S E B A S T I A N FA U L K S
Madárdal
nézte, és figyelte, hogyan irányítja mostohaanyja a háztartást. Élvezte közös délelőtti rutinjukat, bizalmas és fontos családtagnak érezte magát tőle, és az az előnye is megvolt, hogy kirekesztette Grégoire-t a faragatlan viselkedésével és gyerekes megjegyzéseivel, amelyek közül a legközönségesebbek és legbanálisabbak is azzal fenyegették, hogy kizökkentik egyelőre még kétes felnőttpózából. Más, kisebb szerepek is betöltésre vártak a délelőtt ráérősen bontakozó színielőadásában. Volt egy második cselédlány is, bár ő Marguerite-tel ellentétben nem lakott a házban; volt egy szakácsnő, aki valahol az első emeleten aludt; és ott volt a hentes kifutófiúja, aki felvette a rendelést, meg a fűszeresé, aki két nehéz ládát szállított le a hátsó bejárathoz. Nem sokkal déli tizenkettő után madame Azaire megkérdezte Stephentől, óhajt-e vele és Lisette-tel ebédelni. Grégoire még iskolában lesz, mondta. Stephen elfogadta a meghívást, és a következő órát azzal töltötte, hogy átböngészte az Azaire irodájától kapott papírokat. Madame Azaire valamivel egy után visszajött, és közölte, hogy kész az ebéd. Három főre terítettek az asztal végén, az ablaknál. A szoba egészen másképp festett, mint amikor keménygalléros vendégek ültek vacsorához a diszkrét esti világítás árnyai között. Lisette abban a kis fehér ruhában volt, amelyet mostohaanyja nem engedélyezett a vízikerti kiránduláshoz. Sötétbarna haját kék szalaggal fogta össze hátul, a lábszára csupasz volt. Csinos lány, gondolta Stephen, amikor Lisette felpillantott rá sűrű szempillái alól, de csak közönyösen nyugtázta magában a külsejét, mert a gondolatai másfelé jártak. Madame Azaire krémszínű szoknyát viselt sötétvörös mintás mellénnyel és nyitott nyakú, fehér blúzzal. – Ha kívánja, leveheti a zakóját, Monsieur – mondta. – Lisette és én nem várunk el szertartásosságot az ebédnél, ugye, Lisette? 70
Lisette vihogott. – Köszönöm – mondta Stephen. Látta, hogy madame Azaire védve érzi magát Lisette jelenlétében, sőt fel is bátorítja lánya társasága. Marguerite behozott egy tál articsókát. – Azt hiszem, egy kis bort is kérni fogunk – mondta madame Azaire. – Mi általában nem iszunk bort, ugye, Lisette? De ma talán igen. Marguerite, hozzon be egy palack fehérbort, legyen szíves. Ne azokból, amiket a férjem félretett. Az articsóka után gomba, majd nyelvhal következett. Stephen töltött madame Azaire-nek, és a lány követelésére Lisette-nek is. Téma után kutatva megkérdezte, hogyan ismerkedtek össze monsieur és madame Bérard-ral. Lisette a nevek hallatán kuncogni kezdett, és madame Azaire megpirongatta, bár ő is mosolygott közben. – Sajnos Lisette néha nagyon udvariatlan, ha monsieur Bérard kerül szóba – mondta. – Ez nem igazság – vágta rá Lisette. – Magát is megszidták a szülei, ha udvariatlanul beszélt a buta barátaikról? – Nekem nem voltak szüleim – felelte Stephen. – Legalábbis nem ismertem őket. A nagyszüleim neveltek, azután intézetbe kerültem, onnan pedig egy olyan ember hozott ki, akit azelőtt sohasem láttam. Lisette elvörösödött, és nagyot nyelt; madame Azaire arca aggodalmat tükrözött. – Ne haragudjon, Monsieur. Lisette folyton kérdezősködik. – Fölösleges mentegetőznie. – Stephen rámosolygott Lisette-re. – Nincs semmi baj. Én nem szégyellem a dolgot. Marguerite filézett marhahúst hozott be kék mintás tálcán, és letette madame Azaire elé. – Vörösbort nem parancsolnak? – kérdezte. – Maradt valamennyi tegnap estéről. – Rendben van. – Madame Azaire mindhárom tányérra kitett egy szelet véres húst. Stephen újratöltötte a poharakat. Felidéződött előtte 71
