ARCOK A MÚLTBÓL Ordentlich Tónit még abból az időből ismertem, amikor a románok rumunyoknak mondották magukat, mi meg oláhoknak tudtuk őket. Vagyis ismeretségünk gyökere visszanyúlik az 1900-as évek legelejére, amikor Erdély még Magyarország volt, az „urak” vadásztak, báloztak és politizáltak, a „paraszt” hétközben dolgozott, vasárnap ivott, bicskázott és néha „bajba került”, a zsidó meg hallgatott és gyűjtötte a pénzt. A Tóni „papája”, Ordentlich úr a falunk boltosa volt. Az „úr” jelzőt azzal érdemelte ki, hogy mindég sötétszínű, de vasalatlan pantallót viselt amin nehéz volt meglátni a bolti munkával járó pecséteket, foltokat, úgynevezett lába magosszárú, fűzős fekete cipőben végződött (a „félcipőt” csak városon ismerték akkoriban), kerek fekete kalapot viselt, akár a boltban volt, akár szabad ég alatt, szapora szóval beszélt magyarul is, oláhul is és bárki kérdezte meg, hogy miképpen vélekedik a világ dolgairól, legyen a kérdező úr vagy paraszt, magyar vagy oláh, csak a vállán rántott egyet-kettőt és úgy felelt mentiben: „ki ér rá törődni ilyesmivel? Pénzt kell keressen, aki élni akar!” Tóni velem volt egyidős. Bár közel éltünk egymáshoz, én a dombtetőn a nagy fákkal körülvett udvarházban, ő meg alig néhány száz lépésnyire lent a falu közepén meghúzódó bolt mögötti háromszobás házban, mégis csak az iskolában találkoztunk össze először. Az oláh pópa kislányán kívül mi voltunk az egyetlenek, akik már tudtunk írni és olvasni úgy-ahogy, amikor először tettük be lábunkat az iskolaházba. Illendőség szerint a tanító az első sorba ültetett bennünket: Tónit az egyik oldalon, engem a másik oldalon, a pópa kislányát Floricát középen. Összesen negyvenketten voltunk gyermekek: elől az első osztályosok és leghátul a hatodik osztályos „nagyfiúk”. Ezekből csak kettő volt. A többit otthon tartották a szülők dolgozni. Tanítónk egy rekedtes hangú idősebb ember volt, rövidre nyírt haja őszült már, hosszú sovány nyakán fel s alá ugrált az ádámcsutkája, amikor beszélt. A fekete táblán és a krétán kívül egy fegyvere volt csak: egy vékony, hosszú mogyorófa-pálca. Mikor valamelyik gyerek nem tudott megfelelni a kérdésre, suhogott gonoszul. De csak ritkán csapott le valakire. Viszont akire lecsapott, az nyikkant alatta és rendszerint sírva is fakadt. Látni lehetett, hogy a tanítónk nem nagyon tudta, mit kezdjen velünk hármunkkal az első sorban. Csak arra használt minket, hogy például állítson oda a többi elé, amikor írni kellett valamit a táblára vagy olvasni kellett valami kis buta versikét a könyvből. Ennél fogva érthető volt az is, hogy egyikünk se volt népszerű, még a pópa leánykája sem, a többiek előtt. (Mindegyikünk külön egybeépített iskola-széket és asztalkát kapott, tintatartóval és fiókkal, amibe a könyvünket, irkánkat és ceruzánkat kellett őrizzük). Tóni és én voltunk az