SALLY HUNTER ZÁRT OSZTÁLY

SALLY HUNTER ZÁRT OSZTÁLY

I. New York Robert Blackberry magánnyomozó az újságírót nézte a Sedan hátsó ülésén. Josef Colyen izzadt, mintha épp a tökét szorongatnák, pedig az autó nyugodtan sodródott a belvárosi forgalomban. Használt bőrtáskája mellette hevert az ülésen, a fickó elfehéredő bütykökkel szorította a fogantyúját. A néhai rendőrtiszt szánakozva figyelte az ügyfelét. - Ugye nem lesz baj? - szólalt meg Colyen, és meglazította az inget a nyakán, mintha a ruha fojtaná. Blackberry a fejét ingatta, és úgy tett, mintha napszemüvege mogul a forgalmat figyelné. , - Nem követ minket senki - szólalt meg, amikor látta, hogy a másik nem éri be ennyivel. Háttal ült a menetiránynak, erőlködés nélkül is látta mi történik a kocsi mögött, de megszokta, hogy az ügyfelek igénylik a színházat. - Már mondtam, bíznia kell bennem, másként nem megy - tette hozzá megszokásból. - Ööö..., persze! Én bízom magában! A nyomozó magában vállat vont, aztán megfordult, és előre nézett. A Sedan tulajdonosa, Derek Bentham régi barátja volt. A megfelelő pontokon megerősített kocsit biztonsági személyszállításra találták ki. - Mindjárt itt az alagút - jegyezte meg a sofőr, amikor észrevette, hogy Blackberry mozgolódik. - Láttál valamit? Az apró termetű bajuszos férfi a fejét rázta. - Jók vagyunk, odabent nehéz lesz a közelünkbe kerülni. A nyomozó visszafordult. Colyen a légkondi ellenére izzadt, mint egy ló. Amikor két napja belépett Blackberry irodájába, még nem volt ilyen ideges. , - Valami bolond szórakozik velem, telefonon hívogat, és fenyegetőzik. Én leszartam volna, de a barátnőm csak rágta, rágta a fülemet. Tudja milyenek ezek a csajok! Ha egyszer rákattannak valamire ki se lehet mosni az agyukból! - próbálta flegmán előadni magát, de a nyomozó sejtette, hogy hazudik. A végén csak kinyögte, hogy egy testőr kell neki, aki ellátja a "bolond" baját. - Ha azt akarja, hogy megvédjem, igazat kell mondania. - Ez csak természetes! Blackberry látta, hogy nem tudja kicsikarni belőle az igazságot, de nagyon kellett neki a pénz. Kockáztatnia kellett, de nem akart olyasmibe beleugrani, ami meghaladja az erejét. Amikor a fickó elment, rögtön hívta a sofőrjét a kocsi miatt. - Ugye nem nyíratsz ki valami barom miatt? - kérdezte Derek. - A fickó hazudik nem vitás, de van elég pénze. A kétszeresét fizeti a szokásosnak. - Jól be lehet szarva!

- Még tartja magát. Aztán az elmúlt két napban a tag mind kevésbé figyelt a látszatra. Eleinte csak egy-egy útjára kért védelmet, aztán ragaszkodni kezdett a két férfi állandó jelenlétéhez. - Egyre többet hívogat ez a köcsög! - magyarázta Colyen, de Blackberry épp eleget volt vele, hogy tudja, megint csak hazudik. Ahogy az alagútba érve levette a napszemüvegét. A kétszer kétsávos út mindkét oldalán tömött sorban haladtak az autók A nyomozó megint előre nézett, és mindent rendben talált. A pillantásuk egy másodperc töredékére összekapcsolódott Derekével, és tudta a sofőr szerint sincs okuk az aggodalomra. Blackberry megigazította a derekán a golyóálló mellény pántját, mert a kevlár nyomta a hasát. A szirénázó mentőkocsi villogójának fénye százméternyire bukkant fel mögöttük. Az autók lehúzódtak, hogy elengedjék, a felezővonalon mintha egy újabb sáv nyílt volna. - Látod? - kérdezte a nyomozó Dereket. - Igen. - Szerinted? - A mentő nem szokott bejönni az alagútba, túl kockázatos, hogy beszorul valami barom miatt. Colyen felugrott, mintha kígyó marta volna meg, és ha nincs a kocsi teteje, talán feláll, és elrohan. - A kurva életbe! Tudtam! - Maradjon csendben, húzódjon le az ülésre! Az a legjobb, ha az a köcsög nem is látja magát. - Ezek kinyírnak! - hisztériázott tovább Colyen, mintha nem is hallotta volna, amit Blackberry mondott neki. - Pofa be, le az ülésre! - dörrent rá a nyomozó, és a kemény szavak azonnal hatottak. A hatalmas Sedan követte a többiek példáját. Blackberry áthajolt a hátsó ülésre, és a közeledő mentőt figyelte. A vezetőfülkében ülő két férfi egyenruhát viselt. A villódzó fények miatt nem tudta kivenni az arcukat. A zakója alá nyúlt, kivette a hónaljtokból a Berettát, és megtámasztotta az alkarját a támlán, hogy biztosabban célozhasson. - Ha azt mondom menjen, másszon le a padlóra! - figyelmeztette Colyent. A férfi anélkül, hogy megvárta volna a jelzést, máris elindult lefelé. Blackberry ráhagyta, aztán feltérdelt az ülésre, hogy stabilabban álljon. A mentő már csak tízméternyire volt tőlük. A sofőr minden figyelmét lekötötte, hogy az úton nyílt szűk résen keresztül lavírozza a nagytestű kocsit. A mellette lévő alak a rádión beszélt miközben hevesen gesztikulált. A nyomozó a fegyver csövével végigkövette, ahogy az autó elhalad mellettük, aztán Derek feje mellett a hátsó ajtóra célzott. A Sedan sofőr-

jének fegyvere már a kormány alatti tokban pihent. A mentő ajtaja zárva maradt. Blackberry várt még néhány pillanatot, aztán visszafordult. - Bassza meg! - csúszott ki a száján, mielőtt meghúzta a ravaszt. A két hatalmas operett terepjáró a szirénázó autó takarását kihasználva közelítette meg őket. Az első jármű jobb oldali ablakait lehúzták, és két automata géppisztollyal felfegyverzett fickó hajolt ki rajtuk. Blackberry első lövésére szétrobbant a Sedan hátsó ablaka, de a lövedék szikrát hányva pattant le a páncélozott dzsip orráról. A következő pillanatban kopogni kezdtek a lövedékek a megerősített autó hátulján, és a nyomozó kénytelen volt fedezéket találni az ülés mögött. Amikor a sorozat elakadt tett még egy kísérletet, ezúttal az üldöző kocsi kerekére célozva, de ezúttal sem volt szerencséje. - Tapadj a mentőre, ki kell jutnunk az alagútból! - kiáltotta Dereknek. A Sedan a következő pillanatban nekilódult, és sikerült egy kis előnyre szert tenniük a terepjárókkal szemben. Blackberry felegyenesedett, rövid célzás után lőtt, és eltalálta a mellettük araszoló autó kerekét. A durrdefekt a tapasztalatlan sofőr kezéből kitépte a kormányt, mire a kocsi bevágott a dzsipek elé. Az operett terepjáró hatalmasat fékezett, és füstölgő gumikkal állt meg alig hajszálnyival elkerülve az ütközést. - Ez az! - lelkesedett a nyomozó. - Kurva élet! - kiáltotta Derek, és Blackberry azon kapta magát, hogy hiába kapaszkodik a kocsi eleje felé repül. A következő pillanatban meghallotta a gumisivítást, és ezzel egy időben gurulni kezdett a bal oldali ajtó felé. A Sedan hatalmas csattanással megállt, mire a nyomozó arca nekipréselődött a belső kárpitnak. Odakint zakatolni kezdett egy géppisztoly, ezúttal az autó eleje felől. - A mentő! Bukjatok le! - kiáltotta Derek teljesen feleslegesen, miközben kinyitotta az ajtót. Blackberry fékcsikorgást hallott a hátuk mögül, valami nekicsapódott a kocsi oldalának, és odébb taszította a járművet. Hirtelen egymásután újabb csattanások és csörömpölés hallatszott, aztán felugatott Derek Colt Remingtonja. A géppisztolyok hangja elhalkult, ahogy távolabb kerültek a Sedantól. - Kifelé, beszorultunk! - kiáltotta a sofőr, és feltépte a hátsó ajtót. - Mozduljon! Mindig tegye, azt amit mondok! - utasította Blackberry az ügyfelet, aztán amikor az mozdulatlanul nézett rá, megtaszította, hogy kiesett az alagút aszfaltjára. - Szedje össze magát, vagy mind a hárman meghalunk! - mordult rá a fickóra, aztán lőni kezdett a beszorult

terepjárók felől gyalogosan közelítő fegyveresekre. A támadók néhány pillanatra meglapultak, aztán olyan összeszokottsággal kezdték meg az előrenyomulást, mintha világ életükben ezt gyakorolták volna. Katonai osztag, vagy még rosszabb, valami állami szervezet emberei! - gondolta Blackberry rémülten, és a földön fekvő Colyenre nézett. Rohadt szemét! - Tűnjünk innen! - kiáltotta Derek, miközben tárat cserélt. A nyomozónak elég volt egy pillantás, és tudta, hogy a mentő felől közelítő fegyveresek legalább olyan jól szervezettek, mint a másik oldalon lévők. - Át a korláton túlra! - üvöltötte az ügyfélnek, aki most először, azonnal engedelmeskedett. A sávokat elválasztó fél méter magas betonsövény a Sedan fémlemezeivel ellentétben képes volt megállítani az automata fegyverekből kilőtt golyókat. - Gyerünk, te jössz! - kiáltotta Blackberry Dereknek, mire a sofőr azonnal ugrott. A nyomozó megvárta míg a másik fedezettüzet ad neki, aztán ő is átvetette magát a szembe sávba. Egy autó hangos dudálással húzott el néhány centiméterrel mellette, a vezető dühösen rázta az öklét. A nyomozó leadott két lövést a közeledőkre, aztán hátrafordult. - Mindjárt a nyakunkon vannak! - kiáltotta Dereknek. - Ez így nem fair! - felelte a másik, és újratöltötte a fegyverét. - Ez az utolsó tár! - tette hozzá, miután csőre töltötte a pisztolyt. - Át kell jutnunk a túloldalra - mondta Blackberry, azzal megragadta Colyent a zakója nyakánál fogva, és vonszolni kezdte maga mögött. Egy lámpáját villogtató fekete Corvette folyamatosan kürtölve húzott el mellette, miközben kis híján nekiütközött a mellette lévő kocsinak. A nyomozó a levegőbe lőtt, hogy hátha az autósok észreveszik a felvillanó torkolattüzet, vagy meghallják a dörrenést, és alig lassítva haladt a túloldal felé. A golyó a hátán érte. Az ütéstől megszédült, az aszfaltra zuhant. Colyen pánikba esett, és rohanni kezdett az alagút széle felé. Nekirohant egy fékező kocsi oldalának, megpördült, és ahogy megpattant rajta, a betonra zuhant. A következő pillanatban erős kéz ragadta meg Blackberryt, és húzni kezdte felfelé. - Nyugi, nem vérzik, a mellény megfogta! - hallotta Derek hangját, de a férfival ellentétben ő nem volt olyan biztos benne, hogy a kevlár kitartott. A hátából kisugárzó fájdalom megbénította. - Gyerünk, segíts már! Golyók süvítettek el a fejük felett, és egy közeli kocsi szélvédőjébe csapódtak. A sofőr megijedt a szétrobbanó szilánkoktól, félrekapta a kormányt, és nekicsapta a járművet a betonkorlátnak. A támadók egyi-

ke abban a pillanatban ugrott át a sávelválasztón, és nem maradt ideje, hogy kitérjen az autó elől. A nehéz Lincoln derékmagasságban kapta el a fegyverest. A férfi métereket repült, aztán a Sedan utolérte, és a kerekei alá gyűrte. Blackberry összeszedte magát, megpróbált segíteni Dereknek, hogy elkerüljék a csikorgó fékekkel egybefutó autók kavalkádját. Egy visszapillantó tükör elkapta az oldalát, és szilánkokra tört a bordáin. Úgy érezte soha többé nem tud majd levegőt venni. - Ez a barom! - dühöngött Derek, amikor elérték az alagút túlsó felét. Blackberry felnézett, és Colyent látta a forgalommal szembe rohanni. - Húzódjon le! - üvöltötte a sofőr az előttük álló kocsi vezetőjének, aztán bebújt a motorblokk takarása mögé, és széthasította a nyomozó hátán a ruhát. - Kutya bajod, mondtam, hogy megfogta - dörmögte megnyugodva. - Tűnjünk innen a francba! - mondta Blackberry erőlködve, és intett a másiknak, hogy segítsen neki felállni. A mentősök időközben észrevették a menekülő Colyent, és zárótűz alá vették a kijárat felé vezető utat. Az alagútban megrekedt autók mostanára egymásra torlódva álltak, de senki sem vette a bátorságot, hogy dudáljon. Néhányan kiszálltak, értetlenül nézték a lövöldöző embereket, mások zokogva, sikítozva hasaltak az olajfoltos aszfaltra. - Mi legyen? - kérdezte Derek, és az ügyféltől távolabb lévő kijárat felé mutatott. Blackberry nemet intett: már túl voltak az alagút kétharmadán. - Erre rövidebb - felelte, és a bokatokból előhúzta a tartalék fegyverét. Ellenőrizte a kis M51-es Remingtont, aztán jelzett a másiknak, hogy induljanak. összeszokott párosként haladtak előre. Amíg lehetett, megpróbáltak rejtve maradni, aztán amikor észrevették őket, egymást fedezve közelítettek Colyen felé. A "mentősök" villámgyorsan észbe kaptak, és azonnal alkalmazkodtak az új helyzethez. A két pisztoly tűzereje csak arra volt elegendő, hogy lelassítsa az előrenyomulásukat. - Talpra! - üvöltötte a nyomozó, amikor beérte Colyent, és a gallérjánál fogva rángatta fel az aszfaltról. - Hagyjuk itt! - kiáltotta Derek két lövés között. - Én akarom kinyuvasztani a hazug szemetet! - mondta Blackberry, azzal nagyot taszított a férfin, hogy megadja neki a kezdő lendületet. - Görény! - dühöngött a sofőr, aztán a nyomozó fedezettüzét kihasználva rohanni kezdett a kijárat felé. Blackberry a szeme sarkából meglátott egy felbukkanó alakot a kocsisor oldala mentén. Letérdelt, és kétszer rálőtt a fickóra, miközben a feje felett fülsiketítő hanggal kopogtak a gellert kapott géppisztolylövedékek. A fegyveres megtántorodott, ahogy a Remington golyója a

mellényébe fúródott, aztán a hátára esett, ahogy a második találat kibillentette az egyensúlyából. A nyomozó megfordult, és rohanni kezdett a többiek után. Ahogy távolodott a karamboltól egyre nagyobb lett a tömeg. Az autósok kiszálltak a kocsiból, hogy megnézzék mi történt, s mire rájöttek, hogy jobb lett volna a kormány mögött maradni, már késő volt. Az emberek sikoltozva nyitottak utat a fegyverét lóbáló, szakadt ruhában feléjük rohanó Blackberry előtt. A férfi bevágott a kocsik közé, hogy takarásban legyen az üldözői elől, közben abban reménykedett, hogy a mögötte lévők nem elég elvetemültek ahhoz, hogy belelőjenek a tömegbe. A dörrenések elhaltak, de az ijedt női sikolyok jelezték, hogy a fegyveresek még mindig a nyomában vannak. Nem sokkal a kijárat előtt utolérte a másik kettőt. Colyen láthatólag elkészült az erejével. Az arca sápadt volt, a lábai remegtek. - Ennek vége! - mondta Derek, amikor megállt mellettük. - A feljárón leszednek minket, mint a galambokat! - tette hozzá a meredeken emelkedő betoncsíkra mutatva. A kijárati oldalon mind a két sáv üresen állt. Blackberry ingatni kezdte a fejét, nem tetszett neki, amit tenni készült, de nem maradt választási lehetősége. A levegőbe lőtt, aztán amikor mindenki felé nézett, újra meghúzta a ravaszt. Derek rájött, hogy mire készül, és kétszer a levegőbe lőtt. A pánik szemvillanás alatt úrrá lett a tömegen, és az emberek rohanni kezdtek az alagút belseje felé. - Ezt nehéz lesz kimagyarázni a bíróságon - morogta a nyomozó a fogai között, aztán megragadta Colyen karját, és húzni kezdte a kijárat felé. A sofőr beállt a férfi másik oldalára, és együttes erővel szinte felemelték a rémült alakot. Blackberry visszanézett az emelkedő tetejéről, de még mindig nem látta az üldözőiket. - A parkon keresztül - mondta Dereknek, és máris lefordult a nyílt területről. Átvágtak a fák között, keresztülmásztak egy drótkerítésen, és egy raktár udvarára jutottak. A nyomozó habozás nélkül a kijárat felé indult, a meglepett kapus mellett elszáguldva kilépett az utcára. Leintett egy taxit, aztán mind a hárman beültek a hátsó ülésre. - Manhattan! - mondta a gépkocsivezetőnek, hogy időt nyerjen. Az autó elindult, és néhány pillanat alatt beleolvadt a forgalomba. A két fegyveres még perceken keresztül némán figyelt, és csak akkor nyugodtak meg, amikor elhagyták az alagút környékét. Blackberry Colyen felé fordult, de ahogy meglátta a férfi foltos nadrágját, elpárolgott a haragja. - Ez már nem játék, jelentkeznie kell a rendőrségen! - törte meg a csendet. Az újságíró zavartan bólogatott. - Még pátyolgatod a ganét?! Majdnem kinyírtak miatta mind a kettőnket! Még hogy egy névtelen bohóc telefonálgat neki! Ezek profik voltak a fenébe! Valami félkatonai alakulat! Láttad a felszerelésüket? Kurva

nagy mázlink volt, hogy kijutottunk! - dühöngött Derek, és lekevert egy tockost Colyennek. - Én nem tudtam - védekezett a fickó, de elég volt ránézni, hogy tudják, hazudik. - Nem a fenét! - mordult rá a nyomozó, aztán fáradtan legyintett. - Fizesd ki a pénzünket, aztán menj a picsába! - És a kocsim? - fortyant fel Derek. - Egy élet lesz, mire visszaszerzem! - Van nálam ezer dollár, a maguké, ha elkísérnek a rendőrségre! - Ezer dollár, elmész te a fenébe - dühöngött a sofőr, de tartotta a markát. Colyen elővette a tárcáját, és az összes pénzét Blackberry markába nyomta. - Vigyenek el a rendőrségre! A nyomozó vállat vont. - Tőlem - felelte, és eltette a pénzt. - Miért nem mondta meg, hogy mekkora szarban van, akkor rendesen felkészültünk volna? - Féltem... - kezdett bele a férfi, de Derek közbevágott. - Mind félünk a mindenit neki! - dühöngött a sofőr, akit csak tovább ingerelt Colyen nyavalygása. - Féltem, hogy visszautasít! - fejezte be savanyú arccal az ügyfél. Blackberry szomorkásan bólogatott. - Hát, ha előre tudom, hogy miféle szarba nyúltál, kipenderítelek az ajtómon - ismerte el a nyomozó. - Akkor már rég halott lennék - mondta hálásan a fickó. - Most se sok választ el tőle! - szólt közbe Derek, és fenyegetően megemelte a kezét. - Mégis kik voltak ezek? Colyen megvonta a vállát. - Dél-Amerikaiaknak tűntek - felelte bizonytalanul. - Van valami közöd a drogcsempészekhez? Az újságíró riadtan rázta a fejét. - Dehogyis, még csak az kéne! - Akkor, miből gondolod, hogy Dél-Amerikaiak? - Nem is tudom, talán a dzsipekből. A filmeken a drogbárók mindig ilyenekkel járnak. - Ahogy a kormány emberei is - vetette közbe Derek. - Ezek aligha nekik dolgoztak. Sehol egy jelvény, vagy egy jelzés. Még csak nem is figyelmeztettek minket mielőtt lőttek - gondolkodott hangosan Blackberry. - Az biztos, hogy elég nagy szarba nyúltál! Hol dolgozol? - A Doowling Heraldnál. - Találtál valamit..., valami nagyot? - Semmi komoly, még csak nem is a bűnügyi rovatnak dolgozom. Az egészségügy a szakterületem. - És bemártottad valamelyik dokit? - röhögött Derek a saját viccén, aztán hirtelen elkomorodott. - Jó nagy faszfej lehet! - Legyen akárhogy is, mi kiszálltunk!

- Csak a rendőrségig kísérjenek el! A nyomozó megkocogtatta az utasokat a taxistól elválasztó golyóálló lapot. Az indiai vezető kinyitotta a középen lévő apró ablakot. - Vigyen minket a legközelebbi rendőrőrsre! A sofőr biccentett, aztán visszazárta a nyílást. - Ez már Manhattan, ide már nem fognak utánunk jönni. - Az felérne egy nyílt hadüzenettel - értett egyet Derek. Amikor a nyomozó meglátta a kapitányság épületét, megszólalt. - Ha kérdeznek, mondj el mindent, ami történt, meg azt is, hogy mi egy másik rendőrőrsön adjuk fel magunkat! - Egy másik rendőrőrsön? - Aha - felelte Blackberry, aztán kacsintott, és ahogy a kocsi megállt, kinyitotta az ajtót Colyen előtt. A férfi nehézkesen kiszállt a taxiból, mire a nyomozó intett a sofőrnek, hogy induljanak. - Nem értem... - kezdett bele az újságíró, de az autó addigra már elindult. II. Blackberry előbb a némán várakozó telefont szuggerálta, aztán újabb galacsint gyúrt a friss újság sarkából, és a sarokban álló kukába dobta. A papír magas ívben, "csont nélkül" esett a kosárba. A nyomozó mégsem tudott örülni neki. - Christine! - kiabált ki a titkárnőjének. - Mi van? - felelte a lány anélkül, hogy megmozdult volna. - Van valami új? - Miért szerinted csörgött a telefon? - kérdezett vissza sipító hangon a lány, és a nyomozónak máris jobb kedve lett. - Nem beszélhetsz velem ilyen hangon, én vagyok a főnök! - nevette, mert már előre sejtette mi lesz a válasz. - Meg egy nagy büdös túróst pubikám! Mi a francnak tartasz titkárnőt, ha nincs rá szükséged? - Mert olyan kedves vagy hozzám. - Menj a francba, bolond! - felelte a lány, de a hangján érződött, hogy elérzékenyült. - Itt akarsz hagyni? - Amíg fizetsz, nekem mindegy hová szórod el a pénzed. - Na, vonszold ide azt a dagadt seggedet, diktálni fogok! Az előtérből vad csapkodás hallatszott, aztán Christine alig negyvenöt kilós sziluettje jelent meg az ajtóban. A lány szőke, göndör fürtjeivel olyan volt, mint egy hosszúra nőt mikrofonállvány jókora mellekkel. Mindig erősen sminkelte magát, amitől az arca a negyvenes évek filmcsillagaira hasonlított. Fehér bőréhez élénkvörös rúzst használt, zöld íriszét fekete szempillafestékkel emelte ki. - Miféle úri hóbort ez már megint? Blackberry meglepetést tettetett. - Hogyhogy miféle hóbort? Talán egy főnök nem diktálhat a titkár-

nőjének? - Hagyjuk a langyos dumát, ki vele mi ez a hülyeség? - perelt vele a lány, aztán jókora buborékot fújt a rágójából. A nyomozó kihúzta az íróasztal fiókját, és kivett belőle egy villanyszámlát. - Kétszer küldték ki, írni kell az áramszolgáltatónak, hogy sztornózzák. A lány alaposan végigmérte a férfit, aztán a szemeit forgatta, és elindult felé. - Hol élsz te? Ezt csak személyesen lehet elintézni. Írj egy meghatalmazást, és már itt sem vagyok. Az egész délelőttöm rámegy, mire elintézem ezt a szart. - Akkor ezért valami komolyabb jutalmat érdemelsz - mondta sejtelmesen Blackberry, és a szemöldökét húzogatta. - Neked meg mi bajod? Valami belement a szemedbe? - nevette a lány, de közelebb húzódott a férfihez. A csörgésre mind a ketten összerezdültek. Blackberry a titkárnőre nézett, aztán a néma telefonra. - Ez a kapucsengő te marha! - mondta a lány, és az előszobába sietett. - Robert Blackberry magánnyomozó irodája... Mindjárt megnézem! - hallotta a férfi egy pillanattal később. - Itt vagy valami Natalie Colyennek? Blackberry lassan nemet intett a fejével. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a nő az újságíró rokona lehet. A két nappal ezelőtti lapokból értesült róla, hogy a férfi rablógyilkosság áldozata lett, néhány órával később, hogy kirakták a rendőrség mellett. - Mit akar? - Most látom, hogy nincs bent az irodájában. Átadhatok valami üzenetet? ... Egy pillanat felírom! - mondta Christine, aztán leszorította a kagylót, és a nyomozó felé fordult. - Munkát akar adni. - Engedd fel! A titkárnő bosszúsan beintett Blackberrynek. - Bocs, most jött ki a klotyóról, ha akar, beszélhet vele... Rendben, lökje meg az ajtót jó erősen, kicsit szorul! - mondta a lány, aztán megnyomta a kapunyitó gombját. - A klotyóról? - Majd legközelebb meggondolod, hogy előbb letagadtasd magad, aztán meg engem égess! A nyomozó visszavonult az irodájába. A tükör elé lépett, megigazította az ingét, és a félrecsúszott nyakkendőt. Keskeny feje, gülü szemei egy őrülthöz tették hasonlatossá. A haja már őszült a halántékán, de mert úgy vélte, ettől férfiasabb a megjelenése nem festette, ahogyan a borostájával sem törődött túl sokat. Száznyolcvan centijéhez, nyolcvankilónyi szikár izmos test tartozott. - Hello! - hallotta az előtér felől. - Miss Colyen? - Igen. - Mr. Blackberry már várja. A nyomozó hangtalanul leült a székébe, és látszólag elmélyült az előt-

te lévő akta tanulmányozásában. Az ajtó kinyílt, és egy barna fiatal nő lépett be rajta. A férfi megvárta, hogy Christine hellyel kínálja a vendéget, és csak azután nézett fel a papírokból. Natalie Colyen harminc körüli, enyhén molett nő volt, az a fajta, aki ha esténként magányosan ül egy bárpultnál biztosan nem marad egyedül. Egyenes szálú haja csillogóan tisztának tűnt, az arcán látszott, hogy rendszeresen sminkeli magát, a megjelenéséből sugárzott az ápoltság, és a finom elegancia. A férfi csak a szemeiből ismert rá a testvérével való hasonlóságra. - Köszönöm, hogy fogadott Mr. Blackberry! - mondta Natalie Colyen, de az arca bosszúsnak tűnt. - Mit óhajt? - A bátyámról van szó. Tudom, hogy egy héttel ezelőtt neki dolgozott. -így igaz. - Josef meghalt. - Olvastam az újságban. A nő meglepődött. - Látom nem rázta meg. - Az emberek meghalnak Miss Colyen. Sajnálom a testvérét, de amikor becsapott, minket is veszélybe sodort. Abban az alagútban mindhárman könnyen ott maradhattunk volna. - Azt hittem, tudták, hogy életveszélyben van. - Azt mondta magányos támadóval lesz dolgunk, amihez két ember általában elég. Ezzel szemben közel egy tucat, automata fegyverekkel felszerelt félhivatásos katona támadott meg minket. Ha a bátyja előre elmondja, hogy mire számíthatunk... - mondta Blackberry, de a nő közbevágott. - El sem vállalta volna! - így van. Piszok nagy szerencsénk volt! Azért a pár száz dollárért nem azt vállaltuk, hogy a hurokba dugjuk a fejünket, hanem, hogy megállítunk egy elvetemült gazfickót. Natalie Colyen szája körül megsűrűsödtek a ráncok. - Úgy látom feleslegesen jöttem. - Ha arra akar rávenni, hogy egymagam száljak szembe egy szakasznyi katonával, akkor igen - felelte a nyomozó, aztán úgy tett, mint akinek a figyelmét máris az akta tanulmányozása köti le. A nő egy ideig hallgatott, aztán egészen más hangot ütött meg. - Mit szólna ötezer dollár előleghez? Blackberry próbálta leplezni az izgalmát. - Attól függ, miről lenne szó. - Nem kérek mást, csakhogy vizsgálja ki Josef halálának körülményeit. - Erre való a rendőrség. Meg se próbáljon csőbe húzni Miss Colyen, már a testvére sem járt jól vele! A nő arca elkomorult. - Derítse ki, hogy miért halt meg! Tudni akarom mi történt. - Nem vállalom. - Miért? - kérdezte a nő csalódottan.

- Mert túl veszélyes. A bátya valami nagyon forró dologba nyúlt. Akinek akkora hatalma van, hogy megszervezzen egy ilyen akciót, az legközelebb sem fog habozni. Épp elég munkámba és pénzembe telt, hogy a nevemet ne hozzák kapcsolatba az üggyel. - Szóval fél? - Persze, hogy félek! Miért, maga golyóálló? Natalie Colyen arcát elöntötte a pír. - A maga szabályai szerint próbáltam játszani, de látom semmit sem ért! - Nem azt mondtam, hogy a két szép szeméért bármibe belemegyek! Elmondta, hogy mit akar, én meg, hogy keressen mást. Lehet, hogy talál egy mindenre elszánt fickót, aki képes megöletni magát ennyi dohányért. A nő szeme felcsillant. - A pénz kevés? - Látom nem érti. Mihez kezdjek vele, ha nem marad kezem, amivel elköltsem? - Legyen húszezer dollár! A nyomozó megpróbált nemet mondani, de ekkora összeg mellett képtelen volt gondolkodás nélkül elmenni. Colyen észrevette a megingását, és mielőtt még a férfi válaszolhatott volna, megelőzte. - Húszezer előleg, és még tíz, ha sikerrel jár. Blackberry kezdte elveszteni a fonalat. Ennyi pénz nemcsak kisegítette volna a mélypontról, de bőven pluszba vitte volna a számláját. - Szóval húszat ad előre, és tizet, ha sikerrel járok. - Pontosan. - Ezen felül megtéríti a költségeimet - kezdett magára találni Blackberry. Colyen csak egy pillanatig habozott. - Rendben, minden költségét én állom. Blackberry csapdát sejtett. - Maga valami milliárdos? - Semmi köze hozzá! - Dehogynem! Ha csak hiteget, már jobb, ha most tudom. - Josef életbiztosításának én vagyok a kedvezményezettje. Higgye el van elég pénzem, hogy kifizessem! A nyomozó érezte, hogy a halántékán lüktetni kezd egy ér. - Mondjon el mindent, amit tud! Natalie Colyen megvonta a vállát. - Az nem túl sok... Josef a halála előtt néhány nappal felhívott. Izgatott volt, valami nagy dobásra készült. Olyasmit talált az egyik kórházban, ami szerinte fontos. Nem igazán értettem az egészet, mert a téma nekem eleve kínai, de a lényeg, hogy nagyon fel volt dobva. Aztán nemsokára meghalt. - A rablógyilkosság mesében eddig sem hittem - jegyezte meg Blackberry. - Igen. Josef, amúgy sem szokott az utcán sétálni, különösképpen

nem elhagyatott helyeken. - Volt már a lakásán? A nő bólintott, aztán a fejét rázta. - Nem találtam semmit, amitől okosabb lettem volna. - Azért ha megengedi, én is körülnéznék. Tudja, több szem többet lát. - Persze, ahogy akarja. - A rendőrség átadta a bátyja holmiját? - Ma reggel, de csak az igazolványa volt ott, meg az üres tárcája. Volt még egy táskája, amit mindig magánál hordott. A folyamatban lévő cikkek anyagát tartotta benne. Sehol sem találtam, pedig biztos vagyok benne, hogy abból sok minden kiderülne. Blackberry emlékezett rá, hogy a férfi még a legnagyobb lövöldözés közepette sem engedte ki a kezéből a kopott irattartót. - Tud még valamit arról a kórházról, ami után a testvére nyomozott? - Egy elmegyógyintézet, azt hiszem magánfinanszírozású. A neve... valami Falloon és talán Boyd klinika. Legalábbis azt hiszem. Blackberry lekörmölte a neveket egy papír cetlire. - Majd utánanézek. - Josefnek volt egy kapcsolata a kórházban. Ha megtalálná, az talán segítene. A bátyám Pulitzer-díjról beszélt, pedig nem az a fajta, aki eltúlozza a dolgokat. Illetve nem az a fajta volt... Hát nagyjából ennyi. - Indulásnak elég lesz. - Meghagyom a telefonszámomat a titkárnőjénél, ha kérdése van, keressen bátran! - mondta a nő, és felállt. - Remek! Christine majd aláíratja önnel a szerződést - felelte a nyomozó, aztán kezet rázott a nővel. - Ja, és még valami, egyetlen szó! Scheinberg-szindróma. A bátyám mondta, amikor felhívott. Nem tudom fontos lehet-e, de úgy éreztem neki az. - Még sosem hallottam róla. - Én sem. - Ha bármit megtudok, értesítem - mondta a nyomozó, és búcsút intett. A nő kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Blackberry felállt, a kijárathoz osont, és hallgatózni kezdett. Christine remekül végezte a dolgát. A nő pillanatok alatt átesett a formaságokon, aztán máris rátértek az érdemi kérdésre. - Milyen formában kíván fizetni? - Ötezer dollár van nálam készpénzben, a maradékot átutalással. - Öt banki napot tudunk várni, ha addig kiegyenlítetlen marad a számlája fagyasztjuk az aktáját, és késedelmi kamatot számolunk fel. - Még ma átutalom a pénzt. Blackberry alig tudta visszafogni magát. Amint meghallotta az ajtó csukódását kiugrott az előszobába. - Ez a spiné végleg kihúz minket a szarból! Ötezer dollár készpénz! - mondta, és felkapta az asztalról a bankjegyeket. -Jól tele van a csaj!

- Meghalt a bátyja. - örökölt? - A biztosító állja a cechet. - Valami rázós ügy? - Ennél rázósabb már nem is lehetne. A bátyát kísérgettünk a városban Derekkel. A kocsija még mindig nincs kész. Azt mondta több mint két tucat golyót szedtek ki a motortérből. A szerelő nem akarta elhinni neki, hogy senki se halt meg. - Hogy mostátok ki magatokat? - Perez segített. Azt mondtuk, hogy megijedtünk a lövések hangjától, és elfutottunk. Amikor a zsaruk meglátták a golyókat a kocsiban, nem kérdezősködtek tovább. - Mi lesz a csajjal? - Semmi. Megcsinálom, amit elvállaltam. Utána nézek, hogy mi lett a bátyjával, de semmi több. Persze ennyi pénzért még a diliházba is bemegyek, ha kell. - Diliház? - Ez a Josef, a Falloon and Boyd Klinika körül szaglászott. Állítólag rájött valami nagy szemétségre, ezért húzták rá a vizes lepedőt. Ahogy forrósodik a helyzet rögtön lepattanok, ezt a Colyen csajt meg egye csak a fene! A bátyja miatt már éppen eleget kockáztattam. - Egy szentimentális barom vagy ugye tudod? Blackberrynek leesett az álla. - Miről beszélsz? - Hallottam, amikor a fickó utoljára hívott. - Te lehallgatod a telefonomat?! - Naná, nem akarom, hogy derült égből érjen a hír, hogy nincs pénzed a béremre! - felelte a titkárnő, aztán halkabban folytatta. - És azt is tudom, hogy elmentél a találkára, hiába mondtad, hogy nem érdekel. - Az a fickó akkora barom volt, hogy keresve sem találsz nagyobbat. Hagyta magát kidobni a rendőrségről. Azt mondták neki, nincs rá bizonyíték, hogy őt akarták megtámadni, és nem kapott védelmet. - Ez igen! Valakinek nagyon komoly kapcsolatai vannak! - Terrorista akciónak állították be az egészet. Az emberek mostanában vevők az ilyen történetekre. Szóval, mire a helyszínelők kimentek, már úgy is nézett ki az alagút. Colyenről azt hitték, hogy valami mániákus futóbolond, és kirakták az utcára. - Szóval ezért hívott fel téged. - Alaposan be volt szarva. Minden pénzt megadott volna érte, hogy felszedjem, én barom meg nem bírtam magammal! Csak éppen mire odaértem már halott volt. - Még szerencséd, hogy nem varrták a nyakadba az egészet! A nyomozó elmélázva bólogatott, aztán az irodája felé indult. - Az, szerencse!... Akkor elintézed azt a számlát? - Mi? Ja, persze! - És nézd meg a számlát is hátha megjött a pénz! - Naná! - felelte a lány, és máris szedte a cuccát. Blackberry éppen csak leült a székébe, amikor Christine egy papírt

dugott az orra alá. - A meghatalmazás, na igyekezz! A férfi aláírta a cetlit, mire a lány az ajtó felé iramodott. - Mire ez a nagy sietség? - Ha tényleg megjön a pénz, még legalább két hónapig biztosan van állásom - felelte a titkárnő kutyafuttában, és kiviharzott az ajtón. Blackberry néhány pillanatig elképedve bámult utána, aztán maga elé vette a telefont, és tárcsázott. - Adja Perez Lullo nyomozót! - mondta, amikor felvették. A készülék néhány kattanást követően zenélni kezdett, aztán meghallotta a mexikói származású rendőrtiszt rekedtes hangját. - Gyilkossági csoport. - Perez, cimbora! De rég hallottam a hangod! - Mi a fenét akarsz már megint? Legalább annyi szünetet hagyhatnál, hogy kimossam magam a szarból, amibe miattad keveredtem. - Ugyan már, nem mondhatod, hogy rosszul jártál! - próbált barátságosabb vizekre evezni. - Épp csak az állásomat kockáztattam miattad... már megint. - Erre valók a barátok. - Igen? Akkor itt az ideje, hogy szerepet cseréljünk! Kezd elegem lenni belőle, hogy mindig én viszem a vásárra a bőrömet! - morogta Perez. - Ahogy akarod cimbora, akkor gondolom nem érdekel, hogy tudnál nekem segíteni. - Egy kicsit se! - A pénz se? - Te meg a pénz, ugyan hagyj már! Majd ha kifizeted azt amivel tartozol beszélhetünk. - Csak mond meg mikor és hol! - Hozd be a kapitányságra! Egy órát még itt leszek, ha nincs itt a pénz, többet ne is lássalak! - Mindjárt ott vagyok! - vágta rá Blackberry, aztán lerakta a telefont. Felkapta a zakóját, és futtában magához vette a lerobbant Chevrolet kulcsait. Mire a rendőrkapitánysághoz ért, kiszámolta a Pereznek járó pénzt. - Ne itt. Menjünk, sétáljunk egyet! - mondta a rendőr, amikor Blackberry hívására megjelent a folyosón. - A parkban amúgy is nyugodtabb - tette hozzá a mexikói. - Mi ez az egész? Azt hittem nem gond, ha munkaidőben bemegyek hozzád - kérdezte a magánnyomozó, amikor kiértek az épületből, és átsétáltak az út túloldalára. - Elhoztad a pénzt? - hagyta figyelmen kívül a másik kérdését Perez. Blackberry a kabátjába nyúlt, és kivette a borítékot. A mexikói habozás nélkül feltépte, és megszámolta a bankjegyeket. - Mind megvan - szólalt meg döbbenten. - Mondtam, hogy elhozom. Beütött a főnyeremény, egy percig sem várattalak volna tovább! - Te akarsz valamit - kapcsolt, és Perez fölényesen elmosolyodott. - Szóval ezért volt a felhajtás.

- Ahogy mondod. Arról a halott fickóról kell valami, akit a parkban vertek agyon. A neve Josef Colyen, védelmet kért, de elutasították a kérését - Tudom, az én csoportom kapta az ügyet. Mi a fenének kellett pont a mi körzetünkbe hozni? A magánnyomozó megvonta a vállát, aztán intett Pereznek, hogy beszéljen. A mexikói fintorogva megvonta a szája szélét, aztán megszólalt. - Agyonverték, aztán kirabolták. Elég csúnyán nézett ki, még jó, hogy a papírjait nem vitték magukkal, így könnyebb volt azonosítani. Az orvos szakértő szerint megpróbált ellenállni. Dulakodtak, de inkább csak alaposan helybenhagyták az ürgét. - Hogyhogy nem vitték el a papírjait? - A pancserek ott helyben szétszedték a tárcáját. A zsebeit átkutatták, az ékszereit elvették. A rablás bőven megáll - mondta elégedetten Perez. - Változik a világ! A rendőr gyanakodva figyelte a másikat. - Ezek a rablók régen megpróbáltak minél gyorsabban lelépni, és egy kukában hagyni a szemetet, ahol már nem verhetik rájuk a balhét. - Ja, változnak az idők. Ez a sok hülye már nem fél semmitől. Azt a csepp agyukat is szétdurrantják kokóval, aztán azt hiszik, hogy legyőzhetetlenek. Tudod mennyi ilyen benga barom ül az előzetesben? Ha mind csak egy napot dolgozna fellendülne a gazdaság. - Szóval az elkövetők igazi pancserek voltak? Perez a fejét ingatta. - Hát nem éppen. A helyszínen semmit sem találtunk, csak néhány jókora lábnyomot. A patológus szerint az ütések nagytermetű elkövetőktől származnak, ami összevág a cipőmérettel, és a becsült testsúllyal. Colyen megpróbált ellenállni, de se vér, se bőr, se haj a köröm alatt. - Esélye se volt. Hányan voltak az elkövetők? - Szerintem ketten, de egy is elég lett volna. A doki szerint úgy kifeszítették a karját, hogy moccanni se tudott. Olyanok csinálták, akiknek van tapasztalatuk az emberek megrendszabályozásában. Amikor láttam a nyomokat, olyan érzésem volt, mintha még valaki lett volna a helyszínen. Ahogy az a két hatalmas fickó tartotta az újságírót..., tudod mintha... - Mintha a harmadik támadó közben számon kérte volna? - kérdezett közbe Blackberry. - Aha. Pénzbehajtók lehettek. - Vagy ápolók egy elmegyógyintézetből. Perez eltátotta a száját. - Mi bajod van? - Ez a Colyen a Falloon and Boyd Klinika körül szaglászott. A rendőr megvonta a vállát.

- Sose hallottam róla. - Majd utána nézel. A lényeg, hogy akad ott elég nagytestű fickó, aki ért az emberekhez. - Baromság, túlbonyolítod! - Szerinted rablógyilkosság volt? - Pontosan. - És, ami az alagútba történt? - Véletlen, rosszkor voltatok, rossz helyen. A terroristák megpróbálnak megfélemlíteni minket. Ott csapnak le, ahol a legkevésbé várnánk. - Te ezt elhiszed? - Láttam a biztonsági kamerák felvételeit, tudom, hogy nem titeket akartak. Blackberry döbbenten hallgatta a másikat. - Te hülye vagy? A mexikói sértődötten nézett rá. - Elfelejtetted, hogy kivel beszélsz? - Én ott voltam az alagútban, nem felvételről láttam, hanem élőben. Szó se volt terroristákról, azok a tagok minket akartak. Pontosabban ezt a Colyent. - Akkor hogy a fenébe úsztátok meg? Blackberry vállat vont. - Elbaszták az időzítést. A terepjáró nem tudott elég közel maradni a mentőhöz, mi meg túl gyorsan kapcsoltunk. - Szóval akkor mégsem voltak olyan profik? A nyomozó a fejét ingatta. - Az alagút tömve volt kocsikkal, a dzsipekkel kerülniük kellett a feltűnést..., ahhoz képest egészen jók voltak. - Ez túl sok nekem, ha van valami értelmes mondanivalód, akkor mond, ha nincs, hagyd a fantazmagóriákat! Blackberry belátta, hogy hiába is erőltetné a dolgot. - Ha megtudsz valamit értesíts! Perez békülékenyen bólintott, aztán búcsúzásképpen kezet rázott a nyomozóval. Blackberry egy ideig elgondolkodva figyelte a távolodó rendőrt, aztán a kocsijához ment, és az irodához hajtott. Az épület előtt ott találta Christine autóját. - Nem azt mondtad, hogy egy egész délelőttödbe fog kerülni, mire elintézed a számlát? - kérdezte a férfi, amikor belépett az ajtón. A lány felnézett az újságból, aztán vállat vont. - Inkább befizettem. - Mi?! - Gondoltam neked is jobb, ha nem vagyok ideges. Ennyit igazán megért. A nyomozó elképedve állt az ajtóban, és úgy érezte menten megfojtja a szőke nőt. A lány észrevette, hogy a másik nem fogadta "könnyen" a dolgot, és újra megszólalt. - Most mit vagy úgy oda? Egy rakás pénzt kaptál, nem igaz?

- Már hozzá is fogtam, hogy kifizessem a tartozásaimat. - Akkor vedd úgy, hogy ez is egy tartozás volt! Blackberry arcát elfutotta a vér. Már éppen ordítani készült volna, amikor Christine bájosan elmosolyodott. - Ugyan már, hogy te mekkora szamár vagy! - nevette a másik dühét. - Egyszerűen mázlim volt. Amikor bementem, és sorszámot húztam, kiderült, hogy én vagyok az első. Az ügyintéző csaj tök nyugodt volt, mert ma még senki sem idegesítette fel, úgyhogy egy szemvillanás alatt elintéztem az egészet. A nyomozó rájött, hogy lóvá tették. - Ezt egyszer még nagyon megbánod! - figyelmeztette a lányt, aztán eszébe jutott a pénz. - Mi van az átutalással? - Gazdag vagy szépfiú! A csaj nem kispályázott, rögtön tizenhetet utalt. A nyomozónak hirtelen minden bosszúsága elillant. - Megvan még a számítógép? - Mi? Hát persze, hogy megvan, hol lenne? - Gondoltam eladtad, hogy fussa körmösre. - Nem is olyan rossz ötlet, csak még magamtól nem jutott eszembe. - Akkor itt az alkalom, hogy megdolgozz a pénzedért! Christine csalódottan nézett a másikra. - Már megint diktálni akarsz? - Internetezni fogunk! - Aha. És ehhez kellünk ketten? Blackberry elengedte a füle mellett a kérdést. - Szedj össze minden anyagot a Falloon and Boyd Klinikáról! Nyomtasd ki őket, aztán tedd az asztalomra! - mondta a nyomozó, majd bement a szobájába, és nekilátott, hogy felfrissítse magát. Még alig kezdett bele a mosdásba, amikor Christine becsörtetett, és az asztalra dobott egy jókora papírkupacot. - Mi ez? - kérdezte meglepve. - Az első adag - felelte a lány kihívón. - Kell több is? Blackberry a jókora aktára nézett, aztán megrázta a fejét. - Honnan a fenéből szedted? - Saját oldaluk van, olyan bőséges anyaggal, hogy alig győztem válogatni közöttük. Persze, ha tudtam volna, hogy mit keresel, könnyebb lett volna. - Még én se tudom! Egyelőre ennyi elég lesz. Ja, van itt még valami. Nézz utána, hogy mi a fene az a Scheinberg-szindróma. A titkárnő az ajtó felé indult. - Ja és egy kávét légy szíves! - szólt utána a férfi. A lány bosszúsan kiviharzott a szobából. Blackberry befejezte, amit elkezdett, aztán inget cserélt, és leült az asztalához. Az első ami feltűnt neki, a fejléces papír volt, ami akár egy első osztályú szállodának is díszére vált volna. Mi ez, a Hilton? - kérdezte magától, aztán nekilátott, hogy átolvassa a bemutatkozó szöveget.

Gyorsan kiderült, hogy a Falloon and Boyd nemzetközi hírű elmegyógyintézet. Az ott dolgozó orvosok rendszeresen publikáltak a világ különböző szaksajtóiban, és az intézmény egész gyógyítási metódusokat meghatározó felfedezéseket tett az elmúlt évtizedekben. A klinika nyilatkozata szerint kiemelkedő szerepet szenteltek a legújabb technika bevonásának a gyógyítási folyamatokba, valamint a hagyományos módszerek továbbfejlesztésébe. Blackberry talált néhány fényképet az intézményről, és a betegszobákat látva még inkább kezdte azt érezni, hogy egy ötcsillagos szálloda bemutató prospektusát nézi. Mi a fene lehet itt, hogy még ölni is képesek érte? - tette fel magának a kérdést. A válasz önmagától adódott. Pénz, méghozzá nem is kevés. Christine bejött, és újabb adag papírköteget dobott az asztalra. - Mi a fene ez? - Amit kértél, a Scheinberg-szindróma - felelte a lány hátra sem fordulva. - És a kávé? - Nyugalom törpediktátor! A nyomozó átlapozta a papírokat, de már az első pillanatban rájött, hogy valami nincs rendben. Az iratok között csupán Scheinberg neve szerepelt, mint a Wilson-kór egyik kutatója. Blackberry rövidesen megtudta, hogy az utóbbi eset örökletes betegség, amely rézfelhalmozódáshoz vezet a páciensek májában, agyában, és ez okozz pszichés valamint viselkedési zavarokat. Scheinberg a kór tüneteinek gyakoriságát vizsgálta, de a szöveg tanulsága szerint semmiféle betegséget nem kötöttek a nevéhez. Christine egy csésze kávét tett az asztalra. - Figyelj csak baby! - szólalt meg Blackberry jókedvűen. - Ott a cukor az alátéten! - mondta mogorván a lány. - Elég szarul érzem magam. - Nehogy pont most patkolj el nekem, amikor végre tudsz fizetni! - Szóval mi jut eszedbe, ha rám nézel? - Az, hogy totál hülye vagy! Mi a picsának ijesztgetsz? - Na látod, ez az! Itt az ideje, hogy kivizsgáltassam magam egy rendes dilidokival. III. - Gyakran foglalkozunk pánikbetegekkel Mrs. Blackberry, a férje a legjobb kezekben lesz nálunk - mondta az orvos Christine-nek, miközben biztatóan mosolygott. Blackberryből a vörös hajú, szeplős képű fickó azonnal kellemetlen érzéseket váltott ki. A túlságosan világos szemek, a penge vékony ajkak, és az apró fogakkal teli száj miatt úgy érezte, mintha a doktor olyan lenne, akár a fűszál: mindig arra hajlik, amerről a szél fúj. A férfi magas,

vékony testalkata, csapott vállai, és törékeny, tojásdad koponyája, csak még inkább megerősítették benne az érzést. - Az egyik orvosi szakkönyvben azt olvastam, hogy nem gyógyítható - felelte a titkárnő, de közben olyan szemeket meresztett az orvosra, amiért egy jobb érzésű bíró kérdés nélkül kimondta volna a válást. - Nos, mostanáig senki sem tudta bizonyíthatóan kezelni a pánikbetegséget, de a kapcsolódó kríziseket képesek vagyunk gyógyszeres kezeléssel tompítani. A betegek nagy része a folyamatos aggodalom miatt hajlamossá válnak a depresszióra, ami könnyen öngyilkossághoz vezethet. Ezenfelül az állandó szorongás keringési zavarokat, gyomorfekélyt és más szervi betegségeket is okoz. Ezeket is kordában tudjuk tartani, ami javít a beteg életminőségén. Arról nem is beszélve, hogy a páciensek a bennük lévő erős feszültséget sokszor alkohollal, kábítószerekkel, nyugtatókkal igyekeznek oldani, amely ezek abususához vezet. - Parancsol? - értetlenkedett Christine. - Könnyen drogfüggővé válnak. - Ezt máshol is megcsinálják fele ennyiért. Nem ezért jöttem ide. Robert szeretne meggyógyulni. Azt mondták, maguknál egy csomó kísérleti módszer működik. Azt akarom, hogy vegyék be a férjemet az egyikbe! Az orvos megértően bólogatott. - Nos, az afféle kísérleti kezelésre egyetlen biztosító sem vállal térítést. - Értem. - Ne értsen félre, nem lebeszélni szeretném, de tudnia kell, hogy semmiféle garanciával sem szolgálhatunk Lehet, hogy a kezelés teljesen eredménytelen marad Robert esetében. - Vannak statisztikáik? - A módszer még gyerekcipőben jár, egyelőre csak biztató részeredményeink vannak. - Mennyibe kerülne? - Azzal együtt, hogy kísérleti programról van szó, az intézmény csupán a szokásos elszállásolás díját terheli a betegre. Mint ahogy azt már mondtam, erre az eljárásra nem vonatkozik a biztosítók kedvezménye, tehát önöknek kell kifizetni a fennmaradó teljes összeget. - Számszerűsítené, kérem? A doktor elfancsalodott, mintha csak a fogát húzták volna. - Kétezer-háromszáz dollárt számolunk fel hetente. Ez más esetben csak az alapellátásra vonatkozik, amennyiben a férje aláírja a jelentkezési lapot, és vállalja, hogy hajlandó bevenni a kísérleti gyógyszereket, akkor tartalmazza a teljes körű kezelés költségeit - mondta az orvos, mintha csak undorodna tőle, hogy anyagi dolgokról kell beszélnie. - És ha az egészet ráírná egy támogatott kezelésre, mi pedig kifizetnénk önnek a különbözetet? - próbálkozott a szőke nő olyan ártatlan mosollyal, hogy a férfinak az első pillanatban le sem esett, hogy mit akar. Amikor aztán rájött, a képe még inkább elfancsalodott. - Azt hiszem nem értem, Mrs. Blackberry. A titkárnő a nyomozóra nézett, a férfi bólintott.

- Rendben van. Mikor kezdik a kezelést? - Akár most is, ha önöknek megfelel. Christine kimérten biccentett. - Máris intézkedem. Az adminisztráció csak néhány pillanat, mivel a számlát önök fizetik, még a társadalombiztosítási procedúrára sincs szükség - magyarázta a pszichiáter oda sem figyelve, miközben egy jókora paksamétából nyomtatott lapokat vett elő. - Ezeket alá kell írnia - mondta a férfi, és most először címezte a szavait a hatalmas fotelben gubbasztó Blackberrynek. A nyomozó elvette az iratokat, és nekilátott, hogy átolvassa őket. - Csak néhány formaság. Nyugodjon meg, annyi ügyvéd ellenőrizte, hogy az eredetinek már rongyos lenne a széle - próbált jópofáskodni a doktor, mire a nyomozó bólintott, és aláírta a lapokat. - Biztos, hogy meggondoltad drágám? - kérdezte Christine, amikor a férfi az összessel végzett. - Nem tudok tovább így élni - felelte a magánnyomozó, és a paksamétát átnyújtotta a pszichiáternek. - Mindent elkövetünk, hogy ne is kelljen - mondta az orvos, aztán a lapokat sorban egymás után egy szkennerbe helyezte. - Az eredeti nálam marad, önök kapnak egy fénymásolatot, és bármikor kérhetik az elektronikus változatot e-mailen. A többi szerencsére már a titkárnők dolga. Amíg én elintézem a szállásfoglalást, sétáljanak le nyugodtan a hallba, ismerkedjenek egy kicsit az épülettel! - tette hozzá a doktor, mikor a nyomtatóból kivette a papírokat, és Christine kezébe nyomta. - Ez gyorsan ment - jegyezte meg a lány, amikor a folyosóra érve kettesben maradtak - Láttad mekkora az épület, szerintem itt minden futószalagon történik - felelte Blackberry a lépcsőház felé indulva. - Szerinted Colyen meddig lesz hajlandó fizetni a számlákat? A nyomozó megvonta a vállát. - Fogalmam sincs, de ha egy hét alatt semmire sem jutok, akkor újra átgondolom a helyzetet. A hall, akárcsak az épület más részei méregdrága szállodára emlékeztették Blackberryt. A bejárat két oldalán márványoszlopok álltak, amelyeket apró, domborművekkel díszített homlokzat kötött össze. Az ablakokat súlyos, mályvaszín függönyök keretezték, a kör alakú terem közepén tizennyolcadik századi párizsi divatot utánzó asztalok és fotelek álltak. A padlót egymásba érő perzsaszőnyegek borították, a falakon súlyos aranyozott keretben, vadászjeleneteket ábrázoló festmények függtek. A portásfülke a környezet többi részéhez hasonlóan, egy hotel recepciós pultjának tűnt. - Ha a többi is ilyen, szívesen cserélek veled - súgta a lány a férfinak. - Ahol ennyi pénz van, ott könnyű lesz valamilyen visszaélésre bukkanni. Ekkora gazdagságnak nehéz ellenállni. - Nekem úgy tűnt Stonefinger nagyon is ellenállt a kísértésnek. Blackberry vállat vont. - A látszat néha csal.

