1
DENNIS LEHANE Vihar-sziget
2
Dennis Lehane: Shutter Island Copyright © Dennis Lehane, 2003 Hungarian translation © Totth Benedek, 2004 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dennis Lehane: Shutter Island William Morrow, 2003 Fordította: Totth Benedek
ISBN: 963 711 806 3 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: 'Sigmond Viki Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Szerkesztő: Walter Béla Készült: a Grafika Press Rt. nyomdában, Budapesten, 2004-ben 10 987654321
3
Chris Gleasonnak és Mike Elgennek. Akik meghallgattak. És meghallottak. És amikor kellett, támogattak.
4
„…álmodnunk kell az álmainkat, s egyben megélnünk is őket?” – Elizabeth Bishop: Az utazás problémái
5
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet Sheilának, George Bicknek, Jack Driscollnak, Dawn Ellenburgnak, Mike Flynn-nek, Julie Anne McNarynek, Dávid Robichaudnak és Joanna Solfriannak. Az itt következő regény megírása során három könyv bizonyult nélkülözhetetlennek: Emily és David Kale: Boston Harbor Island (A Bostoni-öböl szigetei); Alex Beam: Gracefully Insane (Elegáns őrület) című beszámolója a McLean Kórházról; illetve Róbert Whitaker: Mad in America (Őrültnek lenni Amerikában) című tanulmánya, amely a neuroleptikumok skizofrén betegeken történt alkalmazását dokumentálta az Egyesült Államok egyes pszichiátriai intézeteiben. Örök hálával tartozom e három könyv szerzőinek, egyedülálló beszámolóik miatt. És mint mindig, köszönet illeti szerkesztőmet, Claire Wachtelt (bárcsak minden szerző ilyen szerencsés lehetne!), valamint ügynökömet, Ann Rittenberget, aki megajándékozott ezzel a könyvvel, amikor nekem adta a Sinatrát.
6
PROLÓGUS
7
RÉSZLET DR. LESTER SHEEHAN NAPLÓJÁBÓL 1993. május 3.
Sok éve már, hogy utoljára láttam a szigetet. Egy barátom csónakján merészkedtünk ki a külső öbölbe, amikor messze a parti gáton túl, a nyári ködfátyolba burkolózva megpillantottam ezt az ég alján hanyagul szétkent festékfoltot. Több mint két évtized telt el, mióta legutóbb a szigetre tettem a lábam, Emily mégis gyakran eszembe juttatja (hol komolyan, hol viccelődve), hogy a mai napig képtelen eldönteni, vajon elhagytam-e valaha is azt a helyet. Egyszer kifejtette, hogy szerinte az idő számomra nem több, mint egy sor könyvjelző, amelyek segítségével előre-hátra ugrálhatok az életem szövegében, újra és újra visszatérve azokhoz az eseményekhez, amelyek következtében – legalábbis tapasztaltabb kollégáim szerint – magamon viselem a klasszikus melankólia összes tünetét. Talán igaza van. Emily mindig fején találja a szöget. Nemsokára tőle is búcsút kell vennem. Dr. Axelrod csütörtökön azt mondta, már csak hónapok kérdése. Utazzon el, tanácsolta. Menjen el arra az útra, amelyről annyit mesélt. Firenze, Róma és tavasszal Velence. Mert tudja, Lester, tette hozzá, nincsen valami jó színben. Ezzel egyetértek. Az utóbbi időben összevissza pakolom a dolgaimat. Legtöbbször a szemüvegemet sikerül eltüntetnem, meg a slusszkulcsot. Máskor meg belépek egy boltba, és elfelejtem, miért jöttem, vagy úgy lépek ki a színházból, hogy fogalmam sincs, milyen darabot láttam. Ha az idő számomra tényleg könyvjelzők sorából áll, akkor valaki megrázta a könyvet, és a megsárgult cédulák, a letépett gyufásdoboztetők, a kilapított műanyag kávéskanalak mind a padlóra hullottak, a szamárfüles lapok pedig teljesen kisimultak. 8
Mégis le akarom jegyezni ezeket a dolgokat. Nem azért, hogy a szöveg megváltoztatásával kedvezőbb színben tűntessem fel magam. Nem, nem. Ezt ő sosem engedné meg nekem. A maga sajátos módján mindenkinél jobban gyűlölte a hazugságokat. Az egyetlen célom, hogy megőrizzem a szöveget, és jelenlegi helyéről (amely, az igazat megvallva, egyre nyirkosabb, és a repedések is egyre sokasodnak rajta) ezekre a lapokra helyezzem. Az Ashecliffe Kórház a sziget északnyugati részén elterülő lapályon állt. Hozzá kell tennem, messziről szelídnek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított egy igazságügyi elmegyógyintézetre, a katonai laktanyára pedig, amely korábban a helyén állt, végképp nem. Legtöbben egyetértettünk abban, hogy a kórház külsőre leginkább egy bentlakásos iskolára emlékeztet. Közvetlenül a főépület szomszédságában, egy beépített tetőterű, viktoriánus házban a börtönfelügyelőt szállásolták el. Egy gyönyörű, sötét Tudor-stílusú minikastély, amely a polgárháború idején az északkeleti partvidéket biztosító Északi csapatok parancsnokának lakhelye volt, s most a börtönigazgató szálláshelyéül szolgált. A falon belül álltak a személyzeti lakások – ósdi deszkakunyhók a klinikai orvosoknak, három alacsony salaktégla hálóterem az ápolószemélyzet, az őrök és a nővérek számára. Az intézet központi udvara nagyrészt pázsitból és formára nyírt sövénykerítésből, hatalmas árnyat adó tölgyfákból, skótfenyőkből, valamint gondozott juharfákból és almafákból állt, melyek késő ősszel a fal tetejére, vagy a fűre szórták gyümölcsüket. Az intézet közepén, a hatalmas szénfekete kövekből és elegáns gránitból készült kórházépületet szimmetrikusan közrefogva, egy gyarmati stílusú, vöröstéglás ikerépület állt. Az épületen túl sziklaszirtek szakadtak le a mélybe, és ott nyúlt el az ártéri mocsár, valamint egy hosszú völgy, ahol még a függetlenségi háborút követően egy gazdaságot alapítottak, de a kísérlet végül kudarcba fulladt. Az 9
őszibarack-, a körte- és a kövikörtefák, amelyeket akkoriban ültettek, mindent túléltek, de gyümölcsöt már nem teremtek többé. Éjjelente a szél üvöltve tört be a völgybe, és néha úgy vonyított, mint egy macska. Nem szabad megfeledkezni persze az erődről sem, amely már jóval a kórház első személyzetének a megérkezése előtt itt állt, és a déli sziklafalból kiemelkedve a mai napig őrzi a szigetet. Még távolabb ott a világítótorony, amelyet már a Polgárháború előtti időkben használaton kívül helyeztek, amikor a bostoni torony fénycsóvája átvette a helyét. A sziget a tenger felől nem tűnt túl nagy számnak. Úgy kell elképzelni, ahogyan Teddy Daniels látta azon a nyugodt szeptemberi reggelen, 1954-ben. Egy sík, bozótos földdarab a külső öböl közepén, amelyet csak nagy jóindulattal lehet szigetnek nevezni. Inkább mintha csak egy terv lett volna, amelyet szigetnek kereszteltek el. Talán Daniels is azt gondolta, vajon mi lehet a rendeltetése ennek a helynek? Vajon mi célt szolgálhat? A patkányok képezték a legnagyobb egyedszámú populációt. Ott hemzsegtek a bozótosban, éjjelente sorokba rendeződve meneteltek a tengerparton, ellepve a nedves sziklákat. Egyik-másik akkora volt, mint egy lepényhal. Azután a négy, különös, késő nyári nap után éveken keresztül vizsgáltam a viselkedésüket, az északi partra néző domb egyik sziklahasadékából. Lenyűgözött a felfedezés, hogy néhány egyed megpróbál úszva átvergődni a Paddock-szigetre, amely nem volt több egy homokkal teleszórt sziklazátonynál, és amelyet a nap huszonkét órájában víz borított. Amikor az apály elérte a mélypontot, és a sziget egy-két órára előbukkant, mindig akadt nagyjából egy tucat patkány, amelyik megpróbált átúszni, de a part menti erős hullámzás mindig visszadobta őket. Azt mondtam, hogy mindig, de ez nem teljesen igaz. Egyszer láttam egyet, amelyiknek összejött. Egyszer. 1956 10
októberében, teliholdkor. Láttam, ahogyan a fekete, mokaszinszerű test keresztülvág a fövenyen. Legalábbis azt hiszem, hogy láttam. Emily, akivel a szigeten találkoztunk, azt mondja majd: – Lester, nem láthattad. Túl messze volt. Igaza van. Mégis biztos vagyok benne, hogy láttam. Egyetlen óriási mokaszin vágott keresztül a dagály fojtogatta, gyöngyszürke fövenyen. Az áramlat visszatért, hogy a Paddock-szigettel együtt elnyelje a patkányt is. Gondolom, sikerrel járt, mivel soha nem láttam, hogy az állat visszaúszott volna. Abban a pillanatban, amikor a parton menekülő patkányt néztem (csak azért is láttam, a fene egye meg a távolságokat), Teddyre gondoltam. Teddyre gondoltam, és szerencsétlen, halott feleségére, Dolores Chanalra, meg arra a borzalmas párosra, Rachel Solandóra és Andrew Laeddisre, az ámokfutásra, amely során senkit sem kíméltek. Arra gondoltam, ha Teddy itt ülne mellettem, ő is kiszúrta volna azt a patkányt. Az biztos. És hadd mondjak még valamit: Teddy? Teddy tapsolt volna.
11
ELSŐ NAP
Rachel
12
1 Teddy Daniels apja halász volt. 1931-ben, abban az évben, amikor Teddy betöltötte a tizenegyet, egy sziklazátonyon odaveszett a halászbárkája, így élete hátralévő részében mások hajóin szolgált, ha éppen volt munka, vagy a kikötőben segített kirakodni, ha nem adódott más. Délelőtt tízre többnyire hazaért, és hosszasan járkált fel-alá a házban, vagy a karosszékben ülve a kezét bámulta, nagy ritkán motyogott valamit, tágra nyílt, sötét szemekkel. Teddy még kisfiú volt, amikor az apja kivitte a szigetekhez, így nem sok hasznát vette a csónakban. Egyedül az összegabalyodott zsineget tudta kibogozni, meg a horgokat leszedni. Néhányszor megvágta magát, ilyenkor vércseppek buggyantak ki az ujjbegyén, és összemocskolták a tenyerét. Sötétben indultak. Amikor a nap felbukkant, úgy tűnt, mintha a láthatár peremén egy hideg elefántcsont korong emelkedett volna ki a tengerből, és a szigetek hirtelen előtűntek a szertefoszló sötétségből, szorosan összebújva, mint akiket rajtakaptak valamin. Teddy az apró, pasztellszínű kunyhók sorát fürkészte az egyik partszakaszon, és egy omladozó mészkőépületet a másikon. Az apja megmutatta a Szarvas-szigeten álló börtönt, és a Georges-sziget tekintélyt parancsoló erődjét. A Thompson-sziget magas fái között madarak fészkeltek, csiripelésük úgy hangzott, mintha jég vagy üvegszilánk záporozott volna. A legtávolabb elterülő földdarab, a Vihar-sziget úgy nézett ki, mintha egy spanyol vitorlásból hajítottak volna valamit a tengerbe. Akkoriban, 1928 tavaszán, elhagyatottan állt, és burjánzó növényzet borította. A sziget legmagasabb pontján 13
emelkedő erődöt kúszónövények fojtogatták. Az épület falait hatalmas mohafelhők pettyezték. – Miért hívják Vihar-szigetnek? – kérdezte Teddy. Az apja megvonta a vállát. – Te, meg a híres kérdéseid. Mindig ezek a kérdések. – Jó, de miért így hívják? – Egyszer valaki elkeresztelte, és rajta ragadt a név. Vannak ilyen helyek. Talán a kalózok voltak. – Kalózok? – Teddynek tetszett a szó hangzása. Már látta is maga előtt a nagydarab szemkendős fickókat, hosszú szárú csizmában, csillogó karddal a kezükben. Az apja így szólt. – Itt húzták meg magukat a régi időkben. – Kezével a látóhatár felé intett. – Ezek a szigetek. Itt rejtőztek. Itt rejtették el az aranyat. Teddy látta maga előtt a ládákat. Arany pénzérmék gurultak le az oldalukon. Később hányni kezdett. Heves rohamok fogták el többször egymás után. A csónak peremén áthajolva, sötét sugárban okádott a tengerbe. Az apja meglepődött, hiszen már órák óta szelték a nyugodt, csendes tenger csillogó vízét, amikor Teddy rosszul lett. Az apja így szólt: – Semmi baj. Ez az első alkalom. Nem kell szégyellned magad. Teddy bólintott, az apja egy rongyot nyújtott neki. A fiú megtörölte a száját. Aztán az apja azt mondta: – Néha úgy mozog a tenger, hogy nem is érzed, míg fel nem kúszik a testedben. Újabb bólintás. Teddy képtelen volt elmondani az apjának, hogy nem a tenger mozgása miatt kavarodott fel a gyomra. A víz az oka mindennek. Minden irányból körbefogta őket, semmi más nem látszott a világból. Teddy úgy érezte, még az égboltot is képes lenne elnyelni. Addig a pillanatig nem fogta fel igazán, hogy mennyire egyedül vannak. Az apjára nézett. A szeme könnyezett és vörös volt. 14
– Rendbe jössz – mondta az apja. Teddy pedig mosolyogni próbált. Az apja 1938 nyarán, egy bálnavadászhajón szállt tengerre, és többé nem tért vissza. A következő tavasszal a hajó néhány darabját Nantasket Beach-nél, Teddy szülővárosa, Hull közelében partra sodorta a víz. A tőkesúly egy darabját, egy főzőlapot, amelynek aljára a kapitány nevét gravírozták, paradicsom és burgonyaleves konzerveket, néhány lyukas és deformálódott homárcsapdát. A négy halásztól a Szent Teréz-templomban vettek végső búcsút. A templom hátsó fala szorosan hozzátapadt a tengerhez, a tengerhez, amely az egyházközség annyi hívének az életét követelte már. Teddy az anyja mellett állva hallgatta, ahogyan a közösség lerótta tiszteletét a kapitány, az első tiszt és a harmadik halász, egy Gil Restak nevű öreg tengerimedve előtt, aki mióta sántán és túl sok borzalmas emlékkel a fejében visszatért a világháborúból, rettegésben tartotta Hull összes kocsmáját. Halálában, ahogyan azt az egyik megfélemlített kocsmáros megfogalmazta, minden megbocsáttatott neki. Nikos Costa, a hajó tulajdonosa elismerte, hogy szinte alig tud valamit Teddy apjáról, hogy az utolsó pillanatban szerződtette, miután a legénység egyik tagja leesett az árbocról, és eltörte a lábát. Mindemellett a kapitány igen jó véleménnyel volt róla, és mindenki úgy ismerte őt, mint aki keményen tud dolgozni. Talán nem ez a legnagyobb elismerés, amelyben valaki részesülhet? A templomban állva Teddynek eszébe jutott, hogy azt a napot követően soha többé nem ültek együtt a csónakban. Az apja időről-időre megígérte, hogy újra elviszi magával, de Teddy lassan megértette, csak azért mondja, mert nem szeretné megsérteni a fia büszkeségét. Az apja nem volt hajlandó elismerni, hogy mi történt azon a napon. Hazafelé, ahogyan keresztülvágtak a szigetek láncolata között, összetalálkozott a pillantásuk. A Vihar-szigetet már elhagyták, a Thompsont még 15
nem érték el. A város sziluettje élesen kirajzolódott, úgy tűnt, olyan közel van, hogy a házakat könnyedén fel lehetne emelni a tetejüknél fogva. – A tenger már csak ilyen – mondta az apja, miközben a tatnak támaszkodva gyengéden simogatta Teddy hátát. – Van, akit megragad. Van, akit meg elragad. Aztán Teddyre pillantott, és a fiú tudta, melyik csoportba tartozik majd, ha felnő. 1954-ben a városból induló komppal keltek át a sok apró, elhagyatott sziget között, mint amilyen a Thompson, a Spectacle, a Grape, a Bumpkin, a Rainford és a Long volt. A szigetek kemény homokbuckái, a szívós fák és a csontfehér kőalakzatok erősen belekapaszkodtak az amúgy teljesen sima tengerbe. A keddi és a vasárnapi szállítmány indulásán kívül a komp semmilyen menetrendhez nem alkalmazkodott. A padlózatot borító fémburkolat, illetve az ablakok alatt elhelyezett két acélpad kivételével már mindent leszereltek róla. A padokat a padlózathoz szegecselték, és mindkét végüket egy-egy vastag, fekete oszlophoz erősítették, a póznákról spagettiként csüngött alá egy halom bilincs és a hozzájuk tartozó láncok. Aznap a komp nem szállított az elmegyógyintézetbe tartó betegeket. A fedélzeten csak Teddy és új társa, Chuck Aule, valamint néhány vászonzsáknyi levél és egy pár doboznyi orvosi felszerelés utazott. Teddy a mosdóban térdelve kezdte az utat, és megpróbált a vécécsészébe hányni. Miközben a komp motorja pöfögve és kattogva elindult, az orrát megtöltötte a gázolaj és a késő nyári tenger jellegzetes szaga. Néhány kisebb vízsugártól eltekintve semmi sem jött ki belőle. Ennek ellenére a torka rendszeres időközönként összeszorult, a gyomra nekinyomódott a nyelőcsöve alsó részének, az arca előtt kavargó porszemcsék miatt pedig állandóan hunyorognia kellett. 16
Az utolsó rohamot egy beszorult levegőbuborék követte, amely, úgy tűnt, mintha a mellkasának egy darabját is magával hozta volna, amikor szétrobbant a szájüregében. Ezután Teddy hátradőlt a fémpadlón, zsebkendőjével megtörölte az arcát, és arra gondolt, talán mégsem így kellene bemutatkoznia az új társánál. Már látta is maga előtt, ahogyan Chuck otthon elmeséli a feleségének – ha van egyáltalán felesége; Teddy ugyanis még ennyit sem tudott róla –, hogy milyen volt az első találkozása a legendás Teddy Danielsszel. – Annyira bejöttem a faszinak, bébi, hogy kitette a taccsot. Attól a bizonyos naptól fogva Teddy soha többé nem érezte jól magát, ha vízre szállt, nem tudta élvezni, hogy nincsen szárazföld a talpa alatt, hogy nem látja sehol a partot, hogy sehol sincs egy kézzelfogható dolog, amelyet anélkül érinthetne meg, hogy eltűnne benne a keze..Sikertelenül próbálta nyugtatni magát, hogy másként nem lehet átkelni egy ekkora víztömegen. A háborúban sem akkor félt, amikor a partot rohamozták, hanem amikor a csónakból a fövényre vezető utolsó métereket kellett megtennie, a mély vízben gázolva, a bakancsa körül cikázó furcsa élőlényekkel. De még mindig jobban szeretett a fedélzeten, a hűvös szélben állva szembenézni a tengerrel, mint a hajó gyomrában dülöngélni a rothasztó hőségben. Amikor biztos volt benne, hogy elmúlt a roham, a gyomrából nem tör fel több légbuborék, és a feje sem kóvályog, megmosta a kezét és az arcát, majd a mosdó fölé erősített tükörbe pillantott. A tükör felületének nagy részét kimarta a tengeri só, csak egy felhő alakú folt maradt, amelyben Teddy ki tudta venni az arcát. Egy fiatalnak mondható férfi, a kormányhivatalok által előírt, rövidre nyírt hajjal. Az arcába mély barázdákat vésett a háború és az azt követő évtized. Dolores egyszer azt mondta, olyan a szeme, 17
mint egy szomorú kutyáé. Éberen csillogó szemében ott fénylett a vadászat és az erőszak utáni vágy. Túl fiatal vagyok, gondolta Teddy, hogy ilyen kemények legyenek a vonásaim. Meghúzta az övét. A pisztolytáska a csípőjén pihent. Levette a vécétartály tetejéről a kalapját, a fejébe nyomta, majd igazított egyet a karimáján, és úgy állította be, hogy egy kissé jobbra billenjen. Meghúzta a csomót a rikító színű, virágmintás nyakkendőjén. Ez a fajta nyakkendő már egy éve kiment a divatból, de ő továbbra is hordta, mert ezt még Dolorestől kapta a születésnapjára. Teddy éppen a nappaliban üldögélt, amikor a nő egyszerűen a fejére húzta a nyakkendőt, és megcsókolta az ádámcsutkáját. A kezét az arcára tette. A nyelve narancsízű volt. Az ölébe csúszott, levette a nyakkendőt, Teddy csukva tartotta a szemét. Csak érezni akarta. Elképzelni őt. Újra akarta teremteni a képzeletében, nem akarta elengedni. Még mindig képes volt rá – lehunyni a szemét és látni őt. De az utóbbi időben fehér foltok homályosították el egyes részeit – a fülcimpáját, a szempilláit, a hajának körvonalát. Még nem történt olyan rég, hogy a kép teljesen elhomályosuljon, de félt, hogy az idő elveszi tőle Dolorest, hogy lassanként lemorzsolva a keretet, szétzúzza a fejében élő emlékképet. – Hiányzol – mondta, és a hajókonyhán keresztül visszament a fedélzetre. Kellemes, tiszta idő volt, de a vízen rozsdaszínű foltok tűntek fel a mindent elborító fakó szürkeségből, a hatalmas, egyre sötétebb mélységre emlékeztetve az embert. Chuck egy laposüveget vett elő, meghúzta, majd a szemöldökét felvonva Teddy felé nyújtotta a fiaskót. Teddy megrázta a fejét. Chuck visszacsúsztatta az üveget a zakója belső zsebébe, összehúzta a kabátját a dereka körül, és a tenger felé fordult. 18
– Minden rendben? – kérdezte Chuck. – Mintha kicsit sápadt lennél. Teddy egy vállrándítással elintézte a dogot. – Jól vagyok. – Tuti? Teddy egy pillanatig nem szólt semmit. Minden irányból a hullámzó tenger fogta körül őket. Néhol olyan sötétnek és selymesnek tűnt, mint a bársony. – Tudtad, hogy régen egy hadifogolytábor működött itt? – szólalt meg végül Teddy. – A szigeten? – kérdezte Chuck. Teddy bólintott. – Még a Polgárháború idején. Felhúztak itt egy erődöt, meg barakkokat. – Most mire használják? Teddy megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Van még egy pár erőd a környező szigeteken elszórva. A háború idején tüzérségi célpontnak használták őket a lőgyakorlatokon. Nem sok maradt belőlük épen. – És az intézet? – Amennyire én tudom, a régi csapatszállásokat használják. – Vissza a kezdetekhez, mi? – mondta Chuck. – Remélem, azt azért megússzuk. – Teddy a hajókorlátnak támaszkodott. – Hadd halljam a történeted, Chuck. A fiú mosolygott. Valamivel zömökebb és alacsonyabb volt, mint Teddy. Úgy százhetvenöt-száznyolcvan centi magas. Sűrű, göndör fekete haja, barnás árnyalatú bőre és vékony, finom kézfeje volt, amely egyáltalán nem illett hozzá. Mintha kölcsönkérte volna valakitől, amíg az övé a szerelőnél van. A bal arcán apró, sarló alakú forradás látszott. Megtapogatta a mutatóujjával. – Mindig ezzel kezdem – mondta. – Előbb-utóbb úgyis mindenki megkérdezi. – Rendben. – Nem a háborúban szereztem – folytatta Chuck. – A barátnőm szerint ezt kellene mondanom, és akkor békén 19
hagynának, de… – Megvonta a vállát. –Háborúsdit játszottunk. Gyerekek voltunk. A haverommal csúzliztunk az erdőben. Egymásra lövöldöztünk. Az egyik lövés nagyon közel volt, de azt hittem, megúszom. – Chuck a fejét csóválta. – A kő egy fába csapódott, és a lepattanó kéregdarab telibekapta az arcomat. Innen a heg. – Háborúsdit játszottatok. – Hát igen, mi csak játszottunk. – Oregonból helyeztek át? – Seattle-ből. A múlt héten érkeztem. Teddy várta a folytatást, de Chuck nem adott további magyarázatot. Teddy így folytatta. – Mióta vagy a szövetségi rendőrbíróságnál? – Négy éve. – Akkor már tudod, milyen belterjes ez az egész. – Aha. Szeretnéd tudni, hogy miért pont rám esett a választás? – Chuck bólintott, mintha helyben hagyná, amire gondol. – Mit szólnál, ha azt mondanám, tele lett a tököm az esővel? Teddy tenyérrel felfelé a korlátra tette a kezét. – Ha te mondod… – De tényleg úgy van, ahogy mondtad, belterjes. Mindenki ismer mindenkit. Ezért tutira veheted, hogy – hogyan is mondják? – pletykálni fognak. – Pontosan így mondják. – Te csípted el Brecket, ugye? Teddy bólintott. – Honnan tudtad, hogy merre akar meglépni? Ötvenen üldözték. Mindenki Cleveland felé. Te meg elmentél Maine-be. – A családjával egyszer ott töltött egy nyarat, még gyerekkorában. Amit ő az áldozataival csinált, azt mások lovakkal szokták. Beszéltem az egyik nagynénjével. Ő mesélte, hogy Breck egyetlen egyszer volt boldog egész életében. Egy lovastanyán, annak a maine-i nyaralónak a közelében. Ezért elmentem, hogy körülnézzek arrafelé. 20
– Öt golyót eresztettél belé – szólalt meg Chuck, és figyelte, ahogy a hajó orra a habokat szeli. – Beleeresztettem volna még ötöt – mondta Teddy –, de arra már nem volt szükség. Chuck bólintott, és átköpött a korlát fölött. – A csajom japán. Vagyis itt született, de hát tudod… egy olyan táborban nőtt fel. Sok helyen még mindig nagy a feszültség az emberekben. Portland, Seattle, Tacoma. Senkinek sem tetszik, hogy vele látnak. – Ezért inkább áthelyeztek. Chuck bólintott, megint köpött egyet, és figyelte, hogyan hullik a nyál a tajtékos habokba. – Azt beszélik, nagy lesz – mondta. Teddy felemelte a könyökét a korlátról, és kiegyenesedett. Az arca nedves volt, az ajka sós. Meglepődött, hogy a tenger mégis utolérte. Nem emlékezett, hogy mikor terítette be az arcát a vízpermet. A Chesterfield után kutatva megtapogatta a kabátja zsebeit. – Ki mondja, hogy mi lesz nagy? – Hát azok. Az újságok – felelte Chuck. – Vihar lesz. Azt mondják, jó nagy. Hatalmas. – A karjával a szürke égboltra mutatott. Olyan színe volt, mint a hajó orra körül habzó víznek. De a távolban, az égbolt déli peremén vékony, bíborszínű vattacsomók növekedtek, mint a szétfolyó tintafoltok. Teddy beleszimatolt a levegőbe. – Te is emlékszel a háborúra, nem igaz, Chuck? Chuck vigyorgott egyet, és Teddy azonnal sejtette, hogy már el is kezdték felvenni egymás ritmusát, kezdik kapizsgálni, hogyan kell a másik agyát húzni. – Épphogy csak – felelte a fiú. – Leginkább talán a romokra emlékszem. A rengeteg törmelékre. Az embereknek nem igen van ínyére az ilyesmi, de szerintem ennek is megvan a helye. Szerintem egy romnak is megvan a maga esztétikai szépsége, minden azon múlik, hogy ki nézi. 21
– Olyan a dumád, mintha egy ponyvaregényben szerepelnél. Ezt még sosem mondták neked? – Előfordult már. – Chuck a hajó peremén áthajolva nyújtózkodott, és egy újabb mosolyt eresztett meg a habok felé. Teddy megtapogatta a nadrágzsebeit, átkutatta a kabátját. – Emlékszel, régen hányszor előfordult, hogy az időjárás-jelentéshez igazították a hadrendet? Chuck borostás állát dörzsölgette a kézfejével. – Már hogyne emlékeznék. – És arra is emlékszel, hányszor bizonyultak igaznak az előrejelzések? Chuck felhúzta a szemöldökét, mert éreztetni akarta Teddyvel, hogy komoly és alapos megfontolás tárgyává teszi a dolgot. Aztán csettintett egyet a nyelvével, és így szólt: – Harminc százaléknál nem mernék többet mondani. – Max. Chuck bólintott. – Max. – Na, és most, hogy visszatértünk a normális világba… – Hú, de még mennyire, hogy visszatértünk – mondta Chuck. – Mondhatni, befészkeltük magunkat. Teddy visszatartott egy röhögést. Nagyon tetszett neki a srác. Befészkeltük magunkat. Jézusom. – Befészkeltük – hagyta helyben Teddy. – Egyetlen okot mondj, amiért most jobban megbízol az előrejelzésekben, mint akkoriban. – Nos – kezdte Chuck, miközben egy apró háromszög csúcsa bukkant elő a látóhatár peremén –, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a bizalmat a több vagy a kevesebb szempontjából meg lehet vizsgálni. Kérsz egy cigit? Teddy már másodszor tapogatta végig a zsebeit, amikor azon kapta magát, hogy Chuck a forradás alá karcolt gúnyos vigyorral az arcán figyeli, hogyan szerencsétlenkedik. – Még nálam volt, amikor beszálltunk – mondta. Chuck a válla fölött visszapillantva odaszólt neki. – Kormányzati hivatalnokok. A szemedet is kilopják. – Chuck kirázott egy szál Luckyt a csomagból, Teddy felé nyújtotta, és 22
a Zippójával tüzet adott neki. Teddy érezte, ahogy a petróleum szaga a sós levegőben felkúszik a garatjáig. Chuck visszakattintotta az öngyújtó fedelét, aztán egy gyors csuklómozdulattal újra felpattintotta, és meggyújtotta a saját cigijét is. Teddy kifújta a füstöt, és a sziget háromszög alakú kiszögellése egy pillanatra eltűnt a füstfelhőben. – A tengerentúlon – kezdte Chuck – sokkal több múlott az előrejelzésen, nem? Azért nem teljesen mindegy, hogy az ugrózónához mész-e az ejtőernyőddel, vagy a hídfőállásra kell rástartolnod. – Igazad van. – De ha az ember hazatér a frontról, még nem dől össze a világ egy kevéske szabadon választott hittől? Csak erről beszélek, főnök. A sziget most már jóval többet mutatott magából annál a háromszög alakú kiszögellésnél. Az alacsonyabban fekvő területek fokozatosan bukkantak elő, míg végül a túloldalon újra a tenger sima vize tűnt fel. A színek ecsetvonásként borítottak be mindent – a burjánzó növényzet halványzöldje, egy keskeny sárgásbarna partszakasz, az északi perem fakó okkersárga sziklafala. És ahogyan egyre közelebb kerültek, a sziget ormán feltűntek az alacsony épületek szögletes szegélyei. – Kár – mondta Chuck. – Mi? – A fejlődés ára. – Az egyik lábát kitolta a fedélzet pereméig, és Teddy mellett nekitámaszkodott a korlátnak. Együtt figyelték, ahogyan a sziget lassan kirajzolódik a távolban. – A hatalmas lépések – és tényleg vannak lépések, minden napra jut belőlük –, amelyek a pszichiátria fejlődését jellemzik, nem teszik lehetővé, hogy egy ilyen hely fennmaradjon. Húsz év múlva primitívnek tűnik majd, ami itt zajlik. A letűnt viktoriánus kor befolyásának egyik sajnálatos 23
mellékterméke. Ezért közölni fogják, hogy az intézet nem működhet tovább. Mindenki a társadalomba való beolvasztásról kezd majd papolni. A beolvasztás kerül napirendre. Isten hozott a nyájban. Lecsillapítunk. Újjá varázsolunk. Mindenki rendőrbíró lesz. Egy olyan új társadalom tagja, amelyben nincsen helye a kirekesztésnek. Napóleon nem kerülhet többé Elba szigetére. Az épületek újra eltűntek a fák mögött, Teddy mégis ki tudta venni egy kúp alakú torony elmosódott alakját, és néhány kiugró kőpárkányt, amelyek feltehetően a régi erődhöz tartoztak. – De vajon el kell-e vesztenünk a múltunkat ahhoz, hogy bebiztosíthassuk a jövőnket? – Chuck a habok közé pöccintette a csikket. – Ez a nagy kérdés. Mit veszítesz, ha felsöpröd a padlót, Teddy? Port. Morzsát, amely csak arra jó, hogy a hangyákat becsalogassa. De mi lesz a fülbevalóval, amit a nő elveszített? Az is a szemetesben köt ki? Teddy így felelt. – Ki ez a „nő”, Chuck? Honnan került ide? – Egy nő mindig előkerül valahonnan? Nem igaz? Teddy hallotta, ahogyan a motor alacsonyabb fordulatszámot vesz fel, és érezte, hogy a komp megbillen alattuk. A sziget nyugati partja felé haladva egyre tisztábban látszott a déli sziklafal tetején magasodó erőd. Az ágyúk már eltűntek, de Teddy könnyedén ki tudta venni a lőtornyokat. Az erődön túl dombok terültek el. Teddy úgy gondolta, hogy a falak valószínűleg abban az irányban folytatódnak, de ebből a szögből csak elmosódottan látszott a táj. Az Ashecliffe Kórház épülete a szirteken túl állt, és a sziget nyugati partvonalára nézett. – Van barátnőd, Teddy? Házas vagy? – szólalt meg Chuck. – Voltam – felelte Teddy, miközben felidézte Dolores tekintetét, azt a pillantást, amellyel egyszer a nászútjukon nézett rá. Elfordította a fejét, az álla szinte súrolta meztelen vállát, a gerince melletti izmok megfeszültek. –Meghalt. 24
Chuck elengedte a korlátot, a nyaka elvörösödött. – Ó, istenem. – Semmi baj – mondta Teddy. – Nem, nem. – Chuck széttárta a tenyerét Teddy mellkasa előtt. – Ez… Már hallottam róla. Nem is értem, hogyan mehetett ki a fejemből. Néhány éve történt, nem igaz? Teddy bólintott. – Istenem, Teddy. Akkora barom vagyok. Igazán sajnálom. Teddy látta a feleségét, ahogyan az ő egyik elnyűtt katonai pólójában lesétál a lépcsőn az előszobába, és halkan dúdolva befordul a konyhába. Teddy csontjaiban szétáradt a jól ismert fáradtság. Bármihez nagyobb kedve lett volna – akár még úszni is –, minthogy Doloresről beszélgessen, a nő létezésének harmincegy évéről és arról, hogy ennek már vége. Ilyen egyszerű az egész. Reggel, amikor Teddy dolgozni indult, még élt. Délután, amikor hazaért, már nem. Úgy gondolta, ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Chuck sebhelye – a történet, amely nélkül nem tudnak továbblépni, amely mindig közéjük állna. A hogyan, a hol és a miért. Dolores két éve halt meg, de éjszakánként az álmaiban újra és újra feltámadt. Voltak olyan reggelek, hogy percekig úgy gondolta, a nő kint van a konyhában, vagy a buttonwoodi házuk verandáján kávézik. Az emberi elme kegyetlen játéka, Teddy azonban már régen elfogadta ennek a játéknak a logikáját – végül is az ébredés majdnem olyan, mint a születés. Emlékek nélkül bukkansz elő, aztán pislogva, ásítozva összeszeded a múltad darabjait, megpróbálod a szilánkokat időrendbe helyezni, felvértezve magad a jelen ellen. Sokkal kegyetlenebb volt azonban, ahogyan a véletlenszerűen felbukkanó dolgok képesek voltak felidézni a felesége emlékét, az emlékeket, melyek izzó gyufaszálként fúródtak az agyába. Sosem látta előre, melyik lesz a következő 25
ilyen dolog – egy sószóró, egy ismeretlen nő járása a forgalmas utcán, egy Coca-Colás üveg, egy rúzsnyom a pohár peremén, egy földre hajított párna. De egyik sem volt olyan érthetetlen az összefüggés tekintetében, vagy gyötrelmesebb a kiváltott hatás szempontjából, mint a víz – a csapból csöpögő, az égből lezúduló, a járdán tócsákban összegyűlt, vagy, mint most is, a mérföldekre mindent elborító víz. Így szólt Chuckhoz: – Tűz ütött ki a bérházban, ahol akkoriban laktunk. Én éppen dolgoztam. Négyen égtek benn. Köztük a feleségem. A füst végzett vele, nem a tűz. Nem szenvedett. Talán félt. De nem szenvedett. Ez pedig nem elhanyagolható. Chuck újra belekortyolt az italába, és megint megkínálta Teddyt. Teddy megrázta a fejét. – Abbahagytam. A tűzeset után. Tudod, Dolores aggódott értem. Azon a véleményen volt, hogy a katonák meg a zsaruk túl sokat piálnak. Úgyhogy… – Teddy érezte, hogy Chuckot zavarja a helyzet, ezért így folytatta: – Ezzel is megtanulsz együtt élni, Chuck. Nincs más választásod. Ugyanúgy, mint azzal a rengeteg szarral, amit a háborúban láttál. Emlékszel, nem? Chuck bólintott, a szemén látszott, hogy hirtelen távoli emlékek törnek rá. – Te is így teszel – mondta halkan Teddy. – Az tuti – felelte végül Chuck, és a vér újra az arcába szökött. A szürke, élettelen rakpart, mintha csak a fény játéka lenne, hosszan benyúlt a parti homokról a tengerbe. Ekkora távolságból olyannak tűnt, mint egy hosszúkás rágógumi. Teddy szervezete sok vizet veszített a vécében tett kitérő során, ráadásul egy kissé megviselte a beszélgetés utolsó néhány perce. Nem számít, hogy megtanulta, miként éljen együtt az emlékekkel, a teher időnként így is túl nehéznek 26
bizonyult. Tompa fájdalom fészkelte be magát a koponyája bal oldalába, mintha egy kopott kanalat szorítanának a szeme mögötti területre. Még nem tudta megmondani, hogy a vízvesztés mellékhatásaként fellépő egyszerű fejfájásról van-e szó, vagy valami sokkal rosszabb dolog első jeleiről. Kamaszkora óta változó időközönként törtek rá ezek a fejgörcsök, néha olyan erővel, hogy a fél szemére elveszítette a látását, a fénysugarak pedig úgy záporoztak rá, mint a forró szögek. Egyszer – hála istennek eddig csak egyetlen egyszer – másfél napra részlegesen megbénult a teste. A migrén azonban sosem lepte meg, ha feszített tempóban kellett dolgoznia. Kizárólag utána, amikor minden elcsendesedett, miután már nem hullottak a bombák, amikor véget ért a hajtóvadászat. Akkor, ott a táborban, a barakkokban, vagy a háborút követően, a motelszobákban, vagy hazafelé autózva a vidéki országutakon – akkor csapott le rá, hogy elvégezze a piszkos munkát. Teddy a hosszú évek alatt kitapasztalta, hogy úgy úszhatja meg a rohamokat, ha elfoglalja magát, és a munkájára koncentrál. Nem kaphatnak el, ha nem állsz meg. Chuckhoz fordult. – Hallottál valamit erről a helyről? – Elmegyógyintézet. Körülbelül ez minden, amit tudok. – Igazságügyi elmegyógyintézet – folytatta Teddy. – Hát, ha nem az lenne, akkor mi sem lennénk itt – mondta Chuck. Teddy újra megpillantotta azt a fanyar mosolyt Chuck szája szélén. – Sosem lehet tudni. Te sem tűnsz teljesen százasnak. – Majd lefoglalok magamnak egy ágyat, amíg itt vagyunk, hogy biztosan fenntartsák nekem. Lehet, hogy egyszer még szükségem lesz rá. – Nem is olyan rossz ötlet – mondta Teddy, miközben a motorok egy pillanatra elhallgattak. A hajó orra az áramlattal együtt jobbra fordult, majd a motorok újra dolgozni kezdtek. A két rendőrbíró nemsokára arccal a nyílt tenger felé állt, miközben a komp lassan behátrált a kikötőbe. 27
– Amennyire én tudom – folytatta Teddy –, radikális beavatkozásokra specializálódtak. – Tiltott módszerek? – kérdezte Chuck. – Nem tiltott, csak radikális. Van némi különbség. – Manapság már nehéz megkülönböztetni a kettőt. – Bizonyos esetekben tényleg így van – helyeselt Teddy. – És az a nő, aki meglépett? Teddy így szólt: – Nem sokat tudok a dologról. Tegnap éjjel surrant ki. Felírtam a nevét a noteszomba. Szerintem a többit majd ők elmesélik nekünk. Chuck a vizet kémlelte. – Vajon hová indult? Talán hazaúszik? Teddy megvonta a vállát. – Az itteni betegek a legkülönbözőbb tévképzetektől szenvednek. – Skizofréniások? – Azt hiszem, igen. Az biztos, hogy itt nem találsz egyetlen tucatmongoloidot sem. Vagy olyan arcokat, akik a járdarepedésektől paráznák, és túl sokat alszanak. Amennyire az aktákból kiderült, ezek itt tényleg be vannak kattanva. Chuck vette át a szót: – Szerinted hányan tettetik, hogy őrültek? Ezen mindig elgondolkozom. Emlékszel az arcokra, akik a Nyolcadik szakaszban szolgáltak? Mit gondolsz, hányan voltak közülük tényleg hibbantak? – Együtt szolgáltam egy sráccal az Ardennekben… – Te ott voltál? Teddy bólintott. – Ez a srác felébredt az egyik reggel, és visszafelé beszélt. – A szavakat vagy a mondatokat mondta visszafelé? – A mondatokat – felelte Teddy. – Ilyeneket mondott például, hogy „Őrmester, itt folyt vér sok túl ma”. Késő délután az egyik rókalyukban találtunk rá. Egy kővel ütögette a fejét. Nem csinált mást, csak odavágta a fejéhez a követ. Újra meg újra. Annyira megdöbbentünk, hogy percekbe telt, mire felfogtuk, hogy a srác éppen kikaparta a saját szemét. 28
– Ne szívass. Teddy megrázta a fejét. – Egy másik ürgétől hallottam, aki évekkel később összefutott a vak sráccal egy San Diego-i veteránkórházban. Még akkor is visszafelé beszélt, és valami olyan paralízise volt, hogy egyik doki sem tudta megállapítani, hogy mi az oka. Egész nap egy tolószékben üldögélt az ablak előtt, és a terményről motyogott, hogy muszáj learatnia a termést. Egy gond volt csak. A srác Brooklynban nőtt fel. – Egy brooklyni csávó, aki farmernak képzeli magát. Azt hiszem, tényleg a Nyolcadik szakaszban szolgálhatott. – Igen, ez egy biztos jel.
29
2 A kikötőben McPherson, a börtönigazgató helyettese fogadta őket. Beosztásához képest túl fiatalnak tűnt, szőke haját az előírtnál valamivel hosszabbra növesztette, mozdulataiban pedig volt valami abból a keresetlen eleganciából, amelyet Teddy mindig is a texasiak, és az olyan emberek sajátjának tartott, akik lovak között nőttek fel. Ápolók gyűrűjében álldogált. Az ápolók többsége fekete volt, de akadt köztük néhány halottsápadt fehér srác is, akik úgy néztek ki, mintha nem kaptak volna eleget enni kiskorukban, ezért egész életükre satnyák és bosszúsak maradtak. Az ápolók fehér pólót meg nadrágot viseltek, és falkában jártak. Alig méltatták figyelemre Teddyt és Chuckot. Valójában semmit sem méltattak igazán figyelemre, csak lebattyogtak a kikötőbe, és várták, hogy végre kirakodják a kompot. McPherson kérésének eleget téve felmutatták a jelvényüket. A férfi nem kapkodta el a dolgot, gondosan összevetette az igazolványképeket a két férfi arcával. – Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna szövetségi rendőrbírói jelvényt – mondta végül. – Most meg egyszerre kettőt is – szólalt meg Chuck. – Nagy nap ez a mai. Egy hanyag vigyor kíséretében visszaadta Chucknak a jelvényt. Úgy tűnt, az utóbbi néhány éjszaka során a sziget partvonalát erős hullámok korbácsolták. A homokot kagylóhéj, partra sodort ágak, különböző puhatestűek csontvázai és a környék dögevői által megcsócsált haltetemek borították. Teddynek feltűnt néhány olyan hulladék is, amely minden 30
bizonnyal a belső öbölből sodródott el idáig – halmokban álltak az üdítős dobozok és az ázott papír, a fák vonalában pedig ott hevert egy napon kifakult, magányos rendszámtábla, amelyről már nem lehetett leolvasni a betűket. A partot vékony, meggyötört fenyő- és juharfák szegélyezték. Teddy a fák közti réseken keresztül megpillantott néhány, a magaslat tetején álló épületet. Dolores imádott napozni, talán tetszett volna neki ez a hely, Teddy azonban egyedül az állandóan fújó szélre tudott figyelni, amellyel a tenger arra emlékeztette, hogyha úgy tartja kedve, bármikor leránthatja a mélybe. Az ápolók a postával és a gyógyszeres ládákkal tértek vissza a kikötőbe. Miközben kézikocsikra pakolták rakományukat, McPherson aláírta az átvételi elismervényt, majd a kompon szolgálatot teljesítő őr kezébe nyomta, mire az így szólt: – Nos, akkor mi mennénk is. McPherson a nap felé pillantott. – A vihar – folytatta az őr. – Senki se tudja megmondani, mit fog művelni. McPherson bólintott. – Majd rádión érintkezésbe lépünk a kikötővel, ha szükségünk lesz magukra – mondta Teddy. Az őr biccentett. – A vihar – ismételte. – Bizony, bizony – szólalt meg Chuck. – Nem fogunk megfeledkezni róla. McPherson egy fasorral szegélyezett, nem túl meredek kaptatón vezette őket. Miután kibukkantak a fák közül, kikövezett úton haladtak tovább, mely az ösvényt keresztezte. Teddy nem messze, az út két oldalán egy-egy házat pillantott meg. Bal kéz felől egy vörösesbarna, viktoriánus, manzárdtetős ház állt, fekete ajtókerettel és apró, lőrésszerű ablakokkal. A jobb kéz felőli, Tudorstílusú épület úgy magasodott a dombtetőn, mint valami kastély. Egy tengeri fűvel benőtt, meredek emelkedő után a táj kizöldült, és szelídebb arcát mutatta. A vízszintes dombtető felé közeledve a tengeri fű egyre rövidebbre nőtt, végül teljesen átadta a helyét a hagyományos pázsitnak, amely egy több száz 31
méternyire lévő narancssárga téglából épült falig húzódott. Úgy tűnt, mintha a fal végigkanyarogna a sziget teljes hosszán. Három méter magas volt, fémhuzallal a tetején. A látvány valamiért nagyon szíven ütötte Teddyt. Hirtelen szánalmat érzett mindazokért, akik a falakon belül élnek, és tudják, milyen célt szolgál az a vékony drót. Csak most fogta fel igazán, hogy a külvilág milyen nagy igyekezettel próbálja benntartani őket. Teddy észrevett néhány sötétkék egyenruhás férfit, akik a falakon kívül álldogálva, lehajtott fejjel bámulták a földet. Chuck így szólt: – Fegyőrök egy elmegyógyintézetben. Bizarr látvány, ha meg nem sértem, Mr. McPherson. – Intézetünk a legszigorúbb biztonsági besorolást kapta – kezdte McPherson. – Működésünket kettős szabályozás határozza meg. Egyrészt köt minket a massachusettsi Elmeorvosi Hivatal, másrészt a Szövetségi Börtönügyi Hivatal szabályzata. – Vettem az adást – válaszolt Chuck. – Az viszont sosem hagyott nyugodni, hogy vajon maguk miről beszélgetnek a vasárnapi ebéd közben. McPherson elmosolyodott, és a fejét rázta. Teddy észrevett egy fekete hajú férfit, aki hasonló egyenruhát viselt, mint a többi fegyőr, de a vállán sárga rangjelzés virított. A gallérját kihajtotta, a jelvénye pedig aranyszínű volt. Ő volt az egyetlen, aki felemelt fejjel menetelt. Egyik kezét a háta mögött tartva, nagy léptekkel cikázott az emberei között. A mozgása Teddyt azokra az ezredesekre emlékeztette, akikkel a háborúban találkozott. Számukra a parancs nem egyszerűen a katonaság által kirótt teher, hanem istentől származó utasítás volt. Egy kis fekete könyvet szorított a mellkasához. Odabiccentett nekik, majd a lejtő felé vette az útját, amelyen az előbb a két rendőrbíró McPhersonnal felkapaszkodott. A haját összeborzolta a szél. 32
– A börtönigazgató – mondta McPherson –, vele majd később találkoznak. Teddy bólintott, bár nem igazán értette, hogy miért ne beszélhetnének a férfivel most azonnal, de addigra az alak már el is tűnt az emelkedő túloldalán. Az egyik ápoló kulcsot vett elő, és kinyitotta a fal közepén lévő kaput. Amely szélesre tárult, és az ápolók, kézikocsikat tolva maguk előtt, bementek rajta. Eközben két őr közeledett McPherson felé, majd kétoldalt megálltak mellette. McPherson a hivatalos szerepnek megfelelően kihúzta magát, és így szólt: – Ismertetnem kell az itteni szokásokat. – Rendben. – Uraim, az intézet részéről a lehető legteljesebb együttműködésről biztosíthatom önöket, minden tőlünk telhető segítséget megadunk. Itt tartózkodásuk ideje alatt azonban, bármilyen rövid időről is van szó, be kell tartaniuk bizonyos előírásokat. Megértették? Teddy biccentett, Chuck pedig azt mondta: – Tökéletesen. McPherson egy fejük feletti pontra szögezte a tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy Dr. Cawley majd részletesen elmagyarázza önöknek az előírásokat. Én egyelőre a következő dolgot emelném ki: felügyelet nélkül az intézet egyetlen betegével sem léphetnek kapcsolatba. Világos? Teddy majdnem rávágta, hogy „Igen, uram”, mintha újra a kiképzőtáborban lenne, de szerencsére időben észbe kapott, és csak annyit mondott: – Igen. – A mögöttem jobbra látható épület ad helyet az intézet A Részlegének. Ezért a részlegen a férfi betegek találhatók. Balra található a nők számára fenntartott B Részleg. Ott hátul, azokon a sziklákon túl, közvetlenül a börtönudvar és a személyzeti szállások mögött helyezkedik el az egykori Walton erőd, amely ma a C Részleg. Ebbe az épületbe tilos belépni Dr. Cawley és a börtönigazgató írásos hozzájárulása, valamint személyes jelenléte nélkül. Megértették? Újabb biccentéshullám. 33
McPherson, mintha csak a naphoz könyörögne, széttárta hatalmas tenyerét. – Ezennel át kell adniuk a lőfegyvereiket. Chuck Teddyre pillantott. A férfi a fejét csóválta, majd azt mondta: – Mr. McPherson, mindketten törvényesen megbízott szövetségi rendőrbírók vagyunk. Kormányzati rendelet kötelez minket az állandó fegyverviselésre. McPherson hangja úgy hasította ketté a levegőt, mint egy acélsodrony. – A Szövetségi Törvénykönyv büntetőintézetekről és igazságügyi elmegyógyintézetekről szóló háromszázkilencvenegyedik paragrafusának végrehajtási rendelkezése kimondja, hogy a rendfenntartó erők tisztjei számára előírt kötelező fegyverviselés betartását kizárólag közvetlen feletteseik, valamint a büntetőintézetek vagy igazságügyi elmegyógyintézetek védelmével megbízott személyek helyezhetik hatályon kívül. Uraim, ez a kivétel jelen esetben hatályba lép. Semmilyen körülmények között nem léphetnek be ezen a kapun, amíg le nem adják a fegyvereiket. Teddy Chuckra pillantott. A fiú McPherson kifeszített tenyerét nézve megrántotta a vállát. Teddy csak ennyit mondott: – Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy kifogásoltuk az eljárást. McPherson odaszólt az őrnek. – Kérem, vegye fel a jegyzőkönyvbe, hogy Daniels és Aule szövetségi rendőrbírók kifogással éltek. – Felvettem, uram. – Uraim – fordult feléjük McPherson. A McPherson jobbján álló őr egy kisebb bőrtáskát nyitott ki. Teddy hátracsapta a kabátját, és a pisztolytáskából kihúzta a szolgálati fegyverét. Egy gyors csuklómozdulattal kinyitotta a forgótárat, majd McPherson kezébe nyomta a pisztolyt. A férfi továbbadta a fegyvert az őrnek, aki végül elhelyezte azt a bőrtáskába. McPherson eközben újból kinyújtotta a kezét. 34
Chuck nem bánt ilyen gyorsan a fegyverrel. A pisztolytáska patentjával szerencsétlenkedett, McPherson mégsem tűnt türelmetlennek, szó nélkül megvárta, míg Chuck ügyetlenül a tenyerébe helyezi a pisztolyt. A férfi átadta a fegyvert az őrnek, aki berakta a másik mellé a táskába, majd belépett a kapun. – A fegyvereiket az igazgatói iroda melletti megőrzőben helyezzük el – kezdte lágy hangon McPherson, a szavai úgy zizegtek, mint falevelek –, amely az intézet központi épületében található. A távozásuk napján kapják majd vissza őket. – McPherson hirtelen újra felöltötte hanyag cowboy vigyorát. – Hát, egyelőre ennyit a hivatalos dolgokról. Nem tudom, maguk hogyan vannak vele, de én örülök, hogy letudtuk. Mit szólnának, ha meglátogatnánk Dr. Cawleyt? Azzal megfordult, és átvezette őket a kapun, amely bezárult mögöttük. Az intézet falain belül, a gyalogút mindkét oldalán széles sávban felszedték a pázsitot. Bokájuknál megbilincselt kertészek gondozták a gyepet, a fákat, a virágágyásokat és még egy sor rózsabokrot is, amely a kórházépület tövében nőtt. A kertészekre ápolók felügyeltek. Teddy több megbilincselt beteget is látott, amint furcsa kacsázó léptekkel haladtak előre. A legtöbb férfi volt, de akadtak köztük nők is. – Amikor az első klinikai orvosok megérkeztek – szólalt meg McPherson –, itt mindent tengeri fű és sűrű bozót borított. Látniuk kellene a képeket. De mostanra… A kórházépület jobb és bal oldalán két egyforma, gyarmati stílusú téglaépület állt. Vakító fehérre festett szegélyekkel, rácsos ablakokkal, a sótól és a tengertől megsárgult ablaktáblákkal. A kórház épülete szénfekete volt, a tégláit simára koptatta a tenger. A tetőablakok hat emelet magasból néztek le rájuk. McPherson így folytatta: – Zászlóalj-parancsnokságnak szánták, még a Polgárháború előtt. Minden valószínűség 35
szerint egy kiképzőközpontot akartak kialakítani. Aztán amikor a háború már a küszöbön állt, minden energiájukat az erődbe fektették, s végül aztán ebből az épületből hadifogolytábor lett. Teddy észrevette a sziget túlsó végén álló tornyot, amelyet még a hajóból látott. Csak a csúcsa kandikált ki a fák lombja közül. – És az ott? – Csak egy régi világítótorony – felelte McPherson. – De már az ezernyolcszázas évek eleje óta nem használják. Az északi hadsereg ott állított fel egy őrposztot. Legalábbis én így hallottam. Ott most kezelés folyik. – Úgy érti, betegeket? McPherson megrázta a fejét. – Szennyvizet. El sem hinné, mi minden kerül ezekbe a vizekbe. A kompról nem tűnik vészesnek, pedig minden egyes darab szemét, ami az állam folyóiban úszkál, a középső öbölből került a belső kikötőbe. – Lenyűgöző – mondta Chuck, és miközben füstölgő cigarettáját az ujjai közt tartva elfojtott egy ásítást, a nap felé hunyorgott. – Ott a fal mögött- folytatta McPherson a B Részleg irányába intve –, arrafelé áll az eredeti parancsnoki szállás. Talán észrevették felfelé jövet. Akkoriban egy vagyonba került a megépítése, úgyhogy a parancsnok nagyon megkönnyebbült, amikor az állam elfogadta a benyújtott számlát. Mindenképpen látniuk kell azt a helyet. – Ki lakik most ott? – kérdezte Teddy. – Dr. Cawley – válaszolta McPherson. – Nélküle itt ma nem lenne semmi. Nélküle és a börtönigazgató nélkül. Ok ketten valami igazán különleges dolgot hoztak létre. Egy nagy kanyart leírva hátulról kerülték meg a börtönudvart. Több ápolót és megbilincselt kertészt láttak, akik a hátsó fal mentén gyomlálták a földet. Amint elhaladtak mellettük, az egyikük, egy középkorú nő Teddyre meredt. Sárga haja csomókban állt, és a feje teteje csaknem teljesen 36
kopasz volt. Amint a férfi melléjük ért, a nő a szája elé emelte az ujját. Teddy egy vastag, sötétvörös forradást pillantott meg a nyaka körül. A nő mosolygott, az ujja még mindig az ajkára tapadt, és közben nagyon lassan megrázta a fejét. – Cawley a szakterületének élő legendája – törte meg a csendet McPherson, miközben a kórház bejárata felé vették az irányt. – A Johns Hopkinson és a Harvardon is évfolyamelsőként végzett, húszévesen publikálta az első tanulmányát a téveszmék patológiája tárgykörében. Számos alkalommal kért tőle szakvéleményt a Scotland Yard, az MI5, valamint az OSS. – Miért? – kérdezte Teddy. – Hogyhogy miért? Teddy bólintott. A kérdés ésszerűen hangzott. – Nos… – McPherson tanácstalannak tűnt. – Kezdjük mondjuk az OSS-el – folytatta Teddy. – Miért kérnék ki egy pszichiáter szakvéleményét? – Hadiügyekkel kapcsolatban – mondta McPherson. – Világos. – Teddy lassan forgatta a szavakat. – Elmondaná, hogy közelebbről milyen jellegű ügyekről van szó? – Titkos jellegűek – válaszolta McPherson. – Feltételezem legalábbis. – Ha már így szóba került – szólalt meg Chuck, és fél szemmel Teddyre pislantott –, mennyire titkos jellegűek? McPherson megtorpant a kórház épülete előtt, és az első lépcsőfokra lépett. Teljesen tanácstalannak tűnt. Egy pillanatra a narancsszínű fal kanyarulatára tekintett, majd így szólt. – Hát, azt hiszem, ezt inkább tőle kellene megkérdezniük. Mostanra már biztosan véget ért az értekezlet. Felmentek a lépcsőn, és átsétáltak a márványpadlós előcsarnok kupolája alatt. A kapu zúgva kinyílt előttük, és egy tágas várószobában találták magukat. Jobbra egy ápoló ült egy asztal mögött, egy másik pedig vele szemben, a bejárat bal oldalán. A szoba túlsó végén egy kapu mögött hosszú folyosó 37
kezdődött. A felső lépcsőházban egy újabb ápolónak kellett felmutatni a jelvényeiket. Amíg a férfi az igazolványokat és a jelvényeket ellenőrizte, McPherson mindhármuk nevét felírta egy táblára. Az ápoló ezután visszaadta az iratokat. A háta mögött lévő ketrecben egy férfi látszott, az igazgató egyenruhájához hasonló öltözetben. A feje fölött a falon kulcsok lógtak. Felmásztak a második emeletre, és befordultak egy padlófényezőtől bűzlő folyosóra. A tölgyfapadló a távoli ablakon beszűrődő fehér fényben fürödve megcsillant a lábuk alatt. – Szigorúak a biztonsági intézkedések – mondta Teddy. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk – válaszolta McPherson. – Az átlagpolgárok legnagyobb örömére, Mr. McPherson – szólt közbe Chuck. – Meg kell értenie valamit – mondta McPherson Teddyhez fordulva, miközben elhagytak néhány irodát. A csukott ajtókon különböző orvosok apró, ezüstözött névtáblái virítottak. – Az Egyesült Államokban ez az egyetlen ilyen intézet. Mi azokkal az esetekkel foglalkozunk, amelyekkel máshol nem boldogulnak. – Gryce is itt van? – kérdezte Teddy. McPherson bólintott. – Vincent Gryce? Igen, a C Részlegen. Chuck Teddyhez fordult. – Gryce arról híres, hogy…? Teddy biccentett. – Megölte a rokonait, aztán megskalpolta őket, és kalapot készített a fejbőrükből. Chuck hevesen bólogatott. – Esténként meg abban parádézott a városban, nem igaz? – Az újságok ezt írták. A teremben az egyik szárnyas ajtón egy réztábla hirdette, hogy DR. J. CAWLEY FŐORVOS irodája előtt állnak. McPherson egyik kezét a kilincsen tartva feléjük fordult. A tekintete különös izgatottságot tükrözött. 38
Végül így szólt: – Egy kevésbé felvilágosult korban Gryce-ot gondolkodás nélkül halálra ítélték volna. Itt azonban lehetőség nyílik a beteg tanulmányozására, a kór meghatározására, és talán képesek leszünk megtalálni azt a hibás működésű agyterületet, amely az elfogadott viselkedési normáktól történő abnormális eltérést kiváltotta. Ha ez sikerül, akkor eljön a nap, amikor írmagja sem marad a társadalomban ezeknek a szörnyűségeknek. Úgy tűnt, mintha választ várna. Erősen megmarkolta a kilincset. – Szép, ha az embernek vannak álmai – mondta Chuck. – Nem gondolja?
39
3 Dr. Cawley betegesen sovány volt. Nem úgy, mint azok a csont- és porchalmok, akiket Teddy Dachauban látott, de azért néhány kiadós étkezés sokat segített volna rajta. Az apró, sötét, mélyen ülő szemeiből kiáramló árnyék elborította beesett arcát, amely úgy tűnt, bármelyik pillanatban beomolhat. Az arcbőrét kiszáradt pattanások tarkították. Az ajka és az orra is keskeny, az álla pedig a végtelenségig lekopott volt, mintha egyszerűen nem létezne. Ami ritkuló, sötét színű hajából megmaradt, leginkább a szeme körül lévő karikákhoz hasonlított. Ennek ellenére magabiztosságot tükröző, élénk mosolya nem hagyta cserben. Az asztalt megkerülve eléjük lépett, és csillogó szemmel kezet nyújtott. – Daniels és Aule rendőrbírók – kezdte –, örülök, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre tudtak állni. Szoborszerűen csupasz, száraz kezében félelmetes erő rejlett. Ahogy kezet fogtak, az erős szorítás kisugárzott Teddy alkarjába. Ügy érezte, mintha összeroppanna a kézfeje. Cawley szeme egy pillanatra felcsillant, mintha azt mondaná: Nem erre számított, mi? Aztán Chuckhoz lépett, és miközben kezet ráztak, így szólt: – Örülök, hogy megismerhetem, uram. – Ezzel a mosoly eltűnt az arcáról, majd az igazgatóhelyetteshez fordult. – Egyelőre nincs több dolga, Mr. McPherson. Köszönöm. – Igen, uram. Örvendtem, uraim – mondta a szobából kihátrálva McPherson. Ekkor Cawley az előbbi mosoly egy ördögibb változatát öltötte magára. Az orvos arca Teddyt a forró leves tetején képződő hártyára emlékeztette. – Remek fickó ez a McPherson. Lelkes. 40
– És mi hozza tűzbe? – kérdezte Teddy, miközben helyet foglalt az asztal előtti székben. Cawley mosolya feléledt, aztán egy pillanatra az arcára fagyott. – Nem értem. – Azt mondja, hogy lelkes. Csak szeretném tudni, miért lelkesedik. A doktor egy tikfa asztal mögött ült. Széttárta a karját, és így szólt: – A munkájáért, amelyben a törvényes rend és az orvosi gondviselés morális egysége valósul meg. Nincs még fél évszázada, hogy az intézetünkben ápolt betegek kezelése, még a legszerencsésebb esetekben is kimerült annyiban, hogy megbilincselve vergődtek a saját mocskukban és ürülékükben. Rendszeresen verték őket, mintha a pszichózis ilyen módon kiűzhető lenne. Ördögi erőket tulajdonítottunk nekik, ezért kínpadra kerültek. Igen, megkínozták őket. Csavarokat nyomtak az agyukba. Nem egyszer előfordult, hogy vízbe fojtották őket. – És mostanában? – érdeklődött Chuck – Most kezelést kapnak. Morális kezelést. A gyógyítással próbálkozunk, a megtisztulást keressük. És ha mégis kudarcot vallunk, megpróbálunk legalább egy bizonyos fokú nyugalmat biztosítani számukra. – És mi a helyzet az áldozatokkal? – kérdezte Teddy. Cawley a szemöldökét felhúzva várakozott. – Az intézet lakói mindannyian erőszakos bűnelkövetők, nem? Cawley bólintott. – Igen, elég erőszakosak, ebben igaza van. – Ezek szerint emberekkel kegyetlenkedtek – folytatta Teddy. – Sok esetben megölték őket. – A legtöbb esetben. – Ha figyelembe vesszük az áldozataik szenvedését, mit számít, hogy nyugalomra lelnek-e vagy sem? Cawley mosolyogva válaszolt. – Nekem róluk kell gondoskodnom, és nem az áldozataikról. Minden hivatásnak 41
megvannak a maga korlátai. Az én hivatásomnak ez a korlátja. Kizárólag a betegeimmel van időm foglalkozni. Felvázolta önöknek a szenátor a helyzetet? A két férfi egymásra pillantott, végül Teddy szólalt meg. – Nincs tudomásunk semmiféle szenátorról, Dr. Cawley. Minket a hivatal helyi irodája jelölt ki erre a feladatra. A doktor az asztalon heverő, zöld irattartóra könyökölt, összekulcsolta a kezét, majd az állát a kézfején pihentetve, a szemüvegkeret fölött mereven bámult a két férfira. – Elnézésüket kérem. Akkor tehát hogyan tájékoztatták önöket az esetről? – Egyelőre annyit tudunk, hogy egy rab eltűnt a női részlegről. – Teddy a térdére helyezett jegyzetfüzetben lapozgatott. – Egy bizonyos Rachel Solando. – Ápolt – szólalt meg Cawley egy fáradt mosoly kíséretében. – Ápolt – mondta Teddy. – Elnézést kérek. Úgy értesültünk, hogy valamikor az elmúlt huszonnégy órában szökött meg. Cawley álla, és keze apró billenése jelezte, hogy egyetért. – A múlt éjjel. Valamikor tíz és éjfél között. – És még mindig semmi nyoma – szólalt meg Chuck. – Pontosan… – tárta szét a kezét mentegetőzve Cawley. – Aule rendőrbíró – fejezte be a mondatot Chuck. Cawley arca alig észrevehetően megrándult. Teddy a háta mögötti ablakra fröccsent vízcseppeket figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy a felhőkből vagy a tengerből kerültek-e oda. – A keresztneve pedig Charles, ugye? – kérdezte a doktor. – Úgy bizony – felelte a fiú. – A Charlesra fogadtam volna, de az Aule már nem tűnt ennyire egyértelműnek. – Még szerencse. – Ezt hogy érti?
42
– Nem mi választjuk meg a nevünket – folytatta Chuck –, ezért jó érzés, ha valaki úgy gondolja, legalább az egyik illik ránk. – Az ön nevét ki választotta? – érdeklődött Cawley. – A szüleim. – A vezetéknevét. Chuck megvonta a vállát. – Ki tudja? Talán húsz nemzedékkel korábbra kellene visszakanyarodni, hogy kiderüljön. – Vagy eggyel. Chuck előredőlt a székben. – Tessék? – Maga görög – folytatta Cawley. – Vagy esetleg örmény? Melyik? – Örmény. – Tehát a családneve eredetileg… – Anaszmadzsian volt. Cawley ravasz tekintetét Teddyre szegezte. – És ön? – A Danielsre kíváncsi? – kezdte Teddy. – Tíz generációval ezelőttről, ír ősöktől származik – mondta, és a doktorra vigyorgott. – És igen, vissza tudom vezetni. – És mi a helyzet a keresztnevével? Theodore, ugye? – Nem. Edward. Cawley a kezét leejtve hátradőlt a székben. Egy levélbontó késsel babrálta az íróasztal szélét. Olyan lágy hangja volt, mint a tetőre hulló hónak. – A feleségemet – szólalt meg a doktor – Margaretnek hívják. De rajtam kívül az égvilágon senki sem szólítja így. A legrégibb barátai közül páran Margónak becézik, aminek van még némi értelme, de mindenki más Peggynek hívja. Ezt sosem értettem. – Mit? – Hát azt, hogy a Margaretből hogyan lesz Peggy. Mégis annyira elterjedt. Vagy például az Edwardból hogyan lesz 43
Teddy. A Margaretben nincsen p, az Edwardban pedig nincsen t. Teddy megvonta a vállát. – És az ön keresztneve? –John. – Előfordult már, hogy valaki Jacknek szólította? Cawley megrázta a fejét. – A legtöbben egyszerűen csak doktor úrnak szólítanak. Az ablaküveget lágy vízpermet borította be. Úgy tűnt, Cawley végiggondolja az eddig elhangzottakat. A szeme csillogott, a tekintete a távolba meredt. Végül Chuck törte meg a csendet. – Veszélyesnek tartja Miss Solandót? – Intézetünk összes ápoltja hajlamos az erőszakra – felelte Cawley. – Ezért vannak itt. Férfiak és nők. Rachel Solando elvesztette a férjét a háborúban. A házuk mögötti tóba fojtotta a gyerekeit. Egyenként lekísérte őket a partra, és addig tartotta a fejüket a víz alá nyomva, míg megfulladtak. Aztán visszacipelte őket a házba, és az ebédlőasztal köré ültette a három gyerekeket. Pont befejezte a reggelit, amikor az egyik szomszédja benézett hozzá. – Vele is végzett? – kérdezte Chuck. Cawley felhúzta a szemöldökét, és halkan sóhajtott. – Nem. Megkérdezte, hogy nem tart-e velük. A férfi természetesen visszautasította az ajánlatot, és értesítette a rendőrséget. Rachel a mai napig úgy hiszi, hogy a gyermekei életben vannak, és otthon várnak rá. Ez talán ad némi magyarázatot a szökés indítékaira. – Vissza akart térni a gyerekeihez – mondta Teddy. Cawley bólintott. – Merre lakott? – kérdezte Chuck. – Egy berkshires-i kisvárosban. Úgy kétszázötven kilométerre innen. – Cawley a háta mögötti ablak felé bólintott. – Arrafelé majdnem tizennyolc kilométert kell úszni, hogy partot érjen az ember. Északnak pedig Új-Fundlandig nincs semmi, csak víz. 44
– Gondolom, a szárazföldet már átkutatták – jegyezte meg Teddy. – Természetesen. – Alapos munkát végeztek? Cawley hosszú másodpercekig várt a válasszal, miközben az asztal sarkán álló, lovat formázó ezüstszoborral játszadozott. – A börtönigazgató az embereivel meg néhány ápolóval az egész éjszakát és a délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy a szigetet, illetve az intézet területén található összes épületet átfésülje. De a nőnek nem lelték nyomát. Ennél azonban sokkal nyugtalanítóbb, hogy elképzelésünk sincs, hogyan jutott ki a szobájából. Az ajtót kívülről zárták be, az egyetlen ablak pedig be van rácsozva. Semmi jel nem utalt arra, hogy a zárral bárki babrált volna. – A doktor elfordította a tekintetét a szoborról, és a két rendőrbíróra nézett. – Mintha a falakon keresztül egyszerűen elillant volna. Teddy felírta az elillant szót a noteszébe. – Biztos abban, hogy a beteg lámpaoltáskor bent volt abban a szobában. – Igen. – Miből gondolja? Cawley elengedte a szobrot, majd a hívás gombot lenyomva, az asztalán lévő telefonba szólt: – Marino nővér? – Igen, doktor úr. – Kérem, szóljon Mr. Gantonnak, hogy jöjjön az irodámba. – Azonnal, doktor úr. Az ablak melletti kis asztalon egy kancsó víz és négy pohár állt. Cawley odalépett, és teletöltött három poharat. Az egyiket Teddy, a másikat Chuck elé tette, majd a harmadikkal a kezében visszaült az asztal mögé. – Esetleg volna itt valahol néhány szem aszpirin? – kérdezte Teddy. – Szerintem meg tudjuk oldani valahogy – mosolygott Cawley, és elkezdett turkálni az asztalfiókban. Végül elővett egy gyógyszeres üveget. – Kettőt? Hármat? 45
– Három elég lesz. – Teddy érezte, ahogyan a fájdalom lüktetni kezd a szeme mögött. A doktor átnyújtotta az asztal fölött a tablettákat, Teddy pedig a szájába dobta, és egy nagy adag vízzel leöblítette őket. – Hajlamos a fejfájásra? – Inkább a tengeribetegségre, sajnos. Cawley bólintott. – Aha. A kiszáradás. Teddy biccentett, miközben Cawley felnyitotta az asztalán lévő diófa cigarettatartó fedelét, majd a két férfi felé kínálta a dobozt. Teddy kivett egyet. Chuck megrázta a fejét, és előkotorta a saját cigarettáját. Mindhárman rágyújtottak, majd a doktor kinyitotta a háta mögötti ablakot. Visszaült a székére, és egy fényképet nyújtott át az asztal fölött – a kép egy gyönyörű, fiatal nőt ábrázolt, a szeme alatt sötét karikákkal, amelyek olyan feketék voltak, mint a haja. A szemei túlságosan kidülledtek, mintha valami forró anyag akarna kibuggyanni a koponyájából. Akármit vett is észre a fényképezőgép lencséjén, a fotóson, vagy talán az egész ismert világon túl – nem kellett volna megpillantania. Volt valami nyugtalanítóan ismerős a nőben. Végül Teddy rájött, hogy mi az. Egy fiatal fiúra emlékeztette, akit a táborban látott. A fiú nem fogadta el az ételt, amit adtak neki. Egy falnak támaszkodva ült az áprilisi napsütésben. Ugyanígy nézett, míg végül lecsukódtak a szempillái, és őt is a vasútállomáson összehordott hullarakásra dobták. Chuck megeresztett egy halk füttyentést. – Úristen. Cawley a cigarettájába szívott. – A feltűnő szépségnek, vagy a nyilvánvaló őrületnek szól a megjegyzése? – Mindkettőnek – felelte Chuck. Ezek a szemek, gondolta Teddy. Még így is, megdermedve az időben, segítségért könyörögnek. Az ember legszívesebben bemászna mellé a fényképbe, és így próbálná megnyugtatni: – Na, na, na. Nincs semmi baj, nincs semmi baj. Ssss. – Aztán 46
addig tartaná a karjában, míg megszűnik a rázkódás, és elmondaná neki, hogy minden rendbe fog jönni. Az iroda ajtaja kinyílt. Egy magas, fekete férfi lépett be. A haját ősz foltok tarkították. Az ápolók szokásos fehér egyenruháját viselte. – Mr. Ganton – kezdte Cawley –, már meséltem magának Aule és Daniels rendőrbíró urakról. A két férfi felállt a székéből, és kezet fogott Gantonnal. Teddy megérezte rajta a félelem szagát. Úgy viselkedett, mint aki nem örül túlságosan, hogy a törvény embereivel kell kezet fognia. Mintha a falakon túl várna még rá egykét vissza nem vont elfogatóparancs. – Mr. Ganton tizenhét éve dolgozik nálunk, jelenleg mint az intézet főá-polója. A múlt éjjel ő kísérte a szobájába Rachelt. Nem igaz, Mr. Ganton? A férfi ültében összekulcsolta a bokáját, a kezét a térdére helyezte, kissé előredőlt, és a cipőjére meredt. – A kilencórás csoportot követően… Cawley közbevágott. – Ez egy csoportterápiás foglalkozás, amit Dr. Sheehan és Marino nővér vezetnek. Ganton megvárta, amíg Cawley befejezi, és csak utána folytatta. – Na, szóval. Tízig benn voltak a csoportban. Aztán felkísértem Miss Rachelt a szobájába. Egyből bement. Kívülről bezártam az ajtót. Villanyoltás után kétóránként ellenőrizzük a szobákat. Éjfélkor visszamegyek, benézek, hát az ágya üres. Gondoltam, talán lemászott a földre. Sokszor csinálják ezek, úgy értem, a betegek, hogy a padlón alszanak. Kinyitom az ajtót… Cawley ismét közbevágott: – A saját kulcsával, ha jól tudom, Mr. Ganton? A férfi Cawley felé biccentett, majd újra a térdére meredt. – Úgy ám, a saját kulcsomat használtam, mer' az ajtó zárva volt. Bemegyek, hát Miss Rachel meg sehol sincsen. Behúztam 47
magam mögött az ajtót, és ellenőriztem, hogy rendbe vannak-e az ablakok meg a rácsok. Mind be volt zárva. – Megvonta a vállát. – Aztán hívtam a börtönigazgatót. – Ganton Cawleyra nézett, aki egy atyai pillantással nyugtázta a hallottakat. – Egyéb kérdés, uraim? Chuck megrázta a fejét. Teddy felnézett a noteszéből. – Mr. Ganton, maga azt állítja, miután belépett a szobába, meggyőződött róla, hogy a beteg nincs ott. Ez hogyan történt? – Uram? Teddy folytatta: – Van a szobában a szekrényben vagy az ágy alatt elég hely, ahol a beteg elbújhatott? – Igen. – Gondolom, maga mindkét helyet ellenőrizte. – Igen, uram. – Az ajtót nem zárta be. – Uram? – Az előbb azt mondta, hogy miután belépett a szobába, körülnézett, de a beteget nem látta sehol. Majd ezután bezárta maga mögött az ajtót. – Nem, én… Azaz… Teddy várt. Egy újabb slukkot szívott a Cawleytól kapott cigarettából. Lágyabb és aromásabb volt, mint a Chesterfield, amelyet egyébként szívott, a füst illata is különleges, szinte édeskés volt. – Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél, uram – felelte Ganton. – A szekrénynek nincsen ajtaja. Bekukkantok oda, bekukkantok az ágy alá, és már zárom is az ajtót. Sehova sem tudott elbújni. Kicsi az a szoba. – Esetleg a falnak lapulva? – folytatta Teddy. – Az ajtó mellett jobb, vagy bal oldalon? – Ááá – Ganton megrázta a fejét. Amióta az ápoló belépett az ajtón, Teddy most először érezte meg a földre szegezett 48
tekintet, a rengeteg „Igen, uram” meg „Nem, uram” álcája mögött megbújó dühöt és haragot. – Erre nem sok esély van – vette át a szót Cawley. – Értem, hogy mire céloz, de amint meglátja a szobát, azonnal megérti majd, Mr. Gantonnak igencsak szorongatott helyzetben kellett lennie, hogy elszalassza a beteget, bárhol is húzta meg magát a szoba falai közt. – Így igaz – vágta rá Ganton, majd nyíltan méregetni kezdte Teddyt. A rendőrbíró megértette, hogy ez az ember rendkívüli hivatástudattal viseltetik munkája iránt, ezért a kérdéseivel sikerült vérig sértenie. – Köszönjük, Mr. Ganton – szólalt meg Cawley. – Egyelőre végeztünk. Ganton feltápászkodott, a tekintete néhány pillanatig még Teddyt fürkészte. Mielőtt kilépett az ajtón, így szólt: – Köszönöm, Dr. Cawley. Egy rövid ideig némán szívták a cigarettájukat. Miután elnyomták a csikkeket a hamutartóban, Chuck törte meg a csendet. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtekintsük azt a híres szobát, doktor. – Semmi akadálya – mondta Cawley, miközben megkerülte az asztalt. A kezében egy keréktárcsa nagyságú kulcscsomót himbált. – Kövessenek. A szűk szoba acélból készült ajtaja befelé nyílt. A pántoknál alaposan megolajozták, ezért ahogy kinyílt, erősen nekicsapódott a jobb oldali falnak. Bal kéz felől egy rövid falszakasz és egy szekrény látszott, amelyben műanyag fogasokon jó néhány blúz meg bugyi lógott. – Ennyit az elméletemről – ismerte el Teddy. Cawley bólintott. – Sehol sem tudott volna elrejtőzni, ha valaki áll az ajtóban.
