Román neve: Galbeni Első okleveles említése: 1698. február 17. Lakossága: 1992-ben 1309, ebből katolikus 1299. Magyarul ért és beszél: a katolikusok 70%-a Önálló katolikus parókia: 1984-től Tisztelendő: Farcaş Gabriel (született 1974-ben Szabófalván) Templom: első fatemploma 1836-ból való. 1905-ben kőtemplomot építettek, ezt 1984ben újjáépítették Védőszent: Szent József a munkás Híres személyiségek: Dr. Benedek Márton (sz. 1931. január 1-én Trunkon) orvos, pap, szentember, aki 1986-ban a Szekuritáte zaklatásai folytán hal meg Iskola: I–VIII. osztályos általános iskola, kb. 120 gyerekkel Községközpont: Nicolae Bălcescu A község lakossága: 2002-ben 10296 (ebből 23 magyar, 5 csángó), 2007-ben 9388 A községhez tartozó falvak: Nicolae Bălcescu, Buchila, Galbeni, Lărguţa, Valea Seacă Polgármester: Anton ŞILER (PDL – Demokrata Liberális Párt) Katolikusok községszinten: 8481 (2002-ben)
Iskolán kívüli oktatás:
2001-től
Állami iskolában magyart tanul 2006–2007 2007–2008 2008–2009 2009–2010
7 16 25 37
Tanárok:
Dr. Benedek Márton szobra egy trunki magánudvaron
Róka Szilvia (2001–2006) Kosztándi Tímea-Ildikó (2006) Salak Attila (2006–2009) Botezatu Victoriţa-Oana (2008 – jelenleg is) Szőcs Lajos Levente (2009 – jelenleg is) 81
Kosztándi Tímea-Ildikó
A trunki kihívás Trunkban valahogy könnyebb volt „lenni”, mint szállásomon, Diószénben. Kevés időt töltöttem ott, s azt a keveset is mindig jó társaságban (mellékesen megjegyzem, hogy innen tankoltam fel filmekből, amikkel magányos diószéni estéimet kitöltöttem), nem éltem át itt különösebben sorsformáló pillanatokat, s eljátszhattam közbe-közbe a gondolattal, hogy csak egy vagyok a sok falusi szereplő között, nincs a vállamon egy egész falu magyartanítási terhe, nem kell állandóan példát mutatnom, én is eppe csak megjárom Róka Szilvit s menek haza. Mégis, számomra az igazi tanítási kihívást Trunk jelentette. Moldvai létem második tanév(Fotó: MCSMSZ) ének a második félévében kezdtem a trunki tanítást. Diószénből jártam át péntekenként a fél egyes busszal (az állami iskolában tanító, ingázó, délelőttis tanítókkal) és egy későbbi (délutáni vagy esti) busszal tértem meg a falumba. Adva volt egy maroknyi csoport a lehető legkomplexebb korosztályú és tudású tagokkal: elsős, harmadikos, ötödikes, hetedikes, magyarul írni-olvasni jól tudó, de nem beszélő, magyarul írni-olvasni jól tudó, de nem értő és nem beszélő, románul író-olvasó, románul író, magyarul értő, de nem beszélő... csak fogtam a fejem s szédültem bele. Mit tanítsak majd, mit is taníthatok majd ezeknek a nebulóknak? Kihívás volt, és sokszor kétségbeestem: mire fektessem a hangsúlyt, mi legyen a célja a tanításomnak, hogyan bírkózom majd meg a szimultán oktatással, a figyelemfelkeltéssel illetve -megtartással... Diószénben valahogy sodródtam az árral. Sodródtam abban az értelemben, hogy a csoportokon belüli nyelvtudás többnyire egyforma volt, s mihelyt megvolt a terv, szinte magától ment a tanítás. Egyik téma hozta maga után a másikat, folytak a tevékenységek: játszva tanultunk, filmet néztünk, gyöngyöt fűztünk. Minden csoportom nagy sikerélménye volt az, amikor a Dzsungel könyve című filmben felismerték az emberkölyök és a taknyos szavakat. Ám Trunkban heti egy alkalommal tanítottam, ezért úgy éreztem, hogy a lehető legtöbbet kell adnom ahhoz, hogy biztos legyek benne, maradnak valamivel. Most úgy érzem, talán túlontúl is akartam az átadást. Többet kellett volna játszanunk, s akkor lehet, még több maradt volna meg bennük. Sikernek könyvelhetem el, hogy a tanév vége felé a gyakrabban használt kérdésekre már magyarul próbáltak felelni, hogy ki-ki a saját szintjén haladást mutatott a magyartanulás terén, s hogy a gátnál tett kirándulásaink alkalmával bolondos csacsogásaikba közbeszúrtak egy-egy ma82