Leültek a középen lévő asztalok egyikéhez. Stonefinger alig negyedórával később megállt mellettük. - Ha gondolja, szívesen megmutatom a szobáját - szólalt meg a férfi, amikor Blackberry felnézett. - Igen, az remek lenne - felelte a nyomozó, és Christine-nel együtt követték a doktort. - Én leszek a kezelőorvosa, ha szüksége lenne valamire, és a nővérek nem tudnak segíteni, keressen meg engem! - magyarázta a férfi menetközben, ahogy nekivágtak a díszes folyosók egyikének. - A pszichiátria egyik legelőkelőbb részébe sikerült elhelyeznem, higgyen nekem, remek a kiszolgálás! Már csak a mesés környezet is jó hatással van a betegeink legtöbbjére. - A férjem hozzászokott a magas színvonalú kiszolgáláshoz - jegyezte meg Christine megjátszott sértődöttséggel. - Biztosíthatom róla, hogy nálunk sem lesz oka a panaszra. A folyosó vége egy apró udvarra nyílt. Ahogy kiléptek a vastag üvegtáblákkal és kovácsoltvas rácsokkal díszített nehéz tölgyfa ajtón, Blackberrynek elállt a lélegzete a látványtól. A falakkal körülvett sűrű növényzettől buja belső terecske közepén, egy rubensi angyalokkal díszített szökőkút állt. Az aprólékos precizitással megformált szárnyas gyermekalakok a patakokban lecsorduló víz hatására mintha életre keltek volna. A medence oldalát befutó repkény, a peremet fedő moha, mintha csak a természet műve lett volna, olyan természetesen illeszkedett egymáshoz. Egy pillanatra még Christine is kiesett a szerepéből, és elállt a szava. - Ez igazán... - kezdett bele a lány, de félbehagyta, mintha csak rádöbbent volna, hogy ezúttal minden szó felesleges. Stonefinger élvezettel figyelte a két ember döbbent ábrázatát, aztán tovább indult a sűrű bokrok közt induló ösvények egyikén, és belépett a főépület másik folyosójára. Blackberry nehézkesen követte, mert ahogy a vadul burjánzó növények az érintetlenség érzetét keltették benne, nehezen szabadult a kert hangulatától. A nyomozó az orvost követve belépett a főépületbe. Minden pompája ellenére a folyosó ezúttal kopárnak, és élettelennek hatott a szemében. A doktor néhány fordulót követően egy újabb ajtóig kalauzolta őket, aztán kilépett az agglomerátum kőfallal körülvett hatalmas belső udvarára. Az előbbi apró tér bensőséges hangulata után a széles nyílt terület hihetetlen nagyságával lepte meg őket. Miközben Blackberry a lankás lejtő végén lévő, náddal benőtt szélű tavat figyelte, rájött, hogy az orvos szándékosan került velük a szökőkút felé. - Remélem elégedett asszonyom! - szólalt meg Stonefinger, és fensőbbséggel teljes pillantást vetett Christine-re. - Megfelel - próbált a lány közömbös maradni. A pszichiáter rátért az egyik közeli épület felé vezető, fehér kaviccsal felszórt ösvényre.

- Beszarás! - súgta a titkárnő a nyomozó fülébe, amikor a doktor kellőképpen eltávolodott tőlük. - Mibe kerülhet egy ekkora telek ilyen közel a belvároshoz? - Jó kérdés - hagyta rá a férfi a lányra, de minden igyekezete ellenére ő sem tudta kivonni magát a látvány hatása alól. Stonefinger a következő épület bejáratánál várta be őket. - Sajnálom Mrs. Blackberry, de a zavartalan ellátás miatt csak eddig jöhet velünk. Ha szeretne, természetesen maradhat, amíg megmutatom a férjének a szobáját. Christine a nyomozóra nézett, aztán az orvos felé fordult. - Nem, azt hiszem, eleget láttam. - Ahogy gondolja - mondta a férfi, és hangsúlyozott tapintattal elfordult, hogy a másik kettő elbúcsúzhasson egymástól. - Hát akkor..., vigyázz magadra drágám! - szólalt meg Christine, és szájon csókolta "férjét". - Majd jövök! - búcsúzott a titkárnő, és akár egy elégedett nagymacska végigbillegett az ösvényen. Ezúttal az orvoson volt a sor, hogy nehezen szabaduljon a látvány hatása alól. Blackberry kivárta, míg Stonefinger magára talál, aztán követte a zavarban lévő pszichiátert. Az ajtón túl hirtelen egészen más világ fogadta a nyomozót. A berendezés továbbra is kiváló ízlésről tanúskodott, de eltűntek a felesleges sallangok, a balesetveszélyes díszítések. Az ablakokat mindenütt rácsok fedték, a folyosón megtermett ápolók vigyáztak a betegekre, és elektromos ajtók zárták el egymástól a nagyobb tereket. - Csak egy szobatársa lesz - mondta a doktor, amikor beléptek az épületbe. - Azt hittem, külön szobát kapok - felelte Blackberry meglepve. - A kísérleti részlegen senki sincs egyedül. Az a tapasztalat, hogy a betegek javulásának jót tesz, ha nem kell egyedül maradniuk - mondta az orvos, oda sem figyelve, és a ruháján lévő mágneskártyával kinyitott egy ajtót. - Egyébként Mr. Grimblenél keresve sem találhattunk volna barátságosabb társat magának. Két ajtó, egy emelet, és némi adminisztratív munkát követően megérkeztek a szobájához. Addigra két hegyomlás ápoló is csatlakozott hozzájuk. - Ez lesz az ön szobája Mr. Blackberry. Biztos vagyok benne, hogy remekül érzi majd nálunk magát! - kedélyeskedett az orvos, aztán intett a nyomozónak, hogy lépjen be. A kórterem berendezése egyszerűbb volt, mint a folyosóé. A benti két ágy lekerekített élei, az ablakon belülről lévő rácsok, a képek és a díszítések teljes hiánya ridegséget árasztott. Blackberry az orvos felé fordult, de dr. Stonefinger kérlelhetetlennek tűnt. - Talán mondanom sem kell, hogy az ingerszegény környezetet az önök érdeke miatt alakítottuk ki. A kezelés sikeresebb, ha nyugalom veszi körül a betegeinket - mondta az orvos, miközben szelíd erőszakkal terelte befelé a beteget. A nyomozó a másik ágyon ülő férfit figyelte. A fickó alacsony kövér férfi volt, kerekded fejjel, rövid, középen gyérülő hajjal, ellapuló orral.

- Ez itt Mr. Steve Grimble nyugodtan mondhatom, az egyik legbarátságosabb betegünk Biztos vagyok benne, hogy remekül meglesznek egymással! Blackberry a tömzsi fickóra nézett, de az felé sem fordult. - Nem veszélyes? - kérdezte, amikor a másik bő tíz másodperc után sem reagált. - Ugyan! Mr. Grimble nagyon kedves ember. Látom hozott magával néhány holmit. Rendezkedjen be, nézzen körül egy kicsit, nemsokára visszajövök, hogy megnézzem minden rendben van-e, aztán bevezetem a mindennapos rutinba. Ha valami gondja van, csak vegye fel a telefont, és hívja az ápolókat! - mondta az orvos, és a kísérőkkel együtt kiment a szobából. Blackberry letette a táskáját az ágyára. Egyszerű kinézete ellenére a fekhely kényelmesnek tűnt. Lopva a szobatársára nézett, de Grimble továbbra is mozdulatlanul gubbasztott. A nyomozó az ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra. A belülről kifeszített sűrű szemű acélháló zavarta. - Szemét! Blackberry megfordult. A tömzsi fickó továbbra is mozdulatlanul ült az ágyán, csak a szemeit forgatta, mintha egy feje körül dongó legyet figyelne. - Nekem szólt? Grimble nem válaszolt, a nyomozó hamar megunta az egyoldalú kommunikációt. - Dr. Stonefinger. Egy szemét! - hallotta a háta mögül. Blackberry megfordult, de Grimble máris a láthatatlan legyet kergette a szemével. - Mr. Grimble? - próbálta felvenni a szemkontaktust a másikkal Blackberry, de a férfi a figyelemre sem méltatta. A nyomozó tett még egy kísérletet, aztán próbaképpen az ablak felé fordult. - A másik szobában van. El akarja lopni a gondolataimat - közölte azonnal Grimble. Blackberry már mozdult volna, hogy megforduljon, aztán hirtelen úgy döntött, kipróbál valami mást. - Hozzám beszél, Mr. Grimble? - kérdezte továbbra is kifelé nézve. - Persze, hogy magához. - Megfordulhatok? A beteg hallgatott egy sort mielőtt válaszolt volna. - Megpróbál irányítani? -Mi? - A lézersugarakkal? - Nem, nem áll szándékomban irányítani. - Hiába is tenné, úgysem sikerülne! - Akkor hát minden rendben. - Ne higgye, hogy ostoba vagyok! Maradjon csak úgy, ahogy van! Blackberry vállat vont. - Ha akarja. - Tudom, hogy mire készül! - Tényleg?

- Azt hiszi, eltévesztem a következő szót, és megszerzi az uralmat! - Mi van? Grimble nem válaszolt. A nyomozó megfordult, és ahogy sejtette, a férfi még mindig az ágya szélén ült, és kerülte a pillantását. - Nem! - kiáltotta a beteg a következő pillanatban. - Nem kiabálhatsz velem! Hagyd abba! - Nem csináltam semmit - védekezett Blackberry, és tett egy lépést hátrafelé. - Nem beszélhetsz velem így, már nem vagyok gyerek! Blackberry a telefon felé indult. - Ne! - üvöltötte Grimble, ahogy a torkán kifért, azzal felpattant az ágyáról, és elé vágott. A nyomozó megállt, és elképedve figyelte a másikat. - Mit akar? - Hát nem hallja? - Semmit sem hallok. - Az üvöltés! Mindjárt jönnek! Blackberrynél betelt a pohár. - Na ennyi! - mondta, és könnyedén félrelökte az útjából Grimblet. A férfi hátrált néhány lépést aztán az ágyára esett, és mozdulatlanná dermedt. A nyomozó még éppen csak felvette a telefont, amikor kinyílt az ajtó, és Stonefinger lépet be rajta a két tagbaszakadt ápolóval a sarkában. Az első pillanatban Blackberry felé indul, de amikor meglátta a kezében a telefonkagylót megállt. - Tegye le! - utasította a nyomozót. A férfi a fejével Grimble felé intett, aztán engedelmeskedett. - Tisztára elment az esze! - Mi történt, Mr. Blackberry? - Előbb elkezdett üvöltözni, aztán nekem esett. Stonefinger a fejét ingatta, és gyanakodva figyelte a nyomozót. A tömzsi fickó egész idő alatt nem szólt egyetlen szót sem, csak mozdulatlanul hevert az ágyon, mint egy darab kő. - Mr. Grimble nem agresszív. - Tényleg? Akkor az előbb kellett volna látnia! Úgy ugrott elém, mintha meg akarna ölni. - Hozzáért önhöz? A nyomozó megpróbált visszaemlékezni, aztán nemet intett a fejével. - Csak elállta az utamat. - És maga? - Kiabált, üvöltözött, én meg fel akartam venni a telefont, hát ellöktem az utamból. Stonefinger egyenesen a nyomozó szemébe nézett, mintha szuggerálni próbálná. - Az efféle agresszió nem megengedett ebben az intézetben Mr. Blackberry. Ha még egyszer megismétlődik, az ön érdekében kénytelen leszek nyugtatószert adni önnek. A férfi nem hitt a fülének. - Mondom, hogy ez a fickó tisztára begolyózott! Elkezdett kiabálni,

meg a szemét forgatta, és nem akart az ágyamhoz engedni. Mégis mit kellett volna tennem? - Legközelebb mindenképpen kerülje el a tettlegességet, és értesítse a telefonon keresztül az ügyeletes ápolót! - De hát nem érti?! A fickó nem engedett a telefonhoz. - Akkor, várja meg, míg megnyugszik! Blackberry úgy érezte, nem hisz a fülének. - Na jó, nekem ebből elegem van! Azonnal adjanak egy másik szobát, eszem ágában sincs ezzel az őrülttel tovább egy légtérben maradni. - Márpedig Mr. Blackberry, kénytelen lesz. - Micsoda? - kapta fel a vizet a nyomozó, de a figyelmét nem kerülte el, hogy az orvos mögött álló ápoló keze megremegett, mint az ugrásra kész buldog izmai. - Ön aláírta a szerződést, aminek értelmében vállalta, hogy betartja az intézmény házirendjét, és engedelmeskedik az orvosoknak. Blackberry hirtelen megértette, hogy ami itt folyik, az kizárólag róla szól. Stonefinger valószínűleg sejtette, hogy Grimble hogyan fog viselkedni, ha egy idegent helyeznek a szobájába, és azzal is tisztában volt, hogy ő miként reagál. - Nemsokára visszajövök, hogy megnézzem minden rendben van-e, aztán bevezetem a mindennapos rutinba - emlékezett vissza az orvos szavaira, és csak most fogta fel az értelmüket. - Mi a fene folyik itt, én nem vagyok őrült! - emelte fel a hangját. - Ugyan Mr. Blackberry, itt senki sem az! - fedte meg az orvos. Az ajtóban egy középkorú ápolónő tűnt fel fecskendővel a kezében. A nyomozó belátta, hogy ha tovább erősködik könnyen pórul járhat. A két tagbaszakadt asszisztens csak arra várt, hogy okot adjon nekik a közbelépésre. - Mit akar tőlem? - Feküdjön le az ágyára, és nyugodjon meg! Blackberrynek sehogy sem tetszett az ötlet. - De hát mit akar? - Már mondtam. Feküdjön le, és hagyja, hogy beadjuk az első gyógyszereit. - Meg akarnak szúrni? Stonefinger szélesen elmosolyodott. - Egyáltalán nem szeretnénk, hogy ilyesmire sor kerüljön - felelte, de a nyomozó pont az ellenkezőjét olvasta ki a szeméből, és hirtelen nagyon is ostoba ötletnek tűnt, hogy engedelmeskedjen. - Gyerünk Mr. Blackberry, nincs erre idő! Tegye, amit mondtam! Csak szépen nyugodtan. - Gyerünk nagyfiú, tedd, amit dr. Stonefinger mondott! Úgy mindenkinek jobb lesz - szólalt meg az orvos jobb oldalán álló fekete bőrű fickó. A nyomozó úgy érezte magát, mint a kiéhezett farkasok gyűrűjében álló nyúl, és sehogy sem akaródzott neki önként megadnia magát. - Álljon meg a menet, mégis mit képzelnek? Nem adhatnak be nekem semmit a szándékom ellenére.

- Így igaz - felelte egy nyugtatónak szánt mosoly kíséretében az orvos. - Csakis akkor, ha ön beszámíthatatlan állapotba kerül, és meg kell akadályoznunk, hogy kárt tegyen önmagában. - Az apró betűben volt? - kérdezte Blackberry elkeseredetten. - Igen, de ne izgassa fel magát túlságosan, senki sem vette még észre! - Nem akarom, hogy azt belém döfjék. - Akkor feküdjön le az ágyra! Nyugodjon meg, nincs semmi baj! Meg kell bíznia bennem, ahogyan a felesége is megbízott! A nyomozó hajlott rá, hogy engedelmeskedjen. - Ha lefekszem, békén hagynak? - Megígérem! Blackberry az ágy felé indult, a személyzet a doktorral együtt hátrálni kezdett. A férfi megállt a fekvőhely mellett, aztán lassan leült a szivacsra. - Nagyon jó, most feküdjön a hátára, és hagyja, hogy megvizsgáljam! A nyomozó engedelmeskedett. A feje alig érintette a párnát, amikor a két ápoló egyszerre előre vetette magát, és teljes testsúlyával ránehezedett. Ugyanebben a pillanatban a folyosón várakozó nővér berontott a szobába, és Stonefinger kezébe adta a fecskendőt. - Csakis az ön érdekében tesszük Mr. Blackberry - mondta az orvos, és a nyomozó apró szúrást érzett a jobb karján. Néhány pillanatig erejét megfeszítve küzdött, de nem bírt a két hústorony irdatlan súlyával. - Oké, mindjárt vége! - hallotta a doktor hangját, aztán a következő másodpercben a teste elnehezült. A feje hátrabicsaklott, a szeme előtt szétfolytak a fények, és úgy érezte, a feneketlen mélység közepe felé zuhan. IV. A feje zúgott, a nyelve kiszáradva tapadt a fogaihoz, miközben érezte, hogy semmilyen körülmények között sem szabad kinyitnia a száját. Legutóbb akkor érzett ilyet, amikor Derek születésnapi bulija után másnap felébredt, és megérezve a saját szagát, az első útja a vécéhez vezetett. Kinyitotta a szemét, de azonnal be is csukta, ahogy a nap fénye a pupilláiba vágott. - Gyerünk, próbáljon meg felkelni! - hallotta az elmosódott hangot a közelből. - Utána sokkal jobb lesz, higgyen nekem! Blackberry újfent kinyitotta a szemét, és ezúttal egy árnyék állta útját az éles fénynek - Nagyon jó! Ne adja fel, itt egy kis víz, igyon! A nyomozó tétova mozdulattal megfogta a felé nyújtott poharat, és az idegen segítségével a szájához emelte. Az első kortyot követően feltámadt a szomjúsága, és mohón megdöntötte az edényt. Félrenyelt, és a következő pillanatban fuldokolva próbált levegőhöz jutni. - Semmi baj, nagyon jól csinálta, mindjárt jobban lesz! Blackberry megragadta a poharat, és nagy kortyokban ivott. Amikor a víz elfogyott, tényleg tisztábbnak érezte a fejét. - Ez az, nagyon jól csinálta! A nyomozó felnézett, és Steve Grimblére ismert az előtte állóban.

- Még van pofája? - kérdezte dühösen. A szobatársa arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Elvette tőle a poharat, aztán az ágyához ment. Blackberrynek egy megvert kölyökkutya jutott róla eszébe. - Mit játssza meg magát? - szaladt ki a száján a kérdés. - Sajnálom! - Akkor minek csinálta? Grimble a fejét ingatta. - Nem emlékszem semmire, a betegségem miatt van az egész. A nyomozónak nem akaródzott hinni neki. - Ne szórakozzon velem! A másik esdeklő pillantást vetett rá. - Kérem, higgyen nekem! Nem tudom, mit követtem el maga ellen, de nem volt szándékos. Amikor rám törnek ezek a rohamok, nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Blackberry alaposan végigmérte a férfit. - Azt mondja semmire sem emlékszik? - Néhány villanásra, pár képre, esetleg szavakra, de az arcát mintha most láttam volna először. - Akkor honnan tudja, hogy mi történt velem? - Sehonnan, de ismerem ezt az érzést. Nyugtatót kapott, és dr. Stonefmgernek egy kicsit talán megszaladt a keze. A név említésére Blackberrynek eszébe jutott minden, ami tegnap történt, de ahelyett, hogy engesztelhetetlen haragot érzett volna, erőt vett rajta a beletörődés. - Az orvos? - Mind a ketten az ő betegei vagyunk. - Hol van? - Nemsokára itt lesznek a reggeli vizit miatt. - Magának mi baja? - Skizofrénia. A nyomozóban feltámadt az érdeklődés. - Olyan, akinek több személyisége van? - A köztudattal ellentétben ez csak a betegek nagyon kis százalékára igaz. A többségnek téveszméi vannak, illetve gyakori a hallucináció, aminek eredménye a viselkedészavar. - Látom utánaolvasott. - Próbálok együtt élni vele. Tudja eleinte azt hittem, ha tudom mi fog történni, képes leszek ellenállni. - Na és? - Tévedtem. Az egész annyira élethű, ugyanakkor álomszerű is. Nem tudom tetten érni a változást. - Pedig most egészen... - kezdett bele Blackberry, de Grimble közbevágott. - Tudom, és talán ez a legrosszabb az egészben. Ilyenkor tisztában vagyok vele, hogy mi történik velem, aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. A nyomozó meredten figyelte a szobatársát, de semmi különöst nem

látott rajta. - Sajnálom! - szólalt meg majd fél perccel később. - Kösz! És maga? Blackberry legyintett. - Szorongás. - Mitől fél? - A rohamtól. - Tessék? - Pánik-betegségem van. Grimblének felcsillant a szeme. - Ismerem, egész sokat olvastam róla. - Valóban? - kérdezte a nyomozó nem túl lelkesen. - Igen. Mondja csak milyen érzés? - Micsoda? - A roham. Blackberry igyekezett felidézni magában a betanultakat. - Szívdobogás, izzadás, remegés, fulladás, hányinger. Egyszer majdnem elharaptam a nyelvemet, mert nem akartam hányni, és mégiscsak kellett. - Az orrán jött ki? - kérdezte nekividámodva Grimble. - Aha. Egyszer meg elájultam, és majdnem belefulladtam. - Azért maga még mindig szerencsés. - Gondolja? - Legalább emlékszik rá, hogy mi történt. Én néha azt sem tudom, hogy mitől vannak sebeim. Blackberry nem akarta tovább ragozni a témát. - Jobban örülnék, ha nem kellene emlékeznem - zárta rövidre a beszélgetést. Grimble egy ideig hallgatott, mielőtt újra megszólalt. - Ha jól viseli magát, és nem rohan neki az őröknek, talán kijöhet az udvarra. - Az udvarra? Azt hittem, szabad kijárásunk van. - Csak felügyelettel mehetünk ki. Blackberry ismét ugyanazt az érzést tapasztalta, mint korábban. A bezártság egyáltalán nem aggasztotta, sőt, a lelke mélyén mintha még helyesnek is érezte volna a dolgot - így legalább nem eshet bajunk. - Dr. Stonefinger is mindig ezt mondja. - Egy kicsit különös, de egyáltalán nem zavar a dolog. - A gyógyszer miatt van, amit beadtak magának - Miféle gyógyszer ez? - Nem tudom pontosan, valami kísérleti anyag. Mintha a Scheinbergszindrómásokat kezelték volna vele először. Blackberry még a tompaságán keresztül is felfigyelt a szóra. - Mit mondott?! Grimble megijedt, és távolabb húzódott tőle. - Kár felizgatnia magát! - Nincs semmi bajom, mit mondott milyen betegeknek adták a

gyógyszert? A köpcös alak zavartan félrenézett, aztán akár egy gyerek félve mondta ki újra a szót. - A Scheinberg-szindrómásoknak. - Az meg mi? Grimble széttárta a kezét. - Fogalmam sincs. - Akkor honnan tud róla? A férfi gondolkodni kezdett, aztán csalódottan rázta a fejét. - Sajnálom, nem emlékszem! Talán dr. Stonefinger mondta. A látszat ellenére egészen normális pasi. - Tényleg? Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy egy szemét. Grimble sajnálkozva fintorgott. - Olyankor nem vagyok önmagam. Tudja hangokat hallok, és olyan különös képzeteim támadnak. Néha úgy érzem, valaki a fejemben kotorászik, és irányítja a testemet. Mondhatom rettenetes! - Javult az állapota, mióta itt van? A köpcös szélesen elmosolyodott. - Persze, rengeteget! A feleségem szerint, nemsokára visszatérhetek a családomhoz. Van két gyönyörű lányom, akik már alig várják, hogy újra találkozzunk! Az ajtó felől halk kattanás hallatszott, és a fekete bőrű ápoló lépett be a szobába, aki tegnap délután elsőként ugrott a nyomozóra. - Szedjék össze magukat, mindjárt itt a vizit! - mondta a férfi, és érdeklődve nézett Blackberryre. A nyomozó nem érzett se dühöt, se haragot. Megpróbálta elképzelni hogy feltépi a másik torkát, és addig üti a fejét, amíg az véres húspamaccsá nem válik a kezei között, de nem lelkesítette az ötlet. Grimble visszament az ágyához, lefeküdt a helyére, és eligazította magán a takarót. - A C szárnyban minden betegnek vigyázzállásban kell állnia az ágy mellett, mire az orvosok bejönnek. - A C szárnyban? - Ott vannak a nehezen kezelhető betegek. - Mr. Grimble már csak tudja, egyszer tett ott egy rövid látogatást - mondta az ápoló, és elvigyorodott. A köpcös férfi elfintorodott, és egy szót sem szólt többet, míg az orvosok be nem léptek az ajtón. A fehérköpenyes csapat rohamtempóban tódult be a kórterembe. Szemvillanás alatt körülfogták Blackberry ágyát, és néhány pillanatig úgy zajongtak körülötte, mint egy megzavart méhraj. A nyomozó megpróbált ismerős arcokat találni az idegenek között, de csak Stonefingert

fedezte fel. Az orvos feltűnően kerülte a pillantását, és látszólag a füzetébe mélyedt. - Hatos beteg, Mr. Philips teljes gyógyulása után került a programba. Elhúzódó pánikbetegség tüneteit mutatja, tegnap megkapta az első adag neurolepticumot. Hónapos aggodalom egy újabb roham miatt, a trauma idején: szívdobogás, izzadás, remegés, fulladás, diszkomfortérzet, hányinger, szédülés, fuldoklás, derealizáció, megőrüléstől, kontrollvesztéstől való félelem. A beteg saját bevallása szerint a roham hirtelen fejlődik ki, maximális intenzitását 10 perc alatt eléri, és 5-30 percen belül megszűnik. A kiváltó tényezőt többnyire babonás jelekhez köti. Elmondása szerint a rohamok közötti időszakban fellépő folyamatos aggodalom az újabb rosszullét bekövetkezése miatt tönkreteszi az életét. Hozott leletei alapján a folytonos szorongás miatt egyelőre nem alakult ki keringési zavar, gyomorfekély, vagy más szervi betegség. Depresszió kezdeti jeleit mutatja, öngyilkossági hajlam nélkül. Alkohol, kábítószer, nyugtató abusus látható jele nincs. Miközben Stonefinger beszélt, a fehérköpenyesek többsége unottan figyelte Blackberryt. A nyomozó csak egy fiatal orvosnő érdeklődő pillantását tudta elkapni, ám ahogy a tekintetük találkozott, a medika sietve elkapta a pillantását. Ahogy a pszichiáter befejezte a mondanivalóját, a csapat egyöntetűen átvonult Grimble ágyához. A nyomozó hátradőlt, elengedte magát, és lehunyta a szemeit. Valószínűleg a tegnapi injekció hatásának köszönhetően eufórikus nyugalom áradt szét rajta, és különös elégedettség töltötte el. Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Amikor kinyitotta a szemét, a néger ápoló arca nézett vissza rá. - Jó reggelt Mr. Blackberry, örülök, hogy felébredt! - mondta a fickó, és olyan széles mosolyt küldött a férfi felé, mintha tegnap nem is küzdöttek volna egymással. - Hello! - préselte ki a száján a nyomozó. Még mindig nem érzett haragot a férfi iránt. - Hogy, s mint, Mr. Grimble? - fordult a fickó a másik beteg felé. - Remekül Paul! Nem is lehetnék jobban. - Jól megvannak? - kérdezte az ápoló továbbra is vigyorogva. - Naná! Nagyon örülök neki, hogy végre nem vagyok egyedül! - lelkesedett Grimble. - És ön Mr. Blackberry? - Minden a legnagyobb rendben - motyogta a nyomozó, miközben nagyon furcsán érezte magát. - Akkor gondolom nincs kifogásuk egy kis séta ellen? - Dehogyis! - felelte Grimble azonnal, Blackberry beérte egy biccentéssel. Felkelt az ágyból, és csak most vette észre, hogy mialatt kábultan feküdt, valaki átöltöztette. A kórház pizsamája volt rajta, az ágya mellett az intézet jelzésével ellátott papucs feküdt.

- Ezt vegye fel, hűvös van odakint! - mondta Paul, és egy világoszöld köpenyt nyújtott felé. - Kösz! - felelte automatikusan a nyomozó, azzal belebújt a frottírruhába, és megkötötte a derekán az övet. Na, most már biztosan úgy nézel ki, mint egy ápolt - gondolta öniróniával telten. A néger férfi kitessékelte őket a folyosóra, aztán jelzett a kollégájának, aki egy üvegfal mögül figyelte őket. A fickó kinyitotta előttük az automata ajtót, aztán ahogy kiléptek a lépcsőházba, be is csukta. Blackberry megpróbálta összeszedni magát, hogy jobban megnézze a biztonsági berendezéseket, de képtelen volt hosszú ideig koncentrálni. A figyelme gyorsan elkalandozott, hamarosan azon vette észre magát, hogy a csempék mintázatát figyeli. A friss levegő azonban csodát tett vele. Ahogy az arcát megcsapta a tavacska felől érkező szél, és az orrába tódult az ázott föld illata, mintha egy fátylat rántottak volna le a szeméről. - Jó mi? - kérdezte vigyorogva Grimble. - Az, mi a fene történik velem? - A neurolepticum - felelte magától értetődő természetességgel az ápoló. - Az mi? - A gyógyszer, amit kap. - Ez valami új kedélyjavító? - Olyasmi. Néha még én is betolok belőle egy-két löketet. Mondhatom, mindenkinek hat, és kicsi az abusus esélye. - Az abusus? Grimble türelmetlenül legyintett. - Rászokás. A három férfi lesétált a tó partjára, Paul leült az egyik padra, és intett nekik, hogy mehetnek. - Aztán ne távolodjanak el messzire! - figyelmeztette őket az ápoló, mintha csak gyerekkel beszélne. - Jöjjön, bemutatom a többieknek! - mondta Grimble, és elégedetten vigyorgott. - Többiek? - Aha, legyen kemény, ne mutassa nekik, hogy sebezhető, mert akkor könnyen úgy járhat, mint Kevin. - Miért, mi történt vele? - Amikor a többiek elkezdték szekálni elsírta magát. - Mi baja? - Kényszeres. - Az mi? Grimble csodálkozva nézett rá. - Te nem olvastál utána a betegségednek? Blackberry a két nappal korábban kapott fénymásolatokra gondolt, amit attól az ismerős orvostól kapott, amelyik beutalta az elmegyógyintézetbe.

- Dehogynem. -És nem láttad a többit? A nyomozó nem tudta mit feleljen. - De, csak éppen nem érdekelt. - Aha - mondta Grimble fensőbbségtelj esen, aztán szánakozva folytatta. - A kényszeresek olyanok, mint te, csak nem pánikolnak. - Akkor mégsem olyanok. - Ne szólj bele! Szóval őkis görcsölnek, de ők folyamatosan. Mindenféle más dolgot csinálnak, hogy elkerüljék a traumát. - És javul mióta itt van? - Szerintem nem, de ő azt mondja igen. Talán ha Tobiasz nem szállt volna rá, akkor könnyebb lenne neki. - Tobiasz? Grimble arca elkomorult. - Egy fiatal majom!... Mániás! Ha olyanja van, teljesen bevadul. - Nem kap gyógyszereket? - Dehogynem, csak valahogy kijátssza a nővért. Az a cingár az, ott - mondta Grimble, és a tó melletti réten álldogálók csoportjára mutatott. Néhányan a fűben heverésztek, mások körülállták őket. Az egyik alak hevesen gesztikulálva magyarázott valamit, miközben rövid tarajszerűen felálló haja összevissza remegett. - Aki dumál? - Igen. - Nem tűnik veszélyesnek. - Alattomos dög, mindig akkor és ott szúr beléd, ahol a legkevésbé számítasz rá! - felelte a köpcös, és a hangjából kiérződött, hogy néhányszor már saját bőrén is megtapasztalhatta, amiről beszél. Ahogy a két férfi közeledett hozzájuk a csoport tagjai leplezetlenül bámulták Blackberryt. - Mondom, a legfontosabb, hogy ne sírd el magad - súgta neki Grimble, mielőtt hallótávolságon belül kerültek volna. A nyomozó alaposan megnézte magának a taréjos alakot, de továbbra sem érezte, hogy bármi tartanivalója lenne. A fickó harminc körül lehetett. Vékony volt, arányos izomzatú, apró kerek pocakkal. A vállai szélesek, a csípője keskeny. A hűvös ellenére atlétatrikót viselt, a karjait messzire eltartotta az oldalától, mintha csak hangsúlyozni szerette volna, hogy ki itt a főnök. Ostoba hajával, és fennhéjázó magatartásával dühös kakasra emlékeztette Blackberryt. - Á, Mr. Grimble! - szólalt meg a fiatal férfi, és felemelte a kezeit, mintha egy gömböt formálna a teste előtt. - Ez itt Tobiasz - mondta a köpcös, aztán a nyomozó felé fordult. - Ő Mr. Blackberry. Az ott Kevin - folytatta a bemutatást Grimble, és egy csapott vállú, hatalmas pocakú férfire mutatott, aki úgy állt a többiek között, mint egy terhes nő. A fickó, egy két lábon járó malacra emlékeztette a nyomozót. Az arcán mély ráncokban redőzött a húsos, laza bőr, az ajkai előrelógtak, mintha csak folyamatosan csókot osztana a világnak,

az orra szélesen terpeszkedett az arcán, vizenyős szemei fókuszálatlanul bámultak előre. Amikor bemutatták, a bamba szemekbe néhány pillanatra élet költözött, aztán máris visszatért a rá jellemző bágyadtság. - ő Laura - mondta Grimble egy hihetetlenül vékony lányra mutatva. - Hello! - szólalt meg kihívó mosollyal a csaj, és pajkosan felvonta a szemöldökét. - Hello! - felelte Blackberry, miközben tátott szájjal figyelte a csontvázsoványságú karokat. A nő alig lehetett harminc kiló. - Tudom, most azon jár a fejed, hogy egy ilyen gyönyörű csaj, mint én, mi a fenét keres ezen a helyen. Blackberrynek nem volt szüksége tanácsra. - Túlsúlyos vagyok - felelte a lány zavartan vihogva. A nő kóros soványsága ijesztően hatott a nyomozóra. - Anorexia nervosa - mondta Grimble közömbösen. - Anyád, hülye beszari! - fortyant fel a lány, és rámozdult a tömzsi férfira, mintha megpróbálná megtámadni. Grimble megijedt, ugrott egyet a tó felé, pedig a lány legfeljebb akkor tudott volna neki ártani, ha le van kötözve. - Na, most legyen nagy a pofád! - kiáltotta utána Laura, és bemutatott a köpcösnek. A csoport egy része kinevette Grimble félékségét. - Ne higgyen a látszatnak, nagyon vad! Egyszer még az ápolóknak is nekiment. Hárman alig tudták lefogni - súgta Blackberrynek, amikor összeszedte a bátorságát, és közelebb ment hozzájuk. - Aha - hagyta rá a nyomozó. - Ugyan már Grimble, mind tudjuk, hogy beszari vagy - szólalt meg Tobiasz, és egy mozdulattal félrelökte a köpcöst. A másik a testalkatából kifolyólag talán képes lett volna ellenállni, de inkább hagyta, hogy a vékonyabb férfi akarata érvényesüljön. - Na, és te, Mr. Blackberry, neked mi a bajod? - kérdezte a kakastaréjos, egy szemvillanással később, hogy a csoport minden tagja hallja, és rátámaszkodott a férfi. Erre mindenki rájuk nézett, és a nyomozó rögtön tudta, hogy itt az ideje helyretenni a dolgokat. - Az, hogy utálom, azokat a kis buzikat, akik azt hiszik nekik mindent lehet - felelte mosolyogva, és lelökte a válláról a másik karját. A döbbent csendben tisztán lehetett hallani Grimble fojtott röhögését. - Befogod a pofád! - kiáltotta Tobiasz sarkon fordulva, mire a tömzsi fickó arcáról azonnal lefagyott a vigyor. - Ejnye-ejnye, mi folyik itt? - kérdezte egy hirtelen felbukkant ápoló. - Csak nincs valami problémája Mr. Tobiasz? A megszólított hangosan megszívta az orrát, miközben a fejével olyan mozdulatot tett, mint a bokszolók, amikor ütés előtt megpróbálják megzavarni az ellenfelüket. - Dehogyis Mr. Mostyn - felelte, de közben a karjait még messzebbre tartotta az oldalától, amitől végképp úgy nézett ki, mint egy tollait borzoló kakas.

- Tudja ugye, hogy nagyon gyorsan visszakerülhet a szobájába? - Persze. - A séta kiváltság, könnyű megvonni. - Tudom, Mr. Mostyn. A beszélgetés egyre inkább egy börtönt juttatott Blackberry eszébe. Az ápoló maradt még egy kicsit, aztán a közelben lévő padhoz sétált, és leült. Tobiasz a nyomozó felé fordult, de az megelőzte. - Megvonhatják az udvari sétát? A vékony férfi nagyképűen elmosolyodott. - De még mennyire, újfiú! - Ti is mind a kísérleti programban vagytok? - Persze. - Akkor önként vállaltátok. - Ahogyan te is. - Akkor, ha ki akartok kerülni innen, csak annyit kell tennetek, hogy nem fizetitek a számlát. - Az enyémet az anyám állja - szólt közbe Kevin. Blackberry végigmérte a fickót, és legkevesebb hatvanévesnek saccolta. A malacképű férfinek hatalmas, húsos fülei voltak. Miközben beszélt, a szájából apró cseppekben fröcskölt a nyál. - Az enyémet az apám. A dokik azzal biztatják, hogy gyorsan javulok, pedig csak belém tömik a kaját, akkor is, ha nem akarom - mondta Laura, és megfeszítette a karját, amitől a pergamenszerű bőr alól kilátszó inak csak még félelmetesebbnek tűntek. - És te? - kérdezte Blackberry a vékony férfi felé fordulva. Tobiasz megvonta a vállát. - Én szeretek itt. - Tényleg? Grimble nem bírta tovább, és közbevágott. - A felesége fizeti, mint nekem. - Mondtam már, hogy fogd be a pofád! - szűrte a szavakat a fogai közt a férfi, miközben a szeme sarkából a padon ülő ápolót figyelte. Különben meg semmi közöd hozzá, hogy miért vagyok itt! Blackberry ráhagyta. - Nincs magánál véletlenül egy kis csokoládé? A férfi mellett álló nő egérszürke köpenyt viselt a derekán megkötve. Kerekded arcán kifeszült a bőr, mint azoknak, akik a közelmúltban híztak meg. - Nincs. - De kár! Az újjaknál mindig szokott lenni, egy kis csokoládé. - Ő Gizella. Skizofrén. Elég súlyos - szólt közbe Grimble. - Maga is lát dolgokat? A középkorú, bájos arcú nő vonásain rosszallás futott végig. - Csak én látom őket. Éppen ez a baj. - Nem értem. - Persze, hogy nem érti. Maga is éppúgy a hatalmában van, mint mindenki más. A Lény nem engedheti meg magának, hogy mások is

tudjanak a titkáról. Én szerencsétlen lélek is csak azért vagyok életben, mert még mindig nem merte elkövetni a legnagyobb bűnt, ami ebben az univerzumban létezik. - Éspedig? - kérdezte Blackberry meglepve. A bájos arcú nő úgy mérte végig a nyomozót, ahogyan a szerencsétlen tudatlanokat szokták, akik önként hajtják a fejüket a bakó bárdja alá. - Természetesen a halhatatlan lélek elpusztításáról beszélek. - Ki ez a lény? - A világ teremtője. - Isten? - Maga napnak hívja, de én tudom, hogy mi az igazi énje, és ezért mindenáron arra törekszik, hogy engem elpusztítson. Blackberry segélykérő pillantást vetett Grimblere. - Azt hiszi, hogy a napból kijövő sugarak mind egy ember fejében végződnek, és azzal irányítja őket. Ő az egyetlen, aki látja, hogy mi folyik ebben a világban, ezért képes lenne leleplezni a Lényt, ha mi emberek hinnénk neki. A Lény persze megpróbálja elpusztítani őt, és ezért minden este marcangolja a lelkét - magyarázta a nyomozó szobatársa. - Marcangolja? - Ő használ ilyen szavakat. Mióta itt van, megtanult németül, pedig előtte sosem beszélte a nyelvet. - Látja milyen könnyen felfedezhető az ő akarata ezen az emberen - szólalt meg Gizella. - Lám, amikor kimondja az igazságot, akkor képes úgy beszélni róla, mintha az hazugság lenne. - Ha olyan nagyon marcangolja magát az a Lény, akkor miért hízott tíz kilót mióta itt van? - kérdezte a megbántódott Grimble. - Ugyan, csak nem hiszi, hogy ilyen szörnyű kínok közepette képes lennék ennyi ételt magamhoz venni. Ez az ő galád munkájának eredménye. Mindig, amikor ráállok a mérlegre belém telepszik a karján keresztül, és tol lefelé. Így akarja elhitetni az orvosokkal, hogy hazugság az, amit beszélek. Blackberry álmélkodva hallgatta a logikátlan logikát. - Nem semmi! - mondta álmélkodva. - Egyébként csendes, csak esténként nem lehet bírni vele, amikor a Lény arra kényszeríti - nyomta meg az utolsó előtti szót a köpcös. -Arra?? Grimble kajánul elmosolyodott. - Hát tudja! - mondta a férfi, és az ujjaival szexuális aktus mozdulatait imitálta. - Pfuj micsoda rettenetes rágalom, egy szavát se higgye! Én szüntelen ellenállok, csak is erőszakkal vehet rajtam erőt! - Aha - jegyezte meg Blackberry, és úgy döntött mára éppen eleget hallott. Elfordult a csoporttól, és a betegek helyett az udvart vette szemügyre. Az elmegyógyintézethez tartozó épületek félkör alakban vették körül az udvar közepén álló tavat. A víz másik oldalán néhány robosztus ház állt, amelyeket a többivel ellentétben még egy kerítés vett körül. A két méternél is magasabb acélháló tetején V alakban szétálló szögesdrót tette

lehetetlenné az átmászást. A sarkokban őrtornyok emelkedtek, a magaslesek tetején fegyveresek álltak. - Az meg mi a fene? - A hullaház! - felelte mély meggyőződéssel Kevin. Blackberry nagyot nézett. -Mi? A többiek ahelyett, hogy válaszoltak volna, csak nagy beleéléssel bólogattak. A nyomozó Laurára nézett, aki még a leginkább racionálisnak tűnt neki a betegek közül, mire a lány szégyenlősen elmosolyodott, de látszott rajta, hogy továbbra is egyetért a többiekkel. - Odaviszik az öngyilkosokat - szólalt meg Tobiasz, és Blackberry most először látta rajta, hogy tart valamitől. - Azt mondják nagyon kemény hely. Én el is hiszem. - De minek a szögesdrót, meg az őrök? Csak nem attól tartanak, hogy a hullák megszöknek? - próbált jópofáskodni Blackberry. - Hát éppen ez az! Egy csomószor láttuk már, hogy hozzák kifelé a letakart tepsiket. Biztos vagyok benne, hogy ott is kísérleteznek valamivel - szólalt meg Kevin, és disznó szájából, egy újabb kövér nyálcsepp fröccsent a földre. - De ha már halottak, akkor minek kellenek a fegyveres őrök? - Lehet, hogy néhányan így akarnak megszökni!. - Mármint, hogy megölik magukat? - kérdezte értetlenkedve Blackberry. - Aha! - felelte egy nemrég csatlakozott mitugrász alak. A férfi tekintete úgy csillogott, mint a vadászkutyának, ha visszahozta a zsákmányt, és tudja, hogy a gazda dicsérete következik. - Szerintem ez nem jó ötlet - mondta óvatosan a nyomozó, de máris megbánta. A kölyökképű fickó arca rettenetesen elszomorodott, és könnyek csillogtak a szemében. Blackberry megszánta. - Persze lehet, hogy néhányan megpróbálták - szólalt meg újra, mire a férfi arca felderült, és egy pillanattal később máris fülig ért a szája. - ő Jacobo. Még az orvosok sem tudják pontosan, hogy mi baja van. Egyszer bőg, máskor meg olyan boldog, hogy még az ápolók is irigylik. - Mániás depresszió - vágta rá a nyomozó. - Az nekem van! - szólt közbe Tobiasz, mintha féltené a kiváltságait. - Jacobo nem depressziós, csak szomorú. Olyan, mintha megrekedt volna a fejlődésben, de vannak értékei, amik sokkal jobbak, mint egy átlag felnőttnek. Blackberry a fiatal férfire nézett, aki úgy figyelte őt, mintha egy földre szállt istent látna. - Ilyenkor mindent megcsinál - szólalt meg újra Tobiasz, azzal felkapott egy követ a földről, és a tóba dobta. - Hozd vissza! - mondta a kölyöknek. Jacobo gondolkodás nélkül rohant a kavics után, és hatalmas fröcsköléssel belevetette magát a vízbe. A padon ülő ápolók felpattantak. - Melyik szemétláda küldte be már megint?! - zihálta Paul, ahogy az izgatottan lubickoló kölyköt figyelte a partról.

- Senki, egyszer csak rájött az öt perc, és már rohant is - felelte mindenkit megelőzve Tobiasz. - Hiába hazudozik nekem Mr. Cambell, tudom, hogy maga volt! - kiáltotta Mostyn, és az ujjával megfenyegette a férfit. - Ugyan, mondtam már, hogy magától ment bele! - felelte Tobiasz, és legyintett. Jacobo időközben talált egy követ a tó fenekén, és hangosan kurjongatva rohant kifelé a vízből. A partra érve könnyűszerrel elkerülte a nagytestű ápolókat, akik az iszapon csúszkálva próbálták elkapni, és egyenesen Blackberryhez rohant. A követ a férfi kezébe nyomta, és csillogó szemekkel nézett a nyomozóra. - Szóval maga volt az a vicces fiú! - mondta Paul neheztelve, és mackós járásával a férfi felé indult. - Egy frászt, még sose láttam ezt a fickót, azt se tudom kicsoda! - védekezett Blackberry, mire Jacobo arcáról lehervadt a vigyor. - Nézzék már meg, hát ki tudna bántani egy ilyen embert? Az ápoló megállt a kezét széttárva tartó nyomozó mellett, és tanácstalanul nézett körül. - Na jó, ahogy akarják. Vége a szabadfoglalkozásnak, mindenki menjen a szobájába! - hozott ítéletet, és a többi fehérköpenyes segítségével befelé terelték a betegeket. - Jól van, ügyes voltál! - mondta Blackberry a tétován tébláboló Jacobónak, akinek szemlátomást fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. - Most menj a helyedre! - adta ki a parancsot, mintha csak egy kutyával beszélne, és meglepve látta, hogy a cingár alak habozás nélkül teljesíti a kívánságát. A fekete ápoló rosszallóan figyelte a nyomozót, de amikor az ránézett nem mondott semmit. - Mondja csak Paul, mi a fene az ott? - kérdezte Blackberry a szögesdrótkerítéssel körülvett épület felé mutatva. - Hogy mi? - kérdezett vissza az ápoló, aztán a társaira nézett, és gúnyosan elvigyorodott. - Hát a hullaház, mi más is lehetne - felelte rövid hallgatás után, és a többiekkel együtt röhögni kezdett. Blackberry a gyógyszerek és kedélyjavítók ellenére hatalmas vágyat érzett rá, hogy szétcsapja az idétlenül vigyorgó férfi képét. V. - Na milyen? Blackberry sose látta még ilyen kívánatosnak Christine-t. A parkban ültek, a délutáni látogatási időt töltötték. A lány halványzöld kosztümének kivágásából kidagadtak a gömbölyű formák. Ahogy hosszú lábait keresztberakta egymáson, csontjának egyenes vonalát szívként ölelte körül a formás izom. A titkárnő parfümének izgató illatát még méterekről is érezni lehetett. - Mégis mit gondolsz? Ezek itt vagdalt húst csinálnak az emberből, ha

nem tetszik nekik valami - felelte kedvetlenül. - Nem úgy, a ruhát kérdeztem! - bosszankodott a lány. A nyomozó nagyot nézett, aztán rájött, hogy a titkárnő számára a saját megjelenése mellett az ő problémái valóban csekélységnek tekinthetők. - Valami őrületes vagy baby! Az embernek rögtön az jut eszébe. - Akkor nem sajnálod a pénzt? Blackberry rögtön tudta, hogy baj van. - Mennyibe került? - Alig több mint egy százas. - Száz dollár? - Pontosabban kettő. A nyomozó rájött, hogy jobban jár, ha nem feszegeti tovább a témát. - Eltetted a számlát? Christine szemei egy pillanatra fennakadtak, mintha keményen gondolkodott volna. - Asszem. - Pedig a képlet egyszerű édes. Ha van számla Miss Colyen fizet, ha nincs, akkor te. A titkárnő bosszúsan nézett a férfire. - Fogalmad sincs milyen nehéz mindezt így összehozni! Amikor az ember ennyire koncentrál, nincs ideje olyan hülyeségekkel foglalkozni, mint a számla! Blackberry ejtette a témát. - Szóval tudod mi a dolgod? A lány láthatóan megkönnyebbült. - Persze, bemegyek ehhez a Stonefingerhez, és érdeklődök az állapotod felől. Ha a fickó érdeklődik hagyom, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A nyomozó még egyszer végignézett a lányon, aztán mély meggyőződéssel megszólalt. - Ha nem buznyák, érdeklődni fog. - Komolyan úgy gondolod, hogy csini vagyok? - kérdezte Christine elérzékenyülve. - Bombázó vagy baby! Igazi nehézbombázó! - mondta gyorsan Blackberry, aztán sietve témát váltott. - Megtudtál valamit a Scheinbergszindrómáról? - Semmi újat, csak amit eddig is hallottál. Ez Scheinberg a Wilson-kórral végzett kísérleteket. Megállapította, hogy fellépnek pszicholapat..., pszicholapto..., pszichopatológia tünetek a lefolyás valamelyik fázisában - küzdött meg a szóval a nő, aztán büszkén nézett a férfire, mint aki dicséretet vár. Blackberry sietett eleget tenni a ki nem mondott vágynak. - Hű, ezt aztán jól megtanultad szivi! - Gondoltam hátha hasznos lesz. - Aha, szóval beszéltél Perezzel? - Ja - mondta bosszúsan a lány, és látszott rajta mennyire dühös, amiért a férfi annyiban hagyta a dicséretet.

- Na és mit mondott? - Hát, hogy a kerítéssel körülvett rész csakis a börtön lehet. - Börtön? - Nem igazi, hanem tudod olyan, ahol azokat a fickókat tartják, akik elkövettek valamit odakint, és kényszergyógykezelésre ítélik őket. - A kamuhülyék? - Asszem ő is ezt mondta, de már akkor sem értettem. - Az ilyenek a bíróság előtt eljátsszák, hogy nem beszámíthatóak, és így nem lehet elítélni őket. Persze vannak közöttük igazi buggyantak is, de a többség csak a börtönt akarja megúszni. -Miért ez jobb? - Azt nem tudom, hogy odaát mi folyik, de ez a részleg a börtönhöz képest olyan, mint egy szanatórium. - Akkor mit panaszkodsz? - Mondom a börtönhöz képest. Az utcán nem döfnek beléd tűt, és nem altatnak el fél napra, mert a melletted álló pasas elkezd ordibálni. A lány elvigyorodott. - Szóval kaptál egyet a seggedbe? - Nem úgy ahogy gondolod! - Hát persze! - mondta Christine, és nagylelkűen legyintett. - Elmész te a...! - kezdett bele Blackberry, aztán rájött, hogy a titkárnője csak húzza, és félbehagyta a mondatot. - Mit mondott még Perez? - Hogy van itt egy nagymenő, valami Charlie Flynn. Tizenöt éve kezelik, és legalább ennyi még hátra van neki. - Charlie Flynn? Aki a kilencvenes évek végén a fél New York-i alvilágot a kezében tartotta? - Perez is ezt mondta. A lényeg, hogy azóta néhány régi embere is bevonult a diliházba, és most együtt ülnek. - Ennyi? - Miért, nem elég? - Hát, ebben a szakmában épp elég elmebeteggel találkozik az ember odakint, szóval nem túl meglepő, ha végül néhányan a megfelelő helyre kerülnek. - Perez azt mondta, hogy ez a Flynn még mindig aktív. Persze már nem csinálja olyan nagyban, mint régen, de azért még mindig megvannak a maga üzletei. Szerinte ott kellene kezdened a kutatást. - Rendben, majd megpróbálom. Jutottál valamire az öngyilkosságokkal? A lány arca felderült, mint akinek régóta motoszkál valami a fejében, de csak most jött rá, hogy mi az. - Ja, akadt pár furcsa eset. Évek óta rendre akad néhány pasi, aki akkor öli meg magát, amikor már csak néhány napja lenne a szabadulásig. - Pont akkor? Itt nem szabadulnak olyan egyszerűen az emberek. - Hát ez az. Ahhoz, hogy kiengedjenek, az orvosi konzílium - küzdött meg a szóval a lány - együttes véleménye kell, hogy meggyógyultál. Szóval ilyenkor azt mondják, hogy alkalmas vagy új életet kezdeni. - Erre néhány pasi, amikor meggyógyult, fogja magát, és öngyilkos lesz... Nem túl valószínű.

- Másnak is ez volt a véleménye, de amikor kivizsgálták az eseteket, mindent rendben találtak..., mármint tényleg ők tették el magukat láb alól... Blackberry előre hajolt, és szájon csókolta a lányt. Christine néhány pillanatig ellenállás nélkül tűrt, aztán ahogy a meglepetés elmúlt vadul átdugta a nyelvét a férfi szájába. - Mi volt ez? - kérdezte a lány csillogó szemekkel, amikor elszakadtak egymástól. - Az a szemét Paul pont itt jött mögötted, nem tudtalak másként figyelmeztetni. A titkárnő arca szemvillanás alatt elkomorult, de a nyomozó csak késve vette észre magát. - Hé, baby, azért még nagyon jó volt! - Hát persze! - felelte sértődötten a lány, azzal felállt a padról, és sietős léptekkel a főépület felé indult. VI. - Múltkor nem mondtam neked teljesen igazat. Blackberry kétkedve nézte a hatalmas, lázban égő szemekkel némán könyörgő, csont sovány lányt. - Mivel kapcsolatban? - Amikor a hullaházról kérdezted a többieket. - Tényleg? A lány hallgatott, és egy kicsit közelebb húzódott a férfihez. A tó partján álltak a nádastól nem messze. Laura csak egy lenge ruhát viselt, ami törékeny testéből alig takart valamit. A nő fiús mellének hidegtől összehúzódott bimbója szinte átdöfte a vékony anyagot. Jacobo tízméternyire tőlük guggolt a parttól nem messze, és őket figyelte. Blackberrynek megint egy várakozó vadászkutyát juttatott az eszébe, ami a nyugodt külső alatt pattanásig feszült idegekkel várakozik. - Szerettem volna bocsánatot kérni! - mondta a lány, és megérintette a férfi kezét. A nyomozó meglepve figyelte a nőt, és most jött rá, hogy, amit eddig a láz csillogásának vélt, az valójában a nehezen fékezhető vágy kisugárzása. Megsajnálta a lányt, és elhúzta a kezét. Nem érezte volna tisztességesnek, hogyha egy beteg ember érzelmeivel játszik. Laura a szemébe nézett, egy pillanatig kétségbeesetten bámulta, aztán erőszakkal magához húzta a férfi tenyerét. - Láttam a feleségedet - mondta, enyhe szemrehányással a hangjában. - Gyönyörű nő. Mellette biztosan nem kívánsz meg egy olyat, mint én vagyok. Laura lehajtotta a fejét, és a cipője orrát bámulta. Ahogy az előrebukó haj szétvált a lány tarkóján, a férfi rálátott az inas, csontos nyakra. - Ugyan, te nagyon szép vagy a magad módján! - De te mégis arra a hájas tehénre buksz! - vádolta meg Laura. - Végül is a feleségem, azért ez érthető, nem?

