Richelle Mead: Vámpírakadémia 3. Shadow kiss. Nem hivatalos fordítás!!! Fordítók: Monica Pokergirl25 Brigi Tyna Szerkesztő: Axela

Richelle Mead:

Vámpírakadémia 3.

Shadow kiss

Nem hivatalos fordítás!!! Fordítók: Monica Pokergirl25 Brigi Tyna Szerkesztő: Axela

2

1. fejezet (Fordította: Monica) Az ujjai lecsúsztak a hátamon, bármiféle nyomás nélkül, mégis az egész testem beleremegett. A kezei lassan, lassan mozogtak a bőrömön, le a hasamon egészen a csípőmig. Épp a fülem alatt, éreztem az ajkait a nyakamon, ezalatt csókolta, aztán további csók követte, további… Az ajkai a nyakamról az arcomra vándoroltak, és végül megtalálták a számat. Csókolóztunk, közben közelebb húztuk magunkat egymáshoz. A vérem forrt bennem, és elevenebbnek éreztem magam abban a pillanatban, mint valaha. Szerettem őt, annyira szerettem Christian-t – Christian? Ó, ne. Egy kevés összefüggő részem azonnal rájött, mi történik – és a fiú dühös volt. Egy részem, habár valójában ebben a találkozásban voltam, úgy éreztem, mintha engem érintene és csókolna. Ez a részem nem tudott elszakadni. Túlságosan kötődtem Lissa-hoz, és minden cél és szándék ellenére, ez történt velem. Nem – mondtam magamnak szigorúan. Ez nem valós – számodra nem. Szállj ki onnan. De hogyan tudnék logikusan gondolkozni, amikor az egész testem tűzben ég? Te nem ő vagy. Ez nem a te fejed. Gyere ki onnan! Az ajkai. Semmi más nem volt most a világon, csak az ajkai. Ez nem ő. Szállj ki! A csókok ugyanolyanok voltak, mint amilyennek emlékeztem rá tőle. Nem, ez nem Dmitrij. Szállj ki! Dmitrij neve olyan volt, mintha hideg vizet öntöttek volna a nyakamba. Kijutottam. Felültem az ágyban, hirtelen elfojtottam az érzést. Megpróbáltam lerúgni a takarót, de végül még jobban összegubancoltam a lábaimmal. A szívem erősen kalapált a mellkasomban, és próbáltam mély levegőt venni, hogy lecsillapodjak és visszatérjek a saját valóságomba. Az idők biztosan változtak. Régebben, Lissa rémálmai ébresztettek fel az alvásból. Most a szexuális élete. Ha azt mondjuk, a kettő egy kicsit más, az enyhe kifejezés. Mostanra már ki tudom zárni a romantikus közjátékait – legalábbis, amikor ébren vagyok. Most Lissa és Christian (nem szándékosan) túljártak az eszemen. Álmomban a védelmem megszűnik, amely lehetővé teszi a kötelékünkön keresztül, hogy a legjobb barátnőm erős érzéseit átérezzem. Nem lenne probléma, ha mindketten úgy lennének az ágyban, mint a normális emberek, mármint „ágyban lenni”, úgy, mint „aludni”. – Istenem – motyogtam. Felültem, és áttettem a lábaimat az ágy másik felére. A hangom egy alig hallható ásítás volt. Lissa és Christian nem tudták volna levenni egymásról a kezüket, amíg felébredek?

3

Rosszabb, mint ébren lenni, tekintve, hogy érzem magam. Természetesen, ennek semekkora része sem velem történt. Nem az én bőröm volt megérintve, vagy az én szám csókolva. Mégis úgy látszik, a testem érzi a veszteséget ennek ellenére. Már nagyon rég voltam ilyesfajta helyzetben. Fájt és mindenhol melegnek éreztem magam. Hülyeség, de hirtelen, kétségbeesetten azt akartam, hogy valaki megérintsen – mégha csak megfog is. De biztosan nem Christian. Azoknak az ajkaknak az emléke az enyémen villant át az agyamon, milyen érzés volt, és hogy az álmos énem annyira bizonyos volt, hogy Dmitrij csókolt engem. Ingatag lábakon álltam fel, nyugtalan voltam és… hát, szomorú. Szomorú és üres. Ki kellett józanodnom ebből a furcsa hangulatomból. Felvettem egy köntöst és a papucsomat, és kimentem a szobából a fürdőszobába, a folyosón. Hidegvízzel megmostam az arcom és a tükörbe bámultam. A tükörképem nézett vissza rám, kócos hajjal és vérben forgó szemekkel. Úgy néztem ki, mint aki nem aludt, de nem akartam visszamenni az ágyba. Nem akartam kockáztatni, hogy álomba merülök egy ideig. Szükségem van valamire, ami felébreszt, és ami elfeledteti, amit láttam. Otthagytam a fürdőszobát és a lépcsőház felé fordultam, a lábaim fénylettek a lépcsőkön, ahogy lementem. Az első emeleti kolesz csendes és nyugodt volt. Már majdnem dél volt – az éjszaka közepe a vámpíroknak, amióta éjszakai menetrendre álltak. Kileselkedtem az ajtó szélén, leellenőriztem az előszobát. Üres volt, csak az ásítozó mora férfi ült a recepciónál. Bátortalanul kileselkedett az újságja mögül, amit jó elfoglaltságnak tartott. Elért a magazin végéhez és megint ásított. Megfordult a forgószékével és az újságot a mögötte lévő asztalra tette, és elvett egy másikat, hogy legyen valami, amit olvashat. Miközben visszafordult, én elrohantam mellette a kettős ajtóhoz, ami nyitva volt odakint. Imádkoztam, hogy az ajtó ne nyikorogjon, óvatosan kinyitottam az egyik felét csak annyira, hogy kicsusszanhassak. Amikor kijutottam, behajtottam az ajtót, amilyen lágyan csak lehet. Semmi zaj. Legfeljebb a fickó érezne egy behívást. Úgy éreztem magam, mint egy nindzsa, ahogy kiléptem a napfényre. Hideg szél fújt az arcomba, de pontosan ez volt az, amire szükségem volt. Egy csupasz fa ágai meginogtak a szélben, karmolva a kőépület oldalát, mint a karmok. A nap rám sütött két sötét színű felhő közül, emlékeztetve engem, hogy nekem ágyban kéne lenni és aludni. Hunyorogva a fénytől, erősen megragadtam a köntösömet és körbesétáltam az épület oldalánál, volt egy hely az épület és az edzőterem között, ami nincs annyira kitéve az elemeknek. A latyak a járdán átáztatta a papucsomat, de nem érdekelt. Igen, ez egy tipikus nyomorult nap volt Montanában, de ez volt a lényeg. A tiszta levegő sokat segített, hogy felébredjek, és hogy kiűzze a fejemből azt a virtuális szerelmi jelenetet. Plusz, ez tartott engem a saját fejemben. Összpontosítani a hideg testemre jobb volt, mint emlékezni, milyen érzés volt Christian érintése. Ott álltam, bámultam egy csoport fát, anélkül hogy igazán láttam volna őket. Meglepett, hogy egy szikrányi dühöt éreztem Lissa és Christian iránt. Ennek jónak kell lennie, gondoltam keserűen, hogy akármit tehetsz, amit csak akarsz. Lissa gyakran megjegyezte, hogy bárcsak ő is belelátna a fejembe és megtapasztalhatná azt, ahogy én látok a fejébe. Az igazság az, hogy fogalma sem volt, milyen szerencsés. Fogalma sem volt, milyen, amikor más gondolatait hallod a sajátod helyett, valaki másnak az érzése a tied. Nem tudta milyen, valaki másnak a tökéletes szerelmi életében élni, amikor a sajátod nem létezett. Nem értette, milyen, amikor megtelsz olyan erős szerelemmel, amitől fáj a mellkasod – egy szerelem, amit csak érezhetsz, és nem fejezheted ki. Eltemetni szerelmet olyan volt, mint kordában tartani a

4

felgyülemlett haragot, én megtanultam. Felemésztett legbelül, amíg sikítani nem akartál vagy megütni valamit. Nem, Lissa nem értett ebből semmit. Nem is kell. Folytathatja a romantikus ügyeit, figyelmen kívül hagyva, mit csinál velem. Akkor vettem észre, hogy megint nehezen lélegzek, ezúttal a dühtől. Az undorító érzés, amit Lissa és Christian késő esti összeköttetésével kapcsolatban éreztem, elmúlt. Harag és féltékenység váltotta fel, az érzéseket az szülte, amit nem tudhattam volna, és ami olyan könnyen jött hozzá. Próbáltam, amennyire csak tudtam, ezeket az érzéseket visszanyelni; nem akartam így érezni a legjobb barátom iránt. – Alvajáró vagy? – kérdezte egy hang mögülem. Megpördültem, meghökkenve. Dmitrij állt ott, és engem figyelt, szórakozottan és kíváncsian nézett. Akkor jöhetett, amíg én az igazságtalan szerelmi életem problémái felett tomboltam, a forrása ezeknek a problémáknak megtalált. Egyáltalán nem hallottam, hogy közeledik. Ennyit a nindzsa készségemről. És őszintén, megölt volna, ha felveszem a fogkefém, mielőtt kijövök? Sietve futottam és végighúztam a kezem a hajamon, tudtam, hogy már túl késő. Valószínűleg úgy nézett ki, mintha egy állat halt volna meg a fejem tetején. – Teszteltem a kollégiumi biztonságot – mondtam. – Ez szívás. Egy csipetnyi mosoly játszott az ajkán. A hideg most tényleg kezdett átjárni, nem tudtam rajta segíteni, de észrevettem, milyen melegnek néz ki a hosszú bőrkabátja. Nem bánnám, ha bele lennék csomagolva. Mintha olvasna a gondolataimban, azt mondta. – Biztosan fázol. Szeretnéd a kabátom? Megráztam a fejem, eldöntöttem, hogy nem említem, hogy nem éreztem a lábam. – Jól vagyok. Mit csinálsz idekint? Te is a biztonságot teszteled? – Ügyeletes vagyok. Ez az én őrségem. Az iskola testőrei mindig járőröznek, amíg mindenki más alszik. Strigák, az élőhalott vámpírok, akik elpusztítják az élő vámpírokat, mint Lissa, nem jönnek ki a napfényre, de az, hogy a diákok megszegik a szabályokat – úgy értem, kiszöknek a kollégiumból – probléma éjszaka és nappal is. – Nos, szép munka – mondtam. – Örülök, hogy segíteni, tudtam tesztelni a döbbenetes képességeidet. Most mennem kéne. – Rose – Dmitrij keze elkapta a karomat, és a szél, a hideg és a latyak ellenére forróság futott keresztül rajtam. Elengedett engem, mintha őt is égették volna. – Mit csinálsz igazából idekint? A „hagyd abba a bolondozást” hangját használta, úgyhogy annyira az igazat válaszoltam, amennyire tudtam. – Rosszat álmodtam. Kellett egy kis friss levegő. – És csak úgy kirohantál. A szabályok megszegése át sem futott az agyadon – és egy kabát felvétele sem. – Igen – mondtam. – Ez eléggé összefoglalja. – Rose, Rose – ezúttal elkeseredett volt a hangja. – Te sosem változol. Mindig gondolkodás nélkül ugrasz. – Ez nem igaz – tiltakoztam. – Sokat változtam. A szórakozottság hirtelen elhalványult az arcán, arckifejezése egyre nyugtalanabb lett. Tanított engem egy kis ideig. Néha úgy érzem, mintha azok a szemek belelátnának a lelkembe. – Igazad van. Változtál.

5

Nem tűnt valami boldognak a beismeréstől. Valószínűleg azon gondolkozott, hogy mi történt majdnem három héttel ezelőtt, amikor néhány barátomat és engem elfogtak a strigák. Puszta szerencse volt, hogy ki tudtunk menekülni – és nem mindegyikünknek sikerült. Mason-t, egy jó barátot és a srácot, aki megőrült értem, megölték, és egy részem soha nem bocsát meg magamnak ezért, még akkor sem, ha megöltem a gyilkosait. Ez sötétebb kilátást adott az életemnek. Nos, mindenkinek itt a Szent Vlagyimir Akadémián, de legfőképp nekem. Mások kezdték észrevenni a különbséget bennem. Nem akartam látni Dmitrij aggodalmát, szóval eltereltem a figyelmét egy viccel. – Nos, ne aggódj! A szülinapom közeledik. Amint betöltöm a tizennyolcat, felnőtté válok, igaz? Biztos vagyok benne, ahogy felébredek aznap reggel, teljesen érett leszek, meg ilyesmi. Ahogy reméltem, a szemöldök ráncolása egy kicsi mosollyá lágyult. – Igen, biztos vagyok benne. Mikor lesz, egy hónap múlva? – Harmincegy nap múlva – jelentettem ki kimérten. – Nem mintha számolnád. Vállat vontam és nevetett. – Feltételezem, csináltál egy szülinapi listát is. Tíz oldal? Fontossági sorrendben? – még mindig mosolygott. Ez egy nyugodt, szórakozott mosoly volt, ami olyan ritka tőle. Belekezdtem egy másik viccbe, de Lissa és Christian képe lobbant a fejembe újra. A szomorú és üres érzés visszatért a gyomromba. Bármi, amit akartam – új ruhák, iPod, akármi – hirtelen jelentéktelennek tűnt. Mit érnek az anyagi dolgok összehasonlítva azzal az egy dologgal, amit leginkább akartam? Istenem, tényleg megváltoztam. – Nem – mondtam kis hangon. – Nincs lista. Megdöntötte a fejét, hogy jobban rám nézzen, néhány tincs a vállig érő hajából az arcába hullott. A haja barna volt, mint az enyém, de közel sem olyan sötét. Az enyém feketének látszott néha. Eltűrte a rakoncátlan hajszálakat, csak azokat azonnal visszafújta a szél az arcába. – Nem tudom elhinni, hogy nem akarsz semmit. Unalmas szülinap lesz. Szabadság – gondoltam. Ez volt az egyetlen ajándék, amire vágytam. Szabadságot, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Szabadságot, hogy szerethessem, akit akarok. – Nem számít – mondtam helyette. – Mit? – Elhallgatott. Megértette. Ő mindig. Ez is része volt, hogy miért kapcsolódtunk úgy, ahogy a hét év korkülönbség ellenére. Tavaly ősszel szerettünk egymásba, amikor ő lett a küzdelemoktatóm. Ahogy a dolgok felforrósodtak köztük, rájöttünk, hogy több dolog van, ami miatt aggódnunk kell, mint a korkülönbség. Mindketten Lissa testőrei leszünk, amikor végez, és nem hagyhatjuk, hogy az egymás iránti érzéseink befolyásoljanak minket, amikor őt kell védenünk. Persze, könnyebb volt mondani, mint megtenni, mert nem hiszem, hogy ezek az érzések valaha is elmúlnak. Mindkettőnknek voltak gyenge pillanatai, pillanatok, amik lopott csókokhoz vezettek, és olyanokat mondtunk, amit nem kellett volna. Miután megmenekültem a strigáktól, Dmitrij azt mondta nekem, hogy szeret és elég jól beismerte, hogy nem tudna senki mással lenni emiatt. Mégis, világossá vált, hogy még mindig nem lehetünk együtt, és mindketten visszacsúsztunk a régi szerepünkhöz, hogy távol maradunk egymástól, tettetve, hogy a mi kapcsolatunk szigorúan szakmai.

6

Egy nem túl nyilvánvaló kísérletet tett, hogy témát váltson, azt mondta: – Le tudod tagadni mindazt, amit akarsz, de te fázol. Menjünk be. Beviszlek hátul. Nem tudtam nem meglepődni. Dmitrij ritkán kerüli el a kényelmetlen témákat. Sőt, ő hírhedt volt, hogy olyan beszélgetési témákkal terhelt, amelyekkel nem akartam foglalkozni. De beszélgetni a működésképtelen kapcsolatunkról? Ez volt a hely, ahova nyilvánvalóan nem akart menni ma. A dolgok határozottan megváltoztak. – Szerintem te vagy az egyetlen, aki fázik. Bosszantottam, ahogy körbesétáltunk a kollégium oldalánál, ahol a biztonsági őrök laktak. – Nem kéne teljesen keménynek lenned, meg ilyesmi, mivel Szibériából származol? –Nem hiszem, hogy Szibéria az, amit képzelsz. – Úgy képzelem, mint egy sarkvidéki területet – mondtam őszintén. – Akkor biztosan nem olyan, amilyennek képzeled. – Hiányzik? – kérdeztem, visszapillantva, ahol sétált mögöttem. Ez olyasmi volt, amin ezelőtt még nem gondolkoztam. Elképzelésem szerint, mindenki az USA-ban szeretne élni. Vagy legalábbis nem akarnának Szibériában élni. – Minden alkalommal – mondta, a hangja egy kicsit szomorkás volt. – Néha, azt kívánom – – Belikov! A hangot mögülünk fújta ide a szél. Dmitrij motyogott valamit, utána odébb lökött a sarokhoz, csak megkerültem. – Maradj ki a képből. Lebuktam egy halom tövises fa mögé, ami az épületet szegélyezte. Nem volt rajtuk semmilyen bogyó, de a vastag csomókban lévő hegyes levelek lehorzsolták a bőrömet, ahol hozzáért. Figyelembe véve a hideg hőmérsékletet, és hogy felfedezik a késő esti sétámat, néhány karcolás volt a legkisebb gondom most. – Te nem vagy ügyeletes – hallottam Dmitrij-t néhány pillanattal később. – Nem, de beszélnem kell veled. Felismertem a hangját. Alberta volt az, az akadémia testőreinek kapitánya. – Csak egy perc az egész. Meg kell kevernünk az őröket, amíg te a tárgyaláson leszel. – Gondoltam – mondta. Volt egy furcsa, szinte kellemetlen él a hangjában. – Ez terhet fog jelenteni mindenki másnak – rossz időzítés. – Igen, nos, a királynő a saját ütemterve szerint halad. Alberta frusztráltnak hangzott, és én próbáltam kitalálni mi folyik itt. – Celeste átveszi a műszakodat, és ő és Emil elosztják az edzéseidet. Edzések? Dmitrij nem tarthat edzéseket a következő héten, mert – Ah. Ez az, rájöttem. Gyakorlati tapasztalat. Holnap kezdődik egy hathetes gyakorlati kiképzés nekünk, újoncoknak. Nem lesznek óráink, és meg kellene védenünk a morákat éjjel és nappal, amíg a felnőttek tesztelnek minket. Az „edzések” akkor kell, hogy legyenek, amíg Dmitrij távol van, hogy részt vegyen bennük. De mi volt az a tárgyalás, amit említett? Úgy értette, mint végső vizsgálat, amit el kell végeznünk a tanév végén? – Azt mondták, nem bánják az extra munkát – folytatta Alberta, – de, azon gondolkoztam, hogy esetleg eloszthatnád a dolgokat és átvehetnél a műszakjaik közül néhányat, mielőtt távozol? – Természetesen – mondta, a szavak még mindig rövidek és merevek. – Köszönöm, azt hiszem ez segíteni fog – sóhajtott. – Bárcsak tudnám, milyen hosszú ez a tárgyalás. Nem akarok olyan sokáig távol lenni. Azt gondolnád, ez egy elvégzett alku Daskovval, de most hallom, hogy a királynő egyre szurkol, hogy bebörtönözzék a felséges királyt. Megmerevedtem. Átfutott rajtam most a hideg, most semmi köze a téli naphoz. Daskov?

7

– Biztos vagyok benne, hogy jól cselekszenek – mondta Dmitrij. Rájöttem, hogy abban a pillanatban miért nem mond sok mindent. Ez nem olyasvalami, amit nekem hallanom kéne. – Remélem. És remélem csak pár napig fog tartani, ahogy azt állítják. Nézd, ez siralmas idekint. Lennél szíves bejönni az irodába egy pillanatra, hogy megnézzük a menetrendet? – Persze – mondta. – Hadd ellenőrizzek előbb valamit! – Rendben. Később találkozunk. Csend lett, és azt kellett feltételeznem, hogy Alberta elment. Elég biztos, Dmitrij befordult a sarkon és megállt a bokrok előtt. Előbújtam a rejtekhelyemről. Láttam az arcán, hogy tudta mi következik. – Rose. – Daskov? – felkiáltottam, és próbáltam halk lenni, úgyhogy Alberta nem hallhatott. – Úgy, mint Victor Daskov? Nem vesződött tagadással. – Igen, Victor Daskov. – És arról beszéltetek… úgy érted…? – olyan meghökkent voltam, annyira bámulatba estem, hogy alig tudtam összeszedni a gondolataimat. Ez hihetetlen volt. – Azt hittem, lecsukták! Azt mondod, hogy még nem volt tárgyaláson eddig? Igen. Ez határozottan hihetetlen volt. Victor Daskov. A fickó, aki elrabolta Lissa-t, és kínozta az elméjét és a testét is, hogy irányíthassa az erejét. Minden mora tudott mágiát használni, a négy elem közül az egyiket: föld, levegő, víz vagy tűz. Lissa egy majdnem ismeretlen ötödik elemet használt, a lelket. Meg tudott gyógyítani bármit – beleértve a halottakat. Ez volt az oka, hogy most szellemileg kapcsolódok hozzá – „árnyékcsókolta” – néhányan így hívnak. Visszahozott egy autóbalesetből, amiben a szülei és a bátyja meghalt, összekötött minket oly módon, hogy lehetővé tette számomra, hogy érezzem a gondolatait és a tapasztalatait. Victor sokkal előbb rájött, mint mi, hogy tud gyógyítani, és el akarta zárni Lissa-t és használni akarta őt, mint az ő Fiatalságának Forrása. És nem habozott megölni senki, aki az útjába került – vagy, abban az esetben Dmitrij és én, sokkal kreatívabb módszereket alkalmaztunk, hogy megállítsuk az ellenségeit. Sok ellenséget szereztem 17 év alatt, de eléggé biztos voltam benne, hogy nem volt senki, akit annyira utáltam volna, mint Victor Daskov-ot – legalábbis az élők között. Dmitrij arcán olyan kifejezés volt, amit jól ismertem. Ez volt az, amikor azt gondolta talán megütök valakit. – Lecsukták – de nem, tárgyalás még nem volt. A jogviták néha hosszú időt vesznek igénybe. – De most lesz tárgyalás? Te mész? – Összeszorított fogakon keresztül beszéltem, próbáltam lenyugodni. Sejtettem, hogy még mindig megütnék valakit, aki az arcomba néz. – Jövő héten. Szükségük van rám és néhány másik testőrre, hogy vallomást tegyünk arról, hogy mi történt veled és Lissával azon az éjszakán. Az arckifejezése megváltozott, ahogy említette, mi történt négy hónappal ezelőtt, és megint felismertem a nézést. Ez volt a kegyetlen, védelmező nézése, akkor, amikor azokkal törődött, akik veszélyben voltak. – Hívj őrültnek, hogy ezt kérdezem, de Lissa és én veled mehetünk? Sejtettem a választ, és nem tetszett. – Nem. – Nem? – Nem. A csípőmre tettem a kezem. – Nézd, nem tűnik ésszerűnek, hogyha arról fogtok beszélni, hogy mi történt velünk, akkor kellenénk oda?

8

Dmitrij teljesen szigorú–oktató módban volt most, megrázta a fejét. – A királynő és néhány másik testőr úgy gondolta, a legjobb, ha nem jöttök. Elég bizonyítékunk van, és emellett, bűnös vagy sem – ő az – vagy ő volt – az egyik legerősebb nemes a világon. Azok, akik tudnak erről a tárgyalásról, titokban akarják tartani. – Szóval, szerinted, ha elvinnél minket, akkor elmondanánk mindenkinek? – kiáltottam. – Gyerünk, elvtárs. Tényleg azt hiszed, hogy úgy tennénk? Az egyetlen dolog, amit látni akarunk, ahogy lecsukják Victort. Örökre. Vagy tovább. És ha esély van rá, ő szabadon elsétál, muszáj hagynod, hogy mi is menjünk. Miután Victort elfogták, börtönbe zárták, és én azt hittem, itt véget ért a történet. Úgy gondoltam, lecsukták őt megrohadni. Soha nem jutott eszembe – pedig kellett volna –, hogy először tárgyalásra van szükség. Abban az időben a bűntettei annyira szembetűnőek voltak. De, bár a mora kormány titkos volt és elkülönült az emberekétől, sokban azonosan működött. Tisztességes eljárás és ennyi. – Ezt a döntést nem nekem kell meghoznom – mondta Dmitrij. – De van befolyásod. Fel tudnál szólalni értünk, különösen, ha… A dühöm kicsit elhalványodott, helyére hirtelen és megdöbbentő félelem került. Majdnem nem tudtam kimondani a következő szavakat. – Különösen, ha tényleg van rá esély, hogy megússza. Van? Tényleg van esélye, hogy a királynő futni hagyja? – Nem tudom. Nem tudni, hogy ő vagy más magas rangú nemesek mit fognak tenni néha. Hirtelen fáradtnak látszott. Belenyúlt a zsebébe és feldobott egy kulcscsomót. – Nézd, tudom, hogy feldúlt vagy, de most nem beszélhetünk erről. Mennem kell, hogy Albertával találkozzak, és neked be kell menned. A négyszögletes kulccsal be tudsz menni a távoli ajtón. Tudod melyiken. Tudtam. – Igen, köszi. Duzzogtam és gyűlöltem ezt – különösen, mióta kimentett a bajból – de nem tehettem semmit. Victor Daskov egy bűnöző volt – és egy gazember is. Hataloméhes és mohó volt, és nem érdekelte ki lép az útjába. Ha újra szabad lenne… Nos, nem lehet megmondani, mi történne Lissával, vagy a többi morával. Felbőszített a tudat, hogy tudnék tenni valamit, hogy lecsukják, de senki se engedi, hogy megtegyem. Tettem néhány lépést előre, amikor Dmitrij hívott a hátam mögül. – Rose? Hátrafordultam. – Sajnálom – mondta. Elhallgatott, az arckifejezése sajnálkozóból óvatossá változott. – és jobban tennéd, ha kulcsokat holnap adnád vissza. Elfordultam és elindultam. Valószínűleg igazságtalan volt, de egy gyermeki részem hitte, hogy Dmitrij megtehetett bármit. Ha tényleg akarná, hogy Lissa és én menjünk a tárgyalásra, biztos voltam benne, hogy elintézné. Mikor már szinte az oldalsó ajtónál voltam, mozgást láttam a perifériás látásommal. A kedvem rohamosan csökkent. Nagyszerű. Dmitrij kulcsokat adott, hogy visszasurranjak, és most valaki más buktatott le. Ilyen az én szerencsém. Félig reméltem, hogy egy tanár, aki követeli, hogy mit csinálok, megfordultam és elkészültem egy kifogással. De ez nem tanár volt. – Nem – mondtam halkan. Ez biztosan valami trükk. – Nem. Fél pillanatig azon gondolkoztam, hogy valaha is felébredtem-e. Talán még mindig ágyban voltam, aludtam és álmodtam. Mert bizonyára, biztosan ez volt az egyetlen magyarázat arra, amit most magam előtt láttam az Akadémia gyepén, bujkálva egy ősi, göcsörtös tölgy árnyékában. Mason volt az.

9

2. fejezet (Fordította: monica) Vagy, legalábbis úgy nézett ki, mint Mason. Őt – vagy ezt, vagy akármit – nehéz volt látni. Hunyorognom és pislognom kellett, hogy rá tudjak összpontosítani. Alakja testetlen volt – szinte áttetsző – előtűnt és eltűnt a látóteremből. De igen, abból, amit láttam, határozottan úgy nézett ki, mint Mason. A vonásai elmosódtak, világosabbá téve szép bőrét, mint ahogy emlékeztem. Vöröses haja most olyan volt, mint a halvány, nedves narancs. Alig láthattam a szeplőit. Pontosan azt viselte, amit legutoljára láttam rajta: farmert és sárga gyapjúkabátot. A zöld pulóver széle kikandikált a kabát szegélye alól. Ezek a színek is enyhék voltak. Úgy nézett ki, mint egy fénykép, amit valaki kinn hagyott a napon, minek hatására kifakult. Egy nagyon, nagyon halvány izzás, mintha körvonalazta volna a vonásait. A része, ami a leginkább hatással volt rám – eltekintve attól a ténytől, hogy ő elvileg halott – a tekintete. Szomorú volt – igen, igen szomorú. A szemébe nézve a szívem kihagyott. Minden emlék arról, hogy mi történt pár héttel ezelőtt, újra előtört bennem. Újraláttam az egészet: a zuhanó testét, a kegyetlen tekintetet a strigák arcán… Egy csomó lett a torkomban. Ott álltam fázva, döbbenten és képtelenül megmozdulni. Észrevettem azt is, hogy arckifejezése sosem változik. Szomorú. Ijesztő. Komoly. Kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna, aztán becsukta. Több kemény pillanat volt közöttünk, és utána felemelte a kezét és kinyújtotta felém. Valami ebben a mozdulatban, kiszabadított a kábulatomból. Nem, ez nem történhetett meg. Nem láthattam ezt. Mason halott. Láttam meghalni. Tartottam a testét. Az ujjai egy kicsit megmozdultak, mintha intett volna, és én pánikba estem. Hátráltam pár lépést, tartottam a távolságot köztünk és vártam mi fog történni. Nem követett. Csak ott állt, keze még mindig a levegőben. A szívem kalapált, megfordultam és futottam. Amikor majdnem elértem az ajtót, megálltam és visszanéztem, hagytam, hogy egyenetlen légzésem lenyugodjon. A tisztás, ahol állt teljesen üres volt. Felmentem a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót, a kezeim remegtek. Belesüllyedtem az ágyamba és újra lejátszottam mi is történt. Mi a fene? Ez nem volt valós. Szó sem lehet róla. Lehetetlen. Mason halott volt, és mindenki tudta, hogy a halottak nem jönnek vissza. Nos, igen, én visszajöttem… de az egy más helyzet volt. Nyilvánvaló, képzeltem ezt az egészet. Ez az. Kimerült voltam, és még mindig nem hevertem ki Lissa-t és Christian-t, nem is említve a Victor Daskov híreket. Valószínűleg a hideg lefagyasztotta az agyam egy részét is. Igen, minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy döntöttem, hogy százféle magyarázatnak kell lennie arra, ami történt. Mégis, nem számít, milyen gyakran mondogattam ezt magamnak, nem tudtam visszaaludni. Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva és próbáltam kiűzni a kísértő képet a fejemből. Nem tudtam. Minden, amit láttam, azok a szomorú szemek

10

voltak, azok a szemek, amik úgy tűnt azt mondják, Rose, miért hagytad, hogy ez történjen velem? Behunytam a szemem és próbáltam nem gondolni rá. Mason temetése óta olyan keményen dolgoztam azon, hogy úgy menjek és viselkedjek, mintha erős volnék. De az igazság az, hogy még közel sem tettem túl magam a halálán. Nap, mint nap kínzom magam mi lett volna, ha? kérdésekkel. Mi lett volna, ha gyorsabb és erősebb lettem volna a striga harc közben? Mi lett volna, ha nem mondom el neki, hogy elsősorban hol tartózkodnak a strigák? És mi lett volna, ha egyszerűen viszonozni tudtam volna a szerelmét? Ezek közül bármelyik életben tartotta volna őt, de egyik sem történt meg. És ez mind az én hibám volt. – Képzeltem – suttogtam hangosan a szobám sötétségébe. Képzelnem kellett. Mason most már kísértett az álmaimban. Nincs szükségem, hogy lássam őt akkor is, amikor ébren vagyok. – Ez nem ő volt. Nem lehetett ő, mert az egyetlen módja, hogy ő lehetett… Nos, ez olyasvalami volt, amire nem akartam gondolni. Mert miközben hittem a vámpírokban, a mágiában és a szellemi erőkben, határozottan nem hittem a szellemekben. Nyilvánvalóan azt sem hittem, hogy aludtam, mert nem tudtam sokat aludni azon az éjszakán. Hánykolódtam és forgolódtam, nem tudtam féken tartani a versenyző elmémet. Végül abbahagytam, úgy tűnt a vészjelzőm hamar elromlott, miután nagy nehezen aludtam pár percig. Az embereknél, a napvilág elűzi a rémálmokat és a félelmet. Nekem nem ilyen nappalom volt; egyre növekvő sötétségre ébredtem. De a valóságban élni, és emberként élni majdnem ugyanaz a hatás, és ahogy mentem reggelizni és a reggeli gyakorlatra, rájöttem, hogy amit láttam múlt éjjel – vagy amit gondoltam, hogy láttam – egyre halványabb és halványabb lett az emlékezetemben. A furcsaságát ennek a találkozásnak valami más is felváltotta: izgalom. Ez volt az. A nagy nap. A gyakorlati kiképzés kezdete. A következő hat héten nem lesz egy órám se. Tölthetem a napjaimat azzal, hogy Lissával lógok, és a legfontosabb, amit tennem kellett, írni egy napi helyzetjelentést, ami kb. fél oldal hosszú. Könnyű. És, igen, őrszolgálaton lennék, de nem voltam érintett. A második természetem volt. Lissa és én emberek között éltünk két évig, és én megvédtem őt egész idő alatt. Azelőtt, amikor újonc voltam, láttam különféle teszteket, amiket a felnőtt testőrök terveztek az újoncoknak ebben a fázisban. A megpróbáltatások trükkösek voltak, természetesen. A kezdőnek őrségben kellett lennie és nem lazulnia – készen védekezni és támadni, ha szükséges. Egyik sem aggasztott, mégis. Lissa és én távol voltunk a sulitól másod- és harmadévben, és ezután lemaradtam. Köszönet az extra edzésekért Dmitrij-jel, hamar felzárkóztam és most az egyik legjobb voltam az osztályomban. – Hé, Rose. Eddie Castile jött oda, ahogy sétáltam a tornaterem felé, ahol a gyakorlati kiképzésről szóló tájékoztató kezdődik. Egy rövid pillanatig, Eddie-re nézve, a szívem elszorult. Olyan volt, mintha megint kinn lennék Masonnal az udvaron, bámulva a bánatos arcát. Eddie – Lissa barátjával Christian-nal, és egy morával, Miá-val volt – azzal a csoportunkkal volt, mint amikor elfogtak minket a strigák. Eddie nem halt meg, nyilvánvalóan, de nagyon közel állt hozzá. A striga, aki fogva tartott minket, ételnek használta, egész idő alatt evett belőle, azért, hogy ingerelje a morákat és megijessze a dampyrokat. Működött, meg voltam rémülve. Szegény Eddie eszméletlen volt a sok megpróbáltatástól, köszönhetően a vérveszteségnek és az endorfinnak, ami a vámpírharapással jár. Mason legjobb barátja volt és majdnem olyan vicces és könnyed.

11

De amióta kijutottunk, Eddie megváltozott, csakúgy, mint én. Még mindig gyorsan mosolygott és nevetett, de most félt, egy sötét és komoly nézés volt a szemeiben, ami folyamatosan felkészült, hogy a legrosszabb történik. Csakúgy, mint Mason halála. Felelősnek éreztem magam Eddie változása miatt, és azért amit elszenvedett a strigák kezében. Lehet, hogy nem volt tisztességes tőlem, de nem tehettem róla. Úgy éreztem, tartozom neki, meg kell védenem, vagy jobb kedvre deríteni valahogy. Ez egy kicsit vicces volt, mert szerintem Eddie meg engem próbált megvédeni. Nem követett vagy ilyesmi, de észrevettem, hogy az egyik szemét rajtam tartja. Szerintem azok után, ami történt, úgy érzi, tartozik Mason-nak azzal, hogy vigyáz a barátnőjére. Nem akartam elmondani Eddie-nek, hogy én nem voltam Mason barátnője, nem a szó valódi értelmében, csak sose szidnám meg Eddie-t a nagy testvéri viselkedéséért. Minden bizonnyal tudok vigyázni magamra. De amikor hallom, hogy figyelmeztet más fiúkat, hogy maradjanak távol tőlem, mert nem voltam még kész, hogy randizzak bárkivel is, nem láttam értelmét, hogy zavarjon. Ez mind igaz volt. Nem voltam kész randizni. Eddie egy ferde mosolyt küldött, ami egyfajta kisfiús ravaszságot kölcsönzött arcának. – Izgatott vagy? – A pokolba is, igen – mondtam. Az osztálytársaink megtöltötték a lelátókat a terem egyik oldalán, és mi találtunk üres helyet a közepe táján. – Olyan lesz, mint egy nyaralás. Én és Lissa együtt hat hétig. Olyan frusztráló, mint a kötelékünk néha, mindazonáltal emiatt én voltam az ideális testőr számára. Mindig tudtam, hol van, és mi történik vele. Amint végez, és kimegyünk a nagyvilágba, hivatalosan is neki leszek rendelve. Megfordult elgondolkodva. – Igen, azt hiszem, nem kell annyira aggódnod. Tudod a feladatodat, amikor végzel. A többiek nem ilyen szerencsések. – Szemet vetettél valamelyik nemesre? – ugrattam. – Nos, ez nem számít. A legtöbb testőrt nemesekhez rendelik mostanában, egyébként. Ez igaz volt. A dampyrok – fél-vámpírok, mint én – hiánycikknek számítanak, és általában a nemesek kapnak elsőként testőrt. Régen egy időben, amikor több mora, nemes és nem-nemes egyaránt, kaphatott testőrt, és az újoncok, mint mi vadul versenyeztek, hogy valaki fontoshoz kerüljenek. Mostanra szinte majdnem adott, hogy minden testőr egy nemes családnál dolgozhat. Nem volt elég belőlünk, hogy körbejárjunk és a kevésbé befolyásos családok magukra maradtak. – Még mindig – mondtam. – Szerintem a kérdés az, hogy melyik nemes családhoz kerülsz, nem igaz? Úgy értem egyesek teljesen sznobok, de a legtöbbjük rendes. Kerülj valaki gazdaghoz és hatalommal bíróhoz, és akkor a Nemes Udvartartásban élhetsz, vagy egzotikus helyekre utazhatsz. Az utolsó rész nagyon tetszett nekem, és sokszor fantáziáltam arról, hogy Lissa és én körbeutazzuk a világot. – Aha – értett egyet Eddie. Bólintott néhány srác felé az első sorban. – Nem hinnéd el, ahogy azokat hármukat felszívta néhány Ivaskov és Szelsky. Ez nem befolyásolja a feladatukat itt, természetesen, mondhatjuk, hogy próbálják megalapozni a dolgokat, miután végeztek. – Nos, a gyakorlati kiképzés befolyásolhatja ezt. Ahogy itt teljesítünk, bekerül az okmányainkba. Eddie megint bólintott és elkezdett mondani valamit, amikor egy hangos női hang félbeszakította a beszélgetésünk moraját. Mindketten felnéztünk. Amíg beszélgettünk, a tanáraink összegyűltek a lelátó előtt és most szemben álltak velünk

12

hatásos sorban. Dmitrij is köztük volt, sötét, lenyűgöző és ellenállhatatlan. Alberta próbálta magára vonni a figyelmünket. A tömeg elcsendesedett. – Rendben – kezdte. Alberta az ötvenes éveiben volt, szívós volt és erős. Nézve őt eszembe jutott a beszélgetés közte és Dmitrij között tegnap este, de elraktam későbbre. Victor Daskov nem fogja romba dönteni ezt a pillanatot. – Mind tudjátok, miért vagytok itt. Csendessé, feszültté és izgatottá váltunk, a hangja most keresztülcsengett a tornatermen. – Ez a legfontosabb napja az oktatásotoknak, mielőtt elkezditek a végső vizsgákat. Ma megtudjátok melyik morához kerültök. Múlt héten, kaptatok egy füzetet, amiben benne van, hogy fog lezajlani ez a hat hét. Bízom benne, hogy mindannyian elolvastátok mostanra. Igen, valóban. Valószínűleg soha semmit nem olvastam el ilyen alaposan életemben. – Csak ismétlésképp, Alto testőr kiemeli a főbb szabályait ennek a gyakorlatnak. Odaadta a jegyzettábláját Stan Alto testőrnek. Ő az egyike volt a legkevésbé kedvelt oktatóimnak, de Mason halála után, a feszültség egy része közöttünk feloldódott. Jobban megértettük most egymást. – Itt is vagyunk – mondta Stan mogorván. – Szolgálatban lesztek hat napot egy héten. Ez valójában kényeztetés nektek, srácok. A való világban, általában minden nap dolgozni fogtok. Mindenhova kísérni fogjátok a morátokat – az osztályba, a kollégiumba, az etetésre. Mindenhova. Rajtatok múlik, hogy kitaláljátok, hogyan illeszkedjetek be az életükbe. Néhány mora barátságban van a testőrével; néhány mora inkább azt akarja, hogy egy láthatatlan szellem legyél, aki nem beszél hozzájuk. Muszáj volt a szellem szót használnia? – Minden helyzet más, és nektek kell megtalálnotok a módját, hogy a leginkább biztosítsátok a védelmet számukra. – Támadás érhet bármikor, bárhol, és mi mind feketébe öltözünk, amikor ez történik. Mindig legyetek résen. Emlékezzetek, bár nyilván tudjátok, hogy mi támadunk és nem az igazi strigák, reagálnotok kell, mintha az életetek rettenetes, közvetlen veszélyben lenne. Ne féljetek megsebezni minket. Néhányatoknak, biztos vagyok benne, hogy nem lesz lelkiismeret furdalása, amiért visszaadja a múltbéli sérelmeit. A diákok a tömegben kuncogtak ezen. – De néhányatok úgy fogja érezni, hogy vissza kell fognia magát, mert fél, hogy bajba kerül. Nem fog. Nagyobb bajba kerültök, ha visszafogjátok magatokat. Ne aggódjatok. Kibírjuk. Lapozott a következő oldalra a jegyzetben. – Szolgálatban lesztek 24 órát egy nap, a hat napos időszakokban, de aludhattok napközben, amikor a morátok is. Csak legyetek tudatában, hogy bár a striga támadások ritkák napközben, nem lehetetlen, hogy bent vannak, úgyhogy nem feltétlenül lesztek „biztonságban” ezekben az időkben. Stan még átolvasott néhány technikai részletet, és azon találtam magam, hogy unom. Tudtam ezt az anyagot. Mindannyian tudtuk. Körülnéztem, láttam, hogy nem vagyok egyedül a türelmetlenségemmel. Izgatottság és aggódás hasított a tömegbe. A kezek ökölbe szorultak. A szemek kitágultak. Mind a feladatunkat akartuk. Mind azt akartuk, hogy elkezdődjön. Amikor Stan befejezte, átadta a jegyzetet Albertának. – Oké – mondta. – Egyesével foglak szólítani titeket és kihirdetem, kivel lesztek párban. Addig gyertek le ide, és Chase testőr ad nektek egy csomagot, ami információkat tartalmaz a morátok időbeosztásáról, stb. Mind kiegyenesedtünk, ahogy átlapozta a papírjait. A diákok suttogtak. Mellettem Eddie hevesen lélegzett. – Ó ember, remélem, valaki jót kapok – motyogta. – Nem akarok szánalmas lenni a következő hat hétben. Bíztatóan megszorítottam a kezét. – Az lesz – suttogtam vissza. – Ööö, valaki jót kapsz, úgy értettem. Nem leszel szánalmas.

13

– Ryan Aylesworth – mondta Alberta tisztán. Eddie összerezzent, és én azonnal tudtam miért. Ezelőtt, mindig Mason Ashford volt az első, akit szólítottak a névsorban. Ez soha nem történhet meg újra. – Camille Contához vagy kijelölve. – Francba – morogta valaki mögöttünk, aki nyilván abban reménykedett, hogy Camille-hoz kerül. Ryan felszívódott az első sorban, és szélesen vigyorgott, ahogy ment a csomagjáért. A Conta-k feltörekvő nemes család volt. Az a hír járta, hogy egyik tagjuk jelölve volt, amikor a királyné végül kinevezte az örökösét. Plusz Camille elég vonzó volt. Követni őt nem lehetett igazán nehéz egy srácnak sem. Ryan büszkén sétált, úgy tűnt nagyon elégedett magával. – Dean Barnes – mondta a következőt. – Jesse Zeklossal leszel. – Uhh – Eddie és én egyszerre mondtuk. Ha én lettem volna Jessehez kijelölve, szüksége lett volna egy másik személyre, aki megvédi. Tőlem. Alberta még mindig olvasta a neveket, és észrevettem, hogy Eddie izzadt. – Légyszi, légyszi had kapjak valaki jót – motyogta. – Úgy lesz – mondtam. – Úgy lesz. – Edison Castile – mondta Alberta. Nagyot nyelt. – Vasilisa Dragomir. Eddienek és nekem is megállt a szívverésünk, majd kötelességből felállt és lehajtott fejjel sétált le. Ahogy lelépett a lelátóról, váltott velem egy gyors, rémült pillantást a válla felett. Arckifejezése, mintha azt mondta volna: Nem tudtam! Nem tudtam! Ez kettéválasztott minket. A világ körülöttem lassan elmosódott. Alberta még mindig mondta a neveket, de én egyet se hallottam közülük. Mi folyik itt? Egyértelmű, valaki hibázott. Lissa az én megbízottam volt. Annak kellett lennie. Nekem kéne a testőrének lennie, amikor végez. Ennek semmi értelme. A szívem kalapált, néztem, ahogy Eddie odasétál Chase testőrhöz és megkapja a csomagját és a gyakorló karót. Azonnal lenézett a papírokra, és azt gyanítottam, hogy duplán leellenőrizte a nevet, biztos összekeverték. Az arckifejezése, amikor felnézett, azt mondta, hogy Lissa nevét látta. Vettem egy mély lélegzetet. Oké. Még nem kell pánikba esni. Valaki gépelési hibát vétett itt, valaki kijavíthatná. Valójában, muszáj kijavítaniuk nemsokára. Amikor hozzám érnek és elolvassák Lissa nevét megint, rá fognak jönni, hogy az egyik morát kétszer írták. Átrendezik, és adnak Eddie-nek valaki mást. Végtére is, elég sok mora volt, akihez kerülhet. Hiány volt dampyrokból az iskolában. – Rosemarie Hathaway. – Megfeszültem. – Christian Ozera. Egyszerűen csak bámultam Albertára, nem tudtam megmozdulni vagy válaszolni. Nem. Nem azt mondta, amire gondolok. Néhány ember észrevette, hogy nem mozdulok és hátranéztek rám. De én le voltam döbbenve. Ez nem történhet. A Mason téveszmém múlt éjjelről valósabbnak tűnt, mint ez. Pár pillanattal később, Alberta rájött, hogy nem mozdulok. Bosszúsan nézett fel a jegyzetéről, vizsgálva a tömeget. – Rose Hathaway? Valaki meglökött a könyökével, mintha nem ismertem volna fel a saját nevem. Nyeltem egyet, felálltam és lesétáltam a lelátóról, robotszerűen. Hiba történt. Hibának kellett történnie. Elindultam Chase testőr felé, mint egy bábu, amit valaki más irányít. A kezembe adta a csomagomat és a gyakorló karót, amivel a felnőtt testőröket kéne megölni, és elálltam a következő ember útjából. Hitetlenkedve olvastam a szavakat a csomagomon, háromszor. Christian Ozera. Kinyitottam, és láttam, ahogy az élete kiterjed előttem. Egy aktuális kép. Az órarendje. A családfája. Az étrendje. Még részletes információkat is tartalmazott a

14

szülei tragikus történetéről, hogyan választották, hogy strigává válnak, és milyen sok embert meggyilkoltak mielőtt levadászták és megölték őket. Azt az utasítást kaptuk, hogy olvassuk el a dossziét, csomagoljunk el egy táskába, és utána találkozzunk a moránkkal ebédnél. Ahogy egyre több név elhangzott, sok osztálytársam időzött a tornaterem körül, beszélgettek a barátaikkal és felvágtak a csomagjukkal. Én habozva megálltam az egyik csoport közelében, diszkréten várva egy lehetőségre, hogy beszéljek Albertá-val vagy Dmitrij-jel. Ez jele volt az újonnan fejlődő türelmemnek, hogy nem mentem oda egyenesen közéjük akkor és ott, hogy válaszokat követeljek. Higgy nekem, akartam. Ehelyett, hagytam, hogy végigmenjenek a listán, de úgy éreztem örökké tart. Őszintén, mennyi ideig tart felolvasni egy csomó nevet? Amikor az utolsó újoncot is beosztották a morájához, Stan átkiáltott a lármán, hogy menjünk a feladatunk következő szakaszára, és próbáltam kiterelni az osztálytársaimat. Átvágtam a tömegen és odaléptem Albertához és Dmitrij-hez, akik szerencsére egymás mellett álltak. Valami adminisztratív dologról beszélgettek és nem vettek rögtön észre engem. Amikor rám néztek, felemeltem a csomagomat és rámutattam. – Mi ez? Alberta arca üresnek és zavarodottnak tűnt. Valami Dmitrijben az mondta nekem, hogy számított erre. – Ez a feladata, Miss Hathaway – mondta Alberta. –Nem – mondtam fogcsikorgatva. – Nem ez. Ez valaki más feladata. – A feladatod a gyakorlati kiképzésen, nem szabadon választható – mondta szigorúan. – Ugyanúgy, ahogy a való világban sem. Nem választhatod ki, kit védsz meg szeszély és hangulat alapján, nem itt és biztosan a diploma megszerzése után sem. – De diploma után, én Lissa testőre leszek! – kiáltottam. – Ezt mindenki tudja. Őt kéne kapnom emiatt. – Tudom, hogy ez egy elfogadott elképzelés, hogy ti együtt lesztek diploma után, de nem emlékszem egyetlen olyan kötelező szabályra sem, hogy őt kéne kapnod vagy akárkit itt az iskolában. Azzal leszel, akit hozzád rendeltek. – Christian-nal? – Ledobtam a csomagomat a földre. – Elment az esze, ha azt hiszi, hogy őt fogom őrizni. – Rose! – csattant fel Dmitrij, bekapcsolódva a beszélgetésbe végül. A hangja olyan kemény és éles volt, hogy összerezzentem és elfelejtettem mit mondtam fél másodperce. – Átléped a határt. Nem beszélhetsz így az oktatóiddal. Utáltam, ha bárki megfenyített. Különösen utáltam, ha ő. És különösen utáltam, ha megfenyített és igaza volt. De nem tehettem róla. Túl mérges voltam, és az alváshiány is megkövetelte a magáét. Az idegeim nyersek és feszültek voltak, majd hirtelen, úgy tűnt minden kis apróságot nehéz elviselnem. És a nagy dolgokat, mint ez? Lehetetlen elviselni. –Bocsánat – mondtam vonakodva. – De ez hülyeség. Majdnem olyan hülyeség, mint nem vinni el minket Victor Daskov tárgyalására. Alberta meglepetten pislogott. – Honnan tudod – nem érdekes. Majd később foglalkozunk vele. De most, ez a feladatod és ezt kell csinálnod. Eddie hirtelen felszólalt mellettem, hangja tele volt aggodalommal. Nem tudtam követni őt korábban. – Nézze… én nem bánom… cserélhetünk… Alberta kőkemény tekintetét rólam rá fordította. – Nem, határozottan nem teheted. Vasilisa Dragomir a te feladatod. ”Visszafordult hozzám. – És Christian Ozera pedig a tied. A vitának vége.

15

– Ez hülyeség! – ismételtem. – Miért kéne pazarolnom az időmet Christian-ra? Lissa az egyetlen, akivel leszek, miután végeztem. Úgy látszik, ha azt akarja, hogy képes legyek jó munkát végezni, vele kéne gyakorolnom. – Jó munkát fogsz végezni vele – mondta Dmitrij. – Mert ismered őt. És megvan a köteléketek. De valahol, valamikor egy másik moránál végezheted. Meg kell tanulnod, hogyan kell megvédeni valaki olyat, akivel egyáltalán nincs tapasztalatod. – Van tapasztalatom Christian-nal – morogtam. – Ez a probléma. Utálom őt. Oké, ez egy hatalmas túlzás volt. Christian idegesített, igaz, de igazából nem gyűlöltem őt. Mint már mondtam, az hogy összedolgoztunk a strigák ellen sok mindent megváltoztatott. Megint, úgy éreztem az alváshiány és az általános ingerlékenységem mindennek felfújta a nagyságát. – Annál jobb – mondta Alberta. – Nem mindenki lesz a barátod, akit védeni fogsz. Nem mindenkit fogsz kedvelni, akit védeni fogsz. Ezt meg kell tanulnod. – Azt kell megtanulnom, hogyan harcoljak a strigákkal – mondtam. – Azt megtanultam az órákon. Megerősítettem egy éles pillantással, készen hogy kijátsszam az ütőkártyámat. – És már megtettem személyesen. – Több minden szükséges ehhez a munkához, mint a szakszerűség, Miss Hathaway. Egy teljesen egyéni nézőpont – a modora, ha úgy tetszik – amivel nem nagyon foglalkozunk az órákon. Mi megtanítjuk, hogyan bánjatok el a strigákkal. Nektek magatoktól kell megtanulnotok, hogyan kell bánni a morátokkal. És különösen meg kell tanulnotok, hogyan bánjatok valakivel, aki nem a legjobb barátotok évek óta. – Azt is meg kell tanulnod milyen úgy dolgozni valakivel, hogy nem érzed azonnal, ha veszélyben van – tette hozzá Dmitrij. – Pontosan – értett egyet Alberta. – Ez egy hátrány. Ha jó testőr akarsz lenni – ha kiváló testőr akarsz lenni – azt kell tenned, amit mondunk. Nyitottam a számat, hogy visszavágjak, érveljek, hogy valaki olyan mellett, akivel olyan közel állunk egymáshoz, sokkal gyorsabban fejlődnék, és jobb testőrré válnék bármelyik másik mora számára. Dmitrij közbevágott. – Egy másik morával dolgozni szintén segíthet Lissa-t életben tartani – mondta. Ez leállított. Ez volt nagyjából az egyetlen dolog, ami leállíthatott, és a fene egye meg, ezt ő is tudta. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Lissa is hátrányban van – miattad. Ha sosem lesz esélye megtanulni milyen, ha valaki olyan őrzi, akivel nincs köteléke, nagyobb a kockázata annak, hogy megtámadják. Őrizni valakit valójában két ember kapcsolata. Ez a feladat a gyakorlati kiképzésen ugyanolyan sokat számít neki is, mint neked. Csendben maradtam, ahogy feldolgoztam a szavait. Majdnem volt értelmük. – És – tette hozzá Alberta – ez az egyetlen feladat, amit kaphatsz. Ha nem vállalod, akkor kimaradsz a gyakorlati kiképzésből. Kimaradok? Megőrült? Ez nem olyan volt, mint az órák, hogy kihagyhattam egy napot. Ha nem csinálnám meg a gyakorlati kiképzést, akkor nem végezhetnék. Majd felrobbantam az igazságtalanságtól, de Dmitrij megállított, anélkül hogy mondott volna egy szót is. A folyamatos, nyugodt tekintet a sötét szemeiben visszafogott, bátorítva, hogy fogadjam el ezt méltóságteljesen – vagy legalábbis amennyire tőlem telt. Vonakodva felvettem a csomagot. – Jó – mondtam fagyosan. – Megteszem. De szeretném megjegyezni, akaratom ellenére csinálom. – Azt hiszem erre már rájöttünk, Miss Hathaway – jegyezte meg Alberta szárazon. – Akárhogy is. Még mindig úgy gondolom, hogy ez egy borzalmas ötlet, és végül is így lesz.

16

Megfordultam és kirohantam a tornateremből mielőtt bármelyikük is válaszolhatott volna. Eközben rájöttem, milyen rosszindulatú kis dögnek hangzottam. De ha ők kiállnák a legjobb barátjuk szexuális életét, látnának egy szellemet, és alig tudnának aludni, ők is ilyen rosszindulatúak lennének. Plusz, épp hat hetet kell eltöltenem Christian Ozerával. Ő gúnyos, bonyolult és mindenből viccet csinál. Valójában, sokban hasonlított rám. Ez hosszú hat hét lesz.

17

3. fejezet (Fordította: Tyna) – Miért vagy ilyen komor kicsi Dampyr? – Pont a parkon vágtam keresztül az ebédlő felé, amikor megéreztem a szegfűszeges cigaretta illatát. Sóhajtottam. – Adrian, te vagy az utolsó ember, akit most látni szeretnék – Adrian Ivaskov sietett mellém, egy füstfelhőt fújt a levegőbe, ami természetesen pont felém sodródott. Leintettem és előadtam egy eltúlzott, köhögős show műsort. Adrian mora nemes volt, akit a legutóbbi sítúrán ismertünk meg. Néhány évvel időseb volt, mint én és azért jött vissza a Szent Vlagyimirba, hogy Lissával együtt dolgozzanak a lélek mágián. Ő volt az egyetlen lélekhasználó, akit ismertünk. Arrogáns volt és elkényeztetett és rengeteg időt töltött azzal, hogy cigarettával, alkohollal és nőkkel kényeztesse saját magát. Ő is belém volt esve, vagy legalább is az ágyába akart cipelni. – Úgy tűnik – mondta. – Elég keveset találkozunk, amióta visszajöttünk. Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, kerülsz engem. – Kerüllek is Hangosan sóhajtott és beletúrt barna hajába, amit mindig művészien rendezetlenül hordott. – Néz Rose, nem kell tovább játszanod, hogy elérhetetlen vagy. Engem már megkaptál. Adrian tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem játszom az elérhetetlent, de mindig élvezte, ha szívathat. – Ma nem igazán vagyok vevő az úgynevezett bájaidra – Mi történt? Keresztülgázolsz minden pocsolyán és úgy néz ki, hogy képes lennél leütni az első embert, akit meglátsz. – Akkor miért lebzselsz körülöttem? Nem aggódsz, hogy leütlek? – Ó, te sosem bántanál engem. Arcom túl szép ahhoz. – Ahhoz viszont nem elég, hogy ne fújd a rákkeltő füstöt az arcomba. Hogy csinálod ezt? Az akadémián tilos a dohányzás. Abby Badica két hét szobafogságot kapott, amikor elkapták. – Én a szabályok felett állok, Rose. Nem vagyok sem diák, sem alkalmazott, csupán egy szabad szellemű vándor – Talán most is vándorolnod kellene – Ha meg akarsz szabadulni tőlem, akkor el kell mondanod, mi folyik itt. Nem kerülhettem el. Mindamellett hamarosan úgyis megtudná. Mindenki tudni fogja. – Christian mellé osztottak be a gyakorlati képzésen Csönd támadt, majd Adrian felkacagott. – Wow. Most már értem. Ennek fényében hihetetlenül nyugodtnak látszol. – Azt hittem, hogy Lissa mellé osztanak be – morogtam. – Nem tudom elhinni ezt tették velem. – Miért tették ezt? Van rá esély, hogy nem mellette leszel, ha lediplomázol? – Nem. Csak úgy gondolták, hogy ez majd segíteni fog nekem a kiképzésben. Továbbra is Dmitrij és én leszünk a testőrei. Adrian vetett rám egy sanda pillantást.

18

– Ó, biztos vagyok benne, hogy elég méltányosak lesznek veled szemben. Meg kellett hagyni, hogy az egyik legfurcsább dolog az volt, hogy Lissa nem is sejtette mit érzek Dmitrij iránt, Adrian viszont gyanította. – Mint mondtam, ma nem érdekelnek a kommentárjaid. Nyilvánvalóan nem értett egyet velem. Volt egy olyan érzésem, hogy ivott már, pedig, alig volt még ebédidő. – Mi ezzel a probléma? Christian úgyis minden idejét Lissával tölti. Adrian-nak igaza volt. Nem mintha ezt bevallottam volna neki. – Beszéltem már neked az aurádról? – kérdezte hirtelen. Volt valami furcsa a hangjában. Tétova. Kíváncsi. Nagyon szokatlan volt. A hangja általában gúnyos volt, amikor beszélt. –Nem tudom. Igen, egyszer. Azt mondta, hogy sötét vagy ilyesmi. Miért? – Az aura az a fény, ami minden embert körülvesz. A színe és fénye állítólag kapcsolatban van az emberek személyiségével és energiájával. Csak egy lélekhasználó láthatta. Adrian már képes volt rá, de Lissa még csak most tanulta. – Nehéz megmagyarázni. Lehet, hogy semmi – Megállt az ajtó mellett, és mélyet szippantott a cigarettájából. A füstfelhő, amit kifújt, megpróbált utat törni felém, de a szél visszafordította. – Érdekes dolog az aura. Apad és dagad, változik a színe és a fényereje. Némelyik élénk, némelyik halványabb. – Hátrahajtotta a fejét és az égre meredt. Rögtön felismertem a jeleit annak a furcsa „megzavarodott” állapotnak, amibe néha belezuhant… – Azonnal tudni fogod ez mit jelent. Ez olyan, mintha belelátnál a lelkükbe. Elmosolyodtam. – De a lélek titkát nem tudtad megfejteni ugye? Vagy hogy a színek mit jelentenek? Vállat vont. – Még próbálom megfejteni. Ha elég emberrel beszélgetsz, akkor megtudhatod, milyenek és aztán elkezded felfedezni a hasonló tulajdonságokat és a hasonló színeket…. Egy idő után a színek jelenteni kezdenek valamit – Az enyém most hogy néz ki? Rám nézett. – Eh, nem tud ma eléggé erre koncentrálni. – Tudtam. Te ittál. – Az olyan anyagok, mint az alkohol, vagy bizonyos gyógyszerek eltompítják az érzékeket. . – Csak annyit, hogy megvédjen a hidegtől. Attól még látom az aurádat. Többnyire olyan, mint bárki másé, csak a szélén van egy kis sötétség. Olyan, mintha egy árnyék követne téged Volt valami a hangjában, amitől megborzongtam. Sokszor hallottam már őket Lissával, amikor az auráról beszélgettek, de soha nem gondoltam volna, hogy ez olyan dolog, ami miatt aggódnom kellene. Inkább olyasmi volt, mint valami színpadi trükk – cool dolog kevés valóságalappal. – Ez annyira vidám dolog – mondtam. – Gondoltál már rá, hogy motivációs beszédeket tarts? A zavart pillantása elhalványult és visszatért szokásos jókedve. – Ne aggódj, kicsi dampyr. Lehet, hogy árnyékok vesznek körül, de nekem akkor is te jelented a napfényt. Behunytam a szememet. A járdára dobta a cigarettáját és eloltotta a lábával. – Mennem kell. Később találkozunk. – Bemutatott egy vitézes meghajlást, majd elindult a vendégház felé. – Szemeteltél – kiabáltam utána – A szabályok felett, Rose – kiáltotta vissza. – A szabályok felett Megráztam a fejem, közben felvettem a már kihűlt cigarettacsikket és beledobtam az ajtó melletti szemetesbe. Amikor a meleg nagyon otthonos érzéssel töltött el,

19

miközben leráztam a latyakot a csizmámról. Lent az ebédlőben morák és dampyrok együtt étkeztek, a tanítási órákra viszont külön jártunk. A dampyrok, mivel félig emberek sokkal nagyobbak – nem magasabbak – és erősebbek. A női testőrök nem voltak annyira karcsúak, mint az ultra-vékony mora lányok, a férfi testőrök pedig izmosabbak voltak vámpír társaiknál. A morák bőre sápadt és finom, mint a porcelán, míg a miénk cserzett volt a sok napfénytől. Lissa egyedül ült az asztalnál és angyalian festett a fehér pulóverében. Fényes, szőke haja a vállaira omlott. Amikor rám pillantott a kötelékünkön keresztül meleg érzések áramlottak belőle. Rám mosolygott. – Oh, nézd meg az arcodat. Igaz vagy nem? Tényleg Christian mellé osztottak be? Csak bámultam. – Vajon ölni, hogy egy kicsit kevésbé nyomorult? – Egy kemény, de mégis szórakozott pillantást vetett rám, miközben lenyalta a kanaláról az epres joghurtot. – Végül is ő a barátom. Szinte minden időmet vele töltöm. Nem annyira rossz. – Ha az embernek van türelme – morogtam, miközben leültem a mellette lévő székre – De te nem lógsz vele heti hétszer 24 órában. – Te sem fogsz csak heti hatszor 24 órában. – Nincs különbség. Mondhatnánk akár azt is, hogy tízszer 24 óra. Lissa a homlokát ráncolta – Ennek nincs semmi értelme Lenyeltem egy idióta megjegyzést és inkább körülnéztem az ebédlőben. A teremben a közelgő gyakorlattal kapcsolatos hírektől zsongott, ami rögtön az ebédidő után kezdődik. Camille legjobb barátját Ryan legjobb barátja mellé jelölték ki, és így négyen, vidáman összebújva úgy tűnt, mintha egy hat hetes dupla randira készülnének. Legalább valaki élvezte mindezt. Christian, az én hamarosanvédencem kilépett az etetőktől – az olyan emberektől, akik önként adták a vérüket a moráknak. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy Lissa mondani szeretne valamit. Mégis inkább visszafogta magát, mert attól tartott, hogy csak rontana a hangulatomon. – Ne aggódj miattam. Mi van? Visszamosolygott, de rózsaszín ajkai elrejtették az agyarait. – Megkaptam az engedélyt – Engedélyt? – A válasz gyorsabban suhant át az elméjén, mintha hangot adott volna ki – Micsoda? – kiáltottam fel – Abbahagyod a gyógyszereket? A lélek egy nagyon csodálatos dolog volt, amit most kezdtek felfedezni. Volt azonban egy nagyon csúnya mellékhatása: a használója gyakran depressziós lett, vagy megtébolyodott. Részben ez volt az oka annak, hogy Adrian annyit ivott, tompította a mellékhatásokat. Lissa ennél egy sokkal egészségesebb módszert választott. Antidepresszánsokat szedett, amik teljesen elfojtották benne a mágiát. Utálta, hogy nem használhatja, viszont ez egy elfogadható kompromisszum volt azért cserébe, hogy nem őrült meg. Legalább is én azt hittem. Úgy tűnt ő már nem ért egyet ezzel, ha mérlegel egy ilyen lehetőséget. Tudtam, hogy újra meg akarja próbálni használni a mágiát, de nem igazán hitt benne, hogy meg fogják neki engedni. – Minden nap jelentkeznem kell majd Ms. Carmacknál és beszélnem kell egy tanácsadóval is – Lissa egy grimaszt vágott, miközben az utolsó szót kiejtette, de az általános hangulata még mindig optimista volt. – Alig várom már, hogy gyakorolhassak Adrian-nal – Adrian rossz hatással van rád

20

– Nincs rám rossz hatással. Én választottam ezt – Amikor nem válaszoltam, óvatosan megérintette a karomat – Hé, figyelj rám. Nem kell aggódnod. Már sokkal jobban vagyok és sokan vigyáznak rám – Kivéve engem – mondtam neki szomorúan. A terem túlsó végében Christian lépett be a dupla ajtón és odajött hozzánk. Ránézett az órájára, már csak öt perc volt az ebédidőből. – Ó ember. Közeledik az éjfél. Kihúzott egy széket, megfordította és miután leült, az állát a támlára helyezte. Fényes fekete haját kifésülte a szeméből és önelégülten vigyorgott. – Már alig várom, hogy elkezdődjön a műsor – mondta – Te és én nagyon jól fogunk szórakozni Rose. Fésülgetjük majd egymás haját és kísértet történeteket mesélünk. A rémtörténetek mesélése sokkal vonzóbbnak tűnt, mint Christian hajának fésülgetése. Ingerülten megráztam a fejem és felálltam. – Most magatokra hagylak, hogy élvezhessétek az utolsó kettesben töltött perceiteket – felnevettek. Átvágtam az ebédlőn, azt remélve, hogy maradt még néhány fánk a reggeliből. Eddig semmi mást nem láttam, csak croissant, quochet és buggyantott körtét. Ez egy sznob nap volt az ebédlőben. Egy kis meleg sült tészta túl nagy kérés volt? Eddie állt előttem. Az arca bocsánatkérő lett, amint meglátott. – Rose, annyira sajnálom Védekezően felemeltem a kezemet. – Ne aggódj. Nem a te hibád. Csak ígérd meg, hogy jó munkát fogsz végezni – Ez egy elég buta kérés volt, mivel nem tettek ki minket valódi veszélynek, de nem tudtam felhagyni az aggódással, különösen most, hogy Lissa abbahagyja a gyógyszereket. Eddie nagyon komoly maradt s nem akadt fent az idióta kérésemen. Ő azon kevesek egyike volt, aki ismerte Lissa képességeit és annak hátrányait is, valószínűleg ezért őt választották. – Nem engedem, hogy bármi baj történjen vele. Megígérem. Nem tudtam megállni mosoly nélkül, még a komor hangulatom ellenére sem. Eddienek már voltak tapasztalatai a Strigákkal, ezért sokkal komolyabban vette a feladatát, mint a többi tanonc. Tőlem eltekintve, talán tényleg ő volt a legjobb választás Lissa védelmére. – Rose, igaz, hogy megütötted Petrov testőrt? Megfordultam és két mora állt előttem, Jesse Zeklos és Ralf Sarcozy. Megkerülték Eddie-t és engem bámultak ugyanolyan önelégülten és bosszantóan, mint máskor. Jesse vonzó volt, barna bőr, jóképű és éles eszű. Ralf kevésbé volt vonzó és kevésbé volt okos, ő volt a fegyverhordozó. Könnyen lehet, hogy kettőjüket gyűlöltem a legjobban az egész akadémián, főleg, mert elég csúnya pletykákat terjesztettek róla, hogy miket csinálta velük kettesben. Akkor volt Mason első komoly húzása, kényszerítette őket, hogy az egész iskola előtt elmondják az igazságot és ezt soha nem bocsájtották meg nekem. – Megütni Albertát? Aligha. – Kezdtem volna magamhoz térni, de Ralf folytatta. – Úgy hallottuk, hogy idegrohamot kaptál a tornateremben, amikor megtudtad, hogy ki mellé osztottak be – Idegrohamot? Megőrültél? Én csak – megálltam, hogy gondosan megválogathassam a szavaimat – kifejtettem a véleményemet. – Nos – mondta Jesse – Azt hiszem, ha itt bárki szemmel tarthatja a strigát, akkor az te vagy. Te vagy itt a leg keményebb

21

A hangja mogorva volt, mintha dicsérni akarna. Én nem értettem vele egyet. Mielőtt bármit is szólhatott volna elé léptem, úgy hogy semmi hely ne maradjon közöttünk. A kezemet a nyaka köré fontam. A szemei tágra nyíltak. – Christian-nak nincs semmi köze a strigákhoz – mondtam neki halkan. – A szülei… – Vannak szülei. És ő Christian. Ne keverjük össze őket – Jesse tudta, hogy nem jó a haragom útjában állni. Láttam rajta, hogy küzd ez az emlék és az a vágya, hogy eljárassa előttem Christian-t. Meglepő módon az utóbbi győzött. – Korábban te is utáltál vele együtt lenni, most meg véded őt? Tudod, hogy mindig megszegi a szabályokat. Azt mondod, hogy tényleg nincs rá esély, hogy strigává váljon, mint a szülei? – Nincs – mondtam – Semmi esély. Christian sokkal több dolgot hajlandó tenni a strigák ellen, mint bármely másik mora itt. – Jesse szeme kíváncsian Ralfra villant, mielőtt visszatért hozzám – Részt vett a strigák elleni küzdelemben Spokaneben. Semmi esély rá, hogy strigává váljon – Azon törtem a fejem, hogy kit osztottak be Jesse mellé a gyakorlaton – És ha meghallom, hogy bármi ilyesmit terjesztesz, teszek róla, hogy Dean ne tudjon megvédeni tőlem. – Vagy tőlem – mondta Eddie, miközben a jobb oldalamon mellém lépett. Jesse nagyot nyelt és hátrált egy lépést. – Hazudsz. Nem emelhetsz kezet rám. Ha megteszed, akkor felfüggesztenek és soha nem kapod meg a diplomádat. Tudtam, hogy igaza van, de azért mosolyogva válaszoltam – Lehet, hogy megéri. Majd meglátjuk, nem igaz? Ez volt az a pont, amikor Jesse és Ralf úgy döntöttek, hogy befejezték az ebédet. Miközben kifelé mentek, még hallottam, hogy gúnyos megjegyzéseket tettek rám, ami valahogy így hangzott „bolond ribanc” – Ah – motyogtam, aztán felderültem – Oh, hé! Fánk! Elvettem egy csokoládémázast, majd Eddie-vel együtt elindultunk, hogy megkeressük a moránkat és csatlakozzunk a többiekhez. Eddie rám vigyorgott. – Ha nem ismernélek jobban, akkor most azt hinnem, hogy megvédted Christian becsületét. Már nem egy szálka a szemedben? – De – mondtam és lenyaltam a csokit az ujjamról – Az. De a következő hat hét erről a szálkáról fog szólni a szememben

22

4. fejezet (Fordította: Monica) ELKEZDŐDÖTT. Eleinte a dolgok nem voltak túlságosan mások, mint bármelyik másik nap. A dampyrok és a morák különböző órákra mentek a tanítási nap első felében, és ebéd után csatlakoztak egymáshoz. Christian legtöbb délutáni órája már volt nekem előző félévben, úgyhogy majdnem olyan volt, mint követni a saját órarendemet újra. A különbség az volt, hogy már nem diák voltam ezeken az órákon. Nem ültem a padban, nem kellett semmilyen feladatot megcsinálnom. Sokkal kényelmetlenebb is volt, mert a terem végében kellett állnom egész idő alatt, együtt a többi újonccal, akik őrizték a morájukat. Iskolán kívül olyan volt, mint általában mindig. A morák jöttek ki először. A testőrök árnyékok voltak. Erős kísértés volt, hogy ne beszéljünk újonc társainkkal, főleg mikor a morák magukban dolgoztak, vagy egymás között beszélgettek. Mégis egyikünk se nyikkant meg. Az első nap nyomása és adrenalinja jó viselkedésre késztetett minket. Biológia után Eddie és én olyan testőr technikát használtunk, amit úgy hívnak páros testőrség. Én voltam a közeli őr és Lissával és Christian-nal sétáltam, azonnali védelmet biztosítva. Eddie volt a távoli őr, messzebb sétált és nagyobb területet figyelt bármilyen fenyegető veszély miatt. Ezt a mintát követtük a nap nagy részében, amíg ki nem jöttek az utolsó óráról. Lissa adott egy gyors csókot Christian arcára, és rájöttem, hogy búcsúznak. – Srácok nem ugyanaz most az órarendetek? – kérdeztem döbbenten, a csarnok oldalához lépve, hogy félreálljak a diákok útjából. Eddie már arra következtetett, hogy szétválunk és abbahagyta a távoli őrködést, hogy odajöjjön beszélni velünk. Nem is tudtam, hogy alakul Lissa és Christian órarendje ebben az új félévben. Lissa látta a csalódott pillantásomat és együttérzően rám mosolygott. – Sajnálom. Együtt fogunk tanulni iskola után, de most, mennem kell szépírásra. – És nekem – jelentette be Christian magasztosan – mennem kell konyhatudományra. – Konyhatudomány? – sírtam. – A konyhatudományt választottad? Ez a legostobább óra, amiről hallottam. – Nem az – ellenkezett. – És még ha úgy is… hé, ez az utolsó félévem, igaz? – sóhajtottam. – Gyerünk, Rose – nevetett Lissa. – Ez csak egy óra. Nem lesz olyan – Félbeszakította, amikor nyugtalanság tört ki a csarnok másik felén. Mi és mindenki a közelünkben megállt és bámult. Az egyik testőr oktatóm, Emil, gyakorlatilag a semmiből bukkant fel és – strigát játszva – egy mora lányért nyúlt. Átfordította, a mellkasára szorította és felfedte a nyakát, mintha meg akarná harapni őt. Nem láttam ki volt az, csak a kusza barna haját, de a hozzá kijelölt védő Shane Reyes volt. A támadás meglepetésként érte – ez volt az első ma – de csak egy kicsit ügyetlenkedett, ahogy félrelökte Emilt, és elrántotta a lányt. A két srác harca készen

23

állt, és mindenki izgatottan figyelte. Néhányan még fütyültek és kiabáltak is, bíztatták Shane-t. Az egyik fütyülő Ryan Aylesworth volt. Nagyon izgatott lett, ahogy nézte a harcot – Shane a gyakorló karót forgatta, épp majdnem győzött – hogy nem vette észre, hogy két felnőtt testőr settenkedett ő és Camille felé. Eddie és én egyszerre vettük észre és megmerevedtünk, ösztönösen készen ugrani. – Maradj velük – mondta Eddie. Elindult Ryan és Camille felé, akik csak most fedezték fel, hogy támadnak rájuk. Ryan nem reagált olyan jól, mint Shane, különösen, mert két támadóval nézett szembe. Az egyik testőr elvonta Ryan figyelmét, míg a másik – Dmitrij, most már láttam – megragadta Camille-t. Sikított, nem játszotta meg, hogy fél. Úgy tűnik, ő nem találja olyan izgalmasnak, hogy Dmitrij karjaiban van, mint én tenném. Eddie elindult feléjük, hátulról közelített, és fejbe ütötte Dmitrij-t. Ez alig idegesítette Dmitrij-t, de én még mindig meg voltam lepve. Én alig voltam képes valaha is megütni az edzéseinken. Eddie támadása arra kényszeríttette Dmitrij-t, hogy elengedje Camille-t és szembenézzen az új fenyegetéssel. Megpördült, kecsesen, mint egy táncos és megtámadta Eddie-t. Eközben, Shane „megkarózta” a strigáját és odaugrott segíteni Eddie-nek, Dmitrij másik oldalához ment. Néztem, ökölbe szorult a kezem az izgalomtól, általában izgatott leszek a harctól és különösen attól, ha Dmitrij-t nézem. Lenyűgözött, hogy valaki, aki ilyen halálos, hogy lehet ilyen gyönyörű. Bárcsak részt vehettem volna az összetűzésben, de tudtam, hogy a körülöttem lévő területre kell figyelnem, hátha a „strigák” itt támadnának. De nem. Shane és Eddie sikeresen „végeztek” Dmitrij-jel. Egy részem kicsit szomorú volt emiatt. Azt akartam, hogy Dmitrij legyen jó mindenben. Habár Ryan próbált segíteni, nem sikerült neki. Dmitrij technikailag „megölte” őt, úgyhogy kicsit vigasztalt a gondolat, hogy Dmitrij még mindig egy agresszív striga volt. Ő és Emil megdicsérte Shane-t, amiért olyan gyorsan talpon volt és Eddie-t, amiért rájött, hogy úgy kell kezelnünk ezt, mint egy csoport, nem úgy, mint egy-egy próba. Kaptam egy bólintást, amiért hátulról figyeltem Eddie-t, és Ryan-t leszidták, amiért nem figyelt a morájára. Eddie és én egymásra vigyorogtunk, elégedetten, amiért magas pontszámot értünk el az első teszten. Nem bántam volna egy kicsit nagyobb szerepet, de ez sem volt rossz kezdés a gyakorlati kiképzésen. Boldogok voltunk, és láttam, hogy Dmitrij megrázta a fejét, ahogy elment. Amikor a drámának vége lett, a négyesünk szétvált. Lissa adott még egy utolsó mosolyt a válla felett és beszélt hozzám a köteléken keresztül, Érezd jól magad a konyhatudományon! Forgattam a szemem, de ő és Eddie már befordultak a sarkon. – Konyhatudomány – elég hatásosnak hangzott, de tényleg, ez csak egy divatos kifejezés volt arra, hogy alapvetően mi az a főzés óra. A bosszankodásom ellenére, hogy Christian ostoba volt emiatt, egy kicsit tiszteltem érte. Elvégre alig tudtam vizet forralni. Mégis, sok különböző választás volt, mint a szépírás vagy a vita, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy Christian ezt az órát lazulni vette fel, és nem azért, mert szakács akar lenni egyszer. Legalább lehet, hogy elégtétel kapok azzal, hogy nézem, ahogy tortát süt vagy ilyesmi. Még talán kötény is lesz rajta. Három másik újonc volt a teremben, akik őrizték a morájukat. Mivel a konyhatudomány terem nagy volt és sok ablak nyitva volt, mi négyen összedolgoztunk és előálltunk egy tervvel, hogy egyesítsük az erőinket és megvédjük az egész termet. Amikor az elmúlt években néztem az újoncok gyakorlati kiképzését, mindig csak a harcoknak szenteltem figyelmet. Sosem vettem észre a csapatmunkát és a stratégiát, amit folytattak. Elméletileg azért voltunk itt, hogy

24

megvédjük a saját moráinkat, de mi olyan szerepbe csúsztunk, ahol megvédtük az egész osztályt. Az én posztom a tűzgátló ajtónál volt, ami kivezetett az iskolából. Véletlenül, ez jobbra volt Christian pozíciójától. Az osztályban általában párban dolgoztak, de páratlanul voltak a diákok. Inkább, minthogy hármas csoportban dolgozzon, Christian önként dolgozott egyedül. Nem úgy tűnt, mintha bárki is bánná. Sokan még mindig ugyanazzal az előítélettel tekintettek rá és a családjára, mint Jesse. Csalódottságomra, Christian nem készített tortát. – Mi az? – kérdeztem, néztem, ahogy egy tálat vesz ki a hűtőből, amibe valami nyers, darált hús volt. – Hús – mondta, és ráöntötte a vágódeszkára. – Tudom, te idióta. Milyen? – Darált marhahús. Elővett egy másik tartót és utána még egyet. – És ez borjú. És ez disznóhús. – Te egy T-rexet fogsz megetetni? – Csak ha szeretnéd. Ez fasírt lesz. Bámultam. – Háromféle hússal? – Miért ennél valami olyat, amit fasírtnak hívnak (angolul meatloaf = szó szerint hús cipó), ha valójában nem teszel bele többféle húst? Megráztam a fejem. – Nem tudom elhinni, hogy ez még csak az első nap veled. Lenézett, a három-hús alkotásának összegyúrására koncentrált. – Biztos szétosztanád az egészet. Tényleg ennyire utálsz engem? Hallottam, ahogy teljes tüdődből ordibáltál a tornateremben. – Én nem. És… én egyáltalán nem utállak – ismertem be. – Csak rajtam vezeted le a dühödet, mert nem Lissával vagy párban. Nem válaszoltam. Nem járt messze. – Tudod – folytatta – , talán valóban jó ötlet számodra, hogy valaki mással gyakorolj. – Tudom, Dmitrij is ezt mondta. Christian beletette a húst egy tálba és elkezdett más hozzávalókat belerakni. – Akkor miért kérdőjelezed meg? Belikov tudja, mit csinál. Bíznék mindenben, amit mond. Szívás, hogy ők elveszítik, miután végeztünk, de inkább Lissával látnám őt. – Én is. Megállt és felnézett, találkozott a tekintetünk. Mindketten mosolyogtunk, szórakoztunk, hogy mennyire ledöbbentünk, hogy egyetértünk egymással. Egy pillanattal később, visszatért a munkájához. – Te is jó vagy – mondta, nem olyan kelletlenül. – Az, ahogy viselted magad… Nem fejezte be a gondolatát, de én tudtam, miről beszél. Spokane. Christian nem volt ott, amikor megöltem a strigákat, de ő is közrejátszott a szabadulásunkban. Ő és én összefogtunk, használva a mágiáját, a tüzet, ami által le tudtam győzni a fogva tartóinkat. Jól dolgoztunk együtt, minden ellenségeskedést félretettünk. – Szerintem te és én jobb dolgokat is csinálhatnánk, mint veszekedni egész idő alatt. Merengtem. Mondjuk aggódni Victor Daskov tárgyalása miatt, jöttem rá. Egy pillanatra megfontoltam, hogy elmondom Christian-nak, mit tanultam. Ott volt azon az éjszakán, az egész Victor betegsége miatt volt tavaly ősszel, de eldöntöttem, hogy egyelőre még nem említem neki a híreket. Lissa-nak kell először hallania. – Aha – mondta Christian, nem volt tudatában a gondolataimnak. – Készülj fel, de mi nem vagyunk olyan különbözőek. Úgy értem, én okosabb vagyok és sokkal viccesebb, de a nap végén mindketten életben akarjuk tartani őt. Habozott. – Tudod… nem fogom elvenni tőled. Nem tudom. Senki sem, addig nem, amíg megvan a köteléketek.

25

Meglepődtem, hogy felhozta ezt. Őszintén gyanítottam, hogy két oka volt annak, hogy ő és én sokat vitatkoztunk. Az egyik, hogy mindkettőnknek olyan a természete, hogy szeretünk vitatkozni. A másik ok – a nagyobbik – hogy mindketten irigyek voltunk a másik kapcsolatára Lissával. De, ahogy mondta, tényleg ugyanaz az okunk. Törődünk vele. – És nem hinném, hogy a kötelék elválasztana titeket – mondtam. Tudtam, hogy a kötelékünk zavarta őt. Hogyan tudnál romantikusan közel kerülni valakihez, amikor neki ilyen fajta kapcsolata vagy egy másik személlyel, még akkor is, ha az a személy csak egy barát? – Ő törődik veled… – nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a szót, hogy „szeret”. – Van egy egész külön hely neked a szívében. Christian berakta az edényt a sütőbe. – Nem csak úgy mondtad. Olyan érzésem van, hogy az ölelés határán vagyunk és aranyos beceneveket adunk egymásnak. Próbált felháborodva nézni a véleményemen, de meg tudtam állapítani, hogy tetszett neki, hogy azt mondtam, Lissa törődik vele. – Már találtam is egy becenevet neked, de bajba kerülök, ha az osztályban mondom el. – Ah – mondta boldogan. – Ez az a Rose, akit ismerek. Elment, hogy beszéljen egy másik barátjával, amíg a fasírtja sült, ami valószínűleg szerencse volt. Az ajtóm kiszolgáltatott helyzetben volt, nem kellett volna elcseverésznem, még ha az osztály többi része azt tette is. A terem túloldalán láttam Jesset és Ralfot együtt dolgozni. Mint Christian, ők is a lazulós órát választották. Nem történt egy támadás se, de egy Dustin nevű testőr bejött, hogy jegyzeteket készítsen rólunk, újoncokról, hogyan tartjuk a pozíciónkat. A közelemben állt, amikor Jesse úgy döntött, hogy sétál egyet. Először azt hittem, ez egy véletlen volt – amíg Jesse nem beszélt. – Visszavonom, amit korábban mondtam, Rose. Kitaláltam. Te nem Lissa vagy Christian miatt vagy feldúlt. Azért vagy feldúlt, mert a szabályok kimondják, hogy egy diákkal kell lenned, és Adrian Ivaskov túl öreg. Ahogy hallottam, ti srácok már sokat gyakoroltátok egymás testének nézegetését. Ez a vicc lehetett volna sokkal viccesebb, de megtanultam, hogy ne várjak túl sokat Jesse-től. Tudtam azt a tényt, hogy ő nem törődött Adrian-nal és velem. Gyanítottam, hogy még azt sem hitte, hogy bármi is van közöttünk. De Jesse még mindig elkeseredett volt, amiért megfenyegettem korábban, és itt volt a lehetőség, hogy visszaadja. Dustin hallótávolságon belül állt, de nem érdekelte Jesse idióta bosszantása. Dustin-t viszont valószínűleg érdekelte volna, ha belevágtam volna Jesse fejét a falba. Habár ez nem jelenti azt, hogy csendben kell maradnom. A testőrök folyton beszéltek a morákkal; csak tiszteletteljesen kellett viselkedni és az egyik szemet továbbra is a környéken tartani. Szóval rámosolyogtam Jesse-re és egyszerűen azt mondtam. – A szellemessége mindig olyan elragadó, Mr. Zeklos. Alig tudom türtőztetni magam ilyenkor. Aztán elfordultam és ellenőriztem a terem többi részét. Amikor Jesse észrevette, hogy nem fogok már semmi mást csinálni, nevetett és elsétált, nyilván azt hitte, nyert néhány nagy csatát. Dustin röviddel ezután elment. – Seggfej – morogta Christian, visszatérve a helyére. Még kb. 5 perc volt hátra az órából. Követtem a szememmel Jesse-t keresztül a termen. – Tudod mit, Christian? Egy kicsit örülök, hogy téged kell, hogy őrizzelek. – Ha Zekloshoz hasonlítasz, nem igazán veszem bóknak. De most, próbáld meg. Aztán tényleg boldog leszel, hogy velem vagy. A mesterműve elkészült és adott belőle egy kicsit. Észre se vettem, de mielőtt a fasírt kész lett, tett bele szalonnát.

