STUDIA CAROLIENSIA
2009. 4. (X.)
25 7 Ŕ 2 6 6 .
HORVÁTH CSABA SAJÁT NEVÉT, ÓH URAM, ADD MEG MINDENKINEK! NÉV, NÉVADÁS ADÁS ÉS IDENTIFIKÁCIÓ HÁY JÁNOS MŰVEIBEN „Timaiosz azt a „dolgot” nevezi khórának (helybeliségnek, helynek, térbeliesülésnek, elhelyezésnek), ami egyáltalán nem az, aminek helyt adni látszik Ŕ anélkül mindazonáltal, hogy valahol valamit adna: sem a dolgok ideális paradigmáit, sem a másolatokat, amelyeket egy kitartó demiurgosz egy fixa ideát szem előtt tartva ír bele. Érzékelhetetlen, kegyetlenség nélkül szenvtelen, a retorika számára hozzáférhetetlen lévén a khóra elbátortalanít, ő maga az, ami lefegyverzi a meggyőzésére irányuló erőfeszítéseket, és bárkit, aki Ŕ például a beszély alakzataiban, trópusaiban vagy csábításaiban Ŕ hinni merne, vagy hitet támasztani óhajtana. Sem érzékelhető, sem felfogható, sem metafora sem szó szerinti jelentés sem ez sem az, ez is, az is lévén, egy páros két tagjában részesülvén és nem részesülvén, khóra , amit öntőmintának vagy dajkának is mondanak, mégis egyedi tulajdonnévre hasonlít, vagy inkább utónévre (prénom)”.1 Ŕ írja Derrida Az esszé a névről című munkájában. Az irodalmi névadás a khórához hasonlíthatóan mintha ezt a nem teljesen leírható - hiszen nem fogalmi -, ugyanakkor a konnotatív kapcsolat mellett emotív viszonyt teszi érvényessé. A név és az általa jelölt személy kapcsolata nem metafora és nem szó szerinti jelentés: nem visz át, de nem is hordoz önmagában jelentést. „A tulajdonnév egyfelől mintha maga lenne a lefordíthatatlanság, sőt, a nem-olvashatóság példája, mintha a tulajdonnév maga lenne a nyelven, jelentésen kívüli tiszta referencia. Másfelől viszont úgy tűnik fel előttünk, mintha maga is fordítható és olvasható lenne, akárcsak a köznév, vagy bármilyen nyelvi elem.”2 A hagyományos irodalmi névadás problémáján túlmutat Háy János életművében a név problematikája. Háy névadása nem ahhoz a XIX. Ŕ XX. századi irodalmi névadási gyakorlathoz tartozik, mely arra épült, hogy a névként funkcionáló szónak felmutassák az eredeti jelentését, és így az adott név viselője tulajdonképpen visszakapja az eredeti nevét: olyan szóval válik jellemezhetővé, mely mélyebben érinti létét, mint a neve maga. Ez pedig azért tehető meg, mert a név elszakadt eredeti jelentésétől és viselőjétől is, s az író dolga, hogy ezt a megszakadt kapcsolatot helyreállítsa. Az irodalmi névadás arra tesz kísérletet, hogy a jel jelölt Ŕ jelölő viszonyát szervessé alakítsa, s így olyan világképet mutasson fel, melyben a hangalak és jelentés között van kapcsolat: melyben a világ szabályai organikusabbak és beláthatóak, mint 1 DERRIDA, Esszé a névről, ford. BOROS János, CSORDÁS Gábor, ORBÁN Jolán, Jelenkor, Pécs, 1993, 6. 2 ANGYALOSI Gergely, A név és az aláírás problematikája Jacques Derrida műveiben = Derrida Marxszelleme, szerk. Karikó Sándor, Gondolat Ŕ Szegedi Lukács Kör, Bp. Ŕ Szeged, 1997, 13-29, 22.
Studia Caroliensia 2009. 4.
