Pörgő és elképesztően vicces. The New York Times Book Review. Csodálatos... élvezetes... és véresen vicces. San Francisco Chronicle

„Pörgő és elképesztően vicces.” The New York Times Book Review „Csodálatos... élvezetes... és véresen vicces.” San Francisco Chronicle „Melegen ajánlott... tele totálisan beteg szereplőkkel, szellemes párbeszédekkel és zseniális helyzetekkel.” Library Journal „Félresikerült kalandok sorozata észvesztő tempóban, izgalmas helyszíneken. A párbeszédek zseniálisak és könnyedek, a sztori frenetikus, a helyzeteket pedig átlengi a természetfölötti. Moore azon kevés író közé tartozik, akik igazán meg tudják nevettetni az olvasót.” Santa Barbara Independent „Christopher Moore-t úgy kell számon tartani, mint a kortárs amerikai irodalom egyik legkülöncebb és teljességgel besorolhatatlan szerzőjét.” Minneapolis Star Tribune „Kevés olyan kortárs szerző létezik, aki folyamatosan képes annyira bizarr, annyira csípős, annyira vicces és annyira csodálatos lenni, mint Christopher Moore.” Rocky Mountain News „Eszméletlen!” Booklist

„Christopher Moore egy nagyon beteg ember. A szó legjobb értelmében.” Carl Hiaasen

Christopher Moore Vérszívó démonok

agave könyvek

Christopher Moore: Bloodsucking Fiends Copyright © Christopher Moore, 1995 Hungarian translation © Pék Zoltán, 2008 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christopher Moore: Bloodsucking Fiends Avon Books, New York, 1996 Fordította: Pék Zoltán

ISBN: 978 963 986 816 8 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. Nyomdában, Budapesten, 2008-ban 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1 Műfaj: Humor/Szatíra

Apám, Jack Davis Moore emlékére

I. rész Fióka

1. fejezet Halál A naplemente lilára festette a Transamerica hatalmas, piramis alakú épületét, miközben a Császár csurrantott egy gőzölgő sárgát egy kuka oldalára a sikátorban. Az öbölből köd kúszott be komótosan, megkerülte az oszlopokat és betonoroszlánokat, hogy nekidörgölőzzön a tornyoknak, ahol a Nyugat pénzét mozgatták. Az üzleti negyed: egy órája még tolongtak a gyapjúöltönyös férfiak és magas sarkút viselő nők, ám az elsüllyedt hajókon és az aranyláz szemetén épült utcák most kihaltan nyúltak el, kivéve a ködkürtöt, ami úgy bőgött az öbölben, akár egy magányos varjú. A Császár cseppmentesítés céljából istenesen megrázta jogarát, megborzongott, majd felhúzta cipzárját, és királyi ebei felé fordult, akik a lábánál várakoztak: – A ködkürt ma különösen szomorúan zeng, nem gondoljátok? A kisebb eb, egy Boston terrier lehajtotta a fejét és megnyalta a száját. – Te oly egyszerű lélek vagy, Betli. A városom a szemed láttára hanyatlik. A levegőt megüli a méreg, a gyerekek egymást lövik le az utcákon, most meg ez a járvány, ez a szörnyű járvány ezrével viszi el a népemet, és te csak az evésre tudsz gondolni. A Császár a nagyobb kutya, egy golden retriever felé biccentett. – Lázár bezzeg ismeri a felelősség súlyát. Az embernek meg kell halni, ha méltóságot akar lelni? Hát meglehet. Lázár leengedte a fülét és morgott. – Megbántottalak, barátom? Betli is morogni kezdett, és elhátrált a kukától. A Császár épp arra fordult meg, hogy egy sápadt kéz emeli fel lassan a kuka fedelét. Betli figyelmeztetően vakkantott. Az alak felállt a kukában, sötét, zilált hajába szemét tapadt, bőre falfehér volt. Kiugrott a kukából, és rásziszegett a kutyára. Szájában hosszú, fehér agyarak villantak. Betli

vakkantott, és a Császár lába mögött keresett menedéket. – Elég legyen – parancsolta a Császár. Kihúzta magát, két hüvelykujját viseltes felöltője hajtókájába dugta. A vámpír lesöpört egy rohadt salátalevelet fekete ingéről, és elvigyorodott. – Életben hagylak – mondta olyan hangon, mint a régi, rozsdás fémen nyekegő reszelő. – Ez a büntetésed. A Császár szeme elkerekedett a rémülettől, de nem hátrált. A vámpír felnevetett, azzal sarkon fordult és elment. A Császár tarkóját mintha jeges ujjak csiklandozták volna, ahogy nézte a ködbe belevesző vámpírt. Leszegte fejét, és arra gondolt: Ezt ne. A városom mérgektől és járványtól haldoklik, és most még ez a... lény is az utcákat járja. Császár vagy sem, azért csak egy ember vagyok. Gyenge, mint a gyürke: egy egész birodalmat kéne megmentenem, de itt és most eladnám a lelkem egy adag sült csirkéért. Ah, össze kell szednem magam a katonáim kedvéért. Lehetne rosszabb is, gondolom. Lehetnék Oakland Császára is. – Fel az ormánnyal, fiúk – biztatta ebeit a Császár. – Ha harcba akarunk szállni ezzel a szörnyeteggel, szükségünk lesz az erőnkre. Van egy pékség a North Beachen, ahol most dobják ki a felesleget. Előre! Csoszogva megindult, és arra gondolt: Néró játszadozott, miközben a birodalma porrá omlott; én másnapos tésztát eszem. Ahogy a Császár elügetett a California Streeten, hatalmának tehetetlenségét cukros fánk ígéretével édesítve, Jody éppen kilépett a Piramisból. Huszonhat éves volt, az a fajta lány, akit a férfiak flanelpaplannal akarnak betakarni és homlokon csókolni, mielőtt távoznak: aranyos, de nem gyönyörű. Ahogy elhaladt a Piramis masszív támfalai alatt, azon kapta magát, hogy harisnyasérülésből fakadó bicegés esete forog fenn. Igazából nem fájt, csupán a szem futott le hátul a harisnyáján a térdétől a sarkáig, amikor az egyik goromba irattartó fémfiók (Keresetek: X-Y-Z) kiugrott és bokán csípte, mégis bicegett, mégpedig a pszichológiai sérüléstől. A ruhásszekrényem kezd egy osztrigakeltetőhöz hasonlítani, gondolta. Vagy nekiállok kidobni ezt-azt, vagy lebarnítom a lábam, és nem húzok harisnyát.

Sose volt barna, és igazából nem is tudott lebarnulni. Tejfehér bőrű és zöld szemű, vörös hajú csaj volt, akit a nap megégetett és kiszeplősített. Már közeledett a buszmegállójához, amikor a szél hajtotta köd győzelmet aratott, és Jody totális hajlakk-kudarcot szenvedett. Majdnem derékig érő hullámai göndör-gubancos vörös köpennyé álltak össze. Klassz, gondolta, megint úgy érek haza, mint a Halál nyalókája. Kurt odalesz a gyönyörtől. Összébb húzta a kosztümjének kabátját a hideg ellen, aktatáskáját a melle alá fogta két kézzel, mint a könyveket az iskolás lányok, és bicegett tovább. Arrébb a járdán, egy brókercég üvegajtaja előtt egy alak ácsorgott. A benti számítógép-képernyők fénye kirajzolta alakját a ködben. Jodyban felmerült, hogy átmegy inkább a túloldalra, de aztán úgyis vissza kéne jönnie, hogy elérje a buszt. Többet nem túlórázom, gondolta. Nem éri meg. Nem nézek a szemébe, ez a terv. Amikor elment a férfi mellett, mereven csak a futócipőjét nézte (a magas sarkúját az aktatáskába dugta). Ez az. Csak pár lépés... Egy kéz markolta meg és emelte fel a hajánál fogva. Az aktatáskáját elejtette, felsikoltott. Egy másik kéz a szájára tapadt, és az utcáról berángatták egy sikátorba. Rugdosott és csapdosott, de a férfi túl erős volt. Rohadt hús bűze töltötte meg az orrát, amitől hányingere támadt, de azért tovább erőltette a sikoltozást. Támadója megpörgette, megint elkapta a haját, és annál fogva úgy rántotta hátra a fejét, hogy Jody azt hitte, eltörik a nyaka. Aztán éles fájdalmat érzett oldalt a nyakán, és egyszeriben minden ereje elszállt. A sikátor túlsó falánál látott egy üdítősdobozt, egy régi Wall Street Journalt, a téglákra ragasztott jókora rágót, egy „Parkolni tilos” táblát: furcsán lelassult és hangsúlyos részleteket. A látótere egyre szűkült és sötétedett, mint amikor az írisz becsukódik, és azt gondolta: Ezeket látom utoljára. A hang a fejében nyugodt, megbékélt volt. Ahogy már minden elsötétedett volna, támadója pofon vágta, mire kinyitotta a szemét. Vékony, fehér arcot látott. A férfi hozzá beszélt: – Igyál. Meleg, nedves valamit nyomott a szájába. Jody vasat és sót érzett, és megint hányingere támadt. A férfi karja volt az. A számba nyomta a karját, és eltörte a fogam. Ez a vér íze. – Igyál!

A férfi befogta az orrát. Jody küszködve próbált levegőhöz jutni, kihúzni a férfi karját a szájából, hogy levegőt kapjon, de csak vért szívott be, és majdnem félrenyelte. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy éhesen, mohón szívja-issza a vért. Amikor a férfi el akarta venni a karját, ő nem engedte. Az kitépte a szájából, megforgatta Jodyt, és megint a torkába harapott. Egy pillanat múltán Jody érezte, hogy eldől. A támadó letépte a ruháit, de neki már nem maradt ereje harcolni. Valami durvát érzett a mellén, majd a hasán, aztán a férfi leszállt róla. – Erre szükséged lesz – mondta, és hangja úgy visszhangzott Jody fejében, mintha egy kanyonban kiáltott volna. – Most már meghalhatsz. Jody halvány hálát érzett. Engedélyt kapott, hát feladta. Szíve lelassult, akadozott és végül megállt.

2. fejezet Felmelegített halál Rovarok zümmögését hallotta a sötétben, az orrát égett hús szaga facsarta, és valami súlyos dolog nehezedett a hátára. Istenem, élve eltemetett. Arcának kemény, hideg valami nyomódott; kő, gondolta, amíg meg nem érezte az aszfalt olajszagát. Pánik fogta el, megpróbálta kihúzni a kezét maga alól. Bal kezébe fájdalom nyilallt, ahogy rátámaszkodott. Zörgés, majd fülsüketítő csörrenés után felállt. A szemeteskonténer, ami a hátán volt, most felborítva hevert, tartalma kiszóródott a sikátorba. Hitetlenkedve nézte. Minimum egy tonna lehet. A félelem meg az adrenalin, vélte. Aztán a bal kezére nézett és felsikoltott. Szörnyen megégett, a bőr megfeketedett és megrepedt. Kirohant a sikátorból, hogy segítséget szerezzen, ám az utca üres volt. Kórházba kell mennem, hívni a rendőrséget. Észrevett egy telefont, a lámpából fölötte vörös hőcsík szállt fel. Körülnézett az utcán. Minden utcalámpa fölött látta a vörös hullámokban felszálló hőt. Hallotta fent a villanyvezetékek zümmögését, az utca alatt meg a csatornák folyamatos csobogását. A ködben döglött hal és dízel szagát érezte, az oaklandi iszapos lapályok bűzét az öböl túlsó oldaláról, egy közeli szemetesből többnapos sült krumpli, kenyérhéj és romlott marhahús aromáját, s a brókercégek és bankok ajtajaiban lebegő Aramis parfüm visszamaradt illatát. Hallotta, ahogy a ködpászmák nyirkos bársonyként cirógatják az épületeket. Mintha az adrenalin nemcsak az erejét, de az érzékeit is fokozta volna. Lerázta a hangok és a szagok benyomását, és a sérült kezét a csuklójánál fogva a telefonhoz szaladt. Mozgás közben a blúzában durva valami dörzsölődött a bőréhez. Jobb kezével kirántotta a selyemblúzt a szoknyájából. Pénzkötegek potyogtak ki a blúzából a

járdára. Megtorpant, és csak nézte a kötegnyi százdollárosokat a lába előtt. Ez megvan vagy százezer dollár, gondolta. Egy férfi megtámadott, fojtogatott, megharapta a nyakamat, megégette a kezemet, majd teletömte a blúzomat pénzzel, rám tett egy konténert, és most látom a meleget és hallom a ködöt. Megnyertem a sátánlottót. A pénzt a járdán hagyva visszarohant a sikátorba. Ép kezével a kukából kiszóródott szemétben turkált, mígnem talált egy papírzacskót. Újra kiment az utcára, és a pénzt a zacskóba tömte. A telefonhoz érve kicsit zsonglőrködnie kellett, hogy levegye a kagylót, és tárcsázzon anélkül, hogy letenné a pénzt, és a sérült kezét használná. Tárcsázta a 911-et, és amíg kicsengett, az égési sebet nézte. Rosszabbnak látszott, mint amennyire fájt. Megpróbálta mozgatni, mire a fekete bőr recsegett. Ejha, ennek fájnia kéne. És ki kéne dobnom tőle a taccsot, de nem dobom. Sőt, tulajdonképpen nem vagyok rosszul. Ha Kurttel fallabdázunk, az ennél jobban kicsinál. Fura. Felvették, és egy női hang szólt bele: – A San Francisco Városi Segélyvonalat tárcsázta. Ha jelenleg veszélyben van, nyomja meg az egyes gombot. Ha a veszély elmúlt, és segítségre van szüksége, nyomja meg a kettes gombot. Jody megnyomta a kettest. – Ha kirabolták, egyes. Ha balesetet szenvedett, kettes. Ha megtámadták, hármas. Ha tűzesetet akar bejelenteni, négyes. Ha... Jody gyorsan végigvette a lehetőségeket, és megnyomta a hármast. – Ha meglőtték, egyes. Ha leszúrták, kettes. Ha megerőszakolták, hármas. Minden más támadás, négyes. Ha még egyszer hallani akarja a menüt, ötös. Jody négyest akart nyomni, de végül az ötöst nyomta meg. Több kattanás hallatszott, majd ismét elindult a felvétel: – A San Francisco Városi Segélyvonalat tárcsázta. Ha jelenleg veszélyben van... Jody lecsapta a kagylót, ami ripityára tört a kezében, kis híján a telefont is leverte a póznáról. Hátraugorva mérte fel a kárt. Az adrenalin, vélte. Felhívom Kurtöt. Ő majd eljön értem és elvisz kórházba. Körülnézett, hol van másik telefon. Volt egy a buszmegállónál. Amikor odaért, akkor jött rá, hogy nem maradt aprója. A tárcáját az aktatáskába tette, az

aktatáskája meg eltűnt. Próbálta felidézni a hívókártya számát, de csak egy hónapja volt, hogy összeköltöztek Kurttel, még nem jegyezte meg. Felvette a kagylót, és hívta a központot. – Jody kér R-beszélgetést. – Megadta a számot, aztán várt. Amikor kicsengett, az üzenetrögzítő vette fel. – Nincsenek otthon – mondta a központos. – De, csak nem mindenkinek veszi fel – erősködött Jody. – Mondja meg neki... – Sajnálom, nem adhatunk át üzenetet. Jody letette, majd tönkretette a telefont. Ezúttal szándékosan. Egy marék százdollárosom van, és nem bírok telefonálni. Kurt meg direkt nem veszi fel... Pedig késő van, igazán felvehetné. Ha nem lennék kiakadva, sírnék. A keze már egyáltalán nem fájt, és amikor ránézett, úgy látta, mintha kicsit gyógyult is volna. Kezdek bedilizni, gondolta. Poszttraumás dili. És éhes vagyok. Orvosi ellátás kell, egy jó kajálás kell, egy megértő zsaru kell, egy pohár bor, egy forró fürdő, egy ölelés kell, meg a bankkártyám, hogy be tudjam tenni ezt a pénzt. Kell még... Ekkor a 42-es busz fordult be a sarkon, és Jody önkéntelenül a kabátjába nyúlt a bérletéért. Ott volt. A busz megállt, kinyílt az ajtaja. Jody felszállt és felmutatta a bérletet. A vezető morgott egyet. Jody elöl ült le, szemben három másik utassal. Öt éve buszozott, és néha a munka vagy egy mozi miatt kénytelen volt éjszakaival menni. Ma éjjel azonban a koszos és begöndörödött hajával, a szakadt harisnyájával, a gyűrött és foltos kosztümjében – ziláltan, zavartan és zakkantan – végre úgy érezte, itt a helye. Láttán felzizzentek a nyomik. – Parkolóhely! – rikkantotta egy nő hátul. Jody felnézett. – Parkolóhely! – A nő virágos otthonkát és Miki egér-fület viselt. Kimutatott az ablakon: – Parkolóhely! Jody feszengve elfordult. Pedig nagyon is megértette. Volt kocsija, egy gyors kis Honda, és amióta egy hónapja talált egy parkolóhelyet a lakása előtt, csak kedd éjszakánként ült bele, amikor az utcaseprők jöttek arra... és amint elmentek, visszaállt. A városban az „aki mer, nyer” ököljog dívott; ha van helyed, az életed árán is megóvod. Jody hallotta, hogy a kínai negyedben vannak parkolóhelyek, amik

nemzedékről nemzedékre szállnak, úgy gondozzák őket, akár a tiszteletben megőszült ősök sírját, és a nem kis kenőpénztől a kínai utcai bandákig mindenfélével őrzik. – Parkolóhely! – kiabálta a nő. Jody tekintete arrébb vándorolt, és egy ápolatlan szakállú, felöltős férfival létesített szemkontaktust. Az félénken elmosolyodott, majd lassan félrehúzta felöltője szárnyát, és megmutatta khakinadrágja elejéből kikandikáló, imponáló erekcióját. Jody viszonozta a mosolyt, kabátjából előhúzta megégett, megfeketedett karját. A férfi legyőzötten megigazította kabátját, és görnyedten durcáskodott tovább. Jody nem győzött csodálkozni magán. A szakállas mellett egy fiatal nő inverz kötögetéssel foglalatoskodott: kötőtűvel egy pulóvert bontott szét gombolyaggá, mintha a végére érve majd újra akarná kötni. Mellette egy tweedöltönyös, vadászsapkás öregember ült, térde közt fogva a sétapálcáját. Pár másodpercenként heves köhögőroham fogta el, ami után alig kapott levegőt, és zsebkendővel kellett letörölgetnie a könnyeit. Amikor látta, hogy Jody őt nézi, mentegetőzve elmosolyodott: – Csak egy kis megfázás. Nem, ez sokkal rosszabb, gondolta Jody. Maga haldoklik. Hogy honnan tudom? Nem tudom, honnan tudom, de tudom. Rámosolygott az öregre, majd kinézett az ablakon. A busz North Beachen vágott át, az utcák tele voltak matrózokkal, punkokkal és turistákkal. Jody mindegyik körül halványpiros aurát látott, és mozdulataik nyomán a testmelegük hőcsíkjait a levegőben. Megrázta a fejét, majd a buszban ülőkre nézett. Igen, nekik is volt aurájuk, némelyiké egész fényes. Az öreg körül a vörös hőaura mellett egy sötét gyűrű is volt. Jody megdörgölte a szemét. Biztos bevertem a fejem, gondolta. Kell majd egy EEG. Egy vagyonba kerül. A cég ki fog akadni miatta. Talán én is iktathatom a saját kérelmemet. Az fix, hogy a hétre betegszabit veszek ki. És ha végeztem a kórházban meg a rendőrségen, komolyan be kell vásárolni. Nagyon komolyan. Amúgy se tudok egy hétig gépelni. Megégett kezére nézett, és megint úgy látta, hogy kicsit gyógyult. Akkor is kiveszem ezt a hetet. A busz megállt a Fisherman’s Wharfnál meg a Ghirardelli térnél, és turisták szálltak fel neon rövidnadrágban és Alcatraz-pólóban, franciául

meg németül gagyogtak, és a város térképét böngészték. Jody érezte rajtuk az izzadság, a tenger, a főtt rák, csokoládé és likőr, a sült hal, hagyma, kenyér, hamburger és kipufogófüst szagát. Akármilyen éhes volt, a tömény ételszagtól émelyegni kezdett. Hé, emberek, San Franciscóban se tilos zuhanyozni, gondolta. A busz elindult a Van Nessen, Jody pedig felállt, és előrenyomakodott a turisták között a kijárat felé. Pár háztömbbel később a busz megállt a Chestnut Streetnél, és mielőtt Jody leszállt volna, hátranézett a válla felett. A Miki egér-füles nő békésen nézett ki az ablakon. – Ejha – mondta Jody. – Mennyi parkolóhely. Ahogy lelépett a járdára, hallotta, hogy a nő teli torokból kajabál: – Parkolóhely! Parkolóhely! Jody elmosolyodott. Na, ezt meg miért csináltam?

3. fejezet Ó, lucskos szerelem Éjféli pillanatképek: egy hájas nő, kezében kábítópisztollyal egy pudlit slagoztat; egy idős meleg pár kocog dizájner melegítőben; egy főiskolás lány mountain bike-ot teker, dauerbe sült hajfürtöket és vörös testmelegcsíkot húzva maga után; hotelekben és házakban televíziók zümmögnek, vízmelegítők és mosógépek berregnek, szél zörgeti a szikomorfák leveleit és fütyül a fügefák ágai közt, patkány oson ki fészkéből egy pálmafán, karmai a fa kérgén kaparnak. Szagok: a félelem izzadsága a pudlis nőről, rózsavíz, óceán, fanedv, ózon, olaj és kipufogófüst, no meg vér, forró és édes, akár a cukrozott vas. Csak három háztömböt kellett gyalogolnia a buszmegállótól a négyemeletes épületig, ahol Kurttel lakott, de Jody mérföldeknek érezte. Nem a kimerültség, hanem a félelem nyújtotta meg a távolságot. Azt hitte, rég legyőzte már a várostól való félelmét, ám az megint visszatért: váll fölötti hátrasandítások és az eltökéltség, hogy csak előrenéz; tempósan megy, de nem ered futásnak. Átment a másik oldalra, és látta Kurt dzsipjét a házuk előtt. Saját Hondáját kereste, de nem találta. Talán Kurt vitte el? De miért? Csak udvariasságból hagyta nála a kulcsot. Nem kellett volna igazából használnia is. Annyira azért nincsenek jóban. Az épületre nézett. A lakásukban égett a villany. Tekintetével megkereste az erkélyablakot, és hallotta, hogy Louis Rukeyser végigviccel egy hetet a Wall Streeten. Kurt szeretett megnézni egy-két részt videón a „Wall Street Week”-ből lefekvés előtt. Azt mondta, megnyugtatja, de Jody gyanította, hogy latens szexuális bizsergést okoz neki, ahogy kopaszodó pénzhajhászok mozgó milliókról beszélnek. Hát, ha a Dow-index emelkedésétől dudorodik ki a pizsije, neki mindegy. Az utolsó pasija azt akarta, hogy Jody pisilje le. Elindult fel a lépcsőn, de a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes.

Valaki bebújt egy fa mögé. Még a sötétben is látta a fa mögül kikandikáló könyököt és a cipő orrát, de másvalami ijesztette meg. Nem látott hőaurát. Az, hogy most nem látja, ugyanolyan zavaró volt, mint alig pár perce az, amikor először látta; már hozzászokott. Akárki volt is a fa mögött, olyan hideg, mint maga a fa. Felszaladt a lépcsőn, megnyomta a kapucsengőt, és ezer évig várt, hogy Kurt beleszóljon. – Igen? – reccsent a kaputelefon. – Én vagyok, Kurt. Nincs nálam kulcs. Engedj be. Az ajtó zümmögött, és Jody bent volt. Az üveg mögül visszanézett. Az utca üres volt. Az alak eltűnt a fa mögül. Felszaladt a lépcsőn a negyedikre, ahol Kurt már várta a lakás ajtajában. Farmert és gyapjúinget viselt; egy atletikus, szőke, harmincéves majdnem-modell, aki leginkább Wall Street-i játékos szeretett volna lenni. Egy leszámítolóintézetben gürcölt egy billentyűzet előtt, fejhallgatóval a fején és olyan öltönyben, amit nem engedhetett meg, nézve, ahogy mások pénze folyik át előtte. Kezét most hátratette, hogy elrejtse a csuklókötést, amit éjjel viselt a kéztőalagút-szindróma fájdalmának minimalizálására. A munkában nem viselte: a kéztőalagút túlságosan munkásosztálybeli dolog. Éjjel úgy dugdosta a kezét, mint a fogszabályzós gyerek, aki fél mosolyogni. – Hol voltál? – kérdezte nem annyira aggódva, mint inkább mérgesen. Jody mosolyt és megértést akart, nem megtorlást. Könnyek gyűltek a szemében. – Megtámadtak. Valaki megvert és egy kuka alá dugott. – Ölelésre tárta a karját. – Megégette a kezemet is. Kurt hátat fordított neki, és bement a lakásba. – És hol voltál tegnap éjjel? Hol voltál ma egész nap? Az irodádból vagy tízszer kerestek. Jody követte. – Tegnap éjjel? Miről beszélsz? – Tudod, elvontatták a kocsidat. Nem találtam meg a kulcsot, amikor jöttek az utcaseprők. Ki kell váltanod a telepről. – Kurt, gőzöm sincs, miről beszélsz. Éhes és ijedt vagyok, és kórházba kell mennem. Valami megtámadott, az istenit! Kurt úgy tett, mintha a videokazettáit rendezgetné. – Ha nem akarod elkötelezni magad, nem kellett volna összeköltöznünk. Én bármikor kapok nőt.

Az anyja annak idején óva intette Jodyt: sose állj össze olyan férfival, aki csinosabb nálad. – Kurt, ezt nézd meg – mutatta fel égett kezét. – Nézd! Kurt lassan megfordult és ránézett; gúnyossága szörnyülködéssé változott. – Hogy csináltad? – Nem tudom, nem voltam magamnál. Azt hiszem, fejsérülésem is van. A látásom... Minden olyan furcsának látszik. Segítesz, kérlek? Kurt elkezdett a kávézóasztal körül járkálni s a fejét rázta. – Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit tegyek. – Leült a kanapéra, és hintázni kezdett. Ez egy olyan pasi, futott át Jody agyán, aki kihívta a tűzoltókat, amikor a vécé bedugult, én meg tőle kérek segítséget. Hogy jutott eszembe? Miért vonzódom a gyenge pasikhoz? Mi a baj velem? Miért nem fáj a kezem? Egyek vagy menjek kórházba? – Ez rémes, reggel korán kell kelnem – szólalt meg Kurt. – Ötkor tárgyalásom van. – Most, hogy ismét az önzés ismerős területén járt, abbahagyta a hintázást, és felnézett. – Még mindig nem mondtad meg, hol voltál éjjel! Az ajtó mellett, ahol Jody állt, volt egy antik tölgyfa ruhafogas. A fogason volt egy fekete cserép, amiben egy filodendron küzdött az életéért, és közben egy takácsatka-kolónia otthonául is szolgált. Ahogy felkapta a cserepet, Jody hallotta, hogy a takácsatkák mocorognak parányi fészkükben. Amint hátralendítette a dobáshoz, látta, hogy Kurt pislog, szemhéja lassan mozgott, akár egy elektromos garázsajtó. Amikor eldobta, látta, hogy Kurt nyakán az ér lüktet egyet. A cserép egyenes vonalban szelte át a szobát, úgy húzva maga mögött a növényt, akár az üstökös a csóváját. Az atkák nagy megrökönyödésükre a levegőben találták magukat. A cserép feneke érintkezésbe lépett Kurt homlokával, és Jody látta, ahogy az edény előbb kidudorodik, aztán összeroppan. Cserépdarabok és virágföld szóródott szét, a növény beburkolta Kurt fejét, és Jody hallotta, ahogy a szárak egyenként elpattannak. Kurtnek nem jutott ideje arckifejezést váltani. Eszméletlenül zuhant hátra a kanapéra. Az egész a másodperc tizedrészéig tartott. Jody odament a kanapéhoz, és kifésülte a virágföldet Kurt hajából. A

homlokán félhold alakú mélyedés díszelgett, ami lassan megtelt vérrel. Jody hasa úgy meglódult és begörcsölt, hogy térdre esett a fájdalomtól. A belső szerveim bekrepálnak, gondolta. Hallotta Kurt szívverését és lassú, rekedt légzését. Legalább nem öltem meg. Az erős, fojtogatóan édes vérszag megtöltötte az orrát. Kétrét görnyedt az újabb görcsrohamtól. Megérintette a sebet Kurt fején, majd visszahúzta a kezét. Ujjairól csöpögött a vér. Ezt nem csinálom. Nem, és kész. Lenyalta az ujjait, és testében minden izom dalra fakadt. Szájpadlásán erős nyomást érzett, majd reccsenést hallott bent a fejében, mintha a szemfogait tépnék ki gyökerestül. Nyelvét végigfuttatta a szájpadlásán, s mintha a szemfogai mögött tűfejnyi hegyeket érzett volna: új, most bújó fogakat. Mi az istent csinálok? – gondolta, ahogy Kurtre mászott, és a vért nyalta a homlokáról. Új foga egyre nőtt. Öröm bizsergett végig lényén, elméje elfehéredett az ujjongástól. Agya rejtett zugában egy halk hang egyre azt kiabálta, „Ne!”, miközben beleharapott Kurt torkába, és itta a vérét. Hallotta, ahogy felnyög, egy ritmusban Kurt szívverésével. Géppisztoly-orgazmus volt, fehér csoki, forrásvíz a sivatagban, megmentésre érkező hallelujakórus és lovasság. Közben pedig a hang egyre csak üvöltötte, hogy NE! Végül elhúzódott és legördült a padlóra. Leült háttal a kanapénak, átkarolta és a térdének nyomta az arcát, s az öröm apró görcseitől rángatózott. Sötét hullám hömpölygött végig a testén, mintha egy hótorlaszból forró fürdőbe mászott volna. Aztán a meleg lassan távozott, helyébe szívszaggató szomorúság költözött – a veszteség olyan végtelen és mélységes érzése, hogy a puszta súlyától elzsibbadt. Ismerem ezt az érzést, gondolta. Éreztem már ezelőtt. Megfordult és Kurtre nézett, s némi megkönnyebbüléssel látta, hogy még lélegzik. A nyakán semmi nyoma nem maradt annak, hogy megharapta. A seb a homlokán kezdett hegesedni. A vérszag még erős volt, de most már taszította, mint az üres borosüveg szaga egy másnapossággal felhőzött reggelen. Felállt és bement a fürdőbe, menet közben már vetkőzve. Megnyitotta a zuhanycsapot, aztán levette a harisnyája maradványát, szinte meg sem

lepődve azon, hogy égett keze közben teljesen meggyógyult. Megváltoztam, gondolta. Sosem leszek már ugyanaz. A világ elmozdult. Ettől a gondolattól visszatért a szomorúság. Érezte már ezt. Belépett a zuhany alá, a perzselően forró vízsugár alá, de nem érezte, hallotta vagy látta a sötét fürdőszobában kavargó meleget és gőzt. Mellkasából felszakadt a zokogás első hulláma, egész testét megrázta, megnyitotta a bánat útját. A falnak dőlve lecsúszott, leült a meleg csempékre, és addig sírt, míg a víz ki nem hűlt. És eszébe jutott a másik zuhanyozás, amikor a világ szintén megváltozott. Tizenöt éves volt és szerelmes, mármint szerelmes az egymáshoz érő nyelvek izgalmába és a fiú kezének durva érintésébe a mellén; szerelmes a szenvedély ideájába és a túl édes bor mámorába, amit a fiú lopott a közértből. Steve Rizzolinak hívták (ami tök lényegtelen, de sosem fogja elfelejteni), két évvel idősebb volt nála, amolyan rosszfiú hasispipával meg szörfös simasággal. A Carmel-dűnéken egy takarón Steve kidumálta a farmerjából, és azt csinálta neki. Neki, és nem vele: amennyit ő közreműködött, akár halott is lehetett volna. Gyors, kellemetlen és üres volt, kivéve a fájdalmat, ami maradt, sőt erősödött, miután hazagyalogolt, kibőgte magát a zuhany alatt, majd feküdt a szobájában, nedves haját a párnán szétterítve, és a plafont bámulva gyászolt hajnalig. Ahogy most kilépett a zuhany alól, és gépiesen megtörülközött, arra gondolt, akkor éreztem ezt, amikor a szüzességemet sirattam. Most mit siratok? Az emberségemet? Ez az: már nem vagyok ember, és soha többé nem is leszek. A felismeréstől minden a helyére kattant. Nem egy éjjel maradt ki, hanem kettő. A támadója azért rejtette a konténer alá, hogy megóvja a napfénytől, de ő valahogy kidugta a karját, és az megégett. Átaludta az egész napot, és amikor másnap este felébredt, már nem ember volt. Vámpír. Nem hisz a vámpírokban. A lábára nézett a fürdőszobaszőnyegen. Lábujjai egyenesek voltak, akár a kisbabáé, mintha a cipőtől sosem hajlottak volna meg. A gyermekkori balesetek hegei a térdén és könyökén eltűntek. A tükörbe nézve azt látta, hogy az apró vonalak a szeme sarkából köddé lettek, sőt még a szeplői is. Szeme viszont fekete volt, az íriszéből semmi nem látszott. Megborzongott. Aztán rájött, hogy mindezt szuroksötétben

látja, hát felkapcsolta a világítást. Pupillái összeszűkültek, és szeme ismét olyan fényes zöld lett, amilyen mindig. Marokra ragadta a haját, és megvizsgálta a hajszálai végét. Egy se volt törött. Alig merte elhinni, de... tökéletes. Egy huszonhat éves újszülött. Vámpír vagyok. Hagyta, hogy a gondolat keringjen, majd letelepedjen a fejében, s közben átment a hálóba, farmert meg pólót vett fel. Vámpír. Szörnyeteg. De nem érzem magam szörnyetegnek. Ahogy ment a hálóból vissza a fürdőbe, hogy megszárítsa a haját, észrevette a kanapén heverő Kurtöt. Ritmikusan lélegzett, egészséges hőaura vette körül. Jody enyhe bűntudatot érzett, de elhessegette. Le van szarva. Amúgy se bírtam igazán. Talán tényleg szörnyeteg vagyok. Bekapcsolta a hajsütő vasat, amivel minden reggel kiegyenesítette a haját, aztán kikapcsolta. Ez is le van szarva. Le van szarva a hajsütő vas, a hajszárító, a magas sarkú, a szempillafesték, a harisnya. Le vannak szarva ezek az emberi izék. Kirázta a haját, fogta a fogkeféjét, és visszament a hálóba, ahol egy válltáskát telepakolt farmerrel meg pólóval. Kurt ékszerdobozában megkereste a Honda pótkulcsait. Az ágy melletti rádiós óra hajnali ötöt mutatott. Nincs sok időm. Gyorsan keresnem kell egy biztos helyet. Kifelé menet megállt a kanapénál, és homlokon csókolta Kurtöt. – El fogsz késni a tárgyalásról – mondta neki. Kurt nem mozdult. Jody felkapta a padlóról a pénzzel teli zacskót, beledugta a táskába, aztán kiment. Az utcára érve körülnézett és káromkodott. A Hondát elvontatták. El kell mennie érte a telepre. Amit csak nappal lehet. Basszus. Nemsokára világos lesz. Eszébe jutott, mit tett a napfény a kezével. Sötét helyet kell találnom. Kocogva indult el, és még sosem érezte magát ilyen fittnek. A Van Nessnél betért egy motelbe, és addig nyomta a csengőt, míg egy álmos képű portás jelent meg a golyóálló üveg mögött. Kifizetett két éjszakát, majd adott egy százdollárost a portásnak, kikötve, hogy semmilyen körülmények között ne zavarják. A szobában kulcsra zárta az ajtót, majd a széket a kilincsnek támasztotta, és bemászott az ágyba. Hirtelen kimerültség fogta el, ahogy a nappal első rózsaszín sugarai szétterültek a város fölött. Vissza kell szereznem a kocsimat, gondolta.