madame Azaire lába, amint az övéhez simul a vízikerteknél. Csupasz karja enyhén barna volt, a férfias mellénytől és a nyitott nyakú blúztól még a szokásosnál is nőiesebbnek hatott. – Nemsokára hazamegyek Angliába – mondta Stephen. – Táviratot kaptam, szükség van rám Londonban. A másik kettő nem szólt semmit. Az atmoszféra megsűrűsödött. Stephen az asszony fájdalmas kiáltására gondolt a hálószobából. – Sajnálom, hogy el kell mennem – mondta. – Egy nap talán majd visszajön, és ismét meglátogat bennünket – mondta madame Azaire. – Igen, egy nap talán majd igen. Marguerite behozta a főtt krumplit. Lisette nyújtózkodott egyet, és elmosolyodott. – Úgy elálmosodtam – mondta elégedetten. – A sok bortól, amit ittál. – Madame Azaire is mosolygott, és a légkör újra felszabadult lett. Gyümölccsel fejezték be az ebédet, és Marguerite bekészítette a kávét a nappaliba. A kártyaasztal körül ültek, ahol Stephen az első estén játszott. – Sétálok egy kicsit a kertben – mondta Lisette. – Azután lehet, hogy felmegyek a szobámba, és alszom egyet. – Jól van – mondta madame Azaire. Lisette könnyű léptei átvágtak a szobán; eltűnt. Azonnal megváltozott a légkör, most már végérvényesen. Madame Azaire nem tudott Stephen szemébe nézni. A kártyaasztalt fixírozta, és az ezüst kávéskanállal játszott a vékony porcelán csészealjon. Stephen érezte, hogy elszorul a melle. Nem kapott levegőt. – Igyon még egy kis ká… – Nem. Visszatért a csend. – Nézzen rám. 72
Az asszony nem emelte fel a fejét. Felállt, és azt mondta: – A szobámba megyek, van egy kis varrnivalóm, és… – Isabelle. – Megmarkolta a karját. – Ne. Kérem, ne. Stephen magához rántotta, és mindkét karját köréje fonta, hogy ne tudjon menekülni. Madame Azaire lehunyta a szemét, és Stephen megcsókolta az elnyíló szájat. Érezte, hogy az asszony nyelve megmoccan, keze a hátának feszül, azután kitépte magát a szorításból, a fehér blúz a mozdulattól elszakadt, vékony szaténpánt villant ki alóla. Stephen testét görcsbe rántotta a vágy. – Muszáj! Az isten szerelmére, muszáj! – Őrjöngött. Madame Azaire lehunyt szemmel sírt. – Nem, nem lehet, alig… aligha lenne illendő. – Azt akarta mondani, „alig ismerem magát”. – Nem. Csak azt, hogy nem helyénvaló. – De igenis helyénvaló. Tudja jól. Semmi sem lehetne ennél helyénvalóbb. Isabelle, én megértem magát. Higgye el. Megértem magát. Szeretem. Újra megcsókolta, és az asszony szája ismét reagált. Érezte édes nyála ízét, és beletemette arcát a vállába, ahol látható volt a bőre. Az asszony elhúzódott, kiszaladt a szobából. Stephen az ablakhoz ment, és a keretébe kapaszkodva bámult kifelé. Az erőt, ami hajtotta, többé nem lehet megállítani. Agyának az a része, amely nyugodt maradt, elfogadta ezt; ha a szükségszerűség kétségbevonhatatlan, már csak az a kérdés, valóra váltható-e az asszony beleegyezésével. Madame Azaire sírva járkált a szobájában. Fojtogatta a szenvedély, de Stephen megrémisztette. Szerette volna megvigasztalni, de azt is szerette volna, ha elveszi, használatba veszi őt. Elöntötték a vágy és az izgalom hullámai, amelyeket évek óta nem ismert, vagy 73