257
HORVÁTH CSABA
a csupán megegyezésen alapuló jelstruktúra. Ez az a fajta névadás, amely a gyenge figurát, mondjuk, mint Dosztojevszkij Marmeladovnak, a kiszolgáltatott cselédlányt, mondjuk Édes Annának nevezi. Mindez felülírja Saussure meghatározását, mely szerint „a tulajdonnevek semmilyen analízist nem engednek meg, s következésképpen nem tűrik elemeiknek semmilyen interpretációját.” 3 Abban az irodalmi korszakban van szükség erre a megoldásra, ahol a már megbomlott a denotatív viszony szervessége. A műnemek által implikált beszédmódok szabályszerűségei mellet nem véletlenül jutnak éppen a regénybeli példák először eszünkbe. A regény műfaja ugyanis „annak a tagadásnak a kísérlete, amit megmagyarázhatatlan másság, a hiány jelenléte, az ontológiai szakadék tesz szükségessé.” 4 S ez az ontológai törés jelenik meg abban is, hogy az ember és neve közötti autentikus viszonyt immáron csak a szerzői autoritás tudja megteremteni. A primér jelölt Ŕjelölő viszony a tulajdonnév előző életéből, tehát a jelentéssel bíró szó jelentésében rejlő tulajdonságokat a nevet viselő személy tulajdonságaiként tudatosítja. Ilyen az Édes Anna - megoldás Ŕ s ebbe a csoportba tartozik Camus Merseult-ja is: a főhős neve, a szakirodalom által oly sokat emlegetett elidegenedése és a darab-morzsa, kis része valaminek (morceau) között nem nehéz kapcsolatot találni. Legyen szó aránylag könnyen dekódolható allegorikus vagy metaforikus nevekről, akár összetettebb szimbólumukról, mint a sziszszegő Dosztojevszkij-hősök nevei, ez a kapcsolat a névként funkcionáló szó jelentése vagy hangalakja, illetve a nevet viselő személy tulajdonságai között kétirányú lesz: nemcsak a név jelöli hordozóját, de a hordozó is értelemmel, jelentéssel tölti fel a nevet. A huszadik század elejéhez Ŕ éppen a Camus számára oly fontos Kafkához szokás kötni a név nélküli irodalmi hős megjelenését. Josef K. megalkotásával Kafkának ez a megoldása Nicolaisen gondolatát utasítja vissza: a névhasználatot Nicolaisen 5 olyannyira genetikus sajátságnak tekinti, hogy a homo sapiens és a homo ludens mellé javasolja az emberi nem homo nominans meghatározását is. Kafkánál a név hiánya az emberi léttől való megfosztottságot jelöli. Mivel a névadás, megnevezés, az egyénítés nem tartozik az élet elengedhetetlen feltételei közé, a lét sem feltétlenül szükséges az emberi élethez. Az irodalmi hagyományban bizonyos tulajdonnevek elszakadva a név konkrét viselőitől önállóan is hordozni kezdik a név által jelölt fiktív alak, alakok tulajdonságait: Ez a folyamat nem a név jelentésével, hanem a figurákat megteremtő szövegek hálójával függ össze. Gondoljunk az „Anna” név kiemelt szerepére a magyar irodalomban Balassitól Juhász Gyulán át Bereményi Gézáig vagy éppen Háy Jánosig. De HAJDÚ Mihály, Általános és magyar névtan, Osiris, Bp., 2003, 51. „What makes te novel as form of discourse relating origin and identity unique, however, is its attempt to deny the ineluctable otherness, the presence of absence, the ontological gap that necessitates discourse.” Christina van BOHEMEEN, The Novel as Family Romance, Cornell University Press, 1978, 40. 5 HAJDÚ, Uo., 10 3 4
258
Studia Caroliensia 2009. 4.
SAJÁT
NEVÉT, ÓH
URAM,
ADD MEG MINDENKINEK!