26

– Te jó Isten! – mondtam. – Ez a legjobb vámpírkaja valaha. – Csak, ha nyers. Mi a véleményed? –Jó – mondtam kelletlenül. Ki gondolná, hogy a szalonna az egészet megváltoztatja? – Tényleg jó. Azt hiszem ígéretes jövő áll előtted, mint háziasszony, amíg Lissa dolgozik, és milliókat keres. – Vicces, pont ez az álmom. Könnyedebb hangulatban hagytuk el az osztályt. A dolgok egyre barátságosabbak lettek köztünk, és úgy döntöttem, tudom kezelni a következő hat héten a védelmét. Ő és Lissa a könyvtárban fognak találkozni, hogy tanuljanak – vagy legalábbis, hogy úgy tegyenek, mintha tanulnának – de előbb meg kellett állnia a szobájánál. Szóval követtem őt az udvaron keresztül, vissza a téli levegőre, ami egyre hidegebb lett, mert a nap már hét órája lenyugodott. A hó a járdán, ami a naptól latyakká vált, mostanra megfagyott és megnehezítette a sétálást. Útközben csatlakoztunk Brandon Lazarhoz, a morához, aki Christian szobatársa volt. Brandon alig tudta türtőztetni magát, hogy elismételje a harcot, aminek szemtanúja volt matek órán. Meghallgattuk a sztoriját, mindannyian nevetve a gondolattól, hogy Alberta beosont az ablakon keresztül. – Hé, lehet, hogy öreg, de bármelyikünkkel egy tudna bánni – mondtam nekik. Töprengő arccal néztem Brandonra. Zúzódások és piros foltok voltak az arcán. Volt néhány széles karcolás a füle közelében is. – történt veled? Te is harcoltál testőrökkel? A mosolya azonnal eltűnt, és félrenézett rólam. – Nem, csak elestem. – Gyerünk – mondtam. A morák talán nem olyan harcra edzettek, mint a dampyrok, de ők is verekednek egymással épp olyan gyakran, mint bárki más. Próbáltam olyan morákra gondolni, akikkel összetűzésben lehetett. Többnyire Brandon elég rokonszenves volt. – Ez a legbénább, leginkább nem eredeti kifogás a világon. – Ez igaz – mondta, még mindig kerülve a tekintetemet. – Ha valaki szívózik veled, adhatok néhány tanácsot. Visszafordult hozzám, csukott szemekkel. – Csak hagyjuk. Nem volt ellenséges vagy ilyesmi, de volt egy határozott él a hangjában. Majdnem olyan volt, mintha azt hitte volna, ha egyesével mondja ki a szavakat, akkor majd engedelmeskedek. Kuncogtam. – Mit akarsz tenni? Kényszerítesz? Hirtelen mozgást láttam a bal oldalamon. Egy halvány árnyék keveredett a sötétben egy csoport havas fenyő közé – de a mozgás épp elég volt, hogy megragadja a figyelmem. Stan arca bukkant elő a sötétségből, ahogy felénk ugrott. Végre, az első tesztem. Adrenalin nyilallt végig rajtam, olyan erősen, mintha egy igazi striga közeledne felénk. Azonnal reagáltam, megragadtam Brandont és Christian-t. Mindig ez volt az első lépés, odadobni a saját életem, az övék helyett. Elrántottam a két srácot kicsit akadozva, és a támadóm felé fordultam, a karómért nyúltam, hogy megvédjem a morákat. És ezt pont akkor, amikor megjelent. Mason. Több lépéssel előttem állt, Stan jobb oldalán, pont olyan volt, mint múlt éjjel. Áttetsző. Csillámló. Szomorú. Felállt a hátamon a szőr. Megdermedtem, képtelen voltam megmozdulni, vagy előrántani a karómat. Elfelejtettem, mit csináltam, és teljesen nyomát vesztettem az embereknek és a felfordulásnak körülöttem. A világ lelassult, minden elhalványult körülöttem. Csak Mason volt – ez a kísérteties, csillámló Mason, aki izzott a sötétben és úgy tűnt valamit annyira el akart mondani nekem. Ugyanaz a tehetetlen érzés,

27

amit Spokane-ben éreztem visszatért. Nem voltam képes segíteni rajta akkor. Nem tudtam neki segíteni most. A gyomrom hideg és üres lett. Nem tudtam semmit csinálni, kivéve, hogy ott álltam és töprengtem, mit próbálhatott mondani. Felemelte az egyik átlátszó kezét és az iskola másik felére mutatott, de nem tudtam, mit jelentett ez. Olyan sok minden volt arra, és nem volt világos mire is mutatott. Megráztam a fejem, nem értettem, de kétségbeesetten meg akartam érteni. Úgy tűnt a szomorúság nő az arcán. Hirtelen valami nekicsapódott a vállamnak és előre botlottam. A világ hirtelen újra elindult, kiragadott az álmodozó állapotomból, amiben eddig voltam. Éppen, hogy csak sikerült kiraknom a kezem, hogy ne vágódjak le a földre. Felnéztem és láttam, hogy Stan felettem állt. – Hathaway! – ordított. – Mit csinálsz? Csak pislogtam, még mindig próbáltam kirázni a fejemből a furcsaságot, hogy megint láttam Mason-t. Lomhának és kábultnak éreztem magam. Ránéztem Stan dühös arcára, és utána odapillantottam, ahol Mason állt. Elment. Visszairányítottam a figyelmemet Stan-ra, és rájöttem, mi történt. Zavarodottságomban teljesen lemaradtam, amíg Stan támadást rendezett. Most az egyik karja Christian nyaka körül a másik Brandon-é körül volt. Nem bántotta őket, de a lényeget elvégezte. – Ha striga lettem volna – morogta – azok ketten már halottak volnának.

28

5. fejezet (Fordította: monica) A legtöbb fegyelmi eljárás az Akadémián Kirova igazgatónőhöz került. Ő felügyelte a morákat és dampyrokat egyaránt, és ismert volt a kreatív és gyakran használt büntető repertoárjáról. Nem volt kegyetlen igazán, de enyhe sem volt. Egyszerűen csak komolyan vette a diákok viselkedését és úgy bánt el velük, ahogy jónak látta. Volt pár kérdés viszont, ami az ő hatáskörébe tartozott. Az iskolai testőröket összehívó fegyelmi bizottság nem volt ismeretlen, de ez nagyon, nagyon ritka volt. Valami nagyon komolyat kellett tenned, hogy összegyűljenek válaszokért. Mint mondjuk, szándékosan veszélyeztetni egy morát. Vagy elméletileg szándékosan veszélyeztetni egy morát. – Előző alkalommal – dörmögtem – nem szándékosan csináltam. Leültem a testőrök egyik üléstermében, szemben a bizottsággal: Alberta, Emil és egy a ritka női testőrök közül, Celeste. Egy hosszú asztalnál ültek, tiszteletet parancsoló tekintettel, míg én egy széken ültem, és nagyon sebezhetőnek éreztem magam. Több másik testőr is ült itt és nézte, de szerencsére egyik osztálytársam se volt itt, hogy nézze ezt a megaláztatást. Dmitrij is a nézők között volt. Nem volt a bizottságban, és arra gondoltam, hogy azért, mert biztosan elfogult lenne, mivel ő a mentorom. – Miss Hathaway – mondta Alberta, teljesen szigorú-vezető módban. – Biztos tudod, hogy miért hisszük el ezt nehezen. Celeste bólintott. – Alto testőr látott téged. Te megtagadtad két mora megvédését – beleértve azt is, akinek a védelme külön neked volt kiszabva. – Nem tagadtam meg! – kiáltottam. – Én… ügyetlen voltam. – Ez nem egy ügyetlenkedés volt – mondta Stan a nézők közül. Rápillantott Albertára engedélyért, hogy beszéljen. – Szabad? – bólintott és Stan visszafordult hozzám. – Ha megpróbáltál volna megállítani vagy nekem támadni és elbuktál volna, az lett volna ügyetlenkedés. De nem próbáltál. Nem támadtál. Meg sem próbáltad. Csak álltál ott, mint egy szobor és nem csináltál semmit. Érthető, fel voltam háborodva. A gondolat, hogy szándékosan otthagytam Christian-t és Brandon-t, hogy „megölje” őket egy striga, nevetségesen hangzott. De mit tehettem volna? Nem vallhattam be, hogy jelentősen elszúrtam, vagy hogy egy szellemet láttam. Egyik sem volt vonzó lehetőség, de mellőznöm kellett a veszteségeket. Az egyiktől alkalmatlannak tűnnék. A másiktól meg őrültnek. Nem akartam, hogy bármelyiket is társítsák hozzám. Inkább előnyben részesítem a szokásos leírásomat, „meggondolatlan” és „bomlasztó”. – Miért kerülök mindig bajba, ha elrontok valamit? – kérdeztem keményen. – Úgy értem, láttam Ryan-t hibázni korábban. Nem került bajba. Nem ez az egész eljárás lényege? Gyakorlás? Ha tökéletesek lennénk, már kiengedtek volna minket a világba! – Nem figyeltél? – mondta Stan. Esküdni mertem volna, hogy láttam egy véna lüktetését a homlokán. Szerintem ő volt itt az egyetlen, aki ugyanolyan ideges volt,

29

mint én. Legalábbis, ő volt az egyetlen (eltekintve tőlem) aki kimutatta az érzelmeit. A többiek pókerarcot viseltek, de aztán egyikük sem tanúsíthatja, hogy mi történt. Ha Stan helyében lettem volna, lehet én is a legrosszabbat gondoltam volna magamról. – Te nem hibáztál, mert ’hibázni’ magába foglalja, hogy valóban csináltál valamit. – Jól van na, fáztam – néztem rá dacosan. – Az hibázásnak számít? Megszakadtam a nyomás alatt és megfutamodtam. Kiderült, hogy nem voltam felkészülve. A pillanat megérkezett és én pánikba estem. Mindig előfordul a kezdőkkel. – Egy újonccal, aki már ölt strigát? – kérdezte Emil. Romániából származott, az akcentusa kicsit erőteljesebb volt, mint Dmitrij orosza. Hát nem is volt olyan szép. – Ez nem tűnik valószínűnek. Merev pillantást vetettem rá és mindenki másra a teremben. – Ó, értem. Egy eset után én máris egy szakértő striga gyilkos lettem? Nem pánikolhatok, vagy félhetek, vagy ilyesmi? Értem én. Köszi srácok. Igazságos. Valóban igazságos. Visszarogytam a helyemre, keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Nem volt tovább szükség hamis rosszindulatú ellenszegülésre. Már sok volt belőle, hogy kifogásolják. Alberta felsóhajtott és előrehajolt. – Mi a jelentésen vitatkozunk. A technikai dolgok nem lényegesek itt. Ami fontos, hogy ma reggel nagyon világossá tetted, hogy nem akarod megvédeni Christian Ozera-t. Sőt… azt hiszem, még azt is mondtad, hogy azt akarod, hogy tudjuk, akaratod ellenére teszed, és nemsokára meglátjuk milyen borzalmas ötlet is volt ez. Uh. Ezt mondtam. Őszintén, mit gondoltam? – És ezután, amikor az első teszted megérkezett, azt látjuk, hogy teljesen és tökéletesen nem reagálsz. Majdnem kirepültem a székemből. – Emiatt van ez az egész? Azt hiszi, hogy valamiféle furcsa bosszúállás miatt nem védtem meg őt? Mindhármuk várakozóan nézett rám. – Nem arról vagy ismert, hogy nyugodtan és méltóságteljesen fogadod a dolgokat, amiket nem szeretsz – felelte fanyarul. Ezúttal felálltam, rámutattam az ujjammal vádlón. – Nem igaz. Minden szabályt követtem, amit Kirova fektetett le nekem, mióta visszajöttem ide. Elmentem az összes gyakorlatra és engedelmeskedtem minden tiltásnak. Nos, megszegtem néhány tiltást, de nem szándékosan. Mindig a közjóért tettem. – Nincs okom, hogy ilyenfajta bosszút állnék! Mire lenne jó? Stan Alto testőr nem igazán ártott volna Christian-nak, úgyhogy ez nem olyan, mintha azt akartam volna látni, hogy megverjék vagy ilyenek. Az egyetlen dolog, amit teljesíteni szeretnék, valami ehhez hasonlót megakadályozni, és esetleg a szembenállókat eltávolítani a gyakorlati kiképzésről. – Te leszel eltávolítva a gyakorlati kiképzésről – válaszolta Celeste határozottan. – Ó – leültem, hirtelen nem éreztem magam olyan merésznek. Csend telepedett a szobára néhány pillanatra, aztán hallottam Dmitrij hangját megszólalni mögülem. – Van egy célja – mondta. A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Dmitrij tudta, hogy nem tudnék olyan bosszút állni, mint ez. Nem gondolta, hogy kicsinyes voltam. – Ha tiltakozni akart volna, vagy bosszút állni, máshogy tette volna. Nos, nem olyan kicsinyes legalább. Celeste összeráncolta a szemöldökét. – Igen, de azután a jelenet után, ami ma reggel történt…

30

Dmitrij pár lépést tett előre, és megállt a székem mellett. Szilárd jelenléte a közelemben megvigasztalt. Olyan deja vu érzésem volt, mint mikor Lissa és én visszatértünk az Akadémiára múlt ősszel. Kivora igazgatónő majdnem kicsapott engem, és Dmitrij kiállt értem akkor is. – Ez mind körülményes – mondta. – Függetlenül attól, milyen gyanús ez nektek, nincs bizonyíték. Eltávolítani a gyakorlatról – és lényegében tönkretenni a vizsgáját – egy kicsit túlzás, mindenféle bizonyosság nélkül. A bizottság elgondolkodott, és én Alberta-ra tereltem a figyelmem. Neki volt a legnagyobb hatalma itt. Én mindig kedveltem őt, és az együtt töltött időben, szigorú volt, de mindig lelkiismeretesen igazságos. Reméltem még mindig szabályosan cselekszik. Magához intette Celeste-t és Emil-t, és a másik két testőr közelebb hajolt. Suttogó tárgyalást folytattak. Alberta beletörődően bólintott, és a többiek visszadőltek. – Miss Hathaway, szeretne bármit mondani, mielőtt elmondom a döntésünket? Amit szeretnék elmondani? A pokolba is igen. El akartam mondani, hogy én nem voltam alkalmatlan. El akartam mondani nekik, hogy én voltam az egyik legjobb újonc itt. El akartam mondani, hogy láttam, hogy jön Stan és már a határán voltam a reagálásnak. Különösen el akartam mondani, hogy nem akartam ezt a jegyet az okmányomba. Még ha itt is maradok a gyakorlati kiképzésen, lényegében F-et kapok az első tesztemre. Ez hatással lehet a záró jegyemre, ami a későbbiekben befolyásolja a jövőmet. De még egyszer, milyen választási lehetőségem lenne? Mondjam el nekik, hogy láttam egy szellemet? A szellemét a srácnak, aki belém volt esve, és aki eléggé valószínű, hogy emiatt halt meg? Még mindig nem tudtam, miért voltak ezek a látomásaim. Egyszer a kimerültségre tudnám fogni… de láttam őt – vagy ezt – kétszer. Valódi volt? Az ép ítélőképességem azt mondta nem, de őszintén, nem számított ebben a pillanatban. Ha valós lenne és elmondanám nekik, azt hinnék, megőrültem. Ha ő nem lenne valós és elmondanám nekik, azt hinnék, megőrültem – és igazuk lenne. Nem nyerhettem itt. – Nem, Petrov testőr – mondtam, remélem, hogy alázatosnak hangzok. – Semmi több hozzászólás. – Rendben – mondta fáradtan. – Íme, a döntésünk. Szerencséd van Belikov testőrrel, hogy támogat téged, különben ez a döntés lehet, hogy más lenne. Adunk neked egy esélyt a kétségek ellenére. Folytathatod a gyakorlati kiképzést és Mr. Ozera őrzését. Csak valami próbaidő féleségen leszel. – Rendben – mondtam. Voltam már próbaidőn az akadémiai életem során többször is. – Köszönöm. – És – tette hozzá – , mivel a gyanút nem távolították el teljesen, ezért ezen a héten a szabadnapodat közmunkával fogod tölteni. Megint felugrottam a székemről. – Micsoda? Dmitrij keze a csuklóm köré fonódott, az ujjai melegek és korlátozóak voltak. – Ülj le! – mormolta a fülembe, visszahúzva a szék felé. – Fogadd el, amit kaptál. – Ha ez probléma, jövő héten is meg tudjuk csinálni – figyelmeztetett Celeste. – És a következő ötben azután is. Leültem és megráztam a fejemet. – Elnézést. Köszönöm. A meghallgatás feloszlott, kimerültnek és legyőzöttnek éreztem magam. Még csak egy nap telt el? A boldog izgatottság, amit a gyakorlati kiképzés előtt éreztem, biztos hetekkel ezelőtt volt, és nem ezen a reggelen. Alberta azt mondta, keressem meg Christian-t, de Dmitrij megkérdezte, hogy egyedül maradhatna-e egy kicsit velem. Beleegyezett, semmi kétség, hogy azt remélte, hogy majd a helyes irányba terel.

31

A szoba kiürült, és én azt hittem leül, és beszél velem akkor és ott, de ehelyett elsétált egy asztalhoz, amin vízadagoló, kávé és más egyéb italok voltak. – Kérsz egy kis forró csokit? – kérdezte. Nem erre számítottam. – Persze. Belerakott négy instant forró csokit két csészébe és utána forró vizet öntött hozzá. – Duplán, ez a titka – mondta, amikor a csészék megteltek. Odanyújtotta az enyémet egy fakeverővel, aztán elsétált az oldalsó ajtóhoz. Gyanítottam, hogy követnem kéne, úgyhogy siettem, hogy felzárkózzak anélkül, hogy kiönteném a forró csokim. – Hol vagyunk – oh. Átléptem az ajtón és egy kis zárt üveg verandán találtam magam, tele volt kis kerti asztalokkal. Nem is tudtam, hogy ez a veranda szomszédos a tárgyaló teremmel, de akkor ez volt az épület, ahol a testőrök vezették a kampusz összes ügyét. Újoncok ritkán voltak megengedettek. Még nem is jöttem rá, hogy az épület egy kis udvar köré épült, ami olyan lehet, mint ez a veranda. Nyáron, elképzeltem, hogy ki lehetne nyitni az ablakokat és körülvenne a tiszta és meleg levegő. Most üveg és fagy burkolta, úgy éreztem magam, mint valamiféle jégpalotában. Dmitrij végigsöpörte a kezét egy széken, hogy letörölje a port. Én is ugyanezt tettem és leültem vele szemben. Látszólag ez a szoba nem sokat volt használva a tél folyamán. Mert zárt volt, melegebb volt, mint odakint, de egyébként nem volt fűtve. A levegő hűvös volt, és a csészémen melegítettem a kezeimet. Csend telepedett Dmitrij és közém. Az egyetlen zaj tőlem jött, ahogy fújtam a forró csokimat. Ő egyből itta. Évek óta strigákat öl. Mi volt neki egy kis forró víz itt–ott? Ahogy ültünk és a csend növekedett, őt tanulmányoztam a csészém felett. Ő nem nézett rám, de tudtam, hogy tudja, hogy nézem. Mint minden más alkalommal, mikor rá néztem, mindig a külsején akadtam meg. Az enyhén sötét haja, amit gyakran a füle mögé tűr, anélkül, hogy észrevenné, a haj, ami sosem akar megmaradni copfba a tarkóján. A szemei is barnák voltak, valahogy szelídek és vadak egyszerre. Az ajkainak is ugyanez az ellentmondó tulajdonsága, vettem észre. Amikor valami rettenetessel harcolt vagy foglalkozott, azok az ajkak ellaposodtak és megkeményedtek. De könnyebb időkben… amikor nevetett vagy csókolt… nos, lággyá és csodálatossá váltak. Ma több mint a külseje hatása rám. Felmelegedtem, és biztonságban éreztem magam csak, hogy vele vagyok. Megvigasztalt a borzalmas napom után. Más emberekkel olyan gyakran éreztem, hogy a figyelem középpontjában kell lennem, viccesnek kell lennem és kell, hogy mindig mondjak valami okosat. Szokás volt, hogy meg kellett inognom, hogy testőr legyek, látván, hogy ez a munka mennyire megkövetelte a csendet. De Dmitrij-jel, sosem éreztem, hogy többnek kéne lennem, mint amilyen már vagyok. Nem kellett szórakoztatnom, vagy vicceken gondolkodnom, vagy akár flörtölnöm vele. Elég volt csak együtt lenni, olyan tökéletesen kényelmesen lenni egymás jelenlétében – leszámítva a szexuális feszültség részt – hogy elvesztettük minden zavartságunkat. Kilélegeztem és ittam a kakaómból. – Mi történt ott kint? – kérdezte végül, találkozott a tekintetemmel. – Nem törtél meg a nyomás alatt. A hangja kíváncsi volt, nem vádló. Most nem úgy kezelt engem, mint egy diákot, észrevettem. Egyenrangúan tekintett rám. Egyszerűen csak tudni akarta, mi történik velem. Nem volt büntetés vagy kioktatás. És ez csak még rosszabbá tette, hogy hazudnom kellett neki.

32

– Dehogynem – mondtam neki, lenézve a csészémbe. – Hacsak nem hiszed, hogy tényleg hagytam, hogy Stan „megtámadja” Christian-t. – Nem – mondta. – Azt nem hiszem. Sosem hittem. Tudtam, hogy boldogtalan leszel, amikor megtudod, hogy ki lesz a feladatod, de egyszer sem kételkedtem abban, hogy megteszed, amit meg kell tenned. Tudtam, hogy nem hagynád, hogy a személyes érzéseid a kötelességed útjába álljanak. Megint felnéztem és találkozott a tekintetünk, annyira tele volt hittel és teljesen megbízott bennem. – Nem hagytam. Dühös voltam… még mindig az vagyok egy kicsit. De amikor azt mondtam, megcsinálom, úgy is értettem. És azután, hogy egy kis időt töltöttem vele… nos, nem utálom. Igazából azt gondolom, hogy jó Lissa-nak, és törődik vele, szóval ezen nem borulhatok ki. Ő és én csak összekapunk néha, ennyi… de nagyon jól összedolgoztunk a strigák ellen. Emlékszem, bár vele voltam ma, a feladatról való vitatkozás hülyeségnek tűnt. Úgyhogy elhatároztam, hogy a lehető legjobb munkát végzem. Nem akartam olyan sokat beszélni, de jó érzés volt kiadni, ami bennem van, és Dmitrij arckifejezése arra késztetett, hogy elmondjak mindent. Majdnem mindent. – Mi történt utána? – kérdezte. – Stan-nel? Elfordítottam a szemeimet és újra a csészével játszottam. Utáltam eltitkolni dolgokat előle, de nem mesélhettem ezt el neki. Az emberek világában a vámpírok és dampyrok mítoszok és legendák szülöttei – esti mesék, hogy megijesszék a gyerekeket. Az emberiség nem tudta, hogy mi valóban a földön éltünk. De csak mert mi léteztünk, nem jelentette azt, hogy minden más történet természetfeletti teremtményei is. Mi tudtuk ezt és saját mítoszaink és esti meséink voltak, olyan dolgokról, amikben nem hittünk. Farkasemberek. Mumusok. Szellemek. A szellemek nem játszottak valódi szerepet a kultúránkban, csak éltetik a csínyeket és a tábortűzi meséket. A szellemek előbukkanása elkerülhetetlen Halloweenkor és néhány legenda fennmaradt az évek során. De a való életben? Nincsenek szellemek. Ha visszajönnél a halál után, azért lenne, mert egy striga lennél. Legalább ez az, amit mindig megtanítottak. Őszintén nem tudtam most eleget ahhoz, hogy megmondjam, mi történt. Az, hogy én képzelem Mason-t, sokkal hihetőbb, mint hogy egy igazi szellem, de pasi, ami azt jelenti, hogy lehetséges, hogy komolyan kezdek megbolondulni. Egész idő alatt amiatt aggódtam, hogy Lissa meg ne őrüljön. Ki hitte volna, hogy én fogok? Dmitrij még mindig engem nézett, válaszra várva. – Nem tudom mi történt odakint. A szándékaim jók voltak… én csak… én csak… elrontottam. – Rose, szörnyen hazudsz. Felpillantottam. – Nem, én nem. Sok jó hazugságot mondtam életem során. És az emberek elhitték őket. Kissé elmosolyodott. – Biztos vagyok benne. De ez nem működik nálam. Egyrészt, nem nézel a szemembe. Másrészt… nem is tudom. Csak meg tudom mondani. A francba. Meg tudta mondani. Csak elég jól ismer engem. Felálltam és elindultam az ajtóhoz, háttal neki. Rendszerint nagyra becsültem minden percet vele, de ma nem bírtam itt maradni. Utáltam hazudni, de az igazat sem akartam elmondani. El kellett mennem. – Nézd, méltányolom, hogy aggódsz értem… de tényleg, minden rendben. Csak hibáztam. Zavarban vagyok emiatt – és sajnálom, hogy megszégyenítettem az óriási edzéseidet – de majd újraindul. Legközelebb, én rúgom szét Stan seggét.

33

Még csak felállni sem hallottam, de hirtelen Dmitrij közvetlenül mögöttem volt. Egyik kezét a vállamra tette, és én megfagytam a kijárati ajtó előtt. Nem érintett meg sehol máshol. Nem próbált meg közelebb húzni. De, oh, az az egy kéz a vállamon tartotta a világ összes erejét. – Rose – mondta, és tudtam, hogy már nem mosolygott. – Nem tudom, miért hazudsz, de tudom, hogy nem tennéd, ha nem lenne rá jó okod. És ha valami baj van – valami, amit félsz elmondani másoknak… Gyorsan megpördültem, valahogy sikerült úgy megfordulnom, hogy a keze, ami eddig nem mozdult, a másik vállamon végezte. – Nem félek – kiáltottam. – Megvan rá az okom, és higgy nekem, ami Stan-nal történt, az semmiség volt. Tényleg. Ez az egész csak egy hülyeség, ami aránytalan szelet kapott. Ne sajnálj engem, és ne érezd úgy, hogy valamit tenned kell. Ami történt, az szívás, de megbirkózok vele és elviselem a rossz jegyet. Gondom lesz mindenre. Vigyázok magamra. Minden erőmet felemésztette, hogy ne remegjek. Hogy válhatott ez a nap ilyen bizarrá és irányíthatatlanná? Dmitrij nem mondott semmit. Csak lenézett rám, és arckifejezése olyan volt, amilyet még nem láttam rajta ezelőtt. Nem tudtam megfejteni. Dühös volt? Rosszalló? Nem tudtam megmondani. Az ujjai a vállamon kicsit megszorítottak aztán megnyugodtak. – Nem kell, hogy egyedül menj keresztül ezen – mondta végül. Majdnem bánatosnak hangzott, aminek nem volt semmi értelme. Ő volt az, aki már régóta mondta nekem, hogy erősnek kell lennem. A karjaiba akartam vetni magam épp akkor, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem tudtam nem mosolyogni. – Ezt mondod… de valld be őszintén. Rohansz másokhoz, amikor problémáid vannak? – Ez nem ugyanaz… – Válaszolj a kérdésre, elvtárs. – Ne hívj így. – Te meg ne kerüld a kérdést. – Nem – mondta. – Próbálok egyedül megbirkózni a problémáimmal. Elmozdultam a kezétől. – Látod? – De neked rengeteg ember van az életedben, akikben megbízhatsz. Ez megváltoztatja a dolgokat. Meglepetten néztem rá. – Neked nincsenek emberek, akik törődnek veled? Ráncolta a homlokát, nyilván átgondolta a szavait. – Nos, mindig voltak jó emberek az életemben… és voltak emberek, akik törődtek velem. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbízhatnék bennük, vagy elmondhatnék nekik mindent. Gyakran zavarodott voltam a kapcsolatunk furcsasága miatt, ritkán gondoltam úgy Dmitrij-re, mint egy tőlem távolálló személyre. Mindenki tisztelte az iskolában. A tanárok és a diákok is egyaránt úgy ismerték, mint az egyik leghalálosabb testőr. Akármikor testőrökkel találkoztunk az iskolán kívül, úgy tűnt, ők is ismerik és tisztelik. De nem tudtam felidézni, hogy valaha is láttam volna-e őt társasági helyzetben. Nem úgy tűnt, mintha lenne közeli barátja, mint a többi testőrnek – csak a munkatársait kedvelte. A legbarátságosabbnak, akkor láttam őt, mikor Christian nagynénje, Tása Ozera idelátogatott. Hosszú ideje ismerték egymást, de ez nem volt elég Dmitrij-nek, hogy folytassa, mikor a látogatása véget ért. Dmitrij borzasztóan sokat volt egyedül, rájöttem, megelégedett a cowboy regényeivel, mikor nem dolgozott. Én sokszor éreztem magam egyedül, de az igazat megvallva, mindig emberekkel voltam körülvéve. Vele, a tanárommal, hajlamos

34

voltam a dolgokat egyoldalúan nézni: Ő volt az egyetlen, aki mindig adott nekem valamit, tanácsot vagy utasítást. De én is adtam neki valamit, valamit, amit nehezebb meghatározni – kapcsolatot egy másik személlyel. – Bízol bennem? – kérdeztem. Rövid habozás után – Igen. – Akkor most bízz bennem, és ne aggódj értem csak most az egyszer. Elléptem, ki a keze ügyéből, és nem mondott semmi mást vagy próbált megállítani. Átvágtam a szobám, ahol a tárgyalás volt, elindultam az épület főbejáratához, és kidobtam a forró csoki maradványomat egy szemetesbe, ahogy elsétáltam.

35

6. fejezet (Fordította: monica) Csak három másik szemtanú volt arról, hogy mi történt odakint az udvaron. Mégis, nem meglepően, úgy tűnt, mindenki tud róla, amikor visszatértem a megszokotthoz később. Az óráknak vége volt, de sok diák járkált a folyosókon, félretéve a tanulást, vagy a teszteket, vagy bármit. Próbálták elrejteni a pillantásaikat és a suttogásaikat, de nem csinálták valami jól. Azok, akik a szemembe néztek, szűkszavúan rám mosolyogtak, és azonnal félrenéztek. Csodálatos. Lelki kötelék nélkül Christian-nal, nem volt semmi nyomom, hogy hol találom. Éreztem, hogy Lissa a könyvtárban volt, és úgy gondoltam, az jó hely lenne első keresésnek. Úton odafelé hallottam egy srác kiáltó hangját mögöttem. – Egy kicsit messzire mentél, ugye? Megfordultam és láttam Ryan-t és Camille-t pár lépést meghátrálni. Ha fiú lettem volna, a megfelelő válasz ez lett volna: – Úgy érted anyáddal? Mivel én nem fiú voltam és mivel jól nevelt voltam, csak azt mondtam: – Nem tudom, miről beszélsz. Ryan sietett, hogy felzárkózzon mellém. – Pontosan tudod, mire gondolok. Christiannal. Hallottam, hogy mikor Stan megtámadott, de csak olyan „Itt van, kapd el” voltál és elsétáltál. – Ó, te jó Isten – sóhajtottam. Elég rossz volt, amikor mindenki rólad beszélt, de miért végződnek a történetek mindig máshogy? – Ez nem így történt. – Ó, igen? – kérdezte. – Akkor miért hívatott Alberta? – Nézd – mondtam, nem éreztem olyan jól neveltnek már magam – , én csak elrontottam a támadást… tudod, úgy mint te korábban, amikor nem figyeltél a csarnokban? – Hé – mondta, egy kicsit elpirult. – Végül közbeléptem – megtettem a részem. – Ez az, amit megöletni-nek hívnak mostanában? – Én legalább nem voltam egy nyavalygós kurva, aki visszautasított egy harcot. Még csak nem rég nyugodtam le, miután beszéltem Dmitrij-jel, de most az ingerültségem már növekedett. Olyan volt, mint egy hőmérő, ami kész felrobbanni. – Tudod, talán mások kritizálása helyett, több figyelmet kéne szentelned a saját testőri kötelességeidnek. Camille felé bólintottam. Eddig csendes volt, de az arca azt mutatta, hogy ezt mind megemésztette. Ryan vállat vont. – Tudom mindkettőt csinálni. Shane távolabb mögöttünk van, előttünk pedig tiszta a terep. Nincsenek ajtót. Egyszerű. Megveregette Camille vállát. – Biztonságban van. – Ezt a helyet egyszerű biztosítani. De nem csinálnád olyan jól a való világban valódi strigákkal. Mosolya elhalványult. Harag csillant meg a szemében. – Rendben. Én úgy hallottam, hogy te sem végeztél olyan jó munkát odakint, már amennyire Mason érintett.

36

Gúnyolódni, hogy mi történt Stan-nal és Christian-nal az egy dolog volt. De arra célozni, hogy hibás voltam Mason halálában? Elfogadhatatlan. Én voltam az, aki biztonságban tartotta Lissa-t két évig az emberek világában. Én voltam az, aki megölt két strigát Spokane-ben. Én voltam az egyetlen újonc az iskolában, akinek voltak molnyija jelei, kicsi tetoválások, amiket olyan testőröknek adtak, akik strigát öltek. Tudtam, hogy vannak pletykák arról, hogy mi történt Masonnal, de soha senki nem mondott nekem semmit. A gondolat, hogy Ryan vagy bárki más azon gondolkozott, hogy én voltam az oka Mason halálának, túl sok volt nekem. Hibáztattam már magamat épp eleget, a segítségük nélkül is. A hőmérő széttörött. Egy zavartalan mozdulattal, elnyúltam mellette, megragadtam Camille-t, és nekivágtam a falnak. Nem löktem meg elég erősen ahhoz, hogy megsérüljön, de egyértelműen meglepődött. A szemei elkerekedtek a döbbenettől, és az alkaromat használtam, hogy leszorítsam, odanyomtam a nyakához. – Mit művelsz? – kiáltotta Ryan, oda-vissza bámult az arcunk között. Egy kicsit enyhítettem a szorításomon, még mindig nyomva tartva Camille-t. – Elősegítem az oktatásodat – mondtam kedvesen. – Néha nem olyan könnyű biztosítani a terepet, mint ahogy hiszed. – Te bolond! Nem bánthatsz egy morát. Ha a testőrség rájön – – Nem bántom – érveltem. Ránéztem. – Bántalak? Érzel rendkívüli fájdalmat? Hezitált, aztán annyira megrázta a fejét, amennyire csak tudta. – Kényelmetlen? Egy kis bólintás. – Látod? – mondta Ryan. – A kényelmetlenség nem ugyanaz, mint a fájdalom. – Te megőrültél. Engedd el. – Nem végeztem, Ry. Figyelj, mert itt a lényeg: veszély jöhet bárhonnan. Nem csak strigáktól – vagy strigának öltözött testőröktől. Viselkedj csak úgy, mint egy öntelt seggfej, aki azt hiszi, mindent tud – egy kicsit erősebben nyomtam a karom, még mindig nem elég erősen, hogy hatással legyek a légzésére vagy valódi fájdalmat okozzak neki – és elhibázol dolgokat. És ezek a dolgok megölhetik a morádat. – Oké, oké. Jól van. Kérlek, hagyd abba – mondta. A hangja megremegett. Nem volt több állásfoglalás. – Megijeszted. – Én is félnék, ha az életem a te kezedben lenne. A szegfűszeg illata figyelmeztetett Adrian jelenlétéről. Azt is tudtam, hogy Shane és még páran idejöttek, hogy nézzék. A többi újonc bizonytalanul nézett, mintha kíváncsiskodni akartak volna, de féltek, hogy Camille megsérül. Tudtam, hogy el kéne engednem, de Ryan annyira feldühített. Meg kellett mutatnom neki. Vissza kellett vágnom. És tényleg, nem sajnáltam Camille-t sem, mert biztos voltam benne, hogy ő is megtette a méltányos részét a pletykálkodásban rólam. – Ez lenyűgöző – mondta Adrian, a hangja olyan lusta volt, mint általában. – De azt hiszem, elérted a célodat. – Nem tudom – mondtam. A hangomnak sikerült édesnek és fenyegetőnek lennie egyszerre. – Még mindig nem hiszem, hogy Ryan felfogta. – Az Isten szerelmére, Rose! Felfogtam – ordította Ryan. – Csak engedd el. Adrian megkerült, hogy odaálljon Camille mellé. Camille és én teljesen összepréselődtünk, de ő megpróbált befurakodni közénk, hogy az arca a látómezőmbe került, majdnem Camille-é mellett. Azt az ostoba vigyort viselte, amit általában, de volt valami komoly a sötétzöld szemeiben. – Igen, kicsi dampyr. Engedd el! Itt végeztél.

37

Meg akartam mondani Adrian-nek, hogy távolodjon tőlem, hogy én lehetek az egyetlen, aki megmondja, mikor lesz ennek vége. Nem tudtam kimondani a szavakat. Egy részem dühös volt, amiért beavatkozott. A másik részem azt gondolta, hogy… ésszerűnek hangzott. – Engedd el – ismételte. Most a szemeim teljesen Adrian-t figyelték, nem Camille-t. Hirtelen, mindkét részem eldöntötte, hogy ésszerűen hangzott. Teljesen ésszerűnek. El kellett engednem. Elvettem a karom és elléptem. Nyelt egyet és Camille Ryan mögé rohant, pajzsként használva őt. Most láttam, hogy a könnyezés határán volt. Ryan csupán meg volt döbbenve. Adrian felegyenesedett és egy elutasító mozdulatot tett Ryan felé. – Ki kell jutnom innen – mielőtt tényleg ideges leszel Rose. Ryan, Camille és a többiek lassan hátráltak tőlünk. Adrian átkarolt és siettetett a könyvtár felé. Furcsán éreztem magam, mintha felébredtem volna, de aztán, minden egyes lépésnél a dolgok egyre világosabbak és világosabbak lettek. Lefejtettem magamról a karját és ellöktem. – Te csak kényszerítést használtál rajtam! – kiáltottam. – Arra késztettél, hogy elengedjem. – Valakinek muszáj volt. Úgy néztél ki, hogy másodpercek választanak el attól, hogy megfojtsd. – Nem. Nem tettem volna meg. Belöktem a könyvtár ajtaját. – Nem volt jogod hozzá, hogy ezt csináld velem. Egyáltalán nem. A kényszerítés – arra késztetni az embereket, hogy azt tegyék, amit te akarsz – minden vámpír tulajdonsága volt egy kis mértékben. Használatát erkölcstelennek tartották, és a legtöbben nem tudták elég jól csinálni ahhoz, hogy igazi kárt okozzanak. A lélek erősítette a képességet, azonban ez Adrian-t és Lissa-t nagyon veszélyessé tette. – És neked nem volt jogod, hogy megtámadj egy szegény lányt a csarnokban, csakhogy megnyugtasd a saját megsértett büszkeséged. – Ryan-nak nem volt joga, hogy azokat a dolgokat mondja. – Nem is tudom mik „azok a dolgok”, de hacsak nem ítéltem meg rosszul a korodat, akkor túl öreg vagy ahhoz, hogy kiverd a hisztit egy üres pletyka miatt. – Kiverni a hisztit – A szavaim félbe maradtak, ahogy elértünk Lissa-hoz, amint az egyik asztalnál dolgozott. Az arca és az érzései azt mondták, hogy baj közeleg. Eddie néhány lépésnyire állt tőle, a falnak támaszkodva és a szobát figyelve. A szemei tágra nyíltak, ahogy meglátott engem, de nem mondott semmit, ahogy közeledtem. Belecsusszantam a székbe Lissával szemben. – Szia. Felnézett és sóhajtott, majd visszatért a figyelme az előtte lévő tankönyvre. – Vártam mikor bukkansz fel – mondta. – Felfüggesztettek? A szavai nyugodtak és udvariasak voltak, de én tudtam olvasni a mögöttes érzéseit. Bosszús. Még egy kicsit dühös is. – Ezúttal nem – mondtam. – Csak közmunkát szabtak ki. Nem mondott semmit, de a dühös hangulata, éreztem a kötelékünkön keresztül, változatlan maradt. Most sóhajtottam. – Oké, szólj hozzám, Liss. Tudom, hogy dühös vagy. Adrian rám nézett, aztán rá, és megint rám. – Úgy érzem, valami hiányzik innen.

38

– Oh, remek – mondtam. – Mentél és beleköptél a harcomba és még azt sem tudod, miért volt. – Harc? – kérdezte Lissa, zavartság csatlakozott a haragjához. – Mi történt? – ismételte Adrian. Bólintottam Lissa-nak. – Folytasd, mondd el neki. – Rose tesztelve volt nem rég, és nem volt hajlandó megvédeni Christian t. Megrázta a fejét, elkeseredett, és vádló pillantást vetett rám. – Nem tudom elhinni, hogy te komolyan még mindig elég bolond vagy ahhoz, hogy olyasmit tegyél, amit vele. Ez gyerekes. Lissa ugyanazokat a következtetéseket vonta le, mint a testőrök. Sóhajtottam. – Nem szándékosan csináltam! Csak végigültem az egész tárgyalást ezért a marhaságért, és ugyanezt mondtam nekik. – Aztán mi történt? – kérdezte Lissa. – Miért csináltad? Haboztam, bizonytalan voltam, hogy mit mondjak. Vonakodtam beszélni, még ha semmit sem tudtam tenni, hogy Adrian és Eddie véletlenül meghallják – bár én biztosan nem akartam, hogy hallják. A probléma sokkal összetettebb volt. Dmitrij-nek igaza volt – vannak emberek, akikben megbízhatok, közülük kettőben feltétel nélkül: benne és Lissában. Már visszatartottam, hogy elmondjam neki az igazat. Akarnám – tudnám – vele is ugyanazt megtenni? Habár dühös volt, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Lissa mindig támogatna, és ott lenne nekem. De csak úgy, mint Dmitrij-jel, elvetettem az ötletet, hogy elmondjam a szellem sztorimat. És csak úgy, mint Dmitrij-jel, ugyanabban a helyzetben hagyott: őrült vagy alkalmatlan? A kötelékünkön éreztem az elméjét, tiszta és világos. Nem volt romlottság, sötétség vagy őrültség jele – és mégis, valami bizsergett a háttérben. Egy kis mocorgás. Antidepresszenánsok miatt egy darabig nem tudott be- és kijutni mások elméjébe, de a mágia már egy nap után felébredt benne. Visszagondoltam a kísérteties találkozásaimra, előkotorva az emlékét annak a szomorú, áttetsző Mason-nek. Hogyan tudnám egyáltalán elkezdeni elmagyarázni neki ezt? Hogy hozhatnék fel valamit, ami ilyen furcsa és fantasztikus, mint ez, amikor annyira próbálkozik, hogy egy kicsit normális legyen az élete, és most szembe néz a kihívással, hogy a varázserejét irányítsa? Nem, állapítottam meg. Nem mondhattam el neki. Még nem – különösen, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig volt valami más, amiről tudomást kellett szereznie. – Lefagytam – mondtam végül. – Ez hülyeség. Annyira magabiztos voltam, hogy képes vagyok elbánni bárkivel, és aztán Stan… – vállat vontam. – Nem tudom. Csak nem tudtam reagálni… ez nagyon kínos. És ő mindenki közül. Lissa szándékosan engem tanulmányozott, keresve bármi jelét, hogy nem vagyok őszinte. Fájt arra gondolni, hogy kételkedik bennem, kivéve… nos, hogy valóban hazudtam. Ahogy Dmitrij-nek mondtam, jó hazudozó tudtam lenni, amikor akartam. Lissa nem tudta megmondani. – Bárcsak tudnék olvasni a gondolataidban – merengett. – Gyerünk – mondtam. – Ismersz. Komolyan azt gondolod, hogy megtenném? Ott hagyni Christian-t és szándékosan hülyét csinálni magamból, csakhogy visszavágjak a tanáraimnak? – Nem – mondta végül. – Valószínűleg úgy csinálnád, hogy ne kapjanak el. – Dmitrij is ugyanezt mondta – morogtam. – Örülök, hogy mindenki ennyire megbízik bennem.

39

– Megbízunk – mondta. – Épp emiatt olyan furcsa ez az egész. – Még én is hibázhatok. Pimasz, elbizakodott arcot vágtam. – Tudom, hogy nehéz elhinni – olyan meglepem magam-féle meglepetés – de azt hiszem, meg kellett történnie. Talán valami karmikus út, hogy egyensúlyozza az univerzumot. Ellenkező esetben, nem lenne igazságos, hogy van valaki, aki ennyire klassz. Adrian, aki a változatosság kedvéért hallgatott, figyelte a kettőnk beszélgetését, úgy, mintha oda-vissza nézne egy tenisz meccsen. Szemei kicsit összeszűkültek, és gyanítottam, hogy az auránkat tanulmányozta. Lissa a szemét forgatta, de szerencsére a harag, amit korábban éreztem, megenyhült. Hitt nekem. Tekintetét felemelte valakire mögöttem. Éreztem a boldog, arany érzéseket, ami jelezte Christian jelenlétét. – Az én hűséges testőröm visszatért – jelentette ki, kihúzott egy széket. Lissa-t nézte. – Végeztél már? – Végezni mivel? – kérdezte Lissa. Felém fordította a fejét. – Lecseszni azért, hogy hogyan vetett oda Alto halálos karmaiba. Lissa elpirult. Már így is kicsit rosszul érezte magát, amiért kikérdezett, most elég megvédettnek éreztem magam. Christian felelőtlen, tudja, hogy a megfigyelés arra késztette őt, hogy még bolondabbnak érezze magát. – Csak beszéltünk róla, ez minden. Adrian ásított és hátradőlt a székében. – Igazából, azt hiszem rájöttem az egészre. Ez egy átverés volt, nem? Egy átverés, hogy megrémíts, mivel mindig arról beszélek, hogy legyél a testőröm. Azt gondoltad, hogy ha rossz testőrnek tetteted magad, akkor majd nem akarlak. Nos, ez nem fog működni, szóval nincs értelme bárki életét is kockáztatni. Hálás voltam, hogy nem említette az esetet a csarnokban. Ryan már így is átlépte a határt, de ahogy több idő telt el, egyre nehezebbé és nehezebbé vált számomra elhinni, hogy úgy bekattantam. Olyan volt, mint valami, ami mással történt meg, valami, amit egyszerűen csak néztem. Természetesen, úgy tűnt, mindenen bekattanok mostanában. Dühös voltam, amiért Christian-t kaptam, dühös voltam a testőrök vádjai miatt, dühös voltam – oh, igen. Valószínűleg itt volt az ideje, hogy elejtsem a bombát. – Szóval, öm… van valami, amit tudnotok kéne. Négy szempár – még Eddie is – felém fordult. – Mi a baj? – kérdezte Lissa. Tényleg nem volt könnyű módja, hogy elmondjam nekik, úgyhogy csak belevágtam. – Nos, kiderült, hogy Victor Daskov-ot sosem találták bűnösnek azért, hogy mit tett velünk. Csak be volt zárva. De most végre lesz egy hivatalos vizsgálat – kb. pár héten belül. Lissa reakciója a név hallatán ugyanolyan volt, mint az enyém. Sokk jött át a kötelékünkön, amit azonnal félelem követett. Diavetítés-szerűen képek villantak át az agyán. Victor beteg játékai vették el az eszét, a szóban forgó lánynak. A kísérői kínzásai is legyőzték. A véres helyzetben talált rá Christian-ra, miután megtámadták Victor kutyái. Összeszorította az öklét az asztalon, ujjpercei elfehéredtek. Christian nem értette a reakcióját, úgy ahogy én, de neki nem is kellett. Rárakta kezeit Lissaéra. Alig vette észre. – De… de… – Vett egy mély, megnyugtató lélegzetet, harcolva, hogy nyugodt maradjon. – Hogy lehet, hogy nem ítélték bűnösnek már? Mindenki tudja… mind látták…

40

– Ez a törvény. Állítólag muszáj adni neki egy csöppnyi esélyt. Teljesen zavarban volt, és lassan, ugyanarra a felismerésre jutott, mint én tegnap éjjel Dmitrij-jel. – Szóval… várj… azt mondod, van rá esély, hogy nem találják bűnösnek? Belenéztem a nagy rémült szemeibe, és nem tudtam rávenni magam, hogy ezt mondjam neki. Úgy látszik, az arcom világosan elmondta. Christian lecsapta az öklét az asztalra. – Ez baromság. Néhány ember a többi asztaltól egy pillantást vetett az ő kitörésére. – Ez a politika – mondta Adrian. – Emberek, akiknek hatalma van, sosem kell, hogy ugyanazokkal a szabályokkal játszanak. – De ő majdnem megölte Rose-t és Christian-t! – kiáltotta Lissa. – És elrabolt engem! Hogy lehet itt bármilyen kérdés? Lissa indulatai betöltötték az egész elméjét. Félelem. Bánat. Harag. Felháborodás. Zavartság. Tehetetlenség. Nem akartam ezekben a sötét érzésekben kutatni, és kétségbeesetten reméltem, hogy újra le tud nyugodni. Lassan, kitartóan, lenyugodott – de aztán megint kezdtem dühös lenni. Olyan volt, mintha Ryan lenne mindenfelé. – Ez egy formalitás, de biztos vagyok benne – mondta Adrian. – Amikor az összes bizonyíték megvan, ott valószínűleg nem lesz sok vita. – Épp ez az – mondtam keserűen. – Nem biztos, hogy meg lesz az összes bizonyítékuk. Mi nem mehetünk. – Mi? – kiáltott fel Christian. – Akkor ki tanúsítja? – A többi testőr, aki ott volt. Látszólag mi nem vagyunk megbízva, hogy tartsuk az egész dolgot titokban. A királynő nem akarja, hogy a világ megtudja, hogy az egyik becses nemese lehet, hogy valami rosszat tett. Lissa nem úgy tűnt, hogy megsértődött rám, amiért lehordtam a nemeseket. – De mi vagyunk az okai, hogy tárgyaláson van. Christian felállt, körülnézett, mintha Victor a könyvtárban lehetne. – Én most megyek utánajárni ennek. – Persze – mondta Adrian. – Fogadok, odamenni és lerúgni az ajtót megváltoztatja a véleményüket. Vidd magaddal Rose-t és ti srácok igazán jó benyomást fogtok kelteni. – Igen? – kérdezte Christian, megmarkolta a szék támláját és viharos tekintettel fixírozta Adrian-t. – Van jobb ötleted? Lissa nyugalma megint kezdett ingadozni. – Ha Victor szabad lenne, újra utánunk jönne? – Ha megint elszabadul, nem marad úgy sokáig – mondtam. – Gondoskodom róla. – Vigyázz vele – mondta Adrian. Úgy látszott, ő az egészet viccesnek találja. – Mivel nem tudnád megúszni egy nemes meggyilkolását. Már kezdtem mondani neki, hogy rajta kezdem a gyakorlást, de Eddie éles hangja megszakította a gondolataimat. – Rose. Ösztön született a sokéves edzés során, hogy azonnal készen álljak. Felnéztem, és rögtön láttam, mit vett észre. Emil lépett be a könyvárba és az újoncokat vizsgálta, jegyzeteket készített. Felugrottam a székemről, felvéve a pozíciómat nem túl messze Eddie-től, ami rálátást adott Christian-ra és a könyvtár többi részére. Fenébe. Össze kellett szednem magam, vagy végül bebizonyítanám, hogy Ryannek igaza van. A veszekedésem alatt a csarnokban, és most a Victor-ügy közben, teljesen elhanyagoltam a testőri kötelességemet. Talán nem is kell Mason, hogy megbukjak. Emil nem látott meg ülni és társalogni. Sétálás közben nézett minket, és jegyzetelt pár dolgot, mielőtt továbbment a könyvtár többi részébe. Segített megmenekülni a

41

közeli hívásom, igyekeztem uralkodni magamon. Nehéz volt. A rossz hangulat ragadott meg újra, és hallgatni, ahogy Lissa és Christian Victor tárgyalásán dühöngött, nem igazán segített lazítani. Oda akartam menni és ellenőrizni. Kiabálni akartam és lármázni, és megosztani a csalódottságomat. De ez nem olyan luxus volt, amit testőrként megtehettem. A fő kötelességem az volt, hogy megvédjem a morákat és nem az, hogy kimutassam a hangulatomat. Újra és újra, ismételtem a testőr himnuszt: ők az elsők. Ezek a szavak tényleg kezdtek idegesíteni engem.

42

7. fejezet (Fordította: Tyna) Amikor az első figyelmeztetés érkezett a takarodóról, a morák elkezdték összepakolni a dolgaikat. Adrian azonnal elment, Lissa és Christian viszont lassan sétáltak vissza a kollégiumba. Fogták egymás kezét és összebújva sugdolóztak. „Kémkedhettem” volna a kötelékünkön keresztül, ha belenéztem volna Lissa fejébe. Még mindenki fel volt háborodva a Victorról szóló hírek miatt. Adtam nekik egy kis magányt, tartottam a távolságot és figyeltem, miközben Eddie melléjük sétált. Mivel több mora volt az akadémián, mint dampyr, két egymás melletti épületben helyezték el őket. Lissa és Christian is külön épületben lakott. Megálltak a kereszteződésnél, ahol az út különvált. Búcsúzóul megcsókolták egymást és örültem, hogy nem láttam őket közvetlen közelről. Lissa elköszönt, majd Eddie-vel elindult a saját szobája felé. Én pedig Christian-t követtem. Ha például Adrian testőre lettem volna, vagy valaki hasonlóé, akkor biztosan szexuális jellegű pletykák keringtek volna a következő hat hétben. De Christian hétköznapi, rideg módon, mintha csak a nővére lennék. Csinált nekem egy alvóhelyet a padlón, és mire visszaért a fogmosásból én kényelmesen el is helyezkedtem. Lekapcsolta a lámpákat és bemászott a saját ágyába. Mikor egy darabig csend volt, megkérdeztem – Christian? – Aludnunk kellene, Rose Ásítottam. – Hidd el, nem akarok sokáig fent maradni. De lenne egy kérdésem. –Victorról van szó? Szükségem van alvásra, és ettől csak megint ideges lennék. – Nem, másról. – Oké, akkor mondd! – Te miért nem árultad el, ami Stan-nel történt? Mindenki azt próbálja meg kitalálni, hogy mi történt, hogy szándékosan tettem-e. Lissa neheztel rám. Adrian egy kicsit… És a testőrök… nos velük nem törődöm. De te nem szóltál semmit. Azt hittem, hogy te leszel, aki először kigúnyol. Újabb hosszú csend következett és nagyon reméltem, hogy a válaszon gondolkodik, nem alszik. – Semmi szükség a neheztelésre – mondta végül. – Én tudom, hogy nem szándékosan tetted. – Honnan tudod? Úgy értem, többnyire nem én képviselem az ellentábort – mert tényleg nem szándékosan tettem – , de miért vagy benne ennyire biztos? – A tudományos beszélgetéseink miatt. És azért, aki vagy. Láttalak Spokane-ben. Senki nem tette volna meg, amit te, hogy megmentsen minket. Ott nem viselkedtél gyerekesen. – Wow, köszönöm. Én… nos ez sokat jelent nekem. Christian hitt nekem, másokkal ellentétben. – Te lehetnél az első személy, aki joggal hihetné, hogy berezeltem. – Nos – mondta – , én nem hiszem. – Nem? Szerinted nem ez történt? Miért nem?

43

– Nem figyeltél? Láttalak Spokane-ben. Egy olyan valaki, mint te, csak akkor reszket, ha fázik. Már éppen el akartam kezdeni neki is azt a beszédet, mint a testőröknek, hogy egy megölt striga még nem tett engem legyőzhetetlenné, de megelőzött – Plusz, láttam az arcodat odakint. – Kint… a parkban? –Igen – újabb szünetet tartott. – Nem tudom, mi történt, de nem úgy tűntél, mint aki bosszút akar állni. Volt valami más… nem tudom. És ez téged teljesen lefagyasztott, és őszintén? A kifejezésed? Ijesztő volt. – Nos, akkor legalább te nem haragszol rám a történtek miatt. – Nem az én dolgom. Ha ennél egy sokkal nagyobb dolog történt volna, akkor megálltad volna a helyed. Én biztonságban érzem magam veled, Rose. Hagytam elaludni, és a kimerültség miatt hamarosan én is álomba merültem. Nagyon hosszú napom volt, és előző éjszaka sem tudtam magam eléggé kipihenni. Ahogy egyre mélyebben aludtam el, álmodni kezdtem. Az áruló jelek miatt egyre jobban úgy éreztem, hogy Adrian egyik álmában vagyok. – Ó, nem – nyögtem. Egy kertben álltam a nyár közepén. A levegő nehéz volt és párás, a nap aranyszínű hullámokban ragyogott rám. Körülöttem rengeteg virág, a levegőt az orgona és a rózsa illata töltötte be. Méhek és pillangók táncoltak körülöttük. Egy farmer volt rajtam és egy pamut póló. A Nazar, ami egy kis kék szem és állítólag megvéd a gonosztól, a nyakamban lógott. A csuklómon egy gyöngyös karkötő volt, egy chotki. Dragomir örökség volt, Lissa-tól kaptam. Ritkán hordtam ékszert a mindennapi munkám miatt, de az álmaiban mindig rajtam voltak. – Hol vagy? – szólítottam – Tudom, hogy itt vagy. Adrian egy almafa mögül lépett ki, amin tömör fehér és rózsaszín virágok voltak. Farmer volt rajta, amit ezelőtt még sosem láttam, hogy viselt volna. Kétségtelenül jól állt neki a dizájner márka. Egyszerű, zöld póló volt rajta, ami eltakarta a felsőtestét, és a napfény nagyon jól kiemelte az arany és gesztenyebarna haját. – Megmondtam, hogy tartsd magad távol az álmaimtól – mondtam csípőre tett kézzel. Lustán elmosolyodott. – Hol máshol tudnánk beszélni, ahol nem látja más? Korábban nem voltál valami barátságos. – Talán, ha nem használnál kényszert az emberekre, több barátod lenne. – Meg kellett, hogy mentselek saját magadtól. Az aurád olyan volt, mint egy viharfelhő. – Oké, most az egyszer nem beszélhetnénk másról, mint az aura és a közelgő végzetem? A szeme arról árulkodott, hogy őt ez a téma nagyon érdekli, de engedett nekem. – Oké, beszéljünk másról! – De én nem akarok beszélgetni. Aludni akarok. – Most is alszol – elmosolyodott és odasétált, hogy egy szőlő virágot tanulmányozhasson. Narancs és sárga, trombita alakú virágok voltak rajta. Gyengéden végigfutatta az ujját több virágon. – A nagymamám kertjében is ilyenek voltak. – Csodálatos – mondtam, és kényelembe helyeztem magam az almafánál. – Most hallhatom a családi történetet. – Hé, ő egy hűvös nő volt. – Biztos igazad van. Mehetek már?

44

A szemeit még mindig a virágokon tartotta. – Nem kellene a mora családfákon gúnyolódnod. Semmit nem tudsz az apádról. Ezek alapján rokonok is lehetnénk. – Ha így lenne, békén hagynál? Visszasétált hozzám és úgy folytatta, mintha nem szakítottam volna félbe. – Nem kell aggódnod. Úgy értettem, hogy mi különböző fák gyümölcsei vagyunk. Az apád amúgy nem valami török fickó volt? – De igen. Hé, mit bámulod a mellemet? Közelről figyelt, de a szemei már nem az arcomon voltak. Összefontam a karomat a mellkasom előtt. – A pólódat nézem – mondta. – Rosszak ezek a színek. Megérintette a szíjamat, és ahogyan a tinta elterjed a papíron, az elefántcsont színű szövet azonos indigó árnyalatú lett, mint a szőlővirágok. Összeszűkült a szeme, mintha egy művész vizsgálná a munkáját. – Hogy csináltad ezt? – kiáltottam fel. – Ez az én álmom. Hmm. Te nem vagy egy kék ember. Nos, legalábbis hagyományos értelemben – újra hozzáért és ragyogó bíbor vörösre változott. – Igen, ez az. A piros a te színed. Vörös, mint a rózsa, mint egy édes, édes Rose. – Ó, ember – mondtam. – Nem tudtam, hogy még álmodban is képes vagy őrült módra kapcsolni. Soha nem volt annyira nyomott és sötét, mint Lissa, de a lélekhasználat rá is hatással volt. Visszalépett és leengedte a karját. – Én mindig megőrülök, ha melletted vagyok, Rose. Itt és most írni fogok neked egy verset. Hátrahajtotta a fejét és az ég felé kiáltott – Rose, piros De soha nem kék Éles és tüskés Úgy küzd, mint senki más. (igaz, hogy nem rímel, de nem vagyok költő :D a szerk. ) Adrian leengedte a karjait és várakozóan nézett rám. – Hogyan lehet egy tüskével harcolni? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – A költészetnek nem mindig van értelme, kicsi dampyr. Különben is, én őrült vagyok, nem? – Nem a legőrültebb, akit valaha láttam. – Nos – mondta, miközben elsétált, hogy megnézzen néhány hortenziát. – Majd dolgozom még rajta. Már elkezdtem visszatérni a saját álmomba, de akkor az elménk összekapcsolódott és visszatartott. – Adrian… honnan tudod, hogy őrült vagy, vagy sem? Az arcán mosoly ült, amikor visszafordult. Tudtam, hogy el akarja viccelni, de jobban megnézett. A mosoly eltűnt és szokatlanul komoly volt, mikor elfordult. – Azt hiszed, hogy őrült vagy? – kérdezte – Nem tudom – a földet kezdtem el vizsgálni és láttam, hogy mezítláb voltam, a fűszálak csiklandozták a talpamat. – Láttam dolgokat. – Az őrültek ritkán kérdezik meg, hogy megőrültek-e – mondta bölcsen. Sóhajtottam és felnéztem rá. – Ez nem igazán segít rajtam. Visszajött hozzám, és a kezeit a vállamra rakta. – Nem hiszem, hogy őrült lennél, Rose. Azt hiszem, hogy túl sok mindenen mentél már keresztül. Összeráncoltam a homlokom. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy szerintem nem vagy őrült.

45

– Köszönöm. Ez egy kicsit jobbá teszi a dolgokat. Tudod, ezek az álmok már kezdtek egy kicsit összezavarni. – Lissa-t nem zavarják össze – mondta. – Hozzá is el szoktál látogatni? Tényleg nem ismersz határokat? – Hozzá oktatási célokból látogatok el. Szeretné ő is megtanulni, hogyan kell csinálni. – Remek. Szóval én vagyok a szerencsés, akinél szexuális jellegű látogatásokat teszel. Fájdalmas arccal nézett rám. – Nagyon szeretném, ha nem kezelnél úgy, mintha én lennék a megtestesült gonosz. – Bocsánat. Csak semmi más ok nem jut eszembe, ami miatt ezek a látogatások hasznosak. – Igazad van. Más vagyok, mint a te bölcs mentorod. Bár én nem igazán látom a fejlődést, amióta vele vagy. Léptem egyet hátra, és összeszűkült szemmel néztem rá. – Dmitrij-t hagyd ki ebből! – Majd ha abbahagyja, hogy úgy viselkedjen, mint aki tökéletes. Javíts ki, ha tévedek, de nem ő volt az egyik, aki megakadályozta, hogy bejuss a tárgyalásra? Félrenéztem – Ez most nem fontos. Azon kívül jó oka volt rá. – Igen, és ez nyilvánvalóan nem utal közelebbi kapcsolatra veled, hogy távoltartott. Míg én… – vállat vont… – Be tudnálak vinni. – Te? – kérdeztem nevetve. – Hogyan tudnál pont te bejuttatni? Kényszerítenéd a királynőt és a bírók felét? – Ne ítélj olyan elhamarkodottan azzal kapcsolatban, hogy ki tud neked segíteni. Várd ki a végét. Mielőtt elhajolhattam volna, egy finom csókot nyomott a homlokomra. – Most pedig menj, pihenj egy kicsit! A kert lassan elhalványult, és én visszatértem a saját álmomba.

46

8. fejezet (Fordította: monica) A következő néhány napban követtem Christian-t incidens nélkül. És ahogy ezt tettem, egyre türelmetlenebbnek éreztem magam. Először is, felfedeztem, hogy testőrnek lenni nagyrészt csak várakozás. Mindig is tudtam, de a valóság nehezebb volt, ahogy észrevettem. A testőrök teljesen nélkülözhetetlenek voltak, ha a strigák úgy döntöttek, hogy támadnak. De, hogy a strigák támadnak? Általában ritka volt. Az idő eltelhet – évek telhetnek el – anélkül, hogy a testőrök részt vennének bármiféle konfliktusban. Addig a tanítóim biztosan nem tennének ki minket olyan hosszú várakozásnak, amíg ez a gyakorlat tart, mégis türelemmel akartak minket tanítani, és ez nagyon fontos volt, hogy ne gyengüljünk el, csak, mert nincs veszély egy ideig. A legszigorúbb feltételeket állították fel nekünk, amik egy testőrt érinthetnek: mindig állni, és mindig hivatalosnak lenni. Gyakrabban, mint nem, a testőrök, akik morákkal éltek, átlagosan viselkedtek az otthonaikban és hétköznapi dolgokat csináltak, mint az olvasás vagy TV-zés – miközben tökéletesen tudatában voltak minden fenyegető veszélynek. Nem mindig számíthattunk erre, ezért a nehezebb utat kellett gyakorolnunk az iskolában. A türelmi szintemnek nem tett valami jót ez a sok várakozás, de a frusztrációm több volt, mint puszta nyugtalanság. Kétségbeesetten bizonyítani akartam magamnak, hogy jóvátegyem, hogy nem reagáltam, amikor Stan támadott. Nem voltak további Mason látomásaim és eldöntöttem, hogy amit láttam, tényleg a fáradtság és a stressz okozta. Ez boldoggá tett, mert ezek sokkal jobb okok voltak, mint az, hogy megőrültem, vagy hogy alkalmatlan vagyok. De bizonyos dolgok nem tettek boldoggá. Mikor Christian és én találkoztunk Lissával egyik nap, tanítás után, akkor érezhettem, hogy aggodalmat, félelmet és dühöt sugároz felém. Ez csak a kötelék volt, hogy felvilágosítson, gondoltam. Minden külső látszat arra utalt, jól van. Eddie és Christian, akik beszélgettek valamiről, nem vettek észre semmit. Közelebb mentem és átkaroltam, ahogy sétáltunk. – Minden rendben. Minden rendben lesz. Tudtam, mi bántja őt. Victor. Úgy döntöttünk, hogy Christian – annak ellenére, hogy hajlandó „vigyázni dolgokra” – valószínűleg nem volt a legjobb választás, hogy utánanézzen, mehetünk-e Victor tárgyalására. Szóval Lissa igazi diplomatát játszott minap és nagyon udvariasan beszélt Albertával, hogy lehetséges-e, hogy tanúk legyünk. Alberta elmondta neki, nagyon udvariasan, hogy szóba se jöhet. – Elképzeltem, hogy ha csak elmagyaráznánk a dolgokat – miért volt ez olyan fontos – akkor engednének minket menni – morgott nekem. – Rose, nem tudok aludni… Folyton csak erre gondolok. Mi van, ha kiszabadul? Mi van, ha tényleg szabadon engedik? Megremegett a hangja, ott volt az öreg sebezhetőség, amit nem láttam már nagyon régóta. Ezek a fajta dolgok általában megszólaltatták bennem a vészharangokat, de most kiváltott egy furcsa rohamot az emlékekből, azokból az időkből, amikor Lissa

47

annyira függött tőlem. Boldog voltam, hogy láttam, milyen erőssé vált, és biztos akartam lenni benne, hogy ezen az úton marad. Megfeszítettem a kezem, nehezen, miközben még mindig sétáltunk. – Nem fog kiszabadulni – mondtam őrjöngve. – El fogunk menni a bíróságra. Elintézem. Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bármi történjen veled. Nekidöntötte a fejét a vállamnak, és volt egy kis mosoly az arcán. – Ez az, amit szeretek benned. Fogalmad sincs, hogy intézed el, hogy mehessünk a bíróságra, de még mindig azon töröd magad, hogy csinálj valamit, amitől jobban érzem magam. – Működik? – Igen. Az aggodalom még mindig ott bujkált benne, de a szórakozása kicsit enyhítette ennek a hatását. Plussz, ennek ellenére csesztetett a merész ígéretemmel kapcsolatban, a szavaim tényleg megnyugtatták. Sajnos, hamar rájöttünk, hogy Lissa-nak más okai is vannak, hogy frusztrált legyen. Várta, hogy a gyógyszerek kiürüljenek a szervezetéből, és teljes hozzáférése legyen a mágiához. Ott volt – mindketten érezhettük – de bajt okozott, ha megérintette. Három nap telt el és semmi nem változott rajta. Éreztem őt, de a legnagyobb aggodalmam a mentális állapota volt – ami eddig egyértelműen tiszta maradt. – Nem tudom, mi folyik itt – panaszkodott. Majdnem utolértük a többieket. Lissa és Christian azt tervezték, megnéznek egy filmet. Kicsit csodálkoztam, milyen nehéz lenne nekem nézni egy filmet, és közben résen lenni. – Úgy tűnik, képesnek kéne lennem valamit tenni, de még mindig nem tudok. Megakadtam. – Ez talán nem rossz dolog. Kihangsúlyoztam, távolabb mentem Lissa-tól, szóval megvizsgálhattam az utat körülöttünk. Egy szomorú pillantást vetett rám. – Nagyon aggodalmas vagy. Azt hittem ez az én dolgom. – Hé, az én dolgom vigyázni rád! – Igazából, ez az én munkám – mondta Eddie tökéletes humorral. – Egyikőtöknek sem kell aggódnia – veszekedett – , emiatt nem. Christian a derekára csúsztatta a karját. – Sokkal türelmetlenebb vagy most, mint Rose. Mindössze csak annyit kell tenned – Ez olyan deja vu volt. Stan ugrott elő a fák közül és elérte Lissa-t, felsőteste köré fonta a karjait és magához húzta. A testem azonnal válaszolt, habozás nélkül, hogy egyáltalán nekem kéne „védenem” őt. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy Eddie is azonnal reagált, és ő közelebb volt, tehát előbb ért oda, mint én. Köröztem, próbáltam bekerülni a harcba, de ahogy ők ketten mozogtak, megakadályozta, hogy hatékony legyek. Eddie nekiesett Stan-nak oldalról, vadul és fürgén, letépte Stan kezét Lissa-ról egy közeli, erőteljes húzással, ami elég volt ahhoz, hogy kitépje az aljzatból. Eddie szívós testalkata gyakran elrejtette, milyen erős is igazából. Stan elkapta Eddie arcát, a körmeit belemélyesztette, de ez elég volt ahhoz, hogy Lissa kiszabadulhasson és odafusson csatlakozni Christian-hoz mögöttem. Az ő kiszabadulásával én odébbálltam, remélve, hogy segíthetek Eddie-nek – de nem volt rá szüksége. Anélkül, hogy hiányozna egy ütés, megfogta Stan-t és ledobta a földre. Egy pillanattal később Eddie gyakorló karója Stan szívén volt. Stan nevetett, valóban elégedetten. – Szép munka, Castile. Eddie visszahúzta a karóját és segített felállni az oktatónak. Az ütközet után, most már láthattam milyen sérült és foltos volt Stan arca. A támadások nekünk újoncoknak

48

lehet, hogy kevésnek és távolinak tűntek, de a testőreink naponta verekedést provokáltak ennek során. Sok sérülést okoztak, de mi kegyelemmel és jó humorral kezeltük ezt. – Köszönöm uram – mondta Eddie. Elégedetten nézett, de nem beképzelten. – Gyorsabb és erősebb lennék, ha striga lennék, természetesen, de esküszöm, te vetekedhetnél vele az előbbi gyorsaságoddal. Stan Lissa-ra nézett. – Jól vagy? – Jól – mondta, kipirult arccal. Érezhettem, hogy ő valójában élvezte az izgalmat. Az adrenalin szintje felszökött. Stan mosolygó arca eltűnt, ahogy rám fordította a figyelmét. – És te – mit csináltál? Csak bámultam, megdöbbenve kemény hangján. Ez volt, amit utoljára mondott is. – Ezt hogy érti? – kiáltottam fel. – Nem fagytam le vagy ilyesmi ezúttal! Készen álltam, hogy kisegítsem, lehetőséget keresve, hogy beszálljak. – Igen – bólintott. – Pontosan ez a probléma. Annyira lelkes voltál, hogy kapj egy ütést, hogy elfelejtetted, hogy két mora van mögötted. Lehet, hogy már ők sem élnének, addig, amíg te vagy érintett. Kint vagy a szabadban, és háttal álltál nekik. Előreléptem és rámeredtem, közömbösen, illemből. – Ez nem igazság. Ha a való világban lennénk és egy striga támadna, nem mondhatja nekem, hogy egy másik testőr nem ugrana és tenne meg mindent, hogy le tudják győzni a strigát, amilyen gyorsan csak lehet. – Valószínűleg igazad van – mondta Stan. – De te nem gondolkodtál azon, hogy hatékonyan megszüntesd a veszélyt. Nem gondolkodtál a védtelen moráidon. Azon gondolkodtál, milyen gyorsan tudnál tenni valami izgalmasat és kiváltani magad. – M-mi? Nem ugrott néhány lépéssel közelebb? Osztályoz engem az alapján, hogy mit gondol az indítékomról. Hogy lehet olyan biztos abban, hogy mire gondoltam? Én se tudtam fele idő alatt. – Ösztön – felelte rejtélyesen. Elővett egy tömb papírt és írt pár feljegyzést rá. Összeszűkítettem a szemem, remélve, hogy láthatom a jegyzetét, és hogy mit írt rólam. Amikor végzett, visszatette a papírtömböt a kabátjába és bólintott mindannyiunknak. – Viszlát. Néztük, ahogy átsétál a havas talajon a tornaterem felé, ahol a dampyrok edzettek. A szám tátva maradt, és egy szót sem tudtam szólni. Ez mikor ért véget ezekkel az emberekkel? Újra és újra leégtem hülye szakszerűségek miatt, amiknek semmi közük, hogy hajtanám végre a való világban. – Ez még csak nem is volt igazságos. Hogyan ítélhet el azért, hogy mit gondolt én min gondolkodtam? Eddie vállat vont, ahogy folytattuk utunkat a kollégium felé. – Azt gondol, amit csak akar. Ő a mi tanárunk. – Igen, de adni fog nekem még egy rossz jegyet! A gyakorlati kiképzés értelmetlen, ha nem mutatja meg, hogy csinálnánk a strigák ellen. Ezt nem hiszem el. Én jó vagyok – igazán jó. Hogy az ördögbe bukhatok meg ezen? Senki nem adott tényleges választ erre, de Lissa kényelmetlenül megjegyezte. – Nos… akár igazságos volt akár nem, egy dologban igaza volt: Nagy voltál, Eddie. Ránéztem Eddie-re, és rosszul éreztem magam, amiért hagytam, hogy a saját drámám elvegye a sikerét. Dühös voltam – nagyon dühös – de Stan igazságtalansága az én problémám volt, hogy megbirkózzak vele. Eddie ragyogóan teljesített, és mindenki annyira dicsérte visszasétálás közben, hogy láthattam, hogy pirosság kúszik végig az arcán. Vagy lehet, hogy csak a hideg volt. Ettől függetlenül, örültem neki. Letelepedtünk a társalgóban, örülve, hogy senki más nem igényelte – és itt meleg volt. Minden kollégiumnak van néhány ilyen társalgója, és mind tele volt filmekkel,

49

játékokkal és sok kényelmes székkel és kanapéval. Csak a diákok számára voltak elérhetőek bizonyos időpontokban. Hétvégén, nagyon sokat voltak nyitva egész idő alatt, de hétköznap, ezek korlátozott órák voltak – vélhetően, hogy ösztönözzenek minket, hogy megírjuk a házi feladatunkat. Eddie és én felmértük a szobát és készítettünk egy tervet, aztán felvettük a pozíciónkat. A falnál álltunk, én a kanapét figyeltem jelentős irigységgel, amin Lissa és Christian hevertek. Azt hittem, a film elvonná a figyelmem a készenléttől, de valójában, a saját kavargó érzéseim foglalták le az agyam. Nem tudtam elhinni, hogy Stan azt mondta, amit mondott. Még azt is bevallotta, hogy a csata hevében, egy testőr se próbálna beavatkozni a harcba. Az érvelése, hogy nekem titkolt, dicsőség-kereső motivációm volt, teljesen abszurd volt. Azon tűnődtem, hogy komoly veszélye volt annak, hogy megbukok ezen a gyakorlati kiképzésen. Bizonyára, ameddig levizsgázok, nem fognak elvenni Lissa-tól, miután lediplomáztam? Alberta és Dmitrij úgy beszélt, mintha ez csak egy új edzés megtapasztalása lenne nekem és Lissa-nak, de hirtelen, egy aggódó, paranoiás részem elkezdett töprengni. Eddie szép munkát végzett Lissa védelmével. Lehet, hogy azt akarták látni, hogy milyen jól tudott más testőrökkel dolgozni. Talán csak aggódtak, hogy csak az ő védelmét tudtam ellátni és más moráét nem – hagytam meghalni Mason-t, végül is, igaz? Talán az igazi teszt itt az volt, hogy lássák, ha helyettesíteni kéne engem. Elvégre, ki voltam én, nem igaz? Egy nélkülözhető újonc. Ő volt a Dragomir hercegnő. Őt mindig védeni kellett – és nem kellett, hogy én legyek az. A kötelék haszontalan lenne, ha végül alkalmatlannak bizonyulnék. Adrian belépése erősítette a kétségbeesett paranoiámat. Becsusszant az elsötétített szobába, hunyorítva, ahogy ledobta magát egy karosszékbe a közelemben. Gondoltam, hogy csak idő kérdése, mikor bukkan fel. Szerintem mi voltunk az egyetlen szórakozása a kampuszon. Vagy lehet, hogy nem, a körülötte lévő erős alkohol szagból ítélve. – Józan vagy? – kérdeztem tőle, amikor vége lett a filmnek. – Elég józan. Mit csináltatok már megint srácok? Adrian nem járt az álmaimban, amióta volt az az álom a kertben. És leállt a szörnyű flörtjeivel is. Legtöbbször azért volt velünk, hogy Lissával dolgozzanak, vagy hogy enyhítse az unalmát. Elismételtük neki a Stan-nel való ütközetünket, fokozva Eddie bátorságát és nem említve az én leszidásomat. – Szép munka – mondta Adrian. – Úgy néz ki szereztél harci sebhelyet is. Rámutatott Eddie arcára, ahol három piros zúzódás nézett vissza ránk. Emlékszem, hogy Stan körmei megsebezték Eddie-t, amíg harcolt, hogy Lissa-t kiszabadítsa. Eddie finoman megérintette az arcát. – Alig érzem. Lissa előrehajolt és tanulmányozta. – Azért szerezted, mert megvédtél. – Azért szereztem, mert próbáltam átmenni a gyakorlati kiképzésen – ugratta. – Ne aggódj miatta. És amikor ez történt. Láttam, hogy megragadja őt az együttérzés és a tagadhatatlan késztetés, hogy segítsen másokon, ami olyan gyakran töltötte el. Ki nem állhatta, ha fájdalmat látott, ki nem állhatott csak ülni, amikor tudna valamit tenni. Éreztem, ahogy az energia felépült benne, egy ragyogó és örvénylő érzés, amitől bizseregtek a lábujjaim. Megtapasztaltam, hogy milyen hatással van rá. Forróság és boldogság. Mámorító. Előrenyúlt és megérintette Eddie arcát… És a sebek eltűntek. Elvette a kezét, és a lélek eufóriája elhalványult mindkettőnkből.

50

– A kurva anyját – lehelte Adrian. – Te nem vicceltél róla. Eddie arcát bámulta. – Nincs egy istenverte nyoma sem. Lissa eddig állt, és most visszasüllyedt a kanapéra. Hátradöntötte a fejét és becsukta a szemeit. – Megcsináltam. Még mindig meg tudom csinálni. – Persze, hogy meg tudod – mondta Adrian elutasítóan. – Most meg kell mutatnod, hogy kell csinálni. Kinyitotta a szemeit. – Ez nem olyan egyszerű. – Ó, értem – mondta eltúlzott hangszínnel. – Te kivallattál engem, mint egy őrült, hogy hogy kell látni az aurákat, és bejutni az álmokba, de most nem fogod elárulni a te szakmai titkaidat. – Ez nem egy ’nem fogom’ – érvelt. – Ez egy ’nem tudom. ’ – Nos, húgom, próbáld meg. Hirtelen belemélyesztette a körmeit a kezébe és vér csurgott belőle. – Jézus Krisztus! – felkiáltottam. – Megbolondultál? Ki szórakozott velem? Persze, hogy ő. Lissa előrenyúlt és odatartotta a kezét, csakúgy, mint az előbb, meggyógyította a bőrt. Ujjongás töltötte el, de a hangulatom hirtelen abbamaradt mindenféle valós ok nélkül. Ketten közülünk vitát indítottak, amit nem tudtam követni, alapvető mágikus kifejezéseket használva, valamint olyan fogalmakat, amiket elég biztos voltam benne, hogy ott helyben találtak ki. Christian arckifejezéséből ítélve, úgy nézett ki, hogy ő sem érti, és hamarosan világossá vált, hogy Lissa és Adrian elfeledkeztek rólunk a titokzatos lélek hevében. Christian végül felállt, unottan nézett. – Gyere Rose. Ha ezt akarnám hallgatni, visszamennék az órára. Éhes vagyok. Lissa felpillantott. – Vacsora nincs másfél órája. – Etető – mondta. – Még nem volt meg az enyém ma. Egy csókot adott Lissa arcára és utána távozott. Végig követtem őt. Megint elkezdett havazni, és én vádlón néztem a pelyheket, ahogy lehullottak körülöttünk. Amikor először havazni kezdett december elején, izgatott voltam. Most ez a fehér cucc átkozottul kiöregedett. Mint néhány éjszakával ezelőtt, kint lenni ilyen zord időjárásban elrontotta egy kicsit a kedvemet, a hideg levegő elvette a hangulatomat. Minden lépéssel közelebb az etetőkhöz, nyugodtabbnak éreztem magam. – Etetők-nek azokat az embereket hívták, akik önként vállalták, hogy rendszeres vérforrások lesznek a morák számára. Ellentétben a strigákkal, akik megölték az áldozatukat, akiből ittak, a morák csak kis mennyiséget vettek el minden nap, és nem kellett, hogy megöljék a donort. Ezek az emberek az élvezetért éltek, amit a vámpírharapás okozott, és úgy tűnt teljesen boldogok, hogy ezzel töltik az életüket, és elkülönülnek a normális emberi társadalomtól. Ez furcsa volt, de szükséges a moráknak. Az iskolának általában volt egy vagy két etetője a mora kollégiumban az éjszakai órákra, de a legtöbb nap, a diákoknak el kellett menniük a közösségi szobába, hogy megkapják a napi adagjukat. Ahogy folytattam a gyaloglást, figyeltem a fehér fák, fehér kerítések, és fehér sziklák látványát és valami más fehér dolog a tájon, vonta magára a figyelmem. Nos, ez nem pontosan fehér volt. Színes volt – fakó, elmosódott színű. Hirtelen megálltam és éreztem, hogy elkerekedik a szemem. Mason állt az udvar másik oldalán, majdnem egybevegyült egy fával és egy cölöppel. Nem, gondoltam. Meggyőztem magam, hogy ez véget ért, de itt volt, rám nézett a szomorú, fantom arccal. A kampusz hátulja felé mutatott. Odanéztem, de megint nem volt

51

nyomravezető jel, hogy mit keressek. Visszafordultam hozzá, csak bámulni tudtam, félelem kavargott bennem. Egy jéghideg kéz érintette meg a nyakam oldalát, és megpördültem. Christian volt az. – Mi van? – kérdezte. Visszanéztem oda, ahol Mason-t láttam. Elment, természetesen. Összeszorítottam a szemem egy pillanatra és sóhajtottam. Aztán visszafordultam Christian-hoz, tovább sétáltam és mondtam. – Semmi. Christian-nak általában mindig volt néhány szellemes megjegyzése, akárhányszor együtt voltunk, de csendben volt, amíg megtettük utunk hátralévő részét. A saját gondolataim emésztettek és aggódtam Mason miatt, szóval nekem sem volt sok mondanivalóm. Ez a látomás csak néhány másodpercig tartott. Figyelembe véve, hogy milyen nehezen lehetett látni odakint, többnek tűnt, mint a szemem érzéki csalódása, igaz? Próbáltam meggyőzni magam erről az út többi részében. Amikor beléptünk a közösségi szobába és megszöktünk a hidegtől, hirtelen kitaláltam, hogy valami baja volt Christian-nak. – Mi a baj? – kérdeztem, próbáltam nem gondolni Mason-re. – Jól vagy? – Jól – mondta. – Ahogy csak úgy mondtad, azt igazolja, hogy nem vagy jól. Semmibe vett engem, ahogy mentünk az etető szobához. Forgalmasabb volt, mint amire számítottam, és az összes kis fülke, ahol az etetők ültek tele volt morákkal. Brandon Lazar volt az egyikük. Ahogy ivott, megpillantottam egy halvány zöld zúzódást az arcán és visszaemlékeztem, hogy sose találtam ki, hogy ki győzte le. Christian leellenőrizte a morákat az ajtóból, aztán megállt a váróterembe, amíg nem szólították. Törtem az agyam, próbáltam rájönni, mi okozhatta Christian rossz hangulatát. – Mi a baj? Nem tetszett a film? Semmi válasz. – Undorodsz Adrian öncsonkításától? Idegesíteni Christian-t egy bűnös élvezet volt. Tudnám csinálni egész éjszaka. Semmi válasz. – Te – oh. Aztán beugrott. Meglepődtem, hogy erre korábban nem gondoltam. – Ideges vagy, amiért Lissa beszélni akart Adriannel a mágiáról? Vállat vont, ami mindent elmondott, amit tudnom kellett. – Ugyan, nem szereti jobban a mágiát, mint téged. Ez csak egy dolog vele, tudod? Azzal töltötte ezeket az éveket, hogy gondolkodott, hogy nem volt képes valódi mágiára, aztán kiderült, hogy tud – kivéve, hogy ez egy szokatlan és teljesen kiszámíthatatlan fajta. Ő csak próbálja megérteni. – Tudom – mondta keményen, átnézett a terjedelmes szobán anélkül, hogy ténylegesen figyelt volna egy embert is. – Nem ez a probléma. – Akkor miért…– hagytam, hogy a szavak elenyésszenek, ahogy egy másik kijelentés hasított belém. – Féltékeny vagy Adrian-re. Christian rám nézett jég-kék szemeivel, és meg tudtam mondani, hogy elértem a célom. – Nem vagyok féltékeny. Én csak veszélyesnek érzed a tényt, hogy a barátnőd sok időt tölt egy gazdag és meglehetősen aranyos sráccal, akit lehet, hogy kedvel. Vagy, ahogy mi hívjuk, féltékenység. Elfordult tőlem, nyilvánvalóan bosszantotta. – Lehet, hogy vége a mézesheteknek köztünk, Rose. Fenébe. Miért tart ezeknek az embereknek ilyen sokáig?