49
– És mi a helyzet a mennyezettel? – vetette közbe Chuck, mire mindhárman felnéztek a plafonra. Még Cawleynak is sikerült kipréselnie magából egy mosolyt. Amint a doktor behúzta mögöttük az ajtót, Teddynek a gerincéig hatolt a bebörtönzöttség érzése. Lehet, hogy ezek szobának nevezik ezt a helységet, de akkor is csak egy börtöncella marad. A keskeny ágy mögött lengő ablakot rácsok zárták le. A jobb oldali fal mellett aprócska öltözőasztal állt. A padló és a falak építéséhez az intézetben rendszeresített fehér cementet használták. Mindhárman a szűk szobába préselődtek, így alig tudtak megmozdulni anélkül, hogy össze ne akadjon valamelyik végtagjuk. – Volt még valakinek bejárása a helyiségbe? – kérdezte Teddy. – Az éjszaka közepén? Hát kevés embernek lehetett bármi oka rá, hogy itt legyen. – Világos – folytatta Teddy –, de mégis kinek lehetett bejárása? – Természetesen az ápolóknak. – És mi a helyzet az orvosokkal? – kérdezte Chuck. – Talán még a nővéreknek – folytatta Cawley. – Az orvosoknál nincsen kulcs a szobához? – tette fel a következő kérdést Teddy. – De igen – felelte Cawley bosszús hangon. – Este tízig általában az összes orvos elhagyja az épületet, és nem is jönnek vissza reggelig. – A kulcsokat pedig leadják. – Pontosan. – Vezetnek erről valamilyen nyilvántartást? – kérdezte Teddy. – Nem értem, hová akar kilyukadni. Chuck vette át a szót: – Csak arra lennénk kíváncsiak, hogy amikor valaki felvesz vagy lead egy kulcsot, alá kell-e írnia valamit. 50
– Természetesen. – Láthatnánk a tegnap éjszakai belépési naplót? – folytatta Teddy. – Igen, igen. Hát persze. – Gondolom, abban az első emeleti ketrecben tartják, amelyikben egy őr üldögél, a kulcsokkal a háta mögött. Cawley röviden Chuck felé biccentett. – Hozzá kell férnünk az orvosok, az ápolószemélyzet, valamint az őrök személyzeti aktáihoz – vette vissza a szót Teddy. Cawley úgy nézett a férfire, mintha az arcából légylárvák bukkantak volna elő. – Miért? – Az egyik beteg eltűnik egy kulccsal bezárt szobából, majd nyomtalanul felszívódik egy zsebkendőnyi szigeten. Dr. Cawley, kötelességem legalább eljátszani a gondolattal, hogy ehhez némi segítségre volt szüksége. – Majd meglátjuk – mondta Cawley. – Majd meglátjuk? – Igen. Beszélnem kell az igazgatóval és a személyzet néhány tagjával. A kérésével kapcsolatos döntésünket a… – Dr. Cawley – vágott közbe Teddy –, ez nem egy egyszerű kérés volt. Mi a kormány megbízásából vagyunk itt, mivel egy szövetségi fegyintézetből eltűnt az egyik rab… – Ápolt. – Egy veszélyes ápolt megszökött – helyesbített Teddy, és megpróbálta olyan nyugodt hangon folytatni, amennyire csak tudta. – Dr. Cawley, ha nem hajlandó segíteni a szövetségi rendőrbírók munkáját, hogy megtalálják ezt a bizonyos beteget, akkor ön sajnálatos módon… Chuck? Chuck fejezte be a mondatot: – Akadályozza az igazságszolgáltatást. Cawley látta, Chuck arra vár, hogy Teddy mikor húzza fel magát, a férfi azonban nem vette az adást. 51
– Nos, igen – kezdte élettelen hangon Cawley –, akkor is csak annyit mondhatok, minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne kelljen visszautasítanunk a kérésüket. Teddy és Chuck rövid pillantást váltott, majd újra a csupasz szobát figyelték. Cawley valószínűleg nem szokott hozzá, hogy olyankor is kérdéseket szegezzenek neki, amikor szemmel láthatólag nincs ínyére a dolog, ezért megvárták, amíg egy kicsit kifújja magát. Teddy bekukkantott a kis szekrénybe. Három fehér blúzt és két pár világos cipőt látott. – Hány váltás cipőt tarthatnak maguknál a betegek? – kérdezte végül. – Kettőt. – Ezek szerint mezítláb szökött meg a szobából? – így van. – Cawley a nyakkendőjét igazgatta az orvosi köpeny alatt, majd az ágyon heverő nagy papírlapra mutatott. – Ezt az öltözőasztal mögött találtuk. Fogalmunk sincs, mit jelenthet. Nagyon reméljük, hogy valaki majd elmeséli nekünk. Teddy felemelte, és megfordította a lapot. A szemvizsgálatnál használt táblázat hátoldalára írt összezsugorodó, elkeskenyedő betűk egy piramist alkottak. Teddy megmutatta Chucknak az írást. A NÉGYES SZÁM TÖRVÉNYE ÉN 47 VAGYOK ŐK VOLTAK A 80 +TI 3-AN MI 4-EN VAGYUNK DE KI AZ A 67? 52
Teddynek nem volt kedve tovább tartani a papírt. A lap élei megremegtek az ujjai között. – Baszódjak meg, ha értem – szólalt meg végül Chuck. Cawley melléjük lépett. – A mi klinikai diagnózisunk is valami hasonlót állapított meg. – Mi is hárman vagyunk – mondta Teddy. Chuck a papírt kémlelte. – He? – Talán mi vagyunk az a három – folytatta Teddy. – Úgy, ahogy ebben a pillanatban itt állunk. Chuck megrázta a fejét. – És ezt vajon hogyan jósolta meg előre? Teddy megvonta a vállát. – Ez egy rendszer. –Ja, biztosan. Cawley vette át a szót. – Egészen biztos, hogy az. Rachel figyelemre méltó az ehhez hasonló kis játékokban. A téveszméi – különösen azok, amelyek lehetővé teszik, hogy elhiggye, a gyermekei még mindig életben vannak – egy nagyon kifinomult, de ugyanakkor nehezen követhető felépítményt alkotnak. A rendszer fenntartásához Rachelnek muszáj volt egy bonyolult, de teljességgel fiktív narratív szállal kiegészítenie eddigi életét. Chuck lassan a doktor felé fordult. – Doki, ehhez minimum egy diploma kell, hogy megértse az ember. Cawley szemmel láthatóan jól szórakozott. – Gondoljon csak a mesékre, amelyekkel az ember a szüleit eteti. Milyen alaposan kidolgozzuk minden apró részletüket. Ahelyett, hogy minél egyszerűbben mondanánk el, miért lógtunk az iskolából vagy felejtettük el a kóruspróbát, mindent megteszünk, hogy a lehető legszokatlanabbnak tűnjenek a történeteink. Nem? Chuck egy pillanatra eltöprengett, majd helyeslően bólintott. – Így van – szólt közbe Teddy. – A bűnözők ugyanezt teszik. – Pontosan. A cél a ködösítés. Zavarja össze a beszélgetőpartnert annyira, hogy a fáradtság miatt veszítse el a 53
józan ítélőképességét, és mindent elhiggyen, amit hall. Most képzelje el, milyen, ha valaki ugyanilyen hazugságokkal kápráztatja el saját magát. Rachel pontosan ezt teszi. Az elmúlt négy évben még annyit sem ismert el, hogy egy intézetben van. Szerinte jelenleg is a berkshires-i otthonukban lakik, mi pedig kifutófiúk, tejesemberek, postai alkalmazottak vagy egyszerű járókelők vagyunk. Bármi legyen is a valóság, pusztán az akaratereje segítségével képes a képzelgéseit erősebbé tenni. – De hogyan maradhat az igazság mindvégig rejtve előtte? – kérdezte Teddy. – Hiszen mégiscsak egy elmegyógyintézetben van. Ez nem szúr szemet neki időnként? – Nos – folytatta Cawley –, azt hiszem, elérkeztünk arra a pontra, ahol teljes pompájában tárul elénk egy skizofrén beteg paranoiás tudati struktúrája. Uraim, ha valaki abban a tudatban él, hogy ő az igazság egyetlen letéteményese, akkor ebből az következik, hogy mindenki más hazudik. És ha mindenki más hazudik… – Akkor az általuk hangoztatott igazság – vette át a szót Chuck – egészen biztos, hogy hazugság. Cawley pisztolyt formázva az ujjaiból Chuckra mutatott. – Kezdi kapizsgálni a dolgot. Teddy vette át a szót. – És ennek lehet valami köze ezekhez a számokhoz? – Egészen biztos, hogy jelentenek valamit. Rachel esetében egyetlen gondolat sem volt hiábavaló vagy mellékes. Mindenáron meg kellett akadályoznia, hogy a fejében megalkotott tudatszerkezet összeomoljon. Ennek érdekében folyamatosan gondolkodnia kellett. Ez itt – mondta Cawley a papírlapra bökve – egy használati utasítás az ő rendszeréhez. Őszintén remélem, hogy ez a papírdarab elvezet minket hozzá. Teddy egy pillanatig úgy érezte, az üzenet megszólítja, mintha világosabban látná az értelmét. Talán az első két szám volt az. A „47” és a „80” nem hagyta nyugodni, mint amikor egy dallamot akar felidézni az ember, miközben a rádióban 54
valami egészen más szól. A „47” volt a megoldás kulcsa. Végig ott volt az orra előtt. Annyira egyszerű… De hirtelen szétszakadtak a lehetséges összefüggések hálói. Teddy érezte, ahogyan az elméje kiürül. Tudta, hogy egyelőre elveszítette a fonalat. Az összefüggés, a megoldáshoz vezető híd rejtve maradt. Visszatette a papírlapot az ágyra. – Az őrület – motyogta Chuck. – Mire gondol? – kérdezte Cawley. – A hely, ahová menekült – felelte a férfi. – Azt hiszem, legalábbis. – Hát igen – folytatta Cawley –, ebben egészen biztosak lehetünk.
55
4 Kiléptek a szobából. A folyosó közepén lépcsőfeljáró kezdődött. Rachel szobája a lépcsőtől balra, valahol félúton a folyosó jobb oldalán helyezkedett el. – Kizárólag itt lehet elhagyni az emeletet? – kérdezte Teddy. Cawley bólintott. – Nincs feljárat a tetőre? – érdeklődött Chuck. Cawley megrázta a fejét. – Egyedül az épület déli oldalán található tűz-lépcsőn keresztül lehet a tetőre jutni. A tűzlépcsőt egy kapu zárja le, amely sosincs nyitva. Kizárólag a személyzet rendelkezik kulcsokkal. A betegek természetesen nem. Ahhoz, hogy Rachel a tetőre jusson, először a földszintre kellett lemásznia, onnan ki az udvarra, majd a megfelelő kulccsal kinyitva a kaput, fel a tetőre. – Azért ellenőrizték a tetőt, ugye? Újabb biccentés. – Mint ahogyan a részleg összes szobáját. Késlekedés nélkül, miután fény derült a szökésre. Teddy a lépcső mellett elhelyezett kártyaasztalnál üldögélő ápolóra mutatott. – Valaki mindig ül ott? – Igen. – Ezek szerint tegnap éjjel is kellett ott lennie valakinek. – Ami azt illeti, Mr. Ganton teljesített szolgálatot. A lépcső felé indultak. Chuck a szemöldökét felhúzva Teddyre pillantott: – Azaz… – Azaz – helyeselt Teddy. – Azaz – folytatta Chuck – Miss Solando kilép a kulcsra zárt szobából a folyosóra, és egyszerűen lesétál ezen a lépcsőn. – Miközben elindultak lefelé, Chuck a hüvelykujjával a második emeleti lépcsőfordulóban várakozó ápoló felé bökött. – Itt egy újabb ápoló mellett halad el észrevétlenül. Elképzelésem sincs 56
hogyan, valószínűleg láthatatlanná vált, vagy valami ilyesmi. Végül leér a következő emeletre és belép a… A lábuk elhagyta az utolsó lépcsőfokot, és egy hatalmas, tágas helyiségben találták magukat. A fal mellett néhány heverő, a terem középen egy nagy, kinyitható asztal, körülötte összecsukható székek álltak. Az ablakokon beáramló fény elárasztotta a termet. – A központi nappali – mondta Cawley. – A betegek nagy része ebben a helyiségben tölti az estéket. A tegnap esti csoportterápia is itt zajlott. Ahogyan látni fogják, a nővérszoba közvetlenül az oszlopsor mögött található. Lámpaoltás után az ápolók általában itt gyűlnek össze. Elméletileg a padlót kellene felmosniuk, illetve az ablakokat kellene letisztítaniuk, de legtöbbször kártyázáson kapjuk őket. – És a múlt éjjel? – Az ügyeletes beosztottak elmondása szerint teljes gőzzel folyt a pókerparti. Heten játszottak. Valamennyien a lépcső alján álló asztalnál ültek. Chuck nagyot sóhajtva csípőre tette a kezét. – Nyilvánvaló, hogy megint a láthatatlanná valós trükköt játszotta el, akár jobbra, akár balra távozott. – Ha jobbra indul, akkor az ebédlőn keresztül a konyhába jut, amelyet este kilenc órától, a személyzet távozását követően, egy ketreccel elkerített, riasztóval védett ajtó zár le. Balra pedig ott a nővérszoba és a személyzeti pihenő. Ebből a két helyiségből nem vezet ajtó az udvarra. Egyedül a központi nappali másik végén nyíló ajtón, illetve a lépcső mögötti folyosón keresztül szökhetett meg. – Cawley az órájára pillantott. – Uraim, egy megbeszélésen kell részt vennem. Ha kérdésük van, kérem, nyugodtan forduljanak a személyzet bármely tagjához, vagy keressék fel Mr. McPhersont. Eddig ő irányította a nyomozást. Remélhetőleg minden információval rendelkezik, amire szükségük lehet. A személyzet az ápolók alagsori hálóterme melletti kantinban étkezik, pontban hatkor. 57
Ezt követően itt, a személyzeti pihenőben gyülekezünk. Mindenkivel találkozhatnak, aki a tegnap esti incidens ideje alatt a részlegen dolgozott. Cawley sietve távozott az első ajtón keresztül. Teddy és Chuck a tekintetükkel követték, amíg a doktor befordult balra, és eltűnt a szemük elől. Teddy törte meg a csendet. – Gondolom, egyáltalán nem érzed úgy, hogy ez egy nagy átverés? – Az az igazság, hogy eléggé megkedveltem a láthatatlanná valós elméletemet. Lehet, hogy volt valami lötty a nőnél egy üvegcsében. Tudsz még követni, Teddy? Talán ebben a pillanatban is szemmel tart minket. – Chuck gyorsan hátrapillantott a válla fölött, majd újra Teddyre nézett. – Ezen azért érdemes lenne eltöprengeni. Délután csatlakoztak a keresőosztaghoz. Erősödő, egyre melegebb szél kísérte őket a sziget belseje felé. A sziget nagy részét túlburjánzó növényzet borította. Mindenfelé gaz és magas fűvel sűrűn telenőtt mezők zárták el az utat. Tüskével borított, zöld kúszónövények indái kapaszkodtak az öreg tölgyfák törzsére. A legtöbb helyen még az őröknél lévő machetékkel sem tudtak utat vágni maguknak. Rachel Solandónál nem volt bozótvágó kés, de ha van nála, a sziget akkor sem engedi, hogy eltávolodjon a parttól. A keresés felületesen és rendszertelenül folyt, mintha Teddyn és Chuckon kívül senkit sem érdekelt volna igazán a dolog. Az emberek lehajtott fejjel, lomhán vonszolták magukat a partvonal fölötti ösvényen. Miután megkerültek egy fekete kövekkel borított párkányt, egy hatalmas, a tenger fölé mélyen benyúló sziklafal alatt álltak meg. Tőlük balra egy tőzegből, különböző bogyókat termő bokrokból és tövises cserjékből álló bozótoson túl egy kis tisztás terült el, amelynek végén néhány alacsonyabb domb emelkedett. Mindegyik domb magasabb volt, mint az előtte lévő, míg az utolsó átadta a helyét a 58
csipkézett szélű sziklának. Teddy hasadékokat vett észre a dombok között, a szikla oldalában pedig hosszúkás mélyedések látszottak. – Barlangok? – kérdezte McPhersontól. – Néhány – bólintott a másik. – Ellenőrizték már őket? McPherson felsóhajtott, és a kezéből tölcsért formálva próbálta meggyújtani vékony szivarját. – Két pár cipője volt. Mindkettőt a szobájában felejtette. Mesélje már el nekem, hogyan volt képes keresztülvergődni az ösvényen, amin az imént jöttünk, hogyan tudott végigballagni a köveken, és végül hogyan mászott fel ezen a sziklafalon? Teddy a tisztáson túlra, a legalacsonyabb domb felé mutatott. – Mi van, ha került egyet, és nyugati irányból küzdötte fel magát? McPherson kinyújtotta a kezét, és Teddy ujja mellé tette a sajátját. – Látja azt a részt, ahol a tisztás hirtelen véget ér? Ott, pontosan az ujja hegyénél egy mocsár kezdődik. A dombok alját mérges szömörce, virginiai tölgy és ecetfa borítja. Van ott vagy ezer különböző növény, és mindegyiknek akkora tövisei vannak, mint a farkam. – Olyan nagyok, vagy olyan kicsik? – ezt a néhány lépéssel előttük haladó Chuck vetette közbe. – Valahol a kettő között – mondta McPherson vigyorogva. Chuck bólintott. – Hogy mit akarok ezzel mondani, uraim? Nem volt más választása, mint hogy szorosan a partvonalat kövesse, de bármelyik irányba indult is, előbb-utóbb bele kellett ütköznie egy ilyenbe – mondta McPherson, és a sziklára mutatott. Egy óra alatt átértek a sziget túloldalán lévő kerítéshez, amely mögött a régi erőd és a világítótorony állt. Teddy észrevette, hogy a világítótornyot külön kerítés védi, a bejáratnál pedig két fegyveres őr vigyáz. 59
– Szennyvíztisztítás? – kérdezte Teddy. McPherson biccentett. Teddy Chuckra nézett. A fiú felhúzta a szemöldökét. – Szennyvíztisztítás? – ismételte Teddy.
A vacsora alatt senki sem jött az asztalukhoz. Egyedül ültek az alattomos esőcseppektől átnedvesedett ruháikban. A langyos szél felkapta és magával hozta a tengert. Kint a sötétben a sziget recsegni-ropogni kezdett, ahogyan a szél viharossá erősödött. – Egy bezárt szoba – mondta Chuck. – Mezítláb – mondta Teddy. – Három belső ellenőrzőpontot cselezett ki. – Meg a környék összes ápolóját. – Mezítláb – helyeselt Chuck. Teddy a kaját turkálta. Valami rágós húsból meg burgonyából készült pite volt a menü. – Átmászott egy villanyvezetékkel megerősített falon. – Vagy egy őrzött kapun. – Ki a szabadba. – A szél megrázta az épületet, a sötétséget. – Mezítláb. – És senkinek sem tűnt fel. Chuck a pitét rágcsálta, és a kávéjába kortyolt. – Ha valaki feldobja a talpát a szigeten – gondolom, előfordul néha, nem? – mi lesz vele? – Eltemetik. Chuck biccentett. – Láttál te itt temetőt? Teddy megrázta a fejét. – Talán elkerítették. – Mint a szennyvíztisztítót. Tutira. – Chuck félretolta a tálcáját, és hátradőlt. – Ki a következő? – A személyzet. – Gondolod, hogy segítőkészek lesznek? – Miért, szerinted nem? 60
Chuck elvigyorodott és, rágyújtott. Teddy arcát fürkészte. A vigyorból hal nevetés lett, a füst a nevetés ütemében tört fel a tüdejéből. Teddy a kezét egy szék támláján nyugtatva a terem közepén helyezkedett el. A személyzet körben ült. Chuck zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal állt egy oszlopnak dőlve. – Gondolom, mindenki tudja, miért vagyunk itt – kezdte Teddy. – Tegnap éjjel szökés történt az intézetben. Amennyire jelenleg meg tudjuk ítélni a helyzetet, a beteg egyszerűen eltűnt. Egyetlen bizonyíték sem utal arra, hogy a beteg segítség nélkül hagyta el az intézetet. McPherson igazgatóhelyettes, ugye ön is egyetért? – Igen. Úgy fogalmaznék, hogy jelen pillanatban megalapozottnak tűnik ez a felvetés. Teddy éppen folytatta volna a mondanivalóját, amikor a főnővér mellett üldögélő Cawley megszólalt. – Uraim, lennének szívesek bemutatkozni? A személyzet egy része még nem ismeri önöket. Teddy kihúzta magát. – Edward Daniels szövetségi rendőrbíró. A társam, Charles Aule rendőrbíró. Chuck intett a jelenlevőknek, majd visszadugta a kezét a zsebébe. Teddy így folytatta: – Igazgatóhelyettes úr, ha jól tudom, az embereivel már átkutatták a környéket. – Jól tudja. – És mit találtak? – Egy szál bizonyítékot sem találtunk, amelyet egy szökésben lévő nő hagyhatott maga után – felelte McPherson a székében nyújtózkodva. –Ruhafoszlányokat, lábnyomokat, de még egy letört gallyat sem. Az árapály miatt nagyon erős volt a tengeráramlás tegnap éjjel. Ilyenkor képtelenség úszva elhagyni a szigetet. – Ettől még megpróbálhatta, nem? – kérdezte az egyik vékony, vörös hajú ápolónő, Kerry Marino, aki, miután 61
belépett a terembe, azonnal kiengedte feltűzött, csattal összefogott haját. Az ölébe helyezte a főkötőjét, és ujjaival kényelmesen a hajába túrt, mint akin végtelen kimerültség lett úrrá. A helyiségben tartózkodó férfiak titokban a nőre pillantottak. Vontatott mozdulatai arra utaltak, szeretne minél előbb lefeküdni. A következő kérdést McPherson tette fel. – Ezzel mire céloz? Marino ujjai megtorpantak, majd a kezét az ölébe ejtetve így folytatta. – Miből gondolják, hogy nem próbált meg kiúszni? Az nem lehet, hogy megfulladt? – Mostanra már a partra mosták volna a hullámok – mondta Cawley az öklébe ásítva. – Amikor ilyen árapály van… Marino feltartott kézzel a többiekre nézett, mint aki azt akarja mondani, Ó bocs, fiúk, majd így folytatta: – Csak gondoltam, megkérdezem. – Mi pedig nagyra értékeljük az igyekezetét – mondta Cawley. – Kérem, tegye fel a kérdéseit. Nagyon hosszú napunk volt. Teddy Chuckra pillantott, aki egy alig észrevehető szemmozdulattal jelzett neki. Egy erőszakos beteg eltűnik a szigeten, mégis mindenki azzal van elfoglalva, hogy mikor jut végre ágyba. Teddy így kezdte. – Mr. Ganton elmondta, hogy az éjféli ellenőrzés során fedezte fel Miss Solando eltűnését. Az ablakrácshoz, valamint az ajtón található lakatokhoz senki sem nyúlt. Mr. Ganton, tegnap este tíz és éjfél között volt akár egyetlen pillanat is, amikor nem tartotta szemmel a harmadik emeleti folyosót? Jó pár fej fordult Ganton felé. Teddy meglepetten vette észre, hogy néhányan szemmel láthatóan nagyon jól szórakoztak, mintha ő a harmadikosok tanító bácsija lenne, és pont az osztály üdvöskéjétől kérdezett volna valamit. 62
Ganton, mintha a cipőjével társalogna, így válaszolt. – Egyszer volt csak az, hogy nem néztem a folyosót. Akkor, amikor bementem a szobájába, és megláttam, hogy lelépett. – Ez kábé harminc másodpercig tarthatott. – Mondjuk inkább, hogy tizenöt. – Felemelte a fejét, és Teddyre nézett. –Kicsi az a szoba. – És egyébként? – Egyébként tízre már mindenkit bezártunk. Őt kísértük be utoljára a szobájába. Aztán elhelyezkedtem a székemen a lépcső aljában. Egy teremtett lélek se fordult meg arra éjfélig. – Egyetlen pillanatra sem hagyta el a helyét? – Nem, uram. – Kávézni sem ment ki? Ganton megrázta a fejét. – Rendben van, emberek – vette át a szót Chuck, miközben előrejön az oszlop mellől. – Kénytelenek leszünk egy nagyot ugrani ezen a ponton. Nem akarom megsérteni, Mr. Ganton. Kizárólag a vita kedvéért mégis azt javaslom, játsz-szunk el a gondolattal, hogy Miss Solandónak valahogy sikerült a mennyezeten végigkúszva távozni a helyiségből. – A jelenlévők közül többen nevetgélni kezdtek. – A második emeletre vezető lépcsőnél ki mellett kell elhaladnia? Egy tejfehér bőrű, élénk vörös hajú ápoló a magasba emelte a kezét. – Szabadna a nevét? – kérdezte Teddy. – Glen. Glen Miga. – Renben van, Glen. Egész éjjel a kijelölt helyén tartózkodott? – Ó, hát persze. – Glen – folytatta Teddy. – Mi van? – mondta a férfi, és abbahagyta a körömpiszkálást. – Az igazat. Glen Cawleyra, majd újból Teddyre nézett. – Igen, ott voltam. 63
– Gyerünk, Glen – kínozta tovább Teddy. Glen egy darabig állta Teddy tekintetét, de egyre jobban kikerekedett a szeme. Végül bevallotta: – Kimentem a mosdóba. Cawley előredőlt, és a térdére könyökölt. – Ki váltotta fel? – Csak egy gyors pisálás volt – védekezett Glen. – Egy pisi, uram. Elnézést. – Mennyi ideig tartott? Glen a vállát vonogatta. – Egy perc. Max. – Egy perc. Ebben biztos? – Nem teve vagyok. – Hát nem. – Bementem, kijöttem. – Megszegte az előírást – vágott közbe Cawley. – Az istenit. – Uram, én tisztában vagyok vele. Én… – Ez pontosan mikor történt? – kérdezte Teddy. – Fél tizenkettő körül. – Glen Cawleytól való félelme a Teddy iránt érzett gyűlöletbe kezdett átcsapni. Még néhány kérdés, és a viselkedése ellenségessé válik. – Köszönöm, Glen – mondta Teddy, és miközben hátat fordított, a fejével jelezte, hogy átadja a fickót Chucknak. – Fél tizenkettőkor – vette át a szót Chuck –, vagy a körül, a pókerparti még javában folyt, ugye? Néhányan összenéztek, majd újra Chuck felé fordították a fejüket. Az egyik fekete ápoló biccentett. A többiek is követték. – A kérdéses időszakban ki ült az asztalnál? Négy fekete és egy fehér férfi emelte fel a kezét. Chuck megpróbálta kiszúrni a főkolompost, az ápolót, aki elsőként bólintott, aki elsőként emelte fel a kezét. Nagydarab, jó húsban lévő férfi. Borotvált fején megcsillant a lámpa fénye. – A neve? – Trey, uram. Trey Washington. – Trey, pontosan hol ült a társaság? 64
Trey a padlóra mutatott. – Pontosan itt, a terem közepén. Szemben a lépcsővel. Fél szemmel a bejáratot figyeltük, fél szemmel a hátsó ajtót. Chuck odasétált a férfi mellé, és a nyakát kinyújtva bemérte a bejáratot, a hátsó ajtót, majd végül a lépcsőt. – Elég jó helynek tűnik. Trey lehalkította a hangját. – Nem ám csak a betegek miatt, uram. Hanem az orvosok meg a nővérek miatt, akik nem bírnak minket. Nem vóna szabad itt kártyázni. Időbe' észre kell venni, ha jön valaki, mer' akkor villámgyorsan fel kell ám kapni a felmosórongyot. Chuck elmosolyodott. – Lefogadom, hogy maga aztán villámgyorsan mozog. – Látta már valaha, milyen az augusztusi villámlás? –Aha. – Az egy tetű hozzám képest, ha a felmosórongyról van szó. Nem bírták tovább. Marino nővér önkéntelenül elmosolyodott, Teddy pedig észrevette, hogy a feketék közül páran egymás tenyerébe csapnak. Tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve, amíg a szigeten maradnak, Chuck játssza a jó zsaru szerepét. Tudta, hogyan kell az emberekkel szót érteni. Mintha a bőrszíntől és a nyelvtől függetlenül bármelyik társadalmi rétegben otthonosan mozogna. Teddy azon gondolkodott, hogy a faszba engedhette el a seattle-i iroda, japcsi barátnő ide vagy oda. Ezzel szemben Teddy ösztönösen a domináns hím szerepébe került. Ha az embereinek sikerült elfogadni a helyzetet – és a háborúban ez általában nem vett sok időt igénybe –, elég könnyen kijöttek vele. Addig azonban óriási volt a feszültség. – Jól van, rendben – Chuck a kezét feltartva próbálta lecsitítani az embereket, bár még ő maga is vigyorgott. – Szóval, Trey, maguk mindannyian a lépcső aljánál kártyáztak. Mikor jöttek rá, hogy gáz van?
65
– Hát, amikor Ike… azaz Mr. Ganton elkezdett nekünk ordítani, hogy „Hívjátok a börtönigazgatót! Valaki megszökött.” – És ez mikor történt? – Tizenkettő óra kettő perc, harminckilenc másodperc. Chuck felhúzta a szemöldökét. – Mi maga, egy óra? – Nem, uram, de már megtanultam, hogyha gáz van, az óra az első, amit megnézek. Sosem lehet tudni, hogy miből csinálnak később „ügyet”. Ilyenkor mindenki köteles kitölteni egy EJ-t, vagyis „esetjelentést”. Elsőnek azt kérdezik meg, hogy mikor kezdődött a dolog. Ha elég EJ-t tölt ki az ember, egy idő után az első gyanús jelre az órára pillant. Az ápolók nagy része helyeslően bólogatott, miközben Trey beszélt. Számos „aha” és „úgy van” hagyta el az ajkukat, mintha egy misén lennének. Chuck úgy nézett Teddyre, mintha azt kérdezné, na, ehhez mit szólsz? – Tehát tizenkettő óra kettő perc – ismételte Chuck. – És harminckilenc másodperc. Teddy Gantonhoz fordult. – A két perc ráadás, gondolom, abból adódik, hogy ellenőrzött még néhány szobát, mielőtt Miss Solando cellájához ért? Ganton biccentett. – Ő az ötödik, a nappalitól számítva. – Az igazgató mikor érkezett a helyszínre? – kérdezte Teddy. Trey így válaszolt: – Az egyik őr, egy bizonyos Hicksville érkezett elsőnek a bejárati ajtó felől. Asszem, a kapuhoz volt beosztva. Úgy tizenkettő óra hat perc, huszonkét másodperc lehetett, mire odaért. Az igazgató meg négy perccel később jött, hat másik emberrel. Teddy Marino nővérhez fordult. – Meghallotta a felfordulást, és… – Bezártam a nővérszobát. Nagyjából akkor értem a társalgóba, amikor Hicksville belépett az ajtón. – Marino nővér megvonta a vállát, és cigarettára gyújtott. Mintegy 66
varázsütésre, a társaságból többen követték a példáját, és ők is cigarettát húztak elő a zsebükből. – A nővérszoba mellett senki sem haladt el, amíg ön ott tartózkodott. A tenyerén megtámasztotta az állát, és a kígyózó cigarettafüstön keresztül Teddyre bámult. – Mégis, hová igyekezett volna? A hidroterápiára? Ha oda bemegy az ember, egy betondobozban találja magát, egy csomó kád és néhány kisebb medence társaságában. – Ellenőrizték a helyiséget? – Igen – vágta rá McPherson fáradtan. – Marino nővér – folytatta Teddy –, ön is részt vett a tegnap esti csoportterápiás foglalkozáson? – Igen. – Történt-e bármi szokatlan? – Mit ért azon, hogy szokatlan? – Nem értem, mire céloz. – Ez itt egy elmegyógyintézet. Ráadásul igazságügyi elmegyógyintézet. Nem a megszokott dolgok töltik ki a napjainkat. Teddy egy zavart mosoly kíséretében bólintott. – Engedje meg, hogy másként fogalmazzak. Történt-e a tegnap esti csoportterápia során olyan esemény, amely eltért a, ööö… – Normálistól? – kérdezte a nő. Erre már Cawley is elmosolyodott, innen-onnan pedig nevetés hallatszott. Teddy biccentett. Marino nővér egy ideig nem szólt semmit. A cigarettája lassan leégett, a kifehéredett hamu furcsán lekonyult. Mielőtt azonban a földre hullott volna, a hamutartóba pöccintette. A fejét felemelve így szólt: – Sajnálom, de semmi. – Megszólalt egyáltalán Miss Solando tegnap este? – Azt hiszem, egy párszor igen. – Miről beszélt? Marino Cawleyra pillantott. 67
A férfi vette át a szót. – Amíg a rendőrbírók itt tartózkodnak, felmentjük a titoktartási kötelezettség alól. A nővér bólintott, habár Teddynek úgy tűnt, nincs túlságosan ínyére az elképzelés. – Az indulat levezetésének kérdését beszéltük meg. Az utóbbi időben előfordult néhány kilengés ezen a téren. – Azaz? – A betegek kiabáltak egymással, összeverekedtek, ilyesmik. Semmi különös, csak egy kis lázongás, ami leginkább az utóbbi hetekben beköszöntött hőséggel lehet összefüggésben. Ezért a múlt éjjel a szorongás és az elégedetlenség megnyilvánulásainak helyes, illetve nem helyénvaló módjairól beszéltünk. – Voltak Miss Solandónak az utóbbi időben ilyen jellegű problémái? – Rachelnek? Nem. Rachelt egyedül az eső zavarta. Ezt közölte is velünk. „Hallom az esőt. Hallom az esőt. Még nincs itt, de nemsokára eljön. Mi legyen az étellel?” – Az étellel? Marino egy bólintás kíséretében eloltotta a cigarettát. – Rachel gyűlölte az itteni kosztot. Egyfolytában panaszkodott. –Jó oka volt erre? – kérdezte Teddy. Marino időben észbe kapott, így nem húzta túl széles mosolyra a száját. A szemét lesütve folytatta. – Egyesek szerint talán igen. Mi nem próbáljuk elkendőzni a valós okokat és motivációkat a jó vagy a rossz erkölcsi kategóriáival. Ezek ugyanis csak morális feltételezések. Teddy bólintott. – Ha jól tudom, a tegnap esti csoportterápiát Dr. Sheehan vezette. Láthatnám őt? Senki sem válaszolt. Néhányan a székek között felállított hamutartókban nyomták el a cigarettájukat. Végül Cawley szólalt meg. – Dr. Sheehan a reggeli komppal elhagyta a szigetet. Azzal, amelyikkel önök érkeztek. – Mégis miért? 68
– Egy ideje már esedékes volt, hogy szabadságra menjen. – De muszáj beszélnünk vele. Cawley így folytatta: – Nálam van a csoportterápiáról készült összegző dokumentáció. Az összes jegyzet. Tegnap este tízkor lépett ki a főépületből, és egyenesen a szobájába ment. Majd reggel elhagyta a szigetet. Ez a szabadság már régóta esedékes volt, nem tegnap találta ki. Semmi okunk nem volt rá, hogy ne engedjük el. Teddy McPhersonra nézett. – Maga jóváhagyta ezt? A férfi bólintott. – Az intézet teljes zárlat alatt van – kezdte Teddy. – Egy beteg megszökött. Hogyan engedhették meg, hogy bárki is elhagyja a szigetet? – Az éjszaka folyamán tájékozódtunk a terveiről – mondta McPherson. –Végiggondoltuk a dolgot, és úgy ítéltük meg, hogy semmi okunk sincs itt tartani. – De hát ő egy orvos – szólt közbe Cawley. – Istenem – sóhajtott fel Teddy. Egész pályája során még egyetlen fegyintézetben sem találkozott a hivatalos nyomozati eljárás ilyen durva megsértésével, mégis mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Hová ment? – Tessék? – Szabadságra ment, nem? – kérdezte Teddy. – Elárulná, pontosan hová? Cawley a mennyezetet fürkészve kereste a választ. – Azt hiszem, New Yorkba. Onnan származik a családja. Van egy lakásuk a Park sugárúton. – Szükségem van egy telefonszámra, ahol elérhetem – mondta Teddy. – Nem egészen értem, hogy miért… – Doktor Cawley – vágott közbe Teddy –, szükségem van arra a telefonszámra. – Meg fogja kapni – mondta a férfi. A tekintetét továbbra is a mennyezetre függesztette. – Segíthetek még valamit? 69
– Abban biztos lehet – felelte Teddy. Cawley tátott szájjal bámult a rendőrbíróra. – Telefonálnom kell – fejezte be Teddy. A nővérszoba telefonja a háttérzajt leszámítva teljesen süket volt. Az osztályon található többi készülékkel sem volt nagyobb szerencséjük. Teddy és Dr. Cawley a főépület első emeletén lévő telefonközpontba ment. A kezelő azonnal felnézett, amint beléptek az ajtón. Egy halom fekete fejhallgató tekeredett a nyaka köré. – Uram – kezdte –, minden kapcsolat megszakadt. Még a rádióösszeköttetés is megszűnt. – Ennyire talán mégsem vészes a helyzet odakint – mondta Cawley. A telefonkezelő megvonta a vállát. – Majd tovább próbálkozom. Nem azzal van baj, hogy nálunk milyen az idő, hanem hogy a vonal másik végén mi történik. – Azért csak próbálkozzon – adta ki az utasítást Cawley. – Abban a pillanatban, hogy helyreáll a kapcsolat, jelenti nekem. Daniels rendőrbíró egy rendkívül fontos hívást szeretne lebonyolítani. A telefonkezelő bólintott, majd hátat fordítva nekik feltette a fejhallgatót. Kint a levegő olyan volt, mint a bennrekedt lélegzet. – Mi történik, ha nem jelentkeznek be? – kérdezte Cawley. – A területi irodánál? – kérdezett vissza Teddy. – Az éjszakai jelentésben megemlítik a dolgot, de általában egy teljes napot várnak, mielőtt aggódni kezdenek. Cawley bólintott. – Addigra talán vége lesz. – Vége? – csodálkozott Teddy. – De hiszen még el sem kezdődött. Cawley a vállát vonogatva a kapu felé indult. – Iszom valamit, és elszívok egy-két szivart. Ha kedvük van, tartsanak velem. Kilenckor várom önöket a házamnál. – Ó – kezdte Teddy –, akkor talán lesz alkalmunk beszélni. 70
Cawley megtorpant, és visszanézett a rendőrbíróra. A fal túloldalán a széltől hajladozó fák sötét lombja zúgott. – Egy ideje már azt tesszük. Chuck és Teddy egy kivilágítatlan területen vágtak át. A forró levegő egyre jobban körbefogta őket. Erezni lehetett, hogy a vihar mindjárt kitör. A világ felpuffadt, mintha terhes lenne. – Kamuznak. –Aha. – Kurvára bűzlik az egész. – Ha baptista lennék, azt mondanám „Ámen, testvér.” – Testvér? – Tudom, hogyan nyomják a szöveget, lent, délen. Egy évet húztam le Mississippiben. – Tényleg? – Ámen, testvér. Teddy egy újabb cigarettát nyúlt le Chucktól, és rágyújtott. Chuck így folytatta. – Felhívtad a hivatalt? Teddy megrázta a fejét. – Cawley szerint a telefonközpont beszart – felelte, és a kezével az égre mutatott. – Tudod, jön a vihar. Chuck kiköpött egy dohányszemcsét. – Vihar? – Erezni, hogy közeledik – mondta Teddy, és a sötét égboltot kémlelte. –De nem arra tart, ahol ki tudja ütni az irányítóközpontot. – Irányítóközpont – ismételte Chuck. – Sikerült már leszerelned a katonaságtól, vagy még mindig a papírokra vársz. – Telefonközpont – helyesbített Teddy, és legyintett egyet a cigarettájával. – Nem mindegy, hogyan nevezzük? Egyébként a rádió sem működik. – A kurva rádiójuk? – Chuck szeme kikerekedett. – A rádió, főnök? Teddy bólintott. – Elég szomorú, nem? Egy szigeten rekedtünk, ahol egy zárt cellából megpattant nőt hajkurászunk… – Aki négy ellenőrző ponton haladt át. 71
– És elsétált egy szoba mellett, ami tele volt pókerező ápolókkal. – Majd átmászott egy három méter magas kőfalon. – Aminek a tetején egy villanyvezeték húzódik. – Leúszik húsz kilométert… – … a haragos áramlat ellen… – …hogy partot érjen. Haragos, ezt megjegyzem. És jéghideg. A víz lehetett vagy tizenkét-tizenhárom fokos. – Max tizenöt. Mindezt éjszaka, nem? – Maradjunk inkább a tizenkét foknál – biccentett Chuck. – Teddy, nekem ez az egész ügy egy kicsit… – És itt van még Dr. Sheehan viharos távozása. – …különösnek tűnik. Te hogy vagy vele, hm? Nem is tudom. Talán jobban bekukkanthattál volna Cawley seggébe, főnök. Teddy felröhögött. A hangját elsodorta az éjszakai szél, és feloldódott a távoli hullámverésben, mintha soha nem is létezett volna, mintha a sziget, a tenger, a só elvenné az embertől, amiről azt hitte, hogy az övé… – …ha mi csak álcának kellünk? – kérdezte Chuck. Tessék? – Mi van, ha mi csak álcának kellünk? – ismételte Chuck. – Mi van, ha csak azért hívtak, hogy segítsük áthúzni a t szárát, vagy feltegyük a pontot az i-re. – Fogalmazzon világosan, Watson. Egy újabb mosoly. – Rendben, főnök. Próbálja meg követni a gondolatmenetet. – Úgy lesz, úgy lesz. – Tegyük fel, hogy egy bizonyos orvos belehabarodik egy bizonyos betegbe. – Ez lesz Miss Solando. – Kezdi kapizsgálni. – A nő vonzó. – Vonzó? Teddy, az ilyen nők képét teszik az öltöző falára a katonaságnál. Szóval Miss Solando egy kicsit megpuhítja Sheehant… Na, leesett már? 72
Teddy eldobta a csikket. Figyelte, ahogyan az összevissza guruló parázs felhevül az erős szélben, és elrepül mellettük. – Sheehan bekapja a horgot, és úgy dönt, képtelen nélküle élni. – A motiváló szó az élni. Mint két szabad ember a szürke hétköznapokban. – így hát felkerekednek, és távoznak a szigetről. – Akár egy Fats Dominó showban is felléphetnénk ezzel a sztorival. Teddy megállt a személyzeti hálók mögötti narancssárga falnál. – De miért nem hívták a kopókat? – Hát, gyakorlatilag így tettek – mondta Chuck. – Az előírás szerint értesíteniük kell a hatóságokat. Ha valaki megszökik egy ilyen helyről, akkor minket kell megkeresni. De ha csak azt akarják eltusolni, hogy a személyzet sáros, akkor nincs más dolgunk, mint igazolni a sztorijukat, vagyis, hogy minden az előírások pontos betartásával történt. – Ez világos – mondta Teddy. – De miért akarná bárki is fedezni Sheehant? Chuck nekitámasztotta a cipője talpát a falnak, behajlította a térdét, és rágyújtott. – Fogalmam sincs. Eddig még nem gondolkodtam ezen. – Ha Sheehan juttatta ki a nőt, akkor megkent néhány embert. – Anélkül biztosan nem ment volna. –Jó páran benne lehettek. – A személyzet néhány tagja mindenképpen. És egy-két őr is. – Valaki a kompon. Egy ember ott sem volt elég. – Kivéve persze, ha nem komppal távoztak. Talán Sheehannak van saját motorcsónakja. Teddy eltöprengett. – Gazdag családból származik. Park sugárút, legalábbis Cawley szerint. – Na tessék, már meg is van az a csónak.
73
Teddy a fal tetején lévő vékony villanyvezetéket fürkészte. A levegő szinte szétpattant körülöttük, mint az üveghez szorított buborék. – Ez legalább annyi kérdést vet föl, mint amennyire választ ad – folytatta Teddy egy pillanattal később. – Ezt hogyan érted? – Miért hagyta azokat a kódokat Rachel Solando a szobájában? – Talán, mert őrült. – Mégis miért akarták az orrunkra kötni? Ha ez amúgy is csak egy alibi nyomozás, miért nem könnyítették meg a dolgunkat? Egyszerűen megírjuk a jelentést, és már itt sem vagyunk. „Az egyik ápoló szolgálat közben elaludt.” Vagy „Az ablakon lévő zár elrozsdásodott, de nem vettük észre.” Chuck a falhoz nyomta a kezét. – Talán egyedül érzik magukat. Mindannyian. Szükségük van egy kis társaságra a külvilágból. – Az tuti. Kitaláltak egy történetet, hogy ideráncigáljanak minket? Kifogytak a beszédtémákból? Ez nem fér a fejembe. Chuck az Ashecliffe irányába fordult, és így szólt: – A tréfát félre téve… Teddy is megfordult. Mindketten a szigetet kémlelték – Persze… – Egy kicsit kezd megijeszteni ez a hely, Teddy.
74
5 – Ez volt az úgynevezett Nagyterem – magyarázta Cawley, miközben a parkettázott előcsarnokon keresztül két tölgyfaajtóhoz vezette őket, amelyeken ananász nagyságú kilincsek virítottak. – Ezt egészen komolyan mondom. A feleségem megtalálta az eredeti tulajdonos, Spivey ezredes néhány el nem küldött levelét a padlásszobában. Nem is esik másról szó bennük, mint az épülő Nagyteremről. Cawley hirtelen megrántotta az egyik ananászt, és az ajtó kitárult. Chuck eleresztett egy halk füttyentést. Teddy és Dolores buttonwoodi háza, amelyet a mérete miatt annyira irigyeltek tőlük a barátaik, és ahol az előszoba olyan hosszúnak tűnt, mint egy futballpálya, kétszer is befért volna ebbe az előcsarnokba. A márványpadlót itt-ott sötét perzsaszőnyegek borították. A kandalló magasabb volt, mint egy átlagos magasságú felnőtt férfi. Csak a függönyök – három méternyi sötétbordó bársony, mind a kilenc ablak előtt – többe kerültek, mint amennyit Teddy egy év alatt összekapart. De lehet, hogy két év sem lett volna elég. Az egyik sarokban biliárdasztal állt. A falon különböző olajfestmények lógtak: egy férfi az Unió hadseregének kék egyenruhájában, egy nő fodros fehér öltözetben, a nő és a férfi együtt, a lábuk előtt egy kutya, a hátuk mögött a hatalmas méretű kandalló. – Az ezredes? – kérdezte Teddy. Cawley a rendőrbíró pillantását követve bólintott. – Nem sokkal a festmények elkészülte után felmentették a tisztségéből. Ezeket az alagsorban találtuk, a biliárdasztallal, a szőnyegekkel és a székek nagy részével együtt. Látnia kellene az alagsort. Akkora, hogy egy lovaspóló-pálya is elférne benne. 75
Teddy pipadohány illatát érezte. Egyszerre fordultak meg Chuckkal, amikor rájöttek, hogy a szobában más is tartózkodik rajtuk kívül. Háttal ült nekik, szemben a kandallóval, egy magas támlájú karosszékben. A lábát keresztbe vetve, egy nyitott könyv sarkát támasztotta meg a térdén. Cawley továbbvezette őket, majd jelezve, hogy foglaljanak helyet a kandalló előtt körben elhelyezett székeken, s a bárszekrényhez lépett. – Mérget, uraim? Chuck volt a gyorsabb. – Whiskyt, ha akad. – Valahogy megoldjuk. És ön? – Szódát, jéggel – felelte Teddy. Az ismeretlen férfi feléjük fordult. – Talán nem ihat alkoholt? Teddy lenézett a férfira. Az apró, vörös fej úgy festett a tömzsi testen, mint egy szem cseresznye. Valami mindent átható lágyság áradt belőle. Teddy szinte biztosra vette, hogy a férfi minden reggel órákat tölt a fürdőszobában, hintőporral és illatos olajokkal kényeztetve magát. – És ön kicsoda? – kérdezte Teddy. – A kollégám – felelte Cawley –, Dr. Jeremiah Naehring. A férfi elismerően pislantott egyet, de nem nyújtott kezet, így Teddy és Chuck is eltekintett ettől a formaságtól. – Érdekelne a dolog – folytatta Naehring, miközben Teddy és Chuck tőle balra foglalt helyet. – Hát ez remek – mondta Teddy. – Miért nem iszik alkoholt? Úgy tudom, a maga szakmájában ez gyakran előfordul, nem? Cawley átnyújtotta Teddynek az italt, ő pedig felállt, és a kandallótól jobbra lévő könyvespolchoz sétált. – Elég gyakori – mondta. – És önöknél mi a helyzet? – folytatta Teddy. – Tessék? – Azt hallottam, hogy az ön szakmáját is teljesen elárasztották a piások. – Nekem még nem tűnt fel. 76
– Gondolom, nem is figyelte túl szorgalmasan, mi? – Nem igazán értem, mire céloz. – Az ott talán hideg tea a poharában? Teddy hátat fordított a könyveknek, és sikerült elkapnia azt a szemvillanásnyi időt, amikor Naehring mosolyogva a poharára pillantott. Puha ajka úgy húzódott össze, mint egy selyemhernyó. – Ez kitűnő. Ön lenyűgöző védekezési mechanizmusokkal rendelkezik. Feltételezem, hogy igen járatos a vallatás terén. Teddy megrázta a fejét. Feltűnt neki, hogy Cawley orvosi szakkönyvei mellett nemigen maradt másnak hely, legalábbis ebben a szobában. Kevés könyv volt, azok is nagyrészt regények, meg néhány vékony kötet, valószínűleg versek, illetve számos történelmi tárgyú munka és életrajz. – Nem? – kérdezte Naehring. – Szövetségi rendőrbíró vagyok. Mi csak begyújtjuk őket. Ennyi a dolgunk. A kihallgatást legtöbbször mások végzik. – Én azt mondtam, „vallatás”, ön pedig a „kihallgatás” szót használta. Ön igenis, bámulatosan védekezik – mondta Naehring, és a whiskyspohár alját többször egymás után az asztalhoz koccintva megtapsolta Teddyt. – Lenyűgöznek az erőszakos emberek. – Kik? – Teddy lassan Naehring székéhez lépett, és miközben az apró emberkét figyelte, megrázta a jeget a poharában. Naehring a fejét hátrabillentve a whiskybe kortyolt. – Az erőszakos emberek. – Hát, azért ez elég durva feltételezés, doki – vágott közbe Chuck. Teddy még sosem látta ilyen bosszúsnak a fiút. – Nem, nem. Ez egyáltalán nem feltételezés. Mielőtt az utolsó cseppet megitta, Teddy még egyszer megcsörrentette a jeget a poharában. Látta, ahogyan egy izom megrándul Naehring bal szeme alatt. – Sajnos ebben egyet kell értenem a társammal – mondta, és visszaült a helyére. 77
– Neee – mondta Naehring három szótagnyira bővítve a szócskát. – Én azt mondtam, hogy maguk erőszakos emberek. Ez nem ugyanaz, mintha azzal vádolnám önöket, hogy mindig erőszakosan viselkednek. Teddy szája óriási vigyorba szaladt. – Magyarázza el nekünk a különbséget. Közben Cawley feltett egy lemezt a gramofonra. A tű sercegését néhány elszórt pattogás és sercegés követte. Teddy hasonló zörejeket hallott, amikor telefonálni próbált. Végül a vonósok és a zongora megnyugtató hangja felváltotta a lemez sistergését. Komolyzene, valami klasszikus. Teddy mindössze ennyit tudott. Porosz. Az európai kávéházakat juttatta eszébe, és a lemezgyűjteményt, amelyet egy dachaui táborparancsnok-helyettes irodájában látott. A fickó feltett egy lemezt, és fejbe lőtte magát. Még élt, amikor Teddy és a négy közlegény berontott a szobába. Hörgött. Még egyszer lőni akart, de nem tudta felvenni a padlóról a pisztolyt. A lágy dallam befonta a szobát, mint egy pók. Még húsz percig tartott a haláltusája. Ketten egyfolytában azt kérdezgették tőle, hogy tényleg fáj-e, Herr Kommandant, és közben átkutatták az irodát. Teddy egy bekeretezett fényképet vett ki a férfi öléből, amely a feleségét és a két gyerekét ábrázolta. A fickó szeme teljesen kikerekedett, amikor Teddy elvette tőle a képet. Teddy hátrébb lépett, a képről a férfira emelte a tekintetét, majd vissza, oda-vissza, oda-vissza, míg végül a fickó meghalt. A zene mindvégig a fülében csilingelt. – Brahms? – kérdezte Chuck. – Mahler – válaszolt Cawley, és a Naehring melletti székre ült. – Megkért, hogy magyarázzam el a különbséget – kezdte Naehring. Teddy a könyökét a térdére támasztva széttárta a kezét. – Már az iskolaudvaron elkezdődik – mondta Naehring. – Lefogadom, hogy soha egyikük sem futamodott meg, ha egy 78
nézeteltérés megoldása testi erőt igényelt. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy élvezték az ilyen helyzeteket, hanem, hogy a visszavonulás nem merült fel lehetséges megoldásként. Igazam van? Teddy a társára nézett. Chuck zavartan elmosolyodott, majd így szólt: – Nem így neveltek, doki. – Hát igen… a nevelés. Ont például ki nevelte fel? – Medvék – vágta rá Teddy. Cawley szeme felcsillant, aztán Teddy felé biccentett. Naehring azonban nem vette a lapot. Megigazította a nadrágját – Hisz istenben? Teddy felröhögött. Naehring előredőlt. – Á, szóval komolyan kérdezi? – nevetett Teddy. A doktor némán várakozott. – Látott már haláltábort, doktor úr? A férfi megrázta a fejét. – Biztos? – kérdezte Teddy előredőlve. – Nagyon jól beszél angolul, szinte hibátlanul. Sajnos a mássalhangzókat még mindig keményebben nyomja meg a kelleténél. – Talán a törvényes bevándorlás bűnténynek számít? Teddy mosolyogva rázta a fejét. – Akkor térjünk vissza istenhez. – Látogasson meg egy haláltábort, doki, aztán visszatérhetünk az istennel kapcsolatos érzéseihez. Naehring lassan lecsukta, majd kinyitotta a szemét, aztán Chuck felé fordult. – És maga? – Én sem láttam még a táborokat a saját szememmel. – Úgy értem, hisz-e istenben. Chuck a vállát vonogatta. – Már régóta nem foglalkoztat a kérdés. – Az apja halála óta, ugye? Most már Chuck is előredőlt, és a vizenyős tekintetű, kövér emberkére bámult. 79
– Az apja meghalt, ha nem tévedek. És az öné is, Daniels rendőrbíró. Igazából, a fejemet teszem rá, hogy mindketten már a tizenötödik születésnapjuk előtt elveszítették a domináns apafigurát. – Káró ötös – szakította félbe Teddy. – Tessék? – kérdezte a doktor, és még jobban előredőlt. – Ezután melyik trükkel akar majd szórakoztatni? Kitalálja, milyen kártya van a kezemben? Vagy inkább kettévág egy ápolónőt, aztán előhúz egy nyulat Dr. Cawley fejéből. – Ezek nem kártyatrükkök. – És ehhez mit szól – folytatta Teddy, és kedve lett volna letépni az a cseresznyét a férfi idomtalan válláról. – Megtanít egy nőt falakon átsétálni, ápolóktól és az intézet személyzetétől hemzsegő épület fölött lebegni, valamint vízen járni. – Ez nem semmi – szólalt meg Chuck. Naehring lassan pislantva nyugtázta a hallottakat. A doktor egy jóllakott házimacskára emlékeztette Teddyt. – Nem tudok mást mondani, a védekező mechanizmusa egyszerűen… – Hát ezt nem hiszem el. – …lenyűgöző. A szóban forgó kérdés azonban… – A szóban forgó kérdés az – vágott közbe Teddy –, hogy az önök intézetében az elmúlt éjszaka során kilenc esetben durván megszegték a biztonsági előírásokat. Az egyik betegük eltűnt, és az égvilágon senki sem keresi… – Igenis, kutatunk utána. – Elég körültekintően? Naehring hátradőlt, és úgy nézett Cawleyra, hogy Teddy elbizonytalanodott, vajon melyikük irányítja itt a dolgokat igazából. Cawley elvörösödött, amikor észrevette, hogy Teddy milyen arcot vág. – Dr. Naehring, sok egyéb teendője mellett, a felügyeleti tanács főkoordinátori teendőit is ellátja. Én kértem meg, hogy 80
ebben a minőségében fáradjon ide, és tegyen eleget korábbi kívánságuknak. – Pontosan mire gondol? Naehring egy gyufával életre keltette a pipáját. – Nem engedélyezzük, hogy az alkalmazottak személyzeti aktáit megtekintsék. – Sheehan aktáira céloz? – nyögte ki Teddy. – Az összes aktára céloztam. – Kezdem úgy érezni, hogy önök szarakodnak velünk. – Ezzel a szakkifejezéssel még nem találkoztam. – Talán ha többet utazgatna? – Daniels rendőríró, folytassa a nyomozást, mi pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk, azonban… – Nem. – Tessék? – Cawley hirtelen előredőlt, mindketten felhúzott vállal nyújtogatták a nyakukat. – Azt mondtam, nem – ismételte Teddy. – A nyomozás véget ért. Az első komppal visszatérünk a városba. Iktatjuk a jelentéseket, az ügyet pedig minden valószínűség szerint Hoover emberei veszik át. Mi kiszállunk. Naehring a pipájával köröket rajzolt a levegőbe. Cawley az italába kortyolt. A háttérben Mahler zenéje szólt. Valahol a szobában egy óra ketyegett. Kint egyre jobban zuhogott az eső. Cawley a széke mellett álló asztalra helyezte üres poharát. – Ahogy óhajtja, Daniels rendőrbíró. Mire elhagyták Cawley házát, már kitört a felhőszakadás. Esőcseppek záporoztak a palatetőre, a belső udvar kövezetére és egy várakozó autó tetejére. Az ezüstösen csillogó eső ferde síkban hasította ketté a sötétséget. Az autó alig néhány lépésnyire állt a ház fedett verandájától, de mire odaértek, csontig átáztak. McPherson a motorház felől kerülte meg a kocsit, és bepattant a kormány mögé. Miközben sebességbe 81
rakta a Packardot, megrázta a fejét. A szétfröccsenő vízcseppek beborították a műszerfalat. – Szép kis este – próbálta túlkiabálni a csapkodó ablaktörlő és a dübörgő eső hangját. Teddy a hátsó ablakon kinézve még látta Cawley és Naehring elmosódott alakját. A verandán állva figyelték, ahogyan távolodnak. – Az ellenségemnek se kívánnám – folytatta McPherson, miközben egy ágról letört, apró gallyacskát söpört le az ablaktörlő. Chuck vette át a szót. – Mióta dolgozik itt, McPherson? – Négy éve. – Történt azóta szökés? – A pokolba, dehogy is. – És arra volt példa, hogy valaki egy-két órára eltűnt volna? McPherson megrázta a fejét. – Még ez sem fordult elő. Azért valljuk be, kurvára eszelős egy ötlet. Ha sikerül is megszökni, hová megy? – Mi a helyzet Dr. Sheehannel? – kérdezte Teddy. – Ismeri? – Még szép. – Mióta dolgozik a szigeten? – Egy évvel előttem kezdte. – Akkor az öt év. – Valahogy úgy. – Sokat foglalkozott Miss Solandóval? – Amennyire én tudom, nem. Dr. Cawley irányította a kezelést. – Bevett szokás, hogy az intézet vezetője személyesen irányítsa egy beteg kezelését? – Hát… – tétovázott McPherson. Csendben várakoztak. Az ablaktörlő tovább csapkodott, és a sötét fák feléjük hajoltak. – Az attól függ – kezdte, és miközben a Packard kigördült a főkapun, odaintett az őrnek. – Dr. Cawley gyakran 82
személyesen is részt vesz a C Részleg betegeinek kezelésében. Meg aztán előfordul, hogy néhány esetet kézbe vesz a többi részlegen is. – Kivel foglalkozott Miss Solandón kívül? McPherson lefékezett a személyzeti háló előtt. – Ugye nem bánják, ha most nem segítek kinyitni az ajtót? Dőljenek le egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy holnap reggel Dr. Cawley az összes kérdésükre felelni fog. – McPherson – fordult vissza Teddy, kilökve a kocsi ajtaját. McPherson hátrafordult, és az ülések fölött a rendőrbíróra bámult. – Nem megy ez magának valami jól – mondta Teddy. – Mi nem megy jól? Teddy elvigyorodott, aztán kilépett az esőbe. Trey Washington és egy másik ápoló, Bibby Luce szobájában kaptak helyet. A viszonylag tágas helyiségben két emeletes ágy volt. Amikor a két rendőrbíró belépett, Trey és Bibby éppen az aprócska előtérben kártyáztak. A felső priccsen találtak néhány fehér törölközőt, megtörölték a hajukat, majd az asztalhoz húztak két széket, és bekapcsolódtak a játékba. Trey és Bibby kis tétben pókereztek. Ha valaki kifogyott az apróból, cigarettával is licitálhatott. Teddy mindhármukat megkopasztotta a hétlapos játékban. Összesen öt dolcsit és tizennyolc szál cigarettát söpört be egy treff flössel. Miután gondosan elpakolta a nyereményt, óvatosabb stílusban folytatta a játékot. Chuckról kiderült, hogy vérbeli pókerjátékos. Annak ellenére, hogy rendkívül kedélyesen viselkedett, lehetetlen volt bármit is kiolvasni a szeméből. Nagy kupac aprópénzt és cigarettát, végül pedig bankjegyet gyűjtött be. A parti végén csodálkozva vette szemügyre a nyereményt, mintha nem értené, hogyan került elé ez az óriási halom. 83
– Szerzett valahonnét egy olyan röntgenszemet, vagy mi? – jegyezte meg Trey. – Azt hiszem, inkább csak mázlim van. – Lószart. A faszszopó szerencséje? Biztos intézett magának valami vudu varázslatot. – Talán nem kellene minden faszszopónak a fülcimpáját ráncigálni. –He? – Mr. Washington, ön minden alkalommal, ha nincs meg a fullja, megrángatja a fülcimpáját. – Chuck Bibbyre mutatva folytatta. – Ez a faszszopó meg… Mindhárman hangos röhögésben törtek ki. – Ő meg… ő meg… na ne, várj egy percet… ő meg, amikor blöfföl, eljátssza nekünk a hülyét, idegesen nézegeti a zsetonjainkat. Amikor meg a kezében a nyerő lap? Nyugodt, és úgy tesz, mintha megtalálta volna a lelki békéjét. Trey hangosan röhögve csapkodta az asztalt. – No és mi a helyzet Daniels rendőrbíróval? Ő mivel árulja el magát? – Csak nem fogom lebuktatni a partneremet? – Óóóó! – Bibby az asztal túloldalán ülő két férfira mutatott. – Nem tehetem. – Értem már – mondta Trey. – Ez a fehérek titka. Chuck arca elkomorult. Teddyre bámult, a szobában tapintható volt a feszültség. Trey ádámcsutkája fel-le ugrált, majd a kezét bocsánatkérően a magasba emelte. – Ezt eltalálta. Mi más lenne? – szólalt meg végül Chuck, és olyan széles vigyor terült szét az arcán, mint egy folyó. – Fasz-szopó! – kiáltotta Trey Chuck tenyerébe csapva. – Faszszopó – kontrázott Bibby. – Faszszopó – vágta rá Chuck, és úgy vihogtak, mint az éretlen kislányok. Teddy arra gondolt, hogy ő is megpróbálja, de aztán úgy döntött, biztos kudarcra van ítélve a dolog. Egy 84
fehér ember, ahogy a lazát játssza. Na és Chuck? Persze Chuck meg tudja csinálni. – Elmondod, hogy mivel árultam el magam? – kérdezte Teddy Chuckot a sötétben fekve. A szoba másik végében Trey és Bibby teljesen belefeledkeztek egy horkolóversenybe. Az utolsó fél órában az eső egészen enyhe lett, mintha megtorpant volna, hogy kifújja magát, és bevárja az erősítést. – A kártyánál? – kérdezett vissza Chuck az alsó priccsről. – Felejtsd el. – Nem. Tudni akarom. – Egészen ma estig meg voltál győződve róla, hogy milyen ügyes vagy, mi? Ismerd el. – Nem tartottam magam rossz játékosnak. – Nem is vagy az. – Megkopasztottál. – Nyertem néhány dolcsit. – Apuci is szerencsejátékos volt, nem? – Apuci egy nagy fasz volt. – Bocs. – Nem tehetsz róla. És a tiéd? – Az apám? – Nem, a nénikéd. Hát persze, hogy az apád. Teddy megpróbálta maga elé képzelni, de csak a forradásoktól szabdalt kezeit látta. – Idegen volt – kezdte Teddy. – Mindenkinek. Még az anyámnak is. A rohadt életbe, szerintem saját maga sem tudta, hogy kicsoda ő valójában. Egy volt a hajójával. Amikor elveszítette, ő is odaveszett. Chuck nem válaszolt, és Teddy már azt hitte, elaludt. Hirtelen megjelent előtte az apja, életnagyságban. Abban a székben ült, amelyikben azokat a napokat töltötte, amikor nem kapott munkát. Elnyelték a falak, a mennyezet, a szobák. – Hé, főnök. 85
– Még ébren vagy? – Tényleg ennyiben akarod hagyni? – Aha. Meglep? – Nem hibáztatlak. Csak, nemtőm… – Mit? – Még sosem adtam fel semmit. Teddy egy darabig csendben feküdt, aztán így szólt. – Egyetlen egyszer sem hallottuk az igazságot, és nem is tudunk közelebb kerülni hozzá. Nincsenek tartalékaink. Semmi, amivel szóra tudnánk bírni ezeket az embereket. – Jól van, tudom – mondta Chuck. – A józan ész velem is ezt mondatja. – De? – De még sosem adtam fel semmit. – Rachel Solando csak segítséggel juthatott ki mezítláb egy bezárt szobából. Méghozzá nagyon sok segítséggel. Egy egész intézet hathatós támogatásával. Tapasztalatom szerint lehetetlen felrázni egy olyan társaságot, amelyik nem kíváncsi a mondandódra. Na, nem mintha magunkra maradtunk volna. A legjobb esetben a fenyegetés bevált, és Cawley most valószínűleg a palotájában ücsörögve azon töpreng, mit kellene változtatnia a hozzáállásán. Talán reggel… – Szóval blöffölsz. – Én nem ezt mondtam. – Épp most fejeztünk be egy kártyapartit, főnök. Csendben feküdtek, a tengert hallgatva. – Csücsörítesz – kezdte Chuck álmos hangon. – Micsoda? – Amikor jó lapjaid vannak. Csak egy pillanatig, de azt minden egyes alkalommal. – Hú. – Jó éjt, főnök. –Jó éjt.
