Rob Thurman HOLDVILÁG

Rob Thurman HOLDVILÁG

Rob Thurman Holdvilág Moonshine Első kiadás 2011

Borítófestmény: Chris McGrath Fordította: Takács Gergely Szöveggondozás: Tuan kiadó Műszaki szerkesztés: Tuan tipográfia

Kiadja: Tuan Kiadó Felelős kiadó: Bayer Tibor és Mórocz Tibor ISBN 978-963-9940-07-9

Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

Rob Thurman

Holdvilág

1 Szörnyetegnek születtem. Nem nagy kunszt, mi? A világ tele van szörnyetegekkel. Én azonban nem az átlagos izzadt pedofilról vagy a hidegvérű sorozatgyilkosról beszélek, akinek egy egész kis hideg, hullamerev hárem bújik meg az alagsorában. Nem, én az igazi buliról beszélek. Olyan lényekről, amik már akkor itt szaladgáltak, amikor a levegő még kénes kipárolgásoktól volt terhes és a Hold majdhogynem eltakarta az egész égboltot. Pikkelyek és karmok, vér, ami olyan gyorsan terjedt, mint a méreg, egymás után elkorcsosult testek és lelkek, életre kelt sötét legendák. Ezek a történetek mindig is valóságosak voltak, csak a mai ember egyszerűen megtagadta a létezésüket. Rendben, léteznek szörnyetegek, ráadásul baromi sokan vannak, mi újdonságot jelent még egy újabb? Na jó, igazság szerint csak félig vagyok szörnyeteg. Anyám ember volt, apám pedig valami… más. Kissrác korunkban a tesómmal mi Grendelnek, míg a természetfeletti világ többi tagja Auphe-nak nevezte az ő fajtáját. Te azt mondod, baromság – én azt mondom, az életre kelt véres kezű halál. Igazi jó móka. Akár hiszed, akár nem, az Auphe-ok voltak a tündér fantáziavilág magvai, de ezek a magvak velejéig romlottak voltak, elpusztítva mindent, ami csak az útjukba került. Nem volt itt semmiféle szőke haj, vagy vizenyőskék szemek, sem tisztán csengő templomi haranghoz hasonló hangok. Csak a szalamandra bőréhez hasonló sápadtan áttetsző bőr, lávarögként izzó vörös szem és olyan mocskos és sötét elme, akár a rothadó mocsár. Oké, a hegyes fülek megvoltak; ebben igazad van. Néha a legendáknak sikerül megragadniuk a tények egy-egy apró szeletét, de ez nem sokat segít rajtad, amikor ezernyi acélfog mélyed a nyakadba. Félig, vagy egészen szörnyeteg, a végén fikarcnyit se számít. Éppúgy megvoltak a magam gyengéi, mint bárki másnak. És éppen most kerültem szembe az egyikkel. Bohócok. Bizony, ezt mondtam. Bohócok. Utálom a bohócokat. Mindig is utáltam őket. Mikor úgy hároméves voltam, elég volt, ha ráböktél egyre, és rögtön az ellenkező irányba rohantam, bőgve, mintha a pokol kutyáit uszították volna a pelenkás seggemre. Még ma is kiráz tőlük a hideg, hát nem röhejes? Olyan lények ellen küzdöttem, amiket az elme felfogni sem képes, ráadásul rokona voltam még azoknál is borzasztóbb dolgoknak, de lényegében ez mit sem számított. Egyszerűen utáltam a bohócokat. És most őszintén, melyik magára valamit is adó ember nem érez ugyanígy? Nevezz meg csak egyvalakit, akinek a bőre nem lesz libabőrös, ha meglát egyet. Azok a puffadt, dagadt kezek. Az aprócska, fekete festék-gödrök mélyéről csillanó szemek. Az elmebeteg grimasz az ajkukon, ami pont olyan vörösre van kimázolva, akár a vér színe. Kinek a vére? Kérdezheted magadtól nyugtalanul. Lehetne akár tiéd is, ha nem

totyogtál volna el elég gyorsan a hurkás kis lábaiddal. Aztán ott voltak azok a fickók, akik meseállatoknak öltöztek be, lógó plüss nyelvvel, üveges tányérszemekkel és tompa, tébolyult kacajjal. Elég komiszak voltak ők is, de labdába se rúghattak a bohócok mellett. Atyaég! Nincs elég szarság ebben a világban, amivel tönkreteszik a gyerekeket? − Ezek csak bodach-ok, Cal. – Niko hangja hideg vidámsággal csengett, amivel csak azt érte el, hogy egy megsemmisítő pillantást vessek rá. – Már akkor elbántál volna egy bodach-val, amikor még csak taknyos zöldfülű voltál. Tegyük hozzá, ez kevesebb, mint egy hónapja volt… A tesóm modora nem volt különösebben szívmelengető, inkább hasonlított egy kiadós útszéli nyaklevesre. − Ezek nem csak bodach-ok – morogtam. – Ezek bohóc-jelmezbe öltözött bodach-ok, és ez, Cyrano, rohadtul más megvilágításba helyezi a dolgokat. Niko aprót horkantott. Rápillantottam római vágású orrára, amit most még jobban kiemelt az újonnan rövidre nyírt haja. − Még mindig a bohócok? – Néhány hónapja Niko gyakran lófarokba fogott sötétszőke haja még a derekát verdeste, most viszont alig érte el a füle hegyét – illetve érte volna –, ha Niko nem fésülte volna kegyetlenül hátra az egészet. Gyászolt, ezért vágatta rövidre, görög őseink szokása szerint. Ez a szokás egyike volt azon keveseknek, amiket az anyánk hajlandó volt megosztani velünk. A cigánykaraván, amin felnőtt, keresztül-kasul bejárta egész Európát párszáz évvel ezelőtt. Nem véletlenül hívták őket Utazóknak. Mielőtt azonban áttelepültek volna a jó öreg USA-ba, még eltöltöttek némi időt Görögországban is, házasságokat kötve az ottlakókkal, nem törődve azzal, hogy ezekre a kapcsolatokra mindkét oldal tagjai hevesen fújtak. Végeredményben ez a fura görög-római szokásrendszer veszejtette el Niko haját. Lehordtam persze rendesen emiatt, bár tehettem volna kevésbé fél szívvel is. Végtére is azért csinálta, hogy engem gyászoljon. Ennek fényében rögtön visszanyeltem az okostojás megjegyzéseimet. Igaz, ami igaz, tényleg elpatkoltam, bár csak időleges volt a dolog. Először Niko leszúrt, aztán egy gyógyító cimboránk leállította a szívemet. Az egész mindössze néhány másodperc alatt történt, de akkor tényleg halott voltam. Nem mintha bajom lett volna a dologgal. Mindez azért történt, hogy megállítsák a lényt, ami átvette az irányítást felettem – egy lényt, ami újjáformálta volna a világot. Újjáformált volna engem. És még a végső halál is jobb lett volna annál, mint amit ez a valami tervezett. Jaja, ha a nyers bénító rémületről volt szó, ez a szörnyeteg még a bohócokat is megdolgoztatta volna a pénzükért. − Igen – morogtam. – Még mindig a bohócok. A vidámparkot estére lezárták, a pókhálószerű acélszerkezetek között magányos szél ringatta a különböző játékok üléseit, különösen az óriáskerékét. A kerék maga béna csontvázként derengett a sötétségben, a szörnyeteg, ami

még hírből sem ismerte a vidámságot. Dögje lassan rohadt szét a levegőn, sötét ezüsttel bevont csontjain aprócska gyémántok csillogtak. A gépzsír és vaj lappangó bűze komisz ámokfutásba kezdett, az egyik kuka aljánál pedig egy olcsó széttépett plüsskutya – egyszerű céllövöldéi nyeremény – feküdt a mocsokban. Egyik vak gombszemét valaki kitépte, láthatóvá téve az elfoszlott tömést. Szerencsétlen pára, rég lekéste a Jól Tartott Játékok Szigetére utazó hajót. Az itt-ott felaggatott sárga villanykörték vagy régen kiégtek, vagy olyan halványan világítottak csak, mint a gyertyaláng. Mindezek alatt pedig hallani lehetett patkányok és valami náluknál sokkal halálosabb dolog kaparászását. Egy szó mint száz, keresve sem találhattam volna jobb helyet az első melónkhoz. Igazából egy mentális kihívásokkal küszködő műanyag kerti törpe is jobb helyet választott volna. − Jobban szerettem a bárban dolgozni. – Mi volt az ott az árnyékban? Talán a sápadtan csillanó festék? – A bárban legalább csak egyféle bohóccal találkozhatsz. A nagypofájú részeggel, aki nem ad borravalót. Niko a jobbomon továbbra is testvéri lenézéssel méregetett. Ha világos, rövid haja nem vált volna rögtön az árulójává, fekete pólójával és nadrágjával tökéletesen beleolvadt volna az éjszakai sötétségbe. Az utóbbi időben makulátlanul rendben tartott kecskeszakállat is növesztett magának – biztos azért, hogy megtartsa a haj-arányának zenszerű egyensúlyát –, ami pont olyan élesen elütött sötét olajos bőrétől, akár a sérója. Az én hajam színe megkülönböztethetetlen volt a minket körülvevő árnyékoktól. Normális esetben össze szoktam fogni hátul, de ma szabadon engedtem, hogy eltakarjon valamit a telihold csillogásából az arcbőrömön. Niko simán megengedhette magának, hogy feltűnősködjön; a maga nemében ő volt Bruce Lee, akinek csak ilyen trágya melóra futotta. Én viszont hasznát tudtam venni minden kis segítségnek. Ne érts félre, el tudtam bánni a legtöbb dologgal, ami az éjszakában flangál. Vámpírok, vérfarkasok, goblinok, ghoulok… oké, a trollok kissé problémásabbak voltak. Akármi is várt rám odakint, szembe tudtam nézni vele, de ezúttal… Erős ujjak jelentek meg előttem és megnyomkodták a képzeletbeli kerek, vörös orromat, amit a sajátom elé húztam. − Tütü-tütü – mondta Niko a lehető legkomolyabban. Képzeljétek csak el. Itt áll három állam leghalálosabb harcosa, egy ember, aki a gyilkolj-vagydögölj-meg játék előbbi kategóriájának koronázatlan királya, és mit csinál? Tütűl. Az isten szerelmére, tütűl! − Tudod, amióta elkezdtünk komolyan pénzt keresni, egyre inkább az idegeimre mész. – Elindultam a vidámpark belseje felé, nem törődve azzal, hogy megbizonyosodjak róla, követ-e. Persze, hogy követett. Ez nem olyan dolog volt, amit látnom vagy hallanom kellett volna, hogy tudjam, pontosan így történik. Niko mindig vigyázta a hátamat. A hegyek leomolhattak, az óceánok kiszáradhattak, mielőtt ez a helyzet megváltozott volna. − Egy napon, kisember. – Röpke érintés a vállamon. – Egy napon.

Nem válaszoltam, csak kissé elhúzódtam és továbbmentem. Ezt nem most és főleg nem itt kellett megbeszélnünk. Niko okos volt, rohadtul okos, de ha a kisöccséről volt szó, nem mindig volt olyan hideg és számító, mint amilyen lehetett volna. Mint amilyennek lennie kellett volna. Számomra voltak dolgok, amik annyira kristálytisztán világosak voltak, hogy időnként eltűnődtem rajta, más miért nem veszi észre azt, amit én? − Cal? – Lehet, hogy Niko nem látta azt, amit én, de mindig megérezte, ha valami nem volt teljesen rendben. Ha valakit egész életedben ismersz, gyorsabban igazodsz ki rajta, mint a reggeli képregényeken, még akkor is, ha a másik ezt nem akarja. Nem törődtem a nevem formájában érkező kérdéssel, inkább továbbnyomultam, a szememmel végigpásztázva a tintaszerű sötétség minden kis pontját. − Cal! – Ezúttal nem kérdés volt, hanem felszólítás. És Niket ismerve olyan, amit az ember nem hagy figyelmen kívül. Őszintén mondhatom, hogy ez volt az első alkalom, hogy örültem egy bohóc látványának. Még akkor is, ha ez egy olyan volt, ami minden tőle telhetőt megtett, hogy húszcentis, borotvaéles karmaival kibelezzen. Egy kupacnyi szemétből vetette ránk magát, mozdulatai nyomán száraz popcornnal és koszos zsebkendőkkel terítve be minket… meg néhány csomónyi gyermekhajjal. A selymes szálak színes konfettiként lógtak alá a hosszú karmokról. Azokról a karmokról, amik éppen felém kaszáltak. Az ősi skót legenda szerint, amit Niko szinte szó szerint a fejembe vert, a bodach lecsúszik a kéményen, akár egy sátáni Mikulás, hogy felzabáljon minden gyereket, aki csak az útjába kerül. Húst, bőrt, csontokat, mindent. Mindent, kivéve a hajat. Azt ki nem állhatta. Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, egészen addig, amíg rá nem jöttem, mik is azok az ezüstös szálak. A bodach egyik, többcsuklós kezében egy koszos arcú játékbabát tartott, egy babát, aminek pont ugyanolyan ezüstszőke haja volt, mintha emberé lett volna. A másik kezéről aláhulló csimbókok olcsó műanyagból voltak csupán. Ez mondjuk nem változtatott azon a tényen, hogy ennyi erővel akár igazi is lehetett volna. A bodach-ok nem az akaraterejükről híresek, ha diétáról van szó. Ez az egész hátborzongatóan tökéletessé tette a bohócjelmezét… a tökéletes álruha ahhoz, hogy behálózza az ártatlanokat. A mocskos zöld, kék és mályvaszínű ruha, a nevetséges göndör paróka és a fehér festék alatt azonban ott figyelt a szörnyeteg valódi arca. A hullaszerű bőrt ugyan elfedte a nagy adag festék, de a szélesen vigyorgó ajkak semmit sem takartak a fogakból, amik épp olyan barnák voltak, mint az alvadt vér. Esküszöm, hogy amikor elvigyorodott, úgy nézett ki, mintha az egész arca ki lett volna fordítva. Úgy vigyorgott rám, mint a Hasfelmetsző nőnapon, miközben eldobta a kezében tartott babát, és utánam vetette magát. Elugrottam az egyik irányba és szabad kezemmel megragadtam a karját, magam felé húzva, hogy folytassa tovább az útját, túlhaladva rajtam. Amint a karmok és a

hófehér kéz elhúzott néhány centire a bordáimtól, előkaptam a Glockomat, majd a fegyver csövét a lény széles állkapcsa alá nyomtam és lerobbantottam az idióta göndör narancssárga fejét. A test rángatózva elterült a földön. Aztán a szag… a bodach-ok még a legjobb napjaikon se voltak olyan illatosak, mint egy rózsabimbó. Egy döglődő példány viszont olyan bűzt árasztott magából, amitől még az autókról is lepattogzik a festék. Az biztos, hogy jó időre elvette az étvágyamat. Miközben eltakartam az orromat meg a számat, éreztem, ahogy az epe semmivel össze nem téveszthető íze felkúszik a számba. − A picsába! Ez undorítói – Volt néhány dolog, ami gusztustalanabb volt ennél, de azokat nem tudnám anélkül felsorolni, hogy ki ne hánynám a vacsorámat. Az egyik csodás mellékhatása annak, hogy nem voltam teljesen ember, a remek szaglás volt. Ugyan nem volt annyira jó, mint egy farkasé, de egy drogkereső kutyát megdolgoztattam volna a jutalomcsontért. Most azonban az egyetlen dolog, amiért meg akartam dolgozni, az az volt, hogy mihamarabb eltakarodjak ennek az istenverte förtelmes bűznek a közeléből. Nyeltem néhányat, könnyezve pislogtam egyet-kettőt, miközben szorosan összezártam az ajkaimat. Talán ez a fájdalmas nedvesség volt az oka, hogy nem hittem el, amit a láttam. A bodach abbahagyta a rángatózást. Normális esetben ez egy tök jó, sőt rohadt jó dolog lett volna. Éljenek a győztes hősök! Játsszanak a zenészek, vágjátok hozzánk a város kulcsát, aztán csapjatok fel valami plecsnit a mellkasunkra. Sajnos azonban ez nem volt egy normális eset. Csak azért hagyta abba a rángatózást, hogy újra talpra álljon. Bezony. Szétrobbantott fejjel, mint egy rohadt tojás, talpra kecmergett, és elvigyorodott, akár egy töklámpás, miközben a szájából vér szivárgott. Ez már önmagában is elég nyugtalanító volt, de amikor elkezdett beszélni, nos, az egészen új dimenziókat nyitott meg. − Kis… fiúcska… kék… – gurgulázta, minden egyes szó megküzdött azért, hogy a felszínre jusson. – Fújd meg a trombitádat! – Gúnyosan a földre köpött, elfeketítve a talajt a lábainál, aztán egyik karmával rámutatott a kezemben lógó pisztolyra. Végül aztán meglódult, nem olyan mozgékonyán, mint az előbb, de azt se mondhattam, hogy nyugdíjas tempóban közelített volna felém. − Most tutira szarakodsz velem – jegyeztem meg kissé hitetlenül. Miközben beszéltem, a kaszáló karmok egyre közelebb jutottak hozzám. Ami viszont ennél is sokkal, de sokkal rosszabb volt, jött a szag is. Ez minden másnál gyorsabb cselekvésre ösztönzött. Ezúttal a térdkalácsára céloztam, abban reménykedve, hogy voltak egyáltalán térdkalácsai. Akármilyen különleges szörnyalkatrészektől mozgott, azokba most beleeresztettem jó pár golyót. Megint elbukott, de ettől még jött tovább, karmait és a bohócruhába bújtatott könyökeit behajlítva. Úgyhogy szétlőttem azokat is.

− Fújd meg a trombitádat – sziszegte újra, vért spriccelve. – Fújd meg a trombitádat! – És jött tovább pont olyan mozgással, mint egy törött gerincű kígyó. Lenéztem a pisztolyra a kezemben, aztán vissza a bodach-ra, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy hozzávágom ezt a haszontalan darab szart a lényhez, amikor a fülem mellett meghallottam egy végtelenül türelmes sóhajt. Niko óvatosan megérintette a vállamat a kardja markolatával, majd megkérdezte: − Befejezted a játszadozást? Az önelégült kis rohadék. Intettem neki a fegyvert tartó kezemmel, aztán hátrébb léptem, reménykedve, hogy némi belélegezhető levegőhöz jutok. − Persze, ahogy akarod. Üsd csak ki. Csendes kecsességgel lépett el mellettem, aztán megemelte a szablyáját, majd olyan sebességgel sújtott le vele, hogy csak egy ezüstös villanást láttam az egészből. A borotvaéles, ívelt penge belemart a bodach nyakába, azonnal lenyakazva a lényt. A feje leesett, és elgurult a lábam mellett, de nem felejtette el, hogy azonnal megpróbáljon beleharapni a bokámba. Rendesen belebikáztam egyet, majd rögtön felszisszentem, mert a bűz természetesen átterjedt a cipőmre is. − Hoznunk kellett volna egy francos láncfűrészt – morogtam, miközben megdörzsöltem az orromat, tök feleslegesen. Rendben. Legyen. Ha ez az egész este így fog eltelni, akkor nincs mit tennem, be kell szállnom a játékba. Mérgesen lehúztam a cipőimet és odébbrúgtam azokat is a szaggal együtt. – Kaphatnék egy kis erősítést? Csak mert ez a szar közel áll a tökéletesen használhatatlan kategóriához – közöltem, miközben bemutattam a pisztolyt a hónaljtokomnak. Nem volt elhamarkodott vélekedés a részemről, hogy Nikón valahol van még legalább egy extra éles cucc. Ami viszont tényleg hamari következtetés lett volna, hogy ez az extra csak egy dolgot jelentett. Niko annyi fegyvert hordott magánál, hogy akár száz méterről bekapcsolt bármilyen fémdetektort. A keze eltűnt a kabátzsebében, ami inkább szolgált gyűjtőhelyként mindennek, ami halálos volt a világon, mint divatos darabnak, aztán újra megjelent, egy aprócska kartondobozt szorongatva a tenyerében. Nem pont erre számítottam, úgyhogy némi kétkedéssel fogadtam a csomagot. – Mi a franc az? − Robbanólőszer. – Halkan füttyentettem egyet, közben folytatta. – Meg egy Desert Eagle. Elképesztő, mit el nem dobálnak az utcán mostanság. Inkább voltam boldog, mint lenyűgözött, de ez nem akadályozott meg abban, hogy azonnal betárazzam a fegyvert. Míg Niko a pengéket bálványozta, én inkább voltam a modern kor gyermeke. Ha kinyírhatok valakit száz méterről, akkor azzal máris megspóroltam egy utat a tisztítóba, nem? Mi rossz volt ebben? – Remek! Nincs is jobb, mint egy korai karácsonyi ajándék.

− Fel vagy készülve a kétkezi munkára is? – A hangja olyan volt, mint egy régivágású apácának, aki épp azt kérdezi tőlem, hogy befejeztem-e már a leckémet. Csakhogy ez az apáca hangtalanul járt-kelt, és borotvaéles fegyvereket hordott a fityulája alatt. Horkantottam egyet, aztán előhúztam a saját pengémet. Az enyém inkább volt kés, mint kard, de abból a fajtából, amit a különböző késekkel foglalkozó magazinokban hirdetnek… az a típus, aminek a reklámjára zsoldosok szoktak nyáladzani. Fekete teflon bevonattal, a fokélén olyan fogazással, ami zselatinként vágja át akár a csontot is. Lehet, hogy nem ezekkel keltem és feküdtem, mint Niko, de tudtam használni őket, és elég intelligens voltam ahhoz is, hogy tudjam, ezek sose döglenek be vagy fogynak ki a lőszerből. A pisztolyokat preferáltam, a kések szimplán praktikusak voltak. − Ezzel alszom, Nik. Rohadtul biztos, hogy magammal hozom, amikor gyilkos bohócokkal nézünk szembe. − Az ügyfél azt mondta, van még legalább kettő, de lehet, hogy négy másik is. Tizenöt perc múlva ugyanitt. – Nem fárasztotta magát azzal, hogy az órájára nézzen. Niko azt állította, hogy tökéletesen tisztában van az idő, a világűr és úgy egyáltalán az egész Univerzum belső működésével. Mindez betudható volt a rengeteg meditációnak meg harcművészeti edzésnek, vagy egyszerűen annak, hogy felvágjon a kistesója előtt – álljon bármi az egész mögött. Niko példás életet élt előttünk, alacsonyabb rendű létformák előtt. Én viszont megnéztem az órámat, amit a múlt héten halásztam ki egy gabonapelyhes dobozból. − Ha csak egy lufiállatot is meglátok, a kocsiban fogok várni. – Ezzel megfordultam, és bekocogtam a megereszkedett sátrak apró útvesztőjébe. Soha nem rajongtam a vidámparkokért. A tesóm és én jó pár évet eltöltöttünk bennük és körülöttük a gyermekkorunk alatt. Sophia, az édesanyánk – vagy, hogy teljesen egzakt legyek, a szeszkazán méhdonorunk – néhány lepukkantabb vidámparkban űzte a foglalkozását. Jósnő volt; bár nem igazán ismerem a fösvény sarlatán kifejezést latinul, vagy hogy szerepel-e a szótárakban, de az biztos, hogy anyánk nem igazán teljesítette a jósnő kritériumait, bár elég jó volt, ha arról volt szó, hogy valakit jól le kell húzni. Fiúk a vidámparkban – ennek igazából érdekesnek, sőt izginek kellett volna lennie. A vidámparkosok kölykei ingyen játszhattak, este megkapták a megmaradt hot dogokat és a vattacukrot, szabadon rohangálhattak fel-alá reggeltől éjfélig akkor is, amikor az egész kóceráj zárva volt. Maga a mennyország bárkinek, aki még nincs tizenhárom, nem igaz? Mennyország kábé két és fél napig, utána az izgalom hamar megfakul. A helyzet az, hogy még a hot dogról is leszoktatott néhány évre, pedig én aztán igazán imádtam azokat a hosszúkás virslis kifliket. De a helyzet az, hogy ha heteken keresztül ezt kell zabálnod, zöldség címén pedig csak sültkrumplit és zsíros popcornt ehetsz hozzá, elég hamar rászoksz arra, hogy friss gyümölcsöt lopj a sarki vegyesboltból. És ha ez nem lenne elég hitvány, a nyarak nem voltak mások,

mint összefüggő, végtelen hőhullámok és nulla páratartalom. Niko és én a legtöbb éjszakát az aprócska lakókocsinkon kívül töltöttük, mindössze egy átizzadt párnával és egy vékony lepedővel, amin alhattunk. Csak Niko és én a kavargó csillagleves alatt. Sophia szerette a saját kis privát idejét. Bizony, úgy is keresett pénzt. Végtelenül praktikus, ahogyan Niko jellemezte. Nincs is jobb, mint flancos szavakat használni, amikor öt betű is tökéletesen megfelelne. Aztán egyszer Sophia eljátszotta munkaadói vendégszeretetét és kénytelenek voltunk továbbállni. Azóta nem voltam vidámparkban, meg időközben kialakult bennem egy sosem múló szerelem a légkondicionált helyiségek iránt. Szerencsére most éppen tavasz volt. Az összes izzadtság, ami jelenleg rajtam volt, hidegen bizsergette a tarkómat. Rohadt bohócok. Zoknis lábbal, nyomokat hagyva a porban próbáltam követni a bodach-ok szagát. Most már olyan erősen lehetett érezni, hogy egy egyszerű földi halandó is követni tudta volna, egyáltalán nem volt már szükség semmilyen különleges képességre. Az óriáskerék lábánál tettem néhány kört, aztán felemeltem a tekintetemet, nem túl rózsás elvárásokkal. Ott volt, és még integetett is odaföntről a rohadék. Integetett a rohadék, úgy, mintha azzal fenyegetne, hogy kizsigerel – ez volt a két keresett bodach közül az egyik. Kifújtam a levegőt, elraktam a stukkert, aztán megvizsgáltam a kapcsolótáblát. A kábelek csomókban kitépve lógtak, pont olyan bénává és halottá téve az egész szerkezetet, mint amilyennek az elejétől fogva tűnt. És hogy tökéletes legyen az összhatás, a vezérlőpult piszkálásával csak annyit értem el, hogy a kerék fehér világítása utolsót villanjon, majd végleg elsötétüljön az egész. Csodálatos. Rohadtul csodálatos. A zoknijaimat is a cipőim után küldtem, majd elkezdtem felmászni. A magasságtól egyáltalán nem féltem. Egy olyan egyszerű, normális fóbia? Hol van abban az izgalmi faktor? De aztán ahogy elkezdtem felhúzni magam az acélból készült kapaszkodókon, amit vastagon borított a gépzsír és a fekete korom, és éreztem, ahogy a lábujjaim meg-megcsúsznak az olajos fokokon a szinte teljes sötétségben, el kellett ismernem, hogy voltak már jobb napjaim is. A talaj pillanatokon belül eltűnt alólam, elnyelte a végtelen feketeség. Ha lezuhannék, fogalmam sem lenne, mikor csapódom be… egészen addig, amíg földet nem érek. Sokan áldásként fogják fel az ilyesmit. De én aztán nem. Szerettem előre tudni a rossz híreket, még azelőtt, hogy hazavágtak volna. Fújtatva haladtam tovább felfelé, aztán valami belemart a tenyerembe, és éreztem, ahogy a meleg vér elkezd csordogálni a karomon. A tompa szúró fájdalom azonban csöppet sem lassított le. Messze feljebb az egyik ülőhely ritmikusan ringott… előre, hátra. A mozgása szinte már-már hipnotikusan hatott. − Itt van már az este, – dúdolta egy hang odafentről, ami inkább hasonlított egy repedt fazék, vagy üvegen karistolt szögesdrót hangjához, mint emberi

énekhez. Jégcsákányként ostromolta a fülemet, ahogy egyre csak dúdolt tovább. – Tente baba, tente! Bölcsődal a gyermekek legjobb barátjának vélt valakitől. Lehet, hogy nem a bodach-ok voltak a legkeményebb játékosok odakint, de az biztos, hogy okosnak okosak voltak… a maguk ragadozó módján. De az, hogy eléggé okosak voltak-e, még elválik. Meg voltam lepve, hogy azok után, hogy négy ilyen förtelem rohangászik itt, még nem hemzseg az egész hely a zsaruktól. Nem lehettek itt régóta, különben már gyerekek tűntek volna el a környékről. Sok-sok gyerek. Egészen máig még nem is hallottam a bodach-okról. Nem nagy meglepetés. Rengeteg mumus volt még odakint, amikre nem kezdett el pittyegni a radarom. Ha nem próbált meg megenni a múltban, vagy nem csócsált éppen a jelenben, akkor nem igazán törődtem velük. Biflázza csak Niko a közkönyvtár mitológiaszekcióját, ő úgyis imádta az efféle dolgokat. Vagy megpróbáltam kiszedni az infót a legújabb üzleti partnerünkből. Neki voltak kapcsolatai a napnyugta után kelő népek között. Vagy ha ez se sikerült, akkor megkérdeztük magát a jó öreg Goodfellow-t. Ő már az idők hajnala óta itt mászkál, számunkra a bosszúság eleven megtestesítője; de ha ő nem tudott valamiről, akkor az nem létezett. Egy szó mint száz, valaki – aki nem én vagyok — végül mindig megszerezte a szükséges infót, és közölte, mi folyik körülöttem. És ha már Niko a dzsekimre tűzte az éppen aktuális rosszfiúról szóló kis fülszöveget és fotómásolatot, akkor már elolvastam út közben. Vagy befejezem a következő Rossz lányok a börtönben-füzetet, amit épp olvastam. Sose lehet tudni. Továbbmásztam, a bodach meg csak szerenádozott tovább. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy kinyírjam. Már majdnem elértem az acélszerkezet tetejét, de a kocsi még mindig ringott, alig fél méterre a fejem felett. Összeszedtem, és egyensúlyba hoztam magam, utána mindkét kezemmel elkaptam a ritmikusan emelkedő és süllyedő kocsi elülső peremét, megkapaszkodtam benne, és átlendültem rajta. Egy zöldbe és vörösbe burkolt hát fordult felém, a színek önmaguk tompa árnyékának tűntek, ahogy a felhők szétváltak, és odafent előbukkant a fakó ezüstszínű Hold. A parókája sehol, a fehér festék pedig itt-ott megkopott ráncos piszkosbarna, kopasz fejbőrt fedve fel, miközben a bodach tovább ringatta a fém kocsit a lábam alatt. − Tente, baba, tente – hangzott az altatója. – Tente… Ez elég volt. Több mint elég. Ha nem szivárgott volna már eleve vér a fülemből, hát hamarosan megtette volna. − Öreg – mordultam rá –, marhára el kéne kussolnod! – Vonakodva bár, de a tokjában hagytam a pisztolyomat. Nem lehettem biztos benne, hogy mi történik, ha idefent robbanó-lövedékekkel kezdek el lődözni, de a fejjel előre a föld felé zuhanás igen komoly eshetőségnek tűnt. Az meg igen gyors és fájdalmas véget vetett volna a bodach-vadász karrieremnek. Nem vett tudomást rólam – de nem sértődtem meg, a bátyám ugyanis egyfolytában ezt csinálta. Nem, az, hogy nem vett tudomást rólam, a

legkevésbé sem sértett meg, de abban sem akadályozott meg, hogy húszcentiméternyi teflonbevonatú acélt döfjek a gerincoszlopába. Nem adtam neki második esélyt arra, hogy hátraforduljon. Igazából elsőt se adtam volna neki, ha a kornyikálása nem húzott volna fel annyira. Ragadozó volt, egy gyerekzabáló szörnyeteg. Egyébként is megöltem volna. Mi a francért vártam volna meg, hogy megforduljon? Ahogy a kés csontok roppanása és szerteszét spriccelő vér kíséretében áthatolt a bodach-on, a lény csendesen előreborult. Ezúttal nem volt semmiféle rángatózás, kapálódzás, se az az istenverte éneklés, csak az áldott csend. Húzzatok be egy strigulát Calnek. Miközben továbbra is a kezemben tartottam a késemet, a talpamat nekifeszítettem a hátának és megpróbáltam kirántani a fegyvert, egyelőre sikertelenül. Ezek a bicskák nem voltak olcsók, ez meg különösen a szívemhez nőtt. Biztos, hogy nem hagyom ott. Nekirugaszkodtam még egyszer. A penge elakadt a csontban és továbbra sem volt hajlandó kiszabadulni. Káromkodni kezdtem, és a másik kezemmel is megfogtam a markolatot, majd még egyszer megrántottam. Hangos, a csonton súrlódó fém jellegzetes hangja kíséretében a penge végre kiszabadult. A fejem felé emeltem, és megpörgettem, hogy megszabadítsam a rátapadt vértől. − Éljen soká a király! – morogtam a bajszom alatt. A lábamnál összeroskadva hevert a bodach, fehérre meszelt keze kinyújtva feküdt az oldala mellett, a tenyere felfordítva. A kettő kontrasztjára, a feketefehér ellentétére figyeltem fel. Nappal a színek talán olívazöldek vagy mézbarnák lettek volna, de a Hold fényében szürkének tűntek. Hullaszürkének. Sok-sok gyerek, gondoltam. Milyen hatalmas szerencse, hogy legalább ez nem történt meg. Milyen oltári szerencse. Ó, bassza meg! Az aprócska kéz ráfonódott a bodach-éra. A borzadály miniatűr árnyéka. A picinyke körmökön lakk csillogott. Rózsaszín, gondoltam. Rózsaszín vagy levendula. A sötétben nehéz volt megállapítani. Egy durva mozdulattal lerántottam róla a szörnyeteget. − Nyugodj meg, kicsi lány! – Meleg leheletet éreztem a lábamon, és amikor odanéztem, a kifestett, kíntól vonagló ajkak mögött véres fogakat pillantottam meg. – Ne szólj egy szót se. Egy szót se. A fogazott pengét ezúttal a szemébe döftem, szétnyomva, akár egy rohadt barackot. A penge nem állt meg ott. Ahogy én sem. Mire Niko rámtalált, már a kocsiban ültem. Lehúzva hagytam az ablakot, azért, hogy halljam, ha esetleg segítségért kiált, ami nem volt túl valószínű. Ahogy ő mondta, néhány bodach-val simán elbánunk. Lehet, hogy még nem ihattam alkoholt, és hogy Niko se volt sokkal idősebb nálam, de felnőttek voltunk. Nagy, felnőtt férfiak még nagyobb fegyverekkel. Simán lenyomtunk néhány bodach-ot.

− Gond van? – kérdezte, ahogy behajolt a vezetőoldali ablakon. − Elkaptad mindegyiket? – kérdeztem vissza rögtön, minden érzelem nélkül. Nem néztem fel a műszerfalról. Gondolkoztam rajta, hogy bekapcsoljam-e a rádiót, amíg itt várakozom – egy kis figyelemelterelés… jó lett volna. És noha a verda egy ősrégi modell volt még annál is ősibb rádióval és csak egyetlen működő hangfallal, de azért használható volt… általában. De a gondolat, hogy véletlenül pont valami lassú számra kapcsolom be a készüléket, édessé tette a csendet. Mára elég volt a nyálas dalocskákból. Niko kinyitotta az ajtót, és becsusszant a volán mögé. Nem nagyon akarta engedni, hogy vezessem az öregecske szívszerelmét, hátha kiütök vele egy tűzcsapot, és a végén a biztosító meg röhög rajta. A szemem sarkából figyeltem, ahogy felkapcsolja a fényszórókat, aztán lassan végigmér. Pontosan tudtam, mit lát, külön tanulmány voltam, tetőtől talpig fekete bodach-vérbe burkolva. A nyakamtól lefelé mindenemet összefröcskölte. Megpróbáltam levakarni magamról, de pont olyan ragadós és nyúlós volt, mint a kátrány. És mivel pont nem volt nálam se benzin, se egy nagyon durva kefe, nem bírtam leszedni magamról ezt a szart. − Elkaptad őket? – kérdeztem még egyszer, miközben tovább méregetett. − Persze – válaszolta egy cseppnyi arrogancia nélkül. – Noha az enyém cseppet sem volt olyan… hm… áteresztő, mint a tiéd. Az egyik ujjával hozzáért egy tintaszerű folthoz, ami teljesen befedte a kézfejemet. Amikor visszahúzta, a vér hozzáragadt a kezéhez, és most fekete pókhálóként feszült kettőnk között. Niko arca együttérző fintorba rándult, amikor végiggondolta, min fogok keresztülmenni, amíg leszedem magamról a cuccot. − Talán valami citromlével kevert lötty lehozza. Kikísérletezünk valamit, hogy leszedjük, nyugi. – Nem törődve a mocsokkal, ami a tarkómat fedte, odatette a kezét, és gyengéden megpaskolta. – Most pedig mondd el, mi történt! Nem volt sok értelme elhallgatni előle a történteket. Nem az a fajta dolog volt, amit megosztottam volna bárkivel is. De Niko nem bárki volt. Ő volt mindenem, az egyetlen, igazi családom. Ha közölni akartam vele valamit, nem volt szükségem szavakra. Most is inkább a szemébe néztem, hogy lássa, mi bujkál az enyémben. − Ó, a francba! Francba! – Egy múló pillanatig az enyémhez szorította a homlokát. Aztán kiegyenesedett, elengedte a nyakamat, és zord hangon megkérdezte: – Hol? − Az óriáskerék tetején. – A világ leghalottabb bodach-jának darabkái mellett. Elveszett kislány, és sehol egy zsaru, hogy megmentse. Hogyhogy nem hiányzott senkinek? Az egyik kezemmel megtöröltem a számat, és halkan sóhajtottam. — Egy kislány. Niko gondolatai pont ugyanazon vonalak mentén futottak, mint a sajátjaim.

− Biztos, hogy nem a vidámparkból rabolták el. Talán még nem biztosak az új vadászterületükben, nem állították még fel a saját kis szemétdombjaikat. Valószínűleg a városból vitték el. Egyenesen az ágyából. Lehet, hogy a szülei még nem is tudják, hogy eltűnt. A vidámpark a városon kívül feküdt, nagyjából három és fél órára az otthonunktól. Egy-két bodach-nak biztosan nem került nagy fáradságba Hudson Falls külső részéből elrabolni egy gyermeket – akin még mindig ott érződött a szappan és a fogkrém illata, és akinek körmöcskéi a húsvéti tojások színében csillognak. − Hozzáértél? Számítottam a kérdésre. Noha tudtam, hogy hibát követek el, megmozdultam, hogy megérintsem a kislány arcának mozdulatlan, finom vonalát és csak az utolsó pillanatban kaptam vissza a kezemet. − Nem. De ott volt, amikor hazavágtam azt a kurvapecért. Nincs túl sok hely azokban a kocsikban. – Most, hogy jobban belegondolok, bizton állíthatom, hogy nem csak a bodach vérét viseltem a testemen. A meztelen lábamra száradt föld vöröses színben játszott, olyanban, ami nem származhatott a sárból. Nekitámasztottam a fejem az ülés támlájának, behunytam a szemem, és megszólaltam. – Nem mehetnénk haza? Szeretnék lezuhanyozni. − Megyünk – ígérte. – Csak egy percre van még szükségem. – Ismét kiszállt, aztán hallottam, ahogy a kocsi hátuljánál beszélni kezdett valakivel. – Nem ért hozzá az áldozathoz, de attól még maradhatott DNS-minta a helyszínen. Nem hinném, hogy a rendőrök elhinnék, hogy írd és mondd, a mumus rabolta el a kislányokat – mondta Niko sötét cinizmussal a hangjában. – És szeretném megóvni az öcsémet attól, hogy bekerüljön bármilyen bűnügyi nyilvántartásba. Úgyhogy azt szeretném, ha feltakarítanál a helyszínen. Alaposan. − Mi a helyzet a gyerekkel? – Ez a kliensünk hangja volt, elég rekedtes és mély ahhoz, hogy megremegtesse a kocsi ablakait. Ő egy… Hm, igazából fogalmam sem volt róla, hogy mi is valójában. Talán valamiféle óriás, talán nem. Itt dolgozott, a vidámparkban, mint Bartholomew, a Bika, a Világ Legmagasabb Embere. Tőlem az is lehetett volna. Majdnem két és fél méter magas volt. Rohadt nagy volt emberi mércével mérve, de korántsem annyira egy óriáséval. A homlokán éktelenkedő második szájat vörösesszőke hajával igyekezett eltakarni. A túlméretezett állkapcsát borító halvány pikkelyeket simán eladta bőrbetegségként, az orrából lógó aranyszín karika pedig elvonta a figyelmet feltűnően barna szeméről. Elég jól sikerült elvegyülnie a bárányok között, de valószínű, hogy egy alaposabb vizsgálaton, mint amilyen egy eltűnt gyerekek utáni rendőri nyomozás, már könnyedén lebukna. Az, hogy bodachok ólálkodtak a saját szemétdombján, már önmagában is rossz hírnek számított egy élni-és-élni-hagyni-típusú szörnyetegnek, ráadásul Bart túl lassú

volt hozzá, hogy egyedül kapja el őket. Na igen, az ereje megvolt hozzá, hogy egyenként tépje ki a végtagjaikat, csupán az elkapásukkal akadtak gondjai. Szóval ezért is kötöttünk ki itt. Fél évvel ezelőtt, amikor még az Auphe elől menekültünk, onnan kellett pénzt szereznünk, ahonnan épp tudtunk. Én hamis papírokkal dolgoztam egy bárban, Niko pedig testőri munkákat vállalt egy olyan fickónál, aki minden alkalmazottját, még a könyvelőjét is, az asztal alól fizette. Azután, hogy taccsra tettük népes és vérszomjas családomat, egészen új lehetőségek nyíltak meg előttünk… bár a képességeink még mindig elég egysíkúak voltak. Egy saját ügynökség indítása természetesnek tűnt, legalábbis eddig. Úgy terveztük, hogy továbbra is babusgatjuk majd a híreseket, gazdagokat és feltűnési viszketegségben szenvedőket. De voltak odakint más potenciális ügyfelek is. Könyékig elmerültünk a természetfeletti lények árnyékvilágába, márpedig az ő pénzük pont ugyanolyan jó volt, mint bárki másé. Ezúttal nem álltunk meg a sima testőri munkakörnél. Ha volt elég pénzed, annyit biztos elértél vele, hogy legalább meghallgattunk. Lehet, hogy kiderítettük neked, hogy a kedvenc succubusod tényleg csak érted él-e vagy sem. Netán eljuttattunk egy csomagnyi elátkozott ékszert egyik helyről a másikra. Vagy kiköthettünk dicsőséges kivégzőosztagként is… mint most. Viccesen hangzott, de nem volt az. Ebben a helyzetben nem. − Tedd vízbe. Egy tóba, vagy nagyobb pocsolyába, ahol könnyen megtalálhatják, de addigra eltűnik róla a legkisebb felismerhető bizonyíték is. − És a bodach-ok? – szűrte Bartholomew egyre elégedetlenebbül túlméretezett fogai között. Lehet, hogy úgy érezte, a takarítás benne foglaltatik az árban, de sajnos ebben tévedett. Ölünk, nem takarítunk magunk után. Kell, hogy legyenek elveid. Továbbra is csukva tartottam a szemem. Olyan régóta úsztam már a bodach-szagban, hogy alig éreztem már saját magamat. Oldalra döntve a fejem, megpróbáltam átadni magam a túlhajtott izmaimból áradó fáradtságnak. − A legkevésbé sem érdekel, hogy hová rakod azokat a tetveket – szólt Niko hidegen. Pénz zizegését hallottam, ahogy Barty úgy döntött, hogy nem kísérti tovább a szerencséjét, és leszurkolta a zsetonunkat. Életem legkeményebben megszerzett ötven dolcsiját.

2 Persze nem csak annyi pénzről volt szó, de a bevásárlás, a lakbér és Niko legújabb hobbija után nagyjából annyi maradhatott belőle. Életünk első hivatalos munkája teljes siker volt, bár én egy pillanatig sem éreztem annak. Sokkal könnyebb volt minden, amikor csupán a saját testi épségünk miatt kellett aggódnunk. Ha már három éve menekülsz a biztos halál, vagy valami még annál is rosszabb elől, akkor nem sok fölösleges érzelmed marad mások felé. Mekkora szemétládává avanzsált az, ha azt kívántam, bár úgy lenne megint, mint rég? Nem hiányzott a menekülés, istenemre mondom, egy cseppet sem, de a másik… a francba is, azzal mit lehetett kezdeni? Fürdés. Azt lehetett vele kezdeni. Menj és fürödj le, a rohadt életbe. Tedd vízbe. Összeszorított foggal dobtam ki a kádból az ötödik, borzasztóan összegányolt rongyot és a kezembe vettem a következőt a kád széléről. A zuhany fikarcnyit sem ért a bodach-vérrel szemben, úgyhogy most itt ültem egy kádnyi víz, szappan és háromgallonnyi narancslé langyossá hűlt keverékében. De működött… ha lassan is. A sok szutyok, ha lassan is, de kezdett lejönni, én pedig örülhettem neki, hogy csak néhány rétegnyi bőrt kell feláldoznom a siker érdekében. Éppen a karomat pucoltam, inkább törődve azzal, hogy leszedjem a mocskos trutyit róla, mint hogy megőrizzem a bőröm épségét, amikor kivágódott a fürdőszoba ajtaja. Érdeklődő zöld szemek vizslatták végig az ismerős környezetet, konstatálták a fegyverek hiányát, majd húzódtak össze alattomosan. − Úgy nézel ki, mint egy pinto-póni – közölte vontatottan Loman. – Egy félig vízbe fulladt, és nem túl jó pedigréjű pinto-póni. A tökéletes záróakkord egy tökéletesen szar nap végére. − Határok, Loman – mondtam közömbösen. — Személyes tér. Mi lenne, ha utánanéznél ezeknek a kifejezéseknek? Loman tovább bámult, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy csupán egy aprócska törölközővel vagyok felszerelve. Barna, göndör haj, könnyed, izmos testfelépítés és bűntől annyira csöpögő vigyor, hogy ha a Vatikán tudna a létezéséről, azonnal felvenné a hét főbűn mellé nyolcadiknak. Robin Goodfellow, a Pán, a puck és minden, amiről azt beszélték, hogy odakint bujkál az erdőben, elcsábítva ártatlan szüzeket, becsapva az utazókat, és végigdorbézolva az összes orgiát, amit Rómában valaha is megrendeztek. Tavaly ősszel találkoztunk vele először, pont mielőtt az egész Auphe-rémálom elérte volna a tetőpontját. Niko és én éppen autót kerestünk, amivel leléphettünk volna innen, és találjátok ki, ki volt a használt-autó-nepper, akibe éppen belebotlottunk? Sokkal jobb árus volt, mint amilyen Willy Loman valaha is lehetett volna, de ez a becenév annyira idegesítette, hogy nem volt az

a pénz, amiért leálltam volna vele. A másodperc törtrészével azután, hogy megláttam, vagy inkább megéreztem, már tudtam, hogy nem ember. Az már egy kicsit tovább tartott, hogy kihúzzuk belőle a teljes sztorit. De végül aztán segített nekünk… sőt, valószínűleg az életünket is megmentette. A barátunk volt, talán a legjobb. Ezenkívül idegesítő volt, mint egy pattanás, hiú, soha nem fogta be a száját, amikor be kellett volna, úgy hazudott, mint a vízfolyás, és simán az asztal alá itta volna Bacchost is. És persze mindezt úgy tette, hogy közben a legnagyobb feltűnést keltse. Magányos volt. Nem az olyasféle magányra gondolok, amiről hatalmas irodalmi művekben olvas, vagy amit túllihegett, agyondíjazott filmekben lát az ember. Nem olyan magány, amit az egyszerű halandó képes lenne felfogni. Több százezer éve, vagy talán még annál is régebb óta él, és fog is még élni, jó sokáig. A fajtája mostanra szinte teljesen kiveszett a világból; alig egy maroknyian maradtak közülük, hogy szórakoztathassák Goodfellow-t, a többi szörnyeteg pedig legjobb esetben is csak lenézte őt. Robin kedvelte az embereket… de a társaságuk, nem pedig az ízük miatt. Időnként szükséges üzletelni a halandókkal. De hogy együtt lógjunk velük? Fúj, de perverz. Aztán ott volt még az egyszeri vámpír is, akit Niko testközelből is ismert már, és aki hasonló cipőben járt, mint Robin. Meg volt még egypár egyéb kivétel is, akik erősítették a szabályt, de összességében az egyszerű földi halandók nem voltak különösebben kedvelt társaság a szörnyetegek világában, csakúgy, ahogy az emberimádók sem. De amíg egy vámpír alig pár ezer évig él, Robin szinte az örökkévalóságig… kivétel persze, ha erőszakos halált hal időközben. Mindenki, akit szeretett, meghalt. Mindenki, akivel törődött, mindenki, akivel együtt lógott, akár csak egy kupa mézsör, vagy egy pohár bor erejéig, mindenki, akit egyáltalán ismert, még ha csak felszínesen is… előbb-utóbb mind elmentek. Együtt éreztem a fickóval. Istenem, de mennyire. Arra viszont baromira nem vágytam, hogy végignézze, ahogy fürdök. − Ostoba halandó pszichológiai elméletek – legyintett, majd leült a kád szélére, és a falnak vetette a hátát. A falon nem volt tükör, sem itt, sem sehol máshol a lakásban. Fogalmazzunk úgy, hogy nem kedveltem a tükröket. A tavalyi év után főleg. − Freudnak – aki egyébként női fehérneműt hordott – fogalma sem volt erről az egészről. Igazából rendkívül szomorú volt látni, ahogy fel-alá mászkál azzal a szivarral, ami legalább ötször akkora volt, mint a… − Loman, most komolyan, ha tudnád, mennyire nincs most ehhez kedvem. Mi a francot keresel itt? – A karom rákvörös volt, és itt-ott csordogált belőle a vér, de legalább letisztítottam, úgyhogy továbbléptem a mellkasomra. − Nincs most hozzá kedved? – ismételte hitetlenkedő hangnemben. – Neked sosincs semmihez kedved. Ha arra várnék, hogy bármihez is fűljön a fogad, akkor soha többé nem látnád csodás személyemet.

− És abban mi lenne a rossz egészen pontosan? − Savanyú vagy, mint Néró pisája, mint mindig – sóhajtotta, majd felém hajított egy tejszerű zöldessárga folyadékkal teli műanyag flakont. – Niko hívott. Nesze. Ez segít megszabadulni a bodach-vértől, és közben megkíméli annyira a bőrödet, hogy anélkül mehess az utcára, hogy elijesztenéd a gyerekeket. A narancslé nem volt rossz ötlet, de ez annál is jobb. Kétkedve megráztam a flakont, majd rezignáltam megkérdeztem: − Akarom egyáltalán tudni, miből van ez a trutymó? A vigyora széles volt, csillogó és a velejéig gonosz. − Hát nem az imént mondtam? Néró pisája. – Az ajtó még azelőtt csapódott be mögötte, hogy a fejéhez vághattam volna a cuccot. Akármi volt is abban a flakonban, és Goodfellow esetében talán tényleg jobb volt, hogy nem tudtam, működött. Végül maradt még egypár folt, ami vörös volt és fájt, de ahogy Robin is mondta, többé-kevésbé megkímélt állapotban maradtam. És néhanapján ez a legtöbb, amire vágyhattam. Végül melegítőbe öltözve átvágtam a konyhán, ahol megláttam Nikót az asztalnál, előtte a darabokban lévő pisztolyommal. Felhorkantam, és a túlfelszerelt egészségügyi tárolóként szolgáló szekrényünkhöz léptem. Sokat elmondott rólunk, hogy a fürdőszobai elsősegélyszekrény nem volt elég mindkettőnknek. − Hogy fogok megtanulni bármit is, ha egyfolytában te csinálsz mindent? Niko egy ecsetet vett a kezébe, és tisztogatni kezdte a Glock csövét. − Az évek során pontosan megtanultam, mibe kerül, hogy kitanítsalak. – Szinte vágni lehetett a levegőben a tisztító szagát, de legalább egy olyan éles dolog kellett hozzá, mint a pillantás, amit éppen felém lövellt. – Két extra év már meg sem kottyan számomra. Két évet hozzáadni ahhoz a kettőhöz, amióta fegyvert hordok magamnál – elég durva becslés. De szerencsétlenségemre valószínűleg teljesen igaza volt. Leültem vele szemben az asztalhoz, és némi nyugtató kenőccsel kentem be az egyetlen nagyon csúnya foltot, egy hosszú horzsolást a bal karomon. − Goodfellow lelépett? − Igen. – Végignézte, ahogy felhordom a kenőcsöt, majd miután elégedett lett az eredménnyel, visszatért előző elfoglaltságához. – Láthatóan még sikerült beszúrnia minket egy korai randevú és egy késő éjszakai vacsora közé. Szeretnél további részleteket? Számossal rendelkezem. Bosszankodó hangját hallva a szám széle mosolyra húzódott. Niko kedvelte Robint, sőt már azelőtt összebarátkozott vele, mint én tettem. Miután megfertőzött egy olyan lény, aki átvette az irányítást a testem, az elmém és minden egyéb más fölött, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy romboljak, pusztítsak és embereket gyilkoljak ahhoz, hogy kötődést alakítsak ki másokkal. Ugyanakkor viszont kedvelni Goodfellow-t, illetve elviselni azt a szappanoperát, amit élet címen folytatott, már egészen más lapra tartozott. Imádott megosztani minden egyes piszkos kis részletet, és utálta egyedül

tölteni az éjszakáit. És tekintetbe véve, hogy valójában pánszexuális beállítottságú volt, ahogy azt mindig is ismételgette, miközben önimádó vigyorral az arcán oldalba bökött a könyökével, nem is nagyon volt rákényszerítve. Ebből kifolyólag pedig kifogyhatatlan tárháza lett a zaftos történeteknek. − Nem, kösz – mosolyodtam el halványan, miközben visszahúztam a felsőm ujját a karomra. – Még mindig nem tettem túl magam azon a hármasikres sztorin. − Szerinted mi igen? – Pillanatok alatt újra összeszerelte a fegyvert, olyan gyakorlottsággal, mintha csak egy katonai kiképzőfilmen lett volna. Lehet, hogy Niko nem tisztelte a mozgó alkatrészekkel bíró fegyvereket, de ugyanúgy értett hozzájuk, mint a kedvenc pengéihez. – Megemlítette, hogy sokkal… nyugodtabbnak tűntél. Niko megváltogatta az utolsó szavait, amiből rájöttem, hogy Robin nem egészen ugyanígy fogalmazott – a „kicsit kevésbé katasztrofálisan paranoiás” kifejezést sokkal inkább el tudtam volna képzelni az eredetiként. Hátradőltem a székben, összekulcsoltam a hasam előtt a kezemet, és komoran megjegyeztem: − Magammal vittem a kádba. – A késemre gondoltam. Csak úgy csöpögött róla a bodach-vér, pont úgy, mint rólam, és ha nem tudom letisztítani, akkor dobhatom ki. Okos, racionális érv volt, és csak félig-meddig hazugság. Soha nem megyek sehová fegyvertelenül. Sem a reggelizőasztalhoz, de még a klotyóra sem. Korábban, amikor az Auphe a nyomunkban volt, akkor is óvatos voltam, de azóta… hogy a vicces kedvű alvállalkozójuk az utolsó molekuláig átvette fölöttem az irányítást, afféle vallássá vált nálam a mindenhová felkészülten menni kifejezés. És legalább annyira átéreztem a dolgot, mint bármelyik, Bibliát lóbáló kretén. Árnyék, a bérbe vehető rémálom, és fajtájának utolsó hírmondója belém költözött… eggyé vált velem – egyesítve kettőnket egy vérszomjas és gonosz egészben. Amit én sosem tettem volna meg az Auphe-nak, ő megtette. Mi megtettük. Ez az egész nem olyan volt, mint valami mozifilmbeli megszállás. Nem az elmém hátsó traktusából igyekezte megfertőzni a gondolataimat. Hiszen az elmém kezdettől fogva nem is volt a sajátom. Amit ő csinált, azt én csináltam. Amiben ő élvezetét lelte, abban én is az élvezetem leltem. Akit ő megölt… szóval értitek, mire akarok kilyukadni. Egyek voltunk. És ha túlélsz egy ilyet, akkor örülsz neki, hogy a leggyengébb címke, amit rád aggatnak, az a katasztrofálisan paranoiás. − Sikerült letisztítanod? – Csupán ennyit fűzött hozzá Niko, és hálás voltam neki a visszafogottságáért. Tudtam, hogy az a semmirekellő rohadék nem létezik többé. Végtére is, én aprítottam apró cafatokra. De tudni és Tudni nem ugyanaz. Az üvöltve szűkölő tudatalattim is előbb vagy utóbb rájön erre. Viszont addig még sok időnek kell eltelnie.

− Ja, ez a szar sokkal könnyebben jön le a fémről, mint a bőrről. – Kezdett leragadni a szemem, ahogy figyeltem, hogyan rakja el Niko a tisztítószereket. Fáradt voltam. Hosszú volt az éjszaka, mocskosul hosszú. – Nem úgy volt, hogy ma este találkozol Promise-szal? Promise, Niko korábbi ügynökségének exkliense volt a bátyám aktuális barátnője. Na jó, igazából eddigi, múltbéli és valószínűleg jövőbeni egyetlen barátnője… még akkor is, ha ezt egyelőre egyikük sem tudta. Figyelembe véve, hogy üzlettárs volt a mostani ügynökségünknél, azonkívül egy vámpír, egy csöppet kényessé tette a dolgokat, de ki vagyok én, hogy ne higgyek bennük? Ha csak egyszer is láttad őket együtt, a csendes nyugalmat és megingathatatlan határozottságot, ami ott volt mindkettejükben, biztosan tudtad, hogy az égiek is egymásnak teremtették őket. És ha a késő esti vacsoráikat „az ügynökség pénzügyi helyzetének értékelése” néven akarták hívni, akkor legyen nekik. Ki vagyok én, hogy kipukkantsam a tagadásból fújt lufijukat? Előbb-utóbb ők is rájönnek, hogy én se vagyok már hamvas kisfiú. − Nem, ma este semmiképpen – tette le elém a pisztolyt egy cinikus biccentés és az enyémhez hasonlóan acélszürke pillantás kíséretében. – Annyira kifárasztott, hogy helyetted dolgozzak, hogy inkább itthon maradok. Egész jó húzás volt Niko részéről, de ahogy én nem tudtam átverni őt, ugyanúgy ő sem tudott engem. De nem is akartam erőszakoskodni vele. Körülbelül annyit értem volna vele, mintha egy tollal akarnék beszakítani egy téglafalat. Azok után, amin ma keresztülmentem, biztosra vehettem, hogy Niko nem fog magamra hagyni. És őszintén szólva – noha hangosan ki nem mondtam volna – hálás voltam neki ezért a gesztusért. − Hja. Térdig lejártad a lábad miattam. – Felálltam, és ásítottam egy hatalmasat. – Reggel csinálok palacsintát neked, és akkor kvittek vagyunk. Felkaptam a pisztolyt, és a hálószoba felé indultam. Az ágy puha volt, a takaró meleg, a lakás pedig hűvös. Csupa kellemes érzés. De amint becsuktam a szemem, csak a vér és az acél ízét éreztem. Azokat az istenverte rigmusokat és egy őrült gyilkos kacaját hallottam a fejemben, és csak a halál és egy kislány samponjának szagát éreztem. Már napkelte előtt ébren voltam. A jelenlegi helyzetben ez is szép teljesítmény volt tőlem. Hogy illő mód emlékezzek meg az eseményről, úgy döntöttem, hogy ezúttal tartom a szavam és nekiálltam reggelit készíteni Nikónak. Húsz perccel később már a palacsintatésztát kevertem, fél szemmel pedig a doboz hátulján lévő instrukciókat néztem. A legkeményebb szörnyekkel is elbántam, de a főzés olyan ellenfélnek bizonyult, amivel ha harcba léptem, akkor küzdelmünk eredményeképp általában napokig nem lehetett utána használni a konyhát. Ezúttal azonban egész jól tartottam magam… bár alig-alig. Éppen az utolsó szénné nem égett palacsintát csúsztattam ki a palacsintasütőből egy tányérra, amikor a kapucsengő berregni kezdett. Hajnali hat volt, szóval biztosan nem Goodfellow az… hacsak még

nem került ágyba. Ugyanolyan lusta disznó volt, mint én. Kíváncsian nyomtam le a gombot. − Igen? Néhány perccel később Promise tisztelte meg jelenlétével a konyhánkat. Ha zongorázni tudnám a különbséget közte és az olcsó műanyag asztal között, akkor… nos, akkor nagyon jó zongorista lennék. Promise nemrégiben változtatta meg a külsejét. Sötétbarna haja most tigriscsíkos színekben pompázott. Az alapszínt itt-ott szalmaszőke csíkok tarkították, és az egészet copfba fogva hordta, amitől érdekes módon az amazonok jutottak eszembe róla. Korábbi ízléses, de kellően csábító ruháit spagettipántos topra, hozzáillő bőrnadrágra és magas sarkú csizmára cserélte. Továbbra is ízlésesség határain belül maradt, de az biztos, hogy feleannyira se volt csábító, mint korábban. A hófehér bőr és a mélylila szeme semmit sem változott, csakúgy, mint kifestetlen ajkának finom vonalai. − Őfelsége szolgálatára! – tettem elé egy tányért, közben megéreztem a felőle áradó halvány ananász- és kókuszillatot. − Naptej? Rózsaszínre és fehérre lakkozott körmével az ölében nyugvó csuklyás köpenyre bökött, majd egy legyintéssel jelezte, hogy még ez sem nyújt elég jó védelmet. − Borzasztóan szeplősödöm – mondta komoran. Íme egy újabb tévhit a vámpírokkal kapcsolatban… egyáltalán nem gyulladnak meg maguktól, ha nap éri a testüket. Viszont harmadfokú égési sérülésekkel egyenértékű sebek nyílnak a testükön, amiknek a gyógyulása rendszerint borzalmasan sokáig tartott. Nem volt se kellemes, se szép látvány, ráadásul egy icipicit túlmutatott a szeplősödésen is. Elvigyorodtam. Kedveltem Promise-t, önmagáért, de ha ez nem lett volna elég, akkor megtettem volna ugyanezt Niko kedvéért is. Feladta egy normális élet legkisebb esélyét is, hogy engem biztonságban tudjon. Most, hogy az Auphe már csak történelem – mocskos, undorító történelem volt, azt akartam, hogy megérezhesse mindazt, amiben nem lehetett része a menekülésünk ideje alatt. − Azt pedig nem akarhatjuk, ugyebár – bólintottam együttérzően, és a tányérjára tettem még két, olvadt csokival és mogyoróval borított palacsintaszeletet. – Lekvárt? Egyetlen pillantásával felmérte a barna és világossárga szeleteket, aztán ajkán enyhe mosollyal felém fordult. − Mesterszakács, meghajlok tudásod előtt. – Ami azt illeti, meg is hajolhatott. Az a sok puccos étterem, ahol enni szokott, sehol nem volt hozzám képest azon ritka alkalmakkor, amikor úgy döntöttem, hogy palacsintát sütök. Miközben a lekvárt öntöttem a reggelijére, megkérdezte: –

Nem kéne felébresztened Nikót? Biztos vagyok benne, hogy nem akarja kihagyni a csodás reggelidet. − Már ébren van. – A saját palacsintáimra is öntöttem némi lekvárt, aztán lenyaltam a kanalat. − Igazán? – Sikerült a lehető legkisebb darabot levágni az ételből, és a villájára szúrni. − Aha. – Egy emberes falatot dobtam a számba, és élvezettel csámcsogtam. Ritkán került igazi, normális reggeli a gyomromba. A keleti küzdőstílus mellett Niko magévá tette ezt az egész a-testem-a-templomom filozófiát is. Ott élt, lélegzett és imádkozott száraz élettelen oltáránál. Szójatej, csak tojásfehérjéből készült omlettek, biogyümölcs, fuj, nem, köszönöm. Részemről maradok a napi zabpelyhemnél a hét bármelyik napján. – Vagy a főzés, vagy a csengő hangja felébresztette. A kettő közül valamelyik biztosan. Olyan füle van, mint egy ku… izé, macskának. – Gyorsan újabb falatot tömtem a számba, mielőtt valami újabb kapitális baromságot mondtam volna. Miután lenyeltem a palacsintát, befejeztem a mondókámat. – Most biztos a reggeli rutin megy nála, vagyis csak ül az ágy szélén, és a falat bámulja, mintha most operálták volna ki az agyát. − Meditációnak hívják, Cal – szólalt meg Niko mögöttem. – Segít, hogy túléljem a nagyszájú öcsém által elém gördített akadályokat, nap mint nap. − Csak a te kedvedért beszél ám ilyen választékosan, Promise. – Niko elé löktem egy tányért, és azt is telepakoltam. – Ha ez nem szerelem, akkor mi? – Figyelmen kívül hagyva az irányomba lövellt borotvaéles pillantást, hozzátettem: – Reggeli, ahogy ígértem. Gyerünk, nyomd be! Nem akaródzott neki. Cukor, olaj, vaj, ha nem olyan társaságunk lett volna, amilyen, akkor talán még keresztet is vetett volna. De attól még felfogta a csupa csoki és lekvár-halom jelentését. Köszönet azért, hogy nem hagyott magamra tegnap éjjel. Végül felsóhajtott, meghajolva az elkerülhetetlen előtt, és elfogyasztotta a reggelijét, pont olyan kis falatokban, mint ahogy Promise tette. Úgy tűnt, hogy az egész világ diétázik. Nem baj, annál több marad nekem. Átraktam az utolsó palacsintát a tányéromra, aztán átbattyogtam a nappaliba, ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Promise és Niko nem maradtak teljesen magukra, de jelen helyzetben ennél többet nem tudtam tenni. Az új lakásunk valójában kisebb volt, mint az előző, de el volt látva olyan dekadens luxuselemekkel, mint fűtés és melegvíz. A legutolsó kéglink, ami egy nyomornegyed és egy szeméttelep keresztezésére hasonlított leginkább, szó szerint elpusztult, amikor az Auphe utoljára jött el értem. Nem elég, hogy szó nélkül léptünk le onnan, valószínűleg még végrehajtási parancs is érvényben van ellenünk valahol. De ez nem számított semmit. Azóta nem használtunk valódi személyazonosítókat, hogy beléptünk a városba. Igazából Nikónak köszönhetően még most sem. Lehet, hogy az Auphe döglöttebb volt, mint egy dodó, de soha nem tudhattuk, hogy mikor bizonyul majd újból előnyösnek, ha láthatatlanok tudunk maradni a hatóságok szeme előtt.

Halk sustorgás hallatszott a másik szobából, én eközben zavartalanul majszoltam a palacsintámat. Végül Promise hangosabban kezdett el beszélni, hogy engem is bevonjon a társalgásba. − Lehet, hogy találtam egy új klienst számunkra. − Ó, micsoda öröm – válaszoltam laposan, miközben a villám hangosan csattant az üres tányéron. Legalább megvárta, hogy befejezzem a reggelizést, mielőtt elvette volna minden étvágyam. Visszamentem a konyhába. Észrevettem, hogy nem kérdezett rá, hogy hogyan ment a dolog a tegnapi ügyfelünkkel. Niko minden bizonnyal ellátta a részletekkel a telefonon keresztül, amikor lemondta a tegnapi találkájukat. − Ezúttal mi történt? Jancsi és Juliska megint elcsatangoltak? Vagy megtalálták Piroska kosarát a nagyi félig lerágott lába mellett? Promise-t nem sértette meg dühödt kirohanásom. Nagyon jól tudta, honnan jött az egész. − Nem, most körülményesebb dologról van szó, egészen pontosan némi beépített munkáról, vérfarkasok számára. Ezúttal lehet, hogy az erőszakot is sikerül elkerülnünk, Caliban. Legalábbis remélem. Farkasok… ők általában nem ettek gyerekeket. Legalábbis nem túl gyakran. Kézbe vettem a távirányítót, és lelőttem a tévét. − Csupa fül vagyok – mondtam sokkal nyugodtabban. – Niko meg csupa orr, egyszóval figyelünk. Nem vagyok biztos benne, de Promise mintha egy leheletnyit elpirult volna, miközben derűs ametisztszín tekintetét a bátyámra emelte. Láthatóan úgy szerette a bátyám orrát, ahogy volt. Öt halott férj után elpirult, ha ránézett Nikóra. Ennek láttán hajlamos voltam elhinni az összes baromságot, amiket az üdvözlőkártyákra szoktak írni. − Beépített? – fintorgott Niko, teljesen vakon maradva a kis közjátékra. Vagy talán mégsem, gondoltam, vagyis inkább csodálkoztam el, ahogy várakozóan biccentett Promise felé. – Farkasok között? Egészen pontosan hogyan is fogjuk ezt végrehajtani? Néha elfeledkezett róla, igazán, őszintén elfelejtette. Hogy képes volt rá, szó szerint elámított, sőt megtisztelt. Eltoltam magam elől a tányért, és felraktam a lábam az asztalra. − Ne aggódj, Cyrano! – mondtam lassan. – Nem kell bolyhos fület és farkat kötni rád. Én pont elég leszek. A fintor ettől még nem tűnt el az arcáról, de már látta a dologban rejlő logikát. Lehet, hogy nem voltam farkas, de nem voltam teljes egészében ember sem. A farkasok ezt abban a pillanatban kiszagolják, amint a közelükbe érek. − Tehát – Niko felállt a helyéről, és elkezdte leszedni az asztalt –, egészen pontosan ki is ez a kliens, és miért van szüksége a szolgálatainkra?

− A neve Cerberus, egy kisstílű fickó a Falkán belül, de azok alapján, amit hallottam róla, komoly ambíciói vannak. – A halvány mosoly éppen elég volt, hogy megvillanjanak Promise gyöngyházfényű agyarai. – De hisz nincsenek mindünknek ambíciói? A Falka lényegében a természetfeletti maffiának felelt meg. Hozzájuk kötődött minden, a védelmi pénzektől kezdve a drogkereskedelmen át a prostitúcióig… amit csak akarsz. Mocskos kis tappancsuk mindenben benne volt, ami a városban folyt, és noha időnként alkalmaztak alvállalkozókat, attól még a vérfarkasok vezették a műsort. Ők voltak az erő és a hatalom, és ha erről akár csak egy pillanatra is megfeledkeztél, akkor aznap este nem csak kutyakaját vacsoráztak. Niko még nem találkozott a fajtájukkal, hisz a szerencsejáték, a morgó, loncsos bundás farkasok és a succubusok világa nem az övé volt. Nekem viszont volt már ügyem velük. Na jó, nem egészen nekem. Mondjuk úgy, hogy amíg befolyás alatt voltam, felbéreltem két vérfarkast, hogy nyírjanak ki egy lányt nekem. Egy lányt, aki nagyon is biztos volt abban, hogy az én barátnőm. A dolog nem sült el túl jól… legalábbis a farkasok részéről, ezzel nem kevés megkönnyebbülést hozva a lánynak és nekem is. Akkoriban könnyedén mozogtam a köreikben. Jó esélyem volt rá, hogy most is ugyanez lesz a nóta. − Miféle ambíciói vannak ennek a Cerberusnak? – kérdezte Niko szenvtelenül. – Felemelkedni a sajátjai között, és átvenni az uralmat a város felett? − Niko, soha nem vinnélek bele olyasmibe, ami szembeállítana az elveiddel. – Miközben a poharáért nyúlt, Promise gyengéden megérintette Niko karját. – Ezt tudnod kell. – Bátor kijelentés volt, az biztos. Ahogy Goodfellow mondta egyszer elkeseredetten, Nikónak túlontúl sok elve van. Reméltem, hogy Promise képes lesz tartani magát az ígéretéhez. – Egyszerűen csak feljebb szeretne mászni a ranglétrán, és a különböző… nézeteltérései… miatt ez nem lesz egyszerű dolog. Úgy gondolja, hogy egyik különösen „barátságos” riválisa a jövő héten akar lépni ellene, és szeretne erről bizonyítékot szerezni, mielőtt idő előtt lecsapna rá. Egyetlen ballépés ugyanis és a társai rögtön ellene fordulnak. Tiszteletben tartják a hatékonyságát és a kegyetlenségét, de érzékeltetik vele, hogy csak azért van még életben, mert egyelőre megtűrik maguk között. A farkasok nem kedvelték a nézeteltéréseket. Számukra ez egyenlő volt a gyengeséggel, és az ő fajtájuk nem tűrte el a gyengéket. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltak különböző típusaik. Néhányuk, ha úgy akarta, éppúgy tudott teljesen emberi alakot felvenni, mint farkast. Mások megakadtak a kettő között valahol félúton. Egy ember, bundában és farkasagyarakkal, vagy egy farkas, vizenyős kék emberszemekkel és tenyerekkel tappancsok helyett. A rosszféle alom hatása látható volt. De addig, amíg erős maradtál, és képes voltál a falkával együtt vadászni és gyilkolni, addig farkas voltál. Ami a holdciklusokat és a farkasharapást illeti, fogalmam sem volt róla, hogy ki

kezdte terjeszteni az egész sztorit. Mert csupán ennyi volt az egész. Egy jó történet, de csak ennyi, semmi több. Vérfarkasnak, csakúgy, mint vámpírnak, születni kellett, nem lehetett azzá válni. Egész nap rágcsálhatták a lábadat a vérfarkasok, akkor sem növesztettél volna magadnak agyarakat, meg bundát következő holdtöltekor. És az összes gót cuccokba öltözött önjelölt szörny akármennyire is próbálkozott vele, sosem tudott ezen változtatni. − Mi a baj vele? – kérdeztem némi morbid kíváncsisággal. – Hiányzik egy karja, vagy mi a franc? – Az biztos megmagyarázta volna, miért kell kegyelemkenyéren élnie, márpedig ez egy farkas számára elég veszélyes lehetőség volt. − Őszintén szólva fogalmam sincs – rázta meg a fejét Promise. – A könyvelőjével, egy jól nevelt, de alapvetően unalmas fickóval beszéltem eddig csupán. Úgy tűnik, Cerberus túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy személyesen foglalkozzon velünk. − Vagy szeretne akkora távolságot tartani önmaga és a bérencei között, amekkorát csak lehet. – Niko befejezte a tányérok mosogatóba rámolását, és szúrós tekintettel adta tudtomra, mi a mai feladatom, végül megtörölte a kezét egy konyharuhával. – Ha másra nem, az intelligenciájára nem lehet panasz. Ráadásul óvatos is. Szokatlan egy farkastól. – Ha egy pillanatra lehunytam volna a szemem, akkor nem vettem volna észre a villámgyors mozdulatot, amivel megdörzsölte csupasz vállát. – El tudnál intézni egy találkozót közöttünk? − Természetesen. – Promise felmarkolta az ölében nyugvó köpenyt, és odaállt Niko mellé. Egymás mellett ott állt a vámpír, akinek szépsége annyira titokzatos volt, mint az Esthajnalcsillag és a férfi, akinek az érintése halálosabb volt, mint a kobramarás. Aranyosabb páros voltak, mint egy kosár tele kiskutyákkal. – Az autóm odalent áll a ház előtt. Szeretnéd, hogy elvigyelek az iskolába? – kérdezte tőlem. Egy pillanat alatt elpárolgott az összes jókedvem. Már napok óta nem voltam egyetlen órán sem; éppen ideje volt már. Ezt Niko tekintete is megerősítette, amit rám villantott, ahogy az ajtóhoz kísérte Promise-t. Oktatás, főiskola, normális élet. Ki a francnak kell az ilyen?

3 Márpedig a bátyám nem tudott leszállni erről a főiskola témáról. Niko éppen csak friss gólya lett, amikor először menekülni kényszerültünk, ami gyors véget vetett bátyám felsőbb tanulmányainak. Ha a dolgok másként alakulnak, számomra az sem számított volna igazán. Ja, lehet, hogy én is elmentem volna főiskolára vagy egyetemre. De pont olyan középszerű lettem volna, mint bármelyik a tizenkettő egy tucat átlagegyetemista. Ellógom az órák felét, és jó sok sört vedelek. Szerzek egy marketinges diplomát, amivel soha az életben nem tudok elhelyezkedni. De félre ne értsetek. Jó móka lett volna az egyetem. Tényleg. De a hiánya sem fájt különösebben. Nem úgy, mint Nikónak. Soha egyetlen szót sem szólt róla és nem is utalt rá semmilyen módon, de tudtam, hogy így van. Úgyhogy amikor ez az egész baromság véget ért, és a leghalványabb esély kínálkozott arra, hogy normális, na jó, kevésbé elcseszett életet éljünk, örültem neki, hogy úgy döntött, visszatér a tanulmányaihoz. Még alig múlt el huszonkettő, hiába viselkedett úgy, mint aki túl van az ötödik ikszen is. Nem mintha az élet csak úgy elrepült volna felette, vagy ilyesmi. Nem volt túl sok értelme, hogy hagyományos órákra járjon. Miközben az életünkért rohantunk, Niko mindent megtett, hogy folytassa a tanulmányait, miközben engem is oktatgatott. Az azonnali halál és pusztulás nem kifogás arra, hogy elhanyagoljuk az elménket, ahogy ő mondta volna. De komolyan, szó szerint így fogalmazott. Hát nem hihetetlen? Úgyhogy most, hála némi kreatív papírmunkának, diploma utáni képzésre járt az NYU-ra. Robintól kapott egy athéni egyetemről származó kamudiplomát, amit egy még mindig élő és tanításban jeleskedő ismerősétől szerzett. Ennek hála, Niko jó úton haladt afelé, hogy a történelemtudomány doktorává váljon. Azok után, hogy mennyire imádta az ódon fegyvereket, és hogy mennyire tartotta magát az ősi erkölcsi kódexéhez, ez egész jól illett rá. Niko okos volt, mint a fene; talán a briliáns elme jobb kifejezés is volna rá. Muszáj volt tanulnia, hogy időről időre próbára tegye az agyát, hogy újabb és újabb kihívások elé állítsa magát. Már nézni is fárasztó volt. Én ezzel ellentétben örültem neki, hogy semmi más dolgom nem volt, mint az, hogy a kanapén terpeszkedjek, és szar tévéműsorokat bámuljak. Részemről legszívesebben kihagytam volna az órákat és a főiskolát. Volt egy működő üzletünk, és annak a veszélye se fenyegetett, hogy éhen döglünk. Semmi szükségem nem volt néhány betűre a nevem elé, vagy arra, hogy egy darab papírt a falra aggathassak. Ez számomra teljesen egyértelműnek tűnt, de Niko nem szállt le rólam. Naná, teljesen egyértelmű… és némiképp hazugság is, ami tökéletesen jellemző volt arra, hogyan is viselkedtem, ha a saját kicsavart lelkem megnyugtatásáról volt szó. Igaz, valóban nem láttam szükségét annak, hogy iskolába járjak, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért nem akartam menni.

Inkább azzal volt a gond, hogy ki, vagyis inkább, hogy… mi vagyok. Nem voltam teljesen szörnyeteg, hiába rinyáltam róla jó sokat. De nem voltam teljesen ember sem. Nem teljesen férfi, viszont nem is egy vadállat. A fősuli, az órák, a randik kicsit úgy tűnt, mintha rám akarnák erőszakolni a „rendes jófiú” maskarát. És ez már nemcsak felesleges volt, hanem egyenesen istenkísértés. Az, hogy túléltem az Auphe-ot, hihetetlen dolog volt… nem is, inkább csodaszámba menő. Most jött el az ideje, hogy hálásan meghúzzam magam a sarokban. Bottal böködni a sors szemét most épp nem szerepelt a terveim között. Nagyon köszönöm, de elég sokat szívatott már az élet. Itt volt az ideje, hogy egy kicsit hátradőljek, és élvezzem a kilátást. És senki nem vitathatja el tőlem, hogy megérdemlem. Viszont hátradőlni se fogok, mert néhány órán belül egy bizonyos fagyizóban kell lennem. Addig meg, ha már úgyis el kell ütni az időt valamivel, akkor ennyi erővel akár le is zuhanyozhatok, és kimoshatom a szennyest is. Nem akartam túl korán érkezni. Nem voltam egy Goodfellow, még a legjobb napjaimon sem, de azért valamennyi hírnevem azért nekem is volt, és szerettem volna azt megőrizni. Oké, hazudtam. De attól még a terv jó volt, én pedig megtanultam értékelni a jól kifundált ötleteket. Két és fél órával – meg három fölösleges sétával a helyi mosodáig, hogy találjak egy szabad gépet – később egy hatalmas zsáknyi friss, egy kicsit rózsaszínes árnyalatú ruhával tértem vissza a kéróba. Ezek után elkaptam az M15-ös buszt, ami a 17-es mólóig és a Fulton halpiacig vitt, és máris ott dörömböltem tök feleslegesen a bolt bezárt ajtaján. − Bogaras! – kiáltottam bosszúsan már vagy harmadszorra. – Engedj már be végre! − Cal! – A rosszalló kacaj a bolt hátsó traktusából érkezett. – Hát milyen viselkedés ez? Mr. Geevernek fájna, ha hallaná. − De sose hallja, nem igaz? – morogtam, egy utolsót csapva a fémrácsra. – Olyan süket, mint az ágyú. – Kiszagoltam, hogy közeledik. Mézdara szappan, narancsos sampon illata, és az egész körül ott lengett még Georgina semmivel össze nem téveszthető aromája. A napfény. Ne kérdezzétek, hogy lehet kiszagolni a napfényt. Fogalmam sincs, hogyan kell. Egyszerűen éreztem, ez az igazság. Szerencsémre megéreztem még a teljesen hétköznapi mentolos fogkrém bukéját is. Ettől legalább fél lábbal a földön tudtam maradni – vagyis ezzel hitegettem magam makacsul. Felé fordultam, és lenéztem rá – bár tegyük hozzá, hogy alig egy-két centivel volt kisebb nálam; legjobb napjaimon is csak átlagos a magasságom. Hófehér ruhát viselt, ami egészen a bokájáig hullott le. Egyszerű ujjatlan pamut ruhadarab volt, ami szinte világított barnás bőréhez képest. A hozzá hasonló korú lányok általában csípőig is alig érő farmerokat hordtak, és olyan felsőket, amik annyit is alig takartak, mint egy fürdőruha. Na nem mintha ez az én olvasatomban olyan rossz dolog lett volna. Húszéves kanos fickó

vagyok; a szoros farmer és a minél inkább kibukkanó idomok istenadta alkotmányos jogoknak számítottak nálam. De George több volt, mint egy átlagos érettségi előtt álló csitri. Látnok és próféta volt egyben. Már több mint három éve ismertem. Niko és én szinte véletlenül botlottunk az akkor tizenöt éves csodába, amikor először vettük nyakunkba a nagyvárost. Én legalábbis akkor még azt hittem, hogy véletlenül történt az egész. George valószínűleg más véleményen volt a dolgot illetően. Az univerzum olyan ívek mentén mozgott, ami gyakran volt szívszaggató és az esetek legnagyobb részében teljesen megváltoztathatatlan, de mindig egy felsőbbrendű cél érdekében történt minden. Legalábbis az ő szemében így működött a dolog. És még ma is hitt benne, függetlenül attól, hogy elveszítette az apját az AIDS miatt, az Auphe pedig a bácsikáját vette el tőle. De még ezek a szörnyűségek sem tudták megingatni az abbéli hitét, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak. Belül én is vágytam rá, hogy legalább egy kis szilánknyi legyen bennem az ő felsőbbrendű jóba vetett hitéből, bármennyire is igyekeztem a legcinikusabb módon tagadni ezt. Rézvörös haját a feje tetején kötötte kontyba, ettől a hajnali fény arany vörös glóriát rajzolt az arca köré. Sok-sok rassz tulajdonsága keveredett mélybarna szemében, kerekded arcán és telt ajkaiban. Az arcát borító szeplők miatt ugyan nem volt klasszikus szépség, de egyben több is volt, mint szép. A szeplők igazivá varázsolták őt… megérinthetővé. Egyesek számára. Tudattalanul vettem fel ugyanazt az állást, amit ő, összekulcsolva a karjaimat a mellkasom előtt, elrejtve a tenyerem. − Szóval, Szeplőkirálynő, mi a helyzet? Úgy emlékszem, Bogaras engem kért meg, hogy vigyázzak ma a boltra. Előhúzta az egyik kezét, és egy ezüstösen csillanó kulcscsomót lengetett meg a szemem előtt. − Úgy döntött, hogy ma korán meglátogatja a húgát. Felajánlottam neki, hogy itt maradok, és segítek neked kinyitni a boltot. Arcára a színtiszta ártatlanság kifejezése ült ki, a fejemben pedig azonnal csilingelni kezdtek a vészcsengők. Lehet, hogy Promise és Niko a bizonytalanság ködében bolyongtak, George viszont tudta, hogy hozzám tartozik. Tudta, pedig soha a legkisebb jelét sem adtam annak, hogy többnek tartanám, mint a saját kishúgomat. Ami azt illeti, az esetek nagy részében igyekeztem legalább kartávolságot tartani közte és köztem. Nem volt éppen a legbiztonságosabb megoldás, de ez volt a legtöbb, amivel elő tudtam rukkolni. De ahogy megláttam a kulcsok csillanását a szemében, rájöttem, hogy itt még a legtöbb sem lesz elég. Szótlanul nyújtottam a kezem a kulcsokért. A tenyerembe ejtette őket, én pedig nekiláttam, hogy felhúzzam a rácsot. A belőle áradó meleget a hátamon

bárki összetéveszthette volna a trópusi napsütéssel, de én jobban ismertem őt ennél. Jobban ismerni… nagyon nem volt vicces. − Tartasz ma audienciát? – kérdeztem, miután megköszörültem a torkomat. Már jó előre tudtam a választ a kérdésemre, egyszerűen muszáj volt kérdeznem valamit. Muszáj volt megtörnöm azt az érzést, amit csak úgy lehetett volna leírni, mint a légnyomás megduplázódását. − Hát nem azt csinálom egyfolytában? – Hiába figyeltem oda, mégis megugrottam, amikor megéreztem az érintését a karomon. – Egy kislányt látok – mondta gyengéden, miközben pillái lehullottak, hogy eltakarják a szemét. – Pizsamában van, és egy mackót szorongat. Vörösek, mindketten. Tetőtől talpig. Éles mozdulattal elrántottam a kezem. − Ne! − Sajnálom! – kért bocsánatot azonnal. – Istenem, annyira sajnálom. Esküszöm, hogy nem akartam, Cal. Esküszöm! George nem „olvasott” az emberekben azok engedélye nélkül. Ez volt a személyes tér legkeményebb megsértése, és nála jobban senki nem volt tisztában ezzel. Az, hogy akaratlanul is belémolvasott, csak annak volt az ékes példája, hogy az annyira magasztalt kartávolságom egyikünk számára sem ért fabatkát sem. Felrántottam a rácsot, felsértve ezzel a karomon húzódó horzsolást, amit még akkor szereztem, amikor lezuhantam az óriáskerékről. A pillanatnyi fájdalom helyre tett. Nem volt nagy ügy. Amíg csak ennyit látott, addig nem volt probléma. Szórakoztam egy kicsit a kulcsokkal, és egyesével az ajtó zárjaiba helyeztem őket. George, noha semmi kétség afelől, hogy tudta, melyik hová való, csendesen álldogált mögöttem, és megvárta, amíg kinyitom az ajtót, és becsusszanok a kis résen. Azonnal jött utánam. − Őszintén, Cal, sosem… – kezdte. − Minden rendben – vágtam a szavába. – Tudom, hogy kérdés nélkül sosem kukkantasz bele másokba. – Ez volt az első alkalom, hogy George belém nézett… bármennyire rövid is volt. Erre nagyon ügyeltem. Ha segítségre és útmutatásra volt szükségünk, akkor is általában Nikóban olvasott. De hogy rajta keresztül mit tudott meg rólam, azt nem tudtam és nem is kérdeztem. Amit viszont tudtam, az az volt, hogy nem vagyok kincses doboz, amit érdemes lenne gyakran feltúrogatni. Voltak bennem rossz dolgok, olyanok, amiket senkinek sem lenne szabad látnia. Igazából még azt sem tudtam, hogy George tisztában volt-e vele, hogy nem vagyok teljesen ember. Néhanapján azt mondogattam magamnak, hogy biztosan tudnia kell. Biztos, hogy rájött, miközben Nikót olvasta. Tudta, hogy a bácsikájának az a sorsa, hogy az Auphe kezétől essen el; ezek után hogy nem tudhatta, hogy valójában ők teremtettek engem is? De más napokon… nem voltam benne annyira biztos.