nem gondolt rájuk. Azt akarta, hogy a fiú élessze fel, amit ő eltemetett, alázza meg, pusztítsa el hamis énjét. De olyan fiatal. Ő pedig egyre csak bizonytalankodik. Szerette volna megérinteni a bőrét. Lement a földszintre, léptei olyan könnyedek voltak, hogy nem ütöttek zajt. Stephent az ablaknak dőlve találta, amint önmagával hadakozott. – Jöjjön a vörös szobába. Mire Stephen megfordult, már el is tűnt. A vörös szoba. Stephen pánikba esett. Biztosra vette, hogy ez is azok közé tartozik, amiket egyszer már látott, de sosem talált meg újra; mint valami álombeli hely, amely örökké elérhetetlen, mindig a hátunk mögött van. Felrohant a lépcsőn, és még éppen látta, hogy az asszony befordul egy sarkon. Végigment a főfolyosón, egy kis boltozat alatt belépett egy szűkebb járatba. Ennek végén a lezárt ajtó a ház cselédfertályába vezetett. Közvetlenül előtte, balra, az utolsó ajtó ovális porcelánkilincse megzördült a kilazult zárban. Éppen akkor érte utol madame Azaire-t, amikor az benyitott a kis szobába, ahol rézkeretes ágy állt, vörös takaróval. – Isabelle. – Most már Stephen is zokogott. Beletúrt az asszony hajába, érezte, amint végigpereg az ujjai közt. – Szegény fiú – mondta Isabelle. Stephen megcsókolta, és az asszony nyelve már nem menekült tőle. – Hol van Lisette? – kérdezte Stephen. – A kertben. Nem tudom. Úristen. Kérem, kérem. – Vacogott, reszketett. A szeme lezárult. Amikor újra kinyitotta, alig kapott levegőt. Stephen tépkedni kezdte róla a ruhát, és ő mohó, ügyetlen mozdulatokkal segített. A mellény elakadt a könyökénél. Stephen hátratolta a blúzt, és beletemette arcát a szaténkombinéba a mellei között. Annyi minden volt itt, amiben évekig szeretett volna, meg-megállva, gyönyörködni, de hajtotta az eszeveszett sietség. 74
Isabelle érezte magán a kezeit, érezte a bőrén a száját, és tudta, mit láthat a fiú, milyen szégyent és illetlenséget, de minél inkább elképzelte hamis erénye lealacsonyodását, annál jobban izgalomba jött. Érezte, hogy Stephen ujjai a hajába szántanak, érezte saját kezét domború vállán, sima mellkasán, ahogy az ingébe nyúlt. – Gyere, kérlek, kérlek – hallotta saját hangját, bár úgy zihált, hogy önmaga számára is majdnem érthetetlenek voltak a szavai. Végighúzta kezét a fiú nadrágja elején, szemérmetlenül, amilyennek a kurvákat hitte, és érezte a merevedést. Senki sem pirongatta meg érte. Senki sem borzadt el. Azt csinálhat, amit csak akar. Stephen vetkőztető kezét megállította egy mély lélegzetvétel, és neki kellett segítenie, hogy le tudja cibálni róla a selyembugyogót, felfedve azt, amit, most hirtelen tudta, már annyiszor elképzelt magának a fiú. Szorosra hunyta a szemét szégyenében, amiért megmutatja magát neki, de még most sem jelentkezett a bűntudat. Érezte, hogy Stephen hátralöki az ágyra, és a teste ritmikusan felívelt, tőle függetlenül, figyelemért esdve. Végül érintést érzett, de ijedten döbbent rá, hogy