86
6 Lerohan a hallba, felé tart. Dolores, a szeme szikrázik a dühtől, valahol a házban Bing Crosby a „Mennyország árnyékos oldalán” című száma szól. Talán a konyhában. – Jézusom, Teddy. Az isten szerelmére – kiabálja a kezében egy üres üveg JTS Brownnal. Teddy ürítette ki. Ebben a pillanatban Teddy felfogja, hogy Dolores felfedezte az egyik titkos rejtekhelyét. – Azért előfordul néha, hogy józan vagy? Mikor voltál utoljára kurvára józan? Válaszolj! Teddynek nincs ereje válaszolni. Képtelen beszélni. Még azt sem tudja, hol van a teste. Látja őt, ahogyan újra meg újra végigjön a hosszú halion. Felé tart. De nem látja, nem érzi a saját testi valóját. A hall túlsó végén, Dolores mögött egy tükör lóg a falon. De Teddy tükörképe hiányzik belőle. Dolores eltűnik a nappaliban, a háta teljesen összeégett, a húsa még mindig füstöl egy kicsit. Az üveg már nincs a kezében, a hajában apró füstfoszlányok gomolyognak. Megáll az ablak előtt. – Ó, nézd. Annyira jól néznek ki, ahogy ott lebegnek. Teddy is az ablaknál áll, Dolores mellett. Már nincs összeégve. Mindene csuromvizes. Teddy megpillantja magát, ahogyan a kezét a nő vállára teszi, ahogyan az ujjaival végigsimítja a kulcscsontját, aztán a nő hátranéz, és kapkodva végigcsókolja Teddy ujjait. – Mi történt veled? – szólal meg a férfi, de fogalma sincs, miért tette fel a kérdést. – Nézd csak meg őket. – Bébi, mitől lettél ilyen vizes? – kérdezi Teddy, de egyáltalán nem lepődik meg, hogy a nő nem felel. 87
Nem ilyen kilátásra számított. Ez nem a buttonwoodi lakásuk ablakából nyíló látványra hasonlít, hanem egy másik helyre, ahol egyszer megszálltak, egy kunyhóra. Kisebb farönkök úsznak a kerti medence vizén. Teddynek feltűnik, milyen könnyedén siklanak, szinte észrevétlenül forogva a fodrozódó, holdfénytől fehérre festett vízen. – Szép ez a veranda – szólal meg Dolores. – Olyan fehér. Még érezni a festék szagát. – Tényleg szép. – Szóval – mondja a nő. – Rengeteg embert megöltem a háborúban. – Ezért iszol. – Lehet. – Ő is itt van. – Rachel? Dolores rábólint. – Sose ment el. Majdnem láttad. Majdnem megtetted. – A Négyes Szám Törvénye. – Ez egy kód. – Tudom, de mi célt szolgál? – Ő itt van. Nem távozhatsz. Hátulról átkarolja a nőt, az arcát a nyakába temeti. – Nem akarok elmenni. Szeretlek. Annyira szeretlek. A nő hasa szétnyílik, és a folyadék a földre csorog a férfi ujjai között. – Csak csont vagyok egy koporsóban, Teddy. – Nem. – De igen. Fel kell ébredned. – Most itt vagy. – Nem vagyok itt. Szembe kell nézned ezzel. Rachel itt van. Meg te. És ő is. Számold csak meg az ágyakat. Ő is itt van. – Kicsoda? – Laeddis. A név átfúródik a húsán, és belemászik a csontjaiba. – Az nem lehet. 88
– De igen – mondja Dolores, és a fejét hátrahajtva Teddyre pillant. – Az elejétől fogva tudtad. – Nem igaz. – Pontosan tudtad. Most már nem mehetsz el. – Mindig olyan ingerült vagy. – Teddy most a nő vállát masszírozza, és amikor Dolores halkan felnyög, megmerevedik a farka. – Már nem leszek többé ingerült – feleli. – Hazaértem. – Ez nem az otthonunk – vágja rá Teddy. – De, az én otthonom. Mindketten itt vannak. – Laeddis. – Laeddis – ismétli a nő, majd így folytatja. – Mennem kell. – Ne. – Teddy elsírja magát. – Ne. Maradj itt. – Ó, istenem. – Dolores teljesen nekidől a férfinek. – Engedj el. Engedj el. – Kérlek, ne menj. – Záporoznak a könnyei, és a nő testén lecsorogva elkeverednek a hasából kiömlő folyadékkal. – Szeretnélek még a karomban tartani. Csak egy rövid ideig. Kérlek. Egy halk, bugyborékoló hang tör fel a torkából – félig sóhaj, félig kiáltás, egy meghasadt és fájdalomtól megszépült hang –, aztán megcsókolja a férfi ökölbe szorított kezét. – Rendben. Szoríts magadhoz. Amilyen erősen csak tudsz. Hajnali öt óra volt, az eső hullott a világra. Teddy lekászálódott a felső priccsről, és a kabátja zsebéből előkotorta a jegyzetfüzetét. Ahhoz az asztalhoz ült, amelynél az éjszaka kártyáztak. A Négyes Szám Törvényénél nyitotta ki a füzetet. Trey és Bibby még mindig hangosabban horkoltak, mint az eső. Chuck nyugodtan aludt. Hason feküdt, és az egyik öklét szorosan a füléhez szorította, mintha az titkokat árulna el neki. Teddy szemügyre vette a lapot. Ha rájössz a nyitjára, nagyon egyszerű az egész. Valójában egy gyerek titkosírása. 89
De azért még titkosírás. Teddynek egy óra kellett, hogy megfejtse. Amikor felnézett, észrevette, hogy Chuck őt figyeli az ágyból. Az állát az öklére támasztotta. – Na, lelépünk, főnök? Teddy megrázta a fejét. – Ebben a rohadt viharban senki se megy sehová – nyöszörgött Trey, az ágyból kikászálódva. Ahogy felhúzta a rolót, eléjük tárult az esőtől fuldokló, gyöngyfényű táj. – Úgyse tud hogyan. Hirtelen nehezebb lett belekapaszkodni az álomba. A felemelkedő redőny, Bibby száraz köhögése és a nyújtózkodó Trey hangos, hatalmas ásítása semmivé változtatták Dolores illatát. Teddy már nem először tűnődött azon, hogy ez lesz-e a nap, amikor nem bírja már tovább elviselni Dolores hiányát. Ha vissza tudná forgatni az időt addig a reggelig, és kicserélhetné a testét az övére, gondolkodás nélkül megtenné. Ezzel nem lehetett mit kezdeni. Ez mindig is így volt. De az évek múltával a vágy, hogy újra együtt legyenek, nem enyhült. A nő hiánya egyre jobban felerősödött. Az űr, amelyet maga után hagyott, olyan volt, mint egy mindig vérző, soha be nem hegedő seb. Szerette volna elmesélni a többieknek, hogy a karjában tartotta. A karomban tartottam, és a konyhai rádióból Bing Crosby szólt. Ereztem az illatát, éreztem a buttonwoodi ház és a tó illatát, ahol azt a nyarat töltöttük. Az ajkával simogatta a kezemet. A karomban tartottam. A mi világunk nem ajándékozhat meg ezzel. Ebben a világban minden arra emlékeztet, amit elveszítettem, amit soha nem szerezhetek vissza, és amivel sosem tudtam betelni eléggé. Együtt akartunk megöregedni, Dolores. Gyerekeket akartunk. Öreg fák árnyékában szerettünk volna sétálni. Végig akartam nézni, ahogyan vonalakat karcol a bőrödre az idő, és 90
tudni akartam, melyik mikor került oda. Együtt akartunk meghalni. Nem így. Nem így. Szerette volna elmondani, hogy a karjában tartotta. És ha tudná, csak meg kell halnia ahhoz, hogy újra együtt legyenek, gondolkodás nélkül meghúzná a ravaszt. Chuck kérdőn bámult Teddyre. – Megfejtettem Rachel kódját. – Ó – hökkent meg Chuck –, ez minden?
91
MÁSODIK NAP
Laeddis
92
7 A B Részleg előcsarnokában találkoztak Cawleyval. A ruhája és az arca csurom vizes volt, úgy nézett ki, mintha egy buszmegálló padján töltötte volna az éjszakát. – Az a nyitja a dolognak, doktor – kezdte Chuck –, hogy amikor lefekszik, azonnal el is alszik. Cawley letörölte az izzadtságot az arcáról. – A, szóval ez a nyitja? Tudtam, hogy valami kiment a fejemből. Az alvás, jól mondja. Felkapaszkodtak egy kopott lépcsőn, és odabiccentettek az első emeleti fordulóban ücsörgő ápolónak. – Dr. Naehring hogyan érezte magát ma reggel? – érdeklődött Teddy. Cawley nyúzott ábrázattal, és összehúzott szemöldökkel nézett a férfira. – Kérem, nézzék el a doktor tegnap esti viselkedését. Jeremiah zseniális képességekkel megáldott szakember, de a modorán még lehetne csiszolni. Egy könyv ötlete foglalkoztatja, amely a férfi harcosok kultuszát vizsgálná különböző történelmi korokban. Nem tudja megállni, hogy ne hozakodjon elő a rögeszméjével. Mindenkit megpróbál beilleszteni az előre gyártott sémáiba. Még egyszer elnézésüket kérem. – Maguk sokszor tesznek így? – Mire gondol? – Itallal a kezükben üldögélnek, és kielemzik, aki az útjukba kerül? – Azt hiszem, ez egyszerű szakmai ártalom. Hány pszichiáter kell egy villanykörte becsavarásához? – Nem tudom. Hány? – Nyolc. – Miért? – Nehogy már most elkezdjük analizálni! 93
Teddy és Chuck összenéztek. Mindkettőjükből kitört a nevetés. – Pszichoanalitikus humor – mondta Chuck. – Ki gondolta volna, hogy ez létezik? – Tudják önök, uraim, hogy milyen állapotok uralkodnak manapság a pszichiátria területén? – Halvány fogalmam sincs – válaszolt Teddy. – Háború folyik – mondta Cawley ásítva, és a szája elé tartotta nedves zsebkendőjét. – Ideológia, filozófiai és, igen, a pszichológiai háborúskodás sem áll távol a szakmától. – Maguk orvosok – vetette közbe Chuck. – Azt gondolná az ember, hogy betartják a játékszabályokat, és nem vesznek össze minden apróságon. Cawley elmosolyodott, miközben elhaladtak a második emeleti lépcsőfordulóban posztoló ápoló mellett. Valahonnan az alsó szintek felől egy beteg sikoltozása hallatszott, a visszhang betöltötte a lépcsőházat. A panaszos üvöltésben Teddy a reménytelenség hangját érezte, a bizonyosságot, hogy bármit is akart ez az ember, most már sosem fogja elérni. – A régi irányzat – folytatta Cawley –, a gyógyfürdős kezelés mellett még mindig hisz az elektrosokk, illetve a részleges lobotómia alkalmazásában. Ezek az eljárások műtéti beavatkozást igényelnek. Az új irányzat híveit rabul ejtette a pszichofarmakológia. Úgy vélik, ez a jövő. Talán igazuk van. Fogalmam sincs. Kezét a korlátra téve megtorpant, félúton a második és a harmadik emelet között. Teddy úgy érezte, hogy a kimerültség, mint egy élő, de megtört test követi őket. – És mi a pszichofarmakológia lényege? – érdeklődött Chuck. – Nemrégiben engedélyezték egy lítium nevű gyógyszer alkalmazását, amely lenyugtatja, vagy akár azt is mondhatnánk, megszelídíti a pszichotikus betegeket. A bilincs a múlt részévé válik. A láncokkal és a kötelekkel együtt. Az optimisták szerint 94
egy idő után már rácsokra sem lesz szükség. A régi irányzat elképzelései szerint természetesen semmi sem helyettesítheti a műtéti eljárásokat. Az új irányzat véleményem szerint azonban erősebb, és a tőke is az ő oldalukra áll. – Ki pénzeli őket? – Gyógyszercégek, természetesen. Most vásároljanak részvényt, uraim, hogy aztán a saját szigetükön tölthessék öreg napjaikat. Régi irányzat, új irányzat. Istenem, néha nagyon bele tudom lovalni magam a témába. – Maga melyik oldalon harcol? – kérdezte Teddy. – Ha hiszi, ha nem, én a beszédterápiában, az alapvető interperszonális készségekben hiszek. Az én radikális elképzeléseim abból állnak, hogy ha a kezelés során a betegnek megadjuk a kellő tiszteletet, és odafigyelünk arra, amit mond, akkor előbb-utóbb megnyílik hozzá az út. Egy újabb sikoly. Ugyanaz a nő. Teddy biztos volt benne. A hang elsiklott mellettük a lépcsőn, és úgy tűnt, igencsak felkelti Cawley figyelmét. – És ezek az ápoltak? – kérdezte Teddy. Cawley megint elmosolyodott. – Nos, igen, a betegek jelentős részénél elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés és a bilincs alkalmazása. Sajnos nincs mit tenni. Ezzel a kérdéssel azonban veszélyes vizekre evezünk. Ha egyszer az ember mérget önt a kútba, nem lehet kimosni belőle. – Sehogy – vágta rá Teddy. Cawley biccentett. – Pontosan. Lassacskán ott tartunk, hogy azzal kezdik, amivel befejezni kellene. Tudom, egy kissé belekeveredtem a hasonlataimba. Az alvást – fordult Chuck felé – legközelebb mindenképpen kipróbálom. – Azt hallottam, csodákra képes – felelte Chuck, miközben a legfelső emelet felé tartottak. Miután beléptek Rachel szobájába, Cawley lehuppant az ágy szélére. Chuck egy darabig az ajtónak támaszkodva várakozott, 95
majd így szólt: – Hé. Hány szürrealista kell egy villanykörte becsavarásához? Cawley Chuck felé fordult. – Na, most megfogott. Hány? – Lazac – mondta Chuck, és vidáman felröhögött. – Egyszer talán benő a feje lágya – mondta Cawley. – Mit gondol? – Efelől kétségeim vannak. Teddy egy papírlapot szorított a mellkasához, és dobolni kezdett rajta az ujjaival, hogy magára vonja a másik kettő figyelmét. – Vegyék szemügyre még egyszer. A NÉGYES SZÁM TÖRVÉNYE ÉN 47 VAGYOK ŐK VOLTAK A 80 +TI 3-AN MI 4-EN VAGYUNK DE KI AZ A 67? Rövid idő múlva Cawley így szólt. – Túl fáradt vagyok ehhez. Csupa zagyvaságnak tűnik az egész. Ne haragudjon. Teddy Chuck felé fordult. A fiú megrázta a fejét. Teddy így folytatta: – A plusz jel vezetett nyomra, a plusz jel miatt vettem alaposabban szemügyre a feladványt. Figyeljék meg azt a vonalat az „Ők voltak a 80” alatt. Ha összeadjuk a felette lévő két sort, mi lesz az eredmény? – Százhuszonhét. – Egy, kettő és hét – ismételte Teddy. – Pontosan. Most adjunk hozzá ehhez hármat. Azt akarja, hogy az egész számokat különválasztva kezeljük. Tehát az eredmény egy, 96
meg kettő, meg hét, meg három. Mennyit ad ki a számjegyek összege? – Tizenhármat – mondta Cawley, és Teddy bólintott. – Elképzelhetőnek tartja, hogy ennek a számnak bármi jelentősége legyen Rachel Solando esetében? Tizenharmadikán született? Vagy ezen a napon házasodott meg? Tizenharmadikán ölte meg a gyerekeit? – Utána kell néznem – mondta Cawley. – Annyi biztos, hogy ez a szám gyakran különleges szerepet játszik a skizofrén betegeknél. – Miért? A doktor megvonta a vállát. – Ugyanúgy, mint sok más embernél, ez a balszerencse előjele. A legtöbb skizofrén beteg állandó rettegésben él. Ez a betegség egyik alapvető sajátossága. Következésképpen a skizofrén betegek nagy része mélyen babonás. A tizenhármas szám beleillik ebbe a képbe. – Akkor ez érthető – szólalt meg Teddy. – Nézzék meg a következő számot. Négy. Ha összeadunk egyet és hármat, négy az eredmény. De ha egymás mellé helyezzük a két számot? – Tizenhárom – Chuck elrugaszkodott a faltól, és ő is a papír fölé hajolt. – És az utolsó számjegy – vette át a szót Cawley –, a hatvanhét. Hat meg hét egyenlő tizenhárom. Teddy bólintott. – Ez nem a négyes, hanem a tizenhármas szám törvénye. Rachel Solando neve tizenhárom betűből áll. Teddy megvárta, amíg Cawley és Chuck megszámolják a betűket. Majd Cawley így szólt: – Folytassa. – Ha egyszer erre rájöttünk, Rachel rengeteg nyomot hagy maga után. A kód a betű-szám megfeleltetés alapelvét követi. Az egy az A. A kettő a B. Követhető, amit mondok? Cawley bólintott, majd röviddel azután Chuck is. – Rachel nevének első betűje az R. Az R a tizennyolcas számot jelöli ki. Az A az egyet. A C a hármat. A H a nyolcat. Az E az ötöt. Az L pedig a tizenkettőt. Tizennyolc, egy, három, 97
nyolc, öt és tizenkettő. Csak adják össze, és lám az eredmény mennyi? – Istenem – mormogta Cawley döbbenten. – Negyvenhét – felelte Chuck tágra nyílt szemmel, a Teddy mellkasához szorított papírlapra bámulva. – Ez az „én” – szólalt meg Cawley. – A keresztneve. Eddig világos. De mi a helyzet velük? Kire utal az ők? – A vezetéknevére – folytatta Teddy –, amely nem az övé. – Hanem? – Az a név a férjéhez és az ő felmenőihez tartozik. Nem Rachelhez, legalábbis nem a születésétől fogva. De az is lehet, hogy a gyerekeire utal. Ez igazából nem számít. A vezetékneve a lényeg. Solando. Ha összeadjuk a betűkhöz rendelt számokat, az eredmény nyolcvan lesz, ezt garantálhatom. Cawley feltápászkodott az ágyról, és Chuckkal együtt a Teddy mellkasán kiterített, gyűrött papírlapra meredtek. Egy kis idő múlva Chuck Teddy szemébe nézett. – Mi vagy te, egy kibaszott Einstein? – Foglalkozott már kódfejtéssel korábban is? – érdeklődött Cawley, a szemét továbbra is a lapra szegezve. – Mondjuk a háborúban? – Nem. – Akkor mégis hogyan…? – szólalt meg Chuck. Teddy karja elfáradt, ezért az ágyra helyezte a lapot. – Nem tudom. Talán a sok keresztrejtvény miatt. Szeretek rejtvényt fejteni – felelte Teddy a vállát vonogatva. Cawley így folytatta: – De a hírszerzésnél szolgált a tengerentúlon, nem igaz? Teddy megrázta a fejét. – Sorkatona voltam. De maga, doktor, maga az OSS tisztje volt. – Nem – mondta Cawley. – Egyszerű tanácsadóként alkalmaztak. – Milyen tanácsokra volt szükségük? 98
Cawley szája egy pillanatra kaján vigyorba görbült. – Olyan „soha nem beszélünk róla” jellegű tanácsokra. – De ez a kód – kezdte Teddy –, azért elég egyszerű. – Egyszerű? – vágott közbe Chuck. – Még mindig sajog a fejem a magyarázattól. – De önnek, doktor? Cawley megvonta a vállát. – Most mit mondjak erre? Nem kódfejtőként alkalmaztak. A doktor lehajtotta a fejét, és az állát végigsimítva újból szemügyre vette a kódot. Chuck kétkedő tekintettel meredt Teddyre. Végül Cawley törte meg a csendet: – Akkor tehát sikerült megfejtenünk – elnézést, megfejtenie – a negyvenhét és a nyolcvan jelentését. Tisztáztuk, hogy minden egyes nyom a tizenhármas szám permutációja. De mi a helyzet a hármas számmal? – Megint csak két lehetőség van – folytatta Teddy. – Vagy ránk utal, ebben az esetben nem fér kétség Rachel látnoki képességeihez… – Ez nem valószínű. – Vagy a gyerekeire. – Ezt már könnyebben bevenném. – Adjunk hozzá hármat Rachel nevéhez… – És megvan a következő sor – mormogta Cawley. – „Mi négyen vagyunk.” – Szóval akkor kire utal a hatvanhetes szám? Cawley felnézett Teddyre. – Ezt nem csak a hatás kedvéért mondja, ugye? Teddy megrázta a fejét. Cawley végigfuttatta az ujját a lap szélén. – Nem lehet úgy összeadni a számokat, hogy hatvanhét jöjjön ki? – Nem megy. Cawley a fejét végigsimítva feltápászkodott. – Van valami ötlete? 99
– Ezt az egyet képtelen vagyok megfejteni. Minden bizonnyal valami számomra ismeretlen dologra utal. Elég valószínű, hogy a szigettel van kapcsolatban. És önnel mi a helyzet, doktor Cawley? – Velem? – Vannak ötletei? – Zéró. Még az első soron sem jutottam volna túl. – Ha maga mondja. Elég fáradt lehet. – Nagyon fáradt vagyok – mondta Teddyre függesztve a tekintetét, majd az ablakhoz lépett, és az üvegen lecsorgó vízcseppeket nézte. A zuhogó eső vastag falat vont a táj elé. – Tegnap éjjel azt mondta, elmennek. – Az első komppal – vágta rá Teddy, tovább folytatva a blöfföt. – Ma egyetlen járat sem indul. Ebben biztos vagyok. – Akkor holnap megyünk. Vagy azután – mondta Teddy. – Még mindig azt hiszi, hogy odakint van? Ebben az ítéletidőben? – Nem – felelte Cawley. – Nem hiszem. – Akkor merre lehet? – Fogalmam sincs. Ez nem az én szakterületem – sóhajtott fel a doktor. Teddy újra a kezébe vette a papírlapot. – Ez a minta támpontul szolgál majd a jövőbeni feladványok megfejtéséhez. Egy havi fizetésemet teszem rá. – És ha igaza van? – Akkor nem akar megszökni. Ő hozott minket ide. Szerintem találunk még hasonló nyomokat. – Ebben a szobában biztosan nem – vetette közbe Cawley. – Itt nem. De az épületben talán nagyobb szerencsével járunk. Vagy kint a szigeten. Cawley az orrán keresztül beszívta a szoba levegőjét, és fél kézzel az ablakpárkányra támaszkodott. Látszott rajta, hogy alig áll a lábán. Teddy azon töprengett, vajon mi volt az, ami nem hagyta nyugodni a doktort az éjjel. 100
– Ő hozta ide magukat? – kérdezte Cawley. – Mégis miért? – Azt maga fogja elmesélni nekünk. Cawley lehunyta a szemét. Olyan sokáig hallgatott, hogy Teddy tűnődni kezdett, mi van, ha a doktor elaludt. Végül kinyitotta a szemét, és a két rendőrbíróra nézett. – Rengeteg dolgom van ma. Személyzeti gyűlések, költségvetési értekezletek a felügyelő testület tagjainak jelenlétében, és még a biztonsági rendszer karbantartásával kapcsolatban is összehívtak egy tanácskozást arra az esetre, ha a vihar tényleg lecsap ránk. Gondolom, örülnek majd, ha megtudják, hogy a szökés estéjén tartott csoportterápia összes résztvevőjével beszélhetnek. Tizenöt perc múlva el is kezdhetik. Uraim, igazán örvendtem a szerencsének. Ha hiszik, ha nem, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a segítségükre legyek. – Akkor kérem, engedje meg, hogy belenézzünk Dr. Sheehan személyes aktáiba. – Nem tehetem meg. Ez teljességgel lehetetlen. – A fejét újból a falnak támasztotta. – Daniels rendőrbíró, a telefonközpont alkalmazottai folyamatosan hívják Dr. Sheehan számát. Legjobb tudomásunk szerint azonban a teljes keleti partvidék víz alá került. Türelem, uraim. Ez minden, amit kérek. Meg fogjuk találni Rachelt, vagy megtudjuk, mi történt vele. – Cawley az órájára pillantott. – Máris késésben vagyok. Segíthetek még valamiben, vagy egyelőre ennyi? A tető alá húzódva álltak a kórház bejárata előtt. Az eső hatalmas hullámokban söpört végig a tájon, amerre csak a szem ellátott. – Szerinted tudja, hogy mit jelent a hatvanhetes szám? – kérdezte Chuck. –Aha. – Gondolod, hogy megelőzött téged? – Csak annyit sejtek, hogy az OSS-nél dolgozott. Ott biztosan megtanítottak neki néhány trükköt. 101
Chuck letörölte az arcát, és az ujjairól a járdára fröcskölte az izzadságcseppeket. – Hány beteg férhet el ott? – Nem valami nagy – mondta Teddy. – Aha. – Mondjuk húsz nő, harminc férfi? – Az nem túl sok. –Nem. – Sehogy se jön ki a hatvanhét. Teddy megfordult, és Chuckra nézett. – De… – kezdte. – Hát igen – vette át a szót a másik. – De. A fák távoli vonalát figyelték, és a viharfelhőknek feszülő erőd csúcsát, melynek homályba burkolt alakja, elmosódott körvonalai úgy néztek ki, mint egy szénrajz egy füstös szobában. Teddynek eszébe jutott, amit Dolores mondott neki az álmában: – Számold meg az ágyakat. – Mit gondolsz, mennyi lehet ott fent? – Nem tudom – felelte Chuck. – Talán kérdezzük meg a mi segítőkész doktorunkat. – Na ja, csak úgy sütött róla, hogy milyen „segítőkész”, mi? – Hé, főnök. – Igen? – Találkoztál már az életben ennyi elvesztegetett szövetségi férőhellyel, mint itt? – Ezt hogy érted? – Összesen ötven beteg ebben a két épületben? Mit gondolsz, hányan férnének el kényelmesen? Pár százan biztos. – Legalább. – A betegek és az ápolók aránya meg nagyjából kettő az egyhez. A személyzet javára. Én ilyet még nem pipáltam. És te? – Erre nekem is határozott nemmel kell válaszolnom. A víz alatt sistergő földeket figyelték. – Mi a büdös lófasz folyik itt? – mondta Chuck. 102
A betegeket a kantinban kérdezték ki. Chuck és Teddy a hátsó asztalnál ültek. Két ápoló hallótávolságon belül helyezkedett el, a betegeket Trey Washington vezette be és vezette el, miután végeztek. Az első fazon egy lestrapált, rángatózó arcú, hunyorgó roncs volt. Összegörnyedve ült, mint egy tarisznyarák, egyfolytában a karját vakargatta, és végig kerülte a pillantásukat. Teddy a Cawleytól kapott akta első oldalára pillantott – csak egy szűkszavú jellemzést tartalmazott, amelyet a doktor feltehetően az emlékezetére támaszkodva jegyzett le. Teddy nem az eredeti aktát kapta kézhez. A listán szereplő első beteg, Ken Gage azért került be az intézetbe, mert a sarki élelmiszerboltban letámadott egy vadidegen embert, és miközben egy babkonzervvel ütötte a fejét, fojtott hangon azt mormogta, hogy „Soha többé ne olvassa el a leveleimet.” – Nos, Ken – kezdte Chuck –, hogy érzi magát? – Kihűltem. Kihűltek a lábaim. – Sajnálattal hallom. – Nagyon fáj. Járás közben, bizony ám! – Ken eleinte finoman vakargatta a karján lévő heget, mintha egy árkot akarna köré rajzolni. – Részt vett két nappal ezelőtt az esti csoportterápián? – Kihűlt a lábam, járás közben nagyon fáj. – Nem akar zoknit húzni? – próbálkozott Teddy. Észrevette, hogy a két ápoló rajtuk röhög. – Ja, zoknit akarok, zoknit akarok, zoknit akarok – suttogta lehajtott fejjel, és közben előre-hátra dülöngélt. – Rendben, egy perc, és szerzünk magának egy zoknit. Csak annyit szeretnék megtudni, hogy maga… – Egyszerűen borzalmasan hideg. A lábfejem. Kihűlt, és járás közben nagyon fáj. Teddy Chuckot figyelte. Chuck kényszeredetten mosolygott az ápolókra, miközben vihogásuk lassan betöltötte a termet. – Ken – folytatta Chuck. – Kérem, nézzen rám! 103
Ken továbbra is lehajtott fejjel dülöngélt. A körmével felszakította a heget. A vér vékony csíkban szivárgott a karján lévő szőrszálak közé. – Ken? – Nem tudok járni. Így nem megy, így nem megy. Annyira hideg, hideg, hideg. – Gyerünk, Ken, nézzen rám. A férfi öklével az asztalra csapott. Mindkét ápoló felpattant, de Ken tovább folytatta: – Nem kellene, hogy fájjon. Nem kellene. De ők ezt akarják. Megtöltik a levegőt hideggel. Feltöltik a térdkalácsomat. Az ápolók az asztal felé indultak, és Ken háta mögül Chuckra néztek. A fehér ápoló szólalt meg: – Gondolom, ennyi elég volt, vagy akarnak még hallani valamit a lábáról? – Hidegek a lábaim. A fekete ápoló felhúzta a szemöldökét. – Na, jól van, Kenny. Elviszünk a Fürdőbe, és gyorsan felmelegítünk. A fehér vette át a szót: – Öt éve vagyok itt. Azóta nem cserélt lemezt. – Egyszer sem? – érdeklődött Teddy. –Járás közben nagyon fáj. – Egyszer sem – felelte az ápoló. – Járás közben nagyon fáj, mer' hideget raknak a lábamba… A következő beteget Peter Breene-nek hívták. Huszonhat éves, szőke és tömzsi volt, egy született ujjropogtató és körömrágó. – Miért van itt, Peter? Peter párás szemmel méregette az asztal túloldalán ülő Teddyt és Chuckot. – Mert egyfolytában rettegek. – Mitől? – Dolgoktól. – Értem. 104
Peter a bal lábfejét a jobb térdére tette, majd a bokáját megragadva előrehajolt. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de nagyon félek az óráktól. A ketyegéstől. Belemászik az ember fejébe. A patkányok halálra rémítenek. – Engem is – helyeselt Chuck. – Valóban? – derült fel Peter. – Hogy a pokolba ne. A vinnyogó kis férgek. Már attól is kiráz a hideg, ha meglátok egyet. – Akkor nem ajánlom, hogy a falakon kívülre merészkedjen, ha leszáll az éjszaka. Mindenhol ott vannak. – Ezt jó tudni. Köszönöm. – Ceruzák – mondta Peter. – A ceruzabél, tudja? A sercegés a papíron. Félek magától. – Tőlem? – Nem – folytatta Peter, állával Teddy felé bökve. – Tőle. – Miért? – kérdezte Teddy. A fickó megvonta a vállát. – Maga túl nagy. Gyűlölet van a szemében, és rövid a haja. Magát aztán nem kell félteni. Forradások vannak a csuklóin. Az apám is ilyen volt. Csak forradások nélkül. Az ő keze sima volt. De az ő tekintetében is ugyanaz a gyűlölet égett, mint a fivéreim szemében. Mindig megvertek. – Én nem fogom bántani – mondta Teddy. – De megtehetné. Hát nem érti? Magának van hatalma. Nekem nincs. És ez sebezhetővé tesz. A sebezhetőség pedig félelemmel tölt el. – És mikor ijed meg? Peter megmarkolta a bokáját, és előre-hátra ringatózott. A haja a homlokára hullott. – Gyönyörű volt. Én nem akartam tőle semmit. De megrémített azokkal a hatalmas melleivel, megrémített, ahogyan azok a dudák a fehér ruha alatt ringtak. Minden nap eljött hozzánk. Úgy nézett rám, mintha… Tudják milyen az, amikor az ember rámosolyog egy kisgyerekre? Na, hát ő 105
pontosan úgy mosolygott rám. Pedig velem egyidős volt. Jó, rendben, egy pár évvel talán idősebb lehetett, de még nem múlt el harminc. Nagyon nagy tapasztalata volt a szexben. Csak a szemébe kellett nézni. Imádta meztelenül mutogatni magát. Meg imádta, ha fasz volt a szájában. És akkor megkérdezi tőlem, hogy kaphatna-e egy pohár vizet. Egyedül marad velem a konyhában, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Teddy úgy fordította a Cawleytól kapott aktát, hogy Chuck is belelásson: A beteg egy törött üveggel támadt az apját gondozó ápolónőre. Az áldozat rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett el, a testén maradandó vágásokat ejtett. A beteg továbbra sem ismeri el a felelősségét az ügyben. – Csak azért, mert féltem tőle – folytatta Peter. – Azt akarta, hogy elővegyem a micsodámat és kinevethessen. Mindezt azért, hogy emlékeztessen, sosem leszek nővel, nem lesznek gyerekeim, sosem leszek igazi férfi. Mert máskülönben… De hát úgyis értik, mire gondolok. A képemre van írva, hogy a légynek sem tudnék ártani. Képtelen vagyok rá. De amikor valami megrémít? Ó, az emberi elme. – Mi van vele? – tört elő Chuckból. – Törte már ezen a fejét valaha? – A maga elméjén? – Az elmén – felelte a férfi. – Az enyémen, a magáén, bárkién. Az elme gyakorlatilag egy gépezet. Ennyi az egész. Egy nagyon érzékeny és bonyolult motor. Sok-sok alkatrésszel, fogaskerékkel, csavarral és csuklóval. Még a feléről sem tudjuk, mire kellenek. De elég, ha egyetlen fogaskerék megcsúszik, csak egyetlen egy… Gondolkozott ezen már valaha? – Mostanában nem igazán. 106
– Pedig nem ártana. Teljesen olyan, mint egy autó. Semmi különbség. Elcsúszik egy fogaskerék, eltörik egy csavar, és bumm, az egész rendszer összeomlott. Képes ezzel a tudattal élni? – Az ujjaival a halántékán dobolt. – Az egész be van zárva ide, és sehogy sem lehet hozzáférni. Nem is tudjuk igazán irányítani. Inkább ő irányít minket, nem? És mi van, ha egy szép napon úgy dönt, hogy nincsen kedve munkába állni? – Előredőlt, a nyakán megfeszültek az inak. – Akkor aztán kurva nagy szarban vagyunk, nem igaz? – Érdekes nézőpont – szólalt meg Chuck. Peter közömbös kifejezéssel az arcán, hirtelen hátradőlt a székben. – Ettől félek a legjobban. Teddy, akinek a migrénrohamok miatt volt némi elképzelése arról, milyen az, ha az ember elveszti az uralmát az elméje felett, normális esetben adott volna Peter elképzelésére egy pontot, de most legszívesebben a torkánál fogva megragadta volna a kis szarzsákot, és hozzávágta volna a kantin végében álló sütőhöz, hogy utána kikérdezze arról a szerencsétlen ápolónőről, akit széttrancsírozott. Emlékszel még a nevére, Pete? Mit gondolsz, ő mitől félt? He? Tőled. Pontosan. Tisztességesen végezte a munkáját, megpróbált megélni valahogy. Talán voltak gyerekei, férje. Talán pénzt próbáltak gyűjteni, hogy az egyik gyerekük a jobb élet reményében egyetemre járhasson. Egy aprócska álom. De nem, egy gazdag faszfej elbaszott szeme fénye úgy dönt, hogy ez az álom nem teljesülhet. Bocs, de nem megy. Magának sajnos nem jár a normális élet, hölgyem. Erről végleg lecsúszott. Teddy az asztal túloldalán ücsörgő Peter Breene-t nézte. Szerette volna úgy szétverni az arcát, hogy az orvosok ne találják meg az orrcsontja darabkáit. Olyan erővel akart az arcába vágni, hogy soha többé ne felejtse el az ütés hangját.
107
Helyette inkább összecsukta az aktát, és így folytatta: – Ön Rachel Solandóval együtt részt vett egy két nappal ezelőtti, esti csoportterápiás foglalkozáson? Jól mondom? – Igenis, uram, ott voltam. – Látta, ahogy a szobájába távozik? – Nem. A férfiak hagyták el a termet elsőként. Akkor ő még a helyén ült, Bridget Kearns, Leonóra Grant és az ápolónő mellett. – Melyik ápolónő volt az? Peter biccentett. – A vörös hajú. Néha egészen megtetszik. Őszintének tűnik. Máskor meg… Ugye tudják, mire gondolok, nem? – Nem – vágta rá Teddy, és megpróbált nyugodt hangon beszélni, ahogy az előbb Chuck. – Fogalmam sincs. – Nos, találkoztak már vele, ugye? – Hát persze. Segítsen már, mi is a neve? – Nincs szüksége névre – folytatta Peter. – Egy ilyen nőnek? Nem kell neki név. Mocskos kislány. Nevezzük így. – De Peter – vágott közbe Chuck –, én azt hittem, hogy maga kedveli őt. – Mikor mondtam ezt? – Még egy perce sincs. – Hűha. Pedig ez egy mocskos ribanc. Egy sika-mika. – Szeretnék még kérdezni valamit magától. – Mocskos, mocskos, mocskos. – Peter? A férfi Teddyre nézett. – Kérdezhetek magától valamit? – Ó, hát persze. – Történt bármi rendkívüli a foglakozáson? Mondott vagy tett bármi szokatlant Rachel Solando aznap este? – Egy szót sem szólt. Az a nő egy kisegér. Végig egyhelyben ült. Megölte a gyerekeit, tudta? Mind a hármat. El tudja ezt képzelni? Miféle ember az, aki ilyet tesz? Kibaszott 108
elmebetegekkel van tele a világ, uraim, ha nincs ellenükre, hogy így fogalmazok. – Mindenkinek lehetnek problémái – vette át a szót Chuck. – Van, akinek komolyabb nehézségekkel kell szembenéznie. Mondjuk megbetegednek, ahogyan az előbb mondta. Nekik segítségre van szükségük. – Egy kis gáz kell nekik – vágta rá Peter. – Tessék? – Gáz – ismételte Peter. – Gázosítsuk el az agyalágyultakat. A gyilkosokat. Megölte a saját gyerekeit? Gázkamrába a büdös kurvával! Némán figyelték az elragadtatott Pétert, mint aki épp most ébresztette őket rá a világ valódi természetére. Egy kis idő múlva az asztalra csapott, és felpattant. – Örvendtem a szerencsének, uraim, erre még visszatérünk. Teddy egy ceruzával firkálgatott az akta borítójára. Peter megállt és visszafordult. – Peter – kezdte Teddy. – Igen? –Én… – Abbahagyná? Teddy hosszú, lassú mozdulatokkal véste a nevének kezdőbetűit a kartonlapra. – Csak azon tűnődtem… – Kérem, abbahagyná…? Teddy a ceruzát tovább húzva a borítón felpillantott. – Mit? – Abbahagyná ezt? – Mit? – Teddy a férfira nézett, majd vissza az aktára. A homlokát ráncolva felemelte a ceruzát. – Igen. Kérem. Ezt. Teddy a borítóra ejtette a ceruzát. – így jobb? – Nagyon köszönöm. – Peter, nem ismer véletlenül egy Andrew Laeddis nevű beteget? – Nem. – Nem? Senkit sem hívnak így az intézetben? 109
Peter megvonta a vállát. – Az A Részlegen biztosan nem. Próbálja meg a C-n. Azokkal nem keveredünk. Kibaszott idióta az összes. – Mindenesetre köszönöm, Peter – mondta Teddy, és a ceruzát felkapva újra firkálgatni kezdett. Peter Breene után Leonóra Grant következett. Leonóra meg volt győződve arról, hogy ő Mary Pickford, Chuck pedig Douglas Fairbanks, Teddyről meg azt hitte, hogy ő Charles Chaplin személyesen. Az intézet ebédlőjét egy Sunset sugárúti irodának nézte, ahol azért gyűltek össze, hogy megvitassák a United Artists részvényeinek nyilvános tőzsdére bocsátását. A beszélgetés alatt végig Chuck kezét simogatta, és közben azt kérdezgette, ki vezeti majd a jegyzőkönyvet. Végül az ápolóknak kellett lefejteniük a kezét Chuck csuklójáról, miközben Leonóra azt kiáltotta, hogy „Adieu, mon cheri. Adieu.” Félúton kifelé a kantinból sikerült kiszabadítania magát az ápolók szorításából, és a termen keresztülvágva újból megragadta Chuck kezét. Csak ennyit mondott: – Ne felejtsd el megetetni a macskákat. Chuck mélyen a szemébe nézett, és így válaszolt: – Sima ügy. Ezután Arthur Toomeyval találkoztak, aki körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy Joe-nak szólítsák. Joe aznap este átaludta a csoportterápiás foglalkozást. Kiderült róla ugyanis, hogy narkolepsziás. Miközben kikérdezték, kétszer aludt el, a második után már nem is ébredt fel aznap. Teddynek addigra már teljesen az agyára ment az egész. Kirázta a hideg helytől, és annak ellenére, hogy Breene kivételével mindegyik beteget nagyon megsajnálta, továbbra sem értette, hogyan képes valaki itt dolgozni. 110
Trey egy apró termetű, szőke, hosszúkás arcú nővel ballagott vissza a terembe. A tekintete tiszta volt. De nem egy elmebeteg, hanem egy értelmetlen világban élő, intelligens nő tisztaságát tükrözte. Mosolygott, és félénken feléjük intett, ahogyan leült. Teddy belepillantott Cawley feljegyzésébe: Bridget Kearns. – Sosem jutok ki innen – szólalt meg, miután néhány percig csendben figyelték egymást. Csak félig szívta el a cigarettáit, mielőtt elnyomta őket a hamutartóban. Lágy, de magabiztos hangja volt. Alig múlt egy évtizede, hogy egy baltával lemészárolta a férjét. – Nem is tudom, hogy jó lenne-e. – Miért mondja ezt? – kérdezte Chuck. – Úgy értem, bocsássa meg, hogy közbevágok, kisasszony. – Asszony. – Asszony. Elnézést, de ön annyira, hogy is mondjam, egészségesnek tűnik. A nő hátradőlt a székben, nyugodtabban, mint bárki, akivel eddig ezen a helyen találkoztak, és halkan nevetgélve így szólt: – Meghiszem azt. Amikor először behoztak, nem voltam ilyen normális. Ó, istenem. Annyira örülök, hogy nem készültek rólam fényképek. A diagnózis szerint mániákus depressziós voltam, és semmi okom, hogy kételkedjek ebben. Vannak borús napjaim. Ugyanúgy, ahogy mindenki másnak. A különbség csak annyi, hogy a legtöbb ember ilyenkor nem öli meg a férjét egy baltával. Azt mondták, hogy súlyos, feloldatlan konfliktusaim vannak az apámmal, és én ebben is igazat adok nekik. Nem hiszem, hogy még egyszer megölnék valakit, ha kijutnék innen, de hát sosem lehet tudni. – A cigarettájával feléjük bökött. – Szerintem, ha valakit rendszeresen ver a férje, aki mellesleg minden útjába kerülő nőt megkefél, és nincsen senki, akihez fordulhatna, a baltás megoldás még nem is a legrosszabb dolog, amit választhat.
111
Összetalálkozott a tekintetük Teddyvel. Volt valami a szemében – talán egy kislány félénk pajkossága –, ami megnevettette. – Mi olyan vicces? – kérdezte, és együtt nevetett a férfival. – Hát lehet, hogy tényleg nem kellene kijönnie – felelte Teddy. – Csak azért mondja ezt, mert maga is férfi. – Ebbe nagyon beletrafált. – Nos, akkor nem hibáztatom. Megkönnyebbülés volt nevetni a Peter Breene-nel való találkozás után. Teddy eltűnődött, hogy vajon tényleg flörtölnek-e. Ezzel a nővel, egy elmegyógyintézet lakójával. Egy baltás gyilkossal. Hát idáig jutottam, Dolores. Mindent összevetve nem is érezte rosszul magát. Mintha a gyásszal töltött két hosszú, komor év feljogosítaná egy kis ártatlan szópárbajra. – Mit tennék, ha kikerülnék innen? – szólalt meg Bridget újra. – Fogalmam sincs, mi történik odakint a világban. Bombákról hallottam. Bombákról, amelyek teljes városokat változtatnak hamuvá. És a televízióról. Ez a neve, ugye? Az a hír járja, hogy minden részleg kap egyet, és színdarabokat játszanak majd benne. Nem tudom, hogy tetszene-e. Hangok egy dobozból. Arcok egy dobozból. Annyi hangot hallok, és annyi arcot látok mindennap. Nincs szükségem több zajra. – Tudna mesélni nekünk Rachel Solandóról? – kérdezte Chuck. Bridget eltűnődött. Lassan forgatta a szemeit, mint aki az emlékei között kutat a megfelelő akta után. Teddy érezte, hogy valami sántít a dologban. A jegyzetfüzetbe lefirkantotta, hogy „hazudik”, és amint végzett, a kézfejével azonnal letakarta a szót. Bridget most sokkal körültekintőbben fogalmazott, már messziről bűzlött, hogy betanulta a szöveget. – Rachellel nincs semmi baj. Magának való ember. Rengeteget beszél az esőről, de legtöbbször csak hallgat. Még 112
mindig azt hiszi, hogy a gyerekei életben vannak, Berkshires-ben él, mi pedig postások, kifutófiúk, tejesemberek, vagy éppen a szomszédai vagyunk. Nehéz volt kiismerni. Lehajtott fejjel beszélt, és amikor végzett, nem mert Teddy szemébe nézni. Elkapta a pillantását a férfi arcáról, és az asztallapot tanulmányozva újabb cigarettára gyújtott. Teddy a hallottakon töprengett, és rádöbbent, hogy Rachel téveszméinek leírása csaknem szórói-szóra megegyezik azzal, amit Cawley mondott az előző napon. – Mióta volt itt? – Hogy? – Rachel. Mikor került át a B Részlegbe? – Talán három éve? Valahogy úgy, azt hiszem. Elveszítettem az időérzékemet. Az itt elég könnyen megy. – És előtte hol volt? – kérdezte Teddy. – Úgy hallottam, hogy a C Részlegen. Azt hiszem, áthelyezték. – De azért nem biztos benne. – Nem. Én… Megint csak annyit mondhatok, hogy itt lehetetlen számon tartani a dolgokat. – Az biztos. Történt bármi szokatlan, amikor utoljára látta? – Nem. – A csoporton történt. – Micsoda? – Hogy utoljára találkozott vele – folytatta Teddy. – Tegnapelőtt este, a csoportterápián. – Ja, igen. – Bólogatott a nő, miközben a hamutartó pereméről lesöpörte a hamut. – A csoporton. – És mindannyian együtt mentek fel a szobáikba, ugye? – Igen, Mr. Ganton kíséretében. – Hogyan viselkedett aznap este Dr. Sheehan? Felnézett, Teddy zavarodottságot és rettegést látott a szemében. – Nem értem, mire céloz. –Jelen volt Dr. Sheehan a foglakozáson aznap este? 113
Bridget a felső ajkát beharapva Chuckra nézett, aztán vissza Teddyre. – Igen, ott volt. – Mesélne róla? – Dr. Sheehanról? Teddy bólintott. – Nagyon kedves. Jóképű. –Jóképű? – Igen. Nem rossz ránézni, ahogyan az anyám szokta mondani. – Volt rá példa, hogy flörtölt magával? –Nem. – Sosem kezdett ki magával? – Nem, nem, nem. Dr. Sheehan nagyon jó orvos. – És aznap este? – Aznap este? – Bridget egy pillanatra eltöprengett. – Semmi különös nem történt azon az estén. Ha jól emlékszem, akkor az agressziókezelésről beszélgettünk. Rachel az eső miatt panaszkodott. Dr. Sheehan már a foglalkozás vége előtt távozott, és Mr. Ganton mindenkit a szobájába vezetett. Aztán lefeküdtünk aludni, és kész. Teddy a következőt jegyezte fel a „hazudik” alá: „irányítják”, majd becsukta a füzetet. – Ennyi az egész? – Pontosan. És reggelre Rachel eltűnt. – Reggelre? – Igen. Felébredtem, és hallottam, hogy megszökött. – De az éjszaka? Éjfél körül… hallotta, nem? – Micsodát? – kérdezte Bridget, és a felszálló füstöt elhessegetve elnyomta a cigarettát. – A felfordulást. Amikor felfedezték, hogy eltűnt. – Nem. Én… – A kiáltozást, az üvöltözést, a rohangáló őrök és a riasztó hangját. – Azt hittem, csak egy álom. – Egy álom? Gyorsan bólintott. – Pontosan. Egy rémálom. – A nő most Chuckra nézett. – Kaphatnék egy pohár vizet? 114
– Még szép. – Chuck felállt és körülnézett. A kantin túlsó végében egy adagoló mellett nagy halom pohár állt. Az egyik ápoló félig feltápászkodott a székéből. – Uram? – Csak egy kis vizet szeretnék. Minden rendben van. Chuck az automatához lépett, és kiválasztott egy poharat. Néhány pillanatig eltartott, amíg rájött, hogy melyik csap adagolja a tejet, és melyik a vizet. Ahogy elfordította a csapot, amely leginkább egy patkószerű, vaskos szarvra emlékeztette, Bridget Kearns kikapta Teddy kezéből a füzetet és a tollat. Mélyen a szemébe nézett, és egy üres oldalra lapozott, valamit odafirkált, aztán gyorsan becsukta a füzetet, és a tollal együtt visszacsúsztatta Teddy kezébe. Teddy csodálkozva nézett rá, de Bridget lesütötte a szemét, és a cigarettás dobozzal kezdett el játszani. Chuck közben kezében a vízzel visszatért, és leült a székére. Teddy megvárta, amíg Bridget félig kiissza a poharát. – Köszönöm. Van még kérdésük? Eléggé elfáradtam. – Találkozott már valaha egy Andrew Laeddis nevű beteggel? – kérdezte Teddy. A nő arcán nem látszott semmi. Egyáltalán semmi. Mintha alabástrommá változott volna. A kezét továbbra is az asztal lapján nyugtatta, mintha különben a bútordarab felszállna a mennyezet felé. Teddynek fogalma sem volt, hogy miért, de úgy érezte, a nő mindjárt elsírja magát. – Nem – felelte. – Még sosem hallottam róla. – Mit gondolsz, valaki betanította? – kérdezte Chuck. – Szerinted nem? – Rendben, egy kicsit tényleg erőltetettnek tűnt. A főépületet a B Részleggel összekötő fedett átjáróban haladtak. Nem törődtek az esővel, a bőrükre hulló vízcseppekkel. 115
– Egy kicsit? Pontosan ugyanazokat a szavakat használta, amelyeket Cawley. Amikor megkérdeztük, mi volt az aznapi téma a foglalkozáson, egy pillanatra elhallgatott, és azt felelte, hogy „agressziókezelés.” Mintha nem lenne biztos a dologban. Mint a vizsgázó, aki az előző éjjel magolta volna be az anyagot. – És ebből mire következtetsz? – Dögöljek meg, ha tudom – válaszolt Teddy. – Csak kérdéseim vannak. Félóránként harminc új. – Ezzel egyetértek – vette át a szót Chuck. – Nekem is van egy kérdésem: ki ez az Andrew Laeddis? – Feltűnt, mi? – Teddy meggyújtotta az egyik pókeren nyert cigarettát. – Mindegyik betegtől megkérdezted. – Ken és Leonóra Grant kimaradt. – Teddy, ők még azt sem tudják, hogy melyik bolygón vannak. – Ez igaz. – Társak vagyunk, főnök. Teddy a kőfalnak támaszkodott, Chuck pedig csatlakozott hozzá. Aztán Teddy a fiú felé fordult. – Még csak most ismerkedtünk össze – kezdte. – Á, szóval nem bízol bennem. – Bízom benned, Chuck. Tényleg. De megkerültem néhány előírást. Külön kértem, hogy nekem adják ezt az ügyet. Abban a pillanatban, amikor befutott a megrendelés, lecsaptam rá. – És? – És az indítékaim sem egészen pártatlanok. Chuck biccentett, cigarettára gyújtott, és egy darabig az elhangzottakon töprengett. – A barátnőm, Julié – Julié Taketomi a teljes neve – ízig-vérig amerikai, mint én. Egy árva kukkot sem beszél japánul. A francba is, a családja két generációval ezelőtt telepedett le az országban. Mégis táborba került, és aztán… – 116
Chuck a fejét csóválta. A cigarettát az esőbe pöccintette, és a pólóját felhúzva megmutatta a jobb csípője fölötti bőrt. – Nézd csak meg, Teddy. Nézd meg a másik forradásomat. Teddy a hosszú, sötét heget nézte, olyan vastag volt, mint a hüvelykujja. – Ezt sem a háborúban szereztem. Szolgálat közben, már rendőrbíróként. Átrohantam egy ajtón Tacomában. A faszi, akit üldöztünk, lekaszabolt egy karddal. El tudod ezt képzelni? Egy kurva karddal. Három hétig feküdtem a kórházban, mire sikerült visszavarrni a belső szerveimet. Mindezt az Egyesült Államok Rendőrbírói Szolgálatáért tettem. A hazámért. És hálából elzavarnak a körzetemből, csak mert szerelmes vagyok egy amerikai nőbe, akinek sárga a bőre és mandulaszeme van. – Chuck visszatűrte a pólóját. – Rohadjanak meg. – Ha nem ismernélek jobban – kezdte kis idő múlva Teddy –, még el is hinném, hogy tényleg szereted azt a nőt. – Megdöglenék érte – mondta Chuck. – És egy pillanatig sem sajnálnám. Teddy bólintott. Ennél tisztább érzelmet ő sem ismert. – Ne hagyd annyiban a dolgot, fiú. – Nem fogom, Teddy. Pont ez a lényeg. De el kell mesélned, miért vagyunk itt. Ki a fasz ez az Andrew Laeddis? Teddy a kikövezett járdára dobta a csikket, és a cipője sarkával széttaposta. Dolores, el kell mondanom neki. Egyedül nem tudom végigcsinálni. Ha van még esély, hogy legalább részben helyrehozzam a bűneimet – az ivászatokat, az összes egyedül töltött estét, amikor cserbenhagytalak, amikor összetörtem a szívedet –, talán itt az idő, az utolsó lehetőség, amelyet megragadhatok. Nem akarom elszúrni, bébi. Szeretnélek kiengesztelni. Ha más nem is, de te biztosan megérted majd. 117
– Andrew Laeddis – kezdte Teddy, de kiszáradt torkában elakadtak a szavak. Nyelt egyet, megnedvesítette a száját, és újra belefogott… – Andrew Laeddis – mondta –, a karbantartó volt a házban, ahol a feleségemmel laktunk. – Értem. – Mellesleg egy gyújtogató. Chuck felfogta Teddy szavait, és a másik arcát fürkészte. – És… – Andrew Laeddis gyufája okozta azt a tüzet… – A kurva életbe. – …ami a feleségemmel végzett.
118
8 Teddy megállt a fedett folyosó szélén. A fejét a tető alól kidugva bevizezte az arcát és a haját. Dolorest látta az esőcseppekben, de ahogy hozzáért, semmivé foszlott. A felesége nem akarta, hogy Teddy aznap munkába menjen. Életének utolsó évében, a gyakori álmatlanul töltött éjszakák miatt megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta, amelyet legtöbbször remegés és zavarodottság kísért. Miután elhallgatott az ébresztőóra, Dolores csiklandozni kezdte Teddyt, majd azzal az ötlettel állt elő, hogy húzzák le a redőnyöket, ne engedjék be napfényt, és soha többé ne hagyják el az ágyat. Ahogyan átölelte Teddyt, túl hosszan és túl szorosan kapaszkodott belé. Teddy érezte a nyakába fúródó karcsontokat. Zuhanyozás közben bejött hozzá, Teddy azonban már elkésett, nagyon kellett rohannia, és ahogyan abban az időben gyakran előfordult, másnapos volt. Az agya tompán sajgott, de néha úgy érezte, mintha szögeket vernének a fejébe. Amikor Dolores hozzásimult, Teddy úgy érezte, olyan a bőre, mint a csiszolópapír. A zuhanyrózsából spriccelő víz pedig kemény volt, mint a ceruzabél. – Maradj itt – kérlelte. – Csak most az egyszer. Mit számít az az egy nap? Teddy mosolyogni próbált, miközben a szappanért nyúlva finoman félretolta Dolorest az útból. – Drágám, nem lehet. – Miért? – kérdezte, kezét a férfi lába közé csúsztatva. – Hűha. Add ide a szappant. Segítek megmosni. – A tenyerébe vette a férfi heréit, és a mellkasát csókolgatta. Teddy alig tudta megállni, hogy ne lökje el magától. Amilyen gyengéden csak képes volt rá, kezét a nő vállára tette, és eltolta magától. – Kérlek – mondta –, tényleg mennem kell. 119
Felnevetett, és újra megpróbált hozzábújni. De Teddy érezte, hogy az elszántságtól megkeményedik a tekintete. Mindent megtett volna, hogy újra boldog legyen. Hogy ne maradjon többé egyedül. Hogy minden úgy legyen, mint régen volt – mielőtt még Teddy túlhajszolta magát, és inni kezdett, mielőtt egy reggel arra ébredt, hogy a világ túl vakító, túl hangos és túl hideg. – Jól van, rendben. – Hátrahajtotta a fejét, és Teddy látta az arcát, miközben a válláról lepergő víz bepermetezte a nő testét. – Kössünk üzletet. Nem kérem az egész napot, bébi. Nem kell. Csak egy órát. Késs egy órát a kedvemért! – Már így is… – Egy órát – mondta, és szappanos kézzel újból simogatni kezdte. – Csak egy óra, és aztán mehetsz. Érezni akarlak a testemben. – Lábujjhegyre állva megcsókolta a férfit. Teddy egy gyors puszit nyomott a szájára, és csak ennyit mondott: – Drágám, nem lehet. – Az arcát a zuhanyrózsából fröcskölő vízsugárba tartotta. – Újra be fognak hívni? – kérdezte Dolores. –Mi? – Hogy harcolj. – Arra a hangyaszarnyi országra célzói? Drágám, ennek a háborúnak előbb vége lesz, minthogy bekötném a cipőmet. – Nem hiszem. Fogalmam sincs, hogy minek mentünk oda. Úgy értem… – Mert az észak-koreai népi hadsereget nem a semmiből fegyverezték fel, bébi, hanem Sztálin segítségével. Be kell bizonyítanunk, hogy tanultunk a müncheni példából. Hitlert is időben meg kellett volna állítani. Most pedig megállítjuk Sztálint és Maót. Koreában. – Elmész? – Ha behívnak? Akkor mennem kell. De úgysem fognak, bébi. – Miből gondolod? Teddy a haját samponozta. 120
– Elgondolkodtál már azon, hogy miért gyűlölnek minket ennyire a kommunisták? – kérdezte Dolores. – Miért nem hagynak minket békén? Ha már úgyis felrobban az egész világ, legalább azt tudnám, hogy mi az oka. – Nem fog felrobbanni. – De igen. Elég, ha elolvasod, amit az újságok írnak, és… – Akkor ne olvass újságot. Teddy kiöblítette a sampont a hajából. Dolores a hátához szorította az arcát, a keze a férfi hasát simogatta. – Eszembe jutott, amikor először láttalak a Grove-ban. Egyenruha volt rajtad. Teddy gyűlölte, amikor Dolores így tett. Az emlékek zsákutcája. Képtelen volt beilleszkedni a jelenbe, képtelen volt elfogadni, hogy minden tökéletlenségük és hiányosságuk dacára mi lett belőlük. Azért járta a múlt kanyargós ösvényeit, hogy egy kicsit felvidítsa magát. – Tényleg nagyon jóképű voltál. Emlékszem, Linda Cox azt mondta, „Én láttam meg elsőnek.” És tudod, mit feleltem erre én? – Elkések, drágám. – Miért mondtam volna ezt? Nem. Csak ennyit mondtam: „Lehet, hogy te láttad meg először, Linda, de az biztos, hogy én fogom látni utoljára.” Linda szerint közönséges volt a tekinteted, de én megkérdeztem tőle: „Drágám, belenéztél már a szemébe? Egy fikarcnyi közönségességet sem találsz ott.” Teddy elzárta a zuhanyt, megfordult, és észrevette, hogy a feleségének sikerült összeszappanoznia magát. A szappanhab foltokban fröccsent a testére. – Szeretnéd, ha megnyitnám? Dolores megrázta a fejét. Teddy törölközőt tekert a derekára, és a mosdókagylónál megborotválkozott. Dolores a falnak dőlve figyelte. A szappanhab lassan megszáradt a bőrén. – Miért nem törlöd meg magad? – kérdezte Teddy. – Vegyél fel egy köpenyt. 121
– Már nincs ott semmi – felelte a nő. – Dehogyis nincs. Ügy nézel ki, mintha egy rakás fehér pióca tapadna rád. – Nem a szappanról beszélek. – Hát miről? – A Coconut Grove-ról. Porig égett, míg te odaát voltál. – Igen, bébi, hallottam. – Odaát – énekelte lágy hangon Dolores. Megpróbálta feldobni a hangulatot. – Odaát… Mindig is neki volt a legszebb hangja. Aznap éjjel, amikor hazatért a frontról, kirúgtak a hámból. A Parker House egyik hotelszobájában szeretkeztek, és Teddy ott, az ágyon fekve hallotta először énekelni a lányt. A „Buffalo Girls” című számot dúdolta a fürdőben, és közben a gőz az ajtó alatt bekúszott a szobába. – Hé, Teddy. – Tessék? – a tükörben megpillantotta Dolores testét. A szappan nagy része a bőrére száradt, és ez valamiért nagyon felbosszantotta Teddyt. Mintha valaki megérintette volna, és most már nem tud ellene tenni semmit. – Van valakid? – Tessék? – Van valakid? – Mi a szarról beszélsz? Dolgozom, Dolores. – Simogatom a farkadat a… – Ne használd többet ezt a szót. Jézus isten. – …zuhanyzóban, és neked még fel sem áll. – Dolores – mondta hátat fordítva a tükörnek. – Bombákról magyaráztál, meg a világvégéről. Dolores a vállát vonogatta, mintha ennek a témának semmi köze nem lenne a jelenlegi beszélgetésükhöz. A lábát a falnak támasztotta, és a mutatóujjával letörölt néhány vízcseppet a combja belső feléről. – Mostanában már kefélni sem szoktunk. 122
– Dolores, én komolyan mondom, ebben a házban nem beszélhetsz így. – Ezért muszáj arra következtetnem, hogy valaki mással kúrsz. – Senkivel sem kúrok, és kérlek, ha lehet, ne használd többé ezt a szót. – Melyiket? – A kezével eltakarta sötét szeméremszőrzetét. – Azt, hogy kúrni? – Pontosan. – Teddy felemelte az egyik kezét. Aztán tovább a borotválkozott. – Szóval ez egy csúnya szó? – Nagyon jól tudod, hogy az. – Végighúzta a pengét a nyakán, hallotta a szőrszálak sercegését. – Akkor mondj egy jobbat. – Mi van? – A vízbe mártotta a borotvát, és megrázta. – Mondj egy olyan szót a testemmel kapcsolatban, amitől nem szorul ökölbe a kezed. – Nem szorítottam ökölbe a kezem. – De igen. Végzett a nyakával, és egy mosdókesztyűbe törölte a borotvát, aztán lapjával a barkója alá szorította. – Nem, bébi, nincs igazad. – A tükörben összetalálkozott a tekintetük. – Most erre mit mondjak? – Az egyik kezével a hajába, a másikkal a szeméremszőrzetébe túrt. – Szóval simogathatod, kinyalhatod, még meg is dughatod. Nézheted, hogyan bújik ki belőle egy kisbaba. De a nevét nem mondhatod ki? – Dolores. – Pina. A penge a bőrét átvágva mélyen a húsába hatolt. Teddy gyanította, hogy elérte az állkapcsát. A szemei kitágultak, az arca lángolt a fájdalomtól. Borotvahab csöppent a sebbe, és úgy érezte, mintha megmarta volna egy kígyó. A vér a fehér pamacsokra és a mosdó vizébe csurgott. 123
Dolores egy törölközőt akart a kezébe nyomni, de Teddy ellökte magától. Hangosan felszisszenve szívta be a fogai közt a levegőt, a fájdalom utat tört magának a szemeihez, mintha szét akarná repeszteni a fejét. Összevérezte a mosdókagylót, és úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Nem a fájdalom vagy a másnaposság miatt. Hanem, mert nem értette, hogy mi történik a feleségévei, a lánnyal, akit azon az estén a Coconut Grove-ban felkért táncolni. Nem tudta, mi lesz vele, vagy mi lesz a világgal: a jelentéktelen és mocskos háborúkban szerzett sebekkel, a tomboló gyűlölettel, a washingtoni és a hollywoodi kémekkel, a gázmaszkokkal felszerelt iskolákkal és az alagsori betonbunkerekkel. Valahogy mégis minden mindennel összefüggött – a felesége, a világ, a pia, a háború, amelyben csak azért vett részt, mert azt hitte, véget lehet vetni ennek a rengeteg borzalomnak… A mosdókagylóba csöpögött a vére, Dolores pedig így folytatta: – Ne haragudj, nagyon sajnálom –, és Teddy másodszor már elfogadta a felkínált törölközőt, de képtelen volt megérinteni a feleségét, vagy a szemébe nézni. Erezte a szomorúságot a hangjában, és tudta, hogy a szeméből kibuggyanó könnyek lecsorognak az arcán. És gyűlölte, amiért a világ ilyen elbaszott és ocsmány hely lett. Az újságok később őt idézve azt írták, hogy amikor utoljára beszélt a feleségével, azt mondta neki, szereti. Hazugság. Hogy valójában mit mondott Doloresnek, amikor utoljára beszéltek? A harmadik törölközőt az arcához nyomva a kilincs után nyúlt. Dolores a férfi tekintetét fürkészte. – Az istenit, Dolores, szedd már össze magad. Kötelességeid vannak. Azért néha nem ártana, ha erre is gondolnál, rendben? És tegyél már végre rendet a kibaszott fejedben. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket a felesége tőle hallott. Becsukta maga mögött az ajtót, elindult lefelé a lépcsőn, de az utolsó lépcsőfokon megtorpant. Úgy érezte, 124
vissza kell fordulnia. Úgy érezte, vissza kell fordulnia, fel kell mennie a lépcsőn, és akkor talán még helyre lehet hozni a dolgot. Ha nem is mindent, legalább egy részét. Egy részét. Ezzel is beérte volna. Egy nő csoszogott feléjük a fedett átjáróban. A nyakát összevagdosták az édesgyökér ágai, a bokáját és a csuklóját összebilincselték. Mindkét oldalán egy-egy ápoló szorította a karját. Boldognak tűnt, hápogó hangot adott ki, és a könyökével csapkodott. – Mit csinált? – kérdezte Chuck. – Ez itt? – kérdezett vissza az ápoló. – Ez a Vén Maggie. Holdpite Maggie-nek is szoktuk hívni. Épp most visszük a Fürdőbe. Nem lehet elég óvatos az ember, ha róla van szó. Maggie lecövekelt előttük, az ápolók pedig egykedvűen próbálták rávenni, hogy elinduljon. Maggie azonban a sarkát egy kőnek támasztva, könyökkel visszalökte magát. Az egyik ápoló a szemét forgatva nagyot sóhajtott. – Most majd elkezdi téríteni magukat, figyeljenek csak. Maggie az arcukat fürkészte. A nyakát nyújtogatta, egy teknőshöz hasonlított, amelyik éppen most dugja ki a fejét a páncélja alól. – Én vagyok az út – kezdte –, és én vagyok a fény. És mérget vehetsz rá, hogy nem sütöm meg a kibaszott pitéidet. Nem sütöm meg. Felfogtad? – Hát persze – felelte Chuck. – Meghiszem azt – mondta Teddy. – Nem lesz pite. – Itt voltál, és itt is maradsz – folytatta Maggie a levegőbe szippantva. – Ez a jövőd és a múltad, úgy kering, ahogyan a Hold kering a Föld körül. – Igen, asszonyom. Közelebb hajolt, és megszaglászta őket. Először Teddy, aztán Chuck következett. – Titkokat őriznek. Az élteti ezt a poklot. 125
– Hát igen, ez meg a piték – jegyezte meg Chuck. A nő rámosolygott, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy áttetsző alak lépett volna a testébe, és haladt volna el a pupillái mögött. – Nevessen – mondta Chucknak. – Jót tesz az ember lelkének. Nevessen. – Rendben, asszonyom – felelte Chuck. – Majd így teszek. Begörbített ujjával megérintette az orrát. – így akarom megőrizni az emlékezetemben, amikor nevet. Aztán megfordult, és elindult tovább. Az ápolók mellé szegődtek, majd az átjáró végén eltűntek egy mellékajtóban. Chuck szólalt meg először: – Vicces egy öreglány. – Olyan kedves, hogy hazavinnéd anyucinak ajándékba. – Aztán megölné anyucit, és elásná a fészerben. Még mindig nem… – Chuck cigarettára gyújtott. – Laeddis. – Megölte a feleségem. – Ezt már mondtad. Hogyan? – Piromániás gyújtogató volt. – Ezt is mondtad. – Ő volt az épület karbantartója. Összetűzésbe került a tulajdonossal, aki kirúgta. Akkoriban csak annyit lehetett tudni, hogy a tüzet gyújtogatás okozta. Valaki lángra lobbantotta az épületet. Laeddis rajta volt a gyanúsítottak névsorán, de beletelt egy időbe, míg megtalálták. És mire előkerült, már összeeszkábált magának egy alibit. A francba is, még abban sem voltam biztos, hogy ő tette. – És mi változtatta meg a véleményedet? – Egy éve fellapoztam egy újságot, és megláttam a hírekben. Felgyújtotta az iskolát, ahol dolgozott. Ugyanaz a történet: kirúgták, visszajött, tüzet rakott az alagsorban. A kazánt gyújtotta be, hogy felrobbanjon. Az elkövetés módja tökéletesen megegyezett. Nem voltak gyerekek az iskolában, de az igazgatónő, aki késő estig dolgozott, bent égett. Laeddis a 126
tárgyaláson azt állította, hogy hangokat hallott. Aztán a Shattuckba került. Történhetett ott valami – fogalmam sincs, hogy mi –, ezért úgy fél éve átszállították ide. – De senki se látta. – Az A és a B Részlegen senki. – Ami azt jelenti, hogy a C Részlegen van. –Aha. – Vagy halott. – Elképzelhető. Még egy ok, hogy megkeressük a temetőt. – Tegyük fel, hogy mégsem halt meg. – Rendben… – Ha megtaláljuk, Teddy, mihez kezdesz? – Fogalmam sincs. – Ne szarakodj velem, főnök. Két ápolónő közeledett feléjük. A falhoz húzódva próbáltak elbújni az eső elől. A sarkuk hangosan kopogott a kövön. – Maguk aztán jól eláztak – szólt oda az egyik. – Hát nedvesek is vagyunk – felelte Chuck, és a falhoz közelebb álló alacsony, rövid, fekete hajú lány felnevetett. Miután eltávolodtak, a fekete hajú ápolónő a válla fölött hátrapillantott. –Maguk mindenkivel így flörtölnek? – Attól függ – felelte Chuck. – Hogy? – Milyen az állomány. Erre mindketten megálltak egy pillanatra, aztán leesett nekik a poén. A fekete hajú nővérke a barátnője vállára hajtotta a fejét, és hangos nevetésben törtek ki, majd beléptek az ajtón. Istenem, Teddy mennyire irigyelte Chuckot. Azért, mert képes volt hinni abban, amit mondott. Hitt a bolondos flörtölésekben, a katonaságnál megszokott villámgyors és értelmetlen szócsatákban. De legjobban súlytalan vonzerejét irigyelte. A vonzerő terén Teddy sosem állt valami jól. A háború után a helyzet tovább romlott. Dolores halálát követően pedig egyszerűen katasztrofálissá vált. 127
A vonzerő azok kiváltsága lett, akik még mindig hittek a dolgok alapvető jóságában. A tisztaságban és a cölöpkerítésekben. – Tudod, Chuck – kezdte Teddy –, tegnap hajnalban együtt voltam a feleségemmel. A Coconut Grove-ban történt tűzesetről beszélt. – Tényleg? – Ott találkoztunk először. A Grove-ban. Volt egy gazdag szobatársa, és csak azért engedtek be, mert kifizették a katonáknak járó kedvezményes belépőt. Ez közvetlenül azelőtt történt, hogy kihajóztunk volna. Végigtáncoltuk az éjszakát. Még foxtrottoztunk is. Chuck a nyakát kinyújtva figyelte Teddy arcát. – Nehéz elképzelni, ahogy foxtrottot jársz, de azért megpróbálom. – Hé, ha láttad volna a feleségemet azon az estén, úgy ugráltál volna körbe a teremben, mint egy nyuszika, ha éppen azt akarja. – Szóval a Coconut Grove-ban ismerted meg. Teddy bólintott. – Abban az időben égett le, amikor éppen Olaszországban voltam. Igen, ott voltam. Nem is tudom… azt hiszem, Dolores túl nagy jelentőséget tulajdonított ennek a ténynek. Retteget a tűztől. – És végül egy tűzben halt meg – mondta Chuck halkan. – Nagy kibaszás, mi? – Teddy megpróbált még egyszer belekapaszkodni a hajnali látomásba. Ahogy Dolores a fürdőszoba falának támasztja a lábát, meztelen testét a kiszáradt szappanhab fakófehér foltjai borítják. – Teddy? Teddy felpillantott. Chuck a karját széttárva így szólt: – Segítek neked. Nem számít, mit akarsz. Meg akarod keresni Laeddist, hogy végezz vele? Részemről frankó. – Frankó – ismételte mosolyogva Teddy. – Ezt már évek óta nem hallottam… 128
– De főnök, azt mindenképpen tudom kell, hogy mire számítsak. Nem hülyéskedek. Tisztáznunk kell, hogy mi a faszt akarunk, különben egy újabb Kefauver-féle kihallgatáson találjuk magunkat. Manapság mindenki figyel, érted? Mindenkit szemmel tartanak. A világ minden percben egyre kisebb és kisebb lesz. – Chuck félresimította bozontos haját a homlokából. – Gondolom, ismered a helyet. Biztosan tudsz még egy pár szarságról, amit nem mondtál el. Fogadni mernék, hogy azért jöttél ide, mert kárt akarsz tenni valakiben. Teddy a szívére tette a kezét. – Komolyan mondom, főnök. Teddy csak ennyit mondott. – Jól eláztunk. – És? – Arra gondoltam, nagyon zavarna-e, ha még jobban eláznánk? A kapun át távoztak, majd a part mentén haladtak tovább. Az eső mindent elborított. Hatalmas, ház nagyságú hullámok ostromolták a parti sziklákat. Magasan kiemelkedtek a tengerből, majd a mélybe zúdulva átadták helyüket az újabb hullámoknak. – Nem akarom megölni – próbálta túlüvölteni a hullámok morajlását Teddy. – Nem? – Nem. – Nem tudom, higgyek-e neked. Teddy a vállát vonogatta. – Ha az én feleségemet ölte volna meg? – folytatta Chuck. – Kétszer is kinyírnám. – Belefáradtam az öldöklésbe – mondta Teddy. – A háborúban elveszítettem a fonalat. Szerinted lehetséges ez, Chuck? Mégis így van. – Akkor is. A feleségedről van szó, Teddy.
129
Egy éles fekete kövekből álló sziklalépcsőre bukkantak, amely a partról a fák irányába vezetett. Felmásztak, és a szárazföld belseje felé vették az irányt. – Nézd – kezdte Teddy, amikor felértek egy kis fennsíkra, ahol a magas fák felfogták az eső egy részét –, nekem még mindig a munka a legfontosabb. Kiderítjük, mi történt Rachel Solandóval. És ha véletlenül belefutunk Laeddisbe? Remek. Elmondom neki, hogy tudom, ő ölte meg a feleségem. Elmondom neki, hogy várni fogom, amikor kiszabadul. Elmondom neki, hogy egy pillanatig sem fogja élvezni a szabad levegőt, amíg én életben vagyok. – Ez minden? – érdeklődött Chuck. – Igen, ez minden. Chuck a kabátja ujjával megtörölte az arcát, és hátrasimította a haját a homlokából. – Nem hiszek neked. Egyszerűen nem hiszek, és kész. Teddy a fák gyűrűjén túl, déli irányban megpillantotta az Ashecliffe tetejét, és mindig éber ablakait. – Szerinted Cawley sejti, miért vagy itt igazából? – Igazából Rachel Solando miatt vagyok itt. – Bazmeg, Teddy, ha ez a fazon nyírta ki a feleséged, akkor… – A gyilkosságot nem varrták a nyakába. Nincsen semmi kapcsolat közöttünk. Semmi. Chuck egy földből kiálló kőre telepedett. A fejét lehajtva próbálta kivédeni az esőt. – Mi van a temetővel? Miért nem próbáljuk megkeresni, ha már úgyis kimerészkedtünk ebben az időben? Ha találunk egy „Laeddis” feliratú sírkövet, legalább a nehezén túl leszünk. Teddy a fák felé fordult, a mélyükben rejlő sötét mélységet nézte. –Rendben. Chuck feltápászkodott. – Amúgy mit mondott neked? – Kicsoda? 130
– A beteg. – Chuck csettintett egyet az ujjával. – Bridget. Amikor elküldött vízért. Tudom, hogy mondott neked valamit. – Nem mondott semmit. – Nem? Hazudsz. Tudom, hogy… – Írt – mondta Teddy, és a viharkabát zsebeiben kutatott a jegyzetfüzet után. Végül az egyik belső zsebben találta meg. Lapozgatni kezdett. Chuck fütyörészett, és közben egyhelyben menetelve dobolt a lábával a puha földön. Amikor Teddy megtalálta az oldalt, odaszólt neki: – Adolf, elég. Chuck odalépett mellé: – Na, megvan? Teddy bólintott, és úgy tartotta a füzetet, hogy Chuck is lássa. Egyetlen rövid szó állt a lapon. A rácsorogó esőcseppek már félig lemosták: FUSS!