- És ha ő nem lenne? A nyomozó kezdte sejteni, hogy mire megy ki a játék. - Úgy érted, ha nem lennék házas? - Igen. - Hogy közted és köztem...? Laura felnézett. - Pontosan úgy! - Hát, ha egyedülálló lennék, kapva kapnék az alkalmon, abban biztos lehetsz! - mondta Blackberry nem túl lelkesen, de a lány szemlátomást ebből semmit sem vett észre. - Tudtam! - mondta csillogó szemmel. - De te túl jó vagy hozzá, hogy megcsald a feleséged! A nyomozónak könnyű szívvel csapott le a felkínált kiútra. - Az nem lenne tisztességes, ugye megérted? Laura arca egy pillanatra elkomorult, aztán szorosan hozzábújt a férfihoz, és megölelte. - Igazad van, te nem vagy olyan. Blackberry neszezést hallott a háta mögül. Hátrafordult, és Jacobót látta alig ötlépésnyire idegesen fészkelődni a fűben. A kölyökképű férfin látszott, hogy mennyire nem tetszik neki, amit a lány művel. Féltékeny lenne?De kire?Laurára vagy rám?- gondolkodott Blackberry, miközben az elmebeteg arcát fürkészte. Laura észrevette, hogy a másik figyelme lankad, és követte a pillantását. - Fújj Jacobo! - szólt rá a lány a férfire, mire az néhány lépést hátrált. - Ki akar sajátítani magának. - Kit? Mármint téged, vagy engem? Laura szégyenlősen mosolygott. - Sajnálom drágám, de nem te vagy itt az egyetlen férfi, aki észrevett! - mondta a lány, és kihívóan mosolygott Blackberryre. Jacobo nem bírta tovább, és közelebb ment a párhoz. A nyomozó a nyakát tette volna rá, hogy halk morgást hall a férfi irányából. - Egyébként nagyon édes. Mindenhová követ, de megnyugodhatsz, nem tesz semmit, csak távolról figyel azokkal a nagy bús szemeivel - kacérkodott tovább Laura, és átkarolta Blackberry nyakát. - Mit is mondtál az előbb a hullaházról? - kérdezte gyorsan a nyomozó, és kibontakozott az ölelésből. A lány csalódottan figyelte egy ideig mielőtt válaszolt volna. - Hogy nem mondtam igazat. Az igazából nem is a hullaház. - Honnan tudod? - Mert a hullaház abban az épületben van, az alagsorban - mondta Laura, és egy kupolás, kápolnaszerű házra mutatott, ami a tó szélén, a többitől jól elkülönülve állt. - Akkor? - Az egy kísérleti telep. - Egy mi? - Egy kísérleti telep - felelte a lány mély meggyőződéssel. Blackberry kezdett rájönni, hogy nem véletlenül hívják elmegyógyintézetnek ezt a helyet.

- Azt hittem mi vagyunk a kísérleti csoport. - Hát az egyik fele. - És ott mit csinálnak? Titkos agyátültetéseket? - Fogalmam sincs, de lehet. - Aha, és miből gondolod, hogy ott folynak az igazi kísérletek? - Hát csak nézd meg! Rácsok, szögesdrót, őrök. Mind arra vigyáznak, hogy senki se mehessen be. - Vagy, hogy senki se jöhessen ki. A lány hanyagul megvonta a vállát. - így is lehet fogalmazni. Szóval a lényeg, hogy akik odabent vannak, azoknak annyi. Mindenféle rettenetes dolgot művelnek velük, aztán kiveszik az agyukat, szeletekre vágják, és megnézik, hogy mi történt. - Hát, ez elég érdekes feltételezés. Laura bosszúsan a férfi karjára csapott. - Ez nem feltételezés, ez tény! Blackberry gyorsan ráhagyta. - Persze, sajnálom! - mondta, de a lány nem érte be ennyivel. - Én itt kiadom neked a legféltettebb titkaimat, te meg azt hiszed, valami elmebajos ribanc vagyok, aki hülyeségeket talál ki? - Nem értem miért mondod ezt? - Ugyan már! - dühöngött a nő, aztán hirtelen felemelte az ujját, és megfenyegette vele a férfit. - Nehogy azt hidd, hogy kihasználhatsz, mert érzek irántad valamit! Nagyon is kemény lány vagyok, ha kell, félre tudom tenni szerelmemet, és higgadt maradok! Blackberry alig tudta követni az eseményeket. Ilyen viharos kapcsolata még sosem volt. Laura alig néhány perc alatt elintézte mindazt, ami más pároknak legalább néhány napig eltart. - Remek, akkor azt is tudnod kell, hogy hiszek neked - szólalt meg a férfi, amikor végre magához tért a meglepetéstől. A lány megenyhült. - Szóval akkor minden rendben közöttünk? A nyomozó úgy érezte végképp elveszett a felgyorsult érzelmek között. - Hát..., igen - nyögte, és elképzelni sem tudta, hogy most mi következik. - Akkor jó! Most mennem kell, majd találkozunk édes! - mondta Laura, azzal búcsúcsókot dobott Blackberry felé. A férfi néhány pillanatig dermedten bámult utána, aztán tanácstalanul Jacobo felé fordult. A gyerekarcú beteg csalódottan nézett vissza rá, aztán a lányt figyelte, végül megint a nyomozót, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. - Már majdnem negyven. A nyomozó a hang irányába fordult. Steve Grimble állt mellette. - Laura? - Dehogyis, Jacobo. Blackberry a tanácstalan fickóra nézett, és képtelen volt elhinni, amit hallott. A beteg alig látszott többnek húsznál. - Az lehetetlen! - Van valami szervi betegsége, ami miatt lassabban öregszik

- Micsoda? - Mondom, lassabban öregszik. - De hát ez minden öregember vágya! Csak rá kell jönni, hogy csinálja! - Valami mirigy nincs rendbe nála. Időben meg fog halni, csak éppen nem nő fel. Mármint testileg. - Hogyhogy őt is bevették a programba? - Nem tudom, már akkor is itt volt, amikor én megérkeztem. - Az mikor volt? Grimble elfordította a fejét. - Elég régen. Blackberry intett Jacobónak, de a férfi nem ment közelebb. Tanácstalanul a mellette állóra nézett, de az látszólag nem vett róla tudomást. A nyomozó megrángatta a szobatársa karján a ruhát, mire az bosszankodva felé fordult. - Mi van? - Ennek mi baja? - kérdezte Jacobóra mutatva. - Az, ami mindenkinek... Féltékeny rád Laura miatt. - Nocsak! Grimble nagyot sóhajtott, mint akinek súlyos gond nyomja a lelkét. - Az a kis ribanc mindenkihez hozzádörgöli magát! - Mit zavar az téged, van feleséged? A másik megint félrenézett, és zavartan gyürkézte a fürdőköpenye övét. Blackberrynek lassan derengni kezdett az igazság. - Nem a feleséged fizeti a számládat, igaz? Grimble úgy szuszogott, mintha most mászott volna fel a tizedik emeletre. - Az a szemét ribanc! - fakadt ki a férfi, aztán hátra sem nézve a tó felé indult. A nyomozónak úgy tűnt mintha sírás rázná a vállát. Tanácstalanul Jacobóra nézett, de az még mindig nem tudott napirendre térni a saját problémája felett, és az ápolókkal kacérkodó Laurát figyelte. Blackberry rövid gondolkodást követően a szobatársa után indult. - Hé, nyugi cimbora, nem te vagy az egyetlen ezen a bolygón, akit otthagyott a felesége! - mondta, amikor beérte a vízparton zokogó férfit. - Tegyél úgy, mintha beszélgetnénk! - fröcsögte a könnyeivel küszködő Grimble. - De hát éppen azt próbálom. Jó lenne, ha te meg úgy tennél, mintha válaszolnál, és akkor egyikünknek sem kellene tettetnie magát. - Rendben - felelte a beteg, de ennél többet nem tudott kinyögni anynyira sírt. Blackberry segíteni szeretett volna, de úgy érezte magát, mint egy elefánt a porcelánboltban. Mióta eljött a rendőrségtől hozzászokott, hogy egy-két pofonnal gyors eredményeket érhet el, de most megilletődve tapasztalta, hogy a legtöbben körülötte már az ütések előtt sírva fakadnak. - Figyelj, mi történt az asszonnyal? Annyira nem lehetett szörnyű. - Amikor rájött, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, itt hagyott - zokogta vigasztalhatatlanul Grimble. - Annyira szerettem őt, ő meg eldo-

bott, mint egy rongyot! - Nyugalom, biztosan szeret még téged, és ha meggyógyulsz, visszafogad magához. A férfi sírása csendesedett. - Gondolod? - Biztos vagyok benne. Hiszen azért ment hozzád, mert szeretett téged. Grimble könnyei lassan elapadtak. - Ez igaz, nagyon boldogok voltunk együtt. - Na látod! - mondta megkönnyebbülve a nyomozó. - Most már nincs más dolgod, minthogy arra koncentrálj, hogy minél hamarabb meggyógyulj! A köpcös arcán széles vigyor terült szét, amitől Blackberryt egy rókára emlékeztette. - Ha meggyógyulok biztos, hogy visszajön hozzám! Már csak meg kell gyógyulnom, és akkor ez a ribanc Laura meglátja, hogy képes vagyok nélküle is élni! - mondta diadalittas mosollyal a férfi, és kitörölte az utolsó könnycseppeket a szeméből. A nyomozó úgy vélte, Grimble csak bosszút akar állni az anorexiás lányon, és már annyival is beéri, ha gondolatban sikerrel jár. - Nagyon hálás vagyok neked! - mondta a férfi, és olyan szemeket meresztett Blackberryre, mint az első napon Jacobo. A nyomozó lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználta az alkalmat. - Akkor igazán elmondhatnád nekem, hogy mit tudsz a hullaházról. Grimble néhány másodpercig csak szaporán pislogott, mint egy hatalmas béka. - Ki mártott be? - kérdezte végül. - Az maradjon az én titkom, megvannak a forrásaim - felelte a nyomozó titokzatoskodva. A köpcös néhány pillanatig még szaporábban pislogott, aztán körbenézett, mintha attól tartana, hogy kihallgathatják őket. - Én már elég régóta itt vagyok - mondta, és szipogott egy kicsit, aztán várakozásteljesen Blackberryre nézett. - Tudom, azért is adok a te véleményedre - ment bele a játékba a férfi. Grimble alig észrevehetően bólintott, mintha csak nyugtázná a burkolt hízelgését. - Sokszor nem tudok aludni, olyankor csak forgolódok az ágyban, vagy az ablakhoz megyek és bámulok... - mondta a férfi, és a szemöldökét vonogatta, mintha valami nagyon is fontosat közölt volna a másikkal. - Na, és akkor láttam. - Mit? - Hát nem mondta el? - Kicsoda? Grimble közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta. - Az informátorod. Blackberry észbekapott. - A te szádból akarom hallani, csak akkor hiszem el. A köpcös arcán elégedett rókavigyor terült szét.

- Nagyon jó vagy, nagyon jó! Mindig is láttam rajtad, hogy nagyon jó vagy! - mondta egyre hangosabban, és látszott rajta, hogy alig tud úrrá lenni az izgalmán. Miközben egyre csak ismételgette a szavakat, egyre gyorsabban ugrált egyhelyben. - Mondd el mit láttál! - Jó, elmondom! - felelte Grimble olyan lelkesen, hogy a nyál kifröcscsent a szájából. - Láttam, hogy a hullákat beviszik a hullaházba! Egymás után egyre csak hordták őket befelé, nagy tepsikben, mint a filmeken! A nyomozóban hirtelen minden összekeveredett. A mexikói rendőrtől tudta, hogy a rácsokkal körülvett épület egy börtön, csak épp azt nem értette, hogy akkor minek vitték be oda a holttesteket. - Biztos, hogy halottak voltak? - Igen! Onnan hozták őket! - felelte Grimble ugyanolyan lelkesen, mint eddig, és a kupolás tetejű hullaházra mutatott. - Narancssárga volt a tepsi, mindenre emlékszem! - tette hozzá habzó szájjal. Blackberry most már mindent értett. Éjszaka, a hold fényénél az emberek csak legritkább esetben látnak színeket, többnyire fekete-fehérben érzékelik a világot. Biztos volt benne, hogy Grimble egyik skizofréniás rohamában álmodta az egészet. - Vigyázz! - mondta a férfi, és miközben az arca megnyúlt a koncentrálástól, a szemével a nyomozó háta mögötti terület felé intett. Blackberry lehajolt a lába előtt fekvő kavicsért, és Pault látta az ösvényen közeledni. A fekete bőrű ápoló ráérősen sétált feléjük, a karján Laurával. A nő kihívó pillantást vetett a két férfire, és szélesen vigyorgott. - Rohadt kurva! - dühöngött Grimble magáról elfeledkezve. - Gondolj a feleségedre! - Mocskos szemét kurva! - morogta tovább a köpcös, és elrohant. Laurával madarat lehetett volna fogatni. Hosszan bámult a menekülő férfi után, s közben nekidörgölőzött a nagydarab ápolónak. Blackberry elfordította róluk a tekintetét, és a vízen túli épületet nézte. A közel százméteres távolság, a növényzet és a túloldalra ültetett terebélyes bokrok ellenére is tudta, hogy a drótkerítésen túl emberek vannak az udvaron. Becsukta a szemét, és hallotta az elmosódott hangokat, egy kosárlabda pattanásait a betonon, a szurkolók kiáltásait. - Nem baj, ha odamegyek? Blackberry megfordult. Kevin bő tízméternyire állt tőle a part füves részén. Malac arca aggodalmas ráncokba futott össze. - Egy fenét, gyere csak! A férfi vonásai kisimultak, ahogy hatalmas pocakját maga előtt billegetve letotyogott a lejtőn. - Én is szoktam csinálni. - Mit? - Hát, hogy csak állok itt a parton, és hallgatom a víz csobogását. - Tényleg megnyugtató. - Igen, és olyankor mindig a lányomra gondolok. - Van egy lánya? - Igen, nagyon szép gyerek.

Blackberry túl sok furcsaságot hallott ma, és ezt az utolsót már nem hitte el. Kevin néhány pillanatig hallgatott, aztán újra megszólalt. - Szőke haja van - mondta, és félrefordított fejjel Blackberryre nézett, aki úgy érezte kénytelen felelni. - A szőke az jó. A pocakos fickó megnyugodni látszott. - Igen..., és zöld szemei vannak. - Zöldek? Kevin elbizonytalanodott. - Olyan zöldesek. A nyomozó rájött, hogy a beteg csak arra használja, hogy legyen aki meghallgassa. - A zöld az nagyon jó. Fogadok, hogy a férfiak csak úgy bomlanak érte! - Igen bomlanak..., de az én kis Lucie-m nem törődik velük. Nem engedi magához azokat a zsiványokat, csak hagyja, hogy epedezzenek utána. - Szokott látogatni? Kevin arca elkomorult. - Nem - felelte zavartan. Blackberry megpróbált segíteni a másiknak. - De régen jött, ugye? - Igen, régen sokat volt itt. De a besúgó elmondta dr. Stonefingernek, és többet nem jött. - A besúgó? - Az, a rohadék! - felelte Kevin, és puha, húsos öklével a levegőbe bokszolt. - Kihallgatta, hogy miről beszélünk, és elmondta. Utána Lucie nem jöhetett többé, az orvosok megtiltották neki, hogy meglátogasson. - Ki ez a besúgó? - Hát Tobiasz! - vágta rá a pocakos férfi, és sarkon pördülve a cingár férfi felé mutatott. A mozdulat túl gyorsra sikeredett az esetlen testhez képest, Kevin megcsúszott a sáros füvön, és a seggére huppant. Blackberry még soha senkit nem látott ilyen tehetetlenül esni. Az ütközésbe az egész ember beleremegett, és ahogy megjött a szava fájdalmasan felüvöltött. Alig telt bele néhány pillanat, máris ápolókkal és betegektől volt hangos a vízpart. A meglepett Blackberry távolabb sodródott a rémülten üvöltő Kevintől. - Lehet, hogy eltört az ülőgumója! - hallotta a nyomozó Mostyn hangját. - Emeljük fel, és vigyük a part tetejére! Tűnjenek el az útból! A betegek szétszéledtek, három fehérköpenyes erőlködve cipelte felfelé a karjukban letolt gatyával, félájultan csüngő Kevint. A férfi az ijedtségtől összerondította magát. - Szóval te ilyen fickó vagy? Mindig megvered a gyengébbeket. - kérdezte Tobiasz kihívóan, hogy mindenki odafigyeljen rá. A sovány férfi az első napi összezördülésük óta kerülte Blackberryt. - Én úgy láttam attól ijedt meg, hogy megpróbáltad megdobni azzal a kővel a kezedben - hazudta szemrebbenés nélkül a nyomozó, és a Tobiasz kezében lévő lapos kavicsra mutatott.

A férfi rájött, hogy becsapták, és elfutotta a düh. - Te szemét! A nyomozó kivárt, majd amikor a betegben elpattant a húr, és nekiugrott, villámgyorsan félrelépett az útjából. Senki sem vette észre a finom bokamozdulatot, amivel összeakasztotta a mellette elszáguldó lábát. Tobiasz elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre a tóba esett. A körülötte állók némelyike őrjöngve üvölteni kezdett, és az öklét rázva biztatta a küzdő feleket. Mások sikoltozva menekültek, míg akadtak olyanok is, akik rémületükben megdermedtek, vagy lefeküdtek a fűre. Blackberry hátrált néhány lépést, hogy kellő távolságba kerüljön a csuromvíz támadótól, és a szemével máris az ápolókat kereste. Paul és egy másik fehérköpenyes jelent meg a part tetején, és rohanvást indultak lefelé. Amikor a nyomozó biztos volt benne, hogy Tobiasznak nem lesz ideje újabb támadásra leguggolt, és tarkóra tette a kezét. A fehérköpenyesek a cingár fickót kihalászták a tóból, a túlságosan lelkes betegeket pedig néhány szúrós pillantással megfegyelmezték. - Miért van az, hogy az első pillanattól fogva tudtam, hogy magával még valami baj lesz? - kérdezte Paul, amikor megállt a földön guggoló nyomozó előtt. - Velem? Mi baj van velem? - kérdezte csodálkozva Blackberry, miután felegyenesedett. - Még csak két napja van itt, de ez már a második balhé az udvaron, és a maga keze vastagon benne volt mind a kettőben. Csak óvatosan Mr. Blackberry, nehogy megsértse az íratlan szabályokat! - Ígérem óvatos leszek! Paul alaposan végigmérte. - Akkor minden rendben lesz Mr. Blackberry! Csak tartsa távol magát a bajtól! A nyomozó biccentett, mire az ápoló faképnél hagyta. Ahogy a műsor véget ért, a betegek lassan szétszéledtek. Jacobo a parton térdelt, és a nyomokat nézegette, mintha csak olvasna belőlük. Blackberry odasétált mellé. - Találtál valamit? - szólalt meg, amikor a férfi abbahagyta a vizsgálódást. - Beleesett... a vízbe! A gyerekember hangja a macska nyávogására emlékeztette a nyomozót, és csak nehezen értette meg a szavakat. Miközben hallgatta, olyan érzése támadt, mintha a férfinek hiányozna egy hangképző szerve. - Tudom, láttam. - A másik... beleesett... a vízbe. Jacobo zavartnak tűnt. - Milyen másik? - A szagos. - Valaki más is beleesett a tóba? Jacobo lelkesen bólogatott. - Megijesztette... a halakat. Blackberry rájött, hogy a férfi mindig megáll egy pillanatra a beszédben, ha névelőt kell használnia. Mintha csak homokszem került volna

ilyenkor a gépezetbe, de minden nehézség ellenére nagyon figyelt rá, hogy egyet se hagyjon ki. - Ki tanított meg beszélni? Jacobo féloldalt fordította a fejét, aztán mintha csak egy légy zavarná. - Anya - mondta végül szokatlanul tisztán. Blackberry látta rajta, hogy vár valamire. - Nagyon ügyes vagy! Jacobo arca megtelt hálával. - Szeretlek! - mondta, és hatalmas csillogó szemekkel nézte a nyomozót. Blackberry akaratlanul is tett egy lépést hátra, de Jacobo nem mozdult. - Ki esett még bele a vízbe? - A szagos! - felelte a beteg lelkesen. - Láttad? - Igen. Nagyon sok vér volt. Nagyon sok! - Vérzett, amikor elesett? - Nagyon. - Ki volt az? Jacobo összezavarodott. - Nincs itt - mondta végül. - Hol van? A férfi a fejét rázta. - Nem tudom. Elvitték. - Hová? Jacobo szeme felcsillant. - Oda! - felelte lelkesen, és a hullaházra mutatott. VII. - Na? - kérdezte Blackberry türelmetlenül a zavartan hallgató Christine-t. - Dr. Stonefinger egy igazi úriember - mondta a lány ábrándozva. - Akkor elkaptad? A titkárnő megütközve nézett a nyomozóra. - Ugyan mit képzelsz? Blackberry nagyot sóhajtott. - Szóval buzi. - Dehogy buzi! Sőt, mondhatom az érdeklődése minden várakozásomat felülmúlta. - Akkor meg mit handabandázol? Christine felhúzta az orrát, és elfordult. - Na látod, ez az, amit ő sosem engedne meg magának egy úrinő társaságában! Blackberry gyanút fogott, hogy nem is neki kellett volna bevonulnia a klinikára. - Jó, akkor kezdjük elölről. Elmondanád kérlek, hogy mi történt tegnap délután?

A titkárnő elégedetten mosolygott. - Na látod, tudsz te szépen is kérdezni! - Persze, hogy tudok, de nem kell túlfeszíteni a húrt. Második napja bolondokkal vagyok összezárva. - Ez a Stonefinger nagyon rendes pasas. - De ugye ez azért nem akadályozza meg benne, hogy más ember feleségének csapja a szelet? Christine játékosan megfenyegette az ujjával. - Nem azt mondtam, hogy hülye, csak azt, hogy rendes..., bár egész a cipőmig le kellett hajolnom abban a kivágott kosztümben, hogy rájöjjön, mi a pálya. - De akkor belendült? - De még mennyire! Elhívott vacsorázni. - Nagyon jó! Ha lehet, ne húzd az időt, nem túl kellemes idebent. - Hát persze, édes! - Azért mondott valamit? - Kérdezgettem az öngyilkosságokról meg a szögesdrót kerítésről. -És? - A börtönnel kapcsolatban gyorsan megnyugtatott, hogy a klinikán gyógyuló betegek teljes biztonságban vannak, és semmilyen körülmények között sem érintkezhetnek a szigorú őrizetben lévőkkel. Ami az öngyilkosságokat illeti, azt mondta, hogy minden igyekezetük ellenére előfordul néhány elszigetelt eset. - Néhány? Kérdezted, hogy miért pont azok, akiket gyógyultnak nyilvánítottak? A lány lemondóan legyintett. - Mondta magától is. Akik túl régóta vannak a klinikán, megszokták ezt a helyet, és félnek tőle, hogy nem tudnak beilleszkedni a külvilágba. Az öngyilkosság egyfajta menekülés, hogy elkerüljék a szabadulást. Egyébként beszélt rólad is. Azt mondta, nagyon szépen beilleszkedtél, és minden zökkenőmentesen zajlott. - Tényleg? - kérdezte Blackberry meglepve, és az első napra gondolt, a mellkasán térdeplő két ápolóra, és Stonefingerre ahogy beadta neki az injekciót. - Beszéltél Perezzel? Christine beleegyezően biccentett. - Azt mondta hülye vagy. - Ez igazán kedves. - Szerinte nincs itt semmi, csak az idődet vesztegeted. - Ennyi pénzért hajlandó vagyok vesztegetni. Mit mondott a halottakról? - Azt hogy utánanéz, de ez nagyon nagy munka, és ő nem a titkárnőd. Ha esetleg marad egy kis ideje akkor talán... - Adj neki pénzt, majd felszámoljuk Miss Colyennek! - szólt közbe a nyomozó - Már adtam, mielőtt ideértem felhívott, és mondott is valamit. - Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled?! - bosszankodott a férfi. - Mert kurva nehéz ám egyszerre vinni az egész irodát, szexisen kiöl-

tözve érkezni a látogatásra, elcsavarni dr. Fenetudjakicsoda fejét, és még az üzeneteidet is pontosan átadni! - Szóval? - Nem emlékszem pontosan, mert épp akkor kellett eldöntenem, hogy melyik ruhát vegyem fel! - csattant a titkárnő hangja, aztán minden átmenet nélkül illegetni kezdte magát. - Szerinted jól választottam, vagy inkább azt a buggyos ujjú barna kétrészest kellett volna felvennem? A nyomozó tudta, hogy úgy sem szabadul, és alaposan végigmérte a nőt. Christine boka fölé érő, vékony pántokból álló magas sarkú szandált viselt, aminek a szíjait apró strassz kövek díszítették. A halványkék ruha színe harmonizált a szemével, a kivágás látni engedte a lány formás halmait. A hátán, a feneke felett rombusz alakú kivágás hagyta szabadon a derekát. - Ez nőiesebb - mondta Blackberry, és Christine arcán látta, hogy jól válaszolt. - Komolyan gondolod? - De még mennyire! A titkárnő bájosan elmosolyodott. - Perez szerint, az öngyilkosok közül néhány tag kapcsolatban volt Charlie Flynn-nel, amikor még szabadlábon irányította az alvilágot. Még nem végzett a vizsgálatokkal, de már talált kettőt. Blackberry izgatottan hallgatta a lányt. - Milyen ügyes! Flynn sose volt egyszerű fickó, de ez rádob még egy lapáttal! Nem is rossz ötlet! - Miről beszélsz? - Gondolj csak bele! Bent vagy a diliházban, elintézték, hogy soha az életben ne kerülj szabadlábra, és te dühös vagy azokra, akik ide juttattak. Nem nyúlhatsz, hozzájuk, mert azonnal rád vernék a balhét, és mehetnél a szigorítottba, ahol még látogatót se fogadhatsz, szóval van veszteni valód. - Még mindig nem tiszta. - Flynn talán talált egy módszert arra, hogyan üsse el a hátralévő napjait a diliházban, hogy közben jól érezze magát. - Kinyírta a haragosait? Blackberry fölényesen elmosolyodott. - Nem csak egyszerűen kinyírta őket, de addig élvezkedett velük, ameddig csak bírták. - Diliházba záratta őket? Az nem olyan egyszerű. - Hát persze, hogy nem. Fogadok, hogy előbb mindet a köztörvényesek közé vitték. Flynn-nek könnyű dolga volt, mindenkiről tudott mindent. A sárga csikó könnyen beüthet ebben a szakmában. Elég egy névtelen bejelentés a régi ügyről, és a nyomozás máris újraéled. A tag máris az előzetesben találja magát, aztán irány a börtön. Ott valami szemfüles doki felajánlja, hogy kevés pénzért át tudja helyeztetni egy üdülőintézetbe, ahol csinos ápolókislányok viselik gondját egész nap, és talán még hamarabb ki is engedik. A krapeknak fingja sincs róla, hogy mi a pálya, és benyeli a horgot. Mire feleszmél, már a Falloon and Boydban van, és Charlie Flynn vigyorog rá teljes életnagyságban kedvenc gorilláitól

körülvéve. - De hát ezt nem olyan könnyű elintézni! Kell hozzá egy csomó ember, meg hivatalnokokat kell lefizetni, meg másokat is, hogy ne nézzenek oda. - Annyira azért nem vészes a helyzet. A dolog egy része, magától megy egészen a börtönig. Onnan persze már meg kell fizetni néhány tagot, hogy a páciens a jó irányba menjen, de ha az orvos benne van, megint szabad az út egészen a klinikáig. - No de egy Flynn-féle alak sem tehet itt azt, amit akar. - Na, itt jött a képbe a pénz, és Josef Colyen. Az újságíró talált valamit, elindult a nyomon, és rájött, hogy a volt maffiavezér saját birodalmat alapított az államok leghíresebb elmegyógyászati klinikáján. - Erre megölték? - kérdezte Christine hitetlenkedve. - Naná! - De hogy jöttek rá? Még semmi sem került az újságokba. Colyen meg, csak nem volt olyan hülye, hogy mindent elmondott Flynn-nek? Blackberry túl lelkes volt, hogy érdemben foglalkozzon a lány véleményével. - Talán megpróbálta megzsarolni, vagy csak egyszerűen túl nagy port kavart a szaglászásával. - Sejthetett valamit, különben nem jött volna el hozzád. - Talán Flynn a tudomására hozta, hogy veszélyes vizekre evezett, és könnyen megütheti a bokáját. Colyen azonban túlontúl nehézfejűnek bizonyult, és inkább maradt az eredeti tervnél. - Megcélozta a Pulitzer-díjat? - Aha, és felvett maga mellé, hogy megvédjem, amíg a végére jut. - Szóval szerinted Flynn a diliházból képes volt megrendezni a támadást az alagútban? Blackberry rájött, hogy a sebtében felállított elmélete mégsem tökéletes. - Talán, de az egész nem az ő stílusa. A parkbeli akció annál inkább. Bár ő igazi zsebesekkel dolgoztatna, akik már csak rutinból sem követnének el olyan hibákat, hogy a helyszínen hagyják Colyen tárcáját. Ilyet csak egy tapasztalatlan elkövető tesz, vagy egy bérgyilkos, aki biztosra akar menni. - Akkor mi legyen? - Mindenesetre menj el a találkára Stonefingerrel, és szedj ki belőle mindent! Talán mégsem olyan nagy baromság, amit az előbb kiagyaltunk, ha pedig mégis, akkor legalább nem öltöztél fel hiába. - Az ujjam köré csavarom azt a puhapöcsöt! - Pereznek mondd meg, hogy kotorásszon tovább az öngyilkosok körül, hátha észrevesz még valamit. Ha kell, adj még neki pénzt! A lány készségesen bólogatott. - És te? - Én? Nos, itt az ideje, hogy egy kicsit felkavarjuk az állóvizet. VIII.

Már öt perce is elmúlt, hogy Grimble egyenletes szuszogása betöltötte a sötét termet. Blackberry lelökte magáról a takarót, és felkelt. Ahogy mezítlábas talpa a hideg kövekhez ért kirázta a hideg. Elfért volna egy padlófűtés - gondolta, miközben az ablakhoz ment, és kilesett az udvarra. A tó túloldalán lévő zárt udvaron égtek a lámpák. A nyomozó elégedetten bólintott, aztán a szekrényéhez ment, és kivette belőle a tárcáját. A szabályzatnak megfelelően semmiféle kemény tárgy nem lehetett náluk, amivel sérülést okozhattak volna maguknak, vagy a környezetükben élőknek, de a személyes holmijuk többségét megtarthatták. A bőrtok béléséből kihúzta a két drótszálat, és az ajtóhoz kocogott. Már délután alaposan megnézte magának a zárat, és a félhomály ellenére magabiztosan kezdett neki a munkának. Két perc alatt a megfelelő helyre ügyeskedte a drótokat, és az erőfeszítéseinek nemsokára halk kattanás lett az eredménye. Felegyenesedett, kinézett az apró ablakon, aztán amikor a sarokba szerelt kamera másfelé nézett kinyitotta az ajtót, és kisurrant a folyosóra. Az üres közlekedőben végig égtek a lámpák. Blackberry a lépcsőhöz vezető ajtóhoz futott, és leguggolt az optikát tartó állvány alá úgy, hogy a másik oldalról se lehessen rálátni. A nappali világosságban még kevesebb időre volt szüksége, hogy kinyissa a zárat. Nemsokára már a túloldali korlát tövében lapult. Lejjebb ment, kilesett a rácsok között, aztán leosont, és elrejtőzött az első árnyékos zugban. Az udvarra vezető ajtó biztonsági zárával sehogy sem boldogult volna. Bő tíz percet töltött a szekrény oldala mögött, amikor kinyílt a kapu, és Paul lépett be rajta. A fekete bőrű ápoló a kezében egy műanyag pohárral, a lépcső felé tartott. Blackberryt megcsapta a kávé keserű illata. Megvárta míg a nagytestű férfi elhalad mellette, aztán kilépett az árnyékból. Ácsorgástól elgémberedett bokája kattant egyet, mire az ápoló ösztönösen oldalra mozdult. A nyomozó előre lendült, és megütötte a férfit a veséje magasságában. Ahogy az ökle elérte a másik testét érezte, hogy találat keményen ül az ápoló oldalában. A fekete férfi felhördült, a teste megfeszült, de kiáltani már nem maradt ereje a fájdalomtól. A nyomozó újra ütött, ezúttal a mozdulni képtelen ápoló tarkóját vette célba. Paul ernyedten rogyott a földre. Blackberry elvette az eszméletlen férfi cipőjét, leoldotta az oldaláról a kulcscsomót, aztán a lépcső alatti raktárba húzta, és rázárta az ajtót. Az udvar csendes volt. A nyomozó az ösvényt megvilágító lámpákat elkerülve igyekezett a tó felé. Ahogy elérte a nádast, Paul cipője alatt tocsogni kezdett a nedves föld. A parton haladva megkerülte a vizet, és átmászott a tó fölé jócskán benyúló kerítésen. A túlparton meglapult, hallgatózott néhány pillanatig, aztán a reflektorokkal megvilágított udvar felé indult. Még legalább húszméternyire volt a fénykör szélétől, amikor zajt hallott a víz mentén terpeszkedő bokrok irányából. Megállt, lefeküdt a fűbe, és a hevesen imbolygó ágakat figyelte. A tisztásra kilépő fickó óvatosan mozgott. A rossz fényviszonyok mi-

att a nyomozó nem tudta kivenni, hogy ki lehet az. A sziluett ment még néhány lépést, aztán várakozva körülnézett, mintha keresne valakit. - Matieau te vagy az? - hallotta Blackberry a háta mögül a hangot. Amikor odanézett, újabb alakot látott felemelkedni a fűből. - Igen, én vagyok! - felelte a tó mellett álló, és a nyomozó felé indult. - Igyekezz, innen már sétagalopp lesz az egész! A part felől érkező fickó elkocogott Blackberry feje mellett anélkül, hogy észrevette volna a fűben hasaló férfit. - Hála az égnek, tűnjünk a fenébe! - Máris, de előbb szeretnék mutatni neked valamit. A bokrok irányából érkező férfi hevesen gesztikulált. - Megőrültél?! Bármelyik pillanatban észrevehetik, hogy nem vagyok a zárkában! - Akkor majd várnak egy kicsit, amíg visszakerülsz! - szólalt meg egy harmadik hang, és rekedtes nevetés hallatszott a kerítés irányából. - Flynn? - kérdezte hitetlenkedve a meglepett férfi. - Hát persze drága Henrym! Csak nem képzelted, hogy hagyom, hogy búcsú nélkül elmenj? A magányos alak összerezdült, ahogy egy újabb sziluett emelkedett fel a sötétből. Úgy tűnt megpróbál elmenekülni, sőt tett egy tétova lépést is a tó felé, aztán meggondolta magát, és visszafordult. - Várj!... Van egy ajánlatom..., ezt nem utasíthatod vissza! Egy széles vállú, medvejárású körvonal indult meg a remegő fickó felé. - Ugyan Henry! Mi lehet neked, ami nekem nincs? - Van egy fickó! A kórház környékén szaglászik. Ha akarod, előkerítem neked. - Henry, Henry - mondta a medveszerű árnyék, rosszallóan csóválva a fejét - De ez komoly, higgy nekem! Ez valami dilinós újságíró, ez nem fél semmitől, mindenképpen nyilvánosságra fogja hozni a dolgokat... A nagydarab árnyék leintette a kisebbet. - Mond csak Henry, mióta is vagy itt? - Tizedik napja, Mr. Flynn - felelte a férfi megtörten, és a hangjából nyoma veszett az akarásnak. - És máris ekkora lemaradásban vagy? Az a fickó már senkinek sem fog fecsegni szegény, szegény Henrym. Képzeld meghalt! - Sajnálom Mr. Flynn, én tényleg nem tudtam! - Persze, hogy nem tudtad, mert olyan hülye vagy hogy még a seggemhez se hasonlíthatlak. Tíz napja vagy bent te barom, és azt hitted máris megvan az ember, aki szabadon enged? Szerinted idebent mindenki hülye?... Felelj szépen, ha kérdeznek! - Nem, Mr. Flynn. - Pedig vannak itt nagyon sokan az igazi dilinyósok közül, nekem elhiheted. - Igen, Mr. Flynn. - Nem kérdeztelek! A medveszerű árnyék hangja úgy csattant, mint a korbács. A magá-

nyos férfi összerezdült, mintha végigvágtak volna rajta. Flynn nem tartott tőle, hogy az őrök meghallhatják őket. A Henry nevű férfi dereka mélyebbre hajlott, a vállai még csapottabbnak tűntek. Flynn ott folytatta, ahol az imént félbeszakították, csak a hangja lett elégedettebb. - A többség azt se tudja, hol van. Csak csorgatják a nyálukat, maguk alá szarnak, aztán fejjel mennek a falnak. De tudod Henry, nem tanulnak belőle. Másnap megint beszarnak, megint folyik a nyáluk, és megint bele kell verned a fejüket a falba, mert olyan KIBASZOTT HÜLYÉK, HOGY EZT SEM ÉRTIK MEG! - üvöltötte Flynn, ahogy a torkán kifért. A maffiózó nagyot sóhajtott, mint aki akarata ellenére kénytelen piszlicsáré ügyekkel tölteni az idejét, és egy akkurátus mozdulattal megigazította magán a ruhát. - És tudod Henry, hogy miért mondom el neked mindezt? - Nem Mr. Flynn. - Mert te is egy ilyen nyálcsorgató hülye vagy, aki újra, meg újra beleveri a fejét a falba, és nem tanul belőle. Azt hitted, hogy ha ilyen egyszerű lenne innen kijutni, akkor én már nem próbáltam volna meg? - Nem Mr. Flynn..., vagyis hülye voltam Mr. Flynn. - Bizony, nagyon nagy hülye voltál Henry fiam. Ezer dollár sosem fog innen kijuttatni. Az őr, az én emberem, csak azért fogadta el a pénzed, hogy ide jöhess, és nyugodtabban beszélgethessünk.... Szóval fizettél érte, hogy itt legyél Henry. Ha nem tudnám milyen kibaszott hülye vagy, talán még el is érzékenyülnék... Blackberry végre megértette mi folyik itt. A Henry nevű férfi bizonyára egyike lehetett azoknak, akikre Charlie Flynn annak idején megorrolt, és belekerült a malomba, amit a maffiafőnök a hosszú évek alatt felépített. A fickó előbb megjárta a börtönt, aztán megfizette az orvost, hogy tegye át az elmegyógyintézetbe, és csak akkor jött rá, hogy átverték, amikor megtudta, hogy kivel került egy falon belülre. Menekülni akart a marha, de csak eddig jutott. A börtönőr, akit megfizetett Flynn-nek dolgozott, az egészet ő tervezte meg előre, hogy így legyen - gondolta végig a látottakat a nyomozó. - ... felnyomtál a rendőrségen, és azt hitted megúszod? - kérdezte a maffiafőnök, és az ujjával megfenyegette a reszkető árnyékot. - Kényszerítettek! - Hát persze! Annyira csak nem vagy hülye, hogy magadtól mentél a rendőrségre. - Nem, persze, hogy nem Mr. Flynn! A maffiózó intett, mire a Henry mellett álló Matieau gyomorba vágta a megfélemlített alakot. - Nem kérdeztelek - jegyezte meg rosszallóan a medveszerű árnyék a görnyedten tántorgó férfit figyelve. - Tudod Henry már most megölhetnélek, és a kutya se kérdezné mi lett veled. Ez nem a börtön. Itt naponta lesz öngyilkos valaki, úgyhogy fel sem tűnik, ha eggyel többen patkolnak el..., de nem teszem. És tudod miért nem Henry? A másik a karjára támaszkodva tudott csak talpon maradni, és láthatólag képtelen volt válaszolni. Flynn intett Matieaunak, mire a gorilla

lesújtott a kiszolgáltatott alak veséjére. A fickó összerándult, a teste megfeszült, aztán az oldalára zuhant, és hangtalanul feküdt a fűben. - Felelj szépen, ha kérdeznek! - jegyezte meg a maffiózó elégedetten, és megvárta, amíg a másik összeszedi magát annyira, hogy megszólaljon. - Szóval, tudod miért hagylak életben Henry? - Nem, Mr. Flynn - nyögte a férfi. - Azért Henry, hogy szenvedj. Ha most megöllek, egyetlen szemvillanás alatt megúszod, de én azt akarom, hogy szenvedj, jobban, mint ahogy én szenvedek. Mennyit is kaptál? Alig három évet? Száznak fogod érezni!... Tudod, miért jó ez a hely? - Nem, Mr. Flynn. - Mert itt mondhatsz bármit, úgy sem hisznek neked. Ide kerülnek a legsúlyosabb elmebetegek, akiknek olyan üldözési mániájuk van, hogy tehetek veled bármit, nem fogsz kilógni a sorból. A dokik a zsebemben vannak, ha pedig valaki szaglászni kezd, hát úgy jár, mint az a bolond újságíró! Blackberry eleget hallott. Szeretett volna távolabb húzódni, de tartott tőle, hogy amazok észreveszik. Elég egy villámgyors vizsgálat, és kiderül minden - gondolta, aztán rájött, hogy amit hallott azt nehéz lenne bizonyítani a bíróságon. Flynn és az emberei szava állna az övé ellen, ráadásul a Matieau nevű őr sem vallaná be, hogy pénzt fogadott el az elmebetegektől. - Kezdj hozzá! - mondta Flynn a várakozó gorillának, mire a fickó ütni kezdte Henry-t. A maffiózó várt egy ideig, aztán intett a testőrnek, hogy hagyja abba. Odalépett a nyöszörgő férfihez, és erővel felemelte a fejét. - Emlékezz erre a napra, Henry! Ez a legszebb azok körül, amiket itt fogsz tölteni, ami ezután jön, az sokkal, de sokkal rosszabb lesz! mondta, aztán leütötte a félholtra vert embert. A tagbaszakadt testőr mellé lépett. - Tényleg te kaptad el azt az újságírót? - szólalt meg nemsokára Matieau. - Egy frászt, amíg nem szóltak, azt se tudtam, hogy létezik. - Akkor ki a fene lehetett? - Fogalmam sincs, de akárki is volt, nekünk is jót tett vele. Ha az államiak elkezdenek szaglászni, annak mi is megittuk volna a levét. - Azt hittem, mi vagyunk a legnagyobb szar ebben a kócerájban. - Hát akkor tévedtél..., méghozzá nem is kicsit..., ez csak kisded játszadozás ahhoz képest... - harapta el a mondat végét Flynn. Blackberry mögött megzördült a fű. A két férfi felé fordult, a magánnyomozó mozdulni sem mert. - Van ott valaki? - szólalt meg Flynn, és közben máris intett Matieaunak, hogy a másik irányból kerítse be a hallgatózót. Blackberry meglapult. Nem ő csapta a zajt, mégis érezte, hogy az a titokzatos negyedik őt akarta bajba sodorni. Óvatosan hátrafordult, hátha meglátja a leselkedőt, de csak egy jókora lapos követ vett észre néhány centire a lábától, aminek vizes tetején megcsillant a hold fénye.

Szemét állat! - gondolta, amikor rájött, hogy csapdába csalták. Felpattant a földről, és futásnak eredt a tó irányába. Alig tett meg néhány métert, amikor kiáltások csattantak a háta mögött. - Ott van! - Kapd el a rohadékot! Blackberry inaszakadtából rohant, és csak a víz fölé nyúló kerítést látva jött rá, hogy nincs esélye a menekülésre. Alig észrevehetően lassított, hogy a másik közelebb kerüljön hozzá aztán, amikor már a nyakában érezte a lihegését, hirtelen sarkon fordult, és gáncsot vetett az üldözőnek. Matieau megpróbált Blackberry után fordulni, de a nyomozó könynyűszerrel összeakasztotta a bokáit. A gorilla elterült a földön, Robert a következő pillanatban már mindkét térdével a hátán landolt. A bordák recsegésével egy időben kipréselte a verőember tüdejéből a levegőt. Blackberry ökle gyors egymásutánban kétszer is lecsapott Matieau tarkójára, mire a férfi teste elernyedt alatta. A nyomozó felugrott, hogy harcra készen fogadja Flynn támadását, de a medvealkatú férfi még messze járt. Hátat fordított az üldözőjének, nekiiramodott, aztán egy jókora ugrással elérte a kerítést, és felkapaszkodott az oldalára. Sietve bemászott a víz fölé, aztán ugyanilyen gyorsasággal átlendült a túloldalra, és leugrott a szárazra. A maffiózó ekkor érkezett meg. - Elkaplak te kis szemét, akárhová is bújsz előlem, megtalállak! Blackberry a kezével eltakarta az arcát, aztán megfordult. - Nekem nem maga kell. Flynnt meglepte a válasz. Hozzá volt szokva, hogy mindenki az ő fejére vadászik. - Akkor miért leskelődtél utánam? - Azt a nagyobb dolgot keresem, amiről Matieauvel beszéltek. - Miért hinnék neked? - Nem kell hinnie, de rám férne egy kis segítség. - Én segítsek neked? Blackberry vállat vont. - Az a valami bajba sodorhatja. Ha én találom meg, és maga segít nekem, akkor elintézem, hogy a nevét ne hozzák összefüggésbe a történtekkel. - Hogy képzeled? - Ha lát valamit, vagy rájön, hogy mi folyik itt, szóljon nekem! - Hogy talállak meg? - Majd én keresem magát - hagyta függőben a választ, és hátrálni kezdett, ahogy Matieau nyöszörögve megmozdult. - Ha átversz, kinyírlak! Nem érdekel mennyibe kerül, de még előttem meg fogsz dögleni! - fenyegette meg búcsúzóul Flynn a nyomozót. Blackberry sarkon fordult, és sietve távolodott a kerítéstől, tartott tőle, hogyha a testőr túl gyorsan tér eszméletére utána indul. Miközben a patológia felé kerülve haladt, a titokzatos harmadik járt a fejében, aki megpróbálta lebuktatni a lábához dobott kővel. Talán követett, onnan tudta, hogy hol vagy. Vagy előtted érkezett, és látta, ahogy elrejtőzöl - próbálta fejben újra lejátszani az eseményeket. Akárhogy is, annyi biztos, hogy megpróbált megölni. Ha az a két

gengszter elkap, nem hagynak életben - vonta le a végkövetkeztetést, miközben a lámpák fénykörét elkerülve eltűnt a maffiózók szeme elől. Óvatosan megközelítette a főépületet, aztán amikor már biztos volt benne, hogy a másik kettő nem láthatja, elindult a kísérleti részleg felé. Egészen addig bujkált, míg el nem érte az egyik falat, akkor megállt hallgatózni, és csak akkor ment tovább, amikor biztos volt benne, hogy senki sem figyeli. Az eszméletlen Pault ugyanott találta, ahol hagyta. Visszahúzta rá a cipőjét, aztán a helyére akasztotta a kulcsokat, végül kihúzta a folyosóra a férfit, és a lépcső mellé ültette, mintha az ápoló ültő helyében elaludt volna. Felszaladt az emeletre, rendre kinyitotta az ajtókat, aztán visszafeküdt az ágyába, mintha semmi sem történt volna. Csak amikor már mindent elrendezett maga körül, érezte, hogy valami nincsen rendben. Felült, körülnézett, aztán hitetlenkedve figyelte a szobatársát. Grimble cipője sáros volt. A talpától egészen a tetejéig. Mintha csak a köpcös egész este a tóparton dagonyázott volna. IX. - Mindent tudok! - súgta a fülébe Laura. Blackberry értetlenül figyelte a lányt, de az csak megrázta a fejét, és legyintett, mintha méltóságán alulinak tartaná, hogy ilyen gyenge próbálkozással foglalkozzon. Az udvaron végigsuhanó szellő belekapott a lány hajába, és összeborzolta a frizuráját. - Mégis miről tudsz mindent? - Hát a tegnap estéről. A nyomozó próbálta tartani magát, de érezte, hogy túl sok a véletlen egybeesés. - Mit tudsz? - Te ütötted le Pault. - Ugyan! - vágta rá Blackberry a kelleténél gyorsabban. > - Kár tagadnod. - Miért tettem volna? Laura csont sovány arcából szinte kiugrottak a hatalmas szemek. - Szóval nem tagadod? - Dehogynem. A lány szélesen elmosolyodott, amitől a pergamen vékony bőr alatt megjelentek az arcizmok. - Látni akartál, de nem merted kompromittálni magad, ezért este átszöktél hozzám. Blackberry mindent értett. - Én úgy tudom, hogy Jacobo volt az - mondta, és sajnálkozva széttárta a karját. - Jacobo? - kérdezett vissza csalódottan a lány. - Persze, ha nem lenne feleségem, akkor én már hamarabb megtettem volna - biztosította gyorsan a nyomozó, Laurát. - Tényleg? - Naná, a világért sem hagytam volna ki.

A lány néhány pillanatig gyanakodva méregette a férfit. - Szóval csak a feleséged áll közöttünk? - Hát persze! Ha nem lennék nős, már régen közelebb kerültünk volna egymáshoz. Laura vetett rá még egy fürkésző pillantást, aztán a kellemesebb megoldást választotta, és hitt neki. - Akkor jó - felelte a lány, és kihívóan kacsintott. A férfi elmosolyodott, és széttárta a kezeit, hogy mutassa, nem rajta múlik a dolog. - Azért csak vigyázz! - mondta búcsúzóul Laura, és a közelben várakozó Jacobo felé indult. Blackberry a tekintetével követte a csupa bőr jelenséget egészen addig, amíg Grimble meg nem állt mellette. A nyomozó akaratlanul is a férfi cipőjére nézett, de az tükörfényesen csillogott. A tömzsi fickó néhány pillanatig szótlanul téblábolt mellette, aztán a fogát szívta, végül összeszedte magát, és megszólalt. - Beszélhetnénk? Blackberry végigmérte a fickót, aztán alig észrevehetően biccentett. Grimble szemlátomást jobban szerette volna, ha a nyomozó kezdi a beszélgetést, de Robert nem kegyelmezett. - A tegnap estéről szeretnék mondani valamit. A férfi beleegyezően biccentett. - Azt hiszem, én ütöttem le Pault. Blackberry a tömzsi fickó felé fordult, és a szemébe nézett. Grimble csak egy pillanatig bírta a tekintetét, aztán elkezdte a cipője orrát bámulni. - Tessék?! - Kérem, ne mondja el senkinek, mert akkor kivesznek a programból! A nyomozó úgy érezte magát, mintha a bolondokházában lenne, aztán rájött, hogy tényleg ott van, de ettől cseppet sem javult a kedve. - Mégis miről beszél? Grimble mély megbánással az arcán ránézett, aztán széttárta a kezeit, mintha miatta robbant volna ki a harmadik világháború. - Alvajáró vagyok - közölte olyan szomorúan, hogy Blackberry szíve megesett a köpcös alakon. - Alvajáró? - Igen. Régebben is csináltam, de mióta itt vagyok, még nem történt meg. - Honnan tudja, hogy alva járt? - Csupa sár volt a bakancsom reggelre. - Igen, én is láttam. - Hát akkor nem csak álmodtam. Pedig bíztam benne. - Szóval kitisztította a cipőjét? - Amikor hallottam, hogy mi történt Paullal - felelte Grimble, miközben szánakozva bólogatott. - Féltem, hogy rájönnek, hogy én voltam. - De hogyan jutott ki a szobából? A köpcös fickó széttárta a kezeit.

- Nem tudom, ilyenkor nem vagyok beszámítható állapotban. Olyan, mint a roham, utána nem emlékszem semmire. Az is lehet, hogy felfeszítettem az ajtót. Tudja, erős vagyok ám! Igaz, hogy nem szoktam verekedni, de azért még bírom szuflával. Dr. Stonefinger mesélte, hogy amikor abban a másik tudatállapotban vagyok, még erősebb leszek, mert nem blokkolnak az idegrendszerbe épített gátlások - mondta Grimble, és megfeszítette köpenyes karját, mintha csak arra biztatná a nyomozót, hogy fogja meg az izmait. Blackberry kezdte úgy érezni, hogy a bolondját járatják vele. - Szóval felfeszítette az ajtót, aztán meg visszafeszítette? A köpcös száját tátva csodálkozott. - Tessék? - Ha este felfeszítette, reggel miért volt csukva? Grimble széttárta a kezét. - Nem tudom, talán nem is kellett felfeszítenem. Lehet, hogy valamelyik ápoló nyitva hagyta. Ez megmagyarázná, hogyan jutottam ki. Blackberry hitetlenkedve rázta a fejét. - Sosem hagyják nyitva az ajtókat. A köpcös sajnálkozva bólogatott. - Soha - felelte letörten. - Akkor mégiscsak feltéptem. A nyomozó kezdte elveszteni a türelmét. - Elég a komédiából Grimble, pontosan tudom, hogy mi történt! A fürdőköpenyes alak arcára kiült a rettegés. Egy villámgyors mozdulattal megragadta Blackberry kezét, és letérdelt elé a földre. - Kérem, ne mondja el senkinek! - könyörgött, miközben csókolgatni kezdte a döbbenten álló nyomozó ujjait. Robert néhány másodpercig a meglepetéstől mozdulni képtelenül tűrt, aztán kirántotta a kezét. - Mit csinál? Megőrült? - tette fel a kérdést, és hátralépett. - Könyörgöm, ne mondja el senkinek! Blackberry értetlenül, nézte a másikat, ahogy a térdein állva felé totyogott, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy újra megszerzi magának a kezét. - Rendben, de akkor azonnal álljon fel! A pocakos Grimble úgy pattant fel a földről, mintha az élete függött volna tőle. Ezzel együtt is időbe telt, mire felegyenesedett. Addigra már tucatnyi kíváncsi tekintet meredt rájuk. - Mégis mi a fene volt ez? - Ha megtudja, örökké rajtam fog gúnyolódni! - Kicsoda? - Hát, Laura! Azt mondta, mindent tud - tette hozzá gyanakodva egy pillanattal később. - Át akart menni Laurához? - Nem tudom, mi másért keltem volna fel? Blackberry alaposan a másik szemébe nézett, hogy rájöjjön, vajon a másik hazudik-e, de a bamba tekintetből csak értelmi tompaságot, és felfokozott érzelmi állapotot tudott kiolvasni. - Na, menjen innen a fenébe!

