téglaépület volt, de az a néhány gyerek, aki odajárt, lelkes volt és figyelmes, és Priss szeretett velük dolgozni. És bár hiányzott nekik az a tanár, akivel elkezdték a tanévet, hamar megszerették Prisst. Az elsősök, gondolta Priss, a legjobb társaság az embernek. Kivéve az ikreket... Az ikrek, Bobby és Gerry igazolták John szavait, sőt túl is tettek azon. Láthatólag kevés figyelmet szenteltek rájuk otthon, állapította meg Priss, mert mindent megtettek, hogy valamilyen módon felhívják a többiek figyelmét magukra. A legelső napon békákat rejtettek Priss asztalába, és eldugták a krétát, székét pedig a padlóhoz szögezték. Priss egy üzenetet küldött velük haza, hogy írassák alá a szüleikkel, de a következő napon a fiúk üres kézzel jöttek vissza. – Gerry, hol van az üzenet, amit hazaküldtem veled? – kérdezte az egyik ikertől, amelyiknek élénkebb vörös volt a haja. – Izé, elvesztettük – mondta ő somolyogva. – így van, elvesztettük – erősítette meg Bobby. – Elfújta a szél. Priss lebiggyesztette az ajkát. – Valóban? Az ikrek rávigyorogtak. – Becsszó! – bizonygatták. – Írok egy másikat, ma délután hazavihetitek – mondta Priss, aztán valami jobb jutott eszébe. – Tudjátok mit? Holnap este úgyis találkozom szüleitekkel, így majd személyesen adom át nekik, és nem kell nektek vesződni vele. Az ikrek szánalmas arcot vágtak. Ellenkezni próbáltak, de Priss feltartotta a kezét, és elkezdte az órát. Ez csak egyike volt a még rá váró összecsapásoknak. A hét fénypontja Ronald George megérkezése volt, aki Betty Gaines harmadikos osztálya körül segédkezett. Csillogó humora segítségével gyorsabban ment az idő, és Priss örült, hogy az apjáén kívül egy másik ismerős arcot is lát a tanárok között. Azért még mindig Adammel ebédelt, és észrevette, hogy Ronald gyakran ül egy asztalnál Amanda Neillel, az egyik tanárral. Huncutul vigyorgott Prissre, ő pedig visszakacsintott. Mandy nagyon csinos volt, kicsi, szőke, kék szemű. És igazi angol. Priss látta, ez egy sokat ígérő viszony kezdete. Péntek csattanója az volt, hogy az ikrek megvertek egy másik fiút, akinek az édesanyja felháborodottan panaszkodott amiatt, hogy a „kis csirkefogók” bántalmazták a fiát. Priss hosszasan nyugtatgatta, aztán hazasietett, hogy megvacsorázzon, mielőtt elkezdene készülődni az estélyre. Ahogy evett, próbálta legyűrni a gombócot a torkában. Kellemes este lesz, győzködte magát. Úgy fog ragyogni, ahogy korábban sosem, térdre fogja kényszeríteni John Sterlinget! Lássa csak, mit mulasztott, mit dobott el magától. Máris jobban érezte magát, ahogy elképzelte a régen dédelgetett képet, amint lesétál egy elegáns lépcsősoron, és Johnnak leesik az álla, szeme az iránta érzett vágytól ég. Mosolygott magában. Igen, ez igazán kellemes lenne, látni a vágyat, amit a férfi iránta érez, és kimutatni, hogy ő közömbös iránta. – Beszélnem kell Randyvel és Latrice-szel az ikrekről – mondta szüleinek második csésze kávéja után. - Ma megverték Mrs. Morrison kisfiát. Ádám bólintott. – Az a fiú elég nagyszájú, de azért nem kellett volna letámadniuk. Feltételezem, hogy Randy és Latrice eljönnek este. Feltéve, hogy Latrice otthon van. Sokat utazik mostanában. – Kedvtelésből? – Gondolom. Szerintem nem jönnek ki valami jól Randyvel. És John sem könnyíti meg a dolgukat – tette hozzá halkan Adam. – Úgy hallom, sokat kellemetlenkedett. Nagyon meg van keseredve. Vajon miért? Priss ezen tűnődött, de csak bólintott. – Ott lesz az estélyen?

– Nem tudom – felelte az apja. – Ritkán jár el manapság. Folyton a telepen van, csak néha mozdul ki, ha marhavásár van. Ez már nem a régi John, aki szerette az embereket és a társasági életet. Priss az apjára nézett. – Rosszul mennek a dolgok a telepen? – tapogatózott. – Rosszul mentek mostanában - jött a bizonytalan válasz. – A szárazság, tudod. De azt hiszem, javulás állt be. John most vette azt az új Fordot. – Nem luxusautó, de azért megteszi – vágott közbe Renée. – Jobb lesz sietni, drágáim. Priss hosszú, fehér ruháját vette fel, amelynek csak egy pántja volt oldalt felvágva, a felső része pedig flitteres volt. Végigmérte magát a tükörben. Az öt év alatt teltebb lett. Még mindig nem volt igazán' dögös, de vékony sem. Jól nézek ki, mondta magának. Gyöngysort, karperecet és fülbevalót vett fel, és egy kevés festéket tett magára. Hogy megkoronázza, kékróka keppet vetett a nyaka köré. Ez az, gondolta. Igen, pont ebben az öltözékben kell parádézni John Sterling előtt! Mikor lement, a szülei már vártak rá. Apján sötét szmoking, anyján királykék estélyi ruha volt. – Csodásán néztek ki – ragyogott Priss. – Te is, apa. – Adok én neked – fenyegetőzött Adam. – Te magad vagy csodaszép. Sikerült a művünk? – kérdezte Renée-t évődő hangon. – Igen, drágám – mosolygott Renée, és a férjébe karolt. – Le fog esni az álluk – mondta a lányának. Priss a képpel matatott. – Szeretnék beugrani a Sterling-birtokra, ha nem baj – mondta halkan. – Most akarok beszélni Randyvel és Latrice-szel, még ha el is jönnek az estélyre. – Nem gond – mondta Adam. – Indulhatunk, hölgyeim? Hűvös éjszaka volt, és Priss már-már sajnálta, hogy nem egy kabátkát vett fel a kepp helyett. De az autó hamar bemelegedett, és nem kellett sok idő, hogy a leanderekkel szegélyezett úton elérjék a Sterling-birtokot, amely új fényében csak úgy ragyogott. – Néhány perc, és itt vagyok – ígérte Priss. Kiszállt az autóból, és lassan felment a lépcsőn a széles verandára. Ugyanúgy nézett ki, mint évekkel ezelőtt, mikor néha itt ebédelt John anyjával. Mindig is tetszett neki az öreg ház eleganciája. Idegesen kopogtatott az ajtón, azon tűnődve, ki fogja kinyitni. Lépéseket hallott, és kinyílt az ajtó. De nem John volt az, hanem Randy. Alacsonyabb volt a bátyjánál, vörösesbarna hajjal, és sápadtkék szemekkel. Fiatalabb korában igen nagyra volt magával, de most másnak tűnt, ahogy Prissre mosolygott, és beengedte a házba. – Hát szia – üdvözölte mély hangon. Szemei láthatóan értékelték a kis Priscilla Johnson új megjelenését. – Hogy felnőttél, Priscilla! – csodálta a lányt. – Megtörténik mindenkivel – mosolygott vissza Priss. Remegett, de tartotta magát. Vajon itthon lehet John? – tűnődött lázasan. – Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi. Úgy tűnt, meglepődött a látogatáson. – Igen, beszélnem kell veled és Latrice-szel az ikrekről – mondta kedvesen a lány. – Elnézést, hogy itthon zavarlak ezzel. Küldtem üzenetet, de elveszett. Az estélyen pedig nem lenne helyes. Hamar elintézem, megígérem. – Az ikrek – mondta lemondó sóhajjal Randy. – Tudod, már arra is gondoltam, hogy kikötöm őket egy fához. Egyáltalán nem figyelnek rám, és Latrice-en is csak nevetnek, már amikor itthon van – tette hozzá sötéten. – Mi ez a felfordulás? – jött a mély, jól ismert hang a nappali ajtaja felöl. Természetesen John volt az.

Szűk bőrnadrágot viselt barna gyapjúzakóval, hozzá fehér inget és nyakkendőt. A ruhadarabok feszültek erős izmain. Kicsit kócos volt, és Priss enyhén fennhéjázva nézett végig viseltes ruházatán. John éles szeme dühösen villant meg, válaszul a sértő pillantásra, és ő is végigmérte Prisst. Ha a lány azt remélte, hogy térdre kényszeríti, csalódnia kellett. Közömbösen megbámulta, aztán elfordult. – Átmegyek Gainesékhez – mondta a testvérének. – Majd ott találkozunk, de nem maradok sokáig. Manapság nem jönnek be nekem az ilyen összejövetelek – tette hozzá, hűvös mosolyt lövellve Priss felé. – Egyébként, drágaságom – hadarta –, mi egyszerű emberek vagyunk itt. Nem járunk egyedi tervezésű ruhákban. Ezzel csak azt lehet elérni, hogy azok a nők, akik nem engedhetik meg maguknak, kényelmetlenül érezzék magukat. Priss szemei összeszűkültek. – Igen, azt látom, hogy a stílusod egyáltalán nem követi a divatot. – Újabb sokatmondó pillantást vetett John ruháira. – Meg kell bocsátanod. Hozzászoktam az előkelő társasághoz Hawaiin. – Közéjük tartozik az az angol is, akit magaddal hoztál? – csipkelődött John. – Neki legalább jó a neveltetése és elragadó az ízlése az öltözködés terén – vetette oda Priss. John arca megkeményedett. Bólintott Randynek, és kisétált a szobából, anélkül hogy hátrapillantott volna. Úgy tűnt, Randy szeretne mondani valamit, de csak megvonta a vállát. – Latrice! – szólt fel az emeletre. – Le tudnál jönni? Másodpercek múlva mérges sóhajtás hallatszott az emeletről, és megjelent Latrice. Vörös volt, picike, és olyan törékeny, mint egy játékbaba. – Hát itt vagy – mondta Priss, arra kényszerítve magát, hogy elfelejtse Johnt és a megjegyzéseit. Elmosolyodott. – Jó újra látni téged, Latrice. Bár attól félek, a látogatásom nem csupán baráti. Váltanunk kell néhány szót az ikrekkel kapcsolatban. Latrice élesen nevetett. – Jaj, istenem. Ez nagyon komolyan hangzik. – Majd csak az lesz – mondta Priss, és felsorolta az utóbbi két nap eseményeit. Latrice alig kapott levegőt. – Mindez két nap alatt? – Mondtam neked, hogy kezdenek nagyon elvadulni – mondta Randy a feleségének éles hangon. Latrice szúrósan nézett vissza, és úgy tűnt, éppen vissza akar szólni, amikor Priss közbevágott. – Az ikrekről beszélgettünk... – Mindkét szülő rápillantott. – Épp csak sikerült megmenteni titeket attól, hogy a Morrison-fiú anyja a bíróságra vigye az ügyet – tette hozzá sokatmondóan. Latrice sóhajtott. – Hát, akkor egy hétig nem nézhetnek tévét – mondta. – Annak biztosan meg lesz a hatása. – Láttad már a szobájukat? – ellenkezett Randy. – Dugig van a sok átkozott játékkal. Oda bezárni őket tévé nélkül nem büntetés, inkább jutalom. – Akkor néhány játékot is elveszünk. Priss kényelmetlenül érezte magát. Nem ez volt a legalkalmasabb időpont, hogy gyermekpszichológiáról meséljen, és a figyelemfelkeltő mechanizmusról, ami túltengett az ikrekben. És azzal mire mész? Egy kiadós verésre van szükségük – folytatta Randy. – Nem fogod megütni a fiaimat! – vágott vissza Latrice. Priss megköszörülte a torkát, és Latrice elnézést kérő mosollyal nézett rá. – Sajnálom – motyogta. – Beszélnünk kell velük, és majd kitalálunk... valamit – tette hozzá, és udvariasan elmosolyodott. – Köszönjük, hogy felhívtad rá a figyelmünket. – Nem szívesen zavartalak ezzel ma este – felelte Priss –, de nem halogathattam tovább. – Semmi gond, Priss – mondta Randy. – Tudasd velünk, ha a fiúk nem javulnak.

– Rendben. Most megyek. Anya és apa az autóban várnak rám. Jöttök az estélyre? – Hát persze – mosolyodott el Randy, és magához ölelte a nem túl lelkes Latrice-t. – Mostanában nem esik meg gyakran, hogy meghívnak minket valahova, ugye drágám? Latrice mogorván nézett rá. – Nem. Nem túl gyakran. Priss gyorsan elköszönt, és az ajtó felé indult.

7. FEJEZET – Szerencséd volt? – kérdezte Adam Johnson, miután Priss beszállt a hátsó ülésre. Priss szomorúan mosolygott. – Remélem. Nem nézhetnek tévét. Adam megrázta a fejét. – Attól nem lesz jobb. – Ne ábrándíts ki – mondta Priss, és játékosan a vállára csapott. – Találkoztál Johnnal? – kérdezte halkan Renée. Priss hátradőlt. – Igen. – Észre sem vett minket – mesélte Adam szárazon. – Egyenesen beült az autójába, és porfelhőt kavarva elhajtott. Priss kibámult az ablakon. – Milyen furcsa – mondta feszülten, de aztán nem szólt, ahogy a szülei sem, miután gyors pillantást váltottak. Betty Gaines pici nő volt őszülő hajjal és sugárzó személyiséggel. Mindenki rögtön otthon érezte magát, és Priss el volt ragadtatva, hogy talált néhány maga korabeli fiatalt is az estélyen. – Micsoda buli – súgta neki Ronald George. – Alig várom, hogy Hazamenjek és ágyba bújjak. – Csitt! – dorgálta Priss. – Ez egy igazán kellemes este. – Ügy látom, az ausztrál barátod nem így gondolja. – Ronald John pillantott, aki egyedül állt a sarokban, kezében egy pohár punccsal, s őket bámulta. Priss lopva rápillantott, azt remélve, hogy John pocsékul érzi magát. – Nem, tényleg nem – mondta csöpögősen. – Drágám, miért nem ügyünk oda és vidítjuk fel? – Priss nevetett, és a bosszú tüze égett szemében. Elkapta Ronald zakóját, és szinte átvonszolta a termen. – Szia, John – mondta Priss tettetett melegséggel. – Azt hiszem, még nem ismered Ronald George-ot, ugye? Ronald, hadd mutassam be John Sterlinget, ő a szomszédos birtok tulajdonosa, – Örülök, hogy megismerhetem, öregfiú - mondta Ronald könnyed mosollyal, és felé nyújtotta a kezét. John úgy nézett, mintha egy darab penészes szalonnát ajánlottak volna fel neki. Aztán rövid habozás után durván megrázta Ronald kezét, majd; hirtelen elengedte. – Hallom, marhákkal foglalkozik – bólintott Ronald udvariasan. – Az apámnak is van egykét tehene – vigyorgott. – Egy étteremlánc tulajdonosa. Talán hallott már a The George Steak Housesról? – Sajnálom – felelte John nyersen, ijesztő magasságából lenézve az alacsonyabb férfira. Mindenkinél magasabb, gondolta Priss. Erős felépítésű volt, egészen hatalmas kezéig, melynek gyöngédségére nem szívese emlékezett. – Ugyan, nem érdekes. – Ronald kezdte kényelmetlenül érezni magát, Megköszörülte a torkát. – Szép város Providence. – A nagyapám is ezt gondolta – válaszolta halkan John. – Ő alapította. – Tényleg? – Ronald nem tud túl sokat Ausztrália történetéről – mondta Pris Johnnak. – De pénzügyekben nyugodtan hozzá lehet fordulni! – Halványan elmosolyodott. – Ő és az apja egy vagyont kerestek befektetésekkel. Úgy tűnt, John teljesen magába fordult. Csak a szemei éltek elmerült arcában, és metsző tekintete Prissen függött. – Valóban? – Volt néhány kisebb sikerünk – mondta Ronald, és zavart pillantást vetett Priss felé. Újra megköszörülte a torkát. – Izé, szeretnél egy kis puncsot, drágám? – kérdezte reménykedve.

Ám Priss nagyon is élvezte a helyzetet. Édes volt a bosszú, és most visszafizette John minden gúnyolódását, metsző megjegyzését azzal, ahogy hízelgett Ronaldnak. – Igen, szeretnék – egyezett bele. – Hoznál nekem? – Örömmel – mondta Ronald, és elsietett. – Hát nem egy álom ez a Ronald? – sóhajtott, barátja karcsú hátát szemlélve csodáló szemekkel. – Micsoda ízléssel öltözködik! És a legműveltebb családból származik. Elég ritka példány errefelé, nem gondolod? – Mi tagadás, tényleg egy telivér – mondta John hűvös mosollyal. Lenyelte a puncs maradékát, és az üres poharat egy közeli asztalra tette, aztán rágyújtott. – Miért nem maradtatok Hawaiin? – Itt a családom. – Priss szeme a kemény arcra tévedt, és új ráncokat fedezett fel. Tüzes fájdalom szaladt végig rajta, de nem mutatta ki, Remény sem volt arra, hogy újra megcsókolhatja azt a durva szájat, vagy érezheti karjainak erős ölelését. Akkor már inkább nyugodjon bele a reménytelenségbe. – Istenem, mennyire megváltoztál – mondta John Prisst bámulva. – Egyszerűen felnőttem. Nem is örülsz? – kérdezte a lány maró kedvességgel. – Mostantól nem fogok a nyomodban járni, mint egy pincsikutya. John a cigarettájára bámult, szeme elsötétült. Egy pillanatig olyan furcsának, talán üldözöttnek tűnt. – De örülök. – Szájához emelte a cigarettát, és erőset szívott bele. – Mennem kell. Holnap kezdődik a számbavétel, és egy marhacsorda vár rám. – De legalább már a munkaruhádban vagy, nem igaz? – jegyezte meg Priss üres mosollyal. – Ezzel időt spórolsz meg. John arca megkeményedett. Fagyosan visszamosolygott. – Van egy régi mondás, miszerint nem a ruha teszi az embert. Errefelé, kislány, ez még inkább így van. Talán nem öltözködöm a te kifinomult ízlésednek megfelelően. És talán nem származom olyan nemes családból, mint az angol játékbabád. De meg vagyok elégedve az életemmel. Te elmondhatod ugyanezt magadról? Priss kénytelen volt mosolyogni, bár a férfi szavai fájtak neki. - Úgy érted, nélküled teljese az életem? - kérdezte hidegen. – Lehet, hogy furcsa, de az eljegyzésünk felbontását szerencsés szabadulásomnak tartom. Ennek köszönhetően még egyszer megnéztem magamnak Ronaldot. – A puncsostál irányába nézett, ahol Ronald éppen megtöltötte a poharakat. – Istenem, hát nem pompás férfi? John gúnyosan nevetett. – Pont a te stílusod, Priscilla. – Tekintete égette Prisst. – Talán képes leszel kielégíteni lagymatag szenvedélyét. Az enyémet nem sikerült. Jó éjszakát! Priss remegő ajkakkal bámult utána. Miért csinálta mindig ezt vele? Sértő dolgokat mond, és aztán lelép, mielőtt ő visszavághatna. Felkapta a poharat, amit John az asztalra tett, és már a feje fölé emelte, amikor Rónáid visszaért. – Ne! – kiáltott rá, és elvette a poharat. Hitetlenkedve nézett Prissre. – Ugye nem akartad tényleg hozzávágni? – Miért ne? Ne légy már ilyen finnyás! Ronald az ajtó felé nézett, amelyen John éppen kilépett, – Szegény fickó – mondta együttérző hangon. – Te aztán nem kíméled, minden alkalmat kihasználsz, hogy belerúghass egyet. – Mindent megérdemel, és még többet is érdemelne – jelentette ki mérgesen a lány. Kétségbeesett volt és nyugtalan, mert tönkretették az estéjét. – Vajon Randy és Latrice miért nem jött el? – Ja, a másik két Sterling? – kérdezte Ronald. – Betty azt mondta, Randy telefonált, és valami fejfájásról magyarázott. – Valószínűleg inkább összevesztek – morgott Priss. – Az én hibámból. Beszélnem kellett velük az ikrekről, és ő meg Randy összekaptak. Istenem, milyen szerencsétlen egy nap!

– El akarsz menni? – kérdezte Ronald. – Nem, nem akarom tönkretenni Betty estéjét, azok után, hogy annyit vesződött az előkészületekkel. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Körbemegyünk, és úgy teszünk, mintha jól éreznénk magunkat... Ronald elvigyorodott. – Örömmel. Miközben körbemegyünk, nem tudnánk esetleg a csinos kis szőke felé közelíteni? – Mandyre gondolsz? – Priss meglátta, hogy a tanító néni egyedül ácsorog a sarokban. – Gyerünk! – Jut eszembe, mi a helyzet a Sterling-ikrekkel? – kérdezte Ronald ahogy Mandy felé tartottak. Priss belekortyolt az italába. – Fizetésemelést fogok kérni. – Ennyire szörnyű? Figyelj, ha az apjukat be tudnánk szervezni a hadseregbe, azt hiszem, el tudnám intézni, hogy áthelyezzék a nemzetközösség egy másik országába... – Már szolgált a hadseregben. – A fenébe! – Randy és Latrice azt ígérték, elintézik a dolgot – tette hozzá anélkül, hogy elárulta volna a sikerhez vezető receptet. Rónáid felsóhajtott. – Megemlékezem majd rólad az imáimban, öreglány. – Kösz. Az estély után Priss az ágyában feküdt, de nem tudott elaludni. Csak Johnt látta maga előtt. Úgy tűnt, szíve hevesebben ver, ha csak rá gondol. És ő még azt hitte, túl van már rajta! Azt hitte, gyűlöli őt, hogy érzelmek nélkül bosszút állhat rajta. Na persze! Ma este azért ejtett rajta jó néhány sebet. De amennyire jólesett ez neki akkor, most pont annyira bántotta a lelkiismerete. Annyira megváltozott. Öregebbnek tűnt, és úgy öltözködött, mint akinek nincs túl sok pénze. De ez lehetetlen, hiszen még mindig ott van neki a telep. Illetve ő és Randy a tulajdonosok, javította ki magát. Összehúzta a szemöldökét. Ez is egy rejtély. Miért lakott Randy és a családja együtt Johnnal? Olyan kusza volt minden. A legkuszábbak pedig saját féktelen érzelmei voltak. Megdöbbentette, hogy még mindig mennyire fel tudja kavarni John. Ezt nagyon körültekintően el kell rejtenie. De talán ha tovább próbálkozik, rákényszerítheti a szívét, hogy örökre kizárja őt. Talán. Másik oldalára fordult. Ma este rájött, hogy nem közömbös John iránt. Ő pedig bebizonyította Prissnek, hogy bármit is érzett, most elégedett az életével. Legalábbis ezt mondta. Mindazok után, ami történt, miért okoz neki fájdalmat a férfi puszta látványa? Miért reszketett a teste a vágytól, hogy újra érezze a férfi testét? Miért volt könnyes a szeme, és miért sajgott a szíve, ha már túl volt rajta? A párnába fúrta az arcát. Némi önmérsékletre lesz szüksége idehaza. Azon tűnődött, képes lesz-e... Másnap sokáig aludt, és éppen időben ébredt, hogy elköszönjön a szüleitől, akik Providence-be mentek, hogy élelmiszert vegyenek az ottani kis boltban. Felvett egy ócska farmert és egy fekete pólót, és sétálni indult. Gyönyörű tavaszi nap volt. Minden frissességtől, az ébredő természettől illatozott, a távolból marhacsorda bőgését hallotta. Végül is tavasz van, emlékeztette magát. A Sterling Runon most vették számba a marhákat. Bárcsak átmehetne megnézni. A számbavétel leginkább olyan volt, mint egy amerikai marhaszemle. A borjakat megbélyegezték, beoltották és ivartalanították az izzadó munkások, akik próbálták tartani a John által diktált tempót, aki látszólag sosem fáradt el. Azon tűnődött, vajon Randy segédkezik-e manapság. Azelőtt nem szerette bepiszkolni a kezét. Szeme a Nagy-Vízválasztó-hegység távoli csúcsaira kalandozott, és rámosolygott az azúrkék ég előtt pompázó vonulatokra. Szerette Ausztráliát; szárazságaival, áradásaival

együtt, mindenestül. Hamarosan itt lesz a nyár, és vele az esős évszak, és az áradások, amelyekre még a főiskola előtti időkből emlékezett. Kicsit reszketett. A Warrego áradáskor kilépett a medréből, és néha lehetetlen volt átjutni a medret behálózó patakokon. A Flash áradása Alabamában meg sem közelítette az ittenieket, ahol még egy kisebb eső is folyóvá duzzaszthatta a kis patakokat. Azelőtt gyakran kívánta, hogy akkor jöjjön az áradás, amikor Johnnál van, így meglenne az ürügy vele és az anyjával tölteni az éjszakát. Azon tűnődött, vajon hogy tetszik Mrs. Sterlingnek Amerika, és tervezi-e, hogy valaha is visszatér. Fura, milyen könnyen elment, mikor ő is pont úgy szerette ezt a földet, mint John. Randy viszont gyűlölte az életet a telepen; legbelül városi fiú volt. Mit csinált itt fent, oly messze Sydneytől és a birkatelepétől? Séta közben a távolban megpillantotta Johnt, ahogy kimagasodott a nyeregből, és ezüstös cowboykalapja visszaverte a fényt. Terelőlovát a kis marhacsorda körül vezetgette az úton, amely összekötötte Priss apjának birtokát és a Runt. John megfordította fejét, és úgy tűnt, észrevette Prisst. Megfordította a lovát, és a kerítéshez lovagolt. Megvárta, hogy Priss is odaérjen. Mintha visszafordult volna az idő, tűnődött Priss, ahogy odasétált hozzá. Azelőtt futott volna, de ez most nem lenne elég méltóságteljes. Meg butaság is lenne. Hadd higgye csak John, hogy már nem törődik vele. – Szia – mondta könnyedén. – Marhákat bélyegeztek ma? John hátralökte a kalapját. – Valami olyasmi. – Felemelte gödrös állát, és csendben figyelte Prisst. – Az ott Little Ben? – kérdezte Priss egy sovány, magas munkás felé bólintva, aki távolabb lovagolt. – Igen. Hát emlékszel? – Működik – bökött a homlokára Priss. – Hogy van Big Ben? – Egy napot sem öregedett. Még mindig a legjobb munkásom. Billy Riggs most tanul be nálunk. Priss az iskolából ismerte Billyt, aki a felette lévő osztályba járt. -Emlékszem. Mindig is marhákkal akart foglalkozni. – Te pedig mindig is tanítani akartál – mondta John Prisst figyelve. – Csalódott vagy, hogy nem csontkeretes szemüveget hordok fekete szoknyával és fehér blúzzal, és kontyom sincs? – nevetett gúnyosan Priss. – A tanítónők manapság nem unalmasak, nevetségesek és csúnyák. – Ahogy erről meg is győződhettem – bólintott John. Priss végigmérte őt, szeme tehetetlenül követte izmai játékát a khakiing alatt, ahogy felemelkedett a nyeregben. Fizikailag tökéletes volt, a legbelevalóbb férfi, akit valaha látott. – Hogy tetszik az iskola Providence-ben? – Nagyon. Örülök, hogy helyettesíthetem Miss Rosst. Előnyömre fog válni, mikor újraindul az iskola ősszel. – Az ikrek lógatják az orrukat – jegyezte meg John. – Gondolom, tudod, hogy nem tévézhetnek. Ráadásul Randy és Latrice nagyon csúnyán összeveszett tegnap este, Latrice pedig fogta a cókmókját, és újabb utazásra ment. – Ezt nagyon sajnálom – felelte halkan Priss. – Azoknak a gyerekeknek rengeteg szeretetre és figyelemre lenne szükségük... és egyiket sem kapják meg – mondta John szomorúan. – Randyt nagyon lekötik a pénzügyek, Latrice-t pedig az utazás. Mostarban alig szólnak egymáshoz, a fiúkkal pedig egyáltalán nem foglalkoznak. – Ez szomorú.

– Az. Ha nekem fiaim lennének, annyit lennének velem, amennyit csak lehet – jegyezte meg John, és Priss mintha látott volna valamit megcsillanni a szemében. – Ma velem vannak az ikrek, megnézik a számbavételt. Egész jól viselkednek. – Biztos vagyok benne, hogy szeretnek veled lenni – erősítette meg a lány. – A szabad levegő jót tesz nekik. – Pedig Randy hogy utálja – állapította meg John. – Tudod, a legyek. Priss akaratlanul is elmosolyodott. – Hogy a fenébe keveredett ő ide, veled? John arca megváltozott. – És te mit csinálsz itt? – kérdezte témát váltva. – Csak sétálgatok. Olyan csodás ez a nap – mondta. John bólintott. – Vissza kell mennem. – Egy darabig habozott, szemei összeszűkültek, ahogy Priss arcát kutatta, aztán hirtelen megkérdezte: – Felülsz mögém? Úgy tűnt, rögtön meg is bánta, de Priss túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy ezt észrevegye. Még emlékezett, mennyire vágyott arra, hogy John erre kérje, mielőtt elment volna Hawaiira. Most pedig be kellett vallania, hogy szeretett volna közel lenni a férfihoz. Minden szomorú emlék ellenére az egyik fele nagyon vágyott rá. De nem kockáztathatta, hogy elárulja az érzéseit. – Nem, köszönöm – mondta. – Évek óta nem ültem lovon. Biztonságosabb a földön. John a szemébe nézett, és gúnyosan mosolygott. – Remélem, nem áltatod magad azzal, hogy talán rejtett szándékok vezéreltek – mondta barátságtalanul. – Csak felajánlottam, hogy elviszlek. Semmi több. Priss vére felforrt. Az évek alatt összegyűlt keserű gyűlölet tört ki belőle. – Inkább egy kobrával vitetném el magam! Nem vagyok kapható egy vidéki marhapásztor számára! – A rohadt életbe, hiszen szinte kéred...! – John elharapta a mondatot, és a szemében megvillant valami, ami megijesztette Prisst. – Tőled nem – mondta hidegen. – Semmit sem akarok tőled. Soha többé. – Hála istennek – vágott vissza a férfi metsző mosollyal. Priss megpördült, és átviharzott a mezőn, nem nézve a lába elé. John zord arckifejezéssel nézett utána, a szeme összeszűkült, és meghatározhatatlan fájdalom kerülgette. Tekintetével követte Priss karcsú alakját, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. Egy perc után szokatlan durvasággal fordította meg a lovát, és vágtába kezdett. Arca kemény volt, mint a kő. Priscilla tudta, hogy baj lesz, abban a pillanatban, amint az ikrek beléptek a tanterembe hétfőn reggel. Nagyon csúnyán néztek rá, és minden lehetségest elkövettek, hogy megzavarják az órát. Délben, a teljesen hatástalan fegyelmezési kísérletek után bement az iskola irodájába, és felhívta a Sterling Runt. Randy vette fel a telefont. Priss köszönésre is alig hagyott időt, és mindent ráömlesztett. – Eldugták a krétámat, tankönyveket dobtak ki az ablakon, beszélgettek, lehurrogtak és zajt csaptak, amikor megpróbáltam az osztályhoz szólni. Elfogyott a türelmem. Randy, kénytelen leszek az igazgatóhoz küldeni őket, hogy ő intézze el az ikreket, és ez akár kizárást is jelenthet. – Az első osztályban – sóhajtott Randy. – Hol rontottuk el Latrice-szel? Figyelj, Priss, találkozóm van egy marhakereskedővel, és nem tudok most rögtön elszabadulni. Latrice lelépett Bermudára, újabb vakációra... John és én félőrültek vagyunk a munkától. – Sajnálom, hogy gondjaid vannak, de azt hiszem, ez fontosabb, Randy – mondta gyengéd határozottsággal. – Az ikrek kizárása nagyon rossz hatással lenne a további tanulmányaikra. Ezt ugye te is belátod? Randy motyogott valamit. – Rendben, Priss, tizenöt perc múlva ott vagyok.

Priss visszament a tanterembe, és szerencsétlenségére az ikrek is éppen akkor jöttek vissza. Korábban végeztek az ebéddel. Priss megállt az ajtóban, és mérges pillantásaikat hasonlóval viszonozta. – Felhívtam az apukátokat – mondta halkan. – Útban van ide. – Nagy dolog – mondta Gerry duzzogva. – Sose csinál semmit. – Az tuti – helyeselt a testvére, Bobby diadalmas mosollyal. – Tisztában vagytok azzal, hogy milyen komoly ez az ügy? – kérdezte Priss. Leült az asztalhoz, és azon töprengett, hogyan próbálja meggyőzni őket. – Figyeljetek ide! Vannak itt más diákok, akik tanulni szeretnének. Az én munkám az, hogy tanítsam őket. De ez egyszerűen lehetetlen, ha ti ketten mindig megzavarjátok az órámat. Nem szeretem, ha az irodába kell küldenem titeket. Nem szeretem azt mondani a szüléiteknek, hogy bajt kevertek. De a többi szülőre is gondolnom kell, akiknek a gyerekei azért vannak itt, hogy tanuljanak. – A tanulás egy rakás szar – mondta Gerry. – Nekünk nincs szükségünk iskolára. Big Ben sosem járt, és mégis sok mindent tud. – Big Ben megérzi az esőt – folytatta Bobby. – És követni tudja az ember nyomait az esőerdőn keresztül. – Pontosan! – kontrázott Garry. – Ő igazán fontos dolgokat tud! Priss bólintott. – Igen, tudom. Korábban Big Ben próbálta megtanítani nekem, hogyan kell eldobni a bumerángot. De nem sikerült neki. – Én meg tudom mutatni – mondta Gerry. – Az könnyű. – Ő tényleg ügyes – erősítette meg Bobby. Priss lebiggyesztette az ajkát. – Tegyük fel – mondta, gondosan megválogatva a szavait –, hogy te, Gerry, meg akarod mutatni nekem, hogyan kell eldobni a bumerángot, de két osztálytársad eközben egyfolytában zajt csap, és te nem tudod túlkiabálni őket. Sőt, tegyük fel, hogy a bumerángot eldugták. – Az kéne még csak, ki is ráznám belőlük a lelket – mondta füstölögve Gerry. – Valószínűleg pont így érzett Tim Reilley is ma délelőtt – folytatta Priss halkan –, amikor megpróbáltam megmutatni neki, hogyan kell leírni a nevét, és te meg a testvéred eközben egyfolytában a székeiteket húzgáltátok a padlón. Gerry elgondolkozott ezen. – Hát... – Úgy tűnt, fontolóra vette a hallottakat. – Hallom, a bácsikátok elvitt titeket a számbavételre szombaton -segített a helyzeten Priss, témát váltva. Az ikrek erre rögtön jobb kedvre derültek. – Igen, és megmutatta, hogyan választják ki a bikákat a csordából, és hogy kell lasszót dobni! – mesélte Gerry lelkesen, tágra nyílt szemekkel. – Az egyik tehén feje beszorult a kerítésbe – vágott közbe Bobby –, és John bácsi olyat mondott, amit nekünk nem szabad megismételni. Priss akaratán kívül elmosolyodott. – Igen, el tudom képzelni. – John bácsi bármit meg tud tenni – folytatta Gerry. Hirtelen elszomorodott. – Bárcsak az apukám tudna úgy lovagolni, mint ő. – Tudod, hogy az apukád fantasztikusan tud számolni? – kérdezte Priscilla. – Gyorsabban tud fejben számokat összeadni, mint egy számológép. Én láttam a saját szememmel. És csodákra képes a matekban. – Apa? – kérdezte Bobby. – Igen, az apukád – erősítette meg Príss. – Ösztöndíjat is nyert az egyetemre, olyan ügyes volt. – Na, ehhez mit szólsz, hapsikám? – kérdezte Gerry a testvérét.

– De ő keményen tanult – folytatta Priss óvatosan. – Csendben ült, és figyelt az órákon, és mindig elkészítette a házi feladatot. Gerry idegesen mocorgóit székén. – Elvitték a tévét – panaszkodott, vádlón nézve Prissre. – És a mami is újra elment. Azt mondta, azért, mert nem tud minket elviselni. És ez mind a maga hibája! Jaj, Latrice, hogy mondhattál ilyet, gondolta Priss, és majd megszakadt a szíve a büszke kisfiúért. – A mami csalódott volt, és nem akart megbántani titeket. Szeret benneteket. És apukád is. Nagyon fontosak vagytok nekik. – Akkor miért nem figyelnek ránk sosem? – makacskodott Gerry. – Apukádnak pénzt kell keresnie, hogy eltarthasson benneteket. Ha nem dolgozna ilyen keményen, szegények lennétek. – Amilyen John bácsi volt? – vágott közbe Bobby izgatottan. – Apu azt mondta, John bácsinak egy lyukas garasa sem volt, mielőtt mi ideköltöztünk, de szerintem azóta szerzett már pénzt, mert vett nekem egy traktort. Priss zavart arckifejezéssel nézte a fiút. Épp el akarta magyarázni, John nem volt szegény, de mielőtt megtehette volna, Randy lépett lenibe. Láthatóan rossz hangulatban volt. – Ti ketten tönkre fogtok tenni engem – esett a fiúknak, csúnyán rájuk dörrenve. – El kellett szalasztanom egy ajánlatot két fiatal bikáról, amelyeket meg akartam nézni, miattatok. – Sajnáljuk – mondta Gerry, és csodáló tekintettel közelített apjához. – Nem akartunk rosszalkodni, tényleg nem. – Komolyan, apa – kontrázott Bobby. – Tényleg nem. Priscilla felállt. – Miért nem sétáltok egy kicsit a folyosón, fiúk? Még tíz perc van az óra kezdetéig. – Köszönjük, Miss Priscilla – mondta Gerry. – Megyünk, és megnézzük a madárfészket Mrs. Gaines ablaka előtt. Gyerünk, hapsikám! Priss pedig karba tette a kezét. – Sajnálom. De tenni kell valamit. Most bűnbánónak tűnnek, de nem hagyhatom tovább, hogy zavarják az órát. Ezt meg kell értened. Randy öltönyben volt, kalap nélkül, és megviseltnek tűnt. Leült Priss asztalához, és egy cigaretta után kutatott. – Kezd elfogyni a türelmem – kezdte. – Kevesebb tévét nézhetnek. A játékaik nagy részét elvettük tőlük. Még el is fenekeltük őket. Egyik sem használt. Az anyjuk megint lelépett valami társasági eseményre Bermudára, nekem pedig egyszerűen nincs idom rájuk. – Randy. – Priss olyan kedvesen szólt, ahogy csak tudott. – Éppen ez a baj. Senkinek sincs ideje rájuk. A gyerekek a leggyakrabban azért rosszalkodnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Az nem fontos nekik, mivel érik el. Én viszont felelőséggel tartozom a többi szülő felé, megfelelő körülményeket kell teremtenem, hogy a gyerekeik tanulni tudjanak. Képtelen vagyok erre, ha az ikrek zavarják az órámat. Ráadásul pillanatnyilag nagyon dühösek rám. Úgy tűnik, engem okolnak, amiért nincs tévé és nincs otthon az anyjuk. Randy bűnbánó képet vágott. – Ez az én hibám – vallotta be. – Morogtam valamit arról, hogy mi lett volna, ha nem jössz el hozzánk. – Igen, ezt megértem. De a fiúk még túl kicsik, nem tudják megkülönböztetni a dühös szavakat az őszintéktől. Latrice szavait is szó szerit értették, hogy nem tudja elviselni őket. Randy letaglózottnak tűnt. – Szeretem a kölyköket, Priss, de nem kellett volna ilyen korán felvállalnunk őket. Latrice-t mindenben kiszolgálták, amíg össze nem házasodtunk. Nekem persze volt pénzem, de nem annyi, amennyihez ő hozzá volt szokva. Olyan sok mindent el kellett simítani. És aztán, hogy öt évvel ezelőtt fel kellett ide jönnünk, hogy átvegyük a birtokot... Priss érezte, hogy elsápad. Öt év...? – Tessék?

– Hát senki nem mondta el neked? John kezdetben nem akarta, hogy tudd, de most, hogy kezdenek helyrejönni a dolgok, azt hittem... mindegy. A lényeg, hogy John elvesztette az egész birtokot. Mindent. Le kellett tennem érte az óvadékot, különben felszámolták volna. – Priss döbbent arcát nézte. – Te tényleg nem tudtad?

8. FEJEZET Ha Priss nem ült volna le, valószínűleg összecsuklik. Csak ült, és Randyre bámult anélkül, hogy egyáltalán látta volna, miközben szavai visszhangzottak zsibbadt agyában. John csődbe ment. És ezt ő nem tudta. Összeesküdtek ellene, és senki nem mondta el neki, még a szülei sem. De miért? Miért? – Sajnálom – mondta Randy gyengéden. – Nem gondoltam, hogy ez ennyire le fog sújtani, Priss. Inkább ne mondtam volna semmit. Priss kihúzta magát. Szíve hevesen dobogott. – Miért nem mondta ezt el nekem senki? Randy megvonta a vállát. – Azt hittem, tudod. Akkoriban mindenki erről beszélt a környéken. Priss nem volt benne biztos, hogy fel tud állni. Soha életében nem volt még ilyen rosszul. Egyfolytában csak arra gondolt, milyen utálatos volt a férfival, mióta csak hazajött, ahogy a ruháját gúnyolta... és John olyan büszke volt. Atyaisten, mit tett! Kivett egy zsebkendőt a fiókból. Megtörölte a szemét. – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam – mondta Randy. Priss felpillantott. – Tehát akkor te húztad ki a telepet a bajból? Randy beletúrt a hajába, és keserűen mosolygott, ahogy beszélni kezdett. – Ha épp tudni akarod, első osztályú tokfej voltam, hogy átvettem a vezetést Johntól, és a sárba tiportam azt a kis büszkeségét is, ami még maradt neki. Úgy járkáltam a telepen, mint aki feltalálta a spanyolviaszt. Meg akartam mutatni a nagy Johnnak, hogy klasszisokkal jobb üzletember vagyok nála. – A térdén összekulcsolt kezeit bámulta. – Az első év végére persze mindent tönkretettem. Majdnem elvesztettem a saját telepemet Új-Dél-Walesben, és a Sterling Run sem volt jobb helyzetben. Eléggé kétségbe voltam esve ahhoz, hogy John segítségét kérjem. Úgy tűnt, addig semmi sem érdekelte igazán. De ezután összedugtuk a fejünket, és kitaláltunk egy tervet. Most lassan javul a helyzet, új állományunk van, új befektetéseink, és sikerült újra jövedelmezővé tenni a birtokot. Sikerült megtartanom a birkatelepet lenn, Új-Dél-Walesben, és ha minden jól megy, egy pár hónapon belül visszaköltözhetünk oda Latrice-szel. Talán jobban érzi majd magát az övéi közelében. Priss az asztalra meredt. – Igen, talán. Randy felállt. – Priss, ezennel megígérem, hogy Latrice és én mindent megpróbálunk az ikrekkel. Úgy alakítom majd az időbeosztásomat, hogy többet lehessek velük. Addig is, ha bármi gond van, csak szólj nekem. Ha másképp nem megy, elküldöm őket katonai iskolába. Priss ellenkezni akart, de aztán nem szólt. Egy tanár csak egy bizonyos pontig avatkozhat be. A végső döntést Randynek és Latrice-nek kell meghoznia, nem pedig neki. – Köszönöm, hogy eljöttél, Randy – mondta mosolyt erőltetve az arcára. Randy bólintott. – Biztos, hogy jól vagy? Priss elfordította a tekintetét, és motyogott valamit. Randy elment, a gyerekek pedig visszaszivárogtak a terembe. Élete egyik legnagyobb megpróbáltatása volt aznap kivárni, hogy végre befejeződjön a tanítás. És ahogy teltek az órák, csak egyre nőtt benne a feszültség és a düh. Mire az utolsó óra is véget ért, úgy érezte, vér fog folyni. Az első ember, akit letámadt, az apja volt. A parkolóban rohanta le vad, fájdalmat sugárzó szemeket meresztett rá. – Miért nem mondtad el nekem, hogy mi történt John Sterlinggel? – kérdezte halkan. – Miért titkoltad el a csődöt előttem?

Adam kényelmetlenül érezte magát. Felsóhajtott, és kezével végigsimította tarkóját. – Addigra már szakítottatok – kezdte, mintha nagyon gondsan válogatná meg a szavakat. – Nem tűnt szükségesnek, hogy elmondjam. Priss szemét égették a feltoluló könnyek. – Az lehet, de én borzasztó megjegyzéseket tettem rá, és mindez azért, mert nem ismertem a helyzetet. Most szörnyen érzem magam! Apja kerülte a tekintetét. – Sajnálom, kedvesem. Tényleg sajnálom. De megígértük... – Megköszörülte a torkát. - Úgy értem, megígértük egymásnak, hogy nem mondunk neked semmit. Nem gondoltunk arra, ezzel milyen bajt keverhetünk, ha ezt elfogadod kifogásnak. Priss a földet bámulta. Úgy érezte, elárulták. – El kell mennem hozzá – jelentette ki. Apja Priss lehorgasztott fejét nézte. – Igen. Talán az a legjobb megoldás – motyogta üresen. – És vezess óvatosan! Minden rendben? – Csak megdöbbentem, ez minden – felelte a lány zsibbadtam – Nemsokára otthon leszek. Erőltetett mosollyal szállt be a kis Datsunba, amit apja használtan vett neki, és egyenesen a Sterling Run felé indult. Tudta, hogy Randy a gyerekeket szedi majd fel az iskolából, Latrice pedig szerencsére elutazott. Priss nem akart közönséget ehhez a beszélgetéshez. Így is elég kellemetlen lesz. Keze annyira remegett, hogy alig tudta a kis autót az úton tartani, amint keresztülhajtott a marhacsapásokon, túl a Sterling Run fehér kerítésén. Épp a bejárati ajtó felé tartott, amikor hangokat hallott az istállóknál. Megfordult, és elszántan elindult az arrafelé vezető ösvényen. John épp Big Bennek mondott valamit, a bennszülött munkásnak, aki előbb vette észre Prisst, és fogatlan mosolya a füléig szaladt. Levette a kalapját, és úgy üdvözölte, göndör fehér haja ragyogott a napsütésben. – Jó napot, kisasszonyka – szólt oda. – Jó rég elment mán tőlünk, aszittem tán meghótt. Jó, hogy újra elgyütt. – Köszönöm, Ben – mosolygott Priss. – Még mindig nem tanulta meg bumerángot vetni, de most már legalább le tudom írni helyesen! Ben elvigyorodott, majd lóra ülve elnyargalt, hogy teljesítse Jo utasításait. A férfi Prissre nézett. Észrevette sápadtságát, és fájdalmas arckifejezését. Nos, mi a baj? Priss nem válaszolt, csak Johnt bámulta, és a megfelelő szavakat kereste. Igen, most már mindent értett. A khakinadrágot és a bakancsot, a széles karimájú kalapot és a kopott inget, amely félig ki volt gombolva szőrös, izmos mellkasán... Prissnek olyan érzése támadt, hogy jelenleg a legjobb ruhája sem nagyon különbözik ezektől. A Ford takarékos autó volt, és sok elejtett szót hallott arról, hogy nehéz idők jártak a Runra. Most minden ott kavargott a fejében, leginkább saját gőgös megjegyzései az öltönyről, melyet a hazajövetelét ünneplő estén viselt. Könnyek futották el tágra nyitott szemeit, és alsó ajka bizonytalanul remegett, ahogy Johnra nézett. – Randy elmondta nekem az igazságot – mondta bizonytalanul, és látta, ahogy John szemében hirtelen fellobban a düh. – El tudod képzelni, hogy érzem most magam? Úgy tűnt, John kővé dermed a kérdéstől és a sajnálattól, amit Priss szeméből kiolvasott. Lassan kifújta a levegőt, és sötét kifejezés ült az arcára, ahogy Prissre meredt. – Istenem, ezért kettéhasítom... – Miért? – kiáltotta Priss kétségbeesve. – Miért nem mondtad el nekem? Azért bontottad fel az eljegyzést... mert csődbe mentél? John, az isten szerelmére, én nem fordultam volna el tőled, csak mert nem vagy gazdag! Rögtön visszajöttem volna hozzád, segítettem volna...! John összeszorított állkapoccsal nézte Prisst. Elfordult, hogy rágyújtson. Priss az izmok játékát figyelte erős karján, és alig bírta megállni, hogy meg ne érintse.

– Nem tudtam többet magamra vállalni – mondta kis idő múltán a férfi. Tekintete lefelé meredt az ösvényen, a legelők felé, ahol a kövér merinói juhok legeltek. – A csőd és a házasság nem a legjobb párosítás. És – tette hozzá hidegen – ott volt a korod. Priss karba fonta kezeit, és a férfi magas alakját nézte. Idegennek, furcsának tűnt most. – Hamar felnőttem. John ridegen nevetett, és visszafordult. – Kívántál engem – mondta szárazan. – Én pedig téged. De nem volt az szerelem, leszámítva a te romantikus kis ábrándjaidat. – Ez nem igaz – ellenkezett Priss, és könnyek futották el a szemét. A férfihoz lépett, kedves arcán együttérzés és megbánás tükröződött, ahogy felnézett rá, ugyanazokkal a szemekkel, amelyek egykor csodálták őt. – Nem törődtem volna azzal, mid van. Veled maradtam volna, történjen bármi. – Nem kell a sajnálatod – morogta John. Szemei megijesztették Prisst. – Istenemre, ezt nem tűröm el tőled! – John – suttogta Priss könnyek között. – Azért te is szerettél egy kicsit, ugye? A férfi orrlyukai kitágultak. A cigarettát a földre dobta, és megragadta Prisst. Egyetlen szó nélkül megragadta, a karjaiba vette, és az elhagyott csűrbe vitte. Priss szóhoz sem jutott a döbbenettől. A rendes, tiszta csűrben volt egy állás, ahol a szénát tartották. Oda vitte John a lányt, és rádobta az arányló puhaságra. – Hadd mutassam meg, mennyire szerettelek! – mondta durván, és olyan gyorsan vetette magát Priss fekvő testére, hogy annak nem volt ideje védekezni. A férfi az egyik izmos lábát a lány lábaira tette, és így tartotta, lenyomva. Szemében vad szenvedély égett, ahogy ránézett. – Kívántalak téged – lihegte a férfi, Prisst továbbra is keményen tartva. Testével ráfeküdt, hagyta, hogy érezze, mi megy végbe benne, nézte, ahogy az arca lángra gyúl, szeme kitágul, ahogy az érintkezés hatására megdermed. – Ahogy azt erezheted is, még mindig kívánlak – mosolygott gúnyosan John. – De ez volt, és most is ez minden a részemről. Csak a testedet szerettem, Priss. – Szemei felfalták a kis alakot, amelyet teste a földhöz szegezett, szíve hevesen vert, lélegzete elakadt. – Szerettem... – A hangja elhalt, ahogy ajkai hirtelen Priss mellének kemény csúcsát érintették, amely kirajzolódott a zöld ruha anyagán keresztül. Elengedte a csuklóját, hogy kezét Priss alá csúsztassa, és magához húzza. Priss még inkább megmerevedett, és levegő után kapott. Kezével a férfi sűrű szőke hajába kapott, és megpróbálta ellökni magától, de az csak fojtottan nevetett. – Ezt régen szeretted – emlékeztette gúnyosan. – Feküdj nyugodtan! Itt senki sem fog zavarni minket. Ezúttal nem hagyjuk félbe a dolgot. Nem vagy már félénk kis szűzike. Priss meg akart szólalni, hogy helyesbítsen, de John ajkai a szájára tapadtak. Ellen akart állni, de öt év sóvárgása után, ahogy a kemény, füstös szájat a sajátján érezte, veszélyesen közel került a mennyországhoz. Lassan ellazult a szénában, érezte a férfi ajkainak melegét, ahogy kinyíltak, és ő is kinyitotta száját. Kezei már nem tépték a haját, hanem durva arcát érintették. Simogatta, ujjaival a szája sarkát érintette, amely őt csókolta... John felnyögött, ahogy a simogatás felcsigázta, és kezével gyengéden végigsimított Priss mellein. Ajkát megharapta az ismerős, soha el nem felejtett módon, és Priss beengedte a nyelvét. John az ujjaival babrált, hogy kigombolja az ingét. Priss egyik kezét megfogta, és az inge alá csúsztatta, ujjait kemény mellbimbójához szorítva. – Itt simogass! – súgta John nyersen. Priss makacs ujjainak tetszett ez az árulkodó jel, és ellenkezés nélkül engedelmeskedett. John csókja durvább, követelődzőbb lett. Megragadta és megszorította a lány melleit, ujjai még a két réteg ruhán keresztül is felizgatták. Priss gyűlölte a ruháját, és alatta a melltartót,

azt akarta, csupasz húsa érintkezzen a férfi kezével, és nyögdécselve próbált ellenkezni, mikor az elvette onnan. – Priss – lihegte John a szájába. Még erősebben csókolta, teljesen elragadtatta magát. Nagy, durva kezei ruhája és fehérneműje alá csúsztak ekkor, és combja selymes bőrét simogatta. Olyan bensőséges közelségbe került hozzá, mint korábban soha. Priss megrándult, megfogta a férfi kezét. Szeme kitágult, kicsit ijedtnek t, ajka megduzzadt, és nedves volt a férfi csókjaitól. – Senki sem fog meglátni minket - biztosította a férfi. Hangja bársonyos volt, mély és lassú. – Kívánsz engem, ugye? – John, te nem... érted. – Prissnek el kellett mondania valamit, mielőtt elgyengül, és megadja a férfinak, amit akar. – Nem szedsz tablettát? – John megadta magát az újabb ellenállásnak, és a lány feje alá nyúlt, hogy kiemelje a szénából. – Ezért? – Nem, nem szedek tablettát – folytatta Priss levegő után kapkodva. – Soha nem is szedtem. John, én... én még... a testem nem változott meg. Úgy értem... A férfi égő szemei kezdtek összeszűkülni, ahogy hirtelen kijózanodott. – Azt akarod beadni nekem, hogy még mindig szűz vagy? – kérdezte. – Hát ez nem semmi – tette hozzá hidegen nevetve. A lány száját kereste, de Priss elrántotta a fejét. – Ez az igazság! – Hát persze. – John keze ismét a szoknya alá csúszott, durván, követelőén, és száját gorombán nyomta a lányéra. – Ne tettesd magad. Priscilla! – vetette oda. – Akkor csak folytasd! – mondta mérgesen Priss, tekintetével átdöfve a férfit. – Csak folytasd! Majd magad is rájössz, de akkor már túl késő lesz! Priss összeszorított foggal várt. John elég erős ahhoz, hogy kényszerítse, ezzel tisztában volt. De azt remélte, a tisztessége erősebb. John ekkor elengedte, és felült. Nagy teste remegett az erőfeszítéstől, szemei vadak voltak, de lassan lecsillapodott. Kezével hátrasimította kócos haját, és olyan arccal nézett a lányra, amitől Prissben megfagyott a vér. – Úgy érzem magam, mint egy szombat esti kalandocska – sikerült kinyögnie a lánynak reszkető nevetéssel. Nem nézett a férfi szemébe, ahogy felült, és megigazította ruháját. – Mint egy utcalány. John talpra ugrott, és nyilvánvaló kelletlenséggel nyújtotta a kezét Priss felé, de az észre sem vette, és egyedül állt fel. – Legalább most már tudom – mondta sápadtan. Remegő ujjakkal szedte ki a szalmát a hajából. – Most már pontosan tudom, miért kértél meg. Ugye tudtad, hogy az az egyetlen módja annak, hogy megkaphass. A lelkiismereted nem hagyta volna, hogy elcsábítsd a szomszédék tizenéves lányát. John felemelte a fejét. – Hívd inkább nemes gesztusnak. – Szeme összeszűkült, ahogy Priss testére tapadt. – Annyira kívántalak, hogy szinte már megszállottá váltam. Priss nagyot nyelt. – Vettem észre. John arca kemény és hideg lett. – Csak ennyi volt. Soha nem beszéltem szerelemről. – Ez igaz – nyögte Priss ridegen. – Soha. – Sikerült halványan elmosolyodnia, aztán elfordult. – Mindketten szerencsésen megmenekültünk, nem gondolod? Elfordította a tekintetét, és fázósan maga köré fonta karjait. Minden illúziója elveszett. Eddig azzal a gondolattal élt, hogy talán John is szerette. Azzal a reménnyel, hogy ha egyszer felnő, a férfi talán rájön, mit veszített. De most már tudta az igazságot. Hogy ez John számára sosem lehetett több puszta vágynál. Kezével szórakozottan simogatta a karját, John pedig fájó tekintettel figyelte. Priss nagy levegőt vett, aztán kifújta, hogy megnyugodjon.

– Nos, ahogy mondani szokták, csak az én érdekemben voltál ilyen kegyetlen velem. – Szemével a férfi csontos arcát kutatta, gödrös állat, az új ráncokat az erősen napbarnított arcon. – Hát köszönöm. Most már pontosan tudom, hányadán állunk. Elindult az autó felé, John pedig mohón nézett utána. Behunyta a szemét. Keze ökölbe szorult. – Priss – suttogta mély, elgyötört hangon. De Priss nem hallotta. Beszállt az autóba és elhajtott anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna.