131
9 A kövekre a parttól körülbelül fél mérföldre találtak rá. Az égbolt szédítő iramban sötétedett a palaszürke felhők alatt. Esőtől csillogó, csúszós tengeri fűvel borított meredélyeken verekedtek át magukat. Mindketten tetőtől-talpig sárosak lettek, ahogyan botladozva másztak felfelé. Sík mező terült el a lábuk előtt. Olyan lapos volt, mint a felhők alja. A néhány magányos bokrot, a viharos szél hordta vastag levelet, valamint a rengeteg kavicsot leszámítva teljesen kopár volt. Teddynek eleinte úgy tűnt, mintha nemcsak a levelek, de a kövek is a szél hátán érkeztek volna. Félúton lefelé a sziklafalon megtorpant, hogy még egyszer szemügyre vegye őket. Az apró, gondosan összerakott kőhalmok szétszórva álltak a mezőn. Egy-egy halom legfeljebb tizenöt centire volt a hozzá legközelebb állótól. Teddy Chuck vállára téve a kezét, a kupacokra mutatott. – Hány halmot látsz? Chuck meghökkenve kérdezett vissza: – Micsoda? – Azok a kövek. Látod őket? – folytatta Teddy. –Aha. – Külön kupacokba rakta őket valaki. Számold meg, hány van belőlük. Chuck úgy nézett a másikra, mintha Teddynek az agyára ment volna a vihar. – Ezek csak kövek. – Nem hülyéskedek. Chuck egy darabig még nézte a társát, aztán a mező felé fordult. Egy perc múlva így szólt: – Szerintem tíz. – Szerintem is. Chuck lába megcsúszott a sárban, elkezdett hadonászni a kezével, de Teddy még időben elkapta, és addig tartotta, amíg a fiú visszanyerte az egyensúlyát. 132
– Le tudunk itt mászni? – kérdezte Chuck egy barátságos fintorral fejezve ki bosszúságát. Végül sikerült valahogy lejutniuk. Teddy a kövek felé indult. A halmok két sort alkottak egymás felett. Egyik-másik kupac sokkal kisebb volt a többinél. Akadt olyan, amelyik mindössze három-négy kőből állt, míg volt néhány, amely több mint tíz – sőt akár húsz – követ is tartalmazott. Teddy végigsétált a két sor között, majd hirtelen megállt, és Chuckhoz fordulva így szólt: – Elszámoltuk. – Hogy érted? – Látod itt a két halom között? – Teddy megvárta, amíg Chuck csatlakozik hozzá. – Ez a kő egy külön kupacnak számít. – Ilyen szélben? Kizárt. Egy másik rakásból gurult ide. – Pontosan egyenlő távolságra van a körülötte lévő halmoktól. Jobbra és balra is tizenöt centire van a következő kupac. A másik sorban kétszer fordul elő ugyanez. Két magányos kavics. – És akkor mi van? – Tizenhárom kőhalom, Chuck. – Szerinted ő pakolta fel ezeket, mi? Ez jár a fejedben, ugye? – Nem véletlenül kerültek ide, az biztos. – Egy újabb rejtvény. Teddy leguggolt a kövek mellé. A kapucnit a fejébe húzta, a viharkabátot pedig összekapcsolta a térde előtt. Így próbálta megvédeni a füzetet az esőtől. Oldalazva haladt, mint egy rák. Minden egyes kupac előtt megállt, megszámolta a köveket, majd lejegyezte a füzetébe. Amikor végzett, tizenkét szám állt a lapon: 18-1-4-9-5-4-23-1-12-4-19-14-5. – Lehet, hogy a világ legnagyobb számzárának a kombinációja – mondta Chuck. Teddy becsukta a füzetet, és a zsebébe csúsztatta. – Nem rossz ötlet. 133
– Köszönöm, köszönöm – hajlongott Chuck. – Minden éjjel kétszer fellépek a Catskillsben. Ugye eljössz, ha szépen kérlek? Teddy lehúzta a fejéről a kabátot, és megállt. Záporoztak rá az esőcseppek, és a szél is kezdett újból magára találni. Észak felé indultak. Jobb kéz felé sziklák emelkedtek a magasba, a másik irányban, a széllökések és az eső fátylának takarásában az Ashecliffe bújt meg. Az idő érezhetően rosszabbra fordult az utolsó fél órában. A vállukat egymásnak nyomva dülöngéltek, mint két részeg, és próbálták kivenni, mit mond a másik. – Cawley érdeklődött, hogy dolgoztál-e a katonai hírszerzésnek. Hazudtál neki? – Igen is, meg nem is – felelte Teddy. – Alkalmatlannak minősítettek a sorkatonai szolgálatra. – Akkor mégis hogyan léptél be? – Az a bevett szokás, hogy ilyenkor rádiós iskolába küldenek. – És onnan? – Egy gyorstalpaló a Katonai Egyetemen, és végül, igen, a Hírszerzés. – Akkor mégis hogyan kerültél a seregbe? – Elbasztam. – Az erős szél miatt Teddynek ordítania kellett, hogy a másik hallja, amit mond. – Az egyik dekódolásnál elszúrtam valamit, és rosszul adtam meg az ellenség koordinátáit. – Mennyivel lőttél mellé? Teddy még mindig hallotta a rádióból kiszűrődő zajokat. Üvöltés, légköri zörejek, kiáltozás, zörejek, gépfegyverropogás, még több üvöltés és kiáltozás és zörej kíséretében. És annak a fiúnak a hangja a háttérben: – Nem láttátok a darabjaimat? – Körülbelül a fele zászlóalj ott maradt – kiabálta Teddy a szélzúgásban. –Ledarálták őket, mint a fasírtot. 134
Egy darabig nem hallott mást, csak a szél üvöltését. Végül Chuck szólalt meg: – Sajnálom. Ez borzalmas. Felmásztak egy dombra, de amikor a tetejére értek, a szél majdnem lesöpörte őket. Teddy azonban megragadta Chuck könyökét, és fejüket a földre szegezve nekilódultak. Egy ideig behúzott fejjel, összegörnyedve haladtak tovább. Először észre sem vették a sírköveket. Már alig láttak valamit az esőtől, de azért tovább vonszolták magukat, míg végül Teddy belebotlott egy ledőlt kőtáblába. A szél kifordította a mélyedésből, amelyben állt, és most a hátán fekve nézett fel Teddyre. Jacob Plugh Bosun cimborája 1832-1858 Nem messze tőlük kettétört egy fa. A reccsenésnek olyan hangja volt, mintha valaki baltával szakított volna be egy bádogtetőt. Chuck ijedtében felkiáltott. A szél pedig felkapott néhány nagyobb fadarabot, amelyek aztán az orruk előtt zúgtak el. Beléptek a temetőbe. Az arcukat megpróbálták a kezükkel eltakarni. A sár, a levelek és a fadarabok mintha életre keltek volna, mintha feltöltődtek volna elektromossággal. Jó párszor elestek, és a szél már csaknem teljesen elvakította őket. Teddy egy széles, koromfekete dolgot vett észre. Azonnal megpróbálta felhívni rá Chuck figyelmét, de a hangját elnyomta a vihar üvöltése. Valami elrepült a feje mellett, olyan közel, hogy úgy érezte, a haját súrolja. Rohantak, és a szél majdnem kisöpörte a lábukat, a talaj pedig a térdüknek csapódva felemelkedett. A mauzóleum acélajtaja kiszakadt a sarkából. A fal tövét sűrű gaz borította. Ahogy Teddy feltépte az ajtót, a szél a testébe kapaszkodva a súlyos acéllemezzel együtt a falnak vágta. Miközben a földre zuhant, az ajtó kiugrott félig letört sarkából, és csikorogva újból a falnak csapódott. Teddy a 135
sárban csúszkálva talpra állt. A szél a vállát csapkodta. Fél térdre esett, és a mauzóleum sötét bejáratával farkasszemet nézve előrevetette magát. A mocsokban kúszva bemászott az épületbe. – Láttál már valaha ehhez fogható vihart? – kérdezte Chuck, miközben a bejáratban állva figyelték a sziget fölött tombolva örvénylő vihart. A szél zavaros volt a sár, a levelek, a faágak, a kövek, a folyamatosan zuhogó eső miatt, és úgy visított, mint egy disznócsorda. A vihar hatalmas darabokat tépett ki a földből. – Soha – felelte Teddy, és egyszerre kezdtek hátrálni a bejárattól. Chuck talált egy doboz száraz gyufát a kabátja belső zsebében. Három szálat gyújtott meg egyszerre, miközben a testével próbálta elállni a szél útját. Észrevették, hogy a terem közepén fekvő betonlap, ahol a koporsókat és a holttesteket szokták elhelyezni, most üresen áll. Feltehetően elszállították, vagy ellopták a temetéseket követő évek során. A betonlap túloldalán egy kőpadot építettek a falba. Félúton jártak a pad felé, amikor a gyufák elaludtak. A szél az ajtót a falhoz vágva újból végigsöpört a bejáraton. Odabotorkáltak a padhoz, és leültek. – Azér' ez nem semmi, he? – érdeklődött Chuck. – Teljesen bekattant az anyatermészet. És az égnek milyen színe van… Láttad, ahogyan az a sírkő hátrabukfencezett? – Igaz, löktem rajta egyet, de meg kell hagyni, így is lenyűgöző volt. – A mindenit. – Chuck kicsavarta a nadrágja szárát, a víz tócsákban állt a lábainál. Átázott pólója a mellkasához tapadt. – Asszem, mégsem kellett volna ennyire eltávolodnunk a központtól. Lehet, hogy itt kell kihúznunk, amíg véget ér a vihar. – Nem tudok túl sokat a hurrikánokról, de úgy érzem, ez még csak most fog igazán belemelegedni. 136
– És ha megváltozik a szélirány? Az egész temető a nyakunkba zúdul. – Azért én mégis csak jobban érzem magam itt bent, mint odakint. – Az tuti. Egy magaslatot átkutatni, amikor tombol a hurrikán… Nekünk is kurva sok eszünk van, mi? – Olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még csak az eső zuhogott, másik pillanatban már Dorothyval repültünk Óz, a nagy varázsló felé. – Az volt ám a tornádó. – Melyik? – Kansasban. – Ja. A vihar egyre hangosabban üvöltött. Teddy hallotta, ahogyan a szél nekiütközik a hátuk mögötti vastag kőfalnak, mintha ököllel dörömbölt volna rajta, aztán érezte a széllökések okozta apró remegéseket a hátában. – Még csak most jön bele igazán – ismételte Teddy. – Szerinted mit csinálnak a dilisek odabent? – Versenyt ordítanak a viharral. Egy darabig szótlanul cigarettáztak. Teddynek eszébe jutott az a nap, amikor az apja hajóján először ismerte fel, hogy a természet ugyan közömbös neki, de mégis sokkal erősebb nála. Látta maga előtt a vihart, mint egy horgas csőrű sólymot, amint károgva lecsap a mauzóleumra. Ez a dühödt valami képes a hullámokat toronymagasra korbácsolni, a házakat gyufaszálakká aprítani, és erős markával könnyedén felkaphatná Teddyt, hogy aztán egészen Kínáig hajítsa. – Negyvenkettőben Észak-Afrikában szolgáltam – szólalt meg Chuck. – Jó pár homokvihart túléltem. De az semmi se volt ehhez képest. Habár meglehet, hogy csak megszépülnek az emlékek. Talán a homokviharok is voltak ilyen borzalmasak. – Ezt még elviselem – mondta Teddy. – Úgy értem, nem indultam volna el, ha előre tudom, mi fog történni, de még 137
akkor is jobb, mint a hideg. Az Ardennekben, istenem, amint kifújtad a levegőt a szádon, azonnal megfagyott. A mai napig nem tudom elfelejteni. Az ujjaim annyira kihűltek, hogy úgy éreztem, mintha szabályosan meggyulladtak volna. Ehhez mit szólsz? – Észak-Afrikában a hőség volt elviselhetetlen. Sorban dőltek ki az emberek. Az egyik pillanatban még a fedélzeten álltak, a másikban már elterültek a földön. Egy csomóan infarktust kaptak. Annak a srácnak, akit lelőttem, annyira felpuhult a bőre a hőségben, hogy amikor a találattól megpördült, végig kellett néznie, ahogyan a bőrszövet kirepül belőle a teste túloldalán. – Chuck a kőpadon dobolt az ujjaival. – Végignézte, ahogyan a golyó kirepül belőle – folytatta halkan. – Istenemre esküszöm. – Ő volt az egyetlen fazon, akit megöltél? – Nagyjából. És te? – Én ennek az ellenkezője voltam. Rengeteget öltem. A legtöbbjüket láttam is. – Teddy hátradőlt, és a fejét a falnak támasztva a mennyezetet fürkészte. – Ha valaha fiam születne, nem tudom, hogy elengedném-e a háborúba. Még akkor sem, ha olyan háborúról lenne szó, mint amilyen ez volt, ahol az embernek nem volt más választása. Szerintem ezt senkitől sem követelhetnénk meg. – Mit? – A gyilkolást. Chuck felhúzta a térdét. – A szüleim, a barátnőm, néhány haver, akiket kiszuperáltak az alkalmassági vizsgán, mind azt kérdezik, hogy… Tudod, ugye? –Aha. – Hogy milyen érzés volt? Erre kíváncsiak. Az ember ilyenkor legszívesebben azt mondaná: „Fogalmam sincs, milyen érzés volt. Valaki mással történt. Mintha felülről néztem volna végig az egészet.” – Chuck széttárta a kezét. – Képtelen vagyok ennél jobban elmagyarázni. Azért volt valami értelme? 138
Teddy átvette a szót. – Dachauban az őrök megadták magukat. Ötszáz SS-katona. Megjelent néhány tudósító is a helyszínen. Ők is látták a vasútállomáson a hullahegyeket. Pontosan ugyanazt a szagot érezték, amit mi. Néztek minket, és azt akarták, hogy tegyük meg, amit mi is meg akartunk tenni. És hidd el, hogy kurvára meg akartuk tenni. Kivégeztük őket. Minden egyes kibaszott fritzet. Elvettük a fegyvereiket, a falhoz állítottuk őket, és kivégeztük mindet. Több mint háromszáz embert géppuskáztunk le. Aztán végigsétáltunk a földön heverő testek mellett, és fejbelőttünk mindenkit, aki még lélegzett. Mi volt ez, ha nem háborús bűn? De, Chuck, ez volt a legkevesebb, amit megtehettünk. A kibaszott tudósítók tapsoltak örömükben, a foglyok meg olyan boldogok voltak, hogy elsírták magukat. Néhány rohamosztagost átadtunk nekik. Darabokra szaggatták őket. Mire besötétedett, ötszáz lelket tűntettünk el a föld színéről. Legyilkoltuk őket. Nem védhették meg magukat, nem harcolhattak. Emberölés volt. Mégis minden fekete-fehérnek tűnt. Fogadjuk el, hogy sokkal rosszabbat érdemeltek volna – de mégis hogyan tudsz együtt élni ezzel? Hogyan mondod el a feleségednek, a szüleidnek, a gyerekeidnek, hogy mit tettél? Hogy fegyvertelen embereket végeztél ki? Gyerekeket öltél? Katonai egyenruhás, felfegyverzett gyerekek, de akkor is csak gyerekek, válasz: nem mondhatod el nekik. Sohasem fogják megérteni. Mert amit tettél, ugyan a jó ügy érdekében tetted, de mégis helytelen volt. És ezt már sosem fogod lemosni magadról. Egy idő után Chuck így folytatta: – Legalább a jó ügy érdekében tetted Találkoztál már azokkal a szegény ördögökkel, akik Koreából tértek haza? A mai napig fogalmuk sincs, mit kerestek ott. Megállítottuk Adolfot. Életek millióit mentettük meg. Nem igaz? Elértünk valamit, Teddy. – Ja, elértünk – ismerte el Teddy. – Van, amikor ennyi is elég. – Elég kell, hogy legyen. Nem igaz? 139
Egy egész fa repült el az ajtó előtt, fejtetőre állva, a gyökere úgy meredt az ég felé, mint egy agancs. – Láttad ezt? – Aha. Az óceán közepén fog magához térni, és azt mondja: „Hé, álljunk csak meg egy pillanatra. Itt valami nem stimmel.” – „Nekem valahol arrafelé kellene lennem.” – „Évekbe telt, amíg az a domb végre úgy nézett ki, ahogyan mindig is szerettem volna.” Halkan felnevettek a sötétben, és a vihar lázálomszerű tombolását figyelték. – Valójában mennyit tudsz erről a helyről, főnök? Teddy megvonta a vállát. – Néhány dolgot. Semmire sem elég, csak arra, hogy begyulladjak. – Ó, ez nagyszerű. Ha te be vagy tojva, egy átlagos halandónak mit kell éreznie? Teddy elmosolyodott. – Talán gyilkos pánikot. – Rendben, akkor gondold azt, hogy én is megijedtem. – Ez a hely kísérleti létesítményként ismert. Említettem már a radikális gyógymódokat. A működtetéshez szükséges pénzt részben a Nemzetközösségtől, részben a Szövetségi Büntetőintézetek Hivatalától, de legfőképpen az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által 1951-ben felállított alapból kapják. – Hoppá – hökkent meg Chuck. – Ez remek. Harcoljunk a komcsik ellen a bostoni öböl egyik szigetén. Mégis hogyan lát hozzá ehhez az ember? – Az emberi elmével kísérleteznek. Én erre tippelek. Írd le, amit tudnak, az eredményeket pedig passzold át Cawley haverjainak az OSS-nél, vagy esetleg a CIA-nál. Nem tudom. Mond neked valamit a fenciklidin szó? Chuck megrázta a fejét. – LSD? Meszkalin? – Nem, egyik sem. 140
– Ezek mind hallucinogén szerek – folytatta Teddy. – Olyan drogok, amelyek hallucinációkat okoznak. – Eddig világos. – Még a legkisebb adag is elég ahhoz, hogy teljesen normális emberek – mint például te, vagy én – különböző furcsa dolgokat lássanak. – Például fejtetőre állt repülő fákat, amint elhúznak az ajtó előtt? – Pont ez a bökkenő. Ha mindketten látjuk, akkor nem lehet hallucináció. Mindenki valami mást lát. Mit szólnál, ha mondjuk lehajtanád a fejedet, a karjaid kobrává változnának, aztán ezek a kobrák felágaskodva, az állkapcsukat széttárva, megpróbálnák bekapni a fejed? – Hát azt, hogy kurva szar napom van. – És ha az esőcseppek tűzgolyókká változnának? Vagy mondjuk egy bokor támadni készülő tigrissé? – Az még annál is szarabb nap lenne. Azt gondolnám, Chuck, kár volt kikászálódnod az ágyból. De várjunk csak, szerinted egy drog képes elhitetni veled, hogy ez a rengeteg szarság valóban megtörténik? – Nem csak „képes” rá, hanem el is hiteti. Ha a megfelelő dózist kapod, akkor biztosan hallucinálni fogsz. – Ez aztán a cucc. – Hát igen. Ha pedig nagy adagban használják? A hatásuk feltehetően a súlyos skizofréniához hasonló állapotot idéz elő. Az a, hogy is hívják, Ken, meg van győződve róla, hogy kihűltek a lábai. Leonóra Grant pedig nem veled, hanem Douglas Fairbanksszel találkozott. – Ne feledkezz meg Charlie Chaplinről sem, kedves barátom. – Szívesen eljátszanám, de sajnos nem emlékszem a hangjára. – Ez jó volt. Ezzel simán felléphetnél, mint humorista. 141
– Van néhány dokumentált eset skizofrén betegekről, akik letépték a saját arcukat, mert azt hitték, hogy a kezük valamilyen állattá változott. Nem létező dolgokat látnak, hangokat hallanak, melyet rajtuk kívül senki más. Teljesen biztonságos tetőkről vetik le magukat a mélybe, mert azt hiszik, hogy az épület lángokban áll, és így tovább. A hallucinogének is hasonló téveszméket okoznak. Chuck ujjával Teddyre mutatott. – Hirtelen milyen tudományos lett a hangnem. Tőled azért nem ezt várná az ember. – Mit mondhatnék? – folytatta Teddy. – Azért egy kicsit utánajártam a dolognak. Szerinted milyen eredménnyel jár, ha súlyos skizofréniában szenvedő betegeket hallucinogén szerekkel kezelnek? – Ezt senki sem vállalná be. – Pedig legálisan végeznek ilyen kísérleteket. A skizofrénia kizárólag az emberi fajra jellemző betegség. A patkányok, a nyulak vagy a tehenek kimaradnak belőle. Ezért aztán hogyan lehet kipróbálni az új gyógymódokat? – Embereken. – Gratulálok, nyertél egy szivart! – De néha a szivar is csak egy szivar, nem igaz? – Ha úgy tetszik – mondta Teddy. Chuck kezét a kőlapra téve megállt, és a vihart figyelte. – Szóval olyan drogokkal tömik a skizofréneket, amiktől még jobban becsavarodnak? – Ez az egyik tesztcsoport. – És még milyen csoportok vannak? – Egészséges embereken vizsgálják, hogyan reagál az agyuk a hallucinogénekre. – Lófaszt. – Ez csak attól függ, hogy bűnügyi nyilvántartásba kerül-e az ügy, haver. Ugorj be egy pszichiátriai kongresszusra, ha teheted. Én már voltam ilyenen. 142
– De az előbb mondtad, hogy ez egy legális ügy. – Igen, az – mondta Teddy. – Ugyanúgy, mint ahogyan a fajnemesítési kutatások is törvényesek voltak. – De ha egyszer legális a dolog, akkor nem tehetünk semmit. Teddy is a kőlapnak dőlt. – Vita nincs. Nem azért vagyok itt, hogy bárkit is letartóztassak. Legalábbis egyelőre. Azért küldtek ide, hogy információt gyűjtsek. Ez minden. – Várjunk csak. Azt mondtad, hogy küldtek? Az istenit, Teddy, jelenleg milyen mélyen ülünk a szarban? Teddy nagyot sóhajtva Chuckra nézett: – Elég mélyen. – Csak lassan a testtel – mondta Chuck a kezét a magasba emelve. – Kezdjük a tetejével. Hogyan kerültél bele ebbe az egészbe? – Laeddisszel kezdődött. Egy éve – kezdte Teddy. – Felkerestem a Shattuckban. Úgy tettem, mintha ki akarnám hallgatni. Kitaláltam valami baromságot, hogy az egyik ismert bűntársa ellen szövetségi elfogatóparancsot adtak ki, és hogy Laeddis segítségével biztosan fényt deríthetnénk a hollétére. Persze Laeddis már nem volt ott. Időközben áthelyezték Ashecliffe-re. Amikor felhívtam őket, azt mondták, hogy a fazonnak semmi nyoma. – Aztán beindult a fantáziám. Körbetelefonáltam a város elmegyógyintézeteit. Mindenki hallott már az Ashecliffe-ről, de senki sem akart beszélni róla. Felhívtam a Renton Igazságügyi Elmegyógyintézet igazgatóját. Egy párszor összefutottam már vele korábban is. Azt mondtam neki, „Bobby, mi olyan nagy szám ezen? Egy kórház meg egy börtön, ugyanolyan hely, mint a tiéd.” Erre a fejét csóválva így szólt: „Teddy, az a hely valami egészen más. Egy szigorúan titkos börtönkórház. Ha lehet, messzire kerüld el.” – Aztán? – De te mégsem kerülted el – szólalt meg Chuck. – Ráadásul engem jelöltek ki melléd kísérőnek. 143
– Ez eredetileg nem tartozott a tervhez – mondta Teddy. – A szolgálatban lévő ügynök rendelte el, hogy vegyek magam mellé valakit, úgyhogy magam mellé vettem valakit. – Azaz csak a megfelelő ürügyre vártál, hogy beugorhass, nem? – Valahogy úgy – felelte Teddy. – A kurva életbe is, nem mertem volna fogadni, hogy valaha eljön a megfelelő alkalom. Úgy értem, még ha ki is tör egy börtönlázadás, akkor sem biztos, hogy éppen a környéken vagyok. És mi van, ha valaki mást bíznak meg az üggyel. A kurva életbe, ez legalább egymillió „ha.” Szerencsém volt. – Szerencséd? A faszt. – Micsoda? – Ez nem szerencse, főnök. A szerencse másként működik. Az egész világ másként működik. Azt hiszed, hogy csak úgy véletlenül neveztek ki erre a feladatra? – Biztos vagyok benne. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de… – Amikor először felhívtad az Ashecliffe-t Laeddis ügyében, igazoltad magad? – Hát persze. –Nos akkor… – Chuck, ez pontosan egy évvel ezelőtt történt. – És? Szerinted talán nem tartottak szemmel? Különösen, ha egy olyan betegről van szó, aki nem szerepel a nyilvántartásban? – Megint csak azt tudom mondani: tizenkét hónapja történt. – Az istenit, Teddy. – Chuck lehalkította a hangját, tenyerét a kőlapra támasztva mély lélegzetet vett. – Tegyük fel, hogy valami csúnya szarkavarás folyik itt. Mi van, ha még azelőtt rád tapadtak, hogy betetted volna a lábad a szigetre? Mi van, ha ők intézték el, hogy ide gyere? – Egy nagy szart. 144
– Szart, mi? Mégis hol van Rachel Solando? Mutass egyetlen árva bizonyítékot, ami a létezésére utal. Az orrunk alá tolták egy nő fényképét, meg egy aktát, amit akárki pillanatok alatt összeállíthatott. – De Chuck, ha ők találták ki Rachel Solandót, ha ezt az egészet ők rendezték meg, azt akkor sem tudták volna elintézni, hogy én kapjam meg az ügyet. – Te mondtad, hogy végeztél egy kis kutatómunkát, Teddy. Körbeszaglásztad a helyet, kérdezősködtél. Még a szennyvíztisztító telepet is elektromos kerítéssel vették körbe. Az intézet egy kész erődítmény. Háromszáz férőhelyük van, de a betegek száma nem éri el a százat. Kurvára ijesztő ez a hely, Teddy. Az összes többi kórházban kussolnak róla, és neked ez egyáltalán nem gyanús? Aztán itt van az igazgató az OSS-kapcsolataival, meg egy titkos pénzalap, amit az ATVB hozott létre. Mintha nagybetűkkel felfestették volna a bejárat fölé, hogy „Az intézetben titkos kormányzati akció folyik.” Ezek után meglep, hogy nem te tartottad szemmel őket az elmúlt egy évben, hanem ők figyeltek téged? – Hányszor kell még elismételnem, Chuck: honnan a francból tudták volna előre, hogy engem bíznak meg Rachel Solando ügyével? – Te tényleg ilyen kibaszott hülye vagy? Teddy kihúzta magát, és a másikra nézett. Chuck feltartotta a kezét. – Bocs, ne haragudj. Egy kicsit ideges vagyok. – Semmi gáz. – Csak annyit akarok mondani, főnök, hogy ezek itt tudták, két kézzel kapsz minden lehetőség után, hogy ide jöhess. A feleséged gyilkosa itt van. Mindössze el kellett játszani, hogy valaki megszökött. Aztán akár mérget is vehettek rá, ha kell, akár az öblöt is képes lennél átugrani, csak hogy bejuss a szigetre. 145
Az ajtó kiszakadt egyetlen megmaradt sarkából, és hatalmas erővel a bejáratnak csapódott. Nézték, ahogyan a köveknek vágódik, majd a levegőbe emelkedve átrepül a temető felett, és eltűnik az égben. Mindketten a bejáratra bámultak, aztán Chuck szólalt meg: – Ezt mindketten láttuk, ugye? – Embereket használnak kísérleti nyúlnak – folytatta Teddy. – Ez téged nem zavar? – Megrémít, Teddy. De honnan tudod mindezt? Azt mondtad, hogy információt kellett gyűjtened. Ki bízott meg a feladattal? – Emlékszel, amikor az első találkozásunkkor Cawley egy szenátor felől érdeklődött? – Igen. – Hurly szenátor, Demokrata Párt, New Hampshire. Egy, az elmeegészségügy finanszírozásával foglalkozó albizottság elnöke. Rájött, hogy milyen összegeket áramoltatnak erre a helyre, és nem tetszett neki, amit látott. Aztán véletlenül belebotlottam egy George Noyce nevű fickóba. Noyce egy darabig a C Részleg vendégszeretetét élvezte. Két hete szabadult a szigetről, amikor besétált egy attleborói bárba, és megkéselt egy rakás vendéget. Vadidegen embereket. A börtönben a C Részlegről, meg az ottani sárkányokról kezdett el magyarázni. Az ügyvédje szerette volna elérni, hogy védencét a „nem beszámítható” kategóriába sorolják. Ha valaki, hát Noyce tényleg megérdemelte volna. Őrült volt. Erre a fickó kirúgta az ügyvédjét, kiállt a bíró elé, és bűnösnek vallotta magát. Szinte könyörgött, hogy küldjék börtönbe, akármelyik börtönbe, csak kórházba ne. Egy évet húzott le a sitten, mire egy kissé magához tért, és láss csodát, az Ashecliffe-ről kezdett el mesélni. Bár a történetek nagy része őrültségnek tűnt, a szenátor mégsem osztotta a többség véleményét. 146
Chuck felült a kőlapra, és cigarettára gyújtott. Miközben kifújta a füstöt, Teddyt figyelte. – Mégis, hogyan talált rád a szenátor, és hogyan sikerült megtalálnotok Noyce-t? Teddynek egy pillanatra úgy tűnt, fénycsóvákat lát a kinti kavargásban. – Igazság szerint pont fordítva történt. Noyce talált rám, én pedig megtaláltam a szenátort. Bobby Farris segített, a Renton igazgatója. Egyik reggel felhívott, és megkérdezte, hogy még mindig érdekel-e az Ashecliffe. Természetesen azt mondtam, igen. Erre egy dedhami elítéltről kezdett mesélni, aki a legkülönbözőbb dolgokat híresztelte az ashecliffe-i börtönkórházról. Egy párszor elmentem Dedhambe, és beszéltem a fickóval. Noyce azt mondta, amikor az egyetemre járt, az egyik vizsgaidőszakban egy kicsit feszültebbnek érezte magát a kelleténél. Rákiabált egy tanárra, és ököllel bezúzta a hálószobájuk ablakát. Végül a pszichiátrián kötött ki. Valaki szóba elegyedett vele. A következő, amiről információnk van, hogy egy kevés zsebpénz fejében beleegyezett, rész vesz egy kísérletben. Aztán egy évvel később kirúgják az egyetemről, és súlyos skizofréniában szenved. Dühöngve rója az utcákat, látomások gyötrik, minden, ami kell. – Szóval ez a kölyök teljesen normálisnak indult… Teddy újból megpillantotta a fényeket, amint a vihar mélyén lobogtak. Közelebb lépett az ajtóhoz, és kinézett. Villámlás? Ebben lenne valami ráció, gondolta, de eddig még egyetlen villámot sem látott. – Teljesen hétköznapi volt, mint a rántott hús. Lehet, hogy voltak – hogy is mondják? – „indulatlevezetési nehézségei”, de mindent egybevetve, rendben volt a srác. Egy évre rá meg teljesen bekattant. Egy nap megpillant a Park Square-en egy fickót. Azt hiszi, hogy a professzor az, aki elsőként javasolta neki, vizsgáltassa meg magát a pszichiátrián. Nem akarom hosszú lére ereszteni a történetet: a fickó nem a professzor volt, 147
de Noyce ettől függetlenül rohadt módon kicsinálta. Ezután került az ashecliffe-i intézetbe. Az A Részlegre. De nem volt ideje megszokni a helyet. Mivel túlságosan erőszakossá vált, áthelyezték a C Részlegre. Telenyomták hallucinogén szerekkel, kihátráltak a szobából, és végignézték, ahogyan előjönnek a sárkányok, hogy felfalják. A fiú végül teljesen becsavarodott. Azt hiszem, egy kicsit őrültebb lett, mint amire számítottak, mivel a végén – csak azért, hogy lenyugtassák – végrehajtottak rajta egy műtétet. – Egy műtétet – ismételte Chuck. Teddy biccentett. – Transzorbitális lobotómia. Az egy vicces dolog, Chuck. Először elektrosokkal kiütnek, majd a szemeden keresztül az agyadba hatolnak egy, ezt kapd ki, jégcsákánnyal. Komolyan mondom. Nem szórakoznak az érzéstelenítéssel. Megböködnek egy kicsit itt, egy kicsit ott, aztán kihúznak néhány idegrostot az agyadból. Ennyi az egész, és hopp, már készen is vagyunk. Gyerekjáték. Chuck folytatta: – De hát a Nürnbergi törvények tiltják… – …hogy kizárólag a tudomány érdekében, embereken hajtsanak végre kísérleteket. Pontosan. Én úgy tudtam, volt már egy ügy, amelyben a Nürnbergi törvények alapján hoztak ítéletet. A szenátor is hasonló véleményen volt. De nem lehet mit tenni. Abban az esetben, ha közvetlenül a betegséget próbálják támadni, a kísérlet végrehajtható. Tehát, amíg az orvos azt mondhatja, hogy „Hé, hiszen mi csak segíteni szeretnénk ennek a szegény ördögnek, vizsgáljuk meg, hogy ezek a drogok előidézhetik-e a skizofréniát, ezek pedig megszűntetik-e a betegséget”, addig jogi szempontból teljesen tiszták. – Na, álljunk meg egy pillanatra – vágott közbe Chuck. – Azt állítod, hogy Noyce-nak volt egy ilyen transz, izé… – Egy transzorbitális lobotómiája, igen.
148
– De ha a műtét célja – akármilyen barbár eljárásról legyen is szó – az volt, hogy Noyce lenyugodjon, mégis hogyan sikerült a Park Square-en kicsinálnia azt a fickót? – Gondolom, valami nem jött össze. – És ez gyakran előfordul? Teddy újra megpillantotta a fényeket, és megesküdött volna, hogy egy motor zúgását hallotta kiszűrődni a hangzavarból. – Nyomozók! – A kiáltást háttérbe szorította a szél süvítése, de mégis mindketten meghallották. Chuck a lábát előrelendítve leugrott a kőlapról, és csatlakozott a bejáratnál álló Teddyhez. A temető távolabbi végében fényszórók mozogtak, aztán egy hangszóró recsegése hallatszott, majd egy sípolás, és végül: – Nyomozók! Ha ott vannak, kérem, jelezzenek. Itt McPherson igazgatóhelyettes beszél. Nyomozók! Teddy szólalt meg elsőnek: – Ehhez mit szólsz? Megtaláltak minket. – Egy szigeten vagyunk, főnök. Mindig megtalálnak minket. Összenéztek, és Teddy biccentett egyet. Amióta találkoztak, most először látta a félelmet Chuck szemében. A fiú összeszorította az állkapcsát. – Minden rendben lesz, kolléga. – Nyomozók! Itt vannak? – Hát én nem vagyok ebben annyira biztos – szólalt meg Chuck. – Én viszont igen – mondta Teddy, pedig ő sem volt teljesen biztos a dologban. – Tapadj rám. Simán kisétálunk erről az elcseszett helyről, Chuck. Semmi gond. A kapun keresztül kiléptek a temetőbe. A szél úgy rontott nekik, mint egy csapat rögbijátékos, de sikerült talpon maradniuk. Összekapaszkodva, egymás vállát markolva botladoztak a fény irányába.
149
10 – Teljesen elment az a kibaszott eszük? Ezt McPherson üvöltötte az arcukba, miközben a dzsip nekilódult a temető nyugati oldala mentén húzódó ösvényen. A vezető mellett ült, és hátrafordulva rájuk meresztette vérben forgó szemeit. A texasi vidéki kölyök vonzerejének utolsó cseppjét is elmosta a vihar. A sofőrt nem mutatta be. Fiatal, keskeny arcú, hegyes állú srác volt. Ennél többet Teddy nem tudott kivenni az esőköpeny kapucnija alatt rejtőzködő arcból. Úgy vezetett, mint egy autóversenyző. Végigszáguldott a sűrű bozóton és a törmeléken, amit a vihar hagyott maga után, mintha azok ott sem lettek volna. – Most minősítették át trópusi viharból hurrikánná. Jelenleg százhatvan kilométeres a szél. De éjfélre elérheti a kétszázharmincat is. Maguk meg kint sétálgatnak? – Hogyan értesültek az átminősítésről? – kérdezte Teddy. – Egy rádióamatőrtől tudjuk. De pár órán belül ez a kapcsolat is megszűnik. – Nem csodálom – tette hozzá Teddy. – Már hozzá akartunk fogni a tábor megerősítéséhez, ehelyett magukat hajkurásztuk. – Visszadöntötte az ülését, és előrefordulva jelezte, hogy nincs több mondanivalója a számukra. A dzsip éppen egy emelkedőn kapaszkodott fel. Teddy néhány pillanatig semmi mást nem látott, csak az égboltot. Úgy érezte, mintha a kerekek alatt nem lenne semmi, aztán a gumik a sárba csapódtak, és a dzsip befarolt egy éles kanyarba, amely egy meredeken lefelé tartó ösvényben végződött. Bal kézre Teddy megpillantotta a tengert. A víz felszíne tajtékzott, mintha hatalmas fehér gombafelhők borították volna. 150
A jármű végigszáguldott néhány kisebb emelkedőn, majd berontott a fák közé. Teddy és Chuck az ülésbe kapaszkodva próbált egyensúlyban maradni, de így is egymásnak ütköztek. A következő pillanatban maguk mögött hagyták a fákat, és Cawley kastélyának háta mögött találták magukat. Mielőtt elérték a bekötőutat, átvágtak egy faforgáccsal és tűlevéllel borított kis réten, aztán nagyobb sebességre kapcsolva a főkapu irányába száguldottak tovább. – Most Dr. Cawleyhoz kísérjük magukat – szólalt meg McPherson hátrafordulva. – Már alig várja, hogy válthassanak néhány szót. – Én meg azt hittem, hogy az anyám otthon maradt Seattle-ben – mondta Chuck. Lezuhanyoztak a személyzeti hálóterem alagsorában, és az ápolók készletéből tiszta ruhát kaptak. A saját öltözetüket leküldték a kórház mosodájába. Chuck hátrafésülte a haját, és szemügyre vette a fehér inget és a fehér nadrágot, amit kapott, majd így szólt: – Parancsolja a borlapot, uram? Figyelmébe ajánlom ma esti specialitásunkat: marha Wellington módra. Nagyon ízletes. Trey Washington dugta be a fejét a fürdőszobába. Miután szemügyre vette a két rendőrbírót, alig tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. Végül azt mondta: – Én kísérem magukat Dr. Cawleyhoz. – Nagyon benne vagyunk a szószban? – Á, nem vészes. Legalábbis remélem. – Uraim – kezdte Cawley, amint beléptek a szobába –, örvendek a szerencsének. Úgy tűnt, engedékeny hangulatban van. A szemei csillogtak. Ahogy beléptek a kórházépület legfelső emeletén található tanácsterembe, Trey lemaradt mögöttük. 151
A szoba tömve volt orvosokkal, néhányan fehér köpenyt, mások öltönyt viseltek. Mindannyian egy hosszú tikfa asztal körül ültek. A székek mellett zöld ernyős lámpák világítottak. A sötét hamutartókban pedig cigaretták és szivarok füstöltek. Az egyetlen pipa az asztalfőn ülő Naehring kezében parázslott. – Uraim, hadd mutassam be a két szövetségi rendőrbírót, akikről szó volt. Daniels és Aule rendőrbírók. – Hol vannak a ruháik? – kérdezte az egyik doktor. – Jó kérdés – vette át a szót Cawley. Teddy azon a véleményen volt, hogy a doktor rettentően élvezi a helyzetet. – Kint voltunk a viharban – felelte Teddy. – Ebben az időben? – kérdezett vissza a doktor a hatalmas ablakokra mutatva. Vastag szigetelőszalaggal ragasztották be őket, és úgy tűnt, mintha lélegeztek volna, egyenesen befelé a terembe. Az ablaktáblákon az eső ujjai doboltak, és az egész épület recsegett a nekifeszülő szél ereje alatt. – Sajnos igen – válaszolt Chuck. – Kérem, foglaljanak helyet, uraim – szólalt meg Naehring. – Azonnal végzünk. Az asztal végénél találtak két szabad széket. – John – fordult Cawley felé Naehring –, ebben a kérdésben mindenképpen egyezségre kell jutnunk. – Tisztában vagy a véleményemmel. – És úgy gondolom, mindenki tiszteletben is tartja, de ha a neuroleptikumok alkalmazásával képesek vagyunk elérni a szerotoninszint-ingadozás megfelelő arányú mérséklődését, nem hiszem, hogy van más választásunk. A kutatást mindenképpen folytatni kell. Az első kísérleti alany, ö…, Doris Walsh, minden követelménynek megfelel. Nem értem, hogy ezzel mi a gond. – Azért aggódom, mert nem tudom, milyen árat kell fizetnünk. – A költségek jóval alacsonyabbak, mint a sebészeti beavatkozás esetében, és ezzel te is tisztában vagy. 152
– Én az agyalapi idegdúcok és az agykéreg károsodásának kockázatáról beszélek. Valamint olyan régebbi, Európában végzett kutatásokról, amelyek kimutatták, hogy az idegsebészeti beavatkozások az agyvelőgyulladáshoz, illetve az agyvérzéshez hasonló károsodást okozhatnak. Naehring feltartott kézzel utasította vissza az ellenvetést. – Kérem mindazokat, akik támogatják Dr. Brotigan kérését, emeljék fel a kezüket. Teddy látta, hogy Cawley és egy másik orvos kivételével az összes kéz a levegőbe emelkedett. – Szerintem ezt nyugodt szívvel nevezhetjük konszenzusnak – mondta Naehring. –Akkor tehát támogatást kérünk Dr. Brotigan kutatásaihoz, és az elképzelést a tanács elé terjesztjük. Egy fiatal férfi, feltehetően Brotigan, apró biccentéssel fejezte ki köszönetét az asztal körül ülőknek. Előreugró állkapcsú, sima arcú, ízig-vérig amerikai. Teddybe belehasított a felismerés, hogy Brotigan az a fajta ember, akire mindig ügyelni kell, aki túlságosan biztos abban, hogy képes lesz beteljesíteni szülei legvadabb álmait. – Nos, tehát – szólalt meg Naehring, miközben az előtte heverő dossziét becsukva a két rendőrbíróra nézett –, mi a helyzet, uraim? Cawley felállt a székéből, és a tálalóasztalnál kávét töltött magának. – Olyan híreket hallottunk, hogy a mauzóleum épületében találtak önökre. Az asztal irányából halk nevetés hallatszott, néhány orvos az öklével takarta el a száját. – Tud mondani egy jobb helyet, ahol az ember átvészelheti a hurrikánt? – kérdezte Chuck. Cawley így folytatta: – Például itt. De az alagsor még ennél is jobb. – Úgy hallottuk, hogy a szél kétszázharminc kilométeres sebességgel éri el a szárazföldet. 153
Cawley háttal állva biccentett. – Ma reggel a Rhode Island-i Newportban a lakóházak harminc százaléka romba dőlt. – Istenem, ugye a Vanderbilt-kastélynak nem esett baja? – vigyorgott Chuck. Cawley visszaült a helyére. – Provincetownt és Trurot ma délután érte el a hurrikán. Egyelőre nem tudni, milyen károkat okozott, mivel az utak, a rádióösszeköttetéshez hasonlóan egyelőre használhatatlanok. És most úgy tűnik, egyenesen felénk tart- Az elmúlt harminc évben nem rontott a keleti partra ilyen ronda szélvihar – vágott közbe az egyik orvos. – A levegő vibrál a légköri kisülésektől – mondta Cawley. – Ezért bolondult meg a telefonközpont kapcsolótáblája a múlt éjjel. Ezért nem lehet használni a rádiókat. Ha a vihar egyenesen csap le a szigetre, nem tudom, mi marad ebből a helyből. – Éppen ezért – vette át a szót Naehring – megismétlem: feltétlenül ragaszkodom ahhoz, hogy a Kék Zónában minden egyes beteg kényszerzubbonyt kapjon. – Kék Zóna? – hökkent meg Teddy. – A C Részleg – helyesbített Cawley. – Azok a betegek, akikről úgy véljük, veszélyt jelentenek önmagukra, az intézetre, és általában az egész közösségre. – Cawley most Naehring felé fordult. – Ezt nem tehetjük meg. Ha az intézet víz alá kerül, mindannyian megfulladnak. Ez te is tudod. – Ahhoz azért elég nagy áradásnak kell jönnie. – Az óceán közepén vagyunk. Nemsokára lecsap ránk egy hurrikán, kétszázharminc kilométeres sebességű szél kíséretében. Ez minden bizonnyal elég nagy áradással jár majd. Megkettőzzük az őrséget. A Kék Zóna minden egyes betegét folyamatos őrizet alatt tartjuk. Kivétel nélkül. De nem bilincselhetjük őket az ágyaikhoz. Már így is cellákba zárva élnek, az isten szerelmére. Ha megkötözzük a betegeket, akkor egyben halálra is ítéljük őket. 154
– Ez lutri,John. – Ezt egy, az asztal közepén ülő, barna hajú férfi fűzte közbe alig hallhatóan. Ő volt az, aki a szavazásánál Cawleyval tartott, bármiről is volt szó, amikor a két rendőrbíró a terembe lépett. Tekintetét az asztallapra meresztve egyfolytában a golyóstollat kattogtatta, de a hangja mégis elárulta Teddynek, hogy jó barátságban van Cawleyval: – Ez egy igazi lutri. Tegyük fel, hogy az energiaellátás felmondja a szolgálatot. – Van tartalék generátorunk. – És ha az is tönkremegy? A cellaajtók kinyílnak. – Egy szigeten vagyunk – mondta Cawley. – Mégis hová mehetnének? Az azért nem megy, hogy elcsípik az utolsó kompot, áthajóznak Bostonba és feldúlják a várost. Ha kényszerzubbony van rajtuk, és az épület víz alá kerül, mindenki megfullad. Ez pontosan huszonnégy embert jelent. És mi van, ha, isten őrizz, bármi történik a börtönben? A másik negyvenkettő beteggel? A francba is, nem tréfálok. Együtt tudnának élni ezzel a tudattal? Mert én nem. Cawley lehajtotta a fejét, aztán újra felnézett. Teddyre váratlanul rátört az érzés, hogy képes lenne sajnálni ezt az embert. Pedig ez nem volt jellemző rá. Fogalma sem volt, miért engedte be őket Cawley a megbeszélésre, de egyre biztosabb volt benne, hogy nem sok barátja van a teremben. – Doktor Cawley – kezdte Teddy –, ne haragudjon, hogy közbeszólok. – Semmi gond, rendőrbíró. Mi hívtuk ide önöket. Teddy majdnem azt mondta: komolyan? – Amikor ma reggel Rachel Solando üzenetéről beszéltünk… – Mindenki tisztában van vele, hogy miről van szó? – A Négyes Szám Törvénye – szólt közbe Brotigan olyan mosollyal az arcán, hogy Teddynek kinyílt a zsebében a bicska. – Teljesen odavagyok érte. 155
– Amikor reggel beszéltünk, azt mondta, nincs elképzelése, az utolsó szám jelentéséről. – „De ki az a 67?” – szólalt meg Naehring. – Ugye? Teddy biccentett, majd a székében hátradőlve várta a folytatást, Az asztalnál ülők zavartan figyelték. – Hát tényleg nem tűnt fel senkinek? – Micsoda, rendőrbíró? – ezt Cawley barátja kérdezte. Teddy egy rövid pillantást vetett a férfi köpenyére, és a névtábláról leolvasta, hogy Millernek hívják. – Az intézetben hatvanhat beteg van. Úgy bámultak Teddyre, mint a gyerekek, akik azt várják, hogy milyen viccel áll elő a bohóc a szülinapi zsúron. – Negyvenkettő beteg az A, illetve a B Részlegen. Huszonnégy pedig a C Részlegen. Ez összesen hatvanhat. Teddy látta, hogy néhányan már kezdik sejteni, mire céloz, a többség azonban továbbra is meghökkenve bámult rá. – Hatvanhat beteg – folytatta a rendőrbíró. – Ez azt jelenti, hogy a válasz arra a kérdésre, hogy „Ki az a 67?”, egyszerű: az intézetben hatvanhét beteg van. – De hát ez nem igaz – szólalt meg Cawley, kezét az asztalra téve. – Az ötlet remek, Daniels rendőrbíró, és ha igaznak bizonyulna, biztosan meg lehetne fejteni a kódot. De hát kettő meg kettő sosem egyenlő öttel. Még ha nagyon szeretnénk, akkor sem. Ha a szigeten hatvanhat beteg van, a hatvanhetedik betegre vonatkozó kérdés nem állja meg a helyét. Ugye érti, mire célzok? – Nem – felelte Teddy, és megpróbált nyugodt maradni. – Ezen a ponton mintha eltérne a véleményünk. Úgy tűnt, Cawley alaposan megválogatta a szavait, mielőtt újra megszólalt volna, mintha a lehető legegyszerűbben akarná kifejezni magát. – Ha a hurrikán nem szól közbe, ma reggel két új beteget fogadtunk volna. Velük együtt a teljes létszám hatvannyolc lenne. Ha valamelyik beteg, ne adj isten, a múlt éjjel álmában meghal, akkor összesen hatvanötén maradnak. 156
Az összlétszám napról napra, hétről hétre változik. Jó néhány dolog függvényében. – De azon az estén, amikor Miss Solando leírta a kódot… – folytatta Teddy. – Vele együtt hatvanhat beteg volt. Ezt garantálhatom önnek, Daniels rendőrbíró. Ez azonban még mindig eggyel kevesebb, mint hatvanhét, nem igaz? Nekem úgy tűnik, mintha egy gömbölyű malacot próbálna bepréselni egy szögletes dobozba. – Miss Solandónak ez volt a célja. – Igen, ezzel én is tisztában vagyok. Szerintem azonban félre akart minket vezetni. Ebben az intézetben nincsen hatvanhét beteg. – Megengedné, hogy a társammal végigfussunk a betegek aktáin? Az asztalnál ülők haragos, sértett tekintettel díjazták Teddy kérését. – Ez teljességgel lehetetlen – felelte Naehring. – Sajnálom, de ez nem megy, uraim. Teddy egy pillanatra lehajtotta a fejét. Idétlen, fehér egyenruháját nézte. Úgy festett, mint az üdítőárus a sarki boltból. Biztosan nagyon hitelesen nézett ki. Lehet, hogy nagyobb sikere lenne, ha fagylaltot osztana a teremben ülők közt. – Nem férhetünk hozzá a személyzeti aktákhoz. Nem férhetünk hozzá a betegek aktáihoz. Mégis, hogyan találjuk meg az eltűnt beteget, uraim? Naehring a fejét felemelve kényelmesen hátradőlt székében. Cawley rá akart gyújtani, de félúton a szája felé a keze megállt a levegőben. Néhányan suttogni kezdtek. Teddy Chuck felé pillantott. – Ne nézz így rám. Én már teljesen lepadlóztam – súgta oda neki Chuck. Cawley hangja hallatszott: – A börtönigazgató nem szólt maguknak? 157
– Még nem nyílt alkalmunk beszélni vele. McPherson vett fel minket. – Ó – sóhajtott Cawley –, te jó isten. – Mi van? Cawley tágra nyílt szemmel nézett végig az asztalnál ülő orvosokon. – Mi van? – ismételte Teddy. A doktor hangosan kifújta a levegőt, aztán a két rendőrbíróra emelte tekintetét. – Megtaláltuk. – Mit csináltak? Cawley a cigarettájába szívva bólintott. – Ma délután megtaláltuk Rachel Solandót. Most is itt van az épületben, uraim. Csak kimennek azon az ajtón, le az előcsarnokba. Teddy és Chuck az ajtó felé fordult. – Megnyugodhatnak, uraim. A keresés véget ért.
158
11 Cawley és Naehring egy fekete-fehér csempés folyosón és egy sor szárnyas ajtón keresztül a központi kórterembe vezette a két rendőrbírót. Elhaladtak a nővérszoba mellett, és jobbra befordulva egy nagy teremben találták magukat. A világítást hosszúkás fénycsövek biztosították, a plafonra erősített kampókon pedig U alakú függönyrudak csüngtek. Felült az ágyban. Halványzöld inge a térde fölött végződött. Sötét, hátul összefogott haját nemrég moshatta meg. – Rachel – kezdte Cawley –, beugrottunk néhány barátommal. Remélem, nem haragszol. Az ing szélét megigazította a combja alatt, majd gyermeki kíváncsisággal a tekintetében a két férfira pillantott. Egyetlen sebhely sem volt rajta. A bőre homokkő színű volt, az arca, a karja és a lába tökéletes. A lábfeje csupasz, a bőre sértetlen. Érintetlenül hagyták az ágak, a tövisek és a kövek. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Teddyt. – Miss Solando, azért jöttünk, hogy… – Eladjanak valamit? – Asszonyom? – Remélem, nem azért jöttek, hogy rám sózzanak valamit. Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de ezeket az ügyeket a férjem intézi. – Nem, asszonyom. Nem ezért vagyunk itt. – Ennek igazán örülök. Szóval akkor miben állhatok a rendelkezésükre? – Meg tudná mondani nekünk, merre járt tegnap? – Itthon voltam. – Cawleyra pillantott. – Kik ezek az emberek? Cawley így válaszolt: – Rendőrtisztek, Rachel. – Történt valami Jimmel? 159
– Nem – vágta rá Cawley. – Nem, Jimnek semmi baja. – A gyerekekkel minden rendben – mondta Rachel, és körbepillantott teremben. – Kint vannak az udvaron. Ugye nem tettek megint valami rossz fát a tűzre? Teddy vette át a szót: – Miss Solando, a gyerekekkel semmi gond. És férje is jól van. – Teddy elkapta Cawley tekintetét, aki helyeslően bólintó – Mi csak, ö…, úgy hallottuk, hogy tegnap egy ismert kommunista agitátor járt a környéken. Többen is látták, hogy az önök utcájában osztogatott különböző kiadványokat. – Ó, édes istenem, ez nem lehet igaz. A gyerekeknek osztogatta? – Legjobb tudomásunk szerint nem. – De hát ezen a környéken? És pont ebben az utcában? – Attól tartok, igen. Bíztunk benne, hogy számot ad majd a holléte felől, és kiderül, keresztezték-e egymás útját ezzel a bizonyos úriemberrel – mondta Teddy. – Azzal vádolnak, hogy kommunista vagyok? – a lepedőt megmarkolva előredőlt. Cawley tekintete azt üzente Teddynek: egyedül ástad ki a gödröt, egyedül is kell kimásznod belőle. – Hogy kommunista lenne, asszonyom? Pont ön? Egyetlen épelméjű ember sem gondolhatja ezt komolyan. Ön annyira amerikai, mint Betty Grable. Csak a vak nem veszi ezt észre. Rachel egyik kezével elengedte a lepedőt, és megdörzsölte a térdét. – Pedig nem is hasonlítok Betty Grable-re. – Kivéve, ami rendkívüli hazaszeretetüket illeti. Igaza van, valójában inkább Teresa Wrightra hasonlít, asszonyom. Mi volt annak a filmnek a címe, amelyben Joseph Cottonnal játszott – úgy tíz-tizenkét éve? – A gyanú árnyéka. Hallottam róla – felelte egyszerre bájos és érzéki mosollyal az ajkán. – Jim harcolt abban a háborúban. Amikor hazajött, azt mondta, a világ mostantól szabad, mert az amerikaiak megküzdöttek érte, és az egész világ látja, hogy az egyetlen járható út az, amelyiken Amerika halad. 160
– Ámen – mondta Teddy. – Én is harcoltam abban a háborúban. – Talán ismerte Jimet? – Sajnos nem, asszonyom. De biztos vagyok benne, hogy a férje remek fickó. Szóval a hadseregben szolgált? Rachel összeráncolta a homlokát. – A Tengerészgyalogságnál. – Semper fi 1 – mondta Teddy. – Miss Solando, nagyon fontos lenne az említett férfi minden lépéséről pontos információt kapnunk. Lehet, hogy ön észre sem vette. A fickó nagyon ügyes. Ezért először azt kell megtudnunk, hogy ön mit csinált tegnap. Ha összehasonlítjuk azzal, amit eddig tudunk, talán kiderül, hogy összefutottak-e egyáltalán a keresett személlyel. – Mint éjjel a hajók? – Pontosan. Ezek szerint megértette? – Ó, hát persze. – A lábát maga alá húzva felült az ágyban. Teddy a gyomrában és az ágyékában érezte a nő mozdulatait. – Kérem, szaladjunk végig az előző nap történésein – kérte Teddy. – Lássuk csak. Reggelit készítettem Jimnek és a gyerekeknek, és bepakoltam Jim ebédjét, aztán ő el is ment. Elküldtem a gyerekeket a suliba, és úgy döntöttem, úszom egy nagyot a tóban. – Gyakran jár úszni? – Nem – felelte Rachel, és nevetve előrehajolt, mintha Teddy kikezdett volna vele. –Egyszerűen csak, nem is tudom, olyan bolondos hangulatba kerültem. Ismeri ezt az érzést, nem? Amikor valami bolondságot kell csinálnia az embernek. – Még szép. – Na, szóval elfogott ez az érzés. Ledobáltam magamról az összes ruhát, és addig úsztam, amíg éreztem, hogy a karom és a 1
Örök hűséggel (always faithful). Az Egyesült Államok tengerészgyalogságának mottója
161
lábaim elnehezülnek. Olyanok voltak, mint a fatuskó. Kijöttem a vízből, megszárítkoztam, és azonnal felöltöztem. Aztán egy hatalmas sétát tettem a part mentén. Kavicsokkal kacsáztam, és építettem néhány homokvárat. – Nem emlékszik, pontosan hány várat épített? – kérdezte Teddy, és érezte, hogy Cawley őt bámulja. Rachel elgondolkodott. A mennyezetre szegezte a tekintetét, majd kis idő múlva újra megszólalt. – De igen. – Hányat? – Tizenhármat. – Ez azért nem kevés. – Voltak köztük nagyon aprók is – mondta Rachel. – Akkorák, mint egy teáscsésze. – És aztán mit csinált? – Rád gondoltam – felelte a nő. Teddy észrevette, hogy Naehring az ágy túloldaláról Cawleyra pillant. Teddy elkapta a tekintetét. Naehring széttárt karral jelezte, hogy őt is legalább annyira meglepte a válasz, mint a többieket. – Miért pont rám? – folytatta Teddy. Mosolya felfedte két egymásba simuló fehér fogsorát. Egyedül nyelve apró, piros hegye bukkant elő a fogai között. – Mert te vagy az én egyetlenem, Jim. Te butus. Te vagy az én katonám. – Feltérdelt, kinyújtotta a kezét, és a férfi kezét a sajátjába véve cirógatni kezdte a tenyerét. – Olyan durva a bőröd. Imádom, hogy ilyen kérges. Imádom, amikor hozzám érsz. Hiányzol, Jim. Sosem vagy itthon. – Sokat dolgozom – mondta Teddy. – Ülj ide – mondta Rachel, és a férfi karjába kapaszkodott. Cawley pillantása arra ösztönözte, hogy ne ellenkezzen, ezért Teddy hagyta, hogy a nő az ágyhoz húzza. Leült mellé. Bármi volt is a szemében tükröződő félelem oka a róla készült fényképen, most mintha az egész elillant volna, legalább is egy időre. Lehetetlen volt ilyen közel ülve hozzá figyelmen kívül hagyni lenyűgöző szépségét. Az összhatás harmonikus és lágy 162
volt – a szemei sötéten csillogtak, a tekintete olyan tiszta, mint a víz, testének elmosódott körvonalú, lágy domborulatai miatt úgy tűnt, a végtagjai szinte lebegnek a levegőben, telt ajka és gömbölyű álla pedig enyhén túlérettnek látszott. – Túl sokat dolgozol – mondta, és az ujjával úgy simította végig a férfi nyakát, mintha a nyakkendőjére kötött csomót igazítaná meg. – Valakinek etetni kell az éhes szájakat – mondta Teddy. – De hát mindenünk megvan – suttogta Rachel, és a férfi érezte a leheletét a tarkóján. – Ennyi pénzből ki tudunk jönni. – Most még igen – vette át a szót Teddy. – De én a jövőre gondolok. – Sosem tudtam elképzelni milyen – mondta Rachel. – Emlékszel, apus mit szokott mondani? – Elfelejtettem. Az ujjával hátrasimította a haját a halántékáról. – „A jövőt mindig félre kell lökni az útból. Én készpénzzel fizetek.” Halkan nevetgélni kezdett, és olyan közel hajolt Teddyhez, hogy a férfi érezte, ahogyan a mellei a vallanak nyomódnak. – Nem, bébi, a mának kell élnünk. Itt és most. A felesége is mindig ezt mondta. Az ajka és a haja is Dolorest juttatta eszébe. Annyira hasonlított rá, hogy amikor Rachel közelebb hajolt hozzá, talán azt is meg lehetett volna bocsátani, ha arra gondol, hogy a feleségével beszélget. Még tétova érzékiségükben is hasonlítottak egymásara. Teddy sosem – még az együtt töltött évek után sem – tudta eldönteni, hogy Dolores tudatában van-e a hatásnak, amelyet ez az érzékiség kiváltott belőle. Megpróbált visszaemlékezni, hogy mit akart kérdezni Racheltől. Tudta, hogy vissza kell terelnie a beszélgetést az eredeti mederbe. El kell érnie, hogy a nő elmesélje, mit csinált az előző nap. Igen ez az, mi történt azután, hogy a parton sétált és felépítette azokat a homokvárakat. – Mit csináltál, miután végeztél a tónál? – kérdezte Teddy. 163
– Nagyon jól tudod. – Nem. – Ó, hát szeretnéd az én számból hallani? Erről van szó, ugye? Előrehajolt, és az arca valamivel lejjebb került, mint a férfié, sötét szemeivel felnézett rá, az ajkai közt kiáramló levegő Teddy szájában tűnt el. – Tényleg nem emlékszel? – Nem. – Hazudsz. – Komolyan mondom. – Csak hülyéskedsz. Ha tényleg elfelejtetted, ami történt, James Solando, akkor nagyon nagy bajban vagy. – Azért meséld csak el – suttogta Teddy. – Az én számból akarod hallani. – Igen, a te szádból akarom hallani. A tenyerével végigsimította a férfi arcát, az állát. Amikor megszólalt, a hangja mélyebb volt: – Még csurom víz voltam, amikor visszaértem a tótól, te pedig szárazra nyaltál. Teddy a nő arcára tette a kezét, még mielőtt a másik teljesen magához húzta volna. Az ujjai Rachel halántékát simogatták. A haja még nedves volt. A szemébe nézett. – Mondd el, mit csináltál még tegnap – suttogta, és valami furcsa fényt pillantott meg a nő kristálytiszta szemében. Félelem, meg mert volna esküdni rá, és látta, ahogyan az érzés elindult a felső ajka és a szemöldöke felé. Erezte a nő testének remegését. Rachel a férfi arcát fürkészte, a szemei kitágultak, és ide-oda ugráltak a szemgödrében. – Eltemettelek – mondta végül. – De hiszen most is itt vagyok. – Eltemettelek. Egy üres koporsót temettem el, mert a tested felrobbant é szétszóródott az Atlanti-óceán felett. A dögcéduládat temettem el, mert más már nem találtak. A tested, 164
a gyönyörű tested elpusztult, és ami megmarad belőle, azt felfalták a cápák. – Rachel – szólt közbe Cawley. – Mint a hús – suttogta Rachel. – Nem – mondta Teddy. – A szénfekete hús, amit túlsütöttek. – Nem, az nem az én testem volt. – Megölték Jimet. Jim halott. Ki a fasz maga? Kitépte magát a férfi öleléséből. Bemászott az ágyba, a falhoz lapulva visszafordult, és Teddyre bámult. – Ez meg ki a fasz? – rámutatott, és leköpte a férfit. Teddy megdermedt. Rachelt bámulta, nézte, ahogyan a harag, mint egy hatalmas hullám elönti a szemét. – Meg akartál kúrni, matrózkám? Erről van szó? Belém akartad dugni a farkadat, amíg a gyerekeim a kertben játszanak? Ezt akartad, mi? Tűnj innen a pokolba! Hallod, amit mondok? Tűnj a pokolba… Az egyik karját magasba emelve nekirontott Teddynek. Miközben a férfi felugrott az ágyról, két ápoló rohant el mellette. A vállukon vastag bőrszíjak lógtak. A karja alá nyúlva megragadták Rachelt, és az ágyra szorították. Teddy egész testében remegett, verejték ömlött a pórusaiból, Rachel hangja betöltötte a termet: – Szatír! Te kibaszott szatír! A férjem át fogja vágni a torkodat! Hallod? Levágja a kibaszott fejedet, és megisszuk a véred! Megfürdünk benne, te perverz állat! Az egyik ápoló keresztbe feküdt a nő mellkasán, a másik pedig erősen megmarkolta a bokáját. Bőrszíjakat bujtatták át az ágy oldalára szerelt fémkarikákon, és keresztben áthúzták őket Rachel mellkasa és bokája felett. A másik oldalon ugyanolyan karikákon bujtatták át a szíjakat, majd erősen megfeszítették őket, a végüket pedig csatokba csúsztatták. A kapcsok hangos csattanással bezárultak, aztán az ápolók hátraléptek. – Rachel – szólalt meg végül Cawley lágy, atyai hangon. 165
– Maguk egytől-egyig rohadt szatírok. Hol vannak a gyerekeim? Hol vannak a gyerekeim? Adják vissza őket! Mocskos szemetek. Azonnal adják vissza a gyerekeimet! Sikoly tört fel a torkából, és Teddy úgy érezte, mintha golyó fúródott volna a gerincébe. Emberfeletti erővel próbálta meg letépni a szíjakat, az ágy rácsozata hangosan zörgött. Végül Cawley szólalt meg: – Később még benézünk, Rachel. Le akarta köpni Cawleyt, de eltévesztette. Teddy hallotta a nyál csattanását a padlón. Rachel újra sikítani kezdett. Szétharapott ajkán vércseppek kenődtek szét. Cawley biccentett nekik, és az ajtó felé indult. A többiek felzárkóztak mögé. Teddy a válla fölött hátranézve látta, hogy Rachel még mindig őt figyeli, mélyen a szemébe néz, miközben a vállát megfeszítve próbál levergődni az ágyról. A nyakán kidagadtak az erek és megfeszültek az inak, az ajka csillogott a vértől és a nyáltól. Torkaszakadtából üvöltött, mintha a pokol összes teremtménye egyszerre jelent volna meg előtte, hogy az ablakon bemászva rárontson az ágyára. Amint beléptek, Cawley azonnal az irodájában lévő italszekrényhez rohant. Éppen a szobán vágott keresztül, amikor Teddy egy időre szem elől tévesztette. A doktor egy vékony, fehér fátyol mögött tűnt el, és Teddy arra gondolt: Csak ne most. Az isten szerelmére, ne most. – Hol találtak rá? – kérdezte Teddy. – A tengerparton, a világítótorony közelében. Kövekkel kacsázott. Cawley kibukkant a fátyol mögül. Teddy odanézett, és látta, hogy a fátyol egy beépített könyvespolcot és az ablakot takarta el. Megdörzsölte a jobb szemét, hátha van még valami remény, de ez sem segített. A feje bal oldala iszonyúan lüktetni kezdett, aztán mintha egy lávafolyam törne utat, a koponyájába hasított a fájdalom, pont ott, ahol kettéválasztotta a haját. Először azt hitte, Rachel sikolya – az a dühödt zaj – tölti ki a fejét. De amit érzett, durvább volt annál. A fájdalom mindent elborított, mintha egy tucat tőrhegy fúródna lassan a 166
koponyájába. Megrándult az arca, az ujjait a halántékához nyomta. – Daniels rendőrbíró! – Teddy felnézett. Cawley, mint egy kifakult kísértet, az íróasztala mögött ült. – Tessék? – nyögte ki Teddy. – Maga hullasápadt. –Jól vagy, főnök? – termett mellette Chuck. – Igen. – Teddy alig bírt válaszolni. Cawley az asztalra tette a whiskyspoharát. A koppanás olyan hangos volt, mint egy puska dörrenése. – Üljön le – mondta az orvos. –Jól vagyok – szólalt meg Teddy, de úgy érezte, mintha a szavak egy szögekkel kivert kötélhágcsón másztak volna le az agyából a szájába. Ahogy Cawley az asztalnak dőlve előrehajolt, a csontjai úgy ropogtak, mint az égő fahasábok. – Migrén? Teddy felemelte a fejét, de csak egy homályos foltot látott a doktorból. Bólintani szeretett volna, de korábbi tapasztalatai megtanították neki, hogy amíg a roham tart, ne mozdítsa meg a fejét. – Igen – nyögte. – Már abból is látszott, ahogyan a halántékát dörzsölte. –Ó. – Gyakran előfordul? – Úgy hat-hét… – kiszáradt a szája, és eltartott néhány másodpercig, míg újból sikerült megnedvesítenie egy kicsit a nyelvét – …alkalommal évente. – Szerencséje van – folytatta Cawley. – Egy szempontból legalábbis. – Éspedig? – A legtöbb migrénest heti rendszerességgel gyötrik rohamok, vagy még gyakrabban. – Ahogy Cawley eltávolodott az asztaltól, a teste újból a tűzön ropogó fa hangját hallatta. Kinyitott egy fiókos szekrényt.
167
– Mik a tünetek? – kérdezte Teddyt. – Részleges látásvesztés, kiszáradt száj, a fejében meg mintha tűz tombolna. – Telitalálat. – Évszázadok óta tanulmányozzuk az emberi agyat, de a mai napig halvány fogalmunk sincs, mi okozza a migrént. El tudja ezt képzelni? Annyit már sikerült kiderítenünk, hogy általában a koponyafalcsonti lebenyt támadja meg. Azt is tudjuk, hogy a vér besűrűsödésével jár, ami nagyságrendjét tekintve elhanyagolható lenne. Ha azonban egy olyan kényes kis szervben következik be, mint az agy, az eredmény felér egy robbanássorozattal. A betegség tanulmányozására fordított rengeteg idő és energia azonban nem hozta meg a gyümölcsét. Sajnos annyit sem tudunk a kiváltó okokról és a migrén hosszú távú hatásairól, mint amennyit a közönséges megfázás gyógyításáról. Cawley egy pohár vizet és két sárga tablettát nyomott Teddy kezébe. – Ez segíteni fog. Egy-két órára teljesen kiüti, de amikor magához tér, sokkal jobban érzi majd magát. Mintha semmi sem történt volna. Teddy a sárga pirulákat és a kezében bizonytalanul remegő poharat nézte. Felemelte a fejét, a maradék szemével próbált a férfira fókuszálni. Cawley éles, fehér fényárban fürdött. A fény széles nyalábokban verődött vissza a válláról és a karjáról. Bármit is teszel, kezdte duruzsolni egy hang Teddy fejében… Éles körmök nyitották fel a koponyája bal oldalát, és valaki egy halom rajzszöget töltött be a nyíláson. Teddy az ajkába harapva felszisszent. – Az istenit, főnök. – Rendbe fog jönni. A hang újra próbálkozott: Bármit is teszel, Teddy… 168
Mintha acélrúddal ütötték volna agyának rajszögekkel teletömött részét. Teddy a működő szeméhez szorította kézfejét. Könnyek törtek fel belőle, a gyomra összerándult. …a tablettákat semmiképpen ne vedd be. A gyomra lefelé kezdett csúszni, és a testén keresztülvágva, mintha a jobb csípőjében kötött volna ki, miközben lángnyelvek nyaldosták a koponyáján tátongó szakadék szegélyét. Ha még ennél is rosszabb lesz, biztosan átharapom a nyelvemet, gondolta Teddy. Nehogy bevedd azokat a kibaszott tablettákat, ordította a hang, és közben a lángoló szurdok peremén szaladgált fel-alá, és egy zászlót lobogtatva próbálta összevonni a csapatokat. Teddy lehajtotta a fejét, és a padlóra okádott. – Hé, főnök. Minden rendben van? – Ajaj – szólalt meg Cawley. – Ez elég durva lehetett. Teddy felemelte a fejét. Ne… Az állát eláztatták a könnyei. …vedd… Valaki hosszanti irányban egy pengét csúsztatott a szurdokba. …be… A penge, mint egy fűrész, elkezdett előre-hátra csúszkálni. …a tablettákat. Teddy a fogát csikorgatta. Érezte, hogy a gyomra újra hullámozni kezd. Megpróbált a kezében lévő pohárra összpontosítani. Valami furcsa dolgot vett észre a hüvelykujján, és úgy vélte, a migrén szórakozik az érzékszerveivel. …neveddbeatablettákat. Egy újabb hosszú rántás, és a fűrész éles foga belevágott az agya rózsaszín redőibe. Teddy elfojtott egy üvöltést, és a fejében csapkodó tűznyelvek mellett felharsant Rachel sikítása, és látta, hogy mélyen a szemébe néz, és érezte a nő leheletét az ajkán, és az arcát a tenyerében, miközben a hüvelykujjai a nő 169
halántékát simogatták, a kurva fűrész azonban tovább csúszkált a fejében előre-hátra. …neveddbeakibaszotttablettákat… Egy hirtelen mozdulattal a szájához emelte a tenyerét, a nyelvén érezte a tablettákat, aztán nagyot kortyolva a pohárból lenyelte őket, érezte, ahogyan egyre lejjebb csúsznak a nyelőcsövében, és addig tartotta a poharat a szájához, amíg az utolsó csepp víz is elfogyott. – Egyszer még hálás lesz ezért nekem – mondta Cawley. Chuck újra Teddy mellett termett, és egy zsebkendőt nyújtott oda neki. Teddy megtörölte a homlokát és a száját, majd a földre ejtette a zsebkendőt. Cawley Chuckhoz fordult: – Segítsen talpra állítani. Felemelték a székből, megfordították. Teddy egy fekete ajtót pillantott meg maga előtt. – Ne árulja el senkinek – folytatta Cawley –, de van itt egy szoba, ahol néha-néha titokban le szoktam dőlni. Jó, rendben van, minden nap szundítok egyet. Lefektetjük ide, hogy ki tudja aludni magát. Két óra múlva kutya baja sem lesz. Teddy látta, ahogy a karjai lehullnak a másik két férfi válláról. Viccesen nézett ki, ahogy a keze a szegycsontja felett himbálózott. Mindkét hüvelykujján ugyanaz az optikai csalódás jelent meg. De mi a szar lehet ez? Mindent megadott volna, hogy megvakarhassa a bőrét, de ebben a pillanatban Cawley benyitott egy ajtón. Teddy még egy utolsó pillantást vetett a hüvelykujjain elkenődött foltokra. Két fekete folt. Cipőfényező krém, gondolta, miközben bevezették egy sötét szobába. Hogy a pokolba került cipőkrém az ujjamra?