Grimble ijedten tett egy lépést hátra, aztán megállt, és könyörgő szemekkel figyelte tovább a nyomozót. - ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek! Robert rezignáltan biccentett. - Megígérem, de most már tűnjön a szemem elől! - mordult rá a köpcös alakra, mire az hátat fordított neki, és elviharzott az ápolók felé. Blackberry csak most vette észre, hogy Paul őket figyeli. Az ápoló annak ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek, nem vett ki szabadnapot, és úgy járkált a betegek között, mintha szagról megérezné, hogy melyikük intézte el. Ahogy a pillantásuk találkozott a fekete férfi elindult a nyomozó felé. - Lenne rám, néhány perce Mr. Blackberry? - kérdezte, amikor megérkezett Robert mellé. - Hát persze! - Ugye tudja mi történt tegnap este? - Azt hallottam betörtek a klinikára. Paul meglepődött. - Betörtek? - Dr. Stonefinger mondta a reggeli vizitnél - felelte a nyomozó a vállát vonogatva. - Miért nem így van? - kérdezett vissza az ápoló elbizonytalanodását látva. - Dehogynem! - Már kezdtem azt hinni, hogy hiányzik valaki. - Ellenkezőleg, mindenki megvan. - Na és, mit vittek el a tolvajok? Az ápoló csak nehezen tudott úrrá lenni a meglepetésén. - A tolvajok?... Semmit. - Ez elég különös, nem gondolja? - De igen. - Betörők, akik semmit sem visznek el!... Mondhatom, még sosem hallottam ilyesmit. Mit gondol, mi történhetett? - Én is ezt szerettem volna kérdezni magától. - Tőlem? Paul felemelte a mutatóujját - Ugye emlékszik rá, hogy mit ígértem? - Mire gondol? - Figyelni fogom minden lépését. Ha csak egyszer is rajtakapom, hogy valami rosszaságon töri a fejét, biztos lehet benne, hogy az elektrosokk örökre kiveri a fejéből. - Miért fenyeget? Mit ártottam én magának? A feleségem engedélye nélkül különben sem alkalmazhatnak kényszerterápiát. - Kivéve, ha a felesége éppen nincs elérhető közelben, vagy ne adj isten, történne vele valami. Ugye nem akarja, hogy a feleségét baj érje Mr. Blackberry? - Maga megőrült, ezt azonnal elmondom dr. Stonefingernek! - Ugyan-ugyan Mr. Blackberry, kettőnk közül nem én vagyok az őrült felelte Paul, azzal faképnél hagyta a döbbent nyomozót. Robert kezdte úgy

érezni, nem is volt olyan jó ötlet önként bevonulni az elmebetegek közé. - Ne is törődjön vele, csak azért ilyen, mert megverték! Blackberry megfordult, és a háta mögött álldogáló Kevinre nézett. A disznóképű, pocakos férfi úgy állt mögötte, mintha épp győztes hadvezérként szemlélné a seregeit. - Aha - felelte kedvetlenül, és attól a ténytől, hogy egy elmebeteg vigasztalására szorul, cseppet sem érezte magát jobban. - Egyszer engem is meg akartak verni - közölte Kevin elgondolkodva, és a tekintete a távolba révedt. - Persze nem sikerült nekik. A nyomozó a nyakát merte volna rá tenni. - Értem. - Ketten voltak..., két irdatlan nagy fickó. Blackberry Kevinre nézett, mire a beteg sanda pillantást vetett rá, mint aki érzi, hogy ezúttal túllőtt a célon. - Az egyiknek fel volt kötve a karja - tette hozzá, aztán várakozásteljesen figyelte a nyomozót. Blackberry rájött, hogy ezúttal sem szabad túl komolyan vennie, amit Kevin mond, és bólintott. - És akkor elkaptam őket, hogy mozdulni se tudtak! - vágta rá gyorsan a beteg, aztán az ujjait ropogtatta. A nyomozó várakozásteljesen nézte a másikat, aztán rájött, hogy ezúttal nem lesz folytatás. - Hát, biztos kemény helyzet volt. - Az! De ez a Paul jól megjárta, pedig milyen nagydarab fickó. Blackberry ütemesen bólogatott, de inkább nem szólt semmit. - Én biztos elkaptam volna azt a besúgót, ha velem próbálkozik. - Besúgó? - Mondtam már! - türelmetlenkedett Kevin. - Besúgó van közöttünk. - Ja igen, Tobiasz az, ha nem tévedek, de kinek súg? - Dr. Stonefingernek. Mindent elmond neki, amit magunk között beszélünk. - Hát akkor ne beszéljen előtte! A malacképű beteg zavartan rágta az ajkát, hogy a vére is kiserkent. - Akkor is tud mindent. - Lehet, hogy nem is Tobiasz a besúgó - felelte szórakozottan Blackberry. - De, biztosan ő az! - vágta rá dacosan Kevin, aztán sértődötten horkantott egyet, mielőtt faképnél hagyta a nyomozót. Robert örült neki, hogy egyedül maradt. A tegnap esti kirándulás miatt nem sokat aludt, és szívesen ejtőzött a délelőtti napsütésben. Elindult a legközelebbi pad felé. A túlsó parton álló bokrok mögül kiáltások hangját sodorta feléjük a szél. A férfi sejtette, hogy Flynn odaát ugyanúgy az éjszaka történteken rágódik, mint ő. Ki a fene lehetett a parton, és miért akart megölni? Az első gondolata természetesen a szobatársa volt. Grimble alvajárós magyarázata, elég gyenge lábakon állt. Blackberry persze sejtette, hogy egy skizofrén éppúgy hiheti magáról, hogy alvajáró, minthogy valóban

az. Efféle agy már képtelen volt különbséget tenni valóság, és képzelt események között. A kerek fejben megülő apró szemekből időnként olyan gyermeki naivitás sugárzott, amiről a nyomozó úgy érezte, felnőtt ember képtelen lenne megjátszani. A sáros cipők azonban magukért beszéltek. Ahogyan te, úgy más is beosonhatott a szobába, és elvehette Grimble bakancsát - töprengett Blackberry, és kénytelen volt elismerni, hogy szeretné felmenteni a szobatársát. De, ha tényleg kicserélték a cipőt, akkor biztos, hogy valaki a kísérleti épületből volt a tóparton. Kevin jutott eszébe, és a malacképű férfi félelme, hogy besúgó van a betegek között. Eddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget a feltételezésnek, most azonban más megvilágításba került a lehetőség. Miért is ne? Stonefinger könnyedén elrejthet közöttünk egy embert. - Végre már, hogy egyedül maradtál! Tobiasz állt mellette. A vékony férfi, ha lehet, még jobban eltartotta magától a karjait, ettől végképp úgy nézett ki, mint egy tollait borzoló, felfuvalkodott pulyka. - Mit akarsz? - kérdezte Blackberry beletörődve, hogy rövid életű nyugalmának vége. - Mindent tudok! A nyomozó már meg sem lepődött. - Tényleg? - Igen! Engem nem versz át olyan könnyen, mint ezeket a bolondokat. - Akkor hát ki vele, mit akarsz? - Szóval nem tagadod? - Mit? - Hogy te ütötted le Pault? - Szerinted úgy nézek ki, mint egy betörő? - Az nem számít! Blackberry intett a másiknak, hogy folytassa. - Az egész klinikát meg akartátok csinálni, igaz? - Mi van? - Kár tagadnod! Azért hozattad be magad, hogy mindent alaposan megfigyelhess. A szőke maca amúgy sem illett hozzád, fogadjunk nem is a feleséged! De nekem mindegy. Szóval a társaid bejöttek érted, leütötték az őrt, aztán megpróbáltátok kirabolni a kísérleti klinikát. A nyomozó nagyot sóhajtott. - Nem zavar, hogy nem tűnt el semmi? Tobiasz szeme felcsillant, és mintha eddig csak unatkozott volna, hirtelen megélénkült. - De. Szóval, mi történt? - Semmi. Értsd már meg, hogy az égvilágon semmi sem történt. A vékony fickó elvesztette a türelmét. Elkezdett helyben topogni, miközben újra meg újra meglökte Blackberry vállát.

- Ne csináld, már! Tudom, hogy valami közbejött! Kérlek, mond már el! A nyomozó értetlenül nézte a másikat, de látta rajta, hogy a cingár alak nem akar kötözködni. - Ha elmondom, békén hagysz? - Az lesz, amit csak akarsz! - Észrevett minket valaki. - Tudtam! - vágta rá Tobiasz, és diadalittasan a levegőbe csapott. - Ki volt az? - Stonefinger besúgója! A cingár férfi arcáról lefagyott a mosoly. - Akkor te tudod, hogy ki az? - kérdezte, és felcsillant a szeme, mint aki földöntúli kincs közelébe került. - Sajnos nem láttam az arcát, mert sötét volt. Tobiasz leeresztett, mint egy felfújt luftballon. A lábából kifutott az erő, és kénytelen volt leülni a padra. Az arcára határtalan kétségbeesés ült ki, miközben szemlátomást még a légzés is nehézséget jelentett neki. - Akkor honnan tudod, hogy ő volt az? - Ki más járkálna éjszaka a klinika folyosóján? Ráadásul minden ajtó zárva van este, hogy a fenébe jött ki a szobájából, ha nem volt hozzá kulcsa? - Akkor minden hiába? - Nem értem, mi bajod? - Tudni akarom ki a besúgó! - mordult fel türelmetlenül Tobiasz. - Az a szemét minden titkomat elmondta Stonefingernek, ezért nem mehettem haza hétvégére! - dühöngött tovább a vékony fickó, azzal felpattant a padról, és sietve indult az egyik ápoló felé. A nyomozó úgy gondolta a beteg fickó miatta lett ideges, és hirtelen rátört a felelősségérzett. Nem akarta, hogy Tobiasz nekirontson valamelyik felvigyázónak, és megfenyítsék. - Láttam valamit, mielőtt eltűnt volna a sötétben - szólt a férfi után. A cingár alak megállt, és visszanézett rá. A szeméből olyan mélységes düh sütött, hogy egy pillanatra Blackberry is megrettent. - Annyi biztos, hogy a kísérleti osztály köpenye volt rajta. Tobiasz arca szemvillanás alatt megváltozott. - Tudtam! - kiáltotta, és megrázta ökölbe szorított kezét. - Egész idő alatt tudtam, de most már nem menekülhet előlem az a kis szemét! - Mit akarsz tenni? - Meglesem és lebuktatom mindenki előtt! Ez már elég nagy feladat! - felelte lelkesen Tobiasz, és felkaptatott a tóparton lévő halom tetejére. A nyomozó elképedve figyelte a hihetetlenül lelkes férfit. - Na, ez tiszta bolond! Blackberry csodálkozva vette észre, hogy a helyén Gizella ül. A bájos arcú nő szelíd szánakozással figyelte az izgatottan nézelődő Tobiaszt. - Rég láttam - jegyezte meg a nyomozó miután úrrá lett a döbbenetén. - Dr. Stonefinger úgy látta jónak, hogy néhány napra áttegyenek a C pavilonba.

- Mi van ott? - A hangos betegek. - Hangoskodott? - Tegnapelőtt este olyan nagyon marcangolta a lelkemet a Lény, hogy képtelen voltam elfojtani a fájdalomkiáltásaimat - felelte a nő, és olyan arckifejezést vágott, amiről lerítt a mártíromság minden kínja. - És máris visszakerült? - Megígértem a doktor úrnak, hogy többé ostorozzon bármiként is, nem zavarom a többi beteg nyugalmát - felelte Gizella, ám közben látszott rajta, hogy mennyi elfojtott indulat van benne. - Kinek a nyugalmát? - kérdezte Blackberry, és egy pillanattal később a nő szemében látta, hogy az elevenére tapintott. - Annak az átkozott Laura Hitchkinsonnak! Az a szuka azzal vádol, hogy szándékosan onalizálok a saját örömömre! Pedig ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy miféle szörnyű kínokat állok ki minden éjszaka, amikor a Lény ereje elhatalmasodik rajtam, és akaratom ellenére efféle szörnyűségekre kényszerít. Az ilyen gerinctelen, megrögzött hazudozókat persze még könnyebben befolyásolja a második énjük! - Második én? - A napnak a karjai, amelyek mindannyiunk fejében végződnek, és elnyomják a halhatatlan lélek szabadságát - magyarázta lelkesen Gizella. A nyomozónak feltűnt, hogy a többiekkel ellentétben a nő nagyon is szeret a saját betegségéről beszélni. - Maga tud valamit a besúgóról? - kérdezte óvatosan. A bájos arcú teremtés körülnézett, aztán elmosolyodott. - Természetesen. A férjem mindent elmondott róla. - A férje itt dolgozik. - Hát persze, magát is ő kezeli. - Dr. Stonefinger a maga férje. Gizella nagy beleéléssel bólintott. - Titokban vett el, mert nem engedhette meg magának, hogy bevallja szerelmes lett az egyik ápoltjába. Tiszta szívvel rajong értem, mert megmutattam neki az igaz élet felé vezető utat, ahol nem kell állandóan attól szenvednie, hogy a második énje irányítja helyette a mindennapjait. - Aha. No és ki a besúgó? - Természetesen Laura Hitchkinson! - felelte a nő magabiztosan. - A férje a saját besúgója mellé tette szobatársnak? - kérdezte hitetlenkedve a nyomozó. Gizella sokatmondóan elmosolyodott. - Hát éppen ez a lényeg! Nem akarja leleplezni magát az én drágám, ráadásul féltékeny is, amit persze meg tudok érteni - felelte a nő, és pironkodva fordította el a fejét, mint egy tizenéves szűzlány. Blackberry segélykérően nézett körbe, de csak a tisztes távolságban várakozó Jacobót látta. A teste takarásából intett a kölyökképű férfinek, hogy menjen közelebb, és megnyugodva vette észre, hogy a másik engedelmeskedik neki. A görnyedten járó alak óvatosan közelített feléjük,

de amikor Gizella meglátta, és ráförmedt, "farkát behúzva" menekült előle. - Mindig láb alatt van - szólalt meg a nő zavart mosollyal. - Talán őt is a Lény befolyásolja? - Persze, ahogy mindenkit ezen a bolygón. - Akkor talán az volt a helyes, hogy idejöjjön. - Ugyan, mit érthet maga ebből! A Lény gonosz! Bár megpróbálja előlünk elrejteni énjének sötét oldalát, valójában azért létezik, és azért irányít minket, hogy nyomorban tartson, és elhitesse velünk ez a fajta élet az igazi szabadság. Blackberrynek kezdett elege lenni a különös beszélgetésből, és idejét érezte, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. - Zavarta volna, ha Jacobo itt van velünk? - Igen - felelte egyenesen a nő. - Miért? - Mert mondani akartam magának valamit, ami senki másra sem tartozik. A nyomozó meglepve nézett Gizellára. - Mi az? - Dr. Stonefinger igazából nem a férjem. - Milyen érdekes - mondta Blackberry rezignáltan. - Ő csak kényszeríttet rá, hogy a felesége legyek. - Valóban? És mégis miért? - Mert így akarta törvényessé tenni, hogy éjszakánként belopózik a szobámba, és akaratom ellenére a magáévá tesz! Blackberry lábdobogásra ébredt. Kinyitotta a szemét, felült az ágyban, és Grimblere nézett. A szobatársa ijedten nézett vissza rá. - Mi történt? - kérdezte a köpcös. - Fogalmam sincs - felelte a nyomozó azzal kipattant az ágyból, és az ablakhoz sietett. Odakint hajnalodott, a fehér kövekkel felszórt ösvényen egy hordággyal felszerelt orvosi csoport közeledett rohanva. A főépület ablakai mögött egymás után gyulladtak ki a fények, miközben az udvarra néző kapun keresztül fehér köpenyes alakok futottak a kísérleti részleg felé. - De bármi is az, itt történt nálunk. Blackberry hátat fordított az ablaknak, a folyosóra nyíló ajtóhoz ment, és kinézett az apró rácsos ablakon. Idegesen rohangáló alakokat látott a teljes fényárban úszó közlekedőn. A szeme sarkából észrevette, hogy az egyik orvosnak véres a köpenye, de mire utána nézett, a hevesen gesztikuláló nő eltűnt előle. Az udvaron látott mentőcsapat ekkor ért el az emeletre, és rohanvást vágott keresztül a folyosón. Olyan gyorsan haladtak, hogy a lassan mozduló Mostyn csak úgy tudott kitérni az útjukból, hogy nekiesett Blackberry szobaajtajának. A nyomozó kopogni kezdett az acélhálóval megerősített ablakon, és amikor az ápoló felfigyelt rá, intett neki. A bajuszos férfi egy pillanatig tétovázott, aztán a zsebébe túrt, és kinyitotta a zárat. - Mi történt? - szólalt meg Blackberry, amikor szemtől szembe állt

Mostynnal. - Nyugodjanak meg, nincs semmi baj! - felelte az ápoló, és megpróbált bizalomgerjesztően mosolyogni, amitől Grimble láthatóan csak még jobban megijedt. - Az egyik orvosnak véres volt a köpenye, az egész kórház itt van nálunk, ne mondja nekem, hogy semmi se történt! - dühöngött a nyomozó, miközben igyekezett kilesni a folyosóra. Az ápoló határozottan útját állta, és eltakarta előle a kilátást. - Feküdjön vissza az ágyába, Mr. Blackberry! - szólalt meg a bajuszos férfi, és megragadta a kíváncsiskodó vállát. A nyomozó első gondolata az volt, hogy beleveri Mostyn fejét az ajtófélfába, aztán felveszi a köpenyét, és kimegy a folyosóra, de aztán kénytelen volt fékezni magát, hogy elkerülje a leleplezést. Tett egy lépést hátra, aztán megfordult, és a szoba közepe felé indult. - Mostyn, azonnal jöjjön velem! - hallott a háta mögül egy idegen hangot, és ezzel egy időben a kilincs halk kattanását, ahogy az ápoló elengedte a kallantyút. Blackberry sarkon fordult, és hatalmas ugrással még éppen elérte a csukódó ajtó szélét. - Mit csinál? - kérdezte Grimble döbbenten a feltápászkodó nyomozót. - Megnézem, mi van kint. Jön maga is? A köpcös ijedten rázta a fejét, és egész az álláig húzta a takarót. - Azt hiszem, megint hallucinálok! - mondta ijedten, és úgy rágta a szája szélét, mintha kekszet majszolna. - Csak maradjon az ágyban! - figyelmeztette a másikat Blackberry, azzal kiosont az ajtón. Alig tett két lépést, amikor egy fehér köpenyes alak megállította. - Mi a fenét keres itt, azonnal menjen vissza a szobájába! - Muszáj kimennem! - felelte a nyomozó kétségbeesett arcot vágva. Az idegen orvos egy pillanatig tanácstalanul tétovázott, aztán a kötelességtudat felülkerekedett benne. - Végezze el a dolgát, de utána azonnal feküdjön vissza az ágyába! - dörrent rá a betegre, és sietve elviharzott a folyosó vége felé. Blackberry a szemével követte a férfit, és az utolsó szobák egyikénél egy csoport fehér köpenyes alakot látott. Egy doktor épp abban a pillanatban tántorgott ki az ajtón. A többiek utat engedtek neki, mire megtámaszkodott a szemközti falnál, hogy kifújja magát. A következő pillanatban görcs rántotta össze a testét, előre hajolt, és öklendezni kezdett. Blackberry sárgásfehér hányadékot látott a szájából a folyosó padlójára fröccsenni. Mi a fene lehet odabent? Sietve hátat fordított a szörnyülködő orvosok csoportjának, aztán a nővérállásra ment, és benyitott az öltözőbe. Kapkodva áttúrta a ruhákat, és kiválasztotta közülük a legnagyobbat. A köpeny bal felső zsebéről levette a névtáblás csíptetőt, aztán lerúgta a lábáról a papucsát, és felvette Paul hatalmas klumpáját. Amikor végzett a gombokkal futólag belenézett a tükörbe. Elégedett volt az összhatással. Csatlakozott egy idegesen rohanó doktornőhöz, és vele együtt érke-

zett az ajtó elé. - Mi történt? - kérdezte a nő, a bejárat előtt csoportosulóktól, mire egy őszes halántékú férfi megfordult, és egyenesen Blackberryre nézett. - Ilyet még életemben nem láttam..., félelmetes! - mondta az orvos, akiben a nyomozó az imént rosszul lett doktorra ismert. - Engedjenek, balesetis voltam! - mondta a Blackberry előtt haladó doktornő, mire a pszichiáterek és asszisztensek csoportja szétnyílt előtte. A nyomozó követte az orvost a kórterembe. A nők szobája volt, az egyetlen az emeleten. A nyomozó rögtön megérezte a bélsár minden mást elnyomó szagát. A helyiség nagy része úszott a vérben. Az ajtóhoz közelebb álló ágyban egy emberi maradvány feküdt. Az arca sértetlen maradt, a nyomozó azonnal felismerte a középkorú Gizellát. A bájos arc, szenvedő grimaszba torzult. A felsőtestét a torkától egészen a combtövéig felnyitották, és aprólékos munkával szétkampózták, hogy minden részlet jól látható legyen. A legrosszabb az volt az egészben, hogy a nő még mindig élt. Blackberry tisztán látta a szívét dobogni, és a tüdejét mozdulni minden lélegzetvételnél. Az ágy körül álló orvosok tehetetlenül nézték az élve felboncolt nőt. - Jézus Krisztus! - motyogta a doktornő, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, hogy aztán újra elinduljon, és megint csak megálljon. - Mi történt? - kérdezte, amikor már csak karnyújtásnyira állt a felboncolt nőtől. Az egyik orvos felé fordult, aztán széttárta a karját. - Ilyet még sosem láttam. Életben tartotta, de a sorozatos fertőzés miatt esély sincs rá, hogy megmentsük. Nézze meg, több helyen is kilukasztotta a vastag, és a vékonybelet, de találtunk bélsarat a tüdő, és a szív környékén is. A nyomozó előtt álló doktornő leeresztette a kezét, s mintha a feszültség ezzel a mozdulattal együtt távozott volna belőle. - Mit akar tenni? - Semmit. Nincs esélye. Még ha meg is próbálnánk a teljes fertőtlenítést... - kezdett bele az orvos, aztán csak legyintett. - Nézzen rá! A legtöbb, amit elérhetünk, hogy meghosszabbítjuk a szenvedéseit. Már elég vért vesztett, hogy kómába essen. A legtöbb, amit tehetünk, hogy hagyjuk meghalni. - Adtak már neki morfiumot? - Felesleges, a vérveszteségtől sokkot kapott. Ez az állat betömte a száját, hogy ne kiáltson, lekötözte, de nem kábította el. Egész végig tudatában volt, hogy mi történik vele! Ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudok képzelni! Blackberry a középkorú nőt nézte, és a bájos, kövérkés arcot, ahogy a fájdalomtól görcsbe rándult izmok lassan veszítettek a feszességükből. A megcsonkított asszony rettenetesen nézett ki. A kilátszó belső részek, a működő szervek egy anatómiai atlaszban látható metszetképhez tették hasonlatossá. A vér átáztatta az ágyneműt, a vörös cseppek egymás után hullottak a padlón terpeszkedő tócsába. A nyomozó pillantása akaratlanul is az ablak mellett álló fekhelyre esett. Laura Hitchkinson mit sem törődve a körülötte lévő felfordulással, békésen aludta az igazak álmát.

- Ki képes ilyesmire? - tette fel a kérdést a doktornő, ami a nyomozó szájára kívánkozott. - Elképzelni se tudom, de az biztos, hogy tökéletes anatómiai ismeretekkel rendelkezett. Elég csak ránézni erre a szerencsétlenre. A főbb ereket elzárta, hogy minél tovább életben tartsa. - Istenem! - hallotta Blackberry a háta mögött dr. Stonefinger rekedt hangját. - A maga betege? - kérdezte a doktornő. - Igen..., de hát nem értem... hogyan tudta megtenni? - Mármint, hogy ő? - szólalt meg újra az orvosnő, az áldozatra mutatva. Stonefinger ellépett a nyomozó mellett, egészen az ágyig ment, miközben értetlenül rázta a fejét. - Ez volt az egyik fóbiája..., illetve több is együtt. Azt mondta, minden este jön a Lény, és a lelkét marcangolja, hogy már csak egy apró darab maradt meg belőle. Azt kérte ejtsünk egy vágást a mellkasán, hogy ez a kis darab kiszabadulhasson a teste börtönéből, és ezzel megkíméljük a további kínzásoktól. Többször is kérte, hogy folyamodjunk állami engedélyért... - motyogta a pszichiáter, és lassan elakadt a szava. - Ezt nem tehette saját maga! - szólalt meg az orvos, aki korábban magyarázott a doktornőnek. - Nézze meg, a kezeit lekötözték, a húsát orvosi kampókkal feszítették szét. Stonefinger, mintha csak most tért volna magához a sokkból, hirtelen megélénkült. - Igen, ezt csakis valami külsős tehette. Tegnap leütötték az egyik ápolónkat. Talán valamelyik betörő elrejtőzött az épületben aztán beosont ide, és... - az orvos szava elállt, ahogy a haldoklóra nézett. - Adjanak már neki morfiumot! Minél többet, minél gyorsabban! - Az eutanázia lenne! Én nem vállalom a felelősséget, és nem is akarok részt venni benne! - jelentette ki azonnal a doktornő, és tett egy lépést hátra. Stonefinger utána fordult, Blackberrynek épp csak annyi ideje maradt, hogy elrejtőzzön egy nagydarab ápoló takarásában. - Inkább hagyja kínok között meghalni? -Ez nem erkölcsről szól, a társadalom már meghozta a döntést: senkit sem segíthetünk a halálba! - Inkább hagyja szenvedni? - Mondtam, ezt a kérdést már eldöntötték helyettünk. Blackberry óvatosan kilesett a nagydarab ápoló háta mögül, és egy pillanatra sikerült elkapnia a haldokló tekintetét. Félelmet látott benne, ahogy Gizella Stonefingerre nézett. X. - Na, hogy haladsz? - Minden a legjobb úton, tegnap megvolt, aminek meg kellett lennie. Blackberry maga se tudta, hogy igazán örüljön-e a hírnek. Ahogy Christine ott állt előtte, olyan volt, mint egy hamvas barack, és alig tudta

megállni, hogy ne harapjon bele. - Szóval elkaptad Stonefinger frakkját? - Még jó, hogy a tegnap este előtt megtörtént minden. Ma reggel, amikor beszéltem vele, alig ismertem meg a hangját, annyira kivolt. Szerintem egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. A nyomozót az emlék hatására kirázta a hideg. - Rettenetes volt. - Te láttad? - Olyan közel voltam hozzá, mint most te hozzám. A legnagyobb ellenségemnek se kívánnék ilyesmit. - Hogy a fenébe jutottál a közelébe? - Elcsórtam egy orvosi köpenyt, aztán mielőtt még észrevehették volna, hogy eltűntem a szobámba. Látnod kellett volna Grimble arcát, azt hitte az egészet csak képzeli. Amikor hozzászóltam csak intett, hogy hagyjam békén. - Nem ez az a Grimble, akinek sáros volt a cipője? -De. - Hogy a fenébe tudsz megbízni benne? Mi van, ha tényleg ő ment utánad, és próbált meg Flynn kezére adni? Blackberry tanácstalanul vonogatta a vállát. - Tudod, ez az egész olyan hihetetlen. Egyszerűen képtelen lennék azt feltételezni, hogy Grimble ilyet csináljon. - Mi ez a szentimentalizmus? Csak nem a gyógyszerek ártottak meg? - Lehet. Amikor a szemébe nézek, látom benne a gyermeki naivitást. Ilyesmit nem lehet megjátszani! Christine felvonta a szemöldökét, aztán legyintett, mint akinek nem elég fontos a dolog, hogy tovább vitatkozzon róla. - Te tudod - szólalt meg, aztán érdeklődés csillant a szemében. - Mi lett a nővel? Blackberry a fejét ingatta. - Rettenetes! A szerencsétlen összeszarta magát, miközben az az elmebeteg barom felnyitotta a mellkasát! - mondta Blackberry, és összerázkódott az undortól. - Miféle szörnyeteg képes ilyesmire? Christine tanácstalanul széttárta a kezét. - Örülök, hogy nem láttam! Még belegondolni is szörnyű. - Laura Hitchkinson pedig végigaludta az egészet! - Ezt elég nehéz elhinni. - Pedig a saját szememmel láttam. - Ja, már emlékszem, Perez belenézett a helyszínelő jegyzőkönyvbe, ahogy kérted. Azt mondta valami doki altatókat adott a lánynak, mert arra panaszkodott, hogy nem tud pihenni a szobatársától. Az a nő állítólag egész éjszaka ott maszturbált mellette, miközben azt hajtogatta, hogy nem akarja. - A Lény marcangolta a lelkét! - mondta bólogatva Blackberry. - A Lény? A nyomozó fáradtan legyintett. - Hosszú história, inkább arról mesélj, mire jutottál Stonefingerrel! Harapott a kivillanó cicikre?

- Pont úgy, ahogy mondtad. Amint meglátta a csipkés fehérnemű szélét, vége volt a pasinak! - Na, és megtudtál tőle valamit? - Nagyon óvatos a fickó, de nekem nem tudott ellenállni - felelte a titkárnő, és magabiztosan mosolygott. - Egyébként úgy van, ahogy mondtad, egy szerencsétlen puhapöcs, aki még attól is félt, hogy a mellemet megfogja. - Szóval megfogta. Christine arca hirtelen felderült. - Te féltékeny vagy! - Ugyan! A titkárnő most már leplezetlen élvezettel vigyorgott. - A nagy és rendíthetetlen Robert Blackberry féltékeny - jelentette ki élvezettel. - Inkább arról beszélj, hogy mit tudtál meg tőle! - tért el a tárgytól a nyomozó. A lány még egyszer végigmérte a nyomozót, aztán nevetve folytatta. - Azt mondja, könnyen és jól beilleszkedtél. - Nem gyanakszik? - Egy cseppet sem. Annak az új gyógyszernek tudta be a hirtelen javulást. Szerinte te egy igazi bizonyítéka vagy a szer kiváló tulajdonságainak. - Neurolepticum. - Az lesz az. Egész ódákat zengett róla, meg hogy nemsokára véget ér a kísérleti stádium, és végre az egész világ számára elérhető lesz a készítmény. Téged is egynek tart a sikeres kísérlet közül, és az eredményeidet használni fogja a szer leírásánál. Még azon is gondolkodott, hogy megvonja az adagodat, hogy teljes súlyosságába lássa az esetet, és még szembetűnőbbek legyenek az eredmények. - Remek. - Azt mondta, ha ilyen jól reagálsz, még az sem kizárt, hogy elérhető lesz a teljes tünetmentes állapot - nevette a lány, és kaján pillantásokkal méregette a férfit... - Ideje lenne, hogy megemlítsd neki, mennyire nincs pénzünk. - Már megtettem. - Na és? - Azt mondta, talán beférsz egy államilag támogatott csoportba. A nyomozó bosszúsan legyintett. - Hát persze! Amíg bent vagyok, nyugodtan űzheti veled a kisded játékait. Mit mondott még? Kérdezted a biztonságról a szigorúan őrzött részlegben? - Amikor szóba hoztam különösen nézett. Annyit azért sikerült kicsikarni belőle, hogy szerinte tökéletes biztonságban van mindenki a klinika területén. Kíváncsi lennék, hogy ha ma este kérdezném, mit mondana! Blackberry bosszúsan legyintett. - Perez mit szólt a gyilkossághoz? - Azt mondja, olyan nyomozó kapta az ügyet, akit rendszerint, a ké-

nyes problémák megoldására rendel ki a főügyész. - Kényes probléma? - Perez szerint még egy szenátor is közbenjárt annak érdekében, hogy ne verjék nagydobra a dolgot, és ügyesen elsimítsák az egészet. Amíg nincs konkrét bizonyíték a gyilkosságra, addig öngyilkosságként tiplik - Öngyilkosságként?! Micsoda baromság ez? Elég, ha valaki megnézi a fényképfelvételeket, és bukik az egész! Christine sértődötten megvonta a vállát. - Én csak azt mondom, amit Perez is. - Persze, bocs! Lehet, hogy én is kezdek meghülyülni ezen a helyen. A titkárnő kimérten biccentett. - Perez szerint a legmagasabb szinten kell jó összekötésekkel rendelkezni, hogy ezt megkockáztassák. - Miért nem önti ki valaki a bilit? Elég lenne egy telefon valamelyik újsághoz, hogy kiderüljön az igazság. - Én is ezt kérdeztem tőle, azt mondta, lehetetlen lenne bizonyítani az állítást. Az újságírókat nem engedték be a klinikára, a nyomokat egy speciális alakulat rögzítette, akiket képtelenség szóra bírni. - És az orvosok, vagy az ápolók? Legalább tucatnyian látták, hogy mi történt. - őket valami szerződés köti, ami szerint semmit sem mondhatnak el arról, ami az intézményen belül folyik, ha csak nem kapnak rá felsőbb szintről engedélyt. - Szóval megint mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, miközben attól tart, hogy elveszíti, amit eddig megszerzett. Christine megvonta a vállát. - Nem értem mi folyik itt, de az biztos, hogy épeszű ember nem tesz ilyet. Ha valaki ennyire őrült, az biztos hagyott maga után nyomokat! - A sorozatgyilkosok esetében ez korántsem ilyen egyszerű. A többségük köztünk él, teszi a dolgát, reggelenként munkába jár, amíg egyszer csak el nem szakad benne a húr, és akkor olyasmit tesz, amire senki sem számított. A titkárnő zavartan nézett félre, mintha máris a semmiből felbukkanó sorozatgyilkost keresné a parkban sétáló betegek között. - Mi a helyzet a korábbi öngyilkosságokkal? - Charlie Flynn innen intézi a piszkos ügyeit. A régi ellenségeit sorba börtönbe juttatja, aztán mintha csak futószalagon menne a dolog, a fickók rendre a Falloon and Boydon kötnek ki. Többnyire csak egy-két évet maradnak, aztán mielőtt kiengednék őket, megmagyarázhatatlan szándékból öngyilkosok lesznek. Mivel egyesével teszi, nem feltűnő, a halottak még az intézet statisztikáját se rontják látványosan. - Valaki akkor is pénzt fogad el tőle. - Hát, éppen ez az! Stonefinger elmondta, hogy az orvosok itt olyan jól keresnek, hogy egyik sem tenné kockára az állását és a hivatását. - Pedig egyedül nem teheti, ebben biztos vagyok. Ki vezeti a szigorúan őrzött részleget? - Stonefinger.

- Micsoda? Blackberry ki nem nézte volna a fiatal orvosból, hogy ilyen felelősségteljes hivatást bíznak rá. - Ő mondta. - Ki a kutatási részleg vezetője? - Valami Yako Flenberg professzor. - Még csak nem is hallottam róla. - Elég titokzatos alak. Próbáltam időpontot kérni tőle, de a titkárnője csak egy hónappal későbbre tudott előjegyzésbe venni. - Egy hónap? - Állítólag Japánban van. - De, ha Stonefinger vezeti a szigorúan őrzött részleget, akkor mi a fenét keres a kutatási csoportban? - Amíg Flenberg távol van, ő a megbízott felelős. - Képtelenség egyszerre két ilyen felelősségteljes posztot ellátni! Valami itt nagyon nincs rendben. Ha Stonefinger tényleg olyan jól keres, mint ahogy mondja, akkor mi a fenének vállalta el mind a két munkát? - Hogy még jobban keressen. - De akkor meg mi a fenének paktált le egy maffiózóval? Ha van egy csepp esze, tudnia kell, hogy az efféle alakok nem ismernek kegyelmet, és ha egyszer a kezük közé kaparintottak, soha többé nem engednek el. - Fogalmam sincs. A nyomozó elgondolkodva szívta a fogát, aztán annak ellenére nem volt kedve hozzá mégiscsak kimondta, ami a szájára kívánkozott. - Adj még pénzt Pereznek. - Már megint? - Eddig jó befektetésnek bizonyult. Nézzen utána Stonefingernek, tudjon meg róla mindent, ami a rendőrségi aktákban benne van, te pedig nézd át a nyilvános adatbázisokat! Ha csak egyetlen piszokfolt is van a múltjában, arról tudni akarok! Ja, és jó lenne utána nézni, hogy volte Flynn-nek egy Henry nevű haragosa. Tegnapelőtt este úgy nézett ki most igencsak rosszban vannak. - Meglesz nagyfiú, csak nyugodj már meg végre! Még sose láttalak ilyen feszültnek - mondta Christine, miközben összeszedte a holmiját, és felállt, hogy induljon. XI. - Hogy érzi magát nálunk, Mr. Blackberry? - kérdezte kedélyesen Stonefinger, miközben az íróasztala előtti székre mutatott. - Remekül! - felelte a nyomozó, és mosolyt erőltetett az arcára. Az orvos láthatóan még mindig nem volt teljesen önmaga. - Remélem, a beilleszkedéssel nem voltak problémái! Blackberry az első napon erőszakosan beadott injekcióra gondolt, és úgy érezte, értelmetlen dolog lenne bármi elmarasztalót mondani, amikor az orvos ilyen szembetűnően tudomást sem vesz az akkor történtekről. A mostani személyes elbeszélgetést is inkább a tegnap este történteknek tudta be, semmint a terápiának.

- A többiek nagyon rendesek, azt hiszem már találtam is magamnak egy barátot. - Valóban, ez csodálatos! Ki az? - kérdezte szórakozottan az orvos, miközben az előtte fekvő anyagot böngészte. Az arca sápadt volt, a keze remegett, mintha csak az imént fedezte volna fel Gizella megkínzott testét. - Mr. Grimble igen kedves velem. Stonefinger bamba képpel bámulta az aktát. Egy ideig az ujjai közt masszírozta a tollat, aztán zavartan felnézett. - Ez csodálatos, Mr. Grimble az egyik legkedvesebb betegem! Nagyon örülök, ha egymásra találtak! Blackberry kényszeredetten mosolygott. - Az ápoló azt mondta, szeretne velem beszélni. - Ó, igen, csak előbb tudni akartam, hogy jól érzi magát nálunk. - A körülményekhez képest remekül. Stonefinger hangosan sóhajtott. - Hát igen. El kell mondanom önnek, hogy ez példátlan eset az intézményünk történetében. - Még senki sem lett öngyilkos? - tetette Blackberry, hogy semmit sem tud, és elhitte a klinika hivatalosan kiadott közleményét. A pszichiáter csodálkozva nézett rá, aztán mintha csak észbekapott volna, egészen más hangsúllyal folytatta. - Mármint persze előfordulnak efféle sajnálatos esetek, de a kísérleti csoportban olyan ritka, mint a fehér holló. Ugye érti, mire gondolok? A nyomozónak esze ágában sem volt megkönnyíteni a másik helyzetét. - Csak olyanokat vesznek be a csoportba, akiknél nem fenyeget a veszély? - Nem, dehogy is! Sőt kifejezetten keressük a nehéz eseteket, hogy szélsőséges körülmények között vizsgáljuk a módszereink hatékonyságát. - Akkor...? - kérdezte Blackberry, és már folytatta volna tovább, de aztán eszébe jutott, hogy kár lenne átvennie az irányító szerepet. - Egyszerűen ilyen jók az eredményeink. - Ennek örülök! Szeretnék minél hamarabb meggyógyulni, hogy újra teljes életet élhessek! - A kedves felesége többször is járt nálam, és élénken érdeklődött a hogyléte felől. Blackberry felpattant a székről. - Az a szemét cafka, hát már magával is kikezdett! Stonefinger arca felért egy beismerő vallomással. - Biztosíthatom róla, hogy szó sincs ilyesmiről! - habogta a fickó, és Blackberry biztos volt benne, hogy a férfi észre sem vette, miként sétált bele egyik csapdából a másikba. - Naná, hogy biztosít róla! Mégis mit képzel? Hogy hülye vagyok?! Azért mert félek? Hát akkor kapjon gyorsan a fejéhez maga szemétláda! Ismerem a jogaimat! Tudom, hogy mint az orvosom nem léphet szexuális kapcsolatba a feleségemmel! Ezért kirúgatom a kamarától! - emelte meg a hangját a nyomozó. - Kérem, nyugodjon meg, Mr. Blackberry! Ugyan miért tennék ilyet?

- Talán azt akarja mondani, hogy nem tetszik magának a feleségem? - Kérem Mr. Blackberry, ez igazán nem lehet téma közöttünk. A házasság szövetsége szent és sérthetetlen számomra. A nyomozó idejét látta, hogy lazítson egy kicsit a hurkon, nehogy keresztbetegyen a titkárnőjének. - Tudom miféle alak maga, Gizella mindent elmondott! - Valóban? Nem avatna be engem is, hogy tudjam? - Tudom, hogy miféle aljas módon használta őt, hogy kielégítse a vágyait. Stonefinger arcán félelem suhant keresztül. - Csak nem képzeli, hogy visszaéltem a helyzetemmel? Különben is mindenhol kamerák vannak az egész épületben, a biztonsági ajtókról, és az ügyeletes ápolókról nem is beszélve. Ez csak egy skizofréniás képzelgés volt Mr. Blackberry, ami szegény Gizellának lassan a visszatérő hallucinációjává változott. - Ne próbáljon megetetni ezzel az orvosi halandzsával! Igaz, hogy idebent vagyok, de önszántamból jöttem! Maga is tudja, hogy nem vagyok őrült! Stonefinger idegesen játszott a kezében lévő tollal. - Persze, hogy nem az Mr. Blackberry! Sőt, ahogyan azt már említettem a kedve... - Stonefinger hirtelen elharapta a szó végét, aztán gyorsan újrakezdte. - Szóval, mint ahogyan azt már mondtam is az imént, az ön szervezete nagyon jól reagál a kísérleti neurolepticumra. Mivel sikerült ilyen gyors áttörést hozni a betegségében, felmerült a lehetőség, hogy újabb területeken alkalmazzuk a fejlesztés alatt álló készítményt. - Mit akar ezzel mondani? Talán gyógyulttá akar nyilvánítani, és kienged? Stonefinger a fejét rázta. - Bár így lenne, de attól tartok némi megfigyelés még elkel az ön esetében is. - Szóval bent akar tartani? - Csak még egy rövid időre. A költségekre pedig ne legyen gondja, a kórház magára vállal mindent. - Látja, már az első pillanatban tudtam! A pszichiáter zavartan figyelt. - Elnézést? - Az egész csak arra megy ki, hogy maga kavarhasson a feleségemmel. - De Mr. Blackberry, mégis mit akar ezzel mondani? - Azért akar bent tartani, hogy zöld utat kapjon Christine-nél. - Ugyan Mr. Blackberry, semmi közöm a nejéhez! Van saját családom és feleségem, akit szeretek. Ráadásul semmi pénzért sem kockáztatnám a hivatásomat! A nyomozó félrenézett, aztán visszafordult az orvos felé. - Mehetek? - Csak egy szó! Mr. Grimble említette, hogy ön meglehetősen nyugtalanul alszik

Robert a szeme sarkából figyelte az orvost, és próbált rájönni, hogy vajon mennyit tud. - Valóban? - Igaz, hogy gyakran felkel esténként, és kimegy a folyosóra. - A folyosóra? Az ajtókat estére bezárják - tettette az értetlent a nyomozó. - Igen tudom Mr. Blackberry, de kénytelen vagyok észrevenni a tényt, hogy mióta ön megjelent, hirtelen megszaporodtak a megmagyarázhatatlan események a kísérleti részlegen. - Pault a betörők ütötték le. Stonefinger figyelmen kívül hagyta a másik szavait. - Szokott ön éjszaka kijárni a folyosóra Mr. Blackberry? Robert épp eleget tudott a vallatási módszerekről, hogy a szeme se rebbenjen. - Nem - felelte, és egyenesen a doktor szemébe nézett. A pszichiáter elégedetten dőlt hátra. - No, és hogy érzi magát nálunk Mr. Blackberry? Tart még egy újabb rohamtól? Robert a fejét rázta. - Mintha soha nem is lett volna. XII. Blackberry semmi másra nem vágyott jobban, minthogy egy kicsit egyedül lehessen, és végre összeszedhesse a gondolatait, ehelyett kénytelen volt elviselni, hogy Jacobo körülötte sündörög, és mindent elkövet, hogy magára vonja a figyelmét. A betegek többsége lement az udvarra a reggeli vizit után, de neki nem volt kedve hozzá, hogy újra végighallgassa a zavart előadásokat, így inkább az üresen álló közös társalgót választotta. Laura sértődött pillantással mérte végig, amikor rájött, hogy mire készül, Grimble sajnálkozva ingatta a fejét, Kevin szomorúan kullogott a többiek után, egyedül Tobiasz tűnt elégedettnek, amiért ma újra ő lehetett az udvar kiskirálya. Jacobo az utolsó pillanatban vette észre a társalgó felé tartó Blackberryt, és hosszú ideig állt tépelődve a folyosó végén, mire úgy döntött, hogy vele marad. Van egy halott - próbálta a nyomozó kizárni a kölyökképű férfi jelenlétét a gondolataiból. Az elmebeteg az ablak körül sündörgött, és az udvart bámulta. Néha kétségbeesetten nyüszített, de Blackberrynek elég volt ránéznie, hogy elhallgasson. A rendőrség el akarja tusolni az ügyet, ami érthető, mert ki hozná a rokonát egy olyan helyre, ahol egy elmebeteg gyilkos garázdálkodik. Főleg ennyi pénzért. Az ablak felől újabb nyüszítés hallatszott. Blackberry Jacobóra nézett, mire a férfi elhallgatott, és lekuporodott a párkány mellé. A feje éppen csak elérte az ablak szintjét. Blackberryt egy bezárt vadászkutyára em-

lékeztette. - Mért nem mész ki az udvarra? - szólalt meg a nyomozó. Úgy érezte, Jacobo miatta szenved. A kölyökképű férfi a fejét rázta, és nem mozdult az ablak mellől. A nyomozó megvonta a vállát. Ki a fene ölhette meg Gizellát, és miért? Csakis olyan ember lehetett, akinek szabad bejárása van a kísérleti részlegbe, kiváló anatómiai ismeretekkel rendelkezik, hozzájuthatott a megfelelő felszereléshez, ráadásul tudta, hogy Laura olyan adag altatót kapott, amitől akár fel is gyújthatnák a szobáját, akkor sem ébredne fel. Stonefinger! Jacobo felpattant a földről, és izgatottan ugrálni kezdett az ablak mellett. Blackberry az elmebetegre nézett, de a férfi ezúttal tudomást sem vett róla. - Mi az? - kérdezte a nyomozó, de Jacobo túlságosan izgatott volt, hogy válaszoljon. Robert felállt az asztaltól, és a falhoz sétált. Az udvaron Stonefinger beszélgetett Laurával. De mi a fenének akarná egy orvos megölni a betegét? Ráadásul ilyen brutális módon. Könnyen eljátszhatta volna, hogy az a szerencsétlen bolond öngyilkos lett, és akkor senkinek sem tűnik fel - Ott van! - mondta lelkesen Jacobo, és Blackberry attól tartott, hogy a férfi a végén megnyalja az üveget, olyan erővel préselte az arcát a rácsokhoz. - Látom. Miért nem mész le hozzá? Jacobo ránézett, pislogott két hatalmasat, aztán a fejét ingatta, és az arcát Blackberry kezéhez dörgölte. A nyomozó villámgyorsan elrántotta a karját. - Rendben, akkor maradj! - mondta zavartan, és tett egy lépést hátra, hogy biztonságos távolságba kerüljön a lelkes férfitől. Jacobo visszafordult az ablak felé. Gizellát rituális precizitással ölték meg. A gyilkos biztonságba érezte magát, különben nem szánt volna ennyi időt a végrehajtásra. Nemcsak hogy nem akarta eltitkolni, amit tett, de egyenesen reflektorfénybe akarta állítani. Mintha minden erejével arra törekedett volna, hogy a lehető legnagyobb feltűnést keltse. De mi volt a célja ezzel? Talán figyelmeztetni akart valakit, hogy mire számítson, ha tovább folytatja, amibe belekezdett? Talán éppen neked szólt az üzenet? Jacobo hangosan felkiáltott, és ahogy a teste összerezdült, a keze nekicsapódott a rácsnak. - Hé! Mi folyik ott? - mordult rájuk a megfigyelőfülkéből Mostyn. Blackberry kinézett az ablakon. Odalent Laura láthatóan vitába keveredett Stonefingerrel. A lány hevesen gesztikulálva magyarázott valamit az orvosnak, miközben lassan hátrált. - Megijedt - mondta a nyomozó az ápolónak, aztán hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte. - Kimehetünk az udvarra? - Persze, nyitva az ajtó - felelte Mostyn láthatóan megkönnyebbülve,

hogy még erre a két betegre sem kell vigyáznia, és zavartalanul fejtheti tovább a keresztrejtvényét. - Gyere! - mondta Blackberry Jacobónak. Néhány lépés után a kölyökképű fickó megelőzte, és szélsebesen távolodott. Mire a nyomozó leért, Jacobo már Laura mellett állt, és néma csodálattal figyelte a lányt. - Na, mi a helyzet, megérkezett a felmentő sereg? - kérdezte a törékeny teremtés kacéran, és inas mosolyát Blackberryre villantotta. - Láttam ám, hogy egész idő alatt az ablakból figyeltél. - Mi történt? - Mikor? Robert elvesztette a türelmét. - Laura ne játsszon velem! A lány szemei megteltek csillogással, az arca felragyogott, a szájából, megkönnyebbült sóhaj tört elő. - Miért, mi lesz, ha tovább játszom? Megver? - kérdezte, és remegés futott végig a testén. A nyomozó jobbnak látta nem törődni a válaszadással. - Mit mondott dr. Stonefinger? - Miért érdekel? - Mondja, nem veszi észre, hogy micsoda fájdalmat okoz ezeknek a szerencsétleneknek?! - Mint amilyen te is vagy, Robert? A nyomozónak csak most esett le, hogy a nő megpróbálja egymásnak ugrasztani a körülötte lévő férfiakat. Ahogy megfordult, a csoport mindegyik tagját a háta mögött látta, ahogy az imádott nőre függesztik a tekintetüket. - Ugye nem csak a bulimia miatt van itt? Laura arcát elöntötte a vér. - Anorexia nervosa te rohadék! - Van más baj is odabent, ugye? - kérdezte újra Blackberry, és megütögette a halántékát. A lány felé köpött, aztán bemutatott a nyomozónak, és szélesen gesztikulálva hátrálni kezdett, mint amikor az imént Stonefingerrel beszélt. Jacobo idegesen kapkodta a fejét, és hol Blackberryre, hol Laurára nézett segítséget remélve. - Mi van már megint?! - dörrent a társaságra a hirtelen felbukkanó Paul. - Blackberry azt mondta dr. Stonefinger ölte meg Gizellát! - felelte a lány mielőtt még bárki megszólalhatott volna. A nyomozónak elakadt a szava, és döbbenten figyelte a felé forduló ápolót. - Ez badarság! - nyögte, amikor felülkerekedett a meglepetésén. - Hát persze! Ugye tudja Mr. Blackberry, hogy az orvosok sértegetése súlyos bűn ezen a klinikán? - Nem tudtam, de eszem ágában sem volt megvádolni dr. Stonefingert! Laura csak azért mondja, mert bosszút akar rajtam állni.

- Bosszút állni? Miért? - Mert azt mondtam neki, valami baj van a fejével. Paul sajnálkozva csóválta a fejét. - Úgy látom, minél jobban próbálkozik kimosni magát, annál mélyebbre süllyed, Mr. Blackberry. A betegek nem szidalmazhatják egymást. Ha így folytatja tovább, kénytelen leszek javasolni, hogy egy időre vonják meg magától a sétát. A nyomozó széttárta a kezét. - De hiszen maga is tudja, hogy ez a lány mindent elkövet, hogy egymásnak ugrassza a betegeket. Azt lehet? - Nem értem miről beszél. Laura az egyik legnyugodtabb ápoltunk, soha semmi baj sem volt vele - felelte az ápoló, és a csontváz vékonyságú nőre mosolygott. Blackberry eleinte értetlenül hallgatta a férfit, de amikor az ápoló befejezte a mondatot, úgy érezte, mintha kalapáccsal sújtották volna halántékon. Hirtelen az eddig hiába keresett harag feltámadt benne, és mindenáron ki akart törni. Erőnek erejével fogta vissza magát, ugyanakkor látta, hogy az ösvény irányából két megtermett ápoló közeledik. Paul, mintha csak véletlenül tenné, igyekezett úgy helyezkedni, hogy könnyedén elérhesse. A nyomozó ismét az első napon érezte magát. - Akkor..., azt hiszem tévedtem. Az ápolót láthatóan meglepte a válasz. - Bizony, hogy tévedett Mr. Blackberry - felelte, és a két közeledő asszisztensre nézett. - Valószínűleg félreértettem valamit. - De még mennyire - mondta Paul vészjósló hangsúllyal, és a nyomozó azt vette észre, hogy a körülöttük álló betegek sietve távolabb húzódnak. - Mit akar tenni? - Itt az ideje az újabb injekciónak Mr. Blackberry. Forrósághullám söpört végig a nyomozón, és egyik pillanatról a másikra csillapíthatatlan dühöt érzett az ápolókkal szemben. A keze magától szorult ökölbe, az egész testében megfeszültek az izmok. Megőrültél?! Mit csinálsz? Térj észre! - üvöltötte a fejében egy hang, és önnön kétségbeeséséből erőt merítve képes volt visszafogni magát. - Az udvaron akarják beadni? - kérdezte hitetlenkedve. - Ha kényszerít rá, megtesszük - felelte az ápoló, mintegy sugallva a másiknak, hogy mit kell tennie. Az ösvény felöl érkező ápolók egyikének a kezében Blackberry egy használatra kész fecskendőt látott. Honnan tudták előre, hogy mekkora adagra van szükség? Miért itt, és miért most? Erőszakkal mindenki szeme láttára? Noha szíve szerint ütni, rúgni, vágni, harapni szeretett volna, de kényszeríttette magát, hogy megszólaljon. - Meg akarok gyógyulni, hagyom, hogy beadják a gyógyszerem. Paul értetlenül nézte a férfit, és szemlátomást nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Blackberry Laurára nézett, a lány legalább annyira

értetlennek tűnt, mint a többiek. - Akkor feküdjön le a földre! - Tényleg ragaszkodik hozzá, hogy itt mindenki szeme láttára kapjam meg a gyógyszerem? - Ne akadékoskodjon Mr. Blackberry! Csak tegye, amit mondtam és nem lesz baj. A nyomozó forrt a dühtől, de tudta, hogy nincs választása. Ha ellenállsz, akkor pont az fog történni, amit ők akartak - sulykolta magába a gondolatot, miközben lassan lehasalt a fűre. A mellkasa alig érintette a földet, amikor a három ápoló rávetette magát, és leszorította. A következő pillanatban a nyomozó apró szúrást érzett a farpofájában, aztán a szeme előtt elmosódtak a körvonalak. Azt még homályosan érezte, hogy erős karok ragadják meg a testét, és fel emelik a földről, de néhány lépés után elvesztette az eszméletét. - Hiába provokáltuk, nem reagált - hallotta Blackberry távolról a fekete bőrű ápoló hangját. - Egyszerűen lefeküdt a földre, és hagyta magát megszúrni. - Érdekes! Figyelemre méltó önuralom. Legközelebb kapjon nagyobb adag serkentőt! - felelte Stonefinger hangja. A nyomozó megpróbálta kinyitni a szemét, de a teste nem engedelmeskedett az akaratának. - Mindent úgy csináltak, ahogy szokták? - Körbeálltuk, elmondtam a kulcsszavakat, de nem reagált. - Semmi? - Azt láttam, hogy mindjárt elszakad nála a húr, de mindig visszafogta magát. - Végül is mindegy. Persze jó lett volna a műsor, de majd legközelebb. A lényeg, hogy egy héten belül okunk legyen áttenni a C szárnyba. A felesége nem hajlandó tovább fizetni a kezelést, nincs sok időnk. - Nem lehet, hogy ez az egész a Scheinberg-szindróma miatt van? - Nem hiszem. Blackberry fizikálisan és mentálisan is elég erős. Épp ezért is választottam... - Ébredjen Mr. Blackberry! A nyomozó nehezen nyitotta ki a szemét. Grimble állt felette aggodalmas arccal, mögötte néhány lépésnyire Kevin toporgott. A malacképű férfi még attól is tartott, nehogy a légzésével túl nagy zajt csapjon. - Mi van? - kérdezte a nyomozó. Beletelt néhány pillanatba, hogy felismerje a saját hangját. Noha nem fájt semmije, úgy tűnt, mintha egy láthatatlan szűrőn keresztül nézné a világot. A színek fakónak tűntek, a hangok tompának, a tárgyak körvonalai időnként elmozdultak a helyükről. - Megint elkapta egy roham. Blackberry semmit sem értett.