gyar szót, mintegy versenyezve, ki tud többet és jobban, vagy éppenséggel megkérdezték egysmásnak a magyar megfelelőjét. Úgy gondolom, a moldvai magyar tanítás egyik fő célja az lehet, hogy minél több „magyar” élményt nyújtson a kicsiknek, hogy minél színesebb kép maradjon meg bennük a magyarórákról. Mert nem fog mindenki magyarul továbbtanulni, de a nyelvhez való hozzáállása változhat a jó-, a sikerélmények eredményeként. S ez hosszútávon meghozza a maga gyümölcsét. Háznál tartott magyaróra Trunkban, tanárnő Róka Szilvia (Fotó: Hegyeli Attila)
Botezatu Viki
Íme ez én vagyok. És itt vagyok Az én nevem Botezatu Victoriţa Oana, de majdnem mindenki Vikinek szólít. 24 éves vagyok, klézsei származású. A szüleim csángók, és én is annak tartom magam. Én sokáig nem tudtam, mi az, hogy csángó. Halottam a szót, de soha nem tudtam, mit jelent. Ha nekem mondták, hogy az vagyok, akkor én hittem nekik, és gondoltam, hogy ők jobban tudják. Ezek voltak a szüleim és néhány ismerősöm a faluból. Az óvodát és az elemi osztályokat a budai iskolában jártam, majd az ötödik osztályt is ott végeztem délutáni váltásban. Amíg az elemi osztályokban jártam, csak annyit tudtam, hogy a szüleim beszélnek egy másik nyelvet, amit én nem értettem. Arra gondoltam, hogy majd ha nagy leszek, én is fogom tudni, hiszen ezt a nyelvet csak a felnőttek használják. De (Fotó: Szőcs Lajos Levente) ötödikben megváltozott a véleményem erről a 83
Magyarul tanuló gyermekek csoportja a bérelt helyszín előtt a 2002–2003as tanév végén tanárnőjükkel, Róka Szilviával (Fotó: Hegyeli Attila)
nyelvről. Azért változott meg a véleményem, mert mivel Pokolpatakon nincs V-VIII. osztály, az ottani tanulók átjártak Budára iskolába. Nekem is voltak osztálytársaim onnan, és ők is beszélték ezt a nyelvet. Akkor gondoltam legelőször arra, hogy én is megtanulhatom a csángó nyelvet. Ötödikbe tudtam meg, hogy az a nyelv, amit a szüleim és az osztálytársaim beszélnek, csángó nyelv. Ezt a tanárok és a pokolpataki osztálytársaim mondták. Ötödik osztály végén elmentünk Szászrégenbe egy egyhetes táborba. Ott nagyon jól éreztem magam, és nagyon meglepődtem, amikor hallottam, hogy Romániában még máshol is beszélnek magyarul. A táborban megbarátkoztam egy kislánnyal, Pap Irénnel, akivel még mai nap is tartjuk a kapcsolatot. Ugyanakkora idős volt, mint én, és neki is sok testvére volt, mint nekem. A tábort Pakó Benedek plébános szervezte, aki a tábor végén felajánlotta, hogy ő ad szállást és ételt, menjek oda tanulni a következő tanévben. Gyerekként nagyon jó ötletnek tartottam. Hazamentem és boldogan mondtam édesanyámnak, hogy a szászrégeni plébános felajánlotta, hogy iskoláztat, és ugye megengedi, hogy kimenjek oda tanulni, mert nekem ott már van barátnőm is, és nagyon kedves a családja is, és nekem ott jobb lesz. Mindenfélével győzködtem, de hiába. Az ő válasza csak annyi volt, hogy túl kicsi vagyok, Szászrégen nagyon mesze van, és nem engedi meg magának anyagilag, hogy elengedjen. Sokat sírtam, mert én mindenáron ki akartam menni. És akkor nekifogtam imádkozni. Mindig, amikor csak tehettem, térdeltem a kicsi szobánkban és imádkoztam, rózsafüzért mondogattam, és mindig, amikor tehettem, mentem misére. Amikor anyukám látta, hogy menyire akarok elmenni, azt mondta, hogy elenged, de biztos volt, hogy egy hét vagy egy hónap után hazatérek. De nem így lett, hanem ottmaradtam, és Szászrégenben fejeztem be az általános iskolát. Szászrégenben magyar osztályba kezdtem járni. Nagyon minimálist értettem magyarul. Emlékszem, hogy az akkori osztályfőnököm, Miklós Mihály tornatanár győzködött, hogy menjek román tagozatra, hiszen egy vak hangot nem tudtam, és kész őrültség magyar tagozatra járni, ha nem értem meg az órákat. De nekem ez kihívás volt, és ottmaradtam a magyar osztályban. Egy percet sem bántam meg ab84