170
12 Ezek voltak a legborzalmasabb rémálmok, amelyek valaha gyötörték. Először saját magát látta, amint Hull utcáin sétálgat, az utcákon, melyeken gyerekkorától kezdve annyiszor végigment. Az iskolaépület mellett haladt, aztán elhagyta a vegyeskereskedést, ahol rágót és vaníliás üdítőt szokott venni. Utána Dickersonék és Pakarskiék háza következett, meg Murrayék, Boydék, Vernonék és Constantinék háza. Senki sem volt otthon. Egy teremtett lelket sem látott. Minden kihalt volt. Síri csend telepedett a városra. Még a tenger zúgása sem hallatszott, pedig Hullban mindig hallani a hatalmas, kék víztömeg morajlását. Borzalmas érzés – mindenki eltűnt a városból, ahol élt. Az Óceán sugárúton felült a védőgát tetejére, és az elnéptelenedett strandot fürkészte. Ült é várt, de senki sem jelent meg. Hirtelen rádöbbent, hogy mind meghaltak. Rég meghaltak vagy eltűntek, ő pedig egy kísértet volt, és évszázadokon keresztül vezetett az útja, míg elért ebbe a kísértetvárosba. De a város többé már nem volt a helyén. Többé már ő sem volt ott. Nem létezett az ott. Aztán egy hatalmas márványteremben találta magát, tele emberekkel, hordagyakkal és vörös infúziós tasakokkal. Egyből jobban érezte magát. Nem érdekelte, hol van, legalább nem volt egyedül. Három gyerek – két fiú és egy kislány – keresztezte az útját. Mindhárman kórházi köpenyt viseltek. A kislány nagyon félt. A másik kettő karjába kapaszkodott, és így szólt: – Itt van. Meg fog találni minket. Andrew Laeddis hajolt Teddy felé, és tüzet adott neki: – Hé, haver, ugye nem vetted rossz néven? 171
Laeddis iszonyatosan nézett ki – a teste, mint egy összecsomózott kötél, hosszúkás arcán hatalmas, kiugró álkapocs éktelenkedett, a fogai csorbán álltak, rózsaszín, hegekkel borított fején csomókban nőtt a szőke haj –. Teddy azonban mégis örült, hogy látja. Laeddis volt az egyetlen ismerős' a teremben. – Szerezz egy üveg piát – mondta Laeddis –, hogy legyen mit meghúzni később. Teddyre kacsintott és megveregette a hátát, aztán Chuck felé fordult. Ez az egész teljesen normálisnak tűnt. – Mennünk kell – mondta Chuck. – Lassan lejár az időnk, barátom. – A város teljesen kihalt. Egy árva lélek sincs sehol – szólalt meg Teddy. És ekkor rohanni kezdett, mert meglátta Rachel Solandót, aki egy húsvágó bárddal a kezében sikítozva rontott be a bálterembe. Mielőtt Teddy elkapta volna, a nő megragadta a három gyereket. A húsvágó bárd lesújtott, aztán újból felemelkedett, és megint lesújtott és felemelkedett. Teddy megdermedt, furcsa bénulat lett rajta úrrá. Tudta, hogy most már nem tehet semmit, a gyerekek meghaltak. Rachel felemelte a fejét, és ránézett. Az arcát és a nyakát vércseppek borították. – Segíts nekem – kérlelte Teddyt. – Micsoda? Ebből még bajom lehet – felelte a férfi. Rachel nem hagyta annyiban: – Ha segítesz, én leszek Dolores… A feleséged visszajön hozzád. – Még szép – mondta Teddy. Sikerült egyszerre felemelniük a három gyereket, és a hátsó ajtón keresztül a tóhoz cipelték az élettelen testeket. Nem hajították őket a vízbe. Gyengéden bántak velük. A vízre fektették a testeket, és nézték, ahogyan a gyerekek lassan elsüllyednek. Az egyik fiú a karjával csapkodva előbukkant a mélyből. – Semmi baj – mondta Rachel. – Nem tud úszni. 172
A parton állva figyelték, ahogyan a fiú a víz alá merül. Rachel átkarolta Teddy derekát, és megszólalt: – Te leszel az én Jimem, én pedig a te Doloresed. Közös gyerekeink lesznek. Ez a megoldás teljesen ésszerűnek tűnt. Teddy azon tűnődött, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe. Együtt sétáltak vissza a kórházhoz, ahol csatlakozott hozzájuk Chuck. Azután egy másfél kilométer hosszú folyosón ballagtak végig. Teddy Chuck felé fordult: – Rachel elvezet engem Doloreshez. Hazamegyek, haver. – Ez óriási! – mosolygott Chuck. – Nagyon örülök. Én sosem hagyom el a szigetet. – Komolyan? – Igen, de nem számít, főnök. Tényleg nem. Most már ide tartozom, ez az otthonom. – Az én otthonom ott van, ahol Rachel – mondta Teddy. – Úgy érted, Dolores. – Igen, igen. Miért, mit mondtam? – Azt mondtad, Rachel. – Ó, bocsánat. Tényleg úgy érzed, hogy ide tartozol? Chuck bólintott. – Sosem hagytam el ezt a helyet, és soha többé nem fogom elhagyni. Nézd meg a kezem, főnök. Teddy a másik férfi kezeire pillantott. Tökéletesen egészségesnek tűntek. Ezt közölte is Chuckkal. Chuck a fejét csóválta. – Valami nem stimmel. Az ujjaim néha egerekké változnak. – Akkor viszont örülök, hogy megtaláltad az otthonod. – Kösz, főnök. – Hátba veregette Teddyt, aztán Cawley felé fordult. Rachel messze előttük járt, ezért Teddy felgyorsította a lépteit. Cawley szólalt meg: – Nem szerethet egy olyan nőt, aki lemészárolta a saját gyerekeit. – De igen – mondta Teddy, és még jobban felgyorsította a lépteit. – Maga ezt nem érti. 173
– Mit? – kérdezte Cawley. A lábai nem mozogtak, mégis könnyedén lépést tartott Teddyvel, szinte siklott mellette. – Mit nem értek? – Nem tudok egyedül lenni. Képtelen vagyok szembenézni ezzel. Ebben a kibaszott világban nem megy, szükségem van rá. Ő az én Doloresem. – De hát ő Rachel. – Tudom. De egyezséget kötöttünk. Ő lesz az én Doloresem, én pedig az ő Jimje. Ez egy remek alku. – Hűha – mosolygott Cawley. A három gyerek feléjük szaladt a folyosón. Csuromvizesek voltak, és torkuk szakadtából üvöltöttek. – Milyen anya tesz ilyet? – kérdezte a doktor. A gyerekek egyhelyben futottak, de valahogy mégis mögéjük kerültek. A levegő vagy valami más időközben megváltozott, mert hiába futottak, mégsem haladtak egy tapodtat sem. – Megöli a gyerekeit? – folytatta vádló hangon Cawley. – Nem akarta, csak nagyon megrémült – próbálta védeni a nőt Teddy. – Mint én? – mondta a doktor, de közben már nem Cawley beszélt, hanem Peter Breene. – Megijed, kinyírja a kölykeit, és aztán minden a legnagyobb rendben van? – Nem. Vagyis igen. Nem kedvellek téged, Peter. – Mihez fogsz kezdeni? Teddy Peter halántékához nyomta a szolgálati fegyverét. – Tudod, hány embert végeztem ki? – kérdezte Teddy, és patakokban folyt a könnye. – Nem igazán – felelte Peter. – Kérlek. Teddy meghúzta a ravaszt. Látta, ahogyan a golyó kirepül Breene fejéből. A gyerekek végignézték az egészet, és eszüket vesztve ordítani kezdtek. Peter csak ennyit mondott: – A mindenit! – 174
aztán a falnak dőlt, és a kezét odatapasztotta, ahol a golyó átütötte a koponyáját. – A gyerekek előtt? Aztán meghallották a hangját. Az előttük tátongó sötétségből sikoly tört elő. A nő egyre közelebb került. Valahol a sötétség mélyén járt, és teljes sebességgel rohant feléjük. A kislány megszólalt: – Segítsetek rajtunk. – Én nem az apukád vagyok. Nekem nem kellene itt lennem. – Apunak foglak szólítani. – Rendben van – sóhajtotta Teddy, és megfogta a kislány kezét. A Vihar-sziget partvonalára néző sziklákon sétáltak, utána pedig a temetőben kóboroltak. Teddy talált egy darab kenyeret, egy kevés mogyoróvajat meg dzsemet, és a mauzóleumban üldögélve szendvicseket készített. A kislány nagyon boldog volt, az ölében ült, és a szendvicsét majszolta. Aztán kimentek a temetőbe, és Teddy megmutatta az apja sírkövét, aztán az anyjáét és végül a sajátját: EDWARD DANIELS POCSÉK TENGERÉSZ 1920-1957 – Miért vagy pocsék tengerész? – kérdezte a kislány. – Nem szeretem a vizet. – Én sem szeretem a vizet. Akkor mi barátok vagyunk. – Azt hiszem, igen. – Te már meghaltál. Van már olyan hogyishívjákod. – Sírkövem. –Aha. – Akkor már biztosan halott vagyok. Senkit sem találtam a városban, ahol laktam. – Én is halott vagyok. 175
– Tudom. Nagyon sajnálom. – Nem állítottad meg. – Mit tehettem volna? Mire odaértem, ő már régen, de hát tudod… – Húha. – Mi van? – Már megint itt van. Rachel belépett a temetőbe, elhaladt a sírkő mellett, amelyet Teddy feldöntött a viharban. Kényelmes tempóban közeledett feléjük. Gyönyörű volt, nedves hajából esőcseppek hullottak. A bárdot egy hosszúnyelű baltára cserélte, és maga mellett vonszolta a földön. – Gyerünk, Teddy. Ok hozzám tartoznak. – Tudom, de akkor sem adhatom neked őket. – Most minden másképp lesz. – Hogyhogy? – Már jól vagyok. Tudom, mi a kötelességem. Mindent tisztáztam magamban. Teddy elsírta magát. – Annyira szeretlek. – Én is szeretlek, bébi. Igazán szeretlek. – Rachel közelebb lépett hozzá, és hosszan megcsókolta. Kezét az arcára tette, a nyelvét mélyen a szájába csúsztatta. És miközben egyre durvábban és durvábban csókolta a férfit, egy halk nyögés szakadt fel a torkából. – Most pedig add nekem! Teddy átadta a kislányt. Rachel egyik kezében a gyereket, a másikban a baltát tartotta. – Mindjárt visszajövök. Rendben? – Hát persze. Teddy integetett a kislánynak. Tudta, hogy a gyerek nem ért semmit abból, ami történik. De ez az egész valahogy mégis az ő javát szolgálta, ebben Teddy biztos volt. Az embernek néha nehéz döntéseket kell hoznia, olyan döntéseket, amelyek egy gyerek számára nem mindig világosak. De mégis az ő érdekükben kell meghozni ezeket a döntéseket. Teddy tovább 176
integetett, habár látta, hogy a kislány nem int vissza. Rachel a mauzóleum felé cipelte a gyereket. A kislány Teddyre bámult, a szemében látszott, letett minden reményről, tudta, hogy nem menekülhet meg, lemondott a világról, belenyugodott a sorsába. A szája még mindig maszatos volt a mogyoróvajtól meg a dzsemtől. – Ó, istenem! – ült fel Teddy zokogva. Úgy érezte, mintha kivergődött volna az alvás öntudatlan állapotából, és hogy kijusson a rémálomból, kitépte az elméjét a tudatalattijából. Érezte, hogy a rémálom szélesre tárt ajtókkal, lesben állva vár. Nem kellett mást tennie, mint a fejét a párnára ejtve becsukni a szemét, és máris ott billegett az álom peremén. – Hogy érzi magát, Daniels rendőrbíró? A férfi hunyorogva meresztette a szemét a sötétben: – Ki az? Cawley felkapcsolt egy, a szoba sarkában, a férfi széke mellett álló halvány fényű lámpát. – Ne haragudjon. Nem állt szándékomban felriasztani. Teddy felült az ágyában. – Mióta vagyok itt? Cawley bocsánatkérően mosolygott. – A tabletták egy kicsit erősebbnek bizonyultak, mint gondoltam. Négy órája fekszik itt kiütve. – A francba. – Teddy a tenyerével megdörzsölte a szemét. – Rémálmai voltak, borzalmas rémálmai. – Egy elmegyógyintézetben vagyok, egy szigeten, az évszázad legnagyobb hurrikánjának kellős közepén. Mégis mit vár? – mondta Teddy. – Maga nyert – felelte Cawley. – Miután idekerültem, egy hónapig nem tudtam kialudni magam. Ki az a Dolores? – Micsoda? – kérdezte Teddy, és a lábát lelógatta az ágyról. – Egyfolytában az ő nevét ismételte. – Kiszáradt a szám. Cawley bólintott, és a székben ülve hátrafordult, majd a mellette lévő asztalról felkapott egy pohár vizet. Átnyújtotta 177
Teddynek, és ezt mondta: – Attól tartok, ez a gyógyszer mellékhatása. Tessék. Teddy elvette a poharat, és néhány hatalmas korttyal kiürítette. – Hogy van a feje? Teddynek beugrott, miért van ebben a szobában, de néhány pillanatig eltartott, amíg pontosan felmérte a helyzetet. A látása kitisztult, és a rajzszögek is eltűntek a fejéből. A gyomra egy kicsit émelygett, de a helyzet nem volt vészes. A feje még sajgott, mintha néhány napja beütötte volna valahová. – Jól vagyok – felelte. – Ezek aztán a tabletták. – A célunk az, hogy kielégítsük az igényeket. Szóval ki az a Dolores? – A feleségem – mondta Teddy. – Halott. És igen, doktor, még mindig nem tettem túl magam a dolgon. Így megfelel? – Tökéletesen. Nagyon sajnálom. Hirtelen távozott el? Teddy a doktorra nézett, és elnevette magát. – Min nevet? – Nem igazán vagyok pszichoanalizálható hangulatban, doki. Cawley keresztbe tette a lábát, és cigarettára gyújtott. – Én pedig nem az agyát akarom szétcseszni. Ha hiszi, ha nem. Ma este azonban történt valami Rachel szobájában, és ez nem csak rajta múlott. Mint a kezelőorvosa, elhanyagolnám a kötelességemet, ha nem gondolkodnék el azon, vajon miféle démonok űzik magát. – Miért, mi történt a szobában? – kérdezte Teddy. – Azt a szerepet játszottam, amit Rachel rám osztott. Cawley halkan felnevetett. – Ne szórakozzon velem, ha egy mód van rá. Azt akarja mondani, hogy akkor is felöltözve találtuk volna magukat, ha fél percre kettesben maradnak? Teddy így felelt: – A törvény embere vagyok, doktor. Bármit is látott, nagyon téved. 178
Cawley mentegetőzve felemelte a kezét. – Rendben. Ahogy gondolja. – Ebben egyetértünk. A doktor visszaült a székre, és a rendőrbíró arcát tanulmányozva tovább cigarettázott. Teddy hallotta a vihar hangját, érezte, ahogy teljes erőből a falaknak feszül, érezte, ahogy a szél a tető résein keresztül utat tör magának. Cawley csendben ült, és figyelt. Végül Teddy szólalt meg: – Egy tűzesetben halt meg. Ügy hiányzik, mint… Az oxigén nem hiányzik annyira a fuldoklónak, mint amennyire Dolores nekem. – Felhúzta a szemöldökét. – Most elégedett? Cawley előrehajolt, cigarettával kínálta Teddyt, és tüzet adott neki. –Egyszer szerelmes voltam egy nőbe Franciaországban – kezdte a doktor. – Ne mondja el a feleségemnek, rendben? – Bízhat bennem. – Úgy szerettem azt a nőt, mint ahogyan maga… szóval, mindegy – mondta elfúló hangon. – Azt az érzést semmihez sem lehet hasonlítani, ugye? Teddy a fejét csóválta. – Páratlan ajándék – Cawley szeme követte a cigarettájából felszálló füstöt, a tekintete a távolba meredt, az óceánt fürkészte. – Mit keresett Franciaországban? Cawley mosolygott, és az ujjával játékosan megfenyegette a rendőrbírót. – Á – vigyorodott el Teddy is. – Szóval egyszer megbeszéltünk egy találkozót. Gondolom, nagyon sietett. Esős párizsi éjszaka volt. Elbotlott, és kész. – Mit csinált? – Elbotlott. – És? – Teddy a doktorra bámult.
179
– És semmi. Elbotlott, előreesett. Beütötte a fejét. Meghalt. El tudja ezt hinni? Háború volt. Ezerféle módon megdögölhetett az ember. Ő egyszerűen elbotlott. Teddy látta a másik férfi arcára kiülő fájdalmat, a kábult hitetlenkedést, hogy az ember mégis csak egy kozmikus méretű vicc csattanója. – Néha – folytatta Cawley csendesen – három teljes órán keresztül nem jut az eszembe. Néha előfordul, hogy hetekig nem tudok visszaemlékezni az illatára, vagy arra az arckifejezésre, amikor kitalálta, melyik este tudunk kettesben maradni. A hajára, ahogy olvasás közben csavargatta. – Cawley elnyomta a cigarettáját. – Bárhová is került a lelke –mert mondjuk a teste alatt, a halála pillanatában kinyílt egy kapu, és ő azon keresztül eltűnt –, holnap visszarepülnék Párizsba, és ha tudnám, hogy újra kinyílik ez a kapu, gondolkodás nélkül belépnék rajta. – Hogy hívták? – kérdezte Teddy. – Marié – felelte a doktor, és abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevet, elvesztett valamit. Teddy beleszívott a cigarettába, és hagyta, hogy a füst lomhán előbukkanjon a szájából. – Dolores sokat hánykolódott álmában, és a keze tíz esetből hétszer pontosan az arcom közepébe talált. Legtöbbször a számat és az orromat vette célba. Egy puffanás, és már ott is volt. Néha elég durván félrelöktem a kezét. Az igazak álmát alszom, és egyszer csak bumm, ébren vagyok. Kösz, drágám. Néha azonban nem mozdítottam el a kezét. Csókolgattam, megszagoltam. Belélegeztem őt. A világ minden kincsét odaadnám, ha még egyszer az arcomon érezhetném a kezét. A falak megremegtek, az éjszaka megborzongott a szélben. Cawley úgy figyelte Teddyt, mintha egy forgalmas utcasarkon játszadozó gyereket nézne. – Elég jónevű szakembernek számítok. Egoista vagyok, ezt elismerem. Jóval az átlag fölötti IQ-val rendelkezem. Az embereket 180
gyerekkorom óta könnyen kiismerem. Jobban, mint bárki más. Ne sértődjön meg azon, amit most mondok, de eszébe jutott már, hogy maga öngyilkos alkat? – Hát – kezdte Teddy –, igazán örülök, hogy nem akart megsérteni. – De gondolt már az öngyilkosságra? – Igen – felelte Teddy. – Ezért hagytam fel a piálással. – Mivel tudja, hogy… – .. .már rég bekaptam volna a pisztoly csövét, ha még mindig innék. Cawley bólintott. – Legalább nem akarja becsapni önmagát. – Hát azt nem – mondta Teddy –, ebben az egyben jó vagyok. – Mielőtt elhagyja a szigetet – szólalt meg Cawley –, megadnák magának néhány nevet. Istenverte jó szakemberek. Ok biztosan tudnának segíteni. Teddy a fejét csóválva ezt mondta: – A szövetségi rendőrbírók nem járnak fejkurkászokhoz. Ne haragudjon, de ha ez valaha kiszivárogna, azonnal nyugdíjaznának. – Jól van, semmi gond. Helyt adok a kifogásnak. De figyeljen rám. Teddy felemelte a fejét. – Ha továbbra is ezen az úton halad, akkor csak idő kérdése, hogy mikor fog megtörténni. – Ezt nem tudhatja. – De igen, tudom. Behatóan tanulmányoztam a balesetek okozta traumák é a túlélők bűntudatának kérdéseit. Magam is hasonló problémákkal küzdök ezért választottam ezt a szakterületet. Figyeltem, ahogyan Rachel Solando szemébe nézett, és tudtam, egy olyan férfit látok, aki meg akar halni. A főnöke, az ügynök, aki a helyi irodát vezeti, azt mondta, az emberei közül magának van a legtöbb kitüntetése. Azt mondta, annyi kitüntetéssel tért vissza a frontról, hogy egy fiókban sem férnének el. Igazat mondott? Teddy megrándította a vállát. 181
– Azt mondta, harcolt az Ardennekben, és részt vett a dachaui haláltábor felszabadításában. Újabb vállrándítás. – És aztán megölték a feleségét. Maga szerint mennyi erőszakot képes egy ember elviselni, mielőtt végleg összeomlik? Teddy csak ennyit válaszolt: – Nem tudom, doki. Ezen már én is tűnődtem. Cawley előrehajolt, és Teddy térdére csapott. – Azért megadom azokat a neveket, mielőtt elmegy, rendben? Szeretnék itt ücsörögni öt év múlva azzal a tudattal, hogy maga még mindig életben van. Teddy a térdén felejtett kézre, aztán Cawleyra pillantott. – Annak én is örülnék – mondta halkan.
182
13 Teddy az ápolók szálláshelyének alagsorában találkozott újból Chuckkal. Mindenkinek saját priccset állítottak fel arra az időre, amíg átvészelik a vihart. A hálóterembe a kórházépületeket összekötő föld alatti folyosókon keresztül jutott el. Ben, az ápoló – egy ormótlan nagy, hájas, fehér behemót – négy lezárt kapun és három ellenőrzőponton vezette át. Odalent már nem lehetett érezni a vihar tombolását. A hosszú folyosókon koszos fény derengett. Teddy nem ugrott ki a bőréből örömében, amikor rájött, mennyire hasonlítanak az átjáróra, ahol álmában bolyongott. Nem nyúltak el olyan hosszan, és sötétségtorlaszok sem szakították meg lépten-nyomon őket, de ezek a folyosók is hűvösek és acélszürkék voltak. Zavarba jött, amikor meglátta Chuckot. Mások előtt még sosem tört rá ilyen durva migrénroham. Szégyenkezni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy a padlóra okádott. Tehetetlen volt, mint egy csecsemő, még a székből is csak segítséggel tudott feltápászkodni. De amikor Chuck a terem túloldaláról átkiáltott, hogy „Hé, főnök!”, Teddy megdöbbenve tapasztalta, milyen megnyugtató érzés, hogy újra találkoznak. Egyedül akarta folytatni a nyomozást, de Chuck elutasította a kérését. Akkor nagyon felhúzta magát, most azonban, két nappal az érkezésük után, a mauzóleumban töltött órákkal a hátuk mögött, Rachel leheletével a szájában és azoknak a rohadt álmoknak nyomasztó emlékével a fejében el kellett ismernie, boldog, hogy mégsem egyedül kell ezt végigcsinálnia. Kezet fogtak, és Teddynek eszébe jutott, mit mondott neki Chuck az álmában: „Én sosem hagyom el a szigetet”, és úgy 183
érezte, mintha egy, a szárnyaival hevesen verdeső kísértetmadár repülne keresztül a mellkasán. – Hogy s mint, főnök? – Chuck megveregette a vállát. Teddy zavartan elmosolyodott. – Jobban. Egy kicsit még bizonytalan vagyok, de azért nincsen gáz. – A kurva életbe – mondta Chuck lehalkítva a hangját, miközben elhaladtak a tartóoszlop mellett dohányzó két ápoló mellett. – Rendesen beszartam, főnök. Azt hittem, infarktusod, van, vagy agyvérzést kaptál. – Csak egy egyszerű migrén. – Csak – suttogta Chuck még jobban lehalkítva a hangját. A terem déli oldalát lezáró világos betonfalhoz sétáltak, hogy minél messzebb kerüljenek a többiektől. – Először arra gondoltam, szimulálsz, mert kitaláltad, hogyan szerezzük meg az aktákat. – Bárcsak ilyen ravasz lennék. Chuck csillogó szemmel Teddyre nézett, és továbbindult. – Azért engem gondolkodóba ejtett a dolog. – Na ne. – Pedig így igaz. – És mit csináltál? – Mondtam Cawleynak, hogy szeretnék veled maradni. És így is tettem. Aztán egy kis idő múlva telefonhívást kapott, és visszament az irodájába. – Kikerested az aktáját? Chuck biccentett. – És találtál valamit? Chucknak lefagyott a mosoly az arcáról. – Nem igazán. Nem sikerült az iratszekrényeket kinyitnom. Sosem láttam még ilyen zárakat. Pedig jó néhányat feltörtem már. Azért ezekkel is boldogultam volna, de akkor biztosan észreveszik, hogy ott jártam. Teddy biccentett. – Helyesen cselekedtél. – Hát igen… – Egy ápoló közeledett feléjük. Chuck gyors biccentéssel jelzett. Teddynek hirtelen az a furcsa érzése 184
támadt, hogy egy régi Cagney-filmben alakítanak elítélteket, akik éppen a szökésüket tervezgetik. Az ápoló továbbment. – Cawley asztalának a fiókját sikerült kinyitnom. – Mit csináltál!? Chuck elmosolyodott. – Őrültség, mi? Később majd adj egy ötöst. – Egy ötöst? Inkább kitüntetlek. – Ne fáradj vele. A határidőnaplóján kívül szinte semmit sem találtam. Bár az elég furcsa, hogy a tegnapi, a mai, a holnapi és az azt követő napot bejelölte. Szerinted nem érdekes? Fekete filccel bekeretezte őket. – A hurrikán miatt – mondta Teddy. – Hallotta, hogy akkor érkezik ide. Chuck a fejét csóválta. – A rubrikákba átlósan beírt valamit. Tudod, mint amikor azt írja az ember, „Nyaralás Cape Cod-on.” Tudsz még követni? – Még szép – felelte Teddy. Trey Washington lépett oda hozzájuk olcsó szivarral a szájában. A haja és a ruhái csuromvizesek voltak. – Csak nem titkolóznak az urak? – Dehogyis – mosolygott Chuck. – Maga is kint volt? – kérdezte Teddy. – A fenébe is, igen. Higgyék el, iszonyat, ami odakint folyik. Homokzsákokkal kerítettük körbe az épületeket, és bedeszkáztuk az összes ablakot. A kurva életbe. Az összes balfasz odakint botladozik a viharban. – Trey a zippójával meggyújtotta a szivart, és Teddy felé fordult. – Jobban van? A tábortűznél hallottam, hogy valami rohama volt. – Milyen roham? – Ó, most, hogy egész éjjel itt maradnak, alkalma lesz megismerkedni a történet összes változatával. Teddy elmosolyodott. – Migrénroham volt. Elég súlyos.
185
– Vót egy nagynéném, annak is beütött néha. Olyankor bezárkózott a hálószobába, lekapcsolta a villanyt, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. Huszonnégy óráig a színét se lehetett látni. – Maximális együttérzésemről biztosíthatom. Trey tovább pöfékelt. – Hát mostanra már rég meghalt, de az esti imába' majd elküldöm neki a jókívánságait. Gonosz egy asszonyság volt, meg kell hagyni. Mindig azzal a hikori vesszővel náspángolt el engem, meg a fivéremet. Néha nem is volt rá semmi oka. Mondtam is neki, „Néném, mit csináltam má' megint? Erre aszongya, „Nem tudom, de biztosan valami gonoszságon töröd a fejed?” Mihez kezd az ember egy ilyen nővel? Látszott rajta, hogy a kérdésre tényleg választ vár tőlük, ezért Chuck így szólt: – Gyorsabban kell futni. Trey halkan elröhögte magát. A szivar összevissza mozgott a szájában. –Ez aztán a bölcsesség – sóhajtott Trey. – Elhúzok megszárítkozni. Később még találkozunk. – Viszlát. A terem lassan megtelt a vihar elől menedéket kereső emberekkel. Fekete esőköpenyükről és kalapjukról lerázták a vízcseppeket. Köhögtek, dohányoztak, és körbeadták a félhivatalosan maguknál tartott laposüvegeket. Teddy és Chuck a falnak támaszkodva tompa hangon beszélgettek. – Ugye a határidőnaplóban nem az állt, hogy „nyaralás Cape Cod-on.” – Nem. – Akkor mi? – „A hatvanhetes számú beteg.” – Ennyi? – Ennyi. – Azért ez se semmi. – Hát azt nem mondanám. 186
Nem tudott aludni. Hallgatta a horkoló, zihálva lélegző embereket. Voltak, akik erőtlen, sípoló hangot adtak ki magukból, mások álmukban beszéltek. Az egyik azt mondta: „Meg kellett vóna mondanod. Ennyi az egész. Kimondod, és kész…” Aztán egy másik vette át a szót: „Megakadt a pattogatott kukorica a torkomban.” Néhányan a takarójuk alatt rugdalóztak, mások megállás nélkül fészkelődtek, és olyan is volt, aki felült, megpaskolta a párnáját, aztán visszazuhant a matracra. Egy idő után a zajok nyugodt, monoton ritmust vettek fel. Teddynek a zsolozsmázó szerzetesek jutottak az eszébe. Időközben a vihar dübörgése is tompult, Teddy azonban még mindig hallotta, ahogyan a szél a földet kaparja, és az épület alapjain dörömböl. Szerette volna, ha van néhány ablak idelent. Akkor legalább láthatná a villámokat, a kísérteties fényt, amelybe a vihar az eget öltözteti. Azon gondolkodott, amit Cawley mondott neki. Hajlam ide vagy oda, csak idő kérdése az egész. Tényleg öngyilkos alkat volna? Minden bizonnyal. Egyetlen napot sem tudott felidézni Dolores halála óta, amelyiken ne jutott volna eszébe, hogy kövesse őt. Néha még ennél is tovább jutott. Néha úgy érezte, az, hogy tovább él, csak a gyávaságát bizonyítja. Mi értelme van bevásárolni, megtankolni a Chryslert, borotválkozni, zoknit húzni, sorban állni, kiválasztania a nyakkendőt, inget vasalni, arcot mosni, fésülködni, beváltani a csekkeket, megújítani a jogosítványát, újságot olvasni, pisálni, enni, – egyedül, mindig egyedül – moziba járni, lemezt hallgatni, számlákat fizetni, újra megborotválkozni, újra megmosakodni, újra aludni, újra felkelni… …ha úgysem kerülhet közelebb hozzá? Tudta, hogy tovább kell lépnie. Muszáj meggyógyulnia. Túl kell tennie magát Dolores halálán. Néhány magányos barátja és távoli rokona csak ennyit mondott, és Teddy tudta, ha kívülről 187
nézné magát, ő is azt tanácsolná a másik Teddynek, hogy szedje össze magát, húzza be a hasát, és próbáljon meg valahogy boldogulni. Ahhoz, hogy erre képes legyen, találni kellene egy polcot Dolores emlékének. Azután pedig reménykedhetne, hogy ha a por már teljesen beborítja a képet, az emlék is megfakul, míg egy napon Dolores nem hús-vér ember, hanem egy álom lesz csupán. Mindenki azt hajtogatja, Lépj túl a halálán, muszáj túltenned magad rajta, de mégis minek? Hogy ezt az elbaszott életet élhessem? Hogyan tudnálak kiverni a fejemből? Ha eddig nem sikerült, akkor mégis hogyan csináljam? Mégis hogyan engedjelek el, ez minden, amit tudni szeretnék. Újra a karomban akarlak tartani, be akarom szívni az illatodat, és igen, csak annyit kérek, tűnj el. Könyörögve kérlek, tűnj el… Arra gondolt, bárcsak sosem vette volna be azokat a tablettákat. Hajnali háromkor még mindig éberen hevert az ágyban. Ébren volt, és Dolorest hallgatta. A hangjában ott bujkált az elmúlás, hallotta alig kivehető bostoni akcentusát, amelyet nem az a-k és az r-ek árultak el, hanem inkább az e-k és az r-ek. Dolores suttogva szerette örökkön-örökké. Elmosolyodott a sötétben, hallotta a hangját, látta a fogait, a szempilláját, és az ébredés utáni pillantásában megbújó kielégíthetetlen testi vágyat. Aznap éjjel, amikor a Coconut Grove-ban először találkoztak, a tánczenekar egy hosszú, harsogó összeállítást játszott. A levegő ezüstösen csillogott a cigarettafüsttől, és mindenki hihetetlen módon kiöltözött – a tengerészek és a katonák a legszebb fehér, kék, szürke egyenruhájukban feszítettek, a civilek harsány, virágmintás nyakkendőben, kétsoros öltönyben páváskodtak, a zsebeikben elegánsan elrendezett, háromszög alakú zsebkendők virítottak, az asztalokon széles karimájú kalapok hevertek. És persze ott voltak a nők, nők mindenhol. Még a toalettre is táncolva 188
mentek. Az asztalok között táncolva közlekedtek, lábujjhegyen pörögve gyújtottak cigarettára, és felkattintották a púdertartóikat, a bárpulthoz siklottak, hátravetett fejjel nevettek, és hajukon megcsillant a fény. Teddy Frankié Gordonnal, meg néhány másik sráccal múlatta az időt. Frankié szintén a hírszerzésnél szolgált, őrmesteri rangban. Mindannyian a következő héten indultak a frontra, de Teddy abban a pillanatban faképnél hagyta Frankie-t, amint meglátta Dolorest. Még azt sem várta meg, hogy befejezze a mondatot. A táncparkett felé indult, de egy pillanatra szem elől tévesztette a nagy tömegben. Mindenki a parkett széle felé húzódott, hogy helyet adjanak egy tengerésznek meg egy fehér ruhás szőke csajnak. A matróz megpörgette a lányt, aztán egy villámgyors mozdulattal a feje fölé dobta, majd miközben a tömeg tapsviharban tört ki, könnyedén hátradöntötte. Teddy újból megpillantotta Dolores ibolyaszínű ruháját. Csodálatos ruha volt. Először a színe keltette fel Teddy figyelmét. Pedig aznap este rengeteg gyönyörű ruha pörgött a teremben, meg sem lehetett számolni őket. Éppen ezért nem is maga a ruha kötötte le Teddy figyelmét, hanem az, ahogyan Dolores viselte. Nyugtalanul és öntudatosan. Egy kicsit aggodalmaskodva érintette meg a szövetet. Újra és újra igazított rajta valamit. A tenyerével próbálta lesimítani a válltömését. Kölcsönkérte valakitől. Vagy kölcsönözte valahonnan. Még sosem viselt ehhez fogható ruhát. Megrémítette. Méghozzá annyira, hogy egy idő után képtelén volt megállapítani, a férfiak és a nők buja, irigykedő, vagy esetleg szánakozó pillantásokat vetnek-e felé. Amikor észrevette, hogy Teddy figyeli, éppen nyugtalanul fészkelődve a hüvelykujját húzta ki a melltartó kosarából. Lesütötte a szemét, elpirult, aztán felemelte a fejét. Teddy mosolyogva állta a tekintetét, és közben arra gondolt, én is 189
hülyén érzem magam ebben a göncben. Azt akarta, hogy a táncparkett túloldalán álldogáló lány is erre gondoljon. Lehet, hogy a dolog működött, mert Dolores visszamosolygott. Nem flörtölős, hanem inkább hálás mosoly jelent meg az arcán. Teddy azon nyomban faképnél hagyta Frankié Gordont, aki éppen az iowai takarmányboltokról tartott kiselőadást. Mire keresztülverekedte magát a táncolók izzadt tömegén, rájött, hogy semmit sem tud mondani neki. Mivel akarta kezdeni? Szép a ruhád? Meghívhatlak egy italra? Gyönyörűek a szemeid? – Eltévedtél? – kérdezte Dolores. Most neki kell lépnie. Azon kapta magát, hogy a nőt bámulja. Alacsony volt, magas sarkú cipőben sem volt több százhatvan centinél. De botrányosan jól nézett ki. Nem egyszerűen csinos volt, mint a rengeteg tökéletes orrú, hajú és szájú nő a teremben. Volt valami különleges az arcában. Talán egymástól távol eső szemei, talán széles ajka – amely szinte összekuszálta aprócska arcát –, talán elmosódott körvonalú álla tette ilyen szokatlanul széppé. – Egy kicsit – felelte. – Mégis, mit keresel? Kimondta, még mielőtt végiggondolta volna: – Téged. A lány szemei kikerekedtek, és Teddy észrevett egy szépséghibát, egy bronzszínű pöttyöt a bal szivárványhártyán. A testében szétáradt a rémület, mert felfogta, hogy ezt csúnyán elszúrta. Vérbeli Rómeóként viselkedett, mézes-mázos hangon beszélt, teljesen eltelve önmagától. Téged. Honnan a francból szedte ezt a baromságot? Mi a faszt akart…? – Hát… – kezdte a lány. Teddy el akart rohanni. Egy perccel sem bírt tovább a szemébe nézni. – …legalább nem kell messzire menned. 190
Bárgyú vigyor ömlött szét az arcán, és látta a tükörképét a lány szemében. Egy tökkelütött barom vagy. Annyira boldog volt, hogy még levegőt is elfelejtett venni. – Igen, azt hiszem, igazad van. – Istenem – mondta a lány, és a martinis pohárral a kezében előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vehesse. A pohár a mellének nyomódott. – Mi történt? – Te is legalább annyira illessz ide, mint én, nem igaz, katona? A lány a taxi hátsó ülésén ült a barátnőjével, Linda Coxszal, és Teddy behajolt az ablakon. Linda előredőlt, és megadta a címet a sofőrnek. – Dolores – kezdte Teddy. – Edward. A férfi felnevetett. – Mi van? Teddy felemelte a kezét. – Semmi. – Nem igaz. Szóval? – Az anyámon kívül senki sem szólít Edwardnak. – Akkor legyen Teddy. Szerette hallgatni, ahogy kimondja a nevét. – Igen. – Teddy – ismételte Dolores, ízlelgetve a szót. – Hé, a vezetéknevedet még nem is tudom – mondta Teddy. – Chanal. Teddy kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Tudom. Nem igazán illik hozzám. Túl fellengzősen hangzik. – Felhívhatlak? –Jó a számmemóriád? Teddy elmosolyodott: – Tulajdonképpen… – Baker-négy-három-négy-hat – hadarta a lány. 191
Teddy behajolt a taxi hátsó ablakán. Suttogva szólt hozzá. Még most is összeszorult a torka, ha eszébe jutott, amiről beszéltek. Mert az tiszta volt, a legtisztább dolog, amit valaha érzett. A járdán állva figyelte, ahogyan a taxi elindult. A lány arcának emléke – pár centire az övétől, ahogyan a taxi ablakában, vagy a táncparketten látta – kis híján rövidzárlatot okozott az elméjében, még a nevét és a számát is majdnem elfelejtette. Aztán erre gondolt: szóval ilyen, ha valakit szeret az ember. Nincs benne logika – alig ismerte a lányt. De ez semmin sem változtatott. Épp most botlott bele abba a nőbe, akit mintha már a születése előtt is ismert volna. Minden féltve őrzött vágya teljesült, még azok is, melyekről álmodni sem mert. Dolores a taxi sötétbe burkolózó hátsó ülésén Teddyre gondolt, ugyanúgy érezte a férfit, ahogyan a férfi őt. Dolores. Minden, amire az életben vágyott, valóra vált. Teddy megfordult a priccsen. A padlón tapogatózva megkereste a jegyzetfüzetét, és egy doboz gyufát. Az első szálat a hüvelykujja körmén gyújtotta meg, aztán a lapok fölé tartva, annál az oldalnál nyitotta ki a füzetet, amelyet még a viharban írt tele. Négy gyufaszál égett le, mire sikerült összepárosítania a betűket a számokkal: 18–1–4–9–5–1–19–1–1–12-4–2 3–14–5 R-A-D-I-E-D-S-A-A-L-D-W-N-E Miután ezzel végzett, már nem tartott sokáig megfejteni a kódot. Még két gyufaszál, és Teddy szeme előtt egy név jelent meg. A láng a fát lassan elemésztve egyre közelebb kúszott az ujjaihoz: Andrew Laeddis. 192
A gyufa felforrósodott. Teddy a két priccsel arrébb alvó Chuckot figyelte, és abban reménykedett, hogy az akció nem veszélyezteti majd a fiú karrierjét. Nem lenne szabad. Teddynek egyedül kell elvinnie a balhét. Chucknak nem eshet bántódása. Volt valami az aurájában, ami erre utalt – mindegy mi történik, Chuck karcolások nélkül fogja megúszni a dolgot. Mielőtt a gyufa végleg kialudt, még egyszer, utoljára a lapra pillantott. Ma megtalállak, Andrew. Ha az életemmel nem vagyok Dolores adósa, ennyivel mindenképpen tartozom neki. Megtalállak. Megöllek.
193
HARMADIK NAP
A hatvanhetes számú beteg
194
14 Cawley és a börtönigazgató otthonát szemből támadta a vihar. A doktor házának tetejét félig letépte a szél, a cserép szétszóródott a kórház udvarán, alázatosságra intve mindenkit. A börtönigazgató nappalijának bedeszkázott ablakát átszakította egy kisebb fa. A gyökerek a szoba közepén kötöttek ki. Az intézet egész területét kagylóhéj, faágak és ötcentis vízréteg borította. Minden homokban fürdött. A cserép Cawley házának tetejéről, a döglött patkányok, a rengeteg szétázott alma. A kórházépület alapja úgy nézett ki, mintha valaki légkalapáccsal akarta volna szétrombolni. Az A Részleg épületéről négy ablak hiányzott, és a bádogtető lemezei sok helyen visszahajlottak. Két személyzeti lakópavilont gyufaszál nagyságú darabokra aprított a vihar, néhány másik pedig az oldalára dőlve hevert. A nővér- és ápolószállók legtöbb ablaka betört, a víz ezekben is jelentős károkat okozott. A B Részleg viszont teljesen ép maradt. Ahogy Teddy körülnézett, mindenfelé letépett lombú fákat látott. Lecsupaszított törzsük dárdaként meredt az égre. A levegő fülledt volt, sűrű és nehéz. Az eső fáradtan, egyhangúan szitált. A parti fövenyt döglött halak borították. Amikor reggel előbújtak, egy magányos lepényhal vergődött az egyik átjáróban, szomorú, feldagadt szemével a tengert bámulta. Teddy és Chuck figyelte, ahogyan McPherson és az egyik őr talpra állítanak egy felborult dzsipet. A motort csak az ötödik próbálkozásra sikerült beindítani, aztán a kapun áthajtva elrobogtak. Egy perccel később Teddy látta, ahogy felhajtanak a kórházépület mögötti emelkedőn, a C Részleg irányába. 195
Cawley megállt az udvaron, felkapott, és a kezében forgatva tanulmányozott egy cserépdarabot, aztán visszadobta a vizes talajra. A tekintete kétszer is átsiklott rajtuk, mire észrevette a két fehér ápolói egyenruhába, fekete esőköpenybe és fekete kalapba öltözött rendőrbírót. A doktor gúnyosan elvigyorodott. Úgy tűnt, feléjük veszi az irányt, de ekkor a kórházépületből egy orvos bukkant elő. Sztetoszkóp lógott a nyakában, és sietős léptekkel Cawleyhoz kocogott. – A kettes számú is elszállt. Nem lehet újraindítani. Ketten kritikus állapotban vannak. Biztosan elveszítjük őket, John. – Harry hol van? – Dolgozik az ügyön, de nincs töltés. Mire jó egy pótgenerátor, ha nem működik? –Jól van, nézzünk utána. Nagy lépésekkel a kórházépület felé indultak. Teddy azt kérdezte: – Lerobbant a tartalék generátor? – Ügy tűnik. Ez könnyen előfordulhat egy ekkora hurrikánban – felelte Chuck. – Látsz valahol valami fényt? Chuck végignézte az ablakokat. – Egy szikrát sem. – Lehet, hogy az egész elektromos rendszer lerobbant? – Könnyen elképzelhető – mondta Chuck. – Ez azt jelenti, hogy a védőkerítések… Chuck a lába mellől felkapott egy almát a vízből. Meglóbálta a kezében, aztán teljes erőből a falhoz vágta. – Elsőőő ütés! – kiáltotta Chuck, aztán Teddy felé fordult: – Igen, ez azt jelenti, hogy a védőkerítések… – És lehet, hogy az egész biztonsági rendszer. A kapuk. Az ajtók. Chuck felsóhajtott: – Ó, édes istenem, ne hagyj cserben minket! – Egy újabb almát kapott fel, a magasba hajította, és a háta mögé nyúlva elkapta. – Szeretnél bekukkantani az erődbe, mi? Teddy a lágyan szitáló eső felé fordult: – Tökéletes nap egy ilyen túrához. 196
A börtönigazgató három őr kíséretében jelent meg az udvaron. A dzsip kerekei felkavarták a sáros vizet. Észrevette a két tétlenül álldogáló rendőrbírót. Ügy tűnt, mintha bosszantaná a jelenlétük. Cawleyhoz hasonlóan a börtönigazgató is ápolónak nézte őket, és feltehetően azért húzta fel ennyire magát, mert nem látott a kezükben gereblyét vagy szivattyút. Ahogy elhajtott mellettük, hirtelen előrefordult. Látszott, hogy sokkal fontosabb dolgokra kell most összpontosítania. Teddy rádöbbent, hogy még nem is hallotta a férfi hangját. Kíváncsi lett volna, vajon olyan komor-e, mint a haja, vagy olyan fakó-e, mint a bőre. – Akkor talán induljunk – mondta Chuck. – Ez sem fog örökké tartani. Teddy elindult a kapu felé. Chuck felzárkózott mellé. – Fütyülnék, de teljesen kiszáradt a szám. – Betojtál? – kérdezte Teddy könnyedén. – Azt hiszem, az összeszartam magam jobban érzékelteti a kialakult helyzetet, főnök. – A második almát a falra kente. Már a kapunál jártak. A gyerekarcú, gonosz szemű őr odaszólt nekik: – Az összes ápoló köteles jelentést tenni Mr. Willisnek az irodán. Nektek is inkább a romeltakarításnál kellene segítenetek. Chuck és Teddy végigmérték egymás fehér öltözetét. Chuck szólalt meg. – Sonkás rántottát sajttal megszórva? Teddy biccentett. – Köszönöm. Épp arra gondoltam, ebédelhetnénk valamit. – Mit szólnál egy hajszálvékony Reuben szendvicshez? Teddy a jelvényét felvillantva az őrhöz fordult. – A ruháink még a mosodában vannak. Az őr a jelvényre pillantott, aztán várakozva Chuck felé fordult. Chuck sóhajtott egyet, elővette a tárcáját, aztán felcsapta és az őr képébe nyomta.
197
A férfi így folytatta: – Mit akarnak csinálni az intézmény területén kívül? Ha jól tudom, az eltűnt beteget már megtalálták. Teddy tudta, ha magyarázkodni kezd, gyengének tűnnek majd, és az erőegyensúly ennek a kis szarházinak a javára fog billenni. Több tucat ilyen kis szaros került a keze alá a háborúban. A legtöbbjük sosem tért haza. Teddy gyakran tűnődött azon, vajon hiányoztak-e egyáltalán valakinek. Az ilyen seggfejekkel képtelenség bármit is megértetni. De ha az ember felismeri, hogy az erő az egyetlen dolog, amit tisztelnek, le lehet őket szerelni. Teddy az őr mellé lépett, és halvány mosollyal a szája sarkában a férfi arcát fürkészte. Megvárta, amíg a másik is a szemébe néz. – Sétálunk egyet – mondta Teddy. – Nincsen felhatalmazásuk. – De igen, van. – Teddy olyan közel lépett a sráchoz, hogy a másiknak szinte fennakadtak a szemei, ahogy ránézett. Érezte a leheletét. – Szövetségi rendőrbíróként tartózkodunk egy szövetségi intézet területén. Ezt a felhatalmazást még személyesen a Jóisten se vonhatná be. Nem válaszolunk a kérdéseire. Nem tartozunk magyarázattal magának. Ha kedvem van, akár tökön is lőhetem, fiacskám, és nem talál egyetlen bíróságot sem ebben a rohadt országban, amelyik meghallgatná az ügyet. – Teddy még közelebb hajolt. – Úgyhogy nyissa ki azt a kurva kaput. A srác megpróbálta állni Teddy tekintetét. Nyelt egyet. Még szigorúbb arcot akart vágni. – Megismétlem. Nyissa ki… – Rendben. – Nem hallom – mondta Teddy. – Rendben, uram.
198
Teddy még egy másodpercig a kölyök arcán tartotta a szemét, és hallani lehetett, ahogyan az orrán keresztül lélegzetet vesz. – Nem is ment rosszul, fiam. Húa! – Húa! – bukott ki a kölyökből ösztönösen. Az ádámcsutkája le-föl ugrált. Elfordította a kulcsot a zárban, és szélesre tárta a kaput. Teddy úgy sétált ki, hogy pillantásra se méltatta a megszeppent őrt. Jobbra fordultak, és egy darabig a fal mellett haladtak. – Tetszett a végén az a „húa” – mondta Chuck. Teddy a társához fordult. – Nekem is. – Gondolom, a tengerentúlon is keménykedtél velük, mi? – Egy zászlóaljnyi kölyök szolgált a parancsnokságom alatt. Egy részük úgy halt meg, hogy még dugni sem tudtak egy rendeset. Nem kedvességgel éred el, hogy tiszteljenek, hanem beszaratod őket. – Igenis, őrmester. Kurvára igaza van, uram. – Chuck tisztelgésre emelte a kezét. –Áram ugyan nincs, de azért emlékeztetnélek, hogy egy erődbe készülünk bejutni. – Ez nekem is feltűnt már. – Van ötleted? – Nincs. – Mit gondolsz, van az erőd körül vizesárok? Az lenne ám az igazi. – Meg forró olaj dézsákban a bástyák tetején. – Íjászok – folytatta Chuck. – Teddy, ha ezeknek vannak íjászaik… – Nekünk meg egy szakadt páncélingünk sincs. Átléptek egy kidőlt fatörzsön. A talaj vizenyős volt, és csúszós lombtakaró borította. A megtépázott növényzet mögött feltűntek az erőd vastag, szürke falai. A dzsipek egész nap ki-be járkáltak, a kerekeik mély nyomokat vájtak a sárba. – Volt azért valami abban, amit az őr mondott – szólalt meg Chuck. 199
– Mire gondolsz? – Most, hogy Rachel előkerült, a mi megbízatásunk – hasonlóan az eddigi helyzethez – egyszerűen nem létezik. Ha elkapnak, főnök, nincs az az isten, hogy valami épkézláb magyarázattal elő tudjunk állni. Teddy a retináján érezte a megtépázott fák zöld színorgiáját. Fáradt volt, és egy kicsit szédült is. Az előző éjjel mindössze négyórányi, rémálmokkal kísért, gyógyszeres kábulatban volt része. A szemerkélő eső a kalapján kopogott, a víz összegyűlt a karimáján. A feje alig érezhetően ugyan, de egyfolytában zúgott. Ha elindítják a kompjáratot – ami egyelőre még kétséges –, az egyik fele azt kívánta volna, bárcsak felugorhatna rá, és elhajózhatna erről az istenverte szigetről. El akart tűnni erről a rohadt szikláról. Ha azonban üres kézzel tér vissza az útról – legyen szó valami bizonyítékról Hurly szenátor részére, vagy Laeddis halotti bizonyítványáról –, az hatalmas kudarc lesz. Így aztán potenciális öngyilkosként most még azt a terhet is a nyakába kell majd vennie, hogy az égvilágon semmit sem tett a helyzet megváltoztatásáért. Felcsapta a jegyzetfüzetét, és átnyújtotta Chucknak. – Emlékszel a kőhalmokra? Amiket Rachel épített a parton. Itt a kód megfejtése. A fiú megfogta a füzetet. A mellkasához szorítva a kezét elolvasta a megfejtést. – Szóval Laeddis itt van. – Igen, itt van. – Gondolod, hogy ő lesz a hatvanhetes számú beteg? – Én rá tippelnék. Teddy megállt egy bukkanó mellett, egy sáros kaptató közepén. –Visszafordulhatsz, Chuck. Nem kell részt venned ebben. Chuck felemelte a fejét, és meglobogtatta a füzetet e kezében. – Rendőrbírók vagyunk, Teddy. És mit csinál egy jó rendőrbíró? 200
Teddy elmosolyodott. – Bemegy az ajtón. – Elsőnek – vette vissza a szót Chuck. – Elsőnek megyünk be az ajtón. Nem várunk azokra a fánkfejű városi kopókra, csak azért, hogy fedezzen minket valaki. Időpocsékolás lenne. Bemegyünk azon a kurva ajtón. – De be ám. – Nos, ezek szerint minden rendben – mondta Chuck. Visszaadta a jegyzetfüzetet Teddynek, és folytatták az útjukat az erőd felé. Egy pillantás az erődre közelről – már csak egy fasor és egy keskeny föld-sáv választotta el őket az épülettől –, és Chuck már ki is mondta, amit Teddy gondolt: – Ezt megszívtuk. A drótkerítést, amely normális esetben az épületet körülvette, megtépázta a vihar. Egyes szakaszai kidöntve hevertek a földön, más részei a távoli fasort díszítették, a maradék pedig a használhatatlanság bizarr formáiba torzult. Fegyveres őrök sétáltak fel-alá a kerítés mentén. Néhányan folyamatosan köröztek a dzsipekkel. Egy csapat ápoló a törmeléket és a szemetet szedegette, egy másik csoport pedig az erőd falára dőlt, vastag fa körül látott munkához. Vizesárok nem, ajtó azonban csak egy volt. Az apró, vörös, behorpadt vasajtó a fal közepén helyezkedett el. Az őrség tagjai vállukhoz és mellkasukhoz szorított fegyverrel járőröztek az oromzaton. A falba néhány apró, szögletes ablakot vájtak, és ráccsal lezárták őket. Az ajtón kívül nem lehetett betegeket látni, se bilinccsel, se anélkül. Csak őröket és ápolókat, egyenlő arányban. Teddy észrevette, hogy két őr a tetőn félreáll az útból, aztán jó néhány ápolót látott, akik kiléptek az oromzat szélére, és lekiabáltak az udvaron állóknak, hogy ők is húzódjanak arrébb. Nagy nehezen a tető szélére vonszoltak egy félbevágott fát, és addig húzták-vonták, míg billegni kezdett. Egy pillanatra 201
mindenki eltűnt, hogy a fa másik végénél bukkanjanak fel. Újból nekiveselkedtek. A súlyos törzs métereket mozdult előre, végül megbillent, az emberek kiáltozni kezdtek, a fa pedig a falról a mélybe zuhant, és a földbe csapódott. Az ápolók újra felbukkantak az oromzat szélén, és a párkányon kihajolva szemügyre vették a művüket, majd kezet ráztak, és vállon veregették egymást. – Valahol kell lennie egy csatornának, nem? – kérdezte Chuck. – Lehet, hogy a tengerbe nyomatják a szennyvizet? Megpróbálhatnánk abból az irányból bejutni. Teddy a fejét csóválta. – Minek fáradnánk? Egyszerűen besétálunk. – A, ugyanúgy, mint ahogy Rachel kisétált a B Részlegről, mi? Ertem már. Majd beszórjuk magunkat azzal a láthatatlanná tevő púderrel, amit ő használt. Remek ötlet. – Chuck szorosabbra fogta az esőkabát kapucniját, és neheztelően Teddyre nézett. – Nincs rajtunk a rendőrbírói jelmezünk, Chuck. Kapizsgálod már? Chuck a kerítés mentén dolgozó ápolókat nézte, és látta, hogy az egyikük egy bögrével a kezében kilép a vasajtón. A kávé gőzölgött a szitáló esőben, apró füstgiliszták bukkantak elő a pohár pereme mögül. – Ámen – bólintott Chuck. – Ámen, testvér. Az erőd felé vezető úton mindketten cigarettáztak, és közben összevissza fecsegtek. Félúton belefutottak egy őrbe. A puskája hanyagul himbálózott a vállán, a fegyver csöve a földre szegeződött. Teddy szólalt meg elsőnek: – Átküldték minket. Mi van azzal a fával a tetőn? Az őr hátranézett a válla fölött. – Semmi. Arról már lekéstetek. – Ó, ez remek – mondta Chuck, és már hátat is fordítottak a férfinek. 202
– Nana, csak lassan a testtel – szólt rájuk az őr. – Akad itt még tennivaló. Mindketten visszafordultak. – Harmincan dolgoznak a falnál – húzta a száját Teddy. – Igen, ez igaz, de belül is kurva nagy felfordulás van. A vihar nem tud ledönteni egy ilyen épületet, de azért a falon általában sikerül átjutnia. Világos? – Ó, hát persze – felelte készségesen Teddy. – Hol vannak a takarítók? – kérdezte Chuck az ajtó mellett ácsorgó őrtől. A hüvelykujjával befelé bökve kinyitotta az ajtót, a két férfi pedig egyszerűen besétált a fogadócsarnokba. – Nem szeretnék elégedetlennek tűnni – kezdte Chuck –, de ez túl simán ment. Teddy csak ennyit mondott: – Fölösleges túlbonyolítani. Néha mázlija van az embernek, és kész. Az ajtó bezárult mögöttük. – Mázli – mondta Chuck enyhén reszkető hangon. – Szóval nálatok ezt így hívják? Elsőként a szagok tűntek fel Teddynek. Az ipari fertőtlenítőszer illatával próbálták meg elnyomni a hányás, az izzadtság és legfőképpen a vizelet bűzét. Aztán különböző zajok törtek elő az épület hátsó részéből, és a felsőbb emeletek irányából: futó lábak dübörgése, a különböző torkokból egyszerre felszakadó, mindent átható jajgatás, kiáltások, amelyek a vastag falakról és a nyirkos levegőről lepattanva visszhangzottak, váratlan, éles visítások, melyek egy pillanatra megkapaszkodtak az ember fülében, hogy aztán lassan elhaljanak. Valaki így kiáltott: – Ezt nem tehetitek meg! Ezt kurvára nem tehetitek meg! Halljátok, amit mondok? Nem tehetitek meg. Kopjatok le… – végül a semmibe vesztek a szavai. Valahol felettük, a kőlépcső fordulójában egy férfi a „Száz sörösüveg a falon” című dalt énekelte. A hetvenhetedik üvegnél tartott, és már éppen nekilátott a hetvenhatodiknak. 203
Egy kártyaasztal közepén két bádogtermoszban kávé, egy halom papírpohár, és néhány üveg tej állt. A lépcső alján egy másik asztal mellett őr üldögélt, feléjük fordult és elmosolyodott. – Most jártok itt először, mi? Teddy ránézett, miközben a régi hangokat újak váltották fel. A hangorgia betöltötte az egész helységet. Az ember füle képtelen volt követni, honnan jönnek az egyes zajok. – Aha. Hallottunk már néhány történetet, de… – Majd megszokjatok – mondta az őr. – Mindent meg lehet szokni. – Nagyon remélem, hogy igazad van. Az őr így folytatta: – Ha nem a tetőn dolgoztok, a mögöttem lévő szobában lerakhatjátok a kabátotokat meg a kalapotokat. – A tetőre küldtek minket – mondta Teddy. – Ki kergetett fel oda titeket? – Az őr a lépcső felé intett. – Csak menjetek fel ott. A legtöbb gyagyást az ágyakhoz kötözték, de azért néhány még szabadon rohangál. Ha észrevesztek egyet, ordítsatok, ahogy a torkotokon kifér. Rendben? Bármi történik, ne próbáljátok meg egyedül elkapni őket. Ez itt nem a B Részleg. Értitek, ugye? Ezek a köcsögök nem szarakodnak, kinyírnak titeket. Világos? – Világos. Elindultak felfelé a lépcsőn. Az őr azonban utánuk kiáltott. – Várjatok csak egy kicsit. Megtorpantak, visszafordultak, és a férfira bámultak. Az őr még mindig mosolygott. Az ujjával feléjük bökött. Mozdulatlanul vártak. – Ismerlek titeket, fiúk. – A hangja vidáman csilingelt. Teddy nem szólt semmit. Chuck is hallgatott. – Ismerlek titeket, fiúk. – Ismételte az őr. Teddynek csak ennyit sikerült kinyögnie: – Tényleg?
204
– Tényleg. Ti ragadtatok kint abban a rohadt viharban. – Elröhögte magát, kinyújtotta az ujját, a másik kezével az asztalra csapott. – Ja, mi voltunk azok – felelte Chuck. – Ha-ha-ha. – Hát ez kurva röhejes – mondta a férfi. Teddy az őrre bökött. – Megfogtál minket, pajtás – mondta, aztán a lépcső felé fordult. – Téged aztán nem lehet átverni. Az idióta röhögés felkísérte őket a lépcsőn. Az első lépcsőfordulóban megálltak. Hatalmas, boltíves terembe jutottak. A mennyezetet kovácsolt réz borította. A sötét padlót alaposan kifényesítették. Teddy biztos volt benne, hogy nem tudna baseball-labdával vagy Chuck almáival eldobni a terem túlsó végéig, amely teljesen üres volt. Velük szemben félig nyitott kapu állt. Ahogy belépett, Teddy úgy érezte, mintha egerek futkosnának a bordái között. A terem arra a helyre emlékeztette, ahol álmában járt, ahol Laeddis itallal kínálta, és ahol Rachel lemészárolta a gyerekeit. A két helyiség nem volt teljesen egyforma – azon a helyen, ahol álmában járt, a hatalmas ablakok előtt nehéz függönyök lógtak, minden fényárban úszott, a vendégek parkettázott padlón lépkedtek, a mennyezetről pedig nehéz csillárok csüngtek alá – de azért mégis hasonlítottak egymásra. Chuck a társa vállára csapott, és Teddy érezte, hogy a nyakát elönti az izzadtság. – Ismétlem – suttogta Chuck, halvány mosollyal az ajkán –, túl simán megy minden. Hová tűnt az őr a kapuból? Különben is, miért nem zárták be? Teddy látta, ahogy Rachel zilált hajjal, sikítva keresztülrohan a termen. A kezében ott lógott a húsvágó bárd. – Fogalmam sincs. Chuck előrehajolt, és Teddy fülébe sziszegett: – Ez csapda, főnök. Teddy átvágott a termen. A feje fájt a kialvatlanságtól. Az esőtől. A tompa üvöltésektől és a lábdobogástól. A két fiú és a 205
kislány kézen fogva álltak, a válluk fölött hátranéztek. A testük reszketett. Teddy újra meghallotta az éneklő beteget: –…az egyiket lekapod, és körbe adod, ötvennégy sörösüveg a falon. A két fiú és a kislány hirtelen átsuhant előtte. A levegőben lebegtek. Teddy látta a sárga tablettákat, amelyeket Cawley a kezébe nyomott az előző éjjel. Émelygés fogta el, a gyomra összerándult. – Ötvennégy sörösüveg a falon, ötvennégy sörösüveg… – Azonnal vissza kell fordulnunk, Teddy. Lépjünk le. Szerintem itt valami nagy gáz van. Ne mondd, hogy nem érzed. A terem túlsó végén egy férfi állta el a bejáratot. Mezítláb, csupasz felsőtesttel állt, csak egy fehér pizsamaalsót viselt. A fejét kopaszra borotválták, de a sápadt fényben nem lehetett kivenni a vonásait. – Hahó! – kiáltott oda a két megdöbbent rendőrbírónak. Teddy gyorsabban haladt. A férfi így szólt: – Megvagy! Te vagy a fogó – és hirtelen nekiiramodott. Chuck közben utolérte Teddyt. – Főnök, az isten szerelmére. Tudta, hogy Laeddis itt van valahol. Érezte. A terem végén széles lépcsőpihenő fogadta őket, és egy lépcsőház, amely meredeken kanyarogva tűnt el a sötétben, illetve egy másik, amely abba az irányba vezetett, ahonnan a kiabálás és a fecsegés hallatszott. Minden hangosabb lett, Teddy már a fémrácsok és a láncok csörrenését is képes volt kivenni. Valaki így kiáltott: – Billings! Figyeljen rám! Nyugodjon meg, fiam! Innen nem menekülhet. Hallja? Teddy észrevette, hogy valaki hangosan zihál mellette. Hirtelen balra fordult. A borotvált fej pár centire volt az övétől. – Megvagy! – mondta a pasas, és a mutatóujjával megérintette Teddy karját. Teddy a férfi csillogó arcába nézett. – Megvagyok – mondta. – Még szép, ha ilyen közel állok hozzád – folytatta a pasas –, csak meglegyinted a csuklódat, és újra én vagyok a fogó, 206
aztán én legyintem meg a csuklómat, és megint te vagy az. Órákig folytathatnánk, vagy akár egész nap. Csak álldogálnánk itt, és újra meg újra megfognánk egymást, még ebédelni sem állnánk meg és vacsorázni sem, folytatnánk tovább és tovább. – És ez miért lenne a jó? – érdeklődött Teddy. – Tudod, mi van odakint? – mondta a pasas, fejével a lépcső felé intve. – A tengerben? – Halak – felelte Teddy. – Halak. – A pasas biccentett egyet. – Nagyon jó. Halak, igen. Rengeteg hal. De, igen, halak, nagyon jó, halak, igen, de más is van ám ott. Búvárhajók. Szovjet tengeralattjárók. Három-négyszáz kilométerre a partoktól. Gondolom, ezt te is hallod, nem? Megmondták. Tutira. Mi pedig megbarátkozunk a gondolattal. A végén már eszünkbe sem jutnak. Azt mondjuk, Jól van na, itt úszkálnak a tengeralattjárók. Kösz az infót.” Lassacskán a mindennapjaink részévé válnak. Tudjuk, hogy itt úszkálnak, de mindenki megfeledkezik róluk. Érted? De attól még nem szűnnek meg létezni. Ott vannak, rakétákkal felszerelve. Az ágyúikat New York-ra és Washingtonra szegezik. Meg Bostonra. Ott úszkálnak a víz alatt, és várakoznak. Téged ez nem szokott idegesíteni? Teddy hallotta, hogy Chuck lassan lélegezve várja, mikor jelez neki. – Ügy van, ahogy mondod. Én sem töröm a fejem ezen túl sokat. – Hmm – biccentett a pasas, és borostás állát dörzsölgette. – Érdekes dolgokat hallani idebent. Nem is gondolnád. Pedig így van. Ha új elítélt érkezik, mesél nekünk valamit. Az őrök beszélgetnek. Ti ápolók is sokat dumáltok. Mindenről tudunk, ami kint történik. A hidrogénbombáról, a korallzátonyoknál végrehajtott kísérleti robbantásokról. Tudod, hogyan működik a hidrogénbomba? – Hidrogénnel? 207
– Nagyon jó. Nagyon ügyes. Igen, igen. – A pasas jó néhányszor biccente a fejével. – Hidrogénnel, pontosan. De, de valójában mégsem olyan, mint a többi bomba. Ledobsz egy bombát, vagy akár egy atombombát, és a bomba szétrobban. Világos? Kész passz. De a hidrogénbomba, a hidrogénbomba összeroppan. Önmagába omlik, és a belsejében egy sor robbanás követi egymást. És csak zuhan, zuhan, zuhan tovább önmagába. De hová vezet ez a nagy zuhanás? Tömeget és sűrűséget képez. Érted már? Önmaga elpusztításának dühe egy vadonatúj szörnyeteget táplál. Kapizsgálod a lényeget? Na? Minél nagyobb az összeomlás, minél vadabbul pusztítja önmagát a bomba, annál erősebb lesz azután. És végül, rendicsek, rendicsek? Kurva nagy bumm!Egyszerűen csak… bimm, bamm, bumm. Önmaga hiányának tudatában tágulni kezd, és az összeomlásból kiindulva egy akkora robbanást idéz elő, amely százszor, ezerszer, milliószor pusztítóbb, mint a világtörténelemben bármelyik addig előállított bombája. Ez a mi örökségünk. Nehogy megfeledkezzünk róla. – Jó néhányszor megveregette Teddy karját, de a mozdulatai inkább csak legyintések voltak, mintha valamilyen ritmust dobolna az ujjával. – Te vagy a fogó! Tízszeresen. Hehehe! Beugrott a sötét lépcsőházba, még sokáig hallották, ahogyan azt kiáltozza, „Bumm, bumm.” – …negyvenkilenc sörösüveg! Egyet leveszel… Teddy Chuck felé fordult. Az arca izzadt volt, óvatosan vette a levegőt a száján keresztül. – Igazad van – szólalt meg végül Teddy. – Tényleg húzzunk innen. – Most meg te dumálsz. A hang a lépcsőház tetejéről szólt: – Az istenit, segítsen már valaki, a kurva életbe! Teddy és Chuck felnéztek, és látták, amint két férfi gurul lefelé a lépcsőn. Az egyik az őrök kék, a másik a betegek fehér 208
egyenruháját viselte. A kanyarban mindketten a legszélesebb lépcsőfoknak csapódtak. A beteg szabad kezét az őr arcába nyomta, pont a bal szemgolyója alatt, és egy hirtelen mozdulattal letépett egy darabot a bőréből. Az őr ordítani kezdett, és megpróbálta elfordítani a fejét. A két rendőrbíró felrohant a lépcsőn. A beteg már készült, hogy újra lecsapjon, de Chuck időben elkapta a csuklóját. Az őr a szemét törölgette, és közben szétkente a vért az állán. Teddy mind a négyük zihálását hallotta, a távolban a sörösüveg dal szólt. A férfi már a negyvenkettedik üvegen is túl volt, és éppen hozzáfogott a negyvenegyediknek, amikor Teddy meglátta, hogy a földön heverő beteg szélesre tátott szájjal, vicsorogva felkel. Csak annyit tudott kiáltani, hogy „Chuck, vigyázz!”, és ököllel a férfi homlokába vágott, még mielőtt az kiharapott volna egy darabot Chuck csuklójából. – Le kell másznod róla – szólt oda Teddy az őrnek. – Gyerünk! Mássz le gyorsan! Az őr kiszabadította magát a férfi lábának szorításából, és sikerült két lépcsőfokkal feljebb kúsznia. Teddy a betegre vetette magát, és a vállát a kőpadlóhoz préselte. Aztán hátrafordult, és a tekintetével Chuckot kereste. A gumibot suhogva szelte ketté a levegőt, és betörte a férfi orrát. Teddy érezte, ahogy a test elernyed alatta, Chuck pedig felnyögött: – Jézus Isten. Az őr újra magasba lendítette a gumibotot, de Teddy a testével védte a földön heverő férfit. Végül a könyökével tudta kivédeni az ütést. Látta az őr véres arcát: – Hé! Hé! Már elintézted. Hé! – kiáltotta, de a férfi még mindig érezte a saját vérének a szagát. A magasba emelte a gumibotot. – Nézz rám! Nézz a szemembe! – ordította Chuck. A férfi lassan Chuck felé fordult. 209
– Kurvára állítsd le magad! Hallod, amit mondok? Állítsd le magad. Ezt már elintézted. – Chuck elengedte a beteg csuklóját, a karja élettelenül hullott a mellkasára. Chuck a falnak támaszkodva leült, de a szemét közben végig az őrön tartotta. – Hallod, amit mondok? – mondta most már jóval halkabban. A férfi lesütötte a szemét, és leengedte a gumibotot. Az ingét az arcán lévő sebhez szorította. A ruha szövetét átáztatta vér. – Letépte az arcomat. Teddy előrehajolt, és szemügyre vette a sebet. Látott már ennél sokkal csúnyábbat is, nem fog belehalni a srác. De azért nem volt szép látvány. Ezt már semmilyen doktor nem tudja rendbe hozni. – Rendbe jössz. Csak néhány öltés – mondta. Hallották, ahogyan a felettük lévő szinten jó pár test és néhány bútor ütközik egymásnak. – Lázadás tört ki? – kérdezte Chuck. Az őr vett néhány mély lélegzetet. Egy kicsit már jobb színben volt. – Nem kell sok hozzá. – A bentlakók átvették az irányítást? – kérdezte Chuck könnyed hangon. A kölyök óvatosan Teddyre nézett, aztán Chuckra. – Még nem. Chuck zsebkendőt húzott elő, és átnyújtotta neki. A kölyök egy biccentéssel megköszönte, aztán az arcához szorította. Chuck újra felemelte a beteg karját, és megpróbálta kitapintani a pulzusát. Elengedte a csuklóját, és felhúzta az egyik szemöldökét. Teddyre nézett. –Életben marad. – Emeljük fel – mondta Teddy. A beteg karját a vállukon átvetve követték az őrt a lépcsőn felfelé. A test nem volt nehéz, de a lépcső, amelyen haladtak, hosszan kígyózott. A férfi lábfeje minduntalan beakadt a lépcsőfokok élébe. Amikor felértek a tetőre, az őr feléjük 210
fordult. Kicsit idősebbnek, és talán intelligensebbnek tűnt, mint első látásra. – Maguk a szövetségi rendőrbírók – szólalt meg a fiú. – Tessék? Biccentett egyet a fejével, és folytatta. – Láttam magukat, amikor megérkeztek – erőtlenül Chuckra mosolygott. – Felismertem a sebhelyet az arcán. Chuck hangosan felsóhajtott. – Mit keresnek itt? – kérdezte a kölyök. – Megmentjük az irháját – felelte Teddy. A srác levette a zsebkendőt a sebről, megnézte, majd ugyanoda visszatette. – Tudják, ki az a pasas, akit a karjukban tartanak? – kérdezte végül. – Paul Vingis, Nyugat-Virginiából. Megölte a fivére feleségét és a két lányát, mialatt a testvére Koreában szolgált. A pincében tartotta őket, tudják, hogy legyen kivel szórakoznia, miközben azok megrohadtak. Teddy ellenállt a kísértésnek, és nem engedte el Vingis karját, nem hagyta, hogy a férfi leguruljon a lépcsőn. – Az az igazság… – A kölyök megköszörülte a torkát. – Az az igazság, hogy elkapott engem. – Összetalálkozott a tekintetük. A fiú szeme vörös volt. – Magát hogy hívják? – Baker. Fred Baker. Teddy a fejét csóválta. – Nézze, Fred. Nagyon örülünk, hogy segíthettünk. A kölyök a cipője orrán virító vércseppeket nézte. – Még egyszer megkérdezem. Mit keresnek itt? – Csak körülnézünk – felelte Teddy. – Néhány perc az egész, és már itt sem vagyunk. A srác egy percig csendben töprengett, miközben Teddy fejében lepergett életének előző két éve – Dolores elvesztése, a Laeddis utáni hajsza, a nap, amikor értesült ennek a helynek a létezéséről, a nap, amikor belebotlott George Noyce-ba, és meghallgatta a gyógyszerkísérletekről meg a lobotomiáról szóló történeteit, a nap, amikor végre sikerült felvenni a 211
kapcsolatot Hurly szenátorral, az idegtépő várakozás, hogy mikor kelhet végre át a szigetre, a várakozás, amely kísértetiesen emlékeztette a La Manche-csatorna partján eltöltött napokra, amikor a megfelelő pillanatot várták, hogy átkelhessenek Normandiába –, és most minden ennek a kölyöknek a döntésén állt vagy bukott. – Tudják – kezdte a srác –, dolgoztam már egy-két csúnya helyen. Börtönökben, fegyházban, meg egy másik igazságügyi elmegyógyintézetben… – Az ajtóra pillantott, a szeme kikerekedett, mintha ásítani készülne, a szája azonban mozdulatlan maradt. – Hát ja. Melóztam már néhány felé. De ez a hely – mondta, és hosszasan a két rendőrbíróra meredt. – Ezek itt saját forgatókönyvből dolgoznak. Az őr Teddyt nézte, Teddy pedig megpróbálta kiolvasni a választ a szeméből. A kölyök tekintete azonban nem árult el semmit. Élettelenül, öregen révedt a messzeségbe. – Pár percre van szükségük? – bólintott a kölyök maga elé meredve. –Rendben. Senki sem veszi észre ebben a kurva káoszban. Pár perc, aztán eltűnnek, oké? – Tuti – vágta rá Chuck. – És, figyeljenek – a srác az ajtóhoz érve alig észrevehetően elmosolyodott –, ha lehet, ne dögöljenek meg abban a pár percben, oké? Azt nem nagyon díjaznám.