Besétáltam a pult mögé, és ellenőriztem a fagyasztóban uralkodó hőmérsékletet. Aztán tettem némi jeget az ósdi masinába, majd gyorsan elkezdtem bepakolni a fagylaltos tálakat az üvegpult alá. A bolt egykor, jóval az én születésem előtt vegyesboltként üzemelt, ahol volt egy üdítős pult is. Mára csak a jó sok hellyel rendelkező szódáspult maradt, tetején egy újságosállvánnyal. Mr. Geever csak és kizárólag George kedvéért üzemeltette a helyet. Órákon át ült a boltban minden nap, és hallgatta azokat, akik eljöttek hozzá. A betérők pedig sokan voltak. Noha sosem kért pénzt a szolgálataiért, mindig, minden embert arra buzdított, a maga gyengéd módján, hogy vegyenek egy fagylaltot az öreg Bogarastól. Az öregnek pedig így volt pénze arra, hogy karbantartsa saját magát és a boltot is, és még félre is tudott tenni valamicskét, hogy időnként meglátogassa a hasonlóan agg húgát. − Cal. – Vicces, hogy időnként ez a fahéjillatú, bársonyos hang ennyire megkerülhetetlen is tud lenni. Ismerős volt a hangsúly, túlságosan is. − Leckéket veszel Nikótól? – morogtam magamnak, aztán megadva magam, felnéztem rá. Rezzenéstelen tekintettel nézett vissza. − Mit láthatnék, ami ennyire szörnyű volna? – kérdezte szívbemarkolóan kedves hangon. Micsoda kérdés… amire rengeteg csúnyábbnál csúnyább választ kaphat. − Például halott kislányokat – feleltem. Összeszorította az ajkait, de nem visszakozott. − Ha azt hiszed, ez lenne az első alkalom, hogy olyat látok, akkor nagyon tévedsz. Persze, hogy nem hittem. Igen hosszúra rúgott már a tévedéseim listája. − Akkor miért akarnál még többet látni? – Amellett, hogy gyakran tévedtem, bezárkózni is igen jól tudtam. Miután kiraktam az utolsó csokifagyi adagot, automatikusan a súrolószer és a törlőkendő után nyúltam, hogy letisztítsam a pultot. − Caliban – sóhajtott, majd lehajolt, és rálehelt a fagyos üvegre. Nem is olyan régen még nem voltam kibékülve a teljes nevemmel. Felszínre hozott néhány nem túl kedves emléket, és akkor még enyhén fogalmaztam. Sophia, nem kevés fekete humorral, egy shakespeare-i, borzasztó szörnyeteg után nevezett el engem. Züllött és lázadó tizenéves koromban megmakacsoltam magam, és követeltem, hogy mindenki Calibannak hívjon… ne pedig Calnek, nehogy egy percre is megfeledkezzek arról, miféle vagyok valójában. Biztos voltam benne, hogy szörnyeteg vagyok, és viselni is akartam ezt a bélyeget. Niko természetesen rám se bagózott, mint mindig, amikor a legjobbat akarta nekem. Még ma is csak úgy hív, hogy Cal. Mostanában viszont már kezdtem megszokni az időnkénti „Caliban”-okat. Promise, George és Robin, ők mind nem tudták, miféle érzelmek kötődnek

ehhez a névhez, és újra meg újra használták. És ha történetesen George hívott így… nos, akkor teljesen új érzelmek váltották fel a régieket. Jóféle érzések, ha rá tudtam venni magam, hogy higgyek bennük. De szinte azonnal el is tűntek, amint megláttam, hogy mit rajzol az ujjával a párafoltra. Rajzolt már ilyet egyszer, korábban is, de amit akkor tett, sokkal ártatlanabbul nézett ki, mint ez. Alig néhány vonal volt az egész, de számomra úgy tűnt, mintha csak arra várna, hogy rám vethesse magát. Csúcsos fülek, égnek álló hajszálak, ezernyi pengeéles fog. Auphe. Hogy is mondták? Nevezd nevén az ördögöt, és megjelenik előtted? Valószínűleg ugyanaz történik, ha csak az igazolványképét lengeted a világba. Lehet, hogy már kihaltak, de nem akartam kockázatot vállalni. Azonnal kinyúltam, hogy letöröljem az ocsmány képet. A tenyeremre tette az övét, mielőtt visszahúzhattam volna. − Ez nem te vagy, Cal. Soha nem is voltál. Az hiszem, ez tökéletesen megválaszolja, mennyire ismert is ő engem valójában, gondoltam tompán. − De, George. Én vagyok – cáfoltam meg őt mogorván. − Részben. – Az ajtónál lévő csengő csilingelni kezdett, én pedig elnéztem a válla fölött. – Úgy tűnik, megjött az első tanítványod. Menj, mutasd meg nekik a fényt. – Óvatosan kihúztam a kezem az övé alól, és a figyelmemet a kassza kinyitása felé fordítottam. Részben ez voltam, és soha egy pillanatig sem szabad ezt elfelejtenem. Hé, majdnem elpusztítottam a világot… efölött kissé nehéz átsiklani. És közel jártam hozzá. Nagyon, nagyon közel. Ez az, amit az Auphe akart tőlem, már a születésemtől fogva. Egy tenyésztési kísérlet terméke voltam, akit azért gyártottak le, hogy romboljon és pusztítson. Úgy tűnt, hogy az Auphe-nak egy nagyon különleges lényre van szüksége, hogy elérje a célját. Ez a cél pedig nem volt más, mint hogy elpusztítsák azt a világot, amit ismerünk, és egy újat hozzanak létre helyette. Az Auphe kapukon keresztül utazott, amit magába a valóság szövedékébe tépett. Ajtók, kapuk, nevezd őket, ahogy akarod, a lényegük abban rejlett, hogy megnyitották egy helyen, és amikor előléptek a túloldalon, akár a világ másik felén is lehettek. Már csupán arra volt szükségük, hogy ne csak a téren, hanem az időn át is tudjanak efféle átjárót nyitni. Az a néhány, ami pedig megmaradt a fajtájukból, így vissza tudott volna térni az őskorba, amikor még ők, nem pedig a dinoszauruszok uralták a világot. És a meglévő tudásukkal még azelőtt kiirthatták volna az emberiséget, mielőtt az igazán elszaporodott volna. Az én akaratlan segítségemmel pedig ez majdnem sikerült is nekik. Na igen, így elég nehéz elfelejteni, ki is vagy valójában, nem igaz? − Makacs. – Hangosan mondta, még csak nem is suttogott. Talpa hangosan csattant a padlón, ahogy leugrott a pultról és elviharzott. Ideges Georgina — először láttam ilyet, és az egész helyzet komolysága ellenére éreztem, hogy az

ajkam megrándul. Aztán az a félmosoly is lehervadt az arcomról. Tudta. És úgy tűnt, hogy egy cseppet sem érdekli a dolog. Hogy ez mit is jelenthetett volna számomra, nos, az agyam meg sem próbálta befogadni ezt az információt. Jó pár órával később Mr. Geever visszatért a rokonlátogatásból, én pedig gyorsan kislisszoltam a fagyizóból, erőltetetten odaintve George-nak. A sarokban ült egy asztalnál, szemben az emberek végtelen sorából érkező egyik kérdezővel, de ez egy cseppet sem késztetett lassításra. Olyan erővel csaptam ki magam előtt az ajtót, hogy a csengettyűk még percekig eszeveszetten csilingeltek a hátam mögött. Életem nagy részét rohanással töltöttem. Miért most változtatnék rajta? Ez volt a legjobb védekező mechanizmusom. A nap hátralévő részét kínosan arra figyelve töltöttem, hogy ne gondoljak a reggelre. Elmosogattam, kirámoltam a szennyest, még a kádat is kitisztítottam… lustaságom általában bojkottálja az ilyen munkákat. Mire Niko hazajött, már annyira szükségem volt valami újabb figyelemelterelőre, hogy olyat mondtam, amitől lépés közben állt meg. − Hahó! — mondtam rögtön, amint belépett az ajtón. – Jó napod volt? Sokat tanultál? Akarsz bunyózni? Még mindig ott állt az ajtóban, a kulcscsomója ott fityegett a kezében, miközben meglepetten bámult rám. − Rossz lakásba jöttem be. Vagy rossz házba. Fogalmam sincs, melyikre tippeljek. − Ja, ja, okostojás. – Lábamat keresztbevetve üldögéltem a konyhaasztalnál. – Ha született tehetség vagy, nem is kell gyakorolnod, igaz? Én csupán a kivétel szeretnék lenni, ami erősíti a szabályt. – Azt nem tettem hozzá, hogy legutóbb már feltörölte a hátsómmal a padlót. Aztán még egyszer, csak akkor a plafon bánta. − Igazi emberbarát vagy. – Bezárta maga mögött az ajtót, majd összekulcsolt kézzel közelebb jött, és hosszan a szemembe nézett, minden bizonnyal többet látva azokban, mint amennyit szerettem volna. – Puszta kézzel vagy pengével? – kérdezte végül. – Válaszd meg te a megalázás formáját. Az előbbit választottam. Sok mindennek el lehetett engem mondani, de hülyének nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne rúgná szét a zrityómat. Ha hinni lehet a múltbéli eseményeknek, erre igen nagy volt az esély. De semmi nem fáj jobban, mint egy kard lapja, még akkor is, ha az történetesen Niko fa gyakorlókardjainak képében érkezik. Elmehettünk volna egy edzőterembe, vagy a dojóba, ahová Niko járt, de valahányszor megtettük, túl sok figyelmet vontunk magunkra. Az edzőterem előtt gyülekező tömegben egyenlő arányban oszlottak meg azok, akik vért akartak látni, és azok, akik a zsarukat, a dojóban pedig szinte tapintani lehetett a rosszallást, amit a technikánk váltott ki a mesterekből – nekem nem volt, Nikóé pedig több út ötvözéséből állt össze.

Nem szabályok alapján küzdöttünk; az életünk volt a tét mindig is. Nem volt éppen csinos, de a cél szentesíti az eszközt. Úgyhogy most vagy a lakásban bunyózunk – a szomszédok imádni fogják –, vagy a Central Park egy rejtettebb zugában. A Washington Square Park ugyan közelebb volt, de ott nem voltak félreeső helyek, a rendőrök meg nem szerették a karddal hadonászó embereket. Úgyhogy a kéglit választottuk. A falhoz toltuk a bútorokat a nappaliban, hogy némi helyhez jussunk. Egy utolsót löktem a kanapén, aztán kiegyenesedtem. Niko félig háttal állt nekem, és gépies mozdulattal nyúlt a hajához, hogy a szokásos lófarokba rendezze azt… ami már nem volt ott. Mire bosszús sóhaja elérte a fülemet, már vittem is le a földre. A lábam a két lapockája közé csattant, majdnem egy métert repült a levegőben, majd a földre érkezett. Én majdnem a hasamra érkeztem, és kevés híja volt, hogy visszaadjam az ebédemet az anyatermészetnek. Niko természetesen macskaügyességgel gurulta ki az esést. Válla fölött hátranézve elégedetten szólt hátra. − Fondorlatos és alattomos támadás. Szép munka. – A tény, hogy teljesen szándékosan hagyott rést a védelmén, nem vont le a dicséret értékéből. Aztán már talpon is volt, és olyan kérlelhetetlenséggel vetette magát felém, mint egy hullámhegy. Kinyúlt felém, és a tenyere élével vágott mellkason, amitől hátratántorodtam. Legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sikerült tönkretennem egy állólámpát. Fűszoknya és egy táncoló darázsderék tört és szakadt ripityára a súlyom alatt. A kedvenc lámpám volt, amit még egy bolhapiacon szedtem össze a Bronxban. – Valld be, hogy ezt szándékosan csináltad, te rohadék. – Gyilkos pillantást lövelltem felé. − Lehet némi igazságtartalma a dolognak – vallotta be Niko gúnyosan, lelkiismeret-furdalás nélkül. A szemétláda soha nem értékelte az igényes dolgok iránti vonzalmamat. Nem várta meg, amíg talpra kecmergek; jött tovább megállíthatatlanul. Mint maga az élet. Következő rúgásommal a térdét céloztam, abban a reményben, hogy kirúghatom alóla a lábát, de még félúton se jártam, amikor félrerúgta az enyémet. Ellöktem magam mellőle, amivel csak annyit értem el, hogy pördülésből úgy derékon rúgott, hogy átrepültem a szobán… ráadásul nem túl kecsesen. A fal fogta fel az esés energiájának egy részét, a kanapé a többit. Ismerős érzés volt, a puha párnák a hátam alatt. Általában itt kötöttem ki az edzéseink végén. És már a múltkor is támadt egy ötletem, amikor utoljára itt kötöttem ki. Általában csak felmordultam, és elnyomtam egy káromkodást. Most viszont egy shotgunnal álltam elő. A párnák közé rejtettem el egy hete, a megfelelő pillanatra várva. Erre a pillanatra. Felé rántottam a csövet, és meghúztam az egyik, majd a másik ravaszt. Klikk. Klikk. Elvicsorodtam, majd megszólaltam. − Bumm, bumm, professzor. Neked annyi, meg egy Bambi.

Rám pislogott, aztán az ajkai alig láthatóan felhúzódtak, a maga módján szélesen elvigyorodott. Tenyerét a mellére szorította, majd felemelte, megmutatva nekem képzeletbeli vérét. − Elkaptál. − Méghozzá először! – vigyorodtam el, majd a föld felé fordítottam a fegyver csövét. – Kapok valami díjat? Egy hét nyaralás Mauritiuson? Egész évre elég sajtburger? − Mostantól már póráz nélkül is elengedhetlek. – Leült a kanapéra. – Hidd el, ez elég nagy díj. Én is ülő helyzetbe küzdöttem magam mellette, és a padlóra tettem a puskát. − Kicsit fura érzés… újra fegyvert fogni rád. – Amikor Árnyék átvette az irányítást fölöttem, minden tőlem telhetőt megtettem… megtettünk, hogy lelőjük Nikót. A Central Parkban történt a dolog. Egy pisztollyal és egy kobolddal voltam felfegyverezve, a bátyám pedig egy karddal és egy vidám kis meglepetéssel. Nem volt éppen fair küzdelem, mégis veszítettem. Életem legjobb bukása volt. − Tudom – paskolta meg a nyakszirtemet. Ezután néhány percnyi megnyugtató csend következett, majd újból megszólalt. − Akarsz beszélni róla? Csak egy testvér tudhatta, hogy nem arra gondolt, amikor az egyetlen dolog, ami megmentette az életét, egy golyóálló mellény volt. Nem, Niko tisztában volt vele, hogy valami más miatt volt szükségem erre a kis testmozgásra. Egy pillanatig haboztam, aztán felmordultam. − George. Mosoly jelent meg az arcán. − Nahát, nahát, az én kisöcsém egészen felnőtt. − Tudtam, hogy inkább kussolnom kellett volna – zuhantam el újra a kanapén. Niko kihúzta magát, és felém fordult. − Már majdnem egy éve szalad utánad, Cal, és tudod, hogy ugyanolyan makacs, mint te. Pontosan tudod, hogy ez mit jelent, ugye? − Mit? – kérdeztem több félelemmel, mint kíváncsisággal a hangomban. − Azt, drága öcsém, hogy előbb vagy utóbb, de utol fog érni. – Rám villantotta kíváncsi, szürke tekintetét. – És az annyira szörnyű volna? Igen, az volna, akármennyire is nem látta ezt be sem Niko, sem George. A bátyám annyira, de annyira akarta, hogy az életem végre rendes kerékvágásba kerüljön. A világ egyik legtudatosabban gondolkozó embere, egy látnokkal együtt, és mégis teljesen vakok maradtak az igazságra. Teljesen és tökéletesen. De emlékeztessem most erre? Naná, hogy nem. Az én napom már így is, úgy is tönkre volt téve; nem akartam az övét is elcseszni. Tagadólag megráztam a fejem, és témát váltottam.

− Még van időnk megvacsorázni, mielőtt találkozunk Csahossal. Van kedved bedobni egy pizzát? − Ma van a találkozó? − Aha, Promise hagyott egy üzenetet a rögzítőn. Hétkor a kuncsaft irodájában. – Az utolsó szót megfűszereztem némi megérdemelten erős szarkazmussal. – Úgy tűnik, hogy Cerberus szereti valóban üzletszerűen csinálni a dolgait. Jellemző. Biztos, hogy fejest akarunk ugrani egyenesen valami vérfarkasbalhé kellős közepébe? Akár önvédelemből csinálja ezt az egészet, akár nem, még mindig a Falka tagja. Egy bűnöző. Én tudok ezzel a tudattal élni, de ismerlek téged, Nik. Jobban szereted a fekete, fehér ügyeket. − Hát ennyire kiszámítható voltam? – kérdezte csöppet sem sértődötten, majd meglapogatta a hátamat, és felállt. – A legkevesebb az, hogy végighallgatjuk a blabláját. Ha úgy találjuk, hogy a riválisa nem valami igazi alattomosságra készül, akkor talán megakadályozhatunk egy belháborút a Falkán belül. Annak pedig csak jó következményei lehetnek. − Ha te mondod — válaszoltam szkeptikusan. Lábra vizelő, kanapét szimatoló bolhazsákok, akiknek ráadásul diplomájuk volt rablásból és csalásból – számomra elég nehéz volt megtalálni a jót ebben a képben. De amíg bennünket megfizettek, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit csinálnak maguk között ezek a két lábra állt négylábú dögök − Pizza? – kérdeztem újra reménykedve. — Ez a legkevesebb, miután összetörted a mindenek felett álló hulahula lámpámat. − A legkevesebb? Valóban? – vonta fel sötétszőke szemöldökét. – Hogy te mekkorát tévedsz.

4 Vega kínaitól kényelmesen eltelt hassal, de mégis türelmetlenül tekergőztem a túlpárnázott székben. Niko kedvenc éttermébe mentünk a Tizenhatodik utcába, és noha nem szolgáltak fel húst, attól még elég jó volt a kajájuk. George-nak is tetszett. Bezony; ő is feltűnt, már ott várt minket az étterem bejáratánál. Próbálj meg elmenekülni egy látnok elől – nincs is ennél reménytelenebb dolog a világon. Istenem, de mennyire nincs. Magabiztosan lengette a pálcikáit, lopta az ételt a tányéromról, és sajnálkozva mondta Nikónak, hogy milyen kár, hogy ő is feltűnt a mi első randinkon. Ettől persze azonnal megakadt a torkomon egy fej brokkoli, miközben Niko nyugodtan töltött neki egy újabb csésze zöld teát, és elnézést kért az alkalmatlankodásért. Miután segítőkészen hátba vágott, végre le tudtam nyelni a falatot. De míg a brokkolit némi szerencsével le tudtam küzdeni, George-dzsal már nem volt ilyen könnyű a helyzet. Végig ott maradt, hiába tettem csípős megjegyzéseket bizonyos lámpaoltásokról és ideges anyukákról, majd vidáman integetett nekünk, miután felálltunk az asztaltól és elindultunk a megbeszélésre. Hátrapillantottam a vállam fölött, és megláttam, ahogy melegen és csillogóan felém mosolyog… Furcsa, hogy ettől miért éreztem azt, mintha egy medvecsapda csattanna össze a lábamon. Visszafordultam, és megpróbáltam nem arra gondolni, milyen érzés lenne lerágni a saját, csak és kizárólag érzelmekből álló lábamat, hogy kiszabaduljak a csapdából. Aztán ránéztem az órámra. − Mennyi ideig kell még idekint üldögélnünk, és a golyóinkat vakargatnunk? − Nyugi, Szöcske! Irigykedő pillantást vetettem Nikóra. Ő és Promise egymás mellett ültek, tökéletes összhangban. − Szóval ma este is tartotok késő esti gazdasági elemzést? Ettől legalább befogta a száját… egy ideig legalábbis. Promise viszont olyan pillantást vetett rám, mint amit egy olyan kiskutyára szoktak, aki már megint rápisilt a szőnyegre. Rossz fiú voltam, de annyira aranyos, hogy nem tudta rávenni magát, hogy megcsapjon egy összetekert újsággal. Az étterem előtt találkoztunk vele, a sofőrje épp akkor tette ki a kocsiból. Üzleti találkozóról volt szó, amire nem győzött minket elégszer emlékeztetni, és egy ilyenre illendően kell megérkezni. Haját szoros copfba fogta, és egy olyan mélylila ruhát vett fel, ami egyszerre volt elegáns és kissé provokatív. Hogy ezt hogy sikerült elérnie, azt ne kérdezzétek, mert fogalmam sincs róla. Mindhárman az ügyfelünk irodája előtti szobában várakoztunk, a Flatiron kerületben. Tényleg irodáról volt szó. Szinte már előre láttam a bárt, ami csak úgy bűzlik az alkoholtól, a cigarettától és a vizes blökiszőrtől, de nem is

tévedhettem volna nagyobbat. Nem tudom, hogy a sanctum sanctorum legbelső része hogyan nézett ki, de ahol mi ültünk, az egész lakályosnak tűnt. Biztos voltam benne, hogy Cerberus irodájában több plüss lesz, de idekint még minden egész ízlésesnek tűnt. Valamiért egy biztosító irodájára emlékeztetett ez az egész, puccos, de mégis elfogadható… mélykék és borvörös székeket helyeztek el a szobát borító parkettán, meg valamin, ami egészen úgy nézett ki, mint egy igazi perzsaszőnyeg. Kellemes festmények és fények, na meg hófehér falak – több volt, mint amire számítottam. És már majdnem egy egész percig le tudta kötni a figyelmemet. Újra megnéztem az órámat. A fickó már negyedórája váratott minket. Hiába mondott Promise bármit, a fickó eddig nem nyűgözött le a viselkedésével. Valószínűleg épp beteg lehetett, amikor az alázatot tanították a kutyasuliban. − Szóval ez a Bolhás – kezdtem – biztos, hogy odabent van, és nem a környék valamelyik tűzcsapját öntözi éppen? Míg Niko felvonta a szemöldökét és Promise a homlokát kezdte el dörzsölni, addig az ajtót őrző albínó farkas gonosz, rubinszínű pillantást vetett rám. Láthatóan Cerberus a hozzá hasonló sorstársain is segíteni akart. Bezony, ha a mindenféle kihívásokkal küszködő emberfarkasok jogairól volt szó, akkor Cerberus igazi mozgalmi embernek… izé, farkasnak számított. Ettől még nem volt kevésbé rosszindulatú az, ahogy a fickó rámbámult. A törés nélküli szemkontaktus a dominanciaharc és az agresszió első lépcsője volt, mind az ebek, mind a vérfarkasok között. És hogy én hogy kezeltem? Nos, ugyanúgy, ahogy ő. És már kezdtem nagyon felidegesíteni magam rajta. Előredőltem, és figyeltem, ahogy a farkas orrlyukai undorodva kitágulnak. Az Auphe-ok szaga láthatóan nem tetszett a fickónak. Olyan vérfarkas volt, aki fél manccsal a két világ között rekedt. Majdnem emberi arca volt, kivéve a vérszínűen csillanó kerek farkasszemeit, hegyes arcberendezését és épp csak egy leheletnyit szőrös füleit. Hosszú, oldalra kapart, fehér haj keretezte az arcát, és csapdosta a természetellenesen sápadt állkapcsát. Messziről még elment embernek. De néhány méterről… már semmiképpen. Még a leghétköznapibb, teljesen tudatlan ember is túlontúl egzotikusnak, furcsán szépnek, idegennek gondolná, de semmiképpen sem emberinek. Főleg, ha kinyitotta a száját, amiben olyan fogak sorakoztak, amitől egy jobb érzésű fogorvos azonnal beadja a kulcsot. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg szörnyen megnehezítették a normális beszédet. A néhány ordas beütés ellenére két lábon járt, akár egy hétköznapi ember. A szemében csillanó hideg intelligencia is emberi volt. − Nem? Nem beszélsz? – kérdeztem, midőn nem válaszolt, csak vicsorra húzta a száját. Megpaskoltam a zsebemet. – Na, talán akad itt valahol egy jutalomfalat. Lássuk csak… Szurkálódásaimnak egy kemény nyakleves vetett véget. − Fejezd be a játszadozást! – parancsolt rám Niko. – Ez üzlet, nem szórakozás.

− Nekem éppen egyiknek sem tűnik – szálltam vitába vele félgőzzel, és lejjebb csúsztam a fotelben, miközben türelmetlenül toppantottam a lábammal. Hógolyó hirtelen az ajtó felé kapta a fejét, valószínűleg hallhatott valamit, amit mi nem, mert bólintott, és egyik kezét a kilincsre téve, kinyitotta előttünk az ajtót. A feketére festett ijesztő karmok sem voltak épp emberinek nevezhetők, de sört tutira baromi jól lehetett nyitni velük. Észrevettem, hogy nagyon ügyelt rá, nehogy megkarcolja a kilincs csillogó rézborítását. − Menjetek! – Állati szemét továbbra is rajtunk tartva megismételte, amit az előbb mondott. – Menjetek! Be! – A hangja pont olyan volt, mint amilyennek előre gondoltam. Mintha valaki törött üvegcserepeket öklendezett volna fel a nyelőcsövén. Ahogy talpra kecmeregtem, adott még egy kis ráadást a műsorból. – Most! − Naná. Most bezzeg sietsz, mi? – horkantam fel, de azért elindultam előre, miközben Niko felzárkózott mellém. Hógolyóval magam is el tudtam volna bánni, ha a szükség úgy hozza. A bátyámról meg ne is beszéljünk. Az ajtó elég széles volt ahhoz, hogy mindhárman kényelmesen beférjünk rajta – a fickó tényleg adott a külsőségekre –, én mégis hagytam, hogy Niko és Promise menjenek be előre, és inkább lemaradtam egy kicsit. Lehet, hogy egyenlő részben voltunk tulajdonosok az új üzletünkben, de nem voltak illúzióim a személyközi kommunikációs képességeimet illetően. Nem voltak illúzióim, mert nem voltak ilyen jellegű képességeim, és nem is akartam úgy tenni, mintha lettek volna. Mindnyájunknak megvannak a magunk adottságai, kinek sötétebbek, kinek nem. Niko született vezető volt, tetőtől talpig. Promise-nak pedig egyértelmű manipulációs készségei voltak. És én? Én egy magányos farkas vagyok, aki a sors csodája folytán mégsem maradt egyedül. Ráadásul egy igazi született okostojás seggfej is egyben, és jé, ettől nem esett hasra éppen mindenki. Az iroda maga semmivel sem maradt el az előtér pompájától. Drágának tűnt, de nem hagyott mély benyomásokat az emberben… pont ugyanúgy, mint az íróasztal mögött ülő férfi. Promise nem említette, hogy a fickó nem volt farkas, úgyhogy kérdő tekintettel rá is néztem, de csak egy kényeskedő vállrándítást kaptam válaszul. Igen, elismerem, Caleb meglepett engem, de úgy tűnt, hogy Cerberus valami morbid oknál fogva vonzódott az olyan titokzatosan „másféle” lényekhez, mint amilyen Hógolyó volt. Lehet, hogy ez a fickó is csak ezért volt itt. Cerberus volt a szörnyetegek istenverte Albert Schweitzere, vagy mi. A „könyvelő” tehát nem volt farkas. Sőt, ami azt illeti, ott és akkor egyáltalán nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda egyáltalán. A kinézete, de még a szaga is teljesen emberinek tűnt. Harmincas évei elején járhatott, rövid barna hajával, sötétkék szemével, szikár, világos színű arcával, öltönyével és a hozzá tartozó nyakkendővel együtt bármikor, simán elment egy átlagos mindennapi embernek. Amíg el nem mosolyodott. Bingó. Tehát mégis tagja az Embertelenek Klubjának.

A fogai. Nem olyanok, mint Hógolyóé, egy csomó éles fegyver belezsúfolva egy emberi szájüregbe. Nem, a mi kis számzsonglőrünk pont annyival rendelkezett amennyivel kellett; csakhogy mindegyik tűhegyes volt. Az összes. Úgy nézett ki, mint egy jó kedélyű piranha. Furcsa volt, de azok után, amiket életemben láttam, a középszerűnél jobb jelzőt nem tudtam ráaggatni. Egyébként is jobb dolgom volt, mint azt latolgatni, mennyi idő alatt rágná le az ujjaimat. − Ah, Promise kisasszony, és a Leandros testvérek. Kérem, foglaljanak helyet. A nevem Caleb – szólt kellemes hangon a piranha, miközben megigazított egy kupacnyi aktát az asztalán. – Megkínálhatom önöket esetleg egy kis kávéval? Itallal? Vérrel? Droggal? Nem? Nos, így is jó. – Kezét letette az asztalra, és végre minden figyelmét felénk fordította. – Az elbűvölő kolléganőjük azt mondta, hogy önök talán segíthetnének nekünk. Leültem a kikészített három szék egyikébe, és hátradőltem, mialatt Niko segített Promise-nak is helyet foglalni. − Lehetséges, hogy tudunk – mondta Niko közömbös hangon, miközben elhelyezkedett a középső székben. – Azonban szeretnénk hallani a részletekről is, mielőtt elköteleznénk magunkat. − Részletek? – dőlt hátra Caleb is, miközben szórakozottan játszani kezdett egy, a keze ügyébe kerülő tollal. – Nos, azt hiszem, ez jogos elvárás. Bár úgy gondolom, hogy minden szükséges háttéranyagot megadtam mindig gyönyörű társnőjüknek, de kérem, kérdezzenek nyugodtan, bármit. Annyira istenverte módon udvarias és tenyérbemászó volt a viselkedése, hogy a fogam is belesajdult. A Falka kezdte egyre lejjebb adni. Jó-jó, ennek a fickónak ott voltak a fogai, meg a hiperszuper irodája, de hol maradt a gyilkos ösztön? Hol volt a vérszomj? Ez kezdett gyanússá válni. − Soha nem lehet elég részletet megtudni egy ehhez hasonló helyzetben – mondta Niko magabiztosan. – Elsőként szeretnénk egészen pontosan tudni, hogy mik lesznek a tetteink következményei. Semmiképpen nem fogunk például felültetni egy ártatlan személyt a főnöke kedvéért, akár az valójában, akár nem. A tudásunkat adjuk bérbe, nem a lelkünket. Az „ártatlan” kifejezést a Falkán belül ugyan valószínűleg kissé tágabban értelmezték, mint a bátyámnál, de Caleb megértette Niko szándékát. És el is csodálkozott rajta; legalábbis én ennek tudom be, hogy majdnem egy fél percig nem szólalt meg, csak nézett rá. − A lelküket – ismételte meg, miközben rám szegezte halványkék szemét. – Hogy maguk milyen optimisták. Nincs mit tagadni; érzékeny pontomra tapintott. Soha nem gondoltam végig igazán, hogy mit is gondolok az életről, a halálról és az utánuk következő buliról. Még George mellett se jöttem rá, ahogyan ő sem, hogy a halál valóban a végállomás lenne. De még ha neki sikerült is megfejtenie a halál titkát a kipróbált és idegesítő látnokképességeivel, velem nem közölte azt. Úgy

gondoltam, hogy nagyjából ez lehetett a felállás. Az egész marhaság csak ennyi: megszületsz, éled az életed, aztán a sok sajtburger egyszer eltömi az ereidet, és kész, mehetsz trágyázni a temető földjét. Bármilyen más megoldás túl egyszerű lett volna. Egy esélyed van. Ha elcseszed, vége. Ha nem, akkor is. Ha pedig tévedtem, az megint felvetett egy csomó érdekes kérdést, köztük egy olyannal, ami engem is érzékenyen érintett. Komolyan kételkedtem abban, hogy az Auphe-nak lett volna lelke, de hogy ez rám nézve mit jelentett, azt nem tudtam. Fél-lélek? Semmilyen? Csak a pápa tudhatta biztosan. Niko, aki tutira arra fogadott volna, hogy tökig vagyok tömve lélekkel, azonnal felállt, amint Caleb száját elhagyta az előbbi mondat. Feldühítette, hogy Caleb kétségbe vonta a spirituális adottságaimat, ez pedig tökéletesen jelezte, hogy mennyire is ideges valójában. − Ez az ügy magára tartozik, nem ránk. – A szavai nem is hangozhattak volna fagyosabban. – Magunktól is kitalálunk. A könyvelő azonnal változtatott a hangnemén. − Elnézésüket kérem – mondta hirtelen alázatossá váló hangon. Nyájas és engedékeny, hízelgő és szűkölő. Lehet, hogy Caleb nem volt vérfarkas, de felismerte az alfahímet, ha ott állt a szeme előtt. Niko legalább olyan jól ki tudott cseszni vele, mint Cerberus. Márpedig ha cserbenhagyja Cerberust… akkor a legkisebb gondja az lesz, hogy Niko a szart is kiveri belőle, ebben biztos voltam. Lehet, hogy a bátyám bántani fogja az inzultusáért, de hogy Cerberus kinyírja, ha hibázik, az is tuti. – Hagytam, hogy az előítéleteim fölém kerekedjenek. Nos, valóban hagyta, és nem is ő volt az első. Kíváncsi voltam, hogy érezte meg a bennem lévő Auphe-ot. Először Goodfellow szúrt ki, most meg ez az ipse. A vérfarkasok és a többi hozzájuk közel álló szörnyeteg kiszagolt. Robin és ez a fószer egyszerűen rám néztek és máris tudták. Hogy csinálták? Bár… biztos akarom tudni a választ? Valószínűleg nem. Amit viszont tudtam, hogy nem akarok se ennek a fickónak, se Cerberusnak dolgozni. A tenyérbemászó vigyorával, az „előítéleteivel”, meg a bűzös házőrző kutyájával Caleb kezdett nagyon bosszantani. Láttam már rosszabbat is nála. Voltam már rosszabb nála… simán. De ez csak egy munka volt. Nem kellett elvállalnunk. Biztos voltam benne, hogy a világban a földkerekség söpredékének számos tagja van még, aki élne-halna azért, hogy felbérelhessen minket. Lehet, hogy még nem találkoztunk velük, de attól még ott voltak. És remélhetőleg még azelőtt felbukkannak majd, hogy ki kéne fizetnünk a lakbért. Vagy Niko tandíját. Bassza meg. Hangosan kifújtam a levegőt, és kicsit vonakodva, de komoly hangon odaszóltam Nikónak. − Talán végig kéne hallgatnunk. – Promise csendben maradt. Engem sértettek meg, nekem kellett eldöntenem, hogy mit akarok, de a szemében

csillanó bosszúságból ítélve, az ő agyát is ugyanúgy felkúrták, mint az enyémet. De volt ott együttérzés is. Hogy a vámpíroknak volt-e lelkűk, az egészen más lapra tartozott. − Nem — mondta Niko kereken. − Nik… – Kezdtem. Nem idegesítette fel magát, csupán kimérten, de ellentmondást nem tűrően megismételte. − Nem. Semmi esetre sem. Caleb úgy döntött, itt az ideje, hogy ő is beszálljon a mókába. − Ötvenezer dollár. A „semmi esetre sem” nem egy olyan szókapcsolat, amivel csak úgy dobálóznia kéne az embernek. Ötven lepedő, egy éjszakányi melóért. Na jó, talán kettőért. A francba. Még mindig ülő helyzetben felvontam a szemöldököm, és a többiekre néztem. Lehet, hogy nem tettem fel a „Na, ehhez mit szóltok?” kérdést, de attól az még ott lógott a levegőben. Hogy Promise mit gondolt a nyugalom maszkja mögött, azt találja ki más. De hogy Niko mit tartott róla, az kristálytisztán látszott – nem sokat. Sok szempontból ő sokkal érzékenyebb volt az Auphe-hagyatékomra, mint én magam, pedig az én agyam is elég könnyen eldurrant, ha arról volt szó. Néha menekülni akartam volna. Néha csodáltam, néha undorodtam, néha pedig nemes egyszerűséggel rettegtem tőle. Az Auphe már régesrég a tápláléklánc csúcsán csücsült; még a többi szörnyeteg is félte és rettegte. Ezt könnyedén meg tudtam érteni; én is féltem tőlük… mielőtt tavaly egy raktárház felrobbanásakor el nem pusztultak mindahányan. De basszus, kit akarok én átverni? Még mindig paráztam tőlük, és gyűlöltem őket, hiába nem maradt belőlük hírmondó se mára. De akárhogy is, ezek az érzések végig fognak kísérni egész életemen át. Ha most felhúzom magam rajtuk, akkor csak magunkat hozom szar helyzetbe. Ez az üzlet sokat jelentett Niknek… és nekem is. Promise-nak sem a pénzre, sem a partnerségre nem volt szüksége. Kétségtelenül élvezte a dolgot, de egy csöppet sem szorult rá. Ellentétben velünk. Úgyhogy nem szalaszthattuk el ezt a lehetőséget. Szomorkásán elmosolyodtam, majd alig láthatóan megvontam a vállam, és a szék felé biccentettem. Elfitorodott, közben már Promise-t kereste a tekintetével. Ő csak széttárta a karját, jelezve, hogy rábízza a döntést. Visszaült, bár nem akart. Látszott is rajta, hisz úgy ült ott a továbbiakban, mint aki karót nyelt. De legalább maradt. − Az ötvenezer dollár is csak egy részlet – közölte Niko. – Hallani akarjuk a többit is. Ami a szokásosnak bizonyult. Hogy honnét tudtam, mikor egy ismerősöm sem volt a Falkán belül? Úgy, hogy néztem a gengszterfilmeket, mint bárki más. Megvoltak a gyengék, az erősek, az egyenesek és a görbe utakon járók, no meg a folyamatos hatalmi harcok; ez láthatóan farkaséknál is ugyanúgy működött, mint nálunk. Cerberusnak volt egy „barátságos” riválisa az East

Side-on, Boaz, akiről úgy gondolta, hogy kevésbé bajtársias, mint amennyire ezt elhitetni igyekszik magáról. Noha elvileg mancs a mancsban kellett dolgozniuk az alfájuk utasításainak megfelelően, Cerberus mégis úgy gondolta, hogy Boaz nem ejtene krokodilkönnyeket a temetésén, ha esetleg elkerülne az útjából, hisz akkor neki nagyobb területek jutnának a koncból. − Szóval Cerberus szeretné felültetni a fickót, igaz? – kérdeztem. – Beültetni a körhintába, ráhúzni a vizes lepedőt, megetetni őt a halakkal, ugye? Caleb csodálkozva nézett rám, mit nem értek ezen. − Nem. Meg akarja őt ölni. Caleb láthatóan nem töltött sok időt a tévé előtt. − És az alfája nem törődne ezzel? Azt hittem, ez a ranglétrán való előrejutás elfogadott módja az ő fajtájának – mutatott rá Promise. − Normális esetben igen. Ön igen jól ismeri a farkasokat, hölgyem. – A toll továbbra is ott pörgött a tenyerében, a mosolya pedig ugyanolyan széles volt, mint eddig. Nyálas, seggdugasz kis varangy. Hogy volt ennek pofája, hogy egyáltalán kigondolja azt a lélekkel kapcsolatos megjegyzést, nemhogy ki is mondja? – Ugyanakkor Cerberus különleges helyzetben van a Falkán belül. A cselekedeteit sokkal nagyobb figyelemmel kísérik, mint bárki másét. Nem tűrnek el egyetlen ballépést sem a részéről. És megint ott volt az a végtelenül udvarias és segítőkész mosoly, ami egyre bizarrabbá tette a valamiért felbukkanó régi Tarzan filmes emlékeimet. Ahol egy letépett láb belehullik a folyóba, amit egy pillanat alatt csontig rágnak a pont ugyanolyan fogak, mint ezé itt. Borzasztóan sajnálom, hogy felzabáltalak, cimbora. Mea culpa. Niko követelőző hangjából azt vettem ki, hogy nem figyelt fel a lezajló kis közjátékra. − És ha bizonyítékot szerzünk arról, hogy ez a Boaz akarja megtenni az első lépést, akkor az helyreállítaná Cerberus reputációját az alfájánál? − Ő így gondolja. Voltak még további részletek is, pont ahogyan azt Niko kérte: hol és mikor üthetünk rajta Boazon, amikor nem számít rá és amikor eljárhat a szája. Kikkel lóg együtt. Mi a legjobb módja, hogy Cerberust is bevegyük a képbe. − Szereti a szerencsejátékokat, különösen a pókert – mondta Caleb egy tipikus könyvelő hangján, aki gyűlölte az efféle pénzkidobást. – Amikor játszik, akkor iszik. Ha iszik, akkor beszél. Vég nélkül – forgatta a szemét. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy Niko agyában a kis fogaskerekek feldolgozzák a hallottakat, az utolsó hangig, a legkisebb nüanszig. Biztos voltam benne, hogy a bátyámnál nem sok jobb ember van kockázatelemzésben, és hosszú távú stratégiai tervezésben. Végül karba fonta a kezét, és futólag Promise-ra pillantott. Majd azonnal felállt, és hidegen közölte: − Megbeszéljük egymás közt, és jelentkezni fogunk.

Caleb nagyon is csalódott volt, de legalább megpróbálta férfiként viselni a vereséget. Vagy ha úgy jobban tetszik, szörnyetegként. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült még sápadtabbá válnia, és a keze is úgy remegett, hogy a toll kifordult belőle. De végül lenyelte az aggályait, és kimérten megjegyezte: − Természetesen, ahogyan az önök üzleti protokollja megkívánja. Kérem, hívjanak, ha döntésre jutottak. Bármikor, a nap huszonnégy órájában. Elérhető leszek. A dolgok jelenlegi állása szerint Cerberus még nála is csalódottabb lesz, ami nem sok jót ígért a kedvenc könyvelőnknek, amit, rugdossatok meg, de nem bántam nagyon. Mikor az épület ajtaja bezárult mögöttünk, és már elfelé tartottunk, hagytam, hogy elégedett vigyor üljön ki az arcomra. − Asszem, Cerberus elég komisz kiskutyus lehet. Caleb épp csak a gatyájába nem hugyozott félelmében. − Gyomorforgató hasonlat, de pontos – értett egyet Promise, miközben az ő arcán is egy mosoly halvány árnyéka jelent meg. – Sikamlós, szolgalelkű teremtmény, annyi szent. Sajnálom, Caliban. Az első találkozónkon sokkal elfogadhatóbban viselkedett. Ha tudom, hogy felhozza a te… – Egy pillanatig habozott, csak utána fejezte be. – Soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy esetleges kliensként tekintsek rá. Ingatni kezdtem a fejem a szavai hallatán. − Hé, ne aggódj emiatt. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen történt. – Ettől soha nem fogok megszabadulni, úgyhogy jobb, ha már most megbékélek a dologgal. – És te, Nik? Mit gondolsz róla? – kérdeztem halkan. – A melóra gondolok, nem a piranhafogas haverunkról. Ajka késpengényire szűkült nemtetszése jeleként, de hagyta, hogy átevezzünk a pénzügyileg fontosabb témák felé. − Azt hiszem, itt a kérdés az, hogy Boaz rosszabb-e, mint Cerberus. − Szóval végül csak ez számít, mi? – horkantam fel. – A rossz, vagy a még rosszabb. Nem voltam különösebben meglepve. Az élet dolgai is általában ide lyukadtak ki. Ez volt a világ rendje. Magamban megvontam a vállam, és mentem tovább előre a folyosókon. Lassítás nélkül haladtam el a lift tömör fém ajtaja előtt. Promise, aki már maga is tisztában volt a bátyám szokásaival, halk sóhaj kíséretében követett minket. Niko nem kedvelte a felvonókat. Mindig is azt mondogatta, hogy ha valaki a nyomodban jár és meg akar ölni, akkor egy zárt fémdoboz nem a legbiztonságosabb hely számodra. Volt valami abban, amit mondott… hacsak a bátyám nem egy olyan seggfej, aki abban leli perverz örömét, hogy azt bámulhatja, hogyan köpöm ki a tüdőmet húszemeletnyi mászás után. Kinyitotta a lépcsőház ajtaját, majd egy intéssel előreengedett, hogy odanyújthassa a karját Promise-nak.

− Ahogyan a kliensünk biztosan elmondta volna, ha lett volna rá lehetősége – közölte szárazon –, minden kutyának megvan a maga napja. Nekünk csak arra kell odafigyelnünk, hogy a megfelelő ebet találjuk meg. – Volt egy olyan érzésem, hogy ez így kimondva sokkal egyszerűbben hangzik, mint a valóságban. És ez egyszer nem tévedtem.

5 Másnap éjjel sikerült meglöknöm a konyhaasztalt, amitől Niko toronyba halmozott könyvei kecses ívben borultak le onnan. Kikerültem a könyvlavinát, majd kimerülten megszólaltam: − Cyrano, gyakrabban kéne kimozdulnod. De tényleg. Komolyan mondom. – Átléptem a kupac fölött, és fejest ugrottam a hűtőbe. – Ha a pénzügyi tervezés nem vált be nálad… – folytattam, miközben beleszagoltam egy tál vagdalthúsos ragu színes tartalmába. Szép színei voltak; csak abban nem voltam biztos, hogy egészségesek is voltak-e. – …akkor menj le egy bárba. Vagy moziba. Vagy az életben egyszer olvass el valamit, ami nem oktató jellegű, mint például a Post. − Egészen véletlenül kedvelem a pénzügyi tervezést – mondta, jobban elámulva a pofátlanságomon, mint bármi máson. Kapcsolata Promise-al láthatóan csak erre az egy olcsó poénra volt elegendő. Kár. Pedig azért éltem, hogy bosszantsak. – És ha már itt tartunk, pár óra múlva megyek is a következőre. – Megállt mögöttem, és a vállam fölött benézett a mélyhűtőbe. – Gyertyafény, bor és vacsora mellett. – Ajaj. Kissé kétségbeesetten pillantottam rá. Ki ne mondd, gondoltam. Ki ne mondd! — Miért nem vesztek részt Georginával a brainstormingban? – fejezte be, gúnyosan rámpillantva. Túl késő, konstatáltam komoran. Előjött vele. A hírhedt kettős randi. Eltökéltem, hogy igyekszem annyit tompítani a kialakult katasztrófán, amennyit csak tudok, úgyhogy átvittem a ragut a mikróhoz. − Nem, kösz – válaszoltam lazán. – Az a sok visszafojtott érzelem és bujaság a levegőben nem tesz jót az idegeimnek. George ráadásul még gyerek. Egy életre elriasztanád. – Becsaptam a sütő ajtaját, és eltekertem a gombot, a jó öreg rákkeltő sugarakra bízva a vacsorám penészmentesítését. – Viszont van egy ötletem. Tarts őrültnek, de miért nem mondod meg Promise-nak, hogy ez egy igazi randi? Felnőtt fiúknak és lányoknak, akik már annyira odavannak a másikért, hogy alig tudják visszafogni magukat? – A mikro pittyegett, én pedig megvontam a vállam, és intettem. – De ahogy mondtam, ez csak egy ötlet. A penész még mindig ott volt, csupán megbarnult és összetöppedt. Hurrá. − Georgina két évvel fiatalabb nálad, Cal. Úgyhogy már semmiképpen sem az a harmatlelkű kislány, akinek te gondolod. – A kezembe nyomott egy villát, miközben kihívóan intett a fejével. – És ha már az érzelmeknél és a bujaságnál tartunk, honnét veszed, hogy annyira visszafogott lenne? Most megfogott. Bedobtam a tányért és a villát is a mosogatóba, és alaposan végigmértem a bátyámat. A vidámparkban azt mondtam neki, hogy amióta lepedőakrobatikázik, azóta kezd kibírhatatlan lenni, de akkor még magam sem hittem igazán a dologban. Na jó, a kibírhatatlanban igen, de még

mindig ott volt a mondat első fele. Összehúztam a szemem, aztán lehajtottam a fejem, és megráztam. − Nem. Tartom magam ahhoz, amit az előbb mondtam. Visszafojtott vágyakozás, kívül-belül. – Feltartottam a jobb tenyeremet, félhüvelyknyi helyet hagyva a mutató- és a kisujjam között. – Már majdnem ott vagy, ezért vagy olyan istenverte vidám megállás nélkül. – Újra ránéztem, aztán cöcögni kezdtem, és egész picit nagyobbra nyitottam a rést az ujjaim között. – De csak majdnem. Talán Goodfellow tudna adni néhány hasznos tippet. Most már ő tűnt bosszúsnak, úgyhogy mára végeztem is a dolgaimmal. − Mindenáron túl akarod feszíteni a húrt, öcsi? Ezer és egy gyenge pontom volt némelyik okkal… más pedig kevésbé. Niknek ugyanakkor igen kevés jutott ilyenből. Robin korábbi, rá vonatkozó utalásai a legviccesebbek közé tartozott ezek közül. Legalábbis számomra. − Á, nem, inkább abbahagyom. – Újra belenéztem a hűtőbe. – Úgyis túl éhes vagyok most ahhoz, hogy szétrúgd a seggem. Ha látod Promise-t, vedd egy kicsit komolyabbra a figurát, jó? – Aztán eszembe jutott még valami, úgyhogy felálltam, és Nikóra néztem a hűtőajtó fölött. – És jobb, ha szólsz neki, hogy baromi béna vagyok pókerben. Úgyhogy legjobb lenne, ha minél előbb szerezne valahonnan egy kis extra bevételt, mert Goodfellow-t nem lesz olcsó mulatság leigazolni. – Felvontam a szemöldököm. – De talán te meggyőzhetnéd őt az ellenkezőjéről. Tudod, az ellenállhatatlan testeddel. Akár éhes voltam, akár nem, végül azért mégis szétrúgta a hátsómat. Összességében jó móka volt. Kék és zöld móka, de ami a legfontosabb, hogy Niko időközben megfeledkezett az egész George-ügyről. Legalábbis én ebben reménykedtem. További elterelésként felvetettem, hogy felhívom Goodfellow-t, hogy nincs-e kedve egy kis beépített munkához, ha mégis úgy döntenénk, hogy elvállaljuk az ügyet. És mivel alig négy-öt érv volt amellett, hogy ne tegyük, az igen mellett szóló úgy ötvenezernyivel szemben, így volt egy sejtésem, hogy végül mi lesz a döntés. Lehet, hogy Cerberus nem az, akit megkérnék, hogy reggelente hozza be az újságot és hordja utánam a papucsomat, de miben lehetett rosszabb, mint bármelyik gazfickó a Falkán belül? − Honnan veszed, hogy Goodfellow egyáltalán tud pókerezni? Hitetlenkedve néztem rá. − Most szórakozol velem, ugye? − Be kell valljam, tényleg nem ez volt a legelmésebb kérdésem az utóbbi időben. – Niko felsóhajtott. – Nos, ha akar, akkor kitűnő harcos tud lenni. És mivel úgy tűnik, hogy abban a hitben élsz, hogy Georgina még mindig pelenkát hord, akkor miért nem jössz el Robinnal együtt a megbeszélésre? A vacsora mellett mindent megbeszélhetünk. − És utána? — vigyorodtam el.

− Utána, udvariasan a saját dolgotokkal lesztek elfoglalva, és még a desszert előtt hazajöttök. – A hangjából kihallatszó élből már tudtam, hogy pontosan ezt fogjuk tenni. − Hogy tudok-e pókerezni? Most komolyan azt kérdezte, hogy tudok-e? Hermész, ments meg. Robin már túl volt a hetedik pohár borán, és még mindig olyan józan volt, mint egy pap. Több mint ezer évnyi jólét után a tűrőképessége legendássá vált, bár biztos voltam benne, hogy a megbeszélésnek helyet adó kínai étterem pultja mögött a pincérek már fogadásokat kötöttek, hogy mikor fog ájultan az asztalra borulni. De persze bármi, ami Goodfellow-val kapcsolatos, az legendás. Ahogyan nem is győzött erről emlékeztetni mindenkit, aki egyszer is az útjába került. Többször is. − Én találtam fel a pókert. Úgy Kr. e. kétezer környékén lehetett, és akkor még természetesen nem póker volt a neve. Micsoda ostoba elnevezés. Én inkább… Hagytam, hogy a szavak végtelen hullámai átcsapjanak fölöttem, és rávigyorogtam Nikóra. Ő láthatóan korántsem értékelte annyira a helyzetet, mint én, amitől persze számomra még édesebb volt a dolog. Hogy Promise mit gondolt, azt nem tudtam. Csendesen ült Niko jobbján, érinthetetlen szépség, mélylila selyemruhába bújtatva. Hófehér hattyúnyakát vékony szálon ébenfekete gyöngyök fogták körbe, csíkos haját pedig bonyolult fonatokba rendezte. Úgy festett, akár egy királynő, bár a szemének csillanása minden volt, csak éppen királynőhöz méltó nem. Egyszerűen mocskosul bosszús volt. Ő és Goodfellow ritkán keresztezték egymás útját, a viszonyuk legjobb esetben is csípős volt, Niko pedig az egyetlen ütközőpont volt tűz és víz közt. Én pedig az első sorból bámulhattam végig az egész előadást. Hát nem tuti muri? De akárhogy is, Robin és Promise között volt valamiféle kölcsönös tisztelet a másik iránt… vagy valami ilyesmi, ami megakadályozta őket abban, hogy azonnal kibelezzék a másikat. Eddig legalábbis. Az asztal alatt kereszteztem az ujjaimat, és a saját borospoharamért nyúltam. Nekem ez volt az első. A jó öreg anyuci más, kevésbé kellemes hibái mellett alkoholista is volt. Niko egyáltalán nem ivott és én is csak módjával. Ujjat húzni a sorssal soha nem tartozott a szabadidős elfoglaltságaink közé. De most kellett valami, amivel vasalhattam az idegeimet. Időnként hátrapillantottam a vállam fölött, George felbukkanására számítva. A védekező mechanizmusaim kezdtek egyre kevésbé hatásosak lenni, és itt rohadjak el lábon, ha ő ezzel nem volt tisztában. − Szóval akkor benne vagy a mókában, Loman? – kérdeztem, miután újra gyanakodva újra végigmértem a helyiséget. − Akarsz nagyot szakítani?

− Nincs szakítás – javított ki Niko azonnal. – Ez felderítő munka, nem pedig kockázat vállalása a saját szórakoztatásodra. − Ünneprontó – morogtam, miközben a tányérom szélére toltam a salátát. Egyék a nyulak. – Robin? − Szórakoztatónak hangzik. – Kiitta a poharát, és sürgetőleg intett a pincér felé, aki már rohant is egy újabb üvegért, végig hajlongva és bólogatva. Nem tudom, hogy az öltönye szabása miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert úgy nézett ki, mint akiből izzadság helyett is dollárjelek jönnek, de a személyzet csüngött Goodfellow minden szaván. Promise is hasonló elbánásban részesült. Nikóra és rám általában kíváncsian néztek. Nem igazán illettünk bele a képbe. A sors fintora, hogy egy puck és egy vámpír jobban bele tud olvadni a hétköznapi világba, mint mi. Lehet, hogy a ruháink miatt volt az egész, gondoltam búsan, miközben végignéztem a kopott nyakkendőn, amit a mosodából nyúltam le. − Szerencsejáték, pia, szőrös nők – folytatta Robin kajánul felvont szemöldökkel. – Szőrös férfiak. Mit nem lehet ebben szeretni? Benne vagyok. Eljátsszuk a kis játékunkat, és megfejeljük még néhány ezerrel a nektek felkínált árat. Ó, és ha már itt tartunk, az én áram ötven százalék. − Ötven? – kérdezte Promise visszafogott hangon, ami hatásosabb volt bármilyen kirohanásnál. – Huszonötezer dollár és miért, az isten szerelmére? Azért, hogy vedelj, játssz, flörtölj, és pénzt nyerj az együgyűektől? − Tök jó, hogy néha találkozol olyanokkal, akik ugyanúgy élnek, mint te, nem igaz? – emelte meg tisztelgésül felé az újonnan megtöltött poharát Robin. Gyorsan egy tavaszi tekercsért nyúltam, és beleharaptam. Nem lett volna túl udvarias dolog elárulni magam a legszarevőbb vigyorom felvillantásával. Fogalmam sem volt, hogy Promise eddigi öt férje hogyan rázta le magáról a halandó lét minden nyűgét, és nem is akartam megtudni. Niko csendesen ette a salátáját. Nem tudta nem hallani a mellette folyó társalgást, pedig minden tőle telhetőt megtett ennek érdekében. Megrágtam, majd lenyeltem a tekercset, végül halkan megjegyeztem: − Vaú, vaú. A térdem oldalánál lévő idegdúcra mért tökéletes rúgástól még sokáig bizsergett az egész lábam, mindeközben Niko nyugodtan újabbat harapott a salátájából. Mozdulata nyomán még csak meg se rebbent a kristálypoharakban felszolgált víz az asztalunkon. Észrevettem, hogy miután felszisszentem, és elkezdtem a fájós térdemet dörzsölni, Promise és Robin egymásról inkább ránk fordították a figyelmüket. Nem alakultak a legjobban a dolgok mindenki kedvence számára. − Szerintem senkinek sem fájna különösebben, ha az ő részéből toldanánk meg az enyémet – mondta Goodfellow lassan. Ebben Promise nemcsak a vitatott ötven, hanem száz százalékig egyetértett.

− Egyáltalán nem hiszem, hogy bárkinek is fájna – suttogta, miközben lakkozott körmével megkoccintotta borospohara száját. Még egyszer utoljára megdörzsöltem a térdem, és összevontam a szemöldököm. − Hát persze, mindenki ellenem, mint mindig. – Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Hol a francban van a rendes kaja? Jó messze, abból kiindulva, ahogyan a pincér nézett rám. Pont annyira nem vett tudomást rólam, mint amennyire csüngött Goodfellow minden szaván. Lehet, hogy sötét és titokzatos figura vagyok, egy kicsit csálé nyakkendőben, de úgy tűnt, hogy a sötét és titokzatos figurákat nem kedvelik errefelé. Miután engem helyre tettek, Promise és Goodfellow olyan egyezségre jutott, ami mindkettejüket elégedettséggel töltötte el. Ettől persze nem hagyták abba egymás piszkálását. Nikót leszámítva kettejük életében kevés azonos vonás volt… a természetfeletti vonalat leszámítva. Goodfellow pokolian hiú volt, olyan feltűnési viszketegséggel, mint egy kanos páva, ráadásul be nem állt a szája, szerintem ha elpatkol, akkor se fogja befogni. Két lábon járó pofátlan kúrógép volt, és bármelyik nap bekopoghatott az ajtódon. Promise szöges ellentéte volt mindannak, ami Goodfellow-t jelentette. Visszafogott, nyugodt, egy selyembe öltözött enigma. Csak ritkán szólalt meg és ha mégis, akkor sem beszélt önmagáról. Minden, amit tudtam róla, az közvetlen megfigyelésen és a róla terjengő híreken alapult. Valami azt súgta, hogy a bátyámmal kicsit közlékenyebb. Volt valami azokban a pillantásokban, ahogy egymásra néztek… elég volt rájuk nézni, és tudtad. Robin is látta. Nem akarta, de látta. És mikor magukra hagytuk őket a desszert előtt, észrevettem, hogy sóvárogva pillant hátra a válla fölött. Nikón kívül a máshoz való vonzódás számomra még mindig nehéz volt. Mégis kinyújtottam a karom, és sután megszorítottam Goodfellow vállát. Az irigység rögtön bosszús beletörődéssé változott, miközben megvonta a vállát. − Jó párost alkotnak. Tompa és Mégtompább. Pontosan tudtam, hogy érez. − Túl tompa, hogy éljen – értettem egyet vele. – Ráadásul csak az élőhalottak tudják elviselni Niko horkolását. Mikor kiléptünk az utcára, felsóhajtott, és felnézett a láthatatlan csillagokra. − Egyszer úgy volt, hogy megházasodom, tudtad? Meglepő módon, de nem, nem tudtam. Ez már önmagában is csodaszámba ment. Ehhez add még hozzá annak a koncepcióját, hogy Robin megházasodik valakivel, és máris eljutottunk a „felfoghatatlan” kategóriájáig. − Tényleg? Te? Na ne mondd! − Tényleg. – Szája sarkában mosoly jelent meg. – Én. Magam szórakozék tevéled. Még Pompejiben történt. Cyrillának hívták. Volt a hangjában valami, amit gyengédség és hódolat keverékeként tudtam azonosítani, és amiről nem hittem, hogy Goodfellow-ban van ilyen. Vagy

lehet, hogy egyszerűen csak úgy gondoltam, senkinek nem engedi, hogy meglássák rajta. − Tudta kezelni a dicsőségességemet, amivel te meg a bátyád nem juttok dűlőre. − Dicsőségesség? – vigyorodtam el. − Dicsőségesség… excentrikusság. – Hintázni kezdett a sarkán. – A kettő egy és ugyanaz. − Te meg a monogámia. Na ez aztán tényleg vicces. És miért nem történt meg végül? – Néha a szád gyorsabban jár el, mint az agyad. Csúnya dolog, higgyetek nekem. Az elme időnként fut fura köröket, hogy gátat szabjon a szavaknak, de már túl késő volt. Egyszerűen kibuknak belőled, és többé már nincs visszaút. Csak az elmormolt bocsánatkérések maradnak. – Bocsáss meg. Nem gondoltam végig. – Pompeji. Még egy olyan lusta dög is, mint én tudott Pompejiről. − Semmi gond. Már régen történt. – Összehúzott ajkán láttam, hogy a „régen” igen relatív fogalom. Végül elindult, én pedig mentem utána. – Néha csak fekszem az ágyamon, és megpróbálom magam elé idézni az arcát… a teste melegét, ahogy hozzám ér. – Egy pillanatra megállt, aztán lassan ingatni kezdte a fejét. – Nem tudom. Emlékszem, hogy hosszú göndör haja volt, ami fürtökben hullott a mellére. Emlékszem, hogy barna szeme volt és aranyszín bőre. Emlékszem a színekre, de nem tudom felidézni a festményt. – Aztán tényszerűen hozzátette: – Egy nap Niko is ilyen lesz nekem, egy gyönyörű árny, ami már rég kifakult a világból. – Röviden megrázta a fejét, aztán amolyan goodfellow-san egy pillanat alatt témát váltott. – Hogy állsz a csajoddal? Georgie-Porgie puszedlipudinggal? Rájöttél már, milyen ízű? Fahéjas fagylalt, gondoltam azonnal, mielőtt még pórázt vethettem volna a fantáziámra. Nem csókoltam meg George-ot. Talán soha nem is fogom, de tudtam, hogy ha mégis, annak pont ilyen íze volna. − Mi lenne, ha ugranánk ezt a témát? – vágtam rá komoran. − Nem-nem. Én nem szeretek ugrálni. – Vigyora egyszerre volt hízelgő és sértő. – Fájdalmaim vannak, halálos sebet kaptam. Kérlek, tereld el a figyelmemet arról a borzasztó tényről, hogy immár sosem tudhatom meg, mekkora Niko híres-hírhedt kardja. − Jesszus, Loman! Hagyd már abba, kérlek! Most ettem! Miközben továbbsétáltunk, figyeltem, ahogy egy pihekönnyű, mégis villámgyors mozdulattal kinyúlt oldalra, majd egy pillanattal később újra visszakapta, ám ekkor már egy széles állkapcsú üzletember tárcája volt benne. Robin láthatóan a piti kis lopásokban is örömét lelte. Mindig azt hajtogatta, hogy az igazi trükkmester számára kifizetődő folyton karban tartani a képességeit. Ha akadt volna bármi a kérónkban, amit érdemes lenne ellopni, akkor tutira minden alkalommal ránéztem volna, valahányszor Robin elkacsázott onnét.

Gyorsan átkutatta a buksza tartalmát, és önelégülten elvigyorodott a kikandikáló zöldhasúak láttán. Elrakta az egészet, aztán csettintett a nyelvével. − Na gyerünk, mesélj a jó öreg Robin bácsikádnak! – Járása rögtön lazábbá vált, ahogy talált egy olyan problémát, ami feledtette vele a sajátját. – Persze sokan azt mondják, hogy az absztinencia a legjobb módszer… „sokan” alatt értem azokat, akik még soha nem döngöltek meg senkit, de imádják a saját búbánatukkal telekürtölni a világot. És te, cimbora, nem is szólsz másról, mint a búbánatról. Vidulj már fel egy kicsit, kölyök. Tedd meg végre! Hazafelé beugrunk egy-két helyre, és beszerezzük a létező összes védekező mechanizmust, amit csak ismer az ember. − Nem a fertőzések miatt aggódom – csattantam fel komoran, és megálltam. – Annál ez sokkal rosszabb. Úgyhogy állítsd le magad végre, oké? – Mindazt, amit eddig sikerült elkerülnöm Nikóval, Robin csupán a kisujja megmozdításával képes volt kiprovokálni belőlem. Ehhez marhára értett a rohadék. − Pedig jó lenne, ha aggódnál miattuk. A vörös kiütések odalent nem éppen kellemes dolgok. – Miközben az emberek gyanútlanul sétáltak el mellettünk, tüzetesen végigmért. – Szóval akkor mi… ja… – kapott észbe gyorsan. Sok mindent lehetett mondani a puckra, de azt nem, hogy ne vágott volna gyorsan az esze. – Egy újabb potenciális következmény egy kis csavarral. Hja. Egy kis csavarnyi Auphe csak az íze miatt. Milyen mókás. Milyen kurvára mókás. Újra elindultam, és felhúztam a kabátom zipzárját, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. Meleg tavaszi este volt, és a dzseki csak még elviselhetetlenebbé tette, viszont elrejtette a tekintetek elől a pisztolyomat és a bodach-vértől frissen megtisztított késemet. Robin is elindult utánam, majd kezeit összefonva könnyedén megjegyezte: − A potenciális egyáltalán nem jelent biztos következményt. Ha óvatos vagy… Érzelemmentesen vágtam a szavába. − Nem lesz semmiféle biztos. Sőt, még potenciális sem. – Tovább babráltam a cipzárral. Jobb volt, mint egyszerűen csak ki-be csukogatni az öklömet. – Szerencsém volt. – Szerencse… Nos, ha mindenáron így akarod hívni. – Legközelebb talán nem lesz. Akarsz bébiszittert keresni egy nyers húst zabáló babának? Asszem, felszámítanának némi extra költséget, ha a kölyök délutáni alvás helyett felzabálná a nagymamát. − Értem, hová akarsz kilyukadni – rándult meg az arca. − Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ennek az esélye igen kicsi. Ha az óvintézkedések kudarcot vallanak, és ha ebből gyerek lesz, ki tudja, hogy nem lesz pont olyan, mint te? Hisztis és komor, de az biztos, hogy nem egy Auphe. Ingatni kezdtem a fejem, és befordultam a Canal és Walker utcákat összekötő mocskos sikátorba. Ez volt a rövidebb út hazafelé, hacsak nem bántad az extra kis mocsokban tapicskolást, amivel időnként együtt járt.

− Én nem vagyok olyan, mint te, Loman. Nem kockáztatom a szerencsémet még a legkisebb dolgokban sem, és ez nem kis dolog. Az Auphe-vérvonal velem hal ki. Egy pillanatig habozni látszott, az utcai lámpák világos fénybe vonták kopaszodó homlokát. − Ebben az esetben két megoldást látok számodra. Találd meg a barátodat, Rafferty-t, aztán… – Kinyitotta és összezárta a mutató- és középső ujját, akár egy ollót, miközben vadul nyisszegett mellé. Volt egy olyan érzésem, hogy az Auphe DNS-nek egy egyszerű vazektómia nem szab gátat, de attól még nem volt rossz gondolat. − És a másik? − George. Ő végül is tényleg egy látnok – mutatott rá olyasfajta türelemmel, ami nem volt jellemző az ő energikus fajtájára. – Végülis, miért nem kérdezed meg tőle, mi történne? Egy újabb gondolat, valami, amin már én is nagyon régóta gondolkoztam. − Talán – mondtam látszólag érdektelenül. A gond ezzel az volt, hogy nem tudtam, George az igazat mondaná-e. Nem hazudna, de ez nem jelenti azt, hogy ne azt mondaná, amit hallani akarok. George világnézete szöges ellentétben állt az enyémmel. Hogy minek kéne, és hogy mi fog történni és fordítva. Nem voltak jó pillanatok rosszak nélkül. Nem volt öröm bánat nélkül. Se fény sötétség nélkül. Ja, ez mind nagyon zenül hangzott. De ő annyira nyugodtan fogadott mindent… olyan békében volt a világgal. És ez annyira nem olyan, mint amilyen én vagyok, hogy enyhén fogalmazzak. Ha egy veszett gyilkológép-csecsemő lenne az együttlétünk eredménye, ő elfogadná. Egyszerűen tudná… egy szikrányi bizonytalanság nélkül… hogy a dolgoknak ez a természetes rendje. Ez kell, hogy legyen. Én rohadtul nem láttam ilyen tisztán. − Amíg eldöntőd, hogy mi lenne a legjobb neked, van itt valami, amivel talán sikerül kimászni ebből a hullámvölgyből. – Goodfellow megállt a sikátor közepén, és elkezdte levenni a nyakkendőjét, ami pont ugyanannyira volt elegáns és méregdrága, mint amennyire az enyém olcsó és gagyi. Végül zsebre tette, és levette a zakóját is. − És mi volna az? – kérdeztem egészséges adag szkepticizmussal a hangomban. − Egyetlen olyan dolog van a világon, ami bizonyosan tudja kezelni a veszett kanosságot… – Tekintetem láttán azonban inkább újrafogalmazta a dolgot. – Ah, a szerelmi bánat. Hát persze. Azt. A szerelmi bánatot. — Leporolta az egyik kuka fedelét, és rátette a zakóját, aztán nekiállt feltűrni az ingujját. − Igen? És mi az? Ragadozóvigyora láthatóvá tette hibátlan gyöngyfehér fogsorát. − Egy jó kis bunyó.

A fickó a mögöttünk lévő árnyékokból kúszott elő. Nem sok fény jutott el ebbe a szűk, csupa beton és tégla üvegnyakba. Goodfellow-ra pillantottam, aki úgy állt a pisla lámpák fénykörében, mintha a Metropolitan színpadának közepén lenne. − Azt mondják, teli gyomorral nem jó úszni. Szerintem ez a seggek szétrugdosására is igaz. Tudtam, hogy valaki van a sikátorban. Általában voltak. Ez volt a rövidebb utak átka. − Eljöttetek. – A fickónak még mindig csak a körvonalait láttam, abból ítélve viszont jó nagy darab lehetett, hangját eltorzította a brutalitás és az alkohol egyvelege. – Ő szólt, ti pedig eljöttetek. Elfintorodtam. A fickónak vagy elmentek otthonról, vagy valaki a kelleténél jobban érdeklődött Robin után, vagy énutánam. Én bármikor az előbbire szavaztam volna az utóbbi kárára. − Ja, eljöttünk. És neked ez miért jó? − A válaszaid ma is sziporkázóak mint mindig – horkant fel Goodfellow. – Mi a francnak szecskáznál fel valakit apró darabokra, ha a borotvaéles agyaddal is lealázhatod? – Akár szüksége volt rá, akár nem, azért egy penge jelent meg a kezében. Rövid volt, de halálos, az antik görög kardok modern változata. – Szerintem te meg a túltöltött gyomrod üljetek csak le, és hagyjátok, hogy kiszórakozzam magam. − Üsd csak ki magad – mordultam rá. Nem volt olyan hely, ahová leülhettem volna anélkül, hogy összevizeztem vagy -mocskoltam volna a gatyámat, úgyhogy inkább csak nekidőltem a falnak, úgy néztem a műsort. Goodfellow-nak voltak fura szokásai. Én meg hagytam, hogy az első szembejövő pszichón kiélje magát. Volt belőlük elég, ki tudom várni a soromat. – De igyekezz, jó? Ez a hely még annál a pacsulinál is jobban bűzlik, amiben fürdeted magad. − Annak a pacsulinak egy unciája több mint kétszáz dollárba kerül, és egy igazi mestermű, te korlátolt. – Lazán meglengette a kardját, ami ezüstös ívet húzott az éjszakába. – Márpedig én aztán igazán ismerem az efféle művészeket, hidd el nekem. Most pedig hagyj dolgozni. Újdonsült barátunk még mindig az árnyékok mélyén dekkolt. Nem láttam, hogy volt-e nála fegyver vagy sem, de úgy gondoltam, biztos nem üres kézzel jött. Azt viszont biztosra vettem, hogy pisztoly nincs nála. Ha lett volna, már biztos Goodfellow szeme közé nyomta volna. Goodfellow oldalra biccentette a fejét, akár egy lusta, de kíváncsi macska. − Szóval, barátom, mit akarsz tőlünk? Pénzt? Netán perverz kis örömökre vágysz? Vagy egy interjút New York legjóképűbb agglegényével? Bökd csak ki. − Ő szólt, ti pedig eljöttetek. – A nagydarab figura lassan, megfontolt léptekkel közeledni kezdett. – Ő szólt. Ő szólt. – Most már jobban ki tudtam

venni. Kopasz golyófeje szinte eltűnt izmos vállai között. Hordónyi mellkasára szakadt fekete pólót húzott, nadrágja pedig több-kevesebb sikerrel próbálta elrejteni tuskószerű lábait. – Ő szólt, ti pedig eljöttetek. Ő szólt. Ti pedig eljöttetek. Hogy valóban őrült volt-e, vagy csak túl sok kokszot szedett, azt a dílerén kívül senki sem tudhatta. Akárhogy is, rögtön jobban éreztem magam. Ez azt jelentette, hogy senki sem foglalkozik a kelleténél jobban Goodfellow-val vagy velem. − Jó nagy állat, Loman – mondtam vontatottan. – De nem tűnik túl eszesnek. Nem hiszem, hogy túlságosan megizzasztana. Ha tévedek, amit már többször beismertem, hogy szoktam, akkor általában orbitálisan mellélövök. Most sem volt ez másképp. A gyogyósnál tényleg nem volt pisztoly, de akadt nála egy csilivili vadiúj számszeríj. Sőt, ha jól láttam, még az árcédula is ott lifegett a ravaszon. Húsos öklét a háta mögül előkapva tette láthatóvá a fegyvert. Az íjpuska aprócska játéknak tűnt a fószer lapáttenyerében. Akár az volt, akár nem, jól odaszögezte vele Goodfellow-t. A titánium vessző a felső combjába csapódott be, tönkretéve a szerintem biztosan méregdrága nadrágját. Robin már félúton járt a fedezék felé, amikor eltalálták. Az ütés megtörte a lendületét, végül egy fémkuka mögé zuhant be. Keményen vágódott az aszfaltnak, de a kardja még mindig a kezében volt. A sötétben szürke nadrágján nem láttam a kiömlő vért, de megéreztem, hogy ott van. Csípős nyárillata volt, sokkal kevésbé vaskos, mint az emberi vér szaga, − Te túlméretezett, tébolyult kurvapecér! – fröcsögte. – Tudod te, mibe került ez? – Hja. Robin, aki sosem viselkedett kiszámíthatóan. Magam is fedezéket kerestem, a hirtelen záporozni kezdő nyílvesszők elől, végül becsusszantam Goodfellow mellé. Kardja markolatával ütötte a kuka oldalát, minden mondata után rávágva a szerencsétlen tákolmányra. − Ezt még Rómában vettem. – Bang. – Rómában! – Bang. – A város legjobb szabója napokig gályázott vele! – Bang. — Napokig! Benyúltam a zsebembe, és előhalásztam azt a szövetszalvétát, amit még az étteremből emeltem el. Kezdtünk kifogyni a tiszta rongyokból otthon, én pedig több enyveskezű trükköt lestem el Robintól az utóbbi időben, mint az ildomos lett volna. − Nesze, kösd be a lábad, mert a következő ruha, amit a szabók gyártani fognak rád, az a halotti öltönyöd lesz. Morgott és káromkodott, de legalább engedelmeskedett. Amíg ő azzal volt elfoglalva, én előhúztam a Glockomat, és kikukkantottam a kuka teteje fölül. A barátunk lassan, döngő léptekkel közeledett. Minden lépés után újratöltött és lőtt, a fém pedig minden lövés után hangosan felcsendült. Lépés. Csing. Lépés. Csing. Az egész baromi ijesztően hatott, de jobban belegondolva elég gyorsan pontot tehettem volna a dolog végére. Goodfellow fájdalmasan

felszisszent, amikor meghúzta sebén az alkalmi kötést. Végül ingerülten felcsattant. − Mire vársz még? Lődd már le a malakát végre! − Igenis, kis gazdám! Mi a másik két kívánságod? – kérdeztem szárazon. Nem mondhatnám, hogy még sosem lőttem rá egy emberre. Azt se, hogy ne öltem volna meg őket, de a körülmények akkor mások voltak. Ez a fickó valóban veszélyes volt, de nem érdemelt golyót a fejébe. A lelkiismeretem elég gyenge lábakon állt, de egy egyszerű gyogyós leterítése ellen azért még berzenkedett. Másfelől viszont azt sem hagyhattam, hogy szabadon rohangáljon fel-alá. Hacsak nem a kuka mögött akartam leélni a hátralévő életemet. Céloztam, és eleresztettem két lövést. A golyók a jobb vállába és a bal combjába csapódtak be, ez volt a legjobb megoldás, amivel jelen pillanatban elő tudtam rukkolni, főleg úgy, hogy Goodfellow közben megállás nélkül morgott a fülembe. Félkegyelmű haverunk egy halk nyögést leszámítva, amikor a háta az aszfaltnak csapódott, hangtalanul zuhant el. Még életben volt, bár a vére bőven ömlött az aszfaltra. Ezzel láthatóan nem volt baja a fent említett lelkiismeretemnek. − Gyerünk, Goodfellow. Jó lenne lelépni innen, mielőtt feltűnnek a zsaruk. Goodfellow megmarkolta a kuka tetejét, és fél lábra küzdötte magát. − Egy kis segítséget, ha kérhetem. – A gesztus, amivel intett felém, kísértetiesen hasonlított arra, amit a pincérnek mutatott. Követelőző és autokratikus. Ha nem éreztem volna a vérének illatát elkeveredni a földön fetrengő idegenével, talán hagytam volna visszazuhanni a kövezetre. Elraktam a stukkert, és a karja alá nyúltam. − Fogd a zakódat. Nem akarom a nyivákolásodat hallgatni miatta hazáig. Nem vártam meg a válaszát, inkább végigmértem a támadónkat. Még mindig ott feküdt a földön, a nyílpuska csupán néhány centire hevert ernyedt ujjaitól. Egyre üvegesedő tekintettel bámult az égre miközben tovább ismételgette furcsa kis mantráját. − Ő szólt. Ő szólt. Ő szólt. Úgy határoztam, ideje lelépni innét, mielőtt megjönnek a lepkehálós srácok, úgyhogy kitaszítottam Goodfellow-t az utcára, aztán utánaléptem. Rekedt fájdalomkiáltását még sikerült figyelmen kívül hagynom, de ami utána következett, azt már nem. − Nem kéne elvenned azt a rohadt fegyvert tőle? – Fél lábán egyensúlyozott, miközben a másikat félig behajlítva tartotta. – Lehet, hogy te meg a húsevő génjeid számára ez a világ túl sok, de én még nem szeretnék vesszőt kapni a hátamba. Soha nem hagyta abba. Soha. − A jobb vállát találtam el – vágtam vissza türelmetlenül. – Ő pedig jobb kézzel lőtt. Hacsak nem kétkezes, nem hiszem, hogy aggódnunk kéne miatta.

– Logikusnak tűnő eszmefuttatásom ellenére azért hátrapillantottam a vállam fölött. Aha, még mindig ott feküdt, és még mindig be volt golyózva. − És miért ne lenne kétkezes? – morogta Goodfellow alig hallhatóan. – Én mindkét kezemmel ugyanolyan jártas vagyok a háború művészetében. − Nem hiszem, hogy attól, hogy bármelyik kezeddel tudsz maszturbálni, jártas lennél bármiben. Nyújtogatni kezdtem a nyakam, hogy annyit lássak a sikátorból, amennyit csak lehetett. Volt ott valami… valami a saját mocskában vergődő csókán kívül, de mi? Nem tudom, honnan jött, de éreztem, valami van a közelben. Aztán a szemem sarkából megláttam a sápadt csillanást a tetőn. − Az meg mi a franc? – A mondat feléig jutottam, amikor titánium hegyű vessző szakította fel a bőrt az állkapcsomon, nyersen figyelmeztetve a további álldogálás következményeire. Robin vádló „Én megmondtam”-ja se javított túl sokat a helyzeten. Szemetet szórva szét magunk mögött, veszettül menekülni kezdtünk. A sarkon még egyszer visszanéztem, de egy újabb vessző eltántorított a további kíváncsiskodástól. − Jön utánunk a fickó? Végighúztam a tenyeremet az arcomon. Nedves és vörös volt. − Nem tudom, Loman. Miért nem dugod ki a fejed, és nézed meg? Jó hosszan. Én addig itt várok. − Mindegy. – Magára szenvedte a zakóját, aztán rám támaszkodva egy féllábú emberhez képest egész szép tempóban elindultunk lefelé az utcán. – Mit láttál a tetőn? Elfintorodtam. Nem tudom, mit láttam odafent. Túl messze volt, ráadásul csak egy pillanatra kaptam oda a tekintetem. Volt benne valami megfoghatatlan… nem tudom, hogy mi, de úgy éreztem, hogy nem volt ember. De hé, ebben a városban igazán nem lehet semmin meglepődni. Azt hiszed, egy ember találta fel a falafel standot? Hát persze. − A húsvéti nyuszit, aki feldugja a seggedbe az összes hímes tojását, ha nem kezdesz el mozogni, de rögtön! Morgott és méltatlankodott, de gyorsabban kezdett szökdécselni. És nekem ennyi bőven elég volt. Minél nagyobb a távolság köztünk és a tetőn lévő alak közt, annál jobb. Volt egy olyan istenverte érzésem, hogy az a valami odafent a nyuszitól áll a legmesszebb a világon. Hacsak a húsvéti nyuszi nem egy tetű nagy kurvapecér.

6 Két nappal később megtapasztalhattam a tükör nélküli lét negatívumait. De nem érdekelt különösebben. Azok után, hogy majd’ egy éve összetörtem a fürdőszobait, mára profivá váltam a szerencsétlenkedésben. Óvatos mozdulatokkal vittem fel a folyékony kötszert az állkapcsomon éktelenkedő majd’ nyolccentis vágásra. Hosszú volt és ocsmány, viszont legalább nem túl mély. Csak kitisztítottam, és lefertőtlenítettem a sebet, egyébként békén hagytam. De ma este jelenésem volt a pókerasztalnál. Ha úgy sétálok be egy csapat kiéhezett farkas közé, hogy nyers hústól szaglok, azzal nem használok senkinek, főleg, hogy valószínűleg kutyakajaként végezzük. A tiszta, átlátszatlan folyadék pillanatok alatt megszárad a seb fölött, nagyrészt eltüntetve azt, ráadásul gátat szab a szagoknak is. − Nem akarod, hogy segítsek? Niko már kikenve, kifenve, játszóruhában állt az ajtóban. Nehéz volt elképzelni, hogy csupán azért, hogy tiszteletben tartsa az én kis fura fóbiámat, ez a sötétbe öltözött, komor arckifejezésű, ijesztő figura szintén nem használt tükröt, amiben megnézhette volna magát. Az ajtó akkor is ajtó marad, ha egy fürdőszobában áll, vagy ha egy retikülben tárolták. Márpedig Árnyék pont egy ilyen ajtón jött át, hogy jól hazavágjon engem. − Asszem, megvan. – Érzésből kentem még egy csíkot a sebre, aztán lezártam az üveget, és teljes figyelmemet Nikóra fordítottam. – Jesszus, Cyrano! – horkantam fel moccanatlan arckifejezését látva. – Most ki köpött bele a levesedbe? − Te – válaszolta nyugodtan. – Te, Goodfellow és Promise. Azzal, hogy valahogy sikerült egy eleve kényes helyzetet életveszélyessé változtatnotok. − Mindhárman, mi? Akkor az jó sok köpet lehet. – Persze igaza volt. Robinnak és nekem a kis kitérőnk miatt, Promise-nak meg a makacssága miatt sikerült a „kicsitnél” egy csöppet jobban megkavarnunk a dolgokat. – Hé, pedig én felajánlottam, hogy bemegyek egyedül. Amit persze rögtön kizártunk, mivel legalább annyira vagyok jó pókerben, mint a kertrendezésben. Tudtam, mit jelent egy pár… legalábbis nagyjából. Így meg istenkísértés lett volna egy asztalhoz ülni Boazzal. És most már Goodfellow-nak is búcsút mondhattunk. Egész jó sebességgel tudott mozogni a lábsebét figyelembe véve, de az egész jó sajnos nem elég, ha egy falka veszett farkas elől kell menekülnünk. Promise viszont felajánlotta, hogy a puck helyébe lép. Na jó, a felajánlotta talán nem a legmegfelelőbb szó. Inkább kijelentette, hogy ő fog játszani. Teljes jogú tag volt az üzletben, és ki akarta venni a részét a dolgokból. Robin leültetett kettőnket és játszott velünk egy kört. De még mielőtt befejezhettük volna a játékot, kopogtattak az ajtón. George-nak nem kellett

felcsöngetnie, még abban a ritka esetben sem, hogy az ajtó be volt zárva. Aki meglátta, azonnal beengedte. Ez a képessége figyelemre méltó és különleges volt, de jelen pillanatban az egészet a hátam közepére kívántam. George megajándékozott minket egy mosollyal, megállt mellettem, és közölte, hogy csak nézi a játékot. Bármi más nem volna túl fair a részéről, tette hozzá somolyogva. És Robin, aki soha senkinek nem tudott nemet mondani, ezúttal sem tett kivételt. Végül George hozott magának egy széket, leült mellém. Ahogy játszottunk, mogyoróbarna szemével a lapjaimat figyelte, miközben meleget adó ujjai a karomon vándoroltak fel s alá, pipacsvörös haja pedig a látóterem szélén táncolt. Pont ilyen színűek lehettek azok a pipacsok is, amik miatt Dorothy a varázsló országába került. Talán nem is kell mondanom, hogy a játék nem ment valami fényesen. Nagyjából a huszadik kör után Robin kijelentette, hogy ha szerencsejátékról van szó, akkor menthetetlen, taníthatatlan és egyébként is teljesen retardált vagyok. Promise viszont ígéretes tanítványnak bizonyult, úgyhogy a továbbiakban rá koncentrált. Igazából soha, még fele olyan jó játékos se lesz belőle, mint amilyen Goodfellow volt, de nekünk annyi is éppen megteszi. És ami még fontosabb, nem volt ember. Besétálhatott az oldalamon a bárba, anélkül, hogy annyi figyelmet vonna magára, mint én. Felálltam, és komoly hangon megjegyeztem: − Nyugi, Nik, vigyázok a csajodra. Semmi baj nem fogja érni. − Furcsa. Ő is pont ugyanezt mondta rólad. – Háta mögül előkapott egy vastag gurigányi ragasztószalagot, és hangos reccsenés kíséretében kihúzta azt. – A bőröd melyik részére van a legkisebb szükséged? Gyanakodva bámultam rá. − Ez most ugye nem bosszú akar lenni? − A bosszú kicsinyes dolog. — Gyors és hatékony mozdulatokkal ragasztotta fel az aprócska mikrofont a mellkasom alá. – Kicsinyes – ismételte, aztán a készüléket további tök felesleges ragasztócsíkokkal rögzítette. – De élvezetes. Akárhogy, Promise tökéletesen tud vigyázni saját magára. Ráadásul repülni is tud. Hát te? − Tud… – kezdtem, aztán ahogy felfogtam, mit mondott, összeszaladt a szemöldököm. – Most szórakozol velem, ugye? Félretette a ragasztót, és végigmérte a munkáját, végül elégedetten adta vissza az ingemet. − Túl sok tévét nézel, drága öcsém. Az ing Goodfellow hozzájárulása volt. A fekete selyem, amiből készült, messze állt attól, amit én kimenő ruhaként hordani szoktam, viszont az anyaga és így az illata is megegyezett a rajtam lévő ragasztószalagéval. Arra tökéletesen alkalmas lesz, hogy megtévessze a kíváncsiskodó farkas nózikát. Begombolkoztam, és elfintorodtam. − Ki mondta, hogy a diszkókorszak véget ért?

− Én inkább dzsigoló stílusúnak mondanám, de ha a diszkós jobban megfelel az ízlésednek… – mért végig tetőtől talpig. – Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, mit gondolsz magadról? Az ing volt egyébként az egyetlen dolog, ami különbözött a szokásos ruhámtól. Még mindig a szokásos farmeromban díszelegtem szorosan hátrafogott hajjal. Nem éppen kemény helyzetekre termett összeállítás. − Egyszerűen gyönyörű vagyok, és ezt te is tudod – vigyorodtam el. − Túl sok időt vagy mostanában Goodfellow-val. Túl sokat. Végül tényleg jó sok időt töltöttem el a puckkal. A többiek is. Egy órával később már egy furgonban ültünk, amit Robin hozott a telepéről, ahol megengedte Nikónak, hogy leparkolja az ódon verdáját, és hogy végigmenjünk az utolsó ellenőrzésen is. Niko ellenőrizte, aztán újra ellenőrizte és a biztonság kedvéért a végén ellenőrizte is, hogy mennyire vesz jól a bőrömre ragasztott mikrofon, miközben Goodfellow férfiasan leplezve fájdalmát, egy ládára rakott párnán pihentette a lábát. Már hoztam neki két aszpirint és egy pohár vizet, de úgy döntöttem, hogy a kért lábmasszázst már nem kapja meg. − Kezdenek egyre vonzóbbá válni a farkasok – jegyeztem meg Promisenak. − Nos, az biztos, hogy kevesebb morgást és kaffogást fogunk hallani – mondta komoly hangon, nyíltan bámulva a bátyámat. − Egyáltalán nem morgok. – Nikónak oda sem kellett néznie, hogy tudja, hozzá szóltak. Hát mi ez, ha nem szerelem? – Összeszedett vagyok és békében a világgal. – Úgy döntött, hogy a túl sok ragasztószalag eltompítja a hangot, úgyhogy a fájdalmas kiáltásommal mit sem törődve letépett egy darabot belőle. – Tökéletes békében. Óvatosan megdörzsöltem a bőrömet, aztán hagytam leesni az inget. Így talán az én kis békés bátyám majd nem tapizik összevissza. − Oké, azt hiszem, kész vagyunk, srácok. Mi lenne, ha elkezdenénk a műsort addig, amíg még van bőr a csontjaimon? A hely neve, ahová mentünk, Newark volt… kint, Jerseyben. Ez a lakhatást nehezebbé, a parkolást viszont jelentősebbé tette. A furgont két háztömbbel odébb parkoltuk le, elég közel ahhoz, hogy Niko szükség esetén a segítségünkre siethessen, viszont elég távol ahhoz, hogy ne keltsük fel a farkasok figyelmét. Az emberek nem igazán kedvelték ezt a helyet. Ha a kidobóembernek dőlt a szájából a nyers hús bűze, és egyébként is olyan szaga volt, mint egy veszett borznak rosszabb napjain, akkor inkább döntesz úgy, hogy más helyet keresel a hétvégi kicsapongáshoz. A hely zártkörű klubnak volt feltüntetve. Ez persze valójában a természetfelettieknek fenntartott szerencsejátékos „barlang” volt. A barlang pedig a közönséget látva tökéletesen leírta a helyet. A farkasok imádtak játszani. Márpedig a tény, hogy

feltehetik valamire a pénzüket, legalább annyira farokcsóválásra ösztökélte őket, mint egy jó kis vérfürdő. Ez a hely pedig minden igényüket kielégítette. A Holdvilág tényleg úgy nézett ki, mint egy hely, ahová az egyszeri farkas lejárhat. Eddig csak egy hasonlóban voltam, de a kutyusok ízlése láthatóan eléggé megegyező volt. Kopottas, büdös és a padlótól a plafonig tutira bolhás. Önkéntelenül is várakozóan megvakartam a karomat. Egy pillanattal később egy flakon bolhairtót csaptak a tenyerembe. Mindig felkészültnek lenni nem csak egy mantra volt a bátyám számára. Egyenesen bele volt kódolva a génjeibe. Miközben a nadrágom zsebébe csúsztattam az aprócska flakont, visszanyeltem a szokásos szarkasztikus megjegyzésemet. − Kösz, Cyrano. Legutóbb is napokig vakaróztam. – Figyelmeztetően Goodfellow-ra villantottam a tekintetem, mielőtt még megszólalhatott volna. – Hanyagoljuk az okostojás megjegyzéseket, ha kérhetem. Becsukta már félig nyitva lévő száját, és fájdalmas pillantást vetett rám, amit egy pillanatra se nyeltem be. Elfordultam tőle, és inkább az ingemmel kezdtem foglalatoskodni. Normális esetben hagytam volna kitűrve. Nem vagyok az a nadrágbagyűrős fazon, de hogy a mikrofon a lehető legnagyobb biztonságban legyen, az övem alá gyűrtem az anyagot. Maga az ing nem volt ugyan tapadós, de egy fegyvert már nem tudtam volna elrejteni alatta, úgyhogy inkább nem is próbálkoztam vele. Inkább föléhúztam a dupla hónaljtokot. Az egyikben ott pihent a Glockom, a másikat pedig úgy alakíttattam át, hogy megfelelő legyen a késemnek. Maga a tok fekete színű volt, de ettől még elég rendesen elütött az ingemtől. De ez egy cseppet se számított. A kidobó még jobban gyanakodott volna, ha nem viselek egyetlen gyilkolószerszámot sem. Nem volt olyan lény a világon, amelyik fegyvertelenül sétálna be egy ilyen helyre. Kinyújtottam a karom, és hivatalos hangon megkérdeztem: − Úrnőm, készen áll? Promise elismerő arccal karolt belém. − Hogy ön milyen udvarias, fiatalúr! − Ha úgy nézel ki, mint akinek óránként öt dolcsit kell fizetni, akkor jó is, hogy udvariasan viselkedsz – jegyezte meg Robin szarkasztikusan. Úgy tűnt, a csendesség percei máris tovatűntek. Tökmindegy, a saját inge, azt mond rá, amit akar. Beintettem neki, aztán kiléptem az utcára, miután Niko félrecsúsztatta a teherautó ajtaját. Promise is kiszállt mögöttem. Néhány hajtincse szabadon lengett az arca előtt. Hátrapillantva a vállam fölött odavetettem Nikónak. − Ha összeházasodnánk útközben, akkor azért csak magadat hibáztathatod! Szőke szemöldöke bosszús V alakba szaladt, ahogy óvatosan, hang nélkül behúzta maga mögött az ajtót. − Bosszús, bosszús – morogtam, aztán elindultam lefelé az utcán.