Találnom kell egy biztonságos helyet. Aztán ki kell derítenem, ki tette ezt velem. Tudnom kell, miért. Miért én? Miért a pénz? Miért? És segítségre lesz szükségem. Valakire, aki nappal is mozoghat. Mire a nap kikukucskált a horizont felett keleten, már a holtak álmát aludta.

4. fejezet Bimbók és az Égett mankók városa C. Thomas Flood (a barátainak csak Tommy) éppen a kritikus pontra ért egy erotikus álomban, amikor felébresztette az öt Wong nyüzsgése és karattyolása. A harisnyakötős gésák kielégületlenül kacsáztak el az álomvilágba, ő meg csak nézte a felső ágy deszkáit. A szoba alig volt nagyobb egy méretesebb gardróbnál. Háromemeletes ágyak álltak a keskeny hely két oldalán, ahol a Wongok próbáltak annyi helyet kikönyökölni, hogy fel tudják húzni a nadrágjukat. Wong Kettő behajolt Tommy ágya fölé, bocsánatkérőn vigyorgott, és mondott valamit kantoniul. – Nem gond – felelte Tommy. A fal felé fordult, vigyázva reggeli erekciójára, és fejére húzta a takarót. A magánélet csodálatos, gondolta. Mint a szerelem, a magánélet is akkor a legnyilvánvalóbb, amikor nincs. Erről kéne írnom... és beletenni sok harisnyakötős és vörös cipős gésát. Mandulaszemű tramplik zsúfolt teaháza, írta C. Thomas Flood. Még ma megírom, csak előbb bérelek egy postafiókot, és állás után nézek. Vagy maradjak itt és várjam meg, ki hozza a virágot... Tommy négy napja zsinórban friss virágot talált az ágyán, ami kezdte zavarni. Nem maguk a virágok: kardvirágok, vörös rózsák, meg két vegyes bokréta nagy rózsaszín szalaggal átkötve. A virágok tetszettek neki, na persze maszkulin módon, és határozottan nem buzisan. Az se zavarta, hogy nincs vázája, se asztala, amire a nem létező vázát tegye. Elkocogott a folyosón a közös fürdőszobába, levette a vécétartály fedelét, és oda dugta bele a virágokat. Színük kellemes ellenpontot kínált a fürdőszoba mocskának... már amíg a patkányok le nem rágták a bimbókat. De még ez sem zavarta. Az zavarta, hogy alig egy hete van a városban, és senkit nem ismer. Ki küldhet neki virágot? A távozó Wongok sorban viszlátot mondtak, majd Wong Öt becsukta

maga mögött az ajtót. Beszélnem kell Wong Eggyel a szállásról, gondolta Tommy. Wong Egy nem tartozott az öt Wong közé, akikkel Tommy osztozott a szobán. Wong Egy a háziúr volt: idősebb, bölcsebb és kifinomultabb, mint Wong Kettőtől Hatig. Wong Egy beszélt angolul, harminc éve divatjamúlt, kopott öltönyt viselt, és réz sárkányfejes sétapálcával járt. Tommy a Columbus Avenue-n találkozott vele éjfél után, Rosinante, ‘74-es Volvo szedánjának égő teteme fölött. – Megöltem – nyögte Tommy, ahogy nézte a motorháztető alól gomolygó fekete füstöt. – Kár érte – mondta együttérzőn Wong Egy, majd továbbindult. – Elnézést – szólt utána Tommy. Akkor érkezett Indianából, sosem járt még nagyvárosban, így az sem jutott el a tudatáig, hogy Wong Egy már így is túllépte az idegenek iránti empátia metropolisi mértékét. Wong megfordult, és sárkányfejes pálcájára támaszkodott. – Elnézést – ismételte Tommy –, de új vagyok a városban... Nem tudja véletlenül, hol találhatok helyet éjszakára? Wong felvonta a szemöldökét. – Van pénz? – Egy kevés. Wong megnézte magának Tommyt, aki ott állt az égő kocsija mellett egy bőrönddel meg egy írógéptokkal. Megnézte Tommy nyílt, reményteljes mosolyát, sovány arcát és sötét haját, és elméjében az „áldozat” szó jelent meg húszas méretű betűvel a The Chronicle harmadik oldalán egy cikkben: „Írógéppel verték halálra a névtelen áldozatot Tenderloinban”. Wong mélyet sóhajtott. Szerette mindennap kiolvasni a The Chronicle-t, és nem akarta kihagyni a harmadik oldalt, amíg a tragédia el nem múlik. – Jön velem – mondta. Wong ment tovább a kínai negyedbe. Tommy ott botladozott mögötte, időnként hátrasandítva az égő Volvóra. – Szerettem azt a kocsit. Öt büntetést is kaptam vele gyorshajtásért. Még benne vannak a kesztyűtartóban. – Kár. – Wong megállt egy ütött-kopott fémajtónál egy zöldséges és egy halüzlet között. – Van ötven dollár? Tommy bólintott és farmerja zsebébe túrt. – Egy hét ötven dollár – mondta Wong. – Egy hónap kettőszázötven. – Egy hét elég – húzott le két húszast meg egy tízest egy vékonyka

kötegről Tommy. Wong kinyitotta az ajtót, és elindult fel a keskeny, sötét lépcsőházban. Tommy ott kínlódott mögötte, többször majdnem orra esve. – A nevem C. Thomas Flood. Vagyis az írói álnevem. Amúgy Tommy. – Jó. – És maga? – A lépcső tetején Tommy megállt és kezet nyújtott. Wong ránézett Tommy kezére. – Wong. Tommy meghajolt. Wong nézte, és nem értette, ez mi a fenét csinál. Ötven dolcsi az ötven dolcsi, gondolta. – Fürdőszoba folyosón. – Wong kinyitott egy ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Öt álmos kínai nézett fel az ágyáról. – Tommy – mondta nekik Wong Tommyra mutatva. – Tommy – ismételte egyszerre az öt kínai. – Ez Wong – bökött a bal alsó ágyon fekvő férfira Wong. Tommy biccentett. – Wong. – Ez Wong. Az Wong. Wong. Wong. Wong – mondta Wong, mintha egy régi golyós számológépen számolna, merthogy azt is csinálta: ötven dolcsi, ötven dolcsi, ötven dolcsi. A jobb alsó, üres ágyra mutatott. – Ott alszik. Viszlát. – Viszlát – mondta az öt Wong. – Elnézést, Mr. Wong... Wong megfordult. – Mikor kell fizetni a lakbért? Holnap elindulok állást keresni, de nincs túl sok pénzem. – Kedd és vasárnap. Ötven dolcsi. – De azt mondta, ötven egy hét. – Kettő ötven egy hónap, vagy ötven egy hét, kedden és vasárnap. Wong otthagyta. Tommy az ágy alá dugta bőröndjét és az írógépét, majd lefeküdt. Mielőtt aggódhatott volna azon, hogy felgyújtotta a kocsiját, elnyomta az álom. Az indianai Incontinence-ből hajtott a Volvóval egész San Franciscóig, és csak tankolni meg üríteni állt meg. Háromszor látta a kormány mögött a napkeltét, s most a parton elérte a kimerültség. Tommy az Incontinence Targonca Társaságban robotoló munkások két nemzedékének leszármazottja volt. Amikor tizennégy évesen bejelentette, hogy író lesz, apja, idősb Thomas Flood azzal a toleráns hitetlenkedéssel fogadta a hírt, amit a szülő az ágy alatti szörnyeknek és

képzeletbeli barátoknak tart fenn. Aztán amikor Tommy a gyár helyett egy zöldségeshez állt be dolgozni, az apja halkan, de megkönnyebbülten felsóhajtott: legalább szakszervezeti bolt, a fiú kap juttatást és nyugdíjat. Csak amikor Tommy vett egy csotrogány Volvót, és az a hír kelt lábra a városkában, hogy lelkes kommunista, na, idősb Tom akkor kezdett aggódni. Flood papa szülői szorongása minden éjjel tovább nőtt, ahogy hallotta, amint egyetlen fia egész éjszakákat átkopácsol az Olivetti írógépen, mígnem egy szerda este jól felöntött a garatra a Starlight Lanes-ben, és kitálalt a tekés haverjainak. – A fiú ágya alatt találtam egy New Yorkert – szörcsögte ötkorsós Budweiser-ködön át. – Szembe kell néznem vele: a fiam buzogány. A Bill-féle Radiátor Tekecsapat többi tagja együttérzése jeleként lehajtotta a fejét, és magában hálát adott Istennek, hogy a golyó a mellette álló katonát érte, és hogy az ő fiuk biztonságban van a kishengeres Chevyk és a nagy csöcsű nők iránti megszállottságával. Harley Businsky, aki nemrég emelkedett isteni rangra, amikor is háromszázat gurított, medveszerű karjával átölelte Tom vállát. – Talán csak össze van zavarodva – vigasztalta. – Beszéljünk vele. Amikor két XXXL-es, acélkék, hímzett tekepóló rontott be a szobájába, tele két XXXL-es, sörtől lotyogó tekéssel, Tommy hanyatt esett a székéből. – Szia, apa – mondta a padlóról. – Beszélnünk kell, fiam. A következő fél órában a két férfi a jó zsaru/rossz zsaru – esetleg a Joe McCarthy kontra Télapó – apás verzióját adta elő neki. A kihallgatás során a következőkre derült fény: Igen, Tommy igenis szereti a kocsikat és a nőket. Nem, nem tagja a kommunista pártnak, és soha nem is volt. És igen, író lesz, a szakszervezeti kötődés hiánya ellenére. Tommy megpróbálta az irodalmi élet előnyeit felsorolni, ám érvei hatástalannak bizonyultak (nem kis részben annak köszönhetően, hogy mindkét inkvizítora azt hitte, Hamlet egy tojással felszolgált kis szelet sonka). Verejtékben úszva már-már a kapituláción gondolkodott, amikor elkeseredésében még lőtt egyet: – Tudjátok, hogy a Rambót is valaki megírta? Idősb Thomas Flood és Harley Businsky a felismeréstől elszörnyedve nézett össze. Hitük megingott, megrepedezett, omladozott. Tommy továbbnyomult. – És a Patton... a Pattont is valaki megírta.

Várt egy lélegzetnyit. A két férfi az ő ágyán egymás mellett ült, fészkelődött és kerülte a másik tekintetét. Akármerre néztek, a falakon mindenütt kihúzóval gondosan megjelölt idézeteket láttak; könyveket, tollakat és írógéppapírt; írók poszter nagyságú képeit. Ernest Hemingway kemény tekintettel meredt rájuk, mintha azt mondaná: „Mentetek volna inkább halászni, ti szarjankók.” Végül Harley szólalt meg: – Hát, ha író akarsz lenni, nem maradhatol itten. – Tessék? – hökkent meg Tommy. – Nagyvárosba kell menned és éhezni. Nemt’om, hogy Kafkát isszák vagy veszik, de aztat tudom, hogy ha író akarsz lenni, éhezned kell. Ha nem éhezel, szart se érsz. – Nem is tudom, Harley – dünnyögte idősb Tom, akinek nem különösebben tetszett az ötlet, hogy amúgy is ványadt fia éhezzen. – Ki gurított háromszázat múlt szerdán, Tom? – Te. – És én mondom, hogy a fiúnak nagyvárosba kell mennie és éhezni. Tom Flood úgy nézett a fiára, mintha az akasztófa csapóajtaján állna. – Biztos vagy ebben az íróságban, fiam? Tommy bólintott. – Akkor csinálok neked szendvicset. Ha nincs egy különösen giccses televíziós dokumentumdráma a World Trade Center elleni robbantásról, akkor Tommy akár New Yorkban is éhezhetett volna, ám idősb Tomnak esze ágában se volt hagyni, hogy a fiát „felrobbancsa egy rakás törülközős terrorista”. Tommy akár Párizsban is éhezhetett volna, ha a Volvo felületes vizsgálata során ki nem derül, hogy a nyirkos utat bizony aligha bírná ki. Így került hát San Franciscóba, és noha tudott volna mit kezdeni egy kiadós reggelivel, most jobban aggasztották a virágok, mint az étel. Itt maradok, és meglesem, ki hozza a virágokat, gondolta. Rajtakapom. Csakhogy több mint egy hete munkanélküli volt, és középnyugati munkaerkölcse kiszekálta az ágyból. Edzőcipőben zuhanyozott, hogy lába ne érjen a padlóhoz, majd felvette a legjobb ingét és a melóvadász farmerját, fogott egy noteszt,

aztán lecuppogott a lépcsőn a kínai negyedbe. A járdán ázsiaiak tülekedtek: férfiak és nők siettek el szabadtéri piacok előtt, ahol élő halat, barbecue-húst és ezernyi olyan zöldséget árultak, amiket Tommy megnevezni se tudott. Elment egy hely mellett, ahol fél méter széles aligátorteknősök próbáltak kijutni a műanyag tejesrekeszekből. A szomszéd kirakatban füstölt disznófejeket raktak körül többtálcányi kacsalábbal és -csőrrel, fölöttük pedig egész kopasztott fácánok érlelődtek. A levegőt megülte a sűrű népesség, szójaszósz, szezámolaj, édesgyökér és kipufogófüst szaga. A kipufogófüst sosem hiányzott. Tommy végigment a Granten, majd a Broadwayen átvágva be North Beachbe, ahol a tömeg megritkult, és a szag is sülő kenyér, fokhagyma, oregánó és kipufogófüst miazmájára váltott. Akárhová ment a városban, étel és járművek illatozó keveréke vette körül, mint egy őrült ínyencmechanikus alkímiai főzete: Narancsos Csirkemell Saab Turbo, Buick Skylark Carbonara, Édes-savanyú Városi Busz, Bolognai Honda Égő Mankó Szósszal. A szaglószervi elmélkedésből éles harci sikoltás riasztotta fel Tommyt. Felnézve látta, hogy egy görkoris közeleg fluoreszkáló lábszárvédőben és sisakban, nyaktörő sebességgel. Egy öregember, aki odébb ült a járdán és crossiant-nal etette két kutyáját, felnézett, és egy darab péksüteményt dobott a járdára. A kutyák odaugrottak a csemegéért, feszesre húzva pamutvászon pórázukat. Tommy megborzongott. A görkoris telibe trafálta a pórázt, a levegőbe repült, jó három méteres ívet írt le, majd Tommy lába előtt ért járdát kitekert végtagok és kerekek kupacában. – Jól vagy? Tommy a kezét nyújtotta a görkorisnak, aki nem fogadta el. – Semmi bajom. – Vér csöpögött lehorzsolt álláról, széles napszemüvege csálén állt. – Nem ártana lassítani a járdán – szólt oda az öregember. A görkoris felült, és az öreghez fordult. – Ó, fenség, nem tudtam, sajnálom. – Az első a biztonság, fiam – mosolygott az öreg. – Igen, uram. Majd jobban vigyázok. – Felállt és biccentett Tommynak. – Bocs. – Gyorsan megigazította a görkorcsolyáit, és elgurult.

Tommy az öreget nézte, aki folytatta a kutyaetetést. – „Fenség”? – Vagy ő császári felsége – bólintott a Császár. – Még új vagy a városban? – Igen, de... Egy fiatal nő jött arra hálós harisnyában és piros szatén miniszoknyában, megállt a Császár előtt és meghajolt. – Jó reggelt, fenség. – Az első a biztonság, gyermekem – mondta a Császár. A nő mosolygott és továbbment. Tommy nézte, amíg el nem tűnt a sarkon, majd visszafordult az öreghez. – Isten hozott a városomban – mondta a Császár. – Eddig hogy mennek a dolgok? – Én... én... – Tommy össze volt zavarodva. – Ki maga? – San Francisco Császára, Mexikó Védelmezője, szolgálatodra. Croissant-t? – A Császár egy fehér papírzacskót nyújtott Tommy felé, aki a fejét rázta. – Ez a zabolátlan fickó – bökött az uralkodó a Boston terrierre – Betli. Nagy zsivány, de a legjobb patkányfogó kutya a városban. A kiskutya morgott. – Ő pedig – folytatta a Császár – Lázár. Holtan találtam a Geary Streeten, miután szerencsétlen találkozása volt egy francia turistabusszal, s a peremről hozta vissza egy némileg használt bocskorszíj misztikusan gyógyító illata. A golden retriever a mancsát nyújtotta. Tommy hülyén érezte magát, de megrázta. – Örvendek. – És te? – kérdezte a Császár. – C. Thomas Flood. – A „C” minek a rövidítése? – Igazából semminek. Író vagyok. Csak azért tettem hozzá a nevemhez, hogy írónév legyen. – És ügyes modorosság. – A Császár szünetet tartott, mely alatt leharapta egy croissant csücskét. – Szóval, C, eddig milyen volt hozzád a város? Tommy fejében megfordult, hogy ez sértés is lehetett, de élvezte a beszélgetést az öreggel. Amióta megérkezett, senkivel nem beszélt kéthárom szónál többet. – A város tetszik, de vannak gondjaim.

Mesélt a Császárnak a kocsija pusztulásáról, találkozásáról Wong Eggyel, zsúfolt, mocskos szállásáról, s végül az ágyán felbukkanó, titokzatos virágokkal fejezte be. Az uralkodó megértően sóhajtott, és bozontos, ősz szakállát simogatta. – Sajnos, a szállásgondban nem tudok segíteni, az embereimmel mi olyan szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az egész várost az otthonunknak tudhatjuk. De állásügyben talán tudok valamit, és talán a virágok titkára is van egy nyomom. Elhallgatott, és közelebb intette Tommyt. Tommy leguggolt és odahajolt. – Igen? – Láttam a fickót – suttogta a Császár. – Vámpír. Tommy úgy hőkölt hátra, mintha leköpték volna. – Egy vámpír virágárus?! – Hát, ha a vámpír részt el tudod fogadni, a virágárus már könnyen megy, nem gondolod?

5. fejezet Élőhalott és kicsit összezavarodott A szomszéd szobában franciák keféltek, Jody jól hallott minden nyögést, vihogást és ágynyikorgást. Fönt egy tévében valami játék ment: – Jöhet a Bestialitás ötszázért, Alex. Jody a fejére húzta a párnát. Nem igazán ébredés volt. Elmaradt a lassú csúszás az álomvilágból a valóságba, elmaradt az öntudat derengése az álom kényelmes félhomályában. Inkább olyan volt, mintha hirtelen felkapcsolták volna a világot, de teljes hangerővel, mint egy rádiós ébresztőt, ami a valóság negyven legbosszantóbb slágerét harsogja. – Bűnöző elnökök százasért, Alex. Jody a hátára fordult és a plafont nézte. Mindig azt hittem, hogy a halál után már nincs se szex, se tévés játék, gondolta. Hát nem azt mondják, hogy „Nyugodjon békében”? – Vas-y plus fort, mon petit cochon d’amour! Panaszkodni szeretett volna valakinek, bárkinek. Utált egyedül ébredni... és egyedül aludni is, ha már itt tartunk. Öt év alatt tíz férfival élt együtt. Sorozatmonogámia. Ezen a problémán akart dolgozni, mielőtt meghalt. Kikecmergett az ágyból, és széthúzta a gumis motelfüggönyt. Utcalámpák és neonreklámok fénye töltötte meg a szobát. És most? Máskor a fürdőbe menne. De most nem érezte szükségét. Két napja nem pisiltem. Talán soha többé nem kell. Bement a fürdőbe és leült a vécére, hogy tesztelje az elméletet. Semmi. Kibontotta az egyik műanyag poharat, megtöltötte vízzel, és megitta. A gyomra azonnal felfordult, és a vizet sugárban a tükörre okádta. Oké, szóval vizet ne. Zuhany? Átöltözni és kimenni a városba? És

aztán? Vadászni? Megborzongott a gondolatra. Mostantól embereket fogok ölni? Istenem, Kurt. Mi van, ha ő is átváltozik? Ha már át is változott? Gyorsan felvette az előző esti ruháját, felkapta a repülős táskáját meg a szobakulcsát, és kiment. A porta előtt elhaladva intett az éjszakai portásnak, aki kacsintott és visszaintett. Száz dolcsi erős kötelék. Befordult a sarkon, és elindult a Chestnuton, ellenállva a késztetésnek, hogy futásnak eredjen. A lakásuk előtt megállt, és az ablakukra koncentrált. A fények égtek, és kis összpontosítással hallotta, hogy Kurt telefonál. – Ja, a hülye picsa leütött egy cserepes virággal. Nem, úgy dobta. Két órát késtem a melóból. Nem tudom, mondott valamit, hogy megtámadták. Pár napja nem volt dolgozni se. Nem, nincs kulcsa, úgy engedtem be... Szóval nem öltem meg. És nem változott át, különben nem ment volna dolgozni fényes nappal. A hangjából ítélve jól van. Dühösen, de jól. Ha bocsánatot kérnék, és elmagyaráznám, mi történt... – Nem – mondta Kurt a telefonba –, levettem a nevét a postaládáról. Nem érdekel. Különben se illett az imázsba, amit ki akarok alakítani. Arra gondoltam, randira hívom Susan Badistone-t: Stanford-diploma, pénzes család, republikánus. Tudom, de Isten ezért adta nekünk a szilikont... Jody sarkon fordult, és visszament a motelbe. A portánál megállt, kifizetett még két napot, majd felment a szobájába, leült az ágyra, és sírni próbált. Nem jöttek könnyek. Máskor felhívta volna egy barátnőjét telefonos vigaszért. Megevett volna fél kiló fagyit, és egész éjjel virrasztott volna, azon agyalva, mihez kezdjen az életével. Reggel a munkahelyén beteget jelentett volna, aztán felhívja az anyját Carmelben, hogy kölcsönkérjen annyit, amennyiért új lakást bérelhet. De ez még akkor volt, amikor ember volt. Az éjjel tapasztalt némi önbizalom szertefoszlott. Most csak értetlenséget és félelmet érzett. Megpróbált felidézni mindent, amit valaha a vámpírokról hallott vagy látott. Nem volt sok. Nem szerette az ijesztős könyveket meg filmeket. Amire emlékezett, az jobbára hülyeségnek tűnt. Például nem muszáj koporsóban aludnia, ez nyilvánvaló. Viszont az is nyilvánvaló, hogy nappal nem mehet ki. Nem

kell minden éjjel ölnie, és ha meg is harap valakit, az nem feltétlen változik vámpírrá... seggfejjé talán, de nem vámpírrá. Na persze Kurt már előtte is seggfej volt, szóval ki tudja. De akkor ő miért változott át? El kell mennie könyvtárba. Vissza kell szereznem a kocsimat, gondolta. És új lakást keríteni. Csak idő kérdése, és egyszer napközben nyit be a szobalány, és szénné égek. Kell valaki, aki nappal is tud mozogni. Kell egy barát. Az aktatáskájával együtt a noteszét is elvesztette, de nem számított. Jelenleg minden barátja kapcsolatban volt, és noha bármelyikük szívesen együtt érezne vele a Kurttel való szakítás miatt, túl önzőek, hogy igazán segítsenek. Csak akkor álltak közel egymáshoz, amikor éppen szinglik voltak. Kell egy pasi. A gondolat nyomasztotta. Hogyhogy mindig ide lyukadok ki? Modern nő vagyok. Ki tudom nyitni a konzervet, magam megölöm a pókot. Tudom kezelni a csekkkönyvemet, ellenőrizni az olajat a kocsiban. El tudom tartani magam. Vagyis nem biztos. Tényleg, hogyan fogom eltartani magam? A táskát az ágyra dobta, elővette a pénzzel teli fehér papírzacskót, és kiürítette. A bankókat oszlopokba rakta, majd megszámolta az oszlopokat. Harmincöt oszlopban húsz százdolláros. Mínusz az ötszáz, amit a hotelre költött: az majdnem hetvenezer dollár. Váratlan és mélyről jövő késztetést érzett a vásárlásra. Akárki támadta meg, tudta, hogy majd pénzre lesz szüksége. Tehát nem véletlen. És valószínűleg az sem véletlen, hogy az a valaki hagyta megégni a kezét. Különben honnan tudta volna, hogy napkelte előtt elbújjon? Viszont ha tényleg segíteni akart, miért nem mondta el egyszerűen, mi a teendője? Összeszedte a pénzt, és visszagyömöszölte a táskába, amikor csengett a telefon. Ránézett, figyelte, ahogy a narancssárga lámpa a csengetés ütemére hunyorog. Senki nem tudja, hogy itt van. Csak a porta lehet. Négy csengetés után felvette. Mielőtt beleszólhatott volna, egy nyugodt, recsegő férfihang azt mondta: – Mellesleg nem vagy halhatatlan. Most is megölhetnek. Kattanás hallatszott, és Jody letette. A fickó azt mondta, megölhetnek, és nem azt, hogy meghalhatsz.

Megölhetnek. Fogta a táskát, és kirohant az éjszakába.

6. fejezet Az Állatok A nappali műszakosok úgy nevezték őket: az Állatok. Egy reggel a menedzser arra jött be, hogy az egyikük félmeztelenül lóg a Safeway felirat hatalmas piros S betűjéről, a többiek meg csontrészegen a tetőről dobálják mályvacukorral. A menedzser üvöltve mondta el őket mindennek, állatoknak is. Azok meg örvendezve köszönték meg, egymást sörrel lefröcskölve szentesítették a keresztelőt. Most, hogy a vezérük elment, heten maradtak. Tizenegy körül támolyogtak be az üzletbe, ahol is a menedzser közölte velük, hogy új csapatfőnököt kapnak: – Ez a fickó majd helyre ránt benneteket... mindent csinált már, az önéletrajza négy oldal hosszú. Az éjfél az Állatokat a kasszákon ücsörögve találta a bolt elején, egy rekesz tejszínhabot fogyasztva osztották meg egymással aggodalmaikat. – Bekaphatja ez a keleti nagymenő – pontifikálta Simon McQueen, a korelnök. – Én lenyomom óránként az ötven rekeszt, mint máskor, és ha ő többet akar, akkor csinálja maga. – Simon szívott egy löket kéjgázt a tejszínhabos flakonból, és azt krákogta: – Nem bírja majd tovább, mint egy fing a forró serpenyőben. Simon huszonhét volt, izmos és inas, mint egy bendzsóhúr. Arca éles vonásait himlőhelyek tarkították, nagy barna sörényét fejkendővel és egy fekete Stetson kalappal tartotta féken, s cowboynak és költőnek tartotta magát. Hat puskalövésnyi távolságnál közelebb soha nem járt se lóhoz, se könyvhöz. Jeff Murray, a néhai gimis kosárlabdasztár kivett egy új flakon tejszínhabot a rekeszből, és azt mondta: – Miért nem közülünk neveztek ki valakit, amikor Eddie elment? – Mert azt se tudják, hogy a seggükön ülnek, vagy egy forró kövön – vélte Simon. – Palackot fel – tette hozzá gyorsan. – Azt tették, amit helyesnek véltek – mondta Clint, egy rövidlátó, első

trimeszteres újraszületett keresztény, aki miután bocsánatot nyert tízévnyi drogozásért, buzgón megbocsátott másoknak is. – Palackot fel – ismételte Simon Jeffnek, aki felfordította a tejszínhabos flakont úgy, hogy közben nyomta a szelepet. Jeff beszívta az erős tejszínhabsugarat, ami megtöltötte a száját meg a torkát, és kispriccelt az orrán. Annyira köhögött, hogy belekékült. Drew, a csapat fűellátója és ennélfogva orvosa, keményen belebokszolt Jeff hasába, amitől a néhai támadó akkora tejszínhabgolyót adott ki magából, akár egy kisbaba. Jeff lihegve rogyott a padra. A golyó a hatos kasszán landolt. – Ugyanolyan hatásos, mint a Heimlich-manőver – vigyorgott Drew –, és nincs az a nemkívánatos intimitás. – Mondtam neki, hogy felfelé tartsa a palackot – csóválta fejét Simon. Kopogtak a kirakaton. Mind arra fordultak. Egy vézna, sötét hajú srácot láttak farmerben és flanelingben a zárt ajtónál. Jobb csípőjén egész lent árazópisztoly lógott. – Ez lesz a nagymenő. Simon ment ajtót nyitni. Clint az egyik kassza alá dugta a tejszínhabos rekeszt. A többiek gyorsan megszabadultak a flakonjaiktól, ahogy tudtak, és úgy álltak a kasszák mellett, mintha díszszemlére várnának. Érezték, hogy vége egy korszaknak, az Állatoknak betejszínfellegzett. – Tom Flood – nyújtott kezet Simonnak az új srác. Simon nem fogta meg, csak nézte a kezét, míg a srác feszengve le nem engedte. – Én Sime vagyok, ő Drew. – Simon betessékelte az új srácot, aztán bezárta az ajtót mögötte. – Adunk blokkolókártyát. Az új srác elindult Simon után az iroda felé, közben megállt, és megszemlélte a tejszínhabgolyót a hatos kasszán, majd a még padlón lihegő Jeffet. – Palackot fel – mondta Jeffnek. Simon szemöldökét felvonva sandított a többiekre, és bevezette a srácot az irodába. A fiókban matatott blokkolókártya után, amikor az új srác megkérdezte: – Szóval gurítasz, Sime? Simon felnézett és jól megvizsgálta a srác arcát. Csapdát gyanított. Hátralépett és kihúzta magát, mint egy pisztolyhős délidőben. – Ja, gurítok. – Mit használsz?