…
nézhetünk messzebbre is: a Dzsigerdilen című HáyŔregényben a keresett kincset, a szív gyönyörűségét, tehát magát a dzsigerdilent, Annának hívják. A regény nyitómondata pedig az Anna Karenina felütésére utal: „Minden boldog vidéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan.” II. A Háy János pályáján kétszeresen is meghatározó irodalmi névadást először néhány mű alapján ismertetjük, majd az egész eddigi életművön áthúzódó, a szerző megnevezésével a szerzői személyiséget megteremtő gesztussal foglalkozunk. Háy műveiben esetében általánosságban elmondható, nem az a lényeges, hogy a szereplőknek nincsen nevük, hanem az, hogy van nevük, de az nem lényeges. A névtan egyik alapja, hogy a tulajdonnév rendeltetése az egyed megjelölése.6 Ám Háy hősei éppen azzal küzdenek, hogy filozófiai értelemben véve nem érzik magukat egyénnek. Gondoljunk Háy legismertebb drámájának hőseire: a címadó Gézagyerek csökkent képességű fiatal férfi, akinek a neve egyszerre tulajdonnév, így feladata szerint egy névvel bíró személyiséget jelöl, ugyanakkor a „gyerek” megnevezés a rögzült szerepet, a kiskorúságot, a felelős lét felnőttségének lehetetlenségét mutatja. A Gézagyerek mellett álló két szereplő Banda Lajos, a dramatis personae felsorolása alapján elöregedett férfi - munkás a kőfejtőben; és Herda Pityu, aki ugyancsak elöregedett férfi, munkás a kőfejtőben. A teljes név birtoklása sem teszi egyedivé az embert. A teljes nevet viselők nem élnek teljesebb életet, nem jut nekik erősebb lét, mint a Gézagyereknek. Háy gyakran használ olyan neveket művei címében, ahol a név tulajdonosa nem azonos a mű címszereplőjével: ilyen a Pityu bácsi fia vagy a Herner Ferike faterja. Lehetetlenné válik, hogy a címszereplő a név viselője legyen, hiszen a címben felmutatott alak nem azonos a névgazdával. Nem Pityu bácsi a címszereplő, hanem a Pityu bácsi fia. S a csupán a cselekmény végén megjelenő fiúnak az élete és személyisége csak annak a névgazdának a vonatkozásában értelmezhető, aki maga sem személyiség. A címként indikált Pityu bácsi fiát szintén Pityunak hívják. A drámában jelen lévő névgazda a Pityu bácsi, a falusi családnak a távoli gyárban karriert csináló rokona. Fenn él a legendák földjén, Pesten, dolgozik a Ganzban, lakótelepen él, van egy felesége, akit a családból még senki nem látott, és van egy anyósa, akinek rákja van. Minden boldogtalan Pityu bácsi a maga módján boldogtalan ugyan, de ez az átlagos boldogtalanság azt már lehetővé teszi, hogy Pityu bácsinak neve legyen. A címadó Pityu bácsi fia a novellában és a drámában is csak a cselekmény végén bukkan fel, hogy tizenévesen meg is haljon: nem élt annyit, hogy neve lehessen. Ha a rilkei „saját halál” példájára a „saját név” kategóriáját érvényesnek gondoljuk, akkor neki a saját név, s így a saját halál sem adatott meg. A drámában ráadasul „[a]
6
Uo., 51.
Studia Caroliensia 2009. 4.
259
HORVÁTH CSABA
Pityu otthagyja a lakást, amiért annyit dolgozott, ott az egész Pestet, a metrót, meg a Ganzmávagot, és ideköltözik a Rózsika nénihez.” A felnőtt negyvenes Pityu bácsi újra a gyerek pozíciójába kerül. A István becéző, családias alakja ellentétben áll a „bácsi”val, ám a darabban végleg összekeverednek a személyiség- és az idősíkok. Háynál a név nem egyéníti viselőjét, inkább annak átlagosságát tudatosítja. A „fia” viszony a gyereki léthelyzetet tudatosítja, azt a meghaladandó állapotot, mely nemcsak a primitív kultúrák esetében a saját név elnyerésének a feltétele: „Az önmagunkká-levés drámája nem zárul le a névvel, hanem vele kezdődik.” 