mint madárijesztôk Szép tavaszias nap volt, mintha valami megváltozott volna a levegőben. Csoda és Kósza is érezte, mikor mély levegőt vettek. De ezen a napon még két fontos dolog is történt. Egyrészt Sajó bácsinak aznap volt a születésnapja. Másrészt elromlott a traktora. Egész délelőtt dühöngött, hogy pont most nem megy a traktor, pedig itt a tavaszi szántás és vetés ideje. Gyöngyi néni hiába vigasztalta azzal, hogy más évszakokban sem megy, Sajó bácsi különösen haragosnak látszott. Volt egy kis földje a tanya közelében, ott akarta elültetni a búzát. Kósza is dühöngött, mert semmi nem jutott eszébe, milyen ajándékot is vehetne Sajó bácsi születésnapjára. Akármire gondolt, mindig csak arra jutott, hogy neki nincs pénze, így pedig aligha vehet bármit is. Ugyanúgy mérgelődött,
9
rúgkapált és kaparászott, mint Sajó bácsi a traktor körül. Csoda csak az egyikről a másikra nézett csodálkozva: vajon mi bajuk lehet? Sajó bácsit és a traktort még értette, de hogy Kószának mi baja lehet, azt nem tudta. Még egyszer kinézett az istállóból, aztán még egyszer Kószára nézett, s aztán megkérdezte: – Mi van, te is szántani akarsz? – Dehogy akarok szántani! – nyerített föl Kósza, majd prüszkölt még egyet. – Soha nem is fogok szántani. Az a baj, hogy nincs pénzem, úgyhogy elmegyek és kirabolok egy bankot. – Hű, micsoda butaságokat beszélsz – kapta föl a fejét Csoda. – Minek neked pénz? – Azért, hogy Sajó bácsi születésnapjára ajándékot vegyek – mondta erősen bólogatva Kósza. – Nem kell ahhoz pénz. Valami olyat kell csinálni, aminek örül – válaszolta csöndesen Csoda. – Olyat én nem tudok – rázta meg most a sörényét Kósza. – Én vásárolni akarok. Mondjuk egy új traktort.
10
– Az nagyon sokba kerül – mondta Csoda. – Egy lónak sehol sem adnak annyi pénzt, még akkor sem, ha bankrabLó. Különben is, ha meglenne a pénz, kinevetnének a mezőgazdasági szakipari boltban. Kósza nem válaszolt, csak keserűen nézett maga elé, és közben elhatározta, hogyha a szalma szénát eszik is, ő akkor is pénzt fog keresni. Sajó bácsi nem figyelt rá, mert csak a traktorral volt elfoglalva, s olyanokat mondott a jármű alatt , két szerszámmal a kezében, eggyel a szájában, hogy: – Hmmmrrrr, ögdeee, bííícsics, mrrrr. Morgott, mint egy mérges kutya, még szerencse, hogy a szájában volt egy harapófogó, mert különben mindenki értette volna, milyen csúnyaságokat mond. Csoda lefeküdt, és szomorúan a szénára és a szalmára hajtotta a fejét. Kósza pedig, minthogy nem figyeltek rá, kifordult az istállóból, és nekivágott a domboldalnak, hogy pénzt keressen. Nem kellett sokáig ballagnia, szembejött vele egy szakállas, torzonborz ember. – Jó napot! – mondta Kósza. – Ennél jobb is lehetne! – mondta a torzonborz ember. No, ma mindenki el van keseredve, gondolta Kósza, ez is dühöng itt valamiért. – Magának mi baja? – kérdezte a torzonborz embert. – Van elég bajom. Tegnap, tegnapelőtt elvetettem a tavaszi búzát, ma már rájárnak a madarak, és csipegetik ki a magvakat. Nincs semmi, amiből csinálhatnék egy rendes madárijesztőt. Pedig az nekem minden pénzt megérne. Micsoda?, csillant föl Kósza szeme, neki az minden pénzt megérne? – Idefigyeljen, uram! Én tudok egy jó madárijesztőt – mondta ijesztő hangon Kósza. – Madárijesztőt? Hol? – nézett körül a torzonborz ember. Kószának megfordult a fejében, hogy azt mondja: itt van, maga az, magától biztosan elrettennek a madarak, de aztán visszafordult a gondolat, mert
11