– Hatkilós bébipulykát. – Hálóval? – Nem. – Ja, a háló nyanyáknak való. Jómagam a hétkilós zsírjában süthetőt preferálom – vigyorgott Tommy. Simon viszonozta a vigyort, és kezet nyújtott. – Isten hozott. – Blokkolókártyát adott Tommynak, majd kimentek az irodából. A csapat kint várt. – Srácok, ez Tom Flood. A csapat idegesen nézte Tommyt. – Ő is gurít. A csapat egy emberként, megkönnyebbülten sóhajtott. Simon mindenkit bemutatott a specialitásával együtt. – A padlón az Jeff, édestésztasor, kosaras. Drew fagyasztott kaja és sörmester. Troy Lee, poharak, kungfu-harcos. – Troy Lee alacsony, izmos tag volt, fekete szaténdzsekiben; enyhén meghajolt. – Clint, gabonapelyhek és gyümölcslevek – folytatta Simon –, és Isten haverja. – Clint magas és vékony volt; göndör fekete haj, vastag szarukeretes kukker és bamba, bár szép mosoly. Simon egy ösztövér, flanelinges mexikóira mutatott. – Gustavo a padlófelelős, negyven gyereke van. – Cinco niños – helyesbített Gustavo. – Bocs a mellédugást, öt gyereke. – Simon egy alacsony, kopaszodó taghoz ért, bársonynadrágban. – Barryé a szappan és a kutyakaja. Akkor hullott ki a haja, amikor búvárkodni kezdett. – Kapd be, Sime. – Nyugi, Barry. – Simon haladt tovább. – Ez a sötét bőrű pacák Lash, tejtermékek és egyebek. Azt állítja, hogy menedzsernek tanul a Frisco Egyetemen, pedig igazából a Blood banda fegyvercsempésze. – Simon meg a Klán nagysárkánya akarna lenni – mondta Lash. – Jó legyél, vagy nem segítek a díszszartációddal. – Disszertáció – javította ki Lash. – Akármi. – Te mit csinálsz, Sime? – kérdezte Tommy. – Én a tökéletes nagy hajú szőkét keresem. Kozmetikus lesz, Arlene, Karlene vagy Darlene néven. A mellbősége legalább az IQ-ja fele, és biztos, hogy látta Elvist. Ismered? – Nem. Ez elég kemény dió.

Simon közelebb lépett, orra szinte érintette Tommyét. – Ne tartsd vissza az infót. Felajánlok pénzjutalmat és egy videót, amin majd megpróbál testápolóba fojtani engem. – Tényleg nem segíthetek. – Vagy úgy. Én a dobozos üdítőkkel foglalkozom. – Mikor jön a kamion? – Fél óra múlva, fél egykor. – Akkor van még időnk pár menetre. A pulykatekének nincs hivatalos szabálykönyve. A pulykatekét nem ismeri el sem az Országos Főiskolai Atlétikai Társaság, sem az Olimpiai Bizottság. Nincsenek az Amerikai Baromfitenyésztők Szövetsége által szponzorált profi versenyek, és sportcipőgyártó cégek sem készítenek pulykatekecipőket. Még a világ legjobb pulykatekései sem tűntek fel zabpelyhes dobozokon vagy tévéshow-kban. Sőt, amíg az ESPN kényszerhelyzetbe nem jutott, hogy kitöltse valamivel a műsoridőt a profi gyepdarts és az ausztráliai focimeccsek ismétlése között, a pulykateke teljesen titkos sportnak számított, száműzve a postaládakosárlabda és a tehénfeldöntés sötét atletikus alagsorába. A hivatalos elismerés dacára a „baromficsúszka” nemes hagyományát az egész országban gyakorolják a szupermarketek éjszakai műszakosai. Az Állatok hivatalos állogatója Clint volt, mivel mindig tétre játszottak, Clint vallása pedig tiltotta a szerencsejátékot, ám a részvétele mégis kívánatos volt, már csak azért is, nehogy befújja a többieket a vezetőségnek. Háromszög alakban literes Ivory mosogatószeres üvegeket állított fel a sor végén. A húspult lesz a hátsó háló. A csapat tagjai közben kiválasztották a maguk madarát a fagyasztóból, és felsorakoztak a sor túlsó végén. – Te kezdesz, Tom – mondta Simon. – Lássuk, mit pengetsz. Tommy előrelépett, jobb kezében mérlegelte a fagyasztott pulykát, frigid ereje szinte dalolt a bőrén. Furcsamód a Tűzszekerek zenéje szólalt meg a fejében. Hunyorogva bemérte a célt, tipegetett párat, majd végigcsúsztatta a madarat a padlón. A csapat egyöntetűen sóhajtott, ahogy a hétkilós,

zsírjában sütendő, frissen fagyasztott ínyencség jóképű nyomvonalat húzva úgy csapódott a tisztítószeres üvegekbe, akár tehervonat részeg nagymamák kórusába. – Telibe! – kurjantotta Clint. Simon összerezzent. – Ennyire senki se lehet jó – rebegte Troy Lee. – Senki se. – Mázli – vélte Simon. Tommy elnyomott egy mosolyt, és visszament. – Ki jön? Simon lépett előre, és végignézett a soron, az üvegeket állogató Clintre. Bal szeme alja idegesen tikkelt. Furcsa módon A jó, a rossz és a csúf zenéje szólalt meg a fejében. A pulyka lehúzta a kezét. Szinte érezte, ahogy a belsőségek lüktetnek a feszültségtől: „Az árulkodó szív” pulykaverziója. Megindult, a madarat nagy ívben lengetve, aztán hatalmasat bődülve eldobta. A pulyka az út háromnegyed részét a levegőben tette meg, majd leérve becsapódott az üvegek közé, aztán bele a húspult aljába, betörve a fémet, eltépve több vezetéket szikrák és füst közepette. A bolt lámpái hunyorogtak, majd kialudtak. A nagyhűtő hatalmas kompresszora hörögve leállt, akár a haldokló tengerjáró. Ózon és égett szigetelés szaga töltötte meg a levegőt. Sötét csend állt be... az Állatok mozdulatlanul álltak, akárha közeledő tengeralattjáró halálos hangját fülelnék. Aztán tartalék akkumulátorok biztonsági lámpákat kapcsoltak be a sorok végén. A csapat Simonról, aki leesett állal állt, a pulykára nézett, ami megfeketedve és megégve úgy beszorult a húspult oldalába, akár egy fel nem robbant torpedó. Az órájukra néztek: pontosan hat órájuk és negyvennyolc percük maradt javításokat eszközölni és a polcokat feltölteni, mielőtt jön a menedzser nyitni. – Szünet! – jelentette be Tommy. A bolt előtt leültek egy sor bevásárlókocsira, s hátukat a falnak támasztva füstöltek, ettek és – Simon esetében – hazudoztak. – Ez semmi. Amikor Idahóban dolgoztam egy boltban, villás targoncával lyukasztottuk át a tejespultot. Száz liter tej ment a padlóra. Az ipari porszívóval felszívtuk, visszatöltöttük a palackokba, és senki

észre se vette. Tommy történetesen Troy Lee mellé ült le, és próbálta összeszedni a bátorságát, hogy szívességet kérjen tőle. San Franciscóba érkezése óta most először érezte úgy, hogy tartozik valahova, és nem akarta túlzásba vinni. De hát mégiscsak az ő csapata ez, még ha kicsit fel is pumpálta az önéletrajzát a jelentkezéshez. Úgy döntött, hogy fejest ugrik. – Troy, nem bántásból kérdem, de tudsz kínaiul? – Két nyelvjárást – felelte Troy, chipsszel a szájában. – Miért? – Hát, a kínai negyedben lakom. Öt kínaival osztozom a szobán. Nem bántásból. Troy befogta a száját, mintha elszörnyedne Tommy vakmerőségén. Aztán felugrott, kungfuállásba állt, és Bruce Lee-s kotkodácsolást hallatott: – Öt kínai lakik veled? Egy tésztaképű, kerek szemű, barbár disznókutyával? – Troy elvigyorodott és bekapott egy marék chipst. – Nem bántásból. Tommy elvörösödött a szégyentől. – Bocs. Csak arra gondoltam... szóval tolmács kéne. Valami nem stimmel ott. Troy visszaugrott a kocsik tetejére. – Nem gond, öreg. Elmegyünk reggel, ha végeztünk... és ha nem rúgnak ki. – Nem fognak kirúgni – jelentette ki Tommy olyan magabiztossággal, amit nem érzett. – A szakszervezet... – Jézusom – szakította félbe Troy, és megragadta a vállát. – Azt sasold. – Fort Mason felé biccentett a parkoló szélén. Egy nő közeledett feléjük. – Kicsit késő van már a sétához. – Aztán azt rikkantotta Simonnak: – Sime, szoknyariadó! – Kamu – nézett az órájára Simon. Aztán meg arra, amerre Troy mutatott. Tényleg egy nőszemély közeledett feléjük a parkolón át. Ebből a távolságból úgy látta, egész klassz alakja van. Lekecmergett a kocsik tetejéről, és megigazította a kalapját. – Hátra, srácok, az a vöröske okkal van itt, és nekem itt dudorodik az az ok. – Megpaskolta az ágyékát, majd eltúlzott kacsázó járással indult a nő felé. – Jó estét, kedves, eltévedt vagy a tökéleteset keresi? Jeff, aki Troy túlsó oldalán ült, áthajolt Tommyhoz.

– Simon a mester. Több nunát kap, mint az összes kosaras együtt. – Ma este nem megy neki túl jól – vélte Tommy. Azt nem hallották, Simon mit mond a nőnek, de annyi nyilvánvaló volt, hogy az nem kíváncsi rá. Megpróbálta kikerülni, de Simon elébe perdült. Akkor a másik irányba lépett, de Simon nem tágított, s közben mosolygott és hadovált. – Hagyj lógva! – kiáltott rá a lány. Tommy leugrott a kocsikról, és feléjük szaladt. – Hé, Simon, vegyél vissza. Simon megfordult, a nő meg otthagyta. – Épp kezdtünk megismerkedni – védekezett Simon. Tommy megállt, és Simon vállára tette a kezét. Halkan beszélt, mintha titkot árulna el. – Figyelj, öreg, sok a dolgunk. Nem nélkülözhetlek éjjel, amíg te az élet értelmét mutatod ennek a macának. Segítened kell, haver. Simon úgy nézett rá, mintha az izéjét mutatta volna meg. – Komolyan? – Légy szíves. Simon hátba verte. – Rajta vagyok. – Visszaindult a bolthoz. – A szünetnek vége, srácok. Jöhet a csavarozás. Tommy a nő után futott. – Elnézést! Az megfordult és gyanakodva nézte, de bevárta. Tommy lassított. Közelebb érve meglepődve látta, milyen szép a lány. Kicsit Maureen O’Harára hasonlított azokban a régi kalózfilmekben. Tommy íróagya bekapcsolt: Ez a nő össze tudná törni a szívem. Ezért a nőért szívesen elégnék. Ezt a nőt el tudnám veszteni, utána keményen inni, mély értelmű verseket írni, és a csatornában halni meg tüdőgyulladásban. Ezért a nőért. Tommynál ez nem számított szokatlan reakciónak. Gyakran elérte, főleg olyan lányok láttán, akik a gyorséttermek autós ablakainál dolgoztak. Úgy hajtott el tőlük, hogy a kocsit belengte a sült krumpli illata, a nyelvét pedig a viszonzatlan szerelem kesernyés íze csiklandozta. Általában kijött belőle egy novella. Kicsit lihegve érte utol. – Csak bocsánatot akartam kérni Simon nevében. Ő... csak... – Egy seggfej. – Hát az. De...

– Semmi gond. És kösz a megmentésért. – A lány elfordult, hogy induljon. Tommy nagyot nyelt. Végül is ezért jött a városba, nem? Kockáztatni. Merészen élni. Ezért. – Elnézést. – A lány visszafordult. – Te gyönyörű vagy. Tudom, hogy ez közhely. De... a te esetedben igaz. Kösz. Viszlát. A lány most már mosolygott. – Hogy hívnak? – C. Thomas Flood. – Minden este itt dolgozol? – Most kezdtem. De itt fogok. Egy héten öt este. Temetőműszak. – Vagyis a nappalaid szabadok? – Ja, eléggé. Kivéve, amikor írok. – Van barátnőd, C. Thomas Flood? Tommy megint nagyot nyelt. – Ööö... nincs. – Tudod, hol van az Enrico’s étterem? A Broadwayn? – Megtalálom. – Legalábbis remélte. – Találkozzunk ott holnap fél órával naplemente után, oké? – Persze. Vagyis naná. Vagyis az mikor van? – Nem tudom, nincs naptáram. – Hát jó. Holnap este. Most vissza kell mennem dolgozni. Egy válság közepén vagyunk. A lány bólintott és mosolygott. Tommy esetlenül elcsoszogott a bolt felé. Félúton azonban megtorpant. – Hé, én még nem tudom a te neved. – Jody. – Örülök, hogy megismertelek, Jody. – Viszlát holnap, C. Thomas. Tommy intett. Amikor ismét a bolt felé fordult, az Állatok mind őt bámulták, lassan ingatva a fejüket. Simon csúnyán meredt rá, majd sarkon fordult, és beviharzott a boltba.

7. fejezet Kérők Miután lenyelte a csapat jogos szemrehányását, amiért a pozícióját kihasználva mozdult rá a csajra a parkolóban, Tommy végre rávette őket, hogy lássanak munkához. Simon, Drew és Jeff mechanikai mágiát végzett a húspulton kalapáccsal, bikázóval meg egy flakon javítófestékkel, és reggelre minden úgy ment, mintha az istenek olajozták volna. Tommy az üzlet előtt várta a menedzsert egy mosollyal meg a jelentéssel, miszerint az első éjszakai műszakja zavartalanul telt. Ennél jobb csapatot még nem is látott, tette hozzá. Aztán Troy Lee kocsival elvitte a kínai negyedbe. Pár saroknyira parkoltak le Tommy szállásától, s gyalog mentek tovább. A nap alig egy órája kelt fel, de a kereskedők már kinyitottak, a járdákon tömeg tolongott. Teherautók állták el az utcákat, ahogy a friss halat, húst és zöldséget rakodták ki. A kínai negyedben Troy Leevel az oldalán Tommy úgy érezte, mintha titkos fegyvere lenne. – Az mi? – mutatott egy zellerszerű valamire az egyik pulton. – Bok choy... kínai káposzta. – És az? – Ginszenggyökér. Azt mondják, segíti a merevedést. Egy gyógyfüves kirakatánál Tommy megtorpant. – Az úgy néz ki, mint a rénszarvas agancsa. – Az is. Gyógyszert csinálnak belőle. A halpiac mellett elhaladva Tommy a hatalmas, tüskés teknősökre mutatott, amik a rekeszekből próbáltak kijutni. – Azokat megeszik? – Persze, akik megengedhetik maguknak. – Ez olyan, mint egy másik ország. – Az is. A kínai negyed igen zárt közösség. El se hiszem, hogy itt laksz. Én kínai vagyok, de még én se laktam itt soha.

– Ez az – állt meg az ajtónál Tommy. – Szóval kérdezzem meg őket a virágokról. És még? – A vámpírokról. – Ne már. – Komolyan, találkoztam egy taggal, a Császárral, ő mondta, hogy vámpír lehet. – Tommy elindult fel a lépcsőn. – Csak szívatott, Tommy. – Azt is ő mondta, hogy van nálatok üres állás, és igaza volt. Tommy benyitott, és az öt Wong felnézett az ágyról. – Viszlát – mondták. – Viszlát – köszönt Tommy. – Klassz hely – dicsérte Troy. – Tuti, hogy gyilkos a lakbér. – Ötven dolcsi egy hét. – Ötven dolcsi – mondta az öt Wong. Troy intett Tommynak, hogy menjen ki. – Adj nekem egy percet. – Azzal becsukta az ajtót. Tommy kint várt a folyosón, hallgatta Troy és az öt Wong közti beszélgetés nazális, bendzsószerű hangjait. Pár perc múltán Troy kilépett a szobából, és intett Tommynak, hogy kövesse, ki az utcára. – Mi van? – kérdezte Tommy, a járdára kiérve. Troy feléje fordult, és nagyon úgy festett, hogy igyekszik nem röhögni. – Ezek most jöttek a hajóról, haver. Elég nehéz volt megérteni őket, valami helyi dialektust beszélnek. – És? – És illegálisan vannak itt, kalózok csempészték be őket. Úgy harminc lepedővel tartoznak a kalózoknak az útért, és ha elkapják és visszaküldik őket Kínába, akkor még többel. Az kábé húsz év munkabér otthon. – És? Mi köze ennek a virágokhoz? Troy vihogott. – Mondom. Tudod, állampolgárságot akarnak szerezni. Ha amerikai állampolgárok lesznek, jobb munkát kapnak, és hamarabb meg tudják adni a tartozást a kalózoknak. És nem lehet őket visszaküldeni. – És a virágok? – A Wongok hozzák neked a virágokat. Udvarolnak neked. – Mi?

– Valahol azt hallották, hogy San Franciscóban a férfiak férfiakat vesznek el. Úgy gondolják, ha elveszed őket, állampolgárságot kapnak, és itt maradhatnak. Titkos imádóid vannak, haver. – Azt hiszik, meleg vagyok? – háborgott Tommy. – Nem tudják. Szerintem nem is érdekli őket. Megkértek, hogy kérjem meg nekik a kezed. – Troy itt már nem bírta, és elröhögte magát. – Mit mondtál nekik? – Hogy megkérdezem. – Szemét. – Kérdés nélkül nem akartam nemet mondani. Azt mondták, gondodat viselik majd. – Menj vissza, és mondd meg, hogy nem. – Valami bajod van az ázsiaiakkal? Túl jó vagy nekik? – Nem erről van szó. Én... – Azt mondom, hogy gondolkodsz rajta. Figyelj, haza kell mennem kicsit hunyni. Este találkozunk. – Troy elindult. – Ma éjjel a kukákat fogod mosni, Troy. Én vagyok a főnök, tudod? Jobb, ha tartod a szád a többiek előtt! – Ahogy akarod, Rettenthetetlen Vezér – szólt vissza a válla fölött Troy. Tommy csak állt ott a járdán, és próbált kiötölni valami hatásosabb fenyegetést. Félsaroknyira Troy megfordult. – Hé, Tommy! – kiáltotta. – Mi az? – Szép menyasszony leszel. Tommy gyilkos tekintettel Troy Lee után rohant. Napnyugta. Az öntudat úgy érte Jodyt, akár egy vödör hideg víz. Hiányzik a kába ébredés, és várni, hogy lefőjön a kávé, gondolta. Szívás úgy ébredni, hogy minden gond ezerrel lenyom. Hogy jutott eszembe csak fél órát hagyni magamnak a randi előttre? Nincs mit felvennem. Nem mehetek oda pólóban meg farmerban, és azt mondani a srácnak, költözzön be hozzám. Semmit nem tudok róla. Mi van, ha piás, vagy veri a nőket, vagy elmebeteg gyilkos? Nem ilyenek dolgoznak éjszaka az élelmiszerboltokban? A szomszédok mindig azt mondják: „Éjjel dolgozott, és magának való volt. Ki gondolta volna,

hogy roston süti meg az újságosfiút?” Igaz, azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. És mindenkinek megvan a maga hibája. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Én... Nem is akart arra gondolni, hogy ő micsoda. Felrántotta a farmerját, majd lendületesen felkente azt a kevés sminket, amit magával hozott. Sötétben el tudom olvasni az apró betűket, száz méterről látom a rejtőző patkányról felszálló meleget, de a szempillafestéket nem tudom feltenni anélkül, hogy ne szúrnám szemen magam. Hátralépett a tükörtől, igyekezett felülkerekedni az önkritikán, és objektíven nézni magát. Mint a divatsérülteknek szóló késő esti tévéreklám, gondolta. Nem fog menni. Elszakadt a tükörtől, aztán mégis belenézett még egyszer, és megigazította a haját, aztán elindult ki, azután még egyszer megnézte magát, aztán elindult az ajtó felé, aztán megállt még egy pillantásra... – Nem! – fakadt ki. Kirohant az ajtón, le a lépcsőn, el a sarki buszmegállóhoz, ahol egyik lábáról a másikra ugrált, mintha a vécére várna egy sörivó versenyen. Tommy napja azzal telt, hogy kerülte az öt Wongot. Megvárta, míg biztosan mind elmennek, akkor beosont a szobába, lezuhanyozott, átöltözött, majd kiosont. Elbuszozott a Levis Plazáig, ott szundikált egyet egy padon, a körülötte sertepertélő galambok és sirályok között. A késő délután hideg szelet hozott az öböl felől, és dideregve felébredt. A Sansome-on elindult North Beach felé, tarkóján dörzsölgetve a pad deszkáinak nyomát. Egy csapat tinédzser mellett ment el, akik a járda szélén bohóckodtak és kéregettek, s egy dundi fiú odaszólt neki: – Uram, tudna adni negyed dollárt szemkihúzóra? Tommy a farmerja zsebébe nyúlt, és minden apróját odaadta. Még soha senki nem szólította uramnak. – Köszönjük szépen, uram! – hálálkodott a fiú igen nőies hangon. Úgy tartotta oda a marék aprót a többiek elé, mintha a rák ellenszere volna. Tommy mosolyogva ment tovább. Úgy saccolta, hogy a kéregetők tíz dollárjába kerültek, amióta megérkezett a városba – tíz dollárba, amit nem igazán nélkülözhetett volna. Csakhogy képtelen volt elfordulni és

továbbmenni, mint mindenki más. Talán majd később kialakul ez is. Talán a kétségbeesés folyamatos zaklatásától megkérgesedik az együttérzés. Ha ételre kértek pénzt, attól mindig megkordult a gyomra, és negyed dollár nem volt nagy ár, hogy elcsendesedjen. A szemkihúzóra kért pénz pedig az írói énjének tetszett, amely hitte, hogy a kreatív ötlet igenis ér valamit. Előző nap hallotta, hogy egy turista azt mondja egy hajléktalannak, keressen munkát. – Bevásárlókocsit tologatni fel-le ezeken a dombokon, az kurvára munka – vágta rá a hajléktalan. Tommy adott neki egy dolcsit. Még világos volt, amikor odaért az Enrico’shoz a Broadwayn. Egy pillanatra megállt, és felmérte az elkerített kis udvarban étkezőket. Jody nem volt ott. Bement, és foglalt egy asztalt fél órával későbbre. – Van itt valahol könyvesbolt? – kérdezte. Az ültető, egy vékony, szakállas, negyvenes férfi, tökéletes bemondóősz hajjal, felvonta a szemöldökét, és Tommy ettől a parányi gesztustól tahónak érezte magát. – A City Lights egysaroknyira van a Columbuson – mondta a férfi. – Ja, tényleg – csapott a homlokára Tommy, mintha most jutna eszébe. – Visszajövök. – Alig bírunk magunkkal – mondta az ültető, majd sarkon fordult és elment. Tommy a Broawayn indult el, míg egy csaliemberhez nem ért egy sztriptízbár előtt, egy piros frakkos és köcsögkalapos alakhoz. – Didkók és pinkók. Jöjjön, uram, a műsor öt perc múlva kezdődik. – Nem, kösz, pár perc múlva vacsorára várnak. – Hozza az ifjú hölgyet is. Ettől a műsortól a talán tutivá változik, fiam. A hölgyemény a saját levében fog főni, mire távoznak. Tommy összerezzent. – Talán. – Továbbsietett, a következő csaliemberig, aki egy begyes nőszemély volt, bőrcuccban, az orrában karikával. – A legszebb lányok a városban, uram. Mind meztelen. Mind dögös. Jöjjön be. – Nem, kösz. Pár perc múlva vacsorára várnak. – Hozza a... – Talán – mondta Tommy, és továbbment. Még háromszor állították meg a sarokig, és minden alkalommal

udvariasan visszautasította. Feltűnt neki, hogy egyedül ő állt meg. A többi járókelő a csaliemberekre rá se hederítve ment a dolgára. Otthon udvariatlanság semmibe venni azt, aki hozzánk beszél, főleg ha „uram”-nak szólít, morfondírozott. Meg kell tanulnom a városi módit. Jodynak tizenöt perce volt a Tommyval megbeszélt találkozóig az Enrico’sban. Még egy busz meg egy rövid séta, vagyis hét perce maradt találni egy ruhát. Bement a Gapbe a Van Ness és Vallejo sarkán, kezében egy százdollárosköteggel, és bejelentette: – Segítségre van szükségem. Most! Tíz eladó, mind fiatal, mind tipikus vászonruhában, felnézett a nagy beszélgetésből, kiszúrta a pénzt a kezében, és egyszerre állt el a lélegzetük: az agyuk lezárta a testi funkciókat, és a szükséges energiát átcsoportosította a Jody pénzéből várható jutalékra. Aztán egyenként visszakapcsoltak légző üzemmódra, és szemükben kába éhséggel masíroztak felé: egy csapat zombi Az élőholtak éjszakája hetyke, fiatalos verziójából. – A méretem négyes, és tizenöt perc múlva randim van – részletezte Jody. Úgy csaptak le rá, akár egy gonosz khaki hullám. Tommy leült az udvarra egy asztalhoz. Csak egy alacsony díszcserép volt közte és a járda között. A City Lights könyvesboltból visszafelé jövet nyolcszor ment át az utcán a másik oldalra, hogy kikerülje a sztriptízbárok csaliembereit, és idegileg kicsit kirojtozta a kocsik közti szlalomozás. Kapucsínót kért a pincértől, aki úgy nyalta körül, akár egy anyakotlós, aztán nagyot nézett, amikor az levesestálnyi löttyel meg egy tányér barna cukorral tért vissza. – Ez nyerscukor, szívem. Sokkal egészségesebb, mint az a fehér méreg. Tommy fogta a leveseskanalat és egy kockacukorért nyúlt. – Nem, nem, nem – rótta meg a pincér. – A kapucsínóhoz a kávéskanalat használjuk. – A csésze mellett megbújó parányi kanálra mutatott.

– Kávéskanál – ismételte Tommy nyugtalanul. Indianában ez a szó olyan volt, mintha az ember a templomban jelentené be, hogy meleg. San Francisco pompás város! Klassz hely egy írónak! És a melegek nagyon kedvesek, csak túl kell tenni magunkat a megszállottságukon Barbra Streisand zenéjével. Tommy rámosolygott a pincérre. – Kösz. Lehet, hogy a villával is segítségre lesz szükségem. – Különleges lány? – érdeklődött a pincér. – Azt hiszem, össze fogja törni a szívem. – Jaj, de izgalmas! – lelkendezett a pincér. – Na, akkor most egy gyorstalpaló, hogy hogyan tűnhet csodálatos férfinak. Azt jegyezze meg, hogy a villák kívülről jönnek sorban. A nagy kanál a tésztát feltekerni van. Az első randi? Tommy bólintott. – Akkor raviolit kérjen, azt lehet harapni, nem kell flancolni. Jól fog kinézni, ha azt eszi. Neki pedig rendeljen rozmaringos csirkét roston sült zöldpaprikával és tejszínes gombával. Gyönyörű tál. Az íze szörnyű, de az első randin úgyse fog enni. Már nincs ideje hazaszaladni és átöltözni, ugye? A pincér úgy nézett Tommy flanelingére, mintha bűzös, halott állat lenne. – Nem, nincs más tiszta ruhám. – Nos, azért ennek is van némi „vidékről jöttem” bája. Tommy vörös hajat pillantott meg a szeme sarkából, és odanézve látta a belépő Jodyt. A pincér követte a tekintetét. – Ő az? – Igen – integetett Tommy. Jody észrevette, elmosolyodott és odaindult. Jody khakiinget, világoskék blúzt, világoskék bokavédőt és szarvasbőr mokaszint viselt. A derekán bőröv, a vállán zöld skótmintás kendő, plusz ezüst fülbevaló, karkötő és nyaklánc, no meg egy elegáns szarvasbőr hátizsák. A pincér le nem véve szemét Jodyról Tommy füléhez hajolva suttogta: – A flanel jó lesz, szívem. Batman óta nem láttam senkit ennyi kiegészítővel. – Kiegyenesedett, és kihúzta a széket Jodynak. – Helló. Már vártuk. Jody leült. – Frederick vagyok – hajolt meg enyhén a pincér. – Ma este én

szolgálom ki önöket. – Finoman csippentve megvizsgálta Jody kendőjének anyagát. – Csini darab, kedves. Kiemeli a szemét. Hozom az étlapot. – Helló – mondta Jody Tommynak. – Régóta vársz? – Nem nagyon. Nem voltam biztos az időpontban. Hoztam neked valamit. – Az asztal alól egy City Lights könyvesboltos zacskót húzott elő. – Naptár. Azt mondtad, neked nincs. – Nagyon kedves. Tommy lesütötte a szemét, hogy „Á, semmiség”. – Szóval a környéken laksz? – kérdezte Jody. – Ami azt illeti, épp lakást keresek. – Komolyan? Régóta vagy a városban? – Egy hete sincs. Írni jöttem ide. A bolt csak... csak... – Egy állás – fejezte be helyette Jody. – Igen, csak egy állás. Te mivel foglalkozol? – Keresetiktató voltam a Transamericánál. Most szeretnék váltani. Frederick jelent meg az asztalnál, és nyitott étlapot adott a kezükbe. – Édesen néznek ki együtt, ha szabad ezt mondanom. Van magukban valami topis energia, ami szinte szikrázik. Frederick magukra hagyta őket. Jody az étlap fölött Tommyra sandított: – Most megsértettek bennünket? – Úgy hallottam, a rozmaringos csirkemell csodás itt – mondta Tommy.

