Schultheisz Emil
Quo vadis historia medicinae?
„Az orvostan elveinek teljes diadala még a messze jövő Khaoszában rejlik, halandó szemek elől elfödve, de e diadalt előkészíteni minden lelkiismeretes orvos – ki e tudomány fölkentje – tehetsége szerint tartozik. Ezen eszme vezérelt engem jelen művecském dolgozatában, melyen az orvostan hitelveit – dogmáit – századok hosszú során át különféle változatokban és alakokban előmutatni akarom.” Szebben megfogalmazni az orvostörténelem szellemét, célját, mint ahogy azt Fekete Lajos tette ’A gyógytan története rövid kivonatban’, Pesten 1864-ben megjelent munkájának előszavában, talán ma sem lehet. Ebben a szellemben munkálkodtak azok az orvostörténelemmel foglalkozó orvosok és nem orvos kutatók, akiknek életéről és munkásságáról szóló tanulmányokat foglal egybe könyvünk. Közülük legtöbben nem jelentéktelen főfoglalkozásuk mellett idejüknek és energiájuknak csak egy részét fordíthatták az orvostörténet művelésére. Magyarországon a legutóbbi idők egy csak átmenetnek bizonyult, „iskola”-teremtéshez túlságosan rövid periódusát (1985– 1995) kivéve, az orvostörténetnek egyetemi tanszéke nem volt, főfoglalkozású kutatója nem lehetett. Mi a helyzet azonban magával, az orvostörténet-írással ma? A maga idejében minden kutató elfoglal egy bizonyos helyet diszciplínájában és ez a hely meghatározza jelentőségét. A tanulmányok szerzői ugyan minősítik – mégpedig kizárólag pozitívan – hőseik munkáját, a kötet egészében mégsem kívánhat értékelni. Nem kívánhat szakmai sorrendet megállapítani, nem választja külön az originális kutatókat a szó eredeti, tehát jó értelmében vett dilettánsoktól. A jószándékú és művelt dilettánsok, akik szerették az orvostudomány múltját, tisztességgel és gyakran eredménnyel folytatták kutatásaikat. Metodikájuk nem mindig volt kifogástalan és következtetéseik néha inkább romantikusak, ezért kevéssé időtállóak voltak. Ez érdemeiket nem csökkenti, de némi óvatosságra inti az olvasót az általuk közöltek felhasználásában. Biztos, hogy írásaik híján mai magyar orvostörténelmünk szegényebb
volna. Orvostörténésznek tekinti azokat az orvosokat, illetve történészeket, filológusokat, akik vagy szűkebb orvosi szakmájuk múltjában búvárkodtak, vagy a medicina történetének, klasszikus irodalmának egy–egy fejezetét, esetleg jeles alakjait mutatták be a történész és klasszikus filológus szemével az orvosi publikumnak. Ide sorolja azokat is, akik régebben külföldi munkák alapján közvetítették magyar nyelven az orvostan történetét, mint ahogy tette ezt Fekete Lajos előbbiekben idézett könyvében. Diszciplínánk ma egyszerre jellemezhető a közlemények özönével és az orvos-történelem eseményei, jelenségei szakmai magyarázatának, teoretikus feldolgozásának tátongó szakadékaival, az ismeretterjesztő munkák örvendetes terjedésével és az elmélyült kutatások szakszerű elemzésével foglalkozó, a gondolkodás fejlődését illusztráló tanulmányok aránytalanul sekély számával, a nem népszerűsítőnek szánt írások gyakran félrevezető metodikai elégtelenségével. A 19. század második és a 20. század első fele e tekintetben szigorúbb volt. Igyekeztek követni a 19. század legeredetibb orvos történészének, az orvostörténet-írás egyik nagymesterének, a párizsi Charles Daremberg-nek elgondolásait az orvostudomány történetírásának módszereiről és céljairól, melyek ma sem vesztettek aktualitásukból. Egyik – csaknem evidenciának tűnő – tézise szerint orvostudomány-történet nincs és nem is lehet medicina nélkül. Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy nem létezhet filológia és historiográfia híján sem, különben eltávolodik valódi céljától. Egyik a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetővé. Igen jó résztanulmányok születtek és születnek a hazai orvostörténelem számára, többnyire külön-külön, orvosok, klasszikus filológusok, történészek tollából. Ez mégsem kielégítő. Bármilyen jók legyenek is ezek az írások, e téren is igaz a tétel, az egész több, mint a részek összege. Nagy a veszélye, hogy a részek, mint membra disjecta vannak, de nem illeszkednek az egészhez. Ki kell lépni a magunk vállalt vagy kényszerű parcialitásból, különben visszavonhatatlanul elveszünk a részletekben. persze nincsen olyan módszertani ajánlat, melynek alapján az egyes tudományszakok képviselői késztetést éreznének az együttműködésre. Márpedig a történettudomány, a medicina és a természettudomány módszereit egyaránt ismerő polyhistor és a klasszikus nyelvekben is járatos polyglott orvostörténészek kora lejárt. A l’uomo universale még a 18. században sem elképzelhetetlen figurája ma vágyként is illúzió. Hazánkban pedig még példa sem volt, a külföldön sem túl gyakori, orvosi képzettségű filológusok megjelenésére.