nem azt, amire számított; a fiú nyelve volt az, forrón, mint a láng, cikázott rajta és benne, forgott, mint a kulcs, húsa megnyílt zárjában. Ettől a sokkoló, új érzettől hosszú, ritmikus mozdulatokban sóhajtozott, rángott, elborította a szenvedély, melle elszorult, ezt az érzetet lehetetlen fenntartani, kibírni, pedig csak száguldott, száguldott vele előre. Feje ide-oda hánykódott az ágyon. Hallotta magát, ahogy felkiált, tiltakozva, mintha csak valami távoli szobából, azután felért a csúcsra, és újra meg újra végigzúdult rajta az érzet, végig a hasán, a lábain, és halk, kicsi hangja, most közvetlenül a fejénél, azt mondta: – Igen. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Stephen meztelenül áll előtte. Tekintete előremeredő hímtagjára szegeződött. Még nem sze75
retkezett vele; a gyönyör neki még hátravan. A fiú elhelyezkedett fölötte, arcát, mellét csókolta, felhúzva ajkaival a mellbimbókat. Azután átfordította, keze végigsiklott a lábai belsején, fel a selyemharisnya fölé, amelyet sietségében nem volt ideje levenni, és be a hasítékba, ahol a combjai összeértek. Végigcsókolta a gerinctövétől a rózsaszín, kettéváló hús domborulatán át a combja hátuljáig, ahol egy pillanatra megpihentette az arcát. Azután folytatta, a bokájáig, az apró csontokig, amelyeket a csónakban látott, a vízikerteknél, majd fel újra, a lábikra belsején. Isabelle újra zihálni kezdett. – Kérlek, szerelmem, kérlek, most. – Nem bírta tovább a játékot. Baljával marokra fogta a fiúnak azt a részét, amelyet magában akart érezni, és a cselekedete fölötti meglepetés megállította Stephent a dédelgetésben. Isabelle széttárta a lábát, hogy befogadja oda, ahol tudni akarta. Érezte a lepedő mozgását, ahogy a lábai szétnyíltak, és bevezette magába. Érezte, hogy a fiú felsóhajt, látta, hogy fogai az összegyűrt lepedőbe harapnak. Alig mozgott benne, mintha az érzettől félne, vagy attól, amit teremni fog. Isabelle kéjesen elmerült a felnyársaltság érzésében. Stephen most peremtől peremig mozgott, forgolódott benne; vágy és boldogság töltötte el az asszonyt. Végre az vagyok, ami vagyok, gondolta; erre születtem. Gyermekkori kívánkozások töredékei, a szülői ház rutinjába fojtott délutáni késztetések úsztak a szeme előtt; végre megszületett a kapcsolat tomboló vágya és a magára ismerő, kis Fourmentier lány között. Hallotta, hogy Stephen felkiált, és áradást érzett magában; a fiú mintha megduzzadt volna benne, annyira, hogy a húsuk összeforrt. A sokk, a meghittség, hogy mit tett Stephen, milyen üledéket hagyott odabenn, robbanásszerű rángást váltott ki belőle, mint az előbb, csak 76
rövidebbet, vadabbat, úgy, hogy minden összeköttetést elveszített a külvilággal. Amikor eléggé magához tért, hogy kinyissa a szemét, Stephen már lefordult róla, hason feküdt az ágyon, fejét ügyetlenül elfordítva, mintha meghalt volna. Egyikük sem beszélt. Csendben feküdtek. Odakint hallani lehetett a madarakat. Isabelle tétován, majdnem szégyenlősen végigfuttatta ujjait a fiú hátából kiálló csigolyákon, keskeny fenekén és puha, fekete szőrrel lepett combja hátulján. Megfogta sérült kezét, és végigcsókolta a nyúzott, duzzadt bütyköket. Stephen hanyatt fordult és ránézett. Isabelle