- Megint? - Lent a parkban. Nem emlékszik? - Semmire - ismerte be. - Illetve, volt egy különös álmom, de az egész annyira zavaros... - Az ápolóknak kellett behozniuk, nehogy kárt tegyen magában. Blackberry a fejét rázta. - Bizony, nagyon félelmetes volt! - jegyezte meg Kevin. Dagadt arcával, előrecsücsörödő ajkaival pontosan olyannak tetszett a nyomozó szemében, mint egy vágásérett disznó. - Én még majdnem sírta... - harapta el hirtelen a szó végét a férfi, és zavartan gügyögni kezdett, miközben az ujjait ropogtatta. - De hát mi történt? - Elkezdett kiabálni Laurával. - Erre még emlékszem. - Aztán meg Paullal. -És? - Végül az ápolóknak le kellett nyugtatózniuk. A nyomozó fejében lassan összeállt a kép. - Ennyi? - Igen. - De végül nem álltam ellen, ugye? Grimble tanácstalanul Kevinre nézett, amitől a másik csak még jobban megilletődött. - Hát..., talán nem..., de nagyon hangos volt az egész! - mondta a köpcös fickó, mintha csak a maga igazát szerette volna bizonyítani. - Ezek a rohamok nagyon veszélyesek! - tette hozzá fontoskodó arccal, amikor úgy érezte, hogy a szavai nem érték el a kellő hatást. - Igen, Mr. Rayhammal is ugyanígy kezdődött, aztán át kellett vinni a C épületbe. - Mi történt? - Mr. Rayham - készségeskedett Kevin. - Nagyon kedves alak volt, olyan régi vágású úriember... - Maradj már! - vágott közbe Grimble. - Úgy viselkedett, mint egy vadember. Az egyik pillanatban még nyugodtan beszélgettem vele, a következőben már nekem ugrott, és megpróbált megfojtani! - Mi lett vele miután átvitték a C épületbe? - Azóta nem hallottunk róla - felelte a köpcös. Kevin a fejét rázta. - Én tudom mi lett vele. - Egy frászt tudod, senki se tudja! - mordult rá Grimble türelmetlenül. - De igen is tudom! Beszéltem Marcellel, ő mondta nekem. - Marcell? - csodálkozott Blackberry. Grimble legyintett. - Szerintem valami kitalált barát lehet. - Nem! Ő ápoló, a C épületben. - És szóba állt veled?

- Igen. Azt mondta, én olyan kedves vagyok. Náluk a betegek nem olyan kedvesek, mint én. Blackberry szeretett volna túllépni a kakaskodáson. - Szóval, mit mondott Marcell? Kevin diadalittasan a köpcösre nézett, aztán a nyomozó felé fordulva folytatta. Grimble arcát elöntötte a pír. - Marcell látta Mr. Rayhamot a C épületben, sőt még beszélgetett is vele. Azt mondta, minden rendben van, és nemsokára hazaengedik, mert teljesen meggyógyult. Grimble sarkon fordult, és mindkét kezével Kevinre mutatott. - Tessék! Hát nem megmondtam, hogy nem beszéltél te senkivel? A C épületből senki sem kerül haza. Ott a dühöngők vannak. - Mi van? - kérdezett közbe Blackberry. - Ha valaki kikerül a C-ből, azt előbb az A-ba vagy a B-be viszik megfigyelésre! - Hazudik! - sikította Kevin olyan fejhangon, hogy a nyomozóba a kábulat ellenére is megállt az ütő. Grimble nem hagyta zavartatni magát. - Látja? Olyan, mint egy gyerek. Ha egyszer rajtakapták valamin, akkor hisztériázni kezd! - Nem is! - vágta rá a pocakos férfi, sírástól elcsukló hangon. - Elég legyen! - mordult rájuk Blackberry. - Kevin, mondja el végre, hogy mit mondott Marcell! - Azt, hogy Mr. Rayham teljesen meggyógyult, és nemsokára ki fogják engedni. - Mondtam, hogy baromság! - Akkor szerinted Marcell hazudik? - Szerintem te hazudsz! Mindenki tudja, hogy milyen hazudós vagy. Még a lányod se igazi, csak te találtad ki. - Nem igaz! - sikította malachangon Kevin, és zokogva kirohant a szobából. Blackberry szájtátva nézett. - Ez most mire volt jó? - kérdezte Grimblet, de mielőtt még a másik felelhetett volna egy nővér lépett be a szóbába egy fecskendővel a kezében. A nyomozó felismerte azt, aki az első napon beleszúrta a tűt. - Mi ez a hangzavar?! - Volt egy kis nézeteltérés a fiúk között, de már minden rendben - felelte Robert Grimblet megelőzve. - Ajánlom, hogy legközelebb halkabban intézzék! Az ápolónő kifordult az ajtón. - Maga szerint mi történt Mr. Rayhammel? Grimble összerezdült. - Nem tudom, de nem ő volt az első. - Hogyhogy az első? - Mr. Rayham előtt már mások is kerültek át a kísérleti részlegről a C szárnyba. - És ez meglepő? A köpcös felvonta tömzsi vállait.

- Ide olyanok kerülnek, akiknek van reménye a gyógyulásra. Az ajtóban egy egészségtelenül karcsú sziluett jelent meg. - Kifelé! - mordult Laura Grimblere. A köpcös kényszeredetten engedelmeskedett. A lány megvárta, míg a férfi kilép az ajtón, aztán elindult Blackberry felé. - Hello! Szépfiú! - búgta rekedtes hangon, de ahogy az ajkaival csücsörített, a szája körül összeráncolódott a papírvékony bőr, és Blackberryt hatalmába kerítette az undor. - Hello! - felelte duzzogva. Noha haragudott a lányra, szeretett volna választ kapni néhány kérdésre. - Mi történt a szobádban? - Mi? Ja, az a dilis Gizella öngyilkos lett. Felvágta az ereit a marha. Mindig arról hadovált, hogy a Lény meg akarja ölni, hát most sikerrel járt - felelte Laura, és úgy vihogott, mint egy bakfis, aki trágár tréfát hallott. - Felvágta az ereit? A lány bólogatni kezdett. - Látnod kellett volna! Amikor felébredtem, minden csupa vér volt a szobában. Az ágyról csöpögött a nafta, a padlón alig lehetett járni. - Ki mondta neked, hogy felvágta az ereit? - Dr. Stonefinger. - Te nem láttál semmit? A lány egy pillanatra félrenézett, mintha csak kiesett volna a szerepéből. - Nem, semmit. Gyógyszert kértem, mert nem lehetett aludni abban a szobában. - Mi történt? - Az a hülye picsa esténként úgy nyüszített, mintha nyúznák Persze maszturbált, közben meg úgy tett, mintha ellenkezne saját magával, szóval képtelenség volt aludni mellette. Amikor dr. Stonefinger megfenyegette, hogy átteszi a C épületbe a hangoskodók közé, egy kicsit lenyugodott, de utána meg rászokott, hogy kijár a vécére tenni a dolgát, és az ápolókat nem hagyta békén éjszaka. - No, és? - Próbálták leszoktatni róla, de nem könnyű valakinek azt mondani, hogy ne menjen ki vécére, ha egyszer kell neki, se azt, hogy mennyi ideig végezheti a dolgát. Szóval próbálkoztak mindennel, nem adtak neki esténként inni, aztán betettek egy bilit a szobába, de mindig kitalált valamit. Hol azt mondta nagy dolga van, hol meg akkor is kipréselt magából néhány cseppet, ha olyan száraz volt a tartálya, mint a sivatag. Végül aztán dr. Stonefinger megengedte neki, hogy esténként kijárhasson a vécére. - Nyitva hagyta az ajtót? - Igen. Rajtunk kívül senki sem tudhatott a dologról. - Miért nem tették át a C épületbe? - Mert a doktor megkönyörült rajta. Egyébként elég csendes csaj volt, csak este nem bírt magával. Megbeszélte velem a dolgot, és hát mind a ketten tudjuk, hogy milyen áldott jó a szívem. A lényeg, hogy belementem a dologba.

- De akkor miért kellett az altató? Laura bosszúsan fújt egyet, aztán legyintett, és a szemeit forgatva folytatta. - Amikor leütötték Pault, dr. Stonefinger úgy döntött nem vállalja tovább a kockázatot. Megegyeztek Gizellával, hogy amíg a helyzet nem rendeződik, addig a szobában kell ellenállnia a Lénynek. Az a csirke persze egy napig sem bírta, és már megint nem lehetett tőle aludni. Szerencsére előre kértem néhány altatót a dokitól, mert sejtettem, hogy így lesz. A fene se gondolta volna, hogy reggelre kinyírja magát ez a marha! - Szóval semmit sem láttál? - Csak a vért. Blackberry csalódottan nézte a lányt. - Szóval minek jöttél ide? - Csak nem haragszol? - Dehogynem. - Ugyan már... - mondta a lány, de Blackberry félbeszakította. - Mi a fenét keresel itt? Laura nem hagyta magát kizökkenteni. - Gondoltam, megnézem mi van veled nagyfiú! Elég szarul néztél ki, amikor az ápolók elvittek. - És nem zavar, hogy ezt neked köszönhetem? - De édes, ezt te sem gondolod komolyan! A nyomozó nem akart hinni a fülének ekkora pofátlanság hallatán. - Dehogynem! Álnok szuka vagy, egy utolsó szűzkurva, aki abban leli örömét, hogy másoknak fájdalmat okoz. - Te hülye vagy! Blackberrynek nevethetnékje támadt. - Hát nem azért vagyunk itt mindannyian? - De te most tényleg megbuggyantál. - Miről beszélsz? - Te miről beszélsz? Senki sem szólt hozzád az udvaron, aztán nekirontottál az ápolóknak. A nyomozó a döbbenettől eltátotta a száját. - Mi van? - nyögte, amikor nagy nehezen szóhoz jutott. - Kirohantál az épületből, egy ideig a tóparton keringtél, aztán ordítani kezdtél. Amikor Paul megjelent, hogy lecsendesítsen, nekiugrottál, és megpróbáltad leütni. Hárman alig tudtak lefogni! - Hazudsz! - Dehogy hazudok, mi van veled? - Grimble és Kevin is látták, hogy az ápolók estek nekem! - Ezt honnan veszed? - ők mondták. - Az a két szerencsétlen azt mondja, amit hallani akarsz. Blackberrynek eszébe jutott, hogy Grimble milyen bizonytalan volt, amikor a rohamáról kérdezte. - Nem hiszek neked. - Az a te dolgod, pedig neked is jobb lenne, ha minél hamarabb rájönnél, hogy amiről azt hiszed a valóság, az néha csak a fejedben létezik.

A nyomozó úgy érezte, a szoba forogni kezd körülötte. - Menj innen! - De hát én csak segíteni akarok! - Nem vagyok őrült! - Hát persze, hogy nem! Itt senki sem őrült Mr. Blackberry - felelte a lány Stonefingert utánozva. - Ebből elég, takarodj! Laura sértődötten hátrálni kezdett az ajtó felé. Alig tehetett néhány lépést, amikor az idősödő ápolónő lépett be a szobába a kezében a fecskendővel. - Mi folyik itt már megint? - kérdezte türelmetlenül. - Épp csak megörültünk egymásnak egy kicsit! - mondta a lány Blackberryt megelőzve. - Akkor örömködjenek csendesebben ez egy kórház, vannak itt olyanok, akik gyógyulni akarnak! - Rendben Miss Soueu, már itt sem vagyok! - felelte Laura, és kisurrant a folyosóra. A nővér egy ideig még gyanakodva figyelte Blackberryt, aztán mielőtt elment volna, utoljára szigorú tekintettel még egyszer végigmérte. Robert végképp összezavarodott. Mi van, ha igazat mond? Tényleg megőrültél volna?... Ugyan, hisz semmi bajod! Talán mégiscsak van valami abban az injekcióban, amitől elveszted a kontrollt? - Bejöhetek? Grimble állt az ajtóban. - Persze! - felelte Blackberry szórakozottan. - Mit akart az a szipirtyó? - kérdezte a köpcös, a háta mögé intve. - Tényleg én ugrottam neki az udvaron az ápolóknak? - engedte el a füle mellett a nyomozó a másik szavait. Grimble szemlátomást zavarba jött. - Én már csak a végére értem oda - próbált kibújni a válaszadás alól. - Én kezdtem, vagy sem? A köpcös arca aggodalmas kifejezést öltött, és kétségbeesetten tördelte a kezét. - Én csak annyit hallottam, hogy kiabálni kezd, aztán nemsokára Paullal is összerúgta a port, végül az ápolóknak le kellett fogni, mert olyan hevesen rángatózott. Én akkor értem oda, amikor felemelték a földről. Előtte még láttam, hogy milyen hevesen magyaráz, de nem mertem közelebb menni. - Szóval nem tud semmit? - Talán Kevin, de amilyen beszari szerintem, ő sem mert közelebb menni. - Na, tűnj a francba dagadék! Tobiasz állt az ajtóban. A vékony férfi elégedetten vigyorgott, és a kezével intett Grimblenek. A köpcös szó nélkül elsunnyogott. - Szóval eddig tartott? - kérdezte gúnyosan Tobiasz, és úgy lépdelt befelé, mintha az egész épület az övé lenne. Blackberry sejtette, hogy a vékony férfi az ő uralkodására gondol.

- Azt hiszed, ilyen könnyen adom magam? - Még egy ilyen és áttesznek a C szárnyba. Ott aztán nem lesz hozzá kedved, hogy megpróbálj főnökösdit játszani. Szépen csendben csorgatod a nyálad, mint a többi közveszélyes bolond, és arra se fogsz emlékezni, hogyan kerültél oda. - Menj a fenébe! - Ugyan-ugyan! Nemsokára te leszel az, aki elmegy a fenébe. És tudod mi a legjobb az egészben?... Hogy soha többet nem jössz vissza. Mindig így van ez az ilyen magadfajta szájhősökkel. Hamarosan megbuggyannak, aztán már mehetnek is a C szárnyba életük végéig. Elég még egy ilyen kirohanás, mint a ma délelőtti, és minden gond megoldva. A nyomozó látta, hogy Tobiasz provokálni próbálja, de még csak kísértést sem érzett rá, hogy lekeverjen egy nyaklevest a szájhősnek. - Ki vele mit akarsz? Semmi kedvem egy ekkora marhára vesztegetni az időmet. - Csak gondoltam benézek, és elújságolom a hírt, hogy dr. Stonefinger megvonta a sétáidat erre a hétre - mondta a cingár fickó, és gúnyosan nevetgélni kezdett. - Tudod, ez a hely nem sokban különbözik egy börtöntől, és ha az udvarra sem engednek ki, akkor lassan rájössz, hogy képtelenség ép ésszel kibírni a bezártságot. Blackberry leplezetlen lenézéssel mérte végig Tobiaszt. - Látszik, hogy még sosem voltál börtönben te ökör. Ha legalább látogatóban jártál volna, akkor sose mondanál ekkora baromságot. A magadfajta kis buzik elképzelni se tudják, hogy mi folyik odabent. Még a csomagodat se tennéd le a priccsre, de már tele lenne fasszal a segged. El tudod képzelni milyen érzés arra ébredni, hogy százkilós, mosdatlan néger a szádba lógatja a kolbászát? Tobiasz képtelen volt leplezni az undorát, és amikor a nyomozó az utolsó szóhoz ért, akaratlanul is összerezdült. Blackberry észrevette, hogy a másik elevenére tapintott, és tovább ütötte a vasat. - Odabent te lennél mindenki kedvence. Egyik forró éjszaka után jönne a másik. Mire egy év múlva kijönnél, már csak gumibugyiban tudnál járkálni olyan tág lenne a valagad! Tobiasz eddig a pontig bírta. - Rohadj meg te szemét állat! Mi a szart képzelsz magadról? Én sose megyek börtönbe, oda csak az ilyen magadfajta dühöngő majmok kerülnek! - fakadt ki a férfi, és az öklével fenyegetőzött a nyomozó orra előtt. - Nyugalom, ha ilyen hangosan kiabálsz, még meghalják a nagyfiúk a tó túloldalán, és átjönnek hozzád egy kis etyepetyére! A vékony férfi arca vérvörösre változott. - Megöllek te rohadt állat! - ordította, de látszott rajta, hogy fél Blackberry közelébe menni. - Mi a rosseb van itt már megint? - kérdezte a belépő nővér, de ahogy meglátta a fenyegetőző férfit, már ki is hátrált a szobából. - Nyugalom, Tobiasz! Tudom, hogy senkit sem akar bántani! - kiáltotta az ajtón túlról, de a mozdulatai és a testtartása pont az ellenkezőjét sugallták annak, amit mondott. - Segítsenek, meg akar ölni! - mondta ijedten a nyomozó, és kétség-

beesett pillantást vetett az ajtóban álló nővérre. - Ne mozduljon Mr. Blackberry, mindjárt itt a segítség! - kiáltotta a nő, de a folyosón maradt. Tobiasz ekkor döbbent rá, hogy miféle helyzetbe hozta magát, és rögvest felhagyott az ordítással. A kezeit leengedte maga mellé, de továbbra is úgy ugrált a nyomozó ágya körül, mintha a pillesúlyú világbajnoki mérkőzésre készülne. Blackberry a nyakát tette volna rá, hogy a férfinek fogalma sincs róla, milyen kihívóan viselkedik. Mániás depresszió felszálló ágban! - gondolta, és a lelke mélyén szinte sajnálta a másikat. Paul és Mostyn szemvillanás alatt zúdult Tobiaszra, és azonnal maguk alá gyűrték. A férfi az egyik pillanatban még izgatottan szökdécselt, a következőben pedig már szétfeszített tagokkal mozdulni képtelen állapotban hevert a padlón. A nővér lerántotta róla a gatyáját, és a farpofájába döfte a tűt. A beteg vergődése néhány pillanat múlva legyengült, aztán alig egy percen belül teljesen abbamaradt. Stonefinger rontott be a szobába, és amikor meglátta a földre tepert Tobiaszt a nyomozó csalódottságot látott az arcán. - Mi történt? - kérdezte az orvos, és haladéktalanul a beteg mellé lépett, hogy ellenőrizze az életjeleit. - Dühroham - mondta közömbösen a nővér. - Tobiasz nem agresszív, Miss Soueu! - mordult fel a pszichiáter. - Akkor látnia kellett volna egy perccel ezelőtt - felelte a középkorú asszony teljes lelki nyugalommal. Stonefinger Blackberryre nézett. - Talán valaki provokálta. A nyomozóban újra megmozdult valami egészen mélyről fakadó harag, de az injekció hatása túl erős volt benne, hogy a felszínre tudjon kerülni. Miss Soueu megvonta a vállát, mintha nem érdekelné a dolog, aztán mégis megszólalt. - A másik beteg végig az ágyában volt. Amikor ideértem Tobiasz azzal fenyegetőzött, hogy megöli, és az öklével többször az arca felé ütött - magyarázta a nő szenvtelen hangon. - Innen is egyértelműen látszik, hogy provokálták - mondta Stonefinger. Blackberry úgy érezte magát, mint aki a hideg vízből hirtelen belép a gőzfürdőbe. A mellkasát forróság árasztotta el, a bőre hirtelen minden pólusán keresztül viszketni kezdett, és hatalmas kényszert érzett rá, hogy nekiugorjon az előtte térdelő orvosnak. A keze megremegett, a düh lassan kitöltötte minden porcikáját. - Csak rá kell nézni, alig bírja visszatartani magát! - mondta Stonefinger a nyomozóra mutatva. - Eddig semmi baja sem volt - szólt közbe Miss Soueu, aztán az orvos felé fordult. Blackberry lábai megremegtek, a halántékában érezte a szívét dobogni,

és minden erejére szüksége volt, hogy ne rontson neki az előtte állóknak. - Kérem, hagyják abba! - mondta a nővér felé fordulva. - Miről beszél Mr. Blackberry? - kérdezte Stonefinger gúnyosan mosolyogva. - Csak hagyjanak magamra! Kérem! Nagyon felzaklatott, ami történt, egy kis pihenésre van szükségem. Az orvos arcáról lerítt, hogy mennyire csalódott. A nővérre nézett, egy pillanatig habozott, aztán megszólalt. - Vigyék ki Mr. Tobiaszt, nem szeretném, hogy a jelenléte tovább provokálja Mr. Blackberryt! A nyomás az elviselhetetlenség határáig fokozódott a nyomozó halántékán. A kezei remegtek a dühtől, és mindent el kellett követnie, hogy a takaró alatt tudja tartani őket. A két ápoló felemelte a földről a lenyugtatózott beteget, és a nővérrel együtt a folyosó felé indultak. Stonefinger kissé lemaradva követte őket. Robertnak úgy tűnt szándékosan intézi úgy, hogy kettesben maradhasson vele. - Miss Soueu! - szólalt meg mielőtt a nő átlépte volna a küszöböt. Az asszony visszafordult, és elengedte maga mellett a csalódott orvost. - Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm! - Igazán nincs mit! - felelte a nő pillanatnyi hallgatás után, és a szigorú arc mintha megenyhült volna. XIII. - Stonefingerről semmi, de utána néztem ennek az állítólagos Mr. Rayhamnak - mondta Christine Blackberry ágyán ülve. A nő királykék blúzt viselt térdig érő, hasított szoknyával, ami látni hagyta hosszú combját. A nyomozó tudta, hogy a látogatás után a titkárnő újra bemegy az orvoshoz, és a gondolat, hogy a pszichiáter ráteheti a kezét a lány finom bőrére haraggal töltötte el. - Nos, valóban volt egy bizonyos Drake Rayham nevű beteg a klinika kísérleti osztályán, aki átkerült a C épületbe, de ő nem gyógyult meg. - Még mindig a dühöngők közt van? - Nem. Nem sokkal később, hogy áthelyezték meghalt. - Mit tudsz még róla? - Nyugalmazott katonatiszt, több kitüntetése volt, harcolt Vietnámban, aztán tovább szolgált a hadseregnél, végül leépítették. - Miért került be? - Depresszió. Miután megkezdte a nyugdíjas idejét kedvetlenné vált. - Elvesztette a munkáját, aztán a civil életben nem találta a helyét. Elég tipikus - gondolkodott hangosan a nyomozó. - Hány éves volt? - Hatvan? - Betegségek? - Nem találtam róla semmit, szóval felhívtam a rokonait. Azt mondták olyan volt, mint a vas. Ezért is figyeltek fel rá olyan hamar, amikor kedélybeteg lett.

- Aztán bekerült a klinikára, és a rendszeres orvosi felügyelet mellett meghalt? - A rokonoknak azt mondták, hogy a hivatalos orvosi vizsgálat rejtett szívbetegséget állapított meg. - Mint amilyen a focistáknál szokott lenni, akik egyszer csak összeesnek a pályán? - Olyasmi. - De ő nem volt focista, és azt se hinném, hogy a klinikán olyan megterhelés érte volna, ami a fegyveres erőknél. - Én is furcsálltam. - A család mit szólt? - Semmit. Úgy vettem észre nem igazán komálták az öreget. Amíg katona volt azért mert sosem látták, amikor leszerelt meg azért, mert mindig morgott rájuk. Talán a klinika is inkább arra szolgált, hogy félreállítsák az útból. - Utána néznél, hogy van-e még ilyen eset? - Hát, ha szépen megkérsz - mondta a lány, de amikor a nyomozó ránézett, hiányzott a tekintetéből a játékos incselkedés, mint régen. Blackberry végiggondolta a hallottakat, aztán tovább lépett. - Perez mondott valamit Flynnről? - Talált még néhány esetet, ami egyértelműen az ő számlájára írható, és beleolvasott a klinika jelentéseibe. Általában egy-két évig tartja itt a pácienseket, aztán rájuk un, vagy letelik a büntetés. - Még senkinek sem szúrt szemet? - Miért szúrt volna. Ezek ugyanúgy egyszerű betegek a klinikán, látszólag semmi sem köti őket össze. - És a bűnöző múlt? - Ugyan, ezeknek több mint a fele bűnöző! - Az FBI? Senki sem vette észre, hogy Flynn ellenségei egyre csak hullanak? - Akik a bíróságon ellene tanúskodtak és bekerültek a tanúvédelembe, azoknak kutya bajuk. Azokra vadászik, akikkel régebben haragot tartott, vagy akik jelentéktelen szereplői voltak a pernek. Mivel nagyon lassan cselekszik, nem fedezték fel. - Ezt Perez mondta? -Aha. - Csak védi a mundér becsületét. A szövetségieknek már régen ki kellett volna szúrniuk. A lány flegmán vállat vont. - Tőlem. - Mondtad neki a Scheinberg-szindrómát? - Még annyit sem tudott meg róla, mint én. Blackberry biccentett, pont ilyesmire számított a rendőrtől. - Előrelépés Colyen ügyében? - A boncolási jegyzőkönyv szerint semmi új, de a patológus nem hivatalosan azt mondta, mielőtt megölték alaposan megkínozták, aztán az egészet úgy állították be, mintha rablógyilkosság lenne. - Személyes bosszú? Járt Colyen a klinikán mielőtt meghalt?

- Többször is. Blackberry elkönyvelte magában, hogy alkalomadtán utánakérdez a betegek közt, hogy látták-e az újságírót beszélgetni valakivel. - Mi van az élve boncolt nővel? - Maradt az öngyilkosság. - Perez mit szólt hozzá? - Mit szólt volna? Nem ő vezeti a nyomozást, hivatalosan nem tud semmit. A nyomozó kezdte úgy érezni rajta kívül mindenki megbolondult. - Mi van Stonefingerrel? Christine arcán alig észrevehető rándulás futott végig. - Minden a terv szerint alakul. - Kérdezted a besúgóról? - Az nincs, helyette, van az épületben néhány rejtett kamera, és pár mikrofon, de csak a közös helyiségekben, mert a vezetés nagyon tart az emberjogi törvényektől. - És te bevetted? A titkárnő sértetten fintorgott. - Lehet, hogy nem mondott igazat, de ezek itt olyan emberek, akik hatalmas vagyonokat invesztáltak bele egy legális vállalkozásba. Mindegyiküknek rengeteg munkája és pénze fekszik a projektben. Eszük ágában sincs kockáztatni a befektetéseiket. - Ezt kitől hallottad? - Természetesen Herald mondta. - Herald? Christine a szemeit forgatta. - Dr. Stonefinger, ha így jobban tetszik. - Á, már értem - felelte a nyomozó meglepetten, és egy láthatatlan kéz markolt a gyomrába. - Különben is miért próbálnák meg kihallgatni a betegeiket? Az orvos és a páciense között fennálló kapcsolat a kölcsönös megbecsülésen, és bizalmon alapszik. Ide mindenki önszántából jön, mert meg akar gyógyulni. Ha valamit nem akar elmondani, akkor arra bizonyára megvan az oka. - Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd! - Csak azt mondom, ami logikus. Ugyan miért tenné bárki is kockára azt, amit évek alatt véres verejtékkel szerzett meg magának, a semmiért? Blackberry a fejét ingatta. - Ha igazad lenne, akkor egyikünknek sem kellene itt lennie. Christine meglepődött. - Mi? - Ha minden rendben van a klinikán, akkor miért halt meg Colyen, Flynn miért tudja tovább folytatni a kegyetlenkedéseit, és miért mondják azt a betegeknek, hogy a C épületbe került társuk meggyógyult, amikor már réges-rég meghalt? A titkárnő zavartan pislogott, mintha különös álomból ébredt volna. - Milyen igazad van! - mondta döbbenten, mint aki nem is érti, hogy

néhány pillanattal korábban hogyan hihetett egy ilyen ostobaságban. Blackberry Christine zavarát látva gyanút fogott. - Elfogadtál valamit Stonefinger től? - Hogy érted ezt? - Ételt, italt, bármit, amit csak te fogyasztottál el, ő nem. - Persze! A nyomozó a fogát szívta. - Talán jó lenne, ha nem találkoznál vele többet. Olyan különös érzésem van, mintha megpróbálna mindkettőnket befolyásolni. - Mondta, hogy ezt fogod mondani. Blackberrynek a meglepetéstől elállt a szava. - Te beszéltél Stonefingerrel rólam? - Persze, elég sokat. - De hát miért, tudod, hogy nem vagyok beteg. - Igazából nem is nagyon kellett kérni. Amikor bemegyek hozzá az irodába, mindig veled kezdi. Azt mondja, egészen aggasztó tüneteket mutatsz. A nyomozónak még a lélegzete is elállt. - Miféle orvos ez? Bekerülök egészségesen, aztán egy hét sem telik el és rám fogja, hogy beteg vagyok? - Hát a papírjaidból nem egészen ez következik. - A papírjaimból? - Volt két dührohamod egy héten belül. Miközben kábultan feküdtél, végeztek rajtad néhány vizsgálatot. - Az engedélyem nélkül? - Engedélyezted, amikor aláírtad a papírt. - Téged aztán alaposan kiokosított valaki. - Herald segített. - Ennek igazán örülök! - fanyalgott Blackberry. - Szerinte nagyon sok tesztoszteron van a szervezetedben, ezért vagy olyan ingerlékeny. - Tényleg? - kérdezte a nyomozó, miközben úgy érezte, ha most, a kezei közé kaphatná az orvost, apró darabokra szaggatná. - Azért van az, hogy időnként bevállalsz mindenféle szükségtelen kockázatot, és ezért tűröd olyan nehezen, ha valaki irányítani akar. - Van még tovább is? - szólalt meg vészjósló hangsúllyal a nyomozó. Christine rájött, hogy jobb ha nem folytatja, és némán nemet intett a fejével. - Mit mondott Stonefinger, a C épületbe került betegekről? - Ha valaki odajut, az többnyire már marad is. Vagy ha mégis kiengedik, akkor élete végéig folyamatos gyógyszerezés vár rá. - Említetted neki Rayham halálát? - Megőrültél? Biztos, hogy azonnal lebuktam volna! Mégis mit képzelsz, akkora öröm nekem ez az egész? - Nekem úgy tűnt - csodálkozott a nyomozó. - Hát akkor nagyon nagyot tévedtél Robert Blackberry! Tudd meg, hogy nagyon elegem van ebből az egészből! - felelte a lány, azzal felpattant az ágy széléről és dühösen kiviharzott a kórteremből.

A nyomozó szájtátva nézett a lány után. Elképzelni sem tudta, hogy hol rontotta el, de abban biztos volt, hogy a másikat nem látja viszont egyhamar. XIV. Sejtette, hogy a legutóbbi éjszakai kirándulása óta fokozottan figyelik, de azzal is tisztában volt, hogy nincs más választása. Igazából a Christine-nel való beszélgetésükkor értette meg, hogy komoly bajba került, amikor kiszolgáltatta magát az orvosok önkényének. Az egyetlen reménye a titkárnője lehetett volna, de úgy vélte a lány túlságosan befolyásolható, ráadásul élt a gyanúperrel, hogy Stonefinger tisztességtelen eszközöket is bevetett a nő meghódítására. Ha sikerül elérnie, hogy bekerülj a C épületbe, neked annyi! Noha személyesen nem ismerte Drake Rayhamot, annyit biztosan tudott a katonaságról, hogy aki egy háborút követően képes ép ésszel kihúzni a nyugdíjig, azt nem könnyű kihozni a sodrából. Ha őt sikerült elkapniuk, akkor veled sem lesz nehezebb dolguk. Grimble ágya felé nézett, hallgatózott egy sort, aztán letolta magáról a takarót, és az ajtóhoz sietett. Kilesett a folyosóra, majd nekilátott, hogy kinyissa a zárat. A halk kattanást követően résnyire nyitotta az ajtót, és még egyszer kilesett, mielőtt kilépett volna. Kétszeresére emelték az éjszakai ügyelet létszámát, de Blackberrynek úgy tűnt, hogy az ápolók továbbra sem veszik komolyabban a munkájukat. Hallomásból tudta, hogy egyedül Paul hagyott fel az alvással, de a nyomozó tudta, hogy a fekete bőrű férfi most a pihenőnapját tölti. Kiosont a folyosóra, kivárta míg a közlekedőt pásztázó kamera elfordul a szobája ajtajáról, aztán villámgyorsan a készülék alá futott. Mezítlábas lépteinek halk csattogása fülsiketítő lármának tűnt számára. A falat borító lambériába kapaszkodva felugrott az állványig, felhúzta magát a csövön, aztán kiakasztotta a mozgatómechanizmus fogaskerekét. A kamera ellenőrző berendezései továbbra is úgy érzékelték, hogy minden rendben van, épp csak az optika nézett folyamatosan farkasszemet a szemközti fallal. Blackberry leugrott a földre, a szobájához futott, és az ajtókeret mögé bújva hallgatózott, hogy érkezik-e valaki megnézni a hiba okát. Két percet várt, aztán a közös helyiség felé indult, és rövid szöszmötölés után kinyitotta az ajtót. Még napközben megfigyelte, hogy az ellenőrző szobát nem zárják az ápolók. Beosont a terembe, átment a fülkébe, aztán a személyzeti bejárón keresztül kiment az épületszárny másik felére vezető folyosóra. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, már biztos volt benne, hogy gond nélkül kijut az épületből. Legelőször is így kellett volna! - gondolta, amikor az épület hátsó kapuját kinyitva kilépett az udvarra. Ha nem ütöd le Pault, megúszhattad volna az ellenőrzést - töprengett, miközben az árnyékba húzódva felmérte a nyitott udvart Elindult a fal mellett, és a bokrokat messze elkerülve próbált a füvön maradni. Noha legutóbb senkinek sem ellenőrizték a cipőjét, nem

volt mersze hozzá, hogy valamelyik papucsát elhozza. Ameddig tudott a homályban haladt, aztán amikor elérte a fénykör szélét villámgyorsan nekiiramodott, és keresztülrohant a másik oldalra. Amikor átért, meglapult, és kivárta, hogy történik-e valami. Az udvar csendes maradt. Blackberry felállt, és a kőfal védelmében a patológiáig ment. Az épületet acélhálóból felhúzott kerítés vette körbe, s akárcsak a szigorított részlegnél, itt is V alakban kifeszített szögesdrót húzódott a tetején. Blackberry két nappal korábban alaposan körülnézett. Elővette azt a jókora faágat, amit kinézett magának, aztán az alsó tartóhuzal alá tolta, és felfeszítette vele a kerítés alját. Az építők túl lazára hagyták a kábelt, és a nyomozó erőfeszítéseinek gyümölcseként közel negyvencentis rés nyílt a föld felett. Robert megtámasztotta az ág végét egy jókora mohás kövön, aztán átpréselte magát a lyukon, és máris odabent volt. A fal széléig osont, behúzódott egy homályos sarokba, és újfent kivárt. Noha sehol sem látott kamerákat, és éjszakára nem világították ki a patológiát, nem lehetett teljesen biztos a dolgában. Két perc után senki sem jelentkezett, mire elindult az épület felé. Kétszer körbejárta a patológiát, végül a pince egyik ablakánál kötött ki. A nyílászárót rács fedte, és a belső mechanizmus is zárva volt, de Blackberry repedéseket látott a fugák mentén. Rövid vizsgálódás után rájött, hogy a kívülről felerősített acélkeret az évek során meglazult, és kiemelhetővé vált a falból. Addig ügyeskedett, amíg alig néhány karcolást hagyva a vakolaton leszedte. Az ablakot benyomni még ennél is könnyebb volt. Néhány perccel később a nyomozó már belülről ügyeskedte vissza a rácsot a helyére. Elfordult az ablaktól, behunyta a szemét, hogy könnyebben hozzászokjon a sötéthez, aztán lassan arrafelé araszolt, ahol az ajtót sejtette. Rövid keresgélés után megtalálta a kilincset. Résnyire nyitotta a nyílászárót, éles fény vetült az arcára. Mi a fene? - kérdezte a könnyeit törölgetve. Attól félnek, hogy megszöknek a hullák? Amikor kilépett a folyosóra távoli beszélgetés foszlányait hallotta, de a folyosó továbbra is üres volt. Pár pillanatot várt, hogy biztos legyen benne, senki sem közeledik, aztán óvatosan a hangok irányába indult. Ahogy a hangok forrása egyre közelebb került hozzá, úgy tudta mindinkább kivenni, hogy miről folyik a beszélgetés. - ... nem mondom, hogy nem gondoltam még rá - hallotta egy férfi rekedtes hangját. - Viccelsz?! Ha az én feleségemnek ilyen kerek feneke lenne, hat lóval se tudnának otthonról elvontatni! - felelte egy vékonyabb hang, aztán a gazdája röhögni kezdett. - Persze a feje se kutya! - És tüdőben is szépen el van eresztve...! Tagadhatatlanul príma áru! - Nekem a kemény seggnél semmi sem számít jobban! - szögezte le a vékonyabb hang, és halk csörömpölés hallatszott. - Ad csak a kettes kampót! - mondta az első, mire újabb zörgés következett. - Aha, sejtettem! Flenberg nem fog örülni. Hiába mondom nekik, hogy még mindig túl sok a ballaszt! - Én is mondtam már nekik, de mintha csak a falnak beszélnék. Ezek

a pszichiáterek képtelenek belátni, hogy vannak anyagi dolgok, amiket nem kerülhetnek el! - Persze, az ő türelmetlenségüknek megint mi isszuk meg a levét. Nem tudom te, hogy vagy vele, de elegem van a felesleges túlórákból! Egyébként nem is értem, hogy mi szükség van erre. Miért nem várják ki a folyamat végét? Miért akarnak elébe menni a dolgoknak? Blackberry óvatosan kinyitotta a folyosót lezáró ajtót. A másik oldalon az előzőre merőleges újabb közlekedő nyílt. A két férfi hangja a nyomozótól néhány lépésnyire álló szoba felől érkezett. - Amíg ennyit fizetnek érte, engem nem érdekel, hogy miféle munkát végeztetnek velünk. - Könnyű neked, téged nem vár otthon az asszony, nem hisztériázik, hogy hol vagy esténként, és nem gyanúsít meg minden nap azzal, hogy valamelyik ápolónővel találkozgatsz! - No, és, minden alap nélkül gyanúsítgat? A vékonyabb hangú férfi zavartan köhécselt. - Ki tudja, de a lényeg, hogy jobb nem feszíteni túl a húrt otthon. - Hát ez már a te bajod - felelte a rekedt fickó, és nevetett. - Ezzel mi legyen, be akarod fejezni? - Dehogyis! A lényeg már úgyis megvan. Ha valamelyik agyturkász meg akarja nézni, akkor az a legjobb, ha így marad. Flenberg legutóbb is akkora patáliát csapott, hogy alig győztem kidumálni magamat. - Mit akart? - A saját szemével akarta látni. - Miért, azt hitte, hogy hazudunk neki? - Leszarom, hogy ez az idegbeteg barom mit hisz. Mióta professzor lett belőle azt hiszi ő a legnagyobb hatalom a klinikán. Megalomán tuskó! - Dr. Yako Flenberg professzor, a Falloon and Boyd klinika helyi kisistene! - mondta gúnyosan a rekedtes hangú, és megint nevetett. - Hát az biztos, hogyha megpróbálná saját magát kielemezni, meg se állna a C részlegig! - Az ilyesmivel jobb nem viccelni! A csörgések hirtelen megsokasodtak odabent. Blackberry rosszat sejtett, visszalépett, aztán elrejtőzött a legközelebbi szobában, és csak az ajtórésen keresztül figyelte mi történik a másik folyosón. Nemsokára két orvost látott végigmenni a közlekedőn. Az első, a magasabbik bamba arccal bámult maga elé, és lerítt róla, hogy lélekben valahol egészen máshol jár. A kisebbik idegesen forgatta az ujján a karikagyűrűjét, mintha épp arra készülne, hogy megszabaduljon tőle. A nyomozó, megvárta míg a másik kettő eltűnik a szeme elől, aztán kilépett az ajtó takarásából, és a folyosó végéig sietett. Kinézet az orvosok után, és hallgatózott egy kicsit. Amikor a léptek zaja egy zár kattanásával együtt elveszett a távolban Blackberry belépett a T elágazásba. Jobbra fordult, amerről az idegenek érkeztek, aztán a nyitva maradt ajtóig osont. Már majdnem elérte a bejárat szélét, amikor halk zörgést hallott a teremből. Meglapult, várt, aztán amikor a hangok nem ismétlődtek meg, tovább indult. Amilyen halkan csak tudott a bejáratig osont, aztán csak a fejét elő-

redugva benézett. A szoba olyan volt, mint egy műtő, csak a közepéről hiányzott az asztal. Helyette egy gúla alakú kitüremkedés állt ki a padlóból, ami mellől csövek és vezetékek sokasága eredt. Az alakzat tetején egy jókora lapos fémszerkezet terpeszkedett, ami Blackberryt leginkább valami hatalmas csatlakozóra emlékeztette. A falakat körbe vitrinek borították, amelyekbe többnyire orvosi műszerek álltak. A nyomozó csak egyetlen olyan szekrényt látott, amibe gyógyszerek sorakoztak. A szoba túlsó kijárata mellett kis, csupasz guruló asztalok várakoztak, egymás mellé állítva, hogy minél kisebb helyet foglaljanak el. Blackberry a lábak takarásában felfedezett egy hatalmas fémszínű tálat, aminek az oldalát vörös foltok csúfították. Vér? - kérdezte magától, miközben elindult befelé. Alig tett meg két lépést, amikor zörgést hallott a túloldalról, amit ajtócsapódás és közeledő léptek hangja követett. Ha észrevesz, neked annyi! - gondolta a nyomozó kétségbeesetten, s mert úgy érezte, már semmiképp sem érheti el a folyosót, beugrott egy fémkeret mögé, amire gondos kezek egy hatalmas fekete műanyagzsákot rögzítettek. Épp csak annyi ideje maradt, hogy elbújjon, és a léptek hangját máris a teremből hallotta. - A kurva anyátokat nagyképű faszfejek! - morogta a belépő alak, és hangos zörgésbe kezdett a szekrényekközelében. - Hülye bumburnyákok, azt hiszik, azért mert van egy kurva diplomájuk a többi már nem is ember? Mégis mi a fenét képzelnek ezek? Mi vagyok én rabszolga? Még hogy a fejével integet! Talán nem tud beszélni, vagy azt hiszi én nem értem, amit mond? - hőzöngött magában a belépő. - Mintha indiai lennék, vagy lengyel, vagy mexikói. Azért mert fekete vagyok még lehetek amerikai! Szemét nácik! Mintha nem is ők hurcolták volna be a szüleimet, piszkos rabszolgatartók! - hergelte magát a férfi, miközben egyre közelebb ért Blackberryhez. A nyomozó igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, és a lehető legkevesebb hangot kiadni. Így aztán épp eléggé meglepődött, amikor a műanyag zsák egyszer csak keretestül, minden figyelmeztetés nélkül megindult előre. Első ijedtségében megpróbált utána kapni, de annyira meglepődött, hogy nem érte el, és egy pillanattal később már ott ült a szoba sarkában minden takarás nélkül. A hangosan morgolódó alak egy fekete bőrű munkás volt. Blackberry guggoló helyzetéből úgy nézett fel rá, mint egy óriásra. A fickó azonban nem vette észre. A kukát a háta mögött vonszolva tovább zsörtölődött, és egyenesen a túloldali kijárat felé tartott. A nyomozó néhány pillanatig dermedten figyelte a férfit, aztán amikor látta, hogy a meglepő helyzet dacára nem fedezték fel, behúzódott az egyik vitrin oldalának takarása mögé. A munkás kilépett a teremből, mire Blackberry habozás nélkül a másik folyosó felé indult. Kiosont az ajtón, aztán balra fordult, hogy minél távolabb kerüljön a két orvostól, és a fekete bőrű munkástól. Benyitott a folyosó végi utolsó ajtón, és néhány percen keresztül csak nagyokat sóhajtott, és hagyta, hogy a szíve dobogása visszatérjen a normális ütemre. Mekkora pancser vagy! - dühöngött, amikor nagy nehezen összeszed-

te magát, és képes volt higgadtan gondolkodni. Ha észrevesz, az életbe nem magyarázod ki magad! Kilesett a folyosóra, hosszan hallgatózott, de csak bő tíz perc után mert újra elindulni, a szoba felé. Lassan lépésről lépésre haladt, és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a bonctermet elérve látta, hogy valószínűleg itt minden munkája véget ért a fekete férfinek. Az asztalokat sorba rendezték, a műanyag zsákot kicserélték, és a nyomozó már nyomát sem látta a véres fémedénynek. A szoba padlója még csillogott a friss mosástól. Blackberry keresztülment a termen, elkerülte a középről kiálló jókora fémcsonkot, aztán kinyitotta a túlsó ajtót, és kilesett a kivilágított közlekedőre. Senkit sem látott, és a csendet olyan mélynek érezte, mintha egy kripta mélyén járna. Óvatosan kilépett, és halkan felszisszent, ahogy meztelen talpa a hideg kövekhez ért. A közlekedőben jóval hűvösebb volt, mint a műtőben. Kurva hullaház! - dühöngött magában, miközben a lábait kapkodva igyekezett a legközelebbi ajtó felé. Mire kinyitotta a dupla kallantyúval ellátott ajtót, már nemcsak a lába fázott. Reszketve dörzsölte a karját, és a testét, aztán a sötét szobában tapogatózni kezdett a kapcsoló után. Néhány pillanat múlva világosság áradt szét a teremben, és egy hatalmas beépített szekrény képe rajzolódott ki előtte a szemközti falon. Blackberry a lábait kapkodva átvágott a csempéken, és kihúzta a legelső fiókot. A fekete zsák közepén lévő ezüstszínű cipzár a legszörnyűbb rémálmait juttatta eszébe. Rövid bizonytalankodás után megfogta az aprócska fogantyút, és egy erőteljes mozdulattal lerántotta. A szétnyíló fémszemek nyomán egy fehér bőrű, férfi holttestének jól-rosszul összefércelt maradványai bukkantak elő a zsákból. Ez ám a mészáros munka! - gondolta Blackberry a hatalmas öltésekkel helyére fércelt arcot látva. A boncorvos szemlátomást még arra sem vette a fáradtságot, hogy a lenyúzott bőrt rendesen a helyére illessze, s mit sem törődve a szélek között tátongó jókora résekkel laza cérnával csupán tessék-lássék varrta a helyére. A nyomozó rosszulléttel küszködve lépett hátra, és szüksége volt néhány pillanatra, hogy képes legyen összeszedni magát. Mi a fenének kellett ennyire szétszedni? - gondolta, ahogy a pillantása a férfi mellkasára vándorolt, és az Y alakú bemetszés folytatásaként egész a csípőlapátok vonaláig húzódó vágás nyomát figyelte. A nyakát tette volna rá, hogy a testet teljes egészében kipakolták, és ha elég ereje lenne hozzá, hogy a lábait is megnézze, hasonlóan csúnya dolgokat találna. Ez a pszichiátria? - zsörtölődött magában, miközben fintorogva megfogta a cipzár fogantyúját, és összehúzta. Belökte a fiókot a helyére, aztán a következőhöz lépett, és azt is kinyitotta. Ugyanolyan fekete zsák volt benne, mint az előzőben. Ezúttal

csak épphogy kinyitotta a cipzárt, és óvatosan bekukkantott a mélyére. Az ismeretlen nő, akárcsak az előző halott összevarrva feküdt a tepsiben. Hol a fenében van? A két orvos azt mondta, hogy nem fejezik be türelmetlenkedett a nyomozó, és sokat adott volna érte, ha dolga végeztével minél hamarabb elhagyhatta volna a hullaházat. Az alacsony hőmérséklet, és a zsákok ellenére a termet betöltötte valami édeskés szag, ami a lehető legrosszabb érzéseket keltette a nyomozóban. A harmadik zsákban Gizella feküdt. A nő arca még a halálban is szenvedőnek tűnt. A testén több vágás volt, mint a korábbi két halottnak, ám a varrások sokkal pontosabban illeszkedtek egymáshoz. Blackberry két sebet látott a halott csuklóin. A nyakát merte volna rá tenni, hogy amikor azon az estén belépett a kórterembe a metszések még nem voltak ott a nő kezein. Az undorát leküzdve közelebb hajolt a tetemhez, és nem kellett orvosnak lennie hozzá, hogy tudja, ugyanolyan borotvaéles penge ejtette a sérüléseket, mint amilyennel a beteget élve felboncolták. Tökéletes fedő sztori! - gondolta Blackberry idegenkedve. Minden a helyén csak épp az egész fordítva történt. Előbb boncolták fel az áldozatot, és csak utána vágták fel a csuklóit - dühöngött magában a nyomozó, de minden ellenérzése dacára kénytelen volt elismerni, hogy a lehető legjobban csinálták Egy felületes ellenőrzést könnyedén átverhetnek, ha pedig belefutnak valami komolyabba, akkor utólag még letagadhatják az egészet. Csak annyit kell mondaniuk, hogy nem vették észre az apró különbségeket. Blackberry visszacsúsztatta a helyére a testet, aztán tovább folytatta a vizsgálódást. Végignézte az összes tepsit, de mindegyik holtestet összevarrva találta. Egy ideig még reménykedve kutatott a kazetták között, hátha talál olyat, amit véletlenül kifelejtett, de végül kénytelen volt belátni, hogy rossz helyre jött. Kiment a folyosóra, sorban benyitott az öszszes szobába, míg végül egy zárt ajtó mögött megtalálta, amit keresett. Az idős férfi teste kiterítve, felnyitva szétkampózva feküdt az asztalon. A mellette lévő vastálakban szétszortírozva álltak a belső szervei. A termet betöltötte a bélsár mindent elárasztó szaga. Blackberry az első pillanatban rosszul lett, nem sokkal később érezte, hogy ha marad nem tudja majd visszatartani a gyomrából feltörő öklendezést, hát inkább sarkon fordul, és a folyosón várakozva szedte össze magát. Második nekifutásra már egy lepedővel felfegyverkezve lépett be, amit szorosan az orrához szorított. A rögtönzött szűrő bevált, és így képes volt rá, hogy alaposabban szemügyre vegye a halottat. Halványan emlékezett a férfira az udvarról. Az apró termetű beteget gyakran sétáltatták tolókocsiba ülve. A nyomozó először azért figyelt fel rá, mert az öreg kezeit és lábait a szerkezet acélvázához bilincselték. A férfi ennek ellenére időnként komoly gondot okozott az ápolóinak azzal, hogy a kezeit szándékosan a tolószék küllői közé dugta, és ezzel mozgásképtelenné tette a járművet. Blackberry elképzelni sem tudta, hogy milyen baja lehetett az idős férfinek, de abban biztos volt, hogy,

az ilyen manőverek alatt jó néhány ujja eltörött. Amikor megvizsgálta a férfi karját látta, hogy a perceinek többsége alaposan megduzzadt az állandó megterhelés következtében. Megváltás volt neki a halál! - gondolta a nyomozó, miközben próbált rájönni, hogy a két patológus miről beszélhetett. Undorát leküzdve belenézett a megüresedett hasüregbe, de szerény anatómiai ismereteivel semmi olyat nem vett észre, ami különösebb lett volna számára, mint a többi szétnyitott hús, vagy tálakban tartott emberi belsőség. Eleinte heves igyekezettel próbálta kizárni a tényt, hogy egy felboncolt embert lát, de aztán rájött, hogy minden próbálkozása eleve kudarcra ítéltetett, és inkább felhagyott az önkínzással. Miért nem lettél inkább orvos? Akkor mindennap turkálhatnál a halottakban - gondolta, miközben az egyre inkább elhatalmasodó rosszulléttel küszködve, kimenekült a szobából. Legalább azt tudod, hogy bármit is vizsgálták, azt egy halott emberen tették - próbált értelmet találni a küzdelmeinek, aztán erőt vett magán, és visszament a boncterembe. Lekapcsolta a villanyt, bezárta maga után az ajtót, és amerre jött, ugyanarra távozott. Az apró alagsori ablakot csak némi nehézség árán tudta becsukni maga után, ám a ráccsal annál könnyebben boldogult. Amikor végzett, elégedetten vette tudomásul, hogy gyanútlan szemlélő számára semmi sem utal arra, hogy a vasat elmozdították a helyéről. Kicsúszott a kerítés alatt, elsöpörte a nyomokat, aztán visszaengedte a drótot, és baj nélkül visszajutott a kísérleti szárny épületéhez. Beosont a hátsó ajtón, felment az emeletre, végül a közös helyiségen át kilépett a folyosóra. Mindent úgy talált, ahogyan hagyta. A kamera továbbra is halkan zümmögve jelezte, hogy a forgatómechanizmus kitartóan próbálkozik, és az ellenőrző rendszerek semmit sem vettek észre a meghibásodásból. Blackberry a szobája felé indult, aztán néhány lépés után meggondolta magát. Megállt, aztán ahelyett, hogy visszaosont volna a helyére, a női terem felé vette az irányt. Felhúzta a ruhája ujját, hogy ne hagyjon nyomot a kilincsen, aztán elfordította a zárat, és belépett a sötét szobába. Amilyen halkan csak tudta becsukta maga mögött az ajtót, aztán mozdulatlanná dermedt, és várt, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Nemsokára kellőképp megnyugodott, hogy a fülében lüktető saját szívdobogása mellett meghallja az ablak mellett alvó Laura egyenletes szuszogását. Amikor elég tisztán látott ahhoz, hogy ne menjen neki egyetlen ottfelejtett bútordarabnak sem elindult a lány felé, és háttal az ablaknak megállt előtte. Legelőször halkan hümmögni kezdett, aztán amikor ennek nem volt hatása, valamivel hangosabban megköszörülte a torkát. A nő azonnal kinyitotta szemét, és akár egy ijedt vad meredten bámulta a fölé magasodó férfit. Blackberry pontosan tudta, hogy a hangok, amiket kiadott meg sem közelítették azt, ahogyan egy lekötözött szájú ember szenved

miközben elevenen felboncolják. Laura kiáltani akart, de a nyomozó megelőzte, befogta a száját, aztán a másik kezét a torka köré szorította. A nő megpróbálta megharapni, de Robert könnyűszerrel elejét vette a próbálkozásnak. Az állandó koplalástól legyengült lány nem tudott valódi ellenállást kifejteni. - Ha kiáltani próbálsz, eltöröm a nyakad! - súgta Blackberry, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, megszorította a másik torkát. Laura szemei még inkább elkerekedtek a félelemtől, mire a nyomozó lazított a fogáson. - Ki ölte meg Gizellát? - kérdezte a férfi, és annyi rést engedett a lánynak, hogy az szabadon beszélhessen, ugyanakkor az ujjaival továbbra is szorosan tartotta a nyakát. - Nem tudom - felelte a nő rekedten. - Akkor nincs rád szükségem - mondta Blackberry, és lassan szorítani kezdte a nő torkát, ugyanakkor befogta a száját, hogy semmiképp se sikíthasson. Laura vergődni kezdett, látszott rajta, hogy most már szívesen felelne, de a nyomozó csak a fejét rázta. - Most már késő, most már nem érdekel. Eljátszottad a lehetőségedet, amikor még felelhettél volna - súgta, aztán amikor a nő vergődése tovább erősödött, hirtelen elvette a karját a szája elől, és hagyott neki annyi levegőt, hogy beszélhessen. - Flenberg, Yako Flenberg professzor! - mondta a lány, aztán köhögésbe fulladt a hangja. Blackberry kis híján eleresztette a nőt, annyira meglepődött. Laura azonban egyre hangosabban köhögött, és a nyomozó attól tartott, ha tovább szorítja a torkát, a nő megfullad. A hüvelykujját hirtelen teljes erejével a másik ütőerére szorította, mire a lány szinte azonnal elvesztette az eszméletét. A nyomozó elengedte az ájult beteget, és kiosont az ajtón. Végigszaladt a folyosón, bement a saját szobájába, levette a piszkos ruháját, Grimble szekrénye mögé gyűrte, aztán bebújt a takaró alá. Miközben nyitott szemmel feküdt, és a plafont bámulta, egész idő alatt Yako Flenberg professzor, és az ő titokzatos japán útja járt a fejében. XV. - Tulajdonképpen előre lehetett tudni - mondta Grimble átszellemült arccal. - Elvégre már olyan régóta mondta, hogy el fogják kapni. Csak idő kérdése volt, mikor találják meg. Az ilyenek mindenütt ott vannak, mindent látnak, és senki sem rejtőzhet előlük örökké. Blackberry a szobatársát figyelte, és próbált rájönni, hogy a másik mire is akar kilyukadni. - Most hozzám beszélsz? - kérdezte a másik fókuszálatlan tekintetét figyelve. - Nem - felelte Grimble a fejét rázva, és a mosdó irányába intett a fejével. - Neki magyarázok, de úgy látom hiába. Blackberry az üres sarokba nézett, aztán vissza Grimblere. A férfi lát-

hatóan nem zavartatta magát, hogy egy nem létező személlyel beszélget. - Nincs ott senki. A köpcös arcán zavarodottság futott végig, néhány pillanatig a szemét erőltetve nézett a sarok irányába, aztán a fejét ingatta, és nagyokat pislogott. - Akkor megint hallucinálok? - Én nem látok ott senkit. - Nagyon furcsa! - Micsoda? - Olyan mintha kívülről látnám magam. - Ezt, hogy érti? - Tudom, hogy nincs ott, de még mindig látom. Persze az is lehet, hogy azt hallucinálom, amit te mondasz, és igazából van ott valaki, aki most hülyének néz, mert egy nem létező Roberthez beszélek. - Én itt vagyok. Grimble csak jókora fáziskéséssel válaszolt. - Ő is ugyanezt mondja. Blackberry vállat vont, végül is neki mindegy volt, a köpcös szerint mennyien vannak a szobába. Megpróbálta újra végiggondolni, mindazt, ami a klinikára kerülése óta történt vele, aztán hirtelen eszébe jutott, amit az első napon mondott neki Grimble. - Itt van még az a fickó? - Persze, ugyanott áll. - Akkor kérdezze meg tőle, hogy mit tud a Scheinberg-szindrómáról! Grimble hallgatott egy sort, aztán felült az ágyában, és előregörnyedve figyelte a sarkot, mintha csak a fülét hegyezné. - Azt mondja, ez egy kitalált betegség. Pontosabban szólva egy olyan tünetegyüttest jellemeznek vele, aminek még nem ismerik a kiváltó okait. Azért nevezték el így, mert biztosak benne, hogy a betegség valamelyik fázisában meg fog jelenni, de nem tudják mi a kiváltó ok, és hogy mikor bukkan fel. Blackberry szájtátva hallgatta a köpcös szavait, aki egyik pillanatról a másikra hirtelen elkezdett úgy beszélni, akár egy orvos. - Ezt ő mondta? - Naná! Persze ő mindenféle szakszavakat használ, amiknek nem ismerem a pontos jelentését, de a lényeget szerintem elmondtam. - De hát kivel beszél? - Flenberg professzorral. A nyomozó azt hitte nem jól hallott. - Szóval látja? - Persze! - És hogy néz ki? - Mint bármelyik japcsi... - Grimble arca zavarttá vált. - Mi az, hogy nem? Miért? Blackberry értetlenül hallgatta a másikat, aztán nem bírta tovább. - Most mi van? A köpcös férfi szégyenkezve fintorgott.