7 A Gézagyerek ismétlődő szövegegységei, a Pityu bácsi fiának felcserélhető életlehetőségei után A Herner Ferike faterjában az emberek is ismétlődnek. Ebben a drámában Háy azt a személyiség-képet vonja vissza, melyet az európai gondolkodás a „Istenképmásiság”-tól a heideggeri „Einheit”-ig az emberi lét alapvetésének és elérendő céljának tekint: „Az, amit Derrida Heidegger nyomán, de néhol Heideggert is bírálva a nyugati gondolkodás metafizikai megalapozottságának nevez, éppen abban áll, hogy ez a gondolkodás feltételez egy abszolút eredet, egy abszolút önazonosságot, az önmagaság abszolút jelenlétét önmaga számára [présence a soi], amely a metafizikai igazság létezés módja.”8 Ám Háy eljárása a tragikum lehetőségének felszámolása, hiszen a tragikum a személyiség bukására, s így a személyiség fogalmára épül. Arisztotelész szerint a tragédia jobbakat akar utánozni kortársainknál, ám Háy egy interjúban azt mondja A Herner Ferike faterja eljárásáról: „Az esemény, amihez képest viszonyulnak a szereplők, csak elbeszélés révén létezik. Azt gondolom, ez közelebb áll ahhoz a korhoz, amiben élünk, mert ez az én érzékelésem szerint olyan kor, amikor nincsenek centrális figurák, akiknek a viszonylatában meg tudnánk határozni magunkat.” A név már nem identifikál, hiszen nem a főhős viseli a nevet, hanem a nevet viselővel a „fiú” vagy a „fater” szó jelentése alapján családi viszonyban áll, mely a nevet maradandóvá, a név viselőjét pedig folyamatosan változóvá teszi. A név mint jelölő folyamatosan más jelöltre vonatkozik, s az állandóságnak ez a hiánya egyértelműen a személyiség hiányával függ össze. Ráadásul a „Pityu bácsi”, a „Herner Ferike” nevek nem kijelölik a név viselőjét, az átlagból, hanem ellenkezőleg, a kiemelés lehetetlenségét mutatják. S itt fontos visszatérni arra, hogy a Derrida által említett khóra személynévnév, azaz prénom: egyedet jelöl, nem pedig a nagyobb közösséget, a családot, melyhez az egyed tartozik. Ez a kitétel különösen szem előtt tartandó a Háy Ŕ életmű vizsgálatakor: a családnév vagy nem jelenik meg, mint a Pityu bácsi fia esetében láthatjuk, vagy szinte összenő a keresztnévvel, erre a Herner Ferike faterja a példa. Mindkét esetben az általános emberi sorsok által megkérdőjeleződik a személyiség egyedisége, így a családnév által reprezentált közösség kétségbe vonja az egyént. 7
Angyalosi, Uo., 27.
8
Uo.
260
Studia Caroliensia 2009. 4.
SAJÁT
NEVÉT, ÓH
URAM,
ADD MEG MINDENKINEK!
…
Derrida szerint a khóra prénom, így a név viselője nem egy közösség részeként visel nevet, tehát létezik, hanem en soi Ŕ önmagában. A szerző szerint „a Senáknak is az egyik alapkérdése a dolgok megnevezése és az én megnevezése: ki vagyok én, ki a másik. (…) ha meg van nevezve a világ, tudjuk, hogy ki kicsoda, akkor ez a világ nem a káoszban van. (…) Ha a neveket elhagyjuk, visszasüllyedünk a káoszba.”9 S a darabban ezt támasztják alá a földjét, a lovait, a fiatalságát és az ártatlanságát, személyisége integritását elveszítő Rák Jani szavai: „Hogy a kurva istenit, a rohadt kurva istenit, hogy milyen világ ez, hogy én olyan vagyok, mint a Senák. Az nem lehet, hogy én egyforma vagyok a Senákkal. Akkor minek vagyok én és minek van a Senák, akkor minek van, a kurva istenit, ennyi ember? Akkor mért nem csak egy ember van, ha úgyis egyformák vagyunk. A kurva életbe, akkor mért hívnak engem Rák Jánosnak, a Senákot meg Senáknak, akkor minek?10 Háy idézett művei a félmúlt és napjaink magyar falujában játszódnak. Móricz Tragédiájának Kis Jánosa, Németh László Horváthnéja minden bizonnyal párhuzamba állítható a név és identitás összefüggésének problémájával, melyet Háy János műveiben próbálunk körbejárni. S nem csak annyiban, hogy az átlagos nevek már a század első harmadában is olyan sorsokat implikálnak, melyeket a Tragédia vége így foglal össze: „Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt”, hanem abban is, hogy személyiségvesztést és a névvesztést mindkét novella a halálhoz kapcsolja. Háy legutóbb bemutatott drámája a Házasságon innen és túl. Átlagos figurák, mindennapi boldogtalanság, ám ezúttal a naptári jelenben, Budapesten. A negyvenes hősöket már fogva tartja az életük, de azt hiszik, még változtathatnak rajta. Van