Schilling Árpád: Jó estét, szervusztok! Egy beszélgetést kezdeményeznénk az előadásról, és szívesen válaszolunk a kérdésekre is, és érdekelnek vélemények, kritikák. Érthető volt ez a történet az előadás alapján? Néző: Az a kérdésem, hogy miután Gertrúd meghalt, hogy volt ez a szerepcsere? Mi volt ez a végén? Zsótér Sándor: Konvencionálisabb, hogy egy előadáson belül játszik két szerepet egy színész, akik nem egyszerre játszanak egy darabban, vagy esetleg nem hal meg. Szurkálják, de nem hal meg, csak átöltözik a férjének. A végén, amikor kicsúfolja Bánkot, és visszarakja a fejét, ami az ő hullája, totemje, tehát visszarakja a fejét, hogy ő él. Néző: Miért éppen szürke marhák? Zs.S.: Mert az egy magyar állat. Egy fontos és jelentős állat, állhatatos, teherbíró, intelligens. De ez a díszlettel függ össze, hosszú fejtörés eredménye. Ennek a helynek a megtalálása is hosszú volt, és ha már itt a Nádor teremben csináljuk az előadást, akkor mit raksz bele. Az is lehet, hogy semmit, vagy figyelembe veszed az összes adottságát. Nagyon sok gondolkodás után Ambrus Mária díszlettervezőnek eszébe jutott a szürke marha, és hogy semmilyen bútorokat ne hozzunk be. Ezek gyerekes dolgok, amiket erről tudok erről mondani. Ez egy kód, Tiborcnak egy megfelelője. Valamilyen viszonyba lehet kerülni vele. Maguk a békétlenek, akik mozdíthatatlanok. Nagyon sokfelé el lehet indulni. A szándék az volt, hogy ezt a három állatot hogyan lehet használni, a színészek megszeretik-e, és alkalmasak-e a darab betöltésére. Néző: Nekem olyan üres volt. És a negyedik felvonásban? A földgömb? Zs.S.: A negyedik felvonásról semmi újat nem tudok mondani, egész egyszerűen az emeleten találtam ezt a tárgyat, ezt a földgömböt, és lenyűgözött a tárgy szépsége. Nálam fordítva történik. Nem előre gondolkozok, hogy mit adjak a színésznő kezébe, hanem azt gondoltam, hogy ez megfelelő lesz egy világuralomra törekvő asszonyhoz. Én azt gondoltam, hogy se nem sok, se nem kevés. Ő pont annyira funkcionálisan használja, amennyire kell. Sch.Á.: Van egy másik része is, amikor a negyedik felvonás elején azt mondja, hogy „csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik”. Az a királynő véleménye az emberekről. Zs.S.: Amikor az ember több hónappal előbb elkezd valamit csinálni, gondolkozik… Le kell tenni egy díszlettervet az igazgatóságra, de valamikor túltervez. Én azt gondoltam, hogy senkit nem bánt, és a színészeket sem zavarja. Ez nagyon komoly tervezési munka volt, hogy kieszeljek egy helyet. Az improvizatív képességem nagyon minimális. Bár dolgoztam már az együttessel, de ez egy egészen más karakterisztikájú darab, amit ráadásul többségében egy három szobás lakásban próbáltunk. Mikor végre megelevenedtek a szerepek, az nagyon jó volt. Olyan ez a történet, mint ahogy szerettük volna letisztíttatni ezt a szobrot, ami itt van, mint ahogy a hangszereket is szerettük volna használni, ha már itt vannak. Néző: Szerintem fantasztikus a szürkemarha mint kép, számomra valahogy a köveket jeleníti meg. Tejet ad, hozzá lehet bújni. Tehát az őserőt jeleníti meg. Néző: Azt szeretném kérdezni, hogy egyáltalán nem játszottak szerepet az átgondolásban a történelmi szerepek? Tehát az a keresztes hadjárat, ahol volt, ott nem ért el eredményt, tehát az a dicsőséges bevonulás, ami itt meg van jelenítve, kicsit irreális. Nem szeretem, amikor egy irodalmi művet történelmi szempontból torzítanak. Ne sajnáltassa magát a király… Zs.S.: Biztos hogy igaza van, de hát így írta meg szegény József, és talán ő másképp képzeli, mint ahogy történt. Néző: Nekem furcsa volt, hogy amit mondtam, valahogy meg is volt jelenítve. Ez egy kicsit ironikus volt, hogy egy ember játszott két szerepet, mintha a király nem is tért volna vissza. Néző: Én olvastam a Bánk-bánt, de régóta nem foglalkoztam vele. Ez a darab nekem nem jelentette… én megmondom őszintén, hogy úgy érzem, hogy hűha, ezt nem értettem. Nekem nem jött át. A rendezés koncepciója az volt, hogy ismerni kell ezt a művet?