− Csak aggódik – mondta Promise néhány hosszú percnyi tűnődés után. Ritkán szólalt meg anélkül, hogy előtte ne vizsgálta volna meg mondandóját minden oldalról, és ez alól a mostani se volt kivétel. − Anyám helyett anyám – vigyorodtam el. – És most már neked is! Meglepő módon, az ajtónálló nő volt, ráadásul elég filigrán. Ez egyébként azt jelentette, hogy még az átlagnál is keményebb volt, sétáló életveszély tetőtől talpig. Hátrafogott olajosfekete haja érdeklődő, sárgászöld szemmel párosult. Az egyszerű szemlélődő a felhúzott ajkat nyúlszájnak nézte volna, nem pedig az orr töveként. Emiatt nem volt egy klasszikus szépség, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna szemrevaló. Egzotikus és furcsa, de attól még szép. Ahogy közeledtünk az ajtóhoz, végigmért minket, aztán undorodva húzta fel azt a furcsa ajkát. Már találkoztam ezzel a reakcióval, az albínó farkas viselkedett hasonlóan Cerberus irodájában. A farkasokat, akikkel tavaly találkoztam, még akkor, amikor Árnyék bitorolta a testem, lenyűgözte a szagom. Az ember, az Auphe és Árnyék illatának keveredése úgy bizsergette állati szaglásukat, mint minket egy gusztusos tál étel. Láthatóan egy egyszerű, félig ember, félig Auphe-koktél már egyáltalán nem volt olyan kellemes. Fertőzött vagy sem, attól még beeresztett minket. És szerencsénkre még beugró se volt. A klub kisebb volt, mint amire a külső alapján számítottam. Ez azt jelentette, hogy baromi sok raktárhelyiség, vagy hátsó szoba lehetett még idebent, az izgalmasabb mókáknak fenntartva. Rászántam pár pillanatot arra, hogy felmérjem a belső teret, viszont a közvetlen környezetemben sehol nem láttam egyetlen pókerre útaló jelet sem. Oké… akkor a hátsó szobában lesz. Kétség se férhetett hozzá, hogy a játék azok egyikében folyt. A hely többi része teljesen olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Rulett- és blackjackasztalok, néhol egy félkarú rabló, asztalok és székek, gyanúsan nedves padló, egy hevenyészett színpad és az egész megkoronázásaként halovány világítás. A törzsvendégeket leszámítva a hely teljesen olyan volt, mint akármelyik bár, amiben eddig életem során megfordultam. − Egy italt? – kérdeztem Promise-tól. Felvont szemöldökkel utasította el a kérdésem. − Ennyire nem vagyok kalandos kedvemben. De te csak szolgáld ki magad. A söntésnél rendeltem egy sört, nem is az íze miatt, hanem hogy jobban beolvadjak a közönségbe. Veszettség elleni oltásom nem volt, úgyhogy maradt a sör. A csapos viszont meglepett. Nagyon is. Unott, zöld szeme, hullámos barna haja és rókaszerű arca túlontúl ismerőssé tette. Úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura. A fickó ki is szúrta. − Ahogy látom, van valami problémád, torzszülött. – Goodfellow hangján beszélt, annyi különbséggel, hogy az övé hideg volt és üres. Az arca is olyan volt, mint Robiné, leszámítva a szája szegletében bujkáló dölyfös mosolyt. A szemében láttam, hogy lelke, ha volt is valaha, mára semmivé foszlott. –

Kigyógyítsalak belőle? – A söröm mellé gyönyörűen megmunkált spanyol rapírt fektetett. − Nincs semmiféle probléma – mondtam szenvtelenül. Se a hely, se az idő nem volt alkalmas most a bunyóra. Főleg akkor nem, ha még le akartam ülni játszani Boazzal. Felkúrni a csapos – és ha jól ismerem a puckokat, a bár tulajdonosának – agyát nem vitte volna előre az ügyünket. – Csak nagyon régóta nem láttam már puckot – folytattam szelíden kamuzva. – Nehéz elhinni, hogy ez a város méltó lenne a jelenlétedre. – Teljesen őszintén vágtam a képébe tökéletes marhaságaimat. A tekintetében honoló közönyt egy pillanatra felváltotta a büszkeség és az önhittség. − Senki sem elég méltó rá. De mit tehetek? – Átvetette vállán a törlőkendőjét, és elutasítóan rám mordult. – Fogd az italod, és takarodj, torzszülött. Ettől az ingtől felfordul a gyomrom – Torzszülött. Gyorsabban kiszúrta bennem az Auphe-ot, mint Robin. Lehet, hogy talán mégsem voltak olyan hasonlóak. Sose gondoltam szörnyetegként Goodfellow-ra. Bosszantó volt, hiú, arrogáns, sekélyes, gátlástalan… és egy minden lében kanál csaló, de szörnyeteg az nem. Ez a fickó viszont igen. Hullámokban áradt belőle ez az érzet. Egy kapzsi ragadozó, egy lélektelen szociopata… ez a pán szemrebbenés nélkül nyiszatolja át a torkodat egy lyukas garasért. De az biztos, hogy ingek terén jobb ízlése volt, mint Goodfellow-nak, ezt meg kellett hagyni. Felkaptam a sörömet, és lefalcoltam, ahogy parancsolta. Jómagam, vagyis inkább a bennem élő torzszülött legszívesebben a rapírral tűzte volna fel a fejét a falra, vagy legalább gyomorszájon vágta volna, de jelen esetben egyik sem volt járható út. Már most utáltam a beépített melót, pedig még el se kezdtem igazán. Promise oldalra billentette a fejét, ahogy közelebb léptem hozzá. − Igazán furcsa, nemde? Miközben beszélt, tekintetével a terem másik végében álló puckot nézte. − Hogy milyen egyformák… már az a kevés, ami megmaradt belőlük. − Hidd el nekem – válaszoltam hirtelen kijózanodva –, nem azok. Végül a terem átellenes végéhez közeli asztalok egyikénél foglaltunk helyet. Egymás mellé ültünk, hátunkat a falnak vetve. Niko büszke lett volna ránk. A hely még félig üresen tátongott; korai volt az este. A következő órában azonban minden megváltozott. Lehet, hogy a Holdvilág alapvetően egy vérfarkasoknak épült szórakozóhely volt, de ettől még minden faj megfordult a falain belül. Az ordasok között megbújt egy efrit, néhány ghoul, pár succubus is űzni próbálta halálos mesterségét, és három lámia is betévedt bulizó csajoknak álcázva magukat. Voltak mások is, olyan lények, amiket nem ismertem fel. Promise valószínűleg igen, de hogy őszinte legyek, annyira azért nem érdekelt a dolog, hogy megkérdezzem. Boaz sokkal inkább

foglalkoztatott. Mikor Niko felhívta Calebet, hogy közölje vele, elfogadtuk a munkát, kapott egy leírást a célszemélyről, de eddig még senkit sem láttam, akire ez illett volna. Körülöttünk a farkasok – néhányan állati, többen emberi alakban – vedeltek, röhögtek, vonyítottak, üvöltöttek és verekedtek egymással. Sok, nem túl kellemes emléket hívtak elő belőlem ezzel. Legutóbb, amikor egy ehhez hasonló bárban jártam, orgyilkosokat akartam felbérelni. És noha akkor nem én álltam a saját testem kormányrúdjánál, nehéz volt elfelejteni, hogy ha nincs Niko és Robin, George mostanra halott lenne. − Niko csodálatos szerető. Jó, hogy a sör az asztalon csak dekorációs célokat szolgált, mert ha nem így lett volna, akkor most biztosan félrenyelem, vagy legalábbis ráköpöm az egészet a cipőjére. Még így is éreztem, hogy az arcom fájdalmas grimaszba rándul. Ez nem az a téma, amit bármelyik testvér hallani szeretne. − Jézusom, Promise – jegyeztem meg fájdalmas hangon. – Ugye tudod, hogy ettől a témától egy életre rémálmaim lehetnek? Apró gödröcske jelent meg az alabástrom orcán. − Sajnálom, Caliban. Csupán teszteltelek. A figyelmed mintha egy csöppet elkalandozott volna. − Tényleg elkalandozott. Bocs. – Egyik kezemből a másikba hengergettem a mostanra langyossá melegedett sört, közben újra végigfuttattam a tekintetem az egyre nagyobb tömegen. Kecsesen bólintott, mielőtt folytatta volna. − Igazából Niko és én még nem… – Durván felmorrantam, hogy félbeszakítsam. Csodálkozva visszakozott, aztán változtatott a témán… vagy valami olyasmi. – Mondd csak, milyen volt Niko gyermekkorában? Milyen volt a bátyám gyerekkorában? A kérdés elsőre egyszerűnek hangzott. De mint általában minden, ami külsőleg egyszerűnek tűnt, a felszín alatt már korántsem volt az. Niko két évvel volt idősebb nálam, de amikor kicsik voltunk, ez az előnye még négy év volt. Ügyes trükk, mi? Amikor tizennégy éves koromban az Auphe elrabolt engem, elvittek egy olyan helyre, ahol az időnek egészen más jelentése volt, mint itt. Niko számára úgy tűnt, mintha csak egy nap telt volna el, de én közben két évet öregedtem. Meg teljesen meggárgyulva jöttem vissza, de nem ez volt a lényeg. Niko elrendezte ezt is, ahogy mindig mindent. Az egyik legrégebbi emlékem négyéves koromból származik, amikor egyszer megbetegedtem. Emlékszik a halál, hogy mitől. Az egészből csak ködös foszlányok maradtak meg, de arra biztosan emlékszem, hogy veszettül rókáztam, megállás nélkül. És arra is emlékszem, hogy Niko takarított fel körülöttem, míg Sophia whiskyt vedelt a szomszéd szobában. Ő ekkor nyolcéves volt. És amikor már voltam olyan állapotban, hogy újra enni tudjak, Niko tömött belém kekszet és levest. Niko kísért el az iskolába és ő is szedett fel utána. Niko volt az, aki aprócska tortát szerzett nekem a vegyesboltból

gyertyákkal teletűzdelve, mikor születésnapom volt. Promise tudni akarta, milyen volt gyerekként? − Sosem volt gyermekkora – jegyeztem meg szárazon. Boaz ebben a pillanatban sétált be az ajtón. Nem kellett a leírás, hogy tudjam róla, kicsoda. Úgy sétált be, mintha az övé lenne az egész hely… az egész világ. Ő, csakúgy, mint a többi magas rangú farkas képes volt teljesen emberi alakból pillanatok alatt farkassá változni. Sovány volt, mint egy agár, barna haját szorosan ráfésülte a koponyájára, arcát pedig mintha hideg, fehér márványból metszették volna. Éjfekete szeme szinte elnyelte a fényt, ahogy felhúzott, keskeny ajakkal felmérte a termet. Végül intett a fejével az oldalán álló négy farkasnak, majd elindult a helyiség hátsó része felé, ahol kisvártatva belépett az egyetlen ajtón. − Hát ez nem volt szar – összegeztem lényegretörően. − Azt hiszem, ez remekül összefoglalja a helyzetet. – Promise felállt, közben hagyta, hogy köpenye a székre csússzon. – Várj egy percet. – Csak ennyit mondott, aztán elindult az ajtónál, őrként hátrahagyott utolsó farkas felé. A dolgára siető Promise igazán különleges látványt nyújtott. Igazából ilyenkor értettem meg, mennyire fontos is neki Niko. Soha nem láttam, hogy bevetette volna a bátyámnál azokat a trükköket, amit ennél a szerencsétlen anyaszomorító farkasnál. Köze nem volt a szexhez, még nyomokban sem, de mégis pokoli erotikusan nézett ki. Nem is olyan régen nemesnek neveztem őt és ahogy viselkedett, ez pedig tökéletesen beleillett a képbe. Földre szállt istennőként járt közöttünk; vagy legalábbis képes volt mindezt elhitetni velünk. Nem sétált; lebegett, és mikor elmosolyodott, attól még a Mona Lisa is elszégyellte volna magát. Promise valóban az volt, amit a neve jelentett. Ígéret. És még sokkal több is annál. Öt dúsgazdag férj… csoda, hogy nem volt belőlük száz. Halkan füttyentettem. − Nik, ez a csaj élve fog megzabálni. – És ez így is volt rendjén. Nik pedig minden percét ki fogja élvezni. Alig öt perc múlva már vissza is tért. Miközben felvette a lila selymet, odavetette: − Gyere, Caliban, meghívást kaptunk egy zártkörű, ám igazán exkluzív játékra. − Hogy mi milyen szerencsések vagyunk – válaszoltam tompán, majd felvettem a sörömet, és utánaindultam. A szoba, ahová beléptünk olyan volt, mint ezer másik hozzá hasonló. Alig bútorozott, füstös és alig takarított. A tulaj láthatóan nem vesződött azzal, hogy kicsinosítsa a placcot. Bár az egyik falat díszítő pókerező kutyákat ábrázoló festmény furcsán odaillőnek tűnt. Lehet, hogy mégis volt valami Goodfellow-ból abban a szociopata puckban.

Ahogy átléptük a küszöböt, minden szem Promise-ra szegeződött. A fekete, sárga, vörös és narancssárga szemekben ugyanaz az érzelem csillogott, a tisztelet által alig kordában tartott vágy. Aztán a pillantásuk átvándorolt rám, és azon nyomban mindegyiküké megváltozott. És nem jó irányba. Ugyanolyan volt, mint amit a többi nem emberi lénytől kaptam. Kétkedően szimatoltak a levegőbe, aztán elutasítóan, undorodva felhúzták a szájukat. De ezúttal, hogy megfejeljük az egészet, az egyik farkas össze is pisálta magát. Hoppá, íme valaki, aki már biztosan összefutott az Auphe-fal valamikor korábban. A legtöbb lény számára az Auphe csak a legendákban létezett. Igaziak voltak és valóságosak, de oly kevesen maradtak, hogy jó eséllyel leélhetted úgy az életed, hogy soha eggyel se találkoztál. Ez pedig egy olyan esély volt, amiért érdemes imádkozni. De az Auphe mindig is a tápláléklánc tetején csücsült, a farkasok pedig, amilyen egoista szemét ragadozók voltak, gyűlölték, ha emlékeztették őket arra, hogy ebben a játékban ők is csak prédának számítanak. Nekem pedig eszem ágában se volt emlékeztetni őket, hogy megürült a király trónja. A foltos nadrágú farkas kicsusszant a székéből, és akkora ívben kikerülve engem, amekkorában csak tudott, kislisszolt a szobából. Én közben felemeltem a karom, és megszagolgattam a hónaljam. − Mi az? Ennyire büdös lennék? – Valójában meg tudtam érteni a szerencsétlent. Volt olyan időszak, amikor én is a nadrágomba csináltam volna, ha bárki megemlíti az Auphe nevet. Boaz rám se hederített, és rögtön számára kellemesebb témák felé terelte a beszélgetést. − Ha jól látom, van egy új játékosunk – mondta, jéghideg szeméből nem lehetett kiolvasni semmiféle érzelmet. − Kaphatnék egy széket? – válaszolt Promise lustán Boazra mosolyogva. – Lehetőleg tisztát. Boaz biccentett a vele szemben ülő farkasnak, és hűvös hangon kiparancsolta a szobából. A fickó úgy tepert kifelé, mint akit kergetnek, a kártyái száraz falevelekként hullottak szerteszét mögötte. Promise helyet foglalt, én segítettem neki a székkel, utána pedig megálltam mögötte. Karba fontam a kezem, és félárbocra eresztettem a szemhéjaimat, vagyis mindent megtettem, hogy álmatagnak és veszélytelennek tűnjek. Niko persze azt mondta volna, hogy alapból így nézek ki, szóval kár a gőzért. Lehet, hogy volt igazság ebben, de ártalmatlannak tűnni egy vérfarkasokkal tömött szobában azért nem olyan egyszerű dolog. − És ez miért van veled? – Boaznak viszont egyáltalán nem kellett megjátszania az arcára kiülő undort. Promise hátranyújtotta a karját, és szelíden megpaskolta az enyémet. − Csak azért, hogy cipelje a nyereményemet.

Legalább nem azt mondta, hogy a retiküljét kell utána hordoznom. Jó érzés volt tudni, hogy egy cseppnyi azért még megmaradt a férfiúi önérzetemből. Boaz összeszedte a kártyáit, de közben azért még felmordult. − Veszélyes ilyen háziállatot tartani. − Veszély nélkül hol az élvezet? – A vámpírnő a hosszú, barna szempillái mögül megfejthetetlen tekintettel nézett a mellette ülő alakra, miközben átnyújtotta neki a kártyapaklit. – Akár játszhatnánk is, nem igaz, uraim? A játék tehát kezdetét vette, én pedig tanúja voltam a világ legfinomabb csábítási módszereinek, működés közben. Tegyük hozzá, az én szociális érzékenységem mellett azért ez nem olyan nagy szó. De attól még értékeltem a profizmust, ha egyszer a szeme elé került. Promise olyan ügyesen csavarta az ujjai köré ezeket a vérszomjas és megkérdőjelezhető higiéniájú lényeket, mintha csak egy gálavacsorán vagy jótékonysági estén lett volna. Könnyedén csacsogott a dögökkel, miközben lakkozott körmével incselkedően érintette meg időnként alabástromfehér bőrét. Most ő volt a ragadozó. Szerencsétlen korcsoknak esélyük se volt. Magamban vigyorogva figyeltem a játékot, és igyekeztem a legkevesebbet Boazon legeltetni a szemem. Sajnos ettől még nem illantak el a kételyeim. Caleb azt mondta, hogy Cerberus riválisa nagy piás és dumás volt. Abból, amit eddig láttam, nem látszott annak. Ez a farkas hideg volt és visszafogott, mint jég és az acél. De nagyjából egy óra elteltével sikerült rácáfolni a szkepticizmusomra. Lassan indult a dolog, de a második óra végére a poharat tartó keze már szinte megállás nélkül járt. Pedig a látottak alapján komolyan azt hittem, hogy egy fegyelmezett fickóval van dolgom, aki az üzletben és a magánéletben is odafigyel magára… Ehhez képest durván lökte magába a lőrét. Okkal tartotta magát az a közhely, hogy mindenki mérgezi magát valamivel. A leggyakoribb „mérgek” pedig nem véletlenül voltak olyan népszerűek. Csak kemény piákat döntögetett magába, végig a játék alatt, és mikorra a lábaim kezdtek végleg elkocsonyásodni, végre elkezdett beszélni. Nem volt épp hömpölygő információfolyam, inkább egy vodkaízű kis patakocska, de minekünk ez is ép elég volt. − Rohadt kétfejű kurvapecér. Az oldalán ember alakban ülő farkas alig láthatóan előrebiccentette a fejét, és természetellenes módon kifordította a füleit. Láthatóan elég népszerű, bár kissé veszélyes refrén volt ez a környéken. − Tényleg egy szarzsák, főnök. Ezt mind tudjuk – tódította nyugtató hangon. Boazt viszont nem lehetett lehűteni. − Az a degenerált korcs nem tesz jót a falkának. Nem tesz jót a vadászatnak sem. Le kellett volna nyakazni. – Kiitta a poharát. – Már rég le kellett volna. Az asztal körül helyeslően bólogattak az emberi és állati fejek. − Lenyakazni.

− Az a dög deformált, gyenge, rossz. – A bütykei teljesen kifehéredtek, úgy szorította az olcsó poharat. Újabb bólintás az asztal körül. − Deformált. − Rossz. De a „gyenge” szót senki sem ismételte meg. Biztosnak tűntek abban, hogy noha Cerberus sok minden volt, de a gyenge nem szerepelt ezen a listán. Akármennyire is nem akarta elismerni Boaz, a tüntető hallgatás mindennél ékesebben bizonyította, hogy Cerberus erős volt és számító, egy olyan hatalom, akivel mindenképpen számolni kellett. És mi bökte volna Boaz csőrét, ha nem ez? − Aberrált korcs. – A pohár véres szilánkokra tört a kezében, darabjai csilingelve hullottak az asztalra, miközben Boaz arcán gyilkos vigyorral fordult felénk, felfedve hirtelen természetellenesen megnőtt agyarait. – Aberrált korcs, aki közénk küldi a spiclijeit. Tetszett a műsor, kémek? Jól szórakoztatok? – Körmei úgy ütötték át az asztal lapját, mintha az olcsó kartonból lenne, míg tekintete végül megállapodott rajtam. – Ugyan olyan szagod van, mint egy Auphe-nak, de a húsod biztosan emberi. Kémek. Na most ez vagy egy paranoiás, ami baromi jó megérzés volt, vagy Cerberus valamelyik strómanjának eljárt a szája. Bátran tippeltem volna az utóbbira, de inkább nem álltam le ezen töprengeni. Ahogy Promise sem, aki egyetlen higanyszerűen gyönyörű mozdulattal átszaltózott a fejem fölött. Hallottam, ahogy földet ér a hátam mögött, de én sem tétlenkedtem és előhúztam a stukkerem. Nem fogok tudni pár lövésnél többet leadni, az biztos; úgyhogy azokkal nem hibázhatok. Boaz nyerte meg a hónap célpontja versenyt, úgyhogy az első lövést felé küldtem. Félig már átalakulva vetette át magát az asztalon, hogy letaroljon, a golyót már a levegőben próbálta meg kikerülni. Esélye se volt. A golyó pont a mellkasába vágódott. És le sem lassította. Az ezüst golyók, csakúgy mint sok más marhaság, ezek szerint tényleg humbugnak bizonyultak. A hétköznapi ólom pont ugyanúgy működött… előbb-utóbb. Most viszont grizzlyket megszégyenítő állkapcsa megállíthatatlanul közeledett a torkom felé. A bal karommal védtem a támadását, annyira mélyre nyúlva a torkába, hogy ha akartam volna, megcsiklandozhattam volna a manduláit. Ha kevésbé tolom bele a képébe, akkor úgy roppantotta volna szét a csontjaimat, mint száraz gallyakat. Így viszont, mivel nem tudott elég erőt kifejteni, megúsztam… épphogy. Így is izzó fájdalom hasított az egész karomba, és fekete karikák kezdtek ugrálni a szemem előtt, de jelenleg a legkevésbé ezzel törődtem. A Glock még mindig ott volt a jobbomban, én pedig újra és újra meghúztam a ravaszt. Úgy, hogy a mellkasa szorosan hozzányomódott az enyémhez, a szívét nem tudtam célba venni, de találtam más helyet, ami hasonlóan hatékony, mint egy szívlövés. Az összes lövedék otthonra lelt Boaz mellkasában, valahol ott, ahol a tüdejének kellett lennie. Ha ez nem állítja meg, akkor semmi. Lehetett ő a világ

legnagyobb és legkeményebb vérkurvája, levegőt akkor is kellett valahogy vennie. Legalábbis elméletben. A valóságban Boaz minden tőle telhetőt megtett, hogy kitépje a karomat a helyéről. Az utolsó lövésemmel jó adagot kirobbantottam az alsó állkapcsából. Kiszabadítottam a karom, kettőnk közé húztam a térdem, és elrúgtam őt magamtól. Az iromba barna farkas, akivé átváltozott, tízpontos mozdulattal zuhant az asztalra, ami annak rendje s módja szerint összeroskadt a súlya alatt. Elhajítottam a pisztolyt, és előhúztam a késemet, hogy átvágjam a sorban következő farkas torkát. A látásom kezdett tisztulni, úgyhogy úgy helyezkedtem, hogy a szemem sarkából figyelni tudjam Promise-t. Ígéretet tettem a bátyámnak; eszem ágában sem volt megtörni azt. Szerencsémre mialatt én el voltam foglalva, ő remekül kitartott. Balett-táncosokat megszégyenítő mozdulattal pördült meg, közben selyemköpenyét az egyik farkas feje köré csavarta, megvakítva ezzel a szerencsétlent, majd fejjel előre az egyik falba küldte a dögöt. Hallottam, ahogy valami reccsen… tégla vagy koponyacsont, nem voltam benne biztos. Aztán hátra és felfelé vetette magát, felkapaszkodva a plafonra, onnan nézte hideg tekintettel a csata állását. Na, ilyet még nem láttam tőle. Eléggé… mit mondjak, ijesztő volt, mint a kurvaélet. − Oké, hercegnő! – kiáltottam fel. – Kezdesz igazán megijeszteni. – Nem mondtam ki az igazi nevét. Nem kellett, hogy bármelyikünk is felkerüljön Cerberus radarjára. Az életünk enélkül is elég komplikált volt. Ügyet sem vetett a mondókámra, helyette egy lecsapó sas kecsességével vetette le magát a megzavarodott farkasok közé. Az ordasok szétvetették magukat előtte. Kitartott, annyi szent. Itt az ideje, hogy kövessem a példáját. A farkasom földre hullott, nyaki ütőeréből gazdagon spriccelt szerteszét a piros vér, gyönyörködni viszont nem maradt időm, mert rögtön két másik korcs vette át a helyét. Ezek már kissé megszeppentek voltak. A pánikszerűen táguló orrlyukaikból és őrülten forgó tejfehér szélű szemükből egyértelműen látszott, hogy jobban félnek az Auphe hagyatékomtól, mint Boaz. Az előbb még egy kopasz és egy fekete hajú fickó mostanra egy szánalmasan tarka és egy loncsos, hosszú lábú obszidián színű vérfarkassá alakult. Egymásra morogtak és kaffogtak, hogy bátorságot gyűjtsenek, végül aztán összeszedték annyira magukat, hogy rám ugorjanak. Foltos pengét kapott a szemébe. Egy kicsit meg is sajnáltam. Ugyan eltökélt volt, hogy apró cafatokra tépked, de ezt sikerült tökéletes kivertkutya-tekintettel próbálnia. Ja. Veszett, vérszomjas kivertkutya-tekintettel. Épp mikor kiszabadítottam a pengémet, a másik oldalba kapott, és hirtelen megint a földön találtam magam. Ennek a fickónak se volt sok közös vonása a főnökével. Ugyanúgy morgott, mintha egy egész falkányi lenne belőle, és minden tőle telhetőt megtett, hogy befejezze, amit az alfája elkezdett, de egyetlen kritikus pillanatig mégis megakadt, mikor visszamorogtam rá.

Kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és a pengémmel kitéptem Loncsos felső agyarát, ami egy fájdalmas vonyítás kíséretében repült át a szobán. Ha volt hiúság egy farkasban, akkor azt a gyöngyházszín fogacskái iránt érezte. Egy pillanatra hátrapillantva a vállam fölött láttam, ahogy Promise elegáns cipőbe bújtatott lába egy újabb farkas szeme közé csattan. Az ordas vérben forgó gennysárga tekintettel bukott át a saját karján és fején. Úgy számoltam, hogy eddig hat farkast ütöttünk ki. Akkor maradt három… egészen addig, amíg Boaz fel nem kelt az asztal maradványai közül. A rohadt életbe, mitől döglene meg végre az a szőrös seggfej? Szeme furcsa módon még farkas alakban is fekete maradt, és ugyanúgy áradt belőle a lelkiismeretlenség és a halál hidege. A bunyó alig két és fél perce tört ki, mégse lepődtem meg egy csöppet sem, mikor Niko a pusztulás feketébe öltözött torpedójaként rontott be az ajtón keresztül. Nem véletlenül volt rajtam a lehallgató-készülék, a bátyám meg sosem habozott, ha harcról volt szó. Az ajtó ugyan kemény fából készült, de Nikót ez egy cseppet sem zavarta. Egyszerűen megszűnt létezni, Niko rúgása nyomán. Boaz nem fordult meg; nem is volt rá esélye. A szétlőtt állkapcsú farkas hang nélkül rogyott össze, miután a bátyám a hátába döfte a kardját. − Induljunk – parancsolt ránk morózusan. – Nem ezért vagyunk itt. Ó, pont egy kis halál és pusztulás ne lett volna benne a tervben? Milyen kár. Kikerültem egy nagy kék farkast – mostanra mindegyik felénk fordult –, és úgy seggbe rúgtam, hogy repülve vágódott bele a még mindig rángatózó Boazba. Az aztán kemény egy anyaszomorító volt, annyi szent. Promise siklott el mellettem, mintha mi sem történt volna, lila köpenye ismét ott volt a vállára terítve. Csupán egy pillanatra állt meg, hogy belesúgjon valamit Niko fülébe, aztán máris továbbállt a következő szoba felé. Niko hidegen nézett a vért öklendező Boazra. Keze megszorult a kardja markolatán, mielőtt döntésre jutott volna. Nem arra béreltek fel minket, hogy megöljük Boazt. Arra nem is bérelhettek volna fel. Boaz Cerberus problémája volt, de ez még mindig nem változtatott azon a tényen, hogy még mindig maradt három farkas, akik ki akartak belezni minket. Niko élesen rám nézett, és megismételte: − Indulj! Már pelenkás koromban megtanultam, hogy ezzel a hangsúllyal ne szálljak vitába. Mivel az egyik karom továbbra is hasznavehetetlenül lógott az oldalam mellett, a Glockot hátra kellett hagynom. Lopott volt és visszakövethetetlen, mert a gyártási számot savval lemarták róla. Nem mintha attól tartottam volna, hogy ebből a társaságból bárki is kihívta volna a zsarukat. Ettől viszont még hiányozni fog az a halom fém és műanyag. A maga korában kimentett már egy-két elég rázós helyzetből. A kést viszont továbbra is a kezemben tartva Promise után indultam. − Meg fogják érezni a véred szagát – tette hozzá Niko komoran. – Lehetőség szerint siess kifelé.

Promise nevét aranyba kéne foglalni. Karomat a mellkasomhoz szorítva egy utolsó megjegyzés kíséretében kiléptem a szobából. − Csak a felvert port fogják látni, nagyapó. Fittyet hányva a horkantására, elhagytam a szobát. A sietség jelen esetben elég relatív maradt, bár szeretném azt hinni, hogy felállítottam a sérült ember striciruhában futásának világrekordját. Szerte az ivóban fejek fordultak felém, amiből nem mindegyik tartozott farkashoz. Késemmel intettem feléjük, és odamorrantottam: − Jó játék, remek társaság, köszi mindent, srácok! Páran személyesen is el akartak búcsúzni. Két lámia felállt az asztaltól, és felém indult. Hatalmas aranyszín bagolyszemük időnként átvillant földig érő olajos fekete hajuk szálai között. Fekete ruhájuk alatt fel-feltűnt halottfehér bőrük, ahogy közeledtek felém, ajak nélküli éhes mosolyra húzódó kerekded szájukban megláttam csecsemőszerű fogaikat. Aztán megéreztem a bőrömhöz súrlódó selymet, mikor Promise megállt mellettem, és határozott hangon a lámiákra szólt. − Nem. Takarodjatok vissza az italotokhoz, hárpiák! Ő az enyém. – Míg a két szörnyeteg egy pillanatra habozni látszott, ő megragadta az ép karomat, és gyorsabb mozgásra ösztökélt. Épp mikor a nagyjából friss éjszakai levegő megcsapta az orromat, meghallottam, hogy egyre több és több szék alatt csikordul meg a padló. Bezony, mindenki megérezte a vért, márpedig abból most sok volt. A hideg veríték és az adrenalin szaga ezúttal előételnek sem volt elegendő. De nem aggódtam különösebben. Lehet, hogy ők mögöttem voltak, az ő hátukban viszont ott jött Niko. Ez pedig semmi jóval nem kecsegtetett számukra. Odakint, a furgon alig pár centire állt az ajtótól a járda közepén, az összes közlekedési szabályra és az egyszeri gyalogos testi épségére is fittyet hányva. Robin türelmetlenül intett a volán mögül. − Ketyeg az óra, kölyök, pakold be végre a diszkós segged a kocsiba! Felszisszentem a mozdulat nyomán a karomba hasító fájdalom hatására, de bemásztam Promise mögé hátra a raktérbe. − A gonosz ikertestvéred odabent ugyan feleannyira se idegesítő, mint te vagy, de az biztos, hogy le se tagadhatnátok egymást. Fekete szemöldöke meglepetten szaladt a magasba. − Van benn egy másik puck? – Érezhető volt a hitetlenkedés a hangjában. – Melyik? Nos, igen, ezen nem lepődtem meg annyira. De azért kételkedtem benne, hogy meg tudnák különböztetni egymást, amennyire hasonlítanak a másikra. Én tutira nem tudnám megmondani, melyikük melyik. − Az idegesítő okostojás – morogtam. A furgont szállításra használták, úgyhogy hátul nem voltak ülések. A sarokba másztam, és összekuporodva felkészültem a gyors menekülésre. – Így már ismerős? – Nem törődve a csípős

válaszával, Promise felé fordultam, aki kecsesen térdelt az ajtó mellett. – Jobb, ha eljössz onnét. Nik gyorsan fog jönni. És akkor még enyhén fogalmaztam. Niko olyan hirtelen robbant be a nyitott ajtón, hogy már vártam, mikor jön a hangrobbanás. Alig egy töredékmásodperccel azelőtt vágta be fülsértő csattanással a tolóajtót, hogy valami embertelen erővel nekicsapódott volna, behorpasztva a fémet. − Indulj! – csattant fel. – Most! Goodfellow sietve engedelmeskedett. A kerekek csikorogva tiltakoztak a hirtelen erőváltozás ellen, miközben lehuppantunk az útra. Az égett gumi szaga pedig végigkísért bennünket az úton. Addigra már a helyére tettem a késem, és ép kezemmel a vezetőülés hátuljába kapaszkodtam. Lehajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. − Hát ez mókás volt. − Érdekel valakit egy késői vacsora? – hallottam Promise hangját. – Majdnem ötszáz dollár előnnyel zártam a játékot. − Abból kettőötven az enyém – emlékeztette Goodfellow, túlkiabálva a szenvedő motor hangját. – És én nem hívok meg senkit. − Hát persze, hogy nem. Az új inged biztos legalább annyiba fog kerülni, és ki vagyok én, hogy megkurtítsam a ruházkodási kiadásaid. A szurkálódás folytatódott, én pedig hagytam, hogy a hangok átcsapjanak fölöttem, mint egy furcsa altatódal. A második meló sem végződött semmivel se jobban, mint az első. De teljesítettük a küldetést, ha ezt az elbaszott szenvedést teljesítménynek akarod nevezni. Vagy a balszerencse, vagy a rossz karma miatt, de a dolgok mostanában nem úgy alakultak, ahogy mi szerettük volna. Valaki megérintette a vállamat, mire felpattant a szemem. − Vérzel – mondta Niko halkan. A sötétben nehéz volt kiszúrni az alattam egyre növekvő tócsa színét. De nem sok esély volt rá, hogy lila legyen, ugye? − Az igazi katasztrófa az, hogy tönkrevágtam Goodfellow ingét – közöltem félszívvel mosolyogva. A karomat óvatosan a térdemre fektettem, a vér így türelmesen csordogált végig a karomon, hogy az ujjhegyeimről csöpögjön a padlóra. De ez se változtatott semmin. Ha patakokban dőlne belőlem, akkor se mehettünk volna egy kórház közelébe sem. Se Goodfellow, se Promise, ha már itt tartunk. Négyünk közül egyedül Niko számára volt adott ez a lehetőség. Ha csak a karom tört volna el, akkor talán megkockáztattam volna. De egy ilyen egyértelmű kutyaharapás biztosan veszettség elleni oltást és vérteszteket vont volna maga után. Nem tudom, hogy egy ilyen teszt milyen eredményeket hozott volna ki, de abban biztos voltam, hogy messze lennének a normálistól. Volt egy helybéli gyógyítónk, Rafferty, aki összefércelte a Niko által ütött lyukat a hasamon, később pedig megállította a szívemet, hogy kiűzze belőlem Árnyékot, de hónapokkal ezelőtt lelépett. Nem nagyon tudtam hibáztatni. Keresett valamiféle – bármiféle – gyógymódot, hogy kigyógyítsa

az ikertestvérét egy különösen komisz és ordas betegségből. Szerencsés a tesókája, de úgy, hogy Raff nincs a környéken, kénytelen leszek magamtól felgyógyulni. Hurrá.

7 − Tylenolt, vagy inkább valami erősebbet hozzak? A szavakat eltompította a fejemen lévő párna. Egy párna, amit szinte teljesen átáztatott már az izzadság, ráadásul áldozatul esett pár csúnya harapásnak is. Nos, ha akartam, én is tudtam harapni, és szerettem is megosztani a tudásomat másokkal. Továbbra is vakon felemeltem a jó állapotban lévő karomat, és négy ujjamat mutattam. − Ez esetben hozom az erősebbet. – Alig egy perccel később Niko levette a fejemről a párnát, és két fura rózsaszín tablettát ejtett a tenyerembe. Illegális fájdalomcsillapítókkal el voltunk látva dögivel. De valamivel, ami megszünteti a kötések okozta viszketést… na azzal már nem. Pár hónapja kifogytunk belőlük, és most, hogy Rafferty olajra lépett, nem is tudtunk új fertőtlenítő cuccokat szerezni. Az utcán az ilyesmire nem volt túl nagy a kereslet. Felültem, és egy pohár vízzel lekergettem a tablettákat. Ha remegett is közben a karom, Niko nem tette szóvá. El tudtam képzelni, hogy azok után, hogy kitisztította a több párhuzamos és rohadt mély vágást a karomon, meggyőződött róla, hogy nem tört el egyetlen csontom sem, majd vagy ötven tapasszal lezárta a sérüléseket, ő is elég kiborult volt, hogy ne vegye észre az ilyesmit. Fájdalmat okozni – márpedig abból egy életre eleget kaptam, kösz szépen – a saját öccsének, nem volt jó érzés. Egy utolsó korty után fátyolos hangon megjegyeztem: − Remélem, Caleb főnöke értékeli, hogy életünket és vérünket adtuk érte. A farkasok élete és az én vérem. − Nagyon remélem, főleg azután, hogy valaki a szervezetéből láthatóan felültette őt. – Kimért és kínosan precíz mozdulatokkal helyezte el és rázta fel a párnát az ágy végében, ami remekül jelezte, hogy pontosan mennyire fel is kurták az agyát. – Átvert minket. − Nem valami profik… ahhoz képest, hogy bűnözők, nem? Cö-cö. – A pohár lassan kicsúszott a kezemből, és a padlószőnyegre hullt. Ez még nem a fájdalomcsillapítók hatása volt, csupán egyszerű fáradtság és az adrenalin utolsó rúgásai miatt. − Cö-cö bizony. – Niko arca ugyan kifejezéstelen maradt, de a hangjából kicsendülő él már a legkevésbé sem utalt arra, hogy nyugodt lett volna. Megigazította a lepedőt, majd felvette a poharat, még azelőtt, hogy az én suta ujjaim elérték volna. − Feküdj le, Cal. Sok vért vesztettél, és a karod is kis híján eltört. Talán még néhány szőrgolyót is benyeltél. Szükséged van a pihenésre. Na, ezt nem kellett kétszer mondani. Sőt, igazából egyszer se. Kezemet óvva ledőltem az ágyra. Magamra húztam a takarót, és még egyszer felnéztem.

− A humor, Cyrano, nem gyógyít meg mindent. Ne higgy a szerencsesütiknek. Leoltotta a lámpát, de mielőtt kiment, még szelíden megjegyezte: − Ó, ha már itt tartunk, Promise üzeni, sajnálja, hogy nem volt jobb bébicsősz. Na, ez jó. Talán ha én is odaragadok a falhoz, mint egy ember alakú légypapír, akkor jobban jöttem volna ki ebből az egészből. − Seggfej – morogtam, és az oldalamra fordultam. − Jó éjt neked is – válaszolta szárazán Niko, aztán már csak a zár kattanását hallottam, ahogy behúzta maga mögött az ajtót. Barátként üdvözöltem a rám törő fáradtságott. Négy lábon járó trágyadombok rágcsálták a karomat, és ha ez nem lenne elég, Goodfellow le akarta verni rajtam a tönkrevágott ingét is. Úgyhogy jelen pillanatban az alvás volt az utolsó mentsváram, én pedig teljes szívvel vetettem magam ölelő karjaiba. Persze nem tartott sokáig. A jó dolgok ritkán tartanak soká. De most nem haragudtam. Hiszen ami felébresztett, az is jó dolog volt. Már egy ilyen helyzetben. Lágy érintésre ébredtem a tenyeremen. Még a mély álom és a fájdalomcsillapítók kettős hatása alatt is azonnal éreztem, hogy ő az. Lassan, de kevésbé szándékolatlanul, mint amennyire szerettem volna, kihúztam a kezem az övé alól, és kinyitottam a szemem. − George, nem kéne itt lenned. Fel se vette az udvariatlanságomat. Gyakran csinált ilyet. Fakó mosollyal szólalt meg. − Hoztam neked fagyit, cseresznyés-csokisat. A kedvenced. Én úgy emlékeztem, hogy a fagyit mandulaműtét után szokták adni, nem farkasharapás ellen, mégis elfogadtam a kis bödönt és a hozzá való kanalat. Talán nem ez volt a legokosabb húzás, de a pokolba is, cseresznyés-csokis fagyiról beszélünk. Miközben éreztem a tenyerembe kúszó hideget, próbáltam nem tudomást venni róla, hogy George maga is egy cseresznyés-csokis látomás volt a szememben. A könnyű ruha, ami eltakarta vékonyka alakját, mélybarna és melegvörös színekben pompázott, a karján csörgő rézszín karkötők pedig tökéletesen illettek a hajához. Felültem az ágyon, letekertem a doboz tetejét, felszisszentem a karomba maró fájdalom hatására, majd a bödönt a takaróba bújtatott lábam közé fogva jókora kanálnyi fagyit emeltem a számhoz. − Szóval miért is kapom a fagyit? A hipertitokzatos univerzum megsúgta, hogy megmartak az ordasok tegnap este? − Igazából Promise és a mobiltelefonja tehet a dologról, de ki tudja, hogy a hívása mögött nem a végtelen univerzum maga áll-e? Valóban nagyon titokzatos módon működik. – Lábait maga alá húzta, nekem pedig feltűnt, hogy nincs rajta cipő. A körmeit ugyanolyan színűre festette, mint amilyen a

ruhája volt. Vicces, hogy egy ilyen aprócska részlet láttán mennyire örültem annak, hogy valami igazán jéghideg van a lábam között. − Hja, milyen titokzatos – horkantam fel. – Egy pletykás vámpír és a mobiltechnológia. Az hiszem, ez nem az univerzum csinálmánya, George. Bocs. − Meglepődnél, ha tudnád. – Előrehajtotta a fejét, és bántó ártatlansággal hozzátette: – Kíváncsi vagyok, Promise mit szólna, ha megtudná, hogy pletykásnak nevezted. − Kösz, Georgie-Porgie. Hát így viselkedik egy közimádatban fürdő látnok? – A karom lüktetett, a fagylalt hideg volt és selymesen csiklandós, George illata pedig meleg cukorként ülte meg a szoba levegőjét. Nehéz volt egyszerre ennyi ingerre koncentrálni, úgyhogy kiválasztottam közülük egyet… a fagyit. Mert az kényelmes volt, fájdalommentes és biztonságos. A biztonság pedig jó volt nekem is és jó volt mindkettőnknek, bár ettől függetlenül egyre inkább kezdtem úgy érezni magam, mint egy csordától elvágott gazella. És ami még ennél is rosszabb, nem akartam futni. − Milyen köz által imádott? – kérdezte, egyre szélesedő mosollyal az arcán. Egy elszabadult hajtincs hullott a kulccsontjára. Csak egyetlen tincs, apró töredéke a sűrű hátrafogott egésznek, tökéletes a maga szabad vadságában. − Mindenki, akivel csak találkoztál. – Vállat vontam, lenyaltam a kanalat, és visszazártam a bödönt. – Mindenki, akinek csak segítesz azzal, amit látsz. A mogorva öreg fagyidíler például, aki belőled él. A töpörödött öregasszonyok, akiket átsegítesz az úttesten. Tudod, az emberek. – Ott és akkor nem kellett telepatának lenned, hogy lásd, hazudtam, mint a vízfolyás. Pár pillanatig méregetett, aztán elvette a fagylaltot a lábam közül. − Szembeszállsz a legveszedelmesebb szörnyetegekkel, mégis a legnagyobb gyáva vagy a világon. – Felállt, megigazgatta ruhája gyűrődéseit, belebújt a szandáljába, és együttérzés nélküli hangon közölte: – Beszélgetni fogunk, Caliban. Te és én. Akkor is, ha rád kell zárnom az ajtót és egy székhez köröztetni téged Nikóval. Úgyhogy készülj fel. – Mielőtt mozdulhattam volna, fölém hajolt, és csókot nyomott az ajkam szélére. − Hosszú beszélgetés lesz, cseresznyés-csokis fiú. – Aztán egy vörös és rézszín forgatag kíséretében eltűnt. Eltűnt a szobából. A lakásból. Az életemből. − Eltűnt? – kérdeztem üres hangon, miközben a dermedtség gyorsan szétterjedt a testemben. Nem kérdeztem meg, hogy biztos benne. Niko mindig biztos volt mindenben. – Hogyan? − Nem tudom. Nem igazán tudok semmit. – A konyhai székek egyike felé taszigált, aztán elém rakott egy csésze teát. Niko… a sok harcművészeti humbug elhitette vele, hogy minden alkalomra van egy megfelelő teakeverék.

És ha a teafű zamata maga nem lett volna elég, még mindig ott volt a forróság és maga az ivás folyamata, ami segített összerendezni a gondolatokat… kivéve azokat, amik úgy zuhantak rám, mint Sámsonra a templom. Nem tudom, hogy ez milyen fajta volt, de az illata olyannak tűnt, mint a medvecukoré. Már kölyökkoromban se szerettem a medvecukrot. Most meg főleg nem voltam abban a hangulatban, hogy finoman fejezzem ki magam. Eltoltam magam elől a csészét. − Beszélj – követeltem dermedt ajkakkal. Kifújta a levegőt, és leült velem szemben. Elvette előlem a csészét, és forgatni kezdte hosszú ujjai között. − Nem jutott el a fagyizóig. Abból, amit össze tudtam rakosgatni, úgy tűnik, hogy elment innen, és nyoma veszett. Nem bukkant fel a boltnál, Mr. Geever pedig aggódni kezdett, és felhívta az édesanyját. Ez hét órája volt, és azóta nem látta senki. Az anyja csak mostanra esett kétségbe annyira, hogy hozzánk forduljon. George édesanyja sosem volt a legnagyobb rajongónk. A lánya sosem mondta el neki, hogy én álltam a szőrös bérgyilkosok mögött, akik feltűntek a lakásukon, hogy megöljék George-ot. Akkoriban még valaki más irányította a testemet, de akkor is. És noha hálás volt Nikónak és Robinnak, amiért megóvták őket néhány túlzottan is loncsos betörőtől, még mindig voltak fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy vajon puszta véletlenségből voltak éppen ők ketten a környéken állig felfegyverkezve, hogy megmentsék a család életét. Tudta, hogy George a barátunk… az istenverte barátunk… de akkor is nagyon ijedtnek kellett lennie, hogy odáig jusson, hogy minket hívjon segítségért. És ezzel nem volt egyedül. Barát. Az asztal műanyagja belevájt a tenyerembe, olyan erővel szorítottam. Elképesztő, mennyire gyorsan rávesz egy-egy katasztrófa arra, hogy ne hazudj többet magadnak. Ja, kibaszottul elképesztő. Durva mozdulattal hátralöktem a széket, és felpattantam. Nikónak kérdeznie sem kellett, úgyis tudta, hová megyek. Mellettem állt. − Megtaláljuk őt, Cal – mondta határozottan. – Efelől ne legyenek kétségeid. Megtaláljuk őt, az biztos. És akkor valakinek nagyon, nagyon rossz lesz. Az a fajta rossz, ami kiontott vérrel és hirtelen megálló szívvel jár együtt. Ami magát a keresést illeti… ismertem George-ot. Nem ment volna rögtön a fagyizóba. A munka és a felelősség számára épp olyan fontos volt, mint a bátyám számára. Az emberek várnak rá, csakúgy mint minden nap. Ugyanazt az útvonalat követtük, amit ő is bejárt. Nem semmi kis séta volt, a bolt harminc-negyven percnyire volt onnan, ahol laktunk, George, ha lehet, mégis elkerülte a buszokat és a metrót is. Túl sok ember, túl szűk helyen, ez elég

kemény dolog egy magafajta telepata számára, még akkor is, ha olyan erővel és fegyelemmel párosult, mint amilyen neki volt. Úgyhogy gyalogoltunk. De egy lélek sem találkozott vele. Ebben a városban nem is számítottam másra. Ami viszont sokat elmondott, az az volt, hogy még a sarki hot dog árus sem látta őt elmenni. George és én is elég jóban voltunk a pacákkal. Mondjuk isten ments, hogy az ő ételével megszentségtelenítsem Nik konyháját. Még a végén megfertőzi a karmáját, vagy a tofuja auráját, vagy mittudomén. Ha belém mart a vágy, hogy lelökjek egy chilis-sajtos dogot, akkor mindig lejöttem ide a sarokra, így legalább a hegyibeszédeket is megúsztam. Test. Templom. A többit ti is tudjátok. Marvin, a hot dog árus ismert engem, és különösen jól ismerte George-ot. Érzett valamit iránta. Nem a dolog szexuális értelmében, hisz Marvin már a hatvanas évei végét taposta, de attól még éreztem, hogy ott van a dolog. George mindig egy üveg üdítő, vagy egy zacskó chips társaságában kapta meg a hot dogját, és sose ment volna el a stand mellett, anélkül, hogy ne mondott volna pár kedves szót, vagy egy egyszerű hellót. De most nem járt erre. Ami annyit jelentett, hogy még egy háztömbnyi távolságra se jutott el. Ezek szerint valahol a sarok és a mi házunk között tűnt el. Olyan világos és meleg volt abban a cseresznye és csokoládé ruhájában, és éppoly gyorsan olvadt el a világból, mint a fagylalt, amit a kezében tartott. − Cal. Azt mondta, beszélni fogunk. Számomra pedig nem lesz menekülési lehetőség. Egyáltalán. Azt hiszem, ezúttal sikerült megcáfolnom őt. − Cal. – A hang most már türelmetlenebb. A vacsora gyanánt legurított csirkés burrito íze még ott érződött a számban. A sós-paradicsomos salsaszósz íze annyira hasonlított valami sokkal rosszabbra, hogy szinte öklendeznem kellett tőle. George egy erős, szabad, gyors észjárású és szenvedélyes ember volt, de mégse olyan, mint mi. Nem olyan, mint Niko, Promise, Robin vagy én. Nem volt gyilkos. Pedig néha… azzá kell válnod. Hogy túlélj. − Cal. – A vállamra nehezedő tenyér az egyik idegdúcomba mart, amitől szétáradt bennem a fájdalom. Kezem automatikusan mozdult, hogy megvakarja a fájó pontot. Fájt, de valami olyan helyen, ami nem volt ott… most nem. Vagy talán lehet, hogy én nem voltam ott és akkor. − Szarban vagyunk, igaz? – kérdeztem színtelen hangon. − Nem – válaszolta Niko nyomban. – Nem vagyunk. Te sokkal tovább voltál távol, mégis megtaláltalak. − Ami azt illeti, én találtalak meg téged. – Aztán rögtön megpróbáltam golyót röpíteni a szívébe. Márpedig jó lövész voltam. Kurva jó, igazából. Nem

hibáztam. Becsuktam a szeme és éreztem, hogy valami apró barázdákat mar az agyam hátuljába. – Nem épp a legjobb hasonlat, amivel előrukkoltál. − Talán nem. – Tenyerével félresöpörte az enyémet, és hatékony mozdulatokkal kimasszírozta a görcsbe rándult idegeimet. – De ez nem változtat a tényen, hogy megtaláljuk őt. Aztán megtisztítjuk a pengéinket. – Az ígéret, ami pont olyan szürkén és halálosan hömpölygött, mint a viharos tenger nem nekem szólt. – Most viszont itt maradsz mellettem, amíg én felhívom Calebet. A mellette maradás nem azt jelentette, hogy hozzá kellett ragasztanom magam csípőtájékon. Mentálisan értette, nem fizikai síkon. Jó kis parancs. Hozzáragasztanom magam egyszerűbb feladatnak tűnt, ezt támasztotta alá a tény, hogy majdnem egy percnek kellett eltelnie, mire felfogtam, hogy Caleb nevét hallottam. − Mi a rühes frászkarikáért hívnád fel őt? − Goodfellow és Promise ezekben a percekben is azzal vannak elfoglalva, hogy utolérjenek mindenkit, akit csak ismernek. De Caleb Cerberusnak dolgozik, és így különleges helyzetben van az információszerzés terén. Ebben igaza volt. Nem elég, hogy a Falka keze benne volt a természetfeletti bűncselekmények 99,9 százalékában, de rajta tartották az éhes szemüket azon a nüansznyi kis részen is, amit nem ők irányítottak. Ez mind szép és jó volt, két kivételtől eltekintve. − Miért segítene nekünk Caleb vagy Cerberus? − Mert lemondtunk a tegnap estéért járó munkadíjról. Éppenséggel nem szereztük meg az információt, amit Cerberus akart, de kiderítettük, hogy van egy tégla a szervezetében. És lehet, hogy Boaz is egyirányú jegyet kapott tőlünk a kisállat-temetőbe. Tudom, hogy a szerencsénkben bíztam. Ez arra talán elég volt, hogy elnyerjük Cerberus jóindulatát. Ahogy az is, hogy lemondtunk az ötven lepedőről. Csak reménykedni tudtam, hogy igazam lesz, de másban nem nagyon bíztam. Így már csak egy probléma maradt. − Mi van akkor, ha… – Arcomra kiült az undor, ahogy a szavak megakadtak a torkomon. Hja, lehet ez volt a módja annak, hogy visszaszerezzük őt. Hogy elhozzuk neki a megváltást. Vagy túl gyáva voltam ahhoz, hogy az egész képet nézzem, és túl gyáva ahhoz, hogy egyáltalán kiejtsem a szavakat. – Mi van, ha csak egy srác az? – mondtam zord hangon. − Csak egy… ezt hogy érted? – Ritkán volt olyan, hogy Niko nem értett valamit. Az pedig még ritkább volt, hogy az én agyam gyorsabban vágott, mint az ő borotvaéles elméje. Annyira régóta éltük már a megszokott életünket, hogy még neki is nehéz volt túlnéznie rajta. − Mi van, ha csak egy egyszerű gyagyás az? Tudod, az átlag pszichopata – válaszoltam tompán. Egy szigorúan emberi eredetű szörnyeteg, egy gyilkos

vagy erőszaktevő. Mi a francot tudna Cerberus az egyszeri, nagymama pincéjében dekkoló, hozzájuk hasonló állatokról? – Akkor mitévők leszünk? − Egy démon mindig is démon marad. Ha emberi formában jár, az csak annyit jelent, hogy könnyebb lesz őt megölni. Megtalálni sem lesz nehezebb – jelentette ki teljes magabiztossággal. Nem tudtam, hogy ez a hazugság csak nekem szólt-e vagy önmagát is igyekezett becsapni. Az igazán jó hazugságot erről ismeri fel az ember. Két nappal később leszerződtünk az ördöggel. És onnantól kezdve minden hazugság repült az ablakon. Velük együtt a kényelem, amit jelentettek.

8 Caleb üzenete friss és meleg vértől vöröslött. Nem George vére volt. Nem, a langyos folyadék máshonnan származott, magából az üzenetből. Ami nem volt más, mint Nyúzó, vagyis régi haverunk, Hógolyó. Üzenet volt, mert ahhoz nem volt elég intelligens, hogy ő maga legyen az üzenetet hordozó. A szarba vevés volt a legtöbb, amit remélhetett. Alig pár perccel ezelőtt érkezett az ajtónk elé. Két nap után… két pihenés nélküli nap után, mialatt tűvé tettük a várost. Eredmény nélkül. Két önmarcangolással teli nap után, amiért nem mondtam el George-nak, amit hallani akart, hogy mit érzek iránta valójában. Egyszer az életben lehettem volna őszinte vele. Boldoggá tehettem volna. Boldoggá tehettem volna magamat is, de nem. Végül is mi a faszért tennék én bármi ilyesmit? Aztán ma reggel Caleb hívott bennünket. Elfogadta az üzletet, amit Niko ajánlott neki, elfogadta azonnal. Mi lemondunk a Boaz-melóért járó pénzünkről, a Falka pedig segít pékünk megtalálni George-ot. Hozzátette még, hogy Cerberus is biztosan rábólint majd a dologra. Nem lesz probléma. Az alfa felismerte a jó üzletet, ha meglátta. Gyanakodnunk kellett volna, mégse tettük. Tényleg jó üzlet volt a számukra. Ja, nem is sejtettük, hogy mennyire. Caleb számára legalábbis biztosan. Azt ígérte, elküldi Nyúzót, a farkasát, aki majd szépen elregéli nekünk, hogy eddig mit sikerült kideríteniük. Hazudott. Nyúzó egyáltalán nem híreket hozott, hanem valami mást, amivel csak annyit ért el, hogy elkezdjük a szart is kiverni belőle. Azt hittük, hogy Cerberus szervezetében akad egy kém. Volt is, és közben mégsem. Mert tényleg volt kém, Caleb, aki viszont nem volt tagja Cerberus bandájának. Egyáltalán nem dolgozott Cerberusnak, de lehetett valamije, amire Calebnek nagyon fájt a foga. Viszont biztosan ő volt az, aki kiszivárogtatta Boaznak, hogy mi Cerberus emberei vagyunk. Tudni akarta, hogy tudunk-e „vigyázni” magunkra. Szerencséjére tudtunk. És mikor ezt megtudta, elrabolta George-ot. Most pedig cserét kínált. Azt akarta, hogy mi végezzük el a piszkos munkát, és Nyúzó szerencsétlenségére rá esett a választás, hogy juttassa el hozzánk a mókás kis üzenetet. „Szerezzétek meg, amit akarok, vagy a lány meghal.” − Meghal. – Nyúzó egyáltalán nem ezt a szót makogta el, azon a törött üvegszilánkos hangján, hanem valami annál sokkal rosszabbat. Az ujjaim megszorultak a farkas nyakán, és még egyszer belevertem a fejét a padlóba. Rubinszín vére virágként bomlott ki hófehér bundájára, és csíkban folyt végig a szája széléről sápadt bőrére. A következő dobbanó hang után pedig már a mi padlónk is vörös színt öltött. A kontraszt nem volt olyan éles, mint szerettem volna, mégis felvidított. Nagyon-nagyon vidámmá tett. Istenverte eksztázisba estem, ami azt illeti.

− Ha kinyírja, azzal szerintem, csak ront a helyzetünkön. – Goodfellow hangja alig jutott át az agyamat megülő vörös ködön, egy bizonyos farkas számára pedig egyáltalán nem csengett se bizalomgerjesztően, se bátorítóan. – Persze a lehet az nem jelenti azt, hogy biztosan így lesz. Míg Robint nem igazán érdekelte, hogy Nyúzó él-e, hal-e, Nikót igen. Megmarkolta a pólómat, és felrángatott a földről. − Cal, fejezd be. A felsőm hangos reccsenéssel engedett, én pedig újra a földre vetettem magam. A düh viaszként borította be az agyamat, útját állva minden más érzelemnek. Nem is volt ezzel semmi gond. Imádtam a dühöt. Jobb volt, mint a félelem, a fájdalom vagy a szenvedés. Bezony, a düh a barátom volt, ott és akkor pedig eszem ágában sem volt elengedni őt magam mellől. De mielőtt újra meg tudtam volna ragadni Nyúzó torkát, újból visszahúztak, azonban az acélos szorítás ezúttal nem a ruhámat, hanem a torkomat vette célba. − Ne akard, hogy megfojtsalak, kistestvér – súgta Niko figyelmeztetően a fülembe. – Mert megteszem, ha kell. Mélyet lélegeztem, ami alig-alig csillapította a torkomat és a tüdőmet elöntő epét, majd az államat Niko alkarjára fektettem. Lenéztem a kezemet borító vérre. Az egész karomat borító karmolásnyomokból szivárgó vér összekeveredett Nyúzóéval. − Oké. – A szó karcosan és rekedten buggyant elő a torkomból, de nem a torkomat szorító kar miatt. – Rendben… – A képemre kiülő vigyor láttán a Sátán is elszégyellte volna magát. – Jó leszek. − A jó elég relatív fogalom. De ha nem ölöd meg… – engedett a szorításán, miközben hozzátette: – …legalábbis egyelőre, az nekem elég. Egyelőre. Azt el tudtam fogadni… éppenhogy. Niko letérdelt a földön fetrengő Nyúzó mellé. Végignézett a kiömlött véren, a fájdalmas görcsbe rándult pofán és a forrongó dühtől villanó vörös szemeken. − Ez nem a te napod – állapította meg jeges hangon. – Milyen kár. − Hát, nem is tudom. – Robin még mindig a konyhaasztalnak támaszkodva reszelgette a körmét. – Caleb haladó szellemiségű lénynek tűnik. Lehet, hogy a szőrös barátunk számára ez valami különleges juttatás. Lehet, hogy egy álma vált épp valóra. – A vigyor, amit a farkas felé villantott, minden volt, csak bizalomgerjesztő nem. – Ugyanakkor lehet, hogy temetési hozzájárulással többre mentél volna. − Namármost… biztos vagyok benne, hogy Caleb már hátrahagyta az irodáját, de miért nem erősíted ezt meg nekem, hm? – Niko kínos gondossággal igazította ki a farkas fekete bőrkabátjának gallérját, aztán lágyan átkarolta a lény már így is összezúzott torkát, ujjai végül a nyaki ütőéren állapodtak meg. – Ha hazudsz, akkor… Akkor azt tudni fogom. És akkor

kénytelen leszek bántani téged. Talán megnyomorítalak egy egész életre. Azt pedig nem szeretném. Nem szeretek rossz példát mutatni az egyébként sem túl jól nevelt öcsémnek. Úgyhogy kérlek, működj együtt velünk. Niko önmagához képest is hosszan beszélt, ráadásul minden szavát halálosan komolyan gondolta. Mivel ott álltam mellette, láttam, hogy Nyúzó szeme idegesen megrebben, amiről még a szokásos mordulás sem tudta elvonni a figyelmem. A farkas óvatosan megfordult Niko szorításában, és jó adag vért köpött a padlónkra. Ahogy visszahúzta az ajkait, megláttuk túlméretezett sárga agyarait, végül idegesen felszisszent. − Eltűnt. Caleb… eltűnt. Eltűnt. Micsoda meglepetés. − Tudod, hogy hová mehetett? – A hosszú ujjak még jobban megszorultak Nyúzó torkán, szinte eltűntek a vastag bunda alatt. – És Nyúzó, gondold végig, mielőtt válaszolsz. Egy albínó farkas talán sosem lesz alfa a falkán belül, de az biztos, hogy egy nyomorék még a bárányok között is csak kegyelemkenyérre számíthat. Nem kellett túl sokáig agyalnia. A lehetőségei eléggé korlátozottak voltak, és ezzel ő is tisztában volt. A gyűlölet haragos maszkként borította be az arcát, ahogy válaszolt. − Nem. Nem. Nem… tudom. Eltűnt. Caleb tehát lelépett, és ez a szerencsétlen Nyúzó maradt itt helyette. Egy ostoba, vérengző gyilkos, aki túl lojális volt ahhoz, hogy azzal jól járjon – nem éppen a legjobb túlélőtípus. Na de ezt én hol nem szarom le? Még mindig féltérden guggolva, a bátyám morbid érdeklődéssel tanulmányozta az egyre jobban elkékülő farkast. Mikor pedig már lilulni kezdett a feje, a sarkai pedig ütemtelenül dobolni kezdtek a padlón, Niko elengedte. − Bosszantó. – Miután felállt, megismételte. – Rendkívül bosszantó. – Lábfejét a farkas háta alá dugva egyetlen profi mozdulattal a hasára gördítette a dögöt, aztán mindkét karját összekulcsolta a hátán. – Bilincset! Felvontam a szemöldököm. Nem voltak bilincseink. Mintha minden nap végigvonszoltunk volna egy üvöltő, levedző ghoult az utcán a körzeti rendőrőrsig. Ha az emberek általános felkészültségét nézzük váratlan helyzetekben, akkor Niko biztos a lista elejére került volna. De ez? Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy mégis mi a frászról hadovái itt összevissza, Goodfellow odanyújtott neki egy párat. − Van egy ugyanilyenem bíbor színű selyemborítással – fűzte hozzá, mintha ebben a helyzetben ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. – De kétlem, hogy érdekelne. Egy sanda oldalpillantás kíséretében kivettem a kezéből a bilincseket, és magam nyújtottam oda őket Nikónak, közben nem tudtam megállni, hogy oda ne súgjam neki:

− Tudom, hogy ti ketten nagyon összemelegedtetek, amíg én el voltam foglalva a világ elpusztításával, de egészen pontosan hogyan is volt ez? A sértett büszkeség csillanása Niko szemében teljesen hamis volt, de azért segített valamelyest. − Borotvaélen, leginkább – vetette oda. – De néha sakkoztunk is. – Olyan szorosra húzta a bilincseket, ami már fojtott morranást csalt elő Nyúzóból, majd ülő helyzetbe rángatta a még mindig lihegő farkast. Végül a kanapéra parancsolta a dögöt. – Ülsz. – A düh és a majdnem fulladás miatt habos szájú Nyúzó nagy nehezen talpra küzdötte magát, és engedelmesen követte a bátyám parancsát. – Jó kutya. Viselkedj, és nem öllek meg. De ha nem… még akkor sem öllek meg. – Niko ritkán mosolygott, és ez a kis fintor, ami megjelent a szája szegletében, olyan volt, aminek láttán egy vérmesebb sorozatgyilkos is az ujját kezdené szopogatni. – Azonban, Nyúzó, jó öreg habzó szájú barátom, ez a „nem megölés”… legalább egy hétig el fog húzódni. És nagyon fog fájni. Nyúzó tutira nem volt a kutyasuli eminensei között, de azért vette az adást. Hófehér és most már bíborvörös színben pompázó busa fejét behúzta a vállai közé, és üres tekintettel meredt maga elé. Fehér ajkai megremegtek. − Viselkedek. − Apuci pont ezt szerette volna hallani. – Robin odalépett Niko mellé, elhajolt mellette, és egy még számomra is követhetetlenül gyors mozdulattal a Nyúzó lába között lévő hajszálvékony résbe vágott egy hússzeletelő kést, amit az asztalról kapott fel. Nem csak én kedveltem meg nagyon George-ot. A farkas feje olyan színt vett fel, amit még egy gyakorló karalábé is megirigyelt volna. Sápadtabb már úgyse nagyon lehetett volna. Na ja, ha az én tököm előtt rezegne egy kés, én se lennék nagyfiú. – Hiába vagyok csak harmadik a sorban, egy pillanatig ne gondold azt, hogy kihagynám a mókát, te rühes rongyszőnyeg – mondta a puck selymes hangon. Végül felegyenesedett, és Nikre pillantott. – Bocs. Tudom, hogy azzal vágod a tofudat. – Egy lekezelő horkantást azért én is kaptam. – Vagy reszeled a körmödet. Elég gyenge poén volt, de azért értékeltem. Igazából bármi segített, ami akár egy pillanatra is elfelejtette velem, hogy George most Caleb vendégszeretetét élvezi. A farkasok pedig sohasem a vendégmarasztaló kedvességükről voltak híresek. A rohadt kurvapecérnek sikerült átejtenie. Tudhattam volna, hogy akinek olyan fogai vannak, az csak rosszban sántikálhat. − Hógolyó. – A farmeromba töröltem a Nyúzó vérétől iszamós tenyerem. – Hógolyó, Hógolyó… – Nekitámasztottam magam az asztalnak, és úgy térden rúgtam, hogy hallottam a szétforgácsolódó fa hangját, nem beszélve a dög fájdalmas üvöltésétől. Tök érdekes módon magasról tettem mindkettőre. Mikor abbahagyta a nyöszörgést – gyors volt a tetűláda, Caleb láthatóan bírta a kemény fickókat –, üres és kifejezéstelen hangon megkérdeztem:

− Szóval mit is akar az a szarhalom? Nyúzónak megeredt a nyelve. Már amennyire tudott. Egy-egy mondattöredék itt, egy fémesen kattogó szócska ott, lassan, de biztosan felköhögte Caleb utasításait, időnként némi vérrel fűszerezve. Hát nem kár érte? Meglepő módon a dolog nem volt egyszerű. Ami persze nem azt jelentette, hogy mi ne tudnánk megbirkózni vele. Mert meg tudunk. Bármire képesek vagyunk, hogy visszaszerezzük George-ot. És aztán teszünk róla, hogy Caleb ne sokáig élvezhesse a munkánk gyümölcsét. − Egy korona? – ismételte Robin kétkedő hangon. – Komolyan? Ugyan, az már a trapéznadrág és a műszál előtt kiment a divatból, de ha Caleb ennyire akarja, bármelyik bolhapiacon szerezhet magának aprópénzért úgy nyolcvanezret. − Az… különleges. Különleges – vakkantotta Nyúzó. Ezt már mondta párszor. A gond az volt, hogy nem tudta, mit is jelent pontosan a különleges. Volt róla egy leírása; igazából egy istenverte fotó is volt a zsebében, de abból aztán soha ki nem derítjük, hogy Calebnek minek kell éppen ez a cucc… és Nyúzónak se volt lövése a dologról. Mondjuk ehhez nagylelkűen feltételeznünk kellett, hogy Nyúzónak egyáltalán van annyi agysejtje, hogy elgondolkozzon a főnöke indítékain. Caleb szíve vágya a fénykép szerint egy egyszerű fém és furcsa vörös-arany színben csillogó diadém volt. Nem tűnt túl feltűnőnek, de ettől még mocskosul nehéz lesz rátennünk a kezünket. Ugyanis jelenlegi boldog tulajdonosa nem más, mint Cerberus. Az a Cerberus, akiről azt hittük, hogy a kezdetektől fogva neki dolgozunk. Calebnek köze nem volt hozzá, Nyúzónak viszont igen. Hógolyó, mint kettős ügynök. Már a feltételezés is nevetséges volt, és ezt Nyúzó is tudta. Niko megkérdezte, hogy ha már Cerberus egyik embereként dolgozott, akkor miért nem szimatolt körbe, hogy megtalálja a koronát. − Mert ostoba. – Nyúzó felrepedt ajkairól morogva szakadtak fel a szavak. – Ostoba. Caleb mondani, Cer… berus mondani. — A szeme csak úgy forgott a dühtől, de láttam benne az elfogadás szikráit is. Nyúzó ismerte a saját korlátait, bármennyire is igyekezett megtagadni azokat. Mivel mindkét főnöke lenézte és becsmérelte őt, valószínűleg Caleb volt az, aki a legtöbbet cseszegette. Elárulni olyasvalakit, mint Cerberus, nos, ahhoz ennél sokkal több kell. Lehet, hogy Nyúzó nem volt okosabb, mint egy átlagos lábgomba, de az tuti, hogy Caleb igen. Tökéletesen kifundálta ezt az egészet. Bebizonyítottuk, hogy fel tudjuk venni a kesztyűt egy olyan kaliberű farkassal, mint Boaz. Ráadásul ezzel Cerberus figyelmét is felkeltettük. Jól szétrúgtuk Boaz zrityóját, talán a másvilágra is küldtük. Arra pedig a tökömet feltenném, hogy Cerberus legalább egy iciripicirit kíváncsi arra, hogy ki tette el láb alól a riválisát. Ezért a minimum, hogy személyesen találkozhatunk Őszőrösségével, ha már másra nem is futja belőle.

Nyúzó mondott még mást is, de nagyrészt már csak önmagát ismételte. Haszontalan baromságok. Kisétáltam, miközben Nyúzó tovább motyogott. Egyszerűen… elmentem. Végig az előszobán, be Niko szobájába és ki az ablakon. A tűzlétra panaszosan nyikorgott a súlyom alatt, ahogy leültem rá. A levegő nehéz volt és párás, esze ágában sem állt lehűlni, a kocsik pedig lassan hömpölyögtek végig az utcán, akár az olvasztott acél. Felhúzott térdeimre fektettem a karom és hagytam, hogy szemeim elveszítsék a fókuszt. Követtem a folyamot, amíg a csillogó fények eltűntek a láthatár szélén vagy összeolvadtak a csillagok tompa ragyogásával. Sárga, fehér és kék fények villantak odalent a fekete ég alatt. − Akad egy kis hely nekem is? Szótlanul odébb csusszantam, Niko pedig leült mellém, vállát az enyémhez érintve. − Goodfellow elment, hogy megpróbálja felkutatni Calebet, annyiszor emlegetett „kapcsolatai” segítségével. – Aztán halkan hozzátette: – És intézkedik Nyúzó ügyében is. Nem kérdeztem meg, hogy mit ért ezalatt. Reménykedtem benne, hogy Goodfellow úgy dönt, a legegyszerűbb módja az ügyintézésnek az, ha fejjel előre bevágja a hulladékzúzóba a farkast, de kételkedtem benne, hogy megteszi. A bátyám túl okos volt ahhoz, hogy megengedje ezt neki. Akár tetszett, akár nem, Nyúzó volt az egyetlen kapcsolatunk Caleb és Cerberus felé egyaránt. Már a gondolattól is hányingerem volt ugyan, de az egyetlen esélyünk az volt, ha életben hagyjuk. De azért Robin beugorhatna vele az első szembejövő állatklinikára, és ivartalaníthatná, ha már arra jár. A remény hal meg utoljára, nem igaz? − Van honnan kiindulnunk, Cal. Ez is valami. Bólintottam neki, valahonnan a távolból. Persze. Ez is valami. A folyam tovább hömpölygött. Niko barnás színű kezeit egyik térdén összekulcsolva, szó nélkül várt. Türelmesen és csendben ült mellettem, én pedig hálás voltam neki ezért; jelenleg csak ennyire voltam képes. Meg se próbálok belegondolni, hány órát ültem ott némaságba burkolózva, és Niko mennyit virrasztott ott mellettem, de mikor végül megszólaltam, a hangom rekedt volt és száraz. − Mit nekünk még egy beépített buli, igaz? Tekintete a hömpölygő fényekről rám siklott. − Azok után, amiken keresztülmentél, nem hittem, hogy lesz majd olyan idő, amikor az kívánom, bárcsak ne lennék ember. De mostanában úgy tűnik, mégis egyre gyakrabban gondolok erre. Niko nem jöhetett velem. Egy fél Auphe-ot lehetett, hogy megvetettek, de egy egyszerű ember nem is létezett a szemükben. Nem parolázol azzal, amit megeszel. És a világ összes kincséért sem bérelnéd fel.

− Promise egyébként se engedne oda sok feltüzelt vérmaca közé. – Megpróbáltam elvigyorodni, de az ajkaim nem engedelmeskedtek. Behunytam a szemem, és hátradőltem, neki az ablakkeretnek. – Ott leszel mellettem, Cyrano, úgy, ahogy számít. Minden seggért, amit szétrúgok, neked jár a hála. − Ennek elégnek kéne lennie egy tanár számára. – Szövethez súrlódó szövet hangját hallottam. – De nem az. Niko mocskosul szar helyzetben volt, rosszabban, mint a pókerjáték idején. Ezúttal nem lesz lehallgató-készülék, nem lesz menekülés, ha bajba kerülök. Még csak nem is fogja tudni, ha belelépek a szarosvödörbe. A mikrofont talán nem szúrják ki egy pár órás pókerjáték ideje alatt, de egy igazán komoly és hosszú beépített melónál, ahol minden este úgy fekszel, reggel pedig úgy kelsz, hogy teljesen benne vagy a szerepedben és az egész mocskos ügyben, nos, ott már egyszerűen szóba se jöhetett a használata. De meg fogom oldani. Legalább kiülhet az arcomra az összes rohadt érzelem, amit eltitkoltam az utóbbi egy évben. − Nem kell egyedül menned. De igen. Robint nem vihettem magammal, hisz a legtöbb természetfeletti lény kóros hazudozóknak és tolvajoknak tartotta a puckokat, akik egy lyukas petákért az anyjukat is eladnák. Kapzsiknak, perverzeknek és javíthatatlan enyveskezűeknek gondolták őket. Goodfellow nem volt ilyen. Na jó, talán igen, de közben a barátunk is lett. De még ha a farkasok legyőznék a velük született előítéleteiket, és elhinnék róla, hogy olyan tiszta, mint a szűz hó, akkor sem akarnám, hogy ott álljon velem a tűzvonalban. Ahogy Promise-t sem. Nézzétek csak meg, mi lett George-dzsal. Csak nézzétek meg jól. − De igen, Nik, muszáj lesz – válaszoltam keményen, miközben kinyitottam a szemem, és ránéztem. − Nem – fújta ki lassan a levegőt, majd színtelen hangon folytatta. – Én nem mehetek veled, de elfelejtkezel Nyúzóról. Robin reggel elengedi. − Buksi? Most ugratsz, ugye? – kérdeztem kétkedően. – Az egy retardált szőnyegrongáló. − Igazad van, viszont Cerberus retardált szőnyegrongálója. Caleb nem véletlenül játszotta épp őt a kezünkre. Ostobák lennénk, ha nem használnánk fel. – Egy szürkésfehér galamb húzott el felettünk, bele az éjszakába. – És most Georgina miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy ostobák legyünk. Ott a pont. Beletúrtam a hajamba, és megpróbáltam lenyelni a torkomba gyűlt gombócot. − Mit gondolsz, mit akar ezzel az egésszel? – kérdeztem hirtelen. – Mit akar ezzel Caleb? Kételkedtem benne, hogy csak az esztétikai értéke miatt vadássza azt a koronát. Kellett, hogy legyen valami célja vele.

− Jó kérdés, Promise éppen ezt igyekszik kideríteni. Azt mondta, legalább egy vagy két napig eltart majd a dolog. − Ennyit a romantikáról, mi? – A vámpír és a csináld-magad-nindzsa románcát ismét sikerül az én életnek csúfolt tragikomédiámnak hátráltatnia. – Sajnálom – fűztem hozzá röviden. − Ne légy barom, Cal – torkollt le élesen. – Ennek semmi köze hozzád. Mindkettőnkhöz van, de csak hozzád nincs. Calebnek egy csapatként kellünk. Lehet, hogy nem leszek bent veled, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy üldögélnék a babérjaimon. Nem, Niko nem lenne képes csak úgy vakargatni a tökét. Ha bármi történne, ki kell eszelnie egy új tervet, hogy kiszabadítsa George-ot. − Osztozunk a bűntudatban – folytatta. – Ugye, értesz engem? – Senki nem tudott úgy fenyegetéssé varázsolni egy egyszerű kérdést, mint a bátyám. − Naná. – Feltápászkodtam, és megajándékoztam Nikót minden mosolyok leggyengébbikével. – Te vagy a kemény szeretet királya, Cyrano. Térdre az uralkodó előtt. Horkantott azzal a hatalmas orrával. − Te, ahogy térdet hajlítasz bárki előtt. Miért nem tudom én ezt elképzelni? – Az ablak felé noszogatott. – Feküdj le, Cal. Szükséged van a pihenésre, különben senki sem veszi hasznodat holnap. Se én, se Georgina – fejezte be iszonyat komoly hangon. Igaza volt. De attól még George neve ugyanúgy hatott rám, mint egy egészséges gyomros. Viszont akkor megfogadtam: nincs több rettegés, nincs több rinyálás és nem verem többé a mellkasomat. Ezzel se magamnak, se George-nak nem segítettem.

9 Cerberus. Oké. Akkor most beszéljünk róla. Napokkal ezelőtt, amikor a nyakunkba borult az egész kakihalom, Promise azt mondta, nem tudja, miért „más” Cerberus, mint a többi vérfarkas, és hogy miért gondolja a többi falkatag sérültnek és alkalmatlannak arra, hogy vezesse őket. Én se rágódtam rajta különösebben. Az elején nem érdekelt a dolog. A végén pedig… nos, akkor sem érdekelt, csak immár más okokból. Apátia a dühöngő őrülettel szemben, az eredmény mégis ugyanaz marad. De vissza az új főnökömhöz, Cerberushoz. Sok dolgot lehetne mondani róla, de fókuszáljunk most inkább a legfontosabbra. Arra, hogy kibaszottul ijesztő volt. Nem mondom, hogy ne láttam volna rohadt sok furcsaságot magam is. Semmi sem állna messzebb az igazságtól. Úgyhogy nem Cerberus volt a legbizarrabb dolog, amivel összefutottam nem túl hosszú földi pályafutásom alatt, de nagyon közel volt hozzá. És szerintetek Nyúzó belehalt volna, ha kiböki azt a szót, hogy „ikrek”? Lehet, hogy a srác kábé annyira volt összeszedett, mint az egyszeri füves hippi, de én csak egyetlen egy szót kértem tőle. Rendben, lehet, hogy ha megmondja, akkor elgondolkozom rajta, hogy az ikrek miért futnak egy név alatt, de az viszont biztos, hogy felkészültebben jövök ide. Mert, őszintén szólva… megnéztem közelebbről… húbazmeg. − Nyúzó azt mondta… – kezdte az egyik. − …hogy csatlakozni akarsz hozzánk – fejezte be a másik. Remélem, nem gyakran csinálják ezt. Piszkosul idegesítők voltak… pont mint valami rossz horrorfilmben, nem? Két fej, dupla élvezet. Naná. Az íróasztallal szemben ültettek le, én pedig a mattfekete borszékben hátradőlve, minden erőmmel azon voltam, hogy ne üljön ki az arcomra a döbbenet, mert olyat, ami szemben ült velem, még sosem pipáltam. − Hol lenne jobb hely egy magamfajtának? Úgy hallottam, titeket nem érdekel a rossz… – nem kellett mímelném a rándulást a szám szélén – … tenyésztés. Nézzetek rám. Laza és nyugodt. A legkeményebb anyaszomorító, a legtökösebb gyerek a grundon. Ez voltam kívülről. Belül viszont épp azon filóztam, hogy teljesen meggárgyultam-e, amikor elvállaltam, hogy megpróbálom behazudni magam ehhez. Most már pontosan tudtam, hogy az a seggarcú Caleb miért mással akarta elvégeztetni a piszkos munkát. Hogy egy kicsit megnyugtassam magam, inkább körbenéztem az irodában. Palotának jobban beillett volna, mint dolgozószobának. Komolyan csak a hárem hiányzott. De – hogy helyén értékeljük a dolgokat — Cerberus azért ezen a

téren sem teljesített rosszul. Az egyik fal mellé állított bőrkanapén egy succubus lakkozgatta úgy nagyjából félméteres körmeit. Iszonyúan sötét, kékben játszó haja lágyan omlott az ezüstös pikkelyekkel fedett vállára, és ahogy megvetően felém biggyesztette az ajkát, megemelkedtek tökéletes, gyöngyház fehér mellei is. Hosszú szempillái megrebbentek, ahogy éjfekete szemével rám pillantott, majd részéről ezzel befejezettnek tekintette rövid kis flörtünket, és a továbbiakban tudomást sem vett rólam. A csajjal ellentétben Cerberus rezzenetlen tekintettel bámult rám, a hodálynak is beillő íróasztala mögül. Legalábbis az egyikük. A bal oldali fej olvadt aranybarna színű szeme folyamatosan engem szuggerált, miközben a másik az ajtóban álló őr felé fordult. − Kerítsd elő Orrint. Késik, nekem pedig szükségem van a jelentésére. – A hangja pont olyan üres és érzelemmentes volt, mint a tekintete. Szokatlan egy farkastól. Legyen szó őrült dühről, gyilkos indulatról vagy csak görcsös kanosságról, az összes farkas szeméből ki lehetett olvasni, mi van a szívükben, vagy abban a pinduri kis agyukban. Az, hogy Cerberuson ebből semmit sem lehetett észrevenni, zavaró volt és ijesztő egyszerre. Aztán mindkét fej felém fordult, én pedig fejben tökön rúgtam magam, amiért nem gondolkodtam már el korábban azon, honnét kapta ez az állat a nevét. A háromfejű szörnyfajzat, ami a Pokol kapuit vigyázta. Ennek itt ugyan csak két feje volt… de ki vagyok én, hogy emiatt rinyáljak? Az emberi faj időnként produkál összenőtt ikreket, csakúgy mint az állatok, de olyat még nem hallottam, hogy a vérfarkasok is potyogtatnának magukból ilyeneket. Korábban azt hittem, hogy a likantrópok nem tűrik meg maguk között a torzszülötteket, ez alapján pedig Cerberus anyjának már kölyke születésekor át kellett volna harapni a torkát. Illetve torkait. Hogy ez a kettő hogy élte túl ezek után, kérdés maradt, méghozzá az elég idegesítő fajtából. Kellett hogy legyen valami neve az efféle összenövésnek is, Niko biztosan tudta volna… ha itt lett volna. Egy nagydarab test, két keskeny fej, tökéletesen ugyanolyan rókaszerű arccal, tökéletes formájú koponyájukon keményen hátrafésült fényes fekete hajkorona – ez volt Cerberus emberi alakja. A farkas alakkal nem szívesen találkoztam volna. Hógolyóval ellentétben Cerberus régi vágású vérfarkas volt. Kedve szerint váltogathatta emberi és farkas alakját. Az ikrek még az én gyakorlatlan szemem számára is méregdrága szürke öltönyt viseltek, alatta pedig ébenfekete inget, magasított gallérral. Mocskosul nehéz lehetett begyömöszölni azokat az irdatlan vállakat és a kettéágazó gerincoszlopot azokba a ruhákba, de az ismeretlen szabó nagyon értette a dolgát. Vaskos, mégis pedáns rendben tartott körmeivel furcsán ismerős ritmust dobolt az asztalon. Végül leesett. Péter és a farkas. Basszus, ez a fickó tényleg rohadtul kivolt. − Rossz tenyésztés bizony. – Hajszálra azonos mozdulattal szagolt felém mindkét barnás orrával. – Undorító és tisztátalan egyesülés.

Először a jobb, majd a bal oldali fej szólalt meg. Rájöttem, hogy megpróbálom megkülönböztetni Cerberus Egyet és Kettőt, így inkább úgy döntöttem, hogy csak sodródom az eseményekkel, és egyként hivatkozom rájuk, vagyis úgy, ahogy Cerberus gondolt magára. − Undorító és tisztátalan – mondtam lassan, miközben lejjebb tornásztam magam a székben, és keresztbe tettem a lábam. – Ez van, ezt kell szeretni. Viszont hűséges vagyok, ha rendesen megfizetnek. Ráadásul tudok vigyázni magamra, és eltakarítok szinte bármit az útból, ami szembejön. – Sajnos most nem sikerült kellő mennyiségű keserűséget csempésznem a vigyoromba, de attól még kellően sötétre sikeredett… sötétre és gonoszra. Aztán feltettem az ire a pontot. – És a végletekig aljas vagyok. Farkasnyelven ez annyit tett, hogy el szoktam játszadozni a kajámmal. Ez olyan tulajdonság volt, amit a Falka minden tagja értékelt – hiszen a gyilkolás munka. De a kínzás? Az művészet. − Nahát, valóban? – Abbahagyta a dobolást, tenyere mozdulatlanná dermedt. A kabát alól kilátszó csuklómat borító kötéseket kezdte el vizslatni. – Boaz. − Rosszul pókerezik – horkantam fel. – És még rosszabb vesztes. – Biztos, hogy hallotta, mi történt Boazzal, és nem csak Nyúzótól. Én csak abban reménykedtem, hogy a bunyó volt annyira kaotikus, hogy elködösítse a részleteket. Promise-t, mivel nem volt itt, hogy szétrúgja a seggem miatta, el tudtam volna adni mint a szeretőmet vagy a munkaadómat, de Nikót… − Mostanra már az örök vadászmezőkön zsugázik, ugyanis a New Jersey-i kisállat-temetőben rohad. – Először mindkettejük szája hideg, majd kevésbé vidám mosolyra húzódott. – Úgy hallottam, volt ott egy ember is, aki elég komoly károkat okozott. Szőke fickó, karddal. – A jobb oldali fej továbbra is engem bámult. A bal oldali arcról lehervadt a mosoly, szemhéjai pedig félig lecsukódtak, mintha pihentetné őket, de láttam, hogy továbbra is figyel engem. Feszülten. − Jaja – helyeseltem gúnyosan mosolyogva. – Azt hittem, csak egy kidobó. – Cerberusnak csak egy kis utánajárásba került volna, hogy rájöjjön, hantázok, de még ha meg is tette volna, nem azt mondtam, hogy biztos Niko volt a kidobó… csak azt, hogy én azt hittem. A leendő főnökömmel szemben bármikor elfogadtam a rosszul informált és az ostoba jelzőket, de a hangot nem. – A puckok bárkit felvesznek. De hogy megadjuk a tiszteletet, az ipse elég kemény volt. – A vigyorom tovább szélesedett. – Egy emberhez képest. − Egy birkához képest – javított ki. Éppen csak elfordította a felsőtestét, de a levegő már ettől is megmozdult. Cerberust szinte körüllengte a hatalom inkább természetes, mint természetellenes aurája. Olyan volt, mint a haragvó természet – akár egy tornádó, lavina vagy földindulás; veszélyesebb, mint bármiféle természetfeletti förtelem. Már értettem, hogy mi motiválta Nyúzót, amikor elárulta őt. Hogyne élnél állandó idegességben, ha egy ilyen izé rángatja a pórázadat? Az biztos, hogy Cerberus nem tűrte túl jól a hibákat.

Szerintem nála már a bal lábbal kelés is szétroncsolt testek halmához vezetett. Nyúzó pedig nem volt a leggyorsabb és a legokosabb. Időnként biztosan elcseszte. Azért pedig tutira meg kellett fizetnie. Talán nem is pénzt akart szerezni az árulásával – egyszerűen csak bosszút akart állni Cerberuson. De akármi is motiválta Nyúzót, elintézte nekem, hogy találkozhassam a főnökével. Innentől kezdve már rajtam múlott, hogy működésre bírjam a dolgokat. − Egy birkához képest – értettem egyet álmatagon. − Félig te is az vagy. – Hatalmas bütykös öklével egyetlenegyszer koppantott az asztalon. A succubus abban a pillanatban otthagyta a kanapét és a körömlakkot, hogy odacsusszanjon Cerberus mögé. És ahogyan csinálta… Nem csak szexuális töltet volt azokban a léptekben (bár nagyrészt abból állt). Valószínűleg kígyó génjeinek köszönhette a mozgását is. A succubusok akkor sem tudtak volna riszálás nélkül mozogni, ha összecsinálják magukat az igyekezettől. Megállt Cerberus mögött, és lassan mindkét nyakra ugyanakkora figyelmet fordítva masszírozni kezdte őt, majd villás nyelvével megnyalta mind a négy fül tövét. A saját örökségemet figyelembe véve, én se jártathattam volna a számat, de azért magamban megremegtem, és undorodva felhorkantam. Megpróbáltam kizárni a tudatomból az állatos pornókat megszégyenítő hangokat és a szemem elé táruló látványt, és oldalra billentettem a fejem. − Nos, igen, anyuci. Micsoda nő. Nem volt olyan hancúrléc, ami ne lett volna a barátja, legyen az emberi vagy démoni. – Oké, ez persze így nem volt teljesen igaz, Sophia mindent a pénzért csinált, de nem most volt itt az ideje a szőrszálhasogatásnak. − Ember vagy Auphe. Nehéz eldönteni, melyik az ocsmányabb. – Mindkét fejével egyszerre fújta ki a levegőt, aztán egyszerre szólaltak meg undorodva. – Ember. Számukra ez talán valóban így is volt. Lehet, hogy félték és megvetették az Auphe-ot, de valahol tisztelték is őket. Az emberekben viszont… mi tisztelnivaló van bennük? A Falka szemszögéből abszolút semmi. − És mi történt azzal a lotyó birka anyáddal… Közbevágtam. − Kivel paráználkodott, akivel nem kellett volna? Elmosolyodtam. Vidám mosoly volt. Tiszta, elégedett, és őszinte. − Megettem. Persze semmi ilyesmit nem tettem Sophiával, de arra gondoltam, hogy ő biztosan jobban érezné magát idebent, mint én. Nyúzó olyan lényeknek mutatott be, akik egyáltalán nem tudták, mi fán terem a lelkiismeret, és egymást hágták körbe, Sophia pedig tetőtől talpig ilyen volt. Az ezután

következő bemutatkozások teljesen feleslegesek voltak, bár azt nem tudtam volna eldönteni, hogy kit készített ki jobban a dolog: az új munkatársaimat, vagy engem. Talán felesleges mondanom, de én csöppet sem élveztem. De úgy kellett tennem, mintha mégis. A sztori szerint Nyúzó ismert valakit, aki ismert valakit, aki valakinek az unokatesója volt, aki épp a bárban lebzselt, amikor megtörtént az ominózus játék. Vagy valami ilyesmi. Így sikerült kapcsolatba kerülni utánozhatatlan személyemmel. Elég gyenge lábakon állt, de még mindig hihetőbb volt, mint az, hogy saját maga kutatta fel a híres hírhedt Boaz-gyilkost. Bárki, aki akár csak egyszer is találkozott Hógolyóval, tudta, hogy ez mocskosul valószínűtlen. Úgyhogy Nyúzó és én most nagy haverok, spanok, cimborák lettünk… talán időnként még elkértük egymás bolhanyakörvét is. És ez most már így is marad, amíg ki nem nyírhatom a rohadékot. Cerberus irodája egy átalakított raktárházban volt a Watts Streeten. Nem tudom, mi a viharnak kellett neki ennyi hely, de legalább nem volt olyan klisés a dolog, mintha egy kocsmába vagy sztriptízbárba vackolta volna be magát. De míg az irodája a dekadencia és a gazdagság temploma volt, a hely többi része elég átlagosnak tűnt. Betonpadló, befejezetlen fedőszerkezet, a levegőben ott ült a fűrészpor és a penész nehéz szaga, a földet pedig több helyen gyanús tócsák pettyezték… ránéztem Nyúzóra, és megráztam a lábam. Cseppek repültek szerteszét, én pedig bosszúsan felszisszentem, amikor megéreztem a felcsapó ammóniaszagot. − Te általában két lábon járkálsz, a többi szőrgolyó meg még csak nem is szobatiszta? Jézusom. Rámvillantotta a fogait. Ugyanúgy lehetett ez vigyor, mint fenyegetés; náluk az ilyet nehéz volt megmondani. Ahogy nehéz volt nem letojnom az egészet magasról. − Fenrik. Jaffer. Lijah. Mishka. Úgy tűnt, hogy az én retardált Hógolyó haverom pont olyan frankón tudott tenni a fejemre, mint én az övére. Úgy köhögte fel a neveket, mintha nem az előbb ráztam volna egy kis állott húgyot a lábára. A négy farkas, akikhez a nevek tartoznak, úgy nézett rám, mintha az égből pottyantam volna. Összeszorított ajkuk, hófehér szemük láttán, és ahogyan kifehéredő ujjakkal szorongatták a kezükben tartott kártyalapokat, úgy döntöttem, jobb, ha újragondolom az előző hasonlatot. Úgy néztek rám, mintha az égből pottyantam volna, hogy megzabáljam a kölykeiket, megerőszakoljam az asszonyaikat, és megpróbáljak életbiztosítást rájuk szózni. Száraz, minden vidámságot nélkülöző vigyort varázsoltam a képemre, és lazán intettem. − Hello, srácok, én vagyok az új fiú. Fogadjunk, hogy ezt nem tudtátok kiszagolni.