52

– Nézd – mondtam, álláspontot változtatva. A lábaim fájtak annyi állás után. – Nem figyeltél a romantikus beszédemre a minap, hogy Lissa szívében vagy? Megőrül érted. Te vagy az egyetlen, akit akar, és higgy nekem, megmondhatom ezt 100 százalékos biztossággal. Ha lenne bárki más, tudnám. Egy leheletnyi mosoly suhant át az ajkain. – Te vagy a legjobb barátja. Lehet, hogy fedezed. Gúnyolódtam. – Nem, ha Adriannel lenne. Biztosítalak, hogy ő nem érdekli Lissa-t, hála Istennek – legalábbis nem romantikusan. – Adrian tud meggyőző lenni, mégis. Tudja, hogy működik a kényszerítés… – Nem használja rajta. Nem is tudom, hogy tudná-e – szerintem kioltják egymást. Különben is, nem figyeltél? Én vagyok a szerencsétlen tárgya Adrian figyelmének. – Tényleg? – kérdezte Christian teljesen meglepetten. A srácok olyan feledékenyek voltak az effajta dolgokban. – Tudom, hogy flörtöl. – És megjelenik az álmaimban hívatlanul. Látván, hogy nem tudok elmenni, ez tökéletes lehetőséget ad neki arra, hogy kínozzon az úgynevezett bájával és megpróbáljon romantikázni. Gyanakvóan megfordult. – Lissa álmaiban is megjelenik. Lövés. Nem kellett volna említenem az álmokat. Mit is mondott Adrian? – Azok oktatóak. Nem hiszem, hogy aggódnod kéne. – Az emberek nem bámulnának, ha Adriannel mutatkozna valamilyen partin. – Ah – mondtam. – Szóval valójában erről van szó. Azt hiszed, hogy le fogod húzni őt? – Nem vagyok olyan jó… az ilyen társasági dolgokban – ismerte be, a sebezhetőség ritka kimutatásával. – És szerintem Adriannek jobb hírneve van, mint nekem. – Viccelsz? – Ugyan, Rose. Az ivás és a dohányzás nem ugyanaz, mintha az emberek azt hinnék strigává fogsz változni. Láttam, hogy mindenki, hogy viselkedett, amikor elvitt a vacsorára, és amikor együtt voltunk a sí szálláson. Én egy teher vagyok. Ő az egyetlen képviselője a családjának. Azzal fogja tölteni élete nagy részét, hogy politikával foglalkozik és próbál jót tenni az emberekkel. Adrian sokkal többet tehetne érte, mint én. Ellenálltam a késztetésnek, hogy szó szerint józan észt rázzak bele. – Látom, miből gondolod, de van egy hibája a légmentes logikádnak. Semmi sincs közte és Adrian között. Félrenézett és nem mondott semmi mást. Sejtettem, hogy az érzései túlmentek azon, hogy Lissa egyszerűen csak egy másik sráccal van. Ahogy azt éppen elismerte, teljesen bizonytalan volt Lissával kapcsolatban. Az, hogy vele volt, csodát tett a magatartásának és a társasági hajlamának, de a nap végén, még mindig azzal a problémával küzdött, hogy ’romlott’ családból származik. Még mindig azon aggódott, hogy nem volt elég jó Lissa-nak. –Rose-nak igaza van. Egy nem kívánatos hang mondta mögülünk. Felvéve a legjobb nézésemet, megfordultam, hogy szembenézzek Jessevel. Természetesen, Ralf ott ólálkodott a közelben. Jesse kijelölt újonca, Dean, az ajtónál állt és figyelt. Nekik látszólag sokkal hivatalosabb testőri kapcsolatuk volt. Jesse és Ralf nem voltak a sorban, amikor megérkeztünk, de nyilvánvalóan felbukkantak és eleget hallottak, hogy összerakják a beszélgetésünket. – Még mindig nemes vagy. Minden jogod megvan ahhoz, hogy vele legyél.

53

– Wow, a beszélgetés fordulatot vett – mondtam. – Nem ti mondtátok a minap srácok, hogy Christian bármelyik pillanatban strigává válhat? Én vigyáznék a nyakamra, ha a helyetekben lennék. Veszélyesnek néz ki. Jesse vállat vont. – Hé, azt mondtad, hogy ő tiszta és ha valaki ismeri a strigákat, az te vagy. Különben is, mi valójában azon kezdtünk gondolkodni, hogy a lázadó Ozera természet egy jó dolog. Gyanakodva ránéztem, feltételezve, hogy itt kell lennie valami trükknek. Pedig úgy nézett ki őszinte, mintha tényleg meg lenne győződve arról, hogy Christian biztonságos. – Köszönöm – mondta Christian, kissé gúnyos mosolyra húzódott a szája. – Most, hogy támogattál engem és a családomat, végre boldogulok az életemmel. Ez az egyetlen dolog, ami eddig visszatartott. – Komolyan mondom – mondta Jesse. – Az Ozerák olyan csendesek mostanában, de régen az egyik legerősebb család volt. Lehetnének megint – főleg te. Nem félsz olyan dolgokat tenni, amiket nem szabadna. Ezt szeretjük. Ha túljutnál az antiszociális baromságodon, a megfelelő barátokat szerezhetnél, és sikered lehetne. Lehet, hogy abbahagynád az aggódást Lissa miatt. Christian és én összenéztünk. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte. Jesse elmosolyodott és rejtett pillantást vetett körénk. – Néhányan közülünk már összejöttek. Csoportokat alakítottunk – olyasmi módon, hogy azok, akik jobb családból származnak, szövetkezzenek, tudod? Olyan őrült féle dolgok, mint azok a striga támadások múlt hónapban és az emberek nem tudták mit tegyenek. Volt szó arról is, hogy tanítsanak meg minket harcolni, és találni kell új módszereket a testőrök kisegítésére. Gúnyos mosollyal mondta, és felborzolódtam annak hallatán, hogy úgy beszélt a testőrökről, mint tárgyakról. – Túl sok nem-nemes próbálja átvenni a felelősséget. – Miért probléma, ha az ötletük jó? – kérdeztem. – Az ötletük nem jó. Nem ismerik a helyüket. Néhányunk elkezdett gondolkozni azon, hogy védjük meg magunkat ettől és figyeljünk egymásra. Azt hiszem, tetszene neked, hogy mit tanultunk, mit kell tennünk. Végtere is, mi vagyunk azok, akiknek döntéseket kell hoznunk, nem a dampyroknak és jelentéktelen moráknak. Mi vagyunk az elitek. A legjobbak. Csatlakozz hozzánk, és vannak dolgok, amikkel segíthetünk neked Lissával. Nem tudtam visszatartani. Nevettem. Christian egyszerűen undorodva nézett. – Visszavonom, amit korábban mondtam – mondta nekik. – Ez az, amire egész életemben vártam. Egy meghívás, hogy csatlakozzak a faház klubotokhoz. Ralf, nagy és lomha, tett egy lépést előre. – Ne szívózz velünk. Ez komoly dolog. Christian sóhajtott. – Akkor ne szívózzatok velem. Ha tényleg azt hiszitek, hogy veletek akarok lógni srácok és próbálom a dolgokat még jobbá tenni moráknak, akik már így is elkényeztetettek és önzőek, akkor hülyébbek vagytok, mint gondoltam. És ez eléggé hülyeség volt. Düh és zavar töltötte el Jesse és Ralf arcát, de szerencsére, Christian nevét szólították épp akkor. Úgy tűnt, figyelemre méltóan felvidult, ahogy átsétáltunk a termen. Semmi sem fogható két seggfejhez, hogy jobbnak érezd a szerelmi életed. Christian etetője ma egy Alice nevű nő volt, aki a legöregebb etető volt a kampuszon. A legtöbb mora előnyben részesítette a fiatalabb donorokat, de Christian, mivel perverz személy volt, kedvelte őt, mert ilyen szenilis volt. Nem volt olyan öreg – hatvanas éveiben járt – de a túl sok vámpír endorfin az élete során, állandóan hatással volt rá.

54

– Rose – mondta, kábult kék szemeit felém fordítva. – Általában nem Christian-nal vagy. Összevesztetek Vasilisával? – Nem – mondtam. – Csak egy változtatás a képben. – A képben – mormolta, közben bámult egy közeli ablakot. A morák elsötétítették az ablakokat, hogy blokkolják a fényt, és kételkedtem, hogy egy ember láthatna bármit is. – A kép mindig változik. Észrevetted? – Nem a mi képünkben – mondta Christian, aki mellette ült. – Ez a hó nem megy sehova. Nem néhány hónapig. Sóhajtottam és elkeseredett pillantást vetettem rá. – Én nem a tájról beszéltem. Christian adott nekem egy szórakozott mosolyt, aztán odahajolt hozzá és belemélyesztette a fogait a nyakába. Arckifejezése ellazult, az egész beszélgetés a képről és bármiről, amit említett elfelejtette, ahogy ittak belőle. Olyan sokat éltem vámpírok körül, hogy nem is gondolkodtam az agyarukon fele idő alatt. A legtöbb mora valójában jó volt abban, hogy elrejtse. Az ilyen pillanatokban emlékeztem az erőre, ami a vámpíroknak volt. Általában, amikor néztem, ahogy egy vámpír iszik, eszembe jutott, amikor Lissa és én elszöktünk az akadémiáról, és én hagytam, hogy igyon belőlem. Én sose értem el az etetők őrült függőség szintjét, de élveztem a rövid csúcspontot. Sokszor akartam, de sose vallottam be senkinek. A mi világunkban, csak az emberek adtak vért. A dampyrok, akik megtették, olcsók és megalázottak voltak. Most, hogy láttam egy vámpírt inni, már nem gondoltam, milyen jó érzés a csúcspont. Inkább visszaemlékeztem arra a szobára Spokane-ben, ahol Isaiah, a striga foglyul ejtőnk, Eddie-ből ivott. Az érzések, amik felkavarodtak bennem mindenfélék voltak, csak jók nem. Eddie rettenetesen szenvedett, és én nem voltam képes tenni bármit is, kivéve, hogy ott ültem és néztem. Grimaszoltam, elfordultam Christian-tól és Alicetől. Amikor elhagytuk az etető szobát, Christian élénkebben és derűsebben festett. – A hétvége itt van, Rose. Nincsenek órák – és megkapod a pihenő napod. – Nem – mondtam, miután szinte majdnem feledésbe merült. Francba. Miért kellett emlékeztetnie? Már majdnem kezdtem jobban érezni magam a Stan eset óta. Sóhajtottam. – Közmunkát kell végeznem.

55

9. fejezet (Fordította: monica) Sok mora eredete Kelet-Európára vezethető vissza, az ortodox kereszténység volt az uralkodó vallás az egyetemen. Más vallások is feltűntek, és én azt mondanám mindent egybevetve, hogy csak a diákok fele járt rendszeresen istentiszteletekre. Lissa volt az egyik ilyen tanuló. Minden vasárnap elment a templomba, mert hitt. Christian is eljárt. Azért tette, mert Lissa ment és jobb színben tűnt fel tőle és kevésbé gondolták így, hogy strigává válik. Mivel a strigák nem tudtak szent helyre belépni, a rendszeres templomba járás egy kicsit jobb hírnevet nyújtott számára. Amikor nem aludtam benne, akkor társalgási célból mutatkoztam a templomban. Lissával és a barátaimmal általában ellógtunk, és valami szórakoztatót csináltunk utána, úgyhogy a templom egy jó találkozópontként szolgált. Ha Isten ellenezte is, hogy a társadalmi életem elősegítésére használjam a kápolnát, nem tudatta velem. Vagy ez, vagy kivárta az alkalmas pillanatot, hogy megbüntessen. Mikor a mise véget ért ezen a vasárnapon, mégis ott kellett maradnom a kápolnában, mert ez volt a hely, ahol a közmunkát végeznem kell. Amikor a hely kiürült, meglepetten láttam, hogy egy másik személy itt maradt velem: Dmitrij. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Gondoltam, talán szükséged lehet segítségre. Hallom a pap nagytakarítást akar. – Igen, de nem te vagy az, akit itt büntetnek. És neked is ez a pihenőnapod. Mi – nos, mindenki más – azzal töltöttük az egész hetünket, hogy harcoltunk, de ti voltatok azok, akik a harcokat előidéztétek egész idő alatt. Valójában most vettem észre, hogy Dmitrijen is volt néhány horzsolás – bár közel sem annyi, mint Stanen. Ez egy hosszú hét volt mindenkinek, és ez még csak az első hat nap volt. – Mi mást csinálnék ma? – Tudnék száz más dologra gondolni – jegyeztem meg szárazon. – Talán van valahol egy John Wayne film, amit még nem láttál. Megrázta a fejét. – Nem, nincs. Mindet láttam. Nézd – a pap ránk vár. Megfordultam. Elég biztosan. Andrew atya elől állt, várakozóan figyelt minket. Már levette a bő díszruháját, amit viselt a mise alatt, és most egy egyszerű nadrágban és egy gombos ingben volt. Úgy nézett ki, ő is kész a munkára, és én csodálkoztam, mi történt azzal, hogy a vasárnap a pihenés napja. Ahogy Dmitrij és én közeledtünk, hogy megkapjuk a feladatunkat, azon tűnődtem, hogy vajon elsősorban mi késztethette Dmitrij-t, hogy itt maradjon. Bizonyára nem igazán akart dolgozni a pihenőnapján. Nem szoktam meglepődni rajta. A szándékai általában nyíltak voltak, és azt kellett feltételeznem, hogy most is volt egy egyszerű magyarázat. Csak még nem volt világos. – Köszönöm, hogy mindketten önként felajánlottátok, hogy segítetek nekem. Andrew atya ránk mosolygott. Próbáltam nem belekötni az „önkéntes” célzásba. Ő egy mora volt a negyvenes évei végén, enyhén őszülő hajjal. Még ha nem is hittem a vallásban, mégis kedveltem és tiszteltem őt. – Nem csinálunk semmi különösebben összetettet ma. Folytatta. – Ez egy kicsit unalmas, tényleg. Meg kell csinálnunk a

56

szokásos takarítást, természetesen, és utána szeretném rendezni a dobozokat, a régi készletből, amik fennmaradtak a padláson. – Boldogan megteszünk bármit, amire szüksége van – mondta Dmitrij ünnepélyesen. Elfojtottam egy sóhajt, és igyekeztem nem gondolni a többi dologra, amit csinálhatnék. Hozzáláttunk. Felvettem a felmosórongyot, és Dmitrij nekilátott a portalanításnak és a fapadok fényezésének. Figyelmesnek és elszántnak látszott, ahogy takarított, úgy nézett ki, mint aki valóban büszke a munkájára. Még mindig próbáltam rájönni, miért volt itt egyáltalán. Ne érts félre: örültem, hogy itt van. A jelenlétében jobban éreztem magam, és persze mindig szerettem nézni őt. Azt gondoltam, talán azért van itt, hogy több információt szerezzen arról, hogy mi történt azon a napon Stan-nal, Christian-nal és Brandonnal. Vagy talán meg akart büntetni a másik nap miatt Stan-nal, ahol azzal vádoltak, hogy önző okokból szálltam be a harcba. Ezek valószínű magyarázatnak tűntek, mégis ő sosem szólt egy szót sem. Még akkor is, amikor a pap kilépett a szentélyből, hogy az irodájába menjen, Dmitrij csendben folytatta a munkát. Azt gondoltam, hogyha bármit is mondani akart volna, akkor megtette volna. Mikor végeztünk a takarítással, Andrew atya rávett minket, hogy hozzunk le dobozokat egymás után a padlásról a kápolna végén lévő gardróbba. Lissa és Christian gyakran használták a padlást egy titkos helyként, és én azon tűnődtem, hogy ha tisztább lenne, akkor ellene vagy mellette szólna a romantikus közjátékaiknak. Talán abbahagynák, és el tudnék aludni. Az összes cuccal a földszinten, mindhárman letelepedtünk a földre és elkezdtük az egészet kiválogatni. Andrew atya útmutatást adott nekünk, hogy mit tartsunk meg, és mit dobjunk ki, és megkönnyebbülés volt, hogy pihentethettem a lábam a változatosság kedvéért ezen a héten. Kis beszélgetéseket kezdeményezett, ahogy dolgoztunk, kérdezett az órákról és más dolgokról. Nem volt olyan rossz. És amíg dolgoztunk, egy gondolat jutott az eszembe. Jó munkát végeznék, ha meggyőzném magam arról, hogy Mason csalódott volt, hogy álmatlanságot okozott, de megbizonyosodtam róla, hogy a szellemek nem igazán akarnak jobb kedvre deríteni hosszú távon. – Hé – mondtam Andrew atyának. – Maga hisz a szellemekben? Úgy értem, van róluk bármilyen említés ebben – intettem körénk – ebben a cuccban? A kérdés nyilván meglepte, de nem úgy tűnt, hogy megsértődött rám, amiért a hivatását és életművét „cucc”-nak hívtam. Vagy az a tény, hogy én nyilvánvalóan tudatlan vagyok ebben, annak ellenére, hogy tizenhét évig ültem végig a miséket. Egy zavart kifejezés suhant át az arcán, és megállt a munkájával. – Nos… attól függ, hogy értelmezed a „szellem” szót, azt hiszem. Megérintettem egy hittan könyvet az ujjammal. – Az egész lényege az, hogy amikor meghalsz, a mennybe jutsz vagy a pokolba. Ettől lesznek a szellemek csak történetek, igaz? Nincsenek a Bibliában vagy ilyesmi. – Megint – mondta – az értelmezésedtől függ. A mi hitünk mindig is úgy tartotta, hogy a halál után a lélek elválik a testtől és lehet, hogy valóban elidőzik ebben a világban. – Mi? A poros tál, amit tartottam, kiesett a kezemből. Szerencsére fából volt és nem törött el. Gyorsan helyrehoztam. Ez nem az a válasz volt, amire számítottam. – Meddig? Örökké? – Nem, nem, természetesen nem. Ez ellentétben áll a feltámadással és a megváltással, ami hitünk sarokkövét képezi. De az elhitt, hogy a lélek itt maradhat a Földön 3-40 napig a halál után. Végül kap egy ’átmeneti’ ítéletet, ami elküldi ebből a

57

világból a mennybe vagy a pokolba – habár senki sem fogja igazán megtapasztalni, a tényleges Ítélet Napjáig, amikor a lélek és a test újra egyesül, hogy együtt éljenek az örökkévalóságig. A megváltásos cuccnál lemaradtam. A „3-40 napig” volt, ami megragadta a figyelmemet. Teljesen elfeledkeztem a válogatásról. – Igen, de ez igaz vagy nem? A lélek tényleg sétálhat a földön negyven napon át a halál után? – Ó, Rose. Azok, akiknek meg kell kérdezniük, hogy a hit igaz-e, olyan vitát indítanak, amire lehet, hogy még nem állnak készen. Volt egy olyan érzésem, hogy igaza van. Sóhajtottam és visszafordultam az előttem lévő dobozokhoz. – De – mondta kedvesen – ha ez segít neked, néhány ezek közül a gondolatok közül párhuzamos a kelet-európai néphittel, a szellemekről, amik már a kereszténység terjedése előtt léteztek. Azok a hagyományok régóta fenntartják az elképzelést, hogy a lélek itt marad egy rövid ideig halál után – különösen, ha az érintett személy fiatalon vagy erőszakosan halt meg. Megdermedtem. Bármilyen előrelépést is tettem a magam meggyőzésében, hogy Mason-t a stressz idézte elő, most azonnal eltűnt. Fiatalon vagy erőszakosan. – Miért? – kérdeztem halkan. – Miért maradnának? Ez… Ez, bosszúból? – Biztos vagyok benne, hogy egyesek úgy vélik, mint ahogy egyesek szerint azért, mert a lélek azon fáradozik, hogy békét találjon valami ilyen nyugtalanító után. – Maga mit hisz? Mosolygott. – Én hiszek abban, hogy a lélek elválik a testtől, mint ahogy atyáink tanították nekünk, de kétlem, hogy a lélek időzését a földön az élők tudnák érzékelni. Ez nem olyan, mint a filmekben, hogy a szellemek kísértenek épületekben, vagy eljönnek meglátogatni azokat, akiket ismertek. Elképzelésem szerint ezek a lelkek inkább egy meglévő energia körülöttünk, valami, ami túlmutat a mi felfogásunkon, hogy várnak a tovább lépésre és hogy megtalálják a helyüket. Végül, ami számít az, hogy mi történik a földön, amikor elérünk az örök élethez, amit a megváltónk hozott el nekünk, a nagy áldozatával. Ez az, ami fontos. Azon tűnődtem, hogy Andrew atya olyan gyorsan beszélt, mintha látta volna, amit én láttam. Fiatalon és erőszakosan. Mindegyik illett Mason-re, és kevesebb, mint negyven napja halt meg. Az a szomorú, szomorú arc visszajött hozzám, és azon töprengtem, mit jelentett ez. Bosszú? Vagy tényleg nem találja a békéjét? És hogy lehet, hogy Andrew atya teológiája a mennyről és pokolról illik valaki olyanra, mint én, aki meghalt és visszatért az életbe? Victor Daskov azt mondta, hogy én elmentem a halottak világába és visszatértem, amikor Lissa meggyógyított. Milyen halottak világa? Az a menny vagy a pokol volt? Vagy ez egy másik útja volt ennek a köztes állapotnak a földön, amiről Andrew atya beszélt? Nem mondtam semmi ezután, mert a bosszú-kereső Mason gondolata annyira meglepő volt. Andrew atya megérezte a változást bennem, de nyilván nem tudta mi váltotta ki. Próbált hízelegni. – Épp most kaptam néhány könyvet egy barátomtól egy másik egyházközösségből. Érdekes történetek St. Vlagyimirről. Megbillentette a fejét. – Még mindig érdeklődsz iránta? És Anna iránt? Elméletileg, igen. Amíg nem találkoztunk Adriannel, csak két másik lélekhasználóról tudtunk. Az egyik az egykori tanárunk, Ms. Karp volt, aki teljesen becsavarodott a lélek miatt és strigává vált, hogy megállítsa az őrületet. A másik személy St. Vlagyimir volt, az iskola névadója. Századokkal ezelőtt élt és visszahozta a testőrét, Annát, a halálból, csakúgy, mint Lissa engem. Ez Annát árnyékcsókolttá tette és kialakított egy köteléket köztük is.

58

Normál esetben, Lissa és én próbáltuk rátenni a kezünket mindenre, ami Annához és Vlagyimirhez kapcsolódott, annak érdekében, hogy többet tanuljunk magunkról. De, amilyen hihetetlen volt nekem is, hogy beismerjem, voltak nagyobb gondjaim is most, mint a mindig jelenlévő és mindig rejtélyes szellemi kapcsolat Lissa és köztem. Csak kísért egy szellem, aki esetleg dühös a korai halálában való szerepem miatt. – Igen – mondtam kitérően, nem kerülve szemkontaktusba. – Érdekel… de nem hiszem, hogy egyhamar lesz rá időm. Eléggé elfoglalt vagyok ezzel az egésszel… tudja, gyakorlati kiképzéses dolgok. Ismét elhallgattam. Vette a lapot és hagyott dolgozni további megszakítás nélkül. Dmitrij egy szót sem szólt az egész alatt. Amikor végül végeztünk a válogatással, Andrew atya azt mondta, hogy még egy feladat van, mielőtt végzünk a munkával. Rámutatott néhány dobozra, amit átrendeztünk és újracsomagoltunk. – Szükségem lenne rá, hogy ezeket elvigyétek az elemi kampuszhoz – mondta. – Hagyjátok ott a mora kollégiumnál. Ms. Davis tanít a vasárnapi iskolában néhány diáknak, és talán fel tudja majd használni azokat. Legalább két lépés volt Dmitrij és köztem, és az elemi kampusz eléggé messze volt. Mégis, ez egy lépéssel közelebb tett a szabadsághoz. – Miért érdekelnek a szellemek? – kérdezte Dmitrij az első kirándulásunkon. – Csak beszélgetést kezdeményeztem – mondtam. – Most nem látom az arcod, de van egy olyan érzésem, hogy megint hazudsz. – Jézusom, mindenki a legrosszabbat gondolja rólam mostanában. Stan azzal vádolt, hogy dicsőség-kereső vagyok. – Hallottam róla – mondta Dmitrij, ahogy elkanyarodtunk a sarkon. Az elemi kampusz épülete bukkant fel előttünk. – Lehet, hogy egy kicsit igazságtalan volt tőle. – Egy kicsit, mi? – hallani, hogy elismerte ezt, felvillanyozott, de nem változtatta meg a haragomat Stan iránt. Az a sötét, mogorva érzés, ami sújtott engem, mostanában életre kelt. – Nos, köszi, de kezdem elveszíteni a hitem ebben a gyakorlati kiképzésben. Néha az egész Akadémiában. – Nem gondolod komolyan. – Nem tudom. Úgy tűnik az iskola utolérte a szabályokat és a politikát, aminek semmi köze a valósághoz. Láttam mi volt odakint, elvtárs. Egyenesen a szörny barlangjába mentem. Bizonyos szempontból… nem hiszem, hogy ez tényleg felkészít bennünket. Azt hittem vitatkozni fog, de nagy meglepetésemre, azt mondta. – Néha egyetértek. Majdnem megbotlottam, ahogy beléptünk az egyik mora kollégiumba a kettő közül, az elemi kampuszon. Az előcsarnok nagyon hasonlított a másodlagos kampuszon lévőhöz. – Tényleg? – kérdeztem. – Tényleg – mondta, egy kis mosollyal az arcán. – Úgy értem, nem értek egyet azzal, hogy az újoncokat ki kéne rakni a világba, amikor betöltik a tízet vagy ilyesmi, de néha úgy gondolom, a gyakorlati kiképzésnek ténylegesen terepen kéne lennie. Valószínűleg többet tanultam a testőrségem első éve alatt, mint a képzésekkel egész életemben. Nos… talán nem annyira. De ez egy más helyzet, teljesen. Összenéztünk, örömmel, hogy kész vagyunk a megegyezéssel. Valami melegség vibrált bennem, elfedve a korábbi dühömet. Dmitrij értette a frusztrációmat a rendszerrel kapcsolatban, de aztán, megértett. Körülnézett, de nem volt senki a pultnál. Néhány tizenéves diák dolgozott vagy beszélgetett az előcsarnokban. – Ó – mondtam, áthelyezve a doboz súlyát, ahogy tartottam. – Mi a középiskolai kollégiumban vagyunk. A fiatalabb gyerekek a szomszédban vannak. – Igen, de Ms. Davis ebben az épületben lakik. Hadd próbáljam megtalálni őt és megtudni, hova szeretné ezeket. Óvatosan letette a dobozát. – Mindjárt jövök.

59

Néztem, ahogy elmegy és letettem a saját dobozomat. Nekidőltem a falnak, körülnéztem és majdnem felugrottam, amikor megláttam egy mora lányt alig néhány lépésnyire tőlem. Olyan mozdulatlanul állt még mindig, hogy észre se vettem. Úgy nézett ki, hogy olyan tizenéves lehetett – tizenhárom vagy tizennégy – de magas volt, sokkal magasabb, mint én. A karcsú mora testfelépítésétől még magasabbnak nézett ki. A haja barna fürtökből álló kuszaság volt, és szeplők voltak – általában ritka a sápadt morák között – az arcán. A szeme tágra nyílt, amikor meglátta, hogy őt nézem. – Ó. Én. Istenem. Te Rose Hathaway vagy, ugye? – Igen – mondtam meglepetten. – Ismersz? – Mindenki ismer téged. Úgy értem, mindenki hallott rólad. Te vagy az, aki elszökött. És utána visszajöttél és megölted azokat a strigákat. Ez olyan király. Kaptál molnyija jeleket? A szavai egy szuszra kijöttek belőle. Alig vett levegőt. – Igen, van kettő. Az apró tetoválásokra gondoltam a nyakam hátulján, amiktől viszketett a bőröm. Sápadt zöld szemei – ha ez lehetséges – még nagyobbra nyíltak. – Ó, Istenem. Wow. Általában dühített, ha az emberek nagy ügyet csináltak a molnyija jelekből. Elvégre a körülmények nem voltak királyok. De ez a lány fiatal volt, és volt valami rokonszenves benne. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Jillian – Jill. Mármint, csak Jill. Jillian a teljes nevem. Jill, aminek mindenki hív. – Jól van– mondtam, elrejtve egy mosolyt. – Rájöttem. – Hallottam, hogy mora mágiát használtak azon az úton, a harcban. Ez igaz? Én is szeretném használni. Bárcsak valaki megtanítaná nekem. Én levegő használó vagyok. Szerinted tudnék vele harcolni a strigák ellen? Mindenki azt mondja, hogy bolond vagyok. Évszázadokig a morák mágiával való harcolását, bűnnek tekintették. Mindenki hitte, hogy csak békésen kéne használni. Mostanában, néhányan kezdték megkérdőjelezni, különösen miután Christian hasznosnak bizonyult a spokane-i menekülésben. – Nem tudom – mondtam. – Beszélned kéne Christian Ozerával. Tátott szájjal bámult. – Beszélne velem? – Ha felhozod a harcolást az intézmény ellen, igen, beszélni fog veled. – Oké, rendben. Az Belikov testőr volt? – kérdezte, váratlanul témát váltva. – Igen. Esküszöm, azt hittem, akkor és ott elájul. – Tényleg? Még vonzóbb, mint ahogy hallottam. Ő a tanárod, igaz? Úgy, mint a saját személyes tanárod? – Igen – tűnődtem vajon hol volt. Beszélgetni Jillel fárasztó volt. – Wow. Tudod, ti nem igazán úgy viselkedtek, mint tanár és diák. Inkább barátoknak tűntök. Együtt lógtok, amikor nincs edzés? – Öööö, nos, ilyen. Néha. Eszembe jutott néhány korábbi gondolatom, hogy én voltam egyike, annak a kevés embernek, akivel Dmitrij társalgott a testőri feladatain kívül. – Tudtam! El sem tudom képzelni – én sokkos állapotban lennék folyamatosan körülötte. Velem sosem csináltattak semmit, de te olyan jó vagy ebben az egészben, mint például, „Igen, én ezzel a teljesen szexi pasival vagyok, de akárhogy is, nem számít. ” Nevettem magam ellenére. – Azt hiszem, több elismerést adsz nekem, mint amennyit megérdemlek. – Dehogyis. És én nem hiszek el egyet se azok közül a történetek közül, tudod.

60

– Hm, történetek? – Igen, hogy összeverted Christian Ozerát. – Köszönöm – mondtam. Most a pletykák a megaláztatásomról lecsordogáltak az alsóbb kampuszba is. Ha elsétálnék az elemi koleszhoz, néhány hatéves valószínűleg azt mondaná, hogy hallotta, hogy megöltem Christian-t. Jill arca egy pillanatra bizonytalanná vált. – De nem tudtam a másik történetről. – Milyen másik történet? – Arról, hogy te és Adrian Ivashkov – – Nem – szakítottam félbe, nem akartam hallani a többit. – Bármit is hallottál, nem igaz. – De igazán romantikus volt. – Akkor egész biztosan nem igaz. Arca elszomorodott, aztán felvidult pár másodperccel később. – Hé, meg tudsz tanítani megütni valakit? – Várj – Mi? Miért akarnád tudni, hogy kell? – Nos, úgy vélem, ha harcolni fogok mágiával egyszer, meg kéne tanulnom harcolni a hagyományos módon is. – Én valószínűleg nem a megfelelő ember vagyok, akitől megkérdezd – mondtam neki. – Talán meg kéne, öm, kérned a tesi tanárodat. – Megkértem! – arca zavart volt. – És nemet mondott. Nem tudtam segíteni, de nevettem. – Csak vicceltem azzal, hogy kérd meg. – Gyerünk, ez segíthet nekem megküzdeni egy strigával egy nap. A nevetésem abbamaradt. – Nem, tényleg nem. Az ajkába harapott, még mindig kétségbeesetten, hogy meggyőzzön engem. – Nos, legalább segítene nekem az ellen a pszichopata ellen. – Mi? Milyen pszichopata? – Az emberek még mindig összeverekednek errefelé. Múlt héten Dane Zeklos volt, és épp ma Brett volt. – Dane… – átfutottam a tudásomban a mora származástant. Rengeteg Zeklos tanuló volt itt. – Az Jesse öccse, igaz? Jill bólintott. – Aha. Az egyik tanárunk is olyan dühös volt, de Dane nem szólt egy szót sem. Ahogy Brett sem. – Brett ki? – Ozera. Mély levegőt vettem. – Ozera? Az volt az érzésem, hogy nagyon izgatott volt, hogy meséljen nekem dolgokról, amikről nem tudtam. – Ő a barátom Aimee barátja. Tele volt zúzódásokkal tegnap – és volt néhány furcsa dolog, ami szintén sebnek nézett ki. Talán égés? De nem volt olyan rossz, mint Dane. És amikor Mrs. Callahan megkérdezte erről, Brett meggyőzte őt arról, hogy ez semmiség, és békén hagyta, ami furcsa volt. És igazán jó hangulatban is volt – ami ugyancsak furcsa, hiszen, azt gondolnád, ha összevernek, letört leszel. Valahol az elmém mélyén, a szavai csiklandoztak egy emlékemet. Volt néhány összefüggés, amit fel kéne ismernem, de nem tudtam eléggé felfogni. Victor, a szellemek és a gyakorlati kiképzés között, tényleg csoda volt, hogy össze tudtam kötni szavakat. – Szóval meg tudsz tanítani, hogy ne verjenek össze? – kérdezte Jill, egyértelműen remélve, hogy meggyőzött. Felemelte az ökleit. – Csak csináljam ezt, igaz? Hüvelykujj az ujjak alatt és hintázzak?

61

– Hát, ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Meg kell állnod egy bizonyos módon, vagy jobban megsérted magad, mint a másik embert. Egy csomó dolog van, amit a könyököddel és a csípőddel csinálnod kell. – Mutasd meg, kérlek! – könyörgött. – Fogadok, nagyon jó vagy. Igazán jó voltam, de megrontani a kiskorúakat egy olyan bűncselekmény volt, ami még nem szerepelt az eredményeim között, és gondoltam inkább maradjon is így. Szerencsére Dmitrij épp akkor ért vissza Ms. Davis-szel. – Hé – mondtam neki. – Van valaki, aki találkozni akar veled. Dmitrij, ő itt Jill. Jill, Dmitrij. Meglepetten nézett, de elmosolyodott és megrázta a kezét. Jill eléggé elpirult és szótlan lett a változatosság kedvéért. Mihelyt Dmitrij elengedte a kezét, kidadogott egy viszlátot és elrohant. Végeztünk Ms. Davissel és visszaindultunk a kápolna felé, a másik feladatunkért. – Jill tudta ki vagyok – mondtam Dmitrij-nek, ahogy sétáltunk. – Ő olyan hős-imádat szerűen viselkedett. – Ez meglep téged? – kérdezte. – Hogy a fiatalabb diákok felnéznek rád? – Nem is tudom. Csak sosem gondoltam erre. Nem hiszem, hogy olyan jó példakép vagyok. – Nem értek egyet. Te társaságkedvelő vagy, elkötelezett, és kitűnsz mindenben, amit csinálsz. Több tiszteletet szereztél, mint ahogy gondolod. Sanda pillantást vetettem rá. – És még nem eleget, hogy elmenjek Victor tárgyalására, látszólag. – Ne kezd megint ezt. – De, megint ez! Miért nem érted milyen jelentős ez? Victor óriási veszélyt jelent. – Tudom. – És ha kiszabadul, újra el fogja kezdeni az őrült terveit. – Nagyon nem valószínű, hogy kiszabadul, tudod. A legtöbb pletyka, hogy a királynő hagyja őt elfutni csak – pletyka. Tudnod kéne, hogy ne higgy el mindent, amit hallasz. Csak keményen bámultam előre, visszautasítva, hogy elismerem az állítását. – Még mindig hagynod kéne, hogy mehessünk. Vagy – vettem egy mély lélegzetet – legalább hagynod kéne, hogy Lissa menjen. Nehezebb volt kimondanom azokat a szavakat, mint kellett volna, de ez olyasmi volt, amin már gondolkoztam. Nem hiszem, hogy dicsőség-kereső voltam, ahogy Stan mondta, de volt egy részem, ami mindig az első akart lenni a harc közepén. Előre akartam rohanni, tenni, amit helyes és segíteni a többieknek. Hasonlóképpen, ott akartam lenni Victor tárgyalásán. A szemébe akartam nézni és meggyőződni, hogy megbüntették. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy ez történne. Ők tényleg nem hagyták, hogy menjünk. Talán, mégis hagynák, hogy az egyikünk menjen, és ha valakinek mennie kéne, az Lissa kéne, hogy legyen. Ő volt a célpontja Victor tervének, és bár, hogy egyedül menne, idegesítene, hogy talán nem lenne szüksége rám, hogy megvédjem, de még mindig inkább választom ezt a lehetőséget és látom, ahogy Victort lecsukják. Dmitrij, aki megértette, hogy sietnem kellett és lépéseket tenni, úgy tűnt meglepte szokatlan viselkedésem. – Igazad van – ott kéne lennie, de megint, semmi sincs, amit tehetnék ez ügyben. Még mindig azt hiszed, hogy tudom irányítani ezt, de nem. – De mindent megtettél, amit tudtál? Visszagondoltam Adrian szavaira álmomban, arról, hogy Dmitrij tehetett volna többet is. – Sok befolyásod van. Kell lennie valaminek. Bárminek.

62

– Nem olyan sok befolyás, ahogy gondolod. Magas pozícióm van itt az Akadémián, de a testőrvilág többi részében, még mindig elég fiatal vagyok. És igen, valójában már felszólaltam értetek. – Talán hangosabban kellett volna felszólalnod. Éreztem, ahogy leáll. A legtöbb dolgot ésszerűen megvitatta, de nem bátorítana engem, ha csak egy ribanc lennék. Szóval, megpróbáltam még ésszerűbb lenni. – Victor tud rólunk – mondtam. – Mondhat valamit. – Victornak nagyobb gondjai is vannak, ami miatt aggódjon ezen a tárgyaláson, mint mi. – Igen, de te ismered őt. Nem pontosan úgy viselkedik, ahogy egy normális ember tenné. Ha úgy érzi elvesztett minden reményt a szabadulásra, lehet, hogy úgy dönt tönkretesz minket csak a bosszú kedvéért. Sose voltam képes bevallani Lissa-nak a kapcsolatomat Dmitrij-jel, de a legrosszabb ellenségem tudott róla. Ez furább volt, minthogy Adrian tudja. Victor rájött úgy, hogy figyelt minket és adatokat gyűjtött. Azt hiszem, ha egy cselszövő gazember vagy, jó vagy ezekben a dolgokban. Mégis, sosem hozta nyilvánosságra az ismeretét. Inkább felhasználta ellenünk a szerelmi bájt, amit földmágiával készített. A báj nem működött volna, ha nem lett volna már vonzódás köztünk alapból. A varázslat csak felerősítette a dolgokat. Dmitrij és én már teljesen egymáson voltunk és csak egy szívdobbanásnyira voltunk a szextől. Eléggé okos ötlet volt Victortól, hogy erőszak használata nélkül vonta el a figyelmünket. Ha bárki megtámadott volna minket, keményen harcoltunk volna. De egymásra szabadítani minket? Azzal nehezen küzdöttünk meg. Dmitrij hallgatott néhány pillanatig. Tudtam, hogy tudta, hogy volt értelme. – Akkor meg kell birkóznunk vele a lehető legjobban, ahogy csak tudunk – mondta végül. – De ha Victor el fogja mondani, megteszi, akár tanúskodtok, akár nem. Nem voltam hajlandó semmi mást mondani, amíg oda nem értünk a templomhoz. Amikor odaértünk, Andrew atya elmondta nekünk, hogy miután túljutottunk még néhány dolgon, elhatározta, hogy már tényleg csak arra van szüksége, hogy elvigyünk még egy dobozt Ms. Davisnek. – Elviszem – mondtam Dmitrij-nek élesen, amint a pap hallótávolságon kívül volt. – Nem kell, hogy gyere. – Rose, kérlek ne csinálj nagy ügyet ebből. – Ez egy nagy ügy! – sziszegtem. – És nem úgy tűnik, hogy értenéd. – Én értem. Tényleg azt hiszed, hogy Victor szabadulását akarom látni? Szerinted azt akarom, hogy ugyanabban a veszélyben legyünk? Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy láttam, hogy az önuralma a harapósság határán volt. – De már mondtam neked, hogy megtettem mindent, amit tudok. Én nem olyan vagyok, mint te – én nem rendezhetek jelenetet, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném. – Én nem szoktam. – Azt csinálod épp most. Igaza volt. Egy részem tudta, hogy átléptem egy határt… de csakúgy, mint minden mással mostanában. Nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek. – Mégis, miért segítesz nekem ma? – kérdeztem. – Miért vagy itt? – Ez olyan különös? – kérdezte. Majdnem sértetten nézett. – Igen. Úgy értem, te, te próbálsz kémkedni utánam? Kitalálni, miért csesztem el? Ellenőrizni, hogy nem kerülök semmilyen bajba? Engem tanulmányozott, kifésülte a haját a szeméből. – Miért is kell, hogy legyen valamilyen hátsó szándék?

63

Ki akartam fecsegni száz különböző dolgot. Mintha nem volt indítéka, akkor azt jelentette, hogy csak velem akarta tölteni az idejét. És ennek nem volt semmi értelme, mert mindketten tudtunk, hogy nekünk csak tanár-diák kapcsolatunk kéne, hogy legyen. Neki az összes ember közül, tudnia kéne. Ő volt az, aki mondta nekem. – Mert mindenkinek van indítéka. – Igen, de nem mindig azok az indítékok, amiket gondolsz. Belökte az ajtót. – Később találkozunk. Néztem, ahogy elmegy, zavartság és harag kuszaságát éreztem. Ha a helyzet nem lett volna ilyen furcsa, majdnem azt mondtam volna, olyan volt, mintha randiztunk volna.

64

10. fejezet (Fordította: monica) A következő nap folytatódtak a testőri kötelességeim Christian-nal. Még egyszer elhalasztottam a saját életemet valaki másért. – Milyen volt a büntetésed? – kérdezte, ahogy sétáltunk a kampuszra a kollégiumi szobájából. Elfojtottam egy ásítást. Képes voltam jól aludni múlt éjjel, egyrészt az érzéseim miatt Dmitrij iránt és azért, amit Andrew atya mondott nekem. Mindazonáltal éles szemmel figyeltem. Ez volt a hely, ahol Stan kétszer megtámadott minket ezelőtt, és különben is, a testőrök elég betegek és furfangosak, hogy utánam jöjjenek a napon, amikor annyira kimerült voltam. – Rendben volt. A pap korán elengedett minket. – Minket? – Dmitrij jött és segített nekem. Szerintem rosszul érezte magát, amiért megakadtam a munkával. – Vagy ez, vagy nincs semmi más, amit csináljon most, amiért nem az extra ülésedre megy. – Talán, de kétlem. Mindent összevetve, azt hiszem nem volt olyan rossz nap. Hacsak nem számítjuk, hogy tanultam a rosszindulatú szellemekről. – Nekem jó napom volt – mondta Christian, a egy kis önelégültséggel a hangjában. Elfojtottam a késztetést, hogy forgassam a szemem. – Igen, tudom. Ő és Lissa kihasználták az előnyeit a testőrmentes napnak, hogy kihasználják egymást. Azt hiszem boldognak kéne lennem, hogy kibírták, amíg Eddie és én már nem voltunk ott, de sok szempontból, nem számított. Igaz, amikor ébren voltam, tudtam blokkolni az összes részletet, de még mindig tudtam, mi volt folyamatban. Egy kis féltékenységet és haragot éreztem előző alkalommal, amikor együtt voltak. Megint ugyanaz volt a probléma: Lissa megtett minden olyan dolgot, amit én nem tehettem. Majd meghaltam, hogy mehessek reggelizni. Érezhettem a francia pirítós és a forró juharszirup illatát. Szénhidrát csomagolva még több szénhidrátba. Nyam. De Christian vért akart, mielőtt szilárd reggelit ettünk, és az ő igényei az enyémek előtt álltak. Ők az elsők. Nyilván kimaradt a napi véradagja tegnap – valószínűleg, hogy a végsőkig fokozza a romantikus idejét. Az etető szoba nem volt tele, de még így is várnunk kellett. –Hé – mondtam. – Ismered Brett Ozerát? Rokonok vagytok, igaz? A Jillel való találkozásom után, végül összeraktam néhány részletet. Brett Ozera és Dane Zeklos emlékeztettek, hogy hogy nézett Brandon azon a napon, amikor Stan először megtámadott minket. A támadás katasztrófája miatt teljesen elfeledkeztem Brandonról, de a véletlen egybeesések felkeltették a figyelmemet. Mindhármukat megverték. Mindhármuk letagadta. Christian bólintott. – Igen, valamilyen módon mind rokonok vagyunk. Nem ismerem olyan jól – ő olyan harmadik vagy negyedik unokatestvérem vagy ilyesmi. A családja ágának nem volt sok köze az enyémhez amióta… nos, tudod.

65

– Hallottam valami furcsát róla. Aztán elmondtam, amit Jill mondott nekem Dane-ről és Brettről. – Ez különös – értett egyet velem. – De az emberek verekednek. – Igen, de itt van valami furcsa összefüggés. És általában a nemesek nem a vesztesek a verekedések végén – mind a három srác vesztett. – Nos, talán így van. Te tudod, hogy volt. Sok nemes egyre dühösebb, hogy a nemnemesek változtatni akarnak azon, hogy a testőrök beosztottak és meg akarnak tanulni harcolni. Ez a lényege Jesse és Ralf hülye kis klubjának. Meg akarnak bizonyosodni róla, hogy a nemesek a csúcson maradnak. A nem-nemesek valószínűleg egyre csak dühösebbek lesznek és visszavágnak. – Szóval, valamiféle polgárőrséggel fizettetnek meg a nemeseknek? – Nem lenne a legfurcsább dolog, ami itt történik – mutatott rá. – Ez átkozottul biztos – motyogtam. Christian nevét szólították, és előrebámult. – Nézd csak – mondta vidáman – megint Alice. – Nem értem az elragadtatásodat miatta – jegyeztem meg, ahogy közeledtünk az öreg etető felé. – Lissa is mindig ilyen izgatott, hogy láthatja. De Alice nem komplett. – Tudom – mondta. – Ez az, ami olyan nagyszerű. Alice üdvözölt minket, ahogy Christian leült mellé. Én a falnak dőltem és keresztbe fontam a kezem a mellkasom előtt. Beképzelten, azt mondtam, – Alice, a díszlet semmit sem változott. Pontosan ugyanolyan, mint múltkor. Kábult szemeivel rám nézett. – Türelem, Rose. Türelmesnek kell lenned. És kész. Kész vagy? A témaváltás kicsit megdöbbentett. Olyan volt, mint Jillel beszélgetni, kivéve, hogy Alice kevésbé épelméjű. – Öm, kész mire? A díszletre? Mi lett volna kitűnőbb pillanata az iróniának, rám nézett, mintha én lennék az, aki őrült. – A fegyverkezésre. Fel vagy fegyverkezve? Meg fogsz védeni minket, ugye? Benyúltam a kabátomba és kihúztam a gyakorló karót, amit a gyakorlati kiképzésre kaptam. – Védelem biztosítva – mondtam. Nagyon megkönnyebbülten nézett és nyilván nem tudta megmondani a különbséget egy igazi és egy hamis karó között. – Jó – mondta. – Most biztonságban leszünk. – Így igaz – mondta Christian. – Rose felfegyverezve, úgyhogy nincs miért aggódni. A mora világ nyugodtan pihenhet. Alice nem volt tudatában Christian szarkazmusának. – Igen. Nos, sehol sem mindig biztonságos. Elraktam újra a karót. – Biztonságban vagyunk. Megkaptuk a legjobb testőrt a világon, hogy megvédjen minket, nem is beszélve a védőpajzsról. A strigák nem tudnak bejutni ide. Nem mondtam el, amit korábban tanultam: a strigák embereket használhatnak, hogy áttörjék a védőpajzsot. A védőpajzs egy láthatatlan erővonal volt, amit a négy elem által hoztak létre. Úgy készült, hogy négy mora, mindegyik erős valamelyik elemben, körbesétáltak a területen és lefektették a varázslatot körbe a földön, létrehozva egy védelmi határvonalat. A mora mágia tele volt élettel, és az erős energiatér távol tartotta a strigákat, mivel ők nem rendelkeznek élettel. Szóval, gyakran volt védőpajzs a morák lakóhelye körül. Tonnányi volt az iskola körül. Mivel a karókat is áthatotta a négy elem, egy karót szúrni a földbe a védővonalon keresztül megtörte a védőpajzsot és eltörölte a védelmi hatását. Ez soha nem volt nagy probléma, mert a strigák nem tudták megérinteni a karót. Ugyanakkor, néhány mostani támadásban, emberek – akik megérinthették a karót – szolgálták a strigákat és áttörtek néhány

66

védőpajzsot. Azt hittük, hogy a striga, akit megöltem, volt a vezetője annak a csoportnak, de még mindig nem tudtuk biztosan. Alice közelebbről megvizsgált homályos tekintetével, szinte mintha tudta volna, min gondolkoztam. – Sehol sem biztonságos. A védőpajzsok elenyésznek. A testőrök meghalnak. Odanéztem Christian-ra, aki vállat vont olyan „mire számítottál tőle? ” módon. – Ha végeztetek a csajfecsegéssel, ehetek végre? – kérdezte. Alice több mint boldog volt, hogy megteszi; ő volt az első élménye a mai napon. Nemsokára elfelejti a védőpajzsot és minden mást, és egyszerűen belefeledkezik az eksztázisba, amit a harapás okoz. Én is elfeledkeztem a védőpajzsról. Mindig egyre gondoltam: még mindig tudni akartam, hogy Mason valódi volt-e vagy sem. A pap ijesztő magyarázata miatt, be kellett ismernem, hogy a Mason látogatások nem voltak fenyegetőek, csak ijesztőek. Ha azért volt itt, hogy elkapjon, akkor eléggé szar munkát végzett. Még egyszer, kezdtem egyre inkább hinni a stressz-és-fáradtság elméletemben. – Most, itt az ideje, hogy egyek – mondtam, amikor Christian végzett. Elég biztos voltam, hogy szalonna illatot éreztem most. Ez valószínűleg boldoggá tenné Christian-t. Körbe tudná tekerni vele a francia pirítósát. Alig léptünk ki a szobából, amikor Lissa odafutott hozzánk, Eddie követte mögötte. Izgalom tükröződött az arcán, habár az érzések a kötelékünkön keresztül nem igazán voltak boldogok. – Hallottad? – kérdezte, kissé lihegve. – Hallani mit? – kérdeztem. – Sietned kell – menj, csomagold össze a cuccaidat. Megyünk Victor tárgyalására. Most. Egyáltalán nem volt figyelmeztetés, hogy mikor lenne Victor tárgyalása, nem is beszélve arról, hogy valaki nyilvánvalóan úgy döntött, hogy mehetünk. Christian és én rövid pillantást váltottunk, döbbenten néztünk, aztán felsiettünk a szobájába, hogy összeszedjük a dolgainkat. A pakolás egy szellő volt. A táskám már kész volt az indulásra, és Christian-nak csak egy perc kellett, hogy összedobja az övét. Kevesebb, mint fél óra alatt kinn voltunk az Akadémia leszállópályáján. Két sugármeghajtású gép volt, az egyik már beindítva várta, hogy indulhasson. Néhány mora sietett, megtéve néhány utolsó-pillanat dolgokat a repülővel és a kifutópályával. Senki sem tűnt úgy, hogy tudja, mi történik. Lissa egyszerűen azt mondta, hogy ő, Christian és én tanúskodni mentünk, és Eddie is jöhetett, hogy továbbra is folytathassa a gyakorlati kiképzését. Nem volt magyarázat rá, hogy a dolgok miért változtak meg, és furcsa keveréke a lelkesedésnek és a félelemnek ropogott körülöttünk. Mi mind látni akartuk, ahogy Victort végleg lecsukják, de most ténylegesen szembenéztünk a tárgyalás valóságával és vele – nos, ez egy kicsit ijesztő volt. Néhány testőr időzött a lépcsőnél, ami a repülőbe vezetett. Megismertem őket, ők voltak, akik segítettek elkapni Victort. Valószínűleg dupla munkát fognak végezni, és tanúként szolgálnak és ellátják a védelmünket. Dmitrij a peremterületnél habozott és én odasiettem hozzá. – Sajnálom – nagyot nyeltem. – Nagyon sajnálom. Felém fordult, arca tökéletes képet mutatott a semlegességről, amiben olyan jó volt. – Sajnálsz mit? – Minden borzalmas dolgot, amit tegnap mondtam. Te megtetted – tényleg megtetted. Rávetted őket, hogy jöhessünk.

67

Az idegességem ellenére, hogy látni fogom Victort, tele voltam ujjongással. Dmitrij betartotta az ígéretét. Végig tudtam, hogy ő tényleg törődik velem – ez is csak ezt bizonyította. Ha nem lett volna itt olyan sok ember, megöleltem volna. Dmitrij arca nem változott. – Nem én voltam, Rose. Én nem tehettem semmit. Alberta jelezte, hogy felszállhatunk, és Dmitrij elfordult, hogy csatlakozzon a többiekhez. Dermedten álltam egy pillanatig, néztem őt és próbáltam rájönni, mi történt. Ha nem avatkozott volna bele, akkor miért mehetnénk? Lissa diplomáciai erőfeszítéseit már lelőtték nemrég. Miért változott meg a véleményük? A barátaim már a fedélzeten voltak, úgyhogy siettem felzárkózni. Amint beléptem a kabinba, egy hang szólt hozzám. – Kicsi dampyr. Itt az idő. Odanéztem és láttam, hogy Adrian integet, egy pohár itallal a kezében. Nagyszerű. Könyörögnünk kellett volna és kifogásolni, hogy menjünk, mindazonáltal Adrian valahogy csak besurrant. Lissa és Christian együtt ültek, szóval csatlakoztam Eddiehez, annak a reményében, hogy távol maradok Adrian-től. Eddie átadta az ablak melletti helyet. Adrian odaköltözött az előttünk lévő ülésre, és akár át is ülhetett volna a mi sorunkba, amilyen gyakran hátrafordult, hogy beszéljen velem. A fecsegése és a felháborító flörtölése azt jelezte, hogy már jóval azelőtt koktélokat kortyolgatott, mielőtt legtöbbünk felszállt a fedélzetre. Valahogy azt kívántam, bárcsak egy kicsit magam lehetnék, most az egyszer, hogy a levegőben voltunk. Gonosz fejfájásom lett majdnem rögtön felszállás után, és azzal a gondolattal szórakoztattam magam, hogy a vodka elzsibbasztja a fájdalmat. – Megyünk a bíróságra – mondta Adrian. – Nem vagy izgatott emiatt? Behunytam a szemeim és megdörzsöltem a halántékomat. – Melyik miatt? A királyi miatt vagy a jogi miatt? – A királyi miatt. Hoztál ruhát? – Senki nem mondta. – Szóval… ez egy ’nem. ’ –Igen. – Igen? Azt hittem úgy értetted, hogy nem. Kinyitottam az egyik szemem és ránéztem. – Úgy értettem, hogy nem és ezt te is tudod. Nem hoztam ruhát. – Majd kapsz egyet – mondta magasztosan. – El fogsz vinni engem vásárolni? Akkor hátrányos helyzetbe fogok kerülni, és szerintem nem megbízható gardedámként tekintenek rád. – Vásárolni? Mintha. Vannak szabók, akik ott élnek. Majd csináltatunk neked valami egyedit. – Nem maradunk olyan sokáig. És tényleg szükségem lesz egy ruhára ahhoz, amit ott csinálni fogunk? – Nem, csak szeretnélek látni egyben. Sóhajtottam és nekidöntöttem a fejem az ablaknak. A fájdalom a fejemben még mindig lüktetett. Olyan volt, mintha a levegő rám nehezedett volna. Valami felvillant a perifériás látásomban, és meglepetten fordultam meg, de nem volt semmi az ablakon kívül, csak a csillagok. – Valami fekete – folytatta. – Szatén, azt hiszem… talán csipkeszegéllyel. Szereted a csipkét? Vannak nők, akik viszketnek tőle. – Adrian – olyan volt, mint egy kalapács, egy kalapács belül és kívül a fejemen. – Kaphatnál egy szép bársony ruhát is. Az nem viszketne. – Adrian – még a szemgödreim is úgy tűnt, fájnak. – És oldalt hasított, hogy megmutassa, milyen gyönyörű lábaid vannak. Felmehetne egészen a csípőig és lehetne rajta egy kis szalag–

68

– Adrian – valami szétrobbant bennem. – Kussolnál öt másodpercre? – kiáltottam olyan hangosan, hogy a pilóta valószínűleg hallotta. Adriannek ritka csodálkozó volt az arckifejezése. Alberta a folyosó másik felén ült Adrian felől, felállt a helyéről. – Rose – kiáltott fel. – fejfájás kínoz, és nem fogja be a száját. Nem is jöttem rá, hogy egy oktató előtt káromkodok, csak néhány másodperccel később. A látómezőm másik oldaláról, úgy gondoltam láttam valami mást – egy másik árnyék szökött át a gépen, fekete szárnyakra emlékeztettek. Mint egy denevér vagy egy holló. Eltakartam a szemeimet. Semmi nem repült át a gépen. – Istenem, akkor miért nem megy el? Arra számítottam, hogy Alberta megbüntet a kitörésemért, de ehelyett Christian beszélt: – Ma még nem evett. Nagyon éhes volt korábban. Elvettem a kezem a szemem elől. Alberta arca tele volt aggodalommal, és Dmitrij most mögötte állt. Több sötét alak suhant át a látásomon. A legtöbb elmosódott volt, de esküdni mertem volna, láttam valamit, ami úgy nézett ki, mint egy koponya sötétséggel keveredve. Gyorsan pislogtam, és mind eltűnt. Alberta odafordult az egyik utaskísérőhöz. – Hozna neki valamit enni? És találna fájdalomcsillapítót? – Hol van? – kérdezte Dmitrij tőlem – a fájdalom? Ezzel a sok figyelemmel, a kifakadásom túlzónak tűnt. – Ez fejfájás… biztos vagyok benne, hogy elmúlik… Látva szigorú pillantását, rámutattam a homlokom közepére. – Olyan, mintha valami nyomná a koponyámat. És fájdalmat érzek a szemem mögött. Úgy érzem… nos, mintha valami belement volna a szemembe. Azt hiszem árnyékokat látok, vagy ilyesmi. Aztán pislogtam és eltűntek. – Ó – mondta Alberta. – Ezek a migrén tünetei – látási zavarok. Ez az úgynevezett aura. Az emberek általában megszerzik, mielőtt beáll a fejfájás. – Az aura? – kérdeztem döbbenten. Felpillantottam Adrian-re. Engem nézett az ülése felett, hosszú karjai a támlán lógtak. – Nem olyan – mondta, egy kis mosoly jelent meg az ajkain. – Ugyanaz a név. Mint a Bíróság és bírósági. A migrén aurák látomások és fényt látsz, amikor a migrén elkezdődik. Nincs semmi közük azokhoz az aurákhoz, amiket én látok az emberek körül. De megmondom neked… az aura amit én látok… körülötted… wow. – Fekete? – És még valami. Nyilván annyi ital után, amit ittam. Soha nem láttam még ilyet. Nem tudtam pontosan mit jelent ez, de akkor a légiutas-kísérő visszatért egy banánnal, egy müzli szelettel és néhány fájdalomcsillapítóval. Ez messze nem volt egy francia pirítós, de jól hangzott az üres gyomromnak. Megettem mindet, aztán nekitámasztottam egy párnát az ablaknak. Behunytam a szemeimet, pihentettem a fejem és reméltem, hogy ki tudom aludni a fejfájást, mielőtt leszállunk. Szerencsére, mindenki más csendben maradt. Már egy kicsit kába voltam, amikor egy kis érintést éreztem a karomon. – Rose? Kinyitottam a szemeimet, Lissa-t pillantottam meg, ahogy Eddie helyén ült. Azok a denevér-szárnyú formák suhantak mögötte, és a fejem még mindig fájt. Ezekben a kavargó árnyakban, megláttam valamit, ami úgy nézett ki, mint egy arc, ezúttal szélesen tátongó szájjal és tüzes szemekkel. Összerezzentem. – Még mindig fáj? – kérdezte Lissa, rám meredve. Pislogtam és az arc eltűnt. – Aha, én – ó nem. Rájöttem, mit akart csinálni. – Ne csináld. Ne pazarold rám. – Ez egyszerű – mondta. – Alig idegesít fel. – Igen, de minél többet használod… annál jobban fáj neked hosszú távon. Még, ha most könnyű is. – Majd később aggódok emiatt. Itt.

69

A kezei közé vette az enyémet, és becsukta a szemeit. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy átjárja a mágia, ahogy használta a lélek gyógyító erejét. Neki a mágia meleg és értékes volt. Engem már gyógyított meg ezelőtt, és mindig különböző hőmérsékletek váltakoztak bennem: meleg, aztán hideg, aztán meleg stb. De most, amikor felszabadította a mágiát és átküldte belém, nem éreztem semmit, kivéve egy nagyon halvány bizsergést. A szemhéjai remegve nyíltak ki. – M-mi történt? – kérdezte. – Semmi – mondtam. – A fejfájás még mindig erős. – De én… – zavar és sokk tükröződött az arcán, amit éreztem benne. – Megcsináltam. Éreztem a mágiát. Működött. – Nem tudom, Liss. Semmi baj, tényleg. Nem régóta álltál le a gyógyszerekkel, tudod. – Igen, de ma meggyógyítottam Eddie-t minden probléma nélkül. És Adrian-t” tette hozzá fanyarul. Ő már megint az ülés felett lógott, feszülten figyelve minket. – Azok horzsolások voltak – mondtam. – Ez egy nagyon intenzív migrén, amiről beszélünk. Talán fel kéne épülnöd. Lissa az alsó ajkába harapott. – Nem gondolod, hogy a tabletták tartósan ártottak a mágiámnak, ugye? – Nem – mondta Adrian, megrázva a fejét. – Te rákapcsoltál, mint egy szupernóva, amikor kitisztultál. Varázsoltál. Csak nem hiszem, hogy volt bármilyen hatása is rá. – Miért nem? – kérdezte. – Talán van valamije, amit nem tudsz meggyógyítani. – Egy fejfájás? – kérdeztem hitetlenkedve. Vállat vont. – Úgy nézek ki, mint egy orvos? Nem tudom. Csak elmondom, amit láttam. Sóhajtottam és az egyik kezemet a homlokomra tettem. – Nos, értékelem a segítségedet Liss, és értékelem az idegesítő kommentárodat, Adrian. De azt hiszem, az alvás lehet a legjobb dolog most. Lehet, hogy csak a stressz vagy valami. Biztos, mért ne? Mostanában mindenre a stressz volt a válasz. Szellemek. Gyógyíthatatlan fejfájás. Furcsa arcok úszkálnak a levegőben. – Valószínűleg nem gyógyítható. – Talán – mondta Lissa, úgy hangzott, mintha személyes sértésnek vette volna, hogy van valamim, amit nem tudott meggyógyítani. Az elméjében, a vádak rá irányultak, nem rám. Aggódott, hogy nem volt elég jó. – Semmi baj – mondtam nyugodtan. – Még csak kezdesz megerősödni. Majd egyszer, ha tele leszel erővel, eltöröm a bordám vagy ilyesmi, hogy tesztelhessük. Felnyögött. – A rettenetes része az, hogy nem hiszem, hogy tréfálsz. Egy gyors kézszorítás után, felállt. – Aludj jól. Elment és hamar rájöttem, hogy Eddie nem jön vissza. Átült egy másik ülésre, úgyhogy nagyobb helyem lett. Méltányoltam, felvertem és elhelyeztem a párnát, amíg kinyújtottam a lábaimat, amennyire csak tudtam az üléseken. Még néhány fantom felhő táncolt a szemem előtt, aztán behunytam a szemeimet, hogy aludjak. Később ébredtem fel, mint ahogy leszállt a gép, a hajtómű zaja felvert a mély álmomból. Megkönnyebbülésemre a fejfájás elmúlt. Úgyhogy a furcsa körülöttem úszkáló alakzatok is. – Jobb? – kérdezte Lissa, amikor felálltam és ásítottam. Bólintottam. – Sokkal. Még jobb lenne, ha ehetnék valami igazi kaját. – Nos nevetett – valahogy kétlem, hogy élelmiszerhiány van errefelé. Igaza volt. Kinéztem az ablakon, megpróbáltam először a környezetet megfigyelni. Megcsináltuk. A Mora Királyi Bíróságon voltunk.

70

11. fejezet (Fordította: Tyna) Amikor leszálltunk a repülőről, azonnal a nedves időjárással találtuk szembe magunkat. A havas (vagy ónos, a szerk. ) eső sokkal rosszabb volt, mint azok a fehér hópelyhek, amik Montanában hullanak. Ez most a keleti part volt, vagy legalább is közel hozzá. A királynői Bíróság Pennsylvaniában van, közel a Poconohegységhez, amiről csak homályos ismereteim voltak. Tudtam, hogy még csak a közelében sem vagyunk az olyan nagyvárosoknak, mint például Philadelphia és Pittsburg, amiket ismertem az államban. A kifutópálya, amire leszálltunk a Főbíróság tulajdonában volt, tehát máris őrizet (vagy védelem) alatt álltunk. Olyan volt ez, mint az Akadémiánk, kis leszállópályája. Valójában a Főbíróság is sok szempontból olyan volt, mint egy iskola. Több szép és díszes épület együttese volt, amely mellett a parkot virágok és fák ékesítették. Illetve ékesítik, amint kitavaszodik. Csak úgy, mint Montanában, a növényzet most csupasz és sivár. Találkoztunk egy ötfős testőr csoporttal, akik mind fehér inget, fekete nadrágot és hozzáillő kabátot viseltek. Nem volt kötelező az egyenruha, de általában a szokás azt diktálta, hogy hivatalos alkalmakkor egy testőr viseljen valami elegáns öltözéket. Összehasonlítva velük a mi póló és farmer együttesünket, úgy néztünk ki, mint egy bűnöző banda. Bár biztos voltam benne, hogy nekünk sokkal kényelmesebb lenne, egy esetleges harcban, néhány striga ellen. A testőrök ismerték Albertát és Dmitrij-t – úgy tűnt, ők ketten mindenkit ismernek – és néhány formális gesztus után mindenki nyugodt és barátságos lett. Mind nagyon örültünk, amikor a kísérettel együtt elindulhattunk az épület felé, megszabadulva ezzel a hidegtől. Eleget hallottam már a Bíróságról ahhoz, hogy tudjam, elég nagyok és bonyolultak ezek az épületek, amiben rengeteg mora hivatalnok dolgozik. Kívülről olyan volt, mint egy gótikus palota, de belülről, gyanítottam, hogy jobban hasonlít a modern kormányzati hivatalokra. Mégse arra mentünk. Egy szomszédos épület felé tartottunk, amely külsőre ugyan olyan volt, de feleakkora. Az egyik testőr elmondta, hogy itt szállt meg minden vendég, magas rangú utazó, vagy azok, akiket a bíróság felfüggesztett. Nagy meglepetésemre mindannyian külön szobát kaptunk. Eddie hevesen tiltakozott, mondván, hogy neki Lissával kell maradnia. Dmitrij elmosolyodott, majd elmagyarázta neki, hogy erre semmi szükség. Egy ilyen helyen a testőrök nincsenek állandóan a morájuk mellett. Sőt, gyakran különválnak, hogy mindenki elintézhesse a saját dolgát. A Bíróság épülete ugyanolyan védett volt, mint az Akadémia. A mora vendégeket az Akadémián is ritkán követték olyan szorosan a testőreik, mint általában. Most is csak a gyakorlati kiképzés miatt volt más a helyzet. Eddie némi vonakodással bár, de egyetértett, én pedig ismét csodáltam az elkötelezettségét. Alberta felénk fordult és tömören ismertette a tennivalókat – Mindenki menjen kicsomagolni, a vacsora pontban négykor van. Lissa, a királynő látni akar, egy óra múlva.

71

Lissán végigsöpört a meglepetés és egy rövid, zavart pillantást váltottunk. Az utolsó alkalommal, amikor találkoztak, Tatjana leszidta és zavarba hozta az egész iskola előtt, amiért megszökött velem. Mindketten azon töprengtünk, hogy miért akarja most újra látni – Persze – mondta Lissa. – Rose és én ott leszünk. Alberta megrázta a fejét. – Rose nem mehet. A királynő kifejezett kérése. Persze, hogy azt kérte. Miért is állna érdekében a királynőnek, hogy Lissa Dragomir árnyékában lássák? Egy csúnya hang a fejemben azt suttogta: feláldozható, feláldozható… Ez a sötét hangulat egy kicsit megijesztett, ezért gyorsan száműztem a fejemből. Bementem a szobámba és nagyon megkönnyebbültem, hogy van TV. A gondolat, hogy lazíthatok az elkövetkező négy órában, remekül hangzott. A szobák is nagyon díszesek és modernek voltak az elegáns fekete asztalokkal és a fehér, bőr bútorokkal. Még soha nem ültem ilyenen. Ironikus módon ez a hely nem volt annyira ünnepien díszített, mint a síparadicsom, ahol az ünnepek alatt voltunk. Gondolom, ha az ember a Bíróságra jött, akkor arra hivatalos oka volt, nem pedig a nyaralás. Éppen elterültem az egyik bőr kanapén és bekapcsoltam a TV-t, amikor megéreztem Lissa-t a fejemben. Azt üzente: Beszélnünk kell. Felültem, mert meglepett az üzenet. A kötelékünk általában csak érzéseket és benyomásokat közvetít. A konkrét kérések, mint ez is, nagyon ritkák. Felkeltem és átmentem a szomszédos szobába. Lissa nyitott ajtót. – Miért nem jöttél át hozzám egyszerűen? – kérdeztem. – Sajnálom – mondta és látszott, hogy komolyan is gondolja. Nehéz volt rá haragudni, amikor ennyire szépen nézett rám. – Nem volt időm. Próbálom eldönteni, hogy mit vegyek fel. A bőröndje az ágyon nyitva állt és egy komplett szekrény tartalmát rejtette magában. Velem ellentétben Lissa alkalmi és hivatalos ruhát is csomagolt. Lehuppantam a kanapéra. Az övé bársonnyal volt borítva, nem bőrrel. – Vegyél fel egy szép blúzt egy fekete nadrággal. Ne ruhát. – Miért? – Hogy ne tűnj talpnyalónak. – A királynőről van szó. Az öltözködés a tisztelet jele, nem a talpnyalásé. – Ha te mondod. De Lissa mégis azt vette fel, amit javasoltam neki. Miközben készülődött, folyamatosan beszélt hozzám, én pedig irigységgel figyeltem, ahogyan sminkeli magát. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire hiányzik ez nekem. Amikor az emberek között éltünk, minden nap nagyon csinos voltam. Itt, most semmire sem jutott elegendő időm. Mindig volt valami csetepaté, ami tönkre tette volna a sminkem. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy hidratáló krémmel kentem az arcomat. Kis fájdalom hasított belém, amikor rájöttem, hogy az életem hátralévő részében sem nagyon lesz ilyenekre lehetőségem. Lissa nemesi kötelezettségei megkövetelik, hogy mindig kifogástalanul nézzen ki. Mellette senki sem venne észre engem. Ez furcsa volt, tekintettel arra, hogy az elmúlt évben mindig én voltam az, akit észrevettek. – Mit gondolsz, miért akar velem találkozni? – Talán tudni akarja, miért vagyunk itt. – Talán. Lissán nyugtalanság lett úrrá, bár az arcán semmi sem látszott. Még nem dolgozta fel, hogy a királynő olyan brutálisan megalázta. A saját kicsinyes féltékenységem és hirtelen szomorúságom hirtelen hülyeségnek látszott, ahhoz képest, amin ő megy

72

keresztül. Gondolatban nagyon ütöttem és emlékeztettem magam, hogy nem csak a testőre vagyok. Hanem a legjobb barátja is, és az utóbbi időkben nem sok alkalmunk volt beszélgetni. – Nincs mitől tartanod, Liss. Nem tettél semmi rosszat. Helyesen cselekedtél. A rangod kifogástalan. A viselkedésed kifogástalan. Emlékszel az emberekre a sítúrán? Azoknak a szemeteknek nincs semmijük ellened. – Ne mond ezt – válaszolta automatikusan. Befejezte a szempilla spirál alkalmazását, majd felvett egy kabátot. – Én csak azt mondom, amit látok. Ha bármivel vádol téged, az csakis azért lesz, mert fél tőled. Lissa felnevetett. – Miért félne tőlem? – Mert az emberek felfigyelnek rád és az olyanok, mint ő, nem szeretik, ha ezt ellopják tőlük. Egy kicsit meglepődtem, hogy ez mennyire bölcsen hangzott. – Plusz te vagy az utolsó Dragomir. Mindig is sok figyelmet fogsz kapni. Ő kicsoda? Csak egy Ivaskhov. Belőlük sok van. Valószínűleg azért, mert sok olyan fiú csinált törvénytelen gyerekeket, mint Adrian. – Adrian-nak nincs gyereke. – Ezt nem tudhatjuk – válaszoltam titokzatosan. Felnevetett és elégedett arccal ellépett a tükör elől. – Miért vagy mindig annyira gonosz Adrian-nal? Színlelt csodálkozással néztem rá. – Te most tényleg kiállsz mellette? Mi történt a figyelmeztetéssel, hogy maradjak távol tőle? Az első alkalommal, majdnem leharaptad a fejemet, pedig az nem is az én választásom volt. Kivett egy vékony aranyláncot a bőröndjéből és felrakta a nyakába. – Hát igen… akkor még nem ismertem igazán. Nem olyan rossz, mint hiszed. Bár tény, hogy nem minősül követendő példának, vagy ilyesmi, de a róla keringő pletykák többsége, beleértve az ittenieket is, szerintem túlzás. – Szerintem nem az – mondtam és felálltam. Nem sikerült összekapcsolnia a láncot, ezért elvettem tőle és bekapcsoltam. – Köszönöm – mondta és végigfutatta az ujjait a láncon. – Úgy gondolom, Adrian nagyon kedvel téged. Olyan hiányzol-ha-nem-vagy-velem módon. Megrázta a fejem és hátraléptem. – Nem, ő engem olyan ágyba-viszlek-ruha-nélkülkicsi-dampyr módon szeretne. – Nem hiszem. – Ez azért van, mert te mindenkiről a legjobbat feltételezed. Szkeptikusnak tűnt, miközben elkezdte kifésülni a haját. – Én nem tudom, te hogy vagy vele. De akkor sem olyan rossz, mint ahogy te hiszed. Tudom, hogy ami Masonnel történt, nem volt olyan régen, mégis el kellene gondolkodnod rajta, hogy esetleg valaki mással… – Ezt tedd a hajadba – odaadtam egy csatot a bőröndjéből. – Mason és én igazából nem jártunk. Te is tudod. – Tudom. Nos, azt hiszem, ez egyel több ok arra, hogy gondolkozni kezdj a randizáson. Középiskolások vagyunk. Szükségünk van szórakozásra. Vicces. És ironikus. Néhány hónappal ezelőtt Dmitrij-jel pont azon vitatkoztunk, hogy az őrült viselkedésem hogyan hathat a későbbi hírnevemre. Egyetértett azzal, hogy sok olyan dolgot nem tehetek meg, amit a korombeli többi lány igen, de ez az az ár, amit a jövőmért kell fizetnem. Kicsit idegesített, de miután Viktor beleavatkozott, kezdtem megérteni Dmitrij álláspontját, hogy próbáljam visszafogni magam. Most, a Spokane-ben történtek után teljesen másnak éreztem magam, mint amikor tavaly ősszel erről beszéltünk. Pár hónap múlva diplomázunk. A középiskolai dolgok…

73

tánc… barátok, ugyan mit számítanak a nagybetűs életben? Ezek mind nem számítanak, ha igazán jó testőr akarok lenni. – Nem hiszem, hogy egy pasira lenne szükségem ahhoz, hogy tapasztalatot gyűjtsek – mondtam. – Tényleg nem – értett egyet, miközben megigazította a lófarkát. – De egy kis flört sosem árthat. Úgy érzem, szükséged lenne rá. De az nem jelenti, hogy bármi komoly alakulna ki Adrian és közted. – Akkor nincs okod mellette érvelni. Szerintem az utolsó, amit akar, hogy a dolgok komolyra forduljanak, ez a probléma. – Nos, sok komoly pletyka is kering róla. Állítólag eljegyzett. A minap hallottam, hogy a szülei kitagadták, mert közölte, hogy soha nem fog mást szeretni. – Ó – nem volt más értelmes válaszom ezekre a híresztelésekre. A hátborzongató az, hogy a koleszban is egy sor pletyka kering. Miért mindig velem történnek ezek a dolgok? Odalépett a kanapéhoz és rám nézett. – Mert félelmetes vagy, mégis mindenki szeret. – Te vagy, akit mindenki szeret. – Nos, szerintem mindketten félelmetesek vagyunk, és mindkettőnket szeretnek. Egy napon – huncut fény táncolt a szemében – mindketten megtaláljuk azt, akit viszont szerethetünk. – Ne vegyél rá mérget. Semmi más nem számít. Főleg most. Te vagy az egyetlen, aki miatt aggódom. Végzünk, és főiskolára megyünk, remek lesz. Csak mi ketten. – Ez egy kicsit ijesztő – töprengett magában. – De te velem leszel. És Dmitrij is. El sem tudom képzelni nélküled. Már nem is emlékszem milyen volt, amikor még nem voltál velem. Felültem, és könnyedén megütögettem a vállát. – Hé, csak óvatosan. Christian féltékeny lesz. A francba. Ő is ott lesz, ugye? Nem számít, hova megyünk? – Talán. Te, én, ő, Dmitrij, valamint Christian testőrei. Egy nagy, boldog család. Gúnyolódtam, de a belsőmben mégis melegséget éreztem. A világ most egy őrült hely volt, de voltak benne számomra fontos emberek. Amíg mindannyian együtt vagyunk, addig nem történhet baj. Ránézett az órájára, majd ismét rám. – Mennem kell. Megkérhetlek… hogy gyere velem? – Tudod, hogy nem mehetek. – Tudom… de nem fizikailag gondoltam… hanem gondolatban megtennéd? Hogy velem leszel az elmémben? Nem érezném magam annyira egyedül. Ez volt az első olyan alkalom, amikor Lissa megkért, hogy szándékosan hatoljak be az elméjébe. Normális esetben még a gondolatát is utálja, hogy látom, amit ő. Ez is azt jelezte, hogy mennyire ideges a találkozó miatt. – Persze – mondtam. – Gondolom, érdekesebb lesz, mint bármi, ami a TV-ben megy. Visszatértem a szobámba, és felvettem a megfelelő pozíciót a díványon. Ellazultam és kinyitottam az elmémet, hogy kapcsolatba léphessek Lissával, és érezzem, amit ő. Ez egy olyan dolog volt, amit az árnyékcsókolta kötelékünk lehetővé tett. Nem csak érzések és gondolatok voltak, láttam, amit ő, és a tapasztalataiban is osztoztunk. Az utóbbi időben megtanultam némileg kordában tartani. Néha viszont nem tudtam megakadályozni, hogy az elméjébe csússzak, ha erősek voltak az érzelmei. Most azonban én voltam, aki a testemen-kívülre helyeztem magam. Lissa éppen belépett a társalgóba, ahol a királynő várta. A morák használnak olyan kifejezéseket, mint „királyi”, sőt néha még térdelni is szoktak, de nem voltak trónok,

74

vagy hasonló dolgok. Tatjana egy normál karosszékben ült, egy sötétkék szoknyát és blézert viselt. Inkább hasonlított egy üzletasszonyra, mint uralkodóra. Nem volt egyedül, egy magas, szőke, méltóságteljes mora ült mellette. Azonnal felismertem: Priscilla Voda, a királynő barátja és tanácsadója. Találkoztunk vele a sítúrán és teljesen le volt nyűgözve Lissa-tól. A jelenléte jó jel volt. A fal mellett néma, fekete fehér egyenruhás testőrök álltak. Legnagyobb meglepetésemre Adrian is ott volt. Hanyagul hátradőlt a székében, mintha nem izgatná, hogy a legmagasabb rangú személy is a szobában van. A testőr bejelentette Lissa-t. – Vasilisa Dragomir hercegnő. Tatiana elismerően bólintott. – Üdvözöllek, Vasilisa. Kérlek, foglalj helyet. Lissa leült Adrian mellé, az aggodalma minden egyes lépéssel nőtt. Egy mora felszolgáló teával és kávéval kínálta, de Lissa elutasította. Tatiana közben belekortyolt a teájába, és tetőtől talpig végigmérte Lissa-t. Priscilla Voda törte meg a kínos csendet. – Emlékszel, mit meséltem róla? – kezdte derűsen. – Lenyűgöző volt a vacsorán Idahoban. Megakadályozott egy heves vitát, azzal kapcsolatban, hogy a morák együtt harcoljanak a testőrökkel. Még Adrian apját is sikerült lecsillapítania. Egy fagyos mosoly suhant át Tatiana arcán. – Ez lenyűgöző. Sokszor az az érzésem, hogy Nathan úgy viselkedik, mint egy tizenkét éves. – Nekem is – mondta Adrian és ivott egy korty bort. Tatiana ügyet sem vetett rá, még mindig Lissa-t figyelte. – Úgy tűnik, hogy mindenkire nagy hatással vagy. A korábbi kihágásaid ellenére csak jó dolgokat hallok róla… ami arra késztet, hogy elhiggyem, nem ok nélkül tetted, amit tettél. Lissa meglepett tekintetét látva a királynő elnevette magát. Nem volt egy szívből jövő nevetés, de azért mégis. – Igen, igen… mindent tudok az erődről és természetesen arról is, ami Viktor-ral történt. Adrian tájékoztatott engem a mágiátokról. Ez nagyon érdekes. Mutasd meg… hogy csinálod? Egy közeli asztalra pillantott. A közepén egy növény volt, aminek a hajtásai éppen áttörtek a talajon. Ez egy olyan növény volt, amit lámpa alatt az épületen belül termesztettek. Akárcsak a kinti növények, ez is a tavaszra várt. Lissa habozott. Különös volt, hogy mások előtt kell használni a hatalmát. Tatiana várakozóan nézett rá. Lissa fölé hajolt és megérintette a hajtásokat. A szárak erőteljesen áttörték a földet és közel egy méter magasra nőttek. Az oldalán hatalmas bimbók lettek majd hirtelen kinyíltak, hogy felfedjék, illatos, fehér virágaikat. Húsvéti liliomok. Lissa visszahúzta a kezét. Tatiana arcán kíváncsiság ült, majd elkezdett motyogni egy olyan nyelven, amit én nem értettem. Nem az Egyesült Államokban született, de úgy döntöttek, hogy a Bíróság székhelye itt legyen. Akcentus nélkül beszélt, de ahogy Dmitrij esetében is, a váratlan események arra késztették, hogy az anyanyelvét használja. Másodperceken belül visszatért a kifejezéstelen álarca. – Hmmm. Érdekes – mondta. Kicsit érthetetlenül beszélt. – Ez még nagyon hasznos lehet – mondta Priscilla. – Vasilisa és Adrian nem lehetnek egyedül, ezzel a képességgel. Ha találnánk másokat, taníthatnánk őket. A gyógyítás ajándék. Gondoljunk csak bele, mekkora hasznunk lehetne belőle. Lissa egyre optimistább lett. Egy pillanatra belegondolt, hogy többen is vannak, akik olyanok, mint ő. Adrian volt az egyetlen, akivel eddig találkozott, és az is csak puszta szerencse volt. Ha a királynő és a tanács tesz lépéseket, akkor nagy esély van rá, hogy másokat is találnak. Mégis volt valami Priscilla szavaiban, ami aggasztotta Lissa-t.

75

– Bocsásson meg egy pillanatra Voda hercegnő, de nem hiszem, hogy ez egy olyan erő, amit csak úgy fel lehetne használni. – Miért nem? – kérdezte Tatiana. – Abból, amit láttam, nem úgy tűnt, hogy különösebb nehézséget jelentene. – Pedig így van – mondta lassan Lissa. – Szeretnék segíteni. Bárcsak segíthetnék mindenkinek, de nem tudok. Ne értsen félre, néhány embernek segíthetek. De mi van az olyanokkal, mint Viktor, akik vissza akarnak élni vele. Úgy értem, mi alapján döntjük el, hogy ki érdemli meg? Kinek van joga hozzá? A természet rendje… hogy az emberek meghalnak. Az erőm nem egy árucikk, ami megvásárolható és őszintén szólva, attól tartok, hogy ez is csak bizonyos nemesek kiváltsága lenne. Csakúgy, mint a testőrök. Feszültség telepedett a szobára. Lissa már célzott rá, de ritkán említette nyilvánosan. – Miről beszélsz? – kérdezte Tatiana csodálkozva. Ő már értette. Lissa félt kimondani a szavakat, de megtette. – Mindenki tudja, hogy van egy bizonyos … hmm … módszer, amivel beosztják a testőröket. Az elit kapja meg őket. A nemesek. Gazdag emberek. Akiknek van elég hatalmuk. A szobában megfagyott a levegő. Tatiana összepréselte az ajkait. Néhány pillanatig nem szólalt meg és úgy éreztem, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy mondjon valamit. Én biztosan. – Nem gondolod, hogy a nemesek megérdemlik a különleges védelmet? – kérdezte végül. – Hiszen nem te vagy az utolsó Dragomir? – De igen, fontos a védelem. De azt is gondolom, hogy meg kell állnunk néha és végiggondolni, hogy mit csinálunk. Lehet, hogy ideje változtatni a rendszeren és megtenni, ami tőlünk telik. Lissa nagyon bölcsnek és magabiztosnak tűnt. Büszke voltam rá. Figyeltem Priscilla Vodát, és úgy tűnt, ő is büszke. A kezdetektől fogva kedvelte Lissa-t. De azt is láttam, hogy Priscilla ideges. Arra várt, hogy mit felel a királynő. Mert tudta, hogy Lissa veszélyes vizekre evezett. Tatiana belekortyolt a teájába, talán ürügy volt ara, hogy összeszedje a gondolatait. – Értem – mondta. – Te is azt a nézetet vallod, hogy a moráknak együtt kellene harcolni a testőrökkel a strigák ellen? Ez egy másik veszélyes téma volt, amit Lissa idézett elő. – Úgy gondolom, ha vannak olyan morák, aki szeretnének harcolni, akkor nem szabad megfosztani őket a lehetőségtől. Hirtelen Jill jutott eszembe. – A morák élete értékes – mondta a királynő. – Nem szabad kockára tenni. – A dampyrok élete is értékes – vágott vissza Lissa. – Ha a morák is harcolnának, több életet menthetnénk meg. Továbbá, ha a morák harcolni akarnak, akkor miért tagadjuk meg? Megérdemlik, hogy megtanulhassanak védekezni. Az olyanok, mint Tasa Ozera, megtanulták, hogy hogyan alkalmazzák harc közben a mágiát. Christian nagynénjének említésére a királynő összeráncolta a homlokát. Tashát megtámadták a strigák, amikor még fiatal volt, azóta annak szentelte az életét, hogy megtanulja a mágia harcban való alkalmazását. – Tasha Ozera egy bajkeverő. És mint ilyen, vonzza maga köré a többi bajkeverőt is. – Ő csak új lehetőségeket tár fel előttünk – ekkor vettem észre, hogy Lissa nem fél többé. Hitt valamiben, és ezt be is akarta bizonyítani. – A történelem során mindenkit, aki új lehetőségekkel állt elő, bajkeverőnek neveztek. Tényleg így van? Ez az igazság? A királynő fanyarul elmosolyodott. – Mindig így van. – Akkor változtatni kell rajta. Úgy értem, fontosak a hagyományok. Nem kell őket feladni. De lehet, hogy néha tévesek. – Tévesek?

76

– Az idő múlik és ez változásokat hoz magával. Fejlődünk. A számítógépek. Az elektromos áram. A technológia általában. Mindannyian egyetértenek abban, hogy az életünk jobb lett. Miért ne léphetnénk mi is a fejlődés útjára? Miért ragaszkodunk még mindig a múlthoz, amikor vannak jobb módszerek is? Lissa szaporán vette a levegőt és nagyon izgatott volt. Az arca kipirult, a szíve gyorsabban dobogott. Mindannyian Tatianat nézték, hátha kiolvashatnak valamit a szemeiből. – Nagyon érdekes, amit mondasz – felelte végül. A hangja érdes volt, mintha valami csúnya dolgot mondott volna. – De most rengeteg dolgom van. Felállt és mindenki követte a példáját, még Adrian is. – Sajnos nem tudok hozzátok csatlakozni a vacsorán, de te és a barátaid mindent megkaptok, amire szükségetek van. Holnap a tárgyaláson találkozunk. Nem számít, hogy milyen radikális és naivan idealisztikus ötleteid vannak, én vagyok az, aki az ítéletet kimondja. Legalább ezzel kapcsolatban egyetértünk. Tatiana kiviharzott két testőre társaságában. Priscilla is követte a példájukat, így Lissa és Adrian kettesben maradtak. – Szép volt, húgom. Nem sokan képesek kibillenteni az öreglányt. – Nem úgy tűnt, mint aki kibillent. – Pedig így volt. Hidd el nekem. Az emberek többsége nem merne így beszélni vele, és nem a kora miatt. Adrian Lissa felé nyújtotta a kezét. – Ugyan már. Gyere, körbevezetlek. Segít elterelni a gondolataidat. – Már jártam itt – mondta. – Amikor még kisebb voltam. – Nos, azok a dolgok, amiket fiatalon látunk, teljesen mások, mint amikor idősebbek vagyunk, és újra látjuk. Tudtad, hogy itt a bár 24 órában nyitva van? Ihatnánk valamit. – Nem akarok semmit inni. – Fogsz majd, mielőtt vége ennek az útnak. Kiszálltam Lissa fejéből. Mivel a találkozó a királynővel véget ért, nem volt szüksége a láthatatlan támogatásomra. Különben is, Adrianhoz most tényleg nem volt kedvem. Felültem és felfedeztem, hogy meglehetősen éber vagyok. A látogatásom az elméjében felért egy kellemes szundítással. Úgy döntöttem, hogy felfedezőútra indulok. Még soha nem jártam a Bíróságon. Tényleg olyannak tűnt, mint egy mini város és kíváncsi voltam rá, kivéve a bárra, ahol valószínűleg Adrian volt. Lementem és elhatároztam, hogy a többi épületet is megnézem majd, mert ebben csak a vendégek szobái voltak. Olyan volt, mint egy szálloda. Amikor az előcsarnokba értem, megláttam Eddie-t és Christian-t, amint valakivel beszélgetnek, de nem láttam ki az. Eddie felkapta a fejét, amikor meglátott, majd szélesen elvigyorodott. – Hé, Rose. Nézd kit találtunk. Ahogy közeledtem, Christian félreállt, felfedve ezzel a rejtélyes személy kilétét. Megtorpantam, amikor rám mosolygott. – Szia, Rose. Éreztem, ahogy az ajkaim lassan mosolyra húzódnak. – Helló, Mia.