- Azt mondja, ne beszéljek magával. - Miért? - Szerinte csak azért kérdezget, hogy átvehesse felettem az uralmat. - Miféle uralmat? Grimble hirtelen megijedt. A szája szétnyílt a fogai kilátszottak az ínye mögül. - A gondolataimat akarja! - Ugyan már! Hiszen ismer, én vagyok az Robert. Sosem ártanék magának - mondta a nyomozó, de a köpcöst már nem lehetett ilyen könynyen megnyugtatni. - Hazudsz! Érzem! A rohadt lézereddel már megint a fejemben turkálsz! De abból nem eszel! Nem!... Soha többé nem hagyom, hogy olvass a fejemben! - üvöltötte, és hirtelen tegezésre váltott. Grimble feje egyre inkább vörösödött, és minél tovább beszélt, annál hangosabb lett. Blackberry kezdett attól tartani, hogy újra megismétlődik az, ami az első nap történt, és ezzel lehetőséget ad Stonefingernek, hogy áttegye a C épületbe. - Oké, nem akarok tőled semmit. Nem kell beszélned velem. Ha úgy jobb neked, nem is szólok hozzád. - Igen, az a legjobb, ha nem szólsz hozzám! - felelte az elmebeteg nehezen formálva a szavakat. - Ő is ezt akarja, dr. Stonefinger. A nyomozó szerette volna megkérdezni, hogy akkor most melyik pszichiáter van a szobában, de végül úgy döntött, hogy nem kockáztat. A legfontosabb, hogy elkerüld az erőszakos helyzetet - figyelmeztette magát, és mióta bekerült a klinikára, most először fordult meg a fejében, hogy valódi életveszélyben van. Egész könnyen érhet baleset. Már az is elég, ha valamelyik dilinyós begőzöl, és te a közelben vagy. - Igen dr. Stonefinger azt akarja, hogy elkapjalak! Mondtam, hogy egy szemét! - szólalt meg újra Grimble. Blackberry nem bírta tovább. - Stonefinger? Azt hittem, Flenberg professzor. A köpcös nevetni kezdett. - Azok ketten egy és ugyanaz. -Mi? - Stonefinger és Flenberg. A nyomozó kezdte úgy érezni, hogy megáll az esze. - Szólhatok a nővérnek? - kérdezte Grimblet, és a telefonra nézett. Az elmebeteg igent intett a fejével. A nyomozó felvette a kagylót, és várt. Nemsokára zörgés hallott, és Miss Soueu szólt bele. - Igen, Mr. Blackberry? - Elnézést a zavarásért Miss Soueu, de azt hiszem Mr. Grimble nem érzi jól magát. Ha esetleg lenne olyan jó, és beküldene valakit - udvariaskodott a nyomozó, mert attól tartott, megint ő húzza a rövidebbet. - Mindjárt ott vagyok - felelte a nő, és lerakta a kagylót. Blackberry visszadőlt a párnájára, és próbálta nem ingerelni Grimblet. A köpcös férfi egy ideig hang nélkül szemezett a sarokkal, aztán megszólalt. - Hiába próbálsz átverni, tudom, hogy Robert nem olyan. Azt hiszed

bedőlök az ócska trükkjeidnek? Nem tudsz áthatolni az agyam védelmén! Ha megpróbálod a lézersugarad visszaverődik a páncélomról, és a saját agyadba hatol. A nyomozó még lejjebb csúszott az ágyba, és magasabbra húzta a takarót, hogy a lehető legkisebb felület látszódjék belőle. - Hello! Mr. Blackberry, hello! Mr. Grimble! - köszönt az ajtón belépő ápolónő. - Hello! Miss Soueu! - felelte megkönnyebbülve a nyomozó, és próbálta nem mutatni milyen kitörő örömmel fogadta a nő megjelenését. - Hogy van Mr. Grimble? - Azt hiszem, megint hallucinálok - felelte szégyenkezve a köpcös férfi. - Semmi baj Mr. Grimble azért vagyunk, hogy segítsünk. Kérem, tolja egy kicsit lejjebb a nadrágját! - Nem szól előbb dr. Stonefingernek? - Már beszéltem vele, ő mondta, hogy mit adjak be magának. Grimble segélykérőn Blackberryre nézett, aztán tett egy tétova mozdulatot a pizsamája felé, de végül mégsem nyúlt hozzá. - Van nála egy kamera - mondta utoljára, és a nővérre nézett esdeklő tekintettel. - Kinél Mr. Grimble? - Flenberg professzornál. Egyenesen rám irányítja és fel akarja venni a fenekemet. - De hiszen Flenberg professzor japánban van Mr. Grimble. - Nem, itt van velem szemben, látom! - Sem én, sem Mr. Blackberry nem látjuk. A köpcös zavartan nézett az ápolónőre, aztán a sarok felé fordult, és hunyorgott. - Igen, valamelyikük biztosan látomás - felelte Grimble a sarokban álló láthatatlan alaknak. - Csak épp azt nem tudom, hogy melyikük. Mindenesetre akkor járok jobban, ha nem tolom le a gatyámat. - Miért is? - érdeklődött türelmesen a nővér. - Elég hülyén néznék ki felvételen, ha látják, hogy meztelen fenékkel mutatkozom. - Tagadhatatlanul érdekes érvelés Mr. Grimble. Mit szólna hozzá, ha félúton kiegyeznénk. Maga éppen csak szabaddá teszi a farpofája tetejét, én meg olyan gyorsan adom be az injekciót, amilyen gyorsan az csak lehetséges? A beteg néhány pillanatig gondolkodott, aztán beleegyezően biccentett. Már épp a nadrágja felé nyúlt, amikor a nyitott ajtón keresztül Stonefinger viharzott be a szobába. Tetőtől talpig végigmérte Blackberryt, aztán kérdőn Miss Soueura nézett. Az ápolónő nemet intett a fejével, mire az orvos bosszúsan a másik beteg felé indult. - Na, mi újság Mr. Grimble? A köpcös szemlátomást teljesen összezavarodott. Ijedten nézett, hol a sarok felé, hol az előtte álló alakra, aztán megragadta az ápolónő karját. - Ketten vannak! - mondta kétségbeesetten. Miss Soueu megpróbálta kiszabadítani a kezét, aztán amikor nem járt sikerrel, dühösen nézett a betegre.

- Azonnal engedjen el, Mr. Grimble! - Nem..., nem hiszem el! Nem vagyok őrült, tűnj innen a fenébe! - sírta el magát a köpcös, és Stonefinger felé legyintett. A keze elakadt az orvos karjában, mire a pszichiáter hátrébb lépett, és az övén lévő vészhívó gombja felé nyúlt. - Várjon! - mondta az ápolónő, és ahogy kiszabadult ő is eltávolodott a férfitől. - Mr. Grimble, megengedi, hogy beadjam a gyógyszerét? - kérdezte Miss Soueu, élesen. A beteg a fejét rázta. - Nem lehetnek ketten. Miért nevet? Mondja meg, miért nevet? A betege vagyok, nem teheti ezt velem! Stonefinger megnyomta a gombot. Grimblenek továbbra sem állt be a szája. - Ez etikátlan! Tudja, hogy milyen állapotban vagyok, és mégis gúnyolódik rajtam?! Tudja mit, szólni fogok a feleségemnek, hogy vigyen innen! Igen, elegem van ebből a helyből, itt sárba tiporják az emberi jogaimat. Ha tényleg olyan jó lenne ez a hely, mint amilyen a híre, nem engednék meg, hogy a magafajta sarlatánok itt dolgozzanak. Paul és Mostyn szinte egyszerre léptek be az ajtón. A fekete bőrű férfi automatikusan Blackberry ágya felé indult, és csak két lépés után jött rá, hogy valami nincs rendjén. Addigra Mostyn elérte Grimmel ágyát, és rúgástávolságon kívül megállt. - Mi történt? - kérdezte Paul, anélkül, hogy egy lépést is távolodott volna a nyomozó fekhelyétől. - Mr. Grimble kezdi elveszteni a fonalat. Lennének olyan jók, hogy leszorítják, amíg beadom neki a nyugtatót!? - mondta Miss Soueu dühösen. Az ápolónőn jól látszott, hogy mennyire meglepi Paul viselkedése. - Mégis mire vár?! - kérdezte, amikor a néger még mindig bizonytalankodott, és Blackberrynek úgy tűnt, csak azért nem fakad ki, hogy ne dühítse vele tovább a betegeket. A két férfi végre együttes erővel leszorította Grimblet, aki csak tessék-lássék ellenkezett, mintha az illem kívánta volna így. Miss Soueu villámgyorsan beledöfte a tűt a köpcösbe, mire az alacsony alak hálás tekintettel nézett a nőre. - Tudtam, hogy maga valódi - szólalt meg Grimble, amikor az ápolók elengedték. - Mi történt? Tudom, hogy maga provokálta ki ebből a szerencsétlenből! - támadt neki Paul a mozdulatlanul fekvő nyomozónak. Blackberryt amúgy is megviselte a szobatársa különös viselkedése, és az ápoló szavaira feltámadó harag kis híján meglepte. Érezte, hogy a düh szemvillanás alatt fellángol benne, és egy pillanattal később már ütni, vágni, harapni támadt kedve. Csak hajszálon múlott, hogy nem tette meg. Az utolsó tizedmásodpercben észbekapott, amikor rájött, hogy Paul mit akar elérni. - Ellenkezőleg, Mr. Blackberry hívta fel rá a figyelmet, hogy Mr. Grimble állapota instabil - szólt közbe Miss Soueu, és tett egy lépést előre. A nyomozó szerette volna remélni, hogy az ő védelmében, és nem

azért, hogy kéznél legyen, amikor újabb adag nyugtatót kell kiosztania. - Ezen a héten az már a második beteg, akit szándékosan provokál! Róbert újra érezte, ahogy végigsöpör rajta a harag, de most már felkészültebben fogadta az érkezését. A takaró alatt erősen megmarkolta a lepedőt, és csakis arra koncentrált, hogy kizárja magából a gyilkos indulatokat. - Nos, Mr. Blackberry? Kérem, feleljen Mr. Paulnak! Ezek valóban súlyos vádak. Mondja meg őszintén, hogy maga provokálta őket, vagy sem. A nyomozó ismét a halántékában érezte lüktetni a szíve verését. A takaró alatt patakokban folyt róla a verejték, miközben a szeme előtt apró karikák ugráltak. Ha most engedsz, véged! - gondolta kétségbeesetten, és kezdte egyre távolabbról hallani a körülötte lévő hangokat. - Mondtam már, hogy nem tett semmit! - szólalt meg türelmetlenül Miss Soueu. - Ebbe ne szóljon bele! - mordult rá az orvos az asszonyra. Az ápolónő meglepetten nézett vissza a férfira, aztán kimérten megszólalt. - Ezt jelenteni fogom, de la Rossa főnővérnek. Stonefinger idegesen pislogott, és láthatóan elment a kedve a további faggatózástól. - Ugyan mit akar neki jelenteni? - kérdezte megenyhült hangon a nővér felé fordulva. - Csak egy kicsit feszültebb voltam az átlagnál. Nagyon sajnálom Miss Soueu, ígérem többet nem fordul elő! - Akkor ebben maradjunk. A következő alkalommal egy szemernyit sem várok. Most pedig lássa el a betegét dr. Stonefinger! - morogta az ápolónő, és olyan szemeket meresztett az orvosra, hogy még Blackberry is meghunyászkodott tőle. A pszichiáter engedelmeskedett a nőnek, és intett a két másik ápolónak, hogy nem lesz rájuk szükség. Miss Soueu megvárta, amíg Paul és Mostyn kilépnek az ajtón, aztán utánuk indult, de az utolsó pillanatban még vetett egy vérfagyasztó pillantást a nyomozóra. Blackberry ijedten nézett vissza a korbácstekintetű asszonyra, és érezte, hogy a harag utolsó szikrája is elpárolgott belőle, mire az ápolónő eltűnt az ajtókeret takarásában. Hogy a francba mert ez így beszélni a főnökével? - gondolta még mindig a történtek hatása alatt állva, és meredten bámult a folyosó felé. - Na, ezt aztán jól megcsinálta! - mondta Stonefinger. A nyomozó az orvosra nézett, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Sőt, nem is igazán értette a helyzetet. - Ha Miss Soueu szól a főnővérnek, akkor maga mehet a C épületbe. - Én? Miért? Nem csináltam semmit. - De la Rossa főnővér nem ostoba, tudni fogja, hogy ha két beteg egymást követő napon ugyanabban a szobában kap dührohamot, akkor valaki ott provokálta őket. Blackberry újra érezte a késztetést, hogy bepancsoljon egyet az orvosnak, de már a szó kimondása előtt tudta, hogy mire megy ki a játék,

így valamivel könnyebb dolga volt. Szerette volna a pszichiáter képébe vágni, hogy hiába is próbálkozik, mert rájött, hogy mi a szándéka, de tudta, hogy azzal csak elárulná magát a férfi előtt. - Ki kell mennem vécére - mondta, és mielőtt mozdult volna, kérdőn nézett Stonefingerre. - Tudja, hogy ez nem a zárt osztály, itt nem kell engedélyt kérnie - felelte rosszkedvűen az orvos, és nekilátott, hogy ellenőrizze Grimble életfunkcióit. Blackberry kapkodás nélkül felkelt az ágyból, felvette a papucsát és a fürdőköpenyét, aztán kisétált a folyosóra. Amikor kilépett az ajtón a többi beteg közé, úgy érezte, mintha mázsás súlyt emeltek volna le a hátáról. Anélkül, hogy visszanézett volna, a toalett felé indult, és minden lépésnél egyre inkább felszabadultnak érezte magát. - Tudom, hogy te voltál! Blackberry hátrafordult, és Laurát látta néhány lépésnyire várakozni. - Tessék? - tetette a tudatlant. - Kár próbálkoznod, a szagod elárult! A nyomozó nem hagyta magát kizökkenteni a nyugalmából. - Elárult? Mit árult el? És főleg, mond már el végre, hogy mi a fenéről beszélsz? A lány alaposan a szemébe nézett, aztán elfintorodott. - Akkor ki a fene volt? - Micsoda? - Á, semmi! - felelte Laura, és elviharzott a közös helyiség felé. Blackberry a tekintetével addig követte a lány karcsú alakját, amíg az el nem tűnt előle. - Ennek meg mi baja van? - kérdezte a szobájából kilépő Kevin. - Agyára ment a rossz idő! - felelte a nyomozó kedvetlenül, és az ablakon túl zuhogó esőre mutatott. - Amúgy se jöhetett volna ki. Blackberry tudta, hogy így van, de meglepte a malacképű fickó tájékozottsága. - Honnan tudja? Kevin szégyenlősen lesütötte a szemét, de azonnal válaszolt. - Megkérdeztem dr. Stonefingert. ő mondta, hogy nem fogja kiengedni az udvarra... A nyomozó sejtette az orvos szigorának okát. - ... de most úgy se venné sok hasznát, ha kiengednék - mondta Kevin, és olyan képpel nézett Blackberryre, mintha a másik vigasztalásra szorulna. - Persze - felelte a nyomozó, és intett a disznóképű fickónak, hogy kövesse. A közös helyiség felé indult, és miután beléptek, leült az egyik asztalhoz. A teremben annak ellenére is nagy volt a csend, hogy a kísérleti részleg betegei Grimblet kivéve mind ott voltak. Laura az ügyelőfülke beszélőablaka előtt támasztotta a pultot, és a csípőjét riszálva enyelgett a szolgálatban lévő ápolóval. Jacobo alig kétlépésnyire állt tőle, és meredten figyelte a lányt, miközben félig nyitott szájából néhány csepp nyál

csordult a padlóra. Tobiasz egy kerek fejű fiatal férfivel beszélt, aki első látásra egy ijedt békára emlékeztette Blackberryt. - Ki az a fiú? - kérdezte Kevin felé fordulva. - Tegnap este hozták, most először jött ki a szobájából. - Látom, Tobiasz rögtön kezelésbe vette. - Ki nem állhatom azt az alakot! - vágta rá azonnal a malacképű férfi, aztán hirtelen elhallgatott, és ijedten figyelte, hogy valaki meghallotta-e, amit mondott. - Mi baja vele? - Egyszer majdnem sírta...- kezdett bele Kevin, aztán elharapta a mondat végét. - Szemétkedett magával? - próbált segíteni a másiknak a nyomozó, és igyekezett megértő tekintettel méregetni a férfit. - Igen - felelte Kevin, és látszott rajta, hogy újra a sírás határán jár. - Csak nyugi, nincs semmi baj, majd én megvédem tőle! - ígérte, és azonnal látta, hogy a lehető legjobb úton jár, hogy megnyerje a férfi bizalmát. - Te olyan rendes vagy velem, Robert! - váltott hirtelen tegezésre a malacképű fickó, és mindkét szeméből kibuggyant egy-egy könnycsepp, amit sietve le is törölt. - Ugyan, ez csak természetes, legalább mi rendes fickók tartsunk öszsze, nem igaz? Kevin végtelenül hálás kutyatekintettel méregette Blackberryt. - Nagyon kedvellek! - közölte a férfi a másikkal, és a nyomozó már attól tartott, hogy a közöttük lévő asztal ellenére a nyakába ugrik. - Hát persze! Én is - felelte zavartan, és néhány pillanatig félve figyelte, hogy a fene nagy elérzékenyülés nem lépi-e át a jó ízlés határát. Ám minden félelme ellenére Kevin képes volt uralkodni magán, és megelégedett azzal, hogy szerelmes tekintettel nézegette a férfit. - Tudom ám ki a besúgó! - szólalt meg majd egy perccel később. - Tobiasz. - Á, azt csak álcából mondtam. Blackberry túl sok tényszerű kinyilatkoztatást hallott már ezen a helyen, hogy hinni tudjon a férfinek - Na és ki az? - kérdezte nem túl lelkesen. - Gizella. - Értem. - Igen. Tobiasz állt bosszút rajta, amiért elárulta őt dr. Stonefingernek. - Ezt mégis, hogy gondolod? - Tudod, hogy Tobiaszt elvitték? Volt egy dührohama. - Igen hallottam róla - mondta Blackberry óvatosan. - Na, ezért ölte meg Gizellát! - vágta rá Kevin lelkesen. - De hát előbb ölték meg Gizellát, és csak azután vitték el Tobiaszt. A malacképű férfi arca megnyúlt. - De attól még lehetett ő. - Hát persze. - Mert hallottam, amikor fogadkozott, hogy megöli a nőt, amiért be-

árulta az orvosoknak. Blackberry erre már felkapta a fejét. - Miről beszélsz? - Hallottam az udvaron, hogy megfenyegette Gizellát. Azt mondta neki, hogy elvágja a torkát, amíg alszik. - De miért? - Tobiasz elmondott neki valamit, amit senki másnak, és másnap dr. Stonefinger megfenyegette, hogy megvonja az udvari sétáját, ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik. - Mit mondott Tobiasz? - Nekem nem árulta el - duzzogott Kevin, és szúrós pillantásokat vetett a másik asztalnál ülőkre. Blackberry úgy érezte itt az ideje, hogy saját maga járjon utána a dolgoknak, ám mielőtt még felállt volna, a korábbi sikerén felbuzdulva megkérdezte a malacképű fickót. - Mond csak, mit tudsz a Scheinberg-szindrómáról? Kevin egy pillanat alatt elsápadt, zavartan pislogni kezdett, és mielőtt még válaszolt volna, harapdálni kezdte az ajkát. - Az egy betegség, nekem is van olyan. - Mi a bajod? - Kényszeres vagyok. - Akkor a szindróma ezt okozza? - Nem ez valami más. - Ki mondta neked, hogy te is beteg vagy? - Dr. Stonefinger. Már amikor megjöttem elmondta, hogy mi a bajom. - És mit csinál neked ez a betegség, mármint a szindróma? Kevin tördelni kezdte az ujjait, és olyan fájdalmas képpel nézett a nyomozóra, hogy annak majdnem megesett rajta a szíve. - Ez ilyen zavarokat okoz. Néha nem látok rendesen, máskor meg fáj a hasam, és folyamatosan fingok. Mondhatom elég kellemetlen, de dr. Stonefinger azt mondta, hogy ez legyen a legkisebb bajom - felelte a férfi, és apró, vizenyős szemeivel idegesen vizslatta Blackberryt. - Persze, amikor teleringom a szobámat akkor senki se akar hozzám bejönni! - mondta nevetve, és kuncogás közben a figyelőfülkében lévő ápoló felé hunyorgott. - Tobiaszt is ezért tették el mellőlem. Azt mondta, olyan büdös vagyok, hogy képtelen megmaradni mellettem. Pedig én nem voltam ilyen. Csak azóta csinálom, hogy bekerültem a klinikára. - Másnak is van ilyen baja? Kevin a fejét rázta. - Nem, csak én fingok ennyit. Szerintem ezért tették az új fiút Tobiaszhoz. Ő sosem fingott. Lehet, hogy szarni se szarik. Blackberry megtartotta magának a véleményét. - És amikor nem látsz? - Az olyan mintha letakarnák a szemem, de egy picit azért látok, csak minden olyan fura. Olyankor nekimegyek a falnak, meg ilyenek - felelte Kevin készségesen, de látszott rajta, hogy nem szeret beszélni róla. - Na jó, maradj itt! Most elmegyek és beszélek Tobiasszal.

- Megmondod neki, hogy ne szekáljon többet. A nyomozó úgy érezte, tartozik ennyivel a másiknak. - Meg azt is, hogy a barátom vagy, és ha veled ujjat húz, akkor velem is! - mondta Kevinnek, aztán rákacsintott az áhítatos szemekkel bámuló férfira, és elindult a másik asztal felé. Tobiasz úgy tett, mintha nem venné észre. Amikor aztán a nyomozó megállt előtte hirtelen felnézett, és elvigyorodott. - Hello! Robert! Ez a srác itt Terry Lode, tegnap költözött be a szobámba - mondta, és barátságos mozdulattal hátba veregette az új fiút. - Szevasz Terry, megengeded, hogy néhány szót négyszemközt beszéljek Tobiasszal? - Ugyan, Terry előtt nincsenek titkaim, nyugodtan maradhat! Blackberry vállat vont. - Scheinberg-szindrómáról akartalak kérdezni - mondta, mire a cingár férfi arca elkomorult. - Kopj le Lode! - mordult rá az új fiúra, miközben letörten szemezett az asztal lapjával. A fiatal férfi néhány pillanatig értetlenül bámult Blackberryre, aztán vonakodva felállt, és tétován a folyosó felé indult. - A picsába, pedig olyan jól indult ez a nap, mi a fenének kellett belerondítanod? A nyomozó nem zavartatta magát, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik székben. - Tudni akarom, amit te tudsz. Addig nem hagylak békén, amíg el nem mondod. Tobiasz ránézett, aztán lemondóan legyintett. - Szerintem, Stonefinger szándékosan rendezte úgy, hogy bemenjek hozzád. Amikor utólag végiggondoltam, hogy mi történt legalább is ez esett le - morogta a fejét lehajtva a vékony alak. Blackberry szóhoz sem jutott a döbbenettől. - A folyosón megállított, és megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy mi ketten nem jövünk ki túl jól egymással. Mondtam neki, hogy tényleg nem, mire megnyugtatott, hogy egy ideig nem lesz gondom veled, mert úgy döntött nem enged ki az udvarra. Aztán azt mondta, hogy nem lenne jó, ha idő előtt megtudnád, mert biztosan nem esne jól. - Te pedig azonnal rohantál hozzám. Tobiasz gúnyosan mosolygott. - Pontosan. Annak a szemétnek abban igaza volt, hogy tényleg utálom a pofádat. A nyomozónak esze ágában se volt felvenni a sértéseket. - Mindketten tudjuk, hogyan végződött a történet, úgyhogy jobb, ha a személyeskedést meghagyod másoknak - felelte, aztán mint akinek elege volt a marakodásból, témát váltott. - Mit mondtál Gizellának mielőtt megölték? Tobiasz meg sem lepődött. - Annak a beszari Kevinnek járt el a szája? - Arról, hogy kiabálva megfenyegetted az udvaron lévő összes beteg előtt, hogy álmában átvágod a torkát? - kérdezte gúnyosan a nyomozó. - Hát nem kellett Sherlock Holmesnak lenni, hogy tudjak róla.

Tobiasz bosszúsan legyintett. - Mindegy! Nem mondtam neki semmi különöset, és ha mégis, hát egy kicsit se tartozik rád. - Nem érzed, hogy valami különös dolog folyik ezen a helyen? Téged dr. Stonefinger beküld hozzám, hogy hergelj fel, Gizellát valaki elevenen felboncolja, és nyílt titok, hogy besúgó van közöttünk. - Nem biztos, hogy egyáltalán létezik az a besúgó, és kár összeesküvéselméleteket gyártanod. Egy cimborám mondta, hogy a közös helyiségekben van néhány mikrofon, szóval ha bármit elkotyogsz, azt magnóra veszik. - Honnan tudsz te ilyesmit? . - Mondom, egy haveromtól hallottam mielőtt még bekerültem volna ide - felelte Tobiasz, de az arcán látszott, hogy nem mond igazat. - Te ölted meg Gizellát? - Még ha én is lettem volna, szerinted akkora barom vagyok, hogy elmondom neked? - kérdezett vissza a sovány fickó, aztán alig észrevehetően intett a nyomozónak, hogy menjen utána. Mindketten felálltak az asztaltól, aztán Tobiasz szobájába mentek. Amikor beléptek a békaképű kölyöknek elég volt egy laza legyintés, és kérés nélkül menekült kifelé. A cingár becsukta az ajtót, aztán hellyel kínálta a nyomozót az egyik ágyon. - Tudod én nem vagyok olyan dilinyós, mint a többi marha, akit ide zártak. Címkéket ragasztgatnak ezekre a szerencsétlenekre, azt mondják ez a bajuk, vagy az a bajuk, de igazából mind bolond, akiken már nem lehet segíteni. Látom, hogy mi folyik itt, és nem kell a szomszédba mennem egy kis észért, hogy tudjam valami nincs rendjén. - Ha nem vagy bolond, akkor miért vagy itt? - Mániás depresszió. Elég szar, de abban nem befolyásol, hogy lássam azt, ami egyértelmű. - Mióta itt vagy javult az állapotod? - Az a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy igen. Képzeld, még én is érzem magamon, ami nagy szó! A mániás időszakok nem olyan élénkek, a depressziós napok pedig nem olyan mélyek. Tisztára mintha normális lennék! - Akkor elégedett vagy, nem? Tobiasz gyanakodva vizsgálgatta Blackberryt. - Az étkezőben a Scheinberg-szindrómáról kérdeztél, miért? - Mert néhányan azt mondták, hogy mindenkinél jelentkezik. Kinél hamarabb, kinél később, de mindenkinél felbukkan. Gondolom nálad is van valami. - A májam. Egy ideje olyan húgyom, mintha véres lenne, és úgy habzik, mint a sör. Amikor szóltam a dokiknak csak hümmögtek, aztán idehívtak egy belgyógyászt, aki alaposan kivizsgált. Azt mondta, hogy a májam egy kicsit meg van duzzadva, de nem vészes az egész. -Elhitted? Tobiasz arcán ijedtség jelent meg egy pillanatra, aztán újra magabiztosnak tűnt. - Persze, miért is ne hittem volna. Szerinted mi értelme lenne, hogy

az orvosok félrevezessék a betegeiket? Ha meg akartak volna szabadulni tőlem, már rég kidobnak a kórházból. Más helyekről sokkal hamarabb elküldtek. Itt négy hónap alatt több eredményt értek el, mint amit az elmúlt öt év alatt hat helyen. Lehet hogy nem látszik rajtam, de én egy kibaszott sikersztori vagyok! - Szóval ez az új neurolepticum ennyire jó? - Nagyon úgy tűnik. Magyaráztak valamit a dokik, hogy egész az őssejtes szintig visszanyúlóan igyekeztek rendbe hozni az idegrendszeremet, de bevallom őszintén, hogy nem értettem. - Csak épp a májad bánta a dolgot. - Nem biztos. Lehet, hogy valami öröklődött szar, vagy a fene tudja, el is kaphattam valamit. Blackberry ráhagyta a másikra. - Akkor szerinted, nincs is besúgó a betegek között? - váltott témát hirtelen. Tobiasz vállat vont. - Szerintem ezt az egészet csak Kevin találta ki. Grimblenek megtetszett, és a két bolond szép lassan mindenkinek beadta. Te már készen kaptad a történetet, és könnyebb volt veled elhitetni. A nyomozónak elege lett a köntörfalazásból, és végre tiszta vizet akart tölteni a pohárba. - Szóval hiszel benne, vagy sem? Tobiasz zavartan félrenézett, és egy ideig zavartan nézte az ablakot. - Azt hiszem, tényleg van itt valaki, aki súg a dokiknak. Ami velem történt nem lehetett véletlen. Amikor Gizellával beszéltünk, kint voltunk az udvaron, senki más nem volt a közelünkben, másnap mégis visszahallottam dr. Stonefinger szájából a saját szavaimat. - Akkor Gizella volt a besúgó, és valaki bosszút állt? - Hülyének nézel? Gizella biztosan nem lehetett a besúgó! - Miért? - Mert ő tényleg beteg volt. Láttam néhányszor, amikor kijártam esténként a mosdóba, ember olyat nem képes színészként eljátszani. Könyörgött, nyüszögött, és szenvedett, miközben láttam rajta, hogy szexuálisan hatalmas boldogságot érez. Egyszer láttam a tévében egy filmet a szadistákról, akik néhány naponként mazochistákat fogadnak a házukban, hogy kielégítsék a vágyaikat. Ez még annál is furcsább volt. Azok a fickók ott azon élvezkedtek, hogy egy nő forró viaszt csepegtetett a testükre, de Gizella saját magát kínozta, miközben egymás után több orgazmusa volt. Mintha szadista is meg mazochista is lett volna egyszerre. Szóval aki ennyire beteg, az szerintem nem dolgozhat az orvosoknak. Blackberry beérte ennyivel. - Te már láttad Flenberg professzort? - A főmuftit? - Aha. - Nem. Mindig utazgat a világban. Hol, Európában van, hol ÚjZélandon, hol meg Japánban. Azt hiszem, most pont Korzikára utazott valami konferenciára. Azt se tudom hol van, de a neve kurva jól hangzik:

Korzika! Hangzása alapján olyan mintha mexikói lenne, vagy brazil. - Hallottál valamit egy Josef Colyen nevű férfiról? - Persze. Volt bent néhányszor. Azt hiszem Laura bátya, mert elég sokat beszéltek egymással. Néhány hete nem láttam, körülbelül azóta, hogy te bekerültél. - Beszélt veled? - Néhány szót, de nem nagyon emlékszem. - Kérdezett valamit? - Csak olyasmit, hogy milyen ez a hely, meg azt, hogy érzem itt magam. - Beszéltél neki a Scheinberg-szindrómáról? Tobiasz tekintetében felismerés gyulladt. - Tényleg, most hogy mondod nagyon érdekelte a téma, én meg elmondtam neki, amit tudtam. Aranyos fickó volt, kár, hogy nem jön mostanában. Blackberry gondolkodott rajta, hogy megmondja-e a másiknak, hogy meghalt, de úgy érezte Tobiasz aligha lenne előrébb, ha beavatná. - Hallottál valamit Drake Rayhamról? A beteg egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán hirtelen felcsillant a szeme. - Á, Mr. Rayhamról! Nem sokat. Elkezdett dühöngeni, és átkerült a C épületbe. Persze addigra már elég rosszul volt. - Mármint hogyan? Idegileg, vagy fizikálisan? - A gyomrával volt baja. A végén már vért köpött, és azt mondták az ápolók, hogy a széklete elment volna paradicsomlének. Talán jobb is neki, hogy elvitték innen. Itt mindenki napról napra jobban lesz, ő meg úgy fogyott el, akár a gyertya. A C épületben legalább nem lóg ki a sorból. - Nem tudod mi lett vele? - Fogalmam sincs. Nem sokkal azután, hogy én idekerültem, már el is vitték. Elkezdett őrjöngeni. Ahogy észrevehetted, ezen az osztályon az ilyesmit nem nézik jó szemmel. - Neked is megvonták a sétádat? - Naná, de fogadni mernék rá, hogy hamarabb engednek vissza, mint téged! - Amíg ilyen az idő, nem igazán érint a dolog - felelte Blackberry az ablak felé mutatva. Az üvegtáblán hangosan kopogtak a jókora esőcseppek. - Te tudod, hogy mi van a tó túloldalán? - A hullaház! - felelte nevetve Tobiasz, aztán lefagyott az arcáról a gúnyos mosoly. - Valami börtön, vagy tudom is én mi, meg persze a C épület, a szigorított felügyelettel - mondta megkomolyodva. - Miért? Blackberry szeme elől, mintha hirtelen lehullott volna a fátyol. - Azt mondod, oda viszik a hangoskodókat? - Hát persze! A zárt osztálynak tényleg zártnak kell lennie. De mi a fenének érdekel annyira, ez az egész? - Mert attól tartok van ott valami, és nem annyira attól félnek, hogy kijönnek onnan, mint inkább attól, hogy bemegy valaki - felelte Blackberry, és faképnél hagyta a férfit.

Alig lépett ki a folyosóra Laura lépett mellé, és belekarolt. - Kívánlak! Azt akarom, hogy tegyél a magadévá! - súgta a férfi fülébe, és húzni kezdte a mellékhelyiség felé. A nyomozó ijedten nézett az elképesztően vékony nőre, és gondolatban lázasan kutatott a menekülés után. - Megőrültél, feleségem van! - Nem kell tudnia róla. Csak annyit akarok tőled, hogy lásd el a bajomat, de úgy igazán! Blackberry tétován körülnézett, aztán rájött, hogy ezúttal senkitől sem remélhet segítséget. - Állj már meg, a mindenedet! - tört ki belőle az indulat, de addigra már mind a ketten a női vécében álltak a mosdók előtt. - Mi van, nem kívánsz? - kérdezte kihívó éllel a hangjában a nő, miközben a tenyerével már a férfi ágyékát masszírozta. - Ó, dehogyisnem! - mondta kéjesen, és belemarkolt a nyomozó férfiasságába. - Állj már meg, mi a fene ütött beléd? - tolta el a lány kezét a nadrágjától Blackberry, de Laura egy cseppet sem zavartatta magát, és letérdelt elé. Mielőtt még a meglepett férfi bármit is tehetett volna a száját a nemi szervéhez nyomta, és a vékony pizsamán keresztül a nyomozó azonnal megérezte a meleg nedvességet a bőrén. - Na jó, elég legyen! - mondta dühösen Blackberry, és megpróbálta eltolni magától a betegesen vékony nőt, ám a szikkadt karok az utolsó pillanatban körbefogták a combját, és meglepő erővel álltak ellen. - Az ápoltak közötti szexuális aktus nem engedélyezett ebben a részlegben Mr. Blackberry! - mondta a belépő Stonefinger, és diadalittas mosollyal az arcán nézett a kiszolgáltatott helyzetben lévő nyomozóra. Robert tudta, hogy szándékosan csőbe húzták, és amikor lenézett az előtte térdelő Laurára nem kellett csalódnia. A lány gúnyos mosollyal az arcán nézett vissza rá, de a világ minden kincséért sem engedte volna el a férfi combjait. - Minden férfiúi szolidalításom ellenére erről be kell, hogy számoljak a kedves feleségének. Gondolom, megérti? - kérdezte gúnyosan a pszichiáter. - Hát persze, megértem - felelte Blackberry, de bármennyire is haragudott Stonefingerre, a tekintetét akkor sem tudta levenni az orvos mögött álló Jacobóról. A férfi szemében végtelen csalódottságot, és megbántottságot látott. XVI. - Elhoztad? - Persze itt van - felelte a magánnyomozó kérdésére Christine, és a férfi takarója alá csúsztatta a csomagot. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? Blackberry határozottan bólintott. - Nincs más megoldás. Ezzel az óvatos tapogatózással csak felhívom magamra a figyelmet. Stonefinger máris sejt valamit, biztos vagyok benne, hogy valamit babrált az agyammal.

- Megőrültél?! Azt hiszed valami robot vagy, amit csak be kell programozni? A nyomozó értetlenkedve nézte a titkárnőjét, és kezdte azt hinni, hogy a lány nem is annyira érte, mint inkább ellene dolgozik. - Ezt most miért mondod? - Mert Herald elmondta, hogy aggódik érted. Szerinte a gyógyszer rád másmilyen hatással van, mint a többiekre. Nemhogy csökkentené, és normalizálná az állapotodat, de mióta szeded, még szélsőségesebb cselekedetekre ragadtatod magad. Az üldözési mániádról, és az összeesküvés-elméleteidről nem is beszélve. Blackberrynek az egészből csak az első szó ragadt meg a fejében. Herald! Már megint a keresztnevén szólítja - dühöngött magában, de kifelé igyekezett elrejteni az érzelmeit. - Szóval, szerinted minden rendben van idebent? - Ez az ország legsikeresebb klinikája. Annyi pályázati pénz áramlik az alapítványi számlákra, hogy nem győzik elkölteni. Ugyan minek kockáztatná bárki is, hogy elveszítse az aranytojást tojó tyúkját? - Ezt, ő mondta neked? - Ki más? - Kezdtek összemelegedni igaz? A lány sértődötten elfordult. - Te kértél rá, nem igaz? Ha akarod, el is mehetek! A nyomozó úgy érezte, Christine csak az alkalomra várt, hogy megbántódhasson. - Mi a fene folyik itt? Mi van velünk? Miért csináljuk ezt? A titkárnő felé fordult, és ráripakodott. - Azért mert eddig elnyomtál, és elhitetted velem, hogy nem vagyok értékes személyiség! Bebeszélted nekem, hogy a legjobb dolog, ami történhet velem az életben, ha a nagy Robert Blackberry leereszkedik hozzám, és kénye-kedve szerint kihasznál! De ennek most vége! Herald felnyitotta a szemem, és most már átlátok a kisded játékaidon! A nyomozó rájött, hogy ezt a csatát elvesztette a pszichiáterrel szemben. Kérdeznie sem kellett, hogy tudja, a mosdóban történtek miatt hidegült el tőle ilyen rövid idő alatt a lány. - Azért jöttél, hogy ezt elmond? A titkárnő egy pillanatra elbizonytalanodott. - Nem. Örülök neki, hogy lemondtam, de nem ezért jöttem. - Hanem? - Herald tegnap megkérte a kezem. Blackberry nem hitt a fülének. Egy ideig némán bámulta a nőt, és nehezére esett, hogy megszólaljon. - Az a dolog ott a mosdóban... - kezdett bele a nyomozó, de a lány közbevágott. - Nem kell elmondanod, elvégre nem vagyok a feleséged. Mind a ketten azt csinálunk, amit akarunk. - De én szeretném, ha meghallgatnál, az egész egy előre kitervelt csapda volt. - Nem azért jöttem, hogy a kifogásaidat hallgassam.

- Pedig lehet, hogy jobban járnál, ha ismernéd az én verziómat is. - Herald mindent részletesen elmondott. Tudtam, hogy a vékony lányokat szereted, de azt nem, hogy ennyire. A lényeg, hogy én is találtam végre egy férfit, akiben feltétel nélkül megbízhatom. - És most azt akarod, hogy adjam rátok az áldásomat? - Nincs rá szükségünk - vágta rá dacosan Christine. - De hiszen Stonefingernek van felesége, és két gyereke. - Azt mondta, amilyen gyorsan csak lehetséges elválik, már a válókeresetet is beadta! - felelte a titkárnő dacosan. A nyomozó széttárta a kezeit. - Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok a boldogságod útjába állni. - Ez rendes tőled, de lenne itt még valami. - Nem vállalom, hogy a tanúd legyek! - Felmondok. Heraldnak van elég pénze, hogy mind a kettőnknek jusson belőle. Blackberry egyik meglepetésből a másikba esett. - Tudomásul veszem. - És még egy dolog. A nyomozónak kezdett elege lenni az újabb és újabb rossz hírekből. - Remélem, nem arra akarsz rábeszélni, hogy az esküvőt az irodában tarthassátok! - Nem, már ki is néztem a Plázát. Mire Herald elválik pont lesz szabad hely. Ahogy kimondták a függetlenségét, rögtön összeházasodunk. - Tudod te, milyen sokáig lehet húzni egy ilyen válópert? - Rebeca nagyon rendes nő, nem fog akadályt gördíteni az utunkba. - Ezt Stonefinger mondta. - Igen. - És te már beszéltél Rebecával? - Nem láttam szükségét, épp eléggé megbízok Heraldban, hogy tudjam, nem hazudik nekem. A nyomozó úgy érezte, felesleges lenne próbálkoznia, hogy meggyőzze a lányt. - Tőlem, azt csinálsz, amit akarsz. Christine lassan ingatta a fejét. - Tudod Robert Blackberry, pont ez a baj veled. - Micsoda? - Hogy nem akarsz küzdeni azért, ami fontos neked. - Te lennél az? - Miért nem kellek neked? - Épp cserbenhagysz, ha nem vennéd észre! Itt ülök egy elmegyógyintézetben, ahonnan csak a te segítségeddel juthatok ki, és te elhagysz egy doktorért. Szerinted, ez belefér az orvosetikába. - Az legyen csak a mi gondunk, amit kérni akarok tőled, az egészen más - engedte el a füle mellett a férfi szavait Christine, aztán, amikor látta, hogy Blackberry, nem felel, tovább folytatta. - Arra akarlak kérni, hogy ne nyomozz tovább ebben az ügyben! - Szinte már vártam. Most, hogy a te életedről van szó, már nem szá-

mít, hogy hányan haltak meg? - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Már csak egy kérésem maradt. - Mi az? - Vigyázz magadra! - felelte a lány könnyes szemmel, azzal kisétált a szobából. XVII. Blackberry tudta, hogy rázós lesz, de azt nem gondolta, hogy ennyire. Miután kiakasztotta a kamerát az emeleten, tudta, hogy nem lesz több dobása. Legközelebb bármivel is próbálkozik, már várni fognak rá. Az utolsó lökést Christine látogatása adta meg. Most már biztosra vette, hogy nincs sok ideje hátra. Előbb vagy utóbb Stonefinger alkalmat talál rá, hogy áthelyezze a C részlegbe, és onnantól kezdve azt tesz vele, amit csak akar. Bár nem lehetett biztos benne, úgy vélte Christine nem avatta be az orvost minden részletbe. Az neki se tett volna jót. Elvégre ha kiderülne, hogy az egészet csak azért kezdte el, hogy behúzza a csőbe, az rossz fényt vetne rá - gondolta a nyomozó dühöngve, és még az is eszébe jutott, hogy ő dobja fel a lányt az orvosnak. Utólag azonban elvetette a tervet, mert úgy vélte tartozik enynyivel a titkárnőjének. Végül is még mindig nem biztos, hogy Stonefinger keze benne van a dologban. A dobozban lévő pisztolyt többször is alaposan megvizsgálta, de nem talált rajta semmi rendellenességet. Ezután a lőszereket vette szemügyre, de azoknál is mindent rendben talált. Végül, még az is megfordult a fejében, hogy az egyiket kipróbálja, mielőtt a fegyverben bízva elindul az utolsó kirándulására az épületben, aztán rájött, hogy Christine sosem értett annyira a fegyverekhez, hogy képes legyen őt átverni. Talán csak féltékennyé akart tenni..., elvégre a nőknél sohasem tudhatja az ember - igyekezett megnyugtatni magát, de minél tovább próbálkozott annál kevésbé bízott a pisztolyban, és a régi érzéseiben. Az éjszaka első részét álmatlanul hánykolódva töltötte. Minduntalan arcok villantak a szemei elé, mondattöredékeket hallott újra a lelki füleivel, és gyakran azon kapta magát, hogy újra meg újra átéli a régi beszélgetéseket. Minden szál a C részleghez vezet - tudatosodott benne újra és újra. Kis lépésekkel nem lehet átjutni a szakadékon. Itt már nem vezet tovább út. Noha tudta, hogy mit kellene tennie, és az összes eszköz a rendelkezésére állt, hogy véghezvigye, amit eltervezett - Christine a fegyverrel együtt egy apró kamerát is becsempészett neki - nehezére esett meghoznia a döntést. A leginkább az zavarta, hogy ezúttal már semmiképp sem kerülheti el a lebukást. Abban legalábbis biztos volt, hogy a zárt osztályra semmiképp sem juthat be észrevétlenül. Ha észrevesznek, legalább nem kell többet szenvedned ezen az átkozott

helyen! Natalie Colyen már így is összeteheti a kezét, hogy ekkora kockázatot vállaltál érte. Nincs az a pénz, ami megérné, hogy egy életre bezárjanak ide - gondolta mind dühösebben, és felkelt az ágyból. Grimble a délutáni nyugtatónak köszönhetően az igazak álmát aludta. Blackberry a szekrényéhez lépett, és komótos mozdulatokkal nekilátott, hogy felöltözzön. Ezúttal semmit sem bízott a véletlenre, és semmit sem akart a szobában hagyni, amire még szüksége lehet. Magához vette a szobatársa szekrénye mögé ragasztott pisztolyt, cipőt húzott, aztán az előre összekészített holmiját a kabátja zsebébe rejtette. Az ajtóhoz lépett, ellenőrizte, hogy zárva van-e, aztán az ablakhoz lépett, és amilyen finoman csak tudta húzni kezdte a rácsot. Már napokkal korábban, a hullaházban szerzett tapasztalataira támaszkodva megnézte, hogy milyen erősen illeszkednek a falba a vasak, és elégedetten vette tudomásul, hogy valószínűleg ugyanaz a cég dolgozott az egész épületkomplexumon. A rudazat ennek ellenére csak akkor mozdult meg látványosan, amikor az óvatossággal már mit sem törődve, talpát a falnak feszítve küzdött ellene. Az egyik rögzítési pont végre kiszakadt a helyéből, mire apró vakolatdarabok hullottak a padlóra. Blackberry Grimblere nézett, de a férfi zavartalanul aludt tovább. A nyomozó nagyot sóhajtott, ám mielőtt még tovább folytathatta volna a munkát, halk kattanást hallott az ajtó felől. Épp csak annyi ideje maradt, hogy a falhoz lapuljon, amikor kinyílt a zár, és egy megtermett árnyék osont be rajta szinte hangtalanul. Az idegen szemvillanás alatt behajtotta maga mögött az ajtót, és mozdulatlanná dermedt. Az ablak mellett álló Blackberry tudta, hogy az idegennek nem sok esélye van rá, hogy meglássa. Az ablakból beszűrődő világosság vakká tette a szemben állót, de megvilágította annak arcát. Gyerünk! - biztatta magában a nyomozó az idegent, hogy végre lépjen a fénykörbe, és felfedje magát. Az idegen végül egy határozott lépéssel Blackberry ágyához lépett. Valami fémesen csillant a kezében, mielőtt megragadta volna Robert kispárnáját. A támadó a felismerés pillanatában megdermedt, és ennyi idő éppen elég volt a nyomozónak, hogy előre lendüljön, és a falhoz csapja. A kés csilingelve hullott a padlóra, ahogy a nyomozó marka rászorult az ellenfele csuklójára. - Ezt úgy sem úszod meg! - hörögte Stonefinger Blackberry képébe. - A helyedben, én saját magamért aggódnék! - felelte a nyomozó, és arcon fejelte az orvost. A pszichiáter megszédült az ütéstől, és mire magához tért volna, Robert a szájába tömte a lepedőjének egy részét. Gondolom a kamerákat kikapcsoltad? - kérdezte, aztán választ sem várva a folyosó felé rángatta Stonefingert. A mozdulat, amivel rávetette magát az ágyára, a kezében lévő penge kétséget sem hagyott Blackberryben a másik szándékáról. Az orvos helyében ő bizonyosan kiiktatta volna a megfigyelő rendszert. Kilökte a betömött szájú alakot a folyosóra aztán a biztos takarásból kikukucskálva látta, hogy a kamerák döglötten bámulják a falakat. - Legalább ennyire nem vagy hülye! - dicsérte meg Robert az orvost, és hatalmas ütést mért a másik veséjére.

Stonefinger összerogyott a fájdalomtól, a nyomozó hagyta a földre zuhanni a férfit, aztán megragadta a hajánál fogva, és a biztonsági ajtóig húzta. Amikor odaértek az oldalába rúgott, és kihalászta az orvos zsebéből a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, és a közös helyiségen keresztül a megfigyelőfülkébe húzta. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Stonefinger egyik fogával együtt kitépte a szájából a lepedőt, és alaposan megrázta. - Miért akart megölni? A pszichiáter sírva fakadt. - Istenem, kitörte a fogamat! - prüszkölte véres szájjal. - Szemvillanás alatt elvesztheti az egyik szemét is, ha nem figyel rám! - dörrent rá a férfire Blackberry, és sikerült alaposan megijesztenie a másikat. - Mit akar tőlem? - Te mit akartál tőlem? Miért volt kés a kezedben, miért lopóztál be hozzám az éjszaka közepén? - Csak rutinellenőrzés volt. A nyomozó azonnal ütött. Stonefinger összegörnyedt a hasának csapódó ököl nyomán, és ha Blackberry nem tartja meg összeroskad. - Ha kiáltok, magának vége! - hörögte a pszichiáter. - Ugyan, azt hiszi hülye vagyok. Ez a szoba hangszigetelt, a mikrofonokat fogadni mernék, hogy estére kikapcsolják. Senki sem veszi észre, amikor kiverem magából az igazságot. Csak nekem tesz szívességet azzal, ha makacskodik. Már nagyon régen várok erre a pillanatra! - De hát mit akar tőlem? Mindent megtettünk érte, hogy meggyógyuljon. - Tényleg? Azzal, hogy elszerette a feleségemet? - Az véletlen volt. - Ezt mondta volna holnap reggel is, amikor megtalálják a holttestemet az ágyban? Csak véletlen volt? - Miről beszél, sosem próbáltam ártani magának! Azért jött ide, hogy gyógyuljon, és a kollégáimmal együtt mind úgy látjuk, hogy remekül javul az állapota. - Ez csodálatos! - mondta a nyomozó, aztán hátrafeszítette Stonefinger karját, a fejét az íróasztal lapjához szorította, és felvett egy tollat a szanaszét heverő írószerszámok közül. Kinyomta a hegyét, majd halálos lelki nyugalommal a pszichiáter írisze elé közelített vele. - Tudja én régimódi ember vagyok. Amit egyszer megígértem, azt szeretem megtartani, ha már egyszer kimondtam. Maga mégiscsak orvos, mit gondol, mennyi idő alatt folyik ki a szeme, ha kiszúrom? - Megőrült? Mire készül Mr. Blackberry? Gondolja végig, hogy mit akar tenni! - ellenkezett Stonefinger, és megpróbálta kiszabadítani magát, de a nyomozóval szemben szemernyi esélye sem volt. - Nagyvonalakban már tisztában vagyok vele. Előbb kiszúrom a szemét, aztán azon az órán ott megmérem, hogy hány másodpercig tart mire az összes csarnokvíz kifolyik belőle. Amikor megvan, kihúzom a "lyukas zacskót" az üregből, és ezzel a tükörrel megmutatom magának a látványt - magyarázott Robert, miközben a tollat egyre közelebb nyomta a pszichiáterhez.

