Madeline Hunter VESZÉLYES HÓDÍTÓ

Romantikus Regények

Madeline Hunter VESZÉLYES HÓDÍTÓ

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Gyűlölet, szerelem, érzékiség, pénzsóvárság és egy vadregényes körülmények között elsülő pisztoly. Mindezek mellett az is szokványos volna, ha a középosztálybeli lány repesne a gazdag kérőért. Nem úgy hősnőnk, Audrianna, aki a háta közepére sem kívánja a mégoly megnyerő lordot, sem az általa ajánlott fájdalomdíjat vagy a tisztességmentő esküvőt. Szokványos volna az is, ha a haragvó családokat a fiatalok között virágzó szerelem mosolygósra békítené. Ám az már mégsem megszokott, hogy a neheztelő ara csak az ágyban enyhül. A különleges és a szokványos ügyes elegyéből áll össze Audrianna históriája Lord Summerhaysszel a napóleoni idők Angliájából. A lány, aki halálba kergetett apja megtépázott becsületét szeretné helyreállítani pisztollyal hadonászva, olyasmit talál egy fogadóban, amire legvadabb önmarcangolása közepette sem számított. Borzongató vonzalmat egy vadidegen arcban, támaszt az ellenfélben, csiklandó szenvedélyt egy tiltott kerti padon, otthonosságot egy idegen életben, s legfőképp a lélek szeretetét a túlfűtött érzékiségben. Tanulja az életet, tanulja a szerelmet, még ha nem is a legszokványosabb módon…

A mű eredeti címe Ravishing in Red Copyright © 2010 by Madeline Hunter All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with the Berkley Publishing Group, a member of Penguin Group (USA) Inc. Hungarian translation © Tokai Miklós © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította TOKAI MIKLÓS Szerkesztette PÁLFI ANNA A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 424 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KlSS-PÁLVÖLGYl LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 20,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3476-12

Első fejezet A független nők bizony védtelenek. Audrianna csak a mai napon értette meg igazán Daphne kuzinja első számú figyelmeztetését. Meg azt is, hogy a független nők tisztessége mennyire kétes az emberek szemében. Hisz „belépője” a Brighton szélén álló Két Kard nevezetű postakocsis fogadóba sokkal nagyobb érdeklődést keltett, mint ami kellemes egy magafajta fiatal hölgynek. Mohó szemek vizslatták tetőtől talpig. Még soha nem volt kitéve ennyi arcátlan férfitekintetnek, mint most, ahogy magányosan baktatott keresztül a fogadó söntésén. Amúgy is rosszkedvű volt, de attól, amit ezekből a tekintetekből kiolvasott, még jobban elkeseredett. Pedig milyen derék elszántsággal indult neki ennek az útnak! A verőfényes napsütést és az ilyenkor, január végén szokatlanul enyhe időt kezdetben mintha a Gondviselés is az ő nagy elhatározásának segítésére küldte volna. Gondviselés istennő azonban csalfának bizonyult. Alig egy órája hagyták el Londont, amikor hűvös szél támadt, eleredt az eső, és átkozni kezdte magát, hogy a kocsi fedetlen tetejére váltott jegyet. Bőrig ázott a néhány órás út

alatt, a kedélye pedig egyáltalán nem volt rózsásnak mondható. Sebaj! – húzta ki magát, határozott léptekkel odament a fogadóshoz, és kért tőle egy szobát éjszakára. A fogadós hosszasan és szigorúan végigmérte, aztán körülnézett, hogy vajon ki veszíthette el ezt az ifjú hölgyet. – A férjeura netán még a lovakkal van elfoglalva? – Nem. Egyedül vagyok. Erre a fogadós sápadt, öregedő arcán ezernyi gonosz ránc jelent meg. Legalább öt különféle grimaszt vágott, miközben tovább vizslatta. – Éppenséggel van egy szabad kisebb szobám, de az hátra, a kocsiszínre néz – bökte ki végül vontatottan. A hangjából pontosan kitűnt, hogy minderre csak legjobb meggyőződése ellenére hajlandó. A független nőknek ezek szerint a legrosszabb szobák dukálnak a fogadókban. – Megteszi, ha száraz és elég meleg – mondta a fogadósnak. – Akkor jöjjön utánam! Föl is csoszogott vele az emelet leghátsó szobájába. A fogadós kicsit fölpiszkálta a tüzet a kandallóban, de nem vitte túlzásba az igyekezetet. Audrianna azt is észrevette, hogy ennyi tüzelőtől nem fog bemelegedni a szobácska, és reggelig bizonyára ki is hűl. – Az első éjszaka árát előre kérem!

Audrianna lenyelte ezt a sértést is. Előkotort három shillinget a retiküljéből. Ez jóval több volt, mint egy ilyen vacak szoba ára egy éjszakára, de mindet a fogadós markába nyomta. – Ha bárki Mr. Kelmsley felől érdeklődne, küldje fel az illetőt. Azt azonban, hogy én itt vagyok, ne mondja el neki, és rólam se beszéljen semmit! Ezektől a szavaktól a fogadós még keservesebb képet vágott, de a borravaló birtokában végül nem szólt egy szót sem. El is vitte a pénzt, Audrianna pedig úgy ítélte, hogy végül is jó vásárt csinált. Ha sikerül, amiért erre az útra vállalkozott, megéri a pénz, meg az a kis csorba, amely a jó hírén esett. Megnézte, mennyi pénz maradt még a retikülben. Reggelre el fogja költeni a javát. Csak két napra rándult ki Londonból, de mire letelik, odalesz minden megtakarítása, amit a sok zeneóra díjaiból összekuporgatott. Mennyi botladozó skálázást és hány botfülű lánykát kell végighallgatnia, mire megint összegyűjt valamicskét! Elővette a gyűrött papírdarabkát a kistáskájából, s bár kívülről tudta, mi van rányomtatva, a tűz felé tartotta az újságpapírdarabot. „Dominó elvárja Mr. Kelmsley-t mához két napra a Brighton melletti Két Kard fogadóba egy mindkettejük javát szolgáló megbeszélés céljából.” Puszta véletlen, hogy egyáltalán kezébe került tegnap ez a Timesban közzétett apróhirdetés. Ha a

drága Lizzie-nek nem volna az a szokása, hogy minden hasonló csip-csup üzenetet végigböngész az összes napilapban és botrányújságban, Audrianna figyelmét biztosan elkerülte volna. A vezetéknevet hibásan írták, de ő biztosra vette, hogy az üzenet csakis édesapjával, Horatio Kelmsleigh-vel lehet kapcsolatos. És nyilvánvaló, hogy bárki is legyen, aki találkozóra hívta őt, nem tudja, hogy az édesapja – halott. Az ő képe bukkant fel most az emlékezetében. Ettől, ahogy ilyenkor mindig, egészen összeszorult a szíve, és csípős könnyek kezdtek gyülekezni a szeme sarkában. Eszébe jutott, hogyan játszott vele apja a kertben, s hogyan vállalta magára a szidalmakat, ha mama patáliát csapott Audrianna bepiszkított cipője miatt. Lelki szemei előtt most homályosan az a kép jelent meg, amikor apja legutoljára még egyenruhát viselt. Ennek azelőtt kellett lennie, hogy Sarah megszületett, apja pedig eladta tiszti rangját, és hivatalt vállalt a Tüzérségi Hadtápszolgálatnál, ahol a háború idején a lőszergyártás felügyeletét biztosították. Mert általában csak apja szomorú, zavart ábrázata derengett fel előtte élete utolsó hónapjaiból, amikor már annyi bántásnak volt kitéve. Visszatette a papírfecnit a retiküljébe. Arra emlékeztette, miért is van itt. Hisz semmi egyéb, sem az eső, sem a vizslató pillantások vagy a

fogadós gorombasága nem számított. Csakis az, hogy ha jól gondolja, ennek a bizonyos Dominónak olyan értesülések vannak a birtokában, amelyek segíthetnek tisztára mosni papa nevét. Levetette a kék útiköpenyt és az alatta lévő szürke, prémes kabátot, s mindkettőt a fogasra akasztotta száradni. Levette a főkötőjét is, s jól megrázta, mert alaposan elázott. A szobában lévő egyetlen lámpást az ajtó melletti asztalkára állította, az egyetlen széket pedig a kandalló túlsó oldalára, a szoba másik sarkába húzta. Ha ő oda ül, jól láthatja majd a lámpafényben a szobába lépőt, az azonban először alig fogja majd őt látni a homályban. A székre tette az útitáskáját, és kinyitotta. Ezúttal felidézte magában Daphne első számú figyelmeztetésének folytatását is: a független nők védtelenek, tehát meg kell tanulniuk, hogyan védelmezzék magukat. Benyúlt a táska aljára, és elővette a pisztolyt, amelyet jó mélyen a ruhák alá rejtett el. Lord Sebastian Summerhays egy bőrig ázott istállófiúra bízta a hátaslovát. A legényke beállt a jószággal abba a hosszú sorba, amelyben arra vártak, hogy a Két Kard lovászai gondjaikba vegyék az állatokat. Sebastian belépett a söntésbe. A társadalom teljes keresztmetszete képviseltette magát a nagy

tolongásban. A nagy esőben a lovasok mind meg kellett hogy szakítsák útjukat; a postakocsik is itt várták a jobb időt. A padokat és székeket hölgyek foglalták el gyermekeikkel, a férfiak meg körülöttük álldogáltak, és sorban a kandalló elé járultak szárítkozni. Sebastian is a tűz közelében keresett magának helyet, amíg lovaglóköpenyéről a nedvesség java lassacskán elpárolgott. A helyiséget ázott gyapjú és mosdatlan testek kipárolgása töltötte meg. Néhány szolga az elázott selyemkalapok és főkötők szárításával foglalatoskodott, mások meg drága, ám ízetlen ételeket igyekeztek az utasokra sózni. Sebastian végigjártatta gyakorlott tekintetét az ezernyi különféle arcon, gyanúsnak tűnő, idegen, vagy legalábbis a sajátjáéhoz hasonló kíváncsi arcokat kutatva. Az, hogy az apróhirdetésben álnevet használtak, idegesítette és bosszantotta is. Így sokkal nehezebb a maga elé tűzött feladat; de azt is jelzi, hogy igazi titkok rejlenek a háttérben. A „Kelmsley”-nek címzett üzenet ugyanakkor elárulta, feladója nem tudja, hogy a férfi már majdnem egy éve halott. Ez viszont azt jelzi, hogy Dominó nem Londonból, sőt talán nem is Angliából való. A név helytelen leírásából Sebastian arra következtetett, hogy ez a Dominó nem lehet sem jó barátja, sem közeli ismerőse Horatio Kelmsleigh-nek. Így hát

remélhetően azt sem igen tudja, hogyan is néz ki, akit találkozóra hívott. Kelmsleigh öngyilkossága több tekintetben is szerencsétlennek mondható. Főképpen azért, mert túl könnyű megoldását kínálja annak a rejtélynek, amely Sebastian szerint ennél sokkal szövevényesebb. Ma este kiderül, hogy e tekintetben jói okoskodott-e. – Kit látnak szemeim? Summerhays! Álmomban sem hittem volna, hogy épp veled együtt találok menedéket ezen a szerencsétlen állomáson… A fülébe harsanó köszöntés miatt fel kellett hagynia az arcok fürkészésével. Grayson, Hawkeswell grófja toppant melléje, egy majdnem teljesen kiürített pohár forralt borral a kezében. Művészien bodorított fekete hajtincsei és kék szeme alatt üdvözlő mosoly terült szét az arcán. – Felhőszakadás kapott el úgy nyolc kilométerre innen – mondta Sebastian. Hawkeswell régi barátja volt, sőt cimborája szabadosabb legénykorukban. Máskor bizonyára jól jött volna a társasága, hogy közösen vészeljék át az éjszaka kellemetlenségeit, de mostani útjának indítékát tekintve Hawkeswell megjelenése inkább kellemetlen meglepetésként érte. – Fölfelé tartasz Londonba, vagy lefelé igyekszel? – Már visszafelé. Egy ingatlanügynökkel volt találkozóm Brightonban ma délelőtt. – Tehát mégis eladod a házat? – Nincs más választásom.

Sebastian odavetett néhány vigasztaló szót. Hawkeswell pénzügyei egyre zűrösebbek lettek, amióta megörökölte a grófi címet, és ami nem volt zárolva hitbizományként, azt lassacskán már mind pénzzé tette. Egy jó házasság megoldás lehetett volna anyagi gondjaira, a kiszemelt ara azonban a menyegző napján nyomtalanul eltűnt. Hawkeswell körülnézett. – Hol az útipoggyászod? Remélem, nem hagytad a lónál! Reggelre lába kél minden értékesebb dolognak. Sebastian nevetett, és legyintett egyet. Nem hozott magával semmi málhát, hisz még az éjjel vissza akart térni Londonba, akármilyen komor és goromba marad is az idő. Hawkeswell csak faggatta tovább: – Vagy már van is szobád odafönn, és felvitetted? Én is próbáltam hálóhelyet szerezni, de a fogadós azt mondta, már minden szobát kiadott. A grófi címemtől sem hatódott meg. Ha viszont neked már sikerült, igazán elmenekülhetnénk ebből a bűzből. Nyugodtan füstölhetnénk, és meginnánk még néhány pohár bort. – Sajnálom, de nekem sincsen szobám. Hawkeswell szemöldöke magasba szökkent, mint aki már mindent ért. – Szóval nem foglaltál szobát. No, akkor fogadok, hogy nem is igyekszel Brightonba. Csak egy hölgyikével van találkozód. Nem, ne szólj egy

szót se! Értem én, hogy miért kényszerülsz mostanában efféle fortélyokra. Hisz te alakítod a márkit, ilyen pozícióban már nem lehet bárhol és bármikor szoknyákat emelgetni, mint azelőtt – hadarta, aztán a szája elé kapta a mutatóujját, tréfásan jelezve, hogy ő aztán kész a teljes diszkrécióra. Sebastian ráhagyta, képzeljen, amit csak akar, neki ez is megfelelt. Úgy tett, mint aki barátságosan társalog régi ismerősével, de közben tovább méregette a melegedőben felbukkanó arcokat. Ám a sok ábrázat közül egy sem volt, amelyről fel tudta volna tételezni, hogy Dominó rejlik mögötte. Hawkeswell viselkedéséből látszott, hogy rajta akar lógni egész éjjel. Valahogy le kellett ráznia, ezért a grófocska saját teóriáját hívta segítségül. – Most itt kell hogy hagyjalak, megbocsáss. Beszélnem kell a fogadóssal arról a személyről, akivel találkozóm lesz – mondta, és faképnél hagyta a barátját. Hamarosan meg is találta a tulajdonost, aki épp sört mért egy keménykötésű alaknak, aki lelógó karimájú, barna kalapot viselt. – Mondja, barátom, járt-e itt bárki, aki egy bizonyos Mr. Kelmsley-t keresett, vagy érdeklődött volna egy ilyen nevű emberről? A fogadós méregette egy darabig, majd miután elvette a barna kalapostól az italért járó pénzt, ennyit dünnyögött:

– Emeleti folyosó, utolsó szoba. Az a vendég lesz az, akit az úr keres, nekem meg semmi közöm ahhoz, hogy miért. Sebastian már indult is a lépcső felé. Bárcsak Hawkeswellnek lenne igaza! Mennyivel szívesebben múlatná az időt egy bájos nőcske által előmelegített, puha-pihe ágyban. Az talán megérné ezt a nyomorúságos oda-vissza lovaglást. De most csak ez a kellemetlen kötelezettség vár rá: egy hosszú beszélgetés azzal az illetővel, aki Dominónak nevezi magát… Audrianna eközben a homályban üldögélt a sáljába burkolózva. A gyengécske tűz nem tudott megbirkózni a szoba nyirkos hűvösével. De nem ez volt az egyedüli oka annak, hogy Audrianna reszketett. A hosszadalmas virrasztás már kezdte kiölni belőle az elszántságot, amelyet a kitépett hirdetés többszöri újraolvasásából merített. Az oly jól kitervelt merész akciót lassacskán egészen más szemszögből kezdte látni: az elmúlt szörnyű hét hónap előtti élete fényében. Abból a nézőpontból a mai viselkedése őrültségnek, sőt megbocsáthatatlan vakmerőségnek tűnne. Legalábbis mama bizonyára így nevezné. Ezúttal papa is egyetértene vele. Rogernek pedig tátva maradna a szája, ha tudná, miket művel. Tisztes ifjú hölgyek nem kocsikáznak egyedül, nem térnek

be közönséges ivókba, és főképp nem várakoznak elsötétített szobákban ismeretlen férfiakra. Kezdte úgy érezni, hogy ez a kiruccanás csak valami lázálom, amelybe véletlenül keveredett. Ráparancsolt magára: meg kell nyugodnia, és vissza kell nyernie józan ítélőképességét! Hisz csak azért van itt, mert senki más nincs, aki ezt vállalta volna helyette. Hisz apja testével egyetemben a világ a férfi jó hírét is eltemette. A halála nekik elegendő bizonyíték volt arra, hogy valóban elkövette, amivel meggyanúsították. Mindenki úgy ítélte, hogy a bűntudat, nem pedig a mély elkeseredés volt az oka az öngyilkosságának. A család azóta is ennek a szégyennek a terhét viselte. Mamának, bármily hősiesen védelmezte is férje jó emlékét, az fájt legjobban, hogy minden barátja elfordult tőle. Még Rupert bácsi sem írt több levelet, nehogy a botrány valamiképp rá is rossz fényt vessen. Roger pedig… nos, az ő múlhatatlan szerelme sem tudott felülemelkedni a botrányon. Audrianna megpróbált ugyan közömbösséget tettetni ezzel kapcsolatban, ám ha Roger mégis eszébe jutott, máris mély szomorúság szorította össze a szívét. De ilyesmi legalább sohasem fordul majd elő többé. Annyi kis vigasza maradt, hogy tudta: többé nem kell majd csalódnia más férfiban. Hisz életüknek e szerencsétlen fordulata után ugyan ki kérné meg valaha is a kezét?

Közölte is anyjával, hogy Daphne unokatestvéréhez költözik, így a papa halála utáni sanyarú helyzetben, amikor csak a mama csekély bevételeire számíthatnak, legalább az ő megélhetése nem terheli a családi költségvetést. Valójában persze inkább ki akart menekülni a család végképp megfeneklett régi életmódjából, és új életet kezdeni máshol, ahol megváltozott reményeit azért kiteljesítheti. Az odalent tolongó sokaság zaja csak távolról jutott el a füléhez. Itt fenn az emeleten néhány ajtócsapódástól eltekintve minden oly csendes volt. A nagy csend azonban kellemetlenül hatott. Igaz, a többi szobában is voltak utazók. Ha ez a „Dominó” bármi olyat művel, ami miatt neki sikítania kellene, a szomszédból hamar érkezhet segítség. Ismét megborzongott, és még jobban beleburkolózott a magára terített sálba. A gyapjú melegében még jobban megszorította Daphne pisztolyát a markában. Elhozta magával bátorításul, no meg azért is, hogy Daphne ne vethesse a szemére, hogy védtelenül kiszolgáltatta magát. Sajnos a pisztoly súlyát érezve a kezében ismét csak megborzongott.

Sebastian lenyomta a kilincset. Maga is meglepődött, hogy milyen könnyen enged. Benyitott a szobába. Közvetlenül az ajtó mellől egy lámpa fénye vetült a szemébe. Az erős fény miatt a szoba többi része teljes homályba burkolózott. Beljebb lépett, hogy kikerüljön a lámpa erős fényköréből. A szeme csak lassan alkalmazkodott a benti homályhoz. A kandalló pislákoló fénye chiaroscurót, festménybe illő fényárnyék hatást hozott létre. Azonban, ahogy a vásznon is, a szeme lassacskán ki tudta venni a homály fedte alakzatokat. Egy baldachinos ágyat, amely a végével fordult a tűz felé, majd a fogasokat az ajtó melletti falon, amelyekre különböző ruhák voltak akasztva. Aztán lassan a szoba sarkai is megmutatkoztak. Az egyik sarokban ott derengett egy íróasztal meg egy jókora szekrény. Legvégül a másik sarokban, a kandallótűz fényének túloldalán egy még elmosódottabb, puhább alakzat, amelyet végül nagy nehezen szintén azonosítani tudott. Egy nő volt az. Meghökkent attól, hogy nőt talál itt. Mindeddig azt hitte, hogy Dominó férfi. Ez persze bocsánatos tévedés; maga sem tudta, hogy mire alapozta. Attól a felismeréstől viszont, hogy Dominó csak egy nő, egészen jókedvre derült. Így nem lesz nehéz megtudnia, amire kíváncsi. Nem kell sok időt vesztegetnie erre a megbeszélésre.

Elmosolyodott, azzal a mosollyal, amelynek akkoriban kevés nő tudott ellenállni, és elindult a kandalló felé. – Maradjon, ahol van! – szólalt meg a nő. – Ragaszkodnom kell ehhez. Ragaszkodnia? És hogyhogy kell? Ettől még szélesebben elmosolyodott. A nőnek fiatal hangja volt. Nem egészen kislányos azért. Na, nézzük csak meg ezt a hölgyet kissé figyelmesebben! Sötét haj. Talán épp az az izgalmas hajszín, amikor a vörös átüt a barnán, mint a gesztenyepej lovaknál. A korát nehéz volna megítélni, talán a húszas évei közepén járhat. Az arca csinos, no de ebben a világításban a legtöbb nő jól mutat. A vállát sötét sál borítja. Alatta a ruhája szürke vagy talán levendulaszínű lehet, és amennyire meg tudta ítélni, elég közönséges szabású. – Ó, csak szerettem volna kissé fölmelegedni – szólalt meg. – Egészen átáztam a lovon idefelé. A nő bólintott egyet erre a magyarázatra. – Rendben. A tűzig. De ne közelebb! Lord Sebastian alaposan megrázta a lovaglóköpönyegét. Audrianna szemmel láthatólag meglepődött. – Akkor talán felakaszthatnám száradni, ha nem haragszik – szólt a férfi. A nő bólintott. A férfi felterítette az egyik üres fogasra. Mivel közben hozzászokott a szeme a szoba sötétjéhez,

megállapította, hogy a többi száradó ruha a nő porköpenye és pelerinje. Ezután odaállt a tűz elé, mint aki melegedni készül, de a szeme sarkából a nőt figyelte. Míg szárogatta a hátát, ismét a nőre mosolygott. Ettől az nyugtalanul fészkelődni kezdett a sál alatt. – Figyelmeztetnem kell, hogy pisztoly van nálam! – szólalt meg az izgalomtól remegő hangon. – Legyen egész nyugodt, nem lesz rá szüksége. A nő láthatóan nem nyugodott meg ettől. Zöld a szeme, gondolta Sebastian. Határozottság tüzel belőle, de némi aggodalom is. Az utóbbi jó jel. Azt jelzi, hogy nem buta a nő, ám egy kis félelem csak a javamra válik… – Férfira számítottam – szólalt meg ismét Sebastian. – Mr. Kelmsleigh nem tudott megjelenni, így én jöttem helyette. Feltételezem, hogy ellenszolgáltatást vár az információiért, én pedig kész vagyok fizetni, ha méltányos összegre gondol. Sebastian meghökkent, de igyekezett palástolni a dolgot. Ez a nő azt hiszi, hogy én vagyok Dominó. És ez azt jelenti, hogy persze ő sem az – gondolta. Sebastian sosem hitte azt, hogy a használhatatlan puskapor Kelmsleigh puszta hanyagságából került a harctérre. Igaz, az efféle hanyagság is elég ahhoz, hogy az elkövetőjét tönkretegye. Inkább arra gyanakodott, hogy

valami összeesküvés vagy csalás áll a háttérben, amelyet valószínűleg még csak nem is Kelmsleigh agyalt ki vagy irányított. De ez mindegy is. Azt nem gondolta volna soha, hogy a dologban bármiféle nő is szerepet játszott. Ám ez a felbukkanó cinkostárs azt jelenti, hogy legalább egy nő igenis benne volt. De hát ki az ördög ez a nő? Ha ez kiderül, akkor az ügy többi szereplőjére is fény derül. Látta, hogy a nő óvakodva méregeti őt. Egyre jobban látta rajta a félelem jeleit is. A nő nem az, akire ő számított, de abban is biztos volt, hogy az ő felbukkanása is meglepetést okozott a nőnek. Hisz azért jött, hogy Kelmsleigh-nek adja ki magát. Ehelyett valaki más is olvasta az apróhirdetést, és szintén idejött, hogy értesüléseket vásároljon Dominótól. Jobb, ha megváltoztatja az eredeti tervét. Nem játszhatja Kelmsleigh-t tovább. Ám miért ne alakíthatná Dominót? Második fejezet Te jó isten! Te jó ég! Ez a nap aztán tényleg másképp alakul, mint ahogy elképzelte. Álmában sem gondolta volna, hogy Dominó férfi lesz. Azt viszont végképp nem, hogy ilyen magas, jóképű fiatal úriember, ilyen győzedelmes mosollyal az arcán.

Nem tudta, hogy kit várt volna helyette. De semmiképpen nem ezt a fiatalembert. Mintha meg sem hökkent volna azon, hogy őt találja itt az apja helyett, vagy a figyelmeztetésen, hogy pisztoly van nála. Most is olyan barátságos a viselkedése, ahogy a tűz előtt szárítgatja magát! És nem szűnik rá-rávillantani azokat a megnyugtatónak szánt, ám kábító kis mosolyokat. Nem mintha a mosolyok megnyugtatták volna. Ellenkezőleg: nagyon is veszélyesnek érezte azokat a mosolyokat. Talán azért, mert a tűz fénye csupa éles háromszög árnyékot vetett a fiatalemberre, vagy mert a tekintete sokkal szúrósabbnak és kutatóbbnak tűnt, mint ami oldott viselkedéséhez illett volna. Vagy csak azért van mindez, mert annyira sugárzik róla a jómód, amelyet a sötétszürke lovaglókabát szabása, a csizmájának a minősége, meg az őzbőr lovaglónadrág mutat, amely a lábán feszül? Még a rövid, sötét hajának hanyagul lebegő könnyedsége is a jómódot sugallja. Az eső és a szél nemhogy ártott volna a frizurájának, inkább javított rajta. Mégsem a férfi külseje kápráztatta el a legjobban. Egyszerűen a szoba egész atmoszférája megváltozott, amióta belépett. Mintha villámok energiájával töltődött volna föl a szoba. – Uram, azt hiszem, végre rá kellene térnünk arra, ami miatt ez a találkozó létrejött.

– Nincs semmi ok a sietségre, amilyen csúf idő van odakint. Nemigen fog egyikünk sem egyhamar elszabadulni innen. Audrianna már kezdte bánni, hogy ilyen közel engedte jönni a férfit. Alig több mint másfél méternyire állt tőle-, egészen fölébe tornyosult. Teljesen ránehezedett a férfi hatalmas termete, és feszélyezte, hogy ilyen udvariatlan módon érezteti vele, mennyivel kisebb és sebezhetőbb. – Én akkor is szeretnék mielőbb végére járni a dolognak. Ismét az a félmosoly, amelyből sejteni lehet, hogy valamit forgat a fejében. – Kicsoda ön? – kérdezte a férfi. – Mit számít az? – Nagyon is sokat számíthat. Amennyire tudom, ön úgy gondolta, hogy én egy másfajta Kelmsleighvel akartam találkozni, s ön olyan tények birtokában készül eltávozni innen, amelyek nem tartoznak önre. Ez esetleg fájdalmat okoz egy ártatlan és gyanútlan embernek. – Megnyugtatom, hogy ez nem valószínű – felelte Audrianna, de közben maga is érezte, hogy a hangja fölöslegesen élesen cseng. De hát a férfi eddigi szavaiból azt vette ki, hogy nem lesz kellemes, amit majd hallani fog tőle. – Viszont mivel látom, tart attól, hogy illetéktelennek adja ki a titkait, elárulom, ki az a Kelmsleigh, aki engem érdekel. Az a személy, aki a Tüzérségi Hadtápszolgálatnál állt alkalmazásban. Remélem,

hogy az ön értesülései az ő ottani állásával kapcsolatosak. A férfi mosolya ezúttal kevésbé volt barátságos, mint az előbb. Ha őszinték akarunk lenni, inkább olyan emberé, aki zsákmányra les. Talán csak a tűz rávetülő fényétől, ki tudja? Ráadásul közelebb lépett hozzá, és merően a lány szemébe nézett. – Ragaszkodom hozzá, hogy maradjon, ahol van! – mondta, de közben gyűlölte magát, mert tiltakozó szavai egy ijedt bárányka bégetésére emlékeztettek. A férfi egyre csak közeledett. Erre ő fölpattant a székből. A sál lecsúszott a földre. Még nem célzott a férfira a pisztollyal, de erősebben szorította a fegyvert. – Ne jöjjön közelebb! Tudom, hogyan kell elsütni ezt a fegyvert! A férfi egy karnyújtásnyira tőle megtorpant. Elég közel ahhoz, hogy a nő lássa, milyen sötét szeme van. Nagyon sötét! És elég közel ahhoz, hogy ha elsüti a fegyvert, nem tudja elhibázni. De a férfi nem a pisztolyra figyelt, hanem az arcát tanulmányozta. – Kicsoda ön? – ismételte meg korábbi kérdését a férfi. – Ön képes olyan ostoba néven nevezni magát, hogy Dominó, tőlem meg azt követeli, hogy felfedjem a nevemet? Az én személyazonosságom éppoly érdektelen, mint az öné.

– Mi a szerepe önnek ebben az egészben? Talán tettestárs? Vagy szerető? Netán rokona valamelyik katonának, aki meghalt? Nem szeretném, ha ezzel a találkozóval egy vérbosszúsorozat venné kezdetét! A férfi tekintete szinte felnyársalta. A szeméből sugárzó mély kíváncsiság valami egészen különös módon felizgatta Audriannát. Mert minden gyanakvás mellett tovább villogtatta feléje azt a tétova, megejtő mosolyt, amelyből baráti jóindulat… és felindulás és… még sok afféle dolog sugárzott, amire ebben a pillanatban gondolni sem merészelt volna. Olyan arca volt, amitől megbolondulnak a nők, őt meg rettentően bosszantotta, hogy ez az arc őrá is ilyen hatást gyakorol, ami pedig ebben a helyzetben végképp nem volna megengedhető. Kissé megemelte a pisztolyt, amely így már nem lefelé mutatott, hanem egyenesen előremeredt a csípője magasságából. A férfi rápillantott a fegyverre, de aztán ismét a nő arcára emelte a tekintetét. Csak most kezdett mutatkozni rajta, hogy érzi a veszélyt, ugyanakkor az is sugárzott róla, hogy biztos a győzelmében. – Nos, milyen információi vannak? – kérdezte Audrianna követelően. – Miért? Mennyi pénze van? – Éppen elegendő. – És mit gondol, mennyi lesz elegendő?

– Nem vagyok olyan ostoba, hogy a magam kárára alkudozzam. Mondja meg ön, mennyit akar! – És ha önnek nincs is annyi pénze? – kérdezte, majd a pisztoly felé bökve a fejével hozzátette: – Azt hiszi, hogy így mindent kicsikarhat belőlem, bármit tudok is? A férfi hirtelen még közelebb nyomult. A teste már csak néhány centiméternyire volt a pisztoly csövétől, s Audriannától sem sokkal távolabb. A lány meglepve bámult föl a férfira. Elakadt a lélegzete. A férfi olyan módon tűnt veszélyesnek, aminek semmi köze sem volt holmi pisztolyokhoz. A tekintetével és a mosolyával szándékozta lenyűgözni és megejteni őt, s az a láthatatlan erő is e célból sugárzott belőle Audrianna felé. A lány meg volt győződve arról, hogy nincs nő, akire ez a férfi ne volna hatással. Mintha a puszta férfiassága társalogna az ő eredendően női ösztöneivel, s az észérvek nem is játszanának semmilyen szerepet. Ő ugyan az eszének védőpajzsát is maga elé tartotta, de mégis főképpen ösztöneivel védekezett. Érezte, hogy csak úgy záporoznak felé azok a gonosz kis nyilak. Dacosan próbált ellenállni a hatásuknak, de mindenfelől nyilacskák áramlottak feléje bizsergető izgalmat okozva, porig alázva női büszkeségét.

– Jobb volna, ha letenné azt a fegyvert – mondta a férfi csendesen. – Hisz ez itt szövetségesek, és nem ellenfelek találkozója. Nem ellenségek, hanem barátok vagyunk. A „barátok” szót bársonyos hangon mondta ki. Audrianna még szorosabban markolta a pisztolyt. – No, adja ide nekem azt a fegyvert! – hangzott a férfi szájából udvariasan, de mégis parancsolóan. Csak úgy sugárzott a szeméből a meggyőződés, hogy ebben az ügyben, vagy ha akarja, bármilyen más helyzetben is, végül úgyis az ő akarata érvényesül. Audrianna elkeseredett, lázadó gesztussal hirtelen fölhúzta a pisztoly kakasát. – Két csattanás. Maga aztán tudja, hogy kell bánni vele? – mondta a férfi összevonva a szemöldökét. Mint aki elfelejtette, hogy „barát”, immár dühösen és keményen szólt rá: – Maga megbolondult! Legalább ne fogja rám! Most már bármikor véletlenül is elsülhet! – Nyugodjon meg, ha rákényszerülök, majd elsütöm én! Ne akarja kipróbálni, mennyire tudok határozott lenni! – Hát nem épp a határozottság az, amit a viselkedéséből érzek… – Akkor önt megcsalják az érzékei. – Nőkkel kapcsolatban soha nem csalnak meg az érzékeim. Legalábbis nem ez az érzékem. Azokra a buta kis nyilakra célzott ezzel, meg arra, hogy Audriannának a lélegzete is elakadt

tőlük. A férfi ezt nagyon jól tudta. És ami rosszabb, most még ki is mondta fennhangon! És tovább méregette őt. Vajon mire kíváncsi? A férfi tekintete egyszerre volt csábos és ijesztő. Aztán jött még egy mosoly, amelyet nyilván nyugtatásnak szánt, de volt benne egy adag hízelgés is. – Addig nem merem önre bízni az információt, amely a birtokomban van, amíg nem tudom, hogy mi a szerepe ebben az egészben. Ön váratlan figura ebben a játszmában. – Ha egyszer megkapta a pénzét, mit törődik azzal, hogy kinek mesélt? – Kétlem, hogy elég pénze lenne a titkaimért, még ha el is akarnám magának adni őket. Audrianna attól tartott, hogy ebben a másiknak igaza lehet. Hisz a férfin minden a legjobb minőségről árulkodott. Ízlésesen hímzett mellényén aranylánc függött, amely kétségtelenül egy drága aranyórához tartozott. Az ő tíz fontja meg a retiküljében rejlő aranymedál semmiség egy efféle ember szemében. Lehet, hogy feleslegesen utazott ilyen messzire. És csak azért hagyta molesztálni magát, sőt tette kockára a becsületét, hogy mindez kútba essen Dominó túlzott igényei miatt? A férfi úgy figyelte, mintha hallaná, ahogy e számvetést elvégzi a fejében, majd megkérdezte:

– Hát ilyen erősen vágyik a tőlem várt információkra? Ön annyira csinos, hogy ha akarja, egyetlen csókért megkaphatja őket tőlem. – Egy csókért? Kezdem azt hinni, hogy ön valami kisstílű csaló, ha ily csekély fizetséggel is beéri. – Ilyen kevésre becsüli a csókját? – Minden csók értéke múlandó, bármennyit is érne egyébként. – Ez csúf és erkölcstelen beszéd, és remélem, nem is igaz. A költők szerint van olyan csók, amellyel bárkinek a lelkét örök életre el lehet rabolni. – A költők mind bolondok – felelte Audrianna, maga is elcsodálkozva, milyen különös fordulatot vett a beszélgetésük. – Félő, hogy igaza van. Bár abban bízom, hogy még sincs. Épp ezért ajánlottam a csókot. A lelkem azt súgja, hogy maga az egyetlen nő, akinek a csókja ilyen örök értékű. Milyen nevetséges ostobaság! Hisz mindketten tudják, hogy csak azért hízeleg, hogy a saját malmára hajtsa a vizet, s nem is arra a csókra szomjazik. Hisz látszik az arcán, hogy csak játszadozik, bármennyire komolyan alakítja is a szerepét. Helyre kellene tennie ezt a férfit, és megmagyarázni neki, hogy ő nem valami buta nőcske, aki rögtön elalél attól, ha egy ilyen lángoló tekintetű fiatalember flörtölni kezd vele.

Csakhogy miközben így okoskodott, hogy egészen őszinték legyünk, mégiscsak megszédült egy kicsit. Még attól sem volt annyira távol, hogy elaléljon. A férfi csipkelődő szavaitól pezsegni, sőt forrni kezdett a vére. – Persze előbb meg kell bizonyosodnom arról, hogy valóban maga-e az az egyetlen nő – mondta. – Ám mivel nem hajlandó velem üzletelni, rákényszerít a tolvajlásra. – Ezzel a fejét kissé félrehajtva lehajolt, s ajkával végigsúrolta Audrianna ajkát. A nő a meglepetéstől teljesen megmerevedett. A szíve úgy kezdett dobogni, mintha madárka verdesne a keblében. Azok a veszedelmes kis villámok most már az egész testét kezdték bizsergetni. Roger is megcsókolta már néhányszor, s jól is estek neki azok a csókok, de a hatása semmiképp sem volt ehhez hasonlítható. Igaz, Roger már nem is számított idegennek, s a csókjai nem voltak sem botrányosak, sem veszedelmesek, sem ily mámorítóan tilalmasak. A férfi ajkai immár nemcsak egyszerűen ráborultak a szájára, hanem alaposan birtokba vették Audrianna ajkait. A lány szíve majd kiugrott a helyéről. Aztán egy újabb meglepetés érte. Egy puha, nedves és ördögi kis érintés. Te jó ég! Most már a férfi nyelvének a hegye csiklandozta az ő alsó ajkának belsejét, amitől az egész testén, mint egy vízesés, remegéshullám cikázott végig.

Kábulatában is érezte, hogy a férfi belülről finoman megfogja a csuklóját. Aztán az egész karját oldalra tolja, úgy, hogy a pisztoly immár a falra irányult. A fegyver immár sem nem védelmezte őt, sem el nem választotta őket. A keze és a fegyver egyaránt a férfi markának ellenőrzése alá került, ám a csók sokkal izgalmasabb volt, mint eszének figyelmeztetése, hogy jobb lenne szabadulni a veszélyből. A férfi közelebb nyomult hozzá. Audrianna szíve a torkában dobogott. A férfi lassan átkarolta a lányt. Újabb meglepő jele a testi közeledésnek. Finom, de ellenállhatatlan mozdulat. Langyos, ám nem egészen puha simítás. Mintha hipnotizálták volna, olyan volt, ahogy a bőrén megérezte a férfi bőrének a sajátjánál kissé durvább érintését. Az ismeretlen keze már a tarkóján nyugodott, érintésébe a lány hűvösen beleborzongott. A férfi ismét megcsókolta. Ez a csók komolyabb és követelőbb volt, mint az előző. Támadóbb. Így játszott vele, próbálgatva, hogy Audrianna mennyire sebezhető. Annyira átvette az irányítást, hogy szegény lány – segítsék őt az égiek! – már képtelen volt ellenállni neki. Már azt sem vette észre, hogy bűn, amit csinál, és hogy milyen megmagyarázhatatlanul ostobán viselkedik. A kellemes érzések özöne minden ésszerű óvatosságot elhomályosított.

Megmozdult a férfi bal keze, s ráfonódott az ő pisztolyt tartó kezére. Majd simogató, óvatos mozdulatokkal kicsalogatta belőle a fegyvert. Attól, hogy hirtelen üres lett a keze, Audrianna egy kissé magához tért. Jaj, istenem, hát mit csinálok? Nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is felnyitotta a szemét. És amit meglátott, attól elmúlt a kábulat. Az ajtó nyitva állt. És már nem magukban voltak a szobában. Egy másik férfi állt Dominó mögött. Csábítója is félbehagyta a csókot. Meghökkenve követte szemével Audrianna tekintetét, s mikor hátranézett, riadót fújtak az érzékei. – Mi a…? A behatoló megpillantotta a pisztolyt, és hirtelen előreszökkent. Dominó megpördült, s közben félretaszította Audriannát az útból. A lány nagy huppanással zöttyent bele a karosszékbe. Szeme előtt szinte követhetetlen kavarodás támadt. Az újonnan érkezett ember rávetette magát Dominóra. A lendülettől mindketten a földre zuhantak. A gabalyodásból kinyúlt egy kéz, s miközben egymás hegyén-hátán dulakodtak, egyre erősebben markolta a pisztolyt. Hirtelen hangos dörrenés rengette meg a szoba csendjét. De a behatoló már ismét talpon is volt, kirohant a szobából, s elnyelte őt a küszöbön túli sötétség.

Dominó a földön fekve a karját vizsgálta. A könyöke fölött a megpörkölődött és széthasadt ing anyagán már átütött a vér. – A teremtésit! Felpattant, és ő is kirohant az ajtón. Audrianna a szék karfáját markolva próbálta lecsillapítani őrülten kalapáló szívét. Hangok. Egyre hangosabban. Kiáltások odalentről, majd női sikolyok a szomszéd szobák felől. Dominó döngő léptekkel visszatért a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. – A karja! – sikoltott Audrianna. – A falba hatolt a golyó, nézze csak! – mutatott a férfi egy új, sötét lyukat a vakolaton az ablak alatt. – Csak másfél centin múlott, hogy… Újabb kiáltások. Egyre közelebbről. A férfi lenézett Audriannára. – Ugye észnél van? Kérem, szedje össze magát, el ne ájuljon itt nekem. – Észnél vagyok. Csak megijedtem, és nehezen kapok levegőt. – A teremtésit, idehoz egy töltött pisztolyt, ráadásul fölhúzza a kakasát! Akkor ijedt volna meg igazán, ha elsül a maga kezében! – szólt, majd a lány állát megragadva. Audrianna érzése szerint megvizsgálta, tényleg magánál van-e, és nem lesz-e a dologból ájulás.

– Ezek rögtön itt lesznek – mondta. – Pillanatok kérdése. Ön meg se szólaljon! Minden kérdésre én válaszolok. Audrianna kétségbeesett tekintettel nézett körül a szobában. Persze hogy lesznek kérdések. Hisz elsütöttek egy pisztolyt a fogadóban, és mindenki hallotta a dörrenést. Zajongás támadt az ajtajuk előtt. Hangok, súlyos léptek zaja, izgatott eszmecsere. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Majd recsegve kinyílt az ajtó. – Ne beszéljen! – parancsolt rá ismét Dominó. A szélesre tárult ajtóban a fogadós alakja jelent meg aggodalmas arckifejezéssel. Az aggodalmat először megkönnyebbülés, majd harag váltotta fel az arcán. Mögüle is jó néhány fej kukucskált, hogy lássák, mi történhetett a szobában. – Nincsen halott! – szólt hátra nekik a fogadós. Miközben ezt a hírt továbbadták egymásnak a kíváncsiskodók a folyosón, ő belépett, és összefonta a mellén a karját. Szemügyre vette a sebet vendégének a karján, majd a széket vizslatta, amelyben Audrianna ült, végül a pisztolyt, amely még ott hevert a földön. Most Audriannára irányította a figyelmét. – Már akkor láttam magán, hogy bajban van, amikor megérkezett. Ez egy tisztes fogadó, és én nem vagyok hajlandó… – Summerhays! Mi az ördög…? – hallatszott a tömegből, majd egy új figura jelent meg, ezúttal

csinos fiatal arc, kék szemmel és hullámos, nagyon sötét hajjal. Az újonnan érkezett fiatalember átküzdötte magát a tömegen, majd a küszöbről körülnézve ingatni kezdte a fejét: – Elég csúnya helyzet, Summerhays. Elég csúnya. Audrianna rémülten ébredt rá, milyen helyzetbe keveredett. Egy férfi és egy nő egyedül egy fogadói szobában… A férfi pisztolytól sebesült… Hisz itt mindenki abban a hiszemben van, hogy ő és Dominó szeretők, akik valamin összevesztek, ő pedig rálőtt a férfira. – De hiszen vérzel, Summerhays! – állapította meg az újonnan jött ember. – Csak nem kaptál golyót? Audrianna csak most ébredt tudatára annak, hogy ez a kellemes úriember Dominót és nem a fogadóst szólítja… Summerhaysnek. De hisz volt egy ilyen nevű képviselő, aki részt vett az édesapja ügyének kivizsgálásában! Egy bizonyos Lord Sebastian Summerhays. Wittonbury márki öccse, akiről csak annyit tudott, hogy hajthatatlan, kegyetlen és könyörtelen alak. De hogy lehetne ő Dominó? Hisz ha van valaki, aki tudja, hogy az apja halott, ő aztán biztosan… Csak bámult Summerhaysre, és lassan kezdte felfogni az igazságot. – A golyó ide csapódott: az én falamba! – kiáltott fel a fogadós, a keletkezett káron sopánkodva. –

De hogy a célpont a kar volt, vagy még annál is rosszabb, az is világos. Kétségtelen, hogy ez a nő lőtt rá, még szerencse, hogy rosszul célzott. Az ajtón kívül tolongó tömeg egyhangúlag elfogadta ezt a véleményt. Már adták is a hangok tovább a hírt, hogy egy nő megpróbálta lelőni a szeretőjét. S ez a vád úgy kezdett terjedni az egész épületben, mint a visszhang. – Egyáltalán nem ez történt – szólalt meg Lord Sebastian Summerhays, miközben ingujja maradékát leszakítva, rászorította a felkarján sötétlő sebre. – Valaki behatolt a szobába. Talán egy tolvaj. Meg akartam védeni magamat, amikor nekem támadt. A dulakodásban véletlenül sült el a pisztoly. – Ez elég hihetetlen történet – motyogta a fogadós. – Netán megkérdőjelezi úriemberi szavamat? – kérdezte Lord Sebastian vészjóslóan. – Nem kérdőjelezek én meg semmit, jó uram. Bízzuk csak a kérdéseket a bíróra, engedelmével. Neki majd elmesélhet mindent erről a szokatlanul bátor tolvajról, aki behatol egy szobába, ahol vendégek vannak, majd lövöldözni kezd, és üres kézzel távozik – mondta a fogadós, miközben Audriannára is vetett egy lesújtó pillantást. – Kívánja, uram, hogy seborvosért küldjünk Brightonba? Vagy ez a nő majd gondozza a sebét, amíg a békebíró megérkezik? Elfogadom az ön úri

becsületszavát, hogy megvárják a bírót, és nem szöknek meg előle. Lord Sebastian kicsit levette a tépést a karjáról, hogy megvizsgálja a sebét, s közben így felelt: – Szavamat adom. Magunk is ellátjuk a sebet. Küldjön fel friss vizet és kötszert! No és a hölgynek éjszakára egy másik szobára lesz szüksége. Intézkedjen ebben az ügyben is! – Minden szoba foglalt, uram. Senkit sem fogok kirakni ennek a nőnek a kedvéért. És tekintve, hogy miket művelt eddig, azt sem szeretném, hogy szabadon kószáljon a fogadómban. Nekem nincs időm őrizgetni sem, úgyhogy arra is megkérem önt, adja szavát, hogy a nő itt marad, amíg a békebíró meg nem érkezik. – Meglesz, ha annyira akarja. Most pedig távozzon! A felszólítás halkan hangzott el, de oly tekintélyt parancsolóan, hogy a fogadós rögtön sarkon fordult, és elindult kifelé. Az ajtóban állók utat nyitottak neki. – Menj te is, Hawkeswell! – tette hozzá a lord. – Egy kis nyugalmat szeretnék. És persze kérem a diszkréciódat is, nem mintha sokat segítene. Remélem, érted, mire gondolok. – Mindkettőt boldogan! Sőt van egy váltás ingem a csomagomban. Rögtön fölküldetem – mondta, majd kissé meghajolt Audrianna felé, és a fogadós nyomában kiment a szobából.

Harmadik fejezet Lord Sebastian rázárta az ajtót az ajtófélfa mellől még mindig kíváncsiskodó illetéktelenekre. Aztán odasétált a tűzhöz, hogy alaposabban szemügyre vegye a sebét. – Miért olyan fekete? – kérdezte Audrianna. – A forró puskaportól. A golyó csak súrolta a karomat, de jól megpörkölődtem – felelte, majd figyelmesen Audriannára nézett. – A nevét kérem! Szükségem van rá, és eszébe ne jusson hazudni nekem! A békebíró úgyis kiszedi magából, én meg, istenemre!, nem akarok tájékozatlan lenni azt illetően, hogy mibe is keveredtünk. Audrianna túl ijedt és zavarodott volt ahhoz, hogy hazudjék. – Audrianna Kelmsleigh vagyok. Horatio Kelmsleigh leánya. Summerhaysnek leesett az álla. – Láttam egy apróhirdetést, amelyet egy magát Dominónak nevező illető adott fel. Úgy tűnt nekem, hogy az apámnak szól az üzenet – folytatta. – Hát eljöttem helyette, hátha olyan információt nyerhetek tőle, amely tisztázza édesapám nevét. Tegnap mindez még milyen okos és szükséges dolognak tűnt előttem! De ön miért van itt? – Én is láttam az üzenetet, és szintén szerettem volna beszélni ezzel a bizonyos Dominóval.

– De miért? Az apám halott. A világ halad tovább. – Ez azért nem ilyen egyszerű. – Nem értem, hogyan tudhatott volna meg bármit Dominótól, hisz épp ön adta ki magát Dominónak. – Én Kelmsleigh-nek akartam kiadni magamat. Ám amikor láttam, hogy ön Dominónak vél engem, elhatároztam, hogy ezt a szerepet játszom, és így megtudom, ki ez a váratlanul felbukkant hölgy, mi a szerepe a nagyobb összefüggésekben? Nagyobb összefüggésekben? Ekkor nyílt az ajtó. Egy szobalány érkezett egy mosdótállal és egy vödör vízzel. Néhány tiszta vászondarabot is leterített az ágyra. – Odalent egy úr megkért, hogy ezt az inget is hozzam fel – mondta, és azt is letette. Alaposan szemügyre vette Audriannát, majd kisietett. Lord Sebastian odatette a vödröt a tűzhöz. Leült az ágyra, kibújt a mellényéből, majd lerángatta magáról a hasznavehetetlen inget. Szisszent egyet, amikor az anyag végigsúrolta a sebét. Audrianna csak pislogott, annyira megdöbbent ismét. Hogy vetemedhet ez a férfi ilyen illetlenségre? Az ágyon ülve foglalkozik a sebével, fedetlen felsőtesttel, sőt, hogy őszinték legyünk: félmeztelenül. Eszébe se jut, hogy ő is itt van a szobában. Audrianna még sosem látott férfit ing nélkül. Megpróbált nagyvilági módon úgy tenni, mintha

tudomást sem venne a dologról, ám közben az járt az eszében, hogy ha már először kell félmeztelen férfit látnia, Lord Sebastian nem is rossz kezdet. Kinőtt már a sihederkorból, de még mindig fiatalosan ruganyos a teste. Szinte semmi lágyság nem csúfította el az elébe táruló izmos felsőtestet. – Most szükségem volna arra a székre, Miss Kelmsleigh. Ha megengedi… Audrianna felugrott a székről. A férfi megragadta a szék hátulját, odalendítette a tűz elé, majd lovagló ülésben rátelepedett. A meleg vizet és egy kis szappant használva, elkezdte megtisztítani a felkarján keletkezett sebeket. Audrianna sejtette, hogy fájhat neki, de nem látott semmit az arcán. Az is lehet, hogy a férfi számára sem volt annyira természetes, hogy az ő jelenlétében meztelenkedik. – Én inkább lemegyek, amíg ön… – Szavamat adtam, hogy nem fogja elhagyni ezt a szobát. Azonkívül odalenn csak gúnyolódás vagy még rosszabb várna magára. Szépen itt marad, amíg a békebíró meg nem érkezik, addig meg kiötöljük, mit fogunk mondani neki. Audrianna közelebb óvakodott a férfihoz, akinek nem sikerült rendesen megtisztítania a karját hátul. – Akkor legalább engedje meg, hogy segítsek. Adja ide azt a törlőruhát! A férfi odaadta neki. Audrianna letörölgette a puskapor fekete maradványait. Most már jobban

látta a sérülést. Nem volt mély, de legalább tenyérnyi szélességben égési sebek vették körül. Mire végzett, örömmel állapította meg, hogy egy seborvos sem tudta volna rendesebben megtisztítani. – Maga meg tudta figyelni azt az alakot? – kérdezte a lord. – Dominót? – Miért, ön szerint ő volt Dominó? – Egészen biztos vagyok benne. Bizonyára meghallotta odalent, hogy Kelmsleigh után érdeklődöm, és azt hitte, hogy ő is itt lesz majd a szobában. Látta az arcát? Fel tudná ismerni? Audrianna becsukta a szemét. Megpróbálta lassítva ismét végiggondolni, mi is történt. A széles karimájú kalap alatt épp csak egy pillanatra látta a behatoló arcát, amelyet a kandalló fénye megvilágított, amikor feléjük mozdult. Eszébe jutott a riadalma is, először azért, hogy egyáltalán itt találják, és el sem tud szaladni, mert Lord Sebastian akadályozza, aztán meg azért, mert látta a pisztolyt a lord kezében. – Igen. Azt hiszem, fel tudnám ismerni. Gondolja, hogy még itt van valahol? – De hisz rálőtt egy emberre! Mostanra már biztos rég eliszkolt a fogadóból. Azért jó, hogy legalább az egyikünk látta az arcát. Ez később hasznos lehet. A férfi határozottan és dühösen beszélt. Audrianna viszont attól tartott, hogy a lord

Dominó iránti túlzott érdeklődése semmivel sem fogja előbbre vinni az apja ügyét. Míg Audrianna a sebbel bajlódott, a férfi a tűzbe bámulva tovább töprengett, majd komor tekintettel ráförmedt: – Magának nem lett volna szabad ide jönnie! Mégis hogy gondolta? – Csak úgy, hogy ha senki sem törődik az igazsággal, nekem magamnak kell kézbe vennem az ügyet. – Csakhogy ezzel szükségtelen bonyodalmat és zűrzavart okozott. – Nem hiszem, hogy egy ilyen következetes ember, mint ön, ne tudna úrrá lenni a zűrzavaron. Továbbá emlékeztetem, hogy a zűrzavart, amely ezt a sebet is okozta, éppen ön idézte elő. A férfi szeme lobbot vetett erre a gyanúsításra, de hamar megnyugodott. Továbbra is zordan nézett Audriannára, de legalább nyíltan nem vádaskodott tovább. Audrianna sem volt éppenséggel nyugodt. Annyi mindent kellett volna jobban értenie az iménti eseményekből, és ebből a beszélgetésből is! – Ön az előbb „nagyobb összefüggéseket” említett nekem, Lord Sebastian. Mit ért ön ez alatt? – Azt, hogy nem hiszem, hogy az ön apja a hanyagság vétkét követte volna el. Nem akarom elhinni, hogy a használhatatlan puskapor, amely

annyi katonát tett védtelenné, véletlenségből került a frontra. Audrianna teljesen elképedt ettől a választól. A lord azt akarja mondani, hogy az apja szándékosan küldött rossz puskaport a harctérre. – Hogy merészeli? Hát nem elég, hogy igazságtalanul hajszolták kétségbeesésbe? Hogy most még megvádolják… – Ő volt az utolsó láncszem az ellenőrzések hosszú láncolatában. Az ő aláírása nélkül nem indulhatott meg a kiszállítás. Mindegy, hogy csak gondatlan volt, vagy részt vett egy összeesküvésben, bizonyára jó okkal terelődött rá a figyelem, Miss Kelmsleigh. Sajnálom, de ez az igazság. Audrianna ezért a sértésért legszívesebben arcul csapta volna. Dühödten dörgölte a sebet, bár alig látott valamit hirtelen kicsorduló keserű könnyeitől. – Nem, nem igaz! Ön tévedésben van! Az apám nem volt vétkes semmiben! A férfi hirtelen megfogta a kezét, és odaszorította a sebesült karjához. Jelenthette ez azt is, hogy a lány véletlenül túlságosan durván nyúlt a sebhez, és a férfi meg akarja állítani. Ez a kézszorítás azonban, meg hogy közben oly közel került a férfi sztoikus nyugalmat őrző arcához, valami váratlan bizalmasságot hozott létre közöttük. Az édesapja befeketítése miatt érzett elkeseredésébe most valami új izgalom keveredett.

Megérezte, hogy a férfi vigasztalásképpen tartja továbbra is ilyen erősen a kezét a kezében. Még soha senki sem vigasztalta így. Különösen nem azóta, hogy a botrány kitört. Mama ugye túlságosan össze volt zavarodva, először az aggodalomtól, majd a fájdalomtól. Roger végképp nem. És még Daphne, az unokatestvére sem, aki szerint ezt az egész eseményt úgy kell kezelni, mint egynémely könyvet: legjobb örökre bezárni a fedelét. Most pedig itt ez az ember, aki szinte az apja kezébe adta a kötelet, hogy akassza fel magát, és éppen ő tesz kísérletet a vigasztalására? Legszívesebben lerázná a kezét, és elhárítaná a közeledését. Igen, meg kellene mondania neki, hogy őtőle végképp nem vár vigasztalást. Ehelyett hosszú pillanatokig mozdulni sem bírt. Lehunyta a szemét, s hagyta, hogy úgy áradjon át beléje az együttérzésnek ez az apró jele, ahogyan a langyos víz áramlik. Hagyta, hogy megérintse a szívét, amíg zaklatottsága lecsillapul. Nem bánta, hogy ilyen váratlan helyről jön a vigasztalás, annyira szüksége volt erre az enyhítő balzsamra. A férfi aztán mégis elvette a kezét, és kivette Audrianna ujjai közül a véres rongyot. Elvett az ágyról egy tiszta vászoncsíkot. – Kérem, segítsen bekötni a karomat, hogy felöltözhessek, mire a vendégünk megérkezik. Audrianna reszkető kézzel csavarta a kötést a férfi föltartott karja köré.

Akkor a férfi fölállt. Meztelen mellkasa hirtelen ott tornyosult közvetlenül Audrianna orra előtt. Egy elnyúló pillanatra teljesen elbódult attól, ahogy ilyen közelről látta a lord bőrének erezetét és erőteljes mellkasát, amelyre a kandalló lángjai éles árnyékokat véstek. Kiszakítva magát a bódulatból, fölnézett, és meglátta, hogy a férfi meg azt figyeli, hogyan ámul ő a meztelenségen. Érezte, hogy rettentően elpirul. Gyorsan hátat fordított a lordnak, hogy elrejtse előle a zavarát. Pedig abban, ahogy a lord figyelte őt, nem volt semmi bántó vagy kellemetlen. Mégis rettentően megriadt tőle. Látta a tekintetén, hogy a férfi is valamiféle elragadtatásba esett attól, hogy immár közös titkaik vannak. Mintha egy kicsit büszke lett volna arra, hogy van mit nézni rajta meztelenül, mégis a kíváncsisága kerekedett felül: mintha Audrianna érdeklődése jobban izgatná, mint más nőké eleddig. Aztán a nő hallotta, ahogy a férfi öltözködik, majd odébb tolja a széket. – Miss Kelmsleigh! – szólt oda neki. Erőt gyűjtött, és ismét odafordult a lord felé. A férfi immár rendesen fel volt öltözve. Nemcsak az ing és a mellény volt rajta, hanem a sötétszürke lovaglókabát is, amelyet érkezésekor levetett. Még a kravátliját is felkötötte, ami nem lehetett könnyű azzal a fájós kezével.

– Miss Kelmsleigh, nagyon sajnálom az édesapja halálát. Osztozom a fájdalmában, és sajnálom azt is, ha fájdalmat okoztam a családjának azzal, hogy az igazságot kutatom. Azonban ma este vagy holnap reggel a grófság békebírója várhatóan föltesz majd néhány kellemetlen kérdést. Arra szeretném kérni, bízzon bennem, és engedje meg, hogy mindkettőnk nevében én feleljek majd a kérdéseire. Az apja halálának említésére Audriannában fellobbant ugyanaz a düh, amelyik miatt erre az egész szerencsétlen utazásra adta a fejét. Hálás volt ugyan az iménti vigasztaló pillanatokért, de úgy látszik, nem változott semmi. – Önök kergették apámat a sírba, Lord Sebastian! Ön és a többi parlamenti képviselő, akik örökké azt a puskaport emlegették. Nem voltak hajlandóak felkutatni az okokat, csak mindenáron bűnbakot kerestek, akit nyilvánosan kipellengérezhetnek. Azt hiszem, ostoba lennék, ha ezek után még bíznék önben. – Megértem, hogy így látja a helyzetet. Ebben az ügyben azonban nem talál más védelmezőt rajtam kívül. Úri becsületszavamra, a bátyám főrendi címére és a saját kormányzati pozíciómra való tekintettel esetleg megkímélik önt. – Megkímélnek? Lehet ön akármilyen magas pozícióban, én már nem menekülhetek a botrány elől, ha kiderül, hogy kettesben voltam egy férfival

a szobában. És hogy egy ilyen rangos emberrel, nekem csak annál rosszabb. – Egy efféle botrány semmi a többihez képest. Valójában még az lenne a legjobb, ha a bíró elfogadná, hogy egyszerű szerelmi civakodásról volt szó. Viszont ha megtudja, hogy maga Horatio Kelmsleigh leánya, rögtön arra fog gyanakodni, azért rendezte meg ezt a találkozót, hogy az apját megbosszulandó megöljön engem. Audrianna először majdnem elnevette magát ezen a drámai jóslaton. Aztán eszébe villant, milyen is lehetett az egész gyalázatos jelenet például a fogadós szemszögéből nézve. Lord Sebastiannek igaza van. Ha kiderül, kicsoda ő valójában, a ma esti események egészen más, sokkal rosszabb értelmezést nyerhetnek. E gondolattól egészen elfehéredett. Sohasem lett volna szabad elhagynia a Daphne házában megtalált biztonságos búvóhelyét! Nem lett volna szabad lázadnia az élet igazságtalanságai ellen! Hogy is lehetett ilyen ostoba, hogy azt hitte, megállíthatja a sors kerekét? Lord Sebastian az ágyra mutatott. – Semmi hír arról, mikorra várhatjuk a bírót. Legjobb, ha úgy intézzük, hogy maga az ágy biztonságában lepihen egy kissé, én meg közben töröm a fejemet, hogyan védjem meg attól, hogy gyilkossági kísérlet címén letartóztassák.

A lord az ép kezével összehúzta az ágy baldachinjait. Aztán a szegélyeiket megemelve az ágy feléig betolta őket, s így egy keskeny, de alkalmatos kis fészket alakított ki a lánynak. – Bújjon be nyugodtan, Miss Kelmsleigh, és próbáljon aludni! Nem fogom zaklatni. Teljes biztonságban lesz. Audrianna hosszan méregette a fekhelyet. – Ön hol lesz eközben? – Hát a függöny innenső oldalán. – Az rettentően illetlen dolog lenne. – Mit tegyünk, ha nincs tágasabb kvártélyunk, ugyebár? Audrianna elhúzta a száját, de mit tehetett mást? Belenyugodott. Jól maga köré csavarta a sálját, fölemelte az ágyfüggöny egyik sarkát, és eltűnt mögötte. Végül is minden tekintetben be voltak ide zárva, mint egy börtöncellába. Akkor mit teketóriázzon? Végül is a lord nem üldögélhet egész éjjel a kényelmetlen székben a sebesült karjával, és azt sem engedheti, hogy Audrianna üljön a székben kényelmetlenül, míg ő urasan az ágyban hever. Lefeküdt hát, oldalára fordult, és szorosan becsukta a szemét. Kimerültsége ellenére érezte, hogy a teste olyan feszült, mint a felajzott íj húrja. Halk neszeket hallott a függönyön keresztül, ahogy a férfi még járkált a szobában. Aztán érezte, hogy a háta mögött meglebben a függöny, és besüpped alatta a matrac. S bár

egyetlen porcikájuk sem ért egymáshoz, megérezte a férfi jelenlétének melegét. Megpróbált aludni. Nem sikerült. Hisz a férfi ott volt. Elképzelte, hogy feléje nyúl és… Megdöbbent a gondolattól. És attól is, ahogyan egész teste lángra lobbant. Megpróbált másra gondolni: mamára és Sarah-ra, aztán az édesapjára. Még Rogerre is. De nem használt egyik sem. Sehogy sem tudott szabadulni az együvé kényszerülés rettentő intimitásától. Mennyivel szörnyűbb ez, mint akár egy zsúfolt postakocsiban szorongani idegenek közé préselődve! Ott legalább lehet úgy tenni, mintha a többiek ott sem volnának, és fittyet hányni a különben kellemetlen testi közelségre. Ott legalább mindenki idegen is marad, még ha beszélgetni kell is, hisz semmi fontos dolog nem kerül szóba. Aztán az út végén megszűnik az intimitás, ahogy eltűnnek az idegenek is, mintha soha nem is lettek volna. Csakhogy Lord Sebastian nem tűnik el. Audriannának reggel a szemébe kell néznie, és nem tehet úgy, mintha mi sem történt volna. Többé már nem lesz idegen, és a beszélgetésük is csupa fontos dolgokról szólt. És még meg is csókolta. Ő pedig megengedte neki. Ez volt az, amitől különösen rettegett, és hogy most várnia kell, mi történik. Hisz elég okot adott neki a csókkal arra, hogy azt képzelje, ha most érte nyúl, ő azt sem fogja bánni. Ettől a

félelemtől mélyült benne egyre jobban az érzés, hogy a férfi itt fekszik, ennyire közel hozzá; ez a riasztó, döbbent, véget nem érő közelség. A férfi sem aludt el. Audrianna pontosan tudta ezt. Így a lány nem mert megmozdulni. Egész éjjel moccanni sem mert. Sebastian negyedórát várt a fából készült széken üldögélve sajgó karral. Azután lefeküdt, teljesen felöltözve, még a csizmáját sem rúgta le. Oda, az ágynak arra a felére, amelyiket a függöny ügyes elrendezésével szabadon hagyott. Pedig szó szerint fájdalmat okozott neki, hogy még csak hozzá se érhet a hullámosan leomló ágyfüggönyhöz, amely Audrianna pajzsául szolgált. A vállának és a karjának jólesett a pihenés. Vagy lehet, hogy csak elvonta a figyelmét a sebről az a tény, hogy mégiscsak egy nő közvetlen közelében hever. Mint a legtöbb férfinak, ha nem mindegyiknek, neki is örökké a csábításon jár az esze. Bánatos mosoly jelent meg az arcán, amikor észrevette magán a merevedés jeleit már attól is, hogy hallja Audrianna halk szuszogását. Ördög és pokol! Itt fekszik tetőtől talpig felöltözve, oly szűziesen, amennyire csak lehetővé tesz ez a szörnyű helyzet, és a teste mégis azon kíváncsiskodik, mit lehetne kihozni a dologból! Ez annál is kellemetlenebb volt, mert biztos volt abban, hogy a lány sem alszik. Hogy tudna egy, a csókolózásban ilyen gyakorlatlan nő nyugton

pihenni egy szobában egy férfival, főképp, ha csak alig néhány centiméter meg egy hitvány baldachin választja el őket egymástól? Ugyanez a gyakorlatlanság persze arra is figyelmeztette, hogy ostobaság volna próbálkoznia. Nem is beszélve a karjáról, amelyet szinte mozdítani sem tudott. Úgyhogy ő is igyekezett másra gondolni, mint az a vékony függöny, s főképp a női test, amely ily kellemesen melegíti az ágyát. Elkezdte hát inkább a pislákoló tüzet nézni a csizmatalpán túl, s addig bámulta, míg sikerült lelohasztania magában vérének csábító pezsgését. Ahogy elült a vágy, rögtön ismét pokolian elkezdett lüktetni a fájdalom a karjában. Azon kezdte törni a fejét, hogy ez az ígéretesen induló este milyen gyorsan és tökéletesen fordult katasztrófába. Csodálta ezt a Miss Kelmsleigh-t a bátorságáért, hogy vállalkozott a Dominóval remélt találkozásra, ám aztán, ahogy végiggondolta az eseményeket, egyre bosszantóbb gondolatok kezdtek forogni a fejében. Ha Audrianna más rendes nőkhöz hasonlóan nyugton Londonban maradt volna, neki talán sikerült volna a terve, és megtudta volna az igazságot a puskaporral kapcsolatos mesterkedésekről. Milyen szép is lett volna, ha tálcán kínálhatta volna a bátyjának az eredményeket! Ehelyett most szörnyű árat kell fizetnie mindenért.

Mindeközben folyamatosan érezte a nő jelenlétét a közvetlen közelében. Nyilván a nő sem feledkezik meg egy pillanatra sem az ő közelségéről. Kettejük közös éberségének izgalmával telítődött az egész szoba. Erről persze nem volna illő beszélnie, sem arról, hogy az este lezajlott események még mennyire fokozták az összezártság érzésének hevét. Az sem volna szép, ha megpróbálná Audriannát a csókokra emlékeztetni. De mit tegyen, ha a lány szinte tapintható jelenléte miatt – meg-megújuló nyugtalanságot keltve testében – szinte másra sem tudott gondolni. Amikor elkezdett csintalankodni vele, még azt hitte, hogy a kis nő járatos az ilyesmiben. Ám ez a feltételezése éppúgy tévesnek bizonyult, mint a többi hipotézise a mai találkozóval kapcsolatban. Milyen elragadó volt, ahogy a lányt meglepte a csók, és ahogy elbódult tőle! Egészen magához láncolta ezzel. Ebből látszik, milyen nagy csáberő az ártatlanság. Egészen elvarázsolták őt azok a csókok; sokáig fog emlékezni rájuk. Csakhogy a csókok annyira elvonták mindkettejük figyelmét, hogy egyikük sem vette észre az igazi Dominót, csak amikor már bent volt a szoba közepén. Megpróbált visszaemlékezni, hogy mit is látott a betolakodóból, de csak annyira emlékezett homályosan, hogy ösztönösen védekezni kezdett. Igazán jól csak a csapott tetejű, sötét színű, széles karimájú kalapjára emlékezett. Úgy rémlett neki,

bár ebben sem volt biztos, hogy annak az embernek, akinek a fogadós sört mért az ő érkeztekor, mintha hasonló kalapja lett volna. Ha az az ember volt Dominó, akkor jól hallhatta, amint a fogadós ebbe a szobába irányítja őt, nem is kellett tovább érdeklődnie. Amennyire bosszús volt a lányra, amiért az ügyeibe avatkozott, annyira nem bánta, hogy vele kell töltenie a várakozás hosszú óráit. Nagyon becsülte a lányt azért, hogy mindenáron tisztázni akarja az apja nevét. Tudta, milyen fontos a családi összetartozás, amely néha nagy áldozatokat követel. Meg kell hagyni: a lány elszántsága, még ha hiábavaló is, nagyon tiszteletreméltó. Érthető, hogy ha Horatio Kelmsieigh-nek nincs fiúgyermeke, akkor a lányának kellett fölemelnie a csatazászlót. Azon kezdte törni a fejét, mennyit is tud a férfi családjáról azon kívül, amit ma este hallott Audriannától. Sebastian jelen volt a temetésen, amikor Kelmsleigh-t elföldelték. Szenteletlen földbe, az öngyilkossága miatt. Kevesen voltak ott. Egy nyilvánosan kegyvesztett embernek soha nincs sok barátja. Látta a fekete gyászfátylat viselő özvegyet. Két lány volt mellette. Egyikük egészen a mamája karja alá bújt. A másik távolabb állt tőlük, mintegy jelezve az érzelmi elszigetelődést. Mivel Sebastian a kis csoporttól távol állt meg, nem

jegyzett meg mást, csak hogy a nőknek barna hajuk volt. Az a nő meg a két lánya többet veszített, mint férjet és apát. A Kelmsleigh hölgyeknek az azóta eltelt hónapok mind anyagilag, mind társadalmilag nyilván nagy nehézségeket okoztak. Csak most ébredt rá, milyen kevéssé törődött azzal, hogy hogyan is hat ezekre az ártatlan teremtményekre a nyomozás és Kelmsleigh halála. Illetve hát egyáltalán nem törődött ezzel. Most pedig egyikük itt fekszik mellette az ágyon, egyazon szobában, ahol nem illene kettesben maradniuk. Átvetette egymáson két csizmás lábát. Azon töprengett, vajon a békebíró okosan viselkedik-e majd, vagy tökfilkó lesz. A kihallgatásnak csak kétféle kimenetele lehet, ám az biztos, hogy mindkettő kedvezőtlen lesz Miss Kelmsleigh számára. Hangosan kopogtak az ajtón. Az éles hangra Sebastian rögtön kizökkent a nyugtalan álomból, amely hajnaltájt letaglózta. Miközben föltápászkodott, a sebe egy pillanatra úgy megsajdult, hogy a szeme is belekáprázott. Odanézett az ablakra. A csukott spaletták eresztékei mentén már halvány fény derengett. Nemsokára megvirrad. Már Miss Kelmsleigh is talpon volt. Lesimogatta a ráncokat ruhája szoknyarészén, eligazgatta az

ágy függönyét, aztán odament a fogashoz a pelerinjéért. Sebastian türelmesen várt, míg Audrianna rendbe szedi magát. A lány még a tükörhöz is odalépett, hogy a frizurája se maradjon rendezetlen. Ismét felhangzott a kopogtatás. A lány és a lord egymásra néztek. A lány arcán szomorúság és beletörődés látszott, meg bosszúság, hogy együtt kellett tölteniük az éjszakát. A töprengéssel töltött éber órák számára is világossá tették, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került. Sebastian végre kinyitotta az ajtót. Hawkeswell állt odakint, nem a fogadós. – Ragaszkodtam ahhoz, hogy én jöjjek föl hozzátok. – Derék ember vagy. Köszönöm. – A békebíró már odalent van. Lejöttök, vagy inkább ő jöjjön föl? – Ez a hely aligha a legjobb, de még mindig jobb, mint a másik lehetőség. Jobb lesz elkerülni a népes hallgatóságot. Hawkeswell bólintott. – És a karod hogy van? – Csak horzsolás. Viszont, barátom, ha szeretnél még egy kicsit segíteni, kérlek, tudd meg a kedvemért, mikor indul az első kocsi London felé. Hawkeswell bólintott, és elindult lefelé. Sebastian megint becsukta az ajtót.

– Kilenckor – szólalt meg Miss Kelmsleigh. – Akkor indul az első kocsi. Úgy terveztem, azzal megyek haza. Jól leplezte az idegességét. Kissé bánatos tekintetétől, meg attól eltekintve, ahogy a két kezét szorosan összekulcsolta, senki sem mondta volna meg róla, hogy éppen bírói ítéletre vár. Mivel Sebastian úgy ítélte meg, hogy Audrianna magatartása és lelki nyugalma inkább hasznára válhat ügyüknek, semhogy ártana, kitárta a spalettákat, hogy kiűzze a szobából az éjszaka árnyait. Aztán a lány felé fordult, és a virradat fényeinél most először, végre alaposan szemügyre vette Audriannát. Igen, a hajának mély gesztenyeszíne van. S most jobban látszanak benne azok a vörös árnyalatok. A szeme varázsos zöld színben játszik. Nagyon szabályos az arca, ám sokkal finomabb vonású, mint amilyennek az izgága tűzfény mutatta. Az egész arca olyan érett és különleges szépséget sugároz, amelyet az ember nem csinosnak, hanem inkább elegánsnak kell hogy nevezzen. Épp elég elegánsnak ahhoz, hogy egy pillanatra élénken eszébe juttassa azt a tegnapi csókot. E kis tűnődés után a lord fogta a széket, oldalvást a tűz elé húzta, hogy az is vethessen majd némi fényt a lány arcára. – Kérem, üljön le ide. Akkor a bíró már belépésekor látja, hogy ön igazi hölgy, s ez majd jó hatással lesz az egész beszélgetésre.

Audrianna szót fogadott, és leült. Akkor a lord fogta a pisztolyt, amely egész éjszaka az asztalon feküdt, és föltette a kandallópárkányra, hogy ne legyen annyira szem előtt. Ekkor újabb kopogtatás hallatszott, de nem olyan követelőző, mint Hawkeswellé az imént. A kopogás kissé tétovázó óvatosságát Summerhays kifejezetten jó előjelnek tekintette. Sir Edwin Tomlison magas, rettentően vékony fickó volt, akinek dús fekete haja acélszürke csíkokban már deresedni kezdett. Amint belépett a szobába, és bemutatkozott, Sebastian rögtön sok mindent kiolvasott a bíró rezignált arckifejezéséből. Főképp azt, hogy olyasféle ember, aki a megyei békebírói posztot bizonyára a velejáró társadalmi rang miatt vállalta el, és nem azért, mert túlságosan élvezte volna a tisztségből fakadó jogászi munkát. – Lord Sebastian Summerhays! – hajtotta meg magát Sir Edwin. – Még mielőtt a háborúba indult, egyszer részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy találkozhattam a bátyjával, és… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot, csak barátságos vigyorgás ült ki az arcára. – Biztos vagyok benne, hogy önnek is megvoltak a saját háborús kalandjai, jól emlékszem, amikor lovaggá ütötték érettük.

Sir Edwin arca erre még jobban felderült. Lovaggá ütött vidéki földesúr létére megörült, hogy egy valódi márki öccse számon tartja az érdemeit. Sebastian bemutatta Miss Kelmsleigh-t. A név hallatán Sir Edwin arcán először meglepetés tükröződött, ám egyben az is, hogy a név ismerős előtte. – Csúf história, uram! – mondta aztán Sebastiannek. – Egész tömeg gyűlt össze odalenn, és mind azt tárgyalják, hogy ön milyen idegfeszítő események részeseivé tette őket. Délre már elhordják a pletykákat Brightonig, estére pedig Londonba is elérnek a hírek. Úgyhogy őszintén kell beszélnünk egymással. – Pontosan ez a szándékom. Már elmondtam a fogadósnak, és most önnek is elmondom, hogy betolakodott valaki a szobába, és meglőtt engem dulakodás közben. Aztán azonnal eltűnt. – Le tudná írni a behatolót, vagy tudja esetleg, hogy ki volt? – Sajnos nem láttam elég jól. Az egész annyira gyorsan történt. Talán arra számított, hogy üres a szoba, mert a lakók odalent vacsoráznak. Ő is legalább annyira meglepődött, amikor meglátott engem, mint én azon, hogy a szobában termett – felelte Sebastian. – Viszont eléggé jellegzetes kalapja volt. Ha jól láttam, barna, és egyáltalán nem divatos kalap – folytatta, majd részletesebb leírást is adott.

Sir Edwin egy darabig rágódott a hallottakon. Közben fürkésző tekintetet vetett Audriannára, majd elgondolkodva az ablakhoz sétált. A korábbi szürkés világítás eközben egészen ezüstre váltott odakint, s jól megvilágította a bíró aggodalmas arcát. Sebastian odament mellé az ablakhoz. A bíró az ablakon kinézve halkan megkérdezte tőle: – A hölgy ugyebár Horatio Kelmsleigh leánya, uram? Nincs, akinek ne lenne ismerős ez a név Angliában. Az ő jelenléte mindenképp felvet bizonyos kérdéseket. – Nem kétlem, uram. Kezdjen bele, s én úriemberhez méltó módon, és addig a határig, ameddig egy úriember megteheti, válaszolok is a hölggyel kapcsolatos kérdéseire. – Azt mondja ezzel, hogy lehetnek olyanok is, amelyekre esetünkben egy úriember nem adhatna választ? Sebastian nem felelt. Hadd beszéljen helyette a hallgatása. S hadd legyen oda ezzel egyúttal Audrianna jó híre is. – Kötelességem, uram, elmondani, hogy a fogadós szerint Miss Kelmsleigh adta le a lövést, amelytől ön megsebesült. – A fogadós nem volt jelen a lövésnél, így nem mondhat semmit arról, ami ténylegesen történt. Szavamat adom önnek, hogy egy harmadik személy is járt itt. Egy férfi, ahogy már mondtam. Ha szükségesnek tartja, megesküszöm Miss

Kelmsleigh ártatlanságára. Ha szükséges, én megjelenhetek e célból a hivatalában, de Miss Kelmsleigh-t szeretném megkímélni attól, hogy a nagy nyilvánosság előtt kelljen védekeznie egy ilyen alaptalan vád ellen. Sir Edwin belepirult a helyzetbe. Ilyesmit követelni egy úriembertől, aki már a szavát adta, kész sértés volna. Teljesen elkeseredett azon, hogy Sebastian arra célzott, ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében. Ettől függetlenül hátratekintve még egy pillantást vetett a nekik háttal ülő Audriannára. – Azért különös, hogy itt találom a hölgyet; úgy értem, önnek a nyomozásban viselt szerepét tekintve, Lord Sebastian. Sosem jutott volna eszembe, hogy épp kettejük közt lenne ilyen… tartós ismeretség. – Hogy különös, vagy nem, az nem befolyásolja önt a kötelezettségeiben. Vagy igen? – Nem, uram. Igaza van. Egyáltalán nem befolyásol. Különösen, ha volt egy behatoló, akkor nem! Megpróbálom majd kihagyni a hölgy nevét ebből az egészből, de ha nem sikerül… Talán azt mondhatnám, hogy azért volt itt, hogy megossza önnel a saját információit az apja tevékenységéről. Ez féken tarthatná azokat, akik a hölgy jelenlétét netalán más okoknak tulajdonítanák. – Ön azt mond, amit akar, mások pedig azt feltételeznek, amit ők akarnak. Egy biztos: nem Miss Kelmsleigh lőtt a pisztollyal.

Sir Edwin egyetértően bólogatott. – Azt hiszem, megértettem az itt fennforgó körülményeket, uram. Sebastian megnézte a zsebóráját. – Sir Edwin, az első kocsi tizenöt perc múlva indul. Miss Kelmsleigh vissza kíván térni Londonba. Arra kérném, kísérje le őt, és indítsa útjára olyan biztonságban, hogy a kíváncsiskodók ne zaklathassák őt alantas kérdéseikkel. Sir Edwin erre kihúzta magát. – Természetesen! Attól tartok, hamarosan úgyis épp eleget zaklatják majd mindenfelől. Kegyes öntől, hogy legalább a ma reggeli tolakodástól meg akarja kímélni – mondta, miközben új fény gyulladt a szemében. Méghozzá eléggé gúnyos fény. Lám, az előtte álló lord örökre megmenekült a legrosszabbtól, és szegény Miss Kelmsleigh fizeti majd a nagy árat ezért a kényes közjátékért. Sebastianről lepergett a ki nem mondott bírálat. Senkinek sem jut majd eszébe, hogy ő csak a sors furcsa szeszélyéből találkozott Miss Kelmsleighvel. Csak az a fontos, hogy Sir Edwin nem fogta itt a lányt, hogy nyilvános kihallgatásra idézze be egy márki fivére ellen megkísérelt gyilkosság vádjával. Sebastian odament a székhez, amelyen Audrianna ült. – Miss Kelmsleigh, Sir Edwin, megelégedésére, már végzett is velünk. Most lekíséri önt a postakocsihoz.

Audrianna, aki mindvégig lesütött szemmel magába mélyedt, most fölemelte a tekintetét. Látszott rajta a hirtelen megkönnyebbülés, bár zöld szeméből még sugárzott az eddig palástolt aggodalom. – Akkor szabad vagyok? – rebegte. Sebastian bólintott, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Ahogy puha tenyere a lányéhoz ért, a könnyed érintés még mindig sugározta a közösen töltött éjszaka titkait. Audrianna kivette kezét a lord kezéből, hogy felölthesse a porköpenyét. Sir Edwin, kezében már Audrianna utazótáskájával, az ajtónál várakozott. Mielőtt kiléptek volna az ajtón, a lány még visszanézett a szobába, egyenesen bele Sebastian szemébe, olyan tekintettel, amelynek mélységét a férfi föl sem tudta mérni. Negyedik fejezet Már éjfélre járt, amikor a kétkerekű, amelyet a postakocsi-állomásnál felfogadott, megérkezett Audriannával a lakásához. A kocsi lámpájának fényében a ház csupán egy magas, szögletes, fekete tömbnek tűnt. Audrianna lelkében azonban megkönnyebbülést okozott ennek a szerény, falusias épületnek a megpillantása. Kissé távolabb az úttól, s épp elég távol Londontól is ahhoz, hogy az ember

elképzelje, hogy idáig el sem érnek a városi pletykák, a ház és a benne élők olyan nyugalmat és vigasztalást kínáltak, amilyet az ember csak a valódi otthonában, a saját családja körében talál. Még csak fél éve lakott itt, de e falak közt több melegségre talált, mint eddig bárhol a világon. Az épület teljesen sötét volt, a homlokzati társalgóból kiszűrődő aranyszín lámpafényt kivéve. Jobban szerette volna, ha Daphne csak égve hagyott volna neki egy lámpát, és ő maga már lefeküdt volna. Ám sejtette, hogy az unokatestvére ott üldögél valami stoppolással vagy olvasnivalóval a kezében, és úgy várja, hogy különös háztartásának egyik elveszett báránya végre hazatérjen. Nehéz volna meghatározni, mi is volt Daphne szerepe ebben a házban. Hol anyáskodott, hol a figyelmes háziasszonyt, hol a háztulajdonost alakította, de minden lakóját a testvéreként kezelte. Az általa bevezetett házirend teljes egyenlőséget kívánt meg mindenkitől, minden tekintetben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lakói mind rászorultak az ő nagylelkűségére. Audrianna tehát belépett a társalgóba, és letette az útitáskáját egy székre. Daphne ott ült a kandalló mellett; éjszakára már kifésülte tejszőke haját, amely mintha selyemfolyam lenne. Kankalinsárga fésülködőköpeny omlott le magas, karcsú alakján.

Fölemelte tekintetét a könyvből. Kellemesen finom arcáról megkönnyebbült mosoly sugárzott. Szürke szemével fölmérte Audrianna ruhájának sáros szegélyét meg az útitáskát. – Fáradt vagy, és bizonyára éhes is – mondta. – Gyere a konyhába, és egyél valamit! Nagyon jellemző volt Daphnere, hogy sosem szidta meg az embert, de nem is rejtette véka alá, hogy épp elég oka volna a perlekedésre. Audrianna követte hát az unokatestvérét a szobákon, majd a rövid kis átjárón keresztül, amely a konyhába vezetett. A konyha eredetileg önálló építmény volt; csak akkor csatolták a házhoz ezzel a keskeny folyosóval, amikor Daphne kibővíttette az üvegházat. A nagy konyhai kandallóban már épp csak parázslott a tűz, úgyhogy Daphne rakott rá. – Kaptam Mr. Trottertől egy kis pénzt, amikor ma az új dalod kottáját leadtam nála. Húsz shillinget adott. Mr. Trotter, a londoni zeneműnyomdászok egyike, nemrégiben döntött úgy, hogy Audrianna szerzeményei közül is kiad néhányat. – Hisz ez sokkal több, mint amire számítottam! – felelte Audrianna. – Azt mondta, hogy különösen az Ó, én ingatag szerelmem! fogy váratlanul jól. Azt üzeni még, hogy a szomorú dalaid érdeklik, mert azok iránt sokkal nagyobb a kereslet.

– Nem ígérhetem, hogy csupa szomorú dalt fogok írni ezután, de majd igyekszem. – Szerintem írhatsz bármit, és sikeres lesz, ha igazán a szívedből fakad. Az Ingatag szerelem is ezért fogyott olyan jól. Ez bizonyára igaz is volt. Audrianna akkor írta ezt a dalt, amikor nekikeseredett Roger ingatagságán. Pontosan egy héttel az után, hogy Roger cserbenhagyta papa kegyvesztése miatt. Csak úgy ömlöttek a könnyei komponálás közben. Daphne kinyitott egy konyhaszekrényt. – Attól tartok, Mrs. Hill holnap vacsorára tartogatja ezt a sonkadarabot, úgyhogy jobb, ha nem csenjük el. Lássuk csak, van-e még valami, amit meg lehetne dézsmálni. – Egy darab sajt meg egy kis kenyér is megteszi. – Biztos vagy benne? Hisz régóta úton voltál… – Megleszek egy kis sajttal meg kenyérrel. Daphne elétette az ennivalót, majd szemben leült az asztalhoz. – Londonban jártál meglátogatni az édesanyádat? – De hisz tudod, hogy hozzá csak akkor megyek, ha előre leleveleztük, és akkor is általában csak vasárnapi napon. – Én biz’ nem tudok semmit. Különösen erről a legújabb kalandodról. Nem szóltál egy szót sem, még pár sort sem hagytál. Ha Lizzie nem veszi észre, hogy eltűnt az útitáskád, még azt is hihettem volna, hogy a folyóba vesztél.