77

12. fejezet (Fordította: monica) Ha hat hónappal ezelőtt kérdeztél volna, azt mondtam volna, hogy lehetetlen, hogy örüljek, annak, hogy összefutok Mia Rinaldival a Királyi Bíróságon. Egy évvel fiatalabb volt nálam, és már az első évünk óta neheztelt Lissa-ra – annyira neheztelt, hogy egészen túlzásba esett, hogy nyomorúságossá tegye az életünket. Jó munkát végzett. Az erőfeszítéseinek eredménye az lett, hogy Jesse és Ralf pletykákat terjesztettek rólam. De aztán Mia velünk jött Spokane-be és őt is elfogták a strigák. És csakúgy, mint Christian-nal és Eddie-vel, ez mindent megváltoztatott. Ugyanazokat a borzalmakat látta, mint mi többiek. Valójában ő volt az egyetlen a barátaim közül, aki tanúja volt Mason halálának és annak, hogy megöltem a strigákat. Utána még az életemet is megmentette azzal, hogy használta a vízmágiáját, amitől átmenetileg megfulladt az egyik striga. A nagy mora vitában arról, hogy nekik meg kéne-e tanulni harcolni a testőrökkel vagy nem, ő határozottan a harci oldalon állt. Már majdnem egy hónapja nem láttam Miát, Mason temetése óta. A tanulmányozása közben egy évnek tűnt. Mindig is úgy gondoltam, hogy Mia úgy néz ki, mint egy barbie baba. Röviden összehasonlítva, teljesen olyan volt, mint a legtöbb mora és fiatal volt, kerek arcvonásokkal. Az a tény, hogy mindig olyan tökéletes tincsekbe göndörítette a haját, megerősítette az arcmását. De ma közel sem került annyi bajba. Aranyló szőke haja lófarokba volt kötve, csak egyetlen tincs lógott ki, természetes göndörséggel. Nem viselt sminket, és az arcán látszottak a jelek, hogy sokat volt kint szabadban. A bőre kicserepesedett a széltől, és nagyon, nagyon enyhén lebarnult – majdnem ismeretlen a moráknak, mert irtóznak a napfénytől. Most első alkalommal, valójában annyi idősnek nézett ki, mint amennyi. Nevetett a döbbenetemen. – Gyerünk, nem volt olyan régen. Úgy nézel, mintha meg se ismernél. – Majdnem nem – megöleltük egymást, és újra nehéz volt elhinni, hogy egyszer azt tervezte, hogy tönkreteszi az életemet. Vagy, hogy betörtem az orrát. – Mit csinálsz itt? Intett, hogy menjünk ki az ajtón. – Épp menni készültünk. Majd mindent megmagyarázok. Átmentünk egy szomszédos épületbe. Nem olyan volt, mint egy bevásárlóközpont vagy ilyesmi, de volt néhány dolog, amire az itt dolgozó, illetve idelátogató moráknak szüksége lehet – néhány étterem, kisebb üzletek, és irodák, amik mindenféle szolgáltatást kínáltak. Volt egy kávézó is, és ez volt, ahová Mia vezetett minket. Egy kávézó hétköznapi dolognak tűnik, de ritkán kellett odajárnom. Egy nyilvános helyen ülni (vagy félig nyilvános) a barátokkal, nem aggódni az iskola miatt… ez nagyszerű volt. Emlékeztetett, amikor Lissa és én magunk voltunk, amikor a teljes életünk nem tartalmazta az iskolát és annak szabályait. – Az apukám itt dolgozik – mondta nekünk – , úgyhogy most itt élek.

78

A mora gyerekek ritkán éltek a szüleikkel. Elküldték őket olyan helyekre, mint a St. Vlagyimir, ahol biztonságosan fel tudnak nőni. – Mi a helyzet az iskolával? – kérdeztem. – Nem sok gyerek van itt, de azért van egy pár. Legtöbbjük gazdag és vannak saját tanáraik. Az apám igénybe vett néhány protekciót és elintézte, úgyhogy mehetek hozzájuk néhány különböző tantárgyra. Szóval, ugyanazokat a dolgokat fogom tanulni, csak más módon. Ez igazából elég jó. Kevesebb tanári óra – de több házi. – Te már többet is megtettél, mint ez – mondta Eddie. – Hacsak nem kint lesznek az óráid. Ugyanazt a dolgot vette észre, mint én, és a kezére nézve, amiben a tejeskávéját tartotta, most már láthattam a bőrkeményedéseket. Megmozgatta az ujjait. – Összebarátkoztam itt néhány testőrrel. Mutattak nekem néhány dolgot. –Ez kockázatos – mondta Christian, bár úgy hangzott, mintha jóváhagyta volna. –Mivel még mindig vitatkoznak a morák harcba küldéséről. – Úgy érted, a mora harcolásról mágiával – javította ki. – Az az, ami vitatott. Senki sem igazán beszél a mora közelharcról. – Nos, de igen – mondtam. – Csak már beárnyékolta a mágiáról szóló vita. – Ez nem törvénytelen – mondta kimérten. – És amíg így van, csinálni fogom. Szerintetek, az összes esemény és találkozó mellett, ami itt zajlik, bárki is észreveszi, hogy valaki olyan, mint én, mit csinál? Mia családja, amellett, hogy nemnemes volt, eléggé alacsony osztályba tartozott – nem, mintha bármi baj lett volna ezzel, de neki meg kellett éreznie ennek a hatását errefelé. Mégis, a helyzetét biztatónak találtam. Mia boldogabbnak és nyitottabbnak látszott, mint egész idő alatt, míg ismertem. Olyan… szabadnak tűnt. Christian elmondta a gondolataimat, mielőtt én tudtam volna. – Megváltoztál – mondta. – Mind megváltoztunk – javította ki. – Főleg te, Rose. Alig tudom megmagyarázni. – Nem hiszem, hogy volt bármi mód arra ötünknek, hogy ne változtunk volna meg – mutatott rá Christian. Egy pillanattal később kijavította magát. – Négyünknek. Mindannyian elhallgattunk, gondolatok nehezedtek ránk Masonről. Christian-nal, Eddie-vel és Miával lenni, felkavarta a fájdalmat, amit mindig próbáltam elrejteni, és láthattam az arcukon, hogy ők is szakadatlanul ugyanazt a csatát vívták. A beszélgetést végül mindegyikünknek felváltotta az, hogy lépést tartsunk azzal, ami itt történt és az Akadémián. Még mindig azon gondolkodtam, amit Mia mondott, hogy én többet változtam, mint a többiek. Minden, amire gondolni tudtam, hogy milyen irányíthatatlannak éreztem magam mostanában, hogy fele idő alatt a tetteim és érzéseim nem tűntek a sajátomnak. Itt ülve, majdnem úgy látszott, hogy Miát most az összes pozitív jellemvonása irányítja – engem pedig a negatívak irányítottak. Az Adrian-nal való beszélgetés játszódott le újra a fejemben, emlékeztetett, hogy állítólag milyen sötét, sötét aurám van. Talán, hogy rágondoltam, idehívta, de ő és Lissa végül csatlakoztak hozzánk. Rájöttem, hogy az ő bárjuk valószínűleg ugyanebben az épületben volt. Eddig kizártam Lissa-t a fejemből és nem figyeltem rá. Adrian még nem volt teljesen részeg, szerencsére, de Lissa beleegyezett két italba. Érezhettem egy kis zümmögést a köteléken keresztül és figyelmesen fel kellett emelnem a pajzsom. Ő is ugyanúgy meg volt lepve, mint mi, hogy látja Miát, de meleg fogadtatásban részesítette és fel akart zárkózni. A legtöbbjét ennek már hallottam, úgyhogy csak hallgattam és ittam a fekete teámat. Én nem kávéztam. A legtöbb testőr úgy itta, mint a morák a vért, de engem nem érintett ez a dolog. – Hogy mentek a dolgaid a királynővel? – kérdezte Christian Lissa-t.

79

– Nem olyan rosszul – mondta. – Úgy értem, hogy jól sem. De nem ordibált velem vagy alázott meg, szóval ez egy jó kezdés. – Ne szerénykedj – mondta Adrian, rátéve a karját az övére. – Dragomir hercegnő teljesen megállta a helyét. Látnotok kellett volna. Lissa nevetett. – Nem hiszem, hogy említette, hogy miért döntött úgy, hogy jöhetünk a tárgyalásra? – kérdezte Christian mereven. Nem látszott valami boldognak, hogy volt kötelékünk – vagy Adrian keze miatt. Lissa nevetése elhalványult, de még mindig mosolygott. – Adrian miatt. – Mi? – Christian és én egyszerre kérdeztük. Adrian nagyon elégedettnek tűnt magával, csendben maradt a változatosság kedvéért és hagyta, hogy Lissa mondja el. – Meggyőzte, hogy nekünk itt kell lennünk. Nyilván addig zaklatta, amíg be nem adta a derekát. – Ezt úgy hívják ’rábeszélés’, nem ’zaklatás’ – mondta Adrian. Lissa megint nevetett. Az én szavaimmal, a királynő visszajött kísérteni engem. Ki ő? Csak még egy Ivashkov. Egy csomó van belőlük. Valóban sokan voltak. Ránéztem Adrian-re. – Milyen szoros a ti kapcsolatotok? – Lissa válasza suhant át a fejemen. – Ő a nagynénje. – Nagy-nagynéni (szerk. szülőnek a nagynénje). És én vagyok a kedvenc nagyunokaöccse. Nos, én vagyok az egyetlen nagy-unokaöccse. (szerk. az unokaöccsének a gyereke), de ez nem fontos. Még mindig én lennék a kedvence – mondta. – Hihetetlen – mondta Christian. – Szerintem is – mondtam. – Egyikőtök sem értékel engem. Miért olyan nehéz elhinni, hogy én közreműködhetek ezekben a sötét időkben? Adrian felállt. Próbált felháborodottnak hangzani, de az önelégült mosoly az arcán jelezte, hogy még mindig nagyon viccesnek találja ezt az egészet. – A cigarettáim és én kimegyünk. Legalább ők figyelembe vesznek. Ahogy elment, Christian megkérdezte Lissa-t. – Te berúgtál vele? – Nem vagyok részeg. Csak két pohárral ittam – mondta. – Mióta lettél ilyen konzervatív? – Amióta Adrian rossz hatással van rád. – Gyerünk! Segített idejutnunk. Senki más nem volt képes megtenni. Neki nem kellett, de megtette. És te és Rose itt ültök, még mindig úgy viselkedve, mintha ő lenne a leggonoszabb ember a bolygón. Ez nem teljesen volt igaz. Többnyire úgy ültem itt, mint akit fejbe vertek, még mindig túlságosan döbbenten ahhoz, hogy reagáljak. – Igen, biztos vagyok benne, hogy szíve minden kedvességéből tette – morogta Christian. – Mi másért tette volna? – Ó, jé, szeretném tudni. Lissa szeme tágra nyílt. – Azt hiszed értem tette? Szerinted van valami köztünk? – Együtt ittatok, együtt gyakoroljátok a mágiát, és együtt mentek az elit eseményekre. Mit gondolnál? Mia és Eddie úgy néztek ki, ők valahol máshol szeretnének lenni. Már kezdtem osztozni az érzésükben. Düh égett végig Lissán, megütve engem, mint egy hőhullám. Teljesen fel volt háborodva. A dühe ráadásul nem is annyira Adrian-re irányult, tényleg. Sokkal feldúltabb volt a gondolattól, hogy Christian nem bízik benne. Ami Christian-t illeti, nem volt szükségem szellemi erőre, hogy megértsem, ő hogyan érez most. Nem

80

egyszerűen féltékeny volt, mert Lissa Adrian-nal lógott. Még mindig féltékeny volt, hogy Adrian-nak olyan fajta hatása volt, hogy ezt megnyerte Lissa-nak. Ez olyan volt, mint amit Jesse és Ralf mondott, hogy a jó kapcsolatok kinyithatják a jó ajtókat – kapcsolatok, amik Christian-nak nem voltak. Beletérdeltem Christian lábába, remélve, hogy megérti a célzást, hogy tényleg abba kéne hagynia, mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnak. Lissa dühe fokozódott, agyát elködösítette a zavartság, ahogy kételkedni kezdett magában és tűnődött, hogy vajon túl közel került-e Adrian-hez. Az egész dolog nevetséges volt. - Christian, az isten szerelmére. Ha ezt Adrian valakiért is tette, akkor miattam és az őrült megszállottsága miatt. Egy ideig hencegett, hogy ő meg tudná tenni, és én nem hittem el. Lissa-hoz fordultam. Meg kellett nyugtatnom és eloszlatni azokat a sötét érzéseket, amik olyan nagy bajt tudnának okozni neki, amikor kezelhetetlenné válnak. – Liss, talán nem teszed tönkre, de ki kell kapcsolnod egy órára, mielőtt ez a beszélgetés végbemegy. Valami olyan hülyeséget fogsz mondani, mint Christian, és én leszek az, akinek meg kell birkóznia a zűrzavarral – mint mindig. Feldolgoztam és vártam, hogy valaki mondja, hogy milyen rosszindulatúnak hangzottam. Ehelyett, Lissa megnyugodott és rámosolygott Christian-ra. – Igen, erről határozottan később kéne beszélnünk. Sok minden történt ma. Habozott, majd bólintott. – Igen. Sajnálom, hogy ezt az egészet rád zúdítottam. Visszamosolygott Lissa-ra, a küzdelem véget ért. – Szóval – kérdezte Lissa Miát. – Kikkel találkoztál itt? Csodálkozva bámultam őket, de senki sem vette észre. Helyrehoztam a veszekedésüket, és nem volt semmi elismerés. Semmi Köszönöm, Rose, hogy rámutattál milyen idióták voltunk. Elég rossz volt, hogy nap, mint nap el kellett viselnem a románcukat, figyelembe se véve, hogy én hogy éreztem. Most én mentettem meg a kapcsolatukat, és még csak észre sem vették. – Mindjárt jövök – mondtam, félbeszakítva Mia leírását néhány másik itteni tinédzserről. Féltem, hogy ha itt ülnék, mondanék valamit, amit megbánnék, vagy talán széttörnék egy széket. Honnan származik ez az őrjöngés? Kimentem, remélve, hogy egy kis hideg levegő majd lenyugtat. Ehelyett egy arcot találtam teljesen körülvéve szegfűszeges füstfelhővel. – Ne kezdd megint a dohányzásról – figyelmeztetett Adrian. Az épület téglafalának támaszkodott. – Nem kellett volna kijönnöd. Tudtad, hogy itt voltam. – Tulajdonképpen ezért vagyok itt. Nos, ezért, és mert úgy éreztem, megőrülök, ha még egy percig bent maradok. Megbillentette a fejét, hogy szemügyre vegye az arcomat. Szemöldökeit felemelte. – Te nem viccelsz, ugye? Mi történt? Jól voltál néhány perccel ezelőtt. Oda-vissza járkáltam a földön előtte. – Nem tudom. Jól voltam. Aztán Christian és Lissa elkezdték ezt a hülye vitát miattad. Furcsa volt. Ők voltak azok, akik őrjöngtek – és aztán dühösebben végeztem, mint ők ketten. – Várj. Ők miattam vitatkoztak? – Igen. Épp ezt mondtam. Nem figyeltél? – Hé, ne förmedj rám. Én nem csináltam semmit veled. Keresztbe fontam a karjaimat. – Christian féltékeny, mert olyan sokat lebzselsz Lissa körül. – Mi a lelket tanulmányozzuk – mondta Adrian. – Nyugodtan csatlakozhat. – Igen, nos, soha senki nem mondta, hogy a szerelem ésszerű. Látni, hogy együtt jöttetek vissza, kiváltotta belőle. Aztán ideges lett, mert közben jártál a királynőnél Lissáért.

81

– Nem érte tettem. Mindegyikőtökért – de, nos, különösen érted. Megtorpantam előtte. – Nem hittem neked. Hogy meg tudnád tenni. Vigyorgott. – Figyelned kellett volna a családom történetére azután az álom után. – Azt hiszem. Én csak azt gondoltam… Nem tudtam befejezni. Azt gondoltam, Dmitrij lenne az egyetlen, aki közben járna értem, az egyetlen, aki – annak ellenére, amit mondott – majdnem bármit lehetővé tudna tenni. De nem tette. – Gondoltál, mit? – buzdított Adrian. – Semmit. Nagy erőfeszítések árán sikerült kimondanom a következő szavakat. – Köszönöm, hogy segítettél nekünk. – Ó Istenem – mondta. – Egy kedves szó Rose Hathawaytől. Boldog emberként halok meg. – Mit mondasz? Hogy rendszerint egy hálátlan kurva vagyok? Csak nézett engem. – Hé! Nem jó. – Talán helyrehozhatod a bűnödet egy öleléssel. Bámultam. – Egy kicsivel? – könyörgött. Sóhajtva, odasétáltam hozzá és egyik kezemmel átkaroltam, a fejemet enyhén nekitámasztva a karjának. – Köszönöm, Adrian. Így álltunk egy pillanatig. Nem éreztem sem az őrült elektromosságot, sem a kapcsolatot, amit Dmitrij-jel, de be kell ismernem, Lissa-nak igaza volt valamiben. Adrian néha bosszantó és arrogáns volt, de tényleg nem volt az a gazember, akinek gyakran gondoltam. Az ajtók kinyíltak, és Lissa és a többiek kiléptek. Érthetően meglepetten néztek, de akkor nem érdekelt. Amellett, valószínűleg mind azt gondolták, hogy terhes vagyok Adrian szerelem gyerekével, szóval mit számított? Hátrébb léptem. – Vége a beszélgetésnek? – kérdeztem. – Igen, Miának vannak fontosabb dolgai is, mint hogy velünk lógjon – viccelődött Christian. – Hé, csak azt mondtam apámnak, hogy találkozok vele. Majd találkozunk srácok, mielőtt elmegyek. Elindult, aztán hirtelen megfordult. – Istenem, annyira kiment a fejemből. Belenyúlt a kabát zsebébe és átnyújtott nekem egy összehajtogatott papírlapot. – Ez a fele oka, hogy megkerestelek titeket. Az egyik bírósági ügyintéző akarta, hogy adjam oda ezt neked. – Köszönöm – mondtam zavartan. Elment, hogy találkozzon az apjával, amíg a legtöbbünk visszasétált a szállásunkra. Lassítottam a lépteimen, ahogy kinyitottam a cetlit, csodálkozva, hogy az égvilágon ki akarna kapcsolatba lépni velem itt. Rose, Olyan boldog voltam, amikor hallottam az érkezésedről. Biztos vagyok benne, hogy ez a holnapi eljárást sokkal szórakoztatóbbá teszi. Már elég régóta kíváncsi vagyok, hogy megy VasiLissa-nak, és a te romantikus kalandjaid mindig mulatságos időtöltésnek számítanak. Alig várom, hogy megosszam őket holnap a tárgyalóteremben. Legjobbakat, V. D.

82

– Kitől jött? – kérdezte Eddie, ahogy odajött mellém. Gyorsan összehajtogattam és bedugtam a zsebembe. – Senkitől – válaszoltam. Valóban senki. V. D. Victor Daskov.

83

13. fejezet (Fordította: Tyna) Amikor visszaértünk a szállásra, gyorsan kimentettem magam Lissánál, azzal a kifogással, hogy el kell intéznem néhány testőri teendőmet. Lelkes volt, hogy végre rendezheti a konfliktusát Christian-nal – amolyan ruhaledobós módon – és nem kérdezett semmit. Felvettem a szobámban lévő telefont és a recepciót tárcsáztam, hogy megtudjam, hol van Dmitrij szobája. Meglepődött, amikor meglátott az ajtajában, és elég óvatosan viselkedett. Legutóbb, amikor ilyet tettem, akkor Viktor bűbájának hatása alatt voltam és meglehetősen… agresszívan viselkedtem. – Beszélnünk kell – mondtam. Beengedett és én rögtön átadtam neki a levelet. – V. D. – Igen látom – mondta Dmitrij. – Viktor Daskov. – Most mit fogunk csinálni? Úgy értem beszéltünk már erről, de mi van, ha most tényleg leleplez minket? Dmitrij nem válaszolt és tudtam, hogy minden lehetőséget megvizsgál, mintha harcolna. Majd elővette a mobilját, ami sokkal jobb volt, mint a szobákban található telefon. – Adj egy percet. Leültem az ágyra, majd úgy döntöttem, hogy ez túl veszélyes és inkább átültem a kanapéra. Nem tudtam, kit hívott, de a beszélgetés orosz nyelven zajlott. – Mi folyik itt? – kérdeztem, miután befejezte. – Hamarosan megtudjuk. Egyelőre várnunk kell. – Remek. Az a kedvenc elfoglaltságom. Odahúzott egy karosszéket és leült velem szemben. Nem úgy tűnt, hogy túl kicsi valakinek, aki olyan magas, mint ő, de mint mindig, most is sikerült kecsesen megoldania. Mellettem volt egy azok közül a western regények közül, amiket mindig magával vitt. Felvettem, miközben arra gondoltam, hogy milyen magányos. Még most is, amikor itt volt a Bíróságon, itt volt a szobájában. – Miért olvasod ezeket? – Vannak olyanok, akik számára az olvasás szórakozás – jegyezte meg. – Hátrébb az agarakkal. Én is olvasok. Például arról, hogy hogyan háríthatom el a veszélyeket, amik a legjobb barátom épségét és épelméjűségét fenyegetik. Nem hiszem, hogy azzal, ha cowboyokról olvasol, megmentheted a világot, mint én. Elvette tőlem és az arca elgondolkodó volt, nem a szokásos élénk kifejezés volt rajta. – Mint minden könyv, ez is egy menekülési lehetőség. És van benne valami… mmmm. Nem is tudom. Valami vonzó a régi vadnyugatban. Nincsenek szabályok. Mindenki a saját törvényei szerint él. Nem kell alávetned magad más akaratának és szabályainak ahhoz, hogy igazságot ossz. – Várj – nevettem. Azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem akarja betartani a szabályokat. – Nem mondtam, hogy nem akarom. Csak annyit, hogy nem mindig értek egyet velük.

84

– Ne viccelj elvtárs. Szóval fel akarsz tenni egy cowboy kalapot és beállni a törvénytelen bankrablók sorába. – Nincs rá időm. Nagyon lefoglal, hogy betartassam veled a szabályokat. Elvigyorodtam és eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor együtt takarítottunk a templomban – mielőtt veszekedtünk volna. Egyszerű. Kényelmes. Majdnem olyan volt, mint amikor elkezdtük együtt az edzéseket, mielőtt még minden bonyolult lett. Elszomorodtam. Bárcsak újra átélhetném azt az első napot. Akkor most nem itt tartanánk Viktor Daskovval, és nem tapadna vér a kezemhez. – Sajnálom – mondta Dmitrij hirtelen. – Mit? Hogy ilyen ízléstelen könyveket olvasol? – Hogy nem tudtam elintézni, hogy eljöhess ide. Úgy érzem, cserbenhagytalak. Az aggodalom árnyékát pillantottam meg az arcán, mintha valami helyrehozhatatlan kárt okozott volna. A bocsánatkérése váratlanul ért. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy talán féltékeny Adrian kapcsolataira, úgy mint Christian. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen más volt. Meggyőztem Dmitrij-t, hogy többre is képes lenne, mint amennyit megtett. Valahol mélyen ő is ezt érezte, különösen, ha rólam volt szó. Nem tagadott le előttem semmit. A korábbi rossz hangulatom elmúlt, hirtelen már csak nagyon elkenődött voltam. És hülye. – Nem – mondtam neki. – Dög voltam. Azelőtt sem hagytál cserben soha. És most sem. Hálásan rám pillantott, és én úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Ha eltelt volna még egy pillanat, gyanítottam, hogy valami annyira édes dolgot mondott volna, amitől még messzebbre szálltam volna. Ehelyett megcsörrent a mobilja. Ezt a beszélgetést is oroszul folytatta, aztán felállt. – Oké, Mehetünk. – Hova? – Meglátogatjuk Viktor Dahskovot. Kiderült, hogy Dmitrij-nek van egy barátja, akinek van egy barátja és annak ellenére, hogy a Bíróság börtöne a legszigorúbban őrzött hely a mora világban, nekünk sikerült bejutnunk. – Miért csináljuk ezt? – suttogtam, miközben végigmentünk a folyosón Viktor cellája felé. Reméltem, hogy fáklyákkal megvilágított kőfalak várnak majd ránk, de ez a hely sokkal modernebb és kényelmesebb volt. Legalább ablakok nem voltak. – Úgy gondolod, hogy le tudjuk beszélni a tervéről? Dmitrij megrázta a fejét. – Ha bosszút akart volna állni, akkor azt minden figyelmeztetés nélkül tette volna. A dolgok nem ok nélkül történnek. Az a tény, hogy előre figyelmeztetett, azt jelenti, akar valamit, mi pedig ki fogjuk deríteni, hogy mi az. Odaértünk Viktor cellájához. Jelenleg ő volt az egyetlen rab itt. Mint a bíróságon minden helyiség, az ő cellája is egy kórházra emlékeztetett. Minden tiszta volt, fényes, steril és nagyon egyszerű. Olyan volt, hogy semmilyen ingert ne váltson ki az emberből, én egy óra alatt beleőrültem volna. A rácsok ezüstből voltak és láthatóan nem lehetett őket megtörni, ez volt a legfontosabb rész. Viktor egy széken ült, nyugodt volt és a körmeit tanulmányozta. Három hónap telt el azóta, hogy utoljára láttam, de most is kirázott tőle a hideg. A régi érzések önkéntelenül is a felszínre törtek. Az egyik legnehezebb az volt, hogy ismét fiatalnak és egészségesnek látszott. Ő úgy gondolta, hogy kínzással kikényszerítheti Lissából a gyógyító varázslatot, én pedig gyűlöltem ezért. Ha a betegsége rendesen lezajlik, talán már halott lenne. Fekete hajában csak elvétve volt néhány ezüstszínű szál. Az arcvonásai fejedelmiek voltak, már majdnem jóképűnek mondható. Érkezésünkre felpillantott. A szemei,

85

amik ugyanolyan jáde zöldek, mint Lissa szemei, találkoztak az enyémmel. A Dagomir és a Daskov család szoros kapcsolatban állt egymással, és hátborzongató volt ezt a színt más szemében is látni. Mosoly terült el az arcán. – Ó. Micsoda meglepetés. A szépséges Rosemarie, gyakorlatilag majdnem felnőtt. A szeme Dmitrij-re villant. – Természetesen néhányan mások úgy is bánnak veled egy ideje. Az arcomat a rácsokhoz nyomtam. – Fogd be, te szemétláda! Halljuk, mit akarsz? Dmitrij gyengéden a vállamra tette a kezét. – Nyugalom, Rose. Vettem egy mély levegőt és lassan hátraléptem. Viktor felállt a székéről és elnevette magát. – Még ennyi idő elteltével sem sikerült megtanítanod, hogy uralkodjon magán. De talán nem is akartad soha. – Nem azért vagyunk itt, hogy csevegjünk – mondta Dmitrij. – Ide akartad csábítani Rose-t, és most meg akarjuk tudni miért. – Kell, hogy legyen valami különleges oka? Csak tudni akartam, hogy van, és valami azt súgta, hogy holnap már nem lesz lehetőségünk baráti társalgásokra. Bosszantott, hogy a vigyor még mindig ott van az arcán és tudtam, hogy szerencséje van, amiért nem érhetem el a rácsok mögött. – Ez nem egy baráti beszélgetés – morogtam. – Azt hiszed, hogy viccelek, pedig nem így van. Tényleg tudni szeretném, hogy vagy. Mindig is lenyűgöztél, Rosemarie. Te vagy az egyetlen árnyékcsókolta személy, akit ismerünk. Már mondtam neked korábban is, hogy ez nem olyan dolog, ami mellett csak úgy elsétálhatsz. Az olyanok, mint te, nem élhetnek hétköznapi életet. Mindig is kitaszított leszel. – Nem vagyok holmi csodabogár. Úgy folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. – Nincs igazam? Te nem vettél észre semmit? – Erre most nincs időnk. Térjen a lényegre – figyelmeztette Dmitrij. – Különben itt sem vagyunk. Nem értettem, hogyan lehet Dmitrij ennyire nyugodt. Előrehajoltam és hidegen Viktorra mosolyogtam. – Nincs semmi, amivel holnap segíteni tudnánk. Remélem, élvezi a börtönt. Fogadok, hogy a betegsége hamarosan újra előjön – és ezt maga is tudja. Viktor még mindig azzal a szórakozott pillantással nézett rám, ami arra késztetett, hogy megüssem. – Egyszer mindenki meghal, Rose. Nos, kivéve talán téged. Vagy talán már te is halott vagy. Nem tudom. Azok, akik egyszer ellátogatnak a holtak birodalmába, örökre kapcsolatban maradnak vele. Már a számon volt egy ingerült visszavágás, de valami visszatartott. Azok, akik ellátogatnak a holtak világába. Mi van akkor, ha nem azért láttam Mason-t, mert megőrültem, hanem azért, mert bosszút akar állni? Mi van, ha történt velem valami – akkor, amikor meghaltam, majd visszajöttem – és most kapcsolatot tudok teremteni Masonnel? Viktor egyszer már elmagyarázta, hogy milyen, ha valaki árnyék-csókolta. Azon töprengtem, hogy neki lehetnek-e válaszai a kérdéseimre. Látszódhatott valami az arcomon, mert Viktor megkérdezte. – Igen? Szeretnél valamit mondani? Utáltam tőle bármit is kérdezni. Felfordult tőle a gyomrom. Lenyeltem a büszkeségem, és megkérdeztem. – Hol van a holtak világa? A mennyben, vagy a pokolban? – Egyikben sem – mondta.

86

– Mik élnek ott? – kiáltottam fel. – Szellemek? Visszakerülök oda? Vagy ők jönnek ide? Viktort nagy örömmel töltötte el, hogy tőle van szükségem információra. Láttam, hogy a vigyor az arcán szélesebb lesz. – Nos, nyilvánvalóan onnan át lehet jönni ide, hiszen te is itt állsz előttünk. – Át akar verni – mondta Dmitrij. – Menjünk. Viktor Dmitrij-re nézett. – Segíteni akarok neki – visszanézett rám. – Őszintén? Nem tudok túl sokat. Te vagy, aki járt már ott. Nem én. Még nem. Egy napon majd te leszel az, aki kioktat engem. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes halál, amit te okozol, közelebb fog vinni ehhez. – Elég volt – mondta Dmitrij keményen. – Most elmegyünk. – Várj, várj egy percet – mondta Viktor. – Még nem meséltetek Vasilisáról. Újra előreléptem. – Maradjon távol tőle. Neki semmi köze nincs ehhez. Viktor szárazan válaszolt – Amint az látható, be vagyok zárva ide, nincs más választásom, mint távol maradni tőle, kedvesem. És nagyon tévedsz – Vasilisának igenis sok köze van hozzá. – Erről van szó – mondtam hirtelen. – Ezért küldte a levelet. Tudni akarta mi van vele, de tudta, hogy ő nem fog lejönni ide, beszélni magával. Nem is akart zsarolni. – A zsarolás egy nagyon csúnya szó. – Nincs rá mód, hogy találkozzon vele a tárgyalótermen kívül. Soha nem fogja meggyógyítani. Mondtam már: a betegség újra elő fog jönni, és bele fog halni. Maga lesz az első, aki majd küldhet nekem egy képeslapot a másik oldalról. – Tényleg azt hiszed, hogy erről van szó? Azt gondolod, hogy az én szükségleteim ennyire jelentősek? A szeméből eltűnt a gúny és egy fanatikus, lázas, irigy pillantást vetett rám. A száját összeszorította, amitől egy kicsit megnyúlt az arcbőre, észrevehetően leadott pár kilót. Talán a börtönt nehezebben viselte, mint gondoltam. – Elfelejtetted, hogy mit miért tettem. Annyira lefoglalt a saját kicsinyességed, hogy nem láttad az egészet. Azon kezdtem el törni a fejem, ami tavaly ősszel történt. Arra gondoltam, amiket Lissa ellen elkövetett, és ellenem is. Megfeledkeztem a többi beszélgetésről, amikor az őrült terveit vázolta fel. – Azt akarta, hogy kitörjön a forradalom – és most is azt akarja. Ez őrültség. Nem fog megtörténni – mondtam. Már elkezdődött. Az hiszed, hogy nem tudom, mi folyik odakint? Vannak kapcsolataim. Az itteniek küldhetnek üzenetet – mit gondolsz neked, hogyan küldtem a levelet? Tudok a zavargásokról – és tudok arról is, hogy Natasha Ozera azt szeretné, ha a morák együtt harcolhatnának a testőrökkel. Te ugyanúgy gondolod, és megvetsz engem Rosemarie, de én múlt ősszel ugyanezt akartam. De nekem nem úgy tűnik, hogy vele kapcsolatban is így vélekednél. – Tasha Ozerának kicsit másak a módszerei mint magának – jegyezte meg Dmitrij. – Mégsem tart sehol – vágott vissza Viktor. – Tatiana és a tanácsadói ragaszkodnak az évszázados hagyományokhoz. Amíg ez a fajta hatalom irányít minket, nem is fog változni. Soha nem fogunk megtanulni harcolni. A nemesi morák nem fognak felszólalni. Az olyan dampyrokat mint te, továbbra is el fogják küldeni harcolni. – Ennek szenteltük az életünket – mondta Dmitrij. Éreztem, hogy felgyülemlik benne a feszültség. Lehet, hogy nálam sokkal nagyobb önuralommal rendelkezett, de itt volt rá esély, hogy elveszíti a fejét. – És ez az, amiért el is veszítheted az életedet. Te vagy minden, de rabszolgává váltál anélkül, hogy észrevetted volna. Miért? Miért védesz minket? – Mert… ezt kell tennem – elbizonytalanodtam. – Azért, hogy életben maradjunk.

87

– Azért még nem kell a csata kellős közepébe vetned magad. Gyereket csinálni nem annyira nehéz. Figyelmen kívül hagytam a csípős megjegyzését – és mert a morák … a mora mágia nagyon fontos. Elképesztő dolgokra képesek. Viktor ingerülten legyintett. – Régen tényleg csodálatos volt. Az emberek hozzászoktak, hogy úgy tiszteljenek minket, mint az isteneket, de idővel lusták lettünk. A technológia megjelenésével a mágia egyre mellőzöttebb lett. Most minden, amit csinálunk, csak bűvész trükk. – Ha annyi ötlete van – mondta Dmitrij és a szemei veszélyesen megvillantak – , akkor tegyen a börtönben valami hasznosat és írjon kiáltványt. – Mi köze van ennek Lissa-hoz egyáltalán? – kérdeztem. – Mert Vasilisa az eszköz, ami előidézi a változást. Csak néztem hitetlenkedve. – Azt hiszi, hogy ő fogja majd vezetni a forradalmat? – Nos, abban reménykedem, hogy én fogom majd vezetni egyszer. De függetlenül ettől, úgy gondolom, hogy ő is a része lesz. Hallottam róla is. A népszerűsége egyre nő – fiatal még, az emberek mégis figyelnek rá. A Dragomirok címerállata a sárkány, a királyok állata. Hasonlóképpen a Dragomirok vére is erős volt, ezért célozták meg őket a strigák olyan következetesen. Ha egy Dragomir megszerezné a hatalmat, az nem kis dolog lenne, különösen, ha olyan, mint ő. Az a benyomásom, hogy ehhez az kell, hogy megtanulja használni a varázserejét. Mindenféle erőfeszítés nélkül vonzza magához az embereket. És ha mégis megpróbálja befolyásolni őket… nos, akkor megtesznek bármit, amit csak akar. A szemei kitágultak, ahogy beszélt és a boldogság ült ki az arcra, ahogy elképzelte, hogy Lissa beteljesíti az álmait. – Hihetetlen – mondtam. – Egyszer már elrabolta azért, hogy életben tartsa magát. Most pedig fel akarja használni az őrült világleigázó tervéhez. – Azt mondtam, hogy ő nagy változásokat idézhet el. Akárcsak te, mint egyetlen árnyékcsókolta, ő is egyedülálló. Ez teszi őt veszélyessé és értékessé. Végre egy jó hír. Viktor mégsem volt annyira jólértesült. Nem tudta, hogy Adrian is lélekhasználó. – Lissa ezt soha nem fogja megtenni – mondtam. – Soha nem fog visszaélni a hatalmával. – És Viktor nem fog elárulni semmit rólunk – mondta Dmitrij és megrángatta a karom. – Elérte a célját. Idecsalt téged, mert hallani akart Lissáról. – Akit soha nem talál meg – mondtam. – Meglepődnél – mondta Viktor. Rámosolygott Dmitrij-re. – Mitől ennyire biztos benne, hogy nem fogom tájékoztatni a világot a maga romantikus kalandjáról? – Mert az nem mentené meg a börtöntől. És ha tönkreteszi Rose-t, akkor minden esélye elszállna, hogy Lissa valaha is segítsen valóra váltani a fantáziáját. Viktor egy kicsit összerezzent, mert Dmitrij-nek igaza volt. Előrelépett közel a rácsokhoz, ahogy én korábban. Arra gondoltam, hogy a hangja ijesztő lesz, de amikor kimondta a szavakat, rájöttem, hogy még csak a közelében sem voltam az igazságnak. – És akkor amúgy is minden értelmetlen lesz, mert nem marad annyi ideig életben, hogy valóra válthassa a nagyszabású terveit. Nem csak magának vannak kapcsolatai. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Dmitrij annyi mindent hozott az életembe: szeretetet, kényelmet, tanulást. Ezeket annyira jól csinálta, hogy elfelejtettem, mennyire veszélyes is tud lenni. Ahogy ott állt, magas volt és fenyegető, és úgy nézett le Viktorra, hogy a hideg végigfutott a gerincemen. Emlékeztem, hogy amikor

88

először jött az Akadémiára, az emberek azt mondták, hogy Dmitrij egy isten. Abban a pillanatban tényleg úgy nézett ki. Ha Viktort meg is ijesztette Dmitrij fenyegetése, nem mutatta ki. Jade zöld szemei minket figyeltek. – A ti kapcsolatotok a mennyben köttetett. Vagy valami hasonló helyen. – Találkozunk a tárgyaláson – mondtam. Dmitrij és én távoztunk. Útközben mondott néhány szót oroszul a szolgálatban lévő testőrnek. A hangsúlyból arra következtettem, hogy köszönetet mondott. Kimerészkedtünk a szabadba, és egy szép parkon mentünk keresztül, hogy eljussunk a szobánkba. A havas eső elállt, de a nyomában az épületeket és a fákat jéggel borította be. Olyan volt, mintha a világ üvegből készült volna. Dmitrij-re néztem és láttam, hogy maga elé bámul. Járás közben nehéz volt megállítani, de esküdni mertem volna, hogy remegett. – Jól vagy? – kérdeztem. – Igen. – Biztos vagy benne? – Úgy, ahogy. – Gondolod, hogy beszélni fog rólunk? – Nem. Egy darabig csendben sétáltunk. Majd feltettem azt a kérdést, amire nagyon szerettem volna tudni a választ. – Azt akartad mondani… hogyha Viktor beszél… ha elmondja, akkor te… – nem tudtam befejezni. Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a megölni szót. – Nem sok befolyásom van a morák között, de a testőrök között igen, és ebben a világban mi végezzük a piszkos munkát. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ha szükséges lenne, megtennéd? – Bármit megtennék, hogy megvédjelek, Róza. A szívem dörömbölni kezdett. Csak olyankor hív Rózának, amikor a szeretetét akarta kifejezni. Egy ilyen dolog nem igazán védene meg. – Nem kell ez tenned – mondtam neki. – A bosszú az én dolgom. Nekem kell majd egyszer megölnöm. Viccnek szántam, de nem találta viccesnek. – Ne beszélj így. És egyébként is, nem számít. Viktor nem fog mondani semmit. Amikor beértünk, otthagyott engem, hogy egyedül menjek a szobámba. Ahogy nyitottam az ajtómat, Lissa éppen befordult a sarkon. – Hát itt vagy. Mi történt? Kihagytad a vacsorát. Teljesen kiment a fejemből. – Sajnálom… el kellett intéznem néhány testőri feladatot. Hosszú történet. Átöltözött a vacsorára. A haja még össze volt fogva, de már egy testhezálló, ezüst selyemruhát viselt. Gyönyörű volt. Mint egy igazi nemes. Eszembe jutottak Viktor szavai, és azon töprengtem, hogy valóban birtokában van a változásokhoz szükséges erőnek. Elképzeltem, hogy mindenki csodálja és követik őt. Elfogult voltam. – Miért nézel így rám? – kérdezte kis mosollyal. Nem tudtam megmondani neki, hogy éppen most találkoztam azzal a férfivel, akitől a világon a legjobban félt. Inkább visszamosolyogtam. – Csak a ruhádat csodálom.

89

14. fejezet (Fordította: pokergirl25) A következő reggel úgy fél órával azelőtt, hogy megszólalt volna az ébresztőórám, kopogtak az ajtómon. Először azt hittem, hogy Lissa az – de egy gyors ellenőrzés után a kötelékünkön keresztül rájöttem, hogy ő még mindig mélyen alszik. Zavarodottan kiugrottam az ágyamból és kinyitottam az ajtót. Egy mora lány, akit nem ismertem, átnyújtott nekem néhány összehajtogatott ruhát, amihez egy rövid levél volt odatűzve. Arra gondoltam, hogy adjak-e neki borravalót vagy valami mást, de olyan gyorsan eltűnt, hogy még reagálni se volt rá időm. Leültem az ágyra és szétnyitottam a ruhákat. A csomag egy fekete bő nadrágból, egy fehér blúzból és egy fekete kabátból állt. Ugyanaz az együttes volt, amit a többi őr visel itt, az én méretemben. Wow. Lassan a csapat részévé válok. Széles mosolyra húzódott a szám és kinyitottam a levelet, amiben mindössze annyi állt, hogy fogd fel a hajadat – Dmitrij írásával. Továbbra is mosolyogtam. A legtöbb női testőr levágatja a haját, azért hogy a molnija jeleik láthatóak legyenek. Vonakodva én is fontolóra vettem a dolgot egyszer, de Dmitrij az mondta, hogy ne tegyem. Ő szereti a hajamat, csak mindig mondja, hogy fogjam fel. Ahogy ezt mondta akkor, kirázott a hideg, éppen úgy, ahogyan most is. Egy óra múlva úton voltam Lissával, Christian-nal és Eddie-vel a tárgyalásra. Valaki Eddie-t is ellátta egy fekete-fehér felszereléssel, ami mindkettőnkben olyan érzetet keltett, mint amikor a gyerekek felöltöznek a szüleik ruhájába. A kabátom és a rugalmas anyagból készült blúzom tényleg nagyon helyes volt, azon gondolkodtam, vajon visszavihetem-e majd őket magammal. A bírósági tárgyalóterem egy nagy, túldíszített épületben volt, amin megérkezésünkkor áthaladtunk. A termei között haladva láttam a régi és az új keverékét. Amíg kívülről boltíves ablakokat és csúcsos templomtornyokat láttam, addig belülről az épület maga volt a modern emberi tevékenység központja. Az emberek síkképernyős monitorok előtt dolgoztak az irodáikban, liftek segítségével közelítették meg a felsőbb szinteket. Mindezek ellenére jónéhány antik vonás is megtalálható volt. Szobrok piedesztálon. Csillárok az előcsarnokban. A tárgyalóteremben falfestmények voltak, amelyek a padlótól a mennyezetig borították be a falat, a terem elülső részében pedig királyi pecsétek lógtak a falon. Lissa hirtelen megállt, ahogyan haladtunk befelé, szemét a Dragomir sárkányon pihentetve. Az állatok királya. Különböző érzelmek hullámoztak az arcán, miközben a pecsétet tanulmányozta, érezte azt a mázsás súlyt, hogy ő az egyedüli, aki tovább viheti a családja nevét. Büszke volt arra, hogy ő a család része, ugyanakkor attól félt, hogy nem elég jó ahhoz, hogy megfeleljen a család hírnevének. Gyöngéden oldalba lökve ösztökéltem arra, hogy induljunk el a helyünk felé. Az ülőhelyek ketté voltak osztva egy átjáróval a terem közepén. A jobb oldali szekció elején ültünk. Még volt néhány percünk hátra a tárgyalás megkezdéséig, de a terem még nem telt meg teljesen. Azt gondoltam, ez nem is fog megváltozni annak köszönhetően, hogy milyen titoktartás övezte azt, ami Victorral történt. Egy bíró ült elől, de az esküdtszék nem volt jelen. A terem egyik oldalán el volt különítve egy

90

hely, ahol a királynő fog helyet foglalni, amint megérkezik. Ő az egyetlen, aki a végső döntést meghozhatja. Ez így működött a királyi bűnügyi eseteknél. Rámutatva mondtam Lissa-nak: – Remélem ellene lesz. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki döntést hozhat. Lissa összeráncolta homlokát, majd válaszolt: – Elég furcsa egy tárgyalás esküdtszék nélkül. – Túl sok időt töltünk az emberek körül – mosolygott. – Talán. Nem tudom. Csak éppen túl nagy a korrupció. – Hát igen. De Victor az, akiről beszélünk. Egy perccel később Victor Daskov herceg lépett be a tárgyalóterembe. Vagy inkább csak Victor Daskov, mivel megfosztották a címétől, amikor bebörtönözték. A második legöregebb személy a Daskov családban. Félelem sepert át Lissán, és az a kevés szín is eltűnt az arcáról. A félelem mellett volt még egy érzelem, amit nem vártam: a sajnálat. Mielőtt elrabolta volna őt, Victor olyan volt számára, mint egy nagybácsi. Lissa szerette Victort, aki elárulta őt. Megfogtam a kezét. – Nyugalom – mormogtam. – Minden rendbe fog jönni. Victor összeszűkült, ravasz szemeivel körülnézett a tárgyalóteremben, mintha vendégség lenne. Ugyanazzal a gondtalan tekintettel nézett körbe, mint amikor velem és Dmitrij-jel beszélt. Éreztem, hogy a szám gúnyos molyosra húzódik. Vörös köd ereszkedett a látomásomra, és nehéz volt olyan nyugodtnak maradnom, mint amilyen a többi testőr volt a teremben. Végül Lissa-ra nézett, aki összerándult, amikor meglátta ugyanazt a szemszínt, ami az egész családjának volt. Amikor Victor üdvözlésképpen bólintott egyet neki, éreztem, hogy ellenőrző radarom bekapcsol. Mielőtt bármit csinálhattam volna, szavakat hallottam a fejemben, Lissáét. Lélegezz Rose. Csak lélegezz. Úgy tűnt, egymásra kell támaszkodnunk ahhoz, hogy túljussunk ezen. Egy szívdobbanásnyi idővel később Victor újra elindult, hogy elfoglalja helyét a terem bal oldalán. – Köszönöm – mondtam neki, amikor Victor elsétált. – Úgy tűnik, mintha olvasnál a gondolataimban. – Egyáltalán nem – mondta kedvesen. – Csak éreztem a kezedet. Lenéztem, ahol a kezem az ő kezén pihent. Azért csináltam ezt, hogy megvigasztaljam őt, de végül megszorítottam az ujjait a saját nyugtalanságom miatt. – Sajnálom – mondtam, remélve, hogy nem törtem el a csontjait. Victort Tatiana királynő követte, ami elterelte a gondolataimat és segített megnyugtatni rossz érzéseimet. Megérkezésekor mindannyian felálltunk, majd letérdeltünk. Ez egy régies szokás volt a morák között, ami nagyon régi formalitás volt. Nem emelkedhettünk fel addig, amíg a királynő el nem foglalta a helyét, csak utána ülhettünk le újra. Megkezdődött a tárgyalás. A tanuk egyesével vallottak arról, amit tudtak és láttak Victor tetteivel kapcsolatban. Nagyjából ez azokat a testőröket érintette, akik megpróbálták Lissa nyomát követni, amikor Victor elrabolta őt, és következésképpen azokat, akik segítették Victor akcióját. Dmitrij volt az utolsó testőr, akinek vallomást kellett tennie. Látszólag az ő vallomása nem különbözött a többiekétől. Mindannyian a mentőosztag tagjai voltak, de az ő része a történetben korábban kezdődött. – Az egyik tanonccal voltam, Rose Hathaway-jel – mondta. – Őt egy kötelék köti össze a hercegnővel, így ő volt az első, aki érezte, hogy valami történt. Victor ügyvédje – nem tudom elképzelni, hogy bárki is képviselje őt – belepillantott néhány papírba, majd újra Dmitrij-re nézett. – A tényeket nézve úgy tűnik, ön később riasztotta a többieket, mint ahogy ő észrevette, hogy valami nem stimmel. Dmitrij bólogatott, a nyugalom álarca továbbra is az arcán maradt. – Nem tudott mit tenni, mivel Mr. Daskov bűbájt bocsátott rá, ezért megtámadott engem. –

91

Lenyűgözött engem, mivel olyan egyenletesen ejtette ki a szavakat. Úgy tűnt, az ügyvéd nem vett észre semmit. Csak én tudtam – talán azért, mert én ismertem őt – mennyire fáj Dmitrij-nek, hogy hazudik. Meg akart védeni minket – pontosabban meg akart védeni engem, ezért hazudott. De megölt benne egy darabot az, hogy ott állt és eskü alatt hazudott. Dmitrij nem volt tökéletes – nem számít, hogy én azt gondoltam, az, – de mindig megpróbált őszinte lenni. De ma nem tudott az lenni. – Mr. Daskov mágiát használ, aki használja ezt az erőt és jó a kényszerítésben, befolyásolhatja ösztöneinket – folytatta Dmitrij. – Ebben az esetben befolyásolni tudta Rose dühét és hevességét egy tárgyon keresztül. Balról hallottam egy hangot – mintha valaki a saját nevetésétől fuldokolna. A bíró – egy idősebb elviselhetetlen mora nő – metsző pillantást vetett rá. – Mr. Daskov, kérem, tisztelje meg a tárgyalást méltóságteljes viselkedésével! Victor még mindig mosolyogva bocsánatkérően legyintett a kezével. – Rettenetesen sajnálom. Bírónő, Felség! Van valami Belikov testőr vallomásában, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ennyi. Nem fog többet előfordulni. Visszatartottam a lélegzetemet a végső csapásra várva. Dmitrij befejezte a beszámolóját, utána Christian következett. Az ő vallomása rövid volt. Éppen Lissával volt, amikor elrabolták, őt pedig leütötték. Az ő segítségével sikerült azonosítani Victor őreit, mint emberrablókat. Végül Christian leült, és én következtem. Az emelvény felé sétálva azt reméltem, nyugodtnak tűnök mindenki szemében, legfőképpen Victor szemében. Valójában úgy folytattam az utamat, hogy egyáltalán ne nézzek rá. Ahogy megmondtam a nevemet és letettem az esküt, hogy csak az igazat mondom, hirtelen megéreztem azt az erőt, amit Dmitrij korábban megtapasztalt. Itt állok annyi ember előtt, megesküdve arra, hogy őszinte leszek, de hazudni fogok abban a pillanatban, amint szóba jön a szerelmi bűbáj. Az én verzióm eléggé lényegre törő volt. Voltak információim az emberrablást megelőző éjszakáról, mint például arról, hogyan ejtette Victor csapdába Lissa-t, hogy tesztelhesse az energiáját. Egyébként a történetem igazodott Dmitrij és a többi testőr történetéhez. Korábban azt mondtam, hogy jól hazudok, olyan nyugalommal festettem le a támadás bűbáj részét, hogy senki figyelmét nem keltettem fel. Kivéve Victorét. Annak ellenére, hogy magamban elutasítottam azt, hogy ránézzek, véletlenül mégis arra tévedt a tekintetem, amikor a bűbájt említettem. A szemei az enyémbe fúródtak, és önelégült mosoly ült ajkain. Rájöttem arra, hogy önelégültségének nemcsak az volt az oka, hogy tudta: hazudok. Hanem az is, hogy ő tudta pontosan az igazságot – a pillantása, amivel rám nézett, azt mondta, hogy hatalma van felettem és Dmitrij felett, hatalma, amivel mindent tönkretehet számunkra az összes itt lévő ember előtt – bármitől félt is Dmitrij. Mindvégig elég nyugodtnak mutattam magam, hogy Dmitrij büszke legyen rám, miközben a szívem hangosan zakatolt a mellkasomban. Bár egy örökkévalóságnak tűnt, tudtam, hogy csak pár perce állok ott. Végeztem, megkönnyebbültem attól, hogy Victor nem kötött belém, így Lissa következett. Mint áldozat, teljesen új megvilágításba helyezte a történteket, mindenki figyelt a vallomására. Lenyűgöző volt, senki nem hallott még hasonlót. Észrevettem, hogy Lissa használja a lélek képességét. A teremben mindenkit lenyűgözött Lissa, és mindenki rokonszenvet érzett iránta. Amikor Lissa részletesen leírta azt, hogyan gyötörte Victor, hogy meggyógyítsa őt, mindenki elsápadt a megdöbbenéstől. Még Tatiana királynő rideg maszkja is lehullott egy percre, nem tudom pontosan miért, talán a sajnálat vagy a meglepődés miatt.

92

Mindazonáltal a leglenyűgözőbb az a nyugodtság volt, amivel Lissa közvetítette történetét a hallgatóságnak. A kívülállók számára következetesnek és szépnek tűnt. De ahogyan kiejtette a szavakat – amivel leírta, hogyan bánt vele Victor embere – újra átélte annak az éjszakának minden félelmét és fájdalmát. A srác a levegőt használta fel ellene, játszott az elemmel, így Lissa néha nem kapott levegőt, néha majd meg fulladt. Szörnyű lehetett, és én megtapasztaltam ezt vele. Valójában újra átéltem vele az eseményeket, ahogyan ott állt fent a pódiumon. Minden egyes fájdalmas részlet örök nyomot hagyott benne, a fájdalma mindannyiunkra hatással volt. Mire befejezte a tanúvallomását, addigra a teremben mindenki újra átélte vele a történteket. Végül Victor következett. Nem lehetett észrevenni a pillantásából, hogy egy tárgyaláson lenne. Nem volt dühös vagy erőszakos. Nem volt megtört. Nem érvelt. Úgy nézett ki, mintha mindannyian itt laknánk, és neki semmi gondja nem lenne a világon. Valamiért ettől dühösebbé váltam. Amikor válaszolt a kérésekre, úgy beszélt, mintha józan, öntudatos lenne. Amikor az ügyvéd megkérdezte Victort, hogy miért tette azt, amit tett, úgy nézett a nőre, mint egy őrültre. – Azért mert nem volt más választásom – felelte kellemes modorban. – Haldoklok. Senki sem engedte volna, hogy nyíltan kísérletezgessek a hercegnő energiáival. Ön mit csinált volna az én helyemben? Az ügyvéd elutasította ezt, sok időbe telt, amíg az undor eltűnt az arcáról. – Szükséges volt a saját lányát strigává változtatni? Mindenki kényelmetlenül érezte magát a teremben. Az egyik legszörnyűbb dolog az, amikor valakit strigává változtatnak, nem annak születnek. Egy striga kényszeríthet embert, dampyrt, morát, hogy strigává váljon, ha a striga iszik az áldozat véréből, majd vérét megitatja az áldozattal. Nem számít, hogy az áldozat akarja vagy nem, ha egyszer valaki strigává változik, elveszti régi érzésit, erkölcsét. Egy szörnnyé válik, aki másokat öl azért, hogy élhessen. A strigák átváltoztathatnak másokat, ha úgy gondolják, hogy erősíthetik az osztályukat velük. Néha mindössze kegyetlenségből teszik ezt. A másik mód arra, hogy valaki strigává váljon, ha egy mora önkéntesen megöl egy másik személyt az etetés alatt, elpusztítva ezzel magukban a mágiát és az életet. Christian szülei ezt tették, mert halhatatlanok akartak lenni, mindegy, hogy milyen áron. Victor lánya, Natalie azért tette, mert az apja rábeszélte. A plusz erő és sebesség – amit akkor kapott, amikor strigává vált – segítette kiszabadítani az apját, aki úgy érezte, hogy megérte az áldozat. Victor nem mutatott megbánást, lelkiismeret furdalást. Válasza egyszerű volt. – Natalie hozta meg a döntést. – Ezt tudja mondani mindenkiről, akivel valaha is találkozott? Belikov testőr és Miss. Hathaway nem mondhattak nemet arra, amire rávette őket. Victor kuncogott. – Hát, ez nézőpont kérdése. Őszintén úgy vélem, hogy ők nem ellenezték. De ha lesz ideje, ezután az eset után Bírónő, talán kivizsgálhatna egy megbecstelenítéssel kapcsolatos esetet is. Lefagytam. Megcsinálta. Ő tényleg megcsinálta. Úgy gondoltam, a teremben mindenki felénk fordult, és ránk mutogatott, mégsem fordult senki se ebbe az irányba. Mindenki Victort figyelte elborzadt pillantással. Arra gondoltam, hogy Victor tudta, hogy mi fog történni. Bosszantani akart minket, nem gondolta, hogy bárki is komolyan venné őt. Lissa érzelmei, amit a kötelékünkön keresztül éreztem, megerősítettek engem ebben. Úgy érezte, hogy Victor el akarja terelni a figyelmet

93

magáról azáltal, hogy kitalált egy történetet Dmitrij-ről és rólam. Megrémítette őt, hogy ennyire lealacsonyodik. A bíró ugyanezen a véleményen volt, utasította Victort, hogy hanyagolja ezt a témát. Ezen a ponton a kihallgatás véget ért. Az ügyvédek végeztek, most a királynőn volt a sor, hogy meghozza az ítéletet. Visszatartottam a lélegzetemet, miközben arra gondoltam, vajon mit fog csinálni az uralkodó. Victor nem tagadta a vádakat. A bizonyítékok elsöprőek voltak, hála a barátaim vallomásainak, ugyanakkor, ahogyan Victor is rámutatott, királyi körökben nagy a korrupció mértéke. A királynő nagyon jól döntött, nem akarta a botrányba kevert Victort bebörtönözni, mivel régóta ismerte őt. Mivel senki sem tudta a részleteket, börtönbüntetése pletykálkodással kezdődött volna. Talán a királynő nem akart ezzel foglalkozni. Talán Victor pénzzel váltotta ki magát. De végül mégis bűnösnek találta a királynő őt, és egy életre börtönbe száműzte – egy másik börtönbe, nem az udvariba. Hallottam történeteket a mora börtönökről, szörnyű helyek voltak. Azt reméltem, hogy az új otthona nagyon különbözni fog attól a cellától, amiben megtaláltuk őt. Victor mindvégig nyugodt maradt és jól érezte magát, csakúgy, mint tegnap. Ez nem tetszett nekem. A vele való beszélgetés elgondolkodtatott arról, hogy talán mégsem olyan nyugodt és derűs, mint amilyennek tetteti magát. Remélem, alaposan megnézték őt. A ceremónia befejeződött a királynő kézmozdulatával. Felálltunk, elkezdtünk beszélgetni, miközben ő élénk szemeivel áttanulmányozta a termet, talán megjegyzéseket téve magának. Victort az őrök kivezették a teremből. Újra elhaladt előttünk, de ezúttal meg is állt és beszélni kezdett. – Vasilisa, remélem jól vagy. Lissa nem válaszolt. Még mindig gyűlölte és félt tőle, de az ítélet tudatában végre hinni mert abban, hogy többé nem bánthatja őt. Ez egy fejezet vége volt az életében, amelybe hónapok óta bele volt kavarodva. Végre továbbléphet, és kitörölheti azokat a szörnyű emlékeket az életéből. – Sajnálom, hogy nem volt lehetőségünk beszélgetni, de biztos vagyok benne, hogy legközelebb majd lesz – tette hozzá Victor. – Jöjjön! – mondta neki az egyik őr, majd elvezették őt. – Őrült – morogta Lissa, amikor végre elment. – Nem hiszem el, hogy azt mondta rólad és Dmitrij-ről. Dmitrij a háta mögött állt. Amikor felnéztem, éppen találkozott a tekintetünk, ahogy elhaladt előttünk. Az ő büszkesége tükröződött az én tekintetemben is – veszélybe kerültünk ma, de nyertünk. Christian jött oda hozzánk, átölelte Lissa-t és úgy tartotta sokáig. Szeretetteljesen figyeltem őket, meglepődve saját érzelmeimen irántuk. Hirtelen egy kéz érintette meg a karomat, amitől kissé megijedtem. Adrian volt az. – Minden rendben kicsi Dampyr? – kérdezte lágyan. – Daskov mondott pár… uh… kétértelmű dolgot. Közelebb léptem hozzá, és próbáltam minél halkabban beszélni. – Senki sem hitt neki. Így azt hiszem, minden rendben van. Köszönöm kérdésedet. Rám mosolygott. – Két köszönöm ennyi nap alatt. Nem hittem volna, hogy ez valaha is előfordul. – Dehogy. Csak képzeled – gúnyolódtam. Félig átölelt, majd elengedett. – Elég korrekt. Bár nagyon jó a képzelőerőm. Már elindultunk, amikor Priscilla Voda sietett oda Lissa-hoz. – A királynő találkozni szeretne veled, mielőtt elmész. Négyszemközt.

94

Egy pillantást vetettem arra, amerre a királynő ült. Merev tekintettel bámult ránk, azon gondolkoztam, miért van ez. – Természetesen – válaszolta Lissa, aki legalább olyan zavarodott volt, mint én. Küldött egy üzenetet nekem a kötelékünkön keresztül: Hallgatni fogsz újra? Gyorsan bólintottam, mielőtt Priscilla rejtélyesen eltüntette volna őt. Visszatértem a terembe, Lissa-ra hangolódtam, amíg összepakoltam a dolgaimat. Eltelt egy kis idő, amíg Tatiana végzett a bírósági formalitásokkal, de végül megérkezett ugyanabba a terembe, mint tegnap. Lissa és Priscilla letérdeltek, amikor a királynő belépett, és megvárták, amíg helyet foglal. Tatiana kényelembe helyezte magát. – Vasilisa, friss levegőre van szükséged hamarosan, szóval rövid leszek. Lenne egy ajánlatom a számodra. – Milyen ajánlat, Felség? – Hamarosan vissza kell térned az akadémiára – mondta fáradt hangsúllyal a királynő. Igen, Lissa azt tervezte, hogy visszamegy az akadémiára, de nekem nem tetszett az elbizakodottsága. – Tudom, hogy elégedetlen vagy a választásoddal. – Hát… nem igazán vagyok elégedett. Arról van szó, hogy az összes hely, ahová a morák mennek, kicsik. Úgy értem, tudom, hogy ez a biztonságunk érdekében van így, de nem tudom… Én szeretnék egy nagyobb helyre menni. Valahová, ami nagyobb presztízzsel bír. A testőrök ellenőrizték azt a maroknyi kiválasztott akadémiát, ahová a morák biztonságban járhatnak. Ahogy Lissa megjegyezte, ezek kisebb iskolák voltak. Tatiana türelmetlenül bólogatott, mintha már tudta volna ezt. – Adok neked egy lehetőséget, amit senki más nem kapott meg a tudomásom szerint. Miután végeztél, szeretném, ha itt laknál a királyi udvarban. Nincs családod, és úgy gondolom, hogy előnyödre válhatna, ha politikai jogot tanulnál itt, a kormányunk szívében. Ezzel együtt köthetünk egy megállapodást, miszerint a Lehigh Egyetemre fogsz járni, ami kevesebb, mint egy órára van innen. Hallottál már róla? Lissa bólintott. Én soha nem hallottam róla, de ő elég jó volt ahhoz, hogy felvegyék az ország bármely egyetemére. – Ez egy jó iskola, Felség. Csak elég kicsi. – Nagyobb, mint azok az iskolák, ahová morák járnak – mutatott rá a királynő. – Igaz. Magában Lissa megpróbált rájönni arra, hogy vajon mire megy ki ez a játék. Miért tette neki ezt az ajánlatot Tatiana? Korábban úgy tűnt, nagyon nem ért egyet Lissával a királynő. Volt ebben valami furcsaság, és úgy döntött, meg akarja tudni, meddig mehet el. – A Pennsylvania-i Egyetem sincs túl messze, Felség. – Az az iskola hatalmas, Vasilisa, ott nem tudnánk garantálni a biztonságodat. Lissa megvonta a vállát. – Akkor nem számít, hogy a Lehigh-re megyek, vagy egy másik iskolába. A királynő meghökkentnek tűnt, ugyanúgy, mint Priscilla. Nem akarták elhinni, hogy Lissa közömbös marad az ajánlatuk iránt. Az igazsághoz hűen Lissa nem is maradt közömbös. Lehigh egy lépésre volt csak attól, amit szeretett volna, és menni akart. De azt is tudni akarta, hogy a királynő miért akarja annyira, hogy oda járjon. Tatiana összeráncolta szemöldökét, de úgy tűnt, mintha fontolóra venné a dolgot. – Attól függően, hogy milyen jegyeket és tapasztalatokat szerzel Lehigh-ban, áthelyezhetünk egy pár éven belül. De még egyszer hadd emeljem ki, a biztonságod garantálása nem lesz egyszerű. Wow. A királynő azt akarja, hogy közelében legyek. De miért? Lissa úgy döntött, hogy egyszerűen megkérdezi tőle. – Ez nagyon hízelgő, Felség. Hálás vagyok. De miért ajánlja fel ezt nekem? – Mint az utolsó Dragomir, különleges érték vagy. Szeretnék gondoskodni arról, hogy a jövőd biztonságban legyen. És utálom látni, hogy egy ragyogó elme elvész. Egy

95

pillanatra megállt, mielőtt kimondta volna a következő szavakat. – A moráknak változó problémáik vannak. Hasznos lehet egy más nézetet képviselő személy. Lissa nem válaszolt azonnal. Az ajánlatot elemezte minden lehetséges szempontból. Az kívánta, bárcsak ott lehetnék vele, hogy tanácsot adjak neki, de nem vagyok benne biztos, hogy többet tudnék neki adni a véleményemnél. A testőri kötelességeim mellett az udvar és egyetem – nem lenne egy könnyű eset. Más oldalról nézve viszont több szabadságunk lehetne máshol. Végül Lissa a felsőfokú tanulmányok mellett döntött. – Jól van – mondta végül. – Elfogadom az ajánlatot. Köszönöm, Felség! – Kitűnő – mondta Tatiana. – Mivel a megállapodás megszületett, most elmehetsz. A királynő nem adta jelét annak, hogy menne, így Lissa meghajolt újra és sietett az ajtó felé, támolyogva a sok új hírtől. Hirtelen Tatiana hangja állította meg. – Vasilisa, beküldenéd a barátodat, hogy beszélhessek vele? A Hathaway lányt. – Rose-t? – kérdezte csodálkozva Lissa. – Miért akar Ön. . .? Igen, természetesen. Beküldöm őt. Ezzel Lissa elsietett a vendégház felé. Félúton találkoztam vele. – Mi történik? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – mondta Lissa. – Hallottad, amit mondott? – Persze. Talán arról akar velem beszélni, hogyan alakul majd a védelmed biztosítása abban az iskolában. – Lehet. Nem tudom – mondta, miközben gyorsan megölelt engem. – Sok szerencsét. Hamarosan találkozunk. Visszamentem ugyanabba a szobába és ott találtam Tatianat mereven állva, kezeit összekulcsolva tartotta, és eléggé türelmetlen volt. Úgy volt felöltözve, mint egy üzletasszony: fényes barna blézert és szoknyát viselt. Én nem ezt a színt választottam volna a sötétszürke hajához, de ez legyen a stylistjának a problémája. Meghajoltam, csakúgy, mint Lissa tette korábban és körülnéztem a szobában. Priscilla már elment, csak néhány testőr maradt ott. Vártam, hogy Tatiana azt mondja nekem, hogy üljek le, helyette azonban felállt, és egyenes elém sétált. Az arca nem tűnt túl boldognak. – Miss. Hathaway… – kezdte élesen. Rövid leszek. – Be kell fejezni azt a förtelmes viszonyt, amelyet az unokaöcsémmel folytat. Azonnal!

96

15. fejezet (Fordította: Tyna) – Én… Mi? – Jól hallottad. Nem tudom, hogy meddig jutottatok el, de őszintén szólva, nem is akarom tudni a részleteket. Nem az a lényeg. A lényeg, hogy nem folytathatjátok tovább. A királynő csípőre tett kezekkel nézett, nyilvánvalóan arra várt, esküdjek meg, megteszek bármit, amit akar. Valahogy nem sikerült. Körülnéztem a szobában, mert biztos voltam benne, hogy viccel. Ránéztem a két testőrre a teremben, félig azt reméltem, hogy majd megmagyarázzák, mi folyik itt, de ők úgy csináltak, mintha nem látnák, amit látnak. Semmi szemkontaktus. Visszanéztem a királynőre. – Um, felség… ez valami félreértés. Semmi sincs Adrian és köztem. – Teljesen bolondnak nézel? – kérdezte. Wow, ez elég nyílt volt. – Nem, felség. – Nos, ez csak a kezdet. Nincs értelme hazudni nekem. Sokan láttak titeket együtt, itt is és az akadémián is. Én magam pedig láttalak a tárgyalóteremben. A fene egye meg. Miért kellett Adrian-nak abban a pillanatban úgy dönteni, hogy lovagias lesz és megölel? – Hallottam az összes piszkos kis részletet arról, hogy mi folyik itt, és ennek most vége. Adrian Ivashkov nem fog lelépni egy olcsó dampyr lánnyal, úgyhogy akár most meg is szabadulhatsz ettől a téveszmétől. – Soha nem gondoltam, hogy úgy tűnik van valami közünk egymáshoz – mondtam. – Úgy értem, mi csak barátok vagyunk, semmi több. Ő szeretné. Flörtölt velem. És ha már a tiltott dolgokról szeretne beszélgetni, nos az ő listáján biztosan szerepel elég, amit velem szeretne tenni. Nagyon sok tiltott dolog. De semmit sem csináltunk, felség. Ahogy a szavak elhagyták a számat, úgy éreztem magam, mint egy idióta. Az arckifejezése viszont nem arról árulkodott, hogy hinne nekem. – Tudok rólad – mondta. – Hallottam a legutóbbi hőstettedről, de én nem felejtem el, hogy elraboltad Vasilisát. Tudok az ivásról és a férfiakról. Ha az én alkalmazottam lennél, akkor szedhetnéd a holmidat, és mehetnél a városba vérszajhának, oda talán be tudnál illeszkedni. Ivás és férfiak? Úgy állított be mint egy alkoholista prostituáltat, holott őszintén, szerintem nem ittam többet bármely más középiskolásnál egy bulin. Úgy éreztem, nincs értelme ezt elmagyarázni. Ha bevallottam volna, hogy még mindig szűz vagyok, az sem segített volna. – De – folytatta – a legutóbbi érdemeid… nem tudlak miattuk elküldeni. Mindenki úgy gondolja, hogy még nagy jövő áll előtted. Talán így lesz. Mindenesetre, ha nem tudom megakadályozni, hogy testőr legyen belőled, azt igen, hogy kinek a testőre leszel. Megmerevedtem.

97

– Hogy mondja? Fenyeget engem? – kérdeztem óvatosan, de nem kihívóan. Ez nem lehet igaz. Az, hogy nem Lissa mellé kerültem a gyakorlati kiképzésen, szükséges volt, de mi most valami egészen másról beszélgettünk. – Csak azt mondom, nekem fontos, hogyan alakul Vasilisa jövője, ez minden. És ha te nem véded meg őt a kompromittáló helyzetektől, akkor megteszem én. Találunk neki egy testőrt. Neked pedig másik morát. – Ezt nem teheti! – kiáltottam fel. Látszott az arcán, hogy örül annak, hogy végre lát rajtam valamilyen reakciót. Dühös lettem és féltem, a robbanásveszély-ösztön keményen tombolt bennem. Itt most diplomáciára és tisztességre volt szükség. – Semmit nem csinálok Adrian-nal. Tényleg. Nem büntethet meg azért, amit el sem követtem – gyorsan hozzátettem – Felség. – Nem akarlak megbüntetni, Rose. Éppen arról akarok meggyőződni, hogy értjük egymást. A mora férfiak nem vesznek el dampyr nőket. Csak szórakoznak velük. Minden lány azt hiszi, hogy vele majd más lesz – még anyád is, Ibrahim-mal kapcsolatban, de tévedett. – Kivel? – kérdeztem, mert ez a név olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Ibrahim? Még soha nem hallottam ezt a nevet, nemhogy olyanról, akit így hívnak. Meg akartam kérdezni, hogy ki ő, és milyen kapcsolatban áll az anyámmal, de Tatiana tovább beszélt. – Mindig tévednek. És akármilyen keményen is próbálsz ezen változtatni, csak az idődet pocsékolod. Megrázta a fejét, mintha sajnálná ezeket a dampyr nőket, de önelégült sóhaja ellentmondott mindenféle együttérzésnek. – Felhasználhatod a szép arcodat és a könnyű testedet, ahányszor csak akarod, de a végén te leszel, akit kihasználnak. Azt is mondják, hogy szeretnek téged, de a végén úgyis rád unnak. Kíméld meg magad ettől. Szívességet teszek neked. – De ő nem mondta, hogy szeret. – Ennek nem volt semmi értelme. Az ironikus az volt az egészben, hogy én teljesen biztos voltam abban, hogy Adrian szexre akar használni engem. Nem voltak téveszméim róla. De látva, hogy jelenleg nem aludtam vele, nem volt probléma – kivéve, nos, hogy úgy látszott, mintha Tatianának mégis az lenne. Sóhajtottam, mert gyanítottam, hogy semmilyen érvvel nem lennék képes meggyőzni arról, hogy engem nem érdekel Adrian. – Nézze, ha ilyen biztos benne, hogy nekünk nincs közös jövőnk, akkor miért mondja ez el nekem? Ön szerint úgyis el fog taszítani magától. Felség. Habozott egy pillanatig, és majdnem elnevette magát. Annak ellenére, amiket rólam, az anyámról és a többi dampyr nőről mondott, mégis gondterheltnek látszott, hogy én vagyok elég csinos, hogy belecsábítsam Adrian-t egy szégyenletes házasságba. Gyorsan eltemette a bizonytalanságát. – Szeretem azelőtt tisztázni a dolgokat, mielőtt baj lenne belőlük, ez minden. Azonkívül, ezek a dolgok azt fogják eredményezni, hogy Vasilisának és Adrian-nak egyszerűbb lesz, ha nem vonszolnak maguk után teherként. Hé, hé. A pillanatnyi elégedettségem egyből romba dőlt – zavarba jöttem. Mint nemsokkal ezelőtt, amikor azzal vádolt, hogy Adrian vette el a szüzességem. – Ő és Vasilisa? Lissa? Miről beszél? Elfelejtettem hozzátenni, hogy felség, de nem hiszem, hogy ebben az állapotban észrevette. – Ők ketten egy csodálatos páros – mondta és úgy hangozott, mintha valamilyen művészeti alkotásról beszélne. – A rossz hatásod ellenére Vasilisa egy nagyon ígéretes, fiatal lány. Nagyon komoly és elkötelezett természete van, ami ki fogja gyógyítani a vakmerőségéből. És az együttlét lehetővé tenné számukra, hogy továbbra is vizsgálják a … különleges mágiájukat.

98

Öt perce még az volt a legőrültebb dolog, hogy én leszek Adrian felesége. Nem volt éppen alaptalan gondolat, de az hogy Lissa hozzámenjen Adrianhoz, igen. – Lissa és Adrian. Együtt. Nem mondhatja komolyan. Felség. – Amikor mindketten itt lesznek, együtt, ők is megértik. Már van egy bizonyos kapcsolatuk egymással. Plusz, Adrian mindkét nagymamája a Dragomir családból származik. Az ő vére több mint elég, hogy továbbvigyék a Dragomir vérvonalat. – Christian Ozera vére is. A több undorítóan aranyos pillanataik közül az egyikben, Lissa és Christian kikeresték a családfájukat, hogy kiderítsék, van-e benne elég Dragomir gén, hogy továbbvihesse a vérvonalat. Amikor kiderült, hogy van, akkor kezdték elnevezni a jövőbeni gyerekeiket. Borzalmas volt. Távoztam, miután Lissa bejelentette, hogy a harmadikat rólam fogják elnevezni. – Christian Ozera? Megszűnt a leereszkedő mosolya. – Semmi esély rá, hogy elvegye Vasilisa Dragomirt. – Nos, igen. Egyhamar tényleg nincs. Úgy értem, hogy egyetemre megyünk, és – – Nem csak most, soha – szakított félbe Tatiana. – A Dragomir egy ősi és nemesi család. Az utolsó leszármazottjuk nem fog hozzámenni olyasvalakihez, mit ő. – Ő is nemes – mondtam olyan hangon, hogy az már közel volt az ijesztőhöz. Valamiért sokkal jobban dühített az, ahogy Christian-ról beszélt, mint amikor rólam. – Az Ozera vérvonal is ugyanolyan fontos, mint a Dragomir és az Ivashkov. Ő is nemes, mint Lissa, mint Adrian, és mint ön. Felhorkant. – Ő nem olyan, mint mi. Igen, az Ozerák nemesek és igen, van néhány tiszteletreméltó unokatestvér. De mi nem róluk beszélünk. A fiukról beszélünk, akinek a szülei szándékosan váltak strigává. Tudod, hányszor fordult elő ez életemben? Kilencszer. Kilencszer ötven év alatt. És abból ketten az ő szülei voltak. – Igen, a szülei – mondtam. – Nem ő. – Nem számít. Dragomir hercegnő nem mehet hozzá olyasvalakihez, mint ő. Ez a helyzet egyszerűen túl fontos. – De az unokaöccse persze tökéletes választás – mondtam keserűen. – Felség. – Ha olyan okos lány vagy, akkor mond meg nekem – hogyan viselkednek velük az akadémián? Mit gondolnak az osztálytársaid Christian-ról? Mit gondolnak, arról hogy együtt van Lissával? – a szemei öntudatosan ragyogtak. – Remekül – mondtam. – Sok barátja van. – És teljesen elfogadják Christian-t? Azonnal arra gondoltam, amikor Jesse és Ralf leégettek Christian miatt. Igen, és sokan voltak még olyanok, akik már most is úgy tekintettek rá, mint egy strigára. Ez volt az oka, hogy miért nem voltak barátai. Megpróbáltam leplezni a gondolataimat, de a habozásom elárult. – Látod? – kiáltott fel. – És az csak egy mikro társadalom. Képzeld el ezt nagyobb méretben. Képzeld el, hogy mi lenne akkor, amikor aktív része lesz a kormánynak, és arra fog kérni másokat, álljanak mellé. Tényleg szeretnéd, ha ez megtörténne vele? Christian is pontosan ettől félt. – Ez nem fog megtörténni. Téved. – Maga még nagyon fiatal, Miss Hathaway. Lekésed a repülődet – az ajtó felé indult. A szoba másik végében álló két testőr egy szempillantás alatt ott termett. – Nincs több mondanivalóm, és nagyon remélem, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor erről kellett vitáznunk. Vagy bármi másról, gondoltam. Kiment és amint az etikett lehetővé tette, rohantam, hogy elérjem a gépem. Ahogy rohantam, a fejemet ráztam. Őrült ez a nő? Nem elég, hogy azt hiszi, hogy Adrian és

99

én úgy tervezzük, együtt elszökünk, de még Lissa-t is bele akarja kényszeríteni egy házasságba. Majdnem lehetetlen volt eldönteni, hogy a beszélgetés melyik része volt a legnevetségesebb. Alig vártam már, hogy elmondhassam valakinek, és együtt egy jót röhögjünk rajta. De amikor visszaértem a szobámba, hogy felvegyem a táskámat, újra átgondoltam. Annyi pletyka keringett Adrianról és rólam, és én semmit nem tettem, hogy eloltsam a tüzet. Nem gondoltam, hogy erről Christian-nak tudnia kellene. Már így is bizonytalan volt a kapcsolata Lissával. Hogyan érezné magát attól, hogy a királynő már tervet is készített az eltávolítására? Szóval úgy döntöttem, hogy egy ideig még magamban tartom az információkat, ami nehéz volt, mert Lissa az ajtóm előtt várakozott, amikor visszaértem. – Hé – mondtam. – Nem a gépen kellene lenned? – Nem, Késik pár órát. – Ó – a hirtelen hazamenetel volt a legjobb ötlet, amit valaha hallottam. – Mit akart a királynő? – kérdezte Lissa – Gratulált nekem – mondtam simán. – Azért, hogy megöltem két strigát. Nem számítottam rá – kicsit furcsa volt. – Szerintem nem furcsa – mondta. – Bámulatos vagy. Biztos vagyok benne, hogy csak tudatni akarta elismerését. – Igen, lehet. Szóval, mi folyik itt? Mi fogunk kezdeni a szabadidőnkkel? A szemeiben és az érzéseiben is egyaránt izgatottságot fedeztem fel. – Hát… ha már itt vagyunk a Bíróságon… nem akarsz körülnézni egy kicsit? Biztos, hogy több, a bárhoz hasonló hely is van itt. Meg kell ismernünk a helyet, hiszen itt fogunk élni. És különben is, van mit megünnepelni. A helyzet mellbevágott. Annyira el voltam foglalva Viktor-ral, hogy nem fogtam fel a valóságot: a Bíróság a mora kormányzás központja. Majdnem akkora volt, mint az akadémia, többnek kell lennie egy kávézónál. Plusz Lissa-nak igaza volt. Van mit ünnepelni. Viktort bezárták. Lissa főiskolai karrierje sínen van. Csak az Adrian-nal való állítólagos viszonyom vetett árnyékot a dolgokra, de hajlandó voltam elfelejteni, és hagyni, hogy a fertőző izgalom engem is átjárjon. – Hol van Christian? – kérdeztem. – A saját dolgával fogalakozik – mondta. – Azt hiszed, szükségünk van rá? – Nos, az utóbbi időkben mindig megérkezik. – Igaz – vallotta be – , de én jobban örülnék, ha most csak együtt lógnánk – éreztem, hogy a gondolatai nagyon határozottak. A rövid beszélgetésünk, még mielőtt a királynőhöz ment, nosztalgiával emlékeztette azokra az időkre, amikor még csak ketten voltunk és a magunk urai voltunk. – Nem panaszkodhatom – mondtam. – Mennyit tudunk felfedezni három óra alatt? Csintalan mosoly jelent meg az arcán. – Pont a lényeget. Tudtam, hogy valami különlegesre készül, de ügyesen titkolta. Nem tudta teljesen leblokkolni a kötelékünket, de azt már megtanulta, hogyan nehezítheti meg a dolgomat. Szerette azt hinni, hogy néha meglephet. Azért, ha nagy problémákat akart elrejteni előlem, sosem járt sikerrel. Lissa vezetésével újra kiléptünk a hidegre. Az adminisztrációs épületektől távol vezetett a Bíróság területének másik vége felé. – Erre él a királynő – magyarázta Lissa. – Nem éppen egy palota, de közel áll hozzá. Amikor a Bíróság még Európában székelt, a nemesi morák kastélyokban éltek. Vágtam egy pofát. – Ez úgy mondtad, mintha valami j dolog lenne. – Kőfalak? Lövegtornyok? Be kell ismerned, hogy jól hangzik. – Igen, de lefogadom, hogy elég szar ott az internet hozzáférés.