A csendet szinte vágni lehetett. Egyikük hosszúkás pofájából aztán elkezdett folyni a nyál, hogy végül takaros tócsába gyűljön az asztalként funkcionáló láda tetején. − Mi van, nincs gyümölcskosár? – Előrehajoltam, és felvettem egy kártyát az „asztalon” heverő kupacból, és pöckölgetni kezdtem az ujjaimmal. – Már megint a póker. Ti, kiskutyusok, nagyon odavagytok ezért, igaz? − Auphe. – A Lijah nevű szólalt meg. Jaffer továbbra is csak nézett tátott szájjal, és békésen folyatta a nyálát. − Tényleg? Hol? – Hátrapillantottam a vállam fölött. Aztán visszafordultam, karba fontam a kezem, és hintázni kezdtem a sarkamon. — Ja, úgy érted, hogy én? Nem nyert. Maximum fél-Auphe. Talán a profilomban látszik. – Elfordítottam a fejem, hogy gyönyörködhessenek a tökéletességemben. – Vagy az elbűvölő személyiségemben. − Pont olyan humora van, mint egy Auphe-nak – morrantotta Fenrik, egy alacsony és meglepően zömök farkas. – Legalább olyan vicces, mint egy elfertőződött pattanás a seggemen. – Belemarkolt Jaffer bozontos szőrébe, és kíméletlenül megrázta. – Farkas vagy, te kiherélt anyaszomorító, viselkedj végre! – Csak úgy röpködtek a szőrcsomók. Jaffer vette az adást, és szőrös kezével buzgón törölgetni kezdte a nyálat a képéről. Vörös bundája itt-ott kibuggyant a yankees-es melegítője nyakánál és a karjánál. A fején lévő „hajat” ugyan rövidre nyírva tartotta, az most mégis felállt az idegességtől. Olyan volt, mintha erdőtűz égett volna a fején. Kerek szeme barna színben játszott, pofáját ugyanaz a vörös drótkefe szőr borította, mint a teste többi részét, nedves orra pedig furán csillogott a neonfényben. Elég gyatra volt az összhatás. Úgy okoskodtam, hogy Jaffer viszonylag ritkán korzózik végig a belvároson. Gyakorlatilag tényleg úgy nézett ki, mint egy tüsire nyírt farkas. Tutira feltűnést keltene az utcán, éjszaka is, még a legrészegebb társaságban is. Önkéntelenül és akaratlanul is valamiféle szimpátiát éreztem iránta. Mi, a többi szörnyeteg a szobában, mind elfogadhatóan néztünk ki. Én bármelyik embert át tudtam ejteni. Nyúzó, Mishka, Lijah és Fenrik pedig kimehettek úgy a való világba, hogy csak pár furcsálkodó tekintetet kaptak a népektől odakint. Igazából Fenrik teljesen emberinek nézett ki, a szemét kivéve. A fehérség közepén ülő gleccserkék tekintet épp olyan volt, mint a legnemesebb huskyké. Na jó, a haja is hasonlított az északi dögökére. Ezt leszámítva nem tűnt öregnek, talán a harmincas évei végén járhatott. Amikor pedig rám nézett, mintha érdeklődést láttam volna megcsillanni a szemében, az elutasítás mögött. Lehet, hogy nem szerette az Auphe-ot, de látni akarta, milyenek lehetnek közelről… akár egy ilyen fattyú példányon keresztül is. Fenrik tudni akart. Jóval intelligensebb volt a többieknél. Mishkának kellett, hogy legyen valami köze Jafferhez. Az ő bundája sápadtabb vörösben játszott, mint a másik farkasé, inkább tűnt rézvörösnek, a pofája alig ugrott előre, az orra pedig megmaradt teljesen emberinek. A szeme

színe zöldben és aranyszínben játszott. Lijah inkább agárnak látszott, mint farkasnak. Magas volt és vékony, keskeny, hosszú szálú tarka hajjal, ami viszont remekül elrejtette a csúcsos füleit és az állkapcsát, ami túlontúl vékony volt ahhoz, hogy akár távoli kapcsolatban is álljon bármiféle emberi lénnyel. Ott volt tehát az egész díszes társaság, és Jaffert kivéve mindegyikben éreztem, hogy értik a dolgukat, és nem szarakodnak, ha a helyzet úgy hozza. Volt bennük valami megfoghatatlan, ami ott feszült a bőrük alatt, és felkészültségről és olyan agresszivitásról mesélt, amit egy kiéhezett cápa is megirigyelt volna. A farkasok egy része imádta az üldözést. Szinte szomjazták a levegőben érződő vér szagát. Ezek a srácok biztosan beleestek a gyilkoljhogy-futhass és a fuss-hogy-gyilkolhass kategóriába. Gondoljon a Falka akármit Cerberusról, a fickó elég alapos volt, amikor kiválogatta az embereit. Még Nyúzó esetében is. Lehet, hogy Hógolyó egy mocskos áruló, ráadásul agyilag se ér sose Einstein nyomában, de kitartó volt. Ellenálló. Kihasználva az elhúzódó csendet, odasétáltam Jafferhez, és kipenderítettem a székből. Egyértelmű volt, hogy ebben a kis csapatban Fenrik az alfa és Jaffer a hierarchia ellentétes végén foglal helyet. Nyakamat rá, hogy nem fogom elfoglalni az utolsó posztot. A vörös farkas rám vicsorította furcsán emberi fogait, de összegörnyedt, és eltakarodott az utamból. − Mivel nem szoktam bemutatkozás címén seggeket szagolgatni, mi lenne, ha inkább játszanánk egy kört? – Összeszedtem a kártyákat, és laza csuklómozdulatokkal megkevertem őket. – Garantálom, hogy tőlem megszerzitek a jövő havi kosztpénzeteket. Iszonyat béna vagyok. Fenrik tekintete megremegett, aztán átváltozott. Egyik pillanatban még ember volt, a másikban már farkas. Egyetlen villanás volt az egész, olyan gyors, hogy ha pislogok, lemaradok az egész ramazuriról. Boaz is gyors volt, a régi tenyésztés egyik pozitív mellékhatásaként, de ez a fószer… még rajta is túltett. Úgy éreztem, tapsolnom kell, úgyhogy miért ne. Háromszor összecsaptam a tenyerem. − Aztakurva – jelentettem ki. – Még csak jegyet se kellett vennem, hogy lássam a műsort. Akad valahol egy kis popcorn? Vehetek a végén magamnak pólót is? Addigra már két masszív mancsával az asztalon támaszkodott, fekete ajkai pedig visszahúzódtak, felfedve nem jelentéktelen méretű agyarait. Egyre inkább úgy tűnt, megismétlődik a boazos történet, csakhogy ezúttal nem volt velem se Promise, se Niko, hogy ránk rúgja az ajtót. És higgyetek nekem, kettejük nélkül lenni nem jó dolog. Benyúltam a kabátom alá, és előhúztam a csillogó új stukkeremet. Még Nyúzótól kaptam azok után, hogy Cerberus úgy döntött, szárnyai alá vesz. Igazi szépség volt, és épp csak egy hajszálnyival kisebb, mint egy légvédelmi ágyú. Boaznál, meg a vicces fiúkáinál megtanultam a leckét, és ezúttal inkább a rombolóerő mellett tettem le a voksomat. A rozsdamentes acélból készült, gumiborítású markolattal és futurisztikus tárral ellátott, majdnem fél méter hosszú, 50-es Magnumot

leggyakrabban a nagyvadakra szakosodott vadászok használták. Ha ezek a srácok nem fértek bele ebbe a kategóriába, akkor nem tudom, hogy mi. Többet nyomott, mint egy átlagos ötéves gyerek, én mégis izomból csaptam le az asztalra közém és Fenrik közé. − Kezdesz felidegesíteni, Lassie – kezdtem kedvesen. – Lehet, hogy Timmyt lenyűgözik a baromságaid, de engem nem. Az eleinte halk morgás hangos, fűrészes élű üvöltésbe csapott át. Úgy tűnt, hogy Lassie-t viszont az én baromságaim nem hatották meg. Végül nem várt békítő lépett közénk. Nyúzó megragadott némi szürkés szőrt és az én kabátom gallérját, s ellenállhatatlan erővel rázott meg mindkettőnket – legalább annyira, mint Fenrik Jaffert. − Cerberusnak dolgozni. – Újból megrázott bennünket. – Mind Cerberusnak dolgozni. – Aztán elengedett bennünket, fogta a mordályom, és odanyomta a mellkasomhoz, végül seggre ültette Fenriket. – Hülyék. Cerberus megeszi mindkettőt. Hülyék. – Karba fonta a kezét, aztán undorodva megrázta a fejét. – Balfaszok. Hát beszarok. Tényleg volt alfa köztük, de messze nem Fernik volt az. Hanem Nyúzó. A csapott homlokú, akadozó beszédű, önmagának is bevallottan unintelligens Nyúzó. Fogalmam se volt, hogy mit gondoljak erről. Elraktam a pisztolyt, és újragondoltam a helyzetet. − Na jó. Úgyse nagy karrier az első nap felzabáltatni magad a főnökkel. Fegyverszünet, Lassie? A hatalmas farkas mostanra egy pucér férfivá változott vissza, és összeszűkült szemmel méregetett. Lehet, hogy érdekeltem, de attól még nem kedvelt. Ki tudja, még az is elképzelhető, hogy az érdeklődése annak szólt, hogy vajon milyen íze lehet egy fél-Auphe-nak, a tudományos kíváncsisággal szemben. Együtt tudtam élni az utálatával. Az ő helyében én se tettem volna másként. − Fegyverszünet – bökte ki, aztán elkezdte összeszedegetni a ruháit. – Nem szállok vitába Cerberussal. Még ebben a kérdésben sem. − Hogy te milyen nagylelkű vagy. – És milyen okos. Cerberus nem az a fajta fickó volt, aki tolerálta volna az emberei közti széthúzást. Álltam a vörös szempár pillantását, és megmozgattam a vállaimat. – Mi lenne, ha az újdonság varázsaként fizetném az ebédeteket? Pizza, steak, mondjátok, mit akartok. Megkapjátok. Tizenhat éves koromtól kezdve melóztam, azóta, hogy először fel kellett kapnunk a nyúlcipőt. Leginkább lepukkant kiskocsmákban és bárokban, olyasfajta helyeken, ahol senkit sem érdekel, ha egyik nap már nem mész be dolgozni, és ahol simán a pult alól fizettek, és kurvára nem törődött azzal sem senki, hogy van-e személyid, vagy nincs. Ha tanultam ez alatt az idő alatt bármit is, akkor az az volt, hogy a munkatársak szívéhez a hasukon át vezet az

út. Na meg persze a pián át. Sok-sok pián át. Én ugyan nem iszom (annyit), de simán tudom állni a cechhet. − És fizetem az első demizson piát is – tettem hozzá. – Húzna valaki egy zacskót Jaffer fejére? A steaknél maradtunk – természetesen. Nagyjából négy-tehénnyi mennyiségben. A 14. Street végén lévő étterem közepes méretével, sötét, árnyékos helyiségeivel és olcsó áraival keltette fel a figyelmemet. Persze ha az olcsót beszorzod öt farkaséhes farkassal, akkor azért már nem volt olyan mókás az összkép. Az asztalt elborították az embertelen méretű hússzeletek, a vajba, tejfölbe és sajtba mártott krumplidarabok, ráadásul mindegyik farkas előtt legalább egy gallonnyi sör figyelt. Ha csak beszívtad a minket körüllengő levegőt, már attól is komolyan elmeszesedhettek az ereid, annyi koleszterin állt kiterítve az asztalon. Én is a saját, szinte még véres – hisz hogy nézett volna ki egy olyan ragadozó, aki átsütve eszi a húst? — steakemet rágcsáltam. Miközben a rágós szeletet csócsáltam, éreztem, ahogy a vér íze megül a torkomban, a szemem sarkából hirtelen vöröses villanásra lettem figyelmes, valahol a terem egyik sötét sarkából. Az alak ugyan vékony volt, a haja pedig vörös, de a bőre hófehérnek, a frizurája pedig túl rövidnek bizonyult. Nem George volt az. A csinos pincérlány észrevette, hogy őt bámulom, és kis habozás után zavartan rámmosolygott. Nem kárhoztattam érte. Ilyen asztaltársaság mellett én se csináltam volna másképp. Elfordítottam a fejem, megszakítva a szemkontaktust, és morózusan folytattam az evést. Auphe voltam. Az Auphe étvágya pedig csillapíthatatlan… mindenfajta étvágya. Ha elég sokáig Cerberus mellett akartam maradni ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, akkor jobb lesz, ha tartom a lépést a fiúkkal. A fiúk pedig jelen pillanatban úgy pusztították a hússzeleteket, mint a piranhák. Felszúrtam a villámra egy újabb éppcsak átsült falatot, aztán betoltam és lekergettem egy korty sörrel. Az utóbbival egyébként csínján bántam. Akármennyire is be kellett olvadnom, nem engedhettem meg magamnak, hogy berúgjak. Kétlem, hogy fel tudnék önteni annyira a garatra, hogy táncot lejtsek az asztal tetején, miközben arról éneklek, milyen jó is kémnek lenni. Úgyhogy jól megtömtem magam a hússal, és csak időnként kortyoltam bele a sörömbe. Észre kellett volna, hogy vegyék. És biztos, hogy észre is veszik, ha Nyúzó időnként nem nyal bele nagy kortyokban az én üvegeimbe. Ő pedig jól bírta a piát. Az asztal, ahová ledobtuk magunkat, elég nagy volt, még úgy is, hogy mindannyian egy egész büfényi kaját pakoltunk ki magunk elé. A mosatlan tányérok elképzelhetetlen méretű halomba gyűltek előttünk. És mivel Nyúzó pont mellettem ült, gond nélkül tudott kortyolni az én innivalómból is. Amit meg is tett elég gyakran. Oldalt pillantottam, az irányába. Senki nem hitt az értelmi képességeiben igazán… Caleb, Cerberus, még maga Nyúzó sem, én viszont gondolkodóba estem. Vajon csupán kihozta a maximumot abból a kevésből, ami adatott neki? Vagy egyszerűen csak az önbecsülésével volt baja, a többi farkas által megvetett albínósága miatt?

De foglalkozzanak ezzel az oknyomozók. Az én első és egyetlen prioritásom most George volt. Bármilyen segítséget elfogadok, amit Nyúzó felajánl, és még hálás is leszek neki érte, ha visszakaphatom George-ot. Hálás egészen addig, amíg biztonságban tudhatom őt, Nyúzót pedig tökéletesen preparált ágyelőként. Észrevette, hogy figyelem, és kérdőn rám pillantott. Megkoccantottam a villámmal a tányérom szélét, és olyan kegyetlen vigyort küldtem felé, ami még az én ajkaimat is égette. Fehér szemöldöke megemelkedett, ajkát pedig épp csak annyira húzta fel, hogy kivillantsa egyik megsárgult agyarát. Legyen akár zseni, akár idióta, tudnia kellett, mit csinálnék azzal a villával, ha lehetőségem nyílna rá. Niko képes volt a legártatlanabbul kinéző konyhai eszközzel is harmincféleképpen megölni bárkit. A magam részéről nem voltam annyira biztos ebben, de ha megadják rá az esélyt, szívesen kísérletezgetnék a dologgal. − Még sört! Jaffer gurgulázó hangja törte meg a csendet. A farkas még mindig ugyanazt a melegítőfelsőt viselte, aminek kapucniját olyan mélyen az arcába húzta, hogy alatta csak nedves orrának és szemének – ami minden eltelt perccel egyre tompábbnak tűnt – csillogását tudtam kivenni. Megcsóváltam a fejem, és reménykedtem benne, hogy nem kell itt maradnom mosogatni, miután kihozták a számlát. Mert az tuti, hogy csillagászati összeg lesz. − Már jön is a következő kör. – Öt ujjamat mutattam a pincércsajnak, aztán ráböktem az egyik kiürült korsóra. – Cerberus nem bánja, ha sört ebédeltek? − Nem nagyon – mordult fel Fenrik. – Nagyrészt éjszaka melózunk. Napközben elég, ha csak elérhetőek vagyunk. Telefonközelben, ha úgy tetszik. − Mint a doktorok – bökte ki Jaffer, miközben elégedetten megnyalta az ajkát. A kicsapódó nyálcsepp még az asztal túloldaláról is telibe kapott, azonnal nyúltam egy szalvétáért, hogy töröljem. Ja, pont, mint az orvosok. Már csak a sztetoszkóp hiányzott. Miután ledobtam a szalvétát, jobbra néztem, ahol Lijah már a harmadik steakjén dolgozott, miközben én még mindig az elsővel birkóztam. Olyan vékony volt, mint a szög, de a rohadt életbe, attól még tudott zabálni. − Régóta lógtok Cerberussal? Lijah megvonta csontos vállát. − Elég régóta. A fickó jó alfa, egészen addig, amíg megcsinálod, amit mond neked – közölte egész kis idegességgel fűszerezett magabiztossággal. − És azt jól végzed el – tette hozzá Mishka tompán, aztán felemelte az egyik tenyerét, hogy megmutassa három hiányzó ujját. Nem volt nagy kunszt azt csinálni, amit mondtak neked, ha csak ennyire vágytál… de mindazt jól csinálni már korántsem volt olyan egyszerű. − Hé, Mis, hm úgy tűnik, te már legalább egyszer elcseszted a dolgot. – Totál tele voltam, el is toltam magam elől a tányért. – Vagy Cerberus nagyon bukik az ujjakra.

− Cerberus jó alfa – ismételte Fenrik kőmerev arccal. – Olyanoknak is esélyt ad, akinek a Falka többi tagja még a közelébe sem menne. – Felém bökött a villájával. – Mint neked is. A helyzet az, hogy… igaza volt. Na nem mintha olyan sok szaladgált volna a hozzám hasonlókból, de értettem, hogy mire gondol. Rengeteg szörnyeteg rohangált odakint az éjszakában, egyik rosszabb, mint a másik. De hiába voltak szörnyek a szörnyetegek, köztük is ott feszültek a komoly és kikezdhetetlen előítéletek. Ha csak egy kicsit is kilógtál a sorból, valaki mindig akadt, aki boldogan felzabált érte. Az emberfelettiek teljesen őszintén gyűlölték egymást, nem kellett hozzá semmiféle kormányrendelet. Cerberus másként viszonyult ehhez a kérdéshez. Ahogy én látom – nyers erővel és patakokban folyó vérrel ugyan –, felülemelkedett a saját másságán, és maga köré gyűjtötte a hasonszőrű számkivetetteket. A dolog pedig működött. Elérte, hogy a Falka elfogadja őt és kis csapatát. És ez rohadt nagy teljesítmény volt még egy ilyen hidegvérű gyilkos szemétládától is, mint Cerberus. − Igazad van – mondtam, miközben kivettem a zsebemből a tárcámat, és az asztalra öntöttem a tartalmát. – Senki sem szereti az Auphe-ot. Senki sem becsüli az embereket. És senki, de senki nem akarna együtt dolgozni velük. Szerintem is Cerberus Az Alfa. Nagybetűvel. – Áttallóztam a bankjegyeket. Épp elégnek tűnt, gyorsan be is suvasztottam az egészet az egyik korsó alá. – Fejezzétek be a sörötöket, skacok. Nekem van még egy kis elintéznivalóm. − Miféle elintéznivaló? – kérdezte rögtön gyanakvóvá váló hangon Fenrik. Lapos tekintettel a söntésnél illegő pincérlányra sandítottam. – Találd ki. − Vissza… nyolcra – lihegte Nyúzó. – Munka… lenni. Cerberus munka. − Nyolc. Vettem. − Egy ember? – szisszent fel megvetően Mishka, követve a pillantásom. – Puhányok. Nincs bennük semmi tűz. − Hé, a ti csajaitokkal ellentétben a mieink egyfolytában tüzelnek. – Megpróbálkoztam a Goodfellow-féle kéjes és teljesen amorális hangvétellel. Annyiszor hallottam már, hogy álmomból felkeltve is elég jól tudtam volna utánozni. – És az ízük se rossz, ha vége a bulinak. Rácsaptam az asztalra, aztán elindultam kifelé… csak egy átlagos nőcsábász kannibál. Széledjenek szét, emberek, nincs itt semmi látnivaló. Odakint a déli napsütés addigra késő délutánba csapott át. Az ég kékjébe már sárgás színek is vegyültek, a levegő pedig nehéz volt és párás. A dzsekimet a saját izzadságom tapasztotta a bőrömhöz. Ilyen időben jól esett volna bevágódni egy tessék-lássék mód légkondicionált taxiba, és egyszerűen hazahajtani, de a kényelmemet ezúttal is fel kellett áldoznom az óvatosság oltárán. Megvakartam a tarkómat, aztán bevetettem magam a késő délutáni tömegbe, és reményeim szerint eltűntem szem elől.

A motelszobám több kategóriával volt rosszabb az undorítónál. Legalábbis amikor először láttam. Mostanra, hála a vendégemnek, minden élére állítva pihent, és olyan tisztaság fogadott, mint egy műtőben. Nik egyedül. Az elképesztő ízlésficamról árulkodó ágytakaróval, szőnyeggel vagy a függönnyel, amit csak egy drogos bohóc értékelt volna, meg a selejtes bútorokkal nem sokat tudott kezdeni, de a kosszal és a rendetlenséggel igen. Minden jel arra utalt, hogy kegyetlen aprólékossággal és legalább egy tankernyi fertőtlenítővel ment végig az egész szobán. Becsuktam magam mögött az ajtót, és halkan elfüttyentettem magam. − Mr. Kényszeres Vegyszeres, ha nem tévedek. − Bűzlesz a sörtől és a vörös hústól. – Keresztbe tett lábbal, méltóságteljes szoborként ült az ágyon, és olyan sebességgel dobálta és kapta el a kését, hogy én csak egy ezüst villanást láttam az egészből. − Összehaverkodtam a srácokkal. – Megragadtam az egyik széket, megfordítottam, és letelepedtem rá. – Először a májamat, aztán a bukszámat erőszakolták meg. Hosszú orra fintorra rándult, de aztán elengedte a füle mellett a megjegyzést. − Követtek? − Nem. – Hisz pont emiatt sétáltam, aztán szálltam fel a metróra, váltottam vonalat párszor, aztán gyalogoltam még egy kicsit. Megdörzsöltem mostanra eléggé elfáradt szemem. – Sikerült Promise-nak vagy Robinnak bármit kideríteni Calebről? − Eddig még nem. – Elkapta a kését, aztán az ágy szélére húzódott. A penge tompábbik végével megkoccantotta a térdemet. – Jól vagy? − Ja – válaszoltam elutasítóan. – Eddig csak steaket zabáltam, meg pofán nyomtak egy hektónyi nyállal. Semmi izgi. Még egyszer, furcsán megnyugtató mozdulattal megbökött, ugyanott, ahol az előbb, aztán elrakta a pengét. − És Cerberus? Elfintorodtam. Szóval átlátott a hazugságaimon. − Nem csináltam tele a gatyámat, de elég közel voltam hozzá. Elég kemény a rohadék. Vagyis kemények. A picsába, fogalmam sincs, hogy hívják az ilyet. − Á. – Niko ajka megrándult, ami nála a cinikus vigyort jelentette. – Lehet, hogy Caleb hollétéről vagy a koronáról egyelőre nem sokat tudtunk kideríteni, Cerberus hátterét viszont nem volt nehéz lenyomozni. Nincsenek olyan titkai, amiket meg akarna tartani magának; legalábbis a felszínen így néz ki a dolog. A szó, amit keresel, a „dicephalus”. Egy test, két fej. − Okostojás. Az ipari fertőtlenítő nehéz szaga beitta magát az olcsó fautánzatnak tűnő műanyag székbe, ami tüsszentésre ingerelt. De legalább tiszta volt minden idebent… talán most először. Napok óta dekkoltam már ebben a Bowery-n

lévő motelben. Távol kellett tartanom magam a többiektől, hátha Cerberus is magánnyomozásba kezd utánam a saját szakállára. Választhattam volna valami felkapottabb helyet is, de azt akartam, hogy lássák, tényleg a pénz miatt vállalom be ezeket a munkákat. Csak egy újabb átlagos elmebeteg, aki a Falka szemében minimálbérnek számító összegért is hajlandó gyilkolni, rombolni és pusztítani. − És Nyúzó hogy viselkedik a pandúr szerepében? – kérdezte, miközben vonásai egyre inkább megkeményedtek. Se az árulás, sem az emberrablókkal való bratyizás nem fért bele a bátyám erkölcsi kódexébe, Nyúzó pedig egyszerre volt mindkettő. − Akár hiszed, akár nem, egész jól – fintorodtam el, aztán felálltam, hogy ledobjam a kabátom és a pisztolytáskámat. Egy ekkora stukker csak egyetlen dologra volt jó, és a hónod alatt történő hurcibálás nem az volt. Miközben a kidörzsölt részt masszíroztam, folytattam: – Vagy okosabb, mint hittük, vagy jobbak az ösztönei, mint Rex felügyelőnek. − Lehet, hogy mindkettő. Akárhogy is, még véletlenül se fordíts hátat neki. − Nagyi, könyörgöm – horkantam fel. – Szerinted kivel beszélsz? − Máris túl sokat voltál közöttük. Kezdesz úgy beszélni, mint ők. – Szárazon kijavította magát. – Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, mindig is úgy beszéltél, mint egy útonálló. Ezt az egyet nem róhatjuk fel Calebnek. – Felállt, és felém nyújtotta a tenyerét. A dobókés a tenyerén nyugodott. – Neked van kiegyensúlyozva. Elvettem tőle, és az ujjaim közé fogva próbálgatni kezdtem. Nik hasonló pengéi pehelykönnyűek voltak, ez viszont jóval nehezebbnek bizonyult. Nekem még sosem volt ehhez hasonló fegyverem. Értettem pár dologhoz, de a késdobálás sosem tartozott ezek közé. − Honnan tudod, nekem milyen kell? – kérdeztem szkeptikusan. – Nem használok fogpiszkálót. − Kezdőknek való a súlyozása; teljesen amatőröknek való. Úgy hiszem, te ebbe a kategóriába tartozol. – Halkan felsóhajtott, és nyugodt mozdulatokkal helyes állásba rakta a karomat. – Nem mintha számítana. Ez a penge nem tud túl nagy kárt okozni. Csupán annyi dolgod van, hogy eltalálj a hegyével valamit… bármit. Valójában ezüstre fújt üvegből készült. Van alatta egy aprócska elektronikus készülék, ami jelez, ha segítségre lenne szükséged. – Elégedett lehetett a fogásommal, mert eleresztett. – Vagyis ha bajban vagy. − Ó, te hitetlen – mondtam távoli hangon, éltévé a kamu kést. De attól még igaza volt. Elég kicsi volt rá az esély, hogy megtaláljam a koronát, és úgy lopjam el, hogy közben nem ütközöm semmiféle problémába. Mindketten tisztában voltunk a dologgal, Niko ráadásul úgy, hogy tudta, túl messze lesz, hogy segítsen. Egészen mostanáig. – Kösz, Cyrano. Ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok, a saját burámon verem szét.

− Jó volna látni, hogy használod végre valamire — vágott vissza, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy mire céloz. − Hát persze. – Eltoltam magamtól a széket, és arccal előre bezuhantam az ágyba. Még mindig nem tudtam kialudni magam. Álmok jöttek. Vörös hajból és még vörösebb vérből szőtt álmok. Fáradt voltam, istentelenül, kurvára fáradt. Karomat a fejem alá téve végül közöltem Nikkel a rossz híreket. – Munka van este. Nyolckor. Fogalmam sincs, mi. − Nem váratlan fejlemény. „Nem váratlan, de meg tudna lenni nélküle”, üzente a hangja. Könnyed érintést éreztem a vállamon. − Ott leszek. – Nikó már tudta, hol a raktárház, hisz korábban megkapta a címet Nyúzótól. Követhetett minket, bármilyen piszkos munkát akart a nyakunkba sózni Cerberus. George nem köszönte volna meg, ha ártatlanokat sodrok veszélybe, miközben őt próbálom megmenteni. Márpedig neki nem lehetett hazudni. Ebben a kérdésben talán még nekem se. A hátamra fordultam, és undorodva felsóhajtottam, amikor megláttam a szemközti falon vidáman kóricáló csótányt. − Miért nem látta előre? – kérdeztem hirtelen. A témaváltás egy csöppet sem zavarta meg. Ismertem Nikót… illetve talán jobb úgy mondani, hogy Nik ismert engem, úgyhogy már régóta éreznie kellett, hogy a kérdés ott lappang valahol az agyam egy aprócska szegletében. Egy percig mégis csend volt kettőnk között, ahogy mérlegelte a kérdést. − Nehéz megmondani – kezdte elgondolkozva. – A magyarázat talán az, hogy Georgina nem képes „meglátni” azt, mi történik saját magával. Lehet, hogy az egész pszichikus képességének a középpontjában, ahol ő maga áll, van egy természetes vakfolt. De… − De mi? – kérdeztem, mikor a szünet már túl hosszúra kezdett nyúlni. A következő szavakból könnyen ki lehetett érezni a szerető aggodalmat. − De ahogy én Georginát ismerem, szerintem egyszerűen csak nem nézett utána. Nem nézett utána. A helyzet pedig az volt, hogy tudtam, pontosan így történt a dolog. Tudtam a kezdetektől fogva, csak nem akaródzott beismerni magamnak. Hisz ha megtettem volna, akkor az azt jelentette, hogy meg is akadályozhattam volna. És azt is jelentette, hogy ha George akár csak egy percre is képes lett volna megfeledkezni erről az egész – „úgyis az fog történni, aminek történnie kell” – faszságról, akkor most biztonságban lehetne. Ha vette volna a fáradságot, hogy észrevegye, amit mi egyszerű halandók már rég megtettünk, hogy az élet vészesen rövid és kaotikus, akkor talán hallgatott volna a józan eszére. Akkor most is biztonságban lenne. George-ot okolni a saját elrablásáért – mekkora seggfej vagyok én? Lehet, hogy megérdemlem azokat az álmokat. Sokáig úgyse tudom már távol tartani

őket, hisz a fáradtság kezdett véglegesen eluralkodni rajtam. Visszafordultam a hasamra, ezzel lezártnak tekintve a témát. − Szunya van. Este találkozunk, Nik. − Nem valószínű. – A hangjából kicsendülő szurkálódás ezúttal elég gyengére sikeredett. – Hisz láthatatlan vagyok, akár a hűs szellő. Érinthetetlen. Megismerhetetlen. – Aztán témát váltott. – Hogy van a karod? − Megvan – mormoltam egyaránt elnehezülő szemhéjakkal és gondolatokkal. – Milyen kar? − Én is így gondoltam. Mondott még mást is, de addigra én már leléptem a tollasbálba.

10 Az ébresztőóra nem túl visszafogott csipogására ébredtem. Kiköptem egypár tollat a számból, és egy csapással kiiktattam az ágyam mellett visítozó kütyüt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mintha csak egy pillanattal ezelőtt csukódott volna be Niko mögött halk kattanással a szobám ajtaja. Kigurultam az ágyból, és kikukkantottam a folyosóra, de Niko eddigre már lelépett valahová. Ahogy legutóbb is mondta… akár a szellő. Mellettem maradt, miközben aludtam, halványan még emlékszem is, hogy szabálytalan időközönként megérintette a vállamat, amitől a borzasztó rémálmaim üres, álomtalan alvásba fúltak. Még ajándékot is hagyott az óra mellett az éjjeliszekrényen. Volt ott hidrogénperoxid, fertőtlenítő krém és vidám, figyelmeztető üzenet, hogy tisztítsam ki a mocskos sebemet, mielőtt le kéne vágnia. Ó igen, az igazi édes-keserű testvéri szeretet. Úgy tettem, ahogy mondta. Lehet, hogy szeretek kötözködni, de a karom addigra tényleg bevörösödött és a seb is felpuffadt. Márpedig most a legkevésbé arra volt szükségem, hogy valami hülye sebfertőzés lelassítson, miközben egy ebtelep kellős közepén dekkolok. Elsőként lezuhanyoztam és kitisztítottam a sebemet, csak utána indultam el a raktárházba, hogy megkezdjem első „munkanapomat”. Nem mondhatnám, hogy elöntött a testvéri szeretet, amikor beléptem a kapun, de egy sörszagú böfögést és egy torokból jövő mordulást azért kaptam, mint a csapat legújabb tagja. Itt dekkol egy csomó gyilkos kedvű vérfarkas, akik befogadtak maguk közé a Falkába. Egy cseppet sem kívántam ezt az egészet, de szükséges volt. Nagyon is. A hátam mögül a nyakamat szaglászó ocsmány szagú izé nélkül ellenben baromi jól meglettem volna. − Hé, haver, hűtsd le magad! – csattantam fel. – Félig ember vagyok, úgyhogy szükségem van némi levegőre. Úgy bűzlesz, mint egy nyilvános budi. – Egy dögevő állt mögöttem. Cerberus ezek szerint tényleg a szörnyetegek esélyegyenlőségének élharcosa lehetett. Egy dögevő… Istenem. Csak egy pillanatra tegyük félre a kerek és jól kiforrott személyiségüket. A szaguk szinte elviselhetetlen volt, még egy háztömbnyivel odébb is meg lehetett őket érezni. Hátszélben is. Tiszta logika az egész. Ha hullákat zabálsz, akkor úgy is fogsz szaglani, mint azok. Nem mintha nem bírták volna a főtt ételt. Egyszerűen csak a dög volt a preferenciájuk. Olyan szisszenést hallatott, mint egy sértődötten leeresztő lufi, de végül aztán a botrányos szagával együtt elkotródott a hátam mögül. Éreztem, hogy a gerincemen végigfutó acélos görcs enyhül kicsit. A levegőben már így is szinte tapintani lehetett a feszültséget, francnak se kellett, hogy még ennek a szarrágónak a pórusaiból áradó mérgesgázok is rontsanak az egészen. Cerberus személyesen osztotta ki nekünk az esti beosztást. Az irodájában kaptuk meg a cuccot, ezúttal azonban egyedül volt… a vacsoráját leszámítva.

A succubust sehol sem láttam, ami nem volt túl jó hír. Bár kétlem, hogy tudta volna, merre tartja Cerberus a családi ezüstöt. A főnökeim nem olyannak tűntek, mint akik csak úgy kikotyogják a legféltettebb kis titkaikat a testi örömködés közepette, de végül is, ki tudja? Goodfellow biztos ki tudná szedni a csajból, ha valóban tudta a választ a kérdésemre. Az első falkás fizetésemet felteszem rá, hogy az ő esetleges kis légyottjukból a succubus kerülne ki szárazabbra szívottan. Ahogy Robin szokta mondani, a piszkos munkák a legjobbak. Az én piszkos munkám viszont egyáltalán nem volt se jó, se kellemes, hiszen azt kellett bámulnom, ahogy Cerberus tömi a majmot. A farkasok – és most kapaszkodjatok – legalább annyira imádtak enni, mint amennyire kefélni és gyilkolni. Nagy meglepetés, mi? Egészen új perspektívába helyezték a régi vadásztörvényt: „Ha nem tudod megenni vagy meghágni, akkor ennyi erővel már ki is nyírhatod.” Nem rossz életfelfogás, de a farkasok, ha tehették kicsit csavartak rajta, és egyszerre legalább kettőt… ha nem mindhármat szerették csinálni. Nem minden farkas volt természetéből fakadóan gyilkos vadállat. De ahogy most azt figyeltem, hogyan tépi ki Cerberus áldozata egy vágott sebéből a máját, elég nehezen tudtam elhinni az előbbi gondolatot. Cerberus nem változott teljes egészében farkassá, ami még jobban rontott az összképen. Ami mondjuk önmagában még nem lett volna olyan zavaró. A kezei megvastagodtak és meghajlottak, ujjai végéből karmok sarjadtak, míg mindenütt másutt erős fekete szőrt növesztett. A fogai agyarakká nőttek, amik fele olyan hosszúak és pont olyan vastagok voltak, mint a hüvelykujjam. A két koponya ijesztő háromszögekké módosult, túlméretezett állkapccsal, csapott homlokkal és párát gőzölgő fekete orral. Ezeket leszámítva a nagyrészt szőrtelen arc és az intelligens szemek megmaradtak emberinek. Meztelen testét nagyrészt ugyanaz a szőr borította vékonyan, mint ami a kezén is kisarjadt. Meztelensége a farkasok természetes szégyentelenségéből fakadt és abból a praktikus okból, hogy ne kelljen lecserélni a méregdrága öltönyét, ami most a sarokba dobva hevert. Cerberus nem volt éppen egy jólnevelt evő. Ahogy az áldozata fölé hajolt, a vér csak úgy spriccelt széles mellkasára. De ha nem lettek volna a megváltozott fejei és a kezei, még mindig embernek nézhetted volna… szőrös embernek, de embernek. Oké. És akkor most vegyük elő megint azt a „zavaró” szócskát. Azt hiszem, ez elég gyenge kifejezés arra, ami itt a szemem elé tárult. Ég és föld volt a reggeli és a mostani találkozásunk között. Akkor Cerberus az üzleti énjét vette elő… jéghideg volt, halálos és kemény, de visszafogott. Most viszont… az állatiasság csak úgy sütött belőle, úgy marcangolta szét ezt a még mindig langyos testet, mint ahogy én egy tonhalas szendvicset. − Munkám van számodra. – A szavak kőgörgetegként hullottak ki a jobb oldali fej vérmocskos szájából. Nem újdonság. Hisz ezért hívtak be a dirihez, hogy megtudjam a részleteket. Amikor viszont a bal oldali burája vázolta a helyzetet, mégis azt

kívántam, bár ott maradtam volna a szállodában, és számolgattam volna a csótányokat a falon. Tudtam, hogy szar melót is kaphatok. A pokolba is, én voltam az, aki a legkevésbé lubickolt az optimizmusban, de erre azért még én se számítottam. Lenyeltem az epét, ami úgy égette a torkomat, mint boszorkányt a máglya, miközben bűntársaimmal elhagytuk az irodát. Mögöttem folytatódott az elégedett csámcsogás. Még egy szerencsétlen balfék, akinek sosem szabadott volna aláírnia a donorkártyáját. Így kerültem végül egy hajléktalanszállóba, ahol embereket válogattam ki, hogy meghaljanak. Az enyhe kifejezés, hogy mocskosul járattam az agyam azon, mit fog tenni Niko ez ügyben. Mélázásomat egy, a sebesült karomra fonódó satuszerű szorítás törte meg, meglehetősen fájdalmasan. − Válassz! Lusta – sziszegte a fülembe Nyúzó. – Lusta… dolgozz! – Ha meg is hallottak, ami felől semmi kétségem, akkor is úgy tűnt, hogy Nyúzó csak egy lógós alárendeltjét cseszteti. Márpedig a lógás messze nem volt akkora bűn, mint a kémkedés. Kirántottam a karom a szorításából, és mentem, hogy tegyem a dolgomat, ahogy parancsolta. Válogattam. Nem akartam az emberek arcába nézni és nem is tudtam… egyszerűen rájuk böktem, aztán a buszra. A többiek, velem ellentétben, hosszasan méregették az áldozatokat, mintha csak húsvéti sonkákat mustrálgatnának. Odakint egy fehér, leharcolt, öregecske, de pedánsan kitisztított busz várta a vágóállatnak szánt szerencsétleneket. A sztori szerint egy újonnan alakult brooklyni orvosi klinikáról jöttünk, és azért érkeztünk, hogy ingyenes orvosi vizsgálatra vigyük a kiválasztott kevés hajléktalant. A betegségben szenvedőket megfelelő módon kezelik majd, és mindenki kap egy bőséges vacsorát is. Rohadt nagy átkúrás volt az egész, de ebben a környezetben működnie kellett. És működött is. De hogy végül ez a kazalnyi ember hol köt ki, arról fogalmam sem volt. Hógolyó szerint tényleg Brooklynba visszük őket, de hogy nem egy kórházba, arra a nyakamat tenném. Valószínűleg egyszerűen eladják őket kajának. Hogy kinek? Bárkinek. Akárkinek. Nehezen tudtam volna megnevezni egyetlen szörnyetegfajt, aki megvetette volna az emberhúst. Cerberus is rájött erre az apróságra. Az éjszaka teremtményei általában gondoskodtak a saját vacsijukról, de el kellett ismerni, hogy a Falka és az új főnököm nem is talált ki akkora hülyeséget ezzel. Néha jól esett az olyan kaja is, amivel nem kell sokat babrálni, elég csak bevágni a mikroba és már ropogtathatod is. És ezek a rohadékok pont ezzel üzleteltek. Nincs kedved elmenni otthonról, hogy megvacsorázz? Ugyan miért is kéne? Hiszen a Csöves Sült már ott pihen a hűtődben! Kicsit összekaptam magam, és körbekukkantottam, hátha kiszúrok valamit a lepukkant épületek és felrepedezett aszfaltcsíkok között. De semmi. Nikónak igaza volt; semerre se láttam. Pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ott lapul valahol, és most bármit megadtam volna, hogy kiszúrjam, és egy kis

magabiztosságot és nyugalmat merítsek a látványából. De a tervnek megfelelően eltűnt, én pedig hiába kerestem. És ha bármit teszek, azzal csak elárulom magam. Ha pedig ez megtörténik, akkor George sorsa az enyémmel együtt pecsételődik meg. Éreztem, hogy valaki figyel, és mikor megfordultam, szembetalálkoztam a dögevő tejszerűen örvénylő tekintetével, ahogy egy üvegablak mögül nézett. Szerencséje volt, hogy a nap már alkonyatba fordult. Sikamlós, gyíkszerű bőrével, többszörösen ízelt karjával és rövid, tűhegyes fogaival még Jaffernél is nehezebb lett volna beilleszkednie. Néhányan azt állították, hogy a dögevők valójában egyszerű, sírból visszatért élőholtak. De nem. Nagyon távolról tényleg úgy néztek ki, mint a bomlás első stádiumában lévő holttestek… csakhogy ezek a holttestek elég virgoncak maradtak. Ezt leszámítva a dögevők még csak köszönőviszonyban se voltak az emberi fajjal. Nem vettem róla tudomást. Ami nem volt nehéz, hiszen szélcsend volt. Azt a néhány, rongyos ruhát viselő üres tekintetű embert viszont, akik éppen a halálukba indultak, már nem tudtam olyan könnyen figyelmen kívül hagyni. És amilyen kibaszott okos gyerek vagyok, semmi sem jutott eszembe, amivel segíthettem volna rajtuk. Zsebre dugott kézzel és égő torokkal álltam és bámultam, ahogy a húsz halálraítélt lélek elsorjázik mellettem. Néhányuknak alig pár szál szürke haja, lógott ki a kötött sapkája alól; másoknak barna vagy fekete sörényük volt. Néhányan magukban motyogtak, mások halkan beszélgettek egymás között, a maradék pedig sztoikus csendben mászott fel a buszra. Ketten az utcán élőkbe beleivódott gyanakvó, ugyanakkor viszont végtelenül hálás tekintettel néztek bele egyenesen a szemembe. Még mindig éreztem a dögevő forró leheletét a nyakamon, és megborzongtam, ahogy az ujjai (olyan tapintásuk volt, mint a száraz emberi csontnak) megragadták a könyökömet, amikor biccentettem az utolsó utas, egy idős nénike felé, akinek bal szemét szürkés hályog takarta el. Fogatlan vigyorral nézett rám és megköszönte, hogy felsegítettem a buszra. Ha letépik a tökeimet, az is kevésbé fájt volna. − Rendes kiskutyus vagy. Rendes kis ember. – A dögevő vastag nyelve nehezen állt rá az emberi beszédre, minden szavát mély, torokból jövő morgással fűszerezte. És hogy a dolog főként izgalmas legyen, időnként ki is nyújtotta, és a copfomat böködte vele. – ízletes kis ember. Megérte a fájdalmas harapást, amit akkor szereztem, amikor kitéptem a szájából azt a tetves húscafatot. A farkasok kuncogva nézték, ahogy a dögevő elhátrál, és kétrét görnyedve, fájdalomtól elhomályosult tekintettel nyállal kevert vért köp az aszfaltra. Ők csak azt várták el tőlem, hogy hűséges maradjak Cerberushoz. Amibe sehol se tartozott bele, hogy önként lefekszem az első, baseballsapkába és ballonkabátba csomagolt büdös, redvás húshegynek, aki szembejön az utcán. Ha elkönyvelnek gyengének, az éppen csak egy kicsit lesz lassabb halál, mintha szétüvöltöm a gigámat a buszon ülők felé, hogy fussanak, ha kedves az életük.

− Asszem, ez a tiéd, haver. – Hozzávágtam a dögevőhöz a nyelve maradékát. – Talán inkább az Auphe-felemet kellett volna megkóstolnod, nem az emberit. – Ezzel én is felszálltam a buszra, és elfoglaltam a helyemet a legelső ülésben, miközben Fenrik becsusszant a volán mögé. Megvontam a vállam, és széttártam a kezem, meglátva haragos fakókék pillantását, aztán megpróbáltam letörölni a farmeromra fröccsent barnásvörös vért. Tudom, hogy Fenriket a legkevésbé sem érdekelte a dögevő sorsa, tőle aztán akár a fejét is letéphetem és belehányhatok a tüdejébe. Ami viszont sokkal inkább lázba hozza, az az a tény, hogy bármelyik szerencsétlen ember kiszúrhatja a műsort, és akkor mindennek vége. De természetesen, hála az én disznó szerencsétlenségemnek, ez nem következett be. Végül aztán újdonsült pajtásom is felkapaszkodott a buszra, én pedig megragadtam a kínálkozó alkalmat, hogy félrehúzzam a dzsekimet és egy biztató kacsintás kíséretében megmutassam neki a csillogó új játékszeremet. Undorító rágcsálófogait kivillantva rámvicsorgott, de végül felhúzott vállakkal elkotródott a busz hátuljába. Könnyen megúszta ezt az egészet és ennek tudatában is volt. A nyelve előbb-utóbb visszanő; a dögevők ugyanis szinte bármelyik testrészüket képesek voltak regenerálni, ha elég táplálékuk és idejük volt rá. Visszahajtottam a kabátomat, pont amikor Fenrik sebességbe rakta a járművet és kikormányozta az útra. Kinéztem az ablakon, de a kinti világ nem jutott el a tudatomig, olyan gyors egymásutánban követték egymást a fejemben a gondolatok. Szinte éreztem, hogy belülről feszítik szét azt a kemény és makacs koponyámat. Komoran sürgettem Niket. Ha ki akarjuk menteni innen ezeket az embereket, akkor arra nincs jobb idő, mint a mostani. És ha ő nem képes rá, akkor nekem kell cselekednem, mert George soha nem bocsátana meg nekem egy ilyen tettet, soha nem engedné, hogy ilyesmit tegyünk érte. Sőt, valószínűleg – akár van lelkem, akár nincs – én se tudnám megengedni magamnak. Jó eséllyel úgy döglenék meg, hogy egyetlenegyet sem mentek meg közben közülük, de ez sem érdekelt, mert egyszerűen meg kellett tennem. Fenrik újból sebességet váltott, a busz pedig fekete füstöt eregetve magából, tovább robogott a pokol felé, a jó szándékom által kikövezett úton. Házak suhantak el mellettünk, én pedig behunytam a szemem, és a hideg üvegnek döntöttem a fejem. Ígéretet tettem George-nak… és magamnak is. Nem történhet így. Egyszerűen nem. A fém fájdalmas sikolyára kaptam fel a fejem, ahogy a busz megremegett, és oldalra dőlt. Az arcom fájdalmasan csapódott az ablakkeretnek, amitől rögtön színes karikák kezdtek el ugrálni a szemem előtt, de nem vettem tudomást róluk, és talpra kecmeregtem. Az ülés hátuljába kapaszkodva sikerült állva maradnom, annak ellenére, hogy a padló veszettül remegett alattam. Meglepett és kétségbeesett sikolyok, valamint egy elhasznált műfogsor repkedett a levegőben, az utóbbi egyenesen Fenriket találta fültövön. Ő csak morgott, mint egy szebb napokat látott generátor, de tovább

küzdött a kormánnyal, hogy megóvja a nagy fehér bálnát a felborulástól. Egészen addig sikeres volt, amíg neki nem vágódtunk a padkának. Egy pár pillanatig úgy tűnt, mégis megmaradunk az úton, aztán az egész tákolmány emberestül, farkasostul, dögevőstül felborult. A busz alsó oldalán lévő ablakok az ütközés pillanatában azonnal berobbantak, mindent és mindenkit beterítve szilánkokkal. Esélytelen volt talpon maradnom, de a velem született képességeim (haha) megóvtak attól, hogy arccal előre zuhanjak a földre. Helyette seggel előre borultam. Megragadtam az ajtónál lévő kapaszkodót, és megpördültem, végül fenékre estem, amikor az egész hóbelevanc végül megállt. Pislogtam párat, közben éreztem a nadrágom alatt ropogó üvegszilánkokat. Kísérletező kedvemben voltam, úgyhogy vettem pár levegőt, hogy megtudjam, egyben vagyok-e még. Többé-kevésbé. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, és kinéztem a ripityára tört szélvédőn, hogy lássam, mi okozta a balesetet. Belénk rohantak… egy kukásautóval. A kocsi elejét alig láttam, de a formája eltéveszthetetlen volt. A hatalmas zöld monstrum motorja még mindig zúgott, pedig a vezetőülés már rég üres volt. Akárki is ült benne, mostanra leléphetett, de valamit azért mégis észrevettem a szemem sarkából. Annyira gyorsan történt minden, hogy akár a képzeletem szüleménye is lehetett volna, mégis tudtam, hogy nem ez a helyzet. Azt a sötétszőke hajtincset és a hozzá tartozó alakot, aki az esti forgalmon átvágva eltűnt egy sarok mögött, ezer közül is felismertem volna. Perceken belül meghalljuk majd a szirénák hangjait, közben megrohannak minket a bámészkodók is, onnantól kezdve pedig esélytelen lesz észrevétlenül eljuttatni ezeket az embereket Cerberushoz. Minden úgy alakult, ahogy Niko eltervezte, márpedig tutira megszervezte az egészet, figyelembe véve, hogy hallás után kellett játszania. Remegve felültem, és kinyúltam, hogy megrázzam Fenrik vállát. Nem volt bekapcsolva a biztonsági öve – cö-cö –, úgyhogy most vérző fejjel feküdt nem messze tőlem. − Gyerünk, Fen, mancsra. Ideje olajra lépni. Felém fordította véres pofáját, rám nézett azzal a valószínűtlenül kék szemével, aztán megrázta a fejét, és már kezdett is felállni. Egyszerűen lerázta magáról az ütközés okozta sokkot, és fújtatva, morogva, térden kúszva már indult is a vészkijárat felé. Nyúzó, aki pár sorral mögöttem ült, páros lábbal rugdosta a hátsó ajtót. Fenrik mögött maradtam, és néztem, ahogy a többi férfi és nő is kezd észhez térni. Néhányan segítségért kiáltottak, a többiek egyszerűen csak nyöszörögtek. Viszont szerencsére senki sem tűnt súlyosan sérültnek, ami jó hír ahhoz képest, hogy mi várt volna rájuk egy óra múlva. Tovább vonszoltam magam előre, és egy perc múlva már az utcán voltam, szorosan a nyomomban Jafferrel, Mishkával, Lijah-val és azzal a névtelen, nyelvtelen, rothadó trágyadombbal együtt. A tömeg már gyűlt a roncs körül, úgyhogy kénytelen voltam messze földön híres könyöktechnikámat felhasználva utat törni magamnak. Más városokban

a baleset helyszínét otthagyni biztos felkeltette volna az emberek figyelmét. Sőt, azt hiszem, ha néhány feltűnően szőrös, hófehér és nyálkás bőrű egyénnel egyetemben teszed meg ugyanezt, annak legalább egy „Szent szar!”-t ki kellett volna váltani a népekből. De semmi, csak a sustorgás, meg néhány csodálkozó fütty a felborult busz láttán. Annyira azért nem lepett meg a dolog. Az elmúlt évek során megtanultam, hogy az ember csak azt látja meg, amit meg akar látni. Minden másról egyszerűen nem vettek tudomást. Azt hiszem, amikor Cerberus elé állunk majd a rossz hírekkel, a mi egészségi állapotunknak is jót tenne egy kis érdektelenség a főnökünk részéről. A csalódottsága ugyanis biztosan nagyon látványos lesz; egy vérvörös színekkel festett, csúnyán realista tájkép. Bezony, az tuti, hogy szar kerül a ventilátorba, ha ez az egész kiderül, de mégis örültem, hogy a zúzódásokat leszámítva sokkal jobban kijöttem ebből az egészből, akárcsak azok a szerencsétlenek ott a buszon. De velük ellentétben én tudtam még valamit. Tudtam, kinek köszönjem az egészet. − Merre jártál? Már kezdtem aggódni. Ugyanaz az undorító szoba, ugyanaz az ocsmány ágytakaró, ugyanaz a követelőző Niko. Oké, az utóbbi nem volt teljesen igaz. Nik inkább tűnt aggodalmasnak, mint követelőzőnek. Mélyen megérintett volna a dolog, ha nem várt volna kiadós vacsora az ágy előtti kis asztalon. Zöldséges lasagne, fokhagymás kenyérrel, és olyan salátával, ami biztos nem a szomszédban lévő ebédlőből jött. − Fenébe, remélem, nem rontottam el az étvágyadat – dünnyögtem, ahogy kimerülten az egyik falnak dőltem. − Neked van, te hálátlan dög. – Kihúzta az egyik széket, és könyörtelenül lenyomott rá. − Hálátlan biza, annyi szent. – Goodfellow hangja durcásan csengett a fürdőszobából. – Mindjárt éhen veszek, ez a neoninja pedig még egy falatot se adna belőle. – Belépett a szobába, hóna alatt egy tekercs szigetelőszalaggal és egy törölközővel, amivel éppen a tenyerét törölgette. Először a szikszalagra néztem, aztán rá. − Tudom, hogy önálló életet él, de hogy le kelljen ragasztani… Jézusom, Loman. − Mintha a ragasztószalag útját tudná állni – horkant fel, aztán az ágyra dobta a cuccot. – Felerősítettem egy kis meglepetést neked a vécétartály hátuljára. Nagyon puritán az ízlésed, ha nincs minden szobában elrejtve egy fegyver, nem igaz? Nem tudtam vitába szállni vele. Villát vettem a kezembe, és belekóstoltam a lasagnéba. Hideg volt, de finom. Már éjfél is elmúlt, legutóbb pedig azon a sör és marhahús orgián került kaja a gyomromba.

− Nem is rossz, Cyrano. Köszi. − Örülök, hogy olyan állapotban vagy, hogy tudd értékelni. Cerberus nem lehetett éppen boldog, amikor megtudta, mi történt. − A „nem éppen boldog” enyhe kifejezés. – Esetünkben annyira nem volt bolog, hogy élve felzabálta Fenriket. Valakinek el kellett vinni a balhét és a jó kis vágóállatok elvesztését, és mivel Fenrik ült a volán mögött, rá esett a választás. Én a többiekkel együtt relatíve könnyen megúsztam. Közel voltunk hozzá, hogy rákerüljünk Cerbi halállistájára, de egyelőre átvészeltük. Ha a közeljövőben nem kúrunk el megint valamit úgy istenesen, akkor akár még a hétvégét is megérhetjük. Haraptam egy darabot a fokhagymás kenyérből, és gépiesen majszolni kezdtem. Nem kedveltem különösebben Fenriket, hiszen a pokolba is… A Falkának dolgozott hidegvérű gyilkosként, s ráadásul ő se kedvelt engem. Lelkiismeret-furdalás nélkül vezette a halálukba azokat az embereket. Ez az egész munka volt számára, semmi több. Ja, egy egyszerű gyilkos volt, de mégis… ledobtam a kenyeret a tálcára, és eltoltam magamtól az egészet. A maga kegyetlenségében Fenrik egy becsületes fickó maradt. Hűséges volt a sajátjaihoz és az alfájához is. Kemény dolog volt végignézni, ahogy elpatkol. Csak egyszer zabáltam együtt vele, és még egy normális beszélgetést se folytattunk le együtt, mégse volt a napom fénypontja, ahogy azt kellett bámulnom, hogy a belei gözölögve ömlenek ki a padlóra. Hogy egészen pontos legyek, nagyon szar volt. − Nesze, Loman – ajánlottam fel, hisz nem sok étvágyam maradt. – Nyomd be nyugodtan. Robin fürgén elkapta előlem a tálcát, és levetette magát az ágyra, csak annyi szünetet tartott, hogy invitálóan Nikóra kacsintson, aztán már tömte is a majmot. Niko, most is, mint mindig tojt a fejére, inkább engem mért végig tetőtől talpig. − Úgy vélem, Cerberus nem rajtad élte ki a csalódottságát, ellenkező esetben a segítségünket kérted volna, igaz? Az úgy vélte annyit tett, úgy remélte. Niko tudta, hogy mekkora kockázatot vállal azzal, hogy belénk rohan azzal a mozgó szemétdombbal. Jól döntött, pedig mocskosul nehéz döntés lehetett, úgyhogy mindkettőért megérdemli a dicséretet. − Nem, megtartotta másnak a dolgot. – Elhessegettem a fejemből a csúnya képeket, és hagytam, hogy az ajkam fintorba húzódjon. – Mennyi ideig vártál rám a raktárnál? Fellegszürke szeme dölyfösen húzódott össze. − Te megláttál a raktárnál? − Nem – ismertem be komoran. – Meglepő módon. − Akkor honnan tudod, hogy ott voltam? − Ugyanonnan, ahonnan azt is, hogy Goodfellow a seggedet bámulja. A természet törvénye. Nem lehet megváltoztatni.

Niko hátrapillantott a válla fölött, szeme, ha lehet, még jobban összeszűkült. Robin meg se próbált ártatlannak látszani, megvonta a vállát, és egy végtelenül romlott, megbánás nélküli vigyor ült ki a képére, miközben tovább pusztította a vacsorámat. Nik végül visszafordult felém. − Addig vártam, amíg szükségesnek ítéltem. Vagyis amíg meg nem látott engem… sérülés nélkül, egy darabban. És ha engem látott, akkor látnia kellett Cerberust is. Ezúttal kijöttek velünk az irodából magába a raktárba. A dolgozószoba is elég tágas volt, de ahhoz, hogy jól megleckéztessen minket, több helyre volt szüksége. − Akkor láttad őket – mondtam halkan. − Csak néhány pillanatig az egyik rosszul deszkázott ablakon át… de igen, észrevettem Cerberust is. – Szinte soha nem láttam még megindultnak a bátyámat. Szerintem volt pár érzelem, amit gyártáskor kihagytak nála. Nagyon kevés dolog tudta lenyűgözni: talán csak a világot elpusztítani akaró Auphe, Abbagor… egy ocsmány, szinte leírhatatlan szörnyeteg, és egy gyilkos kedvű öcs – elég rövid a lista. Rövid, de úgy gondolom, Cerberusnak is sikerült feliratkoznia rá. Engem viszont biztosan sikerült meggyőznie. Hogy hazavágja Fenriket, átment teljesen farkasba. Csakhogy Cerberus állati alakja nem hasonlított semmire, amit eddig láttam. Most már értettem, miért hagyta őt működni a Falka; nem mertek ellenkezni vele. − És? – Robin haragoszöld tekintete a bátyámról rám villant. – Láttál egy farkast. Cerberus csak egy újabb, illetve esetünkben két újabb Falka-seggfej. Most mit kell ezen annyit agyalni? – Szavait alátámasztandó lazán gesztikulált a kenyér maradékával. – Csak pofán kell nyomni egy összetekert újsággal, és megy is a dolgára. − Oké. A pofánvágós részt meghagyom neked, Loman. – Fenrik sem adta magát könnyen. Mint minden fajtársa, ő is harcban akart megdögleni. Medvecsapdát is megszégyenítő agyarakkal és karmokkal, valamint hihetetlen gyorsaságával szállt szembe Cerberussal, mégse volt egy fikarcnyi esélye sem. Sőt, még annál is kevesebb. Cerbi pillanatok alatt végezhetett volna vele, de akkor hol maradt volna a lecke, nekünk, a többi rosszcsontnak? A főnök emberi alakja impozáns volt, a farkas viszont… egyszerűen rettenetes. Nyers, hígítatlan rettenet. És mivel már nagyon elegem volt ebből az egészből, ma estére gyorsan témát váltottam. – Hol van Promise? – kérdeztem kíváncsian. Nem úgy ismertem, mint aki sokáig elviselné, hogy a margón kelljen tevékenykednie. − Még mindig a korona után kutat, kevés sikerrel. Holnap reggel kellene vele találkoznod, és akkor elmond neked mindent, amit eddig sikerült megtudnia.

− És hogy megszerezd a pénzemet – tette hozzá Goodfellow szúrósan. – Még mindig nem adta oda a részemet a nyereményből. – Miután befejezte a vacsorázást, az ágyon hagyta a tálcát, és elkezdett óvatosan lecsusszanni, de végül kénytelen volt a sebesült lábát is leterhelni. Megigazította fekete, halszálkás öltönyét, végigsimított rövid barna haján, és elsántikált az ajtóig. − Mennem kell, találkám van – mondta búcsúzásképpen. – Vigyázz, amikor először lehúzod, Caliban. Nem akarom, hogy bármi fontosat lerobbantson rólad. Oké. Akkor mielőtt lefekszem, megyek, és megnézem, hogy a puck mit ragasztott a budi mögé. Elég… érdekesen hangzott. Miután az ajtó becsukódott mögötte, hintázni kezdtem a széken. − Hova megy? − Hogy figyeljen Georgina családjára. Igyekszünk annyira szemmel tartani őket, amennyire csak lehet. − Ó. – Visszadőltem a székkel, és megvakartam a tarkómat. – Hogy viselik? − Nagyjából ugyanúgy, ahogy mi – válaszolta Nik komoran. − Olyan jól, mi? – motyogtam magam elé. Szelíden felállított a székből, és a kezembe nyomta a mosogatnivalót. − Tedd magad hasznossá. Nem hiszem, hogy az éjszaka közepén azzal akarsz foglalkozni, amit ez a maradék magához vonz. Miközben én a fürdőszobába vonultam, hogy elmosogassak magam után, megbeszéltük, hogy mi legyen a következő lépésünk. Niko egyetértett velem abban, hogy a succubus valószínűleg nem tud többet, mint Nyúzó, de arra is rámutatott, hogy hiba lenne kihagyni bármilyen potenciális információforrást. − Kellett volna kérnem néhány tippet Goodfellow-tól, mielőtt lelépett – jegyeztem meg tompán. − Inkább Promise-szal beszélj – ajánlotta Niko. – Lehet, hogy ő olyan módszereket is tud, amivel úgy tudsz kiszedni információkat abból a valamiből, hogy utána Cerberus ne akarjon kasztrálni téged. − Ami nem túl jó dolog, igaz? – Megpróbáltam mosolyogni, de csak egy erőtlen grimaszra futotta. A szeme sarkából észrevettem az ébresztőórát, ami könyörtelenül jelezte az idő múlását. George majdnem egy hete tűnt el. Hat napja veszett nyoma. Alig egy hét ebben a világban, ami viszont a mi világunkban bőven elég, hogy sose juss vissza.

11 A másnap reggel már a falatozóban talált, ahol az egyik műanyagasztalon nyugtattam a fejem. Jól éreztem magam abban a pózban, és elhatároztam, hogy minden egyes pillanatát kiélvezem, ám egy lágy érintés a halántékomon felriasztott édes szendergésemből. Tudtam, ki volt az. Azonnal megéreztem az illatát, amint belépett a helyiségbe. Promise. − És én még azt hittem, én vagyok az éjszaka teremtménye. – Alig éreztem a csókot, amit az arcomra adott. – Nem alszol jól, kis testvérem? Hurrá, úgy tűnik, tovább bővül a család. Még valaki, aki szétrúghatja a zrityómat; a szeretet néha furcsán fejezi ki magát. − Kicsi? – Rekedt hangon felásítottam, és hatalmasat nyújtóztam, majd megvakartam azt a valamit, ami a borostámnak hazudta magát. – Nálad biztos nagyobb vagyok. − Hát persze – válaszolt csendesen, és gyengéden megpaskolta a kézfejemet. – Nagy, erős és mindig bátor. − Bezony, ez vagyok én, tetőtől talpig. Korán értem ide, és úgy döntöttem, lerakom kicsit ide a fejemet. Nem szunyáltam, vagy ilyesmi. – Még nem. Kicsit késve, de eszembe jutott, hogy illene felállni. Nagylelkű mosoly volt a jutalmam, és elnézően a védekező magatartásomat se vette észre, egyszerűen csak leült az olcsó műanyagszékek egyikére. Az egész kajálda egy hatalmas akváriumra emlékeztetett, mindenütt ablakokkal, úgyhogy Promise magán hagyta a köpenyét. Úgy tűnt, sosem fogy ki belőlük; talán minden vámpírnak ennyi van. Legalábbis azoknak, akik nem akartak az ambulancián kikötni néhány csini égési sebbel. A mostani darab kitűnően illett Promise csillogó barna hajához. A csuklya pedig jótékony árnyékokba vonta az arcát, de meleg, csillogó lilás tekintete szinte világitott alóla, ahogy engem bámult. − Azt mondták, tanácsokat kellene adnom neked, hogyan nyerd el egy nő szívét, anélkül, hogy felbosszantanád élete szerelmét, urát és parancsolóját, az egyetlen igaz lelki társát. – Ahogy elmosolyodott, egy pillanatra megláttam aprócska szemfogait. – Vagy hogy egészen pontos legyek, a kenyéradó gazdáját. Ha volt a világon valaki, aki értett ehhez a témához, akkor az Promise volt. És ezt nem szemrehányásként értettem. Fogalmam sincs, hogy mi zajlott le közte és a férje – a sok-sok férje – között, de elég jól ismertem Promise-t ahhoz, hogy tudjam, őszinte volt velük. Csak a vámpíros részt hagyta ki persze. De az érzéseiről, arról, hogy mit vár el és mit ad cserébe, arról biztos nem hazudott. Bár abban is biztos voltam, hogy az elvárásai nem voltak kicsik. Nagyon nem.

− Hát, ja… – Megpróbáltam kipréselni egy vigyort, de elég erőltetettre sikerült. – Nem sok tapasztalatom van a lányokkal. Eddig csak megölnöm kellett őket. − Megnyerni és megölni őket nem is akkora különbség, hidd el nekem. – Újból megpaskolta a kezem, és kezébe vette az étlapot. – De mielőtt kifundálnánk, hogyan nyerd el egy succubus szívét, nézzük meg, hogy van-e bármijük, ami van olyan finom, mint a te palacsintád. Mosolya egyáltalán nem tűnt gúnyosnak, de a halványan felvont szemöldöke láttán mégis felhorkantam. − Csak álmodban – motyogtam, és én is szemügyre vettem az étlapnak álcázott szívroham-táblázatot. – A palacsintakirály én vagyok. Nem szólt semmit. Udvarias. Többszöri átolvasás után Promise úgy döntött, nem kockáztat, és egy muffint rendelt narancslével. Gyáva. Én a szalonnás zsíros specialitást néztem ki magamnak. Bacon, a szalonna zsírjában sült tojással és szalonnás hagymás sültkrumplival. Nagyot haraptam a sárgás tojásból, bedobtam mellé egy adag krumplit is, végül az egészet lekergettem némi méregerősre főzött és halálosan keserű kávéval. Promise úgy kortyolgatta a narancslevét az elé rakott ócska pohárból, mintha az a legtökéletesebb kristályból lett volna. Miután végzett, abszolút ide nem illő mozdulattal megtörölte a száját, és megszólalt. − Egyél, Caliban. Senkinek sem teszel szívességet azzal, ha éhen veszel. Megráztam a fejem, és ezúttal teljesen őszintén válaszoltam. − Nem vagyok éhes. − Valóban? Milyen érdekes – mondta halkan. – Most pedig edd meg, amit eléd tettek. Nem tudnám leírni, milyen hangsúllyal ejtette ki az utolsó mondatot. A hangja már egyáltalán nem volt selymes és cirógató, és az is biztos, hogy rohadtul nem kérte a dolgot. Másfelől viszont fenyegetésnek se mondanám, bár volt némi acélos éle, ahogyan mondta. Akárhogyis, utána egyszerre éreztem magam komornak, furcsán elismerőnek és kábé tizenhárom évesnek. Közelebb húztam a tányért, és felmordultam. – A francba, de mogorva ma valaki. Nikkel is mindig ilyen vagy? − Azt hittem, ez volt az a téma, amiről nem akartál beszélgetni. – A szemében csodálkozást láttam megcsillanni. Hú, aztarohadt. Végigmértem, miközben lenyeltem egy falat bacont. Tényleg nem voltam éhes. De amint elkezdtem enni, hamar megjött az étvágyam. Megvajaztam egy szelet kenyeret és két harapással lenyeltem. − Na és a koronával mi a helyzet? − Na és a jenkikkel mi a helyzet? – Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Meghajlok előtted, ó minden dialógusok nagymestere. – Nem várta meg a válaszomat, ami jó is volt, mert épp egy darab tojást készültem lenyelni, így a lehetőségeim elég korlátozottak maradtak. – Nem sokat tudtam kideríteni. A

korona valószínűleg annyira ősi, hogy nagyrészt mindenki elfeledkezett róla. Összevetettem azt, amit tudok, a Caleb által adott leírással, de az eredetét még így sem tudtam kinyomozni. A korona igazából egy két részből álló készlet része, amelyeket, ha jól tudom, Calabassa néven ismertek. Egykor mindkét tárgy nagyon keresett volt, de ez már több ezer évvel ezelőtt történt. Azután nagy valószínűséggel szétválasztották őket, ma pedig már nagyon kevesen tudnak a létezésükről, vagy arról, hogy mire képesek, és legfőképpen azt nem akarják, hogy újra összekerüljenek. − Kivéve persze Calebet. – Az ajkaim összeszűkültek, miközben szükségtelen haraggal és dühvel a villámra szúrtam egy darab ketchupos krumplit. − Igen, őt kivéve. – Bronzszínűre festett körmei kecses mozdulattal kopogtatták az asztallapot, miután elém tette az eddig kezében tartott muffint. – És persze Cerberust. Hisz nála van, nemde? Ha a koronának van valami különleges képessége, akkor ő talán tudja, mi az. Ugyanakkor viszont maga az ékszer ónixból és vörösaranyból készült, ami önmagában nem különösebben értékes, viszont csinos kis bizsunak kitűnően elmegy. Lehet, hogy egyszerűen játékszernek szánta, ajándékul a szeretőjének, anélkül, hogy tudná, hogy milyen kincs van a kezében. Mi viszont biztosan tudtuk, hogy többnek kell lennie. Hiszen miért csapnánk ekkora felhajtást egy egyszerű bizsu miatt? Nem. Caleb egy kegyetlen amorális, szemét állat volt, de nem ostoba. Végtére még a mi eszünkön is sikerült túljárnia… egyelőre. Mostanra tényleg végeztem a reggelivel. A tányérba ejtettem a villámat, és ezúttal Promise sem erőszakoskodott többet. Azt hiszem, észrevette, hogy a frász kerülget, legalábbis így okoskodtam, miközben hirtelen mozdulattal felálltam az asztaltól. Egy ilyen étkezőben kábé annyi esélyed van tiszta klotyót találni, mint megnyerni a lottót, nekem mégis majdnem sikerült. Ahogy az ajtó kinyílt, elfintorodtam. Igazi lúzer vagyok, még mindig. A slozi nem volt ugyan se retkes, se lepukkant, egyszerűen csak tompán szürke színű, és csak úgy bűzlött a vegytisztító szagától. Az egész helyiség illett az étterem egészéhez. Furcsálltam, hogy Promise egy ilyen helyet választott találkául. Az egész placc simán befért volna a nappalijába. És a mosdó? Valószínűleg voltak már nagyobb sminkeskészletei is, mint ez. Pár lépésre voltunk egy háztömbnyi manzárdtól az Upper East Side-on. Becsuktam magam mögött az ajtót, és hidegen végigmértem a helyiséget. Valaminek mennie kellett. A kuka, vagy az üres papírtörlő tároló, vagy az az istenverte tükör… az a gúnyosan, mocskosan csillogó tükör. Automatikusan félrenéztem, és csak álltam ott tehetetlenül, ökölbe szorított kézzel. Remegtem, ahogy fortyogni kezdett bennem a tehetetlen düh. Ki akart törni. Mégpedig most.

Mikor végül majd’ tíz perc múlva visszatértem, Promise oldalra biccentette a fejét, és rezignáltan megkérdezte: − Ki tudom fizetni készpénzben is a kárt, vagy írjak inkább csekket? − Egyiket se. – Felkaptam a kávéscsészét, és egy hajtásra kiittam. – Jó kisfiú voltam. – Bár csak egy hajszálon múlott az egész. Nagyon közel jártam a robbanásponthoz. De épp mielőtt a kezem atomjaira robbantotta volna a tükör üvegét, meggondoltam magam. Tartogatni akartam a dühömet. Az utolsó pillanatig magamban tartani. Hogy aztán Calebre zúdíthassam az egészet. Nem fogom megfosztani ettől az érzéstől se azt a rohadt fattyút, se magamat. Benyúltam a zsebembe, és előkaptam egy nyakkendőt. Hátracsaptam a hajam, és elkezdtem megkötni magamon. − Tudod, azon gondolkoztam… – kezdtem el újra, én, a dialógusok nagymestere – …hogy miért ezt a helyet választottad? Miért itt akartál találkozni? Ez a placc olyan… – Hagytam elúszni a mondat többi részét, ahogy még egyszer körbenéztem. Túlsúlyos, visszeres lábú, ritkás hajú pincérnők járkáltak fel s alá, a félig nyitott konyhaajtó mögött egy hatalmas, kopaszra borotvált fejű, gagyi tetoválásokat viselő fickó toporgott fogpiszkálóval a szájában. Valószínűleg ő lehetett a helyi szakács. A padlót pedig olyan vastagon borították a zsírfoltok, hogy jobban csúszott, mint egy jégpálya. − Elhanyagolt, higiénikus és olcsó, mint egy vámpír? – fejezte be helyettem. − Nem rád gondoltam – mondtam lassan és olyan tapintatosan, amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok rá. − Azt hiszem, meglepődnél, ha tudnád. – Kiragadott egy szamócát a muffinból, és őrölni kezdte gyöngyházfehér fogai között. – Ahhoz képest ez egy palota. − Mihez képest? – kérdeztem hirtelen támadt érdeklődéssel. Semmit sem tudtam Promise-ról az itten és a moston kívül. A múltja sűrű ködbe burkolózott. A tenyere vörösödni kezdett a besütő nap sugarai alatt, úgyhogy gyorsan a köpenye alá rejtette, úgy válaszolt. − Ahhoz, ahol születtem. – Arca továbbra is sima és kifejezéstelen maradt, de valahol mélyen mintha aprócska rándulásra lettem volna figyelmes. Fogalmam sincs, hány évesen tudtam meg, hogy a vámpírok is születnek, nem azzá teszik őket. Azt hiszem, az első meneküléssel töltött évben történt a dolog. Talán. Az az időszak elég zűrösen maradt meg az emlékeimben. Két, az Auphe ölelő és szerető karjaiban töltött év hajlamos ezt tenni az emberrel. Semmire sem emlékeztem abból a két évből, amikor visszatértem, és máig sem nagyon tért vissza semmi, magától legalábbis. De az biztos, hogy valahol a tudatalattim mocska alatt rejtőzött valami. Hónapokkal azután is, hogy visszatértem, az ágy alatt voltam csak hajlandó aludni, merev gombócként,

kezemben kést markolva, és olyan rémálmokkal viaskodva, amikre reggel már nem is emlékeztem. Tizenhat lehettem akkor, amikor beleszaladtunk egy csapat vámpírkölyökbe, egy parkban. Ott játszottak az éjszakai égbolt alatt. Ugyanúgy szaladgáltak, ugrándoztak és nevetgéltek, mint az egyszerű gyerekek, csakhogy ők sokkal gyorsabbak voltak náluk és magasabbra tudtak ugrani. Helyből fel tudták vetni magukat a fák ágaira, ahol átpördültek, és tovább kacarásztak. Aranyosak voltak… a kis copfjaikban, sapkáikban és az aprócska agyaraikkal. Az egész simán illett volna azokba a borzalmasan gyenge vámpíros könyvekbe, ahol minden férfi vérszívó úgy néz ki, mint egy idült homokos, a vámpírcsemeték pedig sosem nőnek fel. Egy percig még én is elhittem az egészet. Megütközve álltam Niko mellett, és csak azt vártam, hogy leugráljanak a fáról, és szárazra szívjanak egy szerencsétlent, akinek pont most támad kedve a parkban futkározni. Aztán megláttuk az anyjukat. Vagy a dadusukat, bébiszitterüket… ki tudja? Elég sok kölyök rohangászott ott, a vámpírok életgörbéjét figyelembe véve pedig nem hittem, hogy ennyire szaporák lennének. Akárhogy is, az a nő terhes volt, és csak üldögélt ott az elegáns, hófehér kismamaruhájában – nála a fekete selyem láthatóan nem volt nyerő. Hosszú, szalmaszőke hajával és hatalmas sötét szemével úgy ült ott, mint maga a megtestesült eltökéltség, az anyaság eleven szobra. Legalábbis addig, amíg észre nem vett minket. Úgy tűnik, a terhes vámpírokban is ugyanazok a hormonok dolgoznak, mint a hasonszőrű emberekben. Védekezni, védekezni, védekezni. Valószínűleg megérezte, hogy különbözünk az átlagos járókelőktől, legyen szó a bennem megbújó Auphe-ról, vagy Nikóban a született vadászról. Elrohantunk. Mi mást tehettünk volna? Karózzunk meg egy terhes asszonyt? Egyikünknek sem tetszett különösebben az ötlet. Egy szó mint száz, megtanultuk, hogy a vámpírok születnek, nem pedig csinálják őket, ahogy azt is, hogy egy terhes vérszívó is istentelenül gyorsan tud futni. Játszva tanultunk. − Hol születtél? – kérdeztem, miközben egy pincérnő újratöltötte a csészémet azzal a fekete zselével, amit itt kávé címén felszolgáltak. Három kanál cukrot dobtam bele és vártam, hogy kihűljön. A cukor és a koffein lett az utóbbi napokban a két legjobb barátom. − Hétszáz évvel innen – válaszolta fátyolos hangon, és még egy mosolyszerűséget is sikerült kipréselnie magából. – Idős asszony vagyok. De ezt persze nem kell a bátyád orrára kötni. Biztos voltam benne, hogy már úgyis tudja. Ahogy abban is, hogy már most többet tud Promise-ról, mint amennyit én valaha is fogok. − Ismered Niket – húztam félmosolyra a számat. – A korához képest nagyon felnőtt. Belül igazi vén trotty. – Forgatni kezdtem a csészét a kezeim

között. – Hétszáz év, mi? Akkor ez azt jelenti, hogy te… szóval érted, izé… – Szavak helyett inkább felhúztam az ajkam, és a nem létező agyaraimra mutattam. − Igen – válaszolta egyszerűen. – Egykor ittam embervért. A tizenkilencedik században a vámpírok rájöttek, hogy másként is élhetnek. Ezt a történetet már hallottam Promise-tól. Rájöttek, hogy a vámpírátok valójában nagyban hasonlít egy porphyria nevű, emberek között is ismert betegségre, ami érzékenységet okoz a napfényre, és amit jóval kevesebben tudtak, a páciens megkívánta a vért is. Néhány vérszívó egyenesen odáig merészkedett, hogy az embereket és a vámpírokat egy, közös primitív őstől vezette le. Egy aprócska mutáció révén a két faj kettéválik, és voilá: míg az egyik napközben bunkózza meg és zabálja fel a prédáját, addig a másik faj ugyanezt teszi éjszaka, és jattként még az áldozat vérét is benyakalja. Aztán egy idő múlva az állatok vére már nem volt elég, hogy fenntartsa a vámpírokat. Milyen más lehetőség maradt? Bizony, jól tippeltek. Így lett hát az emberből préda. Hé, mi nem haragszunk rátok, srácok, ez egyszerű biológia. A mamutok meg valószínűleg röhögtek a markukba. Hiába, legszebb öröm a káröröm. De a tudomány időnként lehagyja a természetet is. Az elmúlt száz év legnagyobb részében a legtöbb vámpír átszokott a vérről a nagy mennyiségű vas és más vegyszerek bevitelére, ami kielégíti a vér utáni vágyakozásukat. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne maradtak volna régimódi srácok odakint. A vér olyanná lett számukra, mint az alkohol. Nem döglöttek bele, ha nem ihattak, de időtöltésnek nagyon is kellemes volt. Persze pszichopaták mindenütt akadnak… minden sarkon, minden faj tagjai között. A bepörgött vámpírokat is inkább a gyilkosság érdekelte, nem pedig a vér, amit általa nyerhettek. De ők szerencsére ritkák voltak manapság. Azonban az biztos volt, hogy azok a vérszívók, akik meghaladták a százéves kort, valaha ittak vért. Embervért. Viszont ez már régen történt Promise számára, és hirtelen én is kifogytam az elmés megjegyzésekből. − Hétszáz év, mi? – ismételtem lassan. – Akkor már értem, miért vagy ilyen alacsony. Túloztam persze. A feje búbja elérte Niko állát, ami azt jelenti, hogy legalább volt százhetven centi. Nem egy óriás, az biztos, de alacsonynak se hívhatta senki. − Jobb, ha tőlem tudod, hogy a magam idejében igazi amazon voltam, egy mesebeli óriás – jelentette ki sértett büszkeséggel. Aztán kezét a csuklómra csúsztatta, és lágyan folytatta: – Köszönöm. – Nem kellett kifejtenie. Tudtam, mit köszön. − Sok minden vagyok, hercegnőm. – Sok csúnya, csúnya minden. – A képmutató nincs köztük.

Valami felvillant a tekintetében a másodperc törtrészéig, de az egész olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam volna megmondani, mi volt az. − Nem, az valóban nem – mondta szomorkásán. Kihúzta magát a széken, és komoran folytatta. – Most pedig találjunk ki valamit, hogyan fogjuk elcsábítani azt a te succubusodat. − Virág és bonbon? – kérdeztem vigyorogva. − Ó, Caliban… – Most viszont semmivel sem lehetett összekeverni a szemében csillogó vidámságot, ahogy megrázta a fejét. – Egy succubus a legjobb esetben is csak arra használná a virágodat, hogy a sírodra fektesse. Jól indul a dolog, nem? Csak órákkal később jöttem rá, hogy Promise végül nem mondta meg, hol született valójában, hogy hol volt az a hely, amihez képest a falatozó kacsalábon forgó kastélynak tűnt. Véletlenül elsiklott volna fölötte? Nem hiszem. Promise nem az a fajta nő volt, aki véletlenül csinálna bármit is. Mindig óvatos volt és diszkrét, minden esetben gondosan megtervezte az összes lépését… és minden egyes szót, amit kiejtett a száján. Kár, hogy ezek a gondosan megválasztott szavak semmit sem segítettek rajtam. A pad, amire leültem a parkban, panaszosan felnyögött, ahogy Goodfellow leült mellém, és kinyújtotta a lábát, hogy melegítse a nem létező napsütésben. − Csengetett, milord? Hohó, naná, hogy csengettem. Az összes büszkeségemet, macsó férfias önuralmamat lehúztam a klotyón, és hangosan beleordítottam a világba egy szép kövér SOS-t. Mindig is utáltam segítséget kérni bárkitől is, és tessék, most mégis ezt tettem. Életem első tizenkilenc évében Niko volt az egyetlen ember, akihez fordulhattam. Aztán találkoztunk Robinnal, ezzel az idegennel, aki furcsa módon segíteni akart rajtunk. Ez volt az első hasonló alkalom, és még így is többször kockára kellett tennie az életét, hogy megmentsen minket, mielőtt el tudtam hinni, hogy igazán őszintén teszi, amit tesz. És még így is nehezemre esett elfogadnom a felém nyújtott segítő kezet. Még most, egy évvel később is fura nekem bárki máshoz fordulni… a bátyámon kívül. A régi megszokások nehezen kopnak meg, nem igaz? Miközben oldalra fordultam szórakozottan megkocogtattam a pad kovácsoltvas karfáját, és vonakodva beismertem. − Szükségem lenne a segítségedre. − Erre magamtól is rájöttem. – Összekulcsolta a kezét a tarkóján, napszemüveggel takart tekintetét pedig az égre emelte, és önelégülten folytatta. – Márpedig legendásan jól értek mindenhez. Sokan imádkoznak tökéletességem oltára előtt, és ki vagyok én, hogy hibáztassam őket?

Aha, ez sokat segített ám a fejfájásomon. Behunytam a szemem, és párszor megdörzsöltem a halántékom. − Tökéletesség. Imádat. Naná. Foglalkozhatnánk végre azzal, amiért idehívtalak? − Hogy milyen morcos ma valaki. Ráadásul azok után, hogy bekaptam egy nyilat helyetted. – Felsóhajtott, majd kihúzta magát a padon, és fejedelmi mozdulattal intett. – Mit tehetek érted, ó, hűtlen alattvalóm? Figyelmen kívül hagytam a színpadias gesztust, és minden figyelmemmel az előttem álló megalázó feladatra koncentráltam. − A succubusról van szó. Erre már tényleg felfigyelt. − Ezek szerint ma futottál össze vele? Niko említette reggel, hogy megpróbálsz információt kipumpálni belőle. – Sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Hogy te milyen önzetlen vagy, önként veted rá magad a medvecsapdára. Micsoda állóképesség, mily nemes gesztus! – Vigyora csak úgy csöpögött a bujaságtól. – Meséld el az összes mocskos kis részletet! Részletek. Részleteket akart. Felnéztem az égre. Pár órája még tiszta volt; mostanra viszont elszürkült. Azon gondolkoztam, hogy a nap is eltűnik-e ugyanúgy, mint George. A morózus szürke felhők nagyon mélyen úsztak, szinte súrolták a házak tetejét… pont olyan mélyen, mint a hangulatom. Végül összevont szemöldökkel fordultam Goodfellow felé. − Rossz ízem van – szűrtem összeszorított fogaim közül. – Itt az összes részleted. Rossz ízem van. Most boldog vagy? Arcán meglepettség és valami kevésbé hízelgő kifejezés jelent meg. Levette a napszemüvegét, és gyanúsan üres tekintettel nézett rám. − Rossz… ízed van. – ízlelgette pár pillanatig a szavakat, aztán megismételte. – Rossz ízed. Örültem, hogy legalább ő kurva jól érzi magát. − Igen, nem ezt mondtam? – csattantam fel. – De nem baj, a kígyószex úgyse nekem való móka. – Még azelőtt elnyomtam a hidegrázást, mielőtt a felszínre tört volna. Már a villás és hideg, jéghideg nyelvének érintése is elég volt, hogy kiverjen a veríték. Méghozzá annyira, hogy egy csöppet se érdekeljen, hogy mi van a ruhája alatt… már amennyi volt rajta. Úgy mentem be hozzá, hogy fogalmam se volt róla, meddig fogok elmenni. Még egy Auphe/ember-keverék legyártásától is mereven elzárkóztam, az pedig holtbiztos, hogy egy Auphe/succubus/ember-keverék se lenne sokkal jobb. Nem tudom, hogy egyáltalán létezhet-e ilyen keverék, de a nyakamat rá, hogy nem fogom kipróbálni. De hála a génjeimnek, eddig nem jutottunk el az iroda süppedős padlószőnyegén. George miatt nem kellett volna megkönnyebbülnöm… de mégis rohadt jó volt túllenni rajta. Most már nem sikerült elrejtenem a hidegrázást. − Nagyon nem nekem való.

