Sebestyén Árpád Sült galamb?
Nem először fordul elő, hogy az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága égetően fontos nyelvtudományi, nyelvpolitikai kérdések megvitatására Debrecenbe hívja össze a határainkon kívül élő, magyarul is oktató egyetemi, főiskolai tanárok, szaktudósok táborát. Ilyen volt a szaknyelvekről rendezett eszmecsere is néhány évvel ezelőtt, melynek anyaga „Műhelyfórum a magyar szaknyelvről” címmel, Vízi E. Szilveszternek, az MTA elnökének utószavával a Debreceni Szemlében jelent meg (2002: 197–289). Berényi Dénes akadémikus, az elnöki bizottság elnöke most talán még fontosabb kérdést tűzött napirendre: milyen nyelven tanulhatnak a határainkon kívül élő magyar anyanyelvű fiatalok, milyen nyelven taníthatnak az őket befogadó felsőfokú tanintézetek, mennyire sikerül kivívni azt az alapvető emberi és nyelvi jogot, hogy a kisebbségeknek biztosítani kell az anyanyelvű tanulás és művelődés jogát az óvodától a diplomáig. Különösen időszerűvé teszi ezt a kérdést az, hogy Trianontól máig, szinte minden szomszéd államban a szolidabbtól a legvadabbig megtalálható nacionalista oktatáspolitika törekszik a magyar nyelvű oktatás visszaszorítására, a domináns államnyelv erőltetésére, mint az asszimiláció eszközére, a nyelvcsere előkészítésére. Kérdés: lehet-e napjainkban, az Európai Unióba belépve változtatni az eddigi helyzeten, több jogot kiharcolni a magyarul is tanító intézményeknek ahhoz is, hogy maguk dönthessenek az oktatási nyelv(ek) kérdésében. Ezek az ügyek persze itthon is égetőek, és aligha mondhatjuk, hogy minden rendben van körülöttük. A konferencia azonban (eredeti címe „Megmaradás, korszerű felsőoktatás, tannyelvválasztás” volt) határon kívüli, felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági rektorok, dékánok, oktatók és hallgatók részvételével zajlott. A kötetben megszólaló 32 személy közül 27 nem hazai intézményt képviselt. Maga a kötet is Szlovákiában jelent meg. (Ilyen szempontból kissé megtévesztő az alcím, amely általános magyar tematikát sugall, és igaztalannak tűnik a főcím, amely éppen azokat gyanúsítja sültgalamb-várással, akik nagyon is aktívan keresik az államnyelvi dominanciával szemben a magyar anyanyelv jogainak e téren való érvényesítési lehetőségeit.)
284
SÜLT GALAMB?
A konferencia vitaindító fő kérdése, amelyet a szerkesztői bevezetés kétszer is exponál, és a hátsó borítón is megjelenít, a következő: „Ellentétes-e a magyar nemzeti érdekekkel a kizárólag magyar nyelvű oktatás?” A szerkesztő, és a vele egy véleményen levők egyértelmű válasza a „kategorikus igen”. Érzek a kérdés ilyetén feltevésében és megválaszolásában némi szimplifikálást. Aligha van ma a világon olyan egyetem, főiskola, ahol az előadások, szemináriumok, gyakorlatok, vizsgák, szakirodalmak és a hivatalos adminisztráció „kizárólag” egy nyelvű lenne. Azt hiszem, még az angol egyetemeken is kell olvasni francia, német vagy spanyol szakirodalmat, kell tanulni idegen nyelvet, lehet kreditpontokat szerezni külföldi egyetemeken. A hazai magyar felsőoktatásban már a bolognai rendszer bevezetése előtt sem lehet diplomát szerezni kellő szintű, bizonyított idegen nyelvi ismeretek nélkül. Az EU-ban már a közeli jövőben várható két szabadon választott idegen nyelv dokumentált ismerete. Egészen más a szomszéd országok magyarságának nyelvi helyzete. Számukra az első gond az agresszívan szorgalmazott, kizárólagos államnyelv szorításából való menekülés, a családba beszorított, kulinarizálódásra ítélt anyanyelv használati körének, státusának megváltoztatása, tágítása. Az óvodából és az alapiskolák alsó tagozatából kilépve már a szaktantárgyak és