Na, tessék, Daphne végre veszekszik már. Tényleg hebehurgya dolog volt szó nélkül távozni, de ha csak egy szót is szól, abból kérdezősködés lesz, amit viszont mindenáron el akart kerülni. – Szeretnélek a saját magad által felállított szabályzatra emlékeztetni, Daphne! Nem az a legfőbb parancsolat, hogy nem firtatjuk a másik régi históriáit, sem abba nem szólunk bele, hogy ki-ki hogyan éli az életét? Ugyanis ez az egyedülálló és független nőkből álló „háztartás” Daphne szabályzata alapján biztosította tagjainak a kölcsönös udvariasságot és a biztonságot. Akárcsak a régi szerzetesek regulái, a szabályzat előírásai irányították a hölgyek viselkedését, és segítették elkerülni a perlekedéseket, amelyek különben egy ilyen környezetben könnyen előfordulhattak volna. Amikor megérkezett ide, Audrianna kissé ostobának találta a regulákat, de később megtanulta értékelni bölcsességüket. – Igazad van. Ez fontos része a szabályzatnak. Elengedhetetlen része – felelte Daphne. – De azért nem öli ki az érdeklődésünket és kíváncsiságunkat, és nem tiltja, hogy testvérekként törődjünk egymással. Ezért szerepel a szabályzat előírásaiban az is, hogy ha valaki közülünk hosszabb időre távozik, szólnia kell a többieknek, hogy ne aggódjanak miatta. Ha ezek is voltak a szavai, azért nem veszekedett. A hangja továbbra is lágy volt. Nem

szidalmazó, inkább aggodalmas. Nemes együttérzés hallatszott belőle, de parányi sértődés is, mintha Audrianna titkolózását a bizalom hiányaként könyvelné el magában. Hófehér kezével megérintette Audrianna karját. – Netán egy férfit látogattál meg, Audrianna? Erre már Audriannának kellett egy vizsla pillantást vetnie Daphnere. Nem pusztán a kérdése lepte meg, de az a szenvtelen hang is, amellyel feltette a kérdést. Mintha annyira természetes volna számára, hogy Audrianna esetleg egy férfival töltötte az előző éjszakát. Bár, ha őszinték akarunk lenni, pontosan ez történt. Erre aztán alaposan el is pirult. – Ezzel én nem akarok belekotnyeleskedni az életedbe, sem az erényességről nem akarok papolni – szólt Daphne, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre Audrianna pirulását. – Tulajdonképpen szerintem az erényt mint olyat nem is kellene olyan nagyra tartani, amint szokás. Én csak… – Csak mit? – Csak tudom, hogy még mindig siratod, ami Rogerrel egyetemben elmúlt, és még nem tetted túl magad azon a kiábránduláson – mondta kedvesen. – Ha meg is látogattál egy férfit, az kevésbé zavar, mint az indítékod. Abban bízom, hogy bánatodban nem tettél semmi meggondolatlanságot. Ugye tudod, hogy sem

boldogságot, sem igazi örömöt nem várhatsz, ha haragból, lázadásból, vagy csak azért bocsátkozol valakivel viszonyba, mert egy másikra pikkelsz? – Kérlek, légy nyugodt. Senkivel sem „bocsátkoztam viszonyba” semmiféle tekintetben és semmilyen szándékkal. Drága kuzin! Hidd el, nagyon hálás vagyok, hogy befogadtál az otthonodba. Sokkal hálásabb, semmint képzeled. Igaz, hogy személyes ügyben távoztam két napra innen, de ennek szívügyekhez az égvilágon semmi köze nincs. És nagyon kérlek, elégedj meg most ennyi magyarázattal. Daphne erre beleegyezően bólintott, és visszavonulót fújt. Nem látszott rajta, hogy megbántódott volna. Audrianna mégis úgy érezte, hogy megsértette az unokatestvérét. Máskor annyira megértették egymást, most azonban úgy érezte, kissé túlfeszítette a húrt. Hisz szívesen rábízta volna a titkait Daphnere, de ma éjjel maga sem tudta, mit is mondhatna, és hogyan is magyarázhatná el az egész esetet. Alaposan ki kell pihennie magát, hogy aztán képes legyen átgondolni, mi történt, és hogy kudarcba fulladt kirándulásának milyen végzetes következményei lehetnek. Fölállt, és odavitte a tányérját a mosatlanokhoz. Daphne meg sem moccant, csak ült tovább a maga halovány és szeretetre méltó komolyságával. Audrianna erre odament hozzá, lehajolt, majd szorosan megölelte Daphne vállát, és közben,

ahogy mindig is, megérezte a testéből áradó megnyugtató hűvösséget. – Most visszavonulok – mondta. – Reggel találkozunk. Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem. Ne haragudj, hogy aggodalomra adtam okot. Daphne feléje fordult, és megpuszilta. – Aludj jól, drágaságom! Már az ajtónál járt, amikor Daphne utána szólt: – El ne felejtsem, van még valami. Eltűnt az a pisztoly, Audrianna, amelyet a könyvszekrény legfölső polcán tartok. Kérlek, azonnal szólj nekem, ha véletlenül rábukkannál valahol. Sebastian fölszisszent, amikor az inas felsegítette a kék házikabátot. A bal karja felső részébe megint belesajdult a fájdalom az óvatlan mozdulattól. A seborvos pirkadatkor érkezett, hogy kenőcsöt tegyen a sebre, és újrakötözze. Boldogan jelentette, hogy a sérülés nem fertőződött el. Legrosszabb esetben sem lesz egyéb következmény, mint hogy az egész végtag ilyen kellemetlenül merev marad még néhány napig. Sebastian ránézett a zsebórájára, hogy van-e már tíz óra, aztán sietve elindult lefelé Morgan bátyja lakosztályához. Nem volt kötelező számára ez a látogatás mindennap, még akkor sem, ha épp a városban tartózkodott, de mégsem hagyta volna ki soha.

Nagyon jól tudta, hogy a bátyja milyen izgalommal várta ezt az együtt töltendő órácskát. Ezt a hallgatag együttlétet, miközben a kávéjukat megitták, és átnézték postájukat meg a friss lapokat. Persze azért azt is megvitatták, miféle pletykák keringenek a kormány soros elgondolásairól. Hogy egy kissé elfeledtesse bátyjával, milyen kevés maradt neki a való életből ahhoz képest, amennyinek lennie kellene. Amint Sebastian belépett a társalgóba, rögtön megjelent dr. Fenwood is. Valójában nem volt orvos, csak a férfiszemélyzet egyik jól megtermett és elővigyázatos tagja. Morgan egyszer tréfából nevezte dr. Fenwoodnak, aztán rajta ragadt a név. Immár mindenki doktornak szólította őt a házban, úgyhogy Morgan kedvére tarthatta fenn azt a látszatot, hogy egy képzett specialista segíti őt apró, intim szükségleteiben. Sok efféle illúzió működött ebben a házban, miközben mindenki továbbra is méltóságteljes képpel járkált föl-alá. – A márki kielégítő egészségnek örvend ma reggel – mondta Fenwood. A doktori cím kissé a fejébe szállt, s úgy nyilvánított véleményt, mintha pontosan tudná, mi a különbség kielégítő és nem kielégítő között. – Sőt, a kedélye jónak tekinthető – tette hozzá. Sebastian számára ez utóbbi hír volt igazán fontos. A bátyja ugyanis gyakran süppedt melankóliába. A valódi doktorok már kezdetben

figyelmeztették a családot, hogy a hadirokkantak esetében ez nagyon is általános tünet. Belépett a helyiségbe, amely afféle fogadószobaként szolgált a ház urának hatalmas lakosztályában. Bátyja nem hallotta az ajtónyitódást, úgyhogy tovább olvasta a postáját. Jó nagy halom levél hevert előtte. A jó társaság továbbra is küldte a meghívókat, bár tudták, hogy a márki nem fogja tudni elfogadni. Morgan pedig, Wittonbury III. márkija egytől egyig el is olvasta őket, mintha azon töprengene, melyiket is fogadja el a sok közül. Morgan széke az ablak közelében állt, láthatta a várost. Az előtte álló asztalon kívül még egy sötét takaró is rejtette élettelen lábait, amelyek fogollyá tették őt e szobában, amióta hazaszállították a háborúból, amelybe oly nemes eszméktől vezérelve, ám késve és meggondolatlanul vetette bele magát. Sebastian mindig keserű iróniával idézte fel magában, hogy Morgan mily későn szánta el magát a tiszti cím megvásárlására. Az ember azt hihetné, a franciák csak azért halogatták a visszavonulást az ibériai-félszigeten, hogy a sorsnak adjanak még egy esélyt Morgan életének tönkretételéhez. Sebastian leült a bátyjával szemben, és töltött magának egy kis kávét. Kettejük közösen töltendő órája alatt nem lábatlankodtak szolgák körülöttük.

Morgan felnézett a levélből, amelyet épp olvasott. – Örülök, hogy már visszaérkeztél. – Tegnap sajnos nem tudtam bejönni a miatt a váratlan, nagy eső miatt – mondta, mert ha tudta, hogy ki kell hagynia a reggeli látogatást, mindig előre szólt a bátyjának. Tegnap erre természetesen nem volt lehetősége. Sebastian nem sajnálta az időt, amelyet a bátyjára kellett szánnia. Ő maga rendezte így. Elkezdett rendszeresen jönni reggelenként, aztán hagyta, hogy a bátyja már számítson is a látogatásokra. Morgannek oly kevés látogatója maradt, hogy a leginkább csak a családtagok társaságára számíthatott az egyhangúságban. Miközben tegnapi késéséért mentséget kért, Sebastianben magában is tudatosult, hogy a bátyjáéval együtt az ő saját élete is mennyire megváltozott. A bénulás, amely tragikusan megváltoztatva életmódját, Morgant e szobákba kényszerítette, alaposan kihatott Sebastian sorsára is. – Lent voltam Brighton közelében – folytatta Sebastian. – Ki kellett derítenem valamit, ami azzal a lőszerellátási üggyel kapcsolatos. – Lehet, hogy csak hanyagság történt; a legtöbben így vélekednek. – Te persze nem hiszed el. – Nem – felelte Morgan látszólag az ablak felé fordulva, ám látszott rajta, hogy valójában belülre

figyel. Sebastian gyanította, hogy megint a háborún jár az esze. Morgan nagy figyelemmel kísérte a lőszerellátási botrány fejleményeit, és csak a fejét ingatta az olyan újságcikkeken, amelyek arról írtak, hogy a használhatatlan puskapor miatt egy egész század odaveszett. Wittonbury márkija igazságot akart szolgáltatni az elesett katonáknak, Sebastian pedig azt szerette volna, hogy bátyja egyszer még részesüljön abban az elégtételben, amelyet bajtársai joggal megérdemeltek. – Na, és megtudtál valamit? – Lehet, hogy rábukkantam egy emberre, aki tud az ügyről ezt-azt. Az ő révén végre szerezhetünk olyan értesüléseket, amelyekből kiderül az igazság. Végre! Morgan azonban nem figyelt igazán oda. Fölvette az egyik újságot, amelyet a személyzet csinosan kisimítva odakészített neki. Sebastian fölvett egy másikat. Látogatásainak megvolt a mindennapos koreográfiája. Ilyen szertartásossá váltak. – Anyánk járt itt tegnap délután – szólalt meg Morgan. – Rólad akart velem beszélni. No, ez aztán nem volt mindennapos. – Csak nem? – Hm. Azt akarta, beszéljek veled, hogy nősülj meg végre. Már ki is választott néhány leányzót, akik megfelelőek. – Úgy érted, akik szerinte azok?

– Mondtam neki, ne áltassa magát azzal, hogy mostanra megváltoztál. Azt hisszük, új hajtást látunk egy fán, de csak a régi lomb áll másképpen, és alatta ott van ugyanaz a régi kéreg. Ha mostanában diszkrétebb is vagy, nem biztos, hogy bűnbánó módon új életet akarsz kezdeni. – Na, ezt köszönöm. – Csakhogy ezúttal túl határozottnak és zsarnokinak tűnt… Tudod, mire képes időnként. – Csak nem látogat mostanában rendszeresebben? Morgan bólintott. – Hát gyakrabban, mint azelőtt… – Akkor az már túl sok. Utasítsd Fenwoodot, hogy ha legközelebb jön, mondja neki, nem vagy fogadóképes! Ne engedd, hogy úgy járjon-keljen a szobáidban, mint a sajátjaiban, amikor csak kedve szottyan! Mindig fennállt a veszély, hogy az anyjuk, ha nem vigyáznak, gyerekként akarja kezelni Morgant. Rátelepszik, kényezteti, s annyira ráerőlteti az akaratát, hogy ő megszűnik önálló férfi lenni. Éppen ezért költözött vissza ebbe a házba Sebastian, amikor a bátyját hazahozták a háborúból. Az ő jelenléte biztosította, hogy az anyjuk ne tudja túlságosan kiterjeszteni rájuk – és különösen az idősebb fiúra – zsarnoki uralmát.

– Te mindig is ügyesebben tudtad kezelni őt, mint én. Ebben is, mint sok más dologban, te vagy a rátermettebb – mondta Morgan. Erről nem volt érdemes vitába bocsátkozni, így mindketten megint belemerültek az újságjaikba. – Azt mondod, lent voltál Brighton közelében tegnap? Hallottál arról a botrányról, amely a Két Kardban esett meg? – Botrányról? Morgan vigyorogva bökött a Sebastian előtt heverő egyik újságra. – Egy fickóra rálőtt a szeretője. Jó kis műsor lehetett! Igaz, nem halt meg az illető. De gondolom, mindenki arról pletykált. – Miket olvasol te? Morgan elvörösödött. – Anyánk egyik pletykalapját. – Brightonból? – Nem. Éppenséggel Londonból. Affene! Hát igaza lett Sir Edwinnek, a békebírónak. Maga a pletyka hamarabb ért a fővárosba, mint a pletyka áldozatai. A szennylap szokás szerint egyelőre nem említett neveket. Egyelőre… A szertartás tizenegykor véget ért. Sebastian elbúcsúzott a bátyjától, és visszatért a saját lakosztályába. Az inasa lepecsételt levéllel a kezében várta. – Nem volt jó a címzés, uram.

Sebastian elvette a levelet. Ő maga írta Miss Kelmsleigh-nek, és küldönccel küldte el az apja házába. – Hogyhogy? Már nem laknak azon a címen? – Mrs. Kelmsleigh továbbra is ott lakik, és Miss Sarah Kelmsleigh is. Audrianna Kelmsleigh azonban nem. A küldönc megtudta, hogy ő Middlesexbe költözött, Cumberworth falu mellé. Sebastian bevitte magával a levelét az öltözőszobájába. Kihúzott egy fiókot, és egy darabig nézte a pisztolyt, amelyet a Két Kardból hozott magával. Ezek szerint hiába küldte a levelet, hogy diszkrét találkozón visszajuttassa a fegyvert a tulajdonosának… Persze elküldhette volna a küldöncöt Cumberworthbe is. Ha Miss Kelmsleigh falura költözött, hamar ki lehet deríteni, hol lakik. Becsomagolhatná a pisztolyt, elvihetné azt is küldönc, és rendben is volna a dolog. Csakhogy ezt a pisztolyt egy puha női kézben látta először. És látta, ahogy a nő zöld szemében izgató fény gyullad, majd szenvedély sugárzik belőle, s látta ugyanazt a zöld szempárt lemondóan elhomályosulni is. Látta maga előtt Audriannát, ahogy a kocsi felé igyekezve áthalad a társalgón, s úgy tesz, mintha észre sem venné a rászegeződő tekinteteket, és nem is hallaná a rosszmájú megjegyzéseket. Sebastian szólt az inasának, hogy tüstént vezessék elő a lovát.

Ötödik fejezet Cumberworth ugyanaz a vidéki falucska maradt, csak London jött hozzá közelebb évről évre. Sok más middlesexi kis településhez hasonlóan lassacskán beleolvadt London külvárosába. A régi lakosok mellé lassan új betelepülők érkeztek, miközben ingatlanárusok kezdték felvásárolni a földeket, hogy parcellánként adják tovább a nagy szomszédból kitelepülő tehetősöknek. Sebastian érkezése így nem keltett különösebb figyelmet. Végiglovagolt a főutcán sorakozó néhány üzlet és a szorosan egymás mellé épült, fagerendás régi házikók között. Kereste a helyi vendéglőt. A Földesúri Fogadó így két óra felé nem volt zsúfolt, úgyhogy hamar megkapta a sörét. Állva kortyolgatta az italát, és közben magán érezte a tulajdonos vizsla tekintetét. – A városban is ilyen nagy a nyirkosság? – kérdezte a fogadós, miközben törölgette a félliteres söröskorsókat. – Még rosszabb – vetette oda Sebastian. – Uraságod tehát valami szárazabb helyre igyekszik? – Nem. Van egy kis elintéznivalóm itt helyben valakivel. Ismer esetleg egy bizonyos Miss Kelmsleigh-t? A vendéglős kuncogni kezdett.

– Persze hogy ismerem, a barátnőivel együtt. Itt Cumberworthben nem talál olyat, aki ne ismerné Mrs. Joyes házának lakóit. – Nocsak! Bár úgy tudom, Miss Kelmsleigh nem lakó, hanem a tulajdonos unokatestvére. – Az ember nem is tudja, minek nevezze azokat a nőket. A többiek szerintem nem rokonok. Csak egy rakás fehérnép, akik idejöttek látogatóba, aztán itt is ragadtak. – Mrs. Joyes itt lakik a faluban? – Nem, egy kicsit kijjebb van a birtoka. Komoly ház, és jó darab föld is van hozzá. Virágokat nevel egy jókora üvegházban. Aztán Londonban adja el őket elegáns virágüzleteknek. Odébb van a háza az út mentén, arrafelé. Ott kell lefordulni az útról, ahol egy festett tábla van. Virágritkaságok. Ezen a néven fut az üzlete – magyarázta ismét kuncogva egyet. – Különben elég rendes hölgyek. Olyan maguknak valók. Nem adnak okot illetlen szóbeszédre, de hát az emberek azért csak fecsegnek egyet-mást, hisz érti… Persze hogy értette. Sebastian megitta a sörét, aztán még egyszer megkérdezte, merre is vezet az út azok felé a virágritkaságok felé. Negyedóra múlva már rá is kanyarodott a lovával a magánútra, amely Mrs. Joyes házához vezetett. Olyan derék, jóféle ház volt, amilyet mindenfelé sokat találni Angliában. Takarosan festett a szürke kőtalapzatával és gondosan vakolt falaival.

Nagyobb volt annál, amit általában vidéki laknak neveznek, de kisebb, mint az igazi udvarházak. A meredeken felszökő tető alatt két szint húzódott, s a homlokzaton nem látszott egyéb dísz, mint a jól elrendezett ablakok. Nem bukkant föl lovászfiú, úgyhogy Sebastian egy oszlopra dobta a lova kantárját. Bár az egész hely jólétről árulkodott, abból, hogy kopogtatás után annyit kellett várakoznia, megállapította, hogy nem lehet valami nagy személyzet a házban. Azután mégiscsak kinyílt az ajtó. Középkorú, rettentő sovány házvezetőnő-féle kukucskált rá a főkötője fodrai alól. Elolvasta az átnyújtott névkártyát, aztán alaposan végigmérte Sebastiant. Különösen a hóna alatt tartott hosszúkás fadoboz váltotta ki a kíváncsiságát. – Úgy tudom, Miss Kelmsleigh itt lakik – mondta neki a lord. – Azért jöttem, hogy visszahozzak neki valamit, amit elveszített. Hirtelen egy csinos, szőke lány bukkant fel az ajtóban. Ő is elolvasta a kártyát. – Én majd elintézem ezt a dolgot, Miss Hill. – Az idősebb nő erre el is tűnt. A szőke lány intett, hogy lépjen be. – Önnek Mrs. Joyesszal kell beszélnie – szólalt meg. – A ház az övé. Most a melegházban van. Szívesen odavezetem. A lány lassan megindult, s a ház hátsó része felé vezette őt. Áthaladtak egy könyvtárszobán, amely teli volt csinos könyv-szekrényekkel és sok

kárpitozott székkel. A ház hátsó részét egy másik nappali foglalta el. Ennek egyik ablakán át már látszott az üvegház. Jó húszméternyire a ház mögött állt az üvegház, amely jóval nagyobbnak tűnt az efféle vidéki házak szokásos télikertjeinél, bár persze nagybirtokokon lát az ember még nagyobbakat is. Minden fala üvegezett volt felül; vaskeretbe foglalt jókora üvegtáblák borították mozaikszerűen a falakat. Az üvegházba a nappali szobából nyíló folyosó vezetett. Kísérője kinyitott egy ajtót, s az ajtón túlról rögtön párás meleg csapta meg a férfit. Fölnézett, és meglátta, hogy a magas tető szintén kisebb üvegtáblákból van összeszerkesztve. – Kérem, itt várakozzék! – szólt a lány, majd eltűnt egy ládában álló hatalmas pálma mögött. Néhány pillanat múlva ismét előbukkant, és intett, hogy jöhet. Kissé beljebb vezette, ahonnan már felbukkant Mrs. Joyes. Akkor rámutatott, majd el is tűnt nyomtalanul. Mrs. Joyes egy termőfölddel telt virágcserepekkel megrakott asztal mellett serénykedett. A virágföld bemaszatolta a kötényét, a kezét, de még a főkötőjét is. Sebastian közeledtére fölemelt egy rongyot, és megpróbálta a nagyját letörölgetni magáról. Mrs. Joyesnak gyönyörű arca volt. Nagyon halvány. Nagyon tökéletes. Sötétszürke szem. Olyan természetes elegancia birtokában volt,

amely még abban is megmutatkozott, ahogyan állt. Ha korábban sohasem látta volna a férfi, egészen elnémult volna a látványtól. Csakhogy látta már. Biztos volt benne. – Lord Sebastian Summerhays! Micsoda megtiszteltetés! Ritkán vannak ilyen tekintélyes látogatóink. Netán valami különleges virágot keres egy imádott hölgynek? Igazán különleges, saját magunk által nemesített borostyánlevelű muskátlijaink vannak. Mindenkinek nagyon tetszenek. – Én egy hölgyet keresek, akiről azt mondták, hogy itt lakik. Miss Kelmsleigh-t – mondta, majd a kezében tartott dobozra bökött a fejével. – Vissza kell adnom valamit, ami az övé. – Miss Kelmsleigh nincs itthon. Ám mivel úgy tudom, hamarosan hazatér, ha gondolja, megvárhatja. Vagy itt hagyhatja nálam azt a dobozt. Ennyi volt. Akár le is tehette volna a dobozt, aztán kisétál. Semmi oka nem volt kételkedni abban, hogy Mrs. Joyes átadja a dobozt, amikor Audrianna hazatér. Ha még meg is kéri, hogy ne nyissa ki, Mrs. Joyes valószínűleg ellenáll a kíváncsiságának. – Hát, ha ön szerint hamarosan hazaér, inkább személyesen adnám át neki. – Rendben, akkor szólok, hogy küldjék ide, amint megérkezik – mondta, majd hátrafordult, és elkiáltotta magát: – Lizzie! Hova tűnt ez a lány? Az

előbb, mielőtt Celia bevezette önt, még itt volt. Még a kártyáját is elolvasta – mondta, bosszúsan csettintve egyet a nyelvével. – Kérem, Lord Sebastian, várjon itt, amíg személyesen szólok a többieknek, hogy küldjék majd ide hozzánk Miss Kelmsleigh-t. Ezzel otthagyta őt a növények között. Az üvegház levegőjében olyan buja illat terjengett, amelynek fülledt párája minden elképzelhető parfümöt tartalmazott. Citrusok és rózsák kipárolgását, vegyítve még a fű tisztaságának illatával is. Nincs ember, aki itt meg ne részegedne. Megpiszkálta a virágföldet az egyik cserépben, amellyel Mrs. Joyes az imént éppen dolgozott. Az ujjával érezte, hogy a földben egy vaskos gumó rejtezik. Végigsétált az üvegház folyosóján néhány ládában álló citromfa és színesen pompázó cserepes virágokkal megrakott asztal között. Az építmény legvégében egy szőlőlugast alakítottak ki az üvegablakokon belül. Gyökere a falon kívül mélyedt a talajba, de vastag tőkéje a téglafal alján ütött lyukon keresztül be volt vezetve az üvegházba. Indái zömök tartóoszlopokra futottak fel, végül az azokra támaszkodó vasrudakon a feje fölött majd egyméternyire ágaztak szerteszét. Ez a beltéri, lombos lugas, az alája elhelyezett kőasztallal és négy kovácsoltvas székkel, megkapó toscanai hangulatot teremtett.

– Ez csak kísérletnek indult – szólalt meg Mrs. Joyes, amint ismét csatlakozott Sebastianhez. – Ez a lugas. Magam sem hittem volna, hogy sikerül. – Kellemes lehet verőfényes téli napokon itt üldögélni. Igazán figyelemreméltó melegháza van! – Ez inkább üvegház. A melegház csak arra szolgál, hogy átteleltesse a növényeket, amíg téli álmukat alusszák. Nekünk is van a kert hátsó végében. Sebastian a nő arcát vizsgálta, majd megszólalt: – Bocsásson meg, asszonyom, de azt hiszem, akaratlanul is udvariatlan voltam. Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már valahol, de sehogy sem jut eszembe, hol is lehetett. – Nos, valóban. Két évvel ezelőtt. Akkoriban nevelőnőként dolgoztam Becksbridge herceg családjánál. Ön és én egy kerti mulatságon találkoztunk, amelyen én is ott lehettem a nagyobb gyermekek kísérőjeként. Ön, Lord Sebastian, úgy tűnik, kitűnően emlékszik a jelentéktelen emberekre is, akiket a sors szeszélye az útjába sodor. Ez a bók csak akkor lett volna igaz, ha Mrs. Joyes jelentéktelen lett volna. Sebastian szerint nincs olyan férfi, aki egykönnyen elfelejthette volna a találkozást ezzel a nővel. – Más összejövetelek is voltak, amelyeken láttam a Becksbridge sarjakat, ám ön azokon már nem volt jelen.

– Mert csak addig maradtam velük, amíg egy évvel később meg nem ismerkedtem Joyes kapitánnyal. Akkor felmondtam az állásomat. Sebastian elgondolkodott, mert a faluban senki sem említette, hogy férfi is van a háznál. – A kedves férje talán a flottánál szolgál? – Nem. A hadseregnél volt. De meghalt az ibériai-félszigeti háborúban – felelte a nő továbbra is kellemes modorban, ám közben elsötétült a szeme, amiből kitűnt, hogy ez a téma még mindig fájdalmas számára. – Ám, ha ismét megbocsát, megyek, és megnézem, hol késik Audrianna. Mostanra már vissza kellett érkeznie. Audrianna ámulva nézte a vizitkártyát, amelyet Daphne Celiának adott. Lord Sebastian Summerhays itt van a házban! De miért? És egyáltalán hogy talált ide? Egy pillanat múlva meg is adta magának a választ. A lord biztosan először mamához ment. Meg is érkezik mindjárt az anyja levele, amelyben számon kéri, mit művelt, hogy az apja ügyében nyomozó személy figyelmét megint a családjukra irányította. – Ülj már le, Audrianna! Hisz én is alig bírok megállni a lábamon – szólt rá Celia. Audrianna letelepedett egy székre, hogy Celia végre kissé megigazíthassa a haját. Ebben az összes lakótárs közül Celia volt a legügyesebb. A

saját szőke hajfürtjeit is állandóan új és újabb alakzatokba rendezte. – De hisz azt üzente, hogy siessek! – emlékeztette Audrianna Celiát arra az üzenetre, amelyet éppen a lány adott át, amint ő hazaért. – Daphnenek semmi kifogása nem lesz, ha előbb egy kissé rendbe hozod magadat – felelte Celia, miközben boszorkányosán járt a keze a frizurán. – Hisz egy igazi márki öccse tanyázik az üvegházban. Egy parlamenti képviselő! Láttad a névjegyét, nem? Mivel Celia nem tudta, hogy Lord Sebastian egyáltalán nem ismeretlen előtte, Audrianna úgy vélte, a hallgatás a legjobb válasz. – Egy ilyen tekintélyes ember! Akinek a neve örökké ott szerepel a lapokban. Nem fogadhatod úgy, mint aki egész délután egy hajó fedélzetén álldogált a szélben. Audrianna legszívesebben nem is találkozott volna a lorddal. Azért fohászkodott magában, hogy legalább ne hozna valami rossz hírt a békebíróval kapcsolatban. Mi lesz, ha Sir Edwin mégis úgy döntött, hogy nyilvános kihallgatásra idézi a fogadóban történtek miatt? – Na, ennyit tudtam tenni, hacsak le nem bontom az egészet. Minek vetted le megint a főkötődet hazafelé? – korholta Celia egy kissé hátrébb lépve, hogy megnézze az eredményt. – Legjobb lenne elölről kezdeni, hogy kinézz valahogy…

– Na, arról szó sem lehet! – adta meg erre már Daphne a választ. Audrianna fölnézett. Daphne állt abban az ajtóban, amely az üvegházhoz vezető folyosóra nyílt. Hiába viselte azt a földdel összepiszkított kötényt meg a legócskább főkötőjét, éteri tüneménynek látszott. Daphne akár rongyokat is aggathat magára, mindig csodaszép! – Azonnal velem kell jönnöd, Audrianna. A lord mindenáron találkozni akar veled – sürgette. – Megmondta neked, hogy miért jött ide? – Csak annyit mondott, hogy visszahozott valamit, amit te veszítettél el. – Nem veszítettem el semmit. – Valami hosszúkás dobozban van. Úgy néz ki, mint egy kesztyűdoboz. Igaz, ahhoz túl nagy. A pisztoly! Audrianna érezte, hogy elvörösödik. Daphne csak nézett rá azzal a szürke szemével. – De hogy került egyáltalán Lord Sebastian Summerhayshez valami, ami a tied? – kerekedett el Celia szépséges szeme a csodálkozástól, hogy milyen különös cél vezette ide ezt a rangos látogatót. – El se tudom képzelni – motyogta Audrianna. Daphnenek a szeme se rebbent. – Látta valaki Lizzie-t? – kérdezte. – Pár perce még itt volt – felelte Celia.

– Mindig akkor tűnik el, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Na gyerünk, Audrianna! Vár a lovagod! – Nekem nem a lovagom az az ember – mondta Audrianna, miközben elindultak a folyosón az üvegház felé. Daphne menet közben kissé leeresztette a pilláit, s ettől rettentően elegáns lett az arckifejezése. Daphne megállt félúton az üvegház folyosóján, amelyet kétoldalt különleges muskátlikkal, törpeliliomokkal és jácintokkal zsúfolt asztalok szegélyeztek. Audrianna megkönnyebbült, hogy egy pillanatra így legalább összeszedheti magát. A folyosóról, mint egy leshelyről, már látták Lord Sebastiant. Ott ült az egyik kovácsoltvas széken a kőasztal mellett, a lugas alatt. Valamit éppen szemlélt az üvegház túloldalán, így jól láthatták profilból az elragadó arcát. Magabiztos nyugalma éppoly jól érvényesült itt, a belső kertben, mint nemrég abban a vidéki postakocsis fogadóban. – Nem tűnik sem haragosnak, sem bosszúsnak. Sőt nagyon szeretetre méltó módon viselkedik. De azért látszik rajta, hogy nem érdemes kikezdeni vele – mondta csöndesen Daphne. – Én ugyan nem kezdtem ki vele. – Ilyet a világért sem mondanék. Meg neked nincs is tapasztalatod az ilyesmiben. Ő viszont nagymester ezen a téren.

– Csak nem ismered? – Épp eleget tudok róla, és egyszer, igaz régen, már találkoztunk is. Ő pedig kegyeskedett emlékezni rá. Azt beszélik róla, hogy az utóbbi pár évben sokat változott. Hát nem tudom, igaz-e – zárta le egyelőre tűnődéseit Daphne, és odakísérte Audriannát a látogatójukhoz. Sebastian fölállt a hölgyek érkezésekor. Daphne bemutatta Audriannát, majd elbúcsúzott: – Nekem még végeznem kell a gumókkal, amíg világos van – mondta. Audrianna megvárta, hogy Daphne eltávolodjon. Igaz, nem ment nagyon messzire. Így aztán hallja majd, amit beszélnek, hacsak nem fogják suttogóra. Audrianna az asztalon heverő faládikára mutatott. – Ez az? Sebastian a lány lehalkított hangjához alkalmazkodva óvatosan felelte: – Igen. – Köszönöm, hogy visszajuttatta. Igaziból Daphneé, és már szólt is, hogy nem találja. Attól tartok, most majd meg kell magyaráznom, hogy kölcsönvettem, de így, hogy visszakaptam, könnyebb dolgom lesz. A lord megérintette a dobozt az ujja hegyével. – Ő nem is tud a maga kalandjáról? – Reméltem, hogy megkímélhetem a részletektől.

– Talán jobb is, ha a részleteket megtartja magának. – Igen. Vagy talán mégis elmondok neki mindent. Hisz azt hiszem, egy részét már sejti is. – Melyik részét? – Azt, amelyik önnel kapcsolatos. Sebastian arrafelé sandított, ahol Daphne foglalatoskodott a gumóival. – Úgy sejtem, gyönyörű kertjük van odakint. Úgy látom, védve van a széltől, és a nap is melegen süt. Megmutatná nekem a kertet, Miss Kelmsleigh? Sebastian felvette Audrianna lépteinek ritmusát, ahogy sétálni kezdtek a kertben. – Először anyám házához látogatott el? – kérdezte a lány. – Küldöncöt küldtem egy levéllel. Kétlem, hogy az édesanyja tudná, hogy a levél tőlem érkezett. Mindenesetre a küldönc ki sem adta a kezéből. Audriannán látszott az öröm, hogy az anyja nem tudta meg, hogy Lord Sebastian Summerhays kereste valamiért. Természetes is, hogy örült ennek. A lord nemcsak ellensége volt az apjának, de a lord nőügyekben elterjedt kétes híre miatt sem látta volna szívesen az anyja. – Régóta él itt, Miss Kelmsleigh? – Csak hat hónapja. Daphne az unokatestvérem. Írt nekem apám halála után, és felajánlotta, hogy lakhatok nála. Feltételezte, hogy

szívesen elhagynám Londont. Ez nagyon kedves gesztus volt tőle. Különösen azok után, ahogy mi viselkedtünk vele, amikor fiatalabb korában neki lett volna szüksége valakire, aki befogadja. – Ez nagyon csinos kis birtok. Ön is segít a virágtermesztésben? – Ó, mindannyian segítünk, amikor csak tudunk, de főképp Daphne és Lizzie törődik a virágokkal. Én zeneórákat adok, s abból járulok hozzá az eltartásom költségeihez. Akkor is órám volt, amikor ön érkezett. Kissé feljebb az úton zongoraleckéket adok egy szomszéd kislánynak. Tovább sétáltak az angolosan természetes kertben, ahol most nem zöldellt egyéb, mint a puszpángbokrok, meg a dús borostyán, amely alól szinte ki sem látszott a kert körbefutó téglafala. Az ösvények a majd csak jóval később nyíló virágok ágyásai és kopasz gyümölcsfák közt kanyarogtak. Sebastian elképzelte magában, milyen lehet a kert tavasszal, vagy a késő nyár dús virágaival borítva, és hogy miként üldögél Miss Kelmsleigh Mrs. Joyesszal a kis rózsalugasban, amelynek indái most még szintén csupaszon meredeztek. Miss Kelmsleigh kecsesen lépegetett; félcipője talpa alatt meg-megreccsentek a lehullott ágak és a száraz levelek. Udvariasan hagyta, hogy a lord maga járja be a kertet, még beszélgetést sem kezdeményezett. Kicsit duzzogósan tartotta a száját, ami a lordnak az anyja arckifejezését

juttatta eszébe, ha hívatlan vendég érkezett, akinek azonban el kellett nézni a tolakodását. Ebben a rájuk zúduló fényben Audrianna érettebb kora nyilvánvalóbban megmutatkozott, mint a kandallótűznél vagy a hajnali világosságban. Sebastian már bizonyosra vette, hogy a lány húszas éveinek közepén jár. Késő ahhoz, hogy egy lány még ne legyen férjnél. De talán elveszítette a választottját a háborúban, mint sorstársai közül annyian manapság. – Megvolt az okom rá, hogy személyesen hozzam el a pisztolyt – szólalt meg végül a férfi, mert úgy érezte, meg kell indokolnia, miért tört be a lányhoz. – Szerettem volna figyelmeztetni, hogy felbukkantak az első gonosz pletykák. Ma reggel az egyik botránylap már emlegette az esetet. Audrianna hirtelen megállt, és bosszúsan toppantott aprócska lábával. – Máris? – Csak a postakocsis fogadót nevezték meg. A szereplők nevét nem közölték. Ez még nem veszedelmes. – De még lehet veszedelmes! Ha neveket is kezdenek emlegetni, vagy olyan utalásokat, amelyekből bárki ráismerhet a szereplőkre. Mikor derül ki, hogy így lesz-e, vagy sem? – Ezek a dolgok egy kaptafára készülnek. Négyöt napon belül vagy elhal a pletyka, vagy hirtelen kiterebélyesedik. Ha az utóbbi történne, én majd figyelmeztetem, és természetesen mindent

megteszek azért, hogy az ön jó hírét, amennyire csak lehet, megvédelmezzem. – Anyám lesz majd, aki erre elsőként figyelmeztet majd engem, Lord Sebastian. Ha ő még egyszer botrányba keveredik, sohasem leszek képes megvigasztalni. Ő túl jó hozzám, hogy haragudjon, amiért bár nemes indítékkal, ilyen butaságra vetemedtem. Audrianna egy szóval sem válaszolt arra, hogy a lord fölajánlotta támogatását. Még mit nem! Gyűlölte azért a szerepért, amelyet édesapja szerencsétlenségében játszott. És hogy még törje a fejét, mi lesz! Inkább tűri majd a botrányt, semhogy ennek az embernek a védelmezésére szoruljon! – Bizony butaság volt. Nemes szándék, ám meggondolatlan cselekedet. Veszélyes, sőt katasztrofális. Viszont… – Nem szükséges a szótár minden jelzőjét felsorolni. Én épp eleget gyötörtem már magam, nem kérek az ön szidalmaiból! – Viszont bátor cselekedet is volt. Csodálatra méltó, hogy kiállt az apja igazáért, még ha esetleg téved is. Audrianna gyanakodva sandított a lordra. Határozottan azt gondolta, hogy Sebastian megint csak azért hízeleg neki, hogy a saját malmára hajtsa a vizet. Talán így is volt. Ezt még Sebastian sem döntötte el magában.

– Azóta is Dominón jár az eszem – mondta a lány. Édesapjának említése olyan téma volt, amely miatt mégsem bánta, hogy itt van a lord. Ő maga a világért sem hozta volna szóba ezt a témát. – Egyre azon töröm a fejem, mennyit is láttam belőle. Majdnem biztos vagyok, hogy vörös haja volt. És egyre jobban meg vagyok győződve, hogy külföldi az illető. Az ösvény most egy szerény kőépület felé kanyarodott velük. Nagy ablakok borították minden oldalát. Sebastiannek eszébe jutott, hogy ez lehet a melegház, amelyet Mrs. Joyes említett neki. Mögötte sűrű kis erdőcskébe értek, amely a kert hátsó faláig húzódott. – Miből gondolja, hogy külföldi? – Olyan furcsa kalapja volt. Puhakalap, és sokkal szélesebb karimájú, mint amilyet mifelénk hordanak. Különös volt a kabátja is. Úgy értem, a szabása. Olyan súlyosnak látszott – mondta, majd megvonta a vállát. – Magam sem tudnám megmagyarázni, de valahogy egyáltalán nem látszott angolnak. – Ebben igaza lehet. – Ha igazam van, akkor sokkal könnyebben megtalálhatjuk. Hisz annyival kevesebb a külföldi Angliában, mint az angol. – Sajnos manapság a férfiak már nem hordanak színes tollakat a sisakjukon, hogy büszkén hirdessék kilétüket.

– Viszont London bizonyos részein gyűlnek össze. Megvannak a maguk kocsmái és csapszékei. Lizzie, tudja, ő is tagja annak a társaságnak, amely e házban lakik, még azt is mondja, hogy egyes szállodákat főleg külföldiek vesznek igénybe. Ha fölkeresném a helyeket, ahol ez az ember előfordulhat, akkor… Sebastian megállt a sétában, elébe lépett, így Audrianna is kénytelen volt megállni. – Nem szabad ilyesmit tennie! Nem volna biztonságos. Audrianna olyan pillantást vetett rá, amely világossá tette, hogy fütyül a figyelmeztetésére. – Ne féljen, nem lesz semmi bajom! Most majd viszek magammal valakit. És persze már újra itt van a pisztoly is. Sebastian nem tudta leolvasni a lány arcáról, hogy csak évődik vele, vagy tényleg meg akarja ismételni a meggondolatlanságot. – Na, én majd megmondom Mrs. Joyesnak, hogy zárja el azt a fegyvert! Nem biztos, hogy ha legközelebb megint pisztolyt emel valakire, az is úriember módjára fog viselkedni. – Na, most aztán kibújt a szög a zsákból, Lord Sebastian! Én is tudom, hogy mire célozgat ezzel! Audrianna incselkedő szemébe bele kellett habarodni. Meg abba, ahogy csúfolódva elhúzta a száját. És főleg a bizalmas hangnembe, amelyről a férfinak rögtön eszébe jutott a fogadóban töltött éjszaka borzongató intimitása.

– Csak nem arra a csókra gondol? – kérdezte, és ettől olyan élesen bukkant föl a csók emléke, hogy az már nem volt okos dolog. Érezte, hogy a vágy kezdi szorongatni a torkát. – Most bizonyára mentegetőznöm illene. Szerintem viszont az ön viselkedése volt kissé félreérthető. – Nemhogy kissé, uram, de egyáltalán nem viselkedtem úgy, hogy azzal arra az alattomos csókra bátorítottam volna. – De nem is védekezett túlságosan. Ám a tény, hogy ön magányosan jelent meg ott, talán mentségemre lehet. Mindenesetre… – kezdte, aztán a megkezdett mondatot inkább egy elegáns meghajlással fejezte be. – Miss Kelmsleigh, őszintén sajnálom a múlt éjszakai merész viselkedésemet. Egy igazi hölgyet nem volna szabad kitenni ily megbocsáthatatlan kellemetlenségnek. Bocsásson meg nekem! Audrianna csípőre tett kézzel válaszolt: – Ez hihetetlen! Minden határon túlmegy, ahogy idetolakszik, hogy tovább bosszantson ezzel a nevetséges dologgal! – Hisz én csak azért jöttem, hogy visszaadjam a pisztolyt, amellyel, bár töltve volt, és a kakasa is föl volt húzva, ön megcélzott engem – emlékeztette a lord Audriannát. Ettől Audrianna dühe kissé alábbhagyott. Két sima, halvány orcája kipirult, mint annak, aki sokáig sétál a hidegben. Vagy annak, aki épp most

kapott egy kissé erőszakos csókot, amelyet nem is bánt annyira. – Nagyon helytelen dolog volt a részemről. Szent igaz, nekem is elnézést kell kérnem. Még azt is megengedem, hogy majdnem mindenért, ami csak történt a mi különös találkozónkon, én vagyok a hibás. Sebastian rávillantotta legszebb mosolyát, és így felelt: – Én viszont ragaszkodom hozzá, hogy mindenért engem tegyen felelőssé. Emlékezzék nyugodtan az eseményekre úgy, ahogy csak a kedve tartja! Én nem fogok cáfolni semmit. Csak azt ne kívánja, hogy én is hazudjak önmagamnak, még akkor sem, ha az illendőség azt kívánja, hogy ön ezt tegye. Audrianna erre ismét kitört. Úgy látszik, ilyen tüzes vérmér-sékletű. – Én sohasem hazudok, uram! Még magamnak sem. – Én csak attól félek, hogy addig mondogatja magának ezt a dolgot, hogy végül el is hiszi a hazugságot. Arról próbálja meggyőzni magát, hogy egyáltalán nem élvezte azt a csókot, s hogy én voltam a kelleténél erőszakosabb. Én viszont őszintén bevallom, hogy egyáltalán nem bánom azt a csókot, ha csak azért nem, mert annyira elvonta a figyelmemet, hogy az a lövés lett a jutalmam.

Audrianna olyan pillantásokkal bámult a lordra, amelyekből egyszerre tükröződött a zavar, a meghökkenés és a félelem. Ez utóbbira volt is épp elég oka, csakhogy ekkor ezt még nem ismerte fel. – A kuzinom azt mondta, hogy nem is oly rég önt még hírhedt nőcsábászként tartották számon, Lord Sebastian. Bármily abszurdnak tűnik is nekem ez a feltételezés, úgy veszem észre, ön most is épp flörtölni készül velem. A lord elkapta Audriannáról a tekintetét, hogy kissé csillapítsa az ellenállhatatlanul rátörő forróságot. Aztán fölmérte pillantásával a kert végét, ahová közben eljutottak. Innen már épp csak a ház sarka látszott. A melegház pedig elzárta feléjük a kilátást a télikertből. Annak a biztos tudata, hogy immár senki sem láthatja meg őket a ház lakói közül, bizony nem segített Audrianna helyzetén. – Lehet, hogy tényleg flörtölök, Miss Kelmsleigh. A régi szokásokat nehéz legyűrni. Audrianna elnevette magát. – Csak abban bízom, hogy a régi időkben, ha flörtölni kezdett, az nem volt ily csekély hatással a nőkre. A Két Kardban… nos, ott kissé zavarban voltam, a jelenlegi helyzetre ez nem áll, úgyhogy hiába vesztegeti a csábmosolyait. Kérem, emlékezzék, hogy amikor ott nekem támadt, még nem tudtam, hogy ön kicsoda. Sebastian ámultan figyelte a lányt. Hogy játszadozik a szellő haja csigáival! Zöld szeme

hogy idézi annak az éjszakának minden emlékét! Milyen hamvas az arca ennek a kis erdőcskének a hideg fényében! – Most már pontosan tudja, Miss Kelmsleigh, hogy én ki vagyok. És én is tudom, hogy ki ön. Nem tartja különösnek, mily kevéssé számít ez? Valóban, szinte alig számított; legalábbis így látta Audrianna viselkedéséből. Szegényke megpróbált ugyan az előkelő közömbösség pózában tetszelegni, de nem volt elég tapasztalata ilyen helyzetekben az alakoskodáshoz. – Nagyon is számít, olyan okokból, amelyeknek ön előtt is nyilvánvalónak kellene lenniük – mondta elcsukló, sőt kissé remegő hangon. – Számít? Én nem érzékelem. – Ugyan! Egy követ is hamarabb meglágyítana a hízelgése, mint engem! Ön immár soha többé nem fog tudni úgy rászedni engem. – Valóban? – lépett a lord hirtelen közelebb Audriannához, bár halálos pontossággal tudta, hogy éppen ezt nem szabadna. – Soha? Semmilyen módon? A lány szeme elbűvölő, ártatlan riadalommal tágult óriásira. Hirtelen megpördült, hogy elmeneküljön. Ez volt az, amit a lord most már nem engedett meg neki. Megragadta Audrianna karját, és egyetlen rántással magához ölelte.

Csak egy rövid kis csókot akart, hogy megmutassa: neki lesz igaza. Semmi többet. Legalábbis ezzel ámította magát. Audrianna nem ellenkezett, nem kapálózott. Egy pillanatra megbénult a meglepetéstől, ám a csók hatására rögtön ellágyult. Úgy reagált a teste, mintha a férfi karjának melegétől kiolvadt volna belőle a jég. Milyen puha az ajka! Puhatolózó, kíváncsi és mesterkéletlen! Pedig nem is kívánta volna, hogy viszonozza a csókot. Ám amit tudni kívánt a lányról, azt mind elmondta szapora lélegzete és szívdobogása, és egész simulékony engedelmessége. Nem volt rövid a csók. Majd egy csókból kettő lett, azután három. Kezdte egészen elragadni a vágy, és csak a lány ártatlansága fékezte meg. A szokásos nők esetében nem pazarolt volna ennyi fáradságot a csábításra, de most oly jólesett neki, hogy cirógassa és kedveskedjék Audriannának, s közben figyelje, milyen meglepett örömmel válaszol a mozdulataira, amelyekkel hátát és oldalát simogatja. Egyre jobban belemelegedtek. Sebastian elképzelte, mi lenne, ha… Hisz még tovább is mehetne. A test és a józan ész olyan háborúba kezdett bensőjében, amilyenre évek óta nem emlékezett. Audrianna érezte, hogy a férfi már oly szorosan öleli, hogy a keble és a hasa egészen

hozzápréselődik, s a férfi teste az övével együtt remeg. A nyakán csókolta a lüktető eret, és úgy hallgatta visszafojtott kéjes sóhajait. E hangoktól a férfi már egyre vadabban és határozottabban érezte, hogy közeleg a kielégülés. Sebastian úgy hajtotta hátra a lány fejét, hogy immár mit sem törődve ártatlanságával, mohón rá tudjon tapadni szájával a lány ajkaira. Audrianna először riadtan megfeszítette magát, de aztán igen, engedett ennek a követelődző mohóságnak is. Sebastian ettől annyira elveszítette a fejét, hogy elképzelte, épp ilyen hangokat hallatna a lány, ha kéjmámorban, meztelenül lovagolna rajta. Audrianna most még visszafojtotta készülő sikolyait, ő pedig egyre kevésbé visszafogottan simogatta mindenütt, míg kezével meg nem pihent a lány keblének puha halmán. Ekkor igazi sikoly hagyta el az ajkát: a női kéj csodálatos hangja. Aztán újabb és újabb sikkantás, ahogy ruhája vékony anyagán keresztül a lány megkeményedett mellbimbóját ingerelte tovább. Immár együtt volt a férfival az önkívületben-, Audrianna kétségbeesetten kapaszkodott Sebastianbe, hogy meg ne tántorodjanak, és ívesen hátrahajlította a nyakát, hogy a férfi jobban hozzáférjen a kebléhez. A férfi fejében kusza gondolatok kergetőztek. Fel kell hogy kapja a lányt, hogy elvigye bárhová, ahol egymáséi lehetnek. Nem bírja ki…

Hirtelen azonban eszeveszett, égető fájdalom sötétítette el az elméjét. Aztán olyan vörös káprázat következett, hogy elkáromkodta magát. Csak lassan nyerte vissza látását és öntudatát. A bal felkarja égett, mint a tűz. Miss Kelmsleigh több mint egyméternyire távolodott el tőle, s mindkét kezét a szája elé kapta rémületében. – Mennyire sajnálom! Nem akartam bántani a sérült karját? –mondta halkan, de kapkodón elkeseredésében. – Amikor meghallottam az ajtócsapódást, ki akartam szabadulni a karjai közül… – folytatta Audrianna, ingerülten nézve a kerten át a ház felé, ahonnan női kacagás és beszélgetés hangjait sodorta feléjük a szellő. Sebastian karjának fájdalmát egy másfajta, bár kisebb fájdalom tetézte. – Nem történt semmi. Semmiség! – Biztos ebben? Oly sápadtnak tűnik! Kétségtelen. Pokoli fájdalom hasított a karjába. Audrianna aggodalmasan figyelte, amíg a lord lassacskán összeszedte magát. Egy egész hosszú percig tartott, míg kissé megkönnyebbült. Akkor aztán Audrianna is megnyugodott. – Rettenetes lett volna, ha Daphne és Celia ilyen helyzetben talál minket, amilyen… helyzetben voltunk. Remélem, megérti. Oly váratlanul kerültek elő a házból! Általában nem jönnek ilyenkor a kertbe, hanem az üvegházban dolgozgatnak.

A férfi ahogy elnézte ezt a rettentő sápadt lányt, amint megpróbálta összeszedni magát a hirtelen napfényben, elhatározta, hogy egyszer majd hálás köszönetét mond Mrs. Joyesnak váratlan megjelenésükért. – Jaj, nem lett volna szabad…! Csúnya dolog volt öntől, hogy… – fordult át hirtelen Audrianna rémülete szidalmazásba. Sebastiannek viszont nem volt semmi kedve szitkokat hallani. – Dehogynem lett volna szabad! – dörmögte. – Mind a ketten akartuk, hát szabad volt, és meg is tettük. És kérem, ne tegyen már úgy, mintha én erőszakoltam volna ki, hogy visszacsókoljon. Ha nem lett volna túlságosan elfoglalva a csak lassan csillapuló fájdalmával, Sebastian talán nem beszél ilyen gorombán. Nyers szavai azonban arra kényszerítették Audriannát, hogy a legrosszabb megvilágításban lássa, ami az imént történt köztük. Bosszúsan csörtetett a ház felé, és közben a szemébe vágta: – Már látom, hogy maga pont olyan gonosz, mint gondoltam. Az a célja, hogy megalázzon engem, csak nem tudom, miért. Sebastian utánairamodott, és alig tudta megállni, hogy ismét el ne kapja a karját, és meg ne próbálja bebizonyítani, hogy igaza van. – Én rábíztam magam az ösztöneimre, és hagytam, hogy elcsábítson a múltkori csók kellemes emléke. Ami pedig a célt illeti, ha nem

vette volna észre, az mindkettőnk örömét jelentette. No, de igaza van. Nekem nem lett volna szabad, tehát ismét bocsánatát kell kérnem. „Minden jó, ha a vége jó!” Amikor előbukkantak, egész közel a télikert sarkához, két főkötőt láttak meg először két hölgy másfelé fordított fején. Oly ártatlan képpel közeledtek feléjük, mintha náluk jámborabb párocska nemhogy a közelben, de az egész grófságban nem volna föllelhető. Miss Kelmsleigh most a kert veszedelmes, távoli sarka felé bökve így szólt: – Nincs szükségem a bocsánatkérésére, Lord Sebastian. Csak azt akarom, hogy távozzék mielőbb. Van itt egy kerti kijárat is. Nem szükséges ismét keresztülhaladnia a házon. – Rendben. Akkor jó napot önnek, és köszönöm! – Mit köszön nekem? – A kerti kirándulást. Meg a vendégszeretetét. A lord meghajolt. Audrianna a szemét meresztette. A férfi mosolygott. Audrianna ismét elpirult. Sebastian mélyen a szemébe nézett. Audrianna sarkon fordult, és elszaladt a télikert felé. Hatodik fejezet Ma korán itt kell hogy hagyjalak – mondta Sebastian a bátyjának. – Castleforddal találkozom a Cityben.

– Első a kötelesség – felelte Morgan. – Örülök, hogy te tudsz tárgyalni Castleforddal. Sajnos nekem sosem sikerült lepleznem, mennyire irtózom ettől az embertől meg a hírhedt viselkedésétől. Látod, ezért sikerült ilyen gyorsan beilleszkedned a parlamenti környezetbe. Megvan benned a képesség, hogy úgy kezeld a csirkefogókat, hogy észre se vegyék, mennyire megveted őket. – Tán mert azt hiszik, én is ugyanolyan csirkefogó vagyok, és nem rühellem őket. Lehet, hogy azt képzelik, egy hajóban evezünk. – Butaság. Azok a vadabb dolgok, amiket műveltél, minden fiatalember életéhez hozzátartoznak. Igazi becstelenségeket sosem követtél el. Bezzeg ő! Sebastiannek nem volt kedve vitába szállni a saját jellemét illetően, s főképp nem kívánta Morgant meggyőzni arról, mennyivel több folt van a becsületén, mint amennyiről Morgannek tudomása van. Az volt az igazság, hogy Castleford herceg tényleg hasonszőrűként kezelte Sebastiant, hisz annak idején épp eleget jártak együtt görbe utakon. A kölcsönös érdekből kialakult szívélyes felszín alatt kettejük kapcsolata inkább két bajvívó kapcsolatára hasonlított, akik vívás közben az ellenfél gyenge pontjait puhatolva kerülgetik egymást. Castleford számára elég kínos fordulat volt, amikor Sebastian átvette Morgan helyét a

közéletben. Hisz Morgan olyan ellenfél volt, aki könnyen meghátrált a politikai küzdelmekben, Sebastian viszont soha. – Kennington és Symes-Wilvert úgyis hamarosan megérkeznek, nem fogsz nagyon hiányozni – felelte Morgan. – Lesz elég elfoglaltságom. – Akkor indulok. Sebastian inasa Morgan lakosztályának ajtaja előtt várta az urát a cilinderrel és a kesztyűkkel. Sebastian immár teljes díszben lépett ki az utcára. Percival Kennington és Bernard Symes-Wilvert épp az ajtóban futott össze Sebastiannel. Mindketten főrendi másodszülöttek voltak, és már iskoláskoruk óta Morgan jó barátai. Legalább hetente egyszer eljöttek hozzá látogatóba, mindig párosával, mint most is, és mindig délelőtt, mert délutánra Morgan már túlságosan kifáradt. A két szőke, vörös képű, pocakosodó fiatalember a termetétől eltekintve úgy hasonlított egymásra, hogy akár testvérek is lehettek volna. Mint két borsószem ugyanabból a hüvelyből, csak éppen Kennington nagyra sikerült, Symes-Wilvert meg apróra. Sebastian egyiküket sem tartotta valami érdekesnek, de az utóbbi évben megkedvelte őket amiatt, ahogyan a bátyjához, régi barátjukhoz ragaszkodtak.

– Te már mész is, Summerhays? – kérdezte Kennington. – Pedig abban bíztunk, hogy ráveszünk egy kártya partira. – Sajnálom, ma ki kell mentenem magam – mondta Sebastian némi bűntudattal, ám magában nagy megkönnyebbüléssel. Azok a whistjátszmák mindig unalmasan hosszúra nyúltak. Közben meg Kennington és Symes-Wilvert régi pletykákon rágódtak, vagy bizalmas kormányzati ügyekről próbálták faggatni, és ilyenkor Sebastian kénytelen volt ügyesen kitérni, mert azokhoz végképp nem volt semmi közük. Morgan persze csak úgy ragyogott az örömtől, hogy végre barátok veszik körül. – Na, akkor mi felmegyünk – mondta Kennington. – Lehet, hogy még itt találsz bennünket, ha nem maradsz el túl sokáig. – Majd figyelem, hogy itt vagytok-e még. Csak menjetek. Már vár benneteket! Morgan látogatói elindultak a lépcsőház felé, ő meg a lovához. A Castleforddal megbeszélt találkozóig még volt egy egész órája, ám előbb még el kellett intéznie valamit. Ha még tovább őgyelgünk itt, a szálloda minden vendége gyanút fog – szólalt meg Celia. – Ezt hogy érted? – kérdezte Audrianna. Celia az égre emelte a szemét.

– Hát, két fiatal nő, kitéve magát a sok idegen tekintetének, akik az ablakból bámulnak! Csak gondold végig… Audrianna egy pillanat alatt megértette, mégis így felelt: – Csak nem feltételezel róluk ennyi rosszindulatot? Noha még csak tíz perce álldogáltak a Miller’s Hotellel szemben a Jermyn Street túloldalán, Audrianna máris igen kellemetlenül érezte magát. – Egyáltalán minek cipeltél ide? – faggatta Celia. – Ha tudom, hogy egy szálloda előtt akarsz őrjáratot tartani, be sem jövök veled a városba! – Abban bízom, hogy itt meglátom azt az embert, aki belopózott a szobámba a postakocsiállomáson – felelte Audrianna, és előadta Celiának a Két Kardban történtek megkurtított változatát. Másként Lord Sebastian látogatására sem tudott volna magyarázatot adni, és Daphnenek sem akart hazudni a pisztollyal kapcsolatban. – Az a Dominó külföldi volt szerintem. Azt hallottam, hogy a külföldiek ezt a szállodát szokták választani. Azt reméltem… – Ámde mit is remélt? Talán azt, hogy ha elég hosszasan bámulja a Miller’s Hotel homlokzatát, Dominó egyszer csak felbukkan? Bizony, valami ilyesmiben bízott. Csodára várt. – Menjünk már odébb! – sürgette Celia. Ugyanebben a pillanatban egy férfi lépett ki a szálloda kapuján. Megjelenése rögtön magára

vonta Audrianna figyelmét. A kalapja a Dominóéra hasonlított, csapott tetejével és puha karimájával. Igyekezett alaposan szemügyre venni, ahogy a férfi elindult az utca túloldalán. Nem volt ugyan vörös a haja, de ebben végül is tévedhetett. Csalóka a kandallótűz fénye. Meg egy kissé magasabb is volt. Ámbár a mozgása, és a léptei… – Jézusom! – suttogta Celia hirtelen. – Ez aztán érdekes véletlen! Audrianna is odafordította a fejét, amerre Celia nézett, és meglátta, hogy Lord Sebastian Summerhays lovagol feléjük az utca közepén. – Inkább menjünk! – perdült meg Audrianna, és az ellenkező irányba kezdte húzni magával Celiát. – Nagy udvariatlanság volna, ha nem is köszönnénk neki – tiltakozott Celia. – Biztos vagyok abban, hogy meglátott. – Nem akarok beszélni vele. Gyere, siessünk! – Te aztán bokáig elpirultál! – mondta Celia kuncogva. – Mi történt köztetek, amikor meglátogatott bennünket? Valami más is azonkívül, amit elmondtál nekünk? – Nem történt semmi – felelte Audrianna. – Goromba volt velem, én meg… – Miss Kelmsleigh? Ó, igen! Megismertem a köpenyéről – állította meg Audriannát hirtelen egy hang szörnyen közelről. Amikor odafordult, először csak egy szépséges bőrcsizmát pillantott meg egy hatalmas fekete ló

oldalán. Fölemelte a fejét, hogy lássa, ki az, aki szól hozzá onnan a magasból. Lord Sebastian volt az, aki épp megemelte a cilinderét. Úgy ült a magasban, mint egy hódító, aki épp körülnéz a csatatéren. – Lord Sebastian, milyen váratlan találkozás! – mondta Audrianna, aki nemrég még azt szerette volna, ha soha többé nem találkoznak. Érezte, hogy kipirul az arca. Azok a simogatások tegnap a kertben hirtelen mind eszébe jutottak. Bemutatta a lordnak Celiát. – Testgyakorlásképpen sétálgatnak a városban, vagy valami elintéznivalójuk akadt? – kérdezte a lord. – Ez is, az is. A lord körülpillantott. Megakadt a szeme a szállodán. – Érdekes, hogy a sétájuk éppen ebbe az utcába vezette önöket. Egész véletlenül nem a közös barátunk után akart érdeklődni ebben a hotelben? – Miért tennék ilyesmit? – Mert ezt a hotelt nagyon kedvelik a külföldi kereskedők. Hisz elmondta nekem a tervét, hogy kikutatja az efféle helyeket, hátha rábukkan valahol. Egészen biztos, hogy nem ez a szándék vezérelte ide önt? – Egyáltalán nem. A lord levetette magát a lováról. – Engem viszont igen.

– Ön elorozta az ötletemet! – Ez olyan ötlet, amelyet jobb, ha férfiak kiviteleznek. Már kezdtem örülni, hogy tanult abból, amire a múltkor oktattam, és nem tesz újabb butaságokat. Ha azonban ma azért jött ide, hogy magánnyomozásba kezdjen, lehet, hogy meg kell büntetnem az engedetlenségéért – mondta, majd kissé meghajolt, és kantárszáron vezetve a lovát, elindult a szálloda felé. Celia nézte, ahogy távolodik a férfi, majd megjegyezte: – Ilyen arcátlanul mer beszélni veled ez az ember? Vajon Daphne tudja, hogy… Audrianna azonban ahelyett, hogy Celia kérdésére felelt volna, a lord nyomába eredt. – Mire készülsz? – kérdezte a barátnője Audrianna után sietve. – Én is meg fogom tudni, amit ő. Lord Sebastian észrevette a közeledő hölgyeket, miközben épp a lovát kötötte ki egy póznához. Rájuk villantotta azt az átkozott mosolyát. Audrianna úgy tett, mint akire a mosoly abszolút semmilyen hatással sincs. Celia azonban majd elolvadt tőle. – Ha itt fog várakozni, hogy lássa a ki-be haladó vendégeket, nekem is itt kell maradnom önnel! – mondta Audrianna. – Elvégre kettőnk közül én voltam az, aki jobban meg tudta figyelni az illetőt.

– Csak azért, mert én mással voltam elfoglalva – mondta a lord, és a szeméből sugárzó pajkos fény azt jelezte, hogy Audrianna is tudja, miben állt az az elfoglaltság. – Eszemben sincs itt álldogálni. Az nem volna elég hatékony. Bemegyek, beszélek a tulajdonossal meg a személyzettel, hogy megtudjam, lakik-e náluk bárki, akire ráillik a maga személyleírása. – Ezt én is megtehettem volna. – Csakhogy míg önnel szóba sem álltak volna, velem nem merik megtenni. Elindult a bejárat felé. Audrianna szorosan a nyomában maradt, és húzta maga után Celiát is. Lord Sebastian megállt az ajtóban. – Majd elmondom magának, amit megtudok. – Köszönöm, de jobb szeretném saját fülemmel hallani. – Szavamat adom, hogy nem hallgatok el semmit maga elől. – Csakhogy magának mások a szándékai, mint nekem. És a céljaink is teljes mértékben eltérőek. – Ez nem igaz. Én az igazságot akarom. – Nem. Ön azt akarja, hogy igaza legyen. Szerintem ön azt fogja hallani, amit hallani akar, így én csak magamban bízhatom, ha meg akarom tudni az igazat. A lord, ugyan egyáltalán nem lelkes arckifejezéssel, de kitárta az ajtót Audrianna és Celia előtt, hogy beléphessenek.

Lehet, hogy más férfi is ügyesen végrehajtotta volna a feladatot, ám az világos volt, hogy a lord ebben is ellenállhatatlan. A névjegye láttán a személyzet szinte kezét-lábát törte, hogy kedvében járjon a magas pozíciójú személynek. – Vörös hajú, nagyságod szerint – tűnődött a tulajdonos. Ahogy meghallotta az általuk keresett ember külsejének megközelítő leírását. – Mr. Van Aelstnek ugyan nem vörös a haja, de afféle kalapot hord, amilyet önök említenek. Valami borzalmas látvány, ha kíváncsiak a véleményemre. Sajnos épp most hagyta el a hotelt, máskülönben kerítenék rá alkalmat, hogy eltársalogjak vele, amíg önök jól megnézik maguknak. – Én biztos vagyok abban, hogy nem ő lesz az, akit keresünk – mondta Audrianna. – Ám mégis, ugyan megmondaná, hová valósi ez a Mr. Van Aelst? – Hollandiából jött, Amszterdamból. – Van más vendége is onnan? – kérdezte Lord Sebastian. – E pillanatban nincsen. – És volt mostanában? A múlt héten vagy az idő tájt? A tulajdonos megrázta a fejét. Nem maradt egyéb kérdeznivalójuk. Ahogy az utcára léptek, Audrianna búcsúzni készült. – Nem sok, amit megtudtunk, de mégis valami. Lehet, hogy Dominó holland.

– Vagy nem – felelte Lord Sebastian. – Biztosra vehetem, hogy nem azzal fogják tölteni a délutánt, hogy minden szálloda személyzetét kifaggatják az ügyben? Mert csak kellemetlenségeknek tennék ki magukat, ha erre készülnének, és úgysem járnának sikerrel. – Semmit sem vehet biztosra, mert nem tettem ilyen ígéretet. És azért sem várok öntől elismerést, hogy ha véletlenül megtalálom Mr. Van Aelstet, és megoldom az ügyet, amire ön viszont soha nem volna képes. Jó napot, Lord Sebastian! Miután elbúcsúztak Lord Sebastiantől, Audrianna és Celia elindult, hogy a többi dolgukat is elintézzék a városban. Benéztek két virágboltba a Mayfair negyedben, hogy kiegyenlítetlen számláikra emlékeztessék őket a Virágritkaságok nevében. Ezt a körutat általában Daphne maga szokta végezni, de ma egy magántermészetű elfoglaltság miatt kint maradt Cumberworthben. Ezután végigsétáltak az Albemarle Streeten, Mr. Trotter zeneműkiadójához, mert Audrianna magával hozott egy új szerzeményt. Remélte, hogy Mr. Trotter kinyomtatja ezt is. – És mondd, már megcsókolt téged? – kérdezte Celia. – Lord Sebastian. Na, meg? – Miket kérdezel tőlem, Celia? – De tényleg. Megcsókolt? – Nem tudod, mi áll Daphne Szabályzatában? Nem kíváncsiskodunk egymás…

– Úgyis tudom. Az ilyesmit én mindig meglátom másokon. – Szerintem még te sem látod meg mindig. – Talán ha tapasztaltabb volnál, nem látnám rajtad; de hát még oly ártatlan vagy ezen a téren, hogy nem nehéz. – Mert te aztán annyira tapasztalt vagy! – vágta rá Audrianna csipkelődve. – Hát nálad mindenesetre tapasztaltabb! Celia hangjából ebben a pillanatban tényleg sugárzott a mondénság. Mintha hirtelen valamitől súlyos tapasztalatok fátyla ereszkedett volna az arcára. De vajon mitől…? Egy emlék okozta? Egy régi veszteség? – Kellesz neki! – magyarázta Celia. – Csak úgy süt a szeméből, ha rád néz. De hát nyilván látod te is. – Én nem tudom, mit látok a szemében – mondta Audrianna. Jót semmi esetre. Annál több veszedelmet. Izgalmat – gondolta magában, ám amint eszébe jutott, mit is jelent a lord az ő családja számára, elborzadt. – És különben sem számít, hogy neki mi kell! Közben már feltűnt Mr. Trotter magasra függesztett cégére: két keresztben fekvő fuvola egy hangjegyekkel teleírt papírtekercsen. – Nem olyan rég Lord Sebastian még élvhajhász hírében állt – mondta Celia. – Ha nem is a legelvetemültebb, ha nem is a legalávalóbb, de az volt. Úgy hírlik, mostanában megjavult, de az ilyen

férfiak sose változnak meg igazán, úgyhogy vigyáznod kell vele! Ahogy megálltak Mr. Trotter boltjának ajtajában, Audrianna Celia felé fordult, és így felelt: – Olyan rosszmájú dolog ráfogni valakire, hogy nem tud megváltozni! Hátha neki sikerült. – A tények ugyan egyáltalán nem ezt bizonyították, de mivel számára ez immár elvi kérdés volt, ezzel pillanatnyilag nem törődött. – Különben is, honnan tudsz te ennyi mindent róla és a viselt dolgairól? Talán azokban a botránylapokban olvastad mindezt, amiket Lizzie vásárol össze? Szerintem jobban tennéd, ha… – Audrianna! – szakította félbe Celia a beszélgetést, és megkövülten bámult valamire Mr. Trotter kirakatában. – Audrianna! Odanézz! Erre ő is odafordult. Mr. Trotter kirakatában különféle kisebb zeneszerszámmal körbedíszítve egy jókora bársonyborítású hirdetőtábla állt, amelyre kitűzdelte a külön lapokra nyomtatott zenedarabokat. Ott voltak persze a szokásos egyházi himnuszok és vevői egyéb régi kedvencei, metszett rézlapokról csinosan kinyomtatva. A legtöbb lap tetejét kis fejléc díszítette énekesmadarakkal, virággirlandokkal meg egyházi jelképekkel. Ám nem ezek miatt akadt el Celia lélegzete. Főhelyen, a bársonytábla közepén ott virított Audrianna dala, az Ó, én ingatag szerelmem!. A

nyomaton azonban immár nem az általuk ismert rózsagirland díszítette fölül a kottát, hanem egy jóval nagyobb díszítmény foglalta el a lap tetejét, amelyen két ember volt ábrázolva. Egy Summerhays lordhoz nagyon hasonló férfi látszott a képen, aki vérző felkarját szorítva éppen aléltan lehanyatlik, meg egy nő, a kezében füstölgő pisztollyal, aki viszont kísértetiesen hasonlított Audriannához. Sebastian Castleford herceg hatalmas öltözőszobájában feszengett egy széken. A szomszéd hálószobában egy nő vihorászott. Na, a herceg is enyeleg, mint egy Trisztán, pedig ő kérte a találkozót! Sebastian igyekezett tudomást sem venni arról, ami a herceg késlekedését okozza. Nézegetett kifelé az ablakon, ahonnan a Piccadilly Street vége látszott, az Apsley-ház felállványozott hátsó frontjával egyetemben. Hírlett, hogy Wellington megint a duplájára bővíti a palotáját. Végül nyílt az ajtó, és csak félig öltözötten, ingujjban, nadrágban, Castleford jelent meg a küszöbön. A haja ziláltan lógott a homlokába. A szomszéd szobában zajló vidám események miatt úgy látszik, még nem volt ideje felöltözködni. – Summerhays! De jó, hogy látlak! Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, csak… – Castleford! – turbékolt egy női hang a háta mögül.

A herceg visszakukucskált a hálószobába. Sebastian a nyitott ajtón át szintén belátott, egészen az ágyig. Egy mezítelen, sötét hajú nő hevert az ágyon, és begörbített ujjával hamiskásan csalogatta vissza a herceget. Mögötte egy másik, aprócska termetű szőkeség hevert, széttárt combokkal. – Mondtam már, hogy vége a játszadozásnak! – korholta a herceg a vendégeit. – Öltözködjetek, aztán mars haza! A csalogató nőcske először lebiggyesztette az ajkát, majd alattomos tűz gyűlt a szemében. Kéjesen nyújtózkodott, hogy formás testének minden titkát közszemlére tegye, majd macskamozdulattal megfordult, könyökére és térdére emelkedve, derekát behajlítva, fenekét magasba tartva, parázna módon felkínálkozott. Castleford nem szólt, és meg sem moccant. Közben a szőkeség észrevette, hogy valaki van még a kinti öltözőszobában. Erre szélsebesen ő is felvette ugyanazt a pózt, mint a barátnője. Castleford Sebastianre nézett. – Nem bánnád, ha kissé még halasztanánk a hivatalos ügyeket? – kérdezte. – Felőlem! Erre Castleford a két formás fenékre mutatott. – A kis Katy szerintem arra gondol, hogy mi lenne, ha te is csatlakoznál. Gyere, szállj be te is, pajtás! Mint a régi szép időkben…

Sebastianről senki sem mondhatja, hogy ne lett volna fogékony a női csáberőre, különösen ilyen készséges popsik láttán. Most azonban nem érzett magában késztetést. – Ezúttal inkább kihagyom. De te menj csak! Megvárlak. Castleford visszasétált a hálószobába. Gyengéden megpaskolta Katy apró fenekét. – Azt mondja: nem. Mit tegyek? Most éppen játssza nekünk a szentet. Katy durcás képet vágott. A herceg erre lehajolt hozzá, és adott neki egy puszit. – Hát nem szép tőle, ugye? Akkor megmondom, mit teszünk. Míg én boldoggá teszem Janie-t, szívesen nézném, ahogy ő megvigasztal téged. Sebastian fölállt, hogy rájuk csukja az ajtót. Ám még mielőtt az ajtó becsukódott volna, látta, ahogy Katy széttárt lábbal és megemelt csípővel odakínálja legféltettebb kincsét barátnője mohó szája elé. Castleford pedig Janié érett, kerek hátsója mögé fészkelődve épp leereszti a nadrágját. Én nem úgy gondolom – érkezett Castleford válasza hosszas csönd után. Eddig úgy folyt le a beszélgetésük, ahogy Sebastian tervezte, de a hercegnek ez a megállapítása kezdte félrevinni a dolgot.

Lehet persze, hogy csak Castleford túlzott kielégültsége okozta, hogy nem akarja megérteni a dolgot. Félig még aludt szerelmi jóllakottságától. Sebastian korántsem volt annyira jókedvében. Akad férfi, aki szívesen hallgatna olyan kis kéjes női sikolyokat, amelyeknek nem ő az okozója? – Ha nem segítesz nekem átvinni ezt a törvényt a Felsőházban, akkor én sem tudok kiállni melletted az Alsóban, amikor a te érdekeid kerülnek veszélybe – emlékeztette Castlefordot. A herceg, még mindig ingujjban, lustán terpeszkedett a székében, és lassan megvonta a vállát. – Ha nem vagyok meggyőződve arról, hogy sikerrel állnál ki mellettem, minek pazarolnám a politikai tőkémet a te ügyeid támogatására? Minek beszél ez ilyen körülményesen, hogy alig lehet az értelmét kisilabizálni? – töprengett Sebastian, majd így felelt: – Tudod jól, milyen befolyásom van a plebs képviselőire az Alsóházban. Épp eleget szenvedtél tőle, ha a másik oldalra keveredtél. – Jó, jó! Hallgatnak rád, mert ravaszul meggyőzöd őket. Ki a fene gondolta volna, hogy kész Machiavelli vagy? És milyen hamar megbocsátották a régi botlásaidat! De ez az Alsóház… tele van csupa olyan szűk látókörű elmékkel, akiknek nem lehet megbízni a hűségében. Az ember sosem tudja, mikor győzi

meg őket valaki az addigi véleményük ellenkezőjéről. – És ennek ellenére megkockáztatod, hogy én vigyem el a pálmát? – Nem, csak nem vagyok biztos benne, hogy te leszel a nyerő. Úgy hallom, kissé már kezdesz kimenni a divatból, barátom. Úgyhogy mindenképp újra kell gondolnom az alkut, amelyet ajánlasz. Kicsit még töröm a fejem, melyik megoldás lenne számomra az előnyösebb. Semmi értelme nem volt tovább vitatkozni. Sebastian dühösen, hogy így elpazarolta az idejét, otthagyta a herceget, és hazament. Alighogy belépett, a főkomornyik közölte vele: – Uram, a bátyja kérette, azonnal, amint hazaérkezik. Szüksége van lordságodra. – Csak nem lett rosszul? Hívattak már orvost? – ébredt rémület a lelke mélyében, hogy a bátyjával esetleg valami szörnyűség történt. – Nem tudom, uram. Az édesanyjuk van a márkinál. Valójában ő kérette önt. – Akkor miért nem küldött utánam?! – csattant fel Sebastian, és kettesével véve a lépcsőfokokat, robogott fölfelé. Belökte Morgan lakosztályának ajtaját, és először a kisebb könyvtárszobába kukkantott be, de üresen találta. Akkor a hálószoba felé indult, előre rettegve, hogy mi várja ott. Ám már a küszöbről egy egészen másfajta képet látott, mint amilyenre számított. Sem orvos, sem a

beteg Morgan. A bátyja az egyik kárpitozott széken üldögélt, s bár deréktól lefelé rajta volt a béna lábait elfedő takaró, ettől eltekintve makkegészségesnek tűnt. Egy Morgan közelébe húzott másik széken ott volt az anyjuk, akinek kihúzott derékkal is sikerült olyan látszatot keltenie, mintha lebegne. Királynői megjelenést kölcsönző fehér ruhájában, amely jól kiemelte sötét hajkoronáját, azt a fájdalmasan sztoikus arckifejezést viselte, amelyiket mindig felöltötte idősebb fia, a márki jelenlétében. Esther, Wittonbury márkinéja most kegyeskedett az ajtó felé fordulni. Fölvonta egyik tökéletes ívű szemöldökét, s némi bíráló éllel fölsóhajtott: – Na, ez is itt van… A hangsúlyban több volt, mint a puszta szavakban. Na, ez is itt van… A család szégyene. Ez a konok semmirekellő. Aki az apja élvhajhász és bűnös tulajdonságait mindenestől megörökölte. Inkább ez a fiam bénult volna meg, vagy akár veszett volna oda a csatatéren! Sebastian természetesen látta az anyjukat, de Morgant szólította meg: – Jelentették nekem, hogy hívattál. Megkönnyebbülve látom, milyen jó színben talállak. – A bátyádnak nem csak akkor van rád szüksége, ha éppen haldoklik, Sebastian. Mivel ő

a márki, az ő szava a döntő családi ügyekben, meg államügyekben is. – Természetesen. Mit kívánsz tőlem, Morgan? A bátyja egy papírlapra mutatott, amely az ölében hevert. – Anyánk hozott nekem valamit. Remélem, tudsz rá magyarázatot adni. Azt mondja, hogy megannyi hasonló van forgalomban. Veszik őket az újságosoknál, mint a cukrot. Sebastian várakozott. Látta, hogy az anyjuk gúnyosan elhúzza a száját. Morgan megfordította, és megmutatta neki a nyomtatványt, amelynek a hátsó oldalán egy hevenyészve készült, rikítóra színezett metszet virított. A metszeten a fiatal, megrettent Miss Kelmsleigh látszott, amint aléltan és kilátástalanul védekezik a gonosz ábrázatú Sebastian Summerhays támadása ellen. Mögöttük a kandallóban pedig egy Tüzérségi Hadtápszolgálati Leltár feliratú papírtekercs lobban éppen lángra. Hetedik fejezet Lizzie állát egyik tenyerébe támasztva tartotta az újságot a lámpafény felé. Szenvtelenül olvasta föl a pletykanyomtatvány kishírét. Úgy hírlik, hogy Lady G. egy hetet teljes elzárkózásban tölt Surrey-ben levő vidéki birtokán, csakis legszűkebb személyzete és egyetlen vendég,

a nevezetes költő társaságában. Lehetséges, hogy irodalmunk egy újabb eposszal gazdagodik? Audrianna elbűvölten figyelte barátnője elegáns arcélét. Lizzie sötét, rakoncátlan hajtincsei varázslatosan keretezték finom vonásait, a lámpafény pedig különös módon emelte ki kék szemének ragyogását. Lizzie sóhajtva emelt föl egy újabb nyomtatott ívet. Nem igazán szerette, ha Celia arra kérte, hogy olvasson föl neki szórakoztatásul. Azt hihetnénk, hogy Lizzie számára épp elég izgalom volt az is, ha magában olvasgatva szemelget a társasági élet fölkapott híreiből. A könyvtárszoba csendjét Lizzie halk fölolvasásán kívül nem is törte meg más zaj. Daphne magában olvasott a kandalló mellett, Celia valami szakadt ruhát javítgatott. Audrianna csak bámulta az előtte fekvő üres papírt az íróasztalnál, ahová levelet írni telepedett. Szavak után tapogatózott, amelyekkel megírhatná anyjának, miféle rajzzal elcsúfítva árulják legújabban a jól sikerült dalát. „E. C. állítólag több mint kétszáz font sterlinget költött a korábban Lord M. birtokában levő tenyészmarhapárra – olvasott Lizzie egy újabb pletykát. – A vélemények ugyan egybehangzónak abban, hogy az állatok egészen pompásak, de közben az is felvetődött, hogy Lord M. valójában egy tetemes kártyaadósság fejében volt kénytelen megszabadulni tőlük.”

Ezt a levelet sehogy sem lehet normálisan megírni! Audrianna azon törte a fejét, hogyan elégíthetné ki az anyját minél kevesebb részlet feltárásával. Az anyja még annyit sem tudhat meg a titkaiból, amennyit a szobában üldögélő társnőivel megosztott. Pedig még ők sem tudnak arról a hosszú éjszakáról, amelyet kettesben töltött Lord Sebastiannel a Két Kard fogadó baldachinos ágyában. Ki gondolta volna, hogy a kedves Mr. Trotter üzleti mohóságában képes lesz az ő szerzeménye iránti érdeklődést ilyen botrányos ábrákkal felcsigázni? De mivel sajnos így tízszer jobban fogy a dal, nem csoda, hogy hiába könyörgött: térjenek vissza a rózsagirlandokhoz, Mr. Trotternél süket fülekre talált. „Middlesexben, Trilby városka mellett két parasztfiú megtalálta…” Bár Audrianna nem igazán figyelt oda a felolvasásra, észre kellett vennie, ahogy Lizzie, mint amikor egy zenedarab utolsó hangjait nem ütik le, hirtelen félbeszakította a felolvasást. – Belefáradtam a felolvasásba – mondta grimaszolva, és letette a ponyvanyomtatványt. – Meg már egészen összemosódnak a szemem előtt a betűk. – Ezt a hírt azért még végigolvashattad volna, hogy ne hagyj bennünket kétségek között – nyafogott Celia. – Ha már ezt a tömérdek pletykalapot Londonból egészen idáig cipeltük a

kedvedért Audriannával, legalább az izgalmasabb pletykákat megoszthatnád velünk is! – Nyafogás helyett most inkább szórakoztass te bennünket egy kicsikét, Celia! – szólalt meg Daphne. – Énekelj valamit! Audriannának megint van egy új dala, igazán megtaníthatnál rá valamennyiünket. Celia erre letette a varrnivalóját. Fölállt, odament Lizzie-hez és fölkapta az utoljára olvasott lapot. – Előbb meg akarom tudni, mit találtak azok a fiúk! „Middlesexben, Trilby városka mellett két parasztfiú megtalálta egy női retikül maradványait, amelyek fennakadtak egy uszodák fa ágai közt a Temzén” – olvasta Celia, majd fitymálva megjegyezte: – Csak egy retikül maradványai? Azt hittem, legalább holttetemek! – Ám a cikk folytatása mégis fölkeltette az érdeklődését, és tágra nyílt szemmel olvasta magában tovább. Daphne fölfigyelt erre, és megkérdezte: – Na, és mit írnak még? Celia elborzadva idézte: – „A női táska darabjairól a helyi rendőrbíró kiderítette, hogy Lord Hawkeswell nemrégiben eltűnt menyasszonyának a retiküljéből származnak.” Te jó ég, hát mégis van eltűnt holttest! Milyen szomorú! Daphne közben ismét belemerült a saját könyvébe. Celia pedig odasétált Audriannához, és

az előtte fekvő levélpapírra nézve lelkendezni kezdett: – Jaj, de gyönyörű a kézírásod, Audrianna! Annyira csodálom a kalligráfiai talentumodat! Minden betűdön látszik, hogy valódi hölgytől származik. A dologban csak az volt a különös, hogy Audrianna még egyetlen betűt sem írt le. Celia letette elébe az íróasztalra a pletykanyomtatványt, és rámutatott az ujjával, miközben ezeket mondta: – Ez rosszat sejtet, ez a retikül. Szerinted is? Már értem, miért nem akarta Lizzie végigolvasni nekünk ezt a rettentően tragikus esetet. Audrianna akkor vette észre, hogy Celia ujja nem a vízbe fúlt menyasszony retiküljével kapcsolatos hírre, hanem az alatta levő rövid hírre mutat. A mostanában Brightonból érkező hírek szerint egy jó házból való fiatalember, akiről az hírlett, hogy már sikerült megfékezni, nagy titokban ismét zabolátlan csődőrként nyargalászik a legelőkön. A kis kanca pedig, akire bujaságát áldozza, olyan családból való, amely kötelezettségszegésről híresült el. Audrianna elhűlve bámulta a szavakat. Minden homályosságuk ellenére biztos volt abban, hogy Lord Sebastianről és őróla szólnak. Hiába nem

volt bujaság és semmiféle nyargalászás, hiába csak egy nevetséges félreértés volt az egész. Audrianna most egy oldalpillantást vetett Lizziere, aki szintén feléje sandított. Aztán képtelen lévén leplezni megdöbbenését, fölnézett Celiára. Celia fiatal arcán olyan aggodalmat látott, ami általában csak érettebb nőkre jellemző. Ez kezd nagyon rosszul alakulni – olvasta ki az arckifejezéséből. – Mivel az egész szobában már csak én nem értem az okát ennek a sok jelentőségteljes ide-oda nézegetésnek, valaki talán velem is megoszthatná azt a nagy titkot – szólalt meg hirtelen Daphne. Audrianna hátrapillantott rá. Daphne könyve be volt csukva, úgy nézte mindannyiukat. – Legjobb lesz, ha megmutatod neki – mondta Celia. – Előbb-utóbb úgyis mindenre rájönne magától is. Persze nem csak Daphne. Hanem mindenki. Audrianna fölállt, és odament a könyvszekrényhez. Kivette a vaskos kötetet, amelybe elrejtette dalocskájának Mr. Trotter boltjából hazacsempészett új példányát. Beletette Daphne kezébe. Daphne széthajtogatta a nyomtatványt, és alaposan megszemlélte. – És a pletykaújság? – kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét a rajzról.