Ez az oka annak, hogy a legtöbb orvos, aki orvostörténelemmel foglalkozik, jelenleg csak a modern korszakokon dolgozik és még ezt sem mindig a legjobb metodikai felkészültséggel teszi. Így válik érthetővé, hogy régebbi korszakokat tárgyaló, az újabb időkben megjelent legjobb orvostörténeti tanulmányokat klasszikus filológusok írták, nem pedig orvosok. Orvostudomány-történet orvostudomány nélkül? Marad mégis az együttműködés, a közös kutatás. Közös kutatáson itt nem elsősorban társszerzős művek alkotása értendő, jóllehet egy konzílium gyakran válik szükségessé. Egyfajta dialógusról van szó, aminek alapfeltétele, hogy a filológus, a történész és az orvos ne értsen alapvetően mást, ha elméleti orvosi, ha mentalitástörténeti,
vagy
éppen
szövegértelmezési
kérdésekről
esik
szó.
Az
együttmunkálkodás megkerülése egyik szakág – nevezzük most és itt az orvostörténelem egésze szempontjából „szubdiszciplínának” – képviselője számára sem ad felmentést a metodikai inszufficienciából, fogalmi zavarból adódó hibák, tévedések és félrevezetések alól. Világossá kell, hogy váljék, C. P. Snow tetszetős és divatos „két-kultúra” elmélete inkább az egymástól távolodó humán és természettudományos „műveltségek”-re kérdez és nem ad metodikai választ. Ha az orvoslás történetére vonatkoztatjuk, mint „műveltségre”, igen problematikusnak
tűnik.
Nem egyszerűen
komplementer
tevékenység
ez
a
fajta
együttmunkálkodás. Közös szemlélet, felfogás híján egyik „szubdiszciplína” a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetővé. Az orvostudomány története, mint önálló diszciplína, ízekre hullik szét, holott ez az egyetlen orvosi tudományág, mely átfogó módon kell, hogy tekintse a medicinát, első megjelenési formáit csakúgy, mint közelmúltját, sőt az orvosi rendet és annak etikai vonatkozásait illetően, jelenét. Feladata, hogy megőrizze a történeti kontinuitás gondolatát egy olyan korszakban, mint amit ma átélünk, melyben csaknem minden téren a diszkontinuitás a jellemző. Az orvostörténelem egyszerre integráló és kritikus diszciplína, mely a tudományos és etikai problémák megoldásának történetére építve mutatja be a medicina teóriáinak, gyakorlatának, az orvosi gondolkodás fejlődésének alakulását a történelem, a tudomány és a szociokulturális szituáció kontextusában. Nem lehet egyszerűen a szaktudományt kiegészítő segédtudomány. A természettudományok által dominált évszázad történetének a csak e szempontból történő, „egzaktságra” törekvő vizsgálata, melyet a scientizmus fogalma alatt tárgyalnak, egymagában nem elegendő. És ne feledjük, mi nem science vagyunk, hanem art! A részletekben elmerülő „science-történelem”-ben a múlt feletti gondolkodásnak alig van szabad útja: az aktivizmus foglalja el a helyét.