Zs.S.: Ezzel a darabbal úgy vannak az emberek, hogy mindenki ismeri, de kevesen ismerik valójában. Amit most láttál, ez a Katona műve. Bizonyos színdarabokkal úgy vannak az emberek, hogy igen, ismerjük, és mivel ezt „iskolából” unják az emberek, én fel sem tudom egyébként fogni, hogy mit lehet ebből 15 évesen érteni. Én nem tudom elképzelni, hogy valaki ezt olvasgatja. Nekem az volt a lefegyverző, hogy ez egy nagyon eleven darab, bonyolult alakokkal. Ilyenkor tradíciók jönnek elő az emberben, hogy hogyan kellene kinézni. Én azt mondom, hogy amit együtt gondoltunk erről a darabról, én a mentén próbáltam dolgozni, amit a darabban olvastam. Ez egy politikai darab, ezért mindig jobbra-balra pakolták, ahogy kellett, aztán nemzeti darab is lett. Ezért nekem az volt az ambícióm, hogy egy mai idegrendszerű, szerintem nagyon elevenen és tehetségesen játszó együttes egy ilyen típusú színdarabbal mit csinál. Talál-e benne feladatot és kihívást. Szerintem a történetet elmeséli. Az rossz, ha nem érthető, de ha más is így látja, azt megértem. Én szerettem volna elmesélni ezt a történetet, ami nagyon komplikált, és sokan jó nagy leegyszerűsítéssel szokták megmutatni. Itt nem gyorsan és röviden, hanem komplikáltan és hosszan mondtuk el. Ezért azt gondolom, hogy a szöveg, - ami a kínzás egy része a színészek részére, - ez egy lassan 200 éves, nem beszélt nyelv, Katona eredeti írása. Tehát nem az, amit később módosítottak, nem az amihez hozzányúltak, hogy minél egyszerűbb legyen, hogy magyarul hangozzon. Én nem vagyok benne biztos, hogy az a leggyümölcsözőbb viszony, hogy mindent húzzunk ki, amit nem értünk benne. Mondván, ezt úgysem érti senki. Egy csomó minden szerintem kitanulhatatlan vagy felfoghatatlan. Tehát nem csak olvasom, hanem látom is. Néző: Azt elfelejtettem hozzátenni, nekem lassabb a felfogásom ilyen szempontból. Fábry Sándor: Én a többieket kérdezem, a Bánk-bánnal 30 éve nem foglalkoztam. Ez egy nagyon jó szöveg, nekem nagyon tetszett. Tessék abba egy kis munkát belefektetni. Na most, ha én süketülök, akkor a probléma adott. De kérdem a jelenlévőket, hogy sikerült mindig érteni a szöveget? Szerintem ez egy nagy falat volt a társulatnak. A Nibelungot briliánsan megoldottátok. Viszont ha nem értesz mondatokat, akkor elveszted a fonalat. Nyilván nem mazochizmusból járunk ide, de nekem ma beletört a bicskám emiatt. De ha ez nincs így, akkor nincs így. Nem tudom. Zs.S.: A terem nem minden fekvése ideális, azoknak a legbonyolultabb, akik itt ülnek a 2. és 3. felvonásban. Mivel ezt a termet kápolnának építették, nem színházteremnek. F.S.: Én három nagyszerű helyszínt köszönhetek nektek. A szentendrei orosz laktanyát, a Budavári Sziklakórházat, és ezt. Ti gyerekes örömmel belevetitek magatokat az új helyszínekre, de ezt nem mindig kéne - szerintem. Én ezt, hogy ki mikor és miért orgonál, zongorál… szóval egy kicsit abszurd volt, nem éreztem feltétlenül, hogy annak menthetetlenül jönnie kellene a dologból. Sch.Á.: Segíts még nekem, hogy mit kellene tenni? Ha engem valahol nem hallottál, akkor mondanád, hogy hol? F.S.: Nyilvánvaló hogy ezt le kellett porolni, és nem lehetett csak úgy előadni. Itt az a baj, hogy ha nem hallod, akkor elveszíted a fonalat, de én süket is vagyok. Mi ültünk mindenhol, és sehol sem igazán hallottam. Ha többen is mondják ezt, akkor orvosolandó. Rába Roland: Nagyon visszhangos a terem. Amikor ezt érzékeltük, hiszen a próbák során nem itt próbáltunk, indult erre egy erőfeszítés, hogy a visszhang miatt összezendül a szóvég és a következő szó eleje. F.S.: Somody Kálmánt üdvözölnöm kellett, hogy ő érthető, és amikor ő beszélt, meg tudtam pihenni. R.R.: Itt van az a harc, hogy vagy próbálom azt a dolgot csinálni, amit a rendezővel és a többiekkel megbeszéltünk, és közben megfelelni ennek az akusztikai problémának. Én egy csomószor elvérzem. Ez egy élő probléma. Egyébként a Nibelunghoz visszatérve, hogy átvittük a Lipótra, ott is jött egy hasonló probléma, mert az ottani kápolnával is szembesültünk azzal, hogy az ottani rész szintén nehezen érthető.