8. fejezet Vacsora a vámpírral – Valami baj van az étellel? – Nincs, csak nem vagyok igazán éhes. – Össze fogod törni a szívemet, ugye?

9. fejezet Tudja, hogy jó voltál vagy rossz, szóval jobb, ha... San Franciscóba érkezése óta, a sok újdonság miatt, a virágok rejtélye és az álláskeresés aggodalmai miatt Tommy meg is feledkezett róla, hogy kanos. Mindig is kanos volt, és elfogadta a tényt, miszerint mindig is kanos lesz. Így amikor Jody leült vele szemben, és a hormoncunami átsöpört a testén, teljesen megdöbbent, hogy elfelejtette a dolgot. A vacsora alatt szinte alig hallott valamit a lány csacsogásából, és bevette az összes udvarias füllentést a fura étkezési szokásairól, mivel agyát egyetlen gondolat foglalta le: vegye le azt a kendőt, hogy lássam a mellét. Amikor evett, Frederick jött oda: – Valami baj volt az étellel? – Nem, csak nem vagyok éhes. Frederick Tommyra kacsintott, és elvitte a tányérokat. Jody hátradőlt, levette és a széke hátára dobta a kendőt. – Milyen kellemes este – mondta. Tommy nagy nehezen elszakította tekintetét a blúzáról, és úgy tett, mintha az utcát nézné. – Ja. – Tudod, még sose hívtam férfit randira. – Én se. Tommy közben döntött: Jody lába elé veti magát és könyörögni fog. Légyszi, légyszi, légyszi, vigyél haza és szeretkezz velem. Fogalmad sincs, mennyire kell. Életemben kétszer csináltam, és mindkétszer annyira részeg voltam, hogy másnap el kellett hogy meséljék. Kérlek, az isten szerelmére, vess véget a szenvedésnek, és dugj meg, vagy ölj meg! – Kérsz egy kapucsínót? – kérdezte. A lány a fejét rázta. – Tommy, bízhatok benned? Lehetek veled őszinte? – Persze. – Nézd, nem szeretnék túl szemtelen lenni, de azt hiszem... – Tudtam. – Tommy feje előrecsuklott az asztalra, megzörgetve az

evőeszközöket. Azt mondta az asztalterítőnek: – Most szakítottál, és akkor jó ötletnek tűnt ez a randi, de azt hiszed, még mindig szereted. Én nagyon aranyos srác vagyok, és mindig barátok leszünk. Eltaláltam? – Nem. Nem ezt akartam mondani. – Ó. Akkor most jöttél ki egy rossz kapcsolatból, és még nem vagy kész egy másikra. Egy darabig egyedül akarsz lenni, kitalálni, mit is akarsz. Talált? – Nem... – Aha. Akkor túl gyors a tempó – folytatta Tommy az asztalterítőnek –, talán másokkal is kéne találkoznunk. Tudtam. Tudtam, hogy össze fogod törni a... Jody kupán vágta egy merőkanállal. – Aú! – ült fel Tommy, a fejét dörgölve. – Hé, ez fájt. – Jól vagy? – kérdezte Jody, készenlétben tartva a merőkanalat. – Ez fájt. – Akkor jó. – Jody letette a merőkanalat. – Azt akartam mondani, hogy nem akarok szemtelen lenni, de mindkettőnknek éppen egy hely kell, ahol lakhatunk, nekem kell segítség pár dologban, és bírlak, és mi lenne, ha együtt vennénk ki egy lakást? Tommy abbahagyta a dudor dörgölését. – Most? – Ha nincs más terved. – De mi még nem is... érted... – Lehetünk csak lakótársak, ha akarod. Ha át kell gondolnod, megértem, de nekem tényleg kell a segítséged. Tommy le volt döbbenve. Életében nem mondott neki ilyet nő. Pár perc alatt megbízott benne és kitárulkozott, vállalva a visszautasítást. A nők nem csinálnak ilyet, nem igaz? Talán nem komplett. Az is rendben van, a lány Zelda lesz F. Scott mellé. Ennek ellenére úgy érezte, ha ő is bevall valamit, akkor viszonozza a sebezhetőséget. – Ma öt kínai feleségül kért. Jody erre nem tudott mit mondani, hát azt mondta: – Gratulálok. – Nem fogadtam el. – Átgondolod? – Nem, téged nem vernélek át. – Ez nagyon aranyos. – Bírlak. Komolyan – mosolygott Tommy. – Akkor költözzünk össze.

Frederick jelent meg. – Látom, a dolgok rendben mennek. – A számlát kérnénk – mondta Jody. – Máris – röppent vissza a kávézóba Frederick. – Össze fogod törni a szívemet, ugye? – kérdezte Tommy. – Ripityára. Sétálunk egyet? – Persze. Frederick visszatért a számlával. Jody egy köteg pénzt húzott elő a hátizsákjából, és átadott egy százast. Tommy már tiltakozott volna, és felállt, hogy a farmerja zsebébe nyúljon, de Jody fenyegetőn felkapta a merőkanalat. – Én állom. – Tommy visszaült. Jody felnézett Frederickre. – A visszajárót tartsa meg. – Ó, ez igen nagylelkű – áradozott Frederick. Kétrét görnyedve hátrált az asztaltól. – És Frederick, Batmannek nálam sokkal több kiegészítője van – tette hozzá Jody. – Sajnálom – mentegetőzött Frederick. – A túlfejlett divatérzékem lesz a vesztem. – Tommyra nézett: – Igaza volt, össze fogja törni a szívét. – A Coit-tornyot láttad már? – kérdezte Jody. – Messziről. – Menjünk oda. Éjjel kivilágítják. Egy darabig szótlanul sétáltak. Jody ment belül, és egy fejrázással vagy legyintéssel elintézte a csaliembereket. Az egyiknek azt mondta: – Kösz, de saját műsorunk van. Tommy erre köhögött egyet, majd megbotlott. Úgy nézett a lányra, mintha a Második eljövetelt harangozta volna be. – Éjfélkor dolgoznom kell. – Akkor figyeld az időt. – Fogom. El se hiszem, hogy ilyen agresszív vagyok, gondolta Jody. Hallom, hogy ilyeneket mondok, de mintha másvalaki szájából jönne. Ő meg csak rábólint. Rég cafka lettem volna, ha tudom, hogy az irányítás ilyen klassz érzés. Elmentek két magas, hatalmas mellű és valószínűtlenül vékony derekú nő mellett, akik parókákat, flittert és egy óriáskígyót pakoltak ki egy rozsdaette Toyota hátuljából. Műszakváltás a sztriptízbárban, gondolta

Jody. Tommy le volt nyűgözve. Jody látta, ahogy elvörösödik, mint az előbb, amikor rajtakapta, hogy a mellét bámulja. Olyan nyílt, mint egy kisfiú. Egy aranyos, neurotikus kisfiú. Mázlim volt, hogy megtaláltam. A történteket tekintve bizony mázli. Ráfordultak a Kearnyre, és Jody megkérdezte: – Szóval mit gondolsz az ajánlatomról? – Nekem jó, ha te biztos vagy benne. De csak pár hét múlva kapok fizetést. – A pénz nem gond. Én fizetem. – Nem, azt nem... – Nézd, Tommy, komolyan gondoltam, hogy szükségem van a segítségedre. Egész nap dolgom van. Neked kell lakást találnod és kivenned. És még egy csomó mindent meg kell nekem csinálnod. Például ki kell váltani a kocsimat a telepről. Ha úgy jobb, fizethetek is neked. – Ezért kérdezted tegnap éjjel, hogy nappal ráérek-e? – Igen. – Szóval bárki jó lett volna neked, aki ráér? – A haverod is akkor dolgozik, őt mégse kérdeztem meg. Nem, cukinak találtalak. – Ezzel nem tudok mit kezdeni. Tommy előrenézve, szótlanul ment mellette. Apartmanházak között sétáltak, az ablakokon rács, az ajtókon elektromos zár. Előttük az egyik sötét kapualjból Jody piros hőjeleket látott kiszállni. Túl meleg volt egy embernek, és túl hideg egy égőnek. Koncentrált, és suttogást hallott. Hirtelen eszébe jutott a telefonhívás: Nem vagy halhatatlan. Most is megölhetnek. – Menjünk át a túloldalra, Tommy. – Miért? – Csak... gyere. – Megragadta a fiú kabátját, és átcibálta. A túlsó járdára érve Tommy megállt, és úgy nézett rá, mintha megint megütötte volna a kanállal. – Ez meg mi volt? Jody csendre intette: – Hallgasd. Valaki nevetett mögöttük. Hangosan nevetett, Jody éles hallása nélkül is hallani lehetett. Mindketten visszafordultak. A sarkon egy lámpa alatt

egy sovány, fekete ruhás férfi állt. – Mi olyan vicces? – kérdezte Tommy. Jody nem felelt. Valamit bámult, ami nem is volt ott. A fekete ruhás emberről nem szállt fel meleg. – Menjünk – húzta magával Tommyt. Ahogy azzal a kapualjjal egy vonalba értek a túloldalon, Jody átnézett, és bemutatott a három vagánynak, akik lesben állva vártak. Ti nem vagytok semmik se, gondolta. A fekete ruhás nevetése még a fülében csengett. Rég volt, hogy a vámpír hallotta a saját nevetését, és emiatt sokkal hangosabbnak érezte. Szóval a fióka talált magának egy szolgát. Jó ötlet volt, hogy a kezét kint hagyta a napon. Így gyorsabban megtanulta a leckét. Olyan sokan tévelyegtek és égtek halálra a nappali fényben, amit ő csöppet sem élvezett, csak ha csatlakozni akart hozzájuk a kárhozatban. Ez viszont érdekes darab: nagyon nehezen adja meg magát a vér hívó szavának. Általában csak két ösztönük volt: a vadászat és a rejtőzés. Ez azonban már első alkalommal uralkodott az éhségén. Szinte már túl jó. A legtöbben, ha túl is élik az első éjszakát, beleőrülnek az új érzékeikbe. Egy éjszaka, aztán küldhette őket a pokolra: egy csavarás a nyakon meg egy istenveled. De nem ezt. A lány megnevettette: félt pár halandótól, akiket összeroppanthatna, akár a bogarakat. Talán az új szolgáját védi. Talán meg kéne ölnie a fiút is, hogy lássa, hogyan reagál rá a lány. Talán később. Akkor valahogy másképp kéne felpiszkálni. Csak hogy elkezdődjön a játszma. Olyan jó érzés volt annyi idő után végre nevetni.

10. fejezet Éjszakai ki-be ruccanás A Coit-torony úgy meredt ki a Telegraph Hillből, akár egy gigantikus fallosz. Noha kivilágítva és a város fölé tornyosulva impozáns látványt nyújtott, Tommy túl idegesnek, silánynak és feszültnek érezte magát, hogy produkáljon. Jody lényegében elismerte, hogy ágyba fog bújni vele... sőt még a Wong-problémára is megoldást kínált. Valóra vált álom volt. Pokolian megijesztette Tommyt. Jody megfogta a kezét, és a várost nézte. – Hát nem gyönyörű? Mázli, hogy ilyen tiszta az este. – Jéghideg a kezed – jegyezte meg Tommy. Átkarolta és magához húzta. Hű, milyen jól csinálom, gondolta, igazi csődör vagyok. Rámozdulok egy idősebb csajra... akinek ráadásul pénze is van. És most? A karom úgy fekszik a vállán, akár egy döglött hal. Kretén vagyok. Bárcsak ki tudnám kapcsolni az agyam, amíg ennek vége. Jól benyomni és megtenni. Nem, azt nem. Többet nem. Jody megmerevedett. Nem vagyok hideg, gondolta. Ami azt illeti, azóta nem fáztam, hogy átváltoztam. Kurt mondta mindig, hogy hideg vagyok. Fura. Látom a meleget Tommy körül, de magam körül nem. – Fogd meg a homlokomat – kérte. – Nem muszáj csinálnunk, ha nem vagy készen, Jody. Lehet, hogy előbb lakótársaknak kell lennünk. Nem akarlak siettetni. – Nem erről van szó. Fogd meg a homlokomat, nincs-e lázam. – Ja. – A lány homlokára tette a tenyerét. – Nincs, jéghideg vagy. Jól érzed magad? Istenem! Hogy lehettem ilyen hülye? Kitépte magát Tommy öleléséből, és járkálni kezdett. A fickó a lakásánál, a nevető férfi a Kearny Streeten: mindkettő hideg volt. És ő is az. Hány vámpír lehet még, akiket nem vett észre? – Mi a baj? – kérdezte Tommy. – Valamit rosszul csináltam?

El kell neki mondanom, gondolta Jody. Nem fog bízni bennem, ha elhallgatom. Megint megfogta Tommy kezét. – Tommy, azt hiszem, tudnod kell valamit. Nem az vagyok, aminek látszom. A fiú elhúzódott. – Pasi vagy, mi? Tudtam. Apám figyelmeztetett, hogy itt megtörténhet. Inkább hagyjuk, gondolta Jody. – Nem, nem vagyok pasi. – Tuti? – Tuti. – Azért nem kell felhúzni az orrod. – Miért, te mit éreznél, ha megkérdezném, lány vagy-e? Tommy leszegte a fejét. – Igazad van. Bocs. De te hogy éreznél, ha öt kínai nő kérné meg a kezed? Ilyesmi nem történik Indianában. Még a szobámba se mehetek vissza. – Én sem – vallotta be Jody. – Miért nem? – Hadd gondolkodjam, jó? Jody nem akart többé visszamenni a motelba a Van Nessen. A vámpír arról tud. Persze biztos azt is tudni fogja, ha máshová megy. – Tommy, kell szerezned egy motelszobát. – Kezdek összezavarodni, Jody. – Nem, félreértesz. Nem akarlak visszaküldeni a Wongokhoz. Nekünk szerezz egy szobát. – Mondtam, hogy fizetést csak... – Én állom. Előleg az új állásodra, mint az asszisztensem. Tommy leült a járdára, onnan bámult fel a Coit-torony kivilágított dárdájára. Fogalmam sincs, mit akar tőlem, hogy mit csináljak, gondolta. Először a testemet akarja, aztán munkát ajánl, aztán meg egyáltalán nem akar. Nem tudom, hogy megcsókoljam-e vagy kitöltsek egy jelentkezési lapot. Úgy érzem magam, mint azok az ideges kiskutyák az elektrosokk-kísérletben. Itt egy csont, Cuki. Durr! Ezt nem akartad, ugye? – Megteszem, bármit akarsz – döntötte el. – Oké. Kösz. – Jody lehajolt és homlokon csókolta. Fogalmam sincs, mit tegyek, gondolta Jody. Ha elmegyünk egy motelszobába, és lefekszünk, utána dolgoznia kell menni, aztán amikor

délelőtt megjön, kinyitja az ajtót, és beengedi a napfényt. Márpedig ha az ember lángokban tör ki, azzal nem biztos, hogy imponál mindjárt az első randin. Csak külön szobáról lehet szó. Attól meg kiakad, és elhagy, mint a többi. – Tommy, el tudsz menni a cuccodért holnap is? – Ahogy akarod. – Most nem magyarázhatom meg, de van egy kis gond, és sok mindent el kell rendeznem. Mármint neked sok mindent el kell rendezned nekem holnap. Képes leszel rá, ha egész éjjel dolgozol? – Ahogy akarod. – Veszek ki neked szobát abban a motelben, ahol én lakom. Holnap estig dolgom lesz. Találkozzunk a recepciónál holnap napnyugtakor. Amikor reggel a szobádba mész, a kocsi papírjai az ágyon lesznek, oké? – Ahogy akarod. – Tommy kábán bámult maga elé. – Adok pénzt a lakásra. Próbálj bútorozottat keresni. És a hálószobában ne legyen ablak. És ha lehet, legyen havi kétezer alatt. Tommy nem nézett fel. – Ahogy akarod. Átvettem az uralmat az elméje fölött, gondolta Jody. Mint a filmeken, amikor a vámpírok irányítják az embereket. Ezt nem akarom. Kényszeríteni nem akarom. Eleve elég tehetetlen volt, de most zombit csináltam belőle. Nem is tudom, maradt-e annyi agya, hogy működjön vele, vagy teljesen tönkretettem. – Tommy – szólt rá szigorúan –, mássz fel a torony tetejére, és ugorj le. A fiú felnézett. – Elment az eszed? Jody átkarolta és megcsókolta. – Jaj, olyan boldog vagyok, hogy nem csináltam belőled agyhalottat. – Még van rá időd. Jody a négyemeletes apartmanház előtt álldogált a Chestnut Streeten, ügyelt és fülelt. Kurt lakásában nem égett a villany. Már Kurt lakása, nem az övé vagy az övék. Amint randira hívta Tommyt, a párkapcsolat minden álmát és téveszméjét Tommyra ruházta át. Mindig is így csinálta. Rühellt egyedül lenni. Tommyval a Telegraph Parkban sétáltak, a múltjukról beszéltek, és kerülték a közös jövő témáját, míg Tommynak munkába nem kellett mennie. Jody egy fülkéből hívott taxit, aztán egy csókkal meg egy

ígérettel tette ki Tommyt a boltnál: – Holnap este találkozunk. Csak amikor kiszállt a taxiból a motelnél, akkor jutott eszébe, hogy a kocsija papírja és a rózsaszín kiváltócédula még Kurtnél van. Miért nem vettem el egy kulcsot, amikor leléptem? Eljátszott a gondolattal, hogy becsönget, de ha belegondolt, hogy Kurt a szemébe néz azok után, amit ő vele tett... Nem, egyedül kell bejutnia. A tűzajtók és rácsok szóba sem jöhettek. Az épület ál-Viktória stílusú volt, a homlokzatot előre gyártott, felcsavarozott mézeskalácssor díszítette. Jody elképzelte, hogy felmászik rajtuk, de beleborzongott a gondolatba. Megkönnyebbülésére a negyedik emeleti ablak zárva volt. Ott nem jut be. Az épület mellett másfél méter széles sikátor húzódott. A hálószoba ablaka ezen az oldalon volt. Itt viszont nem volt mézeskalács fogózkodó. Bement a sikátorba, és felnézett. A hálószobaablak nyitva állt, a fal pedig sima volt, akár a csiszolt kő. Felmérte a sikátor szélességét. A hátát az egyik falnak döntve, a lábát a másiknak vetve fel tudja nyomni magát. Látott pasikat így mászni fel sziklakürtőkben a nemzeti parkban. Tapasztalt mászókat, felszereléssel. Nem titkárnőket, akik nem mernek mozgólépcsőre állni, nehogy a magas sarkúnak baja essék. A nyitott ablakra összpontosított és fülelt. Egy mélyen alvó valaki szuszogása. Nem. Két mélyen alvó valaki szuszogása. – Te rohadék. Felugrott a levegőbe, és másfél méter magasan kitámasztotta magát a két épület között, kezével az egyik, lábával a másik falon. Maga csodálkozott a legjobban, de egyáltalán nem volt nehéz. Egyáltalán nem. Felmérte végtagjai erejét, és úgy érezte, nincs gond. Fél kézzel tartotta magát, míg a szoknyáját a csípője fölé húzta, majd próbaképpen tett egy lépést felfelé. Kéz, láb, kéz, láb. Amikor legközelebb megállt, közvetlen Kurt ablaka alatt volt, tizenkét méter magasan, csak egy kuka és egy kóbor macska törné meg a zuhanását. Igyekezett levegőhöz jutni, aztán rájött, hogy nincs is kifulladva. Úgy érezte, ha kell, órákig képes tartani magát ebben a helyzetben. A zuhanástól való félelem azonban továbbhajtotta. Nem vagy halhatatlan. Most is megölhetnek. Bal kézzel rést nyitott a szúnyoghálón, két kézzel jól megragadta az ablakpárkányt, majd lábait elernyesztve átlendült Kurt házához. Fél kézzel kapaszkodva leemelte és a padlóra engedte a szúnyoghálót, majd

felhúzódzkodott a párkányra, s onnan lesett be a szobába. Ketten feküdtek az ágyban. Látta, ahogy a melegük a takarón keresztül felszáll, szétszórja az ablakon befúvó hideg szellő. Nem csoda, hogy panaszkodtam a hidegre. Belépett a szobába, és várt, felébrednek-e. Semmi. Az ágyhoz ment, és szinte tudományos közönnyel nézte a nőt. Susan Badistone volt. Találkozott vele Kurt irodai piknikjén, és egyből ellenszenves lett neki. Egyenes szálú szőke haja szétterült a párnán. Jody az ujjára csavarta saját göndör vörös fürtjét. Szóval Kurtnek ez kellett. És ha van méretre készült orr, akkor ez bizony az. De hát csak a megjelenés számít, ugye, Kurt? Jody megfogta és felemelte a takarót, hogy alánézhessen. A lánynak olyan teste volt, akár egy tizenkét éves fiúnak. Jaj, Kurt, hagynod kellett volna, hogy befejezzék a tatarozást, mielőtt hazahoztad. Leejtette a takarót, mire Susan megmoccant. Jody lassan elhátrált az ágytól. Az összes papírját egy mappában tartotta a mosdó alatt a fürdőben. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a szekrényt. A mappa még ott volt. Felkapta és az ablakhoz indult. – Ki az? – szólalt meg Kurt. Felült az ágyban, és a sötétbe bámult. Jody lebukott az ablakon beáradó fény alá, onnan figyelte. – Azt kérdeztem, ki az? – Mi a baj? – kérdezte az álmos Susan. – Hallottam valamit. – Képzelődtél, szívem. Csak ideges vagy attól, amit az a rémes nő tett veled. Simán kitekerhetném a ványadt szőke nyakát, gondolta Jody. Aztán a gondolat, meg a tudat, hogy képes lenne rá, egyszeriben elfújta a mérgét. Nem vagyok „az a rémes nő”, gondolta. Vámpír vagyok, és se plasztikai műtét, se szülői háttér, se pénz nem tesz téged velem egyenlővé. Egy isten vagyok. Az átalakulás óta első ízben Jodyra nyugalom szállt, jól érezte magát a bőrében. A sötétben kivárta, amíg azok ketten visszaalszanak, aztán kimászott az ablakon, és visszatette a szúnyoghálót. Ott állt az ablakpárkányon, feldobta a mappát a tetőre, aztán megragadta a csatornát, és felhúzta magát is. Az épület végében talált egy acéllétrát, ami leért egész a földre. Teljesen fölöslegesen mászott annyit.

Na jó, nem vagyok egy nagyon okos isten, de legalább olyan isten, akinek eredeti az orra.

11. fejezet Besamponoz, leöblít, megbán Az Állatok az esküvői indulót dúdolták, amikor Tommy besétált a boltba. Tommy kicsit zaklatott volt a taxizástól, a taxis ugyanis, akinek volt valami idegi tikkje, és bizonytalan időközönként minden ok nélkül azt ordibálta, „Szopósmalacok!”, szóval a taxis úgy érezte, ha nem úgy érsz egy dombtetőre, hogy mind a négy kerék elhagyja az utat és aztán szikrák özönében ér le, akkor inkább fel se menj, sőt úgy kerüld ki, hogy két kerékkel fordulsz be a sarkon, az utasaidat az ajtókhoz préselve. Tommyról folyt a verejték, és hányinger fojtogatta. – Itt jön az ara – jelentette be Troy Lee. – Rettenthetetlen Vezér – mondta Simon –, úgy nézel ki, mintha most történt volna veled egy háromtörülközős. – Simon úgy mérte a társasági események sikerét, hogy utána hány törülköző kell a feltakarításhoz. Volt idő az életemben, mondogatta előszeretettel, amikor egyetlen törülközőm volt, és sose jutott jó móka. – Még mindig mérges vagy rám? – kérdezte Tommy. – Dehogy. Nekem is volt háromtörülközősöm az éjjel. Elvittem két kóristalányt az Állandó Bűntudat Miasszonyunkból autókázni, és megtanítottam nekik az ebihalszürcsölés kényes művészetét. – Ez undorító. – Nem az. Utána nem csókoltam meg őket. Tommy a fejét ingatta. – A kamion megjött? – Csak ezernégyszáz rekesz – mondta Drew. – Bőven marad időd megtervezni az esküvőt. – Egy köteg esküvői magazint nyújtott neki. – Nem, kösz. Drew a háta mögé hajította a magazinokat, és a másik kezével egy flakon tejszínhabot nyújtott. – Elnyomja a zsongást. – Nem, kösz. Elintézitek a kamiont, srácok? Lenne egy kis dolgom. – Persze – mondta Simon. – Menjünk.

A csapat elindult a raktár felé. Clint hátramaradt. – Hé, Tommy – mondta szégyenlősen leszegett fejjel. – Hm? – Egy raklapnyi kóser kaja is jött az éjjel. Tudod, hanukára meg minden. Rabbinak kéne megáldania. – Ja. És? – Arra gondoltam, hátha mondhatnék én pár szót. Végül is Krisztus zsidó volt. Szóval... – Szolgáld ki magad, Clint. – Kösz. – Clint a Szentlélektől megszállva elsietett a raktárba. Tommy a kasszák melletti újságosfalhoz ment, és összeszedett egy ölnyi női magazint. Hátranézett a válla felett, hogy az Állatok nem lesnek-e, majd az irodába ment, kulcsra zárta az ajtót, aztán leült az asztalhoz, és nekilátott a tudományos kutatásnak. Életében először készült összeköltözni egy nővel, és girlandnyi gőze sem volt a nőkről. Talán Jody nem is őrült. Talán mind ilyenek, csak ő olyan sötét, hogy ezt nem tudja. Átlapozta a tartalomjegyzékeket, hogy gyors betekintést nyerjen a női agy rejtelmeibe. Talált is egy sémát. Az ellenség: a narancsbőr, a premenstruációs szindróma és az elköteleződni vonakodó férfiak. A szövetséges: a gyönyörteljesen könnyű desszert, a házasság és a többszörös orgazmus. Tommy kémnek érezte magát, mintha egy gégecsöves lámpa gyér fényében venné mikrofilmre a lapokat egy bajorországi várkastély eldugott kamrájában, és bármelyik pillanatban beronthat egy nő SSegyenruhában, aki azt mondja, majd ő szóra bírja. Na jó, ez a vége nem is lenne olyan rémes. A cikkek alapján a nők egy közös terven mesterkednek, aminek a lényege olyasmire rávenni a férfiakat, amit azok nem akarnak megcsinálni. Átfutott egy „Bikinivonalak: Szexi kontraszt vagy pandamedve-szégyen? Egy pszichológus véleménye” című cikket, majd egy másikat: „A férfiak sportanalógia-imádata: hogyan használjuk Vince Lombardit arra, hogy rosszabbik felünk lehajtsa a vécédeszkát?” („Ha egy játékos beleesik, az egész csapat segge vizes lesz.”) Tovább olvasott: „Ha négy-tíz az állás, és Joe Montana nekilendül, a partjelzők vajon mondhatják-e, hogy nem mennek el a boltba neki tamponért? Nem hinném.” És: „Persze hogy Richard Petty nem visel sisakot, de védekezés nélkül még ő sem vezet autót.” Mire Tommy

odáig ért, hogy sose használjunk Wilt Chamberlain- vagy Martina Navratilova-példákat, már teljesen kiábrándult. Hogy lehet boldogulni egy olyan ármányos lénnyel, mint a nő? Lapozott, és még jobban elcsüggedt. „Miből tudod megmondani, hogy a pasi pocsék az ágyban? Teszt.” Pontosan ezért maradtam szűz tizennyolc éves koromig, futott át Tommy fején. 1. Ez a harmadik randi, és intim pillanat következik, de amikor a pasi leveszi az alsóját, látod, hogy kevésbé szerencsés, mint vártad. Mit teszel: A: Mutogatsz és nevetsz. B: Azt mondod: „Ejha! Végre egy igazi férfi.” Aztán elfordulsz és magadban vihogsz. C: Azt mondod: „Ezt nevezik mikrobiológiának?” D: Csak csinálod tovább. Talán elszégyelli magát annyira, hogy ne akarjon aztán többet. És különben is, mit érdekel téged, hogy minden fiad beceneve Kiscsávó lesz? 2. Úgy döntesz, megteszed a rettegett tettet, és már épp kezdenél felizgulni, amikor a pasi elmegy, aztán legördül rólad és megkérdezi: „Neked jó volt?” A: Azt mondod: „Istenem, igen! Életem legjobb tizenhét másodperce!” B: Azt mondod: „Persze, amilyen jó csak férfival lehet.” C: A köldöködbe teszel egy tic-tacot és azt mondod: „Ez a tiéd, Nyuszi úr. Felfelé jövet megkapod, ha befejezted a melót.” D: Mosolyogsz, és kidobod a kocsikulcsát az ablakon. 3. Egy darabig tapogatózik a sötétben, aztán azt hiszi, megtalálta. Hiába mondod neki, hogy az nem az, azért ő nyomul előre. Te: A: Felkapod a lámpát az éjjeliszekrényről, és addig ütöd vele, amíg leszáll rólad. B: Felkapod a lámpát az éjjeliszekrényről, és agyonvered vele. C: Felkapod a lámpát az éjjeliszekrényről, felkapcsolod, és azt mondod: „Lennél szíves megnézni, hol vagy?” D: Türelmesen kivárod, míg befejezi, közben végig azt kívánod,

bárcsak lenne lámpa az éjjeliszekrényeden. Csengett az irodai telefon. Tommy becsukta a magazint. – Marina Safeway. – Te vagy az, Tommy? – kérdezte Jody. – Igen, ez a telefonhangom. – Figyelj, bejelentettelek a kettő tizenkettes szobába a Van Ness Motelbe, a Chestnut és a Van Ness sarkán. A portán ott a kulcs. A kocsim papírjai és kulcsa az ágyadon. Hagytam ott pár papírt, amit el kéne vinned a Transamericába, meg pénzt is. Találkozunk naplemente után kicsivel a portán. – Te melyik szobában vagy? – Jobb, ha nem mondom meg. – Miért? Nem fogok belopózni és rád ugrani, vagy ilyesmi. – Nem erről van szó. Csak jól akarom intézni a dolgokat. Tommy nagy levegőt vett. – Jody? – Tessék. – Van lámpa az éjjeliszekrényeden? – Persze, lecsavarozva. Miért? – Csak úgy. A bolt hátuljából hirtelen a Rolling Stones „Satisfaction”-je bömbölt fel egy torzításig felhangosított gettóbombázóból. Tommy hallotta, hogy alatta az Állatok azt kántálják: „Döglött disznó! Döglött disznó!” – Mennem kell. Este találkozunk. – Oké, Tommy. Jó napot. – Neked is. – Letette, és arra gondolt: ez a nő gonosz. Gonosz, gonosz, gonosz. Látni akarom pucéran. Jeff, a kibukott kosaras robbant be az irodába. – A kocsit megraktuk, haver. A motorcsónak töltve! Mit szólsz egy limbóhoz a gyümölcsrészlegen? A Clark 250 önműködő professzionális padlótakarító gép a takarítói tervezés csodája. A nagyjából íróasztal nagyságú Clark 250 rendelkezik két első, forgó súrolótárcsával, valamint egy beépített tartállyal, amely szappant és vizet adagol, és egy felmosó-szívóval, ami felszippantja azt. Két elektromos motor hajtja, ami gumikerekeivel bármilyen nedves

vagy száraz felületen képes haladni. A Clark 250 mögött ballagó egyetlen gépkezelő alig egy óra alatt képes felmosni ezerkétszáz négyzetméternyi padlót, és úgy kifényezni, hogy a saját lelkét is látja benne, legalábbis a brosúra szerint. A brosúra azt az egyet felejti el megemlíteni, hogy ha a felmosót felvonják és a szívót kikapcsolják, a kezelő jó kis szappanhabcsíkon tud siklani a Clark 250 mögött. Az Állatok motorcsónaknak nevezték el a gépet. Amikor Tommy befordult a tizennégyes sorba, Simont látta ing nélkül, cowboykalapban, virslit főzött vagy harminc spirituszkocka fölött egy rozsdamentes acél polcon, ami általában a burgonyaszirom helyeként szolgált. – Imádom a napalm szagát reggel – integetett Simon egy barbecuevillával. – A győzelem szaga. – Győzelem! – visította Drew. Öt centi vastag szappanhabon csúszott a motorcsónak mögött, Lasht húzta maga után ruhaszárító kötéllel egy rögtönzött rámpa felé. Lash nekiment a rámpának, a levegőbe repült, „Munkahelyi pótlék!” csatakilátással. Tommy félrelépett, Lash pedig hason ért padlót, és arcával beleszántott a habba. Drew kikapcsolta a motorcsónakot. – Nyolc-kettő – kiáltotta Barry. – Kilenc-egy – így Clint. – Kilenc-hat – így Drew. – Kvatro-uno – így Gustavo. – Négy-egy a mexikói bírótól – mondta Simon a barbecue-villából avanzsált mikrofonba. – Ezzel erősen csökkentek az esélyei a döntőbe jutásra, Bob. Lash kiköpött egy adag habot, és köhögött. – A mexikói bírók mindig szívóznak. – A hab szakállként ragadt rá, amitől úgy festett, mint Rémusz bácsi sovány, nedves verziója. Tommy felsegítette. – Jól vagy? – Kutya baja – mondta Simon. – Itt a személyi edzője. – Lekapott egy kókuszt a polcról, és a húsrészlegből hozott hatalmas késsel lenyisszantotta a tetejét. – Dr. Drew – nyújtotta oda a kókuszt Drewnak, aki a zsebéből rumosüveget húzott elő, és loccsantott belőle a gyümölcsbe.