is nevük meg nincs is: a szereplők felsorolásánál a keresztneveket (megint csak a prénom! ) megelőzi a szerep: „Férfi” (Feri), „Férj” (Laci), „Ügyvéd” (Gábor), „Pszichológus” (Jóska), „Barát” (Gyuri) illetve „Nő” (Kriszta), „Feleség” (Erzsi), stb. Nem mindenkinek adatik meg azonban a név: a „Második feleség” és a „Szerető”, a „Kutyás nő” és a „Magas lány” nem visel nevet. A „Szeretőnek” a darab szempontjából nincsen saját élete, csupán az „Ügyvéd” (Gábor) életének filiáléja. Ugyanígy a „Barátnő” is csak a „Szerető” leágazásaként működik. Egy másik drámában lenne nevük, de ugyanúgy megmaradnának típusnak. A név felszámolása a személyiség felszámolásával halad együtt. Hiszen ha a név létezik ugyan, de nem jelöli hitelesen viselőjét, csupán valamilyen megegyezés alapján hivatkozik rá, az egy szervességétől megfosztott, kiüresedett jel Ŕjelölt viszonyokra alapuló létet jelöl. A név nélküli lét továbbmegy ennél. A drámákból ismert névadás továbbviteleként a tulajdonnév felfüggesztését láthatjuk A bogyósgyümölcskertész fia című prózakötet esetében. A cím a névgazda 9
Heti Válasz Ŕ interjú HORVÁTH Csabával, A Rák és a Senák 2004.05.27. HÁY János, A Senák = Uő., A Gézagyerek: Drámák és novellák, Palatinus, Bp., 2004, 31.
10
Studia Caroliensia 2009. 4.
261
HORVÁTH CSABA
és a név viselőjének példájára szétválasztja a bogyósgyümölcs-kertészt és a fiát, a címszereplő megint nem a saját jogán szerepel, csupán családtagja valakinek. Ebben a kötetben olvashatjuk A Pityu bácsi fia című fejezetet vagy novellát. A két cím szerkezete nem véletlenül párhuzamos: jóllehet A Pityu bácsi fiában egy név, a bogyósgyümölcs-kertész esetében egy foglakozás szerepel, a személynévvel való ellátottság nem jelent többletet, sőt inkább a személyiségtől való megfosztottságot indikálja. A köznevek absztrahálnak, a tulajdonnevek konkretizálnak 11 Mivel a „Pityu bácsi” esetében átlagos névvel van dolgunk, a tulajdonév ez az általánosságot konkretizálja, a „bogyósgyümölcs-kertész fia” kifejezés asszociációs lehetőségei gazdagabbak. A „kertész” a kertet, a kert gondozóját idézi fel, s a „kertész fia” az „ács fia” módjára absztrahál. A „Pityu bácsi fia” ezzel szemben ugyanarra az átlagos sorsra van predesztinálva, amilyen az apjának is jutott. A bogyósgyümölcs Ŕ kertész fia után a név visszavonása A gyerek címadásában teljesedik ki. A köznév jelölte főhős a hetvenes évek átlagos magyar boldogtalanságból indul, hogy beteljesítse a család vágyát: a falusi fiúból tudós legyen. Nem veszik fel az egyetemre, viszont főiskolát végez, s igazgató lesz abban az iskolában, ahol diák volt egykor. S lesz mellé felesége, gyereke. Minden megvan és nincsen meg semmi; az ezredforduló hétköznapjai és saját élete elől az immáron negyvenes gyerek az alkoholizmusba menekül. Háy számára a próza élettani változás, annak a belátása, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő. Az idő egyrészt telik, hiszen a gyerek felnő, férfi lesz, s újraéli azt az életet, amelyet apja, nagyapja, s azok ősei éltek; s továbbadja azt a fiának, annak gyerekének, s így tovább az idők végezetéig. A gyerekben az egyes emberi sorsok megismétlik mások életét, s így egyrészt ciklikus a szöveg időszemlélete, ugyanakkor az idő egésze az elmúlás felé tart. 12 S ez az elmúlásként szemlélt ismétlődés lehetetlenné teszi az ember számára, hogy ne csupán egy folyamat része, hanem önmaga is lehessen, s ez az önazonosság a név viselésében megmutatkozhasson. Jellemző módon a könyv az apa történetének síkján kezdődik, aki bekerül felesége családjának a házába.13 A hős apja is a gyerek pozíciójában van tehát. A „gyerek” szó többet jelöl, mint életkort, s nem csupán az „ember” vagy „valaki” általános név-