F.S.: Mi egyébként szívesen részt veszünk ilyen kalandokban, mert már annyira unjuk ami a kőszínházakban történik. Csodálom is, hogy nem lesz öngyilkos néhány rendező egy Pintér Béla előadás után… Láng Annamária: Én félek erősebben mondani bizonyos mondatokat, mert félek, hogy az már Honthy Hanna, vagy Blaha Lujza lenne. F.S.: Érted jöttünk el, tehát nem ellened, ahogy egy nagyszerű költő mondta. Néző: Én csak azt szeretném mondani a hely akusztikájával kapcsolatban, hogy minden hely egy lemondás. De itt van ez a gyönyörű ablak… ezt csak az egész téma lezárásaként mondom. Néző: Az akusztikáról annyit még, hogy én az első sorokban ültem, és mindent hallottam. Szerintem veretes szöveget nem lehet úgy hallani, hogy mindent értesz. Szerintem inkább vesszen valami a réven, és nyerjünk valamit a vámon. És akkor mi van, ha egy-két mondat elveszett? Viszont az egésznek a stílusa átjött. Önök szerint hol a hangsúlya? Zs.S.: Szerintem két nagy ember csatája. Azért hal meg a királynő, mert Bánk többször is mondta, hogy elmegy. Szerintem ő nem akarta megölni ezt a nőt. Szerintem Bánk egy ember, aki csupa kérdéssel érkezik meg. Elmond egy monológot, ami 39 kérdésből áll. Nincs többi felülírva. Néző: Ez egy tipikus félreértés, hogy Bánk-bán egy pöffeszkedő nagyúr, akinek nagy hangja van, de hát nem ezt írták. Zs.S.: Én azt gondolom, hogy az a lefegyverző az alakban, hogy kételkedő, hihetetlenül naiv, állhatatos és egyenes ember. Az ilyennek el kell buknia a rafinált bűnözőkkel szemben. Ezek az alakok egy idő után leegyszerűsödnek. Sokan Simándy Józsefet rajzolják körül egy vérmes asszonnyal, szerintem pedig ez pont fordítva van. De értem, amit mond, de én másképp olvastam. Bánk nem akarja megölni Gertrúdot. Én a férfiasságnak az egyenességet és az állhatatosságot tartom. Néző: Politikai egyensúly nincs benne. Néző: Nem tudom, hogy mennyire vagyunk hozzászokva egy 3,5 órás előadáshoz. Nem csak a rossz akusztika, hanem az embernek a koncentrációja sem bírja az ilyen sűrű információ halmazt befogadni szerintem. A másik pedig az, hogy ez a felvetés, amit a hölgy mond, a Hamletre is sokszor ráillik. Bánk egy fél évig, egy évig járja az országot, és azzal hogy Petúr visszahívja, egy teljesen idegen helyzetbe csöppen vissza, hogy legyen ő a domináns és határozott… Néző: Szerintem egy színházban nehéz megérteni egy ilyen szöveget, erre kellene fejben készülni, hogy egy verset fogunk hallani 3,5 órán keresztül. Azt gondolom, hogy kellene egy nézői hozzáállás, hogy erre felkészül, hogy ezt fogja hallani. A másik, amit tudunk rólatok, hogy hogyan készültök fel egy-egy előadásra, tehát hogy a színészek raknak össze jeleneteket. Ez egy egészen más anyag, mennyire működött ez, milyen volt a próbafolyamat? L.A.: Itt nem alkalmaztuk ezt az elvonulásos módszert, ez egy teljesen hagyományos próbafolyamat volt. Volt olvasópróba, rendelkezőpróba, és Sándor minden próbán ott volt. Néző: A Nibelung egy 2000-ben íródott dráma, a Peer is egy modern fordítás, de ez egy olyan fajta veretes szöveg. Milyen volt ezt megcsinálni? Volt-e ezzel küzdelem? L.A.: Nagyon nehéz volt. Néző: Hosszabb próbafolyamat volt ez emiatt? R.R.: Ebben sokat segített Sándor, szavakra kerestük a megfejtést, hogy egy-egy mondat mit is jelent. Beosztottuk, hogy miről mi szól. Valóban van egy nehézség az érthetőségében. Sch.