− Ezek szerint nem jönnek be a hüllők párzási szokásai. Hosszú távon valószínűleg jobban is jársz így. – Kíváncsian oldalra biccentette a fejét. – Fizikai szinten nem volt jó ízed, vagy a zabolázatlan energiáiddal nem tudott mit kezdeni? Az utóbbi. Valószínűleg túl sok Auphe volt bennem ahhoz, hogy kellemes társaság legyek. És az mit jelent, ha még egy succubus is előbb nyúlna magához, mint hogy veled henteregjen? Mégis mi a frászkarikát? − Térjünk a lényegre – mondtam komoran. – Szükségem van rád, hogy beszélj vele. − Értem. – Visszavette a napszemüvegét. – Ki akarsz használni. Azt akarod, hogy a dzsigolód legyek… hogy miattad áruba bocsátsam magam. − Nagyjából – ismertem be minden szépítgetés nélkül. Végigfektette a karját a pad háttámláján, és egy olyan bűnös vigyort villantott felém, amitől én pirultam el. − Hogy mondhatnék nemet egy ilyen kérésre? A raktárépület pont olyan elhagyatott volt, mint amikor legutóbb itt jártam reggel. A társaság nagy része nagyon igyekezett meghúzni magát a tegnapi baklövés óta. Fület, farkat behúzva fognak még egy darabig bujkálni a sötétben, amíg Cerbi haragja nem enyhül valamelyest. Aki egyébként sem volt itt – valami magas szintű Falka-találkára ment, talán épp a stresszt vezették le északon egy kis felszabadító mészárláson keresztül. Nem tudtam és nem is érdekelt a dolog, egyszerűen éltem a kínálkozó lehetőséggel. És miután elsőre nem sikerült, most erősítéssel a hátam mögött fogok újra próbálkozni. − Az irodában van – súgtam, miközben hívatlan látogatókat kerestem a tekintetemmel. – Biztos, hogy gyanakodni fog, hogy került ide a semmiből egy puck. Hogy akarod lerendezni? Akár hiszitek, akár nem, de Goodfellow-nak valahogy sikerült jampecosan sántítania, miközben kigombolta az ingje felső pár gombját. − A succubusokat nem nagyon érdekli más a szexen és a zabáláson kívül, márpedig egyikért sem kell különösebben megdolgozniuk. Nem fogja érdekelni, hogy miért és hogyan kerültem ide. Már gyújtani is fogja a gyertyákat, amint belépek. – Kezével megpróbálta lelapítani a haját. – A kígyókat nem érdekli, honnan szerzik a kajájukat. Egyszerűen elfogadják és kész. Minden az egójuk körül forog. − Igazán kár, hogy nem olyan szerények, mint te – jegyeztem meg szárazon, és megálltam az ajtó előtt. – Akarod, hogy bemutassalak? − Nem. – Összekulcsolta a két tenyerét, és megropogtatta az ujjait. – Csak lelassítanál. Kinyitotta az ajtót, belépett, és már magukra is zárta azt. Felsóhajtottam, nekidőltem a falnak, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne képzeljem el, mi folyhat éppen odabent. Nem hittem, hogy valaha rá tudnék úgy nézni a jövőben egy kígyóra, hogy ne azt képzelném magam elé, milyen az, amikor

pikkelyes ujjak cirógatják a karomat, miközben egy villás nyelv tekeredik a sajátom köré. És az íze… olyan volt, mintha nedves ként szopogattam volna. Még mindig égette a torkomat, mint valami méreg. Épp lehajoltam, hogy kiköpjek, amikor hangok kezdtek el kiszűrődni odabentről. Felállt a hátamon a szőr, ahogy rájöttem, hörgést hallok az irodából. Ugyanúgy lehetett dühödt, mint kéjes – még csak belegondolni se akartam, melyik volt valójában. Jópár méterrel odébb sétáltam, és bőszen reméltem, hogy Robint nem éppen most nyeli le egészben egy természetellenesen nimfomán boa constrictor. A fülemet befogni gyáva dolog lett volna, úgyhogy inkább karba fontam a kezem, és igyekeztem annyira lehajtani a fejem, amennyire csak tudtam. A padló repedéseit, pókhálókat, csótányokat számolgattam… bármit, ami elvonta a figyelmemet a külvilágról, azon belül is legfőképpen az irodáról. Mikor végül kinyílt az ajtó, automatikusan az órámra néztem. Húsz perc. Csak húsz perc. Nekem legalább egy órának tűnt. Goodfellow haja még mindig tökéletesen állt, ahogy kilépett az irodából, és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. Leengedtem a karomat, és kihúztam magam. − Sikerült kihúznod belőle valamit? – Ekkor vettem észre a foltokat az ingén. Mélykék foltok fröccsentek a ruhájára, összemocskolva az egyik ruhaujját és a fél mellkasát. Ez nem Robin vére. Azt már láttam, ugyanolyan vörös, mint az embereké. Obasszameg. – Mi történt? Egyik kezét, amit eddig a háta mögött tartott, most előhúzta, láthatóvá téve a véres pengét, amit ott rejtegetett ezidáig. A kés színe is illett az ingéhez. Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, és nekem szegezte a sajátját. − Ki érdemli meg itt a legjobban, hogy fűbe harapjon? − Mi a franc történt? – ismételtem meg újra, miközben közelebb léptem. Most már azt is láttam, hogy ő sem úszta meg sebesülések nélkül. A nyakán karmolásnyomokat fedeztem fel, amikből lustán csordogált a vér. – Jézusom, Robin. − Nem volt kedve hozzá – vágott vissza komor kegyetlenséggel a hangjában. – Szóval ki érdemli meg itt a halált? Van még itt Cerberuson kívül más alávaló szarrágó is? Ezen a kérdésen nem kellett sokat rágódnom. Vagy Nyúzó, vagy a dögevő, és Nyúzóra még szükségünk volt. − A dögevő – daráltam gépiesen. – Kinyírtad? Nem lehet, hogy csak úgy… ó, a picsába. Mit nem lehet érteni azon, hogy ne? − Nem akart hancúrozni – csattant fel, miközben elsétált mellettem. – Viszont beszélni sem volt kedve. Jobban félt Cerberustól, mint amilyen ostoba volt. Ez a dögevő tárol itt személyes holmikat? Lecsattogtunk a lépcsőn. Robin a korlátba kapaszkodott, nehogy a még mindig gyenge lába összeroskadjon alatta.

− Honnan a frászból tudnám? – vágtam vissza. – Alig két napja vagyok itt. Ha a Falka osztogat az alkalmazottjainak szekrényt, én még nem kaptam meg a sajátomat. − Akkor gondolkozz. – Leért a lépcsőn, és felém fordult. – Ha nem kenjük rá valaki másra, akkor téged fognak elkapni miatta. Te vagy az új fiú, úgyhogy rögtön mindenki rád fog gyanakodni. Sikerült kiszednem belőle némi információt, viszont még legalább egy napot ki kéne húznod közöttük, hogy meg tudjuk erősíteni a dolgot. Úgyhogy szedd össze magad és gondolkozz! − Ó, hogy rohadnál el – szűrtem alig hallhatóan a fogaim között. Inkább szólt ez a helyzetünknek, mint Robinnak. Végigmértem a raktárt, közben igyekeztem újrajátszani a tegnapi nap eseményeit. Hol állt a dögevő? Honnan jött elő, először? A szemem végül egy poros ládákkal elkerített részen akadt meg. – Ott. A ládák mögött egy csomó retkes rongyot, néhány szétszórt kártyalapot és több más kupacnyi szemetet találtunk. Az alkalmazottak pihenője. Az egyik rongy a többitől kicsit távolabb húzva hevert. A szövetdarab mellett egy jól rosszul megrágcsált emberi lábszár feküdt. Tisztán kivehetőek voltak a harapásnyomok a rég halott végtagon, alatta pedig vastagon borította a padlót a barnásfekete föld. − Nesze – mutattam undorodva a rongydarabra. Goodfellow a lábra ügyet sem vetve bedugta a kést a rongycsomó alá. − Rendben. Most pedig húzzuk el a belünket innét. − Nem fogják megérezni a szagodat? A pengén, vagy odafönt? − Te érzel? – kérdezte, miközben a nadrágjába törölte a kezét, fittyet hányva arra, hogy ezzel tönkreteszi a méregdrága anyagot. Ami azt illeti, tényleg nem. Csak a kölnije orrfacsaróan erős szagát tudtam kivenni. Annyira karakteres volt, hogy a teljesen befedte a puck szagát. − Okos trükk – biccentettem elismerően. − Különleges keverék. Azóta használom ezt, mióta ez az egész ramazuri elkezdődött. Szeretnék névtelen és szagtalan maradni addig, amíg ez az egész véget nem ér. Túlélő típus vagyok. Olyan gyorsan sántikált az ajtó felé, amilyen gyorsan a sérült lába csak engedte. Ahogy elment mellettem, végigmértem a vérfoltokat az ingén. − Ja, észrevettem. Erre megállt. Nyersen, gyanakodva figyelt azokkal az ocsmány zöld szemeivel. − Vissza akarod kapni George-ot? – hajolt közelebb. – Nos? Vissza akarod őt kapni? Eszembe ötlött, hogy talán mégse ismerem annyira Robint, mint amennyire hiszem. Biztos voltam a néha idegesítő, de hűséges barátságában, és közben elfeledkeztem róla, ki is ő valójában. Hogy ki is volt egykor. És hogy kicsoda

marad mindig is. A puckok elég jók voltak az élet szinte minden területén, de volt egy dolog, amihez igazán értettek. Teljesen mindegy, mit kellett véghez vinniük, megtalálták a módját, hogyan oldják meg. Szerencsére Robin még a konszolidált és jóvágású fajtához tartozott. Legyen szó a kényelemről, luxusról vagy a borzasztóan változatos szexuális életről, kis erőfeszítéssel el tudta érni bármelyiket. De most… most George-ot akarta visszakapni. Nahát. Ahogy én is. − Igen – válaszoltam nyugodtan. – És kurvára nem érdekel, hogy szerezzük őt vissza. Az eltűnése utáni pár napban még sokat agyaltam azon, mit fog érezni, ha megtudja, hogy rossz dolgokat is elkövettünk, hogy megtaláljuk őt. De ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé érdekelt a hogyan. Rohadtul jöjjön, aminek jönnie kell. Csak a végeredmény számít. Semmi más. Szeméből egy pillanat alatt tűntek el a fekete fellegek. − Megtaláljuk és kiszabadítjuk. – Kiléptünk a raktárház sötétjéből az utcai világosságba. – A succubus miatt meg ne lamentálj. Valószínűleg több embert nyírt ki hosszú és eredményes pályafutása alatt, mint azt el tudnád képzelni. Elbukott egy újabb ragadozó. Ez a dolgok rendje. − A dzsungel törvénye? – horkantam fel szkeptikusan. − Ha ennyire klisés akarsz lenni. – Hangosan felsóhajtott, majd megérintette a nyakán végigfutó karmolásnyomokat. – Szerezzünk valamit, nem is, inkább sok valamit, amit meg lehet inni, közben elmondom, mit tudtam meg. Goodfellow általában olyan vendéglátóipari egységeket választott, amik tükrözték a személyiségét, ergo felkapottak voltak és drágák. Ezúttal azonban nem adott a látszatra, és befordult az első útjába eső kricsmibe. Szerencsénk volt. Odabent – mint minden jó kocsmában – félhomály uralkodott, viszont sok más hasonló hellyel ellentétben ez a talponálló relatíve tiszta volt, már amennyire meg tudtam állapítani. És tele volt növényekkel… ott lógtak, álltak, kapaszkodtak mindenhol. És a tökömet rá, hogy majdnem mindegyik ágon ült egy madár. Papagájok, mindenféle méretben, pintyek… és ezernyi másféle, tollas, repülő izé, amit nem tudtam beazonosítani. Nem kedveltem különösebben a repülő dolgokat. Egyfolytában beleszállnak a hajtóműbe, meg rátojnak a szélvédődre. Az idebent lévők viszont elég jólneveltnek tűntek, csak időnként visítottak vagy csiripeltek egyet-egyet, mégis idegesen kapkodtam a fejem, amikor rájöttem mennyien is vannak idebent. − Fura hely – jegyeztem meg, miközben belekukkantottam a perecestálkába, gyanús fehér szeretetcsomagok után kutatva. − Ó, hogy Bacchus rohasztaná rájuk az eget – mordult fel Robin. – Ez egy peri-bár. Ilyen az én szerencsém. Hogy mindig nekem kell ekkorákat szívnom. Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy mi a franc az a peri, a kocsmáros lépett oda hozzánk… szárnyakkal, meg minden más firlefranccal együtt. Okosan a háta mögé rejtette egyébként mindkettőt. Fekete pólójában és kék farmerjában

pont úgy nézett ki, mint bármelyik Márió Queensből. A szárnyakat simán el lehetett adni, mint a bár különleges ismertetőjegyét, amit meló után egyszerűen bevágsz a szekrényedbe, oszt jóccakát. Persze, lehetett volna, csakhogy nem az volt. Megállt velünk szemben, kerek fekete szemét pedig Goodfellow-ra szegezte. − Ishiah beszélni akar veled. − Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna tőled, hogy Ishiah mit akar – válaszolt unott hangon Robin. – Két sört és két whiskyt. A pincér szárnyai bosszúsan megrebbentek, de végül aztán megfordult, és elment, hogy teljesítse a rendelést. − Mi az a peri? – kérdeztem. A gyomrom egyszerűen nem vette be ezt a szárnyas-tollas maszlagot. Régen nem voltam már ennyire naiv. Az egész lény nem tűnt többnek harmadéves gimnazistánál. De azért jobb, ha elvonom róla Goodfellow figyelmét. Jót tenne neki. Sőt, mindkettőnknek. – Ugye ők nem… – Az ujjammal koncentrikus köröket írtam le a fejem fölött. – Vagy mégis? Robin utálkozva forgatta a szemét. − Te aztán elég alulművelt gyerek vagy, nem igaz? – Megérkezett az alkohol. Ahogy a peri lerakta elénk, ismét szólásra nyitotta a száját, de Goodfellow megelőzte. Felemelt mutatóujjal, jéghideg hangon fojtotta belé a szót. – Ne. – Aztán ugyanazzal az ujjával a bár másik végébe mutatott. – Olaj. A peri elhullajtott pár felesleges tollat, bámulta egy darabig Goodfellow-t, majd vállat vont, sarkon fordult, és elsétált. Voltak más vendégek is, emberek, akiknek fogalmuk sem volt, mi történik körülöttük, s akik kiszolgálásra vártak. − Túlméretezett kakas – motyogta Robin. Aztán nem vesztegette tovább az idejét, megitta a saját és az én whiskymet is, aztán egy húzásra legurította a söre felét. Végül letette a korsót, és rosszallóan rám nézett. – Az egész lakásotok tele van mitológiakönyvekkel, ami az információk kimeríthetetlen tárházát rejti. Mégis mi a francra használod őket? Az orrodat fújod beléjük, vagy a seggedet törlőd velük? Felhorkantam, egyenesen bele a söröskorsóba, aztán belekortyoltam a piába. − Azok Nik könyvei. A francba is, tudnod kell, hogy ott minden, ami papírból van, az övé. Odakint ő rámutat valamire, én meg szétlövöm. Így működünk mi ketten. − Istenek az égben. És még büszke is a tudatlanságára. Ez az, ami annyira, de annyira meglep. Sokat szemeztem egy pereccel, aztán végül bedobtam. Nem voltam éhes, nem is akartam megenni, de ott volt. Az életben olyan gyakran lyukadunk ki ide. Ott volt. − Okéoké. Szóval akkor nem angyalok. Robin újabb undorodó pillantást vetett rám a mostanra teljesen kiürült korsója fölül.

− Dehogynem. És minden pénteken összefutnak a Télapóval, a fogtündérrel és a húsvéti nyuszival. – Kezébe temette az arcát. – Komolyan próbára teszed az ember türelmét. – Újabb perec tűnt el a számban. − Szóval – ismételtem lazán. – Akkor nem angyalok. − Hermész, szopj le! – Átnyúlt a bárpulton, megragadott egy üveg whiskyt, és óvatosan kitöltött magának egy pohárral, mielőtt belekezdett volna a tanmesébe. – A perik mint faj, már legalább olyan régóta közöttünk élnek, mint én. Talán régebbóta. Egykor bukott angyaloknak hitték őket, démonok és az igazi angyalok közös fattyainak. Mindig is körüllengte őket a magasztosság aurája. Hírnököknek hívták őket. A Fény és a Hatalom teremtményeinek. – Az összes jelzőt annyi gúnnyal ejtette ki, amennyivel csak tudta. Ami az ő esetében nem volt kevés. − És valójában micsodák? − Ócska szemfényvesztők. – Legurított egy újabb kört. – Hangos, arrogáns szemfényvesztők. Semmi több. Higgy nekem, Caliban, nincs bennük semmi isteni. – A tekintete hirtelen elsötétült és távolivá vált. – Ahogy semmi másban sem ezen a világon. Ebben tévedett. Talán sosem érinthetem meg, sosem lehetek a részese… mert talán nem nekem szánták, de tudom, hogy van, akiben megvan ez a szikra. George-ban. Eltoltam magam elől a perecestálat. Kellett pár perc, amíg összeszedtük magamat, hogy kicsit elfeledkezzem arról, ami a raktárban történt. Pár perc nyugalom és csend. De az a pár perc elmúlt. − Mit mondott a kígyó? Poharában aranyszínnel csillogott a whisky maradéka, ahogy ide-oda forgatta a kezében. − A korona. Látta. Sőt, még hordta is. És nem különösebben volt elájulva tőle. Nem ment a színéhez. – Lenézett a mostanra megszáradt kék foltokra az ingén. – Valószínűleg. A gyémántok a lányok legjobb barátai, ahogy Promise is mondta. Közel voltunk. A kezem megszorult a korsón. Nagyon közel. − Hol van? − Cerberus általában a lakásában tartja, ami egy felhőkarcoló tetején csücsül. − Manzárdlakás? − Miért, mit gondolsz, hol lakik? Egy kutyaházban? – kérdezte cinikusan. – A fickó egy magas szintű Falkavezér. Az ilyenek pedig általában nem putrikban húzzák meg magukat. De ez most úgyis teljesen mellékes. A korona ugyanis – szerencsédre – Cerberus verdájában van. Legalábbis azt hiszem. − Mi az, hogy azt hiszed? – követeltem nyersen a folytatást. − A kígyók született hazudozók. Még az utolsó leheletükkel is át akarnak verni. – Intett, hogy hozzanak neki újabb kör sört, aztán ragadozómosollyal az arcán fejezte be. – Ebben hasonlítunk egymásra.

Ritkaság, Robintól önkritikát hallani. Sokkal jobban szeretett az egyéb, khm… színesebb képességeivel gizdázni. − Most nem hazudsz – jelentettem ki, miközben felé löktem a sörömet. Elfogadta, és egy emberes adagot le is húzott belőle. − Sokkal, de sokkal izgalmasabb igazat mondani neked. Nézni, ahogy figyelmen kívül hagysz mindent, amit mondunk neked, és seggel előre landolsz mindig a legnagyobb szar közepén… viccesebb időtöltés, mint a kábeltévét bámulni. Visszavettem tőle a sörömet. − Cerberusnak tudomásom szerint három autója van. Egy limó és két városi járgány. – Ma egyik sem volt a raktárban. Az egyiket Nyúzó használta, hogy megszabaduljon attól, ami Fenrik testéből megmaradt. Valószínűleg épp a vért takarítja ki belőle, valami félreeső helyen. Nehéz úgy elszállítani egy szétmarcangolt hullát, hogy ne gányold össze az üléshuzatot. Ez is dzsungeltörvény errefelé. Ami a másik kettőt illeti, Cerberus alighanem elvitte magával a limót, az emberei pedig a másik kocsiban követték. − Ki tudsz húzni még közöttük annyit, hogy átnézhesd a kocsikat? Még egy napot mondjuk? És ha a succubus hazudott, akkor talán még többet is, persze csak akkor, ha Caleb hagy nekünk egyáltalán ennyi időt. − Egy férfinak tennie kell, amit egy férfinak tennie kell. Minden régi film ezzel a mondattal jött, és reméltem, hogy igaz ez azokra is, akik csak félig férfiak. Robin elfintorodott. − A hősiesség néha olyan közönséges. – Kiitta a frissen elétett sört. Fel, aztán le, végül csatt a bárpulton. – Húzzunk innen, mielőtt elkapjuk a madárinfluenzát. Ahogy felálltunk, a csapos hangosan felénk rikkantott. − Harminc dolcsi lesz! − Írd hozzá Ishiah számlájához – vetette oda neki foghegyről Goodfellow. Már félúton járt az ajtó felé, amikor meggondolta magát, megfordult, és kezébe vette a whiskysüveget és azzal együtt indult meg újra kifelé. – És ezt is. Ez a legkevesebb azért, amivel az a szemét tartozik nekem. − Ki az az Ishiah? – kérdeztem, miközben felfelé haladtunk, az utca szintje felé. − Egy majdnem olyan idegesítő fickó, mint te. Goodfellow halálosan értett hozzá, hogyan zárjon rövidre egy témát. Odakint a nap még mindig nem dugta elő a képét, a felhőtakaró pedig csak egyre vastagabb és feketébb lett. A félhomályban a puck ingét beszennyező vérfoltok még kékebbnek tűntek. Az utolsó lépcsőnél a sérült lába majdnem megadta magát, én pedig igyekeztem nem tudomást venni róla, ahogy egy pillanatra megkapaszkodik bennem, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ha

figyelemre van szüksége, Robin általában szól… észrevehetően és hangosan. Most nem volt szüksége ilyesmire. Kihúzta magát, és meghúzta az üveget. − Most pedig hazamegyek, veszek egy forró fürdőt, és megsiratom a kedvenc ingemet. Fogadd a hívásaimat. Elszakítottam a tekintetem a haldokló égboltról, Goodfellow-ra néztem, és halkan megjegyeztem: − Kösz, Robin. Mindenért, amit értem tettél. – Majdnem azt is hozzátettem: „Hogy megtetted, amire én nem voltam képes.” De ez hazugság lett volna. Ha tudtam volna, hogy nincs más megoldás, úgy, ahogy a puck tudta, akkor én is megcsináltam volna. Nem olyan jól, és nem olyan hatékonyan, mint ő, de megtettem volna, nem törődve a következményekkel. De nem így történt. Nem nekem kellett aggódnom azok miatt a következmények miatt. Robin nem fogadta el a köszönetemet. Újból meghúzta az üveget, és szenvtelen hangon csak annyit mondott: − Találd meg a koronát. – Elnézett mellettem az utcán. – Találd meg George-ot. – Az igazi üzenet kimondatlan maradt: „Az megér ennyit.” Talán még elviselhetőbbé is teszi ezt az egészet.

12 Sas voltam. Magasan szárnyaltam. Az utcai lámpák apró szentjánosbogarakként suhantak el alattam. A szél vadul örvénylett körülöttem, elzúgott a fülem mögött, és beletépett a ruháimba. A Hold hatalmas töklámpásként terpeszkedett az égen és szórta mindenfelé hideg, ezüst sugarait. Szinte vonzotta a tekintetet. Úgy éreztem, ha akarom, meg tudnám érinteni. Repültem. Pedig nem is. Egy akkora tenyér szorult a torkomra, mint a fejem, és tartott ki a mélység fölé a raktárház tetejéről. Sárga szemek vizslattak olyan érdeklődéssel, mintha egy kiéhezett patológushoz tartoztak volna. Pedig a napom nem indult ilyen szarul. A raktárházban kezdtem, és igyekeztem annyira meghúzni magam, amennyire csak tudtam. Nem volt rossz ötlet, tekintve, hogy csak úgy röpködtek a végtagok. Robinnak igaza volt. Alighogy Cerberus befutott a limójával, a dögevőre fogta a succubus megölését. A nap hátralévő része azzal telt, hogy megpróbáltuk feltakarítani a mocskot, és úgy kerültük Cerberust, mint a tüzet. Talán mondanom sem kell, nem volt rózsás kedvében. Nem mintha halhatatlan szerelem fűzte volna a succubushoz. Kellemes dugócimbi volt neki, semmi több. De itt nem ez számított. Az övé volt, és valaki most meglopta. Ezt pedig egyetlen alfa sem értékeli különösebben. Az irodából szabálytalan időközönként kiszűrődő hangok még a legkeményebb farkasokat is elkergették a környékről. A dühödt üvöltések és a falhoz csapott, pozdórjává zúzódó bútorok hangja nem volt éppen ideális munkakörülménynek nevezhető. Aztán meg jött a csend. Senki nem tudta, hogy most végre fellélegezhet, vagy még jobban csinálja össze magát. Így telt el a nap. Túléltük, bár annak a szerencsétlen balfasz Mishkának komoly kételyei voltak afelől, hogy ő tényleg ezt akarja-e. Nem volt semmiféle munka az elkövetkező órákra, a hely pedig lassan kiürült. Cerberus az irodájában maradt, de annyira azért lenyugodott, hogy maga is egy kis takarításba kezdjen. Nem hiszem, hogy a dögevőknek különösebben jó ízük lett volna, dehát mindenkinek megvan a maga ízlése. Ő zabált, én meg kutakodtam. Ilyen egyszerű. Legalábbis annak tűnt, amíg el nem kapott a keresgélés kellős közepén, kirántott a limuzinból, majd úgy ahogy voltam, átvágott rajta. − Mocskos tolvaj. – A szavai követtek a levegőben is. Cerberusnak láthatóan nem voltak problémái azzal, hogy mástól lopjon, de hogy őt lopják meg, az elviselhetetlen bűnnek rémlett a szemében. És most meg akarta mutatni, mennyire elviselhetetlen is ez a bűn, miközben én talpra ugrottam, és

rohanni kezdtem. Hátrahagytam a koronát. Kiderült, hogy tényleg a limuzinban volt, az egyik ülés alá dobva. A tárgyat, amit George életéért kellett megszereznünk, úgy kezelték, mint egy darab szemetet. Szinte láttam magam előtt, ahogy a succubus elégedetlen fintor kíséretében kiejti a kezéből. Talán az ékkövek nem voltak elég nagyok, vagy megfelelő színűek az ízlésének. Tényleg nem volt nagy szám. Majdnem egy egész másodpercig a kezemben tarthattam, mielőtt kirántottak volna a kocsiból. Egy egyszerű vörösarany diadém volt, itt-ott ónixberakásokkal. Nem volt se különösebben nőies, se elegáns. Ami azt illeti, szinte… nyersnek tűnt. A másodperc törtrészéig úgy éreztem, mintha megmozdult volna a kezemben, akár egy meleg, még mindig dobogó szív. De aztán az érzés elmúlt, ahogy az ékszer kirepült a kezemből, pont, mint ahogy én Cerberuséból. Még mindig ott feküdt a padlón. Arra számítottam, hogy Niko majd összeszedi, útban felfelé. Oké, talán a felfelé menekülés nem tartozott életem legjobb döntései közé, de nem volt túl sok választásom. Cerberus irgalmatlanul gyors volt, ráadásul dühös is. Még arra se volt időm, hogy előhúzzam a skulómat és pofán lőjem vele, arra meg végképp nem, hogy az ajtó felé vessem magam, olyan sebességgel közeledett. A felfelé vezető lépcső volt az egyetlen esélyem. És most ezen választásom eredményeképpen lógtam egy épület tetején a nagy semmi fölött. Nem is olyan régen, mikor egy óriáskerékre másztam fel, úgy gondoltam, hogy nem félek a magasságtól. De most, miközben a lábaim kétségbeesetten kapálóztak a levegőben, eldöntöttem, hogy ideje újragondolnom ezt az egész tériszony dolgot. − Egy Auphe. − Béreltem volna inkább fel egy piranhát. – A két fej nem hozzám beszélt. Magukat szórakoztatták. A pofájuk szinte összeért, alkarnyi agyaraikról pedig barnás nyál csöpögött a földre, mint az eső. Cerberus simán kétszer, sőt talán háromszor nagyobb farkas volt, mint bármelyik, amelyikkel eddig dolgom akadt. Épp csak annyi emberi vonás maradt benne, hogy egyenesen tudjon állni. Fejei szinte eltűntek két irgalmatlan válla között, amit olyan vastag és fekete bunda borított, hogy azzal is gondom volt, hogy egyáltalán meglássam. Majdnem két és fél méter magasra tornyosult, mellkasa pedig olyan volt, mint a közmondásos hordó. Nem véletlenül; valamiben el kellett tárolni annyi oxigént, amivel elláthatta az egész iromba testét. Farönknyi lábain kötélvastagságú izmok feszültek, amik hihetetlen magasságokba tudták lökni Cerberust. Az ujjain, amik most kegyetlen erővel szorultak össze a torkomon, vastag bőrkeményedések ültek a sokévnyi futástól. Karmai repedezettek voltak, horgasak, feketék, mint az éjszaka és legalább olyan hosszúak, mint maguk az ujjak. Ja, igen, és most belemélyedtek a bőrömbe. Hát nem vicces? Éreztem a saját vérem melegét a nyakamon. Nem sok folyt ki eddig, talán egy kávéskanálnyi sem. Ez nem sok jóval kecsegtetett. Cerberus ezek szerint sokkal rosszabbat talált ki nekem, mint hogy egyszerűen kitépje a gigámat.

Olyan erővel rázott meg hirtelen, hogy színes karikák kezdtek el ugrálni a szemem előtt. Fekete pöttyök. De Cerberust még mindig ki tudtam venni. Úgy tornyosult fölém, akár egy sötét isten, pont olyan kérlelhetetlenül, akár maga a halál, és eltakarta előlem az eget, a világot, mindent. Arcomon és a nyakamon éreztem meleg, nyers hústól bűzlő leheletét… Igazi ragadozó volt, éppen a legízletesebb részemet kereste. Libabőrös lettem. Megpróbáltam abba a gondolatba kapaszkodni, hogy valahol mögöttem, odafent a tetőn ott van Niko különleges kis kése, aminek üvegből készült hegye ripityára tört mostanra. Nem mintha láttam volna, de tudtam, hogy ott van. Vagy legalábbis reméltem. Még menekülés közben dobtam le az okos kis elektromos kütyükkel teli izét… a „Kurva nagy szarban vagyok”-ketyerét. A gyakorlatilag a mellkasomat is megrázó, mély, torokhangú morgástól ugyan nem hallottam, hogy a kés leért volna a raktárház lapos betonból készült tetejére, de forrón reméltem, hogy ott volt. Cerberus morgásától még a legkeményebbek lábában is kocsonyássá válnak az izmok, feláll a hátukon a szőr és elenged a hólyagjuk. És nálam is működött volna a dolog, ha nem töltöttem volna el éveket az Auphe ölelő karjaiban. Engem csak még gyorsabb futásra ösztökélt. De hiába rohantam úgy, mint még soha, Cerberus százszorta fürgébb volt nálam. Egy-két hosszú vetődés és már ott is lihegett a nyakamban. Bevetettem az összes cselt, amiket még a tévés sportközvetítésekből lestem el, persze tök hiába. Oldalra vetettem magam, megcsúsztam egy kátrányfolton, és máris ott vergődtem a karmai között; egy kisgyerek a medve szorításában. Persze nem mindegyik gyerek hord magánál akkor mordályt, ami egy tankon is simán elmenne ágyúnak. Félig még mindig vakon a kabátomba rejtett 50-es Magnum után tapogatóztam. − Játékszer. – Mindkét hatalmas állkapocs visszahúzódott a torkomtól, hogy gúnyosan kiröhögje szerencsétlen erőfeszítésemet. – Egy játékszerrel akarsz ártani nekem? Megetessem veled a játékszeredet, Auphe? Letoljam centinként azon az áruló torkodon? – Újból megrázott, miközben tovább erőszakolta a hangszálait. – Vagy inkább dugjam föl valahova máshová, egyszerre az egészet? Több se kellett hozzá, hogy még gyorsabban tapogatózzak a stukker után. Láttam, mit művelt Fenrikkel, aki minden volt, csak porbafingó szőnyegrongáló nem. Láttam és éreztem is, hogy mit tett a dögevővel még a reggeli órákban. A dögevők faja talán kevésbé volt olyan veszélyes, mint a vérfarkasok, de szinte lehetetlenség volt hazavágni egyet közülük. A dögevők a fejüket is beleértve gyakorlatilag bármelyik testrészüket képesek voltak regenerálni. Az agyukat, már ha volt nekik ilyen, minden valószínűség szerint máshol tárolták, nem a fejükben. Ahhoz, hogy kinyírj egy dögevőt, jobb, ha kéznél volt nálad egy körfűrész. Minimum. Cerberusnak pedig csak az agyarai és a karmai álltak rendelkezésre, mégis tizenöt másodperc alatt végzett a

rohadékkal. A néhai főnököm elég komoly képességekkel rendelkezett, amiket most mind ellenem fordított. És amikor egy ilyen azt mondja, hogy feldugja a seggedbe a saját stukkeredet és meghúzza a ravaszt, akkor hajlamos vagy hinni neki. De előbb meg kellett szereznie. Gyors volt a rohadék, ahogy én is. Talán nem tudtam olyan gyorsan rohanni, vagy akkorát ugrani, mint ő, de lövöldözésben felvettem a versenyt a legjobbakkal is. Kiszabadítottam a Magnumot a hónaljtokból, és azonnal tüzeltem. Nem véletlenül választottam ezt a fegyvert. Elvileg egy medvét is leterített volna. Mondjuk egy medve szar se volt Cerberushoz képest, de talán egy kicsit talán lelassítja. Ez volt a tervem. Fogd vissza egy kicsit, aztán rohanj, ahogy bírsz, és imádkozz, hogy jöjjön az erősítés. Niko odakint volt, és bármelyik percben beronthatott. Vagy másodpercben. Vagy most azonnal. Az első lövésem tízcentis lyukat robbantott abba az ocsmány fekete mellkasba. A második golyó letépte a húst néhány bordájáról. Harmadikra nem jutott időm. Cerberus hátralépett egyet. Istenek az égben, egy kicseszett lépést… aztán annak rendje és módja szerint elengedett. Vagy fogom és viszem magammal a stukkert egészen a szomorú végig, vagy elhajítom, és próbálom menteni a menthetőt. Naná, hogy elengedtem. Zuhant vagy négyemeletnyit. Utólag belegondolva inkább tartanom kellett volna, mert azok után, hogy pár pillanatig megtapasztaltam a szabadesés gyönyöreit, szabad kezemmel megkapaszkodtam a tető szélében. A vállam hangosan reccsent, tiltakozásul az erőhatások hirtelen megváltozása ellen. A fém, amiben megkapaszkodtam, éppoly hideg tapintású volt, mint a Calabassa. Éreztem, ahogy a varratok felszakadnak a karomon, miközben kétségbeesetten kapálózva próbáltam megtámaszkodni a raktárház téglából készült falán. Végül egyik lábammal sikerült egy kiálló téglán fogást találnom, és elkezdhettem felhúzni magam. Cerberus pedig kedvesen kisegített. Ocsmány karjaival a hónom alá nyúlt, és egyetlen rántással felhúzott, majd magasra tartott. Aztán, pont ugyanúgy, ahogy a gonosz lelkű kisgyerekek szokták a legyekkel, elkezdett kétfelé húzni. A fájdalom egyre fokozódott, ahogy a csontok, ízületek és az izmok együttesen sikoltottak fel a kegyetlen bánásmód ellen. Egyszerűen szétszaggat majd engem is, ahogy a dögevővel tette és az égvilágon semmit sem tehetek ellene. De valaki más igen. Egy sápadt villanás kapta oldalba Cerberust és mindkettőnket fellökött. A hatalmas farkas agyarai sárgán csillantak a holdfényben, ahogy a legközelebbi torok felé kapott. Nyúzó hófehér bundáját bemocskolta a vér. Az oldalamra zuhantam, és megütközve bámultam, ahogy valószínűtlen szövetségesem harcba bocsátkozott a még nála is förtelmesebb szörnyeteggel. Nyúzó nem tudott teljesen emberré válni, de képtelen volt arra is, hogy teljesen farkas alakot vegyen fel. Helyette egy görnyedt, lompos, félfarkas valamivé változott, hófehér bundával, mégis nagyjából emberi lábakkal és kezekkel.

Vállig érő haja csapzott sörénnyé változott, szinte csak a szeme maradt ugyanolyan. Vörösen, gyűlölettel telve villant, ahogy Cerberusra vetette magát. − Nem ostoba – ismételte, csattogó agyarakkal, miközben feje újra és újra lecsapott ellenfelére. – Nem ostoba! Úgy tűnt, hogy Nyúzó alfája nem először becsülte alá albínó beosztottját. Én viszont többet nem fogom elkövetni ezt a hibát. Ahogy azt se fogom hinni, hogy Hógolyó egyedül lenyomhatja Cerberust. Nem lehetett ellenfele annak a kétfejű borzadálynak. Szerencséjére nem volt egyedül. A késem ismerős tapintása kissé megnyugtatott, ahogy előhúztam a másik tokból, és futva elindultam a két farkas felé. Nyúzóval ellentétben Cerberus teljesen átment farkasba. Tiszta alakjában csak úgy sütött belőle a nyers düh, a kérlelhetetlenség, a gonoszság, és egyébként is kibaszottul ijesztő volt. Rágördült Nyúzóra, mind a négy mancsával megtámasztotta magát, és egyik fejével ellenfele torka után kapott. Másik fejét felém fordította a válla fölött. Kitágult pupillái narancsszínből feketébe váltottak. Egy pillanatra szinte éreztem, ahogy a sötét szempár magába szippant, megrágcsál, majd visszaköp a világba. Aztán ez a fej is visszafordult, hogy megpróbálja elválasztani Nyúzó fejét a nyakától. Lehet, hogy egy részemről tudta, hogy Auphe, Cerberus azonban még mindig túl emberinek tartott ahhoz, hogy azt higgye, bárhogyan is ártalmára tudok lenni. Mit is tudnék ártani neki én, a puhatestű, karmok és agyarak nélküli, csupán emberi fegyverekkel felszerelt pondró? Hát most majd rájön. Felugrottam a hátára, és egyik kezemmel megkapaszkodtam a hollófekete bundában. A másik kezemmel más terveim voltak. A fogazott penge a gerinctövénél vágódott a testébe, és majdnem a hátsó lábainál jött ki. Lehet, hogy a farkasok baromi kemények voltak, de egy elszakadt gerinchúr még a legkeményebb anyaszomorítókat is gondolkodásra kényszeríti. Azt hiszitek, csak ez az egy kés volt nálam? Haha. Fogalmam sem volt róla, hogy valójában hol válik ketté a gerincoszlopa, ellenben mocskosul ki akartam puhatolni. És ha a meglepetés törtrészénél kicsivel több idő áll rendelkezésemre, akár még sikerrel is járhatok, de a pillanat elmúlt, Cerberus pedig egyetlen őrült, dühödt mozdulattal lehajított a hátáról. A tervem nem vált be; legalábbis nem teljesen. Nem sikerült átvágnom a gerincét, csak megkarcolnom, és kételkedtem benne, hogy esetemben ez elég volna. Az egyik lábát ugyan sikerült lebénítanom, viszont most Nyúzóról rám irányította minden figyelmét. Alig láttam a mozdulatot, amivel leterített. Nem voltam annyira hülye, hogy ennek a farkasnak a pofájába betoljam a karomat. Boaz után is komoly vágásokkal és elrepedt csonttal távoztam, Cerbi viszont tutira letépné az egészet. Helyette inkább az utolsó pengébe vetettem minden maradék bizodalmam. Cerberus egyenesen rajtam landolt, a késem pedig az egyik nyakában. Abban a pillanatban meleg vér kezdett spriccelni a sebből.

Eltaláltam az egyik ütőerét. Kirántottam a fegyvert a bugyborékoló torokból, és azonnal a másikba döftem. Nem tudom, hogy ezúttal sikerrel jártam-e. Már így is nyakig fürödtem a vérben, ráadásul ott fetrengett rajtam kétszáz kilónyi nyers szeretet, úgyhogy vakon, ám nem kevésbé vadul csapkodtam egyik irányból a másikba. A súly a mellkasomon hirtelen a sokszorosára nőtt, és minden maradék levegőt kipréselt a tüdőmből. Próbáltam küzdeni a fojtogató érzéssel szemben, amivel csak azt értem el, hogy megízlelhettem Cerberus vérét, ahogy belefolyt az orromba és a számba is. Ahogy újra csaptam a késsel, úgy hallottam, mintha egy egész falkányi farkas morogna a fülem mellett. Nyúzó még mindig játékban volt. Ha nem számolunk a fulladásos halál ijesztő képével, ez még akár jó is lehetett volna. Aztán a mellkasomra nehezedő súly eltűnt, éppoly hirtelen, mint ahogy odakerült, és újra kaptam levegőt. Újra láttam az eget. És azt az arcot is, ami lassan belépett a látóterembe. − Azt hiszem, ezt elejtetted. – Niko kinyújtott kezében ott pihent a Magnum, miközben rosszalló hangnemben folytatta. – Hogy te milyen szétszórt vagy. Hagytam, hogy a kés a földre hulljon mellettem, majd vértől iszamós kézzel megfogtam a pisztolyt. Mély levegőt vettem tiltakozó tüdőmbe, köhögtem párat, aztán megpróbáltam felülni. Csodák csodájára sikerült. − Jobb helyen volt odalent… – mondtam krákogva – …mint ott, ahová majdnem került. – A levegőnek beszéltem. Niko addigra már belevetette magát az állatias küzdelembe. Biztos lábbal állt a vonagló monstrum hátán, meglendítette a kardját, Cerberus pedig egy pillanattal később pont olyan egyke lett, mint amilyennek mindig is tartotta magát. Egyetlen szúrással döfte át a busa fejét, átszakítva a koponyát, szétlyuggatva az agyat, míg végül belefúródott a födémbe. Nyúzó kihasználta a kínálkozó alkalmat, és kicsússzam Cerberus alól. Bundája ezúttal már a saját vérétől vöröslött. A fehér farkasnak sikerült jópár lábnyit odébb vonszolni magát, aztán végül térdre zuhant, összegömbölyödött, és mozdulatlanná vált. Hógolyó ezzel kiesett a játékból. Cerberus… Cerberus viszont nem. Az alfa felágaskodott, ezzel kirántva a kátrányos betonból a pengét, ami a földhöz szegezte pórul járt másik fejét. A penge ezüst csillanása sokkal élesebb volt, mint gyorsan homályosodó tekintete. Vér és agyvelő csöpögött le a halott szájon kilógó élettelen nyelvéről. Meghalt Cerberus. Éljen soká Cerberus. De mennyi is volt az a soká egészen pontosan? Nem elég, hogy a hátsó lábát használhatatlanná gyaláztam, mostanra az egyik mellső sem mozgott már. Amit én megkezdtem a pengémmel, arra Niko kardja tett rá még egy lapáttal. Mindegyik fej az egyik oldal mozgatásáért felelt. Teste fele tehát elhalt. A veszteségtől fájdalmas első üvöltését egy gyilkos dühtől csöpögő második követte. Lehet, hogy nem sok maradt meg belőle, de eltökélte, hogy azt az utolsó cseppig kihasználja. Megpördült épen maradt lábán, és felénk

vetette magát. Egyensúlyát vesztett roham volt ez, de még mindig akkorát ütött, mint egy elszabadult tehervonat. Niko, aki lágyan érkezett meg mellém, miután elrugaszkodott Cerberus hátáról, tárgyilagosan vetette oda nekem: − Add meg neki a kegyelemdöfést. Tényleg az lett volna. Viszont megérdemelte az ilyen a kegyelmet? Rohadtul nem voltam biztos benne. De nem számított. Megadtam neki. A maradék négy golyót beleeresztettem a fejébe. Ijesztő, hogy mire képes a biztos célzás és egy annyira jól konstruált kézi ágyú kettőse, ami még négyemeletnyi zuhanást is kibír. A csontjai porrá zúzódtak, húsa cafatokban robbant ki belőle, ahogy az óriás a földre zuhant. Mielőtt végleg elhomályosult volna, még láttam, ahogy Cerberus szemében értetlenség csillan, aztán vége volt. Visszaalakult. A legendának ez a része legalább igaz volt. Úgy feküdt ott előttünk, mint egy salakká lőtt, véres, fémes húshalom. Még mindig nagyobbnak tűnt, mint az normális lett volna, de most legalább biztosan tudtam róla, hogy ember volt egykor. Ja, furcsa volt így gondolni rá, de mégis egy ember feküdt előttem. A sors fura szeszélyéből a két fej pont egymással szemben zuhant a földre, üres tekintettel, összeérő homlokkal bámulták egymást. Testvérek. Kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a tekintetem a morózus látványtól, és odafordultam Niko felé. − Kell vissza a kardod? − Igaz. Máris magamhoz veszem. – Tetőtől talpig végigmért, aztán a vérmocskos arcomba nézett egy aggodalmas fintor kíséretében. – Van abból a sok vérből olyan, ami a tiéd? − Nem, akár hiszed, akár nem. – Elraktam a pisztolyt, és a ruhám ujjával megtöröltem az arcom. – Vannak még csodák. − Valóban – mondta, miközben egyik kezével benyúlt a vastag dzsekijébe, és előhúzott onnan valamit. – Azt hiszem, ezt is elejtetted – nyújtotta felém. A korona volt az. Tudtam, hogy megtalálja odalent, mégis hullámokban vágott végig rajtam a megkönnyebbülés. Elvettem tőle, és forgatni kezdtem az ujjaim között. A fém tapintása hűvös volt, a köveké pedig egyenesen hideg. A hirtelen melegség, amiről azt hittem, hogy éreztem, most elmaradt. − Nehéz elhinni – mondtam lágyan. A kimondatlan konklúzió ott visszhangzott a fejemben. Nehéz elhinni, hogy ez annyit érne, mint George élete. Nik egyetértően megszorította a váltamat, aztán ellépett mellőlem, hogy megvizsgálja Nyúzót. Én is elindultam, a tető pereme felé. Ott világosabb volt, hála az utcai lámpák felfelé szűrődő fényének. A sötétarany ragyogás ott fényesebbnek tűnt, de minden más elmosódott. Csak… volt ott valami. Alig egy nyúlpiszoknyi valami. Semmi. Aztán egyszer csak ott volt. Vagy inkább eltűnt. A kezemben… nem volt semmi. A semmiből bukkant elő… mint minden rémálom. Biztosan az épület pereme alatt bujkált eddig. A várakozásban mindig is jók voltak. Az egyik

pillanatban még egyedül a voltam, a következőben már elém is ugrott a semmiből, és most úgy állt előttem, mint valami borzalmasan eltorzult tükörkép. Ledermedtem. Nem vagyok büszke rá – de engem is elkapott az az egy pillanat, amiről mindenki rettegve beszél. Csak állt ott előttem, egyszerűen csak állt. Mintha nem egy szellem lett volna, ami már csak a rémálmaiban kísért. Mintha nem egy Auphe lett volna. Szinte áttetszően fehér bőr, keskeny arc, mély tűzzel égő szemek. Selymes haját nem létező szél borzolta, szájában pedig ezernyi tűhegyes fog csillant a lágyan bugyborékoló nyál mögött. − Áruló. – A hangja érdes volt és karcos, mintha fűrésszel próbálnának meg kettévágni egy követ. – Régóta kereslek. – A fejére helyezte az arany diadémot, amit dermedt ujjaim közül halászott ki, majd miután végzett, a következő mozdulattal a torkom felé kapott. – Mindenfelé. – Az ő karmai is belemélyedtek a bőrömbe, de sokkal kevésbé visszafogottan, mint Cerberusé. – Széles e világon. – Arcát annyira közel nyomta az enyémhez, hogy bűzös lehelete már égette a torkomat. – Itt és most. Önkéntelenül is behunytam a szemem. Ők tiszta szívvel elhitték, amit az agyam is. Ez nem volt igaz. Csak egy illúzió. Egy rossz álom. Kinyitom a szemem és már ott se lesz. Csak így… egyszerűen eltűnik. De persze nem így történt. − Én vagyok az út, fertőzött rokon. – A szorítás a légcsövemen erősödött. – Én vagyok az igazságos bosszú. Nem csukhatod be a szemed előttem. Lebénultam, mozdulatlanná… kibaszottul haszontalanná váltam. Le kellett volna küzdenem a rettegést és a félelmet, és csak a fortyogó gyűlöletre koncentrálnom. Hogy alávessem magam egy Auphe-nak? Hogy lefeküdjek ennek a háromszögfejű szarládának? Soha. Soha! Bevághatnám a tenyeremet a csúcsos álla alá, és ellökhetném magamtól. Vagy gyomorszájon térdelhetném, és átgördíthetném magamon. A mozdulatok kristálytisztán lebegtek a szemem előtt, mégsem tudtam kivitelezni őket. Feleakkora se volt, mint Cerberus farkas alakban, mégsem tudtam megmozdulni. Mindenkinek van valami az életében, a maga kis világában, ami képes megtörni. Talán el sem tudod képzelni, vagy hinni, hogy egyáltalán létezhet ilyen… mégis ott van. Ott van mindenkinek az életében. Az enyém viszont nem tudott megtörni. Ahhoz már túl késő volt. Túl késő, hogy eltörd azt, ami már úgyis törött. − Takarodj a közeléből. – Niko feszült hangja a hátam mögül jött. Nem lehetett messze; a tető nem volt akkora. Nem volt logikus, hogy a világ végéről jöjjön a hangja. – Takarodj a közeléből, most azonnal! Elrettentésül a karmok még mélyebbre vájtak.

− Elárultad a fajtádat – sziszegte az Auphe. Színtelen haja hozzáért az arcomhoz. Nyúlós volt és lángoló árkot szántott az arcomra. – Elárultad a sajátjaidat. Nem tévedett. Tényleg elárultam az Auphe-okat. Eddigi életem legnagyobb és legszebb eredménye. Részt vettem (bár nem olyan szinten, mint amennyire szerettem volna) a fajtájuk teljes kiirtásában. Niko, Robin és én megakadályoztuk, hogy újra olyanná változtassák a világot, mint amilyen az ember uralma előtt volt. Megakadályoztuk őket abban, hogy egy olyan korba taszítsák a világot, amikor a víz és a levegő is édes, a természetfeletti teljesen hétköznapi, az emberi pedig jó esetben játékszer, rosszabb esetben aprócska probléma volt csupán. Lehet, hogy az Auphe-uralta világ természetvédelmi szempontból hatékonyabb lett volna, de az biztos, hogy a halálozási arány milliósra rúgott volna. − Komolyan azt hitted, áruló gyermek, hogy mindnyájan elpusztultunk? – Éreztem a saját vérem ízét, ahogy a karmok egyre szorosabbra zárultak. – Azt hiszed, a magadfajtákat elkerülik a tetteik következményei? Nem. Egy percig sem hittem benne. Egész életemben az Auphe-örökségem következményeivel éltem. Csak az utóbbi időben szoktam hozzá, hogy az életük helyett a haláluk következményeit nyögjem. És bármelyik istenverte napon az utóbbit választanám az előbbi helyett. Vagyis… eddig a napig legalábbis. Persze a gondolataim nem voltak éppen a legtisztábbak ebben a pillanatban. Úgy kergették egymást a fejemben, mint ezütszín halak a viharos tengerben, időnként a felszínre csapódva, majd újra alámerülve a hitetlenség háborgó hullámai közé. Olyan hitetlenség volt ez, ami még az előttem álló bizonyíték láttán sem volt hajlandó megszűnni. Egyszerűen nem lehet, hogy egy élő Auphe álljon előttem. Nem lehet. − Azt hitted, biztonságban leszel? Egyszerűen. − Azt hitted, elmenekülhetsz szerető családod elől? Nem. − Nem fogsz. Lehet. Karmai durva mozdulattal szakadtak ki a bőrömből. Felemelte, és hagyta, hogy megnézzem a saját véremtől vöröslő ujjait. − De nem lesz ilyen egyszerű. Számodra sosem. Fájni fog. Minden egyes perc. – Ajak nélküli szájával megérintette a homlokomat, egy kedves csók undorító paródiájaként. – Minden egyes nap. – Hátralépett egyet, kecsesen, akár a lecsapni készülő kígyó. – Figyelni fogunk. Elveszünk tőled mindent. Mindent és mindenkit. – Vöröslő karmával megkocogtatta a diadémot. – Akár ezt itt. Újra próbálkoztam. Igazán. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogyan bírjam mozgásra a testem. Az idegeim lomhán továbbították a parancsokat…

az ízületeim mintha berozsdálltak volna, de mégis sikerült egy szánalmas mozdulattal, zsibbadt ujjakkal a korona felé nyúlnom. De lassan mozdultam. Túl lassan. − És ez, áruló, csupán a kezdet. Oly sok játékot találtunk ki e világ számára. – A vigyora hideg volt és csillogó, akár a téli égbolt. – Igazán kár, hogy az elméd nem lesz képes, hogy felfogja őket. – Hátralépett még egyet, majd a tető széléről elrugaszkodva a mélybe vetette magát. Niko még mindig véres kardja egy töredékmásodperccel azután hasította ketté a levegőt ott, ahol az imént még az Auphe állt, miután a szörnyeteg eltűnt a szemünk elől. − Bassza meg! – köpte magából kikelve. Ilyeneket én szoktam mondani, nem az én visszafogott, hűvös és mindig összeszedett bátyám. Bármikor máskor meglepődtem és elcsodálkoztam volna azon, hogy Niko beismeri, hogy nemcsak ismer, de használ is ilyen szavakat. De ebben a pillanatban mocskosul nem voltam se meglepett, se lenyűgözött. Sőt, leginkább nem éreztem semmit. A lábaim feladták, térdre zuhantam. − Cal. Nem éreztem a durva felületet, se azt, ahogy a bőr lassan felszakad a kezemen, miközben ütemesen verni kezdem a betont. − Cal! Nem éreztem, ahogy belemarkol a vállamba, sem azt, hogy megráz. Valahonnan a szemem sarkából, távolról és ködösen ugyan láttam a mozdulatokat, de érezni nem éreztem semmit, és ez így pont jó volt. Kezek kulcsolódtak az ökleimre, és megakadályozták, hogy tovább püföljem a betont, aztán Nik belemarkolt a felsőmbe, és kíméletlenül talpra rángatott. Ahogy beszélni kezdett, szavainak komor aláfestésül szolgáltak a hirtelen felharsanó szirénák, arcát pedig kísérteties fénybe vonta a felbukkanó vörös villogás. − Itt a rendőrség, Cal. Mennünk kell. Mennünk? És mégis hová mehetnénk? Hová mehetnénk egy olyan világban, ahol az Auphe újra életben van? Már régen megtanultuk, saját kárunkon, hogy nem menekülhetünk örökké. Se az Auphe, se a tetteim elől. George legjobb… egyetlen esélye, hogy hazajusson. És én elvesztettem.

13 A zsibbadtság nem tart örökké, bármennyire is szeretnéd. Kár. A kád szélén ültem és minden erőmmel a padló köveire koncentráltam, miközben Niko sztoikus nyugalommal kaparta le rólam a rám tapadt vért. Eltávolította a tépett bőrdarabokat a karomról és kitisztította a harapást, de ezt leszámítva békén hagyta a sebet. A fémes íz, ami elöntötte a számat, mikor szembetalálkoztam az Auphe-fal, saját elharapott nyelvemből származott; de ezt az információt inkább megtartottam magamnak. Az egyetlen komolyabb sérülés, amit összeszedtem, az a karmolás volt a nyakamon, de az se tűnt életveszélyesnek. Az Auphe minden kétséget kizáróan tudatta velem, hogy a halál lenne a legkisebb büntetés, amit kaphatok. Többé már nem akartak felhasználni, hogy a segítségemmel hozzák el a világvégét. Rájöttek, hogy nem vagyok megbízható eszköz. Nem, egyáltalán nem kihasználni akartak. Ennék sokkal egyszerűbbre vágytak. Hogy fájdalmat okozzanak. A fertőtlenítő mocskosul a nyakamba harapott, én pedig felszisszentem a fájdalomtól. Ez volt az első dolog, amit megéreztem a tető óta és az első reakció, amit a világnak adtam. − Örülök, hogy visszatértél – mondta Niko halkan, megkönnyebbülten, miközben felbontott egy csomag ragtapaszt. Én korántsem voltam olyan boldog, mint ő, némán el is fordultam előle. Inkább felemeltem mindkét kezem, és vizsgálni kezdtem lenyúzott ökleimet. Niko megmentette őket a legrosszabbtól. Ahogy időről időre mindig… beleértve az Auphe-ot is. Semmivel sem volt ez egyszerűbb neki, mint az én értéktelen személyemnek – és akkor még enyhén fogalmaztam. Ő ráadásul nem engedhette meg magának, hogy katatón állapotba zuhanjon. Felemeltem a fejem, visszafordultam a tekintetét keresve. − Te jól vagy? – A kérdés recsegve, bizonytalanul tört elő a számból, mintha napokat töltöttem volna némán pár óra helyett. − Voltak már jobb napjaim is. – Elkezdte leragasztani a sebeimet. – Sokkal jobbak. – Tenyerével végigsimított a sebesüléseimen, majd lágyan megnyomogatta őket. – És te? Hogy én hogy éreztem magam? Na, ez jó kérdés. − Én? – Kinyitottam az öklömet,és szembenéztem saját heges, de egyébként sértetlen tenyeremmel. A pszinket elvesztettük. Nem volt senki, aki olvasni tudott volna a vonalakból és a hegekből. – Ó, én jól vagyok. Remekül. Kibaszottul nem is lehetnék jobban. − Jó neked, mert én viszont nem is lehetnék szarabbul – mondta az ajtóban megjelenő Goodfellow sápadt, kifejezéstelen arccal. Robin részesült abban a kétes örömben, hogy majdnem olyan régóta járta már a világot, mint az

Auphe. Legalább annyira ismerte és gyűlölte őket, mint a bátyám és én. – Niko, szerintem rá kéne nézned Nyúzóra. Úgy vérzik, mint a disznó, ráadásul pont a szőnyegetekre. Engem igazából nem érdekel, hogy él-e, hal-e, de nektek talán lenne hozzá néhány kérdésetek. − Nyúzó? – komorult el Nik arca. Egy pillanatig erősebben szorította a nyakam, aztán elengedett. – Ez érdekesen hangzik. Robin sarkon fordult, és elsétált, Niko pedig aggódó tekintettel nézte, ahogy feltápászkodom. Nem vagyok benne biztos, hogy a fizikai vagy a mentális stabilitásom miatt aggódott-e jobban. − Kihúzzuk ezt az egészet, Cal – szólalt meg magabiztosan. – Megígérem. Egyszer már legyőztük az Auphe-ot és megtesszük újra, ha kell. És mi lesz George-dzsal? Hogy fogjuk ezek után visszahozni őt? Meg akartam kérdezni, de végül nem tettem. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok a válaszokra. Nem emlékszem, hogy Niko felhívta volna Goodfellow-t és Promise-t, de biztos így történhetett, mert most mindkettő ott ült a nappaliban. Nyúzó tök jól volt, úgy nézett ki, mint egy túlméretezett dög a sztrádáról. − Ez meg hogy került ide? – kérdeztem szenvtelen hangon, miközben karba tett kézzel a falnak dőltem, és néztem, ahogy Niko és Promise letérdelnek mellette. Lehet, hogy Hógolyó megmentette az életem – hangsúly a leheten –, de az is tuti, hogy nem cserkészbecsületből csinálta. Ki akarta csinálni Cerberust. Az, hogy közben nekem is segített, csupán véletlen egybeesés lehetett. − A körülményekből ítélve idevonszolta magát az előszobából, miközben végighányta vérrel az egész lakást – válaszolta meg a kérdésemet Goodfellow komoran. Felállt, és kihozta a konyhából a vödröt és a felmosórongyot. – Ablaktisztítást nem vállalok – mondta, miközben kisétált, hogy megszabaduljon a kompromittáló nyomoktól. Hangosan csapta be maga mögött az ajtót, jelezve, mennyire undorodik a kétkezi munka bármilyen formájától. Promise újabb összehajtogatott lepedőt tett Nyúzó mellkasára, hogy felitassa vele a vért. − Nem tudom, hogy valóban életben akarod-e tartani. Ha nem, akkor elnézést az ágyneműkért. – Érzelmektől fűtött hangja most kínosan hidegnek tűnt. Nem játszotta meg az irgalmas nővért a félig már így is halott farkas előtt. Haja copfba fogva, lágyan és rendezetten omlott végig a ruháján, ami leginkább egy méregdrága selyempizsamára hasonlított. A fehér anyag, amiből a ruhadarabot készítették, finom volt, akár a pókháló, és úgy maradt meg nem kihívónak, hogy közben kiemelte viselője alakját. A hosszú köpeny, amit felette viselt, most a kanapén hevert, oda hajította le sietve. Láthatóan azonnal ugrott, amint megkapta Niko hívását. Mikor rám nézett, szemében olyan lágyságot és annyi empátiát láttam, amire jelen pillanatban még nem

voltam felkészülve. Rögvest elkaptam a tekintetemet, és inkább Nyúzót kezdtem el szuggerálni. − Igazából magam sem tudom, hogy mit akarok – felelt Niko maró gúnnyal, miközben a hüvelykjével felnyitotta Nyúzó lezárt szemhéját. Hógolyó még mindig a kvázi-farkas alakjában volt, mert így tudta magát a legjobban gyógyítani, de félemberi arca még így is iszonyú fájdalomról uralkodott. Még kitartott, de éppen csak. Niko buzerálásának hatására az üveges vörös szeme felnyílt. Így, ebben a formájában, szeme körül egy csíkban emberi bőrével furcsán sebezhetőnek tűnt. – Mit keresel itt, omega? Omega. A legalacsonyabb rangú farkas a falkában. Nyúzó bétának számított Cerberus mellett, ő volt a második a sorban, a mi falkánkban viszont csak utolsó lehetett. Nikónak annyi esze volt, hogy még a legostobább szörnyetegeket is elegánsan tudta savazni. − Se… hová… – Rózsaszín hab mocskolta össze a szája körüli fehér szőrt. – Nem… tudni… menni. Igaz. Segített hidegre tenni Cerberust, ami önmagában nem volt rossz dolog. Az okos Falkatag lefelé rúg, oldalra könyököl, felfelé meg harap. De Nyúzó súlyos hibát követett el. Nem egyedül ölte meg a felettesét, hanem egy ember és egy fél-Auphe segítségéért folyamodott, hogy kinyírja az alfáját. Amint az első farkas kiszagolja Niko vagy az én szagomat, Nyúzó azonnal az első helye kerül a Falka halállistáján. Ami pedig Calebet illeti, nos, Hógolyó az ő elvárásainak se nagyon tudott megfelelni. Nem tudom, hogy Caleb hogyan reagált volna a dologra, de abból ítélve, hogy Nyúzó hozzánk jött és nem hozzá, nem sok jót nézek ki a dologból. Szegény Hógolyó. Egy otthon nélküli, ostoba szőrgolyó. Zokog érte a szívem. De tényleg. − Öljétek meg – mondtam hűvösen. – Szart se tudott eddig se. Most se tud többet. Niko ugyan félig felvonta a szemöldökét a megjegyzésem hallatán, de csak annyit válaszolt: − Szerintem Robinnak elkelne egy kis segítség odakint. Úgy gondolhatta, nem vagyok teljesen beszámítható állapotban. Igaza volt, és tudjátok, mit? Volt annyi eszem, hogy tudjam, tényleg így van. Otthagytam őket a szobában, és kisétáltam az előtérbe, kínos óvatossággal húzva be magam mögött az ajtót. Úgy éreztem, ha hasonlóan becsapnám, mint Goodfellow, akkor pozdorján kívül nem sok minden maradna belőle. − Ó, ez az, pont ilyen durcás és savanyú segítségre van szükségem. Minden álmom így váljon valóra. – A puck felém lökte a felmosórongyot, és a falnak dőlt, levéve a súlyt lassan gyógyuló lábáról. Az olcsó kövekből kirakott padló pont olyan mocskos volt, mint amilyennek Robin leírta. Fújtam egy nagyot és nekiálltam a felmosásnak. Gyorsan végeztem. Szerencsére annyira késő volt, hogy egyik szomszéd se volt már ébren, hogy paprikássá tegye a hangulatot.

Ha már itt tartunk… megnéztem az órámat, és nagyot pislogtam. Hajnali négy. A picsába. Az agyam tovább volt kikapcsolva, mint hittem. − Én igazából Angistirire gondoltam. Nem hagytam abba a felmosórongy ütemes jobbra-balra ráncigálását. − Mi van? – kérdeztem, nem is próbálva leplezni érdektelenségemet. − Angistiri. Egy sziget Görögország partjainál, és amennyire eldugott, annyira gyönyörű. – A lábát masszírozta, közben elmosolyodott. – Vannak nudistastrandok. – A vigyor pont olyan gyorsan fagyott le az arcáról, mint ahogy odakerült. – Az Auphe-nak hosszú idejébe telne, mire ott megtalálna minket. Előkerítjük George-ot, és már itt se vagyunk. A rongy szinte már magától mozgott. Előre és hátra. Én pedig szótlanul mozogtam vele. A fél előteret befejeztem, mire végre volt erőm megszólalni. − Sajnálom. Robin feladta a próbálkozást, hogy sziporkázó beszélgetésbe elegyedjen velem, de azért felém billentette a fejét. − Hogy? Jó pár másodpercig figyeltem, ahogy a véres víz a vödörbe csöpög, csak utána merítettem alá ismét a felmosórongyot. − Sajnálom. Nik és én rángattunk bele ebbe az egész Auphe-ügybe. – Akik pedig világosan közölték velem, hogy előbb elvesznek tőlem mindent, ami fontos nekem az életben, csak utána kerítenek sort rám. Ez pedig azt jelenti, hogy George megmentése csak az első dolog lenne egy hosszú listán. Ki lenne a következő? A testvérem, a barátaim… nagyot nyeltem, és addig szorítottam a felmosófát, amíg a bütykeim is kifehéredtek. Noha Robin a szó szoros értelmében nem a barátom, mégis felkerült az Auphe feketelistájára. Pont annyira – ha nem jobban – vett részt a bukásuk előkészítésében és végrehajtásában, mint én. − Caliban. – Robin elmosolyodott picit. – Senki nem tartott fegyvert a fejemhez. – A szeme felcsillant, ahogy alámerült a múlt emlékei közé. – Kést a torkomhoz igen, de pisztolyt nem. – Kihúzta magát, odabicegett hozzám, és kivette a kezemből a felmosófát. − Én hoztam meg a döntést, és akár hiszed, akár nem, nem bántam meg, egy cseppet sem. – Súrolni kezdett. – Na, jó, azt talán igen, hogy egyfolytában a te humorérzékeddel kell együtt élnem. − Igen? – Hirtelen rám tört a fáradtság. Megdörzsöltem a szemem. – És mi van a frenetikus ízlésemmel? Végigmérte a vérfoltos farmeromat és pólómat, aztán kimerülten felsóhajtott. − Oké. Felismerem a vereséget, ha szembekerülök vele. Miközben ő elkezdte befejezni, amit én már félig megcsináltam, kiengedtem a hajam, és lehajtottam a fejem, hogy fekete tincseim az arcomba hulljanak. Kellett egy függöny, ami eltakar a világ elől.

− Robin… kösz. − Mégis mit? – kérdezett vissza rögvest. – Azt, hogy megengedem, hogy a hírnevemben sütkérezz? Hogy megajándékozlak felsőbbrendű intellektusommal és bölcsességemmel? De persze az is lehetséges, hogy azért köszönöd meg, mert már többször megmentettem azt a savanyú hátsó feledet. Önkéntelenül is felhorkantam, aztán felemeltem a fejem, hogy halkan megjegyezhessem: − Úgy értem, köszönöm, hogy mellettünk maradtál. − Elég sok mindenben jó vagyok. Nem is jó, inkább briliáns. – Eltüntette az utolsó vérnyomokat is, majd elfintorodott. – De a hátsómon maradás sohasem tartozott az erősségeim közé… úgyhogy tényleg jár a piros pont. – Kinyitotta a bejárati ajtót, és kinézett a folyosóra. – Ezt nem hiszem el. Az egész kicseszett lépcsőházat összemocskolta. – Beletúrt a hajába, és kedvetlenül rámvigyorgott. – Hozd a vödröt, Hófehérke. Fiatal még az este. Két órát güriztünk, de egy örökkévalóságnak tűnt. Mire végeztünk hullafáradt voltam, és fájt minden csontom. Felcipeltem a vödröt, vissza a lakásba, átléptem a vérfoltot a szőnyegen, és lerogytam a kanapéra. Az, hogy Nyúzó nem fetrengett a szoba közepén, azt jelentette, hogy vagy a kádban, esetleg valamelyik ágyban próbálja összekaparni magát, vagy Niko kidobta az ablakon. Bár amilyen a szerencsém mostanában, valószínűleg az első két opció valamelyike történhetett. Francba. Már ahhoz se éreztem magamban elég erőt, hogy leoltsam a lámpát, inkább a szemem elé emeltem a karom, és vártam, hogy eljöjjön a sötétség. De Promise megelőzte. − Nagyon megijedt. Leengedtem a karom, miközben ő leült a kanapé szélére. Haja szelíden omlott a mellkasára, arca hófehér volt és halálosan komoly. − Nyúzó? – mordultam fel. – Ajánlom is. Most épp hol az a szarrágó? Nagyon remélem, hogy nem éppen az ágyamat vérezi össze. − Nem, Niko ágyában pihen. – A tenyere apró volt, a szorítása viszont mégis erős, ahogy kezét az enyém köré kulcsolta. – De nem Nyúzóra gondoltam. − Tudom – suttogtam. Persze, hogy nem Nyúzóra gondolt, de olyan jó volt egy pár pillanatig ebben a tévhitben ringatni magamat. Niko, aki semmitől sem riad meg, a kedvemért a vállára veszi az egész világot. Felültem, és gyengéden lefejtettem a kezemről az övét. Mindig is úgy gondoltam, hogy Nikónak sokkal jobb lenne nélkülem. És most szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mindenki, aki ismeretségbe került velem, még Promise is ugyanabban a csónakban evez, amiben én. − Az Auphe miatt van. – Ennél feleslegesebb mondatot nem is mondhattam volna. – Ők… a picsába. A kezembe temettem az arcom. Promise is találkozott már az Auphe-fal, ő is velünk volt, amikor tavaly elszabadult a pokol. De volt valami, amit nem

biztos, hogy tudott. Valamit, amit Nikón és rajtam kívül még csak nem is sejtett senki sem. Felálltam az ágyról, és tényszerűen megjegyeztem. − A tavalyi év is elég borzasztó volt, de az csak a jéghegy csúcsa. Az Auphe végigkísértette az egész életünket. – Felhúztam az ajkam, és szinte rögvest kijavítottam magam. – Az én életem. Nik első négy éve szörnymentesen telt el. Eltűnődtem, hogy Promise szerint az elég lehet-e. − És úgy hitted, örökre megszabadultál tőlük. − Mindketten úgy hittük – értettem egyet vele. – Ha nem lettünk volna biztosak benne akkor talán… – Megráztam a fejem. Ostobaság volt a múlton lamentálni. – Használjátok nyugodtan az ágyamat. – Niko érdekében nagyon reméltem, hogy Promise itt marad ma estére. – Úgyis annyira fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok elmászni a szobámig. − Caliban. – Megérintette a hajam. Éreztem a szavaiból áradó együttérzést, szimpátiát, nyugtató erőt… én nem akartam egyiket sem. Óvatosan elhúzódtam előle, és visszafeküdtem. − Jó éjt, Promise. Vigyázz Nikóra. Felsóhajtott, majd felállt, és odahajolt, hogy egy csókot leheljen a hajamba. − Te is épp ugyanezt teszed, ugyanúgy, ahogy ő is. Se George, se az Auphe nem állhatott a fáradtság útjába. Nem kellett se párna, se takaró. Mély, álomtalan alvásba zuhantam az olvasólámpa halovány fényénél. Ha a rémálmok ébren is követnek, felesleges veled jönniük, mikor elalszol. Most legalábbis elkerültek. De akármilyen kimerült voltam is, nem aludtam sokáig. Mikor végül kinyitottam félig összeragadt szemhéjamat, a nap már ezer ágra sütött, a redőny résein át. Olyan tíz óra körül lehetett. Négy órát pihenhettem, ami jelen körülmények között egész jó időnek számított. Miközben elhessegettem magamtól az álom utolsó foszlányait is, megláttam még valamit, ami épp olyan állandó az életemben, mint a napsütés. Niko a kanapé karfájának támasztott fejjel, lassan, egyenletesen vette a levegőt. Felhorkantam. − Jézusom, Cyrano. Feláldozol egy puha ágyat és egy gyönyörű nőt, hogy a padlón aludj? Néha komolyan elgondolkozom rajta, mi a fontos neked. De tényleg. − Honnan tudod, hogy nem osztottam be okosan az időmet? – pattant fel azonnal a szeme. Úgy sejtettem, már az első hangra felébredt, amit kiejtettem a számon. Azonnal felült a kicsavart pozitúrából, mintha nem is mély álomból ébredt volna, és eltette a kést, amit alvás közben a kezében szorongatott. Az enyém még az ülőpárna alatt volt. − Hidd el nekem, engem pátyolgatni nem ugyanaz, mint Promise-szal lenni. – A hátamra gördültem, és kidörzsöltem a csipákat a szememből. – Túl sokat aggódsz miattam, Nik.

Automatikusan kinyúltam, hogy megrántsam a copfját, ami persze már nem volt ott. Hiányzott a hosszú haja. Szerettem azzal bosszantani, hogy mindig belemarkoltam. Kezem erőtlenül hullott a kanapéra, miközben folytattam. − Magaddal kéne foglalkoznod. Ahogy Promise-nak és Goodfellow-nak is. − Ne – mondta határozottan. Felé fordultam. − Nik, hallottad, hogy… − Azt mondtam, ne – vágott közbe ellentmondást nem tűrően. – Nem érdekel, mit mondott az a szörnyeteg. Sem engem, sem Promise-t, sem Robint. Lehet, hogy néhányan túlélték a robbanást ott a raktárházban, de sokáig nem fogják élvezni ennek a gyümölcseit. Szóval… – Hirtelen megállt, ajkai késpengényire szűkültek. Behunyta a szemét, és masszírozni kezdte a homlokát. – Mekkora idióta vagyok. Tényleg visszatértek, ugye? Igazán visszatértek. A fattyak. Kinyúltam a karommal, átfogtam a nyakát, és megszorítottam. − Goodfellow azt mondja, van egy görög nudisziget, ahová szívesen elvisz minket. Kinyitotta a szemét, és hangosan felhorkant. − És az miben jobb az Auphe-nál? Vagy kevésbé veszélyes, ha már itt tartunk? Megpróbálkoztam valamivel, ami leginkább egy vigyor szánalmas utánzatának tűnt. − Ott a pont. – Eleresztettem, aztán felültem. – Mit gondolsz… – Egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán végül folytattam. – Mit gondolsz, az Auphe vitte magával George-ot? − Nem. – Olyan magabiztossággal mondta, hogy rögtön tudtam, korábban már ő is komolyan elgondolkozott ezen az eshetőségen, mielőtt elvetette volna. – Az efféle finomkodás nem vall az Auphe-ra. Ha valóban George-ot akarták volna, akkor egyszerűen elrabolják, nem szórakoztak volna azzal, hogy eltereljék a figyelmünket Calebbel és a koronával. Éreztem, hogy valahol odabent egy kicsit enyhül a görcs. George Caleb kezében önmagában is gyomorfogató dolog volt, de George az Auphe karmai között… még belegondolni sem voltam képes. − Oké – fújtam nagyot, majd megismételtem. – Oké. – Kihúztam a párna alól a késemet, és figyeltem, a pengén játszadozó napsugarakat. – Akkor most nyögd ki, hogy miért az ágyadba dugtad be azt a szarrágó vérfarkast, a szemétégető helyett, ahová való? − Mert nem fér bele? – vonta fel a szemöldökét. Hálátlan horkantásomat hallva felállt, kinyújtózott, majd elengedte magát. – Nincs tudatában semmilyen hasznos információnak. De most, hogy persona non grata lett a Falkán belül, nyugodtan támogathat minket azzal, hogy segít kitalálni, mi lesz

Caleb következő lépése. Persze ő is csak tippelhet, de egy fokkal mégis jobban ismeri a Falkát és legfőképpen Calebet, mint mi. És ez is valami. Okos gondolatok, jó terv, de végül úgyse ér semmit az egész. Hét óra alatt Nyúzó egyetlenegyszer se tért magához. A testnedveit ugyan nagy menyiségben osztotta meg velünk és legfőképpen Nik ágyával, de a szavaival nem árasztott el. Egy percre se tért magához. Promise azt mondta, látott már olyat, hogy egy vérfarkas önként kómába vonult, hogy a sebei gyorsabban gyógyuljanak. Sehogy se tudtuk felébreszteni a kurvapecért, pedig ne higgyétek, hogy nem próbálkoztunk istenesen. Főleg én. Olyan lelkesedéssel, amibe még belegondolni is rossz. Végül Niko vonszolt ki a konyhába, és nyomott le az egyik székre. − Igyál – rakott le elém egy poharat. Barátságtalanul méregettem a pohár alján lötyögő barna folyadékot. − Ja, kösz a próbálkozást, de nem hiszem, hogy a fűleved megoldás lenne a problémámra. − Mert egy öntudatlan farkas kínzása igen? – vágott vissza élesen. Éreztem, hogy elönt a szégyen. Az, ami pár perccel ezelőtt tök jogosnak tűnt, rögvest megváltozott a bátyám szigorú tekintete alatt. Úgyhogy az egyetlen nyitva maradt menekülési útvonalat választottam, és felhajtottam a pohár tartalmát. A szokásos Niko-féle egészségbombára számítottam, úgyhogy majdnem megfulladtam, ahogy a méregerős whisky folyékony lávaként végigfolyt a torkomon. A múltunkat és anyánkat figyelembe véve ez volt az utolsó dolog, amire Nikótól számítottam, de jelen pillanatban épp erre volt szükségem. Egyetlen korty elég volt, hogy a bennem fortyogó dühhöz hasonlóan forró nedű utat égessen magának a torkomon át a gyomromig. Bezony. Magamhoz térített és kiragadott a félelem és gyűlölet örvényéből, hogy néhány percig újra tisztán lássak mindent. − Engedd meg, hogy teljesen érthetően fejezzem ki magam, Cal. – Keze megpihent az asztalon, ahogy közelebb hajolt, és rezzenetlen tekintetét az enyémbe fúrta. – Egy csöppet sem érdekel, hogy mit teszel Nyúzóval. Ellenben nagyon is foglalkoztat, hogy közben mit művelsz magaddal. Megértetted? Nem hagyott időt a válaszra. − Most pedig… – Eltette a kiürült poharat, berakta a mosogatóba, majd leült velem szemben. – Goodfellow az imént hívott. Van egy ötlete. Érthető gyanakvással a hangomban, amit Goodfellow bármilyen terve iránt éreztem, megkérdeztem: − Miféle ötlet? − Abbagor. Na pont az ilyenek miatt gyanakszom csuklóból, amikor Goodfellow kitalál valamit. Csúnya déja vu érzés tört rám.

− Most tutira szórakozol velem, ugye? — Olyan erővel dőltem hátra a székben, hogy kis híján felborultam. – Basszus! Könyörgöm, mondd, hogy csak ugratsz. − Bár tehetném. − Nik, az az állat legutóbb megpróbált hidegre tenni minket. Emlékszel, ugye? – kérdeztem tök feleslegesen. Bennem még mindig elevenen élt a legutóbbi találkozásunk nem kicsit fájdalmas emléke. Hát nem volt egy húsvéti locsolkodás, az biztos. Abbagor egy… a picsába, Abbagor az Abbagor. Egy halom nyers hús, élve elnyelt áldozatok és olyan vérszomj, ami már legendaszámba ment. Ezenfelül troll volt, de nem az a fajta, amilyenről a mindenféle mesekönyvekben… vagy akárhol olvas az ember. És amit Nikóval művelt… Istenem. − És mocskosul igyekezett. − Nyugodj meg, Goodfellow többször is felhívta rá a figyelmemet, hogy valószínűleg ezúttal sem lesz másként. De a jelekből ítélve Abbagor mindent tud, nagyjából mindenről – mondta undorodva. – És ő a legjobb esélyünk arra, hogy megtaláljuk a másik koronát. − A másik koronát? – fintorodtam el. – Elhiszed, hogy megtalálhatjuk? − Lehetséges. Az egyik létezik, és túlélte a történelem viharait. Miért ne lehetne ugyanez a másik sorsa? Azt hiszem, egy próbát mindenképpen megér. És a legjobb kiindulópont Abbagor. Már korábban is bebizonyította, hogy nagyon sok információval rendelkezik. Behunytam a szemem. Sajnos igaza volt. A troll sok minden mellett információüzér is volt. Ha megérte tudni valamit, akkor ő tudta. A francba, talán még akkor is, ha nem érte meg. − Csodás. Egyszerűen csodás. És gondolom, nem tennéd meg nekem azt a szívességet, hogy odafent maradsz, amíg én lemegyek beszélni vele. − Abból kiindulva, hogy legutóbb is alig tudtunk elmenekülni, mikor hárman jártunk nála, azt hiszem, a nem lenne a megfelelő válasz – jelentette ki szárazon. Amit viszont egyikünk sem tett hozzá, az az volt, hogy tavaly a legjobb formánkban látogattuk meg Abbagort. Nem volt felszakadva a karom, és Goodfellow se sántított úgy, mint egy béna versenyló. − Nem tudod, honnét szerezhetnék egy rakétavetőt rövid időn belül? – kérdeztem fájdalmas grimaszt vágva. − Elég lesz a benned szunnyadó végtelen erő. – Tenyere a vállamon landolt, jelezve, ideje felállni. – Majd később aggódunk emiatt. Alvás nélkül szembenézni Abbagorral viszont biztosan nem jó ötlet. Igazából szembenézni vele nem jó ötlet. Ami azt illeti, valójában ez nem volt más, mint az öngyilkosság egy fura formája. De nem számított. Sarokba voltunk szorítva. Ha Abbagor volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattunk, akkor…

Akkor meg kellett ragadnunk.

14 Abbagor a Brooklyn-híd alatt élt egy labirintusnak is beillő alagútrendszer mélyén. Végülis hol máshol lakjon egy troll, nem? Lövésem nem volt róla, mióta dekkol odalent, de nem is számított. Teljesen a saját képére formálta a helyet, talán még a fűtést is bevezette. Egyben volt a játszó- és vadászterülete – úgyhogy ez lebegjen a szemed előtt, amikor legközelebb áthúzatod magad a hídon Brooklynba. A legrosszabbak az éjszakák voltak. Abbagor ugyanis ekkor portyázott végig a hídon, friss zsákmányra… játékszerekre vadászva. Ha az éjszaka közepén pont a hídon robban le a kocsid, akkor jobban teszed, ha magadra zárod az ajtót, és imádkozol. Komolyan. Nem mintha bárki meghallgatna. A bejárat Abbagor nyári, téli és minden más évszaki lakába egy alátámasztás mögött bújt meg. Tavaly, mikor legutóbb itt jártunk, hogy információt szerezzünk az Auphe-ról, az egész környéket vastagon borította a sár. És a szag… nem dobtam ki a taccsot, de nem sokon múlott. Most egy fokkal jobb volt, a föld is szárazon ropogott a lábunk alatt. A rács, amit legutóbb csúnyán szétromboltunk, most újra a helyén feszített, és valaki még egy csillogó új lakattal is ellátta. Lepillantottam a mélybe, és belebikáztam egyet a lakatba, majd pátoszos hangon megjegyeztem. − Lehet, hogy ez egy jel. − Hát persze. – Robin kihúzott egy hullámcsatot a pénztárcájából. A lakat körülbelül három másodperccel később már a földön hevert. Nekem kulccsal tovább tartott volna. − Parancsoljatok – intett a rács felé, miközben majd’ szétvetette a büszkeség. – Ez a legkevesebb, amit tehetek értetek. Bágyadtan intettem neki; most korántsem volt annyira elszállva magától, mint szokott. Ezúttal csak Niko és én ereszkedünk alá, Robin idefent marad. Én se voltam éppen tiptop formában, a szétrágcsált karommal, meg az összezúzott bordáimmal, Goodfellow viszont egyáltalán nem tudott futni. Az a nyílpuskalövedék, amit ott a sikátorban kapott be, csúnyán szétszedte a combizmát. Még mindig nem tudtam, hogy ki állt amögött a támadás mögött, bár ötleteim voltak dögivei. Lehet, hogy az is csak az egyike volt Caleb vicces kis próbatételeinek, amivel azt igyekezett kipuhatolni, hogy elég kemények vagyunk-e ahhoz, hogy a falkának dolgozzunk, de az is lehet, hogy az egész az Auphe egyik újabb sötét húzása volt. Esélyem se volt, hogy kiderítsem, mi az igazság, de a támadónk szinte összefüggéstelen szavaiból Calebre következtettem. − Ő azt mondta, eljöttök – gagyogta a fickó. – Ő mondta. Calebet alig lehetett megkülönböztetni egy hétköznapi embertől. Ha viszont az Auphe-fal találkozott össze, akkor két dologra mérget vettem volna… Az

egyik az, hogy még ennél is összefüggéstelenebbül beszélt volna, a másik pedig az, hogy tutira nem „ő’’-nek hívta volna, azt, aki ránk uszította. A hétköznapi átlagpolgár biztosan inkább „annak” nevezte volna, néhány torokszaggató sikoly kíséretében a pontosítás végett. Ráadásul az Auphe sosem bízná rá a saját munkáját egy nyílpuskával felszerelt elmebetegre. Annál jobb kapcsolataik voltak. Mivel Robin az incidens óta nem tudott futni, ami életmentő dolog odalent Abbagor palotájában, ezért ezt a murit idekintről fogja figyelemmel kísérni. Ő lesz az ötszáz dolcsis napszemüvegbe bújtatott erkölcsi támogatásunk. A kihajtható kempingszék, amit a kocsijától cipelt magával idáig, tutira kevesebbet ért. Néztem, ahogy kihajtja, és helyet foglal benne. Kezét összekulcsolta a hasán, arcát pedig a nap felé fordította. − Kényelmes, felség? – kérdeztem lazán. − Majdnem – válaszolta lustán. – Szóljatok Abbynek, hogy küldjön fel egy Margaritát. Jéghidegen, sóval. − Ja, persze – horkantam fel. – Nem gáz, elintézzük. Miközben Niko a rácshoz lépett, lehajolt, felemelte és odébb hajította, én megdörzsöltem kimerült szemem. A nap még a szemüveg sötét üvegén keresztül is égette a retinámat, olyan intenzitással és fájdalommal, mint egy lézer. Minden pesszimista elképzelésem ellenére sikerült még egy éjszakát végigaludnom, aminek eredményeképpen úgy éreztem magam, mintha előző éjjel legalább egy hordó sört döntöttem volna magamba, és a fejem is mocskosul hasogatott. − Kész? – bökött oldalba Niko. Levettem a napszemüveget, belehajítottam Goodfellow ölébe, és felmordultam: − Na, hol az a rakétavető? − Az egyik karod még mindig tökéletesen működik, kistestvér. – Niko letérdelt a járat szélénél. – Biztos vagyok benne, hogy ha kell, a halálba szkanderozod Abbagort. Ezzel leugrott a járatba, és eltűnt a sötétségben. Felsóhajtottam, és én is odaléptem a tátongó fekete négyszöghöz. − Jó pihizést, Loman. Elbocsátólag intett. − Sikítsatok, ha kell valami. Sajnos ha erre sor kerül, akkor nincs semmi a világon, amit Robin tehetne értünk. Pontosan ugyanolyan jól tudta ezt, mint mi, de ha úgy akarta beállítani ezt az egészet, mintha ez csak egy hétvégi kiruccanás lenne, akkor ki vagyok én, hogy szétromboljam a napimádó, margaritát szopogató, pszichés védőmechanizmusait? Szembenézni Abbagorral nem kis szopás, de tehetetlenül várni, hogy mi folyik odalent, nos, az se sétagalopp. Mindannyian első kézből tudtuk, hogy a várakozás pokoli dolog tud lenni.

− Sikoltani azt még tudok – mondtam morbid vidámsággal a hangomban, miközben leültem a lyuk szélére. – Viszlát, Goodfellow. Ne felejtsd lekenni magad naptejjel. Levetettem magam a mélybe, ahol csakúgy, mint múltkor, a bokáig érő trutymó állította meg a zuhanásomat. Mindegy, hogy milyen meleg volt odafent, idelent mindig minden nyirkos volt és nedves, akár egy mocsárban. És a bűze se volt jobb. A rothadó hús, az alvadt vér és egy, a saját mocskában fetrengő rabmester – nem éppen így képzeltem el az aromaterápiát. De ezúttal én is felkészülten jöttem. Előkaptam a zsebemből egy aprócska tubust és a felső ajkamra kentem egy keveset a benne lévő vérzéscsillapító és izomlazító krémből. Iszonyú erős illata azonnal beivódott az orromba, de még mindig ezerszer jobb szaga volt, mint bárminek idelent. Niko karba tett kézzel és félrebillentett fejjel várta meg, amíg végzek. − Okos. − Hé, én is nézek tévét, mint mindenki más. – És ha bármikor bűnhelyszínt mutogattak benne, akkor ez a trükk is előkerült. Miután végeztem, lecsatoltam a hátamra szíjazott fegyvert. Rakétavetőt ugyan nem szereztem, de ez a félautomata Browning sörétes puska se volt rossz. Nem fogja megölni a trollt, az biztos. Arra talán semmi sem képes. Legutóbb egy egész tárat ürítettem a fejébe, vajmi kevés eredménnyel. Mindegy is, sose árt, ha van az embernél egy kis extra tűzerő, ezzel a puskával ráadásul nagyobb területet be tudtam lőni, mint a Magnummal. Ha nem lettünk volna föld alatt, akkor biztos, hogy gránátvetőt hozok. A karomra tekertem a bőrszíjat, és a csípőmhöz szorítottam a válltámaszt. − Nos, félelmet nem ismerő vezérem? Készen állunk? − És mitől lennék én a vezér? – Niko ügyet sem vetve a magunkkal hozott elemlámpára, sima, hangtalan mozdulatokkal elindult előre. A falról lelógó halványan világító indák éppen csak kirajzolták a körvonalait. Több fény volt, mint múltkor. Valaki nagyon sokat dolgozott a vendégszeretet jelein. − Talán az, hogy mindig szétrúgod a zrityómat, amikor mást mondok? – kérdeztem, miközben előre tapicskoltam. Niko úgy siklott előre a sárban, mint molnárka a tó felszínén, én meg úgy jöttem mögötte, mint egy rinocérosz. A természetfeletti gének mit sem értek, ha egy ekkora szarhegyen kellett keresztülverekedni magad. Hát nem jellemző? − Már számon tartani se tudom, annyiszor csinálod. – Kezét feltartva halkan hozzátette: – És most maradj csendben. − Miért? Úgyis tudja, hogy itt vagyunk. Egy ajtónyílás került elénk, amit rögvest felismertem. Gyémántkemény karmok vájták a tömör betonfalba – ez a sötéten ásító nyílás volt az igazi bejárat a troll lakába. Odabent szervizalagutak futottak, mélyen a föld belsejébe, és Isten óvja azt a pókhasú hídmunkást, aki véletlenül bedugja az orrát oda. Abbagornak nem sokat jelent a szakszervezeti igazolvány.

− Biztos vagyok benne, hogy tudja, de mivel kérni jöttünk hozzá, ezért talán próbáljunk meg talán egy legalább egy icipicit viselkedni. – Mr. Jólnevelt persze kivont karddal lépett át az ajtónyíláson. − Most komolyan azt akarod, hogy tisztelegjek annak az állatnak? Jézus, Nik – szálltam vitába vele, de csak fél szívvel. Meg kellett tennünk, amit muszáj megtenni, méghozzá George miatt. Ha ehhez azt kellett, hogy meghunyászkodjak ez előtt a nyálkás szeméthegy előtt, akkor pontosan ezt fogom tenni. És ha ez nem jön be, még mindig elkezdhetjük szépen felaprítani, amíg nem lesz kicsivel együttműködőbb. Hé, én ne lennék rugalmas? Csendbe burkolózva követtem a bátyámat, ahogy végigjártuk tavalyi látogatásunk útvonalát… fizikailag és mentálisan is. Voltak szebb emlékeim, rondább viszont csak kevés. Niko kis híján meghalt ezen a helyen. Nem, ez nem volt teljesen igaz. Ami majdnem történt vele, az ezerszer rosszabb volt a halálnál. Abbagor gyilkolt is, ez igaz, de nagyon kedvelte a „kisállatait” is. Hogy hogyan csinálta őket, arról lövésem nincs. Még a végtermékben se voltam biztos; de Niko megesküdött rá, hogy – Isten óvja őket – életben voltak. Abbagor darabokra szabdalta őket, mégis tudatuknál maradtak. És ha valaki, akkor Niko biztos nem hazudott ez ügyben. Kis híján a saját bőrén tapasztalta meg, milyen érzés „olyanná” válni, mint ők, mikor elnyelték a vastag szíjak és csíkok, amikből Abbagor teste állt. Mindig, amikor ez az emlék a felszínre bukkant, magával hozott egy másikat. Egy ismeretlen férfikart, egy rózsás tetoválással. A csápok között bukkant fel, szürkén, hogy mohón megpróbáljon magához rántani. Abbagor testében élni… létezni olyan borzalom lehetett, amit emberi ésszel felfogni szinte lehetetlen. Alig úszta meg azt a kis kalandot Abby bensőjében. Most pedig itt vagyunk megint, alig egy karnyújtásnyira tőle. A kétségbeesés a legelborultabb ötleteket szüli néha. Komolyan hülyék vagyunk. Megszaporáztam a lépteimet, elslisszoltam Niko mellett, és beléptem a barlangba, amit Abbagor vájt magának az egyik irdatlan támpillérbe. Lehet, hogy a bátyám úgy tud a sáron járni-kelni, mint valami útszéli messiás, de ez legutóbb se segített rajta. Egyébként is, Abbagornak még elintézetlen ügye van velem. Ha magamra tudom vonni a figyelmét, akkor Nikónak rögtön nagyobb mozgástere adódik. Nagyobb mozgástere, hogy küzdjön; vagy ha minden kötél szakad, hogy meneküljön. Én pedig megragadok bármilyen lehetőséget. Bármikor feláldoznám az életem George-ért, de hogy lássam meghalni a saját bátyámat? Azzal nem tudnék együtt élni. Úgyhogy ennek még a lehetőségét is ki kellett zárnom. Persze, Niko biztos azt mondta volna, hogy ezt a döntést nem én hozom meg. − Cal – sziszegte bosszúsan, amikor elléptem mellette, és mielőtt megragadhatta volna a karomat, hogy visszarántson, Abbagor hangja töltötte be a teret.