100

Lissa megrázta a fejét és rám mosolygott, de nem válaszolt a megjegyzésemre. Újabb épületeket hagytunk el, amik stílusukban hasonlítottak a többihez, de magasabbak voltak, úgy gondoltam itt lakások lehetnek. Lissa megerősített ebben. – Ezek a szolgálati lakások, ahol az egész évben itt tartózkodók laknak. Azon gondolkodtam, hogy vajon milyenek lehetnek belülről, amikor egy boldog gondolatom támadt. – Gondolod, hogy mi is itt fogunk majd élni? Ez a kérdés váratlanul érte, de rövid időn belül ugyan olyan izgatott lett, mint én. Neki is tetszett az ötlet, hogy legyen egy saját kis zugunk, amit azzal díszítünk, amivel csak akarunk, és az jár hozzánk, akit csak akarunk. Engem sokkal jobban foglalkoztatott az a gondolat, hogy Dmitrij is velünk élhet, de itt a Bíróságon nem lesz szükség rá, hogy heti hétszer huszonnégy órában vigyázzon rá. Ami az illeti, nekem sem kell vele lenni napi huszonnégy órában. Vajon engednék, hogy vele éljek? Vagy ez is csak annak a bizonyítéka, hogy nincs rám szükség? – Remélem – mondta. – Emeleti lakást kapunk, szép kilátással. Elmosolyodtam. – És medencével. – Hogy tudsz ilyen időben medencére gondolni? – Hé, ha jobban belegondolunk, szerintem találunk itt egyet. Fogadok, hogy Tatiana használja. Elképzelem, amint bikinit visel, és meleg srácok kenegetik barnító krémmel. Váram egy újabb szemforgatást, de Lissa csak vigyorgott és tovább vezetett egy közeli épület felé. – Vicces, hogy ezt mondod. – Mi van? – kiáltottam fel. Lelepleződött a titka. Nagyon közel voltam hozzá, hogy kiolvassam a fejéből. Meg is tettem volna, ha nem bódított volna el a környezetem. Érzékszervi túlterhelés: lágy zene, szökőkutak, növények, emberek, fehér köpenyek, minden ezüst és csillogó és… Egy fürdő volt, egy hatalmas luxus spát rejtett magában az, ami az udvarról egyszerű kőépületnek látszott. A bejáratnál egy hosszú, gránit recepciós pult volt, ami zavarta a kilátást, de amit megmutatott, az lenyűgöző volt. Nők sorakoztak a fal mentén, manikűröztek és pedikűröztek. Mora férfiak és nők vágatták, vagy festették a hajukat. Olyan volt, mint egy labirintus, az előcsarnokból látni lehetett a hátsó szalont, a könyvtárat és nyilak mutatták a további útvonalakat: szauna, masszázs, kozmetikus és még sok minden más. Lissa rám vigyorgott. – Mit szólsz? – Azt hiszem, Adrian-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Bíróság rejteget magában titkokat – halkan sóhajtottam. – És utálom beismerni, hogy igaza van. – Már annyira megviselt vagy a kiképzéstől és más dolgoktól. Nem is beszélve Mason haláláról és a strigák megöléséről, olvastam ki az agyából. – Rád fér egy kis kényeztetés. Megnéztem a nyitva tartást, amíg te a királynőnél voltál és sikerült szereznem pár időpontot. Lissa odament a recepciós pulthoz és elmondta, kik vagyunk. A nő felismerte a nevünket, de meglepettnek látszott, hogy egy dampyr jön lazítani, de nem törődtem vele. Túlzottan el voltam ragadtatva a látványtól és a hangoktól. Az én nyers életmódomhoz képest ez a luxus szemkápráztató volt. Az egyeztetést követően Lissa felém fordult, arca mohó volt és sugárzó. – Megvan az időpontunk a masszázsra. – Körmök – mondtam. – Mi? – Szeretném megcsináltatni a körmeimet. Kaphatok egy manikűrt? Ez volt a legegzotikusabb haszontalan dolog, amit valaha el tudtam képzelni. Ezek a normális nők számára hasznos dolgok voltak. De nekem? Amikor a kezeimet

101

hólyagok és horzsolások borítják, piszkos és kifújta a szél? Igen. Felesleges. Nem festettem a körmeimet. Semmi okom nem volt rá. Az edzéseken úgyis a fele lejött volna. Az olyan kezdők, mint én, nem engedhetik meg az ilyen luxust. És mégis, olyan kétségbeesetten szerettem volna. Látva, ahogy Lissa sminkeli magát, sokszor felébredt bennem a vágy, hogy én is megtehessem. Azzal tisztában voltam, hogy soha nem lehet része az életemnek, de istenem, nagyon szerettem volna megcsináltatni a körmeimet. Lissa habozott egy kicsit. Szemlátomást az ő nagy terve a masszázs volt. Mivel nehezen mondott nekem nemet, újra a recepcióhoz lépett. Úgy hangzott, mintha a recepciós problémázna az időpontokkal és végül sikerült megoldania. – Persze, Hercegnő – mosolygott boldogan, és el volt ragadtatva Lissa természetes bájától. Az esetek felében nem volt szüksége rá, hogy alkalmazza a lélek erejét. – Nem szeretném, ha ez kellemetlenséget okozna – mondta Lissa. – Nem, dehogy. Szó sincs róla. Nem sokkal később egy asztalnál ültünk, aminek a szomszédságában mora nők áztatták a kezüket hínár és cukor furcsa keverékében. – Miért pont manikűr? – tudakolta Lissa. Elmagyaráztam neki az érveimet, hogy mostanában sminkelni is alig volt idő, és amin a kezeim átmentek mostanában, megérdemlik a kényeztetést. Az arca figyelmes volt. – Ezelőtt soha nem gondoltam erre. Hogy mennyit változtál mostanában. Azt hittem, szükséges. Nem a kinézeted miatt. – Te vagy, akit a fiúk imádnak – mondtam. – Csak a nevem miatt. Te vagy az, akit a fiúk – főleg egy bizonyos, akit ismerünk – más okok miatt akarnak. Azon töprengtem, kire gondolhat. – Igen, de azok a más okok nem éppen nemesek. Vállat vont. – A lényeg ugyanaz. Neked nincs szükséged sminkre, hogy csorgassák a nyálukat. Akkor valami nagyon furcsát éreztem a kötelékünkben. Láttam magam az ő szemén át. Olyan volt, mint egy tükör, kivéve, hogy ő éppen a profilomat mutatta. Amikor rám nézett, tényleg úgy gondolta, szép vagyok. A barna bőrömmel és a sötétbarna hajammal egészen egzotikusan néztem ki. Úgy érezte, hogy hozzám képest ő túl sápadt és túl sovány az én idomaimhoz. Szürreális volt, főleg, hogy milyen gyakran éreztem magam ápolatlannak hozzá képest. Nem volt rosszindulatú vagy irigy, nem olyan a természete. Ez több volt annál, vágyakozással és csodálattal pillantott rám, mint még soha. Szerettem volna megnyugtatni, de az volt az érzésem, hogy nem szívesen beszélne róla. Különben is az én gondolataim elkalandoztak, amikor a manikűrös megkérdezte, milyen színű körmöket akarok. Kiválasztottam egyet, ami aranyosan ragyogott. Tarka, talán, de úgy gondoltam, hogy mindenképpen jobb annál, mint amilyen mostanában volt. Lissa halványrózsaszínt választott, kifinomult és elegáns volt, mint ő maga. Az övét sokkal gyorsabban kifestették, mint az enyémet, mert nekem hosszabb ideig kellett áztatni a kezem, ahhoz, hogy a körmeim megfelelőek legyenek. Lissa jóval előttem kész volt. Amikor már mindkettőnk keze ragyogott, büszkén tartotta maga elé. – Pompásan nézel ki, drágám – jelentette ki visszafogott modorral. Nevetve mentünk, hogy megkeressük a masszázshelyiséget. Lissa eredetileg egy átfogó masszázst tervezett, de a kézápolás sokat elvett az időnkből. Így a testmasszázs helyett csak egy talpmasszázst választott, ami jó volt, ugyanis nem tudtuk volna levenni a ruhánkat, amíg nedves a körmünk. Így csak annyit kellett

102

tennünk, hogy levettük a cipőnket és feltűrtük a nadrágot. Leültem egy székbe, és a lábamat egy meleg vízzel teli bugyborékoló kádban áztattam. Valamit beletettek a vízbe, amitől ibolya illata volt, de nem nagyon figyeltem rá. Megbűvölve néztem a kezem. Tökéletesek voltak. A manikűrös csiszolt és hidratált, amitől selymesen puha lett és a körmeim oválisan csillogtak. – Rose – hallottam Lissa hangját. – Hmm? A manikűrös tett rá egy réteg színtelen lakkot is. Azon tűnődtem, hogy ezzel vajon meghosszabbítja-e az élettartamát – Rose. Érzékeltem, hogy Lissa a teljes figyelmemet kéri, így végül felnéztem döbbenetesen szép kezeimről. Fülig ért a szája Éreztem, hogy a titok, amit egész úton tartogatott, most belülről égeti. – Mi van? – kérdeztem Lissa bólintott. – Rose, ő Ambrose. Szórakozottan néztem a masszőrre a lábamnál. – Hello Ambrose, hogy…– elharaptam a mondatot, mielőtt a szent szar, vagy a wow elhagyhatta volna a számat. A srác, aki a lábamat masszírozta, nem sokkal lehetett idősebb nálam. Göndör, fekete haja volt és csupa izom. Onnan tudtam, mert félmeztelen volt és a szemünk elé tárta izmos mellkasát és bicepszét. A bőre mély, aranyszínű, amit csak napozással lehetett elérni, jelezve, hogy ember. A harapásnyomok a nyakán is ez mutatták. Igazi szépfiú etető. Nagyon szép. A vonzereje valószínűtlen volt. Dmitrij gyönyörű volt, néhány hibával, de sokkal több előnyös tulajdonsággal. Ambrose túl tökéletes volt, mint egy műalkotás. És nem akartam magam a karjaiba vetni, vagy ilyesmi, de tényleg jól nézett ki. Lissa még mindig a szerelmi életem miatt aggódott és azt hitte, hogy erre van szükségem. Az ő masszőre nő volt. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Rose – mondta Ambrose. A hangja olyan volt, mint a lágy zene. – Én is örülök – mondtam, miközben magabiztosan kiemelte a lábamat a vízből és megtörölte. Tudatában voltam a lábaim megjelenésének. Nem voltak tramplik, vagy ilyesmi, mivel nem voltak kiszolgáltatva az elemeknek, mint a kezem. Épp csak azt kívántam, hogy legalább kipolírozhattam volna őket, ha ez a férfimodell akarja kezelni őket. Lissa nagyon ügyesen értésemre adta, hogy milyen izgatott, és alig bírja megállni nevetés nélkül. Hallottam a gondolatait a fejemben: Aranyos mi? Vetettem rá egy pillantást, miközben próbáltam nem hangosan kimondani a gondolataimat. Ő Tatianak személyi masszőre. Gyakorlatilag nemest csinál belőled. Hangosan sóhajtottam, hagy tudja, hogy ez nem annyira vicces, mint hiszi. És amikor azt mondom, hogy személyes, akkor az tényleg nagyon személyes. Meglepetésemben megrántottam az egyik lábamat. Ambrose szerencsére időben elkapta, mielőtt még az arcában landolt volna. Lehet, hogy nem voltam képes telepatikusan kommunikálni, az viszont nem volt kérdés, hogy az arckifejezésemből Lissa megértette, hogy nagy bajban van. Vigyorogva folytatta. Azt hittem, tetszeni fog. A királynő titkos szeretője kényeztet. Kényeztet, jobb szó nekem sem jutott eszembe. Ahogy figyeltem Ambrose szép vonásait, nem tudtam elképzelni őt a vén banyával. Persze az is lehet, hogy a tagadás csak az agyam egyik módszere volt, hogy el tudjam viselni, hogy valaki, aki megérintette őt, most engem érint meg. Ahh.

103

Ambrose a kezeivel és a szemeivel is megvizsgálta a lábaimat, majd elkezdte ecsetelni, hogy mennyire szépek. Az a vakító mosoly soha nem hervadt le az arcáról, de az én válaszaim kurták voltak. Még mindig nem jutottam túl azon, hogy Tatiana és ő együtt. Lissa némán felnyögött. Flörtölni próbál veled, Rose! – címezte nekem a gondolatot. Mit művelsz? Jobban is tudod csinálni. Én vállaltam a veszélyt, hogy megszerezzem neked a legjobb a legjobb srácot, erre ezt kapom. Ez az egyoldalú beszélgetés csak fájdalom volt a seggemben. El akartam neki mondani, hogy én soha nem kértem, szerezzen nekem pasit. Eszembe jutott a királynő arca, amint újra hívat, hogy megvádoljon a nem létező viszonyom miatt Ambrose-zal. Hát nem lenne tökéletes? Ambrose továbbra is mosolygott, miközben a hüvelykujjával masszírozta a talpamat. Fájdalmas volt – de jól esett. Eddig nem ébredtem rá, hogy mennyire fáj azon a ponton. – Elvárják tőletek, hogy viseljétek a fekete-fehér egyenruhát, de senki nem gondol a lábatokra – merengett. – Azt hiszik, hogy képesek vagytok kivitelezni a rúgásokat és a macskaszerű mozgást (? itt valami szakmai kifejezések voltak, amiket én nem ismerek, a szerk. ) egy rossz cipőben? Épp mondani akartam neki, hogy nem kell aggódnia a lábaim miatt, mikor valami furcsát éreztem. Ezek a szavak nem voltak titkos testőr kifejezések. Bárki megtalálhatta őket, ha beírta a Google-ba, hogy „harcművészet”. Mégis, ez nem az a fajta témakör volt, amiről egy mora vagy egy etető szívesen társalgott. Észrevettem, hogy Ambrose sötét szemei a szobát pásztázzák, és mindenre figyel. Eszembe jutott, hogy milyen gyors volt, amikor elkapta a lábam. Az állkapcsom meglazult, és gyorsan becsuktam a számat, mielőtt még úgy festenék, mint egy idióta. – Dampyr vagy – leheltem.

104

16. fejezet (Fordította: monica) – Te is – ugratott. – Igen, de én csak gondoltam – – Hogy ember voltam? A harapásnyomok miatt? – Igen – ismertem be. Nincs értelme hazudni. – Mindannyiunknak túl kell élnünk – mondta. – És a dampyrok jók abban, hogy kitalálják a módját. – Igen, de a legtöbbünk testőrré válik – mutattam rá. – Különösen a férfiak. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ő egy dampyr – vagy, hogy nem szúrtam ki azonnal. Réges-régen, a dampyrok emberek és morák együttlétéből születtek. Félig vámpírok, félig emberek voltunk. Idővel, a morák kezdték távol tartani magukat az emberektől. Az emberek túl gazdagok lettek, és többé nem volt szükségük a mora mágiára. A morák most félnek, hogy emberi kísérletekké válnak, ha valaha is felfedezik őket. Szóval nem született több dampyr ilyen módon, és egy bizarr genetikai csavar folytán, a dampyrok együttlétéből nem lesz több dampyr. Az egyetlen módja az én fajtám szaporodásának, a mora és dampyr keveredés. Normál logikával azt gondolnád, hogy a dampyroknak és moráknak olyan gyereke lesz, aki ¾ részben mora. Nem. Mi tökéletes dampyr génekkel jövünk világra, felefele, mindkét faj legjobb tulajdonságait összekeverve. A legtöbb dampyr egy dampyr nőtől és egy mora férfitől származik. Évszázadok óta, ezek a nők elküldik a gyereküket, hogy valahol máshol nőjenek fel, úgyhogy ezek az anyukák vissza tudnak menni testőrnek. Ezt csinálta az enyém is. Idővel azonban néhány dampyr nő eldöntötte, hogy maga akarja felnevelni a gyerekét. Megtagadták a testőrséget, és ehelyett közösségekbe gyűltek össze. Ezt csinálta Dmitrij anyja. Sok csúnya pletyka övezte ezeket a nőket, mert a mora férfiak gyakran látogatták őket az olcsó szex reményében. Dmitrij azt mondta, hogy ezekből a történetekből sok a túlzás és a legtöbb dampyr nő nem ilyen könnyűvérű. A pletykák abból a tényből születtek, hogy a legtöbb ilyen nő majdnem mindig egyedülálló anya volt, és nem érintkeztek a gyerekek apjával – és mert néhány dampyr hagyta, hogy a mora igyon belőle szex közben. Ez egy perverz, mocskos dolog volt a kultúránkban, és innen jött a nevük ezeknek a nem-testőr dampyroknak: vérszajhák. De én soha nem is gondoltam férfi vérszajhákra. Az elmém szédült. – A legtöbb srác, aki nem akar testőr lenni, csak megszökik – mondtam. Ritka volt, de megtörtént. Srácok lefizették a testőr iskolát és elrejtőzködtek az emberek között. Ez egy másik szégyenletes dolog volt. – Én nem akartam elszökni – mondta Ambrose, nagyon jókedvűnek tűnt az egész miatt. – De nem akartam strigák ellen harcolni sem. Úgyhogy ezt tettem. Mellettem Lissa megdöbbent. A vérszajhák a mi világunk peremén tartózkodtak. Egy itt állt előtte – egy srác, nem kevesebb – hihetetlen volt. – Ez jobb, mint testőrnek lenni? – kérdeztem hitetlenkedve.

105

– Nos, lássuk csak. A testőrök azzal töltik minden idejüket, hogy másokra vigyáznak, kockáztatva az életüket, és kényelmetlen cipőket viselnek. Én? Én kényelmes cipőket hordok, jelenleg egy csinos lányt masszírozok, és egy tök jó ágyban alszok. Grimaszoltam. – Ne beszéljünk arról, hol alszok, oké? – És vért adni nem olyan rossz, mint ahogy gondolod. Nem adok annyit, mint egy etető, de az élvezet így is elég tiszta. – Ne beszéljünk erről sem – mondtam. Semmiképpen se vallanám be, hogy tudtam, a mora harapások valóban ’elég tiszták’. – Rendben. Mondj, amit akarsz, az életem jó. Féloldalasan rám mosolygott. – De az emberek, mint… nos, ők nem aljasak veled? Biztos mondanak dolgokat… – Ó igen – bólintott. – Borzasztó dolgokat. Sok csúnya nevet adtak már nekem. De tudod, honnan jön a legtöbb fájdalom? A többi dampyrtól. A morák inkább tudomást sem vesznek rólam. – Azért, mert ők nem értik, milyen érzés testőrnek lenni, hogy milyen fontos ez. Némi kényelmetlenséggel ismertem el, hogy ez pontosan úgy hangzott, mintha az anyám mondta volna. – Ez az, amit a dampyroknak tenniük kell. Ambrose felállt, kinyújtotta a lábait, így vethettem egy pillantást gyönyörűen izmos mellkasára. – Biztos vagy benne? Hogyan szeretnél rájönni, hogy valójában mit kell tenned? Tudok valakit, aki talán elmondhatja neked. – Ambrose, ne csináld – sóhajtott fel Lissa manikűröse. – Az a nő őrült. – Ő egy médium. Eve. – Nem médium és nem viheted el a Dragomir hercegnőt, hogy találkozzon vele. – A királynő maga is ki szokta kérni a tanácsát – vetette ellen. – Az is hiba – morogta Eve. Lissa és én összenéztünk. Lissa megakadt a médium szónál. A médiumokra és a jövendőmondókra rendszerint ugyanolyan hitetlenkedve tekintettek, mint a szellemekre – kivéve, hogy Lissa és én nemrég tanultuk, hogy ezek a szellemi képességek, amikről korábban azt hittük, csak fantáziák, valóban a lélek részei. A remény, hogy talán belebotlott egy másik lélekhasználóba, keresztül nyilalt Lissán. – Szeretnénk látni egy médiumot. Mehetünk? Kérlek? Lissa a közeli órára pillantott. – És hamar? Van egy repülőjárat, amit el kell érnünk. Eve egyértelműen úgy gondolta, hogy csak az időnket vesztegetjük, de Ambrose alig várta, hogy bemutassa nekünk. Felvettük a cipőnket és kimentünk a masszázs részről. A gyógyfürdők labirintusszerűen sorakoztak a csarnok mögött, és hamarosan egy másik labirintusban találtuk magunkat, ami sokkal hátrébb volt. – Itt nincs semmilyen útmutatás – mondtam, ahogy zárt ajtók mellett sétáltunk el. – Mire valók ezek a szobák? – Mindenre és bármire, amiért az emberek fizetnek – mondta. – Például? – Ah, Rose. Te olyan ártatlan vagy. Végül elértünk egy ajtót a csarnok végén. Beléptünk és egy kis szobát találtunk, amiben csak egy asztal volt. Egy zárt ajtó volt mögötte. Az asztalnál ülő mora felnézett, természetesen felismerve Ambrose-t. Ambrose odasétált hozzá, és egy csendes vitába kezdtek, ahogy próbálta rávenni, hogy engedjen be minket. Lissa felém fordult, hangja még mindig lágy volt. – Mit gondolsz? Szemeim AmbRose-t figyelték. – Hogy az a sok izom el fog pazarolódni. – Felejtsd már el a vérszajha dolgot. Úgy értem, erről a médiumról. Szerinted találtunk egy másik lélekhasználót? – kérdezte mohón. – Ha egy party srác, mint Adrian lehet egy lélekhasználó, akkor egy nő, aki megmondja a jövőt, valószínűleg szintén lehet.

106

Ambrose visszatért hozzánk, vigyorogva. – Suzanne boldog volt, hogy beillesztett az ütemtervbe a repülésed előtt. Csak egy perc, amíg Rhonda végez az aktuális ügyfelével. Suzanne nem tűnt nagyon boldognak, hogy beillesztett minket, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert a belső ajtó kinyílt és egy idősebb mora férfi sétált ki, elbűvölve. Adott Suzanne-nak némi pénzt, nekünk többieknek bólintott, aztán elment. Ambrose állt és egy nagy lendületes mozdulatot tett az ajtó felé. – Ti jöttök. Lissa és én besétáltunk a másik szobába. Ambrose követett és becsukta az ajtót mögöttünk. Olyan volt, mint besétálni valakinek a szívébe. Minden piros volt. Vörös plüss szőnyeg, vörös bársony kanapé, bársony brokát tapéta, és vörös selyempárnák a padlón. A párnákon egy negyvenes éveiben járó mora ült, göndör fekete hajjal és ugyanolyan sötét szemekkel. Volt egy nagyon halvány olíva árnyalata a bőrének, de a teljes megjelenése sápadt volt, mint minden morának. Fekete öltezete éles ellentétben állt a piros szobával, és körömszínű ékszerek csillogtak a nyakán és a kezein. Arra számítottam, hogy kísérteties, titokzatos hangon beszél – egzotikus akcentussal – de a szavai kellemesen amerikainak hangzottak. – Kérlek, üljetek le. Rámutatott néhány párnára maga körül. Ambrose a kanapéra ült. – Kiket hoztál? – kérdezte, ahogy Lissa és én letelepedtünk. – Vasilisa Dragomir hercegnőt, és a leendő testőrét, Rose-t. Egy gyors jóslásra van szükségük. – Miért akarod mindig siettetni ezeket a dolgokat? – kérdezte Rhonda. – Hé, nem én. El kell érniük a gépüket. – Ugyanaz lenne, ha nem te lennél. Mindig rohanásban vagy. Eléggé leráztam magamról a szoba által keltett félelmet, hogy észrevegyem a könnyed kötekedésüket és a hasonló hajukat. – Ti rokonok vagytok? – Ő a nagynéném – mondta Ambrose szeretettel. – Imád engem. Rhonda a szemét forgatta. Ez meglepetés volt. A dampyrok ritkán kerültek érintkezésbe a mora családjukkal, de Ambrose aligha volt átlagos. Lissa mindezek miatt is izgatott volt, de az ő érdeklődése másra irányult, mint az enyém. Elszántan tanulmányozta Rhondát, hogy találjon bármilyen jelet arra, hogy ez a nő lehetséges lélekhasználó. – Ön cigány? – kérdeztem. Rhonda grimaszt vágott és elkezdett keverni néhány kártyát. – Roma vagyok – mondta. – Egy csomó ember cigánynak hív minket, bár a kifejezés nem igazán pontos. És tényleg, elsősorban mora vagyok. Még egy kicsit keverte a kártyákat, majd odanyújtotta Lissa-nak. – Emelj, kérlek. Lissa még mindig bámult, félig remélve, hogy talán lát egy aurát. Adrian megérzett más lélekhasználókat, de Lissa-nak még nem volt meg ez a képessége. Elemelte a kártyákat és visszaadta őket. Rhonda egyberakta a paklit és három lapot osztott Lissa-nak. Előrehajoltam. – Tök jó. Tarot kártyák voltak. Nem tudtam sokat róluk, csak, hogy állítólag misztikus erejük van és megmondják a jövőt. Nem hittem sokkal jobban ezekben a dolgokban, mint a vallásban, de ugyanakkor egészen mostanáig, sose hittem igazán a szellemekben sem. A három kártya a Hold, a Császárnő és a Kelyhek ásza volt. Ambrose áthajolt a vállam felett, hogy szemügyre vegye a kártyákat. – Ó – mondta. Nagyon érdekes. Rhonda felnézett rá. – Psszt. Nem tudod, miről beszélsz. Visszafordult a kártyákhoz és megérintette a Kelyhek ászát. – Te egy új kezdet határán vagy, nagy erő és

107

érzelem újjászületése. Az életed meg fog változni, de ez olyan változás lesz, ami olyan irányba visz téged, ami nehéz, noha végül megvilágítja a világot. – Váó – mondtam. Rhonda rámutatott a Császárnőre. – Hatalom és vezetés hever előtted, amit te kegyelemmel és intelligenciával fogsz kezelni. A magok már léteznek, de bizonytalanság szegélyezi – olyan rejtélyes hatások, amik körülvesznek téged, mint a köd. A figyelme a Holdon volt, ahogy mondta ezeket a szavakat. – De az összbenyomásom az, hogy ezek az ismeretlen tényezők nem fognak eltéríteni a végzetedtől. Lissa szemei tágra nyíltak. – Ezeket csak a kártyákból meg tudja mondani? Rhonda vállat vont. – A kártyákból, igen, de van egy ajándékom is, ami lehetővé teszi, hogy azon túl is lássak energiákat, amiket a hétköznapi emberek is érzékelhetnek. Megint megkeverte a kártyákat, aztán odaadta nekem, hogy emeljek. Megtettem és hármat terített elém. A Kardok kilences, a Nap, és a Kardok ásza. A Nap kártya fejjel lefelé volt. Most, semmit sem tudtam erről a cuccról, de azonnal volt egy érzésem, hogy rosszabb osztást kaptam, mint Lissa. A Császárnő lap egy nőt ábrázolt hosszú ruhában, csillagokkal a fején. A Hold kártyán telihold volt látható, alatta két kutyával, és a Kelyhek ásza egy ékszerezett kelyhet ábrázolt, tele virággal. Miközben, az én Kardok kilencesem egy zokogó nőt ábrázolt egy kardokkal teli fal előtt, és a Kardok ásza egy unalmas kéz volt, ami egy sima vaskardot tartott. A Nap legalább vidámnak nézett ki. Volt rajta egy angyal fehér lovon, felette a ragyogó nappal. – Nem kellene átfordítanunk a helyes oldalára? – kérdeztem. – Nem – mondta, a szemei a kártyákon voltak. Néhány csendes pillanattal később azt mondta. – El fogod pusztítani azt, ami élőhalott. Körülbelül harminc másodpercig vártam, hogy folytassa, de nem tette. – Várjon, ennyi? Bólintott. – Ez az, amit a kártyák mondanak nekem. Rájuk mutattam. – Úgy tűnik, egy kicsit több mondanivalójuk van, mint ez. Lissa-nak egy egész enciklopédia értékű információt adott! És már tudom, hogy meg fogom ölni az élőhalottakat. Ez a munkám. Elég rossz, hogy parányi jóslatot kaptam. Ez teljességgel természetellenes volt. Rhonda vállat vont, mintha lett volna valamiféle magyarázat. Elkezdtem mondani, hogy jobban tenné, ha nem is gondolna arra, hogy engem vádol, emiatt a szar jóslatért, amikor halkan kopogtak az ajtón. Kinyílt, és meglepetésemre, Dmitrij dugta be a fejét. Szeme Lissa-ra és rám esett. – Ó, azt mondták, itt vagytok. Besétált és észrevette Rhondát. Még nagyobb meglepetésemre bólintott neki tiszteletből és nagyon udvariasan azt mondta. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam, de fel kell raknom kettőjüket a gépükre. Rhonda megvizsgálta – de nem ilyen ellenőrzöm-őt módon. Inkább olyan volt, mint egy rejtély, amit meg akar fejteni. – Semmiért sem kell elnézést kérni. De talán van időd a saját jóslatodra? Mivel ugyanolyan állásponton voltunk a vallásban, arra számítottam, hogy Dmitrij megmondja neki, hogy nincs ideje az ő átverő-művész jövendőmondására. Még az arckifejezése is komoly maradt, és végül bólintott, leült mellém, hagyva, hogy belélegezzem az édes bőr és arcszesz illatát. – Köszönöm. Szavai még mindig tökéletesen udvariasak voltak.

108

– Rövid leszek. Rhonda már belekeverte az én hasztalan lapjaimat. Rekordidő alatt előkészítette az emelésre és három lapot terített Dmitrij elé. A Botok lovagja, a Sorskerék, és a Kelyhek ötös. Nem volt megérzésem ezekkel kapcsolatban. A Botok lovagja olyan volt, amilyennek hangzott, egy férfi lóháton egy hosszú fa lándzsával. A Sorskerék egy felhők között lebegő kerék volt furcsa szimbólumokkal. A Kelyhek ötös öt felborult kelyhet ábrázolt, amikből valamilyen folyadék ömlött, míg egy férfi háttal állt nekik. A szeme felvillant a kártyákról, Dmitrij-re nézett, aztán vissza a kártyákra. Arckifejezése üres volt. – El fogod veszíteni, ami a legértékesebb számodra, úgyhogy becsüld nagyra, amíg tudod. Rámutatott a Sorskerék kártyára. – A kerék forog, mindig forog. Az olvasat nem volt olyan jó, mint Lissáé, de sokkal többet kapott, mint én. Lissa belém könyökölt csendes figyelmeztetésképp, hogy maradjak csendben, ami először meglepett. Anélkül, hogy észrevettem volna, már nyitottam a számat, hogy tiltakozzak. Befogtam, és haragosan néztem. Dmitrij arca sötét volt és elgondolkodó, ahogy a kártyákat nézte. Nem tudtam, ha tudott bármit erről a dologról, de úgy nézte a képeket, mintha valóban a világ összes titkát rejtenék. Végül, még egy tiszteletteljes bólintást adott Rhondának. – Köszönöm. Visszabólintott, aztán mi hárman elindultunk, hogy elérjük a járatunkat. Ambrose szólt, hogy a jóslást ő állja, és hogy majd utána kifizeti Suzanne-t. – Megérte – mondta. – Megérte látni, ahogy kétszer is elgondolkoztok a sorsotokról. Gúnyolódtam. – Ne vedd sértésnek, de azok a kártyák nem késztetnek arra, hogy bármiről is többet gondolkodjak. Mint minden más, ez is csak megnevettette őt. Már éppen készültünk elhagyni Suzanne kis várótermét, amikor Lissa hirtelen visszarohant Rhonda nyitott ajtajához. Követtem. – Öm, elnézést – mondta Lissa. Rhonda felnézett a keverésből, arca zavarttá vált. – Igen? – Ez furcsán fog hangzani, de… öm meg tudná mondani melyik elemre specializálódott? Éreztem, ahogy Lissa visszatartja a lélegzetét. Annyira, de annyira akarta, hogy Rhonda azt mondja, nem specializálódott semmire, ami gyakran a lélek jele. Még mindig annyi tanulnivaló volt, és Lissa szerette a gondolatokat, hogy talál másokat, akik taníthatják őt – különösen szerette a gondolatot, hogy valaki megtanítja neki előre megmondani a jövőt. – Levegő – mondta Rhonda. Egy enyhe szellő suhogott végig a hajunkon, hogy bizonyítsa az állítást. – Miért? Lissa kifújta a lélegzetét, csalódottság mosódott át a köteléken keresztül. – Nincs ok. Még egyszer köszönöm.

109

17. fejezet (Fordította: monica) A kifutón Christian a gép bejáratánál állt néhány másik testőrrel. Lissa odaszaladt, hogy beszéljen vele, egyedül hagyva engem és Dmitrij-t. Egy szót sem szólt a gyógyfürdőből visszavezető úton. A kemény és csendes jellemző viselkedése volt, de valami a hangulatában szembeötlött, mivel ezúttal furcsa volt. – Még mindig azon gondolkozol, amit Rhonda mondott? Az a nő egy abszolút csaló. – Miért mondod ezt? – kérdezte, megállva nem messze onnan, ahol a többiek álltak. Csípős szél fújta az arcunkat, és reméltem, hamarosan beszállunk. – Mert nem mondott nekünk semmit! Hallanod kellett volna a jövőmet. Olyan volt, mintha egy mondatban megállapította volna a nyilvánvalót. Lissa jobb jóslást kapott – mondtam. – De nem volt benne semmi igazán alapos. Rhonda azt mondta, hogy egy nagy vezető lesz. Úgy értem, komolyan, milyen nehéz ezt kitalálni? Dmitrij rám mosolygott. – Jobban hinnél benne, ha érdekesebb jóslatot adott volna neked? – Talán, ha jó lenne. Amikor csak nevetett, megkérdeztem. – De te komolyan veszed. Miért? Te tényleg hiszel az ilyen fajta dolgokban? – Nem is az, hogy elhiszem… vagy nem hiszem el. Egy fekete kötött sapka volt ma a fején és lejjebb húzta, hogy jobban eltakarja a fülét. – Én csak tisztelem az olyan embereket, mint ő. Olyan tudáshoz van hozzáférésük, amihez másoknak nincs. – Ő nem egy lélekhasználó, szóval nem vagyok egészen biztos, honnan szerzi ezt a tudást. Még mindig azt gondolom, hogy egy szélhámos. – Ő egy vrăjitoare, valójában. – Egy…– Még csak nem is gondoltam rá, hogy felfogjam: – Egy mi? Ez oroszul van? – Románul. Azt jelenti… nos, nincs valódi fordítása. A ’boszorkány’ közel van, de az nem helyes. Az ő elképzelésük a boszorkányokról nem ugyanaz, mint az amerikaiaké. Soha nem számítottam rá, hogy olyan beszélgetésem lesz vele, mint ez. Én csak nem gondoltam, hogy Dmitrij babonás típus lenne. Egy fél pillanatra azt gondoltam, ha tudna hinni olyan dolgokban, mint a boszorkányok és jövendőmondók, akkor talán kezelni tudná azt, hogy szellemeket látok. Megfontoltam, hogy elmondok neki valamit, de gyorsan meggondoltam magam. Amúgy sem lett volna esélyem bármit is mondani, mert Dmitrij még mindig beszélt. – A nagymamám olyan volt, mint Rhonda – magyarázta. – Azaz, ugyanezeket a tudományokat gyakorolta. Egyéni-bölcsesség, abban teljesen mások voltak. – A nagymamád egy… vr -akármi volt? – Valahogy máshogy hívják oroszul, de igen, ugyanaz a jelentés. Régebben ő is kártyából olvasott és tanácsokat adott. Így alakította az életét. Visszavonok minden megjegyzésemet a csalásról. – Igaza volt? A jóslataiban? – Néha. Ne nézz így rám. – Hogyan? – Olyan képet vágsz, mintha azt gondolnád, hallucinálok, de túl kedves vagy, hogy bármit is mondj.

110

– A hallucinálás elég nyers. Csak meg vagyok lepve, ennyi. Soha nem gondoltam volna, hogy vevő vagy az ilyen dolgokra. – Nos, ezekkel nőttem fel, így ez nem tűnik számomra olyan furcsának. És ahogy már mondtam, nem vagyok biztos benne, hogy 100 százalékosan vevő vagyok rá. Adrian csatlakozott a repülőnél lévő csoporthoz és hangosan tiltakozott, amiért még nem voltunk képesek felszállni a gépre. – Nem gondoltam volna azt se, hogy van egy nagymamád – mondtam Dmitrij-nek. – Úgy értem, nyilvánvalóan, van. De mégis… furcsa arra gondolni, hogy felnőttél eggyel. Kapcsolatba lépni a saját anyámmal elég ritka volt, és soha nem találkoztam egyik családtagommal sem. – Furcsa volt, hogy egy boszorkány a nagymamád? Ijesztő? Ő mindig, ö, varázslatokkal fenyegetett, ha rossz voltál? – Az idő nagy részében csak azzal fenyegetett, hogy beküld a szobámba. – Ez nem hangzik olyan ijesztően nekem. – Azért, mert még nem találkoztál vele. Megfigyeltem a megfogalmazást. – Még mindig él? Bólintott. – Igen. Több kell az idős kornál, ami végez vele. Ő kemény. Valójában egy ideig testőr volt. – Tényleg? Hasonlóan, mint Ambrose-zal, a határozott elképzeléseim a dampyrokról, testőrökről és vérszajhákról zavarossá váltak. – Szóval feladta, hogy válhasson egy– uh, hogy a gyerekeivel maradhasson? – Nagyon határozott elképzelései vannak a családról – elképzelések, amik valószínűleg szexistának tűnnek számodra. Ő hiszi, hogy minden dampyrnak edzenie kéne és időben testőrnek lenni, de a nőknek végül haza kéne térniük, hogy közösen felneveljék a gyermekeiket. – De a férfiaknak nem? – Nem – mondta fanyarul. – Úgy gondolja, a férfiaknak továbbra is kint kell maradniuk és strigákat kell ölniük. – Váó – emlékeztem, hogy Dmitrij mondott egy keveset a családjáról. Az apja gyakran felbukkant, de csak mert ő volt a férfi az életében. Minden testvére lány volt. És őszintén, ez az elképzelés nem hangzott olyan szexistának. Ugyanezt gondoltam azokról a férfiakról is, akik elmennek harcolni, ezért volt olyan furcsa Ambrose-zal találkozni. – Te voltál az, akinek mennie kellett. A nők a családodban kirúgtak. – Aligha – nevetett. – Az anyám visszafogadna egy másodperc alatt, ha haza akarnék menni. Mosolygott, mintha ez egy vicc lett volna, de láttam valamit a szemében, ami nagyon hasonlított a honvágyra. Bár eltűnt egy villanás alatt, ahogy Dmitrij megfordult, amikor Adrian kiáltott, hogy végre felszállhatunk a fedélzetre. Amikor letelepedtünk a gépen, Lissa alig várta, hogy elmondja a barátainknak a híreket. Azzal kezdte, hogy hogyan hívtak be a királynő elé. Ez nem az a téma volt, amit meg akartam vitatni, de előrelökött, izgatottan, amiért a királynő meg akar ’dicsérni’ engem. Mindenki le volt nyűgözve, kivéve Adrian-t. A kifejezés az arcán azt sugallta, hogy biztos benne, a királynő tuti nem azért hívatott. Azonban elég volt egy zavart pillantás a szemében, hogy azt gondoljam, fogalma sincs a valódi okról. Ez volt az idő, amikor én tudtam valamit, amit ő nem. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is olyan megdöbbent lett volna az ötlettől, hogy összejön Lissával, mint én. Aztán Lissa mesélt nekik az ajánlatról, hogy éljen itt a bíróságon és járjon főiskolára Lehigh-ban. – Még mindig nem tudom elhinni – merengett. – Túl szép, hogy igaz legyen. Adrian tért vissza egy pohár valamivel, ami úgy nézett ki, mint a whisky. Hogy szerezhette ilyen hamar? – A nagy-nagynénémtől (szülő nagynénje szerk. ) jön? Túl szép, hogy igaz legyen.

111

– Ezt hogy érted? – kérdeztem. Miután azzal vádolt Tatiana, hogy képzelt románcot folytatok, és egy dampyr szeretője/etetője van, többé semmi sem lepne meg róla. – Lissa bajban van? – Mi, testileg? Nem. Csak annyi, hogy a nagy-nagynéném nem szíve jóságából teszi a dolgokat. Nos – helyesbített Adrian – néha igen. Nem teljesen kurva. És azt hiszem, úgy értette, hogy aggódik a Dragomir-okért. Hallottam, hogy szerette a szüleidet. De hogy miért csinálja ezt… nem tudom. Radikális ötleteid vannak. Talán azért, mert különböző véleményeket akar hallani. Vagy talán rajtad akarja tartani a szemét, távol tartani a bajkeveréstől. Vagy talán azt akarja, hogy Lissa hozzád menjen feleségül, adtam hozzá némán. Christian-nak semmi sem tetszett ebből. – Igaza van. Talán próbálnak megállítani téged. Tása nénikémmel kéne élned. Nem kell mora iskolába menned. – De biztonságosabb, ha oda megy – mondtam. Minden erőmmel a rendszer ellen küzdöttem – és távol tartottam Lissa-t a királyi tervektől – de ha olyan főiskolára menne, ami nem egy a morák miatt védettek közül, veszélyben lenne, és természetesen ezt sem akartam. Próbáltam még többet hozzáfűzni, de épp akkor a gép elindult. Amint a levegőben volt, a tegnapi fejfájásom visszatért. Olyan volt, mintha az összes körülöttünk lévő levegő a koponyámra nehezedne. – A kurva anyját – felnyögtem, kezemet a homlokomra nyomva. – Megint beteg vagy? – kérdezte Lissa aggódva. Bólintottam. – Neked mindig bajod van a repüléssel? – kérdezte Adrian, intett, hogy valaki töltse újra az italát. – Soha – mondtam. – A fenébe. Nem akarok megint keresztülmenni ezen. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, valamint ismét azokat a fekete formákat. Beletelt némi erőfeszítésbe, de ha elég erősen koncentráltam, valóban sikerült egy kicsit csökkentenem. Különös. Mégis, nem akartam sokat beszélni utána, és mindenki egyedül hagyott. A főiskolás beszélgetés abbamaradt. Teltek az órák. Már majdnem az Akadémiára érkezés ideje volt. Az egyik mora utaskísérő odasétált a folyosón hozzánk, rosszalló tekintettel. Alberta azonnal ráfigyelt. – Mi a baj? – Egy jégvihar tombol a térségben – mondta a légiutas-kísérő. – Nem landolhatunk a St. Vlagyimirnél, mert a leszállópálya nem elérhető a jég és a szél miatt. Azonban szükségünk van üzemanyagra, úgyhogy le fogunk szállni a Martinville-i régióban. Ez egy kis repülőtér, autóval pár órányira, de a vihar nem érinti annyira. Az a tervünk, hogy ott leszállunk, tankolunk, aztán visszarepülünk az Akadémiára, amint letisztították a leszállópályát. Kevesebb, mint egy óra repülővel. Ezek bosszantó hírek voltak, de nem hangzottak olyan rosszul. Különben is, mit tehetnénk? Legalább hamarosan kapok egy kis megnyugvást. Ha a fejfájásom ugyanolyan lenne, mint ezelőtt, elmúlna, amikor földet érnénk. Visszadőltünk az ülésünkbe és bekapcsoltuk az övünket, készen a landolásra. Az időjárás gyatra volt odakint, de a pilóta jó volt és minden nehézség nélkül landolt. És ekkor történt. Amint földet értünk, a világom felrobbant. A fejfájás nem múlt el; egyre rosszabb lett. Sokkal rosszabb – és nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Olyan érzés volt, mintha az egész koponyám széthasadt volna. De ez csak a kezdet volt. Mert hirtelen, körülöttem mindenhol, arcok voltak. Kísérteties, áttetsző arcok és testek – pont, mint Masoné. És ó istenem, ott voltak mindenütt. Még csak nem is láttam az üléseket vagy a barátaimat. Csak azokat az

112

arcokat – és a kezüket. Sápadt, csillogó kezek, amelyek értem nyúltak. A szájuk nyitva volt, mintha beszélnének, és mindegyik arc úgy nézett, mintha akarnának tőlem valamit. És minél többen jöttek felém, annál többet kezdtem felismerni közülük. Láttam Victor testőreit, azokat, akiket megöltek, amikor megmentettük Lissa-t. A szemeik tágra nyíltak és rémültek voltak – mi miatt? Újraélték a halálukat? Gyerekekkel keveredtek, akiket nem ismertem fel rögtön. Aztán – tudtam. Ők voltak azok, akiket Dmitrij és én holtan találtunk a striga mészárlás után. Ezeknek a gyerekeknek ugyanolyan elmosódott tekintetük volt, mint Mason-nak, de a nyakukat vér borította, mint ahogy a házban voltak. Ez a skarlátvörös árnyalat elütött az árnyékos, sugárzó testüktől. Az arcok egyre és egyre nőttek. Noha egyikük sem beszélt, úgy tűnt, a fülembe zümmögnek, ami hangosabbá vált, ahogy többen és többen jöttek. Három új alak csatlakozott a tömeghez. Bele kellett volna olvadniuk a többi közé, de majdnem olyan élesen kitűntek, mint a vér a gyerekek nyakán. Ez Lissa családja volt. Az anyja, az apja és a fivére, Andre. Pontosan úgy néztek ki, mint amikor utoljára láttam őket, épp az autóbaleset előtt. Szőke. Gyönyörű. Királyi. Mint Mason, ők sem viseltek semmilyen jelet a halálukról, habár tudtam, hogy a baleset borzalmas dolgokat tett velük. És mint Mason, ők is csak bámultak rám, szomorú szemekkel, nem beszéltek, de világos volt, hogy mondani akarnak valamit. Csak, ellentétben Masonnal, megértettem az üzenetet. Volt egy nagy sötét folt Andre mögött, ami folyamatosan egyre nagyobb lett. Rám mutatott, aztán arra. Tudtam, anélkül, hogy érteném, honnan tudom, ez volt a bejárata a holtak világának, a világ, ahonnan visszatértem. Andre – aki az én koromban járt, amikor meghalt – ismét rámutatott. A szülei csatlakoztak hozzá. Nem kellett beszélniük, hogy tudjam, mit mondanak: Neked nem kellett volna életben maradnod. Vissza kell jönnöd velünk… Sikítani kezdtem. És sikítani. Azt gondoltam, valaki a repülőn beszél hozzám, de nem lehettem benne biztos, nem, amikor nem láttam semmit, csak azokat az arcokat, kezeket és a sötétséget Andre mögött. Időnként Mason arca rajzolódott ki a közelben, ünnepélyes és szomorú volt. Könyörögtem neki, hogy segítsen. – Küldd el őket innen! – ordítottam. – Küldd el őket innen! De nem volt semmi, amit akart – vagy tudott – volna tenni. Kétségbeesetten, kikapcsoltam a biztonsági övemet és próbáltam felállni. A szellemek nem értek hozzám, de mind olyan közel voltak, még mindig felém nyúltak és a csontvázszerű kezükkel a sötét foltra mutattak. Csapkodtam a karjaimmal, hogy elüldözzem őket, kiabáltam valakiért, hogy segítsen nekem és állítsa meg ezt az egészet. Mégis, nem jött segítség számomra. Nem volt segítség a kezek és üreges szemek vagy a fájdalom ellen, amely felemésztett. Olyan rossz lett, hogy csillogó fekete foltok kezdtek táncolni az egész látómezőmben. Volt egy érzésem, hogy el fogok ájulni, és örültem volna neki. Az elmulasztaná a fájdalmat és megvédene ezektől az arcoktól. A foltok egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, és hamarosan már nem láttam semmit. Az arcok eltűntek, és velük együtt a fájdalom is, ahogy édes fekete víz húzott le magával.

113

18. fejezet (Fordította: Tyna) Aztán minden homályossá vált. Homályosan benyomások borították el az elmém, és ki tudtam venni, ahogy az emberek beszélnek: a nevemet mondják és, hogy újra a levegőben vagyunk. Végül, az iskola gyengélkedőjében tértem magamhoz, ahol Dr. Olendzki nézett le rám. – Helló, Rose – egy középkorú mora volt, aki gyakran viccelődött azzal, hogy én vagyok az elsőszámú betege. – Hogy érzed magad? Lassan kezdtek visszatérni a részletek, arról, ami történt. Arcok. Mason. A többi szellem. A szörnyű fájdalom a fejemben. Az egész eltűnt. – Jól – feleltem és félig meglepődtem, hogy ki tudom mondani ezt a szót. Egy pillanatig eszembe jutott, hogy az egész csak álom volt. Akkor néztem fel és megláttam Alberta és Dmitrij aggodalmas arcát. A kifejezésük elárulta, hogy minden, ami történt, valóság volt. Alberta megköszörülte a torkát, mire Dr. Olendzki hátranézett. – Szabad? – kérdezte Alberta. A doktor bólintott, mire mindketten előre léptek. Dmitrij, mint mindig, most is gyógyír volt a számomra. Akármi történt, úgy éreztem, ha jelen van, én biztonságban vagyok. De ő sem tudta megakadályozni, ami a repülőtéren történt. Amikor megláttam a szemében a gyöngédséget és az aggodalmat, amivel rám nézett, vegyes érzések kavarogtak bennem. Az egyik részem örült, mert szeretett és érdekelte, mi van velem. A másik részem viszont erős akart lenni, és nem akart terhet jelenteni. – Rose… – kezdte Alberta bizonytalanul. Tudtam, hogy fogalma sincs, mit mondhatna. Az, ami történt, túlmutatott az általa tapasztaltakon. Dmitrij vette át a szót. – Rose, mi történt veled ott hátul? Mielőtt egy szót is szólhattam volna, folytatta. – És ne mond azt, hogy semmi. Nos, ha már ezt a válasz lehetőséget elvesztettem, nem tudtam, mit mondhatnék. Dr. Olendzki feltolta az orra hegyére lecsúszott szemüvegét. – Rose, hidd el, segíteni szeretnénk neked. – Nincs szükségem segítségre – mondtam. – Jól vagyok. Úgy hangzott, mintha Brandon és Brett mondta volna. Már csak egy lépésre voltam attól, hogy kimondjam: elestem. Alberta végül rátalált önmagára. – Jól is voltál, amikor még a levegőben voltunk. Amikor azonban leszálltunk, határozottan nem voltál jól. – Most már jól vagyok – feleltem keményen, de nem néztem a szemükbe. – Akkor mi történt? – kérdezte. – Miért kiabáltál? Mit jelentett, amikor azt mondtad, el kell érnünk, hogy elmenjenek? Röviden megfontoltam a másik kitérő válaszomat, a stresszt. Ez most nagyon hülyén hangzott. Így inkább nem mondtam semmit. Legnagyobb meglepetésemre könnyek gyűltek a szemembe. – Rose – mondta Dmitrij, a hangja olyan lágy volt, mintha selyem simogatná a bőrömet. – Kérlek.

114

Valami megtört bennem. Annyira nehéz volt neki ellenállni. Megfordult a fejemben, hogy inkább a plafont kellene bámulnom. – Szellemek – suttogtam. – Szellemeket láttam. Erre egyikük sem számított, de hogyan is várhattam volna? Súlyos csend telepedett ránk. Végül Dr. Olendzki szólalt meg tétova hangon. – M.. Mit mondtál? Nagyot nyeltem. – Egy szellem volt a nyomomban múlt héten. Mason. Az akadémián. Tudom, hülyén hangzik, de ő volt az. Vagy a lelke. Stan-nel is ez történt. Leblokkoltam, mert Mason ott volt, és nem tudtam semmit tenni. A gépen… azt hiszem ott is… és mások is voltak. Nem láttam őket pontosan, amikor a levegőben… Aztán csak villanások voltak és a fejfájás. De amikor leszálltunk Martinville-ben már más volt. És… nem volt egyedül. Mások is voltak vele. Más szellemek. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, gyorsan letöröltem és reménykedtem benne, hogy senki nem vette észre. Vártam, és nem voltam benne biztos, hogy mire számíthatok. Kinevet majd valaki? Azt mondják, megőrültem? Megvádolnak, azzal hogy hazudok, és addig vallatnak majd, amíg meg nem tudják az igazat? – Felismerted őket? – kérdezte végül Dmitrij Visszafordultam felé és a tekintetünk találkozott. Még mindig komoly volt, nyoma nem volt rajta a gúnynak. – Igen… Ott volt néhány Viktor testőrei közül, akiket megöltünk, Lissa… Lissa családja is. Senki nem mondott semmit. Sűrűn pislogtak egymásra, talán azt remélve, hogy egyikük majd előáll a megoldással. Dr. Olendzki felsóhajtott. – Beszélhetnék vele négyszemközt? Mindhárman kimentek a vizsgálóból, és becsukták maguk mögött az ajtót. Csak nem teljesen. Lemásztam az ágyról és megálltam az ajtó mellett. Csak egy keskeny rés volt, de a dampyr természetem segített, hogy megértsem a beszélgetést. Tudtam, hogy hallgatózni nem szép dolog, de most rólam volt szó, és a jövőm forgott kockán. – Nyilvánvaló, hogy mi folyik itt – sziszegte Dr. Olendzki. Ez volt az első alkalom, hogy dühösnek láttam. A betegek szemében mindig derűsen viselkedett. Nehéz volt elképelni őt dühösen, de most egyértelműen az volt. – Ez a szegény lány. Meg van zavarodva, poszt-traumatikus stresszben szenved, ami nem is csoda a történtek után. – Biztos ebben? – kérdezte Alberta. – Lehet, hogy valami más… de elhallgatott, hiszen ő sem igazán tudott más okot. – Nézzük a tényeket: egy tizenéves lány, aki tanúja volt az egyik barátja halálának, majd megölte a gyilkosát. Gondolják, hogy ez nem elég trauma? Azt gondolják, hogy a legkisebb hatással sem volt rá? – A tragédia egy olyan dolog, amivel minden testőr találkozik – mondta Alberta. – Lehet, hogy nem sokat lehet tenni a testőrökért ez ügyben, de Rose még csak egy diák. Vannak módszerek, amik segíthetnek neki. – Például? – kérdezte Dmitrij. A hangjában kíváncsiság csengett, nem olyan volt, ami megszokott tőle. – Tanácsadás. Beszélhetne valakivel arról, hogy a világban jó dolgok is történnek. Már akkor meg kellett volna tenni, amikor hazaért. Miért nem gondolt valaki ezekre a dolgokra? – Ez egy jó ötlet – mondta Dmitrij. Érezni lehetett a hangján – készül valamire. – Talán a szabadnapján megtehetné. – Szabadnapján? Több mint, ami jár. Ne terheljük őt ezzel a terepgyakorlattal. Az ál striga támadások nem segítenek kiheverni egy valódit.

115

– Nem – felrántottam az ajtót, mielőtt átgondolhattam volna. Mindannyian engem bámultak, amitől hülyén éreztem magam. Végül is kémkedtem. – Rose – mondta Dr. Olendzki, azonnal visszakapcsolt gondoskodó orvos üzemmódba. – Le kellene feküdnöd. – Én jól vagyok. És nem akarom abbahagyni a kiképzést. Nem kapom meg a bizonyítványomat nélküle. – Nem vagy jól, Rose, és nem kell szégyenkezned azok után, ami történt. Azt gondolva, hogy valakinek a szellemét látod, aki meghalt, nem túl jó ötlet (dolog, gondolat), amikor bizonyos körülményeket figyelembe veszel. Már éppen ki akartam javítani, hogy nem gondoltam, hanem tényleg láttam, de aztán félbehagytam. Ha azzal érvelek, hogy tényleg szellemeket láttam, nem fog rajtam segíteni, úgy döntöttem, hagyom, még akkor is, ha hiszek abban, amit pontosan láttam. Kétségbeesetten kutattam valamilyen meggyőző érv után, hogy folytathassam a kiképzést. Általában egész jól kibeszélem magam a szorult helyzetekből. – Hacsak nem azt javasolják, hogy napi heti hétszer 24 órában végezzem a dolgom, akkor a helyzet csak rosszabb lesz. Szükségem van rá, hogy csináljak valamit. A legtöbben most órákon vannak. Én mit csináljak? Üldögéljek egymagamban? Folyton azon gondolkozzak, ami történt? Nem akarok csak ücsörögni, és a múlton merengeni, csinálnom kell valamit. Ezek az érvek elindították őket egy újabb vita felé, hogy mi legyen velem. A nyelvembe harapva hallgattam őket, tudtam, hogy ki kell maradnom belőle. Végül, némi civakodás után a doki úgy döntött, hogy fele időben folytathatom a kiképzést. Úgy tűnt, hogy mindenkinek megfelel ez a kompromisszum, kivéve engem. Én csak azt akartam, hogy minden úgy menjen, mint eddig. Mégis tudtam, hogy valószínűleg ez a legtöbb, amit kaphatok. Úgy döntöttek, hogy heti három napban folytathatom a kiképzést, de nincs szükség éjszaka is a munkámra. A többi napon pedig tréningezni fogok, és kutatómunkát végzek. Találkoznom kell egy tanácsadóval is, amitől nem voltam felvillanyozva. Nem a tanácsadó ellen volt kifogásom Lissa is találkozott egyel és neki sokat segített. Segített kibeszélni a dolgokat. Csak… nos, volt valami, amiről nem akartam beszélni. De vagy ez, vagy végleg befejezhetem a kiképzést, így több mint boldogan választottam ezt. Alberta úgy érezte, hogy még mindig megfelelhetek, ha félidőben folytatom a kiképzést. Ő is szerette annak a gondolatát, hogy tanácsadásra járjak, de közben tanulhatok a hamis striga támadásokból is. Dr. Olendzki ezután még megvizsgált, majd adott egy igazolást és elküldött a szobámba. Alberta is távozott, de Dmitrij maradt, hogy elkísérhessen engem. – Köszönöm, hogy gondoltál erre a félidős dologra – mondtam neki. A járda nedves volt, mert a vihar után egy kicsit felmelegedett az idő. Nem volt még bikini meleg, de a sok hó és jég már olvadni kezdett. A víz folyamatosan csöpögött a fákról és több pocsolyát is ki kellett kerülnünk. Dmitrij hirtelen megállt és blokkolta az utat. Megcsúsztam, és hirtelen beleütköztem. Megragadta a karomat és közelebb húzott magához, mint az illendő lett volna. Az ujjai a karomba vájtak, de nem annyira, hogy fájjon. – Rose – mondta és a hangjában lévő fájdalom miatt a szívem kihagyott egy ütemet. – Nem most kellett volna először hallanom erről. Miért nem szóltál? Tudod, milyen volt? Tudod milyen volt úgy végignézni a történteket, hogy nem tudtam mi az? Tudod, hogy megijedtem? Megdöbbentem a kirohanásán. Nyeltem egyet, mert nem tudtam megszólalni. Olyan sok minden volt az arcán, annyi érzelem. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy valaha

116

láttam-e ilyennek. Csodálatos volt és ijesztő egyszerre. Aztán a leghülyébb dolgot mondtam, amit csak lehetett. – Te nem félsz semmitől. – Nagyon sok mindentől félek. Féltelek téged. Elengedett, én pedig hátra léptem. Ott volt még rajta a szenvedély és az aggodalom. – Nem vagyok tökéletes. Nem vagyok sebezhetetlen. – Tudom, csak… nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt. Én mindig úgy láttam Dmitrij-t, mint aki az élet fölött áll. Mindentudó. Legyőzhetetlen. Nehéz volt elhinni, hogy ő is aggódik valamiért. – És ez már régóta tart – tette hozzá. – Amikor Stan-nal találkoztál, amikor Andrew atyával beszéltél a szellemekről, egész idő alatt erről volt szó. Miért nem mondtad el senkinek? Miért nem szóltál Lissa-nak… vagy… nekem? Néztem a sötét szemeit, nagyon szerettem a szemeit. – Nem hiszel nekem, ugye? A homlokát ráncolta. – Mivel kapcsolatban? – Hogy szellemeket látok. – Hát… szellemek nem léteznek Rose. Csak azt hiszik, mert… – Éppen ezért nem szóltam – szakítottam félbe. – Ezért nem mondtam el senkinek. Mert mindenki azt mondta volna, hogy megőrültem. – Én nem hiszem, hogy őrült vagy – mondta. – De azt tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül. Majdnem ugyan azt mondta, mint Adrian, amikor megkérdeztem, honnan fogom tudni, hogy megőrültem. – Ez több annál – mondtam és újra elindultam. Anélkül, hogy egy lépést is tehettem volna, újra megragadott. Most is olyan közel húzott, mint korábban. Nyugtalanul körbepillantottam, bár meglepődtem volna, ha valaki meglát, mert az udvar kihalt volt. Nagyon korán volt, éppen csak lement a nap, a legtöbben még fel sem ébredtek. Még legalább egy órán keresztül nem is lesz mozgás. Mégis meglepődtem, hogy Dmitrij ekkora kockázatot vállal. – Akkor mondd el – szólt rám. – Mondd el, mi az a több. – Úgysem hinnél nekem – mondtam. – Hát nem érted? Senki nem hisz nekem. Még akkor… senki. Egy gondolattól elcsuklott a hangom. Dmitrij annyi mindent megértett velem kapcsolatban. Azt akartam, hogy ezt is megértse. – Én… megpróbálom. De nem hiszem, hogy te tudod, mi történik veled. – De igen – mondtam határozottan. – Pont ezt gondolja mindenki. Figyelj, el kell döntened végre, hogy bízol-e bennem. Ha azt hiszed, hogy gyerek vagyok, aki túl naiv, akkor egyszerűen sétálj el. De ha bízol bennem, akkor emlékez vissza arra, min mentem már át, hogy miket láttam, amik miatt jóval a korombeliek előtt járok – akkor észre kell venned, hogy tudom, mit beszélek. Langyos szellő lengett minket körül, ami az olvadt hó illatát hozta magával. – Én hiszek neked Róza… de nem hiszek a szellemekben. Nagyon komoly volt. Kapcsolatot akart velem teremteni… megérteni, de még ő maga is viaskodott a hitével, nem volt kész a változásra. Ez ironikus volt, tekintve, hogy a tarot kártyákban hitt. – Megpróbálod? – kérdeztem. – Vagy csak annyit, hogy ne írj le egy pszichopatának. – Igen. Ennyit megígérhetek. Elmondtam neki azokat az alkalmakat, amikor először láttam Mason-t és, hogy mennyire féltem Stan támadása alatt. Beszéltem neki a formákról is, amiket a gépen láttam, és a részletekről, amikor földet értünk. – Nem úgy tűnik, um, hogy ez egy különös reakció a stresszre? – kérdezte, amikor befejeztem.

117

– Nem tudom, hogy mennyire számíthat a stressz reakciónak, hogy véletlenszerű, vagy célzott. Olyan kiszámíthatatlan. Olyan arckifejezése volt, amiről már tudtam, hogy ilyenkor elgondolkodik néhány dolgon. Azt is tudtam, hogy még mindig keményen próbálkozik, hogy nyitott maradjon. Egy pillanat múlva megszólalt. – Miért vagy benne ilyen biztos, hogy nem csak képzeled? – Nos, először én is azt hittem, hogy képzelem. De most… nem tudom. Van valami, amitől úgy érzem, igaz, bár tudom, hogy valójában nem bizonyíték. De hallottad, mit mondott Andrew atya, ha a szellemek fiatalon, vagy erőszakos halált halnak, itt ragadhatnak. Dmitrij az ajkába harapott. Szerette volna azt mondani, hogy ne higgyek el minden szót a papnak. Ehelyett azt mondta. – Tehát azt hiszed, Mason bosszút akar állni? – Először azt hittem, de most már nem vagyok benne biztos. Még soha nem próbált bántani. Úgy tűnik, mintha akarna tőlem valamit. És aztán… a többi szellem is olyan volt, mintha akarnának valamit. Nem tudom. Miért? Dmitrij nagyon bölcsen nézett rám. – Van egy elméletem. – Várj. Eszembe jutott, amit Viktor mondott. Azt mondta, azért, mert árnyék-csókolta vagyok, mert egyszer már meghaltam, van valamilyen kapcsolatom a holtak világával. Hogy ezt soha nem hagyhatom magam mögött. Az arca megkeményedett. – Én nem adnék túl sok hitelt annak, amit Viktor Daskov mondott. – De ő tud dolgokat. Tudod, még akkor is… nem számít, mekkora seggfej. – Oké, akkor feltételezzük, hogy az árnyék-csókolta láthatja a szellemeket. Miért most történik? Miért nem az autóbaleset után? – Azt gondolom, hogy – mondtam lelkesen. – Ez most más volt, Viktor azt mondta, most, hogy halált osztottam, közelebb kerültem a másik oldalhoz. Mi van, ha az, hogy más halálát okozom, erősíti a kapcsolatot, és lehetővé teszi ezt? Ez volt ez első, hogy megöltem valakit. – Miért van ennyi véletlen? – kérdezte Dmitrij. – Miért a repülő? Miért nem a Bíróság? A lelkesedésem halványult egy kicsit. – Mi vagy te, ügyvéd? – csattantam fel. – Megkérdőjelezel mindent, amit mondok. Azt hittem nyitott vagy. – Az vagyok. De te is szorongsz. Gondolj bele. Miért ezt a mintát követik a jelenések? – Nem tudom – ismertem be. A vereségem súlya alatt megrogytam. – Még mindig azt hiszed, hogy megőrültem. Kezébe vette az államat és megemelte, hogy lássa az arcomat. – Nem. Soha. Ezek közül semmi sem késztet arra, hogy azt higgyem, megőrültél. De mindig azt hittem, hogy a legegyszerűbb magyarázatnak van értelme. Dr. Oldenzki is ezt mondta. A szellemeknek vannak homályos foltjaik. De ha többet tudnánk… ha többet kiderítenénk, azzal már tudnánk mit kezdeni. – Mi, együtt? – kérdeztem – Persze. Nem hagylak egyedül, nem számít, mi lesz. Tudod, hogy sosem hagynálak el téged. Volt valami nagyon édes a szavaiban, amitől úgy éreztem, nekem is viszonoznom kell őket. De én legfőképpen idióta voltam. – Én sem foglak soha elhagyni téged, úgy értem, hogy… persze ez veled soha nem fordulhat elő, de ha szellemeket látsz majd, akkor én segíteni fogok neked. Halkan felnevetett. – Köszönöm. Megfogta a kezem, és az ujjaink összefonódtak. Majdnem egy teljes percig álltunk így, egyikünk sem szólalt meg. Az egyetlen hely, ahol megérinthetett, már a kezében

118

volt. A szél újra feltámadt, és a hőmérséklet még nem volt meleg, úgy éreztem, hogy számomra eljött a tavasz. Arra számítottam, hogy még a virágok is nyílni kezdenek körülöttünk. Mintha osztozna a gondolatainkon, amikor elengedtük egymást. Nem sokkal ezután odaértünk a koleszhoz, és Dmitrij megkérdezte, boldogulok-e egyedül. Mondtam neki, hogy jól vagyok és neki is sok a dolga. Elment, de ahogy beléptem, eszembe jutott, hogy a táskámat ott felejtettem a gyengélkedőn. Motyogtam magamban néhány cifra dolgot, majd megütött a guta, visszafordultam és elsiettem arra, amerről jöttem. Dr. Olendzki asszisztense a vizsgáló felé intett, amikor közöltem, miért vagyok ott. Összeszedtem a táskámat és épp távozni készültem, amikor észrevettem, hogy a szemközti szobában fekszik valaki. Nem volt semmi nyoma a klinika személyzetének, és a kíváncsiságom mardosott legbelül. Abby Badica volt az, egy idősebb mora. Aranyos és széles, ezek a jelzők jutottak róla eszembe mindig, most azonban minden volt, csak ez nem. Sérült volt és összekarmolták, és amikor elfordította az arcát, hogy rám nézzen, vörös vércsíkokat láttam. – Hadd találjam ki – mondtam. – Elestél. – M-mi? – Elestél. Úgy tudom, ez a szokásos válasz: Brandon, Brett és Dane. De az igazat megvallva, srácok ideje lenne valami mást kitalálni. Azt hiszem, az orvos kezd gyanakodni. A szeme tágra nyílt. – Tudod? Ekkor jöttem rá a hibámra Brandon-nal kapcsolatban. Letámadtam és válaszokat követeltem, mire ő persze vonakodott bármit is mondani. Azok, akik Bret-tel és Danenel beszéltek, ugyan így jártak. Abby-nél rájöttem, hogy ha úgy teszek, mint aki mindent tud, akkor elmondja nekem a szükséges információkat. – Természetesen tudom. Mindent elmondtak. – Hogy? – visított. – Megesküdtek. Ez is része a szabályzatnak. Szabályzat? Miről beszél? A nemesi önbíráskodó polgárőrcsoport, akit elképzeltem, nem olyannak tűnt, ahol szabályok vannak. Valami más folyik itt. – Nem nagyon volt más választásuk. Nem tudom, miért, de mindig én találom meg a srácokat utána. Komolyan mondom, hogy nem sokáig mehet ez anélkül, hogy valaki kérdéseket tegyen fel. Úgy beszéltem, mint aki támogatja őket és segíteni akar. – Erősebbnek kellett volna lennem. Próbáltam, de nem ment. A tekintetében fáradtság és fájdalom volt. – Csak maradj csendben, amíg elrendeződik, oké? Kérlek. – Persze – mondtam és a hangom remegett a vágytól, hogy megtudjam mi az, amit megpróbált. – Nem fogok belekeverni senki mást. Hogy is van ez? Te nem azért vagy itt, hogy feltűnést kelts? Grimaszolt. – A kolesz nevelő meglátott, amikor bementem. Ha a Mână tagjai megtudják, nagy bajban leszek. – Remélhetőleg a doki utadra enged, mielőtt még itt találnak. Elég elfoglalt. Hasonlóak a sérüléseid, mint Brandon és Brett sebei, és az övéké sem volt annyira komoly – reméltem. – Az égésnyomok már egy kicsit trükkösebbek voltak, de nem volt vészes. Ez egy hazárdjáték volt. Nem csak, hogy fogalmam sem volt Brandon sérüléseiről, de azt sem tudtam Jill beszámolója alapján, hogy voltak-e égéseik. De Abby nem javított ki, csak szórakozottan megérintette az egyik véres csíkot.

119

– Igen, azt mondták, a sebek nem tartósak. Én csak meg akarom mutatni Olendzkinek – a remény ott csillogott a szemében. – Azt mondták, hogy nem lehet, de talán… talán újra megpróbálhatom. Ez volt az a pillanat, amikor a doki visszatért. Meg volt lepve, hogy ott talál, és utasított, hogy menjek haza pihenni. Elbúcsúztam mindkettőjüktől és kiléptem a hidegbe. Alig vettem tudomást az időjárásról, ahogy visszasétáltam. Végre volt egy nyom ebben a kirakósban. Mână.

120

19. fejezet (Fordította: monica) Lissa már az általános iskola óta a legjobb barátom, ezért fájt annyira olyan sok mindent eltitkolni előle mostanában. Ő mindig nyitott volt velem, mindig kész megosztani velem, ami a fejében jár – viszont, talán azért, mert nem volt más választása. Én is így voltam vele, mégis egy bizonyos ponton elkezdtem megtartani a titkaimat, képtelen voltam mesélni neki Dmitrij-ről vagy a Stan-nal való hibázásom valódi okáról. Utáltam, hogy így van. Ez felemésztett engem belülről és bűnösnek éreztem magam mellette. Ma azonban teljességgel kizárt volt, hogy kibújjak a magyarázat alól arról, hogy mi történt. Még ha ki is találnék valamit, a tény, hogy fele idő alatt Christian-nal voltam, egy hatalmas figyelmeztetés lenne, hogyan történt. Ezúttal nincs kifogás. Szóval, akármennyire fájt elmondtam neki és Christian-nak – valamint Eddie-nek és Adrian-nak, akik körülöttünk lógtak – egy rövid változatot arról, hogy mi történt. – Azt hiszed, szellemeket láttál? – kiáltott fel Christian. – Komolyan? – Az arckifejezése azt mutatta, hogy már készített is egy listát a rosszindulatú megjegyzéseiről. – Nézd – csattantam fel. – Elmondtam mi történt, nem akarok ezen rágódni. Meg lesz oldva, csak hagyjad. – Rose… – kezdte Lissa nyugtalanul. Egy érzelmi hurrikán söpört végig rajtam általa. Félelem. Aggodalom. Sokk. A részvététől sokkal rosszabbul éreztem magam. Megráztam a fejem. – Nem, Liss. Kérlek. Azt gondolhattok rólam, amit csak akartok vagy kitalálhatjátok a saját elméleteteket, de nem fogunk róla beszélni. Most nem. Csak hagyjatok békén ezzel. Arra számítottam, hogy Lissa piszkálni fog a szokásos kitartása miatt. Arra számítottam, hogy Adrian és Christian a bosszantó természetük miatt. De még ha a szavaim egyszerűek is voltak, rájöttem, hogy kemény hangon és módon mondtam ki őket. Lissa meglepett mentális reakciója ébresztett rá, aztán már csak rá kellett néznem a srácok arcára, hogy rájöjjek biztosan hihetetlenül rosszindulatúan hangzottam. – Sajnálom – motyogtam. – Nagyra értékelem az aggodalmatokat, de egyszerűen nem vagyok olyan hangulatban. Lissa rám nézett. Később, mondta a fejemben. Röviden bólintottam, titokban azon tűnődtem, hogy tudnám elkerülni azt a beszélgetést. Ő és Adrian megint találkoztak, hogy gyakorolják a mágiát. Mégis szerettem közel lenni hozzá, de csak azért voltam képes rá, mert Christian is itt lógott. És őszintén, nem tudtam rájönni, miért maradt. Azt hiszem még mindig féltékeny volt egy kicsit, mindannak ellenére, ami történt. Természetesen, ha tudott a királynő összehozó tervéről, jó oka lehetett rá. Mindazonáltal, világos volt, hogy ezek a mágia órák kezdték untatni. Ms. Meissner termében voltunk ma, két asztalt összetolt és kinyújtózott rajtuk, egyik karját átnyújtotta a szemei felett. – Ébressz fel, amikor kezd érdekes lenni – mondta.

121

Eddie és én a központi helyen álltunk, ahonnan tudtuk figyelni az ajtót és az ablakokat, miközben közel maradhattunk a moránkhoz. – Te tényleg láttad Mason-t? – Eddie suttogta nekem. Szégyenlőssé vált. – Sajnálom… azt mondtad, nem akarsz róla beszélni… Már kezdtem mondani, hogy igen, pontosan ezt mondtam… de aztán megláttam Eddie arcát. Nem perverz kíváncsiságból kérdezte. Mason miatt kérdezte, a közelségük miatt, és mert Eddie még közel sem volt annyira túl a legjobb barátja halálán, mint én. Azt hiszem, ő megnyugtatónak találta a gondolatot, hogy Mason a másvilágról kommunikál, viszont, nem ő volt az, aki valóban látta Mason szellemét. – Úgy gondolom, ő volt. – suttogtam vissza. – Nem tudom. Mindenki azt hiszi képzeltem. – Hogy nézett ki? Dühös volt? – Ő úgy tűnt… szomorú. Igazán szomorú. – Ha tényleg ő volt… Úgy értem, nem is tudom. – Eddie a földet bámulta, egy pillanatra megfeledkezve a szoba szemmel tartásáról. – Mindig azon töprengek, hogy dühös-e, mert nem mentettük meg. – Semmit sem tehettünk volna – mondtam neki, megerősítve, amit mindenki mondott nekem. – De én is töprengtem ezen, mert Andrew atya említette, hogy a szellemek néha visszajönnek bosszút állni. De Mason nem úgy nézett ki. Ő csak olyan volt, mintha mondani akart volna valamit. Eddie hirtelen felnézett, ráeszmélve, hogy még mindig őrségben volt. Semmi mást nem mondott ezután, de tudtam, hol járnak a gondolatai. Eközben, Adrian és Lissa fejlődtek. Vagy inkább, Adrian. Ők ketten elültettek egy csomó durva növényt, amik meghaltak vagy elhervadtak a tél folyamán és kis cserepekbe tették őket. A cserepek most már egymás után sorakoztak a hosszú asztalon. Lissa megérintett egyet, és a mágia mámora égett benne. Egy pillanattal később, az elszáradt kis növény bezöldült és leveleket hajtott. Adrian szilárdan figyelte, mintha ebben lenne a világegyetem összes titka, és aztán mély levegőt vett. – Oké. Itt nem történik semmi. Ujjait könnyedén egy másik növényre helyezte. Itt nem történik semmi egy pontos állítás lehetne, mert valóban nem történt semmi. Aztán, pár pillanattal később, egy kicsit megremegett a növény. Egy csipetnyi zöld növekedésnek indult rajta, aztán megállt. – Megcsináltad – mondta Lissa lenyűgözve. Én is érezhettem, hogy egy kicsit féltékeny volt. Adrian megtanulta az egyik trükkjét, de ő még mindig nem tanult tőle semmit. – Alig – mondta, a növényt bámulva. Teljesen józan volt, egyik bűne sem befolyásolta. A lelket semmi sem állította meg, hogy ingerelje. Ténylegesen volt valami közös bennünk ma este, a hangulatunk. – Francba. – Viccelsz? – kérdezte Lissa. – Nagyszerű volt. Megnövesztettél egy növényt – az elméddel. Ez csodálatos. – Bár nem olyan jól, mint te – mondta, még inkább úgy hangzott, mint egy tízéves. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be – Akkor hagyd abba a rinyálást és próbáld újra. Rám nézett, mosolyra húzódott a szája. – Hé, semmi tanács, Szellem Lány. A testőröknek láthatónak kéne lenni és nem hallhatónak. – Bemutattam neki a „Szellem Lány” megjegyzésért, de nem vette észre, mert megint Lissa beszélt vele. – Igaza van. Próbáld meg újra. – Csináld meg még egyszer – mondta. – Nézni akarlak… tudnom kell, milyen érzéssel csinálod.

122

Elvégezte a mutatványt egy másik növényen is. Megint éreztem a mágia fellángolását, valamint az élvezetet, ami vele járt – aztán megbotlott. Egy pillanatnyi félelem és bizonytalanság árnyalta a mágiát, egy kicsit arra emlékeztetett, mikor a mentális állapota annyira megromlott. Ne, ne, ne könyörögtem némán. Ez történik. Tudtam, hogy ez lenne, ha tartósan használná a mágiát. Kérlek, ne hagyd, hogy újra megtörténjen. És így, a sötét folt a mágiájában eltűnt. Minden gondolata és érzése normalizálódott. Akkor vettem észre, hogy a növényt meg is növesztette. Lemaradtam, mert elvonta a figyelmemet a botlása. Adrian is lemaradt a varázslatról, mert a szemei rajtam voltak. Arckifejezése nyugtalan és nagyon, nagyon zavart volt. – Oké – mondta Lissa boldogan. Nem vette észre, hogy Adrian nem figyelt. – Próbáld újra. Adrian figyelme visszatért a munkához. Sóhajtva, odament egy másik növényhez, de Lissa visszaintette. – Nem, azon dolgozz, amelyiken kezdted. Talán te csak kis léptékben tudod csinálni. Bólintott, visszafordította figyelmét az eredeti növényéhez. Néhány percig, nem csinált mást, csak nézte. Csend uralkodott a teremben. Sose láttam őt ennyire összpontosítani bármire is, és verejtékcseppek csorogtak le a homlokán. Végül, végre a növény újra megrándult. Egyre zöldebb lett és apró bimbók jelentek meg rajta. Felnéztem rá, láttam, hogy összeszűkíti a szemeit és összeszorítja a fogait, nem volt kétséges, hogy ez a sok koncentrálás megérte. A rügyek előtörtek. Levelek és apró, fehér virágok jelentek meg. Amit Lissa csinált, csak úgy lehet nevezni, ujjongott örömében. „Sikerült!” Átölelte és az örömteli érzései átmosódtak hozzám. Őszintén boldog volt, hogy Adrian képes volt rá. És miközben még mindig csalódott volt, hogy számára nem történt előrelépés, ez reményt keltett benne, hogy Adrian el tudta ismételni a képességét. Ez azt jelentette, hogy valóban tanulhatnak egymástól. – Nem bírok várni, hogy képesek legyek valami újra – mondta, még mindig egy kis féltékenységgel. Adrian megkocogtatott egy füzetet. – Nos, sok más trükk van a lélek világában. Képesnek kell lenned legalább egyet megtanulni közülük. – Mi az? – kérdeztem. – Emlékszel arra a kutatásra, amit olyan embereken végeztem, akik furcsán viselkedtek? – kérdezte Lissa. – Készítettünk egy listát minden különböző dologról, ami felbukkant – Emlékeztem. A kutatásában, hogy találjon más lélekhasználókat, felfedett állításokat olyan bizonyított mora képességekről, melyeket senki sem látott. Kevesen hitték, hogy a pletykák igazak, de Lissa meg volt győződve róla, hogy ők lélekhasználók voltak. – A gyógyítás, aurák és álom-séta mellett észrevettük, hogy szuper kényszerítés is létezik. – Te azt már tudod – mondtam. – Nem, ez még keményebb. Ez nem csak megmondani az embereknek, mit tegyenek. Olyan dolgokat láttatni és éreztetni velük, amik nincsenek is ott. – Mi, mint a hallucinációk? – kérdeztem. – Olyasmi – mondta Adrian. – Vannak történetek arról, hogy emberek arra használták a kényszerítést, hogy mások átéljék a legrosszabb rémálmukat, arra gondoljanak, hogy megtámadják őket vagy bármi. Megborzongtam. – Ez valóban ijesztő. – És klassz – mondta Adrian.

123

Lissa egyetértett velem. – Nem is tudom. A szokásos kényszerítés egy dolog, de ez csak helytelennek tűnik. Christian ásított. – Most, hogy a győzelmet elérték, hívhatnánk egy éjszakának varázslattal? Mögém pillantva, láttam, hogy Christian már felült és ébren figyelt. Szemei Lissá-n és Adrian-an voltak, és nem tűnt boldognak a győzelmi ölelés miatt. Lissa és Christian szétmentek, habár nem azért, mert észrevették a reakcióját. Túlságosan lefoglalta őket a saját izgalmuk, hogy észrevegyék merev pillantását. – Meg tudod csinálni még egyszer? – kérdezte Lissa mohón. – Megnöveszteni? Adrian megrázta a fejét. – Most még nem. Ez sokat elvett belőlem. Azt hiszem, szükségem van egy cigire. – Christian felé intett. – Menj, csinálj valamit a pasiddal. Rettenetesen türelmes volt egész végig. Lissa odasétált Christian-hoz, arca égett az örömtől. Gyönyörű volt és sugárzó, és meg tudtam mondani, hogy nehéz volt Christian-nak mérgesnek maradnia rá. A mogorva arckifejezése meglágyult, és láttam a ritka kedvességet, amit csak ő tudott kihozni belőle. – Menjünk vissza a kollégiumba – mondta, megragadva a kezét. Elindultunk. Eddie közeli testőrként sétált Lissával és Christian-nal, azaz én maradtam a távoli őr. Ez szintén hátrahagyott Adrian-nal, aki úgy döntött lemarad és beszél velem. Dohányzott, úgyhogy én voltam az, akinek el kellett viselnie a mérgező füstfelhőjét. Őszintén szólva, nem értettem, miért nem zárja ki az egyetemről senki illetékes. Ráncoltam az orromat a szagra. – Tudod, mindig lehetnél a mi még távolabbi testőrünk, és hátra maradhatnál azzal a dologgal. – mondtam neki. – Mm, elég volt – Eldobta a cigarettát és elgyúrta, maga mögött hagyva. Majdnem annyira utáltam ezt, mint azt, hogy ugye dohányzik. – Mit gondolsz kicsi dampyr? – kérdezte. – Eléggé menő voltam azzal a növénnyel, ugye? Természetesen sokkal menőbb lett volna, ha én, nem is tudom, ha segítettem volna egy amputáltnak visszanöveszteni a végtagját. Vagy talán ha szétválasztottam volna a sziámi ikreket. De ez több gyakorlást igényel. – Ha szeretnél pár jó tanácsot – biztos vagyok benne, hogy nem – le kéne állnotok a mágiával. Christian még mindig azt hiszi, hogy rámozdultál Lissa-ra. – Mi? – kérdezte tettetett csodálkozással. – Nem tudja, hogy a szívem a tiéd? – Nem az enyém. És nem, még mindig aggódik emiatt, annak ellenére, amit mondtam neki. – Tudod, fogadok, ha most elkezdenénk úgy tenni, attól jobban érezné magát. – Ha hozzám érsz– mondtam kedvesen – én meg fogom adni a lehetőséget, hogy lásd meg tudod–e gyógyítani magadat. Aztán meglátjuk milyen menő vagy valójában. – Ráveszem Lissa-t, hogy gyógyítson meg – mondta önelégülten. – Könnyű lenne neki. Habár… – a gúnyos vigyora elhalványult. – Valami furcsa történt, amikor használta a mágiáját. – Igen – mondtam. – Tudom. Te is érzékelted? – Nem. De láttam. – ráncolta a homlokát. – Rose… emlékszel, amikor kérdezted, hogy őrült vagy-e és én azt mondtam nem? – Igen… – Azt hiszem talán tévedtem. Szerintem őrült vagy. Majdnem megtorpantam. – Mi a fenét akar ez jelenteni? – Nos… lássuk csak, az van, hogy amikor Lissa a második növényt növesztette… az aurája egy kicsit elhalványult.

124

– Ami együtt jár azzal, amit éreztem – mondtam. – Olyan volt… nem is tudom, mentálisan instabil lett egy pillanatra, úgy, mint régen. De elmúlt. Bólintott. – Igen, ez az… a sötétség az aurájából átment a tiédbe. Hasonlósan, ahogy korábban észrevettem a nagy különbséget az aurátok közt, de ezúttal láttam, ahogy történik. Olyan volt, mintha az a sötét folt átugrott volna az övéből a tiédbe. Ettől valamiért megborzongtam. – Mit jelent ez? – Nos, ezért hiszem azt, hogy őrült vagy. Lissa-ra már nincs semmilyen mellékhatással a mágia, igaz? És te, nos… mostanában indulatosnak érzed magad, és hát szellemeket látsz. – Könnyedén mondta ki a szavakat, mintha az, hogy szellemeket látok, csak valami olyasmi lenne, ami időről időre megtörténik. – Szerintem bármilyen káros dolog van is a lélekben, ami sanyargatja az elmét, kiszivárog belőle beléd. Ettől ő stabil marad, és te, nos… mint mondtam, szellemeket látsz. Olyan volt, mintha arcon csaptak volna. Egy új elmélet. Nem trauma. Nem igazi szellemek. Én elfogom Lissa elmebaját. Emlékszem milyen volt legrosszabb állapotában, depressziós és önpusztító. Eszembe jutott a régi tanárunk, Ms. Karp, aki szintén lélekhasználó volt – és teljesen elvesztette a fejét, eléggé ahhoz, hogy strigává váljon. – Nem – mondtam feszült hangon. – Ez nem történik meg velem. – Mi van a köteléketekkel? Meg van ez a kapcsolatotok. A gondolatai és érzései átkúsznak beléd… az elmebaja miért is ne? – Adrian modora jellemzően könnyelmű és kíváncsi volt. Észre sem vette, hogy ez mennyire kezdett engem kiborítani. – Mert ennek nincs semmi – És akkor, rájöttem. A válaszra, amit egész idő alatt kerestünk. St. Vlagyimir egész életében a lélek mellékhatásaival küzdött. Voltak álmai, téveszméi és tapasztalatai, amiket leírt a „démonokról”. De ő nem őrült meg teljesen vagy próbálta megölni magát. Lissa és én biztosak voltunk benne, hogy azért, mert volt egy árnyék-csókolta testőre, Anna, és a köztük lévő kötelék segített neki. Feltételeztük, hogy ez egyszerűen csak olyan közeli baráttá tette őket, valaki, aki támogatta őt és beszélt vele a nehéz időkben a köteléken keresztül, mivel nekik nem volt antidepresszánsuk vagy szorongás elleni gyógyszerük. De mi van, ha… mi van, ha… Nem tudtam lélegezni. Nem mozdulhattam még egy pillanatig anélkül, hogy tudnám a választ. Hány óra volt egyébként? Körülbelül egy órával takarodó előtt? Rá kellett jönnöm. Hirtelen megálltam, majdnem megcsúsztam a sima talajon. – Christian! Az előttünk haladó csoport megállt és visszanézett rám és Adrian-re. – Igen? – kérdezte Christian. – Tennem kell egy kis kitérőt – vagyis inkább nekünk, mivel nem mehetek sehova nélküled. El kell mennünk a templomba. Szemöldöke meglepetten megemelkedett. – Mi van, meg kell gyónnod valamit? – Ne tegyél fel kérdéseket. Kérlek. Csak pár percig fog tartani. Aggodalom suhant át Lissa arcán. – Nos, mehetünk mind – – Nem, gyorsak leszünk – Nem akartam, hogy ott legyen. Nem akartam, hogy hallja a választ, amiben biztos voltam, hogy kapni fogok. – Menjetek a kollégiumba. Utol fogunk érni titeket. Kérlek, Christian? Engem tanulmányozott, az arckifejezése a kettő között vacillált: gúnyolódni akart rajtam és segíteni akart nekem. Végül is nem volt teljesen hülye. Az utóbbi érzelem győzött. – Oké, de ha megpróbálsz rávenni, hogy imádkozzak veled, elmegyek.

125

Ő és én leváltunk a többiektől a kápolna felé. Olyan gyorsan mentem, hogy rohannia kellett, hogy tartsa a tempót. – Feltételezem, nem akarod elmondani mi ez az egész? – kérdezte. – Nem. Habár értékelem az együttműködésedet. – Mindig szívesen segítek – mondta. Biztos voltam benne, hogy a szemeit forgatta, de jobban összpontosítottam az előttünk lévő járdára. Elértük a kápolnát és az ajtó zárva volt, ami nem volt meglepő. Bekopogtam, nyugtalanul néztem körül, ha bármilyen fény kiszűrődne az ablakokon. Nem tűnt úgy. – Tudod én már törtem be ide korábban – mondta Christian. – Ha be kell jutnod – – Nem, több annál. Találkoznom kell a pappal. Francba, nincs itt. – Valószínűleg már ágyban van. – Francba – ismételtem, csak egy kicsit éreztem rosszul magam amiatt, hogy a templom ajtajánál káromkodok. Ha a pap már ágyban volt, akkor elküldte a mora háztartási alkalmazottakat és elérhetetlenné vált. – Szükségem van – Az ajtó kinyílt és Andrew atya kipillantott ránk. Meglepettnek tűnt, de nem dühösnek. – Rose? Christian? Valami baj van? – Fel kell tennem önnek egy kérdést – mondtam neki. – Nem fog sokáig tartani. Meglepettsége fokozódott, de félrelépett, így be tudtunk lépni. Mind megálltunk a kápolna előcsarnokában, pont a főszentélyen kívül. – Éppen készültem haza éjszakára – mondta Andrew atya – Mindent bezártam. – Azt mondta nekem, hogy St. Vlagyimir hosszú életet élt és öregen halt meg. Ez igaz? – Igen – mondta lassan – a legjobb tudásom szerint. Minden könyv, amit olvastam – beleértve ezeket a legutóbbiakat – ezt állítja. – De mi van Annával? – kérdeztem. Úgy hangzottam, mintha a hisztéria határán lennék. Ami eléggé igaz volt. – Mi van vele? – Mi történt vele? Hogyan halt meg? Egész idő alatt. Egész idő alatt, Lissa és én Vlagyimir végkimeneteléért aggódtunk. Soha nem vettük figyelembe Annát. – Ah, nos – Andrew atya sóhajtott. – Attól tartok az ő vége nem volt olyan jó. Egész életét azzal töltötte, hogy védte Vlagyimirt, de vannak utalások, hogy idősebb korában kezdett egyre inkább labilissá válni. És utána… – És utána? – kérdeztem. Christian tekintete a pap és köztem vándorolt, teljesen elveszetten. – És utána, nos, néhány hónappal azután, hogy St. Vlagyimir meghalt, öngyilkos lett. Fél pillanatra összeszorítottam a szemeimet, aztán kinyitottam őket. Ez volt, amitől féltem. – Sajnálom – mondta Andrew atya – Tudom milyen közelről követed a történetüket. Nem is tudtam róla ezt, amíg a közelmúltban nem olvastam. Az öngyilkosság bűn, természetesen… de, nos, tekintve, hogy milyen közel álltak egymáshoz, nem nehéz elképzelni hogyan érezhette magát, amikor Vlagyimir meghalt. – És azt is mondta, hogy kezdett egy kicsit megőrülni. Bólintott és széttárta a karjait. – Nehéz megmondani mit gondolt az a szegény nő. Valószínűleg sok tényezőből következett. Miért volt ez olyan sürgős? Megráztam a fejem. – Ez egy hosszú történet. Köszönöm, hogy segített nekem. Christian és én már félúton voltunk a kollégium felé, mielőtt végül megkérdezte – Mi volt ez az egész? Emlékszem, amikor ezt tanulmányoztátok. Vlagyimir és Anna olyan volt, mint Lissa és te, igaz?