Á.: Én például azt próbálgattam, hogy hogyan fordítható át magyarra. Én megpróbáltam otthon mormolgatva a szöveget, hogy „Páh miliom” az „a picsába”, hogy az íze olyasmi legyen, mintha én mondanám. Nagyon érdekes visszajelzés volt, hogy kérdeztem egy itteni gyengén látó lányt, hogy felismeri e hangról a színészeket, de azt mondta, hogy nem mindig. Ez egy cél lenne, hogy úgy hangozzék az is, ami teljesen idegen, mintha mai szöveg lenne.
Néző: Annak ellenére, hogy érdekes és jó ezzel foglalkozni, a színész, aki ezt elmondja napról napra, és heteket dolgozott azon, hogy ez mit jelent, én pedig beülök és megpróbálom megérteni, hogy mit is jelent… szerintem erre fel kell készülni agyban. Sárosdi Lilla: Azt az ellentmondást nem lehet feldolgozni, hogy valamit csinálok fizikailag, amit valamennyire biztos élvezek is, és ezt utána hogyan teszem helyre a lelkemben. Melinda nagyon szereti a férjét. Zs.S.: Melinda messze megelőzi a férjét, bemegy a királynőhöz, hogy számon kérje. Más kérdés, hogy a királynő nem fogadja. Ennek a szerepnek semmi köze a tradícióhoz. Néző: Én úgy láttam, hogy az internetes képek alapján a jelmezek elég erősen változtak. Zs.S.: Amikor felújítottuk, akkor a Zsoltot megkértem, hogy mardjon úgy, ahogy van. Nem tudom miért, úgy éreztem, hogy úgy jobban érzi magát. Azt gondolom, hogy ezt ő meg fogja mondani, hogyha rosszul érzi magát így. Illetve annyi történt még, hogy a halott Biberach nem jelmezben megy vissza. Néző: Nekem ebből az előadásból Melinda egy olyan karakter, aki vidékről jött fel, neki teljesen idegen az udvari környezet ami körülveszi, sokkal jobban megmarad a természetes intelligenciája. Neki teljesen új volt az, amit Endre udvarában tapasztalt. Vitatkoznék a rendezővel: szerintem neki meg kellett undorodnia attól a környezettől. Szerintem ő legteljesebb mértékben tudatában van azzal, ami vele történik. S.L.: Én is azt mondom, hogy ezt nem lehet igazából feldolgozni, és Melinda nem bírja el ezt a problémát. Zs.S.: Én csak arra céloztam, hogy a színházi tradícióban kicsit buggyantnak szokták bemutatni Melindát. A világ megváltozott számára, amit ő nem tud feldolgozni, de nem szerettem volna, hogy meresztgesse a szemét, hanem próbálja meg összetartani valahogy azt, ami még megmaradt. Néző: Az alkotó folyamat miatt kérdezném, hogy ez egy koncepció volt, hogy lehet-e így az ötödik felvonást? Zs.S.: A Gertrúdot játszó színésznő egy idő után meg tudja-e tenni azt, hogy Endre szövegét megtanulja, és el tudja-e hitetni mindenkivel, hogy ki az, akit meg lehet téveszteni, és ki az, akit nem lehet. Bánk biztos nem ismeri fel az utolsó pillanatig a csúfosságot. Ahogy összeállt a végére, azt én jó értelemben véve mulatságosnak tartom. Néző: Én nem így értelmeztem a szöveget. Nekem amikor az Annamari átöltözött, azt gondoltam, hogy ő átöltözik, és az volt az érzésem, hogy tök mindegy hogy ő most Gertrudis vagy Endre. Zs.S.: Én nem akartam, hogy férfit kelljen játszania magyar tradíció szerint, és azt kértem tőle, hogy ki tudjon nézni a szerepei mögül. Gergő is két szerepet játszik, és én nagyon szeretem, ahogy ő is csinálja ezt, de ő zaklatott ettől. Néző: És a békétlenek? Zs.S.: A békétlenek jelenléte a megoldhatatlanság