zilált hajának árnyalatai csupasz vállán kavarogtak, és tömör, kerek mellén, amely még mindig ziháló lélegzetvételének ütemére emelkedett-süllyedt. Arca és nyaka rózsaszínben izzott, ahol a vért felhígította barna és arany szeplőkkel pettyezett fiatal, tejfehér bőre. Stephen egy darabig csak nézte, majd a vállára fektette a fejét, Isabelle pedig az arcát és a haját simogatta. Döbbenten, bizonytalanul, némán feküdtek, sokáig. Aztán Isabelle is eltöprengett azon, ami történt. Engedett, méghozzá nem passzív értelemben. Ajándékozni akart; sőt ennél is tovább akart menni. A gondolat megrémisztette. Alászállás kezdetén látta kettejüket, amelyről el sem tudta képzelni, hol végződik. – Mit tettünk? – kérdezte. Stephen felült, és megmarkolta a karját. – Azt tettük, ami helyénvaló. – Ádáz pillantást vetett rá. – Drága Isabelle-em, ezt meg kell értened. Az asszony szó nélkül bólintott. Ez egy gyerek, egy édes gyerek, és most már örökre az övé. – Stephen – mondta. 77
Most mondta ki először a nevét. Gyönyörűen hangzott az ő idegen anyanyelvén. – Isabelle. – Rámosolygott, és az asszony arca is kigyúlt. Szélesen mosolyogva magához ölelte, bár a könny megint gyűlni kezdett a szeme sarkában. – Olyan szép vagy – mondta Stephen. – Nem is tudom, hogyan nézek majd rád a házban. El fogom árulni magam. Amikor vacsoránál látlak, arra fogok gondolni, amit csináltunk, rád fogok gondolni, amilyennek most látlak. – Megsimogatta a válla bőrét, arcához illesztette a keze fejét. – Nem fogod elárulni magad – mondta Isabelle. – És én sem. Erős leszel, mert szeretsz. Stephen nyugodt tekintete, gondolta, nem fél. Ahogy újra simogatni kezdte a mellét, nem tudott tovább koncentrálni. Csak egy percig beszélgettek, de attól, amit mondtak, és amit az jelentett, belefáradt a gondolkodásba. Erősebb érzés hatalmasodott el a testén, ahogy Stephen keze lágy, mindeddig félve titkolt tájain ügyködött. Légzése megint szabálytalanná vált, elakadt, és ő újra, készségesen csúszni kezdett lefelé, valahová, ahol nem látott megállást.
Azaire nagyon élénk volt aznap este. Meyraux hajlott rá, hogy elfogadja a munkásoknak ajánlott új bérrendszert, és noha a sztrájk egyre terjedt a kelmefestőknél, már alig volt esélye, hogy az iparág többi részét is megfertőzze. Barátja, Bérard, aki egy hete nem járt náluk, megígérte, hogy vacsora után benéz a feleségével meg az anyósával egy kis kártyázásra. Azaire utasította Marguerite-et, hogy hozzon fel a pincéből két palack burgundit. Gratulált Isabelle-nek a külsejéhez, és megkérdezte Lisette-től, mit csinált aznap. – Sétáltam a kertben – felelte a lány. – Lementem egészen a végéig, ahol a többivel határos, és ahol olyan vadon nő minden. Letelepedtem egy fa tövébe, és azt hiszem, elaludtam. Igen furcsát álmodtam. – Miről? – Azaire tömni kezdte a pipáját. Lisette vihogott. – Nem mondom meg. Csalódottnak látszott, amiért apja nem faggatta tovább, hanem a feleségéhez fordult. – És te mivel töltötted az időt? Újabb ügyintézések a városban? – Nem, csak a szokásos – felelte Isabelle. – Beszélnem kellett a hentes kifutófiújával. Már megint rossz vesepecsenyét küldtek. Aztán madame Bonnet panaszkodott a sok munka miatt. Délután pedig olvastam. 79