egyetlen „rövid nadrágosok”. Rajtunk kívül még két úgynevezett „úri fiú” volt az iskolában, a Fekete fiúk. Egyik a második osztályban, másik a negyedikben. Apjuknak nyolcvanöt holdja volt a „lankán” , jó kövér föld, azon gazdálkodott, amikor nem volt részeg. Ezt Tónitól tudtam meg, ő meg az apjától hallotta, aki rendes vevője volt Fekete András szőlejében termett bornak és kisüstjéből eredő szilvapálinkának, valahányszor pénzre volt szükség. Tóni szerint hozzáadva egy bizonyos mennyiségű
tiszta kútvizet, Ordentlich-papa derekasan keresett is ezeken az üzleteken szombat esténként és vasárnaponként, mikor a falubeliek begyûltek a bolthoz ragasztott kis korcsmába bajt felejteni. Barátságunk Tónival mindjárt az első iskolanap első szünetjében megpecsételődött. Miután a tanító mindenkit kikergetett az udvarra, „hadd szellőzzön a szoba”, mi is kimentünk. Elől Florica (Aranka), a pópa leánya, mögötte én és mögöttem Tóni, meg a többi gyerek. Meleg szeptemberi nap volt, a feketeszemű csinoska kislány behúzódott az iskolaudvar egyetlen eperfája alá és én csak ott lézengtem a közelében, amikor az egyik nagyobbik fiú, Sanyi, a kocsisunk fia, odaszólt Tónihoz: „ mi-a zsidó gyerek? Közénk kerültél, mi? Írni is tudsz, olvasni. . . mit keresel itt? Eredj haza az apád boltjába, tanulj meg csalni te is!” Tóni kigyúlt arccal elfordult tőle és közelebb jött hozzánk. „Mi-a, gyáva zsidó, elszaladsz? De csalni nem vagytok gyávák, ti zsidók!” Tóni még jobban elvörösödött, de nem szólt semmit, csak jött közelebb. „Hé!” - ordított utána Sanyi - „gyere vissza! Vagy a fülednél fogva hozzalak ide? Ha én szólok hozzád . . .!” Ismertem Sanyit jól. Mondom, parádés kocsisunk fia volt. Ő tanított meg sok mindenre: fára mászni, fácánt fogni léppel, hajlított gombostűvel halat fogni lent a patakon. . . „Sanyi” - szóltam oda hozzá - „hagyj neki békét.” Rám nézett, kimeredt szemmel. „De Albika gróf . . . ez zsidó!” „Hát aztán?” Meredten nézett még egy-két másodpercig. Aztán morgott valamit és elfordult. De barátságunk attól kezdve fokozatosan lazulni kezdett. Azonban Florica úgy nézett rám, mint aki életet mentett. „Te.. maga... a gróf fia?” Ettől én vörösödtem el. Tóni pedig odajött hozzánk és lehajtott fejjel motyogta. „Köszönöm, kicsigróf. . . minket zsidókat nem kedvelnek. . .” „Miért nem?” - kérdeztem ártatlanul. Tóni motyogott valamit, de nem értettem. Aztán a csengő szólt. Menni kellett vissza az iskolába. Így ismerkedtem össze falumbeli Ordentlich Tónival. Négy éven át együtt jártunk az iskolába, aztán engem Kolozsvárra vittek a református kollégiumba. De ekkor már zajlott körülöttünk a háború. Apám is oda volt és sebesülten tért haza egy napon. A kolozsvári kórházban látogattuk meg Nagyanyámmal. Tréfált, mint mindég. „Belém botlott egy muszka golyó” - mondta - „nem ugrottam félre elég gyorsan.”