212
15 Beléptek az ajtón. A cellablokk három méter széles, négy méter magas boltíves folyosóján találták magukat. Az erőd teljes hosszában végighúzódó, gránitfalú és gránitpadlójú folyosók végén néhány magas ablak jelentette az egyetlen fényforrást. A mennyezetről lecsöpögő víz tócsákban gyűlt a földön. A cellák jobb- és bal kéz felől nyíltak. Mélyüket sötétség borította. Baker így szólt: – A főgenerátor hajnali négy körül felmondta a szolgálatot. A cellák zárai elektronikusan vezéreltek. Ezt a remek újítást nemrég vezették be. Kurva nagy ötlet, mi? Négykor az összes zárka kinyílt. Szerencsére kulccsal is lehet zárni az ajtókat. A betegek nagy részét visszatereltük a cellákba, de az egyik faszfej valahonnan szerzett egy kulcsot. Egyfolytában besurran, és legalább egy cellát kinyit, mielőtt lelépne. – Nem egy kopasz pasas? – kérdezte Teddy Baker Teddy felé fordult. – Kopasz pasas? Igen, ő az egyik, akivel nem bírunk. Igen, azt hiszem, ő lesz az. Litchfieldnek hívják. – Ott fogócskázik a lépcsőházban, ahol az előbb felmásztunk. Az alsó részen. Baker a jobb oldalon lévő, harmadik zárkához vezette őket, és kinyitotta az ajtaját. – Ide dobják. Eltartott pár másodpercig, mire a sötétben megtalálták az ágyat, aztán Baker felkattintotta az elemlámpáját, és a fénysugár végigpásztázta a cellát. Vingist az ágyra fektették. A férfi felnyögött, az orrából vér buggyant elő. – Szerzek némi támogatást, és megpróbálom elkapni Litchfieldet – mondta Baker. – Az alagsorban fogva tartunk néhány arcot, akiket még etetni is csak hat őr jelenlétében 213
szabad. Ha azoknak valahogy sikerül meglépniük, akkor kurva nagy szarban vagyunk. – Először szerezzen orvosi segítséget – szólt oda Chuck. Baker talált egy tiszta részt a zsebkendőn, és a sebhez szorította. – Erre most nincs idő. – Neki – mondta Chuck. Baker a rácson keresztül nézte a két férfit. – Jól van. Felhajtok egy dokit. És maguk? Megcsinálják a kört rekordidő alatt? – Nem lesz gond. Csak szerezzen neki egy orvost – mondta Chuck kifelé menet. Baker elfordította a kulcsot a zárban. – Rajta leszek az ügyön. Végigkocogott a cellák mellett, kikerült három ápolót, akik egy szakállas óriást rángattak a zárkája felé, aztán továbbszaladt. – Na, mit szólsz? – kérdezte Teddy. A folyosó távolabbi ablakának rácsán egy férfi csüngött. Ekkor megjelent néhány őr. Egy gumitömlőt húztak maguk után. Teddy szeme kezdett hozzászokni a folyosó szürkés félhomályához, de a zárkák mélyét továbbra is sötétség borította. – Valahol kell itt lenni egy köteg aktának – mondta Chuck. – Különben miből tájékozódnának az orvosok, meg az ápolók? Te megkeresed Laeddist, én meg az aktákat. – Szerinted merre lehetnek? Chuck az ajtóra pillantott. – A hangokból ítélve minél feljebb mész, annál kisebb a zűrzavar. Az iroda, gondolom, valahol a felső szinten van. – Oké. Hol és mikor találkozunk? – Tizenöt perc? Az őröknek sikerült megnyitni a csapot, és a kirobbanó vízsugár lesöpörte, és végiglökte a padlón a rácsba kapaszkodó férfit.
214
A cellákban néhányan tapsoltak, mások olyan elárvult, mély hangon nyöszörögtek, hogy akár egy csatatéren is lehettek volna. – Tizenöt perc elég lesz. Találkozzunk az előcsarnokban, jó? – Rendben. Kezet ráztak, Chuck tenyere nyirkos volt. A szája csillogott. – Vigyázz magadra, Teddy. Egy beteg rontott be az ajtón, és elrohant mellettük a cellák irányába. Mocskos lábán nem volt cipő, és úgy futott, mint aki egy bokszmérkőzésre készül – könnyed mozdulatai szinkronban voltak árnyékoló karjaival. – Meglátjuk, mit tehetek – mosolygott Teddy Chuckra. – Rendben. – Rendben. Chuck az ajtóhoz lépett. Megtorpant, és visszanézett. Teddy biccentett egyet. Ahogy Chuck lenyomta a kilincset, két ápoló tűnt fel a lépcső tetején. A fiú befordult a sarkon és eltűnt, az egyik ápoló pedig Teddyhez fordulva így szólt: – Te meg a jóistent láttad bejönni itt, vagy mi van? Teddy hátrapillantva fürkészte a folyosót. A beteg egyhelyben táncolva különböző ütéskombinációkkal sorozta meg a levegőt. Teddy a férfire mutatott, miközben felzárkóztak egymás mellé. – Bokszoló volt? – kérdezte Teddy. A bal oldalán álló magas fekete srác így felelt: – Á, szóval te is a strandról jössz? A vakációs részlegről. Húha. Nos tehát, ez itt Willy, azt hiszi, hogy a Madison Square-ben fog bunyózni Joe Louisszal. A poén pedig az, hogy a gyerek nem is nyomja rosszul. Egyre közelebb értek hozzá, Teddy figyelte, ahogyan a férfi ökle a levegőt hasítja. – Ehhez hárman nem leszünk elegen. 215
Az ápoló kuncogni kezdett. – Csak egy ember kell. A menedzsere. Az pedig én vagyok. Nem sejtetted, mi? – Odakiáltott a srácnak: – Hé, Willy. Le kéne gyúrni az izmaidat, haver. Már csak egy óránk van a meccsig. – Nem kell legyúrni senkit. – Willy villámgyors mozdulatokkal kezdte püfölni a levegőt. – Nem engedhetem meg, hogy a legfőbb reménységem begörcsöljön a mécsesen – mondta az ápoló. – Hallod? – Csak egyetlen egyszer kaptam görcsöt, amikor Jersey Joe ellen léptem a ringbe. – És lám, hogyan végződött. Willy hirtelen oldalra lendítette a karjait. – Jár a pont. – Irány az edzőterem – mondta az ápoló, és szavait széles mozdulatokkal kísérve a tőle balra lévő cellára mutatott. – Csak ne érj hozzám. Tudod, mennyire utálom, ha a meccs előtt megérintenek. – Hát persze, gyilkos. – Az ápoló kitárta előtte a zárka ajtaját. – Gyerünk. Willy elindult befelé. – Most aztán tényleg hallani őket, mi? Üvölt a tömeg. – Minden jegy elkelt, emberem. Minden jegy. Teddy és a másik ápoló továbbmentek, a férfi barna kezét a rendőrbíró felé nyújtotta: – Al vagyok. Kezet ráztak. – Én meg Teddy. Örülök, hogy megismertelek, Al. – Minek öltözött mindenki utcai szerelésbe? Teddy az esőköpenyre pillantott. – A tetőn dolgoztam. Észrevettem egy beteget a lépcsőn, úgyhogy utána eredtem. Gondoltam, itt bent is elkel a segítség. Egy kupac szar pottyant Teddy lába mellett a padlóra. Valaki vihogni kezdett az egyik cella mélyén. Teddy előre szegezte a tekintetét, és ment tovább. Al szólalt meg: – Az ember megpróbál középen maradni, amennyire csak tud. De még így is hetente egyszer eltalálják valamivel. Na, látod valahol az embered? Teddy megrázta a fejét: – Nem, én… 216
– Ó, a francba – nyögte AL – Mi van? – Én már látom az enyémet. A fickó egyenesen feléjük tartott. Mindene csuromvizes volt. Teddy látta, hogy az őrök a csövet elhajítva utánaerednek. Alacsony, vörös hajú emberke volt, mitesszeres arca, mint egy méhraj, vörös szemei tökéletesen passzoltak a hajához. Az utolsó pillanatban jobbra fordult, és el akart tűnni egy lyukban, amit rajta kívül nem vett észre senki. Al karja a fickó feje fölött húzott el. Az apró emberke először a térdén csúszott, aztán bukfencezett egyet, végül négykézlábra állt. Al utánaeredt. Az ápolót, fejük fölé tartott gumibotokkal, az őrök követték. Ok is legalább olyan vizesek voltak, mint a férfi, akit üldöztek. Teddy, ha másért nem, hát ösztönből, már éppen beállt volna az üldözőrajba, amikor suttogást hallott: – Laeddis. A terem közepén állt. Várta, hogy újra megszólaljon a hang. Néma csend. A kollektív nyöszörgés egy időre abbamaradt a vörös hajú fickó miatt kitört zűrzavarban, de most megint felerősödött. Halk zümmögésként indult, az ágytálak szórványos zörgése közepette. Teddynek megint eszébe jutottak a sárga tabletták. Ha Cawley tényleg gyanította, hogy ő és Chuck… – Laed. Dis. Hátrafordult. Három, sötétség borította cellával állt szemben. Teddy kivárt. Tudta, hogy a hang tulajdonosa látja őt. Eszébe jutott, hogy talán Laeddis az. – Meg kellett volna mentened. Vagy a középső, vagy a bal oldali zárkából szóltak hozzá. Nem Laeddis hangja volt, ezt most már biztosan tudta, de nagyon ismerősnek tűnt. A középső zárka felé indult. A zsebében kotorászott. Talált egy doboz gyufát. Elővett egy szálat, és a doboz oldalán 217
végighúzva meggyújtotta. Egy szűk lefolyót pillantott meg. Az ágyon egy beesett bordájú férfi térdelt. Éppen a falra írt valamit. A válla fölött hátrapillantott. Nem Laeddis volt az. Teddy nem ismerte. – Megbocsátja? Jobban szeretek a sötétben dolgozni. Ó, nagyon-nagyon köszönöm. Teddy elhátrált a rácsoktól, balra fordította a fejét. A látvány döbbenetes volt. A cella falának egészét feliratok borították. Egyetlen felesleges centi sem maradt. Több ezer odakapart, nyílegyenes sor, olyan apró betűkkel írva, hogy csak úgy lehetett elolvasni őket, ha az ember a falhoz nyomja az arcát. Ahogy átlépett a másik zárkához, a gyufa elaludt. A hang most már egészen közelről szólt. Így folytatta: – Cserben hagytál. Teddy remegő kézzel próbálta meggyújtani a következő gyufaszálat, de ahogy a doboz oldalához szorította, a fa kettétört. – Azt mondtad, kiszabadulok erről a helyről. Megígérted. A következő gyufa berepült a cellába, és kialudt. – Hazudtál. A harmadik szál sisteregve lángra kapott. A gyufát az ujjai közé szorítva a rácshoz lépett, és benézett a zárkába. A férfi lehajtott fejjel ült az ágy sarkában. Az arcát a térde közé szorította, és átkarolta a bokáját. A feje teteje kopaszodott, oldalt pedig őszült a haja. Egy fehér bokszeralsótól eltekintve teljesen meztelen volt. A csontjai és az egész teste remegett. Teddy megnedvesítette az ajkát és a szájpadlását. Előreszegezte a tekintetét, és így szólt: – Hello? – Visszavittek. Azt mondják, az övék vagyok. – Nem tudom kivenni az arcodat. – Azt mondják, ez az otthonom. – Felemelnéd a fejed? – Azt mondják, ez az otthonom. Sosem hagyom el. – Láthatnám az arcod? 218
– Miért? – Láthatnám az arcod? – Nem ismered fel a hangomat? Pedig mennyit beszélgettünk. – Emeld fel a fejed! – Régebben még szerettem volna azt hinni, hogy ami kialakult köztünk, az több pusztán szakmai kapcsolatnál. Hogy barátok lettünk. Mellesleg, a gyufa mindjárt elalszik. Teddy a kopasz fejet és a remegő végtagokat figyelte. – Azt mondtam, haver… – Mit mondtál? Mit mondtál? Mit tudsz te nekem mondani? Még több hazugságot. – Én nem… – Hazug vagy. – Nem, nem vagyok az. Emeld fel a… Mielőtt Teddy a földre hajította volna, a gyufa megégette a mutató- és a hüvelykujját. A cella eltűnt. Hallotta a benyomódó ágyrugók nyikorgását, a kövön végigsöprő szövet durva suhogását és a csontok ropogását. Újra felhangzott a név: – Laeddis. A hang ezúttal a cella jobb oldaláról jött. – Ez sosem az igazságról szólt. Két szálat húzott elő, és összefogta őket. – Soha. A gyufák fellobbantak. Az ágy üres volt. A kezét jobbra mozdítva észrevette a sarokban háttal álló férfit. –Vagy igen? – Mi van? – kérdezte Teddy. – Szerinted az igazságról szólt? – Igen. – Szerintem nem. – De ez most az igazságról szól. Arról, hogy leleplezzük…
219
– Az egészben csak te vagy. És Leaddis. Mindig is erről szólt ez az egész. Én véletlenül csöppentem bele. Én csak a bejárat voltam. A férfi megfordult, és Teddyhez lépett. Teljesen szétzúzott arcát lila, fekete és cseresznyepiros duzzanatok borították. Törött orrát fehér tapasszal ragasztották le. – Istenem – nyögte Teddy. – Tetszik? – Ki tette ezt? – Te voltál. – Hogy a pokolba lettem volna… George Noyce a rács mellé lépett. Biciklikerék vastagságúra dagadt ajkain fekete varratok éktelenkedtek. – Csak dumálsz. Nyomod a kurva dumádat, én meg itt rohadok bent. Miattad. Teddynek eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor a börtön beszélőjén találkoztak. A börtönben töltött idő ellenére egészségesnek, élénknek, szinte boldognak tűnt. Elmesélt egy viccet, amiben egy olasz meg egy német belépnek egy El Paso-i bárba. – Nézz a szemembe – utasította Noyce. – Ne fordítsd el a fejed. Soha az életben nem akartad leleplezni ezt a helyet. – George – kezdte Teddy halk, nyugodt hangon –, ez így nem igaz. – De igen. – Nem. Mit gondolsz, mire készültem az elmúlt egy évben? Erre a pillanatra. Erre a helyre. – Baszd meg! Teddy úgy érezte, hogy a kiáltás szinte arcul üti. – Baszd meg! – kiáltott George újra. – Az elmúlt évet készülődéssel töltötted? Arra készültél, hogy kinyírd Laeddist. Ennyi az egész. Hát akkor öld meg. Fejezd be ezt a kurva játékot. Nézd csak meg, hová jutottam miattad. Ebbe a kurva cellába. Visszakerültem ide. Nem bírom tovább. Nem bírom 220
tovább ebben a kibaszott borzalmak házában. Hallod, amit mondok? Soha többé, soha többé, soha többé. – George, figyelj rám. Hogyan találtak meg? Senki sem sétálhat be egy börtönbe, csak azért, hogy magával vigyen valakit. Ahhoz áthelyezési parancsra van szükség. Meg pszichiátriai konzíliumra. Aktákra, George. Papírmunkára. A férfi elnevette magát. Az arcát a rácshoz nyomta, a szemöldöke rángatózott. – Szeretnél hallani egy titkot? Teddy közelebb lépett. – Így jó… – suttogta George. – Na, mondd el – kérte Teddy. George az arcába köpött. Teddy hátraugrott. A gyufát a földre ejtette. A kabátja ujjával letörölte a homlokáról a nyálat. A sötétből George hangja szűrődött ki. – Tudod, micsoda doktor Cawley szakterülete? Teddy végigsimította a homlokát és az orrnyergét. Száraz volt. – A túlélők által elszenvedett traumák és a bánat okozta törés. – Áááá, dehogy. – George szavait száraz, kárörvendő nevetés kísérte. –Erőszak. Különösképpen a férfiakban rejlő erőszak. Éppen most végez egy kutatást. – Nem, ez Naehring szakterülete. – Cawley – ismételte George Noyce. – Ez mind Cawley. Az ország egész területéről begyűjti a legerőszakosabb betegeket és bűnözőket. Mit gondolsz, miért ilyen alacsony a beteglétszám ebben az intézetben? Azt hiszed, te komolyan azt hiszed, hogy van olyan ember, aki alaposan áttanulmányozza egy erőszakos cselekmények miatt elítélt elmebeteg áthelyezési parancsát? Kurva komolyan nézz magadba, aztán felelj a kérdésre. Teddy kezében megint fellobbant két gyufaszál. – Most már soha nem jutok ki innen – mondta Noyce. – Egyszer megúsztam. Kétszer nem fogom. Kétszer sosem jön össze. 221
Teddy közbeszólt. – Nyugi. Csak higgadj le. Hogyan bukkantak a nyomodra? – Tudták. Hát nem érted? Minden, amire készültél. A terved. Ez egy játék. Az egész csak egy elegánsan megrendezett színdarab – a kezével összevissza hadonászott. – Miattad csináltak mindent. Teddy elmosolyodott. – Miattam szúrták be a programba a hurrikánt is? Ügyes trükk. – Noyce hallgatott. – Akkor magyarázd el – szólította fel Teddy. – Nem tudom. – Pedig azt hittem, menni fog. Szakadjunk le egy időre erről a paranoiáról, jó. – Sokat voltál egyedül? – mondta Noyce a rácsok közt kibámulva. – Tessék? – Egyedül. Voltál már egyedül, mióta ez az egész elkezdődött? – Egyfolytában – felelte Teddy. George felhúzta a szemöldökét. – Teljesen egyedül? –Jó, a társam velem volt. – Ki a társad? Teddy hüvelykujjával a cellasor felé mutatott. – Chucknak hívják. A… – Hadd tippeljek – kezdte gúnyosan Noyce. – Még sosem dolgoztató1” együtt ezelőtt, ugye? Teddy érezte, ahogy a cellák körbefogják. A karjában kihűltek a csontok. Egy pillanatig képtelen volt megszólalni, mintha az agya elfelejtette volna, hogy kapcsolatban van a nyelvével. Végül kinyögte – Szövetségi rendőrbíró Seattle-ből. – Eddig még sosem dolgoztatok együtt, ugye? – Ez nem számít – válaszolta Teddy. – Ismerem az embereket. Ezt a srácot is. Megbízom benne. – Mi alapján? 222
Erre a kérdésre nem volt egyszerű válasz. Ki tudja, hogyan alakul ki a bizalom? Egyik pillanatban még nincs meg, a másikban már igen. Teddy találkozott olyan emberekkel a seregben, akikre a csatatéren az életét is nyugodta” rábízta volna, de miután hazatértek, még a pénztárcáját sem. És ismert olyanokat is, akikre a pénztárcáját a feleségével együtt bármikor simán rábízza, de nem engedte volna nekik, hogy a hátát fedezzék egy ütközetben. És sosem ment volna be velük ugyanazon az ajtón. Chucknak nem volt kötelező vele tartania, a hálóteremben is aludhatott volna, amíg a romeltakarítás tart, amíg végre érkezik valami hír a kompról. Végeztek a munkájukkal – Rachel Solando előkerült. Chucknak semmi oka sem volt, hogy kövesse Teddyt a Laeddis utáni hajszában. Nem állt érdekében, hogy segítsen Teddynek bebizonyítani, hogy ami az Ashecliffe-ben zajlik, az a hippokratészi eskü megcsúfolása. És mégis vele tartott. – Megbízom benne – ismételte. – Másként nem tudom mondani. Noyce szomorúan nézett rá az acélcsövek mögül. – Akkor már legyőztek. Teddy eloltotta, és a földre dobta a gyufákat. Kinyitotta a skatulyát, és kihúzta az utolsó szálat. Hallotta, ahogy Noyce a rácsnál állva a levegőbe szippant. – Kérlek – suttogta, és Teddy tudta, hogy a másik sír. – Kérlek. – Tessék? – Kérlek, ne hagyj itt megdögleni. – Nem fogsz meghalni. – A világítótoronyba visznek. Ezt te is tudod. – A világítótoronyba? – Kivágnak egy darabot az agyamból. Teddy meggyújtotta az utolsó gyufát. A hirtelen fellobbanó fényben látszott, ahogy Noyce a rácsba kapaszkodva rázkódik. Feldagadt szeméből a könnyek felpuffadt arcára hullottak – Nem fognak… 223
– Menj el oda. Nézd meg a helyet. És ha élve megúszod, meséld el, mit csinálnak ott. Győződj meg róla a saját szemeddel. – Elmegyek, George. Megcsinálom. Kiviszlek innen. Noyce lehajtott tar fejét a rácsnak nyomva halkan sírni kezdett. Teddynek eszébe jutott, hogy amikor utoljára találkoztak a börtönben, George ezt mondta: – Ha még egyszer vissza kell mennem arra a helyre, megölöm magam. –Teddy így válaszolt: – Ez nem fordulhat elő. Mindketten tudták, hogy ez hazugság. Hiszen Noyce itt van. Csúnyán összeverték, megtört, és reszket a félelemtől. – George, nézz rám. A férfi felemelte a fejét. – Kiviszlek innen. Ki kell tartanod. Ne tegyél semmit, ami visszafordíthatatlan. Hallod? Ki kell tartanod. Visszajövök érted. George Noyce a könnyei mögött mosolyogva, nagyon lassan megcsóválta a fejét. – Nem ölheted meg Laeddist, és leplezheted le az igazságot egyszerre. Választanod kell. Felfogtad, ugye? – Hol van? – Mondd, hogy megértetted. – Megértettem. Hol van? – Választanod kell. – Nem fogok megölni senkit. Ígérem. Ahogyan a rács mögött sírdogáló férfit nézte, igaznak érezte, amit mond. Ha ezt kell tennie, hogy ez a szánalmas áldozat, ez a szerencsétlen roncs hazakerüljön, Teddy eltemetné a bosszút. Nem irtaná ki végérvényesen, csak máskorra tartogatná. Dolores is biztosan megértené. – Nem ölök meg senkit – ismételte. – Hazudsz. –Nem. – Dolores meghalt. Engedd el. 224
Mosolygó, könnyáztatta arcát a rácsok közé nyomta. Feldagadt szemét Teddyre szegezte. Teddy Dolorest látta a másikban. Elszorult a torka. Látta, ahogy a kora júliusi ködben üldögél, megvilágította az a sötétnarancs, nyáresti fény, amely közvetlenül a naplemente után borul a városra. Dolores felnézett, miközben Teddy a padka mellé húzódott. A labdázó gyerekek újra ellepték az utcát. A fejük felett frissen mosott ruhák lengedeztek. Dolores a tenyerébe támasztott állal, cigarettáját a füle mellett tartva figyelte, ahogyan a férfi közeledik. Teddy ez egyszer virágokkal lepte meg. A szerelme volt, a nője, és úgy nézte a közeledő férfit, mintha el akarná raktározni az emlékezetében a járását, a virágokat, ezt a pillanatot. Teddy meg akarta kérdezni tőle, milyen hangot ad ki a szív, amikor szétrobban a gyönyörűségtől, amikor valakinek a látványa úgy tölt el, ahogyan az étel, a vér és a levegő sosem lenne képes, amikor azt érzed, hogy ha van egy pillanat, amiért meg kellett születned, akkor ez az. Engedd el, mondta Noyce. – Képtelen vagyok rá. – Szavai rekedt, magas hangon szóltak, és érezte, hogy üvöltések törnek fel a mellkasából. Noyce továbbra is a rácsba kapaszkodott, de annyira hátradőlt, amennyire csak tudott. Félrefordította a fejét, úgyhogy a füle a vállán pihent. – Akkor sosem hagyod el ezt a szigetet. Teddy nem mondott semmit. Noyce úgy sóhajtott, mintha a mondandója halálra untatná, és akár állva is el tudna aludni. – Elszállították a C Részlegről. Ha nincs az A Részlegen, csak egyetlen helyen lehet. Megvárta, amíg Teddynek leesik. – A világítótoronyban – mondta a férfi. Noyce biccentett. Az utolsó gyufa is kialudt.
225
Teddy egy teljes percig állt a sötétbe bámulva, aztán újból meghallotta a rugók nyikorgását. Noyce visszafeküdt az ágyra. Megfordult, hogy elinduljon. –Hé. Háttal a cellának megtorpant. Várakozott. – Isten segítsen meg!
226
16 Teddy elindult vissza a cellablokk felé. Al ott várt rá a gránit folyosó közepén. Hanyag tekintetét a rendőrbíróra szegezte. – Elkaptátok a fickót? – kérdezte Teddy. Al felzárkózott mellette. – Mi az hogy. Agyafúrt egy szarházi, de itt nem kell sok ahhoz, hogy elfogyjon a hely. A folyosó közepén haladva vágtak át a cellablokkon. Teddy fülében ott visszhangzott Noyce kérdése: „Voltál már egyszer is egyedül, mióta itt vagy?” Teddy azon tűnődött, vajon Al mióta figyeli. Visszagondolt az elmúlt három napra, és megpróbált felidézni legalább egy alkalmat, amikor teljesen egyedül volt. Még a mosdóban is – mivel többnyire a személyzeti vécét használta – valaki mindig volt a szomszédos fülkében, vagy várakozott az ajtó előtt. De nem, ő és Chuck sokszor jártak egyedül a szigeten… Ő és Chuck. Pontosan mit tud róla? Egy pillanatra maga elé képzelte az arcát, látta, ahogy a kompon az óceánt kémleli… Remek srác, azonnal jó benyomást tesz mindenkire, társaságban fesztelenül viselkedik, az a fajta fickó, akit az ember szívesen lát maga körül. Seattle-ből érkezett. Nemrég helyezték át. Pokoli jó pókerjátékos. Gyűlöli az apját – talán ez az egyetlen dolog, ami nem teljesen illett a képbe. De volt még valami ezen kívül, valami, ami nem hagyta nyugodni Teddyt… Mi lehetett az? Az ügyetlenség. Ez volt a megfelelő szó. De mégsem, igazából a srác nem volt annyira ügyetlen. Chuck volt a megtestesült simulékonyság. Teddy apjának egyik kedvenc hasonlatával élve, csúszott, mint a libafos. Nem, Chuck közelről sem volt ügyetlen. Vagy mégis? Emlékszik akár egyetlen alkalomra, amikor a srác esetlenül viselkedett? Teddy 227
megesküdött volna rá, hogy történt valami szokatlan, de mégsem tudta felidézni a helyzetet. Most még nem. Itt nem. Különben meg az egész ötlet egy nagy baromság. Megbízott Chuckban. Végül is a srác feltörte Cawley íróasztalát. A saját szemeddel láttad? Chuck ebben a másodpercben kockáztatja a karrierjét, csak azért, hogy megszerezze Laeddis aktáit. Honnan tudod ilyen biztosan? Az ajtóhoz értek, és Al így szólt: – Csak sétálj vissza arrafelé, és menj fel a lépcsőn. Könnyen megtalálod a tetőt. – Kösz. Teddy nem mozdult, nem nyitotta ki az ajtót, látni akarta, meddig lófrál még ott a másik. Al azonban biccentett, majd visszafordult a cellablokk irányába. Teddy bizonyítva látta a saját igazát. Hát persze, hogy nem figyeli senki. Al úgy tudta, hogy Teddy ápoló. Amennyire pedig Teddy tudta, Noyce paranoiás. Érthető, hiszen ki nem lenne paranoiás egy ilyen helyzetben. De végeredményben akkor is csak egy paranoiás marad. Al elindult visszafelé, Teddy pedig a kilincset elfordítva kinyitotta az ajtót. A túloldalon senki sem várta, se ápolók, se őrök. Egyedül volt. Teljesen egyedül. Nem figyelték. Hagyta, hogy az ajtó becsukódjon a háta mögött, aztán megfordult, és a lépcső felé vette az irányt. Chuck abban a lépcsőfordulóban álldogált, ahol korábban összefutottak Bakerrel és Vingisszel. Az ujjai között cigarettát szorongatott. Röviden, mélyen beleszívott. Amikor észrevette, hogy Teddy közeledik, gyorsan elindult felé. – Azt hittem, hogy a nagyteremben találkozunk. – Itt vannak – mondta Chuck, amikor utolérte Teddyt. Befordultak a hatalmas terembe. – Kicsoda? – A börtönigazgató meg Cawley. Nyomás, le kell lépnünk. – Észrevettek? 228
– Nem tudom. Éppen az irattárból jöttem kifelé, két emelettel feljebb, amikor megláttam őket az előcsarnok másik végén. Amikor Cawley megfordult, gyorsan eltűntem a lépcsőházban. – Akkor lehet, hogy nem tűnt fel nekik. Chuck gyakorlatilag már kocogott. – Egy ápoló esőköpenyben és rendőrkalapban, amint kilép az adminisztrációs részleg irattárából? Gondolom, ezzel tényleg minden a legnagyobb rendben van. A lámpák a víz alatt összetörő csont reccsenéséhez hasonló hangot hallatva felgyulladtak. A levegőben elektromos töltés zúgott, aztán hirtelen kiáltások, fütyülés és jajgatás harsant fel. Úgy érezték, mintha egy pillanatra az egész épület a levegőbe emelkedett, majd visszahuppant volna a földre. Riasztók hangja törte át kőpadlókat és a falakat. – Újra van áram. Milyen kedves tőlük – mondta Chuck, ahogy befordult a lépcsőházba. Lefelé menet négy őr robogott el mellettük. A falhoz lapulva adtak nekik utat. A kártyaasztalnál még mindig ott ült az őr. Telefonált, és kissé üveges szemmel a lefelé igyekvő két rendőrbíróra nézett. Hirtelen kitisztult a tekintete, és a kagylóba szólt: – Egy pillanat. – Aztán Teddy és Chuck felé fordult. Már csak néhány lépés volt hátra. – Hé, maguk ketten, várjanak csak. Az előcsarnokban kisebb tömeg gyűlt össze – ápolók, őrök, két megbilincselt, nyakig sáros beteg. Teddy és Chuck nyílegyenesen a csoport felé tartott, kitértek egy kávéspohárral egyensúlyozó pasas elől, aki majdnem Chuckra borította a forró italt, ahogyan felállt az asztalától. Az őr tovább kiabált: – Hé! Maguk ott! Hé! Nem álltak meg. Teddy ismeretlen arcokat látott, ahogy körülnézett. Csak most hallotta meg az őr kiáltását, és átfutott az agyán, vajon ki után kiabál. Még egy-két másodperc, és az arcok feléjük fordulnak. 229
– Azt mondtam, „Ne mozdulj!” Teddy meglökte az ajtót. Nem moccant. – Hé! Észrevette a rézkilincset. Ez is olyan volt, mint az ananász Cawley házának ajtaján. Megragadta, csúszós volt az esőtől. – Beszédem van magukkal! Teddy a kilincset elfordítva belökte az ajtót. Két őr jött felfelé a lépcsőn. Teddy tartotta az ajtót, miközben Chuck kilépett. A bal oldali őr köszönésképpen odabiccentett, aztán a társával együtt továbbment. Teddy elengedte az ajtót, és elindultak lefelé a lépcsőn. Tőlük balra egyenruhába öltözött férfiakat pillantott meg. Cigarettázva, kávét iszogatva álltak a szemerkélő esőben. Néhányan a falnak támaszkodtak, és a sűrű füstöt messzire fújva vicceket meséltek. Teddy és Chuck elindultak feléjük. Nem néztek hátra. Feszülten várták, mikor nyílik ki az ajtó, mikor hangzik fel az őr kiáltása. – Megtaláltad Laeddist? – kérdezte Chuck. – Nem. Noyce viszont előkerült. – Micsoda? – Hallottad, nem? Amikor a csoportosulás mellé értek, mindketten biccentettek egyet. Az egyenruhás fickók rájuk mosolyogtak, és intettek nekik. Teddy tüzet kért az egyik sráctól, aztán a fal mellett haladtak tovább. Csak mentek, és úgy érezték, a fal legalább fél kilométer hosszúra nyúlik. Akkor sem álltak meg, amikor újabb kiáltás harsant fel. Csak mentek tovább, pedig látták a tizenöt méter magas falak lőréseiből előbukkanó puskacsöveket. Elérték a fal végét, és egy vizenyős, zöld mező irányába fordultak. A kerítés egyes részeit helyreállították. A póznatartó gödrökbe éppen folyékony cementet töltöttek. A kerítés teljesen lezárta az utat, rájöttek, hogy erre nem tudnak kijutni. 230
Visszafordultak, és a fal takarásából kiléptek a nyílt terepre. Teddy tudta, hogy csak egyenesen előre mehetnek tovább. Túl sok szempárnak tűnne fel, ha az őröket megkerülve másfelé indulnának. – Ugye bevállaljuk, főnök? – Mint a huzat. Teddy levette a kalapját, Chuck pedig követte. Aztán az esőköpenyüket a karjukra terítve elindultak az esőben. Ugyanaz az őr várt rájuk. Teddy odaszólt Chucknak: – Nehogy lelassíts. – Vettem. Teddy megpróbált kiolvasni valamit a férfi tekintetéből. Azon tűnődött, vajon az unalom miatt ilyen rezzenéstelen az őr arca, vagy már a balhéra készül. Amikor elhaladt mellette, Teddy odaintett az őrnek, aki így szólt: – Beállítottak néhány teherautót. Nem álltak meg, de Teddy megfordult, és hátrafelé lépkedve megkérdezte: – Teherautót? – Igen, azzal szállítják az embereket. Nem várjátok meg, amíg visszaér? Öt perce ment el. Bármikor megérkezhet. – Inkább nem. Kell az a kis testmozgás. Valami megvillant az őr tekintetében. Talán csak Teddy képzelgett, de az is lehet, hogy a férfi messziről kiszagolta, ha valami bűzlött. – Minden jót. – Teddy hátat fordított az őrnek, és Chuckkal együtt a fák felé vette az irányt. Ügy érezte, az őr a tekintetével követi őket, úgy érezte, mintha az egész erőd őket figyelné. Talán Cawley és a börtönigazgató lesben állva várakoznak a bejárati lépcsőn vagy a tetőn. Elérték a fákat Senki sem üvöltött rájuk, nem dördültek el figyelmeztető lövések. Egyre beljebb hatoltak, és eltűntek a vastag fatörzsek, a megtépázott levelek között. – Édes istenem – nyögte Chuck. – Te jó isten. 231
Teddy leült egy simára kopott kőre. Érezte, hogy a teste izzadtságban fürdik. Az ing és a nadrág, amit viselt, teljesen átázott. Ennek ellenére felszabadultnak érezte magát. A szíve még mindig erősen vert, a szeme viszketett, a válla és a nyaka pedig bizsergett. De tudta, hogy a szerelemtől eltekintve ez a legnagyszerűbb érzés a világon. Amikor megmenekül az ember. Addig bámulta Chuckot, míg mind a ketten hangos nevetésben nem törtek ki. – Befordultam a sarkon, és megláttam, hogy a kerítést visszarakták a helyére – mondta Chuck –, és arra gondoltam, a kurva életbe, Teddy, ezt bebuktuk. Teddy a hátát a kőnek támasztva fürdött a szabadságban. Utoljára gyerekkorában érzett hasonlót. A füstszínű felhők mögül előbukkanó eget kémlelte. A levegő a bőrét simogatta. Erezte a falevelek, a felázott föld és a nedves fakéreg illatát. Hallotta az utolsó esőcseppek erőtlen kopogását. Szerette volna behunyni a szemét, szeretett volna az öböl túloldalán ébredni, Bostonban, a saját ágyában. Majdnem elbóbiskolt. Eszébe jutott, milyen fáradtság gyötri. Felült, és az inge zsebéből előkotort egy cigarettát. Tüzet kért Chucktól, aztán letérdelt, és azt mondta: – Abból kell kiindulnunk, hogy hamarosan kiderül, bent jártunk az épületben. De az is lehet, hogy már rájöttek. Chuck biccentett: – Baker biztosan kipakol, ha megszorongatják. – Az őr a lépcsőnél, szerintem kiszúrt minket. – Lehet, hogy csak a kilépési engedélyt akarta aláíratni velünk. – Akárhogy is, mindenképpen emlékezni fog ránk. A bostoni világítótorony ködkürtjének panaszos sírása harsant fel az öböl vize fölött. Gyerekkorában Teddy minden éjjel hallotta ezt a hangot. A legmagányosabb hang, amelyet ismert. Ha 232
meghallotta, az ember legszívesebben belekapaszkodott volna valamibe, egy másik emberbe, a párnájába, önmagába. – Noyce – szólalt meg Chuck. – Mi van vele? – Tényleg itt van? – Hús-vér valójában. – De az isten szerelmére, Teddy, hogyan? Teddy mesélni kezdett Noyce-ról, a verésről, amit elszenvedett, a Teddyvel szemben tanúsított gyűlöletéről, a félelméről, a reszkető végtagjairól, a könnyeiről. Mindent elmondott, kivéve azt, amit a férfi Chuckkal kapcsolatban sugallt. A másik csendben figyelt, néha bólintott egyet, úgy hallgatta Teddyt, ahogyan egy gyerek hallgatja a táborvezető meséjét, a tűz mellett életre keltve a mumusokat. Mégis mi volt ez az egész, ha nem egy rémmese, tűnődött el Teddy. Amikor végzett, Chuck ezt kérdezte tőle: – Hiszel Noyce-nak? – Azt elhiszem, hogy itt van. Ebben nem kételkedhetem. – Mi van, ha megint idegösszeroppanást kapott. Mármint egy igazit. A kórtörténet passzol. Lehet, hogy ez az egész teljesen szabályosan zajlott. Noyce bekattan a börtönben, erre azt mondják, „Hé, ezt a fazont kezelték már az Ashecliffe-ben. Küldjük vissza nekik.” – Elképzelhető – mondta Teddy. – De amikor legutóbb láttam, teljesen normálisnak tűnt. – Az mikor volt? – Egy hónapja. – Ennyi idő alatt rengeteg minden megváltozhat. – Ez igaz. – És mi a helyzet a világítótoronnyal? – érdeklődött Chuck. – Te hajlandó vagy bevenni, hogy egy rakás őrült tudós antennákat dugdos Laeddis koponyájába, miközben mi itt dumálunk? 233
– Nem hinném, hogy egy sima szennyvíztisztítót így körülkerítenének. – Ezt garantálhatom neked – folytatta Chuck –, de ez az egész egy kissé grand guignol, nem gondolod? Teddy összeráncolta a homlokát. – A faszom se tudja, hogy az mit jelent. – Rémisztő – felelte Chuck. – Úgy, mint a mesékben, huhuhuhuhu! – Ezt értem – mondta Teddy. – Mi az a gran-gunyol micsoda? – Grand guignol – ismételte Chuck. – Franciául van. Bocsáss meg. Teddy nézte, ahogyan a másik erőlködve elvigyorodik. Talán azon gondolkodott, hogyan válthatna témát. Teddy folytatta. – Behatóan tanulmányoztad a francia nyelvet, míg Portlandben gyerekeskedtél? – Seattle-ben. – Úgy van. – Teddy a mellkasán nyugtatta a tenyerét. – Bocsáss meg. – Szeretek színházba járni, rendben van? – mondta Chuck. – Ez egy színházi kifejezés. – Mondtam már, hogy ismerek egy fickót a seattle-i irodánál? – vette át a szót Teddy. – Tényleg? – Chuck zavartan tapogatta a zsebeit. – Aha. Lehet, hogy te is tudod, kiről van szó. – Meglehet. Szeretnéd látni, mit sikerült kimentenem Laeddis aktájából? –Joe-nak hívták. Joe… – Teddy az ujjait ropogtatva Chuckra pillantott. – Segíts már, na. Itt van a nyelvem hegyén. Joe, ö…, Joe… – Azért elég sok Joe rohangászik a világban – mondta Chuck a farzsebébe nyúlva. – Azt hittem, a seattle-i egy kis iroda. 234
– Na, megvan végre. – Chuck kihúzta a zsebéből a kezét, és előrenyújtotta. A tenyerében azonban nem volt semmi. Teddy látta, hogy egy összehajtogatott papírdarab kicsúszik a fiú markából. A lap széle kikandikált a zsebéből. – Joe Fairfield – mondta Teddy, miközben nézte, ahogy Chuck ügyetlenül kotorászik a zsebében. – Ismered? Chuck megint hátranyúlt. – Nem. – Biztos vagyok benne, hogy oda helyezték át. Chuck megvonta a vállát. – Egyáltalán nem ismerős ez a név. – Hát lehet, hogy mégis Portland lesz az. Biztosan összekevertem őket. – Ja, azt vettem észre. Ahogy előhúzta a papírt, Teddy újra látta maga előtt, amikor Chuck az érkezésük napján, a pisztolytáska zárjával szerencsétlenkedve átadta az őrnek a fegyverét. Pedig egy ilyen pisztolytáska általában nem hoz zavarba egy átlagos szövetségi rendőrbírót. Ha ez éles helyzetben fordul elő, akár az életedbe is kerülhet. Chuck feltartotta a papírdarabot. – Ez Laeddis felvételi űrlapja. Az orvosi jelentéseken kívül ez volt minden, amit találtam. Nem voltak beszámolók, terápiás feljegyzések, képek. Nagyon különös. – Különös – helyeselt Teddy. – Az biztos. Chuck még mindig kinyújtva tartotta a kezét. Az összehajtott papírlap ott lógott az ujjai között. – Vedd el. – Nem – mondta Teddy. – Tartsd magadnál. – Nem akarod megnézni? – Majd később. Teddy a társát nézte. Hagyta, hogy a csend egyre jobban közéjük telepedjen. – Mi van? – nyögte ki végül Chuck. – Fogalmam sincs, hogy ki ez a Joe Faszomtudjaki, te meg egyből hülyén nézel rám? 235
– Egyáltalán nem nézek rád hülyén, Chuck. Mint már mondtam, néha összekeverem Portlandet és Seattle-t. – Rendben. Akkor tehát… – Induljunk – fejezte be a mondatott Teddy. Felállt. Chuck néhány pillanatig mozdulatlanul meredt a kezében lévő papírlapra. Aztán a körülöttük magasodó fákat kezdte figyelni, majd Teddyre nézett, végül pedig a tengerpart irányába fordította a fejét. A ködkürt újra megszólalt. Chuck is felállt, és a papírt visszadugta a zsebébe. Csak ennyit mondott: – Oké. Rendben. Te vagy a főnök. Mutasd az utat. Teddy kelet felé indult, az erdőn keresztül. – Merre mész? – kérdezte Chuck. – Az Ashecliffe az ellenkező irányban van. Teddy visszafordult: – Nem oda megyek. Chuck bosszúsan, vagy inkább ijedten nézett rá. – Akkor meg hová a büdös francba megyünk? Teddy elmosolyodott. – A világítótoronyba. – Hol vagyunk? – kérdezte hitetlenkedve Chuck. – Fogalmam sincs. Kijöttek az erdőből, de nem a világítótorony kerítésénél bukkantak elő, hanem jóval északabbra. A vihar mocsárrá változtatta az erdőt, ezért egy sor kidőlt fa és lehajló ág miatt le kellett térniük az ösvényről. Teddy érezte, hogy egy kicsit távolabb kerültek a partvonaltól, a legutóbbi számításai szerint azonban legalább a temető magasságáig elkóboroltak. A világítótorony viszonylag jól kivehető volt. A felső harmada kikandikált egy hosszúkás magaslat és egy fákkal, barna és zöld növényekkel borított hasadék mögül. Közvetlenül a földsávon túl, ahol a két rendőrbíró állt, egy hosszú lapály terült el, még hátrébb pedig csipkézett szélű, fekete sziklák képeztek természetes akadályt az emelkedő előtt. Teddy tudta, egyedül úgy juthatnak a torony közelébe, ha visszamennek az 236
erdőbe, és anélkül próbálják meg kitalálni, hol fordultak rossz irányba, hogy vissza kellene térniük a kiindulási ponthoz. Ezt közölte Chuckkal. Chuck egy bottal próbálta meg lepiszkálni a nadrágja szárára ragadt bogáncsokat. – Vagy teszünk egy kört, és kelet felől közelítjük meg. Emlékszel, amikor tegnap McPherson felvett minket? A sofőr egy bekötőútszerű valamin hajtott végig. Az ott biztosan a temető lesz a domb túloldalán. Na, megkerüljük? – Hát annál rosszabb nem lehet, mint amin átvágtunk. – Mi van, talán nem tetszett? – Chuck a tenyerével végigsimította a tarkóját. – Én imádom a szúnyogokat. Nagyjából egy vagy két olyan pont maradt az arcomon, ahol még próbálkozhatnak. Egy órája nem szóltak egymáshoz. Teddy úgy érezte, mindketten szeretnék már elfelejteni ezt a feszült hangulatot. De a pillanat újra elszállt. Teddy túl sokáig hallgatott, Chuck pedig elindult a földsáv széle felé, nagyjából északnyugati irányba. A sziget egyfolytában a part felé lökte őket. Miközben tovább haladtak felfelé, Teddy a másik férfi hátát bámulta. Noyce-nak azt mondta, Chuck a társa. Azt mondta, megbízik benne. De miért? Mert muszáj megbíznia benne. Mert amire most készül, azt senki sem tudná egyedül végigcsinálni. Ha eltűnik, ha sosem tér vissza a szigetről, Hurly szenátorra talán még számíthat. Ehhez nem fér kétség. A vizsgálat biztosan szemet szúrna néhány embernek. Hallanának róla. De a jelenlegi politikai hangulatban, egy viszonylag ismeretlen, demokrata párti szenátor hangja egy apró New England-i államból nem biztos, hogy elég. A szövetségi rendőrbíróság megpróbálná elintézni az ügyet. Biztosan kiküldenének néhány embert. De a legfontosabb kérdés az idő. Időben odaérnek? Még mielőtt Teddyt 237
végérvényesen átalakítják az ashecliffe-i orvosok? Mielőtt belőle is egy Noyce-hoz hasonló roncsot csinálnak? Vagy még rosszabbat, egy olyan fickót, mint akivel a C Részlegen fogócskáztak? Teddy bízott benne, mert minél tovább nézte Chuck hátát, annál biztosabb volt abban, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Teljesen egyedül. – Még egy rakás kavics – sóhajtott Chuck. – A francba, főnök. Egy keskeny hegyfokon álltak. A tenger egy kőhajításnyira tőlük, egy függőleges sziklafal alján hullámzott. Balra bozóttal borított terület húzódott. Az ég vörösesbarnává változott, a szél pedig felerősödött. A levegő sós volt A sziklahalmok egyenlő távolságra helyezkedtek el egymástól a bozótos fennsíkon. Nyolc halom, négy sorban. A fennsíkot minden irányból dombok vették körül, amelyek egy tál alakú medencévé formálták a területet. Teddy Chuck felé fordult: – Miért, talán ne vegyünk róla tudomást? Chuck az égre mutatott: – Néhány óra, és lemegy a nap. Még nem értük el a világítótornyot, ha nem vetted volna észre. Ami azt illeti, még a temetőig sem jutottunk el. Sőt azt sem tudjuk, hogy egyáltalán el lehet-e innen jutni oda. Te meg le akarsz mászni egészen odáig, hogy kavicsokat nézegess? – És mi van, ha ez is egy üzenet? – Mit számít az már? Megvan a bizonyítékunk, hogy Laeddist itt tartják. Találkoztál Noyce-szal. Nincs más dolgunk, minthogy épségben hazatérjünk az összegyűjtött bizonyítékokkal. Akkor minden tőlünk telhetőt megtettünk. Chucknak igaza volt, ezt Teddy is tudta. De csak akkor, ha még mindig ugyanazon a térfélen játszanak. Ha nem, és a 238
kőhalmok egy újabb üzenetet rejtenek, Chuck pedig szeretné megakadályozni, hogy… – Tíz perc lefelé, tíz perc felfelé – mondta Teddy. Chuck leroskadt a sötét sziklára. Előkotort egy cigarettát a kabátzsebéből. – Rendben. De én inkább itt megvárlak. – Ahogy gondolod. Chuck tölcsért formálva a tenyeréből meggyújtotta a cigarettát. – Pontosan így gondolom. Teddy figyelte, ahogyan a másik begörbített ujjai közül felszálló füst a tenger felé úszik. – Később találkozunk – mondta Teddy. Chuck hátat fordított neki. – Nehogy kitörd a nyakad. Teddynek hét perc kellett, hogy leérjen, három perccel kevesebb, mint gondolta, mivel a laza, homokos talajon jó néhányszor elcsúszott. Nagyon bánta, hogy reggel csak egy kávét ivott. A gyomra keservesen korogott. A fáradtságtól amúgy is elgyötört volt, ráadásul a vércukorszintje is leesett. A feje kavarogni kezdett, a szeme előtt fehér foltok úsztak. Megszámolta a köveket. A számokat, valamint a hozzájuk tartozó betűket feljegyezte a füzetébe: 22(V)-1(A)-1(A)-20(T)-25(Y)-5(E)-7(G)-26(Z) Becsukta a jegyzetfüzetet, és a zsebébe csúsztatta. Elindult, hogy felmásszon a homokkal borított emelkedőn, a legmeredekebb részen a körmével kapaszkodott. Amikor megcsúszott, hatalmas tengerifű csomók maradtak a kezében. Felfelé huszonöt percig tartott az út. Közben az ég sötétbronz színűre változott. Teddy tudta, hogy Chucknak igaza lesz, függetlenül attól, kinek az oldalán áll: nemsokára véget ér a nap, és Teddy akciója csak időpocsékolás volt, bármilyen üzenetet is rejtenek a kövek. Lehet, hogy így még a világítótoronyhoz sem jutnak el, de ha sikerül nekik, akkor mit csinálnak? Ha Chuck nekik 239
dolgozik, akkor Teddy olyan, mint a pók hálója felé repülő légy. A bronzszínű ég a hegytető és a kiugró hegyfok pereme fölé borult. Teddy arra gondolt: Talán ennek így kell lennie, Dolores. Lehet, hogy nem tudok ennél többet nyújtani. Laeddis életben marad. Az Ashecliffe tovább működik. De meg kell elégednünk azzal a tudattal, hogy elkezdődött valami, elkezdődött egy folyamat, amely végül lerombol mindent, ami itt zajlik. Talált egy repedést a szikla tetején, egy keskeny nyílást, ahol az emelkedő a hegyfokkal találkozott. A repedés eléggé kikopott ahhoz, hogy Teddy a homokkal borított falnak háttal megtámaszkodjon, és mindkét kezét a feje fölötti lapos sziklára téve felhúzza magát. Aztán a mellkasára támaszkodva a lábát is átlendítette a peremen. Az oldalára feküdt. A tengert nézte. A napnak ebben a szakában a víz kék színben vibrált, és közben a délután lassan kimúlt körülötte. Mozdulatlanul feküdt, az arcát simogatta a szél. A tenger a sötét égbolt alatt eltűnt a végtelenben. Jelentéktelennek érezte magát, végtelenül emberinek, de az érzés mégsem tette erőtlenné. Inkább különös volt, hogy ebben ő is részt vesz. Igaz, csak egy porszemként. De akkor is része volt a mindenségnek. Együtt lélegzett vele. Az arcát a sötét, lapos kőhöz nyomva bámult maga elé. Csak ekkor vette észre, hogy Chuck eltűnt.
240
17 Chuck a sziklafal alján hevert. A testét hullámok nyaldosták. Teddy lábbal előre átmászott a szirt peremén. A cipője talpával addig tapogatta a fekete köveket, amíg megbizonyosodott róla, hogy elbírják a súlyát. Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdejéből, pedig észre sem vette, hogy visszatartotta a levegőt. A könyökét lecsúsztatta a szirt pereméről, és érezte, ahogy a lába a kövek közé mélyed. A jobb bokája kicsúszott alóla, Teddy pedig a sziklának csapódott. A felsőtestét hátradöntve sikerült megtámaszkodnia. A lába alatt a kövek megtartották. Megfordult, és leguggolt. Úgy lapult a sziklához, mint egy tarisznyarák, aztán lassan elindult lefelé. Nem tudott gyorsabban haladni. Egyik-másik kő olyan mélyen a sziklába ékelődött, mint a biztonsági szegecsek a csatahajó páncélzatába. Volt viszont néhány olyan, amelyet semmi más nem tartott, mint az alatta lévő kövek. Nem lehetett megkülönböztetni őket, amíg az ember rá nem nehezedett. Tíz perc múlva megpillantott egy szál félig elszívott Lucky Strike-ot, amely a kihűlt parázs miatt leginkább egy ácsceruzára hasonlított. Miért zuhant a mélybe? A szél feltámadt ugyan, de ahhoz nem volt elég erős, hogy egy embert lesöpörjön a sziklaperemről. Teddy elképzelte maga előtt, ahogy Chuck egyedül üldögél ott fent, és életének utolsó percében cigarettát szív. Aztán eszébe jutottak a többiek, akiket kedvelt, és akik meghaltak, amíg neki tovább kellett szolgálnia. Dolores, természetesen. És az apja, aki most is ott van valahol, ennek a tengernek az iszapjában. Az anyja. Teddy tizenhat volt, amikor elvesztette. Tootie Viceili, keresztüllőtték a pofáját Szicíliában. Furcsán 241
mosolygott Teddyre, mintha valami szokatlan ízű dolgot nyelt volna le. Vér csorgott a szája szélén. Martin Phelan, Jason Hill és az a nagydarab, lengyel géppuskás Pittsburghból – mi is volt a neve? –, Yardak. Ez az. Yardak Gilibiowski. A szőke srác, aki megnevetette őket Belgiumban. A lábán érte találat. Semmiségnek tűnt, de aztán a vérzés egyszerűen nem állt el. És persze Frankié Gordon, akit azon az estén faképnél hagyott a Coconut Grove-ban. Két évvel később egy csikket pöccintett Frankié sisakjára, és büdös seggű iowai szarmadárnak nevezte. Erre Frankié hátraszólt – Ügyesebben szitkozódsz, mint bárki, akivel eddig… –, és rálépett egy aknára. Teddy a mai napig őrzött egy repeszdarabot a bal lábszárában. És most Chuck. Sosem tudja meg, hogy vajon tényleg megbízhatott-e benne, adhatott-e volna a srácnak még egy esélyt? Chuck megnevettette, és az elmúlt három nap összes megpróbáltatását elviselhetőbbé tette. Chuck, aki ma reggel még azzal poénkodott, hogy reggelire sonkás rántottát és hajszálvékony Reuben szendvicset szolgálnak majd fel. Teddy felnézett a sziklaperemre. Úgy saccolta, hogy az út felénél járhat. Az ég a tenger sötétkék színébe öltözött, és minden egyes pillanatban egyre sötétebb lett. Hogyan sodródott le Chuck a sziklapárkányról? Nem természetes úton, ez biztos. Kivéve, ha leejtett valamit. Kivéve, ha azért indult lefelé, mert követett valamit. Kivéve, ha Teddyhez hasonlóan neki is le kellett küzdenie magát a sziklán, és olyan kövekbe kapaszkodott, olyan köveken támasztotta meg a lábát, amelyek nem tartották meg. Teddy zihálva megállt, izzadság csorgott az arcán. Óvatosan elengedte a sziklát, és a kezét szárazra törölte a nadrágján. Visszakapaszkodott, és a másik kezét is megtörölte. Azután egy éles kőszilánk fölött megkapaszkodott. Egy papírdarabot vett észre maga mellett. 242
Az összehajtogatott lap beszorult egy kődarab és néhány gyökér közé. Némán megrezzent a tenger felől fújó szélben. Teddy egyik kezével elengedte a sziklát, és az ujjai közé fogta a papírt. Nem kellett széthajtogatni, hogy tudja, Laeddis felvételi űrlapját tartja a kezében. Miközben a hátsó zsebébe csúsztatta, eszébe jutott, milyen bizonytalanul fészkelt a lap Chuck zsebében. Most már tudta, miért mászott le Chuck. A papírdarab miatt. Teddy miatt. A parti sziklafal utolsó öt méterét sima, gömbölyű kövek, hatalmas, moszattal borított, fekete tojások alkották. Ahogy elérte őket, megfordult, és a karját a háta mögé téve a tenyerére támaszkodott. Valahogy sikerült elverekednie magát a kövekig, és miközben lemászott, látta, hogy a hasadékokban patkányok tanyáznak. Miután az utolsó kövön is túljutott, a parton állva Chuckot fürkészte, és rájött, hogy amit eddig nézett, nem egy test volt, hanem egy szikladarab. A nap kifakította, és vastag, fekete kötélhez hasonló hínár borította. Hála… valakinek. Chuck mégsem halt meg. Ez a hosszúkás, keskeny, hínárral borított szikla nem ő volt. A szája előtt tölcsért formálva a tenyeréből Chuck nevét kiáltotta. Újra és újra, egyre hangosabban, de a sziklákról visszaverődő kiáltások a tengerbe vesztek. A szél elsodorta őket. És várta, hogy mikor bukkan ki Chuck feje a sziklaperem szélén. Talán pont arra készült, hogy Teddy után eredjen. Talán most is ott áll fent, és éppen arra készül, hogy lemásszon utána. Teddy addig kiáltozta a nevét, míg a torka kaparni nem kezdett. Akkor abbahagyta, és várt, hátha Chuck visszakiált. Közben annyira besötétedett, hogy nem lehetett ellátni a szikla tetejéig. 243
Teddy a szél zúgását hallotta. És a repedésekben motoszkáló patkányokat. Valahol egy sirály visított. Hullámok csapkodtak. Néhány perc múlva újra felharsant a bostoni világítótorony ködkürtje. A szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Észrevette, hogy különös szempárok szegeződnek rá. Tucatjával. A patkányok a sziklákon lebzseltek, és félelem nélkül bámulták Teddyt. Ez az ő strandjuk. A férfinek semmi keresnivalója itt. Teddy irtózott a víztől, de a patkányoktól nem. Leszarta ezeket a nyálkás kis dögöket. Bármikor szétlőheti őket. Kíváncsi lenne, hányan keménykednének, miután néhány haverjuk felrobbanna mellettük. A probléma csak az, hogy nem volt nála a fegyvere, a patkánysereg létszáma pedig néhány perc alatt megduplázódott. Hosszú farkukkal a sziklát söprögették. Teddy érezte, hogy a tenger a cipője sarkát nyaldossa. A szempárok mereven a testére szegeződtek, és félelem ide vagy oda, a gerince bizseregni, a bokája pedig viszketni kezdett. Lassan elindult a part mentén. Százával jelentek meg a patkányok. A holdfényben úszó sziklák úgy vonzották őket, mint a fókákat a napfény. Teddy nézte, ahogy a gömbölyű kövekről kiugráltak a partra, ott, ahol az előbb még ő állt. Megfordult, és megnézte, mekkora partszakasz maradt szabadon előtte. Nem valami sok. Úgy tíz méterre egy újabb szikla bukkant elő a vízből, valósággal kettévágva a partot. Tőle jobbra, a nyílt vízen Teddy egy szigetet pillantott meg, amelynek addig a létezéséről sem tudott. Mint egy barna szappandarab, úgy terült el a holdvilágos égbolt alatt. Erőtlenül kapaszkodott a tengerbe. Amikor érkezésük napján McPherson felkísérte őket a sziklákra, ebben az irányban nem volt semmiféle szikla. Ebben biztos volt. Akkor meg honnan a pokolból került ide? 244
Hallotta a patkányokat, néhányan összeverekedtek, de a legtöbbjük vinnyogva kaparászta a sziklákat. Teddy érezte, ahogy a bizsergés a bokájából szétterjed a vádlijába és a combjába. A part homokját már nem lehetett látni. Mindent elleptek a patkányok. Felnézett a sziklafal tetejére, amely az erős holdfény és a számtalan fényes csillag miatt újból előbukkant. Ekkor egy olyan színt pillantott meg, amely legalább annyira értelmetlennek tűnt, mint a két nappal ezelőtt még láthatatlan sziget. Narancssárga volt. Félúton a magasabb szikla csúcsa felé. Egy narancssárga folt egy fekete sziklafalon. Alkonyat idején. Teddy nézte, ahogyan vibrál, ahogyan elhalványul, majd újból fellobban, elhalványul és fellobban. Valósággal lüktetett. Mint egy láng. Egy barlang, ismerte fel Teddy. Vagy legalábbis egy jókora hasadék. Valaki megbújt benne. Chuck. Biztosan ő az. Talán a papírt hajkurászva kötött ki a barlangban. Talán megsérült, és ahelyett, hogy felmászott volna a sziklán, inkább úgy döntött, elvánszorog a hasadékig. Teddy levette a kalapját, és megközelítette a legközelebbi sziklát. Fél tucat szempár tapadt Teddyre, aki a kalappal a patkányokra csapott. A gusztustalan testek megrándultak, vonaglani kezdtek, majd az állatok levetették magukat a szikláról. Teddy gyorsan a felszabadult helyre lépett, majd a következő szikláról lerúgott néhány szőrös testet. Aztán egyikről a másikra ugrálva felszaladt a sziklákon. Minél feljebb járt, annál kevesebb patkányt látott, míg végül az utolsó néhány fekete tojáson már egyetlen sem várt rá. Amikor felfelé mászott a sziklafalon, a tenyere még mindig vérzett a lefelé szerzett sebek miatt.
245
Ennek ellenére ez volt a könnyebb út. Magasabb és jóval szélesebb volt, mint az előző, jól észrevehető kapaszkodók és több kiugró kő is tarkította a felszínét. Csaknem másfél órát vett igénybe, míg a holdfényben, a csillagok tekintetétől kísérve feljutott a tetőre. A fényes égitestek leginkább úgy tanulmányozták Teddyt, mint a patkányok a parton. Miközben mászott, elvesztette Dolorest, nem tudta elképzelni maga előtt a nőt, nem tudta felidézni az arcát, a kezét, vastag ajkait. Teljesen eltűnt belőle. A nő halála óta sosem érzett így. Tudta, hogy a fizikai megerőltetés, az alvás és a táplálkozás hiánya okozza, de akkor is eltűnt. Eltűnt, miközben Teddy a hatalmas hold alatt mászott. De a hangját még így is hallotta, amikor a vonásait már nem tudta felidézni. A hangja itt szólt a fejében: Gyerünk, Teddy. Gyerünk. Újra élni fogsz. Ennyi lenne az egész? A két, víz alatt töltött év után, amikor a sötét nappaliban ülve bámulta az asztal végén heverő pisztolyt, és közben Tommy Dorsey, meg Duke Ellington zenéjét hallgatta. Ennyi lenne azután, hogy biztos volt benne, képtelen lesz még egy kibaszott lépést tenni ebben a rohadt, kurva életben. Amikor már annyira teljessé vált a hiánya, amikor úgy szorította össze az állkapcsát, hogy a metszőfogából letört egy darab – és ezek után tényleg ez az a pillanat, amikor végleg eltaszítja magától Dolorest? Tudom, hogy nem csak a képzeletemben éltél, Dolores. De most mégis úgy érzem, mintha sosem léteztél volna. Így kellett lennie, Teddy. Így kellett lennie. Engedj el. Ezt akarod? Igen, bébi. Megpróbálom. Rendben? Rendben. A narancssárga fény tovább lobogott felette. Nagyon gyengén ugyan, de érezte a meleget. Belekapaszkodott a feje fölötti sziklaperembe, a narancssárga fény megvilágította a csuklóját. Felhúzta magát a kiszögellésre, aztán a könyökére 246
támaszkodva előrekúszott. A fény visszaverődött a barlang érdes faláról. Felállt. A barlang mennyezete mindössze pár centire volt a feje búbjától. Észrevette, hogy a bejárat után jobbra kanyarodik az út. A fény a barlang aljába vájt apró gödörben lángoló farakásból áradt szét. A tűzrakás túloldalán egy nő állt. A kezét a háta mögé dugva így szólt: – Maga kicsoda? – Teddy Daniels. Hosszú haja volt. Az öltözete, mint a betegeké: világos rózsaszín ing, zsinóros hosszúnadrág és papucs. – Ez a neve – folytatta. – De mi a foglalkozása? – Zsaru vagyok. Félrebillentette a fejét, fekete hajába ősz csíkok vegyültek. – Szóval maga a rendőrbíró. Teddy biccentett. – Láthatnám a kezét? – Miért? – kérdezte a nő. – Mert szeretném tudni, hogy mit tart benne. A nő alig észrevehetően elmosolyodott. – Úgy gondolom, ez a helyes eljárás. – Ennek igazán örülök. Előrenyújtotta a karját. Egy hosszú orvosi szike pengéje villant meg a kezében. – Ezt magamnál tartanám, ha nem bánja. Teddy magasba tartott kézzel felelt: – Részemről rendben van. – Tudja, hogy ki vagyok? – Egy beteg az intézetből? – kérdezett vissza a férfi. A nő az ingét tapogatva félrebillentette a fejét: – A mindenit! Mivel árultam el magam? –Jól van, jól van. Azért kapok egy jó pontot? – Az összes szövetségi rendőrbíró ilyen agyafúrt? Teddy folytatta: – Jó ideje nem ettem egy falatot sem. Lassabban forog az agyam, mint általában. – Sokat aludt? – Ezzel mit akar? 247
– Mióta a szigeten van. Sokat aludt? – Nem igazán, ha ennek van egyáltalán valami jelentősége. – Hát hogyne lenne. – A nő felhúzta a nadrágja szárát, és a földre ült, majd intett Teddynek, hogy ő is tegyen így. Teddy leült, és a tűz fölött a nőt bámulta. – Ugye maga az igazi Rachel Solando? – szólalt meg végül a férfi. A nő válasza egy vállrándítás volt. – Megölte a gyerekeit? – folytatta Teddy. A nő egy fahasábot böködött a szikével. – Sosem voltak gyerekeim. – Igazán? – Igen. Sosem voltam férjnél. Lehet, hogy nagyon meglepődik, de sokkal több voltam, mint egy átlagos beteg. – Ez hogyan lehetséges? Most egy másik hasábot kezdett böködni, a fa ropogva keresett helyet magának, szikrák szálltak fel a tűzből, de kialudtak, mielőtt elérték volna a barlang mennyezetét. – Alkalmazott voltam – mondta. – Közvetlenül a háború után kerültem ide. – Ápolónő? A tűz fölött a férfire nézett. – Orvos voltam. A delaware-i Drummond Kórház, majd az Ashecliffe első női orvosa. Uram, ön egy valódi pionírral áll szemben. Vagy egy téveszmés őrülttel, gondolta Teddy. A férfi észrevette, hogy a nő szeme őt fürkészi. Kedves, értelmes, de ravasz tekintete volt. Végül így szólt: – Maga azt hiszi, őrült vagyok. – Nem. – Mi mást is gondolna egy barlangban rejtőzködő nőről? – Az is átvillant az agyamon, hogy talán valami más oka van. A nő komoran csóválta a fejét. – Nem vagyok őrült. Egyáltalán nem. Természetesen mi mást mondhatna egy őrült? Ez a hátborzongatóan kafkai zsenialitása a helyzetnek. Ha az 248
ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet. Ugye érti, amit mondok? – Nagyjából – mondta Teddy. – Vizsgáljuk meg a dolgot egy szillogizmus formájában. Tegyük fel, hogy a szillogizmus a következő kijelentéssel kezdődik: „Az őrültek tagadják, hogy őrültek volnának.” Tudja követni? – Persze. – Rendben, a második rész így szól: „Bob tagadja, hogy őrült lenne.” És végül a harmadik, az „ergo” rész: „Következésképpen Bob őrült.” – A nő a térde mellett a földre tette a szikét, és egy bottal megpiszkálta a tüzet. – Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési keretbe, ahol viszont az elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik. Csapdahelyzet. Valójában halálra ítélik az embert. Ha egyszer bekerülsz, sosem jutsz ki. A C Részleget senki sem hagyhatja el. Senki. Na jó, azért el kell ismerni, hogy egy pár embernek összejött. De ők átestek egy agyműtéten. Tűvel átszúrják a szemüket. Primitív orvosi gyakorlat, lelkiismeretlen, én szóltam nekik. Küzdöttem ellenük. Leveleket írtam. És a végén mégis sikerült elmozdítaniuk. Megtehették volna, hogy kirúgnak vagy felmondanak, hogy keresnek nekem egy tanári állást, vagy akár egy másik praxist valahol az államon kívül, de ez a megoldás nem volt elég jó. Nem engedhették meg, hogy elhagyjam az intézetet, egyszerűen nem tehették meg. Nem, nem, nem. Egyre izgatottabban beszélt, a bottal a tüzet böködve úgy tűnt, inkább a térdeihez beszél, mintsem Teddyhez. – Tényleg orvos volt? – kérdezte Teddy. 249
– Hát persze, orvos voltam. – Felemelte a fejét. – Valójában a mai napig az vagyok. De igen, régebben tényleg az intézet alkalmazásában álltam. Kérdezősködni kezdtem, mire kellenek a hatalmas nátriumamitál és ópium alapú hallucinogén készletek. Sajnos hangosan töprengtem olyan sebészeti beavatkozásokról, amelyek – finoman szólva – kísérleti jellegűek voltak. – Mire készülnek? – kérdezte Teddy. A nő vékony szája kaján vigyorba görbült. – Ne mondja, hogy nincs ötlete? – Arra már rájöttem, hogy figyelmen kívül hagyják a Nürnbergi törvényeket. – Figyelmen kívül hagyják? Inkább úgy mondanám, súlyosan megszegik. – Azt is tudom, hogy radikális gyógymódokkal kísérleteznek. – Radikálisnak radikálisak, de hogy gyógymódok lennének, azt kétlem. Itt semmiféle gyógykezelés nem zajlik. Tudja, kitől kap az intézet támogatást? – Az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságtól – biccentett Teddy. – És a nem hivatalos forrásokat még nem is említettük – mondta a nő. Rengeteg pénz áramlik ide. Most pedig válaszoljon a következő kérdésre hogyan érzékeli a test a fájdalmat? – Az attól függ, hol sérül meg az ember. – Nem. – A nő határozottan megrázta a fejét. – A fájdalomnak semmi köze húshoz. Az agy neurotranszmittereket küld az idegrendszeren keresztül a szer vezet különböző részeibe. Az agy irányítja a fájdalmat. A félelmet. Az álmosságot. A beleélés képességét. Az éhséget. Mindent, amit mi a szív, a lélek vagy az idegrendszer működésével magyarázunk, valójában az agy irányít. Mindent. – Rendben… 250
A nő szeme csillogott a tűz fényében. – Mi van, ha az ember képes irányítani? – Az agyat? A nő biccentett. – Olyan embereket teremthetünk, akiknek nincs szükségük alvásra, nem éreznek fájdalmat. Vagy szerelmet. Vagy rokonszenvet. Olyan embereket, akiket lehetetlen kihallgatni, mert a memóriájuk törölhető. – Újra megpiszkálta a tüzet, majd Teddyre nézett. – Ezen a helyen árnyakat teremtene Szellemeket, amelyek a világban kóborolva észrevétlenül teszik a dolgukat. – De hát ezek a képességek, és ez a fajta tudás… – Fényévnyire van – bólintott beleegyezően a nő. – Hát igen. A folyamat még évtizedekig eltarthat. Körülbelül ott kezdték, ahol az oroszok: az agymosásnál. Hiánytüneteket vizsgáltak. Nagyjából úgy, ahogy a nácik kísérleteztek a zsidókon, hogy lássák, milyen hatása van a szélsőséges hideg és meleg hőmérsékletnek az emberi testre. Aztán az eredményeket a Birodalom katonáinak kiképzése során alkalmazták. Hát tényleg nem érti? Ötven év múlva, amikor a beavatottak visszatekintenek a történtekre, majd elmondják – koszos mutatóujját a döngölt padlóhoz nyomva így folytatta –, hogy minden itt kezdődött. A nácik a zsidókat használták. A szovjetek a gulágokon dolgozó rabokon kísérleteztek. Itt Amerikában pedig a Vihar-sziget betegein. Teddy némán ült. Képtelen volt bármit is mondani. A nő újra a tűzbe bámult. – Nem engedik, hogy elhagyja a szigetet. Ezzel tisztában van, ugye? – Szövetségi rendőrbíró vagyok – mondta Teddy. – Mégis hogyan állíthatnak meg? A nő erre a tenyerét összecsapva elvigyorodott. – Jómagam egy nagy tiszteletben álló családból származó, megbecsült pszichiáter voltam. Régebben azt hittem, ez elég, de sajnálattal kell közölnöm, hogy tévedtem. Hadd kérdezzek néhány dolgot. Érték traumák az életben? 251
– Talán van olyan ember, akit nem? – Ó, igen. De most nem általánosságban beszélünk. Nem másokról. Mi most egy konkrét esetről beszélünk. Magáról. Van lelki szempontból olyan gyenge pontja, amelyet felhasználhatnak maga ellen? Történt bármi a múltban, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy elveszítse a józan eszét? Amikor bebörtönzik, a kollégái majd elmondhatják, hogy „Hát persze. Végül mégis bekattant. Bár ki nem kattant volna be a helyében? A háború készítette ki. Meg ahogyan az anyját – vagy valaki mást – elveszített.” Na? – Ezt bárkiről el lehet mondani – szólalt meg Teddy. – Pont ez a lényeg. Hát nem érti? Pontosan így van, ezeket bárkiről el lehet mondani, de magáról fogják. Hogy van a feje? – A fejem? Az alsó ajkát harapdálva többször egymás után biccentett. – Igen, az a kőtömb a nyakán. Hogy van? Nem voltak mostanában furcsa álmai? – De igen. – Fejfájás? – Migrénem van. – Istenem. Dehogyis van. – Ezt jobban tudom. – Szedett bármilyen tablettát, amióta a szigeten tartózkodik? – Igen. – És gondolom, nincs teljesen jól, ugye? Mintha nem lenne száz százalékosan önmaga. A, minden rendben, mondogatja, de egy kicsit üresnek érzi magát. Az agya sem kapcsol olyan gyorsan, mint általában. Azt mondja, hogy nem aludt jól. Biztos a szokatlan hely, a furcsa ágy, meg a vihar miatt. Ugye ezzel nyugtatja magát? Teddy biccentett. – Feltételezem, hogy a kantinban étkezett. Azt a kávét itta, amit a kezébe nyomtak. Legalább mondja azt, hogy a cigaretta, amit szívott, a sajátja volt. 252
– A társamé – ismerte be Teddy. – Az orvosok és az ápolók nem kínálták meg? A pókeren nyert cigaretták az ingzsebében lapultak. Eszébe jutott, hogy az érkezésük napján elszívott egyet Cawley készletéből, újra érezte a dohány édeskés ízét. Ez volt a legédesebb cigaretta, amelyet valaha szívott. A nő leolvasta a választ az arcáról. – Átlagosan három-négy nap szükséges ahhoz, hogy a neuroleptikus narkotikumok elérjék a megfelelő szintet a véráramban. Ez idő alatt a hatásuk szinte észrevétlen marad. Előfordul, hogy a betegnek rohamai lesznek. Ezeket gyakran elintézik annyival, hogy migrén okozza őket, főleg ha ez a beteggel már korábban is előfordult. Ezek a rohamok mindenesetre viszonylag ritkák. Legtöbb esetben az egyetlen észrevehető változás az, hogy a betegnek… – Ne nevezzen betegnek. – …szokatlanul élénk álmai vannak, és az álomperiódusok is jócskán megnyúlnak. Ezeket az egymásba fonódó álmokat leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mintha Picasso regényt írna. A másik változás az, hogy a beteg, hogy is mondjam, egy kicsit zavarosnak érez mindent. A gondolatai kissé távolinak, megközelíthetetlennek tűnnek. De hát nem aludt valami jól, meg azok a furcsa álmok, úgyhogy meg lehet bocsátani, ha egy kicsit lomha az ember. És nem, nem neveztem magát „betegnek”. Még nem. Ez mind csak szóvirág. – Ha ezután nem eszem semmit, nem dohányzom, nem iszom kávét és nem veszek be több tablettát, mekkora kárt okozhatnak a szervezetembe került anyagok? A nő, az arcából félresöpörve, hátul összecsomózta a haját. – Attól tartok, a helyzet elég súlyos lehet. – Tegyük fel, hogy csak holnap hagyom el a szigetet. Tegyük fel, hogy a szerek hatni kezdenek. Honnan fogom tudni? 253
– A legfontosabb tünet a szájszárazság, a paradox módon ezzel együtt járó nyálcsorgás és persze a szédülés. Apró remegéseket is érez majd. A csukló és a hüvelykujj találkozásánál erednek, és általában végigfutnak a hüvelykujjon, mielőtt birtokba veszik a kezet. Birtokba veszik. – És még mi? – kérdezte Teddy. – Fényérzékenység, fájdalom a bal oldali agyféltekében, akadozó nyelv. Egyre többet dadog majd. Teddy hallotta az óceánt, a hullámok a parti sziklákat csapkodták. – Mi folyik a világítótoronyban? – kérdezte aztán. A nő a karjait összefonva a tűz felé hajolt. – Sebészet. – Sebészet? Azt a kórházban is csinálhatnák. – Agysebészet. Teddy így folytatta: – A kórházban azt is lehet. A nő a lángokba meredt: – Kísérleti műtéteket végeznek. Nem a „Na, nyissuk fel ezt a koponyát, és tegyük rendbe a dolgokat”, hanem a „Na, nyissuk csak fel ezt a koponyát, és nézzük meg mi történik, ha ezt itt megpiszkáljuk” típusú műtétekről van szó. Ezeket az illegális beavatkozásokat a náciktól lestek el. – A nő elmosolyodott. – A világítótoronyban rakják össze a kísérteteket. – És erről ki tud? Úgy értem, a szigeten. – A világítótoronyról? – Igen, a világítótoronyról. – Mindenki. – Na ne. Az ápolók, a nővérek? A nő a tűzön keresztül elkapta Teddy tekintetét. A szeme komoly és tiszta volt. – Mindenki – ismételte a nő. Nem emlékezett arra, hogy mikor aludt el, de arra ébredt, hogy a nő felrázza. 254
Így szólt Teddyhez: – Indulnia kell. Ok azt hiszik, hogy halott vagyok. Úgy tudják, hogy megfulladtam. Ha a keresésére indulnak, könnyen a nyomomra bukkanhatnak. Sajnálom. De mennie kell. Teddy felállt, és megdörzsölte az arcát. – Ennek a szirtnek a csúcsától keletre egy út indul – mondta a nő. – Kövesse. Nyugat felé kanyarog, és a régi parancsnoki kastély mögött ér véget. A kastély egy órányira van innen. – Maga Rachel Solando? – kérdezte Teddy. – Tudtam, hogy akivel találkoztam, egy hamisítvány. – Hogyan jött rá? Teddynek eszébe jutott, amikor az előző éjszaka lefektették az ágyra. Végig a hüvelykujját nézte. Mikor felébredt, a foltok eltűntek. Először azt hitte, cipőkrém, de aztán eszébe jutott, hogy hozzáért a nő arcához… – Valamikor a napokban festette be a haját – mondta Teddy. – Indulnia kell. – A vállát finoman a kijárat felé fordította. – De ha vissza kell jönnöm – kezdte Teddy. – Nem leszek itt. Napközben folyamatosan változtatom a helyem. Mindé éjjel máshol alszom. – De visszajövök magáért. Elviszem innen. A nő szomorúan elmosolyodott, és a haját hátrasimította a halántékáról. Hát egyetlen szót sem értett meg abból, amit mondtam? – De igen. – Sosem fogja elhagyni a szigetet. Most már maga is közénk tartozik. A nő Teddy vállára tette a kezét, és gyengéden a kijárat felé tolta. Teddy a szikla peremén megállva visszanézett a nőre. – Van egy baráto Ma este ő is velem volt, de elszakadtunk egymástól. Nem látta véletlenül? Ugyanaz a szomorú mosoly volt a válasz. – Magának nincsenek barátai – mondta végül.