Azt meg Celia vitte oda neki. Lizzie is odament hozzájuk a tűz mellé, és velük együtt nézte a nyomtatott lapokat. – Attól félek, hogy alaposan kompromittáltad magadat. – Lizzie lágy hangjából egy igazi barátnő minden együttérzése csengett, annak ellenére, hogy ilyen szárazon közölte a véleményét. Elkeseredve ingatta barna hajjal keretezett fejét. – A botrány elkerülhetetlen. – Mit bánom én! – szólt Audrianna. – Eléggé kompromittált helyzetbe kerültem apám beszennyezett neve miatt, meg azért, ahogyan Roger otthagyott. – Ez annál is sokkal rosszabb – szólt Lizzie. – Nem lehet összehasonlítani. Ettől a húgod, az édesanyád és minden barátod rossz hírbe keveredik. Minden barátod kerülni fog, csak hogy a saját jó hírén csorba ne essék. – Attól félek, hogy Lizzie-nek igaza van – mondta Celia. – Te is tudod, Audrianna, hogy mennyire. Netán majd ezek a barátnői is kivetik maguk közül? Minden megpróbáltatást elvisel az, akit az otthonának szentélye védelmez. Ám ha kitaszítják innen… – Igaz, hogy sokkal rosszabb a korábbiaknál, de egyben jobb is – vetette közbe Daphne. – Én nem osztom Lizzie szörnyű előérzetét – mondta Audrianna, noha valójában egyetértett vele. Bár igyekezett tartani magát, egész bensőjét összeszorította az aggodalom. – Viszont azt nem

értem, hogyan lehetne bármi is „jobb” ebben, Daphne? – Lehet, hogy Lord Sebastiant nem izgatja, ha nyilvánosan gúnyolják vagy gyalázzák – mondta Daphne, meglobogtatva Audrianna szerzeményét. – Az anyját és a bátyját viszont annál inkább. És az apáddal vagy Rogerrel történtekkel ellentétben, ez esetben igenis elégtételt kapsz a téged ért sérelmek miatt. Ha édesanyád is beleegyezik, én magam fogok ennek utánajárni. – Jobban szeretném, ha nem járnál utána semminek. Daphne hosszan nézett Audriannára. Aztán, mintegy a vita befejezéséül, fölállt, és visszatette a könyvét a mahagóni könyvszekrénybe. – Ma éjszaka nagyon hűvös lesz – mondta még Daphne. – Lizzie, légy szíves, menj, és gyújtsd be a kályhákat a melegházban. Celia, nagyon hálás lennék, ha te is segítenél neki. A lányok elfutottak. Audrianna a tűzbe bámult, és azon gondolkozott, mi vár rá, míg végigéli ezt a botrányt. Pedig, ahogy Lizzie sugallta, jókora botrány lesz! Aztán megint az jutott eszébe, hogy talán nem is lesz akkora. Ha csak Londonra korlátozódik, akkor itt vidéken az ő személye jótékony homályban marad. Végül is a Mr. Trotter nyomdája előtt elhaladók közül vajon hányan értesültek a pletykáról is? Ha az ember

belegondol, egy olyan dal fölé, amely az ingatag szerelemről szól, miért ne lehetne odarajzolni egy nőt, aki épp lepuffant egy férfit? Lehet, hogy csendben lezajlik az egész, és… – Audrianna, attól félek, meg kell szegnem a saját szabályaimat. Daphne hangjára riadt fel, amely váratlanul harsant fel mögötte. A nő elsétált Audrianna széke mellett, és visszaült korábbi helyére a kandalló mellé. Előrehajolt, és megfogta Audrianna kezét. – Mint rokont, és mint olyan fiatal nőt, aki nemrég nyerte el a függetlenségét, tudnod kell, hogy nem vendégnek tekintelek ebben a házban. Édesanyád is azért járult hozzá, hogy ideköltözz, mert abban bízott, hogy itt biztonságban leszel. – És biztonságban is voltam. – Ahogy mondod. Mégis, most ez a rajz… Meg kell kérjelek, hogy mondd el nekem még egyszer, mi is történt abban a Két Kardban, Audrianna! És könyörgöm, ezúttal ne hallgasd el előlem a történet felét. Sebastian gondosan fölmérte az íróasztalán levő hatalmas papírkupacot. A Morgannek odaadott metszeten kívül még öt másikat tudott beszerezni a személyzet a városban Sebastian utasítására. Még egy további hasonló rajz díszlett annak a zenei kiadványnak a tetején, amelyet az Albermarle Streeten adott ki Mr. Thomas Trotter.

Ennek zenéjét és szövegét nem más szerezte, mint maga Miss Kelmsleigh. Ó, én ingatag szerelmem! – ez volt a címe. Sebastian magában dúdolta a dallamot, miközben a verssorokat olvasta. Mélyről jövő kis dalnak tűnt, amely egy megtört szív friss fájdalmát sugallta. Úgy tűnt belőle, hogy Miss Kelmsleigh-t szerelmi csalódás érte, s e szomorú kis dalban próbált szabadulni fájdalmától. Sebastian most az elmúlt heti botránylapok különböző tudósításaira fordította figyelmét. Bár egyikben sem volt személy szerint megnevezve, mégis bárki, aki hallotta a Két Kardban történtekkel kapcsolatos pletykát – és ki ne hallotta volna már a jó társaságban? –, könnyen rájöhetett, ki rejlik a célozgatások mögött. Úgy tűnik, a botrány, méghozzá jókora, valóban elkerülhetetlen. Az, hogy megvádolják Miss Kelmsleigh elcsábításával, bár a csábítás meg sem történt, nem lepte meg túlságosan. A gyanút maga idézte elő azzal, hogy Sir Edwinnek utalást tett arra, azért találkoztak a fogadóban, mert szeretők. Az egész világ tudja róla, hogy nem szent életű; nem várhatja senkitől, hogy más következtetést vonjon le a dologból. A gúnyrajzok és a pletykaértesülések mégsem azt hangsúlyozták, hogy viszonyuk lett volna. Azzal vádolták őt, hogy kihasználva az apa ügyében folytatott nyomozásban betöltött

pozícióját, kényszerítette a lányt, hogy vele háljon. Mindebből azt lehetett gyanítani, hogy sokkal többet kiderített a használhatatlan lőpor eredetéről, mint amennyit a bizottság tudomására hozott, de Miss Kelmsleigh kegyeiért cserébe hajlandó volt eltüntetni a bizonyítékokat. Ez a leggyalázatosabb csirkefogó képében tüntetné fel őt. Nem pusztán olyan emberként, aki képes cinikusan kihasználni ártatlan áldozatát, hanem aki képes megszegni a kötelezettségeit és elárulni az igazságot ily alávaló módon szerzett kéjért cserébe. Észrevette a rajzokon, sőt a cikkecskék szövegében is, hogy ezzel szemben Miss Kelmsleigh-t, akinek az akaratossága nélkül ez az egész kellemetlen helyzet sosem áll elő, mindenhol milyen rokonszenvesen ábrázolják. Minden rajz aranyos, ártatlan, riadt, megzavarodott, tiltakozó kis áldozatként mutatta be Audriannát, még azok is, amelyeken épp pisztolyt tartott a kezecskéjében. Saját képmásának lerombolásától azonban annyira fölháborodott, hogy már tíz óra lett, de még fel sem öltözött rendesen. Mindegy, elindult Morgan lakosztályába mellényben, nyakkendő nélkül. Morgan, ha volt is benne netán ilyesmi, nem mutatta jelét semmiféle rosszallásnak. S ő bezzeg rokkantsága dacára elegánsan felöltözve várta. – Na, hogy van a karod? – köszöntötte a bátyja.

– Nehezen mozog, és fáj is, de legalább nem gyulladt be. Szinte szótlanul ették a reggelit. Két napja, amióta Morgan felfedezte a gúnyrajzot, alig beszéltek egymással. Végül Sebastian szólalt meg: – Kezd elfajulni… Úgy értem, a botrány. Elég szerencsétlenül alakul. – Tudom. Anyánk tegnap újabb metszeteket hozott. – Mily figyelmes dolog tőle! – Tudod, milyen kényes arra, hogyan ítélik meg a társaságban. Más nem maradt neki. – Én sokkal komolyabb veszélyeket látok, mint hogy anyánk néhány csípős megjegyzést kell, hogy elviseljen a találkozásai során. Az emberek kezdenek más szemmel nézni rám. Még csak az első jeleket észlelem, de azok félreérthetetlenek. Nemcsak Miss Kelmsleigh jó híre van oda, de érzem, hogy kissé csökken az én tekintélyem is. Sebastian ebben nem volt egészen őszinte. A tekintélye nagyon kezdett csökkenni. Castleford egy csapásra kihátrált a már megkezdett tárgyalásaikból. Más képviselők szemének pajkos villanásaiból is látta a feléje sugárzó kárörömöt. Ám mindennél veszedelmesebb jelzés volt az, hogy ma reggel elmulasztották meghívni egy fontos tanácskozásra, amelynek mindeddig rendszeres résztvevője volt.

Morgan eltűnődött a megjegyzésén, majd így szólt: – Egyeseknek túl váratlan volt, ahogy fölbukkantál a Parlamentben, mások szerint meg túl gyorsan kerültél pozíciókba. Mindig lesznek olyanok, akik megsértődnek, ha egy érdemes és következetes ember megelőzi őket. Lehet, hogy az érdemei is nyomtak valamit a latban, de Sebastian tudta, hogy a születése számított igazán. Mindenki tudta, hogy bár az Alsóházban tevékenykedik, valójában a bátyját testesíti meg a Parlamentben. Ő pedig nemcsak Wittonbury márkija, de a főnemesség áldozati báránya a hadisten oltárán, s ez adott igazi súlyt Sebastiannek. Persze gyanította, hogy az irigységen kívül egyéb okai is lehetnek a jelleme ellen indított alattomos támadásnak. Az ember nem jut előre a politikában anélkül, hogy ellenségeket szerezne. Ahol győztes van, ott áldozatoknak is kell lenniük. Mivel Sebastian eddig általában győzött, kétségtelen, hogy sokan vannak, akik e botrány ürügyén igyekeznek majd bosszút állni korábbi vereségeikért. Csak az maradt a kérdés, végül sikerül-e egészen tönkretenniük. Igaza lesz-e Castlefordnak, aki azt mondta, hogy „már kezd kimenni a divatból”? – Anyánk kétségbe van esve, milyen helyzetbe hoztad őt – mondta Morgan. – Bár, ahogy mondod, ha átvészel egypár kellemetlen pillanatot, azontúl

őt már nemigen érinti az egész. Az is kétségtelen, hogy te tudsz vigyázni magadra, úgyhogy még a legrosszabb esetben sem kell attól félnem, hogy bánatodban majd részeges leszel. Egyetlen komoly áldozata van csak a botránynak, ez pedig Miss Kelmsleigh. Morgan ezután egy kicsit kinézett az utcára. Aztán a két karfára támaszkodva kissé megemelte béna testét, és jobban elhelyezkedett. Végül, miközben a Miss Kelmsleigh-vel kapcsolatos szavai még ott voltak a levegőben, a kávéskannáért nyúlt, hogy befejezze a reggelijét. Morgan mindig is kissé lassú észjárású volt, ugyanakkor rendkívül becsületes. Nyíltszívű, megbízható, olyan egyszerűen, mint a kisfiúk, akik azonban az élet bonyodalmaitól még könnyen zavarba jönnek. Mindez teljesen alkalmatlanná tette őt arra, hogy ravaszul irányítson egy beszélgetést, hiába is próbálkozott most ezzel. Szinte elképzelhetetlen, hogyan születhetett ebbe a családba ilyen jóságos, derék és szinte bűntelen teremtmény. Az biztos, hogy nem az apjára ütött. Anyjuk legnagyobb bosszúságára Sebastian viszont kiköpött az apja. Morgan érdekes módon az anyjára sem hasonlított; teljességgel hiányzott belőle a márkiné durva közönyössége más emberek fájdalma iránt. – Nem tettem meg azt – mondta Sebastian. – Nem volt részem Miss Kelmsleigh kegyeiben,

főképp nem úgy, ahogy a pletyka terjeszti rosszindulatúan. – Nem is tételeztem föl rólad. – Na, pont te nem…! Morgannek rosszulesett Sebastian éles válasza. – Bárhogy is történt, szegény kétszeresen is áldozat. Először az apja hanyagsága miatt, most pedig ezek a pletykák…! – Minden bűnösnek van családja, amely miatta szenved. – Anyánk is éppen ezt mondta. Neki nem mondtam meg a véleményemet, hisz úgysem hallgat rám soha. Neked viszont elmondom, milyen rosszulesik, hogy ennek a bűnösnek a családja – ha bűnös volt egyáltalán – most még jobban kénytelen szenvedni, mert a te ellenségeid fölfújják ezt a… félreérthető helyzetet – mondta Morgan, majd hosszan az öccsére nézett. Sebastian állta a pillantását. Szavak nélkül, puszta szemvillanásaikkal ért véget a beszélgetés. Aztán ki-ki ivott a kávéjából, és szótlanul nézegették a postájukat. – Nyilvánosságra fogom hozni, hogy mi is történt valójában a Két Kardban – mondta Sebastian, amikor fölállt az asztaltól. – Az lesz a legjobb, mindenki érdekében. – Mindig az igazság a legjobb, Sebastian. Már hogy a pokolban lenne az? Ezt legfeljebb Morgan képzeli.

Milyen furcsán lázba jött mindenki ettől a botránytól, gondolkodott el Audrianna másnap délután. Az egész házon valami gyászos, ugyanakkor izgatott hangulat uralkodott el. Lizzie és Celia éjszakába nyúlóan vitatkozott azon, hogyan lehetne Audriannát megmenteni. Mindketten más szemszögből közelítették meg a problémát. Lizzie szerint az elvesztett erény visszaszerzéséhez csak évtizedek makulátlan életvitelén és rengeteg jótékonykodáson keresztül vezet az út. Celia véleménye szerint viszont gyorsabban visszafogad egy nőt a társaság, sőt, hamar a korábbinál jobb pozícióba kerül az, aki magabiztosan és fensőségesen viselkedik. Audriannát egyikük sem kérdezte, melyik utat választaná. Magába roskadva ült az ágya szélén, miközben azok ketten az ő darabjaira hullott életén vitatkoztak. Másnap reggel a két barátnő besétált Cumberworthbe, föladni azt a levelet, amelyet Audrianna végre megírt az anyjának. Még fél óra sem telt el távozásuk után, mire kiderült, hogy a levélre nem is lett volna szükség. Egy bérkocsi érkezett a fasoron át, majd megállt Daphne háza előtt. Audrianna, aki az egyik ablakból leselkedett, rögtön felismerte a kocsi utasait. Addigra Daphne is előkerült, és immár együtt figyelték, amint Audrianna édesanyja és húga igyekszik az ajtó felé.

– Eléggé földúltnak tűnik – jegyezte meg Daphne. Megjegyzése természetesen Audrianna anyjának arckifejezésére utalt. Audrianna még sohasem látta az anyját ennyire elcsigázottnak. Még az apja halála után, vagy a Lord Sebastian és mások által táplált üldöztetés közben sem tört meg soha teljesen. Most olyan volt a járása, mint akinek fáj, hogy még élnie kell. Még mindig feketében volt, bárhogy is érveltek a barátnői, hogy le lehet rövidíteni a gyászt, ha valakinek a férje önkezével vetett véget az életének. – Sarah húgod pedig dühösnek tűnik – jegyezte meg Daphne. – Biztos miattad. – Szerintem pedig maga miatt. Hisz tudja, hogy mindez mit jelent a számára. – Ezelőtt, ha halványan is, de volt Sarah-nak némi esélye, hogy pár év elteltével rendesen férjhez mehet, még ha nem is tud olyan jó partit csinálni, mint szerette volna. Ez volt az egyik oka annak, hogy Audrianna elköltözött hazulról Daphne-hez: hogy hadd költse az anyjuk azt a keveset, ami megmaradt, Sarahra, akinek a révén egyszer talán tiszteletre méltó jövőhöz juthatnak. Audrianna lement Daphne után az ajtóhoz. Mire az ajtó kinyílt, anyja és Sarah arcán az előbbi, valódi érzéseket már a részvét maszkja váltotta fel. – Drága Meg néni! – köszöntötte Mrs. Kelmsleigh-t Daphne egy csókkal. – Milyen jó,

hogy el tetszettek jönni! Sok megbeszélnivalónk lesz! Apropó, milyen abszurd híresztelések jutottak el a fülemhez, Lord Sebastian – dünnyögte bele az új, három méter hosszúságú teleszkópba Mr. John Pond királyi csillagász, miközben állított még egy hajszálnyit a műszeren, majd tovább kukucskált. Fölöttük a csillagos égre nyílt a Greenwichi Csillagvizsgáló Meridián épületének méltóságteljes kupolája. – Valami hihetetlen esetet rebesgetnek, amely nemrég a Brighton melletti Két Kard fogadóban történt volna meg. Milyen szövevényes és elképesztő mese! Van benne szó rejtélyes belopakodóról, véletlen találkozóról, meg effélékről. A barátai igazán kieszelhettek volna valami hihetőbb mesét is, ha mentségeket akartak keresni önnek! Sebastian már több mint tíz éve ismerte Pondot. Még abban az időben találkoztak, amikor Sebastian az egyetemre járt, s azóta a tekintélyes csillagász sok olyasmire is megtanította őt, amit sem az egyetemi szemináriumokon, sem könyvekből nem lehet megtanulni. Barátság alakult ki közöttük, amelynek révén Sebastiannek szabad bejárása volt a csillagvizsgálóba, Pondnak pedig joga lett arra, hogy szabadon belebeszéljen a lord életvitelébe. – Sajnos nincsenek ilyen termékeny képzelettel megáldott barátaim. Sem olyan ostobák, akik azt

hinnék, hogy egy ilyen abszurd mesét hamarabb elhinnének az emberek, mint a kegyetlenebb igazságot. A hihetetlen mese, amelyet ön hallott, nem mástól ered, mint tőlem. Pond épp csak annyira fordította el a távcsőtől a fejét, hogy a szabadon maradt szemével Sebastianre pislanthasson. – Csak nem azt akarja mondani, hogy valóban megtörtént a dolog azzal a fiatal nővel? – De igen. Úri becsületszavamat adom. Pond tekintete visszatért a rejtélyes egekbe. – Senki sem fog hinni magának. Az bizony meglehet. Ellenben senki sem fogja kimondani, hogy hazudik. Abból azonnal párbaj lenne. Csakhogy alattomos mosolyokkal és fölhúzott szemöldökökkel szavak nélkül is egész hosszú történeteket lehet közvetíteni. Pokoli ügy! Az igazság, amely gyorsabban terjedt, mint maga a botrány, csak még több találgatásra adott alkalmat a meglehetősen különös helyszín miatt, s annak következtében, hogy Miss Kelmsleigh apja is belekeveredett a történetbe. Jobb lett volna szóba se hozni az egészet – gondolta Pond, aztán csak ennyit mondott: – Ma különösen tiszta az ég. Jó, hogy épp ma szánta rá magát, hogy kijöjjön hozzám Londonból. Jó ideje már, hogy nem járt erre. Jó ideje, mint annyi minden másnak. Jó ideje, hogy nem volt dolga nővel, hacsak nem sikerült a

legnagyobb titokban tartani a találkozást. Jó ideje, hogy minden különösebb cél nélkül nyargalni indult volna a réteken. Bizony túl sok ideje, hogy félretett minden időigényes elfoglaltságot, mint például a csillagászat iránti szerelmét, amely pedig – a kéjek hajszolásán kívül – régebben egyetlen értelmét jelentette az életének. Amikor átvette a bátyja kötelezettségeit, csak annyit kellett volna vállalnia, amennyit Morgan vállalt, és nem lett volna szabad hagynia, hogy a politikai feladatok és a kormányzati kötelezettségek minden idejét felemésszék. Morgannek ez sosem okozott nagy fejfájást, igaz, Morgan márki volt, így nem kellett állandóan az alkalmasságát bizonygatnia. Pond most leszállt a megfigyelői székből, és valamit följegyzett magának egy darab papírra. – Végeztem – mondta. – Öné a szerkezet. Itt hagyom önnek az éppen megfigyelt csillagok listáját. Folytathatja a jegyzeteimet. Jó volna, ha segítene abban, hogy Brinkley-vel megetessem az egész teóriáját. Sebastian beállította magának a széket, amelyet úgy terveztek, hogy félig hátradöntött pozícióban alkalmazkodjék a távcső szögéhez. Kényelmesen helyet foglalt, hátradőlt, és elhelyezkedett a teleszkóp hosszú, sötét fémhengere mellett, amelyet két masszív, villában elágazó fémoszlop tartott szilárdan a helyén.

– Majd ne feledjen szólni az őrnek, ha végzett, hogy jól zárja be az épületet! – mondta Pond búcsúzóul. Sebastian beállította a nézőkét. Nézte a sötét égboltot, s önfeledten bámulta az örökkévalóságot, a sugárzó kozmoszt. Amikor a csillagokat nézte, semmi sem tűnt számára túl fontosnak ebben a parányi, múlandó világban. Még az az elhatározás sem, amely ma éjszaka Greenwichbe vezérelte, hogy megfeledkezzék gondjairól. Nyolcadik fejezet Eljött a lord! – jelentette Celia, aki szaladvást érkezett az üvegházba. – Épp a könyvtárszoba ablaka előtt mentem el, amikor mozgást észleltem a fasor vége felől. Lóháton van. Olyan pazarul néz ki! – Persze hogy eljött – mondta Daphne. Elkezdte kioldani a kötényét. – Ha még tovább vár, nekünk kellett volna fölkeresnünk őt. Azt biztos nem akarta. Audrianna annál kevésbé örült a hírnek. Ez megint szörnyű lesz! – Ezt én nem fogom kibírni! – mondta Daphenak. – Nem becsületes dolog elvárni valakitől, hogy a szó szoros értelmében fizessen valamiért, ami nem az ő hibájából történt.

– Szándékosan, vagy sem, elkerülhetetlenül, vagy sem, te mégiscsak rossz hírbe keveredtél. Ami még rosszabb: az egész világ azt hiszi, csúnyább dolgok történtek, mint valójában. Ő pedig nagyon jól tudja, hogy emellett nem lehet szó nélkül elmenni. – Nem fogok kárpótlást elfogadni a botrány ellenében. Ha egy fillért is elfogadnék, beismerném, hogy én… Hogy bűnös vagyok. Hogy beszennyeztek. Sőt az ő szemével nézve talán még azt is, hogy számító vagyok. – Akkor majd elfogadja az anyád. Meg mernék esküdni, hogy a lordnak ez a szándéka, legalább a látszat kedvéért. Nemigen lesz más választásod. Daphne ezzel bekormányozta Audriannát az elülső nappali szobába, Celiát pedig az ajtóhoz küldte, hogy fogadja Lord Sebastiant. Oda a lord már egyedül lépett be, higgadt, határozott, már szinte komor arckifejezéssel. Senki sem ringatta magát abban a tévhitben, hogy sima udvariassági vizitről lenne szó. Ennek ellenére igaznak bizonyult Celia megállapítása: a lord pazarul festett. A szálas, sötét hajú és impozáns jelenség köszönt Daphenak, majd Audriannának is. Daphne hellyel kínálta. A lord azt felelte, inkább állva marad. Daphne légies könnyedséggel az ablakhoz vonult, s ott lecövekelt, jelezvén, hogy gardedámként és közvetítőként itt fog maradni a szobában. Audrianna olyan távol ült le a lordtól és

a rá váró megszégyenüléstől, amennyire csak lehetett. – Ön bizonyára az egyre terjedő szóbeszéd miatt kereste fel a házamat – szólalt meg Daphne a jó hosszúra nyúlt, kínos csönd után. – Egyrészről igen. Audrianna nagyon jól el tudta képzelni, mi az a másik indok. A düh, amiért a nevének tisztaságán csorba esett, és nem kevésbé, hogy minderre Kelmsleigh lányával összefüggésben került sor. – Mrs. Kelmsleigh, a nagynéném nagyon is érthető módon aggódik az egész családjáért – mondta erre Daphne. – Közvetlenül a férjét ért hamis vádak után… nos, attól tart, hogy ez végzetesen tönkreteszi őket. Úgy véli, hogy kisebb lányának a jövője éppúgy kompromittálódott, mint Audriannáé. Néném attól retteg, hogy ez az eset mindannyiukat nyomorba dönti. Lord Sebastian elmosolyodott, ám most nem a győztes mosolyával. Szorosan összeszorított száján látszott: tudja, mire akar Daphne kilyukadni, és az is, hogy nem fogja tűrni senkitől, még Daphnetől sem, hogy odáig fajuljon a helyzet. – A mostani botrányért minden felelősséget vállalok, Mrs. Joyes. Ellenben nem érzek felelősséget semmiért, ami az előtt az este előtt történt, amikor Miss Kelmsleigh-vel találkoztam, bármennyi összefüggést talál is ön vagy a nagynénje a kettő között.

– Rendben, uram, akkor korlátozzuk a beszélgetésünket arra az estére, s annak következményeire, amikor ön az unokatestvéremmel találkozott. – Meg kell jegyeznem, hogy bár ön minden tekintetben kellemes beszélgetőpartner, látogatásom eredeti célja az volt, hogy Miss Kelmsleigh-vel beszélgessek mindezekről. – A kis kuzinom még túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy tudná, hogyan kell lefolytatni egy ilyen beszélgetést. Ideális esetben egy férfirokoné lenne ez a kötelesség, ám mivel ilyennel nem rendelkezünk, saját kötelességemnek érzem… – De hát én is itt vagyok, Daphne! – vágott közbe Audrianna. – Hallok minden szót. Kérlek, ne beszélj úgy rólam, mintha jelen sem lennék. Daphne úgy nézett rá, mintha tényleg megfeledkezett volna arról, hogy Audrianna is a szobában van. – Mrs. Joyes, szerintem Miss Kelmsleigh ki tud állni magáért ma is – mondta erre Lord Sebastian. – Aki el tud utazni egyedül Brightonba, s ott pisztolyt lóbálva képes szembeszállni egy idegennel, majd csak megbirkózik egy olyan apró feladattal, mint egy beszélgetés. – Én is azon az állásponton vagyok, hogy mindezt Lord Sebastiannek és nekem kell megbeszélnünk – mondta Audrianna. Daphne meglepődött Audrianna lázadásán.

– A beszélgetés témájára való tekintettel ez roppant illetlen dolog volna – mondta. – Hogy mi az illendő, és mi nem, azzal sajnos nekem már jó néhány hónapja nem szabad törődnöm. Valahol ráadásul épp azt tanultam, hogy a független nőknek el kell felejteniük a kíméletességet. Lord Sebastian közben úgy fordult el Daphnetől, mint egy alárendelttől, akit, mivel befejezte vele a beszélgetést, immár elbocsát. – Olyan derűs napunk van, Miss Kelmsleigh! – mondta Audriannának. – Nincs kedve ismét bejárni velem a kertet? Audrianna mindenre felkészült, csak arra nem, hogy ezzel az alakkal még egyszer az életben bármiféle kertben járkáljon kettesben. – Sokkal inkább a fasorban szeretnék egy kis sétát tenni, ha önnek is megfelel. – Ahogy parancsolja. Audrianna a könyvtár előtti fogasról leakasztotta szürke köpenyét és lila vállkendőjét, aztán csatlakozott a lordhoz, aki a kijáratnál várta. Daphne bent maradt a nappaliban, a higgadtság álarca mögé rejtve minden gondolatát. A fasort szegélyző fűről már rég felszáradt a hajnali harmat. Meleg napsütés hirdette, hogy kellemesebb idő következik, de a szellő épp elég csípős volt ahhoz, hogy Audrianna örüljön, amiért a kendőjét magával hozta.

Lord Sebastian Audrianna tempójában gyalogolt; csizmája talpa alatt ropogtak az úton szétszóródott tavalyi ágak. Elkomolyodott arcán látszott, hogy idegesíti ez a látogatás, és nagyon bosszantja, hogy az udvariasság arra kötelezte, hogy mentegetőzzek, aggodalmat mutasson, sőt beletörődjék abba, amivel meggyanúsították. Audrianna hátranézett a távolodó ház felé. Attól tartott, hogy Daphnet látja majd meg, amint utánuk leselkedik. Azonban nem látott szőke fejet egyik ablakban sem. – Elég szerencsétlenül kezdenek alakulni a dolgok – szólalt meg végre Lord Sebastian. – Terebélyesedik a botrány. Nyilvánosan elismertem ugyan, hogy megsebesültem, ám Sir Edwin és a fogadós jóindulata ellenére senki sem hisz az igazságban, és egyre közönségesebb mendemondák kaptak lábra. – Magam is láttam a célozgatásokat a pletykalapokban, úgyhogy tudok a dologról. Mégis jólesett, hogy eljött a múltkor figyelmeztetni, hogy ez lesz. – Hát, sajnos szóbeszéd tárgya lettünk. – Milyen igazságtalan dolog! De az élet gyakran ilyen igazságtalan. Valahogy majd túlteszem magam ezen is, mint életem egyéb szerencsétlenségein, s biztos vagyok benne, hogy ön is ugyanígy. – Ön túlságosan beletörődő.

– Ha a szokásos módon kompromittálódtam volna, bizony nem törődnék bele ilyen könnyen. A mi helyzetünk azonban egészen sajátos körülmények között fajult idáig, ezért szerintem nem vonatkoznak rá az általános szabályok. – Csakhogy a világot nem érdekli, amit ön vagy amit én gondolok, Miss Kelmsleigh. – Azt vettem észre magamon, hogy többé már nem érdekel, mit gondol a világ, nekem már mindegy. – Ez nagyon bátor öntől. És nagy butaság. Audriannából erre a sértésre egy csapásra eltűnt a korábbi elégedettség, hogy morálisan helyesen cselekedett. Hisz épp most oldozta föl ezt az embert, ő pedig így rátámad! – Inkább örülhetne a butaságomnak, uram, semhogy becsmérel miatta. Daphne meg az anyám komoly tervet kezdtek szőni, hogy mennyi kártérítést követeljenek öntől. Ha nem így intézzük, ha nem eszközlöm ki, hogy kettesben vitassuk meg az ügyet, ön már jóval szegényebb lenne, mint azelőtt. – Csakhogy Mrs. Joyes hiába érvelt volna bármily ügyesen. Én nem fogok fizetni. – Természetes, hogy nem fog! Ön nem bűnös. Miért önnek kellene fizetnie? A lord keserűen elmosolyodott Audrianna hevületén. – Hogyisne fizetnék, Miss Kelmsleigh! Lesz majd elszámolás, ilyen vagy amolyan módon. Azonban

ennek az lenne a legkevésbé ígéretes módja, ha egy pénzösszeget kínálnék fel önnek és a családjának. – Akkor megegyeztünk. Bátran átvészeljük ezt az egészet, és megfizetjük az árat a rossz nyelvek miatt, aztán kvittek vagyunk. Jöjjön, menjünk vissza az unokatestvéremhez, mondjuk el neki világosan, és legyünk túl már ezen az egészen! Ezzel Audrianna sarkon fordult, hogy visszamenjen a házba. Ám alig tett egyetlen lépést, erős szorítást érzett a karján. – Ön félreértett engem, Miss Kelmsleigh! Audrianna csak nézte azt a kesztyűs kezet, amely oly könnyedén és udvariatlanul megállította. Mint a villám, úgy villant eszébe hirtelen, ahogy ugyanez a kéz megragadta a kertben, és az is, ahová az a mozdulat vezetett. Fölpillantva a lord arcára nézett, és a fiatalember megenyhült tekintetéből mintha azt olvasta volna ki, hogy ő is ugyanarra emlékezik. Sebastian elengedte a karját, de abból, ahogy elállta az útját a ház felé, világossá vált, hogy egyelőre még nem mennek vissza Daphnehez. – Öt évvel ezelőtt, de még két éve is, azt tettem volna, amit ön – mondta Sebastian. – Vagy amit a kuzinja tanácsol. Ma már nem engedhetem meg magamnak. Kikezdték a jellememet, és besározták a becsületemet – folytatta. Elővett a zsebéből egy darab papírt. – Ez az, amiről beszélek.

Audrianna elvette a papírt, és széthajtogatta. Durva és trágár rajz volt rajta. Egy őhozzá eléggé hasonlatos nő ült egy ágyon fehérneműben, amelyet egyik kebléről már leszaggattak. A nő megpróbált szabadulni egy férfi mohó ölelésétől, aki viszont nagyon is hasonlított Lord Sebastianre. Az ablakon át látszott a Két Kard cégére, alatta pedig, a halovány holdfénytől megvilágítva, félig a földbe temetett puskaporos hordók látszottak. Audrianna alig tudta levenni a szemét arról a fedetlen kebelről. – Ez rettenetes! Azt tudtam, hogy Mr. Trotter is tétetett egy rajzot a szerzeményem fölé, de az semmiség ehhez képest! – Mr. Trotter a legkevesebb! A nyomdák versengésbe kezdtek, és még ennél csúfabbakat is lehet venni bárhol fillérekért. Audrianna visszaadta a lordnak a metszetet. – Végül is, ha ilyen botrányosan közszemlére tesznek, lehet, hogy mégis kártérítést kell kérnem. – Az nem oldana meg semmit. Csak igazolná a legrosszabb pletykákat, részemről pedig azt jelentené, hogy elismerem a bűnösségemet. – Hát akkor minden reménytelen, akármerre nézek. Köszönöm, hogy ily őszinte hozzám. Azt hiszem, nincs más választásom, el kell költöznöm valahova máshová – mondta Audrianna egy kis mosollyal leplezve, mennyire el van keseredve. – Talán Brazíliába.

Ezzel ellépett a lord előtt, és elindult a ház felé. Már nem akarta folytatni a társalgást. Akárhányszor felidézte magában azt a szörnyű rajzot, forróság öntötte el az arcát. Már azt sem akarta tudni, milyenek azok a képek, amelyek még ennél is „csúfosabbak”. Csak rettegett, hogy milyen ocsmány dolgok történhetnek a képmásával sok ezer más további nyomaton. Száraz ágak ropogását hallotta meg maga mögött. – Miss Kelmsleigh, nem azért jöttem ide, hogy rossz híreket közöljek, majd magára hagyjam önt kétségbeesésében. – Hogy ne lennék kétségbe esve? – szólt vissza Audrianna. Megint megérezte a kesztyűs kéz érintését a karján. – Álljon meg! Hallgasson meg! Kérem, hadd beszéljek! Meg kellett állnia, úgy fogta az a kéz a karját. De nem fordította a lord felé az arcát, hanem a házat bámulta. Úgy érezte, nem tud ismét a férfi arcába nézni anélkül, hogy ne a rajzon ábrázolt Lord Sebastian mohó tekintetét látná, amidőn a férfi az ő lerajzolt meztelenségét simogatja. – Mindketten rossz hírbe keveredtünk, Miss Kelmsleigh. Mindkettőnknek fizetnie kell érte. Talán akkor ússzuk meg mégis a legolcsóbban, ha összeházasodunk.

Az egész világ elnémult egy lélegzetelállító pillanatra. Még a tavaly lehullott levelek sem moccantak a fasor mélyén. Audrianná-nak olyan üresség támadt az elméjében, hogy képtelen volt értelmezni, amit a férfi kimondott. Aztán rájött, hogy nagyon is jól érti a lordot. Szembefordult vele. – Maga most természetesen tréfál. – Egyáltalán nem. Nem látok semmi egyéb megoldást. Mégiscsak jobb, mint ha kifizetném, akár valami fejőlányt, akitől véletlenül gyerekem lett. Úriember leányaként ez kijár önnek. És hát a köztünk bekövetkezett szerencsétlen eseményre tekintettel, szerintem ezt nemcsak ön várja el, hanem az anyja és az unokatestvére is. – A „szerencsétlen eseményre tekintettel”, ahogy ön most is egy politikus módjára fogalmaz, uram, egy ilyen frigy még nevetségesebb lenne a közvélemény szemében. A nyomdák évekig el lennének látva munkával. – Egy esküvő oly banális fényben tüntetné fel a kapcsolatunkat, hogy a botrány kifulladna még a társasági szezon kezdete előtt. Azt a mesét folytatná, amelyiket Sir Edwinnel kezdtünk a Két Kardban. A botlásunkat szerelmi természetűnek fogadnák el, nem pedig cinikus, hitvány cselekedetnek. – Elhiszem, hogy ez tetszetős megoldás volna önnek. Ön mentesülne a vád alól, hogy kényszerített engem, de attól én még mindig olyan

nő maradnék, aki házasság előtt részesített a kegyeiben egy férfit. Ráadásul egy olyan férfit, aki a sírba hajszolta az édesapját. Köszönöm, ebből nem kérek! Inkább mégis elmegyek Brazíliába. Sebastian hevesen a levegőbe csapott. – Legyen egy kicsit megfontoltabb! Maga nem fog Brazíliába menni! Itt éli majd le az egész életét, de nem mer majd mutatkozni a városban, és még a helyi emberek előtt is szégyenkeznie kell. Mivel rossz hírbe keveredett, még zeneórákat sem tud majd adni, és teljes egészében az unokatestvérétől függ majd. Mintha egy zárdában kellene leélnie az egész életét. Audriannát úgy érték a lord kegyetlen jóslatai, mint ha arcul csapták volna. Nagyon is jól el tudta képzelni azt a behatárolt, kietlen életet, amelyet a lord lefestett neki. Korábbi önérzetes felháborodását immár az elkeseredés hulláma mosta el. – Látom, maga nem akar veszteni a játékban – mondta Audrianna végül. – Hát igen, elég rámenős vagyok, ha muszáj – mondta Sebastian, majd olyan közel lépett Audriannához, hogy a lány orra majdnem a melléhez ért. – No, jöjjön! A házasság nem is lesz olyan rossz nekem – tette hozzá kedvesebben. – Maga meg semmiben sem fog szükséget szenvedni, és úgy él majd, ahogy a kedve tartja. – Puha kesztyűjével megemelte Audrianna állát, hogy a lány is a szemébe nézhessen. – Mi kellünk

egymásnak, ha ezt egyelőre különösnek tartja is. A szerelmi élvezet pedig egy nő számára egészen elviselhetővé tudja tenni a házasságot. Hogy gyűlölte most Audrianna azért, hogy a férfi tudja, milyen lehengerlő hatással van rá! Bárcsak ne félne még csak rápillantani is Sebastianre, bárcsak ne akarna kiugrani a szíve a helyéből, ha a szemébe néz! A lord lehajolt hozzá, és ajka megérintette Audrianna száját. Azért azt kivárta, amíg biztos lehetett abban, hogy a tekintetéből sugárzó varázsnyilak megint megtették a magukét. Nagyon jól tudta, hogyan idézze föl Audriannában ismét azt az elsöprő érzelmi vihart, amelyet a kertben már átélt. Így hát Audrianna beleegyezett a csókba, féligmeddig abban a reményben, hogy ismét jön az a buta kábulat. De ez a csók már nem érte olyan meglepetésként, mint az a másik a kertben, s ezúttal nem tudott egészen megfeledkezni magáról. Amikor a csóknak vége lett, vágyat és győztes örömöt látott a férfi föléje hajló arcán. Kissé hátrább lépett, kibontakozva a férfi ölelő karjából, és őszintén a szemébe nézett. Úgy érezte, hogy szinte természetfölötti nyugalom árad el az egész testében. – Önnek talán igaza van, Lord Sebastian, s bennem nincs meg a bátorság, hogy itt hagyva mindent, ami ismerős, egy távoli országban

próbáljak új életet kezdeni. De azért van még más választásom. – Bizonyára – felelte a férfi hitetlenkedve. Audrianna látta rajta, mennyire biztos volt abban, hogy az az egyetlen választása van, amit a lord ajánlott. – Ne kezeljen gyerekként, uram! Igenis van más választásom. Fontosabb annál, amit ön kínál. Lehet, hogy az a keserves sors vár reám, amit fölvázolt, de közben gondoskodom majd arról, hogy ön elveszítse a befolyását a politikai és a társadalmi életben. Hogyan élhetnék bőségben egy olyan férfi oldalán, aki a pozíciójából fakadóan tönkretette apámat és az egész családomat? Szerintem világos, hogy mi az egyetlen tisztességes választás. Ön nem így gondolja? Sebastian arcán nem látszott meglepetés. Sem düh. Csak nézte Audriannát. Ő meg sarkon fordult. – Hát akkor isten önnel, Lord Sebastian! Kilencedik fejezet Audrianna úgy döntött, hogy mindenáron felkutatja Dominót. Lehet, hogy még mindig az ő kezében van a kulcsa annak, hogyan tisztázhatná az édesapja nevét. Csakis abban látott még némi reményt, hogy általa bebizonyíthatja a világnak,

hazug feltételezések vezettek az apja körül kibontakozott botrányhoz. Túlságos bizakodást azonban nem engedett magának. Azzal, hogy elutasította Lord Sebastian ajánlatát, beletörődött, hogy elfogadja, ha a sors a legrosszabbat méri rá. Nem akarta azzal hitegetni magát, hogy elkerülheti a végzetét. Lord Sebastian látogatása napján, este máris ott ült a könyvtárszobában a társnőivel, és egy hirdetést próbált fogalmazni a Timesba. Ha Dominó még Londonban van, talán nem kerüli el a figyelmét. Elvégre Dominó is apróhirdetés útján kezdte keresni az ő apját. Már vagy fél órája keresgélte a szavakat, amelyekkel úgy rejtjelezheti az üzenetet, hogy az csak Dominó számára legyen egyértelmű. Sehogy sem jutott dűlőre vele, így összehajtotta, és félretolta a papírt. Sürgősen írnia kellett az anyjának. Ez azonban még a hirdetésnél is nehezebb lenne. Sokkal könnyebb lenne írni egy új dalocskát. Adhatná neki azt a címet, hogy Botrányos ártatlanságom. Vagy azt, hogy Kicsorbult bár a váza, de nem törött el. Vagy A Végzet győz a Büszkeségen… – Nos, mi lesz? – kérdezte Celia, miután egy jó óra hosszat csend honolt a helyiségben. – Senki sem akarja elmagyarázni, mi is történt Lord Sebastian mai látogatása alkalmával?

– Az magánügy, kedves Celia – mondta Daphne anélkül, hogy fölnézett volna a könyvéből. – Ez butaság! Mindannyian tudjuk, miért jött. Nyilván kártérítést kínált. Mekkora summát? Tudsz belőle saját házat venni, Audrianna, vagy csak a kamatait használhatod? Lesz hozzá vagyonkezelő, vagy azt csinálsz vele, amit csak akarsz? – Nem ajánlott semmiféle vagyoni kompenzációt – felelte Audrianna, majd úgy tett, mintha a tollát mártogatná, és egész figyelmét a levélírás kötné le. – Milyen különös! Azt a rossz hírt még nem hallottam róla, hogy ennyire híjával lenne a tisztességnek. Az ember azt képzelné, legalábbis némelyik szennylap rajzai láttán, hogy legalább húszezret fel kellett volna ajánlania. Ez fölkeltette Daphne kíváncsiságát is. – Netán vannak újabb gúnyrajzok is? Celia bólogatott. – Méghozzá elég félreérthetetlenek. – És hol találkozol te azokkal a rajzokkal, Celia? Ha a városba megyünk, sosem hagysz magamra tíz percnél hosszabb időre – csodálkozott Daphne. Celia megvonta a vállát. – Csak tudni kell, hol keresse őket az ember. Audrianna most megérezte magán Daphne kíváncsi tekintetét. Megint látványosan mártogatni kezdte a tollát. – Valójában – szólalt meg most Lizzie csöndesen – egy ilyen rangú úriember és egy Audriannáéhoz

hasonló születésű úri leány esetében, ha ilyesmi történik, a férfinak házasságot illene ajánlania. Ha pénzt ajánl, az nagyon nagy sértés. Audrianna mélyen ráhajolt az íróasztalra. Kedves Mama…! – Lizzie, te olyan gyerekes tudsz lenni néha – mondta Celia. – Ahhoz képest, amit te tanultál arról, hogy mi illene, a világ ezer és egy kivételt ismer. – Igazad van, Celia. Viszont azért Lizzie-nek is – mondta Daphne. – Nagyon jól tudom, hogy Meg nénit mennyire megzavarta ez az ügy. Tudta, hogy azt kellene követelnie a lordtól, hogy tegye meg, ami ilyenkor elvárható. Ámde a férjével történt botrány után ezt mégsem követelheti. Audrianna erre letette a tollát, és Daphnera nézett. Annyira nyakatekertnek tűnt számára, ahogy ezt Daphne megfogalmazta. – Csak nem azt mondod ezzel, hogy mama szerint a papával kapcsolatos hazugságok miatt nem kellett volna elvárnunk a lordtól, ami ilyenkor elvárható? Szép kis ügy, pláne, hogy az úr maga is segített terjeszteni azokat a hazugságokat. – Csillapodj le, kedves kuzin! Hisz ha feleségül kér, abból számodra csak boldogtalanság származik. – Sokkal jobban jársz így, hogy pénzt kapsz tőle – csatlakozott Celia. – Hát, ha gyűlölöd, akkor tényleg – mondta Lizzie. – Én úgy értettem, hogy a pénz nem mossa

le úgy a szégyenfoltot, amelyet viselned kell, mint a házasság. – Köszönöm, Lizzie – mondta Daphne. – De senkinek sem jó, ha ilyen élesen fogalmazol. Daphne enyhe feddését elfogadva, Lizzie megint olvasni kezdett. Daphne is fölvette ismét a könyvét. Celia azonban nem hagyta annyiban. – Szóval, mennyi? – Semennyi – vallotta be Audrianna. – Semennyi? – hebegte Celia elképedten. – Minden efféle jóvátételt visszautasítottam, és hogy azzal kezdjük, nem is nagyon kezdeményezett ilyesmit. Lizzie fölvonta a szemöldökét. – Milyen furcsa! Elcsábít téged, az egész világ megtudja, és ő nem próbálja jóvátenni semmilyen módon? – De hisz ő sohasem csábított el – mondta Audrianna elkeseredett tekintettel pillantva körül a barátnőin a könyvtárszobában. És remélem, hogy ti mind el is hiszitek ezt nekem. Vagy tévedek? Celia bólogatott, de közben a cipőpertlijét igazgatta. Lizzie is bólintott, bár közben merően nézett a falon lógó egyik képre. Daphne lapozott egyet a könyvében. – Dehogy tévedsz, mi mind elhisszük neked, kedvesem.

Sebastian bosszúsága nem ismert határokat. S csak egyre nőtt, miközben lovagolt hazafelé Londonba. Még azután is napokig másra sem tudott gondolni, csak a Miss Kelmsleigh-vel történt találkozóra. Ő, aki általában nem szerette a lelkét kiönteni senkinek, most egy héttel később, íme, csak azért jött el a Brook klubba, hogy megossza a történteket Hawkeswell grófjával, az egyetlen emberrel, aki legalább részben ismeri az igazságot, hisz maga is ott volt a Két Kardban. Hawkeswell azonkívül egyike a kevés olyan ismerősének, akiknek bízott a diszkréciójában. – Egyszerűen kikosarazott. És miért? Mert fontosabb neki a bosszú. Hawkeswell, aki a pörgő kockát tartotta szemmel a játékasztalon, kissé félvállról válaszolt. – Mit csodálkozol? Jó oka van, hogy gyűlöljön, és ne fogadja el a kárpótlást azért, hogy hírbe hoztad, még ha a szokás ezt követelné is. Ügyesebben vészeli át ezt a botrányt, mint te, és jó oka van, hogy ne segítsen neked könnyen megúszni. Csakhogy Sebastiant akkor is nagyon meglepte a dolog. Nem az első elutasítása, hanem a második. Meg volt győződve, hogy azzal a csókkal nyert ügye lesz. Ahogy a lány viszonozta a csókot, még az is arra utalt. Csak aztán ahogy Audrianna állt ott, felhevülten ugyan, de hűvösen és büszkén! Egészen addig a

pillanatig, amíg a lány el nem kezdett beszélni a lehetőségeiről, nem gondolta volna, hogy ennyi erő van benne. Addig azt sem mérte föl igazán, hogy Audrianna milyen makacsul ragaszkodik az elégtételhez az apja ügyében, s hogy valójában milyen bátran viselkedett a Két Kardban is. És milyen korlátlan önbizalommal fejezte be a találkozójukat! Ez pokoli módon imponált a lordnak, ám pokoli módon föl is ingerelte. – Valami ékszert kellett volna vinned neki – mondta Hawkeswell. – Ha a lánykéréssel nem lehetett megvásárolni, az ékszerekre sem ingott volna meg. – Az eszméket kézzelfogható dolgokkal lehet valós formáinkban megjeleníteni. Visszautasította a gazdag és biztonságos életet, de nem érti még egészen, hogy miről is mondott le. – Értem már, minek köszönheted páratlan sikereidet a nők körében. Aki tétovázik, azt bizonyára rubintokkal és igazgyöngyökkel veszed le a lábáról. Ezen mindketten jót nevettek, mert egyrészt köztudomású volt, hogy Hawkeswellnek nincs szüksége ékszerekre hódításaihoz, pénze meg még kevésbé van, hogy ékszereket vegyen. – A nőkről és páratlan sikerekről jut eszembe, láttad Castlefordot mostanában? – kérdezte Hawkeswell. – Úgy egy hete – felelte Sebastian, akinek a herceg említésekor rögtön a két buja női fenék

jutott az eszébe. Az viszont nagyon élénk kíváncsiságot ébresztett benne, hogy vajon Miss Kelmsleigh feneke milyen lehet. – Mintha rá sem ismernék mostanában. Én ugyan nagy híve vagyok az egészséges hedonizmusnak, de nála már ördögivé kezd fajulni a dolog. Egészen romlott lett. Mintha kéjelegni kezdene a léhaságban. – Valami démon hajszolja őt, de nem tudom, minek nevezzem. – Ugyan, miféle démon? Nincsenek olyan gondjai, mint nekünk. Ha csak egy hétig járna az én cipőmben, akkor megértenem, hogy néha úgy berúg, mint egy szamár. Ez volt az első utalás már jó egy éve, amit Sebastian Hawkeswelltől hallott az eltűnt menyasszonyával és azokkal a gyanúsítgatásokkal kapcsolatban, amelyek azóta is övezték a személyét. Senki nem tételezte fel, hogy ő űzte volna el, vagy netán tett volna még rosszabbat is vele, de a kérdőjel azóta is ott volt, s a gyanú az elmúlt napokban egyre csak nőtt. – Tényleg az övé volt? – kérdezte Sebastian, megkockáztatva, hogy ezzel magára vonja a barátja dühét. – Az a retikül, amelyet a Temzében találtak. Hawkeswell fújt egy nagyot, és üres tekintettel nézett a levegőbe. Beletúrt a hajába, aztán a kezében levő kártyákra szegezte a tekintetét. – Legalábbis a gyámja azt mondja. Nem valami jó

jel. Már én is a legrosszabbtól tartok. Szegény lány! És szegény Hawkeswell! A menyasszonya tetemes hozománnyal rendelkezett, amelyre ugyancsak szüksége lett volna a grófnak. Hawkeswell teljes patthelyzetbe került azzal, hogy a lány az esküvőjük napján nyomtalanul eltűnt. Sem újranősülni nem tudott, sem a hozományhoz nem juthatott hozzá mindaddig, amíg a bíróság halottnak nem nyilvánítja eltűnt feleségét. Hawkeswell fanyar képpel vigyorgott. – Szerinted nem pokoli az ügy? Inkább nekem kéne halálra innom magamat, nem Castlefordnak… – Lehet, hogy neki is jó oka van rá, én mindenesetre rájöttem, hogy tőlem nem fogad el sem jó tanácsot, sem együttérzést. Nem minden barátság tart a sírig. – Szép szavak, bánatos szavak – emelte Hawkeswell a poharát. – Hát akkor a mi szomorú Trisztánunkra, Castleford hercegre, hogy sikerüljön legyőznie azt a démont! Sebastian ivott, majd ő is emelte poharát. – Az egészséges hedonizmusra, s hölgyedre, bárki légyen ő! – Miss Kelmsleigh-re, és arra, hogy légyen megvásárolható! – S ha ő nem, hát mindazon hölgyekre, akik viszont megvásárolhatók!

Aztán, ahogyan mindig szokta e szertartásuk végén, Hawkeswell még egyszer némán megemelte a poharát. Ám hogy ennél az utolsó kortynál kire vagy mire mondott áldomást magában, az az ő titka maradt. Wittonbury márkiné ritkán kereste fel másodszülött fiát. Sebastian, aki épp a könyvtárszobában írogatott néhány levelet, így alaposan meglepődött anyja váratlan felbukkanásán. A márkiné olyan tartással telepedett le vele szemben egy kanapéra, mint aki karót nyelt. Csak úgy sütött belőle a magabiztosság és a fölényesség. Sebastian köszöntötte, érdeklődött az egészsége felől, majd buzgón ismét körmölni kezdett, abban bízva, hogy az anyja megunja, és odébbáll. Ám nem így történt. – Szeretném, ha tudnád, milyen hálás vagyok, hogy ennyire törődsz a bátyáddal. – Örömmel teszem. – Természetes, hisz kijár neki. – Bizonyára. – Mindenki tudja, hogy sohasem lett volna szabad azt a tiszti rangot megvásárolnia. Mivel ő a márki, nem neki kellett volna a frontra mennie, hanem ha valakinek, akkor inkább neked.

Sebastian letette a tollát. Odakint folyamatosan szitált az eső, smaragdzöld és acélszürke árnyalatokba öltöztetve a kertet. – Elég sokáig tartott, amíg ezt a szemrehányást így szavakba öntötte – felelte az anyjának. – Most, hogy sikerült, bizonyára jobban érzi magát. A márkinéval azonban nem lehetett kukoricázni, legkevésbé a fiának nem. – Ha a családunknak mindenáron küldenie kellett valakit, akkor sem az elsőszülöttet, aki mégiscsak főrend. – No, azért ez is előfordul néha. Gondoljon Dalhousie-ékra vagy Uxbridge-ékre. De vannak mások is, ezt mindketten tudjuk. Nem Morgan volt az egyetlen főrend egyenruhában. – Azok hagyományosan katonacsaládok. Szerinted te egyáltalán nem vagy bűnös ebben a tragédiában? Ha az ő Morgan iránti szövevényes érzelmeit az anyja bűntudatként értelmezi, ám legyen. Nem akart vele vitatkozni ezen. – Ám ami történt, megtörtént – mondta az anyja. Sebastian gyanította, hogy a végzetbe való beletörődés egyáltalán nem az anyai megbocsátás jele. Sokkal valószínűbb, hogy az anyja e magánhadjárata során újabb hadicselre készül. – Úgy hallom, jól helytállsz. Meg hogy általad a Wittonburyk hatalma továbbra is jól megmutatkozik. – Igyekszem.

– Csakhogy ez az ügyed azzal a nőcskével befolyásolja a jó teljesítményedet. Máris megindult a szóbeszéd. Ez tönkreteszi azt a benyomást, hogy az utóbbi időben javadra változtál. Sebastian nem védekezett. Tudta, hogy úgyis hiába. – Egy ideje azon gondolkozom, hogy meg kellene nősülnöd. – Igazán megható, hogy így törődik a boldogulásommal. Mégsem tudom, örüljek-e, hogy beszélgetésünk ilyen új témával bővült. Hadd lássam csak: bűntudat, szóbeszéd vagy házasság? Bűntudat, szóbeszéd vagy házasság. Megvallom, számomra egyik téma sem vonzó. Önnek mindig is különös tehetsége volt ahhoz, hogy kellemetlen témákról javasoljon eszmecserét. A márkiné szeme összeszűkült. – Egyáltalán nem kezdtem új témába, ezt te is tudod. Hamarosan elfoglalod a bátyád helyét. Az egészségi állapotára való tekintettel kell megnősülnöd, hisz hamarosan te leszel a márki. A botrány most némileg kompromittál. Azonban a házasság, amellett, hogy segít fölkészülni a címre, amely rád vár, és biztosítja az utódodat, a világ figyelmét is elvonja majd a legfrissebb csínytevésedről. Ugyanígy beszélt az anyja szegény apjával is. Nem volt épp felhőtlen a kapcsolatuk. – Tulajdonképpen nekem is eszembe jutott már, hogy meg kéne házasodnom – felelte Sebastian,

miután egy kínosan hosszú percig hagyta, hogy az anyja fürkéssze az arcát, mit is fog válaszolni. Le is esett az álla a csodálkozástól. És összevonta a szemöldökét, mert gyanús lett neki, hogy a fia ilyen könnyen beadja a derekát. Aztán győzött az a gondolat, hogy ezzel bele tud avatkozni a fia életébe. – Ezt örömmel hallom! Majd gondom lesz rá, hogy a legígéretesebb leányokkal kivétel nélkül ismeretségbe kerülj. A szezon végére ki is választjuk a nekünk valót. – Én már gondoltam is valakire. A márkiné gyanakodva vágta rá: – De könyörgöm, remélem, megfelelő! – Az adott körülmények közt nagyon is – felelte Sebastian. – De most bocsásson meg, anyám. El fogok késni a reggelinkről Morgannel. Ezzel kisietett, mielőtt az anyja újabb kérdésekkel fölpaprikázhatta volna. Bement a márki lakosztályába, és odaült Morgannel szemben az ablak melletti asztalhoz. Ivott egy korty kávét, és kinyitotta a reggeli Timest. Szokása szerint átfutotta az első oldalon a hirdetmények és közlemények hasábját. Tekintete végigfutott a hosszú soron, majd megállt, és visszatért az egyik üzenethez. – Csak nincs valami baj? – kérdezte Morgan.

Sebastian elővette a zsebóráját, ránézett, majd így felelt: – Semmi baj. Csak épp egy kicsit hamarabb itt kell hogy hagyjalak ma reggel. Lesz egy találkozóm negyed tizenkettőkor. Audrianna úgy tett, mint aki olvasnivalót keresgél. Látszólag a könyvek gerincét böngészte, de közben lopva egyre a bolt közepe felé pislogott, a kupola alá, nem tűnik-e föl ott, aki az apróhirdetést feladta. Lehet persze, hogy félreértette a Timesban az üzenetet. Hisz eléggé kacifántos módon volt fogalmazva. Sőt oly rejtélyesen, hogy rajta kívül bárki más megsejthette volna, hogy éppen az ő tönkretett jó hírével kapcsolatos. A kedves ismeretlent, ki oly erősen érdeklődik a fekete mágia, a kardok és pletykák iránt, találkozóra várom a múzsák hajlékának kupolája alá csütörtökön fél tizenkettőre. A fekete mágia köztudomásúan a lőporgyártást is magában foglalja. A múzsák hajlékának kupolája pedig nem lehetett más, mint az a könyvesbolt a Finsbury Square-en, amelynek közkeletű neve a Múzsák Temploma volt. Audrianna mérget mert volna venni rá, hogy az apróhirdetés megint Dominótól származott.

Arról is meg volt győződve, hogy a hirdetés címzettje nem lehet más, csak ő. Ha Dominó értesült a botrányról, akkor már azt is tudja, hogy az apja meghalt, s éppen ő, a lánya várta őt a Két Kard fogadóban. És persze ő az, aki a pletykák áldozatává vált. Alig tudta leplezni, mennyire izgatott. Egyre azt figyelte, mikor bukkan föl a vörös hajú férfi az ajtóban. Előre eljátszotta magában, hogyan tudnának észrevétlenül szót váltani. Ha mindketten a középső, kerek pult körül elhelyezett könyveket nézegetnék, oly közel állhatnának egymáshoz, hogy ha halkan beszélnek, a többi vásárló számára nem lenne feltűnő. Rápillantott a kesztyűs kezében szorongatott zsebórára. Már itt kellene lennie! Ám egyetlen vörös hajú alakot sem látott a kupola alatt. Csak két hölgy álldogált ott, no meg két férfi, de egyikük sem nézett ki úgy, mint Dominó. És mi van, ha a rejtélyes idegen éppúgy egy távolabbi pontról leselkedik a kupola felé, ahogyan ő? Akkor bizonyára azt hiszi, hogy a hirdetése nem ért célba. Odament hát a középső pulthoz. Annak egyik oldalán egy üveges vitrin állt. Saját elmosódott tükörképén keresztül bekukucskált a vitrinbe, ahol egy érdekes, régi zenei könyvet pillantott meg. – Gondolhattam volna, hogy maga volt az!

A halk, kissé goromba hang hallatán nem fordult meg, hanem a vitrin üvegében próbálta meglátni, ki beszél ilyen közelről a fülébe. Ám a másik arc tükörképe túl ismerős volt. Lord Sebastian arcát ismerte fel. Ő állt meg közvetlenül mellette. – Menjen innen! – sziszegte dühösen maga elé a nő. – Megint mindent el fog rontani! – Dehogy megyek! Én éppen úgy szeretnék találkozni a barátunkkal. És nem is hagyhatom itt magát védtelenül. – De hát ez egy forgalmas és biztonságos hely. Amellett velem van a pisztoly is. – Ó, kárhozat, Miss Kelmsleigh! Előbb-utóbb valaki belehal abba, ahogy maga igyekszik megvédeni magát. Csak reménykedhetek, hogy ne én legyek az áldozat. – Ha a saját dolgával törődne, biztos elkerülné ezt a veszedelmet. No, tényleg tűnjön innen! Ha magát meglátja, sohasem mutatkozik. – Miből olyan biztos benne, hogy látta a maga kis hirdetését? Honnan gondolja, hogy az az alak már rég nem Amszterdamban van? – Hogy maga milyen éles eszű! Csakhogy nem én adtam föl a hirdetést. Hanem ő! Sebastian elkapta a tekintetét a lányról. Figyelmesen végigmustrálta a könyvesbolt közönségét, majd megállapította: – Nincs itt.

– És azt honnan tudja? Hisz fogalma sincs, hogy néz ki. A lord elgondolkodva ingatta a fejét, miközben tovább nézelődött. Majd elővette a zsebóráját. – Több mint negyedóra múlt el a megjelölt időpont óta. – Maga rontotta el! Biztos benézett az ablakon, és amikor meglátta magát is, eltűnt. – Audrianna teljesen elkeseredett, és kifogyott az ötletekből, csak azt szerette volna, ha végre megszabadul valahogy az okvetetlenkedő lordtól. – Bocsásson meg, kérem. Vissza kell mennem Daphnehez. Már azt sem tudja, mi történhetett velem. Lendületesen menekült kifelé. Már az utcán járt, amikor hátrapillantva látta, hogy ragyogóra fényesített cipők követik. – Most már igazán hagyjon békén! – szólt hátra. – Különben tényleg lelövöm. Ha már meg kellett fizetnem az árát, legalább elkövetem a tettet is. – Ön, ha már erről beszélgetünk, valójában már rám lőtt egyszer. Hisz fölhúzta a kakast. Másképp a pisztoly el sem sült volna. – Kérem! Nem akarom, hogy az ön társaságában lássanak. Nem akarom, hogy bárki is azt képzelje, találkát adtam önnek. – Azt hiszi, hogy már nem látták meg velem? Egy órán belül az egész Mayfair negyed erről fog csevegni. – Ó, ez tényleg csodás! Nagyon köszönöm önnek!

– Ugyan már! A botrány már akkora, hogy rosszabb úgysem lehet. A találkozónknál pedig mi sem lehetett volna szerencsésebb! – Szerencsésebb! Szerintem ennél mi sem lehetett volna felháborítóbb! Nos, a kuzinom odabent vár – mutatott Audrianna egy divatáruüzletre. – El kell búcsúznom öntől. Azonban nem volt olyan könnyű megszabadulni Sebastiantől. Audrianna már szinte futott, de a fényes cipők csak kopogtak a nyomában. – Engedje megmagyaráznom, miért neveztem szerencsésnek a találkozást. A bátyámról kiderült, hogy érdeklődik az ön helyzete iránt. Szeretne találkozni önnel. Épp azt terveztem, meghívót küldök önnek és az édesanyjának. – Az édesanyámnak? – Természetesen. Ámbár mivel úgyis itt van ma a városban, máris elkísérhetem a bátyámhoz, ha az megfelel önnek. – Miféle érdeklődés indíthatja az ön bátyját arra, hogy találkozzék velem? – kérdezte Audrianna, s már el is képzelte, ahogy ott ül annak a márkinak a vizslató tekintete előtt, akinek épp elég oka van, hogy kifogást találjon a személyét illetően. – Azt hiszem, ki akarja fejezni együttérzését, hogy ön kénytelenségből e pletyka áldozatává vált. A bátyám a maga módján nagyon együtt érző lélek. – És nem túl beteg ahhoz, hogy vendégeket fogadjon?

– A háborús sérülései miatt valóban korlátozott a mozgásban, és gyengécske az egészsége. Ám nem beteg annyira, hogy ne vágyna társaságra. Audrianna megingott. Tényleg nagy udvariatlanság volna visszautasítania egy házhoz kötött hadirokkant invitálását, aki ráadásul kifejezte sajnálatát az ő szorult helyzete láttán. – De itt is van az unokatestvére! Mrs. Joyes, épp most hívtam meg Miss Kelmsleigh-t, hogy jöjjön, látogassa meg a bátyámat. Remélem, nem lesz kifogása ellene, sőt ön is elkíséri, így aztán nem szólhatják meg Miss Kelmsleigh-t a rossz nyelvek. Daphne, aki éppen kilépett a boltból, sem Sebastian láttán nem lepődött meg, sem a rögtönzött meghívás hallatán. – Ó, ez nagyon kedves öntől, Lord Sebastian. Azonban sajnos sok egyéb elintéznivalóm van még. – Kár. Akkor talán majd az egyéb meghívások után kerítünk sort erre, Miss Kelmsleigh. Daphne erre kíváncsian kapta föl a fejét. – Ugyanis a lord anyámmal együtt is meghívott bennünket – magyarázta Audrianna. Daphnenek a szeme sem rebbent. Magában persze élénken elképzelte, hogyan fog reagálni Audrianna mamája egy ilyen meghívásra, s ha el is fogadja, micsoda jeges légkörben üli majd végig a látogatást. Hisz természetesen nem mondhat nemet. Kinek volna mersze egy márki meghívását elutasítani?

– Esetleg ha elkísérhetem Audriannát az önök házáig – mondta Daphne. – Amennyiben a márkiné odahaza tartózkodik, senki sem mondhatja, hogy vétenénk az illendőség ellen. – Pompás. Aztán ha ott vagyunk, ön használhatja a kocsinkat a többi elintéznivalóhoz. És természetesen a kocsisunk mind-kettejüket szívesen haza is viszi majd. A Wittonbury-ház a Park Lane-en, más nevezetes családok hasonlóan hatalmas palotája közt állt. Homlokzatának visszafogott előkelősége még az elmúlt század divatját idézte. Audrianna áhítattal nézett föl az ötemeletes épületre, amelynek közepéről egy díszes timpanonnal koronázott tömb nyúlt elő, hangsúlyozva az építmény tekintélyességét. Audrianna még sohasem járt ilyen grandiózus palotában. Rogernek volt ugyan néhány ismerőse az arisztokrácia köréből, ám mivel jegyességük idejét a vőlegénye nagyrészt a háborúban töltötte, egyetlen főúri bálra vagy estélyre sem jutottak el. Beültették Daphnet a kocsiba, elköszöntek tőle, majd elindultak a bejárat felé. Odabent Sebastian négyszemközt váltott néhány szót a főkomornyikkal, majd megkérte Audriannát, fáradjon föl vele a fogadószobába. – Innen majd nekünk kell felmennünk a bátyámhoz. Ő ugyanis nem tudja elhagyni a saját

lakosztályát – magyarázta, miközben a lépcsőn haladtak fölfelé. – Remélem, nem lesz ellenére. – Én soha nem ragaszkodom olyan mereven az etiketthez, és különösen nem kívánnék egy rokkant embernek kényelmetlenséget okozni – mondta Audrianna, majd körbesétált a fogadóteremben. Az egész helyiség csak úgy ragyogott a drága bútoroktól és kelméktől. A falakról ugyancsak a mérhetetlen gazdagság sugárzott: Raffaello, Tiziano és Poussin festményeit ismerte fel bennük. – Ön mindig is itt élt? – kérdezte Sebastiantől. A lord úgy szemlélte őt a fogadóteremben tett sétája közben, hogy látszott, kedvét leli a lány megjelenésében. Aztán így felelt: – Csak akkor tértem vissza, amikor a bátyámat hazahozták Spanyolországból. Azelőtt néhány évig máshol laktam, bár ugyancsak Londonban. Audrianna megérintett az ujja hegyével egy súlyos selyem függönybojtot, amely egy zöld bécsi drapériát fogott össze. Éppoly finom volt érintésre, mint amilyet a látványa ígért. – És nem bánta meg, hogy visszatért ide? Arra gondolt közben, hogy ez a ház ugyan csupa luxus, de a férfi számára ez olyan lehetett, mintha neki kellene megint az anyjával élnie. Szerette ugyan mamát, de nem tudta elképzelni, hogy megúsznék torzsalkodás nélkül, ha vissza kellene költöznie hozzá.

Lehet, hogy a férfiaknál másképp van ez a dolog. Ha elérik a nagykorúságot, őket már nem béklyózza semmi. Persze a lord számára is járt némi kényelmetlenséggel a hazaköltözés. Ha mással nem, azzal, hogy itt nem áldozhatott olyan szabados módon az érzéki örömöknek. – Úgy éreztem, hogy itt van szükség rám – mondta Sebastian. – Hát akkor szép volt öntől, különösen, ha áldozatot hozott. Audrianna kinézett az egyik ablakon át a kertre. – Remélem, nem mondott semmit a bátyjának a legutolsó beszélgetésünkről. Arról, amelyikre a fasorban került sor. – Arról egy szót sem szóltam neki. – Köszönöm. Kínos lett volna számomra, ha tud róla. – A bátyám mulatságosnak tartaná, hogy ön kikosarazott. Ez lenne számára a mai nap legizgalmasabb híre. Sebastian oly mosolygós ábrázattal mondta mindezt, mintha ő maga is mulatságosnak tartaná. Biztos megkönnyebbült attól, hogy így történt. Ideális végkifejlet: fölajánlotta ugyan, hogy megteszi, amit elvárnak tőle, s végül mégsem kellett megtennie. – Pedig akkor magam sem hittem volna, hogy legközelebb már ennyire viccesen fogja fel a dolgot – mondta Audrianna.

– Megértem az álláspontját, Miss Kelmsleigh. Nem voltam elég erőszakos. Egy kicsit az voltam, de úgy látszik, nem eléggé – felelte. És közben folyvást mosolyog! Audrianna nem értett semmit a lord viselkedéséből, és nagy nehezére esett legalább annyira rendeznie a gondolatait, hogy ne vágjon olyan képet, mint egy ütődött. Ekkor szerencsére küldönc jelent meg az ajtóban, és anélkül, hogy egy szót is kiejtett volna, bólintásával átadott egy üzenetet. – A bátyám elkészült, Miss Kelmsleigh. Jöjjön, odavezetem. Wittonbury márki lakosztálya nagyobbnak tűnt, mint máshol egy egész lakás. Beléptek egy szobába, amely afféle előszobaként szolgált. Halovány falai és a mélyvörös huzatú bútorzata miatt az ember szinte észre sem vette, hogy nincsenek ablakai. Itt egy zömök, pirospozsgás arcú ember köszöntötte őket, előkelően hajlongva jól vasalt ruhájában. Lord Sebastian dr. Fenwoodként mutatta be Audriannának. – A bátyám jól van, Fenwood? – Nagyon jól, uram! Nagyon örvend, hogy társasága akadt. A könyvtárszobában várja önöket – mondta Fenwood, majd kis szünet után hozzátette: – Lady Wittonbury is épp most érkezett, és ott van vele.

– Netán a bátyám küldött érte? – Nem hinném, uram. – Csak úgy záporozik ma ránk a szerencse, Miss Kelmsleigh, ha még anyám is részt vesz ezen a partin – mondta Sebastian, miközben az előszobából balra nyíló ajtó felé kormányozta őt. – Úgy érti, a jó szerencse záporozik reánk? – Nem egészen. A könyvtárszoba jóval tágasabb volt, mint az előbbi, és két oldalról is ablakok nyíltak a kertre. Több mint kétszer akkora lévén, mint az ő otthoni könyvtárszobájuk, Audrianna elmélázott, mekkora lehet akkor a földszinti könyvtár, amely nem csak egy személyre szolgál. Audrianna ámulata, amellyel a berendezést, a sötétre pácolt könyvszekrényeket, a török szőnyeget és a hatalmas ablakokat csodálta, azonnal elmúlt, amikor meglátta a márkinét, aki a kandalló előtt foglalt helyet. Lady Wittonbury fenyegető látványt nyújtott. Minden más meghatározás kevés lenne ehhez képest. Audrianna azért gyorsan sorra vette őket magában. Szép a hölgy, előrehaladott kora ellenére. A szeme sötét, mint kisebb fiáé. A termete nyúlánk, mint a fűzé, a hajkoronája éjsötét. Fenséges pózban trónolt ott, peckesen kihúzva magát, akár egy királynő. Egész megjelenése annyira lekötötte Audrianna figyelmét, hogy percekig tartott, míg észrevette,

hogy egy karosszékbe süppedve ott ül mellette egy férfi is. Az arcán, a nyakkendőjén és fölmeredő gallérján kívül a márkin minden fekete volt. Az arca, mint az öccséé, csak némileg puhább és idősebb kivitelben. A tekintete megtört és szinte ostoba. Fekete zakója alul egy sötét takaróban folytatódott, amely eltakarta az egész alsótestét. Még a karosszék is sötét volt, amelyben ült. Úgy vélhette az ember, hogy tán egészen belemosódott volna a homályba, ha ragyogó anyja, aki mellette ült, nem sugárzott volna rá valamennyit az életerejéből. – Kérem, üljön ide, Miss Kelmsleigh – mondta a márki a bemutatkozások után, a jobbján levő székre mutatva. Lord Sebastian állva maradt. – Ön is a városban lakik, Miss Kelmsleigh? – kérdezte a márkiné. – Cumberworthben lakom, Middlesexben. A márkiné felvonta a szemöldökét. Ez inkább lekicsinylést sejtetett, mint kíváncsiságot. – Cumberworth? Nem rémlik, hogy az újságok említették volna, hogy atyjának Cumberworthben lett volna birtoka. Ez bizony nem véletlen, hogy az apját és az újságokban megjelent cikkeket emlegeti. Audriannának nem tetszett, hogy ez a nő úgy kihangsúlyozza e dolgokat, mintha attól félne, valaki még megfeledkezik róluk. – Az unokatestvéremnél élek.

– Miss Kelmsleigh kuzinja, Mrs. Joyes virágokat termeszt egy óriási üvegházban – magyarázta Lord Sebastian. – Még egy szőlőlugas is zöldell odabenn télen. – Szőlőlugas! – mondta Lady Wittonbury. – Ó, mily rusztikus! – Nos, mi vidéken élünk, asszonyom, igen, így hát ott minden kissé rusztikus. – A kert egyáltalán nem rusztikus – mondta Summerhays. – Amikor virágba borul, a legfinomabb úri laknak is ékévé válna. Audriannának jólesett, hogy a lord így védi az ő mostani otthonának kertjét és környezetét, bár gyanította, hogy inkább azt élvezi, hogy ellentmondjon az anyjának, nem azt, hogy neki bókoljon. – Szóval ön nem az édesanyjával él – tűnődött el Lady Wittonbury. – Két fiatal hajadon él magában vidéken… Eléggé különös. – Egyáltalán nem – szólalt meg a márki. – Amióta háború van, ez igencsak gyakran előfordul. – Mrs. Joyes, Miss Kelmsleigh unokatestvére valójában maga is háborús özvegy – tette hozzá Summerhays. Ez végre elhallgattatta a márkinét, de gyanakvó tekintete változatlan maradt. Audrianna úgy érezte magát szigorú szemei kereszttüzében, mint valami csúf bogár.

– És milyen virágok nőnek abban az üvegházban? – kérdezte a márki. Erre Audrianna elmagyarázta, milyen gumókat ültetnek el már a tél végén, amarilliszeket késő ősszel kell, s milyen sokféle díszmuskátlit nevelnek tőről szaporítva vagy keresztezéssel. – A kertészeik ezek szerint nem lustálkodnak – jegyezte meg Lady Wittonbury. – Ó, ezt mind magunk végezzük, asszonyom! Azaz inkább Daphne meg Lizzie végzik a munka nagy részét, mi pedig Celiával segítünk nekik. – Lizzie meg Celia! Mennyi ifjú hölgy. Akár egy kolostor! – Ezt mondja a kuzinom is. Bár ő nem kolostornak, hanem zárdának nevezné. Ami nagyon gyakori volt a középkori Franciaországban. Ott úgynevezett beginák, világi hölgyek éltek együtt, ahogy mi is. Néhányan közülük munkát is vállaltak a falakon kívül, és egyikük sem tett fogadalmat, de egy közösségben éltek. – A kuzinja igazán jól hasznosítja a birtokát – mondta a márkiné elismerően. Azután felállt. Így állva még félelmetesebbnek tűnt, ahogy Audrianna és a márki fölé tornyosult szálfatermetével. – Nagyon örvendek, Miss Kelmsleigh, hogy megismerhettem, és ennyi mindent tanultam különös otthonáról. Mindez ugyan kissé radikálisnak és túl függetlennek tűnik a szememben, de hát én régimódi asszony vagyok.

Most megértésüket kell kérnem, de vár egy sürgős elintéznivaló – mondta, majd lehajolt, és homlokon csókolta a márkit, ahogy csak kisfiúkat szoktak. Miközben elindult kifelé, vetett egy jelentőségteljes pillantást Lord Sebastianre. – Én majd kikísérem önt – mondta erre a lord. – Miss Kelmsleigh, a bátyám bizonyára örvendene, ha itt maradna vele, míg én távol leszek. Nekünk pedig, kérem, bocsásson meg. – Igen, kérem, maradjon! – mondta a márki. – Meséljen még nekem arról a szőlőlugasról! Hogy került ide ez a nő? – dörrent rá a fiára a márkiné, alighogy az ajtó becsukódott mögöttük. – Úgy került ide, hogy én meghívtam – felelte Sebastian. – Jaj, istenem! Éppen olyan kiállhatatlan vagy ezekkel a cinikus megjegyzéseiddel, mint ő.– Szegény apád – mondta a márkiné, aki nem a saját lakosztálya felé vette az irányt, hanem lement a könyvtárba. Ott aztán föl-alá kezdett járkálni, s közben lesújtó pillantásokkal méregette kisebbik fiát. – Remélem, nem műveltél vele semmi meggondolatlanságot – korholta. – Az egy dolog, hogy olyan ember lányára fecsérled az idődet, amilyen hírben ennek a nőszemélynek az apja áll. Ám egészen más, ha azzal szándékozod jóvátenni a baklövésedet, hogy… – Mivel szándékozom? A márkiné megállt, és szembefordult a fiával.

– Azzal az elképesztő ötleteddel, hogy képes voltál idehozni. Az egész úri társaság rajtunk fog gúnyolódni. Ez a lány minden szempontból szalonképtelen. Még akkor sem volna idevaló, ha nincs ez a megalázó botrány, és ha nem történik az apjával az, ami megtörtént. Ez nem olyan helyzet, hogy becsületből kellene tenned bármit is. Továbbá bármi is lenne közted és e lány között, annak azonnal véget kell vetni! Még ha csak folytatnád is vele a viszonyodat, az is tönkretenné a családot, és a befolyásodat is. – Nos, ha én éppolyan vagyok, mint ő, az csak azért van, mert ön pedig olyan, amilyen ön általában – mondta Sebastian. Maga is meglepődött, hogy az anyja szájából Miss Kelmsleigh-vel kapcsolatban elhangzott kritika milyen mélyen felháborítja. – Én csak a kötelességeidre emlékeztetlek, fiam. – Én viszont nem fogom tűrni, hogy ön gorombán nyilatkozzék a barátaimról. – Barátaid! Csak nem sorolod ezt a nőt a barátaid közé? Csak nem az a szándékod, hogy addig bőszítesz, míg gutaütést kapok? – Csak annyi a szándékom, hogy emlékeztessem önt. Ha annyira hasonlítok őrá, akkor én sem fogom tűrni, hogy beleavatkozzék az ügyeimbe. Legalább ebben a tekintetben nem vettem át Morgan szerepét.

A márkiné szeme összeszűkült, és sápadt arcát pír öntötte el. – Mintha bármiben is képes volnál átvenni azt a szerepet! – Persze hogy nem vagyok képes. Nem vagyok ő. – Na, ez aztán biztos. – Az idegességének pedig saját maga az oka. Most pedig távozom, ön pedig csak fortyogjon tovább nyugodtan! Ha kívánja, öntse csak a tanácsait a bátyám fülébe, de az én fülemet kímélje meg ettől a továbbiakban! Ezzel kiment a könyvtárból, és elindult ismét fölfelé. Maga is különösnek tartotta, hogy az anyja még mindig ennyire ki tudja hozni a sodrából. Tán az lehet az anyja haragjának az oka, hogy ő oly sok mindenben átvette Morgan szerepét. S néha ez az ő saját dühének az oka is. Tizedik fejezet Morgan és Miss Kelmsleigh észre sem vették, amikor Sebastian benyitott az ajtón. Annyira nevettek. Ez a hang annyira szokatlan volt ebben a lakosztályban, hogy Sebastian meghökkenve állt meg a küszöbön. – Milyen jó érzés hallani, hogy a gazdám ilyen vidám – hallotta meg Fenwood lehalkított hangját. Megfordult, és meglátta a „doktort” a háta mögött,

amint nyakát nyújtogatva kukucskál be a könyvtárszobába. Morgan egészen átalakult jókedvében. Kipirult az arca, ahogy hangosan hahotázott Miss Kelmsleigh tréfáján. Sebastian már hónapok óta nem látta ilyen elevennek és életvidámnak a bátyját. Vajon csak egy nő jelenléte okozta mindezt? Hisz az anyjukon és néhány szolgálón kívül ebbe a lakosztályba női lény oly régóta a lábát sem tette be. Sebastian hátrahúzódott, hogy visszacsukja rájuk az ajtót, de Morgan észrevette, mielőtt sikerült volna. – Nem is mondtad, testvérem, hogy Miss Kelmsleigh ilyen szellemes! Így aztán odasétált hozzájuk. – Hát, hogy felvágták a nyelvét, az bizonyos. Még a végén féltékeny leszek, hogy téged mulattat vele. Engem eddig sajnos csak a csípős megjegyzéseiben részesített. – Szívesen megosztanám veled némelyik tréfáját, de az ilyesmi nem olyan vicces másodkézből – felelte Morgan. Közben csillogó szemmel nézett Audriannára, aki pedig cinkosan mosolygott vissza rá. – Vajon miből gondolom, hogy rajtam mulattatok? – kérdezte Sebastian. Azok ketten csak nevettek megint.

– Oly üdítő nekem az ön társasága, Miss Kelmsleigh, mint egy szép tavaszi nap. Ígérje meg, hogy hamarosan ismét meglátogat! – mondta Morgan. Audrianna ettől kissé elcsendesedett. – Köszönöm. Azon leszek – felelte kurtán. Sebastian tudta, hogy nem mond igazat. Tudta, hogy Audrianna legszívesebben soha nem jönne vissza magától. – Szeretném, ha megnézné a házat és a kertet, mielőtt itt hagy bennünket. Sajnos az öcsémnek kell önt körbevezetnie, mivel én képtelen vagyok rá. – Minő kár! Hisz tényleg szép napunk van, s ön talán még jobban felfrissülne tőle. Nem tudná legalább az ablakból figyelni, hogyan járjuk be a kertet? – Most hogy említi, tényleg, miért ne tudnám? Én leszek majd a gardedámjuk idefentről, így az öcsémnek nem is kell anyánkat hívnia, hogy ő is legyen jelen. Szólok is dr. Fenwoodnak, hogy vigyen oda az ablakhoz. – Majd én odaviszlek – mondta Sebastian. Aztán minden teketóriázás nélkül fölkapta a bátyját. Csak amikor már a karjai közt érezte Morgan meghökkentően könnyű testét, akkor ébredt rá, hogy elég illetlen dolog a rokkant márkit így emelgetnie Miss Kelmsleigh jelenlétében. De hát épp elégszer megtette már ezt Morgannel, s olyankor sosem volt a bátyjának

semmi kifogása ellene. S lám, Miss Kelmsleigh is milyen természetesnek tartja a dolgot! Audrianna közelebb igazított egy karosszéket, egészen az ablak mellé, Sebastian pedig beleültette a bátyját. – Kérem, nyissa ki az ablakot – szólt oda Morgan Audriannának. Sebastian már az idejét sem tudta volna megmondani, mikor merte Morgan utoljára megkockáztatni, hogy magára engedje a friss levegő hűvösét. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nyissa csak ki bátran! Audrianna résnyire kinyitotta az egyik ablakszárnyat. Sebastian elővett az egyik komódból egy másik takarót, és a bátyja vállára terítette. – Majd beküldöm Fenwoodot. Ő majd vigyáz, hogy meg ne fázz – mondta Sebastian. – A világért se! Még akkor is rögtön becsukná az ablakot, ha tíz pokróc volna rajtam, meg még egy bunda is ráadásnak Kérlek, mondd meg neki, azt üzenem, hogy fél óra hosszat nem szabad zavarnia. Sebastian ugyan tíz újabb takarót nem talált, de egyet még igen, és azzal jól bebugyolálta a bátyját. Miss Kelmsleigh így szólt, miközben figyelte őket: – Igazán nem akartam az ötletemmel a márki úr egészségét kockára tenni.