Aztán egyszerre csak véget ért a háború. Bevonultak a románok. Apám akkor már lábon volt megint, de mezőségi falunkból bemenekültünk Kolozsvárra, Nagyapám házába, a Deák Ferenc utcán. „Kitört a forradalom” - magyarázta Apám és a bakon ült a kocsis mellett, térdén töltött pisztoly, mellette a kétcsövű puskám töltve az is. Az országút tele volt harctérről hazatérő katonákkal, zakatoló lovas szekereken, kezükben pálinkás palack s részegen ordibáltak: „éljen a béke, vége a háborúnak!” De nem történt semmi baj. Aztán Nagyapám házának ablakából néztük a bevonuló román hadsereget, ahogy elfoglalták az országot. Tónival csak rákövetkező nyáron találkoztam megint. Első éves gimnazista voltam már akkor. Ő, ahogy apjától megtudtam, a szamosújvári kereskedelmi iskolába járt, amit abban az évben vett át az új román állam és a tanítás nyelve is román volt. „Nem sokan iratkoztak be” - mondta majdnem beocsánatkérőleg az öreg Ordentlich, „de hiába, haladni kell az idővel. Ha már a románok alá kerültünk, hozzájuk kell igazodjunk. . .!” Mindössze a karácsonyi vakáció idején találkoztam össze vele. Falunk alatti nádas szegélyein simára fagyott addigra a jég s a falu gyermekei oda gyűltek ki csicsonkázni. Nekem korcsolyám volt, Tóninak is, a román pap leányának is. Haza érkezésem után való napon fogtam a korcsolyámat és lementem vele a nádashoz, mint ahogy azt azelőtt való években is tettem. Tóni már ott volt, Aranka (Florica) is s körülöttük egy tucatnyi oláh gyerek. Lármásak voltak, de amikor megláttak közeledni, elnémultak. „Niteláj kicsigrof”(nézd a kicsigrófot) hallottam az egyik gyerek szavát, fojtottan. Valamennyien engem néztek. Aztán egyik nagyobb gyerek csípőre tette a kezét: „itt most Romania Mare” szólalt meg harciasa „unguroknak kuss!” „Ungur-bungur puppen kur” (magyar csókold meg a fenekemet) hergelődött nehány kisebb fickó, kórusban. Éreztem arcomba futni a vért, de csak mentem tovább a magányos fűzfa felé, ahol a korcsolyámat szoktam volt felkötni. „Tine gura” - szólt reájok Tóni - „fogjátok be a szátokat! A föld itt a jég alatt még mindig az ő apjáé!” „De már nem sokáig!” - felelte vissza harciasan a szóvivő. Hallottátok, mit mondott az új notar a községháza előtt! Elveszik az uraktól a földet!” „El hát ” - helyeseltek nehányan Romániában románoké a föld. Mehetnek a magyarok Budapestre!” A pópa lánya szidni kezdte őket a maga nyelvén, szapora szóval, nem értettem meg a felét sem. Tóni fölemelte újra a kezét. „Buták vagytok! Bolsevisták beszélnek csak így! Az urak továbbra is urak maradnak Romániában is, ti buták. Csak annyi földet vesznek el tőlük, amit a törvény előír, hogy mindenkinek jusson belőle. De a Mariásza továbbra is Mariásza marad ott fönt a kastélyban s ti továbbra is neki dolgoztak napszámba. Most fogjátok be a szátokat, buták és csicsonkázzatok.” Közben Aranka is odajött hozzám. „Ne hallgass ezekre a butákra” sziszegte a fogai között, „az urak Romániában is urak. Mama elvitt látogatóba a nyáron regáti rokonokhoz. Látnád, miféle kastélyok vannak ott. A Sturzák, Stirbeyek, Bratiuanuk, mind nagyurak! Jövő évben oda küldenek engem, Crajovába, liceumba, hogy megtanuljam az úri román beszédet!”