Hajdú, I.m., 52 „Annyira kedvezőnek látta ezt a fordulatot az asszony, hogy el is dicsekedett mindenütt, például a szomszédban is, hogy mennyire rendben lesz most már az élet, s hogy milyen kár, hogy ezt az ő férje már nem érhette meg. A szomszédok örömöt színleltek, ahogy ez illik, de mikor elment az asszony a szomszéd férfi odasúgta a feleségének: Na , várjuk csak ki a végét. Milyen végét, kérdezte a feleség, s akkor a férfi erre az asszonyra nézett, s az arcára volt írva az a vég, amit ő már kivárt.” HÁY János, A gyerek, Palatinus, Bp., 2007., 231. 13 „De azt mégsem engedheti meg magának egy fiatal férfi, hogy beessen az asztal alá, az öreg meg röhögjön rajta, és közben azt olvassa a földön heverő fejére, hogy hiába vagy huszonöt gyerek, annyit sem érsz, mint én, egy nagy nulla vagy, s hogy ez is azt bizonyítja, egyre rosszabb nemzedékek következnek, s tulajdonképpen nem is érti, hogyhogy nem halt ki még a föld, hogyhogy még születnek emberek.” A gyerek, 6. 11 12
262
Studia Caroliensia 2009. 4.
SAJÁT
NEVÉT, ÓH
URAM,
ADD MEG MINDENKINEK!
…
más a beszélt köznyelv alsó szintjén értelmezendő szinonimája, hanem létállapot, a valódi döntéshelyzet hiányának az állapota. Az eltűnt név léthelyzetének a reprezentánsa. S bár a szövegben már a Pityu bácsi vagy a Herner Ferike példájához hasonló lehetséges viszonyításai pont sem szerepel, az összeomlás pillanatában mégis ott van a név, a prénom. „A rohadék kurva istenit, mondta már hangosan mikor odaért és látta, hogy a világos szín az árokparti füvön az nem zsák, és nem is géprongy és nem is egy döglött kutya, hanem egy emberi test, hogy ott, aki hever az a gyerek, a gyerek meztelen teste. (…)Három napig tartották bent az István kórház intenzív osztályán, s a harmadik nap kinyitotta a szemét. Laci Ŕ mondta az anyja, aki ott virrasztott mellette, Lacikám, de a Laci nem szólt semmit, csak nézett maga elé. (…) A kezelőorvos azt mondta az asszonynak, hogy el tudja intézni, hogy a Lipótra kerüljön. A legjobb intézmény, és az asszony mindig látogathatja, a gyerek igaz, ha csak valami isteni csoda nem történik, de mért is történne, soha nem szokott, az ő praxisában legalábbis eddig még nem fordult elő, a gyerek nem fogja felismerni, de az anya felismeri őt, és felismeri, hogy ez a gyermek az ő gyermeke.”14 Ebben a részletben a gyerek elnyeri a nevét, sőt többet is: a „Laci” becenév a hétköznapok szintjéhez tapad, ám a leírás vulgaritása ellenpontozva kiemeli a Piétára való rájátszást: a meztelen, megtöretett test, a három nap, a virrasztás, a gyászoló anya azt reprezentálja, akinek a szenvedése emberi, az identitása isteni volt. S a kettőt az immáron kimondható név kötötte össze. A gyerek esetében a név és a személyiség együtt jelenik meg a szellemi halál pillanatában, a személyiség megszületése a név kimondásával jár együtt. Paul de Man a prosopopeiát olyan megszemélyesítésként aposztrofálja, mely arcot ad az arctalannak, s melynek végső pontja a „tulajdonnévvel megnevezett személy”. 15 S Derrida szerint „a halál eljövetelekor nem marad más, csak a tulajdonnév.”16 Ne felejtsük azt a derridai figyelmeztetést, mely szerint a név nem téveszthető össze hordozójával.17 A név nem azonos viselőjével, csupán jelöli azt. A jelről viszont azt mondja Derrida, hogy jótáll a helyett, ami nincsen ott. A név tehát jelen van, a név által jelölt egyed grammatikailag vagy funkcionálisan akkor jelölhető, ha a személyisége már elveszett. S a név nem jelöli, hanem csak felidézi vagy helyettesíti az elveszett személyiséget. III. Az irodalmi névadás problemtikája magára a szerző nevére is érvényes. Az első kötet, a Gyalog megyek hozzád a sétálóúton kimondja: „Háy János nevű személy nem létezik”. Az utolsó kötetben pedig az Édes nevem című vers többszörösen is probléma14
Uo., 340
Vö. Paul de MAN, Hypogramma és inskripció, ford. Nemes Péter = Uő., Olvasás és történelem, Osiris, Bp., 2002. 16 DERRIDA, Mémoires Paul de Man számára, ford. Simon Vanda, Jószöveg könyvek, Bp., 1998, 61-62. 17 E kérdésről vö. Angyalosi, I.m. 15
Studia Caroliensia 2009. 4.