– Hajtsd fel – adta Simon a kókuszt Lashnek. – Döglött disznó, partner. Az Állatok a „Döglött disznó”-t kántálták, míg Lash le nem tudta az egész italt; a kókusztej és a rum a szája sarkából kis patakban kiöblítette a habot. Vett egy nagy levegőt, aztán okádott. – Kilenc-kettő! – rikkantotta Barry. – Kilenc-négy – helyesbített Drew. – Hat-egy – mondta lassan Simon. – Büntetőpont a darabokért. – Fuego – mondta Gustavo. Simon beleugrott Gustavo arcába. – Fuego? Milyen kibaszott szám az a fuego? Diszkvalifikálhatunk mint bírót, tudsz róla? – Fuego – mutatott Gustavo Simon válla fölött a chipses polcra, ahol három tucat virsli lobbant lángra és okádott füstöt. Visítva megszólalt a füstjelző, még a Rolling Stonest is elnyomta. – A tűzoltóságra van bekötve – kiáltotta Drew Tommy fülébe. – Egy perc múlva kint lesznek. Neked kell őket leszerelni, Rettenthetetlen Vezér. – Nekem? Miért nekem? – Mert ezért kapod a nagy lét. – Lőjétek le a magnót, és oltsátok a tüzet – kiabálta Tommy. Sarkon fordult, és a bejárat felé indult, amikor Clint lépett ki a raktárból. – A kóser kaját megáldottam, és biztos, ami biztos, a goj kaja fölött is imádkoztam. Tudod, Tom, a srácoktól azt hallottam, hogy megnősülsz, én meg nemsokára megkapom postán a lelkészi kártyámat, szóval ha akarod... – Clint, takarítsd fel a gyümölcsös sort – vágott közbe Tommy. A bejárati ajtóhoz ment, és kiment megvárni a tűzoltókat. Az öblöt köd pólyálta be, az alcatrazi világítótorony fénye kévét vágott bele Fort Masonon át ide a parkolóba. Tommy mintha egy alakot látott volna az egyik higanylámpa alatt. Sovány alakot, sötét ruhában. Tűzoltóautó kanyarodott a parkolóba, kikapcsolt szirénával, csak a vörös villogó vágta a ködöt. Ahogy a tűzoltóautó reflektora átsöpört a parkolón, a sötét alak futásnak eredt, el a reflektor elől. Tommy még soha senkit nem látott ilyen sebesen futni. A sovány fickó pár másodperc alatt megtett százötven métert. Csak a köd játszik velem, legyintett magában Tommy.

12. fejezet Divatos dögrovás Amikor Tommy leszállt a buszról, az utca túloldalán a Van Ness Motel előtt öt rendőrautó is parkolt. Értem jöttek, amiért hamisan riasztottam a tűzoltókat, futott át az agyán. Aztán eszébe jutott, hogy csak Jody tudta, hogy idejön a motelhez. Kár, gondolta, a börtönben sokat írhattam volna. Átment az úttesten, aztán a portánál elállta az útját egy rendőrnő. – Bűntett helyszíne, uram. Ha nincs bejelentkezve, távozzon. – Be vagyok jelentkezve. És le kell zuhanyoznom. – A dühös tűzoltóktól már megtanulta a leckét, hogy ne mondjon semmi feleslegeset. Nem akarták hallani, miért történt, csak azt, hogy nem történik meg újra. – Neve? – C. Thomas Flood. – Igazolvány? Tommy odaadta indianai jogosítványát. – Ezen az áll, hogy „ifjabb Thomas Flood”. Nincs „C”. – „C” az írói nevem. Thomas egy író. A zsarunő megigazította a gumibotját. – Kekeckedni akar? – Dehogy, azt hittem, maga akar így beszélni. Mi folyik itt? – nézett át a zsarunő válla felett a motelmenedzserre, egy magas, kopaszodó negyvenes fickóra, aki az irodája golyóálló ablakáról törölgette le az ujjlenyomatokat, és olyan képet vágott, mint aki rögtön elbőgi magát. – A motelben volt múlt éjjel, Mr. Flood? – Nem, most tettem le a munkát a Marina Safewayben. Én vezetem az éjjeli műszakot. – Szóval a városban lakik? – szaladt fel a zsarunő szemöldöke. – Pár napja csak. Még lakást kell keresnem. – Hol tudjuk elérni, ha a nyomozók beszélni akarnak magával?

– A boltban, éjféltől nyolcig. De a ma éjjelt kivettem. Itt leszek, azt hiszem. Miről van szó? A zsarunő a menedzser felé fordult. – Van bejelentkezve egy bizonyos C. Thomas Flood? A menedzser bólintott, és felmutatott egy kulcsot. – Kettő tizenkettes szoba. A zsaru visszaadta Tommynak a jogosítványát. – Ezt írassa át, ha a városban akar maradni. Most mehet a szobájába, de a sárga szalagot ne lépje át. A zsaru kiment az irodából. Tommy a menedzserre nézett. – Miről van szó? A menedzser intett, hogy menjen közelebb az ablakhoz, majd lehajolt, és a lyukon át súgta: – A szobalányok reggel egy női testet találtak a kinti konténerben. A környékről való, nem vendég. – Megölték? – súgta Tommy. – Őt is, meg a pudliját is. Ez szörnyen rosszat tesz az üzletnek. A rendőrség mindenkit kikérdez. A barátja ajtaján is kopogtak, de nem nyitott ajtót. – A menedzser kiadta a lyukon Tommy kulcsát meg egy névjegykártyát. – Azt mondták, hívja fel a számot, ha visszajön. Átadja neki? – Persze. – Tommy elvette a kulcsot, és törte a fejét, mivel nyugtathatná meg a menedzsert. – Ööö, sajnálom, ami a szemeteskonténerével történt. Nem jött be. A menedzser könnyekben tört ki. – Az a szegény kiskutya – zokogta. Az ágyon egy rakás hivatalos papír várta, egy San Francisco-térkép meg egy pénzzel teli boríték. A papírokra egy cetlit csíptettek. Kedves Tommy! Ezekkel tudod kiváltani a telepről a Hondámat. A pénzből fizesd ki a büntetést. Nem tudom, hol a telep, de bármelyik rendőr megmondja. Menj el a Transamerica székházába az utolsó csekkemért is. (Megjelöltem a térképen.) Hagytam üzenetet a személyzetis hangpostáján, hogy te mész érte. Sok szerencsét a lakáskereséshez. Elfelejtettem mondani, hogy

lehetőleg ne a Tenderloinban legyen (lásd térkép). Sajnálom, hogy ilyen titokzatos vagyok. megmagyarázok. Szeretettel, Jody

Éjjel

mindent

Tényleg, mi a francért ennyire titokzatos? Kinyitotta a borítékot, kivett egy köteg százdollárost, megszámolta, majd visszatette. Négyezer dollár. Sose látott ennyi pénzt egyszerre. Honnan szedett ennyit? Biztos nem a papírtöltögetéssel a biztosítónál. Talán drogdíler. Vagy csempész. Talán lopta. Talán az egész csak csapda. Talán ha a telepre megy a kocsiért, a rendőrség várja. És még van pofája aláírni, hogy „szeretettel”. A következőben mi lesz? „Sajnálom, hogy miattam kell sitten ülnöd. Szeretettel, Jody.” Mindenesetre azt írta, hogy „szeretettel”. Mit jelenthet? Komolyan gondolja, vagy csak a megszokás? Biztos minden levelet így ír alá. Kedves Biztosított, sajnálattal értesítjük, hogy a biztosítása nem fedezi a rekreációs célzatú báriumbeöntést. Szeretettel, Jody. Igénybenyújtási osztály... Talán nem. Talán tényleg szereti őt. Bízni biztos bízik benne, különben nem hagyott volna itt négy lepedőt. A pénzt a farzsebébe gyűrte, fogta a papírokat, és kiment. Lesietett a lépcsőn a földszintre, ahol lendületesen átesett egy nagy műanyag zsákon, ami tele volt egy halott nővel. A halottkém egyik embere kapta el a karját, mielőtt orra esett volna. – Lassan a testtel, haver. – Nagydarab, szőrös, harmincas fickó volt. – Bocsánat. – Semmi gond, kölyök. Már nem romlik meg. A társam mindjárt hozza a hordágyat. Tommy kerekre tágult szemmel bámulta a fekete zsákot. Egész életében egyetlen halottat látott, a nagyapját. Nem volt ínyére. – Hogyan... szóval gyilkosság volt? – Szerintem kreatív öngyilkosság. A nő eltörte a saját nyakát, kiszívta a saját vérét, aztán megölte a kutyát, és beleugrott a kukába. A rendőrségi orvos viszont gyilkosságra gyanakszik. Mindenki döntse el maga.

Tommy elszörnyedt. – Kiszívták a vérét? – Riporter vagy? – Nem én. – Ja, másfél literrel kevesebb volt neki, látható sebhely meg sehol. Az orvosnak a szívéből kellett vérmintát vennie. Nem örült. Az egyszerű dolgokat szereti: villamos alá esés, pisztolylövés... érted. Tommy megborzongott. – Én Indianából jöttem. Ott nem történik ilyesmi. – Ilyesmi itt se történik, kölyök. Magas, vékony fickó fordult be a sarkon a halottkémek kék ruhájában, egy hordágyat tolva, amin egy döglött kis szürke kutya hevert. A strasszos nyakörvnél fogva felemelte. – Ezzel mit csináljak? – kérdezte a nagy szőrös fickót. A kutya lassan forgott a nyakörvön, akár egy szőrös karácsonyfadísz. – Címkét rá és zsákba? – vetette fel Nagy Szőrös. – Egy kutyát? Ez nekem új. – Szarom le. Csinálj vele, amit akarsz. – Hát, további szép napot – mondta Tommy, és elsietett a buszmegállóhoz. Ahogy a busz megállt, még visszanézett: a két halottkém éppen a kiskutya tetemét gyűrte be a nő testzsákjába. Tommy egy kávézónál szállt le a kínai negyed közelében, ahol korábban svájcisapkás fazonokat látott, akik noteszbe firkáltak és francia cigarettát szívtak. Ha olyan helyet keresel, ahol egy ideig nyugton ülhetsz a semmibe bámulva, csak keresd a svájcisapkás, francia cigarettát szívó alakokat. Olyanok, mint az útjelző táblák: „Egzisztenciális válság – első letérő jobbra.” Márpedig a testzsákos incidenstől Tommy olyan hangulatba került, hogy kicsit merengeni akart az élet értelmetlenségén, mielőtt nekiáll a lakásvadászatnak. Úgy bántak azzal a szerencsétlen nővel, akár egy darab hússal. Az embereknek illett volna sírni-ríni, összeveszni a végrendeleten. Ez is biztos egyfajta védelmi mechanizmus, a városi emberek újabb képessége a szenvedés semmibevételére. Dupla mokkát kért a pultnál. Bíborvörös hajú, három orrkarikás lány csapta össze, közben Tommy átnézte a pulton a használt újságokat, kivéve belőlük az apróhirdetést. Amikor fizetett, a lány rajtakapta, hogy megbámulja az orrkarikáit, és elmosolyodott: – A gondolat meghalt – nyújtotta át a mokkát.

– Szép napot – felelte illedelmesen Tommy. Leült, és nekiállt átnyálazni az apróhirdetéseket. Ahogy sorra olvasta a kiadó lakásokat, a pénz úgy apadt a zsebében. Ezért olyan szórakozottak ezek az emberek. Mind a lakbér miatt aggódnak. Megakadt a szeme egy bútorozott padlásszoba hirdetésén. Padlásszobás pasasnak tartotta magát. El tudta képzelni, hogy azt mondja, „Nem, nem lóghatok itt tovább, vissza kell mennem a padlásszobába írni.” Meg hogy: „Bocs, a tárcámat a padlásszobában hagytam.” Meg hogy azt írja haza, „Drága anya, egy tágas padlásszobába költöztem a divatos SOMA negyedben.” Letette az újságot, és a szomszéd asztalnál ülő svájcisapkás fazonhoz fordult, aki Baudelaire-t olvasott, és Gaulois-csikkekből egész tüchtig torlaszt épített a hamutartó körül. – Elnézést, de új vagyok a városban. Hol találom a divatos SOMÁ-t? A svájcisapkás bosszús képet vágott. – A Markettól délre. – Azzal fogta a könyvét meg a cigarettáit, is kisétált a kávézóból. – Bocsi – szólt utána Tommy. Talán ha franciául kérdeztem volna... Kiterítette a Jodytól kapott térképet, megkereste a Market Streetet, majd a „SOMA” jelű negyedet. Nem volt messze onnan, ahol Jody bejelölte a Transamerica piramisépületét. Összehajtotta a térképet, majd az újságból kitépte a padlásszoba-hirdetést. Menni fog, mint a karikacsapás. Ahogy indulni készült, egy hihetetlenül kövér, lila bársonyköntöst viselő férfi lépett a kávézóba, kezében ezüstös holdakkal és csillagokkal díszes aktatáskát lóbálva. Tommy közelében ült le, hája szinte lecsorgott a szék szélén, és nekiállt mindenféléket kipakolni a táskából. Tommy megbabonázva figyelte. A kövér férfi leborotvált fejbőrére egy pentagramot tetováltak. Fekete szatént terített az asztalra, annak közepére egy rézsárkányos tartóban álló kristálygömböt helyezett. Ezután egy lila selyemkendőből egy pakli tarot-kártyát vett elő és tett a gömb mellé. Végül a táskából kivett egy táblát, azt is az asztalra tette. Ez állt rajta: „Madame Natasa. Tenyérjóslás, kártyajóslás, jövendőmondás. 5$. Minden bevétel az AIDS-kutatásra megy.” Madame Natasa háttal ült Tommynak, ám ahogy Tommy a tetovált pentagramot bámulta, Madame Natasa feléje fordult. Tommy gyorsan elkapta a tekintetét.

– Azt hiszem, magára ráférne egy kiolvasás, fiatalember – mondta Madame Natasa magas, nőies hangon. Tommy megköszörülte a torkát. – Én nem hiszek az ilyesmiben. Azért kösz. Madame Natasa lehunyta a szemét, mintha különösen megindító zenét hallana. Amikor ismét kinyitotta, azt mondta: – Maga új a városban. Kicsit össze van zavarodva, és kicsit meg van ijedve. Olyan művészféle, de nem ebből él. És nemrég utasított el egy házassági ajánlatot. Igazam van? Tommy a zsebébe túrt. – Öt dollár? – Üljön ide – intette oda az asztalához Madame Natasa. Tommy leült Madame Natasával szemben, és odaadott neki egy ötdollárost. Madame Natasa fogta a kártyapaklit, és nekiállt keverni. Keze kicsi és finom volt, a körme feketére festett. – Mit kérdezzünk ma a kártyáktól? – Találkoztam egy lánnyal. Róla akarok többet tudni. Madame Natasa ünnepélyesen bólintott, és nekilátott kirakni a lapokat. – Nem látok nőt a közeli jövőjében. – Komolyan? Madame Natasa a kirakott kártyák egyikére mutatott. – Igen. Látja ezt a helyet? Az ide eső kártya szabályozza minden kapcsolatát. – Az áll rajta, hogy „Halál”. – Nem szükségszerűen fizikai halált jelent. A Halál lap lehet a megújulás jele, a változásé. Azt mondanám, hogy nemrég szakított valakivel. – Nem. – Tommy a kaszát fogó csontváz stilizált képét bámulta. Mintha nevetne rajta. – Próbáljuk újra. – Madame Natasa összeszedte a kártyákat, megkeverte, majd megint kirakta. Tommy azt a helyet szuggerálta, ahová a kapcsolatait szabályozó kártya kerül. Madame Natasa várt egy kicsit, majd letette a soros lapot. Halál. – Nahát, nahát. Ez ám a véletlen – hümmögött Madame Natasa. – Próbáljuk még egyszer – kérte Tommy.

Madame megint kevert, ám amikor letette a kapcsolatkártyát, az megint Halál volt. – Ez most mit jelent? – értetlenkedett Tommy. – Sok mindent jelenthet, a többi színtől függően – mutatott Madame Natasa a többi kirakott kártyára. – Akkor mit jelent a többi kártyával együtt? – Őszintén? – Persze. Tudni akarom. – Megszívta. – Hogy? – A kapcsolatait illetően... – Igen? – Megszívta. – És az írói karrierem? Madame Natasa újra a kártyákhoz fordult, majd fel sem nézve mondta: – Szívás. – Nem lehet. Nem szívhatom meg. – De. Megszívja. Benne van a kártyákban. Sajnálom. – Én nem hiszek ebben. – Attól függetlenül. Tommy felállt. – Mennem kell lakást keresni. – Kíváncsi, mit mondanak a kártyák az új lakásról? – Nem. Nem hiszek a kártyáknak. – Kiolvashatom a tenyeréből. – Rá kell még fizetnem? – Nem, benne van. – Jó. – Tommy odanyújtotta a kezét, Madame Natasa pedig finoman megfogta. Tommy körülnézett, figyeli-e őket valaki, s a lábával topogott, mintha késésben lenne. – A mindenit, maga aztán sokat maszturbál, mi? Egy fickó egy közeli asztalnál ráborította a kávéját a Sartre-könyvére, és felnézett. Tommy elhúzta a kezét. – Nem! – Ugyan, ugyan, ne hazudjon. Madame Natasa tudja. – Mi köze ennek a lakáshoz? – Csak ellenőrzöm, mennyire vagyok pontos. Mint amikor kalibrálják a poligráfot.

– Nem olyan sokat – dörmögte Tommy. – Akkor finomítanom kell. Első osztályú rejszolónak néztem. És nem kell szégyenkeznie. A kapcsolatkártyáját tekintve azt mondanám, ez az egyetlen lehetősége. – Hát téved. – Ahogy akarja. Hadd lássam még egyszer a tenyerét. Tommy vonakodva adta oda a tenyerét. – Á, végre egy jó hír – mondta Madame Natasa. – Talál lakást. – Remek – húzta el a kezét megint Tommy. – Mennem kell. – Nem kíváncsi a patkányokra? – Nem. – Tommy sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Ahogy odaért, azt mondta: – Nem szívtam meg. A Sartre-olvasó felnézett a könyvéből: – Mind megszívjuk. Mind egy szálig.

13. fejezet A divatos dögrovott tennivalói Ha tudod, hogy a jövő sötét, nincs értelme kapkodni. Tommy úgy döntött, gyalog megy az üzleti negyedbe. A kozmikusan elcseszettekre jellemző megvert kutya képpel csoszogott. Átvágott a kínai negyeden, kiszúrva az ötből három Wongot, akik lottót vettek egy italboltban, úgyhogy felosont a szobájába az írógépéért és a ruhájáért, mielőtt visszatérnének. Kicsit megkönnyebbült, amikor utoljára ment le a keskeny lépcsőn, de aztán megint elcsüggesztették Madame Natasa szavai: „Nem látok nőt a közeli jövőjében.” Ez volt az egyik ok, amiért San Franciscóba jött: barátnőt találni. Valakit, aki művésznek látja. Nem mint a lányok odahaza, akik könyvmolynak látták. Ez mind része volt a tervnek: nagyvárosban élni, írni, nézni a hidat, utazni a villamoson, rizses húst enni és barátnőt szerezni – valakit, akinek elmondhatja a gondolatait, lehetőleg többórányi isteni szex után. Nem a tökélyt kereste, csak olyasvalakit, aki elég biztonságérzetet ad neki, hogy bizonytalan maradhasson. De most már nem. Most már annyi. Felnézett az épületek tetejére, és rájött, hogy rosszul navigált, a Piramistól többsaroknyira ért az üzleti negyedbe. Saroktól sarokig cikázott, kerülte a szemkontaktust az öltönyös férfiakkal és nőkkel, akik pedig úgy kerülték a szemkontaktust egymással, hogy pár lépésenként az órájukra néztek. Ők persze nézhetik az órájukat, gondolta. Nekik van jövőjük. Kicsit kifulladva ért a Piramis lábához, karjai fájtak a holmija cipelésétől. Egy szökőkút szélén leült a betonpadra, és egy darabig nézte a járókelőket. Mind olyan céltudatosak. Van hova menniük, kivel találkozniuk. A hajuk tökéletes. Az illatuk jó. Finom cipőt hordanak. Lenézett a saját elnyűtt edzőcipőjére. Elcseszett.

Valaki leült mellé a padra, de Tommy nem nézett fel, mert biztos megint olyasvalaki, aki mellett kisebbrendűnek érzi magát. Egy pontot nézett a betonon a lábánál, amikor egy Boston terrier jelent meg azon a ponton, és fújt az orrából sugárban kutyaturhát a nadrágszárára. – Betli, ez modortalan volt – rótta meg a Császár. – Nem látod, hogy a barátunk duzzog? Tommy felnézett a Császár arcába. – Fenség. Helló. – A férfinak akkora szemöldöke volt, amekkorát Tommy még nem is látott; mintha két szürke tarajos sül kuksolt volna a homlokán. A Császár megbillentette koronáját, a sörösdobozokból metszett és sárga spárgával összekötött lemezes fejfedőt. – Megkaptad az állást? – Igen, még aznap felvettek. Kösz a tippet. – Becsületes munka. Van benne némi báj. Nem mint ebben a tragédiában. – Milyen tragédia? – Ezek a szerencsétlen lelkek. Ezek a szerencsétlen, szánalmas lelkek – intett a Császár a járókelők felé. – Nem értem. – Letelt az idejük, és nem tudják, mit tegyenek. Megmondták nekik, mit akarnak, és ők elhitték. Csak úgy tarthatják életben az álmot, ha olyanokkal vannak, mint saját maguk, olyanokkal, akik a saját illúzióikat tükrözik. – Nagyon szép a cipőjük – vette védelmébe őket Tommy. – Megfelelően kell kinézniük, különben a sorstársaik úgy nekik rontanak, akár a kiéhezett kutyák. Bukott istenek ezek. Az új istenek a termelők, teremtők, készítők. Az új istenek az áll nélküli technogyerekek, akik inkább esznek fehér cukrot és néznek science fiction filmeket, mint hogy azon aggódjanak, milyen cipőt húzzanak aznap. És ezek a szerencsétlen lelkek kétségbeesetten tologatják a papírokat, remélve, hátha egy misztikus üzenet jelenik meg, és megmenti őket az új, otromba, okos istenektől és azok szilikonchip valóságától. Néhány persze túléli, de a legtöbb elbukik. A nem kreatív gondolkodás a gépeknek jobban megy. Szerencsétlen lelkek, szinte hallani, ahogy izzadnak. Tommy a jól öltözött üzletemberek folyamára nézett, majd a Császár rongyos felöltőjére, majd a saját csukájára, aztán megint a Császárra. Valami homályos oknál fogva jobban érezte magát, mint pár perce. –

Maga tényleg szívén viseli a sorsukat, ugye? – Ez a keresztem. Egy szürke kosztümös, magas sarkút viselő, vonzó nő lépett a Császárhoz, és egy ötdollárost adott neki. A kabát alatt selyemblúzt viselt, és amikor lehajolt, Tommy látta csipkés melltartójának tetejét. Megbabonázta. – Fenség – mondta a nő –, a Caffé Suisse-ben ma kínai csirkét adnak. Betli és Lázár biztosan szeretnék. Lázár a farkát csóválta. Betli a neve említésére vakkantott egyet. – Nagyon figyelmes vagy, gyermekem. Az embereimnek ízleni fog. – Jó napot – köszönt a nő, és elment. Tommy nézte a vitorlázva távozó vádliját. Két férfi ment el mellettük, nagy vitába merülve az árakról meg keresetekről, de egy pillanatra felfüggesztették, és bólintottak a Császárnak. – Isten legyen veletek – mondta a Császár. Visszafordult Tommyhoz. – Még mindig lakhelyet keresel, vagy most csak nőt? – Nem értem. – Úgy viseled a magányt, akár egy jelvényt. Tommynak olyan érzése támadt, mintha az egója bevitt volna egy jobbost az állára. – Ami azt illeti, megismerkedtem egy lánnyal, ma délután veszek ki magunknak egy lakást. – Tévedtem, félreolvastalak. – Nem, dehogy. Cseszhetem. – Tessék? – Egy jósnő azt mondta, hogy nincs nő a jövőmben. – Madame Natasa? – Honnan tudja? – Madame Natasa jóslatainak nem szabad túl nagy hitelt adni. Haldoklik, ami elhomályosítja a látását. A pestis. – Sajnálom – mondta Tommy. Valójában megkönnyebbülést érzett, majd emiatt bűntudatot. Nincs joga sajnálni magát. A Császárnak csak a kutyái vannak, mégis minden részvétét embertársai felé irányítja. Söpredék vagyok, gondolta Tommy. – Fenség, van egy kis pénzem, ha... A Császár felmutatta a nőtől kapott pénzt. – Megvan mindenünk, ami kell, fiam. – Felállt és megrántotta Betli és Lázár madzagját. – És indulnom kell, mielőtt az embereim

éhséglázadást rendeznek. – Azt hiszem, nekem is mennem kell. – Tommy is felállt. Kezet akart nyújtani, majd inkább meghajolt. – Köszönöm a társaságot. A Császár kacsintott, megpördült, és elindult a katonáival, majd megtorpant és visszanézett. – És fiam, ne nyúlj semmihez odabent, aminek széle van. Olló, papírvágó kés, ilyesmi. – Miért? – Az épület alakja, a piramis miatt. Nem akarják, hogy az emberek tudják, de van egy alkalmazott, aki napi nyolc órában körbejár, és a papírvágó késeket tompítja. – Viccel. – Első a biztonság. – Kösz. Tommy nagy levegőt vett, és megacélozta magát a Piramis elleni rohamra. Ahogy a napról belépett a masszív beton támfalak alá, flanelingében is megborzongott, mintha a beton elraktározta volna az éji köd hidegét, és úgy adná vissza, akár egy hűtőtekercs. Mire az információhoz ért, már szabályosan didergett. Az őr gyanakodva méregette. – Segíthetek? – A Transamerica személyzeti osztályát keresem. Az őr olyan képet vágott, mintha Tommy megmártózott volna a csatornában. – Be van jelentve? – Be. – Tommy meglengette az őr orra alatt Jody papírjait. Az őr felvette a telefont, és éppen tárcsázott volna, amikor egy másik őr jelent meg mögötte, és kivette a kezéből a kagylót. – Rendben van. Küldd fel. – De... – A Császár barátja. Az első őr letette a telefont. – Huszonegyedik emelet, uram – mutatott a liftekre. Tommy lifttel felment a huszonegyedikre, majd a táblákat követve megtalálta a keresett osztályt. Egy túlbuzgó idősebb nő leültette a fogadószobában, és azt mondta, hogy egy pillanat. Aztán mindent megtett, hogy eljátssza, hogy kirepült az űrbe. Tommy leült egy fekete bőrszófára, ami sóhajtott a súlya alatt, kiválasztott egy magazint a fekete kő kávézóasztalról, és várt. A következő órában elolvasott egy háztartási tippeket adó oldalt („Ha

kávézaccot rak a macskaalomba, a frissen főzött eszpresszó kellemes aromája tölti meg a házat, ahányszor csak a cicája engedelmeskedik a természet hívásának”); egy cikket a számítógépbuzikról („Bruce már hat hónapja nem nyúlt egérhez, de azt mondja, a kurzora még kínozza”); és a Jonestown! musical kritikáját („Andrew Lloyd Webber változata, a Kool-Aidre egyszerre hátborzongató és gondolatébresztő. Donny Osmond briliáns Jim Jones szerepében.”). A túlbuzgó nőtől elcsente a kifestőt, és restaurálta az edzőcipőjét, majd megszárította a halogén olvasólámpa alatt, ami úgy nézett ki, mint a napot tartó robotkar. Amikor elkezdte a GQ-ből a kölnimintákat kiszedni és a zoknijába dörgölni, a nő közölte vele, hogy bemehet. Fogta a cipőjét, és zokniban bement a belső irodába. Egy másik túlbuzgó nő – aki kiköpött mása volt az előző túlbuzgó nőnek, egészen a láncon lógó olvasószemüvegéig – leültette magával szemben, amíg átnézi Jody papírjait, aztán átnézett rajta. A számítógép képernyőjére pillantott, bepötyögött valamit, aztán várt, hogy a gép csináljon valamit. Tommy felhúzta a cipőjét, és várt. A nő nem nézett fel. Tommy megköszörülte a torkát. A nő tovább billentyűzött. Tommy kinyitotta az írógéptokját, és kivette az írógépét. A nő nem nézett fel. Billentyűzött és a képernyőt bámulta. Tommy papírt fűzött az írógépbe, és gépelni kezdett. A nő felnézett. Tommy gépelt még kicsit. – Mit művel? – kérdezte a nő. Tommy gépelt. Nem nézett fel. A nő felemelte a hangját: – Azt kérdeztem, mit művel? Tommy gépelt tovább, majd felnézett. – Elnézést, csak semmibe vettem. Mit mondott? – Mit művel? – Még nincs kész. De felolvasom. „Hát nem látta senki más, hogy a Sátán rabszolgái voltak mind? Meg kellett tisztítanom a világot tőlük. Én vagyok Isten jobbkeze. Különben miért engedtek volna be a biztonságiak egy automata puskával a bőröndömben? Isten eszköze vagyok.” – Tommy felnézett. – Eddig vagyok meg, de azt hiszem, az anyámnak szóló bocsánatkéréssel fejezem be. Mit gondol? A nő úgy mosolygott rá, mintha a szelek bántanák, és átnyújtott egy borítékot. – Ez Jody utolsó fizetése. Adja át neki jókívánságainkat.