nem akarta elijeszteni a torzonborz embert és a pénz lehetőségét. Ezért inkább azt mondta neki: – Majd én vállalkozom erre a munkára. Ijesztgetem a madarakat. Mennyit fizet érte? – Maga? Maga ló – mondta a torzonborz. – Maga lenne a madárijesztő? – Higgyen nekem! Régi, bevált szolgáltatásom ez. A környék leghíresebb madárijesztője vagyok. Minthogy Kósza is elég torzonborzul nézett ki, hasonlóan, mint a vele szemben álló ember, csak éppen szakálla nem volt, viszont annál hosszabb, kócos sörénye, az ember megnézte még egyszer, aztán azt gondolta: ki tudja, ma már a lovak is ilyennel foglalkoznak… – Áll az alku – mondta. – Ha holnap reggelig őrzi a vetésemet, akkor egy napra fizetek egy aranyat. – Gondolkodott kicsit. – Vagy öt lejt. – Inkább az ötöt! – nyerített boldogan Kósza, minthogy nem volt tisztában sem az arany, sem a román lej árfolyamával. – Vállalom a munkát. Odaállt a földdarab közepére, hogy megkezdje a madárijesztői munkáját. A torzonborz ember elballagott. Csoda csakhamar észrevette, hogy Kósza nincs az istállóban. Tessék, gondolta, Sajó bácsi beszorult a traktor alá, ez meg megint elkószált. Fölállt, és elhatározta, hogy azonnal Kósza nyomába indul, mert minél később indulna, annál messzebbre kellene mennie. Elindult a domboldal felé, és hamarosan meg is látta Kószát. – Te mit csinálsz ott? – nyerített feléje. – Ijesztő madár vagyok – válaszolta Kósza. – Mi vagy? – Ijesztő madár – mondta a földdarab közepéről Kósza. – Talán madárijesztő – állt meg előtte Csoda. – Ja, igen, akkor az – bólintott mereven Kósza.
12
– Ne haragudj, de eléggé más dolog ijesztő madárnak lenni, mint madárijesztőnek. Éppen az ellenkezője. És biztosan azt sem tudod, mit kell csinálnia egy madárijesztőnek. – Mindegy is – mondta Kósza. – Ugyanazt, mint egy ijesztő madárnak. Ijeszteni. – Lényegében igen – tűnődött el Csoda. – És mit kell ijesztened? – A madarakat. Hogy ne egyék meg a magvakat. – Szakember – bólintott Csoda. – Akkor biztosan jól végzed a munkád. – Nézd meg, milyen ijesztő vagyok! – mondta Kósza, és megpróbálta szétterpeszteni a két első lábát, úgy, ahogy a madárijesztők fakarjai szétállnak, és erősen a mellkasára esett, még az állát is beverte a földbe. Csoda fölnevetett. – Tényleg elég ijesztő vagy! De most már kelj fel a földről! Kósza föltápászkodott, megtörölte az állát, ami csupa sár lett, és büszkén azt mondta: – Na, ugye! Jól ijesztek, mi? – Elég jól – válaszolta Csoda. – Ha nem ismernélek, én is megrettentem volna. Ekkor Kósza büszkeségében fölnézett az égre, és meglátta, hogy madarak közelednek a föld felé. Csoda pedig látta, hogy nincs nagy baj, Kósza nem is kószált messzire, hadd ijesszen nyugodtan, gondolta, és elindult visszafelé, a tanyára, hogy megnézze, Sajó bácsi kiszabadult-e már a traktor alól. A mada-
13
rak pedig odasereglettek, és hegyes csőrükkel nekiálltak, hogy kiszedegessék a magokat. Kósza berontott a vetésbe, szétcsapkodta az első lábát, mint aki pillangóúszásban úszik, állandóan lebukott a földre, majd fölállt, lebukott, megint fölállt, nyihogott, megint fölállt, a madarak meg röhögve ették a magvakat. Látták, hogy egy veszett ló van a közelükben, de nem féltek, mert azt is látták, hogy sohasem fogja elérni őket. Megkergült, csipogták, és néha kicsit odébbhessentek. A madarak csipegetése nem is okozott volna olyan nagy kárt, mint Kósza, aki trappolt, dobálta magát a földön, és végül az egészet simára gyalulta és döngölte, úgyhogy az egész vetés tönkrement. Délután megjelent a torzonborz ember. Fütyörészve közeledett az úton. Már, azaz még nem volt olyan dühös, mert arra gondolt, hogy végre szerzett egy jó madárijesztőt, megmarad a földje a tavaszi vetéssel, nyárra lesz elég búzája, lesz mit learatni, lesz, amiből ő is tud pénzt keresni. De csakhamar meglátta azt az aszfaltozott focipályára emlékeztető földdarabot, ami a szépen fölszántott földjéből lett. Amit Kósza összehempergődzött. – Mi-hi-hit csináltál, te, te madárijesztő! – kiáltott föl. – Én csak elijesztettem a madarakat – mentegetődzött Kósza.