− Auphe fattyúúúúú! – Gurgulázó hangja olyan volt, mintha valaki átlyuggatott tüdővel, a saját vérében fuldokolva akarna beszélni. Azonnal felnéztem. Tavaly Abbagor háromemeletnyi magasságból vetette ránk magát, akár egy hatalmas dagadt pók. Noha idelent volt némi fény, a magasban a sötétség maradt az úr. Akárhogy meresztgettem a szemem, nem láttam semmit. − Szóhoz sem jutok a meghatottságtól, Abby – mondtam rezignáltan. – Hát emlékszel rám! − Emlékszem mindenre – érkezett a tompán fortyogó válasz. – És mindenek felett emlékszem rád. – A lábunknál jelent meg, úgy bukkant fel a trutymóból, mint a legbűzösebb mocsarak mélyéről a gázbuborék. Idelent is kellett hogy legyen egy kivájt búvóhelye, ahová el tudta rejteni iromba testét. Ez új. A testét borító mocsok biztos nem volt elég, hogy elrejtse előlünk. Abbagornak nem voltak szemei, csak néhány sekély kis nyom ott, ahol az arcának kéne lennie, de egyébként se volt szüksége rájuk, hogy szinte bárkinél jobban lásson. Hatalmas hátáról csápok ezrei lógtak, és onnét sarjadt két fatuskónak is beillő karja és az a valami, amit a fejének csúfoltak. A tarkója tele volt csontkinövésekkel, amit csak jól-rosszul fedett be ocsmány bőre. Ezek szerint mégiscsak sikerült csúnyán összerondítanom a pofiját. Hurrá. − Hol a kicsi kecske? – Most, hogy kiszabadult a sár fogságából, Abbagor hangja erősen és tisztán csengett, mint a legfinomabban metszett kristályok. Baritonja teljes ellentmondásban állt ijesztő alakjával, az egész annyira abszurd volt, hogy egész testemben megremegtem. − Goodfellow-nak sajnos programja akadt – mondta Niko, miközben odalépett mellém. – Sajnálatát fejezi ki, amiért nem lehet itt. − Örökké átkozottnak lenni, ez az én sorsom – jött a gyászos hangú válasz, mellé egy olyan sóhajjal, mintha bukott angyalok kórusa zengene a háttérben. – És hogy örökké bánatban tengődjek. Már korábban is mondta, hogy elátkozták. De akkor ezt az Auphe-re értette. Majdnem olyan idős volt, mint ők, Abbagor viszonya velük a tökéletes szeretlek-utállak kapcsolat volt. Gyűlölte őket… és imádta egyesével tépni ki a végtagjaikat, és gyilkolni őket, amikor csak lehetősége adódott rá. Legnagyobb megelégedésére az Auphe egyenlő ellenfélnek bizonyult. Abby láthatóan utált unatkozni, és mindent megtett, hogy ezt elkerülje. Az, hogy ezekben a harcokban a saját vére is éppúgy hullott, mint az ellenségeiké, egy cseppet sem érdekelte. Amikor legutóbb információkért jöttünk ide, megtámadott minket, remélve, hogy ezzel felhúzhatja az Auphe-ot. Tudta, hogy nagy szükségük van rám, ahogy azt is, hogy eljönnek értem, ha itt marasztal ölelő karjai között. De mi hazavágtuk a buliját, a fejéről nem is beszélve. − Tetszik az új frizkód, Abby. – A mutatóujjam már a shotgun ravaszán pihent. – Új fodrászod van?

Niko most az egyszer nem nyomta a könyökét a bordáim közé. Tudta, hogy udvariaskodással önmagában semmire se megyünk Abbagornál. Őt szórakoztatni kellett. Egy unatkozó Abbagor valószínűleg egyszerűen megölne minket, de ha sikerülne szórakoztatni egy kicsit, akkor talán előbb eljátszadozik velünk. Elmondja, amit tudni akarunk. Így még nagyobb lesz a kétségbeesésünk… és az ő öröme, amikor végül elpusztít minket. − Emlék, Auphe-fattyú, amiről mindig eszembe jutsz. Ami megmelengeti a kicsi szívem. Tovább lebegett előttünk egy felpuffadt vízihulla minden kecsességével. − Nem tudom, mi pumpálja benned a vért, Abby – csikorogtam undorodva. – De az biztos, hogy nem szív. Niko ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a beszélgetésbe, mielőtt tovább „szórakoztatnám” a trollt. − Keresünk valamit, Abbagor. Egy koronát. Goodfellow azt mondja, kevés dolog van a világon, ami elkerülné a te figyelmed. Néhány pillanatnyi csendes mérlegelés után, Abbagor dallamosan, önelégült hangon válaszolt. − Igaz. Semmi sem kerülheti el a tekintetem. – Az önjelölt vigyázó ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon, és teljes három méteres magasságával és legalább ugyanakkora szélességével fölénk tornyosuljon. A formája nagyjából emberszabású volt, mégis inkább hasonlított egy irdatlan fatuskóra, mint emberre. Mondjuk nem sok pokoli, emberevő fával találkoztam eddig életemben, de maradjunk akkor is ennél a hasonlatnál. A mocsok patakokban folyt végig a testén, egyre többet fedve fel a testét alkotó palaszürke csápokból. Mozgásuk láttán a gyomrom is lassú forgásba kezdett, csúnya hányingert okozva ezzel. Minden egyes mozdulatnál vártam, hogy felbukkanjon egy sápadt… emberi bőrdarab. Egy rabszolga részei. − Leírhatjátok nekem. Oké, az nem lehet, hogy ilyen egyszerű legyen; az életben semmi sem az. Ahogyan ez sem. Úgy jöttünk ide, hogy azt gondoltuk, Abby majd a maga tempójában intézi a dolgokat. És a játszma már elkezdődött. Abbagor nem szórakozott velünk. − Van egy képem róla. – Niko szabad kezével felemelte a rajzot, amit még Calebtől kaptunk. − Áhh, a Calabassa – ismerte fel azonnal Abbagor. – Alig tízezer éves. Modern szemét… – tette hozzá gúnyosan – …egy mostanra kihalt faj kezéből. Tehát tényleg ez volt a korona neve. Csodás. − És az melyik faj volna? – kérdeztem türelmetlenül. − A bassa. – A teste többi részéhez hasonlóan iromba fej, felálló denevérfüleivel felém fordult, majd az enyémbe fúrta vakon is látó tekintetét, amitől a hideg kezdett el futkározni a hátamon. – A te fajtád, tudatlan Auphefattyú, mind egy szálig kiirtotta őket, nem sokkal azután, hogy elkészítették a

koronát. Minden hímet, minden nőstényt, minden kölyköt, az összes tojást, mind egy szálig lemészárolták. És utána, ha jól emlékszem, felzabáltátok őket. – Széles állkapcsa ocsmány vigyorra húzódott. – A bassák igen ízletesek voltak, miután kiszedtétek belőlük a mérget termelő mirigyeiket. A húsuk porhanyós volt és édes. A legjobb, amit valaha kóstoltam. Figyelmen kívül hagytam, hogy egy kalap alá vett az Auphe-fal. Nem hatott rám az újdonság erejével, hogy az Auphe a maga idejében megkínzott, és megölt mindent és mindenkit, aki csak az útjába akadt. De ezt ők tették. Nem én. Én soha. Hogy Nyúzó egyetértett-e velem ebben, az már egész más történet. − Nyakamat rá, hogy igazi svédasztalos büfé volt, de nem emiatt vagyunk itt. Ha a bassák elestek, akkor most hol van a korona? – Niko és én már korábban úgy döntöttünk, hogy nem lenne a legokosabb dolog felhozni, hogy az egyiket már elvesztettük. Ha tényleg kettő volt belőlük, akkor talán szerencsénk lesz és Abbagor tud a másikról. Ha beszéltünk volna arról, hogy mi történt, akkor biztos, hogy hazudna, csak azért, hogy magát szórakoztassa. − Sokat segítenél azzal is, ha elárulnád, mi célból hozták létre őket – tette hozzá Niko. − Kitartott kézzel könyörögtök. – A troll hosszan fújta ki a levegőt, aminek bűzétől majdnem elájultam. Az ajkamra kent kenőcsnek esélye se volt azzal szemben, ami onnan jött. Olyan… Egek, annyi mindent éreztem. Hányás és epe szaga, vér és a fizikai képességei határáig hajszolt testekben pumpáló adrenalin szaga keveredett benne. A rothadás és a nyers hús bűze lengte be a levegőt. Abbagor félhalott áldozatainak szagát éreztem. Vadul az ajkamba haraptam, és addig nem eresztettem, amíg kiütéses győzelmet nem arattam a saját gyomrom kikívánkozó tartalma felett. Végig engem nézett. Nem tudom, hogy honnan tudtam, de tudtam. − Csak akarsz és akarsz, önző kis félvér, de mit adsz cserébe? – Egyre több és több csáp vált el Abbagor testéről, és nevetséges mozdulatokkal úgy tettek, mintha csak szaglásznának. − Nem is tudom, Abby. Tiéd az elbűvölő társaságom. Mit akarsz még? – közöltem, kivicsorítva a fogaimat, miközben vigyorogni próbáltam. Tényleg játszadozni akart. De minden egyes perccel, amit a vele való szórakozással töltünk, tovább nő az az idő, amit George Caleb karmai közt kénytelen tölteni. És ez súlyosan érintette a toleranciaszintemet Abbagor baromságaival kapcsolatban. − Hogy mit akarok… hogy mit akarok… – szórakoztatta saját magát az óriás, miközben a csápok lassan, de biztosan közelebb araszoltak hozzánk. – Meg akarom érinteni. Meg akarom ízlelni. Érezni akarom, amit korábban már megéreztem. – A csápok Niko irányába kezdtek mozdulni, én pedig dühödten ismertem fel, mit is akar valójában. Nik. Niket akarta.

− Nincs az a pénz – mordultam fel azonnal, majdnem tökig húzva a ravaszt. – Nincs az a kibaszott pénz. − Nyugodj meg, Auphe-fattyú. – Nyugodjak meg?! Nyugodjak… frászt. – Csak megérinteni akarom. Már úgy hiányzott a kis szőke… barátom. Tudtam jól, hogy nála a barát ugyanazt jelenti, mint a rabszolga. − Nyúlj inkább magadhoz, te mocskos szarhegy. Csak várd meg, amíg lelépünk. – A shotgun már emelkedett is a kezemben, csöve végül egyenesen Abbagor arcába mutatott. A troll hirtelen elunva a dolgot, elfordította a képét felőlünk. − Ez az ár. Egy érintés a tudásomért cserébe. Fizessetek, vagy takarodjatok, engem nem érdekel. − Hát majd én érdekeltté teszlek, seggfej! – A fegyver már kis híján elsült a kezemben, mikor Niko keze megszorult a vállamon. − Várj! – parancsolta nyugodtan. − Nem, Nik. Ezt nem hagyom. – Nem kellett, hogy kimondja, úgyis tudtam, hogy mit akar. És nem kellett, hogy halljam ahhoz, hogy rögvest nemet mondjak. − Ez csak egy érintés, Cal – mutatott rá a leggyakorlatiasabb hangján. Értelemszerű, logikus és tökéletes hazugság az egész. Abbagor csápjainak legapróbb érintése is ocsmány dolgokhoz vezetett és fog vezetni. Első találkozásunkkor engem a karomnál fogva rángatott fel-alá nyaktörő sebességgel, Nikót pedig a szemem láttára, egy pillanat csavarta bábbá és nyelte magába. Elveszett odabent, Abbagorban. Egyszerűen eltűnt. A trollnál az érintés sosem volt egyszerű, valaki ilyenkor mindig elpatkolt. És tűnjön Niko kívülről bármennyire is összeszedettnek ebben a pillanatban, belül biztosan sikolt minden porcikája a borzalom ellen, ami talán rá vár. Én biztosan így éreztem volna. A picsába, már most így éreztem magam, pedig én csak szemlélője voltam annak, amit a bátyám átélt. − Nem, Cyrano – makacsoltam meg magam. – Nem fog megtörténni. Úgyhogy fogd be, és kezdj hentelni. Komoly kételyeim voltak afelől, hogy bármit tudnánk csinálni Abbagorral, ami esetleg szóra bírná, de inkább próbálkozom egy ilyen öngyilkos módszerrel, mint hogy hagyom, hogy megérintse Nikót. A szorítás a vállamon tovább erősödött. − Ez egy játék, Cal. Csupán egy játék. – Eltökélt volt és békés, de akkor mi van? Niko a saját kivégzésén is eltökélt és békés lett volna. – Egyébként, nem jobb tudni, hogy mi következik? Ezzel megfogott. Így vagy úgy, de tényleg bekövetkezett volna az ominózus érintés. Nem ringattam magam abban az illúzióban, hogy miután megtudtuk, amit akartunk, a troll egy mosoly és egy nyálkás kézfogás kíséretében egyszerűen hagyja, hogy kisétáljunk innét. Ugyanakkor viszont, harcban megérezni azoknak a jéghideg izomkötegeknek az érintését egészen más, mint

csendben és elfogadóan várni, hogy körénk fonódjanak. Igazán, ijesztően más érzés. Megráztam a fejem. − Nem. Egyszerűen… nem. − Georgináért teszem. – Tekintete az enyémbe fúródott. – Ő megtenné értem, Cal. Engedd, hogy én is megtegyem érte. Szemét rohadék. Igaza van, tökéletesen, de ez akkor is egy mocskos húzás volt. − Jézusom. – Vonakodva leengedtem a puskát, és megpróbáltam lerázni magamról a rossz előérzetet, ami font körül, mint hóhér kötele a bűnöst. – Rendben. Csinálj, amit akarsz, Nik. Úgyis mindig azt teszed. Annyi pirospacsit játszol ezzel a túlméretezett szarheggyel, amennyit csak akarsz. Szája apró mosolyra húzódott az akaratom ellenére elkövetett visszakozásomat látva. − Én is szeretlek, kistestvér. Sehol egy fikarcnyi szarkazmus vagy irónia, csupán az elfogadást hallottam ki a hangjából. Nemcsak a tiszta emberi géneket, de az érzelmi stabilitást is ő örökölte a családban. Hát nem igazságtalan az élet? − Megkapod a kóstolódat. Tíz másodperced van. Ha tovább húzod, te és a csápjaid örökre búcsút inthettek egymásnak. − Milyen zabolázatlan, milyen merész… pedig csak egy ember. – Abby most aztán kedvére kiszórakozhatta magát. A sár szörcsögött körülötte, ahogy egyre több és több csáp emelkedett ki belőle. Az a gödör legalább másfél méter mély lehetett. Ha bezuhanunk oda… vagy ha berántja Nikót, akkor sosem kecmereg ki onnan. Szabad kezemmel megragadtam az övét. Valószínűleg feleslegesen, de tennem kellett valamit. − Valóban zabolázatlan és merész vagyok, de igencsak bosszús is – közölte Niko. – Gyerünk, troll, essünk túl rajta. − Milyen türelmetlen fajta. Talán mert ki sem fejlődtek még igazán. – Ahogy a szavak átszelték a levegőt, jöttek velük a csápok is. Abbagor is mozdult a vájatában. Ahogy mozgott, gyűrűk indultak körülötte a ganéban, az elmúlás olyan észveszejtőén büdös szagát felszabadítva ezzel, ami bátran versenyre kelt a teremben uralkodó szintén nem gyenge bűzzel. Nem hullabűz volt, bár biztosra vettem, hogy azokból is akad bőven odalent, a bugyborékoló barnás felszín alatt. Nem, ez a szag betegségről árulkodott, az élő, nem pedig halott testek kipárolgásaitól volt terhes. Abbagor valamiféle betegségben szenvedett. Talán többet ártottam neki tavaly, mint elsőre gondoltam. Vagy talán Abby összeszedett idelent valami nagyon csúnya bőrgombát. Ki tudja? De a szagokból ítélve a mi jó öreg troll haverunk kívül-belül rohadt. Megfeszültem, mikor Abbagor közelebb ért, de nem hátráltam meg. Lassan, óvatosan közeledett… nehogy megijessze a kölyköket. Úgy tűnt, nem akarja elrontani a saját mókáját. − Már elég közel vagy – sziszegtem undortól összepréselt ajakkal.

− Úgy viselkedsz, mint egy igazi Auphe, rögvest a világ urának képzeled magad. – Abbagornak voltak fogai. Nem is fogai, inkább agyarai. Ez legutóbb nem tűnt fel. Feketék voltak, akár az ujjai végén meredező karmok, és visszafelé hajlottak, és az elöl meredező kettőről csöpögő sárgás váladék alapján még mérget is tárolt bennük. – A szavad törvény, én pedig meghajtok előtte. Naná. Majd akkor, ha másra nem lesz már jó, csak arra, hogy trágyázzanak vele. Abbagor senki előtt nem hajtott fejet, még a már tovatűnt Auphe előtt sem. És egy beteg troll csak még veszélyesebb volt, mint az egészséges. Végignéztem már egy pár természetfilmet, amikor Niko nem volt hajlandó odaadni a távirányítót. A ragadozók elég nyűgössé tudnak válni, ha megsebzik őket. Amikor legutóbb megpróbált hazavágni minket, igazából jó hangulatban volt. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy megtapasztaljam, milyen akcióban egy hisztis és felbőszített Abbagor. Figyelmét ismét Nik felé fordította, és újra mormolni kezdett. − Egy érintés. Csak egy. – De nem az egyik csápját nyújtotta a bátyám felé, hanem a kezét. Az emberinél négyszer, ötször nagyobb kéz tenyérrel előre közeledett Nik irányába. A tenyere közepén pedig egy emberi száj nyílt. Lágy, telt sápadt ajkakkal. Egy nő szája, biztosan egy fogolyhoz tartozott valaha. Fogalmam se volt róla, hogy oszlottak el a foglyai Abbagorban, és hogyan maradhattak életben. És nem is akartam tudni. Ha megtudom az igazságot, talán soha többé nem leszek képes elaludni éjszaka. De jó eséllyel a lassan mozgó, alig rózsaszín ajkak látványa is elég hozzá, hogy ne tudjam többé lehunyni a szemem. Úgy rendeltetett, hogy Niko is az ajkak láttán veszítse el türelmét. Persze ez a bátyámnál jóval kevésbé járt heves reakciókkal, mint nálam. Pengevékonyságúra szűkült ajakkal és jéghideggé fagyott tekintettel, társalgási stílusban szólalt meg, bár hangja vágott, mint a borotva. − Tüntesd el azt a szemem elől, vagy én tüntetem el rólad. – A kardja már mozgásba is lendült, csupán milliméterekre állt meg a palaszürke csukló előtt. A penge tökéletes mozdulatlanságban, határozottan pihent a levegőben. Személy szerint alig vártam, hogy befejezze a mozdulatot. De Abby, a gyáva féreg beadta a derekát. − Rendben van – sóhajtott fel a troll, miközben leengedte a karját. – Meghajlok az előítéleteid előtt, ember. – Persze „Előítéletek” – az egész még vicces is lett volna, ha nem ült volna rajtunk sűrű páraként az ellenségesség és a nyers, vegytiszta félelem. Egy különösen jó húsban lévő csáp foglalta el a kéz korábbi helyét. Kínos lassúsággal kerülte ki a kardot, és pihent meg lágyan Niko tenyerén. − Á, már emlékszem. Ez a különleges, pikáns íz. Olyan ízed van, mint a fémnek és a vérnek, a kék égboltnak és a zöld fűnek. És ilyen hosszú idő után még mindig érzem rajtad… magamat.

A csáp nem ragadta meg, nem tekerte körbe, semmilyen módon nem fenyegetett. Legalábbis fizikailag nem. Csupán játszadozott. Csak lágyan megérintette, gyengéden simogatta, az meg elég ártalmatlan, nem? Nem. Niko bőre kicsit megfakult, ahogy a régi emlékek a felszínre bukkantak. A változás apró volt, alig észrevehető, de nekem feltűnt. És az égiekre, hogy mennyire elég volt Nikónak. − Oké, elég volt – csattantam fel, és löktem odébb a csápot a puska csövével. – Mókázhattál kedvedre. Most pedig beszélj nekünk a Calabassáról. − Ez nem a megbeszélt tíz másodperc volt. – Az összes csáp egyszerre húzódott vissza, és csapódott be Abbagor testébe. – Legjobb esetben is csak hét. − Neked pont elég, rohadék – mondta halálos komolysággal a bátyám. Harcolnunk kell majd – ezt tudtuk azóta, hogy beléptünk –, de most úgy tűnt, hogy a bátyámé lehet az első csapás. És ha ő nem él vele, szívesen beállok a helyére. De az utolsó pillanatban kiderült, hogy a harcot még legalább egy-két percre megússzuk. Abbagor beszélni akart, márpedig Abbagor minden másnál jobban szerette villogtatni a tudását. Vicces, az ember sosem gondolná, hogy egy hatalmas gyilkológépbe majdnem emberi büszkeség szorulhatna, és tessék! Nehéz, vészterhes csönd burkolta be a trollt pár percig, akár a sűrű köd. De aztán mély, komor hangja szétszaggatta ezt a miazmát. − Álruhás, igavonókon járó, hazug csalók. – Valahonnan idézett, de fogalmam sem volt róla, honnét. Nem meglepő abból kiindulva, hogy mennyit olvasok a szabadidőmben. Hát nem frusztráló, amikor a szörnyetegek olvasottabbak, mint te? − Keressétek fel a fajtádat – folytatta. – Náluk van a Calabassa. Elbűvölik őket az efféle csecsebecsék. A fajtámat. Tehát tudta. De honnan? Ez lehetetlen. Alig telt el egy nap azóta. − A fajtámat – szűrtem a fogaim között. – Mit értesz azalatt, hogy a fajtámat? − Nem a te fajtádat. – A mérgező fogakkal tűzdelt arcon vigyor tűnt fel, a hatalmas busa fej pedig Niko felé fordult. − Hanem az övét. A cigányokat. – Sophia révén mindketten félig cigányok voltunk, bár úgy tűnt, hogy nálam ez csúnyán a háttérbe szorult. − Cigányokat? És melyik családjukat? És miért olyan fontos ez a korona? – kérdezte Niko, továbbra is karddal a kezében. – Van valamilyen funkciója? Vagy képvisel valami különleges értéket? − Egy nyalintás, egy kérdés. – A sár felszörcsögött, ahogy Abbagor egy újabb lépést tett felénk. Úgy tűnt, vége a játszadozásnak. – De itt egy kérdés nektek. Látok mindent. Tudok mindent. Tényleg azt hittétek, hogy pont az

Auphe távozása kerüli el a figyelmemet? – Újabb lassú, döngő lépést tett felénk. – Azt hiszitek, nem tudom meg, hogy mit vettetek el tőlem? Ó, a picsába. Tudtam, hogy ez lesz. Elpusztítottuk az egyetlen olyan dolgot, ami igazi kihívást, igazi küzdelmet jelentett számára, és ami furcsa módon az egyetlen szerelme volt a világon. Legalábbis mi azt hittük, hogy elpusztítottuk őket. Elvettük tőle a harcok, a vidám, véres tombolások lehetőségét. Tönkretettük az egyetlen, igazi szórakozását. És most, hogy eljátszadozott velünk, most ő is tönkreteszi a mi életünket. Mindegy, hogy az Auphe valójában nem pusztult ki, úgy tűnt, hogy sikerült annyira meghúzniuk magukat, hogy még a troll mindenüvé elérő figyelmét is elkerülte a hirtelen és kellemetlen visszatérésük. Elmondhattuk volna Abbagornak, hogy a tudása harminchat órája elavult, de úgyse veszi be. És miért is tenné, ha a megölésünk is olyan szórakoztató? Akármennyire is szeretett Abbagor beszélni, a gyilkolás még közelebb állt hozzá. És a mi megölésünkkel feltenné a koronát a mai napjára. De előbb el kellett, hogy kapjon minket. Futásnak eredtünk, de előtte azért még megkínáltam Abbagort a shotgunnal. Nem akartam megölni; tudtam, hogy az elég reménytelen vállalkozás lenne. Csupán abban reménykedtem, hogy lelassíthatom annyi időre, ameddig olajra lépünk. Esély nem sok volt, hogy a reményeim valóra válnak, de szegény ember vízzel főz. Két lövésre volt időm, aztán a troll kimászott a sárból, és már ránk is vetette magát. Az első löket a nyakát gyalázta véres, cafrangos húscafatokká, a másik pedig letépte a fél arcát, feltárva az arccsontját és még ocsmányabbá téve a pofájára kiülő önelégült vigyort. − Ne menj még, Auphe-fattyú! – gurgulázta játékosan, miközben szájából véres buborékok buggyantak elő. – Már csak te maradtál nekem. Te vagy a nemezisem. Társam gyönyörben és fájdalomban. Aha. Hát persze. Még az kéne, hogy így legyen. A vállam lüktetett a fájdalomtól, amit a puska visszarúgása okozott, de nem hagytam, hogy egy ilyen apróság lassítson le… főleg, miután megláttam, hogy Abbagor mit rejteget a barnás trutymó alatt. Egykor vastag tuskólábai most csupán zöldes pöttyökkel teleszórt, nyers izmokkal és bőrszalagokkal, valamint csápokkal lazán körbetekert csontok voltak. Itt-ott még ott lifegtek az elrohadt bőrdarabok, amik makacsul ragaszkodtak gazdájukhoz. Egy halott lábai voltak ezek – és mégis mozgott velük, ráadásul rohadt gyorsan. Olyan volt, mintha a macska, amit a múlt héten gázoltál el, felkelt volna, hogy bosszút vegyen rajtad. Sárban cuppogó léptekkel rohantunk egy alagút feketén ásító bejárata felé. Nem azon keresztül érkeztünk, de ebben a troll kavarta viharban bármelyik biztonságos kikötő megteszi. Már majdnem odaértünk, amikor a durván faragott boltív egy másodperc alatt beomlott saját súlya alatt. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg magammal hoztam azt a gránátot, amiért néhány órával korábban áhítoztam. De nem… a törmelékhalomból egy acélgerenda

csonkja állt ki. Csodás. A troll most már a híd darabjait hajigálta utánunk, mintha az olyan baromi stabilan állna a helyén. Mi a francot rejthetett még el abban a gödörben? Egy kis Volkswagent talán? Sokan mondták, hogy keményfejű vagyok, de nem most akartam letesztelni, hogy tényleg így van-e. Nikóval mindketten megpördültünk és ellenkező irányokba spricceltünk szét, miközben Abbagor teljes testével becsapódott a törmelékhalomba, ahol egy töredékmásodperccel korábban még mi álltunk. Az ütközés ereje megrengette az egész barlangot, egyre több föld és szikla kezdett záporozni a fejünkre odafentről. A barlang kezdett darabjaira hullani körülöttünk. Úgy tűnik, a beteg trollok nem sokat foglalkoznak a ház körüli teendőkkel. Száznyolcvan fokos fordulatot véve és folyamatosan hátrálva újból elsütöttem a puskát, ezúttal a hátán találva el a trollt. Ha ember lett volna, úgy vágódott volna a földhöz a lövéstől, mint egy adag kocsonya. De persze nem volt ember. Egy gyilkos vadállattal álltunk szemben, akinek most ütött az utolsó órája. Kár, hogy az egoista rohadék minket is magával akart vinni az utolsó útjára. A háta alig viszkethetett a lövéstől, ahogy megfordult, és szó szerint csápok tucatjaivá robbant szét, amik hihetetlen sebességgel terítették be a köztünk lévő távolságot és fonódtak a lábaimra. Tényleg hihetetlen volt, és meg is álltam volna csodálkozni rajta, ha nem tudom, hogy mi következik ezután. Eldobtam a puskát, és azonnal a kés után nyúltam, ami már egyszer megmentette a seggemet, amikor a bodach-okkal verekedtem. Most kiderül, hogy másodszor is megszolgálja-e a bizalmamat. Éppen egy gyors vágásra készültem, amikor a csápok megragadtak, felkaptak a levegőbe, és egyenesen Abby kincses dobozába hajítottak. Senkinek sem ajánlom, hogy sárban fulladjon meg. És nem meglepően, azt főleg nem, hogy olyan sárban patkoljon el, ami ezer és egy halott ember húsától bűzlik. A zuhanás ereje azonnal a nyúlós felszín alá nyomott, kétségbeesetten kellett küzdenem, hogy a felszínre kecmeregjek. Azt hittem, hogy a gödör nem mélyebb másfél méternél. Tévedtem. Több volt. A sár híg volt, de mégsem tiszta víz, úgyhogy úszni nem nagyon lehetett benne. A sár befolyt a fülemen és az orrlyukaimon át a sír hideg érintésével cirógatva. Lángoló tüdővel egyre kétségbeesettebben kapálóztam, hogy kiszabaduljak, mégis csak egyre mélyebbre süllyedtem. Aztán egy kéz fonódott a nyakamra és rántott ki a sötétségből a szilárd talajra. Köszönetképpen rögvest lehánytam Niko cipőjét. Az, hogy idáig eljöttem anélkül, hogy szétrókáztam volna mindent magam körül, már önmagában is teljesítmény volt, de hogy egy az egyben elnyeljen az ocsmány bűz, az még nekem is sok volt. Sok mindenért átkoztam az Auphe-ot az életem során, de nem hittem volna, hogy pont a tökéletes szaglásom fog betenni egy nap. A mocsok, ami beterített és ami belengte a levegőt körülöttem, olyan erős volt, hogy úgy éreztem, az idegrendszerem hamarosan bemondja az unalmast. Az itteni szag lazán felvette a versenyt bármelyik biológiai fegyverrel.

Inkább éreztem, mint láttam, ahogy a bátyám fölémtornyosul, és villogó pengével pusztítja a trollt. Szürke csápdarabok záporoztak rám és körülöttem. Még így darabokra szaggatva sem szivárgott el belőlük az élet. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kizárjam őket a tudatomból, és kitisztítsam a sötétülő látásomat. Meg aztán, levegőt venni se lenne rossz. Helyette újabbat okádtam. − Cal! Ez végre eljutott hozzám, még a homályos látásomon és rendre kihagyó hallásomon keresztül is. Nagy nehezen nyeltem egyet, és felnéztem, csak hogy lássam, ahogy Niko eltűnik a levegőben. Feltérdeltem, hogy újra a látóterembe kerüljön. Az egyik csáp a nyaka köré fonódott, és alighogy halálosan pontos mozdulattal levágta és pár centit zuhant, máris elkapta egy másik hajszálpontosan ugyanott. A troll egy szívdobbanás alatt el tudta törni egy egyszerű ember gigáját, de abban hol a móka? Furcsa volt látni, ahogy a bátyám arcszíne zöldből először lilába vált át… vagyis furcsa lett volna, ha hagyom, hogy eljusson odáig. De nem hagytam. Már félig megkerültem a sárgödröt, amikor az agyam felfogta, hogy sikerült talpra kecmeregnem. A mozgásom inkább hasonlított részeg dülöngélés-re, mint futásra, de eljutottam a célomig, és csak ez számított. A szemem előtt karikák táncoltak, de egy éles levegővétellel sikerült a legtöbbet eltüntetnem. Mikor odaértem Abbagorhoz, már láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, hová kell támadnom. A késem ugyan iszamós volt a sártól, de még mindig ott pihent a kezemben. Lebuktam a vadul röpködő csápok alá, és a troll lábára vetettem magam. A derékvastagságú csontok helyett olyan célpontot választottam, amit meg tudok sebezni. A beteges zöld színben játszó szalagokat és izmokat kezdtem dühödten vagdalni a kezemben lévő pengével. Alig pár másodpercem volt, míg a csápok újból elkaptak, de ennyi is elég volt. Sikerült szétroncsolnom az izmokat, inakat és szalagokat, a hirtelen támaszték nélkül maradt Abbagor pedig elzuhant. De előtte még elhajította Nikót. A bátyám élő lövedékként szelte át a levegőt, és csapódott a bejárat melletti falnak. A döngölt föld megadta magát a becsapódás erejének, a bátyám pedig bezuhant az alagútba, amin keresztül bejöttünk. Keményen érkezett, elég erősen ahhoz, hogy a kardja kirepüljön a markából. Az ezüstösen villogó penge lassan, szinte lustán pörgött a levegőben, aztán belefúródott a földbe. Ezzel az egész véget ért. Abbagor a földre zuhant, magával rántva mindent, köztük engem is. A zuhanás ereje vetekedett egy bomba robbanásával, a barlang pedig végképp elkezdett beomlani. Salak és betondarabok zubogtak a mennyezetről, a teret bevilágító fényes gombák pedig lassan elvesztették minden fényüket. Láttam, ahogy az alagút, amin keresztül Niko eltűnt, beomlik, ugyanúgy, mint az a másik pár pillanattal korábban. Ő legalább kijutott. Az az alagút kisebb volt és sokkal stabilabb. Ki fog tartani. Ki kellett, hogy tartson. − Auphe-fattyú.

A picsába, hát mikor lesz már elég? Mikor, a kurva életbe, mikor lesz már elég? − Auphe-fattyú. – A hang még mindig gurgulázó volt a feltörő vértől, de most már kárörömöt is éreztem kicsendülni belőle. – Most mindketten eltávozunk erről a világról, a dolgok rendje és módja szerint. Az ősi riválisok nem létezhetnek egymás nélkül. – Nevetéséből csak úgy sütött az elégedettség. – És miért is akarnának? Elég közel ért földet hozzám ahhoz, hogy teljesen beterítsen hideg és nehéz csápjaival. Csitítgatóan… szinte gyengéden cirógattak. Majdnem hipnotikus mozdulatokkal. De a kulcsszó itt a majdnem volt. Puszta kézzel és a késemmel kezdtem szaggatni őket, míg végül kiszabadultam. Lehet, hogy meg kell döglenem, de azt olyan távol akarom tenni Abbagortól ebben a halálcsapdában, amennyire csak lehet. Az én csontjaim ugyan nem fogják azzal tölteni az örökkévalóságot, hogy ezzel keveredjenek. Nem így képzeltem el a mennybemenetelemet. − Nincs hová menekülnöd, kicsi Auphe. Sehol a világon. – A szem nélküli arc elnéző koponyavigyorral bámult rám. Én azért mégis megpróbáltam. Futottam, Abbagor pedig hagyta. Hiszen úgy gondolta, úgysem menekülhetek sehová. Az összes alagutat egy kisebb lavinányi föld zárta el. Oké. Rendben. Akkor kiásom magam. Volt még pár másodpercem, ugye? Egy kődarab találta el a vállamat és pördített meg. Jó válasz. Ja, tökéletes válasz. A mennyezett darabjai először halk morajjal kezdtek zuhogni ránk, végül pedig már egy repülőgép hajtóművének hangjával vetekedtek. Újból felálltam, és rohanni kezdtem. Ezúttal viszont alig egy métert tehettem meg. Egy betonvas talált el, pokoli fájdalmat okozva. Hasra zuhantam, és így már láttam azt, amit Abbagor is. A föld eddig esőként zuhogott alá. Most már dübörgő vízesésként hullott ránk. Már a falakat se láttam tisztán, nemhogy az alagutak bejáratait. A lábaimat már félig betemette a törmelék, miközben lassan fulladozni kezdtem a felvert portól. Abbagornak igaza volt. Tényleg vége mindennek. De próbáld ezt közölni a ki-kihagyó szívemmel, a görcsösen kaparászó ujjaimmal. Aki a megszoksz vagy megszöksz elv szerint éli az életét, annak nem létezik olyasmi, hogy biztos halál. A megadás fogalma ismeretlen volt számomra. És kurvára nem fogom feladni sem. Valami az sikoltotta belül, hogy mozogjak. Mozogj! De nem volt hová menni. Nincs kiút. Nincs. Bassza meg. Aztán megtörtént. Éreztem, hogy megmozdul bennem valami, mintha két kézzel turkálnának a belsőségeim között. Széthajtott szívembe is belekaptak, ami minden tőle telhetőt megtett azért, hogy felrobbanjon. Pokol robbant a testemben, szétégetve az összes idegvégződést. Olyan volt, mintha áramütés ért volna; ilyen érzés lehetett haldoklani. Haldoklani, mielőtt megdöglesz.

És ekkor megnyílt a kapu. Az orrom előtt jelent meg, pokoli fényességet szaggatva magába a valóságba. A kapunyitás az Auphe egyik különleges képessége volt. Így utaztak – ki ebből a világból, aztán vissza, vagy át olyanokba, amiket elképzelni sem tudtam. Átrángatták már a sikítozó, rugdalózó személyemet egy pár ehhez hasonlón. De ezt… ezt én nyitottam. Éreztem, ahogy megszületik, ahogy előttem és belőlem nyílik meg. Ha lett volna rá időm, vagy bármi még a gyomromban, akkor talán újra elhányom magam. Nem volt elég erős bennem a szörnyeteg már így is? Még több bizonyíték kellett arra, hogy nem vagyok ember? Volt idő, amikor azt hittem, magam mögött hagytam ezt az egészet. Mikor az Auphe végleg elpusztult… de ez nem történt meg, igaz? Még mindig itt voltak… és én is itt voltam, bár velük ellentétben én csöppet sem akartam ezt elismerni. Szinte éreztem a maflást, és hallottam, ahogy egy láthatatlan Niko rám parancsol. Rinyálni később. Menekülni most. Még a képzeletemben is igaza volt. Lövésem nem volt, hogy hová vezet ez a szentségtelen kapu, de nem is érdekelt. A levegőbe, a víz alá, vagy New Jersey-be, egyik sem lehet rosszabb ennél. Mély levegőt vettem, és fejjel előre belevetettem magam. Ahogy eltűntem a fényben, hallottam, ahogy Abbagor felsikolt. Lehet, hogy megérezte a kaput, vagy a reménységem halovány szikráját. Akármi történt is, esélyes, hogy az összefüggéstelen dühtől remegő, őrült hangja volt az utolsó dolog, amit hallottam. Nem volt egy altatódal, az tuti.

15 Szétromboltam a dohányzóasztalunkat. Kicsivel több mint egy méterrel a padló fölött bucskáztam át a kapun, és egy klasszikus „hasas” mozdulattal zuhantam rá a fa- és hamismárványasztalra. Hangsúly a hamison. A bútor olcsó kartonpapírként tört darabokra alattam, és még az államat is sikerült ügyesen összezúznom. Zavartan azonnal odébbgurultam, és megpróbáltam talpra állni. Ez persze nem sikerült, csúnyán oldalra húzta, egész addig, amíg sikerült fogást találnom a kanapé egyik párnáján és sikerült ülő pozícióba tornáznom magam. Ekkor jöttem rá, hogy minden olyan ismerősnek tűnik. Nagyon ismerősnek. Otthon. Az otthonomba nyitottam kaput. Logikus. Miközben kétségbeesetten küzdöttem a túlélésért, az ösztöneim átvették az irányítást, és olyat tettek, amiről józanul fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni. Árnyék megtette, amíg a testemben volt; úgyhogy tudtam, hogy megvan bennem a potenciál. De egyedül sose lettem volna képes rá… sose akartam megtenni. Arról meg végképp nem volt halvány lila segédfogalmam se, hogyan fogjak hozzá egy efféle vállalkozáshoz. Árnyék és én egykor teljesen egyek voltunk, mégis, az agyamban komoly gátak zárták el azt a részt, ahol az efféle tudás volt elrejtve. De amit én nem tettem meg, a tudatalattim megcselekedte. Logikus volt, hogy akármilyen sötét gének is laktak bennem, amikor szükség volt rájuk, a legismerősebb helyre próbáltak menekíteni. Nem tetszett ez az egész. Sőt, egyenesen utáltam, de megértettem. És jelenleg ennél többre nem is vágyhattam. Másra egyszerűen nem volt időm. Leráztam magamról a szédülést, és átnyúlva a kanapén, kezembe vettem a telefont. Beütöttem a számot, olyan gyorsan, ahogy az ujjaim csak engedték. Válasz nuku, csak a hangposta. Megpróbáltam újra, ezúttal már káromkodva, összeszorított fogaim közt. Niko kikapcsolta a mobilját, mielőtt lementünk volna a barlangba. Elég mókás lett volna, ha a megszólal a Kung Fu Fighting, miközben megpróbáljuk a saját otthonában becserkészni Abbagort. Újra tárcsáztam, ezúttal Robin számát. Kettőt csöngött, aztán Robin zihálva szólt bele a kagylóba. – Elfoglalt vagyok. Majd máskor. – Klikk. Picsábapicsábapicsába. Megint tárcsáztam, ám ekkor már csak görögül kaptam választ, amit nem értettem, de volt egy sejtésem, hogy mit jelenthetett az a pár szó, amit a telefonba kiabált. Te francos anyaszomorító, nézd meg a számot! Nézd meg az istenverte számot! Egyébként is, mi a francot művelt éppen? Hangosan zihált… hacsak nem kapott közben asztmát, nem hiszem, hogy a napozás annyira kimerítő tevékenység lett volna. Hacsak… ó, a kurva életbe. Rohant… ahogyan csak tudott, a sérült lábával. Megérezte, hogy a barlang morajlani kezd a lábai alatt, és rohanvást elindult lefelé, hogy segítsen nekünk. Persze

ezúttal csak Nikón segíthetett, de ezt ő nem tudta. Még Niko sem tudta, és pont ezért éreztem erős késztetést arra, hogy dühömben a falhoz csapjam a telefont. Inkább megpróbáltam újra, és csodák csodájára, harmadszorra sikerült. Robin gyanakvó hangon szólt bele a kagylóba. − Ki az? Promise? Közel, de nem jött be. Ki más hívhatott volna a lakásból? George eltűnt, Hógolyó pedig kiütve feküdt Nik ágyán. − Add oda Niket – csattantam fel. Nem fecséreltem bemutatkozásra az időmet. Goodfellow úgyis ismerte a hangom. Ahogy egyszer megjegyezte, olyan, mintha egy kanos kutya tőzegwhiskyt vedelt volna egy egész éjszakán át. A whisky anyám hagyatéka, a kanos kutya viszont már az én védjegyem. − Mi? Cal? Néró szifiliszes dákójára, hogy kerülsz te… − Add Niket. Most. – Vágtam közbe ellentmondást nem tűrően. Robin sértetten és kissé zavartan horkantott fel, de aztán megadta magát. − Még nem lá… ó. – A halk sóhajból arra következtettem, hogy a puck végre meglátta a Nikót. – Oké – tette hozzá komoran. – Tartsd. Még mindig futhatott, mert hallottam, ahogy továbbra is apró kortyokban szedi a levegőt, de végül odaérhetett, mert reszelős hangon szólt oda a bátyámnak. − Niko! Niko! – Félszegen elmormogott még néhány kivehetetlen káromkodást. – Niko, állj meg! Állj meg! Épp Calibannal beszélek telefonon. Jól van. Otthon van. Biztonságban. Tessék, beszélj vele. A hallásomban nem volt semmi különleges, de még így is hallottam, hogy Niko mivel volt elfoglalva, amíg át nem vette a telefont Robintól. Megpróbált kiásni a törmelék alól. Niko, aki az n-edik szintig gyakorlatias volt, sutba dobta a józan észt, ha az egyetlen családtagjáról volt szó. Bezárva egy föld- és betonkoporsóba, ami bármelyik pillanatban a fejére omolhat, mégsem adta fel. Soha nem hagyna magamra. Nem tehetett mást, ásott, ahogy csak tudott, és makacsul elzárkózott az igazság elől. A készülék recsegett egy kicsit, ahogy egyik kézből átvándorolt a másikba, aztán egy hitetlenségtől eltorzult hangú Niko szólt bele a telefonba. − Cal? – Nem hibáztattam a szkeptikusságáért. A saját szemével látta, hogy rám omlik a barlang. Nehéz is lett volna nem észrevenni. Azt, hogy még mindig életben volnék, a több tonnányi törmelék alatt, még felfoghatatlanabb ügynek számított. Az pedig, hogy most mérföldekkel odébb csücsülök egy légkondicionált lakásban a pamlagon, már az őrület határát súrolta. − Én vagyok az, Cyrano – igyekeztem halkan megnyugtatni. – Minden rendben. A lakásban vagyok. Az elkövetkező pár másodpercben nem mondott semmit, csak a lélegzetét próbálta összerendezni, ami eleinte pont olyan szaggatott volt, mint Robiné, de végül lassan megnyugodott. Mikor újból megszólalt, éreztem a hangjából kicsendülő önkontrollt, de a hitetlenkedésnek már nyoma veszett.

− Hogyan? Lényegre törően, mint mindig. − Az alma nem esik messze a fájától – mondtam szarkasttikusan. − Á. Erre nem számítottam. – A hangokból ítélve megtörölhette az arcát. – Maradj ott. Sietünk, ahogy csak tudunk. – Rá nem jellemző módon habozni kezdett. – Nem sérültél meg? − Még egy karcolás sincs rajtam – válaszoltam rögtön. Ez persze így nem volt igaz, de jelen pillanatban ezt kellett hallania. Egyébként pedig, a dohányzóasztal nagyobb sérüléseket okozott, mint maga Abbagor. Talán épp ezt kéne felírni a szörnyeteg sírjára. Megérdemelné a rohadék. − Remek. – Hosszan felsóhajtott, aztán hirtelen felélénkülő hangon megismételte. – Remek. Akkor készíthetsz ebédet, mire hazaérünk. Amellett megbeszéljük a hallottakat. Klikk. Felhorkantam, és hátradőltem a kanapén. Alig öt perccel azután, hogy kimenekültünk a halál karmaiból és azután, hogy egy pillanat alatt átrepültem fél New Yorkot, mit kapok a bátyámtól? Naná, hogy elnyomást. Letettem a telefont az asztal maradványai közé, amikor észrevettem, hogy a törmeléket valami barnás trutyi borítja. Még mindig tetőtől talpig sáros voltam… ugyanúgy, ahogy a szőnyeg, a kanapé, az asztal maradványai és a padló egy része is. Szerencsére a szaglásom eddigre úgy döntött, hogy jobb lenne neki valahol máshol, és úgy ott hagyott, mint eb a… Szaharát. Remélem, ott is marad. Eddig csak gondjaim voltak vele. Elnyomtam egy nagyon csúnya káromkodást magamban, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy lemossam magamról a mocskot. − Ezek szerint nem jártatok sikerrel? Promise állt az előszobában, mozdulatlanul, akár egy szobor. Talán mindvégig ott volt. Kezét összekulcsolva látszólag nyugodtan várakozott. De csak látszólag. Nehezen tudtam elhinni, hogy a belépőm és az utána elhangzó üvöltések ne kavarták volna fel legalább egy kicsit. Beletöröltem a kabátujjamba az arcom, és megpróbáltam annyira biztatóan rámosolyogni, amennyire csak tudtam. − Nik jól van. Már hazafelé tartanak Goodfellow-val. Leengedte mindkét karját, de csak annyit kérdezett: − Hogy kerülsz ide, Caliban? Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja a választ. És igazság szerint nem nagyon volt kedvem beszélni róla. − Muszáj lezuhanyozzak – tértem ki a válasz elől. – Rendelnél valami kaját? Pizzát esetleg. Elléptem mellette, és eltűntem a fürdőben, mielőtt válaszolhatott volna. Az étel húsz perccel később érkezett meg, alig előzve meg Nikót és Goodfellow-t. Mikor az utóbbi belépett az ajtón, lazán intettem neki, aztán

tovább tömtem magamba a saját pepperonis, gombás pizzámat. Robin finnyásan felhúzta az orrát, amikor meglátta az asztal és a kanapé maradványait. − Illatos és divatos. Kell ennél több? Niko is körbenézett, egy percig csendesen álldogált, végül lassan megcsóválta a fejét, ezzel részéről lezártnak tekintve az ügyet. Szerinte úgyis túl sokat döglöm ott. A hátam mögé lépett, és megrántotta a hajamat. Nem erősen, hogy fájjon… épp csak annyira, hogy tudja, valóban én vagyok az. − Hé! – kiáltottam fel sértetten. – Már megint minden az én hibám? − Ezt még nem döntöttem el – fintorgott. – De ha igen, higgy nekem, te fogod megtudni elsőként. Aha, elnyomás, Niko a neved. Vagy inkább Farmernadrágos Szőke Nindzsa. Akárhogy is, nem vettem magamra a dolgot. Az én hangulatingadozásaim sokkal… robbanékonyabbak és pusztítóbbak szoktak lenni. Egy Niko-félét simán túlélek. – A vega különlegességed a sütőben melegszik – löktem el a kezét a hajamtól. – Promise pedig a hálószobádban vár. A szeme résnyire szűkült. − Mit mondtál? Válaszul felvontam a szemöldököm. − Láttam, hogy megsebesültél. Abby úgy hajított odébb, mint egy frizbit. Ha nem vagy tele tetőtől talpig zúzódásokkal, akkor nem is vagy ember. – Lecsippentettem egy darab pepperonit a pizzáról, és játszadozni kezdtem vele. – Márpedig ez az én szokásom, nem pedig a tiéd. Már kikészítettem a jeget, az izomlazítót, meg mind a nyolc kilométernyi kötszert. Promise azt mondta, segít bekötözni, de ha más előtt akarsz levetkőzni… – a szám komisz vigyorba szaladt – …az a te dolgod. – A szeme még tovább szűkült, de végül csak eltűnt a szobája felé. Ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy hiába sántult meg, Robin még mindig tetőtől talpig ragadozó. És ha volt valami, aminek nem tudott ellenállni, azok a félmeztelen bármik voltak. − Nem játszol sportszerűen, Cal. – Goodfellow nekidőlt a konyhaasztalnak, és lelkesedés nélkül méregette a pizzát. — Összetöröd a pici szívem. − Győzelemre játszom. – A számba dobtam a pepperonit, és szintén minden lelkesedés híján rágni kezdtem. – És ennél sportszerűbb nem leszek. Jól kitanítottál, Obi-Wan. − Ezt nem lehet megtanulni, kölyök. – Elvett egy szeletet, csak egy megvető sóhajjal méltatva szerinte borzasztó ízlésemet. − Vagy ezzel, vagy lelkiismerettel születsz. – A millió dolláros vigyor úgy villant fel az arcán, mint egy fényes neonreklám. − Mindkettő nem lehet egyszerre. Ez persze nem magyarázza meg, hogy miért vetette le magát utánunk a sötétbe. Ez egy igazi elhivatottságot igénylő tett volt, és emiatt be kellett volna

ismernie magának, hogy feleannyira se szívtelen, mint amennyire annak tartja magát. Inkább könnyedén megszólalt, hogy elterelje a témát, miközben kinyúlt egy szalvétáért. – Nik azt mondta, hogy ki tudtatok szedni némi információt Abbagorból. Ez remek hír. Ennyivel is közelebb vagyunk hozzá, hogy visszakapjuk Georginát. − Ja. Valóban remek – vészmadárkodtam színtelenül. Hirtelen elment a maradék kevés étvágyam is. – Főleg ha tudnánk, hogy melyik törzsnél van a korona. Amúgy is mennyien szaladgálnak belőlük a világon? − Ó, te kis hitetlen – mosolygott rám fensőbbségesen. – Lehet, hogy nem tudok mindent, de az biztos, hogy ismerek mindenkit. Adj egy kis időt, és megmondom, melyik törzsről van szó, és hogy hol vannak. A dolgok össze fognak állni, Caliban. Hamarosan hazahozzuk George-ot. Épen és egészségesen. Próbálj hinni benne – bámult rám mereven azzal az őserdők zöldjét idéző szemével. – Te vagy az, aki egyszer azt mondtad nekem, hogy az élet egy tündérmese, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Igen, de az akkor is és most is hazugság volt. − Akkoriban szar arc voltál, Loman. – Feladtam a pizzával való hadakozást. – Meglep, hogy megjegyeztél bármit is abból, amit mondtam. Főleg, mivel túlzottan elfoglalt voltál azzal, hogy Niko haját szagolgasd. – Hátrafordultam, és ártatlanul megjegyeztem: – Hé, bátyó, összefércelted már magad? Üres arckifejezése mindennél ékesebben beszélt. − Hihetetlen, hogy milyen jól hallasz, ha akarsz. – Niko kivette a pizzáját a sütőből, leült a mellettem lévő székre, és visszatolta elém a tányéromat. – Egyél. Nem fogom jobbra-balra kísérgetni az alultáplált testedet. Jobb dolgaim is vannak ennél. Promise felé fordultam. − A jég jó a zúzódásokra, de mit tud kezdeni a bosszús, rinyálós résszel? Összeborzolta a hajamat, és melegen rám mosolygott, de a szemében mégis nyugtalanságot láttam megcsillanni. Azt hiszem, elfelejtette, hogy Niko mennyire emberi… mennyire törékeny. Na jó, relatíve törékeny. Végülis Nikóról beszélünk. − Ti ketten… – jéghideg ujjával megérintette legújabb szerzeményemet, a zúzódást az államon; amit nem a trollnak, hanem a dohányzóasztalnak köszönhetek, de ez már mindörökké a kettőnk kis titka marad – …mindig rossz társaságba keveredtek. − Abby egyszerűen rossz befolyással volt ránk. – Szinte kétrét görnyedve gubbasztottam a székben. A testemet béklyóban tartó fáradtság, és a sebesülések nem tették túl kecsegtetővé a rendes ülőpozíciót. – És ha már itt tartunk, egy komplett seggfej. Niko rosszallóan felhorkant, aztán hozzátette: − Úgy gondolom, mostanra csak múlt időben beszélhetünk róla. Már akkor beteg volt, amikor betértünk hozzá. Nem élhette túl az omlást.

Ahogy elvileg nem élhette volna túl azt se, hogy beleürítettem egy tárat a fejébe, aztán mégis megtette. Ezúttal viszont a troll saját maga választotta a halált. Úgy gondolta, hogy miután az Auphe eltávozott a világból, az ő ideje is eljött. Távoli rokonaim valószínűleg különös gondot fordítottak arra, hogy Abby elől elrejtőzzenek. Vagy ez, vagy a betegsége az agyát is megtámadta. − A remény hal meg utoljára – suttogtam, miközben a mellkasomra fektettem az állam, és megvakartam a vállam. A mozdulat esetlennek tűnt, mintha a karom nem is levegőt, hanem valami híg folyadékot szelne át. – Loman azt mondta, meg tudja találni a cigányokat. Behunytam a szemem, hogy ne égesse tovább a konyhai lámpa fénye. − Mennyi ideig fog tartani, míg megtalálod őket? – Ez Nik hangja volt… egyre távolabbról és távolabbról hallatszott. Robin hangját már nem is hallottam. Ahogyan semmi mást sem. Mikor felébredtem, már sötét volt, valaki pedig letakart egy pokróccal. A számban fertőtlenítő ízét éreztem, a nyakamat pedig iszonyú fájdalom szaggatta. Megpróbáltam kinyújtózni, de izmaim tiltakozását érezve inkább hanyagoltam a dolgot. Felszisszentem és kényelmesebb pozitúrába küzdöttem magam. Ránéztem az órámra. Öt órát aludtam. A francba. Lehajítottam a pokrócot, és az asztalra támaszkodva álló helyzetbe küzdöttem magam. Egy pillanatig csak álltam, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat, mint valami köszvényes vén szivar. Hosszú napom volt. Hosszú hetem. Hosszú, Georgie. Túl hosszú. Átvágtam a sötétbe borult lakáson a szobám felé, hogy megkérdezzem Nikót, mi történt, amíg aludtam. Résnyire nyitottam az ajtót, és megláttam a párnámat beterítő fekete hajzuhatagot és az alatta fedetlenül hagyott finom, íves vállakat. Magamban elmosolyodtam. Már épp ideje volt. − Jobban vagy? Megfordultam, mikor meghallottam Niko halk hangját a hátam mögül. − A kérdés az – vigyorogtam mindentudón, miközben becsuktam a szobaajtót –, hogy te jól vagy-e? A fürdőből jött ki, és most a nappali felé kezdett el terelni. − Ma már majdnem meghaltál egyszer. Ennyire vágysz az ismétlésre? Nem vesződtem a villanykapcsolóval, épp elég fény szűrődött be az utcáról. Leültem a kanapéra, és szemügyre vettem a mellettem lévő pedáns rendben lefektetett párnát és takarót. Az ülőpárnákat kegyetlen alapossággal verte fel valaki, és az egészből csak úgy dőlt a szappan és a tisztítószer illata. Se sár, se Abbagor… nyomuk se maradt. Nik. Nem tudta visszaszerezni George-ot, nem tudta jobbá tenni az életemet, úgyhogy az apróságokra koncentrált. Amíg nem teheti rá a kezét Calebre, addig megpróbál az előtte lévő káoszból rendet csinálni. − Kihagynám a verést, kösz.

Figyeltem, ahogy nekidől a falnak. Szokás szerint úgy viselkedett, mint egy eleven szobor, de valami ezúttal mégse stimmelt. Nem tűnt boldognak. A jókedv jelen körülmények között megengedhetetlen luxusnak tűnt, de ettől függetlenül elégedettnek láttam őt. Márpedig a bátyám sosem elégedett. A felszínen talán úgy látszott, hogy igen, de mégis, mindig várta, hogy valami borzalom ugorjon ránk valamelyik sarokból. A figyelme sosem lankadt. De most… ki gondolta volna? − Ez egy okos ötlet a részedről. Mikor felébredtem, kétségbeestem, hogy mennyi időt elvesztegettem. Öt órát adtam Calebnek, hogy kiderítse, mi történt. Öt órán át nem kerestem George-ot. És ami még ennél is rosszabb, hogy öt órán át nem gondoltam rá, nem próbáltam magam elé képzelni, hogy min mehet keresztül éppen. Úgy éreztem, hogy elárultam őt… felsóhajtottam, és elvágódtam a kanapén. Többről volt itt szó, mint csupán rólam és George-ról. Fejem fölött az ég sötétszürkébe öltözött. New Yorkban sosem volt teljesen sötét. Soha. Talán azt hihetnéd, hogy valakinek, aki pontosan tudja, miféle dögök kószálnak az éjszakában, ez megnyugtató hír. Hát nem az. Legalábbis nem mindig. Időnként olyan jól esne egy kifeszített fekete bársonylepel az égen. Néha nem látni jobb, mint látni. Ugyanakkor viszont a látás is nagy ajándék. Niko felé fordultam, és elmosolyodtam a zabolázatlanul az arcába hulló szőke sörénye láttán. − Promise tényleg gyönyörű. − Kívül-belül. – Ahogy lehajtotta a fejét, egy kósza tincs a szemébe hullott. Az egész kép annyira nem volt jellemző Nikóra. Újból elvigyorodtam. − Egy vámpír kellett ahhoz, hogy újra emberivé válj, Cyrano. Mekkora esélyt adtál volna ennek? – A vigyor amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is hervadt az arcomról. Visszatértem a plafonon lustán köröző árnyak tanulmányozásához. Nos, George, engem ki fog emberré tenni? A párna összenyomódott a fejem alatt, ahogy Niko leült a kanapé sarkára. Pár percig csendesen üldögélt, aztán végül kibökte, ami foglalkoztatta. − Meg tudod csinálni újból? A hirtelen témaváltás nem okozott gondot. − Nem tudom. Igazából fogalmam sincs, hogyan csináltam. – Nem is akartam tudni. Csak azt tudtam, hogy elég csapnivaló örökséget kaptam hagyatékul. Hol voltak az aranyórák? A rogyásig telt bankszámla? A szörnyetegek sose gondolkoztak előre. – Lehet, hogy legközelebb, amikor a fejemre dől a világ, újra képes leszek megcsinálni. − De az is lehet, hogy nem. − Benne van a pakliban. – Megmozgattam a vállamat. – De hát erről szól az élet, nem igaz?

− Tudom, hogy hallani se akarsz róla, de jobb, ha azért beszélünk róla. – A halovány fény megcsillant meztelen hátán, hogy aztán teljesen elnyelje melegítője fekete anyaga. – Jó lenne, ha rendelkeznél valamiféle ejtőernyővel odaát. − Mint egy biztosítókötél? – Felhorkantam, majd oldalra gördültem. – Kösz, de megvagyok nélküle. − Makacs vagy. – A tasli, amit Abbagor barlangjában csak elképzeltem, most valósággá vált. – Aludj még, Cal. Nem tehetünk semmit, ameddig Goodfellow vissza nem ér, akkor pedig ébernek és kipihentnek kell lennünk. Georgina is ezt tenné a helyünkben. Olvastál már olyan könyveket, vagy láttál már olyan filmeket, amiben a főhős „érzi” az eltűnt, vagy halottnak hitt rokonait? Tökéletesen biztosak benne, hogy a szerettük életben van… valahol odakint. Érzik az eltörhetetlen, fényes köteléket egymás között. Vagy a másik láthatatlan érintését. Jó nekik. Részemről… szart se éreztem. Oké, egy sötét lyuk azért volt ott, ahol Georgenak kellett volna lennie. Meg ürességet és a lábaim alól kicsúszó talajt. Ja, ezeket mocskosul megfoghatóan éreztem. De George-ot? Puha érintését a vállamon? Hajának fahéjillatát, ahogy az arcomhoz ér? Még a nyomukat se. Az ajándék reggel érkezett. A drága kék és zöld színű papírba csomagolt és ezüstszalaggal átkötött pakk az előtérben feküdt, az ajtón kívül. Éppen kimentem, hogy szerezzek valami reggelit Nikónak és Promise-nak, akik reggel hatkor még mindig az ágyukat melegítették. Komoly szunya volt ez a bátyám részéről, de a francba is, a helyében én se tettem volna másként. Gyanakodva méregettem a csomagot, és még a lábfejemmel is megböktem kicsit. Nagyjából akkora lehetett, mint egy cipősdoboz, és pontosan tudtam, hogy ki a feladója. Puccos csomagolópapír, ártatlan külső – ez csak Goodfellow lehetett. Lövésem nem volt róla, honnan tudhatta meg, hogy a mai lesz Promise és Niko nagy éjszakája. Lehet, hogy észrevett valami erre utaló jelet, ami fölött én felsőbbrendű empatikus érzékemmel elsiklottam. Vagy egyszerűen átaludtam a dolgot. Sőt, még az is lehet, hogy megérezte rajtuk. Ha Robinnak volt hatodik érzéke, az csak és kizárólag a szexre volt beállítva… de az olyan erővel, hogy innen képes volt kiszúrni egy kanos marslakót is. Akárhonnan neszelte is meg a dolgot, rá vall, hogy egy kis „ajándékot” küldjön nekik. Valószínűleg egy megfelelő szaküzletben vásárolt be, amikkel tele van az egész Time Square. De lehet, hogy a saját személyes gyűjteményéből csippentett fel egy darabot. Bah. Finnyáskodva két ujjam közé csippentve emeltem fel a csomagot, majd bevittem, és letettem a

konyhaasztalra. Máshová nem igazán tudtam rakni. A dohányzóasztalunk sajnos korai halált halt. Így viszont azt éreztem, hogy komoly gondjaim lesznek azzal, hogy valaha megint a konyhában egyek. Mivel csomagon nem volt külön címzés, ezért én, akár a legendák hatalmas hősei, rávetettem magam a gránátra. Olajokra, vibráló zörgő izékre, leopárdmintás falatnyi ruhadarabokra, mindenre fel voltam készülve. Kivéve George-ot. Niko egy szűk órával később talált meg. A telefonom nélkül hagytam el a lakást. Csak én voltam és az ajándék. Ami az enyém volt, és senki másé. Annyi eszem azért volt, hogy írjak egy üzenetet, mielőtt lelépek. Úgy, hogy az Auphe újra odakint kóborolt, nem pattanhattam csak úgy meg otthonról. Nem mondtam, hogy hová megyek, vagy hogy miért, de tudtam, hogy Niko előbbutóbb úgyis megtalál. Nem néztem fel, amikor a rozsdás csengők csilingelni kezdtek, jelezve, hogy valaki benyitott az üzletbe. Nem is kellett felpillantanom, úgyis tudtam, hogy ki az. A fagyizó üres volt, kettőnket leszámítva. Mr. Geever bezárta, amíg George elő nem kerül. Az emberek persze jöttek, hogy lássák, visszatérte már, színes papírokat, virágokat, gyertyákat hagyva hátra, mintha máris halott lett volna. Geever nem bírta. Odakint az utcát megülte a lilomok és a rózsák – temetői virágok – illata. Keresztül kellett vágnom rajtuk, hogy bejussak az ajtón a kulccsal, ami azóta nálam volt, hogy két hete helyette jöttem el kinyitni a boltot. Alig két hete. Istenem. − Szóval – kezdte, miközben leült velem szemben. – Mióta is lettél fagylaltfüggő? – Miután percekig nem kapott választ, új kérdéssel állt elő. – Mi van a dobozban, Cal? Az egyszerű fehér doboz ott feküdt előttem… megfosztva mindentől, a papírtól, a szalagtól, amik különlegessé tették. Nem maradt semmi, ami elterelhette volna a figyelmemet a csomag tartalmáról. − George – mondtam színtelen hangon, miközben rá emeltem a tekintetem. – George van benne. Átnyúlt az asztal fölött, és kihúzta a kezeim közül a dobozt. Leemelte a fedelét, és belepillantott. A szemében fellobbanó dühödt lángot egy pillanat alatt elfojtotta, de a késpengényire szűkült ajkai tovább árulkodtak az érzelmeiről, miközben benyúlt, és kiemelt egy adag göndör, rézszín hajszálat a csomag belsejéből. Tisztában voltam vele, hogy rosszabb is lehetett volna. De ettől még éreztem, mikor kinyitottam a dobozt és megláttam Georgina hajtincseit, hogy végleg eltörik bennem valami. − Egy kis biztatás a mi Caleb barátunktól. Ezek szerint tud a koronáról. – Hüvelykjével végigsimított a selymes vörös szálakon, majd óvatosan visszahelyezte oda, ahonnan kivette őket. – Már majdnem megvagyunk, kistestvér. Még egy pár nap és lesz egy másik koronánk, amit a kezébe adhatunk, és akkor a te Georginád szabad lesz.

Ő nem az enyém. Ha voltak is eddig kétségeim efelől, mostanra mind elillantak. George-nak nem szabadott közel kerülnie hozzám, főleg ha meg akarta érni a húszéves aggastyánkort. Caleb értékelte a munkánkat. Akart tőlünk valakit, és a környezetünk leggyengébb tagját használta fel, hogy megzsaroljon minket. Hogy miért ment ilyen messzire, nem tudom, de számít egyáltalán valamit? Az eredmény önmagáért beszél. − Nyúzó felébredt már? – kérdeztem, miközben kinyúltam, és visszatettem a fedőt a doboz tetejére. Nem tudtam ránézni. − Igen – emelkedett fel ültéből. – Miért nem megyünk haza, és beszélgetünk el vele egy kicsit? Sokkal szórakoztatóbb úgy bántani, hogy ébren van. − Most próbálsz felvidítani, igaz? – szögeztem neki a kérdést gyanakvóan. − Talán. Működik a dolog? − Egy kicsit – ismertem be. Óvatosan felemeltem a dobozt, és kicsusszantam a székből. – Menjünk, csevegjünk el azzal a szőrös pöccsel. Promise-t leváltották az őrségből, mostanra már el is tűnt a kéróból. A helyét Goodfellow vette át, aki őrködés címén pornót bámult a kábeltévén, s közben telefonált valakivel, valamilyen szláv hangzású nyelven hablatyolva. Mocskosul sokba fog ez nekünk kerülni, de ha ezzel rábukkanunk George-ra, tőlem akár milliós telefonszámlát is csinálhat. Niko kínosan kimért mozdulattal kivette a kezemből a csomagot, és Robin ölébe tette. Tudatni akarta a puckkal a helyzetet. Az az utóbbi időben Goodfellow is elkezdett komolyan kötődni George-hoz. Nem vártuk meg a reakcióját. A sajátunk épp elég volt. Helyette beléptünk Niko hálószobájába, és becsuktuk az ajtót magunk mögött. − Hógolyó! – Leggonoszabb vigyorom villantottam rá. Még a fogaim is kilátszottak. – Úgy hallom, jobban vagy. Tényleg jobban nézett ki, bár még nem gyógyult meg teljesen. A vágások, amik a mellkasától az ágyékáig húzódtak, brutálisan néztek ki, de nagyrészt már behegedtek. Még pár nap és fini rózsaszín heg fogja borítani az egészet. A tekintete immár nem volt üveges, éberségről árulkodott, bár kissé még tompán csillant a szeme. Sérült tüdejének hála még mindig sípolva vette a levegőt. Ebből a sérülésből talán még egy hét is lesz, mire felgyógyul, de fel fog, az biztos. A farkasok kemény anyaszomorítók voltak. Ha hagytad, hogy elmásszanak a vesztes csata helyszínéről, minden esélyed megvolt rá, hogy egyszer újra felbukkannak. Épen és egészségesen. Nyúzó szemei felénk fordultak, és ahogy felhúzta az ajkait, ő is kivillantott néhányat saját fogai közül. Még mindig farkas alakban belekarmolt a lepedőbe. − Éhes. – Torkából nehezen törtek elő a szavak. – Éhes. − Tényleg? – Leültem az ágy szélére, és megpaskoltam a hasamat. – Én is. Márpedig tudod, hogy mit beszélnek az Auphe-ról. – Közelebb hajoltam, míg

az orrom már csak pár centire volt a nyakától, úgy súgtam. – Hogy megeszünk bármit. Gyűlöltem az Auphe-ot, mindennél jobban megvetettem azt a részt belőlem, ami tőlük származott. De ez nem jelentette azt, hogy nem használtam fel őket, ha lehetőségem adódott rá. Miért ne? Ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ugyanezt csinálják velem. Niko megragadta a vállamat, és visszarántott. − Még a végén elrontod a gyomrod – mondta éles hangon. – Sőt, a végén még szőrgolyót fogsz hányni. A kezében lévő kard elvillant mellettem, és hajszálpontosan Nyúzó hasán landolt. Békésen egyensúlyozott ott, a bátyámnak csak a levegőt kellett kifújnia, és máris felnyitotta a farkas hasfalát. − Már beszélgettünk egymással, te és én – jegyezte meg a bátyám szinte elnéző hangon. – De azt hiszem, talán nem mondtál el nekem mindent akkor. Most, hogy Caleb sincs már különösebben megelégedve a teljesítményeddel, talán eszedbe juthatott még valami. – A farkason elkezdett felállni a szőr. – Azt javaslom, nagyon erőltesd meg magad. Velünk megéri jóban lenni. − Még a végén talán életben is hagyunk – tettem hozzá. Persze nem gondoltam komolyan, de hazudozásban is felveszem a versenyt a legjobbakkal. Ha az egész életedet meneküléssel töltöd, akkor elég jó leszel megtévesztésben. − Kezdd mondjuk azzal, hogy elmondod, miért hitetted el Calebbel, hogy annyira nehéz lesz megtalálni a koronát Cerberus szervezetében. Nekünk alig pár napunkba került. – Nikónak igaza volt. Nem izzadtunk éppen vért. Nyúzó lenézett a gyomrának szorított pengére, aztán megadóan felmordult. − Tudtam. Láttam… láttam… hogy az övé. Hiú ribanc. De tudtam… hogy nem tudom… – látszott, hogy komolyan küzd a szavakkal. – Ellophatom… de elmenekülni nem lehet. És meg… – arca ezúttal gyűlölködő vigyorba torzult – …meg akartam ölni Cerberust. Megölni. Nem tudtam. Nem egyedül. Ha vonakodva is, de némi tiszteletet éreztem a farkas iránt. Úgy viselkedett Caleb előtt, mintha kevesebb lenne, mint valójában. Ostobább. Ügyetlenebb. Igazából megvolt a magához való esze. Végülis ki vállalta végül a legtöbb kockázatot? Nem Nyúzó. Csak akkor mozdult, hogy a saját érdekeit érvényesítse, amikor Cerberus már el volt foglalva velem. Mégiscsak első lehetett a kutyasuliban. − Okos. – Niko ajkának fintora azonban jelezte, nincs elragadtatva a műsortól. Úgy mondta, mintha egy kannibált dicsérne, aki hajlandó volt kipróbálni a McDonald’s-ot. Lehet, hogy megtévesztésben éltünk, de a bátyám sosem adta át magát ennek igazán. Tette, amit tennie kellett, de kétlem, hogy ez befolyásolta volna az etikai kódexét. – Mondd el, hogy találkoztál Calebbel.

− A Holdvilágban. – Lesunyta a füleit. – Soha nem… láttam ott előtte. Beszélt. Be akart építeni. Kémet akart. Ajánlott pénzt. – A pofáját nyál verte ki. Olyan kutyáknál láttam ilyet, amik valami kellemetlent vettek a szájukba. Ezek szerint Caleb ajánlata nem sikerült túl rózsásra. – Meg akarta… Gyűlölte Cerberust. Meg akarta ölni… De… félt tőle. Utálta, de félt tőle. Ismerte a korlátaimat. Tudta, mennyit érek. – Abból, ahogy az utolsó szavakat köpte, úgy éreztem, néha ő sem gondol túl sokat magáról. – Elárulta őt. − És mi késztetetett rá, hogy változtass a terveden, seggfej? – kérdeztem megvetően. – Rájöttél, hogy egyszerűbb mással elvégeztetni a piszkos munkát? Vagy Cerberus jobbat ajánlott? Tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig kis híján hátrahőköltem, ahogy az idegenül csillanó szempárban olyan érzelmeket láttam felcsillanni, ami minden érző, gondolkodó lény sajátja. − Te. – Felköhögött, de nem a szétlyuggatott tüdeje miatt. Karmaival széles csíkokat tépett a lepedőbe, használhatatlanná silányítva az anyagot. A következő mondatot a legnagyobb gondossággal ejtette ki. Ez volt a leghosszabb és legösszefüggőbb dolog, amit valaha is hallottam tőle, még úgy is, hogy minden esetben igyekezett annyira tisztán beszélni, amennyire adottságai csak engedték. – Nem te vagy az egyetlen, akinek van egy Georgea. Lassan mondta, furcsa hangon, ami hallhatóan bántotta a nem emberi beszédhez szokott torkát, mégis ott csengett benne az igazság. Nem kérdeztem, honnan tudta, hogy George mit jelent nekem. Már a legelső találkozásunkkor megérezte vagy rajta, vagy rajtam. A mondata viszont már sokkal inkább gondolkodóba ejtett… a jelentése főleg. − Ó, bassza meg. – A szoba hirtelen nagyon kicsinek rémlett, és a levegő is mintha összesűrűsödött és elnehezült volna körülöttünk. Lövésem nincs, mit mondtam volna, ha lehetőségem nyílik rá, de abban a pillanatban csöngeni kezdett a telefon. Robin valószínűleg végzett, és pár másodperccel később már ott is állt az ajtóban a készülékkel a kezében. − Caleb az – jelentette be dühtől kifehéredett ajkakkal. – Veled akar beszélni. Hogy miért velem és nem Nikóval, rejtély maradt számomra, mégis elvettem Robin kezéből a telefont, legalább annyi lelkesedéssel, mintha egy vérszagot fogott piranhát nyújtott volna oda nekem. − Üdv, faszkalap – üdvözöltem. Nem éppen a legudvariasabb kezdés, de jobbra jelenleg nem futotta. − Kellemes jó reggelt neked is, Caliban – ütötte meg a fülemet Caleb kimért, higgadt hangja. – Remélem, a gyászos kudarcod utáni fáradalmakat pihened ki éppen. Elgondolkodtam rajta, hogy Nyúzó árulta-e el neki a dolgot, de szinte azonnal el is vetettem az ötletet. A farkas el volt foglalva a döglődéssel, elég

valószínűtlen volt, hogy miközben megpróbálta idevonszolni magát, még beugrott volna, hogy jelentést tegyen. Még úgy is, hogy az ő teljesítményétől is egy élet függött, csakúgy, mint George-é az enyémtől. Egy töredékmásodpercre elgondolkoztam, aztán meghoztam a döntést, amit talán egy életre bánni fogok, de falazni kezdtem az albínónak. − Az a kurvapecér Nyúzó adta le a drótot, igaz? Megesküdtem volna rá, hogy otthagyta a fogát a tetőn. − Nos, az legalább kellemes volna. – A gúnyos felhang egy pillanat alatt párolgott el a hangjából. – Elcseszted, te szánalmas Auphe. Engedted kicsúszni a koronát a kezed közül, és most lefogadom, hogy kíváncsi vagy, mi mást fogsz még elveszíteni. − Visszaszerezzük. – Alig hallottam magam a hirtelen beálló fülzúgástól. – Adj egy hetet, és visszakapod a koronádat. Csak hét napot kérünk. − Olyan őszintének tűnsz. – Hangja ocsmány paródiája volt a vonakodó hiszékenységnek. – De meg kell kérdőjeleznem a munkamódszereiteket. Lássuk csak, mivel tudnálak egy kicsit motiválni? − Ne. – Csak ezt az egy rövid szót tudtam kinyögni. − Ó, ne csináld már. Nem hiszem, hogy nem akarsz bizonyítékot arról, hogy a csinos kislány még életben van. A kis meglepetésem nem bizonyított semmit, igaz-e? Csak azt jelezte, hogy van egy ollóm. – Nyugodt hangon beszélt; mint egy könyvelő, aki éppen azt magyarázza, olyan őszintén, amennyire csak tudja, hogy miért is volt szükséges félbevágni a költségeket. – Milyen bizonyítékot kívánsz? − Visszaszerezzük, te rohadék. Megkapod. De őt ne bántsd. Én… aki sose könyörögtem senkinek. Se az Auphe-nak, se egyetlen mocskos szörnyetegnek se, most itt vagyok, és mégis azt teszem. Ugyan csak úgy tombolt bennem a nyers harag, de mégiscsak könyörögtem. − Megkapod a hetedet – mondta Caleb egy igazi, törtető üzletember élénk hangján. – Elbúcsúznék, de inkább hagyom, hogy más tegye meg helyettem. Másodpercekkel később a telefon kicsúszott a kezemből, és halk puffanással landolt a szőnyegen. Üveges tekintettel figyeltem, ahogy odébbgurul. − Hét napunk van – mondtam távolinak tűnő hangon. − Mi történt? – követelőzött Goodfellow. – Beszéltél Georginával? – Niko egy szót sem szólt, ahogy Nyúzó sem, akinek különlegesen érzékeny fülei továbbra is a koponyájára tapadtak. Tudták… mindketten. − Hét nap. – Ismételtem, aztán megfordultam, és kisétáltam a szobából. „Nem a te hibád.” Caleb nem kényszerítette sírásra. Nem tudta volna. George-nak sokkal egyszerűbb dolga lett volna, ha megmondja Calebnek, amit tudni akar. „Nem a te hibád.”

Fel akart menteni… a tetteim következményei alól. Mégse tette semmivel se elviselhetőbbé az ütés tompa, és az előbukkanó rugós kés szisszenő hangját. Vicces, milyen furcsán működnek a dolgok. Át-, majd kisétáltam a lakásból. Sehol egy tükör. Erről megbizonyosodtunk Nikóval. De odakint a lépcsőházban volt egy. Egy olcsó asztal fölött lógott a falon, amin egy még olcsóbb vázában műanyag virágok díszelegtek. Apró volt és ovális, egy ezüstszín kapu, ami egykor majdnem elemésztette a lelkemet és tényleg véget vetett az életemnek. Ha csak pár pillanatra is. Azóta beteges fóbiával kerültem a tükröket. Kerültem a tükörképemet az ablaküvegekben is. Minden egyes köztéren felbukkanó tükör elől elfordítottam a tekintetem. De most készen álltam rá, hogy szembenézzek magammal. Meg kellett tennem… látnom kellett. Először hátat fordítottam neki, aztán mély levegőt vettem, amilyet csak tudtam, majd megpördültem. Most azt hihetnéd, hogy egy rég halott, vagy újdonatúj szörnyeteggel álltam szemben, aki egy túlzottan is ismerős arcot viselt. De nem ezt történt, pontosan úgy, ahogy számítottam. Mert pont azt láttam, amit vártam. Nem volt ott semmi… Az égvilágon semmi. Még én sem.

16 Georgina King csak egy egyszerű lány. Aki mondjuk éppen igen komoly bajban van, de ez nem változtat azon, hogy kicsoda valójában. Egy lány, aki semmi különlegeset nem jelentett számomra. Igen, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek neki, ahogy a többiek is. Akár az életem is odadobom, hogy megmentsem az övét – mert így helyénvaló. Ő még mindig ártatlan… én már nem. Egész jó üzlet. De mi van magával George-dzsal? Csak egy lány a sok közül, akit ismerek. Kár, hogy erre nem jöttem rá korábban. Jó sok ócska melodramatikus tűnődést megspórolhattam volna magamnak, ha hamarabb észbe kapok. Goodfellow úgyis azt mondja, túl sokat agyalok. Csak egy lány… ha máshogy gondolnék rá, nem bírnám elviselni ezt az egészet. − Nahát. Fegyvert tisztítasz? Felpillantottam, és Nikóval találtam szemközt magam, aki karba font kézzel, rendkívül szelíden nézett le rám. Valami nagyon megzavarhatta. − Hé, elég világosan a tudtomra adtad, hogy elég trágya munkát végzek ezen a téren. − Valóban mondtam ilyet – vonta össze enyhén a szemöldökét. – De mióta is hallgatsz te rám? Újra a fegyverre fordítottam a figyelmem. Majd miközben egy pálcikával, aminek a végére egy oldószeres pamacsot erősítettem, áttisztítottam a pisztoly csövét, végtelen komolysággal válaszoltam neki. − Mindig is hallgattam, Cyrano. Hülye lennék, ha nem tenném. Egy pillanatig latolgatta a hallottakat, aztán ő is leült az asztalhoz. − Végtelen aggodalommal tölt el a tény, hogy beismered. – Miután válaszul csak egy távoli biccentést kapott, folytatta. – Hová mentél az előbb? A hívás után. – Hatásszünet. – El tudod mondani? − Persze. – Befejeztem a cső tisztítását, és nekiálltam, hogy beolajozzam a szanaszét heverő darabokat. – Kimentem a lépcsőházba. Egy fél másodperc alatt felfogta, hogy ez mit jelent. − A tükör. − Ha akarod, vehetsz egy újat a fürdőszobába – mondtam, miközben az életkoromhoz képest túlontúl gyakorlott mozdulatokkal pár pillanat alatt összeszereltem a mordályt. – Túl vagyok rajta. Egyébként is elég ostoba fóbia volt, nem? − A pokolba – nézett rám, késpengényire szűkült ajkakkal. – Te… a pokolba. Befejeztem helyette a gondolatot.

− Beugrottam a mély vízbe? – Szám sarkában mosoly jelent meg. – Nem lehetett hosszú út, igaz? – Magam elé vettem a következő pisztolyt, egy Glockot, amit az előző, Holdvilágban elhagyott darab helyére szereztem be. – De most komolyan Nik, jól vagyok. Sőt. Nem is jól vagyok. Működöm, Márpedig most erre van a leginkább szükségünk. Láttam rajta, hogy messze nem sikerült meggyőznöm. Odalöktem elé a Magnumot. A pótcselekvés neki se árt. − Nem akarod kipucolni? – Hirtelen összeszűkülő szeme láttán gyorsan hozzátettem: – Te biztosan jobb munkát végzel, mint én. Nyugtalansága egy jottányit se csökkent, de legalább a kezébe vette a fegyvert. − Nos, ez valóban biztos. − Nyúzó nem mondta meg, hogy Caleb kijét vitte el? – kérdeztem, miközben oldószert nyomtam egy újabb pamacsra. – Tudod, hogy őt is kordában tarthassa. − A fiát. – Niko komoran megrázta a fejét, és munkához látott a Magnumon. – Hároméves a szerencsétlen. − Caleb aztán tudja, hogy kell barátokat szerezni. – És is ingatni kezdtem a fejem, majd csettintettem egyet. Mindenre gondoltam, csak egy kisgyerekre nem. Kicsit talán szőrösebb lehetett, de semmivel sem elveszettebb és ijedtebb, mint egy egyszerű kiskölyök. − Nyúzónak nem volt esélye. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mi oldalunkon állna, vagy azt, hogy egy tisztességes figura volna, de azt el kell ismerni, hogy ebben az esetben teljesen tehetetlen volt. − Hát most már nem az – mutattam rá. – Ha segít nekünk, segít a porontyának is. A végén mindenki jól jár. − Igen, és biztos vagyok benne, hogy ettől most nagyon jól érzi magát – közölte szenvtelen hangon. Ja. Valószínűleg persze nem így van. − Goodfellow talált már valami nyomot? − Nem. De azt mondja, már közel van. Nagyon közel. A nagyon közel három napot és több mint másfélezer kilométernyi távolságot jelentett. Lady Lucia, Floridában. És én még azt hittem, hogy otthon van meleg… Ezek az arcok levegő címén forró lávát lélegeztek, és valahogy sikerült megakadályozniuk, hogy spontán kigyulladjanak, miközben fel alá sétálgattak a legnagyobb déli verőben. Promise, aki csak a köpenyére és a naptejére számíthatott, a lakókocsiban maradt. Azok után, hogy csapatunk nem vámpírjai is kis híján lángra lobbantak odakint, nem hibáztattam a döntéséért.

− Meleg van – néztem félre arról a szentségtelen hófehér körről, ami gúnyosan trónolt az ocsmányul kék ég kellős közepén. − Igen, ezt már hallottuk. – Niko opálosan csillogó napszemüvege takarásából pillantott végig az előttünk fekvő sápadt, sárga fűvel benőtt mezőn. − Nem lehet elégszer mondani. – Letöröltem a homlokomra kiült izzadtságot, ami körülbelül egy töredékmásodperccel azután jelent meg, hogy az előző adagot levakartam onnan. − Nagyobb itt a forróság, mint Hephaisztosz ágyékkötőjében. – Goodfellow kezével árnyékolta le a szemét, és rögvest felszisszent, amint meglátta a mellkasán és a hónalján megjelent sötét foltokat. – Izzadok. – Finnyáskodva húzta el testétől az ingjét. – Izzadság, valódi izzadság van rajtam, pedig még csak nem is szeretkezek éppen senkivel. Ez rosszabb, mint a szentségtörés. – Sarkon fordult, és a lakókocsira pillantott, amit ő biztosított nekünk. – Inkább visszamegyek, és megvárlak benneteket Promise-szal. Niko megragadta a karját, és megállította. − Szükségünk lehet rád, Goodfellow. − Kapd be, Loman – csattantam fel. – Hallod Nyúzót rinyálni? − Túlzottan el van foglalva a lihegéssel. Levegőt is alig kap, nehogy már pont panaszkodni legyen ereje – morogta Robin. Sajnos igaza volt. Nyúzó visszaváltozott abba, amit leginkább az emberi formájának lehetett nevezni, mégis úgy lihegett, mint egy eb. Furán nézett ki – egy jól öltözött, hófehér sörényű albínó férfi, akinek vöröses nyelve kilóg a szájából. Niko valamelyik fekete nadrágja és Goodfellow ezernyi selyemingjének egyike volt rajta. Az én ingjeim láttán csak lekicsinylőén felmordult. Röhej. Nem elég divatosak a ruháim egy bolhafészeknek. De lehet, hogy csak a türelmemet akarta próbára tenni. Nem kedveltük egymást különösebben, és noha Nyúzó mindenben együttműködött velünk, azért időnként oda-odaszúrt, amikor tudott. Nem nehezteltem rá, egy percig sem. Nem kicsit kínoztam meg, miközben kómában fetrengett; ő cserébe fújt a ruháimra. Ha ennyit jelent neki a visszavágás, akkor állok elébe. A nyelvéről csöpögő nyál összefoltozta az ingjét, miközben idegesen ránk kaffantott. − Vár. Visszafordult, és eltűnt a kocsiban, ami az otthonunk volt, távol az otthonunktól. A verdát Goodfellow szerezte hitelre, az egyik hasonszőrű pióca eladóismerősétől. Hat ágy volt benne, egy fürdőszoba, egy konyha és legalább annyi hely, mint a mi kérónkban. Legalábbis az első pár órában így éreztük. Az idő előrehaladtával egyenes arányban kezdett összeszűkülni. Tíz órával az utazás kezdete után már úgy éreztem magam, mintha egy cipősdobozba zártak volna. Hiába mosdott meg Nyúzó, akárhová ment, nedves ebszag követte, és

hogy az egészre feltegyük a koronát, kiderült, hogy a világ egyik legveszélyesebb embere, Niko allergiás volt a kutyaszőrre. Nyúzó alig három perc múlva vissza is tért… egy narancssárga-fekete rövidnadrágban, és egy fehér pólóban, amin a következő felirat díszelgett: FLORIDA, A NAPFÉNY ÁLLAMA. Goodfellow hangosan felsóhajtott. − Meg akarok halni. De tényleg. A vérfarkas izmos, de szinte áttetszőén sápadt lábait vastag fehér szőr borította, de az egészre mégis az ijesztően hosszú és ijesztően szőrös lábujjak tették fel a koronát. Nyúzó fensőbbséges tekintettel nézett Goodfellow-ra, és önelégülten megjegyezte. − Promise mondja, jól nézek ki. Promise-nak tetszeni, ahogy kinézek. Kedvenc vámpírunk új rajongóval gazdagodott az út során, legalábbis eleinte így nézett ki a dolog. Tekintve, hogy Promise szokás szerint adta önmagát, ez nem volt nagy hír, de az egész mégis új jelentést adott a „kiskutya” kifejezésnek. Akárhová ment is a vámpír a lakókocsiban, Nyúzó lelkes rubinszínű tekintete követte. Amikor evésre került a sor, a farkas mindig elkapta a legszebb és legízletesebb gyorskaja-falatokat és Promise elé pakolta. Igazi, kutyáknál is látott rajongásként fogtam fel a dolgot, egészen addig, amíg meg nem láttam a Nyúzó arcára kiülő gonosz és önelégült vigyort, amikor Niko hátat fordított neki. Az egész csak a bosszúról szólt… a bosszantó, gonosz, de egyébiránt ártalmatlan bosszúról. Akár még vicces is lehetett volna, ha tudtam volna röhögni bármin is az utóbbi időben. A világ mostanra szürkébe öltözött előttem. De hé, tudod, mit mondanak. A jóval együtt jár a rossz is. Egyensúly. Mindenem az egyensúlyról szólt mostanában. − Ja, egyszerűen gyönyörű vagy – motyogtam, miközben megragadtam a karját, és mozgásba lendítettem. – Gyerünk, menjünk végre. Átvágtunk a mezőn egy nagy csomó lakókocsi felé, amik közül pár hasonlított a miénkre, néhány pedig a kinézete alapján valószínűleg már gurulni is alig tudott. Ott gubbasztottak a metálkék ég alatt, körülöttük a nagy semmivel. Ennyi New Yorkban töltött idő után végtelenül aprónak és kiszolgáltatottnak éreztem magam ezen a hatalmas nyílt területen. Szinte már vártam, hogy valamelyik bokorból előugrik egy aligátor, vagy egy teljesen őrült makimajom. Ugye errefelé éltek majmok? Lady Lucia Dél-Floridában, a szilárd meggyőződésem szerint aligátoroktól és vérszomjas majmoktól hemzsegő államban feküdt. Egy majdnem kísértetváros, ahol nyoma sem volt se az óceánnak, se a képeslapokon olyan gyakran mutogatott eldugott kis tavaknak. Az Everglades Nemzeti Park szélénél voltunk, ahol az ipar valószínűleg kimerült a szúnyogtenyésztésben. Le is csaptam egyet a nyakamról, és mentem tovább. Elképesztően nagy szerencsénk volt. George persze nem szerencsének nevezte volna, hanem annak, aminek történnie kellett. Aminek… történnie… kellett. Morózus

gondolataim közepette újból rácsaptam a nyakamra, miközben gépiesen rakosgattam egymás után a lábaimat. Goodfellow-nak, hatalmas szerencsénk szállítójának volt kapcsolata néhány cigány törzzsel. Nem mintha ez olyan hatalmas meglepetésként ért volna minket. Néhány száz sikertelen hívás után végül sikerült a sok pletykából valami kézzelfoghatót kihoznia. A Sarzo törzs Kelet-Európából emigrált Amerikába majdnem hetven évvel ezelőtt. Általában körbe-körbe utazgattak az államban, de Lady Lucia volt a központjuk, ahová mindig visszatértek, már ha a cigányoknál lehet ilyenről beszélni. Ezenkívül a Sarzo volt az egyik legrégebbi cigány törzs. Réges-régen, amikor a kerék feltalálására még jó ötezer évet kellett várni, ez a törzs már félmeztelenül nomádkodott fel-alá a világban. Így ismerkedtek meg a bassákkal is, akik szintén nomádok voltak… és akik a Nap járását követték. Mivel hidegvérűek és hüllőszerűek voltak, a bassák nem kedvelték különösebben a hűvös helyeket. A két nép pedig szövetségre lépett egymással. Ha a bassák hátrahagytak bármit is, akkor a Sarzók tudnak róla. Legalábbis elméletben. Az elméletek vicces dolgok voltak, de részemről biztos voltam benne, hogy valami úgyis beleköp a levesünkbe. Ahogy közelebb értünk, néhány alak mászott elő lakókocsik hűvöséből a kinti forróságba. Nem sokan, csak néhány éles szemű fickó és pár még élesebb szemű vén banya. − Nem olyan, mint hazatérni? – kérdezte Robin, menet közben. Goodfellow tudott pár dolgot a múltunkról, de nem mindent. Köztük a kapcsolatunkat a cigányokkal sem. Tudta, hogy Niko és én azok vagyunk. Én legalábbis félig, Nikóról meg lövésünk nem volt, hogy mennyire. Lehet, hogy csak félig, de akár teljesen is az lehetett. Sophia, aki általában azzal fejezte ki a nemtetszését egy bizonyos kérdéskörrel kapcsolatban, hogy figyelmen kívül hagyta az egészet, erre a kérdésre megfelelt. Fogalma sem volt az egészről. Talán rájött volna, ha kijózanodik, de ez sajnos igen ritkán sikerült neki. Niko apja bárki lehetett Sophia törzséből. A szőke haj nem jelentett semmit. Sophia klánja keresztül-kasul bejárta egész Európát, Görögországban pedig huzamosabb időre is megtelepedtek. Valahol akkor csusszanhatott be egy szőke észak-görög. Találtunk erre utaló nyomokat; pár megfakult fénykép formájában, amik szanaszét hajigálva hevertek a lehasznált utazóláda alján, ahol anyánk a jövendőmondó hacukáit tartotta. A képeken komor, sötétbőrű férfiakat láttunk és közöttük itt-ott egy-egy világos hajkoronájú embert. Niko apja akár simán lehetett az egyikük, de az igazságot sose tudtuk meg, mert Sophia már azelőtt elhagyta a törzset, hogy Niko megszületett volna. Viszont akármennyire is voltunk cigányok, egyikünk se anyánk népének ölelő karjai között nevelkedett. Úgyhogy nehezen fognak befogadni minket. Így pedig egyáltalán nem olyan, mint hazatérni. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Niko úgyis sokkal diplomatikusan tudná közölni, mint én. Meg is tette.