határán volt. Én inkább azt próbáltam, hogy inkább a hangjuk és a fél testük látsszék. Igenis szerettem volna, hogy hatalmi helyzetben meg tudjon cserélődni Bíberach és Bánk szerepe. Én azt találtam érdekesnek, hogy a királynő végigalussza ezt az egészet. De azt kibírhatatlannak tartottam volna, hogy eltűnjön a darabból. Néző: Melindához visszatérve, nekem nagyon jól lejött az, hogy nem úgy őrül meg. Például amikor ordított és összeesett, akkor az nekem nagyon jól tükrözte azt a lelkiállapotot, amiben volt. Néző: Szerintem ezt Lilla nagyon jól tudja, már az elején nagyon sokszor úgy mondasz szöveget, hogy nem is nézel a többiekre, például az Ottónál, hogy neki mondod, de igazán magadnak. A Peerben is egy kicsit hasonló, kiszolgáltatott nőt játszol. Néző: Két kérdésem lenne. kinek jutott eszébe hogy Bánk-bán, és miért? Illetve, hogy mennyire megterhelő ez számotokra?
Zs.S.: Az első kérdésre válaszolva, én vagyok a bűnös. A miért az nagyon egyszerű. A színészek miatt gondoltam, hogy ilyet még nem csináltak, és hogy hogyan tud összetalálkozni a szöveg velük. A másikra a többiek válaszoljanak. Nagy Zsolt: Nekem ez a legtöbb, amit eddig beszéltem a színpadon. Legalább három síkon kell gondolkoznunk, néha még több síkon is, amikor a közönség is bejön. Az első hogy értelmesen mondd el, második az érzelmi sík, harmadik pedig, hogy magát a teret vizsgálod folyamatosan. Fotókat csinálsz magadról, kitartod a pillanatokat. Most történt egy dolog az első előadásban, és ezt már meg is beszéltük, hogy nagyon zavar a zongorázás. Annamari odajött hozzám, hogy ha zavar, akkor nem csinálja. De én mondtam, hogy ez nagyon jó, hogy ezen is dolgozhatok egy kicsit, ez egy újabb folyosó. Néző: A Bánk-bán könyv jelenlétének mi volt a szerepe? A paródiába hajlás kapcsán, miért? Zs.S.: Szép a könyv. Ilyen egyszerű. Valamit olvas a nő, és azt olvassa, ami éppen megy. R.R.: Megjegyezném érdekességként, hogy a Peerben is előjön a Peer Gynt könyv, lehet, hogy egy zsótérizmus. Zs.S.: A nyuszi jelenetről még annyit, hogy először az intézetből szerettem volna egy gyengén látó kisfiút, de félek a gyerekektől a színpadon, ezért lett a nyuszi, ami Szűz Máriának egy állata. Szerintem a kiszolgáltatottságot ez tudta szimbolizálni. Csodálatosan bánik vele Somody Kálmán. Ez csak tőle jó, amilyen odaadóan van vele. Néző: Csak egy kérdés, hogy miért pont a Bánk-bán, és miért pont most? Szerintem elég sok darab van… Zs.S.: Időszerűnek éreztem. Az a politikai mocsár, ami van benne, az időszerű. A Csongor és Tündét már kétszer megrendeztem. Ez egy felfordult mocsárról szól politikailag, és szerintem ebben élünk. Csak nem akartam kijelölni hősszerepet. Régen abból kellett kiindulni, hogy az idegen rossz, mi jók vagyunk. Ezért jó író Katona, mert nem felelt meg ennek a régi tradíciónak. Zsolt figurájára is nem egy pöffeszkedő srácot írt, hanem egy intelligens srácot. Szerintem nagyon nagy szükségünk lenne most ilyen politikusokra. Néző: Én azt szeretném kérdezni, hogy mennyire megerőltető ez a színészeknek és nézőknek? Én ugyan egy megátalkodott színházba járó vagyok, tehát ezzel a fajta nehézséggel, hogy a nézők hogyan tudják ezt emészteni, vagy van-e esetleg egyfajta türelmetlenség.. mik a tapasztalatok? L.A.: Egy öt órás közönség