Legyen szép napja, fiatalember. – Önnek is. – Tommy összeszedte a holmiját, és fütyörészve hagyta el az irodát. A divatos SOMA első látásra szörnyen hasonlított egy könnyűipari térséghez: két-három emeletes épületek acélredőnyös ajtóval és acélkeretes ablakokkal. A földszinteken éttermek, pince, táncklubok, autószerelők és egy-egy öntöde. Tommy megállt az egyik előtt, és nézte, ahogy hosszú hajú férfiak bronzot öntenek egy formába. Művészek, gondolta. Még sosem látott igazi művészeket, és noha ezek inkább hasonlítottak szelíd motorosokra, beszélni akart velük. Óvatosan belépett. – Helló. A férfiak egy hatalmas kanállal bajlódtak, ketten fogták a hosszú fémnyelet azbesztkesztyűben. Az egyik felnézett: – Kifelé! – Jó, látom, hogy nem érnek rá. Viszlát. A járdán megállt, és megnézte a térképet. Valahol itt kellett találkoznia az ingatlanossal. Szétnézett mindkét irányba, de a sarkon kifeküdt tagtól eltekintve üres volt az utca. Tommy már arra gondolt, felkelti a fazont, és megkérdezi, tényleg ez-e a SOMA divatos része, amikor egy zöld dzsip fékezett mellette. A sofőr, egy negyvenes, ősz loboncú nő lehúzta az ablakot. – Mr. Flood? Tommy bólintott. – Alicia DeVires. Leparkolok és megmutatom a padlásszobát. Betolatott egy helyre, ami tizenöt centivel látszott kisebbnek a kelleténél, felugratott a padkára, majd kipattant, egy akkora retikült cibálva maga után, mint Tommy egész bőröndje. Szandált viselt, afrikai köntöst és színes guatemalai pamutpantallót. A hajából itt is, ott is evőpálcikák meredtek ki, mintha fel lenne készülve, hogy bármikor elbánjon egy vészadag sült hússal. Tommy bőröndjére nézett. – Úgy látom, már ma be tud költözni. Erre, kérem. Tommy mellett elsuhanva egy ajtóhoz ment az öntöde mellett. Tommy pacsuliszagot érzett a nyomában. – Ez a környék olyan, mint a Soho volt húsz éve – mondta a nő. –

Szerencsés, hogy most lecsaphat egy ilyen padlásszobára, mielőtt társasházzá alakulnak és egymillióért kínálják. Kulccsal kinyitotta az ajtót, és elindult fel a lépcsőn. – Ennek a helynek hihetetlen energiája van – mondta, hátra sem nézve. – Én is szívesen laknék itt, csak most pang a piac, és el kéne hozzá adnom a lakásomat a Heightson. Tommy a bőröndjét cipelve lihegett mögötte. – Maga festő, Mr. Flood? – Író vagyok. – Á, egy író! Magam is írogatok. Szeretnék írni egy könyvet, ha találok rá időt hétvégente. A női körülmetélésről. Vagy talán a házasságról. De mi a különbség, nem igaz? A lépcső tetején megállt, és kinyitott egy másik tűzajtót. – Ez az. – Kitárt egy ajtót, és előretessékelte Tommyt. – Kellemes dolgozótér, hátul a háló. Lent két szobrász dolgozik, a szomszédban egy festő. Egy író tökéletesen kiegészítené. Mit gondol a női körülmetélésről, Mr. Flood? Tommy még kábé három témával le volt maradva, így kicsit megállt a pihenőn, hogy az agya utolérje a nőt. Isten az Aliciához hasonlók miatt találta fel a koffeinmentes kávét. – Szerintem mindenkinek kéne hobbi – próbálkozott találomra. Alicia beragadt, akár a túlhevült géppisztoly. Mintha most először nézte volna meg magának Tommyt, és nem tetszett neki, amit látott. – Tisztában van vele, hogy jelentős letétet kérünk, ha a jelentkezését elfogadjuk? – Oké. – Tommy a nőt faképnél hagyva belépett a padlásszobába. Nagyjából akkora volt, mint egy kézilabdapálya. A közepén volt egy konyhasziget, az egyik oldalon egész falat kitevő ablakok. A konyha melletti nyitott téren egy régi szőnyeg, egy futon meg egy alacsony, műanyag kávéasztal. A hátsó falat üres könyvespolcok sora fedte, melyet a hálóba vezető ajtó tört csak meg. A könyvespolc döntötte el a dolgot. Tommy itt akart lakni. Szinte látta a polcokon Kerouac, Kesey, Hammett, Ginsberg, Twain, London, Bierce könyveit, meg az összes íróét, aki ebben a városban élt és dolgozott. Az egyik polcot fenntartja azoknak a könyveknek, amiket ő ír majd meg: kemény fedeles kiadások harminc nyelven. Arra a polcra egy Beethoven-mellszobor kerül. Nem különösebben csípte Beethovent, de

úgy gondolta, a mellszoborral nem lőhet mellé. Ellenállt a kísértésnek, hogy elbődüljön: „Kiveszem!” Ez Jody pénze. Meg kell néznie, van-e a hálóban ablak. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A háló sötét volt, akár egy barlang. Felkapcsolta a villanyt, mire egy sor spotlámpa gyulladt fel az egyik falon. Középen egy egyszerű franciaágy. Csupasz téglafalak. Ablak nuku. Innen egy másik ajtó a fürdőszobába nyílt, ahol egy mosdó állt meg egy hatalmas, karmos lábú kád, amit rozsda- és festékfoltok piszkítottak be. Ablak nuku. Annyira izgalomba jött, kis híján bepisilt. Kiszaladt a nappalirészbe, ahol Alicia állt csípőre tett kézzel, magában a becsmérlő barbarizmus fakkjába tuszkolva őt, amit kifejezetten neki csinált. – Kiveszem – mondta Tommy. – Ki kell töltenie egy... – Adok négyezer dollár készpénzt itt és most – húzta elő a bankjegyköteget a farmerjából. – Hány kulcsot szeretne?

14. fejezet Két „nincs”-ből nem lesz egy „van” Az öntudat úgy kapcsolt be, akár a fájdalom villanykörtéje: tompa sajgás a fejében, éles szúrás a térdében és az állában. A zuhanyban kuporgott. A víz még folyt... egész nap folyhatott. Négykézláb kimászott, és törülközőt húzott le a tartóról. A padlón ülve megtörülközött, frottírszövettel felitatva a vizet. Bőre puha volt, szinte fájt, ha hozzáért. A törülközőket nyirkossá áztatta a tizennégy órányi gőzölés. A mennyezet csöpögött, a falakon kicsapódott a gőz. A mosdókagylóra támaszkodva felhúzta magát, felállt, majd kinyitotta az ajtót, és átbotorkált az ágyhoz. Vigyázz, mit kívánsz, gondolta. Megint sajnálta, hogy olyan éberen ébredt, úgy robbant ki az álomból, akár a golyó. Többé nem tud ugyanúgy gondolni az elalvásra sem. A napnyugta a zuhany alatt érhette, a padlóra rogyott, és ott ázott egész nap. Leült az ágyra, és óvatosan megérintette az állát. Fájdalom nyilallt bele. Biztos beütötte a szappantartóba, amikor elájult. A térde is lila volt. Lila? Ez nem stimmel. Felugrott és a toalettasztalhoz ment. Bekapcsolta a lámpát, és odahajolt a tükörhöz. Felsikkantott. Az állán kék dudor éktelenkedett, sárga koronával. Haja reménytelenül összegubancolódott, és kis kopasz folt díszelgett ott, ahol a víz a koponyáját érte. Elhátrált, döbbenten lehuppant az ágyra. Valami nem stimmelt, nagyon nem stimmelt, a sérülésein kívül is. A fény. Miért kapcsolta be a lámpát? Előző éjjel a fürdőszobában az ajtó alatt beszüremlő gyér fényben is jól látta magát a tükörben. És mintha ez még nem lett volna elég, nyomást érzett a szájában, mint amikor gyerekként először viselt fogszabályzót. Végigfuttatta nyelvét a fogain, és érezte a szemfogai mögött kibúvó

hegyeket. Szétesek, mert hiányzik a... nem is merte végiggondolni. És ez csak romlani fog. Rohamosan. Most már az éhséget is érezte, de nem a gyomrában, hanem az egész testében, mintha az érfalai be akarnának omlani. És az izmai is megfeszültek, akárha zongorahúrokat feszítettek volna meg a testében, minden mozdulata éles volt, úgy érezte, bármelyik pillanatban kiugorhat az ablakon. Meg kell nyugodnom. Nyugi. Nyugi. Nyugi. Ezt a mantrát ismételgetve felállt és a telefonhoz ment. Hihetetlen erőfeszítést igényelt megnyomni a nullát és várni, hogy a recepciós felvegye. – Helló, ez a kettő tízes szoba. Nem vár egy fiú a hallban? Igen, az ő. Megmondaná neki, hogy pár perc és ott leszek? Letette a kagylót, bement a fürdőbe, kikapcsolta a zuhanyt, és letörölte a tükröt. Ahogy megnézte magát, alig bírta megállni, hogy el ne bőgje magát. Ez egy igazi projekt, gondolta. Elfordította a fejét, és megnézte a kopasz foltot. Elég kicsi volt, hogy eltakarja egy fürttel, amit hajtűvel fogat meg. A dudort az állán majd valahogy megmagyarázza. Ujjaival túrt a hajába, hogy kibogozza a csomókat, s közben küzdött a merevség ellen, ami pillanatról pillanatra fokozódott a karjaiban. Nagy pille libbent be és tartott a tükör fölötti lámpa felé. Mielőtt észbe kaphatott volna, Jody röptében elkapta és bekapta. Elszörnyedve bámult a vörös hajú idegenre a tükörben, aki most zabált meg egy pillét. Ennek ellenére olyan melegség ömlött el a testén, akár a jó brandy. A lila daganat az állán a szeme láttára apadt el. Az első, amit meglátott, amikor belépett a hallba, Tommy vigyora volt. – Költözéshez öltöztél, helyes – mondta. – Tetszik a hajad így feltűzve. Jody mosolygott és feszengve megállt előtte, gondolta, hogy illene megölelnie, de félt túl közel menni. Érezte a fiú illatát. Kajaillat volt. – Találtál lakást? – Egy elképesztő padlásszobát a Markettől délre. Még be is van

bútorozva. – Szinte szétrobbant az izgalomtól. – Elhasználtam az összes pénzt. Remélem, nem baj. – Nem – mondta Jody. Csak legyenek egyedül. – Hozd a cuccod. Megmutatom. – Egy perc – bólintott Jody. – Hívj taxit. Fordult, hogy menjen, de Tommy elkapta a karját. – Hé, jól vagy? Intett neki, hogy lépjen közelebb. – Annyira kívánlak, alig bírom ki – súgta. Majd elhúzódott és felszaladt a szobájába. Összeszedte a kevés holmiját, és még egyszer ellenőrizte magát a tükörben. Ugyanazt a farmert és blúzt viselte, mint előző este. Kigombolta a blúzt, kibújt a melltartóból, majd félig gombolta be a blúzt. A melltartót a hátizsákjába tömte, aztán bezárta a szobát. Amikor leért, Tommy kint várt egy kék DeSoto taxi mellett. Kinyitotta neki az ajtót, aztán megadta a taxisnak a címet. – Imádni fogod – lelkendezett. – Tudom. Jody közelebb húzódott hozzá, és a fiú karját szorosan a mellei közé fogta. – Alig várom – mondta. Egy halk hang azt kérdezte a fejében: Mit művelsz? Mit csinálsz vele? Olyan halk és idegen hang volt, akár az utcáról is jöhetett volna. Tommy elhúzódott, a farmerja zsebébe nyúlt, és egy borítékot húzott elő. – A csekked. Nem nyitottam ki. Jody elvette és a hátizsákjába tette, aztán megint rányomult a fiúra. Tommy az ajtóhoz menekült, és a taxis felé biccentett, aki a visszapillantóban figyelte őket. – Felejtsd el – súgta Jody. Megnyalta Tommy nyakát, s megborzongott nyakának melegétől és ízétől. – A kocsidat nem tudtam kiváltani. Csak a tulajnak adják ki. – Nem érdekes – bújt az álla alá. A taxi megállt, a sofőr hátrafordult. – Hat tíz. Jody odadobott egy húszast, majd Tommy felett átnyúlva kinyitotta az ajtót, kiugrott, és kirángatta a fiút is. – Melyik az? Tommy épp csak rámutatott az ajtóra, Jody már neki is lökte. Felmászott a fiú hátára, miközben az nyitotta ki az ajtót, majd elrohant mellette és rángatta maga után a lépcsőn. – Te aztán tényleg izgatott vagy. – Nagyon klassz. – A lépcső tetején a másik ajtónál megállt. – Nyisd ki – parancsolta.

Tommy kulccsal kinyitotta és kitárta. – Íme! Jody belépett, s Tommyt is húzta az ingénél fogva. – Nézd a könyvespolcokat – ajnározta Tommy. Jody letépte az ingét, és erősen megcsókolta. Tommy elhúzódott, hogy levegőt kapjon. – A hálóban nincs ablak, ahogy kérted. – Hol van? A fiú a nyitott ajtóra mutatott, Jody pedig belökte rajta. Arccal esett a matracra. Jody megfordította, belekapaszkodott a farmerja derekába és letépte róla. – Szóval tetszik? – érdeklődött Tommy. Jody szétnyitotta a blúzát, egyik kezével Tommyt fogta le, a másikkal levette a saját farmerjét. Aztán rámászott, és a következő kérdést csókkal fojtotta el. Tommy végre vette a lapot, viszonozta a csókot, és megpróbálta felvenni a versenyt a mohósággal is, de aztán már nem kellett igyekeznie. Jody elhúzódott a csókból, ahogy kibújtak a vámpírfogai, s magába vezette a felnyögő fiút. Jody a mellkasa mélyén felmorgott, oldalra fordította Tommy fejét, és beleharapott a nyakába. – Aú! – kiáltott fel Tommy. Jody azonban fogta és a nyakába vicsorgott. A vén matracból por szállt a levegőbe és kavargott a testek mozgásától. – Azta! – vájta Tommy ujjait Jody fenekébe. Az macskaszerű sikollyal ment el, majd a fiú mellkasára dőlt, és a vért nyalogatta, ami a sebekből szivárgott a nyakán. Rángott és borzongott, Tommy meg zihálva ismételgette, hogy „Azta”. Pár perc múlva Jody lehengeredett róla, s csak feküdt az ágyon, élvezve a testében keringő meleg táplálékot. Tommy a nyakát dörzsölte. – Ez klassz volt. Hihetetlen. Te... Jody fölé hajolt. – Tommy, mondanom kell valamit. – Gyönyörű vagy. Jody rámosolygott. A mohóság elmúltával bűntudata támadt. Meg is ölhettem volna, gondolta. Tommy megérintette az ajkait. – Mi az a fogadon? Elharaptad a szád? – Vér, Tommy. A te véred. A fiú megtapogatta a nyakát, ami már teljesen meggyógyult. – Az én

vérem? – Tommy, én még sose csináltam ilyesmit. Még sose voltam ilyen. – Én se. Klassz volt! – Én vámpír vagyok. – Nem gond. Volt egy lány a suliban, aki a fél nyakamat kiszívta. – Nem, Tommy. Én tényleg vámpír vagyok. – A fiú szemébe nézett, és nem mosolygott, nem pislogott. Várt. – Nem szívatsz, ugye? – Tommy, láttál már olyat, hogy valaki csak így letépi a farmert? – Hát nem az állati vonzerőm miatt volt? Jody felkelt, becsukta a hálószobaajtót, hogy kirekessze a fényt. – Látsz? – Nem. – Tartsd fel pár ujjadat. Ne mondd meg, mennyit. Felmutatta. – Három. Megint. Felmutatta. – Hét. – Ejha. Látnok vagy? Jody kinyitotta az ajtót. Fény csorgott be. – Elképesztő tested van – mondta Tommy. – Kösz. Le kéne adnom vagy két kilót. – Csináljuk megint. Most cipő nélkül. – Tommy, hallgass meg. Ez fontos. Nem viccelek. Vámpír vagyok. – Gyere ide, Jody. Majd én leveszem a cipődet. Jody a plafonra nézett. Hat méter magasan acélgerendák húzódtak. – Figyelj. – Felugrott, elkapta az egyiket, és ott lógott rajta. – Látod? – Azta. – Van nálad valami könyv? – A bőröndömben. – Hozd ide. – Óvatosan. Nehogy leess. – Hozd a könyvet, Tommy. Tommy kiment a nappaliba, útközben felnézve a lányra. Egy Kerouackötettel tért vissza. – És most? Gyere le. Idegesít. – Csukd be az ajtót, és nyisd ki a könyvet.

Tommy becsukta az ajtót, és a szoba megint elsötétedett. Jody fél oldalt felolvasott hangosan, majd a fiú kinyitotta az ajtót. – Azta. Jody elengedte a gerendát, és leugrott a padlóra. Tommy elhátrált tőle, és leült az ágyra. – Ha el akarsz menni, megértem – mondta Jody. – Amikor szeretkeztünk... belül hideg voltál. – Figyu, nem akartalak bántani. Tommy szeme teljesen kerek volt. – Te tényleg vámpír vagy, ugye? – Sajnálom. Segítségre volt szükségem. Valakire. – Tényleg vámpír vagy. – Ez már kijelentés volt. – Igen, Tommy. Az vagyok. Tommy egy pillanatig gondolkodott. – Ez szuper. Most csináljuk cipő nélkül.

II. rész Fészekrakás

15. fejezet Nyalintás a valóságból Levették a cipőjüket, és megint csinálták. Másodszorra nem voltak olyan mohók, hanem saját lepedőtrükk-repertoárjukkal próbáltak imponálni egymásnak. Jody gondosan igyekezett nem tapasztaltabbnak tűnni, Tommy pedig felhasznált mindent, amit valaha olvasott a Penthouse-tól a National Geographicig, és próbált nem naivnak tűnni, miközben alig tudta megállni, hogy ne kiáltsa a lány minden mozdulatára, hogy „Azta”. Mindkét részről túl sokat gondolkodtak közben, és amikor befejezték, arra gondoltak: Hát elég jó volt. Jody agyarai biztonságban a szemfogai rejtekében maradtak. – Mit kiáltottál a végén? – kérdezte. – Egy bantu szerelmes kiáltást. Olyasmit jelent: „Ó, bébi, fényesítsd ki az ajaktálamat.” – Érdekes. Egy darabig csak hevertek ott, nem beszéltek, kicsit kényelmetlenül és nem kicsit zavarban érezték magukat. A testileg megosztott intimitás érzelmileg nem talált visszhangra. Idegenek voltak egymásnak. Tommy kényszert érzett, hogy bevalljon valami személyeset, amivel viszonozná azt a hatalmas bizalmat, amit a lány a titka felfedésével mutatott iránta. Ugyanakkor kíváncsi volt, és kicsit félt is. Jody nem csupán egy eldugott tetoválást mutatott meg neki. Vámpír. Ezt hogy lehet überelni? Milyen címszó alá illik? A „Kaland” alá, vélte. Kalandot akartam, hát megkaptam. – Tommy – szólalt meg a lány, rá se nézve, inkább a plafonnak beszélve –, megértem, ha nem akarsz maradni. De én szeretném. – Még sose éltem együtt senkivel. Ez mind új nekem. Te biztos sokkal tapasztaltabb vagy ebben. – Hát talán. Éltem már pár sráccal.

– Párral? – Tízzel, kábé. De nem ilyen körülmények között. – Tízzel? Akkor jó öreg lehetsz. Már bocs. Úgy értem, tudtam, hogy idősebb vagy, de azt hittem, csak pár évvel. Nem évszázadokkal. A lány odafordult és a szemébe nézett. – Huszonhat vagyok. – Persze, huszonhatnak nézel ki. De biztos így nézel ki már évtizedek óta. Talán van képed magadról Abraham Lincolnnal meg minden, mi? – Nem, tényleg huszonhat vagyok. Fél éve annyi vagyok. – De mióta... mármint... Úgy születtél, hogy... – Négy napja vagyok vámpír. – Aha. Szóval tényleg huszonhat vagy. És már tíz sráccal éltél együtt? A lány felkelt, és nekilátott összeszedni a ruháit. – Nem csúcs az ítélőképességem a kapcsolatok terén, oké? Tommy elfordult. – Hát köszike. – Nem rád értettem. A múltra. Tommy az ágy szélére ült és lehajtotta a fejét. – Úgy érzem, kihasználtál. – Kihasználtalak? – Jody átugrott az ágyon, és elé állt. – Kihasználtalak? – Ujjával felemelte a fiú állát, míg az rá nem nézett. – A legnagyobb titkomat mondtam el. Felajánlottam, hogy megosztom veled az életemet. – Ja, mintha ez olyan nagy kiváltság lenne. – A fiú elhúzódott és tovább duzzogott. Jody felkapta egyik cipőjét, hogy azzal üsse, aztán eszébe jutott, mi történt Kurttel, hát leejtette. – Miért vagy ilyen seggfej? – A véremet ittad! – Ja, hát sajnálom. – Meg se kérdezted. – Te se tiltakoztál. – Azt hittem, benne van a szexben. – Benne is volt. – Benne? – Tommy felfüggesztette a duzzogást, és felnézett rá. – Ettől indulsz be? Hogyhogy a férfiak sosincsenek felkészülve a szex utáni mérgező sugárzásra?, töprengett Jody. Miért nem hajthatnak át rajta anélkül, hogy hideg nyafogókká vagy agresszív köcsögökké lennének? Nem fogják fel, hogy utána az összebújás nem a meleg, fincsi érzés miatt

kell, hanem mert az a legintelligensebb mód meglovagolni a posztkoitális depresszió jeges hullámát. – Tommy, úgy elélveztem, hogy felkunkorodtak a lábujjaim. Még egy férfival sem éreztem ezt. – Hányszor mondhattam már ezt?, gondolta. – Tényleg? Bólintott. Tommy büszkén elmosolyodott. – Csináljuk megint. – Nem, beszélnünk kell. – Oké, de utána... – Öltözz fel. Tommy kicsámpázott a hálóból, hogy a bőröndjében tiszta farmert keressen. Öltözés közben az élet végtelen lehetőségei peregtek a szeme előtt. Egy hete még uncsi gyárvárosi élet elé nézett: szakszervezeti munka, részletre vett Fordok, jelzálog, túl sok gyerek, meg egy feleség, aki menthetetlenül elhízik. Na persze van abban valami nemes, ha az ember felelősségteljes, és felnevel egy családot, gondoskodik róla, hogy sose nélkülözzenek. Aztán amikor az apja azt mondta neki a tizennyolcadik születésnapján, hogy elkezdheti tervezni a nyugdíját, a jövő úgy tekeredett rá, akár egy anakonda. Apja világosan értésére adta, hogy a főiskolára nincs pénz... úgyhogy elmehet a városba éhezni, aztán hazamegy, beáll dolgozni a gyárba, és nekiáll felnőttnek lenni. De már nem. Most már városi fickó, a világ része; összeállt egy vámpírral, a normális, unalmas élet veszélye teljesen elhárult. Tudta, hogy félnie illene, de túlságosan fel volt dobva hozzá. Belebújt a farmerba, és visszaszaladt a hálóba, ahol Jody öltözködött. – Éhes vagyok – mondta a lánynak. – Menjünk enni valamit. – Én nem ehetek. – Semmit? – Azt hiszem. Még egy pohár víz se marad lent. – Hú. Mindennap szükséged van vérre? – Nem hinném. – Muszáj... szóval lehet állat is, vagy muszáj ember? Jodynak eszébe jutott a lenyelt pille, és úgy érezte, két rész szégyen, öt rész undor koktélt nyelt le, némi hányingerrel megbolondítva. – Nem tudom, Tommy. Nem kaptam használati utasítást. A fiú úgy keringett a szobában, akár egy hiperaktív gyerek. – Hogy történt? Eladtad a lelked a Sátánnak? Én is vámpír leszek? Tagja vagy

valami bandának? Jody megpördült. – Nem tudom, oké? Nem tudok semmit. Felöltözünk, aztán elmegyünk, hogy ehess. Majd akkor elmagyarázom, jó? – Azért ne harapd le a fejemet. – Pedig lehet, hogy az lesz – morogta Jody. Tommy meglepődött a csípős hangon, és félelemtől kitágult szemmel hátrált el tőle. Jody szörnyen érezte magát. Miért mondtam ezt? Túl gyakran vesztette el az önuralmát újabban: megmutatta égett kezét a csavargónak a buszon, leütötte Kurtöt, megette a pillét, és most megfenyegette Tommyt, ráadásul egyiket se önszántából. Mintha a vámpírizmushoz hozzátartozott volna egy görcsmentes premenstruációs szindróma. – Sajnálom, Tommy. Nehéz ez nekem. – Oké. – Fogta a farmert, amit a lány széttépett, és kiürítette a zsebeit. – Ennek annyi. – Megtalálta a névjegykártyát, amit a motelmenedzser adott neki. – Ja, el is felejtettem. Ez a zsaru beszélni akar veled. A cipőjét fűző Jody megdermedt. – Zsaru? – Ja, egy öreg nénit megöltek a motelnél éjjel. Millió zsaru volt ott, amikor reggel odaértem. Mindenkivel beszélni akartak, aki ott szállt meg. – Hogyan ölték meg, Tommy? Tudod? – Valaki eltörte a nyakát, és... – Elhallgatott, a lányra meredt, és a fürdőszoba felé hátrált. – Mi? Eltört a nyaka és mi? – Sok vért vesztett – suttogta Tommy. – De seb nem volt. – Beugrott a fürdőbe, és magára zárta az ajtót. – Nem én öltem meg, Tommy. – Remek. – Nyisd ki az ajtót. Kérlek. – Nem lehet, pisilek. – Kinyitotta a vízcsapot. – Tommy, gyere ki, nem bántalak. Menjünk el neked kajáért, és elmagyarázom. – Menj csak. Majd utolérlek. Hű, nagyon kellett már. Biztos a sok kávé, amit vedeltem egész nap. – Tommy, esküszöm, hogy nem tudtam róla, amíg el nem mondtad. – Odanézzenek. Megtaláltam a feszületet, amit múlt héten

elvesztettem. És ez micsoda? Jé, csak nem a szerencsét hozó szenteltvizem? – Elég, Tommy. Nem foglak bántani. Nem bántok senkit. – Á, a fokhagymafüzérem. El is felejtettem, hogy itt van. Jody megragadta a kilincset, és megrántotta. A kilincs kiszakadt, az ajtó kinyílt. Tommy beugrott a kádba, onnan lesett ki. – Menjünk neked kajáért – unszolta Jody. – Beszélnünk kell. A fiú lassan felhúzta magát, de készen rá, hogy bármikor lebukjon a lefolyóba, ha kell. Jody elhátrált. Tommy a kiszakított kilincsre nézett. – El fogjuk veszíteni a letétet, ugye tudod? Jody félredobta a kilincset, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítse a kádból. – Meghívhatlak sült krumplira? Nagyon szeretném látni, ahogy sült krumplit eszel. – Ez nagyon bizarr, Jody. – Mihez képest? Elsétáltak a Market Streetre, ahol a járda még este tízkor is zsúfolásig volt csavargókkal, kurvákkal és pedikűröscsapatokkal, akik a Moscone Kongresszusi Központból menekültek ki, hogy hamburgert, pizzát és sört vadásszanak a város szívében. Jody a járókelők nyomában elfoszló hőszellemeket figyelte, miközben Tommy úgy osztogatta az aprót, akár egy közlekedési rendőrnő, aki azért vezekel, mert egy életen át szarrágó büntetéseket dugdosott a kocsik szélvédője alá. Negyed dollárt ejtett egy egyujjas kesztyűt viselő nő tenyerébe, aki robotnak tettette magát, de aki inkább látszott csatornapiszokból frissen gyúrt gólemnek. Jody észrevette a fekete aurát körülötte, amilyet az öregembernél látott a buszon; szinte érezte a betegség szagát, a nyílt sebeket, és valósággal úgy cibálta el onnan Tommyt. Pár lépéssel arrébb azt mondta neki: – Tudod, nem muszáj pénzt adnod nekik csak azért, mert kérnek. – Tudom, de ha adok, akkor nem látom az arcukat elalvás előtt. – És nem is igazán segítesz vele. Csak piára meg drogra költik. – A helyükben én is ezt tenném. – Jogos. – Jody belekarolt, és bevezette egy Nincs Bűntudat nevű hamburgereshez: narancssárga műanyag asztalok az ipari szürke

szőnyegen; gigantikus, hátulról megvilágított transzparensek zsírtól csillogó ételekről; az ereiket boldogan eltömítő családok. – Ez megfelel? – Tökély. Leültek az ablaknál, és Jody reszketve kivárta, míg Tommy rendelt két hamburgert meg egy kosár sült krumplit. – Mesélj a nőről, akit megöltek – kérte aztán Jody. – Volt egy kutyája, kis szürke kutya. Mindkettőt a motel melletti konténerben találták meg. Öreg nő volt. Most már az is marad örökre. – Tessék? – Az ember mindig annyi idős marad, amennyinek meghalt. A bátyám leukémiában halt meg, amikor hatéves voltam. Ő nyolc. Most, amikor csak eszembe jut, mindig nyolc, és mégis mindig a bátyám. Sosem változik, és az a részem se változik, amelyik rá gondol. Hát ilyen ez. És te? – Nekem nincsenek testvéreim. – Nem, úgy értem, te is ugyanolyan maradsz? Mindig így fogsz kinézni? – Erre még nem gondoltam. Meglehet. Azt tudom, hogy azóta nagyon gyorsan gyógyulok. A pincérnő meghozta a vacsorát. Tommy kecsöpöt spriccelt a sült krumplira, aztán megtámadta. – Mesélj – mondta tele szájjal. Miközben irigykedve nézte a fiú minden harapását, Jody belefogott. Lassan kezdte, először a támadás előtti életéről mesélt, hogy Montereyben nőtt fel, és amikor az életet nem találta elég gyorsnak, kimaradt a főiskoláról. Aztán beszélt a San Franciscóba költözésről, a szerelmeiről, a pár leckéről, amit az élettől tanult. A támadás éjszakájáról nagyon részletesen mesélt, és közben rájött, hogy mennyire keveset ért abból, ami vele történt. Mesélt a hirtelen felkelésről, meg hogy az ereje és érzékei hogyan változtak, és itt kezdték cserbenhagyni a szavak. Nem volt szó arra, amit látott és érzett. Mesélt a telefonhívásról a motelben, és hogy a másik vámpír követte. Amikor befejezte, jobban össze volt zavarodva, mint valaha. – Szóval nem vagy halhatatlan – szögezte le Tommy. – Azt mondta a fickó, hogy megölhetnek. – Úgy látszik. Az összes gyerekkori hegem eltűnt, a ráncaim is. A testem feszesebb lett.

– Klassz tested van – vigyorgott Tommy. – Két kiló azért még lemehetne. – Aztán élesen beszívta a levegőt, és a szeme elkerekedett, mintha eszébe jutott volna, hogy dinamitot hagyott a sütőben. – Istenem! – Mi az? – kapkodta a fejét Tommy, aki azt hitte, a lány valami veszélyt látott. – Ez iszonyú. – Micsoda? Hol? – Csak most esett le... mindig dundi maradok. Van olyan farmerom, amibe sose fogok beleférni. A két kiló plusz mindig rajtam marad. – Na és. Nem ismertem olyan nőt, akin ne lett volna két kiló plusz. – De nekik van esélyük leadni. Van reményük. Nekem nincs. – Átválthatsz folyékony étrendre. – Nagyon vicces. – Jody megcsipkedte a csípőjét, hogy alátámassza a dolgot. – Két kiló. Bárcsak az a fickó még egy hetet várt volna a támadással. Éppen joghurt- és grépfrútdiétán voltam. Örökre vékony lennék. – Rájött, hogy elkapta az agymenés, hát megpróbált Tommyra figyelni. – Mellesleg hogy van a nyakad? A fiú megdörgölte ott, ahol megharapta. – Jól. Nem is érzem a helyét. – Nem vagy gyenge? – Csak a szokásos. Jody elmosolyodott. – Nem tudom, mennyit... szóval nem tudom mérni vagy ilyesmi. – Nem, jól vagyok. Egész szexi volt. Csak nem értem, hogyan gyógyult be ilyen gyorsan. – Így működik. – Próbáljunk ki valamit. – A lány elé tartotta a kezét. – Nyald meg az ujjam. Jody ellökte a kezét. – Tommy, edd meg a kaját, aztán hazamegyünk és csináljuk. – Nem, ez egy kísérlet. A bőröm berepedezett a sok doboznyitogatástól a boltban. Kíváncsi vagyok, meg tudod-e gyógyítani. – A lány alsó ajkához nyomta. – Nyald csak meg. Jody vonakodva kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta a fiú ujja hegyét, majd a szájába vette az ujjat és körbenyalta. – Ejha. – Tommy kihúzta és megnézte az ujját. A repedt bőr begyógyult. – Klassz. Nézd.