14
– Idefigyelj, te! Tönkretetted az egész vetésem – mondta a torzonborz ember, és a szakállát kezdte volna tépni, de végül inkább a haját tépte ki. – Ha nekem holnapra ezt helyre nem hozod, akkor töltött lovat csinálok belőled, és eladlak a gödöllői kocsmában. A férfi dühösen elrohant, Kósza pedig csak állt ijedten, mint egy ijedt madárijesztő. Minthogy Sajó bácsi még mindig nem tudott kimászni a traktor alól, és még mindig a szájában tartott egy villáskulcsot, és már a lábával is fogott egy kalapácsot, és már nyakig olajos volt, Csoda csak nézte kicsit, aztán megfordult, és megint kiment Kósza után. Hamarosan meglátta az elkeseredett Kószát, és alatta a simára döngölt földet. – Mi történt? – kérdezte Kószától. – Ijesztettem – hajtotta le a fejét Kósza. – De nagyon meg van sértődve a föld gazdája. Reggelre egy szépen fölszántott, bevetett földet akar látni, különben… – Különben? – Különben töltött lovat csinál belőlem. – Jó üzlet. A te bőrödre megy a vásár – bólintott Csoda. Nem lett volna Csodaló, ha nem tudott volna gyorsan visszafutni a tanyára, betrappolni az istálló mögötti fészerbe, ott két ekevasat kötni maga után, kivágtázni azokkal az egykori vetéshez, fölszerelni az egyiket Kószára, és irányítani a munkát, hogy újból fölszántsák a torzonborz ember földjét. Szántottak, szántottak, és késő este lett, mire készen lettek. Már Csoda is úgy nézett ki, csatakosan, kócosan, mint egy madárijesztő. Megállt a föld szélén, és azt mondta: – Tudod, kié ez a szomszédos földtelek? – szuszogta Kósza felé. – Kié? – szuszogta Kósza. – Sajó bácsié. Ezt akarta fölszántani, csak elromlott a traktorja. Kósza Csodára nézett. – Ezt akarta fölszántani? Emiatt dühöngött egész nap?