9. FEJEZET Priscilla a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy megpróbálta összeszedni magát. A szülei előtt jó képet vágott, de minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne roppanjon össze. – Minden rendben, drágám? – kérdezte Renée Prisst, amikor hazaért. – Apád mondta, mi történt. Sajnálom, ha bármi módon is fájdalmat okoztunk. Ez csak... – Semmi gond - hazudta Priss erőltetett mosollyal. – Most már jól vagyok. Renée átölelte, és a háláról motyogott neki valamit, meg hogy később apja elfogadta Priss megjegyzését, és hogy most legalább megértették egymást Johnnal. Priss korán lefeküdt, és végre kitörhettek belőle a könnyek, amelyek azóta gyülekeztek, hogy aznap délután elhagyta a Sterling Runt. Most már meggyőződött arról, hogy John semmit sem érez iránta, és soha nem is érzett. Milyen kár, gondolta keserűen, hogy ő úgy ragaszkodott a régi emlékekhez. Dagadt szemekkel ébredt, és sikeresen túlélte a tanítási napot. De a külseje elárulta. – Nos, meg kell mondanom, úgy nézel ki, mint akin átment egy kamion – jegyezte meg Ronald George a folyosón, amint Priss az órájára sietett. A lány a sötét hajú angolra öltötte a nyelvét. – Látnod kellene azt a kamiont! Ronald kuncogott, legyintett egyet, és ment tovább. Az ikrek jól viselkedtek, ahogy már előző nap is, de úgy tűnt, nagyon foglalkoztatja őket valami. A nap végén Priss megkérdezte, mi az. – John bácsiról van szó – mondta Gerry, és Priss szíve hevesen verni kezdett. – Mi baj vele? – Priss igyekezett közömbösnek hangzani. – Nem tudjuk – mondta Bobby. – Tegnap szörnyen viselkedett. És nagyon hangosan kiabált, mikor ma reggel megpróbáltuk felkelteni. Apa azt mondta, túl sokat piáit és betintázott. – Tutira – tette hozzá Gerry. – Monoklija is volt. – Biztos bunyózott, lefogadom – jegyezte meg Bobby lelkesen. – Az öklei véresek voltak. Priss nem is figyelt a nyelvtani hibára. A bunyó verekedést jelentett. John túl sokat ivott, berúgott és verekedett. Ez vajon normális volt nála, töprengett, vagy köze volt a hétfői találkozójukhoz? Aztán rájött, hogy csak magának hízeleg. Johnnak még a szeme se rebbent, amikor otthagyta. Mintha érdekelné, hogy megbántotta! – De olyan keményen viselkedett, mint Ned Kelly, Miss Priss – jegyezte meg Gerry, a legendás ausztrál banditát emlegetve –, mert felkelt, és kiment segíteni a birkanyírásnál, a feje ellenére is. – Remélem, jobban van – mondta Priss meggyőződés nélkül. – Ki, én? – dugta be Ronald George vigyorgó fejét az ajtón. Priss nevetett. – Nem. – Kávézzunk egyet, mielőtt hazamész. Majd én megfőzöm. – Te tudsz kávét főzni? – álmélkodott Priss. Ronald fenyegetően nézett rá, és ökölbe szorította a kezét. – Tudd, hol a helyed, asszony! – Vigyázz, mit mondasz, ember! – vágott vissza Priss. Ronald elment, az ikrek pedig gyanakodva nézték Priss ragyogó mosolyát. Ő persze nem is sejtette, milyen következtetést vonnak le a fiúk abból, ahogy Ronalddal nevetgél. Amikor hazamentek, mindenkinek elmondták, Johnt is beleértve, hogy Miss Priscilla kedveli Mr. George-ot. – Mr. George még kávét is főzött neki – mondta Gerry a tejberizs fölött. – Izgalmas, emgaz? – vigyorgott Bobby, jó ausztrálhoz illően összemosva a szavakat. Fogadok, hogy össze fognak házasodni!

John, aki a lelkes jövendölést elborult, komor arccal hallgatta, amelyen sérülések és vágások éktelenkedtek, letette a villáját, és kávéját is otthagyva felállt az asztaltól. Hamarosan az ikrek is befejezték az evést, és kiszaladtak, hogy a nyírást nézzék. – Mi baja Johnnak? – kérdezte Latrice hanyagul Bermudáról való hazatérésének első estéjén. – Alig nyúlt az ételhez. Randy zordan pillantott fel. – Elmondtam Prissnek, hogy öt évvel ezelőtt csődbe ment – sóhajtott. – Hát, mit mondjak, majdnem nekem jött miatta. Aztán elment, berúgott, és megvert néhány munkást a szomszéd földekről. – Megrázta a fejét, ahogy kiitta a kávéját. – Szegény öreg fickó. Tudod, azt hitte, Priss most sajnálja. Csak mert szűkösen él – tette hozzá. – Nagyon is meg tudom érteni – mondta Latrice gyilkos mosollyal. – Isten tudja, nem könnyű szűkölködni. – Minden este marhasült, utazások szerte a világon, telente új bunda. Ezt hívod te szűkölködésnek? – rontott rá a férje. – Igen, ezt! – vágott vissza Latrice. És John gondja hamar háttérbe szorult, mire végül az ikreknél lyukadtak ki. – Muszáj ráncba szedned őket – kiabált Randy. – Ha továbbra is a fiúkkal nyaggatsz, esküszöm, elhagylak – vágott vissza Latrice. Az asztalra csapta a szalvétáját, és felállt. – Én nem is akartam gyerekeket. Nem fogsz velük gyötörni folyton! – Nem hagyhatjuk, hogy rettegésben tartsák az iskolát! – Akkor küldd őket bentlakásos iskolába, érdekel is engem! – Te aztán szép kis anya vagy – vágott vissza gyilkos tekintettel Randy. – Szép kis anya! Latrice-ben volt annyi jó érzés, hogy elszégyellje magát. És amikor megfordult, ott álltak az ikrek. Sápadt kis gyerekarcuk meggyötörtségről árulkodott. – Ugye, megmondtam? – szólalt meg Gerry remegő ajkakkal. – Megmondtam, hogy gyűlöl minket! – Te... te öreg tehén! – kiáltotta Bobby. Egyszerre rohantak ki az ajtón, döbbent szüleiket az előszobában hagyva. – Gerry, Bobby, gyertek vissza, nem gondoltam komolyan! – kiáltott utánuk Latrice. Az ajtóhoz rohant, de a fiúk már eltűntek a szeme elől. Sápadtan nézett Randyre. – Most mit csináljunk? Randy megfordult. – Megyek, megkeresem Johnt. Priss lesétált az apja földje mögött futó kis patakhoz, és csendesen üldögélt egy nagy gumifa alatt. Farmert viselt, rózsaszín pólóval és tornacipővel, és próbált nem gondolni arra, ami előző nap történt. Képtelen volt nyugodtan ülni a házban. John durva szenvedélyének az emléke még túl friss volt. Eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy Hawaiira, hogy még fenyegető közelségét is elkerülje, amikor csörtetést hallott a másik parton. Felpillantott, és meglátta a rémes ikreket, ahogy egyenest a széles patak felé rohannak. Úgy tűnt, még csak észre sem vették őt. Priss viszont jól láthatta kisírt szemeiket. – Gerry, Bobby, mi a baj? – kiáltotta, és felpattant. – Épp megszökünk otthonról – kiáltott vissza Gerry. Továbbszaladtak, egyenest a patakon keresztül, alig figyelve a csúszós kövekre. – Hová készültök? – kérdezte Priss komolyan. A fiúk megtorpantak. – Brisbane-be megyünk, és újságot fogunk kihordani – jelentette ki Gerry elszántan. – És kiveszünk egy hotelszobát. – Miből? Gerry a zsebébe nyúlt, könnyes arca büszke és felnőttes volt. – Látod ezt? Van öt dollárom.

Priss sírni tudott volna. Olyan elhagyatottnak néztek ki, és emlékezett még saját gyerekkorából, milyen tehetetlen érzés volt, hogy teljesen a felnőttektől függött, mindenféle jogok nélkül. Fél térdre ereszkedett, és Gerry szemébe nézett. – Halljam, mi történt. – A mami nem akar minket – súgta kétségbeesve, és könnyekben 'őrt ki. – Jaj, Gerry – mondta Priss gyengéden. Átölelte az ikreket, és szorosan tartotta őket, azok pedig csak zokogtak, meg sem próbálták eltolni magukat tőle. Csak egy kis szeretet, gondolta. Ennyire van csupán szükségük, egy kis szeretetre, és következetes fegyelmezésre. Priss valami zajra felkapta a fejét. John állt a másik parton. Most nem volt rajta kalap, szökés haja csillogott a halvány napsütésben, arca megviselt és nyúzott volt. Egyik szeme körül monokli volt, az állán pedig egy vágás. – Azt hiszem, bajban vagyunk – nyöszörgött Gerry, ahogy nagybátyját figyelte, aki lassú, kimért lépésekkel gázolt át a folyón. – Ő is zabos – mondta Bobby lemondóan. De John láthatóan nem volt mérges a fiúkra. Nem veszekedett vagy vádaskodott. Egyszerűen lehajolt, ahogy Priss is tette, és széttárta a karjait. A fiúk odaszaladtak hozzá. – A mami nagyon sajnálja – mondta minden bevezetés nélkül. – Ő és apu veszekedtek. És ti pont a végkifejletet hallottátok meg. Tudjátok, a felnőttek néha mondanak olyan dolgokat, amiket nem is gondolnak komolyan. – Ha nem gondolja komolyan – kezdte Gerry –, akkor miért ismételgeti folyton, John bácsi? John mérgesen sóhajtott, és felpillantott, tekintete találkozott Priss nyugodt szemével. De ő elfordította a fejét, mert rá sem bírt nézni a férfira. Csak nem azokra a szörnyű dolgokra gondolt, amiket ők is mondtak egymásnak nagy dühükben? – A szüléiteknek van néhány gondjuk – mondta végül John. – De majd megoldják őket. És addig is sem kell mindent a szívetekre venni, amit mondanak. – Ugye nem fognak elválni? – vágott közbe Bobby, könnyeit inge szurtos ujjával elmaszatolva. – Az nagyon rossz lenne! – Nem fognak elválni – mondta John komoran. – És most menjünk haza. A szüleitek nagyon aggódnak. – Rendben – motyogta Gerry vonakodva. Válla felett Prissre pillantott. – A holnapi viszontlátásra, Miss Priscilla. – Részemről is – kontrázott Bobby, és elindult a patakon keresztül a testvére után. – Várjatok meg a kocsinál – kiáltott utánuk John jól hallható, mély hangján. Priss is hazafelé indult, de John elállta az utat. – Sajnálom – mondta. – Nem akartalak így megbántani. Mondtam néhány dolgot, amit nem gondoltam komolyan. A francba, Priss, nem tudom elviselni a sajnálkozásodat. Priss kerülte a tekintetét, és elhátrált tőle. A mozdulattól John összehúzta sötét szemöldökét. – Ahogy te magad mondtad a legelején – motyogta Priss, nyugalmat erőltetve a hangjára –, most már mindenen túl vagyunk. Lennél szíves elállni az útból? John a megfelelő szavakat kereste, de nem találta. Beletúrt sűrű, napszítta hajába. – Talán... újrakezdhetnénk – ajánlotta. Priss a poros csizmáit bámulta. – Én nem akarom. Már nem – tette hozzá, és egyenesen a szemébe nézett. – Már kétszer löktél el magadtól. Nem foglak többet zavarni. Soha többet. És amikor vége az iskolaévnek, John, visszamegyek Hawaiira. John elsápadt barna bőre alatt. – Hawaiira? – dadogta. Priss ezt még nem döntötte el, de tetszett neki a hatás, amit Johnra gyakorolt. Nagyszerű, csak bánkódjon! Miért kellene neki egyedül szenvednie? – Szerettem Hawaiit – mondta. – Hiányzik.

John hosszan a szemébe nézett. – Sok minden szól mellettünk – próbálkozott újra. – Mi? A vágy? – Priss keserűen nevetett, és látta, amint a férfi összerándul. – Miért vagy még mindig szűz? – kérdezte John kertelés nélkül. – Ha már tényleg nem érdekeltelek, akkor miért nem találtál valaki mást? Prissnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy megőrizze hidegvérét. – Én nem vagyok az a fajta lány, emlékszel? – kérdezte, és elfordult. – Öt év hosszú idő – mondta John. – Újra megismerhetnénk egymást. – Minek vesződjünk ezzel? – kérdezte hanyagul a lány. – Nyilvánvalóvá tetted, hogy neked csak egy testre van szükséged. Az enyém – tette hozzá gyilkosán – nem eladó. – Priss... – morogta a férfi. – Miért nem tűnsz a fenébe? – vágta oda Priss. – Menj, keveredj újabb bunyóba, vagy balhéba, vagy akárminek is hívjátok, de szállj le rólam, John Sterling. Egy életre elegem van a férfiakból! Azzal nagy ívben kikerülte a férfit, szándékosan megakadályozva, hogy érintkezzen a testük, és elviharzott a ház felé. John összehúzott szemöldökkel nézett utána. Aztán megfordult, és elindult a kocsija felé. Az ikrek másnap bejelentették, hogy a szüleik elutaztak valahová, hogy megbeszéljék a dolgokat. Csendesebbek voltak, de Priss a viselkedésükben valami újfajta magabiztosságot vett észre. Talán most már tudták, hogy szeretik őket. Ez sokat jelent a gyerekeknek. Hát még neki mennyit jelentene! Egy fikarcnyi reménye sem maradt John Sterlinget illetően. Bárcsak lenne valaki, akivel találkozgatna, csak hogy megmutassa Johnnak, mennyire nem érdekeli már. Még Ronald George is eszébe jutott. De ő reménytelenül belehabarodott Amandába, és különben sem lett volna tisztességes kihasználni őt. A nap végén éppen összeszedte a holmiját, amikor John lépett a tanterembe. Szeme tágra nyílt, ahogy csendben megállt az ajtóban. Egyik kezében a kalapját tartotta, a másikkal pedig idegesen a hajába túrt. – Igen? – Priss hangja a jégnél hidegebb volt. John félmosolyra húzta a száját. – Hadat üzensz? – gúnyolódott. – Te üzentél hadat nekem – mondta a lány villogó zöld szemmel. John felemelte gödrös állat, és lágyan mosolygott. – Úgy éned, a szénában? Priss elpirult, és majdnem kiejtette az útikönyvet a kezéből. – Akarsz valamit? Szeretnék hazamenni – mondta hivatalos hangon. – A fiúkkal piknikezni megyünk szombaton – mondta. – Szeretnénk, ha velünk jönnél. A meghívás váratlanul érte Prisst. – Miért pont én? John vállat vont. – Az ikrek kedvelnek téged. – És te elviseled a társaságomat az ő kedvükért, erről van szó, igaz? Dolgom van szombaton, köszönöm. – Miért ne jönnél, Priscilla? Attól félsz, hogy nem tudsz majd ellenállni nekem? Priss dobásra készen felemelte a könyvet, de John feltartotta mindkét kezét. – Ha hozzám vágod – fenyegetőzött –, azt az íróasztalt mögötted egészen új, izgalmas célokra fogom használni. John tekintete egyértelművé tette, mire gondol, Priss pedig az alsó ajkába harapott. Inkább nem szerette volna megtudni, John csak viccelt-e, vagy sem. A könyvet visszatette a hóna alá. – Milyen kár – mosolygott John. – Már beleéltem magam. – Tartogasd egy másik nőnek a megjegyzéseidet, John Sterling. Rám ez nincs hatással – vágott vissza a lány. – Jó. Legalább nem kell leráznom téged – mondta John hanyagul. – Gyere velünk! Jót tesz majd a friss levegő, és az ikreknek sem árt egy nő társasága.

– Nem. – Priss kényszerítette magát, hogy a hangján ne érződjön sem megingás, sem sajnálkozás. Miért tette ezt vele? John kék szeme a zöld szempárt kutatta egy hosszú percig. – Már bocsánatot kértem. – Az nem változtat semmin – folytatta Priss. – Meg akarsz kapni engem. De én már egyértelműen az értésedre adtam, hogy engem nem lehet úgy megszerezni. – Igen, tudom – mondta John, halvány mosollyal figyelve rá. – Hát néni érdekes, hogy az évek alatt megőrizted az ártatlanságodat? És én meg azt hittem, csak sajnálatot érzel irántam... – Helló – vágott közbe Rónáid George. Megállt az ajtóban, és áthajolt John válla fölött. – Örülök, hogy látom, Mr. Sterling. Mit szólnál egy kávéhoz, Priscilla? – Köszönöm, az csodás lenne, Rónáid – mondta kedves mosollyal a lány. – Egy perc, és ott vagyok. – Addig felteszem, szívem. Jó napot, Mr. Sterling. Ronald folytatta útját a folyosón, John arca pedig elborult. A szeme szikrákat vetett. – Mi a fenét látsz ebben az angolban? – kérdezte John. – Kifinomultságot – jött rögtön a válasz. – Neki sosem jutna eszébe, hogy bevonszoljon egy csűrbe. – Hála istennek – fújt egy nagyot John, és visszatette a kalapját. – Pont erről beszélek! – válaszolta Priss. – Ő úriember! – Azelőtt soha nem veszekedtél velem – gúnyolódott John. – Tetszik nekem, hogy ilyen vagy, Priss. Szenvedélyes nő lett belőled. Priss kezdte kényelmetlenül érezni magát. Egyik lábáról a másikra állt. – Nézd John, nem mehetünk vissza... – Én nem is akarok – mondta John. – Én előre akarok menni, újra meg akarlak ismerni téged. – Ne zavarj össze folyton – bökte ki a lány. – Nekem nincs szükségem erre. Nem akarok semmit tőled... – Jössz, Priscilla? – kiáltotta Ronald George a folyosó végéről. – Majd ha piros hó esik, haver! – szólt vissza John mély hangján. – Ne foglalkozz vele! – vágott közbe Priss mérgesen. – Milyen hó? – kérdezte Ronald. – És miért piros? – Atyaisten, honnan sikerült ezt a fickót előásni? – morogta John. Mérgesen nézett Prissre. – Jössz szombaton? – Mondtam már. Nem. John mérgesen fújtatott. – Te aztán ki tudod hozni az embert a sodrából. – Azt hittem, az már megtörtént – mosolygott hűvösen Priss. – A szemed sokkal jobban néz ki. Most már csak sárgás, nem? John elfordította az arcát. – Egy férfinak időnként lehetnek nézeteltérései. – Azelőtt nem verekedtél... – Ahogy sok mindent nem – morogta. Idegesen vizsgálta Priss finom arcát. – Egy nő képes leginkább egy férfit az alkoholhoz űzni. – Nem mondom, kicsit rossz hangulatban vagyunk ma, nemde? – provokálta Priss. A férfi összeszűkült szemekkel nézeti rá. – Miért nem akarsz velünk jönni? – Mert gyűlöllek – vágta oda a lány. – Hé, Priscilla! – kiáltott Ronald George jókedvűen. – Folyton a levesembe köpsz, szigetlakó! – kiáltotta John a folyosó felé fordulva. – Komolyan, öregem, sose nyúltam a leveséhez! És milyen szigetről van szó? John mély lélegzetet vett. – Az idegeimre mész, angol, így érthető? – Mindjárt ezzel is kezdhette volna – replikázott Ronald, és elindult vissza a folyosón. – A rohadt életbe! – morogta John. Egy utolsó dühös pillantást lövellt Priss felé, aztán ellépett az ajtóból.

– Jó napot, Mr. Ster... aúúú! Tompa puffanás hallatszott, és amikor Priss kiszaladt a folyosóra, Ronald George a padlón ült, kissé megilletődötten. – Mi történt? – kérdezte döbbenten Priss. Felsegítette Ronaldot, aki leporolta magát. – Nagydarab fickó, nem mondom – jegyezte meg Ronald bizonytalan mosollyal. – Úgy látszik, nem tértem ki elég gyorsan az útjából. Mi van a kávéval? Priss a tanári szobába támogatta, és a kijárat felé tekingetett, ahol John eltűnt. Ha azt hitte, John ezzel feladja a meghívást, Priss csak hiú ábrándokba ringatta magát. A férfi váratlanul megjelent péntek este vacsora után a szülei házában. – Á, John! – üdvözölte az apja. – Jöjjön be, és csatlakozzon hozzánk. Épp a külföldi híreket néztük. – Kér egy kis kávét, John? – kérdezte Renée mosolyogva. Félretette a kézimunkáját, és felállt. Priss idegesen húzódott össze a nagy karosszékben. Mezítláb volt, egy kopott, feszes farmer és egy összement piros póló volt rajta, melltartó nélkül. John lassan elmosolyodott, ahogy ránézett. Priss legszívesebben hozzávágta volna a televíziót. – Jólesne egy csésze, köszönöm, Renée. Hogy mennek a dolgok, Adam? Apja a Priss melletti karosszékbe irányította Johnt, és maga is leült velük szembe. – Nagyon jól mennek. Izé, hallom, volt némi összeütközésed Ronald George-dzsal – jegyezte meg Adam vigyorogva. John idegesnek tűnt. – Az átkozott bolond pont elém lépett. Én meg épp nagyon elgondolkoztam valamin – tette hozzá Frissre nézve. – Kedves ember ez a George – motyogta Ádám, ferde pillantást vetve Priss felé. – Nagyszerű tanító. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nálunk dolgozik. – Letette a csészéjét. – Mit szólnál egy sakkpartihoz? – Sajnos, nincs erre időm ma este – válaszolta John. – Azért jöttem, hogy meghívjam Priscillát, jöjjön holnap piknikezni az ikrekkel és velem. Priss az alsó ajkába harapott. Szóval ez volt a helyzet. Egymaga nem tudta rávenni, hogy elmenjen, így a szülei segítségét is igénybe veszi! – Már megmondtam... – kezdte a lány. – Rendben – mondta Adam határozottan. – Nem árt neki egy kis pihenés, nagyon keményen dolgozik, mióta csak hazajött. – De... – folytatta Priss. – Milyen igaz – helyeselt Renée mosolyogva, ahogy John elvette tőle az ezüsttálcát, és letette az asztalra. – Ez a magáé, John – mondta, kezébe adva a csészét. – Priss, neked is hoztam egyet. – Köszönöm, anya – mondta Priss. – Csak azt akarom... – próbálkozott újra. – Én is pont erre gondoltam – vágott közbe John. Keresztbe tette hosszú lábait, és Prissre vigyorgott – Jót tesz majd egy kis levegőváltozás. – Azt terveztem... – vágott bele még egyszer a lány. – És egyébként sincs semmi dolga holnap – tette hozzá Renée gyorsan. – Majd mi összeállítunk egy piknikkosarat, hogy magának ne kelljen ezzel bajlódnia, John. – Pontosan így van – tette hozzá Adam, Prissre mosolyogva. – A lányunk nagyon fogja élvezni. Priss lemondóan sóhajtott, és feladta. Ám a tekintete értésére adta John Sterlingnek, mit gondolt róla valójában. – Kedvesem, talán alkalmas lenne, ha most beszélnénk meg a költségvetést, hiszen itt van Priss, hogy Johnnak társasága legyen. Nem zavarja, John? – tette hozzá Renée mosolyogva. –

Körülbelül fél óra alatt végzünk. Gyerünk, Adam – noszogatta a férjét, akit valósággal kirángatott a székéből. – Csak leülünk a konyhában, és átnézzük a papírokat. Priss apja mondani akart valamit, de a felesége egyszerűen kivonszolta a konyhába, mielőtt kibökhette volna. John hosszan Priss szemébe nézett, ahogy a kávéját kortyolgatta. – Gyerünk. Ne fogd vissza magad. Pokoli mérgesnek tűnsz. – Á, dehogy – morogta Priss. – Minden frankó. John lassan elmosolyodott. – Már úgy beszélsz, mint egy bennszülött. – Ne hízelegj itt nekem! Nem akarok elmenni az átkozott piknikedre. – A fiúk csalódottak lesznek, azt mondtam nekik, hogy jössz. – Miért? Talán engem kellett volna megkérdezned először. – Figyelj! – John letette a csészét, és előredőlt, szőrös alkarját a térdén nyugtatva. – Csak beszélgetni akarok. Csak beszélgetni. Az ikrek jelenléte minden mást lehetetlenné tesz, mitől félsz mégis? – Nem akarok kapcsolatot veled – mondta Priss határozottan. – Sem fizikait, sem más jellegűt. John felvonta egyik szemöldökét. – Talán erre kértelek? – Mit akarsz tőlem? – Magányos vagyok – felelte John egyszerűen. – Jó lenne beszélgetni valakivel. Egy baráttal, ha úgy tetszik. – Azt akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte hitetlenkedve Priss. – Azok után, ami történt...? – Nem akarom, hogy ellenségek legyünk. – A férfi hangja sötét volt és bársonyos. – Te igen? Priss felhúzott lábaira bámult. – Nem, azt hiszem, nem. – Akkor miért ne tölthetnénk néha együtt egy kis időt? Priss felpillantott, és minden ki nem mondott félelme ott volt a szemében. – Nem fogok hozzád érni, Priscilla – biztosította a férfi gyengéden. – Nem kell tartanod tőlem. A kezedet sem próbálom majd megfogni. – Ez megnyugtató – válaszolta Priss, és lehajtotta a fejét. – Gondoltam, hogy ettől tartasz. De ahogy mondtam, a fiúk jelenléte biztonságot nyújt velem szemben. – Újra felemelte csészéjét, és hátradőlt. – Persze, csak ha tényleg azt akarod, hogy biztonságban légy – mondta szemtelen mosollyal. Priss érezte, hogy elönti a forróság, és inkább nem nézett fel, hogy John ne lássa, elpirult. – Azelőtt volt, hogy elragadtattam magam. – Én is, kedvesem – vallotta be csendesen John, és barna arca hirtelen komollyá vált. – Abból a szempontból nagy összhangban voltunk, a legelső csóktól kezdve. – A múlt felélesztése nem segít semmin – jelentette ki Priss makacsul. – Ezt én is tudom – értett egyet John. Belekortyolt a kávéjába. – Öt évet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam elfelejteni. Nem igazán sikerült. – Tekintetük összeakadt. – És szerintem neked se. – Dolgozom rajta – felelte hűvös mosollyal a lány. – A nyavalyás angolod segítségével? – Ronald George igazán kedves ember. John orrlyukai kitágultak, ahogy nyugalmat erőltetett magára. Óvatosan letette a kávéscsészét, és felállt. – Jobb lesz, ha elmegyek, mielőtt megint kijövök a sodromból. – Talán tényleg jobb lesz – hagyta rá kedvesen Priss. John mogorván pillantott a másikra. – Nyolc körül itt leszünk érted a fiúkkal. – Kész leszek. – Priss is felállt, hirtelen túl közel találva magát a férfihoz. Érezte nagy teste melegét, tisztaság szagát, amely fűszeres kölnijével keveredett. – Még ezekben az elnyűtt ruhákban is elragadó vagy, Priscilla Johnson – mondta kedvesen a férfi.

Priss felpillantott, és észrevette, hogy John szemérmetlenül bámulja. Gyorsan keresztbe tette karját a mellei előtt. – Hagyd abba – mordult a férfira. – Zavar, ha eszedbe jut? – gúnyolódott csendesen. Priss arca lángba borult. A folyosó felé fordult, és gyors mozdulattal kitárta előtte az ajtót. – Látom, ki vagyok dobva – panaszkodott John. Megállt az ajtóban, és gonoszul vigyorgott. – Mondd meg a szüleidnek, hogy jó éjszakát kívántam. – Tekintete újra lejjebb vándorolt, és csak kuncogott Priss ideges mozdulatán. – Ennek vége – emlékeztette Priss hidegen. John elpirult arcát tanulmányozta. – Visszahoztam a csődből a telepet – kezdte csendesen. – Szó szerint a semmiből építettem fel valamit. Nincs sok pénzem. Még nincs. De rengeteg akaraterőm van. Amit akarok, azt meg is kapom. Szóval óvakodj, kislány. Priss lenyelt egy gombócot a torkában. – Ne-hidd, hogy én az a fajta nő vagyok, John – jegyezte meg bizonytalanul. John összehúzta a szemöldökét. – Mi a fenéről beszélsz? – Sok olyan nő van, aki odaadja... – Én nem úgy akarlak téged – jelentette ki John. – Akkor... mit akarsz? – kérdezte tétovázva Priss. John hosszú ujjaival finoman végigsimított a lány arcán. – Légy a barátom, Priscilla. A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy meg ne ragadja a nagy kezet, és ne nyomja hozzá a száját. De erősnek kellett lennie: ezen a területen John volt a szakértő, ő pedig tapasztalatlan volt. – Nem is tudok már mást adni neked, csak barátságot – válaszolta. A férfi tekintete Priss szájára vándorolt, aztán újra a szemébe nézett. – Jó éjszakát, kedvesem. – Megfordult, és szó nélkül távozott. Miért kellett ilyen gyöngédnek lennie, és ezzel feléleszteni az összes keserédes emléket? – siránkozott Priss magában. – John már el is ment? – kérdezte Adam, amint feleségével pár perccel később visszajöttek a nappaliba. – Dolga volt – magyarázta Priss. Egyik gyanakvó szülőről a másikra nézett. – Csak barátok leszünk – jelentette ki határozottan. – Nem tudok több elutasítást elviselni tőle. – Hát persze, drágám – mondta Renée lágyan. Lehajolt, és homlokon csókolta a lányát. – Mit szólnátok még egy kis kávéhoz? – Nekem jólesne még egy! Segítek – vállalkozott Priss. Renée kérdőn nézett Adamre, aki rákacsintott. Renée sugárzó arccal követte lányát a konyhába.

10. FEJEZET Egy eukaliptuszfa alá terítették a plédet, egy vízzel telt üreg mellé, a folyó medrében. Vagy ahogy John hívta, egy billabong mellé. – Ismered a „Keringőző Matilda” eredeti szövegét? – kérdezte Prisst vigyorogva. – „Egyszer egy vidám csavargó egy billabong mellé telepedett, egy eukaliptuszfa árnyékába...” – El is felejtettem! – lelkesedett Priss. – A szöveget az egyik legjobb költőnk írta, Banjo Paterson – folytatta John, miközben segített kipakolni a piknikkosarat. – Van tőle egy könyvem – jelentette Priss. – Tetszett. Szerettem azt a verset Clanceyről is... – Clancey áradáskor – kuncogott Gerry, a testvérét bökdösve. – Emlékszel, apa egyszer felolvasta nekünk. – Ez nem az a Clancey, aki „A Snowy folyóról jött ember”-ben is szerepelt? – kérdezte Priss Johnt. – Láttam a filmet, és nagyon tetszett. – Én is. Igen, az ez a Clancey. – Lassan, mélyen a lány szemébe nézett. – Ausztrália szinte beléd ivódik, nem? – Ez egy nagy ország sok látnivalóval – értett egyet Priss, és tekintete a férfi kék mintás ingére siklott. – Sokban hasonlít Amerikához, különösen az első telepesek korabeli történelmében. – Igen, ez tényleg így van. Nekünk is megvoltak a magunk vadnyugati banditái, mint például Ned Kelly. – Mehetünk úszni Gerryvel? – Persze, vetkőzzetek le, és indulás, ha nem akartok még enni mondta nekik John. – Frankó! – vigyorgott Gerry. A fiúk úszónadrágra vetkőztek, és begázoltak a vízbe. – Elég biztonságos itt? – kérdezte Priss. - Kinek, a fiúknak, vagy neked? – mormogta John szárazon. Priss idegesen mocorgott, feltűrte világoskék ruhájának az ujját. – Természetesen a fiúknak. – Nem gondoltam, hogy ilyen ruhát veszel fel – jegyezte meg John. Elnyúlt a fűben, és Priss nem tudta levenni szemét teste hosszú, erőteljes körvonalairól, a lábától keskeny csípőjéig, és széles mellkasáig, amelyen megfeszült félig kigombolt inge. Kilátszott sötétebb szőke mellszőrzete, és Prisst akarata ellenére is hatalmukba kerítették az emlékek. – Az összes farmerom a szennyesben van – motyogta Priss. És ez igaz is volt. Anyja elégedetten mosolyogva tudatta Priss-szel, hogy nincs egyetlen tiszta farmerja sem. – Hála az anyámnak – tette hozzá komoran. – A másik neve bizonyára Cupido – jegyezte meg John. – Ő nem ismer téged úgy, ahogy én – jött a jeges válasz. – Ez igaz. – John a piknikkosár fülével babrált. – Nem sok nő ismer úgy, ahogy te – tette hozzá, elkapva tekintetét. – Nyilván csak néhány száz – mordult rá Priss. John megrázta a fejét. – Csak néhány, ha érdekel – mondta komolyan. – Soha nem volt időm komoly kapcsolatokra. Mindig a telep volt az első. – Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezte a lány összetörten. Elviselhetetlen volt, ahogy elképzelte Johnt más nőkkel, különösen Janie Weeksszel. Most újra elgondolkodott, vajon miért nem vette feleségül a nőt. – Miért vagy még mindig szűz? A kérdés padlóra tette Prisst. Agyában teljes rövidzárlat alakult ki, ahogy a férfire bámult.

– Igen tudom, egyfolytában ezen lovagolok – folytatta John, összeszűkült szemekkel nézve Frissre. – De ez izgat engem. Azért van, mert tönkretettelek érzelmileg? Vagy más iránt nem ereztél úgy? – Azt mondtad, barátok leszünk! – tört ki Priss. John megvonta a vállát. – Igen, tényleg ezt mondtam. De akkor is tudni szeretném, miért. – Ez már régi történet. Ami a tapasztalatlanságomat illeti, én sosem voltam szabados. Mivel a legtöbb férfinak ettől eltér a véleménye, a hírek pedig gyorsan terjednek, nem hívtak túl gyakran randevúra. Kielégítő a válasz? – Szinte már látlak is magam előtt – bólintott John, és enyhén elmosolyodott. – Jéghegy kisasszony. Velem persze nem ilyen voltál, hanem gyöngéd és odaadó, és úgy felizgattál, ahogy más nő még soha. – Csak mert ártatlan voltam – mondta Priss, és elfordította a tekintetét. – Kérsz sült csirkét krumpli salátával? – Csak mert te voltál – javította ki John. – Sajnálom, amit a csűrben tettem veled. Sajnálom, mert ízléstelen volt. Az volt az őrült elképzelésem, hogy te már tapasztalt vagy ezen a téren – tette hozzá vontatottan. – De amikor éreztem, hogy még mindig kívánsz engem... – De én nem... – kezdte Priss. John feléje nyúlt, és elkapta a kezét. Mélyen a szemébe nézve ujjait a saját melléhez érintette, ahol átlátszott megkeményedett mellbimbója a ruha vékony szövetén keresztül. – Te nem, mit? – faggatta szárazon. Priss kirántotta kezét az övé alól, és megborzadt, mert az ahelyett, hogy a földre hullott volna, finoman a mellére esett. Elhúzódott a férfitól, vad, vádló szemeket meresztve rá. – Ahogy te magad mondtad – tört ki Priss –, ez tisztán testi vonzalom. Egy halott kapcsolat maradéka. Már csak a barátságom maradt a számodra. John keze a térítőre hullott, és a műanyag villák között babrált. – Nem akarod magad átadni a tisztán testi gyönyörnek? – Nem akarok kapcsolatot – jelentette ki nyugodtan Priss. John halványan elmosolyodott. – Furcsa módon én sem. – Felpillantott. – Különösen nem egy szűzzel. – Hagy ezt abba! Kezdem úgy érezni magam, mint egy dinoszaurusz. – Igazán helyes dinoszaurusz vagy – jegyezte meg John, tekintetet végigfuttatva kipirult arcán, amelyet lágyan göndörödő szőke haja keretezett. – Felizgat téged? Priss csak pislogott a hirtelen téma váltástól. – Kicsoda? – Az a nyavalyás angol. – Rónáidra gondolsz? – Priss elmosolyodott. – Ő igazán kedves. John arca megkeményedett. – És fiatal. – Ahogy én is – emlékeztette Priss. John a hátára fordult, kezét a feje alá tette, és az eget bámulta. – Tíz évvel vagy fiatalabb nálam – motyogta. – Ez öt évvel ezelőtt nagyon sok volt. Majdhogynem más generáció, Priss. – Igen. John oldalra fordult, és Priss lehajtott fejét nézte. – Amíg távol voltál, mindig tudtam, mi van veled – lepte meg Prisst. – A szüléiden keresztül. – Elmondtad nekik? – kérdezte a lány vádlón. – Szükségem volt a segítségükre. Persze nem kockáztathattam, hogy elmondják neked az igazságot, ezért megfogadtattam velük, hogy hallgatnak. – Mindent tudtál rólam, ugye? – gúnyolódott Priss keserűen. – Elég sokat. Egy napon majd elmesélek neked mindent. De addig se felejtsd el, hogy megkíméltelek jó néhány nehézségtől és kellemetlen emléktől, rendben? – És egy üres házasságtól – tette hozzá Priss.

John összevonta a szemöldökét. – Tessék? – Te mondtad, hogy csak vágyakozást ereztél, nem? – szögezte neki a rideg kérdést. – Ahogy az újdonság ereje alábbhagyott volna, be is adtuk volna a válópert. John felült. – Talán épp ideje, hogy ezt megbeszéljük... – Hé, John bácsi, találtunk egy vombatot! Megtarthatjuk? – kiáltotta hirtelen Gerry. – Nem – jött a gyors válasz. És az ikreket ismerve, John gyorsan talpra ugrott. – Jobb, ha ezt megnézem – mondta Prissnek. – A következő ötletük az lesz, hogy röplabdának használják. Priss nézte, ahogy távolodik. Ő volt a legférfiasabb jelenség, akit valaha látott. Izmos, méltóságteljes és érzéki. Világos haján megcsillant a nap, és ezüstös fényt adott. Amikor pedig a fiúkra vigyorgott, arca újra megfiatalodott, amelyikbe tizenévesként szerelmes volt. Az igazat megvallva, még mindig szerette. De nem tudna viszonyt kezdeni Johnnal. Abba belepusztulna. Amikor végre elzavarták a vombatot, a fiúk pedig megszárítkoztak, mind a négyen leültek a lakomához. Utána az ikrek visszamentek úszni még egy kicsit, Priss és John pedig kényelmesen elnyúltak a pléden, és behunyták a szemüket. Priss érezte John közelségét maga mellett, és szinte minden alkalommal összerándult, amikor a férfi megmozdult. Nagyon is jól emlékezett egy másik alkalomra, mikor így feküdtek, Margaret házában, s amikor John majdnem a magáévá tette. John halkan kuncogni kezdett, Priss pedig oldalra fordult, hogy ellazult vonásait tanulmányozza. – Mi az? – kérdezte a férfitól. – Csak eszembe jutott az az éjszaka Margaretnél. – Félrefordította a fejét, hogy Priss szemébe nézhessen. – Annyira elvesztettem miattad a fejem, hogy képes lettem volna ott helyben elvenni a szüzességed, a nyitott ajtónál, meg minden. Priss elpirult, tekintetét a félig kigombolt ingre fordította. Ettől csak még pirosabb lett, John pedig még jobban nevetett. – Csak nem zavar, te kis prűd? – suttogta. – Hát akkor ide nézz! Ezzel egészen kigombolta az ingét, és kihúzta a nadrágjából, engedve, hogy Priss lássa hasa és mellkasa feszes izmait, és a sötét szőrt rajta. – John... – ellenkezett Priss. – Szeretem, ahogy rám nézel – jelentette ki John ridegen. Már nem mosolygott. – Szeretem érezni a pillantásodat. Szeretem tudni, hogy meg akarsz érinteni. – Kinyújtotta a kezét, és ujjait Priss ujjaihoz dörzsölte, megfordítva a kezét, hogy a tenyerét simogathassa. – Ugye szeretnéd? – kérdezte. – Szeretnél közelebb jönni, és simogatni a testemet, ahogy én simogattam a tiedet, és nézni, ahogy összerezzenek és felnyögök a vágytól? Priss ajkai szétnyíltak. Már megint a vágyak, ő pedig elsüllyedt, mint egy fuldokló a habokban. – Tudod, mit tennék veled, kicsi lány, ha a fiúk nem lennének itt? – kérdezte a férfi fojtott hangon. – A hátadra fordítanálak, és lehúznám a ruhád felső részét a derekadig. És aztán a számmal... – Későre jár – kiáltotta Priss szinte sikítva, közben gyorsan felült, és talpra ugrott. John is felállt, és úgy nézett rá, mint egy bárányra éhes farkas, csintalan tekintettel, és gúnyos mosollyal. – Semmi nem változott – tartott ki John. – Csak eltelt néhány év. – Én megváltoztam – ellenkezett Priss szikrázó szemekkel. – Nem vagyok már naiv tizenéves kislány! – Nem – helyeselt John. – Kész nő vagy, és most még jobban kívánlak, mint valaha. – Nem fogsz megkapni! – Azt mondtad, lehetünk barátok, nem?

– Nem, ha továbbra is ilyen szörnyű dolgokat mondasz nekem. John kivillantotta fehér, szabályos fogsorát. – Mi az, ami olyan nagyon szörnyű volt? – Hogy lehúzod a ruhámat... – nyelt nagyot Priss. – Nagyon is jól tudod! – Nincs abban semmi szörnyű. Inkább izgató – ellenkezett lustán mosolyogva. – És pontosan úgy is tettem volna, ha az ikrek nincsenek itt. És te hagytad volna, Priscilla. Még segítettél is volna. – Soha többet nem találkozom veled, John – jelentette ki szigorúan a lány. Anélkül, hogy ránézett, volna, lehajolt, hogy összeszedje az ebéd maradványait. – Dehogynem – búgta John. Visszatűrte ingét a nadrágjába, és félig visszagombolta. – Méghozzá ma este. Priss felállt, és a szemébe nézett. – Micsoda? – Renée meghívott vacsorára. Megfojtja az anyját, gondolta magában a lány. – Elmegyek moziba – vágott vissza. – Akár fel is adhatod – ajánlotta John. – Nem fogsz győzni. Priss rárivallt. – De igen! Annál több eszem van, mint hogy hagyjam, hogy újra összetörd a szívem. John megrázta a fejét. – Ezúttal nem fogom összetörni a szíved – mondta gyengéden, és elmosolyodott. – Megígérem. – Mert nem engedlek közel magamhoz, hogy megtegyed – sziszegte Priss. – Majd meglátjuk. – Felemelte a fejét, és szólt a fiúknak. Ők már szaladtak is, csurom vizesen. Ruhájukat a kezükben hozták, összegyűrve. – Ez frankó volt! – nevetett Gerry. – Köszönjük, hogy eljött velünk, Miss Priscilla; olyanok voltunk, mint egy igazi család. – Tényleg így van – értett egyet Bobby. Priss egyik fiúról a másikra nézett. Nem is gondolt arra, milyen sokat jelenthet egy ilyen kiruccanás a fiúknak, akikkel nem igazán törődtek a szüleik. Kedvesen rájuk mosolygott. – Otthon is meglátogathatna minket, Miss Priss – próbálkozott Gerry. – Tényleg, épp most ellenek az állatok a telepen – tette hozzá John, Prissre pillantva. – Megnézhetnéd a kicsiket. – Igen, igen – lelkesedett Gerry. – Olyan jó őket simogatni, Miss Priscilla. – Azelőtt Priss mindig átjött, és nézte, ahogy számba vesszük a marhákat - állapította meg John, és szemei sokat mondóan figyelték a lány arcát. – Emlékszel, Priss? A lány nagyon is élénken emlékezett rá. Tavasszal mindig ott téblábolt. De úgy tűnt, ez sosem zavarta Johnt. Mindig szakított időt, hogy megmutassa neki a csorda legújabb tagjait, és figyelje a lelkesedését. – Nagyon türelmes voltál – emlékezett vissza lesütött szemekkel, – Még mindig az vagyok – felelte John. – Minden téren, ami számít. Priss elfordult, mielőtt John megláthatta volna, hogy elpirult. – Mit szólsz hozzá? – folytatta John, miközben az ikreket a Land Roverbe terelte. – Átjössz holnap? Priss közel volt ahhoz, hogy beadja a derekát. – Holnap nem – válaszolta. John szemére húzta a kalapját, és mosolygott. – Rendben. Ez meglepte Prisst. További győzködést várt. Egy pillanatig habozott, mielőtt beszállt az autóba, és hagyta, hogy John becsapja az ajtót. Még mindig zavarban volt, amikor este a vacsorához készülődött. A tükör előtt állt, bámulta magát, és azon tűnődött, miért öltözik ki egyáltalán. Habos fehér szoknya volt rajta és kötött blúz, és úgy nézett ki, mint aki a húszas évekből csöppent oda. Roppant nőies volt a sok fodorral.

– Ennyit nem érdemel meg – mondta a tükörképének. – Igen, tudom, de ő igazán vonzó férfi, kedvesem – válaszolta Renée az ajtóból. Úgy somolygott, mint egy fiatal lány. – Nem mondom, az utóbbi időben hevesen udvarol, nem? – Nem fogok neki szívességet tenni – biztosította Priss. – Még egyszer nem csap be. Renée az ajtófélfának támaszkodott, és figyelte, ahogy lánya megfésüli rövid haját. – Ő büszke férfi – jegyezte meg. – Igen tudom. – Egy olyan férfinak, mint ő, nem könnyű beismerni a gyengeségeit – folytatta. – John térdre kényszerült. És nem akarta, hogy bárki is úgy lássa őt. Különösen nem te. – Azt mondta, csak testi vonzalom volt – mondta Priss halkan. – Csak kívánt engem. – A férfiaknál a szerelem gyakran a testi vonzódás után következik – magyarázta Renée. – Anya – kezdte Priss habozva –, mi történt Janie Weeksszel? Renée egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát. – Hozzáment egy brisbane-i fickóhoz... nem sokkal azután, hogy szakítottatok Johnnal. Priss könnyes szemekkel fordult anyja felé. – Attól tartok – hangzott a vallomás –, egyszerűen nem akarom megkockáztatni, hogy újra fájdalmat okozzon. Nem tudnám elviselni, hogy John elcsábuljon egy másik nő testi vonzerejétől, miután összejöttünk. Ahogy Janie-vel is történt. – Kedvesem – tanácsolta Renée gyengéden –, nem szabad Johnt túl keményen megítélned. Szörnyű árat fizetett a döntéseiért... akár helyesek voltak, akár nem. John kék zakóban, fehér ingben és fehér nadrágban megérkezett a vacsorára. Szőke haja fedetlen volt, és olyan városiasán nézett ki, mint bármelyik brisbane-i üzletember. – Jól nézel ki – bókolt Priss vonakodva. John rámosolygott. – Te is. Mintha a viharos húszas évekből jöttél volna. – Régimódi lány vagyok. – Tudom – jegyezte meg John ördögi vigyorral, mire Priss lesütötte a szemét. – Jöjjön a nappaliba, John, amíg az asszonyok feltálalják a vacsorát – mondta Adam –, töltök egy brandyt. Ez jól hangzik – mondta John. – Mi a véleménye az új politikai válságról az Államokban? Ezután a két férfi hosszú beszélgetésbe bonyolódott, persze a politikáról folyt a szó, Priss és Renée padig az asztalra hordták a gőzölgő marhahússal, rizzsel és kelbimbóval megrakott tálakat, és a kekszet. – Neked mi a véleményed, Priss? – kérdezte John, amikor már az asztalnál ültek. – Miről? – kérdezett vissza a lány, de agya hirtelen kikapcsolt, ahogy tekintete a férfi csontos arcára, gödrös állára és csillogó szemére esett. – Nem is tudom – motyogta John, mintha ő is elfelejtette volna, mit akart. Egy hosszú percig mélyen a zöld szempárba nézett, és látta, ahogy Priss pupillái kitágulnak, ajkai szétnyílnak. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne álljon fel, és másszon át az asztalon hozzá. Priss megköszörülte a torkát, és jeges teája után nyúlt. Csak miután egy hűsítő korty lecsúszott a torkán, szólalt meg újra, ezúttal azonban nem nézett egyenesen John szemébe. – Hogy mennek a dolgaid, John? – kérdezte később Renée, miután átverekedték magukat a nemzetközi politikán, és a mindennapi témák felé kanyarodtak. – Ha jól emlékszem, ez a legsűrűbb időszak a számodra. – Igen – erősítette meg John. – Ellesek, számbavétel, nyírás... Jó elszakadni egy kicsit a teleptől és a sok nehézségtől. – Úgy hallom, van néhány új munkásod – jegyezte meg Adam.

– Szükség van rájuk. — John elvigyorodott. – A régiek lelépnének, ha egyedül kellene elvégezniük az összes munkát. És egyébként is, a nyírok egészen más társaság. Nagy élmény nézni, ahogy dolgoznak. – Az bizony – értett egyet Priss, Johnra mosolyogva a kávéscsészéje felett. – Egyszer én is segítettem. John felhúzta az egyik szemöldökét. – Igen, emlékszem. Az völgyben nem volt még egy tarajos birka. Priss elpirult. – Én igazán megpróbáltam. – A közelébe sem kerülhettél volna a juhaimnak, ha nem tetszettél volna meg annak a nyírónak – tette hozzá. – Szemmel is tartottalak inkább, nehogy véletlenül túlságosan elragadtassa magát. Már tizenhat évesen is szemrevaló voltál, kicsi Priss. – Köszönöm a tapintatot – mondta vádlón a lányt, mert zavarba jött, szüleinek ugyanis sosem beszélt erről. – Hála istennek, hogy ott volt és vigyázott rá – mondta Adam hálásan. – Mindig is zűrös gyerek volt. – Zűrös, de aranyos, drágám – mondta Renée mosolyogva. – Életünk legnagyobb öröme. – Néha kis híján John vesztét okoztam – ismerte el Priss. A férfira pillantott, és egyszerre minden gyűlölete és keserűsége elszállt. – Ugye, néha már nagyon az idegeidre mentem? – Ha akartam volna, bármikor leállíthattalak volna – vallotta be John, és Priss döbbent szemébe nézett. – Vagy ez sosem jutott eszedbe? – Nem. – A lány kíváncsian tanulmányozta a csontos arcot. – Miért nem tetted? – kérdezte lágy hangon. John ujjai szórakozottan simogatták a csészét, ahogy Prissre nézett. – Szerettem, ha ott vagy – jött a csendes felelet. – Annak ellenére, hogy mindannyian tudtuk, túl fiatal vagy ahhoz, hogy rólam ábrándozz – tette hozzá gonosz vigyorral. – Mi bíztunk benned – kuncogott Adam. – Hát persze – adta meg magát Priss. – Olyan voltam, mint a kishúga. John szemei összeszűkültek, és amikor Priss beléjük nézett, egyértelműen azt olvasta ki belőlük, hogy egyáltalán nem kishúgként kezelte. – Ki kér desszertet? – kérdezte gyorsan, és felállt, hogy behozza. A konyhában kicsomagolta a saját készítésű, hikoridiós pitét, és kezdte felszeletelni. Szíve hevesen dobogott, és azt remélte, megnyugszik, belőtt visszamegy a nappaliba. – Segíthetek? – kérdezte John a háta mögött. – Már épp kész vagyok – felelt Priss. Ez a nyávogás tényleg az ő hangja volt? Mintha összement volna a konyha, amikor John belépett. – Imádom azt a pitét – mondta. – Dél-amerikai különlegesség, ugye? – Igen – válaszolta Priss lélegzet-visszafojtva. Kistányérokért nyúlt, de John nagy kezei a dereka köré fonódtak, és ő bénultan, tehetetlenül állt, míg a férfi ujjai simogatták. Forró lélegzetét Priss fejére lehelte, és ő érezte nagy testének melegét, a hátának feszülő mellizmokat. Kezdett alámerülni. Meg akart fordulni, hogy testét a férfi teljesen a magáéhoz szorítsa, fel akarta emelni a fejét, hogy megcsókolhassa szomjas száját, amíg csak el nem múlik a vágyódás. – Te sütötted? – kérdezte halkan John. – Igen... tudod... én... én tudok főzni. John mellkasa zihált. Keze le-fel mozgott a lány derekán. – A mai ebédet is te készítetted, ugye? – motyogta. – A csirkét a krumpli salátával... Priss nagyot nyelt. – Igen. John közelebb lépett, teste teljes felületén érintkezett Priss-szel, aki visszafojtotta a lélegzetét, és megmerevedett.

– Még mindig gardéniaillatod van – súgta a fülébe a férfi. Ajka hozzáért, aztán lassan végigfutott a nyakán, le egészen a válláig. – Még az ízed is olyan. John kemény, meleg szájának érintése teljesen felborította Priss önuralmát. Fejét akaratlanul is félrebillentette, hogy a férfi jobban hozzáférjen selymes bőréhez. Aztán érezte fogait, és hallotta ziháló lélegzetét. – Így nem jó – morogta John durván. – Fordulj meg, és add ide a szád. A lány is ezt akarta. Meg akarta ízlelni őt, hogy kielégítse a maró szomjúságot, amit ő maga hozott létre benne. Ellenkezés nélkül megfordult, de lépések zajára hirtelen elléptek egymástól. – Sajnálom, de telefonon keresnek, John – jelentette Adam bekukucskálva az ajtón. – Az egyik munkásod. – A francba – motyogta John. Szomorú pillantást vetett Prissre, mielőtt kiment a konyhából, Ádám pedig bűnbánó arccal követte. Priss újra hozzálátott a pite szeleteléséhez, remegő kezekkel, és kielégítetlen vágytól égő testtel. Mire elkészített mindent, és egy tálcán bevitte az ebédlőbe, John már az előszobában állt Adammel. – Nagyon sajnálom – mondta idegesen. Az ebédlő felé nézett. – El kell mennem – mondta Frissnek. – Verekedés tört ki a nyírok között. A munkásaim nem tudják őket lecsillapítani. – Örülünk, hogy el tudtál jönni vacsorára – mondta neki vontatott hangon. John Priss tekintetét kereste. – Kísérj ki! A lány ellenállás nélkül lépett hozzá. Észre sem vette szülei sokatmondó pillantásait, ahogy megfogta John feléje nyújtott kezét, és kilépett vele a sötét verandára. – Istenem, gyere ide, kedvesem – morogta John sürgetően, Priss remegő testét teljesen magához húzva. – Csókolj meg! Szája kinyílt, ahogy Prissét érintette, ő pedig szomjasán várta a csókját, a nyakába kapaszkodott, domborodó testét pedig a másikéhoz préselte. Tehetetlenül nyöszörgött a kirobbanó feszültség súlya alatt, ami teljesen levette a lábáról, John karjai pedig egyre szorították. – Kellesz nekem – súgta bele a férfi a szájába. – Kellesz nekem... John remegett, ahogy Priss is, és kavargó örvényként ölelte át őket a sötétség, miközben próbált betelni a férfi meleg, követelőző szájával, mélyen behatoló nyelvével, és durva kezeinek mozdulataival a hátán. John úgy irányította a testét, hogy a veranda fala az ő háta mögé kerüljön. Felemelte Priss szőke fejét, és szemébe nézett a félhomályban. – Az ágyban is így szeretnélek magam alatt látni – mondta remegve, csillogó szemmel. Priss körmei a hátába mélyedtek, és megpróbált ellenérvet találni. – Ne kezdj kifogásokat keresni – jegyezte meg John ridegen. – Te is kívánsz engem. – Nehéz vagy – nyögött Priss. – Igen, és ez tetszik neked. – A férfi megmozdította a csípőjét, és érezte, ahogy Priss megmerevedik, és még jobban belekapaszkodik a testébe. – Jaj, Priss, mindent megadnék, hogy egyedül lehessek veled egy sötét szobában. Csak egy órát...! – Nem lehet – suttogta Priss könnyek között. – Nem lehet, én nem... John szája újra lecsapott, és némi csalódottsággal csókolta Prisst, Mielőtt eltolta magától, és remegő testét, kitágult, könnyes szemét nézte. – Semmi sem változott – súgta John. – Olyan forró vágyat ébresztünk egymásban, amit egy jéghegy sem tudna lehűteni. Végül úgyis megkapsz, Priscilla. Mert eljön majd a nap, amikor már elviselhetetlenül vágyódsz utánam. – De nem fog sokáig tartani – válaszolta keserűen a lány. – De – jött a válasz. – De igen. Te vagy minden, amit látok, hallok, gondolok vagy akarok a világon.