Stonefinger egészen addig bírta míg az idegen anyag el nem érte a szaruhártyáját. Ám miután megtört úgy ömlött belőle a szó, hogy Blackberry alig győzte hallgatni. - Meg akartam ölni a felesége miatt! - kiáltotta, és amikor a nyomozó továbbra is a helyén tartotta a tollat, tovább folytatta. - Akarom Christine-t, elveszem feleségül, és új életet kezdek! Elegem van belőle, hogy mindennap ugyanaz a robot. Jól keresek, de nem vagyok boldog. A feleségemmel nem szeretjük egymást, csak a gyerekek tartanak minket össze. Ha hajlandó lenne elválni, én kifizetném, semmire sem vágyom jobban, minthogy végre szabadon... Blackberry beljebb nyomta a tollat, Stonefinger azonnal elhallgatott. - Előre kitervelted igaz? - Ugyan! - Ma reggel Grimble nem kapta meg a neurolepticum adagját, igaz? A pszichiáter hallgatott, ami felért egy beleegyezéssel. - Azt akartad, hogy visszaessen, hogy kiboruljon, hogy megint képeket lásson. Miért? Hogy estére nyugtatót adhass neki? Hogy ne legyen feltűnő, hogy megint megöltél valakit? Előre kitervelted, hogy így legyen. Vagy egyszerűen csak hiba csúszott a számításodba? Azt hitted, ha Grimble elveszti a fejét, akkor talán én is? Azt hitted nem veszem észre, hogy megpróbálsz manipulálni? - Én nem...! Nem így akartam. - Hát, hogy akartad? Be akartál juttatni a C részlegbe, hogy nyálcsorgató taknyot csinálj belőlem? Talán azt hitted, hogy az humánusabb megoldás? A pszichiáter nem felelt, de a nyomozó ezúttal nem érte be ennyivel. - Hallani akarom az igazságot! Felelj, vagy elevenen boncollak fel! Abba pedig ne is reménykedj, hogy olyan szerencséd lesz, mint Gizellának volt, nem értek az anatómiához, és nincs nálam megfelelő szerszám se. - Mindenáron meg akartam szabadulni magától - felelte az orvos, de Blackberry látta rajta, hogy hazudik. A nyomozó meglepődött. Inkább bevallja, hogy a bolondokházába akart csukatni, vagy megakart ölni csakhogy leplezze az igazságot! - gondolta Robert megilletődve, és egy pillanatra még a figyelme is lazult. Stonefinger azonnal megérezte, hogy itt a megfelelő alkalom, és megpróbálta félrerántani a fejét. A nyomozó hagyta, hogy az orvos kiszabadítsa magát, aztán utána lépett, és belerúgott az oldalába. A sípcsontja a lengőbordáján találhatta el az orvost mert az levegőért kapkodva rogyott a földre, és hosszú ideig nehezen zihálva feküdt a köveken. Az arcára kiülő fájdalom minden szónál világosabban beszélt. - Te ölted meg Gizellát? - kérdezte Robert, amikor a pszichiáter légzése rendezettebbé vált. Stonefinger tekintete elárulta a férfit. Jézusom, mi a fene folyik itt?! - gondolta döbbenten a nyomozó, és újra felvette a tollat az asztalról. - Rendben, minden egyes hazugságért fájdalommal fizetsz te elmebeteg állat! - mondta kegyetlen éllel a hangjában, és nekilátott a lepedőt

visszagyűrni az orvos szájába. Amint a szövet elég mélyen volt, a tollat kegyetlen erővel vágta a férfi combjába. Stonefinger felüvöltött, de a ruha lefogta a hangját. Blackberry megforgatta a műanyagot a pszichiáter húsában, és kicsikart belőle még egy fájdalmas kiáltást. - Most legalább érzel valamit abból, amit másoknak okozol! Miért ölted meg Gizellát? - dühöngött Robert, és kitépte a lepedőt a földön fetrengő szájából. Az orvos néhány pillanatig levegőért kapkodott, de ahogy látta Blackberry kezében megemelkedni a tollat, elfúló hangon megszólalt. - Elkezdett beszélni róla. - Miről? - Hogy voltam vele. -Mi? - Az egyik éjszaka megláttam a női vécében. Már régen nem voltam a feleségemmel..., mióta a második gyerek megszületett. Elvesztettem a fejem. Nem is nagyon ellenkezett, láttam, hogy ő is akarja!... Másnaptól fogamzásgátlót tettem a gyógyszerébe. - És ezek után képes voltál élve felboncolni? - Ez nem ugyanaz, ez teljesen más! Nem érted, hogy az életemről volt szó?! - emelte fel a hangját az orvos, mégsem a szörnyű vallomás volt, ami megdöbbentette a nyomozót, hanem az, hogy látta a másikon, hogy hazudik. - Hogy te mekkora marha vagy! - mondta a sebesültnek, azzal viszszatömte a szájába a lepedőt, és beleszúrta a véres műanyagot a férfi másik combjába. - Azt hiszed, átverhetsz a hazugságaiddal? Pontosan látom rajtad te balfasz, hogy milyen majrés kis köcsög vagy! - mondta a nyomozó, miközben alaposan megforgatta a tollat a férfi sebében. - Ne félj, nemsokára a kezed jön! - tette hozzá, aztán felfeszítette a vergődő férfi karját, felemelte a földről, és beleültette az asztal előtt álló székbe. Fültövön vágta a tehetetlen alakot, hogy az elkábuljon néhány pillanatra, aztán kitépte a lámpazsinórt a falból, és a kábellel megkötözte a férfit, úgy hogy a bal kezét szabadon hagyta. Felfeszítette a férfi ujjait, és az asztal lapjára kényszeríttette a tenyerét. - És most mond el az igazat, de ha megint megpróbálkozol hasba akasztani szép sorban eltöröm minden csontod! - mondta a nyomozó, és igyekezett úgy tenni, mint akinek hatalmas élvezetet jelent, amit tesz. Kihúzta a tollat Stonefinger combjából, és az egyik körme fölé tette. - Nyugi, a szemedről sem feledkeztem meg, csak azt akarom, hogy lásd mit művelek veled! - Blackberry kivette a rongyot a férfi szájából. - Akkor kezdjük elölről! Te ölted meg Gizellát? - Igen - vágta rá azonnal az orvos. - Miért? - Mert dicsekedni kezdett vele, hogy mi volt köztünk. - Miért boncoltad fel? - Valaki súgott egy újságírónak, őt akartam figyelmeztetni, hogyan jár, ha tovább folytatja. - Eladtad magad? Miért? - Pénzért. Blackberry látta rajta, hogy igazat mond. Amit eddig tett a pszichiá-

terrel meggyőzte róla, hogy a nyomozó bármire képes. - Azt hittem, gazdag vagy. - Itt annyi dollárról van szó, amit még elképzelni is nehéz egy helyen. -Beszélj! Stonefinger egy ideig gondolkodott, de ahogy a nyomozó keze emelkedni kezdett rögtön belevágott. - Tudja mi a három legnagyobb üzlet a világon? - Alkohol? Kábítószer? Bankok? - ment bele Blackberry a játékba. A pszichiáter a fejét rázta. - Az első helyen az olaj áll. A második a fegyverkereskedelem. - És a harmadik? - A gyógyszergyártás. Blackberry meglepődött. - Tovább! - És ehhez vegye hozzá, hogy az igazi piac csak Amerikára és Európára terjed ki! Ha az egész világ ugyanolyan tüneti kezelésre rendelkezett volna be, mint ezek a társadalmak, akkor Kínával és Ázsiával vezető helyen lenne. - De az átkozott ferdeszeműek gyógyszerek nélkül gyógyítanak, igaz? - kérdezte gúnyosan a nyomozó. - Pontosan! Látja ez a különbség a két kultúra között. A sárgáknak nincs semmi üzleti érzékük. Ha meggyógyítod a beteget soha többé nem fog gyógyszert venni tőled, ellenben ha csak a tüneteit kezeled, akkor évről évre visszajár, és újból meg újból vásárol tőled. Az állandó gyógyszerszedéstől persze előjönnek a mellékhatások, amikre újabb gyógyszereket írhatsz fel. Mire a beteg eljut oda, hogy meghal, már marokszám szedi a tablettákat, amelyek biztos, hogy nem használnak neki, és a legjobb esetben éppen csak nem ártanak. - Mit akar ezzel mondani? - Hogy itt minden a pénzről szól! Az egész világunk a pénzről, és a hatalomról szól. Azt talán tudta, hogy a gyógyszerészeti vállalatok, és a vegyészeti cégek hatalmas pénzekkel szponzorálják az orvosképzést? - Stonefinger várt egy pillanatot, és beérte a nyomozó fejrázásával. - Persze nem ingyen. Cserébe bizonyos részek kikerülnek a tananyagból, míg mások belekerülnek. Nem furcsa, hogy a gyógyítás művészete Kínában egészen más úton fejlődött, mint nálunk? Hogy keleten akkor kaptak fizetést az orvosok, ha mindenki egészséges volt a családban nálunk pedig akkor, ha valaki beteg volt? Itt minden a pénzről szól Mr. Blackberry. Maga, én, a munkánk, a hivatásunk, minden! - Még mindig nem értem mit akar kihozni ebből. - Azt, amit a civilizált egészségügyben már minden fejes száz éve tud. Nem szabad meggyógyítani a beteget, mert akkor képtelenség tovább fejni Érti már? A modern társadalmakban nem az orvosoknál van a nagy pénz, hanem a gyógyszergyáraknál! Az ő segítségükkel képzik ki az újabb és újabb gyógyszerfelíró robotokat, akik aztán ezerszám ontják magukból a vényeket, anélkül, hogy valóban gyógyítani akarnának. Nézzen meg engem! Öt éve még az állami szférában dolgoztam. Arra

sem volt időm, hogy megvizsgáljam a betegeimet. Ahogy elkaptam egy kulcsszót, már írtam is neki a gyógyszert. A kórházban mindig az kapta a legnagyobb prémiumot, aki a legtöbb tablettát adta el, és nem az, akinek panaszmentesek voltak a betegei. Érti már végre, hogy valójában mi folyik itt? Blackberrynek egy szemvillanás alatt nyílt fel a szeme. - Új gyógyszert kísérleteznek ki! - Egy fenét! Pénzt gyártanak ezen a helyen! Rengeteg pénzt! Az új gyógyszer csak kamu, arról szól, hogy többet adhassanak el! Még tovább mérgezzék a szerencsétlen barmokat. Mivel más, könnyű lesz ráfogni, hogy kevesebb mellékhatása van, hogy könnyebben kezelhetővé teszi a betegeket, és hogy minden orvosnak ezt kell felírnia. De van egy tényleges előnye, ami mindenkinek jó. Olyannyira tompítja a tüneteket, hogy a beteg akár vissza is térhet a munkába! - mondta lelkesen Stonefinger, mintha a fájdalom elvette volna az eszét. - Akkor hát meggyógyul. - Ó, nem! Hát nem figyel? Senkit sem gyógyítunk meg! De betegen is vissza tudjuk vinni őket a termelésbe. És tudja mit jelent ez? Drágábban adhatjuk a gyógyszert, mert ezeknek a barmoknak lesz ereje dolgozni, és ha van munkája, megkeresi a gyógyszerre való pénzt. Felvehetünk állami támogatásokat, amiket az egészségesek bőréről nyúzunk le, mert az ő adóikat éljük fel, és még több pénz folyik be a kasszába. De a legfőbb, hogy a beteg továbbra is beteg marad, és mindent el fog követni érte, hogy hozzájusson a napi szükségletéhez. Aki egyszer megjárta a pokol bugyrait, és visszatért onnan, soha többé nem akar leereszkedni a mélybe. Ha egy skizofrénnek esélye lesz rá, hogy a látomásai megszűnjenek, a fél karját odaadja majd érte. A gyógyszergyáraknak csak annyi a dolga, hogy elvegyék tőle, amit oda akar adni. - Micsoda szemétség! - Ugyan miről beszél ember? Ez a fennálló rend! Mindenki tud róla, még az elnök is. Sőt, ő is profitál belőle, ahogyan az olajból is. Nézze meg Irakot! Egy egész országot tettek a zsebükbe a fekete aranyért, és a világ nagy része asszisztált nekik. Arról nem is beszélve, hogy ez mekkora üzlet volt a fegyverkereskedőknek! Azt hiszed olyan világban élünk, ahol minden az emberi élet szentségéről szól? Ugyan, mekkora baromság! Ha ennek a fele igaz lenne, hogyan lehetne a második legnagyobb üzlet a fegyverkereskedelem? És most nem a vadászpuskákról beszélek, hanem a Kalasnyikovokról és M16-osokról, vállról indítható rakétákról és kézigránátokról. Ezek mind csak azért jöttek létre, hogy elpusztítsák az embereket! Nézd meg mi történt néhány éve Afganisztánban! Az amerikai katonákra amerikai gyártmányú fegyverekkel lőttek vissza! És ezt az elnököt újra megválasztották! A politika a nép pofájába röhög, és letolt gatyával mutatja neki a seggét. Ez demokrácia? Ezek az emberi jogok? Itt minden a pénzről szól Mr. Blackberry, minden! A nyomozó úgy állt ott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Bár nála volt a toll, és Stonefinger ült megkötözött kézzel előtte, mégis úgy érezte, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Szeretett volna

leülni, meghúzódni egy békés sarokban, szerette volna, ha visszafordíthatná az idő kerekét, és sosem kell hallania a rút valóságot. - Most aztán kihullott a lába alól a talaj, igaz? Erkölcsről akar nekem papolni? Arról, hogy nem boncolhatok fel élve embereket? Ez mindennapos Mr. Blackberry. Egy egész életen keresztül boncolják milliók lelkét nap-nap után. Míg az egyik folyamatosan hízik, a másik éhen hal. Emlékszik mi történt New Orleansban? Az amerikaiak hagyták meghalni a saját honfitársaikat. Nem volt elég vér, nem volt elég szállítójármű, nem volt elég élelem, sem pedig gyógyszer. Bezzeg katonák voltak elegen. A Nemzeti Gárdának jutott elég helikopter, a SWAT alakulatok, mind időben odajutottak, hogy megállítsák a fosztogatást. Baromság! Ez az egész csak arról szól, mint régen. Vannak, akik közel jutottak a hatalomhoz, és vannak, akik értetlenül nézik, hogy mi folyik körülöttük. Maga melyik csoportba tartozik Mr. Blackberry? A hülye birkákhoz, vagy a farkasokhoz, akik köztük élnek, és egymás után falják fel őket? A nyomozó szeretett volna válaszolni, de nem volt hozzá ereje. Hirtelen minden értelmetlenné vált, és már arra sem emlékezett, hogy miért is vágott bele ebbe az egészbe. - Rám akar haragudni? Engem akar felelőssé tenni, hogy ilyen világot élünk? Ilyen az emberi természet. Nézze meg mi lett a hős felszabadítókkal, akik egész nemzeteket szabadítottak fel! Öt év múlva rosszabbá váltak, mint azok, akiket elűztek, ők már loptak annyit, hogy régen csillapították a mohóságukat. Az új uralkodóknak be kellett pótolniuk az elvesztegetett időt. Blackberry elengedte a tollat, és leült a földre. Stonefinger elégedetten nézte. - Nem én vagyok az ellensége, hanem olyan emberek, akiknek a közelébe sem érhet. A nép választja ki őket a saját soraiból, de amikor már nincs szükségük a közemberre, testőrökkel, páncélkocsikkal védik meg magukat tőle. Elbújnak a hatalmuk mögé, és arctalan hatalommá válnak, pont úgy, mint az elődeik. Az elnökök is csak befektetések a pénzemberek számára. Szükséges rossz, aminek segítségével fent tarthatják árnyékbirodalmukat. Nem én vagyok az, akire haragszik Mr. Blackberry, nincs értelme tovább fogva tartania. Robert felnézett a megkötözött emberre, és értelmetlennek érezte, hogy tovább bántsa. Nagy nehezen felállt, és nekilátott, hogy kioldozza. A pszichiáter megtapogatta a bokáit, aztán megdörzsölte a jobb csuklóját, végül megvizsgálta a sebeket a combján. - Azt hiszem szükségem lesz a segítségére Mr. Blackberry. Óvatosan nyúljon a hónom alá, és emeljen fel! - utasította az orvos a férfit, de hiába, a nyomozó hiába segített készségesen, Stonefingernek annyira fájtak a lábai, hogy nem tudott járni. Második próbálkozásra a pszichiáter megelégelte az értelmetlen kínlódást, és intett a másiknak, hogy engedje visszaülni a székre. - Menjen el az ügyeletes szobába, és szóljon Paulnak, hogy jöjjön ide! Robert, mintha csak álmában történt volna minden azonnal engedelmeskedett. Hátat fordított a sebesültnek, és elment a folyosó végén lévő ajtóig. Dörömbölni kezdett rajta, aztán amikor a fekete bőrű ápoló meg-

jelent, intett neki, hogy kövesse. Paul szó nélkül megindult a nyomában, és egészen a közös helyiségig mögötte maradt. - Üsd le! - utasította Stonefinger az ápolót, amikor a két férfi belépett a megfigyelő szobába. A nyomozó jókora ütést érzett a tarkóján, és kifutott a lábából az erő. Noha nem vesztette el az eszméletét, a feje kába volt, és amikor megpróbált felállni, csak tétován kotorászott maga körül. - Tudja Mr. Blackberry, egy embert nem csak arra lehet kondicionálni, hogy heves érzelemkitöréseket produkáljon, de az ellenkezőjére is. Látja milyen nyugodt, annak ellenére, hogy amit elmondtam az mind igaz volt. Maga, egy azok közül, akiknek a zsebéből a gyógyszergyárak akkor is kiveszik a pénzt, ha nem beteg. Ugye milyen érdekes? Paul nekilátott, hogy talpra állítsa az orvost. Blackberry megpróbált felülkerekedni az agyát blokkoló fátylon, de épp csak annyira futotta az erejéből, hogy megszólaljon. - Hipnotizált? - Valamikor régebben, most már nem volt rá szükség. Ilyenkor elég kimondani néhány kulcsszót, és az előre felépített mechanizmusok működésbe lépnek. - Mint a dühkitörés? - Pontosan! Látom maga nem is olyan hülye Mr. Blackberry, mint amilyennek első látásra tűnik. Ezek szerint talán már arra is rájött, hogy a feleségét is sikerült hipnotizálnom? - kérdezte az orvos, miközben lerázta magáról az elektromos kábel utolsó maradványait is, és mindkét karjával Paul nyakába kapaszkodott, amíg a fekete férfi feltette az íróasztalra. - Nem. Azt hittem olyan buta, hogy képes befolyásolni szavakkal és tettekkel - felelte a nyomozó őszintén. - Lám, ön nagyon is alábecsülni Christine-t. Ennek ellenére persze eszem ágában sincs néhány jól alakult éjszaka miatt felborítani az eddigi életemet. Paul az elsősegélydobozhoz ment, aztán nekilátott, hogy bekötözze a pszichiáter sebeit. - Tudtam, hogy nem akar elválni - mondta félig kómásan a nyomozó. - Naná, hogy nem. Nekem családom van, komoly hivatásom, és rengeteget dolgoztam érte, hogy idáig jussak. Eszem ágában sincs levágni az aranytojást tojó tyúkot. A maga felesége nagyon kedves teremtés, de pár kellemes pillanat nem ér ennyit. Blackberry lassan kezdett magához térni a tarkóját ért ütést követő sokkból. - Mi folyik itt? Stonefinger gyanakodva nézett a nyomozóra, aztán intett az ápolónak, hogy hagyja abba a kötözést. - Csapd le! Túlságosan tiszta - utasította Pault, mire a nagydarab férfi megindult a tehetetlenül bambuló nyomozó felé. Blackberry tudta, hogy csak egyetlen esélye maradt. A derekához nyúlt, és előhúzta a pisztolyt. A fekete fickó azonnal megállt.

Stonefinger nem látta tőle, hogy mi történt, és értetlenül megszólalt. - Csapd már le, mi a fenére vársz? - Fegyver van nála - felelte Paul elhaló hangon. - Fegyver? - Egy pisztoly. - Hogy a fenébe...?! - dühöngött a pszichiáter, aztán elhallgatott. A nyomozó szeretett volna megszólalni, de egyelőre minden erejét lekötötte, hogy a Colt csövét az ápolóra tartsa. - Nyugodjon meg Mr. Blackberry, minden a legnagyobb rendben! Félreértett valamit, itt az ideje, hogy gyorsan tisztázzuk mi történt... - szólalt meg újra Stonefinger, de Blackberry összeszedte minden erejét, és közbevágott. - Ha nem fogja be azonnal, keresztüllövöm! - Ugyan mire menne vele? Felriasztaná az egész klinikát, és magát itt találnák egy füstölgő fegyverrel a kezében - fölényeskedett az orvos. - Az már magán semmit sem segítene - felelte a nyomozó, és kibiztosította a csőre töltött fegyvert. A halk kattanás éppen elég volt hozzá, hogy belefojtsa a szót a pszichiáterbe. Blackberry megpróbált felállni, de még túlságosan kába volt hozzá, hogy képes legyen egyensúlyozni. - Kapd el te barom! Nem látod, hogy alig áll a lábán? - mordult rá Stonefinger az ápolóra. - Nagy büdös frászt lövetem agyon magam! - felelte Paul, és továbbra is mozdulatlan maradt. A nyomozó érezte, hogy az irányítás megint kezd kicsúszni a kezéből, de keményen küzdött érte, hogy ebből semmi se látszódjon meg rajta. - Látod Paul, nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek látszol. Ez a benga állat épp golyófogónak használna. Mit gondolsz mi lesz veled, ha egy balfék kell majd neki, aki elviszi a balhét? - Ne hagyd, hogy befolyásoljon! - kiáltotta Stonefinger, de Blackberrynek elég volt az orvos felé intenie a fegyver csövével, hogy hallgatásra bírja. - Már látom is a szalagcímeket. A "zseniális gyógyszercsempész", csapást mért az amerikai egészségügyre! - igyekezett gúnyt vinni a hangjába a nyomozó. - Híres akarsz lenni? Elég, ha meghúzom a ravaszt, és minden újságban, minden televíziós műsorban rólad beszélnek majd. Ezt nem dumálod ki, és nincs az az ügyvéd, aki kimosson a szarból, Stonefinger ellen. - Mért kellene kimosni a szarból ellenem? Mi ugyanazon az oldalon leszünk ebben a történetben - szólalt meg a pszichiáter a nyomozó tiltása ellenére. - Hát persze. Na és meddig? Azt hiszi Josef Colyen halála kivizsgálatlanul maradt? Vagy Gizella öngyilkosságát minden patológus beveszi? Az FBI már rákapott a horogra, nemsokára a maga nyakán fog nyüzsögni a világ összes létező vizsgálati szerve. Kíváncsi vagyok vajon akkor is ilyen jó barátja lesz a szegény Paulnak? - blöffölt a nyomozó szemrebbenés nélkül.

Stonefinger a fejét ingatta. - Ki a fene maga? - hibázott rá Blackberry ingatag inkognitójára. - World Health Organization küldött, hogy járjak utána, mi folyik itt. Christine a munkatársam és kapcsolattartóm, akinek az volt a feladata, hogy behálózza magát - hazudott tovább a nyomozó. - Milyen bolond maga, Herald! Azt hitte egy ilyen gülü szemű, vörös hólyag minden cicababa álma? Az orvos arcát szemvillanás alatt elöntötte a pír, hogy aztán egy pillanattal később magabiztosan elmosolyodjon. - Ami azt illeti, épp elég betegem feleségét szúrtam fel a dákómra te senkiházi kis buzi! A magadfajta idióta tahóknak fogalma sincs, hogy a pénz és a hatalom, éppen olyan szexepil, mint a csinos pofika, vagy a széles vállak. Azt hiszed a bordás hasizmon jól lehet lakni, el lehet menni belőle nyaralni, vagy vehetsz rajta egy új autót? - emelte fel a hangját Stonefinger. Látszott rajta, hogy még folytatná tovább is, de a nyomozó időközben magára talált, és a falnak támaszkodva felállt. - Ne felejtsd el, hogy kinél van a fegyver, kemény gyerek! - fenyegette meg Blackberry, a másikat, és játékosan felé intett a pisztoly csövével. - Te meg kötözd meg ezt a darab szart, ha nem akarsz golyót a hasadba! - utasította Pault. A nagytestű férfi gondolkodott egy sort, mintha csak az esélyeit latolgatná, aztán elindult a pszichiáter felé. - Mit akarsz te idióta barom? Ha most megkötözöl, vége mindennek! Ez a szemét kitálal mindenkinek, és akkor te is buksz velem együtt! - Kedves hogy aggódik, majd szerzek egy jó ügyvédet - ígérte Paul, és lehajolt a földre a kábelért. Blackberrynek csak annyi ideje maradt, hogy félrekapja a fejét a felé száguldó asztali lámpa elől. Az ápoló mozdulata olyan gyors volt, hogy a nyomozó képtelen volt tetten érni. A búra néhány centire a halántékától robbant szilánkokra a falon, és egy pillanattal később az asztal előtt álló szék is követte. Robert meghúzta a ravaszt, a golyó hatalmas termetű fekete mellkasába vágódott. Az ápoló megállt a feje felett tartott telefonnal a kezében, és értetlenül bambult Blackberryre. - Ez nem... - kezdett bele, de nem fejezte be, mert megszédült, hátrálni kezdett, és mielőtt még megkapaszkodhatott volna az íróasztal szélében, elesett. A dörrenés olyan sokkoló erővel csapott le Blackberry dobhártyájára, hogy néhány pillanaton keresztül csak tágra nyílt szemekkel bámult maga elé. A fegyverekhez nem szokott Stonefingert még jobban meglepte a hang. A férfi jó ideig azt sem tudta őt találta-e el a golyó, és csak azután hagyott fel a teste vizsgálatával, amikor Paul összerogyott. Hát akkor ennyi! - gondolta a nyomozó, és remegő térdekkel várta, hogy a közös helyiség ajtaján keresztül berontsanak az álmukból felriadt ápolók. Hosszú percekig nem történt semmi, csak a két férfi szemezett egymással egyre értetlenebbül. Végül aztán Blackberrynek esett le hama-

rabb a tantusz, és tett egy bizonytalan lépést a faltól távolodva. Még a lövés hangját is megfogja? - kérdezte némán, és a biztonsági zárral felszerelt csukott ajtót vizsgálta. Paul még élt. Halkan nyögdécselve zihált, és látszott rajta, hogy menynyire nehezen veszi a levegőt. - Megfogta a dörrenést - mondta a nyomozó, és a hangja idegennek tetszett saját magának is. - Paulon kívül senki sem volt szolgálatban - tette hozzá Stonefinger, és úgy tűnt ő is megkönnyebbült tőle, hogy az eddig történtek észrevétlenül maradtak. A nyomozó az ápoló felé indult, hogy megnézze a sebét. Az agyára telepedő tompaságot egy csapásra szétoszlatta a fegyver dörrenés. - Várjon! - szólalt meg hirtelen a pszichiáter, aztán amikor Blackberry ránézett rögtön folytatta. - Ebben óriási pénz van! El sem tudja képzelni, hogy mekkora! Még az állami apparátust is megkenték! Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni! - Baromság! - Nincs annyi pénz, amit ők ne adnának meg magának! - Miről beszél, ki az az ők? - Hát a fejesek! - Miféle fejesek? Stonefinger látszólag rájött, hogy talán túlságosan is felfedte magát, de gyorsan túllépett a problémán, és rendületlenül folytatta tovább. - Azok, akik dollár milliárdokat invesztáltak a gyógyszeriparba, és akik ennél jóval nagyobb pénzeket vesznek ki belőle. Ezeknek a legkevésbé sem számít egy ember élete. A döntéseikkel milliók sorsát változtatják meg. - Ugyan már! - Ne legyen ostoba, maga értelmes ember, ha idáig eljutott. Gondoljon csak bele, hogy milye van! Semmit sem tud bizonyítani. Minden csak puszta feltételezés. - Elég, ha ez a néhány feltételezés megjelenik valamelyik napilapba, és magának meg az egész bandájának annyi! - Ne legyen ilyen naiv! Nincs olyan újság egész Amerikában, amelyik háborút indítana a gyógyszergyárak ellen. De ha mégis, mire eléri, hogy a címlapra kerüljön, már úgy járt, mint Colyen. Egy halottal pedig senki sem törődik. - Maga csak ne féltsen engem, megvannak a megfelelő kapcsolataim. Holnap reggel már a szalagcímben olvashatja a nevét! Stonefinger a fejét rázta. - Na, és mit gondol, mire megy vele? - Legalább megkapja a méltó büntetését Gizella haláláért. Az orvos eltátotta a száját. - Nem is hittem volna, hogy ilyen ostoba! - öntötte szavakba a véleményét. - Hát egyetlen ember miatt teszi? A nyomozó nem akarta kimutatni, hogy sikerült kizökkenteni a nyugalmából, hát inkább hallgatott. - Hát semmit sem értett meg abból, amit mondtam magának? Itt nem

életről, vagy halálról van szó! Ez pénzről szól ember, rengeteg pénzről. Ki a fenét érdekel egy halott hisztériás némber? - Engem. - Ezt nem akasztod hasba a pimpós dumáddal, Herald! - nyögte a földön fekvő Paul, és annak ellenére, hogy komoly fájdalmai lehettek vigyorgott. - Pofa be, barom! - Hagyja csak, hagy beszéljen! - mordult rá a nyomozó az orvosra. Az ápoló továbbra is vigyorgott, de a szemei összevissza fürkészték a szobát, mintha nem tudná fókuszálni őket. - Gizella csak bosszú volt. Ez a marha tényleg megfarkalta néhányszor. Az igazi üzlet az új gyógyszerekben van. Csak azokat nehéz kikísérletezni. Ismeri a szabályokat? - kérdezte a néger. Blackberry csak a fejét rázta. - Gondoltam. Még abban az időben hozták őket, amikor az egészségügy nem volt ekkora üzlet. Igazi békebeli törvények, olyanok, amik védik a betegek jogait, és egészségét. Ezek a köcsögök persze már megpróbálták néhányszor megváltoztatni, de a nemzetközi jog nem egyszerű még az ilyen nagykutyáknak sem. Hiába ér messzire a kezed, annyi érdeket sértesz, hogy a végén azt is megbánod, hogy belekezdtél... - mondta a sebesült lassan formálva minden egyes szót, de Stonefinger nem bírta tovább. - Mi a fenét csinálsz? Ezért még a sírban sem hagynak neked békét! - Kösz a figyelmeztetést doki, de asszem leszarom! Túl sok bennem a mocsok, szabadulni akarok tőle, mielőtt kinyiffanok. - Önző kurafi! - fakadt ki a pszichiáter. - Kuss legyen! - mordult rá Blackberry, aztán valamivel finomabban hozzátette. - Had mondja el, hogy mit akar! Te is megkaptad a lehetőséget! - tette hozzá, aztán szabad kezével az asztalon lévő véres toll felé nyúlt. - Ha csak nem akarod, hogy tovább beszélgessünk. Stonefinger befogta a száját. - Szóval? - kérdezte a nyomozó, és Paulra nézett. - Előbb nézze meg a sebemet! - mondta az ápoló. Blackberry vállat vont, aztán a fegyvert végig a nagytestű férfira fogva lehajolt. A lövés a mellkasán érte a férfit, egészen közel a szívhez. - Sajnálom öregem, azt hiszem keresztüllőttem a tüdődet! - Meg fogok halni? - Ha nem kapsz sürgős orvosi ellátást, akkor igen... - kezdett bele a nyomozó, de Stonefinger közbevágott. - Ha beszélsz, így is, úgy is megdöglesz te barom! Blackberry az orvosra nézett, hogy megfegyelmezze, de a másik az ápoló intett neki, hogy hagyja. - Csak biztos akartam lenni a dolgomban. Ha lenne esélyem, nem biztos, hogy meg merném tenni. A nyomozó kezdte úgy érezni, hogy az egész világ megbolondult körülötte. Az egyik csak akkor beszél, ha már nincs esélye, a másik meg inkább fizetne neki, csak ítéljék el gyilkosságért. - Mi a fene folyik itt? - Az egész lényege a gyógyszer! Ha nincs új készítmény, nem lehet

drágább pénzért eladni. - Olyan, mint az antibiotikumok? - kapizsgálta Blackberry. - Pontosan csak itt nem a kórokozó válik immúnissá, hanem az újabb gyógyszer mindig egyre jobb. - Mint a számítógépeknél? Minden félévben új gépet kell venned, ha lépést akarsz tartani a fejlődéssel. - Igen, csak itt nehezebb kifejleszteni a következő lépcsőfokot. Persze, akinek sikerül, az hatalmas pénzt kaszál. - Egészséges versenyszellem, ebben nincs semmi büntetendő! A levédett jogok elég hosszú időre szólnak, hogy védjék a fejlesztő cég befektetett tőkéjét. Ebben nincs semmi rossz. Ha maga dolgozott meg valamiért értelemszerű, hogy szeretné kamatoztatni a befektetését - szólt közbe Stonefinger, de a nyomozó úgy érezte, csak még egy esélyt akar adni Paulnak, hogy hallgasson. - Ne is figyeljen rá, csak össze akarja zavarni! - mondta Paul elfúló hangon, és a fogai mellett vér jelent meg az ínyén. - Nem a gyógyszer regisztrációs törvényeken van a hangsúly, hanem a kísérleteken. Az állatok és az emberek testében a legnagyobb különbség az agyi működésben van. A gyógyszerek fejlesztéséről szóló törvények nagyon szigorúan járnak el az új hatóanyagok esetében. Tucatnyi elvárásnak kell megfelelni, mire a készítmény először juthat el az emberkísérletek fázisba. - Hogy fejlesztik ki az ilyen készítményeket, ha csak állatokon kísérletezhetnek? - Látom, kapizsgálja már a lényeget! Ezek azok a törvények, amiket még a nagy gyógyszergyártó konszernek sem tudnak legálisan átlépni. - Hát éppen ez az! - szólt közbe Stonefinger. - Aki ekkora pénzt hajlandó beleölni a befektetéseibe, nem teszi kockára azzal, hogy illegális dolgokhoz folyamodik. - Elég legyen, vagy keresztüllövöm a vállát! - figyelmeztette az orvost Blackberry, és a pisztollyal az orvosra mutatott. Paul, mintha csak erre várt volna, megütötte a csuklóját, és a fegyver kiesett a nyomozó kezéből. Az ápoló megpróbálta megragadni a nálánál jó húsz kilóval könnyebb férfi ruháját, hogy magához szorítsa, de zsibbadó keze ellenére Blackberrynek sikerült kiszabadítania a felsőtestét. A fekete férfi utána nyúlt, megragadta a nadrágját, és a bal lábánál fogva húzta maga felé. Minden egyes rántásra a nyomozó úgy érezte térdből szakad szét a teste. Robert hangos csattanást hallott a háta mögül, de nem ért rá foglalkozni vele, hogy mi lehetett az. Addig forgolódott, míg sikerült kiszabadítania a combja alá szorult cipőjét, és teljes erőből fejbe talpalta az ápolót. Paul megszédült egy pillanatra, Blackberry kihasználta az alkalmat, és még egyszer arcon rúgta a férfit. A néger orra eltört, a vére szerteszét permetezett a szobában, a fogás ellazult a nyomozó lábán. Robert felpattant, és a fájdalmasan hörgő ápolóval mit sem törődve Stonefinger után nézett. Az orvos már csak karnyújtásnyira járt a fal mellett fekvő fegyvertől. A nyomozó utána vetette magát, és mielőtt még a pszichiáter felvehette volna a pisztolyt ráugrott az ujjaira. Még a kiáltás előtt meghallotta a vékony csontok és az apró izületek ropogását, ahogy

a cipő talpa alatt engedtek a rájuk nehezedő nyomásnak. Blackberry felvette a Coltot, aztán hagyta, hogy a több sebből vérző orvos magához szorítsa a kézfejét. - Mekkora marhák vagytok! - közölte miután felvette a fegyvert, és gyorsan megvizsgálta, hogy nincs-e valami baja. Paul feje mostanára a kövön feküdt, és a nyomozó képtelen volt megállapítani, hogy vajon férfi meghalt-e. - Kezdem elveszteni a türelmem, Herald. Itt az ideje, hogy ha mondani akarsz valamit, akkor nekifogj! - figyelmeztette a törött ujjaival elfoglalt orvost Blackberry, aztán a pisztoly csövét nekinyomta a férfi halántékának. A nyomozónak úgy tűnt, hogy Stonefinger most valóban megrémült. - Várjon, várjon, had gondolkodjam! - kiáltotta, mire a nyomozó a pisztoly markolatával úgy verte szájba, hogy a férfinek kihullott két foga. - Akarsz még gondolkodni, te féreg? - kérdezte Blackberry, és újra ütött. Az orvos homlokán felrepedt a bőr, a vér ömleni kezdett a szemébe. - A C részleg, a C részleg! - kiáltotta Stonefinger, aztán megmakacsolta magát. - Mi van a C részlegben? - kérdezte Robert, de a pszichiáter a fejét rázta. - Ha agyonver, akkor sem mondom el! - Én azért csak megpróbálnám! - felelte a nyomozó, és ütésre emelte a pisztolyt. A doktor becsukta a szemét, és összehúzta magát, mire Blackberry megragadta a karját, és összenyomta a törött ujjakat. Stonefinger felkiáltott, rúgott egy nagyot, aztán eszméletlenül elterült a földön. A feje akkorát koppant a kövön, hogy a nyomozó biztos volt benne, hogy megint felrepedt a bőre. A fene essen bele! - dühöngött magában, miután másodszorra próbálta meg felpofozni az orvost eredménytelenül. Paulhoz lépett, ellenőrizte a férfi pulzusát a csuklóján, aztán a biztonság kedvéért a nyakát is megvizsgálta, de ott sem találta nyomát az életnek. Tökéletes! - morgolódott magában, aztán a lámpazsinórral összekötözte Stonefinger kezét, és a fűtőtesthez rögzítette. A szájába beletömte a csupa vér lepedő sarkát, és a halott gatyájából kihúzott szíjjal körbetekerte, hogy amaz sehogyan se köphesse ki. Remélem, nem fulladsz meg te, gané! - kívánta az eszméletlen férfinek, aztán kilépett a megfigyelő szoba hátsó kijáratán, és lerobogott a lépcsőn. Stonefinger kulcsával kinyitotta a kijárati ajtót, ám amikor kilépett a friss levegőre megszédült. Megtámaszkodott a falban, aztán elbotorkált a bokrok vetette árnyékig, és leült, hogy gondolkodjon. Semmit sem tudsz bizonyítani! Ráadásul azt sem tudod pontosan, hogy mi folyik itt. Még ha valaki hinne is neked, mire megkezdik a hivatalos vizsgálatot, már mindent réges-régen eltüntettek! - töprengett, miközben újra meg újra mély lélegzetet vett. Az intézmény fala felé nézett, és hirtelen ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy meneküljön. Ha megölöd Stonefingert, senki sem fogja tudni, hogy mi történt ma este. Csak visszamész, kitekered a nyakát, aztán lefekszel az ágyadba, mintha

mi sem történt volna, és holnap megkéred Christine-t, hogy vigyen ki innen. Még meg is aszhatod, de ami biztos, hogy nem kell életed végéig a nyáladat csorgatva ülnöd a zárt osztályon. Újra kinézett a kertet határoló kerítés felé, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy felkeljen a földről. Stonefingernek van igaza! Itt minden a pénzről szól. Kinek akarsz segíteni? Fordított esetben Natalie Colyen már az első injekció után elrohant volna, te meg még mindig itt vagy. Nem sokan lennének olyan bolondok, hogy tovább kockáztassák az életüket! - dühöngött Blackberry, de hiába hergelte magát, képtelen volt haragudni a megbízójára. Ez már régen nem róla szól, itt már sokkal több forog kockán. Már az alagútban tudtad, hogy ezúttal a nagyok játékába nyúltál, és nem sok esélyed van rá, hogy elkapd a töküket. Most pedig már arra se sok, hogy élve megúszd ezt a szarságot. Ha Stonefinger vallomást tesz, életed végéig menekülnöd kell a bérenceik elöl - Blackberry kezdte úgy érezni, hogy a helyzete reménytelen. Persze, ha mindet bebuktatod, talán van rá némi esély, hogy elég híres leszel hozzá, hogy ne ölhessenek meg. Az rosszat tenne az image-üknek. Nekik fent kell tartani a tisztesség látszatát, még ha a nehezükre is esik - latolgatta az esélyeit a nyomozó, de a lelke mélyén érezte, hogy csak a sötétben tapogatózik. Nem tudsz bizonyítani semmit, fogalmad sincs ki a besúgó, vagy ki volt Josef Colyen informátora, de téged is éppen olyan hidegvérrel tesznek félre az útból, mint ahogyan az újságírót. Blackberry végre eléggé összeszedte magát hozzá, hogy felálljon. A C részleg elkülönített épülete felé fordult, és az első kirándulása jutott eszébe, amikor még a kerítésig sem jutott. Pedig most meg kell tenned! Ha nem jutsz be a zárt osztályra halott vagy! - vonta le a végső konzekvenciát, aztán vett egy mély levegőt, és elindult a tó irányába. Ezúttal mit sem törődve az óvatossággal keresztülfutott a parkon, egészen a víz fölé nyúló kerítésig sietett, és átmászott rajta. A túloldalon a bokrok takarásába futott, aztán megállt a kerítéshez legközelebb eső ponton, ahol még takarták az ágak. Az őrtoronyig legalább ötven métert kellett megtennie a fűben. Lehasalt, és sietség nélkül kúszni kezdett. Mire az épület aljába ért, már tisztán ki tudta venni a fülkében ülő őr arcvonásait. Tudta, hogy nincs választása, és kockáztatnia kell, de csak nehezen vitte rá a lélek, hogy ennyire kiszolgáltassa magát. Végül felvett egy követ a földről, és a bódé oldalának dobta. Az őr tapasztalt vén róka lehetett, mert nem ugrott fel, nem próbált meg kapkodni, hanem nyugodtan vette tudomásul, hogy meglepték Lassan felállt, mintha csak az elgémberedett tagjait szerette volna kinyújtóztatni, aztán kinézett a párkányon túlra. - Idelent! - mondta Blackberry, és a föld felett néhány centivel mozgatni kezdte a kezét, hogy csak felülről lehessen látni. Az őr egy ideig csak a szemét erőltette, aztán amikor észrevette a nyomozót megszólalt. - Ki vagy?

- Flynnhez jöttem. - Ez nem átjáróház - felelte a fickó bizalmatlanul. - Mondd meg neki, hogy az éjszakai látogató van itt! - Azt hiszem, jobban teszem, ha riasztom az őrséget - mondta a férfi, de nem indult a kapcsoló felé. - A bokrok között várok rá, ahol megszorongatta Henryt. Csak Matieaut hozza magával, ha bárki mást meglátok, azonnal lelépek - blöffölt a nyomozó, mert Flynn gorilláját még nappal se biztos, hogy felismerte volna, nemhogy éjszaka. Az őr egy pillanatig habozott, aztán ellépett a kilátó ablakától. Blackberry megindult a bokrok felé, aztán félútról óvatosan visszanézett. Az őr az épület felé fordulva beszélt, és csak néha-néha nézett felé, mintha csak megpróbálná megkeresni. Micsoda bolond vagy! Talán épp most értesíti az örséget, hogy egy újabb betörő van az épületben - tipródott a nyomozó, de továbbra is kitartóan kúszott az árnyék felé. Amikor elérte leült a levelek közé, és árgus szemekkel figyelte a zárt osztályt, minden pillanatban attól félve, hogy mikor sikoltanak fel a szirénák, gyulladnak ki a reflektorok, és a csukott ajtók mögül kirontanak az állig felfegyverzett őrök. Ám az épület a félelmei ellenére csendes maradt, és csak néha-néha mozdult meg valamelyik őr a toronyban, hogy vessen egy unott pillantást az udvarra. Az ág roppanása, alig tízlépésnyire tőle hangzott fel. Blackberry lekushadt, kibiztosította a pisztolyt, de nem tett olyan mozdulatot, amivel elárulhatta volna magát. A várakozás meghozta a gyümölcsét, és amikor már kezdte azt hinni, hogy csak hallucinált az imént lassan mozduló árnyékot látott az ágak között. A nyomozó alaposan megnézte magának azt a helyet, és nemsokára újabb sziluettet látott közeledni. A két torzó nemsokára megállt, és az egyik megszólalt. - Hol a picsába lehet? - Mondtam, hogy ez csapda! - Egy picsát csapda, senki más nem tudhatott róla csak az a kis köcsög! Blackberry nem érezte magát olyan helyzetben, hogy megengedhesse azt a luxust, hogy megsértődjön. - Flynn? A két alak összerezdült, aztán a magasabb, szélesebb vállú elindult a nyomozó felé. - A maga helyében én nem kapkodnék! - mondta Blackberry, és úgy tartotta a pisztolyt, hogy a másik is megláthassa. A nagydarab torzó megtorpant, és visszanézett a mögötte állóra. - Mi a fenét akar? - Azt, hogy juttasson be a kerítésen túlra. - Maga megőrült! - Akkor semmi gond, odavaló vagyok. Flynn halkan röhögni kezdett, mire alig néhány pillanatnyit elkésve a gorillája is bekapcsolódott. - Maga aztán megéri a pénzét, de mégis miből gondolja, hogy segítek? - Abból, hogy szerintem nem olyan bunkó, mint azt egyesek gondolják.

- Igazán hízelgő, de ennél már kevesebbért, is öltem embert - mordult fel Flynn, és a nyomozó rájött, hogy ha nem akarja elveszíteni a másik jóindulatát, itt az ideje, hogy előrukkoljon a farbával. - Tudja, rájöttem, hogy mennek itt a dolgok. Néhányan úgy vélik, azt tehetnek, amit akarnak, és sosem fognak megbűnhődni érte. - Én már megbűnhődtem - szólt közbe a maffiózó. - Nem is magáról beszélek, hanem azokról, akik azt képzelik magukról, hogy egy magafajta nagymenőt képesek lesznek átverni, és ha baj van, odadobják a kutyák elé koloncnak. Blackberrynek nem kellett látnia Flynn arcát, hogy tudja, ezúttal telibe talált. A bokrok közül felháborodott hördülés hallatszott, és a kisebbik árnyék félrelökte maga elől a nagyobbat. - Miről beszélsz, te kis szaros? A nyomozó maga elé tartotta a pisztolyt, de a maffiózót láthatólag ez egy kicsit sem érdekelte. - Csak nyugi! - Beszélj, vagy kitaposom a beled! - Hallott már a klinikán folytatott gyógyszerkísérletekről? - Ki a faszomat érdekli? - Csak, mert jobb, ha tudja, hogy papíron maga irányítja az egészet. Persze ha megbuknak, lesz néhány orvos, akit magával ránt, de a tárgyaláson maga lesz az elsőszámú vádlott, és akik zsebre teszik a milliárdokat, azokat még tanúnak se fogják beidézni. - Stonefinger?! - ő csak egy a feláldozható bábuk közül. Olyan, mint maga, csak ő látszólag elég fehér hozzá, hogy érdemes legyen bepiszkítani. - Miről hadoválsz? - Ha bebukik az egész tiltott gyógyszerfejlesztés, magát veszik ki a kalapból, és teszik a nagy nyilvánosság elé. Eddig elnézték a kisded játékait, de csak azért, mert elég ügyesen csinálta, hogy ne hozzon vele bajt a fejükre, és mert tudták, hogy egy magafajta sáros múltú alak, még a hasznukra lehet. - Tudtam! - mordult fel Flynn, akár egy feldühödött medve. - Az a szemétláda Stonefinger túl könnyen adta magát. Mintha csak várta volna az alkalmat, hogy korrumpálódhasson! Aztán meg szemvillanás alatt kerített valakit, aki elintézte, hogy a sok ki geci idekerüljön! De csak egyszer kapjam a kezem közé, végleg kitekerem a nyakát. - Nem sokat nyerne vele. Az ilyen Stonefinger fajta alakok csak arra valók, hogy a nagyok helyett elvigyék a balhét. - Mondja már meg, hogy kiről beszél, kik azok a nagyok? - Mondjuk, mint Yako Flenberg professzor, aki úgy tesz, mintha egyik külföldi út után a másikra menne, de egész idő alatt a klinikán marad, és a háttérből irányítja a dolgokat. - Honnan tudja? Mivel Blackberry nem tudott volna egyenest választ adni inkább úgy döntött, elengedi a kérdést a füle mellett.

- Mit gondol ki vezeti a kísérleti részleget? - Ez a Flenberg. - És ki a megbízott igazgató, amíg ő távol van? - A fene se tudja. - Stonefinger. Maga szerint van olyan ember, aki egyszerre képes ellátni két olyan felelősségteljes feladatot, mint az intézmény két legnehezebben kordában tartható létesítményének vezetése? Flynn a fejét rázta. - Flenbergnek csak azért van szüksége Stonefingerre, hogy a segítségével elleplezze, igazából mi folyik itt. - De hát mi? - Valamiféle kísérlet. Talán egy új gyógyszer, de pontosan én sem tudom. Ezért van szükségem magára. - Hogy bejuttassam, és szabadon szaglászhasson. Blackberry az órájára nézett. - És nincs túl sok időm. Még hajnal előtt észreveszik, hogy Stonefinger eltűnt, és akkor riadóztatják az egész klinikát. Flynn elismerő pillantást vetett a nyomozóra. - Mit csinált vele? - Miután egy golyóstollal kilyukasztottam mind a két combját, hozzádrótoztam egy radiátorhoz. A maffiózó láthatóan kezdett más szemmel nézni Blackberryre. - Hagyja elvérezni? - Nagy ereket nem sértettem meg, had szenvedjen a rohadék! Flynn közelebb lépett a nyomozóhoz, Robert ugyan készenlétben tartotta a pisztolyt, de már nem célzott vele közvetlenül a férfire. - Na és mit kapok cserébe, ha bejuttatom? - Bármit is találok, arról maga fog elsőként tudni, plusz én leszek az életbiztosítása, az egyetlen tanú, aki amellett fog vallani, hogy ártatlan. - Ha most kinyírom, semmi se történik. Sose jönnek rá, hogy mi folyik idebenn, ahogy eddig se. - Tudom, hogy hallott Josef Colyenről. - Az újságíró. - ő is tudott róla, hogy mi folyik itt. Előbb, vagy utóbb biztosan megbukik ez az egész, és akkor maga viszi el a balhét. - Eddig elég jól sikerült titokban tartani. - Mi sem bizonyítja jobban az ellenkezőjét, minthogy én itt vagyok. Mennyi ideje is halt meg Colyen? Egy hete sincs, ha jól emlékszem. Ha én tudomást szereztem róla, hogy mi után kutatott, másnak is sikerülni fog. Ráadásul, ha én is eltűnök, akkor kétszer ennyien jönnek majd. Blackberry hagyta, hogy a férfi eméssze egy kicsit a hallottakat. - Úgy látom, többnyire kamuzik. A nyomozó nem felelt, csak megvonta a vállát. - De abban igaza van, hogy engem akarnak odadobni koloncnak, és ez nem tetszik. Sose szerettem más malmára hajtani a vizet, és azt még jobban rühellném, ha hagynám, hogy ilyen pofátlanul kihasználjanak - mondta a férfi, aztán egy időre elhallgatott, mintha csak azon gondolkodna, hogyan tovább. - Beviszem magát, sőt még abban is segítek,

hogy körbenézzen, de ne feledje, bármit is találunk, én leszek az aki eldönti, hogy mihez kezdünk vele. Blackberry tudta, hogy nincs választása. - Rendben, de egyet ígérjen meg. Akárhogyan is döntene, engem hagy elmenni. Bizonyítékok nélkül nem árthatok se magának, se másnak. - Legyen úgy, de ha belemegyek a játékba, maga mellettem fog tanúskodni, és mindent megtesz azért, hogy megússzam. - Áll az alku! - felelte a nyomozó, és most már biztosan tudta, hogy Flynn meg akarja öletni, mielőtt még kitehetné a lábát a zárt osztályról. Egy maffiafőnök, ahogy épp a legális bírósági tárgyalásra készül - gondolta kétkedve, miközben faarccal indult a nehézkes mozgású gorilla után. Egyelőre nyugodtan engedte a háta mögé Flynnt, mert tudta, hogy annak még szüksége van rá. A bokrok között mentek egészen addig, amíg el nem érték a két kerítés találkozási pontját. A bűnöző egy chipkártyát vett elő a zsebéből, és végighúzta az elektromos kapunyitó beléptetőjén. Beütötte a négy számjegyű kódot, mire a zár berregni kezdett, és az ajtó kinyílt. Matieau lépett be elsőnek, aztán rögtön utána Flynn, aki intett a nyomozónak, hogy kövesse. Blackberry behajtotta a rácsos ajtót, miközben a közeli őrtoronyban posztoló egyenruhást figyelte. A fegyveres férfi feltűnő kitartással bámulta a tavat, és esze ágában sem volt, feléjük nézni. Jól megfizeti őket! - gondolta Robert keserűen, és az előtte haladó maffiózó széles hátát figyelte. A két férfi egy hatalmas ládákkal teli udvaron keresztül vezette az épület oldalsó bejáratáig. A C részleg hatalmas falai mellett eltörpült az aprócska, üvegtáblás ajtó. Flynn megállt a küszöbön, és végighúzta a kártyáját a beléptetőn. Az elektromos zár hangosan kattant, miután beütötte a kódot, és a két férfi azonnal belépett. Blackberry kezét hirtelen megragadta egy erős kar, és maga után rántotta. - Van itt egy kamera, amit nem lehet kilőni - mondta magyarázatképpen Matieau, amikor a nyomozó ösztönösen ellenállt. Robert a benti éles fénytől félvakon követte a két idegent, amíg két ajtóval odébb meg nem álltak. Blackberry sűrű pislogások közepette igyekezett megszabadulni a szeméből ömlő könnyektől. Amikor nagy sokára kitisztult előtte a kép, egy fehér csempével kirakott igénytelen, mégis praktikus öltözőben találta magát. Flynn intett a gorillájának, mire a magas fickó viharos gyorsasággal eltűnt az egyik ajtó mögött. - Mi ez a hely? - Az őrök itt teszik rendbe magukat a műszak végén - felelte Flynn, aztán a nyomozó tágra nyílt szemét látva hozzátette. - Mégis mit gondolt, hogyan jutottam ki? Itt sokkal biztonságosabb, mintha a raboknak fenntartott folyosókat használnám. Kevesebb a kamera, és több a barát. Persze mindenkit itt sem lehet megvenni. Van néhány szentimentalista barom, aki inkább éhen hal a családjával együtt, de nem piszkolja be a kezét. Persze a hülye marhája olyasvalakinek dolgozik, aki már régen a zsebemben van, de az ilyen bolondokat talán még ez sem érdekli. - Hol van a zárt osztály? - Az északi fronton, de szerintem téged nem az fog érdekelni.