Jody is megvizsgálta. – Bevált. – Most a másikat – dugta Jody szájába egy másik ujját. A lány kiköpte. – Elég. – Csak ezt – környékezte meg a száját. – Léééécci. Egy nagydarab, melegítős fazon hajolt oda a szomszéd asztaltól. – Haver, abbahagynád? Itt vannak a srácaim is. – Bocs – törölte az ingébe a vámpírnyálat Tommy. – Csak kísérleteztünk. – Ez nem olyan hely, stimmt? – Jó. – Látod? – suttogta Jody. – Megmondtam. – Menjünk haza – mondta Tommy. – Van egy vízhólyag a nagylábujjamon. – Kurvára kizárt, írókám. – Nincs benne sok kalória – győzködte Tommy, és cipőjével simogatta a lány lábát. – Jót tesz neked is. – Felejtsd el. Tommy megadóan sóhajtott. – Hát, gondolom, úgyis van nagyobb gondunk, mint a lábujjam vagy a súlyproblémád. – Például? – Például az, hogy tegnap éjjel láttam egy fickót a bolt parkolójában, aki szerintem az a másik vámpír volt.

16. fejezet Szívderítő és vérpezsdítő Amikor visszatértek a lakáshoz, a szemközti járdán egy hajléktalan aludt. Tommy, akit feldobott a dupla burger meg a dupla szex, akart adni neki egy dollárt, de Jody nem hagyta, hanem feltuszkolta a lépcsőn. – Nyomás fel! Mindjárt jövök én is. Aztán megállt a kapualjban, és a csavargót figyelte, hogy mozog-e. Nem látott körülötte hőaurát, ezért a legrosszabbtól tartott. Azt várta, hogy megfordul és megint kineveti őt. Erősnek és kissé beképzeltnek érezte magát Tommy vérétől, alig tudta legyűrni a késztetést, hogy odamenjen a vámpírhoz, és az arcába üvöltsön. Így csak suttogta, hogy „Seggfej”, aztán betette az ajtót. Ha annak is annyira jó a hallása, mint az övé, amiben biztos volt, akkor meghallotta. Tommyt már ágyban találta. Mélyen aludt. Szegény fickó, gondolta, rohangál a városban az ügyeimet intézni. Pár órát ha aludt, amióta találkoztunk. Betakarta, homlokon csókolta, majd az ablakhoz ment, hogy figyelje a csavargót szemben. Tommy azt álmodta, hogy egy meztelen, vörös csaj bebopsodrású mondatokat olvas neki, aztán felébredt, és a vörös ott aludt mellette. Átölelte és közelebb húzta, de az nem reagált, se kellemes nyögés, se odabújás. Ki volt ütve. Tommy megnyomta a karórája lámpáját. Majdnem dél volt. A szobában olyan sötét volt, hogy az óra számlapja még pár pillanatig a látóterében úszott, miután elengedte a gombot. Kiment a fürdőbe, és kitapogatta a villanykapcsolót. Fénycső pattant, sercegett, majd gyulladt fel, homályos zöld izzást vetve át a hálóba. Halottnak látszik, gondolta. Békésnek, de halottnak. Aztán a tükörbe

nézett. Én is halottnak látszom. Egy perc múlva rájött, hogy a fénycső szívja ki az életet az arcából, nem a vámpír barátnője. Komoly képet vágott, és elképzelte, hogyan fognak emlékezni őrá száz év múlva, amikor nagyon híres és nagyon halott lesz. Mint előtte oly sok író, Flood is gondterhelt ábrázatáról és beteges sápadtságáról volt ismert, főleg fénycső fényében. Akik ismerték, azt állították, hogy már azokban a korai években is érezték, hogy ez a sovány, komoly fiatalember nagy irodalmárként és szexuális dinamóként szerez hírnevet. Nagyszámú könyvet és még több összetört szívet hagyott örökül a világnak, s noha közismert, hogy szerelmi élete okozta bukását, nem érzett megbánást, amit a Nobel-díj átvételekor mondott beszéd is tanúsít: „Követtem a péniszemet a pokolba, és visszatértem elmesélni a történetet.” Tommy mélyen meghajolt a tükör előtt, vigyázva, nehogy a Nobelérem nekiütődjön a mosdókagylónak, majd interjút adott, tisztán és lassan beszélve a fogkefébe: – Azt hiszem, nem sokkal az első sikeres buszozásom után értettem meg, hogy a város az enyém. Itt fogom megírni a legnagyobb műveimet, és itt találkozom az első feleségemmel, a csodás, bár erősen zavart Jodyval... Tommy eltolta a fogkefemikrofont, mintha az emlék túl fájdalmas lenne, pedig csak Jody családnevét próbálta felidézni. Tudnom kell a lánynevét, gondolta, ha csak történészi érdekből is. Benézett a hálóba, ahol a csodás, de erősen zavart Jody feküdt pucéran, félig kitakarózva. Nem fogja bánni, ha felébresztem, vélte. Úgysem kell dolgoznia menni reggel. Odament az ágyhoz, és megérintette a lány arcát. – Jody – suttogta. Az meg sem rezzent. Kicsit megrázta. – Jody, szívem. Semmi. – Hé – ragadta meg a vállát. – Hé, ébredj. Nem reagált. Lehúzta róla a takarót, ahogy apja vele csinálta hideg téli reggeleken, amikor nem akart iskolába menni. – Ki az ágyból, katona! Segg a

levegőbe, láb a földre! – kommandírozott tőle telhetően. Jody nagyon klasszul nézett ki meztelenül a fürdőből beszűrődő gyér fényben. Tommy kezdett begerjedni. Én mit éreznék, tűnődött, ha arra ébrednék, hogy éppen szeretkezik velem? Hm, kellemesen meglepődnék, azt hiszem. Jobb lenne, mint szalonnás rántottára és a vasárnapi újságra ébredni. Igen, biztos ő is örülne. Bemászott az ágyba, és megkockáztatott egy csókot. A lány elég hideg volt, és meg sem moccant, de biztos tetszett neki. Tommy egy ujját végighúzta a melle közti völgyben, le a hasához. Mi van, ha nem ébred fel? Mi van, ha csináljuk, és ő nem ébred fel közben? Én mit éreznék, ha felébrednék, és ő azt mesélné, hogy csináltuk, mialatt aludtam? Nem bánnám. Kicsit szomorú lennék, hogy kihagytam, de nem lennék mérges. Csak megkérdezném, jó volt-e neki. De hát a nők mások. Megcsiklandozta, hátha reagál. Továbbra is semmi. Olyan hideg. És hogy nem mozog, az olyan morbid lenne. Jobb, ha várok. Elmondom neki, hogy erre gondoltam, de úgy döntöttem, udvariatlan lenne. Ez majd tetszik neki. Mélyet sóhajtott, kiszállt az ágyból, és betakarta Jodyt. Vennem kéne neki valamit, gondolta. Jody magához tért, és ráharapott valami keményre. Szemét kinyitva Tommyt látta az ágy szélén ülni. Rámosolygott a fiúra. – Jó reggelt – mondta az. Jody ki akarta venni a szájából azt a valamit. Tommy megfogta a kezét. – Ne harapj rá. Hőmérő. – Az órájára nézett, majd kihúzta a hőmérőt. – Harminchat három. Jó úton jársz. Jody felült, és megnézte a hőmérőt. – Úton hová? Tommy szégyenlősen mosolygott. – A megfelelő testhőmérséklethez. Vettem neked egy elektromos takarót. Hat órája megy. A lány megsimogatta a takarót. – Melegítettél? – Klassz, nem? Elmentem a könyvtárba is. Egész délután olvastam. – Fogott egy rakás könyvet, a címeket olvasva adta át. – Útmutató a vámpírizmushoz, Vámpírmítoszok és legendák, Akik az éjben kísértenek... elég baljós cím, nem?

A lány úgy fogta a könyveket, mint a féregeledelt. A borítókon szörnyű lények keltek ki koporsókból, a ruhátlanság különböző fázisaiban lévő nőket támadtak meg, csupasz hegyfokon álló kastélyok körül ólálkodtak. A címlapokon a betűkről kivétel nélkül vér csöpögött. – Ez mind vámpírokról szól? – Ez csak amit kölcsönözni lehetett. Még rendeltem egy csomót könyvtárközivel. És nézd a regényeket – vett fel egy másik rakást a fiú. – Vérlakoma, Vörös szomj, Agyarak, Drakula, Drakula álma, Drakula öröksége, Lázálom... lehetett vagy száz. Jody kissé elkábulva nézte a könyveket. – A borítók eléggé egy téma körül mozognak. – Ja. Úgy látszik, a vámpírok csípik a fehérneműt. Te is hőn vágysz szexi hálóingre? – Nem igazán. – Jody mindig úgy vélte, butaság sok pénzt költeni olyasmire, amit csak annyi időre veszel fel, míg valaki leveheti rólad. Viszont ha ezeknek a könyveknek hinni lehet, a vámpírok köretnek tekintik a fehérneműt. – Hát jó, nuku fehérneműfétis. – Tommy felvett egy noteszt a padlóról, és kipipált valamit. – Csináltam egy listát a vámpírok jellemzőiről igaz vagy hamis alapon. Gondolom, mivel kihagytam az előadást, a többit is ellenőrizni kéne. – Milyen előadást? Tommy úgy nézett rá, mintha egy bevásárlókocsival sorolt volna az autópályán a belső sávba. – Mindenki tudja, hogy a vámpírkönyvekben mindig van egy orientációs előadás. Általában egy idős professzor tartja, akinek akcentusa van, de néha másik vámpír. Te nyilván kihagytad. – Azt hiszem. Biztos nem volt időm a fehérneműs nők üldözése közben. – Nem gond – nézett a listára Tommy. – Nyilvánvaló, hogy nem kell hazai földben aludnod. – Kipipálta. – És tudjuk, hogy nem mindenki lesz vámpír, akit megharapsz. – Az nem. Esetleg seggfej... – Mindegy – ment tovább Tommy. – Oké, a napfény árt neked – tett igen pipát. – Beléphetsz egy házba meghívás nélkül. Mi van a folyó vízzel? – Mi lenne? – A vámpírok nem kelhetnek át folyó vízen. Próbáltál átkelni folyó

vízen? – Zuhanyoztam párszor. – Akkor ez hamis. Hadd szagoljam meg a leheletedet – hajolt oda. Jody elfordította a fejét, és eltakarta a száját. – Tommy, most ébredtem fel. Előbb fogat kell mosnom. – A vámpír lehelete „egy ragadozó állott lehelete”, vagy más esetben „osszáriumszagú”. Gyerünk, egy szaglintást. Jody vonakodva lehelt egyet. Tommy visszafordult a listához. – Na? – kérdezte a lány. – Gondolkodom. Meg kell keresnem a szótáramat a bőröndömben. – Minek? – Nem tudom, mi az az osszárium. – Közben fogat moshatok? – Nem, várj, talán kell még egy szimat. A bőröndjéhez ment, és kiásta a szótárát. Miközben kereste az „osszárium”-ot, Jody a szája elé tartott tenyerébe lehelt. Elég szagos volt. – Megvan – bökött rá ujjával a szócikkre Tommy. – Főnév. Mauzóleum vagy halottasház. Olyan épület, ahol halottakat temetnek vagy őriznek. Lásd reggeli lehelet. Azt hiszem, ez igazpipa lesz. – Most már fogat moshatok? – Persze. Le is zuhanyzol? – Szeretnék. Miért? – Segíthetek? Sokkal vonzóbb vagy, ha nem szoba-hőmérsékletű vagy. A lány mosolygott. – Te aztán tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról. – Felkelt az ágyból, átment a fürdőbe. Tommy az ágyon várt. – Akkor gyere – szólt ki Jody, amint megengedte a vizet. – Bocsi. – Tommy felugrott, és lekapta a pólóját. A fürdő ajtajában Jody a mellére tett kézzel állította meg. – Egy pillanat, uram. Van egy kérdésem. – Halljuk. – A férfiak disznók. Igaz vagy hamis? – Igaz! – kiáltotta Tommy. – Helyes! Ön nyert! – Jody átölelte és megcsókolta.

17. fejezet A havi tatarozás: a félelem arcai Simon McQueen egyszer felült egy picsadühös, egytonnás, Muffin nevű ökör hátára, ami kapásból péppé taposta az ujjongó rodeótömeg előtt, mégis megcsípte a mentősnő fenekét, amikor vitték el a hordágyon, miközben a „Vannak barátaim alacsony helyeken” egyéni verzióját gajdolta. Simon McQueen egyszer összeverekedett egy bőrfejűbandával, és hármukat kiütötte, mielőtt egy kés a hasába és egy bakancs a fejébe őt tette ártalmatlanná. Simon már ugrott ki repülőből, zuhant le luteránus templom tetejéről, ment neki rendőrkocsinak a furgonjával, csempészett ötszáz kiló marihuánát Mexikóból egy kitömött tehén belsejében, fogadásból félútig úszott Alcatraz felé, mire a parti őrség kihalászta és újraélesztette. Simon mindezt a félelem legapróbb rezzenése nélkül megtette. De ezen az estén, ahogy feküdt a 3-as kasszán feszes Wrangler farmerben, veszélyeztetett fajú állatból készült Tony Lama csizmában az ezüstsarkantyúval, fekete kalapját az arcára húzva – ezen az estén Simon McQueen rettegett. Attól rettegett, hogy két nagy titka közül az egyik kiderül. Az Állatok hétvégi kalandjaikat mesélték, felnagyítva a dőzsölés és a csajok dimenzióit, miközben Clint azt bizonygatta Istennek, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Simon felült, hátratolta kalapját. – Akkor se nem ismernétek ti fel a jó segget, ha a fejetekre ülne. Az Állatok elhallgattak, mindnyájan valami új és izgalmas módon szerették volna az anyjába elküldeni Simont, amikor Tommy lépett be. – Rettenthetetlen Vezér! – kurjantotta Lash. Tommy vigyorgott, és tett egy-két sztepplépést. – Uraim. Kinyúltam és megérintettem Isten orcáját. A film tizenegykor. Simont szörnyen bosszantotta, hogy most még ez is elvonja a

figyelmét az aggódástól. – Mi történt? A Castro Streeten jártál, és átpártoltál a hímtelenek közé? Tommy legyintett. – Nem, Sime... hívhatlak Sime-nek, ugye? Tudjátok, tegnap éjjel, nagyjából ez idő tájt – nézett az órájára – egy meztelen vöröske lógott az új padlásszobám plafonjáról, és Kerouacot olvasott nekem. Ha most meghalok, már nem volt hiába. Rakodhatunk. Mekkora a kocsi? – Jó nagy – mondta Troy Lee. – Háromezer rekesz. A szívás az, hogy a szkenner elromlott. A rendelési könyvet kell használnunk. Troy megjegyzése úgy megnyomta Simont, akár a beszorult fing. Arra gondolt, beteget jelent és hazamegy, de nélküle az Állatok nem rakodnak ki reggelig. A félelem turhagombócként szorult a torkába. Nem használhatta a rendelési könyvet. Simon McQueen nem tudott olvasni. – Akkor kezdjük – mondta Tommy. Az Állatok olyan lelkesedéssel láttak neki a munkának, amit általában a bulizásra tartogattak. Doboznyitók sercegtek, árazók kattogtak, a sorok végén pillanatok alatt vállmagasságú dobozhalmok nőttek. Az extranagy rakományon felül még egy pluszóra kellett megírni a rendelést. Ezt általában kódleolvasóval csinálták, de most mindenkinek át kellett nyálazni a hatalmas rendelési könyvet, és kézzel beírogatni a dolgokat. Hajnal ötre a legtöbb áru a polcokon volt, Simon McQueen pedig azt fontolgatta, a doboznyitó késsel megvágja a lábát, és akkor elmenekülhet a kórházba. Ez viszont feltárná azt a titkot, ami még az analfabetizmusnál is súlyosabb. Tommy jött a rendelési könyvvel Simon sorába. – Jobb, ha nekiállsz, Sime – nyújtotta a könyvet meg egy ceruzát. – Még van száz rekeszem – mondta Simon, fel se nézve. – Kezdje más. – Nem, tiéd a legnagyobb szekció. Gyerünk – koppintott Simon vállára a könyvvel. Simon felnézett, ledobta a kést, és lassan elvette a könyvet. Kinyitotta, nézte az oldalt, aztán a polcot, aztán a könyvet. – Gyümölcsléből ne kérj sokat, hátul van még bőven – mondta neki Tommy. Simon bólintott, nézte a könyvet, majd a zöldséges polcot maga előtt. – Rossz oldalon vagy, Simon.

– Tudom – fortyant fel Simon. – Csak keresem az enyémet. – Pörgette a lapokat, majd megállt a tésztáknál, és nézte a zöldséges polcot. Érezte magán Tommy tekintetét, és azt kívánta, hogy ez a girhes-köcsögkönyvmoly-gané hagyná már békén. – Simon. Simon könyörgő tekintettel nézett fel. – Add a könyvet – mondta Tommy. – Ma én rendelek mindenkinek. Több időtök marad pakolni, nekem meg úgyis jobban meg kell ismernem a készletet. – Meg tudom csinálni. – Tudom – vette el a könyvet Tommy. – De minek pocsékolnád a tehetségedet ilyesmire? Ahogy Tommy ment elfelé, Simon ezen az estén először vett nagy levegőt. – Flood, ma este én fizetem a sört. Tommy nem nézett vissza. – Naná. Jody a sötét szoba ablakánál állva figyelte az alvó csavargót szemben a járdán, és káromkodott magában. Menj a francba, te szemét, gondolta. Aztán úgy gondolta, mégis jobb, ha tudja, hol van. Amíg itt fekszik kint, Tommy biztonságban van a boltban. Még sosem érezte szükségét, hogy védelmezzen valakit. Mindig ő keresett védelmet, egy erős kart, amire támaszkodhat. Most ő volt az erős kar, legalábbis naplemente után. Lekísérte Tommyt, és megvárta, míg a taxi elviszi dolgozni. Ahogy nézte a távolodó taxit, arra gondolt: Így érezhette magát anyám, amikor először tett fel engem az iskolabuszra... kivéve, hogy Tommynak nincs Barbie-s uzsonnás doboza. Jól megnézte magának a vámpírt a szemközti járdán. Órák teltek el az ablaknál, ő meg ugyanazokat a kérdéseket tette fel magának újra meg újra, de nem talált megoldást a problémájára, se logikát a vámpír viselkedésében. Mit akar? Miért ölte meg az idős nőt és dobta a kukába? Hogy megijessze őt, megfenyegesse, vagy volt benne valami üzenet? Nem vagy halhatatlan. Most is megölhetnek. De ha meg akarja ölni, miért nem teszi? Miért tetteti magát csavargónak, miért figyeli, miért vár? Napfelkelte előtt úgyis menedéket kell keresnie. Ha kivárom, talán...

Talán mi? Nem követhetem, mert akkor engem is elkap a napfény. Bement a hálóba, és előásta a Tommytól kapott naptárt. A nap 6.12kor kel. Megnézte az óráját. Még egy óra. Hatig várt az ablaknál, majd elindult le, hogy szembenézzen a vámpírral. Ahogy kilépett a szobából, ösztönösen le akarta kapcsolni a villanyt, aztán rájött, hogy fel se kapcsolta. Ha ezt túlélem, egy vagyont megspórolok az ilyeneken. Az ajtót a lépcső tetején nem zárta kulcsra, majd lement a lépcsőn, és a nagy lenti ajtót kitámasztotta egy üveggel, amit útközben talált. Lehet, hogy sietve kell visszatérnie, nem akart kulcsokkal meg zárakkal vacakolni. Az izmai zümmögtek, ahogy közeledett a vámpírhoz, a „harcolj vagy menekülj” ösztön folyékony villámként suhant át rajta. Pár lépésről bűz csapta meg, a vámpírból áradó rothadásszag. Megállt, nagyot nyelt. – Pontosan mit akarsz? – szólalt meg. A vámpír nem mozdult. Arcát eltakarta kabátja magas gallérja. Jody tett még egy lépést. – Mit kell tennem? A szag erősödött. A vámpír kezére koncentrált, próbálta megérezni a mozgást, ami figyelmeztetheti a támadásra. Nem volt semmi. – Válaszolj! – Odalépett, és eltolta a gallért az arcról. Üveges tekintetet látott, a nyakból kiálló csontot... aztán egy tenyér tapadt a szájára és rántotta a magasba. Próbált hátrakarmolni a támadó arcába, de az oldalt döntötte őt. Sikolyra nyitotta a száját, mire két ujj csúszott a szájába. Keményen ráharapott. Sikoly harsant, és kiszabadult. Szembepördült támadójával, harcra készen, a leharapott ujjak még a szájában. A vámpír ott állt előtte, véres kezét dajkálta. – Kurva – mondta. Aztán elvigyorodott. Jody lenyelte az ujjakat, és azt sziszegte: – Kapd be, seggfej. Na gyere – azzal harcállásba görnyedt és intett neki. A vámpír még mindig vigyorgott. – A vámpírvér íze bátorságot öntött beléd, fióka. Ne vidd túlzásba. A vámpír keze már nem vérzett, sőt, Jody szeme láttára varasodott. – Mit akarsz? A vámpír az égre nézett, ami rózsaszínbe fordult, a hajnal jöttével fenyegetett.

– Most éppen keresni egy helyet, ahol aludhatok – felelte az nagyon nyugodtan. Letépte ujjcsonkjairól a vart, és vért fröcskölt a lány szemébe. – A legközelebbi találkozásig, szerelmem. – Megpördült, és átfutott az úton, be egy sikátorba. Jody csak nézte, de még remegett a harci vágytól. Megfordult, és a halott csövesre nézett. Csali. Nem hagyhatta ott, még odavonzaná a rendőrséget. Ilyen közel a lakáshoz semmiképp. A világosodó égre nézett, majd a hátára vette a halott csövest, és elindult vissza a lakásba. Tommy felszaladt a lépcsőn, és berontott a lakásba. Alig várta, hogy megossza felfedezését Simon írástudatlanságáról. Ám amint belépett, erős bomlásszag vágta orrba, akár egy elgázolt állat bűze. Most meg mit művelt, gondolta. Kinyitotta az ablakot, hogy szellőzzön, s aztán úgy surrant át a résnyire nyitott ajtón a hálóba, hogy a napfény ne érjen az ágyig. A bűz itt erősebb volt, hányingerrel küszködve kapcsolta fel a lámpát. Jody az ágyban feküdt, a nyakig felhúzott elektromos takaró alatt. Az arcára vér száradt. Tommy gerincén olyan erős félelem futott fel, mint amikor apja elárulta neki a baseballpályán kapható hot dog titkát. („Disznó orra és segglika” – mondta apja a hetedik inning után. „Betojtam” – mondta Tommy.) Jody feje mellett a párnán egy üzenet hevert. Tommy odaosont, elvette, majd az ajtóhoz hátrált. Tommy, Sajnálom, hogy ilyen förtelmesen nézek ki. Mindjárt hajnalodik, és nem akartam a zuhany alatt elájulni. Este elmagyarázom. Hívd fel a Searst, és hozasd ki a legnagyobb hűtőládát, ami csak van nekik. Pénz a hátizsákomban. Éjjel hiányoztál. Szeretettel, Jody Tommy kifarolt a szobából.

18. fejezet Berberpart bogárevői Tommy úgy ébredt a futonon, mintha kétnapos csatában járt volna. A padlásszobában sötétség honolt, csak az utcalámpák fénye szűrődött be az ablakokon. Hallotta, hogy Jody zuhanyozik. A konyhában ott zümmögött az új mélyhűtő. Legördült a futonról, és felnyögött. Izmai nyikorogtak, akár a rozsdás sarokpántok, fejébe mintha gyapotot tömtek volna – gyengébb másnaposság, nem a pár sörtől, amit az Állatokkal ivott meló után, hanem a verbális veréstől, amit a Searsben kapott az eladótól. Az eladó, egy dagadt hipertóniás, Lloyd, aki a bolygó utolsó létező kordbársony öltönyét viselte (kobaltkék, tengerkék szegéllyel), azzal kezdte a támadást, hogy öt percig lamentált a duplacsomó eltűnéséről (mintha műanyag cipős és aranyláncos Greenpeace-aktivisták együttes erőfeszítése visszahozhatná a duplacsomót a kihalás széléről), majd félórás előadásban részletezte, micsoda tragédiák várnak azokra a szerencsétlen lelkekre, akik a Kenmore Fagyasztómestert nem a kibővített garanciával veszik meg. – Azaz tehát – fejezte be Lloyd –, nemcsak az állását, az otthonát és a családját vesztette el, de megromlott a hús is, ami megmenthette volna az árvaházi gyerekeket, csak mert meg akart spórolni nyolcvanhét dollárt. – Megveszem – mondta Tommy. – A leghosszabb garanciával. Lloyd atyaian átkarolta a vállát. – Nem fogja megbánni, fiam. Jómagam szelíd ember vagyok, de akik a házhoz szállítás után árulnak garanciát, olyanok, akár a maffia: állandóan hívogatják, levadásszák, megtalálják, bárhová is megy, tönkreteszik az életét, ha nem adja be a derekát. Egy férfi, akinek egyszer eladtam egy mikrohullámú sütőt, lófejet talált az ágyában. – Kérem, aláírok bármit – könyörgött Tommy –, csak hozzák haza most. Rendben?

Lloyd Tommy kezét pumpálva indította be a pénzpatakot. – Isten hozta a fagyasztott ételek biztosította jobb életben. Tommy felült a futonon, és a behemót fagyasztóra nézett, ami a konyha félhomályában duruzsolt. Miért? Miért vettem? Mit akar vele? Magyarázatot se kértem, csak vakon követtem az utasításait. Rabszolga vagyok, mint Renfield a Drakulában. Mikor kezdek el bogarakat enni és ugatni a holdat? Felállt, és alsógatyában meg zokniban bement a hálóba; olyan bomlásszag fogadta, hogy öklendezni kezdett. Ezért nem feküdt be Jody mellé éjjel, hanem kint aludt a nappaliban. Amikor elnyomta az álom, Bram Stoker Drakuláját olvasta, hogy jobban megértse élete szerelmét. Ő az ördög, gondolta, a fürdőszoba ajtaja alól szivárgó gőzt bámulva. – Jody, te vagy az? – kérdezte. A gőz csak szivárgott. – Zuhanyozok – szólt ki bentről Jody. – Gyere. Tommy odament és kinyitotta az ajtót. – Jody, beszélnünk kell. – A fürdőben sűrű gőz gomolygott, alig látta a zuhanyzót. – Tedd be az ajtót, büdi van. Tommy közelebb ment a zuhanyzóhoz. – Aggaszt a dolgok menete. – Megvetted a fagyasztót? – Igen, részben erről akartam veled beszélni. – A legnagyobbat, ugye? – Igen, tíz év garanciával. – És fekvő, nem állított, ugye? – Igen, a fenébe, de Jody, még azt se mondtad meg, minek vettem, csak megvettem. Amióta megismertelek, mintha nem is lenne saját akaratom. A nappalt átalszom. Nem írtam semmit. A napfényt már alig látom. – Tommy, éjféltől nyolcig dolgozol. Szerinted mikor kéne aludnod? – Ne forgasd ki a szavaimat. Nem eszem bogarakat a kedvedért. – Ő az ördög, gondolta. – Megmosod a hátamat? – Jody elhúzta a zuhanyfülke ajtaját, és Tommy megbabonázva nézte a mellei közt patakzó vizet. – Na? – mozgatta meg a csípőjét Jody. Tommy kilépett az alsójából, lehúzta a zokniját, és belépett a zuhanyba. – Jó, de bogarat akkor se eszem.