263
HORVÁTH CSABA
ként tematizálja a nevet, hiszen nemcsak a szerzőség, de a szerző neve is kérdésessé válik. Háy egy Kemény István Ŕ verset mond újra, melyet Esterházy Péter a Harmonia Caelestis vendégszövegei között torzított, a Javított Kiadásban már eredeti idézetként szerepeltetett. Háy lírikusi indulása megfelel a romantikából táplálkozó magyar irodalmi tradíciónak, és a Háy számára fontos avantgárd hagyománynak is. Ez a kettősség érhető tetten a kötet elején található fiktív önéletrajzban: a Háy János nevű személy életére adott variációk megsokszorozható életlehetőségeket villantanak fel. „Háy János” név lehet átlagember, közösségi hős, népi író, tapasztalatokat gyűjtött kalandor, rockandroll sztár, de ezek az egymást kizáró szerepek a romantika személyiségképének kettősségét hordozza magában. A lexikon-szócikkek személytelen stílusa, a tankönyvekre emlékeztető életrajz tudálékossága viszont az avantgárd gesztusát idézi meg: az eredeti célján túlnőtt, saját magát felszámoló forma visszavonását. Minden szerzői név a pályakép során képződik meg. A szerző akkor is megalkotja saját nevét, ha a szerzői név azonos a magánember nevével. Ám Háy esetében a szerzői név nem azonos az író gondosan titkolt születési nevével, másrészt Háy János első kötetében az első mondatban a fiktív önéletrajzok után kijelenti: „Háy János nevű személy nem létezik.” A név létrehozása a név létezését tagadó kijelentéssel is együtt jár. A Háy János nevű személy nem létezik, az általa létrehozott, s önmagára vonatkozó név azonban élni kezd. Paul de Man szerint a prosopopeia a név emlékének állított önéletrajz trópusa, valamint az olvasó, az olvasás figurája18. S ha a prosopopeia az olvasás figurája, akkor a Gyalog megyek hozzád a sétáló úton elejének fiktív életrajzai nem mint referencialitással bíró életrajzok, hanem olvasási stratégiák által meghatározott szövegértelmezési variációk elsődlegesek. Ráadásul az életrajz olvasási stratégiaként is feltételezett referencialitása nem egy személyre, hanem egy névre vonatkozik. Jonathan Culler írja, hogy a prosopopeia az önéletrajz trópusa, amellyel valakinek a neve pontosan annyira lesz érthető és emlékezetben felidézhető mint az arca.19 Háy esetében a név azonban nem annyira érthető és emlékezetben felidézhető mint az arc, hanem átveszi az arc helyét. Háy János nevű személy nem létezik, így nem lehet arca. Csak neve van. Paul Ricœur A narratív azonosság című tanulmányában a következő kérdést veti fel: „hogyan maradhatna az én a lehető leghasonlóbb önmagához, hacsak nem úgy, hogy van benne valami szilárd mag, amely mindenféle időbeli változástól mentes. Viszont egész emberi tapasztalatunk az ellen szól, hogy a személyiségnek lenne egy ilyen változhatatlan konstitutív összetevője. (…) Az antinómia egyszerre tűnik elkerülhetetlennek és feloldhatatlannak. Elkerülhetetlen, mivel az egyént jelölő azonos név használata Ŕ születésétől haláláig Ŕ mintha maga után vonná egy ilyen vál-
18 19
Paul de MAN, Hypogramma és inskripció 421-422. BÓKAY Antal, A líra az ezredfordulón - poétikaelméleti szemszögből, Alföld 2000/2, 33-44.