Az oktatásban ez – hogy csak egy példával éljek – azt jelenti, hogy a medikusok megszámlálhatatlanul sok kísérleti tényt ismernek, de általánosságban és elvileg soha nem beszéltek nekik a kísérleti gondolkodásról, annak alakulásáról. Nem írnak erről a tankönyvekben sem. Helyrehozhatatlanul elveszünk a részletekben. A részletek inkább csak írásra sarkallnak, növelvén az amúgy is egyre szélesebb hiatust az orvostörténelem kutatása, feldolgozása és az orvostörténet-írás között. A medicina természettudományos alapja, sőt lényege nem vitatható. Nem kétséges tudománytörténeti vonatkozása sem, így az sem vitás, hogy nagyrészt ezen nyugszik végső soron a medicohistoria. Ennek azonban nem mond ellent, hogy az orvostörténelem maga ultima analysi mégis szellemtudományi diszciplína, mely a kezdet kezdetétől kell, hogy végigkísérje az orvosi gondolkodás történetét, igazolva, hogy a medicina-, orvoslás-, orvostudomány- orvostan fogalom, ezen belül az egészség-betegség definicio, a kóros- nem kóros felfogás sohasem volt merev. Az orvosláshoz – orvostudományhoz – való tartozás kritériumai mindig változtak. Ha példának okáért akárcsak egy szövegkorpusz értelmezését nézzük, amiből visszakövetkeztetni lehet a mentalitásra, az értelmezést illetően számos, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő variációval találkozhatunk. Legvalószínűbb értelmezését pedig nem feltétlenül és főként nem egyedül a kor természettudományos ismeretei adják meg. Az orvosnak mindig szüksége volt és van a medicináról szóló elméletre, egyúttal filozófiai háttérre, alapra ahhoz, hogy igazolja elhatározásait, cselekvéseit. Igazolja önmagával, a beteggel, a kritikus társadalommal szemben. Ilyen teóriák minden időben voltak. E teóriáknak a korba illőknek kellett lenniök, hogy hihetők legyenek. Ennek megfelelően változtak a medicina története folyamán. Nagy részük nem állja ki a modern tudomány kritikáját. A maguk idejében mégis beváltak és megfelelő alapul szolgáltak az orvosláshoz. Az orvostörténet eme régebbi jelenségeit éppen ezért nem a még mindig gyakori s még a tankönyvekből
sem
eliminált
aktualizálás,
hanem
a
nagy
folyamatok
mélyebb
összefüggéseinek szintjén kell nyomon követni. többé-kevésbé az orvostudomány történetére is igaz amit Georges Duby fejteget egy „másfajta történelem”-ről írt esszéjében. Az tudniillik, hogy a történelmi igazság fogalma is módosult, mivel a történetírás tárgya időközben változott. A történelem kevésbé érdeklődik az események, a tények és egyre jobban az összefüggések iránt. Ha Duby gondolatmenetét nem is mindenben követnénk fenntartás nélkül, e változás ténye aligha vonható kétségbe.
Weszprémitől napjainkig, mint a medicina maga, változott és fejlődött az orvostörténet-írás. Új szemlélettel és új módszerekkel gazdagodott. Tárgyköre kibővült, módszere, fogalomrendszere megújult. Változott a tudományok közötti helyzete. Határai kitágultak, mind a művelődéstörténet, mind a természettudományok – sőt a technika történetének irányába. Az orvostörténet a régebbi, túlnyomóan leíró jellegű diszciplínából az orvoslást folyamatában és funkciójában, az orvosokat működésük közben, mentalitásukat is vizsgáló diszciplína lett. Nem nélkülöz egy bizonyos fokú interiszciplináris jelleget. A tudományközi együttműködés elméleti kérdéseit illetően megjegyzendő, hogy a legújabb humán tudományos „iskolák” autonómia-felfogása távolról sem zárja ki a határterületként elfogadott diszciplínák irányába történő bővítést. A változó tartalmú művelődéstörténetek közös jellemzője, hogy az emberi szellem működését próbálják felvázolni, ezért mindig széles mezőnyt fognak át, a legelvontabb szellemi erőfeszítéstől kezdve az anyagi kultúrához tartozó, ennélfogva jóval praktikusabb, egyszerűbb kérdésekig. Középpontjukban mindig az ember áll. Ez – mutatis mutandis – akár az orvostörténelem definíciója is lehetne. A természettudományok felülkerekedése az orvostudományban az orvostörténeti kutatást már a 19. század második felében változásra késztette. Ez a metamorfózis, amiből a modern orvostörténet-írás származott, ma sem fejeződött be. Újabb paradigmaváltásnak vagyunk tanúi. Ez, bizonyos újraértékelésre késztetve, feladatainkat is meghatározza. A rohamos tudományos-technikai fejlődés nem indokolatlan, de aránytalan méreteket öltött kultuszát ismét fel kell, hogy váltsa az orvosi gondolkodás alakulásának sokszor említett bemutatása. Abban a környezetben persze, mely a szemléletet, a gondolatot, a tárgyi fejlődéssel való kölcsönhatásban, összefüggéseiben tárja fel. Feladataink közé tartozik diszciplínánk tudományok közötti határainak bővítése mellett a nemzeti orvostörténet-írás határainak kiterjesztése. A magyar orvostörténet-írás nincs eléggé jelen az európai kutatásokban. A múlt század első fele gazdagabb volt. Irsay István francia nyelvű monográfiája, angol és francia nyelvű tanulmányai, Győry cikkei a Sudhoffs Archivban és ezek reflexiói a nemzetközi irodalomban a magyar orvostörténet-írás akkori intenzív jelenlétét bizonyítják. Noha egy-egy teljesítményt ma is elismer a nemzetközi irodalom, úgy gondolom, mégsem kielégítő a magyar medicina történetét, illetve egyes fejezeteit tárgyaló művek megjelenése a külföldi irodalomban. Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy az idegen nyelvű tanulmányok zöme valójában magyar közönségnek készült értekezések jó-rossz fordítása (inkább utóbbi). A
vezető orvostörténeti, tudománytörténeti, kultúrtörténeti folyóiratokban csak elvétve találkozunk magyar szerző írásával. Elekes György az Orvosi Hetilapban ’Teendő a magyar orvostörténelmi tudomány érdekében’ című rövid tanulmányában arról panaszkodik 1938-ban, hogy míg külföldön gazdag irodalom foglalkozik az orvostudomány történetével „…és a kutatók az orvostörténelem elméletifilozófiai felfogásában állást foglalhatnak, … addig nálunk az az egy-két kísérlet, mely áttekinteni próbálta az orvostudomány történetét, anyag és kritikai készség hiányában üres másolássá vagy kivonatolássá, legjobb esetben is bátortalan tervezgetéssé vált.” Úgy tűnik, ennél ma már jobb a helyzet. Mindaz a változás, eredmény, amit jólesően regisztrálhatunk, nem elegendő ahhoz, hogy orvostörténet-írásunkkal elégedettek lehessünk. Mi kell, hogy még változzék? Szűkíteni kell, majd megszüntetni az orvostörténelemben egyre mélyülő és lassan teljessé váló hiatust, a történelemkutatás és a történelem-írás között. Ki kell terjeszteni a forrásfeltáró munkát, elmélyíteni a kutatást az újraindítandó egyetemi oktatás alapján. Csökkenteni kell a minőséget romboló publikációs kényszert (publish or perish!?) és növelni a kritikát. Elutasítani a középszerűséget, mely arroganciájával önmagát csapja be. Végül egy paradoxon: hogy a tudományt jól műveljük, avval kell kezdeni, hogy hinni kell benne.
Schultheisz Emil néhány jelentős, külföldi szaklapokban megjelent orvostörténeti dolgozata: Schultheisz, Emil: Die Praxis des altgriechischen Arztes. = Hippokrates 14 (1958) pp. 463– 466. Schultheisz, Emil: Gedruckte liturgische Bücher als medizinhistorische Quellen. = Janus, 1959. pp. 48–52. Schultheisz, Emil: Über die Werke des Albicus. Ein Beitrag zur spatmittelalterlichen medizinischen Handschriftenkunde. = Janus, 1960. pp. 221–234. Schultheisz, Emil: Colcodei seu liber de peste des Bartholomaeus Quarcialupis de Plumbino. = Sudhoff’s Archiv für Geschichte der Medizin 44 (1960) pp. 333–341. Schultheisz, Emil: Ein spatmittelalterlishes medizinisches Handschriftenfragment. = Archiv für Kulturgeschichte, 1960. pp. 231–238. Schultheisz, Emil: Johannes Antoninus Cassoviensis, Humanist und Arzt des Erasmus. = Gesnerus 17 (1960) pp. 117–122. Schultheisz, Emil: Beitrag zur Pestliteratur des Spatmittelalters. = Centaurus, 1961. pp. 213– 219.
Schultheisz, Emil: A short history of epidemics in Hungary. = Centaurus, 1961. pp. 279–301. Schultheisz, Emil: Paul Gyöngyössy, ein vergessener Boerhaave-Schüler. = Janus, 1964. pp. 152–159. Schultheisz, Emil: Medici italiani in Ungheria fino al 1512. = Rev. Arcispedale S. Anna di Ferrara, 1965. pp. 95–102. Schultheisz, Emil: Giovanni Pico della Mirandolas Bedeutung für die Medizin. In: L’Opera e il pensiero di G. P. della Mirandola nella storia dell’ umanesimo. Firenze, 1965. pp. 405–411. Schultheisz, Emil: Die Philosophie des Giovanni Pico della Mirandola und die paracelsische Medizin. In: Festschrift 16. Paracelsustage. Salzburg, 1966. pp. 84–90. Schultheisz, Emil: Die Arzte des Kaisers Siegmund aus dem Hause Luxemburg. In: Salzburger Beitrage zur Paracelsus–Forschung. Wien, 1969. pp. 211–220. Schultheisz, Emil: Zur Geschichte des medizinischen Unterrichts in Ungarn vom frühen Mittelalter bis 1769. = Clio Medica, 1971. pp. 41–48. Schultheisz, Emil: Medieval Medicine in Hungary. = Proceedings of the History of Medicine, London (1974) II. pp. 1048–1052. Schultheisz, Emil: The beginning of quantification in physiology. = Clio Medica 4 (1980) pp. 193–197. Schultheisz, Emil: Medicine and Enlightment in Hungary. In: Studies on Voltaire and the 18. century. Vol. II. Oxford, 1988. pp. 833–837. Schultheisz, Emil: Ein ungarischer Humanist (Sambucus) und seine Beziehungen zu einigen seiner deutschen Freunde. In: Proceedings XXX. Int. Congr. Hist. Med. Düsseldorf, 1988.