– Oly kellemes a friss levegő. Azt se bánom, ha egy kis lázam lesz tőle – mondta Morgan becsukva a szemét, és teli tüdőből beszívta, ízlelgette a beáradó szellő illatát. – De most induljanak! Aztán, Miss Kelmsleigh, majd írja meg, milyennek találta a kertet. Hátha a Virágritkaságoknak volna ötlete, mi módon lehetne még javítani rajta egy kicsit. A kert, vagy inkább park, természetesen elbűvölő volt. Nagyobb lévén, mint a megszokott vidéki kertek, a hátulsó részében még egy kis szabadon burjánzó liget is elfért. Mióta Daphne-vel élt, Audrianna elég sokat megtanult a kertészetről, s ennek a parknak a kanyargó ösvényeiről és angolosan keresetlen kialakításáról rögtön látta, hogy igazi mesterkertész tervei alapján készült, nem is olyan régen. – Mi a véleménye a házról? – kérdezte tőle Summerhays séta közben. Mert már túl voltak a hatalmas könyvtár és a még hatalmasabb bálterem bemutatásán. Audriannát azonban még ezeknél is jobban érdekelte a kerek zeneterem, amelynek közepén egy tökéletes zongora állt. – Egészen lenyűgöző. Talán a nálam kifinomultabb hölgyek nem így vannak ezzel, de én bizony ámulok. – Ne legyen igazságtalan magával. Ön igenis kitesz magáért, ha éppen kedve tartja. Lám, a

bátyám is azonnal megkedvelte, az pedig különösen tetszett, hogy anyámtól sem hagyta megfélemlíteni magát. Ezek szerint észrevette a lord, hogy mivel próbálkozott az anyja. – Hát nem nagyon örült, hogy így felbukkantam az ő tekintélyes házában. Sőt, úgy láttam, hogy meg is lepődött. De meg volt lepve a bátyja is, aki ezek szerint nem is hívott meg engem. – Ezt meg honnan veszi? Hát nem látta, mennyire jólesett neki az ön társasága? – Onnan veszem, hogy megkérdeztem tőle, és meg is mondta az igazat. – Na, ez jellemző rá – felelte Sebastian, és fölnézett az egyik emeleti ablakban látható arcra. – Ezek szerint rájött, hogy nem mondtam igazat. Az viszont igaz, hogy együtt érez magával szorult helyzete miatt. Nagyon örülök, hogy találkozott vele, meg az anyámmal is, és hogy megnézte a házat. Hisz látnia kellett, milyen élete lesz, amikor összeházasodunk. A jót is, meg a rosszat is. Összeházasodunk! – Nem fogadtam el az ajánlatát. – Mert meg volt ijedve. – Igaz, hogy váratlanul ért, de nem ijedtem meg. – Föl sem fogta, hogy mit utasított el. – Nagyon is világosan fölfogtam, csakhogy nem mit, hanem kit. Magát! Ám Audrianna mégsem fogta föl egészen a lord ajánlatát. Ebben Sebastiannek igaza volt. Most,

hogy megmutatta ezt a házat, ezt a kényelmet, újabb mézesmadzagot húzott el a lány orra előtt. Csakhogy sokkal többet tárt föl Audrianna előtt, mint gondolta volna. Azzal, ahogy az anyjával, majd a bátyjával viselkedett, hirtelen kerekké vált Audrianna szeme előtt a lord története. Egyre valóságosabb és emberibb lett tőle. Ahogy fölemelte a bátyját, az a gondoskodás, ahogyan a takarókkal ügyeskedett… Audrianna immár nem tudta többé azt hinni róla, hogy igazán kegyetlen ember. – Miss Kelmsleigh, szeretném, ha újra megfontolná az ajánlatomat. Mennyire szerette volna Audrianna ugyanolyan erővel és határozottsággal visszautasítani ezt az ajánlatot, mint a múltkor! Csakhogy képtelen volt rá. Túl jól bevált a lord mesterkedése. – Lord Sebastian, az anyám semmiképp nem járulna hozzá ehhez a frigyhez az után, ami az apámmal történt. Sebastian hátrapillantott az emeleti ablakra. Aztán megfogta Audrianna kezét, és határozott erővel maga után húzta egy másik kerti ösvényre, amely egy sűrű kökénysövény mögé kanyarodott. Egy pad várt itt rájuk, s a lord odairányította, és leültette Audriannát. – Ha ön elmondja az édesanyjának az ajánlatomat, meg vagyok győződve, hogy jónak fogja ítélni. Szüksége van a kapcsolatokra, az anyagi biztonságra, és arra a társadalmi pozícióra,

amely így mindannyiukra vár. Aligha volna olyan anya, aki bármilyen okból is azt szeretné, hogy a leánya visszautasítsa egy márki öccsének a házassági ajánlatát. – De az apám… – Az édesanyja majd meggyőzi saját magát, hogy ez jár önnek, meg hát neki is, éppen a sok bánat miatt, amelyben részük volt. Az édesanyja elítél engem, mert igazságtalan voltam az apjával szemben. Ez az ajánlat segít, hogy részben jóvátegyem, amit elkövettem önök ellen. Maga is tudja, hogy az édesanyja el fog jutni erre a következtetésre. Azt is tudom, hogy maga meg épp ezért riadt meg annyira attól, hogy őt is invitáltam. – Az nem is érdekli, hogy mi az én véleményem? – Fogadja el az édesanyjáét! Az legalább gyakorlatias lesz. Nem kínálkozik sem jobb, sem más megoldás arra, hogy megfizettessék velem a kárukat. – Én akkor is hibásnak fogom tartani önt, ha összeházasodunk, még ha azt hiszem is, hogy na, most megfizet. Azzal nem is törődik, hogy az ajánlatában mindig is benne marad ez a mérges tüske? – Mint látta, ez egy igen nagy ház itt, Miss Kelmsleigh. De a többi házaink is legalább ekkorák. Ön, ha úgy kívánja, úgy élheti itt az életét, hogy legfeljebb hetenként tíz óra hosszat kell elviselnie a társaságomat. Higgye el, ígérem,

hogy könnyű lesz olyan házasságban élni, amelynek során ki-ki éli a maga életét. Láttam már ilyet eleget. Audrianna nem tagadhatta, hogy ez igazán lenyűgöző érvelés. Egyfajta igazságszolgáltatás lenne, ha épp az a férfi segítené a családja új életét és felemelkedését, aki annyit ártott az apjának. A házasság amellett, hogy a botrányt is lecsendesítené, neki olyan biztonságot nyújtana, amelyben soha nem is reménykedhetett. Ami pedig a luxust illeti, nos ha megpróbálta is elhessegetni a kísértést, azért ő is csak ember. Már meg is jelentek a képzeletében a képek olyan estélyi ruhákról, amilyenekről eddig csak álmodott, és bálokról, amelyeket még nem látott egész életében. Lord Summerhaysnek bizonyára páholya van több színházban is; aztán ott lennének azok a hosszú, különleges vacsorák lobogó gyertyalángok fényében, selymek ragyogásával, és mindez a lehető legjobb társaságban. Ami meg azt a heti tíz órát illeti… Idáig jutott a gondolataiban, amikor finom ujjak érintését érezte az állán, amelyek oldalt fordították a fejét. Ezúttal nem kesztyűs ujjak, hanem egy férfi bőrének összetéveszthetetlen érzete a saját bőrén. A testi érintés kiragadta ábrándjaiból.

Sebastian szorosan mellette ült. Látszott a szeméből, hogy tudja, mi mindenen járt az előbb az esze, s mi volt a legutolsó gondolata éppen. – Higgye el, hogy az is kissé jobb lesz, mint ami épphogy elviselhető! Megígérem. És hogy világosabb legyen, miről is beszél, megérintette az ajkával a lány ajkát. Az adott körülmények között Audrianna úgy ízlelgette ezt a csókot, ahogy az előzőeket eszébe sem jutott volna. Végül is nagyon pontosan fel kellett mérnie, mi is az, amit ez a házasság nyújtani tud neki. Igen, ez valóban jobb, mint elviselhető. Sokkal jobb. Audrianna nem sokáig tudta ilyen hűvös objektivitással mérlegelni a csók minőségét, de annyit felismert, hogy határozott a csók, s a lord szája kellemesen száraz. Az ölelése pedig, ahogy könyökhajlatában a fejét magához húzza, ha határozott is, ugyanakkor édes érzés. Ahogy a vágy elhatalmasodott rajta, már csak halványan észlelte, hogyan veszi birtokba egyre jobban a száját. S az is csak villanásnyira jutott eszébe, hogy bizonyára sokat gyakorolta más nőkkel, ha ilyen mestere a csóknak. Nem baj, ő meg akkor a lordtói tanulja meg a módját, tűnődött egyre kevésbé tudatosan, mert szégyen ide vagy oda, a férfi puszta jelenléte túlságosan nagy hatással volt rá. Aztán már nem is gondolt egyáltalán semmire, annyira lekötötte minden figyelmét az egyre fokozódó elragadtatás.

Bűnös és megrendítő sóvárgás. Érezte, hogy az egész teste egyre jobban beletanul ezekbe a kéjes mozdulatokba, s már alig tanúsított ellenállást, ördögi kis borzongások indultak el az egész testében, mintha láthatatlan tollakkal csiklandoznák. S ezenközben az a furcsa érzése támadt, mintha megnőne és nehezebbé válna a keble, és ki akarna buggyanni a ruhából. Úgy érezte, hogy a teste elemelkedik a földről, és szinte már lebeg. Csak a lord izmos karjának köszönhető, hogy el nem repül. Egy pillanatra riadtan ébredt a valóságra: – Még meglát minket a bátyja… – Nyugalom, már több mint fél órája, hogy eljöttünk tőle. Azóta Fenwood rég elvitte az ablaktól. Ej, ez a márki, hogy ő sem vigyáz rá! – Az édesanyjuk? – jutott eszébe, de annyira elakadt a lélegzete az immár a nyakán kalandozó csókoktól, hogy nem tudta, kimondta-e fennhangon a kérdést. – Ő most a látogatóit fogadja; a fogadóterem ablakából végképp nem lehet idelátni. Audrianna hiába próbált visszaemlékezni arra, hogy ő maga mennyit látott a kertből, amikor a fogadószobából kitekintett. A lord most finoman Audrianna szájára tette az ujját. A lány azt hitte, csak el akarja hallgattatni, de egyáltalán nem ez volt Sebastian szándéka.

Csalafinta módon szétnyitotta az ujjával Audrianna ajkait. – Igen, hagyja csak így! S aztán egy másfajta, erőteljesebb és sokkal bizalmasabb csók következett, amelybe Audrianna megint teljesen belebódult; s a feltörő ősi, elemi vágyakozástól elsötétült előtte az egész világ. Már szinte beleveszett a lord vad ölelésébe, és bűnös odaadással engedte át simogatásra a keblét. Ő maga is akarta, sőt szinte kikövetelte, hogy Sebastian birtokba vegye. Milyen jó érzés volt! Földöntúli elragadtatás. A lord szinte véletlenül úgy érintette meg, hogy majdnem elsikoltotta magát, olyan kéjes érzés volt, szinte belebolondult. Érezte, hogy ültében egész teste forrón lüktet. Ez kissé kényelmetlennek tetszett, de ettől mintha még jobban elvesztette volna az eszét. – Nos, ez még épphogy elviselhető? – búgta halkan a fülébe a lord, miközben már szinte kegyetlen erővel simogatta a mellét. Audrianna azonban annyira átadta magát a gyönyörűségnek, hogy szinte nem is hallotta, hogy kérdeztek tőle valamit. Akkor a lord hirtelen odébb húzódott, s ő beleborzongott, ahogy felhevült testét meglegyintette a hűvös szellő. Kábultan nyitotta ki a szemét, és csak pislogott. A lord azonban nem tűnt el messzire. Ott térdelt előtte a földön. Audriannának már kitisztult egy

kissé a feje, és azt gondolta, hogy most így, térden állva ismét meg akarja kérni a kezét. Hogy ez az ember milyen bűbájos! Csakhogy a lordnak most nem a leánykérés járt az eszében, s a szeméből sem ilyen alázatos szándékok tükröződtek. Ahogy csak nézett, nézett rá onnan lentről, attól Audriannát szörnyű riadalom fogta el. Közben a lord finoman felemelte Audrianna bal lábát, lehúzta róla a cipőt, és a lány talpát a saját térdére helyezte. S mielőtt még tiltakozásba kezdhetett volna, elkezdte felfelé csúsztatni a szoknyáját. Audrianna rémülten próbálta lesimítani a szoknyát. – De hát mit művel? – Csak azt, amit maga is szeretne, hogy megtegyek, vagy legalábbis annyit belőle, ami e körülmények közt lehetséges. – Félreérti, hogy mit szeretnék! – nyöszörögte Audrianna. Sebastian persze semmit sem értett félre. Tovább emelte a szoknya szélét, közben simogatta Audrianna lábát, egészen addig, amíg a lány számára a simogatás fontosabbá vált, mint az, hogy a szoknyával mi történik. – Ne komiszkodjék! Ez már túlzás! – próbálta Audrianna az egyre följebb csúszó szoknyáját lefelé taszigálni, de izgalmában a legbutább módon ügyetlenkedett.

– Túlzás bizony! – lihegte a lord, akinek közben sikerült a szoknya szegélyét Audrianna térde fölé nyomkodnia, úgyhogy a lány lábszára már egészen a combjáig feltárult. Nem törődött azzal, hogy ő védekezni próbál. Ráborult a térdére, és megcsókolta, aztán már a csupasz combját is elérte a szájával a harisnyatartó fölött. Audrianna szinte levetette magát a padról. Egész testében reszketett, és levegő után kapkodott, hogy milyen inzultus érte. Csak bámult a lordra, miközben az folytatta, sőt megismételte a tettét. Audrianna elképedt rémületében, hogy hirtelen minden mennyire megváltozott, mennyire komolyra és veszedelmesre fordult az egész. Úgy érezte, hirtelen mély vízbe került, és azt sem bánta volna, ha menten megfullad. A lord abbahagyta a csókokat, és simogatni kezdte a combját. Legszívesebben kéjesen felsikoltott volna, de csak annyi telt az erejéből, hogy magába fojtsa kitörni készülő sóhajait. Látta, hogy a lord figyeli, mennyire kiszolgáltatott, s közben egyre feljebb kutakodott a kezével. Válaszul Audrianna teste csak úgy lüktetett. Minden egyes szívdobbanását érezte odalent. S ő maga is egyre forróban vágyott rá, csak vágyott egyre. A lord ujjai már elérték a nadrágocskája alsó szegélyét, s már ott motoztak a combja tövénél.

Összeszorította a szemét, és megpróbált valamennyire kijózanodni. – Ezt nem volna szabad! – suttogta. – Tudom, hogy nem, csak nem vagyok oly tökéletes, hogy abba tudnám hagyni. Végül is a világ szemében ön már rég az enyém, hát egyszerűbb, ha beletörődik abba, ami a sors könyvében áll – mondta a lord, egyre a nadrágocska peremén motozva az ujjával. – Legalább megtudja, milyen lesz később. Az ujjai immár becsúsztak a kis nadrág korca alá. És megérintette azt, ami ott lüktetett. Audriannának a lélegzete is elakadt attól, ahogy hirtelen megszűnt körülötte a világ. A lord tovább simogatta, s ő azt hitte, ettől kettészakad a fejében minden. Behunyta a szemét, s hagyta, hogy a kéj teljesen elöntse. A férfi mondott valamit, de ő nem hallotta, legalábbis nem tudta felidézni magában, mit is mondhatott. Már nem harcolt a vágyai ellen. A tagjaiból kiszaladt az erő, úgy hanyatlott hátra a padra, súlytalanul. Még a csípőjét is megemelte kissé, hogy a férfi jobban hozzáférhessen, és teljesen átadta magát a gyönyörnek. Aztán egyszer csak úgy érezte, hogy már nem bírja tovább. A kéjes érzés mind oda összpontosult egy középpontba. Úgy átadta magát a szinte fájó kéjnek, hogy önkéntelenül fel-felsikoltott. Egy

nagyobb sikolya mintha még visszhangzott volna is a kertben. A legbűnösebb érintések után a férfi gyengéden simogatta a combját. Audrianna még egyet sikoltott, majd a szája elé kapta a kezét, hogy több sikoly ne zavarja meg a kert csendjét. Átadta magát a férfi simogatásának, bár legszívesebben megütötte volna, hogy miért nem engedte egészen elalélni. Mint aki csendesen ringatózik a hullámokon, várta, hogyan tér vissza beléje lassan a józan ész. Érezte, hogy a hűvös szellő még mindig végig éri a lábát. Kinyitotta a szemét, és kiegyenesedett a pádon. Szégyellte magát, s úgy érezte, még sohasem volt ennyire kiszolgáltatva senkinek, mint az őelőtte térdelő férfinak. A lord abbahagyta a combjának simogatását. Helyette éppen egy láncot kapcsolt köréje. Aranyláncot, amelyen zöld drágakövek himbálóztak. Nézte a combját, amelyet immár egy smaragd nyaklánc ékesített. – Ez lenne a fizetség? – Dehogy. Csak egy kis megvesztegetés. Audrianna megérintette a zöld köveket, amelyek finoman simogatták a combja puha bőrét. – És mit vár tőlem cserébe? A lord felkelt, és mellé ült a padra. Audrianna kinyitotta a nyaklánc kapcsát, maga elé emelte, és elismeréssel nézegette a smaragdfüzért a napfény csillogásában.

– Semmit. Csak rájöttem, hogy maga többet érdemel, mint az a botrány és a sok aljasság. Meg hogy én sem engedhetem meg magamnak, hogy olyan élvhajhász gazfickónak tartsanak, mint azelőtt. – Miért, talán már nem az? – Szeretném azt hinni, hogy valójában nem is voltam soha gazember. Ezzel Audrianna még nem kapott választ arra, hogy a lord vajon élvhajhász volt-e, vagy akar-e maradni. Ugyebár őszintén figyelmeztette, hogy azokon a kötelezően együtt töltendő órákon kívül ki-ki szabadon a saját útját járja majd. Audrianna lesimította a ruháját, és belebújt a cipőjébe. – Daphne biztosan vár már. Mennem kell. Így hát visszasétáltak a házhoz. Audrianna kicsit szégyellte, hogy a történtek után nincs nagyobb zavarban. Csak ahhoz volt túlságosan kábult, hogy át tudta volna gondolni, mi minden következik még ebből a lánykérésből és a heves érzékiségből. Hisz a kéjes pillanatokban szinte teljesen megfeledkezett a férfi iránti minden eddigi ellenérzéséről. Kábulatában elillant minden korábbi dühe. Ha nem az érzéki örömök, akkor az fogja a házasságot elviselhetővé tenni, hogy így meg tud közben feledkezni az időről. Árulás lesz papa ellen, ha beleegyezik a házasságba? Akkor is, ha mamának biztonságot

jelent, Sarah-nak meg esélyt egy szebb élethez? Nem érezte úgy, hogy papa haragudna rá emiatt. Csak az a kérdés, hogy ő nem lesz-e majd dühös saját magára, ha belemegy. Másrészről viszont a felajánlott magasabb társadalmi pozícióból könnyebb lesz tisztáznia az apja becsületét. – Ha mégis rászánnánk magunkat, akkor az afféle kifinomult frigy lenne, amilyenről néha hall az ember az úgynevezett magas körökből – összegezte Audrianna a gondolatait. – Önnek majd lesznek szeretői, aztán egy idő múlva, ha majd egy fiú születik, talán nekem is – mondta, s maga is meglepődött, milyen könnyű ilyen frivol hangnemben szólnia egy férfihoz, akivel az imént még oly botrányos intimitásokba bocsátkozott. A lord lépett még egyet-kettőt, s csak akkor válaszolt: – Természetesen! Már elérték a házat, amikor Audrianna észrevette, hogy a nyakláncot még a kezében lóbálja. – Ezt nem fogadhatom el. A lord kivette a kezéből, aztán Audrianna retikülje után nyúlt. Kivette azt is a kezéből, kinyitotta, belecsúsztatta a nyakláncot, majd visszaadta a kistáskát. – Ha ismét elutasít, akkor ez marad az egyetlen vigaszdíj. Ha nem, akkor pedig talán megteszi eljegyzési ajándéknak.

Daphne tényleg végzett már az elintéznivalóival, és ott várta Audriannát Lord Sebastian kocsijában, mert bár invitálták, nem akart bemenni a házba. A lord rábízta Audriannát egy inasra a kapuban. Audrianna búcsút intett neki, tett néhány lépést, majd mégis megfordult, és búcsúzóul így szólt a lordhoz: – Azt hiszem, az a pár óra hetente eléggé elviselhetőnek tűnik. – A mai nap csak ízelítő volt abból, amiben a házasság után részünk lehet, Miss Kelmsleigh. A többiről pedig, remélem, még a hét végéig tudatja velem a végső döntését. – Igen. Tudatni fogom önnel. Beszállt a kocsiba. Daphne higgadtan üldögélt ott, s nem látszott rajta, hogy haragudott volna, amiért megvárakoztatták. – Találkoztál a márkival? – kérdezte Audriannát, amint a kocsi kigördült. – Igen, és nagyon barátságosan viselkedett. Daphne kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen. – És a márkiné is idehaza volt? – Ahogy ígérték. Találkoztam vele is – felelte Audrianna egyet fintorítva az orrán. Daphne nevetett. Aztán megigazította a függönyt. Kedvtelve nézegette a hintó elegáns belső kárpitozását.

Egy darabig nézegetett kifelé az ablakon, majd rászegezte a pillantását Audriannára. – Nos, kedves kuzin, mikor lesz az esküvő? Tizenegyedik fejezet Sebastian két nappal a látogatás után megkapta a levelet, amelyben Audrianna igent mondott az ajánlatára. Másnap Mrs. Kelmsleigh levele is megérkezett, amelyben Audrianna anyja visszafogott módon, de szintén örömét nyilvánította, s egyben megkérte, hogy látogassa meg. Sebastian azonnal ment is, megismerkedett Audrianna húgával, Sarah-val, megitta a puncsot a Russel Square-hez közeli házuk takaros nappalijában, s mindeközben Mrs. Kelmsleigh igyekezett úgy tenni, mintha nem is gyűlölné a vőlegényt. Persze nem feledkezett meg a nász üzleti részéről sem. Közölte, hogy diszkrét, szűk körű esküvőt szeretne, hisz még nem telt le egészen a gyászév a férje halála óta. Kérte, hogy a lord állja majd Audrianna új ruhatárának költségeit, no meg az ő és Sarah lánya esküvői toalettjének költségeit is. Összegekről nem tettek említést, hisz nem illendő pénzről beszélni az előkelő társaságban. A lord beleegyezett a dologba, és gyakorlatilag zöld utat adott e női kiadásokhoz. Sejtette persze, hogy

kissé ingoványos talajra tévedtek, mert működik bennük a bosszúvágy és a telhetetlenség. Morgan megelégedéssel fogadta a hírt, hogy lám Sebastian „megteszi, ami kijár Miss Kelmsleighnek”, de hát Morgannek mindig is ilyen együgyű nézetei voltak a helyes és helytelen dolgokról, a becsületről meg a méltóságról. Sebastian örült a bátyja örömének, hisz amikor Audrianna levele megérkezett, azt vette észre magán, hogy jóérzéssel tölti el. Hisz a lány valóban tele van élettel, okos, és még érzéki is. Járhatott volna rosszabbul is. Később majd, ha a házasság pokollá tenné az életét, legfeljebb, ahogy annyi más dologban, e téren is követi apja példáját. Hisz Audrianna is megmondta, hogy számít erre. A márkiné egyetlen szót sem válaszolt, amikor aznap este felkereste, hogy értesítse Audrianna válaszáról. Még csak rá sem nézett, amikor Sebastian megtette a bejelentését. Még egy szoborból is több visszhangot váltott volna ki a hír; igaz, egy színésznő sem mutathatott volna elegánsabb közönyt. Végül, mielőtt a fia távozott volna, azért odavetette, hogy majd ő intézkedik a házasságkötés és az azt követő villásreggeli ügyében, hogy a család azért szégyenben ne maradjon. Sebastian, aki oly régóta tartott távolságot az anyjától, ezért váratlanul meg is csókolta, mielőtt elköszönt volna a jégszobortól.

Az eljegyzés hírére az ismerősök körében ismét sok szemöldök ugrott föl, és megindult némi pletyka, de a botrány vitorláiból hamarosan kifogyott a szél. Még évekig lesznek majd kisebb széllökések, de lám, alig egy héttel az egyezség után levél jött Castlefordtól, amelyben a korábban elutasított közös politikai mesterkedést már nem tartotta elképzelhetetlennek. Ez azt jelezte, hogy Sebastian politikai megítélése ismét olyan kezd lenni, mint régen. Nathan Proctor, képviselőtársa az Alsóházban, pedig így szólt hozzá egyik délután, amikor egyszerre távoztak a kaszinóból: – Végre hazajön az a földim a Kontinensről! Sebastiannek éppen valami egészen máson járt az esze, úgyhogy válaszul csak idétlenül mosolygott. Proctor erre megmagyarázta: – Az a legény a hármas ezredtől, akiről egy jó éve meséltem neked. Az, aki olyan csúnyán fölrobbant. Élet és halál közt lebegett egészen tavaly őszig. Egy kolostorban ápolták, de már szállítható állapotba került. Most hazahozzák a családjához, és itt marad egy darabig Londonban a nővérénél. A hármasokhoz tartozott az a század is, amelyik az ócska lőpor miatt védtelenül maradt. Sebastian két évet töltött azzal, hogy fölkutassa a század túlélőit, és kiszedje belőlük mindazt, ami csak magyarázatot adhatna a tragédiára. De azonkívül, hogy a reménytelen helyzetben szinte minden

katona elesett, mert az ágyúk és a muskéták használhatatlanná váltak, semmi konkrétumra nem jutott. Most lassacskán minden bizonyíték és aprócseprő adat eszébe jutott, és megkérdezte: – Az a legény, aki tüzér volt a hármasoknál, ugye? – Igen. Kész csoda, hogy életben maradt. Az ellenség persze rögtön a mi ütegünket kezdte ágyúzni. Ez a fiú is csak azért maradt életben, mert éppen egy új puskaporos hordóért hajolt le, hogy megnézze, az jó lesz-e. Igen, a tüzérek mindig a puskaporos hordók közelében voltak. Talán ez a fiatalember többet tud a dologról, mint a néhány többi túlélő. – Mikor érkezik haza? – Úgy hallom, körülbelül két hét múlva. A családja végre összeszedett annyi pénzt, hogy embereket küldjenek érte, akik hazahozzák. Mert egyedül persze nem tudott volna nekiindulni. Sebastian megköszönte Proctornak a hírt, és megkérte, rögtön szóljon, ha megtudja, hogy a tüzér hazaért. Aztán folytatta az útját, és azon elmélkedett, milyen szeszélyes a sors, hogy épp akkor bukkan fel egy lehetséges koronatanú a Kelmsleigh-ügyben, amikor ő házasságra készül a halott ember lányával. Ámbár nemigen hitte, hogy olyasmit tud meg a tüzértől, ami tisztázná Kelmsleigh becsületét. Inkább az ellenkezőjétől tartott.

Amikor hazaért a Park Lane-re, a bátyja felől érdeklődött a személyzetnél, és megtudta, hogy Kennington és Symes-Wilvert van nála látogatóban. Semmi alkalmas kifogás nem jutott az eszébe, úgyhogy kénytelen volt egy hosszú órát elvesztegetni az ostoba whistpartijukra. Morgan két barátja persze az esküvőjéről faggatta közben. – Átkozottul decens dolog ez tőled, Summerhays! – dicsérte Kennington harsányan. – Bizony, fenemód decens! – kontrázott rá Symes-Wilvert. – Az öcsém csak azt sajnálja, hogy nem tudták a szándékukat az előtt nyilvánosságra hozni, hogy az ostoba pletykák szárnyra kaptak – mondta Morgan. – Szegények nem is tehetnek arról, hogy ilyen szeszélyes módon indult meg a szóbeszéd. Ha nem törekszenek arra, hogy leteljen az egész gyászidőszak Miss Kelmsleigh apjának halála után, talán nem is nyílik lehetőség a sok rosszindulatú találgatásra. Sebastian a kártyáiba merült. Morgan éppen hazudik. Persze nem tehet róla, hisz nem tudhatja biztosan, hogy nem kezdődött-e már el a viszonyuk az előtt a végzetes éjszaka előtt, amelyet együtt töltöttek a Két Kardban… A bátyja megkedvelte Audriannát, s úgy tűnik, kissé eltorzítja az igazságot, hogy a lány könnyebben átvészelje a vihart. – Úgy hallom, csinos teremtés, úgyhogy nem puszta szeszélyből kerül sor a házasságra –

mondta Kennington. – Biztos akkor hozott vele össze a sors, amikor az apja üzelmeinek ügyéhen nyomoztál. Vagy tévedek? – Nem tévedsz – mondta Sebastian, hisz úgy is volt. – Nos, akkor bizonyára te is fölhagysz a nyomozással, ahogy a többiek tették. Hisz úgysem vezetett semmire, és végül is azzal, hogy fölakasztotta magát, beismerte a bűnösségét – mondta Symes-Wilvert. Sebastian szótlanul kijátszott egy lapot. – Ám ha mások is vétkesek, én nem hiszem, hogy egyelőre nyugodtan alhatnának – mondta Morgan. – Az öcsém könyörtelenül teljesíteni fogja a kötelességét. – Kétségtelen. Nem is arra akartam célozni, hogy ne teljesítené, remélem, értitek – mondta SymesWilvert elvörösödve. Csak azt, hogy a menyasszonya nemigen szeretné, ha ismét felmelegítenék az ügyet. Úgy gondoltam… Mennyire jellemző ez Symes-Wilvertre, hogy nem érti: a Miss Kelmsleigh-vel kötendő házasság miatt Sebastiannek éppen hogy még következetesebben kell bizonyítani azt a könyörtelenségét, amelyet Morgan említett. Ha most felhagyna a nyomozással, azzal maga is beismerné, hogy a gúnyrajzok nem hazudtak a jellemével kapcsolatban.

Sebastian észrevette, milyen mogorva kifejezés ült ki Morgan arcára, amióta a beszélgetés a lőporügyre terelődött. Ez mindig így volt nála. Amióta csak a tömeges emberveszteség hírei elérték Londont, Morgan a legnagyobb érdeklődést szentelte a szerencsétlenségnek. Egy alkalommal már szinte rá sem lehetett ismerni, úgy kijött a sodrából, amikor a borzalmakról beszélt, amelyek a hanyagság vagy még rosszabb, esetleg szándékosság miatt érte a katonákat. – Miss Kelmsleigh ismeri ezzel kapcsolatban a nézeteimet és szándékaimat – mondta Sebastian. – De azért hálás vagyok, hogy leendő családi tűzhelyem harmóniáját ennyire a szíveteken viselitek. – Szerintem Summerhays egész más útonmódon igyekszik majd azt a harmóniát biztosítani – szólt közbe saját célzásán előre kuncogva Kennington, aki nem is lett volna Kennington, ha nem akarta volna még meg is magyarázni, amit már mindenki értett. – Épp ideje, Summerhays, hogy valahol gyümölcsöztesd azt a sok tapasztalatot, amit megszereztél! Akkor aztán a nejed mindent elnéz majd neked ebben a másik ügyben is. Ezen immár Symes-Wilvert is elkezdett vihogni. Morgan megbocsátóan somolygott hűséges barátai ostobaságán. Sebastian kötelességtudóan nevetett a csipkelődéseken, majd lopva a zseb órájára pillantott.

Félek, hogy túlzásba vittük – mondta Audrianna. – Miért vittük volna? Egyáltalán nem – hallatszott mama sápadt arcából és az új, csipkés kalap alól, miközben maga elé tartott egy rikító lángszínű, korzózásra való ruhát. Sajnos sem ezt, sem a többi hasonlót nem tudja április előtt fölvenni, amikor végre letelik a gyászév, de a szeme előre csillogott az örömtől. – Különben is, miért ne vinnénk túlzásba? Bár hangsúlyozom, hogy nem vittük. Gondolod, hogy néhány új ruha kárpótolhat bennünket minden eddigi megaláztatásért? – Igaza van mamának – mondta Sarah kuncogva. – Két-három egész ruhatár sem volna elég ahhoz. Mama a fogait kivillantva visszanevetett. Letette az előbbi ruhát, és most egy vörösesbarna selyem estélyi ruhát emelt a magasba. – És ehhez mit szólsz, Daphne? A szegély fölött ezek a rolnik mindig is nagyon tetszettek nekem. Gondolod, hogy jó választás volt? Daphne megdicsérte a nagynénje ízlését. Egy karosszékben ülve figyelte, hogyan próbálgatják az új szerzeményeket. Mama kifejezetten azért hívta meg hozzájuk, hogy bemutassa a hadizsákmányt. Audrianna maga is meglepődött, mennyi mindent összevásároltak, bár végül ő is segített az üzletek kifosztásában. Egész halom főkötő és kalap, vállkendő és retikül halmozódott a

székeken, és meg az asztalon is. Kicsomagolt ruhák álltak halomban a kanapén, de sok még a muszlinborítás alatt várta, hogy kicsomagolják. – Bárcsak Lizzie is el tudott volna jönni veled! – csicseregte Sarah, miközben egy strucctollakkal ékesített estélyi kalapot biggyesztett a fejére. – Neki olyan különleges ízlése van. Tudod, hogy mennyire beleszerettem. – Sajnos, ahogy a nappalok hosszabbodnak, megint elővetlek a fejfájásai – magyarázta Daphne. – Az orvos azt mondja, ki kell bírnia a fájdalmakat, minél több pihenéssel, különben félő, hogy a fájdalomcsillapítók rabjává válik. De légy csak nyugodt, minden egyes darabot külön-külön le fogok írni neki. – Mutasd csak meg Daphnenek azt a rózsaszín szaténruhát, Audrianna! Az lesz csak a valódi vezeklés Lord Sebastiannek, ha annak az árát megtudja! Audrianna magasba emelte a ruhát, hogy Daphne is megcsodálhassa. – Csakhogy mama, azt tetszik tudni, hogy ezért a sok cicomáért mind nekem kell majd vezekelnem…? Mama arcára hirtelen kiült egyfajta álságos kedvesség. Odament a lányához, megölelte és megcsókolta Audriannát. – Bizony, kedvesem. Bizony. Micsoda bátor dolog tőled! De hát mindig is te voltál köztünk a legerősebb. Ha nem ilyen magas rangú, sohasem

járultam volna hozzá ehhez a házassághoz, még azután sem, hogy oly megbocsáthatatlanul kihasznált téged. De hát mégiscsak az egyik legjobb családhoz tartozik, s a te kilátásaid annyit javulnak általa, még ha a házastársi kötelességeid utálatosak lesznek is. Audrianna belepirult ebbe a kis beszédbe, bár nem olyan okokból, ahogy az anyja gondolta. – Azért mondtam, hogy majd nekem kell vezekelnem, mert a számlák már azután fognak megérkezni, hogy én a felesége lettem. – Én nem aggódnék a helyedben! – mondta Daphne. – Kétlem, hogy Lord Sebastian bármitől meglepődne, és az ő szemében az az összeg korántsem lesz olyan nagy, mint a miénkben. – No, látod, Daphne is úgy véli, hogy nem vittük túlzásba – mondta az anyja, bár Daphne egyáltalán nem tett ilyen kijelentést. – Ó, és mondtam már, hogy levelet kaptam Rupert bátyámtól? Egészen fellelkesült az eljegyzésed hírétől, és azt írja, hogy felutazik a városba az esküvőre. Úgy tűnik, Audrianna, neked sikerült az ő elidegenedését is visszafordítanod, amint ezzel az áldozatoddal annyi más módon is hozzájárultál a jó szerencsénkhez. Daphne arckifejezése ettől sem változott jottányit sem. Audrianna mégis úgy vette észre, mintha Rupert bácsi említésétől megfagyott volna a levegő Daphne széke körül. Nem csoda, hogy nem örül annak, hogy egyszerre felbukkan az

esküvőn. Hisz Rupert bácsi annak idején magára hagyta Daphnet, amikor mama meg Rupert bácsi testvére, Daphne édesapja meghalt. Audrianna végre letette a rózsaszín szaténruhát. – Nos, eleget láttál? Mama és Sarah még eljátszadozhatnak itt. Mi meg sétálhatnánk egyet a téren. Daphnenek tetszett az ötlet. Főkötőt és pelerint öltöttek, és megszöktek otthonról. Ha tudnád, mennyit szenvedtem mamától, mire kitapasztaltam, hogyan lehet védekezni ellene! – mondta Audrianna már az utcán. Belekarolt Daphnebe, és sóhajtott egyet: – Ha tudnád, mennyire hiányoztok nekem! Ugyanis alighogy elfogadta a lord házassági ajánlatát, mama máris gyötörni kezdte, hogy térjen vissza a családi fészekbe. „Az ember hazulról megy férjhez. Hogyan tudnánk rendesen előkészíteni a dolgot, ha te továbbra is kint laknál a lányokkal?” Audrianna nem tapasztalta túl sok előnyét annak, hogy visszaköltözött. A Russell Square környéki utcából majdnem olyan sokáig tartott bejutni a Mayfairbe, mint Cumberworthből. Mama régebben sem szeretett ilyen távol lakni a divatos West End-i kerületektől, de a ház, amelyet itt béreltek, éppen megfelelt a papa munkájához, amely őt a Towerhez kötötte.

– Érthető, hogy az utolsó napokban maga mellett akar tudni. Ne félj, hamar kiszabadulsz a kalickából! – mondta. – Ebből a kalickából egyenest egy másikba! Már látom, hogy a Virágritkaságoknál töltött időszak marad életem néhány legboldogabb és legszabadabb hónapja… Daphne megszorította Audrianna kezét. – Ránk továbbra is számíthatsz! Majd gyakran meglátogatsz minket. – Ugye mind itt lesztek velem szombaton? Sokkal bátrabb lennék, ha mellettem lennétek! – Én biztos itt leszek, és gondolom, Celia is. – És Lizzie? – Félek, hogy ő nem. Megint a legváratlanabb pillanatokban tör rá a fejfájás. Közben kiértek a Bedford Square-re, amelynek mind a négy oldalát csinos, szerény városi házak egyforma sorai szegélyezték. Mielőtt Roger elment a háborúba, sokat sétáltak itt kettesben. Az eljegyzésük után gyakran mondogatta, hogy ha majd összeházasodnak, kibérlik az egyik házat. Annyi emlék kötötte ehhez a térhez, hogy hónapokig semmi kincsért be nem tette volna ide a lábát az után, hogy felmentette Rogert a házassági ígérete alól. Beléptek a parkba, és sétálgatni kezdtek a kopár fák alatt a kökénybokrok és a borostyán között.

– Neked nagyon fáj, hogy Rupert bácsi és Clara néni is itt lesznek az esküvőmön? – kérdezte Audrianna. – Mit számít az, hogy én mit érzek? Amit a ti családotokkal műveltek legutóbb, ahhoz képest semmi az a sérelem, amely engem ért annak idején. Pedig a legutóbbi sérelmek épp elég fájdalmasak voltak. Audrianna csak abban bízott, hogy a nagy kibékülés nem jár majd újabb hűhóval. Papa halála után Rupert nagybátyja egy szalmaszálat sem tett keresztbe, hogy könnyítsen szorult helyzetükön. – Csak attól tartok, hogy mama szerint Rupert bácsinak igaza volt, amikor megszakított velünk minden kapcsolatot. – Ó, ez csak azt jelenti, hogy belátta, milyen a világ. Talán nem gondolja úgy, hogy a bátyjának igaza volt, de megérti, hogy nem tehetett másként. Azt meg még jobban érti, mire kellenek Rupert bácsinak azok a magas kapcsolatok, amelyeket most te hozol a családba. – Egész büszke kezdek lenni, hogy hirtelen milyen hasznos lettem a szemében! – felelte erre Audrianna nem kevés iróniával a hangjában. – Én pedig azért vagyok büszke rád, kedves kuzinkám, hogy kicsit azért örülsz ennek a házasságnak, még ha csak azért is, mert a famíliád ruhatára gyarapszik, és a rokonság jó kapcsolatokhoz jut általa – mondta Daphne. –

Igaz, hogy a körülményekre való tekintettel nem volt más választásod, bár… – Ebben a pillanatban elsősorban annak örülök, hogy vége lesz ennek az egy hosszú hónapig tartó várakozásnak. Meg persze, hogy megszabadulok mamától. És ha már meg kell tennem, jobb, ha mielőbb túlesem rajta. Egyébként sem mama volt az oka Audrianna türelmetlenségének, úgy érezte, nem volna szép, ha ezért is őt hibáztatná. Az igazi ok az volt, hogy nem érdekelték a formaságok, amelyek most őt és Lord Sebastiant fojtogatták. Minden találkozásukra nyílt színen került sor, a legelőírásszerűbb jelmezekben. Minden elhangzott szó előre tervezett volt, és minden bók átlátszó. Minden annyira más volt, mint a korábbi találkozások és könnyed szóváltásaik alkalmával, amelyek az eljegyzéshez vezettek. Ahelyett, hogy jobban megismerte volna Sebastiant ez alatt a hónap alatt, úgy vette észre, hogy egyre kevésbé ismeri. A lord udvariasan tartózkodó volt. A lány már attól kezdett félni, hogy ha ez így megy tovább, végül egy idegenhez fog férjhez menni. – Aminek viszont nem örülök, az Lady Wittonbury – ismerte be Daphnenek. – Csak nem viselkedett csúnyán veled? – Szokták a királynőkre azt mondani, hogy csúnyán viselkednek? De közben minden szempillantásából és szavából az árad, hogy én

semmilyen tekintetben nem vagyok megfelelő parti a fiának. A múlt héten egy egész kis halom könyvet küldött nekem az etikettről és az illedelmes viselkedésről. – Hát azért ez tényleg csúnya dolog volt tőle… – Szerintem is. Még egy kis személyes üzenetet is csatolt hozzájuk. Kifejtette benne, hogy az ilyen könyveket azoknak írtak, akik szeretnének javítani a modorukon, méghozzá olyan írók, akik már kicsiszolták a saját viselkedésüket. Csakhogy ők is gyakran esnek olyan hibákba, amelyeket az előkelő születésű emberek azonnal észrevesznek. Ezért a könyvek tévedéseit helyenként ki kellett igazítania. – Csak nem írt széljegyzeteket a könyvekbe? – De, képzeld, igen! A lap szélén mindenütt ott vannak a saját kezűleg írt glosszái – mondta Audrianna nevetve, és erre Daphne is kacagni kezdett. – És a legtöbb arról szól, hogy csak közönséges emberek tarthatják ezt vagy azt a tanácsot igazán helytállónak. Daphne most megállt egy pillanatra, mert meglátta, hogy a lak alatt a borostyán alól már krókuszok kezdik kidugni a fejecskéiket, s közben megkérdezte: – És édesanyád adott-e hasznos tanácsokat azzal kapcsolatban, amiről a márkiné nyilván nem tett említést? Érted, mire gondolok… – Mama meg van győződve arról, hogy már nincs olyan tanácsokra szükségem. Milyen szép is

volna, ha akik ismernek engem, nem hinnének a rosszindulatú pletykáknak…! – Audrianna, hisz senki sem a te tiszta erkölcseidet vonta kétségbe, hanem a lordét. Ne haragudj, ha rólam mégis azt gondoltad volna. Ha pedig volna valami kérdésed, mivel édesanyád, úgy látszik, nem akart veled ilyesmiről beszélni, én megpróbálok válaszolni rá. Audriannának bizony lett volna épp elég kérdése, de nem azzal a témával kapcsolatban, amelyet Daphne pedzegetett. Hisz lord Sebastian már bebizonyította neki, hogy a házasságnak az a része elviselhető lesz. Nem a házasság éjszakái, hanem a mindennapjai miatt aggódott. Hogy tudja majd elrejteni a haragot, amely még mindig gyötörte az édesapja halálának körülményei miatt? Hogy tudja majd megakadályozni, hogy a márkiné minden percben csúfot űzzön belőle? Hogyan talál majd barátokat abban az új világban, amelybe a házasságával egyszeriben be kell hogy lépjen? Mit kíván az etikett az embertől, ha észreveszi, hogy a férje szeretőt tart? Azok a híres könyvek erről egy szót sem írtak. Lehet, hogy ezeket épp a márkinétól kellene majd egyszer megkérdeznie. Az elmúlt hónap során fülébe jutott egy-két célzás, hogy éppen Lady Wittonburynek vannak nagy tapasztalatai abban, hogy a legelőkelőbb születésű

emberek körében hogyan intézik az efféle kényes dolgokat. Audrianna megállt egy még kopár bokrocska előtt. Sok hosszú ága vöröses színt öltve hajladozott. A hosszú ágakon mindenütt duzzadt rügyecskék várták az első melegeket, hogy kipattanjanak. Aranyvessző. Az egyik legközönségesebb díszbokor. Épp olyan, mint ő. Hétköznapi. Egyáltalán nem ritka virág. Ha nincs a váratlan sorsfordulatok egész láncolata, Lord Sebastian soha észre sem veszi őt, nemhogy eszébe jutott volna megkérni a kezét. Mindenki azt hihetné róla, hogy csak úgy repes a boldogságtól, hogy ilyen nagy szerencse érte. No, azért annyira ő sem szent, hogy ne örülne neki. Mamával és Sarah-val együtt ő is részt vett abban, ahogy a divatszalonokban túlzásokba estek; ő is élvezte annak az önfeledtségnek minden pillanatát. – Egy kérdésem azért mégis van – mondta Daphnenek. – Nem vele kapcsolatos, és nem is azzal az élettel, amelyikben majd részem lesz. Magamról szeretnék kérdezni valamit. Daphne meglepve kapta föl a fejét. – Nocsak! És mit? – Azt, hogy vajon rossz-e, ha jólesnek nekem egy olyan férfi csókjai, akit sohasem fogok szeretni? Daphne melegen rámosolygott.

– Nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem, hogy megkérdezted ezt! Szerintem egyáltalán nem rossz. A nők makacsul tartják magukat ahhoz, hogy szerelem nélkül nincsen effajta kielégülés. A férfiak bevallják, hogy ez nem igaz. Különben is, a szerelmi kielégülésből idővel születhet vonzalom, amely elviselhetővé teszi az életet – mondta, és egy kis puszit nyomott Audrianna arcára. – És ne félj, apádat sem árulod el azzal, mert gondolom, erre irányult a kérdésed, ha jólesnek neked Lord Sebastian csókjai. Apád sem akarhatta, hogy csupa szomorúság legyen az életed. Milyen bölcs is tud lenni néha ez a Daphne! Szavak nélkül is érti, mi okoz másoknak szívfájdalmat. – De miért mondod, hogy megkönnyebbültél? – Mert ha nem esnének jól azok a csókok, akkor tényleg egy pokol várna rád. Hálát adok az égnek, hogy megmondtad, nem így lesz. De most vissza kell mennem, hogy elbúcsúzzak a mamádtól. Még van egypár elintéznivalóm a városban, és hát készülök egy kis meglepetésre is, nászajándékul. Tizenkettedik fejezet Audrianna menyegzőjének napja nem indult valami kedvezően. Hajnalban elkezdett szitálni az eső, és harapós északi szél csapott le Londonra.

Mama magasra rakatta a tüzeket, és sopánkodni kezdett, hogy az eső tönkreteszi majd az új cipőket. Audrianna fürdőt vett, felöltözködött, és leült, hogy az új lány elkészítse a frizuráját. Azt már meg sem merte kérdezni mamától, hogy ezt az új alkalmazottat miből fogják fizetni. Igaz, az anyjának első dolga volt, hogy rögtön az eljegyzés utáni első kötelező vizit alkalmával elpanaszolja Lord Sebastiannek, mennyire lehetetlen rendesen felkészülni az esküvőre, ha az embernek egyetlen lányból áll az egész személyzete. Audrianna elsőnek készült el, és átment Sarah szobájába, hogy egy kicsit sürgesse a húgát. A legnagyobb vitatkozásban találta Sarah-t mamával, hogy melyik ruhát vegye is föl a húga. Pedig az egyik női szabóságban lezajlott költséges „túlkapásuk” során már rég eldöntötték, mi lesz rajta az esküvő napján. Audrianna közéjük furakodott. Kivette Sarah kezéből az ibolyakék ruhát, leterítette az ágyra, és fölemelte helyette a kankalinsárgát. – Vagy ezt fogod ma viselni, ahogy megegyeztünk, amikor kiválasztottad, vagy nem jössz el az esküvőre! A kocsi már kint vár, én pedig nem szeretném az egész napomat elrontani a te hóbortjaid miatt. – A másik sokkal előkelőbb – mondta Sarah. – Ebben úgy nézek ki, mint egy kisgyerek.

– Sokkal hamarabb fel fognak figyelni rád a nemesurak, ha ezt a kankalinsárgát viseled – mondta Audrianna. Sarah lebiggyesztett szájjal hosszasan eltűnődött ezen. – Na jó, én negyedóra múlva elmegyek a kocsival – mondta Audrianna. – Őszintén remélem, hogy addig szíveskedsz csatlakozni hozzám. Mama, magának is gyorsan el kéne készülnie! – Negyedóra múlva még túl korai! Ha mindenki másnál hamarabb érünk a templomhoz, nevetségesek leszünk – mondta az anyja. – Nem megyünk egyenesen a templomhoz. Előbb még papa sírját szeretném útba ejteni. Az anyja akkorát sóhajtott, hogy tele lett vele a szoba. – Audrianna! Ebben az esőben…? Igazán nem volna bölcs dolog! – A templom után már nem tudnék elmenni a temetőbe. És azután még nagyon hosszú ideig. Majd fölveszem a hosszú kabátomat, a selyemcipőt pedig csak akkor, ha visszaértünk. Ti majd legfeljebb bent maradtok a kocsiban, nekem viszont ki kell mennem a sírjához, hogy tudja, nem feledkeztem meg róla sem. Sebastian Hawkeswell-lel az oldalán közeledett a Szent György-templom felé. Útközben meghívott vendégek hagyták el őket, jókívánságaikat kifejezve.

– Fortuna istenasszony hetek óta a legnyomorultabb napot választotta ki neked – mondta Hawkeswell. – No, nem mintha babonás lennék… Sebastian sem volt babonás. Nagyon jól tudta, hogy az időjárás mit sem törődik az emberiség ügyeivel, s főként nem egyes embereknek osztogatja azt, amiben úgyis millióknak kell osztozniuk. Sebastian ugyanakkor megfigyelte, hogy néha milyen viccesen rímelnek egymásra a dolgok. Amikor Hawkeswell-lel megálltak a templom küszöbén, megjegyezte, hogy utoljára aznap volt ilyen pocsék idő, amikor Miss Kelmsleigh-vel a Két Kardban összetalálkoztak. Ahogy a templomba beléptek, a kinti csúf eső és szél már mit sem számított. Valaki belülről virágoskertté változtatta Szent György templomát. A padsorok közti széles folyosón végig borostyánnal befuttatott tartóívek álltak. A bejárattól szemlélve mintha egy hosszú lugas alatt lehetett volna eljutni az oltárig. Rögtön a bejáratnál egy egész halom tarka, cserepes tulipán fogadta az érkezőket. Az oltár alig látszott a rengeteg tavaszi virágdísz alatt. A padsorok végét is egy-egy nárciszés jácintcsokrocska dekorálta. A száz és száz virág sugárzó tarkasága festői látványt kölcsönzött a templombelsőnek. – Mutatós! – mondta Hawkeswell. – Lehet, hogy szűk körű esküvőtök van, Summerhays, de a

látványt senki sem fogja elfelejteni. Anyád ezzel új divatot teremt. A márkinénak semmi köze sem volt az egészhez. Nem is illett a stílusához ez a némileg színpadias, burjánzó életvidámság, különösen így nagyböjt idején. Mrs. Joyes volt az, aki így feldíszítette a templomot, benépesítve üvegházának szülötteivel. Az elegáns társaság le lesz nyűgözve tőle, és bizonyára az üzleti forgalma is megnövekszik, de Sebastian tudta, hogy nem ez volt Daphne igazi szándéka. Ha Audrianna a megjelenteket nem is ismeri majd, személyes ismerősként köszönti őt minden egyes cserép és minden szál virág! A hátuk mögött most mozgolódás támadt. Hawkeswell megfordult, és így szólt a lordhoz: – Most le kell mennünk, a menyasszonyod kocsija megérkezett. Sebastian épp akkor nézett hátra, amikor nyílt a kocsi ajtaja. Elsőként Mrs. Kelmsleigh és a kisebbik lánya szállt ki. Sarah felsikkantott, amikor a szél el akarta sodorni a kalapját. Aztán felbukkant a kocsi legfelső lépcsőjén egy elegáns boka és egy hófehér ruhaszegély. Ekkor Mrs. Kelmsleigh sikított egyet, mert azon a szegélyen egy zöld foltot pillantott meg anyai szeme. – Ez aztán pompás hintó! – elmélkedett Hawkeswell. – Újnak tűnik. A hölgyek is nagyon

divatosak. Úgy látom, nem takarékoskodtak a költségekkel. – Egyáltalán nem – felelte Sebastian. – Sajnos máris tapasztalnom kellett – jegyezte meg, hisz az első számlák már befutottak hozzá, így észlelte, hogy Mrs. Kelmsleigh nem átallja kivéreztetni őt. – Kár, hogy nincs egy húgom. Akkor tán mi részesültünk volna a nagylelkűségedből – jegyezte meg Hawkeswell. – Vagy, az ördögbe is, miért nem vettél el inkább engem! Aztán, mielőtt Audrianna is kiszállt volna a hintóból, megfordultak, és elindultak az oltárhoz, ahol Sebastian tanúja már várta őket. – Fel a fejjel, Summerhays! – biztatta Hawkeswell a barátját. – Hidd el, nem lesz annyira fájdalmas, mint gondoltuk. Azt mondanám, egész pompásan földíszített guillotine vár rád egy ronda akasztófa helyett. Audriannának a könny is kibuggyant a szeméből, ahogy megpillantotta a rengeteg virágot. Hol volt már a csúnya, esős nap, ki törődött a csontig hatoló széllel! És miközben a sok idegen csak a szemét meresztette rá, a virágok mind barátságosan bólogattak feléje. Az elmúlt napok felgyülemlett idegessége, a papa sírjánál tett látogatás szomorúsága, a mama és Sarah által okozott összes kellemetlenség egy pillanat alatt szertefoszlott, amint a templom

ajtajából meglátta a gyönyörű kertet, amelyet a Virágritkaságok varázsoltak oda az ő kedvéért. Rögtön Daphnet kereste a tömegben. Ott ült, kissé távolabb Wittonburyék vendégeitől, egy halványlila ruhában, amely oly hihetetlenül kiemelte arcának sápadt gyönyörűségét. Ha Sarah nem azt a sárga ruhát veszi fel, bizony elhalványult volna mellette az ő ibolyakék ruhájában. Daphne egymagában ült. Tegnap megüzenték, hogy Lizzie fejfájása kiújult, és Celia otthon maradt vele, hogy ápolja. Igaz, Lizzie nagy bátran és váratlanul beállított mamához két nappal ezelőtt. Audrianna csak most jött rá, hogy amikor kissé megszabadult a fájdalmaitól, Lizzie főleg azért sietett Londonba, hogy segítsen Daphnenek a templom földíszítésében. Ekkor egy testes, ősz hajú ember lépett oda, és karon fogta Audriannát: Rupert nagybácsi volt. Mama ragaszkodott ahhoz, hogy megkaphassa ezt a tisztességet, bármilyen csúnyán is viselkedett régebben. Audrianna beletörődött, bár egyre az járt az eszében, hogy papának kellene őt az oltár elé vezetnie, neki kellene fogadnia a jókívánságokat. Milyen megnyugtató volna a jelenléte, főleg, ha időközben kiderült volna, hogy alaptalanok a nevét beszennyező vádaskodások. Lord Sebastian ott várta az oltárnál. Csak úgy ragyogott. Londonban senki sincs, aki ne őt tartaná a legjobb partinak. Sötétkék frakkjához

pompásan illett a hófehér nyakkendő, a szeme pedig a rengeteg gyertya fényében jóságosán csillogott. Mosolygott, ahogy Audrianna közeledését figyelte. Kedves a mosolya. Bizalomgerjesztő, de mégis olyan mosoly, amivel el tudja csavarni bármelyik nő fejét. Lám, az övét is sikerült neki, első látásra. És akkor elmosódtak az arcok, még a virágok ragyogása is olyan tompa lett, mint egy vízfestmény lazúrozása, és Audrianna úgy mondta ki az eskü szavait, mint aki bódítószer hatása alatt áll. Audrianna belépett az új hálószobájába. Vége volt az esküvőnek. A templomból a márkihoz siettek, hogy levizitáljanak nála a villásreggeli előtt, amelyen ő nem tudott részt venni. Immár minden vendég eltávozott, minden ceremónia véget ért. Már csak egy maradt hátra. Igazán szép lakosztályt kapott. Maga a márkiné irányította a felújítást. Bőségesen redőzött kelmék függtek az ágyról és az ablakokról. Sötétkék párnázott székek voltak a szobában. Az ablak előtt finom mívű kínai íróasztalka állt, s amikor Audrianna kinyitotta a fiókjait, látta, hogy minden oda van készítve a levélíráshoz. A szoba egyik oldalán ajtó nyílt a gardróbszobájába. Tegnap már ideszállították az összes személyes holmiját. Egy egész hadseregnyi szolga és szobalány szállta meg mama házát, és mindent alkalmas ládákba és

dobozokba pakoltak. Most pedig minden szépen elrendezve itt van szekrényekben, egy olyan öltözőszobában, amely sokkal nagyobb, mint az egész otthoni hálószobája volt. És a gardróbszobához tartozik egy Nellie nevű komorna is. Már a tegnapelőtti hadseregnek is ő volt a parancsnoka, s mostantól áll az új asszonyka rendelkezésére. Vörös hajú, terebélyes termetű, az arcát számtalan szeplő borítja. Az egyik sarokból penderült elő, ahol éppen vasalt, amikor Audrianna belépett. – Lady Wittonbury rendelkezett úgy, madam, hogy a mai napon én legyek a segítségére. Természetesen figyelmeztetett, hogy ön esetleg más lányt választ majd személyes szolgálatára, de addig is igyekszem a kedvében járni, asszonyom. Azt mondták, a márkiné azért választott engem, mert szerinte ön kényelmesebben érzi majd magát velem, mint valami francia szolgálólánnyal, én pedig esküszöm, hogy egy csepp nem sok, annyi francia vér sem folyik az ereimben. Szegény Nellie azt hitte, hogy a választásnak politikai háttere lehet, hisz a franciákkal hadban álltak. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Lady Wittonbury úgy ítélte, Nellie tenyeres-talpassága jobban illik Audrianna hátteréhez. Audrianna azt is élénken el tudta képzelni, milyen egyéb kívánalmakat fogalmazott még meg a márkiné a cselédközvetítőnek. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a márkinénak egy dologban azért

igaza volt. Sokkal jobban érzi magát egy olyan szobalánnyal, aki nem nagyon előkelősködik. Nellie odament az egyik szekrényhez, és elővett egy hálóköntöst. – Sokáig odafönn szolgáltam északon, asszonyom. Nemrég jöttem csak Londonba, de tudok olyan frizurát csinálni, mint a legügyesebb itteni lányok, és jól bánok a tűvel is. Szeretne most már megszabadulni az esküvői ruhától? – Az jó lenne. És ki kellene fésülni a hajamat is. Nellie hozzálátott a ruha kigombolásához. – És előkészítsem a lefekvéshez is, asszonyom? – Azt hiszem, igen. Summerhays ugyan egy szóval sem utalt a dologra, amikor idekísérte, de Audrianna biztos volt abban, hogy az utolsó ceremónia sem várat sokáig magára. Benne volt a levegőben és Sebastian egész viselkedésében, Audriannának meg minden lépésnél, amelyet immár a férje oldalán megtett, egyre hevesebben dobogott a szíve. Könnyű borzongást érzett a testében, ami azonban csak részben volt a félelemtől, részben valami egészen mástól. – Felveszi asszonyom ezt a hálóinget, amely éppen most érkezett? – kérdezte Nellie, majd odament egy asztalhoz, fölemelt egyet a fölhalmozott sok doboz közül, és odahozta Audriannához. Gyönyörű hálóing volt a dobozban. Mellette egy kártya hevert, rajta az írás, hogy ez a

Virágritkaságok ajándéka. Audrianna felemelte az áttetsző, leheletvékony anyagot. Sokkal elegánsabb volt, mint amelyeket mama rendeltetett vele. És sokkal nőiesebb is. – Azt hiszem, tényleg ezt fogom fölvenni. De azért hozza be a többi dobozt is! Sebastian inasa bedugta a fejét a lord öltözőszobájába. Nem szólt ugyan egy szót sem, de megjelenése volt a jel, hogy a szobalány most ment ki Audrianna lakosztályából. Sebastian természetesen tudott volna várni. Kivárhatta volna ezt az éjszakát, vagy akár többet is. Csakhogy nem akarta. Audrianna sem számított késedelemre. Nagyon is jól érezte, amikor a férfi megcsókolta a lakosztálya ajtajánál, hogy ma este jönni fog. Sötétkék selyemköntösében benyitott azon az ajtón, amelyik Audrianna hálószobájába vezetett. Az ajtót akkor vágták, amikor eldőlt, hogy Audrianna az ő lakosztályától északra fekvő szobákat fogja használni. Audrianna szobájában egy kivételével el voltak húzva az ablakokon a súlyos függönyök, így jótékony félhomály uralkodott. Azon az egy el nem függönyzött ablakon át egy világosabb fénycsík szűrődött a szoba sötétjébe, és elért egészen az ágyig. Sebastian meglátta, mit világít meg ez a halvány fénycsík, s ettől azonnal felébredt benne a vágy.

Mert az a halvány fénycsík egy gyönyörű nőn hullámzott végig, aki áttetsző, sőt majdnem átlátszó hálóingben hevert egy virágokkal telehintett ágyon. Audrianna hajából apró virágok kandikáltak, és szirmok borították az egész testét is. A hálóing felső részét diszkréten díszítő csipke egyes részeket szemérmesen takart. De azért nem egészen. Sebastian arra is felkészült, hogy a lány majd idegesen vagy kelletlenül fogadja. Még azt is latolgatta magában, mit kell tennie, ha netán sírni kezd. Mindenre számított, csak erre a látványra nem. Odament a függönyhöz, és kissé még jobban elhúzta, hogy jobban lássa ezt a nimfát. A leheletfinom fátyolszöveten átsejlett a két lába, a csípője, még a kis dombocskája is. De a férfi elfojtotta magában a sürgető vágyat, hogy rögtön odarohanjon, letépje róla azt az ingerlő semmiséget, és azonnal magáévá tegye. – Nagyon szép vagy így, Audrianna – mondta Sebastian. – Attól féltem, hogy butaságnak tartod majd. És úgy is tűnt az első pillanatban, ahogy beléptél. – Egyáltalán nem tartom butaságnak. Meglepődtem, az igaz, de nagyon kellemes volt a meglepetés.

– Ez a hálóing ajándék. A virágok is. A barátnőimtől kaptam, itt találtam a gardróbszobában, mire megérkeztünk. – Úgy festesz, mint egy tavaszi nimfa. Szívesen nézegetnélek még ebben a sejtelmes világításban, de el is húzhatom a függönyt, ha úgy szeretnéd. Audrianna végignézett a saját testén, aztán Sebastian köntösére esett a pillantása. Sebastian el tudta magában képzelni azt a pillanatot, amikor Audrianna elgondolkodott azon, hogy nem csak a férfi fog látni a szobában az elhúzott függöny miatt, s azon is, hogy a férfi talán majd egyebet is meglát, mint a virágokat és a leheletvékony hálóing anyagát. Odament az ablakhoz, és behúzta a függönyöket. – Gyerekes dolog lett volna tőlem, ha előkészítem ezt a merész virágkiállítást, de sötétbe burkolózom, hogy ne lehessen látni belőle semmit. – Azt is megértettem volna, de örülök, ha kicsit majd ennél is merészebben viselkedsz – mondta Sebastian, aztán az ágyhoz ment, és közben elkezdte kigombolni a köntösét. Audrianna szorosan becsukta a szemét. Sőt még a fejét is elfordította. Na, azért mégsem viszi túlzásba a merészséget – gondolta Sebastian, majd félredobta a köntöst, és becsusszant a takaró alá. Közben kiderült, hogy Audrianna hálóinge legfelül még a többi részénél is többet sejtető.

Előkelően erotikus. Sötét mellbimbói keményre duzzadva feszültek neki a vékony anyagnak. Bizony ez nem egy ártatlan kislány esküvői hálóinge. De Audrianna nem is volt már annyira kislány. Sebastian adott neki egy csókot oda, ahol a hálóing felfedte a vállát. – Mrs. Joyesnak igazán jó ízlése van. – Én azt hiszem, inkább Celia választotta ezt a darabot. Bár nem írták rá a kártyára, de… úgy gondolom. Hogy nem Lizzie volt, az biztos. Úgy tűnt, hogy ez a kis csevegés megnyugtatta Audriannát. Mert a színpadias föltárulkozás ellenére azért érezhetően ideges volt. – Miért nem lehetett Lizzie? – kérdezte Sebastian, aki az apró csókokkal és a halk szavakkal nemcsak Audriannát igyekezett megnyugtatni, de saját sürgető vágyát is jótékonyan csillapította. – Talán mert beteg? Audriannának elakadt a lélegzete, amikor Sebastian már a mellét csókolta meg. De közben odakínálkozóan feléje mozdult. Nem lehetett tudni, hogy egyáltalán tudatosan mozdult-e a férfi felé. Egy addig a keblét díszítő virág legurult a takaróra. – Nem, bár a rosszulléte miatt nem is lett volna ideje ilyesmiket rendelni nekem. Azért gondolom, hogy nem Lizzie volt, mert ő már betéve tudja az összes könyvet, amelyet édesanyád küldött

nekem. Azok alapján ez a hálóing kissé botrányosnak számítana. – Egyszóval te tudtad, hogy botrányos, és mégis fölvetted? Audrianna fölnézett a férfira. – Miért, annyira megrendítő? – Eléggé. De számunkra ez jó előjel – mondta Sebastian, majd egy csókkal birtokba vette Audrianna száját, utat engedve a vágy egy részének, amely tüzes hullámokban öntötte el a testét. Audrianna először csak visszafogottan adta át magát a csóknak, ám aztán fölgyorsult lélegzete, apró nyögései és egyre hevesebb mozdulatai jelezték, hogy őt is egész testében elönti a vágy. Sebastian elkezdte kigombolni az előrelátóan a hálóing mellrészén elhelyezett apró gombokat. Audrianna lélegzet-visszafojtva nézett lefelé, a férfi kezére. Borzongva feszült meg a teste, jelezve egyre növekvő izgalmát. – Ezt már ne? – kérdezte a férfi, amikor az utolsó gombhoz ért. Hallani akarta, hogy Audrianna kimondja-e, mire is számít. A nő először nem válaszolt. Csak nézett továbbra is oda, ahol a férfi keze nyugodott. – De igen – mondta ki végül. Sebastian széthajtotta a hálóinget, és Audrianna keblei elébe tárultak. Csodásan és telten ágaskodtak, csúcsukon az érzéki bimbókkal. Amikor Sebastian az egyik mellbimbóját

megérintette a nyelve hegyével, Audrianna olyan kéjeset sóhajtott, hogy Sebastian majdnem elélvezett. Addig becézgette kezével és ajkával a lány keblét, amíg Audrianna bele nem süppedt az öntudatlanságba. Úgy átadta magát saját érzékiségének, hogy egyáltalán nem tiltakozott, amikor a férfi lebontotta róla a hálóinget, és ő ott feküdt immár meztelenül. Sebastian akkor feszülő férfiasságával lassan Audrianna fölé helyezkedett, és akkor a lány meleg és puha testének érzetétől már fájdalommá gyűlt benne a sóvárgás. De fékezte sürgető vágyát, és csak lassacskán merült a kéj tengerének legmélyére. Azt akarta, hogy Audrianna már oly őrülten vágyjék a beteljesülésre, hogy elviselhető legyen számára minden, ami még következik. Testük összeért. Őrült közelségben, ami riasztó, de egyben elragadóan bensőséges érzés. A férfi mindentudó, kíváncsi keze, s a belőle áradó fensőbbséges erő. Áradó illatok, a saját kipárolgásuk és parfümjeik illata, amelyhez az alattuk összemorzsolódó virágok illata vegyült. Audrianna ámulata nem akart csökkenni, de testének ellenállása egyre gyengült. A mámor már legyőzte óvatos megfontolásait. Oly édes és egyben fájdalmas mámor, amelyet hiába érzett már-már elviselhetetlennek, azt akarta, hogy sohase legyen vége.

Sebastian ilyen szédítő vágyat még sosem érzett, Audriannának meg nem volt már ereje harcolni a férfi vágya ellen. Belebódult az új felfedezésbe, amit a férfi feszes vállának érintése okozott neki, és erős hátának remegése a tenyere alatt, ahogy ösztönösen magához ölelte. A férfin minden új volt, és különös, de egyszerre régi és ismerős is a számára, testestől-lelkestől, mindenestől. Sebastian most kinyújtott karjára támaszkodva fölemelkedett, Audrianna karja lecsúszott a hátáról. Érezte, hogy a férfi megemeli a jobb lábát a térdhajlatánál fogva. Látta, ahogy homlokába hulló hajjal, elragadtatott tekintettel bámulja a testét. Audrianna is odanézett, és révülten törte a fejét, vajon a férfi is látja-e, ami őszerinte most már a szeme elé tárul. Eszébe jutott az ujjai érintése azon a helyen. Ami a kertben történt. Hisz ismét arra az érzésre várt, őrülten kívánta megint. De riadtan visszatartotta a lélegzetét. Inkább behunyta a szemét, azt képzelve, hogy a férfi akkor nem látja rajta, hogy szinte már megtébolyodik. És akkor megérezte azt a bűnös dolgot. Oly rettenetes dolgokat művelt Sebastian, hogy neki sikítania kellett, aztán ráharapott az ajkára, hogy ne tudjon sikítani újra. De nem bírta ki, és megint fölsikoltott. De Sebastian még rettenetesebben gyötörte, és Audrianna csak sikoltozott, egészen eszét vesztve. Aztán már nem létezett semmi más,

csak a gyönyör, és az egyre fokozódó sóvárgás valami után, aminek nem tudta a nevét. Sebastian ismét megmozdult, egyre följebb. Fölébe magasodott a mellkasa, és a csípőjével szétfeszítette Audrianna combjait. Aztán belényomult, amitől a lány egy pillanatra föleszmélt a kábulatból. Fölnézett a férfi arcába, amely komoly volt, és feszes. Szenvedélyétől már nem ismert rá szeme sötétjére, és megfeszült állkapcsán látta, hogy mennyire igyekszik visszafogni magát. Audrianna biztos volt abban, hogy a férfi nem akar neki fájdalmat okozni. De azért fájt. Behunyta a szemét, hogy Sebastian ne lássa, mennyire fáj. De aztán elmúlt, egymásban voltak, elcsitult a fájdalom, és elöntötte a mindent elsöprő érzés, hogy ők ketten így vannak, és mi is történik velük… Ahogy a férfi mozgott benne, ismét felszínre kerültek az előző mámor kéjes emlékei. Tenyere bőrével, ujjai hegyével ismét a férfi testének csodáit simogatta. És csak teltek a hosszú, valószínűtlen percek. Sebastian óvatos lökései ismét előcsalogatták testéből az előbbi mámorító érzést, és ettől már nem is volt annyira szörnyű az egész. Ám az előbbi bódulat nem tért vissza. A kéj ezúttal nem tudta elfedni az igazságot. Helyette valami határtalan bizalom árasztotta el a férfi iránt, miközben

alávetette magát akaratának, ha kissé szenvedett is. Sebastian nem távozott rögtön, amikor túlestek a dolgon. Pedig Audrianna jobban szerette volna, hisz akkor megkíméli mindkettejüket a rideg valóságtól, amely utóhatásként hirtelen ránehezedett. Immár nem volt benne várakozás. Eltűnt a bódulat is, hogy elfedte volna, hogyan és mi történt. Ott feküdt egy meztelen férfi mellett, akit gyakorlatilag alig ismert még. Nem tudta megbocsátani neki, milyen védtelenné alázta őt. Hogy nem maradt semmi a saját erejéből. Hátrányba került a férfival szemben, aki így birtokába vette ennek a hosszú játszmának az elején, pedig ő még tudatosan nem is fogadta el, hogy akkor most örökké ezt fogják játszani. Becsukta a szemét, hogy legalább így önmaga ura lehessen. Mert ahogy a férfi megfosztotta a hálóingétől, úgy fosztotta meg attól is, hogy ő döntsön arról, mi fog történni vele. Ettől jobban borzadt, mint bármi mástól. Jobban félt tőle, mint bármilyen fájdalomtól. Attól, hogy így betörtek az önállóságába, anélkül hogy kikérték volna a beleegyezését. – Nagyon elgondolkodtál – szólalt meg a férfi, s a hangjától visszatért az előbbi bensőséges kapcsolat érzete.

– Fejszámolást végzek. Összeadok, kivonok. Válaszul csak a férfi hangtalan nevetésének szelét érezte meg az arcán. – No, és mi a végeredmény? Audrianna kinyitotta a szemét, és meglátta a férfi meztelen vállát és mellkasát. A mámor perceiben ez a meztelenség egyáltalán nem zavarta, de most kellemetlennek érezte. – Csak azt számolgattam, hogy tíz óra leforgása alatt hányszor lehet ilyesmit csinálnunk, és hogy vajon milyen hamar akarod majd megismételni. Sebastian szeme kedvesen tekintett rá, mintha tudná, milyen borzasztóan érzi most magát. Mennyire össze van zavarodva, és mennyire kiszolgáltatottnak tekinti magát. – Nem olyan hamar. Egypár napig semmi esetre sem. A férfi felült. Audrianna tudta, hogy most itt fogja hagyni. De Sebastian nem sietett. Hagyott neki időt, hogy behunyja a szemét, és közben arra gondolt, hogy egyszer talán már nem fogja ilyenkor sem behunyni. Audrianna hallotta, amint Sebastian tesz-vesz a szobában. – Hívd a szobalányodat! Majd készít egy fürdőt. Azután ma este együtt vacsorázunk a bátyámmal az ő lakosztályában. Megígértem neki, hisz nem tudott ott lenni az esküvői villásreggelin.

Audrianna megérezte, hogy most már közvetlenül mellette áll a férfi, majd egy könnyű csókot érzett az arcán. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. Igyekeztem pedig, hogy ne fájjon. Hidd el, nem foglak bántani. Audriannának jólesett, hogy legalább megpróbálta. Milyen pokoli lett volna, ha még csak nem is vigyáz! Fölnézett, és meglátta azt a kék köntöst már a férfi lakosztályába nyíló ajtónál. Még csak nem is várta el tőle, hogy megbocsásson. Nem is kérte egy szóval sem; csak azért beszélt, hogy egy kicsit megnyugtassa. Ennek ellenére a nő úgy érezte, kissé más érzés költözött belé a férfival kapcsolatban, aki ellen nem tudott védekezni. Ez az érzés már ott motoszkált az ösztöneiben. – Nem is bántottál olyan nagyon – szólt a férfi után. Sebastian erre megállt, és Audrianna az árnyékba burkolózó szobán át is látta, ahogy visszanéz rá. – Jobban megijedtem, mint amennyire fájt, és a zavarom is nagyobb, mint a riadalmam. Minden úgy történt, ahogy ígérted. Kissé jobb volt, mint ami épphogy elviselhető. Tizenharmadik fejezet Két este is elmúlt, és nem jött. De aztán jött minden éjjel. Audrianna úgy számolta, hogy ezek

az órák, hozzáadva még azokat is, amelyeket egymás társaságában, de nem az ágyban töltöttek, valóban összesen körülbelül tíz órát tettek ki az első héten. E hét elteltével már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy utána egy meztelen férfi tanyázik az ágyában. Sebastian sohasem időzött ott túl sokáig, de nem is pattant föl azonnal. Audrianna végül elfogadta, hogy olyasmi ez, ami sötétben és csendben történik, egy kötelezettség, amelyet titokban kell végrehajtani. Ám lehet, hogy Lord Sebastiannek szabadosabb felfogása volt minderről, hisz annyi tapasztalatot gyűjtött nőcsábász korában. Mert Sebastian élvhajhász múltjának az árnyéka minden társadalmi eseményre rátelepedett, amelyen csak rész vett Audrianna. Ugyan egyetlen hangos szót sem ejtettek ki róla, de Audrianna úgy észlelte, hogy mindenki viccesnek tartja, hogy a lord egyáltalán megházasodott, s ráadásul szegény milyen rossz partit csinált. Néhány hölgy rosszmájú pillantásaiból látszott, hogy szerintük Audrianna egyszerűen lépre csalta Summerhayst. Az is világossá vált, hogy maga Lady Wittonbury is ezen a véleményen van. Legtöbbször sikerült kikerülnie a márkinét; Sebastian jól mondta annak idején, hogy ehhez épp elég nagy a házuk. Ha egyáltalán kijött a saját lakosztályából, Audrianna a könyvtárban vagy a

zeneteremben talált magának kellemes menedéket. No és természetesen a ház parkjában. Ez oly nagy volt, hogy az ember egészen el tudott tűnni benne szem elől, és ha mégis környezetváltozásra vágyott, fogta Nellie-t, és kisétált vele a Hyde Parkba vagy végig az Oxford Streeten. A reggelik alkalmával azonban általában el kellett szenvednie Lady Wittonbury társaságát. Együtt bontották ki a postájukat, és a márkiné tanácsokat osztogatott neki, mely meghívásokat kell elfogadnia. Néhány eseményre, ahová meghívás érkezett, majd csak hetek vagy hónapok múlva került sor, mire a szezon majd igazán beindul. Lady Wittonbury többször is elmagyarázta Audriannának, hogy ez a szezon a szokásosnál csendesebb lesz, hisz az udvar még mindig Charlotte hercegnőt gyászolja, s a gyász egyhamar nem ér véget. Amikor a postájával végzett, Audrianna elolvasta az újságokat, amelyeket a személyzet előre szépen kihajtogatott nekik. Általában a Times apróhirdetéseivel és üzeneteivel kezdte. Egészen átvette Lizzie szokását, de erre megvolt a jó oka. Dominó már kétszer is üzent ilyen módon, ő meg remélte, hogy ismét jelentkezni fog. Sebastian ezeken a korai étkezéseken sohasem jelent meg. Csak a házasságuk nyolcadik napján mondta el a márkiné Audriannának, hogy a két

testvér mindig kettesben reggelizik a márki lakosztályában. – Wittonburynek természetesen el kell látnia őt utasításokkal. Ő csak az elsőszülött fiam hatásköreit gyakorolja a kormányzatnál, és nem saját jogán szerepel. Audrianna nehezen tudta elképzelni, hogy Lord Sebastian bárkitől képes lenne elfogadni utasításokat, vagy hogy másnak a hatásköreit gyakorolja. Már épp védelmébe akarta venni a férjét, amikor azonban a márkiné témát váltott. – Kell valamit kezdenünk a ruhatárával, kedvesem. Mindeddig türtőztettem magam attól, hogy ezt szóba hozzam, de ma délután már tényleg elviszem a szalonomba. – Teljesen új a ruhatáram. Pazarlás lenne ilyen hamar mindent kicserélni. – Akkor majd elajándékozza. Nem fog kárba veszni semmi. – Bocsásson meg, madam. Nem jól fejeztem ki magamat. Az az igazság, hogy nem szeretném a ruháimat másokra cserélni. Ennek semmi szükségét nem látom, és szeretem a meglévő ruháimat. Természetesen nagyon hálás vagyok, hogy ön így törődik velem – mondta Audrianna. Hisz annyira szerette például az indiai muszlinból készült kankalinszínű ruháját, meg azt a színjátszó selyemzsorzsett kabátkát, amelyet ma reggel is viselt. Az pedig különösen bosszantotta,

hogy a márkiné éppen ezek miatt akarta az egész ruhatárát lecseréltetni vele. Bármilyen más, közönséges nő annyiban hagyta volna ezek után a dolgot. Lady Wittonbury bezzeg nem! – Én magam és a fiam miatt aggódom, és persze maga miatt is, kedvesem. Néhány ruhája igazán nem a legjobb választás sem a színét, sem a szabását illetően. A márkiné hangneme továbbra is derűs maradt, csak a szavai lettek csípősebbek. Arcán olyan mosoly ült, mint amikor makacs gyereket akarunk meggyőzni, hogy engedelmeskedjék, és már nincsenek igazán érveink hozzá. – Minden ruhámat az egyik legjobb szalonból rendeltük, madam. A legjobb szabásminták alapján, és ön is láthatja, hogy megannyi legjobb körökbe tartozó hölgy ugyanezeket viseli. Nem egy vidéki fruskával áll szemben, igazán nincs semmi kivetnivaló a ruhatáramban. Némelyik talán nem egészen az ön ízlése szerint való, de az más kérdés. – Kedvesem, az én ízlésemet már akkor dicsérték, amikor még annyi idős sem voltam, mint most maga. Kérdezze csak meg bárkitől! Azt hittem, hogy segítek azzal, ha felajánlom a tanácsaimat, de már látom, hogy tévedés volt. – Ön már márkiné volt nálam fiatalabb korában. Ki merte volna kritizálni az ízlését, bármit is gondolt magában?

A feltételezés, hogy esetleg csak hízelgésből dicsérték az ízlését, meghökkentette Lady Wittonburyt. – Már látom, kislány, hogy maga egy arcátlan és hálátlan teremtmény. – Ismét ellent kell mondanom, madam. Egyáltalán nem vagyok hálátlan, kislány pedig végképp nem vagyok már. Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy például saját magam válasszam meg a ruhatáramat. Lady Wittonbury erre olyan méltatlankodó pillantással válaszolt, hogy attól a tenger is befagyott volna. Nagy vehemenciával fölemelkedett, és távozott a reggelizőszobából. Audrianna kissé dühös volt magára, de a szíve jogosan lázadt az ellen, hogy szó nélkül elfogadja a szemrehányásokat. És egyáltalán nem ő sértette meg a márkinét. Épp fordítva történt. Persze gyanította, hogy odafönt úgy lesz előadva a történet, mintha ő bántotta volna meg az anyósát. Kissé tartott is attól, hogy Sebastian hívatni fogja, amint végzett a bátyjánál a reggelijével. Nem is kellett sokáig várnia. A gyomra is összeszorult attól, mit fog majd mondani neki. Amikor belépett a hálószobájába, Sebastian épp valami papírokat szedett össze. Lovagláshoz volt öltözve, és egy kicsit zavartnak tűnt. Épp csak fölnézett Audriannára, aztán böngészte tovább a papírjait. Csak félvállról vetette oda: – Azt hallom, veszekedtél az anyámmal.

– Volt köztünk nézeteltérés, de nem veszekedtem vele. És nem voltam vele tiszteletlen. – De azt mondta, hogy akart valamit, amit te nem fogadtál el. Visszautasítottad az útmutatását. – Így volt. Sebastian még nézegette egy kicsit a papírokat, majd letette a paksamétát, és Audrianna felé fordult. Aztán közelebb ment hozzá, megfogta a vállát kinyújtott karral, és megkérdezte: – Ez lenne az egyik olyan ruha? Ezek szerint részletesen elmondták neki az egész esetet. Audriannának nagyon nem tetszett, ahogy Sebastian vizsla szemmel méregeti. Ha most azt meri mondani, hogy szabaduljon meg ettől a kedvenc kosztümjétől, és fogadja el az anyja divathóbortjait, akkor ma reggel tényleg veszekedés lesz ebben a házban. – Én nem vagyok szakértő, de ez a ruhád, meg a többi is, teljesen megfelel nekem – mondta. – Próbálkozni fog vele, hogy ő mondja meg, mit kell tenned. Ő már csak ilyen. Pár dologban persze segítségedre lehet, ha kell neked a segítsége. Tégy belátásod szerint! Add meg neki is a kellő tiszteletet, de ne feledd, hogy ebben a házban én vagyok az egyetlen, akinek engedelmességgel tartozol. A lord szavai annyira meglepték Audriannát, hogy önkéntelenül megölelte. Majd lábujjhegyre állt, és nyomott egy kis puszit a szájára.

Erre Sebastian magához ölelte őt. Nézett rá a magasból derűsen, és mégis komolyan. Aztán elengedte Audriannát, és fölkapta a papírjait. – Lehet, hogy megmondom az anyámnak, hogy gyakrabban kell majd veszekednetek. – Jaj ne! Miért mondanál neki ilyesmit? – Mert ha nem kaptok össze, hogy jutunk el a csattanóig? Audrianna elnevette magát. – Ez csak egy puszi volt. Kapsz belőle, amikor csak akarod. Sebastian arcán furcsa kis mosoly futott át, majd megint a papírjaira fordította a figyelmét, és közben maga elé dörmögte: – Igen, azt meghiszem. Amikor csak akarom. Alig hagyta el Sebastian a házat, a márki máris üzent, hogy látogassa meg. A könyvtárszobájában találta, ugyanabba a mély karosszékbe süppedve, amelyben eddig is mindig látta. Amikor belépett, a márki félretette a könyvet, amelyet addig olvasott. – Úgy hallom, veszekedésre került sor a házban – mondta. Lady Wittonbury ugyancsak drámai módon számolhatott be a történtekről, ha mind a két testvér kötelességének érezte, hogy megbeszélje vele a dolgot. – Csak egy kis véleménykülönbség volt, higgye el nekem!

– Szerintem az öcsémnek át kellene költöznie a saját házába magával együtt. Ha én javaslom neki, nem fogadja el. Ellenben ha ön közli vele, hogy itt boldogtalan, akkor talán fontolóra veszi. – Ha ön azt mondja, hogy úgysem fogadja el, akkor biztos, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét, legkevésbé az én kívánságomra. – Majd én megmondom neki világosan, a maga nevében. – Kérem, ne tegye! Nem szeretném, ha a jelenlétem kellemetlenségeket okozna, s főképp azt nem, ha ön és az öccse között. A márki mélyet sóhajtott, és egy darabig a térdére terített takarót bámulta. Majd hirtelen fölkapta a fejét, mintha nem tetszett volna neki, amin elgondolkodott. – De hisz ő eddig is csak miattam volt itt. Most azonban más kötelezettségei is támadtak. Mondja csak meg neki, ha úgy van, hogy ön szívesebben vezetne saját háztartást. Audrianna erre letelepedett egy székre a márki mellé. Arra, amelyen általában a márkiné is ülni szokott. – Igen. De mit szeretne ön? Az is nagyon sokat számít. A márki egykedvű arccal felelte: – Én már megtanultam sok mindent elfogadni. Elsősorban azt, hogy szinte minden lehetetlenné vált, amit én szeretnék.

Audrianna megindítónak találta ezt a csöndes, őszinte beismerést. – Ebbe így bele kell törődnie? Nincs semmi más választása? A márki szemében egy pillanatra haragos villám gyulladt. – Lázadjak föl a kegyetlen sorscsapások ellen? Legyek örökké dühös a rokkantságom és hasznavehetetlenségem miatt? Az az út csak az őrülethez vezetne, kedves húgom! – Ön nem hasznavehetetlen. Csak a szomorúság beszél önből. Hisz az öccsének is szüksége van a tanácsaira, hogy a kötelességét teljesítse a politikai és pénzügyekben. – Csak nem ezt mondta magának? – kérdezte a márki, Audriannára emelve a tekintetét. Ebben a pillanatban úgy hasonlított a testvérére, mint még sohasem, és Audrianna eddig még nem látott okosságot és mélységet fedezett fel a tekintetében. – Igen, ezt is mondta nekem az öccse. – No, akkor tudja meg, mi az igazság. Az öcsém nem szorul rá az én tanácsaimra. Sokkal okosabb, mint én, nem is beszélve arról, hogy mennyivel furfangosabb. Ő elbűvöl mindenkit, míg én csak ügyetlenkedem, és a legnagyobb biztonsággal közlekedik a társadalmi élet buktatói közt. Nem hiszek anyám régen ismételgetett hazugságában, hogy az öcsém az én támaszomra szorul, még ha ő is ugyanezt hajtogatja. Hálás lennék, ha ön sem akarná magára erőltetni ezt a tévhitet. Olyan

jólesne nekem, ha legalább egyvalakivel nem kéne alakoskodnom. Audriannát kellemesen meglepte a márki nyílt őszintesége. Ő aztán nem alakoskodik, és kerül minden formalitást. Egyszerre úgy kezdte érezni, hogy régi jó baráttal beszélget, aki a legbizalmasabb titkait is megosztja vele. – Ő tényleg csodálatra méltó ember – felelte. – Ám én úgy veszem észre, nem minden buktatót sikerül kikerülnie. Például engem is kénytelen volt feleségül venni. A márki jót nevetett Audrianna szellemes megjegyzésén. – Ebben biztosan benne volt a sors keze is, amely láthatatlanul osztja az igazságot. De ha már így történt, szerintem Sebastian majd rájön, hogy nem is járt rosszul. A márki elismerése jócskán enyhítette azt a sebet, amelyet az anyja viselkedése ütött Audrianna büszkeségén. Lám, legalább egyvalaki van ebben a házban, aki nem úgy véli, hogy Sebastiant egy hozzá méltatlan személy ejtette csapdába. Az pedig, amit ez a szerény viselkedésű ember a sors kezéről mondott, különösen meleg érzést keltett a szívében. Azt hallotta ki belőle, hogy a márki szerint is méltatlan sérelem érte Audriannáék családját. – Még ha úgy is van, ahogy ön mondja, és nincs szüksége az ön tanácsaira, én akkor sem fogom kérni, hogy vigyen el innen. Nem tehetem meg.