ból a három évből, amit ott töltöttem. Régenben nagyon jól éreztem magam, hiszen padtárs lehettem azzal a lánnyal, akivel a táborban összebarátkoztam, és az ő családja mindent megtett, hogy jól érezzem magam. A végén már majdnem családtagnak számítottam, annak ellenére, hogy bentlakásban laktam. Ez a család sokat számított az én magyartanulásomban. A padtársam és az osztálytársaim is mindig segítettek a házi feladatban, és segítettek magyarul beszélni: minden nap kikérdezték az új szavakat, csak akkor beszéltek velem, ha magyarul próbáltam megszólalni, és mindig kijavítottak, ha hibásan mondtam valamit. Ritka volt, hogy valaki kikacagott, mert nem tudtam helyesen beszélni. Nagyon szép élményeim maradtak arról a három évről. Nagyon jó osztályközösség volt, akik össze voltak szokva és nagyon összetartoztak. Ez volt az én „magyar” pályafutásom kezdete. Itt értettem meg, mi az a csángó és miben különbözik a magyar nyelvtől. A líceumot Csíkszeredában végeztem a Segítő Mária Katolikus Gimnáziumban. Ott a filológia–teológia szakra voltam beiratkozva. Ez már nem volt leányálom. Itt egyáltalán nem szerettem. Itt ismertem meg a csángó szó negatív oldalát, itt szembesültem már az első héten a diszkriminációval, itt mondták el, hogy én román vagyok, hogy nem oda tartozom, és hogy miattam egy magyar gyerek nem tanulhat színvonalas líceumban. Eleinte egy-két tanár említette minden alkalmat megragadva, hogy megszégyenítsen és elítéljen valamiért, majd kis idő után, néhány osztálytársam is csatlakozott a tanárok elítéléseihez. Mindezek miatt, most utólag nem haragszom rájuk, sőt néhánnyal közülük tartom a kapcsolatot most is. Legszívesebben még első iskolai hét után hazamentem volna, de a büszkeségem nem engedte. Ott akartam hagyni az iskolát, haza akartam költözni és tényleg román akartam lenni, román környezetben. De amikor édesanyám azt mondta, hogy nem haragszik meg, ha hazaköltözöm, sőt nagyon is örvendene, akkor megmakacsoltam magam és ott maradtam. Nem mertem azt felvállalni, hogy a falu mit mond, hogy így kellett nekem, ha magyarul akartam tanulni. Be akartam bizonyítani a falunak, a szüleimnek és magamnak, hogy képes vagyok befejezni, amit elkezdtem. Egy idő után megszoktam, mi több, összebarátkoztam az egyik osztálytársammal és néhány helyi emberkével, akik elviselhetővé tették az ottlétemet. Nekem sokat számított és sokat segített a volt magyar tanárom, Mirk László, akit annak idején nem erősen bírtam és sokszor idegesített. Abban segített, hogy sok könyvet olvastatott velem, minden hónap- Trunki karácsony, 2009 (Fotó: Botezatu Viki) 85
ban rendezett szavalóversenyt, amire kötelező volt megjelenni, és minden héten íratott helyesírási felmérőt, amire mindig nagyon kicsi jegyet kaptam. A legmagasabb pontszámú helyesírási tesztem 4 év alatt 3,86 volt, a XII. osztályban. A helyesírási teszteken minden veszőt, minden pontot figyelembe vett és kegyetlenül lepontozott. Mindig attól rettegtem, hogy magyarból megbukok, de minden félév végén legalább hatosra voltam lezárva. A verseket pedig kicsi korom óta utáltam. Kész rémálom volt a szavalás nagyközönség előtt. A versenyek nem