– Ez csak vágy! – vágta oda Priss. – Te magad mondtad! – Tényleg így volt. De ez annál sokkal több – jelentette ki John. – Sokkal több. Beszélnünk kell, minél előbb. Bárcsak lenne most időm, de mennem kell. Jó éjt, Priss. Azzal megfordult, és elballagott. Percek teltek el, mire Priss képes volt megmozdulni, hogy visszamenjen a házba. És órákba telt, hogy elaludjon. Egész éjjel forgolódott, John makacs udvarlásán, és saját sérülékenységén töprengve. Mit tegyen most? Nem élne túl még egy elutasítást. Elhiheti Johnnak, hogy ez a lángoló szenvedély nem fog elmúlni köztük? Erre a kérdésre reggelre sem találta meg a választ. Szüleivel templomba ment, aztán haza, és a nap hátralevő részében csak lógatta az orrát. Szinte megkönnyebbülés volt, amikor eljött a hétfő reggel, és visszamehetett az iskolába. Az ikrektől megtudta, hogy John nagyon elfoglalt, és az ábrándok, hogy talán megismétli a meghívást a számbavételre, füstbe ment. Nyilvánvaló volt, hogy pillanatnyilag nincs ideje másra, csak a telepre. És Priss még csak haragudni sem tudott ezért, most, hogy már tudta, milyen nehéz időket élt meg az elmúlt öt évben. Csütörtökön az ikrekben újra elszabadult a kisördög, amikor békát tettek egy kislány ruhájába. Az ebből származó kavarodás miatt Priscillának végig kellett hallgatnia egy kemény prédikációt az igazgatótól, és be kellett zárnia az ikreket iskola után, büntetésül. Úgy tűnt, nem igazán bánják, és titokban Priss is abban reménykedett, hogy John jön majd értük. – Szegény John bácsi már hulla fáradt - mondta Gerry Prissnek. miután a többi gyerek már hazament. – Apa felajánlotta, hogy hazajön, de John bácsi visszautasította – tette hozzá Bobby. – Azt mondta, apának és a maminak szüksége van... szüksége van egy... – Nászútra – fejezte be Gerry. Priss nevetett. – Igazán örülök, hogy jól érzik magukat. És biztos vagyok benne, hogy a bácsikátok megbirkózik a helyzettel. Ronald George dugta be a fejét az ajtón. – Édesapád üzeni, hogy ő és az anyád ma este Thompsonékhoz mennek látogatóba, és sötétedés előtt nem érnek haza. – Köszönöm, Ronald – mondta Priss mosolyogva. Ezt Ronald meghívásnak vette. Bejött a terembe, becsukta az ajtót, és Priss íróasztalának a szélére ült. Szemügyre vette a lányt halvány rózsaszín blúzában és szürke szoknyájában. - Jól nézel ki - jegyezte meg. - Mint egy angliai rózsa. - Óvakodj a tüskéimtől! - kötözködött vele játékosan Priss. – Nem félek a rózsáktól. – Ronald elhúzta a száját, és karba tette a kezét. – Ami azt illeti, ma semmitől sem félek. Nyerésre állok. Priss összehúzta a szemöldökét, és gyorsan az ikrekre pillantott. De ők a terem végében voltak, és épp az akváriumot bámulták, amely két teknősnek adott otthont. – Nyerésre? – kérdezte. Ronald olyan közel hajolt Prisshez, hogy az arcuk szinte összeért. – Emlékszel Mandyre? Nos, végre rávettem, hogy eljöjjön velem randizni! Priss lágyan nevetett. – Te mázlista! – kiáltotta. – De hát Ronald, ez csodálatos! – Már alig várom – folytatta az angol, Priss csillogó szemeibe nézve. – Ez biztosan szerelem – mondta kicsit hangosabban. A férfi, amint az ajtóban állti megdermedve bámulta a jelenetet. Ronald éppen Priss felé hajol, szájuk szinte összeér, Priss ragyogó arca feléje fordul és mosolyog, miközben Ronald a szerelemről beszél. John kezei ökölbe szorultak. Kifáradt a napi munkától, durva vászonnadrágját és ingét por, gyapjúdarabkák és sár lepte be, arca megkeményedett a dühtől. Priss látta meg először, és elakadt a szívverése. – Jé, szia, John! – hebegte zavartan. Ronald vigyorogva egyenesedett fel. – Jó napot, Mr. Sterling. Szép napunk van. Bár maga kissé nyúzottnak tűnik.

– Nálunk a nyúzott azt jelenti, elveszett, és az nem én vagyok – vágott vissza John hidegen. – Gerry, Bobby, gyerünk. Kiterelte őket az ajtón, és utánuk indult anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna Prisshez. Priss nem tudott uralkodni a kellemetlen, üres érzésen a gyomrában. Teljesen összetörve meredt az ajtóra. Csak nem féltékeny? Még hogy John lenne féltékeny rá! Ez vicces. – Minden rendben? – kérdezte Ronald. Priss az arcára erőltetett egy mosolyt. – Persze. Csak hosszú volt ez a nap. Azt hiszem, jobb lesz, ha összepakolok és hazamegyek. Kösz az üzenetet. És sok szerencsét a randevúdhoz! Ronald mosolyogva állt fel. – Szükségem lesz rá. Ami a szellemi javakat illeti, darabokra tud szedni, ha akar. De egyébként igazán kedves hölgy, én pedig reménytelenül belehabarodtam. Talán meg tudom győzni, hogy megérek egy kis kockázatot. – Biztosan meg tudod – mosolygott rá Priss. – Holnap találkozunk. – Kellemes estét! Miután hazament és átöltözött, Priss lesétált a patakhoz, és sokáig üldögélt ott, John felháborító durvaságán töprengve. Talán mérges volt rá, vagy a fiúkra, vagy egyszerűen csak ki volt merülve? Bárcsak tudná! Egy idő után levette a cipőjét, és átgázolt a hűvös patakon a másik oldalra. Felballagott a kis emelkedőn az eukaliptuszfák között, és látta, amint a Land Rover nagy sebességgel átvág a füves legelőn. Szíve hevesen kezdett dobogni. A horizontot viharfelhők sötétítették el, és mire John megállt a fás terület szélén, már el is eredt az eső. – Gyerünk, szállj be, mielőtt megázol! – morogta John, és kinyitotta az ajtót. Priss beugrott, cipőjével a kezében, magára csukta az ajtót, óvatosan méregetve a férfit. Bosszúsnak nézett ki. Kék szeme csillogott sűrű, sötét szemöldöke alól, szája pedig vékony vonallá húzódott, ahogy mérgesen Prissre nézett. Nem öltözött át, mióta az iskolában találkoztak. – Visszataszítóan nézek ki? Már elfelejtettem, hogy rég láttál már így, egyenest nyírásból jövet. Akkor sem lenne visszataszító, ha kátrány meg tollak borítanák, de ezt a lány nem mondta ki hangosan. – Mondták a fiúk, hogy keményen dolgozol mostanában – jegyezte meg. – Muszáj volt. A telep még mindig elég távol áll az anyagi biztonságtól. – Végül úgyis sikerülni fog – mondta Priss bizakodva. John levette a kalapját, és hátradobta. Haja izzadt volt, és nyúzottnak nézett ki. – Mi van közted és a nyavalyás angol között? – kérdezte tompán, szúrós tekintettel. Priss ajkai szétnyíltak, ahogy nagy levegőt vett a nem várt támadás hatására. Hajához emelte a kezét, és beletúrt. – Semmi – mondta. – Ne nézz hülyének – mordult rá John. Izmos kezét az ülés támlájára tette, és Priss látta feszes izmait barna bőre alatt. – Félreérthetetlenül arról beszélt neked, hogy szerelmes. – Igen, de nem belém – tört ki Priss. – Senki más nem volt a teremben, az ikreket kivéve – emlékeztette John, és rávicsorgott. Frissnek elakadt a lélegzete, és tehetetlen vágyódással nézte a férfi arcát. Kezét ökölbe szorította az ölében, és behunyta a szemét. Hevesen vágyódott a férfi csókja után. Kint az eső hangos, fémes csattogással verte a tetőt. – Tudod mit, ne is törődj vele – mondta John idegesen. – Gyere ide! Egyik karját a lány felé nyújtotta, és Priss pedig engedelmesen odahúzódott hozzá, és elégedett sóhajjal bújt széles mellkasához. – Lehet, hogy összepiszkítalak, de nem érdekel – suttogta elszántan a férfi. – Ki vagyok éhezve rád, Priscilla. – Arcát Prisséhez dörgölte, a száját keresve. – Túlságosan is.

Priss odatartotta neki a száját, és hagyta, hogy az a nyelvével végigsimítsa ajkait, és aztán behatoljon mögéjük a lágy sötétségbe. Még csak nem is ellenkezett, mikor az ölébe fektette, és szétrántotta az ingét. – Hadd erezzelek – suttogta mohón a férfi, miközben keze Priss rózsaszín blúzának gombjaival matatott. – Egészen érezni akarlak magamon, itt... Újra szájára tapasztotta a száját, Priss pedig meztelen karjába kapaszkodott, és hirtelen a kemény, meleg izomhoz és a mellkasát fedő dús szőrhöz nyomta puha testét. – Ó, istenem – nyögte fátyolos hangon John, és még közelebb húzta magához Prisst. – Ó, istenem, ez nagyon jó, annyira jó... – Mozgatni kezdte Priss testét, hogy mellei a bőréhez dörzsölődjenek, ezzel növelve mindkettőjük vágyát, ami olyan erős volt, hogy Prissnek sikítania kellett tőle. John felemelte bozontos fejét, és Priss szemébe nézett. Az ő tekintete homályos volt és vad. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte remegő hangon. – Nem – nyögte Priss. – Csináld még – búgta. John engedelmeskedett, de ezúttal Priss arcát nézte, a kéjt, amiről szétnyílt ajka és könnyes szeme árulkodott. Tekintetét oda szegezte, ahol testük találkozott, és nézte, ahogy a kemény mellbimbók a sűrű szőrzetbe mélyednek izmos mellkasán. – Olyan gyönyörű vagy – lihegte áhítattal. – Így nézni... téged... teljesen megőrjít. – Egyik kezét elemelte Priss hátától, és ujjait lágyan a melle oldalához dörzsölte. – Selyem – súgta, ahogy ujjait végigvezette a tökéletes körvonalon, és aztán testük közé furakodott, hogy a mellbimbóhoz érjen. Tekintete újra Prissbe fúródott, aki tehetetlenül feküdt az ölében, érintésének, tekintetének érzéki csapdájában. Teljesen a férfitől függött, és ezt annak is észre kellett vennie. – Megtanítalak arra, hogy bízz bennem – súgta, Priss szájához hajolva. – Nyisd ki a szád, kicsi szüzem. Mindez... csak szerelmi játék. Hogy lehetnélek magamévá ebben az átkozott, piszkos autóban? Priss kissé megnyugodott. Nem állt ellen John szája követelésének, ahogy megint magáévá tette az övét, ezúttal kicsit hevesebben. – Érints meg, édesem! – csábította a férfi. – Simogass! Priss keze engedelmeskedett. Tetszett neki az izmok érintése, különösen az öve csatja felett lévőké. Megérintette ott, mire John felnyögött, az izmok pedig úgy rándultak össze, mint a csavart huzal. – Ó! – Priss elemelte ujjait, és felnézett a férfira. John ajka szétnyílt, akárcsak az övé, és nehezen vette a levegőt. Szőkésbarna haja szemöldökére hullott, és úgy nézett ki, mint egy szerető. Mint egy igazi szerető. – Vállalkozó szelleműnek érzed magad? – kérdezte bizonytalanul. – Mert ha igen, megtanítok néhány érdekes dolgot a férfitestről. Priss egyfelől nagyon is akarta, a józanabbik fele viszont tisztában volt azzal, hová vezet ez az egész. John csak kívánta őt. Priss a homlokát Johnnak támasztotta, tenyerét a szívére nyomta. – Ne – mondta legyőzött hangon. – Ne, nem akarom; nem akarok még egyszer átesni ezen – suttogta elhaló hangon. – Még egyszer nem élem túl. John, kérlek, ne tedd ezt velem! John keze visszacsúszott Priss hátára, és magához szorította őt, érezve mellei selymes lágyságát a testén, élvezve háta meztelenségét, bőrének illatát. Lélegzetét visszafojtva, gyöngéden megcsókolta Priss lehunyt szemét, homlokát, aztán eltolta őt magától. Szeme tehetetlenül Priss meztelen testére tapadt. Teltebb volt most, feszesebb, és isteni látványt nyújtott. Megsajdult bele a szíve.

Kinyújtotta a kezét, és ujjával gyöngéden végigfutott a megduzzadt, hegyes vonalakon. – Te anyának termettél – lihegte, és elképzelte, ahogy Priss az ő gyermekét tartja a karjaiban. Priss egész testében megremegett a szavakra, ahogy maga előtt látta a kis, szőke csecsemőt, ahogy boldogan szopik ott, ahol most John érintette. Elakadt a lélegzete, ahogy a férfi nyugodt tekintetével találkozott. Olyan volt, mintha kiléptek volna az időből, ugyanarra gondoltak, ugyanazt akarták. John hozzáhajolt, és megcsókolta. És ez a csók más volt, mint az eddigiek. Gyöngéd, érdeklődő, tele csodával, félénk felfedezéssel, fájó kedvességgel. John távolabb húzódott, tenyerei közé fogta Priss arcát, és tágra nyílt, homályos szemébe nézett. – Gyere át a Runra vacsorázni holnap este! Én főzök. Priss eltátotta a száját. - Vacsorázni? – Igen. Csak vacsorázni. – John feléje nyúlt, és ráhúzta a ruháit. Úgy öltöztette, mint egy babát. – Nincs több szerelmeskedés egy darabig. Meg akarlak ismerni. Hogy mit érzel. Hogy mit gondolsz. Hogy mit akarsz az élettől. Priss teste bizsergett. - Ezek komoly kérdések. – Igen, azok. Addig pedig sokat segítene, ha nem hagynád, hogy levetkőztesselek. – Én próbáltam – mondta halvány mosollyal Priss. John felsóhajtott. – Igen. Én is próbálkoztam, de ha hozzád étek, az agyam kiszámíthatatlan módon kezd működni. Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. – Olyan gyönyörű volt – csúszott ki a lány száján anélkül, hogy akarta volna. – Ó istenem, igen – morogta John. Megragadta Priss egyik kezét, és a tenyerét tisztelettudóan a szájához emelte. – Ugye, ilyet még nem csináltál senki mással, csak velem? Priss megrázta a fejét. – Soha nem vágytam más érintésére... – Ajkába harapott, és lesütötte a szemét. John felemelte a fejét. – Én sem. Priss tűnődve, kérdőn vizsgálta a megviselt arcot. John ujja végigsimított Priss ajkának vonalán. – Öt éve nem voltam nővel. Priss úgy érezte, mintha testét áramütés rázta volna meg. Tágra nyílt szemmel bámult rá. – Öt éve? John bólintott. – Most már elhiheted, számomra sem volt más, Priscilla. Könnyek buggyantak ki Priss szeméből. Nem tudta visszatartani őket. – De hát te férfi vagy – suttogta. – Nem igazán éreztem magam férfinak, miután úgy elbántam veled – vallotta be John, és egy tiszta zsebkendőt nyújtott Prissnek. – Gátlásossá váltam. Egyszer még meg is próbáltam – nevetett komoran. – Nem volt túl megértő a nő, ami még rosszabbá tette a helyzetet. Kinevetett. Priss a karjaiba omlott, és a nyakába fúrta arcát, - Ki volt az? – mormogta. – Megölöm! John karjai erősen szorították. – Csak nem féltékeny vagy? – Borzasztóan. Hogy tehette azt veled? John mély lélegzetet vett. – Bizonyos szempontból még mindig nagyon ártatlan vagy – emlékeztette. – Én soha nem tennék olyat – mondta elszántan. – Tudom. Még ha impotens lennék, szerintem te akkor is újra éreztetni tudnád velem, hogy férfi vagyok, nem? Priss felemelte a fejét és John szemébe nézett. Ő pedig kiolvasta belőle a kérdést. – Nem – válaszolta lágyan. – Nem vagyok impotens. Ha veled vagyok, egyáltalán nem. Priss félénken elmosolyodott, és a férfi mellkasára ejtette tekintetét. – Ha szeretnéd, hogy bebizonyítsam – ajánlotta John –, ezer örömmel eleget teszek a kérésnek.

Ez most újra a régi, gunyoros John Sterling volt, akire tizenéves korából emlékezett, a féri, akit imádott, és akibe beleszeretett. Nem az elmúlt hetek és évek távoli idegenje. Sivár lehetett az élete, ha nem volt senkije Janie Weeks óta. Janie. Priss szemei elsötétültek. Nagyon szerette volna kikérdezni Johnt az elvált nőről, megkérdezni, hogy fájt-e, amikor elhagyta. Érez-e még bármit is Janie iránt. De nem volt elég biztos a férfiban ahhoz, hogy ilyen személyes kérdést tegyen fel. Inkább kényszerítette magát, hogy újra John szemébe nézzen, és lágyan rámosolygott. – Mit tennél, ha azt mondanám, rendben, kezdj hozzá? – kérdezte a férfitól. John halkan kuncogott. – Találnék valami kifogást, hogy hazamenjünk. Nem szeretném egy Land Rover első ülésén elvenni a szüzességedet, ha neked úgyis mindegy. Túl öreg vagyok már a türelmetlen tapogatózáshoz. Priss szemei felmérték az ülés, aztán pedig John testének a méretét, es halkan elnevette magát. – Nem, azt hiszem, ez lehetetlen lenne. – Édes kis ártatlanom – sóhajtott John, és száját Prisséhez érintette –, ülve is csinálhatnánk, nem tudtad? Priss a haja tövétől egészen a melléig vörös lett, John pedig olyan felszabadultan nevetett, ahogy ránézett, hogy még csak mérges sem tudott lenni rá érte. – Hazaviszlek, kicsim – mondta gyengéden. – Nem akarom, hogy megfázz. Maga mellé ültette Prisst, de megfogta a karját, mikor az vissza akart húzódni a saját oldalára a kocsiban. – Ne – ellenkezett. – Maradj a közelemben. Priss nem ellenkezett. John oldalához húzódott, behunyta a szemét, arcát pedig maszatos ingén nyugtatta, és nagyot sóhajtott. John karja átölelte, ahogy szabad kezével sebességbe tette az autót, és elindult. – Tönkretettem a blúzodat – jegyezte meg, ahogy visszahajtott az útra. – Nem érdekel – válaszolta Priss. – Mikor legközelebb együtt lesziink, gondoskodom arról, hogy előbb megtisztálkodjam. A nyavalyás barátod miatt idegesen indultam neki az útnak, és nem is gondoltam arra, hogy nézek ki – nevetett. – Engem kerestél? – kérdezte Priss. John lágyan kuncogott. – Gondoltam, hogy megtalállak a pataknál. Elég sokat szomorkodsz ott, nem igaz? – Szeretem nézni a madarakat. A férfi finoman megcsókolta a homlokát. – Igen, tudom. Csak néhány percbe telt, hogy a szülei házához érjenek, és Priss nagyon is nyilvánvaló nemtetszéssel húzódott el a férfitól. – Komolyan gondoltam, amit mondtam – ismételte John. – Nincs szerelmeskedés egy darabig. Más oldalról is meg kell ismernünk egymást. Ez ígéretes volt, és nagyon is izgalmas. Priss régi lelkesedésének halvány maradványával mosolygott rá. – Nem félsz, hogy elcsábítalak, John? – gúnyolódott kedvesen. John megragadta a kezét, és ajkaihoz szorította. – De – vallotta be, és nem mosolygott. – Inkább attól, hogy én csábítalak el téged. Szóval, egy ideig lehűtjük ezt a dolgot, rendben? – Rendben. – Priss még egy utolsó pillantást vetett a férfira, aztán kiszállt a kocsiból. John egy hosszú percig melegen nézett rá. – Miről beszélt neked az a nyavalyás? – kérdezte végül. Priss elvigyorodott. – Arról, hogy randevúra megy a lánnyal, akibe halálosan szerelmes, és hogy milyen boldog emiatt. John fintorgott. – Hát, amíg nem rád veti ki a hálóját, azt hiszem, nincs mitől félnie. Holnap hat körül érted jövök. – Én is átmehetek kocsival... – kezdte Priss.

– Hat körül érted jövök – jött a szigorú válasz. – Nem akarom, hogy éjszaka egyedül vezess. Kitolatott az autófeljáróról, mielőtt Priss bármilyen megjegyzést tehetett volna a függetlenségéről és arról, hogy tud vigyázni magára. És ahogy bement a házba, arra gondolt, hogy milyen jó, ha törődnek az emberrel, ha megvédik. De mit akar most John? Azt mondta, nem akarja elcsábítani. Ez azt jelentené, hogy végre kezd érezni valamit iránta? Szíve hevesen dobogott. Behunyta a szemét. És ha igen, neki lesz-e bátorsága másodszor is vállalni a kockázatot? Ez a gyötrő gondolat járt a fejében egész éjjel.

11. FEJEZET Kellemes meglepetés volt az ikreket és velük együtt Johnt is kiöltözve megpillantani, amikor következő este átjöttek Priscilláért. Ő ugyanazt a fehér, habos költeményt viselte, amelyet pár nappal azelőtt, és John ismét megcsodálta. – Tetszel nekem – bókolt. Priss mosolygott. – Jó ideje nem vásároltam már, úgyhogy ez is megteszi. – Erezd jól magad, kedvesem! – mondta Renée az ajtóból. – Éjfélre hazahozzuk – ígérte John, ahogy besegítette Prisst a Fordba. – Naná, hogy hazahozzuk! – kiáltotta Gerry az ablakból. Priss a hátsó ülésre nézett, ahol a rémes ikerpár ült. Gerry kék öltönyt viselt, Bobby barnát, és nagyon is ünnepélyesen néztek ki. – Nem is gondoltam volna – húzta el a száját Priss. – Mindketten igazán helyesek vagytok. – Meg John bácsi is, ugye? – unszolta Gerry. Priss végigmérte Johnt. Barna, sportos öltönyben volt, fedetlen fejjel és pont olyan zordnak nézett ki, mint az ország, ahol élt. – Igen, ő is – jegyezte meg Priss elmélázva. – Valójában nagyon is helyes. John felhúzta az egyik szemöldökét, és Prissre mosolygott. – Köszönöm, Miss Johnson – felelte komolyan. – Meg kell mondanom, ön is elragadóan néz ki. Priss visszamosolygott, és épp el akart helyezkedni az ülésen, amikor John hosszú karját a támlára fektette, és ránézett. – Gyere ide, kedvesem – mondta olyan hangon, amelytől Priss teljesen elgyengült. Minden ellenállás nélkül közelebb húzódott, és áradó örömmel érezte testének biztonságos melegét és erejét. – Ez már jobban tetszik – motyogta John, ahogy beindította a Fordot, és sebességbe tette. – Mondjátok el Prissnek, mi lesz a menü, fiúk! – szólt hátra. – Marhahús salátával! – mondta Gerry. – Utána meg almás pite – tette hozzá Bobby. – Meg házi készítésű kifli! – toldotta meg Gerry. – És mindent John bácsi készített egyedül! – Mikor még kölyök voltam, a szakács, akit a nyíróknak béreltünk fel, a leglehetetlenebb időkben volt képes leinni magát – magyarázta John, ahogy a Run felé hajtottak a holdas éjszakában. – A saját érdekemben én helyettesítettem. – Prissre nézett. – Egy férfi keményebben dolgozik, ha rendesen kap enni. – Tényleg? – kérdezte Priss mosolyogva. John erősebben szorította magához, mire Priss felsóhajtott. Pár perc múlva John megállt a gyarmati stílusú ház előtt, és az ikrek gyorsan kiugrottak, és a veranda felé rohantak. John kisegítette Prisst, aztán hirtelen megdermedt, mikor meghallotta a kísérteties, kutyaszerű vonítást, amely a külső épületek felől jött. – Egy dingó - morogta. – De hát nem tartja őket távol a kerítés? – kérdezte Priss, a már szinte legendává vált soksok mérföldnyi kerítésre gondolva Queensland birkatenyésztő vidékén, az új-dél-walesi határ mentén egészen Nyugat-Ausztráliáig. – Nem egészen – közölte John. – Alkalomadtán még mindig magunknak kell levadásznunk őket. Priss megborzongott, ahogy a hang megismétlődött. – Ritkán támadnak rá az emberre – mondta neki John, és közel húzta magához. – Egyébként sem hagynám, kedvesem, hogy bármi baj érjen.

– Igen, tudom – motyogta a lány. Félig behunyta a szemét, ahogy a ház felé mentek. Ezek voltak a legkellemesebb lépések, amelyeket az utóbbi öt év alatt megtett. Nem sok idő elteltével a hosszú, elegáns vacsoraasztal mellett ültek, amelyet még Mrs. Sterling rendelt Angliából. – Igazán ügyes vagy – dicsérte meg Priss az ízletes marhapecsenye után. – Muszáj – magyarázta John mosolyogva. – Sok dolog van, amit jobban szeretek csinálni a főzésnél. – Hogy van édesanyád? – Kitűnően. Azt mondja, egy bankárral randevúzgat. Azt hiszem, hozzá fog menni. – Zavarna? John megrázta a fejét. – Joga van egy kis boldogsághoz. – John bácsi, felkelhetünk az asztaltól? – kérdezte Gerry, miután végzett az almás pitével. – Az a frankó film megy arról az isten háta mögötti... – Menjetek csak! – mondta nekik John. – De csak halkan – tette hozzá. – Persze! – egyezett bele Gerry. – Nagyon csendesek leszünk! – ígérte, ahogy a nappali felé rohantak. – Rengeteget változtak az utóbbi héten – jegyezte meg Priss. – Igen, én is észrevettem. Azt hiszem, ha Randy és Latrice végre megbékélnek egymással, minden könnyebb lesz. – John dőlt a pohár fehérborral, amit épp kitöltött, és időnként belekortyolt. - Komolyan gondoltad, amit a minap mondtál nekem... hogy azt tervezed, visszamész Hawaiira? Priss a terítőt bámulta elmélyülve. – Akkor igen. – És most? A tegnap történtek után? Priss felpillantott, John derűs, nyugodt szemébe nézett, és érezte, ahogy szíve hevesen kezd verni. – Nem hiszem, hogy el tudnék menni. John egy hosszú percig mélyen a szemébe nézett. Aztán letette a borospoharat. – Mit gondolsz, le tudnád élni életed hátralevő részét Ausztráliában anélkül, hogy megbánnád? – Ezt tervezem attól a naptól, hogy a családom ide költözött – mondta a lány. Kíváncsian várta, vajon hova is vezet a beszélgetés. De John hirtelen témát váltott. – Hogy tetszik apukádnak, hogy ott vagy mellette az iskolában? Priss felkacagott. – Nagyon is! Azt mondja, most legalább van kivel ebédelni. Szeretem a szüléimet – mondta elgondolkodva. – Ők jelentenek nekem mindent. – Én magam is nagyon kedvelem őket – bólintott John. – Milyen ember volt az apád? – kérdezte Priss, szintén a bort szopogatva. John összerezzent. – Nem is tudom. Csak az anyám emlékeiből ismerem. Ő még a lába nyomát is áldotta. – Üresen nézte a poharát. – Még kisgyerek voltam, amikor meghalt, Randy pedig csecsemő. Egyikünk sem ismerhette meg őt. Egy brumby ölte meg. – Egy vadló? – Igen. Gyakran tűnődöm azon, hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem hal meg. Randy és én sosem álltunk közel egymáshoz, amíg ez a szerencsétlenség be nem következett. Anya... – Elnevette magát. – Ismered anyát. Szereti a függetlenséget. Én is úgy nőttem fel, hogy idegenkedtem a kötöttségektől. Nehezemre esett megváltozni. Hozzászokni, hogy engedelmeskednem kell egy másik embernek. Priss azt hitte, Randyre gondol, hiszen ő vette át a telep vezetését. Letette a poharát, és megtörölte telt ajkait. – Azt hiszem, velem pont fordítva volt. Engem szerettek, elkényeztettek és óvtak. Persze a szüleim fegyelemre is tanítottak közben, de sosem tapasztalhattam meg semmit a saját bőrömön. - Kivéve velem – mosolygott John, és Prisst nézte.

A lány lassan elmosolyodott. – Kivéve veled. – Felpillantott a férfi széles, barna arcára, és eltűnődött. – Miért viseltél el engem? – Gyönyörű lány voltál – jött az egyszerű válasz. – Mint a napfény, ha velem voltál. Tele élettel és örömmel, és boldog melegséggel. Szerettem veled lenni, még mielőtt felfedeztem volna, milyen érzés téged fásképp is kívánni. – Megkívántál már korábban is, azelőtt a délután előtt, amikor elmentél az egyetemre? – kérdezte Priss, de képtelen volt közben a másik szemébe nézni. – Emlékszel arra a reggelre, mikor mezítláb átrohantál a legelőn? – kérdezte John elmosolyodva, ahogy felötlött benne az emlék. – Hogy megmutasd az ösztöndíjat, amit nyertél? – Igen – felelte Priss. – Az volt az első alkalom. Rád néztem, és hirtelen valami ijesztő érzést váltottál ki belőlem. – John úgy simogatta a borospoharát, mintha egy nő teste lenne, de közben Prisst nézte az asztal másik végén. – Épp azon töprengtem, mit is kezdjek most ezzel, amikor elkezdtél kerülni. – Pillantása az asztalra esett. – Nem igazán tudtam, hogy kezeljem az ügyet. Nagyon zavart. Priss érezte, idegszálai zsibonganak az örömtől, ahogy John széles mellkasát figyelte. A férfi ekkor felpillantott, szeme sejtelmes volt és világítóan kék ráncos arcában. – Aztán elmentem hozzátok megkérdezni, miért, meg elbúcsúzni. És megcsókoltalak. – Gonoszkásan mosolygott. – Csak egy búcsúcsóknak szántam. De mikor elkezdtem, rájöttem, hogy nem tudom abbahagyni. Ugye nem tudtad, hogy a testi érintkezéstől rögtön beindulok? tette hozzá sokatmondóan. – Csak az tartott vissza, nehogy teherbe ejtselek. – Micsoda borzasztó kilátás – motyogta Priss, megpróbálva enyhíteni a dolog komolyságán. – Egyáltalán nem az – rázta a fejét a férfi. – Azon kaptam magam, hogy gyerekekről gondolkodom. És kötöttségekről. És arról, hogy megállapodjam. És ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek Hawaiira, és megkérlek, légy a feleségem. – Hátratolta a széket. – És aztán összecsaptak a hullámok. Priss nem szeretett erre gondolni. John megkerülte az asztalt, és megállt a széke mögött. – Gyere, menjünk a dolgozószobámba! - ajánlotta. – Jót tenne most egy brandy, és ott a fiúk sem fognak zavarni. Priss felállt, szeme önkéntelenül is John arcára tapadt. – Nem – mondta aztán a férfi. – Nem lehet. Biztos vagyok benne, hogy a fiúk ránk nyitnának, és nem akarom, hogy zavarba ejtő kérdéseket tegyenek fel. Priss elpirult. – Én nem... – ellenkezett. – Én is akarom – mondta John fojtott hangon. Elég közel állt ahhoz, hogy teste melege Prisst is melegítse. Fűszeres kölni- és szappanillata volt. Priss mély lélegzetet vett. – Sajnálom. – Nincs mit sajnálni. Gyere! – John megfogta Priss kezét, és egymásba fűzték ujjaikat. A férfi ujjai nagyok voltak, melegek, nagyon erősek, nagyon tettre készek. Priss úgy érezte, szinte lebeg, ahogy a férfi vezette. – Hiányoztál – hangzott a vallomás. – Öt évig nem volt olyan éjszaka, hogy ne gondoltam volna arra, hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy. Priss ugyanígy volt vele, de nem akarta beismerni. A büszkesége már így is ingatag lábakon állt. – Nagyon nehéz lehetett neked eleinte – rebegte. – Úgy értem, a telep miatt. – Az volt. Teljesen térdre kényszerített. Ráadásul Randyvel sem volt könnyű az elején. – Szorosabban fogta a lány kezét. – Először teljesen összetörtem. Majdnem feladtam. Olyan kevés veszítenivalóm volt, hogy már semmivel sem törődtem. – A dolgozószobába vezette Prisst, nyitva hagyva az ajtót, és leültette a pamlagra, míg ő brandyt töltött. – Aztán Randy

észhez tért, és hozzám jött tanácsért. Az volt az első alkalom – tette hozzá halvány mosollyal. – Én megragadtam a kihívást, és azóta is sikeresen dolgozunk együtt. Priss saját kezeit bámulta az ölében. – Szóval, végül is minden jóra fordult. – Nem egészen. – John átnyújtotta az egyik brandyspoharat, és melléje huppant a másikkal a kezében. – Elvesztettelek téged. – És az olyan rossz volt? Akkoriban nem igazán tűnt úgy, hogy ez bánt téged. – Egyszer, egy alkalmasabb időpontban majd mindent elmesélek erről, nem ma este. – Egyik karjával átölelte a lányt. – Gyere közelebb, ám! Mesélj Hawaiiról! Priss lerúgta a cipőjét, és a férfi karjába kucorodott, élvezve a meleg érintést. Feje John vállán nyugodott, és egészen közel bújt hozzá. – Nincs sok mesélnivalóm erről. Keményen tanultam. Voltak barátaim. Hétvégenként átruccantam a szomszédos szigetekre, és egyszer Kaliforniában töltöttem a nyári vakációt. Nagyon jól éreztem magam, de hiányzott Ausztrália. – Közben sosem jöttél haza, igaz? Priss szomorúan mosolygott. – Féltem, hogy esetleg találkozunk. John zavartan mocorgott. – Bezzeg az a nyavalyás mindig ott volt veled, igaz? – Ronald volt a legjobb barátom – jelentette ki Priss. – Nagyon kedvelem őt. Kisírhattam magam a vállán. De csak barátok voltunk. – Azt hittem, szerelmes vagy bele – mondta John. Priss megrázta a fejét, tarkóján érezte John kemény, izmos karját. – Nem. Még eleinte sem. – Hiányoztam? – faggatta egy perc elteltével a férfi. – Vagy túlságosan megkeseredtél. – Először nagyon keserű voltam. De túljutottam rajta – hazudta Priss. És akkor megpróbáltam nem gondolni rád. – És sikerült? Priss az ajkába harapott. – Néha. John az ujjait Priss álla alá tette, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen nagy, szomorú, zöld szemeibe. Gyengéden simogatta a nyakát, amitől a lánynak felgyorsult a pulzusa. – Én néha rád gondoltam éjszaka – mondta John. – És olyan rossz volt, hogy belebújtam a ruháimba, felnyergeltem egy lovat, és hosszú órákra kilovagoltam. És amikor visszaértem, hullafáradtan, félholtan az álmosságtól, ébren feküdtem, és eszembe jutott, milyen érzés volt megcsókolni téged. Priss alsó ajka megremegett, mén ez vele is pont így volt. – Olyan nagyon hiányoztál - suttogta a férfi, és a lányhoz hajolt. – Olyan volt, mintha hiányozna belőlem egy darabka. Száját Prissére nyomta. Hűvös volt, nedves, és brandyízű. Gyengéden megcsókolta a lányt, szeretőén behatolva ajkai szoros vonala közé lusta, becéző nyomással, ami hamarosan lassú, mély és sürgető lett. Priss torkából elhaló hang tört fel, és megfordult, hogy közelebb húzódjon a férfihoz. – Várj egy percet – súgta John. Egy pillanatra elfordult tőle, a brandys-poharakat eltávolította az útból, és Priss máris a karjaiban volt, egészen közel, az ingéhez nyomódva. John olyan átéléssel csókolta meg, hogy a lány úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről. John mélyen felnyögött, Priss fejét könyökének hajlatába kényszerítette növekvő vágyának erejével. Megérintette Priss arcát, beletúrt a hajába. Priss lágyan nyöszörgőit, ahogy az egyik nagy kéz a karja alá csúszott, és ott kezdte puha húsát simogatni. – Igen – súgta halkan, mohón a lány, és csábítóan mozgatni kezdte a testét. – Nem – nyögte John, felemelve a fejét. Zihálva vette a levegőt, és szemei majd felfalták a másikat, de mégis eltolta magától. – Hagyjuk abba! Nem tudok uralkodni magamon.

Talpra ugrott, kezével a hajába túrt, mélyeket lélegzett. Háttal állt Prissnek, kibámult a sötét ablakon, és nyújtózkodott egyet, hogy enyhítse a feszültséget testében. Priss az ajkát harapdálva felült, csodálkozva John önfegyelmén. – Ezt máskor is megtehetted volna – jegyezte meg idegesen nevetve. John összevonta a szemöldökét, és megfordult. – Micsodát? – Hogy elhúzódsz. Megállsz, mielőtt a dolgok elfajulnak. – Priss lesütötte a szemét. – Én soha sem voltam képes ellenállni neked. – Te ártatlan voltál. Én nem. – A férfi lágyan nevetett. – És sokat gyakoroltam az önmegtartóztatást, amikor veled voltam. Csak Brahms altatóját kellett dúdolgatnom magamnak. – Talán nem estem volna teherbe – érvelt Priss. – A telepre is le mertem volna fogadni, hogy igen – jött az ellentmondást nem tűrő válasz. John szemei Priss tekintetét kutatták, aztán elmosolyodott. – Azt gondoltad, az első alkalom után nem lesz folytatás? Priss meglepetten kapott levegő után, ajkai szétnyíltak. – Azt hittem... – suttogta. John csak jobbra-balra ingatta a fejét. – Reggelig háromszor vagy négyszer, kedvesem – mondta halkan. – Legalább. Priss arca elvörösödött. – Én mindig azt hittem... a férfiak kifáradnak. – Sokat kell még tanulnod. És hamarosan – tette hozzá kihívó tekintettel - mindenre meg foglak tanítani. Priss megkeményítette magát. – Nem kezdünk viszonyt, már megmondtam. – Tudom. – John visszament a szófához, és leült Priss mellé. Ünnepélyes arcot vágott, ahogy benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy dobozt, majd Priss kezébe nyomta. – Ezt nyisd ki, mikor hazaértél. Holnap reggel átmegyek hozzád, és beszélünk. Priss óvatosan megérintette az apró dobozt, tekintete elárulta meglepődöttségét. – Ne nyisd ki, amíg haza nem érsz – ismételte John. Hozzáhajolt, és gyengéden megcsókolta a száját. – És nem gyötrődj azon, mik az indítékaim. Gondolj arra, milyen lenne az élet nélkülem. Én ugyanis már végiggondoltam ezt a kérdést. És arra az eredményre jutottam, hogy meghalni is jobb lenne, mint nélküled élni. Priss szinte semmi mást nem hallott már, s még akkor is kábult volt, amikor John hazavitte. Csak amikor már bebújt az ágyba, nyitotta ki az apró dobozt remegő ujjakkal. Egy ragyogó smaragd volt kicsi, de tökéletes aranyfoglalatban. A jegygyűrű mellett volt egy kísérőgyűrű is, egy színarany karika ugyanazzal a kacskaringós mintával. Látta, ahogy elmosódik a szeme előtt, és csak ekkor jött rá, hogy sír. A hosszú évek alatt, míg szerelmes volt John Sterlingbe, soha nem gondolt arra, milyen érzés lenne, ha kapna tőle egy gyűrűt. Amikor Hawaiin megkérte a kezét, nem foglalkoztatta a gondolat, hisz John még csak említést sem tett gyűrűről. De most ott volt, lánykérés nélkül, és úgy érezte, nincs elég ereje ahhoz, hogy visszautasítsa. Jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben... nem zavarta, hogy John nem volt gazdag. Majd ő is dolgozik. És gondoskodik róla. Éjjel pedig erős karjaiban alszik. És idővel jönnek majd a gyerekek. És akkor talán John is szerelmes lesz majd belé. Talán a heves testi vágy, amit iránta érzett, érzelemmé változik, és viszonozza azt, amit ő érez iránta. Ugyanakkor annak az esélye is fennállt, hogy ez nem így történik. Mégis, ha arra gondolt, hogy a hátralevő életét nélküle kell leélnie, inkább vállalta ezt a kockázatot. Tudta, számára sosem lenne másik férfi. Nem akart senki mást. Ujjai reszkettek, ahogy kiemelte a smaragdot, és gyűrűsujjára húzta. Tökéletesen illett. Szemét csendes imára hunyta le. Ezúttal sikerülnie kell. Ezúttal szerelemre kell gyújtania Johnt. Már késő volt elfutni. Még szerelmesebb volt, mint tizennyolc évesen. Tjil szerelmes ahhoz, hogy elmeneküljön.

12. FEJEZET Priss persze egész éjjel nem aludt. Reggel ötkor kimászott az ágyból, vörös szemekkel, és egy fodros, fehér köntöst vett kék pizsamája fölé, mielőtt levonszolta magát a konyhába reggelizni. A szülei még mindig aludtak, de ő sem volt még egészen ébren. Ásított egy nagyot, és nekilátott, hogy elkészítse reggelijét. Autóbúgásra lett figyelmes. Ki lehet az? John biztosan nem jönne át reggel ötkor... Priss kinyitotta az ajtót, és az imádott férfi jött fel a hátsó lépcsőn a házba. Pont olyan fáradtnak nézett ki, amilyennek ő érezte magát. Munkásruháját viselte, világos vászonnadrágot khakiinggel, és azt a kalapot, amelyet akkor viselt, ha a marhákkal dolgozott. Levette a kalapját, becsukta az ajtót, és ránézett kék, szúrós szemekkel, amitől Priss szíve hevesen kezdett dobogni. – Nem bírtam tovább várni – magyarázta lágyan, Priss álmos arcát kutatva. – Alig aludtam. – Én is – jött a válasz. John a pultra dobta a kalapját, és nagyot sóhajtott. – Nos? Priss félénknek érezte magát. Újra tizennyolc évesnek, aki tart John rettentő férfiasságától. Válasz helyett odanyújtotta bal kezét, amelyen zöld fénnyel ragyogott a smaragdgyűrű. John lélegzete elakadt. Lehunyta a szemét. – Hála istennek – mormogta, és a lány felé nyúlt. Priss erősen megszorította a férfi kezét, az örömtől fűtve, hogy végre hozzá tartozik. – Soha semmit nem akartam még ennyire. – John forró lehelete Priss fejét érte, ahogy gyengéden ringatta őt a karjaiban. – Nem fogod megbánni, Priss? A lány mély lélegzetet vett, és egy pillanatra újra hatalmukba kerítették á régi kétségek. – Nem... nem fogom megbánni. De... – Hátralépett, hogy a férfi barna arcába pillantson. – John, ezúttal biztos vagy benne? A férfi arca megkeményedett, ahogy kiolvasta a bizonytalanságot és a visszautasítástól való félelmet, mely oly nyilvánvalóan ott volt a sápadt zöld szemekben. – Ha ez vigasztal, az, amit veled tettem, egész életemben kísérteni fog – válaszolta halkan. – Igen, ezúttal biztos vagyok benne. Nem, nem fogok az utolsó pillanatban visszalépni. Össze fogunk házasodni, és együtt fogunk élni, közös jövőnket építgetve. Priss szemei elhomályosultak, és reszketősen mosolygott Johnra. – Nem mondom, ez aztán jól hangzik – suttogta. – Újra tizennyolc éves, izgulós kislánynak érzem magam. John ujjai megérintették kócos haját, szeme mélyén pedig szenvedély csillogott, ahogy végigmérte Prisst. – Körülbelül úgy is nézel ki ma reggel – búgta melegen mosolyogva. – Nem tudtam, hogy a pizsamát szereted. Priss elmosolyodott. – Ha akarod, az esküvőnk után hordhatok hálóinget is. – Inkább azt szeretném, hogy semmit se viselj. Ahogy én. Priss elpirult, és ez láthatóan tetszett Johnnak. Lehajolt, és lustán szájához érintette a száját. – Most már hozzám tartozol – suttogta, és magasra emelte a karjaiban. – Ez már jobb. Cipő nélkül alacsony vagy. – Mert te olyan magas vagy. – Gondoskodni fogok rólad, Priss – ígérte a férfi, mélyen a szemébe nézve. – Nem leszünk gazdagok, de mindent megteszek majd, hogy soha ne bánd meg, hogy hozzám jöttél. Priss szerelmes szemekkel nézett a férfira. Ennyire legalább már elkötelezni magát, gondolta. És talán a szerelem is eljön végül. – Soha nem fogom megbánni – ígérte, és komolyan is gondolta. John lehajolt hozzá, és lágyan, lassan megcsókolta, Priss pedig kemény ajkait ölelgette. Karjai magához húzták. Priss

érezte, hogy mellkasát lágyan a melleihez dörzsöli, érezte lába hosszú, izmos vonalát a sajátjához tapadva, és széles vállaiba kapaszkodva felnyögött. Annyira elmerültek egymásban, hogy nem hallották, amint nyílik az ajtó, és a döbbent, majd örömteli pillantást, amit Adam és Renée váltott. – Öhöm – mosolygott Renée. A fiatalok bűnös arccal elléptek egymástól, aztán John nevetni kezdett. – Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik – mondta, gonosz pillantást vetve Prissre, aki az oldalába kapaszkodott. – Nem töltöttem itt az éjszakát. – Ezt én nem tudhatom – mondta Adam huncut mosollyal. – Nekem úgy tűnt, mindkettőtöknek vaj van a fején. – Szerintem is – tette hozzá Renée kedvesen. – Valójában éppen az eljegyzésünket pecsételtük meg – magyarázta John. Priss előrenyújtotta a kezét, és szeme pont olyan smaragdzölden csillogott, mint a kő. – Össze fogunk házasodni – mondta érzelmektől remegő hangon. Biztosan érezte, hogy lebeg a föld felett. Ezt követően elszabadult a pokol. Csak amikor már mindnyájan a reggelinél ültek, állt be némi szünet a beszélgetésben. – Nos, akkor mikor is lesz az esküvő? – érdeklődött Adam. – Rögtön, miután megszereztem az engedélyt – mondta John határozottan, Prissre pillantva. – Öt évig vártam. Nem akarok tovább várni. – Ezzel én is így vagyok - tette hozzá Priss. – Ugye összeesküdhetünk itt, anya? Renée bambán nézett a lányára. – Itt? – Végül is miért ne? Csak a pap lenne itt, meg mi, esetleg Randy és Latrice... Renée kifújta a levegőt. – Mintha csak magunkat látnám, ugye, kedvesem? – kérdezte Adamet nevetve. – Emlékszel, mi is ugyanígy gondoltuk. Jobb, mint egy nagy esküvő, sokkal kevesebb felhajtással jár. – És sokkal gyorsabb is – vigyorgott Adam Johnra. John viszonozta a vigyort. – Mind a ketten olyan öregek vagyunk már, hogy minden percre szükségünk van, nem igaz, kedvesem? – tette hozzá Prissre kacsintva. – Csak a magad nevében beszélj, te őskövület – mondta a lány Johnnak, miközben beletúrt a rántottájába. – Én szinte még gyerek vagyok. – Ne beszélj így a jövendőbeli férjeddel – dorgálta meg John szigorúan. – Bocsáss meg drágám – turbékolta Priss, ízlelgetve a szót, és csábosán nézett. – Te csak kiadod a parancsokat, én pedig figyelmen kívül hagyom őket. Rendben? John felsóhajtott. – Úgy látom, hosszan el kell még beszélgetnünk a házasság néhány kényes kérdéséről. – Rendben – egyezett bele Priss. Letette a villáját. – Mire vagy kíváncsi? John hátravetett fejjel nevetett. – Azt hiszem, bajban vagyok. Priss csak mosolygott. – Igen, drágám – válaszolta csábítóan, és megrezegtette a szempilláit. – Nagyon-nagyon szerencsés fickó vagy! John már nem nevetett. Csak lágyan, de kitartóan a szemébe nézett. – Szerencsésebb, mint gondolnád – válaszolta. – Még ma utánakérdezek az engedélynek – tette hozzá a szülőkre pillantva. Priss csak bámult rá. A férfi tekintete szinte áradt a szerelemtől. Renée kénytelen volt lesütni a szemét. A következő két hét lázasan telt. Priss megpróbálta megtalálni az egyensúlyt a munka és az ábrándozás között, miközben minden estét Johnnal töltött. John most, hogy már mindketten teljesen elkötelezték magukat a másiknak, inkább barát volt, mint szerető, és olyan jókat beszélgettek, mint korábban soha. Priss megtudta, hogy John

szereti a klasszikus zenét, frissről pedig kiderült, hogy rajong a régi mozifilmekért. Kölcsönös érdeklődést fedeztek fel a balett, az opera és a művészetek iránt. És Priss mindennap csak még szerelmesebb lett. Minden kétsége és bizonytalanja lassan semmivé vált, ahogy rájött, ezúttal semmi sem állhat az esküvő útjába. John meglepte Prisst, ugyanis felhívta Margaretet, és Hawaiiról küldetett egy olyan esküvői ruhát, ami pontos mása volt annak, amelyet Priss öt évvel azelőtt választott. Ezzel megmutatta, mennyire tiszteli Prisst, aki egy kis fájdalmat érzett, hogy John nem tudta őt úgy szeretni, ahogy ő szerette a férfit. De legalább tetszem neki, vigasztalta magát, és miután gyerekeket szülök neki, biztosan jobban megszeret. A szertartást Priss házában tartották, Randy és Latrice is ott voltak, ahogy Ronald George és Betty Gaines is. Még az ikreket is meghívták, akik tökéletes illemtudással lepték meg a társaságot. Latrice és Randy is úgy néztek ki, mint valami fiatal házasok, és Latrice a fiait átölelve üldögélt, mielőtt a ceremónia megkezdődött. Ronald George óvatosan nyújtotta a kezét Johnnak, amikor odament hozzájuk gratulálni. De John egy szót sem szólt. Csak mosolygott. Pár perc múlva elkezdődött a ceremónia. Priss kis vadvirágcsokrát szorongatta a kezében, ahogy a pap előtt álltak, a szertartás szövegét hallgatva. Mikor apap ahhoz a részhez ért, hogy „most mondja el, vagy hallgasson örökké”, Priss megdermedt. Egy pillantást lövellt John felé, és minden régi félelme a hatalmába kerítette. De John ránézett, lassan elmosolyodott, és ez megnyugtatta. Azután John az ujjara húzta a jegygyűrűt, és olyan átéléssel ismételte el a megfelelő szavakat, hogy Priss nem állta meg könnyek nélkül. Mikor ő is elmondta a saját mondókáját, és a pap lezárta a ceremóniát, már meg sem próbálta visszatartani az arcán guruló könnycseppeket. Amikor John odahajolt, hogy megcsókolja, mindketten nyitva tartották a szemüket. Priss úgy érezte, ez volt élete legboldogabb pillanata. Hosszú évekig csak imádhatta azt a férfit, aki most végre a férje lett. Hozzá tartozott, – Ne sírj – súgta John, ahogy elhúzta a száját. – Ez még csak a kezdet. A legjobb még hátra van. Priss megpróbált mosolyogni, John pedig megcsókolta könnyes, lehunyt szemeit. A rákövetkező percekben jókívánságokkal árasztották el őket, majd a torta felvágásának izgalma következett. Végül átöltözött bézs utazóruhájába, és elköszönt a szüleitől. Pár perc múlva elhajtottak John Fordjával, s integettek az otthon maradóknak. Brisbaneben töltik majd az éjszakát, mielőtt másnap reggel felszállnak a hawaii gépre, és rövid nászúira indulnak. Egy helyettesítő tanár fogja átvenni Priss munkáját arra a pár napra, amíg John megengedheti magának, hogy távol legyen a teleptől. – Jövőre elviszlek az Államokba – ígérte, ahogy elhajtottak. – Azt sem bánom, ha sose megyünk sehova, a lényeg, hogy együtt legyünk – mondta Priss halkan, és megszorította az ujjakat, melyek fogva tartották a férfi combján nyugtatott kezét. – Öt év – mondta John váratlanul, és a szemei elsötétültek. Összeszorította az ajkát, s hirtelen fenyegetővé vált a tekintete. Priss nem tudta mire vélni a dolgot. – Mi a baj? – kérdezte. – Megbántad, hogy... – Nem. – Gyors pillantást lövellt Priss felé, aztán újra az utat nézte. Szájához emelte a lány kezét, és gyengéden megcsókolta. – Csak azt sajnálom, hogy olyan sok évet elvesztegettünk az átkozott büszkeségem miatt, ez minden. – Talán így volt jobb – mondta kedvesen Priss. – Nagyon fiatal voltam. – Még mindig az vagy, ami azt illeti. Minden egyes alkalom, amikor rám mosolyogsz, felér egy ünneppel.

– Akkor sokat fogok mosolyogni – ígérte Priss. Tekintete álmodozva pihent John arcán. – Azelőtt gyakran elbújtam, és meglestelek, mikor a kerítés mellett lovagoltál – mesélte. – Úgy gondoltam, te vagy a leghelyesebb férfi a világon. – Tényleg? – kuncogott John. – Még mindig azt gondolom. Soha senki a nyomodba sem léphetett a hosszú évek alatt. – Tekintete John fehér gallérjára esett, így nem láthatta a férfi szeretetteljes pillantását. – Végül felhagytam a kereséssel. – Ennek örülök. Rémálmaim voltak arról, hogy hozzámész valakihez Hawaiin. – Tényleg? – Priss lesütötte a szemét. – Nekem is rémálmaim voltak rólad és Janie Weeksről. Hosszú, feszült csend következett. – Ezt majd megbeszéljük, ha Brisbane-be érünk – mondta John. – Már ideje, talán kicsit késő is, hogy tisztázzuk ezt a dolgot. És egyebeket is. – Elgondolkozva nézett Prissre. – Bekapcsolnád a rádiót, kedvesem? Priss egy popcsatornára kapcsolt, és odakucorodott Johnhoz. Az út hátralevő részén nem esett több szó köztük. Priss behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy John szereti őt. Sötétedésre értek Brisbane-be, és bejelentkeztek egy elegáns szállodába a tengerparton. John kijelentette, hogy ennek a luxusnak most egy jó ideig ki kell tartani, de Priss nem bánta. Johnnal lenni bárhol is maga volt a mennyország, az sem zavarta volna, ha a parton vernének fel egy sátrat. Mikor felmentek a szobába, Priss kihasználta a pezsgőfürdő nyújtotta lehetőségeket, közben a nászéjszakájukra gondolt. Vajon hagyományos módon történik majd minden? John elviszi vacsorázni, aztán visszajönnek a szobába, és elkezdődik a házaséletük... De Johnt ismerve úgy gondolta, vár rá még némi meglepetés. A hatalmas kádban feküdt, szappanbuborékok között, élvezve a víz lágy hullámait, ahogy a víz áramai gyengéden körülölelték testét. Szemét behunyta, és semmit sem hallott, amíg hirtelen be nem csukódott a fürdőszobaajtó. Kinyitotta a szemét, és John felhúzta az egyik szemöldökét, mikor látta, hogy mélyen elpirul. Priss meglepődött, hogy John is meztelen volt, Bronzos bőre feszült a széles mellkasát fedő sötétszőke szőr alatt, hasa izmos volt, csípője keskeny, lábai erősek. – Jobb, ha hozzászoksz a látványomhoz – motyogta. – Nem szokásom fülkében öltözködni, és így is alszom. – Köntösét a pipereszékre dobta. – Nem szeretnél egy kis társaságot? – kérdezte a kád felé bólintva. Priss nagyot nyelt. Minden olyan gyorsan történt. Ő a férjem, mondta magának határozottan. Összeházasodtunk. El kell felejtenem minden fenntartásomat, nyugodtan lefeküdhetek vele. – De igen – nyögte ki fojtott hangon. Szeme végigmérte a férfit. – Elférünk mind a ketten? – kérdezte. John mélyen a szemébe nézett. – El. Ahhoz, amit én tervezek, bőven elég a hely, Mrs. Sterling. Priss odébb csúszott, nézte, ahogy John közelebb jön hosszú lábaival, csinos csípőjével, izmos testével. Ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha látott... még a görög szobroknál is érzékibb, amelyeket iskolás korában izgatónak talált. – Ez illetlenség – jegyezte meg huncutul, ahogy John beleereszkedett mellé a vízbe. – Miért? – kérdezet John. Mikor a férfi hosszú, mezítelen teste hozzáért, minden idegszála megfeszült. Egész teste kellemesen bizsergett, ahogy az izmos combokat a sajátján érezte, ahogy a karjával átölelte a vállát, és érezte melegét és súlyát. – Együtt fürdünk? – nevetett Priss. John elégedett szemeket meresztett rá. – Nem tetszik? A kormány el lesz ragadtatva, hogy spórolunk a vízzel.