A márkin jobban látszott a megkönnyebbülés, mint ahogy tán szerette volna. Audrianna szíve majd meghasadt, úgy megsajnálta. Mennyire félhet attól, hogy elveszíti az öccse társaságát, és megszűnnek a mindennapos tanácskozások, amelyekre valójában nincs is szüksége a másiknak. A márki felkínálta, hogy meghozza ezt a nemes áldozatot, de Audrianna látta rajta, milyen boldog, hogy ő nem fogadta el. A márki kinyújtotta a karját, és megpaskolta Audrianna kezét. – Az öcsém azt mondta, hogy nem kell félteni magát anyánkkal szemben. Most már én is úgy látom, hogy valószínűleg ebben is igaza van. Nocsak! Sebastian szerint ő megfelelő ellenfél lenne a márkinéval szemben, ha arra kerül a sor? Ilyen jó véleménnyel lenne róla? Ettől aztán olyan jókedve kerekedett, amiről álmodni sem mert volna a reggeli civakodás után. Audrianna közben észrevett egy sakk-készletet az egyik távolabbi asztalon. – Szeretne egy kicsit pihenni, vagy jólesne, ha még maradnék? Igazság szerint nem bánnám, ha kicsit lapulhatnék itt, amíg Lady Wittonbury hozzá nem kezd a napi elfoglaltságaihoz. Addig játszhatnánk egy parti sakkot. – Örülnék, ha még maradna. És nálam mindig meglapulhat, amikor úgy hozza a szükség. – Csak nehogy aztán túlságos kihasználjam az engedékenységét! Úgyhogy a felkínált lehetőséget

majd csak végszükségben veszem igénybe. Aztán ha esetleg megint lenne egy kis vita, remélhetem, hogy ön megengedi, hogy elmondjam itt, ha úgy érzem, muszáj róla beszélnem? Tudja, nem akarok olyan feleséggé válni, aki mindig panaszkodik az urának, de néha előfordul, hogy ha az ember el tudja mesélni valakinek a sérelmét, azt szinte már el is fújta a szél. – Én mindig itt leszek, ha együtt érző hallgatóságra van szüksége – felelte a márki, majd behívta dr. Fenwoodot, hogy hozza oda a székeik közé a sakkasztalkát. Sebastian belovagolt a Tower kapuján. A találkozó, amelyre igyekezett, már réges-rég esedékes volt. Amikor végre nyilvánosságra került a tömegmészárlás híre, a Hadtápszolgálati Testület úgy viselkedett, mint hasonló szorult helyzetben bármely más testület. Összehúzta magát, mint a sündisznó, kimeresztette tüskéit, és tagadott minden felelősséget. A tisztességes lőporellátás minden háborús erőfeszítés alapfeltétele, a testület pedig mindeddig azzal büszkélkedett, hogy az általa hozott rendszabályoknak köszönhetően minden lőpor előírásosan készül és a megfelelő robbanóerővel rendelkezik. Most is azt bizonygatlak, hogy az előirt gyártási folyamatok és ellenőrzések betartása mellett ilyen szerencsétlenségnek nem volt szabad

bekövetkeznie. És mivel nem volt szabad, hát be sem következett. Sebastian eddigi találkozói a testület hivatalnokaival az idegeskedésen túl semmilyen eredménnyel nem jártak. Mind azon az állásponton voltak, hogy ha be nem bizonyosodik, hogy az általuk ellenőrzött lőpor volt a szerencsétlenség oka, nincs mondanivalójuk. Simán elutasították a túlélőktől származó olyan beszámolókat, amelyek arról szóltak, hogy a brit hadsereg ágyúi képtelenek voltak viszonozni az ellenséges tüzet, és semmibe vették a tüzérek véleményét, sőt magának a hadseregnek a gyanúját is, miszerint csakis a hadtápszolgálat követhette el a hibát. Mivel tárgyi bizonyíték nem került elő, érinthetetlennek tartották magukat. És mivel a kérdéses lőporhoz nem lehetett hozzáférni, mert ott maradt szétszórva egy spanyol csatamezőn, biztonságban voltak. Másrészről viszont nem tettek semmit Kelmsleigh védelmében, amikor a gyanú őrá terelődött, mivel az ő engedélye volt az utolsó a lőpor kiszállításának megkezdése előtt. Az, hogy nem is védekeztek, még jobban ráterelte a figyelmet az ő bűnösségére. Kelmsleigh-t magára hagyták a felettesei; hagyták, hogy az egész testület helyett egyedül rajta csattanjon az ostor. Sebastian már rég beletörődött, hogy nem fog új dolgokat megtudni a testület hivatalnokaitól, és

ezt a találkozót sem ő kérte. A találkozóra egy bizonyos Mr. Singleton, a főraktárfelügyelő javaslatára került sor, aki Kelmsleigh legmagasabb rangú feljebbvalója volt. Bevezették egy helyiségbe az ódon, középkori építményben. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a helyiséget rendszeresen használnák. Üres volt az asztal, ahelyett hogy dokumentumok sorakoztak volna rajta. A katona, aki odavezette, magára hagyta, és amikor kiment, becsukta maga mögött a súlyos ajtót. Sebastiannek eszébe jutott, mennyi fogoly hallhatta már ugyanezt a hangot, amikor bebörtönözték a Towerbe. Kinézett az apró ablakon. Épp azt a belső udvart látta innen, ahol az elmúlt időkben annyi fejet választott el a bárd a gazdája testétől. A Tower az idők során sokféle funkciót töltött már be, de az embernek önkéntelenül ez jutott róla az eszébe. Megnézte a zsebóráját. Nem hagyta volna ott Audriannát olyan sietősen, ha tudja, hogy itt majd megvárakoztatják. A reggeli képek ötlöttek fel az eszében: az anyja neheztelése és könnyei, majd a felesége arckifejezése, amellyel belépett a lakosztályába. Az első pillanatban látszott rajta, hogy fél egy kicsit. Nyilván az járhatott a fejében, hogy ő majd az anyja irányítása alá akarja vonni. Attól félhetett, hogy jól megszidja, sőt esetleg testileg is bántalmazza.

Igen, ez utóbbit olvasta ki a szeméből, s ez nagyon bántotta. Hát ennyire nem ismerte ki őt az elmúlt hét érzéki együttlétei során? Audrianna ezek szerint még nem értette meg világosan, mi minden történt meg, és mi mindenre nem került sor közöttük e hét során. Az a boldog kis puszi volt az első, amelyet saját elhatározásából kínált föl neki, amióta csak ismerik egymást. Audrianna nem fogta föl ennek az igazi jelentőségét. Sebastian viszont igen. Nem hiányolhatta Audrianna készséges viselkedését az ágyban. A felesége nem ellenkezett, nem tagadott meg tőle semmit. Nem várt tőle tartózkodást. Sőt, szenvedélyesen és kedvesen fogadta a közeledését, s nagyon valószínű, hogy így lesz később is, ha idővel újfajta dolgokat kezdeményez majd. Ámbár, jutott eszébe néha, vajon nem ül-e le a kis íróasztalához, miután a kéj lecsillapodott, és ő elment, és nem kezdi-e el egy kis háztartási könyvben strigulázni, hogy mennyi időt is töltött vele, s mennyi van még hátra az egy hétre előírt tíz órából. Hisz egy dolog, ha az ember el tudja fogadtatni magát egy nővel, ha az házastársi kötelesség. Egészen más viszont, ha egy nő önszántából kínál fel bármilyen csekély szerelmi ajándékot. Audrianna ma reggeli ölelése és kis puszija nemcsak hogy meglepte Sebastiant, de szinte

nevetséges mértékben boldoggá is tette. És nemcsak az a kis puszi, de még az is, ahogy most eszébe jut. Milyen szívesen maradt volna még Audriannával, ha nem kell sietnie! Kíváncsi lett volna, hogy mi történik köztük a következő tíz percben. Így viszont, akár le is fogadta volna, soha az életben nem fog még egy ilyen váratlan kis puszit kapni a feleségétől. Elnézését kérem, uram! Egy rendkívüli horderejű biztonsági kérdést kellett megoldanom, ezért várakoztattam meg önt. Hisz bizonyára megérti, hogy kényes természetű áruink miatt itt adódnak néha ilyen helyzetek – hadarta Mr. Singleton a mentségeit. Kivörösödött arca elárulta: komolyan tart attól, hogy a lord megneheztelt rá. Sebastian örült ennek a fordulatnak, és nyugtatólag válaszolt. – Kíváncsi vagyok, miért hívott erre a találkozóra éppen most, Mr. Singleton. Hisz már egy éve hiába várok az alkalomra. Singleton röstelkedve bólogatott. – Ezért is elnézését kell kérnem, uram. De bizonyára tudja, hogy aki az állam szolgálatában áll… Sebastian nem egészen értette, hogy ezt most mentségként vagy fenyegetésként emlegeti. De bármelyik esetet vesszük, azt jelenti, hogy

Singleton, mint általában, most is felsőbb parancsra cselekedett. – Remélem, uram, hogy a márki jó egészségnek örvend. – Köszönöm, a bátyám jól van. – Kérem, adja át neki üdvözletemet. S az ön újdonsült felesége? Fogadják őszinte jókívánságaimat! – Köszönjük. – Remek! – motyogta Singleton, miközben magában fogalmazta a mondókáját. – Nos, hogy őszinte legyek, uram, s kérem, ne vegye tiszteletlenségnek… – Nem veszem. – Nos, az ön bizonyos ügyben kifejtett buzgóságára való tekintettel, itt némi aggodalmat keltett, amikor híre jött, hogy ön kit szándékozik feleségül venni. – Az apja miatt. Ugye, ezt akarja mondani? Nos, Mr. Singleton, biztosíthatom, hogy mind az arám, mind én azon az állásponton vagyunk, hogy a sors bizony szeszélyes. – Úgy! Úgy! Bizony szeszélyes. Mindazonáltal… itt felmerült, hogy vajon az ön eddig szorgos érdeklődése abban a bizonyos ügyben ezek után… tárgytalannak tekinthető? Nem volt világos, hogy a főfelügyelő milyen választ szeretne tőle, ami legalábbis furcsa volt eddigi haszontalanságát tekintve.

– Mondja csak, Singleton, van magának véleménye arról, hogy vajon tárgytalannak kellene-e tekinteni? Meg van győződve arról, hogy a Horatio Kelmsleigh-ről jelenleg is forgalomban levő feltételezések mindent megvilágítanak, és teljesen jogosak is? Singleton arcán tétova mosoly ömlött el. – Mi fönntartjuk, hogy semmi olyan nem történt e falak között, sem a testület hatáskörébe tartozó ügyekben, amiről nekem véleményt kellene formálnom. – Miért érzem mégis úgy, hogy van véleménye? – Privát alapon. Ha köztünk marad. De akkor is csak annyit mondhatok, hogy akár ha immár házasélete nyugalma érdekében is, ön tovább kutakodik, akkor sem fogja elérni az elhunyt apósának a felmentését. Ezek már tudnak valamit! Persze hogy tudnak. A hadtápszolgálat egy lépést sem tesz gondos előzetes felmérések nélkül és bizonyítékok hiányában. Sebastian ezután már nem sokat időzött. Ahogy lovagolt lefelé a Tower magaslatáról, még egyre Singleton bizalmas közléséről gondolkodott. Azt vette ki rejtélyes szavaiból, hogy a testület nyomozása talán mégsem ütközött falakba, hanem inkább valami fontos elágazáshoz érkezett. Ami csak azt jelentheti, hogy a Hadtápszolgálati Testület olyan friss információ felbukkanását sejti,

amely ismét lángra lobbanthatja egy bizonyos parlamenti képviselő érdeklődésének parazsát. Két nappal később Sebastian épp egy bálra készülődött, amikor halk kopogást hallott lakosztályának az Audrianna hálószobája felé nyíló ajtaján. Majd résnyire kinyílt az ajtó, és a felesége kukucskált be rajta. Már készen volt a frizurája. Gesztenyebarna loknijai bonyolult kontyba voltak feltűzve, és onnan omlottak alá, kétoldalt keretbe foglalva az arcát. A gyertyafényben zöldbe játszó szemével kutatta, ott van-e Sebastian. – Bejöhetek? Szeretnék tanácsot kérni. A lord letette a nyakkendőt, és intett az inasnak, hogy kimehet. Amikor már egyedül volt, átment az öltözőszobába. A látványtól hirtelen kiszáradt a szája. Piros ruha volt Audriannán. Vagy inkább sötétkarmazsin színű. Nem rikító, hanem tompa árnyalat, és a szabás is nagyon visszafogott. Ám ahogyan rásimult és leomlott az idomain, attól Audrianna szokatlanul világias és magabiztos jelenséggé vált. – Vajon ez rossz választás lenne? Megbízható tanács alapján választottam, és rettentően tetszik nekem, de az édesanyáddal folytatott beszélgetés után elbizonytalanodtam. Sebastian egészen másra gondolt. Elképzelte, hogy mi lenne, ha elkapná, megpördítené, aztán

Audrianna lehajolna, a piros ruha selyme egyre följebb és följebb… – Látom, hogy nem tetszik. – Nagyon tévedsz! Elbűvölő vagy benne. Audriannának jólesett a bók, de tovább nézegette magán a ruhát. – Biztos vagy benne, hogy nem közönséges? Attól félek, hogy anyád azt mondja majd. Hiába divatos manapság ez a szín, ő mindig fehérben szeretne látni engem, unos-untalan fehérben. Mint egy kislányt. De hát már nem vagyok kislány, ugye? Tényleg nem az. Ebben a ruhában tényleg kész nő! Nem tudott ellenállni tovább a késztetésnek, hogy meg is érintse. De már nem is akart. Magához ölelte Audriannát. Testének finom, simulékony melege felébresztette benne a vágyat. Azt kezdte fontolgatni, hány óra is lehet, aztán meddig tart a bál, vagy hogy egyáltalán fontos-e annyira, hogy elmenjenek? – Nagyvonalú dolog tőled, hogy számításba veszed, mi lesz a véleménye. Viszont én azt parancsolom, hogy igenis ez legyen rajtad ma este! Na, milyen érzés így megbizonyosodni abban, hogy igazad volt? Kedvtelve nézte a feleségét, aki egyszerre volt tüzes és mégis üde ebben a ruhában. Audrianna így szólt: – No, akkor visszatért az önbizalmam. Nem fog érdekelni, akármit is mond bárki más. És persze

jólesik, hogy neked ennyire tetszik. Ez lesz az első bálom a nagyvilági körökben, és jól tudom, mennyire figyelnek majd, hogy állok melletted – mondta, majd kissé eltávolodva a lordtól megint a karmazsinszín selyemruhájára nézett. – Ő is megmondta, hogy tetszeni fog neked, de azért biztos akartam lenni benne. – Miféle ő? – Hát a bátyád – mondta Audrianna, miközben már vissza is húzódott a saját szobájába. Sebastianbe különös döbbenet csapott. De mire elfojtotta magában a furcsa érzést, Audrianna már nem is volt sehol. Nem volt sem ismeretlen, sem új érzés számára, de hogy itt tört rá, azt különösnek tartotta. Féltékenység. Ez volt az, ami beléje döbbent. Féltékenység amiatt, hogy az aggodalmát először Morgannel osztotta meg Audrianna, s csak őutána jött hozzá kérdezősködni. Tizennegyedik fejezet Audrianna nem hagyta magát megfélemlíteni Lady Wittonbury drámai tekintetétől sem, amikor az anyósa meglátta a ruháját. Hisz Summerhaysnek tetszett. Csak ez volt a fontos, a többi nem számított. Egészen megszédült a báltól. A selymek, a csillogó fények, a sok nevetés, a zene fölkavarták

az érzékeit. A márkiné és Sebastian révén elég sok hölggyel ismerkedett meg ahhoz, hogy a beszélgetéseikben, ha csak érintőlegesen is, de maga is részt vehessen. Leginkább azonban az estélyi ruhákat és fejdíszeket bámulta, és megállapította, hogy a saját öltözéke nagyon is megfelelő. Sebastian kétszer táncolt vele, de aztán egyfolytában Lord Hawkeswell tartotta szóval. Úgyhogy Audrianna elindult más ismerős arcot keresni. Hirtelen egy olyan ismerős arca villant elébe közvetlen közelről, akire végképp nem számított. Roger ugyanabban a pillanatban dermedten ismerte fel őt. Olyan mozdulatlanná merevedtek mindketten, mint két porcelánbábu, amelyeket valaki egymás mellé tett egy polcra. Roger szemernyit sem változott, s mégis egészen másnak tűnt most. Audrianna sokkal tisztábban volt képes megfigyelni, hogy ilyen sokáig nem látta. Épp, mint amikor hosszú távollét után visszatért a háborúból. Most azonban már nem hidalta át a köztük kialakult idegenséget az egykori szerelem. Azon vette észre magát, hogy bár tudta, hogy a régi sérelem és a kiábrándulás érzése meg fogja sajdítani a szívét, aprólékos közömbösséggel veszi szemügyre volt vőlegénye megjelenését. És jött is valamennyi szívfájdalom, de jött vele együtt a harag érzése is.

– Audrianna! – mondta a férfi, rávetve felcsillanó kék szemének meleg pillantását. Azt a pillantást, amelytől annak idején rögtön elakadt a lány lélegzete. – Elragadó vagy. Milyen csinos lettél! Roger is jól festett; de hisz az egyenruha minden férfit csinossá varázsol. Audrianna szívesen mondta volna, hogy azért a dús, szőkésbarna haja kicsit megritkult, de ez valószínűleg nem is lett volna igaz. – Régóta vagy Londonban? Vagy csak látogatóba jöttél? – Januárban Brightonba telepítették át az ezredünket. Most csak egy kis eltávozáson vagyok. Brighton említésére Audrianna arcát pír futotta el. Ha Roger most ott szolgál, biztosan értesült a botrány legkisebb részleteiről is. És biztosan örül, hogy ő még időben megszabadult Audriannától. – Édesanyád is jól van? – kérdezte a férfi. – Nagyon is. Talán meglátogathatnád. A helyzetünk közben jócskán megváltozott, mint talán tudod. Már egyáltalán nem neheztel rád. Bizonyára örülne, ha ismét találkozna veled. Roger arcáról eltűnt a mosoly, amikor a nő a neheztelést említette. Kissé közelebb lépett. – És te, Audrianna? Az új helyzetedben a te neheztelésed is csillapodott? Remélem, hogy igen, és hogy barátok lehetünk. Minek? – csúszott ki majdnem a száján. Persze Audrianna nagyon is tudta, mi jár Roger fejében. Most, hogy már nem az a menyasszony, akinek

besározódott apja foltot ejthet egy tiszt becsületén, és gyanússá teheti a társaság szemében? Most akar az ő révén értékes kapcsolatokra szert tenni? Mindez egyszeriben nagyon elkedvetlenítette. Hisz ebből világos, hogy Rogernek sem a vonzalma, sem az eltávolodása valójában nem neki szólt. És nem is szerelemből érdeklődött iránta; nem azért kérte meg a kezét. Hanem akkoriban még jó lehetőségnek tűnt számára a Hadtápszolgálati Testület, ahová az apja segítségével a háború befejeztekor esetleg bejuthatott volna. A férfi hirtelen közelebb lépett hozzá. Nem túlságosan, de majdnem. Aztán gyorsan suttogva azt mondta neki: – Kérlek, mondd, hogy örülnél te is a barátságunknak. Annyira szép vagy ma este, hogy szinte hihetetlen! Rettenetes állapotban vagyok, amióta visszamondtad az eljegyzésünket. Audrianna alig akart hinni a fülének ekkora arcátlanság hallatán. Ijedten pillantott jobbrabalra, nem hallotta-e meg valaki. – Nem érdekel az állapotod, ha egyáltalán igaz, amit mondasz róla. És ne feledjük, hisz tudtommal ugyanarról beszélünk, hogy te voltál az, aki megkért, hogy mondjam vissza az eljegyzést. Méghozzá igen kegyetlen módon. Az az emlék most hirtelen nagyon is elevenen merült föl Audriannában. Mennyi izgalommal és megkönnyebbüléssel várta, hogy Roger hazatérjen!

Ő meg cselesen halogatta a találkozást. Amikor aztán mégis létrejött, Roger hűvösen, formálisan és szeretetlenül viselkedett. Tételesen felsorolta, mi mindenben hathatna rosszul számára Audrianna apjának kegyvesztése. S mikor erre ő elsírta magát, milyen idegesen viselkedett. – Igen. És nincs is jogom egyebet várni most tőled viszonzásul, mint kegyetlenséget. De akkor nem volt más választásom. Gondolom, tudod. – Tudom. És rájöttem, milyen gyerekes volt azt hinnem, hogy te majd jobb leszel hozzám, mint a többiek. – Audrianna, bár szerette volna, nem gyűlölte Rogert azért a napért. Még hetekig siratta elveszett reményeit, de tökéletesen megértette a férfit. Roger most még jobban lehajtotta a fejét, és titkolózva súgta oda: – Sosem szűntelek meg szeretni téged, Audrianna, és örökké sajnálni fogom a gyávaságomat. Immár még jobban fáj, hogy ma este újra megláttalak ilyen… – mondta, majd idegesen elnevette magát és megrázta a fejét, mint aki meg akar szabadulni zavaros gondolataitól. – Ez a te bajod. Nem tudok rajta segíteni. Ha csak a barátságot kéred, nem bánom. Ha újra összefutunk, nem foglak ismét felelősségre vonni. Sőt, ha bármilyen módon hasznodra válik az ismeretségünk, ám legyen, de ebben én nem fogok aktívan közreműködni. Ha viszont bárki megkérdezi, nem tagadom, hogy jól ismerlek.

Ezzel Audrianna otthagyta a férfit, és igyekezett elvegyülni a tömegben. Abban bízott, hogy nem látszik meg az arcán, milyen alattomos ajánlatot kapott a férfitól. Ki az ördög az? Ki lehet az a sűrű szőke hajú tiszt, aki olyan illetlenül közel nyomul Audriannához? És mintha a felesége sem úgy beszélgetne vele, mint egy idegennel… – Egyáltalán figyelsz arra, amit beszélek, Summerhays? – Persze. Éppen azt mesélted, hogy Thompsonék valami új magánnyomozót fogadtak – vetette oda Sebastian a barátjának, de közben egyre a feleségét tartotta szemmel. Ha messze is van tőlük Audrianna, de mintha elpirult volna attól, amit az a férfi mond neki. – Az öt perccel ezelőtt volt. Most azt meséltem, hogy az a fickó egyszerre rólam kezdett kérdezősködni. Annyira nyilvánvalóan kezdenek gyanúsítgatni, hogy azt fontolgatom, becsületsértésért beperelem őket. Sebastian ezt érdekesnek találta, legalábbis részben. Mert a figyelme nagyobb részét továbbra is a bálterem túlsó végében zajló beszélgetés kötötte le. Ha az a tisztecske nem hagyja békén Audriannát, hát odamegy, és… És akkor mi lesz? Észrevette, hogy megint az az ismerős düh szállta meg. Megint a féltékenység.

Ilyen idegesítően és váratlanul. Igaz, most nem a rokkant bátyja illetéktelen beavatkozása miatt, hanem azért, mert az a jóképű idegen a kék szemével olyan túlzott figyelmet szentel a felesége karmazsinvörös ruhájának. Működésbe léptek az ösztönei, hisz ezen a téren igazán tapasztalt volt. Az a fickó ott ki akar kezdeni a feleségével! – Attól tartok, hogy új vizsgálatot akarnak indíttatni – folytatta Hawkeswell. – Még csak az hiányzik, hogy meggyanúsítsanak azzal, hogy bántalmaztam a lányt. – Talán csak azt akarják, hogy végre halottnak nyilvánítsák… – Eltűntek esetében ki kell várni a hét évet. Ez köztudomású. – De egyre több bizonyíték kerül elő, és akkor hamarabb is kimondhatják. Tavaly a kendője került elő, most meg a kézitáskája. Ha a nyomozójuk találna még valamit, le is zárulhat az ügy. – Igen, én is azt szeretném, hacsak egyúttal rám nem tereli a gyanút. – Nem fog találni semmit, amivel gyanúba keverhetne. Ha esetleg ezt akarná, úgyis beletörik a bicskája. Szerintem ne is foglalkozz vele! Audrianna éppen mondott valamit. Éppolyannak látta messziről az arcát, mint amikor az ő első lánykérését utasította el. A férfi arcán látszott, hogy zokon veszi. Nagyon helyes! Tedd csak helyre azt a csirkefogót!

– Mi az ördög az, ami miatt nem figyelsz rám? – nézett most Hawkeswell is abba az irányba, ahová Sebastian tekintete irányult. – Máris új szoknya után kajtatsz? De sietős! Még meg se száradt a tinta a házasságleveleden! – Az a fickó ott akar valamit a feleségemtől. Hawkeswell is jobban kinyújtotta a nyakát. – Ilyen messziről senki sem tudná ezt megállapítani. – Kivéve engem. – Hát te tényleg nagymester vagy az ilyesmiben… – Csakhogy én nem szoktam egyhetes asszonykák után kajtatni. Hawkeswell jót nevetett. – Ó, a szokások! Az idegesít, hogy más is követi a te szokásaidat? Mondd, tényleg zavar, vagy csak azokat az unalmas majmokat utánzód, akik nem tűrik, ha másnak is megtetszik, ami már az övék? Zavarta volna? Vagy tényleg csak a birtoklásvágy munkál benne? Milyen furcsa gondolatai támadnak! Hawkeswell hirtelen odaállt eléje, hogy ne lássa Audriannát, majd magyarázatba kezdett: – Summerhays, ha valaki kötött már az oltár előtt kényszerből házasságot, akkor ti azok voltatok! Pontosan tudod, hogy előbb-utóbb lesz majd szeretőd, ahogy lesz neki is. Én fogadni mernék, hogy neked lesz hamarabb, de később aztán neki is. Ez a dolgok rendje.

– Nem szükségszerűen. – Jó. Nem mindig van így. Néha a feleség hűséges marad, de belekeseredik. Mit vacillálsz? Menj oda, húzz be egyet a pasasnak, akkor a nejed megtanulja, hogy mihez tartsa magát. Ám erre nem volt szükség, mert amikor ismét meglátta Audriannát, az már otthagyta a férfit, és egymagában vonult a terem másik sarka felé. – Néha nagyon fárasztó szamárságokat mondasz, Hawkeswell! – Csak akkor, amikor épp szamarat akarsz csinálni magadból, kedves Summerhays! Audrianna a bál eseményein gondolkozott, miközben Nellie a ruháját bontogatta. Úgy érezte, egészen jól ment. ilyen nagy tömegben az ő jelentéktelensége egyfajta védelmet jelentett. Így is sor került néhány bemutatkozásra, és még egypár kedves mosoly is kijutott neki. Néhány hónap elteltével talán már nem fogja magát betolakodónak érezni a társaságban, még ha sohasem fog hozzájuk tartozni egészen. Már éppen kezdett volna kibújni a báli ruhából, amikor megszólalt egy hang. – Még ne! Meglepve pillantott hátra. Nellie eltűnt. Sebastian állt a lakosztályából nyíló ajtó keretének támaszkodva összefont karral. Már levetette a frakk-kabátot és a nyakkendőt. A gyertyafény

kiemelte az inge fehérét és szemének sötétjét, ahogy Audriannát figyelte. Ha a férje nem akarja, hogy levesse a ruhát, hát nem veszi le. Csak állt tanácstalanul a nyakán hátul már szétnyílt vörös selyemben. – Elbűvölő vagy ebben a ruhában. Mindenki úgy találta. – Abban a forgatagban nem hiszem, hogy sokan észrevettek volna. – Én észrevettetek. Le sem tudtam venni rólad a szememet. Audriannának eszébe jutott, hogy vajon akkor is rajta tartotta-e a szemét, amikor Roger annyira kimutatta az elragadtatását. Ez annyira nyugtalanította, hogy zavarát leplezendő, fölemelte a két karját, hogy kicsatolja a nyakláncát. – Ez az arany, amelyet tőled kaptam, szerintem nagyon jól illett a ruhámhoz. Sajnos a smaragdok nem, pedig inkább azokat szerettem volna megmutatni. Sebastian közelebb lépett, hogy segítsen kikapcsolni a láncot. Audrianna megérezte a hátán a férfi testének melegét, majd hogy az ékszer a tenyerébe csúszik. Tett egy lépést a toalettasztalkája felé. De a férfi megölelte, és magához húzta. A nyakát érő forró csóktól elakadt a lélegzete. Aztán ahogy Sebastian lassan megcirógatta a mellét, hirtelen forró borzongás szaladt végig a testén. A nyaklánc kicsúszott a kezéből, és leesett a padlóra.

Sebastian keze meg egyre a ruha selymén járt. Végig az egész testén. Először a hasán, a csípőjén, majd a combján érezte tenyerének határozott simításait, miközben feszes testével egyre szorosabban a nő hátához simult. Audriannát olyan gyors hullámokban öntötte el a vágyakozás, hogy kiszaladt az erő a lábából. Miközben Sebastian a mellbimbójához ért, egészen elhagyta magát, és ha a férfi nem öleli, talán el is zuhan, de közben egyre csak arra vágyott, hogy még jobban gyötörje. Harapós csókok következtek. Lázas, forró és követelődző csókok. Előbb a nyakára és a vállára záporoztak, aztán ahogy hátrafordult a vágytól, az arcára, szájára is. Hirtelen a levegőbe emelkedett, és kábulatában csak annyit érzett, hogy az ágy felé közelednek. De a férje nem fektette az ágyra, ahogy várta, hanem leeresztette mellé, hogy a lába alig érte a földet. Audrianna nem tudta tartani magát, úgy imbolygott a férfi karjában. Azt érezte, hogy egyik kezével még tartja a férfi, de a másikkal párnák után kutat. Egész halommal tornyozott az ágy szélére. Aztán gyöngéden megemelte a nőt. – Térdelj ide! Audrianna semmit sem értett, de letérdelt. Akkor Sebastian könnyedén előredöntötte az egész testét, úgy, hogy ő arccal feküdt az ágyon, a párnákkal a csípője alatt. Kezdte megérteni, hogy

mire megy ki a játék. Rettenetesen meghökkent, és a testében odalent mélyen minden összeszorult a kíváncsi várakozástól. A vörös selyem lassan csúszott felfelé a lábán. Följebb és följebb, egészen addig, míg már a bő anyag mind a derekánál volt, és szétterült az ágyon. És akkor Sebastian egészen a térdéig lehúzta róla az alsóneműjét. Micsoda érzés! Egyetlen biztos, erős mozdulat volt. Nem tudta visszatartani a sikolyát. Otthagyta őt kitárulkozva. Audrianna úgy érezte, a várakozástól szétrobban a teste. Ilyen sóvárgást még nem tapasztalt; semmi ismert érzéshez sem tudta hasonlítani. Hátrapillantott, és látta, hogy Sebastian letépi magáról az inget, és meztelen testtel közeledik. Keményen hatolt belé, de Audrianna még keményebben akarta volna. Betöltötte egészen; annyira, hogy már csak a vágy maradt, nem érzékelt azon túl semmit a világból. Minden lökés csak új vágyat csiholt, s ahogy nőtt a kéj, vele nőtt a mohó vágy, hogy még és még! Audrianna nem akart semmi mást, csak a férfit akarta, érezni az ő sóvárgását is, amely most nem ismert semmiféle féket vagy türtőztetést. Őrült, vadállati egyesülés volt, vörös ködben, karmazsinszínben, mint a közéjük gyúródott báli ruha selymének izzása. A borzongó érzet lüktetve élesedett. Hiába minden, ez őrület, már nem bírja tovább! De csak kívánta, egyre jobban és jobban, egészen addig a

földöntúli pontig szárnyalva a vágyban, ahol már tényleg nem volt tovább, s mikor egy hosszú, mély sikollyal kitört Audriannából a végtelen megkönnyebbülés. Azt érezte, hogy Sebastian lehámozza teljesen elerőtlenedett testéről a báli ruhát, és félresodorja. A ruhának nyilván vége. De a férfi most mit sem törődött ezzel. Aztán kihúzta teste alól a párnákat, óvatosan végigfektette Audriannát az ágyon, és melléje hanyatlott. De nem aludt. A kielégülés túl tökéletes volt ahhoz, hogy meg tudott volna elégedni vele. Audrianna ösztönösen hozzásimult a férfihoz. Ő pedig átölelte a karjával, és még szorosabban magához vonta. Az előbbi mennyei érzés már elcsitult. Audrianna kezdett visszatérni a körülötte kavargó világba. Sebastian is törni kezdte a fejét. Felidézte magában az épp lezajlott eseményeket. Audrianna érzékien csupasz, gömbölyű fenekét, körülötte azzal a rengeteg selyemmel, harisnyakötős combjait, ahogyan várakozóan széttárultak előtte. De a bál képei is eszébe jutottak. Az egyik jelenet különösen. Két órával ezelőtt a világ minden kincséért sem kérdezte volna meg, két óra múlva pedig végképp nem, de a nyers érzékiségnek megvannak a saját törvényei, még ha csak azokban a rövid pillanatokban érvényesek is:

– Ki volt az? Az a férfi a bálon. Audrianna épp nyújtózott egyet, mint a macskák, de most megmerevedett. Talán még levegőt venni is elfelejtett közben. Sebastian szinte hallotta, amint riadót fúj magában, és azon töri a fejét, hogy hazudjon-e. Audrianna tétova viselkedése eleget elárult neki ahhoz, hogy rájöjjön: jó oka van, hogy meg akarja ölni azt a másik férfit. – Régi ismerős. Katonatiszt – mondta, majd kicsit megremegve hosszú szünet után hozzátette: – El voltunk jegyezve, mielőtt elment Franciaországba. – De mire visszajött, már nem voltatok. Mi történt pontosan? – Felbontottam az eljegyzést. Az idő megváltoztatta a helyzetet. – Részedről vagy az ő részéről? – Mindkettőnk részéről. Gyakori az ilyesmi, azt hiszem. Hosszú távollétek nem tesznek jót a kapcsolatoknak. Csakhogy ez másképp van. A legtöbb kapcsolat megmarad, mert a nők nem fogadják el a változásokat. Nem is beszélve arról, hogy Audrianna hazudik. Az a csirkefogó összetörte a szívét! Erről a fájdalomról írta Audrianna azt a dalt is. – Mostanában bontottad fel az eljegyzést? – Nem, már több mint egy éve. Még tavaly karácsony előtt. Vagy az még közelinek számít?

Ahhoz mindenesetre közelinek, hogy az a férfi még rivális legyen. De nem fogja faggatni többet Audriannát erről. Pontosan tudja, mi történhetett. Az a gazfickó maga kérte, hogy adják vissza a szavát, hogy ne vessen rá is rossz fényt Audrianna apjának meghurcoltatása. Érdekes, hogy a sok panasz közepette, még a Két Kardban sem említette soha Audrianna ezt a megaláztatását. De azért magában hordozta, részeként a családját ért szerencsétlenségeknek. S úgy látszik, így érzi máig. – És szereted még azt a férfit? – Csak megkérdezte, bár nem volt könnyű kérdés. Sőt nehezebb, mint gondolta volna. Csodálkozott is magán, hogy úgy várja a választ, mint aki kész bolondot csinálni magából, hisz éppenséggel rossz választ is kaphat. – Sohasem jöttem volna hozzád feleségül, ha még szeretném. Bármennyire gyakorlatias ez a frigy, az nem lett volna tisztességes tőlem. Mielőtt elfogadtam az ajánlatodat, alaposan megvizsgáltam a szívemet. Micsoda tehetsége van ennek a kis nőnek ahhoz, hogy meglepetéseket okozzon! Ha ennyi gazdagságot és luxust, pozíciót és jóvátételt remélhet, vajon ki ne ragadta volna meg a lehetőséget, még ha volt is régebbi szerelme? – El kellett volna mondanom a menyegző előtt? Haragszol rám, hogy nem mondtam el neked?

– Mi okod lett volna rá? Hisz már a múlté, és immár nincs semmi jelentősége – felelte Sebastian. Csakhogy nagyon is volt; annyi mindenesetre, hogy fontosnak tartotta föltenni a kérdést. Audriannának azonban sokkal több esze volt annál, semmint hogy erre felhívja a férje figyelmét. – Daphne ugyanezt mondja. Ez része a Szabályzatnak, ami az életünket vezérelte a házában. Nem kérdezősködtünk egymás múltjáról, hisz vannak nők, akiknek épp elég okuk van arra, hogy maguk mögött hagyják a múltjukat. – Lenyűgöző, mennyire hiányzik belőled a kíváncsiság! – Nem mondtam, hogy ne lennék kíváncsi. És az embernek vannak sejtései. Csak épp nem kérdezősködtem. – Ez elég ostoba szabálynak tűnik az én szememben. Így előfordulhat, hogy a virágritkaságaitok egyike gyilkos volt a hátrahagyott múltjában. – Szerintem is előfordulhat – mondta Audrianna, majd felkönyökölt, és úgy nézett Sebastian arcába. Gesztenyebarna haja szétbomlott csigákban omlott az arcába és a válla köré. – De tudod, hogy nem mi magunk vagyunk virágritkaságok. Ez csak a vállalkozás neve. – Ti bizony mind ritka virágok vagytok, de a legritkábbat én szakasztottam le magamnak –

mondta Sebastian, s közben magához vonta Audrianna fejét, hogy megcsókolhassa. – És a legszebbet is! No, ha megfordulsz, szívesen kibontom a fűződet. – Majd behívom Nellie-t. – Dehogy hívod! – mondta a lord, majd megfordította Audriannát, és elkezdte bontogatni a fűzőjét. – Még nem megyek innen sehová, kedvesem. Tizenötödik fejezet A nagy bőséghez, amely Audriannára zúdult azzal, hogy hozzáment a lordhoz, hozzátartozott, hogy lett saját kocsija is. Már a harmadik napon be is fogatott, és megmondta a kocsisnak, hogy vigye öt ki a Virágritkaságokhoz. Mindannyiukat az üvegházban találta, amint épp cserepes liliomokat meg jácintokat válogattak. Az üvegfalon kinézve azt is látta, hogy a kert is lassan életre kel; mindenhol egész sorokban dugdosták már kifelé új hajtásaikat a leendő virágok. A lakók nem csaptak nagy hűhót a látogatása körül. Mintha csak az egyik zeneórájáról tért volna vissza. A kör kinyílt, és magába fogadta, mintha sohasem távozott volna közülük. – Most, hogy a szezon megkezdődött, rengeteg dolgunk van – mondta Lizzie, mintegy mentségül,

hogy Daphne annyira el van foglalva a cserepekkel. – Két helyről is érkezett megrendelés, hogy készítsünk ahhoz hasonló dekorációt a kertjükben, mint amit az esküvődre kreáltunk. – Nincs valami nagy fantáziájuk az embereknek – mondta Celia. – Az egyik hölgy ráadásul pontosan ugyanazokat a virágokat kérte. Daphne kénytelen volt megmagyarázni neki, milyen butaság volna cserepes nárciszokat meg tulipánokat aggatni mindenhová, amikor már szabadon virágzanak a kertjükben is. – Két év óta mindenki attól retteg, hogy túl kicsik maradnak a virágai, vagy ki se nőnek. Még a mi kertünknek is sok idő kell ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön – mondta Daphne, arra az évre utalva, amikor teljesen elmaradt a nyár, és szinte minden elfagyott. Aztán az ujjával mindegyikre egyenként rámutatva, tovább számolta a cserepekben nyíló liliomokat. Ahogy végzett, levette a kötényét. – Na, akkor ezek lesznek Mr. Davidson virágai; viheti őket. Lizzie, légy szíves ügyelj majd rá, hogy mindet megkapja, amikor megérkezik! Ezután mindannyian visszatértek a nappaliba. Celia kiment kávét készíteni. Daphne maga elé állította Audriannát, és sokáig nézegette. – Úgy látom, jót tett neked ez a házasság. Ugye jól látom, hogy elégedett vagy? – Sokkal elégedettebb, mint gondoltam volna. Persze azért ért egy-két meglepetés.

– Képzelem, mennyire beleszól mindenbe Lady Wittonbury. Audrianna egyáltalán nem azokra a meglepetésekre utalt, hanem a házassága heves érzékiségére. Mert valójában ez okozott neki igazi meglepetést, nem a drága kocsik vagy a selymek. Az, hogy úgy meg tudott feledkezni magáról szerelmeskedés közben. Hogy olyankor egy időre még azt is elfelejtette, milyen furcsa előzmények után került az ágyába a férje. De ha már ezt kérdezte Daphne, így válaszolt: – Hát a márkiné jelenléte valóban beárnyékolja a helyzetet, de nem annyira, mint gondoltam volna. A márkiban pedig jó barátra leltem. – A legjobb barátjára, tulajdonképpen az egyetlen barátjára abban az új világban. Hozzá képest nappali világosságban még Sebastiant is idegennek érezte továbbra is. Nem tudott olyan szabadon beszélni vele, mint a márkival. Úgy érezte, hogy Sebastiannel vigyáznia kell. A férfi még mindig a csodálata tárgya volt; elbódult, ha ránézett, s ez előnytelen helyzetbe hozta. Amit pedig éjszakánként művelt vele, az csak erősítette ezt az érzést. – A márkiné majmot akar csinálni belőled? – kérdezte Daphne. – Hát persze. De nem azért jöttem, hogy panaszkodjak nektek Lady Wittonbury piszkálódásai miatt. Hanem hogy megint jó

barátok közt legyek, na meg hogy elolvassam Lizzie újságjait és pletykalapjait. Közben Celia megérkezett a kávéval. – Hát akkor hozd ide őket, Lizzie! El sem tudod képzelni, mennyi van neki! Amióta az esküvőd után úgy fellendült az üzlet, állandóan a városba járunk, Audrianna. Őt meg még a fejfájásai sem gátolják abban, hogy mindent összeszedjen és végigolvasson. Lizzie odament egy kis iratszekrényhez, és óriási halom összehajtogatott újsággal tért vissza. – Szeretem tudni, mi történik a világban. Nem értem, miért foglalkozol velem annyit, Celia. – Csak azért foglalkozik veled, mert úgy szeret – nyugtatta Audrianna. – És én is úgy örülök, hogy ma nem fáj a fejed, Lizzie! Féltem, hogy megint olyan elesett leszel, és nem tudunk beszélgetni egymással. – Szegényre mindig váratlanul tör rá az a migrén. Nem így van, Lizzie? – mondta Daphne. – Talán az időváltozás okozza. Iszogatták a kávét, és mindenféle apróságokról beszélgettek. Audrianna csak úgy lubickolt ebben a társaságban. Itt aztán semmi etikett! Nem figyelmezteti semmiféle ketyegő óra, hogy ideje a reggeli anyóslátogatásnak. Nem kell törődni azzal, hogy az ember ne nevessen túl hangosan vagy alkalmatlan pillanatban.

Ahogy elnézegette a barátnőit, Sebastian szavai jutottak eszébe. „Lenyűgöző, mennyire hiányzik belőled a kíváncsiság.” Pedig kezdetben számára is butaságnak tűnt a Szabályzatnak ez a kitétele, és valójában nagyon is kíváncsi volt. De aztán hamar megtudott annyit erről a többi nőről, hogy a múltjuk már egyáltalán ne számítson. És mégis, ahogy így beszélgettek, eszébe jutott, hogy tényleg milyen keveset tud róluk. Lizzie-ről és Celiáról szinte semmit. És még Daphnenek is, aki pedig mégiscsak az unokatestvére, egész évek vannak az életében, amelyekről semmit sem tud. Ha jól meggondolja, ebben a házban ő az egyetlen, akinek az egész eddigi élete nyitott könyv a többiek számára. Celia fölemelte Lizzie gyűjteményének egyik darabját. – Tulajdonképpen mit keresel, Audrianna? Miért kellenek neked ezek a lapok? – Mert biztos voltam benne, hogy Lizzie-nek sokkal több megvan, mint amennyihez én hozzájutok. Tudjátok, furcsa volna, ha arra kérném a személyzetet, hogy mindennap egy halom pletykalapot hozzanak nekem. De nagyon szeretném tudni, hogy nem üzent-e megint valamit Dominó. Hisz kétszer már tett közzé hirdetést, és ebből azt gondolom, hogy talán megint fog. – Én nem emlékszem, hogy bárhol is föltűnt volna ez a név azóta, és legutóbb is csak a

célzások miatt sejtettük, hogy ő állhat a háttérben – mondta Lizzie. – Szívesen segítünk átnézni őket, Audrianna, így másra is marad időd, amíg itt vagy – mondta, és átadta az újságok egy részét Daphnenek. Jó félórába telt, amíg átfutották az összes lapot, de nem találtak semmit. Volt ugyan néhány nagyon homályos üzenet, de egyik sem utalt arra, hogy Dominó küldte volna. – Miért nem adsz föl te magad egy hirdetést? – kérdezte Lizzie. – Egyszer megpróbáltam már, de nem sikerült úgy megfogalmaznom, hogy Dominó számára világos legyen, hogy én adtam föl, más azonban ne sejthesse meg az igazságot. – Audrianna nem kockáztathatja meg, hogy Lord Sebastian esetleg ilyesmit találjon valamelyik lapban – mondta Daphne. – Akinek csak egy csöpp esze van, nem tépi föl a fájó sebeket. Audrianna úgy érezte, ezzel Daphne ugyancsak fején találta a szöget. Hisz ebben benne volt friss házasságának kényes természete. Az érzéki örömök ugyan gyógyírként hatottak, de a seb ott maradt, és csak nem tudott begyógyulni. Tucatnyi apró bántás tépte föl nap mint nap: az apjára vonatkozó burkolt utalások, a házasságkötésük mégiscsak kényszerű volta, de főképp az a tudat, hogy Sebastian továbbra is azt szeretné bizonyítva látni, amiről az egész világ suttog.

Eltűnődött azon, milyen lenne a házasságuk, ha nem volna ott az a seb. De hát ez értelmetlenül romantikus kérdés volt. Hisz ha nem volna a seb, a házasság ügye szóba sem került volna. – Aztán arra is rájöttem, hogy képtelen lennék olyan találkozót javasolni Dominónak, ahol kettesben lehetnénk – mondta Audrianna. – Nem rendelkezem teljesen szabadon az időmmel. – Hát akkor csak simán hívd el találkozóra azt a Dominót? – javasolta Celia. – Adj föl egy üzenetet, amelyben a választ egy divatüzlet vagy könyvesbolt címére kéred, és akkor az otthoni postád felől nyugodt lehetsz. Manapság mindenki így csinálja, főképp a szerelmesek. Könyvkiadók meg könyvesboltok is kínálják ezt a szolgáltatást, de némelyik fogadó, sőt néhány ügyvédi iroda is foglalkozik ilyesmivel. – Lehet, hogy megteszem. – Audrianna nem adta jelét a kíváncsiságának, hogy vajon Celia honnan tudja mindezt. Noha már nem vonatkozott rá a Szabályzat, hisz többé nem élt ebben a házban, mégis árulásnak érezte volna, ha faggatni kezdi. De képes volna-e olyan szöveget fogalmazni, amely elkerüli Sebastian figyelmét, de a Dominóét nem? Azt bizony nagyon ravaszul kellene megfogalmaznia. – Aztán elterjesztheted a hírt, hogy találkozni kívánsz vele, olyan helyeken, ahol a külföldiek megfordulnak – javasolta Lizzie.

– Ha lefizetsz valakit, hogy tartsa nyitva a szemét, az szólhat Dominónak, hogy írjon neked, ha felbukkan valahol. – Tényleg jobb lenne, ha fizetnél valakinek, semhogy magad próbálj megint ott posztolni az ilyen helyek előtt – mondta Celia jelentőségteljes mosollyal, amivel a Miller’s Hotelnél tett látogatásukra emlékeztette. – Lehet, hogy nem igazán hatékony módszer, de hátha bejön – mondta Daphne. – Megadod a személyleírást. A fölbérelt ember figyel. Ha megjelenik az illető, akire a leírás ráillik, az embered egyszerűen megkérdi, hogy ő-e Dominó. Ha nem ő az, már el is feledte a furcsa kérdést. Ha viszont mégis, akkor az embered megmondja neki, hogyan tudtok kapcsolatba lépni. – De mégis hol kellene segítséget keresnem? Talán szállodáknál? – kérdezte Audrianna, amire Celia ismét elmosolyodott. – Vagy a Tőzsdepalotánál? – Szórakozóhelyeknél – mondta Lizzie. – Színházaknál például. Vagy olyan könyvesboltoknál, ahol idegen nyelvű könyveket is árulnak – folytatta Lizzie, és elgondolkozva ütögette az arcát az egyik ujjával. – Lássuk csak, milyen más helyeken fordulnak meg még külföldi férfiak? – Bordélyokban. Celia praktikus közbeszólására a társaság egyszerre némult el.

– Bár ez kétségtelenül hasznos javaslat, és valószínűleg igazad is van – mondta Daphne –, Audrianna aligha keresheti fel a rossz hírű házakat, hogy ott fizessen le valakit. Celia erre megvonta a vállát. – Milyen kár! Pedig szinte biztos, hogy ez a Dominó eljár valamelyikbe, és ezekben az intézményekben úgyis mindenki pénzért dolgozik. Ekkor azonban megérkezett Mr. Davidson. Audrianna is segített a többieknek kicipelni a cserepeket a kocsijához, amellyel olyan londoni virágboltokba szállított, ahol rendszeresen árulták a Virágritkaságok termékeit is. Nagyon élvezte ezt a közös kis házi munkát. A Londonig tartó úton hazafelé melankólia telepedett rá, hogy el kellett hagynia a Virágritkaságokat… Hogy elűzze ezt az érzést, elkezdte magában megfogalmazni az újabb újsághirdetést. Lady Ophelia a Virágritkaságokat bízta meg a mulatság dekorációjával. Be kell vallanom, hogy alaposan átalakították a kertjét, amely még a legszebb nyarakon sem nyújt valami szép látványt. Az ember szinte észre sem vette, hogy milyen furcsán nyíratja a kökénybokrait. Audrianna nem tudta, hogy a barátnői nevében akkor ezt most bóknak vegye-e. Lady Ferris a márkiné minden igyekezete ellenére egyfolytában a

Virágritkaságokról beszélt, amióta csak megérkeztek hozzá. Mert Audriannának a márkinéval együtt kellett felkeresnie Lady Ferrist. Lady Wittonbury ugyanis kijelentette, hogy egy ilyen látogatás elengedhetetlen ahhoz, hogy Audriannát valóban befogadja a jó társaság. Efféle gondosan tervezett praktikákkal közeledett anyósa ahhoz a céljához, hogy Audriannát ténylegesen elismerje az a kör, amely az Almack Klubot irányította, anélkül, hogy annyira le kellene alacsonyítania magát, hogy kérvényt nyújtson be e társasági találkozóhely védnöknőinek, a hölgyeknek, akik olyan társasági befolyással rendelkeztek, amelyet – saját véleménye szerint – természetesen Lady Wittonbury is élvezett. Audrianna joggal gyanította, hogy Lady Ferris régi barátnője magának Lady Jersey-nek, s ezeknek a megismételt délelőtti látogatásoknak köszönhetően előbb-utóbb beszél majd vele az érdekében. – Éppen ott voltam, amikor Mrs. Joyes megérkezett, hogy hozzáfogjon a dekorációhoz – folytatta Lady Ferris fesztelenül, mint aki hirtelen nem talál más témát. – Igazán elegáns, kedves teremtés. – Az unokatestvérem bájosságát mindenki elismeri, aki csak találkozott már vele. Az ön

kedves szavai azonban bizonyára hízelgőek lesznek a számára. – Úgy hallom, pár éve még nevelőnő volt. Milyen kár, hogy a körülményei arra kényszerítik, hogy most egy vállalkozással töltse az idejét! Volt vele egy ifjú hölgy is. Egy nagyon csinos kis szőkeség. Úgy tűnt nekem, hogy a kicsike igen eleven teremtés, bár akkor eléggé visszafogta magát. – Bizonyára Celiára gondol. Lady Wittonbury erre úgy előrehajolt a székében, hogy egészen közéjük került, testével szinte eltakarva Audriannát, s ő kérdezte most Lady Ferrist. – Ön is megtartja majd a szokásos kerti mulatságát, most, hogy a szezon megkezdődött? A tavalyiról hetekig áradozott mindenki, aki csak ott volt! – Ó, igen. Április közepén. Én is a Virágritkaságokat szándékozom megbízni – felelte Lady Ferris. – És közben rájöttem, hogy ismerem a fiatalabb hölgyet. Azt a Celiát. Audrianna nem tudta, mit feleljen erre. Ám Lady Wittonbury is elnémult, Lady Ferris pedig kedvtelve észlelte a riadalmat a márkiné szemében. – Egyszer már láttam egy hintóban. Úgy egy évvel ezelőtt, de lehet, hogy kettővel. Épp Lady Jersey-vel voltam a Hyde Parkban, amikor egy nagyon különös kocsi gördült arra. Az a feltűnő jármű, amelyet mindenki ismer. Tudjuk, hogy kié,

megbocsátanak, kedveseim, ha a nevén nevezem: nos, azé a hölgyé, akinek a megélhetését a legjobb körökből származó urak biztosítják. – Biztos vagyok benne, hogy ön téved – mondta Audrianna. – Több év túl hosszú idő ahhoz, hogy emlékezzünk valakinek az arcára, akit egy hintóban láttunk. – Ám ez nyitott kocsi volt, olyan, amilyet az efféle hölgyek kedvelnek, a lányka arca pedig feledhetetlen. Ki lehet ez?, kérdeztem akkor Lady Jersey-t, mert annyira meglepett a fiatal lány szépsége. Hát a lánya!, felelte, akit most, hogy megnőtt, felhozatott vidékről. Erre még a színlelésben oly járatos márkiné sem tudott mit felelni. Csak ült peckesen, arcán negédes mosollyal, de azért valami eszelős csillogás villant a szemében. – Mivel Mrs. Joyes kis ismerőse nem a városban lakik, hanem még mindig vidéken, úgy tűnik, hogy ön téved – mondta Lady Wittonbury végezetül. – Meglehet – felelte Lady Ferris édes elégtétellel. Lady Wittonbury szeme villámokat szórt, majd valami finom mentséget keresve gyorsan véget vetett a látogatásnak. Ám amint ismét a kocsijukban ültek, azonnal kifakadt: – Ez már elviselhetetlen! Pusztán a te érdekedben lealacsonyítom magamat, és ennek a Lady Ferris nevezetű senkinek udvarolok, s ez

még képes engem ennyire megalázni… – mondta Audrianna szemébe. – Azonnal szakítasz velük! Az első pillanatban ezzel kellett volna kezdenem. És mi lett az eredménye az engedékenységemnek! Ó, egek! Mi lesz, ha kitudódik, hogy te ezekkel laktál együtt?! – sikoltotta teli torokból és a rémülettől kikerekedett szemmel. – Lady Ferris téved – mondta Audrianna, csakhogy ebben ő maga sem volt már annyira biztos. Hisz mit sem tudott Celia életének arról az időszakáról, mielőtt Daphnehez költözött. Tulajdonképpen nem is olyan lehetetlen feltételezés, hogy Celia egy kurtizán lánya. Ez rögtön megmagyarázná Celia nagyvilági modorát, meg azt is, hogy olyan tájékozottan ecsetelte, milyen szabadosság uralkodik a legmagasabb körökben, akik csak a nyilvánosság előtt viselkednek olyan feddhetetlenül. Eszébe jutott az is, hogy ha a városban voltak, Celia mindig eltűnt egy időre. Vajon ilyenkor látogatta meg az anyját? – Szakítasz velük! Ez elengedhetetlen! És ne hidd, hogy a fiam majd támogatni fog az ellenkezőjében. Lehet, hogy neki is van köze efféle nőkhöz, de nem emeli be őket a jó társaságba, és semmiképp sem engedheti meg, hogy a feleségének bármi kapcsolata legyen effélékkel! – Azt még Lady Ferris sem mondta, hogy Celia maga is kurtizán lenne.

– Ó, egek! Hát az én türelmemnek is van határa! Egy prostituált lánya! Igen, egy prostituálté! Ugyan mi másért hozták volna föl vidékről és mutogatnák a parkban, ha nem azért, hogy prostituált legyen ő is, mint az anyja? Audrianna csak nagy nehezen tűrte a szörnyű szidalmakat. Egy szót sem válaszolt, és magába fojtotta a saját kétségeit is. Ez lehetett az igazi oka annak, hogy Celia nem jött el az esküvőre? Nem azért, hogy Lizzie-t ápolja otthon. Celia biztos attól tartott, hogy a templomban esetleg felismerik. Igen ám, de Celia semmiképp sem prostituált, bárhogy okoskodta is ki ezt Lady Wittonbury. Celia egy aranyos jó barát. Csupa nők között éldegél békességben és elzárkózva. Még egyetlen éjszakát sem töltött távol Daphne házától, nem úgy, mint akár maga Audrianna. És éppen ő volt az, akinek a vidámsága megédesítette Audrianna napjait, ő volt, aki annyiszor megnevettette. Amint a kocsi megállt, Audrianna már pattant volna kifelé. A márkiné azonban megállította a napernyője nyelével. – A továbbiakban semmi keresnivalójuk ebben a házban. Te nem vagy buta, kedvesem, és tudod, hogy ebben igazam van. Nekem az a kötelességem, hogy olyasvalakit neveljek belőled, aki majd alkalmassá válik arra a szerepre, ami egyszer rá vár. Nem tűröm, hogy ehelyett te rántsd az egész családot a sárba!

Audrianna félrelökte a napernyőt, és kiugrott a kocsiból. Beszaladt a házba, mielőtt a márkiné megláthatta volna a könnyeit. Sebastian belépett a betegszobába. Szeme sem rebbent a szörnyű látványtól, amit a fiatal tüzér nyújtott. Végül is volt már gyakorlata hasonló szörnyűségekben. A robbanás, amely kis híján megölte Harry Andersont, alapos pusztítást végzett. A fiatalembernek az egyik lába és a fél karja hiányzott, s leszakított fejbőrén sem fog a haj már soha kinőni. És még húszéves sem volt, amikor a háború ezt művelte vele! Amikor Sebastian meglátta Andersont, kénytelen volt a saját bátyjára gondolni. Ennek a fiatalembernek az élete itt a nővére házában éppoly korlátozott és elszigetelt lesz, mint odahaza Morgané. Igaz, a katona talán majd jobban el tudja látni saját magát, de így is nagyon hasonló lesz a további sorsuk. Anderson szemmel látható közömbösséggel fogadta Sebastiant. Ez már csak így van a rokkantaknál. Csak nagy sokára fogadják el a helyzetüket, ám úgysincs más választásuk. – Megtisztel, hogy beleegyezett a látogatásomba – kezdte Sebastian. – Igaz, úgy hallom, nem akar a sebesüléséről beszélni. – Tényleg csak azért mentem bele a dologba, mert Mr. Proctor mondta, hogy ön a bátyja

nevében jön. Wittonbury márki pedig maga is jól tudja, mit jelent ez az állapot, nem igaz? Hogy tudnék éppen neki nemet mondani? – Hálás is lesz magának, ebben biztos vagyok. Anderson megmozdította a csonka karját. Szánalmasan fityegett rajta a kabátujj. – Ez a kar mentett meg, úgy bizony! Meg a lábam. Mert ezeket lőtték szét, nem a belemet. Meg föl is dobott a robbanás; talán az is segített egy kicsit. Persze hogy az ágyúinkra céloztak! Hisz nem tudták, hogy nem bírunk visszalőni. – Maga az egyetlen tüzér, aki megúszta. Bizonyára úgy volt, ahogy mondja. A robbanás mentette meg, amitől a levegőbe emelkedett. – Milyen szerencse fia vagyok! Sebastian értette Anderson keserűségét. Volt rá elég oka. – Mire emlékszik, mitől válhattak az ágyúk használhatatlanná? – Nem sokra. Megtöltöttük őket, ahogy kell, és próbáltuk elsütni szabályszerűen. De semmi sem történt. Talán homok volt benne, mert egyik ágyúban sem robbant fel a por. Semmi robbanáshoz hasonló nem történt, csak füstöltek egy kicsit – mondta a vállát vonogatva. – Erre kipucoltuk az ágyúkat, és újratöltöttük új hordókból, alaposan ellenőrizve, hogy a por száraz-e. Közben az ellenség egyfolytában tűz alatt tartott bennünket. Akkor sem gyulladt be a por, csak füst jött megint. Akkor már tudtuk, hogy

nekünk végünk. Aztán az ágyúik cafatokra lőttek bennünket, mielőtt a tisztek visszavonulót fújathattak volna. De ezt már csak úgy mesélték, mert addigra én félhalott voltam. Hogy mi történhetett, azt elég jól mutatta szegény tüzér állapota. Az mindent elmondott a csúfos kudarcról. – Hajlandó volna leírni, amire emlékszik, és hivatalosan tanúskodni az ügyben? – Ami azt illeti, én már nemigen fogok semmit sem leírni a hátralevő életemben, uram. – Majd én küldök egy írnokot, akinek tollba mondhatja a szavait, és aki tanúskodik, hogy maga tette oda a kézjegyét a megmaradt kezével. Anderson kicsit elgondolkodott. – Egy tisztünk meglátogatott engem, még amikor abban a francia zárdában ápoltak. Neki elmondtam mindent, ahogy történt. Ő meg azt mondta, hogy a háborúnak vége, és semmi jó nem származik abból, ha az egész világnak elmondjuk, mi is történt velünk. Hadd nyugodjanak békében a holtak. – És maga szerint igaza volt annak a tisztnek? Ha azt mondja, hogy igen, akkor én is békében hagyom. Anderson sokáig tűnődött magában. – Hát én úgy gondolom, hogy a társaimnak nemcsak az ellenség tüzétől, hanem valakinek a mulasztásából kellett mind meghalniuk – mondta. – Nem volna igazságos, ha senki sem bűnhődne

meg ezért, bár úgy hallom, valaki emiatt már felakasztotta magát. Aztán az is jár az eszemben, hogy mi van, ha egyszer ismét hasonló mulasztás történik. – Na látja! Egészen úgy vélekedik az esetről, mint a bátyám vagy én. – Rendben. Akkor, ha ön azt gondolja, uram, hogy ez segít valamit, én ráteszem a kézjegyemet arra, amit elmeséltem. Küldje csak azt az írnokot, és megteszem. Sebastian megköszönte, majd így szólt. – Ha bírja türelemmel, egyvalamit még kérdeznék. Azt szeretném, ha pontosan elmesélné nekem, hogyan néztek ki azok a puskaporos hordók. Mondjon el mindent, amit fel tud idézni! Próbáljon visszaemlékezni, miféle feliratok vagy jelzések voltak rajtuk! Sebastian, alighogy visszaért a Park Lane-re, már sietett is fel a bátyja lakosztályába. Végre olyan új információhoz jutott, ami áttörhette a gátat, amely mindeddig a hadtápszolgálati rejtély megoldásának útjában állt. Alig várta, hogy megossza értesüléseit Morgannel, és megbeszélje vele a következő lépéseket. Dr. Fenwood nem volt ott az előszobában, de Sebastian hangokat hallott kiszűrődni a könyvtárszobából. Az ajtó nyitva állt, s ahogy közeledett, halk zokogás hangja ütötte meg a fülét.

Benézett a könyvtárba. Morgan a szokott karosszékében ült, mélyen előrehajolva. Audrianna mellette ült a földön, két kezébe temetve az arcát. Morgan valamit beszélt a nőhöz, de olyan halkan, hogy Sebastian nem értette, csak azt látta, hogy a bátyja vigasztalóan simogatja a felesége fejét. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Hirtelen minden kiüresedett benne. Néhány pillanatig, ami egy egész örökkévalóságnak tűnt számára, csak bámult befelé az ajtón. Aztán a természetellenes bénultságot valami őrült düh váltotta fel, amely a teste mélyéből szakadt fel. Sötét káosz dúlt benne, ahogy elrohant az ajtótól. Akkora zűrzavar, amelyről úgy érezte, el sem fér ebben a nagy házban. Talán az egész világ sem elég nagy hozzá. Kicsörtetett a kertbe, majd annak is a legvégébe, a kis sűrűbe. Ott, a már bimbózó ágak és a smaragdzöld pázsit védelmében aztán szabadjára engedte egész elkeseredését. A düh majd szétvetette a fejét, úgy tombolt, úgy zakatolt benne eszeveszetten. Aztán, mint amikor végre megered az eső, az egész kissé lecsendesedett. Ahogy lassacskán tisztult a feje, rájött, hogy nem egyszerűen a féltékenység tört ki belőle. Ez a különös őrület azóta marcangolja, amióta Morgan jelentkezett a hadseregbe. Zuhogott a fejében a komor eső, és követelte az igazságot. Megalkuvások nélkül, egészen tisztán akarta látni. A dühe nem engedte, hogy most

bármihez jó képet vágjon, és annyiban hagyja a dolgokat. Morgan bolondot csinált magából, amikor megvette azt a tiszti rangot. Az idióta! Hisz soha, egy percig sem volt katona, nem volt semmi tapasztalata. A hadseregben pedig nem kapott semmiféle kiképzést; úgy bízták rá egy csomó ember életét, mint ha a főrendi cím és a vagyon helyettesíthette volna a katonai képességeket. Merő szerencse, hogy Morganen kívül nem túl sok arisztokrata és más úriember vállalkozott ilyen nemes, de színpadias áldozatra a hazáért. Vajon mennyien haltak meg Morgan őrültsége miatt? És vajon csak a lelkifurdalása miatt vált olyan fontossá számára a lőporbotrány? Vajon nem az ő lelkén száradó, és már örökké jóvátehetetlen halálesetek miatt akarja ezt a másik, végzetes mulasztást oly elszántan megtorolni? És most ráadásul Audrianna is őt szereti! Hisz látta a könyvtárszobában, mennyire egymáshoz tartoznak. Ahogy Audrianna zokogva borult a lába elé, és nála keresett vigaszt. Hogy csak az ő együttérzését vette igénybe. Ahogy odakínálta boldogtalanságát a drága barátjának, mert jól tudta, hogy nála megtalálja azt a vigaszt és gyengédséget, amire vágyik. Morgannel nevetgél és tréfálkozik, az ő lábánál zokog, miközben képes álnokul hajbókolni előtte, a férje előtt?

Képtelen volt felfogni, mit tett vele, hogy így kellett látnia őket. Először majd szétvetette a nyers harag. Aztán szinte már beteges bűntudatot érzett. Bűntudatot azért, hogy nem verte félholtra Morgant, amikor először említette, hogy beáll katonának. Bűntudatot, hogy beletörődött, hogy a bátyja életét élje. S főképp bűntudatot, hogy irigyli Morgant, amiért Audrianna még ilyen nyomorékon is inkább őt szereti. Sebastian normális esetben egész jól együtt tudott élni a bűneivel. Most azonban gyűlölte a bűneit, s mindent, ami csak velük volt kapcsolatos. A kötelezettségeit. Az elvárásokat. Hogy oly sok mindent el kell hallgatnia. Hogy annyi barátját elvesztette, s annyi unalmas megalkuvásra kényszerült. Ám még ennél is jobban gyűlölte azt, hogy a bátyjával immár Audriannán is éppúgy osztoznia kell, mint annyi máson. Hiába adja kötelességszerűen neki, a férjének a testét, íme mégis Morgané a szívének egy része. Legjobban azonban azt utálta, hogy még magának is nehezen vallja be, mennyire bántja ez. Tizenhatodik fejezet Úgy tűnik, Lady Ferrisnek esetleg igaza lehet a barátnőjével kapcsolatban – mondta a márki

selymes hangon. – Én abban bízom, közben maga is rájött erre. Audrianna megtörölte a szemét. – Én meg abban bízom, hogy mégsem. Még ma írok Celiának, és megkérdezem tőle. Ha megcáfolja a dolgot, megetetem a levelét Lady Ferrisszel. – Ám mi lesz, ha nem cáfolja meg? Audrianna nagyon is jól tudta, mi lesz akkor. Már kiismerte az anyósa észjárását. – Majd lesznek más barátnői, Audrianna. Még egy hónap sem telik el a társasági évadból, és egy egész sor rokonszenves fiatal hölgy fogja magának felajánlani a barátságát. Audrianna csak ült a szőnyegen, odahajtva a fejét a márki karosszékéhez. Nem mozdult a helyről, ahová lehanyatlott, amint elkeseredésében a márki könyvtárszobájába futott menedékért. Nem akarta, hogy a márki lássa a könnyeit, sem a felháborodását, amikor a márki arra célzott, hogy esetleg jogos a gyanúsítgatás. A márki térdére terített takaró kissé megmozdult, és finoman hozzáért az arcához. Ez magához térítette Audriannát kábulatából. Lassan föltérdelt, aztán föl is állt. – Köszönöm, hogy elbújhattam önnél, és hogy ilyen kedvesen meghallgatott. Sajnálom, hogy itt sírtam ki magamat. Remélem, hogy nem… A takaró kissé megmozdult. E felfedezés jelentősége hirtelen áthatolt Audrianna kábulatán.

Alaposabban megnézte a takarót, amely a márki lábára volt terítve. A férfi mindkét karja a szék karfáján pihent. Audrianna biztos volt abban, hogy a márki nem a kezével mozdította meg a takarót. – Talán szellem bujkál a székem alatt? – kérdezte a márki. – Úgy meglepődött, mint ha szellemet látna! Audrianna összeszedte magát. – Csak eszembe jutott valami, attól lepődtem meg. Most elköszönök öntől. Már úgyis túl hosszan vettem igénybe a kedvességét. – Attól tartok, nem sikerült annyi együttérzést nyújtanom, amennyit remélt. – Dehogy! A tanácsa őszinte és józan, s azt is érzem, hogy szívből jött. Sokkal hálásabb vagyok, mintsem gondolná. Audrianna becsukta a könyvtár ajtaját maga után. Aztán elindult, hogy megkeresse dr. Fenwoodot. A gardróbszobában találta meg; éppen ágyneműt rakosgatott. – Asszonyom! Csak nincs valami gond az urammal? – Most jövök tőle, és teljesen rendben van. De meg akarom kérdezni magát valamiről. A márki tudja mozgatni a lábát? Dr. Fenwood elszomorodott. Ingatta a fejét. – Azt állítja, hogy egészen parányi mozdulatokra sem képes?

– A gerince sérült meg, asszonyom. Semmit sem érez deréktól lefelé. Egyáltalán nem tudja mozdítani a lábát. – És semmi remény a gyógyulásra? – Semmi, hacsak csoda nem történik. Volt itt egy orvos, egy német ember, aki azt mondta, hogy majd idővel… Ő látott már eseteket, amikor néhány év múltával a test kigyógyította saját magát. Aztán amikor utánanéztünk, kiderült, hogy a doktor hírneve nem egészen makulátlan. Úgyhogy, asszonyom, attól tartok, az úr örökre úgy fog maradni, ahogy most látja. Audrianna magára hagyta Fenwoodot. Minek ébresszen hamis reményeket a takaró oly apró kis rezdülése miatt, amit az arcán érzett? Lehet, hogy csak képzelődött, vagy ő tett olyan véletlen mozdulatot, amitől megmozdult a takaró… De mégis, mi van, ha a takaró alatt az a láb mégiscsak moccant egyet? Már jócskán elmúlt éjfél, mire Sebastian visszaért a Park Lane-re. A greenwichi kilovaglás végre csillapította izgatottságát, s legalább néhány órára, míg a távcsövön keresztül az égboltot szemlélte, megfeledkezett a torkát fojtogató érzésről. A lelkében dúló vihar ugyan nem csitult el egészen, mire a lakosztályába ért, de legalább már nem érezte úgy, hogy puszta ököllel kellene szétvernie a falakat.

Ledobálta magáról a ruháit, magára kapta a hálóköntösét, majd elbocsátotta az inasát. Odapillantott Audrianna ajtajára. Kétségtelen, hogy már alszik a felesége, de mivel olyan átkozottul készséges, bizonyára nem venné zokon, ha felébresztené. Vagy ha zokon is venné, legfeljebb majd kisírja magát a bátyja térdénél holnap reggel! Eszébe jutott, mi lenne, ha berontana hozzá, és öt különféle módon magáévá tenné egymás után? Hisz csak azt venné el, ami kétségtelenül az övé, még ha azt, ami nem az övé Audriannából, úgysem tudná megkaparintani soha… Aztán megundorodott a saját gonoszságától, és eldöntötte, hogy mégsem megy be hozzá. Ha Hawkeswell nincs itt, hogy ledorongolja, magának kell lebeszélnie magát a szamárságokról. Levetette magát az ágyára, és inkább megpróbált az Andersonnal folytatott beszélgetésre gondolni. Mihez kezdjen a megszerzett új információkkal? Másféleképpen kell megközelíteni az ügyet, de csak óvatosan! Jó embereinek, akik másképpen gondolják, nem akart új gondokat okozni, és nem szeretett volna fölöslegesen borsot törni a Hadtápszolgálati Testület tagjainak orra alá sem. Még a követendő új stratégián törte a fejét, amikor kinyílt a hálószobája ajtaja. Audrianna kukucskált be rajta, éppoly óvatosan, mint amikor

arról a vörös ruhájáról akarta kikérni a véleményét. Ám ez az éjszaka nem olyan, hogy az a ruha jutna az eszébe. – Nem baj, ha bejövök? Tudom, hogy nagyon késő van. Ennyit a nemes szándékokról. A nőnek fogalma sincs, hogy a tűzzel játszik. Legjobb lenne, ha most azonnal elküldené. – Persze hogy bejöhetsz. Mindig szívesen látlak itt. Audrianna áttipegett a szobán, miközben aprócska papucsa minden lépésnél kibukkant a fehér hálóing szegélye alól. Nellie az este sötét selyemzuhataggá fésülte ki a haját. Ahogy közeledett, Sebastianben egyre érzékibb gondolatok kezdtek éledezni. Milyen vidámnak tűnik, ahogy odatelepszik mellé az ágyra! Látszik a szemén, hogy szívesen nézi a férjét. Ez tetszett Sebastiannek. Ha most megint magától kínálna neki egy csókot, lehet, hogy csak kétféleképpen tenné magáévá. Vagy, az ördögbe is!, lehet, hogy még egy hajnali szerenádot is eldúdolna neki közben… – Vártam, mikor jössz haza. Aztán hallottam az érkezésedet a gardróbszobában. Amikor nem jöttél át, rájöttem, hogy késő van, azért nem jössz – mondta mosolyogva. – Nagyon tapintatos dolog volt tőled.

– Na, ezt majd ne felejtsd holnap is említeni! Hogy mennyire tapintatos vagyok. Audrianna összevonta a szemöldökét. – Nem, semmi! – mondta a férfi. – Tényleg túl késő van, butaságokat beszélek, örülök, hogy ha már én nem mentem be hozzád, te jöttél át énhozzám. – Muszáj volt. Beszélnem kell veled valami nagyon fontos dologról. Hoppá! Nem szerelmeskedni jött, és nem is azért, mert egyedül érezte magát. Valami kell ennek a nőnek! Jó, akkor mégis háromszor teszi magáévá – gondolta Sebastian, és mint egy ínyenc, aki a borokat kóstolgatja, elkezdte sorra venni magában az összes pozitúrát, amelyet csak kipróbált már életében. – A bátyádról van szó. Na akkor mégis legalább ötször! – Ki vele! – mondta Sebastian, s közben azt gondolta: jó, akkor nem kíméli. Hisz másra sem vágyott, amióta először megpillantotta ezt a bestiát a Két Kardban. Ha úgy alakult a helyzet, hogy övé ennek a nőnek a teste, de semmi más belőle, akkor legalább a testét birtokba veszi egészen, és nem törődik többé semmiféle kényes érzékenységével. – Roppant különös dolog történt ma délután. Sebastian csodálkozott, milyen izgatottan csillog Audrianna szeme. Jó, akkor legalább egyszer úgy

is a magáévá teszi, hogy ez az izgatott szempár mindent lásson! – A bátyád egyik lába megmozdult! Ebben szinte egészen biztos vagyok. Ettől Sebastian minden érzéki gondolata elé hirtelen függöny ereszkedett. Valami olyan képtelenséget állít Audrianna, amin legfeljebb kacagni lehetne, de hát azt mégsem teheti meg. Hallgatott. – Ott voltam nála, s egészen mellette ültem. Éreztem, hogy megmozdul a takaró. Kis mozdulat volt csak, egészen parányi, de akárhányszor átgondoltam magamban azóta, egészen biztos vagyok, hogy a lába mozdult meg. – Az előbb azt mondtad, hogy szinte bizonyos vagy. Most azt, hogy egészen biztos. Melyik igaz a kettő körül? – Csak nem vagy dühös? – Nem vagyok dühös. De ha véletlenül tévednél, én meg firtatni kezdem, a bátyám rettenetesen elkeseredik. Esetleg olyan elkeseredés tör rá, amiből sohasem szabadul ki többé. Audrianna bólogatott, majd nagyon komolyan felelt. – Nemcsak szinte, hanem egészen bizonyos vagyok benne. Sebastian hosszan nézett Audriannára. Ha ez a nő biztos valamiben, akkor az úgy is van. Nem úgy ismerte meg, hogy képzelődős fajta.

Kikelt az ágyból, odament az ablakhoz, és föltaszította az alsó tolóablakot. Csípős éjszakai levegő rontott a szobába, de föl sem vette. Csak bámult kifelé, amíg úgy érezte, hogy kitisztul a feje. – Járt itt egy német orvos, aki azt mondta, hogy van remény. Különféle testgyakorlatokat írt elő. De a bátyám fájdalmasnak találta őket, és felhagyott velük. – Tudom. Dr. Fenwood elmondta. Sebastian hátrapillantott. – Csak nem beszéltél neki arról, amit észleltél? – Csak azt kérdeztem meg tőle, hogy a bátyád sérülése teljes és végleges-e. Mivel részletesen senki sem beszélt nekem erről, azt képzeltem, hogy talán egy kis mozgásra mindig is képes maradt a lába. Sebastian megint a kinti sötétbe fúrta a tekintetét. – Nem tudom, mihez kezdjek azzal, amit elmeséltél. Hisz ő annyira… törékeny. Nemcsak az egészsége törékeny, hanem a lelkiállapota is… – De ha van rá lehetőség, biztos, hogy ő is meg akarja próbálni, hogy ismét teljes ember legyen. – Ez a logikus, de én nem vagyok biztos benne – mondta Sebastian Audriannára nézve. – Majd beszélek vele. De ki kell várnom az alkalmas időpontot, amikor úgy látom, hogy okosan lehet vele beszélni. Kérlek, ne szólj erről senki másnak.

Különösen anyámnak ne említsd még véletlenül sem! Audrianna bólintott. Összefogta magán a hófehér hálóinget, és felemelkedett az ágyról; menni készült. – Mi jut eszedbe? Hová készülsz, Audrianna? Audrianna félbehagyta a mozdulatot, és ennyit szól: – Vissza a szobámba. Aludni. – Azt nem hiszem! Audrianna erre visszaült az ágyra. A habkönnyű hálóing, amelyre kibontott fürtjei borultak, puhán ölelte körül a testét. Sebastian lelkében már elült a vihar, de Audrianna szótlan várakozása olyan feszültséggel telítette a levegőt, amitől a férfi idegszálai ismét megfeszültek. Kigyúlt benne a láz. Nem a dühödt birtoklási vágy lobogott benne, hanem olyan lángok kezdték perzselni, amelyek nem csak a testét izzították fel. Meg kell kapnia Audriannától, ami az övé, de az előbbi beszélgetés kissé csillapította vágyának mohóságát. Ettől függetlenül úgy érezte, hogy ma éjjel nem fog úriember módjára viselkedni a feleségével. Audrianna látta Sebastian tekintetének mélyén, hogy különös gondolatok ejtették rabul. Úgy érezte, egészen lelassul az idő, és ott lüktet kettejük közt, de lüktet őbenne is. Fölgyorsult a szívdobogása attól, hogy nem tudta, mi lesz.

Lehet, hogy a férfi azt próbálgatja, hogy a nő puszta jelenléte még mindig olyan erős hatással van-e rá? Ha ezt akarja, sikerült neki. De ez már inkább kellemetlen érzést keltett benne, mint izgatót. Az is lehet persze, hogy csak azon gondolkodik, nincs-e túl késő a szerelmeskedéshez. Hisz lassacskán hajnalodon: már. – Túl késő van már – szólalt meg Audrianna, amikor már idegesítőnek kezdte érezni a várakozást. – Talán majd holnap… – Nem! Te jöttél be hozzám. Akkor nem fogsz még elmenni. – De nem ezért jöttem. Ne érezd úgy, hogy kötelező! Ha már fáradt lennél, vagy… – Vagy micsoda? – Kielégült. Hiszen amikor látta az órán, hogy már hajnali kettő is elmúlt, Audriannának sejtése támadt, merre járhatott Sebastian. És bármilyen butaságnak is tartotta, hisz mindenki előre felhívta erre a figyelmét, megrendült tőle. Hiába volt felkészülve arra, ami elkerülhetetlen, most, hogy bekövetkezett, elcsodálkozott és… sértve érezte magát. Rettentően sértve. Egy egész hosszú, szörnyű percen keresztül úgy érezte, hogy kiszakad a szíve a mellkasából. Amikor kicsúszott a száján a célzás, azt hitte, Sebastian majd jót nevet rajta. Vagy fölháborodik. Ehelyett azt látja rajta, hogy meglepődött.

Legalább akkora meglepetést látott az arcán, mint amikor elmondta, hogy a bátyja lába megmoccant. Csak nézett a férfi elgondolkodva, sötéten. Valamin tűnődött. Aztán hirtelen úgy összehúzta a szemöldökét, hogy Audrianna a szíve mélyéig beleborzongott. – Tényleg ezt gondolod? Néha igazán naiv dolgok jutnak eszedbe, Audrianna! Én sosem kötelességből kívánlak meg. Egyáltalán nem kell győzködnöm magamat. A legszívesebben letépném rólad a ruhát, és minden teketória nélkül magamévá tennélek, vagy… Ez a „vagy” még egy darabig fenyegetően ott lebegett a levegőben. Audrianna csak most látta meg Sebastian testtartásán és arcán, hogy milyen feszült. Hát igaza van. Néha tényleg túl szűziesen viselkedik. Ma éjjel, úgy látszik, ez nem tetszik a férjének. De mégsem keresett kevésbé ártatlan nőt magának valahol másutt. Audrianna kioldotta a hálóruhája selyemzsinórját. – Nincs kifogásom a vetkőztetés ellen, de kár lenne széttépni ezt – mondta, lebocsátva az anyagot az egyik vállán, majd a karját felemelve kibújt a hálóingből úgy, hogy az bő redőkben egészen a csípőjéig omlott. Ha volt még kétely Sebastianben, az egy csapásra eloszlott. Úgy nézte Audriannát kissé távolabbról, hogy belepirult, és borzongani kezdett. Aztán a lord odajött az ágyhoz. De nem

feküdt mellé, hanem ott állt teljes életnagyságban, és a hálóköntösének sötét selyme ott feszült közvetlenül Audrianna arca előtt. Sebastian lenyúlt, és megérintette az egyik mellbimbóját. Ez épp elég volt Audriannának ahhoz, hogy ami eddig csak kínzóan gyülekezett benne, az most mohó vágyként törjön elő. Ennyire ledér lettem, hogy ilyen könnyen megadom magam? – jutott az eszébe. – Nézz rám! Audrianna fölnézett, miközben Sebastian finoman, de felkavaróan simogatta tovább, és ő azt érezte, hogy a kéj lassú erecskeként egyre lejjebb csordogál a testében. – Érints meg te is! Megérintette a sötét selymet. Végigsimította a két tenyerével a férfi mellét egészen a vállától a csípőjéig, érezve a férfitest keménységét és domborulatait. Ez már őrjítő! – gondolta, amikor Sebastian immár a másik kezével is, az összes gonosz ujjával ott motozott a keblein. Audrianna is becsúsztatta mindkét kezét a selyemanyag alá, és ujjbegyével meg a tenyerével ízlelgette a férfi testének minden részletét. – Csókolj meg! Sebastian rövid szavai nem kérésként vagy iránymutatásként érkeztek. Parancs volt, és el is várta, hogy Audrianna engedelmeskedjék. Csakhogy a csókhoz az arca meg a szája túl magasan volt, és Sebastian nem hajolt le hozzá.

Audrianna rájött, hogy egyáltalán nem a szájára kérte a csókot. Előrehajolt, míg ajkával megérezte a férfi mellkasának melegét. Kidugta a nyelve hegyét: milyen érzés lehet? És ettől új, forró és sötét bizsergés támadt benne; egy mélyebb áram, mint az előbbiek. Valami varázserő áradt a férfi testéből. Bőrének puha bársonya, amely a keményebb formákra rásimult. Audrianna maga alá húzta a lábát, és az ágy szélére térdelt, hogy jobban hozzáférjen Sebastianhez. És végigszántott a szájával és a két kezével a férfi izmos karján, vállán és széles mellkasán. Fölnyúlt, és lebontotta Sebastian válláról a köntöst, hogy még többet birtokba vehessen belőle. A selyem lecsúszott a földre, és Sebastian ott állt előtte olyan mezítelenül, amennyire eddig még sohasem látta teljes erejében és férfias szépségében, felébredt vágya teljességében. Csak nézte a férfit, miközben átölelte, és a felsőtestét egész hosszában végigsimogatta. Aztán a tekintete fölért Sebastian szépséges arcáig, amelyen most a szenvedély feszültsége uralkodott. – Érints meg! – mondta, és csak úgy sütött a tekintetéből a követelés, az arra gondolás. Audrianna is képtelen volt leplezni, hogy pontosan tudja már, mire gondol a férfi. Lenézett, és félénken megérintette az ujja hegyével a férfi makkját. És látta, hogy ettől még jobban

megduzzad a hímvesszője. De nem csak az, a férfi egész teste duzzadt a várakozástól. Audrianna, aki a saját elragadtatásától és merészségétől elképedve szinte levegőt sem kapott, oda és vissza végigcsúsztatta az ujjait Sebastian hímvesszőjének egész hosszán. A férfi erre a vállánál fogva az ágyra döntötte Audriannát. Majd szorosan átölelve ő is ráfeküdt. Először mohón megcsókolta a száját, majd lejjebb csúszott, és a melleit kezdte csókolni. Audrianna egyik kezével a férfi hátába kapaszkodott, a másikkal azonban továbbra is ott simogatta. Ez a furcsa, új, bensőséges kapcsolat olyan mennyei volt, hogy Audrianna azon imádkozott magában, el ne aléljon, és örökké tudjon majd emlékezni ezekre a pillanatokra. Sebastian lenézett, hogy lássa, mit művel Audrianna, aztán mélyen belenézett a szemébe. – Aznap, a kertünkben, mikor a nyakláncot hoztam… – Igen…? – Akkor mit gondoltál, mi történhetett volna, ha nem hagyom abba? Audriannának nem esett nehezére fölidézni magában, menynyire meghökkent akkor. Ahogy Sebastian először a lábát, majd a combját is megcsókolta. – Mire vágytál aznap, hogy mi következzen még? – kérdezte a férfi.