szakképzések anyanyelvi oktatásáért is késhegyig menő harcokat kellett és kell vívni. A középfokú szakképzés államnyelvi formája eleve meghiúsítja a felsőfokú anyanyelvi szaktudományos képzés lehetőségét. Ha egy létra középső fokait kitörjük, lehetetlen a felső fokokra eljutni. Az anyanyelv, államnyelv és idegen nyelv viszonyát úgy jellemezném, mint a katamarán szerkezetét: a hajótest, az ismeretek bázisa, a teljes (szak)nyelvi kincs van középen, magyarul, mellette a két kitámasztó úszótest: az államnyelv és a szabadon választott idegen nyelv. Ez adhatja a lavírozás biztonságát, a munkaerő-piacon való érvényesülés lehetőségét. A kötet tartalmáról szólva azt mondhatom, tele van jobbnál jobb előadásokkal, tanulmányokkal. Kontra Miklós vitaindító bevezetője (Tannyelv, felsőoktatás, nyelvpolitika – 17–39) széleskörű szociolingvisztikai képet fest a nyelvpolitika, nyelvi jogok, a kétnyelvűség oktatásbeli vonatkozásairól, fél tucat konkrét egyetem gyakorlatát is felvázolva (Ciprus, Hong Kong, Freiburg, Ottava, Bolzano, Puerto Rico, Abo Akademi). Hazai magyar vonatkozásban leszögezi: „Nincs nemzetstratégiánk, s persze nincs nyelvstratégiánk sem” (28), illetőleg amit annak szánnak, abban egyetlen mondat vonatkozik a határainkon kívüli nemzettársainkra. Kiáll a kétnyelvű felsőoktatás mellett: „…a kisebbségi magyar egyetemeknek és főiskoláknak kétnyelvű intézményeknek kellene lenniük, olyan intézményeknek, ahol az oktatás nem kizárólag magyarul, hanem két tannyelven folyik” (31). Az ördög, persze a részletekben van. A résztantárgyaknak már egy 70:30 százalékos megoszlása is azt a veszélyt idézhetné elő, hogy hézagos maradna az anyanyelvi fogalmi és szakszókészlet. Magam ezért inkább azt helyeselném: az anyanyelven mindent, az államnyelven és a választott idegen nyelven a legfontosabb diszciplínákat közvetíteni. Ezt érteném a katamarán módszeren. Kétségte-
SEBESTYÉN ÁRPÁD
285
len, hogy így több idő és energia lenne szükséges, de a nem anyanyelvi párhuzamok az ismétlés, bevésés hasznát is meghoznák, felkészítve az esetleg nem anyanyelven történő számonkérésre is, rögzítve a nem anyanyelvi terminológiát. Így válhatna a diploma tulajdonosa versenyképessé az államnyelvi munkaerőpiacon. (Ez utóbbi érv túlhangsúlyozását nem is erőltetném: nem azért, mert biztosítékként ott van az anyaországi háttér, hanem mert például az ENSZ-nek több tucatnyi olyan tagállama van, melynek lakossága kevesebb, mint az erdélyi tömbmagyarságé, és ahol elhelyezkedési lehetőség van.) Jól egészítette ki Kontra Miklós vitaindítóját két részletes helyzetelemzés: a Kovács Magdolnáé (Nyelvpolitika elméletben és gyakorlatban: kétnyelvűség a finnországi egyetemeken 41–54), illetőleg Szabó-Gilinger Eszteré (Két- és kisebbségi tannyelvű egyetemek Kanadában. 55–64). Statisztikailag is gazdagon adatolt összegezésükből az derül ki, hogy ott a pozitív diszkrimináció a fő jellemző. Ezt viszont egyik szomszédos állam kisebbségi nyelvpolitikájáról sem mondhatjuk el, sőt éppenséggel az ellenkezője a domináns sajátság Trianontól máig. A fenti három előadáshoz csaknem húsz hozzászólás hangzott el, sok okos elvi és gyakorlati probléma felmutatásával (65–84). Megtudhatjuk, hogy a magyarság sehol sem kíván elszeparálódni az államnyelvű többségtől, de rögtön ezzel vádolják meg, ha az anyanyelvének státusát, használati körét tágítani próbálja. A tömbmagyar területek magyar tannyelvű közoktatásában gyenge szinten tanítják az államnyelvet, elvetik az idegen nyelvoktatási módszereket, sokszor nem is engedik idegen nyelvnek nevezni, úgy tekintik, azt a kisebbség köteles második anyanyelvként kezelni. Az államnyelvi közoktatási