Az oláh gyermekek közül nehányan morogván odébb álltak. Volt olyan is, aki visszafordult és öklét rázta felém. A többi azonban megnyugodott és csicsonkázni kezdett a jégen. Felkötöttem a korcsolyámat. Tóni is odajött, de valahogy idegennek tűnt. „Változik a világ, Albika gróf” - mondta fölényesen - „ s nekünk is változnunk kell vele. A régi világnak vége. Fuccs!” Mikor este, vacsoránál elmondtam Apámnak, ami ott lent a nádas szélén történt, homloka ráncba szökött. „Okosabb, ha nem mész le többé korcsolyázni a falu alá, legalább is addig, amíg elrendeződik valahogy a világ. Sok zűrzavar van ma mindenütt. Megmondom Antalnak, hogy vigyen le délutánonként a tóra korcsolyázni.” „Lemehetek gyalog is” javasoltam. De Apám homloka ráncba szökött újra. „Nem mehetsz át a falun, egymagadban.” Felelte és több szó nem erről nem esett. Tónit újra nem láttam jó ideig. A következő nyáron lábász mérnökök jöttek és és osztani kezdték a földeket. „A kétezerötszáz holdból csak kétszáz marad meg” - árulta el a titkot Böjthe úr kislánya. Ő az apja irodájában hallotta ezt, aki apám intézője volt. Apámmal nem lehetett erről beszélni. Sötétnézésű volt egész nap, haragosan jött-ment és minden kicsiség felbosszantotta. Mindenki lábujjhegyen járt körülötte. Egy nap aztán kitört a vihar, szemem láttára. Szüreti vakációra hozott ki Apám Kolozsvárról. Vonaton jöttünk Szamosújvárig, ott várt a kocsi az állomáson. Röpítettek a szürkék, hazafele. Szép langyos kora őszi délután volt. Zörgött a földeken az érett törökbúza s nekem az járt az eszemben, hogy holnap talán nyulászni mehetünk . . . Apám mellett ültem, s Apám hallgatott. Antal, a kocsisunk néha rászólt a lovakra. Aztán feltünt a tó fölötti kanyarból a falu, s fölötte sötétzöld fenyves közepén a ház. A falu piacán, az Ordentlich korcsma előtt, embertömeg hullámzott. Egy fiatalember, fekete városi öltözetben, beszélt egy asztal tetejéről és csattogó szavait a tömeg morgása kísérte. Csak annyit vettem ki a beszédéből, hogy oláhul beszélt és az urakat szidta. „Hé-hopp” – kiáltott Antal a bakról a tömegre, ahogy a gyorslábú lovak röpítették a kocsit. A tömeg szembefordult a kocsival, de nem nyitott utat. A lovak horkoltak, a kocsi súlya nyomta őket előre, de a tömeg nem nyílt meg. Az egyik ló felágaskodott. A rúd eleje vállon ütött egy embert. Az felordított. Emberek káromkodtak. Antal nekifeszült a gyeplőszáraknak s a lovak megtorpantak. Emberek vették körül a kocsit, haragos arcú emberek. Ordítottak. Szájukból ömlött a pálinka bűze. Kezek nyúltak Apám felé s Apám csak ült ott, mozdulatlanul. Arca sötét volt és kemény, mintha sziklakőből faragták volna. Aztán lövés hasította ketté a zűrzavar lármáját. Egy. Kettő. Három. Füstölgő pisztollyal a kezében ott állt az emelvényül szolgáló asztal mellett az új román csendőrőrmester. Arca veres volt. „Csönd legyen!” – ordított a tömegre. „Álljatok félre az útból! Mozogjatok. Mik vagytok Disznócsorda? Haramia banda? Ez itt nem gyűlésterem, nem részeg disznók legelője, hanem törvényes út! Aki megakasztja a forgalmat, börtönbe vetem!”