Valójában semmire. Nem is tudta akkor még elképzelni. Csak botrányokra szomjas női teste várt valami rettentően bűnös dologra, olyan őrületes dologra, amit ki sem szabad mondani… Sebastian jól látta ezt most a szemében. Audrianna meg Sebastian szemében látta meg, hogy pontosan tudja, mire gondol. A férfi szótlanul csókolta meg az arcát. Kissé lejjebb ereszkedett. Audrianna lélegzete a várakozástól egészen lelassult. Maga is meglepődött, hogyan viselkedik a teste. Már szinte semmit sem észlelt az őket körülvevő éjszakai környezetből, úgy belemerült saját ősi, szereleméhes ösztöneinek tengerébe. Amikor Sebastian a két lába közé kezdett befészkelődni, Audrianna behunyta a szemét, mint aki el akar bújni a férfi és saját maga elől is. ösztönösen az öle elé tette a kezét egy szemérmes mozdulattal. Sebastian erre megcsókolta Audrianna egyik combját, és így szólt: – Ne akarj megállítani! Az enyém vagy. Mindened az enyém. Ám parancsoló szavai élét közben csókokkal vette el, és olyan őrjítően simogatta, hogy Audrianna rájött, nem is akarná megállítani a világ minden kincséért sem. Alig várta már, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Aztán átadta magát az egyre fokozódó, szinte felfoghatatlan gyönyörnek, amitől majdnem sikoltania kellett, és ellazult, és felszabadult

örömmel, minden másról végképp megfeledkezve engedte át magát a férfi győztes akaratának. Sebastian ott volt ővele és őbenne, őrjítő, szinte állatias összefonódásban, és megérezte azt a felfoghatatlan, legnagyobb kéjt, amely sokáig, sokáig tartott, és hosszú, szépséges visszhangokat keltett a testében még utána is. Sebastian hajnalban arra ébredt, hogy még mindig a karjában tartja Audriannát. Ott feküdt összefonódva vele, ugyanabban a testhelyzetben, ahogy Audrianna mellé roskadt, miután a gyönyör csúcsán az a villám végighasított a testén. Olyan óvatosan bontakozott ki az ölelésből, amennyire csak képes volt rá, de mégis fölébresztette Audriannát. Ő az oldalára fordult, és rányitotta a szemét. Elismerés és köszönet sugárzott a tekintetéből, de némi zavar és riadalom is. De ez a kis félszegség hamar eloszlott. A ruhátlanság bizalmat szül két ember között, és Audrianna most elgondolkodott, mennyire kezdi megszokni ezt az érzést, amely olyan furcsa volt számára a házasságuk első közös estéje óta. Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan mindkettejüknek kezdődnek a tennivalóik. Sebastiannek is megvannak a napi feladatai, és neki is. De most még egy kis időre félretette mindezt, és kéjesen elmerült a kora reggeli csend

békességében. Egy idő múlva Sebastian megszólalt: – Nemsokára beindul a társasági szezon, és mind a ketten el leszünk foglalva éjjel-nappal. Én viszont még mindezek előtt el akarlak vinni a vidéki birtokunkra, hogy megismerjenek az ottani emberek is. Ezt joggal várják el tőlem. – Nagyon szívesen megyek! Úgy hiányzik a vidéki levegő, amióta megint állandóan a városban vagyok! – Ha megtetszik neked, el is időzhetünk egy kicsit otthon. A hét végén már megyünk is. – Jobb lenne a jövő hét végén indulni. – Van egy kis elintéznivalóm útközben, ami viszont nem várhat sokáig. Neked miért lenne jobb a jövő hét vége? – Mert ezen a hétvégén anyádnak vannak tervei velem. – Akkor majd megváltoztatja a terveit. Csütörtökön indulunk, úgyhogy szólj Nellie-nek, hogy csomagoljon! Sebastian örömmel észlelte, hogy Audriannának nem sürgős, hogy kiszálljon az ágyából. Annak is örült, hogy a vihar, ami tegnap még őrjöngve dúlt a lelkében, legalább néhány órára lecsillapodott. – Van még valami, amit el szeretnék mondani neked – szólt Audrianna. Sebastian elcsodálkozott, mert eddig nem vette észre, hogy Audrianna azok közé a nők közé tartozna, akik szeretnek fecserészni az ágyban.

Óvatos férfiösztöne riadót fújt. Ha mégis olyasféle nő volna, akkor most próbálna kikunyerálni tőle valami drága ajándékot? – Csak nem megint valamit az anyámmal kapcsolatban? – Nem. Sokkal rosszabb, és egészen betege vagyok. Lady Ferris azt mesélte tegnap anyádnak, hogy Celia egy kurtizán lánya, és pár éve csak azért hozta föl az anyja a városba, hogy kitanítsa a saját mesterségére. Sebastiannek eszébe ötlött, hogy milyen felhajtás volt pár éve egy ünnepelt kéjnő vidékről felkerült kislánya körül, akit az anyja be akart vezetni a bűn világába. Minden klubban arról fecsegtek, hogy az anyja árverést tartott, ki kínál többet a lánya szüzességéért. Sebastian nem licitált, de mások annál buzgóbban, hisz a lánykáról olyan csodákat meséltek, hogy végül hatalmas summáért kelt el. – Írni akarok Celiának, hogy megkérdezzem, igaz-e a vád – mondta Audrianna. – Ez lesz a legbölcsebb megoldás. – Ha igaz, nem hívom meg többet hozzánk. Akkor elfogadom az édesanyád kívánságát, nem hívom meg többet, és nem mutatkozom nyilvánosan Celiával. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ebben az egyben anyámnak igaza van. Sajnálatos, de ennek így kell lennie.

– Meg is értem, hogy miért. Viszont azt el akartam mondani, hogy nem akarok vele és a többiekkel teljesen szakítani úgy, ahogy anyád szeretné. Igenis meg fogom látogatni őket néha, anélkül hogy felhívnám magamra a figyelmet, de nem fogom cserbenhagyni a barátnőimet. Sebastiannek nem kerülte el a figyelmét, hogy ebben az ügyben Audrianna sem az engedélyét nem kérte, sem a tanácsát, és megkérdezte: – Csak nem a bátyám ajánlotta neked ezt a megoldást? – Dehogyis! Ő minden tekintetben anyád álláspontján van. – Akárcsak én. – A barátaim sem hagytak cserben, amikor az apám rossz hírbe keveredett, sőt befogadtak az otthonukba. Akkor sem pártoltak el tőlem, amikor attól lehetett tartani, hogy a mi botrányunk rájuk is rossz fényt vethet. Éppoly hűséges akarok lenni hozzájuk, mint ahogy ők kitartottak mellettem. – És mi van, ha én megtiltom neked? – Nagyon remélem, hogy nem fogsz ilyen ésszerűtlen parancsot adni. Sebastian elmosolyodott magában. Pontosan tudta, hogy parancsolhat ő bármit, Audrianna úgyis a saját feje után megy. Ebben a pillanatban azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Ezt Audrianna is nagyon jól tudta. Nyugtázta is magában, hogy nagyon ügyesen

választotta meg az időpontot a kényes ügy bejelentésére. Sebastian megint magához ölelte őt. Most épp abban telt kedve, hogy olyasmiket parancsoljon Audriannának, amiben a felesége is szívesen engedelmeskedik. Két nappal később Sebastian elmondta a bátyjának, hogy meglátogatta a végre hazaszállított Andersont. A hír nagyon lehangolta Morgant, mint minden egyéb hír, amely azzal a szörnyű mészárlással volt kapcsolatos. – Természetesen mindezt továbbviszem a hadsereg és a Hadtápszolgálati Testület felé is – fejezte be Sebastian a beszámolóját. – És persze ki fogom nyomozni a hasznavehetetlen lőpor pontos eredetét is. – Kétlem, hogy sikerülne. – A hordókon voltak bizonyos jelzések. Majd meglátom, mire megyek ezzel. Nem valami sok, de több, mint amennyi egy hónapja a rendelkezésünkre állt. – Ne érezd kötelezőnek a bosszúállást miattam. Tudom ám, hogy csak ezért nyomozol ilyen makacsul. – Elsősorban valóban miattad teszem, de most már vannak más indítékaim is. Anderson miatt is felelősséget érzek, és bevallom, abban bízom, sikerül kiderítenem, hogy Kelmsleigh ártatlan volt a tragédiában.

– És ha mégsem volt ártatlan? – Akkor joggal fizetett meg érte. De legalább végére jártunk a dolognak. – Az jó volna. Ha vége lenne már. Morgan ezt vágyakozva mondta, de most nem azon a fakó, elkeseredett hangon, amit ilyenkor használni szokott. – Örömmel látom, Morgan, hogy mostanában kissé jobb a kedélyed. Kezd elmúlni belőled az a mély világfájdalom. – Ahogy melegszik az idő, sikerült meggyőznöm dr. Fenwoodot, hogy délutánonként költöztessen az ablak mellé. Úgy veszem észre, hogy napi pár percnyi levegőzés is nagyon jót tesz az egészségemnek. – Örömmel hallom! Épp erről szeretnék veled beszélni. Kíváncsivá tettél. Nem érzel esetleg valami kis javulást a lábaidban? – Nem. Egyáltalán nem. – Semmit az égvilágon? Valami érzést bennük? Semmit? – Milyen furcsákat kérdezel. Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – A gerinced nem törött el, megsérült ugyan, de nem igazán. Ilyenkor mindig előfordulhat, hogy… – Nem fordul elő, hogy a fene egye meg! Éppolyan ostobaságokat beszélsz, mint az a német sarlatán. – Voltak ellentmondások az elméleteiben, de mégiscsak híres tudós – mondta Sebastian, majd

várt egy kicsit, amíg Morgan dühe enyhül kicsit. – Audrianna itt volt nálad pár nappal ezelőtt. Itt üldögélt a padlón a lábad előtt. – Igen. Nagyon el volt keseredve, mert épp akkor tudott meg valami szörnyűséget az egyik barátnőjéről. Meg is kellene mondanod neki, hogy jobb lesz, ha szakít vele. – Nem azért emlegetem a dolgot, amiért idejött hozzád panaszkodni. Hanem mert azt mondta, ahogy ott üldögélt, úgy érezte, megmozdult a lábadon a pokróc. Ebből az következik, hogy valószínűleg a lábad mozdította meg a takaró alatt. – Téved a feleséged – mondta Morgan, és ismét elkomorult. – Nekem erről egy szóval sem beszélt. Ha említette volna, rögtön kiábrándítottam volna ebből a hamis illúzióból. – Neked nem, de nekem beszélt. Úgyhogy ne neheztelj rá! Nagyon kedvel téged, és esküszik, hogy jól érezte azt a mozgást, ráadásul nem olyan nő, aki képzelődni szokott. Te nem láttad, hogy megmozdult a takaród? Vagy meg tudod bármi mással magyarázni a dolgot, amiről ő nem tudhatott? A márki olyan tekintetet vetett rá, mintha legszívesebben arcul csapná az öccsét. – Még egyszer kérdezem: nem éreztél valamit? Egyáltalán semmit? – Nem, hogy a fene egyen meg!

– Szerintem nem mondasz igazat. – Mi az ördögért hazudnék neked? – Nem nekem. Magadnak. És már azt is tudom, hogy miért – mondta Sebastian, majd felállt, és megkerülte az asztalt. Elkapta Morgan székének karfáját, kihúzta az asztal mellől, és perdített rajta egyet. – Mi a fenét csinálsz? – kiáltott a márki. Sebastian letépte a takarót a bátyja térdéről. – Tudom, hogy most még nem tudnál járni, még ha teljesen meg is gyógyultál volna, és a legkisebb mozdulat is nehéz volna. De próbáld meg… – Egy frászt próbálom. Kifelé! – De még mennyire, hogy megpróbálod! A fenébe! Ha a legparányibb esélyed is van, meg kell próbálnod. Rajta! – Esélyem? Nincs semmi esélyem, te marha! És ki vagy te, hogy kijelented, mit kell megpróbálnom? Én vagyok ideszegezve. És az én rohadt életem az, amiről beszélünk! Sebastian elindult az ajtó felé. A márki felkiáltott: – Fenwood, jöjjön be! Fenwood berohant. – Dobja ki ezt az embert! – parancsolta neki Morgan az öccsére mutatva. Fenwood óvakodva méregette Sebastiant. – Fenwood! A feleségem látta, hogy megmozdult a gazdája lába. Igaz, csak apró, alig észlelhető mozdulat volt. Hívja az orvosokat, vizsgálják meg a

gazdáját! Addig pedig vegye le róla ezt a takarót, hacsak nem fázik nagyon nélküle. Figyelje maga is, hátha megmozdul megint a lába. Morgan olyan dühösen kiáltott fel, mintha meg akarná ütni a guta. – Csakhogy én ebbe nem egyezem bele! – Vigyen el az ördög, ha belenyugszom, hogy elfogadod az állapotodat, amennyiben van esély a javulásra – mondta Sebastian, megragadva a karosszéket, és dühösen hajolt a márki arcába. – Igenis meg fogod engedni, hogy megvizsgáljanak az orvosok, és ha a legparányibb reményt látják a javulásra, te harcolni fogsz azért az esélyért! Majd én gondoskodom róla, hogy harcolj, ne félj! Tizenhetedik fejezet Sebastian a Waltham Abbey-i Királyi Lőporgyár területén lovagolt keresztül. Négy évvel ezelőtt a telep utcáin sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, a csatornákon meg sorban úsztak a nyersanyagot és az itt készített tömérdek lőport szállító bárkák. A háború vége óta azonban ennek a jól felszerelt essexi hadiüzemnek a termelése a tizedére csökkent, így most a gyárudvarok és az épületek szinte kongtak az ürességtől. Ha csökkentett tempóban is, de működött a gyár. Néhány munkás éppen ként szállított a

keverőházba, mások faszenet égettek, amely ugyanoda került. Füst emelkedett az olvasztó kéményéből, ahol a salétrom készült. Szorgalmas bognárok fűrészelték a dongákat és abroncsozták a lőporos hordókat. A legveszélyesebb munkát végző férfiak a malomépület mellett lebzseltek. Odabenn magától forgott a hatalmas őrlőszerkezet, amellyel a gondosan kimért lőporösszetevőket egymáshoz porították. A jókora téglaépítmény mellett a Millhead patak által hajtott óriás kerék látszott, amely a benti malmot mozgatta. Az egyik munkás beszaladt az épületbe, hogy meglocsolja a malomkövet, nehogy őrlés közben a lőpormassza az őrlőfelületre csomósodjon. Mindenki, aki az üzemben dolgozott vagy a közelben élt, állandó veszélynek volt kitéve, hisz bármikor bekövetkezhetett egy robbanás. A legnagyobb kockázatnak természetesen a malomnál dolgozók voltak kitéve. Sebastian a bevezető út végén, a csatorna túlsó oldalán találta meg az irodákat. Bement, és az első ott ülő tisztviselőnek megmondta a nevét. Hamarosan egy másik, magas, szikár, bozontos szemöldökű, arcán mély ráncokat viselő ember is előkerült, aki Mr. Middletonként, az üzem főraktárosaként mutatkozott be. Beljebb invitálta Sebastiant az irodájába. Gyűrött arcán aggodalom tükröződött.

– Nekünk ahhoz a szerencsétlenséghez semmi közünk nem volt, uram! – kezdte rá azonnal. Sebastian, aki még el sem mondta látogatása célját, cseppet sem csodálkozott, hogy Middleton tudta, miért jött ide. Minden királyi lőpormalom vezetője pontosan tudta, ki az, aki annyira érdeklődik mostanában annak a frontra került használhatatlan lőporszállítmánynak az ügyében. – Jó. Viszont akkor remélem, segít kiderítenem, kinek lehetett köze hozzá. Nem azért jöttem, hogy magát vegyem górcső alá. – És mit tehetnék, ha azért jött volna? Különben én csak nemrégiben kaptam meg a kinevezésemet. Előttem Mr. Matthews volt az üzem vezetője. – És akkor honnan tudja, hogy maguknak semmi közük sem volt a rossz szállítmányhoz? – Mi királyi malom vagyunk, uram. Mint ön is tudja, a Koronához tartozunk a flaveshami és a billingcolligi lőpormalmokkal egyetemben. Mr. Congreave apja az életét tette fel arra, hogy a mi hadseregünknek és haditengerészetünknek legyen a legjobb minőségű lőpora az egész világon, mi pedig büszkék vagyunk annak a pornak a minőségére, amelyik innen kerül ki. Ráadásul a miénk jobb, mint a többi királyi malomé. Ez tudományosan bizonyított tény, uram! – Mr. Middleton, maga ugyebár a főraktáros. Maga fogadja a nyersanyagokat, és maga küldi ki a kész puskaport. – Úgy van, uram.

– Ismeri-e az egész gyártási folyamatot és a szállítás minden fázisát? – Ismerem. – És mindezen tudomány birtokában van-e valami ötlete, hogyan kerülhetett ki használhatatlan lőpor a harctérre? Middleton megrágta a kérdést, majd így válaszolt: – Ilyen nem fordulhatott elő. – Mégis előfordult. Nem robbant a por, holott nem volt nedves. Nincs más magyarázat, csak hogy hamisítás történt. Vagy rossz volt az alapanyag, vagy gondatlan volt az őrlés. Mr. Middleton világszemléletétől annyira idegen volt mindkét feltételezés, hogy csak ingatta a fejét. – Ilyesmi nem fordulhat elő egyetlen lőpormalomban sem, bármelyiket is vesszük! – tiltakozott hevesen. – Ahhoz túl sok kézen megy át a por. Túl sok az ellenőrzés és a vizsgálat. Túl sok szem látja. – És ha nem ez a malom volt a felelős, és nem is a többi királyi lőporgyártó? A háború idején magánmalmok is bekapcsolódtak. Nem minden lőpor a Korona cégeitől került a harctérre. – A legtöbb mégis onnan, ámbár tényleg nem az összes. Viszont tőlük is megkövetelték a mi minőségünket. Ha valami hiba történt, annak ki kellett derülnie a központi hadiraktárban. Ott minden lőszert kipróbáltak. – Minden egyes hordóból vettek mintát?

Mr. Middleton elhúzta a száját. – Gondolom, nem mindegyikből. De minden szállítmányból. Minden egyes napon van mintavétel a malmokban. Mi ellenőrizzük itt, ők meg ott. – Akkor lehetséges, miután tudjuk, hogy a malmokban megvizsgálták, esetleg elmarad a próba az arzenálban? – Hanyagságból, úgy érti? Lehetséges, de mindig többen tartják szemmel. A lőpor nem gyerekjáték, uram. Nemigen lehet vele szórakozni. Sebastian elővett egy darab papírt a zsebéből. – Az a bizonyos lőpor ezekkel a jelzésekkel ellátott hordókban volt. Mond ez magának valamit? Middleton alaposan megnézte a papírt és a rajta levő ábrákat. – Ez itt kérem a Hadtápszolgálati Testület jele. Azt jelzi, hogy átment a központi raktáron, és ellenőrizték – mondta, ám amikor fölnézett a papírból, Sebastian látta, hogy elvörösödött az arca. – Úgy értem, a szállítmányt általában, nem biztos, hogy magát a hordót is. – És a másik jel? Middleton megrázta a fejét. – Ezt nem ismerem fel. Vagy! Várjon csak! Talán… – mondta, majd vette a tollát, egy másik papírra lemásolta a jelet, aztán két további vonallal egészítette ki. – Nézze csak, uram! Talán

ez lehetett rajta eredetileg. Aztán vagy lekoptak ezek a vonalak, vagy a jelölés volt pontatlan – mutatta Sebastiannek a két papírt, hogy összehasonlíthassa őket. Sebastian ekkor meglátta, hogy a két vonallal kiegészítve az ő papírján levő D & F-ből hogyan lesz P & E. – D & F lőporgyár nem létezik. Viszont a P & E a Pettigrew és Eversham malmot jelöli. Ez volt az egyik olyan cég, amelyik a háború alatt jött létre a busás haszon reményében. Volt is náluk egypár csúnya robbanás. A magáncégek gyakran nem vigyáznak a biztonságra. Azt, hogy mit gyártanak, tudjuk ellenőrizni, de azt nem, hogyan gyártották. Pedig nem amatőröknek való a puskaporkészítés! Nem bizony. Sebastian is hallott már jó néhány csúnya robbanásról és tűzesetről, amelyek lőpormalmokban történtek. Épp ezért hagyta hátra Audriannát egy fogadóban jó néhány kilométerre ettől a lőszergyártól. Bár remélte, hogy az itteni munkások jól tudják, elég, ha pár szem kiszóródik, valahogy szikra pattan, és ővele együtt mindannyian a levegőbe repülnek. Látszott, hogy a betűk rejtélye Middleton érdeklődését is felkeltette. Még egyszer elkérte Sebastiantől a papírokat, és különös figyelemmel mustrálta azt, amelyiket Sebastian hozott magával. – Szerintem túl sietősen rajzolták le ezeket a jelöléseket. Gondatlanság.

– Talán mégsem. Egy olyan tüzér vetette papírra, aki túlélte az ütege pusztulását. Emlékezetből rajzolt, így elképzelhető a pontatlanság, vagy az, hogy csak hozzávetőleg így néztek ki a betűk. – Másvalamire nem emlékezett? – Csak homályosan. Azt mondta, mintha túl könnyű lett volna kinyitni azokat a hordókat. Könnyebb, mint máskor. Jelenthet ez valamit? – Ki tudja? Talán arra utal, hogy a hordókat esetleg korábban már felnyitották. Nagy valószínűséggel az arzenalban. Middleton azonban nem akarta ezt tovább ragozni, nem is csoda. Sebastian azonban értette, hogy ha kinyitották a központi raktárban, akkor azt ellenőrzés céljából tették. Ebben az esetben azonban valaki szemet hunyt, amikor jelentették neki, hogy rossz minőségű. – Hol van a telephelye annak a malomnak? A Pettigrew és Evershamnek. – Valahol Kent grófságban – felelte Middleton. – Viszont úgy tudom, hogy a háború végeztével az is bezárt, mint sok hasonló. Azt hiszem, azóta el is adták az üzemet. – Köszönöm, Mr. Middleton. Sokat segített. Middletonnak leesett az álla. – De hisz semmi fontosat nem mondtam, uram. Remélem, ön is így értékeli, és nem tesz jelentést senkinek a segítőkészségemről.

– Biztosíthatom, hogy a Hadtápszolgálati Testülethez, még ha tudomást szereznének is erről a találkozónkról, legfeljebb annyi fog eljutni, hogy ön pusztán arról biztosított engem, mennyire ki van zárva a lehetősége annak, hogy rossz minőségű áru került volna ki valaha is a Koronához tartozó lőpormalmokból. Sebastian odakötötte a lovát a kocsihoz, beszállt Audrianna mellé, és szólt a kocsisnak, hogy indulhatnak. Egy szóval sem említette a feleségének, hová készül, amikor ott hagyta őt a fogadóban, és ellovagolt. Audrianna akár azt is képzelhette, hogy kedve támadt kicsit hancúrozni valami fejőlánnyal az egyik közeli mezőn. Most sem indokolta meg a távollétét, hanem az úti céljukról kezdett beszélni. – Ha majd Airymontba érünk, be kell járnom a birtokot. Tudsz lovagolni? Mert akkor elkísérhetsz. A bérlőknek nagyon tetszene, ha velem jönnél. – Igen, tudok. Sőt énekelek, rajzolok és tűrhetően zongorázom. Az anyám, a legtöbb lányos anyukához hasonlóan, úgy tartotta, hogy ezek kötelezőek egy úrilány számára. Sebastian azt fürkészte, nem sértette-e meg a kérdésével. Erre Audrianna egy kis mosollyal jelezte, hogy csak tréfának szánta a válaszát. Vagy majdnem. Sebastian kényelmesen elhelyezkedett, mert hosszú út állt még előttük. Látszott rajta, hogy

valamin töri a fejét, de nem osztotta meg a gondolatait Audriannával. Egy kis idő múlva ő kérdezte meg: – Megtudtál valami fontosat attól, akivel találkoztál? Sebastian könnyeden felelt. – Csak egy apró üzleti ügy volt. – Persze, tudom, te politikában és közügyekben utazol. Biztos attól félsz, hogy untatnak az effélék, és azért nem vittél magaddal, hogy megkímélj. Igazán kedves tőled. Audrianna látta Sebastianen, hogy jólesik neki az elismerés. Mintha meg is könnyebbült volna. De mi miatt? – Valójában egyáltalán nem untatna, ha elmesélnéd, mi dolgod volt. Nagyon is érdekel, mi zajlik a politikában. – Hidd el nekem, nem történt semmi érdekes – mondta, azzal a bizonyos mosollyal nézve Audriannára, hogy elterelje a figyelmét, vagy még inkább, hogy ne is gondoljon semmire, csak őrá. – Milyen szép is ez az essexi táj! – mondta Audrianna eltűnődve. – Az ember alig hinné, hogy pár kilométerre innen egy olyan gyár működik, amelyik képes lenne lerombolni ezt a sok szépséget. Arra a Waltham Abbey-nél lévő lőpormalomra gondolok a folyó mentén. – Bizony, képes lenne, most hogy mondod. – Most, hogy mondom? Ilyen hamar kiment a fejedből? Hisz alig egy órája magad is ott jártál.

Sebastian arcán először bosszúság látszott, majd vállat vont. Ha rájött, hát rájött. – Semmi érdekeset nem találtam ott – nyugtatta Sebastian ismét Audriannát. – Azt, hogy számomra mi az érdekes, általában én szeretném eldönteni. – Semmi okod arra, hogy dühös légy. Jó, beszéltem a vezetővel, és megtudtam egy keveset arról, hogy miként rakják hordóba, és hogyan szállítják el innen a puskaport. Azért nem vittelek magammal, mert veszélyes. Audrianna érezte, hogy készülődő sértettsége el is száll ettől a felelettől. Kedvtelve nézte Sebastian csinos arcát. A férfi mosolygott. Békülékenyen. Ártatlanul. De ő tudta, hogy hazudik. Nem közvetlenül ugyan, de azzal, hogy nem vitte magával. És azzal, hogy titkolja, valami olyasmit tudott meg attól az embertől, ami nagyon is fontos a számára. Ez rögtön meglátszott, amint elfordította róla a tekintetét. Audrianna finoman rátette a kesztyűs kezét a férje kezére. – Kérlek szépen, meséld el nekem is, amit megtudtál! Sebastian arcáról eltűnt a mosoly. Milyen komoly lett! Szájához emelte Audrianna kezét, és megcsókolta. – Azt ne kérdezd! – De kénytelen vagyok.

Sebastian felsóhajtott, amiért sarokba szorították. – Nos, azt tudtam meg, hogy rossz lőpor nem kerülhetett ki a frontra, hacsak valaki, aki tudta, hogy rossz, nem engedélyezte mégis a kiszállítást. Audriannának összeszorult a szíve. Akkor tehát nem véletlen hanyagságról volt szó! – Ezek szerint összeesküvés volt. Megtervezett dolog. Ahogy feltételezted. Sebastian bólintott. Túlságosan elkeserítő volt Audrianna számára mindaz, ami ebből következett. – Látod, ezért szerettem volna ott lenni veled. Mert úgy gondolom, hogy te csak azt hallod meg, amit hallani akarsz, hogy bizonyítva lásd a saját elméletedet. Sebastian átható tekintettel meredt a szemébe. – Tényleg azt hiszed, csak azért térnék el a meggyőződésemtől, hogy téged bántsalak, vagy hogy a büszkeségem fontosabb nekem, mint a te boldogságod? Audrianna nem akarta így gondolni, de látta, hogy Sebastian mindenáron bűnöst keres, míg ő az igazságot. – Dehogy, te sokkal jobb ember vagy annál! Csak épp azt gondolom, hogy a büszkeségeden kívül egyéb okokból is fontos számodra ez az ügy. Úgy gondolom… nos, én azt hiszem, hogy leginkább a bátyád miatt fontos annyira, a miatt az élet miatt, amelyikben osztoznod kell vele, meg

amiatt is, ahogyan ő megsebesült. Nem hiszem, hogy az én boldogságom ebben a te makacs nyomozásodban valamicskét is számítana. Hisz én végül is csak egy későbbi, váratlan és kényelmetlen tényező vagyok az egészben. Audrianna maga is meghökkent, milyen dühöt váltottak ki Sebastianből a szavai. Megijedt, mert a férfi úgy nézett rá, mintha megütötte volna. Látszott a tekintetéből, hogy most olyasmi csúszott ki Audrianna száján, amit jobb lett volna magában tartania. A nő elfordította a fejét, hogy véget vessen a vitának. De erről szó se lehetett. – Van még valami, amit el akarsz mondani? – kérdezte Sebastian feszülten. Audrianna erre összeszedte a bátorságát. – Még ha úgy is történt, ahogy mondod, ha megtervezett dolog volt is, apámnak nem volt benne része! – Nagyon valószínű, hogy nem. – Egészen biztos, hogy nem! Sebastian nem felelt, csak nézett rá hosszan. Audrianna meg jobbnak látta, ha hagyja, hogy néhány kilométert szótlanul tegyenek meg, mintegy eltávolodva az előbbi összeszólalkozástól is. Aztán, hogy biztosan témát váltsanak, kérdezett valamit Airymontról. Sebastian hosszan válaszolt. Egy jó óra hosszat mindenféle apró-cseprő dologról beszélgettek, s közben Audrianna

megpróbálta elfojtani magában a keserűséget amiatt, hogy a régi seb így felszakadt, és hogy még egyre vérzik. Tizennyolcadik fejezet Az Airymont-ház egy magaslaton állt, amelyen az alig egy-két kilométernyire fekvő essexi part felől érkező tengeri szellők fújdogáltak. Akárcsak a londoni palota, ez is az elmúlt évszázad gazdagságát sugározta a nagy belső udvart ölelő két szárnyával, s a nagy műgonddal kialakított lépcsősorral, amely a központi kőhomlokzathoz vezetett. A személyzet úgy fogadta őket, mintha Sebastian maga lenne a márki. Fölsorakoztak a bejártnál Audrianna köszöntésére. Először fölvezették a lakosztályába, majd, miközben Sebastian a főkomornyiknak adta ki utasításait, az udvarmester körülvezette a házban. Ezután Audrianna visszatért a szobáiba. Ott már csomagolta is kifelé a holmiját egy szolgálatára rendelt szobalány. Audrianna kinézett a hatalmas ablakon a palota előtti nagy udvarra. Azt látta, hogy Sebastian épp lóra száll. Már lovaglóöltözékre váltotta úti ruháját, s nem messze tőle egy másik férfi várta ugyancsak lóháton. Küldönc kopogtatott Audrianna ajtaján, és átadta Sebastian üzenetét. A lord úgy gondolja,

hogy a lady pihenni kíván a fárasztó utazás után, neki azonban el kell intéznie valamit a birtokon az intéző társaságában. Estére azonban, a már előkészített vacsorára, amelyre vendégeket is hívott, mindenképpen visszatér. – Ez a ruha meg fog felelni estére, asszonyom? – kérdezte a szobalány, maga elé emelve a rózsaszín szatén estélyi ruhát. – Nem. A fehéret kérem. Audrianna azután nézte a két lovat, amint kiügetnek az udvarból. A két szélső, hatalmas épületszárny elnyúló távlatában hamarosan már csak két apró foltot látott belőlük. Kétségtelen – gondolta –, hogy egy ilyen óriási birtokon mindig akad elintéznivaló. Ám az ideutazás feszélyezett, hosszú csöndjeire visszagondolva, Audrianna úgy vélte, Sebastian nem is bánja túlságosan, hogy hirtelen elszólította a kötelesség. Alighogy kiértek az udvarról, Sebastian vágtára biztatta a lovát. De a sebesség sem oldotta a benne munkáló feszültséget. Inkább csak tükrözte a lelkiállapotát. Londonban kellett volna hagynia Audriannát! Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy nem talált ki valami mentséget? Persze, be kellett itt is mutatnia a feleségét, de várhatott volna vele még egy darabig. Néha az idegeire megy ez a nő. Bármilyen sajnálatos, ezt be kell magának vallania.

Hát persze hogy tudta azt is, merre fekszenek a királyi lőporgyárak! Kelmsleigh ezekről nyilván éppoly természetességgel beszélt otthon, ahogyan Wellington a csatáiról, más lordok meg lovakról vagy a klubjaikban történt eseményekről fecsegnek családi körben. A körülményekre való tekintettel ostobaság volt azt képzelnie, hogy Audrianna útközben is éppúgy szabadjára ereszti délelőttönként, ahogy Londonban tette, és nem kérdezősködik az útjairól. Persze nyilván nem faggatta volna, ha feltételezi, hogy egy szeretőjét látogatja meg, de mivel gyanította, hogy abban a lőpormalomban járt, képtelen volt tartani a száját. Beismerte magának, hogy nagy kísértést érzett, hogy hazudjon Audriannának. Nem azért, hogy elkerülje a veszekedést, csak azért, hogy ne kelljen látnia a sértődöttséget Audrianna szemében. Ha tudta volna, hogy ilyen hűvös nyugalommal beszél majd Audrianna a saját jelentéktelenségéről, mintha beletörődne, hogy ez az általános vélemény vele kapcsolatban, akkor bizony hazudott volna. De hogy sejthette volna előre, hogy Audrianna kimondja majd a többit is… – Uram! A kiáltásra hirtelen visszafogta a lovát, és hátrafordult a nyeregben. Az intéző felemelt karral bal felé mutatott. – Nem azt említette, hogy a Mulder-tanyára megyünk, uram?

Lehet. Már el is felejtette. Csak azt nem felejtette el, hogy Audrianna néha már az idegeire megy. Mit izgatja annyira újabban, ha egy nő kicsit boldogtalan? Visszaügetett, és a gyeplőt megrántva befordította a lovát az erdei útra, amely a tanya felé vezetett. Hisz tényleg ott vannak a bérlők, akikkel beszélnie kell, és ahol meg kell nézni, végeztek-e a megbeszélt munkálatokkal. Hasznosabb, ha ezzel foglalja le magát és a gondolatait, semhogy állandóan egy olyan nő vádlóan bámuló zöld szemén törje a fejét, aki semmi áron nem akar megbízni benne. A díszvacsora rendben lezajlott. Igaz, ez nem Audrianna érdeme volt, hisz a főkomornyik és az udvarmester rendezte meg az egészet, a vendégeket pedig Sebastian hívta meg. Audriannának nem maradt más feladata, mint háziasszonyként szerepelni a vacsorán. A vendégek számára mind új arcok voltak, Sebastiannek viszont közeli ismerősei, ahogy ez már vidéken lenni szokott szomszédok között. A hangulat hamar egészen fesztelenné vált. Audrianna éppen annyi figyelmet kapott, amennyi megilleti a házigazda friss feleségét, de senki sem volt tolakodó vele. Sebastian kitűnő házigazdának bizonyult. Szellemesen, finoman, barátságosan bánt a vendégekkel. Egészen feloldódott ezek között az emberek között, akikkel egész életükben ismerték

egymást. Ha volt egyáltalán feszélyezettség a vacsorán – bár Audrianna remélte, hogy ezt más észre sem vette akkor az csak közte és Sebastian között érződött. Mert még vérzett a seb. Bármennyire próbálta titkolni, és gyógyítani magában, ha eszébe jutott az összekülönbözésük, belesajdult a szíve, és nem talált rá semmiféle ellenszert. Gyűlölte ezt a láthatatlan szakadékot, amelyet kettejük közt érzett a veszekedés óta. Nem akarta elveszíteni azt a bensőséges kapcsolatot, ami előtte már megvolt közöttük, és amitől az élete tényleg jobb volt, mint ami épphogy elviselhető. De sehogy sem sikerült eltemetnie magában a félelmet, miszerint Sebastian azon munkálkodik, hogy az apját még az eddigieknél is jobban befeketítse, pedig az a drága ember holtában már képtelen a védekezésre. Átnézett Sebastianre az asztal másik végébe, miközben halkan koccantak az ezüst evőeszközök a porcelánon. Nézte az új szezonra vásárolt ruháikban pompázó hölgyeket, és hallotta az urakat, akik vadászatról és politikáról cseréltek eszmét. Sebastian észrevette, hogy figyeli, visszanézett rá egy pillanatra, és elmosolyodott. Nem azzal a győzedelmes mosollyal, amelyet arra tartogatott, hogy elbűvölje őt. Még csak nem is egy barát mosolyával. Egyfajta elismerő mosollyal, és ennyi volt az egész. Csak annyi volt

benne, hogy lám, a nem igazán hozzáillő feleség ma este egész jól megállta a helyét. Aznap éjjel Sebastian nem jött be hozzá. Elkövetkezett az a bizonyos pillanat, amikor már tudta, hogy nem is fog. Ez fájt Audriannának. Megrémült tőle. Úgy kiüresedett a szíve, mintha egy létfontosságú részét kivágták volna belőle. Újra és újra átgondolta magában azt a jelentéktelen kis vitát, amitől a férje így elidegenedett tőle. Milyen rövid kis összeszólalkozás volt, és milyen rettenetes érzelmi káosz lett belőle! Düh, sérelem és rettegés az ő szívében. De vajon mi lehet Sebastian szívében? Düh az övében is, amiatt, hogy azt mondta Sebastiannek, tudja, hogy az ő boldogsága Sebastian makacs nyomozásában úgysem számít semmit. Egyre az járt az eszében, hogy milyen különös hatást váltott ki ez Sebastianből. Megjelent az arcán valami, és nem csak düh. Meglepetés és… sértődés? Vagy elkeseredés? Hirtelen egészen más fényben kezdett feltűnni a szemében az a kis vita. Kezdte úgy érezni, hogy nem csak ő bántódott meg. Egyfajta új rémülettel idézte maga elé, milyennek láthatta és hallhatta Sebastian őt a vita hevében. Úgy tűnik, nagyon felzaklatta a férfit a lőporgyárban tett látogatása. De nem akart beszélni róla. Nem akarta elmondani neki, milyen

következtetésekre jutott belőle. Úgy látszik, egy darabig még óvni akarta őt a további kellemetlenségektől. És erre ő nekitámadt, és közömbösséggel vádolta! Talált a szobában egy hálóköntöst, és gyorsan belebújt. Aztán még magára terített egy hosszú sálat. Azonnal átmegy Sebastianhez, és bocsánatot kér tőle! Nem azért, mert a férfi megsértette őt. Nem azért, mert ő most fél és dühös. Azért fog bocsánatot kérni tőle, mert eddig eszébe sem jutott elgondolkozni azon, vajon Sebastian miért volt szintén dühös, és vajon neki mi fájt. Csakhogy Sebastian nem volt a szobájában. A nő elkeseredetten nézett körül. Hát hiába gyűjtögette a bátorságot lépésenként idefelé, csak azért, hogy üres szobát találjon? Lépések neszét hallotta a szomszédos gardróbszobából. Nagyot dobbant a szíve, amikor látta, hogy nyílik az ajtó. De mi is ez az érzés, tűnődött magában csodálkozva. Nem érez félelmet egyáltalán. Inkább izgatott örömöt annak reményében, hogy talán tisztázni tudják a félreértéseiket. Igen, pontosan ezt érezte magában. De nem Sebastian lépett be. Az öreg szolga volt az, aki inasként állt a lord szolgálatára. Ő nyitotta rá az ajtót Audriannára. – Az úr kiment az obszervatóriumba – jelentette. – Nem tudni, mikor jön vissza, asszonyom.

– És hol van ez az obszervatórium? – Valójában nem is igazi obszervatórium. Csak a kertészház, benne egy távcsővel. Kissé távolabb a park mögött, a kiserdő túloldalán. Audrianna kilépett Sebastian lakosztályából, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem volt túlságosan hideg éjszaka, a sálja meg jó meleg volt. Meg fogja keresni Sebastiant, elmondja neki, amit úgy érzett, el kell hogy mondjon, aztán visszajön. És akkor talán reggelre már megint nem lesznek idegenek egymásnak. Sebastiant általában megnyugtatta a csillagos ég. Bármennyi sötét gondolat ült a lelkében, az mind eloszlott a kozmosz hatalmas térségében. Akár egy csepp méreg az óceánban. Ma éjjel, akárcsak néhány rossz éjszakáján régebben is, egészen másképp történt. Most az éjszaka szépsége nyűgözte le. Teljesen megfeledkezett mindenféle tudományos tényről, csillagászati megfontolásról, s csak nézte az eget oly hosszan, amíg úgy nem érezte, hogy fölemelkedik a csillagok közé. Egy hosszú percre megszűnt létezni számára a távcső, a távolságok, sőt saját testi valója is. Mostanában ritkán adatott meg neki ez a fenséges elragadtatás. Úgy örült a visszatért tapasztalatnak, ahogy az ember csak egy gyerekkori jó barátnak tud örvendeni.

Csakhogy a világ mindig közbeszól. Hol föltámad a szél. Hol a fém hűvöse zavarja meg, ahogy a szeme sarkához ér. Néha az is elég, ha levegőt vesz, vagy sóhajt egyet. Nem kell sok ahhoz, hogy ellibbenjen a varázslat. Most nem hallott semmi neszt. Nem észlelt semmi mozgást. Csak valahogy sejteni kezdte, hogy immár nincs egyedül. Levette szemét a csillagokról, és megfordult. Audrianna állt a nyitott ajtóban, és onnan nézte őt. A hálóköntösét könnyű csipkefodrok díszítették, különös ellentétben a köntösre boruló gyapjúsál tömött anyagával. A holdfény megcsillantotta a hajában megbúvó vörös árnyalatot, de egyben árnyékot is vetett az arcára. – Lépj beljebb, Audrianna! Föllépett a fűről, rá a kunyhó deszkapadlójára. Nem égett egyetlen lámpa sem, úgyhogy csak a nyitott ajtón és a mennyezetre vágott résen beszüremlő félhold fénye adott némi derengő világosságot. Audrianna körülpillantott az egyszerű helyiségben. Még csak nem is lakóház volt, hanem csak egy kis menedék a kertészek számára a hosszú munkanapok idejére. Sebastian tíz éve helyezte el itt a távcsövét, amikor felfedezte, hogy a kertészház magaslati fekvése és a körülötte levő jókora tisztás jó kilátást biztosít majd. Audrianna végighúzta az ujját a távcső csillogó fémtestén.

– Ez csak. Így áll itt szabadon a nyílás alatt? Mi történik, ha esik az eső? Sebastiant elbűvölte Audrianna gyakorlatias megfigyelése. – Ha végeztem, mindig szétszerelem, a nyílást pedig be tudom zárni ezzel – mutatott egy mennyezetről csüngő vékony kötélre. – Ha meghúzom, kétfelől bezárul. Audrianna csodálkozva nézte a távcsövet, még le is hajolt, hogy jobban lássa, hogyan irányul a nyitott tetőn át az ég megnyílt szeletére. – Lenyűgöző! – Biztos szívesen belenéznél, nem? – Nagyon is, ha szabad. – Akkor gyere idébb! – Sebastian ráirányozta a távcsövet a Marsra, majd magához vonta Audriannát, így mutatta neki: – Tedd ide szorosan a szemedet! Audrianna olyan óvatosan közelített a szemével, mint aki attól fél, hogy eltör valamit. Aztán belepillantott a nézőkébe, és a lélegzete is elakadt. – Ez csodálatos! – suttogta. – Fenséges! Sebastian megérezte, hogy Audriannát éppúgy beszippantja az égbolt látványa, ahogyan őt szokta. Szorosan átölelte Audrianna derekát, hogy ne vonja el a lány figyelmét, hogy egyensúlyoznia kell. Finoman csiklandozták az arcát Audrianna hajának selymes csigái, és jólesően érezte meg a gyapjúsál alatt hajlékony derekának melegét.

– Várj egy kicsit! – mondta aztán, kissé elhúzva Audrianna fejét a távcsőtől, miközben átirányozta a szerkezetet egy másik látnivalóra, majd ellenőrizte a beállítást a nézőkén. Audrianna ismét belenézett, és újra elakadt a lélegzete. Sebastian rossz közérzetén sokat javított a csillagos ég látványa, s az még inkább, hogy átölelve tarthatta Audriannát. Teljesen nem múlt el mégsem. Lelke mélyén ugyanolyan fájóan bizsergett valami sérelem, amit nem is tudott volna megnevezni, s ami már vagy két éve gyötörte, de most legalább egy időre megfeledkezhetett róla. Sosem unod meg a csillagaidat? – kérdezte Audrianna. – Nem vesztik el az érdekességüket, ha nap mint nap nézed őket? – Soha – felelte Sebastian csendesen, halkan, férfias visszafogottsággal. Audrianna most értette meg, miért nem érzett már semmit a mögöttük levő nap zűrzavarából, amikor belépett a kertészház ajtaján. Olyan menedékhely ez Sebastiannek, amilyen nem jut ki akárkinek. Ha ránéz a csillagos égre, ahhoz képest minden más tapasztalat azonnal eltörpül. Ő pedig ebben zavarta meg. Betört a férfi világába. Milyen kedves tőle, hogy megengedte neki, és megosztotta vele, milyen is valójában a ragyogó éjszakai égbolt.

De elég az ámulatból. Kibontakozott Sebastian öleléséből. – Köszönöm. Ez káprázatos volt! – Egyszer majd elviszlek Greenwichbe is. Becsempészlek az ottani obszervatóriumba, hogy egy nagyobb távcsövön is megnézhesd ugyanezt. – Annak örülnék. Mármint a megnézésnek. És a becsempészés is biztos mulatságos lesz. Elment a deszkapadlón az ajtóig, és kilépett a fűre. Fölnézett az égre, amely annyira más volt, mint amit a távcsőben látott az imént. – Audrianna, miért jöttél utánam? Megfordult, és látta, hogy már Sebastian sem a távcsövével foglalkozik, hanem utánajött az ajtóig. – Nem valók neked az ilyen éjszakai séták – folytatta. – Miért vállalkoztál most erre? – Először a szobádban kerestelek. Szerettem volna elnézésedet kérni. Nem azért, amit éreztem, de nem is azért, hogy apám emlékét védelmezzem. Még csak azért sem, mert féltem, te másképp ítéled meg. – Hát akkor miért? – Azért, mert kizárólag a saját érzelmeimmel és félelmeimmel törődtem. És hogy nem voltam kedvesebb. Rájöttem, hogy olyasmit mondhattam, ami megsértett, bár isten ments, hogy kíváncsiskodni kezdenék, pontosan miért. Ha valóban így volt, nagyon sajnálom. Sebastian lelépett melléje a fűbe.

– Miért vádolod magad azért, hogy hamarabb rájöttél valamire, amit én olyan lassan értettem csak meg? – Ezt nem egészen értem. Talán félreértesz engem. – Emlékszel? Azt mondtad: „A bátyád miatt fontos annyira, a miatt az élet miatt, amelyben osztoznod kell vele.” Ezzel magyaráztad, miért nyomozok olyan makacsul. Kimondtad ezt a kellemetlen igazságot. – Nem azt akartam ezzel mondani, hogy kettőtöknek egyazon élete van. – Pedig csak egy van. – Nem értem… – Na, akkor figyelj ide! Én az ő befolyásából élek. Az ő tekintélyéből. Eljátszom a márkit az ő birtokain, és az ő helyén ülök a Parlamentben. Olyanná formáltam át az életemet, sőt magamat is, hogy megfeleljek a kötelezettségnek, és képviseljem a személyét. De nem állhattam a helyére. Ha meghalt volna a háborúban, akkor tragikusabb módon ugyan, de természetes úton örököltem volna a kötelezettségeit és a szerepét. Míg ezt mondta, egyre keserűbbé vált a hangja. Látszott, hogy nem Audriannára haragszik, csak a saját gondolataitól és szavaitól lett komorabb. – Ugyan…! Téged mindenki magad miatt csodál, a tekintélyedet a saját jellemednek és ítélőképességednek köszönheted.

– Annál rosszabb, ha ez így igaz. Hisz az ő életét élem, az ő helyét foglalom el, ő meg itt él közöttünk, és figyeli, mit teszek, hogy a fene egye meg! Főleg, ha azt hiszi, hogy én jobban élem az életét, mint ahogyan ő tudná… Az ördögbe is! Ez a kettős lét sok nyomorúságot okoz nekem, de neki még többet! Úgy érzem magam, mint egy tolvaj. Ő meg, mint akit megloptak. Audrianna nem is tudta, mit mondjon erre. De legalább megértette, miért olyan makacs Sebastian a lőporügyben is. Megértette, miért nem hagyja annyiban. Közös lényüknek az a fele, amelyik karosszékbe kényszerült, képtelen volt rá, így a járóképes másik félnek kellett megtennie. Szeretetből, vagy mert becsületbeli adósságnak érzi, igazságot kell szolgáltatnia a bátyjának. – Te csak azt teszed, amit meg kell tenned. Nem lopsz el tőle semmit. – Lopok, vagy sem, ő meg bármilyen módon adja, a sors úgy hozta, hogy azon az egy életen osztozunk – mondta, aztán előrenyúlt a sötétben, és Audrianna arcát megérintve hozzátette: – Még rajtad is osztozunk. Audriannának elakadt a lélegzete, de csak részben attól a szinte delejes hatástól, amit a férfi érintése kiváltott belőle. – Ezt meg hogy érted? – Nagyon is jól tudod, hogy értem! Audrianna riadtan kezdett ráébredni valamire. Most öltött igazán testet az az érzése, amely

halványan már korábban is megfordult a fejében. Csakhogy új jelentést kapott. – Arra a napra gondolsz a házatokban… amikor a bátyád úgy fölélénkült a társaságomban…? Csak nem azért ismételted meg a házassági ajánlatodat? Az ő kedvéért? – Még az is meglehet. Részben legalábbis. Nem is gondoltam át. De az, hogy ő olyan jól érezte magát veled, biztosan közrejátszott az erőszakosságomban – mondta a férfi, majd karba tette a kezét, és egy darabig mereven nézett felfelé, a csillagokra, mint aki így akar menekülni a földi világ gondjaitól. Aztán folytatta: – Egy egésznek két fele vagyunk. Már úgy hozzászoktam, hogy szinte észre sem veszem, hacsak nem muszáj. Na persze arra nem gondoltam, hogy… nos, hogy szó szerint meg akarnék rajtad osztozni vele. Audriannának a meghökkenéstől utólag hirtelen sok minden megvilágosodott. Képek, megjegyzések, kérdések futottak át az agyán, meg hogy az adott alkalommal ki hogyan viselkedett, és mi látszott az arcán. Sajnos túl világosan kezdte érteni, mire céloz Sebastian. – Ha úgy gondolod, hogy romantikus vonzalom ébredt bennem a bátyád iránt, és ezért sajnálom annyira a rokkantságát, nagy tévedésben vagy. Sebastian merően és feszült arccal nézett Audriannára.

– Csak barátom lett – folytatta. – Nagyon kedves barátom. Ám csupán testvéri szeretetet érzek iránta. Semmi olyasmit, amit az ember a férje vagy a szerelmese iránt érez. És lehet, hogy sok mindenen osztoztok, de rajtam aztán egyáltalán nem! Amikor ezt kimondta, Audrianna meg is ölelte Sebastiant, abban bízva, hogy hisz neki. Ő meg még közelebb vonta magához, és úgy nézett le rá, mintha a sötétben is bele tudna látni a fejébe. Audrianna fölnyúlt, és a két kezébe fogva Sebastian arcát, lehúzta magához, és szájon csókolta. Remélte, hogy a férfi végre megérti, hogy a jelenléte már akkor sem csak a testében ébresztett vágyakat, amikor még alig ismerték egymást. Nagyon jól tudta, hogy mi lesz ebből a csókból. Olaj lesz a tűzre. Lehet, hogy csak újabb menekülés, de mindenesetre segít majd áthidalni a szakadékot, amely ma megnyílt kettejük között. A hold épp csak annyira világított, hogy varázslatos legyen körülöttük az éjszaka. A tisztás szélét sötét fák szegélyezték, s első itteni csókjuk a természet mindenki mástól elzárt, titkos szobájává avatta a helyet, amelyre az alacsonyan függő, ragyogó csillagok kupolája borult. A szenvedély hamarosan kapkodó ölelések és mohó csókok özönében tört elő belőlük. Audrianna örült a szerelmi rohamnak, és tovább bátorította Sebastiant. Hevességük ellenére édes

érzelmeket keltettek benne a férfi bizalmas mozdulatai, s a megkönnyebbülés, hogy ennek a zűrzavaros napnak nem kell úgy véget érnie, hogy ő egyedül marad. Sebastian szerencsére nem távolodik tőle, hanem itt van, és egyre közelebb. A férfi szorosan magához ölelte, nem hagyta szökni, de óvta is. Hirtelen térdre ereszkedett, s a nő hasát, a csípőjét, a combját, majd a szeméremdombját csókolta. Csókjai heve átsütött Audrianna ruháján, már a véréig hatolt, mintha tüzes lángnyelvek szántották volna végig a bőrét. Sebastian leoldotta róla a sálat. Az lehullott, és szétterült a földön, s akkor a férfi magához húzta úgy, hogy egymásba fonódva olyan szorosan ölelték egymást, mintha nemcsak a testükkel, de a lelkűkkel is ölelkeznének. Azután Sebastian fölült, Audriannát a térdére vonta, és a köntöse elejét simogatva mondta: – Bontsd ki! Audrianna kissé fölemelkedett, hogy az összes gombot elérje magán. Közben Sebastian is kibontotta a saját ruháit. Audrianna teste borzongott a várakozástól. Sajogva, mélyen és lassan dübörgött a szíve. Kétoldalt széthúzta magán a köntös szárnyait, feltárult a teste. Sebastian szemében látta a csillagok fényét, miközben a férfi elkezdte érzékien simogatni a két keblét. Érintése olyan sajgóan felizgatta, hogy Audrianna elkezdte ringatni magát

annak az előbbi lassú szívdobogásnak a ritmusára. Kihúzta maga alól a köntös anyagát, hogy minél jobban érezze a férfi testének keménységét, melegét és ígéretét. Kéjes érzés volt így föltérdelni, lovagló ülésben a férfi fölött a holdfényben, ebben az elképesztően bizalmas közelségben. Sebastian most közelebb húzta magához, hogy elérje a nyelvével a mellét. Aztán finoman beléhatolt, épp csak annyira, hogy ő majd beleőrüljön. A mellét annyira érzékenynek érezte, hogy a férfi nyelvének minden érintése kéjhullámot keltett a testének azon a részén, ahol Sebastiannel érintkezett. Már majdnem sírt a gyönyörtől, mire Sebastian teljesen beléhatolt. Audrianna hátravetette a fejét, kinyitotta a szemét, s úgy látta, mintha a csillagok is mind elkezdenének hullani lefelé, talán hogy ők is az ölébe hatoljanak. Aztán már akkora volt az elragadtatás, amelyet Sebastian okozott neki, hogy minden ereje elhagyta, és két kezével átkarolva, aléltan omlott a férfira. Mielőtt kivilágosodott volna, visszabotorkáltak a kerten át. Ziláltan, de kielégülve úgy lopóztak be a házba, mint a személyzet két tagja, akik titkos találkán voltak. Sebastian Audrianna hálószobájának ajtajánál búcsúzott. Ő pedig megcsókolta a férfit, mielőtt belépett volna. Ez vajon a negyedik olyan csók

volt, amit magától adott Sebastiannek, nem várva meg, hogy férfi csalja ki belőle? Már nem tudta, hol tart a számolásban. – Tudsz változtatni a helyzeten, ha igazán akarod – mondta Audrianna. – Ki is költözhetünk abból a házból. Otthagyhatod a kormányzati munkádat is. Én azt teszem, amit te szeretnél – mondta elmosolyodva. – Akár Brazíliába is elmehetünk. Sebastiant meghatotta, hogy Audrianna így törődik vele. S hogy ezt ki is mutassa, búcsúzóul most ő adott Audriannának egy csókot. – Túl jó vagy hozzám, és ezért nagyon hálás vagyok. De már magam sem tudom, mit is akarok kezdeni az életemmel. Nem tudom, mi kell nekem. Audriannán kívül. Mert azt tudta, hogy ő nagyon kell neki. A szenvedélye, de a szíve is! Hát így állunk – gondolta. Ki hitte volna? Tizenkilencedik fejezet Négy nap elteltével Sebastian rájött, hogy még egy olyan készséges és szenvedélyes feleség, mint Audrianna, is beleunhat a folyamatos szerelmeskedésbe. Mivel ebben az idilli környezetben, ahol semmi és senki sem háborgatta őket, nem tudta visszafogni magát,

inkább szólt a személyzetnek, hogy csomagoljanak, mert visszatérnek Londonba. A kocsijuk alig fordult ki az udvarról, amikor Sebastian vállára borulva Audrianna már el is szenderedett. Sebastian tudta, hogy bűntudatot kellene éreznie, amiért ennyire kimerítette szegényt, de ő bizony csak ördögi elégtételt érzett. Egy fogadóban töltött éjszaka után Audrianna már ismét a régi volt. Így aztán azt is észrevette, hogy nem ugyanazon az úton járnak, amelyen Airymontba mentek. – Már Middlesexben vagyunk – mondta, miután egy darabig nézegette az elvonuló tanyákat és épületeket, ahogy közeledtek London felé. – Nem járunk messze Cumberworthtől. – Hát, ha már véletlenül errefelé keveredtünk, nem volna kedved meglátogatni a barátnőidet? Audrianna elmosolyodott örömében. Lám, Sebastian nagylelkű uralkodónak képzeli magát, hogy így engedélyezi a régi barátság fenntartását, pedig ő világosan megmondta neki, hogy tartani fogja magát a parancsaihoz. Úgy látszik, a nők mégiscsak bolondot tudnak csinálni a legokosabb férfiakból is… Audrianna mosolya azonban hamar visszafogottabbá vált. Mint amikor félárbocra eresztik a zászlót. – Sajnos, ez nem lesz valami vidám látogatás. Kénytelen leszek beszélni Celiával. Nem írtam neki

az elutazásunk előtt. Nem volt bátorságom hozzá, és nem is találtam a megfelelő szavakat. – Talán könnyebb lesz személyesen. Mindenesetre kevésbé bántó. Alighogy a kocsijuk megállt, Mrs. Joyes, azaz Daphne már jött is kifelé a házból. Megölelte Audriannát, és szíves szóval tessékelte őket befelé. – Lizzie és Celia az üvegházban vannak. Siessetek hozzájuk! Mennyire fognak örülni, hogy meglátogattatok bennünket! – Már szaladok is. Valamit meg kell beszélnem Celiával, négyszemközt – mondta Audrianna, és közben Sebastian felé pillantott. – Akkor menj csak – mondta Daphne. – Lizzie biztos meg fogja érteni, ha így kívánod. – Én inkább idekint maradok, olyan kellemes idő van – mondta Sebastian. – Megtalálsz a kertben, ha végeztél. Nincs kedve sétálni egyet velem a kertben, Mrs. Joyes? Úgy rémlik, van itt egy oldalsó bejárat. Daphne csatlakozott hát a lordhoz, és bementek a kertbe járni egyet. Onnan aztán Sebastian látta, ahogy Audrianna a világos krepp főkötőjében belép az üvegházba, és összeölelkezik a barátnőivel. Az üvegtáblák kissé torzító tükröződésében a férfi nem láthatta jól a két másik nő arcát, de Celiát felismerte a világosszőke hajáról. Ezek szerint a másik, sötét hajú lány lesz Lizzie.

Aztán a sötét fej hamarosan eltűnt, és Audrianna kettesben maradt Celiával. – Ez nem ígérkezik valami vidám beszélgetésnek – jegyezte meg Daphne, az üvegház nagy üvegtábláiról Sebastian felé fordítva a tekintetét. – Hát nem. Ezek szerint ön tudja, mit fog kérdezni Audrianna, és miért? – Attól tartok, tudom. Ön értesült arról, kicsoda Celia anyja, és megtiltotta Audriannának, hogy ezek után barátkozzék vele. – Ön ezt bizonyára kíméletlen dolognak tartja. Audrianna viszont akkor is megérti, ha ön más véleményen van. – Én is megértem, Lord Sebastian. Még aki szembeszáll az egész világgal, annak is be kell látnia, ha olykor egy-egy csatát nem képes megnyerni. Audriannának ehhez a csatához nincs elég fegyverzete, hát visszavonulót fúj. – Meg vagyok győződve arról, hogy továbbra is el fog járni önökhöz. Nem fog teljesen megszakadni a barátság. Daphne elismerően hunyorított. Sebastian nem bánta, ha azt hiszi, hogy mindez az ő beleegyezésével történik, holott magában jól tudta, hogy Audrianna döntötte el helyette is. – Azért különös, hogy ön rögtön sejtette, miről lehet szó – jegyezte meg Sebastian. – Audrianna azt mondta nekem, hogy ebben a házban senki sem ismeri a többiek teljes előéletét. Hogy a

Szabályzatuk szerint nem kérdezősködnek ilyesmiről. – Én azért többet tudok mindegyikükről. Ez mégiscsak az én házam. Én hozom őket ide. A szabály pedig nagyon is hasznos, még ha ön nem is ért vele egyet. – Elég sok kockázattal jár, mint a példa is mutatja. Azért legalább figyelmeztetnie kellett volna Audriannát. – Úgy érti, hogy önt kellett volna figyelmeztetnem? De hisz jó esély volt arra, hogy sohasem derül ki. Celia titka fontosabb volt számomra, mint az, hogy ön jól tájékozott legyen. Daphne megállt egy pillanatra, hogy megvizsgáljon egy futórózsát, amely a melegház falára kapaszkodott. Motyogott magában valamit arról, hogy már ráférne egy kis metszés, aztán továbbsétáltak – Tartogatnak esetleg még további meglepetéseket is? – kérdezte Sebastian. Hisz ebben a házban, a mellette sétálót is beleértve, két további homályos előéletű hölgy is éldegél… – Még az is lehet. Ki tudja? – vonta meg a vállát Daphne. – Néha nagyon jó okuk van a nőknek, hogy szakítsanak a múltjukkal. Aztán előfordul, hogy minden igyekezetük ellenére a múltjuk ismét megtalálja őket. – Rendben. Ha egyikük sem gyilkos vagy elvetemült kalóz, biztos vagyok abban, hogy a

feleségem jó híre túl fog élni még egy-két hasonló váratlan fordulatot. Daphne nem találta olyan viccesnek Sebastian megjegyzését. – Nos, akkor elmondok önnek egy esetet, amely megmagyarázza, hogy miért nem tudok én magam sem mindent pontosan. Amikor ebbe a házba költöztem, volt itt egy szolgálólány. Aztán fölvettem egy másodikat is. Ez a második valahonnan messziről jött, senki sem ismerte a környéken. Úgy láttam, nagyon becsületes, de rettentően bátortalan. A hóna alá nyúltam. Meg is hálálta. Lassan úgy megkedveltem, mintha a saját testvérem lett volna. Ráadásul vele kezdődött az egész Virágritkaságok vállalkozás. Az üvegház, amelyet most lát, nagyrészt az ő kertészeti tudományának, meg annak köszönhető, amit tőle tanultam. És ugyanennek a drága asszonynak a barátsága tanított meg arra is, hogy nem feltétlenül kell magányosnak maradnia minden nőnek, aki elveszítette a családját. – Ezek szerint mindketten jól jártak azzal, hogy befogadta ezt a nőt. De azért egyetlen szerencsés tapasztalat nem jelenti azt, hogy mindenkivel ilyen jól jár. – Várja csak ki a végét, uram! Ez a nő összebarátkozott a régi szolgálóval is, s egyszer bizalmasan elmesélte neki, amit én addigra már tudtam. Azt, hogy egy olyan férjtől menekült el, aki rendszeresen verte. Sajnos elmondta a férfi

nevét is. És az a lány nem volt eléggé diszkrét. Nem akart vele semmi rosszat, de kifecsegte a titkot. Aztán egyszer csak betoppant az a vadállat, és elvitte a barátnőmet, hisz ehhez, mint törvényes férjnek, joga volt. Én pedig képtelen voltam segíteni neki. Daphne csak egy nagy sóhajtással tudta leküzdeni föltoluló szomorúságát, amely a hangján is megérződött. – Itt a szemem láttára ütötte meg kétszer is. ököllel ütött az arcába. Csak úgy ömlött a vére… Nos, ezek után, ha valamelyik befogadott testvérünk nem akar a múltjáról beszélni, én tiszteletben tartom a kívánságát, Lord Sebastian, és elvárom a ház többi lakójától is, hogy ugyanúgy tiszteletben tartsák, mint én. Erre tényleg semmit sem tudott felelni Sebastian. Viszont megerősítette abban a hitében, hogy az ebben a házban összegyűlt kettősségek mégiscsak veszélyesek lehetnek. – Remélem, hogy az ön jósága és nagylelkűsége mindig elnyeri méltó jutalmát, Mrs. Joyes! – Félek, nem mindig. Bár szeretném hinni, hogy eddig az emberismeretem megóvott a nagyobb veszélyektől – mondta, majd Sebastian mellett az üvegház felé pillantva így folytatta: de jön is már Audrianna. Úgy látom, mindjárt elsírja magát. Nekem mennem kell, hogy megvigasztaljam Celiát.

A felesége szívfájdalmát pedig önnek kell valahogy orvosolnia, Lord Sebastian. Sebastiant az elkövetkező napokban egyre jobban lefoglalták a kormányzati ügyek és a Parlament új ülésszakával kapcsolatos feladatok. Audrianna ideje pedig alig volt elegendő arra, hogy mint egy szelekkel birkózó hajó, megtalálja a helyes utat az egyre szaporodó társasági elfoglaltságok hullámverésében. Ő maga is elkezdett látogatókat fogadni. Erre a célra a kedd délutánt választotta ki, mert tudta, hogy akkor Lady Wittonbury általában házon kívül tartózkodik. És sorra jöttek hozzá látogatóba a kíváncsiskodók és a rosszmájúak, az igazi barátnak ajánlkozók, és azok, akik rá akartak akaszkodni. Sajnos az utóbbiak voltak többen. Túl sok ismerős hölgy ringatta magát abban az illúzióban, hogy Lord Sebastian feleségeként ő befolyásolni tudja majd a férjét az ő férjük vagy családjuk érdekében. A legtöbb látogatója hölgy volt, de akadtak férfiak is. Az előbbiek általában unalmasak voltak, az utóbbiak meg gyakran képzelték, hogy idővel a kegyeibe tudják hízelegni magukat. Néha eltűnődött, mit szólna Sebastian, ha hallaná egyik-másik költői ömlengést, amelyet férfilátogatói zúdítanak rá a vizitek alkalmával. Vagy lehet, hogy nem is csodálkozna annyira. Hisz talán Sebastian épp valamely másik lord vagy

képviselő feleségénél jár a férj távollétében, és ugyanúgy hízeleg a hölgyeknek, hogy valamelyik parlamenti javaslatához megszerezze a férjek támogatását. Két héttel az airymonti látogatásuk után történt, hogy bement a nappaliba egy könyvvel, hogy olvasgasson, amíg a látogatói megérkeznek. Látta, hogy az utcán milyen forgalmat bonyolítanak le a különféle hintók és egyéb kocsik. Javában folyt a „legjobb családok” beáramlása Londonba, jelezve, hogy kezdetét vette a társasági szezon. Elővett a könyve lapjai közül egy levelet. Celia írt neki. Mert megegyeztek, hogy levélben fogják ezután tartani a kapcsolatot, és Audrianna is meg fogja látogatni őket, ha ideje engedi. Nézte az ismerős kézírást a borítékon, és ismét elgondolkodott azon a találkozójukon, amikor megkérdezte Celiát, igaz-e, amit Lady Ferris mesélt neki és a márkinénak a lányról. Celia nem jött zavarba. Nem is szégyenkezett, s ettől Audrianna megkönnyebbült. Rögtön megérezte, hogy mit jelent ez a barátságuk jövőjét illetően. Hogy nincs harag. Legalábbis látható sértődöttség nincs. Így végül Audrianna volt az, aki elsírta magát, és még Celia vigasztalta őt. Most ismét Celia írt, s ráadásul valami egészen titkolózó stílusban. Talán attól tartott, hogy esetleg Sebastian is elolvassa a levelét, s ezért nem mert nyíltabban fogalmazni.

Jó okom van feltételezni, hogy hamarosan eredménye lesz a kutatásaidnak.” Ez természetesen azt jelentette, hogy a nyomozásnak, amelyet Dominó felkutatására indított. Eddig ugyan egyetlen levél sem érkezett Audrianna nevére Mr. Loversall ügyvédi irodájába, amelyet hirdetéseiben válaszcímként megjelölt. És nem jelentkeztek újabb hírekkel azok a megbízottai sem, akikkel külföldiek által látogatott szállodákban és színházakban nyomoztatott Dominó után. Azt is valószínűtlennek tartotta, hogy maga Celia talált rá a rejtélyes illetőre, úgyhogy egyáltalán nem tudta mire vélni Celia feltételezését. Jobban szerette volna, ha Celia más témákról ír, például ha Lizzie egészségi állapotáról, vagy arról tudósítja, hogy mi minden nőtt ki vagy virágzik a kertben a tavasz jöttével. Audrianna azt vette észre magán, hogy egyre gyakrabban keresi fel a virágboltokat csak azért, hogy a Virágritkaságok által szállított csokrokat vásároljon puszta nosztalgiából. – Asszonyom! – ébresztette egy hang a töprengéseiből. A komornyik állt előtte, aki ezüsttálcán egy névjegyet hozott. Elolvasta a nevet a kártyán, és elhúzta a száját. Roger jött látogatóba. No, ez tényleg fárasztó és kellemetlen lesz!

Azért csak azt mondta a komornyiknak, hogy engedje be a látogatót, és már előre készült arra, hogy ha meglátja volt vőlegényét, előjönnek majd a régi szívfájdalmai. Meglepődött önmagán, hogy amikor Roger belépett, nem érzett semmi egyebet némi bosszúságon kívül, hogy miért nem volt annyi esze a férfinak, hogy távol tartsa tőle magát. Megint egyenruhában volt, és csinosan festett. Körülpillantott a fogadószobában, és örömmel észlelte, hogy Audrianna egyedül van. Olyan bensőségesen csillant föl a szeme, ahogyan még akkor sem illő bámulnia, ha így kettesben vannak. – Megint feljöttél Brightonból? – kérdezte Audrianna. – Igen. Kaptunk egy kis szabadságot. Az ezredből sokan maradhatunk Londonban szinte az egész szezon alatt. Odalent nem igen van tennivaló, kivéve, ha a régensherceg épp lelátogat. Hisz nem úgy néz ki, hogy a franciák mostanában partra akarnának szállni, nem igaz? – Hát az biztos, hogy akár Londonban, akár Baathban kaptok épp elég meghívást. A lányos anyukák mindig szívesen látják a bálokban az egyenruháitokat. Ezután a fontosabb várható bálokról és kerti mulatságokról folyt a beszélgetés. – Nagyon remélem, hogy találkozom majd néhány rangos emberrel, akik segíthetik az elindulásomat valamilyen polgári pályán – magyarázta Roger. – Hisz az országnak most

sokkal kevesebb tisztre lesz szüksége, és el se tudom képzelni, hogyan tudnék megélni fél fizetésből. Audrianna nagyon jól értette, mire akar kilyukadni a látogatója, de úgy tett, mint aki nem érti, mit akart ezzel mondani. – Talán te szólhatnál megfelelő helyen néhány jó szót az érdekemben – erősködött Roger, amikor észlelte, hogy Audrianna magától nem ajánlott fel semmi ilyesmit. – Roger! Csak egy buta nő kérné meg a férjét, hogy segítsen a régi vőlegényének. Nem számítasz ugyan vetélytársának, de a férfiak mégiscsak férfiak. Audrianna válaszától meghökkent a férfi. – A férjedet? Lord Sebastiant? Sosem kérnék tőled ilyesmit. Én abban reménykedtem, hogy esetleg a márkival beszélsz az érdekemben. – Wittonbury rokkant. Ki sem tud mozdulni a házból. Jelenleg semmi befolyással nem rendelkezik. – Csak nem lett egészen remete? Úgy hallom, igenis komoly befolyása volt, mielőtt elment a háborúba, azóta meg, hogy megjött, mindenki együtt érez vele. Ha őtőle kaphatnék egy megfelelő helyre irányított levelet…! Hisz biztosan vannak olyanok, akik szívesen tennének neki egy kis szívességet. Mindig nagy barátja volt a hadseregnek, és máig is jóban van velük. A hadügyminisztériumnál nem tennének félre egy

ajánlólevelet, amelyet ő írna egy állást kereső tiszt támogatására. – De hisz nem is ismer téged! Miért ajánlgatna annyira? – Téged viszont annál jobban ismer, ugyebár. Mit gondolsz, hogy mennek az efféle dolgok? Valaki ismer valakit, aki aztán viszonzásul majd szintén tesz egy hasonló gesztust – mondta alattomosan vigyorogva. – Azt mondják, odavan érted. Ha ez igaz, akkor szívesen megír egy kis levelet a kedvedért. – Azt mondják? Ki az, aki azt mondja? Roger megvonta a vállát. – Mindenki. Hisz köztudomású a dolog. Úgy hallottam, hogy maga terjesztette, mennyire kedvel, csak hogy ne kezeljen a társaság megvetően azért, mert úgy rajtakaptak az öccsével Brighton mellett. Lehet, hogy alábecsülte a márkit? Igaz, hogy a lakosztályának a foglya, de ahogy Roger fogalmaz, mégsem remete egészen. Hisz fogadja a közeli barátait, és nyilván leveleket is ír néha. Audriannát meghatotta, hogy ezek szerint a márki egyengette az útját. – Ha Wittonbury odavan értem, az hízelgő. De azért nem volna okos dolog tőlem, ha elbíznám magam. Nyilván az ő jóindulata sem kiapadhatatlan forrás. Audrianna csipkelődő szavaiból Roger rögtön kiértette, hogy hiába is remélné a közbenjárását.

El is tűnt az arcáról a korábbi mosoly. Udvarias gesztusok mögé rejtette kiábrándultságát, majd hamarosan elköszönt. Amikor úgy érezte, hogy már eleget várt esetleges látogatóira, Audrianna elindult fölfelé a márki lakosztályához. Az utóbbi hetekben nem látogatta olyan sűrűn a márkit, mint azelőtt. Részben azért, mert neki is több társasági elfoglaltsága támadt, részben pedig, mert a márki napirendje is megváltozott időközben. Az egyik orvos, akit elhívtak a beteghez, azt észlelte, hogy Wittonbury márki lábai képesek némi érzékelésre. Erre Sebastian elrendelte, hogy folytatni kell a korábban abbahagyott gyógytornát. Így aztán délutánonként aki csak elhaladt a márki lakosztálya előtt, hallotta, hogy szitkozódik a beteg, miközben dr. Fenwood csavargatja az elsorvadt lábait. Mire Audrianna a könyvtárszobába lépett, már vége volt a gyakorlatoknak. A márki az ablak mellett ült, arccal a résnyire kinyitott ablakon beáradó friss levegő felé fordulva. – Ó, kedves húgom! De jó, hogy itt van! Így legalább Fenwood nem mer tovább kínozni. Audrianna nem tudta megállni, hogy a márki lábára nézzen. Újabban nem volt leterítve pokróccal, csak ha vendégeket fogadott. Úgy látta, mintha valami kis hús vagy izom kezdene mutatkozni azon a két lábon. Már nem úgy festett, mint két, nadrágszárba bújtatott pipaszár.

– Meg ne kérdezze! – mondta a márki. – Ez a gyógytorna teljes hiábavalóság, unok állandóan arról beszélgetni. – Akkor nem kérdezem. Fölolvassak magának valamit, vagy inkább egy parti sakkhoz volna kedve? Pettigrew & Eversham, P meg E – motyogta egyfolytában maga elé a cég nevét Mr. William Holmes, a Hadtápszolgálati Testület kincstárnoka, miközben a számlakönyveit böngészte a Towerben levő irodájában. Sebastiannek két teljes hetébe került, míg kapcsolatait mozgósítva végre elérte, hogy Mr. Holmes színe elé kerülhessen. A kincstárnok, mint a testület többi tagja is, egyenesen a Koronától kapta a megbízatását, így egy alsóházi képviselő kíváncsisága semmire sem kötelezte őt. Csak amikor maga a miniszterelnök megfenyegette, hogy a Korona esetleg meggyőzhető, hogy vizsgálja felül Mr. Holmes új keletű és zsíros javadalmazással járó megbízatását, akkor döntött úgy a kincstárnok, hogy talán szánhat egy kis időt arra, hogy a P & E által szállított lőpornak utánanézzen. – No, végre megvan. Elég kis üzem, ahogy látom. És elég későn kapcsolódott be a játékba. Úgy tűnik, az 1811 – es évtől kezdve vásároltunk tőlük puskaport. Összesen talán hetvenezret fizettünk ki nekik. Ez így elsőre tekintélyes summának

tűnik, ám ipari ügyletek esetében nagyon csekély. Kész csoda, hogy egyáltalán fáradságot pazaroltunk rájuk, de akkor létfontosságú volt, hogy minél több lőpor legyen raktáron. – Mikor fizettek nekik utoljára? Mr. Holmes végigfuttatta vastag ujját a listán. – 1814 májusában. Ezek a szerencsétlenek azt hitték, hogy örökké fog tartani a háború. Szerintem még a befektetésük sem térült meg az alatt a három év alatt. Ez bizony elképzelhető. A kincstárnok futó megjegyzése szeget ütött Sebastian fejébe. – Tudja a kincstárnok úr, hogy ki volt a P & E tulajdonosa? – Ebből a listából nem derül ki. Azt valószínűleg meg tudom mondani, kinek küldtük a pénzt, de lehet, hogy az nem a tulajdonos volt. A cég neve társtulajdonosokra utal, bár sem a Pettigrew, sem az Eversham név nem ismerős nekem. Lehetséges, hogy az elődöm, Mr. Alcock ismerte őket, de ő természetesen nem elérhető. – Nos, ha legalább azt megtalálná, hogy kinek küldték a kifizetéseket, nagyon hálás lennék. Várni fogom a levelét. Ezután Sebastian visszalovagolt a Citybe. Az egyik ügyvédjét kereste fel. Korábban megbízta, tudjon meg mindent a P & E cégről, és most legalább azt meg tudta neki mondani, hogy körülbelül mikor alapították ezt a lőporüzemet.

Ennek alapján az ügyvéd már hatékonyabban tud utánuk érdeklődni.

sokkal

Huszadik fejezet Az a fickó már megint a feleségeddel flörtöl – mondta Hawkeswell, gondosan ügyelve arra, hogy közben ne nézzen Audrianna irányába. – Látom – felelte Sebastian, aki szintén éppen másfelé nézett. De persze nagyon is rajta tartotta a szemét az eseményeken. – Abban bízom, hogy ahogy múlnak a hetek, már nem is olyan nagy újdonság neked a házasság, és már nem akarsz szamarat csinálni magadból. Az majd elválik. „Az a fickó” a múlt héten látogatóban járt Audriannánál, amint Sebastian megtudta az inasától, aki viszont a főkomornyiktól értesült a dologról. Úgy látszik, „annak a fickónak” elég barátja van ahhoz, hogy több partin bukkanjon fel, mint Sebastian gondolta volna. Mi a fenének tartanak fenn egy ezredet Brightonban, ha a tisztjeik mind Londonban lófrálnak? – Megtudakoltam a nevét a kedvedért. Robert Woodruffe őrnagynak hívják – mondta Hawkeswell. – Az anyja egyik nagynénje révén mutatták be a jobb körökben. Ez a nagynéni egy címzetes báróhoz ment hozzá, és Roger barátunk ennek minden előnyét alaposan kiaknázza.

Hawkeswell elég alaposan utánajárt! Ezek szerint bizonyára tudja azt is, hogy Audrianna és Woodruffe őrnagy egykor jegyben jártak. – Szerintem az egész szezon alatt itt fog lábatlankodni – mondta Sebastian. Valójában nem sokat törődött vele. Audrianna azt mondta, hogy már nem szereti Woodruffe őrnagyot. Sebastian készséggel hitt a feleségének, már csak azért is, mert különben – ahogy Hawkeswell szokta mondani –, szamarat csinált volna magából. Ettől függetlenül Woodruffe jelenléte a sors különös játékait juttatta eszébe Sebastiannek. Ha az apja nem kerül bajba, ha nincs az a titokzatos üzenet a Timesban, ha nem kerül sor a botránnyal végződő első találkozásukra, sohasem ismerkedik meg Audriannával. Illetve hát valószínűleg megismerkedtek volna, mint most kiderült. Elment volna egy ehhez hasonló partira, és belebotlott volna a nőbe, csakhogy ennek a katonatisztnek a feleségeként. És ha akkor is megtetszett volna neki? El kellett volna csábítania még egy feleséget. És mivel így első ránézésre nem nagyon kedvelte meg Woodruffe őrnagyot, ez bizony cseppet sem zavarta volna. Csakhogy Audrianna, amennyire eddig ki tudta ismerni, nemigen hagyta volna elcsábítani magát. – Nos, úgy látom, őhíressége is megérkezett! – mondta kuncogva Hawkeswell.

Ez volt a magyarázata annak a kisebb mozgolódásnak, amely végighullámzott a kerti mulatság közönségén. Fejek fordultak arrafelé, és suttogások hallatszottak, ahol Castleford herceg a színre lépett. Úgy mosolygott, mint akinek imponál a figyelem, de mint aki egyben el is várja azt. A lányos anyák ugyanakkor elkezdték a csemetéiket a kert túlsó vége felé terelni, hogy mindenképpen megcsodáltassák velük is a Virágritkaságok által készített dekorációt. – De legalább nem részeg – mondta Sebastian. – Ó, akkor nem tudná a hírnevet eléggé kiélvezni. Semmi nem tesz valakit népszerűbbé, mint ha elterjed róla, hogy milyen kicsapongó szélhámos. Ha egyszer megírják a Botrányok könyvét, neki egész fejezet jut majd benne, te meg én viszont, minden erőfeszítésünk ellenére, csak a lábjegyzetekben szerepelünk. Ha az ember csak egy kissé tapintatos, barátom, máris oda a hírnév! Miközben a lányok mind eltűntek a közeléből, a fiatalemberek úgy gyűltek Castleford köré, mintha mágnes volna. – Különös tehetsége van ahhoz, hogy mindenki más öregnek és unalmasnak tűnjön mellette. Megadom neki ezt az örömöt. Megyek, és sütkérezem egy kicsit kétes dicsősége fényében – mondta Sebastian. – Nem szükséges. Úgy tűnik, ő maga jön ide hozzánk. Ígérd meg, hogy lefogsz, meg ne üssem, ha túlságosan szabadjára engedné a gúnyos

megjegyzéseit. Ígérem, én is féken tartalak majd téged. Audrianna, igazán bocsánatot kell kérnem, hogy olyan faragatlan voltam, amikor a múltkor leviziteltem nálatok. – Most vagy faragatlan. Ne merészelj többé ilyen bizalmas hangnemben beszélni hozzám, különösen, ha mások is meghallhatják. Roger körülpillantott és elvörösödött. – Jó, jó… Csak azt akartam mondani, hogy… – dadogott, fél szemmel a körülöttük örvénylő embereket nézve. – Tudhattam volna, hogy itt nem tudsz szabadon beszélni. De úgy megkönnyebbültem, amikor elolvastam az üzenetedet! Miféle üzenetet? – A Timesban – suttogta Roger. – Hát nem kaptad meg a válaszomat? Oda küldtem, ahová megjelölted. Audrianna csak most értette meg, mit habog. Ő több üzenetet is feladott, Dominónak szánva őket. Lehet, hogy eltúlozta a rejtélyes megfogalmazást. Roger így ostobaságában képes volt azt feltételezni, hogy az egyik üzenet neki szól. Néhány napja már nem járt a postaládájánál. Bármilyen választ is írt Roger, az még ott hever felbontatlanul. – Fogalmam sincs, miről beszélsz! Semmiféle üzenetet nem hagytam neked! – Audrianna még

életében nem hazudott ilyen ügyetlenül, de hirtelen nem tudott jobbat kitalálni. És végül is, neki tényleg nem hagyott semmiféle üzenetet. – Hát nem te voltál, aki ezt írta: „A. K. találkozót kér D.-től bizalmas természetű ügyeik megvitatására. Válasz Mr. Loversall címére, Portman Square 7. szám alá.”? – Esküszöm, hogy nem. Miből gondoltad, hogy ez neked szól? Roger elvörösödött. – Mert te jól tudod, hogy iskolás koromban mi volt a gúnynevem. Feltételeztem… – mondta, miközben Sebastian irányába pislogott. – Hisz mégsem írhattad, hogy R. W.-től kérsz találkozót, nem igaz? Az túl feltűnő lett volna. – Legalább ezer másik nő van Londonban, akinek A. K. a monogramja. Sajnálom, hogy ilyen félreértésbe keveredtél. – Zeuszra mondom, a férjed felénk tart – pisszentett Roger. Sebastian valóban feléjük igyekezett a Daphne által tervezett pompás lugason át. Hawkeswell is vele volt, meg egy másik férfi is, akiben Audrianna Castleford herceget vélte felismerni. Roger elfordult. – Na, én… – Te itt maradsz – mondta Audrianna. – Majd szépen bemutatlak. Ha elmenekülsz a férjem elől, félre fogja érteni az érdeklődésedet, nekem pedig

semmi kedvem egész életemben a te gyávaságod miatt magyarázkodni. Sebastian azért jött, hogy bemutassa Castlefordot Audriannának. A herceget magas, karcsú termettel és csinos arccal ajándékozta meg a természet. A szinte udvari eleganciát sugárzó megjelenés mellett mégis valami áradt belőle, ami riadóztatta Audrianna női ösztöneit. Ahogy a herceg lehajolt a kézcsókhoz, a nő vészcsengői hangosan jelezni kezdtek. Rossz ember! Veszélyes! Gond és szívfájdalom jár vele! – csilingeltek a csengők. Csak a legostobább nők nem menekülnének inuk szakadtáig, ha ez az ember rájuk mosolyog. A herceg mosolya azonban azt sugározta, hogy a világ teli van ilyen végtelenül ostoba nőkkel. Kissé elhanyagoltam a férjével való régi barátságomat, így még önt sem üdvözölhettem a társaságban – mondta a herceg Audriannának, majd Sebastianhez fordulva így folytatta: – Micsoda szépséget fogtál ki magadnak, Summerhays! Megértem, hogy így hagytad magadat háziasítani, ha ez az édes hölgy volt a csalétek! Sebastian látta, hogy Audrianna nem is nagyon leplezett ellenszenvvel figyeli Castlefordot, de azt is, hogy elpirul a bóktól. Ám ahogy már megszokta tőle, Audrianna ügyesen villogtatta szellemességét az ezt követő kölcsönös élcelődésben.

„Az a fickó” nem tágított, és ki is harcolta magának, hogy mindenkinek sorra bemutassák. Azt viszont nem vette észre, hogy Castleford már meg is feledkezett róla. Woodruffe őrnagy úgy kontrázott a herceg szellemességeire, mintha az igényt tartott volna a figyelmére. Sebastian közelebb lépett Rogerhez, és nekiszegezte a kérdést: – Maga régi barátja a feleségemnek, ugye? Mintha ilyesmit mondott volna nekem… – Igen, már sok éve barátok vagyunk. – Gyerekkori barátok? – Annyira nem régi az ismeretség, de már jó ideje tart. Miközben beszélgettek, Sebastian kissé félrevonta Woodruffe-ot a többiektől, hogy bizalmasabban tudjanak szót váltani. – A nejem azt mondja, hogy Brightonban állomásozik az ezredük. Akkor bizonyára máskor is látni fogjuk önt a szezon során. Az ostoba fickónak földerült a képe, mert barátságos közeledésnek vette Sebastian szavait. – Remélem. Már alig várom a következő alkalmat. Még szép, hogy várja! A gazember! – Meg kell hogy bocsásson nekem, Woodruffe őrnagy úr, de én friss házas vagyok, így a féltékenység még erősebb bennem, mint az ön által ismert tapasztaltabb férjekben. Lehetséges, hogy ön csak barátságra törekszik a feleségemmel.

Ha viszont mégis egyéb érzelmeket is kezdene táplálni irányában… – Biztosíthatom önt, hogy Ilyen elgondolás még csak fel sem merül bennem. – Ugyan, őrnagy úr! Mindketten férfiak vagyunk. Az ilyen elgondolások sosem állnak messze tőlünk. Viszont ha maga olyasmit tenne, amiből arra kellene gondolnom, hogy mégiscsak egyéb érzelmeket latolgat, akkor én tönkreteszem, ízzéporrá zúzom, sőt valószínűleg meg is ölöm magát. Woodruffe csak bámult rá, döbbenten a nyílt fenyegetéstől. Sebastian mosolygott. – Biztosíthatom, uram, hogy az a levél, ha megkapta a felesége, ön pedig felfedezte, tévedés volt – sietett kijelenteni. – Félreértettem az üzenetét az újságban. Többé nem fog előfordulni – szögezte le, majd sietősen távozott. Levél? Üzenet az újságban? Milyen különös és érdekes dolgokról beszél ez a Woodruffe? Hawkeswell figyelmét természetesen nem kerülte el kettejük beszélgetése. Otthagyta Audriannát; majd csak megbirkózik őhíressége hirtelen támadt figyelmével, és odalépett Sebastianhez. – Sietősen távozott a fickó. – Én is úgy vettem észre. – Úgy szaladt, mint akinek hirtelen egy kicsit megfájdult a hasa… – Talán a torta nem tett jót neki. Nem kéne habos dolgokat felszolgálni ilyen meleg napokon.