intézményekbe kényszerülő szórványmagyar ifjúság viszont anyanyelvi ismeretekben marad viszsza: a sztenderd magyar nyelvi ismeretek hiánya gátjává válik annak, hogy magyar tanítási nyelvű felsőfokú intézetbe felvételizzék. Az államnyelvi többség elvárja vagy megköveteli, hogy a kisebbség vele államnyelven kommunikáljon: „aki szlovák, ukrán, román, szerb kenyeret eszik, az beszéljen az állam nyelvén…” (Nyitrai emlékem 1992-ből: egy nagyáruház eladói magyarul nem akartak, németül, angolul nem tudtak kiszolgálni.) A magyart, mint „környezetnyelvet” Tito idején lehetett a „testvériség–egység” szellemében tanulni (egy ilyen témájú doktori értekezés bírálója is voltam), ma az államnyelvi gőg ezt inkább elutasítja. Volt a vitának egy kifejezetten szociolingvisztikai mellékhajtása is. Berényi akadémikus vetette fel, hogy vajon el kell-e marasztalni, ha egy tudományos értekezésben egy fizikus „nákoló” vagy „suksükölő” nyelvezetet használ. Kontra Miklós az ilyesmit nem tartja kifogásolandónak, mivel ezek természetes nyelvváltozati jelenségek, amelyek egyenértékűek a köznyelvi sztenderddel. Magam e kérdésben más véleményen vagyok. Elvileg egyenértékű ugyan minden területi, társadalmi, szakmai stb. nyelvváltozat, ha egy adott közegben kommunikációs, gondolatközlő szerepét betölti. Használati körét, közegét tekintve azonban igen nagy eltérések lehetnek: nem minden elem van helyén minden nyelvi közlésben. Fél évezred alatt kiformálódott egy minden más alrendszernél tágabb használati
286
SÜLT GALAMB?
körű, minden magyar számára közösen érvényes, szóban és írásban gondozott, szabályozott sztenderd. Ez a „primus inter pares” változat nem tartalmazza az alrendszereknek a maguk körében vitathatatlan helyességű minden elemét, például a területi altípusokhoz tartozó nákolást vagy süksökölést sem. Egy fizikus diszszertációjában tehát nem szerencsés ilyen elemeket használni, mert „rétegidegenek”. Ha viszont ugyanez a fizikus otthon, a családjában, falujában, éppenséggel disszertációjáról szólva ilyen elemeket is használ, az teljesen elfogadható és kifogástalan. A kötet további részében államok szerint tagolva kapunk képet a magyarul is tanító felsőfokú intézetek helyzetéről (Románia, Szlovákia, Ukrajna, Szerbia és Montenegró). Az eltérések és hasonlóságok kavalkádjából csak néhány gondolatot emelnék ki. Érdekes például, hogy Erdélyben máig nem sikerült visszaállítani a Bolyai Egyetem autonómiáját. A hatalom nyilván attól fél, hogy akkor az intézet kezében lenne az oktatási nyelv kérdése is, és ezt nem akarja kiengedni a kezéből. A helyette hangoztatott „multikulturalitás” érzésem szerint csak fényfüggöny, amivel el lehet vakítani Európa nyugati felét. (Amikor egyébként a románok a kisebbségi jogok európai normájával érvelnek, mindig a francia példára utalnak, ahol tudvalevőleg szinte semmibe veszik a volt gyarmatokról betelepülők nyelvi nehézségeit.) Intézményi és/vagy területi autonómia nélkül a magyar nyelv jogai kivívhatatlanok. A magyar bázisnyelvű felsőfokú képzés elsődleges indoka a magyar lakosság ellátása orvossal, pedagógussal, közigazgatási, jogi szakemberekkel. Ma nem ritka, hogy egy színmagyar településen sem a polgármester, sem a milicista nem tud magyarul kommunikálni és adminisztrálni, így kényszerítve ki az államnyelv használatát. Az iskolába behelyezett, államnyelvet oktató tanár sem tud magyarul, így vele az oktatótársak is csak államnyelven érintkezhetnek. Eközben az is tipikus, hogy a magyar anyanyelvű szakembereket távoli, államnyelvű településekre helyezik, kikényszerítve esetleges nyelvcseréjüket. Mindezek bizony igen távol esnek a kisebbségek pozitív