jobb, mint a hét órás. Illetve a diákok jobban tudnak koncentrálni. Vannak ilyen tapasztalatok, de a mi oldalunkról ez nem annyira érdekes, hogy fárasztó-e vagy sem egy előadás. A nézők részéről is tapasztaljuk milyen az előadást, és ez nagyon bosszantó. Van elfáradás. Hát az nem könnyíti meg a mi dolgunkat sem, az biztos. R.R.: De nincs részünkről elvárás, hogy vannak rossz vagy jó nézők. Nyilván valamiféle gondolat a helyszínek mögött is van, de nem jó, hogy ha felmerül ilyesmi, hogy mi milyen jók vagyunk, de a nézők meg nem. Nyilván akkor mi is rosszak vagyunk, ha a nézők elfáradnak. Sch.Á.: Ez megosztja a nézőket, és ez nagyon izgalmassá teszi. Az egyébként csodálatra méltó, hogy az emberek dolgoznak, aztán elmennek színházba, aztán még egy közönségtalálkozóra is beülnek, ez szerintem csodálatos teljesítmény. Néző: Tudjátok hasznosítani, amiket a közönségtalálkozókon hallotok? L.A.: Ezt tudjuk hasznosítani, mert folyamatosan dolgozunk az előadásokon. Nagyon gyakori, hogy a rendező ott van az előadásokon, aztán beszélünk róla. Ennek ugyanúgy része a közönségtalálkozó és annak a tanulságai, ami persze hasznos. Sch.Á.: Ez nagyon sok erőt ad nekünk. Ez rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e ezeket a panaszokat és reagálunk-e rá. N.Zs.: Annak a látássérült lánynak a kritikája, amit mondott, azon én dolgozom. Nekem ez volt ma a fő feladatom, hogy beszéljünk a saját hangunkon. Gáspár Máté: Van ennek egy olyan általános nézete is. Számomra fantasztikus, hogy rendszeressé váltak a közönségtalálkozók. Sokkal többet adott ez, mint amit reméltünk.
Szerintem ez mindannyiunk számára óriási fejlődés. Az az erőfeszítés, amit Árpi is mond, az megtérül. Néző: Engem érdekelne Árpád, hogy miért pont Zsótér Sándor? Sch.Á.: Ez egy természetesen fejlődő folyamat. Ha Mundruczó Kornélt kérdeznéd, arra könnyen tudnék válaszolni, mert ő keresett meg engem ezzel a kéréssel, hogy el tudnám-e képzelni, hogy A Nibelung-lakóparkot eljátssza a társulat, ugyanis ő ezt kifejezetten a mi színészeinkkel tudná elképzelni. Nincs egy visszalépés. Anno a Wulfot (Hideg gyermek, Kasimir és Karoline rendezője) Tilo Werner ajánlotta. A Sanyi jó rendező, mindenki szerette a munkáját, ezért világos volt, hogy ha neki van kedve dolgozni a társasággal, ez mindannyiunknak nagy öröm lenne. Nekem ez egy ajándék volt, mert láthattam, hogy hogyan dolgozik. De nem csak ők voltak rendezők, nagyon sokan jöttek a felolvasó-színházi sorozatunk keretében. Érződött, hogy ők érdekesek lehetnek. Számomra az is fontos volt, hogy kiegészítik ezt a gondolkozást egy másfajta szinten is. Néző: Én szeretném elmondani egy személyes élményemet. Olyat kaptam a társulattól, ami egész egyszerűen fantasztikus, egész éjszaka nem tudtam aludni. Igazából lehet boncolgatni, de ha egy előadás ilyen élményt tud adni, akkor minden megtörténik, aminek meg kell történnie. A rendezésnek olyan apró pici mozzanatai jöttek vissza, olyan hajszálpontos és kristálytiszta volt ez az egész, hogy egész nap nem tudtam tőle elvonatkoztatni, és úgy éreztem, hogy vissza kell jönnöm. Nem bírtam tovább, mert olyan ritka a világban, hogy katarzist kapjunk, és én megkaptam tőletek ezt a katarzist, és én ezt köszönöm ennek a társulatnak. Sch.Á.: Mi is köszönjük. 2008. január 19.