15
– Ezért, bizony – bólintott Csoda. Egy szót se kellett szuszogniuk egymás között. Nekiálltak, hajnalig fölszántották, és a magtárból szerzett magokkal be is vetették Sajó bácsi földjét. Sajó bácsi is csak hajnalban mászott ki a traktor alól, mert ahogy rásötétedett, és nem látott semmit, végre megnyugodott, majd azonnal elaludt. A kutyák ijedten húzódtak el a horkoló traktortól. De kora reggel, mikor fölébredt, kimászott a traktor alól, belerúgott egyet, amitől kissé megsántult, aztán benézett a lovakhoz, azaz a lovak helyére. – A patkóba! Ezek megint megszöktek – morogta, és a kutyák megint odébb húzódtak. Azonnal elindult a domboldal felé, hogy megkeresse őket. Csoda és Kósza éppen végzett Sajó bácsi földjének felszántásával és a magok elvetésével. Elindultak hazafelé, de a harmadik lépés után Kósza megállt: – Egy lépést sem tudok tovább menni. Menten szomjan halok. – Gyere! – nézett rá fáradtan Csoda. – Van itt az erdőben egy patak. Ott ihatunk. Letértek az útról, ezért nem találkoztak Sajó bácsival, aki a lónyomok nyomán eljutott a torzonborz ember földjéig, majd továbbsétált a sajátjáig. Ugyancsak elámult: míg ő egész előző nap küzdött a traktor alatt, hogy kimehessen szántani, a föld ott állt fölszántva, bevetve. Sajó bácsi is úgy állt ott, mint egy madárijesztő, nyakig olajosan, piszkos ruhában, borostásan, sántán (a
16
megrúgott traktor miatt), nézte a bevetett földjét, és nem hitt a szemének. Azt gondolta, hogy csoda történt. Ekkor megjelent mellette a torzonborz ember. Ő is megállt, ő is nézte a fölszántott, bevetett földjét, és ő sem hitt a szemének. Aztán Sajó bácsira nézett, és minden megvilágosodott előtte: ez az ember lehet az igazi madárijesztő. – Ó, kedves madárijesztő uram! – szólította meg Sajó bácsit –, maga igazán remekül elriasztotta a madarakat! – Madárijesztő az ükapád! – hördült föl Sajó bácsi. – Éppen te vagy az! Kicsit vitatkozott még a két madárijesztő, de hamar megbékéltek, mert le sem tudták venni a szemüket a gyönyörű földjükről. Aztán Sajó bácsi hazaindult, a torzonborz férfinek meg földbe gyökeredzett a lába, úgyhogy ő ott maradt a földje mellett. Mikor Sajó bácsi hazaért, megtalálta két lovát az istállóban. – Hol jártatok? – kérdezte gyanakodva. – Csak itt. Erre meg arra is. A földön jártunk – mondta Kósza, hiszen nem is tudta volna letagadni, nyakig földes volt az ijesztő madárféle ugrándozástól és a szántástól is. Sajó bácsi mindent megértett. – Ti lovak – mondta meghatottan –, ti fölszántottátok az én földemet, és bevetettétek. Ennél nagyobb születésnapi ajándékot nem is kaphattam volna! – Sajó, kész az ünnepi bableves – hallatszott kintről Gyöngyi néni kiáltása. Sajó bácsi megsimogatta a két lovát, Csodát és Kószát, és nem tudta, melyiküknek köszönje meg jobban, és ezt legalább tényleg jól tudta, mert mind a ketten részesek voltak mindabban, ami történt. – Mennem kell – simogatta meg még egyszer a lovak nyakát – Tudjátok, amellett, hogy nagyon boldog vagyok, most már nem is féltem a földemet, és nem is érdekel ez a vacak traktor. Mehet
17
az ócskavas telepre. A földem pedig nem paradicsom. Még csak nem is nő rajta. De a madarak már nem támadják meg. – Hogyhogy? – kérdezte Csoda. – Hogyhogyhogy? – kérdezte Kósza. Sajó bácsi kifelé indult az ajtón, nehogy elhűljön az ünnepi bableves, de az istállóajtóból még visszafordult: – Ott áll földbe gyökeredzett lábbal egy madárijesztő. – Torzonborz úr? – kérdezte halkan Kósza. – Az, az – intett búcsút a lovaknak Sajó bácsi. – Most ott ijeszt. De hát úgysem ismeritek… Mikor elcsendesedtek Sajó bácsi léptei, Csoda Kószára nézett, aztán az orrához dugta az orrát, és csak annyit mondott: – Látod, nem kell sok pénz. Kósza némán nézett Csodára. Csoda lehajolt, és foga között összecsípve fölemelt egy zsák zabot. Kósza előbb döbbenten hátralépett, aztán mégis előre. – Oston altassan! Gondoltam nem megyok höóba ö göbönötarba. Vödd mör öl! Nököd ös szölötösnöpöd van. Ögy ővö Söjő bácsö a szölötösnöpjaja kapott ögy szölötősnapö lövöt. Oston altassan! Vödd mör öl! – prüszkölte Csoda a fogai között. – Vödd mör öl, ös nö csamcsogj!
Zárónyihogás: Nyííí-ha-ha-ha, nyííí, brrrrrrr.
18