264
Studia Caroliensia 2009. 4.
SAJÁT
NEVÉT, ÓH
URAM,
ADD MEG MINDENKINEK!
…
tozhatatlan mag létezését.”20 A szerző azonban Ŕ szemben a magánemberrel - nem is annyira az alkotásban, sokkal inkább az értelmezés jelenidejében őrizheti meg az időbeli változástól mentes szilárd magot, hiszen a „modern író viszont saját szövegével egy időben születik meg: nem tekinthetjük olyasvalakinek, aki megelőzi saját írását vagy több, mint ez az írás, nem alany, amelynek a könyv volna az állítmánya, kizárólag a megnyilatkozás idejében él, s minden szöveget örökké itt és most írnak.”21 Az írásban megmarad a metafizikai eredet: „úgy képzeljük, hogy aki ír, annak már tudnia kell én-t mondani” 22. Az írás folyamatában megnyilvánuló én lesz a keresés tárgya. A szerző halála nem az arc, hanem a név elvesztése. Erről tanúskodik az Édes nevem, a hasonló című Kemény István vers parafrázisa. Itt a szerző Háy János, aki nevét is irodalmi konnotációnak köszönheti, egy olyan szöveget ír, amellyel kapcsolatban a ki a szerző? kérdése nem adekvát, hiszen egyszerre idézi Keményt, a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás Esterházyját, de az első versszak utolsó két sora például egyértelműen Ady Endrére utal.
Édes nevem: nem vagyok, nem vagyok. Hol vesztem el nem tudom, nem tudom. Hová estem: közelre vagy messzire, édes nevem nem keres, nem keres. Nem mutat meg: senkinek, senkinek. S az Adyra való utalás azért érdekes, mert Ady esetében még nem név, hanem a nevet viselő személyiség áll a középpontban. A név poétikai problémaként majd annál a József Attilánál jelenik meg ‒ gondoljunk a költőnek a saját nevét problematizáló verseire ‒ akinek a költészetében a későmodern és posztmodern határán álló magyar irodalom Ŕ Pilinszky, Petri, Tandori ‒ az egyéniség kimondhatóságának utolsó hiteles lehetőségét látja. A posztmodernhez sorolt szerzők, mint Kemény, Esterházy, Háy megszólalásuk világát már többnyire alakként is megformált episztemikus itt-ésmost-én-központok hipotéziseiként Ŕ tehát nem kijelentéseket színlelve, hanem aktuálisnak tűnő illetve aktuálisnak tekintett) látszatot költve (Hamburger 1968) Ŕ alkotják meg. Ez a látszat pedig a név. Paul RICŒUR, A narratív azonosság, ford. Seregi Tamás, in Narratívák 5. Narratív pszichológia, szerk. László JánosŔ Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2001, 23. 21 Roland BARTHES A Szerző halála, ford. Babarczy Eszter = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996., 53. 22 DERRIDA, A másik egynyelvűsége, ford ,BOROS János, CSORDÁS Gábor, Orbán Jolán, Jelenkor, Pécs, 1997, 20
45.
Studia Caroliensia 2009. 4.
265
HORVÁTH CSABA
Legyen szó fikcióról vagy legyen szó a szerzőről, a személyiség helyét a név veszi át. Háy hősei esetében ugyanaz megy végbe, mint a szerzői névnél. A név jel, s jelként jót áll azért, ami nincsen ott. A hatvanas évek közepe felé ÉszakŔ Magyarországon született, főiskolát majd egyetemet végzett, nős, kétgyermekes …stb., a szerzői jövedelméből adózó magyar állampolgár nem azonos a szerzővel. A művekből ismert utalások azonban a nem tekinthetőek referenciálisnak. Háy János nevű személy nem létezik.
266
Studia Caroliensia 2009. 4.