Blackberry nagyot nézett, aztán intett a férfinek, hogy folytassa. - Van itt egy részleg, ahova még én sem mehetek be. Amikor rákérdeztem, hogy mi van ott Stonefinger ködösített, szóval kicsit utánakérdeztem az őrök között, és kiderült, hogy sokan még közülük sem tudják, hogy mit tartanak odabent. Amikor aztán megszorongattam a dokit, azt hazudta, hogy egy olyan raktár, ahol a különösen értékes vegyi anyagokat tartják, de én biztos vagyok benne, hogy hazudott. - Miért? - Mert még sosem hallottam olyan gyógyszerről, ami minden nap rendszeresen enni kér, használja a vizet, fűtenek rá, és még klotyópapírt is kap. - Átnézte a kimutatásokat? - kérdezte elismerően Blackberry. Nagyon messzire elér a keze! - Nem is hinnéd mennyire! - felelte a férfi, és a nyomozó burkolt fenyegetést érzett ki a hangjából. - Szóval, mit akar tenni? Flynn vállat vont. - Bemegyünk, és megnézzük mit találunk odabent. - Kulcsa van? A maffiózó úgy nézett rá, mintha egy óvodás hülye kérdését kellene hallgatnia. - Gondolod, hogyha lenne, már nem nézek körül régen. - Akkor most mi változott? - Tudtam, hogy van valami szar, csak azt nem, hogy micsoda. Ha ezek a szemétládák tényleg rám akarják verni a balhét, akkor csúnyán megfizetnek érte. Jobb, ha én lépek előbb, és nekik kell alkalmazkodniuk, mintha fordítva. Blackberry volt még egy sejtése, hogy miért. Ezúttal itt volt ő is, akire Flynn ráfoghatott mindent, és szükség esetén elvitetheti vele a balhét. - Akkor mire várunk? - Matieau hoz egy kis segítséget. - Segítséget? Még többen leszünk? - Többen? Nem. Sűrűbben annál inkább. A nyomozó nem tudta mire vélni a másik szavait, de nem akarta elárulni mennyire bizonytalanul érzi magát, hát inkább hallgatott. Két perccel később befutott a maffiózó gorillája is, és egy pisztolyt nyomott Flynn kezébe. A férfi csőre töltötte, aztán kibiztosította a fegyvert, és kétséget sem hagyott Blackberryben, hogy szükség esetén használni fogja. Kiegyenlítette az esélyeket - tudatosodott a gorilla eltűnésének oka a nyomozóban. - Gyerünk! - mondta Flynn, és intett Matieaunek, hogy menjen előre. A széles vállú fickó egy kést húzott elő a ruhája ujjából, és megindult előre. A maffiózó a fejével intett Blackberrynek, hogy kövesse a gorillát, aztán ő is a nyomukba szegődött. Az öltözőből egy kicsi ajtó vezetett egy közel tíz méterszer tízméteres raktárhelyiségbe. A falakat körbe ipari polcok takarták, a terem közepén egymástól három lépés távolságban két-két egymásnak támasztott sor állt. A nyitott szekrényekben külön-

böző alkatrészek és egészségügyi felszereléseket halmoztak fel. - Matieau néha megvámolja ezt a helyet is, hiába mondom neki, hogy szüksége van valamire, csak kérjen tőlem - mondta Flynn, és gúnyosan mosolygott a gorilla kedvetlen arckifejezését látva. - De hát nincs mit tenni, mert ez a szerencsétlen már annyira hozzászokott a lopáshoz, hogyha mindene megvan, akkor is kénytelen elvenni a másét, különben rosszul érzi magát a bőrében. Igaz, Matieau? A testőr hátrafordult, és kényszeredetten vigyorgott. - Igaz Mr. Flynn. A vécépapírnak nagyon jó ára van a rabok között a sitten, de az itteniek is adnak a minőségre. Blackberrynek leesett az álla a csodálkozástól. - Abból él, hogy klotyópapírt árul? - Nem is olyan rossz üzlet, mint hinné. A nyomozó nem akarta tovább feszegetni a témát. A raktárból egy vasajtó nyílt a kiszolgáló termek felé. A folyosó vastag csövek és vezetékek mellett futott, ami végül egy kazánházban csatlakozott bele a központi rendszerbe. A termekben mindent betöltött a gépek és az olaj szaga. A vastag betonfalak csupaszon álltak, a csövek festetlenül csúnyálkodtak, az áporodott por bűze mindenhová beette magát. Blackberry néhány szerszámot látott széthagyva az egyik útjukba eső hatalmas fémhordón, és megállt, hogy magához vegyen egy feszítővasat. Flynn elismerően bólintott az előrelátását figyelve, aztán intett neki, hogy menjen tovább. Az ajtót ugyanolyan elektromos beléptető rendszer védte, mint a korábbiakat, de a maffiózónak ezúttal eszébe sem jutott, hogy próbát tegyen a kártyájával. Blackberry átadta a feszítővasat Matieaunek, és hátrébb lépett, hogy ne legyen a gorilla útjába. A testőr a főnökére nézett, aztán amikor az biccentett bedugta a fémet az illeszkedő résbe, és két roppanással később a bejárat már nyitva is állt. - Még riasztó sincs - közölte Flynn elégedetten, miután megvizsgálta a szétforgácsolódott ajtókeretet. - Legalább tíz fegyveres vigyázza az épületet, és minden bejárat biztonsági kódos. Ha én nekik lennék, én se tettetnék riasztót a belső ajtókra - mondta Blackberry, és óvatosan belesett. Az ajtó egy lépcsőkkel és korlátokkal teli fogadóhelyiségbe nyílt. Középen egy zöld növényekkel teli virágkompozíció állt, egy modern szökőkúttal, ami mindenben ellentéte volt, a főépület udvarán álló régi darabnak. A medence alján lévő vizet rejtett lámpákkal világították meg, a sugarak valahonnan a perem titkos részeiből törtek fel, és elektromos vezérlés irányította szaggatott működésüket. - Minek van ez bekapcsolva? - kérdezte Flynn, és előhúzta a fegyverét. - Talán mégiscsak volt riasztó - szólalt meg Matieau félénken, de amikor a főnöke szúrós pillantást vetett rá, azonnal elhallgatott. - Hát persze, és azonnal bekapcsolta a szökőkutat, hogy a betörők ne unatkozzanak! - mordult fel a maffiózó, és dühösen leintette a fegyverest. - Olyan ez, mint valami mesterséges álomvilág. Blackberry magában igazat adott a bűnözőnek. A hatalmas növényekből kialakított lugast, oszlopcsarnok övezte. A terem jobb, és bal oldalán

egy-egy feljáró futott a fal mellett. A nyomozó úgy érezte, ők a főbejárattal szemközti ajtón léptek be, s noha a látványt úgy tervezték, hogy a másik irányból tűnjön igazán lélegzetelállítónak, ő így is elégedett volt. - Nem úgy tűnik, mint egy raktár - jegyezte meg Flynn morózus hangulatban. - Hacsak nem milliárdosokat tartanak itt, akik arra várnak, hogy a tudomány segítségével örök életet nyerhessenek. - A fene se akar örökké élni! - súgta a maffiózó, aztán beljebb lépett, és a növények felé gyalogolt. A nyomozó már majdnem megszólalt, hogy figyelmeztesse, aztán magában legyintett. A keresztapák sose óvatosak - gondolta, aztán a fal mellett lassan oldalazva szélesítette a látómezőjét. Matieau a főnökével ellentétben sokkal óvatosabban ment előre, de ennek ellenére sem maradt le a gazdájától. A férfi céltudatos mozgását látva Blackberryben felmerült a lehetőség, hogy a gorilla különleges kiképzést kapott a hadseregnél. Akkor pedig isten legyen könyörületes hozzád, mert ő nem fog - gondolta végig a helyzetét a nyomozó, és a hideg is kirázta ahogy a macskamozgású sziluett egyik pillanatról a másikra beolvadt az árnyékok közé. Mázli, hogy az udvaron el tudtad kapni! - járt tovább az agya, és kis híján levert egy fal mellett álló vázát. A neszre a két férfi felé fordult, és Flynn megfenyegette hurkás ujjával. Anyád! - viszonozta némán a jókívánságokat Blackberry, de inkább eltávolodott a faltól, és a terem közepe felé osont. Ahogy egyre jobban belátta a terepet, észrevette, hogy az előteret egy szinttel feljebb galéria vette körbe. Elég három-négy lövész, és az egészet kereszttűzbefoghatják - ismerte fel, hogy milyen könnyen eshetnek itt csapdába, és a verejtéktől máris viszketni kezdett a háta. - Tűnjünk innen! - szólalt meg egy pillanattal később Flynn, és sietve az egyik lépcső felé indult. Matieau azzal a lendülettel máris a nyomába szegődött, s míg a keresztapa előre figyelt, ő folyamatosan hátrálva fedezte. Tuti, hogy valami különleges alakulatnál kapott kiképzést! - dühöngött magában a nyomozó, és viszketni kezdett az ujja a ravaszon. A legjobb lenne, ha most rögtön lelőnéd! Ha ellened fordul, a kettő ellen esélyed sem lesz! - gondolta, és az ujja reszketni kezdett a ravaszon. Noha nem szívesen tette, elmozdult a fal mellől, és követte a másik kettőt az emeletre. Át kellett volna kutatni a földszintet, így könnyen bekeríthetnek minket! - morgolódott, de sejtette, hogy hiába is próbálná szóvá tenni a véleményét Flynnt aligha hatná meg vele. Különben sem akarjuk elfoglalni az egész épületet - igyekezett megnyugtatni magát, miközben a lépcsőn fölfelé a karzat irányába haladt. Épp a fordulóhoz ért, amikor a földszinti ajtók egyike kipattant, és egy egyenruhás lépett be rajta. Blackberry odanézett, és közel ugyanakkor vették észre egymást. Még éppen látta, hogy a férfi kezében lévő

teljesen automata géppisztoly csöve megemelkedik, de ő már erejét megfeszítve rohant is felfelé. A következő másodpercben zakatolni kezdett a fegyver, és a golyók szétforgácsolták a nagy gonddal faragott korlátot. A nyomozó életét a gyorsasága és a lélekjelenléte mentette meg. Biztos volt benne, ha csak egy szemvillanásnyit is késlekedik, elkapja a sorozat, és semmi sem menti meg a biztos haláltól. Az utolsó néhány lépcsőfokot egyszerűen átugrotta, és mit sem törődve vele, hogy a két előtte állót lesodorja a lábáról, a vállán átfordulva érkezett a puha szőnyegre. Matieau ráesett, a könyökével a combjának zuhant, és a zsibbasztó fájdalomtól a nyomozó felnyögött. A fegyver elhallgatott odalent, de mire Robert mozdulhatott volna már egy pisztoly viszonozta a lövéseket. Megpróbálta elnyomni az izmait megbénító fájdalmat, de nem sikerült lábra állnia. Flynn alig kétméternyire tőle hasalt a földön, és a korlát rései közt tüzelt lefelé. Blackberry emlékezett rá, hogy a biztonsági őr még egy figyelmeztető kiáltásra sem vesztegette az idejét, hanem azonnal rálőtt. Néma riasztó! - gondolta egy szemvillanással később, amikor arra keresett választ, hogy vajon honnan bukkant elő az őr. Talán még a rendörségre sincs bekötve - fűzte tovább a gondolatait, miközben ellenőrizte a fegyverét, és kúszva indult a lépcső széle felé. Inkább saját maguk intézik a dolgot, nem akarják belekeverni a külsősöket - döbbent rá, hogy ezúttal nem számíthatnak könyörületre. - Bekamerázták az egészet! - hallotta Matieau hangját a háta mögül, aztán egy pillanattal később feldörrent a gorilla pisztolya is. - Nem maradhatunk itt, folyamatosan mozgásban kell lennünk! - kiáltotta újra a gorilla, mire Flynn habozás nélkül felpattant a földről, és hátrálni kezdett a folyosó fala felé. A nyomozó megpróbálta követni a példáját, de a combját bénító görcs még mindig erősebb volt nála. - Bassza meg! - mordult fel Blackberry, ahogy visszazuhant a padlóra. - Mi legyen vele? - kérdezte Matieau a keresztapát. - Le van szarva, húzzunk innen a fenébe! - kiáltotta a maffiózó, és máris a közelben nyíló folyosó vége felé rohant. A nyomozó kétségbeesetten nézte, ahogy a másik kettő faképnél hagyja. Lentről újra rákezdte a géppisztoly, és a becsapódó lövedékek tenyérnyi darabokat hasítottak ki a korlát fájából. Blackberry az utolsó pillanatban eltakarta az arcát, mielőtt néhány szálka felsebezte volna a kezét. Lekushadt, hogy legalább a galéria pereme némi fedezéket adjon neki, de az egymást követő találatok olyan port kavartak, hogy egy másodperccel később már semmit sem látott. A szőnyegen araszolva hátrébb kúszott, mire alig néhány másodperccel később sorozat tépte fel a padlót azon a helyen, ahol még az imént feküdt. Lentről kiáltásokat hallott, parancsszavak csattantak, és Blackberry egy összehangolt támadás részeit olvasta ki a zajokból. Amennyire csak tudott eltávolodott a korlát szélétől, és sikerült bevennie magát egy falból kiálló díszítés mögé. Megcélozta a tőle jobbra lévő feljáró tetejét, és lélegzetvisszafojtva várta, hogy felbukkanjon valaki. Esélyt sem adnak! - gondolta, miközben a lábában lüktető zsibbadás ellenére feltérdelt.

Az egyenruhás sisakos fejét akkor látta meg, amikor vállát a falnak támasztva fél lábon egyensúlyozott. Csak utólag döbbent rá, hogy mekkora szerencséje volt. Ha továbbra is fekve marad, valószínűleg késve veszi észre a várakozó alakot, és amikor a többiek megpróbálják kiugrasztani a fedezékéből, egyenesen belesétált volna a csapdába. Vett egy mély lélegzetet, aztán bent tartotta a levegőt, ahogyan annak idején tanulta, és megvárta a pillanatot, amikor a keze remegése csillapodott. Ez egy gyilkos, figyelmeztetés nélkül rád lőtt! - emlékeztette magát, mielőtt némi lelkiismeret-furdalással küszködve meghúzta a ravaszt. A pisztoly dörrenése szinte elveszett az automaták folyamatos lövései közepette, de a lépcső tetején várakozó fickó úgy rogyott össze, mintha hirtelen kihúzták volna a lába alól a talajt. Meglepett kiáltás hallatszott odalent, mire Blackberry kihasználta a kínálkozó alkalmat, és menekülni kezdett a két másik betörő után. Baj nélkül elérte a folyosó végét, és az ösztöneit követve jobbra fordult. A fal felporzott mögötte, ahogy a nyomába érkező őrök tüzet nyitottak. A lövedékek ökölnyi lyukakat ütöttek az anyagba, és újabb porfelhővel borították be a folyosót. A nyomozó tovább menekült, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve benyitott az útjába eső első ajtón. A zár azonnal engedett, és amikor a férfi belépett, egy minden kényelemmel felszerelt kórteremben találta magát. Mi a fene? - kérdezte döbbenten, aztán észrevette a helyiség túlsó oldalán lévő ágyban fekvő beteget. Az idős hölgy úgy nézett rá, mint aki most ébredt a legszebb álmából. Az arca nyugodt volt, a tekintete békés, mintha a folyosó felől érkező lövések dörrenései a legkevésbé sem zavarnák. - Van másik kijárat? - kérdezte Blackberry, és válaszra sem várva keresztülrohant a szobán. - Az erkélyről át tud menni a szomszédba! - mondta az idős hölgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy valaki a balkonon keresztül közlekedjen. A nyomozó megállt félúton a fürdőszoba felé, aztán a függöny mögött lévő ajtó felé indult. Résnyire nyitotta a nyílászárót, és kilesett rajta. Még életében nem látott, ilyen különös erkélyt. Az apró helyiség teljesen zárt volt, de még a padló felől érkező gyenge fényben is kivehető volt az a néhány lámpa, amit a sarkokba szereltek be, hogy megvilágíthassák vele a szoba ajtaját. Ez meg mi a fene? - kérdezte önmagától Blackberry döbbenten, aztán máris sarkon pördült, és az idős asszonyra fogta a fegyverét. A nő értetlenül nézett rá vizenyős kék szemeivel. - Mi a baj? - szólalt meg olyan ártatlan hangon, amit a nyomozó érzései szerint képtelenség lett volna megjátszani. - Ez egy sötét szoba! - vágta rá Blackberry. A beteg értetlenül csóválta a fejét. - Az lehetetlen, minden reggel látom a nap fényét. A nyomozó hirtelen rájött a különleges lámpák miértjére. - Volt már kint valaha? A nő a fejét ingatta. - Már hónapok óta képtelen vagyok felállni. Tudja a lábam... - kez-

dett bele az asszony, de a folyosó felől érkező léptek dobogása belefojtotta a szót. Blackberry az ajtó mellé lépett, és a falhoz lapult. A bakancsok ütemes zuhogása elhaladt a szoba előtt. A nyomozó csendre intette a beteget, és ő is mozdulatlan maradt. Nemsokára ajtócsapódásra és beszélgetés hangjára lett figyelmes. Jelzett a nőnek, hogy ne beszéljen, és úgy helyezkedett, hogy meglephesse a belépőt. Amikor az ajtó kinyílt habozás nélkül megragadta a kilincset markoló kezet, és nagyot rántott rajta. A fickó beesett a szobába, ugyanakkor kintről meglepett kiáltás hallatszott. Blackberry hátra vetette magát, de a lába elakadt valamiben, és a földre zuhant. A háta még el sem érte a földet, amikor kint kerepelni kezdett a géppisztoly, és a lövedékek a falat átszakítva a szemközti ablaktáblába csapódtak. Az üveg összetört, és egy pillanatra a csörömpölés, még a kint kattogó fegyver dörrenéseit is túlharsogta. A térelválasztót átszakító golyók törmelékkel terítették be a szobát, és Blackberry egyik kezével kénytelen volt eltakarni a szemét, ha látni akart. A földre zuhant biztonsági őr mostanára tért magához annyira, hogy elővegye a fegyverét, és megpróbálja megtalálni a támadóját. Blackberry nem adott neki esélyt, s mielőtt még a férfi rájöhetett volna, hogy hol van, az ujja megfeszült a ravaszon. A golyó a fickó nyakába csapódott, s mintha csak egy véres köpet lenne, nyúlós masszát vágott a betegágy elejére. Az egyenruhás a torkához kapott, vörös hab tört ki a szájából, aztán elrettenve figyelte nyálkától ragacsos kezét. A nyomozó újra meghúzta a ravaszt, és a lövedék ezúttal véget vetett a fickó szenvedésének. A folyosón időközben elhallgatott a géppisztoly, és lövések dörejétől félig megsüketült Robert káromkodást vélt kivenni a kinti zajokból. Előrehajolt, kinézett az egyik lyukon, és meglátta a fegyverével vesződő biztonsági őrt. Gondolkodás nélkül kidugta a pisztoly csövét a lyukon, és kétszer gyors egymásutánban meghúzta a ravaszt. Az első lövedék a bal térdét találta el a fickónak, amitől az orra bukott, ám a feje még el sem érhette a padlót, amikor a második golyó elérte a mellkasát, és megölte. Blackberry feltápászkodott a földről, félrerúgta az útjából az apró zsámolyt, amibe beleakadt a lába, és aminek talán az életét köszönhette, és az ágy végében fekvő halotthoz ment. Az idős asszonyt négy-öt lövedék is eltalálta. A feltépett lepedő átázott a vértől, de a beteg tekintete továbbra is ugyanazt a jámbor nyugalmat tükrözte, mint korábban. Mint egy birka a vágóhídon! - jutott a nyomozó eszébe. Kapkodó mozdulatokkal lecsatolta az egyenruhásról a fegyverövet a póttárakkal együtt, de még kézbe sem vehette a géppisztolyt, amikor kiáltásokat hallott a folyosó túlsó vége felől. Felkapta az automatát a halott mellől, aztán anélkül, hogy kinézett volna a szobából, kidugta a fegyvert az ajtón, és meghúzta a ravaszt. A vakon leadott sorozatot fájdalomkiáltások, és idegesen pattogó parancsok követték. A nyomozó óvatosan kidugta a fejét a folyosóra, aztán szorosan a falhoz tapadva hátrálni kezdett. Maradj mozgásban! Maradj mindig mozgásban! Ha megállsz bekerí-

tenek! - jártak körbe-körbe a gondolatai, miközben rövid sorozatokkal fedezte a visszavonulását. A T elágazásnál ezúttal balra fordult, és bízott benne, hogy ezúttal rátalál a helyes irányra. Visszarohant a lépcsőhöz, és anélkül, hogy hátranézett volna, ledübörgött a földszintre. Két halottat talált odalent. Az egyikben arra a férfire ismert, akit ő lőtt le a lépcső tetején állva a másikat talán Matieau teríthette le nem sokkal korábban. Berúgta a kijárati ajtót remélve, hogy ezzel félrevezetheti az üldözőit, aztán berontott az egyik oldalsó ajtón, ami mögött folyosót sejtett. A számítása bevált, mert a zárt falap mögött egy ajtókkal szegélyezett közlekedőt talált. Egy pillanatra megállt hallgatózni, és legnagyobb megdöbbenésére távoli lövések hangját hallotta. Talán megtalálták Flynn! - gondolta reménykedve, azzal hátat fordított az előtérnek, és futva indult az ellenkező irányba. A folyosó egy leengedhető ráccsal elzárt átjáróban végződött. Blackberry benyitott a szomszédos ajtón, és egy jókora irodába jutott, amiben egymástól fakkokkal elválasztott munkaállomásokat alakítottak ki. Egy székkel alátámasztotta a kilincset, majd egy apró íróasztallal megerősítette a torlaszt. A terem végébe ment, megkocogtatta a tapétát, aztán amikor meggyőződött róla, hogy nem tartófallal van dolga hátrébb lépett, és a tár maradékát kör alakban vezetve belelőtte. A felcsapó por miatt néhány pillanatig semmit sem látott, de mit sem törődve előre lépett, és fegyver tusával ütni kezdte a meggyengített darabot. A faldarab a harmadik csapást követően beszakadt, és a nyomozó egy lendületes rúgással kilökte a helyéről. Átpréselte magát az így támadt résen, és rohanni kezdett a folyosó túlsó vége felé. A közlekedő az alagsorban látott környezetre emlékeztette. A padlót csak egy egyszerű műanyag linóleum borította, a falakat le sem festették, a vezetékek jól láthatóan futottak fejmagasságnál valamivel feljebb. Az ajtók többsége fémből készült, és némelyiken csak egy apró nyílás díszelgett. Mi a fene ez? - tette fel a kérdést magának Blackberry, miközben egyre mélyebben járt a különös folyosón. Az alagsorral ellentétben itt sehol sem látott kapcsolótáblákat, vagy elektromos szekrényeket, ellenben rácsot annál többet. Az egyik hatalmas fémkerethez lépett, és résnyire nyitotta a rajta lévő lapot. Az aprócska cellában azonnal felgyulladt a villany, és egy reszkető testű öregasszony ébredezett egy apró priccsen. A nő szemeinek helyén húslészerű váladékot nedvedző duzzanatok vöröslöttek. A bőrét a nyakán fekélyes kelések borították, a kifolyó genny elszennyezte az ágyneműt és a hálóruháját. Egy pillanattal később Blackberry orrát megcsapta az emberi verejték csípős szagával keveredett rothadás szag, és kénytelen kelletlen hátralépett. - Mi történt magával? - suttogta a rácson keresztül a nyomozó, de az öregasszony nem hallotta meg. A férfi megpróbálta kinyitni az ajtót, de rájött, hogy vagy több időre, vagy egy kulcsra lenne szüksége. Elhúzta a fedőlapot, továbbment a következő cellához, és benézett. Negyven év körüli, zavart tekintetű asszony ébredezett odabent. A karjával megpróbálta eltakarni a szemét,

hogy védje a hirtelen támadt erős fénytől, de az ágya széléhez erősített bilincsek félúton megakadályozták a mozdulatban. - Miért van bezárva? - kérdezte Blackberry a rácson keresztül. - Ki maga? Miért ébresztett fel? - morgolódott a nő, de a hangsúlya a nyilvánvalóan kellemetlen helyzet ellenére is érdeklődőnek tűnt. - Rendőr vagyok! - hazudta szemrebbenés nélkül a magánnyomozó. - Azért jöttem, hogy rájöjjek mi folyik itt. - Istenem! - sóhajtott fel a nő lemondóan. - Mi a baj? - Már megint hallucinálok. Előbb a rák, most pedig ez is! -Rák? - Daganatot találtak a tüdőmben, meg fogok halni. - Nagyon sajnálom! - Köszönöm! - felelte a nő, aztán legyintett. - De minek is beszélek, tudom, hogy egyedül vagyok. Alice, térj észhez! - Miért zárták be ide? A beteg úgy tett, mintha nem venne róla tudomást. - Kérem, asszonyom! A nő tüntetően a falat bámulta. - Miért csinálja ezt? - próbálkozott tovább a nyomozó, aztán hirtelen mást gondolt. - Ha hallucináció vagyok, és maga egyedül van a cellájában, akkor teljesen mindegy, hogy válaszol-e nekem. Senki sem látja meg, senki sem nézi bolondnak. - Az orvosom azt mondta az a legjobb, ha nem törődöm a látomásokkal, és nem is figyelek rájuk. A francba, már megint válaszoltam! - Nézze, magának csak néhány szó, de nekem nagyon fontos válasz! A beteg megenyhülni látszott és felé fordult. - Hogy került ide? Miért kötözték le? - Egyszer elszaladt velem a ló, és hőbörögni kezdtem. Átraktak a zárt osztályra. - Azóta javult az állapota? - A pszichiáterek szerint nagyon is sokat, aztán megtudtam, hogy daganatom van..., szóval most azt hiszem, el kellene keserednem, de valahogy nem tudok - Szeretne kijutni? Az asszony néhány pillanatig elmélyülten gondolkodott. - Igen. Jó lenne még egyszer látni a világot. Blackberrynek már csak egy kérdése maradt. - Mivel hozták be? - Melankólia. A nyomozó biccentett, most már biztosan tudta, hogy jó helyen próbálkozik. A depresszió legsúlyosabb formájában szenvedő betegek közül senki sem lehetett volna ennyire érdeklődő a környezete iránt. - Mindent elkövetek, hogy kijuttassam innen! - mondta a betegnek, aztán becsukta az ajtót, és a következő zárkához sietett. Ahogy félrehúzta a fémlapot, megcsapta az orrát a bélsár bűze. Hátralépett, aztán a karját az orrához szorítva erőt vett magán, és benézett a cellába. Egy csontsovány fiatal fiú feküdt a priccsen, Blackberry

szerint alig lehetett több tizenhat évesnél. A kukucskáló nyitása nyomán felgyulladó lámpákra csak halk nyöszörgéssel reagált. - Hé fiú! Hallasz engem? - kérdezte a nyomozó, de a beteg nem felelt. Robert ugyan nem volt orvos, de amit látott, meggyőzte róla, hogy a kölyök a halálán van. A szája szélét varos sebek borították, a szemei beestek az alultápláltságtól, a mellkasa alig észrevehetően emelkedett. Tett még egy kísérletet, hogy felkeltse a másik érdeklődését, de amikor ez is sikertelen maradt becsukta az ajtót. Az állig felfegyverzett biztonsági őr a sarok mögül bukkant elő. Amikor meglátták egymást, alig két méter választotta el őket. Az egyenruhást éppen annyira meglepte a nyomozó felbukkanása, mint fordítva, és a meglepetésből Blackberry ocsúdott hamarabb. Előrelépett a géppisztoly csövét a másik hasának szorította, aztán suttogva megszólalt. - Eszedbe se jusson! - figyelmeztette a megrettent alakot, aztán néhány gyors mozdulattal elvette a másik fegyverét, és intett neki, hogy forduljon. A fekete bőrű férfi szemébe kiülő félelem, önmagáért beszélt. A fickó, gondolkodás nélkül engedelmeskedett a parancsnak, és a falhoz tapadt. Blackberry végigtapogatta a ruháját, majd miután nem talált nála másik fegyvert térdre kényszeríttette, és a géppisztoly csövét a tarkójához nyomta. - Ha megpróbálsz hazudni, vésővel kell majd lekaparni az agyadat a falról! - mordult rá a négerre. - Megértetted? - Igen - érkezett alig hallhatóan a válasz. - Mi ez a hely? - A C részleg. Ide hozzák a kezelhetetlen betegeket. - Itt dolgozol? - Nem, az épületet őrzöm a többiekkel együtt. - Hogy kerültél ide? - A hátsó bejáraton. - Neked kellett volna bekerítened? - Nem - felelte a fickó, mire Blackberry még erősebben szorította a tarkójához a géppisztolyt. - Ne hazudj! - Senki se gondolta, hogy idáig bárki is eljuthat! - hadarta a férfi, és egy szemvillanással később a nyomozó bélsár orrfacsaró szagát érezte. Robert most már biztos volt benne, hogy a másik igazat mond. - A rács? - Belső hengeres acél, képtelenség átvágni! Blackberry a fejét csóválta. - Több gondot kellene fordítani a falakra. Az őr hallgatott, a nyomozó sejtette, hogy a másik aligha érti, miről beszél. - Mi folyik itt? - Fogalmam sincs, engem azért riasztottak, mert betörtek. - A társai figyelmeztetés nélkül rám lőttek. - Azt a parancsot kaptuk, hogy öljük meg a behatolókat, és hogy két

társunkat már lelőtték. Itt elmebeteg gyilkosokat tartanak fogva, minden őrnek tűzparancsa van arra az esetre, ha az élete veszélybe kerül. Blackberry belátta, hogy az őrnek igaza van. Járt már más fegyintézetekben is, és tudta, hogy fegyencekkel szemben könnyen kerül éles lőszer a tárba a gumilövedék helyett. - Hol vannak a nővérek? Hol van az ügyeletes orvos? - A folyosó végén, az utolsó ajtó balra. A nyomozó habozás nélkül ütött, mire az őr hang nélkül összecsuklott. Blackberry az eszméletlen férfi nyakára szorította az ujját, aztán megnyugodva sietett a közlekedő vége felé. Lelőttél két őrt, ha tetten érnek, nem úszod meg az életfogytiglani! - tudatosodott benne a felismerés, és a szíve szerint máris valahol máshol lett volna. Mi a fenének csinálod, tűnj el a fenébe, mielőtt lelőnek! - dühöngött, de a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, és most már képtelen lett volna hátat fordítani. Megragadta az ájult fegyverest a gallérjánál fogva, és elindult a közlekedő vége felé. Az ajtóhoz érve a fal takarásába húzódott, aztán óvatosan lenyomta a kilincset. A nyílászáró hang nélkül engedett, és az apró résen keresztül a nyomozó belesett a szobába. A következő pillanatban valaki belülről nekiugrott az ajtónak, és rácsapta, hogy a férfi alig tudta elkapni a fejét. Ha lenne fegyvere, már tüzelt volna! - gondolta Blackberry. - Álljon el az ajtóból, vagy tüzet nyitok! - mondta hangosan, és hogy a bent lévők komolyan vegyék a figyelmeztetését, a szán segítségével csőre töltötte a pisztolyt. A kiugró töltényt elkapta, a zsebébe tette, aztán a fegyvert az övébe dugta, és az automatát tartotta előre. Fél kézzel lenyomta a kilincset, majd belökte az ajtót, hogy belásson. A szoba túlsó felében egy rémült ápolónő állt falfehér arccal. Blackberry biztos volt benne, hogy nem ő csapta rá az ajtót. - Hol az orvos? A középkorú nő csak egy szemvillanással árulta el magát. Egy pillanatra az ajtó takarása felé nézett, aztán remegő kezekkel a szoba túloldalán lévő ajtóra mutatott. - Kár hazudnia! Jöjjön elő doktor úr, tudom, hogy az ajtó mögött van. Nem érkezett válasz, és a nyomozó már éppen azon volt, hogy beváltja a fenyegetését, amikor a nővér megszólalt. - A hátsó szobában van! Hangja ijedten csengett, de mégsem ez keltette fel Blackberry figyelmét. A szemében lévő rettegés különösnek tűnt, mintha nem is a fegyverestől félt volna igazán, hanem valami annál is rosszabbtól. - Jöjjön elő doki, nem kérem még egyszer! - figyelmeztette a nyomozó az ajtó mögött bujkálót, aztán szinte ugyanabban a pillanatban teljes erejével nekiugrott a félig kitámasztott ajtónak, és kilencven kilóját beleadva meglökte. Mielőtt a tömör falap elérhette volna a fal szélét nekiütközött valaminek, és visszapattant róla. A túloldalon valaki nekizuhant egy szekrénynek, aztán csörömpölés és zörgés hallatszott. Blackberry felemelte a géppisztolyt.

- Istenem professzor úr! - sikoltott fel a nővér. A recsegés megismétlődött a túloldalon, aztán a nyomozó lépteket hallott, és egy alacsony, vékony alak lépett elő az ajtó takarása mögül. Az orvos feje keskeny volt, tojásdad, a csontozata szinte már nőies, hiányzott belőle minden keménység, ami egy férfira jellemző. A koponyája bal oldalán széles sebből folyt a vér, ami vörösre festette az arcát, majd végigfolyt a nyakán, egészen a válláig. Blackberry furcsán ismerősnek találta, mégis volt benne valami idegen, amitől úgy érezte, sosem találkoztak még. Aztán a felismerés úgy sújtott le rá, mint derült égből a villámcsapás. - Jacobo? - kérdezte hitetlenkedve, és amikor meglátta a férfi szégyenlős fintorát, már tudta, hogy nem tévedett. - Szólítson csak Flenberg professzornak! Ezen a helyen úgy ismernek - felelte a kölyökképű férfi, miközben felvett egy vastag gézdarabot az egyik asztalról, és azzal próbálta meg útját állni a fejéből csordogáló vérnek. A vonásai most mintha hirtelen megváltoztak volna. A kölyökképű férfi szeméből sugárzó értelem hirtelen hozzátette a hiányzó korkülönbséget az orvos arcához. - De hát, hogy a fenébe... ? - kezdett bele Blackberry, aztán máris hülyének érezte magát, amiért elárulta, hogy mennyire meglepődött. - így közelebb lehettem a betegekhez, és jobban megismerhettem a mindennapi problémáikat - felelte a férfi, és a nyomozó lassan rájött, hogy többek között miért nem ismerte fel azonnal az orvost. A néhai beteg nézése teljesen megváltozott. Az értelmetlen pillantásnak immáron nyoma sem volt, helyette egy nagyon is intelligens ember sugárzó tekintete figyelte őt az ismert arcból. - Maga vezeti a kísérleteket - mondta ki egészen lassan a nyomozó, és közben a fejét ingatta, mint, aki maga sem hiszi el, amit mond. - Nappal elvegyült a betegek között, éjszaka irányította a részleget? Hát, ezért kellett Stonefinger! Egymaga nem bírta volna a kettős terhelést, hát szerzett valakit akivel megoszthatta a nehézségeket. De még mindig nem értem, hogy miért. Jacobo megvonta a vállát. - Mert értelmetlenség, amit beszél. Ez egy tudományos kutatás, de nem a megszokott értelemben. Mi a freudi módszerek továbbfejlesztésén dolgozunk. Abban bízom, hogy a pszichoanalízis továbbfejlesztésével képesek leszünk megtalálni a skizofrénia és más eddig gyógyíthatatlannak tekintett betegségek kiváltó okait. - Miről hadovál? - nézett nagyot a nyomozó. - Ha sikerülne felderítenünk a kiváltó okokat, azzal közelebb kerülhetünk a betegség gyógyításához. Blackberry rájött, hogy a bolondját járatják vele. - Befelé! - mordult rá a két emberre, és a géppisztoly csövével a belső szoba felé mutatott. Néhány géztekerccsel hozzákötözte a két embert egy-egy székhez, aztán bevonszolta az ájult biztonsági őrt a szobába, és becsukta a folyosóra vezető ajtót. - Azt hiszi megúszhatja? - kérdezte gúnyosan Jacobo. - Ha megtalál-

ják, márpedig biztosan megtalálják, lelövik mielőtt ideje lenne rá, hogy egyetlen szót is szóljon. A nyomozó színpadiasan úgy tett, mint aki hallgatózik, és szemlátomást sikerült elbizonytalanítania a professzort. - Érdekes - színészkedett tovább Blackberry. - Sehol sem hallom a szirénákat. Nincs egyetlen rendőr se a közelbe, sőt még csak meg sem próbáltak letartóztatni az imént, hanem rögtön rám lőttek. Tudja, magam sem vagyok biztos benne, hogy miért de olyan érzésem van, hogy a New York-i rendfenntartóknak még mindig fogalmuk sincs, hogy mi történik itt. Mondja Flenberg professzor, miért nem mondta nekem senki, hogy magánterületen állok, vagy hogy azonnal távozzak? Jacobót szemlátomást kellemetlenül érintette a kérdés. - Nem értek a rendészek dolgához. Ha az a szerencsétlen ember nem lenne eszméletlen, talán tudna válaszolni a kérdéseire - felelte az orvos, és a fejével a földön fekvő egyenruhás felé intett. - Ami azt illeti megkérdeztem, és tudja mit mondott? A professzor kelletlenül ingatta a fejét. - Azt, hogy azzal küldték be őket ide, hogy öljenek bárki idegent, akit bent találnak. Tudja, nem vagyok jogász, de nem ezt hívják önbíráskodásnak? - Mondtam már, hogy nem értek ezekhez a dolgokhoz! - vágta rá dühösen az orvos. Blackberry a rémülten hallgató ápolónő felé fordult. - És maga? A nő zavartan nézett hol az orvosra, hol a nyomozóra. - Én nem tudok semmit. - Talán nem itt dolgozik? - De igen - felelte zavartan a nő. - És nem érdekli, hogy mi folyik itt? - Súlyosan sérült pszichés betegeket kezelünk. - Géppisztollyal? - kérdezte Blackberry a kezében lévő fegyverre mutatva. - Én nem tudom! - sírta el magát a nő. - Mi folyik itt? Mondja el, vagy a szeme láttára szedem darabokra a professzort...! - Melanie! Ne hagyja, hogy kijátsszon minket egymás ellen! - szólt közbe Jacobo. - Bizony Melanie, ne hagyja! - erőltetett magára kegyetlen arcot a nyomozó, aztán felvett egy kést az étkezőasztalról, és elindult vele az orvos felé. Megragadta a férfi kezét, az egyik ujját elválasztotta a többitől, aztán megfeszítette, és fölé helyezte a pengét, mintha máris hozzákezdene a daraboláshoz. - Ne! - kiáltotta az ápolónő. - Fogja be a száj...! - mordult fel Jacobo, de Blackberry készenlétben állt, és mielőtt még az orvos befejezhette volna ököllel szájon vágta. Az ütéstől vér fröccsent a padlóra, és az ápolónőt valósággal sokkolta a látvány. A nyomozó úgy tett, mintha nem is érdekelné, hogy a nő az imént mondani akart volna valamit, és újból megfeszítette a férfi ujját, mintha

éppen csak ott folytatná, ahol az imént abbahagyta. - Könyörgöm várjon! - sikította a nővér könnyes szemekkel, és Blackberry igazi eszeveszett állatnak érezte magát, ahogy az ápoló ránézett. - Akkor gyerünk, beszéljen! - förmedt rá az összetört asszisztensre. Sejtette, hogy a pillanatnyi kábulat nem tarthat sokáig az orvosnál, és szeretett volna minél többet, minél gyorsabban megtudni. - A neurolepticum! A neurolepticummal kísérleteznek! - Embereken? - Igen, embereken tesztelik, mert így sokkal gyorsabban haladnak a kísérletek - zokogta a nő. - Mi történik a betegekkel? - Sorban meghalnak különböző szervi bajokban. - Akkor miért csinálják? - Nem tudom! - zokogta a nő, és Jacobóra nézett, mintha csak tőle várna segítséget. - Nyugodjon meg Melanie, mindent a lehető legjobban csinált - szólalt meg az orvos, és közben gyengéd pillantásokkal méregette a nőt. Blackberrynek mégis olyan érzése támadt, mintha egy anakondát látna, amint a leendő áldozatát bűvöli. - Miért? - szólította meg a nyomozó Jacobót. - Mert így gyorsabb, és persze könnyebb is. - De hát meghalnak a betegek! Jacobo mosolyogni próbált, de épp csak megrándult az arca, amikor a nyomozó ütése nyomán keletkezett seb félbeszakította a gesztust. - Magának fogalma sincs a gyógyszerfejlesztés folyamatáról Mr. Blackberry, de a különleges helyzetre való tekintettel kivételesen segítek. Többnyire előbb kifejlesztik a hatóanyagot, aztán megpróbálják elérni, hogy minél kisebb mértékű károsodást okozzon az emberi szervezetben. - A mellékhatásokról beszél? - Pontosan, látom, kezdi érteni. A folyamat mindkét esetben roppant hosszadalmas, ráadásul minden kísérleti fázisnál jobbára elölről kell kezdeni a munkát. Az idegrendszeri betegségek gyógyszeres kezelése az orvostudomány egészét számítva csupán gyerekcipőben jár. Az emberi elme mind a mai napig tartogat titkokat, hovatovább ez az a szervünk, amely működésében a legnagyobb eltéréseket mutatja az állatokhoz képest. - Itt a legnehezebb előrehaladni az állatkísérletekkel. - Ahogy mondja, márpedig nekünk az a feladatunk, hogy a lehető legjobban lerövidítsük ezt a folyamatot, és mondhatom remek eredményeket értünk el. A betegek pszichés állapota azonnali javulást mutat rögtön azután, hogy megkapták az első adagot a neurolepticumból. - Láttam közülük néhányat a cellákban! - mondta Blackberry, és a vak öregasszonyra, a tüdőrákos nőre és a csont sovány fiúra gondolt. - Igen..., vannak mellékhatások, de a kutatócsoport egyik része már azon dolgozik, hogy kimutassa, mi okozza a tüneteket. És az eredmények mellettük szólnak, a tesztcsoportban egyre kevesebb a megbetegedés. - A tesztcsoportban?

- Valamit muszáj a külvilág felé is propagálni. Az olyanok, mint maga tökéletesek erre a célra. A szülei nem élnek, testvére nincs és a felesége hajlandó összebújni az első orvossal, aki ajánlatot tesz neki. Ha egy idő után dührohamok törnek magára, és átkerül a zárt osztályra, a kutya sem hiányolja majd. - Mi is kaptunk a kísérleti anyagból? - döbbent rá a nyomozó, hogy miről beszél a másik. - Egészen kis adagot, hogy csökkentsük a szer mellékhatásait. - De így is becsúsztak apró malőrök, mint amilyen Drake Rayham. Az öreg katonatisztet senki sem hiányolta miután átkerült a dühöngőkhöz. - A teljes bélrendszere gyulladásba jött, mire észrevettük, hogy valami baja van. Nem tudtuk megmenteni, pedig amit lehetett lekötöttük a gyomráról. - És akik itt vannak? - A többségük reménytelen eset súlyos elmebajjal. Képtelenek az önálló életre, ön és közveszélyek. Mi reménysugarat adunk nekik a teljes életre. - Hányan élték túl eddig a kezelést? Flenberg megvonta a vállát. - Senki sem. - Akkor miféle reményről beszél maga?! - Voltak néhányan, akik több mint egy évig életben maradtak. - Mint az a fiú, aki már beszélni se tud?! - kérdezte felháborodva a nyomozó. Az orvos lebiggyesztette az ajkát. - ő, a félévet sem éri meg. - Gondolom mindezt az emberiség érdekében tette. A professzor fitymáló pillantást vetett a nyomozóra. - Ha nem tudnám, hogy csak megpróbál kihozni a sodromból, megvetném. Legyen óvatos az efféle kijelentésekkel! Végül is mi szolgálja az emberiség érdekét? Talán úgy véli, hogy ha minél több elmebeteg társunk él közöttünk, szaporodik, örökíti tovább a beteg génjeit, azzal előrébb leszünk? Vagy az imént csak arra akart célozni, hogy a magamfajta kutatók semmibe veszik a morális célokat, és miközben egyetlen célra összpontosítanak, elvesztik emberi mivoltukat? - Inkább ez utóbbi. . - Nos, akkor el kell, hogy mondjam magának, mekkorát téved! Soha életemben nem gondolkodtam úgy, ahogyan mások. Sosem értettem, hogy miről beszélnek a körülöttem élők,» amikor hazáról, önfeláldozásról, vagy nemzeti öntudatról hadováltak. Ezért lettem pszichiáter, hogy megfejtsem a titkot, csak időközben rájöttem, hogy nem nekem kell titkok után kutatnom, hanem mindenki másnak. Az emberek többsége nem érdemli meg az életet. Elherdálják a lehetőségeiket, kicsinyes rosszindulatukkal megkeserítik mások mindennapjait... Blackberry idejét látta, hogy közbeszóljon. - És maga egy isten, hogy eldöntse ki éljen, és ki pusztuljon? Flenberg professzor nevetni kezdett, aztán a fájdalom elvette tőle a kedvét.

- Ennyire kisszerűnek tart? El akar intézni egy istenkomplexussal? Szó sincs róla! Az emberek még annyit sem érdemelnek, hogy eldöntsük, ki éljen és ki halljon meg! Amit az előbb mondtam, azzal csak azt akartam megértetni magával Mr. Blackberry, hogy nincs értelme etikai kérdésekről társalognunk. Az emberek többsége, ha döntési pozícióba kerülne, ugyanazt tenné, mint a mostani politikusaink. - Hiszen azért olyan a rendszer, amilyen. - Ebben igaza van, csakhogy ezt mindössze a huszonhárom százalékuk hajlandó bevallani. És tudja mi az érdekes? Minél magasabb iskolai végzettsége van a kérdezetteknek, annál inkább emelkedik ez a százalék. Ha nem vennénk figyelembe a hazugságot, mint lehetőséget, szemvillanás alatt be lehetne bizonyítani, hogy a felsőfokú végzettség káros hatással van a személyiségfejlődésre. - össze-vissza beszél! - Maga pedig makacsul behunyja a szemét, hogy ne kelljen látnia az igazságot. Persze a lelke mélyén tisztában van vele, csak épp olyan régóta sulykolják magába az ellenkezőjét, hogy azt is szentségtörésnek érzi, ha csak gondolkodni kezd rajta. Blackberry úgy érezte a másiknak sikerült összezavarnia, így hát igyekezett megkapaszkodni a legalapvetőbb igazságban. - De hát maga megöli a betegeit! Csak nem hiszi azt, hogy ez helyes?! - Nem számít, hogy helyes-e, csak egyetlen dolog számít, az hogy ebből nekem származik-e bármiféle hasznom. Ha igen, értelmet nyert, ha nem, értelmetlen az egész. - És a szenvedés? Ha már halálra ítéli őket, miért nem hagyja, hogy gyorsan pusztuljanak el? - Nem érti! Nem akarom megölni őket, az csak mellékhatása a kísérletnek. Azért kísérletezünk embereken, hogy megrövidítsük a folyamatot, így nem kell újra, meg újra visszalépnünk az egyes lépcsőfokok között. Még a maguk csoportján is mérhető az eredmény, képzelje el mit érhetünk el, ha növeljük a dózist! Blackberry a kutatóorvos szemébe nézett, ahogy lelkiismeret-furdalás nélkül beszélt emberek tucatjainak meggyilkolásáról, és rájött, hogy soha az életben nem tudná meggyőzni a másikat arról, hogy miféle szörnyűség az, amit tett. - Ki pénzelte mindezt? Flenberg széttárta a kezeit. - Gyógyszergyárak, vegyészeti üzemek, de benne van néhány magas rangú államférfi, hatalom és pénzéhes politikusok, azok az emberek, akiket a magafajták választottak meg, hogy irányítsák az életüket. Nem kaptok mást, mint amit akartatok. Ilyen az emberi természet. - Úgy beszél, mintha nem tartozna bele a rendszerbe, pedig épp úgy része, mint mindenki más. Ráadásul én senkinek sem adtam felhatalmazást arra, hogy halálos kimenetelű kísérleteket folytasson embereken! Ha innen kijutok, magának vége! - Ugyan, semmit sem tud bizonyítani! - Valóban? - kérdezte nevetve Blackberry, és a zsebéből elővette a

diktafonját. - Tudja, van néhány bíró ismerősöm, akinek ez bőven elég hozzá, hogy engedélyezze a nyomozás folytatását. Yako Flenberg professzor előbb elsápadt, majd rögtön ezután a feje búbjáig elvörösödött. - Ezt nem teheti meg! - Ugyan miért ne, hasznom származik belőle - felelte a nyomozó a másik tehetetlenségén mosolyogva. - Miféle? - Emlékszik még Josef Colyenre? Az orvos újra elsápadt. - Az újságíró. - Szóval emlékszik. - Néhány begyulladt politikus megpróbálta eltenni láb alól, de megúszta. - A végén mégsem. Igazán elmondhatná, hogy ki tette. - Kapcsolja ki a magnót! Blackberry lenyomta a stop gombot. - Paul és Mostyn kapták el a parkban, miután az egyik rendőr elmondta, hogy hol találják. - Miért az ápolók, miért nem az ügynökök? - Mert elegem volt a nagyhatalmú begyulladt seggfejek túlkapásaiból. Az alagútban történtek után alig győzték eltakarítani a nyomokat. - És Gizella? Miért kellett megölni? - Stonefinger azt hitte, hogy ő súgott Colyennek, mert az újságíró megvádolta a piszkos kis kapcsolatával. De én biztosan tudom, hogy nem ő volt az. - Hogyhogy? - Az a nő valóban beteg volt, ilyesmit képtelenség megjátszani, de ez a Stonefinger a lelke mélyén szadista, csak még ő sem tudja magáról. Sosem volt elég bátorsága hozzá, hogy saját magát analizálja. - És aznap este, amikor Flynn megverte azt a fickót az udvaron? Maga dobta oda azt az ágat, hogy lebuktasson? - Azt hittem sikerült meglepnem Colyen emberét, de ezek szerint maga volt az. A nyomozó kiáltásokat hallott a folyosó irányából. Flenberg mély lélegzetet vett, hogy kiáltson, de Blackberry megelőzte, és kegyetlen erővel fejbe vágta. Az orvos ernyedten csúszott le a szék ülőkéjére, csak a gézdarabok tartották vissza tőle, hogy leessen. - Egy szót se! - figyelmeztette a nyomozó az ápolónőt, aztán megfordult, és kiment a szobából. Az előtérben megállt, hallgatózott egy sort az ajtó előtt, és megkönynyebbülve vette tudomásul, hogy a kutatócsoport megállás nélkül elhalad előtte. Épp csak annyit várt, hogy a hangok elhalkuljanak, aztán máris résnyire nyitotta a nyílászárót, és kikukucskált a folyosóra. Az utolsó őr sarkát még látta a közlekedő végén eltűnni, de ő máris az ellenkező irányba igyekezett. A cellák mellett visszarohant a szétlőtt falig, aztán a szokott módon kikerülte a rácsot, és máris a következő folyosón

találta magát. Az ajtó, résnyire nyitva állt, így sikerült meglepnie az előtte várakozó őrt. - Ha csak egyetlen nyikkanást hallok, kilyukasztalak! - súgta a fickó fülébe, aztán bekísérte a férfit az irodába. Leütötte a fegyverest, felvette az egyenruháját, aztán a baseballsapkát a szemébe húzva, a fejét lehajtva igyekezett a kijárat felé. Az ing és a nadrág legalább egy számmal kisebb volt, mint az ő mérete, a cipővel pedig nem is próbálkozott. Ennek ellenére senki sem figyelt fel rá, és baj nélkül elérte a kerítést. A kapu mellett két őr posztolt, az egyikük oda sem figyelve kinyitotta előtte az ajtót. - Nem arra, a tó felé! - szólt utána a másik, amikor a Flynntől látott útvonalon a kerítéssel párhuzamosan elindult. - Kösz! - mondta automatikusan, és máris irányt váltott. - Várj csak, ki mondta, hogy menj utánuk? - kérdezte ugyanaz a fickó, és a nyomozó egy határozott lépés hangját hallotta a háta mögül. Blackberry megfordult, és a géppisztoly csövével megcélozta a két egyenruhást. - Csak nyugodtan! - figyelmeztette a közeledőt, és a fejével is nemet intett. Behátrált az erdőbe, de a fák árnyékából, amikor már biztos volt benne, hogy a másik kettő nem láthatja visszaszólt. - Figyellek titeket! Elég egy rossz mozdulat, és hullazsákban visznek ki mind a kettőtöket! - mondta, aztán sarkon fordult, és rohanvást indult a tó felé. Néhány másodperccel később kiáltás harsant mögötte, aztán megreccsent az oldalán az őrtől eltulajdonított rádió adóvevő. - A keleti kapunál kijutott az épületből, nyugatnak tart! - sercegte a készülék. A nyomozó kiáltásokat hallott szemből. Balra fordult, hogy elérje a vízpartot, és teljes erejéből rohanni kezdett. Fél perccel később már tudta, hogy nincs esélye. Úgy tűnt, az üldözői bekerítették, és egyedül a tó irányába maradt előtte szabad az út. A holdfényben leszednek, mint egy galambot! - gondolta elkeseredve, és a nyílt vízfelületre gondolt, ahol kiváló célpontot nyújtana, ha megpróbálna átúszni. A következő pillanatban lövések dörrentek kelet felől, amerre alig egy órával ezelőtt Flynn-nel bejutottak a C részlegbe. A lövéseket újabbak követték, majd újra recsegni kezdett a rádió, és az akusztikus zajok ellenére Blackberry tisztán megértett egy mondatot. - Elvágták az utunkat, képtelenség biztosítani a keleti oldalt! A nyomozó gondolkodás nélkül balra fordult, és rohanvást indult a fegyverropogás irányába. A háta mögött újabb parancsszavak csattantak, aztán kerepelni kezdett egy sorozatvető. Blackberry a földre vágta magát, kúszni kezdett, aztán néhány méterrel később rájött, hogy az üldözői vaktában tüzelnek, és újra felpattant, hogy rohanvást folytassa az útját. A bokrok sűrűjéből hirtelen egy apró nyitott térre ért, és mire észbekapott volna, már félúton járt a szemközti liget felé. A géppisztolyok egyike felé fordult, ám ugyanabban a pillanatban a velük szemben lévő magányos lövész fokozta a tüzet, és ezzel elég időt adott a nyomozónak, hogy átérjen. Téged fedezett, ez nem lehet véletlen! - gondolta Blackberry, amikor

egy méteres tigrisbukfencet követően az ágak között landolt. Begurult egy fa takarása mögé, aztán az automata teljes tárát a felvillanó torkolattüzek felé lőtte. Ahogy a fegyver üresen kattant bedobta a tóba, felpattant a földről, és tovább menekült kelet felé. Csak a fal tövébe érve döbbent rá, hogy legalább három méter magasnak, és gibbon kezűnek kellene lennie, hogy képes legyen kimászni. - Gyere! - hallotta a háta mögül egy férfi hangját. Sarkon pördült, és egy vékony árnyat látott kilépni az árnyékok közül. Felemelte a pisztolyt, és megcélozta az idegent. - Ha le akartalak volna lőni, már régen megteszem - mondta a sziluett, aztán a C részlegtől távolodva rohanni kezdett a fallal párhuzamosan. Ahogy Blackberry közelébe ért, az ágak közt átsütő hold fénye egy pillanatra az idegen arcára esett. - Tobiasz! - nyögte a nyomozó meglepetten. - Mégis kit vártál? - kérdezte a vékony fickó futtában, a hangjában ugyanazzal a gúnnyal, amit a nyomozó megszokott tőle. Tobiasz egy könnyen megmászható fához vezette, aminek az egyik ága elég közel nőtt a kerítéshez, hogy át lehessen lendülni róla a túloldalra. - Egy buszmegálló van a túloldalon. Igyekezz! - vetette oda búcsúzóul az elmebeteg mielőtt eltűnt volna a növények között. EPILÓGUS - Ez mégiscsak elképesztő! - dühöngött Christine, és a földhöz csapta az újságot. - Ez már csak így megy errefelé -felelte rezignáltan Blackberry, és az asztal lapjára tette a papír saját példányát. - Nem hiszem el, hogy az igazi bűnösök megússzák! Azoknak a gyógyszeripari cégeknek könyékig benne volt a kezük ebben a szarban, mégis patyolat tisztán jönnek ki az egészből. Az egészet ráverték Flenbergre és Stonefingerre! Hát senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy ez a két ember honnan vette azt a rengeteg pénzt? - Azt hittem örülsz neki, hogy Heraldot elkapták. A lány arcát elöntötte a pír. - Mondtam már, hogy ne hívd ezen a néven! - Időbe telik, mire megértem, mi történt veled - mondta rosszallóan Blackberry. - De hát a tárgyaláson is elmondta, hogy hipnotizálta a betegeit, ahogyan engem is! - Tudod mit, hiszek neked. A lány elmosolyodott. - Ezt úgy mondtad, mintha lett volna választásod - mondta kacérkodva, néhány szemöldökvonás közben a titkárnő. - Nekem talán, de Flynn-nek nem volt. Christine megvonta a vállát. - Én nem sajnálom. Ráadásul azzal, hogy ráverték a lövöldözést, te kikerültél a képből - Ez sem volt véletlen. Ha túl sokat ugrálnék, gyorsan elővennének a ka-

lapból, így biztosak lehetnek benne, hogy tartom a számat. - Tobiaszról tudsz valamit? - A botrány kitörése után néhány héttel hirtelen javuláson esett át, és a felesége kérésére kiengedték. - A lényeg, hogy megkaptad a pénzt, és az emberkísérleteknek vége! - Az eleje rendben van, de a másodikban már nem vagyok olyan biztos. Túl sok kórház van az országban, és túl sok pénz ebben az üzletben, hogy felhagyjanak vele - mondta Blackberry, aztán felhajtotta a kezében lévő whiskyt, és magához húzta a lányt. - De ez már legyen valaki más gondja! Vége!