diszkriminációjától, és álságos az az érvelés, hogy mindez a magyarok esélyegyenlőségének biztosítása érdekében történik. Érdekes gond, hogy a tömbmagyarságban élő, anyanyelvi iskolában érettségiző fiatal oly gyenge szinten sajátítja el a kötelező órákon az államnyelvet, hogy a magyar nyelvű felsőoktatásban képtelen a szakirodalom és a kötelező államnyelvi gyakorlatok abszolválására. És a másik oldalon: a szórványtelepülések államnyelvi középiskoláját elvégző magyar anyanyelvű fiatalok oly gyatra szinten beszélik anyanyelvüket, hogy alig van esélyük a magyar nyelvű felvételin. Megoldandó feladat: feljavítani az államnyelv oktatási szintjét a közoktatásban, illetőleg folytatni az államnyelv és az anyanyelv általános és szaknyelvi fejlesztését a felsőoktatásban. A magyar nyelv általános fejlődése szempontjából is fontos, hogy a felsőoktatásban a szaktudományok magyarul is teljes mélységben kifejlődjenek – a hazaival összhangban. A magyarul és államnyelven publikáló határon túli kutató a
SEBESTYÉN ÁRPÁD
287
magyar értelmiség legértékesebb rétege, mert két irányban közvetít tudományos ismereteket. Reméljük, hogy a jövő Európájában mindez nem esik áldozatául a cunamiszerűen ránk zúduló anglomániának. (Sajnos, a hazai nyelvtudományban például azt tapasztaljuk, hogy a tudományos előrehaladásban tízszer olyan súlya van egy angol nyelvű, követő jellegű tanulmánynak, mint egy anyanyelven publikált eredeti kutatásnak.) Sajnos, ismételten előkerül a kötetben az az itthonról is jól ismert vád, hogy a magyar nyelvű alap- és középiskola „egyik kiemelt céljának tekinti a nem standard (nyelvjárási és/vagy kontaktushatásból fakadó) nyelvváltozatok és nyelvi jegyek kiirtását a tanulók nyelvhasználatából a standard elsajátítására hivatkozva” (184). Ha ez így van, az aligha oktatáspolitikai előírás, legfeljebb egyéni túlbuzgóság, túlkapás. Az anyanyelvi nevelés feladata itthon és a határokon kívül is a nyelvhasználati változatok megismertetése, helyzethez igazodó alkalmazása, megőrzése, és mellettük az egész nemzetre közös normatív változat elsajátítása, a használatára vonatkozó irányelvekkel együtt. Valamiféle körülhatárolható „kontaktusváltozat” létezésében viszont nem is hiszek. Szerintem csak arról van szó, hogy egy Debrecen vagy Szeged környéki regionális – tájnyelvi elemekkel és szerkezetekkel színezett – nyelvváltozathoz képest egy Ungvár, Kolozsvár, Újvidék környéki regionális változatba bizonyos mennyiségű ukrán, román vagy szerb elem is bekerül. Ettől azonban ezek nem válnak valamilyen markánsan eltérő változatokká; a kontaktusnyelv szerintem határon kívüli regionális magyar nyelv értelemben fikció. Visszatérve kötetünkhöz: az összegezés nehéz feladata Péntek János kolozsvári professzornak jutott (Tanulságok – szentencia nélkül, 239–246). Joggal érzi úgy, hogy el kell hárítani a bezárkózás vádját a határon kívüli egyetemek magyar tannyelvi törekvéseiben. „Nem kétséges, hogy azoknak a fiataloknak, akiknek a magyar az első nyelvük, az anyanyelvük, ez a nyelv a legalkalmasabb, a legcélszerűbb a tudományos képzésre, a szakképzésre. Nem szimbolikusan, nem a nyelvmegtartás céljával, nem restitúcióként, hanem az anyanyelv kognitív elsődlegessége miatt” (245). Aztán jöhet az államnyelv és a világnyelv, szó sincs kizárólagos egynyelvűségről. A konferencia résztvevői nem várják a sült galambot: harcolnak anyanyelvük jogaiért. (Magyar egyetemi tannyelvpolitika. – Konferencia a tannyelv-választásról Debrecenben 2004. október 28–31-én. Összeállította és szerkesztette Kontra Miklós. – Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó. Somorja–Dunaszerdahely, 2005. 265 oldal.)