255
18 Mire Cawley házához ért, már alig tudott járni. Megkerülte az épületet, és elindult az úton a főkapu irányába. Úgy tűnt, mintha a távolság reggel óta a négyszeresére nőtt volna. Egy férfi bukkant elő az utat szegélyező sötétségből, és Teddy karját megragadva így szólt: – Azon tűnődtünk, vajon mikor tűnik fel végre. A börtönigazgató. Viaszfehér bőre sima és áttetsző volt, mintha kifényesítették volna. Hosszú körme olyan fehér, mint a bőre. Pont annyira hosszú, hogy a vége még éppen nem görbült be, és látszott, milyen gondosan lereszelte őket. A legfélelmetesebb azonban a szeme volt. Selymesen csillogó, kék szemei különös csodálkozásról árulkodtak. A tekintete mintha egy csecsemőé lett volna. – Na, végre hogy találkozunk, börtönigazgató. Hogy s mint? – Ó – kezdte a férfi –, remekül. És ön? – Soha jobban. A börtönigazgató megszorította Teddy karját. – Örömmel hallom. Ha jól látom, tett egy kis sétát? – Mivel a beteg előkerült, gondoltam, körbejárom a szigetet. – Remélem, kellemesen töltötte az idejét. – Teljes mértékben. – Ez pompás. Összefutott az őslakosokkal? Eltartott egy darabig, mire Teddynek leesett. Mostanra már folyamatosan zúgott a feje, és alig állt a lábán. – Á, a patkányokra gondol. Az igazgató összecsapta a tenyerét. – Pontosan! A patkányok! Van bennük valami hátborzongatóan fenséges, nem gondolja? Teddy a férfi szemébe nézett. – Csak patkányok. 256
– Kártékony rágcsálók, annyi szent. De amikor biztonságos távolban kuporogva az embert bámulják… És milyen villámgyorsan mozognak, még pislantani sincs idő, s máris eltűntek egy üregben… – Felnézett a csillagokra. – Nos, talán mégsem a fenséges a megfelelő szó. Mit szól a hasznoshoz? A patkányok kivételesen hasznos teremtmények. Elérték a főkaput. Az igazgató továbbra sem engedte el Teddy karját. Egyhelyben megfordultak. Cawley házát és a mögötte hullámzó tengert nézték. – Hogy tetszett Isten legutóbbi kegyes ajándéka? – kérdezte végül a börtönigazgató. Teddy ránézett, és valami beteges fényt látott a férfi tökéletes szemében. Elnézést, nem értem. – Isten ajándéka – folytatta az igazgató, a kezével végigmutatva a megtépázott tájon. –Az erőszak. Amikor lejöttem az emeletről, és megláttam az otthonom nappalijában azt a hatalmas fát, úgy nyúlt felém, mintha Isten keze lett volna. Széttárult. Természetesen nem szó szerint, hanem képletesen értem. Isten imádja az erőszakot. Ugye érti, hogy gondolom? – Nem – vakkantotta Teddy. – Nem értem. A börtönigazgató néhány lépést tett előre, aztán a rendőrbíró felé fordult – Mi másért volna akkor ennyi erőszak a világban? Bennünk van. Belőlünk árad ki. Természetesebb, mint az, hogy lélegzünk. Egyfolytában háborúzunk. Áldozatokat égetünk. Kifosztjuk egymást és letépjük testvéreink húsát. Hatalmas földeket töltünk meg bűzlő halottainkkal. És mindezt miért? Csak hogy megmutassuk Neki, megtanultuk a leckét. Teddy figyelte, ahogy a férfi keze a hasához szorított apró könyv kötésével babrál. Mosolygott. A fogai sárgák voltak. – Isten adja nekünk a földrengéseket, a hurrikánokat, a tornádókat. Hegyeket ad, amelyek tüzet köpnek a fejünkre. Óceánokat, melyek hajókat nyelnek el. Isten nekünk adja a 257
természetet, a természet azonban egy mosolygó gyilkos. Betegséget ad, és a halálunkkor azt hisszük, csak azért adott nekünk testnyílásokat, hogy érezzük, ahogyan kivérzik belőlünk az élet. Bujaságot, dühöt, fösvénységet és mocskos vágyakkal telt szívet adott nekünk. Mindezt azért, hogy az Ő dicsőségére erőszakoskodjunk. Az Ő dicsőségére. Nincs még egy olyan tiszta erkölcsi rendszer, mint a vihar, amelyet volt szerencsénk végignézni. Egyáltalán nincs semmilyen erkölcsi rendszer. Csak egyetlen dolog számít: képes-e a bennem lévő erőszak legyőzni az önben rejlő erőszakot? – Nem egészen értem, hogy… – Képes rá? – a börtönigazgató közelebb lépett. Teddy érezte a férfi áporodott leheletét. – Mi képes mire? – kérdezett vissza Teddy. – Képes-e a bennem lévő erőszak legyőzni az önben lévőt? – Bennem nincsen erőszak – felelte Teddy. Az igazgató a földre köpött. – Maga pont annyira erőszakos, amennyire a környezete. Tudom, mert én is pont annyira vagyok erőszakos, amennyire a környezetem. Ne hozza magát kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy letagadja, mennyire vérszomjas, fiam. És engem se. Ha a társadalmi korlátok megszűnnének, és megpróbálnám megakadályozni, hogy elfogyassza az ebédjét, gondolkodás nélkül betörné a koponyámat egy kővel, aztán megenné a zsírosabb részeimet. – A férfi előrehajolt. – Ha itt helyben a szemébe mélyeszteném a fogamat, meg tudna állítani, mielőtt megvakítanám? A börtönigazgató babaszeme csillogott az örömtől. Teddy elképzelte a férfi szívét. Fekete volt, és a mellkasa fala mögött dobogott. – Próbálja meg – mondta végül. – Ez aztán a harci szellem – suttogta az igazgató. Teddy érezte, ahogy a vér a kezébe tódul. – Igen, igen – suttogta a másik. – „Láncaim s én barátokká lettünk.” 258
– Tessék? – Teddy azon kapta magát, hogy ő is suttog. A teste furcsán bizseregve reszketett. – Ez egy Byron-vers – mondta a börtönigazgató. – Meg tudja jegyezni ezt a sort, ugye? A férfi tett egy lépést hátra, Teddy pedig elmosolyodott. – Maga aztán tényleg tud meglepetéseket okozni. Halvány mosolya illett Teddy arckifejezéséhez. – Byron szerint ez rendben van. – Mi van rendben? – Maga. A maga kis végjátéka. Szerinte ez viszonylag ártalmatlan. De én nem osztom a véleményét. – Nem, mi? – Nem. – Az igazgató leengedte a karját, és a háta mögött összekulcsolva a kezét tett előre néhány lépést. A könyvét a gerince tövéhez nyomta, aztán megfordult, és terpeszbe állt úgy, ahogyan a katonaságnál szokás. Végül Teddyre nézett, és így folytatta: – Be akarja nekem adni, hogy csak úgy sétálgatott a szigeten, de azért ennél dörzsöltebb vagyok. Ismerem magát, fiam. – De hiszen csak most találkoztunk – mondta Teddy. A börtönigazgató megrázta a fejét. – A mi fajtánk már évszázadok óta ismeri egymást. Átlátok magán. És azt hiszem, maga nagyon szomorú. Komolyan azt hiszem. – A cipőjét méregetve felhúzta az orrát. – A szomorúság nemes dolog. Egy férfi esetében ugyan kissé patetikus, de mégis nemes, hiszen nem szomorít el engem. Azonban úgy gondolom, hogy maga veszélyes. – Mindenkinek joga van véleményt formálni – mondta Teddy. Az igazgató arca elkomorult. – Nem, nincs igaza. Az emberek ostobák. Zabálnak, isznak, finganak, paráználkodnak és utódokat hoznak létre. Ez utóbbi különösen sajnálatos, mert a világ elviselhetőbb hely lenne, ha sokkal kevesebb ember élne 259
benne. Fogyatékosok, selejtes gyerekek, elmebetegek, erkölcstelen emberek – ezt termeli ki a társadalom. Ezzel árasztjuk el a bolygónkat. Manapság Délen megpróbálják a niggereket ellenőrzés alatt tartani. De mondok magának valamit. A saját szememmel láttam, hogy ott lent, Délen mindenki nigger, fiam. Fehér niggerek, fekete niggerek, nigger nők. Mindenhol ott vannak, de annyit sem érnek, mint a kétlábú kutyák. Azok legalább néha-néha ki tudnak szimatolni valamit. Maga is csak egy nigger, fiam. Gyenge jellem, ezt már messziről érezni magán. A hangja meglepően lágy volt, szinte nőies. – Hát – kezdte Teddy –, holnaptól legalább nem kell aggódnia miattam, nem igaz? A férfi elmosolyodott. – Nem, nem is fogok, fiam. – Eltűnök az útjából és a szigetéről. A férfi két lépést tett a rendőrbíró felé. A mosoly eltűnt az arcáról. A nyakát kinyújtva Teddyre szegezte magzati tekintetét. – Innen nem megy sehova, fiam. – Azt hiszem, ebben eltér a véleményünk. – Azt hisz, amit akar. – Az igazgató előrehajolt, és Teddy arca mellett, bal oldalon a levegőbe szippantott, aztán ugyanígy tett a férfi arcának másik oldalán. – Érez valamit? – kérdezte Teddy. – Hmm-hmm. – Az igazgató felnevetett. – Nekem úgy tűnik, ez a félelem szaga, fiam. – Akkor talán zuhanyozzon le – mondta Teddy. – Mossa le magáról azt a szart. Egy darabig mindketten hallgattak, végül a börtönigazgató törte meg a csendet: – Emlékezzen azokra a láncokra, nigger. Azok a láncok a maga barátai. És vésse az eszébe, hogy már nagyon várom a mi utolsó táncunkat. Ó, micsoda mészárlás lesz. 260
Ezzel hátat fordított Teddynek, és elindult az úton a háza felé. A férfiak hálóterme elhagyatott volt. Teddy egy teremtett lelket sem talált. Felment a szobájába, az esőköpenyét a szekrénybe akasztotta, aztán körülnézett, hátha talál valami jelet, ami arra utal, hogy Chuck itt járt. A keresés azonban eredménytelenül végződött. Szeretett volna leülni az ágyra, de tudta, ha most ledőlne, reggelig nem térne magához, ezért inkább lement a mosdóba, hideg vizet locsolt az arcába, és egy benedvesített fésűvel hátrafésülte a haját. Úgy érezte, mintha a csontjai megkarcolódtak volna, a vére olyan sűrű volt, mint a püré, beesett szemei körül vörös karikák éktelenkedtek, a bőre pedig teljesen megszürkült. Újból hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán megszárította magát, és kiment a központi börtönudvarra. Minden kihalt volt. A párás, ragacsos levegő lassan felmelegedett. A tücskök és a kabócák hangolni kezdtek. Teddy körbejárt, és remélte, hogy Chuck talán mégis előtte ért vissza, és most ugyanazt teszi, amit ő: addig kószál az intézet területén, míg össze nem futnak. A kapuban álló őrön és néhány kivilágított szobán kívül semmi életjelet nem látott. A kórházépület felé indult. Felment a lépcsőn, megrántotta az ajtót, de az zárva volt. Nyikorgást hallott, és ahogy körülnézett, látta, hogy az őr kinyitotta a kaput, és a túloldalon csatlakozott az egyik társához. Amikor a kapu becsukódott, és Teddy hátralépett az ajtótól, meghallotta a cipőjének csoszogását a lépcsőforduló betonján. Néhány percig a lépcsőn üldögélt. Ennyit Noyce elméletéről. Teddy most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy teljesen egyedül maradt. Ráadásul bezárva. De most legalább nem figyelik. Remélhetőleg. Megkerülte a kórházat, és a hátsó lépcsőn észrevett egy cigarettázó ápolót. 261
Ahogy a közelébe ért, a vékony, nyúlánk, fekete srác felnézett. Teddy kivett egy szál cigarettát a zsebéből, és megszólította a fiút: – Van tüze? – Hát persze. Teddy előrehajolt, hogy a srác meg tudja gyújtani a cigarettát, mosolyogva megköszönte, és kiegyenesedett. Eszébe jutott, amit a nő mondott neki a barlangban, ezért lassan kiengedte a füstöt a száján, anélkül, hogy leszívta a volna. – Hogy van ma este? – kérdezte. – Köszönöm, minden rendben, uram. És maga? –Jól vagyok. Hol vannak a többiek? A fiú a háta mögött lévő épületre mutatva így válaszolt: – Odabent. Valami nagy megbeszélésen. Nem tudom, miről van szó. – Az összes orvos és nővér ott van? A srác bólintott egyet. – Meg néhány beteg, és az ápolók nagy része is. Én elakadtam ennél az ajtónál itt, mer' a kilincs bekrepált. Máskülönben, igen, mindenki bent van. Teddy tovább pöfékelt, remélve, hogy a másik nem veszi észre a csalást. Azon gondolkodott, vajon nem lenne jobb, ha egyszerűen átejtené a fiút azzal, hogy ő egy ápoló. Talán valaki a C Részlegről. Benézett a srác háta mögötti ablakon. Az előcsarnok lassan megtelt emberekkel, és mindenki a bejárati ajtó felé tartott. Megköszönte a tüzet, és tovább indult. Az épület előtt óriási tömeg nyüzsgött. Mindenhol beszélgető, cigarettázó embereket látott. Marino nővér éppen Trey Washingtonnak mondott valamit, kezét a férfi vállára téve. Trey pedig hátravetett fejjel nevetett. Teddy éppen elindult feléjük, amikor meghallotta Cawley hangját: – Daniels rendőrbíró! Visszafordult. Cawley lejött a lépcsőn, és Teddy felé indult. Az orvos Teddy könyökét megérintve a fal felé indult. – Merre járt? – kérdezte Cawley. 262
– Kóvályogtam. Megnéztem a szigetet. – Tényleg? – Tényleg. – És látott valami érdekeset? – Patkányokat. – Hát abból van itt elég. – Hol tart a tetőjavítás? – kérdezte Teddy. Cawley nagyot sóhajtott. – Az egész házban mindenhol vödrökbe gyűjtjük a vizet. A padlásszobának lőttek, teljesen tönkrement. Csakúgy, mint a vendégszoba padlója. A feleségem biztosan odáig lesz az örömtől. A menyasszonyi ruhája is a padláson volt. – Hol van a felesége? – Bostonba utazott. Fenntartunk ott egy lakást. Neki és a gyerekeknek néha szükségük van egy kis kikapcsolódásra, ezért kivettek egy hét szabadságot. Ez a hely könnyen az ember agyára megy. – Három napja vagyok itt, doki, és bevallom, nekem is az agyamra ment már. Cawley halvány mosollyal az arcán bólintott. – De hamarosan elindul. – Elindulok? – Hazamegy. Most, hogy Rachelt megtaláltuk. A komp délelőtt általában tizenegy körül ér be a kikötőbe. Ha minden simán megy, délre már Bostonban lesz. – Az nem lenne rossz. – Ugye, nem. – Cawley végigsimította a fejét. – Őszintén meg kell mondanom, és kérem, ne vegye sértésnek… – Á, szóval megint itt tartunk. Cawley felemelte a kezét. – Nem, nem. Nem a lelkiállapotával kapcsolatos véleményemet akarom megosztani önnel. Nem, csak annyit akartam mondani, hogy a jelenléte eléggé felzaklatta néhány betegünket. Érti, ugye? A törvény embere megérkezett a városba. Ettől néhányan igen feszültté váltak. 263
– Sajnálom. – Nem a maga hibája. Nem személyesen magát okolják, hanem azt, amit képvisel. – Akkor ezek szerint minden a legnagyobb rendben van. Cawley a falnak támasztotta a hátát. Fáradtnak tűnt, erről árulkodott gyűrött laboratóriumi köpenye és meglazított nyakkendője is. – A C Részlegen az a hír járta ma délután, hogy a központi szinten egy ismeretlen, ápolói egyenruhás férfi járt. – Tényleg? Cawley a rendőrbíróra nézett. – Tényleg. – Mit szól hozzá? Az orvos kihúzott egy szálat a nyakkendőjéből, majd lerázta az ujjáról. –Az említett idegen szemmel láthatóan rendelkezett némi gyakorlattal a veszélyes betegek megfékezése terén. – Nem mondja komolyan. – De még mennyire, hogy komolyan mondom. – És még mit művelt ez az említett idegen? – Nos. – Cawley kinyújtóztatta a vállát, aztán levetette, és a karjára akasztotta a köpenyét. – Örülök, hogy ennyire érdekli az ügy. – Hát nincs is jobb, mint a kósza hírek, a pletykák. – Ebben egyetértünk. Az említett idegen állítólag – és ne feledje, hogy ezt nem tudom megerősíteni – hosszasan elbeszélgetett egy ismert paranoiás skizofrén beteggel, bizonyos George Noyce-szal. – Hmm – dörmögte Teddy. – Csakugyan. – És ez a, ö… – Noyce – segített Cawley. – Noyce – ismételte Teddy. – Igen, szóval ennek a fickónak… téveszméi vannak? – A legszélsőségesebb fajta. Szabályosan bebábozódik a történeteibe, és mindenkit felzaklat maga körül… 264
– Már megint ez a szó. – Ne haragudjon. Fogalmazzunk akkor úgy, hogy az emberek mogorva hangulatba kerülnek tőle. Két hete annyira sikerült felingerelnie egy beteget, hogy az végül megverte. – Ki hitte volna. Cawley megrántotta a vállát. – Pedig néha megesik. – Szóval miféle történetekkel szórakoztatja a környezetét? – kérdezte Teddy. – Milyen mesékkel? Cawley legyintett egyet. – Csak a szokásos paranoiás téveszmék. Az egész világ őt üldözi, meg hasonlók. – A doktor rágyújtott, és Teddyre nézett. A fellobbanó láng visszatükröződött a szemében. – Szóval elhagy minket. – Minden bizonnyal. – Az első komppal. Teddy fagyosan az orvosra mosolygott. – Ha lesz, aki felébresszen minket. Cawley viszonozta a pillantást. – Bízom benne, hogy ezt meg tudjuk oldani. – Remek. – Remek. – Mondta az orvos. – Cigarettát? Teddy a kezével eltolta a feléje nyújtott dobozt. – Nem, köszönöm. – Megpróbál leszokni? – Csak csökkentem az adagot. – Az lehet, hogy nem árt. Nemrég olvastam egy folyóiratban, milyen borzalmas dolgokat művelhet a cigaretta az emberi szervezettel. – Komolyan? Cawley bólintott. – Például ott van a rák, hogy csak egyet említsek. – Olyan sokféleképpen lehet meghalni manapság. – Egyetértek. De a gyógyításnak is egyre több és több módja létezik. – Gondolja? 265
– Különben nem ebben a szakmában helyezkedtem volna el. – Cawley felfelé fújta a füstöt. – Nem járt itt soha egy Andrew Laeddis nevű beteg? – kérdezte Teddy. Cawley leengedte az állát. – Nem emlékszem senkire ilyen névvel. – Nem? Cawley megvonta a vállát. – Talán kellene? Teddy a fejét csóválva folytatta: – Ismertem a fickót. – Hol? – Ezt hogyan érti? – Hol ismerkedtek meg? – Még a fronton – felelte Teddy. – Ó. – Mindenesetre azt hallottam, hogy egy kicsit becsavarodott, és a maguk intézetébe került. Cawley beleszívott a cigarettájába. – Akkor rosszul hallotta. – Minden valószínűség szerint. – Hát ez előfordul. Az előbb mintha azt mondta volna, hogy „minket”. – Tessék? – „Minket” – ismételte Cawley. – Többes szám, első személy. Teddy a mellkasára tette a kezét. – És közben magamra céloztam? Az orvos helyeslően bólintott. – Mintha azt mondta volna, hogy „Ha lesz, aki felébresszen minket.” Minket. – Hát persze, hogy ezt mondtam. Erről jut eszembe, nem látta valahol? Cawley felhúzta a szemöldökét. Teddy folytatta. – Na, gyerünk. Itt van, ugye? Cawley elnevette magát, aztán újra Teddyre nézett. – Mi van? – kérdezte a férfi. Cawley megvonta a vállát. – Csak egy kicsit összezavart. – Mégis mivel? – Mi ez, talán valami hülye vicc? 266
– Milyen viccről beszél? – hökkent meg Teddy. – Csak annyit kérdeztem, hogy itt van-e. – Kicsoda? – mondta Cawley némi dühvel a hangjában. – Chuck. – Chuck? – ismételte lassan az orvos. – A társam – mondta Teddy. – Chuck. Cawley elrugaszkodott a faltól, a cigaretta az ujjai között lógott. – Magának nincsen társa, Daniels rendőrbíró. Egyedül jött a szigetre.
267
19 – Na, álljunk meg egy percre… – kezdte Teddy. Cawley a férfit fürkészve még közelebb lépett hozzá. Teddy összeszorította a száját. A nyári este a szemhéját simogatta. Cawley folytatta: – Mesélne még erről a férfiről? A társáról? Az orvos kíváncsi tekintete volt a legdermesztőbb dolog, amivel Teddy az életben találkozott. Kutakodó, intelligens, de szelídségébe kegyetlenség vegyült. Olyan volt, mint a beépített ember a kabaréban, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mikor jön a következő poén. Cawley volt Stan, Teddy pedig Pant alakította. A lötyögő nadrágtartós, hordóhasú bohócot, akin az ostor csattan. – Daniels rendőrbíró? – Cawley még egy apró lépést tett a férfi felé, mintha egy pillangót akarna becserkészni. Ha Teddy ellenkezik, ha bizonygatni kezdi, hogy tudja, hol van Chuck, vagy ha egyszerűen kijelenti, hogy Chuck létezik, azzal a kezükre játszik. Összetalálkozott a tekintetük. Cawley szemében ott bujkált a nevetés. – Az őrültek tagadják, hogy őrültek volnának – szólalt meg Teddy. Még egy lépés. – Elnézést, nem értem. – Bob tagadja, hogy őrült. Cawley keresztbe fonta a karját. – Ergo – folytatta Teddy –, Bob őrült. Cawley a sarkát leengedve hátradőlt, és a szája mosolyba görbült. Teddy viszonozta a mosolyt. Egy darabig csendben álldogáltak. Az éjszakai szél lágyan megrázta a fák lombját. – Tudja – kezdte Cawley lehajtott fejjel, egy fűcsomót rugdosva –, valami igazán értékes dolgot sikerült itt létrehoznom. De az értékes dolgokat többnyire félreértelmezik a maguk idejében. Mindenki a gyors megoldásokat szereti. Elegünk van a félelemből, a szomorúságból, a bánatból, a fáradtságból. Szeretnénk visszakapni a régi szép időket, pedig 268
már nem is emlékszünk, milyen volt, és közben teljes gőzzel robogunk a jövőbe. Paradox helyzet. Elsőként a türelem és a béketűrés estek áldozatul ennek a haladásnak. Ez nem újdonság. Egyáltalán nem az. Ez mindig is így volt – Cawley felemelte a fejét. – Amennyi befolyásos barátom akad, legalább annyi befolyásos ellenségem is van. Ezek az emberek szeretnék kitépni a kezemből, amit felépítettem. Ezt nem engedhetem meg anélkül, hogy ne szállnék szembe velük. Érti, ugye? – Ó, hát persze, hogy értem, doki – felelte Teddy. – Akkor jó – Cawley leengedte a karját. – És mi a helyzet ezzel a fickóval? A társával? – Kivel? – kérdezett vissza Teddy. Trey Washington az ágyon heverészve a Life egyik régi számát olvasgatta, amikor Teddy belépett a szobába. Teddy Chuck fekhelyére pillantott. Lecserélték a lepedőt, és a takarón a huzatot. Lehetetlen volt megmondani, hogy két napja még aludt valaki az ágyban. Teddy zakója, inge, nyakkendője és nadrágja előkerült a mosodából. A ruhái nejlonba csomagolva lógtak a szekrényben. Miközben az ápoló a magazin fényesen csillogó lapjait forgatta, Teddy gyorsan átöltözött. – Hogy érzi magát ma este, nyomozó? – kérdezte Trey. – Köszönöm, megvagyok. – Az jó, az jó. Teddynek feltűnt, hogy a másik kerüli a tekintetét. Folyamatosan a magazint bújja, újra és újra végiglapozva ugyanazokat az oldalakat. Teddy kipakolta a zsebeit. Laeddis felvételi űrlapját becsúsztatta a jegyzetfüzet mellé, a belső zsebébe. Chuck ágyára ült, megkötötte a nyakkendőjét, bekötötte a cipőjét, aztán szótlanul várakozott. Trey még egyet lapozott. – Holnap kutya meleg lesz. – Komolyan? 269
– Kurva nagy hőség. A betegek nagyon nem bírják. – Tényleg? A fejét csóválva tovább lapozott. – De nem ám. Mindegyik nyugtalan és kötözködő lesz. Ráadásul holnap éjjel holdtölte van. Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet. Már csak erre volt szükségünk. – És ez miért van? – Mármint? – A telihold. Gondolja, hogy az emberek becsavarodnak tőle? – Tudom, hogy becsavarodnak tőle. – Az újság egyik lapja meggyűrődött. Trey a mutatóujjával kisimította. – Mégis hogyan? – Gondoljon csak bele, a hold szabályozza az árapályt, ugye? – Ez kétségtelen. – Vonzza a vizet, vagy valami ilyesmi. – Feladom, árulja már el. – Az emberi agynak – folytatta Trey – több mint ötven százaléka víz. – Nem mondja komolyan. – De még mennyire. Képzelje el, ha a jó öreg Hold apó fel tudja emelni az óceánt, vajon mire lehet képes, ha egy emberi agyról van szó? – Mióta dolgozik itt, Mr. Washington? A férfi nem simítgatta tovább a gyűrött oldalt, hanem lapozott egyet. – Ó, már elég régóta. Miután '46-ban leszereltem a hadseregtől. – Maga a hadseregben szolgált? – Még szép. Fegyvert akartam, erre a kezembe nyomtak egy fazekat. A borzalmas főztömmel küzdöttem a németek ellen, uram. – Nagy kibaszás volt az egész – mondta Teddy. 270
– Az volt ám a kibaszás, uram. Ha megengedik, hogy harcoljunk, már '44-ben véget ért volna a háború. – Ezt aztán nem vitatom. – Sokfelé járt, mi? – Hát, igen. Bejártam a világot. – És mi a véleménye róla? – Más nyelvek, ugyanaz a szar. – Ez az igazság, mi? – Tudja, minek nevezett a börtönigazgató ma este, Mr. Washington? – Minek, Mr. Daniels? – Niggernek. Trey felnézett a magazinból. – Hogy minek? – kérdezte hitetlenkedve. Teddy biccentett. – Azt mondta, a világ tele van alja emberekkel. Selejtes fajtákkal. Niggerekkel. Idiótákkal. Azt mondta, szerinte én is csak egy nigger vagyok. – Nem tetszett, mi? – mondta Trey halkan nevetgélve. A hang szinte abban a pillanatban elhalt, amint elhagyta a száját. – Fogalma sincs, milyen az, ha az ember niggernek születik. – Ezzel én is tisztában vagyok, Trey. Ez a férfi azonban a maga főnöke. – Nekem ugyan nem. Én az intézet kórházi részén dolgozom. A Fehér Ördög meg a börtönben. – Akkor is a főnöke. – Mondtam már, hogy nem. – Trey felkönyökölt. – Vagy nem hallotta? Remélem, ebben a kérdésben világosan értjük egymást. Teddy a vállát vonogatta. Trey átvetette a lábát az ágyon, és felült. – Talán meg akar őrjíteni, uram? Teddy megrázta a fejét. – Akkor meg miért nem fogja fel, ha azt mondom, én ugyan nem dolgozom annak a fehérseggű faszszopónak. 271
Teddy megint megvonta a vállát. – De szükség esetén, ha úgy alakulna, hogy tőle kap parancsokat? Maga is ugrándozna. – Mit csinálnék? – Ugrándozna. Mint a nyuszi. Trey az állát végigsimítva, értetlenül vigyorogott Teddyre. – Nem akartam megsérteni – mondta a rendőrbíró. – A, dehogy, semmi baj. – Csak, tudja, feltűnt, hogy ezen a szigeten az emberek sajátos módon alakítják át a valóságot. Úgy gondolják, ha elégszer elismétlik, amit gondolnak, akkor az igazzá is válik. – Nem dolgozom annak az embernek. Teddy ujjával az ápolóra bökött. – Igen, pontosan ez az egyik ilyen sajátos igazság, amit megismertem, és be kell valljam, nagyon megtetszett. Úgy tűnt, Trey most képes lenne megütni. – Nézze – kezdte Teddy –, ma este egy megbeszélés zajlott. Amikor véget ért, Dr. Cawley odajött hozzám, és közölte velem, hogy sosem volt társam. Ha megkérdezném magát, ugyanezt mondaná. Letagadná, hogy együtt pókerezett vele, hogy együtt nevettek. Letagadná, hogy igazat adott magának, amikor azt mondta, egyedül úgy úszhatja meg házsártos, öreg nénikéje büntetéseit, ha gyorsabban fut nála. Letagadná, hogy itt aludt, ebben az ágyban. Vagy talán tévedek, Mr. Washington? Trey a földre szegezte a tekintetét. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Ó, persze, persze. Nekem sosem volt társam. Jelenleg ez az igazság, ugyanis valaki így döntött. Soha nem is volt társam. És ez a nem létező társ természetesen nem fekszik sérülten vagy esetleg holtan valahol a sziget egyik eldugott sarkában. És nem zárták be a C Részlegbe, vagy a világítótoronyba. Soha nem volt társam. Elismételné utánam, amit mondtam, csak hogy világosan értsük egymást? Soha nem volt társam. Gyerünk. Próbálja meg. 272
Trey felnézett. – Soha nem volt társa. Teddy folytatta: – És nem a börtönigazgatónak dolgozik. Trey a térdére csapott, aztán a rendőrbíróra nézett. Teddy érezte, hogy ez most betalált. Az ápoló szemei nedvesen csillogtak, a szája pedig megremegett. – El kell tűnnie innen – suttogta. – Ezzel tisztában vagyok. – Nem – rázta meg a fejét Trey. – Halvány fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Felejtse el, amit hallott. Felejtse el, amiről azt hiszi, hogy tisztában van vele. Előbb-utóbb elkapják. És amit akkor tesznek magával, azt sosem heveri ki. Onnan sosem fog visszatérni. Semmi esélye. – Mondja el – kérte Teddy, de a férfi a fejét csóválta. – Mondja el, hogy mi folyik itt valójában. – Nem megy. Nem tehetem. Figyeljen rám. – Trey felhúzta a szemöldökét, és tágra nyitott szemmel Teddyre nézett. – Ezt. Nem. Tehetem. Meg. Teljesen egyedül maradt. Nem fogom várni a kompon. Teddy halkan felnevetett. – Még ebből a rohadt táborból sem tudok kikeveredni, hogy a szigetet ne is említsem. De még, ha össze is jönne, a társam… – Felejtse el a társát – sziszegte Trey. – Neki vége. Felfogta már? Ember, a fiú nem jön vissza többé. Fogja már fel végre. Mostantól csak saját magára számíthat. Senki másra. – Trey – szólt közbe Teddy –, be vagyok zárva. Az ápoló az ablakhoz lépve az éjszakába bámult, de lehet, hogy a tükörképét nézegette. Teddy nem tudta volna megmondani. – Sosem térhet vissza a szigetre, és senkinek sem mondhatja el, hogy beszélt velem. Teddy kivárt. Trey a válla fölött hátrapillantott. – Megegyeztünk? – Igen – felelte Teddy. 273
– A komp holnap délelőtt tízre lesz itt. Pontban tizenegykor már indul is vissza Bostonba. Ha valakinek sikerül elrejtőzni a hajó fedélzetén, akkor átjuthat az öböl túlsó felére. Különben az embernek két-három napot kell várni, amíg a Betsy Ross nevű halászhajó a sziget déli partvonala közelében horgonyt vet. Ilyenkor néhány apróságot szórnak a tengerbe. – Trey újra Teddyre nézett. – Olyan cuccokat, amelyek nem igazán valók erre a szigetre. De a hajó nem köt ki a parton. Nem, uram. Úgyhogy az embernek muszáj kiúsznia a nyílt tengerre. – Nem tudok három kibaszott napig elbújni a szigeten – mondta Teddy. – Nem ismerem a terepet. A börtönigazgató és az emberei viszont igen. Megtalálnak. Erre a nyakamat teszem. Trey egy darabig nem szólt semmit. – Akkor csak a komp marad – nyögte ki végül. – Igen, a komp. De hogyan jutok ki a börtön területéről? – A francba – mondta Trey. – Lehet, hogy ezt nem veszi be, de azt hiszem, ez a maga szerencsenapja. A vihar mindent szétcseszett. A legcsúnyábban az elektromos rendszert vágta tönkre. Mostanra már a falak tetején lévő elektromos vezetékek nagy részét sikerült rendbe hoznunk. A nagy részét. – Melyik szakasz van még hátra? – kérdezte Teddy. – A délnyugati sarok. Az a két vezeték halott, pont ott, ahol egy kilencven fokos szöget bezárva összeérnek. Ne próbálkozzon máshol, mert megsül, mint a grillcsirke. Ha egy mód van rá, ne csússzon meg, és ne kapaszkodjon a vezetékbe. Világos? – Teljesen. Trey a tükörképének biccentve folytatta: – Azt ajánlom, induljon. Fogy az idő. Teddy nem mozdult. – Chuck – mondta. Trey összeráncolta a homlokát. – Nincsen semmiféle Chuck. Rendben? Soha nem is volt. Ha elhagyta a szigetet, annyit beszél róla, amennyit csak akar. De amíg itt van, ez az ember sosem létezett. 274
Miközben a fal délnyugati sarkát nézte, Teddynek eszébe jutott, hogy Trey akár hazudhatott is. Ha Teddy erősen megmarkolja a vezetéket, és az áram alatt van, másnap reggel az őrök a fal tövében találnak majd rá. A teste olyan fekete lesz, mint egy odaégett hússzelet. A probléma megoldódott. Trey lesz a hónap dolgozója, és esetleg kap egy szép aranyórát is. Keresgélni kezdett, végül talált egy hosszú faágat, majd a saroktól jobbra, a kerítéssel szemben megállt. Nekifutásból felugrott, és a lábát a falnak támasztva a magasba szökött. Az ággal rácsapott a vezetékre, amely szikrákat szórt az éjszakába. A faág meggyulladt, és Teddy visszahullott a földre. Figyelte, ahogyan a láng elalszik, de a faág tovább parázslott. Újra felugrott. Ezúttal a sarok jobb oldalán feszülő vezetékkel próbálkozott. Semmi. Megállt a fal tövében, mély lélegzetet vett, és a falra felugorva rávágott a másik vezetékszakaszra. Megint nem történt semmi. A két kerítésszakasz találkozásánál egy fémrúd állt ki a fal tetejéből. Teddynek a harmadik próbálkozásra sikerült megkapaszkodnia benne. Erősen megragadta a fémet, és felhúzta magát a fal tetejére. A válla hozzáért a vezetékhez, a térde hozzáért a vezetékhez, az alkarja hozzáért a vezetékhez, és minden egyes alkalommal úgy érezte, most vége, meghalt. De még élt. És miután elérte a fal tetejét, nem volt más dolga, mint leereszkedni a túloldalon. A lehullott leveleken állva visszanézett az Ashecliffe-re. Az igazságot akarta kideríteni, de nem sikerült neki. Laeddis miatt jött ide, de nem tudta előkeríteni. Útközben még Chuckot is elveszítette. Lesz még ideje mindezt megbánni, ha visszaér Bostonba. Akkor majd lesz ideje, hogy elszámoljon a lelkiismeretével és a 275
szégyenével. Lesz ideje végiggondolni a lehetőségeit, lesz ideje Hurly szenátorral konzultálni, lesz ideje kitalálni, hogyan támadjon. Visszajön. Azonnal. Ehhez nem fér kétség. Ha minden jól megy, idézésekkel és szövetségi házkutatási paranccsal a kezében tér majd vissza, a saját istenverte hajójukon. Dühös lesz. És jogos lesz a haragja. Most azonban annak örült, hogy életben van és sikerült átjutnia a falon. Megkönnyebbült. De rettegett. Nagyjából másfél óra alatt tette meg a barlanghoz vezető utat, de a nő már nem volt ott. A tűzből már csak néhány izzó parázs maradt. Bár az évszakhoz képest meglepően enyhe volt az idő, Teddy mégis a parázs mellé telepedett. A levegő óráról órára egyre nyirkosabb lett. Egy ideig még várta, hátha a nő csak tűzifát ment gyűjteni, de a lelke mélyén biztos volt abban, hogy nem fog visszatérni. Lehet, hogy a nő azt hitte, már rég elkapták Teddyt, és ebben a pillanatban éppen erről a rejtekhelyről mesél Cawleynak meg a börtönigazgatónak. Talán – bár ezt igazából remélni sem merte, de azért mégis eljátszott a gondolattal – Chuck összefutott a nővel, és együtt elrejtőztek egy biztonságosabbnak hitt helyen. Amikor a tűz kialudt, Teddy levetette, és magára terítette a zakóját, a fejét pedig a falnak támasztotta. Csakúgy, mint az előző éjszaka, az utolsó dolog, amelyet szemügyre vett, mielőtt álomba merült volna, a hüvelykujja volt. A keze remegni kezdett.
276
NEGYEDIK NAP
A pocsék tengerész
277
20 A holtak és a majdnem-holtak mind felvették a kabátjukat. A konyhában voltak, a kabátok kampókon lógtak. Teddy apja belebújt régi, tengerész gyapjúkabátjába, aztán segített Doloresnek, végül Teddyhez fordult. – Tudod, mit szeretnék karácsonyra? – Nem, apa. – Egy skótdudát. Teddy azonban tudta, hogy golfütőkre és egy golfzsákra gondol. –Jó ötlet – mondta. – Remek ötlet – helyeselt az apja, miközben egy felöltőt nyomott Chuck kezébe. Chuck felvette a kabátot. Elegáns ruhadarab volt. Az anyaga háború előtti kasmír. A sebhely eltűnt Chuck arcáról, de a keze még mindig túl finom volt, mintha kölcsönkapta volna. Felemelte a karját, és az ujjait elkezdte Teddy orra előtt mozgatni. – Az orvosnővel mentél el? – kérdezte Teddy. Chuck a fejét csóválva felelt: – Túlságosan művelt vagyok. Inkább a pályára mentem. – És nyertél? – Nagyon kikaptam. – Sajnálom. – Búcsúzz el szépen a feleségedtől. Adj egy puszit a pofijára – folytatta Chuck. Teddy előredőlve elhaladt az anyja és a vigyorgó, véres szájú Tootie Viceili mellett. Megcsókolta Dolorest, és így szólt: – Bébi, miért vagy csuromvizes? – De hiszen csontszáraz vagyok – mondta a nő Teddy apjának. 278
– Ó, ha fele ennyi idős lennék – sóhajtott Teddy apja –, elvennélek feleségül, kislány. Mindenki csuromvizes volt, még Teddy anyja és Chuck is. A kabátjaikból víz csöpögött a padlóra. Chuck Teddy kezébe nyomott három fahasábot, és így szólt: – Ha tüzet akarnál rakni. – Köszönöm – mondta Teddy, és elvette Chucktól a rönköket, de szinte azonnal elfelejtette, hová rakta őket. Dolores a hasát vakargatva megszólalt: – Kurva nyulak. Semmi hasznuk sincs Laeddis és Rachel Solando lépett be a szobába. Nem viseltek kabátot. Egyáltalán semmit sem viseltek. Laeddis átnyújtott egy üveg whiskyt Teddy anyjának, aztán a karjába kapta Dolorest, és Teddy akár féltékeny is lehetett volna, de Rachel letérdelt elé, lehúzta a férfi nadrágjának cipzárját, és a szájába vette a farkát. Chuck, Teddy apja, Tootie Vicelli és Teddy anyja mind oda intettek neki, és távoztak, miközben Laeddis és Dolores visszabotorkáltak hálószobába, és Teddy hallotta, hogy az ágyon hancúroznak, hogy a ruháikkal ügyetlenkednek, hallotta rekedt zihálásukat, és valahogy minden tökéletesnek és csodálatosnak tűnt. Felemelte az előtte térdelő Dolorest, és hallotta, hogy Rachel eszelősen kefél Laeddisszel a hálószobában. A kezét a Dolores hasán tátongó lyukra téve megcsókolta a feleségét. A nő csak ennyit mondott: – Köszönöm. – És hagyta, hogy a férfi hátulról belé hatoljon. A fahasábokat lesöpörték a konyhaasztalról, miközben a börtönigazgató és az emberei kiszolgálták magukat Laeddis whiskyjéből. Az igazgató elismerően füttyentett Tedd technikáját látva, és a poharát megemelve így szólt az embereihez: – Ez aztán a jól felszerelt fehér nigger. Ha valaki észreveszi, azonnal vége vele. Világos? Egy pillanatig se gondolkozzanak. Ha ennek az embernek sikerül elhagyni a szigetet, akkor nekünk kurvára végünk van, uraim. 279
Teddy ledobta a magára terített kabátot, és a barlang bejáratához kúszott. A börtönigazgató a barlang feletti sziklaperemen állt az embereivel. A nap már felkelt. Sirályok visítottak. Teddy az órájára pillantott. Nyolc óra volt. – Ne kockáztassanak – mondta az igazgató. – Ez a fickó harci kiképzés kapott, rengeteg bevetésen vett részt, és nagyon megedződött a háborúban. A harctéren szerzett sebesülései miatt megkapta a Bíborszív Érdemrendet Tölgyfalombokkal kiegészítve. Szicíliában puszta kézzel megölt két embert. Ez az információ szerepelt a személyes aktáiban. De hogy a francba sikerült megszerezniük az aktákat? – Ügyesen bánik a késsel, és különösen jártas a puszta kezes küzdelemben Ne kerüljenek közel hozzá. Ha lehetőségük nyílik rá, messziről szedjék le, mint egy két lábon járó, rühes kutyát. Teddy annak ellenére, hogy milyen helyzetben volt, elmosolyodott. Vajon eddig hányszor hallották a börtönigazgató emberei ezt a remek hasonlatot? Hárman ereszkedtek le köteleken az alacsonyabb sziklafalon. Teddy beljebb húzódott a peremről, és figyelte, ahogyan az őrök leérnek a partra. Néhány perccel később felmásztak, és Teddy hallotta, ahogyan az egyik jelentést tesz: – Nincs odalent, uram. Egy darabig még hallgatta, ahogyan átkutatják a hegyfokot és az út melletti területet. Miután távoztak, Teddy egy teljes órán keresztül várakozott a barlangban, hátha az utócsapat még nem zárkózott fel. Nagy előnyt akart nekik adni, nehogy véletlenül összefussanak. Húsz perccel múlt kilenc, mire elérte az utat. Nyugat felé indult, és megpróbált tempósan haladni, de közben figyelte, hogy nem észlel-e mozgást maga előtt, vagy a háta mögött. Az időjárást illetően igaza lett Treynek. Pokoli hőség volt, úgyhogy levetette, és a kezére terítette a kabátját. Meglazította a nyakkendőjét, kibújt belőle, aztán a zsebre vágta. A szája olyan száraz volt, mint a kősó, a szemét csípte az izzadság. 280
Almában újra látta, ahogy Chuck magára ölti a kabátját, és ez a kép jobban megviselte, mint a Dolorest dédelgető Laeddis látványa. Míg Rachel és Laeddis fel nem tűnt, az álomban csak holtak szerepeltek. Chuck kivételével. De végül ő is ugyanarról a kampóról akasztotta le a kabátját, és a többieket követve kilépett az ajtón. Teddyt elöntötte a düh, amikor megértette a kép jelentését. Ha a hegyfokon kapták el a fiút, talán éppen akkor hurcolták el, amikor Teddy felfelé mászott a sziklán. Bárkinek sikerült is Chuckot becserkésznie, nagyon értett a dolgához, hiszen a fiúnak még arra sem volt ideje, hogy megeresszen egy kiáltást. Milyen hatalommal kell bírnia annak, aki képes két szövetségi rendőrbírót eltűntetni? Mindenek fölött álló hatalommal. Ha az volt a tervük, hogy Teddyt az őrületbe hajszolják, akkor Chuck számára feltehetően valami mást tartogatnak. Senki se hinné el, hogy ugyanabban a négy napban két rendőrbíró is becsavarodott. A fiút minden valószínűség szerint valami baleset éri. Talán a szélviharban. Igazság szerint, ha tényleg annyira ügyesek – és minden jel arra mutat, hogy azok –, akkor Chuck halálát megpróbálják majd úgy tálalni, mint az eseményt, amellyel Teddynél betelt a pohár. Volt valami tagadhatatlan szimmetria ebben az elképzelésben. De ha Teddy nem tudja elhagyni a szigetet, az Iroda sohasem veszi be ezt a történetet, bármilyen logikusnak is tűnik, anélkül, hogy ne küldene további rendőrbírókat szaglászni a helyszínre. És mit találnak majd? Teddy a csuklóját és a hüvelykujjait figyelte. A remegés egyre hosszabb ideig tartott, és egyre gyakrabban jelentkezett. Átaludt egy teljes éjszakát, de nem érezte frissebbnek magát. Minden ködösnek, zavarosnak tűnt, lassan forgott az agya. Mire a helyi irodából kiküldik az embereket, lehet, hogy a 281
drogok már teljesen átveszik az irányítást Teddy felett. Fürdőköpenyben, a nyálát csorgatva ücsörög majd a saját szarában, és az igazság ashecliffe-i verziója bizonyitást nyer. Felharsant a hajókürt. Teddy épp időben ért fel egy emelkedő tetejére, hogy lássa, ahogyan a komp megfordul, és háttal befut a kikötőbe. Kilépett, és tíz perccel később, a fák közül előbukkant Cawley kastélyának hátsó része. Letért az útról, és eltűnt az erdőben. Hallotta a rakodómunkások hangját, a rakpartra hajított ládák puffanását, a rakodókocsik fémes csikorgását, a lábak dobogását a deszkapallókon. Elérte az utolsó fasort. Lent, a rakparton jó pár ápolót látott. A két kormányos a tatnak dőlve várakozott. Őröket látott, rengeteg őrt. Csípőre támasztott puskatussal, az erdő felé fordulva fürkészték a fákat, és az Ashecliffe-re vezető utat. Amikor az ápolók végeztek a kirakodással, visszahúzták a kocsikat a rakpartra, az őrök azonban nem mozdultak. Teddy most már biztosan tudta, ma reggel csak egyetlen feladatuk van: biztosítani, hogy ő semmiképpen se jusson fel a hajóra. Az erdőn keresztül visszakúszott Cawley házáig. Az emeletről hangok szűrődtek ki, aztán észre is vett valakit a tetőn. A férfi háttal állt Teddynek. Az autó a ház nyugati oldalán lévő garázsban parkolt. Egy '47-és Buick Roadmaster. Gesztenyebarna, fehér bőrülésekkel. Csillogott a viaszozástól. A hurrikán tombolását követő napon. Valakinek nagyon a szívéhez nőhetett ez a járgány. Teddy kinyitotta a vezető oldalán lévő ajtót. Erezte a bőr illatát, mintha az autó tegnap gördült volna ki a gyárból. A kesztyűtartóból kivett néhány doboz gyufát, és zsebre vágta őket. Aztán előkotorta a zsebéből a nyakkendőjét, felkapott a földről egy kisebb követ. A nyakkendő keskenyebb végét rákötötte a kőre. Félrehajtotta a rendszámtáblát, és letekerte a benzinsapkát. Aztán a követ és a nyakkendőt beleengedte a 282
tankba. A végén már csak a nyakkendő széles, virágmintás vége lógott ki a csőből, mintha egy ember nyakából csüngött volna alá. Teddynek eszébe jutott, amikor Dolores meglepte ezzel a nyakkendővel. A háta mögé lopózva bekötötte a férfi szemét, aztán az ölében ülve várta, mit szól hozzá. – Ne haragudj, drágám – suttogta. – Tetszik, mert tőled kaptam. De az igazság az, hogy kurva ronda ez a nyakkendő. Bocsánatkérőn az égre mosolygott, aztán kihúzott egy gyufaszálat a dobozból, meggyújtotta az egész csomagot, és a nyakkendőhöz tartotta. Rohant, mint egy őrült. Az erdő közepén járt, amikor az autó felrobbant. Kiabálást hallott, és ahogy a fák között visszanézett, látta a magasba repülő tűzlabdákat. Az első robbanást több kisebb követte, ahogy az ablakok szétrobbantak. Elérte az erdő szélét. Összegöngyölte, és néhány kő alá rejtette a zakóját. Látta, ahogy az őrök, és még néhányan a hajóról a Cawley házához vezető ösvényen rohannak. Tudta, ha tényleg meg akarja csinálni, ez az utolsó lehetőség. Szerencsére nem volt ideje még egyszer végiggondolni a dolgot, mert ha lett volna, egészen biztos, hogy nem teszi meg, amire készült. Kitört a fák sűrűjéből, és végigszaladt a parton. Mielőtt elérte volna a rakpartot, ahol bárki könnyen észrevehette volna, hirtelen balra fordult, és belerohant a vízbe. Istenem, olyan hideg, mint a jég. Reménykedett benne, hogy a nap egy kicsit felmelegítette, de a hideg úgy mart a testébe, mint az elektromos áram, és kipréselte a levegőt a tüdejéből. Csak ment egyre beljebb, és megpróbálta elfelejteni, mi lehet alatta a tenger mélyén – angolnák, medúzák, rákok és talán még cápák is. Képtelenségnek tűnt, de Teddy tudta, hogy a cápák általában egy méteres vízben támadnak az emberre. Pont ekkora mélységnél járt, a víz a derekáig ért, de egyre mélyült. Teddy kiáltásokat hallott Cawley házának irányából. Nem 283
törődött vele, hogy a szíve majdnem kiugrik a helyéről. Lebukott a víz alá. A lányt látta az álmából. Közvetlenül alatta lebegett. A szeme kinyílt, majd lecsukódott. Megrázta a fejét, és a lány eltűnt. Látta maga előtt a hajó oldalát. Vastag fekete csík hullámzott a zöld vízben. Odaúszott, és megkapaszkodott benne. Valahogy eljutott a hajó orrához, majd a másik oldalon bukkant elő. Kényszerítette magát, hogy lassan jöjjön a felszínre, először csak a feje. Miközben kifújta a levegő, a nap az arcára sütött. Teleszívta a tüdejét oxigénnel, és közben megpróbálta kiverni a fejéből a mélyben kapálózó lábak képét. A teremtményeket, amelyek megpillantják a lábait, és felébred bennük a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet ez, és közelebb úsznak hozzá, hogy megszaglásszák… A létra ott volt, ahol emlékezett rá. Pontosan az orra előtt. A harmadik fokban megkapaszkodva tovább lógott a jéghideg vízben. Hallotta a rakpartra visszaérkező emberek hangját, lábuk súlyos dobogását a deszkapallókon. Végül a börtönigazgató szólalt meg: – Kutassák át a hajót. – De uram, hiszen csak egy… – Elhagyta az őrhelyét, és még magának áll feljebb? – Nem, uram. Elnézést, uram. A létra lesüllyedt a fedélzetre lépő emberek súlyától. Teddy hallotta, ahogy végigkutatják a hajót, hallotta a kinyíló ajtók, az elmozdított bútorok nyikorgását. Valami a combja közé csúszott, mint egy kéz. A fogát csikorgatva még erősebben markolta meg a létrát, és megpróbálta teljesen kiüríteni az elméjét, mert nem akart belegondolni, vajon mi lehetett az. Bármi is volt, szerencsére tovább úszott. – A kocsim. Felrobbantotta a kibaszott kocsimat – Cawley kifogyott a szuszból, de a hangja dühösnek tűnt. A börtönigazgató vette át a szót: – Most aztán tényleg túllőtt a célon. 284
– Megegyeztünk, hogy ezt a döntést én hozom meg. – Ha ez az ember elhagyja a szigetet… – Nem fogja elhagyni a szigetet. – Biztos vagyok benne, hogy eddig az sem jutott az eszébe, hogy a kocsijából Illés szekerét csinál. Le kell állítanunk az akciót, hogy megakadályozzuk a további veszteségeket. – Túl keményen dolgoztam, hogy most egyszerűen bedobjam a törölközőt. Az igazgató felemelte a hangját. – Ha ez az ember elhagyja a szigetet, nekünk végünk van. Versenyre kelve az igazgatóval, Cawley is felemelte a hangját: – Nem fogja elhagyni ezt a kurva szigetet! Egy percig mindketten hallgattak. Teddy hallotta, ahogy a lábuk a fedélzeten dobog. – Rendben, doktor. De a komp nem futhat ki. A hajó nem hagyja el a kikötőt, amíg az az ember elő nem kerül. Teddy még mindig a létrába kapaszkodott. A hideg szinte égette a lábfejét. Cawley így folytatta: – Bostonban kíváncsiak lesznek, hol késik a járat. Teddy összeszorította az ajkát, nehogy a foga túl hangosan vacogjon. – Akkor elégítse ki a kíváncsiságukat. A hajó viszont itt marad. Valami Teddy bal lábának ütközött. – Rendben. Valami újra meglökte a lábát, Teddy megpróbált belerúgni. A csobbanás úgy hasította ketté a levegőt, mint egy pisztolylövés. Lépések a fedélzeten. – Nincs a hajón. Mindent átkutattunk. – Akkor mégis hová tűnt? – kérdezte a börtönigazgató. – Valaki? – A francba. – Igen, doktor? – A világítótorony felé tartott. – Ez már nekem is eszembe jutott. – Kézbe veszem az ügyet. – Vigyen magával embereket. 285
– Azt mondtam, kézbe veszem az ügyet. Ott is vannak őrök. – Nincsenek elegen. – Kézbe veszem az ügyet, mondtam már. Cawley végigdübörgött a fedélzeten. A lépések elhalkultak, ahogy kiért a homokra. – Torony vagy sem – fordult az igazgató az embereihez –, ez a hajó nem mozdul innen egy tapodtat se. Szedjék el az indítókulcsokat a kormányostól, és adják nekem. Az út nagy részét úszva tette meg. Ellökte magát a hajótól, és a part felé úszott. Amikor a víz már elég sekély lett, a homokos tengerfenéken megkapaszkodva tolta magát előre. Pár perc múlva elég messzire került ahhoz, hogy kiemelje a fejét a vízből. Úgy száz métert tehetett meg, amikor megkockáztatta, hogy visszanéz. Az őrök körbezárták a rakpartot. Újból a víz alá bukott. Továbbra sem merte megkockáztatni, hogy átváltson gyorsúszásba, vagy akár kutyaúszásba, mert a felfröccsenő víz biztosan elárulta volna. Egy kis idő múlva elért oda, ahol a partvonal megtört. Sikerült kievickélnie a fövényre. Csonttá fagyva reszketett a napon. A tengerparton haladt tovább, de nemsokára sziklák zárták el az útját, úgyhogy újra be kellett mennie a vízbe. Összekötött cipőit a nyakába akasztva elmerült a vízben. Látta maga előtt apja csontjait, ahogy az óceán fenekén hevernek, a cápák hátúszóit és hatalmas, csapkodó farokuszonyaikat, látta a barrakudák hegyes, fehér fogait. De tudta, hogy akkor is végigcsinálja, mert végig kell csinálnia. A jéghideg víz elnémította. Nem volt más választása, ki kellett bírnia, és lehet, hogy néhány nap múlva, amikor a Betsy Ross a sziget déli csúcsának közelébe érve kiszórja titkos küldeményét, újra meg kell csinálnia. Tudta, egyedül úgy képes legyőzni a félelmet, ha farkasszemet néz vele. Ezt már elégszer megtanulta a háborúban. De még akkor is, ha sikerül megbirkóznia a félelemmel, a kisujját sem 286
fogja többé a tengerbe dugni. Érezte, ahogy figyeli őt, ahogy megérinti. Érezte rajta az időt. Ősibb volt, mint az istenek, és büszkébb a számtalan áldozatra, akiknek ő vette el az életét. Egy óra körül lehetett, amikor megpillantotta a világítótornyot. Nem tudta biztosan, mert az órája a zakója zsebében maradt, de a nap állásából erre következtetett. Pontosan annak a meredek sziklafalnak a tövében ért partot, amelyiken a torony állt. Egy sziklának dőlve hagyta, hogy a nap felmelegítse. Megvárta, amíg megszűnik a remegés, és a bőre visszanyeri a színét. Ha Chuckot ide hozták, nem számít, hogy milyen állapotban van, ki fogja hozni őt. Lehet, hogy beledöglik, de akkor sem hagyja magára a fiút. De akkor biztosan meghalsz. Dolores hangját halottá. Tudta, hogy igaza van. Ha két napig kell várnia a Betsy Ross-ra, és a teljesen éber, teljesen egészséges Chuck van mellette, akkor is képtelenség lenne megcsinálni. Levadásznák őket… …mint a két lábon járó rühes kutyákat. Nem hagyhatom itt, mondta Doloresnek. Képtelen vagyok rá. Ha nem sikerült előkerítenem, az egy másik dolog. De ez a srác a társam. Hiszen alig ismered. Akkor is a társam. Ha odabent van, ha kínozzák, ha akarata ellenére tartják fogva, ki kell hoznom. Még ha belehalsz is? Igen, ha belehalok is. Akkor remélem, nincs odabent. Lemászott a szikláról, és követte a tengerifű körül kígyózó, homokkal és kagylóhéjjal borított ösvényt, és közben arra gondolt, hogy amit Cawley öngyilkos hajlamnak vélt, valójában nem egészen az volt. Inkább valamiféle halálvágynak lehetne nevezni. Az igaz, hogy évekig semmi sem jutott az eszébe, amiért érdemes lett volna élni. Azonban 287
arra sem talált megfelelő indokot, hogy megölje magát. Ráadásul a saját kezével? Ez a megoldás még a legnyomorúságosabb éjszakákon is túl szánalmasnak tűnt. Kínosnak. Kicsinyesnek. De az, hogy… Hirtelen egy őrrel találta magát szemben. A férfit legalább annyira meglepte Teddy feltűnése, mint amennyire Teddyt meglepte az övé. A sliccét sem volt ideje felhúzni. A puskája a hátán lógott. Először a cipzárhoz nyúlt, aztán meggondolta magát, de már elkésett, mert addigra Teddy a tenyere élével az ádámcsutkájára vágott, aztán a torkát megragadva hirtelen leguggolt, és hátulról kisöpörte az őr lábát. A férfi a hátára esett, és mozdulatlanul elterült. Teddy ekkor felállt, és kegyetlen erővel belerúgott a jobb fülébe. A szemei kifordultak, a szája kinyílt. Teddy lehajolt, és a puska tartószíját lecsúsztatta a férfi válláról, aztán kihúzta alóla a fegyvert. Hallotta, hogy a fickó még lélegzik. Akkor hát mégsem ölte meg. És fegyvert is sikerült szereznie. Amikor a kerítés mellett álló őrhöz ért, használta. Lefegyverezte a kölyköt, szinte még gyerek volt, és megkérdezte Teddytől, hogy: – Meg fog ölni? – Jézusom, kölyök, dehogy is – felelte Teddy, és a puskatussal a fiú halántékára vágott. A kerítés mellett munkásbarakk állt. Teddy azt ellenőrizte le először. Talált néhány takarót, meg magazint, egy bögre régen lefőzött kávét, az ajtóra szerelt fogason pár egyenruha lógott. Kiment az épületből, és a világítótorony felé indult. A puskával lökte be az ajtót. Az első emeleten egy nyirkos, cementpadlójú szobán kívül nem talált semmit. A helyiség üresen kongott, a falakon penészfoltok virítottak. Egy csigalépcső vezetett a következő szintre. 288
A szoba, ahová a lépcső vezetett, ugyanolyan üres volt, mint az előző. Teddy tudta, hogy valahol muszáj lennie egy kiterjedt alagsornak, amelyet talán folyosók kötnek össze a kórház többi részével, mert ez itt tényleg csak egy világítótorony volt. Motoszkálást hallott a feje fölött. Visszament a lépcsőhöz, és felment a következő emeletre. Egy súlyos vasajtóhoz ért. Hozzányomta a kilincshez a puska csövét, és érezte, hogy az ajtó enged. Újra hallotta a kaparászó hangot. Cigarettafüst csapta meg az orrát. Idefönt utolérte a hullámok hangja és a szél. Tudta, ha a börtönigazgató elég okos volt ahhoz, hogy fegyveres őröket állítson az ajtó túlsó felére, ő abban a pillanatban meghal, amint benyit. Fuss, bébi. Nem tudok. Miért? Mert ennek így kell lennie. Minek? Mindennek. Mindennek. Nem értem, hogyan… Te. Én. Laeddis. Chuck. Noyce, az a kibaszott szerencsétlen kölyök. Minden szál ide vezet. Vagy itt ér véget minden. Vagy kiszállok. A keze volt az. Chuck keze. Hát nem látod? Nem. Mit? A kezét, Teddy. Nem illett hozzá. Teddy pontosan tudta, Dolores mire gondol. Végig érezte, hogy Chuck keze valamiért nagyon fontos, de annyira azért mégsem volt érdekes, hogy még több időt vesztegessen rá, itt a lépcsőn álldogálva. Be kell mennem ezen az ajtón, drágám. Rendben. Vigyázz magadra. Teddy a bejárat bal oldalára lopózott. A puskatust a bordájának támasztotta. A bal kezével a padlón támaszkodva 289
egyensúlyban tartotta a testét, aztán berúgta az ajtót. Térdre vetette magát, és a fegyvert a vállához emelve célzott. Cawleyra. A doktor egy asztal mögött ült. A hátát apró, négyszögletes ablaknak támasztotta. Az óceán kék- és ezüstszínekben játszva terült szét mögötte. A tengervíz illata betöltötte a szobát. A szél lágyan borzolta Cawley haját. Nem tűnt meglepettnek. Nem tűnt ijedtnek. Cigarettáját egy hamutartó széléhez ütögette, és azt mondta: – Mitől lettél ilyen csuromvizes, bébi?