126

– Igen – mondtam mogorván – Nézd, én nem akarok közétek állni, de kérlek ne mesélj erről Lissa-nak. Addig ne, amíg többet meg nem tudok. Csak mondd neki… nem is tudom. Én azt mondom neki, hogy hirtelen bepánikoltam, mert azt hittem, hogy még több közmunkára vagyok beosztva. – Mindketten hazudunk neki, huh? – Utálom ezt, higgy nekem. De ez a legjobb számára ebben a pillanatban. Mert, ha Lissa tudná, hogy én esetlegesen megőrülök miatta… igen, azt nagyon komolyan venné. Le akarna állni a mágiával. Persze, ez volt, amit mindig is akartam… és mégis, éreztem az örömét, amikor használta. El tudnám ezt venni tőle? Fel tudnám áldozni magam? Nem volt könnyű válaszolni, és nem kezdtem el elhamarkodott következtetésekre jutni. Nem, amíg nem tudtam többet. Christian beleegyezett, hogy titokban tartsuk, és mire csatlakoztunk a többiekhez, már amúgy is itt volt a takarodó ideje. Már csak mintegy fél óránk volt, és mind szétváltunk az ágyunk felé – beleértve engem is, mivel az iskolán kívüli gyakorlati kiképzésről szóló megállapodás kimondta, hogy nincs éjszakai szolgálatom. Egyébként a striga veszély általában alacsony volt, és az oktatóim érintettebbek voltak abban, hogy egész éjszaka tudjak aludni. Úgyhogy amikor a takarodó eljött, visszasétáltam a lánykollégiumba egyedül. És akkor, mikor már majdnem ott voltam, újra megjelent. Mason. Hirtelen megálltam és körülnéztem, remélve, hogy valaki más volt ott, hogy tanúsítsa és elrendezze ezt az őrült-vagy-nem dolgot egyszer s mindenkorra. Gyöngyszerű alakja ott állt, kezei a kabátzsebében voltak szinte hétköznapi módon, amitől valahogy ez az egész sokkal furcsább lett. – Nos – mondtam, meglepően nyugodt voltam, a bánat ellenére, ami átmosódott rajtam mindig, mikor láttam. – Örülök, hogy megint egyedül látlak. Nem igazán szerettem az extrákat a repülőn. Üres arckifejezéssel és szomorú szemekkel bámult. Ettől rosszabbul éreztem magam, a bűnösség csomókba keverte a gyomromat. Megtörtem. – Mi vagy te? – sírtam. – Valódi vagy? Kezdek megőrülni? Meglepetésemre, bólintott. – Melyik? – nyöszörögtem – Igen, valódi vagy? Bólintott. – Igen, őrült vagyok? Megrázta a fejét. – Nos – mondtam, kikényszerítve egy viccet az érzelmi hurrikánon keresztül. – Ez megkönnyebbülés, de őszintén, mi mást mondanál, ha egy hallucináció vagy? Mason csak bámult. Megint körbenéztem, azt kívánva bárcsak valaki idejönne. – Miért vagy itt? Haragszol ránk és bosszút keresel? Megrázta a fejét és valami bennem megnyugodott. Eddig a pillanatig nem is jöttem rá, mennyire aggódtam emiatt. A bűntudat és a bánat olyan erősen megsebesített belülről. Az, hogy ő engem hibáztat – csakúgy, mint Ryan – elkerülhetetlennek tűnt. – Te… te nehezen találod meg a békédet? Mason bólintott és egyre szomorúbbnak tűnt. Visszagondoltam az utolsó pillanataira és visszatartottam a könnyeimet. Valószínűleg most én is nehezen találom a békémet, elvették az életemet mielőtt elkezdődött volna. – Többről van szó, igaz? Más ok miatt jössz folyamatosan hozzám? Bólintott. – Miért? – kérdeztem. Túl sok kérdés volt mostanában. Válaszokra volt szükségem. – Mi az oka? Mit kell tennem?

127

De semmi egyebet, mint igen-nem kérdéseket tudtunk magunk mögött, nyilvánvalóan. Kinyitotta a száját, mintha mondana valamit. Úgy tűnt nagyon keményen próbálkozik, mint Adrian a növénnyel. De semmilyen hang nem jött ki belőle. – Sajnálom – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem értem… és… bocsáss meg minden másért. Mason adott nekem egy utolsó vágyakozó pillantást, aztán eltűnt.

128

20. fejezet (Fordította: pokergirl25) – Beszélgessünk édesanyádról. Sóhajtottam. – Mi a véleményed róla? Ez volt az első napom a tanácsadónál, és nem voltam túl jó hangulatban. Tegnap éjjel újra láttam Mason-t, amit talán el kellett volna mondanom valakinek. De nem akartam, hogy újabb okot adjak arra, hogy azt higgyék rólam az iskola tanárai, hogy teljesen elvesztettem az eszem, még ha így is van. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom biztosan, hogy igazam van-e. Adrian auravizsgálata és története Anna-ról elhitette velem, hogy éppen a legjobb úton vagyok az őrület felé. Még nem éreztem azt, hogy őrült lennék. De vajon az őrült emberek tudták magukról, hogy tényleg azok? Adrian azt mondta, hogy nem. Maga a szó egy természetfeletti, furcsa kifejezés. Elég pszichológiát tanultam ahhoz, hogy tudjam, ez a szó egy nagyon kiterjedt fogalmat jelöl. A legtöbb szellemi betegség nagyon sajátságos és különböző tünetekkel járnak – szorongás, depresszió, hangulatváltozás stb. Nem tudom, hol ütöm meg a mércét, ha megütöm egyáltalán. – Mit érzel iránta? – folytatta a tanácsadó. – Az édesanyád iránt? – Azt, hogy ő egy nagyszerű testőr és egy tűrhető anya. A tanácsadó – akinek a neve Deirdre volt – írt valamit a jegyzetfüzetébe. Szőke volt és olyan vékony, mint a morák általában, és egy kék kasmír ruhát viselt. Nem tűnt idősebbnek nálam, de a bizonyítványai az íróasztalon arról tanúskodtak, hogy számos diplomája van a pszichoterápia területén. Az irodája a hivatali épületben volt – ugyanott helyezkedett el az igazgatónő irodája is –, ahol az összes akadémiával kapcsolatos adminisztratív teendőket hajtottak végre. Azt reméltem, hogy lesz egy kanapé, amire le kell majd feküdnöm, ahogyan a TV-ben láttam a terapeutáknál, de a legjobb, ami nekem jutott egy szék volt. De legalább kényelmes szék volt. A falakat természetképek borították, voltak képek lepkékről és sárga nárciszokról. Gondolom az volt a céljuk ezzel, hogy megnyugtassa az embereket. – Elmondanád, hogy mit jelent nálad a „tűrhető”? – kérdezte Deirdre. – Ez már egy jobb kategória. Egy hónappal ezelőtt azt mondtam volna, hogy szörnyű. Mi köze van Mason-nek ehhez? – Akarsz beszélni Mason-ről? Észrevettem, hogy Deirdre szeret kérdésre kérdéssel felelni. – Nem tudom. – ismertem be. Úgy sejtem ezért vagyok itt. – Mit érzel iránta? Mit érzel a halálával kapcsolatban? – Szomorúságot. Kellene még éreznem mást is? – Nem vagy dühös? Eszembe jutottak a strigák, gúnyos arcukkal és viselkedésükkel egészen addig, amíg meggyilkolták a barátomat. – Igen, egy kicsit. – Bűnösnek érzed magad? – Természetesen. – Miért válaszoltad azt, hogy „természetesen”?

129

– Azért mert az én hibám volt, hogy egyáltalán ott volt. Ki voltam rá akadva… és ő bizonyítani akart. Én mondtam meg neki, hogy hol vannak a strigák, nem kellett volna. Ha nem mondtam volna el azt, amit tudtam róluk, Mason nem csinálta volna ezt. Akkor még mindig élne. – Mason felelős volt a saját tetteiért, nem gondolod? Ő döntött arról, hogy mit fog csinálni. – Hát… Úgy gondolom, igaza van. Én nem kényszerítettem arra, hogy ezt tegye. – Akkor van még valami más oka annak, hogy bűnösnek érezted magad? Elfordítottam a tekintetemet a tanácsadóról, és egy képre koncentráltam, ami egy katicabogárról készült. – Szeretett engem – romantikus értelemben. Randizni szeretett volna velem, de én nem tudtam ezt viszonozni. És ez bántotta őt. – Miért nem? – Nem tudom. – válaszoltam. Hirtelen beugrott egy kép a testéről, ahogyan ott fekszik a földön, de elhessegettem azt. Semmi esetre sem akartam sírni Deirdre előtt. – Pedig kellett volna. Jóképű volt. Vicces. És igazán jól kijöttünk egymással… mégsem éreztem, hogy… még akkor sem, amikor megcsókolt vagy. . . Nem tudtam fejest ugrani ebbe a kapcsolatba. – Úgy érzed, hogy problémáid vannak a bizalmas, intim kapcsolatokkal? – Mit mond…? Oh. Nincs. Természetesen nincs. – Lefeküdtél már valakivel? – Nem. Azt mondja már túl kellett volna esnem rajta? – Úgy gondolod, hogy igen? Átkozott. – gondoltam. – Mason nem a megfelelő személy lett volna. – Van esetleg valaki más? Valaki, akiről úgy gondolod, hogy ő lenne az ideális partner? Tétováztam. Elvesztettem a fonalat, nem értettem, hogyan kapcsolódik mindez ahhoz, hogy szellemeket látok. Aszerint a dokumentum szerint, amit aláírtam a beszélgetés előtt, bármit mondok is itt, az bizalmas és titkos. Deirdre nem mondhat el senkinek semmit, hacsak nem csinálok valami illegálisat vagy nem jelent számomra veszélyt. – Igen, van… De nem mondhatom el, hogy ki az. – Mióta ismered őt? – Majdnem hat hónapja. – Közel áll hozzád? – Igen, nagyon. De mi nem… – Hogyan is fejezhetném ezt ki pontosan? – Nem vagyunk igazi kapcsolatban. Ő elérhetetlen a számomra. – Deirdre arra gondolhatott, amire csak akart, talán arra, hogy egy olyan srác után érdeklődök, akinek van barátnője. – Ez az oka annak, hogy nem tudtál közelebb kerülni Mason-höz? – Igen. – És ő tart vissza attól, hogy más fiúkkal randizzál? – Hát… Nem szándékosan csinálja ezt. – De amióta ő foglalja le a gondolataidat, azóta nem érdeklődsz más iránt? – Így van. De nem számít. Talán nem is kellene senki mással járnom. – Miért nem? – Nincs időm. Rengeteget kell gyakorolnom, hogy testőr lehessek. És minden figyelmemet leköti az, hogy vigyázzak Lissa-ra. – És úgy gondolod, hogy nem tudnád ezt úgy csinálni, hogy közben romantikus szálak fűznek valakihez?

130

Megráztam a fejemet. – Nem. Az életemet tettem fel Lissa-ra, ne zavarjon össze senki más. A testőröknek van egy mondásuk: Ti vagytok az elsők. Ti srácok. Morák. – Szóval úgy gondolod, hogy Lissa szükségletei mindig is fontosabbak lesznek a tiednél? – Természetesen. – ráncoltam össze a homlokomat. – Mi mást tehetnék? Az ő testőre leszek. – Milyen érzéssel tölt el ez téged? Feladod érte azt, amit annyira akarsz? – Ő a legjobb barátom. És az utolsó élő Dragomir. – Nem ezt kérdeztem. – Igen, de… – elsóhajtottam. – Nem is tettél fel kérdéseket. – Úgy gondolod, hogy én állandóan kérdezek? – Nem számít. Figyeljen, én szeretem Lissa-t. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy őt védhetem egész életemben. Ennyi a történet. Mindamellett ön, egy mora akarja megmondani egy dampyrnak, hogy ne ti legyetek a legfontosabbak az életünkben? Ön tudhatja a legjobban, hogyan működik ez a rendszer. – Tudom. – mondta. – De nem azért vagyok itt, hogy ezt elemezzem, hanem azért, hogy segítsek neked. – Úgy látszik, nem kivitelezhető az egyik a másik nélkül. Deirdre ajkai mosolyra húzódott és rápillantott az órára. – Mára kifutottunk az időből. Következő alkalommal folytatjuk. Keresztbe vontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Úgy gondoltam, adni fog nekem néhány használható tanácsot vagy megmondja, hogy mit tegyek. Ehelyett csak beszéltetett egész idő alatt. Lágyan nevetett rám. – Egy terápia nem sokkal szól többről, mint amit most csináltunk. – Akkor miért csináltuk egyáltalán? – Mert gyakran nem tudjuk, mit érzünk vagy gondolunk. Ha van egy kísérőd, könnyebben átlátod a dolgokat. Hamarabb rájössz, hogy mit kell tenned. Segíthetek neked azáltal, hogy olyan kérdéseket teszek fel, és olyan helyekre vezetlek el, ahová magadtól nem jutnál el. – Hát, a kérdezéses résszel biztos, hogy nincs problémája. – feleltem szárazon. – Habár nincs használható tanácsom, van pár dolog, amit szeretném, ha átgondolnál a következő találkozásunkig. Lenézett a laptopjára, és elkezdett kopogni a klaviatúrán a ceruzájával, miközben gondolkodott. – Először is szeretném, ha átgondolnád még egyszer azt, amit Lissa-val kapcsolatban kérdeztem – hogy valóban neki akarod-e szentelni az egész életedet. – Már mondtam Önnek. – Tudom. Csak arra kérlek, gondolkodj még ezen. Ha ugyanez marad a válaszod, akkor jó. Szeretném, ha átgondolnál még valamit. Azt akarom, hogy elmélkedj el azon: vajon azért vonzódsz-e ehhez az elérhetetlen sráchoz, csak mert elérhetetlen? – Ez őrültség. Ennek nincs értelme. – Nincs? Éppen most mondtad, hogy senkivel sem akarsz belebonyolódni semmibe. Azt gondolod, hogy a tudatalattid meg fog birkózni azzal, hogy olyasvalakit akarsz, aki nem lehet a tied? Ha lehetetlen megszerezned magadnak őt, soha nem kell a Lissa iránt érzelmeiddel szembeszállnod. Soha nem kell majd közöttük választanod. – Ez olyan zavarba ejtő. – dünnyögtem. – Tényleg az. Ezért vagyok itt. – És mit csináljunk Mason-nal? – Nem Mason-nal, veled. Ez az, ami fontos.

131

A terápia után úgy éreztem magam, mint akinek kiszívták az agyát. Olyan érzés kerített hatalmába, mint a tárgyalás után. Ha akkor Deirdre ott lett volna, fele annyi idő alatt végeztünk volna, hamarabb vallatta volna ki Victor-t, mint a bírónő. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy Deirdre teljesen rossz úton jár. Természetesen rosszul esett az, amit Lissa-val kapcsolatban mondott. Arról nem is beszélve, hogy azért estem bele Dmitrij-be, mert ő elérhetetlen számomra, ez teljesen nevetséges. Addig, amíg meg nem említette, sosem jutott eszembe, hogy valaha is konfliktusba kerülhetek a testőrségi kötelezettségeimmel. Azért estem bele… hát, mert ő Dmitrij volt. Mert édes, erős, vicces, szenvedélyes és káprázatos volt. Azért, mert mindig megértett engem. Most, ahogyan sétáltam vissza a többiekhez, a kérdései folyamatosan kavarodtak a fejemben. Nem gondoltam, hogy egy kapcsolat hátráltatna minket testőri kötelességünk teljesítésében, de az elejétől kezdve tudtam, hogy a kora és a foglalkozása hatalmas akadályt jelentenek számunkra. Tényleg fontos szerepet töltenek be ezek? Egy részem mindig is tudta, hogy nem lehet közöttünk semmi, ezért szenteltem fel teljesen az életemet Lissa-nak? Nem, döntöttem határozottan. Ez nevetséges, lehet, hogy Deirdre jó volt a kérdésfeltevésekben, de rosszakat tett fel nekem. – Rose! Jobbra pillantva megláttam Adrian-t, aki keresztülvágva a gyepen felém sietett, megfeledkezve arról, hogy milyen hatással lesz a latyak a divatos cipőjére. – Csak nem Rose-nak szólítottál? – kérdeztem. – Nem kicsi dampyrnak? Nem hittem, hogy ez valaha meg fog történni. – Mindig is így volt. – ellenkezett, utolérve engem. Beléptünk az épületbe, de mivel tanítás volt, a csarnokok üresek voltak. – Merre van a jobbik feled? – kérdezte. – Christian? – Nem, Lissa. Meg tudod mondani, hogy hol van. Igazam van? – Persze, meg tudom mondani, hogy hol van: most van az utolsó órája, tehát valamelyik osztályteremben van, mint mindenki más. Hajlamos vagy elfelejteni, hogy legtöbbünknek ez egy iskola. Csalódottnak tűnt. – Még több olyan feljegyzést találtam, amit meg akarok vele beszélni a kényszerítésről. – Csak nem valami hasznosat csináltál? Le vagyok nyűgözve. – Te mondod? – kérdezte. – Különös tekintettel arra, hogy az egész itt léted akörül forog, hogy megverj másokat. Ti dampyrok civilizálatlanok vagytok – de hát, ezért szeretünk titeket. – Tényleg. – merengtem. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt csinálják mostanában. Majdnem elfeledkeztem a királyi klub körüli rejtélyről. Sok minden miatt kellett az utóbbi időben aggódnom. Olyan ez, mintha vizet próbálnék megtartani a kezemben. Egy hosszú szünet után kérdeztem meg őt: – Az a szó, hogy Mână mond neked valamit? Neki támaszkodott a falnak, és a cigarettájáért nyújt. – Persze. – felelte. – Az iskola területén vagy. – figyelmeztettem. – Mi… igazad van. – egy sóhajtás kíséretében visszatette a szálat a dobozba. – Az itteni tanulmányaid során nem tanultál románul? Azt jelenti, hogy „kéz”. – Angolt tanulok. – válaszoltam. Kéz. Ennek nincs értelme. – Miért érdekel a fordítás? – Nem tudom. Azt gondoltam, valamilyen formában kapcsolódik azokkal a dolgokkal, amelyek a nemesi családokkal történik.

132

Felismerés csillant meg a szemében. – Oh, uram. Itt is azt csinálják? – Mit? – A Mână. A kéz. Egy buta titkos társaság, ami iskolákban bukkan fel. Volt benne részünk még Alder-ben. Nagyjából nem más, mint egy csapat királyi leszármazott, akik azért gyűlnek össze és tartanak titkos találkozókat, hogy arról beszélgethessenek, mennyivel különbek ők, mint akárki más a világon. – Ez az! – hirtelen összeállt a kép. – Ez Jesse és Ralf csoportja – az egyetlen, akit szerettek volna, hogy csatlakozzon hozzájuk, Christian volt. Ez a Mână. – Őt akarták? – nevetett Adrian. – Bizonyára kétségbe voltak esve – nem mintha Christian ellen akarnék beszélni. Csak éppen nem éppen olyan, mint aki ilyen csoportokba tartozhatna. – Hát, elég keményen kikosarazta őket. Milyen egy ilyen titkos társaság pontosan? Megvonta a vállát. – Ugyanolyan, mint a többi. Ez egy módja annak, hogy többnek érezzék magukat. Mindenki szeretné magát különlegesnek érezni. És ha tagja vagy egy ilyen társaságnak tényleg így érezheted magadat. – Te nem voltál a tagja? – Nem volt rá szükségem. Mindig is tudtam, hogy különleges vagyok. – Jesse és Ralf azt állítják, hogy a nemeseknek össze kell fogniuk a jelenleg folyó viták miatt – a harcról, a testőrökről és minden másról. Azt állítják, tehetnek valamit ezekkel kapcsolatban. – Nem ebben a korban. – mondta Adrian. – A legtöbb, amit tehetnek most, az a beszélgetés. Amikor idősebbek lesznek, megállapodásokat kötnek majd, és továbbra is járnak a titkos találkozóikra. – És most? Csak együtt lógnak és beszélgetnek? Adrian elgondolkodott. – Hát igen, ezt csinálják. De akármikor megalakul egy ilyen csoport, mindig van valami, amit titokban akarnak csinálni. Mindegyik csoport más és más, de mindegyiknek van valamilyen terve vagy tervezete, vagy valamije. – Terv vagy tervezet. Nem tetszett ez nekem. Különösen nem, ha Jesse-sel és Ralf-fal is kapcsolatos. – Sokat tudsz erről ahhoz képest, hogy nem voltál tagja egy ilyen csoportnak. – Én nem, de az édesapám igen. Soha nem beszélt erről sokat – a titkos részek miatt, – de később sok mindent megtudtam, sokat hallottam az iskolában is erről. A falnak támaszkodtam. A tanítás lassan befejeződött. – Hallottál bármit is arról, hogy embereket vernek meg? Legalább négy mora volt azok között, akiket megtámadtak. Ők nem fognak erről beszélni. – Kik? Nem nemesek? – Nem. Nemesek. – Ennek nincs semmi értelme. Az a lényege, hogy összefogja a nemesek egy elit csoportját, hogy megvédjék magukat a változások ellen. Olyan nemeseket keresnek, akik elutasítják vagy támogatják a nem nemeseket. – Talán. De egyikük Jesse testvére volt, és úgy tűnik ő az egyik alapító tag. Ugyanakkor nem csináltak semmit, amikor Christian visszautasította őket. Adrian széttárta a kezeit. – Habár nem tudok mindent, azt mondom, hogy ez a saját kis rituáléjuk, amit titokban akarnak tartani. Sóhajtottam a csalódottságtól, ő pedig kíváncsi tekintettel méregetett engem. – Miért foglalkozol ezzel ennyit? – Mert ez nem helyes. Azok az emberek, akiket láttam rossz formában vannak. Ha egy csoport itt járkál és áldozatokat keres, akkor meg kell őket állítani. Adrian nevetett és egy hajtincsemmel játszott. – Nem menthetsz meg mindenkit, de hidd el, az Úr tudja, hogy megpróbáltad.

133

– Csak azt akarom tenni, ami helyes. Eszembe jutott Dmitrij megjegyzése a cowboyokról, és elmosolyodtam. – Igazságot kell szolgáltatnom ott, ahol szükséges. – Őrült dolog ez, kicsi dampyr. Az aurádból meg tudom mondani. – Azt mondod már nem fekete? – Kétségtelenül még mindig sötét, de van benne egy kis világosság, egy arany csík. Olyan, mint a napsütés. – Akkor az elméleted arról, hogy Lissa-tól kapom, rossz. Nagyon nehéz volt nem arra gondolnom, amit tegnap tudtam meg Anna-ról. Ettől újraéledt minden félelmem. Elmezavar. Öngyilkosság. Talán. – mondta. – Mikor láttad őt utoljára? Egy kicsit megütögettem a kezeit. – Nincs nyomod, ugye? Elkapta a csuklómat és közelebb húzott magához. – Normális körülmények között is így gondolnád? Csapdába ejtettem saját magamat. Olyan közel álltam hozzá, hogy észrevettem, milyen gyönyörű zöld a szeme. Valójában nagyon vonzónak találtam őt, annak ellenére, hogy folyamatosan kigúnyoltam őt. Ezt nem tagadhattam le. Az ujjai melegek voltak a csuklómon, és volt abban valami szexi, ahogyan tartotta a kezemet. Visszagondolva Deirdre szavaira, megpróbáltam rájönni arra, hogy mit is érzek. Eltekintve a királynő figyelmeztetésétől, valójában Adrian egy megszerezhető srác volt. Vajon vonzódok hozzá? Miért remegek meg ettől a gondolattól? Tudtam a választ: nem. Nem vonzódok hozzá úgy, mint Dmitrij-hez. Adrian is szexi a saját módján, mégsem vadít meg annyira, mint Dmitrij. Talán azért, mert őt könnyebben megkaphattam volna. Talán Deirdre-nek igaza volt, amikor azt állította, hogy olyan fiúval szeretnék kapcsolatot létesíteni, akivel lehetetlen? – Tudod… – mondta, ezzel megzavarva a gondolataimat. – Más körülmények között, ez egy érdekes helyzet lenne. Úgy nézel rám, mintha egy kutatási alany lennék. Pontosan így láttam én is a helyzetet. – Miért nem alkalmaztad rajtam a kényszerítést sohasem? – kérdeztem. – És úgy értem, ne azért, hogy ne keveredjek bele egy küzdelembe. – Mert szinte minden szórakozásom az, hogy te egy nehéz eset vagy. Új ötletem támadt. – Csináld! – Mit csináljak? – Használd a kényszerítést rajtam! – Micsoda? – ez egy újabb ritka pillanat volt, amikor Adrian-t sikerült meghökkentenem. – Használd fel a mágiát arra, hogy rávegyél, hogy megcsókoljalak. De ígérd meg, hogy ténylegesen nem fogsz megcsókolni engem. – Ez hátborzongató, és ha én azt mondom, hogy valami hátborzongató, neked tudnod kell, hogy komolyan gondolom. – Kérlek! Sóhajtott egyet, majd tekintetével teljesen rám koncentrált. Olyan volt, mintha teljesen elmerültem volna szemeinek zöld tengerében. Semmi nem létezett többé számomra azokon a szemeken kívül. – Meg akarlak csókolni Rose. – mondta lágyan. – És azt akarom, hogy te is akarj engem. Testének minden négyzetcentimétere – az ajkai, a kezei, az illata – hirtelen hatalmába kerített engem. Testem lángolt. Azt akartam, hogy megcsókoljon, ez lett létezésem egyetlen értelme. Nem volt semmi sem az életemben, amit jobban szerettem volna ennél a csóknál. Az arcomat az arcához közelítettem, mire ő lehajolt. Tulajdonképpen megkóstolhattam volna az ajkát.

134

– Akarod? – kérdezte, hangja olyan volt, akár a bársony. – Meg akarsz csókolni engem? Mindig is meg akartam. Minden elmosódott előttem, csak az ajkaira tudtam koncentrálni. – Igen. – válaszoltam. Az arca egyre közelebb került az enyémhez, az ajkait már csak lélegzetnyi hely választotta el az enyémtől. Olyan közel voltunk egymáshoz, és akkor… Megállt. – Végeztünk. – táncolt vissza. Azonnal felébredtem. A rózsaszín köd felszállt a szemeimről, a vágy tovatűnt. De felfedeztem valamit. A kényszerítés hatása alatt minden kétséget kizárólag azt akarta, hogy megcsókoljon engem. De még a kényszerítés hatása alatt sem éreztem azt az elektromos, mindent elsöprő érzést, amelyet akkor éreztem, amikor Dmitrij-jel voltam. Amikor együtt voltunk, olyan érzés kerített minket hatalmába, hogy gyakorlatilag egyformák vagyunk, és egy olyan erő köt össze bennünket, amely erősebb bárminél. Adrian-nal minden olyan gépies volt. Deirdre-nek nem volt igaza. Ha vonzódásom Dmitrij-hez a tudatalattim reakciója lenne csak, akkor olyan felületesnek kellett volna lennie, mint a kényszerített vonzódásomnak Adrian-hez. A két dolog teljesen különbözött egymástól. Szerelmes voltam Dmitrij-be, és ez nem a képzeletem szüleménye volt. – Hmm. – mondtam. – Hmm? – kérdezte Adrian, miközben szórakozott pillantással nézett le rám. – Hmm. A harmadik „Hmm.” Azonban máshonnan érkezett. Körbepillantottam és megláttam Christian-t, aki minket bámult. Gyorsan elhúzódottam Adrian-tól, ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Erre a hangra a tanulók kiözönlöttek az osztálytermekből az előcsarnokba. – Végre láthatom Lissa-t. – mondta Adrian boldogan. – Rose, el tudnál velem jönni az etetőkhöz? – kérdezte Christian. Egyenletes hangszínnel beszélt, arckifejezése olvashatatlan volt. – Ma nem őrizlek téged. – Tudom, csak hiányoltam az elbűvölő társaságodat. Elbúcsúztam Adrian-től és átvágtunk az étkezőn Christian-nel. – Mi újság? – kérdeztem. – Ezt én is kérdezhetném. – válaszolta. – Te vagy az egyetlen, aki kész arra, hogy kikezdjen Adrian-nel. – Csak egy kísérlet volt. – válaszoltam. – Része a terápiámnak. – Milyen átkozott terápiára jársz te? Megérkeztünk az etetők szobájához. Annak ellenére, hogy korán vége lett az órájának, alig volt pár ember előtte. – Miért érdekel téged? – kérdeztem. – Boldognak kellene lenned. Ez azt jelenti, hogy Adrian nem nyomul Lissa-ra. – De rád nyomul. – Mi vagy te? Nagy testvér? – Bosszús. – válaszolta. – Az vagyok. Mögötte megláttam Jesse-t és Ralf-ot, akik éppen beléptek a helyiségbe. – Maradjon ez köztünk, mielőtt jó barátaink véletlenül meghallanának minket. Hála Istennek, Jesse túl elfoglalt volt ahhoz, hogy velünk törődjön, mivel az etető irányítóval vitatkozott. – Nincs időm várni – mondta neki. – Máshol kellene lennem. Az irányító ránk és a többiekre mutatott a sorban. – Ezek az emberek előtted vannak. Jesse ráemelte tekintetét és elmosolyodott. – Ez egyszer kivételt tehetne

135

– Igen, tényleg siet. – tette hozzá Ralf olyan hangon, amelyet sohase hallottam tőle ezelőtt. Nem olyan reszelős volt, mint általában, inkább bársonyos és lágy. – Csak írja fel a nevét a lista tetejére. Az irányító úgy nézett ki, mint aki mindjárt jól megmondja a magáét, aztán hirtelen vicces és zavart arcot vágott. Lepillantott és leírt valamit. Pár pillanattal később szétnézett, felkapta a fejét és szúrósan nézett. – Mit csináltam? – Felírt engem. – válaszolta Jesse, miközben a táblára mutatott. – Látja? Meghökkenve lenézett. – Miért az ön neve az első? Nem az előbb érkezett ide? – Már voltunk itt korábban, és regisztráltunk. Azt mondta nekünk, hogy így is jó lesz. Teljesen zavartan újra megnézte. Nem emlékezett arra, hogy korábban jártak volna itt – ahogyan nem is – de azt sem tudta, hogyan került Jesse neve az első helyre. Megvonta a vállát, és egy pillanattal később úgy döntött, hogy nem éri meg ezen gondolkodni. – Állj oda a többiekhez, téged szólítalak majd elsőnek. Amint Jesse és Ralf odaért mellénk, megszólítottam őket. – A kényszerítést használtad rajtuk. ” – sziszegtem. Jesse egy másodperc töredékéig rémültnek tűnt, majd újra felöltötte fontoskodó arckifejezését. – Csak meggyőztem őt. Be akarsz köpni vagy valami hasonló? – Nem akarlak beárulni. – válaszolta Christian. – Soha nem láttam még ilyen rossz kényszerítést. – Már ha láttál egyáltalán. – mondta Ralf. – Sokat láttam már. – mondta Christian. – Sokkal jobb emberektől, mint te. Talán ezért nem volt olyan jó a tied. Ralf megsértődöttnek tűnt, amiért nem találták bájosnak, de Jesse oldalba lökte őt és elindult az ellenkező irányba. – Felejtsd el. Szerencséje van. – Szerencséje… – Eszembe jutott Brandon gyenge kényszerítési kísérlete, amikor meg akart győzni engem arról, hogy a sérülései nem komolyak. Jill azt mondta, hogy Brett Ozera meggyőzte az egyik tanárt, hogy semmi sem történt. A tanár ejtette az ügyet, Jill legnagyobb meglepetésére. Brett biztos, hogy kényszerítést alkalmazott. Kicsapták a biztosítékot az agyamban. Minden kapcsolódik valamihez. Még nem sikerült a szálakat kibogozni, ez volt a legnagyobb problémám. – Erről szól, nem? A hülye Mână-ról, és arról, hogy embereket vertek meg a kényszerítés használatával. Nem igazán értettem, hogy ez az egész hogyan kapcsolódik egymáshoz, de tudtam, hogy jó úton járok, amikor megláttam Jesse meglepődött pillantását. Ennek ellenére ezt mondta: – Nem tudod, hogy miről beszélsz. Előre lendültem, abban bízva, hogy fel tudom idegesíteni őket és rá tudom venni, hogy olyat mondjanak, amit nem is akartak elárulni. – Mi a helyzet, fiúk? Olyan erőt ad nektek, amivel ilyen trükköket tudtok végrehajtani? De nem tudjátok a legfontosabb dolgot a kényszerítésről. Kényszerítés hatása alatt rávehetnek arra, hogy kézen állj, és kidobd magadat az ablakból. – Többet tanulunk, mint amit el tudsz képzelni. – mondta Jesse. – Ha megtudom, ki mondta el… Nem tudta befejezni a fenyegetését, mivel pont akkor szólították az etetőhöz. Jesse és Ralf fennhéjázóan elsétáltak tőlünk, Christian rögtön felém fordult. – Mi folyik itt? Mi az a Mână? Gyors összefoglalót rögtönöztem Adrian magyarázatából. – Ez az a csoport, amihez szerették volna, ha te is csatlakozol. Titokban gyakorolják a kényszerítést. Adrian szerint ezek a csoportok nemesekből állnak, akiknek veszélyes időkben terveket készítenek, hogy megváltoztassanak és irányítsanak dolgokat. Bizonyára azt gondolják, hogy a kényszerítés a megoldás, erre gondoltak akkor, amikor azt

136

mondták neked, hogy segíthetnek abban, hogy megszerezz bármit, amit csak akarsz. Ha tudnák, hogy milyen a kényszerítésed, talán meg sem kérdeztek volna. Elkomorodott, nem szerette, ha emlékeztettem arra, amikor megpróbálta – és nem sikerült neki – a kényszerítés a kunyhónál. – De hogy jön ide az ember-megverősrész? – Ez rejtély. – mondtam. Közben Christian-t behívták az etetőhöz, én meg félretettem az elméleteimet addig, amíg nem tudok meg többet. Észrevettem, hogy melyik etetőhöz kerültünk. – Alice már megint? Miért kapod mindig őt? Te kéred mindig őt? – Szerintem senki sem kéri kifejezetten őt. Alice boldog volt, hogy láthat minket, ahogy mindig. – Rose, te mindig vigyázol a biztonságunkra? – Igen, amíg engedik nekem. – mondtam. – Ne legyél meggondolatlan – figyelmeztetett. – Vigyázz az erődre. Ha elég idős vagy ahhoz, hogy küzd az élőhalottak ellen, csatlakozhatsz hozzájuk. Akkor soha nem találkozhatsz majd velünk, és nagyon szomorúak leszünk. – Igen. – mondta Christian. – Minden éjjel telesírom majd a párnámat. Ellenálltam annak a sürgető késztetésnek, hogy leüssem őt. – Ha striga leszek, nem tudlak majd meglátogatni titeket, de remélem, normális halált fogok halni, akkor szellemként majd visszajárok. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy éppen abból a dologból csinálok viccet, ami a legjobban kínoz mostanában engem. Mindenesetre Alice nem talált benne semmi szórakoztatott, megrázta a kezét. – Nem fogsz. Az őrök nem engednek majd be. – Az őrök csak a strigákat nem engedik be. – emlékeztettem szelíden. Szétszórt arckifejezését bizalmatlanság váltotta fel. – Az őrök kint tartanak bármit, ami nem élő, legyen az halott vagy élőhalott. – Megcsináltad. – mondta Christian. – Az őrök nem tartják kívül a szellemeket. – mondtam. – Láttam őket. Tekintettel Alice bizonytalanságára, nem bántam, hogy az enyémről beszélgetünk. Valójában felüdítő volt olyasvalakivel beszélni erről, aki nem ítél el ezért. Ehelyett úgy viselkedett, mintha ez egy teljesen normális beszélgetés lenne. – Ha szellemeket látsz, akkor nem vagyunk biztonságban többé. – Mondtam neked, hogy a biztonság jó, amikor utoljára találkoztunk. – Talán valaki hibázott. – érvelt, ami módfelett következetesnek hangzott. – Talán valaki eltévesztett valamit. Az őrök mágiát használnak. A szellemek nem hatolhatnak át rajtuk, úgy ahogyan a strigák sem. Ők nem élnek. Ha tényleg szellemet láttál, akkor az őrök hibáztak. – Szünetet tartott. – Vagy te őrültél meg. Christian hangosan felnevetett. – Egyenesen oda igyekszel, Rose. – Alice-re nevetett. – Rose védelmében szólva, úgy gondolom, hogy igaza van az őrökkel kapcsolatban. Az iskola állandóan ellenőrzés alatt tartja őket. Az egyetlen hely, amelyet talán jobban őriznek az a Bíróság. És mindkét hely tele van testőrökkel. Ne legyél paranoiás! – Evett, én meg elfordítottam a fejemet. Tudnom kellett volna, hogy ne hallgassak Alice-re. Nem egy elismert hírforrás volt, hiába élt itt már egy ideje. Ugyanakkor furcsa logikájának volt értelme. Ha az őrök távol tartották a strigákat, akkor a szellemeket miért nem? Az igaz, hogy a strigák halottak voltak, mindegyikük halott volt. Ugyanakkor nekem és Christian-nek is igazunk van abban, hogy az őrök az iskola körül komolyak voltak. Nem minden mora család rendelkezik velük, de az olyan helyek, mint az iskolák vagy a Királyi Bíróság rendesen fel vannak szerelkezve velük. A Királyi Bíróság…

137

Amíg ott voltunk egyáltalán nem találkoztam szellemekkel, pedig az egy igen stresszes időszak volt számomra. Ha a látomásaimat a stressz okozza, akkor látnom kellett volna a szellemeket, hiszen a Victor-ral, a királynővel és a bírósággal való találkozás eléggé megerőltette az idegrendszeremet. De valójában nem láttam semmit, ami alátámasztotta volna az elméletemet a szellemekről. Semmit, egészen addig, amíg le nem szálltunk a repülőtéren Martinville-ben. Amelynek nem voltak őrei. Zihálni kezdtem. A bíróság erős őrséggel rendelkezett. Ott nem láttam szellemeket. A repülőtéren nem voltak őrök, mivel az az emberi világ részét képezte. Ott szellemekkel bombáztak. Szintén láttam őket a repülőn, ami nem volt védett a repülés időtartama alatt. Átnéztem Alice-n és Christian-en. Már majdnem végeztek. Igaza lehet? Az őrök távol tartják a szellemeket? És ha igen, akkor mi a helyzet a sulival? Ha az őrök sértetlenek, nem láthatnék semmit, mint a bíróságon. Ha viszont legyőzték őket, bombázniuk kellene engem, mint a reptéren. Az akadémia valahol a kettő között állt. Csak alkalmanként láttam őket. Ennek nincs értelme. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam az, hogy valami nem stimmel az akadémia területét védő őrökkel kapcsolatban. És nem én vagyok az egyetlen, aki veszélyben van.

138

21. fejezet (Fordította: monica) Alig vártam, hogy vége legyen a napomnak. Megígértem Lissa-nak, hogy vele és a többiekkel leszek suli után. Ennek jó szórakozásnak kellett volna lennie, de a percek teltek. Túl nyugtalan voltam. Amikor eljött a takarodó ideje, elváltam tőlük, hogy visszarohanjak a kollégiumba. Megkérdeztem a recepción lévő nőt, hogy fel tudná-e hívni Dmitrij szobáját – a diákok nem látogathatták – mert egy „sürgős” kérdést kellett feltennem neki. Éppen felvette a telefont, amikor Celeste elsétált. – Nincs ott – mondta nekem. Egy nagy zúzódás volt az arcán. Néhány újonc fölé kerekedett – néhány újonc, aki nem én voltam. – Azt hiszem a kápolnába ment. Holnap kell találkoznod vele – nem érsz oda és vissza a takarodó előtt. Alázatosan bólintottam és elindultam a diák szárny felé. Ehelyett, amint eltűnt a szemem elől, kimentem megint és futottam a kápolnához. Igaza volt. Túl fogom lépni a takarodót, de remélhetőleg Dmitrij gondoskodik róla, hogy visszaérek anélkül, hogy bajba kerülnék. A kápolna ajtaja nyitva volt, amikor odaértem. Besétáltam és láttam, hogy az összes gyertya égett, ettől minden arany dísz csillogott a szobában. A papnak még dolgoznia kell. De, amikor beléptem a szentélybe, nem volt ott. Azonban Dmitrij ott volt. Az utolsó padban ült. Nem imádkozott vagy térdelt, vagy ilyesmi. Csak ült ott, teljesen nyugodtnak tűnt. Habár nem volt gyakorló tagja az egyháznak, azt mondta, hogy ott gyakran békére lel. Ez adott neki egy esélyt, hogy elgondolkozzon az életéről és a tetteiről. Mindig azt gondoltam, hogy jól néz ki, de épp akkor, valami benne majdnem teljesen megállított. Talán a háttér miatt volt, mindenhol csiszolt fa és színes képek szentekről. Talán csak, ahogy a gyertyafény megvilágította sötét haját. Talán csak mert védtelennek tűnt, majdnem sebezhetőnek. Általában olyan feszült volt, olyan ideges… de még neki is szüksége volt időnként pihenésre. Ő az én szememben mindig ragyogott, úgy, ahogy mint Lissa is. Szokásos feszültsége visszatért, amikor meghallotta, hogy bejöttem. – Rose, minden rendben? Kezdett felállni, és én leintettem, ahogy becsusszantam mellé. Enyhe tömjén szag érződött a levegőben. – Igen… nos, valahogy úgy. Nincs összeomlás, ha emiatt aggódtál. Csak lenne egy kérdésem. Vagy, nos, egy elméletem. Elmagyaráztam a beszélgetésemet Alice-szel és hogy mire következtettem belőle. Türelmesen hallgatta, arckifejezése elgondolkodó volt. – Ismerem Alice-t. Nem vagyok biztos benne, hogy szavahihető. – Mondta, mikor végeztem. Ez hasonló volt, mint amit Victorról mondott. – Tudom. Ugyanezt gondoltam. De a nagy részének van értelme. – Nem egészen. Ahogy rámutattál, miért ilyen szabálytalanok itt a látomásaid? Ez nem jár együtt a védővonal elmélettel. Úgy kéne érezned, mint a repülőn. – Mi van, ha a védővonalak csak gyengék? – kérdeztem.

139

Megrázta a fejét. – Az lehetetlen. A védővonalak hónapok alatt kopnak el. És itt minden második héten újakat hoznak létre. – Olyan gyakran? – kérdeztem, nem voltam képes elrejteni a csalódottságomat. Tudtam, hogy a karbantartás gyakori, de azt nem, hogy ennyire. Alice elmélete majdnem alapos magyarázatot nyújtott, az egyik, hogy nem tartott engem elmebetegnek. – Talán megkarózzák őket – javasoltam. – Emberek vagy ilyesmi – ahogy korábban láttuk. – Testőrök sétálnak a terepen több alkalommal egy nap. Ha egy karó lenne a kampusz határain, észrevennénk. Sóhajtottam. Dmitrij rátette a kezét az enyémre, és összerezzentem. Mégis, nem vette el, és ahogy gyakran szokta, sejtette a gondolataimat. – Azt gondoltad, ha igaza lenne, az mindent megmagyarázna. Bólintottam. – Nem akarok őrült lenni. – Nem vagy őrült. – De nem hiszed el, hogy tényleg szellemeket látok. Elnézett, szemeivel a pislákoló gyertyákat bámulta az oltáron. – Nem tudom. Még mindig próbálok nyitott maradni. És stresszelni nem ugyanaz, mint őrültnek lenni. – Tudom – ismertem be, még mindig tudatában voltam milyen meleg a keze. Nem kellett volna ilyen dolgokon gondolkodnom egy templomban. – de… hát… van valami más… Aztán elmeséltem neki, hogy Anna lehet, hogy „elszívta” Vlagyimir elmebaját. Kifejtettem neki Adrian aura észrevételeit is. Tekintetét visszafordította rám, töprengő arckifejezéssel. – Beszéltél erről bárki mással? Lissával? A tanácsadóddal? – Nem, – mondtam alig hallható hangon, nem tudtam a szemeibe nézni. – Féltem, mit gondolnának. Megszorította a kezemet. – Abba kell hagynod ezt. Nem félsz attól, hogy veszélybe sodrod magad, de megrémít, hogy közel engedj magadhoz bárkit is. – Én… én nem is tudom, – mondtam, felnézve rá. – Azt hiszem. – Akkor miért mondtad el nekem? Mosolyogtam. – Mert azt mondtad nekem, hogy bíznom kéne az emberekben. Bízom benned. – Nem bízol Lissa-ban? A mosolyom elhalványult. – Bízom benne, teljesen. De nem akarok neki olyan dolgokat mondani, amitől aggódni fog. Azt hiszem, ez egy módja a védelmének, csak úgy, mint a strigák távoltartása. – Erősebb, mint gondolod – mondta. – És mindent elkövetne, hogy segítsen neked. – Na és? Azt akarod, hogy benne bízzak és ne benned? – Nem, azt akarom, hogy mindkettőnkben megbízz. Szerintem jó lenne neked. Zavar téged, ami Annával történt? – Nem, – megint elfordultam. – Megrémít. Azt hiszem a beismerés mindkettőnket meglepett. Én biztosan nem számítottam rá, hogy kimondom. Mindegyikünk lefagyott egy pillanatra, aztán Dmitrij körém tekerte a karjait és a mellkasára húzott. A zokogás határán voltam, ahogy az arcomat a bőrdzsekijén pihentettem és hallgattam a folyamatos szívverését. – Nem akarok olyan lenni – mondtam neki. – Olyan akarok lenni, mint mindenki más. Azt akarom, hogy az elmém… normális legyen. Rose szabvány szerint normális, úgy értem. Nem akarom elveszíteni az irányítást. Nem akarok olyan lenni, mint Anna és

140

megölni magam. Szeretek élni. Meghalnék, hogy megmentsem a barátaimat, de remélem ez nem fog megtörténni. Remélem mindegyikünknek hosszú, boldog élete lesz. Ahogy Lissa mondaná – egy nagy boldog család. Olyan sok mindent szeretnék tenni, de annyira félek… félek, hogy olyan leszek, mint ő… attól tartok, hogy nem leszek képes megállítani… Szorosabban tartott. – Ez nem fog megtörténni – mormolta. – Te vad és indulatos vagy, de a nap végén, te vagy az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Még ha ugyanolyan is vagy, mint Anna – és én nem hiszem – ti ketten nem ugyanabban a sorsban osztoztok. Ez vicces volt. Gyakran mondtam Lissa-nak ugyanezt róla és Vlagyimir-ről. Mindig is nehezen hitte el, és most megértettem. Tanácsokat adni sokkal könnyebb, mint követni azokat. – Ki is hagytál valamit – folytatta, egyik kezét végigvezette a hajamon. – Ha veszélyben vagy Lissa mágiája miatt, legalább tudod miért. Abba tudja hagyni a mágia használatát és ezzel véget vet ennek. Egy kicsit elhúzódtam, így rá tudtam nézni. Sietve, egyik kezemet a szememhez emeltem, hátha elszabadulnak a könnyeim. – De kérhetném, hogy ezt tegye? – mondtam. – Éreztem már, hogy milyen érzést vált ki belőle. Nem tudom, hogy meg tudnám-e fosztani ettől. Meglepetten nézett rám. – Még ha az ára a saját életed is? – Vlagyimir nagyszerű dolgokat tett – ahogy ő is. Különben is, ők az elsők, nem igaz? – Nem mindig. Bámultam. Az ők az elsők-et belém sulykolták gyerekkorom óta. Ez volt, amiben minden testőr hitt. Csak a dampyrok, akik elszöktek a kötelességük elől nem írták ezt alá. Amit mondott, majdnem felért egy árulással. – Néha, Rose, tudnod kell, amikor te vagy az első. Megráztam a fejem. – Nem Lissával. – Lehet, hogy olyan voltam, mint Deirdre-vel vagy Ambrosez-zal. Hirtelen miért vont kétségbe mindenki valamit, amit én abszolút igazságnak tartottam egész életem során? – Ő a barátod. Meg fogja érteni. – Hogy bizonyítsa állítását, előre nyúlt és meghúzta a chotki-t, ami kikandikált a kabátujjam alatt, ujja hegyével súrolta a csuklómat. – Ez több annál – mondtam. Rámutattam a keresztre. – Ha valami, ez bizonyítja. Össze vagyok kötve vele, hogy megvédjem a Dragomir-okat, minden áron. – Tudom, de…– Nem fejezte be, és őszintén, mit mondhatott volna? Kezdett az egész egy olyan régi vitává válni, aminek nincs megoldása. – Vissza kell mennem – mondtam hirtelen. – Elmúlt a takarodó. Egy fanyar mosoly suhant át Dmitrij arcán. – És szükséged van rám, hogy visszavigyelek vagy bajba kerülsz. – Hát, igen, valahogy úgy reméltem… Zörrenéseket hallottunk a szentély ajtaja felől, és Andrew atya besétált, ami határozottan véget vetett az ülőhelyzetünknek. Készen állt, hogy bezárja a kápolnát. Dmitrij köszönetet mondott neki, majd ketten visszaindultunk a dampyr kollégium felé. Egyikünk sem beszélt az úton, de ez egy kényelmes csend volt. Furcsa volt, de a klinikán kívüli kitörése óta, úgy éreztem valami fokozódott közöttünk, olyan lehetetlenül, amilyennek tűnt. Dmitrij segített elsurranni a recepciós nő előtt, és ahogy indultam az épületszárnyam felé, egy Yuri nevű testőr sétált arra. Dmitrij odahívta magához. – Még mindig a biztonságiaknál dolgozol, ugye? Mikor volt az utolsó alkalom, amikor védővonalakat fektettek le?

141

Yuri átgondolta. – Néhány nappal ezelőtt. Miért? Dmitrij egy sokatmondó pillantást vetett rám. – Csak kíváncsiságból. Bólintottam Dmitrij-nek, hogy megmutassam értettem a lényeget, aztán elmentem aludni. Ezt követően, körülbelül jövő héten a szokásos minta alapján játszottam. Követtem Christian-t egy héten három nap, elmentem a tanácsadásokra, és edzettem Dmitrijjel. Ezalatt az idő alatt, láthattam az aggodalmat Dmitrij arcán. Mindig megkérdezte, hogy vagyok, de nem kényszerített beszélgetésbe semmiről, amit nem akartam. Főként fizikai edzések voltak, amit szerettem, mivel ezek nem követeltek túl sok gondolkodást. A legjobb az volt, hogy nem láttam Mason-t ez alatt az idő alatt. Nem voltam tanúja egyetlen támadásnak sem – se Mână típusúnak, se testőr típusúnak. Teljesen izgatottak voltunk a gyakorlati kiképzés miatt, és minden más újonc az osztályomban a szokásos harcokat vívta. A tesztek egyre bonyolultabbak és fárasztóbbak lettek, és mindenkinek talpon kellett maradnia. Úgy tűnt Eddienek minden másnap meg kellett védenie Lissa-t a strigát játszó testőröktől – de ez soha nem akkor történt, amikor a közelben voltam. Valójában, egyáltalán nem ért támadás senkit, amikor a közelben voltam. Egy kis idő múlva, megértettem. Próbáltak könnyíteni rajtam. Aggódtak, hogy nem tudnám kezelni. – Ráadásul lehet, hogy meghúznak gyakorlati kiképzésből mindezek után. – Morogtam Christian-nak egyik este. – Nem csinálok semmit. – Igen, de ha még így is átmész, miért aggódsz emiatt? Úgy értem, te tényleg minden nap harcolni akarsz? – aztán a szemét forgatta. – Nem számít. Hát persze, hogy igen. – Te nem érted – mondtam neki. – Ez a munka nem arról szól, hogy a könnyű kiutat választod. Bizonyítani akarom, hogy mit tudok tenni – nekik és magamnak. Sosem szerzek elég gyakorlatot. Úgy értem, Lissa élete forog kockán. – És az is lehetséges, hogy vele együtt a jövőm is. Ezelőtt aggódtam, hogy talán úgy döntenek, hogy kicserélnek engem – és ez az előtt volt, hogy azt gondolták hibbant vagyok. Már majdnem itt volt a takarodó ideje, és én lemaradtam vele éjszaka. Megrázta a fejét. – Rose, én nem tudom, hogy őrült vagy-e vagy sem, de igazából kezdem azt gondolni, hogy lehet, hogy te vagy a legjobb testőr – vagy nemsokára-testőr – idekint. – Te most épp egy komoly bókot adtál nekem? – kérdeztem. Hátat fordított nekem és elindult a szobája felé. – Jó éjszakát. Az életem még mindig egy káosz volt, de nem tudtam nem mosolyogni, ahogy visszaindultam a lánykollégium felé. A sétálástól mindig ideges lettem, mióta örökös félelemben éltem, hogy látom Mason-t. Habár voltak mások is, akik siettek vissza takarodó előtt, és ő többnyire akkor szokott feltűnni, amikor egyedül voltam, vagy azért, mert előnyben részesítette a titkosságot, vagy, mert ő tényleg a képzeletem szüleménye volt. A Lissa-ról szóló beszélgetés eszembe juttatta, hogy alig láttam ma. Kényelmesen és elégedetten, hagytam, hogy az elmém átcsusszanjon az övébe, amíg a testem folytatta a sétát. A könyvtárban volt, sietve próbált befejezni néhány jegyzetet. Eddie közel állt hozzá, körültekintően. – Jobb lesz, ha sietsz – mondta ugratva. – Teszek még egy kört. – Majdnem kész – mondta Lissa, lefirkantva még néhány szót.

142

Becsukta könyvet épp, amint a könyvtáros odalépett és mondta nekik, hogy most menniük kell. Egy megkönnyebbült sóhajjal, Lissa betömte a papírokat a táskájába és követte Eddie-t kifelé. Eddie felvette és a vállára tette a táskát, ahogy mentek. – Nem kell, hogy ezt tedd – mondta. – Nem vagy az inasom. – Visszakaphatod, amint azt megigazítottad. – Rámutatott, ahol összegyűrődött a kabátja. Gyorsan felkapta, amíg próbált időben kijutni a könyvtárból. Nevetett a saját összevisszaságán és megigazította a kifordult kabátujjat. – Köszi – mondta, amikor visszaadta. – Nincs mit. Lissa szerette Eddie-t – bár nem romantikus módon. Ő csak azt gondolta, kedves. Mindig ehhez hasonló dolgokat tett, kisegítette őt, miközben még mindig kiváló munkát végzett a szolgálattal. Eddie motivációja sem romantikus volt. Ő csak egyike volt azon ritka srácoknak, akik lehetnek úriemberek és rosszfiúk is. Lissa-nak tervei voltak számára. – Gondoltál valaha arra, hogy elhívd Rose-t valahova? – Mi? – kérdezte. Mi? gondoltam. – Csak olyan sok közös van bennetek – mondta, igyekezett hétköznapinak hangzani. Belül, izgatott volt. Azt hitte ez volt a legjobb ötlet a világon. Számomra, ez egy volt azok közül a pillanatok közül, amikor a fejében lenni túl közel volt hozzá. Inkább álltam volna mellette, úgy egy kis értelmet tudtam volna rázni belé. – Ő csak a barátom. – Nevetett, arcán egyfajta aranyos félénkség jelent meg. – És nem hiszem, hogy mi ténylegesen annyira összeillünk. Emellett…– arckifejezése elszomorodott. – Soha nem mennék el Mason barátnőjével. Lissa kezdte mondani, amit én mindig mondtam neki, hogy én valójában nem voltam Mason barátnője. Ehelyett azt választotta, hogy Eddie a legjobbat higgye továbbra is. – Mindenkinek tovább kell lépni valamikor. – Ez nem olyan hosszú idő, nem igazán. Alig egy hónap. És ez nem valami olyasmi, amin hamar túljutsz. – Szemei szomorúak voltak, az a révedező tekintet, ami Lissanak és nekem is fájt. – Sajnálom – mondta. – Nem akartam, hogy úgy hangozzon, mintha az valami kis dolog lenne. Amit ti láttatok – tudom, hogy borzalmas volt. – Tudod, mi furcsa? Igazából nem sokra emlékszem belőle. És ez az, ami borzalmas. Annyira kába voltam, hogy fogalmam se volt róla, mi történik. Utáltam ezt – fogalmad sincs mennyire. Olyan tehetetlennek lenni, mint akkor… ez a legrosszabb dolog a világon. Én is ugyanígy éreztem. Azt hiszem ez egy testőr dolog. Habár Eddie és én sosem beszéltünk róla. Soha nem beszéltünk sokat Spokane-ről. – Nem a te hibád volt – mondta neki Lissa. – A striga endorfinok erősek. Nem tudtál volna harcolni ellenük. – Keményebben kellett volna próbálkoznom – ellenkezett, nyitva tartva a kolesz ajtaját. – Ha akárcsak egy kicsit is jobban eszméletemnél lettem volna… nem tudom. Mason talán még mindig élne. Eddienek és nekem, rájöttem, terápiára kellett volna járnunk, amint visszajöttünk a téli szünetről. Végre megértettem miért mondta mindenki, hogy magamat hibáztatni Mason halála miatt alaptalan. Eddie és én magunkat tartottuk felelősnek olyan dolgokért, amiket nem tudtunk kezelni. Olyan bűnökkel kínoztuk magunkat, amiket nem érdemeltünk meg. – Hé, Lissa. Gyere ide.

143

A komoly témát elhalasztották, ahogy Jesse és Ralf intett neki a kollégium előcsarnokából. A védelmem felemelkedett. Az övé is. Ő sem szerette őket jobban, mint én. – Mi ez? – kérdezte Eddie óvatosan. – Nem tudom – motyogta odasétálva. – Remélem gyors lesz. Jesse káprázatos mosolyt villantott rá, olyat, amit egyszer szenvedélyesnek találtam. Most egy hamis szardarabnak láttam. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Fáradt vagyok – válaszolta Lissa. – Le kell feküdnöm. Mi újság? Jesse Eddie-re nézett. – Magunkra hagynál egy kicsit? – Eddie Lissa-ra nézett. Ő bólintott, és Eddie eléggé visszavonult ahhoz, hogy hallótávolságon kívül legyen, de még mindig figyelte. Amikor elment, Jesse azt mondta: – Van egy meghívásunk számodra. – Mire, egy partira? – Olyasmi. Ez egy csoport… – Ralf nem volt olyan jó beszélő, és Jesse vette át megint a szót. – Több, mint egy csoport. Ez csak elit embereknek van. – Körbeintett. – Te és én és Ralf… nem olyanok vagyunk, mint sok másik mora. Mi nem igazán kedvelünk sok másik nemest. Vannak kapcsolataink és jövedelmünk, amire vigyáznunk kell. – Szerintem vicces volt, hogy beleértette Ralfot. Ralf nemessége anyjától származott, egy Voda-tól, úgyhogy ő nem is vitte tovább egyik nemes nevet sem, még ha technikailag meg is volt hozzá a vére. – Ez olyan… sznobnak hangzik. – Mondta. – Ne vedd sértésnek. Mindazonáltal köszönöm az ajánlatot. – Ez volt Lissa. Mindig udvarias volt, még az ilyen görényekhez is. – Nem érted. Mi nem csak összeülünk. Dolgok végrehajtásán dolgozunk. Mi – habozott, majd halkabban beszélt. – olyan módon dolgozunk, hogy meghallják a hangunkat, hogy az emberek meglássák az előbbre jutásunkat, nem számít mi az. Lissa kényelmetlenül nevetett. – Kényszernek hangzik. – Szóval? Nem láttam az arcát, de érezhettem, hogy keményen dolgozik azon, hogy olyan egyenes maradjon, amennyire lehetséges. – Elment az eszed? A kényszerítés tilos. Ez helytelen. – Csak néhány embernek. És nyilvánvalóan nem neked, mivel te nagyon jó vagy benne. Megdermedt. – Miért gondolod ezt? – Mert valaki – valójában néhány ember – rámutatott erre. – Emberek? Próbáltam visszaemlékezni, hogy Christian és én mit mondtunk az etető szobában. Sosem említettük őt név szerint, habár mindkettőnk hencegett azzal, hogy láttunk valakit kényszerítést használni. És nyilvánvalóan, Jesse észrevett más dolgokat is benne. – Emellett, ez eléggé egyértelmű. Az emberek szeretnek téged. Olyan sok bajból jutottál már ki, és végül rájöttem miért. Egész idő alatt ezt művelted az emberekkel. Figyeltelek az osztályban egyik nap, amikor meggyőzted Mr. Hillt, hogy hagyja, hogy Christian veled dolgozzon azon a projekten. Sosem hagyta volna senki másnak. Ott voltam velük az osztályban aznap. Lissa valóban használta a kényszerítést a tanárán, hogy segítsen Christian-nak. Annyira belemerült a könyörgésbe, hogy kényszerítette Mr. Hillt, anélkül, hogy észrevette volna. Összehasonlítva más dolgokkal, amiket csinált, ez igazából elég gyenge kényszerítésnek látszott. Senki sem vette észre. Nos, szinte senki. – Nézd – mondta Lissa zavartan. – Komolyan, fogalmam sincs miről beszélsz. Mennem kell aludni.

144

Jesse arca izgatottá vált. – Nem, ez rendben van. Szerintünk ez menő. Segíteni akarunk neked – vagyis tulajdonképpen, azt akarjuk, hogy te segíts nekünk. El sem hiszem, hogy nem vettem észre korábban. Igazán jó vagy benne, és azt akarjuk, hogy megmutasd nekünk. Plusz, egyik Mână csoportnak sincs Dragomir-ja. Mi szeretnénk az elsők lenni, akiket mindegyik nemes család képvisel. Sóhajtott. – Ha tudnék kényszerítést használni, rávennélek titeket, hogy elmenjetek. Mondtam nektek, nem érdekel. – De szükségünk van rád! – kiáltott fel Ralf. Jesse egy éles pillantást lövellt rá és mosolyogva visszafordult Lissa-hoz. Volt egy furcsa érzésem, hogy talán próbálja kényszeríteni Lissa-t, de ez egyáltalán nem volt hatással rá – vagy rám, mivel az ő szemein keresztül figyeltem. – Nem csak arról van szó, hogy segítesz nekünk. Minden iskolában vannak Mână csoportok. – mondta Jesse. Közelhajolt és hirtelen, többé már nem tűnt barátságosnak. – A tagjai az egész világon ott vannak. Legyél a része, és meglesznek a kapcsolataid ahhoz, hogy azt csinálj az életeddel, amit csak akarsz. És ha mi mind meg tudjuk tanulni a kényszerítés használatát, akkor meg tudjuk állítani, hogy a mora kormány hülyeségeket csináljon – és meggyőződhetünk róla, hogy királynő és mindenki más a helyes döntést hozza. Ebből minden jó neked! – Jól meg vagyok magam, köszi. – Mondta és visszalépett. – És nem vagyok egészen biztos benne, hogy tudod, mi a legjobb a moráknak. – Jól? A striga barátoddal és a szutykos önjelölt testőröddel? – kiáltott fel Ralf. Elég hangosan beszélt, hogy felkeltse Eddie figyelmét, és Eddie nem tűnt boldognak. – Maradj csendben – mondta neki Jesse dühösen. Lissa-hoz fordult. – Nem kellett volna ezt mondania… de valamennyire igaza van. Az egész családod jó híre rajtad áll, és az úton, amin mész, senki sem vesz téged komolyan. A királynő már próbál téged támogatni és távol tartani Ozera-tól. Össze fogsz roppanni és megégeted magad. Lissa egyre dühösebb és dühösebb lett. – Fogalmad sincs miről beszélsz. És – összeráncolta a homlokát – hogy értetted azt, hogy próbál távol tartani engem Christian-tól? – Azt akarja, hogy összehá… – Ralf elkezdett beszélni, de Jesse azonnal félbeszakította. – Pontosan ez az, amiről beszélek. – Mondta Jesse. – Mi tudunk mindenféle dolgot, ami hatással lehet rád és segíthet neked – neked és Christian-nak. Volt egy olyan érzésem, hogy Ralf a királynő tervét készült említeni, hogy Lissa feleségül menjen Adrian-hez. Próbáltam kibogozni honnan tudhatott erről, amíg eszembe nem jutott, hogy Ralf rokona a Voda-áknak. Priscilla Voda volt a királynő tanácsadója és legjobb barátja. Ő tudott a királynő összes tervéről és valószínűleg elmondta Ralfnak. A kapcsolatuk biztosan szorosabb volt, mint ahogy képzeltem. – Mondd el – követelte Lissa. A gondolat, hogy kényszerítést használjon rajta ténylegesen megfordult a fejében, de elvetette. Nem alacsonyítaná le magát ahhoz. – Mit tudtok Christian-ról? – Nincs ingyen információ – mondta Jesse. – Gyere el egy találkozóra és mindent el fogunk mondani neked. – Mindegy. Nem érdekelnek az elit kapcsolataitok, és semmit sem tudok a kényszerítésről. – A szavai ellenére, őrülten kíváncsi volt, mit tudott Jesse. Megfordult, de Jesse megragadta a karját. – A fenébe is! Neked kell – – Lissa most megy aludni – mondta Eddie. Azonnal ott termett, amint Jesse megérintette. – Vedd el a kezedet, vagy én teszem meg.

145

Jesse Eddie-re meredt. Mint a legtöbb mora-dampyr párosításnál, Jesse-nek magassága volt, Eddienek ereje. Persze, Jesse-nek ott volt Ralf termete is, de az nem számított. Mindenki tudta, ki nyerne, ha Eddie megindulna ellenük. Az volt ennek a szépsége, hogy Eddie valószínűleg nem kerülne bajba, ha azt állítaná, hogy azért tette, hogy megvédje Lissa-t a zaklatástól. Jesse és Ralf lassan meghátráltak. – Szükségünk van rád – mondta Jesse. – Te vagy az egyetlen. Gondolkozz rajta. Amikor elmentek, Eddie megkérdezte. – Jól vagy? – Igen… köszi. Istenem, olyan furcsa volt. – A lépcső felé indultak. – Mi volt ez az egész? – Megszállottjai ennek a nemes társaságnak vagy minek, és azt akarták, hogy csatlakozzak, így benne lenne minden királyi család. Olyan megszállottak voltak emiatt. – Eddie tudott a lélekről, de nem volt kényelmes számára emlékeztetni Eddiet, hogy milyen bajkeverő volt a kényszerítéssel. Kinyitotta az ajtót előtte. – Nos, idegesíthetnek, amennyit csak akarnak, de nem érhetik el, hogy valami olyasmihez csatlakozz, amit nem akarsz. – Igen, azt hiszem. – Egy része még mindig azon töprengett, hogy mit tudtak Christian-ról vagy, hogy ez csak egy blöff volt-e. – Csak remélem, nem lesznek túl bosszantóak. – Ne aggódj – mondta Lissa-nak, hangja kemény volt. – Biztosítom, hogy nem lesznek. Visszatértem a testembe és kinyitottam az ajtót a saját koleszomhoz. A lépcsőn felfelé félúton észrevettem, hogy mosolygok. Biztosan nem akartam, hogy Jesse és Ralf zaklassák Lissa-t, de ha így Eddie kíméletlenül elbánik velük? Igen. Nem bánnám, ha látnám, hogy egy kis megtorlást kapnak azért, amit másokkal csináltak.

146

22. fejezet (Fordította: Brigi) Deirdre felügyelőnek biztos nem volt magánélete, mert a következő időpontunkat vasárnapra tette. Nem estem kétségbe, pedig tudtam, hogy nem csak az én szabadnapom lenne, hanem a barátaimé is. A parancs az parancs, bár eléggé vonakodva jelentem meg. – Téved. – mondtam neki, ahogy leültem. Még nem igazán volt szó az első alkalommal feltett kérdésekről. Az elmúlt néhány alkalommal anyukámról beszéltünk és arról, hogy mit gondolok a gyakorlati kiképzésről. – Miben? – kérdezte. Egy ujjatlan virágos ruhát viselt, ami nem tűnt túl melegnek a mai időben. Továbbá hátborzongatóan hasonlított azokra a tájképekre, amik körben lógtak az irodában. – A fiúval kapcsolatban. Nem csak azért szeretem, mert nem kaphatom meg. Azért szeretem, mert… nos önmagáért. Bizonyítottam magamnak. – Hogyan? – Hosszú történet. – feleltem kitérően. Nem igazán akartam belemenni az Adrian-féle kényszer hatása alatti tapasztalataimba. – Csak higgyen nekem. – És mi van a másik dologgal, amiről beszéltünk? – kérdezte. – Mi a helyzet Lissa iránti érzéseiddel? – Azaz elképzelése is téves volt. – Bizonyítottad magadnak? – Nem, de ez nem olyan dolog, amit ugyanígy tesztelhettem volna. – Akkor hogyan lehetsz benne olyan biztos? – kérdezte. – Mert az vagyok. – ez volt a legjobb válasz, amit jelenleg kaphatott. – Hogy mennek vele mostanában a dolgok? – Hogy érti? – Sokat voltatok együtt? Tudtad, hogy mit csinál? – Igen, valamennyire. Már nem látom olyan sokat. Ugyanazt csinálja, mint eddig. Christian-nel lóg. Kiválóan teljesít a dolgozatokon. Ja, és gyakorlatilag megjegyezte a Lehigh honlapját. – Lehigh? Megmagyaráztam a királynő parancsát Deirdre-nek. – Őszig nem lesz ott, de Lissa már most átnézte az összes óráját, és próbálja kitalálni mit fog választani főtárgyának. – És mi a helyzet veled? – Velem? – Mit fogsz csinálni amíg ő órán van? – Vele megyek. Általában ez van, ha egy morának vele egyidős testőre van. Valószínűleg engem is felvesznek. – Ugyanazokat az órákat fogod te is felvenni? – Igen. – Van olyan óra, amit szívesebben felvennél?

147

– Honnan tudjam? Még azt sem választotta ki ő mit fog felvenni, szóval nem tudom én szeretném-e. De nem számít. Vele kell mennem. – És nincs vele problémád? Kezdtem elveszíteni a türelmem. Pont erről a témáról nem akartam beszélni. – Nincs. – Mondtam összeszorított fogakkal. Tudtam, hogy Deirdre azt akarta, hogy alapos legyek, de én nem akartam. Egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk, mintha arra várnánk, hogy a másik elfordítsa a tekintetét. Vagy talán túl sokat képzeltem a dologba. Lenézett a rejtélyes jegyzetfüzetébe, ami mindig nála volt és átlapozott pár oldalt. Észrevettem, hogy a körmei tökéletes alakúak és vörösek voltak. Az enyémről már lekopott a lakk. – Nem szeretnél ma Lissa-ról beszélni? – kérdezte végül. – Bármiről beszélhetünk, ami maga szerint hasznos. – Te mit gondolsz, mi lenne hasznos? Fenébe. Már megint kérdezősködött. Kiváncsi voltam, vajon valamelyik a falán lógó oklevelek közül adott-e neki valami különleges képzettséget erre. – Azt hiszem, hasznos lenne, ha nem beszélne velem úgy, mintha mora lennék. Úgy csinál, mintha lenne választásom – mintha bánthatna akármi, vagy azt az órát vehetném fel, amelyiket szeretném. Úgy értem, tegyük fel, hogy választhatok. Mi lenne jó benne? Mit csinálnék akkor az órákkal? Menjek ügyvédnek vagy tengerbiológusnak? Nincs értelme, hogy saját óráim legyenek. Már mindent eldöntöttek helyettem. – Te pedig elfogadod. – lehetett volna kérdés, de úgy mondta, mintha egyszerű ténymegállapítás lenne. Vállat vontam. – Elfogadom, hogy vigyáznom kell rá, és ezaz ami a maga elméletéből hiányzik. Minden munkának van valami hátulütője. Végig akarom-e ülni vele a matekórákat? Nem. De muszáj, mert a másik oldala fontosabb. Maga akarja-e dühös tinédzserek nyafogását hallgatni, akik csak feltartják? Nem. De muszáj, mert a másik fele sokkal fontosabb. – Tulajdonképpen – mondta váratlanul. – Ezt szeretem a munkámban. Nem tudtam megmondani, hogy viccel-e vagy sem, de úgy döntöttem nem feszegetem tovább a témát főleg, mivel nem kérdéssel válaszolt. Sóhajtottam. – Csak útálom, hogy mindenki úgy kezel, mintha kényszerítenének, hogy testőr legyek. – Ki az a „mindenki”? – Nos, maga és az a fiú, akivel a bíróságon találkoztam…az a dampyr, akit Amborose-nak hívnak. Ő… nos, ő egy vérszajha. Egy férfi vérszajha. – Mintha ez nem lett volna nyilvánvaló. Vártam, hátha reagál valamit, de nem tette. – Úgy hangzott, mintha azt mondaná, hogy csapdába vagyok esve ebben az életben, meg ilyenek. De nem. Ezt akarom. Ebben vagyok jó. Tudom, hogy kell harcolni, és tudom, hogyan védjek meg másokat. Látott már valaha strigát? Megrázta a fejét. – Hát én igen. És amikor azt mondom, hogy azzal akarom tölteni az életemet, hogy morákat védjek és strigákat öljek, akkor azt úgy is gondolom. A strigákat ki kell irtani. Boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom, és ha a legjobb barátommal lehetek eközben, az még jobb. – Megértelek, de mi van, ha valami mást akarsz – valami mást, amit nem kaphatsz meg, ha ezt az életet választod. Keresztbe fontam a karjaim. – Ugyanaz a válaszom, mint ezelőtt. Mindennek van jó és rossz oldala. Csak meg kell találni a helyes egyensúlyt a kettő között. Úgy értem,

148

azt akarja mondani, hogy az élet nem ilyen? Hogy, ha nem lehet minden tökéletesen az enyém, akkor valami baj van velem? – Nem. Természetesen nem. – mondta és hátradőlt a székében. – Azt szeretném, ha csodálatos életed lenne, de nem remélhetek tökéleteset. Senki sem. De érdekesnek találom, ahogyan válaszolsz, és ahogyan próbálod kibékíteni az életednek ezeket az ellentmondó részeit, amikor az, hogy egy dolgot megszerzel, azt jelenti, hogy a másikat nem kaphatod meg. – Mindenki keresztülmegy ezen. – úgy éreztem csak ismétlem magam. – Igen, de senki sem lát szellemeket végeredményként. Pár súlyos másodpercbe beletelt, míg rájöttem hova akar kilyukadni. – Várjon csak. Azt akarja mondani, azért látom Mason-t, mert titkon Lissa-t okolom azért, mert nem kaphatok meg bizonyos dolgokat az életemben? Mi történt a traumával, amin keresztül mentem? Azt hittem azért látom Mason-t. – Szerintem több oka is van annak, hogy látod őt. – mondta. – És ezeket próbáljuk kideríteni. – És mégis – mondtam – soha nem beszélünk Mason-ről. Deirdre higgadtan elmosolyodott. – Nem? Letelt az idő. – Neked is mindig kérdéssel felel a kérdéseidre? – kérdeztem később Lissa-tól. Keresztül sétáltunk az udvaron az ebédlő felé, hogy megvacsorázzunk. Úgy beszéltük meg, hogy utána találkozunk a többiekkel, és megnézünk egy filmet. Régen nem lógtunk már együtt csak mi ketten, és most jöttem rá, hogy ez mennyire hiányzik. – Nem ugyanahhoz a tanácsadóhoz járunk. – nevetett. – Az nem egyezne az érdekekkel. – Akkor a tiéd is csinálja? – Nem tűnt fel. Ezek szerint a tiéd igen? – Igen… valójában elképesztő megfigyelni. – Ki hitte volna, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a terápiás aktáinkat fogjuk összehasonlítani? Mindketten nevettünk. Eltelt pár perc, aztán Lissa szólásra nyitotta a száját. El akarta mondani, hogy mi történt Jesse-vel és Ralf-fal, nem jött rá, hogy én már tudom. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, valaki csatlakozott hozzánk. Dean Barnes. – Szia Rose. Páran arra lennénk kíváncsiak, miért csak fél napokat vagy gyakorlaton. Nagyszerű. Tudtam, hogy valaki előbb vagy utóbb felteszi ezt a kérdést. Őszintén szólva meglepődtem, hogy még nem tették meg. Mindenki túlságosan el volt foglalva a saját gyakorlati kiképzésével, így eddig nem gondolkoztak el rajta. Már volt egy kész kifogásom. – Beteg voltam. Dr. Olendzki nem akarta, hogy teljes időben dolgozzam. – Igazán? – kérdezte kissé meghökkenve. – Azt hittem mindig azt mondják, hogy a való életben sem kapsz betegszabit. Vagy valami ilyesmit. – Nos ez nem a való világ és Dr. Olendzki szava a döntő. – Azt hallottam azért volt, mert veszélyes vagy Christian-re nézve. – Nem. Nem emiatt volt, higgy nekem. – A belőle áradó alkohol bűze megfelelő ürügy volt a témaváltásra. – Ittál? – Igen. Shane szerzett pár dolgot és felhívott bennünket a szobájába. Hé! – Hé, mi? – kérdeztem. – Ne nézz rám így.

149

– Hogyan? – Mintha nem helyeselnéd. – Nem is igaz. – vitatkoztam. Lissa kuncogott. – De igen. Dean sértődött arcot vágott. – Hé ez a szabadnapom, és ráadásul vasárnap van, ez nem jelenti azt, hogy nem… Valami mellénk került. Túl gyors volt, túl rejtett, hogy barátságos legyen. Ráadásul talpig feketében volt. Lissa és a dolog közé ugrottam, majd rávetettem magam a támadóra. A cselekvés hevében bizonytalanul egy testőrt fedeztem fel, aki az alapfokú kezdőket tanította. A neve valami Jane vagy Joan vagy valami ilyesmi volt. Jean, ez az. Magasabb volt, mint én, bár az öklöm így is eltalálta az arcát. Hátrált pár lépést, ekkor vettem észre a mozgást a háta mögött. Yuri. Odaugrottam és Jean közém és Yuri közé került. Gyomorszájba rúgtam. Yuri felé repült, így mindketten elvesztették az egyensúlyukat. Abban a pár másodpercben előkaptam a gyakorló karómat és Jean szívére céloztam vele. Eltaláltam a jelet, ő pedig azonnal arrébb lépett, mivel gyakorlatilag „halott” volt. Yuri és én farkasszemet néztünk. Mögöttem a hangokból és a tompa puffanásokból ítélve Dean is a támadójával vagy támadóival küzdött. Még nem nézhettem oda. Előbb ki kellett iktatnom Yuri-t, ami nehezebb volt, mivel erősebb volt, mint Jean. Köröztünk, ütöttünk és ütést színleltünk. Végül felém lendült, de én gyorsabb voltam és kitértem előle. Épp csak annyira maradtam távol tőle, hogy őt is megkarózhassam. Amint elhátrált Dean felé fordultam. Lissa oldalt állt és figyelte Dean hogyan küzd a támadójával. Szánalmas volt, már ha mondhatok ilyent. Eléggé megizzasztottam Ryan-t, de az ő hibái semmik voltak ehhez képest. Dean karója a földön volt, mozdulatai pedig bizonytalanok és erőtlenek voltak. Akkor jöttem rá, sokkal inkább kényszerből harcol. Előrelendültem és félrelöktem az útból Lissa felé. Talán túl erősen löktem meg, mert elvesztette az egyensúlyát, de nem érdekelt. Útban volt. Szembenéztem az ellenfelemmel: Dmitrij-jel. Váratlanul ért. Egy kis hang a fejemben azt mondta, nem harcolhatok Dmitrij-jel. Egy másik pedig emlékeztette az előzőt, hogy az elmúlt hat hónapban ezt csináltam, ráadásul ő most nem Dmitrij, hanem az ellenségem. Felé lendültem a karóval remélve, hogy meglepem. De Dmitrij-t nehéz volt meglepni. És gyors is volt. Nagyon gyors. Olyan volt, mintha tudná előre minden lépésem, mielőtt cselekszem. Egy az arcomra mért ütéssel hárított. Tudtam, hogy később ez még fájni fog, de az adrenalintól most nem érdekelt. Távolból érzékeltem, hogy mások is odagyűltek minket nézni. Dmitrij és én úgymond sztárok voltunk errefelé, az hogy az oktatóm volt, csak egy kis ráadás volt a drámában. Ez egy állandó szórakozást jelentett. Én csakis Dmitrij-re koncentráltam. Amíg tesztelgettük egymást, támadtunk, védekeztünk, megpróbáltam felidézni mindent, amit tanított nekem. Arról is próbáltam felidézni mindent, amit róla tudtam. Amikor elkezdtem használni ezt a tudást a harc bonyolulttá vált. Túlságosan jó párosítás voltunk, mindketten túl gyorsak. A szívem vadul vert a mellkasomban, izzadság lepte el a bőrömet. Aztán végül Dmitrij áttört rajtam. Támadásba lendült, a teljes erejével jött felém. Legnagyobbrészt kivédtem, de olyan erős volt, hogy végül én voltam az, aki megingott az erejétől. Ki is használta a lehetőséget és a földre rántott, megpróbált leszúrni. Ha egy striga kapott volna így el, biztosan átharapja vagy kitöri a nyakamat. Nem engedhettem.

150

Így, habár a földre szorított, valahogy sikerült felemelnem a könyökömet és arcon karmoltam. Összerezzent, nekem pedig csak ennyi kellett. Fölé kerültem és lefogtam. Próbált lelökni, de én szorosan tartottam, ezalatt próbáltam a szívéhez tartani a karót. De túl erős volt. Biztos voltam benne, hogy sokáig nem tudom lefogni. Aztán pont, ahogy sejtettem, lazult a szorításom, de közben sikerült jó fogást találnom a karón. Végül a karóm pont szíven találta el. Sikerült. Körülöttünk mindenki tapsolt, de én csak Dmitrij-t láttam. Farkasszemet néztünk. Még mindig rajta ültem, a kezem a mellkasán. Mindketten úsztunk a verejtékben és nehezen vettük a levegőt. A szemei büszkeséget sugároztak – és a fenébe, sokkal többet. Olyan közel volt, az egész testem őt akarta, megint úgy gondoltam ő a részem, szükségem van rá, hogy teljes legyek. A levegő köztünk meleg volt és szenvedéllyel teli, ebben a pillanatban bármit megadtam volna, hogy ott feküdhessek vele, hogy érezhessem, ahogy átkarol. A tekintetében láttam, hogy ő is ugyanerre gondol. Ugyan a harc véget ért, de bennem még maradt bőven adrenalinból és az állati ösztönökből. Aztán egy kéz ragadott meg és Jean felsegített. Ő és Yuri is ragyogtak akárcsak a többi bámészkodó, aki odagyűlt. Még Lissa is le volt nyűgözve. Dean érthető módon, szörnyen érezte magát. Reméltem, hogy lehengerlő győzelmem híre is éppolyan gyorsan fog elterjedni, mint a rosszindulatúak. Valószínűleg nem így lesz. – Szép volt. – mondta Yuri. – Mindhármunkat legyőztél. Tökéletes volt. Ekkorra már Dmitrij is felállt. Én a másik két testőrt figyeltem, mivel tudtam, ha ránézek, a tekintetem lebuktat. Még mindig ziháltam. – Remélem… remélem nem bántottalak benneteket. – mondtam. Ez mindenkit megnevettetett. – Ez a munkánk. – mondta Jean. – Ne aggódj miattunk. Megvagyunk. – Dmitrij-re nézett. – Rendesen elkapott a könyökével. Dmitrij megdörzsölte az arcát a szeme alatt, én pedig reméltem, hogy nem sérült meg nagyon. – A diák felülmúlja a tanárát. – viccelődött. – Vagyis inkább megkarózza. Yuri kemény tekintetett vetett Dean-re. – Az alkohol nem engedélyezett az iskolában. – Vasárnap van. – tiltakozott Dean. – Ma nem is kéne dolgoznunk. – A való világban nincsenek szabályok. – mondta egy tanár hangnemében Jean. – Gondolj rá úgy, mint egy váratlan felmérésre. Átmentél Rose. Szép munka volt. – Köszönöm. Bárcsak elmondhatnám ezt a ruhámról is. – Vizes és sáros voltam. – Megyek, átöltözök Liss. A vacsoránál találkozunk. – Rendben. – Az arca csak úgy ragyogott. Olyan büszke volt rám, alig bírta visszafogni magát. Azt is észrevettem, hogy valamit titkol, kíváncsi voltam lesz-e valami buli, amikor később találkozunk. Nem éltem bele magam túlságosan, nehogy tönkretegyem. – Te pedig– mondta Yuri megragadva Dean karját – Sétálni fogsz velünk. A tekintetem találkozott Dmitrij-ével. Az kívántam bárcsak itt maradhatna és beszélhetnénk. Még mindig dúlt bennem az adrenalin és ünnepelni akartam. Megcsináltam. Végre. A sok megaláztatás után, ami az ügyetlenségemért és állítólagos alkalmatlanságomért ért, most végre bizonyítottam, mire vagyok képes. Táncolni lett volna kedvem. Dmitrij-nek a többiekkel kellett menni, és csak egy apró biccentéssel jelezte, hogy azt kívánja, bár másképp lenne. Sóhajtottam és figyeltem, ahogy elmennek, aztán egyedül sétáltam vissza a kollégiumba. A szobámban aztán rájöttem, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint azt először hittem. Miután levettem a sáros ruháimat rájöttem, hogy szükségem van egy alapos

151

mosdásra és egy forró zuhanyra, mielőtt megjelenhetek a nyilvánosság előtt. Mire végeztem majdnem egy óra eltelt. A vacsora nagy részét lekéstem. Visszafutottam az ebédlőbe, kíváncsi voltam miért nem érzékeltem egyetlen bosszús gondolatot sem Lissa-tól. Mindig ezt csinálta, amikor késtem. Talán úgy gondolta szükségem van egy kis pihenésre a győzelmem után. Ahogy megint rágondoltam egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ami rám fagyott mikor átvágtam a csarnokon az ebédlő felé. Próbáltam átvágni a tömegen, furakodtam az emberek között, néha kilestem a fejek felett, hogy vajon mi miatt gyűltek össze. Adrian és Christian miatt. És Eddie is ott volt. De Eddie nyilvánvalóan csak a bíró szerepét töltötte be, a két fiú között állt, és próbálta őket távol tartani egymástól. A jókedvem rögtön elszállt, kikerültem a maradék embert, aki előttem állt és Eddie-hez siettem. – Mi folyik itt? – kérdeztem. Megkönnyebbült, hogy lát. Talán képes legyőzni az oktatókat a harcban, de látszott, hogy ez a helyzet összezavarta. – Fogalmam sincs. A két dulakodóra néztem. Szerencsére úgy tűnt nem bántottak senkit…még. Továbbá úgy tűnt Christian az, aki védekezik. – Mit gondoltál, meddig húzhatod még ki? – Kiabálta. A szemei olyanok voltak, akár a kék tűz. – Azt hitted sokáig beveszik a viselkedésed? Adrian éppolyan szűkszavúnak tűnt, mint általában, de felfedeztem egy kis aggodalmat lusta mosolya mögött. Nem akart ebben a helyzetben lenni, és akárcsak Eddie, nem tudta miért van benne. – Őszintén szólva. – mondta Adrian unott hangon– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem ülhetnénk le és beszélhetnénk meg felnőttek módjára? – Persze. Naná hogy ezt akarod. Félsz, hogy ezt teszem. – Christian felemelte a karját és egy tűzgömb jelent meg a tenyerében. Még a gyenge fényben is narancssárgán ragyogott, de a töve sötétkék volt. A tömegnek elakadt a lélegzete. Én már hozzászoktam, hogy a morák varázslattal is harcolnak– vagyis Christian– de mégis tabu volt a téma. Christian elvigyorodott. – Mivel tudsz visszavágni? Növényekkel? – Ha ok nélkül akarsz verekedést kezdeményezni, legalább csináld a hagyományos módon, és húzz be egyet. – mondta Adrian. A hangja könnyed volt, de nyugtalan. Úgy gondoltam talán rájött, hogy pusztakezes harcban több esélye van, mint a tűz ellen. – Nem. – szólt közbe Eddie. – Senki nem éget meg senkit. Senki nem fog megütni senkit. Itt valami óriási félreértés van. – De mi az? – kérdeztem. – Mi történt? – A barátod azt hiszi, feleségül akarom venni Lissa-t és el akarom vinni naplemente után. – mondta Adrian. Hozzám beszélt, de a szemét továbbra sem vette le Christian-ról. – Ne tégy úgy, mintha nem lenne igaz. – morogta Christian. – Tudom, hogy az. Része a tervednek– a tiédnek és a királynőének. Egész idő alatt menekült előled. Az, hogy visszajöttél ide… az egész tanulás dolog csak ürügy volt, hogy elvidd Lissa-t a közelemből és a családodhoz kösd. – Hallod egyáltalán milyen paranoiásan hangzik ez? – kérdezte Adrian. A nagynagynénémnek az egész kormányt kell vezetnie! Komolyan azt hiszed, hogy érdekli, ki kivel randizik a gimiben, főleg ahogy a dolgok mostanában állnak? Nézd, sajnálom, hogy annyi időt töltöttem vele. Tényleg nem akartam közétek állni. Semmi összeesküvés nem volt a háttérben.

152

– De igen, volt. – mondta Christian. Haragos tekintetet vetett rám. – Ugye? Rose tudja. Rose már egy ideje tudott erről. Még a királynővel is beszélt róla. – Ez nevetséges. – mondta Adrian meglepődve és egy gyors pillantást eresztett meg felém. – Ugye? – Hát…– kezdtem, észrevettem, hogy a dolgok nagyon gyorsan nagyon rosszá fognak válni. – Igen és nem. – Látod? – kérdezte Christian diadalittasan. A tűz elrepült a kezéről, de Eddie és én is egyszerre mozdultunk. Az emberek sikítottak. Eddie megragadta Christian-t így a tűz magasra repült. Közben én megragadtam Adrian-t és a földre rántottam. Szerencsés felosztás volt. Nem is mertem belegondolni mi lett volna, ha mindketten ugyanaffelé az ember felé indulunk. – Örülök, hogy érdekel. – motyogta Adrian pislogva, ahogy felemelte a fejét a földről. – Ne provokáld. – motyogtam összeszorított fogakkal, mialatt felsegítettem. – Ezt valaki kevésbé tűzveszélyes emberrel kéne megoldani. Eddie még mindig próbálta Christian-t visszafogni, nehogy előrevesse magát. Megragadtam az egyik karját, hogy segítsek. Úgy tűnt Adrian nem fél közelebb jönni, mindazonáltal engedelmeskedett nekem. Christian próbált kiszabadulni, de nem tudott egyszerre velem is és Eddie-vel is harcolni. Kényszeredetten, valószínűleg mert félt, hogy lángra kap a haja, Adrian Christian-hez hajolt és a szemébe nézett. – Christian állj le! Beszéljük meg! Christian küzdött a szorítás ellen, de lassan megenyhült az arca, üveges lett a tekintete. – Beszéljük meg. – ismételte Adrian. – Rendben. – mondta Christian. Csalódott Sóhaj hallatszott a tömegből. Adrian olyan diszkréten használta a képességét, hogy senki nem vette észre. Kívülről úgy tűnt, mintha Christian-re végre hatottak volna az észérvek. Ahogy a tömeg eloszlott Eddie és én lazítottunk a szorításon annyira, hogy elvigyük Christian-t egy távoli sarokba, ahol tudunk beszélgetni. Ahogy Adrian elvette róla a tekintetét Christian arca megtelt gyűlölettel és megpróbált Adrian-re ugrani. Eddie és én viszont már fogtuk. Nem tudott mozdulni. – Mit csináltál az előbb? – kiabálta Christian. Néhány ember megfordult a teremben, biztosan abban reménykedtek mégiscsak lesz egy jó kis bunyó. Belekiabáltam a fülébe, hogy elhallgattassam. Összerezzent. – Aú. – Fogd be! Valami nincs itt rendjén és ki kell derítenünk micsoda, mielőtt valami hülyeséget csináltok. – Ami nincs rendben – sziszegte Christian, közben Adrian-t bámulta – azaz, hogy el akarnak választani minket Lissa-val, te pedig tudtál róla, Rose. Adrian rámnézett. – Tényleg? – Igen. Hosszú történet. – visszafordultam Christian-hez. – Nézd, Adrian-nak ehhez semmi köze. Legalábbis nem szándékosan. Tatiana ötelte volt – ő pedig még semmit nem tett. Ez csak az ő hosszú– távú terve, egyedül az övé, nem Adrian-é. – Akkor honnan tudtál róla? – kérdezte Christian. – Mert elmondta – félt, hogy rátelepszem Adrian-re. – Igazán? Megvétted a szerelmünket? – kérdezte Adrian. – Maradj már csendben. – mondtam. – Amit én tudni szeretnék Christian az az, hogy neked ki mondta el! – Ralf. – válaszolta Christian, most először látszott bizonytalannak.

153

– Jobban is ismerhetnéd, nem kéne rá hallgatnod. – mutatott rá Eddie, arca elsötétült a név hallatán. – Most először Ralf az igazat mondta – azon kívül persze, hogy Adrien is benne van. Ralf a királynő legjobb barátjának a rokona. – magyaráztam. – Csodás. – mondta Christian. Elég nyugodtnak tűnt már, úgyhogy elengedtük. – Mindannyiunkat átvertek. Körbenéztem, hirtelen rádöbbentem valamire. – Hol van Lissa? Miért nem állította le ezt az egészet? Adrian felhúzta az egyik szemöldökét. – Mond meg nekünk te. Hol van? Nem jött vacsorázni. – Nem tudom…– felnyögtem. Olyan jó lettem abban, hogy elzárjam magam, ha kellett, hogy egyre több időbe telt, mire éreztem felőle valamit. Ezúttal nem éreztem semmit, mert semmi nem érkezett tőle. – Nem érzem őt. Három szempár szegeződött rám. – Alszik? – kérdezte Eddie. – Meg tudom mondani, ha alszik… ez valami más… – Lassan. Lassan volt valami halvány jelem felőle. Szándékosan zárt ki, rejtőzni akart előlem, de most is megtaláltam, mint mindig. – Meg is van! Ó… Istenem! A sikolyom visszaverődött a terem falairól, Lissa sikolyát visszhangozva, ahogy valahol messze fájdalom hasított belé.

154

23. fejezet (Fordította: Tyna) A hallban mindenki megállt és bámult. Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Nem csak az én arcom volt olyan. Beléptem az elméjébe, azonnal tisztán láttam a környezetét és azt, ami vele történik – a következő pillanatban kövek emelkedtek a magasba, majd az arcába vágódtak. Egy gólya irányította őket, akiről nem sokat tudtam, csak annyit, hogy egy Drozdov. A kövek megsebeztek mindkettőnket, de nekem összeszorított fogakkal sikerült visszatartani a sikolyomat, miközben a barátaimmal visszamentem a folyosóra. – Az észak-nyugati oldalon van, a furcsa alakú tó és a kerítés között – mondtam nekik. Amint biztos voltam benne, hogy hol van Lissa, otthagytam a barátaimat, és olyan gyorsan rohantam, hogyan a lábaim bírták. Nem ismertem fel mindenkit a szemein keresztül, azok közül, akik körülvették, de néhányukat ismertem. Ott volt Jesse és Ralf. Brandon. Brett. A Drozdov srác. És sokan mások. A kövek még mindig az arcába záporoztak és felsértették a bőrét. Az ajkait nem hagyta el sikoly vagy kiáltás, csak újra és újra azt hajtogatta, hagyják abba, miközben két srác közrefogta. Jesse is azt hajtogatta, hogy ne tegyék. Csak félig figyeltem rá az elméjén keresztül. Az okok nem számítottak. Addig akarták kínozni, amíg el nem érik, hogy csatlakozzon a csoportjukhoz. Sokakkal megtették ugyanezt, Brandon-nal és másokkal is ugyanúgy. Hirtelen megbotlottam, mert olyan érzésem volt, mintha vizet próbálnék meg belélegezni, nem kaptam levegőt. Miközben keményen küzdöttem, kiléptem Lissa elméjéből. Vele történt és nem velem. Valaki éppen vízzel kínozta, hogy ne kapjon levegőt. Bárki is volt az, időt szánt arra, hogy visszahívja a vizet, majd újra elárassza vele az arcát. Lissa zihálva hadart, miközben arra kérte őket, álljanak le. Jesse továbbra is számító szemekkel figyelte. – Ne kérd őket. Állítsd meg! Megpróbáltam sokkal gyorsabban futni. Az akadémia határán, az egyik legtávolabbi ponton voltak. Még mindig nagy volt köztünk a távolság, és minden egyes gyötrelmes lépéssel éreztem, hogy Lissa fájdalma nő, egyre dühösebb és dühösebb. Miféle testőr vagyok én, ha még az akadémián sem tudom biztonságban tartani? Egy levegőhasználó következett és hirtelen ugyanolyan volt, amikor Viktor alkalmazottja kínozta. Váltakozva vette el tőle a levegőt, így Lissa lihegett, majd újra belecsapott az arcába. Gyötrelmes volt és előhozta az összes régi emléket, ami halálra rémítette, ezért igyekezett őket elfelejteni. A levegőhasználó megállt, de már késő volt. Valami elszakadt belül. Amikor Ralf lépett előre, hogy használhassa a tüzet, már annyira közel voltam, hogy láttam, ahogy fellobban a kezében. Nem vett észre engem. Mindegyikük annyira el fog foglalva az eseményekkel, hogy nem figyeltek a környezetükre. Belerohantam Ralfba, mielőtt még a tűz elhagyhatta volna a kezét, lerántottam a földre, és egy képezett manőverrel behúztam neki egyet. Néhányan a szemlélődők közül – Jesse-vel az élen rohantak, hogy segítsenek neki, és megpróbáltak leszedni róla. Ez csak addig tartott, amíg rájöttek, ki vagyok.

155

Azok, akik meglátták az arcomat, azonnal hátrálni kezdtek. Ők voltak azok, aki saját kárukon tanulták, meg hogy milyen velem ujjat húzni. A csoport nagyrészt elkényeztetett, nemesi morákból állt. Nagyon ironikus volt, hogy bár Lissa-t olyan mohón kínozták, egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy ellenem is megpróbálják. A legtöbben szétszóródtak, mielőtt még kezet emelhettem volna rájuk, és engem annyira azért nem érdekeltek, hogy utánuk menjek. Csak Lissa-t akartam biztonságban tudni. Igaz, hogy Ralfnak bevittem még néhány extra ütést, mielőtt leléphetett volna, mégiscsak ő volt az egyik felelős ezért a felfordulásért. Végre elengedtem és felnyögött, amikor feltápászkodott, majd ránézett Jesse-re, a másik felelősre. Én is gyorsan megtaláltam. Ő volt az egyetlen, aki ottmaradt. Odarohantam hozzá és megálltam előtte. Csak állt ott és bámult valamit, a szája enyhén szétnyílt. Ránéztem, majd megnéztem, mit bámul, végül visszafordultam hozzá. – Pókok – mondta Lissa és a hangjára egyből ugrottam. A haja nedvesen hullott oldalra, az arcát vágások borították, de egyébként rendben volt. Amúgy is sápadt bőrét a holdfény még kísértetiesebbé tette, olyan volt, mint Mason. A szemeit nem vette le Jesse-ről, miközben beszélt. – Azt hiszi, hogy pókokat lát. Hogy másznak rajta. Mit gondolsz? Nem kellett volna inkább kígyókat használnom? Visszanéztem Jesse-re. Az arckifejezésétől a hideg futkosott a gerincemen. Olyan volt, mintha be lenne zárva a saját rémálmába. De ijesztőbb volt, amit a kötelékünkön keresztül éreztem. Általában, amikor Lissa varázslatot használt, az meleg volt és aranyszínű. Ez most más volt. Fekete, nyálkás és nagyon sűrű. – Azt hiszem, abba kellene hagynod – mondtam. Hallottam, hogy a távolból emberek futnak felénk. – Elég volt. – Ez egy beavatási szertartás volt – mondta. – Pár nappal ezelőtt megkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk, de én visszautasítottam. De ma megint megtaláltak és azt mondták, fontos információjuk van Christian-ról és Adrian-ról. Ez már elkezdett érdekelni… végül beleegyeztem, hogy eljövök az egyik ülésükre, de nem tudtam a kínzásról. Ez volt a csali. Tudni akartam, amit ők tudnak – a fejét éppen csak oldalra billentette, de valaminek történnie kellett Jesse-vel. A szemei tovább tágultak, miközben némán sikoltott. – Bár még nem egyeztem bele konkrétan, hogy részt veszek a beavatási szertartáson. Tudni akarták, hogy mire vagyok képes. Ez egy módja annak, hogy kiderítsék, milyen kínzásra lehet szükség. Addig kínoznak, míg végül az ember nem bírja tovább és kitör magából, hogy megállítsa őket. Ha az áldozatnak sikerül ellenállni, akkor bekerül a csoportjukba. Újra Jesse-re nézett. Úgy tűnt, hogy a rémálma egyre rosszabb és rosszabb lesz. – Ezzel most egy kicsit kikészítem az elnöküket, nem? – Hagyd abba – szóltam rá. Ez az őrült mágikus hangulat hányingert keltett bennem. Ő és Adrian már beszéltek erről korábban, hogy képesek olyan dolgokat mutatni másoknak, amik valójában nincsenek is ott. Tréfásan szuper-kényszernek nevezték el, de ez egy borzalom volt. – Nem kellene a lelket ilyesmire használnod. Ez nem te vagy. Ez rossz. Lissa nehezen lélegzett és izzadság tört ki a homlokán. – Nem tudom elengedni – mondta. – De igen – mondtam neki és megérintettem a karját. – Add ide nekem. Csodálkozó pillantással nézett rám, majd vissza Jesse-re. – Mi? Te nem tudod használni a mágiát. Keményen összpontosítottam a kötelékünkre és az elméjére. A mágiát nem voltam képes elvenni tőle, de elvehettem azt a sötétséget, amit magával hozott. Rájöttem,

156

hogy eddig is ezt csináltam vele. Minden alkalommal, amikor valami aggasztotta, én azt kívántam, bárcsak megnyugodna és küzdene a sötét érzések ellen, és így is lett, mert én mindet elvettem tőle. Olyan voltam, mint Anna, aki magába nyelte Szt. Vladimir sötétségét. Ez volt az, amit Adrian is látott, amikor a sötét aurámról beszélt. És ez – amikor a lelket rossz szándékkal használták, hogy kárt okozzanak vele, nem pedig önvédelemből – volt a legrosszabb. Ez egy tévedés volt, és nem engedhettem meg neki, hogy folytassa. Az őrület, vagy a harag lényegtelen volt abban a pillanatban. – Igazad van – értettem egyet. – Nem tudom használni. De tudok segíteni abban, hogy el tudd engedni. Koncentrálj rám. Add ki magadból az egészet. Ez rossz. Nem akarod ezt csinálni. Tágra nyílt szemekkel, kétségbeesetten nézett rám. Még anélkül is képes volt tovább kínozni Jesse-t, hogy ránézne. Láttam és éreztem, hogy harcol önmagával. Annyira akart neki ártani – azt akarta, hogy megfizessen. De ugyanakkor tudta, hogy igazam van. Nagyon nehéz volt. Így azt is nehéz volt elérnie, hogy elhagyja a… Hirtelen annak a fekete mágiának minden undorító érzése eltűnt a kötelékünkből. Valami megcsapott, mint az erős szél és hátratántorodtam. Megborzongtam, amikor egy furcsa érzés csavarta össze a gyomromat. Olyan volt, amikor egy szikra meggyújt egy villanykörtét (? ). Aztán az is eltűnt. Jesse térdre rogyott, a rémálom véget ért. Lissa-t láthatóan elöntötte a megkönnyebbülés. Még mindig féltem és fájt, ami történt, de már nem volt érezhető az a pusztító düh, amivel meg akarta büntetni Jesse-t. Hirtelen eltűnt belőle. Az egyetlen probléma, hogy most bennem volt. Jesse felé fordultam és olyan volt, mintha rajta kívül nem létezne más a világegyetemben. Megpróbált tönkretenni engem a múltban. Megkínozta Lissa-t és még sok mást is. Ez elfogadhatatlan volt. Nekirontottam. Csak egy pillanat állt rendelkezésére, hogy a szemei félelemmel teljenek meg, mielőtt lecsaptam az arcára. A feje hátrahajlott, az orrából vér fröcsögött. Hallottam, hogy Lissa rám kiabál, hagyjam abba, de képtelen voltam rá. Meg kellett fizetnie azért, amit tett. Megragadtam a vállát és keményen a földhöz vágtam. Kiabált és könyörgött, hogy hagyjam abba. Aztán elhallgatott, amikor bevertem a száját. Éreztem, ahogy Lissa keze megragadott és próbált visszahúzni, de nem volt elég erős hozzá. Folyamatosan ütöttem. Nyoma sem volt a harci technikának, amit a korábbi küzdelemben alkalmaztam rajta és a barátain, vagy Dmitrij-en. Ez céltalan volt és primitív. Azaz őrület irányított, amit Lissa-tól vettem el. Aztán egy másik kéz ragadott meg. Ezek erősebbek voltak, dampyr kezek, melyeket hosszú évek alatt képeztek ki. Eddie volt az. Próbáltam küzdeni ellene. Szorosan fogott és sikerült visszatartania. – Eressz el – kiabáltam Legnagyobb rémületemre Lissa letérdelt Jesse mellé, és aggódva tanulmányozta a testét. Nem volt semmi értelme. Hogy tehet ilyet? Azok után, amit vele tett? Láttam, hogy az arcán megjelenik a szánalom, majd a kötelékünkön keresztül megéreztem a gyógyító mágiát, ahogy helyrehozta a nagyobb sérüléseit. – Ne – ordítottam és harcoltam Eddie szorítása ellen. – Ne csináld. Aztán még több testőr lépett elő, Dmitrij-jel és Celeste-vel az élen. Christian és Adrian nem voltak sehol, valószínűleg nem tudták tartani a lépést a többiekkel. Szervezett káosz következett. Az ottmaradtakat összegyűjtötték, hogy kihallgathassák őket. Lissa-t is hasonlóképpen kísérték el, de őt azért, hogy ellássák a sérüléseit. Egy kis részem, ami a vérszomjas érzelmek alá volt eltemetve, követni

157

akarta, de valami más is megragadta a figyelmemet. Jesse-t is ellátás céljából vitték el. Eddie továbbra is nyugodtan tartott, nem hatották meg a könyörgéseim és a kéréseim. A felnőttek többsége túl elfoglalt volt, hogy észrevegye, amikor újra kiabálni kezdtem. – Nem hagyhatjátok elmenni! Nem engedhetitek el! – Rose, nyugodj meg – mondta Alberta szelíd hangon. Hogy lehet, hogy ő nem vette észre, mi folyik itt? – Vége van. – Még nincs vége! Addig nincs, amíg a kezem közé nem veszem a torkát és a szuszt is kiszorítom belőle! Alberta és még néhányan észrevették, hogy itt valami komoly dolog történt, de arra nem jöttek rá, hogy Jesse-nek köze van hozzá. Az elmúlt napokban már megtanultam, hogy milyen a Rose-megőrült pillantás. – Vigyék el innen – mondta Alberta. – Össze kell szednie magát, hogy megnyugodhasson. Ennél több utasítást nem adott, valahogy mégis egyértelmű volt, hogy Dmitrij-nek kell foglalkoznia velem. Odalépett és elvett Eddie-től. Abban a rövid pillanatban, amikor elengedtek, megpróbáltam szabadulni de Dmitrij túl gyors és túl erős volt. Megragadta a karomat és elvonszolt a helyszínről. – Csinálhatjuk könnyen vagy nehezen – mondta Dmitrij, amikor a fák között sétáltunk. – Nem engedhetem meg, hogy Jesse közelébe menj. Különben is a gyengélkedőn van, úgyhogy nem jutnál a közelébe. Ha beleegyezel, akkor elengedlek. De ha szökni próbálsz, újra elkaplak. Felmértem a lehetőségeimet. Még mindig azt akartam, hogy Jesse szenvedjen, de Dmitrij-nek igaza volt. Legalább is most. – Rendben – mondtam. Habozott egy ideig, talán csodálkozott, hogy beleegyeztem, majd elengedte a karomat. Amikor nem futottam el, egy icipicit ellazult. – Alberta az mondta, hogy meg kell nyugodnom. Akkor megyünk a gyengélkedőre? Dmitrij hangja gúnyos volt. – Szép próbálkozás. Nem engedlek a közelébe. Kapsz elsősegélyt valahol máshol. Az ellenkező irányba vezetett, az akadémia határa mentén. Hamar rájöttem, hova megyünk. Ez egy kis ház volt. Régen, amikor még több testőr volt az akadémián, néhányan közülük itt laktak, hogy folyamatosan szemmel tarthassák a birtok határát. Régebben elhagyatott volt, de Christian nagynénje szépen rendbe hozta. Inkább lakott itt, mint olyan helyen, ahol a többi mora csak a potenciális strigát látta benne. Dmitrij kinyitotta az ajtót. Sötét volt odabent, de annyit láttam, hogy meggyújt egy petróleumlámpát. Nem szolgáltatott túl nagy fényt, de a szemeimnek kellemes volt. Körülnéztem és megállapítottam, hogy Tasha nagyon jó munkát végzett. A hely tiszta volt és barátságos, az ágyat puha paplannal takarták le, és két szék állt a kandalló mellett. Volt néhány élelmiszer – konzerv és csomagolt – a konyhában a kis szoba mellett. – Ülj le – mondta Dmitrij és az ágy felé intett. Leültem és egy perc múlva a szobát a tűz melege töltötte be. Amikor végzett, felkapott egy elsősegély csomagot és egy üveg vizet és odahúzott egy széket. – El kell engedned – könyörögtem. – Hát nem érted? Nem látod be, hogy Jesse-nek meg kell fizetnie? Kínozta őt. Borzalmas dolgokat csinált vele. Dmitrij egy benedvesített gézzel törölgette a homlokomat. Fájt, amiből arra következtettem, hogy volt ott egy vágás. – Meg fogja kapni a büntetését. És a többiek is.

158

– És mi lesz az? – kérdeztem keserűen. – Szobafogság? Ez ugyanolyan rossz volt, mint Viktor Daskov. Itt senki nem tesz semmit. Az emberek bűncselekményt követnek el és megússzák. Szenvedniük kell. Az összesnek. Dmitrij abbahagyta a sebek tisztítását és megérintett. – Rose, tudom, hogy feldúlt vagy, de nem büntethetünk meg így embereket. Ez olyan primitív. – Igen? Miért olyan nagy baj? Fogadok, hogy az megállítaná őket. Alig tudtam ülni. Az egész testem remegett a haragtól. – Meg kell szenvedniük azért, amit tettek. Én szeretném csinálni. Bántani akarom őket. Felálltam, mert úgy éreztem, szétrobbanok. A kezei villámgyorsan a vállamon teremtek és visszalöktek. Az elsősegélyt már régen elfelejtettük. Az arcán az aggodalom és az indulat különös keveréke látszott, ahogy tartott engem. Harcoltam ellene, mire az ujjait szorosabbra zárta. – Rose! Gondold végig! – kiabálta. – Tudod, hogy mit jelent. Csak a stressz beszél belőled, és ha megteszed, csak sokkal rosszabb lesz. – Hagyd abba! – kiáltottam vissza. – Ne csináld, mindig ezt csinálod. Mindig olyan megfontolt vagy, nem számít, hogy a dolgok milyen rettenetesek. Mi történt azzal, aki meg akarta ölni Viktort a börtönben? Az rendben lett volna, de ez nem helyes? – Mert az egy túlzás volt. Tudod, hogy az volt. De ez… ez valami más. Valami nincs rendben veled. – Velem minden rendben van – figyeltem, mert azt reméltem, hogy a szavaim megzavarják. Ha elég gyors vagyok, akkor talán ki tudok surranni mellette. – Én vagyok itt az egyetlen, aki tenni szeretne valamit, és ha ez akkora baj, sajnálom. Többre tartasz engem, mint aki valójában vagyok. Én nem vagyok szent, mint te. – Egyikünk sem szent – mondta szárazon. – Hidd el én sem vagyok az. Mocorogni kezdtem és sikerült eltolnom magamtól. Felpattantam, de nem jutottam messzire. Alig tettem két lépést az ágytól, amikor újra megfogott és a teljes testsúlyát bevetette, hogy mozgásképtelenné tegyen. Valahonnan tudtam, hogy hiába próbálkozom bármilyen szökési tervvel, de nem gondolkodtam tisztán. – Engedj el – kiabáltam aznap este már századszor, és igyekeztem kiszabadítani a kezemet. – Nem – mondta, a hangja kemény volt és kétségbeesett. – Nem, amíg szökni próbálsz. Ez nem te vagy. Forró könnyek égtek a szememben. – De én vagyok. Engedj el. – Nem. Ez nem a valóság. Ez nem te vagy – gyötrelem volt a hangjában. – Tévedsz! Én… Hirtelen elakadt a szavam. Ez nem te vagy. Ugyanezt mondtam én is Lissa-nak, amikor rémülten figyeltem, hogyan kínozza Jesse-t. Ott álltam és nem hittem a szememnek. Nem is vette észre, hogy elvesztette az irányítást és kis híján szörnyeteggé vált. És most, ahogy megláttam Dmitrij szemében a pánikot és a szeretetet, rájöttem, hogy velem is ugyanaz történik. Ugyanolyan voltam, mint ő, tele irracionális érzelmekkel és nem voltam ura a tetteimnek. Olyan volt, mint én, csak valaki más irányított. Próbáltam harcolni és elfojtani a heves érzelmeket. Túl erősek voltak. Nem tudtam megtenni. Nem tudtam elengedni. Kezdték átvenni felettem az uralmat, csak úgy, mint Anna és Ms. Karp esetében. – Rose – mondta Dmitrij. Csak a nevem volt, de tele volt erővel. Dmitrij annyira hitt bennem, az erőmben és a jóságomban. És ő is nagyon erős volt, olyan erő volt benne, amit nem félt kölcsönadni, amikor szükségem volt rá. Ez volt a szerelem. Olyanok voltunk, mint egy egész két fele, akik bármikor készek támogatni egymást.

159

Egyikünk sem volt tökéletes, de ez nem számított. Vele legyőzhettem azt a haragot, ami bennem tombolt. És megtettem. Éreztem, ahogy a sötétség lassan elhalványul. Abbahagytam a harcot. A testem remegett, de ez már nem a düh miatt volt. Féltem. Dmitrij azonnal felismerte a változást és elengedett. – Ó istenem – mondtam remegő hangon. Ujjai hegyével finoman megérintette az arcomat. – Rose – sóhajtotta. – Jól vagy? Visszanyeltem a könnyeimet. – Én… Azt hiszem igen. Most már. – Vége van – mondta. Még mindig meg voltam hatódva, amikor végigsimított a hajamon. – Vége van. Most már minden rendben. Megráztam a fejem – Nem. Ezt te… nem értheted. Minden igaz, ami miatt aggódtam. Tudsz Annáról? Hogy eszét vesztette a lélek miatt? Velem is ez történik Dmitrij. Lissa elvesztette a kontrollját Jesse-vel kapcsolatban. Nem volt ura önmagának, de meg tudott állni, mert én elszívtam a haragját, és magamba fogadtam. Olyan voltam, mint egy báb. Nem tudtam kontrolálni magam. – Te erős vagy, Rose – mondta. – Nem fog újra megtörténni. – Nem – mondtam. A hangom erőltetett volt, miközben megpróbáltam felülni. – Újra meg fog történni. Olyan leszek, mint Anna. Minden alkalommal egyre rosszabb. Ezúttal vérszomjas voltam, és utáltam. El akartam pusztítani őket. Meg kellett tennem. Mi lesz legközelebb? Nem tudom. Lehet, hogy én is kezdek megőrülni, mint Ms. Karp és ezért látom Mason-t. Lehet, hogy depressziós leszek, mint régebben Lissa. Szépen lassan lecsúszok ugyanabba a gödörbe, amibe Anna is, és bele fogok halni. – Nem – szakított félbe Dmitrij óvatosan. Az arcát az enyém felé közelítette, addig, míg a homlokunk összeért. – Veled nem történhet ilyesmi. Túl erős vagy. Harcolni fogsz ellene, ugyanúgy, ahogy most is. – Csak azért sikerült, mert itt voltál – a karjait szorosan körém fonta, én pedig a mellébe temettem az arcomat. – Egyedül nem vagyok rá képes – suttogtam. – De igen – mondta. A hangja reszketett. – Te annyira, annyira erős vagy. Ezért is szeretlek. Összeszorítottam a szemeimet. – Nem kellene. Valami rettenetes lénnyé fogok válni. Vagy már az is vagyok – visszagondoltam az utóbbi időkre, amikor mindenkibe belemartam. Amikor megpróbáltam megijeszteni Ryan-t és Camille-t. Dmitrij elhúzódott és a szemembe nézett. Két tenyere közé fogta az arcomat. – Nem, nem fogsz – mondta. – Nem fogom megengedni. Nem számít, hogy mibe kerül, nem fogom engedni. Éreztem, hogy a testemet újra kitöltik az érzések, de most nem harag, vagy gyűlölet volt. Meleg volt és csodálatos, még a szívem is belefájdult, jó értelemben. A nyaka köré fontam a karomat és az ajkunk találkozott. Az a csók maga volt a tiszta szerelem, édes és boldog, nyoma sem volt a sötétségnek, vagy a kétségbeesésnek. A csók folytatódott és egyre intenzívebb lett. Még mindig tele volt szeretettel, de sokkal éhesebb és erősebb is volt egyben. Az elektromosság, ami akkor szikrázott közöttünk, amikor én ellöktem magamtól, ő pedig visszarántott, most teljesen körbeölelt minket. Arra az éjszakára emlékeztetett, amikor mindketten Viktor bűbájának hatása alatt álltunk, és nem tudtuk uralni az ösztöneinket. Olyanok voltunk, mint akik éheznek, vagy fuldokolnak és csak a másik volt képes enyhíteni a szenvedésünkön. Szorosan simultam hozzá, az egyik kezemmel a nyakát öleltem, a másikat a hátára csúsztattam, és olyan hevesen húztam magamhoz, hogy a körmeim gyakorlatilag

160

felszántották a bőrét. A testével nyomott le az ágyra. Kezeit a derekamra tette, majd az egyik lecsúszott, végig a combomon, és a lábamat a saját dereka köré fonta. Mindketten ugyanakkor húzódtunk el, de mégis olyan közel voltunk egymáshoz. Abban a pillanatban a világon minden csendes volt. – Nem tehetjük…– mondta rekedten. – Tudom – értettem egyet vele. Aztán az ajkai újra az enyémen voltak, és tudtam, eljött a pillanat, amikor már nincs visszaút. Minden fal leomlott köztünk. A testünk összegabalyodott, mégis sikerült levennem róla a kabátot, az inget, majd a saját pólómat is… Bizonyos értelemben tényleg hasonlított a közelharchoz, tele volt lángolással és szenvedéllyel. A nap végére már biztos voltam benne, hogy a harc és a szex nem különböznek olyan sok dologban, mint hittem. Ezek mind olyan dolgok, amikor az állatias ösztöneink irányítanak minket. Mégis, ahogy egyre több ruha került le rólunk, több volt, mint állatias ösztön. Édes volt és csodálatos is egyben. Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy minden kétséget kizáróan szeret engem, jobban, mint bárki mást a világon, hogy én vagyok az ő üdvössége, ugyanúgy, ahogy ő az enyém. Soha nem gondoltam volna, hogy az első alkalomra egy kis házban fog sor kerülni, az erdőben, de rájöttem, hogy a hely nem számít. Csak a személy. Ha olyasvalakivel vagy együtt, akit szeretsz, akkor lehettek bárhol, akkor is hihetetlen. Hogy a legnagyobb luxus ágy nem volna elég, ha olyannal vagy, akibe nem vagy szerelmes. És jaj, szerettem őt. Annyira szerettem, hogy már fájt. Végül minden ruhánk egy kis kupacban végezte a földön, az ő bőre az enyémhez ért, és ez több mint elég volt, hogy melegen tartson. Nem tudtam, hogy hol ér véget az én testem, és hol kezdődik az övé és úgy döntöttem, ez volt az, amit mindig is akartam. Soha többé nem akartam elszakadni tőle. Bárcsak leírhatnám szavakkal, de képtelenség elmondani, hogy mennyire csodálatos volt. Ideges voltam és izgatott, és még vagy egymillió dolgot éreztem egyszerre. Dmitrij úgy tűnt, hogy nagyon bölcs és végtelenül türelmes, akárcsak az edzéseinken. Ezek után ez a tulajdonsága egy természetes dolognak tűnt, de mégis hajlandó volt átengedni nekem az irányítást. Végre egyenrangú felek voltunk, és minden érintésünkben benne volt az egymás feletti hatalom. Amikor vége lett, visszahanyatlottam rá. Fájt a testem… de ugyanakkor bámulatosan boldognak és elégedettnek tűnt. Azt kívántam, hogy bárcsak már régen megtettük volna ezt, de azt is tudtam, hogy nem lett volna helyes, egészen eddig a pillanatig. A fejemet a mellkasán pihentettem, és nagyon kényelmesen éreztem magam a teste melegében. Megcsókolta a homlokomat, és az ujjaival végigszántott a hajamon. – Szeretlek Róza – újra megcsókolt – én mindig itt leszek neked. Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. A szavai csodálatosak voltak és veszélyesek. Nem kellett volna olyasvalakinek mondania őket, mint én. Nem kellett volna megígérnie, hogy megvéd engem, amikor az életét az olyan morák védelmének kellett volna szentelnie, mint Lissa. Nem lehettem első a szívében, ahogy ő sem lehetett az, az enyémben. – Én sem hagyom, hogy bármi történjen veled – ígértem. – Szeretlek. Megint megcsókolt, belém fojtva ezzel a további szavakat. Egy darabig némán feküdtünk egymás karjaiban. Én szívesen maradtam volna így örökre, de mindketten tudtuk, hogy mennünk kell. A többiek végül majd a keresésünkre indulnának, és ha mindez kiderülne, nagyon nagy bajba kerülnénk. Így aztán felöltöztünk, ami nem volt egyszerű, mert folyamatosan csókolóztunk. Végül vonakodva, de elhagytuk a házat. Fogtuk egymás kezét, mert tudtuk, csak

161

néhány percünk maradt. Ha az akadémia központjában vagyunk, akkor sokkal régebben visszamentünk volna. De most a világban minden arany és csodálatos volt. Minden mozdulatunk örömről árulkodott és bizsergett köztünk a levegő. Ezer kérdés fordult meg a fejemen. Mi történt? Amíg az úgynevezett ápolásom zajlott? Tudtam, hogy most nem érdekel. A testem még mindig meleg volt és hiányolta őt, hirtelen megálltam. Egy másik érzés kúszott felfelé a bensőmben, ami nagyon kellemetlen volt. Furcsa volt, hogy a hányinger hullámokban tört rám, és a bőröm bizseregni kezdett. Dmitrij azonnal rám nézett. Kérdések fordultak meg a fejemben, persze. Mi történt? Ha már a mi úgynevezett ellenőrző ment? Most tudtam, nem érdekel. A testem még mindig meleg, és hiányzik neki, és én hirtelen megálltam. Egy másik érzés, nagyon kellemetlen volt, egyreegyre kúszik rám. Furcsa volt, mint a halk és futó hullámok, a hányinger keveredett szúró ellen a bőröm. Dmitrij azonnal abba, és adott nekem egy nézett. Sápad és enyhén ragyogó formában öltött testet előttünk. Mason. Ugyanolyan volt, mint eddig, vagy mégsem? A szokásos szomorúságot láttam rajta, de volt ott valami más is, valami új. Pánik? Frusztráció? Majdnem megesküdtem rá, hogy félelem, de őszintén, egy szellem mitől félhet? – Mi a baj? – kérdezte Dmitrij. – Te nem látod? – suttogtam. Dmitrij követte a pillantásomat. – Látok? Kit? – Mason-t. Mason kifejezése elsötétült. Lehet, hogy nem voltam képes pontosan beazonosítani, de tudtam, hogy nem valami jó. Az undorító érzés egyre növekedett benne, de semmi köze nem volt hozzá. – Rose, menjünk vissza – mondta Dmitrij óvatosan. Még mindig nem tért napirendre afelett, hogy szellemeket látok. Nem mozdultam. Mason arca próbált valamit elmondani nekem. Valami fontosat, amit tudnom kellett, de nem tudta, hogyan közölje. – Mi van? – kérdeztem. – Mit akarsz? Egy pillanatra csalódottság suhant át az arcán. A hátam mögé mutatott, majd leejtette a kezét. – Mondd már – a hangom tükrözte a zavarom. Dmitrij szeme Mason és köztem vándorolt, de Mason a számára csak üres tér volt. Én már túlságosan aggódtam ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondol Dmitrij. Volt itt valami. Valami nagy dolog. Mason kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de szavak nem hagyták el a száját. Kivéve egyetlen másodpercet. Szavai szinte hallhatatlanok voltak. – Jönnek…

162

24. fejezet (Fordította: Tyna) Az egész világ megállt. Ilyenkor éjszaka nem voltak madarak, vagy más élőlények, de úgy tűnt, hogy csendesebb, mint máskor. Még a szál is elcsendesedett. Mason könyörögve nézett rám. A hányinger és a szúró érzés egyre erősödött. Akkor már tudtam. – Dmitrij – mondtam gyorsan – Itt vannak a stri… Túl késő volt. Dmitrij és én egyszerre vettük észre, de hozzá volt közelebb. Sápadt arc. Vörös szemekkel. A striga felénk suhant, szinte repült, mint ahogy a vámpír legendákban szokott lenni. Dmitrij ugyanolyan gyors és majdnem ugyanolyan erős volt. A tét valódi volt, nem gyakorlat – a kezei megakadályozták a striga támadását. Azt hiszem, a striga a meglepetés erejében bízott. Küzdöttek egy darabig és úgy tűnt, hogy megrekedtek az időben, egyikük sem tudott felülkerekedni. Aztán Dmitrij keze kiszabadult és a karót belemártotta a striga szívébe. Vörös szeme meglepetésében kitágult, majd a teste a földre hanyatlott. Dmitrij megfordult, hogy lássa, jól vagyok és ezer néma üzenet hangzott el közöttünk. Elfordult, hogy az erdőt is ellenőrizze, bámult a sötétbe. A hányingerem erősödött. Nem tudom, hogy miért, de valamilyen módon éreztem a strigákat körülöttünk. Ezért éreztem magam rosszul. Dmitrij visszafordult hozzám és a pillantása olyan volt, amit még sosem láttam. – Rose. Figyelj rám. Fuss. Fuss gyorsan és teljes erődből vissza a koleszhoz. Szólj a testőröknek. Bólintottam. Nem volt mit mondani. Megragadta a karomat és fogva tartotta a tekintetemet, hogy biztosan megértsem a következő szavakat. – Ne állj meg – mondta – Nem számít, mit hallasz, nem számit mit látsz, ne állj meg. Addig ne, amíg nem figyelmeztetted a többieket. Ne állj meg, csak ha közvetlenül előtted vannak. Érted? Megint bólintottam, mire elengedett. – Mond nekik azt, buria Újabb bólintás – Fuss Én pedig futottam. Nem néztem vissza. Nem kérdeztem, mit akar csinálni, mert nagyon jól tudtam. Annyi strigát akart megállítani, amennyit csak tudott, hogy ezzel is segítsen nekem. És egy pillanattal később meghallottam a morgást és az ütéseket, ami azt jelezte talált még egyet. Csak egy szívdobbanásnyi ideig engedtem meg magamnak, hogy aggódjak. Ha ő meghal, abba én is belehalok. De aztán elengedtem. Nem tudtam csak egy emberre gondolni, amikor több száz élet függött tőlem. Strigák voltak az akadémián. Lehetetlennek tűnt. Ez nem történhetett meg. A lábaim keményen csapódtak a földbe, átgázoltam a latyakon és a sáron. Olyan volt mintha körülöttem hangok és formák lettek volna – de nem a szellemek a repülőtérről, a szörnyek ijesztettek rám. Mégsem álltam meg. Amikor Dmitrij és én elkezdtük a közös edzéseket, minden nap megfuttatott engem. Reklamáltam érte, de

163

újra és újra azt hajtogatta, hogy szükség van rá. Azt mondta erősebbé tesz. És eljön majd az a nap, amikor hasznát fogom venni. Ez volt az a nap. A dampyr kollégium felbukkant előttem, d csak az ablakok felében volt világos. Közeledett a takarodó, mindenki lefekvéshez készülődött. Berontottam az ajtón és éreztem, hogy a szívem hamarosan fel fog robbanni a nagy erőfeszítéstől. Az első ember, akit megláttam Stan volt, majdnem sikerült fellöknöm. Elkapta a csuklómat és megtartott. – Rose, mi… – Strigák – lihegtem – Strigák vannak az akadémián Rám meredt, még a szája is tátva maradt döbbenetében. Aztán magához tért és azonnal tudtam, mire gondol. Még több szellemtörténet. – Rose, nem tudom, mit… – Nem vagyok bolond! – ordítottam. Mindenki, aki a hallban volt, mereve bámult minket. – Ott vannak kint! És Dmitrij egyedül harcol ellenük! Segítenünk kell neki! – Mit is mondott nekem Dmitrij? Mi volt az a szó? – Buria! Azt mondta mondjam azt, buria! Ezzel Stan eltűnt. Nem láttam még soha striga elleni küzdelmet, de a testőröknek mindnek tudnia kellett, hogyan végezhet velük. A dolgok ahhoz túl gyorsak voltak, hogy ne így legyen. Minden testőr a koleszban, függetlenül attól, hogy ébren volt-e még, pár perc alatt a hallban volt. Kiáltások hangoztak el. Én csak álltam a félkörben a többi tanonccal, miközben csodáltam, hogy milyen hatékonyan szervezkednek. Körülnéztem és rájöttem valamire. Nem volt ott több végzős rajtam kívül. Vasárnap este volt, így mindenki visszatért a kiképzéshez, hogy védjék a morájukat. Furcsán megnyugtató volt. A morák hálóit extra vonal védte. Legalább is a tinédzser morákét. A főépületet nem. Annak is megvolt a maga alap védelme, akárcsak a mi koleszunknál, minden első emelet ablakon rács volt. Az ilyesmi nem állítja meg a strigákat, de lelassítja őket. Soha senki nem tett ennél többet. Alberta is csatlakozott a csoporthoz és néhányakat visszaküldött a koleszba. Néhány embert biztonságos helyre vezényeltek. Néhányan már kint járőröztek, hogy felkutassák a strigákat és megtudják, hányan vannak. Amikor a testőrök már elfogytak előreléptem. – Mi tegyünk? – kérdeztem. Alberta felém fordult. Tekintete végigsöpört a körülöttem állókon, akiknek a kora tizennégytől a velem egyidősekig terjedt. Valami átsuhant az arcán. Úgy gondoltam szomorúság. – Maradj itt a kollégiumban – mondta – Senki sem hagyhatja el az épületet. Mindenki menjen fel az emeletre, ahol a szobája van. A testőrök ott csoportokba rendeznek titeket. Kevésbé valószínű, hogy a strigák ott is támadnak. Ha bejutnak ide… – körülnézett és ellenőrizte az ajtókat és az ablakokat. Megrázta a fejét. – Nos, azzal majd akkor foglalkozunk – Segíthetek – mondtam neki – Képes vagyok rá Láttam, hogy ellenkezni akar, de aztán meggondolta magát. Legnagyobb meglepetésemre bólintott. – Vidd őket az emeletre. Vigyázz rájuk Tiltakozni akartam az ellen, hogy bébiszitter legyek, de aztán történt valami megdöbbentő. Benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy ezüst karót. Egy valódit. – Gyerünk – mondta – El kell vinni őket az útból Megfordultam, de aztán megálltam – Mit jelent az, hogy buria? – Vihar – mondta halkan – Oroszul van, azt jelenti, vihar

164

Felvezettem a többi tanoncot a lépcsőn az emeletre. A legtöbben ijedtek voltak, ami teljesen érthető. Az idősebbek közül néhányan úgy voltak, mint én. Tenni akartak valamit, bármit, csak segíthessenek. És bár tudtam, hogy néhányuknak még egy év volt az érettségiig, halálosak azokra nézve, aki az útjukba áll. Néhányukat félrehúztam. – Akadályozzátok meg, hogy pánikba essenek – mondtam halkan – Figyeljetek rájuk. Ha valami történik a testőrökkel, akkor ti feleltek értük. Az arcuk komoly volt, amikor bólintottak. Tökéletesen értették. Ott voltak az olyan kezdők, mint Dean is, akik nem mindig fogják fel az élet komoly dolgait. De a legtöbben igen. Gyorsan fel kellett nőnünk. A második emeletre mentem, mert úgy gondoltam ott lehetek a leghasznosabb. Ha a strigák bejutnak az épületre, akkor ez volt a következő logikus cél. Megmutattam a szolgálatban lévő testőröknek a karómat s elmondtam, amit Alberta mondott. Tiszteletben tartották a parancsát, de látszott rajtuk, hogy nem örülnek túlságosan a jelenlétemnek. Egy kis ablakhoz irányítottak. Csak valaki az én méretemben, vagy még kisebb tudott rajta kimászni, ugyanakkor tudtam, hogy az épület külső fala miatt szinte lehetetlen ide felmászni De én járőrözni akartam, mert kétségbeesetten tudni akartam, mi történik. Hány Striga van? Merre vannak? Még a szememet az ablakon tartottam, rájöttem a felderítés legjobb módjára, becsúsztam Lissa fejébe. Lissa a saját koleszának legfelső emeletén volt, más morák társaságában. A lezárási folyamat kétségtelenül egységes az egész akadémia területén. Kicsit nagyobb volt a feszültség, mint nálunk, valószínűleg azért mert a testőrtanoncoknak volt már némi tapasztalatuk a Strigákkal. A moráknak nem volt, még annak ellenére sem, hogy a hajthatatlan mora politika kezdeményezni akarta a kiképzésüket. Még nem alakult ki rendesen ez a folyamat. Eddie Lissa mellett volt. Olyan vad és elszánt volt, mintha egymaga le tudná győzni az összes Strigát. Nagyon örültem, hogy az én osztálytársamat osztották mellé. Mivel most teljesen az elméjében voltam, minden érzése világos volt számomra. Jesse kínzása egy Striga támadással szemben most jelentéktelennek látszott. Nem meglepő, hogy meg volt rémülve. De a legtöbb félelem nem maga miatt volt, hanem értem és Christian-ért. – Rose jól van – mondta egy hang a közelben. Lissa Adrianra nézett. Nyilvánvalóan ő is a kollégiumba ment a vendégház helyett. A szokásos unott arckifejezése volt, de az álarc mögött láttam a félelmet zöld szemeiben. – Felvesz a harcot bármelyik Strigával. Azonkívül Christian mondta, hogy Belikov-val volt. Valószínűleg nagyobb biztonságban van, mint mi. Lissa bólintott és kétségbeesetten hinni akart neki. – De Christian… Adrian a hősiességéhez híven, gyorsan elfordult. Ő soha nem nézne a szemedbe és nem mondana megnyugtató szavakat. Nem kellett hallanom a magyarázatot, mert olvastam Lissa gondolataiban. Ő és Christian szerettek volna kettesben lenni és megbeszélni az erdőben történteket. Fel akartak lopódzni a saját kis „fészkükbe”. A kápolna padlására. De Lissa nem volt elég gyors és a támadás miatt bent rekedt a kollégiumban, miközben Christian még odakint volt. Eddie olt, aki megpróbálta vigasztalni. – Ha a kápolna padlásán van nem lesz baja. Az lenne a legbiztonságosabb hely mindannyiunk számára – A Strigák nem léphetnek megszentelt földre. – Hacsak nem ég le – mondta Lissa – Volt már ilyenre példa – Négyszáz évvel ezelőtt – mondta Adrian – Azt hiszem a középkorban okkal könnyebb volt megszerezni a zsákmányt.

165

Lissa összerezzent a zsákmány szónál. Tudta, hogy Eddienek igaza van a kápolnával kapcsolatban, de nem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy Christian esetleg már elindult visszafelé. Az aggodalom emésztette őt és nagyon tehetetlennek érezte magát. Visszatértem a saját testembe, újra a második emeleti folyosón álltam. Végül megértettem, amit Dmirtij mondott arról, amikor valakit egy ilyen kapcsolat nélkül védünk. Ne értsetek félre, még mindig aggódtam Lissa-ért. Sokkal jobban, mint bármelyik másik moráért az akadémián. Csak akkor nem aggódtam volna, ha valahol mérföldekkel arrébb van egy csapat testőr társaságában. De legalább tudtam, hogy a lehető legnagyobb biztonságban van. Ez már valami volt. De Christian… fogalmam sem volt róla. Vele nem álltam kapcsolatban, hogy meghatározhassam a tartózkodási helyét, vagy akár tudjam, életben van. Ez volt az, amiről Dmitrij is beszélt. Ez egy teljesen más helyzet volt, ha nem volt kötelék, elég félelmetes. Bámultam kifele az ablakon, anélkül, hogy láttam volna. Christian odakint volt. És ő az én felelősségem. Még ha a gyakorlati kiképzés ideiglenes is volt… nos, ez akkor sem változtat semmin. Mora volt. Lehet, hogy veszélyben van. Én voltam, akinek őriznie kellett. Ők voltak az elsők. Vettem egy mély levegőt és mérlegeltem a döntést. Nekem feladatot adtak és egy testőr végrehajtja a feladatokat. Ez volt, ami hatékonnyá tette a testőröket. A lázadók többnyire meghaltak. Mason volt erre a bizonyíték, mikor Spokane-be ment a Strigák után. De nem én voltam az egyetlen itt, aki veszélyben volt. Mindenki veszélyben volt. Nem volt biztonságban senki, amíg az összes Striga el nem tűnt az akadémiáról és nem tudtuk, hányan vannak. Az ablak őrzése nem volt egy nagy feladat, annyi volt csak a célja, hogy távol tartson a kinti harctól. Igaz, hogy ha valaki megtámadná ezt az emeletet, akkor hasznomat vennék. És az is igaz, hogy egy Striga be tudna jönni az ablakon keresztül, de valószínűtlen volt. Ez nehéz lett volna, és ahogy Adrian is rámutatott, a nyílt terepen könnyebb volt elkapni a zsákmányt. De én kijuthattam az ablakon. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam, tudtam, hogy hibát követtem el. Felfedtem magam, de engedelmeskedtem az ösztöneimnek. Tartsd be a szabályokat. Védd a morákat. Meg kellett győződnöm róla, hogy Christian rendben van. Hideg éjszakai levegő áramlott be, de nem voltak hangok, amik elárulták volna, mi történik. A szobám ablakán már számtalan alkalommal másztam ki, és volt némi tapasztalatom ezen a téren. A probléma az volt, hogy a fal itt teljesen sima volt. Nem volt semmi kapaszkodó. Volt egy párkány az első emeleten, de a távolság nagyobb volt mint én, így csak lecsúszni lehetett. Ha le tudnék jutni a párkányra, akkor már el tudnék mászni az épület sarkához, ahol a csipkézett széleken már könnyen le lehetett mászni. Lenéztem a párkányra. Úgy döntöttem leugrok rá. Ha nem sikerül, akkor talán kitöröm a nyakam. Könnyű zsákmány a Strigáknak, ahogy Adrian mondaná. Egy gyors imát mormoltam, mintha bárki is hallaná, kimásztam az ablakon és a párkányba kapaszkodva annyira leengedtem a testemet, amennyire tudtam. Még mindig 2 láb távolság volt. Elszámoltam háromig, elengedtem a párkányt és olyan közel maradtam a falhoz, amennyire csak tudtam. A lábam leérkezett a párkányra, mire megtántorodtam, de a dampyr képességeimnek köszönhetően hamar visszanyertem az egyensúlyomat. Megcsináltam. Innentől kezdve már könnyű volt eljutni a sarokig és ott lemászni.

166

Leérkeztem a földre és alig vettem észre, hogy lehorzsoltam a kezeimet. A tér csendes volt, de mintha a távolból kiáltásokat hallottam volna. Ha én egy Striga lettem volna, akkor biztos nem ehhez a kollégiumhoz jövök először. Itt csak harcra számíthattak volna és bár a legtöbb striga képes elbánni egy tanonccal, a létszámfölény döntő lehet. A moráknál kevésbé valószínű az ellenállás, és különben is az ő vérüket sokkal jobban szerették, mint a miénket. Óvatosan mozogtam, ahogy elindultam a kápolna felé. Az éjszaka ugyan eltakart mindent, de a Strigáknak sokkal jobb látása volt, mint nekem. Ahol csak lehetett a fákat használtam fedezéknek és megvizsgáltam mindent, mintha hátul is szemem lenne. Semmi, kivéve pár távoli kiáltást. Rájöttem, hogy nem volt olyan rossz érzésem, mint korábban. Valahogy ez az érzés jelezte a Strigákat. Annyira nem bíztam benne, hogy vakon belesétáljak, de megnyugtató volt, hogy van egy riasztórendszerem. Félúton a kápolna felé láttam, hogy valaki előlopódzik ez fa mögül. Megpördültem a karóval a kezemben és majdnem szíven szúrtam Christian-t. – Jézusom, mit csinálsz? – sziszegtem – Megpróbálok visszajutni a koleszba – mondta – Mi folyik itt? Kiabálást hallottam. – Strigák vannak az akadémián – mondtam – Mi van? Hogyan? – Nem tudom. Vissza kell menned a kápolnába. Az biztonságos. – látható is volt onnan ahol álltunk. Christian néha ugyanolyan vakmerő volt, mint én és már fel voltam készülve egy vitára. De nem lett igazam. – Oké. Te is velem jössz? Elkezdtem neki mondani, hogy szeretnék és akkor a hányinger ismét rám tört – Feküdj! – kiáltottam. Azonnal hasra vágta magát. Két Striga támadt ránk. Rögtön rám vetették magukat, biztosan azt remélték, hogy együttes erővel könnyű célpont leszek és akkor mehetnek Christian után. Az egyik egy fának csapott. Egy pillanatra a látásom is elhomályosodott, de hamar visszatért. Próbáltam eltolni és nagy megelégedésemre megtántorodott. A másik – egy férfi – nekem esett, de kitértem előle és kicsúszta a szorításból. Kettejükről Isaiah és Elena jutott eszembe Spokane-ből, de leráztam magamról azokat az emlékeket. Mindkettő magasabb volt, mint én, de a nő nem sokkal. Felé mozdultam és amilyen gyorsan csak tudtam, támadtam. A karóm egyenesen a szívébe hatolt. Ez mindkettőnket meglepett. Az első általam megkarózott Striga. Alig húztam ki a karómat, amikor a másik vicsorogva rám vetette magát. Megtántorodtam, de sikerült megőrizni az egyensúlyom, az erőfölénnyel szemben. Magasabb. Erősebb. Mint amikor Dmitrij-jel harcoltam. Talán gyorsabb is. Kerülgettük egymást, majd előre ugrottam és megrúgtam. Alig érezte. Felém nyúlt, de nekem ismét sikerült kitérnem, miközben kerestem a rést, ahol leszúrhatom a karómmal. Megszúrtam néhányszor, de rögtön újra támadott. Rám vetette magát és leszorította a karomat. Próbáltam kiszabadítani, de meg se moccant. Az agyarairól nyál csöpögött, ahogy fölém hajolt. Ez a Striga nem vesztegette ostoba monológokra az időt, mint Isaiah. Ez csak egy dolgot akart, a véremet, aztán Christian-ét. Éreztem az agyarait a nyakamon és tudtam, hogy meg fogok halni. Borzalmas volt. Annyira élni akartam, hogy már fájt… de ez volt a vég. Az utolsó perceimben elkezdtem volna kiabálni Christian-nak, hogy fusson, de akkor a fölém tornyosuló Striga kigyulladt, mint egy fáklya. Hátratántorodott és pedig kigördültem alóla. Lángok nyaldosták a testét és eltakarták a vonásait. Olyan volt, mint egy ember alakú máglya. Hallottam néhány fojtott sikolyt, mielőtt végleg elhallgatott. A földre

167

zuhant és néhányszor megrándult, mielőtt végleg elégett. Ott ahol a hó kioltotta a lángokat, nem maradt semmi más, csak hamu. Néztem az elszenesedett testet. Csak egy pillanattal azelőtt még azt hittem meg fogok halni. Most a támadóm halott. Majdnem rosszul lettem, amikor belegondoltam, hogy milyen közel jártam a halálhoz. Az élet és a halál annyira kiszámíthatatlan. Nagyon közel állnak egymáshoz. Pillanatról pillanatra élünk és soha nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az, amikor el kell hagynunk a világot. Még mindig csak álltam a hamut bámulva és arra gondoltam, hogy minden, ami körülvesz egy kisebb csoda. A fák. A Csillagok. A hold. Éltem és örültem, hogy így van. Megfordultam és megláttam Christian-t guggolni a földön. – Wow – mondtam miközben felsegítettem. Nyilván ő volt, aki megmentett. – Francba! – mondta – Nem gondoltam, hogy ekkora erőm van – mereven nézett körül – Vannak még? – Nincsenek – mondtam. – Úgy látom elég biztos vagy benne. – Hát… ez furcsán fog hangzani, de az vagyok. Ne kérdezd, honnan tudom – mondtam, mert nyitotta a száját – Azt hiszem, hogy ez is olyan, mint a kísértetekkel, mert árnyék-csókolta vagyok. Mindegy. Menjünk vissza a kápolnába. Nem mozdult. Furcsa, számító pillantást vetett rám – Rose… ugye nem akarsz elbújni kápolnában? – Ezt hogy érted? – Most intéztünk el két Strigát – mondta és rámutatott az elszenesedett testre. Találkozott a tekintetünk, minden, amit mondott, mellbe vágott. Én megérezném a Strigákat. Ő pedig használhatná a tüzet ellenük. Feltéve, hogy nem ütközünk bele egy nagyobb csoportba, mert ott csak kevés kárt okozhatnánk. Aztán visszatértem a valóságba. – Nem is tudom – mondtam neki lassan – Nem kockáztathatom az életedet… – Rose. Tudod, hogy képesek vagyunk rá. Látom az arcodon. Érdemes kockáztatni egyetlen mora életét – és a tiédet –, hogy megöljük a Strigákat. Pont egy mora beszél rá a veszélyre. Ő vesz rá, hogy öljünk Strigákat. Ez ellentétes volt mindennel, amit valaha tanultam. Hirtelen eszembe jutott az a csodálatos pillanat, amikor megtudtam, hogy életben van. Másokat is megmenthettem. Meg kellett mentenem őket. Olyan keményen fogok harcolni, amennyire csak tudok. – Ne használd fel a teljes erődet ellenük – mondtam végül – Nem kell őket tíz másodperc alatt elégetni. Csak annyit használj, hogy elterelje a figyelmüket és én elvégzem a többit. Tartalékold az erődet. Egy vigyor terült el az arcán – Megyünk vadászni? Ó ember. Éreztem, hogy a baj közeleg. De az ötlet túl vonzó volt, és túl izgalmas. Harcolni akartam. Meg akartam védeni azokat az embereket, akiket szeretek. A legjobban a kollégiumba szerettem volna rohanni, hogy megvédjem Lissa-t. De nem ez volt most a legjobb, amit tehettem. Lissa-nak ott volt az egyik osztálytársam. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Eszembe jutott a többi diák, az olyanok, mint Jill. – Menjünk az elemi koleszba – mondtam. Futva indultunk és közben figyeltünk, nem-e leselkedik ránk még több Striga. Még mindig fogalmam sem volt hányan lehetnek és ez kezdett az őrületbe kergetni. Amikor már majdnem elértük az épületet, újra elkapott a furcsa émelygés. Még sikerült figyelmeztetnek Christian-t, mielőtt a Striga megragadta volna. Christian azonban gyorsabb volt. Lángok fonták körül a Striga fejét. Felkiáltott és akkor újra megjelent Christian, aki kétségbeesette próbálta tartani a lángokat. A Striga nem

168

látta, hogy közeledek a karóval. Az egész csak egy percig tartott. Christian és én összenéztünk. Igen. Halálosak voltunk. Az elemi kolesz bizonyult az események központjának. Strigák és testőrök harcoltak a bejáratok előtt. Egy pillanatra megmerevedtem. Majdnem húsz Striga volt ott, és fel annyi testőr. Ennyi Striga együtt… Egészen a közelmúltig, sosem hallottunk olyanról, hogy ilyen nagyszámú csoportban éljenek. Azt hittem, hogy Isaiah megölésével feloszlott a csoport, de úgy tűnik, tévedtem. Egy pillanatig még hagytam, hogy a sokk uralkodjon rajtam, aztán belevetettem magam a küzdelembe. Emil volt a legközelebb, a bejárat mellett és már három Strigával harcolt. Viharvert és sérült volt, majd a negyedik Striga hevert a lába előtt. Ráugrottam az egyikre a három közül. Nem látta, hogy jövök és sikerült ellenállás nélkül szíven szúrnom a karómmal. Christian eközben lángokat bocsájtott a másik kettőre. Emil arca meglepett volt, de ez nem akadályozta meg abban, megkarózza ez egyiket. Én elkaptam a másikat. – Nem kellett volna ide hoznod – mondta Emil, hogy elindult, hogy segítsen egy másik testőrnek – A moráknak nem kellene részt venni ebben. – A moráknak már régen ki kellett volna venni a részüket – mondta Christian fogcsikorgatva. Utána már nem beszélgettünk. Az egész egy nagy összevisszaság volt. Christian és én belevetettük magunkat a harcba, ötvözve a mágiát és az én erőmet. Nem mindegyik volt olyan könnyű és gyors, mint az előző. Néhány harc hosszú volt és nehézkes. Emil velünk maradt és pedig egy idő után feladtam a számolást a megölt Strigákról. – Ismerlek téged A szavak megdöbbentettek. Ebben a vérontásban sem barát, sem ellenség nem sokat beszélt. A beszélő egy Striga volt, aki velem egyidősnek tűnt, bár valószínűleg tízszer olyan öreg volt. Szőke haja a válláig ért és a szemeinek a színét már nem tudtam kivenni. Vörös gyűrű vette őket körül és más nem számított. Az egyetlen válaszom az volt, hogy megkarózom. Christian éppen el volt foglalva néhány Striga felgyújtásával, így egyedül kellett cselekednem. – Van benned most valami furcsa, de emlékszem. Láttalak téged évekkel ezelőtt, mielőtt felébresztettek – oké, akkor mégsem tízszer annyi, mint én, ha látott, amikor még mora volt. Reméltem, hogy a beszéd eltereli a figyelmét. Valójában egy nagyon gyors, fiatal Striga volt – Te voltál mindig a szőke Dragomir lánnyal – megrúgtam és még azelőtt sikerült visszarántanom a lábamat, mielőtt elkapta volna. Alig moccant – A szülei azt akarták, hogy legyél a testőre, igaz? Mielőtt megölték mindannyiukat? – A testőre vagyok – morogtam. A karóm veszélyesen közel került hozzá. – Akkor még életben van… az a hír járta, hogy meghalt – a hangjában furcsán keveredett a csodálat és a rosszindulat – El sem tudom képzelni, hogy milyen jutalmat kapok majd, hogy végeztem az utolsó Drago… Ahh! Sikerült kitérnie a mellkasát megcélzó karóm elől, de az arcán sikerült egy sebet ejtenem. – Visszajövök érted, miután végeztem vele – vicsorgott. – Soha nem jutsz a közelébe – morogtam vissza Valami meglökött oldalról, Yuri és egy Striga harcolt egymással. Megbotlottam, de még sikerült átdöfnöm Yuri Strigájának a szívét, mielőtt az visszanyerte volna az egyensúlyát. Yuri lihegve mondott köszönetet, majd mindketten az ellenkező irányba fordultunk. A szőke Striga eltűnt. Nem láttam sehol. Egy másik vette át a helyét, és

169

ahogy felém indult, lángok gyulladtak ki körülötte, így egyszerűen leszúrhattam a karómmal. Christian visszatért. – Christian, az a striga… – Hallottam – lihegte. – El kell mennünk Lissa-hoz. – Követne téged. A koleszban van, testőrökkel körülvéve. Rendben lesz. – De… – Ránk itt van szükség Tudtam, hogy igaza van – és, hogy neki is nehezére esik ezt mondani. Tudtam, hogy akárcsak én, ő is legszívesebben Lissa mellett lenne. Annak ellenére, hogy remek munkát végzett, gyanítottam, hogy a mágiáját, arra használná, hogy egy tűzfallal körülvegye Lissa-t, amin a Strigák nem tudnak áthatolni. Nem volt időm, hogy alaposan megvizsgáljam a kötelékünket, de a legfontosabbat tudtam: életben volt és nem voltak fájdalmai. Úgyhogy maradtam harcolni Christian-nal és Yuri-val. Az agyam egy hátsó részében folyamatosan figyeltem a kötelékünket, de tudtam összpontosítani. Csak egy célom volt? Strigákat ölni. Nem hagyhattam, hogy bejussanak a koleszba, mert ha ezt a területet elveszítjük, akkor könnyebben eljutnak Lissa-hoz. Elvesztettem az időérzékemet. Csak az a pillanat számított, amikor egy Strigával harcoltam. És amint az egyikkel végeztem, jött a következő. Addig ment így, amikor már nem volt következő. Fájt mindenem és kimerültem, de az adrenalin hajtotta a testemet. Christian lihegve lépett mellém. Ő ugyan nem használta a fizikai erejét mint én, de a sok mágia amit használt, igénybe vette. Körülnéztem. – Meg kell találnunk a többit is – mondtam – Nincs több – válaszolt egy ismerős hang. Megfordultam és belenéztem Dmitrij arcába. Életben volt. Minden iránta érzett aggodalmam elszállt belőlem. A karjába akartam vetni magam és olyan szorosan tartani, amennyire csak tudom. Élt– megviselt volt és vérzett – de akkor is életben volt. A tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel és eszembe jutott, ami a kunyhóban történt. Olyan volt, mintha száz éve történt volna, de abban a pillanatban láttam a szemében a szeretetet és a megkönnyebbülést. Ő is aggódott miattam. Akkor Dmitrij elfordult és kelet felé intett. Követtem a mozdulatát. A horizont rózsaszínbe és lilába öltözött. Majdnem felkelt a nap. – Vagy meghaltak, vagy elfutottak – mondta. Majd Christian-ra és rám nézett. – Ti ketten pedig… – Ostobán viselkedtünk? – tettem egy javaslatot Megrázta a fejét – Ez volt az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Kiegészítettétek egymást. Visszanéztem a koleszhoz és megláttam a rengeteg földön fekvő testet. Megöltük a Strigákat. Nagyon sokat megöltünk. A halál és a gyilkolás borzalmas dolgok… de élveztem, amit csináltam. Legyőztem azokat a szörnyeket, aki bántani akartak engem és a védencemet. Aztán észrevettem valamit. A gyomrom összecsavarodott, de ennek semmi köze nem volt, a korábbi Striga érzékelő émelygéshez. Egészen más oka volt. Visszafordultam Dmitrij-hez. – Több test hever itt, mint amennyi Striga volt – mondtam halkan – Tudom – mondta – Elvesztettünk nagyon sok embert, a szó minden értelmében Christian összeráncolta a homlokát – Ezt, hogy érted?

170

Dmitrij arca egyszerre volt kemény és szomorú – A Strigák sokakat megöltek, morákat és dampyrokat. És néhányat… néhányat magukkal vittek

171

25. fejezet (Fordította: monica) Halottak vagy elvitték őket. Nem volt elég, az hogy a strigák jöttek és megtámadtak minket, az hogy morákat és dampyrokat egyformán öltek. Néhányat el is raboltak. Ez olyasmi volt, amiről ismertek voltak a strigák. Még ha voltak is korlátjaik, hogy mennyi vért tudnak egyszerre meginni. Szóval gyakran ejtettek foglyokat, későbbi falatozásra. Vagy néha egy erős striga, aki nem akarta elvégezni a piszkos munkát, elküldte a kegyeltjét, hogy elhozza neki a zsákmányt. Egyszer-egyszer, szándékosan azért ejtettek foglyokat, hogy még több strigát hozzanak létre. Bármi is az ok, ez azt jelenti, hogy lehetséges, hogy néhány emberünk még mindig életben van. Diákok, morák és dampyrok gyűltek össze egy bizonyos épületben, amit strigamentesnek nyilvánítottak. A felnőtt morákat velünk együtt beterelték, hogy a testőrök felmérjék a kárt. Én kétségbeesetten velünk akartam lenni, hogy segítsek és megtegyem a részem, de egyértelművé tették, hogy az én részemnek vége. Semmit nem tudtam tenni, kivéve várni és aggódni a többiekkel. Ez még mindig valószerűtlennek tűnt. Strigák támadták meg az iskolánkat. Hogy történhetett? Az Akadémia biztonságos volt. Mindig azt tanították nekünk. Biztonságosnak kellett lennie. Ez volt az oka, amiért olyan régóta létezett az iskolánk, és amiért a mora családok eltűrték az elkülönítést az év nagy részében. Ez megérte a gyerekeknek, hogy van egy biztonságos hely, ahova mehetnek. Ez többé már nem volt igaz. Csak néhány órába tellett nekik, hogy összeszámolják a halottakat, sebesülteket, de várni azokra a jelentésekre napoknak tűntek. És a számok… a számok durvák voltak. Tizenöt morát öltek meg. Tizenkét testőrt öltek meg. Tizenhárom főt, morát és dampyrt elvittek. A testőrök becslése szerint közel ötven striga volt itt, ami több mint megdöbbentő volt. 28 striga testet találtak. A többi úgy tűnt megszökött, sokan áldozatokat is vittek magukkal. Tekintve a striga csapatnak a méretét, a sérültjeink száma még mindig alacsonyabb volt, mint amire számítani lehetett. Néhány dolog azért hozzájárult a védelmünkhöz. Az egyik a korai figyelmeztetés. A strigák alig hatoltak be az iskola belső területeire, amikor figyelmeztettem Stan-t. Az iskolát gyorsan lezárták, és a tény, hogy már szinte mindenki bent volt a takarodó miatt, segített. A legtöbb mora áldozat – halott vagy elrabolt – kint volt a szabadban, amikor a strigák jöttek. A strigák nem juthattak be az elsődleges koleszokba, ami Dmitrij szerint nagyrészt nekem és Christian-nak volt köszönhető. Habár sikerült betörniük az egyik mora koleszba – abba, amelyikbe Lissa lakott. A gyomrom összeszorult, amikor meghallottam. És habár érezhettem, hogy jól van a köteléken keresztül, minden amit láthattam az, az önelégülten vigyorgó szőke striga, aki azt mondta nekem, hogy végez az utolsó Dragomir-ral. Nem tudtam mi történt vele, a támadó striga csoport szerencsére nem jutott messzire a kollégiumában, de voltak áldozatok. Egyikük Eddie volt. – Mi? – kiáltottam, amikor Adrian elmondta nekem.

172

Az ebédlőben kajáltunk. Nem voltam biztos benne, melyik étkezés volt ez, mivel a kampusz visszatért a nappali órarendhez, amitől teljesen elvesztettem az időérzékemet. Az ebédlőben már-már némaság volt, minden beszélgetés halkan suttogva folyt. Az étkezések voltak az egyetlen okai annak, hogy a diákok elhagyhatták a koleszt. Később volt egy testőrtalálkozó, amire én valójában meg voltam hívva, de most, a többi barátomra korlátozódtam. – Veletek volt srácok, – mondtam. Lissa-ra összpontosítottam, szinte vádlón. – Láttam veled. A szemeiden keresztül. Felnézett rám a tálcája felett, nem érdekelte az evés, arca sápadt volt, tele bánattal. – Amikor a strigák bejutottak a földszinti szobákba, ő és néhány újonc lement, hogy segítsen. – Nem találták meg a testét – mondta Adrian. Nem volt semmilyen önelégült vigyor az arcán, semmi humor. – Ő volt az egyike azoknak, akiket elvittek. Christian sóhajtott és hátradőlt a székében. – Akkor jóformán halott. Az ebédlő eltűnt. Felhagytam a nézésükkel. Minden amit láttam, abban a pillanatban, az a Spokane-i szoba volt, ahol fogva tartottak minket. Kínozták Eddie-t és majdnem megölték. Az a tapasztalat örökre megváltoztatta, hatással volt a mostani testőr magatartására. Ennek eredményeként rendkívül elkötelezetté vált, de ez a könnyedségébe és nevetésébe került, ami régen megvolt neki. És most újra ez történik. Eddie-t elfogták. Olyan keményen dolgozott azon, hogy megvédje Lissa-t és a többieket, kockáztatva a saját életét a támadásban. Én távolról sem voltam a mora kollégiumnál, amikor ez történt, de felelősnek éreztem magam – mintha vigyáznom kellett volna rá. Kétségkívül tartoztam ezzel Mason-nak. Mason. Mason, aki a szemem előtt halt meg és akinek a szellemét nem láttam, amióta korábban figyelmeztetett. Nem voltam képes megmenteni őt és most a legjobb barátját is elveszítem. Felpattantam a helyemről és ellöktem a tálcámat. Az a sötét düh, amivel harcoltam keresztüllángolt rajtam. Ha striga lett volna a közelben, felégethettem volna vele, Christian mágiája nélkül. – Mi a baj? – kérdezte Lissa. Hitetlenkedve néztem rá. – Mi a baj? Mi a baj? Komolyan meg kell kérdezned? – a csendes ebédlőben, a hangom felcsendült. Az emberek bámultak. – Rose, tudod, hogy értette – mondta Adrian, szokatlanul nyugodt hangon. – Mi mind dühösek vagyunk. Ülj vissza. Minden rendben lesz. Egy pillanatig, majdnem hallgattam rá. Aztán leráztam. Próbált kényszerítést használni, hogy lehűtsön. Rámeredtem. – Nem lesz minden rendben, hacsak nem teszünk valamit érte. – Nincs mit tenni – mondta Christian. Mellette, Lissa hallgatott, még mindig bántotta, hogy ráförmedtem. – Majd meglátjuk – mondtam. – Rose várj – kiáltott Lissa. Aggódott értem, és félt is. Ez parányi és önző volt, de nem akarta, hogy elmenjek. Hozzá volt szokva, hogy ott vagyok neki. Biztonságban érezte magát mellettem. De nem maradhattam, most nem. Kirohantam a közösségi épületből, bele az erős kinti fénybe. A testőrtalálkozóig már csak néhány óra volt, de nem számított. Muszáj volt most beszélnem valakivel. Odaszáguldottam a testőrök épületéhez. Valaki besétált csakúgy, mint én, és nekimentem sietségemben. – Rose? A haragom meglepettségbe fordult. – Anya?

173

Az én híres testőr anyám, Janine Hathaway, ott állt az ajtó mellett. Ugyanúgy nézett ki, mint mikor újévkor láttam, göndör vörös haja még mindig rövid volt és arca elszíntelenedett a naptól. Barna szemei kegyetlenebbnek tűntek, mint múltkor, habár ez mondott valamit. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. Ahogy mondtam Deirdre-nek, anyámnak és nekem zavaros kapcsolatunk volt életem nagy részében, főleg a távolság miatt, ami elkerülhetetlenül járt egy olyan szülővel, aki testőr. Éveken át nehezteltem rá és még mindig nem voltunk szuper közel, de ott volt nekem Mason halála után, és szerintem mindketten próbaképpen reméltük, hogy a dolgok javulnak az elkövetkező években. Újévkor elment, és ahogy legutóbb hallottam, visszament Európába Szelsky-vel, akit őrzött. Kinyitotta az ajtót, és én követtem őt befelé. Modora rideg és gyakorlatias volt, mint mindig. – Utántöltöm a létszámot. Hívtak megerősíteni a kampusz védelmét. Utántölteni a létszámot. Pótolni a testőröket, akiket megöltek. Már minden testet eltakarítottak – strigákét, morákét és dampyrokét egyaránt – de rést hagytak maguk mögött azok, akiknek a halála nyilvánvaló volt mindenki számára. Még mindig láthattam őket, amikor becsuktam a szemem. De itt vele, rájöttem, hogy volt egy lehetőségem. Megragadtam a karját, ami meglepte. – Utánuk kell mennünk – mondtam – kiszabadítani, akiket elvittek. Óvatosan szemmel tartott, egy kis szemöldök ráncolás volt az egyetlen jele az érzéseinek. – Mi nem csinálunk effajta dolgokat. Tudod. Meg kell védenünk azokat, akik itt vannak. – Mi van azzal a tizenhárommal? Nem kéne megvédenünk őket? És te egyszer elmentél egy mentőakcióra. Megrázta a fejét. – Az más volt. Volt egy nyomunk. Nem tudnánk, merre találjuk ezt a csoportot, még ha akarnánk se. Tudtam, hogy igaza volt. A strigák nem hagytak könnyű utat a követéshez. És mégis… hirtelen támadt egy ötletem. – Áttörték a védelmi vonalat, igaz? – kérdeztem. – Igen, szinte azonnal. Még mindig nem tudjuk, hogy törték át. Sehol sem volt karó, amivel átszúrták volna. Már kezdtem mondani neki az elméletemet ezzel kapcsolatban, de nem volt tisztában a szellemes ügyeimmel. – Tudod, hol van Dmitrij? Testőrök csoportjaira mutatott, akik mindenhol sürögtek. – Biztos vagyok benne, hogy valahol itt serénykedik. Mindenki. És most mennem kell bejelentkezni. Tudom, hogy meghívtak téged a találkozóra, de az még jóval később lesz – talán félre kéne állnod az útból. – Úgy lesz… de előbb látnom kell Dmitrij-t. Ez fontos – talán szerepet játszhat, hogy mi fog történni a találkozón. – Mi az? – kérdezte gyanakodva. – Még nem tudom elmagyarázni… Ez bonyolult. Túl sok időbe telne. Segíts megtalálni Dmitrij-t, és később elmondom neked. Anyám nem tűnt boldognak ettől. Végtére is, Janine Hathaway nem olyasvalaki volt, akinek az emberek általában nemet mondanak. De mindazonáltal segített nekem megkeresni Dmitrij-t. A téli szünet eseményei után, szerintem többre tart engem, mint egy szerencsétlen tinédzsert. Dmitrij-t néhány másik testőrrel találtuk, a kampusz térképét tanulmányozták és az újonnan érkezett testőrök elhelyezését tervezték. Elég ember gyűlt a térkép köré ahhoz, hogy le tudjon lépni.

174

– Mi folyik itt? – kérdezte, ahogy félreálltunk a szoba szélére. Még ennek a krízisnek a közepette, a többiekért való aggódás közepette, megmondhattam, hogy van egy része, ami csak értem aggódik. – Jól vagy? – Szerintem indítanunk kéne egy mentőakciót – mondtam. – Tudod, mi – – általában nem csináljuk ezt. Igen, igen. És tudom, hogy mi nem tudjuk, hol vannak… kivéve, hogy én talán igen. A homlokát ráncolta. – Hogyan? Elmondtam neki, hogy Mason volt az, aki figyelmeztetett minket múlt éjjel. Dmitrij-nek és nekem nem volt időnk négyszemközt beszélni azóta, úgyhogy nem igazán számoltunk be a támadás eseményeiről. És valójában nem is volt esélyünk beszélgetni arról, hogy mi történt a kis házban. Ettől furcsán éreztem magam, mert igazából, ez volt minden, amin gondolkodni akartam, de nem tudtam. Nem így, hogy olyan sok más történt. Szóval próbáltam félretenni a szex emlékeit, amelyek állandóan felbukkantak és összekeveredtek mostani érzéseimmel. Remélve, hogy nyugodtnak és értelmesnek tűnök, folytattam az ötletem elmagyarázását. – Mason azért van most kizárva, mert a védővonalak fent vannak, de valahogy… Szerintem tudja, hol vannak a strigák. Szerintem megmutathatná nekünk hol vannak. - Dmitrij arca azt sugallta, hogy megvannak a kétségei ezzel kapcsolatban. – Gyerünk! Hinned kell nekem azok után, ami történt. – Még mindig küszködök ezzel – vallotta be. – De oké. Tegyük fel, hogy ez igaz. Szerinted csak úgy oda tud vezetni minket? Meg tudod kérni rá és megteszi? – Igen. – mondtam. – Azt hiszem, meg tudom. Egész idő alatt küzdöttem vele, de úgy gondolom, ha valóban megpróbálnék összedolgozni vele, segítene. Szerintem ez az, amit mindig is akart. Tudta, hogy a védővonalak gyengék voltak és hogy a strigák már lesben álltak. A strigák biztosan nincsenek túl messze tőlünk… meg kellett állniuk nappalra és elrejtőzni valahol. Talán képesek vagyunk elkapni őket, mielőtt a foglyok meghalnak. És ha már elég közel kerülünk hozzájuk, én tényleg meg tudom találni őket. – Aztán elmagyaráztam azt az undorító érzést, ami akkor fogott el, mikor strigák voltak a közelben. Dmitrij ezt nem vonta kétségbe. Szerintem túl sok furcsa dolog történt körülötte, hogy egyáltalán megkérdőjelezze ezt. – De Mason nincs itt. Azt mondtad, nem tud átjutni a védővonalon. Hogy veszed rá, hogy segítsen nekünk? – kérdezte. Én is gondoltam már erre. – Vigyél el a főkapukhoz. Néhány gyors szó után Albertához, hogy „megvizsgálunk valamit”, Dmitrij kivezetett, és a hosszabb úton mentünk az iskola bejáratához. Egyikünk sem mondott semmit, ahogy sétáltunk. Mindennek közepette is, még mindig a kis házon gondolkodtam, hogy a karjaiban voltam. Bizonyos szempontból, ez része volt annak, ami segít nekem megbirkózni ennek a horrornak a nagy részével. Volt egy olyan érzésem, hogy az ő fejében is ez járt. Az iskola bejárata egy hosszú vaskerítésből állt, ami a legjobb védővonal jobbján feküdt. Volt egy út, ami húsz mérföldes távolságból a főútról a kapuhoz vezetett, ami szinte mindig zárva volt. A testőröknek volt egy kis bódéjuk itt, és a terület egész nap megfigyelés alatt állt. Meglepte őket a kérésünk, de Dmitrij bizonygatta, hogy csak egy pillanat lenne. Kinyitották a nehéz kaput, de csak annyira, hogy egyszerre csak egy ember férjen ki rajta. Dmitrij és én kiléptünk. A fejfájás szinte azonnal belém hasított a szemeim mögött, és kezdtem arcokat és formákat látni. Olyan volt, mint a repülőtéren. Amikor

175

a védővonalakon kívül voltam, láthattam mindenféle szellemet. De most már értettem és többé nem rettegtem tőlük. Irányítanom kellett. – Menjetek el – mondtam a szürke, halványan látható formáknak körülöttem. – Nincs időm rátok. Menjetek. – Annyi tekintélyt tettem a parancsomba és a hangomba, amennyit csak tudtam, és meglepetésemre, a szellemek elhalványultak. Egy kis halk zümmögés velem maradt, emlékeztetve, hogy ők még mindig idekint voltak, és tudtam, ha leereszteném a védelmemet akár csak el pillanatra, ez az egész újra megütne engem. Dmitrij aggodalommal figyelt engem. – Jól vagy? Bólintottam és körbepillantottam. Egy szellem volt, akit látni akartam. – Mason – mondtam. – Szükségem van rád. – Semmi. Felszólítottam olyan paranccsal, amit a többi szellemen használtam egy perccel ezelőtt. – Mason. Kérlek. Gyere ide. Semmit sem láttam, kivéve az utat, ami előttünk kanyargott a holt- téli dombokon. Dmitrij azt a pillantást vetette rám, mint múlt éjjel, azt amelyik, azt mondta, hogy mélyen aggódik a mentális egészségemért. És valójában, én is aggódtam abban a pillanatban. A tegnap esti figyelmeztetés volt számomra a végső bizonyíték arra, hogy Mason valódi. De most… Egy perccel később, az alakja kirajzolódott előttem, egy kicsit sápadtabb volt, mint ezelőtt. Első alkalommal, mióta ez az egész elkezdődött, boldog voltam, hogy látom. Ő, természetesen, szomorúan nézett. Minden ugyanúgy, mint eddig. – Végre. Rossz színben tüntettél fel. – Ő egyszerűen csak bámult, és én azonnal rosszul éreztem magam, amiért vicceltem. – Sajnálom. Megint szükségem van a segítségedre. Meg kell találnunk őket. Meg kell mentenünk Eddie-t. Bólintott. – Meg tudod nekem mutatni, hol vannak? Megint bólintott és megfordult, egy irányba mutatva, ami majdnem közvetlenül a hátam mögött volt. – Keresztül jöttek a hátsó kampuszon? Még egyet bólintott, és így, tudtam mi történt. Tudtam, hogy jutottak be a strigák, de most nem volt idő arra, hogy ezen elidőzzek. Dmitrij-hez fordultam. – Szükségünk van egy térképre. – mondtam. Visszasétált a kapun és váltott pár szót az egyik ügyeletes testőrrel. Egy pillanattal később visszatért egy térképpel és kinyitotta. A kampusz elrendezését mutatta, valamint a környező utakat és területeket. Elvettem tőle és odatartottam Mason-nek, próbálva egyenesen tartani a süvítő szélben. Az egyetlen valódi út az iskolából közvetlenül előttünk volt. A kampusz többi részét erdők és meredek sziklák vették körül. Rámutattam egy pontra az iskola hátsó udvaránál. – Ez az, ahol bejöttek, ugye? Hol törték át először a védővonalat? Mason bólintott. Kinyújtotta az ujját, anélkül, hogy hozzáért volna a térképhez, mutatta az irányt az erdőn keresztül, amit egy kis hegynek a széle szegélyezett. Elég hosszan követve, egy kis földúthoz vezetett, ami egy államközi autópályába csatlakozott mérföldekkel messzebb. Követtem, amit mutatott és hirtelen kétségeim támadtak afelől, hogy útmutatónak használjam őt. – Nem, ez nem jó – mondtam. – Ez nem lehet. Az erdőnek ebben a részében, a hegy mellett nincsenek utak. Gyalog kellett volna menniük és túl sok időbe telik kisétálni a sulitól addig a másik útig. Nem lett volna elég idejük. Meggyulladtak volna fényes nappal.

176

Mason megrázta a fejét – látszólag nem értett egyet velem – és újra megrajzolta az útvonalat oda-vissza. Különösen, rámutatott egy helyre, nem messze az Akadémia területétől. Legalábbis, a térképen nem volt messze. A térkép nem volt különösebben részletes, és úgy becsültem, a hely valószínűleg néhány mérfölddel arrébb van. Ott tartotta az ujját, rám nézett, aztán vissza. – Ők nem lehetnek most ott. – vitatkoztam – Az kint van. Lehet, hogy hátul jöttek be, de elöl kellett elmenniük – beszálltak valamilyen járműbe és elhúztak. Mason megrázta a fejét. Felnéztem Dmitrij-re, frusztráltan. Úgy éreztem az óra ketyegett felettünk, és Mason furcsa állítása, hogy a strigák néhány mérföldre voltak a szabadban nappal, felkavarta az ingerlékeny természetemet. Én őszintén kételkedtem abban, hogy sátrat állítottak és kempingeztek. – Van valamilyen épület vagy bármi más odakint? – kérdeztem, rámutatva a helyre, amit Mason jelzett. – Azt mondta, hogy kimentek arra az útra. De nem sétálhattak volna oda, mielőtt a nap felkel, és azt állítja, ott vannak. Dmitrij szemeit elgondolkodva ráncolta. – Nem tudok róla. – elvette tőlem a térképet és odavitte a másik testőröknek, hogy ellenőrizze velük. Amíg beszéltek, visszanéztem Mason-re. – Igazad kéne, hogy legyen – figyelmeztettem. Bólintott. – Te… te láttad őket? A strigákat és a foglyaikat? Bólintott. – Eddie még életben van? Bólintott és Dmitrij odasétált. – Rose… – Volt egy furcsa él Dmitrij hangjában, ahogy visszahozta a térképet, mintha nem tudná teljesen elhinni, amit mond. – Stephen azt mondja, hogy vannak barlangok itt a hegy jobb oldalán. Találkozott a tekintetünk, nem kétséges, hogy ugyanolyan elképedten néztem, mint ő. – Vajon elég nagyok – – Elég nagyok a strigáknak, hogy elrejtőzzenek éjszakáig? – Dmitrij bólintott. – Igen. És csak ötmérföldnyire vannak.

177

26. fejezet (Fordította:Brigi) Alig tudtam elhinni. A strigák gyakorlatilag a szomszédunkban voltak arra várva, hogy az éjszaka leple alatt elmenekülhessenek. A támadás hevében néhány striga kétségtelenül elrejtette a nyomait, míg a többiek elintézték, hogy úgy tűnjön elszöktek az iskola számos pontjának egyikén. Túlságosan lefoglaltak a saját veszteségeink, így senki nem foglalkozott vele túlságosan. Visszaállították a védővonalat. Részünkről a strigák eltűntek és csak ez számított. Szokatlan helyzettel néztünk szembe. Normál körülmények között – nem mintha egy tömeges striga támadás normális lett volna– sosem követtük volna őket. Azokat, akiket a strigák elraboltak halottnak kiáltották ki, és ahogy arra anyám is rámutatott, az őrök csak ritkán tudták merre kell keresni a strigákat. Habár, ezúttal tudtuk. A strigák lényegében csapdába estek. Ez érdekes kényszerhelyzethez vezetett. Nos, nekem nem volt az. Őszintén nem értettem miért nem vagyunk már azokban a barlangokban, öljük meg a strigákat és keresünk túlélőket. Dmitrij és én siettünk vissza, idegesen vártuk, hogy elmondjuk a híreinket, de várnunk kellett, míg minden őrző összegyűlt. – Ne zavarjuk őket. – mondta Dmitrij, mikor majdnem besétáltunk a gyűlésre, amin eldöntötték mi lesz a következő lépés. Az ajtóban álltunk és halkan beszélgettünk. – Tudom, hogy érzel. Tudom, mit szeretnél tenni. De ha rájuk törünk nem fog segíteni. – Rájuk törni? – kiabáltam, elfelejtettem, hogy halkan kéne beszélnem. – Látom. – mondta. – Azt a tüzet benned megint– képes lennél kettétépni valakit. Ezért voltál ilyen halálos a harcban. De most nem harcolunk. A testőröknek minden információja megvan. A jó döntést fogják hozni. Csak legyél türelmes. Egy része annak, amit mondott igaz volt. A gyűlés előtt minden infónkat elmondtuk és csináltunk még egy kis kutatást. A kutatás alatt rájöttünk, hogy pár éve egy mora tanár földrajzórát tartott és feltérképezte a barlangokat, ezzel ellátott mindennel, ami kellett. A bejárat 5 mérföldre volt az akadémia hátsó határától. A barlang legnagyobb kamrája körülbelül fél mérföld hosszú lehetett és a leghosszabb oldala körülbelül 20 mérföldre volt a térképen jelölt földúttól. Úgy gondoltuk földcsuszamlások zárják el mindkét bejáratot. De már rájöttünk nem nehéz egy strigának azokat eltávolítani az erejével. De én nem voltam biztos benne hogy bízom abban amit Dmitrij mondott, hogy a tanács a jó döntést hozza majd. Percekkel a gyűlés kezdete előtt könyörögtem az anyámnak. – Kérlek. – mondtam neki. – Meg kell tennünk. Végignézett rajtam. – Ha mentőakció lesz, nem lesz „mi”. Te nem mész. – Miért? Amiért olyan piszkosul jók voltunk, hogy egy testőr sem halt meg? – megrándult. – Te is tudod, hogy segíthetek. Tudod mit tettem. Egy hét múlva születésnapom lesz és csak pár hónap, amíg levizsgázom. Azt hiszed, történik valami csoda addig? Van még pár dolog, amit meg kell tanulnom, de azt hiszem nem olyan fontos, hogy ne tudnék segíteni. Minden szükségre segítségetek van, és

178

rengeteg olyan újonc van, akik készek rá. Ha Christian-t is hozzátok megállíthatatlanok leszünk. – Nem. – mondta gyorsan. – Őt nem. Sosem keverhettél volna bele egy morát ebbe, még egy olyan fiatalt sem, mint ő. – De láttad mire képes. Ezt nem vitatta. Láttam a bizonytalanságot az arcán. Az órára nézett és felsóhajtott. – Hadd nézzek meg valamit. Nem tudtam hova ment, de tizenöt percet késett a gyűlésről. Arra már Alberta az összes őrzőt kihallgatta róla mit tudtunk meg. Hál’ istennek átugrotta azt a részt, hogy honnan szereztük az infókat, szóval nem kellett arra pazarolni az időt, hogy megmagyarázzuk a szellemdolgot. A barlang alaprajza részletesen meg lett vizsgálva. Az emberek kérdéseket tettek fel. Aztán eljött a döntés ideje. Átkaroltam magam. Strigákkal harcolni mindig is annyit jelentett, hogy védekező stratégiára hagyatkoztál. Csak akkor támadtunk, ha megtámadtak. Az előző kísérletek a rajtuk ütésre mindig megbuktak. Most is ezt vártam. De nem történt meg. Egyesével minden testőr felállt és kifejezte azon szándékát, hogy mentőakcióba kezdjünk. Ahogy megtették, láttam azt a tüzet, amiről Dmitrij beszélt. Mindenki felkészült a harcra. Akarták. A strigák túl messzire mentek. A mi világunkban csak egy maroknyi hely volt, ami biztonságos volt: A királyi palota és az akadémiáink. A gyerekeket olyan helyekre küldték, mint például a St. Vlagyimir, azzal a tudattal, hogy ott megvédik őket. Ez a bizonyosság most darabokra tört és mi nem erre törekedtünk, főleg, ha még megmenthetünk életeket. Mohó, győzelmi érzés égett a mellkasomban. – Tehát akkor – mondta Alberta, körbetekintve a teremben. Azt hiszem épp olyan meglepett volt, mint én, habár ő is a mentés mellett volt. – Megbeszéljük a haditervet és kimegyünk. Még mindig van 8 óra napnyugtáig, hogy elkapjuk őket mielőtt megszöknek. – Várjatok. – mondta anya és felállt. Minden szempár rá szegeződött, de neki a szeme sem rebbent a vizsgálódó tekintetektől. Ádáznak és elszántnak tűnt, én pedig roppantul büszke voltam rá. – Azt hiszem még egy dolgot számításba kéne vennünk. Azt hiszem, engedhetnénk pár végzős újoncnak, hogy csatlakozzanak. Ez kisebb felháborodást keltett, de csak pár embertől. Anya hasonló érvekkel állt elő, mint én az előbb. Azt is hozzátette, hogy az újoncok nem az első vonalban lennének, de mint hátvédek, hogy egy striga se törhessen át. A testőrök majdnem elfogadták az ötletet, mikor újabb bombát dobott rájuk. – Úgy gondolom, hozhatnánk pár morát is magunkkal. Celeste felugrott. Hatalmas vágás volt az arcán. Olyan volt a seb, amit a múltkor láttam, mintha szúnyogcsípés lenne. – Mi? Megőrültél? Anyám nyugodt tekintettel nézett rá. – Nem. Mind tudjuk mit tett Rose és Christian Ozera. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy a strigák megsokszorozzák az erejüket és gyorsaságukat az öléshez. Ha tűzhasználó morát viszünk magunkkal, azzal megzavarhatjuk őket. Meg tudjuk őket ölni. Vita tört ki. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne csatlakozzam hozzájuk én is. Eszembe jutott, hogy Dmitrij azt mondta ne lépjünk közbe. De hiába hallgattam rá, nem tudtam mit csinálni az idegességemmel. Minden perccel az időt vesztegettük ahelyett, hogy Eddie és a többiek után mentünk volna. Még egy perc volt, ami alatt valaki meghallhatott. Arra fordultam, ahol Dmitrij ült. – Olyan hülyék. – sziszegtem.

179

Albertát figyelte, aki egy testőrrel vitatkozott, aki általában alapfokú ismereteket tanított. – Nem. – motyogta Dmitrij. – Nézd. A változás a szemed előtt történik. Az emberek úgy fognak emlékezni erre a napra, mint egy fordulópontra. És igaza volt. Még egyszer, a testőrök elfogadták az ötletet. Azt hiszem ez is része volt annak a késztetésnek, ami legelőször harcra ösztönözte őket. Vissza kellett vágnunk a strigáknak. Ez már nem csak a mi harcunk volt – hanem a moráké is. Amikor anyám ezt mondta jópár tanár ellenkezett– kizárt dolognak tartották, hogy tanulók is részt vegyenek ebben– de a döntés megszületett. A testőrök a strigák után fognak menni, továbbá újoncok és morák is velük tartanak. Úgy éreztem győztem, örültem. Dmitrij-nek igaza volt. Ez volt a pillanat, mikor a világunk megváltozik. De majd csak négy óra múlva. – Még több testőr jön. – mondta Dmitrij, amikor ismét elfogott a harciláz. – Négy óra alatt a strigák akár úgy is dönthetnek, hogy nasiznának. – Megsemmisítő támadást kell mutatnunk. – mondta. – Minden előnyre szükségünk van. Igen, a strigák megölhetnek pár embert mire odaérünk. Én sem akarom, hidd el nekem. De ha felkészületlenül rontunk rájuk, több életet is veszíthetünk. Forrt a vérem. Tudtam, hogy igaza van, és ez ellen semmit nem tehettem. Utáltam ezt. Utáltam, ha tanácstalan vagyok. – Gyere. – mondta a kijárat felé mutatva. – Sétáljunk egyet. – Hova? – Az mindegy. Az a lényeg, hogy lenyugtassunk, különben nem tudsz majd harcolni. – Igen? Aggódsz, hogy előbújik a valószínűleg őrült sötét énem? – Nem, azért aggódom, hogy a normális Rose Hathaway oldalad jön elő az, amelyik gondolkodás nélkül beleugrik mindenbe, amibe jónak lát. Száraz pillantást vetettem rá. – Van különbség? – Igen. Az utóbbi megrémít. Leküzdöttem a késztetést, hogy belebokszoljak. Egy fél szívdobbanásnyi ideig azt kívántam bár becsukhatnám a szemem és elfelejthetném minden fájdalmat és a vérontást, ami körülvett minket. Ágyban akartam lenni vele, nevetgélni és ugratni, hogy egyikünknek se kelljen aggódnia semmi miatt csak egymás miatt. De ez csak ábránd volt. Ez volt a valóság. – Nem kellesz nekik itt? – kérdeztem – Nem. Most leginkább várnak a többiekre, ráadásul több mint elég emberük van, hogy megtervezzék a támadást. Édesanyád vezeti majd ezt. Követtem a pillantását arra, hol anyám állt, a testőrök gyűrűjében, éles és elszánt mozdulatokkal mutatva valamire, ami térképnek tűnt. Még mindig nem igazán tudtam mit is gondoljak róla, de ahogy most elnéztem, csak csodálni tudtam. Nyoma sem volt a szokásos bosszúságnak, amit általában körülötte éreztem. – Oké. – mondtam. – Menjünk. Körbesétáltuk az akadémia területét és felmértük a károkat. A legtöbb persze nem az akadémiát magát érte. Hanem az embereinket. De még ígyis látni lehetett a támadás nyomait: a sérüléseket az épületeken, vértócsák a legváratlanabb helyeken stb. A legfeltűnőbb mindközül pedig a hangulat volt. Még a ragyogó napsütésben is érezhető volt körülöttünk a sötétség, egy súlyos bánat, amit megérinthettél és érezhettél volna. Mindenki arcán láttam, aki elhaladt mellettünk. Félig azt vártam, hogy Dmitrij elvisz néhány sebesülthöz. Habár elkerülte és sejtettem miért. Lissa is segített ott, az erejével kis adagokban gyógyította a sebeket. Adrian is ott volt, bár nem tudott annyit tenni, mint ő. Végül úgy döntöttek megéri

180

kockáztatni, hogy tudomást szerezzenek a mágiáról. A pusztítás túl nagy volt. Emellett sok minden kiderült a mágiáról a próbán, szóval úgyis csak idő kérdése volt. Dmitrij nem akarta, hogy Lissa közelében legyek, míg az erejét használja, amit különösnek találtam. Még mindig nem tudhatta biztosra, hogy tényleg átveszem-e az „őrületét” vagy sem, de nem akart kockázatot vállalni. – Azt mondtad nekem van egy elméleted arról, hogyan törtek át a védővonalakon. – mondta. Meghosszabbítottuk a köröket az akadémia körül, nem messze attól a helytől, ahol Jesse társasága találkozott előző este. Már majdnem elfelejtettem. Amint összeraktam a dolgokat, az ok nyilvánvaló volt. Eddig senki nem kérdezett róla túl sok mindent. A sürgető probléma az volt, hogy új védővonalakat állítsanak fel és a saját embereinkre hagyatkozzunk. A nyomozás később kezdődik el. – Jesse embereit itt avatták be a védővonalaknál. Tudod, hogy semlegesítik a karók a védelmi vonalakat, mert az elemek nem férnek ki egymással, ugye? Azt hiszem ez is ugyanaz. A beavatás alatt mindegyik elemet felhasználták, és szerintem ez semlegesítette a védelmi vonalainkat is. – De hát a mágiát az akadémia minden területén használják. – mutatott rá Dmitrij. – Minden elemet. Miért nem történt ez meg előtte? – Mert a mágia általában nem történik a védelem felett. A védővonalak a birtok szélén húzódnak, szóval általában nem ütköznek egymással. Továbbá úgy gondolom az is különbséget jelent, ahogy használják a mágiát. A mágia élet, ezért pusztítja el a strigákat és ezért nem tudnak áthatolni rajta. A karókban található mágia fegyverként van használva. Mint az a mágia, amit a kínzás alatt használtak. Amikor ilyen negatív módon használják, szerintem kioltja a jó varázslatot. – Összerezzentem, ahogy visszaemlékeztem arra az émelygő érzésre, amit akkor éreztem, mikor Lissa varázslattal kínozta Jesse-t. Nem volt természetes. Dmitrij egy törött kerítést bámult, ami jelezte az akadémia határát. – Hihetetlen. Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges, de van benne valami. Az elv itt is ugyanaz, mint a karóknál. – rám mosolygott. – Sokat gondolkozhattál ezen. – Nem tudom. Csak minden összeállt a fejemben. – az arcom haragos lett, ahogy Jesse idióta csoportjára gondoltam. Az is elég rossz, amit Lissa-val tettek. Az is elég volt, hogy utánuk akarjak menni és szétrúgni a seggüket (de legalább már nem akartam megölni őket– tanultam egy kis önkontrollt tegnap este óta). De ez? Strigákat engedni az iskolába? Hogy tudott egy ilyen hülye és jelentéktelen dolog ilyen katasztrófához vezetni? Még az is jobb lett volna ennél, ha ezt próbálják csinálni, de nem. Mindez a dicsőség– vadász játékuk eredménye. – Idióták. – morogtam. Feltámadt a szél. Megremegtem és ezúttal a hűvös időtől, nem a fájdalomtól. Jön a tavasz, de még sajnos nem ért ide. – Menjünk be. – mondta Dmitrij. Megfordultunk, és ahogy a másodlagos akadémia felé sétáltunk, megláttam azt. A faházat. Egyikünk sem lassított le, vagy nézett oda, de tudtam, hogy ő is épp annyira tudatában van, mint én. Be is bizonyosodtam róla, mikor egy pillanattal később megszólalt. – Rose, ami történt… Felmordultam. – Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz. Értetlenül bámult rám. – Micsoda? – Hát ez. Most jön az, hogy elmondod, amit tettünk nem volt helyes, és hogy mennyire nem kellett volna megtennünk, és hogy soha többet nem fog megtörténni.

181

– Míg a szavak el nem hagyták a szám nem vettem észre, mennyire féltem, hogy ezt mondja. Még mindig meglepetten nézett. – Miért gondolnád ezt? – Mert ilyen vagy. – mondtam neki. Azt hiszem kicsit hisztérikusan hangoztam. – Mindig azt szeretnéd tenni, ami jó. És ha rosszat tettél, megpróbálod jóvátenni, és azt tenni, ami helyes. És tudom, hogy azt dogod mondani, hogy bárcsak ne tettük volna meg… Mindent, amit mondani akartam elfelejtettem, ahogy átölelte a derekam és magához húzott egy fa árnyékában. Az ajkunk találkozott, csókolóztunk, és elfelejtettem minden azzal kapcsolatos aggodalmamat és félelmemet, hogy azt mondja hibát követtünk el. Még – bár hihetetlen módon– a strigák okozta halált és a pusztítást is elfelejtettem. Csak egy pillanatra. Végül elváltak az ajkaink, de még mindig magához közel tartott. – Nem gondolom azt, hogy amit tettünk helytelen volt. – mondta gyengéden. – Örülök, hogy megtettük. Ha visszamehetnénk az időben, újra megtenném. Egy kavargó érzés lett úrrá bennem. – Igazán? Miért változott a véleményed? – Mert nehéz neked ellenállni. – mondta, lenyűgözte a meglepettségem. – És… emlékszel arra mit mondott Rhonda? Újabb rémület lepett el, ahogy a nevét hallottam. De aztán magam előtt láttam az arcát, ahogy hallgatta és hogy mit mondott a nagymamájáról. Próbáltam pontosan felidézni Rhonda szavait. – Valamit arról, hogyan fogsz elveszíteni valamit… – De sajnos nem emlékeztem rá túl jól. – El fogod veszíteni azt, ami számodra a legértékesebb, amit a legjobban féltesz. Természetesen szóról szóra tudta. Akkor gúnyolódtam ezen, de most megpróbáltam megfejteni a szavakat. Először örömöt éreztem: Én vagyok számára a legértékesebb. Aztán megrémült arccal ránéztem. – Várj. Szerinted meg fogok halni? Ezért feküdtél le velem? – Nem, nem, természetesen nem. Azért tettem, amit tettem, mert… higgy nekem, nem emiatt volt. A lehetőségeket leszámítva – még ha igaz is – igaza volt abban, hogy milyen könnyen változhatnak a dolgok. Azt próbáljuk tenni, ami helyes, vagy inkább, amit mások gondolnak helyesnek. De néha, ha ez szemben áll azzal, akik valójában vagyunk… választanunk kell. Rájöttem mennyit jelentesz nekem. Ez mindent megváltoztatott. Aggódtam érted– nagyon, nagyon aggódtam. El sem tudod képzelni mennyire. És már értelmetlen úgy tenni, mintha valaha is előbbre tudnám helyezni egy mora életét a tiédnél. Nem fog megtörténni, mindegy mennyire mondják, hogy ez rossz. És úgy döntöttem ezzel meg kell birkózzak. Amint ezt elhatároztam… semmi nem tarthatott vissza minket. – habozott, mintha visszajátszaná a szavait, miközben elsimított pár tincset az arcomból. – Nos, hogy engem visszatartson. A magam nevében beszélek. Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám te miért tetted. – Azért tettem, mert szeretlek. – mondtam, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon. És tényleg az volt. Nevetett. – Egy mondatban összetudod foglalni, ami nekem egy egész beszédbe telik. – Mert ilyen egyszerű. Szeretlek, és nem akarok úgy tenni, mintha nem így lenne. – Én sem. – A keze elengedte az arcomat, helyette megfogta a kezemet. Összefűztük az ujjaink és ismét sétálni kezdtünk. – Nem akarok többet hazudni. – Akkor most mi lesz? Mármint velünk. Ha vége ennek az egésznek… a strigákkal…

182

– Nos, amennyire utálom megerősíteni a félelmedet, egy dologban igazad volt. Nem lehetünk még egyszer együtt– legalábbis amíg tart az iskola. Távol kell maradnunk egymástól. Kicsit csalódott voltam emiatt, de pontosan tudtam, hogy igaza van. Lehet, hogy végre elértünk arra a pontra, hogy nem tagadjuk le az érzéseinket, de nehezen hozhattuk nyilvánosságra, míg a diákja voltam. Latyakba léptünk. Pár madár énekelt elszórtan a fákon, kétségtelenül meglepődve, hogy ennyi aktivitást látnak errefelé nappal. Dmitrij az égre bámult előttünk, az arca töprengő. – Ha levizsgáztál és kikerülsz Lissával… – nem fejezte be. Pár percbe beletelt, míg rájöttem, hogy mit akar mondani. Majdnem megállt a szívem. – Megkéred, hogy váltsanak le, igaz? Nem leszel a testőre. – Csak így lehetünk együtt. – De nem leszünk gyakorlatilag együtt. – mutattam rá. Ha vele maradunk, akkor ugyanaz a problémánk – jobban fogok aggódni érted, mint érte. Szüksége van két testőrre, akik csakis rá figyelnek. Ha valahol a Királyi palotában jelölnek ki, mindig egymás közelében leszünk. És egy olyan biztos helyen, mint az, sokkal rugalmasabb lehet egy testőr napirendje. A nyafogó, önző énem azonnal bele akart menni, hogy ez mennyire szívás, de nem. Nem volt ennél jobb lehetőségünk. Mindegyik lemondással járt. Tudtam, hogy nehezen hagyja el Lissa-t. Törődött vele és olyan hévvel akarta biztonságban tartani, ami már lassan az irántam érzettel kezdett vetekedni. De velem jobban törődött, de meg kellett tennie ezt, ha meg akarta becsülni a kötelességét. – Hát – mondtam, ahogy rájöttem valamire. – Talán többet látjuk egymást, ha különböző személyekre vigyázunk. Tudunk együtt tölteni egy kis időt. Ha mindketten Lissa mellett lennénk, akkor felváltva őriznénk, és mindig távol lennénk egymástól. Sajnálatosan a fák megritkultak a fejünk felett, nem akartam elengedni a kezét. De egy csipetnyi remény és öröm kezdett kibontakozni a mellkasomban. Helytelennek tűnt a tragédiában, de nem tudtam ellene mit tenni. Ennyi idő után, ennyi szívfájdalom után, Dmitrij és én megoldjuk ezt. Persze ott volt a lehetőség, hogy a Palotától távol helyezik el, de még akkor is, valahogy megoldanánk, hogy néha együtt töltsünk egy kis időt. Amíg távol vagyunk egymástól szenvedés lesz, de működni fog. És sokkal jobb lesz, mintha hazugságban élnénk továbbra is. Igen, meg fog történni. Deirdre aggodalma felesleges volt azzal kapcsolatban, hogy nem tudom összeegyeztetni az életem ellentmondó részeit. Mindent meg fogok kapni. Lissa-t és Dmitrij-t. A gondolta, hogy együtt lehetek kettejükkel erőssé tett. Átsegít a striga támadáson. Mindig ott lesz a fejemben, mint egy szerencsebűbáj. Dmitrij és én nem mondtunk egy ideig semmi mást. Mint mindig, most sem kellett. Tudtam, hogy ő is épp olyan boldog, mint én, még a higgadt felszín ellenére is. Már majdnem kiértünk az erdőből ahol a többiek is láthattak, mikor ismét megszólalt. – Hamarosan tizennyolc leszel, de mégis… – sóhajtott. – De ha ez kiderül, sok ember nem lesz boldog. – Hát igen, valahogy megbirkóznak vele. – pletykák és híresztelések, tudom őket kezelni. – Azt hiszem anyukádnak is lesz egy csúnya párbeszéde velem. – Strigákkal fogsz szembenézni, de te csak anyukámtól félsz? Láttam, hogy viaskodik egy mosollyal. – Olyan ereje van, amivel számolnom kell. Mit gondolsz honnan örökölted? Felnevettem. – Akkor csodálom, hogy engem elviselsz.

183

– Megéred, higgy nekem. Megint megcsókolt, kihasználva a fák nyújtotta utolsó árnyékot. Egy normális világban ez egy boldog, romantikus séta lett volna másnap reggel a szex után. Nem pedig csatára készülnénk és a szeretteink miatt aggódnánk. Nevetnénk és viccelődnénk, mialatt a következő romantikus együttlétet terveznénk. Természetesen nem normális világban éltünk, de ebben a csókban könnyű volt elképzelni az ellenkezőjét. Kelletlenül szétváltunk és elhagytuk a fákat, a testőrök épülete felé tartottunk. Sötét idők vártak ránk, de a csókja még az ajkamon égett, ettől úgy éreztem bármit meg tudok tenni. Még egy sereg strigával is szembeszállnék.

184

27. fejezet (Fordította: pokergirl25) A többiek megjelentek és észrevették a távollétünket. Több testőr vonult fel, mint amennyiről szó volt, így majdnem ötvenen voltunk. Ez egy valóságos hadsereg volt, a számok önmagukért beszéltek, az európai legendák eposzi seregeihez volt leginkább mérhető. A mi kampuszunknak volt a legtöbb testőre, de néhányukat hátra kellett hagynunk, hogy megvédjék az iskolát. Sok osztálytársam jelentkezett szolgálatra, de csak körülbelül tízen (minket is beleértve) kísértük a többieket a barlanghoz. Fél órával az indulás előtt újra találkoztunk, hogy átvegyük a tervet még egyszer. Volt egy nagy kamra a barlang távolabbi részén, a strigák leginkább ott tartózkodtak, mivel könnyen el tudták hagyni a barlangot, amint leszállt az éj. Úgy terveztük, hogy mindkét végéről megtámadjuk a barlangot. Tizenöt testőr támadna mindkét oldalról, akiket három mora kísérne majd. Tíz testőr marad majd mindegyik bejáratnál, hogy elkaphassák a menekülő strigákat. Engem a távolabbi oldalra osztottak be, hogy figyeljem a bejáratot. Dmitrij és édesanyám annak a csoportnak a része, akik majd ténylegesen bemennek a barlangba. Azt kívántam bárcsak velük mehetnék én is, de tudtam, hogy szerencsés vagyok, hogy egyáltalán részt vehetek benne. Egy olyan küldetésben, mint ez is, minden feladat nagyon fontos. A mi kis hadseregünk útnak indul, fürgén mozogva, hogy teljesítse az öt mérföldnyi utat. Úgy gondoltuk, ennek megtétele kicsivel több, mint egy órába fog kerülni, és lesz elég fényünk maga a csata idejére és a visszaútra is. Egy striga sem fog őrködni odakint, így valószínűleg észrevétlenül juthatunk majd a barlanghoz. Amint az embereink bejutnak, a strigák azonnal értesülni fognak a támadásról, köszönhetően a kitűnő hallásuknak. Kisebb beszélgetés folyt csak, amikor közeledtünk. Senkinek sem volt kedve csevegni, a legtöbb párbeszéd logisztikai természetű volt. Én az újoncokkal gyalogoltam, de gyakran találkozott pillantásom Dmitrij-ével. Úgy éreztem, hogy van valamiféle láthatatlan kötelék közöttünk, olyan erős és intenzív volt, hogy azon csodálkoztam, miért nem veszi észre senki más. Az arca komoly volt, de a szemei nevettek. A csapatunk részekre osztódott, amikor elértük a barlang legközelebbi bejáratát. Édesanyám és Dmitrij bementek, én pedig vetettem rájuk egy utolsó pillantást, nem tudtam az érzéseimmel mit kezdeni. Féltem. Féltem, hogy elveszítem őket. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy milyen jó testőrök is ők. Ki fognak jutni onnan. Nekem viszont körültekintőnek kellett lennem, és miközben a hegyi bázis körül sétálgattunk, megpróbáltam gondosan elzárni érzelmeimet. Ott kell maradniuk addig, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim irányítsanak. Már majdnem a bejáratuknál voltunk, amikor egy ezüstös villanást kaptam el a szemmel. Még mindig úgy gondoltam, hogy az őrök távol tartják a szellemeket, de ez az volt, amit látni akartam. Mason-t láttam. Ott állt, nem mondott semmit, de ugyanazzal a szomorú tekintettel nézett rám, mint mindig. Még mindig szokatlanul

185

halványnak tűnt. Ahogyan a csoportunk elhaladt mellette, felemelte egyik kezét, búcsúzásként vagy áldásként, nem tudom. A barlang bejáratánál csapatunk szétszóródott. Alberta és Stan vezette be a csoportot. A bejáratnál állva várták azt a megfelelő pillanatot, amit megbeszéltek a többi csoporttal. Ms. Carmack, a mágia tanárom, azok között a morák között volt, akik bementek a barlangba. Ideges volt, de határozott és eltökélt. Végre elérkezett a megfelelő pillanat, és a felnőttek eltűntek. A többiek körülvették a barlangot. Szürke felhők borították az eget. A nap már lemenőben volt. – Ez könnyű lesz – mormolta Meredith, aki egyike volt a három lánynak a felső osztályból. Bizonytalanul beszélt, inkább magának mondta ezt, mint nekem. Hamarabb ki fogják vezetni a strigákat, mielőtt akármelyikük észrevenne valamit az egészből. Nem kell csinálnunk majd semmit. Azt reméltem, hogy igaza lesz. Készen álltam a küzdelemre, de ha nem kell harcolnom, az azt jelentené, hogy minden terv szerint megy. Vártunk. Nem tehettünk semmi mást. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Majd meghallottuk a küzdelem hangját: a tompított kiáltásokat és dörmögéseket. Néhány sikítást. Mindenki feszült volt és merev, mint a márvány. Emil a mi vezetőnk állt legközelebb a bejárathoz kezében karót tartva, a sötétet fürkészve kereste a strigák jelenlétének legkisebb jelét. Néhány perc múlva lépések hangát hallottuk, amik közelítettek felénk. A karóink készenlétben álltak. Emil és még néhány testőr közelebb húzódott a bejárathoz, készen arra, hogy bármelyik pillanatban beugorjanak a barlangba és megöljék a menekülő strigákat. De nem striga volt az, aki elhagyta a barlangot. Abby Badica volt az. Megsérült és koszos volt, de élt. Arca kétségbeesett volt és könnyekkel tarkított. Amikor megpillantott minket, felsikoltott. De miután rájött, hogy mi vagyunk azok, beleomlott az első ember, ölelő karjaiba, Meredith-ébe. Meredith meglepődött, de megpróbált vigaszt nyújtani számára. Jól van. mondta Meredith. Minden jól van. Kint vagy a napon. Meredith szelíden egy közeli fához vezette Abby-t, aki leült annak tövébe, és kezeibe temette arcát. Ezután Meredith visszatért a helyére. Szerettem volna megvigasztalni őt. Szerintem mindannyian ezt szerettük volna, de ezzel várnunk kellett. Egy perccel később egy másik mora jött ki. Mr. Ellsworth volt az, aki tanított engem ötödik osztályban. Ő is elég viseltes volt, nyakán szúrásnyomok voltak. Valamelyik striga etetőként használta őt, de nem ölte meg. Mégis annak ellenére, amit átélt nyugodt, óvatos és éber volt. Felismerte a helyzetet, és rögtön kilépett a körünkből. – Mi folyik odabent? – kérdezte Emil, szemét továbbra is a barlangon nyugtatva. Több testőrnek fülhallgatója volt, de a csata közepén szinte lehetetlen volt használni. – Zűrzavar van. mondta Mr. Ellsworth. Szétszéledtünk a szélrózsa minden irányában. Nehéz megállapítani ki harcol kivel, a strigák megzavarodtak. És valaki… – összeráncolta a homlokát. –Láttam valakit, aki a tűz mágiát használta fel a strigák ellen. Senki nem felelt. Túl összetett dolog volt ez ahhoz, hogy most elemezzük. Ő is rájött erre és visszavonult, hogy leüljön Abby közelében. Hamarosan még két mora és egy dampyr hagyta el a barlangot, és csatlakozott Abby-hez és Mr.Ellsworth-höz. Akárhányszor kijött valaki azért imádkoztam, hogy Eddie legyen az. Eddig öt áldozatunk volt, és feltételezem, hogy az iskolához közelebbi bejáraton is szöktek ki. Jó pár perc eltelt, és más nem jött ki. Az ingem átázott az izzadtságtól. Egyik kezemből a másikba raktam a karót. Olyan erősen szorítottam, hogy az ujjaim

186

elzsibbadtak. Hirtelen Emil összerándult. Rájöttem, hogy üzenetet kapott a fejhallgatóján keresztül. Erősen koncentrált, majd válaszolt valamit. Ránk nézett és a három újoncra mutatott. – Vigyétek vissza őket az iskolába. szólt a megmenekültekhez, majd a három felnőtt testőrhöz fordult. Menjetek be. A legtöbb fogoly kiszabadult, de a mieink csapdába estek. Patthelyzet alakult ki. A testőrök habozás nélkül bementek a barlangba, és pár perccel később a három újonc és azok felügyelői útnak indultak. Négyen maradtunk, két felnőtt: Emil és Stephen; valamint két újonc: Shane és én. A feszültség kézzel tapintható volt. Más nem jött ki. Nem készült újabb jelentés. Emil felnézett, tekintete riadt volt. követtem a tekintetét. Több idő telt el, mint gondoltam volna. A nap nyugodni készült lassan. Emil hirtelen összerándult, újra üzenetet kapott. Ránk nézett, arca nyugtalan volt. Több emberre van szükségünk, hogy elzárjuk a menekülési utat a barlang másik oldalán. Nem vesztettünk sokat. De még mindig gondunk van a visszavonulással. Azt mondta, hogy sokat, nem azt, hogy semennyit. Ez azt jelentette legalább egy emberünket elveszítettük. Kirázott a hideg. – Stephen, te menj be. mondta Emil. Egy pillanatig habozott, arckifejezésében úgy olvastam, mint egy könyvben. Ő is be akart menni, de mivel ő volt ennek az oldalnak a vezetője, kint kellett maradni egészen az utolsó pillanatig. Láttam rajta, hogy közel állt ahhoz, hogy megszegje a szabályokat. Legszívesebben bement volna Stephennel, egyedül hagyva minket Shane-nel. Ugyanakkor nem tudta rászánni magát, hogy két újoncot magára hagyjon. Végül nagy levegőt vett, ránk nézett. Rose, menj vele! Nem vesztegettem az időmet. Követtem Stephen-t, becsúsztunk a barlangba. Azonnal egy émelyítő érzés kerített hatalmába. Kint is hideg volt, de ahogy haladtunk a barlang belseje felé, a hőmérséklet egyre csökkent. Egyre sötétebb lett. A szemünk alkalmazkodott a sötétséghez, de egy idő után nem láttunk semmit. Stephen egy kis lámpát rögzített a kabátjához. – Bárcsak meg tudnám mondani, hogy mit tegyél. Nem tudom, hogy mit fogunk látni. Készülj fel minden lehetőségre. A sötétség halványulni, a hangok erősödni kezdtek. Gyorsan haladtunk, de közben megpróbáltunk mindent szemmel tartani. Hirtelen abban a kamrában találtuk magunkat, amit a térképen láttunk. Tűz lobogott az egyik sarokban, az egyik striga gyújtotta meg, nem mágiával azért, hogy legyen valami fény a barlangban. Azonnal tudtam, hogy mi történt korábban. A fal egy része beomlott, kőhalmok alakultak ki. Hála istennek senki sem feküdt a romok alatt, de a kövek szinte teljesen elzárták az utat a másik kijárathoz. Azt nem tudom, hogy mágia okozta-e a falomlást, vagy a küzdelem. Talán véletlenül történt. Akármi okozta is, hét testőrt beleértve Dmitrij-t és Alberta-t tíz striga ejtett csapdába. Ezen az oldalon nem fogtak el tűzhasználó morákat, de a felvillanó fényekből ítélve, ami a hézagokon keresztül szűrődött át, a másik oldalon is folyt még a küzdelem. Testek feküdtek a padlón. Kettő striga volt, a többit nem ismertem fel. A probléma kézzelfogható volt. Csak úgy lehetett átjutni a barlang másik oldalára, hogy valaki átmászik a hézagon keresztül, ami sebezhetővé tett volna minket. Ami azt jelentette, hogy a strigákat hatástalanná kell tenni, mielőtt a testőröket kiszabadítanánk. Stephen és én javítottunk az esélyeken. A strigáknak mögül támadtunk, de három közülük valahogyan megérezte a jelenlétünket, és szembefordultak velünk. Kettő Stephen-re ugrott, egy rám. Azonnal harci üzemmódba kapcsoltam. Az összes dühömet és csalódottságomat a strigákra hárítottam. A barlang a közelharcra volt a legideálisabb, de még így is

187

képes voltam elkerülni őt. Amúgy is a közelharc volt a kedvencem, mert a strigák nagyobb méreteik miatt nehezen tudták az ütéseket elkerülni és nehezen tudtak félreugrani. Megpróbáltam távol maradni tőle, ennek ellenére megragadott és a falnak vágott. Mégsem éreztem semmit. Újra nekilendültem, támadó magatartást vettem fel. Kitértem a következő támadás elől, bevittem néhány ütést. Kis méretemnek köszönhetően sikerült megkaróznom őt, mielőtt megüthetett volna. Kirántottam belőle a karót, és rohantam segíteni Stephen-nek. Ő hatástalanította az egyik támadót, az utolsóval, együttes erővel végeztünk. Már csak hét striga maradt. Nem, mindössze hat. Az csapdába ejtett testőrök szintén megöltek egyet. Stephen és én közelebb rántottuk magunkhoz egy strigát, aki idősebb, erős és hatalmas volt. Habár ketten voltunk egy ellen, nehéz volt legyőzni őt. De végül sikerült. Ahogyan a strigák száma csökkent, a többi testőr elkezdhette magát kiszabadítani szorult helyzetéből. Amikor már csak két striga maradt, Alberta kiabálni kezdett, hogy kezdjük meg a menekülést. Megváltozott a felállás a szobában. Most minket vett körbe két striga. Így szabaddá vált az út három testőr számára, amelyen keresztül bejutottunk ide. Időközben Stephen átmászott az egyik lyukon a másik oldalra, Dmitrij pedig megölt még egy strigát. Egy maradt. Stephen átdugta a fejét a lyukon, odakiáltott valamit Alberta-nak, amit nem értettem. Válaszolt, de nem nézett rá. Alberta, Dmitrij és két másik testőr közel kerültek az utolsó strigához. – Rose. kiáltott Stephen és intett nekem. Követni kell a parancsokat. Ezt tettük. Ott hagytam a küzdelmet, átmásztam a lyukon, hála kicsi termetemnek könnyebben ment, mint Stephen-nek. Egy másik testőr azonnal követett engem. Senki sem volt a másik oldalon. A csata vagy véget ért már, vagy máshol folytatódott. Testek feküdtek a földön. Több striga mellett felfedeztem egy ismerős arcot: Yuri-ét. Gyorsan Stephen-re néztem, aki éppen Alberta-nak segített átjutni. – Halottak. – mondta. Úgy látszik, itt több a visszavonulást gátló tényező. Gyerünk, fejezzük be, mielőtt lemegy a nap! Dmitrij volt az utolsó, aki átmászott erre az oldalra. Rövid megkönnyebbült pillantást váltottunk, majd folytattuk utunkat. Az alagút ezen része hosszú volt, siettünk, hogy minél hamarabb kiszabadíthassuk az embereinket. Először nem láttunk semmit, de a felvillanó fényekben láthatóvá vált a küzdelem. Ms. Carmack és édesanyám három strigával küzdött. Segítségünkkel pár másodperc elteltével legyőztük őket. – A csapatunkért… lehelte anyukám. Halás voltam, hogy újra láthatom őt. Azt hiszem, többen vannak itt, mint gondoltuk. Hátrahagyhattak néhányat akkor, amikor megtámadták az iskolát. – Más ágak is vannak még a barlangban. – mondta Alberta. – Azokban rejtőzhettek el. Édesanyám egyet értett vele. Lehetséges. Néhány tudja, hogy legyőztük őket és kint várnak ránk, vagy elmenekültek. Mások talán követnek majd minket. – Mit tegyünk? – kérdezte Stephen. – Végezzünk velük? Vonuljunk vissza? Alberta felé fordultunk, aki gyorsan meghozta döntését. – Visszavonulunk. Elkapunk annyit, amennyit csak tudunk. De mivel a nap lassan lemegy, vissza kell térnünk. Olyan közel voltunk a győzelemhez, de az eltűnő világosság miatt, fel kellett adnunk. Dmitrij mellettem volt miközben haladtunk. Eddie kijutott? – nem láttam a testét, de nem is fordítottam rá sok figyelmet. – Igen. – mondta Dmitrij elakadó lélegzettel. – Csak az Isten a megmondhatója mennyi strigát fogott el ma. Küzdeni akart, szinte erőszakkal tudtuk csak rávenni, hogy kimenjen. – Igen, ez rávall gondoltam.

188

– Emlékszem erre a kanyarra. – mondta édesanyám, amikor befordultunk az egyik sarkon. – Már nincs messze. Hamarosan újra láthatjuk a fényt. – Eddig csak azok a kis lámpák vezettek minket, amiket a kabátokra szereltek fel. Pár másodperccel azelőtt, hogy megtámadtak minket, émelygést éreztem. Egy útkereszteződésnél hét striga ugrott ránk. Ott feküdtek ránk várva, három az egyik oldalon, négy a másikon. Az egyik testőr, Alan nem látta, hogy támadnak. Egy striga megragadta őt, eltörte a nyakát gyorsan és könnyedén. Szinte ugyanaz történt vele, mint akkor Mason-nel. Ahelyett, hogy lefagytam volna visszafordultam, készen állva a küzdelemre. Az alagút szűk részén voltunk, és nem mindenki tudott átjutni a strigákon. Én hátul ragadtam. Ms. Carmack volt mellettem, akinek annyi lélekjelenléte volt, hogy felgyújtson pár strigát, megkönnyítve a testőrök dolgát, hogy leszúrják őket. Alberta gyors pillantást váltott velem és a többi testőrrel. – Kezdjétek meg a visszavonulást! – kiáltotta. Senki sem akarta ezt, de nem volt más választásunk. Láttam egy testőr halálát, belesajdult a szívem. Nem ismertem őt, de nem számított. Pár másodperccel később édesanyám már azon a strigán volt, és leszúrta őt a karójával. Befordultam egy másik sarkon három másik testőrrel együtt, nem láttuk, hogy mi történt a továbbiakban. A folyosó végén halvány lila fényt láttam. Itt volt a kijárat. Több testőr nézett ránk mereven. Megcsináltuk. De hol lehetnek a többiek? A kijárat felé futottunk, hogy minél hamarabb kijuthassunk a levegőre. A csapatunk idegesen állt ott várva, hogy megtudják, mi is történt valójában. Csalódottan vettem észre, hogy a nap már majdnem lement. Az émelygés még mindig nem múlt el, ami azt jelentette, a strigák még élnek. Percekkel később édesanyám csoportja is megérkezett, bár számuk még egy fővel csökkent. Olyan közel voltak, mindenki feszült volt. Közel voltak. Olyan nagyon közel voltak. Mégsem elég közel. Három striga bújt meg az egyik mélyedésben, a falban. Mi elhagytuk őket, mert hagytak minket elmenni. Minden olyan gyorsan történt, senki sem tudott időben reagálni rá. Az egyik striga elkapta Celeste-t, a striga tépő fogával és szájával közelített felé. Elfojtott sikolyt hallottam, mindent vér borított. Egy másik Ms. Carmack-ot támadta meg. Szerencsére édesanyám hamar felismerte a helyzetet, gyengéden meglökve őt a mi irányukba terelte. A harmadik striga Dmitrij-t kapta el. Amióta csak ismerem, sosem láttam őt bizonytalannak. Mindig gyorsabb és erősebb volt bárkinél. De most nem. A striga meglepetésszerűen támadta meg. Figyeltem őket. Egy szőke striga volt. Az, aki a csata során beszélt hozzám. Megragadta Dmitrij-t és a földre taszította őt. Dulakodtak, erő az erő ellen, majd láttam, ahogyan agyarait a nyakába mélyeszti. Vörös szemeivel rám nézett. Újabb sikolyt hallottam, ezúttal a sajátomat. Édesanyám a segítségére akart sietni, de hirtelen a semmiből újabb öt striga bukkant fel. Káosz volt. Nem láttam Dmitrij-t, nem láttam, hogy mi történik vele. Határozatlanságot olvastam ki édesanyám mozdulataiból, nem tudta meneküljön vagy küzdjön. Végül elkezdett felénk futni a kijárathoz. Megpróbáltam bejutni a barlangba, de valaki megállított. Stan volt az. – Mit csinálsz Rose? Még többen jönnek. Nem értette. Dmitrij bent volt. vissza kellett jutnom hozzá. Édesanyám és Alberta is kint volt végre, Ms. Carmack-ot húzták maguk után. Egy csoport striga követte őket, egyre sötétebb lent odakint. Én még mindig Stan-nal

189

harcoltam. Nem volt szüksége segítségre, de édesanyám erősen megtartott és arrébb rántott. – Rose, ki kell jutnunk innen! – De ő bent van kiáltottam, és próbáltam kiszabadulni, de olyan erősen tartott, hogy nem sikerült. Strigákat öltem. De nem voltam képes kiszabadítani őt a két striga szorításából. Dmitrij ott van. Vissza kell mennünk érte! Nem hagyhatjuk ott! Hisztérikusan és zavarosan kiáltottam rájuk, hogy mentsék meg Dmitrij-t. Anyám erősen tartott, olyan erősen szorított magához, hogy csak pár milliméter volt közöttünk. – Dmitrij halott. Nem mehetünk vissza érte. Tizenöt percen belül lenyugszik a nap, és a strigák várni fognak ránk. Vissza kell mennünk mielőtt sötét lesz. Minden másodpercre szükségünk van, és lehet, hogy ez sem lesz elég. Láttam, hogy strigák gyülekeznek a bejáratnál, vörösen izzó szemük tele volt várakozással. Teljesen kitöltötték a bejáratot, körülbelül tízen lehettek szerintem. Lehet, hogy többen. Édesanyámnak igaza volt. Az ő gyorsaságukhoz képest, tizenöt perces előnyünk lehet, hogy nem lesz elég. Nem tudtam felvenni velük a lépést. Továbbra is a barlangot bámultam, ahol Dmitrij volt, a lelkem másik fele. Nem halhatott meg. Ha igen, akkor én is meghalnék. Édesanyám egy kicsit megütött, ez felvert engem a kábulatomból. Fuss! – kiáltott rám. – Dmitrij halott. Nem akarom, hogy te is az legyél! Láttam a riadalmat az arcán, a félelmet, hogy elvesztheti egyetlen leányát. Emlékszem, amikor Dmitrij azt mesélte, hogy anyukám inkább meghalna, mintsem engem lásson meghalni. Ha továbbra is ott állnék ostobán, és engedném, hogy a strigák elkapjanak, mindketten csalódnának bennem. – Fuss! – kiáltotta még egyszer. Könnyek záporoztak végig az arcomon és futni kezdtem.

190

28. fejezet (Fordította: monica) A következő tizenkét óra volt a leghosszabb az életemben. A csoportunknak sikerült biztonságban visszaérnie a kampuszra, bár nagy része futás volt – ami nehéz volt ilyen sok sérülttel. Egész idő alatt hányingerem volt, valószínűleg azért, mert strigák voltak a közelben. Ha ott voltak, akkor sosem érnek utol minket, és lehetséges, hogy egyszerűen csak beteg voltam mindattól, ami a barlangban történt. Amint a védővonalak mögé értünk, a többi újonc és én el lettünk felejtve. Biztonságban voltunk, és a felnőtteknek most egy csomó más dologgal kellett törődniük. Minden foglyot megmentettünk – mindegyiket, amelyik még életben volt. Amitől féltem, a strigák eldöntötték, hogy falatoznak az egyikükből, mielőtt odaérünk. Ami azt jelentette, hogy tizenkettőt mentettünk meg. Hat testőr – beleértve Dmitrij-t – eltűnt. Ez nem volt rossz szám figyelembe véve, mennyi strigával álltunk szemben, de amikor megnézed a különbséget, valójában azt jelentette, hogy csak hat életet mentettünk meg. Megérte elveszteni azoknak a testőröknek az életét? – Nem nézhetsz erre így – mondta Eddie, ahogy a klinikára sétáltunk. Mindenki, rabok és rablók, sorakoztak a kivizsgálásra. – Ti nem csak azokat az életeket mentettétek meg. Ti srácok majdnem harminc strigát megöltetek, plusz azokat, a kampuszon lévőket. Gondolj azokra az emberekre, akiket megölhettek volna. Lényegében azoknak az embereknek az életét is megmentettétek. Egy racionális részem tudta, hogy igaza van. De mi köze van a racionalitásnak bármihez is, ha lehet, hogy Dmitrij halott? Ez kicsinyes és önző volt, de abban a pillanatban, el akartam cserélni azokat az életeket az övéért. Habár azt nem akarta volna. Ismertem. És a legapróbb, legcsekélyebb esély megvolt rá, hogy lehetséges, hogy nem halt meg. Habár a harapás elég komolynak látszott, az a striga cselekvőképtelenné tehette és elmenekülhetett volna. Lehet, hogy épp most a barlangban fekszik, haldoklik, és szüksége van orvosi ellátásra. Az őrületbe kergetett, így gondolni rá és ránk, hogy képtelenek vagyunk segíteni. Akárhogy is, nem volt mód arra, hogy visszamenjünk. Nappalig nem. Egy másik csoport elmehetne, hogy visszahozza a halottainkat, hogy eltemethessük őket. Addig, várnom kell. Dr. Olendzki gyorsan megvizsgált, azt mondta, nincs agyrázkódásom, aztán elküldött, hogy kössem be a sérüléseimet. Túl sok más ember volt most, akik miatt aggódjon, és akiknek sokkal rosszabb volt az állapotuk. Tudtam, az okos dolog az lenne, hogy elmegyek a szobámba vagy Lissa-hoz. Használhattam volna a többieket, és a köteléken keresztül, éreztem a hívását. Aggódott. Félt. Mégis tudtam, hogy hamarosan kideríti a híreket. Nem volt szüksége rám, és én nem akartam látni. Senkit sem akartam látni. Szóval ahelyett, hogy a szobámba mentem volna, elmentem a kápolnához. Muszáj volt csinálnom valamit, amíg a barlangokat átvizsgálják. Az imádkozás ugyanolyan jó választás volt, mint bármi más. A kápolna rendszerint üres volt a nap közepén, de ezúttal nem. Nem kellett volna meglepődnöm. Figyelembe véve az elmúlt huszonnégy óra eseményeit és a

191

tragédiát, ez csak természetes volt, hogy az emberek vigaszt kerestek. Egyesek egyedül ültek, mások csoportokban. Sírtak. Térdeltek. Imádkoztak. Néhányan egyszerűen a semmibe meredtek, nyilvánvalóan képtelenek voltak elhinni, ami történt. Andrew atya a szentély körül mozgott, sokukhoz beszélt. Találtam egy üres padot a leghátsó sarokban és leültem. Felhúztam a térdeimet, karjaimat köré fontam és nekitámasztottam a fejem. A falon, szentek és angyalok képei vigyáztak mindannyiunkra. Dmitrij nem lehetett halott. Kizárt dolog, hogy az lenne. Kétségtelenül, ha az lenne, tudnám. Senkinek se olthatták ki így az életét a földön. Senki, aki úgy tartott az ágyban engem, mint ő tegnap, nem lehet valóban halott. Mi túl szenvedélyesek, túl élénkek voltunk. A halál nem követhet valami olyasmit, mint ez. Lissa chotki-ja a csuklómon volt, és végighúztam az ujjaimat a kereszten és a gyöngyökön. Kétségbeesetten próbáltam az imádságokra irányítani a gondolataimat, de nem tudtam hogyan. Ha Isten valódi volt, úgy gondoltam elég hatalmas ahhoz, hogy tudja, mit akarok anélkül, hogy kimondanám a megfelelő szavakat. Az órák teltek. Emberek jöttek, mentek. Belefáradtam az ülésbe és végül kinyújtóztattam magam a pad teljes hosszán. Az aranyra festett mennyezetről, több szent és angyal nézett le rám. Olyan sok isteni segítség, gondoltam, de mi jót csináltak igazából? Észre sem vettem, hogy elaludtam, amíg Lissa fel nem ébresztett. Úgy nézett ki, mint egy angyal maga, halvány haja hosszan lelógott és arca köré omlott. Szemei, olyan szelídek és együttérzőek voltak, mint azoknak a szenteknek. – Rose – mondta – Mindenhol téged kerestünk. Egész idő alatt itt voltál? Felültem, fáradtan és kialvatlan szemekkel. Figyelembe véve, hogy nem aludtam előző éjszaka és aztán elmentem egy nehéz rajtaütésre, kimerültségem érthető volt. – Nagyjából. – mondtam neki. Megrázta a fejét. – Az órákkal ezelőtt volt. Menned kéne enni valamit. – Nem vagyok éhes. – Órákkal ezelőtt. Megragadtam a karját. – Hány óra van? Felkelt már a nap? – Nem. Még mindig olyan, oh, öt óra van. Öt óra. Hogy várhattam ilyen sokáig? Lissa megérintette az arcomat. Éreztem, ahogy a mágia keresztüllángol a kötelékünkön, majd a hideg-meleg bizsergést, ami végigfutott a bőrömön. A zúzódások és vágások eltűntek. – Nem kéne ezt csinálnod – mondtam. Egy halvány mosoly suhant át ajkain. – Ezt csináltam egész nap. Segítettem Dr. Olendzki-nek. – Hallottam, de wow. Csak ez olyan furcsa érzés. Mi mindig titokban tartottuk, tudod? – Nem számít, ha mindenki tudja most – mondta egy vállrándítással. – Mindazok után, ami történt, segítenem kellett. Olyan sok ember megsérült, és ha ez azt jelenti, hogy a titkom kitudódik… nos, meg kellett történnie előbb vagy utóbb. Adrian is segített, habár ő nem tud annyit. És akkor, kitaláltam. Felegyenesedtem. – Istenem, Liss. Megmentheted őt. Segíthetsz Dmitrij-nek. Mély szomorúság töltötte el arcát és a kötelékünket. – Rose – mondta halkan. – Azt mondták Dmitrij halott. – Nem – mondtam. – Biztosan nem. Te nem érted… szerintem, csak megsérült. Valószínűleg súlyosan. De ha ott leszel, amikor visszahozzák, meggyógyíthatod. – és akkor, mind közül a legőrültebb gondolat állt össze bennem. – És ha… ha

192

meghalt… – a szavak megsebeztek, ahogy kimondtam őket – Visszahozhatnád őt! Úgy, mint engem. Ő is árnyék-csókolta lenne. Arca még szomorúbb lett. Sajnálat – felém – sugárzott belőle. – Azt nem tudom megtenni. Visszahozni embereket a halálból nagy erőt fogyaszt el… és ezen kívül, nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni valaki olyanon, aki halott, öm, olyan régóta. Szerintem frissnek kell lennie. Hallottam az őrült kétségbeesést a saját hangomban. – De meg kell próbálnod. – Nem tudom… – nagyot nyelt. – Hallottad, mit mondtam a királynőnek. Úgy is értettem. Nem járhatok körbe, hogy minden halottat visszahozzak az életbe. Az olyan visszaélésbe kerülne, amit Victor akart. Ezért tartottuk titokban. – Hagynád meghalni? Nem tennéd ezt meg? Nem tennéd meg a kedvemért? – Nem kiabáltam, de a hangom kétségkívül túl hangos volt a templomban. A legtöbben már elmentek mostanra, és az itt lévő szomorúság szintjén, kételkedtem benne, hogy bárki is túl sokat gondolt volna egy kitörésre. – Bármit megtennék érted. Te is tudod. És te nem tennéd ezt meg értem? – a zokogás határán voltam. Lissa engem tanulmányozott, millió gondolat kavargott a fejében. A szavaimat, az arcomat, a hangomat vizsgálta. És így, végül megértette. Végül rájött, mit éreztem Dmitrij iránt, hogy ez több volt, mint egy tanár-diák kapcsolat. Éreztem, hogy a tudás megvilágosodik az elméjében. Hirtelen számtalan összefüggés összeállt neki: megjegyzések, amiket tettem, a mód, ahogy Dmitrij és én viselkedtünk egymás közelében… most mindennek lett értelme számára, dolgok, amikhez túl vak volt, hogy észrevegye. Azonnal kérdések is támadtak benne, de nem tett fel egyet sem közülük, sőt még csak nem is említette a felismerését. Ehelyett, kezébe vette az enyémet és közelebb húzott. – Nagyon sajnálom Rose. Annyira, annyira sajnálom. Nem tudom. Hagytam, hogy elhúzzon ezt követően, vélhetően kajálni. De amikor leültem az ebédlő asztalnál és az előttem lévő tálcára bámultam, annak a gondolata, hogy bármit egyek betegebbé tett, mint az, amikor strigák között voltam. Aztán feladta, rájött, hogy semmi sem fog történni, amíg meg nem tudom, mi történt Dmitrij-jel. Felmentünk a szobájába, és lefeküdtem az ágyra. Leült mellém, de én nem akartam beszélgetni, és nemsokára ismét elaludtam. Következő alkalommal, mikor felébredtem, anyám volt mellettem. – Rose, ellenőrizni fogjuk a barlangokat. Nem mehetsz be, de eljöhetsz velünk az iskola határáig, ha akarsz. Ez volt a legjobb, amit kaphattam. Ha ez azt jelentette, hogy egy pillanattal előbb rájöhetek mi történt Dmitrij-jel, mintha itt maradnék, akkor megyek. Lissa velem jött, és az összegyűlt testőr csapat mögött cammogtunk. Még mindig fájt a visszautasítása, hogy meggyógyítsa Dmitrij-t, de egy részem titokban azt gondolta, hogy nem lenne képes visszatartani magát, ha meglátná Dmitrij-t. A testőrök egy nagy csoportba gyűltek össze, hogy ellenőrizzék a barlangokat, minden eshetőségre felkészülve. Jóllehet elég biztosak voltunk benne, hogy a strigák már elmentek. Elvesztették az előnyüket és tudniuk kellett, ha visszamegyünk a halottakért, megújult erővel tesszük. Bármelyikük, aki túlélte elmenekült volna. A testőrök átmentek a védővonalon, és mi többiek, akik végig követtük őket a határnál vártunk. Szinte senki sem beszélt. Valószínűleg három órán belül nem érnek vissza, beleszámolva az utazási időt. Próbálva figyelmen kívül hagyni a bennem lévő sötét, nyomasztó érzést, leültem a földre és Lissa vállára döntöttem a fejem, remélve, hogy a percek elszállnak. Egy tűzhasználó mora tábortüzet gyújtott, és mind amellett melegítettük magunkat.

193

A percek nem szálltak el, de végül elteltek. Valaki azt kiabálta, hogy a testőrök jönnek vissza. Felpattantam és futottam, hogy megnézzem. Megtorpantam attól, amit láttam. Hordágyak. Hordágyak, amiken azoknak a testét vitték, akiket megöltek. Halott testőröket, arcuk sápadt és szemük világtalan. Az egyik szemlélő mora ment és hányt az egyik bokorban. Lissa elkezdett sírni. Egyenként, halottakat vittek el mellettünk. Csak néztem, hideg és üres érzéssel, azon tűnődtem, hogy látnám-e a szellemüket következő alkalommal, amikor a védővonalakon kívülre megyek. Végül, az egész csoport elhaladt mellettünk. Öt holttest, de úgy éreztem, mintha ötszáz lett volna. És volt egy test, amit nem láttam. Egy, amiért aggódtam. Odaszaladtam anyámhoz. Segített vinni az egyik hordágyat. Nem nézett rám és minden bizonnyal tudta, hogy mit fogok kérdezni. – Hol van Dmitrij? – kérdeztem. – Ő… – Ez túl sok volt a reménykedéshez, túl sok a kérdezéshez. – Ő életben van? – Ó, Istenem. Mi van, ha az imáim meghallgattattak? Mi van, ha ott volt hátul megsérülve, várva, hogy küldjenek hozzá egy orvost? Anyám nem válaszolt azonnal. Alig ismertem fel a hangját, amikor megtette. – Ő nem volt ott, Rose. Megbotlottam az egyenetlen talajban és sietnem kellett, hogy újra utolérjem. – Várj, mit jelent ez? Talán megsérült és elment segítségért… Még mindig nem nézett rám. – Molly sem volt ott. Molly volt a mora, akiből falatoztak. Ő korombéli volt, magas és gyönyörű. Láttam a testét a barlangban, folyt a vére. Ő már biztosan meghalt. Lehetetlen volt, hogy megsérült és kitámolygott. Molly és Dmitrij. Mindegyikük teste eltűnt. – Nem. – lihegtem. – Nem gondolod… Egy könnycsepp csordult ki anyám szeméből. Sosem láttam semmi ilyesmit tőle. – Nem tudom, mit gondoljak, Rose. Ha életben maradt, lehetséges… lehetséges, hogy elvitték őt későbbre. Úgy gondolni Dmitrij-re, mint „nasira” túl szörnyű volt – de nem volt olyan szörnyű, mint a másik alternatíva. Mindketten tudtuk ezt. – De nem vihették el Molly-t későbbre. Ő meghalt egy ideje. Anyám bólintott. – Sajnálom Rose. Nem tudjuk biztosan. Valószínű, hogy mindketten csaknem halottak, és a strigák elvonszolták a testüket. Hazudott. Egész életem során ez volt az első alkalom, hogy az anyám hazudott nekem, hogy megvédjen. Nem volt az a megnyugtató fajta, nem olyan volt, aki szabályszerűen szép történeteket talál ki, hogy valaki jobban érezze magát. Mindig a nyers igazságot mondta nekem. Most nem. Megtorpantam, és a csoportunk továbbra is folytatta mellettem a menetelést. Lissa utolért, aggódva és zavartan. – Mi történik? – kérdezte. Nem válaszoltam. Inkább megfordultam és visszafutottam, vissza a védővonalak felé. Utánam futott, a nevemet kiáltva. Senki sem vett észre minket, mert őszintén, a világon ki lenne elég ostoba ahhoz, hogy átlépje a védővonalakat mindazok után, ami történt? Én, bár nappal volt, nem volt mitől félnem. Elrohantam a hely mellett, ahol Jesse csoportja megtámadta őt, átlépve a láthatatlan vonalat, ami az akadémia területének határát jelölte. Lissa egy pillanatig habozott, majd csatlakozott hozzám. Kifulladt, amiért utánam futott. – Rose, mit– – Mason! – kiabáltam. – Mason, szükségem van rád.

194

Eltartott egy darabig, amíg testet öltött. Ezúttal nemcsak ultra-sápadtnak tűnt, hanem villogott is, mint a fény, ami kialudni készül. Ott állt, engem nézett, és habár az arckifejezése ugyanolyan volt, mint mindig, volt egy furcsa érzésem, hogy tudta, mit fogok kérdezni. Lissa mellettem, folyamatosan oda-vissza nézett köztem és a pont között, amihez beszéltem. – Mason, Dmitrij halott? Mason megrázta a fejét. – Életben van? Mason megrázta a fejét. Nem is él, nem is halott. A világ forgott körülöttem, színes szikrák táncoltak a szemeim előtt. Az élelemhiánytól szédültem, és az ájulás határán voltam. Muszáj volt itt leküzdenem. Fel kellett tennem a következő kérdést. Az összes áldozat közül… az összes áldozat közül választhattak volna, biztosan nem szemelték volna ki őt. A következő szavak a torkomon ragadtak, és térdre estem, ahogy kimondtam őket. – Ő egy… Dmitrij egy striga? Mason csak egy pillanatig habozott, mintha félt volna válaszolni, és aztán – bólintott. A szívem darabokra tört. A világom összetört. El fogod veszíteni, ami a legértékesebb számodra… Nem én voltam az, amiről Rhonda beszélt. Nem is Dmitrij élete volt. Ami a legértékesebb számodra. A lelke volt.

195

29. fejezet (Fordította: Tyna) Majdnem egy héttel később, bekopogtam Adrian ajtaján. A támadás óta nem volt tanítás, de a szokásos takarodó még érvényben volt, és elérkezett a lefekvés ideje. Adrian arca teljes meglepettséget tükrözött, amikor meglátott. Ez volt az első alkalom, hogy én kerestem fel őt és nem fordítva. – Kicsi dampyr – mondta és félreállt – Gyere be. Megtettem és elárasztott az alkoholszag, amikor elhaladtam mellette. Az akadémia vendégháza szép volt, de nyilvánvalóan nem sokat tett annak érdekében, hogy megőrizze a tisztaságot. Úgy gondoltam, hogy a támadás óta éjjel–nappal folyamatosan ivott. Ment a TV, és a kanapé melletti kis asztalon ott volt egy fél üveg vodka. Felvettem és megnéztem a címkéjét. Orosz volt. – Rosszkor jöttem? – kérdeztem, miközben visszaraktam az üveget. – Te sosem jössz rosszkor – mondta gálánsan. Az arca beesett volt, ahogy rám nézett. Szép volt, mint mindig, de a szeme alatt fekete karikák voltak, mintha nem aludt volna eleget. Az egyik fotel felé intett ő pedig leült a kanapéra – Nem sokat láttalak mostanában. Hátradőltem – Én nem akartam, hogy lássanak – ismertem be. Alig beszéltem valakivel a támadás óta. Sok időt töltöttem egyedül, vagy Lissa-val. Jó érzés volt, amikor vele voltam, de nem beszélgettünk túl sokat. Megértette, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam a történteket, és nem akart rákényszeríteni, hogy beszéljek róla, bár egy tucat kérdést szeretett volna feltenni. Az akadémia kihalt volt, tartottak egy csoportost búcsú szertartást, de minden ember temetéséről a saját családja gondoskodott. Ott voltam a szertartáson. A kápolnában tartották és már csak állóhely jutott. Andrew atya felolvasta a halottak nevét, köztük Molly-ét és Dmitrij-ét is. Senki sem beszélt arról, hogy mi történt velük. Éppen elég bánat volt már anélkül is. Majdnem bele is fulladtunk. Ráadásul senki nem tudta az akadémián, hogy hogyan térhetne vissza a normális kerékvágásba. – Rosszabbul nézel ki, mint én – mondtam Adrian-nak – Nem hittem, hogy ez lehetséges. Megfogta az üveget és a szájához emelte, ivott egy nagy kortyot. – Te mindig jól nézel ki. Ami pedig engem illet… nos, nehéz megmagyarázni. Az aurák betettek nekem. Annyi itt a bánat. Te még csak nem is étheted. Szellemi szinte sugárzik mindenhonnan. Lehengerlő. Hozzá képest a te sötét aurád egyenesen vidámnak tűnik. – Ezért iszol? – Aha. Ez megzavarja az aura látásomat, szerencsére, így most neked sem tudok jelentést tenni – felém nyújtotta az üveget, de én megráztam a fejem. Vállat vont és még egyszer belekortyolt – Szóval, mit tehetek érted Rose? Úgy érzem, nem azért vagy itt, hogy az állapotomat ellenőrizd. Igaza volt, és egy kicsit rosszul is éreztem magam ettől. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt héten. Nagyon nehéz volt feldolgozni Mason elvesztését. Valójában még nem is sikerült, amikor a szellemes dolog elkezdődött. Most újra gyászoltam. Elvégre több is elveszett, mint Dmitrij. Tanárok haltak meg, testőrök és morák egyaránt. A

196

közeli barátaim közül senki nem halt meg, de olyanok, akiket az osztályból ismertem, igen. Ők is az akadémia tanulói voltak akárcsak én, és furcsa volt arra gondolni, hogy többé nem látom őket. Sok volt a veszteség és sok embernek kellet búcsút mondani. De… Dmitrij. Vele más volt a helyzet. Végtére is, hogyan mondasz búcsút valakinek, aki valójában el sem ment? Ez volt a probléma. – Pénzre van szükségem – mondtam Adriannak, nem akartam a színleléssel vesződni. Felhúzta a szemöldökét. – Ez váratlanul ért. Legalább is tőled. Másoktól gyakran hallom ezt. Elárulnád, hogy mibe is kellene befektetnem? Félrenéztem és a TV–re koncentráltam. Éppen egy reklám ment, valamilyen dezodorról. – Elmegyek az akadémiáról – mondtam végül. – Ez ismét váratlan volt. Már csak pár hónap van a diplomádig. A szemébe néztem – Nem számít. Más dolgom van. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer te is a lecsúszott testőrök közé tartozol majd. Csatlakozol a vérszajhákhoz? – Nem – mondtam – Természetesen nem. – Nem akartalak megsérteni. De a feltételezésem nem alaptalan. Ha nem lesz belőled testőr, mit fogsz csinálni? – Mondtam már. Van néhány dolog, amit el kell intéznem. Felhúzta a szemöldökét – Ezek a dolgok bajba fognak sodorni? Megvontam a vállam. Felnevetett. – Hülye kérdés volt mi? Minden, amit te csinálsz a bajba sodor – a karfára könyökölt és az állát a kezére támasztotta – Miért tőlem akarsz pénzt kérni? – Mert neked van. Ismét sikerült megnevettetni – És miből gondolod, hogy adni fogok? Nem mondtam semmit. Csak néztem őt és próbáltam annyira bájos lenni, amennyire csak lehetséges volt. A mosolya elhalványult a kifejezése zavart lett. Elkapta a tekintetét. – A francba Rose! Ne csináld ezt! Most ne! Ne használd ki, amit irántad érzek. Ez nem tisztességes – újabb adag vodkát nyelt le. Igaza volt. Azért jöttem el hozzá, mert tudtam, hogy nála elérem, amit akarok. Ez tisztességtelen volt, de az egyetlen lehetőségem. Felkeltem, átültem mellé és megfogtam a kezét. – Kérlek Adrian – mondtam – Kérlek, segíts nekem. Te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok. – Ez nem igazságos – ismételte és a szavai összefolytak – Felhasználod ezt a kihívó pillantásodat, de nem engem akarsz. Soha nem akartál engem. Csak Belikov kellett neked, és az isten tudja, mit fogsz csinálni most, amikor ő elment. Szintén igaza volt – Segítesz nekem? – kérdeztem és próbáltam megőrizni a karizmámat – Te vagy az egyetlen, akire számíthatok… aki igazán megért engem… – Vissza fogsz jönni? – Végül igen. Hátravette a fejét és hangosan kifújta a levegőt. A haja, ami mindig művészien volt rendezetlen, ma csak simán rendezetlennek tűnt – Talán tényleg jobb, ha elmész. Talán könnyebb, ha az ember elutazik egy időre. Nem árt, ha egy kicsit távol leszel Lissa-tól. Lehet, hogy ez csökkentené azt a haragot, ami folyamatosan dúl benned. Szükséged van arra, hogy boldog legyél. És ne láss több szellemet. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy csábító legyek – Nem Lissa miatt látom a szellemeket. Illetve miatta, de nem úgy, ahogy gondolja. Azért látom a szellemeket,

197

mert árnyék–csókolta vagyok. Kapcsolatban állok a holtak világával, és minél több életet oltok ki, a kapocs annál erősebb lesz. Ezért látom a halottakat, és ezért van rossz érzésem egy Striga közelében. Képes vagyok érezni őket. Ők is ahhoz a világhoz tartoznak. Összeráncolta a homlokát – Azt mondod, hogy az aura semmit sem jelent? Hogy a lélek nincs rád hatással? – Nem. Az is hatással van. Ez az, ami zavarossá teszi ezt az egészet. Azt hittem, hogy mindennek egy valami az oka, de mindkettő hatással van rám. Azért látom a szellemeket, mert árnyék–csókolta vagyok. Ezért van sokszor, hogy… kiborulok és mérges leszek… rossz, sőt… mert elvonom Lissa-ból a sötétséget. Ezért sötét az aurám és ezért vagyok mostanában olyan dühös. Most is éppen eléggé rossz a hangulatom… – összevontam a szemöldököm és arra az éjszakára gondoltam, amikor Dmitrij megakadályozta, hogy elkapjam Jesse-t – De nem tudom m lesz belőlem később. Adrian sóhajtott – Miért olyan bonyolult veled minden? – Segítesz nekem? Kérlek Adrian – végigsimítottam a kezén – Kérlek, segíts nekem. Megalázó, megalázó. Nagyon megalázó volt ez számomra, de nem érdekelt semmi. Csak Dmitrij. Végül Adrian újra rám nézett. Most először sebezhetőnek tűnt – Ha visszajössz, megengeded nekem a tisztességes küzdelmet? Próbáltam leplezni a meglepettségemet – Ezt hogy érted? – Úgy, ahogy mondtam. Soha nem akartál engem, még csak át sem gondoltad a lehetőséget. A virágok, a flörtölés… minden visszapattant rólad. Annyira bele voltál habarodva, hogy nem vettél észre senki mást. Ha elintézted, amit akarsz, megpróbálsz engem komolyan venni? Kapok tőled egy esélyt, amikor visszajössz? Rábámultam. Erre határozottan nem számítottam. Az első megérzésem alapján azt kellett volna mondanom, hogy nem, mert úgy éreztem, hogy soha nem leszek képes már mást szeretni, hogy a szívem összetört és a lelkem egy része eltűnt Dmitrij-jel együtt. De Adrian annyira komolyan nézett rám, és sehol nem volt a tőle megszokott gúnyos természet. Komolyan gondolta, amit mondott, és rájöttem, hogy az irántam érzett szeretetével soha nem viccelt. Lissának igaza volt az érzéseivel kapcsolatban. – Megteszed? – kérdezte újra. Isten tudja, mit fogsz tenni, most hogy elment. – Természetesen – nem volt őszinte válasz, de erre volt szükség. Adrian felnézett és újra meghúzta a vodkát. Nem sok maradt belőle – Mikor indulsz? – Holnap Letette az üveget, felállt és elsétált a hálószobába. Egy nagy halom pénzzel tért vissza. Azon töprengtem, hogy vajon az ágya alatt rejtegeti. Némán átadta nekem, aztán felvette a telefont és elintézett néhány hívást. A nap már felkelt, és az emberi világ, ami a morák többségének pénzét kezeli, szintén ébren volt. Megpróbáltam a TV–t nézni, amíg ő beszélt, de nem tudtam koncentrálni. Állandóan karmolni akartam a nyakam hátulját. Nem volt rá mód, hogy kiderítsük, ki mennyi strigát ölt meg, így egy különleges tetoválást kaptunk a szokásos molnyija jelek helyett. A nevét elfelejtettem, de olyan volt, int egy kis csillag. És azt jelentette, hogy a viselője részt vett egy csatában, ahol sok strigát megölt. Amikor befejezte a telefonálást, Adrian átadott nekem egy kis cetlit. Egy bank neve és címe állt rajta Missoula-ban. – Menj oda – mondta – Úgy hiszem, úgyis az a legközelebbi civilizáció. Létrehoztam neked egy számlát… egy rakás pénzzel. Beszélj velük és befejezitek a papírokat. Felálltam és zsebre tettem a cetlit – Köszönöm – mondtam

198

Habozás nélkül elé léptem és megöleltem. A vodka illata visszataszító volt, de úgy éreztem, tartozom neki. Kihasználtam az érzéseit, a saját céljaim érdekében. Körém fonta a karjait és ezzel még jó pár másodpercig ott tartott. Az ajkaimmal súroltam az arcát, amikor elengedett és úgy gondoltam elakadt a lélegzete. – Ez nem fogom elfelejteni – suttogtam a fülébe. – Ugye jól gondolom, hogy nem fogod elmondani, hova mész? – kérdezte. – Nem – mondtam – Sajnálom. – Csak tartsd meg az ígéretedet és gyere vissza – Ténylegesen nem használtam az ígérem szót – mutattam rá. Elmosolyodott és egy csókot nyomott a homlokomra – Igazad van. Hiányozni fogsz kicsi dampyr. Légy óvatos. Ha valaha is szükséged van valamire, tudasd velem. Várni fogok rád. Újra megköszöntem neki, majd távoztam, nem vettem a fáradságot, hogy elmondjam, talán nagyon hosszú ideig kell majd várnia. Vagy a másik nagyon valós lehetőség, hogy nem jövök vissza soha. Másnap korán felkeltem, jóval azelőtt hogy az akadémia többi hallgatója felébredt volna. Alig aludtam. Átvetettem a táskámat a vállamon és átmentem a központi épületbe, az adminisztrációs irodába. Az iroda még nem volt nyitva, így leültem a folyosón a padlóra. Amíg vártam, a kezeimet tanulmányoztam és észrevettem két apró, arany pöttyöt a körmömön. Csak ennyi maradt. Húsz perccel később megjelent a titkár a kulcsokkal és beengedett. – Mit tehetek érted? – kérdezte, miközben leült az asztala mögé. Odaadtam neki a köteg papírt, ami nálam volt – Kilépek A nő szemei lehetetlen méretűre kerekedtek – De… mi… nem teheted… Megkopogtattam a kupacot – De igen. Mindent kitöltöttem. Még mindig tátott szájjal motyogott valami olyasmit, hogy várjak és elhagyta a szobát. Néhány perc múlva az igazgatónővel tért vissza. Kirova már bizonyára tájékozódott, mert rosszallóan nézett rám. – Miss. Hathaway, mit jelentsen ez? – Elmegyek – mondtam – Kilépek. Kiesek. Mindegy. – Ez nem teheted meg – mondta. – Nos, természetesen megtehetem, amióta a könyvtárban megtalálhatók a kilépési papírok. Mindent úgy töltöttem ki, ahogyan kell. A haragja átváltozott, szomorú és ideges lett – Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül az utóbbi időkben és nem mindent sikerült feldolgoznod, de ez nem lehet ok, hogy elhamarkodott döntést hozz. Most sokkal nagyobb szükségünk van rád, mint eddig bármikor – szinte könyörgött. Nehéz volt elhinni, hogy hat hónappal ezelőtt még ő akart kirakni. – Ez nem elhamarkodott döntés – mondtam – Alaposan átgondoltam. – Legalább azt engedd meg, hogy anyádnak szóljak, beszéljük meg együtt. – Európába ment, három nappal ezelőtt. Amúgy sem számít – rámutattam a legfelső rublikára, amiben a születési dátum szerepelt – Éppen ma lettem tizennyolc. Semmit sem tehet. Ez az én döntésem. Most akkor lebélyegzi a papírokat, vagy megpróbál visszatartani? Én benne lennék egy harcban Kirova. Lepecsételték a papírjaimat, de nem voltak boldogok tőle. A titkár lemásolta a papírokat, amik tanúsították, hogy már nem vagyok a Szt. Vlagyimir Akadémia hallgatója. Már csak a főkapun kellett kijutnom. Hosszú volt a séta az iskola előtt, a nyugati ég vörös volt, ahogy a nap lebukott a horizonton. Az időjárás már felmelegedett, még éjszaka is. Végül eljött a tavasz. Sok időbe telt a gyaloglás, mivel csak egy módon lehetett eljutni az autópályához. Onnan

199

pedig stoppal Missoula-ba. Az autóstopp nem volt valami biztonságos, de egy ezüstkaróval a kabátom alatt bárkivel szemben megvédhettem magam. Senki nem vette el tőlem a rajtaütés után és az emberek ellen ugyanúgy működhet, mint a strigák ellen. Éppen megláttam a kaput, amikor megéreztem őt. Lissa. Megálltam és elfordultam a rügyező fák egy csoportja felé. Mozdulatlanul állt és annyira jól elrejtette a gondolatait, hogy nem jöttem rá, gyakorlatilag mellettem áll. A haja és a szeme ragyogott a napfényben, túl szép és túl éteri volt, hogy része legyen a komor tájnak. – Szia – mondtam – Szia – maga köré fonta a karjait, még kabátban is fázott. A morák nem voltak olyan ellenállóak az időjárással szemben, mint a dampyrok. Ami számomra már tavaszias meleg volt, az számára még hideg – Tudtam – mondta – Azóta a nap óta, amikor a teste eltűnt. Valami az súgta nekem, hogy ezt fogod tenni. Csak vártam rád. – Olvasol a gondolataimban? – kérdeztem szomorúan – Nem, belőled tudok olvasni. El sem hiszem, hogy milyen vak voltam. Hogy soha nem vettem észre. Viktor megjegyzése… igaz volt – belenézett a lenyugvó napba, majd vissza rám. Harag mindkettőben, a szemében és az érzéseiben mellbe vágott – Miért nem mondtad el? – kiabálta – Miért nem mondtad, hogy szereted Dmitrij-t? Csak néztem őt. Nem emlékeztem, hogy Lissa mikor kiabált utoljára. Lehet, hogy tavaly ősszel, amikor Viktor megőrült. A hangos kitörések rám voltak jellemzőek, nem rá. Még akkor is, amikor Jesse-t kínozta, halálosan csendes volt. – Nem mondhattam el senkinek. – Én vagyok a legjobb barátod Rose. Már annyi mindenen átmentünk. Komolyan azt hiszed, hogy elmondtam volna? Megtartottam volna a titkodat. A földet bámultam – Tudom, hogy megtartottad volna. Én csak… nem tudom. Nem tudtam beszélni róla. Még neked se. Nem tudom megmagyarázni. – Hogyan… – félbehagyta a kérdést, de a fejében már kialakult – Mennyire volt komoly? Csak te, vagy talán…? – Mindketten – mondtam neki – Ugyanúgy érzett, mint én. De tudtuk, hogy nem lehetünk együtt, nem a kor miatt… nos, nem amikor mindkettőnknek téged kellett volna védenie. Lissa a homlokát ráncolta – Ezt hogy érted? – Dmitrij mindig azt mondta, hogy nem aggódhatunk jobban egymásért, mint érted. Ezt nem tehettük meg. Bűntudat suhant át a gondolatain, mintha ő lett volna a felelős. – Nem a te hibád – mondtam gyorsan. – Biztos… kell lennie valami módnak… ez nem lett volna probléma… Vállat vontam és nem szívesen gondoltam arra az utolsó csókra az erdőben, amikor Dmitrij és én megtaláltuk a megoldást. – Nem tudom – mondtam – Mi megpróbáltunk távol maradni egymástól. Néha működött, néha nem. Az elméjét elborították az érzelmek. Sajnált engem, ugyanakkor dühös is volt – El kellett volna mondanod – ismételte meg – Úgy érzem, nem bízol bennem. – Persze, hogy bízom benned. – Ezt bizonyítja, hogy elsettenkedsz? – Ennek semmi köze a bizalomhoz – ismertem be – Én… nos, nem akartam szólni neked. Nem tudtam volna elviselni, hogy elmondjam, elmegyek és megmagyarázni, hogy miért. – Már tudom – mondta – Rájöttem kicsoda. – Hogyan? – kérdeztem. Lissa ma tele volt meglepetésekkel.

200

– Ott voltam. Tavaly ősszel, amikor Missoula-ba mentünk. A bevásárló túra. Te és Dmitrij arról beszélgettetek, hogyan válik valaki strigává, hogy gonosz lesz és eltorzul… hogy hogyan pusztul el végleg azt, aki voltál, és milyen szörnyű dolgokat teszel. És hallottam… – Nehéz volt neki kimondani. Nekem pedig nehéz volt végighallgatni, a szemei könnyekkel teltek meg. A memóriám kegyetlensége volt, hogy arra gondoltam, amikor ott ültünk kettesben és mindketten szerelmesek lettünk. Lissa nyelt egyet és folytatta – Hallottam, amikor azt mondta, inkább meghal, minthogy egy ilyen szörnyeteg legyen. Csend támadt közöttünk. A szél belekapott a hajunkba és egybeolvasztotta, sötét és világos. – Meg kell tennem, Liss. Meg kell tennem érte. – Nem – mondta határozottan – Nem kell. Semmit nem ígértél neki. – Szavakkal tényleg nem, de… te ezt nem érted. – Én megértem, hogy megpróbálsz megbirkózni a helyzettel és szerinted ez helyes, de kell lennie más megoldásnak is. Megráztam a fejem – Ez kell tennem. – Még ha ez azt jelenti is, hogy elhagysz engem? Ahogy mondta, és ahogy rám nézett… oh, Istenem. Rengeteg emlék suhant át az agyam. Már gyerekkorunk óta együtt vagyunk. Elválaszthatatlanok. De most… Dmitrij és én is szoros kapcsolatba kerültünk. Fene egye meg. Soha nem akartam, hogy választanom kelljen köztük. – Meg kell tennem – mondtam újra – Sajnálom. – A testőrömnek kellene lenned és velem kellene jönnöd a főiskolára – érvelt – Árnyék–csókolta vagy. Együtt kellene lennünk. Ne hagyj el… A sötétség lassan felemelkedett az elmémről és a mellkasomról – Ha én elmegyek, ki fognak jelölni melléd egy másik testőrt. Kettőt is. Te vagy az utolsó Dragomir, meg fognak védeni. – De ők nem te leszek Rose – mondta. Azok a villogó zöld szemek fogva tartották az enyémet, és a harag kezdett belőlem elszállni. Olyan szép volt, és olyan édes… és ésszerű. Igaza volt. Tartoztam neki. Szüksége volt… – Hagyd abba – kiabáltam elfordulva. Bűbájt használt – Ne próbálj kényszeríteni engem. A barátom vagy. A barátok nem használják egymáson az erejüket. – A barátok nem hagyják el egymást – vágott vissza – Ha a barátom lennél, nem tennéd ezt. Visszafordultam, hozzá, de nagyon figyeltem, hogy elkerüljem a szemei, ha újra kényszeríteni akarna. A haragom kirobbant belőlem. – Ez nem rólad szól, rendben? Most rólam van szó. Egyedül rólam. Az egész életem Lissa… az egész életemben ugyanaz volt. Ők az elsők. Érted éltem. Az árnyékodban éltem, de tudod mit? Most én akarok az első lenni. Most az egyszer magamra kell vigyáznom. Elegem van abból, hogy mindig másokra figyeljek és a saját érdekeimet figyelmen kívül hagyjam. Dmitrij és én is ezt tettük és nézd mi lett a vége. Elment. És soha nem ölelhetem át újra. Tartozom neki annyival, hogy ezt megtegyem. Sajnálom, ha ez fáj neked, de ez az én választásom. Úgy kiabáltam, hogy közben levegőt is alig vettem és reméltem, hogy a kapunál lévő testőrök nem hallottak meg. Lissa csak bámult engem, látszott rajta a fájdalom és a megdöbbenés. Könnyek csorogtak le az arcán és egy részem szenvedett attól, hogy megbántottam azt a személyt, akinek a védelmére felesküdtem. – Jobban szereted, mint engem – mondta halkan – Szüksége van rám – Nekem is szükségem van rád. Ő elment, Rose.

201

– Nem – mondtam – De hamarosan el fog – a hüvelykujjammal megfogtam és lehúzta a csuklómról a chotki-t, amit karácsonyra kaptam tőle. Odanyújtottam neki. Rövid ideig habozott, majd elvette. – Mi ez? – kérdezte – Én nem viselhetem. Ez egy Dragomir testőrének jár. Majd visszaadod, amikor… – majdnem azt mondtam ha, és nem amikor. Azt gondoltam ő is tudja. – Amikor visszajövök. Keze rázárult a gyöngyökre – Kérlek Rose. Kérlek, ne hagyj el. – Sajnálom – mondtam. Nem volt más, amit mondhattam volna – Nagyon sajnálom. Otthagytam miközben sírt és elindultam a kapu felé. A lelkem egy része már meghalt Dmitrij-jel együtt. Most ahogy magam mögött hagytam Lissát úgy éreztem elveszítek egy másik darabot is. Lassan már nem marad bennem semmi. A testőrök a kapunál meg voltak döbbenve, ugyanúgy, mint a titkár és Kirova, de nem tehettek semmit. Boldog születésnapot Rose, gondoltam keserűen. Végre tizennyolc. Semmi nem úgy alakult, ahogy reméltem. Kinyitották a kaput én pedig kiléptem, magam mögött hagyva az iskola területét szegélyező kerítést. A védővonalak láthatatlanok voltak, de most mégis sérülékenynek és veszélyeztetettnek éreztem magam, aki egy nagy szakadék szélén áll. És mégis, ugyanakkor szabad is voltam. A nap már majdnem lement, így hamarosan csak a holdfényre számíthattam. Amikor a testőrök már hallótávolságon kívül voltak, megálltam és szólítottam – Mason. Sokáig kellett várnom. Amikor megjelent, alig vettem észre. Már majdnem teljesen átlátszó volt. – Itt az idő ugye? Te most… végre átkelsz a… Nem tudtam, hogy megérti-e. Nem tudtam, hogy abba a világba tart, amiben Andrew atya is hitt, vagy egy teljesen más birodalomba, ahol én is voltam már. Mindazonáltal Mason megértette és bólintott. – Már több mint negyven nap – merengtem – Szóval itt az ideje. Örülök, hogy… Úgy értem, remélem, békére lelsz. Bár valahogy azt reméltem, hogy elvezetsz hozzá. Mason megrázta a fejét, és nem kellettek szavak, hogy megértsem, mit akar mondani. Ez a te dolgod, Rose. – Semmi baj. Megérdemled a nyugalmat. Különben is, azt hiszem, tudom, hol kell kezdenem a keresést – az elmúlt héten folyamatosan ezen agyaltam. Ha Dmitrij ott volt, ahol hittem, akkor nagyon sok munka várt rám. Mason segítsége jó lett volna, de már így is eleget tett. Úgy látszott ő is ezt érzi. – Isten veled – mondtam neki – Köszönjük a segítséget. Én… hiányozni fogsz. Az alakja egyre halványabb lett, de még mielőtt teljesen eltűnt volna, az arcán megjelent az a pajkos mosoly, amit annyira szerettem. A halála óta most először nem nyomasztott Mason gondolata. Szomorú voltam és igazán hiányzott, de tudtam, hogy ahol most van, az egy igazán jó hely. Már nem éreztem magam bűnösnek. Elfordultam és az előttem kanyargó hosszú útra néztem. Sóhajtottam. Ez az utazás eltarthat egy darabig. – Akkor, vágj bele Rose – motyogtam magamban. Elindultam, hogy megöljem azt az embert, akit szerettem.

202