− Sosem találkoztunk édesanyánk klánjával – mondta a háttérből. Goodfellow meglepettnek tűnt. − Sosem próbáltátok lenyomozni őket? − Mással voltunk elfoglalva – válaszolta szárazon. – Az Auphe-üggyel, meg azzal, hogy mentsük az irhánkat. Íme két – jól jegyezzétek meg! – két hazugság egymás után a bátyám szájából. Naná, hogy megpróbáltuk megkeresni őket. Sophiát meggyilkolták, engem elraboltak, utána pedig éjt nappallá téve üldöztek. Tudtuk, hogy minden segítségre szükségünk van, amit csak meg tudunk szerezni. Meg is találtuk Sophia törzsét. A rokonait, a barátait… akiknek helyette a családomnak kellett volna lenniük. Köptek rám. Szó szerint. Gyűlölködve és rettegve forgatták a szemüket, és ujjal mutogattak. Aztán köptek is. Vidám hazatérés volt, annyi szent. Honnan a francból tudták, hogy mi vagyok? Úgy tűnt, hogy bár Sophia faképnél hagyta őket… ők azért nem feledkeztek meg róla. Rajta tartották a szemüket. Hisz cigány volt. És míg neki ez nem sokat jelentett, a törzsének annál többet. Nikót is jó eséllyel megkeresték volna, mikor elég időssé válik, hogy megértse, de aztán jöttem én. Az anyám földijei pontosan tudták, hogy mit tett. Hogy miféle üzletet kötött azokkal a szörnyetegekkel, és mi lett annak az eredménye. Attól a perctől kezdve pedig leírták őt, és mindenki mást is, akihez csak köze volt. És aztán megjelenek én a hófehér bőrömmel, ők pedig pontosan tudták, hogy ki vagyok, és mivel Niko is mellettem volt, őt is egy kalap alá vették velem. Őt ugyan nem köpték le, de mivel együtt volt velem, hát kitagadták őt is. Az ő szemükben láthatatlanná vált. Nem létezett. Meghalt. Hát így esett meg a mi első kis hazatérésünk. Goodfellow nem vonta kétségbe Niko szavait, pedig jó eséllyel tudta, hogy színtiszta hazugságokkal áll szemben. A bátyám nagyon ritkán hazudott, akkor viszont baromi jól csinálta. Ettől persze a puck még átláthatott rajta. Több tízezer éves tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren. − Tényleg elfoglaltak voltatok, azt látom. Egyébként is? Kinek kell a család? Vegyük például a Borgiákat. Egyszer eltöltöttem náluk egy hosszú hétvégét… Hagytam, hogy a szavak elússzanak a fülem mellett, miközben Nyúzó felmordult, és a zsebéből egy baseballsapkát húzott elő. A fejébe csapta, aztán meggyorsította a lépteit, és halkan motyogni kezdet. − Pofázni. Mindig csak pofázni. Már fáj tőle a fülem. – Jó volt látni, hogy Goodfellow sármja képes volt áthidalni a fajok közti mély szakadékokat is. Mire átverekedtük magunkat a mezőn, Niko a csapat élére állt. Egyikünk se kételkedett benne, hogy akkor van a legtöbb esélyünk, ha az egy szem igazi ember áll le bájcsevegni a népekkel. Hisz lehet, hogy Robin és én elég emberinek nézünk ki, de sose tudhatod, mikor futsz össze valakivel, aki esetleg ki tud szagolni. Nyúzó meg… a francba is, őt még egy idióta is

kiszúrná. A cigányokat pedig soknak lehetett nevezni, de ostobának nem. Biztosan felismerik benne a farkast. Gondolkodtunk rajta, hogy otthagyjuk a lakókocsiban Promise-szal együtt, de aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, hogy sose árt, ha viszünk magunkkal egy kis extra izmot. A cigányok nem az együttműködő hajlamaikról voltak híresek, hacsak nekik nem járt valamiféle előnnyel az üzlet. Ebben teljesen megegyeztek Goodfellow-val. Legyen rajtuk ezerdolláros öltöny, vagy ötdolcsis Adios melegítő, az üzletemberek mindenütt ugyanúgy viselkednek. Náluk a matekon múlik minden. Ha eleget perkálsz, megkapod, amit akarsz. És a fickó az imént említett Adios melegítőben pont úgy nézett ki, mint egy igazi keménytökű alkusz. A bőre még árnyalatnyival Nikóénál is sötétebb volt. Göndör fekete hajához hosszú, lekókadó bajusz társult, valamint kifürkészhetetlen sötét tekintet. Lenyűgöző méretű izmok domborodtak ki a karján, ahogy karba fonta őket a mellkasa előtt. Míg gyanakvóan méregetett minket, az egyik öregasszony valamit belesúgott a fülébe. Két másik fickó állt meg mellettük, mindkettő egy-egy baseballütőt lóbált lazán a kezében. − Mit akartok itt? – kérdezte a vezetőjük nyersen, mikor megálltunk tőlük úgy három méterre. – Nem vagyunk állatmenhely. A lefitymáló hangsúly egyértelműen Nyúzónak szólt. Nyúzó válaszul lustán ásított egyet, felvillantva barátságos méretű agyarait. Már nagyon elege lehetett az ilyesmiből. Eleget húztam vele. Nikót hidegen hagyta a szolid dominanciaharc. − Keresünk valamit. Megvásárolnánk. Ez már nagyobb érdeklődésre sarkallta a romát, bár ebből vajmi kevés látszott. Tetőtől talpig végigmérte Nikót, aztán felhúzta az ajkát. − Vayash vagy, mi? Igaza volt. Anyánk valóban a Vayash törzsből származott. Ezt kitalálni nem volt különösebben nagy teljesítmény, hiszen csak ebben a klánban szaladgáltak szőke hajúak. De hogy honnan tudta, hogy Nik cigány, az már egész más lapra tartozik. − Így van – erősítette meg Niko. – Anyánk Vayash volt. Szavai mögött komoly jelentés honolt. Cigánynak születtünk, de nem közöttük nevelkedtünk. A fickó bólintott, majd elfintorodott. − A hajad, az arcod, az orrod. Igazi Vayash. – Tekintete Nikóról rám vándorolt. Abszolút biztos volt, hogy se Nyúzó, se Goodfellow nem lehettek cigányok. – Te. – Rázta meg a fejét. – A Vayashok mindig is büszkék voltak rá, hogy gádzsikkal fertőzik a vérüket. – Gádzsi… a kívülállók. Mindenki, aki nem cigány. – Azt hittük, rájöttek már, mekkora hibát követnek el ezzel. Disznó nagy mákom volt. Úgy tűnik, hogy ezek itt nem tudtak az Auphehagyatékomról. Persze még mindig csak egy félcigány voltam a szemükben. Egy félvér, egy fertőzött, nem igazi roma, de ez még mindig kategóriákkal

jobb volt, mintha szörnyszülöttnek tartottak volna. Niko pedig nem is habozott, hogy kihasználja a tudatlanságukat. − Az ismerősünknek… – bökött a fejével Goodfellow felé – …van egy nagy halom pénze. Szeretné elkölteni… persze csak ha megvan nektek, amit keres. Robin alig hallhatóan felmordult, de figyelembe véve, hogy mekkora fukar disznó volt, tutira vettem, hogy tudta, mi következik. Azonnal négy fekete szempár fordult felé, és csillant fel olyan mohósággal, amit már többször is volt alkalmam megfigyelni Goodfellow arcán. A baseballütőket tartó kezek még jobban elernyedtek, a vastag bajusz alatt pedig hófehér fogak villantak ki. − Ó, nekünk sok mindenünk van. Biztos vagyok benne, hogy a barátjuk megtalálja azt, amit keres. Engem Branjénak hívnak. – A saját lakókocsija felé intett. – Bemegyünk, iszunk, eszünk, beszélgetünk. Jó gondját viseljük az újdonsült vendégeinknek. – Átkúrás volt az egész. Tudtuk mindannyian, és szerintem Branje is tudta, hogy tudtuk, de akkor is csinálta, hisz ez volt az a játék volt, márpedig játék nélkül nincs élvezet. Pedig én meglettem volna nélküle. Nyúzó teljesen érdektelennek tűnt. Láthatóan magasról tett a lakókocsi szűkös és sötét belsejére. Egyszerűen csak felhúzta az orrát, megrázta a fejét, aztán leült a földre. Úgy döntöttem, hogy osztozom a társaságában, ledobtam magam én is, és nekivetettem a hátamat a lakókocsi forró oldalának. Nem különösebben vonzott a vedelés és egymás rászedése, sem az, hogy végignézzem, ahogy a megtévesztés nagymesterei, a romák és a puck összemérik „tudásukat”. Inkább izzadok és megsülök a napon. − Fura szagú. Az ajtó már percekkel ezelőtt becsukódott a fejünk felett. Én azóta csendesen, behunyt szemmel üldögéltem, és hallgattam a milliónyi, körülöttünk haragosan zümmögő bogarat. Miközben elmázoltam egy újabb szúnyogot az alkaromon, unottan megkérdeztem. − Mi a fura szagú? − Te. Kinyitottam a szemem, és Nyúzó nedves arcába sandítottam. Azt hittem, a lihegés miatt nem fog izzadni, de tévedtem. Hógolyó láthatóan mindkét fél legrosszabb tulajdonságait örökölte. – Ja, ja. Szörnyű Auphe-szagom van, tudom. Téma lezárva. Szeme bosszúsan forgott a baseballsapka árnyékában. − Nem. Fura szagú. Nem csak Auphe-bűz. Több. Emberi fura. − Oké, szóval most már azt mondod, hogy büdös vagyok, és még a szagom is fura? – összegeztem a hallottakat, majd letöröltem az arcomra kiült izzadságot. – Csodás. Az önbecsülésem igazán köszöni. Megvonta a vállát. − Megmondani nekem, milyen a szagom!

Bármikor máskor ez még akár vicces is lett volna. Laza kérés egy turistaruhába bújtatott farkastól. Szinte már azt kivántam, bár tudnám értékelni, de ha megtettem volna, más dolgokat is be kellett volna engednem az elmémbe… olyanokat, amiket már sokkal kevésbé értékelnék. Újból behunytam a szemem. − Promise imádja a liliomokat. Az egész lakása tele van velük. Mindenféle színűekkel. Másodpercekkel később hallottam, ahogy Nyúzó felpattan, és elrohan, hogy egyesével bekopogjon az összes lakókocsiba. Komolyan kételkedtem benne, hogy errefelé találna akár egyetlen liliomot is, de hát az ember sose tudhatja. Majdnem húsz perc telt el, míg újra megzavarták csendes délutáni sziesztámat. A nap már lemenőfélben volt, a levegő pedig érezhetően lehűlt, amikor a fejem felett kivágódott a lakókocsi ajtaja, és Goodfellow viharzott ki rajta. Majd’ kiköpte a tüdejét, úgy káromkodott; nem ismertem fel a szavakat, de tudtam, hogy mifélék. Romául, a cigányok nyelvén átkozódott. A dialektus törzsről törzsre változott, de szinte minden roma beszélte. Niko és én persze kivételek voltunk. Sophia ajkát csak nagyon ritkán hagyta el egy-egy szó, és azok se éppen a szalonképes fajtába tartoztak. Robin repertoárja csúnyán felülmúlta anyánkét, mert eddig egyetlen olyan szót se hallottam, amit felismertem volna. Visszafordult, majd tovább üvöltve a lakókocsira kezdett mutogatni, végül visszaváltott angolra. Egyszer azt mondta nekem, nincs jobb nyelv a mocskolódásra és az undokoskodásra, mint az angol. A francia is közel volt, de ha csupán a nyersséget vesszük, az angol mindenképp viszi a prímet. − Te vérszívó pióca! Csökött, ráncos, fogatlan vén banya! Húzd csak vissza a kapzsi karmaidat, belőlem ugyan egy mocskos pennyt se szedsz ki! Csizmák halk dübbenését hallottam magam mellett a homokban, majd Niko szólalt meg visszafogott hangon. − Megkezdődött az egyezkedés. Ez eltarthat egy darabig. − Náluk van? – Majdnem elájultam. Szinte kétségbeestem. De csak szinte. − Van rá esély. – Leült mellém, hogy onnan nézze a műsort. Kiderült, hogy nem is a bajszos fószer, hanem a vénasszony a főnök; legalábbis a tárgyalások idején. – Abelia-Roo komoly ellenfél. Ebben a pillanatban ő is kirobbant a lakókocsiból, ráncos öklét és göcsörtös botját rázva. Nem osztozott Robin véleményében az angol nyelv szépségeiről, inkább néhány olyan roma szót rikoltott Robin felé, amitől még a puck szemei is tágra nyíltak megütközöttségében. − Mi van a hajammal? Hogy mi van a hajammal? Ezt jobb, ha visszavonod, te vén kecske! Vagy ha nem, addig hullajtok lávaesőt erre az istenverte táborra, míg el nem tűnik a föld színéről! − Tud olyat csinálni? – kérdeztem hitetlenkedve.

Niko felhorkant. Leheletén érződött a szederpálinka fanyar illata. Valószínűleg őt se hagyták ki a hagyományos üzletkezdő rítusból. − Nem hinném. Ha tudna ilyet, mostanra minden másodosztályú étterem a városban füstölgő romhalmaz lenne. Ebben volt valami. Figyeltem, ahogy Abelia-Roo hátranyúl, és két göcsörtös ujját kinyújtja fehér hajkoronája fölé, szarvakat imitálva, majd sziszegve mondott valamit. − Póráz? – vágott vissza Goodfellow. – Baromi nagyot tévedsz, te boszorkány! Sose tartottál még pórázon senkit a fajtámból. Ó, az persze lehet, hogy imádkoztál hozzánk, mint minden rendes barlangi félember, de ha bárki is pórázt viselt kettőnk közül, akkor az te voltál! Ezúttal Abelia is angolra váltott. − Hazug vagy és egy tolvaj, puck! – Aztán lábon köpte Goodfellow-t. Á, pont mint a régi szép időkben. Kinyújtóztattam a lábaimat a homokban. − Jól számoltunk, Nik. Ez tényleg egy örökkévalóságig fog tartani. − Tarts ki. – Vállával megbökte az enyémet. – A mi cápánk az övék ellen. Hogyan veszíthetnénk? − Nem is tudom. Eddig elég jól sikerült mindent elcsesznünk. – Dobolni kezdtem a nadrágszáramon, majd gyakorlatias hangon hozzátettem: – Bánthatnánk valakit. Az tutira felgyorsítaná a dolgokat. Niko önmagához nem illő módon pár pillanatig habozott, majd kimért hangon válaszolt. − Igaz. – Megbökte a térdemet, aztán folytatta. – Mit szólsz mondjuk hozzá? Nem tűnik túl fürgének. Másodpercek alatt leteperhetnénk. – Egy terhes roma lány kukkantott ki az egyik lakókocsiból a telep túloldalán. Mikor meglátta, hogy figyeljük őt, azonnal visszavonulót fújt, és magára csapta az ajtót. – Eltörhetnénk a csuklóját. Egy percbe se tellene. Ez egy kissé kevésbé volt visszafogott testvéri feddés, mint szokott lenni. − Én inkább Branjéra gondoltam – válaszoltam vontatottan. – De van valami abban, amit mondasz. − Valóban? – beszélt volna tovább, de ekkor Nyúzó sétált el mellettünk, néhány szilvaszín liliommal a kezében. Niko figyelte, ahogy a farkas megindul a saját lakókocsink felé. Csöppet sem derűs tekintetét aztán felém fordította. – Mondd csak, kistestvér, mióta is akarsz te öngyilkos lenni? − Csak nem félsz a versenytársaktól, Cyrano? – böktem oldalba a könyökömmel teljesen önkéntelenül. Már bennem volt a mozdulat. – Egyébként is – tettem hozzá –, legalább addig se a kölykére gondol. – Újból lehunytam a szemem. – Ébressz fel, ha Goddfellow végzett. Jutalmam egy nyakleves lett, ami ugyan nem fájt, de azért megéreztem. Az utána következő szavak már kellemesebben csengtek. − Tarts ki, Cal. Jó úton vagyunk.

Órákkal később még mindig csak jó úton voltunk, Niko pedig komolyan kezdett elgondolkozni az ötletemen. Miközben a vidáman pattogó tűz túloldalán üldögélő Branjét bámulta, elgondolkozva megjegyezte: − Letéphetnénk a bajszát, és megetethetnénk vele. Attól biztos rögtön együttműködőbbé válnának. A tűz, ami inkább szolgált a bogarak elűzésére, mint arra, hogy meleget adjon, furcsa zöld füstöt eregetett magából. De működött. A levegő ugyan megtelt az eukaliptusz és a zsálya nehéz illatával, de a szúnyogok szinte mind egy szálig eltűntek. Az éjszaka beállta viszont előcsalt egy újabb ragadozót. Promise Niko mellett állt, hajában egyetlen szál liliommal. Láttam, milyen pillantást váltottak, mikor Nik először látta meg a párját, hajában a virággal. Belül mindketten nevettek. − Valóban rendkívül szerencsétlenül néz ki az a bajusz – értett egyet Nikóval Promise. – Szerintem szívességet tennél vele neki. Biztos vagyok benne, hogy anélkül sokkal elragadóbban nézne ki. Goodfellow ezt a pillanatot választotta, hogy önmagából kikelve betrappoljon közénk. − Kész, feladom. Azt az bolond vén szatyrot lehetetlen meggyőzni. Se most, se máskor. – Idegesen simított végig göndör, barna hajfürtjein. – A végén még meg is átkozott. Azt mondta, hogy a legközelebbi holdtöltéig kihullik az összes hajam. – Visszahúzta a tenyerét, és megnézte, nincsenek-e benne kósza szálak. – A hajam! – suttogta, megrettenve a lehetőségtől. − Ugye nem hiszel a cigányok átkaiban? – kérdeztem enyhe megvetéssel a hangomban. Zöld szeme türelmetlenül szűkült össze. − Naná, hogy nem. Mit gondolsz, miért állok itt egy fél-Auphe-fal, egy vámpírral és egy két lábon járó, beszélő farkassal? Ezek után mégis mi a franc okom volna rá, hogy higgyek egy ilyen nevetséges dologban, mint a cigányok átka? – Mindkét tenyerével dörzsölni kezdte fáradt szemét, végül újból felcsattant. – Meg aztán, amikor legutóbb ilyet mondtak rám, akkor egy évig nem állt fel. Niko lazán túllépett ezen a mindannyiunk számára túlontúl sok információn, és megszólalt. − Ezek szerint nem akarják eladni? − Eladni? – Robin undorodva köpte a szavakat. – Még azt se akarják beismerni, hogy egyáltalán náluk van. Ellenben megpróbáltak rám sózni minden mást, ami Zeusz ege alatt csak létezik. − Ennyi idő után? – Promise elgondolkodva kocogtatta meg alsó ajkát. – Abelia-Roo valóban kemény ellenfél lehet. − Bármelyik autókupec haveromat megenné reggelire, és még a pezsgőnek is maradna benne hely – válaszolta Goodfellow tompán.

Mondott még valami mást, amit már nem hallottam, mert faképnél hagytam őket. Egyszerűen csak elindultam az egyik irányba, minden konkrét elképzelés nélkül, aztán végül ott találtam magam a tűz túloldalán, Branje felé közeledve. Nem nyúlkáltam a Glock után. A romák képzett késharcosok voltak; nem tartották sokra a stukkereket. Márpedig én pont a tiszteletüket akartam elnyerni. Persze igazából azt akartam, hogy féljenek tőlém, de egy kis extra tisztelet sose árt. Branje, aki egy jeltelen barna üvegből vedelt valami löttyöt, csak akkor vett észre, mikor már a földre tepertem és a torkához nyomtam a késem. Nem lopakodtam olyan jól, mint Niko, de teljesen zöldfülű se voltam. Hisz végül is a legjobbtól tanultam. Branjét viszont – meg kell hagyni – elég kemény fából faragták. Gyomrában a térdemmel, gigája alatt pedig a késemmel, mégis felhördült, és a saját fegyvere után nyúlt. Megvágtam. A seb öt centi hosszú lett, de nem volt mély, ahhoz mégis elég volt, hogy Branje mozdulatlanná dermedjen. − Az embereim meg fognak ölni – sziszegte. − Szerintem éppen el vannak foglalva a saját gondjaikkal – válaszoltam őszintén. Nem néztem fel, hogy megbizonyosodjak a szavaim igazáról. Nem is volt rá szükség. Hisz hallottam, ahogy Niko kardja szisszenve röppen ki a hüvelyéből, és jéghideg parancsszavai is eljutottak a fülemig. − Vissza! Most! Hallottam a halk szidalmait is, amikor észrevette, hogy faképnél hagytam őket, és azt is tudtam, hogy szorosan a nyomomban jár. A roma szemei ide-oda rebbentek, majd újra rám fókuszáltak. − Akkor Abelia-Roo fogja leszárítani a töködet. Elemeltem a nyakától a pengét, és a hegyét óvatosan az orrába toltam. − Talán. De mi örömöd lenne benne, miután lenyisszantottam az orrodat? Vagy inkább a füledet kéne? – Gondolkodóba estem egy pillanatra, és épphogy megmozdítottam a csuklóm. Branje orrából aprócska vérpatak indult meg és folyt végig az arcán. – De még az is lehet, hogy viszek mindent. Orrot, fület, nyelvet, mindent. – Bátorító mosolyt villantottam felé. – A bajszodat meghagyom. Látom, nagyon büszke vagy rá. Éreztem, hogy összerándul alattam, de az arca továbbra is sztoikus nyugalomról árulkodott. Ahogy mondtam, kemény fából faragták. De vajon milyenek voltak a körénk gyűlt emberei? Lehet, hogy volt köztük jó pár olyan, aki szintén nem ijedt meg a saját árnyékától, de elképzelhető, hogy néhányuknak nem olyan erős a gyomra, vagy inkább van vajból a szíve, mint színesfémből. Valaki baromi nagy ostobaságot fog csinálni… előbb-utóbb. Elhúztam a pengét, és a lehető legőszintébb hangomat elővéve megjegyeztem: − Semmi személyes, Branje. Ezt próbáld észben tartani, oké? – Késem ezúttal a fülét találta meg. Nagy, húsos cimpái voltak, úgyhogy egy kicsit

nyugodtan könnyíthetnék rajtuk. De alighogy az első vércsepp megjelent, valaki felcsattant, és megállított. − Na, végre valaki, aki tudja, hogy kell tárgyalni. – Abelia-Roo elismerően csettintett fogatlan ínyével. – Végre egy igazi férfi. Ha tudnád, gondoltam borongósan, bár kissé meglepetten, de az érzelmeim hamar óvatos meglepettségbe csaptak át. Nem erre a fajta megadásra számítottam. Nagyinak legalább annyi vér volt a pucájában, mint a miénkben, és ő is látott eleget ahhoz az életben, hogy egyenlőként kezeljen minket. Felnéztem, és megláttam, ahogy átlép Niko kardja alatt, mintha az csupán egy csokor virág lenne. Köszvényes térdei hangosan recsegtek, mikor letérdelt mellénk. − A Calabassát akarod, igaz-e? – Sötétbarna szemében aranyszín és fekete pöttyök ugráltak, pergamenszáraz bőrét pedig ezernyi ránc szabdalta szét. − Hát az biztos, hogy nem azért vagyok itt, hogy Branje képét szabjam át. – A férfit továbbra is a földön tartva a nadrágomba töröltem a vért a pengéről, majd a tokjába csúsztattam. − Tudod te, egyáltalán miért készítették azt a koronát? – kérdezte jókedvűen, amiből arra következtettem, hogy nem csupán díszítésre szolgált. − Nagyi – válaszoltam. – Pont leszarom, mire való.

17 Tényleg pont leszartam, Abelia-Roo viszont minden eszközzel azon volt, hogy ráébresszen, mekkora hibát követek el ezzel. Éreztem, hogy ez a korona túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy csak egy hétköznapi bizsu legyen. Igazam volt. A bassák okkal – mégpedig sötét, ám praktikus okkal – készítették a koronát. Létrehozták a tolvajok legkitűnőbb fegyverét. Ha a fejeden viselted a koronát, bármit elvehettél bárkitől, amire csak vágytál. Az életüket, a tudásukat… a hatalmukat. Calebnek nem okozott gondot elvenni valaki életét és a tudásra se nagyon volt szüksége. Kibaszottul okos rohadék volt. De a hatalom… az már egész más tészta. Mivel az első kettőre nem volt szüksége, ez maradt neki. Hogy elvegye mások hatalmát… az ajándékot, amivel megszülettek. Bár azért ennyire nem lehetett egyszerű a dolog. Nem sok olyan lény szaladgált a világon, akiknek a képességeit irigyelhette volna. Mit akarhatott? Mi volt a világon, ami megért ennyi áldozatot, fáradtságot és… Ó. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy lehettem ilyen vak és ostoba? Sok-sok további kellemetlen információ is elhagyta volna az öreg roma ajkát, miközben én magamat átkoztam, de az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy megtartja magának őket. Talán a pénz miatt, talán egyszerűen csak magát akarta szórakoztatni ezzel, és mivel lóvéja már volt bőven, így az utóbbira tippeltem. Nagyi se ma jött le a falvédőről, az biztos. − Szóval Georgina képességét akarja megszerezni – mondta Niko komoran, miközben a tűz halódó fényénél a diadémot vizsgálgatta. – Láthatna, amit csak akar. Megtudhatná, mi volt a múltban, mi lesz a jövőben és azt is, ami a köztes időben történik. Van benne logika. Georgina képessége felbecsülhetetlenné teszi őt. – Felsőhajtott, és megcsóválta a fejét. – Ugyanúgy, ahogy végtelenül bonyolulttá is tesz mindent. − Ugyan miért? – követeltem a választ. – Azt ne mondd, hogy egyszerűen hagyni akartad, hogy Caleb leléceljen a koronával. Amint meglátjuk, odaadjuk neki. – Figyeltem, ahogy a lángok fénye dühödten táncol a diadém ívein. – Egy barátságos fejlövéssel együtt. − Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. A felszálló füstön keresztül is láttam, ahogy Goodfellow két, pénzzel tömött zsákot nyújt át Branjénak. Abelia-Roo nem foglalkozott vele, hogy odébbrugdossa onnan bármelyiküket, és ráncos kezével boszorkányos ügyességgel számolta át a pénzt. Promise és Robin egyaránt nagy mennyiségű pénzzel járultak hozzá a Calabassa-alaphoz, hiszen nekünk Nikóval nagyjából egy büdös vasunk se volt. Abból, amennyit a Calabassáért fizettünk, másutt egy kisebb államot is kaptunk volna. − Nem? – Visszafordultam a korona felé, és elfintorodtam. Randa volt. – Akkor igyekeznünk kell, hogy azzá tegyük.

− Mondani könnyű. – Egy szempillantásnyi idő alatt átszelte a köztünk lévő távolságot. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Erre varrjatok gombot. Szinte szétrobbant az idegességtől… és mindez felém irányult, ilyet pedig még sosem láttam. – Mostanában semmi sem egyszerű, főleg mikor úgy viselkedsz, mint egy elmebeteg. Mi a fészkes fenét műveltél Branjéval? − Emiatt húztad fel magad ennyire? – A fintorom tovább mélyült. – A francba, Cyrano, az egész a te agyszüleményed volt. Nem te mondtad, hogy tépjem le a bajszát, és etessem meg vele? Én csak mást téptem le. − Cal, nem csinálhatsz mindenfélét ok és cél nélkül… – Lehajtotta a fejét, míg a szeme egy vonalba nem került az enyémmel. Dühödten lángolt, és én képtelen voltam elszakítani a sajátomat róla. – Erősítés nélkül. − Te mindig vigyázol a hátamra – világítottam rá, szerintem tök logikusan. – Ott voltál, mint mindig. Mint mindig… ugyanúgy, ahogy mindig ott vannak azok a szavak, amik visszajönnek és seggbeharapnak, bármennyire is szeretnéd elfelejteni őket. − És még gyorsabban ott lehetettem volna, ha veszed a fáradságot, és elmondod, hogy mire készülsz. – Szabad kezével megragadta a pólómat. – Branjét már akkor le tudtad volna győzni, mikor még járni se tudtál, de ha legközelebb ezt egy Cerberushoz, Abbagorhoz vagy ne adj’ isten az Auphehoz hasonló valakivel játszod el, akkor könnyen belehalhatsz a nagy igyekezetbe. Ezt akarod? – Olyan erővel rázott meg, hogy a nyakam is belereccsent. – Ezt? Jogos kérdés volt, és letagadni egyszerű hazugság lett volna. George eltűnt, az Auphe visszatért, a dolgok pedig már rég kicsúsztak az irányításunk alól. De bármennyire is önző voltam, még nekem is megvoltak a korlátaim. A bátyámnak nem tudtam volna hazudni, ahogyan ő se nekem. − Nem, Nik – válaszoltam hirtelen kijózanodva. – Nem ezt akarom. A dühe amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan párolgott el. − Rendben van – fújta ki a levegőt, majd elengedte a pólómat. – Legközelebb nem szeretnék ilyesmiről beszélni. Lenéztem a mellkasomra, aztán átdugtam az ujjamat az új, Niko által szakított repedésen, és kényszeredetten megjegyeztem. − Megpróbálom észben tartani. Bólintott, majd azért még rám pirított. − Tégy úgy. – Aztán ejtette a témát, és elindult az egyik lakókocsi felé. – Együnk. Abelia-Roo meghívott minket vacsorára. Azt hiszem… – kelletlenül mosolyogva folytatta – … szemet vetett Goodfellow-ra. Lehet, hogy nem tartja férfinek, ha csak az alkudozás felől közelíti meg a dolgot, de úgy tűnik, nem ez az egyetlen mérce, amit használ. Az öregasszony örülhet, hogy nem volt ott, amikor Robin a succubussal „alkudozott”. Az rohadt gyorsan megváltoztatta volna a véleményét Robin férfiasságával kapcsolatban.

− Ez érdekesen hangzik. – Néhány héttel ezelőtt még fizettem is volna az efféle látványosságért, de most… most csak felnéztem az égre. Tiszta volt, és a Holdat se láttam; csak több tízezernyi csillagot, amik minden egyes villanása egy elvesztegetett másodpercet jelentett. – De mennünk kéne. Nincs sok időnk. − Van időnk, hogy kipihenjük és összeszedjük magunkat. Ha csak egyórányi is. – Kezével kinyúlt az enyém felé és rákulcsolta az ujjaimat a Calabassára. – Ráadásul így még talán a család jóindulatát is elnyerhetjük. Lehet, hogy egy nap ismét szükségünk lesz a segítségükre. − Legközelebb már nem tudjuk megfizetni a segítségüket – morogtam, de megadtam magam. – Egy óra, oké? Aztán olaj. − Egy óra – bólintott. – Goodfellow hálás lesz neked ezért. Még nálad is jobban útra akar kelni. A fogatlan Rooval a háta mögött nem is hibáztattam ezért. Megforgattam a kezemben a koronát, noha libabőrős lettem a fém érintésétől. Volt még valami, amit meg kellett tennem, mielőtt végignézem Goodfellow nyilvános megalázását. − Nesze. – Recsegtem, miközben visszanyomtam a koronát a kezébe. – Te vigyázz rá. − Cal. – A mosoly hirtelen fagyott le az arcáról. − Én már elvesztettem egyet. – Karba fontam a kezem, elrejtve a tenyereim. – Többet nem szeretnék. Szinte már vártam, hogy egy Auphe előugorjon a semmiből, mikor a cigányok Calabassája napvilágra került. És teljesen abban a hitben hajtottam álomra a fejem minden este, hogy arra ébredek, amint egy Auphe megragadja a torkomat, háta mögött egy kapuval, amely egyenest a pokolba nyílik. Olyan régóta aludtam késsel a párnám alatt, hogy mára már elképzelni se tudnám az éjszakáimat nélküle. De tudtam, az ellen, ami odakint kószál, ezer kés se lenne elég. Még azelőtt faképnél hagytam Nikót, hogy elkezdhetett volna győzködni arról, hogy nem gyökerezett földbe a lábam az ellenség láttán ott a raktárházban. Pedig de. El is vesztettük az első koronát, és eszem ágában sem volt megismételni az akkori balfogásomat. És ami azt illeti, nem lettem volna képes vigyázni George szabadulásának egyetlen zálogára. Másfél órával később újra úton voltunk, csurig töltekezve a siker édes ízével… na meg valami máséval is. − Atyaég – jajdultam fel, ahogy megéreztem a masszív alkoholszagot. – Goodfellow, ez a szar már a pórusaidból jön. Üveges szemekkel nézett fel rám az éppen aktuális cefrés üvegéből. Már rég nem számoltam, hány hasonló butélia tartalmát döntötte magába az elmúlt órában.

− Túléltem a trójai háborút, ott voltam Róma bukásánál, és még azt az ocsmány százéves háborút is megúsztam, de ilyet még nem pipáltam. – Gyorsan húzott még egyet a butéliából, mielőtt kétségbeesetten hozzátette volna. – Soha. A vacsora nem sikerült túl jól a pucknak. Abelia-Roo keze mindenütt volt, csak a villáján nem. Ez egyszer nem Robin volt a ragadozó, hanem csak áldozat a vén, fogatlan asszonyság játékában. Niko, aki most a volán mögött ült, nem meglepő módon nem hatódott meg Robin nyafogásától. − Hálás lehetsz, hogy nem hagytunk ott. Úgy tűnt, komolyan gondolja azt a pórázas fenyegetést. – Elgondolkodva összehúzta a szemöldökét. – Bár lehet, hogy inkább volt az ígéret, mint fenyegetés. Goodfellow-nak persze erre is volt kész válasza. Ennyi idő alatt megtanultam, hogy mindenre van. Sikerült elég gyorsan bekapcsolnom ahhoz a rádiót, hogy ne halljam a csípős riposztot. Miután belőttem az első csatornát, amit találtam, az ülés alá nyúltam, és hátradöntöttem az egészet. Miután lerúgtam a cipőimet, feltettem a lábam a műszerfalra és elszundítottam. Sokat úgyse tudtam volna csinálni ebben a tetű melegben, ráadásul a hasam is tele volt. Ezután jó pár órányi áldott sötét üresség következett, ahonnan egy, a vállamra nehezedő kéz ragadott vissza. Hunyorogva pillantottam fel a rózsaszínes, narancssárgás égre, és próbáltam belőni, mennyit szunyálhattam. Tényleg jó pár óra telhetett el, hisz odakint hajnalodott. Felültem, és beletúrtam az alvástól összekócolódott hajamba. Mellettem a kéz tulajdonosa felmordult. − Baj. A baj ezúttal a visszapillantó tükörből érkezett villogó vörös és kék szirénák képében. Kibaszottul frenetikus. Ránéztem a Nikót váltó Nyúzóra, és kedélyes reggeli jókedvvel megkérdeztem: − Van neked egyáltalán jogsid, Hógolyó? − Neked van? – vágott vissza türelmetlenül. Ott a pont. Ugyan nem a műzlisdobozból halásztam ki a jogsimat, de az is biztos, hogy nem a Közlekedési Hivatalban állították ki. Egy felületes vizsgálatot még kiállt volna, de egy alapos számítógépes ellenőrzést már nem. Ezért is közlekedtünk a szárazföldön a levegő helyett. Jó minőségű hamis személyazonosságot szerezni nem volt nehéz, kitűnőt viszont ebben a biztonságra egyre érzékenyebb országban egyre inkább. − Picsába. – Hátranéztem a vállam fölött. Már mindenki ébren volt. Rögtön rájöttem, hogy csak Goodfellow jöhet szóba normális emberként. Ő már olyan régóta az emberek között élt, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni tőlük, ráadásul neki biztosan voltak legális papírjai is. Aztán persze megláttam, hogy hiába is próbálkozom. A puck szeme véres volt, a bütykei pedig kifehéredtek, úgy szorította a halántékát, ráadásul a leheletétől még a halottak is táncra perdültek volna. – Promise?

Ő is megoldotta volna. Ha azzal nem is, hogy meggyőzi a rendőrt arról, hogy ő vezetett, akkor azzal, hogy egyszerűen magát adja. De erre nem került sor. Mert az Auphe gyorsabban jött. Nem láttam a hasadékot, amin átvetette magát, de úgy saccoltam, hogy úgy három méter magasan lehetett. Mocskosul gyorsan és puhán ért földet. A felénk közeledő zsaru úgy nézett ki, mintha most mászott volna le egy toborzóplakátról. Széles állkapocs, kigyúrt felsőtest, áthatolhatatlanul sötét napszemüveg és kifürkészhetetlen arckifejezés. Fegyelmezett volt, összeszedett, a rend kikezdhetetlen őrzője. Alig öt másodperc alatt halt meg. Az Auphe a hátára érkezett, a rendőr az ütéstől térdre zuhant. Acélos fogak erdeje talált utat a keményített gallér alól kilátszó puha bőrbe, úgy harapva át a kültakarót, mintha ott se lett volna. Vér spriccelt mindenfelé. Nem emlékszem, hogy mozdultam volna, mégis sikerült valahogy az ülésből a lakókocsi hátuljába vetnem magam. A rendőr kezét az ablakra szorítva próbált talpra kecmeregni. Míg egyik kezével támasztékot keresett, a másikkal teljesen hiábavaló mozdulattal a hátán vonagló ellenfele felé kapott. Ereje a nyaksebéből előtörő vérrel egyenes arányban illant el. Ha nem lett volna a torkomat szorító érzés, akkor talán fel sem ismerem a saját hangomat, amint felmordulok. Felismertem viszont a kezembe simuló pisztoly markolatának érintését, és ami még jobb, arra is rájöttem, hogy úgy szelhetem át az ablakot, mintha levegő volna. De hiába tettem ujjamat a ravaszra, valaki megelőzött. Niko fekete árnyékként suhant a reggeli nap fényében. Olyan gyorsan érkezett meg az Auphe hátára, mint az a zsaruéra. Az Auphe-nak azonban természetfeletti reflexei megmentették az életét, nem úgy, mint a szerencsétlen fickónak, aki ekkorra már életét adta a szolgálatért. A napszemüveg félrecsúszott az arcáról, felfedve üveges tekintetét. Aztán karja és lába egyszerre ernyedt el, a toborzóplakátok hőse pedig elzuhant, és már nem kelt fel. Nem tudott. Az Auphe végig a hátán maradt. A vékony, csupa ín, csupa karom lény felállt, és bíborszín vértől csöpögő mosollyal köszöntötte a felkelő napot. Ugyanez a mosoly ült az arcán, mikor Niko fordulásból leszelte a fejét. Az elbizakodottság ezek szerint nem csak az emberek sajátossága volt. Az Auphe tudta magáról, mennyire gyors – azt viszont nem, hogy Niko még inkább az. Nagy hibát követett el ezzel, amiért az alsó állkapcsával fizetett. Arcának alsó fele véres csontszilánkokká robbant, a szörnyeteg pedig előrevetette magát, hogy megmentse azt, ami még megmaradt a pofájából. Niko olyan szorosan a nyomában volt, hogy esélye se volt a menekülésre. Hacsak… Picsába. Picsába. Mint egy őrült, úgy vágódtam ki a lakókocsiból. Az első autó, ami megállásunk óta erre tévedt, majdnem elütött. A fickó lelassított, hogy

elszörnyülködjön a megölt rendőrön, de mikor meglátott engem, pisztollyal a kezemben és vérfagyasztó vicsorral az arcomon, úgy dönthetett, hogy eleget látott, mert gázt adott, és csikorgó kerekekkel továbbszáguldott. Ügyet sem vetettem a lökhárító szolidnak éppen nem nevezhető csókjára az oldalamon, elrohantam a halott zsaru mellett, és felugrottam az aszfaltra. Nagyjából három méterre lehettem tőlük, amikor megéreztem. Csak árnyéka volt annak a gyomorforgató érzésnek, amit Abbagor barlangjában éltem át, de így is tudtam, hogy miről van szó. Eddig sose tudtam megmondani, hogy egy Auphe éppen kaput készül nyitni. Jeges szellemujjak rántották görcsbe a gyomromat épp azelőtt, hogy a valóság szürkeséget kezdett izzadni. Az Auphe az állkapcsa nélkül ugyan nem tudott beszélni, de valamiféle hang így is elhagyta a torkát. Undorító, győzedelmes gurgulázásba kezdett, majd egyetlen mozdulattal felnyársalta magát Niko kardjára, akkora erővel, hogy egészen a markolatig csúszott rá a pengére. A kötélvastagságú izmok megfeszültek a karján, ahogy átkarolta Niko vállát, és valami vérfagyasztó hang kíséretében, ami vagy kacaj, vagy halálhörgés lehetett, hátravetette magát az átjáró irányába. Elképesztően hosszú ugrás végén találtam el őket, mindhármunkat ellökve a sötét hasadék elől. Alig értünk földet, azonnal az egyik csúcsos fülhöz szorítottam a Glockot, és meghúztam a ravaszt. Többször. A csúcsos koponya egy pillanat alatt felismerhetetlenné gyalázódott, összemocskolva a körülöttünk lévő földet. Visszataszító látvány volt, de feleannyira sem, mint a fejünk fölött még mindig fenyegetően tárvanyitva tátongó éjsötét kapu. − Szerintem nem akarsz odamenni, ahová ez nyílik. Niko teljes erejéből megszorította a karomat. − Hová vezet? Cal, mondd meg, hová vezet! − Bízz bennem, nem akarsz odamenni. – ismételtem, tompa szemmel még mindig a kaput fixírozva. – Csak rossz dolgok vannak annak az átjárónak a túloldalán. Szavakkal leírhatatlanul rossz dolgok. Aztán egyszer csak eltűnt, szétpukkadt, akár egy szappanbuborék. És vele együtt az elmémre boruló borzasztó sötétség is engedett. Pislogtam egyet, aztán lemásztam Nikóról, és a döglött Auphe-ról. − Zsaruk. – Megköszörültem a torkom, és újra próbálkoztam. – A zsaruk nemsokára megint itt lesznek. El kell tűnnünk innen. − A rohadt életbe, hagyd már a francba a keményke-dést, és válaszolj! – érkezett a bosszús hang a hátam mögül. Mikor hátrafordultam, egy megviselt, ám nem kicsit dühös Goodfellow-val találtam szembe magam, aki egyik kezével a kardját, másikkal még mindig hasogató fejét fogta. – A kapu Tumulusba nyílt, igaz, Caliban? Az az Auphe át akarta oda rántani Nikót magával együtt. Mint régebben megtudtuk, Tumulus az Auphe-ok saját kis zsebvilága volt, egy kietlen, csupa szikla pusztaság. Az otthonuk, távol az otthonuktól. Két

évet töltöttem ott, mikor az Auphe elragadott magával, tizennégy éves koromban. Nem emlékeztem semmire, legalábbis tudatosan nem, de mostanra világossá vált, hogy van bennem egy olyan rész, ami felismeri a pokolra vezető ösvényt, ha megnyitják előtte. Túléltem azt a kis kiruccanást, de csak azért, mert az Auphe úgy akarta. Nem hiszem, hogy Nikóval is ez lett volna a helyzet. De ezt nem most fogjuk megvitatni, az biztos; messze nem álltam még készen rá. Elszakítva a tekintetem Goodfellow-ról, az Auphe hullájára pillantottam. Színtelen haja elkeveredett a véres agyvelődarabkákkal és az átázott földdel. Fakó bőrét rohamosan terjedő szürke foltok tarkították. − Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni ehhez a helyszínelők – motyogtam, aztán jó erősen behunytam a szemem. Végül kiderült, hogy valószínűleg nem sokat. Bedugtuk a hullát a rendőrautó csomagtartójába, aztán az egészet felrobbantottuk. Az Auphe és a kocsi egyként repült a levegőbe. Robin azt javasolta, rejtsük el valahol a lakókocsiban, és szabaduljunk meg tőle később. Niko azonban határozottan visszautasította az ötletet, szerintem csak azért, hogy ne nekem kelljen megtennem. Hogy egy Auphe akár pár percig is a közelemben legyen, még úgy is, hogy halott, mint egy darab kő? Na nem. Előbb dobom ki őt, vagy magamat az útra. Szerencsére Nyúzónak eszébe jutott a tüzes megoldás. A Falka szolgálatában töltött idő alatt megtanulta, hogy kezeljen egy problémát könnyen és gyorsan, és megoldásként bármit ripityára robbantson. Hiába küzdöttem ellene, mégis, vonakodva ugyan – nagyon vonakodva – de kezdtem némi tisztelettel viseltetni a farkas iránt. És miután alig két perc leforgása alatt a lakókocsi egyik függönyéből gyújtózsinórt tekert, majd azt a benzintankba dugva és meggyújtva ragyogó tűzgömbbé változtatta az autót, úgy döntöttem, hogy megadom neki az elismerést, ami már jócskán kijárt számára. A kis intermezzo után sürgősen olajra léptünk. A szerencsétlen zsaruért már semmit sem tehettünk, úgyhogy otthagytuk, ahol elesett. Nyúzó felvetette, hogy betehetnénk őt is a kocsiba, de egyikünknek se volt szíve ahhoz, hogy megtegye. Épp elég rossz érzés volt, hgy miattunk halt meg; legalább hagyjunk valamit a családjának, amit meggyászolhatnak. Leolvasta volna ugyan a rendszámunkat, de ez ellen semmit sem tehettünk. Az első pihenőnél úgyis kicseréltük volna egy másik kocsiéra. Goodfellow azt mondta, hogy az Auphe teste biztosan megsemmisül a tűzben. Csontjaik könnyebbek és rugalmasabbak voltak az emberekénél, úgyhogy a kriminológusoknak nem sok marad majd, amivel dolgozhatnak. Amit meg mégis ki tudnak kaparni, az annyira szennyezett lesz, hogy semmit sem fognak tudni kiszedni belőle. Nem lesz semmi kézzelfogható… csak egy kísérteties délibáb. Persze ezt is ki fogják magyarázni. Megtették már korábban is és megteszik újra. Ha az emberek nem akartak látni valamit, akkor arról nem vettek tudomást. A

francba, de irigyeltem őket ezért. Bárcsak én is ennyire vak maradhattam volna. − Tényleg úgy van, ahogy Robin mondta? Az a valami tényleg megpróbálta magával rántani Nikót? – kérdezte egy lágy hang mellőlem. A lakókocsi hátuljában kuporogtam a mellkasomig felhúzott térdekkel. Nekem is rugalmas csontjaim voltak. Talán a fiatalságtól, talán nem, egy csöppet sem érdekelt. Miközben Promise leült velem szemben az asztalhoz, egyre több hang szűrődött át hozzám elölről. Halkan sugdolóztak egymás között, amitől a lakókocsi sokkal nagyobbnak tűnt. Niko, Goodfellow és Nyúzó akár kilométerekre is lehettek tőlem. Ha kicsit odafigyelek, kivehettem volna, miről beszéltek, de nem véletlenül száműztem magam ide, a lehető legtávolabb tőlük. Kőkemény pillantást vetettem Promise-ra. Őt láthatóan nem zavarta, hogy kivonultam a körükből. − Nem akarok beszélni róla. − Caliban. – Hangja együttérzően és kedvesen csengett, de éreztem benne az eltökéltséget. Aggódott értem, és még jobban aggódott Niko miatt. Csakis miatta erőltette a beszélgetést. − Nem megmondtam, hogy nem akarok beszélni róla? – csattantam fel, mint egy dühödt kutya. Ha Promise el akart érni valamit, akkor azt általában elérte. Ha kellett, kedvesen, ha pedig arra volt szükség, jeges eltökéltséggel szerezte meg azt, amire vágyott, és majdnem minden esetben az ujja köré csavart. De a módszerei nem voltak elegendőek, hogy elfeledtessék velem, mit hagytunk lángolva a hátunk mögött az úton. Nálam aztán erősködhet, ameddig csak akar. Egész életemben ezt tették velem. Első levegővételem óta figyelnek, és talán az utolsóig vadászni fognak rám. Egy szó mint száz, ha nem akartam beszélni, akkor a szentségtelen kapu innenső oldalán senki nem tudott rávenni, hogy mégis megtegyem. Próbáltam visszanyerni az önuralmamat, ami az utóbbi órákban kezdett egyre inkább elpárologni, közben hátradőltem, és nekivetettem a fejem a falnak. − Menj innen, Promise. Ezúttal én erősködtem, viszont jóval kevésbé fineszesen, mint Promise. Nem néztem rá, de így is éreztem, a felhorgadó dühödt, hisz úgy égetett, mint a floridai napsütés. − Tudom, hogy félsz, sőt talán rettegsz is. – A híres Promise-féle türelem a végét járta, és úgy sejtettem, hogy ha felnézek rá, megláthatnám azokat a hófehér fogakat, amiket ember sose akar meglátni. – De azzal, hogy becsukod a szemed, mint egy gyerek, nem segítesz senkin. Felerészt igaza volt. Azzal, hogy úgy viselkedek, mint egy betojt kiskölyök, még nem tehetem nem megtörténtté ez a sok szarságot. A gond csak az volt, hogy semmi más sem. Semmi a világon. Az egyetlen ok, amiért le tudtuk győzni az Auphe-ot, az az volt, hogy mind egy helyen gyülekeztek. Komolyan

kételkedtem benne, hogy ez még egyszer megismétlődne. Csúnyán megszívtuk. Pofázhattunk volna napestig, akkor se változik semmi. Akkor meg minek egyáltalán beszélni? Helyette inkább azt csináltam, amire azt mondta, hogy ne tegyem. Becsuktam a szemem. A szó szoros, átvitt és mindenféle értelmében. Válaszd ki a neked tetszőt. Bársonyos sötétség ereszkedett rám, és noha nem láttam semmit, a levegő hirtelen mozgásából rájöhettem, hogy Promise úgy döntött, nem érdemiem meg a további türelmét. − Még a testvéred kedvéért sem vagy hajlandó szembenézni azzal, ami előtted áll? – Ezúttal hideg volt és kegyetlen. – Még azért sem, aki az egész életét odadobta teérted? Kemény szavak… már jóval azelőtt végiggondoltam őket, hogy Promise belépett volna a képbe. Így hangosan kimondva se hangzottak jobban, mint az ezernyi más alkalommal, amikor a fejemben hallottam őket. − Promise, ne. Más szavak, de a jelentésük ugyanaz volt. Kurvára ugyanaz. Kinyitottam a szemem, és megláttam Niko arcát, amint érzelemmentesen, ám láthatóan tiltó kifejezéssel néz le az egyetlen olyan emberre, aki rajtam kívül szerette őt. Ott állt a bátyám, aki ezúttal is azt tette, amit mindig… odadobta az életét. Mint mindig. Hála nekem. − Nem – mondtam, és gyorsan felálltam. – Hagyd, Niko, igaza van. El kéne mondanom mindent, amit tudok, noha az nem több távoli érzéseknél… képzeteknél. – Ezzel a beismeréssel együtt pedig jött minden más is, akár készen álltam rájuk, akár nem. Mióta megnyitottam a saját átjárómat Tumulusba, azóta várakoztak türelmesen az elmém egy hátsó traktusában, a legkisebb jelre várva, hogy előtörjenek. Én meg, amilyen hülye vagyok, utat engedtem nekik. Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem a túlvilági levegő ízét a számban. Hideg volt, marta a torkomat, és lassú, gyötrelmes kínról regélt. Nem halálról. A halál túl egyszerű lett volna. Ha egyszer megízleled azt, amit én, rögtön vágyni kezdesz az arcodra szorított párnára, vagy a méreginjekcióra, hogy végre megállítsák a szíved, és véget vessenek a borzalomnak. Az ujjaim belemarkoltak a mögöttem lévő párnába, én mégis idegen talaj érintését éreztem, ami jobban vágott, mint a szilánkos üveg. Több száz hang sugdolózott körülöttem, egy olyan nyelven, amit nem értettem. Mássalhangzóik reszelték a torkot, magánhangzóiktól pedig bevérzett a füled. Már én is formálni kezdtem a szörnyűséges szavakat, amikor kemény ütés érte a fejemet. A világ hirtelen visszatért. A jó, világos és meleg világ. A dohos függöny, a motor zúgása, a farkas bundájának szaga. Remek. Még a vér ízének is örültem az ajkamon. Az előző ízhez képest olyan volt, mint a csoki, vagy egy üveg

jóféle bor. Annyira valódi, annyira hétköznapi volt, sós, de legalább tiszta. Megnyaltam a számat, és elmerültem a gyönyörűségben. − Cal, hallasz? Maradj velem! Hallod, maradj velem, oké? – Niko nem tűnt túl boldognak, miközben a vállamat markolta, és mikor megláttam az aprócska szürkés, ködszerű foltot magam előtt, rájöttem, hogy miért nem az. Apró volt, alig akkora, mint egy narancs. Még nem volt igazi kapu… csak egy aprócska kulcslyuk, de abból a fajtából, amin biztos nem akarsz bekukucskálni. − Nem akarsz odamenni – visszhangoztam újra, mély, remegő hangon, miközben meredten néztem a lassan csavarodó valamit. – De talán az ide akar jönni. − Be tudod zárni? Éreztem belül, ahogy mozog… ahogy az én energiámból táplálkozik, és a koncentrációm révén egyre nagyobbra és nagyobbra nő. Ő irányított engem, nem én őt. − Üss ki! – csattantam fel, miután az átjáró egyik pillanatról a másikra megduplázta a méretét, elszívva a teret és a levegőt egyaránt. – Üss ki most! Niko nem habozott. Tisztában volt vele, hogy egy kis fájdalom semmi ahhoz képest, ami esetleg előmászhat abból a hasadékból, ha egyszer elég nagyra nő. Nem is ütött nagyot. Nem volt elég ideje, hogy fájdalom nélkül taszítson ájulásba, ellenben olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is láttam a megvillanó öklét, és alig éreztem, ahogy az állkapcsomhoz csattant, olyan hirtelen borult rám a sötétség. Én pedig elillantam valahová, ahová a fájdalom nem követhetett. Csak reménykedtem benne, hogy a pokolra nyíló ajtót is magammal vittem.

18 A fájdalom ugyan nem követett, de várt rám, amikor felébredtem. Az állkapcsom fájt, de nem annyira, mint vártam. Nem volt rosszabb, mint a kiszáradt torkomat kínzó mardosás, a bensőmben honoló csend megérte ezt az egészet. Az átjáró eltűnt. A Tumulusra nyíló ajtó nem volt többé. Biztonságban voltunk. Persze beletelt néhány percbe, mire az agyam eljutott eddig a következtetésig, de végül sikerült. Pont mikor bekövetkezett a megvilágosodás, jéghideg érintést éreztem az államon. − Hé! – nyögtem fel bosszúsan, és résnyire nyitottam a szemem. – Ez hideg! − Mint a jég általában – mondta Niko egyenletes hangon. Egyik ujjával megbökte a kezem. – Fogd. Engedelmeskedtem, és az államhoz szorítottam, miközben felültem. A lakókocsi belseje egyszer körbefordult velem együtt, de aztán hajlandó volt egy helyben maradni. Egyedül voltunk, már amennyire az ember egyedül lehet egy kerekeken guruló hotelszobában. Elöl az árnyékok furcsa játékán keresztül Promise hajkoronáját véltem felfedezni. Szerintem nem véletlenül tartózkodott olyan messze tőlem, amennyire csak lehet. Francba. Óvatosan megmozgattam az állkapcsomat, aztán egy kicsit feljebb tettem a jégcsomagot. − Szép munkát végeztél, Cyrano. Mindenem a helyén maradt. − Nem úgy, mint a legutóbbi alkalommal. – Arcán apró fintor jelent meg, amit igyekezett azzal enyhíteni, hogy megmasszírozta az orrnyergét. Mondhatjuk így is. Annak a bizonyos kapunak a végét nem egy egyszerű jobbhorog okozta. Hanem Niko kardja, amit a gyomromba mélyesztett. Mivel a bátyám ezzel a mozdulattal gyakorlatilag megmentette a világot, ezért nem haragudtam rá. Azt tette, amit tennie kellett. Még ha azon az áron is kellett megtennie, amivel ez az egész járt. Nem egyszer kívántam már, hogy ő is olyan kristálytisztán lássa ezt, mint én. − Bocs az ajtó miatt – mondtam, miközben megrúgtam a térdét koszos zokniba bújtatott lábammal. Nem foglalkoztam azzal, hogy cipőt vegyek, mielőtt kivetettem volna magam a floridai napsütésbe, még reggel. − Nem a te hibád – válaszolta, miközben letérdelt, könyörtelenül a padlóhoz szögezve ezzel a talpam. − De az övé sem – intettem a fejemmel a kocsi eleje felé, amit azonnal meg is bántam, amint belémhasított a fájdalom. − Tudja, hogy mi történt akkor, amikor Goodfellow hipnotizálni próbált, hogy hozzáférjen az emlékeidhez. – Halkan beszélt, de tudtam, hogy a vámpír könnyedén hallhatja minden szavát, ha veszi a fáradságot, hogy ránk figyeljen. – Elmondtam neki.

− Látni és hallani egész más tészta, Cyrano – böktem ki, miközben elért hozzám az összehúzódó bőr okozta csiklandós érzés. – És marhára nem volt olyan rossz most, mint akkor. Robin se akarta feldobni a pacskert, és én se akartam letépni az arcodat. Ezúttal nem sikítoztam, nem akartam átkaparni magam a falakon, és nem kuporodtam be a sarokba nem tudván nem értvén, mi történik velem. Egy kis ütés az államra sehol se volt ahhoz a borzalomhoz képest. Annyit biztos nem ért, hogy emiatt elveszítsük Promise-t. Niko akarta őt, és meg is érdemelte, és ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogy szerintem folytatódni fognak, akkor a végén még szüksége is lesz rá. − Több és jobb emlékre lesz szükségünk, kistestvér, ha azt akarod, hogy ez a mostani ügy ne a lehető legszarabbul süljön el. Pont úgy beszélt, mint én, ez meg sose volt jó jel. Itt az ideje, hogy én is kissé határozottabb legyek. Hagytam, hogy a jégcsomag lecsússzon, majd dobálni kezdtem a tenyeremben. − Inkább csinálj még ilyet. Felemelkedett a talpamról, aztán önmagához nem illő módon elfordította a tekintetét, mielőtt megjegyezte volna. − Csak tudatni akarta veled, hogy nagyon sajnálja. − Így van, Caliban. El sem tudod képzelni, hogy menynyire. – Promise olyan halkan sétált oda mellénk, hogy tudomást se vettem a jelenlétéről egész addig, amíg gyengéden meg nem érintette a vállam, és csókot nem lehelt összezúzott államra. – Hagytam, hogy a Niko iránt érzett aggodalom a fejembe szálljon. Eléd helyeztem ezt az érzést. A felelősség csak és kizárólag engem terhel. A bocsánatkérés pont olyan kedves és szívélyes volt, mint Promise maga. Néhány évszázad alatt mindenki megtanulja, hogyan hazudjon elegánsan. Tudom, hogy Promise sem kivétel ez alól a szabály alól, főleg úgy, hogy életem első tizennégy évét egy olyan nő mellett éltem le, aki a megélhetésért hazudott. Ráadásul elég sokat voltam Goodfellow közelében is az elmúlt évben. Ha csak egy kicsit hallgattad, azt hihetted, az ő fejéből pattant ki a hazugság mint koncepció. Az egész a lényege csupán annyi, hogy felismertem, ha valaki át akart vágni a palánkon, legyen az egy tehetséges amatőr, vagy egy vérbeli profi. Promise viszont komolyan gondolta, amit mondott. De még ha nem is így lett volna, Niko kedvéért lenyeltem volna az egészet… még úgy is, hogy az ő hazugságdetektora is volt olyan jó, mint az enyém. − Úgy gondoltad, hogy Nikért teszed – jelentettem ki, mintha ez lett volna a világ legkézenfekvőbb dolga. És ez az én olvasatomban minden bűnt megbocsátott. Esetlenül megpaskoltam a tenyerét, aztán óvatosan lefejtettem a vállamról, miközben felálltam. Csak ekkor vettem észre, hogy odakint

besötétedett. Nem csoda, hogy elmúlt a fájdalom. – Mennyi ideig voltam kiütve? − Tizenhárom órát. Nagyjából még öt van hátra, míg hazaérünk. – Miközben Niko a részleteket ecsetelte, eljutott hozzám az eltelt időre utaló újabb jelzés. A hólyagom fel akart robbanni. – Nem ütöttelek meg olyan erősen. Robin szerint a kapu megnyitása elég sok erőt kivett belőled, ezért aludtál olyan édesdeden. Logikus. Tumulusnak egy icipicit messzebb kellett lennie a mi világunktól, mint egy ugrás, vagy egy köpés. Kaput nyitni a Brooklyn-hídtól hazáig nem nagy kunszt. Ugyanezt megcsinálni egy olyan helyre, ami csak a mi világunkon kívül létezik, már annál inkább. Olyan dolog volt ez, amit érdemes lett volna megvizsgálni, csakhogy pont ugyanez a dolog volt, ami idejuttatott minket. Ráadásul az odalentről érkező érzések mindenfajta kíváncsiságnál erősebbnek bizonyultak. − A gond az, hogy van, amit nem szívott ki belőlem. – Nik ölébe dobtam a jégcsomagot. – Foglald csak el a helyemet, Promise. Lehet, hogy lezuhanyzom, ha már itt vagyok. A forró víz talán kilazítja az izmaimat, amik sajogva tiltakoztak a tizenhárom órányi semmittevés ellen. Valóban kilazított, talán kissé túlzottan is. Az elzáródó vízcsap hangjára és nedves ebszőr szagára ébredtem fel újra. Pisolgtam, és kitöröltem a szemembe csurgó hűvös vizet. A zuhanykabinban ültem, összehúzva magam a sarokban. Jól elaludtam, bár nem lehettem itt túl régóta. A víz még nem volt kifejezetten hideg, csak hűvös. − Uhh – mondtam sziporkázó kommunikációs képességeim legmélyéig nyúlva. Az a kapu tényleg jól kiszívott belőlem mindent. Micsoda megkönnyebülés tudni, hogy ha legközelebb is csinálok egy hasonlót, és átbucskázom rajta, akkor átalszom majd az egész kínzós-csonkolásos mókát. − Ki! — Nyúzó lerázta bundájáról a vizet, és egy törülközőt dobott felém. – Ki! Nem úgy ismertem Nyúzót, mint aki szégyenlős lett volna. De tudtam, hogy többet látok, mint amennyit akarok, ha idebent maradok. Úgyhogy kimentem. Egyik kezemmel a törülközőt igyekeztem a derekamon tartani, miközben a másikkal a ruháimat egyensúlyoztam. − Na, mi van, kirúgtak? Goodfellow kiterülve feküdt a főzőfülke melletti kanapén, ahol korábban én töltöttem eszméletlen óráimat. Pont ugyanolyan fáradtnak tűnt, mint amennyire én annak éreztem magam. − Ja… – ásítottam. Az állkapcsom már alig tiltakozott a mozdulat ellen, hála Nikónak, a hajszálpontos ütések mesterének. – Téged is? − Most Promise jön. Nyúzó nyolc órát vezetett. Én ötöt. – Kezével a lába felé intett, miközben arcára színiiskolákban tanított nemes önfeláldozás kifejezése ült ki. – Borzasztó sebesülésemről tudomást se véve.

− Most komolyan, ez egy előre meghatározott terv alapján gyógyul? – Gyorsan felöltöztem, aztán leültem mellé. − Pimasz taknyos. – Hatalmasat ásított, és rámnézett álmos, de még mindig éber tekintetével. – Ezt elég jól megtanultad. − Naná. Nem árt, ha a nyári szünetet Tumulusban töltöd. – Lenéztem a még mindig koszos zoknimra, aztán inkább lehúztam, a szennyesbe dobtam, és a továbbiakban mezítláb üldögéltem. – Én ugyan nem szeretném, de hát ezt dobta a gép. − Hú, de laza valaki. – A tekintetében honoló éberség gyorsan átadta a helyét a rosszallásnak. – Nagyon veszélyes úton jársz, Caliban, ami előbbutóbb vagy egy csinos kis robbanásban, vagy egy hasonlóan szemrevaló gumiszobában fog végződni a helyi vigyorgóban. − Aha – feleltem érdektelenül, és a kocsi eleje felé böktem. – Kibékültek már? Zöld szeme elsötétült. − Nem viccelek. Tudok egyet s mást erről a dologról; nem vagyok teljesen amatőr. − Jaja, te tanítottad Freudot is mindenre, emlékszem. Előredőltem és kezembe vettem a lehasznált műzlisdobozt, ami az asztalon álldogállt. A gyomrom pont olyan elhanyagoltnak érezte magát, mint a hólyagom, úgyhogy egy nagy adag száraz müzlit öntöttem a tenyerembe, hogy kiengeszteljem egy kicsit. Miközben az apró szemeket bámultam, rájöttem, hogy értékelem a fáradozásait, mégis elküldtem őt. − Nem segíthetsz nekem, Robin. Most biztosan nem. Talán később… ha ez az egész marhaság véget ér egyszer. – Bedobtam a kaját a számba, és gépiesen rágni kezdtem. Majdnem egy egész percig csendben maradt; aztán karba fonta a kezét, és kioktató hangon megszólalt. − Azt hiszed, segíteni akarok? Pedig csak tanácsokat adok. Hogy megfogadod-e vagy sem, az csak rajtad áll. Kezdtem egész jó lenni abban, hogyan űzzek el magam mellől másokat, de Goodfellow kemény diónak bizonyult. Kár, hogy egyikünk se tud jobbat a próbálkozásnál. − És igen, valóban kezdenek túljutni a konfliktusaikon – folytatta. – Nincs szerencsém. Szimpátiám jeléül odatoltam elé a tenyeremben lévő müzli maradékát. Látván, hogy csak fintorog a kulináris ajánlatom láttán, megvontam a vállam, és bedobtam a számba a maradékot. − Sikerült összemelegedned Nyúzóval, amíg ki voltam ütve? A fintor eltűnt az arcáról. − Beszélt nekem a kölykéről. − Ó. – Izgalmas beszélgetés lehetett. – Hogy is hívják?

− Zúzónak. – Hiába igyekezett komoly maradni, a név mégis mosolyt csalt az arcára. – Asszem, egy fokkal jobb, mint a Nyúzó Junior. – Válaszként csak tovább ropogtattam a kaját, úgyhogy folytatta. – Szóval beszélgettünk. Illetve inkább ő beszélt. Szerencsétlennek átok az az arc. Minden pórusából csak úgy süt a megértés és az érzékenység. Folytatta volna – naná, hisz Goodfellow-ról beszélünk –, ám ekkor Nyúzó lépett ki a fürdőszobából, aki ezúttal határozottan farkasosabban nézett ki. − Éhes. – Becsapta maga mögött az ajtót. – Kaját. Most. – Összehúzta a szemét a kezemben lévő doboz láttán. – Húst. Nem fűrészport. Nem csirkét. Vörös húst. – A romáknál csirkét ettünk, ami fűszeres volt és laktató, ám láthatóan még így se volt elég a farkasnak. − Már majdnem bent vagyunk a városban – mutatott rá Robin. – Talán ha tudnál várni egy… − Most. – A karmai megnyúltak és a szőr is felborzolódott a hátán. Oké, ez hatásosabb volt, mint egy korgó gyomor. − Nik, meg kéne állnunk bedobni pár hambit, mondjuk sürgősen! Három órával, és nagyjából negyven alig átsült hamburgerrel később hazaértünk. Már jócskán beesteledett, és a hőmérséklet is elfogadható szintre süllyedt. Már nem akartam magamtól kigyulladni, mint a cigánytáborban. Hiányzott a betonrengeteg is… a lehetőség, hogy milliók között arctalanul létezhessek. Még a honvágyhoz is gyakorlatiasan álltam hozzá. Niko és én megtanultuk, hogy soha senkihez és semmihez ne kötődjünk igazán. És ez nem csak amiatt volt, mert futnunk kellett az Auphe elől. Sophia már korábban is úgy váltogatta velünk a lakhelyeit, mint más az alsóneműt. Ő is mindig menekült. A zsaruk, dühös kuncsaftok, kifizetetlen lakbér, a felelősség – akármi volt is az, ami végül utolérte, Sophia minden esetben felkapta a nyúlcipőt, és elszelelt. A lakás pont olyan állapotban volt, mint amikor otthagytuk. Nem várt minket újabb ajándék a küszöbön, éreztem is, hogy a gyomromban feloldódik a görcs, amikor kinyitottam a bejárati ajtót. Goodfellow-t és Promise-t útközben kiraktuk a saját kéróiknál. Niko óvatos és komor udvariassággal kísérte el a bejáratig a vámpírt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy noha kettejük közt elkezdtek rendeződni a dolgok, azért még korántsincs minden a legnagyobb rendben. Nyúzó lelépett a lakókocsival, mondván, majd reggel visszajön. Hogy hol akarta leparkolni azt a hodályt ebben a városban, arról fingom nem volt. A lakást megülte az elhanyagoltság illata. Két és fél napot voltunk távol; sokkal többnek tűnt. Az ágyam is ugyanúgy elhanyagoltan és gyűrötten várt rám. Ettől még vágyakozva néztem rá. Még mindig hullafáradtnak érzem magam. Miután befejeztem aprócska életterünk átfésülését, kibattyogtam Nikóhoz a konyhába.

− Oké. Nálunk a korona. Most mi jön? − Várunk, amíg Caleb kapcsolatba lép velünk. Minden bizonnyal rajtunk tartotta a szemét. – Elnézett az ablak irányába. Redőnyt nem tudtunk szerelni rá, akkora volt, ezért pár nappal ezelőtt egy lepedővel takartuk el. – Tudja, hogy visszatértünk. Holnap éjszakára ennek az egésznek vége lehet. − És akkor csak az Auphe marad. − Egyszerre csak egy életveszélyes vészhelyzettel foglalkozzunk, jó? Jelen helyzetben több dologgal törődni meglehetős könnyelműség volna a részünkről. – Kinyújtózott, hogy kiűzze a fájdalmat a hosszú úttól elmacskásodott tagjaiból. – Lemegyek kocogni egyet, hogy kicsit lelazuljak. − Várj. – Miközben belül szidtam magamat, felálltam, és összeszedtem az ágy alól a múltkor odatett edzőcipőmet, közben igyekeztem nem ránézni leharcolt fekhelyemre. Nik felvonta a szemöldökét, amikor visszatértem. − Te? Futni? Ráadásul önként? − Muszáj rajtad tartanom a szemem – fejtettem ki, miközben lehajoltam, és határozott mozdulatokkal bekötöttem a cipőfűzőimet. – Most már nem úgy mennek a dolgok, mint a régi szép időkben, amikor csak engem akartak. Most már te kellesz nekik, Cyrano. – Hogy fájdalmat okozzanak nekem, és hogy mindkettőnket megbüntessenek. – Ezúttal én leszek a bébiszitter. − Nem hiszed, hogy tudnék vigyázni magamra? – Szemöldöke ugyan visszaállt a helyére, de éreztem a kérdéséből kicsendülő sértett büszkeséget. − Te elhitted, hogy tudok vigyázni magamra az utóbbi években? – vágtam vissza. − Elég gyakran emlékeztettelek rá, igaz? – Egy rántással felállított a székből. – De nálad a pont. Megpróbálom majd olyan elegánsan viselni, mint te. – Hagyta, hogy eljusson hozzám, a mézesmázas csomagolásba bújtatott fenyegetése, aztán folytatta. – Tudom, hogy elfáradtál. Úgyhogy a kedvedért csak egy laza nyolc kilométert fogunk futni. − Igazán kegyes szemétláda vagy – sziszegtem, majd követtem az ajtó felé. Mire visszértünk, már csak úgy tudtam járni, mint Frankenstein a filmben. Nem a távolság miatt – Nikónak ez tényleg csak egy laza kocogás volt. Ezúttal a kimerültség és a túl kevés pihenés bosszulta meg magát. Úgy dőltem be az ágyamba, mint egy darab fa. Biztos hallottátok már, hogy van, aki már akkor alszik, amint a feje a párnához ér. Na, én szerintem már a levegőben kidőltem. Futás közben Niko megjegyezte, hogy vállalja az őrséget. Szóltam neki, hogy nem szükséges. Megérzem, ha egy Auphe kaput nyit… most már. Erre azt válaszolta, hogy nem lenne fair a részünkről, ha ezt az engedményt sem adnánk meg nekik. Reméltem, hogy ez majd feldobja az őrség ideje alatt, mert hogy rám nem számíthatott, az biztos. Friss fánk és kávé illatára ébredtem. Valaki járt a lakásban. Niko előbb vágná le a saját kezét, mint hogy koffeint és porcukrot vigyen be a

szervezetébe. Gondolkoztam rajta, hogy előbb lezuhanyzom, mielőtt megnézném, hogy ki jött látogatóba, de aztán úgy döntöttem, hogy azok után, hogy napokat töltöttünk összezárva Nyúzóval, nekem még mindig rózsaillatom lehet. Maga az ebszagú cimboránk ült kint a konyhaasztalnál, miután visszatért, ahogy ígérte, és éppen azt demonstrálta, hogy a farkasok nem csak a vörös húsért vannak oda. Egyik kezében egy kannának is beillő kávéspoharat szorongatott a másikban meg egy akkora fánkot, mint a feje. Niko, kezében egy csésze gőzölgő teával meg egy kétszersülttel, rosszallóan nézte a Nyúzó szájából záporozó morzsákat. Ledobtam magam az egyik szabadon maradt székre, és a kezembe kaptam az egyik cukortól csöpögő sütit. A hasam örömmel fogadta az émelyítően édes falatokat. − Minden oké volt az éjjel? – kérdeztem Nikótól tele szájjal. − Teljesen – erősítette meg a sejtésemet. Lenyeltem a falatot, és Nyúzó felé fordultam. − Te komolyan képes voltál idáig jönni Goodfellow kerekeken guruló legénylakásával? − Nem. – Egyetlen korttyal kiitta a kávésbödön felét. – De megtartottam. Zúzónak és nekem. Új otthon. Utazunk… el innen. − A magányos farkas, meg a kölyke, mi? – Újabbat haraptam, majd félig összeragadt szájjal hozzátettem. – Ugye tudod, hogy Goodfellow is csak kölcsönbe kapta a verdát? Nyúzó megvonta a vállát, ezzel jelezve, mennyire tartja fontosnak Robin üzleti ügyeit. Még mindig rajta volt az a baseballsapka, amit Floridában húzott be magának. Egy csöppet se nézett ki tőle kevésbé halálosnak. − Már enyém. Ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele? A testem további cukor- és szénhidrátdózisok után kiáltott, úgyhogy kinyúltam egy második fánkért, ám ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Még le se ejtettem a sütit, Nikónak már a kezében volt a készülék. Nem tudtam letagadni a megkönnyebbülést, hogy előbb oda a telefonhoz, mint én. George csak egy volt a sok lány közül, akit ismertem, se több, se kevesebb, mégsem akartam hallani a fájdalmát. Még egyszer nem. Ragacsos ujjaim az asztal lapjába vájtak, míg végül már éreztem, ahogy a fém belevág a bőrömbe. Még egyszer nem. Niko a füléhez tette a kagylót, arca pedig abban a pillanatban megkeményedett. Percekig némán figyelt, majd távoli hangon válaszolt. – Megértettem. – Amikor végül letette a telefont, annyi visszafogott dühöt láttam benne, amivel több kötetnyit is meg lehetne tölteni. − Caleb. – Nem kérdés volt, kijelentés. − Caleb – erősítette meg összeszorított fogakkal. – Ma este találkozunk vele.

− Beszéltél… – Nem fejeztem be, inkább túlzott körülményességgel a melegítőmbe töröltem lekváros ujjaimat. − Nem. Nem akartam túlzottan ingerelni. − Ja, azt hiszem, igazad van. Calebnek életben kellett tartania Georginát. Nem tudná elvenni a képességeit, ha… halott lenne. Egyre erősebben dörzsöltem a kezem. Az a rohadt lekvár csak nem akart lejönni, akármilyen keményen is próbálkoztam. Hirtelen, a helyzethez képest nagyon is eltúlzott dühvel felpattantam a székről és a mosogatóhoz léptem. Rácsurgattam némi tisztítószert a tenyeremre, és módszeresen elkezdterri leszedni róla a mocskot. − Hol lesz a találka? – kérdeztem elszántan. − Abban a klubban, ahol Boazzal is találkoztunk. Úgy vélem, azt gondolja, hogy több esélye lesz, ha olyanokkal veszi körbe magát, akik nem különösebben kedvelnek minket. Igaza volt. Az ottani közönség nem különösebben kedvelte az embereket, Auphe-félvéreket és a Falka árulóit. Nemcsak Calebre kell tehát odafigyelnünk majd odabent, hanem minden egyes élőlényre. − Végre egy kis kihívás – jegyeztem meg szarkasztikusan, miközben figyeltem a bőrömön végigfutó vízcseppeket. – Remélem, lesz elég felszerelésem, hogy érdekessé tegyem az estéjüket. Van még azokból a robbanófejes golyókból, amiket a bodach-ok ellen is adtál? − A születésnapodra tartogattam őket – válaszolta kényszeredetten. – De van még pár dobozzal. − Jobb vagy, mint a Télapó – töröltem meg a kezem, miközben kétségbeesetten próbáltam a témánál maradni. – Te mit hozol a buliba, Hógolyó? A vérfarkas karjai megnyúltak, izmai kötélvastagságúvá dagadtak, arasznyi szőr nőtt egy pillanat alatt a bőrén, az ebédlőasztalunk lapját pedig tízcentis karmok ütötték át. A bútor megrászkódott, és azzal fenyegetett, hogy összedől, mintha csak vizes kartonpapírból lett volna. − Egyszerűségében nagyszerű – biccentett Niko, miközben mindketten lenéztünk az asztal alá, hogy szemrevételezzük a karmok utolsó pár centijét. – Olcsó, és még a fémdetektor se érzékeli. Ránehezedtem az asztal szélére, hogy egyensúlyban tartsam, amíg Nyúzó kihúzza belőle a karmait. Egy jó adag fát is magával rántott, mikor végül kiszabadította őket. − Látod, ezért vesszük mindig az olcsó cuccokat. Megráztam a fejem. Azt hittem, ez egy kicsit majd elvonja a figyelmemet, de szokás szerint szart se értem vele. Úgyhogy feladtam a próbálkozást, és inkább halkan megkérdeztem Nikót: − Felhívod a többieket?

− Értesítem Promise-t és Goodfellow-t. Te addig menj, és készítsd össze a fegyvereidet. Az este hamarabb eljön, mint gondolnád. Nem igazán tudom, hogy miben reménykedtem. Hogy igaza lesz, és az este valóban gyorsan jön, vagy abban, hogy téved, és az elkövetkező órák inkább éveknek fognak tűnni? Akárhogy is, a végkifejlet enyhén szólva is kétséges volt, én pedig nem tudtam, hogy fejjel előre akartam belevetni magam az ismeretlenbe, vagy vonszolni magam egészen a legvégéig. Bár tudtam volna, hogy mi fog történni… bár láthattam volna. De nem láttam. Elvégre nem én voltam a látnok.

19 Végül repült az idő. Az egész nap elmosódott, úgy rohant el velem, hogy a lába közben alig érintette a földet. Égi jelként kellett volna értékelnem a dolgot. A jó dolgokra egy örökkévalóságon át kell várni. A rosszak viszont gepárdokat megszégyenítő sebességgel érnek utol. Épp egy fekete pólót húztam fel, amikor Promise lépett a szobám ajtajához. Nem volt becsukva, mégis félszegen kopogtatott, mielőtt belépett volna. Felmordultam, amit engedélyként fordított magának, úgyhogy belépett. Akárki más úgy értelmezte volna, hogy „Nem vagyok itt, ne is gyere be, sőt inkább takarodj a francba!” De ahogy azt már többször is megtapasztam, Promise nem volt akárki. − Caliban? Van itt valamim számodra. − Tényleg? – kérdeztem, miközben felvettem a fegyvertokot, amibe ezúttal egy robbanófejes lőszerrel töltött Eagle és a bodach-bontó kés került, amire úgy tűnik, ráragadt ez a név. – Talán egy csinos kis happy end? Nagy pénzeket fizetnék, hogy lássak egy olyat. A kezében tartott tárgy láttán egy pillanat alatt elpárolgott belőlem az összes szarkazmus. Odalépett mellém, és kinyújtotta felém a tenyerét, amiben ott pihent egy rézvörös hajtincs, szépen összefonva. Hátraléptem egyet, mert nem akartam elhinni, amit láttam. Másik kezével megragadta az alkarom, és könyörtelenül megszorította. − Tudom, hogy nagyon jó vagy a menekülésben, kistestvér, de mielőtt újból sarkon fordulsz, és elrohansz, azt akarom, hogy gondolj végig valamit. – A szorítása tovább erősödött. – Georginát nem miattad választották. Jóval inkább választottak téged őmiatta. Calebnek egy látóra volt szüksége, Georgina pedig fényesen ragyogó szupernova a többiek között, ha a képességeiről van szó. Az, hogy neked és Nikónak másfajta képességeitek vannak, ami révén rábukkanhattatok a koronára, csak kapóra jött neki. – Keze az alkaromról a csuklómra vándorolt. – Nem te rángattad őt bele ebbe, Caliban. Próbáld végre ezt felfogni. Ezzel maga felé húzta a csuklómat, és óvatosan rákötötte a vörös hajtincset. Aztán őszinte és magabiztos hangon azt mondta: − Hogy az, amiért harcolsz, közel legyen a szívedhez. Vonakodva megérintettem, aztán felsóhajtottam, és leengedtem a kezem. Felkaptam az ágyról egy hosszú ujjú szürke inget, és felvettem a póló fölé, de be nem gomboltam. Azért választottam ezt a ruhát, hogy eltakarja a fegyvereket, de most már mást is el fog rejteni a világ elől. Lehúztam az ujját egészen a csuklómig. A karkötő érintésével nem tudtam mit kezdeni, de legalább néznem ne kelljen. Akármennyire is igyekeztem őt távol tartani

magamtól, George valahogy mégis visszaszivárgott hozzám. Elég makacs viselkedés egy lánytól, aki igazából itt sincs. − Kösz – mondtam esetlenül. Magam se tudtam, hogy komolyan gondoltam-e. Felhúztam a lábam, megtámasztottam az ágyon, és elkezdtem felkötni egy bokatokot. – Kell egy stukker? Van egy pár tartalékom. − Nem, köszönöm. Éppen elegendő mennyiségű fegyver van nálam már így is. Azt hittem, hogy a természetadta adottságaira gondol, mint amilyenek a fogai, vagy a hihetetlen ügyessége, de amikor felnéztem, egy aprócska, ám annál ijesztőbb kinézetű nyílpuskát láttam meg a kezében, amit a háta mögül húzott elő. A fegyver eddig egy bőrszíjon lógott, amit a vállán vetett át. Furcsálltam a választását, és ennek hangot is adtam. − Azt hittem, ezzel az emberek szoktak a vámpírokra lőni. − Igaz. – Felemelte a fegyvert, és egy láthatatlan pontra célzott vele a falon. – De akkoriban annyi ilyesmi hevert ott a földön. Gazdátlanul. Egyetlen magára valamit adó nő se hagyhatott ki egy ilyen lehetőséget. – Ki nem mondva persze ott volt az is, hogy minden nyílpuska mellett jó eséllyel ott hevert egy vámpírvadász is. – Manapság, ebben a felvilágosult korban természetesen senki sem hisz bennnünk többé, úgyhogy kénytelen vagyok megvásárolni magamnak, de a régi szokásoktól nehezen szabadul meg az ember ugyebár. − Csak ne rombold le Goodfellow egóját azzal az izével – mondtam, miközben ráhúztam a farmeromat a pisztolytáskára. − Hé! Hallom ám! – csattant fel Robin hangja a nappaliból. Aztán hitetlenkedve megkérdezte. – Hogy mit csináltál? Azt hiszem, ezt nem nekem címezte, és igazam is lett. Mikor beléptem, a nappaliba Goodfellow arca csak néhány centire volt Nyúzóétól. A farkas kiterülve feküdt a kanapén, és láthatólag baromira nem érdekelte Goodfellow kifakadása. − Kétszázezer dollárról beszélek, te rühes korcs! Az a halom fém, műanyag és üveg több mint kétszázezer dollárba került, azt az összeget pedig nem vagyok hajlandó lenyelni! Nyúzó unottan ásított egyet. − Zúzóért. − Igen, hallottam. És bármennyire is örülök neki, hogy kölyködnek szánod azt a kerekeken guruló játszóházat, nem én leszek az, aki állja a számládat. Most pedig mondd el szépen, hol az a hrithia lakókocsi? – Lehet, hogy Goodfellow úgy vélte, a káromkodásra leginkább alkalmas nyelv az angol, de az ő szájából azért a görög is elég csúnyán hangzott. Legalább annyira, mint a Nyúzó torkából feltörő morgás. − Zúzóért. A fiamért.