290
21 A falakat rózsaszín lepedők borították. A sarkaikat gyűrött ragasztószalag csíkjaival rögzítették a falhoz. Az asztalon különböző dossziék, Teddy jegyzetfüzete, Laeddis felvételi adatlapja, egy katonai tábori rádióadó és Teddy zakója hevertek. A sarokban egy széken szalagos magnó tekercsei forogtak. A szerkezet tetején mikrofon pihent, a szoba felé fordítva. Cawley az előtte heverő fekete, bőrkötéses jegyzettömbbe firkált, aztán Teddyhez fordult: – Foglaljon helyet. – Mit mondott? – Azt mondtam, foglaljon helyet. – És azelőtt? – Pontosan tudja, hogy mit mondtam. Teddy leengedte a puskát a válláról, de továbbra is az orvosra célzott, és belépett a szobába. Cawley folytatta az irkálást: – Üres. – Mi? – A fegyver. Egyetlen árva lövedék sincs benne. A lőfegyverek terén szerzett jártasságát tekintve egyszerűen nem értem, hogyan nem vette észre. Teddy hátrahúzta a puska závárzatát és belenézett a tölténytárba. Üres volt. A biztonság kedvéért azonban a falra célzott, és meghúzta a ravaszt. Csak a kakas száraz kattanása hallatszott. – Támassza a sarokba – mondta Cawley. Teddy a padlóra fektette a puskát, kihúzta a széket az asztaltól, de nem ült le. – Mi van a lepedők alatt? – Csak lassan a testtel. Később ezt is megbeszéljük. Üljön le, és próbáljon ellazulni egy kicsit. Tessék, fogja – mondta 291
Cawley, miközben a padlóról felvett egy hatalmas törölközőt, és odadobta Teddynek. – Szárítkozzon meg egy kicsit. Még a végén megfázik. Teddy szárazra dörzsölte a haját, levette, összegyűrte és a sarokba hajította az ingét, aztán megtörölte a felsőtestét is. Amikor végzett, elvette az asztalról a zakóját. – Megengedi? Cawley felnézett. – Persze, persze. Parancsoljon. Teddy felvette a zakót, és leült. Cawley még egy darabig irkált. A toll sercegett a papíron. – Mennyire sebesítette meg az őröket? – Nem túlságosan – felelte Teddy. Cawley biccentett egyet, a füzetre ejtette a tollat, aztán a kezébe vette a rádiókészüléket, és megtekerte az indítókart, hogy a készülék áramot kapjon. Kivette a kézibeszélőt a tokjából, felkattintotta az adó-vevő kapcsolóját, és beleszólt a kagylóba: – Igen, itt van. Mielőtt felküldi Dr. Sheehant, nézéssé meg vele az embereit. Letette a beszélőt. – Az utolérhetetlen Dr. Sheehan – mondta Teddy. Cawley felhúzta, majd leengedte a szemöldökét. – Hadd tippeljek, a reggeli komppal érkezett. Cawley megrázta a fejét: – Egész idő alatt a szigeten tartózkodott. – Itt volt az orrom előtt – mondta Teddy. Cawley a kezét széttárva vállat vont. – Briliáns pszichiáter. Fiatal, de rendkívül ígéretes tehetség. Ezt az egészet közösen terveltük ki. Teddy lüktetést érzett a nyakában, a bal füle alatt. – És bejöttek a számításaik? Cawley felemelte a jegyzettömb felső lapját. Egy pillanatig a következő oldalt tanulmányozta, aztán elengedte a lapot. – Nem igazán. Nagyobb reményekkel vágtunk bele a dologba. 292
A doktor a rendőrbíróra nézett. Volt valami különös a tekintetében. Ugyanaz, mint a második nap reggelén a lépcsőházban, vagy később a megbeszélésen, még a vihar kitörése előtt. Nem illett hozzá ez az arckifejezés, nem illett a jelleméhez, nem illett a szigethez, a világítótoronyhoz, ehhez a borzalmas játékhoz, amit kitaláltak. Szánalom. Ha nem lett volna biztos az ellenkezőjében, megesküdött volna, hogy ezt látja Cawley tekintetében. Elfordult, körülnézett a kis szobában. A falra erősített lepedőket vizsgálta. – Szóval ez az? – Igen, ez az – helyeselt Cawley. – A világítótorony. A Szent Grál. A nagy igazság, amelyet annyira keresett. Elégedett? – Nem láttam az alagsort. – Nincsen semmiféle alagsor. Ez egy világítótorony. Teddy az asztalon heverő jegyzetfüzetre pillantott. Cawley folytatta: – Igen, ez az öné. Az erdőben találtuk, a házam közelében. A zakója zsebébe gyűrve. Felrobbantotta az autómat. Teddy megvonta a vállát, és ennyit mondott: – Sajnálom. – Imádtam azt az autót. – Ezt sejtettem. – Emlékszem, egy kiállítóteremben álltam, még '47 tavaszán, amikor megpillantottam. Rögtön azt gondoltam: Igen, John, ezt a rubrikát kipipálhatod. Ezt az autót legalább tizenöt évig nem kell majd lecserélned. – A doktor nagyot sóhajtott. – Annyira örültem, hogy kipipálhattam. Teddy a kezét felemelve így szólt: – Még egyszer elnézést kérek. Cawley a fejét csóválta. – Talán azt hitte, megengedjük, hogy feljusson a hajóra? Akkor sem történt volna semmi, ha ezt az egész istenverte szigetet felrobbantja. Teddy a vállát vonogatta. 293
– Teljesen egyedül van – mondta Cawley –, és ma reggel mindenkinek egyetlen feladata volt: megakadályozni, hogy maga feljusson a kompra. – Ez volt az egyetlen lehetőség. Meg kellett próbálni. Cawley zavartan Teddyre nézett, és motyogva ennyit mondott: – Istenem, mennyire szerettem azt az autót. – Aztán lehajtott fejjel a padlót bámulta. – Tudna adni egy pohár vizet? – kérdezte Teddy. Cawley egy pillanatra elgondolkodott, aztán megfordult, és a háta mögötti ablakpárkányról levett egy kancsót, meg két poharat. Megtöltötte a poharakat. Az egyiket átnyújtotta Teddynek. Teddy egy húzásra megitta az egészet. – Kiszáradt a szája? – érdeklődött Cawley. – Mintha folyamatosan viszketne a nyelve, de akármennyit iszik, nem szűnik meg ez az idegesítő érzés? –A kancsót áttolta az asztal másik oldalára, és figyelte, ahogyan Teddy újratölti a poharát. – A keze egyre erősebben remeg. Mi helyzet a fejfájással? Abban a pillanatban, amint a doktor kimondta, a fájdalom, mint egy tüzes drót, végigfutott a bal szeme mögött indulva, a halántékán keresztül a feje tetejéig, és onnan le az állába. – Semmi különös – felelte. – Az is egyre rosszabb lesz. Teddy ivott még egy kis vizet. – Ebben biztos vagyok. Ennyit még az a doktornő is elmondott. Cawley mosolyogva hátradőlt, és közben a tollával dobolt a jegyzetfüzeten. – Kiről beszél? – Nem árulta el a nevét – válaszolta Teddy –, de régebben a maga munkatársa volt. – Á, és pontosan mit mondott? – Azt, hogy a neuroleptikumok négy nap alatt épülnek fel a véráramban ennyi idő kell, hogy a hatásukat kifejtsék. Megjósolta a szájszárazságot, a fejfájást, a remegést. – Ügyes. 294
–Aha. – Nem a neuroleptikumoktól van. – Nem? – Nem. – Akkor mitől? – Az elvonás miatt – mondta Cawley. – Miféle elvonásról beszél? Egy újabb Cawley-féle mosoly, aztán a férfi tekintete hirtelen a távolba meredt. Felcsapta a jegyzetfüzetet, az utolsó bejegyzéshez lapozott, és Teddy elé lökte. – Ez a maga írása, ugye? Teddy rövid pillantást vetett a lapra. – Igen. – Az utolsó kód? – Hát, valami kód, az biztos. – Gondolom, eddig még nem fejtette meg. – Sajnos nem nyílt alkalmam rá. Egy kissé felgyorsultak az események, h nem vette volna észre. – Tudom, tudom – Cawley a füzeten dobolt. – Szeretné, ha megfejtenénk. Teddy a nyolc számot és a hozzájuk tartozó betűket nézte: 22(V)-1(A)-1(A)-20(T)-25(Y)-5(E)-7(G)-26(Z) Az izzó drót belülről a szemébe fúródott. – Most nem vagyok valami nagy formában. – Pedig pofonegyszerű – folytatta Cawley. – Nyolc betű. – Adjon egy esélyt, hátha megszűnik ez a lüktető fejfájás. – Rendben. – Milyen szer elvonási tüneteiről van szó? – kérdezte Teddy. – Mit adtak be nekem? Cawley az ujjait ropogtatva hátradőlt, és közben hatalmasat ásított. –Klorpromazint. Ennek is megvannak a káros hatásai. Nem igazán szeretem. Reméltem, hogy át tudjuk állítani imipraminra, de az utóbbi néhány incidens követően nem 295
hiszem, hogy erre lehetőség nyílik. – Előredőlve folytatta. –Általában nem rajongok túlságosan a farmakoterápia alkalmazásáért, de a maga esetében határozottan látszott, hogy nincs más lehetőség. – Imipramin? – Vannak, akik Tofranil néven ismerik. Teddy elmosolyodott: – És klorpro… – …mazin – biccentett Cawley. – Klorpromazin. Most ezt szedi. Emiatt vannak elvonási tünetei. Az elmúlt két évben ugyanezt a gyógyszert adtuk magának. – Az elmúlt miben? – hökkent meg Teddy. – Az elmúlt két évben. Teddy nevetgélni kezdett. – Nézze, tisztában vagyok vele, hogy maguk nem kispályások, de azért nem kellene túlértékelni a szerepüket. – Semmit sem értékelek túl. – Szóval két éve folyamatosan drogokkal tömnek? –Jobban szeretem a „gyógyszeres kezelést alkalmazunk” kifejezést. – És mégis hogyan? Talán van egy beépített emberük a szövetségi rendőrbíróság irodájában, akinek az a dolga, hogy minden reggel felturbózza egy kicsit a feketémet? Vagy nem is, várjon, kitaláltam. Az a fazon lesz az, aki abban az újságosbódéban dolgozik, ahol munkába menet megveszem az első csésze kávémat. Ez még jobban hangzik. Ezek szerint már két éve van egy emberük Bostonban, aki nyomatja nekem a cuccot. – Nem Bostonban – mondta Cawley nagyon halkan. – Hanem itt. – Itt? – Igen, itt – bólintott Cawley. – Magát már két éve ebben az intézetben kezelik. Teddy hallotta, ahogy a hullámok dühödten ostromolják a sziklaszirtet. Összekulcsolta a kezét, hogy lecsillapítsa a 296
remegést, és megpróbálta elfelejteni a szeme mögött egyre erősebben lüketető fájdalmat. – Az Egyesült Államok szövetségi rendőrbíróságának tisztje vagyok. – Csak volt. – Vagyok. Az Egyesült Államok kormányának dolgozom. 1954. szeptember 22-én, hétfőn, a reggeli órákban hagytam el Bostont. – Valóban? – kérdezte Cawley. – Mesélje el, mivel ment ki a kikötőbe. Talán autóval? Hol parkolt le? – Metróval mentem. – A metró nem viszi el odáig. – Átszálltam egy buszra. – Miért nem ment autóval? – Mert a kocsim a szerelőnél van. – Á, értem. És milyen emlékei vannak az indulása előtti vasárnapról? El tudná mondani, mit csinált? Tényleg, mondja meg őszintén, vissza tud emlékezni egyáltalán valamire azon kívül, hogy felébredt a hajó mosdójában? Igen, Teddy vissza tudott emlékezni. Vagyis tudott volna, ha az a kibaszott drót a fejében nem fúrja át a szemét, és nem fúródik bele a homloküregébe. Jól van. Akkor emlékezz. Mond el neki, mit csináltál vasárnap. Hazajöttél a melóból. A buttonwoodi lakásodhoz mentél. Nem, nem. Nem Buttonwoodba. Az a lakás leégett, amikor Laeddis felgyújtotta. Nem, nem. Hol a francban laksz? Istenem. Látta maga előtt a helyet. Semmi baj, nyugalom. Úgy hívják a helyet, hogy… Castlemont. Ez az. Megvan. Castlemont sugárút. A tengerpart mellett. Jól van, minden rendben. Csak nyugalom. Visszamentél a castlemonti lakásba, megvacsoráztál, ittál egy pohár tejet, és lefeküdtél. Ugye így volt? Igen, így volt. Cawley folytatta: – És ehhez mit szól? Szakított már időt, hogy belepillantson? 297
A doktor Teddy elé lökte Laeddis felvételi adatlapját. – Nem. – Nem? – füttyentett Cawley. – De hiszen ezért jött ide. Ha ezt a fecnit megmutatja Hurly szenátornak, szépen a levegőbe röpítheti az egész intézetet. Ez ugyanis bizonyítja, hogy van egy hatvanhetes számú beteg, akiről mi váltig állítjuk, hogy nem is létezik. – Ez igaz. – A fenébe is, hát persze, hogy igaz. Maga meg azt akarja nekem beadni, hogy az elmúlt huszonnégy órában annyi időt sem tudott szakítani rá, hogy belepillantson? – Megint csak azt tudom mondani, az események egy kissé… – Felgyorsultak, igen. Ezt megértem. Hát akkor pillantson bele most. Teddy a papírra nézett. Látta Laeddis nevét, korát, felvételének időpontját. A megjegyzés rovatban a következőket olvasta: A beteg rendkívüli intelligenciával rendelkezik, de súlyos hallucinációk gyötrik. Erőszakra való hajlama ismert. Szélsőségesen zavart. Az elkövetett bűnténnyel kapcsolatban semmi megbánást nem mutat, mivel kétségbe vonja annak megtörténtét. A beteg számos tökéletesen kidolgozott, de rendkívül élénk fantáziára valló történetet talált ki, amelyek jelenleg eleve kizárják annak a lehetőségét, hogy szembenézzen valódi cselekedeteivel. Az aláírás: Dr. L. Sheehan Teddy így szólt: – Elég valószínűnek tűnik. – Elég valószínűnek? Teddy bólintott. – Mégis kivel kapcsolatban? – Laeddisszel. Cawley felállt. A falhoz lépett, és lehúzta az egyik lepedőt. A falra négy nevet írtak, tíz centi magas, nyomtatott nagybetűkkel: 298
EDWARD DANIELS – ANDREW LAEDDIS RACHEL SOLANDO – DOLORES CHANAL Teddy várt, és úgy tűnt, Cawley is ezt teszi. Egy teljes percig mindketten némán figyeltek. Végül Teddy szólalt meg: – Magánál az előny, én csak találgatok. – Nézze meg a neveket. – Látom őket. – A maga neve, a hatvanhetes számú beteg neve, az eltűnt beteg neve, és a felesége neve. – Tudom. Nem vagyok vak. – Ez a négyes szám törvénye – mondta Cawley. – Hogyhogy? – Teddy egyre erősebben dörzsölte a halántékát, szerette volna kimasszírozni belőle a fájdalmat. – Nem én vagyok a kódfejtő zseni. Mondja meg maga. – Mit mondjak meg? – Hogy mi a közös Edward Daniels és Andrew Laeddis nevében. Teddy először a saját, majd Laeddis nevét vizsgálta meg. – Mind a kettő tizenhárom betűből áll. – Igen, ebben teljesen igaza van – mondta Cawley. – Jól mondja, de mi van még? Teddy tovább meresztette a szemét. – Semmi. – Ó, gyerünk, szedje össze magát! – Cawley levetette, és a szék támlájára terítette orvosi köpenyét. Teddy megpróbált koncentrálni, de már kezdett belefáradni a doktor társasjátékába. – Ne siessen, ráérünk. Teddy addig bámulta a betűket, amíg a szélük kezdett elmosódni. – Na, sikerült kitalálnia valamit? – kérdezte Cawley. – Nem. Semmit sem vettem észre. Csak a tizenhárom betűt. Cawley megütögette a táblát a kézfejével. – Gyerünk már! 299
Teddy megrázta a fejét. Felfordult a gyomra, a betűk pedig ugrándozni kezdtek a szeme előtt. – Koncentráljon! – De hiszen koncentrálok. – Mi a közös ezekben a betűkben? – kérdezte Cawley. – Nem tudom… A számuk. Tizenhárom. – És még mi? Teddy merőn a feliratra nézett, a betűk elhomályosultak. – Semmi. – Ez biztos? – Igen, semmi – nyögte Teddy. – Mit akar tőlem, mit mondjak? Ha egyszer nem tudom a választ, akkor képtelen vagyok elmondani magának. Képtelen vagyok… Cawley kiabálni kezdett: – Ugyanazok a betűk. Teddy a hátát begörbítve előredőlt. Megpróbálta megállítani a betűk rezgését. – Mi van? – Ugyanazok a betűk. – Nem igaz. – A két név egymás anagrammája. Teddy újra csak annyit bírt kinyögni: – Nem. – Nem? – Cawley a homlokát ráncolva végighúzta a kezét a táblán. – Ezek pontosan ugyanazok a betűk. Nézze csak meg. Edward Daniels. Andrew Laeddis. Ugyanazok a betűk. Maga nagyon ért a rejtvényfejtéshez, a háború alatt még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy felcsap kódfejtőnek, nem igaz? Ne mondja, hogy amikor elolvasta ezt a két nevet, nem jött rá, hogy ugyanazokból a betűkből állnak. – Nem! – Teddy a szemgödrébe nyomta a tenyerét. Már maga sem tudta, hogy a fény útját akarja elzárni, vagy a szemét akarja megtörölni. – Úgy érti, hogy nem ugyanazok a betűk? Vagy csak nem akarja, hogy ugyanazok a betűk legyenek? – Ez nem lehet. – De még mennyire. Nyissa ki a szemét! Nézze meg őket. 300
Teddy kinyitotta a szemét. Megrázta a fejét, és a rezgő szélű betűk ide-oda csúszkáltak előtte. Cawley most a következő sorra mutatott: – Akkor próbálkozzon meg ezzel. „Dolores Chanal” és „Rachel Solando.” Mind a kettő tizenhárom betűből áll. Gondolom, szívesen elmondaná nekem, hogy mi a közös bennük? Teddy felfogta, amit látott, de abban is biztos volt, hogy ez nem lehetséges. – Nem akarja? Ezzel sem tud megbirkózni? – Ez képtelenség. – Dehogy is – mondta Cawley. – Ismét ugyanazok a betűk. Egymás anagrammái. Kíváncsi volt az igazságra? Tessék, itt van, Andrew. – Teddy – mondta Teddy. Cawley lenézett rá, a tekintetét újra elöntötte a hazug együttérzés. – A maga neve Andrew Laeddis – mondta Cawley. – Kicsoda az ashecliffe-i börtönkórház hatvanhetes számú betege? Hát maga, Andrew.
301
22 – Lófaszt! – ordította Teddy, és a kiáltás szinte szétrobbant a fejében. – A maga neve Andrew Laeddis – ismételte Cawley. – Egy bírósági végzés alapján huszonkét hónappal ezelőtt bebörtönözték. Teddy legyintett egyet. – Ilyen mélyre még maguk sem süllyedhetnek, fiúk. – Csak nézze meg a bizonyítékot. Kérem, Andrew. Maga… – Ne hívjon így. – …két éve azért került ide, mert elkövetett egy borzalmas bűntényt, amelyet a társadalom képtelen megbocsátani, én viszont igen. Andrew, nézzen a szemembe. Teddy tekintete lassan elindult a férfi kinyújtott kezéről, a karján felkúszva keresztülvágott a mellkasán, majd megpihent az arcán. Cawley felvette az alkalomhoz illő kifejezést, a szeméből megjátszott szánakozás sugárzott. – Az én nevem Edward Daniels. – Nem – rázta meg a fejét a doktor kimerülten, mint aki beletörődött a vereségbe. – A maga neve Andrew Laeddis. Elkövetett egy borzalmas bűntényt, amelyet egyszerűen képtelen megbocsátani magának, ezért színészkedik. Kitalált egy sokrétű, összetett történetet, amelyben maga a hős, Andrew. Elhiteti magával, hogy még mindig szövetségi rendőrbíró, és azért van itt, mert egy nyomozást folytat. Úgy képzeli, sikerült felderítenie egy titkos összeesküvést, ezért bármi, amit mondunk, beleillik abba a képbe, hogy ezt az összeesküvést mi terveltük ki maga ellen. Talán ennyiben is hagyhattuk volna a dolgot, élhetett volna tovább ebben a fantáziavilágban. Ha nem lenne ilyen veszélyes, személy szerint támogattam volna ezt az elképzelést. De maga 302
erőszakos, rendkívül erőszakos. A katonai, illetve rendőri kiképzés eredményeként túlságosan jól végzi a dolgát. Maga a legveszélyesebb beteg az intézetben. Egyszerűen képtelenek vagyunk megfékezni magát. Elhatároztuk… nézzen rám. Teddy felnézett Cawleyra. A doktor kérlelő tekintettel nézett rá. – Elhatároztuk, ha nem tudjuk visszahozni az őrületből – itt és most –, kénytelenek leszünk komolyabb lépéseket tenni annak érdekében, hogy többé ne tudjon ártani senkinek. Felfogta, amit mondtam? Egy pillanatig – nem is egy teljes pillanatig, inkább egy pillanat tört részéig – Teddy majdnem elhitte, amit a doktor mondott. Aztán elmosolyodott. – Szép kis előadást sikerült összehoznia, doki. Ki lesz a rossz zsaru, talán Sheehan? – Az ajtó felé pillantott. – Szerintem már itt kellene lennie. – Nézzen rám – mondta Cawley. – Nézzen a szemembe. Teddy az orvos kivörösödött, álmatlanságtól vizenyős szemébe nézett. Valami nem stimmelt, de nem tudta megmondani, hogy mi az. Tovább fürkészte Cawley szemét, amikor hirtelen rájött – nem akarta ugyan elhinni, de fogadott volna, hogy a doktort reményvesztettség gyötri. – Figyeljen rám – folytatta a doktor –, én vagyok az egyetlen ember, akire számíthat. Mindig is én voltam az utolsó reménye. Már két éve hallgatom a képzelgéseit. Minden apró részlettel tisztában vagyok, mindenről tudok: a kódokról, az eltűnt társról, a viharról, a nőről a barlangban, a világítótoronyban folytatott kegyetlen kísérletekről. Tudok Noyce-ról és a nem létező Hurly szenátorról. Tudom, hogy egyfolytában Doloresszel álmodik, hogy a felesége hasán egy lyuk tátong, és mindig csuromvizes. Tudok a fahasábokról. – Marhaságokat beszél – mondta Teddy. 303
– Mégis, honnan szedtem ezt a rengeteg marhaságot? Teddy remegő ujjain számolta a bizonyítékait: – A kajájukat zabáltam, a kávéjukat ittam és a cigarettájukat szívtam. A fenébe is, három aszpirint vettem be a megérkezésem reggelén. Aztán a következő éjjel megint teletömtek azzal a szarral. Ott ültek az ágyam körül, amikor kinyitottam a szemem. Azóta nem ismerek magamra. Akkor kezdődött minden, a migrénrohamot követő éjszakán. Mit adtak be nekem? Cawley hátradőlt. Úgy fintorgott, mint aki citromba harapott, végül az ablak felé fordult. – Kezdünk kifutni az időből – suttogta. – Ezt hogy érti? – Az idő – folytatta halkan. – Négy napot kaptam. Mindjárt lejár az idő. – Akkor engedjen el. Visszamegyek Bostonba, a szövetségi rendőrbírósággal közösen panaszt emelek, de ne izguljon, a nagyhatalmú barátaival a háta mögött nem hiszem, hogy ennek bármi jelentősége van. Cawley átvette a szót. – Nem, Andrew. Lassan elfogynak a barátaim. Nyolc éve tart ez a harc, most mégis úgy tűnik, a szerencse a másik oldalnak kedvez. Mindent el fogok veszíteni. A pozíciómat, a pénzemet. Az egész felügyelőbizottság előtt tettem ígéretet, hogy megalkotom a legmerészebb kísérleti szerepjátékot, amelyet a pszichiátria területén valaha kipróbáltak. Megígértem nekik, hogy a kísérlet elősegíti a maga gyógyulását. Visszahozza a valóságba. De mi van, ha tévedtem? – A szeme kikerekedett, a kezét az állához nyomta, mintha egy kiugrott állkapcsot akart volna a helyére igazítani. Aztán a kezét leejtve Teddyre nézett. – Hát még mindig nem érti, Andrew? Ha megbukik, magával ránt engem is. Ha nekem végem, vége az egésznek. – A mindenit – kiáltott Teddy –, az tényleg nagy gáz lenne. 304
Kint sirályok visítottak. Teddy érezte a tenger szagát, a napfényt és a nyirkos, sós homokot. Cawley így folytatta: – Megpróbálom másként megvilágítani a dolgot. Ön szerint az csak egy véletlen egybeesés, hogy a Rachel Solando nevében szereplő betűk – a nő mellesleg a maga képzeletének a szüleménye – alkotják a halott felesége nevét is? Vagy az is véletlen, hogy a felesége ugyanúgy végzett a gyerekeivel, mint Rachel? Teddy felállt. A keze a vállától lefelé folyamatosan remegett. – A feleségem sohasem ölte meg a gyerekeit. Soha nem is voltak gyerekeink. – Szóval nem voltak gyerekei? – Cawley a falhoz sétált. – Sosem voltak gyerekeink, te hülye fasz. – Á, rendben – Cawley letépte a következő lepedőt. A falon egy bűntény helyszínrajza, néhány fotó egy tóról, és három halott gyerek fényképe volt látható. A képek mellett három név szerepelt, ugyanolyan nyomtatott nagybetűkkel, mint az előző feliratok: EDWARD LAEDDIS DANIEL LAEDDIS RACHEL LAEDDIS Teddy a szemét lesütve a kezére meredt; a kézfeje úgy ugrált, mintha már nem tartozna hozzá. Ha képes lett volna rátaposni, megtette volna. – A gyerekei, Andrew. Nyugodt lélekkel képes lenne azt állítani, hogy soha nem voltak gyerekei? Képes lenne? Teddy remegő kézzel a szoba másik végében álló Cawleyra mutatott. – Ezek Rachel Solando gyerekei. Ez a rajz Rachel Solando tóparti házát ábrázolja. – Ez a maga háza. Azért költöztek oda, mert az orvos azt tanácsolta, jót tenne a feleségének. Nem emlékszik? Miután Dolores véletlenül felgyújtotta az előző lakásukat. Azt 305
mondták, költözzenek ki a városból valami nyugodtabb környékre. Talán akkor meggyógyul. – Nem volt beteg. – Megbomlott az elméje, Andrew. – A kurva életbe, ne hívjon így többet. Dolores nem volt őrült. – A felesége súlyos depresszióban szenvedett. Mániákus depressziós elmezavart diagnosztizáltak nála. – Nem volt őrült – ismételte Teddy. – Öngyilkos hajlamai voltak. Bántotta a gyerekeket. Maga pedig egyszerűen nem volt hajlandó észrevenni, mekkora bajban vannak. Azt hitte, hogy Dolores csak gyenge. Azzal áltatta magát, hogy az őrület választás kérdése, és nem kell mást tennie, mint emlékeztetni őt a kötelességeire. Magára. A gyerekekre. Közben rendszeresen ivott, és a helyzet egyre súlyosabb lett. Behúzódott a saját csigaházába. Nem járt haza. Nem akart tudomást venni a figyelmeztető jelekről. Nem akart tudomást venni arról, amit a tanárok, a lelkész és a felesége családja is egyfolytában hajtogatott. – A feleségem normális volt! – És mindezt miért? Mert maga szégyenkezett miatta. – A feleségem nem volt… – Csak azért vizsgálta meg végül egy pszichiáter, mert öngyilkos akart lenni, és egy kórházban kötött ki. Még ebben sem tudta megakadályozni. Az orvosok megmondták, hogy a felesége veszélyt jelent önmagára. Megmondták, hogy… – Egyetlen egyszer sem jártunk orvosnál! – …veszélyt jelent a gyerekeikre. Újra és újra figyelmeztették magát. – Sosem voltak gyerekeink. Szóba került a dolog, de nem sikerült teherbe esnie. Az istenit. Úgy érezte, mintha valaki egy sodrófával bevert volna a fejébe egy üveget. 306
– Jöjjön ide – mondta Cawley. – Komolyan. Jöjjön ide mellém, és nézze meg a neveket ezeken a helyszíni fotókon. Biztosan nagyon érdekesnek találja majd, ha megtudja, hogy… – Ilyet bárki tud hamisítani. Akár maguk is készíthettek egyet. – Álmodik. Egyfolytában álmodik. Képtelen felébredni ebből az álomból, Andrew. Mesélt már nekem ezekről az álmokról. Mi történt mostanában a két fiúval és a kislánnyal? Na? Elkísérte a kislány a sírkövéhez? Maga egy „pocsék tengerész”, Andrew. Tudja, hogy ez mit jelent? Azt, hogy maga egy rossz apa. Nem irányította őket jól, Andrew. Nem mentette meg a gyerekei életét. Akar beszélni a farönkökről? Na? Jöjjön ide, és nézze meg őket, aztán mondja azt, hogy nem a gyerekei azok. – Lófaszt. – Akkor nézze meg. Jöjjön ide és nézze meg. – Begyógyszereztek, megölték a társamat, és azt állítják, sohasem létezett. Lakat alatt akarnak látni, mert tudom, mi folyik a szigeten. Tudok a kísérletekről. Tudom, mit művelnek a skizofréniásokkal, tudok a széles körben alkalmazott lobotómiáról, és a Nürnbergi törvények semmibevételéről. Kurvára a sarkukban vagyok, doki. – Valóban? – Cawley a falnak dőlve összefonta a karját. – Kérem, világosítson fel. Az elmúlt négy napban a sziget minden zugát sikerült átkutatnia. Mikor találkozott a náci orvosokkal? Hol vannak azok a pokoli műtők? Cawley az asztalhoz lépve belenézett a feljegyzéseibe: – Andrew, még mindig azt hiszi, hogy kimossuk a betegeink agyát? Olyan évtizedekig tartó kísérleteket valósítunk meg, melyek során – hogyan is nevezte őket? A, megvan – szellemkatonákat hozunk létre? Bérgyilkosokat? – A doktor elnevette magát. – Meg kell hagynom, Andrew, minden elismerésem az öné. Az agyszüleményei még az őrület 307
napjainkban tapasztalható féktelen tombolása idején is elviszik a pálmát. Teddy remegő ujjal a doktorra mutatott. – A maguk intézete egy kísérlet' kórház, ahol radikális beavatkozásokkal… – Igen, ez így van. – A legveszélyesebb betegeket gyűjtötték össze. – Megint fején találta a szöget. Egyetlen apró kiegészítést tennék: a legveszélyesebb és a legsúlyosabb hallucinációktól gyötört betegeket. – És maguk… – Mi van velünk? – Kísérleteket hajtanak végre. – Pontosan! – Cawley tapsolni kezdett, és röviden meghajolt. – A vádlott vétkesnek találtatott. – Sebészi beavatkozásokról van szó. Cawley felemelte az ujját. – A, dehogy. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Nem kísérletezünk sebészeti eljárásokkal. Ezeket csak a legvégső esetben alkalmazzuk. Ezekben a legvégső esetekben mindig hangot adok a tiltakozásomnak. Azonban egyedül vagyok, és bármennyire is szeretném, nem tudom megváltoztatni évtizedek bevett szokásait egyetlen éjszaka alatt. – Hazudik. Cawley sóhajtott. – Egyetlen bizonyítékot mutasson, amely megállja a helyét. Csak egyetlen árva bizonyítékot. Teddy nem szólalt meg. – A bemutatott bizonyítékok közül egyikre sem volt hajlandó reagálni. – Azért, mert ezek nem bizonyítékok, hanem hamisítványok. Cawley a tenyerét összetéve a kezét a szájához emelte, mintha imádkozni készülne.
308
– Engedjen el a szigetről – mondta Teddy. – Mint a szövetségi rendőrbíróság tisztje, követelem, hogy biztosítsa számomra a szabad eltávozást. Cawley egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újból Teddyre nézett, a tekintete tisztább és ridegebb volt. – Jól van, rendben. Megfogott. Engedje, hogy megkönnyítsem a dolgát. A doktor egy bőr aktatáskát húzott elő, felpattintotta a zárakat. Felnyitotta a táskát, aztán az asztalra lökte a férfi pisztolyát. – Ez a maga pisztolya, ugye? Teddy az asztalon heverő fegyverre bámult. – A maga monogramja van a markolatba vésve, nem igaz? Teddy szótlanul bámulta a revolvert. A szeme nedvesen csillogott. – Igen vagy nem? Ez a maga pisztolya? Látta a horpadást a fegyver csövén. Aznap keletkezett, amikor Phillip Stacks rálőtt, de Teddy helyett a pisztolyt találta el. Stacksszel a visszapattanó lövedék végzett. Látta a markolatba vésett betűket: E. D. Az iroda ajándéka, azután kapta, hogy Maine-ben tűzpárbajba keveredett Breckkel. A ravaszvédő kengyel alján a fém megkarcolódott, és egy kissé megkopott, mert '49 telén St. Louisban üldözőbe vett egy fickót, de útközben elejtette a fegyverét. – Ez a maga pisztolya? – Igen. – Fogja meg. Győződjön meg róla, hogy tényleg töltve van-e. Teddy a fegyverre nézett, aztán Cawleyra. – Rajta, fogja meg. Teddy felemelte a pisztolyt az asztalról. Remegett a keze. – Töltve van? – kérdezte Cawley. – Igen. – Egészen biztos benne? – Érzem a súlyából. 309
A doktor bólintott. – Akkor lőjön le, mert másként nem fogja elhagyni ezt a szigetet. Teddy a másik karjára téve próbálta megtámasztani a kezét, de nem járt sikerrel, mivel az is remegett. Mélyeket lélegzett, lassan fújta ki a levegőt. A pisztolycsövet használta irányzéknak, de a szemébe csorgó izzadság elvakította, a teste pedig egyfolytában rázkódott. Cawley egy méternyire sem volt a fegyver csövétől, de ide-oda billegett, mintha egy csónakban álltak volna, a háborgó tenger közepén. – Öt másodperce van. Cawley a szájához emelte a rádióadó beszélőjét, és megtekerte az indítókart. – Három másodperc. Húzza meg a ravaszt, vagy itt fog megdögleni, ezen a szigeten. Teddy érezte a pisztoly súlyát. Még így, remegő kézzel is van esélye megölni Cawleyt, megölni bárkit, aki kint vár rá. A doktor beleszólt a rádióba. – Felküldheti. Teddy látása hirtelen kitisztult, a remegés vibrálássá enyhült. A pisztoly csövét nézte, miközben Cawley a helyére akasztotta a beszélőt. A doktor arcán különös kifejezés jelent meg, mintha csak most jutna eszébe, hogy Teddynek talán mégis maradt annyi ereje, hogy befejezze a játékot. Cawley felemelte a kezét. – Jól van, rendben. Teddy közvetlen közelről a mellkasába lőtt. Aztán egy pár centivel magasabbra emelte a kezét, és eltalálta a doktor arcát. Vízzel. Cawley rosszallóan ráncolta a homlokát. Aztán pislogni kezdett, és előhúzott egy zsebkendőt. Ekkor Teddy háta mögött kinyílt az ajtó, gyorsan megpördült a székében, és célba vette a belépő férfit. – Ne lőj – mondta Chuck. – Elfelejtettem felvenni az esőkabátomat. 310
23 Cawley megtörölte az arcát a zsebkendővel, és visszaült a székre. Chuck az asztalt megkerülve a doktor mellé állt. Teddy maga elé meredve forgatta a kezében a pisztolyt. Nézte, ahogy Chuck az asztal túloldalán leül. A fiú ugyanolyan köpenyt viselt, mint Cawley. – Azt hittem, meghaltál – mondta végül. – A, dehogy. Hirtelen nem bírt kinyögni semmit. Dadogni kezdett, ahogyan azt a nő a barlangban megjósolta. – Én… én… képes… lettem volna megdögleni, hogy kihozzalak innen. Én… – A pisztolyt az asztalra ejtette. Úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. A székébe zuhant. Képtelen volt megmozdulni. – Őszintén sajnálom – kezdte Chuck. – Dr. Cawley és én hetekig gyötrődtünk emiatt, még mielőtt elkezdődött volna ez az egész. Sosem akartam, hogy úgy érezd, elárultalak. Nem akartam fölösleges fájdalmat okozni. Hinned kell nekem. Biztosak voltunk abban, hogy nincs más választásunk. – Az óra azonban ketyeg – vette át a szót Cawley. – Ez volt az utolsó, elkeseredett próbálkozásunk, hogy visszahozzuk magát, Andrew. Radikális elképzelés, még ehhez az intézethez mérten is, de bíztam benne, hogy működni fog. Teddy le akarta törölni az arcáról az izzadságot, de csak beledörzsölte a szemébe. Chuck elmosódott alakját nézte. – Ki vagy te? – kérdezte aztán. Chuck az asztal fölött Teddy felé nyújtotta a kezét. – Dr. Lester Sheehan. A rendőrbíró nem törődött a férfi bizonytalanul előrenyújtott kezével. Végül Sheehan visszahúzta a karját. 311
– Szóval – kezdte Teddy, és az orrán keresztül beszívta a párás levegőt – hagytad, hogy tovább keressem Sheehant… amikor te voltál az. Sheehan bólintott. – „Főnöknek” hívtál. Vicceket meséltél nekem. Szórakoztattál, és közben mindvégig figyeltél, igazam van, Lester? Teddy a férfire nézett, Sheehan megpróbálta állni a tekintetét, de nem sikerült neki. Lesütött szemmel a nyakkendőjét kezdte vizsgálni, miközben a mellkasát legyezgette vele. – Figyelnem kellett téged. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem vagy veszélyben. – Veszélyben – visszhangozta Teddy. – Szóval ez mindent igazol. Mindent etikussá tesz. Sheehan elengedte a nyakkendőjét. – Már két éve ismerjük egymást, Andrew. – Engem nem így hívnak. – Két év. Ez alatt mindvégig én voltam az első számú pszichiátere. Két év. Nézzen rám. Hát nem ismer meg? Teddy a zakója kézelőjével újra megtörölte a szemét. Most kitisztult a látása. Chuck felé fordult. A jó öreg Chuck nem véletlenül bénázott a lőfegyverekkel. A kezei azért nem passzoltak a munkaköri leíráshoz, mert nem egy zsaru kezei voltak, hanem egy orvosé. – A barátom voltál – mondta Teddy. – Megbíztam benned. Meséltem neked a feleségemről. Az apámról. Még egy kibaszott sziklán is lemásztam, amikor eltűntél. Akkor is figyeltél? Akkor is vigyáztál, nehogy bajom essen? A barátom voltál, Chuck. Vagyis bocsánat, Lester. Lester cigarettára gyújtott. Teddy megelégedve nyugtázta, hogy az ő keze is remeg. Bár nem túlságosan. Messze nem olyan durván, mint Teddyé. A remegés abban a pillanatban megszűnt, ahogy rágyújtott, és a hamutartób dobta a gyufát. De akkor is… 312
Remélem, téged sem fog kímélni, bármi legyen is ez, gondolta Teddy. – Hát igen – kezdte Sheehan (és Teddynek emlékeztetni kellett magát, hogy ne Chuckot lássa maga előtt). – Én vigyáztam rád. Igen, az eltűnésem is része volt a hallucinációdnak. Azt akartuk, hogy Laeddis felvételi űrlapját az úton találd meg, ne a sziklafal aljában. Véletlenül ejtettem le. Éppen a farzsebemből húztam elő, amikor a szél kikapta a kezemből. Lemásztam utána, mert tudtam, ha én ne megyek le érte, akkor te biztosan megteszed. De beragadtam a perem alatt. Húsz perccel később az orrom előtt pottyantál le az égből. Alig fél méterre tőlem. Ha kinyújtom a kezem, megragadhattam volna a válladat. Cawley megköszörülte a torkát. – Majdnem lefújtuk az egészet, amikor megláttuk, mire készül. Lehet, hogy ez lett volna a helyes lépés. – Majdnem lefújták. – Teddy az öklét a szája elé téve elnyomott egy nevetést. – Pontosan – mondta Cawley. – Majdnem lefújtuk. Az egész csak egy nagy színjáték volt, Andrew. Egy… – Az én nevem Teddy. – …színdarab. Maga megírta. Mi pedig segítettünk színpadra állítani. De a mű nem áll össze, ha nincs egy jó befejezés. És a befejezés mindig az, hogy maga eljut a világítótoronyba. – Kézenfekvő – mondta Teddy, miközben körbepillantott a falakon. – Lassan már két éve folyamatosan hallgatjuk ezt a történetet. Hogy idejött felkutatni egy eltűnt beteget, de a beteg helyett a Harmadik Birodalom inspirálta sebészeti kísérletekbe és a szovjet tudósok inspirálta agymosásba botlott. Hogy egy Rachel Solando nevű ápolt kísértetiesen hasonló módon végzett a gyermekeivel, mint a maga felesége. Hogy amikor sikerült a közelünkbe férkőznie, a társát – már a név is 313
zseniális, maga a keresztapja: Chuck Aule. Istenem, csak ismételje el gyorsan egymás után néhányszor. Ez egy vicc, Andrew – a társát egyszerűen elrabolták. Így aztán egyedül kellett megvédenie magát, de mi mégis elkaptuk. Legyógyszereztük, és már azelőtt börtönbe csuktuk, hogy el tudta volna mesélni a történteket a képzeletbeli Hurly szenátornak. Szeretné megtekinteni a New Hampshire-i szenátorok listáját, Andrew? Itt van nálam. – Az egészet megrendezték? – Igen. Teddy elnevette magát. Olyan hangosan kacagott, amilyen hangosan utoljára Dolores halála előtt volt képes. Hallotta, ahogyan kirobban belőle a nevetés. A visszhangok összefonódva csatlakoztak a férfi torkából feltörő hangáradathoz. A nevetés a feje fölött kavargott, összekente a falakat, aztán szélsebesen tovaúszva beleveszett a hullámok tarajába. – És hol rendelték meg a hurrikánt? – kérdezte Teddy az asztalra csapva. – Ezt azért mesélje el nekem, doki. – Hurrikánt képtelenség hamisítani – mondta Cawley. – Igen – mondta Teddy, és újra az asztalra csapott ez tényleg lehetetlen. Cawley a férfi kezére nézett, majd a szemét kereste. – De időről időre meglehet jósolni az érkezésüket. Különösképpen egy szigeten. Teddy a fejét csóválta. Még mindig érezte az arcára fagyott idétlen, erőtlen vigyort. – Maguk sosem adják fel? – A vihar központi szerepet töltött be a hallucinációban – folytatta Cawley. – Ezért megvártuk, amíg kitör egy. – Hazugság – mondta Teddy. – Hazugság? Magyarázza meg az anagrammákat. Magyarázza meg, hogy a képen látható gyerekek – akikkel sosem találkozhatott volna, ha azok Rachel Solando gyerekei – 314
megegyeznek az álmában látott kislánnyal és a két kisfiúval. Magyarázza meg, honnan tudtam, hogy amikor belép az ajtón, azt kell mondanom, „Mitől lettél ilyen csuromvizes, bébi?” Talán azt hiszi, gondolatolvasó vagyok? – Nem – mondta Teddy –, azt hiszem, vizes voltam. Egy pillanatig úgy tűnt, Cawley feje mindjárt felrobban. Mély lélegzetet vett, összekulcsolta a kezét, és az asztal fölé hajolva folytatta: – A fegyvere vízzel volt megtöltve. És mi van a kódokkal? Azok elég sok mindent elárulnak, Andrew. Saját magával szórakozik. Nézze meg a legutóbbi viccét. Az utolsót. Nézze meg. Nyolc betű. Magának semmiség megfejteni egy ilyen egyszerű rejtvényt. Nézze csak meg. Teddy a lapra pillantott: 22(V)-1 (A)-1 (A)-20(T)-25(Y)-5(E)-7(G)-26(Z) – Kifutunk az időből – mondta Lester Sheehan. – Kérem, értse meg. Minden változásban van. Egy ideje háború zajlik a pszichiátriában, és vesztésre állunk. V-A-A-T-Y-E-G-Z – Tényleg? – kérdezte Teddy szórakozottan. – És pontosan ki áll vesztésre? Cawley folytatta: – Akik hisznek abban, hogy az emberi elme gyógyítását nem az agyba fúródó jégcsákányokkal és a szervezetbe jutatott hatalmas adag, veszélyes gyógyszerrel, hanem az önmagunkkal való őszinte szembenézés útján lehet megoldani. – Az önmagunkkal való őszinte szembenézés – ismételte Teddy. – A mindenit, ezt megjegyzem. – Figyeljen rám – szólalt meg Sheehan. – Ha most kudarcot vallunk, végünk van. És nem csak magával kapcsolatban. Az erőegyensúly felborult. Pillanatnyilag a sebészek kezében van a hatalom. Ez azonban nem fog sokáig tartani. Hamarosan a 315
gyógyszerspecialisták veszik át az irányítást. Látszólag persze úgy tűnik majd, hogy humánusabb módszerekkel dolgoznak. De valójában ugyanolyan élőhalottakat csinálnak a betegekből. Ez a gyakorlat tovább folytatódik, csak a nyilvánosság számára is elfogadható külsőbe bújtatják őket. A gyakorlatban ez magát is érinti majd, Andrew. – A nevem Teddy. Teddy Daniels. Teddy arra tippelt, hogy a megfejtés első szava talán a „te” lehet. – Naehring műtője nyitva áll maga előtt, Andrew. Teddy felpillantott a jegyzetlapból. Cawley bólintott. – Négy napot kaptunk. Ha elszúrjuk, maga megy a műtőbe. – Milyen műtétet akarnak elvégezni? Cawley Sheehan felé fordult, aki a cigarettáját tanulmányozta. – Milyen műtétet akarnak elvégezni? – ismételte Teddy. Cawley mondani akart valamit, de Sheehan fáradt hangja megelőzte: – Szemüregen keresztül végrehajtott lobotómia. Teddy pislogott egyet, aztán újra a jegyzetfüzetre pillantott. Megtalálta a második szót is: „vagy.” – Mint Noyce-nál – folytatta Teddy. – Gondolom, azt fogja mondani, hogy ő sincs az intézetben. – De itt van – mondta Cawley. – A történet nagy része, amelyet maga Sheehan doktornak mesélt a fiúról, igaz. Azonban Bostonba sosem tért vissza. Nem találkoztak a börtönben. 1950 augusztusa óta itt van a szigeten. Sikerült elérnie, hogy a C Részlegről áthelyezzük az A Részlegre. Megbíztunk benne. Aztán maga rátámadt. Teddy felnézett. – Mit csináltam? – Rátámadt. Két hete. Kis híján megölte. – Miért tettem volna ilyet? Cawley a másik orvos felé pillantott. 316
– Mert Laeddisnek nevezte magát – mondta végül Sheehan. – Nem, nem nevezett így. Találkoztam vele tegnap és… – És mi? – És mérget veszek rá, hogy nem nevezett Laeddisnek. – Valóban? – Cawley felcsapta a jegyzettömbjét. – Itt van a beszélgetésük átirata. A kazetták az irodámban vannak, most azonban elégedjünk meg az írott változattal. Kérem, szóljon, ha ismerősnek tűnik. – A szemüvegét megigazítva a füzet fölé hajolt. – Idézem: „Az egészben csak te vagy. És Leaddis, mindig is erről szólt ez az egész. Én véletlenül csöppentem bele. Én csak a bejárat voltam.” Teddy a fejét rázta. – Nem hívott Laeddisnek. Rosszul hangsúlyozta. Noyce azt mondta, hogy az egészben csak én vagyok és Laeddis. Cawley elnevette magát. – Maga aztán tényleg nem semmi. – Nekem is pontosan ez jutott eszembe magáról – mosolygott Teddy. Cawley újra a beszélgetés szövegét nézte. – Ehhez mit szól. Ugye emlékszik, hogy megkérdezte tőle, mi történt az arcával? – Még szép. Megkérdeztem tőle, ki a felelős ezért. – Egészen pontosan azt kérdezte, hogy „Ki tette ezt?” Jól mondom? Teddy biccentett. – Noyce pedig így válaszolt – ismét idézem – „Te voltál”. – Igen, valahogy így, de… – kezdte Teddy. Cawley úgy méregette, mintha egy rovart vizsgálna mikroszkóp alatt. –Igen? – Úgy beszélt, mintha… – Hallgatom. Teddy szavai nem álltak össze mondatokká, nem tudták követni egymást, mint a kisiklott vasúti szerelvény kocsijai. – Azt mondta – lassan, megfontoltan formálta a szavakat –, azért van itt, mert nem tudtam megakadályozni, hogy visszaszállítsák. Szerinte ez közvetve vezetett a sorozatos verésekhez. De azt nem állította, hogy én vertem meg. 317
– Noyce azt mondta, Te voltál. Teddy megvonta a vállát. – Ez így van, de a mondat jelentését tekintve eltér a véleményünk. Cawley lapozott egyet. – Akkor hallgassa meg ezt. Ismét Noyce beszél – ”Tudták. Hát nem érted? Minden, amire készültél. A terved. Ez egy játék. Az egész csak egy elegánsan megrendezett színdarab. Miattad csináltak mindent.” Teddy hátradőlt. – Az összes beteg, és azok az emberek, akiket állítólag már két éve ismerek, egyetlen szóval sem árulták el magukat, míg ezt a szerepet játszottam? Négy teljes napon keresztül? Cawley becsukta a jegyzetfüzetet. – Már hozzászoktak. Lassan már egy éve lobogtatja a szemük előtt azt a műanyag jelvényt. Először azt hittem, érdemes lesz egy kísérletet tenni, ezért odaadtam magának, és vártam, hogyan reagál. De olyan vehemenciával kezdett rohangálni vele, amire nem számítottam. Gyerünk, Andrew, nyissa ki a tárcáját, és mondja meg, hogy a jelvény műanyag-e vagy sem. – Szeretném megfejteni a kódot. – Már majdnem készen van. Még néhány betű. Segítsek, Andrew? – Teddy. Cawley a fejét csóválta. – Andrew. Andrew Laeddis. – Teddy. Cawley figyelte, ahogyan a férfi elrendezi a betűket a lapon. – Na, mi a megoldás? Teddy felnevetett. – Mondja meg nekünk. Teddy megrázta a fejét. – Ne, kérem, ossza meg velünk a megfejtést. – Maguk csinálták. Maguk hagyták hátra a rejtvényeket. Maguk találták ki Rachel Solando nevét. Az egészet maguk találták ki. Cawley lassan, precízen formálta a szavakat: – Mi az utolsó rejtvény megoldása? 318
Teddy megfordította a jegyzetfüzetet: te vagy az. – Elégedett? – kérdezte Teddy. Cawley felállt. Kimerültnek tűnt. Az ereje végén járt. A hangjába reménytelenség vegyült. Teddy még sosem hallotta így beszélni. – Reménykedtünk. Reménykedtünk, hogy meg tudjuk menteni. Eljátszottuk a hírnevünket. Biztosan kitudódik, hogy egy beteg színpadra állíthatta a leg-grandiózusabb hallucinációit, és az eredmény mindössze néhány sérült őr és egy felrobbant autó. Nem zavar, hogy a szakma előtt lejárattuk magunkat. –Kilesett az apró ablakon. – Talán túlnőttem ezen a helyen. Vagy ez a hely nőtt túl rajtam. De egy szép napon, a nem is túl távoli jövőben gyógyszerekkel fogjuk kitörölni az emberi tapasztalást az emberi tapasztalatból. Érti, mire gondolok? Teddy csak ennyit válaszolt. – Nem igazán. – Számítottam rá, hogy így lesz. – Cawley bólintott egyet, és a mellkasán összefonta a karját. A szobára pár pillanatig csend telepedett, csak a szél és a tenger hangja hallatszott. – Maga egy kitüntetett katona. Különleges kiképzést kapott közelharcból. Amióta a szigeten van – ha a mai kettőt nem számolom bele –, nyolc őrt, négy beteget és öt ápolót bántalmazott súlyosan. Dr. Sheehan és én olyan hosszú ideig, s olyan kitartóan küzdöttünk magáért, amennyire csak erőnkből telt, de a kórház és a büntetőintézet dolgozói eredményeket akarnak látni, máskülönben ki kell vonnunk magát a forgalomból. A doktor eljött az ablakpárkánytól, és az asztalnak dőlve Teddyre meresztette szomorú, sötét szemeit. – Ez volt az utolsó lépésünk, Andrew. Ha nem ismeri el, hogy ki maga és mit tett, 319
ha nem kísérli meg, hogy visszaússzon az őrületből, nem tudjuk megmenteni. Cawley Teddy felé nyújtotta a kezét. – Fogadja el – mondta rekedt hangon. – Kérem, Andrew. Segítsen nekem, hogy megmenthessem magát. Teddy erősen megszorította Cawley kezét. Elővette a legbarátságosabb kézfogását, és a legnyíltabb tekintetét. Mosolygott. Aztán azt mondta: – Ne szólítson többé Andrewnak.
320
24 Megbilincselve vitték át a C Részlegre. Miután beléptek az épületbe, az alagsorba vitték. A cellákból üvöltés hallatszott. A betegek megígérték Teddynek, hogy kicsinálják. Fogadkoztak, hogy megerőszakolják. Az egyik beteg megesküdött, hogy összekötözi, mint egy disznót, és egyenként megeszi a lábujjait. Két őr fogta közre, de nem vették le róla a bilincset. Aztán egy nővér lépett be a cellába, és a karjába fecskendezett valamit. Vörösesszőke haja és kellemes szappanillata volt. Amikor fölé hajolt, hogy beadja az injekciót, Teddy egy pillanatra megérezte a leheletét. Tudta, valahonnan ismeri a nőt: – Maga játszotta Rachelt – mondta Teddy. A nő odaszólt az őröknek: – Tartsák erősen. A két férfi megragadta Teddy vállát, aztán kifeszítették a karját. – Maga volt az. Csak befestette a haját. Maga Rachel. A nő csak ennyit mondott: – Ne ficánkoljon. – És a férfi karjába döfte a tűt. Teddy elkapta a nő szemét: – Maga kivételes tehetség. Úgy értem, tényleg behúzott a csőbe azzal a sok baromsággal a kedves, halott Jimről. Nagyon meggyőző alakítás volt, Rachel. A nővér lesütötte a szemét. – Emilynek hívnak – mondta, miközben kihúzta a tűt Teddy karjából. –Most aludjon. – Kérem – nyögte Teddy. A nő visszanézett a cellaajtóból. – Maga volt az.
321
Nem a fejével, hanem a szemével jelzett. Csak egy apró rebbenés volt. Aztán elmosolyodott, és a férfi szerette volna az arcát a nő hajába temetni. –Jó éjszakát – mondta. Nem emlékezett arra, hogy mikor vették le róla a bilincseket, nem hallotta a távozó őrök hangját. A többi cella is elcsendesedett. Az arca előtt sárga volt a levegő. Úgy érezte, egy nedves felhő közepén fekszik, a lábfeje és a keze pedig szivaccsá változott. Álmodott. Álmában egy tó mellett lakott Doloresszel. Álmában el kellett hagyniuk a várost. Mert a város gonosz és erőszakos volt. Mert Dolores felgyújtotta a buttonwoodi lakásukat. A szellemektől próbált megszabadulni. Álmában a szerelmük olyan volt, mint az acél, ellenállt a tűznek, az esőnek, a kalapácsütéseknek. Azt álmodta, hogy Dolores megőrült. Egy este, amikor berúgott, de még nem volt túl részeg ahhoz, hogy mesét mondjon Rachelnek, a kislány így szólt hozzá: – Apu? – Tessék, kicsim? – Anyu olyan furcsán néz rám néha. – Hogyhogy furcsán? – Egyszerűen csak furcsán. – Megnevettet? A kislány megrázta a fejét. – Nem? – Nem – ismételte. – Hát akkor hogyan néz rád a mami? – Mintha nagyon szomorúvá tenném. Teddy betakargatta a kislányt, jóéjt puszit nyomott a homlokára, aztán az orrával megböködte a nyakát, és azt 322
mondta, senkit sem tesz szomorúvá. Nem tenne ilyet. Nem lenne képes rá. Soha. Egy másik éjszakán, amikor Teddy lefeküdt, Dolores a csuklóján lévő hegeket vakargatva ránézett a férfire, és így szólt: – Amikor azon a másik helyen jársz, valami mindig ott marad belőled. – Milyen másik helyről beszélsz, drágám? – Teddy az ágy melletti asztalkára tette a karóráját. – Ami pedig visszatér. – Dolores beharapta az ajkát. Úgy tűnt, mintha ököllel arcba akarná vágni magát. – Annak nem kellene. Dolores kémnek nézte a sarki hentest. Egyszer elmesélte Teddynek, hogy azt álmodta, a férfi rámosolygott, és vér csöpögött a kezében lévő húsvágó bárdról. Azt mondta, biztos benne, hogy a hentes beszél oroszul. Azt mondta, néha érzi, ahogyan a bárd kettéhasítja a mellét. Amikor egyszer a Fenway parkban jártak, hogy megnézzenek egy mécseset, a kis Teddy így szólt hozzá: – Lakhatnánk itt. – De hiszen itt lakunk. – Úgy értem, a parkban. – Mi a baj azzal, ahol most lakunk? – Túl sok víz van ott. Teddy meghúzta az üveget. A fiát nézte. Magas, erős srác volt, de pillanatok alatt elsírta magát, és a korához képest könnyen meg lehetett ijeszteni. Akkoriban ilyenek voltak a gyerekek, elkényeztetett puhányok egy robbanásszerűen fejlődő gazdaságban. Teddy azt kívánta, bárcsak élne az anyja, hogy megtanítsa az unokáinak, hogyan legyenek kemények és erősek. A világ nagy ívben szarik ránk. Nem ad semmit. Csak elvesz. Ezt a leckét persze egy férfi is megtaníthatja, de csak egy nő képes végleg az ember agyába vésni. 323
Dolores azonban álmokkal és ábrándokkal tömte tele a fejüket. Egyfolytában moziba, cirkuszba vagy farsangi mulatságokra hurcolta őket. Újra belekortyolt az üvegbe, majd a fiához fordulva így szólt: – Túl sok víz. Más egyéb? – Nem, uram. Megkérdezhette volna tőle, hogy: – Mi a baj? Mit nem tettem meg érted? Mit nem adtam meg neked? Hogyan tehetnélek boldoggá? Dolores így válaszolt volna: – Boldog vagyok. – Nem, nem vagy az. Mondd meg, mit kell tennem, és én megteszem. –Jól vagyok. – Néha hirtelen nagyon dühös leszel, ha pedig nem, akkor olyan boldog vagy, hogy alig férsz a bőrödbe. – És akkor mi van? – Megijeszted a gyerekeket. Beteg vagy. – Nem igaz. – Egyfolytában szomorkodsz. – Nem – mondta volna Dolores. – Te vagy az, aki egyfolytában szomorú. Teddy beszélt a pappal, aki egy vagy két alkalommal felkereste Dolorest. Beszélt Dolores testvéreivel, az idősebbik nővérével, Delilah-val, aki Virginiából jött fel egy hétre, és úgy tűnt, talán képes lesz segíteni rajta. Egyikük sem említette az orvosokat. Hiszen orvosokra csak az őrülteknek van szükségük. Dolores nem őrült, hanem feszült volt. Feszült és szomorú. Teddy azt álmodta, hogy Dolores az egyik éjjel felébreszti, és megkéri, keresse meg a pisztolyát. Azt mondta, a hentes bejutott a házba. Lent van a konyhában, és oroszul beszél a telefonon. 324
Azon az estén a Coconut Grove előtt a járdán, ahogyan behajolt a taxi ablakán, és az arcuk pár centire volt egymástól… Benézett az autóba, és azt gondolta: Ismerlek. Egész életemben ismertelek. Vártam rád. Vártam, hogy megjelenj. Éveken keresztül csak erre vártam. Már az anyaméhben ismertelek. Ez ennyire egyszerű. Nem ragadta el a katonákra jellemző kényszer, hogy mindenképpen lefeküdjön vele, mielőtt kihajózik, mert abban a pillanatban tudta, vissza fog térni a frontról. Vissza fog térni, mert az istenek nem azért rendezik így a csillagok állását, hogy az ember megtalálja, és aztán azonnal el is veszítse a lelke másik felét. Amikor behajolt az autó ablakán, ezt súgta a fülébe. És azt mondta, hogy: – Ne aggódj. Haza fogok térni. A nő ujjai az arcához értek. – Ugye megteszed a kedvemért? Azt álmodta, hogy hazatér a tóparti házba. Az utóbbi két hetet Oklahomában töltötte. Egy fickót üldözött a dél-bostoni kikötőtől egészen Tulsáig, tíz megállót iktatva be útközben. Teddy egy lépéssel mindig lemaradt, míg végül szabályosan belebotlott a fickóba, aki éppen egy benzinkút vécéjéből jött kifelé. Délelőtt tizenegy óra volt, amikor belépett a házba. Hálás volt, hogy munkanap van, és a gyerekek nincsenek otthon. A csontjaiban érezte az utat, és nem vágyott másra, csak hogy végre a saját ágyában feküdhessen. Belépett az ajtón, és Dolorest hívta. Töltött magának egy dupla whiskyt. A nő bejött a kertből, és így szólt: – Nem volt elég. Teddy kezében a pohárral megfordult. – Hogy mondtad, drágám? – Dolores tiszta víz volt, mintha most lépett volna ki a zuhanyzóból. Egyedül a kifakult, virágmintás, fekete ruhája festett furcsán. Mezítláb volt, víz csöpögött a hajából és a ruhájából. 325
– Miért vagy csuromvizes, bébi? – Nem volt elég – mondta a nő, és letett egy üveget a konyhapultra. – Még mindig ébren vagyok. És ezzel visszament a kertbe. Hosszú, bizonytalan lépésekkel dülöngélt a nyári lak felé vezető ösvényen. Teddy a pultra tette az italát, és felemelte az üveget. Az ópiumtinktúra volt az, amelyet az orvos írt föl, amikor Dolores elhagyta a kórházat. Ha Teddynek el kellett utaznia, teáskanállal kimérte, és egy külön üvegcsébe töltötte a szükséges adagot, majd feltette a fürdőszobaszekrény polcára, a többi gyógyszer mellé. Az üveget, amely most a pulton állt, mindig a pincében zárta el. Hathónapnyi adag volt az üvegben, és Dolores az egészet megitta. Látta, ahogy a nő a pavilon lépcsőjén botladozva térdre esik, majd újból talpra áll. Hogyan jutott hozzá az üveghez? A pincében lévő szekrényre nem egy szokványos lakatot szerelt. Még egy erősebb férfi sem lett volna képes leszedni egy csapszegvágóval. Dolores biztosan nem tudta feltörni, kulcsa pedig egyedül Teddynek volt. Figyelte, ahogyan a nő a pavilon közepén lévő hintában előre-hátra ringatja magát, aztán az üvegre pillantott. Eszébe jutott, hogy aznap éjjel, amikor elindult, pontosan ugyanitt állt. Teáskanállal az üvegcsébe mérte az ópiumot, és közben lehajtott egy-két pohár whiskyt. A tavat bámulta, aztán a kisebbik üveget a gyógyszeres szekrénybe tette. Felment az emeletre, hogy elbúcsúzzon a gyerekektől. Megszólalt a telefon, ezért le kellett jönnie. Az irodából keresték. Felkapta a kabátját és a táskáját, az ajtóban megcsókolta Dolorest, és elindult az autó felé… …a nagyobbik üveget pedig ott felejtette a konyhapulton. A huzatfogó ajtót meglökve kilépett a kertbe, és a pázsiton keresztülvágva a pavilonhoz sietett. Felment a lépcsőn. A 326
csuromvizes Dolores észrevette, hogy Teddy közeledik felé. Az egyik lába a levegőben himbálózott, miközben álmosan előredőlve oda-vissza lökte magát a hintán. – Drágám, ezt mikor ittad meg? – kérdezte Teddy. – Ma reggel. – Dolores a nyelvét kiöltve álmatagon a férfira mosolygott, aztán az ívelt mennyezetre emelte a tekintetét. – De sajnos nem volt elég. Nem tudok elaludni. Aludni akarok. Olyan fáradt vagyok. Dolores válla fölött átnézve Teddy megpillantotta a tó felszínén úszó farönköket, és tudta, hogy tévedett, de mégis visszafordult a feleségéhez. – Miért vagy ilyen fáradt? A nő a vállát vonogatta, és erőtlenül széttárta a karját. – Belefáradtam ebbe az egészbe. Túl fáradt vagyok ehhez. Haza akarok menni. – Otthon vagy. Dolores a mennyezetre bökve így szólt: – Haza, haza. Teddy újra a szelíden úszó farönkökre nézett. – Hol van Rachel? – Iskolában. – Rachel még túl fiatal ahhoz, hogy iskolába járjon, drágám. – De nem az én iskolámhoz – mondta, és a férfire vigyorgott. Teddy ordítani kezdett, olyan hangosan, hogy Dolores kiesett a hintából, aztán átugrotta a földön heverő testet, és a pavilon hátsó oldalát lezáró korlátot. Rohant, és közben azt ordította, hogy nem, és azt ordította, istenem, és azt ordította, kérlek, és azt ordította, ne az én gyerekeimet, és azt ordította, Jézusom, ne, ne, ne. Belevetette magát a vízbe. Megbotlott, és arccal előrezuhant, aztán alábukott a tóba. A víz olajként vette körül. Egyenesen úszott előre, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzájuk. Végül közöttük bukkant fel. A három farönk. A három kisgyerek. 327
Edward és Daniel arccal lefelé a mélységbe bámultak. Rachel a hátán feküdt, nyitott szemeit az égre szegezte. Az anyja szomorúsága volt a pupilláiba vésve, a tekintete a felhőket fürkészte. Egyenként kiúszott velük, és a partra fektette őket. Vigyázott rájuk. Erősen, de mégis gyengéden tartotta őket. Ki tudta tapintani a csontjaikat. Az arcukat simogatta. A vállukat és a bordáikat, a lábukat és a lábfejüket. Megcsókolta őket. Aztán térdre zuhant, és hányni kezdett. Égett a tüdeje, a gyomra pedig teljesen kiürült. Visszament a gyerekekhez, és keresztbe fektette a mellükön a karjukat. Ekkor észrevette a kötélnyomokat Daniel és Rachel csuklóján. Szóval Edward halt meg először, gondolta. A másik kettő addig várt. Végighallgatták az egészet, és tudták, hogy visszajön értük. Még egyszer megcsókolta a gyerekek arcát és homlokát, aztán lezárta Rachel szemeit. Vajon rugdalóztak a karjában, miközben a víz felé vonszolta őket? Kiabáltak? Vagy halkan sírva tették meg az utat, beletörődve a sorsukba? Újra látta maga előtt Dolorest a lila ruhában, aznap este, amikor megismerkedtek. Amint megpillantotta, észrevette azt az arckifejezést, amelybe aztán beleszeretett. Először azt hitte, a ruha miatt néz így, azért bizonytalan ennyire, mert egy elegáns helyen egy feltűnően csinos ruhában jelent meg. Később rájött, hogy tévedett. A rettegést látta, az alig elfojtott rettegést, amely mindig ott várakozott a felszín alatt. Dolores a külvilágtól rettegett – a vonatoktól, a bombáktól, a hangosan csörömpölő villamosoktól, a légkalapácsoktól, a sötét sugárutaktól, az oroszoktól, a tengeralattjáróktól, a dühödt emberektől hemzsegő kocsmáktól, a falánk cápáktól hemzsegő tengerektől, a vörös igazolványt és puskát szorongatva menetelő ázsiai katonáktól. 328
Mindentől rettegett, de ami a legjobban megrémisztette, az benne volt. Egy természetellenes intelligenciával bíró rovar, amely egy életre befészkelte magát a fejébe, és játszani kezdett az agyával, végigkopogott rajta, minden rendszer nélkül szakítva el a köteleket. Teddy otthagyta a parton a gyerekeket, és sokáig a pavilon padlóján ülve figyelte a hintázó Dolorest. A legszörnyűbb az volt, hogy szerette. Ha feláldozhatná a saját elméjét, hogy a nőt visszahozza az őrületből, gondolkodás nélkül megtenné. El kell adni a végtagjait? Semmi gond. Dolores jelentette számára a szeretet minden formáját, amelyet valaha ismert. Miatta csinálta végig a háborút, miatta viselte el ezt a borzalmas világot. Az életénél is jobban szerette. Jobban szerette, mint a saját lelkét. De mégis cserbenhagyta őt. Cserbenhagyta a gyerekeit is. Nem volt méltó a közösen felépített életükre, mert nem értette meg Dolorest, sosem látta, milyen is valójában. Nem fogta fel, hogy a nő nem a saját hibájából őrült meg, hogy a téboly irányíthatatlan, hogy az őrület nem valamiféle erkölcsi gyengeség vagy a lelkierő jele. Nem volt hajlandó felismerni a jeleket, mert ha Dolores valóban az igaz szerelmet jelentette számára, ha a nő tényleg Teddy másik, halhatatlan énje volt, akkor ez mit árult volna el az ő agyáról, az ő épelméjűségéről, az ő erkölcsi gyengeségéről? És lám, elbújt az őrület, elbújt Dolores elől. Magára hagyta a szerelmét, és engedte, hogy az elméje elpusztítsa önmagát. Figyelte, ahogyan hintázik. Ó, istenem, mennyire szerette. Szerette Dolorest – és szégyellte magát, hogy így érez –, de jobban szerette őt, mint a saját fiait. Rachelnél is jobban szerette? Talán nem. Talán nem.
329
Látta maga előtt, ahogy Dolores karjában a kislánnyal a víz felé tart. Látta Rachel tágra nyílt szemeit. Látta, ahogyan az apró test elsüllyed a tóban. A feleségét nézte, de közben még látta a lányát, és ezt gondolta: Te kegyetlen, könyörtelen, elmebeteg állat. A pavilon padlóján ült, és zokogott. Fogalma sem volt, mennyi ideig tarthatott. A könnyein keresztül látta, ahogy Dolores a verandán áll, kezében azzal a csokorral, amelyet tőle kapott. Aztán látta, ahogy Dolores a nászútjukon kihívóan a szemébe néz, látta a lila ruhájában, amikor Edwardot hordta a szíve alatt. Aztán egy szempillát söpört le az arcáról, és amikor Teddy meg akarta csókolni, ő félrehúzódott, de végül mégis a férfi karjában kötött ki, belecsípett a kezébe, és hangosan felkacagott. Látta, ahogy arcán a vasárnapi, ébredés utáni mosollyal őt figyeli. A vonásai azonban megtörtek az óriás szeme alatt. Annyira ijedtnek és magányosnak tűnt, mindig, mindig volt egy része, amely magányra volt ítélve… Felállt, remegtek a lábai. Teddy leült a felesége mellé. Dolores szólalt meg: – Te vagy az uram. – Nem – mondta a férfi. – Nem vagyok az. – De igen. – A nő megfogta a Teddy kezét. – Szeretsz engem. Tudom. Azt is tudom, hogy nem vagy tökéletes. Vajon mire gondolhatott Daniel és Rachel, amikor arra ébredtek, hogy az anyjuk megpróbálja összekötözni a csuklójukat? Amikor a szemébe néztek? – Ó, istenem. – De tudom. Te hozzám tartozol. És ezért próbálsz megjavulni. – Ó, bébi – mondta Teddy –, kérlek hallgass. És Edward. Biztosan megpróbált elszaladni. Üldözőbe vette, végigkergette a házon. Élénk volt és sugárzóan boldog. Így folytatta: – Vigyük be őket a konyhába. 330
– Tessék? Szétterpesztett lábbal az ölébe ült, és vizes testéhez szorította a férfit. – Ültessük őket asztalhoz, Andrew – mondta, és megcsókolta Teddy szemhéját. Magához szorította a nő testét, és fejét a vállára hajtva zokogott. Dolores így szólt: – Ok lesznek a mi babáink. Megszárítjuk őket. – Tessék?– nyögte Teddy elfúló hangon. – Új ruhába bújtatjuk őket – suttogta. Nem tudta elképzelni egy fülkében, egy apró kémlelőnyílással ellátott, fehér gumifülkében. – Ma este megengedjük nekik, hogy velünk aludjanak. – Kérlek, hallgass. – Csak egyetlen éjszakáról van szó. – Holnap pedig elvihetnénk őket piknikezni. – Ha valaha szerettél… – Teddy látta a parton kiterített testeket. – Mindig szerettelek, bébi. – Ha valaha szerettél, akkor most hallgass el, kérlek. Oda akart menni hozzájuk, fel akarta támasztani a gyerekeit, hogy elvihes-se őket innen, hogy elvihesse őket Dolores közeléből. A nő a revolverre tette a kezét. Teddy a pisztolyt markoló kézre szorította a kezét. – Szükségem van arra, hogy szeress – mondta a nő. – Szabaddá kell tenned. Amikor Dolores maga felé akarta húzni a fegyvert, Teddy lefejtette róla a kezét, és az arcát fürkészte. A szeme olyan élesen fénylett, hogy úgy érezte, meg tudná sebezni. Nem emberi szemek voltak. Talán inkább egy kutyáé. Vagy egy farkasé. A háború után, Dachau után megfogadta, soha többé nem fog gyilkolni. Csak ha nem marad más választása. Csak akkor, ha a támadója fegyvert szegez rá. Csak akkor. Nem bírt volna elviselni még egy halált. Nem bírt volna.
331
Dolores most még erősebben rántotta meg a pisztolyt. A szeme még jobban fénylett, de Teddynek megint sikerült lefejteni a kezét a fegyverről. A férfi újra a tó felé fordult. Látta a parton gondosan egymás mellé felsorakoztatott testeket. Kihúzta a pisztoly a táskából, és megmutatta neki. Dolores az ajkát harapdálta, és a könnyeit csorgatva bólintott. Felnézett a pavilon tetejére, és így szólt: – Majd úgy teszünk, mintha még mindig velünk lennének. Megfürdetjük őket, Andrew. A nő hasához nyomta a pisztoly csövét. Remegett a keze és az ajka. Végül ennyit mondott: – Szeretlek, Dolores. Még abban a pillanatban is, a fegyvert a nő testéhez szorítva is biztos volt benne, hogy képtelen lesz megtenni. Dolores úgy nézett rá, mintha meglepődne, hogy még mindig itt találja. – Én is szeretlek. Annyira szeretlek. Úgy szeretlek, mint… Meghúzta a ravaszt. A lövés hangja a nő szemén keresztül távozott, és egy légbuborék pukkant szét a szájában. A kezét a hasán tátongó lyukra tapasztva Teddy szemébe nézett. A másik kezével a férfi hajába markolt. És ahogy kiömlött a testéből, magához szorította, és a nő lágyan hozzásimult, és csak tartotta a kezei közt, tartotta, és közben a kopott ruhába sírta szörnyű szerelmüket. Felült a sötétben. Már azelőtt megérezte a szobát belengő cigarettafüst illatát, hogy meglátta volna a Sheehan ujjai közt felizzó parazsat. A doktor őt figyelte. Az ágyon ülve zokogott. Képtelen volt abbahagyni. A nevét ismételte: – Rachel, Rachel, Rachel. Látta, hogy a nő szemei az égen úszó felhőkre merednek. A haja lebegett körülötte. Amikor a görcsök alábbhagytak, amikor a könnycseppek felszáradtak, Sheehan szólalt meg: – Rachel? 332
– Rachel Laeddis – mondta. – És maga? – Andrew. A nevem Andrew Laeddis. Sheehan felkapcsolt egy halvány fényű lámpát. A rács túloldalán Cawley és egy őr állt. Az őr háttal állt nekik, a doktor azonban a rácsba kapaszkodva befelé bámult. – Miért van itt? A férfi elvette Sheehan kezéből a felajánlott zsebkendőt, és megtörölte az arcát. – Miért van itt? – ismételte Cawley. – Mert megöltem a feleségem. – És miért tette? – Mert megölte a gyerekeinket, és nyugalomra vágyott. – Ön az Egyesült Államok szövetségi rendőrbíróságának tisztje? – kérdezte Sheehan. – Már nem. Csak voltam. – Mióta van itt? – 1952. május harmadika óta. – Kicsoda Rachel Laeddis? – A lányom. Négyéves volt. – Ki az a Rachel Solando? – Rachel Solando a képzeletem szülötte. Nem létezik. – És miért találta ki? – kérdezte Cawley. – Nem tudom, nem tudom… – De igen, Andrew, tudja. Válaszoljon a kérdésre. – Nem tudok. – De igen. Teddy a fejét fogta, és egyhelyben ringatta magát. – Ne akarják, hogy kimondjam. Kérem. Doktor, kérem, ne. Cawley megszorította a rácsot. – Hallanom kell, Andrew. A rács mögött álló doktort nézte. Legszívesebben felpattant volna, hogy leharapja az orrát. – Mert – kezdte, de nem tudta folytatni. Megköszörülte a torkát, és a padlóra köpött. – Mert nem bírtam elviselni a 333
tudatot, hogy a feleségem megölte a gyerekeimet, és én nem tettem ellene semmit. Nem vettem tudomást a jelekről. A szőnyeg alá söpörtem a dolgot. Én öltem meg őket, mert nem szereztem időben segítséget. – És? – És ezt képtelen vagyok feldolgozni. Nem tudok együtt élni ezzel a tudattal. – Pedig muszáj lesz. Ezzel tisztában van, ugye? Bólintott, és felhúzta a térdét. Sheehan Cawley felé fordította a fejét. A doktor a rácsok mögül bámult befelé. Cigarettára gyújtott, és közben nem vette le a szemét Teddyről. – Ettől féltem, Andrew. Egyszer eljutottunk már ide. Pontosan ugyanezt az áttörést sikerült elérnünk kilenc hónappal ezelőtt is. Aztán az állapota leromlott. Pillanatok alatt. – Sajnálom. – Ezt nagyra értékelem – folytatta Cawley –, de a jelenlegi helyzetben az, hogy sajnálja, bizony édeskevés. Biztosan kell tudnom, hogy elfogadta a valóságot. Nem engedhetjük meg, hogy még egyszer visszaessen. Teddy felemelte a fejét. Cawleyt figyelte, ezt a túlságosan vékony embert, azokkal a hatalmas karikákkal a szeme alatt. Azért jött, hogy megmentse. Lehet, hogy ez az ember az utolsó igaz barátja. A pisztoly dörrenése tükröződött Dolores szemében. Érezte a fiúk nedves csuklóját, ahogy a karjukat keresztbe fektette a mellükön. Látta, ahogyan a mutatóujja félresöpri a kislány arcába hullott haját. – Nem fogok visszaesni – mondta végül. – A nevem Andrew Laeddis. 1952 tavaszán megöltem a feleségemet, Dolorest…
334
25 Amikor kinyitotta a szemét, a nap besütött a szobába. Felült, és a rácsok felé fordult, de a rácsok eltűntek. Csak egy ablakot látott, amely túlságosan alacsonyan volt. Végül rájött, hogy egy emeletes ágy felső priccsén fekszik. Az ágy abban a szobában állt, amelyen Trey Washingtonnal és Bibbyvel osztozott. A helység üres volt. Leugrott az ágyról, és kinyitotta a szekrényt. A tiszta ruháit felhozták a mosodából. Öltözködni kezdett. Az ablakhoz lépett, és feltette a lábát a párkányra, hogy könnyebben be tudja kötni a cipőjét. Kinézett, az udvaron egyenlő számban voltak betegek, ápolók és őrök. Néhányan a kórházépület előtt őgyelegtek, mások a takarítást folytatták, és voltak egy páran, akik a szökőkút körül megmaradt rózsabokrokat próbálták menteni. A kezét vizsgálta, miközben bekötötte a másik cipőjét is. Semmi remegés. A szeme újra olyan éles volt, mint gyerekkorában. És a feje is kitisztult. Kilépett a szobából, lement a lépcsőn, és elindult a központi épület felé. A fedett átjáróban Marino nővér jött szembe mosolyogva, – jó reggelt. – Milyen csodaszép reggel – felelte. – Ragyogó. Azt hiszem, a vihar egyszer s mindenkorra kisöpörte innen a nyarat. A korlátra támaszkodva kémlelte az eget, amely most olyan kéken tündökölt, mint egy csecsemő szeme. Beszívta a friss levegőt. Június óta várt erre a pillanatra.' – Minden jót – mondta Marino nővér. Figyelte, ahogyan a nő eltűnik az átjáró végén, és bíztató jelnek érezte, hogy élvezni tudja egy ringatózó csípő látványát. 335
Elhaladt néhány labdázgató ápoló mellett, akik éppen a szabadnapjukra indultak. Intettek, aztán köszöntek, és ő visszaintett és visszaköszönt. Ahogy a kompkikötő közelébe ért, felharsant a kürt. Meglátta Cawleyt és a börtönigazgatót, amint a kórházépület előtti füves terület közepén állva beszélgetnek. Biccentettek egymásnak. Leült a kórház lépcsőjére, és körpillantott. Régóta nem érezte ilyen jól magát. – Tessék. Kivett a dobozból egy szál cigarettát, és a szájába tette, aztán a láng felé hajolt. Az orrát megcsapta a Zippóból párolgó benzin illata. – Hogy vagyunk ma reggel? –Jól. És te? – mélyen leszívta a füstöt. – Nincs okom a panaszra. Észrevette, hogy Cawley és az igazgató figyelik őket. – Szerinted rájövünk valaha is, milyen könyvet szorongat az igazgató a hóna alatt? – Nem. A titok sírba száll vele. – Ez aztán kurva nagy égés. – Lehet, hogy van néhány dolog, amiről nem kell tudnunk. Nézd innen a dolgot. – Érdekes szempont. – Hát, én igyekszem. Beleszívott a cigarettába. A dohánynak feltűnően édeskés, telt íze volt. A füst a szájpadlásához simult. – Na, mi lesz a következő lépés? – kérdezte. – Mondd meg te, főnök. Chuckra mosolygott. A reggeli napfényben sütkérezve lazítottak, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna.
336
– Le kell lépnünk erről a szikláról – szólalt meg aztán Teddy. – Húzzuk el innen a belünket. Otthon már várnak minket. Chuck biccentett. – Sejtettem, hogy valami ilyesmit mondasz majd. – Miért, van más ötleted? – Várj egy percet – mondta Chuck. Teddy bólintott, és hátradőlt a lépcsőn. Várhatott egy percet. Vagy akár többet is. Chuck a kezét felemelve megrázta a fejét. Cawley biccentett, aztán az igazgató felé fordulva mondott neki valamit, és együtt elindultak Teddy felé. Négy ápoló szegődött melléjük. Az egyikük egy fehér batyut tartott a kezében, mintha valami ruha lett volna. Ahogy az ápoló kigöngyölítette, Teddynek úgy tűnt, mintha fémdarabok csillantak volna meg a szövetre vetődő napfényben. – Nem tudom, Chuck. Szerinted gyanítanak valamit? – Á, dehogy. – Chuck a fejét hátravetve a napba hunyorogott, aztán Teddyre mosolygott. – Ahhoz túl okosak vagyunk. – Hát, igen – mondta Teddy. – Túl okosak vagyunk, mi?
337