Pillanat alatt csönd volt. Az emberek morgás nélkül félrehúzódtak két oldalt. Az út megnyílt. Antal rászólt a lovakra, hangja remegett. A lovak nekilendültek. A kocsi röpült s pillanatok alatt mögöttünk volt a piac, a morgó tömeggel. Egy pillanatra még láttam az öreg Ordentlich aggodalmas arcát a korcsma lépcsőjén, aztán már befordultunk a felhajtó kavicsos útjára s mindent eltakart szemünk elől a sárguló vadgesztenyesor. „Ez a csendőr éppen idejében lépett elő” - jelentettem ki és hangom még mindég reszketett. „Idejében?” - mordult föl Apám. „Utat nyithatott volna előbb is, ezért kap száz lejt havonta tőlem!” Ettől kezdve elkerültem a falut. Ellenséget éreztem mindenkiben, aki odalent élt és oláhul beszélt. Böjthe úr kislányának igaza volt: a birtokot szétvagdalták. Csak kétszáz holdat hagytak meg belőle és az erdőket. De Apámat nem törte meg a veszteség. Intézőjét elbocsátotta, maga vette kezébe a gyeplőt és mintagazdaságot csinált abból, amit az oláhcsinálta törvény meghagyott neki. Öt év se telt bele és a szétosztott parcellákat összevásárolta egy falunkból elszármazott Marizsány nevű ügyvéd, szinte fillérekért és ő lett a „nagybirtokos” 1120 hold tulajdonosa. A korcsma előtt lezajlott események után nem mentem le többé a faluba és se Tónit, se Arankát nem láttam évekig. A pópa lányát feleségül vette egy román orvoskapitány s az esküvőre elmentünk, Apám és én. Szép ajándékot is adtunk nekik. Aztán nem is láttam Arankát soha többé. Tónit se, jó hosszú ideig. Külföldi egyetemeket jártam s mikor hazatértem onnan, íróember lettem, akit mestersége nem hagyott nyugodni egy helyben. Meg is házasodtam, két fiam is született már, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, gyönyörűszép rövid időre. Egy évvel a felszabadulás után behívtak katonának, mentem is örömmel és büszkeséggel, hogy magyar hazát szolgálhatok. Aztán jött a háború, melyről tudtuk, hogy jól nem végződhetett. De harcoltunk, becsülettel, mert más választásunk nem lehetett. Szabadságra tértem haza, orosz földről. Február volt, a hó még ült a hegyeken. S ekkor egyszerre csak Tóni jelent meg a kastély lépcsőjénél. Fekete ruhát viselt, mint a jómódú városi emberek. Kitelt, meg is hízott kissé. Félszegen fogta meg kinyújtott kezemet. „Baj van” - mondta, - „híre jött, hogy szedik össze a zsidókat és viszik őket kényszermunkára, Németországba.” Félórát töltöttünk csak együtt az irodámban. S még aznap elrendeztem mindent: Tónit és egész családját kóberes szekereken, amilyent a hegyi szénégetők használnak, felvitték megbízható emberek a havasokba, föl magosra, egy számomra épített vadászházba s ott gondját viselik anélkül, hogy bárki is tudna róla. Könnyes volt a Tóni szeme, amikor utoljára kezet fogtunk.
„Soha nem felejtem el”- hebegte. Nem is láttam többet, soha az életben. Végigdúlt országunkon a háború, milliók vesztek oda, pusztultak el harctéren, börtönben, kínzókamrákban, kényszermunka táborokban. Telt az idő. Amerikában rakott le a vihar. Itt építettem magamnak és gyermekeiknek új otthont. Aztán sok-sok esztendő múlva egyszerre csak híre jött, hogy odahaza a román hadbíróság halálra ítélt és hírhedt diktátoruk, Ceausescu, kiadatásomat kérte az amerikai kormánytól. Mikor megérkeztek a hivatalos papírok s azokhoz csatolva a bírósági tárgyalás jegyzőkönyve, egyszerre csak ott találkoztam Ordentlich Tóni nevével. Eskü alatt vallotta, hogy üldöztem a zsidókat, saját magam is meggyilkoltam nehányat és első számú főellensége vagyok úgy a román hazának mint az egyetemes zsidóságnak. Ugye milyen érdekes fordulatai vannak az emberi életnek? Valahogy azonban keserűség még sincs bennem. Jól esik tudnom, hogy Tónit mégis csak sikerült megmentenem és menedéke az én szép, kedves és gyakran megsiratott vadászkunyhóm volt, melyben magam is annyi szép napot töltöttem. Érzek-e haragot Tónival szemben, amiért ilyen hazug módon ellenem vallott? Nem. Ebben a világban, amelyikben mi élünk, csak az élelmes marad meg, az élhetetlen elvész. Tóni ma már alighanem, ha még él, Izráelben van, családjával együtt. „Legyetek okosak, mint a kígyók” tanítja a biblia. Ha pedig nem él már, legyen ez a kis írás emlékkő a sírja fölött, bárhol is legyen az.