Úgy véltem, hogy Nyúzót a lehető leghidegebben hagyja a fia eltűnése, pedig Caleb hetekkel régebb óta tartotta őt magánál, mint George-ot. Most viszont rájöttem, hogy csak jól leplezi a fájdalmát. Az érzelmek kezdtek átszivárogni a kemény maszk alól. Komoly, elfojtott dolgok lapultak meg a felszín alatt, és most azzal fenyegettek, hogy Goodfellow-ra robbannak rá. − Gyerekek, hagyjuk meg az erőszakot azoknak, akik jobban megérdemlik. – Niko karja rákulcsolódott Robin vállára, és elkormányozta a puckot Nyúzó elől. − Bennem mindig van megosztásra váró erőszak – tudatta velünk Goodfellow sértődötten, de hagyta, hogy elvezessék a helyszínről. Még mindig sántított, de már volt olyan állapotban, hogy velünk jöjjön. Nem mintha nem rinyált volna, és nem mutatott volna végtelen gyávaságot az elkövetkező dolgok iránt. Megtette… nagyon is. Pont leszartuk. De Goodfellow így működött. Bizonyos szempontból nyugtatóan hatott rám a viselkedése. Nem mondom, egy altatódalnak jobban örültem volna, de erről legalább tudtam, hogy megkapom. Márpedig ebben a pengeélen táncoló világban a megbízható dolgok nyugtatóan hatottak az emberre. De ez az álságos nyugalom se tartott sokáig… Nem úgy, mint a nyafogás – abból végtelen mennyiséget kaptunk. Azonban mire odaértünk a Holdvilághoz, már senki és semmi sem tudott volna lenyugtatni. Egyszer elhúztunk a klub előtt, hogy megnézzük, mire számítsunk, de teljes volt a sötétség. Azt hittük, hogy egész kis hadsereg fog várni minket, akiket Caleb felhasználhat ellenünk, viszont a hely láthatóan be volt zárva. Nem meglepő módon ettől persze nem nyugodtam meg. A kezem megszorult a kés markolatán. Abban a pillanatban előszedtem, amikor beléptünk a furgonba, és azóta sem eresztettem. Ugyanazzal a farkasszőrrel teli furgonnal mentünk, ami Robin szerzett nekünk, és amit legutóbb is használtunk. Időnként hátranézett a volán mögül Nyúzóra, szinte felnyársalva a farkast a tekintetével. − Ha esetleg ezzel a kocsival kapcsolatban is fura ötleteid támadnának, te szőrös rohadék – szűrte a fogai között –, jobb, ha tőlem tudod, hogy nyomkövető van rajta. Akárhová mész, megtalállak. Kezdtem azt hinni, hogy Goodfellow-t jobban zavarta a tény, hogy valaki meglopta őt, a tolvajok királyát, mint az anyagi veszteség. A parkolás után én szálltam ki utoljára a kocsiból. Hófehér szemöldökének felemelkedéséből arra következtettem, hogy Nyúzó azt hitte, én leszek az, aki először veti ki magát a tolóajtón keresztül. Vagy legalábbis megküzd vele az elsőségért. Bocsi, Hógolyó, ez most nem nyert. Az én olvasatomban a jó dolgok azoknak jutottak, akik türelmesek voltak. Na jó, nem, inkább úgy véltem, hogy a rossz dolgok nem találhatnak meg, ha egyáltalán fel se tűnsz. Ostoba és csöppet se praktikus meglátás, azonban egy pár pillanatig nagyon csábítónak tűnt. Lehet, hogy belül, legmélyebben nagyon szeretnéd azokat a dolgokat, amiket színes vágyálmokba csomagoltál magadnak, de mi történik, ha azok a dolgok valósággá válnak? Lehet, hogy George élve kell Calebnek,

de ki tudja, milyen lépésekre szánja el magát, ha sarokba szorítják. Volt pár tippem, és egyik se volt túl kellemes. Nem akartam szembenézni azokkal a lehetőségekkel, amiket a most következő percek magukkal hozhatnak. Nem tudom, hogy a tagadásból szőtt falaim meddig állnának, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának. Mindaz a sok hamis, szarkasztikus jókedv és semlegesség, amit eddig tanúsítottam, egy pillanat alatt foszlana szét. És senki sem akar a közelemben lenni, ha ez megtörténik. Legfőképpen én magam nem. Felsóhajtottam, és leléptem az aszfaltra. Ez az egyszerű mozdulat is olyan volt, mintha egy repülőből ugrottam volna ki, ejtőernyő helyett egy kést szorongatva a kezemben. − Gyerünk. Caleb nem is próbálkozott azzal, hogy rávegye Nikót, hogy egyedül jöjjön. Eszesebb volt annál, és azt is tudta, hogy akármennyit hazudhatunk, úgyse fogjuk teljesíteni a kérését. Ez, összekötve a bezárt klubbal, nem volt túl jó ómen. Caleb szó szerinti cápamosolya mögött egy okos és számító kurvapecér volt, ahogy ezt fényesen bizonyította is. Nyúzóból egyszerű lótifutit csinált, és bennünket is a kezdetektől fogva manipulált. Ezek közül egyik se volt könnyű feladat, de sikerült elérnie, hogy mégis annak tűnjön. Csak azért, mert a klub üresnek látszott, még nem jelentette azt, hogy valóban az. Még ha nem is jött rá, hogy tudjuk, mire jó a korona, abban biztos lehetett, hogy nem fogunk kijönni onnét George és Nyúzó kölyke nélkül. Kár, hogy olyan közelről figyelt minket. Jó lett volna Nyúzót megtartani erősítésnek… A dolgok jelenlegi állása szerint viszont inkább abban kellett reménykednünk, hogy a vérfarkas nem találja meg a gyerekét az első két percben, és nem hagy ott minket a slamasztikában. Akkor jó eséllyel magával viszi a furgont is, nyomkövető ide vagy oda. Promise kilőtte előttünk az utcai lámpákat. Csak a nyílpuska idegének pendüléseit hallottuk és a csörömpölést, ami a lövedékek becsapódását kísérte. Teljes sötétséget persze nem tudott csinálni. Talán semmi sincs, ami tökéletes sötétségbe tudná borítani ezt a várost. De elmélyítette és megnyújtotta az árnyékokat, mi pedig beolvadtunk közéjük. Senki sem vehette észre, ahogy egyre közelebb értünk a bárhoz. Megérezni talán megérezhettek, azok, akiknek elég jó volt a szaglása. Hogy meghallani? Nem hinném. És meglátni? Azt tutira nem. Még a hófehér Nyúzót sem, aki erre az estére tetőtől talpig feketébe öltözött, s még egy kapucnis kabátot is magára vett, ami jótékonyan eltakarta az arcát. Lopakodásban mindannyian jók voltunk. Akár a gyakorlás, akár a gének, akár a vadászösztön, vagy egy tolvaj szokásai – mindünknek megvolt az oka, amiért szinte tökéletesen eggyé tudtunk válni az éjszakával. Niko ment elöl, kezében a koronával. Promise és Nyúzó a sikátorból közelítették meg a helyet, a hátvéd szerepe pedig nekem és Goodfellow-nak jutott. Mielőtt elindultam volna, hogy elfoglaljam a helyem, Niko megállított a kardjával. A pengét éjszakai harcra tervezték, mattfekete bevonattal látva el a

fegyvert. Én is inkább éreztem, mint láttam, amikor Niko a mellkasom elé emelte. A kard lapja hozzáért a ruhámhoz, mégis csak a bátyám szemének villanása alapján tudtam, hogy ott áll mellettem. A sötét bőrt lehetetlen volt kiszúrni, szőke haját pedig ő is kapucni alá rejtette. − Még véletlenül se csinálj semmi ostobaságot, megértetted? – érkezett a suttogásnak is alig mondható figyelmeztetés. Mondani könnyű, de azért bólintottam, és kinyúltam, hogy megveregessem a lapockáját. Azonnal megértette az üzenetet. Vigyázz a hátadra. Éreztem az ismerős apró taslit a tarkómon, amit egyetértése jeléül küldött, aztán végleg eltűnt a szemem elől. Ha valakinek igazán vigyáznia kellett a hátára, az Caleb volt. Ha a legapróbb lehetőség is felkínálkozik előtte, Niko úgy levágja, mint egy száraz gallyat. Csak reménykedhettem benne, hogy ott leszek, és láthattom. Mire odaértem mellé az épület hátsó részéhez, Goodfellow már fel is törte az egyik ablakot. Nem láttam semmiféle riasztóberendezést, de ha volt is, Goodfellow biztosan kiiktatta feltűnésmentesen. A puck eltűnt a sötéten ásító résben, velem szorosan a nyomában. Bemásztam, aztán óvatosan letettem a lábam valamire, ami leginkább egy asztalnak érződött. Idebent sötétebb volt, mint odakint, kénytelen voltam a többi ösztönömre hagyatkozni és úgy lemászni az asztalról. Meg se próbáltam kiszagolni bármit is. Az egész helyet úgy megülte az alkoholszag és az ezernyi lény kisugárzása, hogy lehetetlen volt kivenni bármit is. Nyúzó talán képes lett volna rá – a farkasok szaglása jóval élesebb volt azenyémnél –, de hogy Caleb itt volt-e, azt nem tudtam volna megmondani. Elővettem egy aprócska zseblámpát a zsebemből, és tenyeremmel eltakartam a fényét. A bőröm alól kiszűrődő vöröses fény épp elég volt hozzá, hogy megállapítsam, egy raktárszobában voltunk. Az „asztalról” kiderült, hogy valójában egy lezárt láda. Az egész helyiség tele volt velük, néhányuk nyitva, mások nem. A legtöbbjükben valamiféle ételt, vagy alkoholt tároltak. Goodfellow behajolt az egyik ládába, és áhítatosan kiemelt belőle egy üveget. A félhomályban csak azt láttam, hogy az üveg poros, aprócska és számomra tökéletes időpocsékolás. Elindultam az ajtó felé, út közben a bordái közé könyökölve. − Tedd le! – sziszegtem. Fájdalmas arcot vágott, de engedelmeskedett, pont olyan óvatosan és finoman helyezve vissza az üveget a ládába, mint ahogyan kivette onnan. − Tudod te, mennyit ér ez? − Nem annyit, mint George élete – válaszoltam hidegen, kordában tartva az érzéseimet. Már éppen rátettem a kezem az ajtógombra, amikor egy pillanatra megálltam, és felnéztem az olcsó álmennyezetre. – Mit gondolsz? Goodfellow tekintete követte az enyémet − Hogy jó ötlet – vigyorodott el. – Nagyon jó ötlet!

Egyedül léptem ki az aprócska folyosóra, ami a raktáron kívül volt. A padlót barnás színű padlószőnyeg borította, a falakat krémszínűre festették, a festéken pedig, valahol a vállam magasságában egy magányos mélyvörös tenyérlenyomat éktelenkedett. Még elég friss volt ahhoz, hogy nedvesen csillogjon a zseblámpám által keltett fényben. Egy figyelmeztető jel, belefagyva az időbe. Túl nagy volt, ebben biztos voltam. Ettől még odatettem mellé a sajátomat, hogy összevessem a kettőt. Nagyjából akkora lehetett, mint az enyém, nem volt elég apró vagy kecses ahhoz, hogy George-é lehessen. Ujjaim hozzányomódtak a falhoz, aztán ernyedten zuhantak az oldalam mellé. Mindegy, hogy mekkora volt a lenyomat, a vér bárkitől származhatott. Nem kellett, hogy a tenyér tulajdonosáé legyen. Továbbálltam, magam mögött hagyva a magányos jelet a falon. A végzetesen összefoltozott padlószőnyeg elnyelte lépteim zaját. A kés markolata szilárdan pihent a kezemben, pengéje engedelmesen simult az alkaromra. Ha akár egy másodpercre is el tudtad hitetni az ellenfeleiddel, hogy fegyvertelen vagy, akkor félig már nyertél is. Hisz ha nincs nálad fegyver, akkor sebezhető vagy. Ettől pedig önteltté, túlontúl figyelmetlenné váltak. Az arrogancia nélkül meglettem volna, a figyelmetlenséget viszont díjaztam. Mikor odacsusszantam az ajtóhoz, ami kivezetett erről a folyosóról, a kívánságom valóra vált. Elsőként rögtön egy figyelmetlen ellenfelet fogtam ki, aki teljesen szabadon hagyta magát, akár azért, mert nem tudta, hogy kés van nálam, vagy egyszerűen nem érdekelte. Ettől függetlenül mindent megtett, hogy a földre vigyen. Én pedig hagytam; nemigen tehettem mást. Az ajtó kivágodott, és valami átrobbant a hirtelen megnyíló résen át. Közvetlenül utána égető fájdalom hasított a lábamba, amitől a derekamra zuhantam. Amint földet értem, megpördítettem a kést, és egyetlen folyékony mozdulattal lefelé csaptam vele. Kis híján fel is nyársaltam a szőrös fejet, ami még mindig a lábamon rágódott. A feje búbját simogató hideg acél a legkevésbé se rémítette meg Zúzót. Tovább csócsálta a sípcsontomat, mintha csak a hétvégi húslevesből hátramaradt csont lett volna. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az apja. A szőre inkább volt átmenet a barack és a bézs között, míg hatalmas szeme édes csokoládébarnán csillogott a sötétben. Legalábbis addig édesnek tűnt, amíg az orra hegyén és aprócska agyarain meg nem láttad a farmerod saját véredtől mocskos darabkáit. Oké, elismerem, ő volt a legédesebb ragadozó, akit valaha láttam, de attól nekem még szükségem volt a lábamra. Megragadtam a nyakánál fogva, és megpróbáltam leráncigálni magamról. Nem ment. A pofája újból megszorult a lábamon, amitől újabb idegvégződések sikoltottak fel fájdalmukban. Káromkodva megráztam a lábam, és még erősebben ráncigáltam a kölyköt. Az aprócska agyarak belevágtak a húsomba, amikor végül sikerült lerántanom magamról. Csalódottan morgott, és tekeregni kezdett a szorításomban. Alig lehetett húsz kiló, de olyan csúszós volt, mint egy vizes hód, majdnem el is

ejtettem. Karomat a gyomra köré fonva megpróbáltam olyan stabilan egy helyben tartani, amennyire csak tudtam, miközben amilyen meggyőzően csak tudtam, a fülébe suttogtam. − Maradj nyugton, te kis szőrgolyó! Az apád küldött. Itt van. Hallod? Nyúzó itt van! A szerteszét szálló habból és a további morgásokból arra következtettem, hogy vagy nem érti, vagy nem hiszi azt, amit mondok. Megállás nélkül kalimpált a tappancsaival, miközben az üres levegőbe kaffogott. Az anyja biztosan a régi vérfarkasok közül kerülhetett ki, mert Zúzó teljesen farkasnak nézett ki. De ha akart, akármikor emberré tudott alakulni. Kár, hogy most nem ez volt a helyzet. Könnyebben tudtam volna magam után vonszolni azt a gyilkos vágytól fűtött seggét. Valaki sodort kötelet tekert a nyaka köré, amit egy kampóval csomóztak meg. A lelógó végét egyszerűen elrágták. A kötél vastagságából ítélve a kölyöknek eltarthatott egy darabig, míg átrágta magát rajta. Az aprócska fogak alkalmasabbak voltak a hús szaggatására, mint a kemény kötelek elpusztítására. Egy másodpercre bepillantottam a szobába, ahol fogva tartották. Az egyik sarokban egy tálkában víz, a földön szerteszórt újságpapírhalmok és sok-sok üres doboznyi kutyakaja. Istenem. Kutyakajával etették? A szobát vastagon megülte a húgy- és ürülékszag, de ezt leszámítva egész tisztának tűnt. Ez azonban nem sokat javított az összhatáson. Zúzó mégiscsak egy gyerek volt, nézzen ki bárhogy. Elég régóta tarthatták itt fogva, és úgy is bántak vele, mint egy utcára vetett ebbel, alig törődve azzal, hogy egészségesen tartsák. Calebnek legalább ezt meg kellett tennie, ha továbbra is manipulálni akarta az apját. Ugyanakkor viszont, ha Nyúzó egyszer kikerült volna a képből, Zúzó valószínűleg rövid úton követte volna. Szerencsétlen kölyök. Az istenverte szerencsétlen kölyöknek sikerült megfordulnia a szorításomban, és belemart a pólómba. Pofájának egyetlen rántásával kiszakított belőle egy tenyérnyi darabot, és írd és mondd elcsámcsogta. Kihasználtam az alkalmat, amíg „evett”, hogy egyik karomból a másikba kapjam, ezzel felszabadítsam a fegyverforgató kezem. Komolyan elgondolkoztam azon is, hogy letépek egy másik darabot is a pólómból, és a pofája köré tekerem, hogy csendben maradjon. Ezzel csupán két probléma volt. Elsőként az, hogy jó eséllyel elvesztem pár ujjamat a folyamat közben, másodsorban pedig az, hogy Nyúzó jó eséllyel letépi a maradékot is, amint meglátja, hogy mit tettem. Tettem még egy próbát. − Maradj már csöndben, hallod? Apuci itt van, és esküszöm neked, hogy most azonnal megkeressük. De ha tovább zajongsz, akkor a rosszfiúk előbb találnak meg minket. – A „rosszfiú” itt elég relatív fogalom volt, de reméltem, hogy egy hároméves gyereknek azért tartogat valami jelentést.

Tartogatott. A tekintete továbbra is éber és vad maradt, de a morgást mintha elvágták volna. A mellkasát feszítő vibrálásból éreztem, hogy még mindig ott van benne, de a száját egy mukkanás se hagyta el. Ennél többre pedig nem vágyhattam jelen pillanatban. A folyosó végén nyíló ajtó nem volt bezárva, hisz nem is volt rajta zár. Caleb a füle botját se mozgatta azért, hogy megnehezítse a betolakodók dolgát, ettől viszont a legkevésbé se lettem nyugodt. Egy másodpercre még az is felvillant előttem, hogy visszaviszem Zúzót a szobájába, és újra kikötözöm. Fél kézzel harcolni pokolian veszélyes lett volna rá és rám nézve is. Haboztam egy sort, aztán megráztam a fejem. Végtére is, még mindig nagyobb biztonságban volt velem, mintha ott hagyom prédául bárminek, ami csak erre jár. Caleb nem volt egyedül idebent. Nem lehetett. Túl okos volt ahhoz, hogy ne így legyen. Felszedtem a földről az elemlámpát, ami akkor esett ki a kezemből, amikor a kis szőnyegrongáló elkezdte letépni a lábam. Kikapcsoltam, és besüllyesztettem a zsebembe. Majdnem teljes sötétségben tettem át bal kezemből a jobba a késem. Csak az ajtó alól szűrődött be némi beteges szürkés színű fény. A tenyerem élével forgattam el az ajtógombot, a vállammal nekitámaszkodva pedig aprót löktem az ajtón. Az elrozsdált zsanérok megnyikordultak ugyan, de olyan halkan, hogy csak az hallhatta meg, aki alig pár méternyire állt tőlem. A benti levegőt megülte a már korábban is érzett nehéz alkohol és azt az alkoholt fogyasztó lények szaga, valamint valami más is. A hónom alól buzgó szimatolás hallatszott, ahogy Zúzó is beszívta a helyiség levegőjét, aztán mielőtt bármit tehettem volna, felvonyított, ami úgy vágta át az épület csendjét, mint egy sziréna. Nem beszéltem farkasul, de nem is kellett. Felismertem az apucit hívó hangokat, ha meghallottam. Ahogy azt is, hogy a meglepetésünknek annyi. De hála a kölyöknek, legalább azt tudtam, hogy legalább még egyvalaki bejutott rajtunk kívül. Nyúzó válasza teljesen felesleges volt. De attól még megkaptam. Farkasok. Csak az ösztönök hajtják őket. Az agysejtek csak dísznek vannak bennük. − A picsába – morogtam, ahogy automatikusan oldalra vetettem magam, és fedezéket kerestem. A mozdulatnak hála, a sötétben lezúduló machete nem tépte le a fél arcomat. Az acél hangos dübbenéssel vágódott az ajtófélfába, amit közvetlenül utána követett forgatója csalódott szisszenése. Hiba. Azonnal belőttem a hang forrását, és szúrtam. Még mindig nem volt több fény, mint az előbb, de a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez. A pengém húsba mart, miközben sikerült kivennem a támadóm körvonalait. íves vonalak, jéghideg, opálos bőr, amiből csak úgy dőlt a zabolázatlan tengerillat – egy vogyanoj állt előttem. Csak egyszer láttam eddig hozzá hasonló lényt. Ritkán másztak ki a vízből, viszont vidáman elcsámcsogtak bárkin, aki volt olyan szerencsétlen, hogy beesen az ő közegükbe. Úgy nézett ki, mint egy nagyjából emberméretű, humanoid felépítésű pióca. A vízben fürgék voltak és kecsesek, akár a prédára

vadászó cápa, de a szárazföldön lassabbá és esetlenebbé váltak, ezért volt nála a machete. De ha már választhattam, ezerszer inkább daraboljanak fel, mint hogy cseppfolyóssá változtassák a belsőségeimet, és kiszívják őket belőlem. Nem tehetek róla, inkább az előbbi, mint az utóbbi. A késem valahol ott mart bele a testébe, ahol egy ember nyaka lett volna. A vogyanojnak viszont nem volt olyanja. A göcsörtös, emberi arcot csúfoló fej alatt a természet rossz vicceként csak gumiszerű húst találtam. Hacsak nem láncfűrésszel ugrottál neki a dolognak, órákon át vagdoshattad a fickót, mindenféle különösebb hatás nélkül. Úgyhogy eldobtam a kést, és a hónaljtokba nyúltam az Eagle-ért. Ugyan egy sima golyó se sokat ártana neki, de a korai szülinapi ajándékom talán igen. Míg én előhúztam a mordályomat, a vogyanoj közelebb csússzant, és felemelte három ujjas kezét, hogy újból lesújtson a machetével. A csőszerű szájból újabb szisszenés hangzott fel, ezúttal csalódottság helyett azonban fájdalom színezte. Zúzó, az idegesítő, de egész bátor kis pöcs, a ruhám után most a lény altestét alkotó egyik csápot kezdte el megzabálni. A francba, nem hagyhatom, hogy a kölyöké legyen az összes dicsőség. A mellkasa közepére céloztam, és meghúztam a ravaszt. A lény felsőteste tompa robbanással szakadt darabjaira, a csattanás, amivel a szövetdarabjai a falhoz csapódtak, azonban már korántsem volt ilyen konszolidált. A vogyanoj feje természetellenes módon megvonaglott, mielőtt belezuhant volna a felsőtestéből maradt lyukba, ami inkább tűnt kráternek, hisz a szörny egy pillanattal később élettelenül zuhant a padlóra. Ahogy odébb álltam, hogy ne rám essen, éreztem a lábamat ütemesen csapkodó kis kutyafarkat. Zúzónak láthatóan tetszhetett a műsor. Az alma tényleg nem esik messze a fájától. Felvettem a késem, és rögtön indultam is tovább. Hangok ütötték meg a fülemet az épület belsőbb részei felől. Odabent már dúlt a küzdelem, fém csendült fémen, a dühödt ordítást pedig szinte azonnal felismertem. Nyúzó hallhatóan nagyon igyekezett, hogy a közelünkbe férkőzzön, de eddig nem járt különösebb sikerrel. A szemem már annyira hozzászokott a sötétséghez, amennyire csak tudott, így most már meg tudtam állapítani, hogy jócskán bent járok a klubban. A vérfarkas még nem volt itt mellettünk, de tudtam, hogy Zúzó és én nem vagyunk egyedül. Caleb is itt ólálkodott valahol. A szörnyeteg, ami elrabolta George-ot. A lény, aki bábként rángatott minket. Az a gyerekrabló és mások életét megkerserítő szardarab. Végre előttem volt a lehetőség, hogy spanyol tőrkardokkal szögezzem a padlóhoz a kezét, hogy kitépjem a szívét a mellkasából, és betömjem hegyes fogai közé. Szép kis kép, nem? Tök részletes. Tehát – kérdezhetitek nyugodtan –, hogy merült ez fel bennem ilyen gyorsan? Úgy, hogy nem bennem merült fel. Valaki már megtette.

Az elcseszett piranha kiterítve feküdt a padlón. Kék szeme üresen és élettelenül csillogott, ijesztő tűhegyes fogai pedig a saját szívébe vájtak. Kezét saját vére vonta be, a tenyerét pedig több helyütt szörnyű vágások éktelenítették, amik valószínűleg a két pengétől származtak, amikkel felhasították a mellkasát. A vadászból ezúttal préda lett. A rengeteg energia, amit a bennem fortyogó dühbe és gyűlöletbe öltem, egyszerre megfagyott. Éreztem, hogy ott van, valahol mélyen, belül, értetlenül küzdve azért, hogy kiszabadulhasson. Lehet, hogy az érzelmeim értetlenül álltak a helyzet előtt, de az agyam korántsem. Mikor Nyúzó először mesélt a fiáról, megkérdeztük tőle, hogy miért nem verte ki egyszerűen Zúzó hollétét Calebből? Mindketten ott voltak az irodában, mikor először találkoztunk vele. Utólag nem is értettük, hogy Nyúzó miért nem kezdte el leszaggatni a végtagjait, amíg az a szemét disznó el nem mondja, hol tartják fogva a kölykét. Azért, mert a fent említett buzeránsnak voltak különböző munkatársai. Nyúzó elmondta, egyetlen rossz telefonhívás, és a kölyke halott. Caleb emberei tesznek róla. Arról viszont fogalma se volt, hogy Caleb is csak egy munkatárs. Nem ő volt az egész összeesküvés közepén gubbasztó pók. Csak egy gyalog volt, ugyanúgy, ahogy mi. És mint minden jó gyalogot, őt is feláldozták. Szó szerint. − Tényleg ki kéne tennem a „korcsoknak tilos a belépés” táblát az ablakba. Rögtön sokkal többet érne ez a kégli. Ugyanolyan gyorsan felismertem a sértett büszkeségtől csöpögő hangot, mint a Calebet a földhöz szegező tőrkardokat. A manipuláció mestere, aki éppúgy áhítozott a hatalomra, mint amennyire kegyetlen és trükkös volt… még egy piranha se lehet annyira képzett ezeken a területeken, mint egy puck. A kurvapecér. Ott álltam vele szemben, még beszéltem is hozzá, és soha egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy több lehet, mint egy halálosan unott halhatatlan. De hogy mennyire halálos volt igazán, az hamarosan kiderül. Mielőtt az agyam eljuttathatta volna a mozgásra sarkalló parancsot az idegeimen át az izmaimba, a fickó ledöfött. A penge tűzforró fájdalomhullámokat gerjesztve hatolt be a hátam jobb oldalán. Inkább éreztem, mint hallottam, ahogy az acél megkarcolja a bordáimat. A rosszullét hullámokban tört rám, amikor kihúzta belőlem a pengét, majd térdre zuhantam. Zúzó tekergett, forgott, kiszabadult a karom alól, majd elsöpört a bárpult mögötti sötétségbe. Fogaimat összeszorítva felguggoltam, megpördültem, közben az arca felé emeltem az Eagle-t. Halálpontos mozdulattal rúgta ki a kezemből a pisztolyt, olyan kecsesen, hogy a lábának csak az elmosódott foltját láttam a homályban. Ugyanazzal a mozdulattal a mellkasomhoz szorította a talpát, és visszalökött a földre. − Milyen tanulságos. – Árnyékba burkolózó zöld szeme a véres pengéről rám villant. – Ez egy Auphe számára halálos seb. A korcsok egy fokkal ellenállóbbnak tűnnek. Ott tartod a szívedet, ahol az emberek, mi? – Másik

kezében újabb tőrkard jelent meg. Biztos kilóra veszi őket. Feldobta a levegőbe a kecses kardot, ami hajításra készen landolt a kezében. – Tegyük próbára az elméletet, mit szólsz? Tetőtől talpig olyan volt, mint Goodfellow. Félig már el is felejtettem, mennyire mellbevágó volt a kettejük közötti fizikai hasonlóság. Csak a vigyor hiányzott az arcáról. Legyen az akár kiéhezett, vidám, szarkasztikus, slampos, csínytevő, vagy egy eladó farkasvigyora, Robin arcáról általában nem hiányzott ez a grimasz. Ez a puck viszont sosem mosolygott. Még a pszichopata gyilkosok ijesztő vigyorát se vette fel soha. A fickó teljesen üres volt, csak egy héj, amiben nem volt más, csak a mindent elnyelő semmi. Bár azt el kell ismerni, hogy büszkeségből azért jócskán kijutott neki. Viszont amekkora egója volt mindegyik fajtársának, ez annyira nem meglepő fejlemény. Ez volt az egyetlen gyenge pontjuk, és meg is céloztam ezt a halovány reménysugarat. − Miért nem teszed meg saját kezűleg? – sziszegtem összeszorított foggal. A vérem már kezdte átáztatni a pólómat és az ingemet is, de a pucknak igaza volt. A seb nem volt halálos. Sőt, ha egyetlen rohadt esélyt kapnék, akkor még csak le se lassítana különösebben. – Miért nem veszed el a koronát Cerberustól? Sőt, ha már itt tartunk, miért nem hagytad, hogy Caleb tegye meg? A tartalék tervem a csuklóm mellett hevert. Könnyedén elérem, ha sikerülne elterelnem a figyelmét. Kár, hogy ott az a rohadt nagy „ha”. Robin túl szemfüles lenne, hogy felüljön egy ilyen ócska trükknek. Ha a gonosz ikertesója is olyan rafkós, mint ő, akkor tényleg baszhatom. − Ennyire nehezére esik a degenerált agyadnak kitalálni a választ, korcs? – kérdezte lesajnálóan. – Akkor hadd magyarázzam el a gyengébbek kedvéért. Calebben nem volt meg a belülről fakadó kitartás, ami mostanra mindennél világosabbá vált. – A szemeiben szinte látni véltem Caleb véres csomóvá gyalázott testét. – Nyúzó meg… – horkant fel lekicsinylően. – Milyen pedigréje van annak? Alig-alig szobatiszta. Engem pedig nem láttak volna szívesen. Igaztalanul tolvajnak, vagy köpönyegforgatónak bélyegeztek volna… – Ezúttal megjelent az arcán az a vigyor, amiről nem hittem, hogy létezhet benne, de hideg volt és halott. Akármilyen érzelmek is vezérelték egykor, azok mostanra elszáradtak és elpusztultak. − De kit is akarok átverni? Miattam mondják, hogy tolvajok közt nincs becsület. Cerberus nem fogadott volna el. Ahogy Falka egyetlen más tagja sem. − Ez az egyetlen jó tulajdonságuk. – Milliméterről milliméterre csúsztattam le a kezemet a nadrágom mentén, miközben tekintetemet rendületlenül az övébe fúrtam. Nem tudtam volna átverni egy puckot – arra talán senki sem képes –, de én sem voltam nyitott könyv. Ha elég ideig meg tudnám téveszteni… Persze nem tudtam.

− Akármennyire élvezem is a mi kis játékunkat… – szeme először a kezemre villant, aztán vissza – …akad még elintéznivalóm bőven. – Fejét oldalra billentve a körülöttünk lévő zajokra összpontosított. Nyúzó, ahogy valahol az épület másik részében küzd. Sikolyok és üvöltések, annak jelzéseképp, hogy Nikónak még nem sikerült átverekednie magát a bejáraton. – Mint például elszívni egy látnok erejét, véráldozatokat bemutatni, korcsokat kibelezni. – Lába kegyetlen erővel zuhant le a fegyverre és a kezemre, amit éppen akkor kulcsoltam rá, majdnem töréspontig feszítve a csontokat. Mielőtt azonban öngyilkos rohamra indulhattam volna ellene, egy, az övéhez hasonlító hang megállásra kényszerített. − Hobgoblin. A hang felettünk hangzott fel, és mellettünk ült el, ahogy Goodfellow leugrott az ócska álmennyezet magasából. Egész ügyesen érkezett meg a talpára, megtéve mindent, hogy elrejtse a sérült lába okozta gyengeségét. Saját pengéje, amely ugyan korántsem volt olyan elegáns, ám ugyanúgy meg lehetett vele ölni vele bárkit, mint a másikkal, tökéletes mozdulattal siklott fel ikertestvére nyakához. − Rég nem láttalak – fejezte be selymesen. – Azt hittem, meghaltál. Ahogy megérdemelted. Támadóm oldalra fordította a fejét, arcán pedig újra megjelent az az ijesztő, üres, halott mosoly. − Az alárendeltjeim „a Hobnak” szólítanak. − Amely kategóriába nagyjából mindenki beletartozik, igaz? – Robin arca kifejezéstelen maszkká változott, a bőre természetellenesen megfeszült. − Ezt neked kéne a legjobban tudnod, Goodfellow. – Még jobban ránehezedett a lábára, éreztem, ahogy a csontjaim megcsikordulnak. Nem vártam Goodfellow figyelemztetésére. Inkább kirántottam magam alól a lábam, és oldalra dőltem, hogy kisöpörjem a lábát. Goodfellow persze semmiféle figyelmeztetést nem adott, inkább megtett minden tőle telhetőt, hogy lenyakazza Hobot. Rohadjak meg, ha a Hobnak hívom. Épp időben néztem fel, hogy lássam a Robin visszakezes vágását és azt, ami utána következett. Gyönyörű mozdulat volt, már ha bármit, ami ennyire veszélyes és halálos, lehet gyönyörűnek nevezni. Az íve minden felesleges sallangot nélkülözött, kecses volt és lélegzetelállítóan gyors… valóban egyszerűen gyönyörű. És teljesen hatástalan. Hob legalább olyan ügyes volt, mint Goodfellow, ha nem jobban, ráadásul sértetlen volt. Egyik pillanatban még ott állt Robin mellett; a következőben már el is tűnt. A gladius csak az üres levegőt hasította ketté. A puck sérült lába majdnem összerogyott alatta, de aztán megemberelte magát, és épp időben pördült oldalra ahhoz, hogy kardja apró markolatával megakassza Hob rapírját. Közben én is akcióba lendültem. Lenyúltam a nadrágszáramba rejtett 38-as revolverért, és tüzeltem. Azt hiszem, eltaláltam Hobot, de nem voltam

biztos benne. Alighogy eldördült a lövés, a puck ellökte magától Goodfellow fegyverét, leguggolt, és egy hatalmas ugrással eltűnt ugyanabban a nyílásban, ahonnan pár pillanattal ezelőtt Robin érkezett. Magától értetődő természetességgel ugrott fel három méter magasba, minden előzetesebb felkészülés nélkül. − Rohadt állat – jegyeztem meg dühösen, majd a meny-nyezetbe ürítettem még öt golyót. – Ezt nem tudod utánacsinálni, ugye? − Nem. – Goodfellow ajkai vértelen vonalakká szűkültek. – Öregebb még nálam is. És ő is csak erősebbé és gyorsabbá vált az idők folyamán. Tovább méregettem a plafonon tátongó lyukat, miközben tehetetlenül szorítottam a 38-as agyát. Öreg vagy sem, ugrani azt tud. − A kurva életbe, mit jelent, hogy idősebb? − Ö a legöregebb közöttünk. Talán az első. Minden szatírok ősapja – válaszolta sötéten. – Viccen kívül. Ez a fickó őrült, Cal. Teljesen. Megszerzi, amit akar, nem érdekli, mekkora árat kell fizetnie érte, vagy hogy milyen következményekkel járnak a tettei. Száznyi trón mögött volt ő már igazi, arctalan hatalom. Még maga Nagy Sándor is térdet hajtott előtte. − Ez mind baromira érdekes. – Újratöltöttem, aztán eltettem a pisztolyt a nadrágomba. – Tarts bakot. Aztán keresd meg a többieket, és mondd el nekik, mi folyik itt. − Meg fog ölni – vágta rá azonnal. – Megyek én. Ennél kedvetlenebbül nem is mondhatta volna, de jelen pillanatban se időm, se kedvem nem volt vitába szállni vele. − Rendben. Kapard össze magad. Megtaláltam Zúzót, de George-ot nem. Ha a gonosz ikertesód elpucol, akkor buktuk az egészet. – Összekulcsoltam a kezeimet, és fellöktem Robint a magasba. Egy pillanatra felmordult az erőlködéstől, de aztán felhúzta magát, és eltűnt a sötétben. − A korona nélkül nem megy messzire. − Mi lenne, ha azt se hagynánk, hogy egy kibaszott millimétert megtegyen? Most pedig menj már! – Saját magamhoz beszéltem. Már eltűnt. De ettől még nem maradtam egyedül. Csoszogó hangokat hallottam oldalról, ahogy négy dögevő slattyogott be a látómezőmbe, egymás hátán átmászva, hogy hamarabb érjenek a zsákmányhoz, mint ahogy a patkányok szoktak azokban a borzalmas horrofilmekben. Már azt a dögevőt se csipáztam, akivel még Cerberusnál kellett együtt lógnom, és ránézésre ezek se voltak jobbak annál. Az a kevés fény, ami bevilágította a szobát szinte megcsússzam olajos bőrükön és feloldódott tejszerű szemeikben. Hátrahajló fogaikat éhesen, nem pedig dühödten villogtatták. Nem, ezek teljesen vidám pszeudohullák voltak. Legalábbis addig, amíg nem végez mindegyikkel korai ólommérgezés. A filmeknek néha igazuk van. Tekeregve, rángatózva zuhantak a padlóra. Ami a mellettük érkező öt haverjukat a legkevésbé se lassította le.

Két golyóm maradt a tárban, és már nem volt időm újratölteni. Kilőttem a maradék lőszert, aztán eldobtam a pisztolyt, és odébbvetettem magam, hogy megkeressem a Glockot, amit Hob kirúgott a kezemből. Valamerre jobbra repülhetett, hallottam a csattanást és a kövön súrlódó fegyver zaját, ahogy földet ért, de látni nem láttam. Az egyik dögevő gyorsabbnak bizonyult fajtársainál, és rám ugrott. Furcsán ízelt kezeit előrenyújtotta, tenyerén begörbültek az ujjak, végükön pedig horogszerű karmok fenyegettek igen csúnya halállal. Lehajoltam, hogy elkerüljem a rohamot, de a dögevőt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Macskaügyességgel fordult meg a levegőben, és a karmai közé ragadta az ingemet. A padlóra vetettem magam, és oldalra gurulva, a szövet hangos reccsenésétől kísérve megszabadultam a ruhadarabtól. A késem még mindig nálam volt, amit most arra használtam, hogy keresztben felhasítsam a gyomrát, mikor újra rám vetette magát. Beterített a lény vére, miközben odébbrúgtam magamtól, mielőtt a nyakamba mélyeszthette volna az agyarait. A hátratántorodó dögevő pont telibe kapta egyik társát, de még mindig volt két másik, aki töretlen lendülettel jött felém. Talpra kecmeregtem, és felkaptam egy széket valamelyik asztal mellől, amit izomból meglendítve lecsaptam a megmaradt dögevők egyikére. A rossz minőségű műanyag és fém ülőalkalmatosság ripityára tört a kezemben, anélkül, hogy komoly kárt okozott volna a támadómban. Veszettül káromkodva a lény nyaka köré kulcsoltam a kezem, és együtt zuhantunk a padlóra. A földön áthengeredtem rajta, majd fölébe kerekedtem, és a mellébe mártottam a késemet. A mozdulat azonban lehetőséget nyújtott az utolsó megmaradt dögevőnek, hogy lépjen. A hátamra érkezett, és a földhöz szögezett. Keményen az alattam fekvő lényre zuhantam, miközben a hátamon táncikáló dög a vállamba harapott. Persze az alul lévő szerencsétlen sem maradt tétlen, a melléből kiálló kés ellenére sem. Hangtalanul vicsorogni kezdett, véres, barna habot öklendezve fel, miközben nedves kezeit a torkomra kulcsolta. Folyamatosan morogva megforgattam a pengém a dögevő mellkasában, gurgulázó sikolyra késztetve a szemetet, ezzel egy időben pedig minden erőmet megfeszítve hátravetettem magam. Egyszerre próbáltam megszabadulni a torkomat szorongató maroktól, és lehajítani magamról a hátamon lovaglót. Csak félig jártam sikerrel. Az ujjak ugyan lecsúsztak a nyakamról, de a hátamon hentergő szeméthegy keményen kapaszkodott. Még mélyebbre vájta fogait a húsomba, és mindkét karjával átkarolt, hogy még biztosabban tarthassa magát. Mocskosul erős volt a rohadék. Lehet, hogy úgy néztek ki, mint a temetőből frissen szabadult bentlakók, de a markuk olyan erős volt, mint az acél, az izmaik pedig akár sodronyból is lehettek volna. Megpróbáltam elkapni a nyakát, hogy átdobjam a fejem fölött, erre a lábait is rám tekerte. Basszus, ha egy szaros dögevő is le tud győzni, akkor jobb, ha már most feladom. Niko sose szállna le rólam.

Kihúzta a vállamból az agyarait, jó eséllyel csak azért, hogy a torkomba mélyessze őket. Ha átszakítja a nyaki ütőeremet, akkor egy percen belül ájult, öt múlva pedig halott leszek. Valamit, bármit tennem kellett, méghozzá itt és most, mindegy, mennyire kétségbeesett dolog legyen az. Megtörtént, de nem én voltam az okozója. Két szisszenést hallottam, a dögevő pedig megfeszült a hátamon. A másik lény, akit az imént vertem le a lábamról, elkezdett feltápászkodni, amíg egy újabb vessző át nem ütötte a szemén át a koponyáját. A hátamról hirtelen eltűnő súly hatására megtántorodtam, de végül megtaláltam az egyensúlyom, majd kétrét görnyedve kezeimet a térdemre fektetve igyekeztem összerendezni ziháló lélegzetem. − Kösz – krákogtam, aztán ugyanazzal a lendülettel hozzátettem: – Ne mondd el senkinek. Promise jelent meg mellettem, békés tekintettel és enyhe félmosollyal az arcán. − Mindenkinek vannak rossz napjai. — Nyílpuskájával Caleb meggyalázott testére bökve folytatta: – Ő minden bizonnyal egyetértene velem. Letéptem magamról azt, ami megmaradt az ingemből és kötést rögtönöztem belőle a Hob ütötte sebre. Legalább nagyjából felfogja a vérzést addig, amíg Niko rendesen össze nem foltoz. − Nem Caleb a főmufti – mondtam csendesen, ahogy közelebb léptem a hullához, és könyörtelen mozdulattal kihúztam a kezeit a földhöz szegező két rapírt. Promise felé nyújtottam őket. – Hanem a puck. Az a mocskos, kétszínű szardarab, akié ez a hely. Tudod, Hob, akihez anélkül beszéltem, hogy bármi kibaszott fogalmam lett volna róla, hogy köze van ehhez az egészhez. − Hob? – ízlelgette hitetlenkedve a nevet. – Az Hob volt? A legendák Hobja? A régi idők Hobja? – Még sosem láttam ilyennek Promise-t. Valóban megütközött. − Jaja. És ez láthatóan nem jó dolog. Gyorsan körbenéztem a padlón. Csak az Eagle-t találtam meg. A 38-as dulakodás közben kicsúszhatott, és most sehol sem találtam, márpedig tüzetes keresgélésre most nem volt időm. Viszont kihalásztam a késem a dögevő maradványaiból. − Zúzó, te szőrös kis szőnyegrongáló, gyere ide, de azonnal! – csattantam fel a bárpult felé pillantva. – Indulnunk kell. – Hogy hová, arról fogalmam se volt. Fel Goodfellow után, vagy ki előre, ahol Niko még mindig harcban állt a rosszfiúkkal. Lehet, hogy ketté kéne válnunk Promise-szal, és egyszerre tenni mindkettőt. − Megtaláltad. – Nem kérdés volt, hanem hálatelt kijelentés. – Megtaláltad a fiút! A mögöttünk nyíló ajtóban Nyúzó magasodott, hófehér bundája szó szerint fürdött a vérben, és noha nagyjából felegyenesedve állt, a vérfarkas alakjában

volt. A ruhái eltűntek róla, hátsó lábai pedig olyan kecsesen hajlottak, mint egy agáré. Fülei ezúttal elálltak lapos koponyájától, ahogy beleszimatolt a levegőbe, majd halkan dúdolni kezdett. Akármilyen nehéz is elképzelni egy tetőtől talpig véres ragadozóról, hogy bármit is dúdolna, Nyúzó pontosan ezt csinálta, és szinte azonnal választ is kapott. Zúzó robbant be a látóterünkbe. Olyan gyorsan szedte a kis tappancsait, hogy mi csak egy narancsszínű villanást láttunk belőle. Mikor megérkezett Nyúzó karjai közé, már egy aprócska kisfiú volt, akinek piciny fogai és a szája széle is vogyanojvértől volt mocskos. Egy aprócska, szeplős, meleg barackszín hajú kisfiú, akinek letörölhetetlen vigyor ült az arcán. Aprócska kezeit apja nyaka köré fonta, és közel hajolva Nyúzó füleihez, suttogni kezdett hozzá. Higgy akármit a Falka tagjairól, vagy a húsevő ragadozóktól, ez akkor is emelkedett pillanat volt. Nekünk pedig egy rohadt percünk se volt, hogy értékeljük a magasztosságát. Gyors döntést hozva közöltem Promise-szal, hogy menjen hátra, míg én megnézem, mi folyik elöl. Nyúzó itt maradhat a kölykével. Akárhol köt is ki Hob és a nyomában lihegő Goodfellow, mi ott leszünk, és készen fogjuk várni őket. Készen. Micsoda hazugság. Nem álltam készen arra, amit elöl találtam. Egyáltalán nem. Niko eltűnt.

20 A klub előtt feltöredezett betont mindenütt testek borították. Vogyanojok, dögevők – legalább egy tucatnyi hevert belőlük szerteszét. Nem voltak elegen ahhoz, hogy legyőzzék a bátyámat, de a testek között találtam valamit, ami arról árulkodott, hogy járt itt valami, ami képes volt véghezvinni azt, amit ez a sok lény nem tudott megtenni. Egy vékony és elegáns rapír. Kilóra, gondoltam tompán. Biztos kilóra veszi őket. A penge nem egyedül feküdt a földön, Niko kardja ott hevert mellette. Mindkettő vértől vöröslött. És mindkettő kellett ahhoz, hogy félbetépjenek. A múlt héten nagyjából egyben tartottam magam. Valahol a lelkem mélyén találtam egy helyet, egy magányos menedéket, ahová elbújhattam. Bámulatos, hogy ez a menedék milyen gyorsan omlott össze körülöttem, engem pedig majdnem lángra lobbantott az, ami most kiszabadult onnan. Nyers, vörös félelem. Fekete és fojtogató gyűlölet. És mindezek fölött ott fortyogott vakítóan az izzó hófehér düh. Véráldozat. Hob ezeket a szavakat használta, miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam kibelezni ahelyett, hogy a méregtől csöpögő rejtélyes szavaira figyeltem volna. És most Niko eltűnt. Nem feküdt itt Hob pengéje által halálra sújtva. Hob, aki soha a kisujját nem mozdította meg valamiért, hacsak nem volt teljességgel elengedhetetlen, hogy ő maga végezze el. Hob, akinek áldozatra volt szüksége. Megpróbáltam megvédeni Nikót az Auphe-tól, amikor valaki éppen annyira meg akarta őt szerezni magának. Hát ez volt az, amit Abelia-Roo egyszerű gonosz dacból megtartott magának. Éreztük, hogy a szemét matróna visszatart valamit a Calabassával kapcsolatban. Rá kellett volna jönnünk. A kurva életbe, tudnunk kellett volna. Ahhoz, hogy a korona elvehessen, valakinek adnia kellett. Átadja Hobnak George ajándékát, cserébe Niko életéért. Abbagor szerint a romák és a bassák egykor szövetségesek voltak… életük fonala összefonódott. Az egyikük vére kellett ahhoz, hogy a másik tárgya működjön. Elegáns, logikus… Nem hagyom, hogy megtörténjen. Nem hallottam többé, de talán nem is maradt már semmi, amit hallanom kellett volna. Selymes csend ölelt körül, ahogy visszamentem az épületbe, kezemben áhítatosan cipelve Niko kardját. Egy modern katana volt, de egyszerű formájában mégis ott vibrált az ősök bölcsessége. Ő mindig azt mondta, hogy egyik fegyvert sem kedveli jobban, mint a másikat, hisz mindegyik megbecsülendő és tiszteletreméltó eszköz… de nem több. Ő ezt mondta volna, de én jobban tudtam nála. Mindennél jobban imádta az éles dolgokat, és mind közül ez volt a kedvence. Nem a tradicionális módon készült – manapság már senki nem ismeri azokat a metódusokat – de olyan

közel állt azokhoz, amennyire penge csak állhatott. Imádta ezt a rohadt kardot, és tudjátok, mit? Vissza fogja kapni. Bizonytalan érintést éreztem a vállamon, a markolat belesimult a tenyerembe, én pedig azonnal megpördültem, körülöttem ezüstösen villant fel az acél. Ütemtelen és tompa villanások következtek. Barna és zöld. Egy róka arca és egy folyamatosan mozgó száj. Nem én döntöttem el, hogy mindet eltüntetem a föld színéről. Egyszerűen megtörtént. A kard repült, én pedig követtem. − Cal, hagyd abba! A szavak ott dörömböltek az agyamat burokba vonó düh felszínén. Visszatértek a hangok. Elhaltak ugyan és visszatértek, de határozottan ott voltak. Valóban. Az előttem elterülő látvány is valóságos volt – bármennyire is nem akarta ezt a bennem tomboló állat. Robin, és nem Hob térdepelt előttem a földön, veszettül zihálva, kifehéredett bütykökkel markolva a saját kardját, alig milliméterekre távol tartva az enyémet a nyakától. − Hagyd abba! – ismételte összeszorított fogakkal. – Ne akard, hogy bántanom kelljen téged! Kérlek, ne akard! Nem hitegettem magam azzal, hogy csak a száját jártatja. Elég valószínű, hogy Goodfellow tényleg tudna ártani nekem. Öregebb volt bármelyik kardnál; több ideje volt megtanulni bánni velük, mint nekem. Nem mintha számított volna. Már nem akartam jobban bántani őt, mint amennyire ő engem. Én már láttam, amit a bennem fortyogó gyűlölet nem akart befogadni. Robin állt előttem. A barátom. Nem az a szörnyeteg, aki elragadta Nikót. Nem Hob. Hagytam, hogy a katana hegye lezuhanjon az oldalam mellé. A kezem remegett és görcsbe rándult a visszafojtott indulattól. − Nik eltűnt. – Ha nem tudom, hogy mozog a szám, el se hittem volna, hogy a rekedt, testes hang belőlem származhat. − Tudom. – Robin is engedte, hogy a gravitáció a föld felé húzza a fegyverét, majd elengedte magát, és ráült a sarkára. Fejét lehajtva egyik kezével megtörölte az arcát. – Tudom. − Hová vihette? – A szeme sarkából megláttam, amint az egyik dögevő megrándul a földön. Megpördültem, vadul lecsaptam a pengével, majd még mielőtt a vér lecsöppenhetett volna a pengéről, visszafordultam Robin felé. – Hová? − Nem tudom. Kurvára nincs semmi ötletem. – Hirtelen kirobbant belőle minden frusztrációja, és az aszfalthoz vágta a kardját. – Annak a buzinak már halottnak kéne lennie! Miért nem döglött meg? – üvöltötte, alig artikulálva a szavakat, mielőtt rám nézett volna. – És miért pont Niko kell neki? Miért nem elég neki a korona? Már van vele egy túsz. Minek neki még egy? − A roma vére miatt – fintorodtam el. – A mocskos bassák miatt, akik tettek róla, hogy mindenki megfizesse az árat, aki használni akarja azt, ami az övék.

Bennem is megvolt a kulcs, de akkor Hob miért nem engem vitt el? Lehet, hogy tisztában volt vele, hogy kik vannak a sarkamban, és nem akarta, hogy a ceremónia közepén beessen néhány bosszúszomjas Auphe. De az is lehet, hogy annyira erős volt bennem az Auphe-vonal, hogy elnyomta a roma vért, a Calabassának így nem volt mit felismernie. Mindkettő olyan eshetőség volt, amit az a számító szemét puck nem akart próbára tenni. − Niko? Promise halkan lépett oda hozzánk. − Hob elvitte Nikót? Nem. – Tagadólag megrázta a fejét. – Nem győzhette le Nikót. Arra senki sem képes. Senki. – Ebben a pillanatban a tekintete találkozott a kezemben lévő katanával, amitől egyébként igéző pillantása pillanatok alatt szurokfeketévé vált, elnyelve még a szeme fehérjét is. − Lehet, hogy Hob a fajtátok első tagja, Robin, de az biztos, hogy nem éri meg, hogy az utolsó is legyen. Saját kezűleg tépem ki a szívét. − Állj be a sorba. Visszaindultam az épület felé. Nem vártam, hogy bármit találhatok, ami arra utalna, hogy Hob hová vitte Nikót. Biztos, hogy nem lenne annyira hülye, hogy ilyen egyértelmű jeleket hagyjon hátra maga után. De volt valami az épületben, ami a segítségünkre lehetett. Segíteni kellett, mert más választásunk nem volt. Hamar elkaptam azt, amire szükségünk volt, és kivonszoltam az utcára. Csak a Nikóra támadó szörnyeteg halmánál álltam meg, és keményen megráztam Nyúzó szőrrel borított karját. − Niko – csattantam fel. – Találd meg Nikót! Mikor a kölykét elrabolták, Nyúzó arra ért haza, hogy a lakását szétverve, összevérezve, Zúzó nagyanyját pedig holtan találja. Az elrabló szagáról kiderült, hogy megegyezik Calebével, de a farkas akkor még nem tudta ezt. Túl sokszor váltott autót, túl sok idő telt el. Elvesztette a nyomot. Nem tudta megtalálni a fiát. De amennyire régi és hideg volt az a nyom, annyira új és forró volt ez. − Találd meg! – követeltem. Zúzó, aki apja vállán pihent, most felmordult. Tökéletesen állati hang egy tökéletesen emberi szájból. Karmos kezével óvatosan megsimogatva a szőke fürtöket, Nyúzó csitítóan felpisszegett, aztán felső ajkát felvonva láthatóvá tette véres tépőfogait. − Ti megtaláltátok enyémet. – Tömpe orrát az ég felé fordította, és néhányszor mély levegőt vett. – Én megtalálom tiétek. Még egyet szippantott, aztán futásnak eredt. A hátára pördítette a kölykét, négy lábra ereszkedett, úgy kezdett eszeveszett vágtába. Goodfellow eliramodott, hogy szerezzen valami járművet, miközben Promise és én a farkas után vetettük magunkat. A furgon három háztömbbel odébb ért utol minket. Csak annyira lassított le, hogy mindketten

beugorhassunk, aztán már hajtott is tovább. Robin rögtön ezúttal bal felé rántotta a kormányt, felhajtott a padkára, és szétrombolt egy újságosstandot, hogy Nyúzó nyomában maradjon. Nem ő volt az egyetlen, aki nem használta az utat. A hátán szintén utast cipelő vérfarkas se törődött véle, hogy hol rohan. Sikátorok, üres parkolók, mind belefértek a játékba. Még így is majdnem szem elől tévesztettük őket, csak időnként sikerült elkapnunk vezetőnk fehér szőrös hátának egy-egy villanását. Voltak más villanások is… vörösek és sárgák. A düh és a harag még mindig nem halt el bennem, még mindig nem fújt visszavonulót. A félelem pedig fejfej mellett követte őket. Nem tudtam úgy levegőt venni, hogy ne szorította volna össze a tüdőmet savba mártott ujjaival. Nik nélkül én semmi voltam. Csak azért élni, hogy legyőzzem saját magam, nem érte meg. Az életem így nem tűnt túl drágának. − Hob nem készült fel arra, hogy Nyúzó esetleg követni tudja? Robin olyan hangon válaszolt Promise-nak, aminek hallatán rögtön igazat adtam a mondásnak, miszerint az alma nem esik messze a fájától. − Kötve hiszem. Azt hiszi, hogy Nyúzó lelép, miután megszerezte, amit akart. Hob nem érti a hűség fogalmát. Még kevésbé tudja elhinni, hogy a Falkából bárkire ráillene ez a jelző. Az arrogancia fogja népem bukását okozni egyszer. Minden háromszor is átkozott tagjának, aki még él. Én egészen más bukást tartogattam Hob számára. Az acél hidegen pihent az ölemben. Goodfellow folytatta. − Meg akarja szerezni George képességét, hogy újra hatalmat szerezhessen magának. A képesség birtokában bárkit megzsarolhat, manipulálhat mindenkit… az lehetne, ami egykor volt. Manapság már semmi sem olyan, mint régen. Ma még a legügyesebbek, a legravaszabbak, a legfelvilágosultabbak se nyernek mindig. Szüksége van valamiféle előnyre, ha győzelmet akar aratni ezekben a politikailag felvilágosulatlan időkben. Bármilyen más helyzetben, mit ez, most következett volna az a rész, hogy elkezd azokról az időkről mesélni, amikor a hatalomhoz nem kellett más, csak egy tóga és néhány jó pont a római légióknál. De ez most nem bármelyik másik pillanat volt. − Menj gyorsabban – parancsoltam rá torokhangon. A düh fényesen, és forrón bugyogott bennem. Olyan erős volt ez az érzés, hogy szinte önálló életre kelt. Érzett… és terveket szőtt. Ha a tudatalattid önálló életre kel, furcsa dolgok történnek. Kurvára furcsák. − Nem tudok. Olyan gyorsan megyek, amilyen… – Robin hangja elcsuklott, ahogy meglátta a tükörképemet a középső tükörben. Vállai megremegtek, és felszisszent. – Ne most. Könyörgöm, ne most. Az árnyékok eltűntek Promise szeméből, ahogy hátrafordult, és észrevette a hátam mögött gyülekező sötétséget. − Ne. Ne most. Ne most.

Ahogy kifejezéstelen tekintettel visszanéztem rá, visszafogott hangon megszólalt, ám éreztem, hogy a kétségbeesés szélén toporog. − Már megint csinálod, Caliban. Mintha nem tudtam volna. Mintha nem éreztem volna a mögöttem nyíló kapu lassú forgását és egyre ellenállhatatlanabb vonzását. Még apró volt, nem nagyobb, mint a tenyerem. Nem kellett hátranéznem, hogy ezt is tudjam. Az enyém volt, így hát ismertem kívül, belül. Minden apró rezdülését és mozdulatát, vad harapását. Olyan volt, mint egy alig hűséges és alig emberhez szoktatott harci kutya. Még volt rajta póráz, de a lánc szemei olyan vészes sebességgel csúsztak ki az ujjaim közül, hogy szinte éreztem, ahogy égetik a tenyerem. − Hová nyílik? – kérdezte Robin mindazzal a kétségbeeséssel a hangjában, amit Promise egyelőre még el tudott rejteni. Elmosolyodtam. − Óh, istenek – motyogta. – Most mitévők legyünk? A mosoly még szélesebbé vált, míg végül már olyan koponyavigyor ült az arcomon, amire még az Auphe is büszke lett volna. − Vezess gyorsabban. Így tett. Egyszer majdnem átment a farkasunkon is. Még a kocsi acélfalán keresztül is hallottam a meglepett sikkantást és morgást. Goodfellow-t láthatóan hidegen hagyta a dolog. A kapu ott utazott velünk… velem… márpedig ez jelen pillanatban jobban foglalkoztatta, mint egy lehetséges találkozás Nyúzó fogaival. Tizenöt perc telt még el, én pedig az agyam hátuljában, az egyetlen helyen, aminek még volt némi fogása a valóságon, azon gondolkoztam, hogy a farkas meddig fogja bírni a brutális tempót. Farkas volt, de még az ő fajtája se fáradhatatlan. Szerencsére nem is kellett annak lennie. Egy öreg, de szeretetteljes törődéssel rendbentartott templom előtt álltunk meg. − Isten háza. Milyen találó – suttogta Goodfellow. – Mindig is az elsők között tartotta számon magát. A lámpákat már egy háztömbbel előbb lekapcsolta, amikor meglátta, hogy Nyúzó lassítani kezd. A furgon halkan közelebb gurult, a lihegő vérfarkas pedig bemászott, és egy veszettül vigyorgó hároméves kölyköt tett le az egyik ülésbe. − Megint! – követelte Zúzó, fel-le ugrándozva a párnázott ülésen. – Megint! – Legalább egyvalaki élvezte az eszeveszett száguldást. Nyúzó szemei kitágultak, amikor meglátta a mögöttem mostanra sárgadinnye méretűvé tágult szürke örvényt, és rögvest odalépett, hogy az átjáró és a kölyke közé álljon. − Bent templomban. Puck, testvér, lány, mások.

− Miféle mások? – kérdezte Promise, aki mostanra megszabadult köpenyétől, és kilépett a furgonból, mint egy feketébe és acélba öltözött kísértet. − Ugyanazok. Vogyanoj. Dögevők. Sok. – Megpördült, hogy mozgásával kövessen engem és a velem együtt mozgó kaput. – Én nem menni. Nem is vártam, hogy jöjjön. Most már volt egy családja, amit meg kellett védenie. Visszakapta az életét, és nem vártam tőle, hogy most újra kockára tegye. Bólintottam, hogy értem. − Járasd a motort. Hátha szükség lesz rá. Idegesség és türelmetlenség jelent meg az arcán, ami azután felvette az emberhez közelebbi alakját, de végül mégis bólintott. − Tizenöt perc. Aztán megyünk. Rendes ajánlat volt, én pedig éltem vele. Sarkon fordultam, és a rejtőzködéssel mit sem törődve elindultam a templom felé. Egyébként is, hogy a picsába rejthetnék el egy repedést a valóságon, he? Hisz még mindig ott ásítozott. Türelmetlenül és éhesen, milliméterről milliméterre növekedve, hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy lelassítsam a folyamatot. Percről percre erősebben próbált magához rántani. Már csak perceim voltak. − Kushadj – suttogtam hallásküszöb alatt. – Jó fiú. Robin jelent meg mögöttem, kicsit több teret hagyva nekem, mint szokott. − Azt mondom, felejtsük el a szétválást – javasolta. – Legutóbb se nyertünk vele sokat. Menjünk be mindhárman elől, és nyírjunk ki annyit, amennyit csak tudunk. Hob erre számít a legkevésbé. Hogy nyers erőt használnunk a trükközés helyett. − Tőlem mehet. – Előhúztam az Eagle-t. Mikor elértem a kétszárnyú ajtóhoz vezető lépcsőt, felemeltem a pisztolyt, és az ajtóba lőttem… az egész tárat. Hatásos belépő volt, hogy finoman fogalmazzak. Hogyne esne jól egy bosszúért kiáltó szívnek egy kis színtiszta rombolás. Felrobogtam a lépcsőn, át az égett, kénes bűzön, szétrugdostam azt, ami megmaradt a bejáratból, és beléptem a templomba. Nem néztem hátra, hogy Promise és Goodfellow követnek-e. Az igazat megvallva nem is nagyon számított. Eltettem a pisztolyt, és a másik kezemben lévő fegyverre, Niko katanájára koncentráltam. Felismert engem. Élettelen tárgy, vagy sem, de felismert. Két kézzel suhogtattam meg, és könnyedén átvágtam vele az első dögevő torkát. Szinte azonnal egy újabb pókszerű karokból és lábakból álló éhes förmedvény vetette volna rám magát, de amikor meglátta a mögöttem pulzáló kaput, hátrahőkölt. − Auphe! – sziszegte, lekushadva a földre. − Igen – vicsorogtam. – Auphe. Mondd meg az összes ocsmány haverodnak. A lény ezzel visszavonulót fújt, és elviharzott. Kár, hogy útközben nem sikoltozott a többiek felé, hogy meneküljenek vele együtt. Megspórolt volna

nekem egy csomó vesződséget. Egy csomó másik dögevő iszkolt az oszlopok között, hogy kövessék a társukat. Fény csak a mindenfelé elhelyezett gyertyákból áradt, ami megcsillant nedves bőrükön. A vogyanojokat viszont már korántsem volt ilyen egyszerű lenyűgözni. Ritkán foglalkoztak a szárazföldi világukkal, inkább a saját közegükben, a folyókban randalíroztak. Tudtak az Auphe-ról, de számukra nem jelentettek többet kósza pletykáknál. Legendáknál. Nem ismerték őket testközelből. Még nem. Nem rendelkeztek azzal a pókszerű ügyességgel, amivel a dögevők. A vogyanojok mozgása inkább folyékony volt, mint a vízé, ami felnevelte őket. Nem voltak valami gyorsak, de annyian voltak, hogy számbeli fölényükkel negálták a testi hiányosságaikat. És akárcsak az eltévedt és meg nem gyászolt kuzinjuk ott a bárban, ők is fel voltak fegyverezve. Néhánynál egy kaptafára készült macheték voltak, másoknál kardok… bármi, aminek éle volt. Durva ujjaikat képtelenek voltak egy pisztoly ravasza köré csavarni. − Milyen kár, hogy az összes robannólőszert belelőtted az ajtóba – csikorogta Goodfellow mellőlem. − Nem lőttem. – Előhúztam a pisztolyt, és a kezébe nyomtam, csakúgy, mint a doboznyi megmaradt lőszert. – A célzár nekem van beállítva. Célozz egy kicsit felfelé. – Megpördültem a tengelyem körül, és beledöftem Niko kardját egy aprócska szembe. A vogyanoj gurgulázó fájdalomkiáltást hallatott. Kirántottam a pengét a fejéből, és vállammal odébbtaszítottam a gumiszerű testet. A hátára zuhant, vadul kapálózni kezdett. Promise követte a példámat, és az egyik tintaszerű gömbbe lőve a vesszejét, hátravetett egy újabb vogyanojt. Aztán a tőle balra és jobbra állót. Kifejezéstelen arcával és halálpontos lövéseivel olyan volt, mint a halál hideg szele. Amikor kifogyott a vessző, akár puszta kézzel vakította meg őket, vagy metszőfogaival tépte le a húst a csontjaikról. Senki, még egy vogyanoj sem akarhat szembenézni egy dühödt vámpírral. Nem maradtam hátra, hogy végignézzem, hogyan végződik a küzdelem. Nem volt rá időm, ahogy Nikónak és George-nak sem. Felfelé nem volt semmi, csak az öreg tetőszerkezet és a most sötéten figyelő mozaiküveg ablakok. Marad tehát a lefelé. Átvetettem magam az őrjöngve támadó vogyanojok között, elhajolva a támadásaik elől és félrecsapva a pengéiket. Újabb kétségbeesett sikolyt hallottam, és amikor hátranéztem, az egyik vogyanojt pillantottam meg, akinek a karja könyéktől lefelé hiányzott. A csonkból spriccelt a vér, de a levágott rész eltűnt. A kapu egyszerűen átment a lényen, és levágta a karját, ott, ahol hozzáért. Közben tovább nőtt. Hangokat véltem hallani a túloldalról. Bizony. Kezdtem minden szinten kifogyni az időből. Megtaláltam a pincébe vezető lépcsőt, ahol azonban fel kellett áldoznom a sebességet a lopakodás javára. Ha meghallja, hogy valaki közeledik, Hob biztosan rövidre fogja azt a kifacsart és minden ízében szuroksötét ceremóniát,

amit odalent folytat. Vagy az is lehet, hogy újból elmenekült, mint ahogy tette azt nem is olyan régen. Amit pedig nem engedhetünk meg, susogta a bennem robajló düh. Egyáltalán nem engedhetjük meg. Szerencsére a megfontoltságom meghozta gyümölcsét. Nem hallott meg. George-ot láttam meg először. Keze és lába összekötözve, a falnak támasztva állt. Egykor hosszú, rozsdavörös tincsei eltűntek, mintha sose lettek volna, haja röviden tapadt a koponyájához, amitől a szeme valószínűtlenül nagynak tűnt. A felkarján egy tízcentis seb húzódott, ami mostanra már varasodni kezdett. A vágás okozta seb. Caleb volt vagy Hob, nem tudtam. De nem is számított. Legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával sebesítették meg őt, hogy így biztassanak fürgébb cselekvésre. Istenem. Előbb látott meg, mint Hob. Nem azért, mert meghallott volna, vagy felfedezett volna az árnyékok között, hanem azért, mert tudta, hogy jönni fogok. Csillogó, nyugodt, mindentudó szeme már azelőtt arra a pontra fókuszált, ahol megjelentem, mielőtt odaértem volna. Aztán megláttam Nikót. Igazából őt kellett volna először kiszúrnom. Csakhogy azt hiszem… nem akartam. Odafentről lógott, láncokkal megkötözve, amik egy gerendán voltak átvetve. Félmeztelenül himbálózott, testét mindenütt vér – a saját vére – borította. Az a kurvapecér felvágta, mint a karácsonyi pulykát. Mellkasába egy majdnem tizenöt centi átmérőjű kört vésett. A Calabassa jele. Az egész seb vöröslött a friss vértől. Az egész bátyám tiszta vér volt. A suttogás egyre hangosabbá vált mögöttem, és most már zsibbasztó hideg is társult hozzá. Perceim lehettek csak hátra, talán még annyi sem. A fogaim vadul az alsó ajkamba martak, és addig szorították, míg megéreztem a számban vérem sós ízét. Nik borzalmasan festett, de még élt. A seb ugyan csúnyán nézett ki, de nem volt halálos. Azonban Hob elmélkedő arcára pillantva azonnal rájöttem, hogy ez csak a kezdet. Ott állt Niko előtt, az állán dobolva az egyik istenverte tőrkardjával. − Ez az egyetlen szimbólum, amit a Calabassa megkíván az áldozat előtt – mondta gúnyosan. – De mindig is azt vallottam, hogy egy kis pluszmunka sosem árt. – Közelebb hajolt, és ujjával elmázolt egy vércsíkot, ami Niko hasán csordogált lefelé. – Bocsánat, rosszul mondtam. Nekem nem árt. Neked viszont, te haszontalan belterjes roma szemétkupac, egészen kellemetlen lesz. Ha ennyire közel mert állni Nikóhoz, akkor kellett, hogy legyen valami, ami… igen, már láttam is. A bátyám mindkét lábfejét is erős láncokkal bilincselték a földhöz. Ez lehetett az egyetlen magyarázata annak, hogy a puck feje még mindig a helyén volt. Nik felemelte a fejét, és megjegyezte: − Te szaporodsz a saját fajtáddal, kecske. Azt hiszem, a belterjesség téged illet meg. − Háh, ugyan ki más érdemelne meg engem? – Hob láthatóan megtanulta, hogyan szabjon gátat a dühének az eltelt év… sok év alatt. Hüvelyk- és

mutatóujja között eldörzsölte a vért, majd megérintette a Calabassát. A diadém egyetlenegyszer felvillant, erősen, hófehéren, melegen, aztán kihunyt. A fény végigáramlott Hobon is. A puck úgy tündökölt, mintha csak üvegből lett volna, amit belülről világítanak meg. – A, láthatóan kedveli az ízedet. Milyen szerencsés. – Feldobta a pengét a levegőben, és még mielőtt elérte volna a zenitjét, másik kezével elkapta. – És mire jóllakik veled, én készen állok, hogy elvegyem, ami a látnoké. Tekintete George felé villant, aki eddigre elszakította a pillantását rólam, és most várakozásteljesen Hobra nézett. Ellenfelem elégedett lehetett a látottakkal, mert visszafordította a fejét, és végső döfésre lendítette a pengéjét. A mozdulat felénél járhatott, amikor belemélyesztettem a kardom. Meglátott. Számára már túl későn, számomra még túl korán. Oldalra lökte magát, így a katana csak a vállát vágta fel és lecsusszant a kulcscsontjáról. Hob olyan fürgén tűnt el a látómezőmből, amit elsőre el se hittem. Kétségbeesetten próbáltam utánavetni magam, és felvenni a ritmusát. Nem tudom megvédeni George-ot és Nikót egyszerre, hacsak nem maradok szorosan Hob nyomában, szorosan rajta. Tudomást sem vett a tökéletes szabású kigombolt fehér szövetingét – amit még Goodfellow is megirigyelt volna – átütő vérről, helyette hívogatóan széttárta mindkét karját. A rapír csupán csillogó pont volt a kezében. − Nahát, kezdődhet a műsor. A legfőbb korcs megérkezett. És tanult egy új trükköt is. A kapu megállt a terem közepén. Többé már nem követett, de éreztem, hogy folyamatosan fordul utánam, akár napraforgó a napfény után. Vagy inkább mint a húsevő növény a kaja után. − Nem igazán új – válaszoltam hamis mosollyal az arcomon. – Többé már nem. − Nem fogod megnyitni azt a kaput – replikázott gúnytól csöpögő hangon. – Tudod, hallom őket. Az igazi családodat. – Félrebillentette a fejét, mintha hallgatózna. – Várakoznak, de nem túl türelmesek. Ha lehetne, mindenkit elpusztítanának ebben a szobában. Mindenkit. Imádta a saját hangját, pont mint Robin. Duma, duma, duma. A bennem lobogó düh viszont nem akart több szót hallani. Szerencsére ezúttal teljesen osztottam a véleményét. Rávetettem magam, miközben azon elmélkedett, hogy mit fogok tenni és mit nem. Jobb volt nálam, és ezzel tisztában voltam. Legyőzte Nikót is. Ami azt jelentette, hogy körülbelül mindenkinél jobb ezen a bolygón. De volt pár dolog, ami előnyt adhatott neked a küzdelemben, amivel legalább annyit elérhettél, hogy nem esel ki azonnal a játékból. Márpedig nekem volt ilyen előnyöm, mégpedig a lehető legjobb. Nem féltem a haláltól. Nem akartam elpatkolni, de ha nem tudom megmenteni Nikót és George-ot, akkor nekem úgyis mindegy. Ha viszont sikerül, akkor minden oké. Ráadásul

a fehéren izzó, zabolázatlan harag segít elmosni a túlélési ösztönt. Hibára is sarkallhat, de van, amikor kifejezetten jól jön. Például amikor nem számít, hogy lábbal előre jössz-e ki az ajtón, vagy sem. Hob megakasztotta a katanát a spanyol pengéjével, egy olyan mozdulattal, aminél, ha nem hátrálok meg, egyenesen felnyársalom magam a pengére. Nem tettem. A kard hegye a csípőmnél hatolt be, megcsúszva a csonton. Azt hiszem, hogy fájt. Biztos, hogy fájt. Félfordulatot tettem, ezzel kitépve a kezéből a fegyvert, majd egy félköríves vágással vízszintesen felmetszettem a mellkasát. Még mindig túl gyors volt, így a seb nem lett halálos, de arra elég volt, hogy másfél méternyit hátralökje. Balommal kitéptem magamból a tőrkardot. − Elvesztettél valamit? – kérdeztem mesterkélt együttérzéssel. − Van még ott pár, ahonnan ez jött, korcs – szisszent fel, miközben keze eltűnt hátul, az inge alatt, majd előhúzott egy újabb pengét. – Mindig van. Az őserdők zöldjét idéző szem, mogyoróbarna göndör fürtök, sápadt olívaszín bőr – a puckból csak úgy sütött a természet halálos, mégis lenyűgözően megfékezhetetlen ereje. Ilyenkor tényleg elhihetted róla, hogy ő volt az első. Érezhetted a belőle áradó időtlenséget, és azt az apátiát, ami mindenkiben megvan, aki tisztában van vele, hogy minden múlandó. Kivéve önmagadat. Ezúttal ő rohant le engem. Az első, szívemnek célzott szúrást épphogy sikerült megfékeznem, ahogy a torkomra célzottat is, bár ott már éreztem, hogy a penge belemar a bőrömbe. De a fájdalom még mindig sehol… az ereimben csobogó vért felváltotta a folyékony adrenalin, kilúgozva belőlem mindent, kivéve az egyetlen célt, hogy elpusztítsam ezt a dögöt. Miközben védtem a visszakezes vágását, olyan közel kerültem hozzá, amennyire csak tudtam. Ilyen távolságból a kardomnak nem vettem hasznát, de a másik kezemben megvillanó késnek igen, amit most belemártottam a combjába. Persze én is kaptam cserébe valamit. Tudtam, hogy fogok. Túl jó volt ahhoz, hogy ne így legyen… és túl nagy kár számára, hogy ennyire féltette az életét. Ez igazán visszatartotta. Ezúttal már megéreztem a fájdalmat, amikor egy újabb penge felhasította az oldalamat, vérző sebet nyitva rajta. − Addig csinálhatom ezt, amíg csak akarom – suttogta végtelen unottsággal a fülembe. – Darabról darabra haladva. Az utolsó cafatig lenyúzom a húst a csontjaidról. Aztán elveszem a lány erejét, végül azzal verem agyon, ami megmaradt belőled. A hangjából kicsendülő közöny mögött azonban meghallottam valami mást is. A fájdalom és a félelem alig kivehető zöngéit. − Előbb nyitom meg a kaput. – Megforgattam a pengét a combjában, és figyeltem, ahogy a fájdalomtól kidagadnak a nyakán az erek. – Ha már úgyis

meg kell döglenem, akkor magammal viszlek, te rohadt buzeráns. Még azt is megmondom nekik, hogy te vagy Goodfellow. Öt különösen utálják. Hirtelen, keményen ellökött magától, amitől hátratántorodtam. De már rajtam is volt, és letepert a földre. A torkomra szorította a tőrkardot, és addig nyomta, amíg a nyakam teljesen hátra nem feszült, majd letörölte a kardról a véremet, és a magasba emelte a tenyerét. Semmi sem történt. A Calabassa tompa maradt és hideg. − Látod, korcs? Látod? A korona elfordul a fertőzött véredtől. Milyen érzés megkapni a bizonyítékot, hogy valóban egy szörnyeteg vagy? Ezek szerint ő is ismerte Freudot. És talán, egy másik pillanatban a mondókája még fájt is volna. Most viszont csak újabb fölösleges szájtépésnek tűnt egy seggfej szájából, aki kurvára nehézkessé tette számomra, hogy kibelezzem. Szerencsére nem is én akartam megölni. − Hazudtam. – Miközben elvigyorodtam, felfedve a saját véremtől vöröslő fogaimat, ő még erősebben a torkomra szorította a fegyverét, és éreztem, hogy egyre több melegség ömlik végig a bőrömön. – Igazad volt. Nem fogom átengedni őket. Arcán, amin eddig nem láthattam mást, csak a bizonyosság és a győzelem kifejezéseit, egy pillanatig bizonytalanság tűnt fel. − De mi elmehetünk hozzájuk. A penge egy pillantig még mélyebbre nyomódott a torkomba, aztán George ütése majdnem levitte a fejét. Hob alábecsült bennünket. Mindannyiunkat. Láttam George kezében a kétméteres kandelábert, amint megsuhintja. Csuklói a húsig fel voltak horzsolódva, és csordogált belőlük a vér, ott, ahol leszaggatta magáról a köteleit. Biztosan órákon át dolgozhatott rajta, hogy kiszabaduljon, de hát miért ne? Úgyis tudta, hogy jövünk. A penge elrepült a torkomról, én pedig máris talpra ugrottam, és mozgásba lendültem. Hob már fel is térdelt, és kezdte összeszedni magát a brutális erejű ütés után, ami skarlátvörösre festette barna fürtjeit. De még nem volt teljesen magánál, én pedig kihasználtam a kínálkozó lehetőséget. Lerohantam, alighogy felállt, és a nyaka köré fontam a karom. Ott álltunk szemtől szemben egymással. Az ősi szörnyeteg az újdonsülttel szemben. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, amit úgy, hogy engem is tartania kellett, ne tudott visszanyerni, így aztán hátrazuhant. Egyenesen a pokolba nyíló kapuba. Ahová magával rántott engem is. Számítottam rá. Hatalmas ár volt ez, de készen álltam rá, hogy megfizessem. Elképzeltem, ahogy Niko és George a nevemet kiáltják, de hallani már nem hallottam őket. És ez így volt rendjén. Mert én sem akartam, hogy ők halljanak engem. Nikónak így is túl sokszor kellett hallania a sikolyaimat.

Hob is sikított. Nem tehetett mást azon a helyen, amit belengett a kriptaszag, ahogy a levegő fagyott volt, az égbolt pedig úgy lüktetett, mint egy rákos daganat. Ahol a suttogások szétszaggatták a dobhártyád, az izzó szemek pedig egészben nyeltek el. Ahol a karmok olyan gyengéden érintettek meg, és csitítgattak, mint sorozatgyilkos a széttépett hullát. Hob csak üvöltött és sikoltozott. Úgy tűnt, egészen az örökkévalóságig csinálni fogja. Pedig nem telt el annyi idő. Igazából talán csak egyetlen sikolyt hallhattam, mert ő aztán ott maradt, én pedig visszatértem, az átjáró pedig eltűnt, mintha sose lett volna. Újra ott voltam a templom pincéjének padlóján, Promise kezével a hajamban, és Robinéval a lábamon. Visszarángattak, miközben bezártam a kaput. Visszacibáltak a valóságba. − Szántszándékkal tetted. – Goodfellow hangja egyszerre volt rémült és lenyűgözött. – Megnyitottad az átjárót Tumulusba csakis azért, hogy átlökd őt oda. – Ülő helyzetbe igazított, de a szemét még mindig azon a ponton nyugtatta, ahol az imént még a valóságon tátongó lyuk lebegett. A levegő sűrűbbnek tűnt itt, mint odaát, és kellett egypár pillanat, amíg meg tudtam szólalni. − Kezdek tanulni – mondtam, halálosan fáradt hangon. Tényleg tanultam. Ráadásul gyorsan. A motiváció a legigazabb múzsa. – Nik? − Megvan – tűnt el rólam Promise keze. Átadta a helyét George aprócska tenyereinek. Ugyanazzal a hévvel szorított magához, mint Hob, de jóval kedvesebb céllal. Beletúrt a hajamba, aztán megsimítva a hátamat, olyan erővel húzott magához, amit ki nem néznél a vékonyka testéből. Robin, aki egészen eddig ott állt mellette, most eltűnt, George pedig ringatni kezdett. − Tévedett – mondta vadul, piszkos és sebes arcáról pedig olyan határozottságot olvastam le, amilyet még soha nem láttam rajta. Aztán megcsókolt. Hogy is mondják a költők? Szavakkal nem lehet leírni, milyen csodálatos érzés volt. Az idő is elvesztette a jelentőségét egy pillanatra, csakúgy, mint Tumulusban. Csakhogy ez most jóféle időkiesés volt. Mikor az ajka elvált az enyémtől, a tenyere közé fogta az arcom, és továbbra is éppoly határozottan, mint az imént, megjegyezte: − Nincs igaza, Caliban. Nem vagy korcs. Fény vagy, hallod? Te vagy a fény a sötétségben. Több mint két hétig tartották fogságban. Több mint két hétig volt távol a családjától, azoktól, akik szerették és akiket szeretett, és mégis ez volt az első dolog, amit mondott. A hízelgő erre nem jó kifejezés. Beletemettem az arcom a selymes nyakába, az édesen fojtogató levegőbe, és most először az életben, én tartottam a karjaimban őt. Szorosan öleltem, és olyan melegséget éreztem, amiről azt hittem, számomra örökre elérhetetlen marad. Először az életben… És utoljára.

21 Megjöttek a zsaruk. Figyelembe véve, mekkora lármát csaptunk… csaptam… hiszen darabokra robbantottam a templom ajtaját, ez nem volt különösebben meglepő. Akkor álltak oda az épület elé, amikor mi a furgonnal eltűntünk az egyik sarok mögött. Nyúzó fel volt készülve, hogy kivárja az ígért tizenöt percet, pedig alig tíz alatt végeztünk. Többnek tűnt… hetekkel, hónapokkal, emberöltőkkel többnek. Az ember agya ekkora nyomás alatt furcsán érzékeli a körülötte lévő világot. Ezúttal nem volt lehetőségünk, hogy felgyújtsuk az épületet, mint ahogyan megtettük azt a rendőrautóval. A dögevők ugyan elpucoltak, de hogy a zsaruk mit fognak kezdeni a halott vogyanojokkal, az jó kérdés. De volt egy olyan érzésem, hogy nem fogunk velük a Times címlapján találkozni. Goodfellow azt tanácsolta, szórjuk meg őket sóval, attól elolvadnak, mint a meztelencsigák. Hiába volt kettejük közül Hob a gonosz ikertestvér, az biztos, hogy nem Goodfellow volt a jó. Maximum az idegesítő címre pályázhatott. Végül aztán sikerült visszaérnünk a lakáshoz, ahonnan figyeltük, hogy áll ki Nyúzó a parkolóból és tűnik el kölykével és a furgonnal együtt. Két háztömbbel lejjebb járt már és éppen bekanyarodott, amikor Robin rájött, hogy az az ő furgonja és hogy megint átverték: hiába volt rajta nyomkövető, már soha az életben nem fogja viszontlátni azt a verdát. Végül azonban mégis lenyelte az ajkára toluló szitkokat, és inkább felsegített bennünket a lépcsőn. Mire átléptünk a küszöbön, Niko már alig állt a lábán, én pedig már a földön feküdtem. Annyi vért vesztettünk, hogy még a legjámborabb vámpír is könnyeket hullatott volna a pazarlás láttán. Kivéve, ha az a vámpír Promise volt. Úgy hajolt Niko fölé, mint az éjszaka holdvilágfényű őrző angyala. Glóriája a ködös hold lett volna, hárfák helyett pedig basszuscsemballókon játszanának alá. Holdvilágfényű? Hú, tényleg ki voltam ütve. Basszuscsemballók… Jézusom, mi van velem? Miközben ő betámogatta Niket a szobájába, George és Robin együttes erővel tették ugyanezt velem. Azt hiszem, biztosan állíthatom, hogy hacsak nem kedveljük meg rövid úton az Al Capone-s mintázatot, a szőnyegünknek búcsút inthetünk, csakúgy, mint a matracomnak. Még mindig csordogált belőlem a vér, de igazán a kapu szívott ki belőlem mindent. A lakókocsiban megnyitott átjáró alig másodpercekig volt nyitva, mégis teljesen kiütött. A Hob számára összefércelt darabot majdnem fél órán át tartottam ébren. Ha egyedül vagyok, egyszerűen elvéreztem volna. A kóma talán kicsit erős lett volna, de éppen csak. Ködös emlékeim vannak csak arról, hogy George utasítgatja Goodfellow-t, hogy egyik oldalról hengerítsen a másikra, miközben ő sztoikus nyugalommal kötözte be a számtalan sebet, amit az este folyamán szereztem be. A tenyere számtalan helyen fel volt horzsolva, a körmei pedig

egytől egyik be voltak szakadva, az érintése mégis gyengéd maradt. Bölcs és meleg tekintete addig tartotta fogva az enyémet, amíg csak magamnál voltam. − Tudtam, hogy el fogsz jönni – suttogta a fülembe. – Nem kellett látnom. Tudtam, hogy jönni fogsz. Bár én is ennyire biztos lettem volna benne, mint ő. Azután eltűnt, én pedig valami mély szurokfekete üres sötétségbe zuhantam, ami úgy tűnt, egy egész örökkévalóságon át fogságban tart. Három nap… tényleg egy örökkévalóság… van a kettő közt bármi különbség? Arra ébredtem, hogy az oldalamon fekszem, és valaki éppen alám próbál tolni valamit. Álmosan pislogni kezdtem, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, biztos kezek ragadtak meg és fordítottak át a másik oldalamra. Hallottam a kisimított lepedők ismerős hangját, és mikor végre kinyitottam elnehezült szemhéjaimat, éppen az ágyneműcsere kellős közepén találtam magam. Niko épp a matrac alá tűrte be a lepedő lelógó részét, aztán rámhúzta a takarót. Recsegő-ropogó ízületekkel fordultam felé. − Hogy te milyen házias vagy. − Ha a lakótársad egyetlen hobbija, hogy azt nézi, miként tenyésznek a gombák a fürdőszobában, akkor hamar beletanulsz a dologba. Az ágy szélén ült, mereven, de csak annyira, amit egy hétköznapi megfigyelő biztosan nem szúr ki. A gondolataim még mindig kásásak voltak az alvástól, mégis megragadtam a pólóját, és megcibáltam. − Jól vagy? Felvonta a szemöldökét. − Lesz egy enyhén szólva is fura sebhelyem, de már gyógyulgatok. Azt hiszem, sikerült több sebet összeszedned, mint amennyi nekem van. Egészen megdöbbentő az új harci technikád, amit bemutattál. Mondd csak, hogy is hívod? Öngyilkosság? − Nem – csóváltam meg a fejem. – Nem elég frappáns. De majd kitalálok valamit. Mindenem fájt, különösen az oldalam, és a csípőm, ahol Hob megkínált egy kis jóféle toledói acéllal. Az éjjeliszekrényen lévő óra és a redőny résein át beszűrődő fényből csak azt tudtam leszűrni, hogy kora délután van, de azt nem, hogy milyen nap. − Most meddig voltam kiütve? − Három napig. A francba. Ez megmagyarázza az ágyneműcserét. Éreztem az arcomba toluló vért. − Sajnálom. A szája sarkában apró mosoly jelent meg. − Már csecsemőkorodban megismerkedtem a hírhedt Cal-seggel. Túlélek egy rövid ismétlést. Csak könyörgöm, ne csinálj belőle rendszert. Ha lehet még jobban elpirultam, majd összevontam a szemöldököm.

− Megpróbálom visszafogni magam. − Mindig is jó testvér voltál. – Aztán teli szájjal elvigyorodott. Niko csak nagyon ritkán mosolygott. Persze néha megtette – ne érts félre –, csak nem túl gyakran. Egy aprócska félmosoly a szája sarkában, vagy egy félig felvont szemöldök. Időnként pedig csak egy száraz megjegyzéssel fejezte ki a vidámságát. Nála ezek helyettesítették a mosolyt, de ha odafigyeltél, észrevehetted őket. Ez azonban más volt. Ezt bárki láthatta. Aprócska vigyor volt, de tisztán látható. Komor ugyan, de igazi. És ő így mondta ki azokat a szavakat, amiket igazából ki se kellett mondani. Még mindig én voltam, pokolra nyíló kapuval együtt, vagy anélkül. Ő pedig még mindig a bátyám volt, és ezen soha semmi sem tud változtatni. A kezem megszorult a pólója anyagán, amit még mindig nem eresztettem el. Soha. − Hozok neked egy kis levest. – Türelmesen megvárta, amíg elengedem a ruháját. – Georgina naponta többször is meglátogatott, és itt üldögélt veled. – Mikor meglátta, hogy megfeszülök, megrázta a fejét. – Jól van. Tényleg. Akármilyen ízlése volt is Hobnak, ő nem tartozott a kedvencei közé. Leginkább csak piszkos volt és fáradt. Hob gondját viselte a Calabassa miatt. És ahogy kivettem a szavaiból, ő és Zúzó az idő legnagyobb részét együtt töltötték. Márpedig egy kiskölyök babusgatása eléggé lefoglalja az ember agyát. Egészben van és olyan, mint régen. − Jó. – Felköhögtem, hisz alvás közben nem sokat ihattam, amitől kiszáradt a szám. Megköszörültem a torkomat, és folytattam: – Jó tudni. Tényleg. Nem tudtam volna ránézni George-ra, ha nem ugyanaz lett volna, mint régen. Az emberek változnak… csak sajnos általában nem a jó irányba. George önmagában már így is tökéletes volt. Nem akartam látni, ahogy megváltozik, visszahúzódóvá, bizonytalanná, önmaga árnyékává válik. Nem akartam, hogy a Hobbal töltött idő megváltoztassa. Nem akartam, hogy bármi megváltoztassa. Még én sem. Főleg én nem. − Hamarosan visszajön. – Megpróbáltam felülni, Nik pedig kezét a hátam mögé csúsztatva segédkezett ebben. – Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán elhagyná a lakást, ha az édesanyja nem ragaszkodna hozzá annyira. Amiért – figyelembe véve, hogy a családja min ment keresztül – nem hibáztatom őket. − Promise? − Reggel ment el. – Meglapogatta a tarkómat, aztán a kezembe nyomott egy hajgumit, mielőtt megkérdezte volna: − Csirke-, vagy krumplilevest kérsz? Elfintorodtam, aztán végül a kisebbik rosszat választottam. − Krumplit.

Húsz perccel és egy mentolos cukorkával később már a konyhaasztalnál ültem, egyenes háttal, bár kissé bizonytalanul, és a forró levest kanalaztam magamba. Fél tányérral és egy szelet pirítóssal később már sokkal jobban éreztem magam. És amikor kopogtattak az ajtón, már ahhoz is elég keménynek éreztem magam, hogy magam menjek ajtót nyitni. Kinyitottam, tudván, hogy ki fog odakint állni. Nem úgy, mint ahogy George, de mégis tudtam. − Caliban – mosolyodott el sziporkázóan, amikor meglátott. A vonásai egyenként véve nem voltak tökéletesek. A szemei túl nagyok, a szája túl széles volt. A rövid haja miatt ráadásul úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Ez persze fikarcnyit se számított. – Hát felébredtél. Tenyerével olyan természetes módon érintette meg az arcomat, amiből rögtön tudtam, hogy számtalanszor megtette már, amíg én aludtam. A keze még mindig tele volt horzsolásokkal, a körmei még mindig repedezettek voltak, a sok-sok megpróbáltatás emlékeként, amin keresztülment. Nem az én hibám volt, hogy elrabolták; ezzel a ténnyel mostanra megbékéltem. Hob már a kezdetektől fogva őt akarta. Mi csak járulékként kerültünk bele a hálójába. Akkor se hibáztatott volna engem, ha a dolgok pont fordítva lettek volna. Ahogy én sem őt. Hogy is tehetném? Nem az ő elhatározása miatt mosott el bennünket a szökőár. Hisz sosem nézett utána… saját magának. Ez volt George; egy csodálatos teremtmény, aki úgy fogadta el a világot, ahogy volt, minden csodájával és hibájával egyetemben. Csakhogy én nem ilyen vagyok. Nem az ő hibája volt, hogy a fejünkre ejtettek bennüket. Az viszont az enyém lett volna, ha ugyanez történik vele. George-nak csak egyetlen ellenfele volt, aki őutána áhítozott… nekem fogalmam se volt róla, hányan akarják az irhámat, de az biztos, hogy egynél messze többen vannak. Meglepve attól, hogy még mindig mozdulatlanul elállom előle a bejáratot, hátralépett egyet, hogy jobban szemügyre vehessen. − Caliban? − Megnézted már valaha is, George? – kérdeztem halkan, noha tudtam a választ. – Megnézted már, hogy mi történik velünk? Veled és velem? − Nem, hisz az csalás lenne! – Arcán vidám mosoly ömlött szét. Ez volt George életfilozófiája. Azt kapod, amit a gép dob neked, és vagy megszeretted azt, amit kaptál, vagy tanultál belőle. A kis dolgokat talán megkerülhetted, vagy megváltoztathattad; de az igazán nagy horderejűeket soha. Ahogy az imént is mondta, az csalás lenne, és George sosem csalt. Odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam. A pillanat mintha az örökkévalóságig tartott volna. Ez volt a pillanat. Aztán elhúzódtam tőle, és épp olyan gyengéden érintettem meg az arcát, mint ahogyan ő az enyémet. − Szerintem meg kéne nézned. És becsuktam az ajtót.

Az íróról Rob Thurman Indianában él a szelíd lankák és tehenek otthonában. (Elmondása szerint rengeteg a tehén arrafelé.) Látogasd meg az írót az interneten, a www.robthurman.net weboldalon!