Hawkeswell az egyre távolodó skarlátszín tiszti felöltő hátát figyelte. – Jól sejtem, hogy sikerült szamarat csinálnod magadból? Sebastian sóhajtott egyet. – Attól tartok, sikerült. De milyen jól érezte tőle magát! Audrianna szólt a kocsisnak, hogy álljon meg a Portland Square sarkán. Aztán elsétált az épülethez, amelyben Mr. Loversall ügyvédi irodája székelt. Nem volt impozáns épület, de hát Mr. Loversall sem volt az ügyvédek dísze. Bevételei fontos részét képezte az a pár shilling, amelyet azért kapott, hogy mások az ő irodájába címeztethessék a leveleiket. Teljes titoktartással nyújtotta ügyfeleinek ezt a szolgáltatást. Audrianna odaköszönt Loversall alkalmazottjának, aki a postát kezelte. Az utóbbi néhány hétben épp elégszer járt itt ahhoz, hogy már ne is kelljen mondania, hogy az A. K. névre címzett levelek iránt érdeklődik. A férfi megnézte a dossziékat, aztán megrázta a fejét. – Ismét semmi, asszonyom. – Négy napja érdeklődtem utoljára, hogy jött-e a címemre valami. Egészen biztos abban, hogy azóta semmi sem érkezett? Szerintem ugyanis egy levélnek mindenképpen lennie kell.

Az alkalmazott megint ellenőrizte a dolgot, és újabb fejrázás következett. Különös. Roger levelének közvetlenül a nála tett legutóbbi látogatás után kellett megérkeznie. Nos, úgy látszik, rosszul címezte. – Én nem voltam itt hétfőn, asszonyom – mondta a férfi. – Megkérdezhetem Mr. Loversallt, nem tette-e valahová máshová azt a levelet a távollétemben. – Megköszönném. Ugyanis tudom, hogy jött válasz. Az alkalmazott eltűnt az ügyvéd ajtaja mögött. Hamarosan maga Mr. Loversall lépett ki az ajtón, látható zavarban. Alaposan megnézte magának Audriannát. – Ez a hölgy volna „A. K.”? – kérdezte az emberétől. – Ő fizetett ezért a szolgáltatásért? Egészen biztos benne? Az alkalmazott megerősítette, hogy csakis Audrianna használja ezt a monogramot fedőcímként. – Ez bizony nagyon szokatlan – fontoskodott Mr. Loversall. – Tegnap egy másik A. K. jött be, és elvitte, ami érkezett. Gondoltam, ha a férfi tudja, hogy van küldemény A. K. címére, csakis ő lehet az az A. K. Az igazi címzett, úgy értem. – Férfi? – Ezek szerint Roger járt itt, hogy visszaszerezze meggondolatlan szerelmes levelét. – Magas, jóképű, fiatal, vörös hajú férfi?

Mr. Loversall minden pontban egyetértően bólintott, kivéve az utolsót. – Sötét hajú, asszonyom. Nagyon sötét hajú. Alázatosan esedezem, bocsássa meg a tévedésünket, asszonyom – mondta, majd az alkalmazottjára nézett. – Ha a hölgy kártérítést követel, csak szóljon nekem. Önt pedig biztosíthatom, asszonyom, hogy az újabb leveleket csakis az ön kezébe fogjuk kiszolgáltatni. Audrianna azonban már nem hallott ebből semmit. Csak az csengett a fülében, hogy „sötét hajú, nagyon sötét hajú”. Roger levele Sebastian kezébe került. Audrianna minimum egy kis szidástól tartott, vagy rosszabb esetben attól, hogy Sebastian gyanakvóvá válik. A lord azonban olyan természetesen viselkedett az elkövetkező két nap során, annyira hiányzott belőle a féltékenység, hogy Audrianna már arra kezdett gyanakodni, hogy nem ő, hanem valaki más vitte el Roger levelét. Az is eszébe ötlött, hogy mivel hívatlanul lépett közbe, már le is zárta magában az ügyet. Vagy pedig minden féltékenységét és dühét Rogeren akarja kitölteni, nem pedig őrajta. Ez sem lenne igazságtalan, mégsem szívesen gondolt arra, hogy Roger túl nagy árat fizessen egy félreértésért, bármennyire öntelt és szemtelen módon értette is félre az apróhirdetését.

Kezdett belefáradni, hogy várja, mikor következik be a felelősségre vonás. Ezért miközben három nappal később a Hyde Parkban korzóztak, hogy száz és száz más ráérős sétálót szemügyre vegyenek, és ők is megmutassák nekik magukat, a nő nekiszegezte Sebastiannek a kérdést: – Ugye nálad van egy levelem? A férje furcsa zavarral nézett rá. – Egy levél, amelyet nekem címeztek – magyarázta. – Van olyan levelem nálad, amelyet én még nem is láttam? – Nincs nálam olyan levél, amelyet neked címeztek. Nem szoktam elcsenni a személyzettől a leveleidet. Hogy jut eszedbe ilyen otrombaságot feltételezni rólam? Audrianna először megnyugodott, és azon kezdte törni a fejét, vajon milyen más magas, sötét hajú férfi keveredhetett a dologba. De közben egyre a férje válasza járt a fejében. – Valójában nem egészen nekem címezték. Legalábbis nem a teljes nevemre. Olyan levél, amelyen csak a nevem kezdőbetűi szerepelnek. – Vagy úgy! – mondta, miközben visszaintett egy ismerősének, aki köszönt neki. – Hát arra a levélre gondolsz! – Eddig is tudtad, melyik levélre gondolok. – Tudtam. De biztos, hogy erről épp itt és most akarsz velem beszélgetni? Fenyegetést érzett ki Sebastian szavaiból. Ám csak néhány percig tartott, amíg úgy gondolta,

tényleg jobb lenne elhalasztani a beszélgetést, így mégis megkérdezte: – Nagyon szörnyű az a levél? Mennyire indiszkrét? – Ahhoz elég szörnyű, hogy kihívjam a fickót, és végezzek vele, ha… – Párbajra? Jaj, azt nem szabad! – Nem hallgattad végig a mondatomat. Az akart lenni a vége, hogy ha… tényleges vetélytársnak tartanám. De hát te is azt mondtad, hogy nem az. Úgy döntöttem, hiszek neked. Kétnapnyi aggodalom terhe hullott le Audrianna szívéről. – Köszönöm. Hálás vagyok a bizalmadért. Féltem megkérdezni tőled, de most már látom, hogy igazán okos férfi vagy, és nem ítélsz elhamarkodottan. Sebastian szelíden elmosolyodott ezen a bókon. – Audrianna, azért ha úgy ítéltem volna, hogy rivális az illető, lehet, hogy elhamarkodottan cselekszem. Csak azért mondom, hogy tudjad. – Nem akarok eltérni a témától, de emlékeztetlek, hogy te magad ígérted, hogy ha majd egyszer riválisaid támadnak, okosan fogsz viselkedni. Egész pontosan azt mondtad, hogy „egy idő múlva, ha majd egy fiunk születik”. Ha már szóba került, ez része volt a megállapodásunknak. Sebastian megállt, és szembefordult vele. Most azon a szédítő módon mosolygott.

– Valóban mondtam, hogy lehetnek majd szeretőid. Ám sosem ígértem meg neked, hogy nem fogom megölni őket. Sebastian most egy mellettük elhaladó idős hölgy köszöntését viszonozta. Audriannának eszébe jutott, hogy tréfásan felelősségre vonja Sebastiant, amiért akkor régen rosszhiszeműen ígért dolgokat, de rájött, hogy most mégsem kellene viccelődnie. – Honnan szereztél tudomást róla, hogy a levél létezik.? – Woodruffe őrnagy maga beszélt róla nekem, meg arról, hogy félreértésen alapult az egész. – Roger maga mondta el neked? – Ostoba, ostoba Roger! – Igen. A kerti mulatság napján. Különben honnan tudhattam volna, hol keressem? Valóban nem tudhatta, hol. Audrianna nyugtázta magában, hogy minden jó, ha jó a vége, és nem kérdezősködött tovább. Ám a levéllel kapcsolatos körülmények csak tovább idegesítették egész este. Egyre a levéllel kapcsolatos beszélgetés járt az eszében még a színházban is, majd az azt követő vacsorán, amelyen részt vettek. Miután Sebastian távozott az ágyából késő éjszaka, s a kielégültség kellemes érzete elmúlt, megint a férje szavaiban megbújó ellentmondások kezdték gyötörni, és sehogy sem találta meg a magyarázatukat.

Másnap délelőtt tizenegy óráig várt, amikor Sebastian vissza szokott térni a márkival elköltött reggelijéről, és megjelent a férje ajtajában. Megvárta, míg az inas befejezi az öltöztetést, aztán megkérte, hagyja őket magukra. – Szeretném megkapni a levelet – mondta. – Elégettem. Bár ha kívánod, föl tudom idézni belőle a poétikus részeket. A többit, ahol a találkára tesz javaslatokat, már el is felejtettem. Megint az a figyelmeztető jelzés. Hogy bármilyen jó humorral emlegeti a dolgot, nagyon nem tetszhetett neki, amit olvasott. – Különösnek találom, hogy megmondta neked, hol leled a levelet. Ha úgy érezte, valakinek vissza kellene szereznie, miért nem saját maga ment érte? Nem gondolom, hogy ő irányított volna Mr. Loversall ügyvédi irodájához. – Valóban, ő csak újságban megjelent apróhirdetésekről beszélt nekem. Én meg megtaláltam az egyik üzenetben a címet. Ez azt jelenti, hogy Sebastian olvasta az apróhirdetését, majd Roger szószátyársága miatt megtudta azt is, hogy ki fizette a hirdetést. – Voltak ott Roger levelén kívül egyéb üzenetek is a nevemre? Sebastian ránézett, egyszerre elcsigázott, viccelődő, de egyben olyan tekintettel is, mint aki már rettentően unja a faggatózást. És ebből a tekintetből Audrianna rájött, mit titkol előle.

– Szóval voltak. Szép dolog. Hogyan merészelted eltitkolni előlem? Én fizettem az apróhirdetéseket, és Mr. Loversall szolgálatait is a saját tűpénzemből. Úgyhogy ha azon a szerencsétlen, tökkelütött Woodruffe őrnagyon kívül más is válaszolt, jogom van megtudni. – Volt még egy levél – felelte Sebastian lemondóan. Aztán átment a gardróbszobájába, és egy levéllel jött vissza. Átnyújtotta Audriannának. – Ezen még ép a pecsét – mondta a nő. – Igen. – Miért? – Még nem döntöttem el, mihez kezdjek vele. Hogy odaadjam neked, vagy ne is szóljak róla, vagy égessem el olvasatlanul. – Olvasatlanul elégetni? Micsoda őrült ötlet! – Pedig azon is gondolkoztam. Audrianna föltörte a közönséges pecsétet, és odavitte a levelet az ablakhoz. – Nézd! Ez tőle van! Világosan látszik, mert egy dominót rajzolt a levél aljára aláírásul. – Sebesen elolvasta a macskakaparást. Sebastian is odalépett a háta mögé, és elolvasta ő is. Covent Garden. A templom árkádja alatt. Délután kettőkor, mához egy hétre. Audrianna megnézte a dátumot a levél tetején.

– Ez holnapra szól! Hála az égnek, hogy nem vártam tovább, és mégis megkérdeztelek, különben lekéstem volna erről a találkozóról! – Amire nem fogsz elmenni. – Természetesen el fogok! Sebastian kikapta a kezéből a levelet. – Nem! Nem fogsz. Ez az ember veszélyes. Semmit sem tudunk róla. És mi van, ha ahelyett, hogy kielégítené a kíváncsiságodat, jobbnak lát örökre elnémítani? Majd én odamegyek, és elmondom neked, mit sikerült kiderítenem. – Ez sem nem sportszerű, sem nem praktikus. Emlékezz csak, hogy amikor legutóbb ez a Dominó megpróbált találkozni velem, te rontottad el az egészet. Azt fogja hinni, te vagy az a férfi, aki a Két Kardban töltött pisztollyal várt rá. A templom előtti piac tele lesz emberekkel, nem tud onnan csak úgy titokban elrabolni engem. Száz férfi is lesz ott, aki a segítségemre siet, ha csak egyet kiáltok. – Nem fogsz elmenni! Audrianna kezdte elveszíteni a fejét Sebastian makacsságától. Milyen idegesítő tud lenni néha az ember férje! – Ha én nem adom fel az üzeneteimet, Dominó sosem javasolja ezt a találkozót! Csak irigy vagy rám, mert rájöttem, hogy aki egyszer újságban kezd hirdetni, az bizonyára maga is olvassa a hasonló üzeneteket.

– Nem vagyok irigy. Teljes szívemből csodállak. Sikerült olyan titokzatosan fogalmaznod az üzeneteidet, hogy egy régi szerelmed is úgy olvasta, mintha tőle kérnél randevút. Aztán ez a barátod is valahogy megértette, és most itt tartunk. Bravó! – mondta dühösen, majd a kabátzsebébe dugta a levelet, és összefonta a karját a mellén. – Nem mész sehova! Audrianna ráébredt, hogy semmi értelme a további vitának. Nincs értelme azzal vádolnia Sebastiant, hogy el akarta titkolni előle az igazságot. Nem is hitte ezt igazán. Abban viszont igaza van, hogy most nem valami lőporgyári tisztviselő várja őket találkozóra. Ez maga Dominó, és Audriannának muszáj megtudnia, mi a mondanivalója. Csakhogy Sebastian nagyon morcos. Látszik az arcán, hogy nem akarja megváltoztatni az elhatározását. Audrianna közelebb lépett hozzá. Nagyon közel. Fölnézett Sebastian szemébe. – Tudom, hogy csak azért csinálod ezt, hogy bajom ne essék. Ha ott vagy mellettem, biztonságban leszek. Hiszen tudtam, hogy magammal kell vigyelek. Kezdettől az volt a szándékom, hogy együtt keressük meg, és kiszedjük belőle mindazt, ami fényt deríthet arra a szerencsétlen ügyre. – Magaddal akartál vinni? – kérdezte Sebastian hitetlenkedve, és olyan sértett képpel, mint aki

sejti, hogy Audrianna bolondot akar csinálni belőle. – Hát persze! – mondta Audrianna, és mindkét karjával átölelte a férjét. – Szóval jó kis feleség akartál lenni, meg akartad mutatni nekem ezt a levelet, és azt akartad, hogy mind a ketten megtudjuk, mit akar mondani Dominó? – Pontosan. Ahogy mondod. Sebastian gyanakodva nézett le rá. Ő pedig mosolygós arccal föl a szemébe. Sebastian észrevette magán, hogy elbizonytalanodott, s ettől az ismeretlen érzéstől dühös lett magára. – Na, ezt majd később beszéljük meg. Most be kell mennem a kormányzati negyedbe – mondta, és kibontakozva Audrianna öleléséből, elindult a dolgára. Audrianna visszament a lakosztályába, leült az íróasztalához, és elkezdte listába szedni, mi mindent kell majd feltétlenül megkérdeznie Dominótól. Sebastian meg fogja engedni, hogy vele menjen! Majd ő gondoskodik arról, hogy végül beadja a derekát… És végül nem is hazudott neki. Tényleg megmutatta volna neki a levelet, és tényleg megkérte volna, hogy kísérje el. Tényleg szüksége volt a férje védelmére. Meg aztán Dominó valószínűleg sokkal több pénzt fog követelni, mint amennyi pénze neki van.

Huszonegyedik fejezet Másnap reggelre Sebastian kénytelen volt magában beismerni, hogy a felesége győzött. Először is, olyan átkozottul logikus volt a helyzetelemzése, hogy teljesen sarokba szorította vele. Dominó egy nőt várt a találkozóra, nem férfit, így ha nem látja Adriannát, rögtön köddé válik. És az is igaz, hogy csakis Audrianna tudja biztosan megállapítani, hogy aki fölbukkan, az valóban Dominó-e. Miután a logika terén így felülkerekedett, Audrianna bevetette ellene a női praktikákat is. Még egy ígéretet kicsikart belőle, amikor a szerelem hevében Sebastiannek mindenre volt gondja, csak arra nem, hogy másnap mi lesz. – Az lenne a legjobb, ha először nem jönnél oda velem – mondta, ahogy a kocsijuk közeledett a Covent Garden felé. – Még a végén elszalad, ha téged is rögtön meglát. Sebastian nem volt meggyőződve arról, hogy baj lenne, ha Dominó elszelelne. Látta Audriannán, mennyire izgatott, és hogy reménykedik abban, a nap végére az édesapja jó hírét sikerül helyreállítani. Sebastian sajnos nem volt biztos benne, hogy így alakulnak majd a dolgok. Kezdte nagyon sajnálni, hogy amint ösztönösen szerette volna, végül mégsem égette el a levelet. Azt talán még jobban, hogy megengedte Audriannának, hogy vele tartson. De hát annyira

akarta tudni mindazt, amire ő már rájött! Mindent! Mert látta Audriannán, hogy úgy érzi, ő nem hisz eléggé az apja ártatlanságát bizonyító hírekben, bármennyit hallja őket. Nem is igazán a levél volt az, amelyet el kellett volna égetnie. Legszívesebben az egész közjátékot szerette volna kitörölni a közös múltjukból. – Jó. Hadd beszéljen akkor először veled, de ne félj, ott leszek a közeletekben! – Sebastian tudta, hogy ilyen kora délutáni órán a piac bódésorai teli lesznek emberekkel. Audrianna képtelen lesz minden egyes férfit szemmel tartani. Ki keli várniuk, hogy Dominó találja meg őt. Megállt a kocsi, és ők kiszálltak. Sebastian végigkísérte Audriannát a Szent Pál-székesegyház mentén. Mielőtt a homlokzatához és az ott kezdődő piactérhez értek, előadta a tervét. – Menj föl, és állj meg az árkád nyugati oldalán, a második oszlop közelében. Egy tapodtat se mozdulj onnan! Akkor se, ha hívna, hogy valami nyugodtabb helyen beszélgessetek; ne menj el onnan, csak ha már melletted leszek. Audrianna bólintott, és elsietett. Sebastian utána szólt, és megállította. Ránézett Audrianna kézitáskájára. – Ugye nem hoztad magaddal a pisztolyt? Esküszöm, ha nálad van, én… – Ne butáskodj! A pisztoly Cumberworthben van. Hiszen Daphneé, nem az enyém. Nem is férne

bele ebbe a retikülbe. Én arra számítottam, hogy ezúttal te hozol fegyvert magaddal. Alighogy Audrianna befordult a sarkon, nyugat felől egy csinos fiatalember érkezett a piacra. Úgy baktatott a bódésorok közt, mint akinek sok ráérő ideje van, amit valahogy el szeretne ütni. Egyszer csak bólintott egyet Sebastian felé. Ő visszabólintott neki, majd megfordult, hogy megkerülje az épületet, úgy hogy a templom másik oldaláról érkezzék majd az árkád elé. Audrianna elhelyezkedett a Szent Pálszékesegyház árkádjának nyugat felőli második oszlopa mellett. Nagyon remélte, hogy Sebastian óvatos lesz, és egyelőre nem mutatkozik. Hisz a barátjuk könnyen elpárolog, ha meglátja, hogy ő is ott van valahol. Óriási embertömeg tolongott a templom előtti piacon. Gyümölcsöskofák, kosár-, virág-, sőt használtruha-árusok tarkabarka portékája lógott az összetákolt bódék faereszeiről. A legkülönfélébb társadalmi osztályokhoz tartozó nők vásárolgattak magányosan vagy cilinderes férfikísérőik társaságában. Kutyák és piszkos utcagyerekek lábatlankodtak mindenfelé. A piac nyüzsgéséhez képest az árkádsor kihaltnak bizonyult. Audrianna egyedül állt ott. Dominó jól választott. Nyugodtan kivárhatta a tömegből az alkalmas időpontot, hogy megközelítse azt, aki idejött a levele hatására. Még

ha nem is jött volna rá, hogy azonos azzal a nővel, akit Dominó is csak futólag látott a Két Kardban, puszta jelenléte felfedte számára, hogy csakis ő lehet „A. K.”, a hirdetés feladója. Audrianna észrevette, hogy a hozzá legközelebb eső bódésoron egy elegáns úriember sétálgat, bár akadtak még nála is jobban öltözöttek. Lord Hawkeswellt ismerte fel benne. Ő is azonnal észrevette Audriannát a templom oszlopcsarnokában, megemelte a kalapját, de aztán rögtön továbbsétált. Sebastiant nem látta sehol. – Pardon, madame! – szólították hirtelen francia szavakkal, s a hozzájuk illő franciás kiejtéssel. Audrianna bosszúsan, mert nem vette észre, hogy a háta mögé kerültek, odafordult. Egy férfi közeledett az árkád íves oldalától. Magas szárú csizmát és pantallót viselt barna frakkal, afölé kerítve pedig jókora köpönyeget. Csapott tetejű, széles karimájú kalapja alól vörös hajfürtök kunkorodtak elé. Kerekebb arca volt, mint ami Audrianna emlékezetében élt, s így a napvilágnál eléggé pirospozsgásnak tűnt. Milyen különös köpönyeg ilyen meleg napon! És ahogyan hátravetette, rendkívül színpadias megjelenést kölcsönzött viselőjének. A fekete köpeny vakítóan fehér bélése, azzal a furcsa kalappal és a szűk pantallóval olyanná tette, mint aki álarcosbálból keveredett oda.

Audrianna rögtön rájött, hogy a köpönyeg a férfi névjegye. A férfi most Audrianna jobb oldalához lépett, és a piaci forgatagot nézte. – Nocsak, milyen beszédes köpönyege van! – szólalt meg Audrianna. – Fekete-fehér, épp, mint egy dominókocka. A férfi szeme fölcsillant. – Úgy mondják, hogy a francia papok által viselt ilyen köpenyekről nevezték el a dominókockákat. Inkább fürkésző tekintetükkel, mintsem szavaikkal igyekeztek egymást azonosítani. – Az a férfi, akivel maga a Két Kardnál találkozni akart, az én apám volt. Ő már sajnos jó ideje meghalt. Így én mentem el helyette a találkozóra, és most is helyette vagyok itt – mondta Audrianna. – Tudom, hogy meghalt. Most már tudom. Akkor még nem tudtam. – És miért akart találkozni vele? – Mert meghallottam, hogy bajba került. Gondoltam, esetleg tudnék segíteni rajta. – Ismerte őt személyesen? A férfi megrázta a fejét. – Sohasem találkoztunk. Immár nem franciás akcentussal beszélt. Inkább németes volt a kiejtése. – Hollandiába való? – kérdezte Audrianna. – Madame! Nekem nem áll érdekemben felfedni a kilétemet.

– Persze. Elnézést. Viszont az apámnak holtában is szüksége lehet a segítségére, ha továbbra is az a szándéka, hogy segít neki – mondta Audrianna, aki közben meglátta, hogy Sebastian megjelent az árkád túlsó végében. Csakhogy Dominó is észrevette, ahogy odapillantott. Gyorsan odanézett ő is, ahová Audrianna. Riadalom látszott a szemében. Tett néhány lépést az árkád nyugati vége felé, de aztán máris megállt. Audrianna már látta is, hogy miért. Lord Hawkeswell állta onnan az útját az egyik boltív alatt. – Ön csapdát állított Dominónak, madame. – Nem állítottam csapdát. Bár igaz, hogy gondoskodtam a védelmemről. Végül is csak egy gyenge nő vagyok – hadarta, hogy szóval tartsa Dominót, nehogy elszaladjon. Még beszélt, amikor egy másik ismerős arc is felbukkant a szeme előtt. Castleford herceget látta kissé bizonytalan léptekkel átbotorkálni a piacon. Még csak most csapta ziláltan szétbomló haja fölé a kalapot, és egyenesen feléjük lépkedett a lépcsőkön. A herceg akkor meglátta Sebastiant is, és ettől megelevenedett. Megállt, és végigmérte az árkádsort. Végül megállapodott a tekintete Audriannán és Dominón. – Jó napot, Lady Summerhays! Csak nincs valami gond? Csak nem háborgatja önt ez a csepűrágó?

Dominó jobbra-balra tekingetett, majd fölmérte az új szereplőt is. Audrianna úgy látta, azon jár az esze, hogyan tudna eliszkolni, és belevegyülni a piaci forgatagba. – Mi csak azt szeretnénk, ha a fickó ott maradna, ahol van – mondta jó hangosan Sebastian Audrianna felé közeledve, de vigyázva arra, hogy ne ijessze meg még jobban Dominót. – Ha feléd próbálna menekülni, Castleford – szólt közben oda a hercegnek –, leköteleznél, ha meggátolnád ebben. – Úgy érted, csípjem fülön? Netán gáncsoljam el? – Úgy. – Dehogy fogok én dulakodni itt – ásított egyet a herceg, és benyúlt a kabátja alá. Amikor előhúzta a kezét, már pisztoly volt benne. Rászegezte Dominóra. – A helyében én nem mocorognék, uram. Ugyanis én meglehetősen jó céllövő vagyok. Igaz, most annyira fáj a fejem, hogy félek, ha a lábára célzok, véletlenül még a két tökét találom telibe. Dominón látszott, hogy megértette: csapdába került. Rémülten nézte a feléje közeledő Sebastiant. – Ön az? – Én vagyok. De ne izgassa magát. Rég begyógyult a sebem, és nem akarok magán bosszút állni. Még csak fegyver sincs nálam. Nem fogom meggátolni, ha el kíván menni, miután

meghallgatott bennünket – mondta, majd Castlefordra tekintve így fejezte be: – Az úr nevében persze nem nyilatkozhatom. – Ha elintézi, hogy ez az úr ne fogja rám a pisztolyt, szívesen meghallgatom, mit akarnak mondani. – No, akkor minden rendben, Castleford. Köszönöm a segítséget – szólt oda Sebastian a hercegnek, majd a másik oldalon álló Hawkeswellnek is odaszólt. – Neked is, Hawkeswell. Hawkeswell megbillentette a kalapját Audrianna felé, sarkon fordult, és elsétált. Castleford herceg leengedte a karját, így a pisztoly már a föld felé mutatott. Aztán, mintha már meg is feledkezett volna a fegyverről, a piaci forgatagot kezdte szemlélni, mintha sohasem látott volna ilyesmit azelőtt. Kisvártatva ő is elballagott, magában motyogva valamit. – Kiváló volt a stratégiája, uram – mondta Dominó Sebastiannek. – Mivel legutóbb a könyvesboltban maga elpárolgott, amint meglátott engem, gondoltam, ezúttal lebeszélem arról, hogy megint hasonlóan cselekedjék. – Ön netán a hatóságokat képviseli? A hadsereget vagy a vámőrséget? – Valóban a kormánynak dolgozom, de nem a maga személye érdekel. Csak az, amit tud.

– Félek, hogy túl nagy a kockázat. Nem szeretném, ha börtönbe kerülnék amiatt, amit tudok. Ezek szerint olyan fontos dogokat tud, amelyekért börtön is járhat. Audrianna kétségbeesett pillantást vetett Sebastianre. Tessék! Itt áll szemtől szemben az, aki tisztázhatná az apja becsületét, de lehet, hogy elengedik? – Semmiféle kockázat nincsen! – mondta Dominónak. – Nagyon hálás vagyok, hogy megtalálta az üzenetemet, és rájött, hogy magának szól. Régóta reménykedtem abban, hogy végül találkozhatunk. – Nem puszta véletlenségből bukkantam az üzentére, asszonyom. Felhívták rá a figyelmemet. Audrianna ismét megrémült attól, hogy Dominónak ez a megjegyzése felkelti Sebastian figyelmét. – Milyen módon történt ez a figyelemfelhívás? – kérdezte rögtön a férfi. Dominó szégyenlősen nevette el magát, mint egy kisfiú, sőt el is pirult. – Hát éppen bent voltam egy… – kezdte, majd Audriannára nézve még jobban elpirult –, hm… hát egy olyan mulatóhelyen, és ott valaki rám kérdezett, hogy én vagyok-e Dominó. Képzelhetik, mennyire meglepődtem. Aztán azt mondta, olvassam el az újságban azt az apróhirdetést, mert

biztos érdekelni fog. Nos, azt hiszem, jó lenne, ha én most már mennék. Ezzel meghajolt Audrianna felé, mint aki indul is. Audrianna legszívesebben Castleford után kiáltott volna, hogy jöjjön hamar vissza a pisztolyával. – Száz fontot kínálok magának – szólt Sebastian. – Beszéljen, és a magáé. Dominó mozdulatlanná vált meghajlás közben. Elismerő tekintettel nézett Sebastianre. Aztán fölegyenesedett. Lenézett a piacra. – Megtehetem, de csak ott, ahol nekem megfelel. – Legyen bárhol, ahol magának jó – sietett Audrianna megnyugtatni a férfit. Erre ő intett, hogy kövessék, és elindult. Audrianna és Sebastian engedelmesen követte Dominót, aki átvágott a piacon, és dél felé indult velük a Covent Garden szűkebb utcáin keresztül. – Hogy értetted azt, hogy nem hoztál magaddal pisztolyt? – kérdezte Audrianna suttogva a férjétől. – Úgysem hitte volna el, hogy használni merem fényes nappal bent a városban. Különben is, nem kell nekem pisztoly ahhoz, hogy megvédelmezzelek. – Castlefordról persze el tudta képzelni, hogy használni fogja. – Csak mert Castlefordra rá van írva, hogy bármire képes. Csak úgy sugárzik róla a meggondolatlanság.

– És te nem vagy meggondolatlan? Száz fontot kínálni neki? Ötvennel is nagyon boldog lett volna. – Te beszélsz nekem meggondolatlanságról? Hát ez szép! Hisz ezek szerint nem csak üzeneteket adogattál föl a lapokban. Embereket béreltél föl, hogy keressék a fickót, nem igaz? Hogy csináltad? Egyfontos bankjegyeket lobogtatva járkáltál kétes helyeken, és kérdezgetted, ki volna hajlandó neked egy kicsit kémkedni? – Egyáltalán nem így történt. Nagyon is diszkrét voltam. És látod, be is vált. Nem azt mondta Dominó, hogy egy mulatóhelyen beszéltek neki az üzenetemről? Ezek szerint valamelyik színházból az egyik megbízottam talált rá. – Én bizony nem hiszem, hogy színház volt az a mulatóhely. Miért nem akart akkor még beszélni sem róla egy hölgy jelenlétében? Miért pirult el annyira? Mert másfajta mulatóhely volt. Amiből éppen elég működik ezen a környéken. Audrianna erre már megállt. – Biztos, hogy nem! – Nagyon valószínű, hogy igen. – De én nem béreltem fel senkit, hogy bor… – kezdte Audrianna, de hirtelen két dolog is eszébe jutott, amitől a torkán akadt a szó. Az, hogy Celia épp ilyen helyeken ajánlotta a kémkedést, meg hogy épp Celia írta, hogy „hamarosan eredménye lesz a kutatásainak”.

Sebastian karon fogta, és sietősen magával húzta, hogy szem elől ne veszítsék az előttük haladó Dominót. – Azt hiszem, jár majd neked egy alapos fejmosás. De előbb ennek a dolognak járjunk a végére. Dominó a folyóparton fekvő kisebb kikötők egyikébe vezette őket, ahol magánbárkák voltak kikötve sorban. Itt fölhágott az egyik vitorlás fedélzetére. Sebastian utánamászott, aztán lenyúlt, és fölsegítette Audriannát is a hajóra. – Ez az öné? – kérdezte Audrianna. Ám mintha mit sem kérdezett volna, Dominó egy szóval sem válaszolt. Ehelyett lekanyarította a nyakából a köpönyegét, ráterítette egy ládára, és hellyel kínálta Audriannát. Sebastian egy hordóra telepedett. – Ön száz fontot említett. Függetlenül attól, hogy mit fog megtudni tőlem. Sebastian bólintott. – Maga keresett meg bennünket azzal, hogy van eladni való információja. Én meg kész vagyok fizetni érte. Erre Dominó is leült egy ládára. – Én nemcsak azért kerestem ennek a hölgynek az apját, hogy információt adjak el neki. Fel akartam ajánlani neki a hallgatásomat is. Száz fontért önnek is szívesen felajánlom.

Huszonkettedik fejezet Sebastiannek a szeme sem rebbent erre a nyilvánvaló zsarolási kísérletre. Audrianna azonban úgy megdöbbent, mint ha arcul csapták volna. Sebastian látta rajta, hogy tiltakozni készül, ezért egy figyelmeztető pillantást vetett Audriannára, hogy nyelje csak le a békát. – Mi haszna lett volna Kelmsleigh-nek a maga hallgatásából? – kérdezte, majd így folytatta: – Megértem, hogy nem akarja elárulni a nevét, de mégis, nem szólíthatnánk Dominó helyett valami emberi néven? Tisztára úgy érzem magam ettől, mintha egy bohózatban kellene fellépnem. – Akkor hát szólítsanak Fransnak. Az is pont olyan jó név, mint a többi. – Miért nem használta akkor már a kezdetektől ezt a Frans nevet? – kérdezte Audrianna. – Miért választotta éppen a Dominót? – Hogy rögtön értsék, miért akarok találkozni önökkel, madame. Hisz bizonyára ismerik azt a gyerekjátékot, amikor dominókat állítunk egymás mellé élükre, aztán… – mondta, és belebökött az ujjával a levegőbe. Élénken el tudták képzelni, hogy dönti le az egyik dominó az összes többit a hosszú sorban. – Feltételeztem, hogy a többiek, akik benne voltak, majd segítenek az apjának egy kis pénzt összeszedni a számomra, mert megértik, hogy ők is lebuknak vele együtt, ha beszélni

kezdek – mondta Audriannának, majd Sebastianre mutatott. – Amikor a Két Kardnál megláttam a pisztolyt az úr kezében, megijedtem, hogy más megoldást keresnek az elhallgattatásomra. A férfi levette széles karimájú kalapját. Csak úgy parázslott a vörös haja a napfényben. – Tehát most már csak Frans vagyok. És az, hogy mi vagyok, még annál is kevésbé fontos, mint hogy mi a nevem. Olyan foglalkozást űzök, amelyet a kormányok és vámtisztviselők nem néznek jó szemmel, ám annál jobban meg tudja tölteni azoknak az erszényeit, akik velem kapcsolatba kerülnek. – Maga tehát csempész – mondta Sebastian. – Nevezze, aminek akarja! Mint minden más üzlet esetében, ez is akkor igazán jövedelmező, ha a hajó mindkét irányba szállít megfelelő árut. Befelé bort, kifelé gyapjút. Én arról vagyok híres, hogy a rendelkezésemre álló összes eszközt hatékonyan használom. – No, akkor biztos jól megszedte magát a háború alatt. – Mi minden háborún jól keresünk, de Napóleon tényleg elhozta ránk az aranykort. Nem hiszem, hogy az én életemben lesz még ehhez hasonló. Mert ami igazán gyümölcsözővé tette, az a francia hadsereg hatalmas mérete volt. Olyan rengeteg dologra volt szükségük, és olyan hatalmas tételekben, hogy a saját kereskedőik nem tudtak

mindent beszerezni a baráti nációktól. Rengeteg ruhaanyag, élelem, vas kellett nekik. – És rengeteg lőpor. Frans bólintott. – Képzelhetik, mennyire megörültem, amikor rájöttem, hogy francia luxuscikkeket küldhetek Angliába, ahonnan lőport hozatok, amelyet jó áron el tudok adni a franciáknak. Persze mindkét esetben először hazavittem az árut, hogy ne legyen annyira feltűnő, mi is az áruk valódi eredete. A lőport például a bátyám adta el egy olyan francia kereskedőnek, akinek megvoltak a barátai annál a hadseregnél – mesélte, majd elégedett mosollyal hozzátette: – Mintha arany lett volna azokban a hordócskákban! – Csakhogy hasznavehetetlen lőpor volt bennük – vetette közbe Audrianna. – Madame, én sohasem adnék el hamisítványt! Ha ilyen hírem támadna, bezárhatnám a boltot. Amit én ezekről a partokról elhoztam, az mind a legkiválóbb minőség volt! Hisz az angol hadseregnek szánt, leggondosabban ellenőrzött minőségű lőpor hordóiból származott. Csak egyegy csupornyit vettek ki, hol itt, hol ott azokból az elsőrendű szállítmányokból. Sebastian felpattant, és föl-alá kezdett járni a fedélzeten, hogy átgondolja, amit hallott. Mindig is valami összeesküvésre gyanakodott, de nem egy egész bűnszövetkezetre. Úgy képzelte, hogy a használhatatlan lőport olcsón gyártották valahol.

Ócska alapanyagokból, aztán meg a jó lőpor áráért adták el. Ehelyett az történt, hogy valaki rátette a kezét a tökéletesen jó lőporra, és abból lopdosott rendszeresen. Ránézett Fransra. – Szóval azokba a hordókba, amelyeket így megbabráltak, muszáj volt valami más anyagot betölteni, hogy az eredeti súlyuk meglegyen. És ettől vált használhatatlanná. – Pontosan! A lőpormalomból a központi raktárba történő szállítás során kicsit eltérítették a bárkákat vagy fuvaroskocsikat, és kinyitogatták a hordókat. – De hát ez rettentő veszélyes módszer! Nyitogatni a lőporos hordókat, kevergetni a tartalmukat! Kész csoda, ha nem voltak hatalmas robbanások. – Ez bizony sok egyéb ok miatt is veszélyes lehetett. És rettentő bonyolult szervezkedést igényelt. Először arra gondoltam, hogy egyszerűen egy raktárból lopták a lőport. Amikor aztán elmondták nekem, hogy milyen szövevényes csalásra épül az egész, elborzadtam. Meg is mondtam nekik, hogy csak idő kérdése, és mind le fogunk bukni. Egy hadsereg nem engedheti meg magának, hogy lőpor címén ilyen vacak árut szállítson a csapatainak. Mindenhol rengeteg előírás garantálja a minőséget. Lelki szemeimmel már láttam is, hogy egy napon, amikor át akarom venni az árut a csaló szállítóimtól, egy egész

ezrednyi katona csap le ránk, és halomra lő bennünket! – csapott a térdére dühében. – Amikor megértettem, mekkora kockázattal jár a dolog, rögtön ki akartam szállni. – És mégsem szállt ki – mondta Audrianna haragosan. Nagy figyelemmel, de csendesen hallgatta eddig Dominót. Csak a szeméből sugárzott az aggodalom. Kezdte érteni, mire megy ki a játék. Sebastian már rég megbánta, hogy őt is magával hozta. Kétszeresen sajnálta, hogy ő is hallotta, hogy Frans meg akarta zsarolni Kelmsleigh-t. De azért látszott Sebastianen, hogy legalább attól óvni szeretné, amit még ezután fognak megtudni a csempésztől. – Nem szálltam ki, madame. Meggyőztek arról, hogy nem fogunk lebukni. Azt magyarázták, hogy a töltelékanyaggal kevert hordókat úgyis majd csak a csatatéren bontják fel, akkor meg már mit számít? Ha az egyik hordóban használhatatlan a lőpor, kinyitnak egy másikat. A bizonyítékokat meg úgyis elmossa az eső. – Kik próbálták meggyőzni erről? – kérdezte Sebastian, mintegy elkerülve egyelőre a legkézenfekvőbb kérdést arról, hogy kik is voltak a csalók. – A lőpormalom vezetői? – Ha a szállítóimnak annyi esze sem lett volna, nem üzleteltem volna velük. Mi hasznom származik abból, ha idiótákkal állok össze? Én csak közvetítőkkel találkoztam. Akik az árut

hozták. Ez persze nem jöhetett létre a lőpormalom valamelyik tekintélyes vezetőjének tudta nélkül. Egyszóval nem csak tolvajok és csempészek voltak benne. – De hogyan győzték meg mégis? – tört most ki Audrianna. – Azt mondta, azzal, hogy biztosan nem fognak lebukni. Frans hosszan és szigorúan méregette Audriannát. Bizonyára ő is látta rajta, amit Sebastian látott. Hogy mennyire aggódik, milyen választ fog kapni. – Nos, azt mondták, hogy a hordók egy központi raktáron mentek át. Volt egy emberük azok közt, akik a minőséget ellenőrzik. Ezt az embert lefizették, hogy minden hordót engedjen át, amelyik ebből a bizonyos lőpormalomból érkezett. Amikor aztán néha másik ellenőr dolgozott, és az megtalált néhány megbabrált hordót, akkor itt, a londoni központban kentek meg jó zsírosan egy hivatalnokot, hogy tüntesse el az erről készült jelentéseket. Audrianna szinte meg sem moccant. Sebastian biztos volt benne, hogy már nem is látja a kis vitorlást, vagy kettejüket, akik itt ülnek vele a fedélzeten. Csak ült látszólag fegyelmezetten, de látszott rajta, hogy csordultig eltölti a szomorúság. – Aztán egyszer eljutott hozzám a hír, hogy egy rossz lőporszállítmánynak végzetes következménye lett – folytatta Frans, immár csak Sebastianhez

intézve a szavait. – Ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a kormány gyanakodni kezd, és vizsgálatot indít az ellen a londoni hadtáptisztviselő ellen, akinek a minőséget kellett ellenőriznie. Úgyhogy amikor legközelebb megint az önök partjain támadt elintéznivalóm, megpróbáltam találkozni ezzel az emberrel. – Hogy jól megpumpolja őt. – Dehogyis! Csak hogy bizonyos térítés ellenében elmondjak neki olyan információkat, amelyeket vagy tud, vagy még nem. Azt már neki kellett volna eldöntenie, hogy ezeket eltemeti-e magában, vagy arra használja, hogy tisztázza magát. Végül is, ha már megvette a titkaimat, akkor nem az enyémek többé, és nem árulhatom őket másoknak. Olyasmi lett volna az is, mint amilyen megállapodásra most önökkel jutottam, nem igaz? Sebastian erre elővett a zsebéből százfontnyi bankjegyet. Volt nála több is, mert arra készült, hogy drágán kell megfizetni ezeket az információkat. Meg is fizet majd, csakhogy nem bankjegyekkel! Belenyomta a bankjegyeket Frans kezébe, és közben megkérdezte: – Ez a maga hajója? Frans rejtélyes hallgatásba burkolózott. – Ha a magáé, bontson vitorlát! Ha nem, tűnjön innen oda, ahonnan jött! És jó ideig ne

próbálkozzon a mestersége gyakorlásával az angol partok közelében! Frans meghajolt; mozdulatán látszott, hogy érti a fenyegetést. – Van még itt egy érdekes dolog. Ezt a hölgy kedvéért szívesen elmondom önnek. – Mi volna az? – Én azonnal elhagytam Angliát a Brighton melletti szerencsétlen találkozásunk után, és csak két hete tértem vissza. Nem én voltam az, aki eltűnt a könyvesboltból. Ilyen találkozóra el sem mentem. Fogalmam sincs, hol az a könyvesbolt, vagy hogy miféle találkozót emlegetnek. Audrianna kábultan ballagott vissza a piac felé. A forgalmas városrész lármája el sem jutott a füléig. Úgy érezte magát, mint ha óriási csapást mértek volna amúgy is ezer sebből vérző szívére. Summerhaysnek úgy kellett támogatnia őt. Ő sem szólt egy szót sem egész úton. Szorosan mellette lépegetve ölelte a lány derekát, mintha attól félne, hogy különben azt sem tudja, hogyan tegye egyik lábát a másik elé. Sebastian besegítette Audriannát a kocsiba, majd mellé ült. Hallgatagon hajtattak hazafelé. Audrianna csak nehezen eszmélt kábulatából. Lenézett, és meglátta, hogy Sebastian szorosan fogja a kezét. Jólesett neki, hogy a férje ennyire próbál vigyázni rá. Még égett a torka, és csak nehezen tudott erőt venni fölindultságán.

– Mit gondolsz, mennyit fizettek neki? – kérdezte a férjét. – Kinek? – Annak a londoni hadtáptisztviselőnek, aki elsinkófálta a jelentéseket. Mi az ára manapság az ilyesminek? – Fogalmam sincs. Milyen furcsákat kérdezel, Audrianna! – Amennyit te fizettél Fransnak? Ha te akarnál lefizetni egy olyan embert, mennyit ajánlanál neki? – Audrianna… – Kérlek, mondd meg nekem. Sebastian mélyet sóhajtott. – Hát, valószínűleg fölajánlanám neki legalább a féléves fizetését, és talán ugyanannyit később. – Akkor kevesebbet, mint amennyit most kifizettél Fransnak – mondta Audrianna, majd elgondolkozott. – Azt hiszem, ha az illetőnek felesége és családja volt, akik állandóan új ruhákért és szórakozásokért követelőztek, még kisebb összegért is kísértésbe eshetett. Ha például a felesége nyaggatta, milyen megalázó, hogy még saját kocsijuk sincsen-, ha a nagyobbik lányának hozományra volt szüksége, hogy a nagyon vágyott házassága létrejöhessen, a kisebbik meg divatos ruhák iránt sóvárgott, könnyen meggyőzte magát, hogy megéri a dolog. Audrianna megpróbálta elképzelni, hogy az ő apja is így törte esetleg a fejét. De nem tudta

elképzelni róla, hogy egyáltalán megfordult volna a fejében ilyesmi. Hogy pedig még meg is tette volna, az kizárt dolog. Azt mégis könnyen el tudta gondolni, hogyan érezhette magát az apja, amikor kiderült, hogy a bizonyítékokat mégsem mosta el az eső. Ha ő tette volna… sohasem bocsátotta volna meg magának. Egy Franshoz hasonló született tolvaj persze könnyen túlteszi magát az ilyesmin. Egy olyan ember, aki törődött a becsületével és a jó hírnevével, s akinek fájt mások halála, soha nem tudta volna túltenni magát az eseten. Kezdtek túl zavarossá válni a gondolatai. Rettenetesen szomorú volt. Mind ez idáig annyira biztos volt papa ártatlanságában, abban, hogy a legkisebb vád sem lehet igaz az ő esetében! Most azt vette észre magán, hogy attól fél: az igazság esetleg sokkal rosszabb, mint amit eddig lehetségesnek tartott volna. Sebastian megszorította a kezét. – Fransnak sohasem árultak el neveket. Nem tudta, ki volt a londoni hivatalnok. Csak akkor kezdett apádra gyanakodni, amikor mi lázasan érdeklődni kezdtünk Dominó iránt. Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolnod! Audriannának könnybe lábadt a szeme. Meghatódott attól, hogy az ő vigasztalására úgy tesz, mintha nem is volnának olyan rettentőek a megszerzett bizonyítékok.

Ebben végre egy kis támaszra talált, és megpróbálta magát összeszedni. Épp elég nagy áldozat, hogy Sebastian úgy érezte, kötelessége elvenni Kelmsleigh lányát. Az már igazán nem volna kötelező, hogy kizárólag az ő kedvéért védelmébe vegyen egy bűnözőt, még ha csak itt, a kocsiban is, ahol kettejükön kívül nem hallja senki más. – Beszéljünk inkább valami másról! – mondta hát, magára erőltetve egy kis vidámságot. – Mesélj nekem tékozló ifjúságodról! Hogy miféle kalandokba keveredtél Hawkeswell meg Castleford társaságában. Sebastian jó néhány zaftos történetet elmondott Audriannának a három ficsúrról, akik fittyet hánytak az illemre és a józan észre. Audrianna úgy tett, mint aki figyel, közben-közben el is nevette magát, de Sebastian tudta, hogy nem is nagyon hallja, mit mesél. Audrianna igyekezett fegyelmezetten viselkedni egészen hazáig, majd ahogy mentek fölfelé a lépcsőn. Csak a szemében látszott a mélységes szomorúság. Sebastian elismeréssel figyelte, hogyan küszködik Audrianna, de közben majd megszakadt a szíve érte. Ahogy épp a könyvtár előtt haladtak volna el, kivágódott az ajtó, és a márkiné lépett ki rajta. – Na, csakhogy megjöttetek! Hála az égnek! Rögtön be kell mennetek hozzá! Látnotok kell! Rá

kell vennetek, hogy vallja be, és hívni kell azonnal az orvosokat! – Nyugodjon meg, anyám! Mégis mi történt? A márkiné kapkodta a levegőt. – A bátyád lába megmozdult, amikor bent voltam nála. Semmi kétség! Éppen beszélgettünk, amikor tett egy mozdulatot, hogy hangsúlyt adjon a szavainak, és akkor a jobb lába kissé elmozdult kifelé. Világosan láttam. Kizárt dolog, hogy tévedtem volna. Ő azonban váltig tagadja, annak ellenére, hogy dr. Fenwood elmondta, hogy már a múlt héten az orvosok is igazolták, hogy az érzékelése valamelyest visszatért. Rögtön fel kell menned, és beszélned kell vele! Audrianna finoman megérintette a férje karját. – Én most úgyis visszavonulok, és pihenek egy kicsit. Menj fel hozzá! – Morgan lábai már több hete megmozdultak – mondta Sebastian az anyjának. – Fenwood azóta gyötri a gyógytornával, örömmel hallom, hogy egyre több jel utal arra, hogy egyszer majdcsak meggyógyul. – Miért nem mondta el nekem senki, hogy változás következett be? Igenis jogom lett volna tudni! – Akkor lett volna jogod, ha Morgan úgy döntött volna, hogy tudatnunk kell veled is. Úgy tűnik, nem így döntött. – Most legalább tudom. Gyerünk! Együtt megyünk be hozzá, és meggyőzzük, hogy jobban

igyekezzék. Rávesszük, hogy próbálja még keményebben. Sokkal nagyobb szüksége van ránk most, mint eddig bármikor. Sebastian azonban a lépcső felé nézett, ahol Audrianna haladt fölfelé. Egyenes háttal, fölemelt fejjel, méltóságteljes pózban igazán hatásos látványt nyújtott. – Majd este meglátogatom Morgant. Most más tennivalóm van. Ezzel Sebastian faképnél hagyta az anyját, akinek még az álla is leesett a meglepetéstől. Fölment a lakosztályába, ott is az öltözködőszobába. Megállt az Audrianna hálószobájába vezető ajtó előtt, és figyelni kezdte a neszeket. Először semmit sem hallott. Aztán női beszélgetés halk zaját, majd ajtó csukódását hallotta. Audrianna most küldte el Nellie-t. Aztán csönd. Talán annyira elcsigázták a mai nap drámai eseményei, hogy elaludt. Elfordult az ajtótól, hogy a saját csendjében ő is még egyszer átgondolja, mit is sikerült megtudniuk, és mihez kezdjenek vele. Vagy hogy kezdjenek-e vele egyáltalán bármit is. Különösen Frans utolsó bejelentésének a következményeit akarta még egyszer alaposan átgondolni. Ha nem Dominó ajánlotta azt a találkozót a múzsák hajlékánál, és nem is Audrianna, akkor ki hívta őket a könyvesboltba? Hirtelen erős hang hatolt át a falon. Féligmeddig zenei hang, mint amikor porcelán hasad

el. Aztán női szitkozódás követte, majd elfojtott zokogás hangja. Benyitott Audrianna szobájába. A padló tele volt porceláncserepekkel. El voltak ugyan húzva a függönyök, hogy ne eresszék be a nappali fényt, de így is látta, hogy Audrianna, immár fehér hálóköpenyére vetkőzve fekszik az ágyon, és egy egész halom párnába temeti az arcát, hogy így keressen védelmet. Nagyon hevesen sírt. Föltörő érzelmei majd széttépték a szívét. Dühös volt a zokogása, de benne volt az is, hogy elviselhetetlen kiábrándulás ríkatja ennyire. Sebastian odament hozzá. Ha nem akarja, hogy zavarja, majd szól, de úgy érezte, nem hagyhatja magára ilyen állapotban. Hacsak el nem küldi… Audrianna meghökkent, amikor észrevette, hogy a férje ott áll az ágya mellett. De ettől csak még jobban kezdett sírni, mintha Sebastian jelenléte újabb fájdalmát juttatta volna eszébe. Sebastian óvatosan a teste alá csúsztatta a kezét. Fölemelte, megfordította, az ágy szélére ültette, magához vonta, és tartotta erősen, amíg ő összekuporodva az ölelő karokban ki nem sírta szíve összes bánatát. Sebastian ölelésétől felszabadult. Már nem küzdött a rettenetes szívfájdalom ellen, hanem szabadjára engedte az elkeseredését. Egy ponton úgy érezte, majd megőrül, annyira nem maradt

semmi sem a szívében-lelkében a bánaton kívül. De akkor Sebastian még erősebben ölelte, és egy csókot adott a homlokára, amelytől Audrianna lassan ismét kijózanodott. Pedig igazán aprócska gesztus volt az a csók. A gondoskodás picinyke jelzése. Olyan volt, mint egy békés kis szellő, amelytől megborzongott, és magához tért, s amelytől lelke viharának sötét felhői is kezdtek szerteoszlani. Lassan megnyugodott e szellőben, s a biztonságban, amelyet hozott. Még egyet-egyet rándulva néhányszor elpityeredett, miközben lelke háborgása lassan végleg lecsendesült. Sebastian odanyújtotta neki a zsebkendőjét, majd szorosan magához vonva őt, ringatva babusgatni kezdte. – Szép kis jelenetet rendeztem, ugye? – kérdezte Audrianna, amikor végre meg tudott szólalni. – Még el is törtem valamit. De már azt sem tudom, mit vágtam a földhöz. – Dühös voltál. – Csak azt nem tudom, miért, vagy hogy kire. – Rá voltál dühös. Meg rám is. – Rád nem! Ilyen eszedbe se jusson! – Sebastianre egyáltalán nem haragudott, bár amikor az imént olyan őrülten elkeseredett, persze hogy az ő alakja is ott volt az érzelmi kitörés zűrzavarában. Ó, mennyire gyűlölte, hogy az a seb egyfolytában sajog, amióta feleség lett, s ha csak az apjára gondol, vagy ha bárki említi őt, mindig felszakad, és újra vérzik!

– Igen, az apámra – vallotta be. – És magamra, hogy annyira biztos voltam őbenne, rólad meg a legrosszabbat feltételeztem. Audrianna ráébredt, hogy csak most tudott teljesen megszabadulni attól a másfajta dühtől, a túlzottan magabiztos hitétől, hogy mások vitték rossz utakra az apját. Minden fájdalmával ebbe a hitébe kapaszkodott, s a fájdalom most, fogódzó nélkül, utat tört magának. De ettől még fájdalom maradt, csak tragikusabb, mint eddig, s ettől kavarodott össze minden a lelkében. Oda hát a hit, de azért nem tudott teljesen lemondani arról, hogy papa mégiscsak tisztességesen kellett hogy viselkedjék. Nem tudta volna megbocsátani neki, ha ő lett volna felelős azért, hogy annyi fiatal katona meghalt vagy örökre nyomorék lett. Még elképzelni is rettenetes, hogy ennyi bűnnel a lelkén hogyan gyötrődhetett az apja. Ez a szörnyű igazság egyre marcangolta Audrianna lelkét, de a szívével mégsem volt képes ebbe beletörődni. Sebastian meg sem moccant; nem akarta elengedni magától. Óvó öleléssel szorította továbbra is a karjai közt, míg Audrianna szipogva még egy kicsit a férje zsebkendőjével törölgette a szemét. – Neked most a bátyádnál kellene lenned – mondta neki csendesen. – Nem. Nekem most veled kell lennem. Egész addig, ameddig szükséged van rám.

Audrianna erre fölemelte a fejét, és megcsókolta Sebastian arcát. Aztán a vállára hajtotta a fejét, hogy a férfi magabiztosságából merítsen erőt, és lassacskán egybegyűjtse még mindig szanaszét kóválygó érzelmeit. Ebben a békés csendességben újfajta érzelem kezdte megtölteni. Valami mindent betöltő, bizalmas és édes érzés; nem törékeny már, és minden haragtól mentes. Kihalt ugyan belőle a korábbi magabiztosság, de helyébe áramlottak a bizalmas együttlétben töltött éjszakáik emlékképei. Ettől a férje mostani ölelése még nagyobb jelentőséget kapott. Fölnézett Sebastianre. Nem azzal a régi áhítattal immár, hanem valami fájdalmasan sugárzó melegséggel, s úgy megrendült ettől, hogy rájött, hogy ezt az új érzést, amelyet ma megtapasztalt, már sohasem fogja tudni elfelejteni. Még egyszer megcsókolta Sebastiant, mert úgy érezte, hogy ezt kellett tennie. A lelke még annyira tele volt sérülésekkel, nem tudta titkolni, mennyire szüksége van az ölelésére. Egyszer majd talán képes lesz egyedül is szembenézni az új felismerésekkel, de most még oly jó volt, hogy ilyen sokáig rejtőzhet Sebastian óvó és gondoskodó karjai közt. A férfi olyan elgondolkozó pillantással nézett rá fentről, hogy Audrianna el sem tudta képzelni, min járhat az esze. – Nem is csókolsz vissza? – kérdezte tőle.

– Csak azt akartam kipróbálni, hogy ha nem, akkor vajon kapok-e még néhány ilyen finom puszit. Audrianna először azt hitte, ez csak egy könnyítő kis tréfa, ami jól illik pillanatnyi hangulatukhoz és meghittségükhöz. Aztán jött csak rá, hogy Sebastian komolyan mondta. Újabb fölismerés. Mintha nem lett volna már része épp elég igazságban a mai napon! Érezte, hogy ebben valami több is rejlik, mint amennyit megértett belőle, de ennek ellenére valami lázas, gyönyörű fájdalom hasított a szívébe, s ő szívesen adta át neki magát. Kibontakozott Sebastian öleléséből, de csak azért, hogy most szemből üljön az ölébe, a két lábával átkulcsolva a férfi derekát, és még egyszer megcsókolta. Ezúttal hosszabban. Minden benne volt ebben a csókban: hálája a vigasztalásért, szomorúsága az apja miatt, s a tudomásulvétele annak, mennyire fontos neki ez az újonnan fölismert szerelem Sebastian iránt. Szíve összes érzelme egyszerre öltött testet ebben a hosszú csókban. Közben kibontotta a hálóköntösét; hagyta, hogy lecsússzon a válláról, így tudatva a férfival, mire volna most szüksége. Sebastian finoman megcirógatta a bőrét; a nyakán, a két keblén, a derekán, és közben bontogatni kezdte a nyakkendőjét.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Még olyan szomorúnak látszol. – Az is vagyok. De biztos vagyok abban, hogy most ezt akarom – mondta Audrianna, és messzire hajítva Sebastian nyakkendőjét, elkezdte kigombolni a férfi ingét. – Simogass és csókolj, amíg ezt leveszem rólad. De csak finoman! Nagyon finoman, kérlek, nagyon vigyázz rám! Sebastian engedelmeskedett. Ujjával és szájával olyan finoman élesztgette Audrianna vágyait, mintha langyos vízbe mártózott volna. Édesen árasztotta el ez az érzés, miközben kibontotta Sebastiant az ingéből, hogy ő is elkezdhesse simogatni a férfit. Behunyta a szemét, hogy az ujjai begyével teljes egészében érzékelni tudja a férfi bőrének melegét és kellemes simaságát. Minden mozdulatot, minden centimétert külön kiélvezett. Aztán ültében előrelendült, úgy, hogy Sebastian háttal az ágyra dőlt alatta, ő pedig lovagló ülésben simogatta tovább, immár a szemével is követve, merre kalandozik a két keze. Milyen jó volt simogatni a férfit! Az érzéki kéjhez a szerelem szikrái párosultak. Látta Sebastianen, hogy neki is tetszik ez a lassú és óvatos közeledés egymáshoz. Előrehajolt, és ismét megcsókolta a száját, aztán a nyakát meg a vállát. Így ízlelgette lassan a különös érzést, ahogy testének vágyai lassan egybefonódnak azzal, amit a szívében is érez a férfi iránt.

Sebastian óvatosan átfordította mindkettejüket, és most ő kezdte ugyanúgy, finoman simogatni és csókolni Audrianna testét. Audrianna érezte, hogy az előbbinél sokkal áthatóbb izgalom kezd úrrá lenni rajta, de visszatartotta a kitörését. Nem akarta elveszíteni a józanságát. Nem akarta, hogy bármi is elhomályosítsa azt a szikrázóan fényes érzést, amely tetőtől talpig betöltötte. Miközben Audrianna testét simogatta és csókolgatta, Sebastian megszabadult a nadrágjától. Audrianna kezébe fogta a hímvesszejét, és éppoly finoman simogatta, ahogyan az előbb Sebastian az ő teste tájait, hogy részesítse férjét abban a különleges érzésben, amelyet az előbb önmagán tapasztalt. Ám aztán már csak a férfit akarta. Érezni akarta bent a testében, és szorosan a karjai közt. Meg is mondta neki. Arra kérte, hogy most, de most azonnal tegye a magáévá, hogy egészen össze tudjon olvadni vele, és hogy a férfi is megismerje annak az érzelemnek a beteljesülését, amelyik, mint egy heves felhőszakadás, zúdult rá az ő lelkére. Mélyen beléje hatolt. Teljesen. És Audrianna úgy szorította magához, hogy minden más módon is teljesen betöltse a férfi, hogy minden érzékével csak őt érzékelje, s akkor úgy érezte, hogy ő már nincs is, már fel is oldódott a férfi illatában és elsöprő erejében. S ahogy így szorította Sebastiant, alávetve magát a férfi sürgető

vágyának, de érezve közben a figyelmét és gondoskodását is, oly mély megindulást érzett, hogy ismét elsírta magát. De most már nem a szomorúságtól. Huszonharmadik fejezet Na, mutasd meg nekik a lábadat! Nem nagy kívánság olyan barátoktól, akik mindig annyi együttérzést tanúsítottak irántad? – mondta Sebastian. Morgan dühösen nézett rá. – Mi vagyok én? Cirkuszi majom, amely kunsztokkal szórakoztatja a közönséget? Kennington megütközve tiltakozott. – Cirkusz? Kunsztok? Bocsáss meg, kérlek, nem úgy gondoltam. Ha örömömben tiszteletlen voltam, végem van. – Nem a te hibád! – nyugtatta Sebastian. – Én voltam indiszkrét. Biztos voltam abban, hogy a bátyám már elmondta nektek is, milyen javulás állt be az állapotában. – Fejezzük be inkább ezt a partit, és ne is beszéljünk róla többet! – mondta Symes-Wilvert. Fölvették a kártyáikat. Kennington és SymesWilvert közömbösséget színlelve szótlanul bámultak a lapjaikba, de a két leszegett szőke fejről látszott, hogy mindketten megbántódtak. Morgan hirtelen ledobta a lapjait.

– Vidd el előlem ezt az átkozott asztalt! – sóhajtott egyet kimerülten. Sebastian fölállt, és odébb húzta az asztalt. Maga is megdöbbent, hogy Morgan lába már nem tűnt olyan élettelennek a nadrágszárban, mint régebben. A napi gyógytornától immár némi hús rakódott rá. Ha nem ennyire mozdulatlan, így ránézésre senki sem gondolta volna, hogy egy rokkant ember lába. – Azt ne higgyétek, hogy fölpattanok, és táncra kerekedem! – vágta oda nekik. – Csak egy kis apróság az, amit az öcsém annyira ünnepel, és valószínűleg többre később sem jutok. A barátai bólogattak, de nem vették le a szemüket Morgan két lábáról. Morgan becsukta a szemét. Erősen összpontosítva összeszorította a fogát. És akkor a jobb lába parányit rándult a nadrág anyaga alatt, majd az egész láb kissé elmozdult jobbra. – A kutyafáját! Ez kész csoda! – suttogta SymesWilvert, majd Kenningtonhoz fordult. – Te is láttad? Mondd meg, láttad-e! – Én is! Ha-ha! A mindenségit! Hogy voltál képes titkolni előlünk? De hát ez meghökkentő! Kész csoda, ahogy Symes mondta az előbb. – Ne túlozzátok el a jelentőségét! És nehogy elkezdjétek városszerte híresztelni a dolgot! Semmi kedvem bemutatókat tartani kíváncsi barmoknak, akiknek hirtelen eszébe jut, hogy lám, még élek.

– Természetesen. Ebben biztos lehetsz. De mégis… mit mondanak az orvosaid? Mikor történt mindez? – kérdezte Kennington. – Csupa fül vagyunk. El kell mesélned az egészet! Mivel a kártyapartiról mindannyian megfeledkeztek, Sebastian tapintatosan távozott, hogy elintézzen néhány magántermészetű ügyet a Cityben. Szólt, hogy vezessék elő a lovát, nyeregbe szállt, és elindult a belváros felé. Sebastian különösnek tartotta Morgan titkolózását az állapota javulásával kapcsolatban. Mintha maga sem akarta volna elhinni, hogy ez történik vele. Az viszont érthető, hogy az anyjukat mindeddig nem akarta értesíteni a dologról. Most, hogy a márkiné rájött, hogy mi az igazság, képes lesz naponta látogatni. Sebastian férfi létére tudta, hogy ezt Morgan is szerette volna elkerülni. Kennington és Symes-Wilvert viszont mégiscsak Morgan közeli barátai. Álmában sem hitte volna, hogy előlük is eltitkolta a javulást. A Citybe érve az ügyvédje irodájához lovagolt a Lincoln’s Inn közelében. Mr. Dowgill nem volt az egész család ügyvédje. Sebastian akkor választotta magánügyei intézésére, amikor fiatalemberként rájött, hogy a családi ügyvéd nagy alázatosságában mindent kifecseg a túlságosan kíváncsi és szívtelen Lady Wittonburynek.

Dowgill több mint ügyesnek bizonyult azokban a fiatalkori ügyekben. Ez a sápadt, de nyájas ember jelentéktelen megjelenése ellenére rendkívüli trükköket ismert a legcsökönyösebb hölgyek leszerelésére is, amikor Sebastian megunta a szolgálataikat. Dowgill most is szokásos nyájas modorában köszöntötte Sebastiant. Leültek az ügyvéd belső irodájában. Dowgill néhány papírlapot tett Sebastian elé a kisasztalra. – Ahogy kívánta, utánanéztem ennek a P & E vállalatnak. Elég nehéz volt annál többet megtudnom, mint amennyit öntől hallottam. Annyi derült ki, hogy építettek egy lőpormalmot az 1810-es évben, aztán egy évvel később elkezdtek lőport gyártani, és a lőport a Hadtápszolgálati Testületnek adták el. – Talált-e információt arról, hogy kik voltak a P & E tulajdonosai? – Először jóformán semmit. Annyit sikerült kiderítenem, hogy társtulajdonosi vállalat volt, nem részvénytársaság. Akkor megkerestem a grófságban tevékenykedő egyik dörzsölt kollégámat, és – ha fogalmazhatok így – felháborító hírt kaptam tőle, ugyanis bár nem tudott kideríteni semmit a vállalat tevékenységéről, határozottan ki merte jelenteni, hogy bár a lőpormalom neve valóban Pettigrew & Eversham volt, a tulajdonosát egyáltalán nem így nevezték.

– Ez tényleg felháborító – bólogatott Sebastian. Mr. Dowgill töprengése jeléül összetette maga előtt két kezének ujjhegyeit, majd e konstrukció fölött Sebastianre nézve folytatta: – Lehetetlen volt megtudni, hogy miért fortélyoskodtak ennyire. Az egész grófságban senki sem találkozott soha a tulajdonosokkal. Soha nem hívtak vendégségbe senkit, ami pedig elvárható lett volna azoktól, akik egy ilyen fontos vállalatot működtettek a közelükben. Sokáig törtem a fejem ezen a furcsaságon, mert nyilván ez a kulcsa annak, amire megbízást kaptam. A leglogikusabb válasznak az tűnik, hogy a tulajdonosok olyan nemesurak lehettek, akik nem akarták, hogy a nevüket ilyen alantas kereskedelmi vállalkozással összefüggésben emlegessék. Sebastian ennél rosszabbat is el tudott képzelni. A tulajdonos vagy a tulajdonosok már a kezdet kezdetétől mesterkedni akartak a lőporral, s azért titkolták a nevüket, hogy ha lebuknak, ne lehessen őket megtalálni. – Aztán nemsokára mégis megtudtam, hogy ahogyan ön hallotta, tényleg eladták a gyárat – mondta Dowgill. – A megoldás egyszerű. Ingatlanvásárlás vagy – eladás esetén nem lehet álnevet használni. A szerződést alá kell írni, s az aláírást tanúknak kell igazolniuk. Így aztán írtam Mr. Skeffley-nek, a molnárnak, aki megvette az ingatlant, és megkérdeztem tőle, ki volt az eladó –

mondta, jelentőségteljesen pillantva az asztalon heverő dokumentumokra. – Na, és meg tudja mondani nekem a nevet? – Meg tudom, uram. Sebastian türelmesen várt. Mr. Dowgill rábökött a mutatóujjával a papírokra. – Lord Sebastian! Elég kényes helyzetben kerültem. Legalázatosabb szolgájaként teljesítem a megbízásokat, de egyben ugyebár a tanácsadója is vagyok. Nem tudhatom, hogy milyen célra kell önnek ez a név. Így azt tanácsolom, hogy bár nyilvánvalóan tisztességesek a szándékai, gondolja át még egyszer, hogy valóban meg kell-e mondanom önnek. – Hát persze hogy meg kell mondania! Bár nem ezt a választ várta, Dowgill kénytelen volt ebbe is beletörődni. – Értem. Így azonban meg kell hogy kérjem önt, hogy az én nevemet hagyja ki az illetővel később folytatandó beszélgetésekből. Sőt ne csak a nevemet, de azt se említse, hogy az ügyvédjének bármi köze lett volna ehhez az ügyhöz. Hisz vannak néhányan, akik tudják, hogy ügyvédként korábban milyen szolgálatokat tettem önnek. Dowgill ezek szerint bonyodalmakra számít. Ez még jobban fölcsigázta Sebastian érdeklődését. – Természetesen, ha így kívánja. Bár maga csak a kötelességét teljesítette mint az ügyvédem, ugyebár.

– Minden józan ítélőképességű ember így gondolná, uram. Sajnos ez az illető nem a józan ítélőképességéről nevezetes. Inkább az ellenkezőjéről. – Tehát ismeri? – Csak tudok az ügyeiről. Az ő körei sokkal magasabban vannak, mint ahová én bármikor feljuthatnék. Tetszik tudni, nem egyszerű nemesúr, ahogy sejtettem. Ő az egyik főrend. Sebastian hirtelen rádöbbent, miért köntörfalazott és óvatoskodott ennyit az ügyvédje. – Tőlem soha nem fogja megtudni, hogy maga nyomozott a nevemben. De nyugodt lehet, ha valahonnan máshonnan mégis tudomást szerezne róla, akkor is gondoskodom arról, hogy magát ne érje bántódás. Dowgill arcán látszott a megkönnyebbülés. – Lehet, hogy gyávának fog tartani, uram, és gyávaságnak azt is, amit önnek tanácsolok. Ha bárki más lenne…! De hát ez az úr párbajozik! Ezt mindenki tudja, és… – A nevét mondja, Mr. Dowgill! Most már igazán ideje megtudnom. Az ügyvéd előhúzott egy papírt a halomból. Átnyújtotta Sebastiannek. – Ahogy itt olvashatja, uram, Mr. Skeffley azt írja, hogy Castleford hercegtől vásárolta meg a lőpormalmot.

Sebastian nem akart délelőtt rárontani Castlefordra. Inkább írt neki egy levelet, és négyszemközti találkozót kért tőle nagy fontosságú ügyben. Mivel oly sok éve ismerték egymást, és egykor közeli barátok voltak, kiegészítette a kérését azzal a megjegyzéssel, hogy hasznos lenne, ha ezúttal kivételesen józanul fogadná, és nem volnának jelen semmiféle kerek popsik sem, akik a figyelmét elvonnák. Két nap múlva megjött a válasza. Ha mindenáron untatni akarsz, gyere el hozzám kedden két órára. Mivel minden héten ez az a nap, amikor unalmas ügyeim intézésébe süllyedek, nekem sem okoz majd túl nagy fáradságot, hogy hasonlóképp unalmas legyek. Amikor Sebastian a mondott időben megérkezett, a könyvtárba vezették. Ott találta Castlefordot, amint a titkárával tényleg a hivatalos ügyeit intézte. A csinosan elrendezett iratok, az éles parancsszavak az íróasztalnál körmölő fiatalembernek mind azt jelezték, hogy amikor a herceg unalmas ügyei intézéséhez lealacsonyodik, éppolyan untató tud lenni, mint bármely más hivatalos fontoskodó.

– Rájöttem, hogy ha egyetlen hosszú napot rászánok erre a sok hiábavalóságra, marad hat napom, amikor a pokolba kívánhatom őket – mondta, amikor Sebastian jöttével félbe kellett szakítania a munkát. – Hagyjon bennünket magunkra, Edwards, de ne menjen messzire! A fiatal titkár távozott. Castleford levetette magát egy díványra, és kinyújtotta a lábát. – Remélem, ezúttal nem egy újabb törvény megszavazására akarsz rávenni. Ha így lenne, mondd meg a főnökeidnek, hogy bölcs ember apránként mereget ugyanabból a kútból. – Ennek most semmi köze a parlamenti dolgokhoz. – Hál istennek! Bár neked annyira tetszik az a játék, hogy egyesek szerint nemsokára miniszterelnök leszel. Igaz, én inkább arra fogadnék, hogy megint egy jó kis botrány jön helyette. Ezúttal olyan, amiből nem tudsz kimászni egy sima esküvő segítségével. Apropó, tudja az az édes kis asszony, hogy micsoda csirkefogóhoz ment feleségül? – A kormányzati munka nem szerencsejáték. Sem a törvény. – De a politika az! Egy kis sakk, egy kis rulett, egy kis lóverseny, egy kis lutri. Hogyan tanultál volna bele ilyen hamar, ha nem így lenne? No de akkor mit akarsz tőlem? Sebastian az éjszaka nagyobb részében épp azon törte a fejét, hogyan is adja elő neki a dolgot.

Míg virrasztott, aggodalmat érzett, de dühöt is. Castleforddal egykor vállvetve szálltak szembe az egész világgal, és ha újabban inkább némi feszültség alakult is ki közöttük, mégis kellemetlennek tartotta, hogy most szemtől szembe meg kell vádolnia. – Te is tudod, hogy még mindig annak a hasznavehetetlen lőpornak az ügyében nyomozok. Nos, megtaláltam a forrást, ahonnan kikerült, és azt is tudom, hogyan vegyítették olcsó anyagokkal. És sajnos azt is, hogy ezért te vagy a felelős. Castleford elhűlten hallgatott. Csak nézett Sebastianre. – Gondoltam, tartozom neked annyival, hogy elmondom, hogy ez hamarosan napvilágra kerül. – Mi a fészkes fenéről beszélsz nekem itt? – A lőpor a te gyáradból származott. Szeretném azt hinni, hogy a malom vezetői a te tudtod nélkül intézték a hordók lefölözését, és a jó lőpor helyettesítését valami vacakkal, amitől az egész hasznavehetetlenné vált. Ha azt mondod nekem, hogy így volt, és te nem tudtál semmit a csalafintaságról, megelégszem a szavaddal. – Megelégszel? Én viszont nem elégszem meg ennyivel, csak ha azonnal bocsánatot kérsz tőlem. Most rögtön, különben esküszöm, párbajra hívlak! – mondta, miközben felpattant, és mint egy fúria, fel-alá kezdett járkálni a teremben. Hajába túrt, majd Sebastian felé fordulva ellenségesen méregetni kezdte. – Megőrültél? Ez itt én vagyok.

Nekem nincsenek lőpormalmaim. Mi a fenének nekem olyasmi? Hogy robbantgassak? Ami meg a lefölözést meg a többi vacakolást illeti, el tudod rólam képzelni egyáltalán? – Talán szórakozni támadt kedved. Te is szereted a veszélyes játékokat. – Ha elhiszed rólam, hogy képes lettem volna a katonáink életét így kockára tenni, tökkelütött idióta vagy. A lánytestvéreiket szívesen meghágom, de ilyet nem tennék velük. – Pedig te voltál a lőporgyár tulajdonosa. Magam láttam a szerződést, amellyel nemrég eladtad. A te aláírásod volt rajta. Castleford jéggé dermedt a meghökkenéstől. Odasietett az ajtóhoz, és föltépte. – Edwards! – kiáltott torkaszakadtából. A fiatalember besietett. Castleford fel tudta volna nyársalni a tekintetével Sebastiant, majd rámutatva a segédre förmedt: – Edwards, magyarázza meg ennek az embernek, hogy sem most, sem korábban semmiféle lőpormalom nem volt a birtokomban. Edwards olyan rémülten pislogott, mint akit oroszlán támadott meg. Tágra nyílt, rémült szemmel bámult Sebastianre. Majd az urára nézett, és az arca elfehéredett. – Na, mi van? Magyarázza már! – dörgött rá ismét Castleford. – Khm… mylord… az az igazság, hogy… – kezdte Edwards, majd nagyot nyelt. – Önnek volt egy

lőpormalma, igaz, csak rövid ideig. Nem emlékszik? Egy becsületbeli adósság fejében ruházta át önre egy másik úriember. Élénken emlékszem, hogy írnom kellett az ügyvédjének, hogy szabadítsa meg tőle, és hogy a bevétel nem lényeges. Castleford olyan komor pillantást vetett a fiatalemberre, hogy az önkéntelenül egy lépést hátrált. – Elő tudom ásni a levél másolatát, ha kívánja, mylord. – Ki a fene sózta rám azt a lőporgyárat? – Nem tudom, uram. Csak az ügyvédnek írott levélre emlékszem. – Menjen, keresse meg azt a levélmásolatot! Edward örült, hogy megszabadult. – A dolgozószobában lesz, uram. Megyek, és haladéktalanul megkeresem. Castleford megint hanyatt vetette magát a díványon. – Rendben, Summerhays. Beszélni fogok az ügyvédemmel, és elküldök neked minden adatot, amely megvan nála. Ha a kérdéses időben én voltam a lőpormalom tulajdonosa, ő valószínűleg tudni fogja a munkavezetők nevét, meg mit tudom én még, mit – mondta kissé aggodalmas arckifejezéssel. – Ha azok a mesterkedések abban az időben történtek, amikor én voltam a tulajdonos, természetesen vállalom a teljes felelősséget.

Mindketten átérezték a herceg kijelentésének iróniáját. Hisz nem múlt el nap anélkül, hogy Castleford valamivel meg ne botránkoztatta volna az ismerőseit. Egész életét annak szentelte, hogy elfogadhatatlan dolgokat műveljen. Ráadásul annyira nem törődött a diszkrécióval, hogy mindenki tudta: előbb-utóbb ki fog robbanni körülötte a botrány. És a lázadásnak ez a prófétája most lehet, hogy olyasmibe fog belebukni, amiben teljesen ártatlan? – Nem kell sietni a dologgal – mondta Sebastian. – Megvárom, amíg az ügyvéded vagy te magad jelentkeztek a részletekkel. – Ilyen nagylelkűséget nem is vártam volna tőled – mondta a herceg, és Sebastiant ez a gunyoros megjegyzés a fiatalabb Castlefordra emlékeztette, aki már akkor is gonosz volt, de még nem merült el ennyire a bűnben. Sebastian önkéntelenül elmosolyodott, amint régi barátságuk emlékei így a felszínre kerültek. – Remélem, ezúttal mégsem untattalak túlságosan. – Egyáltalán nem. Bár lehet, hogy szívesen kihagytam volna, hogy mattot kapjak egy olyan sakkjátszmában, amelyikben tudtommal részt se vettem. Úgy elöntöttem, hogy mégsem fogok szeretőket tartani – mondta Audrianna.

Az éj sötétjében fakadt ki belőle, a szenvedély csillapodtával, abban a különös pillanatban, amikor az üdvözült boldogságot felváltja a megelégedettség érzése, s a szavak sem tudják lerombolni a szent áhítatot, amelyben megállt az idő. Sebastian, még félig öntudatlanul, nem is értette egészen, mit mond a párja. – Nem is tudtam, hogy eddig az volt a szándékod. – Komolyan még eddig sem fontolgattam, de úgy rémlik, megállapodtunk, hogy később, ha majd kedvem támad, tarthatok. – És most eldöntötted, hogy mégsem fog ilyen kedved támadni? – Ne félj! Hisz már tudod rólam, hogy nem vagyok olyan, mint az édesanyád, aki folyton féltékeny kérdésekkel és sértett megjegyzésekkel zaklat. Sebastian végiggondolta, hogyan is kellene reagálnia felesége bejelentésére. Először persze kamaszos büszkeséggel, hogy örökké ő egyedül fogja ezt a gyönyörű nőt birtokolni. Majd megkönnyebbüléssel, hogy Audrianna milyen jól megértette, hogy a sértődések és féltékenykedés mennyire meg tud mérgezni egy házasságot. Ám mindezek fölött Sebastian érzett azért magában egy nehezen kifejezhető aggodalmat, hogy mire is céloz mindezzel Audrianna.

– Nem olyan biztos, hogy az ilyen elhatározások a jövőben is érvényesek lesznek – mondta végül. – Tíz év múlva lehet, hogy… – Nem! Akkor sem – nézett Audrianna Sebastian szemébe. – Soha nem fogok szeretőket tartani. Sebastian nem akart vitába szállni ennyi magabiztossággal. Ha elhatározta, hogy hűséges lesz, neki igazán nem áll érdekében lebeszélni. Ámbár… – Netán csak azért, mert azt mondtam, meg kellene ölnöm őket? Audrianna nevetett. – Dehogyis! Tudom, hogy igaziból nem is ölnéd meg őket. Csakhogy az szintén nem állt érdekében, hogy megmondja Audriannának, mennyire komolyan gondolta. Az elhatározásával Audrianna így legalább megspórolt neki egy-két párbajt. Mindent összevetve, semmi előnytelent nem tudott felfedezni abban, amit Audrianna mondott. És mégis… – Mit értettél azon, hogy hisz már tudom rólad, hogy nem vagy olyan, mint az anyám, aki folyton féltékeny kérdésekkel és sértett megjegyzésekkel zaklat? – Mit nem értesz ezen? Csak azt, hogy te eddig egyiket sem tapasztalhattad a részemről, vagy tévedek?

– Nem. De… – kezdte Sebastian, s közben arra gondolt, Audrianna tudja-e, hogy nem is volna oka egyikre sem. De valahogy mégis úgy érezte, igenis, pontosan tudja. Sebastian úgy érezte, ingoványos talajra tévedtek. Megmondhatná Audriannának, hogy eddig semmi okot nem szolgáltatott a féltékenységre, s így Audriannának még nem volt alkalma bizonyítani. Ugyanakkor hálásnak is kellett volna lennie, hogy Audrianna már a házasságuk kezdetén belátja, hogy a férfiak bizony csapodárok. A józan ész azt diktálta, hogy az előttük álló évek békéje és harmóniája érdekében jobb, ha nem feszegeti tovább a dolgot. Jobb lenne. Csakhogy… – Mi az ördögből gondolod, hogy eddig bármi okod lett volna a féltékenységre? – kérdezte mégis. – Nem mondhatod, hogy elhanyagoltalak. Az istenfáját, asszony, hisz egy hónapja már, hogy rendesen ki sem tudtam aludni magamat! Audrianna erre hallgatott egy sort, majd fölült az ágyon. Lenézett a fekvő férfira. – Igazán furcsa! Én nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, és megmondom, hogy hűséges akarok lenni, te pedig megharagszol. – Nem haragszom. – De. Hallom a hangodon. Nem értem, miért kellene haragudnod rám. Végül is ennek semmi köze hozzád.

– Már hogy ne lenne? Hozzám akarsz hűséges lenni, nemdebár? – Jobban szeretnéd, ha nem akarnék? – Dehogyis! Csak szeretném tudni, miért gondolod, hogy máris megcsaltalak. – Miért ne gondolnám? Aki élvhajhász, az nem hagyja abba attól, hogy kötelességérzetből elvesz valakit. Egyesek szerint mindig is élvhajhász marad, akármilyen a házassága. Amikor hajnalban keveredsz haza, egy szót sem szólok, és nem kérdem, hol jártál. De következtetéseket azért le tudok vonni a dolgokból. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám, miként működnek az efféle házasságok. Sebastian fölnyúlt Audriannáért, magához húzta, majd fölé hajolt, és most ő nézett le a nőre. – Rosszak a következtetéseid. Én már nagyon régóta nem voltam együtt senki mással. Hónapok óta. – No, nem volt túl sok hónap, de amióta találkoztak, valóban nem. Azért nem kell ezt a dolgot túlságosan feszegetni… – Igazán? – kérdezte Audrianna meglepve, csodálkozva, sőt hitetlenkedve. Sebastian egy kis remegést is hallott Audrianna hangjában, mintha tényleg rettentő fontos volna számára ez a vallomás. – Igazán! És hogy az efféle házasságok miként zajlanak… – szakította meg a mondandóját Sebastian, mert hallott egy kis belső figyelmeztetést, nehogy olyat találjon mondani,

amit idővel meg kell bánnia. De nem hallgatott a figyelmeztetésre. – Miért mondtad el nekem, hogy nem akarod követni a bevett szokásokat? – Mert azt akartam, hogy tudd. – Miért? Ha nem akartál tőlem cserébe ugyanolyan fogadalmat hallani, akkor miért akartad, hogy tudjam? Audrianna Sebastian szemébe nézett. – Fontos volt nekem, hogy kimondjam, ennyi az egész. Hogy tudjad, hogy biztos lehess bennem, persze ha egyáltalán eszedbe jut ezen törni a fejedet. „Ha egyáltalán eszedbe jut ezen törni a fejedet.” Ettől a pár szótól Sebastian rögtön megbánta előbbi buta kifakadását. Milyen szomorú, hogy Audrianna ezt képzeli róla! Milyen józan és praktikus gondolkodás! Hát tényleg nem várt Audrianna semmit ettől a házasságtól azon kívül, amiben egymás közt megállapodtak, s hogy neki joga lesz azt tenni, ami csak eszébe jut? Ott volt még persze Audrianna mondatából a „ha”. Ha neki mindegy volna, hogy Audriannának van-e szeretője, akkor a nő nem jelentene számára semmit. Mélyen sértette Sebastiant, hogy Audrianna annyira biztosra vette ezt. – Megmondom, hogy ha egyáltalán eszembe jutott volna ezen törni a fejemet, fontosnak tartottam volna magam is, de hogy elmondtad, az

mégis szép ajándék – mondta végül. Hisz Audriannának valóban joga volt tudni ezt. És végül is, Sebastian tényleg féltékeny volt. Még bolondot is csinált magából. Odahajolt Audrianna arcához, és megcsókolta. Valami kis sós nedvességet érzett az ajkaival. – Hát ilyen fontos volt neked, hogy megcsaltalak-e? – kérdezte. Audrianna bólintott egyet, szótlanul. Csókold meg, szeresd, hogy jó legyen neki, és hallgass te is, te érzelgős majom! Sebastian pontosan tudta, hogy itt kéne befejezni a beszélgetést. Viszont nem szerette volna, ha most meg azon kezdené törni a fejét a felesége, hogy ha ismét kérdez valamit, nem részesül-e megint goromba szidásban. Az, hogy a házasságkötéskor hűséget esküdtek egymásnak, eldönthette volna ezt a kérdést, de persze általában ezzel mit sem törődnek az emberek. – Úgy gondolom, az ajándékot illik viszonozni is – mondta minden további, bonyolult fejtegetés helyett Sebastian. – Megígérem, hogy én sem fogok szeretőket tartani. Audrianna erre olyan csodálkozó, sőt meghökkent tekintettel nézett vissza rá, hogy Sebastian kis híján elnevette magát. De volt még valami más is Audrianna szemében, ami mélyen megérintette a férfit. Sebastian tudta, hogy ezt a tekintetet sosem felejti el.