– Nyilván. – A szappanhab Priss testének nagy részét elrejtette John éhes szeme előí, de ennek ellenére még mindig el volt pirulva. – Jaj, John, olyan szörnyű fenntartásaim vannak bökte ki, és arcát a férfi mellkasát fedő nedves szőrbe fúrta. John kuncogott, ahogy átölelte. – De miért? – Attól tartok, semmit sem tudok a szexről – felelte Priss. A férfi széles arcába tekintett, szigorú száját, csillogó szemét, gödrös állát nézte. – John, ugye nem fogsz fájdalmat okozni? A férfi elsimította arcából nedves haját. – Megpróbálom elkerülni. Nem mindenkinek fáj az első alkalom. – Hozzáhajolt, és gyöngéden szájon csókolta. – Tudod, régóta nem voltam nővel – emlékeztette. – Ez aggaszt? Attól félsz, megvadulok a karjaidban? Priss idegesen ért a mellkasához. – Olyan erős vagy... – És olyan nagyon szeretném, hogy jó legyen neked – mondta John elragadtatva. – Talán nem lesz maga a mennyország az első alkalommal, de holnap reggelig még mindenért kárpótollak. És most lazulj el. – Nem fogunk... ugye nem itt? – tétovázott Priss nagy szemeket meresztve. John keze a vállára csúszott, egyik telt mellére, kemény mellbimbójára, le egészen lapos hasáig, combja belsejének selymes bőréig. . Miért ne, szerelmem? – kérdezte, és a szemébe nézett, miközben keze hozzáértéssel mozgott Priss lágy testén. Priss zihált, John pedig szájával fogta fel az édes zajt, ahogy először csókolta meg teljes odaadással. Priss egy kicsit feszült lett, de másodpercek múlva megadta magát, és John érezte, ahogy ujjai tehetetlenül markolnak a karjába. John megfordította a lányt, és teljes átéléssel csókolta. Szeretettel, hozzáértő, kutató kezekkel simogatta, bőre selymességét, teste ártatlanságát fedezve fel. – Úgy örülök – zihálta, ahogy csúszós melleire hajolt. – Istenem úgy örülök, hogy megtartottad magadat nekem, hogy én vagyok az első férfi az életedben. Priss szemei könnyel teltek meg az édes élvezetre, amit John okozott neki. – Én... is – nyögte. John vállába harapott, és ösztönösen mozogni kezdett. Olyan dolgokat érzett, amik meglepték, megijesztették, és kíváncsivá tették egyszerre. Szemei tágra nyíltak, amikor John valami eddig ismeretlen, intim dolgot művelt a testével. Felsikoltott, John pedig felemelte a fejét. – Nincs semmi baj – súgta, és felemelkedett, hogy Priss fölé kerüljön. Mélyen a szemébe nézett. – Engedd el magad a kedvemért. Csak engedd el magad. A te tempódat fogjuk követni, szóval nem kell megijedned, kedvesem. És hirtelen, mielőtt még Prissnek ideje lett volna megijedni, John a saját teste részévé tette őt. Szemei tágra nyíltak, teste megfeszült, de John csak simogatta, és mosolygott rá. Önuralma és gyengédsége tette lehetővé, hogy Priss ne álljon ellen. Hagyta, hogy teste a vízbe süllyedjen, hangtalan kis sóhajjal. John nagy kezével a csípője alá nyúlt, és gyengéden felemelte. – Látod? – nyugtatgatta. – Ugye, nem is olyan nehéz? – Nem gondoltam... – Azt már nem tudta elmondani, hogy mit nem gondolt, mert John váratlan mozdulatot tett, amitől Priss csillagokat látott. Elakadt a lélegzete, ahogy John csípője lesüllyedt, és vadul kapaszkodott a férfiba, nagyon megijedve az érzésektől, melyek hatására tehetetlenül borzongott. John szája az övére csúszott, és mielőtt teljesen magáévá tette Prisst gyenesen a szemébe nézett. – Most – súgta remegve, ahogy a mohóság, a vágy és az új élmény, Priss-szel van, aláásták önuralmát. – Most pótoljuk a hosszú, elvesztegetett éveket. Itt, most, együtt fogjuk kárpótolni egymást... Istenem, Priss, szeress engem! – nyögte a lány szájába, és izmos teste remegett az őrjítő vágytól. Ujjai Priss lágy csípőjébe markoltak, felemelték őt. És akkor elkezdődött. Priss majdnem elájult, ahogy John a csúcs közelébe juttatta, és aztán újra leengedte, csak azért, hogy újrakezdje, felizgassa és megnyugtassa, újra és újra, amíg végül már nem volt visszaút.

Priss erősen belekapaszkodott, könnyezett és remegett, hallotta, hogy John ziháló lélegzése hirtelen megállt, csak egy pillanatra, mielőtt éles kiáltás hagyta el a torkát. A férfi teste megremegett, és Priss csak ekkor jött rá, mi is történik. És addigra már vele is ugyanaz történt, és nem tudott tovább gondolkozni. Együtt feküdtek a pezsgő vízben, gyengéden összekapaszkodva, lágyan csókolózva, amíg a remegés el nem múlt, és szívdobogásuk le nem lassult. John hátrafésülte Priss nedves haját, és mély, győzedelmes nevetést hallatott. – Ez egy olyan emlék, amit soha nem fogunk megosztani a gyerekeinkkel – suttogta ördögien. – Hogy legelőször egy buborékokkal teli pezsgőfürdőben jöttünk össze. Priss megcsókolta a vállát, és közel bújt hozzá, élvezve teste érintését. – Szeretlek. – Igen, tudom. Mindig is tudtam. Ez tette olyan nehézzé, hogy elengedjelek. Priss ujjával mintát rajzolt a szőrbe a szíve felett. – Attól tartok, elég egyértelmű volt – suttogta. – Ilyen erős szerelmet nehéz elrejteni – mondta gyengéden a férfi. Priss haját simogatta. – Néha már csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, még mindig szeretsz engem. – Honnan tudtad? – kérdezte kíváncsian a lány. – Renée elmondta. – A saját anyám árult el? – kiáltotta Priss, és felemelte a fejét. John nyugodt maradt. – Egyszer, csak egyetlenegyszer majdnem valami végzeteset tettem. El akartam adni a telepet Randynek, és belépni a hadseregbe. Mikor Renée rájött erre, elmondta nekem. – Megcsókolta Priss behunyt szemét. – Ez éltetett. Évekig csak ez éltetett! Aztán hazajöttél, és nehéz volt újra közel férkőzni hozzád. Biztos voltam benne hogy gyűlölsz. Aztán amikor Randy elmondta neked, mi történt, megrémültem, hogy csak szánalmat érzel. Mikor azt mondtam, hogy csak a testedet akarom, csak azért tettem, mert fájt. Nem volt igaz. – Lassan, szenvedélyesen szájon csókolta Prisst – Csak később, amikor foglalkoztatni kezdett, hogy miért is maradtál szűz a hosszú évek alatt, akkor kezdett összeállni a kép. Akkor jöttem rá, hogy talán még van esélyem. És minden elképzelhető módon üldözni kezdtelek. Priss szíve gyorsan vert, és John érezte ezt, ugyanis keze a mellén nyugodott. Felemelte a fejét, és megfordult, így most Priss teste az övén nyugodott. Kezével le-fel simogatta a hátát, miközben szeme megrészegült rózsaszín meztelenségétől. – Priss, sohasem csak testi vágyat éreztem irántad, kivéve talán azt az egy délutánt a szobádban. Utána megszállott lettem, és nem tudtam már uralkodni az érzésen. A lelkem is ráment. Azért mentem utánad Hawaiira, mert majd meghaltam nélküled. Priss szemébe könnyek szöktek. – Szerelmes voltál belém? – Kedvesem – súgta zihálva a férfi –, még mindig az vagyok. Mindig is szerettelek, és szeretni foglak! Egyébként gondolod, hogy öt évig cölibátusban éltem volna? Priss döbbenten nézett rá. – Sosem mertem álmodni... – Zöldfülű – korholta John –, nem kis megpróbáltatás egy férfinak, hogy ilyen sokáig kibírja anélkül! – Ó! – sóhajtotta Priss, és John szemébe nézett. – De... de ott volt Janie Weeks... – kezdte rekedt hangon, és belenyilallt a fájdalom. John karja gyengéden magához húzta a meleg vízben, ahogy keserűen felsóhajtott. – Soha egy ujjal sem értem hozzá – mondta végül, és érezte, Priss megdermed döbbenetében. – Ez így igaz. Soha. Persze épp elégszer voltunk együtt szórakozni, és bevallom, először abban reménykedtek' hogy majd eltereli a gondolataimat rólad. De nem találkoztunk újra, miután visszajöttem Hawaiiról. Nem is akartam látni őt. – De miért... – nyögte Priss. – Miért hazudtál nekem? És a szüleim, is azt mondták, hogy találkozgattok.

– Megígértettem velük, hogy falazni fognak nekem – mondta halkan. – tudtam, csak egy másik nő történetével tudtalak visszatartani attól, hogy visszarohanj ide, és feláldozd magad értem. – De én szerettelek! – sírta Priss. – Nem lett volna áldozat! – Dehogynem lett volna – bizonygatta John nyugodt hangon. – Túl fiatal voltál ahhoz, hogy mindezzel megbirkózz. Nem kockáztathattam meg, hogy az érzéseid gyűlöletté váljanak a sok nehézség hatására. Jusson eszedbe, Priss, még abban sem voltam biztos, hogy meg tudom menteni a telepet. A büszkeségem porba hullt. És úgy állt a dolog, hogy Randynek kellett dolgoznom. Nehéz volt. Megváltoztam. – Igen, azt láttam, hogy megváltoztál. Csak nem értettem, miért. És gyűlöltelek Janié miatt. – Könnyei az arcáról John szőrös mellkasára hulltak. – Jaj, John! Öt év. Öt hosszú évig bánkódtam utánad! John még erősebben szorította magához a lányt. – Én is utánad – vallotta be fojtott hangon. – Őrülten vágyakoztam utánad. Nem volt másik nő. Istenem, hogy is lehetett volna? Az első csókod után hozzá sem tudtam volna érni máshoz. – Azt mondtad, megpróbáltad. – Igen. Amikor azt hittem, te és az a nyavalyás angol összejöttetek. Mielőtt beszéltem Renée-vel. – Felsóhajtott. – Két napig egyfolytában részeg voltam utána. Olyan volt, mintha házasságtörést akartam volna elkövetni. Priss remegősen mosolygott. Ujjaival továbbra is mintákat rajzolt a férfi mellkasára. – John, gondolod, hogy ki tudnád mondani, csak egyszer? Szinte egész életemben erre vártam. John arca hihetetlenül gyengéddé vált. Áhítatosan nézett Prissre. – Szeretlek – suttogta fátyolos hangon. – Teljes szívemből. Teljes értelmemmel. Testemmel-lelkemmel. Mindent megtennék érted. A könnyek lassan gördültek le Priss arcán, és boldogan, kitörőén, bár kissé bátortalanul nevetett. – Jaj, John – nyögte, és nagyon szorosan átölelte. – Jaj, John, olyan nagyon szeretlek! – Mi lenne, ha bemennénk a hálószobába, és megmutatnád, mennyire? – suttogta John, és nem viccnek szánta. Teste ugyanis arról árulkodott Frissnek, hogy többre van szüksége a puszta szavaknál. Priss hozzáhajolt, megcsókolta a szemeit, az orrát, az állán a gödröcskét, végül pedig kemény száját. – Megengeded? John kinyitotta a szemét, kék lángként világítva Priss szemébe. – Egész végig? – kérdezett vissza. – Igen. John a szemébe nézett. – Még soha egy nőnek sem hagytam, hogy a magáévá tegyen. De tény, hogy a feleségem vagy, és ez feljogosít bizonyos dolgokra, Mrs. Sterling. Priss odahajolt, és lágyan megcsókolta. – Nagyon gyengéd leszek veled... Élete legcsodásabb élménye volt. John kiterült a matracon, mint egy szertartási áldozat, és hagyta, hogy Priss új dolgokat fedezzen fel testéről. Hagyta, hogy megérintse, megízlelje, simogassa őt, amíg csak hangosan fel nem nyögött, amíg csak izmos teste remegni nem kezdett. És mindvégig mosolygott, nevetett, szemei izzottak, ahogy Prisst nézte, irányította, suttogott neki, csábította és élvezte kíváncsiságát. Lusta mosolya ellentmondott a feszültségnek, ami kirobbanó erővé épült testében. Mikor már közel volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét, ő maga vetett véget a tortúrának. Megfordította és maga alá szorította Prisst, lehúzta magával az örvénybe, ami nem hasonlított semmi korábbi élményéhez. Hosszú időbe telt, míg remegés nélkül újra meg tudott mozdulni, meg tudott szólalni.

Priss is hasonlókat élt át, és most finoman remegve pihegett. Hátrasimította John haját, megcsókolta kipirult arcát, mellkasát és karját simogatta, amíg megnyugodott. – Istenem – lihegte John, amikor végül kinyitotta a szemét, melyből csodálkozás áradt, ahogy Priss arcát tanulmányozta. – El sem hiszem, hogy tényleg megtettem, ami tettem – mondta a lány elpirulva. Szeme John ajkát figyelte. – Még csak nem is olvastam ilyenekről soha. – Ezt hívják ösztönnek — nyögte ki a férfi. – Ha szerelemmel párosul, magasra röpíthet. Én még sosem voltam ilyen magasan – mondta, és lassan elmosolyodott. – Ahogy láthatod, nehézségeim vannak a visszatérésben. Priss újra elpirult, és odacsusszant John mellé, átölelve őt. – Ez segít? John elkapta Priss csípőjét, és a sajátjához dörzsölte. – Ez inkább segít. – Azzal gyengéden Priss testére feküdt, és elmosolyodott a szeméből kiolvasott döbbeneten. – Igen, tudom – nevetett. – A könyvek azt írják, ez lehetetlen, igaz? Feküdj nyugodtan. Ezúttal – lihegte, ahogy szája szétnyílt Prissé fölött – én következem... A lány később alig bírt állni a zuhanyfülkében, amikor John végigszappanozta testét a meleg vízsugár alatt. Fáradtan csüngött rajta, és John csak nevetett. – Máris elfáradtál? – gúnyolódott. – Vitaminokat kellene szedned. – Csodálatos vagy – súgta Priss az ajkaiba. – Megérte egész életemben rád várni. – Ez a bók visszafelé is igaz – suttogta John, és mosolyogva megcsókolta Prisst. – Vannak még kétségeid? Megbántad? Priss megrázta a fejét, és csodáló tekintettel nézett rá. – Egész életemben gondoskodni fogok rólad. Én leszek a lehető legjobb feleség. – Máris az vagy – mondta John. Melegen magához ölelte Prisst, szenvedély nélkül, fejét a fejére hajtva. – Nem mindig lesz könnyű. Eleinte nem leszünk gazdagok. De keményen fogok dolgozni, hogy a lehető legjobb életet biztosítsam a számodra. És még ha nem is lesz pénzünk, Priss, ott lesz a szerelmünk. A kettő közül az a fontosabb. – Homlokon csókolta Prisst. – Hátralevő életemben azért az öt évért Próbállak majd kárpótolni, amit elvesztegettünk. – Én is ezt fogom tenni – ígérte Priss. – Drágám, kedvesem, alig tudom elhinni, hogy ez megtörtént! Olyan, mint a legédesebb álom. Inkább meghalnék, minthogy arra ébredjek, ez az egész nem is a valóság. – Szeme könnyekkel telt meg. – Olyan sokáig csak az álmaimból éltem... – Én is – súgta John, és arcát Priss nedves hajába fúrta, ahogy átölelte – De most már itt vagyunk egymásnak. Örökre, Priss. Priss meghatottan csókolta meg férje mellkasát. – Később szülök neked egy fiút. John megremegett. Karjait szorosabbra vonta. – Mikor később? – súgta. Priss nyugodtan nézett a szemébe, – Amikor csak akarod. John lélegzése szabálytalanná vált. – Már harminchárom éves vagyok. – Akkor… talán nem kellene... túl sokáig vámunk – súgta Priss az ajkaira. – Csak néhány hónapot, nem többet – súgta vissza John. – Szeretnék egy kisbabát: – Én is. – Priss egész testét Johnhoz préselte, élvezve a bensőséges közelség felszabadító erejét, amit a szerelemtől kapott. Behunyta a szemét. – Rendes fickó vagy, John Sterling. – Elvigyorodott. – Persze kicsit vadóc, de... aúúú! John belecsípett, és nevetett rajta. – Fogd be a szád, és mosd meg a hátam, asszony! Aztán a kajámat akarom. – Csúnya nagy ausztrál – gúnyolódott Priss. – Már látom is, milyen szörnyen házsártos leszel. – De nem veled, kicsi párom – suttogta a férfi, és megcsókolta Prisst. Priss elmosolyodott a csók alatt, élvezve az ízét és az érintését. Az elkövetkező évek élete legszebb évei lesznek, már most tudta ezt. Végre szerethette ezt a nagy, erős ausztrált, aki

neki adta vadóc szívét. Úgy tűnt, az álmai mégiscsak valóra váltak. Hiszen éppen ott tartotta, a karjaiban!

Diana Palmer A jégszív

Katriane felháborodottan veti legjobb barátnője szemére, hogy elrontotta a karácsonyt, Ada ugyanis Egant, a bátyját is meghívta New Yorkba. A lány méltatlankodva panaszolja, hogy kútba esett az a kis pihenés, amely után megújult erővel folytathatná szerelmes és történelmi regényeinek írását. Hogyan is ünnepelhetné békés boldogságban a karácsonyt egy olyan férfival, akinek mogorva durvasága bizonyára abból fakad, hogy aligha tartja értékesebbnek a nőket azoknál az állatoknál, amelyeket távoli farmján tart?! Egan valóban egyoldalú élményeket szerezhetett csak a szebbik nemről. Kati sem más, minta többi, gondolja. Vagy ha igen, akkor rosszabb, mert ő még ki is teregeti szerelmi regényeiben a saját kalandjait. Pedig téved, s e tévedésre a könnyű kalandra számító férfi kezdetben bosszankodva, később örvendezve döbben rá...

1. FEJEZET – Nem igaz! – rontott Katriane legjobb barátnőjére. – Nem tehetted ezt pont karácsonykor! Ada fájdalmas arcot vágott, és láthatóan összement egy kicsit. – Nézd, Kati... – kezdte engesztelőén, azt a becenevet használva, amit évekkel ezelőtt adott a lánynak. – Ez egy hatalmas lakás. Kifejezetten nagy. Te meg én pedig mindenfejé bulizni fogunk a városban, és ott van a jótékonysági bál is Thomsonéknál... Majd meglátod, minden rendben lesz. Észre sem fogod venni, hogy itt van. – Dehogynem – mondta Kati röviden. Aranyvörös haja szinte lángolt a lámpák fényében, barna szeme pedig vészjóslóan csillant meg. – Ez az első karácsony anya nélkül – próbálkozott tovább Ada. – Rajtam kívül senkije sincs. – Visszamehettél volna a farmra karácsonyra – jegyezte meg Kati, bár ahogy kimondta, már maga is elvetette az ötletet. – Itt hagytalak volna téged egyedül? Milyen barát lennék akkor? – Olyan, aki az év egyetlen ünnepe alatt, amikor pihenni tudnék, nem ragaszkodna a társaságomhoz, ha a borzalmas bátyja meglátogatja! – jött a heves válasz. – Az utolsó könyv munkálataival halálra dolgoztam. Két szerződés kötelezettségei közt pihenni akartam egy kicsit... karácsonykor. Hogyan tudnék pihenni Egannel a nyakamon? – Szórakoztató lesz a társasága – győzködte Ada finoman. – Meg fogjuk ölni egymást! – morgott Kati. – Ada, miért gyűlölsz ennyire? Nagyon jól tudod, hogy Egan és én nem jövünk ki egymással. Soha nem is jöttünk ki. Az isten szerelmére, képtelen vagyok egy fedél alatt élni a bátyáddal karácsonyig! Már elfelejtetted, mi történt a múltkor? Ada megköszörülte a torkát. – Nem úgy tervezted, hogy a következő nagy történelmi regényed Wyomingban játszódik, egy farmon? Ki tudd többet ezekről a farmokról, mint Egan? Úgy is tekinthetned, mint egy alapos kutatást. Kati gyilkos pillantást lövellt felé, – Legbelül – folytatta Ada – talán mind a ketten kedvelitek egymást. Csak éppen nem tudjátok... beismerni. – Legbelül – válaszolt a barátnője – gyűlölöm őt. Gyűlölöm. Vagyis kifejezetten utálom. Elviselhetetlenül utálom. – Csak ugyanazt ragozod – mutatott rá Ada.

– Te színésznő vagy, nem pedig tanár – jött a metsző megjegyzés. Ada felsóhajtott. Kicsinek, szomorúnak és sérülékenynek tűnt. Egészen más volt, mint a bátyja. – Akár még tanárként is végezhetem, ha így folytatom – mondta. – Pillanatnyilag úgyis állás nélkül vagyok. – Majd találsz másikat – mondta Kati könnyed hangon. – Nem láttam még nálad tehetségesebb színésznőt. Az utolsó darabod után nagyon lelkes kritikákat kaptál. – Hát, talán összejön valami. De Eganre visszatérve... – Muszáj? – elégedetlenkedett Kati. Megfordult, és idegesen túrt bele hosszú, sűrű, hullámos hajába. – Ne tedd ezt velem, Ada. Vond vissza a meghívást. – Nem tehetem. Már úton van, – Jaj, ne! – Kati zaklatottnak tűnt. Lemondóan tárta szét a karját. – Először a szerzői jogdíjam kavarodik el a postán, mikor ki kellene fizetnem az autó részletét. És most egy undok kígyóval kell töltenem a karácsonyt... – Ő a bátyám – mondta Ada félénken. – Nincs senkije. Még barátnője sem. – Egannek? – Kati csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Egannek mindig van barátnője. Sosincs hiányában nőknek. – Most éppen igen. – Talán tönkrement? – kérdezte Kati édesen mosolyogva. – Jaj, Kati. Azért annyira nem néz ki rosszul. Ez igaz is volt. Egan testét a legtöbb férfi megirigyelte volna, bár az arcát tényleg nem lehetett túl helyesnek mondani. Csontos volt, durva, és megalkuvást nem tűrő. Olyan, mint maga Egan. Almában néha kísértették azok a csillogó, ezüstös szemek, és vádlón meredtek rá, ahogy a legutóbbi alkalommal is tették. Azért gyűlölte Egant, mert a férfi annyira félreismerte őt, és mert ezt sosem ismerte be. Sem akkor, sem azóta. Rövid sóhajt hallatva karba tette a kezét. – Hát, Mary Savage is azt hitte, hogy ő Mr. Amerika – adta meg magát. Ada figyelmesen nézett rá. – Ő csak egy szegény, magányos, öreg marhatenyésztő. Nem tehet róla, ha odavannak érte a nők. – Szegény? Egan Winthrop? És magányos? – Kati elhúzta a száját. – Bár az öreg jelző nagyjából stimmel. – Harmincnégy éves – emlékeztette Ada. – Messze van még az öregkortól. – Számomra egy aggastyán – motyogta Kati, és a manhattani éjszaka csillagos egét nézte. – Mindketten huszonöt évesek vagyunk – nevetett Ada. – Kilenc év annyira nem sok.

– Ostobaság. – Kád a fejét a hideg ablakkeretnek támasztotta. – Gyűlöl engem, Ada – mondta egy perc szünet után, és érezte, ahogy a hideg le-fel futkos a hátán. – Olyan biztos, hogy veszekedést fog kezdeményezni, mint ahogy én itt állok. Mindig beleköt valamibe. – Igen, tudom – látta be Ada. Barátnője mellé állt az ablakhoz. – Nem értem, miért vagy rá ilyen hatással. Nők társaságában általában ő a megtestesült lovagiasság. – Láttam már akcióban – mondta Kati csendesen. – Nem kell bemutatnod sikamlósán csábító viselkedését. De az mind csak a felszín, Ada. Egan senkit sem enged olyan közel magához, hogy fájdalmat okozhasson. – Ahhoz képest, hogy az utóbbi években csak néhányszor találkoztatok, és akkor is az én erőszakos odahatásomra, úgy tűnik, nagyon is jól ismered – motyogta Ada. – Ismerem a fajtáját – jelentette ki röviden Kati. – Inkább elvesz, ad. Soha egyikőtök sem enged a huszonegyből – jegyezte meg Ada, figyelmesen tanulmányozva a másikat. – De muszáj volt meghívnom őt. Már csak ő maradt a családomból. Kati felsóhajtott, valahogy bűnösnek érezte magát. Hevesen ölelte ár a barátnőjét. – Sajnálom. Utálatos vagyok, pedig nem is akarok az lenni. A barátom vagy. Persze, hogy meghívhatod a borzasztó bátyádat karácsonyra. Majd összeszorítom a fogam, eljárok Jackkel, és úgy teszek, mintha élvezném a társaságát. Rendben? – Ezt előbb látnom kell, hogy el is higgyem. Kati a szívére tette a kezét. – Megígérem. – Na, miután ezt elintéztük, mi lenne, ha elmennénk karácsonyfát venni? – javasolta Ada jókedvűen. Kati felnevetett. – Nagyszerű. – mondta, felkapta a kabátját és Adat követve kilépett az ajtón. – És ha találunk egy méretest – motyogta –, talán felakaszthatjuk Egant az egyik ágára. Négy faárusító helyet is végignéztek, mire megtalálták azt, amelyet kerestek. Hat láb magas skót fenyő volt, kerek, tömött, és pont illett a lakásba. Betuszkolták Kati kocsijának hátsó ülésére, és hazavitték. Új gömböket és aranydíszítést is beszereztek, hogy kicsit felfrissítsék a három évvel ezelőtt vett készletet. Ada elugrott egy pizzáért, amíg Kati szalagot kötött a csillogó gömbökre, és nagy odaadással akasztgatta őket a fára. Karácsonyi zenét hallgatott, és megpróbált nem gondolni Eganre. Olyan távolinak tűnt, amikor az a szörnyű veszekedésük volt – Kati öt évvel ezelőtt találkozott először Egan Winthroppal. Ő és Ada az iskolában találkoztak, ahol mindketten pedagógiát tanultak. Ada később átváltott a drámára, Kati pedig úgy döntött, az angollal foglalkozik, amíg csak a maga szerény módján be nem tört a regénypiacra. Három évvel ezelőtt, miután végeztek, együtt vették ki ezt a lakást. Egan és Kati kezdettől fogva nem

igazán kedvelték egymást. Kati az iskolában látta meg először a magas farmert, amikor őt és Adat harmadévesként ünnepélyes keretek között felvették a kiváló hallgatók listájára. Egan és Mrs. Wínthrop is eljöttek. Katinek nem voltak hozzátartozói, és Ada rögtön bevonta őt is a család terveibe, az ünnepséget követő estét illetően. Egannek ez nem tetszett. Az első pillanattól kezdve háborúban álltak egymással. Egan nagyon ellenezte a Kati által választott hivatást, bár ügyesen elrejtette Ada és az anyja elől, hogy mennyire nem kedveli a lányt. Két szót is alig váltottak addig a végzetes nyárig, amíg Kati Adával együtt a farmra nem utazott a július negyediki ünnepségre. Azután történt, hogy már egy éve együtt lakott Adával, majdnem három évvel ezelőtt. Kiderült, hogy Ada anyja rákos, és a család tudta, hogy a kezelések ellenére csak egy-két évig lesz már velük. Mindenki a wyomingi farmra ment a július negyediki ünnepségre, Katit is beleértve, Ada ugyanis nem volt hajlandó egyedül hagyni őt New Yorkban. Kati szülei már középkorúak voltak, amikor ő megszületett, és nem sokkal azután meghaltak, hogy befejezte a középiskolát. Voltak unokatestvérei, meg nénikéi és bácsikái, de egyikőjük sem hiányolta őt a júliusi ünnep során, így aztán, bár tartott Egan társaságától, jó képet vágott a dologhoz, és elment. Sosem tudta elfelejteni, milyen arcot vágott Egan, mikor meglátta leszállni a repülőről húga társaságában. Még csak meg sem próbálta leplezni nemtetszését. Egannek téves elképzelései voltak a romantikus regényírók erkölcseiről, és úgy gondolta, Kati is olyan kicsapongó életet folytat, mint a hősnői. Ez nem volt ugyan igaz, de úgy tűnt, Egan nem akarja megváltoztatni a véleményét. Hűvösen üdvözölte Katit, ezüstös szeme azt sugallta, jobban örült volna, ha New Yorkban marad. Ám a férfi unokatestvére, Richard lelkes üdvözlése teljes mértékben kárpótolta Egan bárdolatlanságáért. Egyfolytában ölelgette, rajongással vette körül, ami nagyon is tetszett Katinek. Richard maga korabeli volt, sötét hajú, sötét szemű, aki szép jövő elé nézett az építész szakmában, és értett a nőkhöz. Ha ő nem lett volna olyan kellemes társaság, az egész kellemetlenséget elkerülhették volna. De az volt, és így nem kerülték el. Richard egész napos kirándulásra vitte Katit a Grand Teton Nemzeti Parkba, hogy Mrs. Winthrop zavartalanul élvezhesse gyermekei társaságát. Az asszony nagyon hasonlított Adára, boldog, kiegyensúlyozott, nyílt természetű ember volt. És nyoma sem volt benne Egan cinizmusának. Kati nagyon megszerette. Ám ő és Richard úgy érezték, Mrs. Winthropnak szüksége van arra, hogy egy kicsit egyedül maradjon a gyerekeivel, hogy hármasban legyenek, így aztán elhajtottak a parkba, ahol sokat mászkáltak, és élvezték a táj szépségét, a völgyből meredeken kiugró hegyeket. Utána pedig megálltak Jacksonban vacsorázni.

Hazafelé Richard kocsija defektet kapott. Richardnak, aki szeretetre méltó, hóbortos fiatalember volt, természetesen nem volt pótkereke. Az országnak az a része ilyenkor, ünnepnap estéjén nem volt éppen forgalmas, így aztán gyalog indultak vissza a farmra. Hajnali négyre oda is ének. Egan ébren várta őket. Egy szót sem szólt Richardhoz, aki annyira fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Csak bement a házba, Katire hagyva a magyarázkodást. – Látom, nem tagadja meg a hírnevét, ugyebár? – kérdezte Egan olyan mosoly kíséretében, amitől Kati még most is megdermedt, hogy újra felidézte. – Istenem, legalább szegény anyámra lehetett volna tekintettel. Aggódott. Kati emlékezett, hogy megpróbált magyarázkodni, de Egan egy durva káromkodással fojtotta belé a szót. – Ne tetézze még hazugsággal is – mordult rá. – Mindannyian tudjuk, ki is maga valójában... a laza erkölcseivel és a gusztustalan könyveivel. Az a maga dolga, hogy mit művel az unokatestvéremmel, azt viszont nem tűröm, hogy egy olyan nőszemély, mint maga, tönkretegye az ünnepet. Többé nem látjuk itt szívesen. Találjon valami ürügyet, és utazzon el holnap. Ezzel odébbállt, otthagyva Katit, aki rosszul volt, és a sírás környékezte. De visszatartotta a könnyeit, túl büszke volt ahhoz, hogy sírjon. Sikerült lefeküdnie anélkül, hogy felkeltette volna Adát, akivel egy szobában aludt. Ám a következő reggel hűvös tekintettel, és jobban gyűlölve Egant, mint valaha, bepakolt a bőröndjébe, kitalált valami ürügyet egy váratlan határidőről, és megkérte Richárdot, vigye ki a repülőtérre. A verandán álltak, amikor Egan kilépett a főbejáraton. Idegesnek, dühösnek, és furcsa mód nyúzottnak tűnt. – Beszélni akarok magával – mondta Katinek. Emlékezett, hogy erre ő úgy nézett a férfira, mini egy leprásra, mereven, gyűlölködő tekintettel. – Akkor beszéljen. – vetette oda neki. Egan rosszalló pillantást lövellt Richard felé, aki megköszörülte a torkát, és motyogott valamit az autóról. – Miért nem mondta el, mi történt valójában? – kérdezte Egan. – Minek, mikor maga már úgyis tudta? – kérdezett vissza Kati jeges hangon. – Nem tudtam – motyogta Egan. – Milyen érdekes – válaszolt hűvös nyugalommal a lány –, azt hittem, mindent tud. Úgy tűnt, nagyon is jól ismeri az életemet, a kiszínezett változatát, persze. Egan kényelmetlenül érezte magát, de nem kért bocsánatot.

– Richard ittas volt, és hajnali négykor... – Nagyon hosszú volt a séta idáig – válaszolta röviden Kati. – Tizenöt vagy húsz mérföld. Richárd nem volt részeg, csak hullafáradt. – Sötét szeme fenyegetően villant a férfira. – Korábban sem igen kedveltem, Mr. Winthrop, de most már a legkevésbé sem. Vigyázni fogok, ne keresztezzem az útját. A világért sem szeretném beszennyezni önt. – Miss James... – kezdte halkan Egan. – Isten vele. – Kati elviharzott mellette, bőröndjével a kezében, és beült Richard kocsijába. Ada és Mrs. Winthrop hiába próbálták rábeszélni, hogy maradjon, ő nem tágított attól, hogy egy váratlan határidő miatt muszáj dolgoznia. És a mai napig csak ő és az a vadállat tudta Wyomingban, miért is jött el akkor valójában. Még Richard sem szerzett tudomást az igazságról. Ez az eset nyilvánvalóvá tette a Kati és Egan közti ellenségességet, és úgy tűnt, pocsék kapcsolatuk csak még lehetetlenebbé válik. Mára Kati úgy érezte, képtelen lenne egy levegőt szívni Egannel. A férfi mindig talált ürügyet, bármilyen ürügyet, hogy kihozza a sodrából. És ezt Kati mindig megtorolta. Ahogy tavaly is... Egan valamilyen megbeszélés miatt jött be a városba, és felugrott hozzájuk, hogy meglátogassa Adat. Kati éppen készülőben volt, hogy legutóbbi könyvét dedikálja egy manhattani üzletben. A Hűtlen szerető történelmi regény volt, és a tizennyolcadik századi Dél-Karolinában játszódott. Mikor Egan megérkezett, Kati már a dedikáláshoz volt öltözve. Burgundi vörös bársonyruha volt rajta, mély dekoltázzsal, és hozzáillő burgundi vörös kalap fehér tollakkal. Úgy nézett ki, mint maga hősnő a könyve borítóján, és Egan rögtön lecsapott. – Istenem, Madame Pompadour – jegyezte meg, ahogy felé tornyosult, Kati dühbe gurult, ahogy felpillantott rá. – Nem stimmel az ország – vágott vissza. – De nem várhatom el, hogy ezt tudja. Egan felhúzta a szemöldökét. – És miért nem? Csak mert olajban és marhákban utazom, azért még nem vagyok bunkó. – Nem én mondtam, drága Mr. Winthrop – búgta Kati, és megrezegtette hosszú szempilláit. Valószínűleg ez a negédesség hozta lei a sodrából a férfit. Ajkai utálatos mosolyra húzódtak. – Nagyon is jól illik magára a szerep – válaszolta. – Nyugodtan kiállhatna az utcasarokra, és kereshetne egy kis extrát... Kati abban a pillanatban mozdult, és egyszerűen pofonvágta Egant. Még csak fel sem fogta, mit tett, amíg meg nem érezte ujjaiban a bizsergést, és meg nem látta a vörös nyomot, amit a férfi arcán hagyott. – A fene essen magába! – lihegte, és remegett a dühtől. Egan

orrlyukai kitágultak, a szeme összeszűkült, és arckifejezése kifejezetten fenyegetővé vált. – Csak még egyszer merje rám emelni a kezét – mondta mély, visszafojtott hangon –, és azt fogja kívánni, bárcsak sose találkoztunk volna. – Már most is ezt kívánom, mindenható Egan Winthrop! Már most is ezt kívánom. – Ha úgy öltözködik, mint egy utcalány, az emberek annak is fogják nézni – vágott vissza Egan. Szemeit undorral fordította másfelé. – Szégyellnék nyilvánosan megjelenni magával. – Hála istennek – vetette még utána Kati, szinte toporzékolva felháborodásában. – Nem örülnék, ha az emberek azt gondolnák, ennyire nem érdekel, hogy kivel látnak. Szerencsére ebben a pillanatban Ada rontott be, hogy betöltse a békéltető szerepét. Kati egyetlen további szó nélkül felkapta a kabátját és a retiküljét, és kiviharzott a lakásból, miközben könnyek gördültek le arcán. Kész csoda volt, hogy sikerült összeszednie magát, mire az áruházba ért. Ekkor látta utoljára Egan Winthropot. Soha többé nem akarta látni őt. Istenem, miért is egyezett bele Ada, hogy ide jöjjön, amikor nagyon is jól tudta, mennyire utálják egymást. Miért?! Az utolsó gömböt is felakasztotta a fára, és éppen a kis arany angyalkáért nyúlt, hogy elhelyezze a csúcson, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Nyilván Ada az a pizzával, már úgyis majd éhen halt. Nevetve nyújtózkodott, hogy helyére tegye az angyalkát, karcsú alakja kirajzolódott farmerjában és sárga gyapjúpulóverében. Ahogy mozgott, véletlenül meglökte az egyik gömböt, de még épp idejében elkapta, megmentve attól, hogy a szőnyegre zuhanjon. – Már vissza is értél? – szólt. – Majd éhen halok! Mi lenne, ha itt bent ennénk meg, a fa előtt? Csak terhes csend volt a válasz, és magán érezte valakinek a tekintetét. Idegesen megfordult... és Egan Winthroppal találta szembe magát. Keze ökölbe szorult a látványától, olyan erőteljes és fenyegető volt szürke, háromrészes öltönyében, s a törékeny gömb darabokra tört keze szorítása alatt. – Kis hülye – motyogta Egan, és előrelépett, hogy kifeszítse az ujjait. Kati bénultan hagyta, tekintete sötét kezére esett, ahogy az ő sápadt kezét tartja, amelyből vér folyt egy kis vágáson keresztül. – Én... nem magát... vártam – mondta Kati idegesen. – Gondoltam. Van egy kis jód valahol? – A fürdőszobában. A férfi odavezette Katit, és a gyógyszeres ládikában kotorászott, jódot és gézt keresve.

– Hol van Ada? – kérdezte Egan, ahogy kitisztította az apró sebet, megvizsgálva, nem maradtak-e benne szilánkok, és bekente a csípős jóddal. – Elment pizzáért. Egan felpillantott. Még sosem volt ilyen közel Katihez, és közvetlen közelről azok az ezüstös szemek ijesztőek voltak, ahogy karcsú, izmos testének melege és kölnijének pézsmaillata is. Egan tekintete nyugodtan függött Katin, de nem mosolygott. Ez nem volt szokatlan. Kati csak Adára látta mosolyogni, vagy az anyjára. Kemény férfi volt. Hideg... zárkózottsága leginkább már a gátlásosságot súrolta. Kati szeme kitágult, valami vad és ijesztő érzés kerítette hatalmába, ahogy a férfi szokatlanul sóvár tekintetébe nézett, és szíve hevesen kezdett verni. Ajkai szétnyíltak, ahogy sikerült pillantását apró kezére kényszerítenie, amely láthatóan remegett Egan nagy tenyerében. – Ideges, Katriane? – kérdezte a férfi. – Igen, ideges vagyok – vágta rá, mivel úgy gondolta, ha hazudna, azzal csak örömet szerezne neki. Már ha egy kősziklának lehet örömet szerezni. – Mennyi idejébe került Adának, hogy rávegye, egyezzen bele a látogatásomba? Katriane nagy levegőt vett. – Egy teljes fél órájába – mondta nyersen. – De én továbbra is úgy gondolom, hogy szörnyű hiba volt a részéről. – Kihívóan nézett a férfira. – Az ő kedvéért azonban nem vagyok hajlandó elrontani a karácsonyt azzal, hogy magával veszekszem. Egan kicsit felemelte a fejét, ahogy végigmérte Katrianét. – Akkor egyszerűen kedvesnek kell lennie hozzám. Ugye megteszi? – mondta szemtelenül. – Nincsenek rosszindulatú, vagy gúnyos megjegyzések... – Még maga beszél rosszindulatú megjegyzésekről. – vágott vissza Katriane. – Mindig maga kezdi! – Azért talán magát sem kell nagyon félteni! Kati elhúzta a száját. – Karácsony van. – Igen tudom. – Egan Katire nézett. – Szeretem az ajándékokat. – És kap egyáltalán valakitől? – Adától – emlékeztette Egan. – Szegény, tébolyult lélek. Szereti magát – mondta szúrós szemekkel a lány. – Ahogy a nők szokták, időnként – jött a válasz. – Na igen, a vagyon előnyei – motyogta Kati.

– Gondolja, hogy fizetnem kell érte? – kérdezte Egan hűvös mosollyal. – Bár egy nő, aki pénzért kapható, nyilván azt hiszi, hogy mindenki… Kati keze újra felemelkedett, de Egan ezúttal elkapta, és úgy tartotta, hogy Katinek lábujjhegyre kellett állnia, ha nem akarta, hogy kiugorjon a válla a helyéről. – Engedjen el! – tiltakozott. – Ez fáj! – Akkor ne próbáljon folyton megütni. Abban egyeztünk meg, hogy békét kötünk, emlékszik? – figyelmeztette meglepő nyugalommal. – Én inkább felkötném magát – motyogta Kati, gyilkos pillantást lövellve a férfi felé. Egan tekintete vadul hullámzó aranyvörös hajáról továbbsiklott, telt mellein át egészen keskeny derekáig, formás csípőjéig, hosszú lábáig. – Mintha felszedett volna egy pár kilót – jegyezte meg. – Érzékibb, mint valaha. Ez, gondolom, tetszik bizonyos férfiaknak. – Elééééééég! – tört ki a lány. Teljesen kijött a sodrából, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából. Egan ekkor hirtelen elengedte, cigarettát vett elő a zsebéből, és elégedett pillantást vetett feléje, ahogy rágyújtott. – Mi a baj? Talán csalódott, hogy nekem nem tetszik? – Isten őrizz! Egan megrázta a fejét. – Ennél egy kicsit jobban meg kell erőltetnie magát, ha be akarja tartani a fegyverszünetet a következő néhány napban. Nem bírom a hisztérikákat. Kati becsukta a szemét, azt kívánva, hogy Egan Winthrop tűnjön el a lakásból. Fohászát azonban senki nem hallgatta meg. Mikor kinyitotta a szemét, a férfi még mindig ott állt. Eltette a jódot és a kötszert, és merev léptekkel visszament a nappaliba, hogy eltüntesse az összetört gömb maradványait a szőnyegről. – Meg ne sértse magát – figyelmeztette Egan, és lustán egy fotelba huppant, hamutartóval a kezében. – A szilánkok, vagy maga? Egan csendesen, vészjóslóan nevetett, Kati pedig a gömb darabkáit szedegette fel, miközben a férfi azokkal a merev macskaszemeivel bámulta. – Ada mintha azt mondta volna, hogy már leszokott a dohányzásról – jegyezte meg, miután végzett a takarítással. – Le is szoktam. Csak akkor gyújtok rá, ha ideges vagyok. – A férfi hosszan a cigarettába szívott, kihívó tekintettel. – Magától mindig ideges teszek, édes, nem tudta? – Tőlem, meg talán egy földrengéstől – gúnyolódott Kati. Kidobta a szilánkokat, és idegesen a hajába túrt. – Szeretné, hogy jó háziasszonyhoz illően megmutassam a szobáját?

– Maga bizonyára a lifthez kísérne, és megnyomná a „le” gombot – fintorgott Egan. – Inkább megvárom a húgomat, ő melegebben fog üdvözölni. Karácsony volt, Egan nemrég veszítette el az édesanyját, Kati pedig máris utálta, hogy együtt érez vele. De tudva, hogy ezt is csak rögtön visszakapná a képébe, inkább nem szólt semmit. Az ablakhoz lépett, és lebámult a forgalmas utcára. Gyerünk már, Ada! – sikította volna a legszívesebben. – Valamelyik nap láttam a könyve reklámját a tévében – jegyezte meg Egan. Kati megfordult, kezét védekezőn karba tette a mellkasán. – Tényleg? El sem hiszem, maga tévét is szokott nézni? Ezt a feldobott labdát a férfi most nem csapta le. Elnyomta félig leégett cigarettáját. – A helyi könyvesboltban elfogyott. – Nyilván maga vette meg az összes példányt, nehogy a drága jó szomszédjai kezébe kerüljön – mondta gúnyosan. Egan felhúzta a szemöldökét. – Valójában tényleg vettem egy példányt. Hogy elolvassam. Katriane tetőtől talpig elvörösödött. Ha arra gondolt, ahogy Egan Winthrop a Szenvedélyek gyümölcsét olvassa, legszívesebben elsüllyedt volna. Pikáns könyv volt, érzéki szexjelenetekkel, és az, ahogy a férfi méregette őt, egyértelművé tette, mi a véleménye a könyvről és szerzőjéről. – Szeretem a történelmi regényeket – jegyezte meg Egan. – Leszámítva, hogy át kellet verekednem magam a kötelező ágyjeleneteken is, hogy elolvassam. Kati még jobban elpirult, és elfordult, zavarában képtelen volt válaszolni. – Hogyan képes beiktatni az életébe mindazt a kimerítő kutatást, amit nyilvánvalóan el kell végeznie? Kati megpördült, szeme lángolt. – Ezt hogy érti? – tört ki. – Nagyon is jól tudja, hogy hogyan értem. Hány férfi kell hozzá? Az ajtó éppen időben nyílt ki ahhoz, hogy megkímélje Egant a választól. Ada jött meg, és arcáról öröm sugárzott, ahogy meglátta a bátyját. Egy székre dobta a pizzát, és odafutott hozzá, Egan pedig felkapta erős karjaiba, és forró csókot nyomott az arcára. – Te csak egyre csinosabb leszel – mondta nevetve, és sugárzó arca elkeserítette Katit. Őrá még sosem nézett így Egan. – Te pedig egyre helyesebb. Úgy örülök, hogy el tudtál jönni – mondta Ada őszintén. – Örülök, hogy ennek valaki örül – motyogta, és Kati elvörösödött, amint a férfi dühös arcára pillantott. Ada is arra nézett, és hirtelen komoly lett. – Jaj – motyogta.

Kati magába fojtotta dühét. Nem fogja tönkretenni Ada karácsonyát! Nem fogja, és kész. Mosolyt erőltetett az arcára. – Minden rendben, Bekötözött, mikor elvágtam a kezem. Most már barátok vagyunk. Ugye? – kérdezte összeszorított foggal, ahogy Eganre nézett. – Hát persze – egyezett bele a férfi. – Kebelbarátok – vigyorgott, és Ada melleire bámult. Ada kézen ragadta, és szinte kivonszolta a szobából. – Gyere, hadd mutassam meg, hova teheted a bőröndödet, Egan – mondta sürgetően. Kati a konyhába vitte a pizzát, és odatett egy kávét. És elszámolt tízig, legalább ötször.

2. FEJEZET – Hogy vagy mostanában? – kérdezte Ada a bátyját, ahogy mindhárman az étkezőasztal körül ültek, pizzát ettek, és kávét ittak. – Jól – felelte Egan vaskos, barna kávésbögréjére bámulva. – És te? Ada elmosolyodott. – Sok dolgom volt. Ez segített abban, hogy ne folyton anyára gondoljak. – Jobb neki így – emlékeztette Egan halkan. – Tudom – mondta Ada elhomályosuló szemekkel. Megrázta a fejét, és újabb szelet pizza után nyúlt. – Ki kér még repetát? Maradt még három szelet. – Én nem kérek többet – mondta Kati, sokatmondó pillantást vetve Eganre. – Nem szeretnék még teltebb és érzékibb lenni, mint amilyen már így is vagyok. – Ez butaság – mondta a mit sem sejtő Ada. – Pont jól nézel ki. Gyerünk, vegyél még egy szeletet. – Rajta – gúnyolódott Egan. – Maga miért nem vesz? – kérdezte Kati kihívóan. – Hogy falánknak tituláljanak? – kérdezte amaz ártatlanul. – És mégis ki lenne olyan udvariatlan, hogy falánknak titulálja? – kérdezte Kati mézédes hangon. – Elnézést – vágott közbe Ada –, de karácsony van. Tudjátok, béke és szeretet... – Szeretet? – Egan Katire pillantott. – Csak azt ne! Kati rávillantotta szemeit. – Egyetértek! – Nézzünk inkább tévét! – ajánlotta Ada kétségbeesve. Katit a nappaliba vonszolta, és gyorsan bekapcsolta a készüléket. – Én leszedem az asztalt, te addig szórakoztasd Egant. – Úgy látom, félsz a tűzvonalban maradni – kiáltotta Egan mérgesen, ahogy húga kirohant a szobából. Ada azonban csak vigyorgott. Egan lehuppant a fotelba, amelyikben már korábban is ült, lés Katire bámult. Levette a zakóját és a mellényét. Fehér selyeminge ujjait feltúrté, a felső gombokat kigombolta. Nem volt rajta atléta, és a vékony anyagon átütöttek barna izmai és erős szőrzete. Ez zavarta Katit, ezért erősen koncentrált, hogy ne nézzen a férfira, miközben az esti hírek mentek a tévében. – Hogy megy az írás? – kérdezte Egan csevegésképpen. – Köszönöm, elég jól – jött a tömör válasz.

– Most éppen min dolgozik? Kati nagyot nyelt. Tudta, hogy Ada elkotyogott valamit. – Valójában... egy újabb történelmi regényen dolgozom. – És miről szól? Kati megköszörülte a torkát. – Wyomingról – motyogta. – Tessék? Kati ajkai összeszorultak. – Wyomingról – mondta hangosabban. – Egy történelmi regény Wyomingról. Nahát, nahát. A kutatómunkával hogy áll? Kati óvatosan pillantott felé. – Mire gondol? – Történelmi kutatómunka – tisztázta a dolgot Egan, miközben a lányt nézte. – Gondolom, meg kell majd említenie a marhatenyésztést is. – Igen – válaszolta Kati vonakodva. – És sokat tud róla, nagyvárosi kisasszony? – gúnyolódott Egan. Kati dühösen pillantott rá. – Azért jártam már farmon. – Persze. Az enyémen. – Katire nézett. – Gondolom, Charlestonban nincs túl sok nagy tehénfarm. – De vannak rendes emberek – vágott vissza a másik. – Előkelő neveltetéssel. Egan felhúzta a szemöldökét. – Igen, tudom. A nagyanyám charlestoni volt. Kati újabb mérges pillantást lövellt felé. – Valóban? – kérdezte hűvösen. Egan lágyan elmosolyodott. – Mindig azt mondta, ott találkozik a Cooper és az Ashley folyó, hogy létrehozzák az Atlanti-óceánt. Ezt Kati is hallotta már gyerekkorában a dél-karolinai tengerparti városban, és az ajkába kellett harapnia, hogy ne mosolyodjon el ő maga is. – Nagyanyámnak is vörös volt a haja – folytatta Egan. – Ez én hajam nem vörös – jött az előre kiszámítható válasz. – Méz és rókaprém – vitatkozott Egan, Kati haját tanulmányozva. Kati elpirult. Ez érdekes módon elég költőien hangzott, és nem tetszett neki az a kis bizsergés, ami ennek hatására végigfutott a testén. Az órájára pillantott. – Elnézést. Jobb lesz, ha átöltözöm. Egan bosszúsan nézett rá. – Készül valahová? – Igen. – Azzal ott hagyta a férfit a fotelban ülve, és kiment Adához. – Jack hétre jön értem – emlékeztette barátnőjét. – Át kell öltöznöm.

– Majd én megyek, és szórakoztatom tovább Egant. Szerencsés vagy, hogy a barátod itt van a városban. – Felsóhajtott. – Az enyém bezzeg megint a tengeren van. – Észre sem veszed, és Marshall újra itt lesz – motyogta Kati. – Bocs, hogy cserbenhagylak. – Erezd jól magad! – vigyorgott Ada. – Én is igyekszem. Szeretem Egant. Igazán jó társaság, még ha a bátyám is. Na igen, ízlések és pofonok. Kati nem tudta elképzelni, hogy Egan igazán jó társaság is lehet, igaz, nem is volt a rokona. Fekete koktélruhát vett fel, vörös kiegészítőkkel. Elismerő pillantást vetett a tükörbe. Bebodorította a haját, és egy strasszcsatot tett bele, amely csak emelte eleganciáját. Elvigyorodott. Ez tetszeni fog Jacknek. Jack Asher a New York Times riportere volt, politikára szakosodott újságíró. Értelmes és szórakoztató férfi volt. Pár hónapja ismerte őt, és élvezte az alkalmankénti randevúkat. De még csak platói volt kapcsolatuk, Kati ugyanis nem akart komolyabb kötöttséget. Ahhoz túl független volt. Épp rúzsozta magát, mikor csengettek, és Kati tudta, Ada majd kinyitja az az ajtót. Aztán eszébe jutott, hogy Egan is ott van, ezért gyorsan befejezte a sminkelést, és visszament a nappaliba. Jack az előszobában állt, és Adával beszélgetett, Egan pedig dühösen méregette. Amikor Kati odaért, Jack megköszörülte a torkát. Úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült, hogy meglátta. – Jó estét, hölgyem – mondta erőltetett mosollyal. Szőke volt, kék szemű, és közel sem olyan magas vagy izmos, mint Egan. A szomorú valóság az volt, hogy a másikkal összevetve nagyon is sápadtnak és szürkének tűnt. Ám Kati úgy vigyorgott rá és Adára, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Még meg kelleti találnom a retikülömet, de mehetünk, ha te kész vagy. Jó éjt Ada. Egan – tette hozzá, a férfi felé pillantva. Egan nem válaszolt. Még mindig Jacket figyelte összeszűkült, fenyegető szemmel. Tekintete a cigarettája füstjében úgy fénylett, mint a vert ezüst. Ada kétségbeesett mozdulatot tett, de a férfi rá se hederített. – Jó éjt, Ada – nyögte ki végül Jack, és Katibe karolva kilépett az ajtón. – Pfű! – nyögött fel, ahogy a lifthez értek. – Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint egy tűre szúrt rovar. Mindig ilyen? Ilyen... barátságtalan?

– Egan? – Kati szemében dühös fény gyúlt. – Általában nagyon is barátságtalan, ha épp tudni akarod. Nálunk tölti a karácsonyt. Ada hívta meg, mert az anyjuk az idén halt meg, és megsajnálta a bátyját, nehogy magányos legyen az ünnepek alatt. – Ez szép tőle – bólintott Jack megértően. – Hát, Adához talán másképp viszonyul. – Összehúzta a szemöldökét. – Te ugye nem igazán kedveled? – Egy csöppet sem. Egy fikarcnyit sem. Egyáltalán nem. – Kati dühösen pillantott a liftre. Jack felnevetett. – Szegény fickó! – Nem Egan a szegény. Inkább engem sajnálj. Jövő héten végig egy fedél alatt kell vele élnem – panaszkodott. – Bármikor hozzám költözhetsz – ajánlotta a férfi. Kati csak nevetett, tudván, az ajánlat nem komoly, ahogy soha nem is lehetett az. Kapcsolatuk jellege kizárta ezt a lehetőséget. – Nyilván bármikor megtehetném. Már látom is, milyen képet vág hozzá majd a mamád. – Anya kedvel téged – kuncogott Jack. – Valószínűleg el lenne ragadtatva. – Csak mert úgy ki tudna faggatni a regényem legújabb részleteiről – vigyorgott a lány. – Te is tudod, hogy ő az egyik leglelkesebb rajongóm. Igazán aranyos hölgy. – Aranyos, az igaz. Nos, hová menjünk? Mit szólnál a Rainbow Grillhez? – Azt inkább tartogassuk valami különleges alkalomra. Mi lenne, ha a Crawdaddy Roomba mennénk? Jack kuncogott. – Csak a desszert miatt szeretsz odajárni. – Naná, mert az ott a legjobb. – Tudom, tudom. Valójában én is szeretem. Kati követte Jacket a liftbe, és már el is felejtette az összetűzést Egannel. Egy isteni oldalas, saláta, jó néhány forró kifli és egy tálka ízletes whiskys desszert után Kati a kávéját szürcsölgette, és az elegáns éttermet nézte. Meglátott egy kedves, öreg német pincért, akire korábbi látogatásaiból emlékezett, és rámosolygott. – Barátod? – kérdezte Jack. – Mindenki a barátom – nevetett Kati. – Azt hittem, New York rideg város, amíg ide nem költöztem. Csak egy kis időbe telik megismerni az ittenieket, és utána már szinte családtagok. Szeretem New Yorkot – dúdolta halkan, és újra nevetett. – Én is. Persze, én itt születtem – tette hozzá a férfi, a forgalmas utcát bámulva az ablakon keresztül. – Van két jegyem egy modern balettelőadásra, van kedved megnézni? – Lehet? – Persze. Gyere.

Jack egy mellékutcába vezette a lányt, ahol egy csoport ember éppen belépett egy régi raktárnak tűnő épületbe. Belül azonban kész színház volt, zenekarral és megvilágított színpaddal. Az egyik legcsodálatosabb balettelőadás volt, amit valaha is látott. A figurák mint életre kelt mesterművek mozogtak a színpadon, a nők kecsesek voltak rózsaszín tüll- és szaténruhájukban, a férfiak pedig életerősek, izmosak és vibrálóak. Kati sokféle balettot látott már, de ez valami különleges volt. Utána a büfébe mentek, piňa coladat ittak, és egy kis dzsesszzenekar andalító muzsikájára táncoltak hajnalig. – Csodás este volt – mondta Jacknek, mikor végül hazaértek. – Meg kell ismételnünk valamikor. – Semmi akadálya. Sajnálom, hogy nem szóltam neked hamarabb. Rendszeresen kapom az ingyenjegyeket. – Akkor is megismételhetjük, ha fizetnünk kell érte! – mondta Kati nevetve. – Részemről rendben. Hívlak majd valamikor a napokban. Úgy néz ki, Washingtonba kell repülnöm a legutóbbi botrány miatt. – Hívj fel, ha visszajöttél, rendben? – Rendben. Jó éjt, babám. – Jack rákacsintott, és már ott sem volt. Sosem próbálta megcsókolni, vagy egyéb módon közeledni hozzá. Kettejük közt inkább barátság volt, mint viszony, és Kati nagyon élvezte Jack társaságát. A férfi már egyszer megnősült, a felesége azonban meghalt. Ő még kevésbé vágyott egy kapcsolatra, mint Kati, és örült, hogy eljárkálhat valakivel szórakozni anélkül, hogy a házasság gondolata felmerülne. Kati álmodozva nyitotta ki a lakás ajtaját, és belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, nekidőlt, és a balettot kísérő klasszikus zene néhány ütemét dúdolgatta. – Mindig ilyen későn jár haza? – mordult meg Egan a nappaliból. Az ablaknál állt, egy pohár borostyánszínű itallal a kezében, ami leginkább a whiskyre emlékeztetett. Kati nagy szemeket meresztett rá. – Huszonöt éves vagyok – emlékeztette. – Olyan későn jövök haza, amilyen későn csak akarok. Egan lassan, kimérten közeledett felé, és mélyen Kati szemébe nézett. – Lefekszik vele? Katinak elakadt a lélegzete. – Egan, hogy kivel mit csinálok, az az én dolgom. Egan ledöntötte a torkán, ami még maradt az italból, a poharat egy kis asztalra tette, és Kati felé közelített, míg csak az hátrálni nem kezdett, – Ki ez a férfi? – kérdezte vontatottan. Aztán a vállánál fogva megragadta a lányt, és maga előtt tartotta, nyugodtan nézve le rá, egyenest a szemébe. Kati ajkai szétnyíltak, ahogy a félelmetes szempárba nézett.

– Egan... A férfi orrlyukai kitágultak. Hosszú ujjai még erősebben szorították Katit. – Szép fehér a teste, igaz? – folytatta enyhén gunyoros hangon. – Városi fiú. – Hát, nem túl sok terelni való marha jár erre – gúnyolódott Kati is. – Nem, de annál több átkozott ember. Két lépést sem lehet tenni anélkül, hogy bele ne ütköznék valakibe – panaszkodott. – Nem tudnék itt élni. És most válaszoljon. Lefekszik vele? – Ahhoz magának... – kezdte Kati. – Akkor is mondja meg. Vele csinálja végig azokat a dolgokat, amikről a könyveiben ír? – mormolta, figyelmesen tanulmányozva Katit. – Levetkőzteti magát lassan, hogy érezze „ujjának minden finom érintését...” – Egan! – Kati felemelte a kezét, hogy a férfi szájára tegye, hogy elhallgattassa végre, miközben erősen elpirult. Egan elkapta az ujjait, mielőtt azok hozzáérhettek volna, és a kezében tartotta, mint aki nem tudja egészen pontosan, mit is tegyen velük. Még mindig mélyen Kati szemébe nézett. – Szóval maga az ilyen típusú férfiakat szereti, Katriane Desiree? Kati nem gondolta volna, hogy Egan ismeri a teljes nevét. Tehetetlenül nézett a férfira. – Szeretem az... írókat – sikerült kinyögnie. – Valóban? – Egan a lány kezét a szájához vonta, és lágyan, lassan belecsókolt meleg tenyerébe. Fogával kicsit belekapott vékony mutató-ujjába. – Egan – lihegte Kati tehetetlenül. Ujja végét a férfi a szájába vette, és Kati érezte nyelve érintését. – Fél? – suttogta Egan. – Jól tudom, hogy egy nő ösztönösen fél attól a férfitól, akiről úgy gondolja, hogy meghódíthatja? Kati úgy ugrott hátra, mint akit áramütés ért. – Azt csak szeretné! – suttogta. Ez a remegő hang valóban az övé volt? Egan csak bámult rá, kezét zsebre tette, és ettől a nadrágja szorosan izmos lábához feszült. – Ahogy maga is – vágott vissza. – Egy napon talán majd megbizsergetem egy kicsit, édesem. Isten tudja, sosem kedveltem a szűz lányokat. Egy tapasztalt nő ellenben igazán... izgalmas. Kati érezte, ahogy a vér az arcába fut, és sarkon fordult. Ha csak még egy pillanatig is ott marad, megüti a férfit! Istenem, ha Egan valaha is megpróbálná az ágyába vinni, biztosan ő nevetne a végén! Egan, az ágyban...

Kati egyenest a fürdőszobába ment, megfeledkezve arról, hogy felébresztheti Adat, és nyugtató, hűs vízzel lezuhanyozott.

3. FEJEZET Kati nem tudott aludni. Minden alkalommal, mikor behunyta a szemét, érezte Egan kezének erős szorítását a vállán, ajkának érintését az ujján. Gyűlölöm őt, gondolta elkeseredetten, ezért nem tudok aludni... Nem sokkal napkelte után levonszolta magát a konyhába, hosszú arany-és bézscsíkos köntöse bájosán lengte körbe teste finom vonalait. Borzas haja csodás rendezetlenséggel omlott a vállára, sötét szemei pedig a szokásosnál is sötétebbek voltak az álmosságtól. Nagyot ásított, megtöltötte a kávéfőzőt, és odatette a kávét. Ezután elővette a serpenyőt és az angol szalonnát, majd begyújtotta a gázt. Épp a hűtőszekrénynek támaszkodott, egyik kezében egy doboz tojással, másikban a vajjal, mikor kinyílt a konyha ajtaja, és Egan jött be. Nem volt rajta más, csak egy barna nadrág. Mikor meglátta Katit, megállt, és rábámult. A lány is nagy szemeket meresztett rá. Egan pont olyan volt ing nélkül, mint amilyennek képzelte… Barnára sült bőrén az izmai megfeszültek, ahogy bezárta a konyhaajtót; mellkasának szőrzete egy vonalban jól láthatóan lekanyarodott alsónadrágja alá. Karja sokkal erősebbnek tűnt a sokat leplező ing nélkül, ahogy a válla is. Kati alig tudta elszakítani tekintetét az érzéki látványtól. – Gondoltam, készítek magamnak egy csésze kávét – mondta halkan a férfi. – Épp most tettem oda a kávét. Egan felhúzta a szemöldökét. – Ezt úgy értsem, meg kell várnom, míg az egészet megissza, hogy odatehessem a sajátomat? Kati rosszallóan pillantott rá. – Van a sarkon egy igazán aranyos kis kávézó – búgta gyilkos mosoly kíséretében. – Megmondom Adának, hogy nem kedves hozzám – fenyegetőzött a férfi. – Emlékszik még Adára, a húgomra? Akinek állítólag nem akarja tönkretenni a karácsonyát? Kati nagy levegőt vett, és igyekezett nyugodtnak látszani. – Bocsásson meg, Mr. Winthrop – mondta üres udvariassággal. – Üljön le, legyen szíves, töltök önnek egy kis kávét. – Addig nem, amíg nem mondja meg, hová tervezi kitölteni – vágott vissza Egan. – Ne hergeljen! Kati újabb csészét vett ki a szekrényből, Egan pedig kihúzott egy széket, és támláját előre fordítva ráült.

Amikor Kati a tele csészékkel a kezében megfordult, észrevette, hogy Egan őt bámulja. Zavarba hozta a szemérmetlen pillantás, és ki is löttyintette az egyik kávét, mielőtt sikerült letennie mindkét csészét az asztalra. – Nem tudott aludni? – kérdezte Egan váratlanul kedvesen. – Nem – válaszolta Kati. – Nem szoktam sokáig aludni. Kora reggel vagyok a legjobb formámban. Egan kemény szája elnyújtott, gonosz vigyorra húzódott. – Ezzel legtöbben így vagyunk. Ez nem feltétlenül jelentette azt, amire Kati gondolt, mégis elpirult. És ez csak növelte zavarát, Egan ugyanis kinevette. – Hagyja már abba! – tört ki, és dühösen nézett a férfira. – Miért nem fogja a kávéját, és bújik vissza az ágyba? – Éhes vagyok. Isteni illatokat érzek! – Jézusom, a szalonna! – Kati még épp időben ugrott a tűzhelyhez. Megfordította, hogy a másik oldala is szép, aranybarnára süljön. – Tojást is süt hozzá? – Miért, maga nyersen eszi? Egan csak nevetett, a kávéját kortyolgatva. – Az osztrigát csak úgy szeretem, de a tojást inkább nem próbálnám ki. Készítsek néhány pirítóst? – Maga ismeri belülről a konyhát? – Ne kezdje a kötözködést. – Egan felállt, és az asztalhoz lépett. – Kérem a serpenyőt, és egy kis fahéjat meg cukrot. Kati nagy szemeket meresztett rá. – A fahéj – kezdte Egan türelmesen – az egy fűszer... – Kösz a felvilágosítást – morgott Kati, és rögtön meg is találta a megfelelő dobozt. – Tessék. A serpenyőt pedig kibéleltem alufóliával, most már ez is a magáé lehet. – Hálátlan nőszemély – motyogta Egan, ahogy a Katitől kapott tálkában összekeverte a fahéjat és a cukrot. Megvajazta a kenyeret, és rászórta az édes keveréket. – Azért ne legyen olyan önelégült, csak mert tud fahéjas pirítóst készíteni – dohogott Kati. – Végül is nem francia narancsos kacsáról van szó. – Szeretném látni, ahogy maga elkészíti – jegyezte meg Egan. Kati megköszörülte a torkát. – Nos, el is tudnám készíteni, ha lenne receptem. – Úgy én is. – Egan bekapcsolta a sütőt, és becsúsztatta a pirítóst a grill alá. – Kérek egy kesztyűt. – Tegnap ki volt a cselédje? – kérdezte Kati, ahogy odalökött neki egy mintás melegfogót.

– Azok a régi szép idők – jegyezte meg Egan, és Katire pillantott. – Mikor a férfi vadászott, az asszony pedig főzött és gyereket nevelt. – Rabszolgaként – sziszegte Kati. – Az asszony nem volt több, mint ingyen munkaerő... – ...és kényeztették és óvták őket, aggódtak miattuk, és a végletkig szerették őket – fejezte be Egan a mondatot, miközben Katit nézte. – Manapság a nők viszont erőszakosak, tolakodóak, képtelenség velük kijönni, és vadabbak, mint egy bakkecske. – Még maga beszél vadságról! – tört ki Kati. Egan sokatmondóan nézett le rá. – Én férfi vagyok. A lány nagy levegőt vett, aztán kifújta, miközben tekintete akarata ellenére is végigfutott a férfi testén. – Nem is vitatkozik? Kati elfordult. – Odaég a pirítósa. Egan a sütőhöz lépett, és a szépen megpirult, finom, édes illatot árasztó szeleteket egy tányérra tette. Eközben Kati rántottát készített. – Én tükörtojást kérek – jegyezte meg Egan. – Rendben. Ott a serpenyő, az olaj a szekrényben. Ha a rántottam nem elég jó magának, akkor úgy teszi tönkre a reggelijét, ahogy jólesik. Egan halkan kuncogott, ami furcsa volt, mert Kati meg sosem látta ilyen kamaszosan vidámnak. Megfordult, hogy a szemébe nézzen. – Nagyon tüzes – motyogta Egan összeszűkült, figyelő szemekkel. – Az ágyban is ilyen? Kati elfordult, és inkább a tojásra koncentrált. – Nem akar felöltözni reggeli előtt? Ez hiba volt. Szörnyű hiba. Mert most a férfi megtudta, amit Kati titkolni igyekezett, amióta csak bejött a konyhába: hogy zavarta a mezítelen felsőteste. És ez az arrogáns szörnyeteg most meg is bizonyosodhat erről.. Egan lustán megmozdult, közvetlenül Kati mögött állt meg... annyira közel, hogy a lány érezte őt, érezte az illatát is, és semmit nem akart jobban, mint megfordulni, és kezével végigsimítani a férfi széles mellkasát. Egan keze most a derekára fonódott, ami megijesztette, és magához vonta őt úgy, hogy a lány papírvékony köntösén át érezte mellkasa és hasa meleg, kemény izmainak érintését a hátán. Mintha csak meztelenül ölelné át... Egan ujjai simogatón a csípőjére siklottak, és Kati keze remegni kezdett, miközben a rántottát keverte, nehogy odaégjen. – Egan, ne – búgta remegő hangon.

A haján érezte a férfi meleg, erős leheletét, a csípőjén nyugvó ujjak pedig szorosabbra fonódtak, s szinte égették a hasát. – Tegye le azt az átkozott kanalat, és forduljon meg – szólalt meg Egan idegenül csengő hangon. Kati remegett, mint a nyárfalevél, és csak a Jóisten tudja, mi történhetett volna, ám ekkor zajos lépteket hallottak a folyosóról, amit hasonlóan zajos ásítás követett. Egan elengedte Katit, és éppen ellépett mellőle, amikor Ada benyitott a konyhába. – Hát itt vagytok! – mondta vidáman, mikor látta, hogy kedvenc barátnője rántottát süt. – Mindjárt éhen halok! – Két pillanat, és asztalon a reggeli – ígérte Kati, és nagyon remélte, a hangján nem hallatszik, hogy egész testében remeg. A francba Egannel! – Jobb lesz, ha felöltözöm – jegyezte meg Egan Adára kacsintva, ahogy elhaladt mellette. – Azt hiszem, valakit zavar a hiányos öltözékem. Kati egy illetlen megjegyzést tett magában, ahogy Egan elhagyta a konyhát. – Látom, megint kezditek – sóhajtott Ada lemondóan. – Ő kezdte – vicsorgott Kati. – Nem én kértem meg rá, hogy csupaszon jöjjön be a konyhába. – Tessék? – Ada csak pislogott. Kati fájdalmas arcot vágott. – Istenem, hát nem gyönyörű férfi? – suttogta teljes, átéléssel. Ada vidáman kuncogott. – Nos, én mindig is annak tartottam, annak ellenére, hogy a bátyám. De hogyhogy te is elismered ezt? – Kicsúszott a számon. Felejtsd el! – Kati szétosztotta a rántottat. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én is felveszek valamit. – Csak gyorsan! – figyelmeztette Ada. - Ne hűljön ki a tojás! – Sietek. A szobájába rohant, és épp magára zárta a szobája ajtaját, mikor Egan kilépett a sajátjából. Csak egy pillanaton múlott. Kati felvette farmerját, hozzá kék pólót, cipőt húzott, és gyorsan végigszántott haján a fésűvel. Nagyon remélte, hogy hamar eltelik majd a hét. Egan nem várt hatással volt rá. Már évek óta ismeri, és még soha semmivel nem próbálkozott nála. Erre most, alig két nap alatt, jobban felkavarta az érzelmeit, mint bármelyik férfi eddigi életében. Muszáj volt összeszednie magát. Nem tudta pontosan, mire megy ki a játék, de mindenesetre nem akart a részese lenni. Kati visszaért a konyhába. Eganen barna gyapjúpulóver volt, ami kihangsúlyozta sötét haját és bőrét, és a kemény izmokat, amelyeket már volt szerencséje látni ma.

– Magának is hagytunk egy kicsit – jegyezte meg Egan, ahogy Kati leült az asztalhoz. Félretolta üres tányérját, és töltött magának még egy csésze kávét az asztalon álló kiöntőből. – Ez igazán kedves – mondta Kati udvariasan. Felemelte a csészéjét, és Egan töltött neki is, miközben túlságosan is alaposan szemügyre vette. – Mivel foglalkozik a barátja? – kérdezte váratlanul. – Jack nem a barátom – felelte Kati. – Csak találkozgatunk néha. Egyébként pedig a New York Times politikai rovatának újságírója. Egan hátradőlt a székben, Ada pedig aggódva harapott az ajkába. – Valóban? – hunyorított Egan. – Úgy tűnik, sportolásra nem nagyon marad ideje. Egy kicsit túlsúlyos, nem gondolja? Kati mérgesen pillantott rá. – Nagyon keményen dolgozik. Egan csak nevetett, és a kávéját kortyolgatta. – Nálam, otthon egy nap alatt kikészülne. – Magával az ördög is kikészülne egy nap alatt – mondta Kati felháborodva. – Mi köze ahhoz, kivel találkozgatok? – Nos, ez jó kérdés - felelte a férfi. Szeme összeszűkült, finoman ívelt ajkai pedig mosolyra húzódtak. Kati nem értette, mit talál olyan viccesnek. – Talán sajnálom szegény embert, ő ugye tisztában van azzal, hogy maga mivel keresi a kenyerét? Pokoli érzés lehet, hogy minden, amit magával művel, nyomtatásban is megjelenik... – Egan! – mordult rá Ada, és tenyerébe az temette arcát. – Maga basáskodó, elviselhetetlen, rosszindulatú... – kezdte Kati fojtott hangon. Az asztalra dobta a szalvétáját, és felállt. – Úgy látom, bal lábbal kelt fel – jegyezte meg a férfi. – Én itt vendégeskedem a lakásában... – Egy kobrát is szívesebben látnék reggelire! – tört ki Kati. – Lehet, hogy jól döntött volna – motyogta Egan, üres tányérjára pillantva. – Annak talán ízlett volna az égett rántotta a félig nyers szalonnával. Kati mondani akart valamit, de nem jött ki hang a tokán, így inkább kiviharzott a konyhából. Gyorsan elhagyta a lakást, mielőtt Ada utána rohanhatott volna. Egy jó órát mászkált az utcákon, vékony kabátjában fagyoskodva, aztán feladta, és hazament. Túl hideg volt a ahhoz, hogy büszkeségét megőrizze. Csak annyit ért el, hogy Egan láthatta, milyen csacsi módon reagál a piszkálódására. Egyszerűen össze kell szorítania a fogát, Ada kedvéért. Egan nem volt a lakásban, mikor visszaért, Ada pedig bocsánatkérően. Megviselten pillantott rá.

– Nem értem őt. Egyszerűen nem értem – nyöszörgött. – Jaj, Kati, annyira sajnálom. Ha csak megközelítőleg sejtettem volna, mennyire nem jöttök ki egymással, nem hívtam volna meg. Kati elég nagylelkű volt ahhoz, hogy ne emlékeztesse barátnőjét: ő előre figyelmeztette. Nagyot sóhajtva ült le a szófára. – Kibírom valahogy. Most hol van? – kérdezte sötéten. – Elment, hogy valami barátnőjével töltse a napot – mondta Ada elmélyedve. – Azt mondta, lehet, hogy csak későn ér haza. Kati nem egészen értette, hogy ez az egyszerű kijelentés miért hozta ki teljesen a sodrából. De a gyomra összeszorult, ha arra gondolt, hogy Egan egy másik nővel van. – Kíváncsi vagyok, mennyit fizet neki érte. – Szégyell magad – mondta Ada. Ám Kati nem kért bocsánatot, és zaklatott érzésein sem töprengett tovább. Nem akart bonyodalmakat az életében, különösen nem Egan Winthroppal kapcsolatban. Adával később elmentek vásárolni, majd egy kis olasz étteremben ettek, abban az utcában, ahol a lakásuk is volt. Hazatértük után tévét néztek, és végül lefeküdtek. De Egan nem jött haza éjjel sem, csak másnap délelőtt. Kati a nappali padlóján ült, körülötte mindenütt papírok. Épp az új könyve kefelevonatát nézte át, amit aznap hozott neki egy küldönc. Ada egy új darab meghallgatásán vett részt, és azt remélte, ebédre hazaér, ha nem marasztalják a színházban a próbák. De ezt maga sem gondolhatta komolyan. Még sosem ért haza akkorra, amikorra remélte, Kati pedig rettegve várta, hogy Egan megérkezzen. Dühös lett, ha arra gondolt, hogy egész éjjel nem jött haza, és mérges volt magára, mert nem tudta, miért érez így. Még csak nem is tetszik neki a férfi, az isten szerelmére! Vagy nagyon is? Egy órával később valaki hangosan kopogtatott az ajtón, és amikor kinyitotta, Egan állt ott, halványan mosolyogva. Külseje ugyanolyan rendezett volt, mint amikor elment. Persze, még mindig ugyanabban a ruhában... Kati dühösen pillantott rá. – Elvesztette a kulcsát? – Arra gondoltam, jobb, ha nem használom, hátha éppen... társasága van. Kati beengedte, becsapta utána az ajtót, és újra kényelmesen elhelyezkedett a padlón. – Még forró a kávé, ha kér – mondta jegesen. – Nekem dolgoznom kell. – Ne zavartassa magát. Csak gyorsan lezuhanyozom és átöltözöm. Meghívtak ebédre.

Miért, istenem, miért vagdalt volna legszívesebben tányérokat a földhöz? Kati összehúzta a szemöldökét, és a munkájára összpontosított. Egan percekkel később újra megjelent. Sötétkék hajszálcsíkos öltönyben volt, fehér selyeminggel és kék-vörös nyakkendővel. Előkelő volt, és érzéki. Hihetetlenül jóképű, ahhoz képest, hogy valójában milyen csúnya férfi. Ha így kiöltözik egy ebédhez, akkor nyilván a Waldorfba megy. És isten tudja, kivel. – Ada ugye nem aggódott? – kérdezte, és az órájára nézett. – Á, nem. Már megszokta, hogy a lakótársa kimarad éjszakára – hazudta szándékosan a lány, és Eganre pillantott. Meglepte a férfi arcán átfutó grimasz, amit persze Egan gyorsan eltüntetett. A férfi tekintete végigsiklott Katin: a szürke nadrágon és a burgundi vörös blúzon, a cipő nélküli, harisnyás lábán. Haja ki volt engedve, és selymes, arany vörös tincsekben omlott vállára; arca rózsás volt, élettel teli. Katit zavarta ez a pillantás, ahogy a férfi végigmérte, és a papírlapokra meredt. Egan közelebb lépett, hirtelen lehajolt, és felemelt egy oldalt. Szemöldökét felhúzta, ahogy olvasta, arcára lassan mosoly ült ki. – Szívét lelkét beleadja, nemde? Kati felnyúlt, kikapta a papírt a kezéből, és rápillantott. Elpirult, aztán a lapot a többi közé tette. Miért pont azt az egy oldalt kellett felvennie? – nyöszörgött magában. – Szóval magának ez tetszik egy férfiban – folytatta Egan könyörtelenül. Idegesítő volt, ahogy ott állt zsebre tett kézzel, szúrós tekintettel. – Én még sosem csináltam kádban, de gondolom... – Lenne szíves békén hagyni? – morogta Kati, és hagyta, hogy a haja az arcába hulljon. – Nem érdekel, hogy hol csinálta már, vagy hogy kivel, csak kérem, menjen ebédelni, és hagyjon itt az erkölcstelen munkámmal. – Azt hiszem, igaza van. Egy tőzsdeügynök biztosan nem szívesen vesztegeti az idejét. Kati felpillantott, ahogy Egan megfordult, hogy távozzon. – Tőzsdeügynök? – hebegte hitetlenkedve. Egan fenyegető magasságból, rejtélyes arckifejezéssel pillantott le rá. – Üzletember vagyok – emlékeztette. – Időnként a befektetéseimmel is kell foglalkoznom. – Igen, tudom – mondta gyorsan Kati. – Csak azt hittem... – ...hogy mivel egész éjjel nem jöttem haza, egy nővel voltam, és most vele készülök elkölteni egy ebedet? – fejezte be helyette Egan gúnyos hangon. Kati ismét a munkájához fordult, megpróbált úgy tenni, mintha a férfi ott sem lenne. Nem volt épp könnyű, mikor így fölé tornyosult.

– Talán meglepi, hogy mién is nem jöttem haza, nagyvárosi leányzó – mondta egy perc szünet után a férfi. – Egy percig sincs kétségem afelől, miért nem – vágta oda Kati. – Nem úgy értettem. Talán magához is van valami köze. Az elejtett megjegyzésre Kati felkapta a fejét, és a férfi olyan kitartóan és hosszan nézett a szemébe, hogy úgy érezte, a testét bizsergés járja át. – Nem azt vártam, hogy rögtön remegni kezd, amikor magához érek – mondta éles, fojtott hangon Egan. – Miután ilyen sokáig ellenségek voltunk. – Még mindig azok vagyunk – feleselt a lány. Igyekezett nagyon meggyőzőnek hangzani, miközben a megaláztatástól hatalmas gombóc keletkezett a torkában. – Pontosan – mondta hidegen a férfi. – És ez így is marad. Nem akarok bonyodalmakat az ünnepek alatt. – Én sem – mondta röviden Kati. - És ne nagyon legyen eltelve magától, Egan – tette hozzá. – Félig aludtam, amikor az történt. Egan szeme elsötétült, tekintete Katibe fúródott a szavait követő hosszú csend alatt. A lány pedig olyan módon érezte a jelenlétét, ahogy korában egy férfiét sem. Érezte magasságát és erejét, és a végzetes hatást, amivel érzékeit megzavarta. – Félti a büszkeségét, Kati? – kérdezte halkan Egan. A lány hosszú körmeire meredt. – Úgy szeretem ez életemet, ahogy van – mondta. – Túl elfoglalt vagyok egy kapcsolathoz. Bármilyen kapcsolathoz. És amit maga forgat a fejében... – Ki van itt eltelve magától? – vágott közbe Egan, dühös pillantás kíséretében. – Istenem, engem igazán nem zavar, ha egy nő tapasztalt, de a közönségességet nem szeretem. Kati talpra kászálódott, és már éppen emelte a kezét, ám a férfi sötét arckifejezése szinte megigézte, és csak állt előtte tehetetlenül, ökölbe szorított kézzel. – Egyszer már megütött, és akkor megúszta – mondta fojtottan a férfi. – Ha most megint megteszi, az ágyban fogunk kikötni. Kati érezte, hogy teste remegni kezd a szavak hatására. – Nem – nyögte ki. – De igen. – Egan nagy levegőt vett, metsző tekintete Katiba fúródott. – Nem vette még észre, hogy olyan hatással vagyunk egymásra, mint az olaj a tűzre? Csak egy csók kellene hozzá, semmi más, és élve emésztenénk el egymást. Ezzel kezdettől fogva tisztában vagyok. Kati ezzel véletlenül sem volt így, és ahogy Egant a szerető szerepébe képzelte, arca lángvörös lett. El kellett fojtania egy ijedt lélegzetvételt, ahogy elfordult, és kezét védekezőn karba tette karcsú teste előtt.

– Ne aggódjon. Nincs veszélyben, nagyvárosi leányzó – mondta gúnyos hangon a férfi. – Annyira nem vagyok kiéhezve. Csak ne feszítse túl a húrt. Kati fel sem tudta fogni igazán, mire célozgat. Egan az ellensége volt. És az is marad, még ha ketté is kell harapnia a nyelvét. Üres tekintettel bámult ki az ablakon. – És még Ada jár meghallgatásokra szerepekért! – folytatta Egan. – Megjátssza az ártatlant? Egyáltalán nem játszott, de ezt úgysem hinné el ez a felfuvalkodott hólyag. Kati egész testében megdermedt, feje búbjától a harisnyás lábfejéig, és képtelen volt szóhoz jutni. Elég ijesztő, ha egy férfi azzal fenyegeti meg az embert, hogy az ágyába vonszolja, ha felbosszantják. Ő észre sem vette, hogy egyáltalán bosszantaná, egészen mostanáig. Vajon miért is teszem? – morfondírozott, és rájött, hogy maga a kérdés is ijesztő. – Kati... – szólt Egan gyengéden. Kati megmerevedett. – Megvárja a tőzsdeügynöke? – kérdezte halkan. Egan rosszallóan nézett feléje. – Mi a fene baja van? – Először megfenyeget, hogy az ágyába hurcol, aztán megkérdezi, mi a bajom? – tört ki a lány, és idegesen nézett a férfira a válla fölött. Egan pislogott egyet, mint aki meglepődött. – Nem fenyegetésnek szántam. Kati elpirult, és odébb ment. – Ki tudna lépni a megtestesült ártatlanság szerepéből, és lenne szíves rám nézni? – mordult utána a férfi. Kati a szobájába ment, és becsapta maga mögött az ajtót, s a biztonság kedvéért a kulcsot is elfordította. A nappali felől nyomdafestéket nem tűrő káromkodások sorozata hallatszott, aztán a bejárati ajtó durván becsapódott, és csend ült a szobára. Ezek után képtelenség lenne egy fedél alatt maradni Egannel, gondolta kétségbeesve Kati. Egyszerűen szállodába kell költöznie, amíg itt van. Épp elég volt elviselni folytonos kötözködését, de az, hogy egyéb következményekkel fenyegette, az ágyára célozgatva, már több volt a soknál. Az utolsó csepp a pohárban. Az öntelt vadállat! Feltételezné róla, hogy gyengeségében az első szóra beugrana az ágyába. Felnyögött, ahogy felidézte keze érintését a csípőjén, a vad reszketést, mely érintetlen testét a hatalmába kerítette. Összeszorította a fogát. El kell menekülnie előle. Mi lesz, ha újra próbálkozik? Csak azt nem tudta, hogyan hozza Ada tudomására a szándékát anélkül, hogy tönkretenné szegény lány karácsonyát.

4. FEJEZET Kati már félig bepakolt a bőröndjébe, mikor Ada hazaért a meghallgatásról. Még mindig nem döntötte el, mit is tesz pontosan azon kívül, hogy kivesz egy szobát az utcájukban levő hotelben. Azt biztosan tudta, hogy nem bírna ki még egy éjszakát Egannel. – Mit csinálsz? – kérdezte Ada félszegen, és megállt Kati szobájának ajtajában, – Kiürítem a szekrényemet – jött a mogorva válasz. Ada megköszörülte a torkát. – És hová viszed, ami benne volt? – Egy hotelbe. Ada megviselten dőlt az ajtófélfának. – Értem. Egan hazajött. – Hogy találtad ki? – kérdezte Kati kedvesen, és becsukta a bőröndöt. – Felnőtt emberek vagytok – érvelt a barátnője. – Nem igaz, hogy nem tudtok kijönni egymással, legalább a karácsonyi ünnepek idejére! Az isten szerelmére! – A bátyáddal nem lehet kijönni – mondta Kati felháborodott hangon. Kisimított egy tincset az arcából, és mérgesen nézett Adára. – Szerintem az is csodával határos, hogy vannak olyan emberek, akik hajlandóak neki dolgozni. A másik felsóhajtott. – Meglepő módon a legtöbb alkalmazottja évek óta dolgozik már nála. Ritkán adódnak személycserék. – Idegesen pillantott Katire. – És kivétel nélkül jól bánik a nőkkel. Udvarias, kedves, figyelmes... – Ugyanarról az emberről beszélünk? – kiáltott Kati. – A nagy, csúnya férfiről, aki két napot és egy éjszakát töltött itt? Ada nevetve rázta meg a fejét. – Jaj, Kati, Kati. – Kiment az előszobába. – Te nyertél. Én is bepakolok. Itt hagyjuk Egannek a lakást, és mindketten megszállunk egy hotelban. – Várj egy percet – ellenkezett Kati. – Karácsony van, ő pedig a bátyád, akit csak azért hívtál meg... – Az biztos, hogy nem azért, hogy tönkretegye a karácsonyodat, akár hiszed, akár nem – mondta gyengéden Ada. – Olyan vagy nekem, mintha a nővérem lennél. Hogyan hagyhatnám, hogy egyedül menj el? Kati az ajkába harapott, és tanácstalanul bámult a bőröndre. Már nem tudta, mit is tegyen, – És ha úgy tennél, mintha nem is lenne itt? – próbálkozott Ada félénken.

Kati felnézett. – Azt nem fogja hagyni. Egyfolytában sértő megjegyzéseket tesz, azt mondja... – Kati elpirult, és képtelen volt állni barátnője kérdő tekintetét. – Megvannak a maga érdekes elképzelései arról, honnan szedem az anyagot a könyveimhez. – Akarod, hogy beszéljek vele? – Az csak rontana a helyzeten. – Odább tolta a bőröndöt, és gondterhelten huppant mellé az ágyra. – Maradok. Nem állhatok közétek, pont karácsonykor. – Angyal vagy – vigyorgott Ada. – Bárcsak az lennék. Akkor talán békén hagyna – motyogta Kati. – Viselkedj vele úgy, mintha nem találkoztatok volna korábban – ajánlotta Ada. – Ez aztán az ötlet! – Egy próbálkozást talán megér. – Hát persze. Hol tartod az arzént? – Szégyelld magad! Karácsony van! – Rendben, velem lehet beszélni – csillapodott le Kati. – Hol találom a hússzeletelő kést? Ada lemondóan széttárta a karját, és kiment. Egan aznap későn este jött csak meg. Megviseltnek és szétszórtnak tűnt. Olyan pillantást lövellt Kati felé, mintha minden rossznak a világon ő lenne a forrása. – Izé, félretettünk neked egy kis vacsorát, Egan – mondta Ada. – Nem vagyok éhes – mondta mogorván, tekintetét még mindig Katire függesztve. – Hozok egy kis kávét magának – mondta Kati kedvesen, udvarias mosollyal. Egan bambán nézett utána. – Agyrázkódást kapott? Ada nevetett, miközben követte barátnőjét a konyhába, hogy segítsen. – Működik – súgta, ahogy megrakták a tálcát. – Azt hiszi, beteg vagy. – Mikor nem hitte? – Kati vágott néhány szelet linzert, a kávéscsészék mellé kistányérokat, villát és szalvétát is rakott, és a megpakolt tálcát a nappaliba vitte. Egan elterült a nagy fotelban, amelyet megérkezése óta kisajátított. A fotel mélyéről pillantott fel, ahogy Kati letette a tálcát a kisasztalra. – Mondtam, hogy nem vagyok éhes – ismételte meg. – Ja, a sutit nem magának hoztam – búgta Kati mosolyogva. – Ada és én esszük meg. Úgy tűnt, a férfinak ettől még rosszabb lett a kedve. Felállt, és elvette a csésze feketét, amelyet Kati töltött neki, és belekortyolt. Hirtelen mintha felderült volna. – Túl gyenge – mondta Katire pillantva. A lány nem vette fel a kesztyűt.

– Tényleg? – Ő is belekortyolt a sajátjába. – Igen – hazudta –, valóban az. Megyek, csinálok másikat. – Ne fáradjon – mondta röviden Egan, ahogy hátradőlt, és nagy, erős kezének tenyerén egyensúlyozta a kistányért és a csészét. – Ez is megteszi. Kati süteményt csipegetett, és elmerülve nézte a tévét. Egy detektívekről szóló romantikus komédiát néztek. – Hát nem észvesztő egy férfi? – kérdezte Ada, ahogy megjelent a főszereplő. – De, nagyon is – mondta Kati színpadiasán. – Olyan jóképű. – Felhúzott szemöldökkel pillantott Eganre. Egan szúrós tekintettel viszonozta a pillantását, de nem szólt semmit. – Sikerült elintézni az üzletet a tőzsdeügynökünkkel? – kérdezte Ada reklám közben. – Igen – jött a rövid válasz. Egan kiitta a kávéját, és felállt. – Azt hiszem, lefekszem aludni. Fárasztó nap volt. Jó éjszakát. – Katihez egy szót sem szólt, és elhagyta a szobát. – Még kilenc sincs – jegyezte meg Ada, és mogorva tekintettel nézett utána. – Sosem fekszik le ilyen korán. – Talán furdalja a lelkiismeret – találgatott Kati. – Amiért olyan utálatosan viselkedett velem. – Álmodozz csak, kedvenc barátném – sóhajtott nagyot Ada. Ekkor megcsörrent a telefon, és Ada feltápászkodott, hogy felvegye. Arca felvidult, mikor meghallotta, ki az. – Marshall! – súgta Katinek. Kati arca felderült. Ada barátja már hetek óta távol volt, és a szemeiből most a boldog viszontlátás öröme sütött. A telefonnal együtt kiment az előszobába, hogy Kati nézhesse a tévét, – Holnap egy vacsora a Rainbow Grillben, négyesben? Elhívhatnád Jacket! – kiáltott be Ada. Kati felvillanyozódva válaszolt. – Jó lenne, de Jack még nincs a városban. Mit szólnátok a péntek estéhez? – Rendben! Megbeszélem Marshallal. – Mit beszélsz meg? – Egan az ajtóban állt, nyakkendőjével a kezében, inge kigombolva lógott széles mellkasán. – Egy vacsorát péntek estére – lelkesedett Ada. – Akarsz csatlakozni? Van egy csodálatos barátnőm...

– Barátnőt és is tudok szerezni magamnak – mormolta a férfi ajkbiggyesztve. – Pénteken? Megkérdezem Jennie-t. Hánykor? Katit elég rosszul érintette ez a dolog, és ezt tekintete el is árulta. Egan éppen feléje nézett, és leplezetlen rosszindulattal vigyorgott rá. – Mi a baj, drágám? Talán feszélyezni fogom, ha csatlakozom? Kati már-már elfeledkezett felvett szerepéről. Ő most az udvarias háziasszonyt alakítja. Személyeskedések nélkül. Kötözködés nélkül. Karácsony. Jókedv. Összeszorította a fogát. – Természetesen szívesen látom – mondta fagyos mosollyal. Egan felhúzta bozontos szemöldökét. – Istenem, hívj orvost – mondta Adának. Kati csak még ragyogóbban mosolygott. – Nos, azt hiszem, én is lefekszem. Kicsit fáj a fejem... – De még csak kilenc óra! – tört ki Ada. – Nem akarsz egy kis csendet és nyugalmat? – kérdezte Egan a húgát. Ada egyikről a másikra pillantott, és felsóhajtott. – Hát, lehet, hogy én is lefekszem. Azt hiszem, szükségem van a pihenésre, ha meg akarom őrizni a szépségemet. – Van, akire tényleg ráférne – jegyezte meg Kati Eganre pillantva. A férfi halkan nevetett. – Úgy gondolja, csúnya vagyok? Kati elpirult. Szeme akaratlanul is végigfutott Egan durva arcélén, ferde orrán, kemény, gonosz száján. Valahogy nem tudta elfordítani a tekintetét. Egan viszonozta a pillantását, a szemébe nézett, és csak álltak ott, egymást bámulva a feszültségtől terhes csendben. – Bocsánat – motyogta Ada egy mosolyt visszafojtva, ahogy átfurakodott Kati megdermedt alakja mellett, saját hálószobájába. – Jó éjszakát! Egan nehezen lélegzett, ahogy Katit bámulta. – Úgy gondolja? – ismételte furcsa hangon. Kati nagyot nyelt. Torka teljesen kiszáradt, ajkai szétnyíltak, Egan pedig vágyódva pillantott rájuk. Kati hirtelen rádöbbent, hogy Egan korábban nemcsak fenyegetőzött. A férfi kívánta őt! – Én... fáradt vagyok – nyögte ki végre, és megmozdult. Egy hosszú, izmos kéz torlaszolta el az útját. – Ma délután nem fenyegettem – mondta gúnyosan. – Csak figyelmeztettem, mi minden történhetne. Maga sem vak, látnia kell, milyen hatással vagyunk egymásra, Kati – tette hozzá fojtott hangon. Kati zavartan lépett hátra. – Van... barátom... akit nagyon kedvelek – Mondta reszkető hangon.

Egan előrébb lépett, csak annyira, hogy Kati érezhesse teste erejét és melegét, forró leheletét aranyvörös haján. – Az nem elég, ha csak kedveli. Kati felpillantott, és Egan szemébe nézett. – Nem? A férfi ujjai leheletfinomam érintették meg a nyakát, érzékien simogatva selymes bőrét. – Rózsaillata van – súgta nyersen. Kati hideg, remegő ujjai Eganére fonódtak, ahogy megpróbálta elemelni őket a nyakától. Egan elkapta a kezét, és saját mellére tette, aztán az inge alá csúsztatta, hogy érezze meleg izmait és dús szőrzetét. Katinek lélegzete is elakadt. Egan olyan kemény volt, mint egy szikla, és erős szőrzete csiklandozta az ujjait, ahogy a mellkasára szorította őket. Erős kölnije elkábította, teljesen elmerült a férfias illatban. – Elfelejtette, mit kell ilyenkor tenni? – búgta Egan. – Felfrissítsem az emlékezetét? Kati a férfira emelte homály ős. tekintetét, szeme kitágult, és furcsán nézett Egan csillogó szemébe. A férfi feje Kati fölé hajolt, kemény arcán kívül nem is látott mást. – „Letépte róla ingét” – idézte átéléssel – „és reszkető ujjait végigfuttatta kemény, férfi...” – Ne! – Kati felismerte a részletet, és forrón elpirult. Rögtön elkapta a kezét a férfi testéről, és úgy húzódott el tőle, mintha megégette volna. Egan furcsa csengéssel nevetett, és szemei lángoltak, ahogy Kati maga mögött a kilincset kereste. – A riporter barátja nem szereti, ha ezt teszi vele? – kérdezte durván. – Vagy inkább azt szereti, ami ezután következik? Kati szipogva fordult meg, és kinyitotta az ajtót. Épp be akarta csapni, de Egan erős karjával ezt megakadályozta. – Gyűlölöm magát – lihegte Kati reszketve, és majd megőrült, ha arra gondolt, hogy Ada meghallhatja őket. – Egyfolytában ezt mondogatja – válaszolta Egan. – Maga az, kedvesem, akinek nincsenek gátlásai, szóval ne ugorjon folyton nekem, ha emlékeztetem erre. – Én nem vagyok olyan nő, amilyennek gondol! – Kati most már kiabált. – Nem viccel? – suttogta szemtelenül Egan, szúrós tekintettel támasztva alá szavait. – Menjen a pokolba, maga ronda marhapásztor! – üvöltötte magából kikelve Kati. Egan elragadtatva tanulmányozta Kati elvörösödött arcát és sötét szemét. – Ada azelőtt sokat mesélt a kedves barátnőjéről, akivel könnyű kijönni. Mielőtt találkoztunk volna, hamvas rózsaszálnak képzeltem. Nagy meglepetést okozott, drágám.

– Maga talán nem? – vágott vissza Kati. Egan halkan nevetett. – Egy nőnek sem sikerült még átvernie engem. Nem kellett elolvasnom a könyveit, hogy rájöjjek, milyen is maga valójában. Elég volt látnom magát bevetéskor. – Lerobbant az autó - tiltakozott a lány. – Richardnak és nekem mérföldeket kellet gyalogolnunk... – Nem unja még ezt a hazugságot? Már mondtam – tette hozzá Egan, miközben szemei érzékien összeszűkültek –, hogy a tapasztalt nőktől beindulok. – Akkor miért nem megy, és keresi meg a barátnőjét, akivel az éjszakát töltötte? – vágott vissza hevesen Kati. Egan felhúzta a szemöldökét, és elvigyorodott. – Az zavarta magát? Kati ekkor figyelmeztetés nélkül, teljes erejéből a férfi lábára lépett, és ahogy Egan elvesztette az egyensúlyát, hirtelen becsapta az ajtót, és belülről bezárta. – Kati! – dörömbölt Egan dühösen. – Gyerünk, törje csak be! – hangzott a kihívás. – Addig fogok kiabálni az ablakon, amíg ki nem jön a rendőrség! Tompa káromkodást lehetett hallani, aztán kinyílt egy ajtó, és Ada szinte hisztérikus hangja hallatszott, aztán Egané. Dühödt volt, ugyanakkor békítő. Pár perccel később a két ajtó szinte egyszerre csapódott be. Kati mérgesen sóhajtva levetkőzött, és a zuhany alá lépett. Idegességében észre sem vette, hogy a víz jéghideg.

5. FEJEZET Egan szerencsére már nem volt otthon, amikor Kati másnap későn reggel felébredt. Jack felhívta, hogy értesítse: visszajött a városba, és elhívta vacsorázni. Hálásan, hogy végre kimozdulhat, tűkön ülve várta a barátját aznap délután hatkor. Ada együtt érző volt vele bátyja különös viselkedését illetően, megjegyezve, hogy reggel kissé sántítva jött elő a szobájából. De megérdemli. Ez volt az első alkalom, hogy Ada valami rosszat mondott a bátyjáról Katinek. – Szerinted én botrányos vagyok? – kérdezte Kati váratlanul, mikor Jackkel egy ízletes marhasült után a kávéjukat kortyolgatták. Jack nagy szemeket meresztett rá. – Te? – Csak mert olyanokat írok, amilyeneket írok – tette hozzá Kati. – Ez fontos nekem. – Nem, egyáltalán nem vagy az – hangzott az őszinte válasz egy mosoly kíséretében. – Szerintem hihetetlenül tehetséges vagy, és fantasztikus élmény a könyveidet olvasni. – Tehát úgy látod, nem élek kicsapongó életet? Jack csak nevetett. – Ugyan, mitől lennél te kicsapongó? Mi a baj? Megint kellemetlenkedő leveleket kaptál? – Á, nem. Csak... – Kati felsóhajtott, és a kezére fektette az állát. – Eganről van szó. – Kérlek, ne rontsd el ezt a nagyszerű estét – jegyezte meg Jack idegesen fészkelődve. – Olyan pillantása van annak a fickónak, amihez fegyverviselési engedély kellene. – Nekem mondod? Folyton a könyveim miatt piszkál. – Még nem jött rá, hogy fantázia és valóság két különböző dolog? – Nem, mert nem is akarja megérteni. – Kati röviden felnevetett. – Egan a saját elképzelései szerint ítéli meg a világot. A saját törvényei szerint él. – Nekem is ez volt róla a benyomásom. – Jack Kati szomorú arcát nézte, és biztatóan megveregette a kezét. – Karácsony után elmegy – mondta vigasztalóan. – Boldog, új év – sóhajtotta maga elé Kati, és a kávéjába kortyolt. Vacsora után táncolni mentek, és egy időre sikerült megfeledkezni a gondjairól. Fekete ruhája vonzotta az érdeklődő pillantásokat. A felsőrész teljesen szabadon hagyta hamvas bőrű vállát, a szoknyarész pedig bő volt és hosszú, és izgalmasan hullámzott. Haját a feje tetejére tornyozta, Is csak egy leheletnyi sminket tett magára. Magától értetődően, természetesen mozgott az egyedi tervezésű ruhában.

A világ tetején érezte magát, amíg vissza nem ment a lakásba, ahol Egant találta az előszobában. – Hol van a szerelmes ifjú? - A férfi a mögötte bezáruló ajtó felé vicsorgott. – Nem jön fel még egy kontyalávalóra? Fehér ing volt rajta, a könyökéig feltűrve, félig kigombolva, és fekete nadrág. Nyilvánvaló volt, hogy ő sem töltötte otthon az estét, és fennhéjázó stílusa most még inkább zavarta Katit. Még mindig füstölgött a tegnap este miatt. – Nem hord kontyot – mondta gyilkos mosollyal. – Én pedig nem adom kölcsön a sajátomat. Egan felemelte a fejét, és hosszan, rosszallóan mérte végig Katit. Tekintete meztelen vállán időzött. Katit zavarta ez a pillantás, és úgy mozdította vállait, hogy a ruha rugalmas felsőrésze visszaugorjon a helyére, és mindent eltakarjon, ami a kulcscsontjától lejjebb van. – Talán szégyelli magát előttem? – kérdezte Egan halkan, és közelebb tépett. Kati legszívesebben elfutott volna. Hol a fenében lehet ilyenkor Ada? A férfitól nem tud a szobájába menekülni, ezzel tisztában volt. – Hol van Ada? – kérdezte gyorsan. – A szobájában beszélget Marshallal. Miért? Maga már nagy lány. Ugye nincs szüksége védelemre? De még mennyire, hogy volt, ám a legjobb barátnőjére nem számíthatott ezen az estén, ez nyilvánvalóvá vált. Kati érezte, ahogy Egan meleg, durva kezei megérintik, végzetes elszántsággal. Teste beleremegett az érzésbe, amint Egan céltudatosan elkezdte lefejteni a válláról a ruhát, egyre lejjebb... – Jól csinálom? – lihegte Kati fölé hajolva. Egan mellkasa erősen zihált, a lány pedig magába szívta teste melegét. – Egan... – kezdte. – Ne beszéljen! Maradjon nyugton! – A férfi ajka végigsimított a vállán, vöröslő nyomot hagyva. Ujjaival a karját simogatta, szorította, miközben fogával lassan, gyengéden csipegette puha húsát. – Ne – nyögte Kati behunyt szemmel, fejét oldalra fordítva, mintha könyörögne a férfinak, hogy tegye, ami jólesik. – Maga akarja – suttogta hevesen Egan. – És én is. Borzasztóan... Kati megborzongott a másik nyelvének és fogainak érintésétől, ahogy végigsimított meleg vállán és kulcscsontján, és a csend megtelt ígéretekkel.

Egan lélegzete furcsán érdesnek hangzott, ahogy magához húzta Katit. – Olyan az íze, mint a legédesebb méznek – mondta fojtott hangon, és ujjai már fájóan szorították, de Kati túlságosan el volt ragadtatva ahhoz, hogy ezt észrevegye. – Drágám – suttogta a férfi, és szája egyre követelőzőbb lett, ahogy a nyakához ért, majd álla alsó részét simogatta. Kezével beletúrt a hajába, mit sem törődve a gondosan elkészített konttyal, ahogy hátrahajtotta Kati fejét, és kemény, szétnyílt ajkaihoz emelte. – Drágám, sóvárgok maga után... Száját éppen a Katié fölé helyezte, és abban pillanatban a lány mindent odaadott volna neki, amit csak akar. De mielőtt ajkaira hajolhatott volna, egy nyíló ajtó zaja zavarta meg a fülledt csendet, – A francba – nyögte Egan. Ujjai felhorzsolták Kati karját, szeme szikrázott, ahogy eltolta magától, mint akit saját szenvedélye vakított el, ugyanaz a kielégítetlen szenvedély, amitől Kati is reszketett. – Marshall folyton tengeribeteg, mégsem engedik haza – sóhajtott Ada, nem figyelve a levegőben remegő feszültségre. – Miért nem inkább egy férfit találtam magamnak egy tengerész helyett? Szia, Kati? Kellemes volt az este? - Persze - hebegte a lány, a kielégítetlen vágyódás homályán áttörő mosollyal. Egan felé pillantott, tekintetük keresztezte egymásét, mire Kati vadul elpirult. Egan valami szörnyűt motyogott fojtott hangon, és még csak tettetni sem próbált némi udvariasságot, ahogy beviharzott a szobájába. Ada csodálkozva nézett utána. – Mi a baja? – Ha én azt tudnám – válaszolta a barátnője szelíden. – Istenem, de fáradt vagyok! Táncolni voltunk, és most borzasztóan fájnak a lábaim. – Azért ne készítsd ki őket nagyon péntekig – nevetett Ada. – Aludj jól! – Megpróbálom – motyogta Kati, aztán bement a szobájába, és szinte összecsuklott. Egan még csak meg sem csókolta, mégis úgy remegett, mint a nyárfalevél. Isten tudja, mi történne, ha egyszer komolyan letámadná. Gondolni is rossz volt rá. Lefeküdt, és fél éjszaka ébren forgolódott és elmélkedett, aztán másnap reggel hasogató fejfájással ébredt. Egan egész nap borongós hangulatban volt. Nyughatatlanul mászkált fel-alá a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Még Kati is megsajnálta egy kicsit. – Elkoptatja a szőnyeget – jegyezte meg ebéd után, miközben Ada a konyhában mosogatott. Egan megfordult, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, és Katire nézett. - Ha elkopik, majd veszek magának másikat.

– Nem így értettem. – A lány igyekezett megőrizni a nyugalmát. Egan kemény arcát kutatta, bár nem volt képes a szemébe nézni. – Ugye, zavarja a bezártság? – Borzasztóan – vallotta be a férfi. – Nem tudnék így élni. – New Yorkban olyan sok a látnivaló – csicseregte Kati. – Ott a Central Park, a szabadságszobor, az Empire State Building... – Ezeket már láttam egyszer – mondta. – És az utcákat is bejártam. Ami nekem kell, azt odakint nem fogom megtalálni. Kati felemelte a tekintetét, amely összetalálkozott Eganével. A férfi olyan gyorsan lépett hozzá, hogy meg sem látta, amint közeledik. Egyszerre ott tornyosult felette. – Nekem maga kell – mondta meleg, bársonyos hangon. – Belefáradtam a tettetésbe. – Nos, nekem viszont... nem kell maga – rebegte Kati nem túl meggyőző, vékony hangon. – Van barátom... – Nem akarok versenyezni – vágott közbe Egan. – Mi a fenétől fél? Nem vagyok durva az ágyban. Nem okoznék fájdalmat magának. Kati erősen elpirult, és sikerült megállnia, hogy megüsse a férfit – Jobb volt, mikor gyűlölt – mondta mérgesen, és Eganre pillantott. Egan szeme is őt figyelte. – Úgy gondolja, hogy valaha is gyűlöltem? Kati ajkai szóra nyíltak, de mielőtt válaszolhatott volna, Ada befejezte a mosogatást, és ettől kezdve Kati úgy tapadt rá, mint egy pióca, egészen addig, amíg el nem indultak vacsorázni. Jack elvigyorodott, mikor meglátta Katit burgundi vörös bársonyruhájában. – Csodásan nézel ki – lelkendezett. – És a hajad is tetszik így, leengedve. – Köszönöm. Te sem nézel ki éppen rosszul. Jack, már ismered Marshallt. - Kati a magas, sötét hajú fiatalember felé bólintott Ada mögött. – Hát persze! – Jack kézfogásra nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy újra látom. – Szintén – válaszolta Marshall, és szorosan magához ölelte Adat. – Még mindig szeretem a tengert, de néha vágyom a szárazföld után. – Azt elhiszem. Izé, nem úgy volt, hogy a bátyád is velünk tart? – kérdezte Jack érezhető aggodalommal. – Vele a Rainbow Grillben találkozunk – válaszolta Ada. – Előre lefoglaltam az asztalt. – Ez jó ötlet volt – mondta Jack, és belekarolt Katibe. – Nos, akkor jöjjön, aminek jönnie kell – suttogta elfojtott hangon.

– Minden rendben lesz – ígérte Kati, ahogy Ada és Marshall lemaradtak. - Ha kötözködni kezd, megkérjük a pincért, hogy öntse nyakon egy kis borral. – De azért ugye nem fog kötözködni? – Jack arca továbbra is riadt volt. Kati nyugtatóan megveregette a karját. Jack fellépése általában nem volt lehengerlő, Kati viszont bárhol szíves örömest nyakon öntötte volna Egant. – Nem hiszem – ígérte, – Ne aggódj! Minden rendben lesz. Nem sokkal később élénken felidézte magában ezeket a szavakat, amikor Egan csatlakozott az asztaltársasághoz, amely hatvanöt emelet magasságból gyönyörködhetett a város fényeiben. A férfi oldalán egy borzas kis szőkével jelent meg, akiről tüstént lerítt, hogy igazi cicababa, aki szereti a pénzt. A legelső pillantásával rögtön hadat üzent Katinek. – Szóval ő Ada – buggyant ki a száján, kezét Kati felé tartva. – Nem talált – mondta röviden Kati. – Ő Ada. A szöszi vállát vont, hanyagul elmosolyodott, és megfordult, hogy köszöntse az elragadtatott Adat. – Szóval maga Ada. Örülök, hogy végre találkozunk. Olyan sokat hallottam már önről Egantől, Tudja, mi már nagyon régóta ismerjük egymást. Egan mindig felkeres, ha New Yorkban jár. Én modell vagyok. Mintha ez nem lett volna ráírva, gondolta Kati, ahogy leült melléje. Kis híján elájult drága parfümjének illatától. – Hát nem ez a legcukibb hely? – lelkendezett a nőcske. – Imádom a hangulatát. És a zenekar is isteni, nem gondolják? Kati nem gondolta. Mivel nem hallotta sem zenét, sem a rekedtes hangú bárénekest a szöszi csacsogásától. Mikor épp azon kezdett tűnődni, hogyan lesz képes enni ebben az átható illatfelhőben, Egan a mellette levő székre huppant, és ettől teljesen elment az étvágya. – Jennie Winn, ez itt Katriane James és a partnere... – udvariaskodott Egan. Kati megvető pillantást vetett rá, és gőgösen hozzátette: – Jack Asher. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – rebegte Jennie. – Ön mivel foglalkozik, Mr. Asher? – énekelte, és megrezegtette hosszú műszempilláit. Jack, mint született köpönyegforgató, tüstént felvillanyozódott. – A Times újságírója vagyok, politikával foglalkozom – mondta. Jennie szeme felcsillant. – Valóban? Jaj, én teljesen odavagyok az okos férfiakért. Katinek a szalvétájába kellett fojtania kuncogását. Ez a nő vagy tényleg ilyen sötét, vagy csak tetteti magát! – Min szórakozik ilyen jól, Miss James? – kérdezte Egan jeges hangon. Katinek sikerült összeszednie magát. – Csuklanom kellett, Mr. Winthrop – nyögte ki. – Mitől? A levegőtől?

– Jaj, Egan, édesem – turbékolta Jennie, tekintete túlsiklott a férfin, és Katin állapodott meg. – Ne idegeskedj, később felmegyünk hozzám, és én majd megnyugtatlak. Kati majdnem átharapta az ajkát, mert a legszívesebben sikított volna. Nem mert Eganre nézni, mert akkor nem bírta volna tovább. – Jennie, inkább nézd meg az étlapot - mondta Egan röviden. – Ahogy akarod, édes. – Én egy Wellington marhasültet kérek – mondta Ada. – És te, Kati? – Lehet itt libát enni? – kérdezte Egan fojtott hangon. – Ha lehet is – válaszolta Kati gonosz mosollyal –, a magáé talán már a sütőben sistereg, édes. Egan gyilkos pillantást lövellt feléje, de Kati állta. A katasztrófát megelőzendő, Jack gyorsan közbevágott. – Kati, te nem a narancsos kacsát akartad kipróbálni? A lány végre elvonta tekintetét Egonról, és Jackre mosolygott. – De igen. Ekkorra már a pincér is megjelent fehér zakójában, hogy felvegye a rendeléseket. Mindent összevetve, Kati szerette a New York-i pincéreket. Megkülönböztetetten előkelő tartásuk és modoruk volt, és kivétel nélkül kedvesek és udvariasak voltak. – Én egy marhasültet kérek – vetette oda Jennie hanyagul. – Véresen, drágám, – Ez a nő a szívemből szólt – mormogta Egan. – Én is ugyanazt kérem. Kati szívesen tett volna egy megjegyzést a barbarizmusról, de kényszerítette magát, hogy inkább maradjon csendben. Aztán mikor meghozták az ételt, túlságosan elfoglalta az, hogy minden egyes falatját kiélvezze, így nem vesztegette Egan Winthropra az idejét, De végül jött a kávé és a desszert, és amíg Kati az isteni angol tortakülönlegességet majszolta, Egan hátradőlt, és Jacket méregette. – Olvastam a cikkét a washingtoni botrányról – szólította meg a fiatalabb férfit. – Valóban? – kérdezte Jack udvarias mosollyal. – Érdekes, amit az ügynökség költségvetési hiányáról ír – folytatta Egan. – Úgy tűnik, a munkatársai olyan kifizetésekről találtak feljegyzéseket, amelyek sosem jutottak el a kedvezményezettekhez. Mindig is csodáltam a politikusok arcátlanságát, ahogy az emberek belenyugvását is. Jacket felvillanyozta a téma.

– Igen. Azt viszont egyáltalán nem értem, hogyan képzelhette az illető, hogy ezt megúszhatja – mondta, és teljesen megfeledkezett a desszertről, ahogy belebonyolódott a részletekbe. Egan jó beszélgetőpartnernek bizonyult, sok érdekes gondolatról esett szó, és Kati is érdeklődve figyelte a beszélgetést. Belemerült a szócsatába, ahogy mindenki más is az asztalnál, Jennie kivételével, akit halálosan untatott a téma. – Maga rengeteget tud a politikáról, Mr. Winthrop, ahhoz képest, hogy gazdálkodik – mondta végül Jack nevetve. – Politológiából diplomáztam – jött a hűvös felelet. – Inkább a gazdálkodás választott engem, mint fordítva. Mikor az apám meghalt, valahogy gondoskodni kellett Adáról és az anyámról, és nem volt senki más, aki átvehette volna a hatalmas farm irányítását. – Egan megvonta a vállát. – Még mindig nagy kihívás – tette hozzá mosolyogva. – A marhák nagyon hasonlítanak a politikusokhoz, Mr. Asher. Kiszámíthatatlanok, nehéz őket irányítani, és néha egyszerűen átkozottul lehangolóak. Jack nevetett. – Meghiszem azt! – Jaj, nem beszélgethetnénk valami kevésbé unalmas dologról? – sipákolta Jennie szenvedő hangon. – Én színházba akarok menni, és jegyünk van arra a fergeteges musicalre a Broadwayn. Elkésünk, ha egész este csak beszélgettek. Egan olyan pillantást lövellt felé, amitől egy oroszlán is megilletődött volna. Jennie elpirult, és megköszörülte a torkát. – Úgy értem, ha már befejezted, édes – mondta színpadiasán. Kati enyhe rosszindulattal emelte fel az állat. Ő elküldte volna Egant melegebb éghajlatra ahelyett, hogy hízelegni kezdjen neki. Ezzel a férfi is tisztában volt, mert amikor rápillantott, látta tekintetében a kötekedés fényét, s mikor rámosolygott, mintha valami vad és makacs villám csapott volna be közéjük. Kati ajkai megremegtek, és pajzsként szorította maga előtt a kávéscsészéjét. – Viszontlátásra – intett később Egan, ahogy kifizette a számlát. – A vendégeim voltak. Élveztem a beszélgetést – bólintott Jack felé. Mielőtt bárki is megköszönhette volna, ő és Jennie már eltűntek, Jack pedig a fejét rázta. – És én még azt hittem, gyűlöl engem. Istenem, micsoda esze van. Csak elvesztegeti a farmon. – Ada arca ragyogott. – Tudtátok, hogy egyszer egy nagyköveti állást is felajánlottak neki? De ő visszautasította anya meg én miattam. Azóta csak a farmnak él. – Azért nemcsak annak – motyogta Marshall. – Ez a nő kiborító volt.

– Én szívesen borítottam volna rá valamit – jegyezte meg Kati, aztán elszégyellte magát, amikor meglátta Ada döbbent arcát. – Hát, valószínűleg parfümben fürdött; alig tudtam levegőt venni – mondta védekezésképpen. De Ada csak vigyorgott, és Kati utálta mindentudó pillantását. Rendben, féltékeny volt! Hirtelen elakadt a lélegzete. Féltékeny? Eganre? Felemelte érintetlen borospoharát, és beleivott. Egan nem volt otthon, mikor végül visszaértek a lakásba, és Kati szinte látta maga előtt azzal a tüzes kis szőkével. Furcsa, rossz érzése támadt tőle. Lezuhanyozott, és lefekvéshez készült, de aztán csak járkált körbe-körbe a szobájában, – Valami nincs rendben? – kérdezte Ada pár perccel később, amikor benézett hozzá. Kati nem szokott így fel-alá mászkálni. – Már te is kezdesz olyan lenni, mint Egan. Elkoptatod a szőnyeget. Kati tanácstalanul tárta szét a kezét, és a pánt után kapott, ami folyton lecsúszott a válláról. Zöld hálóinge túl nagy volt rá, de szerette, hogy olyan kényelmesen belefér. – Olyan nyughatatlan vagyok. Ada csendben figyelte barátnőjét. – Ő egy férfi – mondta gyengéden. Kati nyakig elpirult, és elfordult. – Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom – mondta Ada habozva. – De tudod, képtelenség nem észrevenni, milyen szemeket meresztesz rá. És hogy ő milyeneket mereszt rád. Normális emberek nem veszekednek úgy, mint ti ketten. És ami ilyen robbanékony, az nyilván... nos, nyilván valami nagyon erőteljes dolog okozza, nem gondolod? – Gyűlölöm őt – mondta Kati fogvicsorítva. – Az elég erőteljes. – De te akarod őt. Kati behunyta a szemét. – Holnap karácsony. Ő holnapután visszatér Wyomingba, én meg az erkölcstelen könyveimhez, és mindkettőnknek jobb lesz így. A bátyád jövőjébe egy nő sem illik bele, és ezt te is tudod, Ada. – Visszafordult, arcát megfeszítette az önuralom. – Ő nem a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” típus. Ada aggódva nézett Katira. - Ő ezt állítja, de ugyan melyik férfi akar igazán megnősülni, nem igaz? Megfelelő társ kell hozzá. Kati görcsösen nevetett. – Mint amilyen Jennie, Ő pont illik hozzá, nem? – sziszegte dühösen. Ada megrázta a fejét. – Ő csak tompítja a fájdalmát. Egan nagyon magányos.

– Egyszer már megégette magát, és nem akarja még egyszer, ugye így van? – Nem hiszem, hogy Egant meg lehetne égetni, Kati – jött a gyengéd válasz. – Senkit sem enged elég közel magához. Én semmit sem tudok a magánéletéről, de azt hiszem, még soha senki nem kavarta fel őt annyira, mint most te. – Ő soha nem érintett meg engem... – Kati zavarában elharapta a mondatot. – Igen, tudom. Nem is a testiségre gondoltam – mondta Ada. – Az érzelmekre utaltam. Nem vetted még észre, hogy folyton emiatt piszkál? – Azért piszkál, mert kíván engem – jelentette ki tompán Kati. – Ő maga mondta. Azt hiszi, csak egy könnyű nőcske vagyok. Ada teljesen megdöbbent. – És, elmondtad neki az igazságot? – Természetesen nem! Nem tartozom a borzasztó bátyádnak semmiféle magyarázattal. Csak maradjon meg abban a hitben, hogy olyan szégyentelen vagyok, amilyennek hisz! Ada összehúzta a szemöldökét. – Kati, ő nem az a férfi, aki lemond arról, amit meg akar kapni. Azt hiszem, jobb, ha elmondod neki, – Ugyan minek vesztegessem rá az időmet? Holnapután elutazik – ismételte meg. – Kati... – Feküdj le, és ne aggódj miattam. – Kati kedvesen mosolygott, és átölelte aggodalmas barátnőjét. – Egan és én továbbra is ellenségek leszünk, mivel én nem adom be a derekam, ő pedig felhagy majd a próbálkozással. Igazán kellemes ellenfél. – Nem gondolnád így, ha csak egyszer is valóban az lett volna – válaszolta Ada. – Akárhogy is, de mindkettőnknek szüksége van alvásra. Majd lesz valahogy. Aludj jól! Ada feladta. Mosolygott, ahogy kiment. – Te is. De Kati nem aludt jól. Egész hajnalig nem. Egan pedig még akkor sem ért haza. Azzal a szőkével volt, és azzal a vastag, gonosz szájával csókolta, ami oly édes szenvedést okozott neki... Valami felébresztette. Nem tudta, mi, de érezte a világosságot szemhéján, és a hűvös levegőt a bőrén. Sötét, álmos szemei lassan kinyíltak. Egan állt az ágya mellett, egy szál nadrágban, széles mellkasa érzékien meztelen volt, és egy csésze kávét tartott a kezében. Ezüstös szemei szinte lángoltak, ahogy Katire nézett, s ez rögtön éberré és óvatossá tette a lányt.

Összehúzta a szemöldökét, amikor rájött, hogy Egan nem az arcát nézi. Gyorsan végigpillantott magán, és zavarba jött, amikor meglátta, hogy a bő hálóing félrecsúszott rajta az éjszaka folyamán, és tökéletesen formás, hamvas rózsaszín melle kilátszott. Kezével odakapott, hogy felhúzza a pántot. – Ne, Kati – szólalt meg Egan izgatott, fojtott hangon, és tekintete találkozott Katiével. – Ne. Hagyja, hogy megtörténjen. Közelebb jött, és az asztalra tette a kávét. Óvatosan melléje leült, Kati pedig gyűlölte a testét elárasztó gyengeséget és vágyódást, ahogy a férfira nézett. Haja úgy terült szét a párnán, mint egy kusza, vörös-arany háló, arca rózsás az álomtól, szeme homályos. És Egan is pont ilyen kócosnak tűnt, éppen annyira vonzónak talált a férfit boglyas hajával, meztelen, napbarnított, izmos karjával és mellkasával. A férfi mindkét kezét Kati feje alá csúsztatta, és úgy helyezkedett, hogy mellkasa Katí meztelen keblén pihent. Kati levegő után kapkodott az ismeretlen érzéstől, ahogy test a testhez ért, szeme pedig kitágult a férfi kutató tekintete hatására. – Addig fogom csókolni, amíg végül lábra sem tud majd állni – mondta érdes hangon Egan, és föléje hajolt. – Istenem, hogy kívánom a száját! Keményen, szomjasán szorította száját a lány ajkaira, és ez megijesztette Katit. Vékony kezét a vállához tette, és próbálta eltolni magától, amíg csak fel nem fedezte bőrének durva selymességét, dudorodó izmainak erejét. Kezével lassan végigsimított a férfi karján, érezte a kemény, feszes izmokat, aztán újra felsiklott keze válla kemény csontjára. Ezalatt a férfi szája lassított, gyengédebb lett. A fejét felemelte, szája megállt pontosan Kati ajkai felett, és egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. – Ugye nem szereted, ha keményen csókollak? – kérdezte durva, fojtott hangon. – Én igen. Keményen, forrón, mélyen. De majd megpróbálom gyöngédebben. Újra fölé hajolt, az ajkainak udvarolt. Az érzéki zsarolás iskolája volt. Kati feszülten feküdt felsőteste súlya alatt, minden egyes lélegzetét érezte, gyengéd érintése szinte égette. Ajakai szétnyíltak, nem tudott ellenállni, lélegzete zihált, szíve vadul vert. Nem tudta, hogy a nők így is érezhetnek, a regényei ellenére sem. Minden tudását könyvekből vette, mozifilmekből, a tévéből, és bizonyos részeket pletykákból. De amire most Egan tanította, az még csak nem is hasonlított eddigi ismereteihez. Lángra lobbantotta őt, ő pedig olyan mozdulatokat tett, teste úgy válaszolt, amitől maga is zavarba jött.

– Ez már jobban tetszik, drágám – lihegte Egan. – Sokkal, sokkal jobban. És most – súgta, és kezével végigsimított a lány hátának hosszú, meztelen vonalán –, ha akarod a számat, akkor gyere, és vedd el. Kati elvakult vágyódással tolta fel magát, és nyomta ajkait kemény szájára, és olyan lelkesen csókolta, ami leplezte tapasztalatlanságát az ilyen fajta szenvedélyes kalandok terén. Érezte, ahogy a férfi nyelve a szájába hatol, és felnyögött az érzés bensőségességétől. Egan felemelte a fejét, mintha a hang meglepte volna, és lenézett Kati merev, elgyötört arcára. Szabad kezével finoman hálóinge másik pántját húzogatta, és tekintetével követte a mozdulatot. – Akarsz engem most, Kati? – kérdezte halkan. – Akarod, hogy felálljak, és becsukjam az ajtót? Kati rögtön magához tért ezekre a szavakra, ahogy a férfi lángoló szemébe nézett. Egan egyértelmű kérdést tett fel, és meggondolatlan válasza az lenne, hogy igen. Ám az ajánlat csak röpke, futó kalandot ígért, ami miatt később, józansága visszatértével szégyellne magát. Nem beszélve arról, mi a fenét gondolna Ada! Egan, mintha megérezte volna bizonytalanságát, abbahagyta a simogatást. – Még gondolkozol? – kérdezte lágyan. – Én... nem tehetem – suttogta összeszűkült szemébe nézve. – Értem – motyogta Egan, és savanyú képet vágva pillantott az ajtó felé. – Valószínűleg nem sokáig maradnánk egyedül. Azt hitte, Kati csak Ada miatt nem akarja, az pedig ugye nem igazán számított. Akármi is az ok, a következmény ugyanaz lesz. Újra Katire nézett, és ahogy odébb csúszott, sűrű szőrzete lágy meztelenségéhez dörzsölődött. Elmosolyodott Kati reakcióján. – Tetszik? – kérdezte kihívóan, és odacsúsztatta a kezét, hogy a karja alatti puhaságot simogassa, amitől Katinek elállt a lélegzete. – Jobb lesz, ha ezt abbahagyja – mondta elhaló hangon. – Valóban? – Egan lehajolt, és finoman a szájához dörzsölte a száját, miközben ujjaival a selymes bőrön játszadozott, és lassan, határozottan a keményedő bimbó felé tartott, ami egyértelműen elárulhatja neki, milyen hatással van rá. – Egan? – szólalt meg Kati, és maga sem ismert a hangjára. Felemelte kezét, és a férfi hajába túrt. Úgy érezte, már nem ura a saját testének. Az már Eganhöz tartozott, teljes mértékben, és minden porcikája erről árulkodott.

Egan az orrát Kati orrához dörzsölte, ahogy szája hozzáért, és felemelkedett, az ujjai pedig egyetlen mozdulattal semmissé tették Kati elveit, erkölcsét és önbecsülését. – Kati – súgta érzékien, és belecsípett az alsó ajkába. – Kati, fogd a kezem, és tedd oda, ahova szeretnéd! Ez volt a legizgatóbb dolog, amiről valaha is hallott, álmodott, vagy ami eszébe jutott. Tehetetlenül nyúlt a keze után, gyötrő vágyában mellbimbójára fektette, és odaszorította. – Jaj, istenem! – nyögte remegve, arcát Egan forró nyakába fúrva, teste a saját vágyától reszketett. – Selyem – súgta Egan. Az ő hangja is érdes volt és remegő. – Selymes vagy. Lágy. Leheletfinom. – Szája megtalálta Katiét, és olyan gyengéden csókolta meg, hogy a lány szeme megtelt könnyel. Közben a férfi keze sem pihent, és a világ legédesebb gyötrelmét okozta neki. Aztán a hálóing hirtelen a helyére került, Kati pedig újra a takaró alatt feküdt, egész testében remegve, míg Egan felrázta a párnákat, és úgy ültette eléjük a lányt, mint egy nagy babát. – Jön Ada! – nyögte ki, és remegő kezekkel nyújtotta Katinek a csészét. A lány keze is remegett, és éppen hogy sikerült felocsúdniuk a kábulatból, amikor Ada kopogás nélkül, nagyot ásítva belépett. – Jó reggelt! – dúdolta, és rájuk vigyorgott. – Kész a reggeli. Hozd magaddal a kávédat! Kösz, hogy behoztad neki, Egan. – Szívesen. – A férfi sietve kilépett anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Megint rossz a kedve? – vonta össze a szemöldökét Ada. – Azt hittem, talán ellágyul, ha beküldőm vele a kávédat. Úgy látszik, megint eltoltam a dolgot. Na siess, öltözz fel, valami különlegeset készítettem! -tette hozzá, és nevetve ment ki az ajtón. Kati csak ült ott, és hirtelen könnyek kezdtek végigfolyni az arcán, olyan összetört és csalódott volt, hogy legszívesebben sikított volna. Hallgatnia kellett volna Adára, hiszen a barátnője tudta, amit ő nem, hogy Egan valóban nem tágít, ha akar valamit. És most Katit akarta.

6. FEJEZET Ada friss croissantokat készített, amelyek olyan könnyűek és ropogósak voltak, hogy majd elrepültek, no és igazi vajat is kínált hozzá. De Kati semminek sem érezte az ízét, úgy érezte, mintha valami szörnyű láz égetné. Ráadásul minden alkalommal, amikor Eganre pillantott, csak rosszabb lett a helyzet. Most ing és cipő is volt rajta a fekete nadrágján kívül, és persze gyönyörű volt. Kati alig tudta elvonni róla a tekintetét. – Tegnap jó későn jöhettél haza – jegyezte meg Ada a bátyjára nézve. – Nem hallottam, mikor megjöttél. – Hagytam magam rábeszélni egy bulira az előadás után – motyogta Egan. – Hülye egy banda volt ott. Mintha csak egy kábítószerbarlangba léptem volna be. – Így aztán otthagytad őket. – Inkább kijelentette, mint kérdezte Ada. – Otthagytam. Persze Jennie-t is magammal vittem. És a lakásáig tartó úton végig visított, mint akit ölnek. – Egan röviden felnevetett. – Amivel persze semmit sem ért el. Kezdettől fogva tudta, mi a véleményem az ilyen bulikról. Soha nem csináltam titkot belőle. – A városban más az élet, Egan – mondta Ada. – Nagyon is más. Egan felemelte a fejét. – A földrajzi helyzet nem változtatja meg, hogy mi a rossz és mi a jó. – Igen, tudom – bólintott a húga. – Én sem szeretem, hogy így van, és nem érzem úgy, hogy jogom van másokat irányítani. Kati és én csak a magunk bajával foglalkozunk. Egan ekkor Katire pillantott, szeme szenvedélyesen siklott végig világos, kötött blúzán és nadrágján. – Legalább ebből a szempontból régimódi lánynak mondhatja magát? – kérdezte, a szokásosnál kevésbé gunyoros hangon. – Iszik, gyógyszerezi magát és füvet szív? – Kólát iszom – válaszolta Kati. – És beveszek egy aszpirint, ha fáj a fejem. – Nagy szemeket meresztett Eganre. – De nem emlékszem, hogy valaha is próbáltam volna füvet szívni. Egész pontosan milyen fűre gondol? Egan nevetésben tört ki. Egész arca megváltozott tőle, eltűnt néhány kemény, mély ránc. Most még csontossága ellenére is vonzó lett az arca. – Jaj, jaj, kicsit harapósak vagyunk ma reggel? Kati lesütötte a szemét, mielőtt Egan megláthatta volna benne zavartságát. – Az evés beindítja a gondolatokat.

– Én jobbat is tudok - jegyezte meg a férfi, pont amikor Kati a szájához emelte a kávéscsészét. – Ne mozdulj! – kiáltotta Ada, ahogy a forró kávé kiborult az asztalra, és Kati ölébe folyt. – Hozok egy törlőt. Elviharzott, Egan pedig egy szalvétával törölgette Kati lábait. – Nagyon rosszul időzítettem – hebegte zavartan. – Nem akartam, hogy leöntsd magad. Kati döbbenten nézett fel az ezüstös szempárba. – Még szép – súgta. Egan visszanézett rá, kitartó tekintettel. A szalvétás kéz Kati combján nyugodott. – Mondtam már, hogy milyen elragadó vagy? – kérdezte fojtott hangon. – Vagy hogy milyen hatással volt rám, hogy úgy értem hozzád? Kati érezte, ahogy ajkai tehetetlenül szétnyílnak. – Egan, ami a... történteket illeti... – Újra szeretném – lihegte Egan, és olyan közel hajolt, hogy a szájuk majdnem összeért. – Szeretnélek magamhoz vonni úgy, hogy a szívverésed is erezzem. – Nem érted... – suttogta Kati elhaló hangon. – Te is akarsz engem – jött a heves válasz. – Ezt értem, és ennyi elég. Ez igaz volt, persze ennél kissé bonyolultabb. És mielőtt Kati elmondhatta volna neki, valójában miért nem ilyen egyszerű, Ada visszajött, így elszalasztottá az alkalmat. És újra remegés fogta el. Úgy mozgott a konyhában, mint egy zombi, ahogy a megszokott módon segített Adának. Másnap vacsorára meghívták Marshallt és Jacket, mivel egyikük sem kívánt hazamenni karácsonyra. És az ünnepet előkészíteni nagy munkát jelentett. Egan egy darabig tévét nézett, aztán csak fel-alá mászkált. Végül vette a kabátját és a kalapját, és elment. Kati szinte összecsuklott a megkönnyebbüléstől. Minden alkalommal fájdalom hasított belé, mikor ránézett, gyötrelem volt vele egy fedél alatt tartózkodni. Amikor Egan hazaért, épp elkezdődött a szokásos, évi karácsony esti program a közszolgálati televízión. Az előszobában ledobta a kalapját és a kabátját. – Kultúra – morogta, ahogy az operatársulat előadását nézte. – Gyerünk, Mr. Winthrop, tegyen néhány rosszindulatú megjegyzést – biztatta Kati, aki fiatalnak és élettel telinek érezte magát, hiszen szíve már a férfi látványára is felderült. Egan sötét arcán ezúttal szelíd mosoly jelent meg. – Szeretem az operát. – Maga?

– Nos, nemrég hallottam egy riportot a zene és a tejtermelés kapcsolatáról – mondta Katinek könnyedén, kedvenc foteljába huppanva –, és úgy tűnik, a tehenek jobban tejelnek, ha klasszikus zenét hallgatnak fejes közben. Kati elmosolyodott. – Biztosan rengeteg pénzbe kerül. – Micsoda? – Megfizetni a zenekart, hogy odakinn húzzák, a farmon. – Maga kis átokfajzat – hunyorgott a férfi, és játékosan meghuzigálta a lány hajának egy tincsét. Ada ezt látva, döbbenten nézett rájuk. – Valami baj van? – nézett ártatlan képpel Egan. Ada megvonta a vállát. – Az égvilágon semmi, nagytestvér. Egan rávigyorgott. – Hol a barátod? – Térden állva könyörög a szabadságért. – Ada felnevetett. – Ha megkapja, bármelyik percben itt lehet. – Azt lefogadom. – Egan most Katire pillantott. – És a magáé? – kérdezte mogorván. – Jack éppen a családjával beszélget telefonon – válaszolta Kati. – Csak holnap jön át. Egan nem válaszolt semmit, csak furcsán elégedett mosollyal leült a tévé elé. Marshall pár perccel később valóban megérkezett. Egan is csatlakozott, amikor karácsonyi dalokat énekeltek a következő műsor alatt. Aztán tojáslikőrt ittak, tortát ettek, és Kati úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen boldog. Ada, régi szokás szerint, a fagyöngy alá vezette Marshallt, miközben kikísérte, és szerelmesen megcsókolta, aztán Katira kacsintott, ahogy kiléptek az előszobába. – A liftig kísérem – szólt vissza. – Ne várjatok meg! – Csak bele ne essetek az aknába! – szólt utánuk Kati. Az ajtó mögül kuncogás hallatszott, ahogy bezáródott utánuk. Kati egyedül maradt Egannel, és új, ijesztő érzések lepték el. Egan felállt, és feléje nyújtotta a kezét. Kati habozás nélkül nyújtotta neki a sajátját, és hagyta, hogy a férfi a fagyöngy alá vezesse. Formás, izmos keze elkapta a derekát, és finoman hosszú testéhez szorította. – Egész nap erre vártam – súgta, és felé hajolt. Kati megmerevedett, de a férfi végigsimított a csípőjén, és gyengéden arcához dörzsölte az arcát.

– Tudom, hogyan szereted, kedvesem – súgta. – Ezúttal nem fogok fájdalmat okozni, rendben? Kati képtelen volt válaszolni. Egész teste lüktetett. Soha nem gondolta volna, hogy a teste ilyesmire is képes, és képtelen volt úrrá lenni rajta. Egan szája szétnyílt, és Katié is, ahogy felé nyújtotta, hogy átadhassa magát az eddig ismeretlen közelségnek, és alámerült a hosszú, édes csók varázsába. Érezte a férfi illatát, csípős kölnijét, és még közelebb mentolos száját. – Kívánlak – súgta a férfi remegő hangon. Kati kissé elhúzódott, megpróbálta csillapítani zihálását, hogy kijózanodjon egy kicsit. Ez lehetetlen volt, s még csak meg sem tudott szólalni. Hogyan magyarázza meg a férfinak, miféle gyötrelmek kínozzák? Egan homlokát Katién nyugtatta, és zihálva hunyta be a szemét. Kati a csípőjén érezte a férfi testének zavarba ejtő jelzését izgalmával kapcsolatban, és hátrább húzódott, csak annyira, hogy ne essen csorba a szemérmességén. – Még mindig játszol, Kati? Miattam nem kell szerepet játszanod. Ez a szűzies elhúzódás... – Egan, hallgass meg – sikerült Katinek kinyögnie, ahogy felpillantott. – Két utcára innen van egy lakásom – mondta zihálva a férfi. – Még Ada sem tud róla. Néhány perc alatt ott lehetnénk, és neki sosem kellene megtudnia. Kati alig kapott levegőt. Egan szemei izzottak, az ő lábai pedig alig tartották meg a remegéstől. Egy őrült – pillanatra felnézett rá, és látta maga előtt, milyen is lenne, ha... Szinte érezte, ahogy a férfi meztelen teste hozzátapad, bőr a bőrön selymesen ocsúszik, a tébolyult öröm, amit az izmos, tapasztalt kezek érintése okoz... – Gyere velem, Kati – ismételte remegő hangon Egan. – Így csak kínozzuk egymást. Légy az enyém! – Nem lehet – sóhajtott Kati. Lehajtotta a fejét, meggyötört szeme Egan mellkasával volt egy vonalban, és remegő ujjait meleg ingére nyomta. Egan ujjai megfeszültek a derekán, csípőjére siklottak, és a magáéhoz húzta. – Szenvedek – súgta. – Tudod, mit érzek. Kati lehunyta a szemét. Nem volt érzéketlen, és jól tudta, hogy Egannek most sokkal nehezebb, mint neki. De nem ezért gyakorolta hosszú évekig az önfegyelmet, hogy most egy rövid kaland kedvéért mindent feladjon. A lelkiismerete mindig időben jelzett. – Sajnálom – súgta. – Sajnálom Egan, de nem lehet. Egan idegesen vette a levegőt, Kati pedig megdermedt, mert tudta, mindjárt felrobban. És még csak nem is okolhatta a férfit; sosem lett volna szabad megengednie, hogy hozzáérjen.

De furcsa mód Egan egy szót sem szólt. Engedett a szorításból Kati csípőjén, hagyta, hogy az hátrébb húzódjon, aztán gyengéden a karjaiba vonta. Átölelte, fejét a fejére hajtotta, és rázkódva hallgatták egymás szívverését, míg csak megint szabályosan nem vették a levegőt. Kati kezei még az ingén keresztül is érezték Egan hátának melegét és erejét, és tetszett neki a védettségnek az az érzése, amit ez a közelség nyújtott. Szeme becsukódott, és egy pillanatra megengedte magának azt a luxust, hogy egészében átélje a helyzetet, s úgy erezzen, mintha a férfi szeretné őt. – Megszerezhetnélek magamnak – súgta Egan fülébe. – Megtagadhatnám tőled a választás lehetőségét. – Igen, tudom – bólintott Kati gyengéden, s arcát Egan mellkasába fúrta. – Ez a szenvedély ajándék – folytatta halkan a férfi. – Én úgy tudnék neked örömet okozni, ahogy korábban más férfi sosem. Nem mintha olyan átkozottul jó lennék az ágyban, hanem mert olyan rendkívüli hatással vagyunk egymásra. – Nem lehet – ismételte meg Kati lágyan. – Szeretném, de nem lehet. Egan a kezével hosszú haját simogatta. – Miatta? Kati nagy levegőt vett. El kell mondania neki, de ez nem lesz éppen könnyű. Hála istennek ekkor kinyílt az ajtó, és Ada lépett be. Holtra sápadt, amikor meglátta kettőjüket egymás karjaiban. – Birkózómeccs? – viccelődött zavarában. – Ki nyer? – Fagyöngy – suttogta Egan, és felfelé pillantott. – Nagyon hatásos. Térdre kényszerültem Kati előtt. – Ezt nevezem – vigyorgott Ada. Kati most elhúzódott, és Egan nyilvánvaló vonakodással engedte el. – Pedig még csak meg sem mérgeztelek – próbálta folytatni a viccelődést. – Nem-e? – vágott vissza Kati, de most valahogy másnak tűnt, idegennek. – Csak semmi veszekedés – parancsolta Ada. – Karácsony este van. – Pontosan – bólogatott Egan. – Hol az ajándékom? – Várj holnap reggelig! – A francba. – Katire pillantott. – Szeretem az ajándékokat. Tőled mit kapok? – Várj holnap reggelig! – visszhangozta a lány Adat. Egan felhúzta a szemöldökét – Utálok várni – dörmögte, és csak Kati tudta, mire is gondol valójában. – A jó dolgokra várni kell – mondta Ada, aztán azon tűnődött, miért pirult el Kati, és min nevetett Egan.

Kati képtelen volt elaludni. Egan után vágyódott. És ennél többről is szó volt. Olyasmit kezdett érezni, amit korábban még sosem. A következő napra gondolt, amikor Egan visszamegy Wyomingba, és elsötétült előtte a világ. Egy napot sem tudott elképzelni anélkül, hogy ne lássa őt. Felült az ágyban, és a falat bámulta. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Természetesen ez csak testi vonzalom lehet. Nagyon vágyott Eganre, és ez volt az első alkalom, hogy kívánt egy férfit. Valójában semmit sem tudott róla, egy-két dolgot kivéve. Akkor hogyan lehetne szerelmes belé? – kérdezte magától. – Szerelem – súgta hallhatóan. Megnyalta száraz ajkait, és szavakba öntötte. – Én... szeretem... Egant. – A szavaktól egész a lábujjáig bizseregni kezdett, és amikor behunyta a szemét, érezte a férfi száját a sajtján, érezte meleg ajkai mentolos ízét. Végigfutott testén a hideg, mint egy selymes simogatás, és elakadt a lélegzete. Mindezt el kell felejtened, mondta magának. Mert Egan csak a testét akarta, saját vágya kielégítésére. Nyilván Jennie-re is ezért van szüksége. Szeme elhomályosult a visszafojtott dühtől. Jennie! Szerette volna szálanként kitépni annak a nőszemélynek a haját. Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Nos, Egan egyébként is az ilyen nőcskéket szerette. Csak annyit kell tennie, hogy összeszorítja a fogát, és valahogy elviseli, amíg el nem utazik. Aztán majd összeszedi magát, és elfelejti őt. Kinyitotta a szemét. Jó órába telt még, míg végre elaludt.

7. FEJEZET A találkahely gondolata zavarta Katit. Emlékezett, hogy Egan azt mondta, Ada nem tud róla. Ez pedig azt jelenti, hogy csak egyetlen okból tartotta fent. Ha oda akarta vinni őt, valószínűleg más nőkkel is volt már ott. A hűvös reggeli fényben örült, hogy volt annyi esze, és nem adta be a derekát. Egan csak a testét kívánta. Egy napon, kis szerencsével, jön majd egy férfi, aki szeretni fogja. De hiába határozta el, hogy hűvös lesz és összeszedett, Egan nem volt az. Sóváran nézte Katit, amikor csatlakozott a reggelihez. Ezüstszínű szeme végigfutott csinos, piros mellényén és szoknyáján, amihez hosszú ujjú fehér blúzt vett, és elismerően mosolygott. – Nagyon karácsonyi a megjelenése. Kati olyan hűvösen mosolygott, amennyire csak tudott. – Köszönöm. Megengedte, hogy Egan betolja alá a széket, és azt várta, hogy szokás szerint Ada huppan majd mellé. De ehelyett Egan ült le Ada helyére, olyan szorosan, hogy combja a Katiéhez ért, ha megmozdult, – Segítek – ajánlkozott Kati. – Nem – mondta Ada, ahogy mindent az asztalra pakolt. – Csak ülj nyugodtan! Mindkettőnknek épp elég dolga lesz később. így csak ült, idegesen, és utálta Egan közelségét, mert nemcsak hogy hozzáért, de testének meleg, férfias illatát is érezte. Ő is kiöltözött, sötétkék, hajszálcsíkos öltöny volt rajta, ami elegáns és előkelő külsőt kölcsönzött neki. És végig, Katit figyelte, ahogy a szalonnában és a tojásban turkál. Olyan volt, mintha kampányt indítana, amelynek Kati lenne a célja. És elég hevesen kezdett hozzá. Adának feltűnt ez a feszültség, és elmosolyodott. A mosolytól Kati elpirult, mert nagyon jól tudta, mire gondol Ada. Az sem segített, hogy Ada hamar végzett, és bejelentette, hogy muszáj lezuhanyoznia, mielőtt felöltözik. – Félsz egyedül maradni velem? – kérdezte Egan enyhe gúnnyal hangjában, mikor az ajtó becsukódott a húga mögött. – Igen – vallotta be Kati, és érdeklődve pillantott fel. Egan, akinek szemei szokatlanul kedvesnek és gyengédnek tűntek, elmosolyodott. – Miért? – kérdezte. – A tegnap este miatt?

Kati a tekintetét sima állán, finom ajkain nyugtatta. Meglepően élénken emlékezett az érintésükre. – Ne bújj el – emelte fel a fejét Egan, és csendesen tanulmányozta. – Tudok várni. Legalábbis amíg szakítasz Asherrel. Szóval erre gondolt. Ezért volt olyan türelmes előző este. Azt hitte, viszonya van Jackkel, és véget kell vetnie a kapcsolatnak, mielőtt... Kati levegő után kapott. – De én nem... – De igen! – vágott közbe Egan. – Csak mondd meg neki, mi a helyzet. Nekem nem tűnik meggondolatlannak. Valójában alig ér hozzád, legalábbis amikor együtt látlak titeket. Ha egy férfi egy nővel jár, általában több melegséget mutat. – Én nem szeretem az érzéseimet kimutatni mások előtt – suttogta Kati. – Én sem, az isten szerelmére! – kiáltott fel Egan. – De ha két ember összetartozik, megesik néha egy pillantás, egy érintés, egy engedni nem akaró kézfogás... Ezek nyilvánvaló és magától értetődő jelzések. Te és Asher nem mutattok ilyeneket. – Ő nagyon... visszafogott – próbálkozott Kati. – Ahogy te is. Még akkor is, amikor kettesben vagyunk. – Egan előrehajolt, és száját Kati szájához érintette, lágyan, mint egy lehelet. – Ada nem lesz távol olyan sokáig. Aztán meg körül leszünk véve emberekkel. És nem lesz majd alkalmam ilyet tenni veled... Kezét Kati feje mögé csúsztatta, a hajához ért, és tűzvörös mélyébe túrt, ahogy száját a magáéhoz szorította. A szenvedély azonnal fellángolt benne, és a lány ajkába harapott, ahogy az szétnyílt a meglepetéstől. A férfi pedig a hatalmába kerítette, és hozzáértőn, gyengéd alapossággal fedezte fel Kati meleg száját. Mikor abbahagyta, Kati a kezeivel sűrű hajába túrt, és felnyögött, ahogy elemelte tőle a száját. – Elég volt, kedvesem – lihegte Egan izgatottan. – Nem vagyunk kettesben, és a múlt éjszaka már így is nagyon rosszul aludtam. Ennél többet nem tud elviselni egy férfi. Kati lassan kinyitotta szemét, és ezüstös szemébe pillantott, amely teljesen elkábította. – Nem akartalak felizgatni – suttogta. – Nem azért tettem. – Tudom – válaszolta Egan halkan. – A legelső pillanattól, ahogy hozzád értem, rájöttem, hogy összetartozunk, és tudom, hogy te is így érzel. A körülményekkel van a baj. Kettesben minden egyszerű lenne. Csak te meg én. – Hirtelen levegőt vett. – Gyere velem vissza Wyomingba, Kati! Kati nagy szemeket meresztett. – Tessék?

– Azt mondtad, anyagot kell gyűjtened ahhoz az átkozott könyvhöz. Rendben. Én segítek. Gyere velem holnap, és mindent megmutatok, amit csak a gazdálkodásról tudni kell. Kati figyelmesen nézte a férfi kemény arcát. Nyilvánvaló, hogy komolyan gondolta, amit mondott, és valóban segíteni akar. Ám a szeme arról árulkodott, hogy az éjszakákat illetően is vannak tervei, és Kati előtt nem volt kétséges, mifélék. – Még mindig félsz? – kérdezte elgondolkodva Egan, a fiatal arc változó kifejezéseit tanulmányozva. – Tisztázzuk ezt a dolgot. Miért? Goromba férfinak tartasz? Azt hiszed, durva lennék az ágyban, vagy ilyesmi? Kati elpirult, és lesütötte a szemét. – Ez sosem jutott még eszembe. – Hazudós. Tegnap reggel óta másra sem gondolsz, ahogy én sem. – Egan feléje hajolt, és gyorsan, keményen megcsókolta. – Pontosan az történt, amit előre megjósoltam. Megérintettük egymást, és szinte felrobbantunk. Kívántalak, és először durva voltam, de többé nem leszek az, megígérem. Olyan gyengéd szerető leszek, amilyenről csak álmodtál eddig. – Te... sosem voltál gyengéd – bökte ki Kati. – Mindig durva voltál velem... Egan hátrafésült egy hajtincset az arcából, és összehúzott szemöldökkel pillantott rá. – Az csak a könyveid miatt volt, a francba is! Nem elég nyilvánvaló? – Egan, én nem szoktam idegen férfiakkal fürdőkádban szeretkezni – jelentette ki Kati. Meglehetősen visszás volt, hogy tapasztalatlanságában éppen szenvedélyes szerelmi történeteket írt. De az írás sosem hozta zavarba. A szereplők saját kedvük szerint cselekedtek, ők irányították a történetet, Kati csak a papírra vetette a szavakat, mindenféle belső élmény nélkül. Egan vállát vont. – Az lehet. De egy férfinak sem tetszene a gondolat, hogy kísérleti nyúlként használják. Kati szeme tágra nyílt. Szemöldökét felhúzta. – Csak nem gondolod komolyan, hogy én... hogy valaha is eszembe jutott... – A lány úgy érezte, mindjárt felrobban. – Te szörnyeteg! Felpattant az asztaltól, és dühösen nézett Eganre, miközben próbálta elfojtani a dühében előtörő könnyeket. – Mi a fenét gondolsz te rólam, a francba is, hogy magamutogató vagyok? Amit írok, az a semmiből születik. A szereplők saját magukat keltik életre a papíron, és az ő érzelmeik alakítják a szerelmi jeleneteket! Nem a saját élményeimről írok, amit tucatnyi szeretővel éltem át! – Nézd, Kati... – kezdte Egan, és lassan felállt, – De te csak gondold továbbra is azt, amit akarsz, Egan – folytatta Kati. – Csak folytasd. Nem érdekel. Egyáltalán nincs szükségem rád.

Ezzel könnyes szemmel megfordult, és kirohant a konyhából, az ajtóban összeütközve Adával. – Hé, mi a baj? – kérdezte Ada gyengéden. – Kérdezd Drakulát! – jött a megtört válasz, és egy utolsó vádló pillantást lövellt Egan felé, mielőtt a szobájába ment volna, hogy magára csapja az ajtót. Ez a nap sem kezdődött tehát túl jól. És az sem segített, hogy mire összeszedte magát, és kijött a szobájából, Egan már eltűnt. Kicsit túlzásba vitte a dolgot, és most szégyellte magát. De Egan képtelen dolgokkal gyanúsította meg, és nyilvánvalóvá vált, mit is gondol Kati széles körű tapasztaltságáról. Hogy meglepődne, gondolta szomorúan, ha megtudná, valójában menyire ártatlan. Könyvei szerelmi jelenetei igazából nagyon finomak voltak, érzékiek, és kellőképpen szemérmesek. Ezért tudta egyáltalán megírni őket. Az egészen apró részletek ecseteléséhez egyébként is anatómia tanulmányokat kellett volna folytatnia, a beteljesülésről pedig semmit sem tudott, leszámítva a másodkézből szerzett információkat. – Visszajön? – kérdezte Kati kétségbeesve, mikor Ada közölte vele, hogy Egan lelépett. Barátnője tanácstalanul vonta meg a vállát. – Nem tudom. Olyan jól indult a mai reggel. Mi történt? – Azzal vádolt, hogy személyes tapasztalatokat gyűjtök a szerelmi jelenetekhez... fürdőkádakban idegen férfiakkal. – Kati a tenyerébe temette az arcát. – El sem tudod képzelni, menyire fáj, hogy ilyen szörnyű véleménnyel van rólam. – Akkor, dilis barátném, miért nem mondod el neki az igazat? – csattant fel Ada. – Tudod, Egan nem gondolatolvasó. – Mert... – Kati összeszorított öklével mérgesen csapott a levegőbe. – Mert az egyetlen dolog, amit egyáltalán vonzónak talál bennem, az az állítólagos „tapasztaltságom”. Ada eltátotta a száját. – Te szerelmes vagy belé! – mondta fojtott hangon. Kati elmosolyodott. – Hát nem szúrja ki a szemed? Nem tűnt fel eddig? Ada, én a tüzes parázson is átgyalogolnék, csak hogy láthassam. – És én még azt hittem, gyűlölöd. – Gyűlöltem is, csak mert ő is így érzett irántam, és tudtam, ennél többre sosem lesz képes irányomban. – Kati ideges mozdulattal lesimította a haját. – És most csak még rosszabb, mert úgy nyomul, mint egy tank, és ezzel megijeszt engem. – Én figyelmeztettelek – emlékeztette Ada. – Egan a végletekig makacs. – Azt akarja, hogy hazamenjek vele – jelentette ki Kati. Ada arca felragyogott. – Tényleg?

– Ne bolondozz, nem mehetek vele. Ha megteszem, biztosan rájön, mekkora idióta vagyok, és akkor mi történik? Kirakja a szűrömet! – Vagy nem. – Nem vagyok szerencsejátékos, Ada. Nem tudok veszíteni. Inkább itt maradok, és összeszedem magam. Talán csak testi vonzalom az egész, és hamar elfelejtem – tette hozzá reménykedve. – Ha a tűzbe mennél érte, csak hogy láthasd, kedvesem – mondta Ada gyengéden –, akkor ez több, mint testi vonzalom. És ezt te is tudod. – De akkor mit tegyek? Ada, én nem vagyok az a flörtölős fajta. Túlságosan gátlásos vagyok. – De nem amikor írsz, akkor nem! – Az más. Amikor írok, akkor mesélő vagyok, aki egy történetet mond el. A valós életben érzelmileg túlságosan elkötelezem magam, és aztán nem tudom elengedni magam. És Egan az elkötelezettségnek még a gondolatát is utálja. – Nekem ma reggel nagyon is elkötelezettnek tűnt. Arra az időre is alig tudta levenni rólad a szemét, amíg evett – jegyezte meg Ada. – Te is tudod, miért. – A férfiak először testileg vonzódnak; aztán az érzelmeik is színre lépnek. Nézz Marshallra és rám! Tetszettek neki a lábaim, ezért felhívott. És most itt vagyunk, az eljegyezés küszöbén! – És itt a karácsony is, én pedig megint tönkretettem – nyafogta Kati. – Dehogy tetted. Egan majd visszajön, ha lenyugodott. Lefogadom, hogy saját magára mérges, nem pedig rád. – Ada elmosolyodott. – Nem akart megbántani. Kati szeme teleszaladt könnyekkel, és elfordult. – Én sem akartam őt sosem bántani. – Akkor ne búslakodj! Majd elrendeződnek a dolgok, ígérem, hogy így lesz. Mindent elkészítettek, mire Marshall és Jack megérkezett, és egész délig négyesben beszélgettek. – Várjunk Eganre? – kérdezte Marshall. – Hát – mondta Ada ajkába harapva –, nem tudom, mikor jön vissza. Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, nyílt a bejárati ajtó, és Egan lépett be rajta. Az előszobában az asztalra dobta kalapját. – Rám vártak? Feltartottak Jennie-nél – tette hozzá, és gonoszkodó pillantást vetett Katira. Ennyit Ada segítő optimizmusáról, gondolta Kati, ahogy levette a kötényét. Még csak rá sem nézett Eganre, és egész viselkedése olyan hűvös és visszafogott volt, hogy úgy érezte,

kijárna neki egy Oscar az ünnepi ebéd alatti alakításáért. A pulyka tökéletesen megpirult, a sonka gyönyörűen fénylett. Egan az asztalfőn szeletelte fel a sültet, Ada pedig a tányérokat adta tovább. Azután Egan mondta az asztali áldást, és az első néhány percben mindenki néma csendben ült az asztalnál. Kati majd szétdurrant a méregtől Jennie miatt. Még hogy feltartották! Úgy kellett visszatartania magát, hogy ne álljon fel, és vágja Eganhoz a pulyka maradványait. – A cseresznyés pite nagyon finom – mondta Jack, ahogy az utolsó falatot is lenyelte, és leöblítette az erős feketekávéval, amit Ada főzött. – Köszönöm – mondta Kati mosolyogva. – Kati készített minden édességet – mondta Ada Marshallnak. – Én nem vagyok túl jó ezen a téren. Egan hozzá sem nyúlt a pitéhez vagy a gyümölcstortához. Alig evett valamit, akárcsak Kati. Tekintetük összetalálkozott az asztal felett, és szinte villámokat szórt. Kati érezte, hogy a vágyódás, amivel egész nap küszködött, újra erőt vesz rajta. Hihetetlen, hogy elég csak ránéznie, és máris elveszíti az önuralmát. – Hát, tudom, hogy nem illik evés után rögtön elrohanni – kezdte Jack felállva –, de megígértem az unokatestvéremnek, hogy beugróm hozzá és a családjához ma délután. Olyan kevesen maradtunk már. – Igen, tudom, hogyan érted – mondta Ada halkan, és Kati látta, ahogy arcára kiült a magány, amit az első édesanyja nélkül töltött karácsony okozott. – Hát persze, hogy tudod. Sajnálom. Nem akartam szomorú dolgokat az eszedbe juttatni – mondta bocsánatkérőn Jack. Ada elmosolyodott. – Ne butáskodj! Boldog karácsonyt Jack! Örülök, hogy eljöttél. – Én is – mondta Kati Egan tekintetét kerülve, ahogy felállt, hogy kikísérje a férfit. – Jól éreztem magam! – intett Jack. – Boldog karácsonyt! Kati kikísérte a folyosóra. – Akkor később találkozunk. Jack nyugodtan pillantott rá. – Tisztában vagy azzal, hogy az a nagy marhatenyésztő hogy érez irántad? Kati elsápadt. – Tessék? – Úgy nézett rád, mintha az élete függne tőled. És amikor egyszer rád mosolyogtam, azt hittem, átmászik az asztalon, és nekem jön. – Jack magabiztosan nevetett. – Ha adódik rá egy kis időd, mi lenne, ha elmondanád neki, hogy semmi komoly nincs köztünk? Szeretném, ha az életbiztosítási járulékom ott maradna, ahol van.

Kati is nevetett, mert barátok voltak, akik feltehettek egymásnak ilyen kérdéseket. – Mindent elkövetek majd. Akarsz velünk szilveszterezni? – Még nem terveztem semmit, de – tette hozzá kacsintva – neked talán igen. Szóval ezt most inkább hagyjuk, majd felhívlak. Rendben? – Rendben. Boldog karácsonyt! – Neked is! – Jack lehajolt, és finom puszit nyomott az arcára. Éppen felemelte a fejét, mikor Egan jelent meg az ajtóban, vészjóslóan csillogó szemekkel. – Elég sokáig búcsúzkodnak – mormogta. – Az időjárásról beszélgettünk – mondta gyorsan Jack. – Piszok hideg van odakint! Meg idebent is. Viszlát Kati! – Vigyorogva szállt be a liftbe. Egan elkapta Kati kezét, melegen, szorosan tartotta, és behúzta az ajtón belülre. A nappaliból nem lehetett őket látni, és amikor Egan becsukta a bejárati ajtót, akár egyedül lehettek volna az egész világon. – Nem bírom – nyögte Egan, és úgy szorította Kati karját, mintha attól tartana, kirepül a karmai közül. – Teljesen elvesztem a fejem miattad, a fenébe is! – Te kezdted – sziszegte a lány. – De nem akartam – vágott vissza a férfi érdes, fojtott hangon. Keze engedett a szorításon, érintése simogató lett, még a blúza ujján keresztül is égette Kati bőrét. – Kati, ezelőtt gyakran bántottalak... de ma reggel nem akartam. Kati alsó ajka remegett, ahogy a férfira pillantott. – Elmentél hozzá... Egan arcáról eltűnt minden érzelem, csak a szemei mutattak némi melegséget. Úgy ragyogtak Katire, mint a napfényben csillogó ezüst. – Egy ujjal sem értem hozzá – mondta zaklatottan. – Hogyan is tehettem volna? Rajtad kívül senki más nem kell a világon! Kati szája szóra nyílt, de mielőtt megszólalhatott volna, Egan odahajolt, és ajkaival lassan, érzékien végigsimította a száját. Hirtelen zihálva, egyenetlenül kezdte szedni a levegőt, és keze, amely eddig Kati karján nyugodott, most arcára simult, és úgy fordította, ahogy leginkább szerette volna. – Minden egyes centiméterért harcolnom kell? – kérdezte Egan feszülten. – De hát én nem teszek semmit – ellenkezett Kati. – Akkor csókolj meg! – súgta Egan. Kati nem értette, mit is akar, míg szájának nyomása alatt megnyílt az ajka, és érezte, ahogy nyelve lassan, de biztosan behatol, és hevesen kezdett verni a szíve. Kati levegőért kapott, Egan pedig még mélyebben csókolta. Érezte, ahogy a férfi teste megremeg, mint aki a lehetetlent próbája uralni. Kati nevét súgta fojtottan, és karjai mint

láncok ölelték körül. Feszes izmaihoz szorította Kati testét, végül már fájdalmat okozva, de Kati nem törődött vele. Ennél közelebb akart lenni hozzá, még közelebb, hogy semmi se legyen közöttük... – Kati? – szólt ki Ada a nappaliból. A vágy lázában égve Kati látta, ahogy Egan felemeli a fejét, és lassan nagy levegőt vesz. – Beszélgetünk, rendben? – morogta majdnem nyugodt hangon. – Ó, bocsánat – szólt vissza Ada. – Nem érdekes! Egan izzó tekintetét Katira emelte. – Jól vagy? – súgta, és a szemébe gyűlő könnyeket figyelte. – Igen. Én... csak... csak egy kicsit remegek – dadogta. Egan a mellkasára tette Kati kezeit, és mellényéhez nyomta őket. – Én is – mondta. – A fejem búbjától a lábam ujjáig. Istenem, nagyon felkavarsz! Kati szeme lassan, érdeklődve figyelte a férfit. – Szenvedélyes vagy – súgta. – Gondolom, a legtöbb nő ilyen hatással van rád. Egan nagyon lassan rázta meg a fejét. – Nem vagyok mindenevő, Kati. Inkább válogatós. Csak nagyon különleges nő jöhet szóba. Kati ezt érthetetlen módon hízelgőnek találta, de nem gondolkozott tisztán. Hogyan is tehette volna, ilyen közel hozzá, miközben az utána érzett vágy majd elégette? – Én botrányos vagyok, emlékszel? – mondta Kati. – Elcsábítom a férfiakat, hogy tapasztalatokat gyűjtsek... Egan a szájára tapasztotta ujjait, hogy Kati ne tudja befejezni. – Én sem vagyok szűz. Hogyan mondhatnék ítéletet feletted? – Ha figyelnél rám – mondta Kati gyengéden –, elmondanám neked. – De én nem akarom hallani – mondta Egan röviden. – A múltat lezárjuk. Innen indítunk. Hazajössz velem? Ismét szembe kellett néznie a kérdéssel, amit annyira várt, és amitől annyira tartott Eganre nézett, és tudta, nem lesz erős és megfontolt. Máris érezte, ahogy kicsúszik a lába alól a talaj. – Nem vársz majd... túl sokat tőlem? - kérdezte tétován. – Figyelj ide! – Egan az ujjaival a lány meleg arcát simogatta. – Amennyire én tudom, azért jössz, hogy farmokról gyújts információkat a könyvedhez. Nem kell fizetned a szállásért, semmilyen formában sem – tette hozzá nyomatékkal. – Csak hagyom, hogy közel kerülj hozzám. Nem kérek többet, mint amennyit magad is adni akarsz. Kati tekintetét Egan mellényére ejtette, és megint azon töprengett, századszorra is, hogy milyen is lehet vele. Ám tudta, öngyilkosság erre gondolni.

– Gyere velem haza! – ismételte Egan, és felemelte Kati fejét. – A hó, mint egy takaró lepi el a Teton-hegységet, és a folyó úgy szeli át, mint egy ezüstszalag. Megmutatom, hol legeltek a bölények, és hol táboroztak a hegyi emberek. Mindez őrjítően romantikusán hangzott Egan előadásában, és a szeme sokkal többet ígért túravezetésen kívül. Őrület volt! Kati maga volt őrült! – Hazamegyek veled, Egan – suttogta. A férfi lélegzete elállt, és egy hosszú pillanatig mélyen Kati szemébe nézett, aztán hozzá hajolt, és hosszan, lágyan megcsókolta megduzzadt ajkait. – Van egy medvebőr a kandalló előtt a kuckómban – lihegte ajkaira. – Azon tűnődöm... évek óta... milyen érzés lehet a meztelen bőrön, Kati. Apró, vad sóhaj hagyta el Kati torkát, és Egan a karjaiba emelte, hogy megcsókolja erősen, áthevülten, míg végül az egész világ Egan szájában és karjaiban volt. – Khö-khö, izé! – jött egy éles hang a nappali ajtajából. Egan remegve, vonakodva lépett hátrább, és leengedte Katit a földre, épp amikor Ada kikukkantott az ajtó mögül. – Marshall és én azon tűnődtünk, nincs-e kedvetek sétálni és nézelődni a városban – kezdte Ada, és megpróbálta nem kimutatni, mennyire megelégedett. – Ez jó ötlet – vidult fel Egan, és Kati elmerült arcába mosolygott. -– Te mit gondolsz? – Mehetünk – mondta elmerülve. – Remélem, nem zavar, ha egy pár hétig egyedül kell laknod, Ada – tette hozzá Egan, ahogy felkapta kalapját és kabátját. – Csak mert magammal viszem Katit Wyomingba. – Tényleg? – tört ki Ada felvillanyozódva. – Hogy segítsek neki a könyv írásában – tette hozzá, morcosan pillantva a húgára. – Anyaggyűjtés, és pont. – Hát persze – kántálta Ada, és próbált komoly arcot vágni. – Mi más? Kati képtelen volt felnézni. Nem akarta, hogy hűvös magabiztossága darabokra hulljon. Aztán apró kezét Egan az ő nagy tenyerébe fogta, ahogy a lift felé mentek, és szinte kirobbant az örömtől. Ujjait Egan ujjaiba kulcsolta. Úgy ment mellette, mintha az egész világ az övé volna, közömbösen az ünnepi díszbe öltöztetett New York szépsége iránt. Az ő ajándéka ott volt mellette. Már majdnem sötét volt, mikor visszaértek a lakásba, miután végignézték az üzletek kirakatait, és megcsodálták a Madison és a Fifth Avenue díszeit. Aztán átadták az ajándékokat, és Kati teljesen odavolt, mikor kinyitotta az Egantől kapott csomagot. Egy ezüst

karkötő volt benne, tiszta ezüst, türkizberakásokkal. Felpillantott, örömtől sugárzó szemekkel, hogy megköszönje. – Tetszik? – kérdezte mosolyogva Egan. – Nekem is tetszik, amit én kaptam. Kati egy új orsót vett neki a horgászbotjára, Ada súgta neki, hogy azt értékelni fogja. Bár akkor nem éppen ez volt a legfontosabb Kati számára, de most már örült, hogy megvette. Látta a férfi szemeiben az elismerést. Hamar eljött a lefekvés ideje, Ada kikísérte Marshallt, hogy jó éjszakát kívánjon. – Korán fel kell kelned – mondta Egan Katinak, ahogy elköszöntek a lány szobájának ajtajában. – Nyolc előtt el akarok tűnni innen. Kati mosolygott. – Még ma este bepakolok. Magammal kell vinnem a számítógépemet. – Olyan hordozhatót, beépített modemmel? – kérdezte Egan hozzáértően. Kati bólintott. – Egyszerűen nem tudok meglenni nélküle. Még beépített nyomtatója is van. – Én is hordok egyet magamnál, ha utazom – bólintott Egan. – Manapság számítógépre visszük az adatokat, és a termelési eredményeket is onnan nyomtatjuk ki a vásárokra. Még videokazettáról is árulok marhát. A gazdálkodás is belépett a huszadik századba. – Máris otthon érzem magam – mondta Kati nevetve. – Remélem is – mondta Egan, és arca ellágyult, ahogy Katira nézett. – Nincsenek kötöttségek, kedvesem. Nem foglak sarokba szorítani. Kati bólintott. – Aludj jól! – Nélküled? – morogta vágyakozva. – Ki van zárva. – Lehajolt, és finoman megcsókolta a lányt. – Jó éjt! És ezzel eltűnt. Kati belépett a szobájába, és becsukta az ajtót. Egyszerre érezte magát hihetetlenül boldognak, ugyanakkor megrettentnek. Mi történik majd, ha Egan rájön, hogy ő nem azért utazott el vele, amiért a férfi meghívta? Mert egyszer csak eljön az a pillanat, és így, vagy úgy, de kiderül, hogy Kati nem az a nagyvilági nő, akinek ő képzelte. Mit tesz majd akkor? A gondolattól is kirázta a hideg. Egan talán eléggé dühbe gurul majd ahhoz, hogy felültesse az első gépre. Kati a kilincs után nyúlt. Bemegy hozzá, és megmondja, hogy meggondolta magát. De az a kilátás, hogy akár csak néhány napot is kettesben tölthet vele, csak vele, a mennyország ígérete volt. És Kati túl kába volt ahhoz, hogy lemondjon róla. Csak egyetlen nap, ígérte meg magának. Csak egyetlen nap, aztán bevall neki mindent, és jöjjön a legrosszabb. De azt a kis időt vele kell eltöltenie. Az egész életére elég lesz. Abból fog élni, ami Eganból megmarad neki.

8. FEJEZET Amikor Kati először pillantotta meg a Teton-hegységet, ahogy Egannel Jackson Hole felett repültek, elakadt a lélegzete. Egan mellett ült a farm kis repülőjén, és a tépázott vonulatok bársonyos, fehér csúcsait csodálta. – De hát ez gyönyörű – suttogta elámulva. – A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. – Még sosem jártál erre télen, ugye? – kérdezte Egan mosolyogva. – Ezt el is felejtettem. Drágám, ha ettől így el vagy ragadtatva, akkor mit fogsz szólni a Snake-hez? – Snake, vagyis kígyó? – Kati hirtelen felkapta a fejét, és aggódva tekintett Eganre. – Az egy folyó – magyarázta Egan. – A farmon a ház a Snake-re néz, a Teton-hegység pedig mintha ránk akarna dőlni. – Azt tudtam, hogy tavasszal és nyáron látványos – sóhajtott Kati, és újra kinézett az ablakon. – De ez varázslatos. Egan nyugodt, mosolygó tekintettel nézte őt. – Én itt születtem, de mégis mindig elkápráztat a látvány, mikor hazajövök. Rengeteg csatát vívtak ezért a földért a sosónok, az arapahók meg a fehér ember, farmerek, pásztorok és marhatolvajok. Kati Eganre pillantott. – Még mindig vannak marhatolvajok nyugaton? – Persze, de most már inkább a traktorokra szakosodtak. De elég jó biztonsági rendszerünk van, így nem veszítünk sokat. A legnagyobb gondunk a marhák téli etetése. Itt szinte megszállottan gyűjtjük a szénát, hogy elég élelem legyen a télre. Egy tehén nem fog a hó alatt keresgélni. Előbb hal éhen. – Ezt nem tudtam – jegyezte meg Kati. – Sokat kell még tanulod, nagyvárosi leányzó – mondta Egan könnyed nevetéssel. – De majd én megtanítalak. Ez az, gondolta magában a lány, amitől leginkább tart. De csak mosolygott, és a nagy, kétszintes, fehér keretes ház ismerős körvonalait nézte, amely akkor bukkant elő, amikor a leszállópályához közeledtek. – Milyen régi ez a ház? – kíváncsiskodott, miután Egan utasította a pilótát, hogy a gépet vigye a Jackson repülőtérre. – Talán nyolcvan-kilencven éves lehet. – Közben leszálltak, és a férfi egy várakozó kisteherautóhoz vezette Katit. – Még a nagyapám építette.

– Ő nevezte el White Lodge-nak? – kérdezte Kati, mert eszébe jutott, hogy a házat így is hívták. – Nem. Az a nagyanyám ötlete volt. Ő sosón volt – tette hozzá mosolyogva. Kati csendben figyelte a férfit. – És a nagyapád? Ő sötétbőrű volt? Egan bólintott. – A nap megbarnít minket. Az átkozott papírmunka ellenére még mindig sok időt töltök lóháton. – Helló, főnök! – kiáltotta Ramey a kisteherautó ablakából. – Helló, Ramey – kiáltott vissza Egan. Kinyitotta az ajtót, és betessékelte Katit, aztán intett Rameynek, hogy üljön odébb a kormánytól. – Nem vagyok olyan rossz sofőr – morgolódott Ramey. – Nem érdekel, milyen sofőr vagy – emlékeztette Egan, ahogy beült Kati mellé, és becsukta az ajtót. – Ha kocsiban ülök, én vezetek. – Larry egyszer egy fának kormányozta a kocsit, amelyben ült – magyarázta Ramey, ahogy becsukta a másik ajtót, épp mielőtt Egan nekivágott a havas földútnak. A fiatal fiú csak vigyorgott Egan fenyegető tekintetén. – Larry eltörte az orrát. – Mikor nekiment a fának? – kérdezte Kati ártatlanul. – Mikor utána nekiment a főnök öklének – kuncogott Ramey. Kati Eganre pillantott. – És én még azt hittem, te vagy a legbékésebb természetű férfi, akivel valaha találkoztam – mondta szárazon. Ramey felhúzta a szemöldökét. Mondani akart valamit, de Egan ránézett, és inkább hallgatott. – Gondolom, nincs magánál egy Chinook valahol a táskájába rejtve? – kérdezte inkább Ramey csillogó kék szemekkel. – Egy micsoda? – kérdezte Kati értetlenül. – Chinook – ismételte Egan. – Meleg szél, ami télen fúj itt néha. Elolvasztja a havat, és kicsit megkönnyíti a helyzetünket. – Katin túl Rameyre nézett. – Hogy áll a szénakészlet? – Jól. Gig azt mondja, ki fog tartani. Gig a munkavezető – magyarázta Ramey Katinek. – Ő és a farm elválaszthatatlanok, ha tudja, mire gondolok. Senki sem tudja, hány éves, és senkinek sem akaródzik megkérdezni tőle. – Lehet, hogy megijednénk a választól – kuncogott Egan. – Francba, jó mély itt a hó. A kitaposott sávban haladtak, amelyet Ramey hagyott, mikor a leszállópályához jött, de még így is lassan és nehezen haladtak, és a porhavat újra fújni kezdte a szél. – Gyorsabban haladnánk gyalog – vetette fel Ramey.

– Vagy lóháton. – Egan gyors pillantást vetett Katire, szeme végigfutott bézs ruháján, magas sarkú cipőjén, és rövid műszőrme bundáján. – Istenem, hát nem mutatnál jól lóháton ebben a szerelésben? Szólni akartam, hogy öltözz át, mielőtt eljöttünk Adától. Kati már ellenkezett volna, de aztán hagyta. Minek kezdjen veszekedést? – Semmi visszavágás? – gúnyolódott Egan. – Semmi megjegyzés fennhéjázó stílusomról? – De hát, Mr. Winthrop, én vagyok a megtestesült tapintat – mondta gőgösen a lány. – Különösen, mikor elküldesz a pokolba – jött a tüzes válasz. Kati elpirult, amikor meglátta Ramey zavarodott tekintetét. – Nekünk, izé, néha vannak kisebb nézeteltéréseink – próbált magyarázkodni. – Igen, kisasszony, emlékszem – motyogta Ramey, és Katinek eszébe jutott, hogy Ramey is ott volt a közelben, amikor azon a nyáron elviharzott a farmról. Megköszörülte a torkát. – Hát, a Tetőn-hegység tényleg itt van, a kert végében, nem igaz? – fordult Eganhoz, aki láthatólag élvezte, hogy Kati kényelmetlenül érzi magát. Egan követte a tekintetét a magas csúcsokra, melyek a ház mögött emelkedtek. - Bizony. A folyóra is rá lehet látni a bejárati ajtóból – tette hozzá, és a Snake kanyargó, ezüstszalagja felé bólintott, amely jóval a ház alatt szelte át a völgyet. – Jávorszarvasok és antilopok legelnek ott télen – mutatta Katinak. – És a bölények is ott legeltek a régi szép időkben. – Még sosem láttam jávorszarvast – jegyezte meg Kati. – Talán majd most – mondta Egan. Kati látta, ahogy Egan idősödő házvezetőnője kibotorkál az elülső verandára, kezével árnyékolva be szemét a hó vakító, fehér fénye elől. Egan Rameyre hagyta az autót, Katit pedig leemelte az ülésről, és erős karjaiba vette. Az irhabundában, amit viselt, mellkasa és válla kétszer szélesebbnek tűnt. – Nem igazán a hóban való gyalogláshoz öltöztél – morogta, a lány cipője felé bólintva. – Remélem néhány értelmes dolgot is bepakoltál. – Túrabakancsot, farmert és pulóvereket – mondta elégedetten Kati. – Ügyes lány. Kapaszkodj! Kati a férfiba csimpaszkodott, ahogy az a magas hótakarón könnyedén átvágva felment a lépcsőn. Bakancsos léptei még a hórétegen keresztül is visszhangoztak, ahogy a kemény fához csapódtak. Dessie Teal fülig érő szájjal figyelte őket. – Ezt sosem hittem volna – motyogta, ahogy Egan visszatette Katit a földre. – És még csak egy karcolás sincs egyikükön sem. – Nem veszekszünk egyfolytában. – Egan hangja hűvös volt.

– Na jó, az arabok sem – vágott vissza Dessie –, csak annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy úgy tűnik, ön és Miss James pillanatnyilag fegyverszünetet kötöttek. – Azért jött, hogy a hajdani Wyomingról gyűjtsön anyagot a könyvéhez – mondta Egan rosszallóan az öregasszonynak, és szeme azt sugallta, inkább ne próbálkozzon mással. Dessie megvonta a vállát. – Nekem mindegy, minek nevezi. Könyv a régi szép időkről, mi? – kérdezte, ahogy bevezette Katit a házba. – Hát, csak menjen, és beszéljen Giggel, ő többet tud mesélni, mint bármilyen könyv. Az apja harcolt a Johnson megyei területi háborúban. Kati még sosem hallott erről, és érdeklődésére kimerítő előadás következett Wyoming történelméről, a marha- és birkapásztorok közötti, területekért folytatott háborúkról, meg a wyomingi tél nehézségeiről. – Az egyik bátyám halálra fagyott az egyik télen, mikor odakint a marhákkal dolgozott – tette hozzá Dessie később, miután Kati farmerre, pulóverre és bakancsra vedlett át, és kávét kortyolgatott a házvezetőnővel a konyhában. – Elesett, eltörte a lábát, és nem tudott felállni. Keményre fagyott, mire az egyik ember rátalált. - Kicsit megborzongott. – Ez nem zöldfülűeknek való hely, annyit elárulhatok. – Megtorpant, ahogy épp egy hatalmas szelet húst rakott a sütőbe. – Hogyhogy maga és Egan nem veszekednek? – Megpróbál lefektetni – vágott vissza Kati tompán, és gonoszkásan elvigyorodott, ahogy a házvezetőnő elpirult. – Na, ezt megkaptam – motyogta Dessie, és nevetésben tört ki. – De meg is érdemeltem! Ilyen buta kérdést feltenni... Hát, akkor már úgyis mindegy. És sikerülni fog neki? Kati lassan megrázta a fejét. – Nem az én stílusom – mondta. – Túl régimódi vagyok. – Addig jó magának – mondta Dessie harciasan. – Komolyan mondom, nem tudom, mi ütött a mai lányokba. Mi csak két vagy három randevú után fogtuk meg egyáltalán a fiú kezét. Manapság az első alkalommal az ágyban kötnek ki. És még csodálkoznak, miért nem boldogok. Ha elrontod a gyomrod édességgel, utána már nem kívánod többet. Én legalábbis így látom. – Magának és nekem missziót kellene alapítanunk – mondta Kati. – Nem tartozunk a modern világhoz. Dessie rávigyorgott. – Hát, ami engem illet, én nem élek benne. Ennél sokkal egyszerűbben már nem tudnék élni, gondolom, a sok modern konyhai kütyü ellenére, amelyet Egan vett nekem. – Értem, mire gondol. – Kati hátradőlt a székében, és a kávéját kortyolgatta. – Egan tényleg nem akart gazdálkodni? – kérdezte.

Dessie jól átgondolta a kérdést, mielőtt válaszolt. – Azt hiszem, nem igazán tudta, mit is akar. A politika érdekelte, ugyanakkor az üzlet is. És a gazdálkodás manapság leginkább ezt jelenti. Ott van Gig, hogy a gyakorlati oldalával törődjön, amíg ő adja és veszi a marhákat, és az állomány fejlesztésével és változatossá tételével foglalkozik. - Az öregasszony szégyenlősen mosolygott. – Milyen nagy szavak! – És boldog? – faggatta tovább Kati, mert számára ez fontos kérdés volt. – Nem – mondta Dessie halkan. – Miss Adán kívül senkije sincs. Kati a kávéscsészéjébe bámult, azon tűnődve, miért fájt ez neki annyira. – Egan... nem éppen jóképű, de van benne valami. És a nők vonzónak találják – tette hozzá, és lennie jutott az eszébe. – De nem a megfelelő nők – jött a csípős válasz. – Egy sem volt még hajlandó eljönni a farmra. Mostanáig. Kati a haja tövéig elpirult. – Ti meg mit csináltok itt? – mordult rájuk Egan az ajtóból, ahogy észrevette Kati elpirult arcát és Dessie meglepődött tekintetét, ahogy hirtelen betoppant. – Csak nem rólam beszélgettek a hátam mögött? – Nos, ugyan ki másról beszélgethetnénk? – tárta szét Dessie a kezét. – Magán kívül senkivel sem találkozom. Persze ott van Ramey, de ővele soha nem történik semmi olyan érdekes, amiről pletykálkodni lehetne, nem igaz? Egan lemondó sóhajjal rázta meg a fejét. – De, igaz. A francba! Te, meg a logikus érveléseid. – Levette a kabarját és a kalapját. – Mi lesz a vacsora? Mindjárt éhen halok. – Maga mindig éppen éhen akar halni. Van néhány szelet pulyka a hűtőben, a magányos karácsonyi vacsorám maradéka, amit egyedül fogyasztottam el tegnap. Egan az öregasszonyra pillantott. – Jól érezted magad? – Most mondom, hogy egyedül ettem – morgott Dessie. – Nos, akkor ez azt jelenti, hogy nem volt társaságod. – Csak várjon – duzzogott a házvezetőnő –, ma estig. Majd meglátja, mit kap vacsorára! – Akkor csak hagyd, hogy éhen haljak! – sóhajtott Egan színpadiasan. – Felhívom Adat, és megmondom neki, hogy nem adsz ennem, s majd meglátjuk, akkor mit csinálsz. Dessie ledobta a kötényét. – Nehéz eset – morgolódott, alsó ajkát csücsörítve. – Miért is ne a leggyengébb pontomon találna el? Egan elvigyorodott, és Katira kacsintott, aki most olyan oldaláról ismerte meg, amiről álmában sem gondolta volna, hogy létezik. De tetszett neki ez a nagy, vidám férfi, aki olyan otthonosan mozgott a vadonban.

Mindenben különbözött a hajszálcsíkos öltönyös férfitól, akivel Adánál találkozott. Most tetőtől talpig farmert viselt, és egy pár jobb napokat is látott, szakadt bakancsot, valamint kalapot, amely szintén kopott volt. Az egyetlen, aránylag új ruhadarabja az irhakabát volt, amit épp most tett le. De nagyobbnak és keményebbnek, és minden szempontból vonzóbbnak tűnt, mint a jó megjelenésű üzletember. – Egészen másmilyen vagy – jegyezte meg Kati elmerülten bámulva a férfit. Egan felhúzta a szemöldökét, ahogy a pulykát és a majonézt az asztalra tette. – Valóban? – Hát, szebb nem igen lett – kotyogott Dessie. – Törődj a magad dolgával, ha lehet – morogta Egan az öregasszony felé. – És ne égesd oda a húst, mint a legutóbb! – Én ugyan nem égettem oda semmit – vágott vissza Dessie. – Az a bolond kutyája szökött be ide valahogy, nekiugrott a tűzhelynek, és elállította a hőfokot. – Durango nem jön be a házba – jelentette ki Egan. – És annak ellenére, hogy a legjobb terelőkutyám, ahhoz nem elég okos, hogy elállítsa a sütőt. – Hát, én azért nem veszíteném szem elől – motyogta Dessie. Betette a húst a sütőbe, és becsukta az ajtaját. – Elnézést, le kell mennem a pincébe almáért. Gondoltam, jólesne egy kis almás pite. Nem mintha megérdemelné – tette hozzá, és mérgesen pillantott Eganre, ahogy kiment a konyhából. Egan csak nevetett. – Vedd elő a kenyeret, édesem, csinálok neked is egyet – mondta Katinak. – Hol van? – A kenyérkosárban. Kati felállt, és a szekrényhez lépett a kenyérért, de mielőtt megfordulhatott volna, Egan ott állt mögötte. Teste egész felülete fenyegető volt és meleg. – Beleestél a csapdába, nem igaz? – lihegte, és Kati hátát a fal felé fordította. Kezeit a falnak támasztotta Kati mellett, és teste egész felületével finoman nekidőlt. Az érintkezéstől Kati elpirult. – Istenem, ugye milyen őrjítő így? - kérdezte remegő hangon Egan. – Érzem, ahogy minden porcikád lángol a testem alatt. Kati szóra nyitotta ajkait, de Egan csókkal tapasztotta be. Szája hideg volt a kinti levegő miatt, de Kati ajkai felmelegítették, s másodpercek múlva már izzott a forróságtól. Nyögés tört fel a torkából Kati szomjas, vágyakozó szájába.

Érezte a férfi nyelvét, és szemét hirtelen kinyitotta, de Egan behunyva tartotta sajátját, szemöldökét pedig összehúzta, ahogy ízlelgette a gyönyört. Ám mintha megérezte volna Kati pillantását, szemhéja felnyílt, és elsötétülő ezüstszeme egyenest Katire nézett. Egy pillanatra félig elemelte a fejét. – Ez igazán izgalmas – suttogta. – Még sosem néztem nőt csókolózás közben. Úgy tűnt, most tovább gyönyörködik, mert szemét nyitva tartotta, amikor újra a lányhoz hajolt. Egan szomjas csókjának szenvedélye lángra lobbantotta Katit, és keze megtalálta az inge felső gombjához vezető utat. Még soha nem akarta megérinteni egy férfi csupasz bőrét. Nem emlékezett, hogy valaha is eszébe jutott volna egyáltalán. De most igen. Érezte, ahogy a férfi csípője és combja az övéhez préselődik, és lábujjai őrjítőén bizseregtek. Keze az ing felső gombjával babrált, míg azt próbálta eldönteni, milyen kockázatot vállal ezzel. Egan további ingerlés nélkül is eléggé kívánta őt, és nem volt biztos benne, hogy le tudná állítani a férfit. Egan felemelte a fejét, és Kati ujjait figyelte. – Mindig ilyen bizonytalan vagy a férfiakkal? – kérdezte fojtott hangon. – Vagy csak velem? Érints meg, ha akarsz, Kati. Nem fogom elveszíteni a fejem, és nem foglak hanyatt dönteni a konyhaasztalon. Ezek a szavak olyan olcsónak hangzottak, hogy Kati saját magát is olcsónak érezte tőlük. Kifutott arcából a vér, és elhúzódott a férfitól. Egan halkan káromkodott, és a lányt nézte, ahogy elővette a kenyeret és tányérokat, majd feszült csendben nekiállt, hogy elkészítse a szendvicseket. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte fojtott hangon. Kati nagy levegőt vett. – Kiegyeznék egy kis tisztelettel. Nem kellene sok, csak annyi, amennyit bármelyik idegen iránt tanúsítanál, aki a házadba jön. – Könnyek gyűltek Kati szemébe, ahogy elkente a majonézt. – Én nem vagyok lotyó, Egan Wínthrop. A férfi nézte, ahogy egy könnycsepp a tiszta asztalra pottyan, és keze idegesen kapta el a lány derekát, és visszarántotta magához. – Ne sírj! – nyögte ki. Ujjai fájdalmat okoztak Katinek. – Ne merj hozzám érni! – sziszegte a lány, és kihúzta magát a kezei közül. Egan az asztalba kapaszkodott, és dühösen nézett, ahogy Kati letörölte könnyeit, és befejezte a szendvicseket. Az Eganét feléje lökte, a kést a mosogatóba tette. Egan kávét töltött maguknak, eltette a kiöntőt, és leült. Kati is ezt tette, de csendben evett, még csak rá sem nézett a férfira. Te bolond, mondta magának. Te átkozott bolond, kellett neked eljönni vele!

Dessie a feszült csöndre jött vissza. Almákat hozott a kötényében. Eganre és Katire nézett, és elhúzta a száját. – Csak öt percre hagyom itt magukat, és rögtön veszekednek. Egan felhajtotta a kávéját, és felállt, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. – Dolgom van. Felkapta kabarját és kalapját, és kilépett az ajtón. Kati újabb könnyeket törölt le. Dessie csak megrázta a fejét, és nekilátott, hogy meghámozza az almákat. Egy perc elteltével elővett még egy tálat meg egy kést, és Katinak adta. – Ezzel az erővel akár hámozhat is – mondta neki. – Legalább lefoglalja a kezét, amíg jár az agya. – Az enyém ugyan nem jár – felelte Kati szomorúan. – Ha járna, most New Yorkban lennék. – Nem sokan tudják így felkavarni, mint maga – jegyezte meg Dessie, és lassan elvigyorodott. – Jó tudni, hogy vannak még érzései. – Hiszem, ha látom – morgott Kati. – Azt hiszem, meglátja – válaszolta Dessie nevetve. – De most inkább hámozzon, ha almás pitét akar enni. Kati nem ellenkezett. És a konyhai munka valóban megnyugtatta. Biztos volt benne, nagyon sok pitét fog még sütni, mielőtt befejezi az anyaggyűjtést.

9. FEJEZET Ez után a kis összezördülés után Egan távolságtartó lett. Tökéletes házigazda volt, udvarias és figyelmes, de körülbelül annyi melegség áradt belőle, mint egy gleccserből. Kati úgy döntött, ha Egan képes ilyen hűvös maradni, akkor ő is megpróbálja. Hasonlóképpen udvarias volt, és távolságtartó. Meglepő módon nem következtek olyan vad veszekedések, mint korábban. Néha észrevette, hogy Egan vacsora közben őt nézi, mielőtt eltűnik a dolgozószobájában, vagy reggelente egy pillanatra, mielőtí bemegy a közeli irodájába. De leginkább visszahúzódó volt, és úgy tűnt, hogy az a szenvedélyes, gyengéd férfi, aki elhozta a farmra, belemosódott korábbi rideg önmagába. Kati viszont legalább egyik célját elérte. Eleget tanult a farmokról ahhoz, hogy történelmi dokumentumregénye megszülethessen. A legizgalmasabbnak az utánpótlás megtervezését találta. Egan teheneit és kétéves üszőit úgy termékenyítették meg, hogy azok február-március folyamán elljenek. A január ennek a munkának a jegyében telt; fülszámokat vásároltak, megjelölték az első borjas üszőket, ellenőrizték a megtermékenyítések dátumát, hogy megbecsülhessék az ellesek időpontját, és beszerezték a megfelelő felszereléseket. A csorda gyarapodása miatt több elletőállásra volt szükség, ezeket még az ősszel felállították. A tehenészek ilyenkor árgus szemekkel figyelték az állatokat, hogy ne adódjanak gondok. Az egyik idősebb munkás elmondta Katinek, hogy sosem szerette ezalatt az idő alatt a munkát, meg a tavassá az összeterelés idején sem, amikor a marhákat billogozni kellett, meg állatorvosi vizsgálat alá vetni, és vagy ötven mérfölddel odébb terelni, a nyári legelőkre. Az emberek kalandjait hallgatni a nap kellemesebb részéhez tartozott. Vigyázott, ne akadályozza őket a munkában, mivel a főnök figyelmeztette erre. De velük volt, amikor épp pihentek, vagy néha vacsora után, és tollal, jegyzetfüzettel a kézben tett fel kérdéseket. Minden rendben is lett volna, ha egy alkalommal Ramey nem kérte volna meg, hogy menjen el vele táncolni. Egan véletlenül meghallotta a kérést, és mielőtt Kati egyáltalán kinyithatta volna a száját, hogy visszautasítsa, Egan már rájuk is ugrott. – Ha már jól felizgattad az embereimet – mondta neki metsző hangon –, akár hagyhatnád is, hogy lepihenjenek. Kati felállt, zavarában majdnem sírva fakadt, de a büszkesége győzött. – Elnézést, nem vettem észre...

– De hát főnök – vágott közbe Ramey –, egyáltalán nem zavart minket! A többi munkás is hangos felhördüléssel fejezte ki lelkes egyetértését. – Akkor is jó éjszakát – mondta Egan a lehető leghidegebben, és kinyitotta az ajtót. Kati tudomásul vette a vereséget, megvonta a vállát, és mosolyogva kívánt jó éjszakát az embereknek. Térdig érő hóban verekedte magát vissza a kocsihoz, amit az idejövetelhez vett igénybe. – Erre – mondta Egan röviden, és karon fogta. A kisteherautóhoz vezette, és betessékelte. – Csak kérdéseket tettem fel – motyogta Kati. – Azt mondtad, munka közben ne zavarjam őket. – Azt viszont nem mondtam, hogy lefeküdhetsz velük – mordult rá Egan. – Te disznó! – tört ki Kati. Szeme izzott, ajkai remegtek a dühtől. – Hogy mersz ilyesmivel vádolni? – Ramey randevúra hívóit, azt hiszed, nem hallottam? – Egan cigaretta után kotorászott, ami meglepte Katit, mert az utóbbi napokban csak egyszer vagy kétszer látta rágyújtani. – Épp vissza akartam utasítani – felelte. – Igazán kedves fiú, de... – De nem elég tapasztalt egy magad fajta nőnek? – kérdezte szemtelenül mosolyogva a férfi. Katinek elakadt a lélegzete. – Egész pontosan mit értesz az alatt, hogy magam fajta nő? – Szerinted mit értek alatta? Kati görcsösen szorította a tollat meg a jegyzetfüzetét, de csak makacsul nézett előre, – Nincs visszavágás? – Nincs rá szükségem. Hazamegyek. – Mégy egy fenét. – Mégis mit tervez, Mr. Winthrop, talán ki akar kötni? – Ki beszélt neked ilyesmiről? – Gig – nyögte ki Kati, ahogy eszébe jutott a hosszú, izgalmas beszélgetés, amit a ravasz, öreg vezetővel folytatott. – Gig sosem beszél senkivel, még velem sem. – Hát velem beszél! – kiabálta a lány. – Gondolom, most azzal fogsz vádolni, hogy vele is ágyba akarok bújni! – Az nem tetszene neked – mondta Egan, ahogy a szájához emelte a cigarettát. – Csak egyszer fürdik egy hónapban. Kati megpróbált dühös maradni, de nem sikerült neki, így tenyerébe rejtette az elfojtott nevetést.

Egan csillogó szemmel nézett rá. – Ha nem teszek több kellemetlen megjegyzést veled kapcsolatban – mondta egy perc elteltével –, gondolod, hogy megpróbálhatnánk kijönni egymással egy darabig? – Nem hiszem, hogy ez lehetséges – mondta Kati a férfira pillantva. – Még csak kételkedni sem vagy hajlandó a rólam alkotott véleményedben. – Olvastam a könyveidet – emlékeztette Egan a lányt. – Szerinted mégis hogy a fenébe írta meg Edgar Rice Burroghs a Tarzan, a dzsungel fiát? – emelte fel a hangját Kati. – Gondolod, hogy fáról fára ugrált Afrika mélyén? Mielőtt az első könyvet írta, még csak nem is járt Afrikában! Egan megállt a bejárati ajtó előtt, és leállította a motort. – Azt akarod mondani, hogy egy nő képes szexjelenetekkel teli könyvet írni anélkül, hogy megfelelő élményekben lett volna része? – Egan felnevetett. – Ne szórakozz velem, kedvesem! Nem vagyok teljesen hülye. – Márpedig teljesen úgy viselkedsz - vágott vissza Kati hevesen. – Legalábbis akkor, ha ezt a témát kerülgeted. – Csak akkor, ha olyan forrón és lassan megcsókolsz – motyogta Egan halkan, gonosz mosoly kíséretében –, és megpróbálod levenni az ingemet. Kati a jegyzetfüzetre vágta a tollat, és dühösen nézett a férfira. – Rendben – mondta Egan egy perc elteltével, és elnyomott egy cigarettát - Bocsánatot kérek a konyhában tett durva megjegyzésemért. Akkor megbékélsz? – Szeretnék valamit tisztázni – kezdte Kati, és szorosra fogta a jegyzetfüzetet. – Amennyire én tudom, azért vagyok itt, hogy anyagot gyűjtsék egy könyvhöz. Egan szeme elsötétült, ahogy figyelmesen nézte a lányt. – Ne csak célozgass, mondd ki, amire gondolsz! – Nem akarom, hogy körbelihegjenek – felelte Kati. – Mondd meg Rameynek! Ő akart bevinni az erdőbe – mondta nevetve a férfi. – Ahogy te is! Egan megrázta a fejét. – Nem. Én az ágyamba akarlak vinni. Nem mindegy. – Földrajzilag nem – ellenkezett Kati. Egan felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítson egy hosszú, bozontos hajtincsen. – Akarlak téged. Nem csináltam titkot belőle. Te is akarsz engem. Csak több időbe telik, mint gondoltam. – Nem fekszem le veled – jelentette ki Kati. – Dehogynem – válaszolta Egan lágyan, Kati tekintetét keresve. – Végül megteszed.

– Fenyegetni akarsz? – Kati végre megtalálta harcias hangját. – Nem, hölgyem – vigyorgott Egan. Kati dühösen és bizonytalanul nézett rá. – Nem értelek téged. – Ezzel nem vagy egyedül – mondta a férfi, és elengedte a haját. – Jobb lesz, ha lepihensz. És ne menj vissza a szállásra éjjel. Az ébren tartja a fiúkat. – Meg kell tudnom néhány dolgot az ellésről – ellenkezett Kati. – Tényleg? Mit akarsz tudni? – kérdezte Egan gonosz vigyorral. – Ó, menj a fenébe...! – Ejnye, ejnye, nem szabad így rám ijesztened. – A férfi közben kiszállt az autóból. – Én csak egy műveletlen vidéki fiú vagyok, te is tudod. – Egy fenét! – motyogta Kati fojtott hangon. Egan kinyitotta a kocsi ajtaját, és a karjaiba vette Katit. Ő ellenkezni próbált, de Egan kérlelhetetlenül szorította, és megrázta a fejét. – Ne ellenkezz! – mondta. – Napokig kerültük egymást. Csak át akarlak ölelni. Katit olyan érzések öntötték el, amitől visítva kellett volna az ellenkező irányba rohannia. Ehelyett a kezét tollastúl, jegyzetfüzetestül, mindenestül Egan nyaka köré fonta, és hagyta, hogy a házba vigye. Mire a lépcsőhöz ért, Kati már a nyakába fúrta az arcát, és remegett saját, heves szívverésétől. – Nem szerelmeskedtünk, mióta eljöttünk New Yorkból – suttogta Egan, ahogy a dolgozószobájába cipelte, és becsukta maguk mögött az ajtót. Kati ajka kiszáradt, ahogy a férfira pillantott. Egan levette kalapját és kabátját, és úgy nézett rá, hogy a lány fenyegetve érezte magát. – Nincs több trükk, Katriane – mondta gyengéden. Elvette tőle a tollat és a jegyzetfüzetet, hozzáhajolt, levette róla meleg kabátját, és a sajátja mellé ejtette a székre, majd felemelte a lányt a földről. – Nem bántlak. De túl sokáig vágyódtam utánad. Ennél jobb alkalom soha nem adódik, hogy elmondja neki az igazat. De mikor épp belekezdett volna, Egan lehajolt, és nyitott ajkait a mellbimbójára nyomta. Kati felsikított, megbénította az érintés bensőségessége, még két réteg ruhán keresztül is. Egan egy szót sem szólt, csak letette őt egy puha pokrócra, aztán teste a lányéra borult, mint egy nehéz takaró, és lángra lobbantotta, fájó gyönyörrel égetve a testét. Ezután a férfi olyan erővel és férfias szenvedéllyel csókolta meg, amilyet Kati korábban sohasem tapasztalt. Észre sem vette, mit művel közben a kezeivel, amíg a férfi fel nem emelte őt, és nem érezte meztelen bőrén a szoba hűvös levegőjét és a kandalló tüzének melegét. – Egan – ellenkezett erőtlenül, ahogy a férfi újra lefektette.

– Istenem, gyönyörű vagy! – lihegte a férfi, vad, csillogó szemekkel bámulva azt, amit leleplezett. Keze saját inge gombjaira siklott, és lassan, módszeresen kigombolta őket. Az inget kihúzta farmerjából, és levette, megmutatva bronzos bőrét, ahogy enyhén didergett a tűz fényében. Kati szeme szomjasán tapadt a férfira, magába szíva testének minden durva vonalát, őrülten vágyódva arra, hogy a kemény izmokat remegő, puha testén érezze. Csak a tűz pattogott, ahogy egymásra néztek, vöröslő fénye táncot járt a szobában. Kati tudta, mit következik, de nem volt ereje ellenállni. Szerette őt. Ó, istenem, mennyire szerette! Egan lassan ereszkedett le, mellkasát fokozatosan fektette Katiére, akit közben a karjaiban tartott. Tekintete mindvégig a másikéba fúródoít, ahogy mellkasát feszes melleihez dörzsölte, és testének édes, vad mozdulatát figyelte, ahogy még közelebb akart férkőzni a férfihoz. – Ne fogd vissza magad! – suttogta Egan fojtott hangon. – Sikítani fogsz a gyönyörtől, amit okozok neked. Szája fölé hajolt, ahogy a teste is, Kati pedig a kezébe fogta a fejét, és ujjaival sűrű hajába túrt, miközben a férfi lecsókolta lélegzetét megduzzadt ajkairól. Kati saját erejét tapasztalhatta meg, ahogy megérezte a férfi hosszú testének remegését; és anélkül, hogy a következményekre gondolt volna, a férfi fejét eltolta magától, és lejjebb csúszott, hogy ajkai meztelen testét érjék. – Kati! – tört ki a férfi, mintha meglepte volna, és kezét a háta alá csúsztatta. Száját kinyitotta, és Kati érezte a nyelvét, a fogait saját húsán, amit férfiszem még csak nem is látott korábban. Teste megfeszült a gyönyör hullámaitól Egan karjaiban, és felnyögött, ahogy a férfi szája dereka fölött testének minden egyes selymes porcikáját felfedezte. Egan hirtelen a hátára fordult, és őt is magával rántotta. Kezei a dereka alá csúsztak, egyre érzékenyebb pontokat fedezve fel a testén. – Nézz rám! – nyögte Egan izgatott hangon. Kati felemelte a fejét, pont amikor a férfi meztelen, erős karja magához húzta. A lány szeméből leírhatatlan vágyakozást olvasott ki, és elmosolyodott. Azután a fülcimpáját kezdte harapdálni, és egyszerre izgalmas és ijesztő dolgokat suttogott, olyan zavarba ejtő dolgokat, amelyekről addig a percig Kati csak olvasott. – Egan... – próbált erőtlenül ellenállni. – Csak nyugi – suttogta a férfi, ahogy száját újra az övére nyomta, és lassan, édesen csókolta. – Hagy mutassam meg, mennyire kívánlak.

Kati csípőjét saját izmos, feszes csípőjéhez nyomta. A lány felsikoltott, ahogy Egan egyik kezével elengedte, csak hogy remegő száját a sajátjához nyomja, és nyelvét olyan ritmusban mozgassa benne, amely minden szónál beszédesebb volt. – A szobámba! – suttogta. – Most rögtön. A hátára fordította Katit, és kezébe nyomta a blúzát és pulóverét, amelyeket percekkel korábban vett le róla. – Jobb lesz, ha ezeket felveszed – mondta feszült, fojtott hangon. – Ha esetleg Dessie még nem feküdt volna le... Kati magához szorította a hideg ruhákat, és úgy bámult Eganre, mint aki álomból ébred. – Mi a baj? – mormogta Egan. – Istenem, te is érezted, milyen hatással vagy rám. Kívánlak, a fenébe is! Kati nagyot nyelt, és a megfelelő szavakat kereste. – Én is kívánlak téged, Egan – mondta remegő hangon. – De van valami, amit... meg kell tudnod előtte. – Mit? Nem szedsz tablettát? Nem baj. Vigyázni fogok. Nem foglak teherbe ejteni. Kati elpirult, szemét lesütötte, majd Egan ziháló mellkasát nézte, közben ujjaival blúzát és pulóverét szorította görcsösen. – Még szűz vagyok. – Istenem, ez nem rossz. – Egan hidegen nevetett. – Próbálkozz valami mással! – Nincs rá szükségem – mondta Kati, és megpróbálta összeszedni, ami még megmaradt büszkeségéből és önbecsüléséből. – Az igazat mondtam. – Rendben. Én is szűz vagyok – hagyta rá Egan. – Most már mehetünk? – Csak rajta! – mondta Kati gyilkos hangon. – De nélkülem! Nem hallod, amit mondok, a franc essen beléd, szűz vagyok! – Huszonöt évesen? – recsegte érdes hangon a férfi. – Olyan könyvekkel a hátad mögött, amiket írtál? – Már rongyosra téptem a számat, annyit magyaráztam neked, hogy nem a saját tapasztalataimon alapulnak a szerelmi jelenetek, amelyeknek nagy része csak előjáték, utalással a beteljesülésre! – Elpirult, és kerülte a férfi tekintetét. – És muszáj ilyenekről is írnom, e éneikül nem tudnám kiadatni a történelmi regényeimet. És ami a férfiakat illeti... – tette hozzá, és felemelte a fejét, hogy dühös pillantást vessen Eganre –, a legtöbbjük úgy gondolkozik, ahogy te. Vagyis hogy egy nő szerepe a modern világban annyi, hogy kapható legyen a szexre, és aztán eltűnjön, mielőtt az érzelmek előtérbe kerülnének. Én nem tudok így élni, ezért nem engedek a kísértésnek, – Soha? – tört ki Egan. – Soha! – ismételte Kati. – Mondd, Egan, Ada sosem mesélt a szüléimről?

Egan zihálása csillapodott valamennyire, de még mindig csalódottnak és dühösnek tűnt. – Hogy idősek voltak? Kati is nagy levegőt vett, hogy csillapítsa gyors lélegzését. – Az apám egy presbiteriánus lelkész volt – suttogta. – Az anyám pedig misszionárius. Most már érted? Egan úgy nézett, mint akit pofon vágtak. Tekintete Katire siklott, levetett felsőruházatán remegő ujjaira. – Miért nem mondtad meg nekem? – nyögte Egan. – Istenem, és én miket mondtam neked...! Talpra ugrott, felkapta az ingét, és mérgesen belebújt. – Tűnj el innen! – mondta hidegen. Katinek sikerült a megalázottság érzése nélkül felállnia, aztán eltűnődött, vajon rögtön el szál adj ön-e, vagy előbb felöltözzön. – Vedd fel a blúzod, az isten szerelmére! – csattant rá Egan, és elfordult, hogy feszült mozdulatokkal rágyújtson egy cigarettára Kati belebújt a blúzába, és ráhúzta a pulóvert anélkül, hogy begombolta volna. Meg csak rá se tudott nézni Eganre, ahogy az ajtó felé ment. Ujjai a zárral babráltak, és mikor végre kinyitotta az ajtót, Egan még mindig nem fordult meg, nem is szólt hozzá. Remegő ujjakkal csukta be maga mögött, és a lehető leggyorsabban felment az emeletre. Mikor végre biztonságban a szobájában volt, kulcsra zárt ajtó mögött, könnyekben tört ki.

10. FEJEZET Ez volt Kati életének legborzasztóbb éjszakája. Egan olyan módon sértette meg az érzelmeit, amelyről nem is gondolta volna, hogy lehetséges. Az, hogy elutasította, pont elég nagy csapás volt. De nem tehette volna legalább finomabban? Megalázó volt arra gondolni, ahogy viselkedett vele, és amiket mondott neki, mielőtt ő bevallotta az igazat. Ada figyelmeztette. Miért nem hallgatott rá? A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy kész lett volna mindent megadni a férfinak, amit az csak akart tőle. Ám szerette volna, ha előbb megtudja az igazságot, mert Egan szenvedélyessége miatt az első alkalommal esetleg fájdalmat okozott volna neki. De a vallomása balul ütött ki. Ahelyett hogy megvigasztalta volna, kiküldte a szobából, és hátat fordított neki. Legalább most már tudta, hogyan is érez valójában, vigasztalta magát Kati. Tudta, hogy Egan csak a testét akarta, és a vágyon kívül mást nem érzett iránta. Még soha semmi nem fájt neki ennyire. Szerelmes volt Eganbe. Azon, amit akkor érzett, mikor erősen, hozzáértőén átölelte, soha nem fog túljutni. De Egan úgy fordult el tőle, mintha egy ilyen fájdalmas közjáték mindennapos dolog lenne. Az ő számára talán az volt, az olyan könnyű kis nőcskékkel, mint Jennie. Jóval napkelte előtt felkelt. Gyorsan összepakolt, és felöltözött. Farmert, bakancsot, és egy burgundi vörös pulóvert vett fel. Úgy döntött, lemegy, megreggelizik, és megbizonyosodik arról, hogy Egan elhagyta a házat, mielőtt taxit hívna. Nyolc óra volt, és általában ilyenkor a férfi már rég nem volt otthon. Nem tudott volna szembenézni vele, ha otthon találja, legalábbis nem a tegnap este történtek után. Elpirult, ha csak arra gondolt, miket műveltek együtt. Lépései lelassultak, ahogy a konyhához ért. Félig kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Dessie tesz-vesz a tűzhely körül. Megkönnyebbült sóhajjal tárta ki az ajtót, és pont szembetalálta magát Egannel, aki az ajtó mögött állt, és épp a kalapját vette fel a pultról. Kati valósággal elugrott előle. Egan olyan arckifejezéssel pillantott rá, amit nem tudott mire vélni. Szeme sötét ezüstszínű volt, tekintete hideg és dühös. – Beszélni akarok veled egy percre – mondta röviden. Esélyt sem adott az ellenállásra. Kitessékelte az ajtón a lányt, és az előszobán át a nappaliba terelte. Becsukta maguk mögött az ajtót, és szigorú tekintettel nézett rá.

– Mielőtt bármit is mondanál – kezdte Kati fájdalmas, fojtott hangon –, tudom, hogy az egész az én hibám volt, és sajnálom. Egan cigarettát húzott elő zsebéből és biztos kézzel gyújtotta meg. – Nem a tegnap estéről akarok beszélni – mondta. – Maradj itt a hétvégéig, fejezd be az anyaggyűjtést. Ha ma délelőtt elszöksz, azzal csak elszomorítód Dessie-t és Adát. – Hogy érted azt, hogy elszököm? – tiltakozott Kati. – Talán nincs bepakolva a bőröndöd? – kérdezte Egan, fejét bőszen tartva. A fenébe az eszével, gondolta Kati dühösen, tekintetét az elfüggönyözött ablakok felé fordítva. – De igen – csattant fel. – Akkor rámold ki. Mint kiderült, te más okból jöttél ide, mint amiért én idehoztalak – mondta a régi, jól ismert gúnnyal a hangjában. – Mivel a munkád nyilvánvalóan nagyon fontos, semmiképp se fogd vissza magad. Csak a szállásra ne menj sötétedés után. Van néhány új emberünk, akiket nem ismerek eléggé. – Akikkel tényleg fontos lenne beszélnem, az csak Gig és Ramey – mondta minden büszkeségét összeszedve Kati. – Zavarna, ha felhívnám őket a házba? – Ne légy nevetséges – vágott vissza a füstfelhőn keresztül a férfi. – Én nem szoktam főnökösdit játszani; az embereket mindig szívesen látom. – Nem úgy értettem – mondta Kati. A karjait maga köré fonta. – Kérlek, ne gyűlölj engem, Egan. A férfi csak állt, lassan, megfontoltan szedte a levegőt, miközben szeme vádlón nézett. – Tudtad, miért hívtalak ide -- mondta egy perc elteltével olyan hangon, ami a kinti hidegen is túltett. – Nem csináltam titkot abból, hogy akarlak. Azt hittem, te is így érzel. Kati lesütötte szemét, a férfi ingét nézte. – Azt reméltem, minden jól alakul majd – jött a vallomás. – De tegnap este... – Nagyot nyelt. – Attól féltem, ha nem mondom el neked az igazat, fájdalmat fogsz okozni. Egan torkából furcsa hang tört fel, ahogy elfordult, és csendben szívta a cigarettáját. A falióra mintha szokatlanul hangosan ketyegett volna. – Egyszer már megmondtam neked, hogy én a tapasztalt nőket szeretem. Ezt komolyan is gondolom. Nem igazán vágyom szüzikékre. – Megint mélyet szippantott a cigarettába, és nyugtalanul járkált körbe a szobában, észre sem véve, ahogy Kati finoman megrándul. – Egyelőre biztonságban van, Miss James – mondta végül haragos tekintettel. – Most már akkor sem érnék magához, ha a farmom lenne a tét. Kati inkább meghalt volna, mint hogy kimutassa, mennyire fájt neki ez a megjegyzés. A maradék büszkeségét összeszedve emelte fel a fejét. – Nem leszek útban – ígérte halkan.

– Nos, ez megnyugtató. – Egan arcán olyan mosoly jelent meg, ami korántsem nyerte el Kati tetszését. A karját most még szorosabban fonta maga köré mellei előtt. – Ha ez minden, most szeretnék inni egy kis kávét. – Szolgáld ki magad! Kati ezzel otthagyta a férfit, de a szívét nagyon nehéznek érezte. Jobb volt, amikor gyűlölte Egant, amikor még nem üldözte szomjas szenvedélyének emléke. De hát a férfi épp most zárt be köztük minden kaput, amelyek soha többé nem fognak kinyílni. Ennyit legalábbis az értésére adott. Nem érdekelték a szüzek... Kati keserűen nevetett magában. Legalább Egan nem jött rá, hogy szerelmes belé. Nem értette meg, hogy szerelem nélkül nem tudta volna odaadni magát, és ez volt a szerencse. Befejezi a kutatást, és eltűnik innen. És ha egyszer elment, soha többé nem akar találkozni ezzel a férfival. Túl fájdalmas lenne. A nap hátralevő részében azt gyakorolta, hogyan lehet érzések nélkül élni. Dessie észrevette ezt, de elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne szóljon. Végül, amikor Katit a vészesen közelgő őrület kerülgette, elhatározta, hogy munkába fojtja a bánatát. Elővette hordozható számítógépét, és írni kezdett. Minden csalódottságát és zavarodottságát papírra vetette egy Egannek készülő levél formájában, amelyben leírta, mit is gondol róla valójában. Átolvasta, aztán úgy ahogy volt, az egészen kitörölte a gépből anélkül, hogy kinyomtatta volna. Már sokkal jobban érezte magát. Aztán elkezdett dolgozni a könyvön. Az írás valahogy kimosta belőle minden keserűségét. Alkotni kezdett, szinte önkívületben, a szereplők azonnal életre keltek a papíron, ahogy a szavakat írta. Később az órára pillantott, és rájött, hogy már órák óta dolgozik. Elmentette az eddig leírtakat, aztán kinyomtatta, hogy papíron is meglegyen. Aztán lezuhanyozott, majd lement a konyhába, hogy segítsen Dessienek a vacsoránál. – Nincs rá szükség – mondta Dessie vigyorogva. – Marhapörkölt lesz házi sütésű zsemlével és salátával. Megfelel? – Persze! Imádom a marhapörköltet! – lelkendezett Kati. – Ez biztosan ízleni fog, házi vágás. Miért nem ül le, amíg tálalok? Kati lehuppant egy székre, amikor észrevette, hogy csak két személyre van terítve. – Csak mi ketten? – kérdezte olyan közömbös hangon, ahogy tőle telt. – A főnök az elléseknél segít. Ilyenkor mindenkire szükség van, hiszen sok pénzbe kerül, ha túl sok borját vesztünk – magyarázta.

– Még mindig olvad a hó? – Nem, nincs szerencsénk – morgolódott Dessie, ahogy az asztalra tette az ételt. – Az időjárás-jelentés szerint ma este újra havazni fog. Már előfordult, hogy a hó teljesen eltakarta az ajtót. Kati szíve a torkába ugrott. – Annyi esett? – Ez Wyoming – jött a vidám felelet. – Nyugaton minden nagyobb, nem tudta? De ne aggódjon. A fiúk kiásnának minket, ha betemetne a hó. És jöhet egy újabb Chinook is. – Emlékszem Russel egyik festményére – mélázott Kati. – Egy tehenet ábrázol, amely a hóban félig megfagyva áll, és farkasok veszik körül. Az a címe, hogy „Chinookra várva”. Csak most értettem meg, mit jelent. – Látja? Csak tanul valamit. – Dessie a pörköltben turkált, és figyelmesen nézte a fiatalabb nőt. – Izé, nem mesélne valamit nekem erről a készülő új könyvről? Az összes többit elolvastam. Kati arca felderült. – Tényleg? – Persze. Nos, én végül is ismerem magát – folytatta a székén mocorogva. – A lányoknak a könyvesboltban leesett az álluk, amikor elmondtam, ki maga. – Felpillantott. – De azért nagyon tetszenek a könyvei, különben nem költeném rájuk a pénzem. – Akkor most cserébe elmesélem magának az egész cselekményt – jelentette ki Kati. És Dessie elmerülten, hol sóhajtozva, hol mosolyogva hallgatta, ahogy megjelent előtte az egész történet. – Ezúttal hogy néz ki a főhős? – kérdezte végül Dessie. – Szőke, mint máskor? – Nem, ennek most sötét a haja, és ezüstszínű a szeme. – Mint Egannek? Kati elvörösödött. – Az ő szeme... szürke – ellenkezett. – Nem, amikor mérges, akkor nem. Akkor ezüstös, és csak úgy csillog. – Átnyúlt az asztalon, és megveregette a fiatalabb nő kezét. – Nézze, én nem szólok Egannek egy szót sem. Nem árulok el semmit, szóval most nehogy abbahagyja a mesélést emiatt. Lehet, hogy öregek már a szemeim, de azért még sok mindent látnak. Egyébként pedig – tette hozzá Dessie – ma reggel kolbászt evett. – És az mit jelent? – Egan szalonnát vagy sonkát reggelizik. Utálja a kolbászt. Magamnak csinálom – vigyorodott el az öreg szolgáló. – Az sem tűnt volna fel neki, ha nyers tojást kap reggelire. Nagyon rossz hangulatban volt.

Kati persze tudta, miért, de nem hagyta kiugratni a nyulat a bokorból. – Talán megváltozott az ízlése. – Ó, igen, tudom – mondta Dessie hanyagul. – Hát persze. Vegyen még pörköltet. Egész éjjel havazott, de Egan nem jelent meg. Kati csak másnap késő délelőtt pillantotta meg. Káromkodva jött be, és levetette a kabátját, ahogy a dolgozószobája felé indult. – Átkozott bika – morogta. – Le kellett volna vágatnom a szarvát... Dessie! – kiáltotta. Dessie futva jött, köténye csapkolódott, míg Kati dermedten állt a lépcsőn. – Mi az? – kérdezte Dessie. – Az a nagy herefordi bika nekiment Alnek. Szedj össze némi gézt meg jódot, és leviszlek a szállásra, hogy bekötözd, amíg megérkezik az orvos. Rameyt már érte küldtem. – Egan felkapta a telefont, közben Katinek kiáltott. Kati belépett, ahogy Egan épp tárcsázott. – Tehetek valamit? – kérdezte tétován. – Maradj Al feleségével, és próbáld megnyugtatni – mondta neki Egan. Feltartotta a kezét, és a kagylóba beszélt. – Brad, megtalálták már a fiúk azt a farkast? Nos, hívd Kétlábujjú Harryt, és mondd neki, hogy a háznál várom húsz perc múlva. Mondd meg neki, hogy ezer dollárt fizetek azért az átkozott farkasért. Rendben. – Letette a kagylót. – Al felesége, Barbara az első gyerekükkel terhes – folytatta sötét, határozott tekintettel. – Nem akarom, hogy lássa most a férjét. Kiborul, ha vért lát, már így is kétszer elvetélt. Vele maradnál? – Persze – mondta Kati habozás nélkül. – Hány éves? – Húsz. Maga is gyerek még. Al egy sebet akart megnézni azon az átkozott bikán, és rossz irányba fordult. Az én hibám, le kellett volna vágatnom a szarvát – mondta röviden, és felállt az íróasztaltól. – Al gyomrát kapta el. Nem a legszerencsésebb, ha pont ott ökleli fel az embert a bika. – Ha neked dolgozik, biztosan kemény fickó – mondta Kati halkan. – Rendbe jön, Egan. A férfi tekintete találkozott a lányéval. Aztán elfordult. – Vegyél kabátot, kedvesem! Katinek nagyon jólesett a kedves szó, bár tudta, Egan aggódik, és talán nem is figyelt arra, amit mond. Felszaladt a lépcsőn a kabátjáért és kötött sapkájáért, és visszasietett. Már Dessien is vastag korbársony kabát volt, egy öreg, puha sapka, és magas szárú bakancs. – Menjünk – motyogta Egan, ahogy kiterelte őket a hóba, a kisteherautó felé. Lassan haladtak. Az utat félig belepte a nagy, sűrű pelyhekben szakadatlanul eső hó. Örökkévalóságnak tűnt, mire a szállásra értek. Egan az utóban hagyta Katit, miközben ő és Dessie bementek megnézni, hogy van Al. A férfi pár perc múlva visszaért.

– Már nem vérzik, legalábbis kívül nem – mondta gondterhelten, ahogy visszavezette a kocsit a keréknyomba. – De nagyon sápadt, és fájdalmai vannak. Be kell mennie a kórházba, az már biztos. Mondtam a fiúknak, hogy pakolják fel az egyik kisteherautóra, húzzák fel a ponyvát, és vigyék be a városba. Kennel üzentem Rameynek a rádión, hogy a kórházba menjen az orvos helyett, és riadóztassa a baleseti sebészetet. – Elég rosszul indul ez a nap, nem igaz? – kérdezte Kati, és a szerencsétlen ember felesége is eszébe jutott, akinek még csak ezután fogják elmondani, mi történt. – Rosszabbul. – John újabb cigarettára gyújtott. – Egy farkas megtámadott és széttépett két tehenet. – Egy farkas? – Öreg és ravasz – jött a rövid válasz. – Hónapok óta tizedeli a teheneket és a borjakat, de most már elfogyott a türelmem. Egy ismerős arapahó nyomkövető segítségét kérem, hogy megtalálja. – Biztosan sok pénzed bánja ezt a dögöt. – Nem azért teszem. Még egy rühes farkast sem szeretek megölni, ha arra gondolok, milyen bajban van a természet. De még nem láttál farkas által megtámadott tehenet vagy lovat. – Állkapcsa megfeszült. – Nem ölik meg az állatokat, csak megsebesítik, érted? Kati megértette, és elsápadt. – Istenem... – Tehát csapdába ejtjük, és elengedjük a hegyekben. – Egy kis házhoz fordult le a kocsival, amely a szállástól nem messze állt, – A farkas az embert is megtámadja? – kérdezte Kati kelletlenül. – Téged nem – szólt Egan nyugodtan. – Te nem fogsz egyedül mászkálni a farmon. Kati csendben a férfira pillantott. – Nem erre gondoltam. – Csak nem miattam aggódsz? – kérdezte Egan gúnyosan. Kati elfordult. – Talán inkább a farkas miatt... Egan kiszállt, és átsegítette a lányt a magas hótorlaszon. Katinek feltűnt, hogy ezúttal nem ajánlotta fel, hogy ölbe veszi. Ennek örült, hiszen fájdalmas lett volna közel kerülni hozzá azok után, ami történt. – Próbáld rávenni, hogy annyit pihenjen, amennyit csak lehet – mondta Egan, mielőtt bekopogott. – Rögtön ideküldöm Rameyt, amint az orvos megvizsgálta Alt. – Rendben. Vigyázni fogok rá. Az ajtó kinyílt, és egy csinos, fiatal lány jelent meg mögötte, sötét hajjal és szemmel – Egan! – mondta lelkesen. – Mi szél hozott?

A férfi tekintete nagy pocakjáról visszavándorolt a lány arcára, és elhúzta a száját, majd levette a kalapját. – Barbara, az új herefordi bikám felöklelte Alt – mondta csendesen. – Jól van, de a fiúkkal bevitettem a városba, hogy megnézze a doktor. A lány elsápadt, és Kati gyorsan előre lépett, ahogy Egan is, hogy bevigyék a házba, és egy székre ültessék. – Kati vagyok – mondta a lánynak, ahogy a székhez vezette, és segített beleültetni pocakos alakját. – Rendbe fog jönni, Barbara, Egan is ezt állítja. Egan szeme mosolygott, ahogy lenézett rá. – A farmon leszek a nyomkövetővel - intett Katinek. – De ha Al sötétedésig nem ér vissza, velünk töltőd az éjszakát, Barbara. – Igen, Egan – bólintott Barbara dermedten. Kati kikísérte Egant a verandára. – Próbáld megnyugtatni, amennyire tudod – mondta a férfi. – Ha segítség kell, hívd Dessie-t! – Úgy lesz. – Kati csendesen nézett fel a férfira, arca durva ráncait szemlélte. Olyannyira szerette, hogy mezítláb is utána ment volna a hóban. Egan is rápillantott, és szeme elsötétült, ahogy tekintetük találkozott. – A farkas – mondta Kati kelletlenül. – Ugye nem fogsz kockáztatni? Egan közelebb lépett, két tenyere közé zárta Kati arcát, és egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. – Én sosem vállalok kockázatot – morogta. – Veled kapcsolatban persze felrúgtam az elveimet. – Nem értem. – Nem eléggé kockázatos megkísérelni, hogy egy szűz lányt a medvebőrre csábítsak? – kérdezte szárazon. Kati elvörösödött, majd felnevetett. – Azon az estén elvesztettem a fejem – folytatta a férfi. – Legszívesebben kitekertem volna a nyakadat, amikor elmondtad az igazságot. – Igen, tudom, de a hangulatod azóta sem nagyon változott – jegyezte meg Kati szomorúan. – Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem szólok. – Utólag beleőrültem volna, ha nem teszed – jött a válasz. – Kati, nem voltam olyan állapotban, hogy beavatási szertartást végezzek. Annyira felizgattál, hogy a nevemet sem tudtam volna megmondani. Ezért tartott olyan sokáig, hogy túljussak rajta. – Igen... – motyogta Kati, ahogy a férfit figyelte. Most nem tűnt fenyegetőnek, inkább... furcsának. – Hát nem érted, kedvesem, nem kerülhetek túl közel hozzád! Most sem akarlak kevésbé, mint amikor az első alkalommal megcsókoltalak – lihegte, ahogy Kati szájához hajolt. – De

most már anélkül is el tudnálak csábítani, hogy egyáltalán megpróbálnám. És az nem lenne helyes dolog. – Nem lenne? – suttogta a lány, miközben a férfi ajkát gyengéden az övéhez dörzsölte a hideg levegőben. – Nem úgy mondják – suttogott vissza Egan –, hogy a jó kislányok szinte mindig teherbe esnek az első alkalommal? – Egan! – nyögött fel Kati, ahogy a férfi szája végül megtalálta az övét. A férfi magához szorította Katit, és vadul csókolta, ajkait hűvösen, keményen és magabiztosan tapasztotta Katiére. Kesztyűs kezét a tarkójához szorította, és közelebb húzta magához. Mellkasából mély, dübörgő hang tört fel. – Ezt abba kell hagynunk – nyögte Egan, ahogy szája Kati arcára siklott, és szorosan a karjaiba fogta. – Különben valami őrültséget követek el. Fel tudnálak falni! – Igen, tudom – válaszolta szenvedélyesen a lány. – Én is ugyanezt érzem. Egan kis ideig lágyan ringatta karjaiban a lányt. A szél a ház körül fütyült, és a havat fújta körülöttük. – Mennem kell, Kati. Kati szorosabbra fonta a karjait körülötte. – Légy óvatos! Kérlek, légy óvatos! Egan zihált, és mikor felemelte fejét, szeme ezüstös volt és vad. – Régebben az voltam – mondta rejtélyesen. Elengedte a lányt, majd játékosan meghúzgálta egyik hajtincsét. – Viszlát, nagyvárosi leányzó. Kati halvány mosollyal bólintott. – Viszlát, cowboy. Megfordult, és visszament a házba, mielőtt Egan észrevehette volna a szemébe toluló könnyeket. – Kér egy kis kávét? – kérdezte Barbarát, tökéletesén leplezve zaklatottságát. - Ha megmutatja, hol tartja a hozzávalókat, szívesen elkészítem. Barbara a szemét törölgette, és elmosolyodott. – Persze. Köszönöm, hogy itt marad velem, – Szívesen teszem. Na, ne lógassa az orrát. Al rendbe fog jönni. Hinnie kell benne. – Megpróbálom – válaszolta a fiatal lány. Katira pillantott, ahogy bementek a konyhába. – Egan a maga embere? Kati elpirult. – Nem – nyögte ki végül. – A legjobb barátnőm bátyja. Segít nekem anyagot gyűjteni készülő könyvemhez. – Maga könyveket ír? – Igen, Történelmi dolgokról... – magyarázta Kati. – Biztosan nagyon szórakoztató. – Barbara csészéket vett elő. – Én énekesnő akartam lenni, de aztán inkább hozzámentem Alhez. Már két éve együtt vagyunk. – A vastagodó

hótakarót bámulta az ablakon keresztül. - Olyan nagyon szeretem őt. És annyira vártuk már ezt a babát. – Mit szeretne? – Kati igyekezett másfelé terelni a beszélgetést. – Fiút vagy lányt? – Fiút – jelentette ki Barbara. – Kék cipőcskéket meg sapkákat kötöttem. Ugye, rendbe fog jönni? – Egan azt mondta, rendbe jön, ugye? Barbara halványan elmosolyodtt. – Azt hiszem. Egan még sosem hazudott. Kati bólintott, de gondolatai Egannél jártak, aki arra a vérengző farkasra vadászott odakint. Egy olyan állat, aki magánál sokszor nagyobb állatokat támad meg, nem ijed meg egy embertől sem. Behunyta a szemét, ahogy eszébe jutott ez a lehetőség. A gondolatát sem tudta elviselni. Órák teltek el, míg végre megcsörrent a telefon. Kati vette fel. – Barbara? – hallatszott Ramey hangja. – Nem, Ramey, Kati vagyok. Hogy van Al? – kérdezte sietve. – Olyan dühös, mint egy bőrétől megfosztott kígyó – kuncogott a férfi. – Marhasültet akar csinálni abból a bikából. – Jól van! – intett Kati nevetve Barbarának, aki megkönnyebbült sóhajjal ereszkedett le egy székre. – Lehet, hogy a főnök bele is egyezik – nevetett Ramey –, annak ellenére, hogy milyen sokat fizetett érte. Alt benntartják éjszakára, de azt szeretné, ha Barbara is vele lenne. Legyen szíves, pakolja be a táskáját. Beállítanak számára egy ágyat a szobájába. – Rendben. Maga jön el érte? – Azt hiszem, kénytelen leszek. A főnök még mindig Charlie–val van. Ez aggasztotta Katit. – Maga szerint hosszú időbe telik, míg megtalálják a farkast? – kérdezte tétován. – Ki tudja, Miss James. Viszlát. – Viszlát. Kati merev ujjakkal tette le a telefont. – Al szeretné, ha vele töltené az éjszakát a kórházban. Még egy ágyat is biztosítottak önnek – mondta Kati vidáman. – Jól van, de Ramey azt mondja, éjszakára bent akarják tartani. – Ó, hála istennek, hála istennek! – suttogta Barbara. Egy percbe került, hogy összeszedje magát, és gondolkozni tudjon. – Most rögtön összepakolok! Jaj, szegény Al! Kati segített neki elkészülni, tudva, ő hogyan érezne hasonló körülmények között. És Egan most éppen azt a farkast üldözi. Mi lesz, ha történik vele valami? Mi lesz vele akkor?

Kisvártatva Ramey megérkezett, és máris indulhattak. Katit letette a háznál, útban a kórház felé. Kati integetett, aztán rohant megkeresni Dessie–t. – Visszajött már Egan? – kérdezte a házvezetőnőt. Dessie megrázta a fejét. – Talán egész éjjel odalesz. Vagy tovább is. – Szelíden folytatta, mert látta az aggodalmat a lány arcán. – Kati, ő farmer. Nem ez az első alkalom, hogy üldözőbe kell vennie egy ragadozót, és valószínűleg nem is az utolsó. Egy idő után hozzászokik az ember. A régi szép időkben – tette hozzá bátortalan mosollyal – marhatolvajokat üldöztek. És azok ám vissza is lőttek. – Vagyis a farkas a lehetséges veszélyek közül a legkevésbé rossz. – Kati felsóhajtott. – Nos… – Kezét farmerja zsebébe dugta. – Azt hiszem, inkább megyek, és dolgozom a könyvemet. – Menjen csak! Én rendbe teszem a konyhát. Jól meglesz egyedül? Nem fog félni, ha utána lefekszem? – Persze, hogy nem. – Mostanra már hozzászokott, hogy Dessie korán lefekszik. – Csak kényelmesen elhelyezkedem egy székben, tévét nézek, közben pedig papírra vetek néhány gondolatot. Ma igazán sokat tanultam. – Azt nem kétlem. Aludjon jól! Barbarával ugye minden rendben volt? – Igen. Persze aggódott, de hát ez természetes. Egyébként jól viselte. – Cowboyfeleség – válaszolta egyszerűen Dessie. – Persze, hogy jól viselte. Kati bólintott. Kezdte megérteni, mit is jelent ez. A nappaliba ment, a tévét bámulta. Ám Egan csak nem jött haza. Kati fel–alá járkált, az órát nézte, és egy felbúgó motor hangjára várt. Ám odakint süket csönd honolt. A lány arra gondolt, hogy most lefekszik, de tudta, úgysem tudna elaludni. Ezért inkább összekucorodott a szófán, és egy késő esti riportműsorral próbálta elterelni a figyelmét. Aztán nagy sokára álom nehezült rá. Csodásat álmodott. Valaki magához szorította, érezte a lélegzetét, ahogy a fülébe sugdosott valamit, amit nem értett tisztán. Ő elmosolyodott, és az erős nyakba csimpaszkodva közelebb húzódott. – Hallod, amit mondok? Egan hangjára ébredt. Felnyitotta elnehezült szemhéját, és csak pislogott, ahogy meglátta a fölé hajoló férfit. – Mennyi az idő? – kérdezte álmosan. – Reggel hat óra – válaszolta Egan, és őt figyelte, Katit szorosan a karjaiba zárva.

A lány körülnézett, és észrevette, hogy a hálószobájában vannak. Egan a nappaliból egész ideáig cipelte, és ő még csak észre sem vette... – Le akartam feküdni – ellenkezett. – Igen, gondolom így volt. Kati tekintetével Egan nyúzott arcát kutatta, borostás arcát és állat, fáradtságtól homályos szemét. – Elkaptátok a farkast? – Igen, édesem, elkaptuk. – A férfi egyenest a szemébe nézett. – Miattam virrasztottál, Katriane? Kati zavartan pislogott. – Nem, csak tévét néztem... Egan leült mellé az ágyra. Még mindig irhakabátját viselte, és a szokásos, széles karimájú kalapot. A lány szájára tette az ujjait; a kinti hideg érződött rajtuk, meg a szél és a fenyők illata. – Azt kérdeztem – ismételte meg gyengéden -, miattam virrasztottál-e? – Nem te mondtad, hogy az a dög emberre is támadhat? – Nem gondoltam, hogy érdekel, ha esetleg belém mar – motyogta Egan, Kati álmos arcát figyelve. – Nem épp fordítva áll a dolog? Te vagy az, aki neheztel a másikra, nem én. – Megkívántalak, a fenébe is! – tört ki Egan, és dühösen vicsorgott Katire, ahogy az eddig visszatartott indulatai a felszínre törtek. – Kívántalak, te kis majom! Igazán tehetségesen írsz az érzésekről, de tisztában vagy azzal, milyen azokat valójában megtapasztalni? Egy férfinak pokoli élmény, ha úgy felizgatják, mint te engem azon az estén! Kati lesütötte a szemét. – Én nem utasítottalak volna el – mondta röviden. – De tudtad, hogy én igen – vágott vissza a férfi. – Tudtad, hogy nem viszlek be az ágyamba, miután megtudtam az igazat. Az nem az én stílusom. – Nem gondolkoztam – suttogta Kati. – Én sem. Úgy hoztalak ide, hogy azt hittem, megkaphatlak. Ezt te is tudtad. És aztán, amikor teljesen beindulok, és annyira elvesztem a fejem, mint egy tizenéves kamasz, egyszer csak kibököd, mi a helyzet. Csak úgy, mellékesen. Katinek rosszulesett, ahogy a dühödt vádat hallgatta. Szemét becsukta, a keze ökölbe szorult. – És a legrosszabb az egészben – folytatta Egan, alig mérsékelt indulattal a hangjában –, hogy szerintem szándékosan tetted, a gyenge kifogás ellenére, hogy nem akartál megbántani. Szerintem azért mondtad el, hogy kiegyenlítsd a számlát.

Kati szemébe könnyek gyűltek. Ez most jobban fájt, mint az összes többi vád együttvéve. – Micsoda véleménnyel vagy rólam – suttogta remegő hangon, és megpróbált mosolyt erőltetni az ajkaira. – Először azt hiszed, szajha vagyok, aztán megpróbálsz elcsábítani, és most azt hiszed, hogy ráadásul még hazudok is. – Ne próbálj mindent rám hárítani – mordult rá a férfi. – Miért ne? – Kati dühösen felült. – Miért ne? Végig te feszítetted a húrt, nem igaz? És minden alkalommal, mikor megpróbáltam elmondani, egyszerűen elhallgattattál. – Nagyon jól tudtad, miért hívtalak ide – vágott vissza Egan. – Az isten szerelmére, mégis mit vártál, amikor idejöttél, talán házassági ajánlatot? Ez annyira közel állt az igazsághoz, hogy Katinek minden erejét össze kellett szednie, hogy ezt ne mutassa ki. – Hát persze, hogy nem – válaszolta inkább, a tőle telhető legközömbösebb hangon. – Azt vártam, hogy nyugodtan gyűjthetek anyagot a könyvemhez. És különben is, azt mondtad – emelte fel a hangját –, hogy nincs semmi kötöttség. Talán nem így volt? Egan mérgesen felsóhajtott, tekintete Kati kipirult, mérges arcára, összeszűkült szemére tapadt. – De, így volt. Kati mellei lágyan emelkedtek és süllyedtek, ahogy lélegzett, és saját a kezeit bámulta. – Ahogy olvadni kezd, elmegyek. Szükségem van még néhány adatra Wyoming történetéből, meg egyéb kapcsolódó információra, de ahhoz Cheyenne-ben is hozzájutok. – Neked ugye csak az írás számít igazán? – kérdezte Egan hidegen. Kati a szemébe nézett. – Egan, mi egyebem van? A férfi összevonta sűrű szemöldökét. – Fiatal vagy. – Huszonhat éves leszek a nyáron – jött a válasz. – És minden, amit fel tudok mutatni, az néhány történelmi regény a könyvtárban, a „J” betűnél. Nincs családom. Nincsenek gyerekeim. Nincs semmim. – Én majdnem harmincöt vagyok, ugyanebben a helyzetben, de egyáltalán nem érdekel. Kati a kemény arcot nézte. – Még csak meg sem leptél ezzel. Neked nincs szükséged senkire. – Alkalmanként azért szükségem van egy nőre... – Sajnálom, de én nem vagyok alkalmi szerető – mondta öntudatosan Kati. – Én a holtomiglan-holtodiglan típus vagyok, és ha valóban elolvastad volna csak egyetlen könyvemet is, erre magad is rájöhettél volna, mielőtt mindent elrontottál.

– Én rontottam el mindent? – Egan hangja vészjóslóan csengett. – Talán inkább te vetkőztél túl gyorsan! – Ó! – Kati egyebet nem tudott kinyögni. Porig alázták, és érezte, ahogy könnyei előtörnek. Gyűlölte magát, amiért ilyen gyenge. Megpróbált felkelni, de Egan elkapta, vasmarokkal szorítva a karját. – Nem ezt akartam mondani – morogta. – A francba, Kati, te minden gonoszságomat és indulatomat kihozod belőlem! – Akkor még szerencse, hogy elutazom, mielőtt tovább rontanálak, nem igaz? – kiáltotta a lány zokogva. Egan mély lélegzetet vett. – Jaj, kedvesem – súgta, ahogy magához vonta Katit, egészen közel, a kigombolt irhabundája alá. – Kedvesem, nem akarlak bántani. Hangja meglepően gyengéd volt, bár Kati alig hallotta a saját szipogásától. Mielőtt Egannel megismerkedett volna, szinte soha nem sírt, A férfi melegen átölelte, és Kati érezte hideg, borostás arcát a sajátján, ahogy magához szorította. – Nehéz napod volt, ugye? Nem kértelek volna, hogy maradj Barbarával, de Dessie-re inkább a sebesültnél volt szükség. – Nem baj, tényleg nem. Barbara olyan bátor volt! – Muszáj volt annak lennie. Egy nő számára nem könnyű itt az élet. Vad vidék ez, és a telek néha borzasztóak. Aztán jön a tavasz, és vele az áradások. A nyár talán szárazságot hoz. És egy éjszaka alatt akár mindent elveszíthetsz. – Elmerülten simogatta Kati haját. – És Barbarának még nehezebb. Ő Kaliforniából jött. – Szereti Alt, Egan. Egan röviden felnevetett, a szoba nehézkesen visszhangzóit tőle. – És a szerelem elég? – A te szádból csak hiábavalóságnak hangzik – súgta Kati a fülébe, ahogy lassan kezdett magához térni. – Hát, azt hiszem, a nők fontosnak tartják – mondta halkan Egan. – Én sosem éreztem így. Ami az életemben eddig a szerelemet jelentette, azért mind fizetnem kellett. Kati összerezzent a cinikus szavakra, és elhúzódott a férfitól, hogy a szemébe nézhessen. Ilyen közelről minden egyes ráncot jól látott megviselt arcán. Úgy vonzotta a szemét, mint a mágnes. Csillogó ezüstszín szeme, szögletes álla, amelyre erősen ráfért volna egy borotválkozás, rabul ejtette tekintetét. – Soha senkit nem szerettél még? – kérdezte gyengéden. – Az anyámat. Meg persze Adát. – És a szerelem? – makacskodott Kati, a férfi szemét kutatva.

–Nem, Katriane – mondta neki józanul Egan. – Néhányszor talán megérintett, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, hogy csak a pénzem kell a másiknak, nem én. Mit is mondtál nekem a legutóbb, mikor összegabalyodtunk? Egy nagy, csúnya cowboy? – És komolyan is gondoltam – mondta Kati visszakozás nélkül. – De amiről én beszélek, annak semmi köze a külsőhöz. Valóban, Egan, egyáltalán nem vagy jóképű, de igazi férfi vagy, akkor meg mit számít? Egan nagy szemeket meresztett, Kati pedig lesütötte a szemét, és elpirult. Ez csak véletlenül csúszott ki a száján. A férfi ujjai a hajában babráltak, majd az álla alá csúsztak, hogy felemeljék a fejét. Egan közelebb volt, mint Kati várta... Olyan közel, hogy az orrán és a száján kívül nem is látott mást. – Régóta nem... virrasztott senki... miattam... – Egan hangja szenvedélyes volt, lélegzete ziháló. – Kati, jobb lesz, ha nem hagyod, hogy megcsókoljalak. De a lány vágyott a csókra. Szomjazott rá. És a szeme ezt elárulta. Egan lélegzete elakadt, amikor meglátta benne a leplezetlen vágyódást. – Fájni fog – nyögte. – Már nem érdekel...! – Kati felemelkedett, kitárta a karját és a szívét, és a férfi nyitott, forró száját a magáéhoz húzta. Egan durva volt. Nem csak azzal, hogy ölelésével szinte Összeroppantotta a finom testet, de arca ís keményen préselődött a lányhoz, szája pedig fékezhetetlen szomjúságról árulkodott. Ujjaival Kati hosszú hajába túrt, a fejét hátrahajtotta. Aztán elemelte az ajkait, Kati szája fölött tartotta, erősen zihálva. Nyisd ki egy kicsit jobban a szádat – mondta remegő hangon. – Hadd mutassam meg, hogyan szeretek én csókolózni. Kati kinyitotta a szemét, a férfiéba nézett, aki a tarkójára szorította kezét, ahogy száját újra a szájára tapasztotta, és érezte, ahogy Kati ajkai szétnyílnak, remegnek, és szinte hívogatják az övét. – Kati – lihegte Egan, miközben Kati is beleadta minden tapasztalatát a csókba. – Istenem, Kati, ez olyan édes! Kati a férfiba kapaszkodott, hasonlóan mohó vággyal nyomta száját a szájára, míg az fel nem nyögött, és durva arcát az övére nem csúsztatta. Aztán ott megpihent, miközben a fülébe lihegett zihálva. – Ne hagyd, hogy folytassam! – mordult Katire a férfi, és szorosabbra vonta ölelésében. – Csak nehezebbé teszi a dolgokat.

Kati kezdett rájönni, mi történik Egannel, az ő hibájából. Teljesen nyugodtan maradt karjai között, és hagyta, hogy az átölelje, míg le nem lassult lélegzése, míg meg nem szűnt karja feszessége. – Sajnálom – súgta a férfinak. – Igen, tudom, de az nem segít – suttogta amaz. – Ne csak engem hibáztass! – szipogta a lány, és megpróbálta eltolni magától Egant. – Akkor ne tégy ilyen szörnyű megjegyzéseket! Egan egyszerre felkacagott. Nevetett! Szeretettel dörzsölte arcát Katiéhoz, amely olyan volt, mint egy tűpárna. Felemelte a fejét, szeme lángolt a nevetéstől, és volt még benne valami más, nehezebben meghatározható is. Lenézett Katire, egyenest a szemébe, az arcára, és olyan hihetetlenül önelégült volt ez a tekintet, hogy Kati legszívesebben megütötte volna. – Te más vagy – mondta Egan, és Katinak eszébe jutottak azok a szavak, amelyeket azon az éjszakán mondott neki, amikor a kandalló előtt szerelmeskedtek. Erősen elpirult, és felhúzta a szemöldökét. – Ugye emlékszel? – A férfi tekintete a blúzára siklott, és ott is maradt. – Én soha nem fogom elfelejteni. Kati behunyta szemét, mert nem bírta elviselni forró tekintetét. – Ahogy én sem. Én soha nem akartam... – Ne! – suttogta Egan, és újra magához vonta a lányt. – Az az éjszaka varázslatos volt. Hosszú ideig rossz véleményem volt rólad, tudod te is. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy olvastam a könyveidet. Csak egy-két oldalt futottam át belőlük. Csak annyit, ami elég volt ahhoz, hogy megerősítse a rólad alkotott hamis képet. – Felemelte a fejét és Kati szemébe nézett. – Tegnapelőtt éjszaka valóban elolvastam egyet. A szerelmi jelenetekből néhány dolog feltűnően hiányzik, ugyanakkor tele van erőteljes érzelmekkel. Csodás élmény volt, Kati szemét könnyek égették. – Köszönöm. Egan finoman megérintette az arcát. – Nagyon szeretnék úgy szerelmeskedni veled, Kati – suttogta. – Szeretnék egy elhagyatott parton feküdni veled a holdfényben, és nézni, ahogy a tested mozog, ahogy az a kalóz tette abban a könyvben... – Hagyd abba – kérte a lány, és Egan ingébe fúrta az arcát. Ő mindenféle vagánykodás, fennhéjázás nélkül írt, csak annyit, amennyit megtapasztalt az életből. Regényeiből saját fiatalsága sugárzott. – Ilyen félénk vagy velem? – kérdezte Egan, ahogy az ölébe ültette. – Én voltam neked az első? Az első férfi, aki megnézhetett, aki hozzád ért, aki közel került hozzád? Istenem, még rágondolni is őrjítő, pedig korábban cseppet sem érdekelt, hányadik vagyok a sorban. –

Kezével lágyan végigsimított Kati hátán, arcát az arcához dörzsölte. – Veled olyan vagyok, mint egy kisfiú. Mikor olyan hosszan, mélyen csókolózunk, egész testemben remegek. Kati mintákat rajzolt ujjával az ingére, és nagyon élvezte, ahogy nagy, meleg teste olyan közel van az övéhez. De Egan még mindig csak vágyról beszélt. Kati pedig többet akart, sokkal többet. – Azt hiszem, jobb lesz, ha reggelizni megyünk – mondta végül Egan. – Fürödnöm meg borotválkoznom is kell. – Felemelte a fejét, Kati rózsaszín arcát nézte, ahol borostáival felhorzsolta, és lassan elmosolyodott. – Ha most szeretkeztünk volna, mindenhol ilyen lennél... Egan szavaitól Katinek olyan dolgok jutottak az eszébe, amik szinte égették, de nem tudott elég gyorsan elhúzódni tőle. – Csak egy dolgot tisztázzunk – tette hozzá a férfi lustán mosolyogva. – Ha csak egyszer is magamra ismerek azokban az átkozott könyvekben, nem állok jót magamért. – Nem írok valós személyekről – védekezett a lány, és azért imádkozott, nehogy kezébe kerüljön legújabb könyve első néhány fejezete. Sürgősen át kell változtatnia a főhőst szőkére... – Jobban is teszed – jegyezte meg Egan, és bár hangja kedves volt, szeme fenyegetően csillogott. – Amit szerelmeskedés közben történik velünk, az magánügy. Csak kettőnkre tartozik. Kati összehúzta szemöldökét. – Gondolod, hogy képes lennék ilyesmire? Egan szúrósan nézett a szemébe. – Én nem vagyok író. Magyarázd el! – Az órákba telne. – A nap hátralevő részében nem megyek sehova – jött a felelet. – Csak megfürdöm és megborotválkozom. Odalent találkozunk. És akkor bármit kérdezhetsz, amit tudni akarsz még a farmról. Egy kettesben eltöltendő nap Kati számára izgalmas volt, a gyönyörűségbe szinte beleborzongott. – Rendben – válaszolta. Egan kacsintott, s mintha más emberként lépett volna ki a szobából. A nap hátralevő részében úgy beszélgettek, ahogy korábban soha. Egan elmesélte a farm történetét, egészen attól, hogyan szerezte meg a nagyapja.

Saját terveiről is beszélt neki; álmairól és a politikai pályáról, amelyről régebben ábrándozott. Kati pedig elmagyarázta, hogy úgy érzi, szereplői életre kelnek a papíron, szinte ők írják a könyvet, beleértve a szerelmi jeleneteket is. Elmondta, hogyan gyűjti a történelmi adatokat, és hogy megtanulta összeszorított foggal tűrni, amikor az emberek arról faggatják, vajon honnan tud ennyit az érzékiségről, amikor hajadon, és nyilvánvalóan egyedül él. – Látod, az a lényeg, hogy romantika nélkül nem lehet regényt írni – sóhajtott Kati. – És manapság minél pikánsabb, annál jobb. írhatnék tisztán csak a szexről is, mert az ilyen könyveket veszik leginkább. Ugyanakkor következetesnek is kell lennem, hiszen az olvasói levelek leginkább erre biztatnak. Egan megrázta fejét, ahogy csendben ült a kandalló mellett, amelyben ropogott a tűz, és Katit nézte. – Egy szűz... aki ilyeneket ír... Istenem. – Ugyan, a legtöbb, tudósokról szóló könyvet nem tudósok írják, ahogy az ügyvédekről szólókat sem ügyvédek. Csak anyaggyűjtés kérdése az egész – magyarázta Kati. – Te igazán... A telefon csörgése szakította félbe a férfit. Biztosan fontos hírek Alről! Talpra ugrott, hogy felvegye a kagylót. – Halló? – Egan arckifejezése megváltozott. – Igen. Mi újság, Jennie? Kati érezte, ahogy a teste megdermed. Az a nő! Szóval mégiscsak volt köztük valami, az után is, hogy Egan eljött New Yorkból. – Igen, tudom. – A férfi egy tollal babrált az asztalon. – Ühüm. Igen, így volt. – Most elmosolyodott. – Ide? Nem, azt hiszem, ez nem jó ötlet, édes. Belepett minket a hó. Több méter vastagon. Nem, a leszállópályát is lezártuk. Jacksonba kellene repülnöd. Talán. Tudod, mit? Halasszuk el tavaszra. Igen, tudom hogy nem, de ez van, Jennie. Nincsenek kötöttségek, emlékszel? A legelején megmondtam, hogyan képzelem. Pontosan. Persze. Legközelebb, mikor a városban járok. Szia. – Egan letette a kagylót, megfordult, és Kati arcát vizsgálta. – Itt akart tölteni egy-két hetet, útban Kaliforniába, ahol valami filmforgatáshoz lesz válogatás. Nemet mondtam. Akarsz még tudni valamit? – Ő igazán... csinos – motyogta Kati. – Valóban az. És tapasztalt – tette hozzá nyomatékkal. – De ő kötöttségeket akar, én pedig nem. – A szabadság a te legnagyobb gondod, ugye? – kérdezte Kati nevetve. – Nos, ne nézz úgy rám, mintha egy lasszót tartanék az egyik kezemben... én sem szeretném jobban lekötni magam, mint te – hazudta, és pont időben nézett másfelé, hogy ne lássa, amint Egan arca megdermed.

– Én azt hittem, minden nő férjhez akar menni – jegyezte meg furcsa hangon. – Hát én nem! – Kati igyekezett közömbösnek mutatkozni. – Ahhoz túlságosan leköt a munkám. – Akkor nyilván egész életedben szűz maradsz – vetette oda metsző hangon Egan. – Feladod az otthon és a gyerekek gondolatát, csak hogy írhasd az átkozott könyveidet? Kati mosolyt erőltetett arcára, bár szeme haragtól csillogott. - Én szeretem írni azokat az átkozott könyveket. Egan elfordult. – Azt látom. Nem tartalak fel, biztosan sok mindent kell még elvégezned, ha már a hét végén elutazol. – Ezzel kifordult a szobából, és faképnél hagyta a lányt. De hát mégis mit vár tőle a férfi, mit kellett volna mondania neki? – gyötrődött Kati. Hogy szerelmes belé? Hogy szívesen lefeküdne a földre, és hagyná, hogy végiggyalogoljon rajta, ha úgy vele maradhatna? Azt már nem! Ha ilyen könnyen le» tudta rázni Jennie-t, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan viszonyuk volt, akkor neki mégis milyen esélyei lehetnek? Talán csak az időt próbálta elütni, míg végre az ágyába viheti Katit. Egan tudta, hogy megadná magát, gondolta szomorúan, tudta, hogy nem tudna ellenállni neki. És ha egyszer beadná a derekát, őt is olyan könnyen átverné, mint Jennie-t. Aztán valami újabb nőt venne üldözőbe. Halványan felsóhajtott, felment a szobájába, és kinyitotta a számítógépet rejtő táskát. Milyen rosszul végződött ez a gyönyörű nap!

11. FEJEZET Ezek után nem volt nehéz elkerülni Egant. Sosem volt otthon. Kora hajnaltól késő estig dolgozott, és csak rövid időre jelent meg, amíg evett. Katival kelletlen udvariassággal bánt, de a közelébe sem ment. Kati péntek reggel összepakolt, hogy visszainduljon New Yorkba. A hó újra olvadni kezdett, az ég tiszta volt és napos. Talán, gondolta, ez égi jel, – Nagyon fog hiányozni – mondta Dessie duzzogva, mikor Katival és Egannel reggeliztek. – Nekem is hiányozni fog – mondta Kati őszintén, ahogy befejezte a rántottat, és a kávéját kortyolgatta. – Sokat tanultam itt-tartózkodásom alatt.

– Azt hiszem, Gig többet beszélt az elmúlt héten, mint amennyit összesen valaha hozzám szólt – mondta Egan gúnyosan. Bizonytalanul előrehajolt nádfonatú székében, hogy a füstfelhő mögül figyelhesse Katit. Az utóbbi napokban ugyanis szinte egyfolytában dohányzóit. – Kielégítette a kíváncsiságát az itteni élettel kapcsolatban, kedves írónő? – Igen – mondta Kati nyugodtan. Nem hagyta, hogy a férfi kihozza a sodrából. – És a marhatenyésztésről is sokat megtudtam. Köszönöm, hogy eljöhettem. – Szívesen. Máskor is. – Egan lenyelte a maradék kávéját, és felállt. – Ramey kivisz a repülőtérre. – Ramey? – tört ki Dessie. – De Egan, soha nem hagyja, hogy Ramey... – Te csak ne zavartasd magad – dörrent az öregasszonyra éles hangon a férfi, és vádló pillantást vetett Katire. – Leszedem az asztalt – motyogta Dessie, és a két üres tányérral visszavonult a konyhába. – Kellemes utat hazafelé – mondta Egan halkan Katinek. – És csókolom Adát. – Átadom – felelte Kati mereven. Egan el akart menni mellette, de megtorpant, és hirtelen a karjánál fogva kirántotta Katit a székből, fájdalmat okozva, ahogy magához szorította. – A francba is – zihálta magából kikelve, fenyegetően csillogó ezüstszemekkel. – Azt hiszed, a sikereid majd melegen tartanak éjszaka? Megadja neked azt, amit tőlem kaptál azon az éjjelen a medvebőrön, a kandalló mellett? Kati teste szinte megolvadt az ölelésben, és azt kívánta, bárcsak lenne ereje megütni a férfit, de teljesen elmerült a tekintetében, feszes, erős teste érintésében. – Mégis, mit tudsz felajánlani – kérdezte végül. – Egy éjszakát az ágyadban? Egan keze Kati karjára szorult, és zavarodottnak tűnt. – Nem akarom, hogy elmenj – mondta mogorván. – Majd megoldjuk valahogy. – Hogyan? – makacskodott Kati. – Egan, én nem vagyok olyan, mint Jennie. Én nem tudnék elviselni egy laza kapcsolatot. – Akkor meg mit akarsz? – kérdezte fojtott hangon a férfi. – Házasságot? Kati összetörten nézett mérges tekintetébe. – Azért meggyűlölnél – állapította meg csendesen. – Nem tudom – jött a válasz. – Talán megszoknánk egymást. Megpróbálhatnánk. Kati felnyúlt, és finoman végigsimította Egan arcát ujjai hegyével. – Jobb, ha az olyan lányoknál maradsz, mint Jennie – mondta neki kedvesen. – Én nem elégednék meg azzal, amit nekem nyújtanál. Nem tudnék odavetett morzsákon élni.

– Gazdag ember vagyok – mondta Egan röviden. – Mindent megkaphatnál, amit akarsz, a józan ész határain belül. És az ágyban is mindent megadnék neked. – Tudom – hagyta rá Kati. Ujjai a kemény szájat simogatták, és ámulva figyelte a hatást. – De ez még mind nem elég. – De miért nem, az isten szerelmére? – mordult rá a férfi, simogató ujjait a kezébe szorítva. – Mert szerelmes vagyok beléd, Egan – jelentette ki Kati büszkén. A férfi szemében láng gyúlt, az arca megkeményedett. – Ezt nem tudod pénzzel vagy szexszel helyettesíteni. Elhervadnék, és belehalnék az elhanyagoltságba és a bánatba. Nem, inkább maradok teljesen egyedül, mint hogy térdre kényszerüljek az irántad érzett szerelemben. Egan ajka szóra nyílt, de nem találta a megfelelő szavakat. Tétován érintette meg Katit. – Te szeretsz engem? – suttogta zavarodottan, és összehúzta szemöldökét, mintha nem értené, mit jelentenek ezek a szavak. – Foglalkozási ártalom – suttogta Kati könnyeit visszafojtva. – Majd túljutok rajta. Viszlát, Egan. A férfi ujjai belemarkoltak a hajába. – Ne, még ne – mondta bizonytalanul. – Még ne. Nem kell most rögtön elmenned... – De igen. – Kati a könnyeivel küszködött. – Minden büszkeségem odalesz... – Hangja elcsuklott, és megpróbált elszabadulni, de Egan karja csak erősebben szorította annak ellenére, hogy Kati ellenezett. – Ne – suttogta remegő hangon. – Ne makacskodj! Istenem, Kati, ne szökj el! – Egan... – nyögte a lány. – Egan! – Dessie szólt ki éles hangon a konyhából. – A kórházból hívják. Valami történt Allel. Tudna jönni? Egan elfojtott egy káromkodást, és olyan tekintettel nézte a Kati arcán legördülő könnycseppeket, ami megijesztette a lányt. – Ne mozdulj! – mondta neki röviden. – Egy lépést sem. Hallod, amit mondok? Kati bólintott, de ahogy Egan eltűnt a szeme elől, rögtön felkapta a bőröndjét, és az ajtóhoz rohant. Nem tudott volna még egyszer a szemébe nézni, azok után nem, hogy bolondot csinált magából. Ha a szerelme nem lehetett az övé, a sajnálata nem kellett. Azt nem tudná elviselni! Szerencsére Ramey éppen kiszállt a kisteherautóból, Kati pedig beugrott a vezető melletti ülésre. – Ramey, elvinnél a jacksoni repülőtérre? – kérdezte sietve. – Vészhelyzet van... el kell utaznom!

– Vészhelyzet? – Ramey visszaült a volán mögé, és beindította a kocsit. - Hát persze, Miss James. Ne aggódjon, elviszem! Megfordult a kocsival, Kati közben a rádió gombjához nyúlt. – Szörnyű ez a zaj – motyogta. – Nagyon fáj a fejem. Nem zárhatnánk el, csak amíg beérünk a városba? – kérdezte fájdalmas mosollyal. Ramey tétovázott, aztán elvigyorodott. – Rendben. Nem hiszem, hogy szükségünk lesz rá. – Akkor jó. Kati beszélni kezdett, csak hogy lekösse Ramey figyelmét. No meg persze azért is, hogy ne Eganre gondoljon, az arckifejezésére, amikor a vallomását tette. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, és a négy kerék-meghajtás meg a téli gumik ellenére néhányszor majdnem elakadtak. Ramey végül elvitte a repülőtérre. Csak amikor kiszállt az,autóból, Kati akkor jött rá, hogy számítógépét a farmon hagyta. – Majd megmondom a főnöknek – mondta Ramey. – Ő majd maga után küldi. Nem volt épp megnyugtató erre gondolni, a főnök ugyanis gyilkos hangulatban lesz. Mindenesetre elmosolyodott. – Köszönöm. – Legfeljebb még egyszer megírja azokat a fejezeteket az otthoni gépén, nyugtatgatta magát; a legtöbbre még emlékezett. – Kellemes utat! – kiáltotta Ramey, és már indult is vissza. Szerencsére volt egy szabad hely egy Cheyenne-be induló gépen. Kati úgy tervezte, majd ott meghúzódik egy pár napra, és csak Adának árulja el, hol van. Nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon Egannek, ezért inkább nem is próbálkozik vele. Egy darabig az ajtót figyelte, bár maga sem értette, miért. Egan nem fog utána jönni. Egyébként is, gondolta, még ha megpróbálná, sem tudná átverekedni magát a havon. Leadta a bőröndjét, csak a kézitáskáját vitte fel a gépre, és belehuppant az ülésbe. Vége. Elutazik. Most már csak Eganről kell valahogyan elterelnie a gondolatait. Meg persze nehéz lesz Ada szemébe nézni, és gyötrelem lesz együtt lakni vele. Tudta, minden alkalommal egy kicsit meg fog halni, amikor Ada a bátyját emlegeti. A repülő már gurult, és Kati tudta, hamarosan felszáll. Épp az övét akarta bekapcsolni, mikor dulakodás zaját hallotta a gép hátuljából. Hirtelen egy irhakabát jelent meg előtte, meg egy kemény, dühös arc. Kati csak döbbenten ült, de mire észbe kapott, Egan hozzáhajolt, kikapcsolta az övét, és táskástul, mindenestül az ölébe kapta. – Ezt nem teheted! – kiabált Kati, nem törődve az őket körülvevő kíváncsi tekintetekkel. – Dehogynem – válaszolta Egan röviden, és lecipelte a repülőgépről. – Egan, hagyd, hogy elmenjek, kérlek – zokogta Kati, ahogy Egan a csarnok felé sétált. Zavarodott arcát a férfi kabátjának meleg gallérjába fürta.

– Nem tehetem – súgta az mogorván, és karja még szorosabban ölelte a lányt. Könnyek gördültek le Kati arcán. Egan kívánta őt, ez volt minden, de nem volt ereje ahhoz, hogy még egyszer otthagyja, még ha elengedte volna, akkor sem. Ezért csak feküdt a karjaiban, csendesen sírdogálva, és hagyta, hogy egészen a kisteherautóig vigye. Egan beültette, aztán ő is beszállt. A rádió mikrofonját a kezébe vette, megadta a hívószámát, majd közölte valakivel, hogy útban van hazafelé Katival. – A bőröndöm – kezdte Kati. – Remélem, kellemes útja lesz – mondta Egan röviden, és dühösen pillantott Katire, ahogy kivezette a kocsit a főútra. – Mondtam, hogy maradj nyugton. – Nem tudtam – motyogta Kati összetörve, lesütött tekintettel. – Túlságosan zavarban voltam. – A híres írónő! – morogta Kati felé pillantva. – Nem tudod megmondani egy férfinak, hogy szereted, anélkül hogy fülig elpirulnál? – Még sose történt meg velem! – tört ki Kati is, és viszonozta a dühös pillantást. Egan ezüstszemei csillogtak. – Elég sok mindent teszel velem először, nem igaz, nagyvárosi leányzó? De a legjava még hátra van. – Nem fekszem le veled, Egan! – mondta Kati mérgesen. – Nem? – A férfi cigarettára gyújtott, és olyan idegesítően mosolygott, hogy Kati a legszívesebben megütötte volna. – Haza akarok menni! – Otthon vagy, édes – felelte Egan. – Mert White Lodge lesz mostantól az otthonod. – Légy észnél! – kiáltotta Kati, és feléje fordult. – Arra kérsz, hogy adjak fel mindent, amiben hiszek! – Ebben tévedsz, Kati. Én nem kérlek. – Sikítani fogok – fenyegetőzött a lány. Egan gonoszan mosolygott rá. – Igen, valószínűleg fogsz – suttogta lágyan. – A francba! – csattant fel Kati. – Csak nyugodj meg, édes! Ha visszaértünk a farmra, mindent elmagyarázok. Most jobb lesz, ha hagyod, hogy csak az utat figyeljem. Nem akarom a nap hátralevő részét egy gödör fenekén tölteni. Kati felsóhajtott. – Hogy van Al? – kérdezte röviden, ahogy eszébe jutott a telefonhívás.

– Útban van hazafelé. Azért telefonált, hogy menjen el érte valaki kocsival. De most már csitt. Kati karba tette a kezét. Pocsékul érezte magát, fázott, és kétségbe volt esve. Egan nem hagyott neki választási lehetőséget, és nem tudta, mitévő legyen. Hát nem értette, mire kényszeríti ezzel őt? Képtelen lesz tovább élni az életét utána, mert az emlék bele fog égni, és soha többé nem lesz szabad. Hogy lehet Egan ennyire gonosz? Úgy tűnt, az út White Lodge felé sokkal rövidebb, mint onnan a repülőtérre. Egan megállt a lépcsőnél, és leállította a motort. – Nem megyek be! – mondta Kati erőtlenül. – Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű – sóhajtott Egan. Azzal kiszállt, kiemelte a kocsiból a lányt, és bevitte a házba. – Dessie, tedd félre a telefont! – vetette oda a csodálkozó házvezetőnőnek. – Sok mindent meg kell magyaráznom, és nem akarom, hogy félbeszakítsanak. – Azt azért ne felejtse, hogy én itt várok a serpenyőmmel! – lelkendezett Dessie, Katire kacsintva. – És forrón tartom a kávét. Egan elfojtott egy nevetést, és a dolgozószobájába cipelte Katit. Becsapta maga mögött az ajtót, aztán lerakta a lányt, hogy elfordíthassa a kulcsot. Kati a kandallóhoz húzódott, ahol vidáman ropogott a tűz, és a medvebőrre pillantott. Gyorsan odébb ült, Egan pedig elégedetten csillogó tekintettel figyelte őt, ahogy levette kabarját és kalapját. – Ennyire talán nem volt rossz, vagy mégis? – kérdezte a bőr felé bólintva. – Azt hittem, élvezed, amit veled csináltam azon a bőrön. – Nem kell dolgoznod? – kérdezte Kati, Egan íróasztala mögé lépve. – Félsz tőlem? – kérdezte gyengéden Egan, és Katihoz lépett. Ellenállhatatlan volt. Teste csupa izom, sötét haja borzas, a szeme érzéki. – Egan, engedd, hogy visszamenjek New Yorkba! – mondta Kati bizonytalan hangon, és addig hátrált, míg csak a fal meg nem állította. Egan megállíthatatlanul közeledett, míg Kati a fal és a férfi feszes teste közé nem szorult. Egan akarattal Kati feje mellé támasztotta a kezét, mint azon a reggelen a konyhában, és Kati remegett a vágytól, hogy érezze a hozzápréselődő kemény testet. – És most beszélgetünk – mondta kedvesen Egan, és a Kati arcára kiülő érzelmeket figyelte. – Azt mondtad, szeretsz engem. Hogyan? Ez csak testi dolog, vagy több annál? Kati ajkai levegő után kapkodva nyíltak szét, testét a férfi felé domborította. De Egan nem mozdult, szinte barátságtalan maradt. Kati akaratlanul is a falnak támaszkodott.

– Válaszolj! – súgta Egan. – És aztán megteszem, amit akarsz. Kati nagyot nyelt, és annyira elgyengült a szerelemtől, hogy még csak ellenkezni sem volt képes. – Mindenhogy szeretlek, ahogy egy férfit szeretni lehet. Mindenhogyan. – Nagyon rossz természetem van – kezdte Egan. – És önfejű vagyok. És hosszú ideig éltem egyedül. Nem lesz könnyű. Lesz, amikor azt kívánod majd, bárcsak ne rángattalak volna le arról a repülőgépről. Kati minden porcikájában reszketett, ahogy felnézett a férfira. – Szeretlek! – súgta neki. – Szeretlek! Egan hozzásimult Katihez. Akarta, hogy a másik érezze, milyen erős hatással van rá ez a szó, és mosolygott, mikor meglátta a vágy és a szégyen keverékét a lány arcán. – Akarok majd egy fiút – suttogta. – Talán hármat vagy négyet is. Kati lassan, ámuldozva elmosolyodott. – Azt én is szeretném – mondta, és beleremegett, mikor felfogta, miről is beszélnek. – De nem lesz nagy esküvő – tette hozzá fojtott hangon a férfi, ahogy testét lassan, érzékien a Katiéhoz dörzsölte. – Csak a lelkész, meg néhányan a fiúk közül, meg Ada. – Rendben – súgta Kati, és kinyitotta a száját, sóváran hívogatva a férfit. – És ha csak egy szó is nyomtatásba kerül abból, amit most épp készülök tenni veled... – Igen drágám – suttogott vissza Kati, lábujjhegyre állva, hogy ajka elérje a száját. – Egan, mit teszel most velem? – Mindjárt megtudod... Kati érezte, ahogy a férfi ujjai pulóvere alatt matatnak, és kinyitják blúzát, de túlságosan elfoglalta Egan ingének kigombolása ahhoz, hogy törődjön ezzel. Másodpercek múlva kemény, szőrös mellkas préselődött a lágy, meztelen keblekre. Kati felnyögött, kezét a férfi nyaka köré fonta, miközben szomjasán mozgott alatta. – Ne itt – morgott Egan. Felemelte a lányt, a medvebőrhöz cipelte, és finoman lefektette rá. – El sem tudod képzelni – nyögte remegő hangon Kati, ahogy Egan reszkető teste ránehezült –, hány könyvben olvastam már ezt a jelenetet. – Nem tudod elképzelni – jött a válasz –, hogy ez mennyire más lesz, mint a könyvekben. – Kezét Kati alá csúsztatta, feszes csípőjéhez nyomta, és csillogó ezüstszemekkel figyelte, ahogy felsikít. – Látod? – suttogta bizonytalanul. – Kati, teljesen megfulladok benned. Alámerülök az érintésedben, az ízedben. Föléje hajolt, és Kati teljesen odaadta száját, ösztönösen mozogva teste súlya alatt, élvezve a vágyat, és a ránehezedő, gyönyört okozó testet.

– Ennyire – suttogta Egan megmutatva, mit is érez. Kati most új, számára megdöbbentő módon érezte a férfi izgalmát, és hitetlenkedve nyitotta ki a szemét. Egan arcát megkeményítette a vágy, szeme a győzelem fényében csillogott, ahogy látta a másik tekintetében a gyönyört. – És most... – lihegte, és kezével a combja alá nyúlt – ...most csak tedd azt, amit mondok. Kati a vágy ködén keresztül érezte Egan száját a sajátján, majd a világ legédesebb örvénye húzta alá. Sírva fakadt. Érezte bőrének durva selymét a keze alatt, és úgy érintette meg, ahogy még csak nem is álmodott arról, hogy férfit megérintsen. Lába összegabalyodott a férfiéval, miközben az olyan érzésekre tanította, amelyek megdöbbentették, perzselték, és fájóan gyönyörűek voltak. – Kérlek, Egan – súgta a fülébe levegő után kapkodva, ahogy Egan magához húzta a csípőjét. – Kérlek, kérlek! – Csak ennyire kívánlak – súgta az vissza. – De most megállunk. – Egan! – nyögött fel Kati. – Bízz bennem, Kati! – suttogta a férfi. – Add ide a szád, és feküdj nyugodtan! Kati szót fogadott, de úgy érezte, belehal, ahogy a férfi teste kezdett megnyugodni az övén, és kezdett alábbhagyni a szenvedély. A férfi csak simogatta, suttogott neki, ő pedig tehetetlenül sírt, és saját vágya is tompult, hogy kellemes fáradtsággá szelídüljön. – Te meg én – suttogta Egan – teljesen el fogjuk emészteni egymást, amikor legelőször szeretkezünk. Soha életemben nem éreztem még azt, amit akkor érzek, amikor megérintesz. Kati még mindig remegő ujjakkal simogatta sötét haját, és izmos mellkasához dörgölőzött. – Az elég lesz? Egan ajkai lehunyt szemhéját simogatták. – Nézz rám, kicsi szűz – suttogta –, a szemedbe akarok nézni, amikor kimondom. Kati felnyitotta nehéz szemhéját, és Egan fényesen izzó szemébe nézett. – Szeretlek, Kati – suttogta a férfi gyengéden. – Szerettelek már azon az éjszakán, amikor hazasétáltál az unokatestvéremmel, és annyira elvakított a féltékenység, hogy rád támadtam. Az azóta eltelt minden napon szerettelek, azóta próbálom leküzdeni az érzést. Kati ajkai szóra nyíltak, de nem jött ki hang a torkán. Istenem, ez olyan volt, mintha egyszerre megvalósult volna minden álma. – Azt hittem, flörtöltök – mondta Egan szigorúan. – Egészen addig az estéig, amikor együtt feküdtünk, és te elmondtad nekem az igazat. A legszívesebben elsüllyedtem volna, mert félreértettem az egész helyzetet, és olyan dolgokat mondtam neked, amire még mindig nem szívesen gondolok. – Egan kisimította Kati arcából a haját, és tekintete végigsiklott puha

meztelenségén. Állkapcsa megfeszült, és újra a szemébe nézett, miközben az ujjai ott simogatták, ahol nem ért még hozzá férfi. – Aztán azt mondtad, nem akarsz kötöttséget, és rájöttem, hogy én meg igen. Azt akartam, hogy a gyűrűm mindig az ujjadon legyen. De te épp elutazni készültél. Én meg nem találtam a szavakat. – Nagyot sóhajtott. – Pedig nagyon kerestem őket, amikor bevallottad, hogy szeretsz. – Úgy éreztem, zavarba hoztalak – mondta Kati lágyan. – Lehoztad nekem a csillagokat az égről, Kati. Mindegyiket egytől egyig. Meg sem tudtam szólalni, csak ízlelgettem az értelmét, a hangzását. És aztán Ál telefonált, te pedig megszöktél. Teljesen összetörtem miattad! – Egan – lihegte Kati, és mohó kezekkel húzta közel magához a férfit, ahogy szenvedélyesen simult hozzá. – Egan, borzasztóan fájt, hogy el kellett mennem. De attól féltem, szánni fogsz. – Inkább magamat szántam, hogy ilyen átkozott bolond voltam... hogy valaha is hagytalak kicsúszni a kezeim közül. De az volt az utolsó alkalom. Ahogy megkapom az engedélyt, összeházasodunk. Ha lehetséges, már holnap. – De nincs is ruhám! – Tőlem akár farmerban is megesküdhetünk – jelentette ki Egan. – Egyszerűen neked akarom adni a nevem. A szívem. Az életem. Kati behunyta szemét, ahogy a boldogság végigsöpört rajta, egész testében remegett. Most már tudta, hogy a legnagyszerűbb érzés: szeretni, és tudni, hogy a másik is szeret. – Fázol? – kérdezte Egan aggódva. – El is felejtettem, hogy alig van rajtunk ruha. Kati elpirult, ahogy a férfi odaadta neki a blúzát és a melltartóját. Egan őt figyelte, ahogy próbál visszabújni farmerjába. – Ne nézz! – kérte. – Nem tudok ellenállni. Olyan csodás vagy – mondta vigyorogva Egan. Könyökére támaszkodott, és ellenállhatatlan látványt nyújtott inge nélkül. – Egy kislányt is szeretnék, hogy legyen, aki rád hasonlít. – Egan elkapta Kati kezét, ahogy befejezte a gombolkozást, és kemény, szőrös mellkasához szorította. – Tudnál itt élni velem a nagyváros izgalmai nélkül? – Kedvesem – jött a lágy felelet –, én az izgalmat a saját képzeletemben hordozom magammal, és akár egy padláson is tudok dolgozni, ha muszáj. Ott a postahivatal, Jacksonban. És itt vagy te, hogy melegen tarts és szeress engem. Mi másra lenne szükségem? Egan lassan elmosolyodott. – Megfelelő mennyiségű hálóingre – motyogta. – Nos, a legutóbbi könyvben, amit írtam – suttogta Kati Egan mellé heveredve –, a hősnőnek nagyon visszafogott, fehér hálóinge volt...

– Amit a főhős az ötvenhatodik oldalon letépett róla – kuncogott Egan. – Igen, tudom, de nekem inkább az a fürdőkádas jelenet tetszik. Mit szólnál, ha holnap este kipróbálnánk? – Már nem tartasz attól, hogy a tapasztalataim nyomtatásba kerülnek? – nevetett Kati. – Azóta nem, amióta olvasom őket – felelte Egan. – És különben is, néha egész jó ötleteket adnak. Kati Egan nyaka köré fonta a kezét, és magához húzta. – Mi lenne, ha dolgoznánk még egy kicsit ezen a medvebőrös jeleneten? – suttogta ajkaihoz közelítve. – Azt hiszem, még nem sikerült úgy alakítani, ahogy igazán szeretném. – Miután összeházasodtunk – suttogott Egan is, érzelmektől szenvedélyes hangon, ahogy Kati szemébe nézett –, lefekszünk ide, és nem állunk meg félúton. Magad alatt fogod érezni a bőrt, miközben én fekszem és... – Egan – nyögött fel Kati remegve, arcát elrejtve. Egan csak nevetett. – Azt hiszem, igazán tanulságos lesz egy szüzet venni feleségül – töprengett. – Jelenleg ez inkább fordítva igaz – emlékeztette Kati. – Inkább én tanulok. – Ez így van – bólintott Egan, és orrát a lány orrához dörzsölte. – És elárulok egy titkot, nagyvárosi leányzó. Sokkal szórakoztatóbb dolog, mint veszekedni. Kati elmosolyodott. Ez tényleg így van, gondolta, ahogy Egan szájára tapasztotta a száját. Szerelmesen simogatta a férfi hátát, és azon tűnődött, vajon meglepődik–e Ada, amikor felhívják. Szinte biztos volt benne, hogy nem. Felnyúlt, és Egan arcát a sajátjához vonta. Odakint újra megindult a lágy hóesés.