csak iskolán belüliek voltak, hanem csángónapokon is szavaltatott vagy bármilyen alkalommal, amikor csak tehette. És soha nem szavalhattam el ugyanazt a verset, amit tudtam, mindig új verssel kellett készülnöm. Utólag értem, miért kínlódott ennyit velem, és most nagyon tisztelem és örvendek, hogy tanárom lehetett. Miután sikeresen leérettségiztem, anyukám és Borbáth Erzsébet tanárnő tanácsára beiratkoztam a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia karának szociális munkásképző szakára. A szociális munkát nagyon szerettem, nagyon jó dolgokat tanítottak ott. A teológia sem volt rossz: a nagyszerű csoporttársak és a rendes tanárok miatt szerettem. Az egyetemen ismertem meg a páromat, jelenlegi jegyesemet, akivel csoporttársak voltunk. Amikor beiratkoztam az egyetemre, kérdezte édesanyám, hogy vajon mi lesz velem egyetem után. Azt válaszoltam neki, hogy addig még sok van, és addig majd eldöntöm. Még másodéven eldöntöttem, hogy hazajövök tanítani, az MCSMSZ-nél dolgozni. Negyedéven el is jöttem és beszéltem Hegyeli Attilával, aki programfelelős volt a Szövetségnél. Akkor elmentünk egy moldvai körútra, hol több helyszínt látogattunk meg, és ahol Hegyeli Attila bemutatta és elmesélte, hogy miből áll az itteni munka. Az volt nekem a kérésem, hogy egy kis faluban taníthassak, amely közel van Bákóhoz. Semmiféleképpen nem akartam Budán, a szülőfalumban tanítani. Az okot mai napig sem tudnám megmondani, de nem bánom, hogy így alakult. Trunk egy nagyon aranyos, kedves, barátságos és befogadó falu a Szeret folyó jobb partján. Féltem, hogy nem fogom tudni rendesen végezni a munkámat, hogy nem fogok megfelelni a feladatnak, de idővel és kis segítséggel sikerült beilleszkedni, megismerni a gyerekeket, s velük megszerettetni a magyar nyelvet. Voltak akadályok, de egyik sem volt legyőzhetetlen. Voltak (Fotó: Szőcs Lajos Levente) 86
„Furcsa, nehéz, szép, örömmel teli munka az itteni tanítás.” (Fotó: Hegyeli Attila)
pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy többet nem akarok itt maradni, nem akarok többet tanítani, nem akarok mást, csak elmenni, de nem tartott sokáig a „hóbortom”. A gyerekek nagyon kedvesek és ártatlanok, mind tanulni akarnak és egy kis támaszt keresnek egy felnőttben. Nekem ezt jelenti tanárnak lenni. Mindig azt próbálom megadni a gyerekeknek, amire éppenséggel szükségük van. Van, amikor sikerül, és van, amikor nem, de jó érzés köztük lenni. Ők azok, akik mindig felejtetik velem a gondjaimat, reményt adnak a továbblépéshez. Nagyon lelkesek a trunki gyerekek, akikkel öröm dolgozni. Értük megérte csángónak születni és hinni abban, hogy valamikor befogadnak maguk közzé az emberek, mert csángó vagyok. És sikerült. Trunkban ez megtörtént, és nagyon hálás vagyok nekik. Furcsa, nehéz, szép, örömmel teli munka az itteni tanítás. Nehezen indult be a tanítás Trunkban az osztályterem hiánya miatt, de hamarosan sikerült nekünk a helyet megteremteni, és el tudtuk kezdeni a gyerekek toborozását. Volt, aki kedvesen, boldogan fogadott, volt, aki haragudott, mert elment az előttem lévő tanár. De a végén mindenki megismert, és elfogadott annak, aki vagyok. Sok gyerek örvendett annak, hogy értek csángóul, hogy tudok csángóul beszélni, és nem szégyelltek megpróbálni megszólalni magyarul, mert elmeséltem, én hogy kezdtem. Remélem, mindig büszke maradok arra, hogy csángó vagyok. Nem bánom, hogy Trunkban tanítok, és hogy megismertem ezeket a csodálatos embereket. Mindenkinek ajánlom, hogy jöjjön és ismerje meg a falut, és akkor biztos vagyok benne, hogy egy része a szívének itt marad. 87