– Milyen jó, hogy ezen már nem kell többé törnöm a fejemet – mondta Audrianna selymes hangon. – Persze ha később te… Sebastian rátette az ujját Audrianna szájára. Nem akarta, hogy feloldozást kapjon az esküje alól már azelőtt, hogy kipróbálta volna, meg tudja-e tartani. – Persze ha később bármelyikünk megbánná a döntését, akkor majd megbeszéljük, és megpróbálunk emlékezni erre, amikor ilyen fontosnak tartottuk. És arra is, hogy miért Huszonnegyedik fejezet Még egészen kora reggel volt, amikor Audrianna kiszállt a kocsijából. De az egész napja tele volt programmal, s ezt a látogatást nem halaszthatta tovább. És az ember lányának szerencsére nem kell annyira ragaszkodnia a szokásos vizitidőpontokhoz sem, ha a saját anyját akarja meglátogatni. Mama nagyon örült neki. Ahogy a nappali felé mentek, Audrianna új falikárpitot vett észre a könyvtárszobában. Ezek szerint Sebastian még mindig nyögi a bánatpénzt… Mama végeérhetetlenül sorolta, ki mindenkivel újult föl a régi barátság, és mennyi rokon bukkant fel ismét a láthatáron. Audrianna örült is, de el is

szomorodott azon, hogy az anyja ilyen könnyen fátylat tud borítani a múltra. A Dominóval történt találkozás óta mamának a papa szerencsétlenségével kapcsolatos beletörődő álláspontja kezdett más irányokat venni. Igaz, Audrianna maga is más fényben kezdte látni azt a hosszú, rettenetes időszakot. – Sarah-nak új lovagja van – árulta el mama végül a legfontosabb hírt. Csak úgy csillogott közben a szeme a megelégedéstől. – Méghozzá úriember! – Hát ez csodás, mama. És Londonban él az illető? – Hol máshol kéne élnie? Persze van birtoka Yorkshire-ben is. Az állása miatt muszáj állandóan itt lennie. Törvényszéki ülnök. – Ez tényleg komoly! – Meg is ígértem neki, hogy meghívatom egyszer Lord Sebastiannel. Tudtam, hogy nem lesz ellene kifogásod. – Persze hogy nem. Mama egyáltalán nem volt buta, így Audrianna hallotta a hangjából, hogy válaszolhatott volna lelkesebben is. És azt is, hogy látta rajta, mennyire nem tetszik neki, hogy hirtelen ilyen „hasznos” lett a családnak, bármennyire tartózkodott is ettől. – Nagy reményeket fűzök a dologhoz – mondta mama mentegetőzve, és oly mélyen lehajtva a fejét, mint egy alázatos kérelmező, aki a királynő

elé járul. – Lehet, hogy egyelőre nem érdemli meg. Ha akarod, várhatunk a dologgal, amíg egy kicsit jobban el nem kötelezi magát. – Nem, nem szükséges, összehozom a bemutatkozást bármikor, amikor mamának megfelel. Szívesen megteszem – mondta Audrianna, aki nagyon jól tudta, hogy a törvényszéki ember úgyis csak akkor kötelezi el még jobban magát, ha előbb ő teszi hasznossá magát. Hát nem éppen ezért ment férjhez ő is? Nem volna jó, ha a szíve új felfedezései elhomályosítanák ezt a régi igazságot. Hisz épp ezek miatt az új felfedezések miatt jött most az anyjához. Hisz ha a szenvedély hevében néhány pillanatra meg is feledkezett róluk, az apjával kapcsolatban újabban támadt kételyei s az ezekkel kapcsolatos érzelmi zűrzavar hozta ide. Belenézett az anyja sima, kedves arcába, amelyet oly csinosan keretezett a csipkés szegélyű fehér főkötő, s végül elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy föltegyen egy kérdést, amelyről soha nem beszéltek egymással azelőtt. – Sokat gondolkozom mostanában papáról – kezdte. – És azokról a vádakról, amelyek a hanyagságával kapcsolatban elhangzottak. Mama egyelőre nem szólt semmit, s bár meg sem mozdult, valami újfajta csendesség mutatkozott rajta. Továbbra is lehajtva tartotta a fejét, ahogy oly gyakran a papa jelenlétében azokban a rettenetes utolsó hónapokban.

– Mama, nem gondolja, hogy papa valamilyen módon mégiscsak benne volt a dologban? Sosem adta jelét annak, hogy ez eszébe jutott volna, tudom, de valamiért mégiscsak ráterelődött a figyelem. Ő látta az összes jelentést a porok minőségéről. Ő engedélyezte a kiszállítást. Tudom, hogy mama mindig védte őt, de… Mama mélyet sóhajtott, mintha egy teher, amelytől csak nemrég szabadult, ismét rátelepedett volna a lelkére. Fölnézett, de nem egy anya tekintetével. A tekintete sokkal nyíltabb és őszintébb volt annál. – Úgy aggódott szegény! Rettenetesen megviselte az az egész botrány. A szemem előtt ment tönkre – mondta. – Mindig is voltak búskomor időszakai. Előtted és Sarah előtt igyekezett titkolni a levertségét, de előlem nem tudta. A háború volt az oka. Az tette vele. Rátelepedett a levertség, aztán már sohasem szabadult meg tőle. Annyira elkomorodott, hogy már szóba sem állt velem. – Szóval soha nem mondta, hogy ártatlan a dologban? – Gondolom, attól tartott, hogy nem egészen. Még nagyon régen, jóval azelőtt, hogy a botrány kitört volna, a hadseregnél már tudták; ő meg hetekig kutatott az emlékei közt, akkor még velem együtt, hogy követett-e el efféle hibát. „A központi raktárban kellett hogy hibázzanak”, mondogatta egyre, meg hogy „Az én irodám nem engedélyezte

semmiféle használhatatlan lőpornak a kiszállítását”. – Akkor hát tagadta, hogy hibázott volna – mondta Audrianna, akinek megkönnyebbült a lelke ettől az apró bizonyságtól is. Lám, mama nem egy bűnösről mesél, aki retteg, hogy rájönnek a tettére, hanem egy becsületes emberről, aki gyötrődik, hogy talán mégis hibázott. – Apád nem hitt a saját józan eszének, Audrianna. Szüntelenül aggódott. Ahogy mondtam, rátelepedett a levertség, és nem múlt el többé róla. – Persze, mert üldözték és gyalázták. Ki ne esett volna ettől búskomorságba? Szerintem mama is hisz abban, hogy ártatlan volt mindenben, amit ráfogtak. Audrianna hevesen dobogó szívvel várta, hogy mama, ahogy régen is, mellé áll papa védelmében. Ám ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt, sajogni kezdett a szíve, és összeroskadt ültében. Meg egyszer megkérdezte: – Hisz abban, hogy papa ártatlan volt, vagy nem, mama? Az anyjának elhomályosult a szeme, mint aki mélyen belenéz a saját szívébe és lelkébe, kutatva, hogy akkor miben is hisz valójában. Aztán melegséggel és csillogással telt meg a szeme, és ismét úgy nézett Audriannára, ahogy csak édesanyák tudnak a lányukra nézni.

– Hát persze hogy ártatlannak tartom. Hisz a felesége vagyok. Nem lett volna szabad ilyesmit csinálnod! – mondta Daphne bosszankodva, miközben egy rózsatövet kapálgatott a kertben. – Mégis, hogy képzelted ezt, Celia? – Miért? Audrianna azt mondja, működött a dolog – feleselt Celia az ágyás másik oldaláról nyesőollóval a kezében. – Tíz fonttal jössz nekem, Audrianna. Ennyit kellett adnom az anyámnak. – Anyád tíz egész fontot osztott szét a bordélyokban, hogy megkeressék nekem Dominót? – Fogalmam sincs, hogy mennyit adott nekik. De ennyit szedett be tőlem. Daphne megállt a munkában, és gyanakvóan tanulmányozta Celia arcát a szalmakalapja karimája alól. Audrianna meg volt győződve, hogy Daphnenek is pont az jár a fejében, ami neki. – És honnan szereztél te tíz fontot, Celia? – kérdezte Daphne. Celia nem nézett Daphne szemébe, hanem szorgalmasan figyelte a rózsabokor hajtásait. – Remélem, nem kértél kölcsönt – szólt Daphne. – Tudod, mi áll a Szabályzatban. Nem verjük magunkat adósságba. Celia színpadiasan sóhajtott egyet. – Az anyjának nem maradhat adósa az ember! Ő fizetett nekik, tehát én visszaadom neki a pénzt.

Olyan boldog volt, hogy végre hallott rólam, hogy egy percig sem tétovázott. Ezután mindannyian folytatták a kerti munkát. Audrianna azért választotta épp ezt a napot a látogatáshoz, mert tudta, hogy a csodás időben kertészkedni fognak. Régi félcipőjét és a legegyszerűbb ruháját vette fel, s ahogy megérkezett, kötényt kért magának. Az anyjával előző nap folytatott beszélgetés után nagyon nagy szüksége volt arra, hogy régi barátnőivel találkozzon. Először azt mondogatta magában, hogy az igazságért ment el a mamához, de már rájött, hogy valójában azért ment, hogy megerősítse magában az apja ártatlanságába vetett hitét. Anyja kötelességérzetből fakadt utolsó szavai ellenére immár azt gyanította, hogy ő, Audrianna volt az egyetlen, aki igazán biztos volt abban, hogy Horatio Kelmsleigh nem követhetett el semmiféle bűnt azzal a lőporral kapcsolatban. Most azonban Kelmsleigh-nek ez a harcos, de egyedüli védőügyvédje is elbizonytalanodott. Épp az ellenkezője történt annak, amit szeretett volna. Ám a szíve nem engedte azt sem, hogy úgy rendezze magában az ügyet, hogy beletörődik az apja bűnösségébe. A nap nagyon melegen sütött, és ők főkötőkkel és kesztyűkkel védekezve ellene, csak hajladoztak a növények között. A rózsák alatt, amelyeket sorra metszettek és gyomláltak, széles ágyás húzódott nagy fejű tulipánokból. Bársonyos kelyheik oly

túláradóan pompáztak, ahogy a virágok csak közvetlenül az előtt tudnak, mielőtt lassan elhullajtják szirmaikat. Mögöttük Lizzie tűnt fel a melegház üvege mögött, amint éppen egy tálcányi palántát próbált életre kelteni. Hamarosan ő is csatlakozik hozzájuk, s akkor már nem tudnak szabadon beszélni az előző témáról. Lizzie ugyanis még nem tudott Celia anyjáról. – Sajnálom, hogy így elkeseredtél azon, amit a te Dominódtól megtudtál, Audrianna – mondta Daphne, miközben óvatosan kapálgatott a tövek közt. – Hisz tudom, hogy mindenáron hinni akartál az apádban. Mennyire jellemző Daphnere, hogy mindig tudja, éppen mire gondol az ember! És Audrianna csak most jött rá, hogy Daphne az emberi léleknek milyen fontos tulajdonságára hívja fel a figyelmét. Arra, hogy az ösztönös érzés mellett az embernek el kell döntenie, mit higgyen egy másik emberrel kapcsolatban. A kiábrándulásban talán az a legrosszabb, hogy az ember ostobának tartja magát, hogy annyira hitt a jó változatban. És talán ezért nem tudta elfogadni még mindig, hogy a bizonyíték helytálló lehet. Nyílt a melegház ajtaja. Lizzie lépett ki, a tálcával a kezében. Odament az egyik üveglappal letakart ágyáshoz, felemelte a fedelét, majd óvatosan lefektette a földre, és letette mellé a tálcát. Most jött el az ideje, hogy kitegyék a

palántákat szoktatni, mielőtt kiültetik őket május közepén a szabadba. Ezután Lizzie is odajött hozzájuk. Nagyon csinos volt az egyszerű lila főkötőjében és halványkék muszlinruhájában. Már több hete elmúltak a fejfájásai; tökéletesen egészségesnek és frissnek mutatkozott. Audrianna kedvtelve nézte a barátnőit. A márkinénak ugyan igaza lett, és néhány fiatalasszony máris közeledett feléje abban az új világban, amelybe belecsöppent. Kezdték bevonni néhány baráti körbe. Olykor már nevetni is tudott velük anélkül, hogy fontolgatta volna: illik vagy nem illik. De a régi barátaihoz hasonlót sohasem talál. Más barátnők nem lesznek képesek helyettesíteni őket. Lehajolt, hogy eltávolítson egy, a virágágyásba betolakodó fűcsomót, s közben kicsúszott a száján: – Azt hiszem, szerelmes lettem. – Ahogy kimondta, már meg is rémült a saját szavaitól, igaz, ezeken a barátnőin kívül másnak soha nem mondhatott volna el ilyesmit. Senki más előtt nem mert ennyire kitárulkozni. Olyan nagy csönd támadt, hogy egy darabig csak a madarak csiripelése meg az őszről maradt avar zörgése hallatszott. Amikor fölnézett, látta, hogy mind a három szempár rámered.

– Ó, drágám! – szólt Lizzie. – Ez valószínűleg nem bölcs dolog. – Ha a házasságunk nem túlságosan reménykeltő kezdetére célzol, lehet, hogy igazad is van – felelte Audrianna. – Mégis ez a helyzet. – Én nem föltétlenül mondanám, hogy nem bölcs dolog – mondta Daphne. – Csak akkor nem bölcs, ha viszonzásul szerelmet is vár az ember – szólt Lizzie. – Hiszen nem erről szólnak a házasságok. Nem igazán. És a neve még mindig együtt szerepel a botránylapokban különféle nők nevével. Ám ha hajlandó vagy elfogadni egy e téren kiegyensúlyozatlan házasságot, akkor talán elviselhető életed lehet. – Szerintem meg olyan jó, ha valaki szerelmes tud lenni – mondta Celia. – Még ha fáj is, legalább nem érzi halottnak magát az ember. Úgyhogy én örülök, hogy ez történt veled. Fütyüljünk a megfontolásokra, essünk szenvedélyes szerelembe, és veszítsük el a szívünk kilenctizedét! – folytatta Celia, és jókorát metszett az előtte levő rózsabokron. – Csak el ne veszítsd a fejedet is, és tartsd meg magadnak a szíved maradék egytizedét! Jó, hogy nekünk elmondtad, de be ne valld neki is, mert a rabszolgájává tesz az a férfi! Audrianna jobban szerette volna, ha nem ismeri Celia előéletét. Nem tehetett róla, de mintha magát Mrs. Northrope-ot hallotta volna, amint a lányának papol a világ gonoszságairól. Azonban

aki más nők férjének a szeretője, mint Mrs. Northrope, olyan jártasságra tesz szert a férfiak terén, amelyet hétköznapi asszonyok nemigen tudnak túlszárnyalni. – Olyan öregnek érzem magamat! – mondta Daphne, elnevetve magát. – Vagy megint fiatalnak. Hisz úgy látszik, én vagyok köztetek az egyetlen, aki úgy érzi, nagyon szép dolog, hogy szerelmes lettél, Audrianna, különösen mivel jó okod lett volna, hogy ne történhessen meg veled. Ez nagyon tetszik a bennem élő örök optimistának. Celia alaposan végignézett a rózsabokrokon. – Szerintem megvagyunk. Most már aztán virágozhatnak kedvükre! Menjünk be a házba! Mindannyian elindultak, útközben megszabadulva kesztyűiktől és kötényüktől. Odabent aztán levetették a főkötőket és a kerti cipőket is. – Van egy új dalom – jelentette be Audrianna. – El is hoztam magammal, hogy Celia el tudja nekünk énekelni. – Ezt a szerzeményt is odaadtad már Mr. Trotternek? – kérdezte Lizzie. – Nem merem. Nyilván a nevemmel együtt szeretné kiadni, és az nem volna okos dolog a házasságomra való tekintettel, meg arra a becstelenségre, amely az Ó, ingatag szerelmemmel kapcsolatban történt. Nem akarom, hogy bármilyen módon föléledjen az a botrány.

– Ha rajta múlna, nyilván erre is tetetne egy metszetet, ahogy Lord Sebastiannel szerelmeskedtek a hitvesi ágyban – mondta Celia. – Add csak ide! Eléneklem, és közben kitaláljuk, milyen kép illene hozzá. Audrianna elővette a papírlapot a táskájából, és átnyújtotta Celiának. A barátnők immár a hátsó nappaliban ültek, lábukon harisnyával. Celia böngészni kezdte a kottát és a dalszöveget. – Ez az eddigi legjobb szerzeményed! – mondta, amikor a lap aljára ért. Efölé szerintem csak valami nagyon gyöngéd metszet illene. – Köszönöm. Szerintem is elég jól sikerült. Legszívesebben a Szívemből, lelkemből címet adnám neki. Celia most a koránál sokkal érettebb arckifejezést öltött, majd magasra emelte a kottát, és énekelni kezdte. Audriannát mindig furcsa érzés töltötte el, amikor mástól hallotta a dalait, s nem úgy, ahogy a fejében hangzott komponálás közben. Ezt a dalt a Fransszal – Dominóval – történt találkozó utáni napon szerezte, amikor a szíve még védtelenül állt a fájdalmas, no meg a gyönyörű új érzelmek hatása alatt. A dallam vigaszt hozott neki, az pedig, hogy szavakba önthette a Sebastian karjában megismert bensőséges szerelmet, megkönnyebbülést. Daphne és Lizzie teljes csendben hallgatták az előadást. Lizzie tisztán csengő, fiatal hangja

lendületet adott a szövegnek. Audrianna maga sem gondolta volna, hogy ilyen jól hangzik majd a szerzeménye. Amikor Celia az utolsó hangot is elénekelte, jó pár másodpercig senki sem szólalt meg. Daphne kissé szomorúan mosolygott. – Gyönyörű – mondta. – Milyen kár, hogy nem adhatod oda Mr. Trotternek. Lizzie a könnyeit itatgatta a zsebkendőjével. – Attól félek, hogy ha valóban így érzel, ahogy ez a dal mondja, akkor elvesztetted a szívedet teljes egészében. De aki hallgatja, hogyan ne vágyna arra, hogy megismerje ezt az édes szívfájdalmat? Csak sajnálni tudom, hogy én nem vagyok szerelmes. Celia sokáig nézte a papírt. – Annyira helytelen, hogy nem fogják máshol is előadni! Igazán megérdemelné a közönséget! – Nekem épp elég, hogy hallottam, ahogy te elénekelted, Celia. Azt sem bánom, ha négyünkön kívül sosem kerül nagyobb közönség elé. – Nálam maradhat, hogy később megint elénekeljem? És ha nem is vagy itt, eléneklem, lélekben legalább itt leszel közöttünk. – Ez a példány a tiéd, bánj vele tetszésed szerint! Ha egy este meghallom a fejemben, tudni fogom, hogy épp akkor énekled el ismét. – Fölállt, majd sorban lehajolva a barátnőihez, megcsókolta őket. – Most itt kell hogy hagyjalak benneteket, akármennyire szeretnék még maradni. Lady

Wittonbury ma este vacsorát ad, és nekem órákig tart, amíg úgy rendbe szedem magam, hogy ő se találjon rajtam semmi kifogásolnivalót. A díszvacsora utáni napon Audrianna meglátogatta a márkit. A szezon rengeteg tennivalója miatt mostanában ritkábban maradt erre ideje, ám amikor mégis, olyankor mindig egy egész sor kerti mulatságról meg bálról kellett részletesen beszámolnia a márkinak. Meglepetésére fél óra elteltével Sebastian is csatlakozott hozzájuk. Ott ült a márki magánkönyvtárában, és a bátyjával együtt úgy hallgatta Audrianna soros beszámolóját, mintha nem lenne legalább egy tucat más hely, ahol már alig várják. – Olyan elevenek a beszámolói, hogy úgy érzem, mintha magam is ott lettem volna – mondta a márki bókolva. – Én is szívesen megnéztem volna, milyen képet vágott Halliwell, amikor a csillárról a lornyonjára csöppent a méhviasz. A márki még tréfásan el is játszotta a jelenetet, amin mindhárman jót nevettek. – Megnézted volna? – kérdezte Sebastian. – Szívesen? Wittonbury jókedve hirtelen eltűnt. A két fivér olyan dühösen nézett egymásra, hogy Audriannának az az érzése támadt, mintha illetéktelenül egy veszekedésbe csöppent volna.

– Azért kérdem, mert annyira ellenzel minden erőfeszítést, ami ahhoz kellene, hogy egyszer magad is megnézhesd az ilyesmit. Azt mondják az orvosok, meg kell próbálnod ráállni a lábadra, különben sosem fog sikerülni, de te nem akarod. – Ha talpra tudnék állni, megtenném, ám mivel nem tudok, nem teszem meg. – Ez nem így működik. Már jó párszor megmagyarázták neked, hogy ha az izmokat nem dolgoztatják, sohasem állnak ismét munkába. – Pont olyan unalmas kezdesz lenni, mint az anyánk! Meg is mondtam neki, hogy máskor ne jöjjön ide, ha nem hívom. Már hónapokkal ezelőtt el kellett volna fogadnom ezt a tanácsodat. – Hallom, hogy Kennington és Symes-Wilvert is tilalom alatt állnak. Így a feleségem maradt az egyetlen látogatód, aki viszont túl jóságos ahhoz, hogy megmondja neked, milyen gyáva vagy. Audrianna fölállt, hogy távozzék, mert látta, hogy kezd elfajulni a beszélgetés. A márki azonban megállította. – Az öcsém fog elmenni. Maga itt marad! – Én nem megyek sehova, amíg meg nem próbálsz fölállni. – Akkor biz addig itt üldögélhetsz, amíg pokolra nem kerülsz. Sebastian átvetette egyik lábát a másikon, mint akinek nincs semmi kifogása a pokol ellen. – Rendben. Ha nem próbálod meg önmagadért, az anyánk kedvéért vagy az enyémért, akkor

próbáld meg az ő kedvéért – mondta, és fejével Audrianna felé biccentett. – Ha ő kéri, megpróbálod? Wittonbury szótlanul meredt rá. – Légy szíves, kérd meg, Audrianna! A márki keserűen elnevette magát. – Te gazember! – Parancsolom, hogy kérd meg! Audrianna jobban szerette volna, ha nem követeli tőle. Nem volt tisztességes a férjétől, hogy erre használja a baráti érzelmekét, amelyek a nő és a márki közt kialakultak. És különben is idegesítették ennek a beszélgetésnek a ki nem mondott részletei, amelyeket az ősrégi előzményeik miatt nem is érthetett. – Megpróbálná, kérem? – mondta a márkinak csendesen. – Oly csodás lenne, ha egy napon ismét ki tudna mozdulni a lakosztályából! Komolyan aggódom önért. Képzelje, ha egyszer tűz ütne ki itt… Ha nem sikerül, minden marad a régiben, de pusztán azzal, hogy megpróbálja, máris jobb érzés lenne önnek. A márki nem felelt semmit. Audrianna abban biztos volt, hogy rá nem haragudott meg. Minden dühe az öccse ellen irányult. Egyszerre mégis megragadta a széke két karfáját. Néhány centiméterrel sikerült feljebb emelnie a felsőtestét. Ám a két karja nem bírt a

teherrel, és nagy puffanással visszazöttyent a karosszékbe. Erre Sebastian fölpattant, odalépett hozzá, lehajolt, és két karral megragadta a bátyját a hóna alatt. Aztán fölegyenesedett, fölkapta a márkit, majd erősen ölelve szilárdan a talpára állította. Mindez oly sebesen történt, hogy Audrianna hinni sem akart a szemének. Akkor Sebastian elengedte a testvérét, kissé hátrább lépett, és a márki ott állt minden támasz nélkül, a megdöbbenéstől tátva maradt szájjal. Aztán összecsuklott a lába, és visszahuppant a karosszékbe. – Meg vagy őrülve?! – kiáltott az öccsére. – Megtart a lábad, a fenébe is! Nem sokáig, de tartott a lábad, mielőtt megroggyant a térded. Ne merd azt mondani, hogy nem érezted, ahogy az izmaid tiltakoznak, mielőtt feladták! A márki behunyta a szemét, és látszott rajta, hogy igyekszik csillapítani a dühét. Lassan kisimult az arca. – Nagyon illetlen dolog, hogy ezt tetted velem Audrianna jelenlétében. – Lehet, de olyan tanúra volt szükségem, akiről tudod, hogy rokonszenvez veled. Kérdezd csak meg őt, megtartott-e a lábad, vagy sem! A márki nem kérdezte meg Audriannát. A nő aztán ebből végképp megértette, hogy a férjének volt igaza, s a bátyja szándékosan nem tett semmit azért, hogy ismét a régi életét élhesse.

Audrianna odament a márkihoz, és adott egy csókot az arcára. A férfinak még mindig csukva volt a szeme, mintha ezzel jelezné, hogy sem rájuk, sem az igazságra nem kíváncsi. – Most mennem kell – mondta neki Audrianna. – De ezután is mindig eljövök, amikor csak akarja, és mesélek önnek a bálokról. Bár bevallom, ennél is sokkal jobban szeretnék egy szép napon önnel táncolni az egyiken. Két hét is eltelt, és Castleford ügyvédje még mindig nem jelentkezett Sebastiannél. Ez nem volt jó jel. Arra gyanakodott, hogy talán nem épp egy alkalmas keddi napon bukkant rá a keresett információra. Vagy hogy a szomorú Trisztán (ahogy Hawkeswell-lel egymás közt a herceget csúfolták) feledkezett meg kötelezettségéről kellemesebb elfoglaltságai miatt. Így aztán alaposan meglepődött, amikor három héttel a találkozójuk után egy küldönc levelet hozott a hercegtől. Vagy gyere ma délután öt előtt, vagy várjuk ki a jövő keddet! Két kora délutáni találkozóját is le kellett mondania, de délután háromkor Sebastian már Castlefordnak a Piccadilly Street nyugati végén álló palotája felé lovagolt.

Amikor Sebastian a könyvtárba lépett, Castleford épp sürgős utasításokkal bombázta szegény Edwardsot. Neki csak intett a dívány felé, hogy üljön le, és várja meg, amíg a titkárral végez. Tizenöt perc elmúltával, miközben egy sürgős levelet diktált le a tiszttartójának, végre kegyeskedett hozzá is leereszkedni. – Na, gyere! Ott vár a nappaliban! – Ki vár ott a nappaliban? – kérdezte Sebastian, miközben követte a herceget. – Mr. Goodale. Az egyik ügyvédem. Ő intézi a kellemetlen, személyes ügyeimet, akárcsak neked Dowgill. – És itt várakoztattad egész délután? – Miért? El van jól látva italokkal, van olvasnivalója, és jó levegő jön rá a kertből. Mivel úgyis az egész napját el fogja számolni nekem, nem érdekli, ha egy kicsit megvárakoztatják. Mr. Goodale-en látszott is, hogy nem érdekli a dolog. Tömzsi kis termetével befészkelte magát a legnagyobb fotelba, még egy zsámolyt is odahúzott a lábának, s ott olvasott az ablakból beáradó fényben, egy pohár brandyvel a kezében. Kész csoda, hogy a cipőjét is le nem rúgta nagy kényelmében. Amikor az ajtó nyílt, bosszúsan nézett föl, hogy miért zavarják, de ahogy meglátta Castlefordot, szolgálatkészen fölpattant. A herceg beleült a Goodale által szabadon hagyott fotelba, és az iskolás fiúként állva maradt, kopaszodó ügyvédre förmedt.

– Mondja el Summerhaysnek azt a lőpormalom dolgot! – Uraságod 1816 októberében eladta a malmot Mr. Skeffleynek. – Ezt már tudja. Azt mondja el, hogyan jutottam hozzá! Goodale megköszörülte a torkát, és rákezdett. – A malom hétezer font sterling értékben egy becsületbeli adósság fejében került Castleford herceg tulajdonába. Én hosszas tárgyalásokat folytattam az ügyben, mert az eladó uraság úgy érezte, hogy az ingatlan ennél többet ér, és abban bízott, hogy a különbséget kifizetjük neki. Mondanom sem kell, hogy a herceg úr mentesült ettől az alkudozástól. – Ezért nem emlékeztem az egészre – mondta Castleford. – Uraságod épp csak aláírta az általam előkészített dokumentumokat, jó néhány egyéb papirossal egyetemben, amelyeket aznap hoztam aláírásra. – Pénteki nap volt – szúrta közbe Castleford jelentőségteljesen. – Ez a Goodale arról híres, hogy a keddjeimet mindig kihagyja. Az ügyvéd elpirult. – Ezért ismételten a bocsánatáért esedezem, de olyankor nekem az ülnökökkel kell találkoznom, akik szintén fukaron bánnak az idejükkel. – Csak azt akartam jelezni, hogy ha keddi napon hozta volna azt a papirost, emlékeztem volna,

hogy mit írtam alá – tette hozzá Castleford, kifejezetten Sebastian kedvéért. – Mikor történt ez a szerzés, Mr. Goodale? – kérdezte Sebastian az ügyvédet. – Ugyannak az évnek a májusában. Tehát a háború után. – Goodale, maga most elmehet – szólt a herceg. Az ügyvéd azonnal távozott. – Bocsánatodat kell kérnem azért, hogy többet kellett foglalkoznod ezzel az üggyel, mint amennyit megérdemel – mondta Sebastian. – Bocsánatkérés elfogadva. Ezek szerint nem kell hogy kihívjalak, és úgy tűnik, nem is kell megölnöm téged. – Elég sokáig tartott Goodale-nek, amíg összeszedte ezeket az információkat. – Egyáltalán nem. Már a látogatásod estéjén minden a kezemben volt. Azért csak ma kaptad meg őket, mert a keddjeimet teljesen kitöltötte egy másik tennivaló. – No persze, végül nincs túl sok keddi óra egyegy héten. Megmondanád még nekem, hogy ki váltotta meg az adósságát ennek a lőpormalomnak az átruházásával? Ez fontos számomra. Castleford a brandys üvegre sandított, de meggondolta magát. – Történetesen ez volt az a másik tennivaló, amely kitöltötte a keddjeimet. Nagyon nem tetszett, hogy valaki ekképpen pont az én nevemmel akart takarózni. Nyilván arra számított,

hogy amint a bizonyítékokat keresve eljutnak hozzám, minden vizsgálódást azonnal felfüggesztenek. Az efféle igazságtalan privilégiumok miatt néha érdemes hercegnek lenni, csak az csúnya dolog, ha olyanok is részesülni akarnak belőlük, akik nem hercegek – mondta Castleford egy ásítást elfojtva. – Ülj már le! Annyira emlékeztetsz a gyerekkori nevelőmre, ahogy itt mászkálsz előttem. Sebastian leült. – Mi a neve az illetőnek? – Öregem, tudtad, mennyire nem szívelnek téged a Hadtápszolgálati Testületnél? Nagyon csúnyákat mondanak, ha csak szóba kerül a neved. Amit Oakes mondott, attól pirulnom kellett, és Mulgrave sem bízik benned egyáltalán. – Szóval az elmúlt két keddet azzal töltötted, hogy a testület vezetőit faggattad? – Volt valami, amit nem értettem, és gondoltam, ők majd megmagyarázzák. Rájöttem, hogy szeretem, ha legalább keddenként világosan látok. – Ilyen hatással van rád a józanság? – Igen. Ilyen unalmas hatással – mondta, majd rákönyökölt a térdére, és tényleg rettentő józanul bámult Sebastianre. – Szóval a neve. Nos, úgy tűnik, bár ez tökéletesen kiment a fejemből, hogy az a lőpormalom, amelyet egy kártyaadósság fejében kaptam, korábban Percival Kenningtoné volt. – Kenningtoné?

– Hát nem különös? Ki a fene gondolta volna róla, hogy kereskedésre adja a fejét? És Goodale szerint nem is egyedül. A barátja, Symes-Wilvert is benne volt. Két derék bárógyerek, akik, szó szerint, közösen nekivetik a vállukat a malomkőnek a nagy ügy érdekében. Sebastian úgy meglepődött, ahogy egyébként Castleford remélte is. Sosem jutott volna eszébe, hogy a Pettigrew & Eversham két olyan embert takar, akiket személyesen ismer. Bármennyit nyertek is az üzleten, biztos, hogy nem érte meg a kockázatot. És most azzal a tudattal kell élniük, hogy ők okozták annyi ártatlan ember halálát… Jézusom! És ő még ajándékként akarta átnyújtani Morgannek, hogy sikerült tisztáznia a csalást! És tessék! Pont Morgan legjobb barátai… – Bosszúálló angyal akartál lenni, de azt hiszem, az ördög ösvényére keveredtél, Summerhays barátom! Castleford merően nézte Sebastiant. Nem volt a tekintetében semmi vidámság. Úgy nézte, mint egy réges-régi barát, aki belelát a lelke mélyébe is, s akinek, lám, jó oka volt, hogy elküldje Goodale-t. – Valójában miért kellett beszélned a testület embereivel? – Hogy jól lehordjam őket. Mindenki tudja, hogy azok ketten milyen ostobák. Te vettél volna tőlük puskaport? A fenébe is, egy darab tűzkőben sem bíznék, ha ők árulnák! Nem érdekel, hogy olyan ravaszak akartak lenni, hogy az öreganyjuk vagy a

kedvenc lovaik nevét adták a cégüknek. A testületnek tudnia kellett, kik a lőpormalom igazi tulajdonosai. És mégis hajlandóak voltak szerződni velük! – Hátradőlt a székében. – Vajon miért? Castleford nem mondott ennél többet. Az utolsó mondatában benne volt a véleménye. Az arcáról pedig egy régi barát őszinte aggodalmát lehetett leolvasni. Mindketten jól tudták, hogy Kennington és Symes-Wilvert maguktól sohasem lettek volna képesek megrendeléseket szerezni a testülettől. Valaki közbenjárt az érdekükben. A nők megérzik, ha a férfi nem rájuk figyel. Különösen, ha az ágyban fordul elő ilyesmi. Audrianna észrevette, hogy Sebastian simogatása a régi, és a csókjai is szenvedélyesek, de a férje alapjában véve nem vele van elfoglalva. Ettől aztán neki is elment a kedve a szerelmeskedéstől. Rátette a kezét Sebastian kezére, és megállította simogatás közben. Még sohasem állította meg Sebastiant, de nem tudott úgy tenni, mintha szerelmes borzongásaikon kívül nem volna ott az az érzéketlen dolog is a hálószobájukban. Sebastian nem haragudott meg. Még jó darabig ott feküdt mellette, karjával Audrianna feje alatt. Aztán fölült, és a köntöséért nyúlt. – Sajnálom – mondta, és kiment.

Audrianna neszeket hallott a szomszéd gardróbszobából. Erre fölkelt ő is, és benézett. Sebastian öltözködött, már épp a csizmáját húzta. Észrevette Audriannát. – Kell egy kis levegő, hogy kiszellőztessem a fejemet. Audrianna olyan szomorúnak és levertnek látta Sebastiant, amilyennek azelőtt még soha. – Mi bánt? – kérdezte. Sebastian elmosolyodott, odalépett hozzá, megcsókolta a homlokát, és csak ennyit mondott: – Menj aludni! Tudta magáról, hogy aludni biztosan nem fog tudni ezek után. Meg sem próbálta. Visszament a szobájába, és átbújt a függönyök alatt, hogy kilásson az ablakon. Hamarosan meg is pillantotta Sebastiant a kertben-, ott állt mozdulatlanul a holdfényben. Vagy azért, mert éjszaka volt, vagy azért, amilyen kedélyállapotban látta az imént, a férfi tragikusan magányosnak tűnt odalent. Magára kanyarította a jó szolgálatot tevő sálját, és belebújt a papucsába. Meggyújtott a kandallónál egy szál hegyes gyújtóst, s annak a fényénél leszaladt a lépcsőn, aztán ki a kertbe. Sebastian először nem is vette észre, annyira el volt merülve a gondolataiban. Audriannában felmerült, tudja-e a férje, hogy egy helyben áll már vagy negyedórája. Végül aztán meglátta őt. Kinyújtotta felé a karját, ő pedig odament hozzá. Akkor úgy

magához ölelte, hogy Audrianna úgy érezte, őbelé is átárad mindaz, amit Sebastian érez. Annyi szomorúság volt ebben, hogy Audriannának a szíve is belesajdult. – Mi bánt? – kérdezte még egyszer. Sebastian adott egy puszit a feje búbjára. – Egy dilemmával küszködöm. Életemben először fogalmam sincs, mit tegyek. Ezt magam sem hittem volna… annyira félreértettem valamit, hogy le kéne lőni az ostobaságomért. – Remélem, nem velem kapcsolatban. – Dehogy! Te csupa jóság vagy, és csupa becsület. A bátyámról van szó. Azt gondolom… pedig ilyet még feltételeznem sem volna szabad róla, hogy kezdettől fogva tudja az igazságot azzal a lőporral kapcsolatban. Ez félelmetes! Rájöttem, hogy egész idő alatt nem azért érdeklődött annyira az eset iránt, mert az igazságot akarta tudni, hanem azért, hogy biztos legyen benne, hogy a saját szerepére nem derült fény. Míg ezt végigmondta, csupa feszültség volt, de a végére érve lecsillapodott. Ez utóbbi sokkal fontosabb volt Audrianna számára, mint saját riadalma attól, amit a férfi szájából hallott. – Biztosan jó okod van, hogy erre gondolj, különben nem tennéd. De ez akkor is szinte elképzelhetetlen. Sebastian most úgy karolta át, hogy elindulhattak egymás oldalán a palánták között. A nyirkos éjszakai levegő úgy fölerősítette körülöttük

a tavaszi illatokat, hogy szinte nevetséges ellentétbe kerültek Sebastian téliesen zord hangulatával. – A lőport egy olyan gyárban készítették, amelynek Kennington és Symes-Wilvert volt a tulajdonosa. Az a két barát, akik minden héten meglátogatják a bátyámat. Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Isten bocsássa meg, de már az odaadásukat is kezdem kétségbe vonni. – De még ha a barátai tették is, lehet, hogy nem tudott róla. – Lehet, hogy nem volt benne biztos, de az kizárt dolog, hogy valamit ne sejtsen. Annyi mindent kezdek hirtelen egészen új fényben látni! A kérdéseit, még az irántad való lelkesedését is, hogy… szinte biztos vagyok: tud mindent, és ez rágja a lelkét. – És ha csak befektette a pénzét? Kölcsönzött nekik? Az biztos, hogy nem ő eszelte ki a csempészést meg a többi alávalóságot. Ezt sosem fogom elhinni róla. – Én azt hiszem, hogy csak a befolyását vetette latba, hogy annak a lőpormalomnak a termékét megvegye a kormány. A többi mesterkedésben nem volt része – mondta Sebastian, miközben lassan sétáltak tovább. – De azt hiszem, tud mindent. Sőt, nagyon régóta tudja már az egészet. Audrianna már értette a férje lelkében dúló zűrzavart, mert immár az ő lelkére is rátelepedett. És utólag érteni vélte a márki nyomott

kedélyállapotát, ami Sebastian szomorúságának volt a fő oka. – És most mit fogsz tenni? – Még nem tudom. Lehet, hogy semmit. Amíg rá nem jövök mindenre egész pontosan. Szóba sem merem hozni előtte, amíg teljes bizonyosságra nem jutok. Legszívesebben elfelejteném az egészet. Igen, ezt a kísértést érzem, de… Audrianna nem szólt semmit. Nem az ő dolga volt, hogy befolyásolja Sebastian döntését. – …de az nem lenne sem helyes, sem igazságos dolog – folytatta Sebastian a töprengését, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – igazságtalan volna azokkal, akik meghaltak, és azzal a megnyomorodott tüzérrel is, akitől megkaptam a rejtély kulcsát. És veled is. Audrianna azon törte a fejét, hogy ez utóbbi vajon milyen súllyal esik latba Sebastian mérlegelésekor? Saját maga számára az apja nevén esett csorba viselte a botrány teljes súlyát. Szinte azt érezte igazságtalannak, hogy mások is benne voltak. Mindennek ellenére nem szerette volna, ha Sebastiannek szembesítenie kellene a bátyját a gyanúival, sőt akár az igazsággal is. Ez valamit annyira elrontana a két férfi közt, hogy sohasem tudnák többé helyrehozni. Sőt attól tartott, hogy valami végleg elromlana a kettejükkel kialakult viszonyában is.

– De hát a bátyád csak segíteni akart a barátainak – mondta. – Ebben semmi bűn nincsen. – Ez igaz, nincs benne bűn, ha csak ennyit tett. Viszont ha minden nyilvánosságra kerül, az szégyent hoz rá is, bármi volt a szerepe. Félek, hogy ezt ő is tudja. És ez az, amitől fél. Sebastiant még mindig gyötörték e pokoli gondolatok, de lassan kezdett úrrá lenni rajtuk. Audrianna megállt, és átölelte a férjét. – Kezdesz hasonlítani magadra. Még máshol jár az eszed, de már nem olyan sötétek a gondolataid. Úgy tűnik, érdemes volt kiszellőztetned a fejedet. – Nem a friss levegő használt, hanem főleg a te jó szíved és együttérzésed – mondta Sebastian, majd körülpillantva megkérdezte: – Észrevetted, hogy éppen hol vagyunk? Audrianna körbetekintett. Véletlenül éppen arra az eldugott helyre jutottak, ahová Sebastian az első napon vezette őt, akkor, amikor a lány ellátogatott a palotájukba. – Eszembe jutott, hogy valamit félbehagytam hajdanán – mondta Sebastian. – Azt hiszem, végére kellene járnom a dolognak, és a poklomból is kiszabadulnék egy időre. – Biztos vagy benne, hogy eléggé ki tudsz szabadulni? – Ezúttal csak rád fogok figyelni, semmi másra – mondta Sebastian, miközben a pad felé terelte Audriannát.

– Lehet, hogy már érzem is, mennyire kezdelek érdekelni – mondta Audrianna, megérintve kezével Sebastian nadrágjának elején a bizonyítékát annak, hogy a férfi figyelme tényleg őrá irányul. – És mi lenne az, amitől úgy éreznéd, hogy teljesen kiszabadultál a pokolból? Emlékszel, te hogyan emeltél engem a poklomból a mennyországba, amikor nekem kellett onnan kiszabadulnom? – Ha leülsz erre a padra, és kicsit fölemeled a köntösöd, esküszöm, hogy mind a ketten hamarosan a mennyországban fogjuk érezni magunkat. – Azzal még várhatunk. Nekem tetszik ez a játék De most én szeretném irányítani; ne mindig én menjek utánad. Talán tilos néha nekem gondoskodnom rólad? Persze, csak ha nagyon szomorú vagy, illetve ha ennyi dilemmával találod magadat szembe. Ezzel Audrianna leült a padra, hogy kényelmesen ki tudja oldani Sebastian nadrágját. Kiszabadította belőle, ami úgyis annyira ki akart már szabadulni, majd két kezébe vette, és simogatni kezdte. Nem sietett vele, hogy Sebastian hosszan élvezhesse a dolgot, és teljesen megfeledkezzen a rút világról. A férfi kéjesen engedelmeskedett. Nem próbálta egy pillanatra sem megállítani, sőt még csak meg sem simogatta Audriannát. Csak állt, és nézte

azzal a sötét szemével, mit művel vele Audrianna simogató, cirógató keze. Audrianna maga is lázba jött, bár most nem kapott semmit, hisz ő adott. S hogy ezt Sebastiannek is tudomására hozza, megcsókolta a vesszőjének egyik oldalát. Válaszul Sebastian egész teste megfeszült, akár egy felajzott íj. Audrianna játékosan egy kis puszit nyomott a férfi hímvesszőjének a hegyére. Erre mély, feltörő sóhaj hagyta el Sebastian torkát, s egyik kezével finoman megsimogatta Audrianna fejét. Akkor már ösztönösen tudta, mit vár tőle a férfi. Először a nyelve hegyével érintette néhányszor, azután nagy bátran az ajkai közé vette. Érezte, hogy a férfi már csakis őrá figyel, nem gondol semmi másra. Hogy teljesen őrá hagyatkozik. Aztán még jobban megfeszült Sebastian teste, és a feje is hátrahanyatlott az elragadtatástól. Huszonötödik fejezet A lépcsőházból zavaros hangok szűrődtek felfelé. A zsivajból legélesebben Lady Wittonbury hangja hallatszott ki. Aztán még ennél is hangosabban Sebastian hangja, ahogy a márkinét igyekszik csitítani. Audrianna kiszaladt, és lenézett, hogy lássa, milyen természeti csapás érhette hirtelen a házat.

És meglátta, hogy Sebastian olyan hadműveletet irányít, amely egy tábornagynak is becsületére válna. A lépcsőfordulóban Wittonbury márki trónolt egy jókora fa karosszékben. Négy markos inas vette körül a székét. Lejjebb a lépcsőn két további férfi állt, a márkival szemben. Lady Wittonbury szaladt most oda Audriannához. – Morgan maga kérte, hogy vigyék le a kertbe. Nem is tudom, hogy örüljek, amiért hirtelen változást akar, vagy attól féljek, hogy megfázik. – Nem hiszem, hogy ártana neki egy kis friss levegő. Szerintem inkább örvendezzünk. – Hát persze. De mégis… – motyogta a márkiné, és elborzadva figyelte a hadműveletet. Az inasok katonásan mozogtak. Sebastian utasítására különböző magasságokban megragadták a karosszéket, és óvatosan lépkedni kezdtek vele lefelé. – Ugye biztos vagy benne, hogy az összes lány el van távolítva? – kérdezte az öccsét a márki. – Nagyon ostobán festhetek, és igazán nem szeretném, ha a szomszéd házakban is erről kezdene pletykálni a személyzet. – Légy nyugodt, szélnek lettek eresztve – nyugtatta meg Sebastian. – Egy pillanat alatt kint leszünk veled, visszafelé meg még annál is gyorsabban, amikor csak parancsolod.

Audriannának nagyon tetszett, hogy milyen gonddal szervezte a férje ezt a felfedezőutat. Mint máskor is, aggályosan figyelt a bátyja egészségére, és hogy ne érhesse sérelem a büszkeségét sem. A lőporral kapcsolatos dilemma nem került ismét szóba közöttük. Azt azért mégis tudta Audrianna, hogy Sebastian eddig nem vetette fel a kérdést Morgannek. A nyugtalanság azonban továbbra is ott munkált a férfiban. Audrianna látta, hogy előző nap, amikor néhány percet együtt töltöttek a márkinál, Sebastian milyen elgondolkodva nézett a bátyjára. Ebből kitűnt, hogy még mindig nem tudott dönteni, mit is tegyen. Közben a karosszék egy fordulóba ért. A márki meglátta az anyját és Audriannát. – Gyertek ti is! – kiáltotta. – Semmi kedvem egymagamban elmélkedni a természet szépségein. Lady Wittonbury már suhant is a lépcső felé. A márki észrevette, hogy Audrianna meg sem mozdul. – Maga is, kishúgom. Kerti mulatságot rendezünk! Így hát követték a karosszéket először ki a teraszra, majd onnan le egy gyepes térségre, amelyet kövezett ösvények szegélyeztek. A hordárok letették a karosszéket. Dr. Fenwood egy takarót terített a márki köré, majd jó tizenöt méternyire eltávolodott, és megállt, mint a cövek.

A hordárok és a kertészek sietve öntöttvas székeket hoztak a karosszéke köré. A házból egy kisebb asztal is előkerült. Sebastian két könyvet is hozott magával és letette rá. Megnézte a zsebóráját. – Kár volt olyan nagy hűhót csapni. Az egész alig tartott tizenöt percig. Legközelebb még gyorsabban megy majd, és már ma is legfeljebb tíz perc, amíg visszavisznek a lakosztályodba. Csak szólnod kell Fenwoodnak, hogy hívja az embereket. Wittonbury bólintott. Az anyja, mintha vasból öntötték volna, már egy vasszéken ülve sugározta egyetértését. Audrianna a férjével a ház felé sétált. – Az ő ötlete volt? – kérdezte a nő Sebastiant. – Az ablak mellett ült, és a kertben gyönyörködött. Én mondtam neki, hogy le kellene jönnie, ő meg nem tiltakozott. – Úgy tűnik, tetszik neki a dolog. – Tudja, hogy csak egy karnyújtásnyira van a régi élete. Már érzi az illatát. Szándékosan elutasítja a reményt magától, s közben mégis elkezdett reménykedni. – Sebastian nézte, milyen békésen beszélget az anyja és a bátyja egymással. – Pokoli lenne számára, ha gúny és megvetés várná, mire megint képes lenne kilépni ebből a házból. – Eldöntötted már, mit teszel? Sebastian megrázta a fejét. – Mindig elhagy a bátorságom, amikor megpróbálnék belekezdeni.

Elbúcsúztak, és Sebastian a teendői után nézett. A márki odahívta maguk közé Audriannát. Ő leült egy székre, ám a márkiné arcán lévő elnéző mosolytól betolakodónak érezte magát. Úgy is ült ott csupán, mint egy megfigyelő, nem mint aki része a társaságnak. Figyelte a márki lelkes arcát és lendületes beszédét. A férfi nagyon élvezte, hogy a szabadban lehet. Sőt, talán túlzásba is vitte. Ám, mint korábban máskor is, Audrianna észlelte a lelke mélyén megbúvó melankóliát, amellyel túl könnyen aláveti magát a sorsának. – Milyen jóságos magától, anyám, hogy egy kissé lefoglalt? –mondta a márki egy fél óra múltán. – De tudom, hogy most esedékesek a vizitjei, és nem hagyhatja ki őket. Audrianna itt marad velem még egy kicsikét, mielőtt bemegyek. Bármely más nő megsértődött volna, ha így értésére adják, hogy elég volt belőle. Lady Wittonbury azonban nem. Képes volt ilyenkor is nyájas maradni, még ha elvonulásakor a mosolya mögött Audrianna érezte a sérelem láthatatlan, de borotvaéles villanását. Wittonbury márki kissé fölemelte a fejét, hogy az egész arcát jól érje a napsütés. Becsukta a szemét. – Olyan békésen melegít! Egészen ellustultam tőle. – Pihenjen csak nyugodtan. Itt maradok, amíg szunyókál.

Úgy tűnt, hogy a márki el is szenderedik, de néhány perc múltán váratlanul megszólalt. – Audrianna, maga boldog? Szerzett új barátokat? – Boldog vagyok. Van néhány új barátom is. – Örülök, hogy ezt hallom magától. Az öcsémet újabban rendkívüli módon foglalkoztatja valami, örülök, hogy magácskát nem érinti. – Ami azt illeti, érint engem is. Elég sok mindent megtudott arról a lőporügyről. Sajnos rá kellett ébrednünk, hogy valószínűleg az én apámnak is része volt a dologban, igaz, csak mások mellett, akik nála is bűnösebbek. A márki meg sem rezdült. Továbbra is csukva tartotta a szemét, Audrianna mégis észlelt rajta valami óvatos éberséget. – Ez érdekes. És mi másra jött még rá Sebastian? Audrianna beszélt neki a fiatal tüzérről, a puskaporos hordókon lévő jelzésekről, s hogy ezekből hogyan derítette ki Sebastian a lőpormalom nevét. Elmesélte az összeesküvést, ahogy a jó puskapor egy részét kiszedték a hordókból, hogy csempészeknek adják el, s hogyan fizettek le egy embert a központi raktárban, egy másikat meg Londonban, hogy az ellenőrzéskor a rossz lőport jónak minősítsék, vagy hogy a rossz lőporról szóló jegyzőkönyvek eltűnjenek.

Ennél nem ment tovább. Nem mondta el a márkinak, hogy Sebastian már tudja, kik voltak a tulajdonosai a lőpormalomnak a háború időszakában. De eleget mondott ahhoz, hogy a többit a márki kitalálhassa, főleg ha maga is tudta az igazságot. A márki végül kinyitotta a szemét, és körülnézett a kertben. Kissé szomorúan, és még annál is sokkal gondterheltebben. Vett egy mély lélegzetet. – Akkor hamarosan ki fogja deríteni az egészet. Hacsak nem jött rá máris. – Egyik kezével eltakarta a szemét. – Hála istennek! Látszott rajta, mennyire megrendítette, hogy idáig jutott a dolog, és még jobban eltakarta az arcát. Aztán összeszedte magát, és ránézett Audriannára, aki őszinte megkönnyebbülést látott a márkin. De ezzel együtt félelmet és reményvesztettséget is. Annyira fájt a szíve érte! – Sebastian csak mostanában tudta meg a dolgot az ön két barátjáról. De nem tudja még, hogy egyáltalán akar-e tudni minden részletet. – Persze hogy nem akar! De rá fog jönni, hogy meg kell tudnia mindent. Csak úgy tisztességes – mondta a márki, s közben elgondolkodva nézett az ölébe és a két béna lábára. – Amikor rájöttem, hogy Kenny és Symes mit műveltek, és ráadásul az én támogatásommal, megértettem, hogy ez az én jogos büntetésem. De hát az ember mégsem

juttathatja börtönbe a legrégebbi barátait! Ezért mentem el a háborúba. Hogy vezekeljek. S amikor a sors úgy döntött, hogy ilyen súlyos árat kell fizetnem, elfogadtam mint jogos büntetést. – Hát ezért tiltakozott annyira a gyógyulás ellen? Netán azt gondolta, ha meggyógyul, a sors még annál is nagyobb árat követel majd? – Nem, kedvesem. Megérdemeltem a büntetést, ezért kezdetben nem is hittem a gyógyulásban. Audrianna átnyúlt a kis asztal másik oldalára. A márki pedig megfogta a kezét. – A barátai tudják már, hogy mindenre rájött? A márki tagadólag rázta a fejét. – Ők azt hitték, hogy nagyon ügyesen titkolnak mindent. De ha az ember ilyen régóta ismeri a másikat, hamar rájön, hogy valami nincs rendben. Így voltam velük is. Elég volt néhány ügyetlenül elejtett megjegyzésük egymás között. No meg a drága fogat, amelyet Kennington sohasem engedhetett volna meg magának. Aztán ahogy veszett tempóban belevetették magukat a szerencsejátékokba. Gyanítani kezdtem, hogy valami nincs rendben azzal a lőporkereskedéssel. Benne volt egy harmadik alak is, akit nem ismertem. Ő rántotta bele őket, hatalmas nyereséggel kecsegtetve a két bolondot. Hisz egyikük sem volt gazdag, így persze hogy csábította őket ez a befektetés, amelyből, azt hitték, dől majd a pénz.

– Lehet, hogy dőlt is. Ha egyszerűen csak szerencsések voltak, attól önnek még nem kellett gyanakodnia, hogy honnan a pénz. – Ezt én is mondogattam magamnak. De éreztem, hogy baj van. Láttam rajtuk a félelmet, meg a bűntudatot is, a nagy költekezés öröme ellenére. És aggódni kezdtem, hisz én ajánlottam be őket a testületnél. Az én személyemre való tekintettel kapták meg a szerződést, nem önmagukért. Aztán ahogy az első hírek ideértek arról a vérfürdőről, még jóval a háború vége előtt, még jóval azelőtt, hogy a lapok írni kezdtek volna róla, a hadsereg már rájött, hogy valami nagyon csúnya dolog okozta annak a sok katonának a halálát a csatatéren. És hozzám is elért a híre, ahogy befolyásos emberekhez el szoktak jutni a hírek. A márki elhallgatott, és messzire révedve ingatta a fejét. Audrianna érezte, hogy egyre erősebben szorítja a kezét. Oly nyilvánvaló volt az elkeseredése, hogy Audrianna majdnem arra kérte, ne beszéljen tovább. A márkin azonban látszott, hogy ha már belekezdett, azért is végig fogja mondani. – Elmondtam Kennynek és Symesnak, hogy volt az a szörnyű szerencsétlenség valami rossz lőporral, és kérdeztem tőlük, hogyan történhetett meg annyi ellenőrzés ellenére. Mintha a szakvéleményükre lettem volna kíváncsi. Elvégre tudtam, hogy nekik is van lőpormalmuk.

Esküdöztek, hogy ilyesmi nem lehetséges. No, de ha egyszer megtörtént! – mondta a márki, s olyan tekintetet vetett rá, amilyet Audrianna eddig csak az öccsétől látott. – És akkor már tudtam. Tudtam, hogy csak az ő lőporuk okozhatta! Az, amit az ő malmukban gyártottak. Rá volt írva az arcukra, hallottam a hangjukból, ahogy az ártatlanságukat bizonygatták. Hisz természetükből adódóan hiányzik belőlük az igazi ravaszság, hazudni meg egyáltalán nem tudnak. És még én győztem meg a hadsereget, hogy ettől a két bolondtól vásároljanak, akik képesek voltak olyasmit művelni, amitől az a sok derék katona meghalt! És tudtam azt is, hogy ezt már soha többé nem leszek képes megbocsátani magamnak. Így törődött bele a márki a rokkantságából adódó örökös fogságba: elfogadta mint igazságos büntetést. Audrianna már el tudta képzelni, mennyire várta ez a szerencsétlen ember éveken át, mikor derül ki az igazság. Egyszerre remélve, hogy az öccse mindent kiderít majd, ugyanakkor rettegve is, mikor jön el az igazság pillanata. Mit is mondott Sebastian? „Őérette teszem.” Hát megtette, csakhogy olyan módon, ahogy álmában sem gondolta volna. – Kérem, ha majd észreveszi, hogy a fivérem nem akarja feladni a nyomozást, mondja el Sebastiannek mindezt – mondta a márki. – Nem akarom, hogy ő kezdjen el faggatni erről. Nem érdemli meg, hogy arra kényszerüljön, hogy a

saját bátyját kelljen vallatnia ilyesmiről. És én sem tudnám elviselni azt a szörnyű helyzetet. Attól tartok, erkölcsileg ugyanolyan gyávának bizonyulnék a végén is, mint ahogy kezdtem. – Ön nem viselkedett gyáván. Nem követett el bűnt. Csak hagyta magát rászedni két régi baráttól. – Rá kellett volna jönnöm, hogy valami rosszban sántikálnak. Még hogy Kenny és Symes befektet? Ha az öcsém hallotta volna ezt, rögtön gyanút fog. Nekem is így kellett volna tennem. Követelnem kellett volna, hogy találkozhassak azzal, aki ilyesmire biztatta őket. Vagy legalább meg kellett volna mondanom Sebastiannek, hol keresgéljen, amikor megkezdte a nyomozást, ahelyett hogy hallgatok, mert félek, hogy a maradék becsületem is odalesz, ha rájön, mit műveltem. – De legalább nem állította meg. Sőt, ön bátorította a nyomozásra. Másként nem fogott volna bele ilyen makacsul. – Meggyőződésem, hogy a gyilkos is reménykedik abban, hogy elfogják, mert akkor legalább az elfogatástól való rettegésnek vége lesz. Ilyen ellentmondásos az emberi lélek. Én aztán ismerem a saját lelkemet – mondta keserűen, majd kissé fölemelve Audrianna kezét, adott rá egy csókot. – Mennyire sajnálom, hogy az édesapja neve is belekeveredett ebbe a szörnyűségbe, Audrianna! Amikor meghallottam, megkérdeztem őket, olyan embernek ismerték-e Mr. Kelmsleigh-t,

akit meg lehet vásárolni. Mindketten azt mondták, hogy ez kizárt, én pedig biztos vagyok abban, hogy akkor igazat beszéltek. – Csakhogy az én apám adta ki a végső engedélyt, mielőtt a lőport kiszállították. Ha bármelyik raktárból rossz lőporról készült jelentés érkezett, neki azt látnia kellett. Én volnék a legboldogabb, ha igaz lenne a barátai véleménye az apám feddhetetlenségéről, de valami oka mégiscsak kellett hogy legyen annak, hogy ráterelődött a gyanú. A márki kissé határozatlanul ingatta a fejét. – Bárki is volt az emberük a hadtápszolgálatnál, az nem a maga apja volt! Talán ez volt az egészben a legrosszabb. Hogy egy másik derék ember szenvedését, sőt halálát okoztam a gyengeségemmel! Föl nem merült bennem, hogy meg fogja ölni magát. Valószínűleg ez Kennynek vagy Symesnak sem jutott volna soha az eszébe. Mégis így tette tönkre három gyáva idióta a maga egész családját! Audrianna nem merte elhinni a márkinak. Hazudik, csak hogy jóvátegyen valamit a bűneiből Audrianna kedvéért; ennyi az egész. Hisz már nincs vesztenivalója. Audrianna szíve mégis megtelt reménnyel és hálával a márki iránt iménti szavaiért, még ha nem is volt őszinte. Wittonbury most elengedte Audrianna kezét. Megkereste a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát.

– A pápisták szerint a gyónástól megkönnyebbül a lélek. Lehet, hogy igazuk van. Aztán a márki odakiáltott Fenwoodnak, és szólt neki, hogy hívhatja a hordárokat. Aznap éjjel a gyönyörök mellé Audrianna annyi szerelmet is igyekezett adni Sebastiannek, amennyit csak tudott. Úgy intézte, hogy minden csókban, amelyet a testére lehelt, ott égjen izzó odaadása, s viszonzásul ő is megérezte, hogy a férfi illata és minden érintése szinte égeti az ő lelkét. Mélységes mélyen igyekezett Sebastiant magába fogadni, szinte elnyelni egészen, s úgy vette át a férfi heves ritmusát, hogy egyszerre érjenek a csúcsra, ahol végképp egymásba fognak majd olvadni. Amikor vége lett, Audrianna kimerülten roskadt Sebastianre, s a szíve majd meghasadt a rengeteg érzelemtől, amelyet magával hozott ide az ágyába is. Először az a nem túl régi emlék jutott eszébe, amikor azzal kínozta Sebastiant, hogy vallja be, tévedett Audrianna apját illetően. Ahogy Sebastiant vádolta, hogy ilyen fájdalmat okoz neki. Aztán a másik, amikor olyan édesen kezdte őt vigasztalni Sebastian, amiért rá kellett ébrednie, hogy mégiscsak a férjének volt igaza. Eddig is szorosan ölelte Sebastiant, de most még jobban hozzábújt. Közelebb fordította hozzá a fejét, hogy a szája egészen a fülénél legyen.

– Egyfolytában a dilemmádon töröm a fejemet. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hagynád, hogy magától szép lassan kimúljon az a vizsgálat. Most Sebastian ölelte meg őt szorosabban. Megfordult fektében, úgyhogy most Audrianna feküdt a hátán, hogy Sebastian jobban lássa az arcát. – Úgy gondolod, hogy pont most kéne abbahagynom, amikor az én családomat is kezdi érinteni? Audrianna szerette volna, ha Sebastian nem így fogja fel a dolgot, bár kétségtelen, hogy éppen így gondolta. – Bármit is tett a bátyád, máris sokszorosan megfizetett érte. – Ez két külön dolog. Tragikus az állapota, és szenvedett is eleget, ez igaz. De nem azért, mert ez lett volna a büntetése a felelőtlenségéért. De a márki úgy érzi, hogy ez volt. És igaz, hogy felhatalmazta rá, hogy beszámoljon Sebastiannek a gyónásáról, de Audrianna úgy érezte, jobb, ha nem teszi meg. Ha ugyanis Sebastian teljesen biztos lesz a bátyja bűnrészességében, akkor fogja csak igazán úgy érezni, hogy semmiképp nem hagyhatja abba a nyomozást. – Ha őt kérdezed minderről, ha őt vádolod ezzel… akármilyen őszinte leszel, és mindegy, hogy ő mit válaszol… csak egy óriási szakadék fog támadni közöttetek.

– Az isten áldjon meg, hát azt hiszed, hogy én nem tudom? – mondta Sebastian, s ezúttal Audrianna nélkül fordult egyet. Messzire távolodott tőle. Ahogy ott feküdt a hátán, az arcélét élesen kirajzolta egy távolabbi asztalon égő lámpás fénye. – Hát akkor nem az lenne a legjobb, ha fátylat borítanánk az egészre? – Én meg azt hittem, épp te akartál tudni mindent. A teljes igazságot! Hisz apád nevét sem lehet tisztázni, hogy ártatlan volt, ha most abbahagyom. – Frans azt mondta… – Frans csak rábukkant egy névre az újságban! – szakította félbe Sebastian. – Most, hogy már tudom az igazságot az üzelmeikkel kapcsolatban, hogy hogyan tervezték meg, és milyen veszélyekkel járt… egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy apádnak szerepe lett volna benne. Épp ellenkezőleg. Tehát ez is gyötörte Sebastiant, miközben azt latolgatta, mi a fontosabb számára: a kötelesség vagy a testvéri szeretet. Audriannába belésajdult ez a fölismerés, mert ezzel ő került a középpontjába annak a nagy szomorúságnak, amely most erre a családra leselkedett. – Olyan embert kerestek, akit ismertek, és akiben megbíztak, nem akartak egy idegenhez fordulni. Az túl kockázatos lett volna – mondta Sebastian. – Úgyhogy lehet, hogy egy ártatlan

embert üldöztünk sírba, ahogy te mindig is meg voltál győződve róla. Ezért most már nem tudunk senkit kárpótolni, különösen nem őt, de még téged sem, viszont legalább a nevét tisztázhatjuk. A bátyám szégyene nem lesz túl nagy ár az igazság fejében. A régi seb még mindig fájt, ha hozzáértek, igaz, most már legalább nem vérzett. Audriannában jó adag bűntudat munkált, míg azon törte a fejét, mit is kell tennie, különösen mivel a márki megmondta, hogy az apja nevét tényleg tisztázni kell minden vád alól. Most azonban, hogy látta, mennyi gyötrelmet okoz a döntés Sebastiannek, úgy érezte, akár le is mondhat róla. – Én úgyis olyannak őrzöm apámat az emlékezetemben, amilyen volt. Nincs szükségem arra, hogy egy másik bűnös lépjen a helyébe. Bármilyen döntést is hozol, kérlek, ne azért tedd, hogy nekem kedvemben járj. Sebastian most Audrianna felé fordította a fejét. Hosszasan nézett a szemébe. Mindkettejük szíve megtelt ismét azzal a bensőséges érzéssel, amely általában csak közvetlenül a testet-lelket megtisztító szerelmi kielégülés után szállta meg őket. Sebastian Audrianna kezét kereste kettejük teste között. – Néha egészen megszégyenítesz. Olyan ajándékokat adsz nekem magadból, hogy…

Ezzel Audriannára feküdt, úgy, hogy a mellkasuktól a lábukig végig egymáshoz simultak. Olyan elgondolkodva és olyan behatóan nézte a nőt, hogy az megrettent attól, mi is járhat a fejében. – Hogy jut eszedbe felajánlani ilyesmit, amikor mindig is az igazság volt a legfontosabb számodra? – kérdezte. Audriannának kiszáradt a torka, a szívét meg hirtelen eltöltötte a lehető legédesebb fájdalom. – Mert most már te vagy számomra a legfontosabb – felelte. – Akkor ez egy szerelmi ajándék? – kérdezte Sebastian csendesen. A kérdés, és az ajánlat, amely benne rejlett, annyira váratlan volt, hogy Audrianna csak nehezen tudta rászánni magát a válaszra. – Igen, szerelmi ajándék, Sebastian. A férfi még mindig töprengő arcot vágott. Még ott volt benne az előbbi feszültség, de a mosolya, amely ezután következett, ismét a régi módon egészen elvarázsolta Audriannát. – Akkor szerelemmel fogadom – mondta. – Nagyobb szerelemmel, mint gondolnád, Audrianna. Akkora szerelemmel, hogy az még számomra is megdöbbentő. Szavaitól Audrianna szívfájdalmát öröm váltotta fel. Olyan áldott, túláradó öröm, amilyet eddig sohasem tapasztalt. Hirtelen áradt szét egész bensőjében, de még túl is bugyogott rajta, és

nevetésként tört fel belőle. Erre Sebastian is nevetni kezdett Audrianna meglepő viselkedésén, meg a magáén is, és egy mindennél édesebb csókban olvadtak össze. Sebastian megmozdult egy kissé, erre Audrianna széttárta a lábát, hogy magába fogadhassa. A férfi behatolt, így már egész testükkel követték szívük boldog egyesülését. Később Sebastian ismét elgondolkodott. – Azon töröm a fejem, vajon most, hogy már tudom, szeretsz, más érzés-e a szeretkezés. Úgy érzem, más. Ez érdekes. – Hogyan? Mennyire más? Sebastian latolgatta magában, mit is mondjon. – Az biztos, hogy továbbra is elviselhetetlen vágyat érzek. Csakhogy mellette… tökéletes elégedettséget is. – Sebastian mozdult egyet, mire Audrianna ismét fölkuncogott. – És a vágy mellett egészen meglepő boldogságot. Aztán… – folytatta becsukott szemmel ízlelgetve a szót, hogyan is nevezze –, aztán valami kéjes örömöt, hogy teljesen biztos lehetek abban, hogy mindenestül a birtokomban tartalak. – Ez utóbbi nem hangzik túl romantikusan. Sebastian kissé fölemelte a hátát, hogy a szájával elérje Audrianna egyik mellbimbóját. – Lehet, hogy megittasultam a szerelemtől, de azért csak férfi maradtam, Audrianna. Aztán a nyelvével folytatta a mellbimbók szinte már fájdalmas izgatását. Nem tartott soká, míg

Audriannát ezzel megint az őrület határára sodorta. Ő pedig ezúttal nem törődött semmivel, és a kéjjel együtt világgá sikoltotta egyben a szerelmét is. Nem fogta vissza magát egyáltalán, hogy Sebastian is teljesen biztos lehessen abban, milyen az a tökéletes birtoklás, amely után úgy sóvárgott. Aztán már egyedül csak az számított, hogy megint minél mélyebben magába fogadja Sebastiant. Az összes kéj ott összpontosult, belül, abban a csodás érzetben, ahogy a férfi mozgott benne. A hosszú és mély lökésektől úgy érezte, a teste kiterjed és beteljesül, és a gyönyör úgy fokozódik belülről lassan, hogy a teste összes többi része is aprócska borzongásokkal vele remeg. Ezúttal nem menekült öntudatlanságba. Végig éberen figyelt Sebastianre, az egész aktus alatt csak érezni akarta minél jobban, és szeretni. Még a legvégén is, amikor azok a borzongások mind egy sikolyban összegeződtek, még akkor is csak a férfira figyelt. És most ő is csak őrá figyelt, világos bizonyítékát nyújtva, hogy ennek már így kell lennie, hogy ezt a szerelmet vagy bármely pillanatát már sohasem szabad elfelejteniük. Ennek a valószerűtlen, kölcsönös szerelemnek tiszta szépségétől elámulva csak néztek hosszan egymás szemébe szenvedélyük tökéletes csúcsán

lebegve, s eltelve annak a gyönyörűségével, hogy ennyire eggyé sikerült válniuk. Hát nem mondta el neki? Sebastian nekem egy szót sem szól róla. Úgy üldögél a reggeliknél, mint aki nem tud semmiről – fogta Audriannát faggatóra a márki néhány nappal később. Látszott rajta, hogy kifejezetten ezért rendelte magához. – Mert nem is mondtam el – felelte a lány őszintén. – Úgy tűnik, másképpen akarja kezelni a dolgot. A márki rosszallóan nézett. Audrianna azon tűnődött, vajon a márki fölkavarodott lelkiismeretének nem esik-e rosszul, hogy magára maradt a bűnével. Talán tényleg azt szeretné, ha nyilvánosan kellene bűnhődnie. – Bárhogy is döntött Sebastian, nem fogja elfogadni az ön áldozatát – folytatta Audrianna, majd a márki székére mutatott. – Együtt fog harcolni önnel ez ellen, mert biztos abban, hogy ön egyszer ismét járni fog. – Ha fogok valaha, akkor az ő értéke lecsökken. – Nincs senki, akitől csökkenhetne Sebastian értéke. Neki nem kell az ön élete, sem ajándékképpen, sem az ön rokkantságának köszönhetően. Ami az öné, azt Sebastian boldogan visszaadja, bármikor, amikor ön kész lesz visszavenni. A márkin látszott, hogy nem győzték meg Audrianna szavai.

– Ő mondta magának ezeket? – Nem kellett, hogy mondja. Tudom magamtól is. Wittonbury kétkedve mosolygott. – Tudom! – ismételte Audrianna határozottan és némileg bosszúsan. A márki ettől meghökkent. Fel is hagyott a témával, inkább előhalászta a zsebóráját. – Kennington és Symes hamarosan itt lesznek. Kérem, hívja be Fenwoodot, hogy addig ültessen oda kicsit az ablakhoz. De maga ne menjen el! Jöjjön vissza, ha Fenwood végzett! Audrianna kiment az előszobába, és beküldte Fenwoodot. Amikor a komornyik kijött, visszament a márkihoz. Már a nyitott ablaknál ült. – Milyen szép a világ – mormolta a márki maga elé. Audrianna is odaállt melléje, kinézett az ablakon, le a zöld növények és fák meg a szürke kővel borított ösvények közt színesen virágzó kertre. Míg a kertet csodálták, egy fej bukkant föl odalent. Aztán két másik. Három férfi sétált be a kert egyik útján. Aztán megálltak, és beszélgetni kezdtek. A márki összevont szemöldökkel nézte őket. – Most meg mi jutott Sebastian eszébe? Miért csalta ki a kertbe magával Kennyt meg Symesot? Audrianna sem tudta. Bár innen fentről nem hallották a szavakat, azt látták, hogy főképpen

Sebastian beszél. A két másik férfi csak hallgatott. Halálosan komolyan. – Úgy tűnik, tévedett, kedvesem – mondta a márki. – Én úgy látom, most jött el az idő, amikor az öcsém ki fogja követelni azt a font húst a testemből, amint azt Shakespeare-nél A velencei kalmárban Shylock teszi Antonióval. Kennington és Symes-Wilvert egy szót sem tudott kinyögni. Meg sem próbálták védeni vagy mentegetni magukat. Csak bámulták a földet elkeseredetten. – Nem gondoltuk volna, hogy… – kezdte aztán mégis Kennington. De maga is szegényes mentségnek tartotta, amit mondani akart, úgyhogy rögtön abba is hagyta. – Abban biztos vagyok, hogy eszetekbe se jutott, hogy a csatatéren lesznek katonák, akik kizárólag arra a használhatatlan puskaporra lesznek utalva – mondta Sebastian. – Pontosan így volt – mondta Kennington. – Mi úgy tudtuk, hogy a megbabrált hordók jó puskaport tartalmazó hordók közé lesznek keverve szállítás közben, úgyhogy könnyű lesz helyettük a másikat használni. – Ki mondta ezt nektek? Mert azt sem hiszem el, hogy ez az alávalóság nektek jutott volna eszetekbe – mondta Sebastian, nem azért, mert oly nagyra becsülte volna a két piperkőc jellemét. Inkább el sem tudta képzelni, hogy kettejüknek

együtt elég esze lett volna ennek a bonyolult csalásnak a kifundálásához és lebonyolításához. Symes-Wilvert ijedten nézett Kenningtonra, vajon mit válaszol. Kennington rágta az alsó ajkát. – Egy ismerősünk hozta szóba egyszer ennek a lőpormalomnak az ötletét. Ő addigra már ki is találta az egészet. Nekem volt ugye az a darab földem Kentben a folyó partján. Azt mondta, az ilyesmihez az pontosan megfelel. Symesnak egy kis pénzt kellett fektetnie az egészbe, amelyet a bátyjától kölcsönzött. – Először azt hittük, egy szokásos lőpormalomról lesz szó – mondta Symes elkeseredett hangon. – Csakhogy nem úgy lett – mondta Sebastian. Mind a ketten szánalmas képpel bámulták a földet. – Ki volt ez az ember? A harmadik társatok? – firtatta tovább Sebastian. Kennington megköszörülte a torkát, és kibökte: – Patterson volt a neve. A Waltham Abbey gyárban dolgozott, úgyhogy ismerte a munkamenetet. Ő ezzel szállt be az üzletbe. – Legalább egy éve a színét sem láttuk – motyogta Symes. – Azt rebesgetik, hogy amikor megszedte magát, kiment Amerikába. Hát így állunk. Két idiótát a mély vízbe csalogatott valaki, aki sokkal dörzsöltebb volt

náluk. Ez a Patterson ügyesen választotta meg az üzlettársait. Talán épp azért választotta őket, mert egy márki volt a legjobb barátjuk, jó összeköttetésekkel a hadügyminisztériumban meg a Hadtápszolgálati Testületnél. – Nemrégiben volt egy felhívás az újságban egy találkozóra a múzsák hajlékánál. A feleségem úgy gondolta, hogy neki szól. De most már sejtem, hogy ti ketten próbáltátok meg ilyen módon becserkészni a fickót, aki Brighton mellett rám lőtt a fogadóban. Kennington erre fülig pirult. – Meg is rettentem, amikor megláttam ott Audriannát. Biztos voltam, hogy olyan ügyesen fogalmaztuk a felhívást, hogy csak az a fickó fogja… – Ti viszont arról a brightoni közjátékról, meg arról, hogy miért mentem oda, csakis a bátyámtól szerezhettetek tudomást. Ő mesélte el nektek, ti pedig azért akartátok nálam hamarabb megtalálni Dominót, hogy megvásároljátok a hallgatását, nehogy kifecsegje, amit tud a mesterkedéseitekről. – Lehet, hogy Wittonbury említett valamit – mondta Symes-Wilvert. – De aztán amint kitört a botrány, és láttuk, hogy te meg Kelmsleigh lánya is benne vagytok, gondoltuk, nem ártana, ha mi is megtudnánk, amit te már… – mondta egyet köhintve – úgyszólván úgyis tudtál addigra. – Aljas módon kihasználtátok a bátyámat. Elhiszem ugyan, hogy a látogatásaitok

barátságból fakadtak, és nem csak azért jártatok a nyakára, hogy kifürkésszétek, mit tudott meg és mit nem a bűntetteitekről. Bár az is lehet, hogy a bűntudat vezérelt benneteket, hogy így megcsúfoltátok a barátságát… – Volt benne bűntudat is, de azt hallani sem akarom, hogy a barátságunk ne lett volt őszinte mindenkor – mondta Symes-Wilvert némileg neheztelve. Sebastian csak nézte a két ütődöttet. Hamar bevallották a bűnüket. Lehet, hogy szegények már évek óta legszívesebben túlestek volna ezen a vallomáson. A fölbujtójuk, Patterson meg vígan él valahol Amerikában. – Én azt hiszem, nem szolgálná igazán sem az ország, sem a hadsereg érdekeit, ha… – kezdte Sebastian, de hirtelen valami mozgolódást hallott a ház felől. Nem nagy mozgolódást, de azért kíváncsivá tette. Négy férfi bukkant fel a teraszon egy karosszéket cipelve, amelyben Morgan trónolt, mint egy király az uralkodói hordszékben. Dr. Fenwood és Audrianna követték a menetet. Kennington és Symes-Wilvert is zavartan fordult arra. Morgan a kert felé mutatott, és mondott valamit az őt cipelőknek. A karosszék lassan leereszkedett a lépcsőkön. Aztán a menet elindult a kövezett kerti úton oda, ahol Sebastianék álltak. Amikor odaértek, letették a karosszéket.

Kennington széles mosollyal fogadta a börtönéből így kiszabadult barátját. Csakhogy Morgan nem mosolygott vissza rá, hanem így szólt: – Gondolom, az öcsém elmondta nektek, amire rájött a puskaporotokkal kapcsolatban. Én meg arra jutottam magamban, hogy nem fogok többé úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és mintha én sem tudnék az egészről semmit. Senki se moccant. Kennington megtört ábrázattal kérdezte: – Te mindent tudtál? Ó, istenem! – Persze hogy tudtam, te ütődött! Bár gyötört, hogy hagyom, a baráti érzéseim olyasmire kényszerítsenek, amit ép ésszel soha sem tettem volna, aztán meg arra, hogy hallgassak, amikor beszélnem kellett volna – mondta, majd elhessegetve a hordárokat, így szólt: – Audrianna, jöjjön ide, legyen szíves. Szükségem volna a segítségére. A lány kérdő tekintetet vetett Sebastianre, de közben odament a karosszék mellé. – Közelebb, húgocskám! Audrianna közelebb lépett. Morgan végignézett a barátain. Aztán látszott rajta, hogy befelé koncentrál. Megemelkedett a karosszékben, megmarkolta a két karfát, majd lassan, fájdalmaival küszködve – fölemelkedett. A két térde majdnem megbicsaklott, ahogy a súly ránehezedett. Erősen megragadta Audrianna

vállát, hogy ki tudjon egyenesedni. Aztán összeszorított foggal, égő szemmel megállt a saját két lábán, és szembenézett megdöbbent barátaival. – Amikor kiértem a házból, úgy láttam, meg vagytok könnyebbülve. Netán az öcsém föloldozott benneteket a bűneitek alól? Milyen nagylelkű gesztus tőle! Csak sajnos, ez nem az ő tiszte. Kennington meg Symes-Wilvert erre ismét lesütötte a szemét. Vörösek lettek, mint a rák. Érezték, hogy most nem a barátjuk szavait hallják. Morgan most ízig-vérig a márki volt, ahogy puszta akaraterejéből ott állt előttük. Egy hamisítatlan Lord Wittonbury! – Megmondtam ennek a drága hölgynek, hogy immár biztosan tudom, hogy az apja nevét tévedéséből szennyezték be. És ezért nem az öcsémet kell hibáztatni, nem is az újságokat. Ez kizárólag a mi vétkünk. A halála is csak a mi lelkűnkön szárad. Ti pedig most el fogjátok mondani neki a teljes igazságot, bármi is legyen az, hogy végre megtudja ő is. Sebastian Audriannára nézett. Ő először megpróbált kitérni a pillantása elől, de aztán mégis a szemébe nézett. És Sebastian rájött, hogy Audrianna mindent tudott. Amikor azt a szerelmi ajándékot kapta tőle, Audrianna már rég tudott mindent. Mert beszélt Morgannel, és megtudta tőle az igazságot.

Már azt is megtudta a bátyjától, hogy az igazság vissza foga állítani az apja becsületét. Sebastian örült, hogy ezúttal a bátyjánál volt a szó. Ő nem tudott volna minderről úgy beszélni, hogy föl ne fedje túláradó érzéseit. Mert mélyen meghatotta, hogy Audrianna annyira óvta őt a pokoli szenvedéstől, amit az okozott volna neki, hogy meg kell vádolnia a saját bátyját, hogy inkább föláldozta érte apja és a saját igazságának ügyét. – Volt egy ember a Towerben, akit lefizettünk. A lőporok minőségéért és a készletekért felelt. Nem az ön édesapja volt, hanem az egyik beosztottja, aki képes volt a mi lőpormalmunkból származó hordókkal kapcsolatos jelentéseket elsüllyeszteni, és arra is, hogy megváltoztasson bizonyos adatokat, miután az apja kiadta az engedélyt – mondta csendesen Kennington Audrianna felé fordulva. – Őszintén kérjük a bocsánatát, asszonyom – dörmögte Symes-Wilvert. – Jár is a bocsánatkérés, az bizonyos, neki is, és még sok más embernek. Csakhogy ez nem elég. Jól tudjátok, mennyire nem – mondta nekik Wittonbury. – Meg fogjátok adni annak a másik embernek a nevét az öcsémnek, az összes többi ember nevével együtt, aki részt vett a konspirációban – folytatta, majd Sebastianre nézett.

– Aztán ő meg én majd megtesszük, amit meg kell tennünk. Kennington és Symes-Wilvert úgy bámultak, mint akiket lebunkóztak. Nem mervén egy szót sem szólni, meghajoltak és távoztak. Szinte szaladva távolodtak a kerti ösvényen. A márki fölemelte a hangját, és utánuk szólt. Mivel nem tudott utánuk fordulni, egyenesen maga elé kiáltott a levegőbe: – Bármi történjék is, mindig a barátaim maradtok! A márki azt sem látta, mennyire meglepődtek ezen a barátai. Sem azt, mennyire meghunyászkodva fordultak meg, és baktattak ki a kertből. Morgannek keserű fintor jelent meg az arcán. Egyre bizonytalanabbul állt a lábán. – Segíts leülnöm, Sebastian! De gyorsan, mielőtt orra bukunk a kedves kis feleségeddel egyetemben. A kert, a tavaszi zsongástól és saját lépteinek finom neszeitől eltekintve, teljes csendbe borult. Audrianna magában sétált a tekervényes ösvényeken, és megpróbálta feldolgozni az imént váratlanul kibontakozott drámát. Sebastian bement a bátyjával. Most valószínűleg egy darabig kettesben akarnak maradni, hogy megbeszéljék a magánügyeiket.

Neki is szüksége volt a magánbeszélgetésre. Holnap meg fogja látogatni mamát, hisz nagyon megérdemli, hogy megtudja: mégsem volt hiábavaló a papa iránti bizodalma. Audrianna immár nem félt attól, hogy séta közben ismét fölbukkanjanak a fejében a régi emlékek. Már sem haragot nem keltettek benne, sem félni nem félt többé tőlük. És nem támadt sírhatnékja sem. Maga elé idézte apját a jobb időkből, s ez immár örömöt okozott, nem fájdalmat, mint az utóbbi időkben mindig. Most, hogy a márki barátainak vallomását meghallgatta, csodás békesség töltötte el a lelkét. Igaza volt a márkinak abban, hogy ezek nem tudnak hazudni. Így biztos lehetett benne, hogy az igazat mondták, amikor a papa ártatlanságáról beszéltek. Az édesapja képe jelent meg előtte, sokkal élénkebben, mint bármikor az elmúlt hónapok során. Audriannának úgy tűnt, mintha a sötét szeme fölcsillanna. Mintha ő is fölismerné a lányát. Aztán elmosolyodott, bólintott egyet, majd lassan elhomályosult a képzeletében. Csizmás léptek zaját hallotta közeledni. Eddig nem is vette észre, hogy Sebastian visszatért a kertbe. De most megfogta a kezét, aztán már együtt sétáltak tovább, együtt élvezve ezt az újonnan meglelt békességet. – A múlt éjszakai ajándékod önzetlenebb volt, mint képzeltem – mondta a férfi. – Morgan már

minden titkát megosztotta veled addigra, jól gondolom? Audrianna bólintott. – Azt akarta, hogy te is tudj meg mindent. Hogy mondjam el neked. Csakhogy én nem bírtam elmondani. Abban bíztam, hogy te mégis megtalálod a módját annak, hogy megóvd őt a szégyentől. Ha te már mindent tudtál volna, akkor a becsületed talán nem engedte volna meg. – Pedig megpróbáltam. De ő nem hagyta – mosolygott Sebastian egy kissé elszontyolodva. – De most megint arról a német orvosról érdeklődött. Aztán amikor fölértünk vele, arról kezdett beszélni, hogy külföldre utazik, ha ez az ügy elintéződött és minden napvilágra került. Végül anyánkat hívatta. Audrianna odapillantott a márki könyvtárszobájának ablakára. Vajon mennyire örül majd Lady Wittonbury, hogy férjének jogos örököse visszanyeri régi életét, és visszahelyezkedik jogaiba? Vagy inkább elkeseredik a márki becsületén esett folt miatt, ami az ő saját befolyását is jócskán csökkenti majd? – Szerintem nagyon bátor volt a bátyád – mondta. – És nagyon kedves is hozzájuk, azzal, amit a végén mondott nekik. – Mégiscsak mellette álltak, amikor mindenki más megfeledkezett róla – mondta Sebastian, majd megállt, és magához vonta Audriannát. –

Örülök, hogy az édesapád becsületessége így igazolódik majd. örülök kettőnknek és a szerelmünknek. És hálás vagyok azért, hogy te annyira hittél az édesapádban, amikor már senki más nem hitt benne. – Ez a hála most hogy jön ide? – Úgy, hogy ha nem vagy abban az ügyben annyira határozott, sohasem utazol el a Két Kardba, én sohasem találkozom veled, és nem tudom azt az első csókot ellopni tőled. – Akkor loptál volna helyette másikat valami más nőtől, és azzal is éppoly elégedett lettél volna – mondta csipkelődve Audrianna. – Az nem lett volna ugyanolyan. – Te nagy huncut vagy, szerelmem. De távol álljon tőlem, hogy lebeszéljelek a hízelkedésről. Sebastian rávillantotta azt a hódító mosolyát. Ám miközben Audrianna épp elkezdett kábulni és szédülni a mosolytól, Sebastian tekintete komolyabbá vált. – Alaposan beléd habarodtam aznap éjjel. Magam számára is… váratlanul. Úgy éreztem, miközben a békebíróra vártunk, hogy ha téged letartóztatnának és elvinnének, annak a lopott csóknak az emléke úgy égne bennem örökké, ahogy a költők mondják a fontos csókokról. Ez már nem hízelkedés volt. Érződött Sebastian hangjából, hogy komolyan beszél. És Audrianna sem nevetett a férfi szavain, ahogy a játékos incselkedéseken szokás.

– Én teljesen elkábultam attól a csóktól – vallotta be a nő. – Nem is volt könnyű, hogy úgy gyűlöljelek utána. – Bármennyire próbáltad is? Audrianna elnevette magát. – Bármennyire. – Nos, legalább nem voltam unalmas számodra. Audrianna Sebastian nyakába csimpaszkodott. – Hát nem. És most annyira szeretlek, hogy alig tudom magamban tartani. Csókolj meg, hogy kiadhassak egy kicsit belőle, mielőtt szétvet ez a szerelem. Sebastian megcsókolta, és olyanra sikerült a csók, amilyen csókokról a költők beszélnek. Egy csók, amelyet Audrianna sohasem felejt el, bármeddig éljen is.

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató