Edward és Edmund 1. A nevem Edward. Csak így, Edward a kovács. Nem vagyok egy túl szokatlan jelenség. Sötétbarna hajam hosszúra növesztettem, arcomat dús, vastag szakáll fedi, a kovácsmesterség pedig szépen megizmosított. Ma este is ugyan úgy keltem, ahogy minden este szoktam. Gyorsan magamra kaptam a gönceimet, egy csók az asszonynak, puszi gyerekeknek mielőtt lefekszenek, aztán már indultam is a műhelybe. Nem kellett messze mennem, rögtön a házunk mellé építettem. Én vagyok a város kovácsa. Nagy valószínűséggel a világ egyetlen kovácsa, aki éjnek évadján dolgozik. Nappal alszom, éjszaka dolgozom. Én így élem az életem. Rengetegen nevettek rajtam, hogy egy ilyen életritmussal lehetetlen lesz megélni. Soha nem lesz családom, munkám, az utcán fogok éhen pusztulni. De tévedtek. Túl jó munkát végzek. Szerénység nélkül ki merem jelenteni, hogy én vagyok a birodalom egyik, ha nem a legjobb kovácsa. Nagyon gyorsan, nagyon alaposan és rutinosan végzem a munkám. Minimum olyan jó vagyok, mint a fővárosi kovácsok, ha nem jobb. És nem is keresek rosszul. Fehérerőd nem számít nagyvárosnak, a fővárossal pedig össze se lehet vetni. Meg hát a név se túl találó, hiszen egy fia erőd vagy vár sincs közel s távol, csak Whiteman gróf kastélya a város kellős közepén. Nem panaszkodni akarok, hiszen semmi bajom a jelenlegi életemmel. Kifejezetten szeretem. Van egy munkám, amiben jó vagyok, és büszke minden egyes kardra, páncélra, vagy ekére, amit valaha is kiadtam a kezeim közül. Van egy remek feleségem, akinél férfi nem kívánhatna jobbat. Dolgos, gondos, remek anya, meg hát az a csodálatos hátsó… A gyerekekre is büszke vagyok. Egy fiú és egy lány. Mindkettőnek vág az esze, mint a borotva. Remélem, egy nap sokra viszik. De ki hinné, hogy pont a lány a bajkeverő kettejük közül. Ráadásul fiatalabb, is mint a fiú. Ma este is, mint minden este bementem a műhelybe. Kinyitottam, előkészítettem a szerszámokat, felizzítottam a tűzet. Az a haszontalan inasfiú persze már megint késik… Annyiszor elmondtam már neki, ha nem szedi össze magát, esküszöm megpatkolom az arcát. Rendes fiú azért. Ügyetlen, mindig késik, de tud ő nagyon keményen is dolgozni. - Jó estét mester… - lépett be nagyot ásítva az ajtón. - No, csak kievett az ágyból a fene! - Ahelyett hogy örülne, hogy egyáltalán talált egy bolondot, aki hajlandó egész éjszaka gürcölni magának… Meg hát nem is késtem sokat. - Tegnaphoz képest? - Bezony! – nevetett. Én csak a fejemet csóváltam. Haszontalan kölyök. Nem értem én a humorát. Ma folytattuk a tegnap elkezdett ló vérteket. A szomszéd városban új lovas osztagot állítanak fel, és minden lóra páncélt akarnak aggatni. Nem is bírja a városi kovács a
1
rengeteg munkát, ezért mi is kaptunk belőle bőven. Ki hitte volna, a hírnevem már túlszárnyalja a város határát is. Az este jó hangulatban telt, keményen dolgoztunk. Még napfelkelte előtt hazazavartam az inasfiút, gondoltam had pihenjen, megérdemli. Én meg úgy gondoltam, beugrok a kocsmába egy italra mielőtt hazamegyek. Ott futottam össze jó barátommal, Grumgurral, a város egyetlen törpjével. Törphöz méltó hatalmas, vörös szakállából alig látszott ki az arca. Haját rövidre vágva hordta. - Grumgur, hát te már ilyen korán kezded az ivást?– nevettem. - Hogy-hogy kezdem? Hisz még be se fejeztem! Hahaha! – vágott hátba boldogan Grumgur. Acélpajzsos Grumgur volt a város egyetlen törpje. Bár maguk a törpök nem számítottak ritka látványnak a birodalom, a mi városunkban mégis ő volt az egyetlen, és emiatt az embereknek máris okot adott a kivételes figyelemre. Vagy ez, vagy a jámbor természete. Grumgur imádott inni, és verekedni. Ivott ha boldog volt, ivott ha szomorú volt, ivott ha nem tudta eldönteni milyen kedve volt. És ha Grumgur ivott, hangos volt. Talán hangosabb mint egy csorda vágtató elefánt. Vagy két csorda. Grumgur volt a legkedvesebb barátom és ivócimborám. Az összes ember csak egy otromba részeges katonát látott benne, és így senki nem is vette a fáradságot, hogy közelebbről megismerje. Én azonban igen. Tudtam milyen, amikor magára ölti a városi őrség páncélját, és tudtam milyen, miután leveszi. Egyik se volt az igazi arca. Azt talán csak én láttam. - Gyere már ide Edward, igyál velem egyet, mielőtt még visszamennék a barakkba. – gyengéden lenyomott egy székre, majd mellém ült. - Hányszor megmondtam, nem lesz jó vége, ha végigvigadsz egy éjszakát, munka előtt. - Pusztuljak meg, Edmund ugyan ezt szokta mondani! Ha hiszed, ha nem, nem múlik el nap, hogy elfelejtené megemlíteni. - De rá se szoktál hallgatni. - Nem én! Nehogy már két ilyen bugris mondja meg nekem, miként szabad iszogatni! Komolyan kár hogy még nem tudtalak bemutatni titeket egymásnak, biztos szívesebben szívnád a vérem társasággal. - Szóval azt a rengeteg potyapiát, amit kihúzol belőlem, azt vérszívásnak tekinted? - Jajj, ne sápítozz már állandóan! Gyere, igyunk inkább együtt! Vagy egy órát iszogattunk és beszélgettünk együtt, mikor észrevettem, hogy lassan felkelőben van a nap. Ideje volt hazamennem. Nagy nehezen elbúcsúztam Grumgurtól, és elzavartam, hogy még időben visszaérhessen a reggeli őrségváltásra. Aztán csak imádkoztam magamban, hogy ne négykézláb másszon el odáig. Mikor hazaértem még mindenki mélyen aludt. Halkan levetkőztem, és befeküdtem az asszony mellé. Remélem nem lesz mérges, hogy ma így elvoltam. Majd holnap kiengesztelem valamivel. Talán hozok neki egy szép míves edényt, a fazekas úgyis tartozik nekem egy szívességgel. Fárasztó nap volt, meg hát az ivás is kimerítő Grumgur társaságában. Lassan lehunytam a szemem. Hamar elnyomott az álom, és rögtön fel is ébredtem.
2
2. Edmund vagyok, a városi főparancsnokság egyik legjobb katonája. Arcomat és fejemet minden nap simára borotválom, így kényelmesebb a sisakban. A mai nap igen unalmasnak indult. Egész napos gyakorlatozás volt beütemezve. Nincs is semmi más, ami jobban ki tudná ölni a kötelességtudatot és tettvágyat az emberből, mint órákon keresztül szalmabábukat csapkodni. Na jó, az igazat megvallva egymást is csapkodhatjuk, de Lord Whiteman biztonság mániája miatt kizárólag tompa, gyakorló kardokkal. Végül is mindegy, holnap ismét visszatér minden a normális kerékvágásba. Szeretem ezt a munkát. Az emberek felnéznek rám, tisztelnek. A mi városunk azon kevesek közé tartozik, ahol az emberek nem gyűlölettel tekintenek a katonákra. Mi nem elnyomók vagyunk, nem azért járjuk a várost, hogy adókat hajtsunk be, vagy terményt, jószágot kobozzunk el. Minket legfőképp azért alkalmaznak, hogy kézre kerítsük a tolvajokat, gyilkosokat. Jó érzés az emberek javát szolgálni. Rengeteg jó barátom van az őrségnél, de a legtöbb csak felszínes. Legközelebb a jó Grumgur áll hozzám, a város egyetlen törpje. Mikor fölkeltem, Grumgur még nagyban húzta a lóbőrt. Bizonyára a tegnap esti kocsmázás a ludas. Én mondtam neki, hogy nem lesz jó vége. Grumgur után szinte minden nap én voltam az utolsó előtti aki felkelt, és sorakozóra páncélban állt az udvaron. Nem szoktam elkésni, arra mindig figyelek, de ki szoktam centizni, minek is hazudjak. Sokan sérelmezik a lustaságom, vagy „fogyatékosságom” ahogy egyesek fogalmaznak. Hát igen, engem nem lehet könnyen felébreszteni. Ha alszom, olyan mintha meghaltam volna. Egyesek szerint nem is lélegzem, de azt azért kétlem. Rángathatnak, rugdoshatnak, én alszom tovább. Szerencsére ez az egyetlen dolog, amiben belém tudnak kötni. Kitűnően bánok a karddal, pajzzsal, lándzsával, íjjal, szinte bármiféle fegyverrel, amit a kezembe nyomnak. Soha egy rossz szava nem volt még rám senkinek. Tele van már az ünnepi gúnyám kitüntetéssel, és valószínű hamarosan parancsnoknak is ki fognak nevezni. Szeretem a munkám, és nagyon jó vagyok benne. - Grumgur! Ébresztő! – gyengéden oldalba rúgtam drága barátomat – Mindjárt kezdődik a gyakorlat. - Megyekmárhaggyál… - morogta félálomban. - Megint egész éjszaka ittál, mi? - Dehogyishonnanveszed… - legyintett erőtlenül felém. - Csak úgy tudom. Csiripelték a madarak. Mondtam, hogy ne kocsmázz reggelig, de nem nagyon szoktál rám hallgatni. - Fogd már be azt a nagy szádat! Kénytelen vagyok minden este egyedül inni, mert te csak húzod a lóbőrt! Nem lehet veled mulatni… - tápászkodott föl lassan. Megvártam míg ő is elkészül, majd kimentünk az udvarra.
3
A barakkok a Whiteman kastély falain belül álltak. Három darab kis faépület, bennük egy-egy tucat kis szoba. Itt élt a városi őrség túlnyomó többsége, leginkább a család és saját lakás nélküli emberek. Minden szobában két-két ágy és szekrény állt. Tisztességes szállásnak volt mondható, az egyszerű katonák igényeit pedig maradéktalanul kielégítette. A barakkok melletti udvaron zajlottak a gyakorlatok, sorakozók, valamint itt találhatóak a fegyver, páncél és szerszámraktárak is. A többi katona már javában csépelte a szalmabábukat, vagy akik ezt már unták, egymást. - No, mit szólsz ahhoz a visszavágóhoz? – vigyorgott Grumgur. - Miféle visszavágóhoz? Mindig én nyerek! - Egy nyavalyát! - 10-ből 9 alkalommal. De egyszer általában hagyom magam, hogy ne legyen olyan egyhangú. – hergeltem tovább. - Na most már aztán elegem van belőled! Egymásnak ugrottunk pár gyakorló karddal. Szerettük ezeket használni, így nem kellett visszafognunk magunkat. Egy pár zúzódást kialszik az ember egy éjszaka alatt. Vagy egy órán át vagdaltuk egymást. Grumgur néha igen nehezen viselte a vereséget, és már hetek óta nem bírt legyőzni. Egyre agresszívabb lett, és fejvesztve rontott nekem. Megtört a figyelme, nem volt már nehéz dolgom vele. - SORAKOZÓ! – a parancsnok teli torokból üvöltött, hogy elnyomja a csattogó kardok és pajzsok hangját. Könnyű felszerelést viselt, oldalán rövid kard függött. Ismét csak kifogástalan állapotban volt kackiás ősz bajsza, mint mindig. Egyesek állítják, hogy órákig képes a tükör előtt igazgatni, fésülgetni a haját és bajszát. A bajszát még megérteném, de kopasz fején maradt pár szál haj ezt indokolatlanná teszi. Mindenki pillanatok alatt felsorakozott, és vigyázba vágta magát. - Emberek, a mai gyakorlatnak itt vége. - De még el se kezdtük… - morgott a törp. Ő is ugyan úgy utálta a gyakorlatokat, mint mindenki más, így szerintem csak azt sérelmezte, hogy nem marad ideje legyőzni engem. - Sajnálatos módon engem viszont nem érdekel. Új parancsunk van. Szisztematikusan átkutatjuk a várost. Kétfős csoportokban megyünk. - Mit kell keresnünk uram? – kérdezte egy sebhelyes arcú katona a sorból. - Nem mit, hanem kit. - Akkor kit kell keresnünk uram? - Azt sajnos nem tudom. Nem tudom hogy néz ki, és nem tudom mit követett el, vagy fog elkövetni. A katonák egymásra néztek, rossz vicc volt-e ez, vagy csak egy beugratós feladat. A parancsnok komoran nézett az emberekre, így mindenki úgy gondolta, csak vicc lehet. - Egy hírszerzőnk „remek” munkájának köszönhetően annyit tudunk, hogy a város, és az uralkodó élete hatalmas veszélyben forog. Meg kell találnunk azt az egy embert, aki ránk szabadíthatja a poklot. Nem tudjuk hogy néz ki, férfi-e vagy nő, és hogy miféle poklot akar ránk szabadítani. Azt se, hogy hogyan csinálná. Vagy, hogy egyáltalán miért. - Melyik hírszerző mondta? Az a patkány Ilner? – kérdezte egy nagy orrú, rekedt hangú katona. – A múltkor is a bordélyházba küldött lopott szamarakat keresni.
4
- Nem a mi hírszerzőink munkája ez. A kiléte… nos, a grófúr titokban kívánja tartani. Biztonsági okokból kifolyólag, természetesen. - Jó munkát végzett az a hírszerző… - morogta valaki. - Tehát… keressünk egy gyanús alakot… ? – kérdezte Grumgur. - Úgy valahogy. - De uram, a város lakosainak több mint negyede zsebmeccő, fosztogató, gyilkos, vagy valami undorító szekta tagja. Lecsukhatnánk a fél várost! – hőbörgött a sebhelyes arcú. - Persze csak ha lenne annyi hely a tömlöcben. – folytatta Grumgur széles mosollyal. A parancsnok nagyot sóhajtott. - Emberek, tudom hogy ez mind borzalmasan hangzik, és higgyétek el nekem, ha rajtam múlna nem vesztegetném az időnket ilyen légből kapott őrültségekre. Nekem is olyan ez az egész, mint egy rossz tréfa. Azonban a gróf maga adta ki nekem a parancsot, és csak annyi részletet osztott meg velem, amennyit most itt nektek elmondtam. A gróf… nagyon fél ettől a hatalmas veszedelemtől, ami elvileg éppen ránk les. Szeretné biztonságba tudni a várost és a lakókat. - Meg magát… - Mintha nem lesne minden nap veszedelem ránk… - Tudom fiúk, tudom. Én is próbáltam értelmet verni a fejébe, de a titokzatos hírszerzőjében jobban bízik, mint az őrség parancsnokának. Kérlek titeket, a mai nap különös odafigyeléssel vizsgáljátok az embereket, keressétek a jeleket, bármit ami gyanús, bármit ami komoly bajt hozhat a fejünkre. Sajnálom, hogy csak ennyit tudok mondani, de mára ez a feladat. Úgyhogy vegyétek fel a felszereléseteket, és oszolj!
*** Így hát elkezdtük az őrjáratozást. Benéztünk minden sarokba, igazoltattunk minden gyanús alakot. El is kaptunk 12 tolvajt, 5 gyilkossági körözöttet, és egy parasztot, aki lószarral keresztelt embereket, azok akarata ellenére. Azonban nem találtunk semmiféle összeesküvő nekromantát, vagy vérszomjas mágust. Semmit, ami a hétköznapi bajkeverőktől különbözött volna. Az egész napunk ilyen sikertelenségben telt. Semmit sem sikerült elérnünk azon kívül, hogy megijesztettük a lakosokat a kutakodással és gyanúsítással. - Mi értelme van ennek? Mintha bezárnának egy vaksötét cellába olvasni! – fakadt ki Grumgur estére - De hát te nem is tudsz olvasni – jegyeztem meg halkan. - Na látod! Lehetetlen! Este törp barátommal betértünk a kocsmába egy pár korsó sörre. Ott összetalálkoztunk pár katonatársunkkal. Senki sem talált semmit, bár az adott feladatot figyelembe véve, ez nem volt meglepő. Az egész nap egy rosszízű semmittevésben telt el mindenki számára. És a legrosszabb? Egyedül csak azt értük el, hogy az emberek félni kezdjenek. Már egy nap elég volt, hogy pletykák kapjanak szárnyra a városban mindenféle démonról meg sötét varázslóról. 5
Miután visszaértünk a barakkokhoz, rögtön az ágy felé vettem az irányt – ismételten Grumgur legnagyobb megvetésére. Minél hamarabb neki akartam kezdeni pénzt keresni kovácsként.
6
3. Amint felébredtem, rögtön neki is láttam a munkának. Így élem az életem mióta az eszem tudom. Így kell helyt állnom. Két szerepben, két életben. Ma már nem is gondolkozom ezen. Megszoktam. A mai este is csak egy átlagos munkanapnak indult (hiszen az a lusta kölyök már megint késett), egészen addig, amíg az a fura alak meg nem jelent. - Jó estét kívánok, jó uram! – mosolygott. Rövid körszakálla, barkója és haja őszes volt. Valószínűleg fekete, talán sötétbarna volt eredetileg, de már nem lehetett megállapítani. Nem látszott fiatalnak, de öregnek sem. Nem is a kinézete miatt, inkább az arca miatt tűnhetett fiatalabbak. A mosolya talán? Az idegen dísztelen szürke és sárga színű köpenyt viselt maga köré tekerve. - Miben segíthetek, jó uram? – nem tudtam megállapítani, miféle ember lehet. - Csupán érdeklődöm a… műhelye iránt. Nem sok kovácsot látni, aki éjnek évadján dolgozna. Az idegen lassan körbejárta a műhelyet, szemügyre vette a páncélokat, kardokat, szerszámokat, szinte kivétel nélkül minden egyes árut megfogott és tanulmányozott. Közben pedig folyamosan beszélt. - Sok vevője van? Mármint a szokatlan nyitva tartás miatt. - Akad bőven. - Régóta él itt? - Mióta csak az eszemet tudom. - Van családja? - Igen… de úgy gondolom ennek nincs köze a portékáimhoz. - Gyönyörű ez a kupa. maga csinálta? – az egyik szépen megmívelt acélkorsóm nézegette. - Korsó, 2 ezüst. - Valóban korsó. Kicsit drágának tartanám, ha nem látnám milyen szép munka. Sok barátja van errefelé? - Akad. Szeretne valamit venni? - Ó igen, még nem tudom mit, de valami ínyemre valót biztos találok eközött a rengeteg csodálatos eszköz között. Mindig éjszaka dolgozik? - Igen. - Teljesen egyedül? - Van egy segédem. - Valóban? Nem látom sehol. - Ma este is késik… - nagyon nem tetszett ez az alak. Nem nézelődni, és nem is beszélgetni jött. Magamhoz vettem egy nagyobb kalapácsot, jobb a biztonság. - Már megbocsásson uram, megkérdezhetném a nevét, ha már úgyis oly sokáig nézelődik.
7
Magabiztosan elé álltam. Azt akartam hogy lássa, nem félek tőle. Nem tudom miféle alak lehetett, tolvaj, démonidéző vagy érdekel is engem, de a gróf utasítása óta ő volt a legelső igen csak gyanús egyén a városban. - Nem említettem volna még? – csak mosolygott, a szemében egy csöpp félelem nélkül – Nagyon sajnálom, a nevem Percival Carlton. Tudja, az én apám is kovács volt. Nagyon szép boltja van, említettem már? Nem volt kedvem tovább játszadozni ezzel az emberrel. Nem elég, hogy puhatolózik utánam, még a tervezett munkámat sem tudom miatta végezni. Cselekedni akartam, mielőtt még megunja társalgást. Ha ő lenne az a titokzatos vészhozó egyén, akiről a parancs szólt… - Uram attól tartok át kell önt adjam az őrségnek. Megkönnyítené a dolgom, ha önszántából követne, és nem kéne fejbe csapnom ezzel a kalapáccsal – ezzel együtt a vállamra lendítettem, hogy az mindenképp megértse, fogytán a türelmem. - Oh… - az idegen csalódott arcot vágott, ám nem úgy tűnt, hogy felkavartam volna a nyugalmát. – Bocsásson meg nekem, nem az erősségem kémkedés. Tudja mit, játszunk nyílt lapokkal. Amint már említettem, a nevem Percival Carlton, és önnel akartam beszélni. – teljesen nyugodtnak tűnt, szinte tárgyilagosnak – Sajnálom a kis színjátékot, de nem voltam benne biztos, hogy maga az, akit keresek. - És miért is vagyok én olyan érdekes magának? - Úgy hiszem már tudja a választ. De nyugodjon meg, nincs hátsó szándékom. Mágus vagyok, és úgy gondolom ön kapcsolatba kerülhetett egy lénnyel, ami után már kutatok egy ideje. - Egy lény…? – nem tudtam miről beszél pontosan, és nem tudtam mennyit tud rólam. De hogy egy mágus keres fel személyesen, a saját műhelyemben… Ez semmi jót nem jelenthet. - Kérem, leülhetnénk valahol társalogni? Kettesben? Biztosítom, hogy jó ügy érdekében vagyok itt. Kérem, engedje hogy megmagyarázzam. - De a kalapács nálam marad. - A kalapács maradhat, biztosítom nem lesz rá szüksége. Ebben a pillanatban toppant be az inasfiú. - Sajnálom… hogy… elkéstem… - lihegte. Idáig futothatott. - NA VÉGRE! ELEGEM VAN AZ ÁLLANDÓ KÉSÉSEDBŐL! – kiáltottam rá. Nem bíztam teljesen az idegen mágusban, nem akartam, hogy a fiúnak baja essen, ha esetleg elszabadulnának a dolgok. Minél távolabb akartam tudni tőle. – Takarodj és izzítsd a tüzet, mielőtt még jobban begorombulok! - Én… sajnálom, tényleg… - habogta. Talán túl szigorú voltam vele, és sajgott érte a szívem, de csak az ő érdekében tettem. - Lódulj! Maga meg jöjjön velem. A szerencsétlen kölyöknek később még tartozom egy bocsánatkéréssel. Meg talán egy szabadnappal. A konyhában ültünk le. Töltöttem kettőnknek egy kis bort, az asztalra tettem pár szelet kenyeret meg kolbászt. Ha ez az alak valóban tiszta szándékú, nem akartam rossz házigazda lenni, azonban rajta akartam tartani a szemem.
8
- Szóval, elmondaná, pontosan miért is keresett engem? - Először nem beszélne magáról egy keveset? Nem akarok a levegőbe beszélni és találgatni, sokkal könnyebb lenne, ha ismerném a történetét. - Nem könnyű a legféltettebb titkokat kibeszélni egy vadidegennek… - Higgyen nekem, csak segíteni akarok. De ha ez megnyugtatja, a kezeim végig az asztalon lesz, magánál meg ott a kalapács. - Hm, hát jól van. Honnan is kezdjem… - Az elején, ha lehet. A leges legelején. Mik az első emlékei?
9
4. - Gyermek voltam, nagyon fiatal. Nem emlékszem hány éves lehettem. Tudtam beszélni, járni. A földön feküdtem egy hatalmas sártócsában. Esett az eső. Felnéztem, és magamat láttam. Mármint a másik magamat. Nem volt eszméleténél. Segítségért indultam, csak kúszni tudtam, teljesen erőtlen voltam. Vagy egy órába telhetett, míg elmásztam négykézláb a legközelebbi városig. Azt se tudtam, hogy kérjek segítséget, csak mutogattam meg nyögdécseltem, hogy merre van a másik gyerek. Mire a lakosok odaértek már nem volt ott. Engem a kocsmáros fogadott be éjszakára. Amikor azonban lehunytam a szemem, felébredtem a másik testemben. Egy szekérben feküdtem vagy fél tucat városi őr társaságában. Az egyik őrjárat találhatott rám, és magukkal vittek. - Nem voltak szülei? - Nem tudom. Semmire nem emlékszem, ami az előtt a nap előtt történt. Gondolom nem, hiszen nem feküdtem volna ott egyedül. De ki tudja… Sokat gondolkoztam ezen, de mégis min változtatna ez ma már? - Nem próbált meg visszamenni a másik testéhez? - Dehogynem! De próbálja csak meg ezt mondani bármely embernek. Mindegy hogy gyerek vagy felnőtt, őrültnek néz mindenki. Mindenki… Egyszer majdnem bedobtak a bolondok házába. Akkor döntöttem el, hogy hallgatok. Nagyon féltem. Ezt az érzést… soha nem fogom elfelejteni. Soha. Senki nem hitt nekem, és egy idő után már meg se próbáltam elmenni a másik testemhez. Mi értelme lett volna? Így is őrültnek tartottak. Meg hát mi értelme lett volna odaállnom mellé, hisz aludt volna. Vagy halott lett volna, vagy tudom is én mi van a használaton kívüli testemmel. Megkeresni, csak hogy a saját arcomba nézhessek? Nem létezhetett a két testem egy helyen egy időben ébren. Így hát megpróbáltam beilleszkedni. A katonáknál jó dolgom volt, később magam is az akartam lenni. A másik testemmel a városban maradtam, elszegődtem egy kovácshoz inasnak, és amint látja, ma már saját műhelyem van. Nem volt könnyű, de szerencsére az akkori kovács képes volt valahogy elfogadni a „fogyatékosságom”, hogy csak éjszaka tudtam dolgozni. - Tehát egy lélek vándorol két test között. - Valahogy úgy. Amíg az egyikben ébren vagyok, a másik alszik. Vagyis nem is alvásnak mondanám, szinte halott. Nem lehet felébreszteni. Csak akkor kerülök át a másik testembe, ha lefekszem aludni. Lehet a saját akaratom kell hozzá, nem tudom. Higgyen nekem, amíg az egyik alszik, nem lehet felébreszteni. Se szóval, se kínzással… - Kínzással? - Katonaként voltam már része egy s másnak. És… hát mit tagadjam, volt idő mikor magam is elgyengültem… - Megpróbálta véget vetni az életének? - Nem, inkább csak meg akartam szabadulni az egyik testemtől. Tudja, hogy normális lehessek, mint mindenki más. - Barátom, ki kell ábrándítanom, nem létezik olyan, hogy normális – nevetett a mágus. – A normális relatív, mindenkinek mást jelent. Ha úgy jobban tetszik, minden ember abnormális a maga nemében.
10
- Furán látja maga az életet, hallja e… - És miért nem tette meg? - Miért…? Mert féltem. Rettegtem mi lesz, ha a lelkem a testemmel hal, a helyett hogy visszaszállna a másik testembe. Így hát éltem tovább az életem, úgy ahogy tudtam. Nappali katona, és éjjeli kovács lettem. A különböző kellemetlenségek elkerülése végett megpróbáltam teljesen más kinézetet kialakítani a két testem között. Tudja, csak a biztonság kedvéért. - Tehát maga nem alszik. - Nem. Mindössze testet váltok, ha fogalmazhatunk így. - Értem. A mágus ezen a ponton nagyon elgondolkozni látszott. Percekig csak meredt összevont szemöldökkel maga elé. - Tudja, valószínű bolond vagyok, hogy erre csak most kérdezek rá, de mondja mégis ki maga, és miért akarta, hogy mindezt elmeséljem? Azt mondta, hogy csak segíteni akar, meg hogy mágus, de mégis miféle? - Hallott már a Paladin Rendről? – mosolygott. A Paladin Rend? Mármint „A” Paladin Rend? A fény lovagjai? A föld legtisztább szívű harcosai? A… - Azt hiszem helyesen feltételeztem, mi állhat az ön állapota mögött. – szólalt meg a hosszú elmélkedés után. - Az… én… állapotom… Paladin Rend… Lehetetlen. Ez az ember nem lehet a Rend tagja. Képtelenség, hogy egy igazi paladin ül velem szemben, a koszos kis házam koszos kis konyhájában. A Paladin Rend az emberi birodalom leghírhedtebb intézménye. Ki tudja, hány démontól mentették már meg a világot, és az egyikük most az én „problémámról” érdeklődik? A mágus benyúlt a köpenye alá, és előhúzta a nyakláncát, melyen a paladinok által viselt jellegzetes címer volt látható. A kezembe nyomta, hogy jobban meg tudjam vizsgálni. Katonaként láttam már hasonlót, így ránézésre eredetinek tűnt. Ilyesmit pedig nem lehet egyszerűen lopni. - Igen, azt hiszem tudom mi állhat az állapota mögött. Benyúlt a köpenye alá, és előhúzott egy régi, ócska bőrkötésű könyvet. Nagyon megviseltnek látszott, ahogy kinyitotta lapok csúsztak szerte szét az asztalon, már semmi nem tartotta őket egyben. A mágus lapozgatott egy ideig, majd rám nézett. - Hallott már véletlenül Oswall Abraham Read–ről? - Nem mondhatnám. - És Őrült Oswall–ról? - Nem, attól tartok soha. - Oswall egy amolyan mágus, alkimista, biológus és ki tudja még hány címmel rendelkező tudós volt. Sajnálatunkra nem volt teljes mértékben ép elméjű. Lehet, hogy a rengeteg sötét tudomány és mágia vette el az eszét, de az is lehet, hogy már karrierje kezdetén egy meglehetősen gátlástalan egyén volt. Bár ő maga közvetlenül semmi rosszat nem tett apró világunk ellen, a munkái annál inkább. - A munkái?
11
- Igen, a professzor ugyanis bármilyen sötét alaknak elkészített bármit, amit csak akartak. Ez alatt azt értem, hogy valóban bármit. Varázstárgyakat, szolgákat, szörnyeket, varázsitalokat, sőt még saját varázslatokat is fabrikált. Általában nagy erejű varázstárgyakkal, vagy tesztalanyokkal fizettek a szolgáltatásiért. A tesztalanyok nagyrészt a megrendelők által foglyul ejtett, többnyire ártatlan emberek voltak. - Értem… Tehát ez az Oswall tett azzá, aki vagyok? - Nem egészen. Ez a rothadozó papírkupac itt az asztalon – itt a könyvre csapott – a néhai Oswall személyes feljegyzéseit tartalmazza. Ez a könyv tartalmazza a naplóját, a kutatási feljegyzéseit. Fura ember volt. Minden egyes napját lejegyezte. Leírt minden egyes apró mozzanatot, amit ébredéstől lefekvésig csinált, ebbe pedig beletartoznak a kísérletei is. Ez csak egyetlen kötet a maradék 74-ből. Ezért is ismerjük ilyen jól a professzort, és a munkáit. - Tehát mi köze is van akkor hozzám ennek az alaknak? - Nos, biztos emlékszik, hogy említettem a professzor leginkább különböző megrendeléseket teljesített. Az egyik megrendelés az „álomtolvaj” kódnevet viseli. Felém fordította az ócska könyvet. A széthullott lapokon össze-vissza minden irányban jegyzetek, számítások sokasága tarkította. Az egyik lap közepén egy nagyon durva vázlat szerepelt egy lényről. Szellem szerű kinézete volt, mint egy lebegő füstgomolyag. Arca nem volt, csak két szűk vágású szeme, oldalán két-két kar lógott. - Ez egy álomtolvaj? - Nos, nem egészen – visszafordította magához a könyvet, és lapozgatni kezdte. – Ez LETT volna az álom tolvaj, ha elkészül. A professzornak sajnos, vagy inkább szerencsénkre, nem volt alkalma befejezni ezt a lényt, mielőtt elragadta volna a tragikus halál. A templomos feljegyzések szerint sajnálatos módon végeznie kellett vele, az elmeállapota nem tette lehetővé a tárgyalásokat. Bár ki tudja tárgyaltak-e volna vele a templomosok, hiszen nem a diplomáciai képességeiről voltak ismeretesek. Ennek a könyvnek köszönhetően azonban rengeteg információt szereztünk a kreálmányairól és ügyfeleiről. - Mikor is történt ez? - Több mint 60 éve. - Hát, ez elég hosszú idő. - Valóban az. Nos, mióta ez a könyv a rendünk birtokában van, minden ügyfelét és lényét felkerestünk, elfogtunk vagy elpusztítottunk. Egy kivételével. - Az álomtolvaj. - Pontosan. - Tehát ez az álomtolvaj kettéválasztja az emberek lelkét? Vagy testét? Hogy is működik ez? - Inkább hogy nem működik. – úgy nézett ki megtalálta, amit keresett a könyvben, és elkezdte olvasgatni. – Az álomtolvaj képes másolatokat készíteni egy alany fizikai testéről. Ehhez szükséges megfelelő nyersanyagot biztosítani az álomtolvajnak. Az álomtolvaj a nyersanyagot mind élő, mind holt, mind előre feldolgozott formában képes hasznosítani. Az álomtolvaj ezek után az alany tudatát csatolja a készített fizikai másolatokhoz, ezzel egy több test egy tudat entitást hozva létre.
12
- Én nagyon sajnálom, de attól tartok ebből nem sok mindent tudtam felfogni. - Amit írnokaink a naplóiból meg tudták fejteni. Nagyjából azt jelenti, hogy ez az álomtolvaj, hús felfalásával klónozni képes egy személyt, majd annak a személynek a tudatát ültetni a klónokba. Ez a tudat azonban nem lenne szétszabdalva a másolatok között, tulajdonképpen egy tudat irányítaná az összes testet egyszerre. Képzeljen el egy sereget, ahol minden egyes katona látása összeadódik. Egy sereget, ami egy lényként harcol. - Az istenekre… - Oswall ezen megrendelése egy személyes hadsereg felépítésére irányult. Egy tökéletes hadsereg, ahol minden egyes katona hibátlanul összedolgozik, tökéletes szinkronban. - Miféle ördögi mágia ez? - Valami olyasmi. - Úgy gondolja, egy ilyen álomtolvaj tette ezt velem? - Ez mindössze feltételezés. A naplóból úgy tűnik, Oswall nem tudta befejezni ezt a lényt. Ezért nem tudhatjuk biztosan, mikre is lenne képes. Az ön esete azonban hasonlóságokat mutat a lény feltételezett képességeivel, még ha nem is egyezik meg. Amint említettem, valószínűleg egy prototípusról van szó. - De mégis hogy talált meg engem? - Oswall laboratóriuma messze a hegyekben állt. Felderítőink hetek óta szisztematikusan kutatták a környéket, egyre bővítve a keresési rádiuszt. Ez a város igen messze esik a hegyektől, de maga volt az egyetlen nyomunk. - És úgy gondolja, ez a lény még életben lehet? - Nem tudjuk, meddig is élhet egy ilyen álomtolvaj, és hogy ez a példány egyáltalán képes-e életben maradni, de nem szeretnénk kockáztatni. Addig pedig azt javaslom, vesse be a kapcsolatait az őrségnél, hátha maga több szerencsével jár. - Igen, persze, jó ötlet… - Akkor én megyek is. Rengeteg elintézni valóm van még az üggyel kapcsolatban. Amint megtudok valamit, rögtön értesítem. Mellesleg Edward – megragadta a kezem, és megrázta – köszönöm a segítséget. Azzal fogta magát, és kiviharzott az ajtón. Én meg csak ültem, meredtem az ajtóra üres tekintettel, nyitott szájjal, és próbáltam a fejemben összerakni, mi a fene is történt velem az este folyamán.
13
5. Percival meghajolt a gróf előtt. - Megtisztelő Uram, hogy szakít rám pár percet az idejéből. - Hogy mondhatnék nemet egy mágus kérésének. Percival felnézett az emelvényén ülő grófra. Díszes ruhákat viselt, oldalán míves kard lógott a hüvelyében. Faragásokkal díszített székén egy tollas kalap lógott. Nicholas Stuart Whiteman gróf hosszú szőke haja, és szintúgy szőke körszakálla nemes emberhez méltóan kifogástalanul ápolt és jól vágott volt. A gróf igen babonás ember hírében állt. Nem szokványos paranoiaról volt szó, ahol mindenki az életére akar törni, és meg akarja dönteni uralmát. Lord Nicholas inkább az átkoktól félt, lidércektől, szellemektől, manóktól, és minden mástól, amitől minden kisgyermek aggódva hajtotta álomra a fejét. Ezért is lógnak védelmező ikonok a nyakában, három felszentelt gyűrű minden ujján. Kastélyának nincs szobája, amiben ne lenne legalább 12 vagy 14 darab (a 13 ugye balszerencsét hoz) védelmező szent ereklye. Nicholas egyáltalán nem volt rossz ember, sőt, nemesi családjának ő az első igazán uralkodónak való sarja. Empatikus, megértő, mégis határozott, hosszútávra tervező, egy szóval egy remek uralkodó. Egyetlen hibája csak a mélyen gyökerező, igen erős babonássága volt. - Kit tisztelhetek személyedben mágus? – kérdezte izgatottan. - Nevem Percival Carlton. Egyszerű vándorló mágus vagyok. Percival jelen pillanatban jobbnak látta, ha Edwardon és Edmundon kívül senki nem tudja, hogy a Rendtől jött. Mágus létét nehezen tudná tagadni, de mégis kisebb feltűnést kelt egy vándor mágus, mind a Paladin Rend egy nagy becsű tagja. A feltűnés mindig csak nehezíti a nyomozást. - És minek köszönhetem látogatásod? - Uram, attól tartok veszély leselkedik birodalmadra. - Tudom drága mágus, tudom… - Hogy… tudod? – Percival mindenféle reakcióra számított, de erre az egyre nem. - Igen. Sajnos már hamarabb tudomásomra jutott a közelgő veszély. És lehet, mind elpusztulunk… - Nicholas gondterhelten kezébe temette arcát. - Tehát tudsz a lényről Uram. - Lényről? – a gróf felvonta szemöldökét. - Igen, a lény, ami a veszély forrását jelentheti. Természetesen csak ha valóban veszélyt jelent. Pontosan ezért jöttem hozzád Uram, hogy figyelmeztesselek, és segítséget kérjek tőled. - Sajnálom mágus, de attól tartok nem egészen értem miről beszélsz. Nem tudok lényről, csupán az elkerülhetetlen végzetről, mely hamarosan lecsap mindnyájunkra. - Attól tartok Nagyuram, mindketten más veszélyről beszélünk. - Másikról? Hát a végzet kétszer készül lecsapni? Nem lehet a sors ily kegyetlen! - Lord Whiteman, én e miatt a napló miatt jöttem. – Percival előhúzta köpenye alól Oswall naplóját. – Ez a napló arra enged következtetni, hogy 60 évvel ezelőtt egy
14
veszélyes „álomtolvaj” nevű lény szabadult el egy Oswall Abraham Read nevű alkimista laborjából. - Oswall… Hát persze! Olvastam a templomosok feljegyzéseit. De Oswall Readet kivégezték, nemde bár? - Így igaz. Ám sajnálatos módon fenn állhat a veszélye, hogy a teremtmény a mai napig életben lehet valahol a közelben. - Még hogy életben van? Hisz több mint 60 éve történt az eset. Úgy gondolja, hogy ennyi idő alatt semmit nem tett ez a lény, csak most, így 60 év után? - Tudom, szokatlannak hangozhat Nagyuram, de bizonyítékot is találtam rá. - Kérlek mágus, ne vesztegesd időmet ilyesmikkel! Én valós veszélyre próbálok felkészülni, te pedig valami évtizedekig alvó szörnyeteggel ijesztgetsz engem! Ráadásul itt? Oswall Read a hegyeken túl élt, mégis hogy kerülhetne ide a szörnyetege? Ugyan mágus, kérlek, ne zargass sületlenségekkel. Valóban annak hangozhat. Kiváltképp ahogy a gróf adta elő a történetet. Bár ő nem tudott Edwardról és Edmundról. Szerencsétlen pára érdekében talán még jobb is, ám így nem könnyítette meg Percival dolgát. - Lord Whiteman, megengednél nekem egy kérdést? - Hallgatlak. - Mi ez az elkerülhetetlen veszély, amiről beszéltél? - Ha én azt tudnám jó mágus… Mit az, hogy „ha ő azt tudná”? - De talán te! Talán te tudnál segíteni ezt kideríteni! – a gróf felpattant a székéből és egyenesen Percivalra mutatott. - Én? Hát… szívesen segítek neked Uram, bár nem tudom, hogyan gondolod. - Babuska kérlek, gyere ide! – kiáltott a gróf. Egy perc feszült várakozás után, a terem hátuljában lévő díszfüggönyök mögül előlépett egy vénséges vén öregasszony. Alig csoszogott. Útját egy vastag, göcsörtös bottal tapogatta. Szemei teljesen üresek voltak, két tejfehér gömb az üregében. Teljesen vak lehetett. - Szükséged van rám nagyuram? – kérdezte rekedten. - Nézd Babuska! Egy mágus jött hozzánk látogatóba. Gondolod a segítségével élesíteni tudnál a látomásaidon? - Látomások… - Percival tartott valami hasonlótól. Lord Whiteman valóban igen babonás ember volt, több történetet is hallott már a gróf jövendőmondó asszonyáról. Remélte, hogy csak szóbeszéd, de úgy tűnt ezek nem alaptalanok voltak. - NEM! – sikította az öregasszony. – Mágus nem láthat a jövőbe! Elhomályosítja azt, eltorzítja, tönkreteszi! - Ne aggódjon hölgyem, nem szándékoztam belekontárkodni a munkájába. – védekezett Percival. - Nagyon sajnálatos, bíztam benne, hogy az ön segítségével tisztán láthatná Babuska a látomást. - Mágus nem jó! Mágus nem segít! – sikoltozott az asszony. - Mi volt ebben a látomásban, ha szabad megkérdeznem?
15
- Babuska azt mondta, egy homályos alak fogja elhozni a véget. Vér fog folyni patakokban. Eljő a gonosz démoni sereg, és bekebelezi a kastélyt. - A látomás igaz! Mindig igaz! Mágus el a közelemből! – sikoltozott tovább az asszony. - Sajnálatos módon szegény Babuska nem látja tisztán az alak arcát, aki miatt a pokol ránk fog szabadulni… Már napok óta ezt az embert keresi az összes katonám és őröm. - A mágusok nem jók jövendőmondásra! Tudatlanok! Ostobák! – folytatta nem lankadó kitartással a vak öregasszony a sikoltozást. Preston látta, hogy nem sok segítségre számíthat a gróftól. Úgy látszott a vak, félőrült jósba vetett bizalma töretlen. Lehetséges, hogy a grófnak oka van rá, de ez nem számított. Úgy tűnt Preston kénytelen lesz saját kezébe venni a dolgokat. - Sajnálom uram, hogy nem tudtam elnyerni bizalmadat. Köszönöm, hogy időt szakított rám. Engedelmével most távoznék. - Ég áldjon mágus. Remélem… - A VÉGZET! A VÉGZEEET! – a jósnő elterült a földön, és teli torokból üvöltözött. A hátára fordult, rángatózott, csapkodott. – KÉK SZEM! GÖNDÖR BARNA HAJ! SEBHELY A SZÁJÁN JOBB OLDALT! – habzani kezdett a szája. – TOLVAJ! FOGJÁK MEG TOLVAJ! 5 ARANYTALLÉR! - Babuska! – a gróf odaugrott az öregasszony mellé. Letérdelt és ölébe fektette a fejét, közben próbálta lefogni a kezeit, nehogy kárt tegyen magában. – Őrök azonnal hozzák az orvost! Gyorsan! És valaki segítsen lefogni a lábát! Az egyik őr sietett a gróf segítségére. Ráült az asszony lábaira, és fogta őket, de az olyan erősen rugdosott, hogy majd felrúgta a megtermett katonát. Preston nem volt jövőbe látó, de nem egy emberrel volt már dolga, aki képes volt ilyesmire. Látta néha milyen erősen törnek a látomások a jósokra. Nem volt többé kétsége, Babuska nem kontár, hanem valódi jós volt. Az öregasszony már csak artikulálatlanul üvöltözött, sikítozott. - Semmi baj nem lesz. – csitítgatta a gróf. – Semmi baj nagymama, semmi baj nem lesz… - egy könnycsepp csordult végig az arcán. – A doktor majd meggyógyít, ne aggódj… Preston nem tudott tovább tétlenül állni. Letérdelt az gróf mellé, és bár nem volt se orvos, se pap, ismert pár gyógyító varázslatot melyek enyhítik a fájdalmat.
16
6. - Ti ketten kerüljetek a felől az utca felől! Ti hárman kerüljétek meg azt a házat! – osztogatta az utasításokat a tajtékzó, lihegő parancsnok. – Maga meg velem jön, átmászunk ezen a kerten! Bekerítjük a nyomorultat, és ha elkapjuk, én esküszöm kiverem az összes fogát amiért így megfutatott. A katonák a parancsokat tudomásul véve szétszóródtak. Szakadt, saras, véres ruhájú alak szelte át loholva a várost. Bokrokon mászott át, kerítéseken ugrott át, kutyák szájából szabadította ki magát. Nem is csoda, hogy mind öltözéke, mind ő maga igen rossz állapotban volt. - 5 nyomorult aranytallér… - morogta magában, miközben felmászott egy omladozó ház falán. – 5 nyomorult aranyért a városi őrség felét a nyakadba szabadítják a rohadékok. A menekülő alak közönséges tolvajként tengette eddigi életét. A mai zsákmánya volt az eddigi legnagyobb. A királyi adószedő kocsijáról csent el 5 aranytallért. Akkor még észre se vették, nagyon büszke is volt magára. Persze csak amíg pár méter után fel nem bukott egy arra szaladó kislányban, és szét nem szórta a tallérokat az úton. Akkor aztán már tényleg szedhette a lábát. Nem volt ő rossz tolvaj, sőt, kifejezetten ügyesnek számított a szakmájában. Sajnos a göndör haja miatt (ami errefelé igen csak kuriózumnak számított), nem volt olyan könnyű dolga elvegyülni a tömegben. Még szerencse, hogy rendkívül gyors és agilis volt. Legalább is legtöbbször. Egyszer az egyik hentes, akinek megpróbálta elorozni az aznapi bevételét elcsípte, és majdnem lefejezte egy nagyobb húsvágó bárddal. De csak majdnem, mert sikerült kiszabadulnia a hentes markából, és csak egy vágást kapott a szája fölé, a jobb oldalra. Most persze megint hasonló helyzetben volt, bár két tucat katona markából nehezebb lesz kiszabadulni, mint egy henteséből. Talán ha a közeli erdőbe menekülne? Talán el tudna rajtőzni egy fán? Vagy egy barlangba. Ha emlékezete nem csalta, volt egy nagyon keskeny hasadék két szikla között, ott biztos nem veszik észre. Nem sűrűn kellett az erdőben menedéket keresnie, hiszen a várost úgy ismerte, mint a tenyerét. Sajnos most kénytelen lesz az erdővel próbálkozni, túl sokan üldözik. Talán mégse volt jó ötlet az adószedőtől lopni. Sebaj, jó lecke volt ez. Úgyis meglóg, hiszen mindig meglógott. Úgy rohant a fák és bokrok között, ahogy csak a lába bírta. Egyre közelebbről hallotta az őrség kiáltozását. Semmi baj, még mindig van némi előnye. Nem lesz baj. Már közeledik a rejtett hasadékhoz. Nem lesz baj. Egyre csak közelednek az őrök. Hogy futhatnak ilyen gyorsan? De mindjárt itt a hasadék, akkor megússza. Nem lesz baj. Aztán hirtelen eltűnt a lába alól a talaj.
***
17
- Mi a fene… - a tolvaj a lukat vizsgálta, amin leesett. Vagyis inkább lecsúszott. Nagyon szűk volt a járat, csoda hogy egyben leért, és nem szorult be. Vagy 10 méter mélyen lehetett. Ezek karom nyomok a falon? Mintha az üreget ásták volna. Halkan, de hallotta, ahogy az őrök elhaladnak a feje fölött. Ők nem vették észre a nyílást. Végül mégis csak sikerült meglógnia. Talán jobb lesz, ha egy kicsit még időzik idelent, amíg le nem nyugodnak a dolgok odafent. Nagy port kavart, talán egy napig itt kéne maradnia. Annyit kibír étel és ital nélkül. Volt már rosszabb is. Bár megvizsgálhatná, hová vezet az alagút. Talán van egy másik kijárata. Ha igen, akkor talált magának egy tökéletes búvóhelyet. Talán nem is olyan rossz ez a nap. Előhúzott egy kicsi fáklyát, és kovakővel meggyújtotta. Elég szűknek tűnt az alagút, de mégis sokkal tágasabb volt, mint a nyílás, amin idekerült. Hason kúszott, a fáklyát maga elé tartva. Csak pár percig mászott, mikor elért egy nagyobb üreget, benne pár nagyobb darab sziklával. A falakon mindenhol karomnyomok, mintha egy állat ásta volna ki az egészet, de semmi nyoma nem volt életnek. Úgy látszott, ebben az üregben van vége az alagútnak. Nincs tovább vezető járat. Nem baj, rejtekhelynek még így is megteszi. A tolvaj letelepedett egy kicsit, hogy végre kifújhassa magát. Gondolta talán szundíthatna is egy kicsit. Ekkor megmozdult valami az egyik szikla mögött. A tolvaj hirtelen felugrott, ami nem volt jó ötlet az üreg méreteiből adódóan. Csúnyán beverte a fejét, talán vérzett is. Ő azonban nem vette észre, nem is érezte a fájdalmat, minden idegszálával a szikla mögött rejtőző valamire koncentrált. Előhúzta az egyik hosszabb tőrét, nem tudta mire számítson. Talán rátalál a karomnyomok gazdájára? Lehet, hogy ő csak egy behatoló valami állat lakhelyén. Nem látta mi van a szikla mögött, csak nagyon halk neszelést, kaparászást hallott. Talán csak egy egér. Remélte, hogy csak egy egér. Lassan előrébb araszolt, hogy jobban lásson a szikla mögé. Lassan kinyújtotta a fáklyát, hogy megvilágítsa sarkot. Nem egy egér volt. Hasonló állatot se látott még életében. Leginkább egy kenyér nagyságú aszott medúzához hasonlított. Rengeteg csápja eredt egy száraz hólyagszerű duzzanatból. Se fej, se végtagok, csak egy hólyag és csápok. Éppen csak rángatózott, alig volt ereje mozogni. Biztos felébredt, amikor a tolvaj behatolt a járatába. Ez a valami ásta volna ki az alagutat és az üreget? Túl erőtlennek tűnt. Bár ki tudja, mióta van itt. Haldoklik, vagy csak valami téli álmot aludt volna? Nincs is tél. Lehet nem is szokványos állat. Talán valamilyen varázslény lehet. Ha még él, el is adhatná. Furcsa dolog pénzt keresni haldokló lényekből, de a tolvaj ismert egy lecsúszott alkimistát, aki talán még szép árat is adna egy ilyen valamiért. Biztos ritka dolog, hiszen sosem látott még hasonló lényt sem ezelőtt. Előkapta a szütyőjét, és tartalmát a földre ürítette. Majd később vissza jön értük, vagy szerez újakat, úgyis csak közönséges tolvajkulcsok, meg egyéb apróságok voltak. Tőrét lassan a lény alá csúsztatta, és felemelte vele. Teljesen petyhüdt volt, szinte alig volt benne élet. Akkor viszont igyekeznie kell, hogy még az előtt eladja, mielőtt kimúlna.
18
Óvatosan becsúsztatta a lényt a szütyőjébe, nehogy hozzáérjen. Nem volt ostoba, nem fog hozzányúlni egy állatokhoz, ami ki tudja milyen mérgezők lehetnek. A majdnem élettelen lény azonban most határozott életjeleket mutatott. Felemelte az egyik csápját, és finoman a tolvaj fedetlen karjához érintette. Abban a pillanatban a tolvaj élettelenül zuhant a földre. Az álomtolvaj nem tudta mennyi idő telt el mióta utoljára magába tudott egy élőlény olvasztani. Nem volt beleépítve az idő múlásának érzékelése. Mióta félholtan, megsebezve kiszabadult a mester laborjából csak a belé táplált küldetés hajtotta előre. Nem érzékelte a megtett távolságokat sem. Nem tudta milyen messzire jutott újabb és újabb élőlények beolvasztásával. Nem ragadozó volt, nem vadászatra teremtették. Mikorra idáig eljutott, már túl gyenge volt. Ostobaság volt részéről, hogy megpróbálta klónozni azt a gyermeket. Már akkor túl gyenge volt, alig élte túl. De tanult belőle, elég okos volt hozzá. Ásott, kisebb bogarak, rágcsálók után kutatott. Életben kellett maradnia, hogy küldetését teljesíthesse. De most végre itt van hús, csont és vér, amit magába olvaszthat. Érezte ahogy visszatér az ereje, miközben elnyelte az embert. Erősebb lesz. Még pár beolvasztott ember, és végre elkezdheti, amiért teremtette a mester. Amint a tolvajjal végzett, az álomtolvaj azonnal elhagyta barlangját, és útnak indult újabb nyersanyagot gyűjteni.
19
7. - Hogy-hogy hirtelen ilyen buzgó lettél? - Hogy érted ezt? - Ne add a hülyét! – emelte fel hangját Grumgur – A múltkor még te is azt mondtad, hogy ez az egész baromság. Hogy keresni valakit, akit nem tudjuk ki, nem tudjuk mit csinált, hülyeség. Most meg már mintha szent célul tűzted volna ki, hogy előkeríted azt a nyavalyás ki tudja kicsodát. Tudsz valamit? - Ugyan Grumgur ne csináld már… - Te tudsz valamit! – a törp már kiabált – Napok óta, mint egy veszett véreb kutatsz, de mit kutatsz, kutatunk! Együtt! A legjobb barátoddal és társaddal, és nem vagy hajlandó neki semmit mondani! – a törp feje már lángoló vörös volt, fújtatott mint egy dühös bika. - Nem tudok többet, mint te… - de nem tudtam befejezni a mondatom. - Hazudsz! – kiáltott a törp. És tényleg hazudtam. A minap ismét meglátogatott a mágus, és elmesélte mi történt a grófnál tett látogatása alatt. Elmondta, hogy egy jósnőtől származnak az eddigi információk is, ám most már személyleírást is tudott adni. Szegény jósnő majdnem nem élte túl a jövendőmondást. Másnap ugyan azt a személyleírást kaptuk a gróftól, így hát megindulhatott az igazi nyomozás. De engem hajtott valami. Én magam se tudtam mi. Ha felgöngyölítjük az ügyet, talán lesz módom választ kapni pár kérdésre. Esetleg kaphatok egy lehetőséget egy normális életre. Van rá esély? Úgy élni mint mindenki más? Dolgozni, mulatni, aztán aludni? Van rá esély, hogy önmagam lehessek úgy, hogy nem akarna valaki bezárni? Egész életem így éltem le, miért pont most lenne esély a változásra? Egyáltalán akarom, hogy más legyen minden? Van családom, van elismert munkám. Nem. Jobb ha nem várok semmit ettől a lénytől meg a mágustól. Talán az egész csak fura egybeesés a jóssal. Talán… - Hallod egyáltalán amit mondok?! – rivallt rám Grumgur. - Sajnálom, csak elkalandoztam… - Tudsz valamit! Többet tudsz mint mások, és nem vagy hajlandó elmondani nekem? Nekem, a legjobb barátodnak? - Grumgur… - Nem! Annyi évig együtt harcoltunk, vált válnak vetve. Annyi közös kaland és annyi halál közeli helyzet. Hányszor mentettem meg az életed? Hányszor? Minimum tízenkétszer! - Szerintem nem volt az több ötnél… - Nem érdekelsz! Ha ennyi bizalmat nem tudsz belém fektetni, csináld egyedül! – azzal sarkon fordult, és dühösen eltrappolt. - De Grumgur, még szolgálatban vagyunk… - Nem érdekelsz! És ne is gyere többet a közelembe!
20
Ez mást volt, mint Grumgur átlagos kiborulásai. Sokszor felhúzta magát, naponta többször is. Kiabál, káromkodik, néha tör zúz, de megnyugszik. Ez most más volt. Láttam a szemében, hogy tényleg fáj neki. Mindkét énem legjobb barátja volt a törp. És ő nem is tud róla. Annyi mindenen átmentünk együtt. Igazságtalanul bántam vele. Grumgur többet tudott rólam, mint bárki más. Jobban ismert, mint bárki más. És ez nagy szó volt. Soha nem mertem elmondani neki, hogyan is élek én. Féltem, ha őt elveszítem, ha ő is bolondnak tart, egyedül maradok. De ezt nem tehetem vele örökké. Mert jobb barátom volt annál, hogy cserébe csak hazugságot kapjon. - Grumgur, ha segítesz, ha elkapjuk ezt az embert… talán elmondhatok mindent. A törp megtorpant. - Talán? - Biztosan. A szavamat adom. - Mindent? Miért mi mindenről nem tudok? – meredt rám mérgesen. - Rengeteg mindent nem tudsz még. – mélyen a szemébe néztem. Ezt most komolyan gondoltam. - Hallod, te aztán… - de nem fejezte be, csak megrázta a fejét. Lassan visszasétált mellém. Egy percig a földet nézve, csípőre tett kézzel állt, aztán rám nézett. - Ha ennek vége, és nem mondod el mi a ménkű bajod van neked, a törpök összes istenére esküszöm nem vagyok többé a barátod. „Nem vagyok többé a barátod”. Ilyeneket hallok azoktól az átkozott kölyköktől a téren, ahogy egymásnak kiabálják messziről. Mint az átkozott kölykök. De legalább megtudtam, milyen érzés ezt hallani. - Áll az alku. – nyújtottam neki a kinyújtott kisujjam. - Hm… - nézett rám mérgese összevont szemöldökkel. - A szavamat adom. Ő is nyújtott az ujját.
*** Napokon át kerestük a titokzatos alakot, minden siker nélkül. Felforgattunk minden házat, minden hordót, minden kocsmát, de nyoma sem volt. Találtunk pár zsebmeccőt, akik ismertek valakit a személyleírás alapján. Azt mondták Zoltunnak hívják, de napok óta senki nem tud róla semmit. - Nem tudom, mennyivel vagyunk előrébb. Nem is biztos, hogy azt az alakot keressük. – mondta Grumgur miközben a falhoz ültette az egyik ájultra vert zsebmeccőt. - Én sem tudom, de sajnos ennyi, amink van, ezzel kell kezdenünk valamit. Gyere, keressük meg ezt a Zoltunt. Ezeket meg hagyd itt, majd szólok a többieknek, hogy dobják őket a börtönbe.
21
*** A álomtolvaj lakmározott. Hosszú évek óta először végre újra magába tudott olvasztani embereket. Miután felfalta azt a szerencsétlent aki ráakadt, végre el tudta hagyni a barlangját. Most óvatos volt, nem követi el kétszer ugyan azokat a hibákat. Kisebb rágcsálókat, macskákat, később kutyákat is be tudott olvasztani. Gyűjtötte az erejét. Fel kell állítania egy sereget, és ehhez sok erőre volt szüksége. De már nem volt messze a pillanat, mikor végre újra szolgálhatja a mesterét az általa adott feladat végrehajtásával. Ma volt az első nap, mikor már élő embereket olvaszthatott magába. Magányos, sovány, gyenge embereket, de végre, végre valahára ismét erőre kapott. Már csak pár darab. Pár darab és ismét a régi. Csak pár darab.
22
8. - Eredj haza, ma szabadnapot kapsz. - Szabadnapot? Maga tényleg szabadnapot ad nekem? – szinte már hőbörgött az inas. - Nehogy már felháborodj, hogy nem engedlek dolgozni! Mi ütött beléd kölyök? Nehogy azt mond, hogy nem szeretsz lustálkodni, mert rögtön elvesztem a hidegvérem, és könnyesre nevetem magam. - Ó én nagyon örülnék, ha a szabadnapom nem az éjszaka kellős közepére esne, amikor minden létező ember alszik a városban. - Én tudok pár helyet ahol még iszogathatsz. Persze csak ha nem bánod hogy pár tolvaj állít kést a hátadba. - Nagy mókamester maga ma hallja-e… - Na most már tényleg takarodj, mert hozzád vágok valamit! - Megyek már, megyek már… - morgott az inas, de futólépésben távozott. - Aztán holnap ne merészelj késni, mert széthasítalak! – kiáltottam utána. Ma estére találkozót beszéltem meg Percivallal. Nem akartam, hogy a fiú láb alatt legyen. De talán attól féltem, hogy olyan dolgok jutnak a fülébe, amik később még bajba keverhetik. - Túl szigorú vagy vele. – lépett be a mágus a műhelybe. - Csak túlzok, hogy megértse. – legyintettem. - Hogy áll a nyomozás? Nagyot sóhajtottam. Számítottam a kérdésre, de nem bírtam magamban tartani. - Semmi. Egy nyavalyás nyom, annyi se. Két hete minden nyavalyás nap felforgatom ennek a nyavalyás város minden nyavalyás szegletét, de semmi. Semmi… Ráadásul két napja mintha elkezdtek volna köddé válni az emberek. Kaptunk pár bejelentést, és utánuk néztünk, hátha közük lehet az ügyhöz. De semmi. Nem találtunk semmit… Két hét. Két hét minden eredmény nélkül. Kezdtem fáradni. Testileg, lelkileg egyaránt. Minden erőmön a lény megtalálásán munkálkodtam, Grumgur pedig minden nap segítségemre volt. Őszintén szólva el se hagyja az oldalamat egy percre se. Mintha meg akarna védeni valamitől. Ostoba fafej… Nem is tudja mennyit jelent nekem… - Edward? – Percival hajolt az arcomba. – Valami baj van? - Nem… Csak elkalandoztam. Kimerültnek érzem magam. Jól esne egy kis alvás, haha… - kacagtam keserűen. – Hát nálad mi a helyzet? - Attól tartok nem jártam több szerencsével, mint te. A gróf nagymamája már felépült annyira, hogy újra megpróbáljon a jövőbe látni, de azt mondta, nem látott semmit. Mindent eltakar a szurokfekete, véres köd. Ezzel sajnos nem sok mindent tudok kezdeni. Nem tudom, meddig húzza még szerencsétlen pára. Az utolsó látomása valódi volt, a teste viszont nem bírja már a megterhelést. - Kifogytam az ötletekből. – odacsoszogtam a legközelebbi sámlihoz, és lehuppantam rá. – Álmosnak érzem magam. Napok óta, mintha alig bírnám ébren tartani magam. Ez… nem normális. Nekem nem kellene álmosnak lennem. Nem szabadna…
23
- Edward, érzel valami szokatlant? – Percival mellettem térdelt a földön. - Álmos vagyok… Nagyon álmos… Azt hiszem, az vagyok… Sosem voltam álmos… Ilyen… érzés… A szemeim lassan leragadtak. Édes fáradtság. Kellemes érzés, ahogy a gondolataim lassan tovaúsznak. Majd hideg zuhany a semmiből. Jég hideg. Fázom. Ismét hideg. - EDWARD! – üvöltött a mágus az arcomba. Ismét ébren voltam. Kezdtem újra önmagam lenni. Percival állt fölöttem, kezében egy vödör víz. - A frászt hoztad rám! Kétszer öntöttelek nyakon, azt hittem fel se ébredsz. Gyere, felsegítelek. A földön feküdtem. Leeshettem a székről. - Mi történt? - kérdezte miközben lassan talpra segített. - Nem tudom… Nem tudtam. Őszintén nem tudtam. - Soha nem történt még ilyen. Ez előtt soha. – nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam. – Jobb. Most már jobb. Mintha elálmosodtam volna. Vagy… Mintha a tudatom elkezdett volna elúszni, valahová… - Ez nem lehet jó jel, ha ez az első alakalom. – vonta össze a szemöldökét a mágus. - Nem, biztos, hogy nem. - ISTENEM! Hát jól van mester! Az inasfiú. Szinte kidöntötte a műhely ajtaját, amint átrobogott rajta. - Hála istennek, még nem esett baja… - alig kapott levegőt, úgy lihegett, hogy alig lehetett érteni a szavait. - Mi lelt kölyök? Mi történt? – odaléptem hozzá és megfogtam a vállát. – Na nyugodj meg, és mond el mi van! - Az emberek… - lihegte. – Mintha… az egész város… vonulna… - nehezen préselte ki magából a szavakat. – Letaposnak… mindenkit… - A város? Mi van az emberekkel? – kérdeztem. - Nem tudom. – rám nézett. Folyt a könny a szeméből. – Nem tudom… nem tudom… Mikor hazaértem… a szüleim… már nem éltek… - térdre esett. Prestonnal mellé ugrottunk, és fogtuk össze ne essen. - Aztán… - próbálta folytatni a fiú. – Jöttek velem szembe az utcán… a tömegben… a szüleim… több is volt belőlük… több volt… belőlük… - a fiú zokogva a padlóra roskadt. Ekkor hallottuk meg a lépteket. A tömeg menetelését.
24
9. - Lehetetlen! – Percival tátott szájjal nézte a lassan hömpölygő embertömeget. – Semmit nem vettünk észre… Ekkora sereget állított fel 1-2 nap alatt? - Fuss kölyök! - felcibáltam a zokogó inasfiút a földről – Menny a kastély felé, ott nagyobb biztonságban leszel. - Rendben… - nyögte nehezen. - Ha látsz őröket, mond nekik, hogy jöjjenek a város határához, mert… A franc essen belé, nem is tudom mit mondj. - Mond, hogy támadnak az élőhalottak. – szólt közbe Percival. – Nincs most időnk magyarázkodni. Az inas bólintott, megtörölte könnyes arcát, majd futásnak eredt. - Szedd a lábad kölyök, és vigyázz magadra, hallod? – kiáltottam utána. A fiú szinte repült. A félelem hajtotta. Messziről figyeltük a csigatempóban közeledő embereket. Igaza volt a kölyöknek, egy ember többször is jelen volt a tömegben. Kiszúrtam a virágkötő ifjabb fiát. Három is volt belőle. Első ránézésre akár élőholtaknak is tűnhettek volna, bár nem azok voltak. Teljesen egészségesnek tűntek, nem vonszolták magukat, nem hörögtek. Faarccal néztek maguk elé, ahogy lassan sétáltak. A szemük kéken izzott. Több száz is lehetett belőlük. - Nincs tudatuk. – állapította meg Percival. – A napló szerint egy képzett katona tudata kerülne több testbe, de ezek úgy néznek ki, mint a zombik. Valószínű, hogy a lény irányítja mindet, mivel nem volt senki, akinek a tudatát beléjük ültethette volna. - Szerencsétlenek… Mindet ismertem. - Edward. Ki kell ürítenünk a várost, és a kastélyba menekíteni az embereket. Még van időnk. Használjuk ki, hogy a lény csak zombik szintjén képes irányítani őket. - Már nem segíthetünk mindenkin… Mint egy súlyos ár kúszott végig az embertömeg az utcákon. Saját súlyukkal nyomták be a házak ajtaját, törték be az ablakokat, majd kiráncigálták az üvöltöző lakosokat. Ekkor láttuk meg a lényt. Ocsmány, nyálkás, mintha egy csigát és egy rákot kereszteztek volna. A másolatokon kúszott, mint kígyó a fa ágai között. Egy hatalmas hólyag, hosszú farokkal, és vagy hat karmokban végződő karral. A hólyagon egy függőlegesen ülő hatalmas száj tárult fel, majd egyben lenyelte a sikoltozó áldozatot. Szinte azonnal három másikat hányt ki az elnyelt ember után. Mind ugyan úgy nézett ki. A friss másolatok lassan felálltak, és csatlakoztak a tömeghez. - Nem, már nem segíthetünk mindenkin… De sokan vannak, akiket még megmenthetünk! – mondta a mágus. - Igaz. Felköltöm az asszonyt meg a gyerekeket. Ha még nem ébredtek volna fel a sikításokra… - Én addig megpróbálom közelebbről megvizsgálni őket. De Edward – a mágus megszorította a karom – légy erős. Nem kizárt, hogy a lény volt a rosszulléted oka.
25
Érintkeztél vele. Légy erős kérlek, mert nem tudhatjuk ő milyen erős lehet. Bólintottam, majd futásnak eredtem. Azonnal berohantam a házba, és teli torokból kiabáltam, ahogy szobáról szobára felráztam mindenkit. - Ébredjetek! Fel mindenki! Menekülnünk kell! A gyerekek fal fehérek voltak, reszkettek a félelemtől. Talán tőlem féltek. Még soha nem viselkedtem így. - Gyerekek – letérdeltem melléjük. – Komoly veszély közeleg. Tudom, hogy nagyon erősek és bátrak vagytok, úgyhogy nem lesz semmi baj. De most el kell hagynunk az otthonunk, és a kastélyba kell menedéket keresnünk. Számíthatok rátok? Lassan bólintottak. - Jól van. – megöleltem őket. – Gyorsan hozzatok pár ruhát, nincs sok időnk! Szaladtak is a szobájukba. - Drágám… - a feleségem karolt belém, aggódva nézett rám. Gyönyörű világosbarna haja kócosan omlott a vállára, égszínkék szemében pedig félelem ült. A szemek, melyeket annyira szeretek… - Brenda, - mélyen a szemébe néztem – nincs idő a magyarázatra, el kell mennünk innen. De ígérem, nem lesz semmi baj. Bólintott, szorosan megölelt, majd ő is rohant, hogy valami ruhát hozzon magának. Pár perc kellett, hogy az egész család készen álljon. A feleségemnek még elemózsia pakolásra is volt ideje. - Gyerünk, siessünk! – tessékeltem ki őket az ajtón. - Apa, kik ezek? – kérdezte a fiú, ahogy kilépve megláttuk a tömeget. Közelednek. - Majd később elmondom. Fussatok! Ekkor már üresek voltak a közeli házak, lassan beértünk egy menekülő tömeget. Ijedt, síró gyermekek, tanácstalan felnőttek. Olyan gyorsan terjedt szét a támadó szörnyeteg híre, hogy az embereknek nem is volt idejük megtudni, mi is történt valójában. A kastélyhoz közeledve láttam, hogy egy kisebb szakasz katona már készen áll az ellentámadásra. Muszáj volt figyelmeztetnem őket, mivel is állnak szemben. - Várjanak! – rohantam oda hozzájuk. - El innen ember, nem érünk rá! – rivallt rám a hosszú, ősz szakállú szakaszvezető. - Muszáj tudniuk, mik ezek a lények. - Élőholtak, mi mások lennének. - Nem, ezek nem élőholtak. Halott civilek másolatai. Több százan lehetnek, és minden egyes halottal csak több lesz belőlük. Van köztük egy lény, ami ezeket a másolatokat csinálja a holtestekből… A szakállas katona megragadta a ruhám. - Maga a kovács, nem? Honnan tud ennyit? Ismertem ezt az ember katona énem révén. Egy ostoba, vén, beképzelt tuskó volt. - A mágus, aki a grófhoz jött, a lényekkel harcol a város szélén. Ő mondta mikor elhagytuk az otthonunk.
26
- A mágus? – rögtön elengedett, majd hátrafordult a katonákhoz, és elkiáltotta magát – Mozgás emberek! A mágus már ott van, talán még hasznukra is válhat, indulás! – félrelökött – Maga meg menjen, keressen egy biztos helyet. - Nem lesznek elegen, erősítésre lesz szükségük! – kiáltottam rá. - Majd jönnek, ha eljut a hír a kastélyba. Addig csak mi vagyunk, de az élőholtak nem jelenthetnek nekünk semmi problémát. Jól van emberek, indulás! A katonák a szakaszvezetővel az élen elmasíroztak. Tennem kellett valamit, erősítést kellet szereznem. Feszített tempóban rohantam tovább a kastély felé, kíméletlenül magam után rángatva a családomat. Minél hamarabb biztonságban akartam tudni őket, és riadóztatni akartam az őrséget a kastélyban. Pár perc alatt elértük a kastély bejáratát, akkorra már a város összes életben maradt embere ott tolongott. Mindenki kiabált, hatalmas volt a zűrzavar. Miért áll mindenki idekint? - Jó uram! – ragadtam meg egy ismeretlen alak vállát – Mi folyik itt? Miért nem mennek beljebb az emberek? - Mert nem engednek be minket! – a kijelentés mellé köpött egy nagyot – Jönnek az élőholtak, láttuk őket, és azt várják, hogy felfaljanak minket! Biztos csak túloz. A gróf nem tenné ki az embereket biztos veszélynek. Magamhoz húztam a családom, és közel hajoltam hozzájuk, hogy túl tudjam kiabálni a tömeget. - Maradjatok itt, megpróbálok beszélni az őrökkel. Esetleg megkeresem Grumgurt. - Vigyázz magadra - simogatta a karom drága feleségem. - Ne aggódjatok. – csókot nyomtam a homlokára, majd leguggoltam a gyerekekhez – Gyerekek, maradjatok együtt, és vigyázzatok anyára, rendben? Szinte egyszerre bólintottak. Búcsúzásul megöleltem őket, majd megpróbáltam átvágni a tömegen.
27
10. - Senki nem mehet be! – üvöltötte teli torokból a kapuőr – Amíg nem kapunk rá parancsot, senki nem megy be! - Nem érti, hogy be kell jutnom! Több katonára lesz szükség, ezek nem élőholtak. Én is az őrség tagja vagyok, had gyűjtsem össze az embereim. - Most már elég a pánikkeltésből, takarodj innen! – az őr úgy gyomron rúgott, hogy hanyatt vágódtam a földön. Bár ismerném a nyavalyást. Sosem láttam még ez előtt, valószínű nem rég kerülhetett ide. Így viszont nincs módja bejutnom. A szemében csak egy mocskos kovács vagyok. Vissza kell jutnom Percivalhoz, hátha ő tudna segíteni. Persze csak ha még életben van. Lélekszakadva megindultam vissza, a masírozó agymosott másolatok serege felé. Nem kellett sokáig futnom. Annak ellenére, milyen lassan csoszogtak, szinte megállíthatatlanul nyomultak a kastély felé. Nem kellett sokáig keresnem a mágust. Hatalmas lángnyelvek kíséretében irtotta a menetelő másolatokat, mágusbotját mint egy harcművész forgatva csapott szét a tömegben. Messziről látszott, hogy nem bírja sokáig. Túl sokan voltak. - Hol vannak a katonák, akik erre jöttek? – kiáltottam neki biztos távolságból. - A tömegben. Nem sokáig bírták. Olyanok, mint egy megállíthatatlan ár. Láttam, hogy a lény a holtesteket ismét felhasználja, és új bábokat csinál belőlük. Lehetetlen lesz megállítani őket, szinte végtelen a számuk. Percival otthagyta a menetelő bábokat, és odaloholt hozzám. - Mi a helyzet az erősítéssel? - Semmi erősítés, és az embereket se engedik be a kastélyba. - Az nem lehet… - Kifutunk az időből. Ha a másolatok elérnek a kastélyhoz, lemészárolják az összes embert. A mágus megfogta a vállam. - Muszáj, hogy Edmund riassza a katonákat. - Igen de… Nem bírok testet váltani, csak ha alszom. Sokat próbáltam, de nem sikerült. - Nem is voltál közel hozzá? - Talán… - Edward, kérlek, te vagy az egyetlen esélyünk. Muszáj megpróbálnod. Kérlek. Még ifjú koromban éjszakákba nyúlóan próbáltam akarattal testet váltani, de soha nem sikerült. Pár alkalommal nagyon közel kerültem hozzá, de egyszer, amikor pár pillanatra mindkét test része voltam egyszerre, olyan volt, mintha a lelkemet ketté akarnák tépni. Napokig reszkettem utána, állni is alig tudtam. Az volt az utolsó alkalom, hogy próbálkoztam vele. - Félig sikerült egyszer. De nem volt jó vége. Azt hittem meghalok. De tudom, hogy most nincs más választásunk.
28
- Gyere – támogatóan megszorította a vállam -, mennyünk vissza a kastélyhoz. Ott biztonsága helyezzük a tested, és én magam segítek neked a koncentrációban. - Rendben – bólintottam.
*** A kastély falához legközelebb álló ház emeletén húztuk meg magunkat. A családommal együtt bezárkóztunk, hogy ne tudjanak zavarni a koncentrációban. Nem mintha egyszerű lett volna, amilyen tempóban közeledett a halál rozsdás kaszája a torkunkhoz. - Apu, mit fogsz csinálni? – bújt szorosan hozzám a kislányom. - Apa most szundít egyet, és ezzel megmenti a várost – mosolyogtam rá. - Kezdhetjük Edward? – Percival egy széket húzott mellém, és leült. - Igen, ne vesztegessünk több időt. Drága feleségem és a gyerekek a szoba másik végben ültek le egy ágyra. Még utoljára végignéztem rajtuk, próbáltam bátorságot meríteni belőlük. Rájuk mosolyogtam, majd hátra dőltem, és behunytam a szemem. Percival a homlokomra tette a tenyerét, amiből kellemes melegség áradt szét a fejemben. Csukott szemmel is láttam az enyhe kék fényt, ami áradt belőle. - Most koncentrálj – mondta. – Segítek megóvni a lelkedet a kettészakadástól. Koncentráltam. Át akartam kerülni a másik testembe. Minden erőmmel az akaratra gondoltam. Akarom, hogy ott legyek. Magam elé képzeltem, ahogy a lelkem fogja magát, és mint egy testetlen, szellemmadár kiröppen a mellkasomból, átszeli az eget, majd a kastélyfalon akadálytalanul átvitorlázik, és katona énem mellkasába röppen. Ugyanígy próbálkoztam gyerekkoromban is. Éreztem, ahogy lassan elválik a lelkem jelenlegi testemtől, és lassan átúszik a másikba. Itt jött el a régről ismert kritikus pont. Fél úton, mintha nem bírta volna eldönteni melyiket válassza, mind a kettőben egyszerre akart létezni. Hála az égnek, Percival most itt volt, és éreztem, ahogy egybe tartja a lelkem, meggátolva a szétszakadástól. Így is hatalmas fájdalommal járt, de némi biztonságérzetet is adott. Talán ez segített, hogy megfeszítsem magam, és mindent az akaratba fektessek. Éreztem, ahogy valami meleg csorog végig az orromból az arcomon. Vér lehetett. De már nem volt sok hátra. Éreztem, hogy meg tudom csinálni.
*** - A mocskos mindenit! – hallatszott Grumgur kiáltása. Sikerült! Megcsináltam! Itt fekszem a barakkban, Grumgur az ablakon bámul ki, miközben szitkozódik. - Hogy szakadna a nyakába a nagyanyja… - Grumgur… - gyengének éreztem magam. Nem volt több szimpla kimerültségnél, amit minden bizonnyal a kényszerített testváltás okozhatott.
29
- Edmund! – a törp derült arccal ugrott az ágyamhoz. – Végre ébren vagy! - Mi folyik itt? Miért nem engedik be az embereket a kastélyba? Habozás nélkül felugrottam. A kimerültség kezdett elmúlni. Hát valóban sikerült a puszta akaratommal testet váltanom. Talán végre eljöhet a nap, a nap melyen elmondhatom az igazat, és nem néznek őrültnek… De most nem volt itt az álmodozás ideje. Rögtön elkezdtem magamra ölteni a páncélomat. Észrevettem, hogy valami miatt nagyon sajog az oldalam. De nem akartam most időt pocsékolni rá. - Nem tudom! Senkit nem engedhetünk be, a gróf parancsa – a törp szinte üvöltött, mellé csapkodott és a lábával dobogott. – Kimentem, hogy jobb belátásra bírjam a kapuőröket, de nem hajlandóak kinyitni a kaput, mert ezt a parancsot kapták, és a nyomorultaknak egyébként is disznópotyadék van a fejükben, és esküszöm letépem a szakállam és hozzájuk vágom!!!– itt már teli torokból üvöltött. – És egyébként is… összevonta szemöldökét, egy pillanatra nagyon elgondolkodottnak tűnt. - Álljunk csak meg egy pillanatra… Egyébként is, honnan tudsz te ezekről, hisz egész végig itt feküdtél, mint egy hulla. Az füledbe kiabáltam, ráztalak, befogtam az orrod, még oldalba is rúgtalak, hátha felébredsz, de semmi! Még csak fel sem szusszantál! - Hát ezért fáj! – masszíroztam az oldalam – Ilyet ne csinálj még egyszer, mert esküszöm beszögellek egy hordóba! Mindegy, most rögtön beszélni kell a gróffal. - Mi folyik itt Edmund? Tudom, hogy te tudod! - Grumgur, emlékszel megesküdtem, hogy mindent el fogok neked mondani, és én halálosan komolyan gondoltam. Betartom a szavam. A törp bólintott. - De most nincs rá idő – folytattam. – Elég annyi, hogy egy szörny felfalja a városiakat, másolatokat készít belőlük, és ezt az agymosott sereget irányítva próbálja elfoglalni a kastélyt, és lemészárolni mindenkit. Grumgur álla teljesen leesett, ráncolta a homlokát, ahogy próbálta feldolgozni a rengeteg új információt. - Hát, ez nem hangzik valami jól. Azt hittem csak élőholtak. - Mindenki azt hitte – mondtam. – Gyere, most muszáj jobb belátásra bírni a grófot.
*** Se idő, se hangulatom nem volt minden egyes őrnek a fejébe verni, mekkora veszélyben is vagyunk. Így hát Grumgurral karöltve szó nélkül kiütöttünk minden egyes őrt, akibe a grófhoz menet belefutottunk. A nagy csarnok előtt komolyabb ellenállásba ütköztünk, négyen voltak kettőnk ellen, karddal és pajzzsal felfegyverkezve. Szerencsére nem sok ellenállást mutattak, vagy csak idejük nem volt észbe kapni, mikor Grumgur elébük sétált, majd üvöltve a nyakukba vetette magát. Végre valahára ott álltunk, a halálra vált Nicholas Stuart Whiteman grófúr előtt. Nem akartam megrémíteni azzal, hogy azt higgye az életére akarok törni, így ahogy beléptem a terembe fél térdre ereszkedtem előtte. Grumgur követte a példám. - Nagyuram, bocsásd meg nekem, hogy leütöttük őreid és így rád törtünk, de mondandóm nem tűr halasztást – nem akartam hagyni, hogy a grófúr szóhoz jusson, 30
attól féltem első dolga az lenne, hogy itt helyben lefejeztet minket. – Hatalmas veszély közelít a kastély felé, alattvalóid élete veszélyben forog. Kérlek nagyuram, engedd be őket a kastélyba, hogy biztonságban legyenek – a gróf éppen szólni akart volna, ám én úgy gondoltam folytatom, míg lehetőségem van rá. – Több száz becsületes ember, nők és gyerekek, családok. Kérlek uram, mentsd meg őket. Csak neked áll hatalmadban. Végre a gróf is szóhoz jutott, ám szerencsémre nem gurult dühbe, épp ellenkezőleg. Arcán fáradság és bánat ült. - Derék harcos vagy Edmund, és célod is őszinte és nemes volt, így hát most az egyszer eltekintek tettedtől. Kérésedet azonban nem teljesíthetem. - De miért Uram? Ők mind a te néped. Számítanak a segítségedre. - Nem. Sajnos éppen ők jelentik a veszélyt – lesütött szemmel, szomorúan ült le díszes székére. - Már megbocsájtsa közbeszólásom Nagyuram – szólalt felt a törp -, de már hogy a nyavalyába jelente nagyobb fenyegetést pár közönséges ember, mint egy szörnysereg? - Babuskának igaza volt – a gróf a semmibe meredt. – Igaza volt a közeledő veszélyről. Ő előre szólt. És… mielőtt eltávozott, még elmondta nekem, hogy óvakodjak a vérszomjas tömegtől. Azt mondta: Eljő a gonosz tudattalan serege, felemésztik a várost, a kastélyt… az embereket. – a gróf hangja elcsuklott – Azt mondta, ha a tömeg eléri a kastély falait, már mindennek vége… És itt vannak. Nem bírtam megakadályozni. Cserbenhagytam… a népemet… Cserben hagytam mindenkit… - kezébe temette az arcát, majd rázni kezdte a zokogás. – Cserbenhagytam Babuskát… Lord Whiteman teljesen összetörtnek látszott. Mindig tiszta, jószívű embernek ismertem. Az életem felét az ő szolgálatában töltöttem, de soha nem láttam még ilyen állapotban. - Uram, amit az imént mondott, félig igaz is. De nem a kapu előtt gyülekező emberektől kell tartani, hanem azoktól, akik a város felől közelednek a kastélyhoz. Nincs vesztegetni való időnk, így megpróbálok rövid és tömör lenni, de kérlek, had magyarázzam el, mi is folyik itt. A gróf még mindig kezébe temette az arcát, de bólintott. Megpróbáltam minél tömörebb lenni, a lényeget előadni. Gyorsan felvázoltam a szörnyet, őrült Oswallt, az agymosott másolatokból álló tömeget. A Lord ott kapta fel a fejét, amikor megemlítettem Percivalt és a Paladin Rendet. - A mágus… Ő segített Babuskának. A Paladin Rend tagja? - És most is csak segíteni akar. Ezekben a pillanatokban is próbálja feltartani a menetelő szörnyeket. Persze, csak ha még életben van… Kérlek Nagyuram, még nincs minden veszve. Ereszd be az embereket, és küld ki a katonákat, még van esély megállítani az álomtolvajt. Uram, ha kiadod a parancsot, esküszöm a legelső sorban állva fogom kaszabolni a nyomorult bábokat… - Persze csak utánam! – szólt közbe Grumgur. - Kérem, Lord Whiteman. Bízzon bennünk. Bízzon Percivalban. A gróf nagy levegőt vett, megtörölte arcát, majd határozottan felállt.
31
- Sajnálom, hogy ilyen állapotban kellett látnotok, derék harcosaim. – magához vette díszes kardját, és az oldalára csatolta – Itt az ideje, hogy végre jómagam is helyesen cselekedjek.
*** - Hát nem úgy volt, hogy harcolunk? – loholt utánam Grumgur – Mit akarsz már megint a barakkban? - Le kell feküdnöm, és szükségem lesz a segítségedre. - Le akarsz feküdni? Hát mi a jó ég van ma, hát mindenki megőrült? - Grumgur – megálltam, és mélyen a szemébe néztem -, megígértem, hogy mindent megmagyarázok, de most nincs rá időnk. Gyere, tényleg szükségem van rád. Gyorsan berontottam az ajtón, és páncélostul, fegyverestül bevetettem magam az ágyba. - Grumgur, most megpróbálok aludni – a törp nagyot fújt -, ha azt látod, hogy kín gyötör, próbálj meg felrázni. - Hogy kín… ? – teljesen tanácstalannak látszott – Mire készülsz… ? A vállára tettem a kezem. - Drága barátom, most tényleg szükségem van rád, mert nem vagyok biztos, hogy egyedül képes leszek arra, amit tennem kell. Számíthatok rád? - Hát persze! – rázta meg magát. - Ha sikerült elaludnom, azonnal menj a kastély bejáratához. Keresd meg a mágust, és Edwardot a kovácsot. - A kovácsot? Mi köze van ehhez Edwardnak? - Igen őt. Utoljára kérem, hogy bízz bennem. Ha ennek vége, mindent elmagyarázok. - Rendben – bólintott határozottan. – De nagyon ajánlom, hogy legyen értelme a mondandódnak, mert esküszöm lassan megőrülök a rengeteg összefüggéstelen zagyválástól. Hátradőltem, behunytam a szemem, és imádkoztam, hogy ne legyen szükség Grumgur segítségére.
32
11. Kiabálás, sikolyok, fegyverek zörgése. Ezek egyvelege csapta meg a fülem azon nyomban, ahogy magamhoz tértem. - Apa ébren van! A fiam kurjantott, majd mind a két apróság a nyakamba vetette magát. A feleségem az ágy mellett állt, és mosolygott. Megkönnyebbültnek látszott. A szobából csak a mágus hiányzott. - Hol van Percival? – kérdeztem. - Kint – mondta a feleségem. - Azok a valamik nemsokára elérik a falat. A mágus azt mondta, megpróbálja őket visszatartani. Pár városi is szerszámot ragadott, és próbálnak segíteni. És… - könny szökött a szemébe - … jajj Edward, mindjárt ideérnek, és akkor… - Nem, Brenda! – felugrottam az ágyról, és megragadtam a feleségem vállát – Jön a segítség, sikerült figyelmeztetnem a grófot – magamhoz szorítottam. – Gyorsan, vidd a gyerekeket a kapuhoz, nemsokára kinyitják. Én megyek és megpróbálok segíteni Percivalnak. - De drágám… - Semmi baj nem lesz Brenda. Most menjetek, a többit bízd rám. Csókot nyomtam a homlokára, majd kiviharzottam az ajtón.
*** Brenda nem hazudott. A menetelő agymosott másolatok már nem jártak messze a kaputól. A sarokba voltak szorítva. Egyesek a kaput rázták, a grófot szidták. Mások csak egyedül, vagy a családjukat ölelgetve sírtak a földön összekuporodva. Nem bírtam ezt tovább nézni, rögtön elindultam, hogy segítsek Percivalnak. Út közben felkaptam az első ásót, amit megláttam. Nem egy kard, de a semminél még mindig jobb. A mágusnál a helyzet nem festett túl rózsásan. Vagy egy tucat városi segédkezett a lények kaszabolásában, de szinte megállíthatatlanok voltak. - Edward! – a mágus arca felderült mikor meglátott. Egész teste vértől csöpögött. Valószínű nem mind a másolatoktól származott. – Kérlek mond hogy sikerrel jártál! - Igen. – mellé ugrottam, és rögtönzött fegyveremmel estem neki a lényeknek. Bizton fura látványt nyújthatott egy katona módjára ásóval vagdalózó kovács. – Nemsokára itt az erősítés. - Ezt nagy örömmel hallom! Némán kaszaboltuk tovább a másolatokat. Ismét lenyűgözött Percival harci tudása, amit ugyanis mágusbotjával (aminek most éles pengék fogták a tetején ragyogó varázskövet keretbe) művelt bármely dárdás harcművész megirigyelhetett volna. Folyamatosan ontotta a lángcsóvákat és a jégszilánkokat a tenyeréből. Nem is harcnak, inkább valami mágikus táncnak tűnt. A harcoló városiakról sajnos ezt nem lehetett elmondani. Szerencsétlenek úgy hadonásztak a gereblyékkel, lapátokkal, kaszákkal, ahogy csak a karjuk bírta. Rossz volt nézni, ahogy egymás után maguk alá temette őket a tömeg. Nem katonák voltak, csupán 33
egyszerű földművesek, kereskedők, kézművesek, mégis miért lett volna katonai kiképzésük. Egyszerű, családjaikat védő elkeseredett emberek voltak. Az arcukon láttam, inkább meghalnak, minthogy a szeretteiknek bántódásuk essen. Ezért tiszteltem mindannyijukat. Szörnyű volt végignézni, ahogy a holtesteket a tömeg elvonszolta, és széttépte, valószínűleg hogy még több nyersanyagot biztosítson az álomtolvajnak. Az agymosott szörnyek megállíthatatlannak bizonyultak. Mindegy mennyit vágtunk ketté, égettünk porrá, kettő másik lépett a helyébe. A szörny minden holtestet felhasznált, amit csak tudott. Párszor a szemem sarkából láttam, ahogy szinte úszik a bábok között, és ráveti magát a legutóbb elhunytak testére, vagy elhullott másolatok maradékára. Nem lehetett visszatartani őket. Lassan de biztosan toltak minket a kastélyhoz. Imádkoztam, hogy az emberek már biztonságban legyenek. De legfőképp a családomért imádkoztam. Ekkor hallottam meg a hátam mögül a masírozást. Csak egy pillanatom volt hátranézni, de napok ót a legszebb látvány tárult a szemem elé. Az érkező erősítést, Grumgurral az élen. Maga mögött hagyott mindenkit, és hatalmas csatakiáltással dobta magát a tömeg közepébe. - Amíg fegyver a kezemben, és vér az ereimben, addig ti nyomorultak nem mentek innen élve sehová! Mindkét kezébe kétkezes hosszúkardot fogott. Hiába, nem bírtam hozzászokni a törpök (vagy ez az egy bizonyos törp) szívósságához és erejéhez. Kevés ember bírt volna el két ekkora kardot mindkét kezébe, de Grumgur olyan sebesen csapkodott velük, hogy nézni is szédítő volt. - Azt hittem sose érsz ide drága barátom! – kiáltottam oda neki. - Edmund mondta, hogy jöjjek, de nem hittem, hogy számítottál rám. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen bánsz az ásóval. - Sok mindent nem tudsz még, de megígértem, hogy mindent elmondok. Egy pillanatra ledermedt a meglepettségtől, de rögtön összeszedte magát, és folytatta a harcot. - Hát most már ajánlom is! - Mi van a városiakkal? – kérdeztem. - Már mind biztonságban vannak a kastély falain belül. Csak észhez tért a gróf. Igen, végre csak észhez tért. Végre mindenki biztonságban van. Vagy két tucat katona jött Grumgurral, és ők is rögtön megpróbálták kivenni a részüket a csatából. A gróf remek embereket küldött, szinte mindet ismertem. Talán így végre lesz esélyünk. Könyörgöm, legyen esélyünk.
34
12. Nem volt esélyünk. A két tucat katona, egy mágus, és egy őrjöngő törp sem volt képes megállítani a másolat sereget. Hiába irtottuk őket, egyre csak több és több ált velünk szemben. Valószínű, hogy a lény kezdte visszaszerezni eredeti erejét. Olyan sebességgel gyártotta az újabb másolatokat, több száz tolonghatott már a kis szűk utcán. De legalább a katonák még mind éltek. Jól képzett emberek voltak, üresfejű fegyvertelen zombik nem foghattak ki rajtuk. Sajnos a segédkező városiakról ezt nem lehetett elmondani. már egy se maradt közülük. - Ennek nem lesz soha vége! – kiáltott Grumgur. - Jövő hétig kaszabolhatnánk őket, de biztos hogy akkor se fogynának el. - El kell pusztítanunk a lényt. – mondta Percival. – Az egyetlen módja, hogy a gyökerénél végezzünk a problémával. - És azt mégis hogy a nyavalyába csináljuk? – morgott a törp – Kaszaboljuk be magunkat a tömeg közepébe? Ennyi erővel akár el is vághatnánk a saját torkunkat itt helyben. Egyre több és több másolat állt velünk szemben. Folyamatosan hátráltunk. Megállíthatatlanok voltak. Hiába lett volna több száz katona segítségünkre, a szűk utcán nem fértek volna el. Csak magunkra számíthattunk az árral szemben. - Tartsatok ki! – kiáltottam. – Könyörgöm tartsatok ki, és szerezzetek még nekem néhány percet. Hátat fordítottam, és teljes erőmből rohanni kezdtem. - Edward ne! – kiáltott utánam Percival. – Kérlek ne tedd, nem tudhatjuk mi fog történni. Nem figyeltem rá. Ő már tudta mire készülök. Visszarohantam a házba, ami még nemrég még menedéket nyújtott a családomnak. Az utolsó ház a kapu és a tömeg között. Nem sok időt tölthetek el itt, de elégnek kell lennie. Muszáj, hogy elég legyen.
35
13. - Mi a nyavalya lelte ezt? Mire kell neki az a pár perc? Elment az esze, pár perc és halottak vagyunk. – morgott Grumgur. - Attól tartok tudom mire készül a barátod. Jobban mondva a barátaid. Nagyon remélem, hogy sikerrel jár, mert ezzel hatalmas kockázatot vállal. - Mire készülnek a barátaim… Mostanában annyira szeret mindenki rébuszokban beszélni. Persze, mert ez csak egy buta törp, úgyse bírná felfogni. A nagy szőrös valagam… Percival nem akart reagálni a törp zsörtölődésére. Tudta, hogy meg fogja érteni, ha végre vége ennek a rémálomnak. Persze csak ha túlélik. Aggódott a kovácsért és a katonáért. Aggódott, mert magát érezte felelősnek, hogy a helyzet így elfajuljon, hogy ilyesmire kényszerüljön az a jólelkű ember. Nem volt elég a varázsereje, hogy mind fel tudja tartóztatni. Itt harcol mellette egy törp, és két tucat jól képzett katona, mégse elég. Hatalmas varázslatra lett volna szükség. Minimum egy akkorára, aminek kordában tartása már komolyan kétséges lett volna. Ha volt valami amit Percival nem akart megkockáztatni, hogy kicsússzon az irányítás a kezei közül, és végezzen minden emberrel, akit meg akart menteni. Sajnos be kellett ismerni, egyedül kevés a feladathoz, és szüksége van mások segítségére. Mikor elkezdte a nyomozást az álomtolvaj után, reménykedett, hogy a szörnynek csak a több évtizedes aszott holtestére fog akadni. Miután rosszra fordultak a dolgok, reménykedett, hogy egyedül is képes lesz elintézni. Miután kritikussá vált a helyzet, remélte, hogy egy kisebb csoda megsegíti őket. Most meg már csak abban reménykedett, hogy a kovács nem csinál őrültséget, és ha nem is ép bőrrel, de legalább élve megússzák, hogy még visszatérhessen hőn szeretett akadémiájára. - A fene essen már ezekbe a nyomorult zombikba! – Grumgur minden porcikáját vér mocskolta. Edward azt mondta szüksége van pár perce, hát ő biztos gondoskodik róla, hogy elég ideje legyen. Hiába érezte, hogy mostanában mindenki csak elbeszél a feje felett, hogy őt semmibe nem avatják be (hogy legjobb barátja inkább egy jött-ment mágussal osztja meg titkait, mint vele, a legrégebbi, legjobb, és mellesleg leghősiesebb barátjával), bizalma mégsem csökkent. Már eltökélte, ha utolsó lélegzetéig is kell harcolni, akkor is nyer pár percet, órát, vagy napot, ha arra van szükség. Soha nem hagyták egymást cserben, és bár a törp kissé elárultnak érezte magát, nem szándékozott megszakítani ezt a régi jó szokást. A hátuk mögött már tisztán láthatták a kastély kapuit a szűk kis utcában. Kétségbeesett őrök álltak a kapuban, teljes tanácstalanságban. A kastély építésekor a lakóházak segítségével úgy lett kiépítve, hogy ellenséges támadás esetén egyetlen úton támadhasson az ellenség. Ezzel a védelmet próbálták megkönnyíteni, ám ez támadó seregek ellen lett kitalálva, nem pedig hús-vér emberek árhulláma ellen. Jelen pillanatban az utca egy hatalmas húsprésre hasonlított, mely lassan de biztosan összenyom mindent ami bele kerül. - Mi lenne, ha fognánk magunk, berohannánk a kapun, és bezárnánk magunk után? – nyögte nehezen Grumgur. Ereje rohamosan fogyatkozott.
36
- Pár perc alatt bedöntenék, már a súlyukkal is – a mágusnak minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy ki tudjon préselni pár maradék varázslatot az újaiból. – És mégis mit kezdenél utána? Felmásznál a legmagasabb toronyba, amíg meg nem töltik az egész kastélyt, mint víz az ürge üreget? Nincs értelme futni, ha nincs hova visszavonulni. - Hát akkor nagyon hálás lennék, ha ide tudnál varázsolni valami nagyobbacska csodát, drága mágus. És ekkor, mint egy nagyobbacska csoda, megjelent Edward a kovács, és mellette Edmund a katona, mindketten teljes páncélban, pajzzsal és karddal felszerelkezve.
37
14. - Két csoportra oszlunk emberek! – Edward és Edmund teljesen egyszerre beszéltek. – A falak mentén két oldalt beássuk magunkat a tömeg közepébe, ott bekerítjük a szörnyet, és végzünk vele. - Nem hiszek a szememnek… - a nagy csodálkozástól Grumgur kezéből majd kifordult a két hatalmas pallos. – Tán rosszul látok, vagy… - Nem látsz rosszul derék törp – mosolygott a mágus. Nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Egyszerre van két testben egy lélek. Sok mindent láttam már, de ilyen akaratérőt nehéz találni. - Jól van emberek, most ez a két derék harcos a vezéretek, kövessétek az utasításaikat! - Grumgur, mögém! – kiáltott a katona. - Percival, mögém! – kiáltott a kovács. – A többiek két csoportba osztódni, középen fogtok előre nyomulni! Pillanatok alatt elfoglalta mindenki a helyét, és megindult a legvégső, mindent eldöntő csata. Edward a kovács a mágus társaságában megindultak az utca egyik oldalán, míg Edmund a katona a törp társaságában az utca másik oldalán kezdte a harcot. A gróf katonái két kisebb csoportba rendeződve próbálták átvágni magukat a tömegen. Edward és Edmund jelenléte teljesen megfordította az eddigi kilátástalan helyzetet. Ketten mint kés a vajon haladtak beljebb és beljebb a másolatok tengerében. Mozdulataik tökéletesek voltak, szinte egy feleslegeset sem tettek. Kardjukkal szelték darabokra a fogyni nem látszó másolatokat, míg a pajzsukkal a mögöttük haladó társuk oldalát védték. Így haladtak egyre beljebb az agymosott bábok tömegében. Mivel minden holtestet maguk mögött hagytak, a lény nem tudta újra felhasználni őket. Ezzel kisebb előnybe kerültek, ám ez nem jelentett sokat a már több ezres nagyságúra duzzadt bábsereg ellen. - Muszáj még beljebb jutnunk! – kiáltotta Edward és Edmund – El kell érjük, hogy a szörny új másolatokat akarjon csinálni, és közelebb jöjjön hozzánk. - Véletlenül nincs valami a tarsolyodban mágus? – kérdezte Grumgur két fej levágása között. - Lenne, de túl szűken vagyunk, és sajnos nem csak a másolatok kapnának belőle, hanem mi is. - Még egy ilyen haszontalan mágust… - morgott a törp. - Ha ennek vége, megígérem idézek neked galambot – mosolygott a mágus. A percek óráknak tűntek, ahogy kínkeservesen vágták át magukat az ész nélkül rájuk ugró másolatokon. Minden harcos körültekintően küzdött, mert mindannyian tudták, ha itt elesnek, pillanatok alatt eltiporják őket. Ez a koncentráció azonban hirtelen elillant. - Mögöttünk! – üvöltött az egyik katona – Hátulról jönnek!
***
38
Már csak pár lépésre volt tőlük az újabb csoport másolat, azonban ezek a hátuk mögött tűntek fel. Majd három tucat mászott lassan feléjük, halálos satuba szorítva az egyre kétségbeesettebb harcosokat. - Ez lehetetlen! – az egyik katonán eluralkodott a pánik – Hogy kerülnek mögénk? - A csatorna… - mondta Edward és Edmund – Alattunk van a csatornában! - A büdös életben nem fogjuk így elkapni! – kiabált a törp miközben egyik kardja markolatával bezúzta egy másolat fejét. - Nem. Nem… Pont így fogjuk elkapni! –a kovács és a katona egyszerre kapta fel a fejét – Onnan már nem futhat sehová. Ez az utolsó esélyünk, hogy végezzünk vele. - Remek ötlet! – kiáltott a mágus – Legalább is nekem nincs jobb. - Nem volt elég, hogy be kellett vetnünk magunkat a zombik sereg kellős közepébe, most csináljuk ugyan ezt egy szűk csatornában, vak sötétben? Neked teljesen elment az eszed… - morgott Grumgur. - Grumgur mögém! – kiáltott a katona. - Megáll az eszem… - morgott tovább a törp. - Percival, mögém! – kiáltott a kovács – Két lejáraton megyünk. Azon, amelyiken a szörny ment le, és azon amelyiken mögöttünk jöttek fel a másolatok. Nem fog tudni máshová menekülni, beszorítjuk és végzünk vele. Első és második osztag, ti véditek a bejáratokat, hogy ne jöhessenek utánunk a másolatok – fordult a katonákhoz. - Értettük! – hangzott a katonák válasza. - Rendben, indulás! – kiáltott a kovács és katona. - Ha eddig nem rohantunk volna a biztos halálba, most már azt tesszük. – folytatta a morgást a törp. Ezzel megindult a legvégső, elkeseredett próbálkozás a szörny legyőzésére. A két csapat nagy nehezen utat vágott magának a két csatornanyíláshoz, ahonnan az újabb és újabb bábok másztak elő. A hősök gondolkodás nélkül vetették magukat a sötét nyílásba. Odalent a csatornában térdig gázoltak a jéghideg vízben. A mágus apró lángot gyújtott a tenyerében, azzal világítva az utat. A másik csapat varázserő és fáklya híján a vaksötétben volt kénytelen boldogulni. Edmund pajzsával tolta maga előtt a másolatokat, miközben a törp két hosszú kardjával döfte le őket. - Én mindig tudtam, hogy a rengeteg közös edzés egy nap még hasznunkra válik – mondta a Edmund. - Nagy örömmel hallom, hogy az eddigi közös szolgálatunk számodra haszontalan volt. A halálba rohanás mellet is tudsz rontani a napomon – mondta Grumgur. Edmund csak mosolygott. Elfogytak előlük a másolatok, és Edmund olyan hirtelen torpant meg, hogy Grumgur majd fellökte lendületében. - Grumgur. Szeretném hogy tudd, nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el az igazat magamról. Te vagy a legigazabb barátom. Sajnálom, hogy nem ehhez méltóan bántam veled. - Mi a fene ütött beléd? Pont most jutnak ezek eszedbe?
39
*** - Percival – szólt harc közben a kovács. - Igen? - Kérlek mond meg a feleségemnek és a gyerekeknek, hogy nagyon szeretem őket. - Edward… - Mond meg nekik, hogy sajnálom, hogy nem bírtam személyesen elbúcsúzni tőlük. - Edward kérlek… - Elmondod nekik, ugye? Ugye? – a kovács hangja egy pillanatra elcsuklott. A mágus megtorpant egy pillanatra. - Ha szükség lesz rá, természetesen megmondom nekik. De nem lesz rá szükség. - Remélem nem…
*** - Grumgur ígérd meg nekem, ha ennek vége, segítesz a családomnak. Tudod, Edward a kovács családjának. - Edmund a rosseb ütött már beléd, komolyan mondom mintha… De a törp nem bírta befejezni a mondatot, az elé táruló látványtól a torkán akadt a szó. Előttük magasodott az álomtolvaj. A bestia hatalmasra nőtt, összegörnyedve fért csak el a csatornában. Bőre fekete volt, teste leginkább hatalmas hernyóhoz hasonlított, és csillogott rajta a dögszagú váladék. Gonosz, fekete szemei ököl nagyságúak voltak, és vagy hat darab ült nyúlt, nyaknélküli feje közepén. Szája tele tű éles fogakkal, függőlegesen helyezkedett a testén, és akkora volt, hogy kényelmesen egybe lenyelhetett vele egy megtermettebb embert. Valószínű, hogy pont ez volt a rendeltetése. A lény hátából megszámlálhatatlan mennyiségű, karmos újakban végződő kar nőtt. A szörnyeteg fülsértő magas hangon üvöltött fel. Körül volt véve, nem volt hová menekülnie, és így nem tudott több másolatot készíteni. Most már csak a saját erejében bízhatott. A harcosok üvöltve vetették magukat a szörnyetegre.
*** Hiába a számbeli fölény, hiába a méretbeli előny, a harcosok képtelenek voltak felülkerekedni a szörnyetegen. A csatornában igen nehéz volt négy embernek egymás mellett mozogni, harcolni, és a bestia támadásai elől kitérni. Az álomtolvaj egyáltalán nem volt védtelen a másolatai nélkül. Hatalmas termete ellenére nagyon gyors volt, kígyó módjárat siklott. Karmai borotva élesek voltak, és tucatnyi karja egymástól teljesen függetlenül mozgott. Lehetetlen volt kiszámítani őket. Hatalmas csapás terítette le a törpöt. Gyomrából vér bugyogott, amit kezével próbált elfojtani.
40
- Itt nem tudok varázsolni! – a mágus elkeseredetten próbálta állni a szörnyeteg szűnni nem akaró támadásait – Ezt a bestiát csak egy igen erős pusztító varázslat teríthetné le, de egy ilyen szűk helyen egyikünk se élné túl. Grumgur megpróbált távolabb kúszni a csatától. Magának is nehezen ismerte be, de a bugyogó vért is alig volt képes elszorítani, nem hogy állni vagy kardot fogni. Hirtelen elállt a lélegzete. A szörny egy pillanatra lemerevedett, ahogy meglátta a sebzetten kúszó törpöt. A potenciális alapanyagot látta meg benne. A szörnyeteg egy csapással félresöpörte Edmundot az útjából, és a törp felé vetődött. Rengeteg karjával megragadta, és egészbe kezdte a szájába tömni.
*** - Grumgur! – Edward és Edmund üvöltve rontott a szörnyre. Fej-fej mellett, teljes összhangban támadtak rá. Egy pillanat alatt minden józanság és taktika elillant a fejükből, szemüket ellepte a vörös köd. Csak a legjobb barátjukat, és az őt felemészteni készülő szörnyeteget látták. Gondolkodás nélkül vetették magukat a szörny hátából meredező tucatnyi kar közé. A düh és a kétségbe esés elvakította, mégis hatalmas erővel ruházta fel őket. Nem, ezt nem fogják tovább tűrni. Elég ártatlan ember esett már a bestia beteg céljai áldozatául, elég szenvedést okozott már. A legjobb barátjukat nem fogja felfalni. Nem, azt nem engedik. Inkább a halál. - Köpd ki te rohadt dög! – mintha sűrű dzsungelen akarnák átvágni magukat, úgy kaszabolták a lény karmos karjait. A csapkodó karmok csak apró sebeket tudtak ejteni rajtuk. – Tarts ki Grumgur, kiszedlek onnan! TARTS KI HALLOTTAD! - A tomboló harag és elkeseredettség felülkerekedett a józanészen, és a testi épség félelmén. A karok sorba hullottak a földre.
*** Az álomtolvaj a kibírhatatlan fájdalom miatt kiköpte a kis szőrös embert. Mit művel ez a haszontalan selejtes másolat? Hogy képes így harcolni? Megpördül, hogy szemtől-szemben küzdjön meg a két selejttel. Igen, ez volt az a gyerek, akin elvesztegette az erejét. Ez volt az! A lény gyors volt, de ez a kettő még gyorsabb. Sokkal gyorsabb. Lehetetlen. Minden csapás elől kitérnek. Koncentrálni kell. Nem bukhat el itt, hiszen még nem vitte végbe mestere parancsát. Még sok munka vár rá. Két sikertelen másolat nem végezhet vele. Kibírhatatlan a fájdalom. Az álomtolvaj karjainak már majdnem felét elvesztette. A földön hevertek az undorító szennyvízben.
41
Elég! Túl sok időt és nyersanyagot igényelne a regenerálódás. Veszélybe fog kerülni a küldetés. Végeznie kell velük, ki kell jutnia ebből a lyukból. Nem fogja magát vissza. Szét fogja tépni őket, cafatokra fogja szaggatni őket, meg fogja enni őket! Végre elkapta az egyiket! A selejtes másolat nyakát szorongatta. A másik már ugrott is hogy segítsen. Már mind a kettő kimerült. Végre! Megvan a másik is! Hatalmas diadalüvöltés. Már rohan is felé a maradék egy ember. Késő, ezek már az ő prédái! Tűhegyes karmaival mindkét másolat torkát és gyomrát felmetszette. Így. Már csak azzal az eggyel kell végezni. Nem. NEM! Mi ez? Fájdalom. Nem… Elsötétedik a világ. Az oldalából vér, belek ömlenek az ocsmány szennyvízbe. Nem. Hogy lehet? Egy pillantás hátra. A kis szőrös ember? Nem lehet, ő alig élt. Kezében kard. Ő volt. Nem lehet. Nem lehet. Nem.
*** Grumgur a földre rogyott. Zokogott. Nem érezte a lyukat az oldalán. Nem érezte a még mindig onnan bugyogó vért. Csak a fájdalom a mellkasában. Lassan kúszott két barátja véres maradványai felé. Nem sok ereje maradt. Nem is volt rá szüksége. Minek, innen már nem akar sehova menni. Már nincs miért. Ha ők ketten már nem mehetnek sehova, hát ő se fog. A mágus lassan odalépett hozzá, és a törp sérült oldalára tette a kezét. Kellemes melegség áradt szét a seben, a vérzés lassan csillapodott. Gyógyító varázslat lehetett. De minek vesztegeti rá az erejét az a nyomorult varázsló? Nincs jobb dolga? Miért nem hagyja békén a barátaival? Miért? Miért… forog a föld… sötétedik minden… miért cipelik el… miért nem hagyják itt… Miért…
42
Epilógus Három hét telt el a másolatok támadása óta. Miután Grumgur végzett az álomtolvajjal, nem irányította semmi a másolatokat. Holtan esett össze mind. Több nap kellett, hogy összegyűjtsék a holtesteket. Egy hatalmas máglyán elégették őket a város főterén. Leginkább egy hatalmas közös temetésre hasonlított az egész. A városban több ezer gyertyát és fáklyát gyújtottak, szinte nappali fény világította meg az utcákat. Gyönyörű látvány volt, ahogy az emberek egymás kezét fogva fohászkodtak szeretteik túlvilági boldogságáért. Az egész város egy emberként gyászolt. Nem csak a saját szeretteikért, de szomszédjaikért, ismerőseikért. A mindenkit érintő rémálom közelebb hozta egymáshoz az embereket. A lakosság több mint negyede esett áldozatul a szörnyetegnek. Férfiak, nők, gyerekek, és mint utólag kiderült, a bestia az állatokat se kímélte. A holtestek eltávolítása még nem is okozott különösebb gondot, attól eltekintve, hogy több száz volt belőlük. A legnagyobb probléma a rengeteg vér eltüntetésével volt. A város egyes utcáin bokáig ért. Beszivárgott a földbe, a házakba. Már a harmadik hét telt el az eset óta, és az óvatlanok még mindig beleléphetnek egy-egy kisebb-nagyobb tócsába. Még össze se szedték magukat a városiak, de szinte követelték, hogy az első dolog amit felépítenek, egy szobor legyen a két megmentő tiszteletére. Még nem volt módom szemügyre venni, ezért gondoltam távozás előtt útba ejtem a főteret. Valószínűleg felettébb tehetséges szobrászok dolgozhattak rajta, ha pár nap alatt ilyen szép munkát tudnak kiadni a kezük közül. Vagy három méter magas lehetett. A szobor egy kovácsot és egy katonát ábrázolt, egymásnak vetett háttal, harci pózban. A kovács kezeiben egy-egy nagyobb kalapács, a katonáéban pajzs és kard. A két alak lábánál egy aranyozott plakett állt: „A harcos, ki két emberként küzdött az ártatlanokért, hogy emléke soha ne halványodjék.” Szép gesztus. Miután elmagyaráztam a grófnak a történteket, legnagyobb megdöbbenésemre egy szavamban se kételkedett. Talán az a vérben úszó nap elég abszurditást hordozott ahhoz, hogy elhiggye a város megmentője valóban egy két testben ragadt ember volt. Mind az álomtolvaj terrorja, mind szeretett nagyanyja halála megviselte a grófot. Megdöbbenésemre azonban keményen tartotta magát. Rövid itt tartózkodásom is elég volt hogy lássam, ha az esze nem is, a szíve mindig a helyén volt. Most azonban mindkettő helyére került. Higgadt volt és, minden erején a város újjáépítésért, de legfőképp az emberek szebb holnapjáért dolgozott. - Hé te, mágus! – Grumgur a törp szakított ki mélázásomból. Leszegett fejjel lépett elém, majd a szemembe nézett, összevonta szemöldökét, és rám kiáltott. - Ha most elmész, megyek én is veled. És jobb lesz ha ezt elfogadod, mert nem igazán érdekel a puccos varázsló véleményed! - Törp uram, úgy gondolod okos dolog magadra haragítani jövőbeli útitársad, még az előtt, hogy egyáltalán elindultatok volna? Ráadásul ha az a valaki egy nagyhatalmú csatamágus.
43
- Mondtam hogy nem érdekel a véleményed! Volt valami a hangjában és a tekintetében. Nem ellenszenv. Nem velem volt baja. Bánat. És talán szégyen? - Sajnálom, hogy nem tehettem semmit a barátodért. Tudod, a varázserőm jelenleg nem a régi, és nagyon a lelkemre vettem volna, ha az álomtolvaj helyett én végzek kis csapatunkkal. A törp láthatólag nem reagált. - És nem hiszem hogy többet tehettél volna érte, mint én. Grumgur hirtelen a földre rogyott, és zokogni kezdett. - Mind a ketten… a legjobb barátaim voltak… vagyis ő volt a legjobb barátom… vagy hogy kell ezt mondani… Mellé térdeltem, és a vállára tettem a kezem. - Ő… mintha a testvérem lett volna… A köpcös, csupa izom harcos úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Grumgur látszólag egy igazi családtagot veszített el. - Éreztem hogy valami nincs rendben ezzel a kettővel, éreztem, de nem is hittem volna… de nem tudtam… nem tudtam… Annyira ostoba vagyok… - Grumgur – szerettem volna kizökkenteni egy pillanatra a gyászból -, mond miért akarsz velem jönni? - Hát nem magától értetődő? – megtörölte az arcát, és talpra ugrott – Te a Paladin Rend tagja vagy, úgyhogy veled megyek, és csatlakozom a rendhez. - Grumgur… - Nem! – szakított félbe. – Ha kell erőszakkal viszlek, és túszként használlak, de akkor is be fogok kerülni a rendbe! Ez itt – maga mögé mutatott, az üres térre, de mintha a történt szörnyűségek egybegyúrt kupacára akart volna mutatni -, ez itt mind lehet hogy másként történt volna ha te nem jössz ide nyomozni a nagy mágus dolgaiddal meg minden. Ez itt… lehet hogy egy szerencsétlen lélek se élte volna túl, ha te nem jössz ide mindenféle titkos küldetésben – a szobrot kezdte el méregetni. – Ő nagyon jó ember volt. Nem hordott jobb embert a hátán a föld. - Tudom Grumgur, és… - Ő megérdemelte volna, hogy veletek harcoljon. Ő igazán megérdemelte volna… De ezek után nem tudnék itt maradni. Muszáj veled mennem. Muszáj itt hagynom ezt a helyet, és muszáj… úgy érzem muszáj tennem érte, hogy soha többé ne történhessen ilyen senki mással – mélyen és határozottan a szemembe nézett. – Harcolni akarok minden jóért, ami még maradt ezen az ocsmány világon. - Grumgur, hidd el, én megértelek, és ezért is akartam mondani, hogy szívesen fogadnálak útitársamként. - Mit? Komolyan? Nem is tiltakozol? - Ezt akartam mondani, mielőtt olyan felettébb gorombán félbeszakítottál volna. - Óóó… Hát akkor meg mire várunk? - Nincs senki, akitől elbúcsúznál előtte? Esetleg összepakolnád a holmiaid? Úgy látom a ruhádon kívül nem sok mindent hoztál magaddal. – mindösszesen egy tőr lógott az övéről.
44
A törp szomorúan a szoborra nézett. - Nem maradt más, akitől búcsút vehetnék. Azt pedig nem terveztem, hogy a motyóimat is magammal hozom. Ez egy új élet lesz. Csupaszon akarom kezdeni. - Túl vagy te öltözve ahhoz. - Háh! Ilyet se láttam még, mágus humorérzékkel.
*** Indulás előtt még tiszteletemet tettem a grófnál. Nagyon elfoglalt volt, szinte ki se látszott a munkából. Hatalmas kupac papír fölött görnyedt íróasztalánál. Nem vette észre, ahogy a szobába léptem. - Lord Whiteman – halkan kopogtam a nyitott ajtón. - Percival! – kapta fel a fejét – Hát valóban távozni készül. A gróf fáradtan feltápászkodott, hozzám lépett és kezet nyújtott. Látszatra napok óta nem aludhatott egy szemhunyást sem. - Ideje tovább állnom – ráztam meg a kezét. – Ha visszatértem a rendhez, kiküldök egy osztagot, hogy segédkezzenek a város és az emberek talpra állításában. - Örök hálám ezért. És kérem, adja át üdvözletem a jó öreg Marcusnak. - Feltétlenül. - Tudja, Grumgur tegnap meglátogatott, hogy közölje velem, a rendjükhöz fog szegődni. - Nem okoz gondot? - Edmund után a második legjobb harcosa volt az őrségnek. Biztos megérezzük a hiányát, de miért ne engedném, ha egyszer ez a vágya. Meg amúgy is, visszautasítást nem tűrő módon közölte velem mindezt. - Grumgur remek törp, és úgy érzem tökéletes helye lesz a rendben. Még akkor is, ha a modora néha kissé… nyers. De hát ilyenek a törpök. - Igen, azért hiányozni fog. Tudja, volt egy eset, amit soha nem fogok elfelejteni. Volt egyszer egy ember, aki gyermekek lelkével akart valami démont megidézni. Heteken át tartotta rettegésben az embereket, vagy egy tucat ártatlan kisgyermeket rabolt el. Az a két derék katona szívügyeként kezelték az ügyet. Végül csak elkapták azt az őrültet. Úgyhogy Grumgur a vállán becipelte a kastélyba, mindenkit félrelökve az útjából, bejött a szobába, és lecsapta az alakot az asztalra. Kiabált és üvöltözött, hogy csak jelenteni akarja, végre megvan a mocskos féreg, és most megy, hogy kilógassa a kastély egyik ablakán. Nem engedtük neki, természetesen. Pedig már előre kiosztotta a köveket az embereknek a kövezéshez. Felettébb abszurd volt az egész, de nem is ez a lényeg. Látnia kellett volna az odaadást, a munkát és erőt, amit az a kettő az emberek védelmében mutatott. - És mi lett a gyerekekkel? - Mindegyik elrabolt gyereket egy ketrecbe zárva találták meg annak az őrültnek a pincéjében. Borzasztó állapotban voltak, de legalább életben. A város rengeteget köszönhet Edmundnak és Grumgurnak. - Lord Whiteman, biztosíthatom, hogy fog még Grumgur tetteiről hallani a jövőben. 45
- Ebben magam is biztos vagyok.
*** Nem messze jártam már a város határától, ahol Grumgur várt rám indulásra készen. Ő már korább „tiszteletét tette” a grófnál, így nem akart velem tartani a kastélyba. - Hát végre végeztél. Ilyen tempóban tényleg nem érünk oda soha. – mosolygott bajsza alatt a törp. - Illetlenség lett volna csak úgy köszönés nélkül itt hagyni a jó Lord Whiteman-t. - Én már korábban letudtam a könnyes búcsúkat. - Hallottam hírét. - Hogy-hogy? Hát mit mondott rólam? - Ne aggódj, semmi jót – cukkoltam a törpöt. - Na, ha az a semmirekellő grófocska mindenféle ocsmány dolgot mond a hátam mögött, esküszöm… Hirtelen gyerekek kiáltásaira lettünk figyelmesek. - Mágus, várj! Ne menj el! Kérlek várj! Edward fia és lánya szaladtak felém az utón. Kiabáltak és kétségbeesetten integettek. - Úgy néz ki ma besorozás nap van – súgta a törp. - Miért is? - Hát nem nyilvánvaló. A két gyerek teljesen kifulladva lerogyott elém. Alig kaptak levegőt, de közben be se ált a szájuk. - Mi is megyünk! Harcosok akarunk lenni! Olyan mint apa! Segíteni akarunk! Vigyél minket magaddal! Kérlek vigyetek magatokkal Grumgur bácsi! - Ennek a két apróságnak az apjuk volt a mindenük, és fordítva– vetette oda nekem a törp, de a szemét nem vette le a gyerekekről. – Gyerekek – Grumgur letérdelt, és a gyerekek vállára tette a kezét – ez nem játék. - Tudjuk! – kiáltották. - Miért akartok harcosok lenni? Hiszen olyan fiatalok vagytok, bármi lehet még belőletek, ami csak akartok. - De te is harcos vagy Grumgur bácsi. És te segítettél apunak megmenteni az embereket – mondta a fiú. - Olyanok akarunk lenni, mint apa volt! – mondta a lány. – És olyan mint te, Grumgur bácsi! - Miii? Csak nem hatalmas szakállat akarsz növeszteni? – nevetett a törp. - Nem viccelünk! – fonta össze morcosan karját a kislány. - Jól van no, nem kell felkapni a vizet – Grumgur szeretően megborzolta a gyerekek haját. - Attól tartok, nem fogják meggondolni magukat – a gyerekek anyukája is feltűnt. – Mióta a párom elhunyt, ezt hallgatom reggel és este, néha sírva, néha nevetve. - Brenda… - Grumgur feltápászkodott. 46
- Szia Grumgur. Látom nem gondoltad meg magad. - Nem bizony. Úgy érzem ezt kell tennem. - Értem… Percival, - a kisírt szemű anya most rám vetette tekintetét. Arcán végtelen szomorúság és fájdalom ült. – Meg tudja ígérni, ha elengedem a gyerekeket, vigyázni fog rájuk? - A Rendbe csakis a tisztaszívűek kerülhetnek be. És nem feltétlenül kell hozzá harcosnak, vagy egyáltalán embernek lenniük. Talán a legnagyobb, és legösszetartóbb családnak nevezném. De biztos benne? Elengedné a gyermekeit, ilyen fiatalon? - Attól tartok, ők már meghozták ezt a döntést – leguggolt, és átölelte a gyerekeket. – Ha megtiltom, még elszöknek. Én is a gyerekek mellé guggoltam. - Mi a neved kishölgy? – néztem a kócos, szőke kislányra. - Claudia. - És hány éves vagy? - Már nyolc! – húzta ki magát a kislány. - Hát neked ifjú úr, mi a neved? – néztem a szintén kócos, szintén szőke fiúra. - Claud. - És hány éves vagy? - Tíz és fél! – mondta büszkén. - Na figyeljetek. Ha édesanyátok valóban beleegyezik – az asszonyra pillantottam, aki egy bólintást intézett felém, miközben könnyeivel küszködött, - eljöhettek a Rendbe, és majd meglátjuk, hogy alakulnak tovább a dolgok. A Rend nem egy börtön, hiszen önkéntesek vagytok. Most viszont nem jöhettek velem, azonban a grófúrnak is megígértem, hogy pár hét múlva erre küldök egy osztagot. Megmondom nekik, hogy van két kis harcos, akit okvetlenül magukkal kell hozniuk. Így jó lesz? A gyerekek egymásra néztek, majd vissza rám, és határozottan bólintottak. - Addig pedig legyetek jók, és segítsetek sokat anyának. Megígéritek nekem? – kérdezte Grumgur. - Igenis Grumgur bácsi, számíthatsz ránk! - mondta a fiú. - Na gyertek ide! – szorosan magához ölelte a gyerekeket. Ezután az anyjukat is megölelte. – Vigyázz magadra Brenda. Ígérem, olyan gyakran meglátogatlak, ahogy tudlak. És megpróbálok én magam eljönni a gyerekekért. - Drága Grumgur, milyen üres és bús lesz a város nélküled… - erősen szorította magához az asszony a törpöt. Mindkettőjük arcán könnycsepp gördült le.
*** Gyalog indultunk el a legközelebbi város felé. Már vagy egy órája úton lehettünk, mikor Grumgur megtörte a szomorkás csendet. - Hé mágus! - Van ám nevem is. - Mondtál valamit arról, hogy a varázserőd nem a régi. - Igen, az bizony egy hosszú történet. 47
- Nekem van időm. – mosolygott a törp. - Biztos? Nagyon hosszú lesz, még untatnálak vele. - Engem ugyan nem! Ráadásul te sápítozol annyit, hogy milyen hosszú út áll még előttünk a rendig. Had halljam! - Csak abban az esetben, ha cserébe majd te is elmeséled az egyik hőstettedet, amit Edwarddal vagy Edmunddal éltél át. A törp felém nyújtotta a tenyerét. - Ígérem. Kezet rá! - Hát jó, honnan is kezdjem... - A legelején. - A legelején, had gondolkozzam… Hmm… Tudod, az egész eset egy adag rózsaszín sajttal kezdődött.
48