Pucéran átszaladtak a hálón, majd a futonon ülve törülköztek, és közben az új fagyasztót nézték. – Az fix, hogy nagy – szögezte le Jody. – Vettem tíz tévévacsorát, hogy ne legyen olyan üres. – Ki kell venned. Áttenni a másik hűtőbe. – Miért? Különben se férnek bele. – Tudom, de ebbe mást kell tennünk, és nem hinném, hogy a tévévacsoráidat mellette akarod tudni. – Mi az? – Hát, ott az a bűz hálóban, ugye. – Most, hogy mondod. Mi az? – Egy holttest. – Megöltél valakit? – csúszott odébb Tommy. – Nem, nem öltem meg senkit. Hadd magyarázzam meg. Mesélt a fiúnak a csavargóról, arról, hogy odaosont, mert a vámpírnak hitte, és az utána következett harcról. – Szerinted meg akart ölni? – kérdezte Tommy. – Nem hinném. Mintha meg akarná mutatni, mennyivel jobb nálam. Mintha vizsgáztatna. – Szóval leharaptad az ujját? – Nem tudtam, mi mást tehetnék. – És milyen volt? – Őszintén? – Persze. – Állati. Elképesztően, döbbenetesen állati. – Jobb, mint a véremet inni? – Más. Tommy hátat fordított és duzzogott. Jody odahajolt és megcsókolta a fülét. – Harc volt, Tommy. Nem élveztem el, vagy ilyesmi, de esküszöm, erősebbnek éreztem magam, amikor... lenyeltem. – Szóval ezért voltál csupa vér, amikor hazaértem? – Ja, majdnem hajnal lett, mire felcipeltem a testet a lépcsőn. – Ez a másik. Minek hoztad fel azt a büdös izét ide? – A rendőrség a motelnél már talált egyet, és tudják a nevem. Ha most találnának még egyet, akit ugyanúgy öltek meg, és ott, ahol lakom, nem

hiszem, hogy elnézőek lennének. – Szóval a fagyasztóban fogjuk tartani? – Csak amíg kitalálom, mi legyen vele. – Ott az a nagy öböl. – És mit javasolsz, hogyan jussunk le oda észrevétlenül? – Kitalálom. Jody felállt, magára tekerte a törülközőt, és visszament a hálóba. – Bele fogom tenni. Szerintem költöztesd át a kajádat. – Az ajtóban megállt. – És nincs tiszta ruhám. El kell menned a mosodába. – Miért nem mész te? Jody komolyan méregette. – Te is tudod, hogy nappal nem mehetek ki, Tommy. – Nem, ezt hiába játszod meg. Egy olyan mosodát se tudok, ami ne lenne nyitva éjjel. Ráadásul nem lehetek nyolc órában a rabszolgád. Időt kell szakítanom az írásra is. És lehet, hogy tanítványom is lesz. – Milyen tanítvány? – Egy srác a melóban. Simon. Nem tud olvasni. Felajánlom neki, hogy megtanítom. – Nagyon kedves tőled. – Jody megrázta a haját, majd a törülközőt hagyta a padlóra esni, és pózba vágta magát. – Biztos, hogy nem mosol ki nekem? – Kizárt. Nincs hatalmad felettem. – Bizti? – nyalta meg érzékien az ajkát Jody. – A zuhanyban nem ezt mondtad. Ellenállok a kísértésnek, gondolta Tommy. Nem adom be a derekam. Felállt, és összeszedte a ruháit. – Nem kéne holttestet rakodnod? – Hát jó – fortyant fel Jody. – Majd én kimosok, míg éjjel dolgozol. – Megfordult, és bement a hálóba. – Helyes. Én meg keresek valami fincsi bogarat – suttogta magának Tommy. Éjfélkor Jody mosnivalóval megtömött kukászsákkal a hátán ügetett le a lépcsőn. Ahogy kilépett a járdára, és megfordult, hogy bezárja az ajtót, rájött, hogy gőze sincs, hol talál a környéken mosodát. Az öntöde acélredőnyös ajtaja nyitva volt, a két izmos szobrász bent ügyködött, ember nagyságú gipszmintát készítettek elő öntéshez. Jody először tőlük

akart útbaigazítást kérni, de aztán úgy gondolta, majd akkor szólítja meg őket, ha Tommyval van. Az öntöde belseje vörösen izzott az olvasztótégelybeli olvadt bronztól, s az ő hőérzékeny látásával úgy festett, akár egy műhely a pokolban. Egy kicsit ott állt és nézte, ahogy a hőhullámok kiömlenek az ajtónyílás tetején, s kavarogva eltűnnek az éjszakai égen, mint haldokló szellemek. Szerette volna megosztani valakivel az élményt, de persze nem volt ott senki, és ha lett volna is, nem látta volna azt, amit ő. A vakok országában a félszemű igencsak magányos, gondolta. Mélyet sóhajtott, és épp elindult a Market Street felé, amikor karmok éles staccato kopogását hallotta közvetlen maga mögött. Leejtette a mosnivalót, és megpördült. Egy Boston terrier morgott és prüszkölt rá, majd hátrált pár lépést, és olyan ugatásba kezdett, ami a gutaütés kutyamegfelelője is lehetett, gülü szeme mintha ki akart volna pattanni a fejéből. – Betli, elég volt! – hallatszott egy hang a sarok felől. Jody egy ősz öregembert látott, aki fején serpenyővel, kezében gonosz élű fakarddal tartott feléje. Egy golden retriever ügetett mellette, az ő fejére egy kisebb serpenyő szíjazva, a két oldalára egy-egy szemetesfedél, amiktől kis, szőrös vikinghajónak nézett ki. – Betli, vissza. A kis kutya hátrált még pár lépést, majd visszaszaladt az öreghez. Jody most látta, a kis kutyának egy miniatűr tortatálca van gumival a fülére erősítve. Az öreg szabad kezével felvette a terriert, és odament Jodyhoz. – Nagyon sajnálom. A katonáim harchoz öltöztek, de sajnos, kicsit túlságosan is várják a küzdelmet. Jól vagy, gyermekem? – Jól – mosolygott Jody. – Kicsit megijedtem. Az öreg meghajolt. – Hadd mutatkozzam be... – Maga a Császár, ugye? – Jody öt éve élt a városban. Hallott a Császárról, de látni csak távolról látta. – Szolgálatodra. – A terrier gyanakodva morgott, mire a Császár fejjel előre beledugta a kutyát a felöltője zsebébe, és le is gombolta. Tompa vakkantás hallatszott bentről. – Bocsánatot kérek az emberem viselkedéséért. A bátorsága nagy, a modora kicsi. Ő Lázár. Jody biccentett a retrievernek, aki halkan morgott és hátrált egy lépést. A szemetesfedelek csörögtek a járdán.

– Helló. Jody vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. – Remélem, megbocsátod a szemtelenségemet – mondta Császár –, de szerintem egy ifjú hölgynek nem biztonságos éjjel az utcán. Főleg ezen a környéken. – Miért, milyen ez a környék? A Császár közelebb lépett és úgy suttogta: – Biztosan észrevetted, hogy embereimmel csatához öltöztünk. Egy gonosz, gyilkos démont üldözünk, aki a városban cselleng. Nem akarlak megrémíteni, de éjjel ezen az utcán láttuk. Sőt, ami azt illeti, két nappal ezelőtt éjjel ott szemben ölte meg egy barátomat. – Látta? Hívta a rendőrséget? – A rendőrség nem segíthet. Ez nem egy szokványos csirkefogó, akikhez már hozzászoktunk a városban. Ez egy vámpír. – A Császár ujjhegyével kipróbálta fakardja hegyét. Jody megdöbbent. Próbált nyugodt maradni, de a félelem kiült az arcára. – Megijesztettelek, gyermekem? – mondta a Császár. – Nem... nem. Jól vagyok. Csak... Felség, vámpírok nem léteznek. – Ahogy gondolod. De szerintem okos lenne várnod nappalig. – Ki kell mosnom, különben holnapra nincs tiszta ruhám. – Akkor engedd meg, hogy elkísérjünk. – Nem, nem lesz semmi bajom, Felség. Apropó, hol a legközelebbi mosoda? – Van egy nem messze innét, a Tenderloinban. De ott még napközben se lennél biztonságban. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy várj, kedvesem. Talán amíg kiirtjuk a démont. – Hát ha ragaszkodik hozzá. Itt lakom. – Jody előhúzta a farmerjéből a kulcsait, és kinyitotta az ajtót. A Császárra nézett. – Köszönöm. – Első a biztonság. Aludj jól, gyermekem. – A kiskutya morgott a zsebében. Jody bement, betette az ajtót, majd várt, amíg a Császár léptei el nem haltak. Akkor még várt öt percet, aztán kilépett. Vállára vette a mosnivalót, és elindult a Tenderloin felé. Ez remek, gondolta. Mennyi idő kell, hogy a rendőrség hallgasson a Császárra? Megint költöznünk kell, pedig még be se költöztünk. És utálok mosni. Utálok. Ha Tommy nem vállalja, majd úgy küldöm el. És lesz takarítónőnk, egy kedves, megbízható nő, aki sötétedés után jön. És nem

veszek vécépapírt. Nem használom, venni se fogok. És valamit tenni kell ezzel a seggfej vámpírral. Istenem, de utálok mosni. Kétsaroknyit ment, amikor egy férfi lépett ki elé egy kapualjból. – Hé, mami, nem kell segítség? Jody odaugrott elé, és beleüvöltötte az arcába: – Húzz el, kanmadár! –, de olyan hevesen, hogy a férfi sikoltva visszaugrott a kapualjba, és bátortalanul utánaszólt: – Bocs. Nem szelektálok, gondolta Jody. Mindent kiadok. Nem figyelem, hogy a fehér szürke lesz-e, nem szelektálok. És honnan tudom, hogyan kell kiszedni a vérfoltokat? Ki vagyok? Háztartási kisangyal? Istenem, de utálok mosni. A ruhák úgy ugráltak, szökelltek és játszottak egymással, akár a szövetdelfinek. Jody egy összecsukható asztalon ült, a szárítót nézte és a Császár szavain gondolkodott. „Szerintem egy ifjú hölgynek nem biztonságos éjjel az utcán.” Jody egyetértett. Nemrég még halálra rémült volna, ha éjjel a Tenderloinban találja magát. Arra sem emlékezett, hogy nappal járt volna itt valaha. Hová lett az a félelem? Mi történt ővele, hogy szembeszáll egy vámpírral, leharapja az ujjait, felvonszol egy holttestet a lépcsőn, be az ágyba, és még csak össze se rezzen? Hová lett a félelem és az utálat? Nem hiányolta, épp csak nem értette, mi lett vele. No, nem mintha félelem nélkül maradt volna. Félt a nappaltól, félt, hogy a rendőrség megtalálja, hogy Tommy eltaszítja és elhagyja. Új félelmek és régi félelmek, de a sötéttől nem fél, a jövőtől sem, az öreg vámpírtól sem... merthogy a vérét megízlelve immár tudta, hogy öreg, sőt vénséges vén. Ellenségnek látta, és stratégiákat keresett a legyőzésére, de félni már nem igazán félt tőle: kíváncsi volt, de nem félt. A szárító megállt, a szövetdelfinek kinyúltak, akárha hálóba gabalyodtak volna. Jody leugrott az asztalról, kinyitotta a szárítót, és a ruhákat tapogatta, mennyire szárazak, amikor lépteket hallott kint a járdán. Odafordulva látta, hogy egy magas fekete férfi ront be a mosodába két alacsonyabbal a nyomában. Mindhárman ezüstszín L. A. Raiders dzsekit viseltek, magas szárú kosarascipőt és gonosz vigyort. Jody visszafordult a szárítóhoz, és nekiállt a ruhákat a szemeteszsákba gyömöszölni. Össze kéne hajtogatnom, gondolta közben.

– Hé, pina – mondta a colos. Jody a mosoda vége felé sandított. Ajtó csak elöl volt, épp a három férfi mögött. Megfordult és felnézett rájuk. – Mit szóltok, milyen baró a Raiders, hm? – mosolygott. Nyomást érzett a szájpadlásán: az agyarak megindultak. A három férfi szétvált, és az asztalt megkerülve körülzárták. Egy másik életben ez lett volna a legrémesebb lidércnyomása. Ebben az életben csak mosolygott azon, ahogy ketten megragadták a karját hátulról. Verejtékcseppet látott a colos halántékán, ahogy közelebb jött, hogy letépje a blúzát. Az egyik éppen lecsöppent... Jody kitépte a jobb karját, és elkapta a colos csuklóját. Eltörte az alkarját – a csontok átlyukasztották a bőrt meg az izmot –, majd fejjel előre átlendítette a colost a szárító ajtajának üvegén. Aztán a válla felett hátranyúlva megragadta az egyik Raiders-szurkoló haját, és arccal a padlóba küldte, majd az utolsó támadót háttal az asztalra szélének vágta, amitől eltörte a gerincét épp a csípője fölött, és a férfi bezuhant a mosógépek közé... A verejtékcsepp ekkor ért a padlóra a szétzúzott arcú támadó közelében. Zümmögtek a fénycsövek, nyögött a törött gerincű férfi, Jody pedig teljes lelki nyugalommal bepakolta a többi ruhát a szemeteszsákba. Tiszta gyűrött lesz, mire hazaérek, gondolta. Legközelebb Tommyé a mosás. Az ajtóhoz érve végigfuttatta nyelvét a felső fogsorán, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az agyarai visszahúzódtak. Válla felett hátranézett a mészárlásra, és azt rikkantotta: – Köcsög kosarasok! A törött hátú férfi nyögött egyet.

19. fejezet Jody kényes állapota Az első pár hétben Tommyt kínosan érintette, hogy egy halott fickó lapul a fagyasztóban, de aztán a halott fickó lassanként kellék lett, ismerős deres arc minden tévévacsorához. Pearynek nevezte el, az egyik sarkkutató után. Nappal, miután hazajött a munkából, és mielőtt bebújt Jody mellé az ágyba, Tommy a lakásban tett-vett; eleinte magában beszélt, majd miután megbarátkozott a gondolattal, Pearyhez. – Tudod, Peary – mondta egy reggel, miután egy novella két teljes oldalát lepötyögte az írógépén –, kicsit nehezen találom a hangot ebben a novellában. Amikor a kis parasztlányról írok, aki mezítláb megy iskolába a földúton Georgiában, az olyan Harper Lee-s, de amikor szegény apjáról írok, akit igazságtalanul vittek el rabmunkára, amiért kenyeret lopott a családjának, az meg kicsit Mark Twain-es. Viszont amikor a kislány felnő és maffiavezér lesz, az inkább Sydney Collins Krantz stílusa. Mit tegyek? A lezárt fedél és lekapcsolt villany biztonságos világában Peary sokatmondón hallgatott. – És hogyan tudnék az irodalomra összpontosítani, amikor ezeket a vámpírkönyveket olvasom Jodynak? Ő nem fogja fel, hogy az író különleges teremtmény. Hogy különbözöm mindenki mástól. Nem mondom, hogy felsőbbrendű vagyok másoknál, csak érzékenyebb, azt hiszem. És észrevetted, hogy ő sosem vásárol? Mit csinál egész éjjel, amíg én dolgozom? Tommy igenis igyekezett megérteni Jody helyzetét, az olvasmányai alapján még egy sor kísérletet is elvégzett, hogy kitapogassa Jody új helyzetének határait. Esténként, amikor felébredtek, lezuhanyoztak és hemperegtek kicsit, megkezdődött a tudományos munka. – Gyerünk, próbáld meg – noszogatta Tommy, miután olvasta a

Drakulát. – Próbálom. De nem tudom, mit kéne csinálnom. – Összpontosíts. Nyomj. – Mi az, hogy nyomjak? Nem szülök, Tommy. Mit kéne nyomnom? – Próbálj szőrt növeszteni. Próbálj a karodból szárnyat csinálni. Jody lehunyta a szemét és koncentrált, sőt erőlködött, és Tommy úgy látta, kicsit kipirult. Végül azt mondta: – Ez röhejes. – És ezzel eldőlt, hogy Jodyból nem lesz denevér. – Köd – ment tovább Tommy. – Próbálj meg köddé válni. Ha valamikor elfelejted a kulcsot, csak beszivárogsz az ajtó alatt. – Nem megy. – Próbáld. Láttad már, hogy a hajad összegyűlik a lefolyóban? Na, ha eldugul, csak lefolysz és kidugítod. – Ez aztán az ösztönzés. – Próbáld. Jody próbálta, és nem ment, úgyhogy másnap Tommy inkább vett egy flakon lefolyótisztítót. – De elmehetünk a parkba, és dobálok neked frizbit. – Akkor se megy. – Veszek mindenféle rágható játékot. Nyikorgó kacsát is, ha akarod. – Sajnálom, Tommy, de nem tudok farkassá változni. – A könyvben Drakula fejjel lefelé felmászik a kastély falán. – Jó neki. – Kipróbálhatnád ezen a házon. Csak három emelet. – Onnan is nagyot lehet esni. – Nem fogsz leesni. Ő se esik le a könyvben. – És levitál is a könyvben, ugye? – Igen. – És azt próbáltuk, ugye? – Hát igen. – Akkor azt mondanám, hogy a regény igazságtartalma nem száz százalék, nemde? – Próbáljunk mást. Hozom a listát.

– Gondolatolvasás. Vetítsd ki a gondolataidat az elmémbe. – Oké, vetítem. Mire gondolok? – Az arcodról is le tudom olvasni. – Talán tévedsz. Mire gondolok? – Hogy ne nyaggassalak ezekkel a kísérletekkel. – És? – Hogy vigyem el a ruháinkat mosodába. – És? – Ennyit fogok. – Hogy álmomban ne dörgölj rám fokhagymát. – Te olvasol a gondolataimban! – Nem, Tommy, csak este arra ébredtem, hogy szaglok, akár egy pizzázó. Elég a fokhagymából. – Akkor a feszületről nem is tudsz? – Megérintettél feszülettel? – Nem voltál veszélyben. Kéznél volt a tűzoltó készülék, ha felgyulladnál. – Nem szép tőled, hogy kísérletezel velem, amíg alszom. Te hogy éreznéd magad, ha bedörgölnélek mindenfélével, míg alszol? – Az attól függ. Mivel? – Csak ne érj hozzám álmomban, oké? A kapcsolat kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapul. – Akkor a kalapács meg a karó szóba se jöhet? – Tommy! – A K-Martban nagy kalapácsakció van. Tudni akartad, halhatatlan vagy-e. És előtte megkérdeztem volna. – Szerinted mennyi idő alatt felejted el, milyen érzés a szex? – Sajnálom, Jody. Tényleg. A halhatatlanság kérdése valóban zavarta Jodyt. Az öreg vámpír azt mondta, megölhetik, de kiderült, hogy ezt nem is olyan könnyű kipróbálni. Végül persze Tommy jött rá a tesztre, miután hosszasan értekezett róla Pearyvel, miközben igyekezett nem dolgozni a déli lányról szóló novellán az egyik reggel.

Jody arra ébredt, hogy Tommy jégkockákat ürít a tálcából a kádba. – A gimiben egyik nyáron életmentő voltam – mondta. – És? – Meg kellett tanulnom az újraélesztést. Fél nyáron át pisaszerű medencevizet pumpáltam ki ernyedt kilencévesekből. – És? – Fulladás. – Fulladás? – Ja, vízbe fojtunk. Ha halhatatlan vagy, nem lesz baj. Ha nem, a hideg víz frissen tart, én meg újraélesztelek. Még vagy harminc tálca jégkockát pakoltam Pearyre. Hoznál? – Én nem vagyok olyan biztos ebben, Tommy. – Tudni akarod, nem? – De egy kád jeges víz? – Az összes lehetőséget átvettem, pisztoly, kés, salétromos injekció, és ez az egyetlen, ami ha félresikerül, nem halsz bele. Tudom, hogy tudni akarod, de nem akarlak elveszteni közben. Jody önkéntelenül meghatódott. – Ennél édesebbet még senki se mondott nekem. – Nem akarnál megölni, ugye? – Tommyt kissé aggasztotta, hogy Jody négynaponta belőle táplálkozik. Nem érezte magát betegnek vagy gyengének, sőt azt vette észre, hogy ahányszor Jody megharapja, mindig energikusabb, erősebb lesz. A boltban kétszer annyit bírt pakolni, és az agya jobban vágott, mint valaha. Jól haladt a novellával is. Kezdte várni a harapást. – Akkor gyerünk. Be a kádba. Jody a padlóra ejtette a selyem hálóingét. – Biztos, hogy ha nem jön be... – Nem esik bajod. Megfogta a fiú kezét. – Bízom benned. – Tudom. Szállj be. Jody belépett a hideg vízbe. – Friss. – Azt hittem, meg se érzed. – Érzem a hőmérséklet-változást, csak nem zavar. – Ez lesz a következő kísérlet. Merülj le. Jody lefeküdt a kába, haja szétterült, akár a bíborszínű hínár. Tommy az órájára pillantott. – Amikor lemerülsz, ne tartsd vissza a levegőt. Nehéz lesz, de szívj

vizet a tüdődbe. Négy percig bent hagylak, aztán kihúzlak. Jody szaporán lélegzett és ránézett. A szemében pánik csillant. Tommy fölé hajolt és megcsókolta. – Szeretlek. – Tényleg? – Naná. – Víz alá nyomta a lány fejét. Az felbukott. – Én is téged. – Aztán lemerült. Próbálta lenyelni a vizet, de a tüdeje nem engedte, ösztönösen visszatartotta a lélegzetét. Négy perc múlva Tommy a hóna alá nyúlt és kihúzta. – Nem csináltam meg – árulta el Jody. – A francba, Jody. Így nem fog menni. – Visszatartottam a lélegzetemet. – Négy percig? – Azt hiszem, órákig is ment volna. – Próbáljuk újra. Muszáj beszívnod a vizet, különben nem halsz meg. – Kösz, edző. – Nincs mit. Jody víz alá csúszott, és mielőtt átgondolhatta volna, beszívta a vizet. Hallotta, hogy a jégkockák összekoccannak a felszínen, nézte a vízen átszüremlő fényt, amit néha el-eltakart Tommy fölé hajoló arca. Nem érzett pánikot, se fulladást... még a klausztrofóbiát se érezte, amire számított. Tulajdonképpen egész kellemes volt. Tommy kihúzta, ő kiköhögött egy csomó vizet, aztán egyből normálisan lélegzett. – Jól vagy? – Jól. – Megfulladtál. – Nem volt vészes. – Próbáld még egyszer. Ezúttal Tommy tíz percig hagyta lent. A köhögés után Jody azt mondta: – Hát ennyi. – Láttad a hosszú alagutat meg a fényt a végén? A várakozó halott rokonokat? A pokol tüzes kapuit? – Nem, csak a jégkockákat. Tommy megfordult, és háttal a kádnak lehuppant a fürdőszobaszőnyegre. – Úgy érzem, mintha én fulladtam volna meg.

– Klasszul vagyok. – Pont ez az. Halhatatlan vagy. – Azt hiszem. Amennyire ezekből kiderül. Kiszállhatok? – Persze. – A válla felett törülközőt nyújtott a lánynak. – Elhagysz majd, ha megöregszem, Jody? – Tizenkilenc vagy. – Ja, de jövőre húsz leszek, aztán huszonegy, aztán zöldbabot eszem, összenyálazom magam, öt másodpercenként megkérdezem a neved, te meg huszonhat leszel, hetyke, és utálni fogsz, ahányszor ki kell cserélned a bevizelt nadrágomat. – Vidám gondolat. – Utálni fogod, ugye? – Nem ugrasz kicsit előre? Nagyon klassz a hólyagod, láttam már, hogy hat sört megittál, és ki se mentél közben. – Ja, most, de majd... – Figyelj, Tommy, néznéd egy kicsit az én szemszögemből is? Nekem is most először kell ezen gondolkodnom. Felfogod, hogy sose lesz ősz hajam és megyek olyan apró tipegő lépésekkel? Sose vezetek tök lassan, és panaszkodom órákig a nyavalyáimról. Sose eszem úgy a Denny’sben, hogy ellopom az összes dzsemet és csempészem ki egy óriási retikülben. Tommy felsandított rá. – Ezek voltak a céljaid? – Nem ez a lényeg, Tommy. Talán halhatatlan vagyok, viszont elvesztettem életem nagy részét. Például a sült krumplit. Hiányzik a sült krumpli. A Nagy Burgonyavész óta az én népem ideges, ha pár naponta nem ehet krumplit. Gondoltál már erre? – Azt hiszem, nem. – Még azt sem tudom, mi vagyok. Hogy miért vagyok itt. Egy rejtélyes lény ilyennek alkotott, és fogalmam sincs, miért, vagy hogy mit kéne tennem. Csak azt tudom, hogy szórakozik az életemmel, és én nem értem. Van róla sejtésed, ez milyen érzés? – Igazából pontosan tudom, milyen érzés. – Igen? – Persze, mindenki tudja. Jut eszembe, a Császár mondta, hogy ma találtak egy másik holttestet. Egy mosodában a Tenderloinban. Törött nyak, lecsapolt vér.

20. fejezet Angyal Ha Alphonse Rivera madár lett volna, akkor varjú lett volna. Ösztövér és sötét bőrű volt, arca ravasz, éles vonású, fekete szeme gyanakvóan és fortélyosan csillogott-hunyorgott. Varjúszerű kinézete okán időről időre beépített drogdílert domborított. Néha kubaiként, néha mexikóiként és egyszer kolumbiaiként több Mercedest vezetett és több Armani öltönyt viselt, mint a legtöbb drogdíler, ám miután húsz kábítószeres évet töltött három különböző osztályon, átkérte magát a gyilkosságira, mondván, most már jobb emberekkel akar dolgozni: azaz halottakkal. Ah, a gyilkosság örömei! Felindulásból elkövetett egyszerű bűncselekmények, melyek zöme vagy megoldódik huszonnégy órán belül, vagy soha. Se csel, se bőröndnyi kormánypénz, se színlelés, csak következtetés, néha igencsak alapfokon: halott feleség a konyhában; részeg férj a hallban, füstölgő harmincnyolcassal; és Rivera az olcsó, koppintott olasz öltönyében finoman lefegyverzi az újdonsült özvegyet, aki csak annyit tud mondani: „Hagymás máj.” Holttest, gyanúsított, fegyver és indíték: ügy szépen, tisztán megoldva, jöhet a következő. Egész eddig. Ha a szerencsémet palackoznák, töprengett Rivera, vegyi fegyvernek tekintenék. Újra elolvasta a halottkém jelentését. „Halál oka: az ötödik és hatodik csigolya nyomásos törése (nyaktörés). Alany tekintélyes mennyiségű vért vesztett. Látható seb nincs.” Önmagában egyedi, enigmatikus jelentés... csakhogy nem önmagában volt. Ez volt a második holttest egy hónapon belül erős vérveszteséggel, látható seb nélkül. Rivera a szemben ülő partnerére, Nick Cavutóra nézett, aki szintén a jelentést olvasta. – Mit gondolsz? Cavuto egy meggyújtatlan szivart rágott. Nagydarab, kopaszodó,

rekedtes hangú harmadik generációs zsaru volt, hat fokkal keményebb, mint az apja meg a nagyapja, mert meleg volt. – Azt gondolom, hogy ha van fölös szabadságod, itt az ideje kivenni. – Szóval cseszhetjük. – Ahhoz még túl korán lenne. Azt mondom, elvittek minket vacsorázni, és a búcsúcsók nyelvesre sikeredett. Rivera elmosolyodott. Bírta, hogy Cavuto mindig úgy beszélt, mint egy Bogart-film. A böhöm nyomozó büszkesége egy első kiadású, dedikált és hiánytalan Dashiell Hammett-sorozat volt. „Visszavágyom azokat az időket, amikor a rendőri munkához csak jó orr és egy balek kellett – mondogatta. – A számítógép beszariknak való.” Rivera ránézett a jelentésre. – Ezek szerint a fickó egy hónap alatt úgyis meghalt volna. „Tíz centiméteres daganat a májon.” Rosszindulatú, grépfrút nagyságú. Cavuto áttolta a szivart a másik szája sarkába. – A vén szatyornak a Van Ness Motelnél szintén kifelé állt a rúdja. Vértolulásos szívbetegség. Túl gyenge a bypasshoz. Úgy ette a tablettákat, akár a cukrot. – Az Eutanázia Gyilkos. – Szóval ugyanaz a fickó? – Ha te mondod, Nick. – Két gyilkosság ugyanazzal a módszerrel, indíték nélkül. Már a hangzása se tetszik. – Cavuto úgy dörgölte a halántékát, mintha a könnycsatornáin akarná kifejni magából a nyugtalanságot. – Te San Juniperóban voltál az Éjszakai Kószáló gyilkosságai idején. Még hugyozni se tudtunk úgy, hogy ne essünk át egy riporteren. Én azt mondom, húzzunk erre redőnyt. Az újságok felé utcai rablótámadás volt. Semmi kapcsolat. Rivera bólintott. – Rá kell gyújtanom. Beszéljünk azokkal, akiket két hete támadtak meg abban a mosodában. Talán lesz kapcsolat. Cavuto feltolta magát a székből, az asztalról felvette a kalapját. – Aki megszavazta, hogy ne lehessen füstölni az őrsön, azt seggbe kéne lőni. – Nem az elnök terjesztette be? – Annál inkább. A rohadék. Tommy hátán fekve a plafont fixírozta, próbált levegőhöz jutni, és kibogozni a reménytelenül a lepedőbe gabalyodott jobb lábát. Mellkasán

a verejtékbe Jody ugróiskolát rajzolt az ujjával. – Te már nem is izzadsz, mi? – kérdezte Tommy. – Úgy látszik. – És nem is lihegsz. Rosszul csinálok valamit? – Nem, klassz volt. Csak akkor lihegek, amikor... amikor... – Amikor megharapsz. – Ja. – De azért el...? – El. – Tuti? – És te? – Én nem, én színleltem – vigyorgott Tommy. – Tényleg? – nézett Jody a nedves foltra (a maga oldalán persze). – Szerinted miért vagyok kifulladva? Nem könnyű színlelni az ejakulációt. – Engem átvertél. – Na ugye. Tommy lenyúlt, és kitekerte a lepedőből a lábát, majd hátradőlve tovább szemlélte a plafont. Jody elkezdte a fiú csapzott haját szarvakba tekerni. – Jody – kezdte Tommy habozva. – Hmmm? – Ha megöregszem, és még mindig együtt leszünk... A lány megrántotta a haját. – Aú. Oké, együtt leszünk. Szóval... hallottál a szatíriázisról? – Nem. – A nagyon öreg férfiakkal történik. Állandóan merevedésük van, tinédzserlányokat kergetnek, és meghágnak bármit, ami mozog. Kényszerzubbonyba kell zárni őket. – Hű, érdekes betegség. – Ja, szóval ha megöregszem, és jelentkeznek a szimptómák... – Igen? – Csak hagyd, hogy kifussa magát, jó? – Alig várom. Rivera műanyag pohárban narancslét tartott a gipsz- és csőrakás elé,

ami LaOtis Smallt képviselte. LaOtis kortyolt a szívószálon keresztül, majd a nyelvével eltolta. A gipsz a térde alól egész a feje tetejéig tartott, itt-ott lyukakkal az arcnak meg a különböző csöveknek. Cavuto a kórházi ágy mellett állva jegyzetelt. – Szóval a barátaival éppen mostak, amikor egy fegyvertelen, vörös hajú nő támadott magukra, és juttatta kórházba mindhármukat. Így volt? – Nindzsa volt, öreg. Tudom. A kábelen jön a kick-box-csatorna. Cavuto egy meggyújtatlan szivart rágcsált. – A haverja, James azt mondja, egy kilencven volt, és száz kiló. – Nem, öreg, százhatvan-hetven volt. – A másik haverja – Cavuto a jegyzeteibe pillantott –, Kid Jay azt mondta, egy mexikói banda volt. – Nem, öreg, azt álmodta. Egy nindzsa picsa volt. – Egy százhatvan centis csaj juttatott három ilyen bikát kórházba? – Ja. Mi csak ottan vótunk. Erre bejött és az aprót kérte. James monta neki, hogy nem, kell neki a szárítóhoz, az meg nekiment. Nindzsa. – Köszönjük, LaOtis, sokat segített. – Cavuto ránézett Riverára, és kimentek a kórteremből. A folyosón Rivera azt mondta: – Szóval egy csapat vörös hajú, mexikói nindzsát keresünk. – Szerinted van ebben egy molekula igazság? – Eszméletlenül hozták be őket, nem volt idejük összepasszítani a meséjüket. Dobjunk ki mindent, ami nem stimmel, és marad egy hosszú vörös hajú nő. – Szerinted képes ezt csinálni velük egy nő? És elroppantani két másik nyakát küzdelem nélkül? – Kizárt. – Rivera csipogója megszólalt, megnézte a számot. – Beszólok. Cavuto befékezett. – Menj csak, én még visszamegyek LaOtishoz. Találkozunk a sürgősségi előtt. – Csak nyugi, Nick, a fickó gipszben van. Cavuto vigyorgott. – Egész erotikus, nem? – Megfordult és visszaimbolygott LaOtis szobájába. Jody elsétált Tommyval a Market Streetre, nézte, ahogy hamburgert meg sült krumplit eszik, majd feltette a 42-es buszra, hogy munkába

menjen. Fárasztó volt elütni az időt, míg Tommy dolgozott. Próbált a lakásban maradni, késő éjjeli talk show-t meg régi filmeket nézett a kábelen, magazinokat olvasott, kicsit takarított, de hajnal kettőre elfogta a bezártság, és kiment csatangolni. Olykor a Marketen járt az utcai népek között, máskor elbuszozott North Beachbe, és a Broadwayn nézte a részegen vagy belőve tántorgó tengerészeket meg punkokat, a prédára vadászó kurvákat és striciket. Az ilyen nyüzsgő utcákon érezte magát leginkább magányosnak. Rendszeresen szeretett volna valakinek megmutatni egy-egy egyedi hőmintát vagy a betegek körül érzett sötét aurát; mint a gyerek, aki mutogatja az égen átvonuló felhőállatokat. De senki nem látta, amit ő, nem hallotta az elsuttogott ajánlatokat, határozott visszautasításokat vagy a gazdát cserélő pénz zizegését a kapualjakban. Máskor sikátorokban lopakodott és hallgatta a hangok szimfóniáját, amit más nem hallhatott, beszívta a szagok spektrumát, amire már rég nem talált szavakat. Minden egyes éjszaka újabb névtelen látványt, szagot és hangot hozott, olyan gyorsan és árnyaltan jelentkeztek, hogy végül feladta, hogy elnevezze őket. Ilyen lehet állatnak lenni, gondolta. Csak a tapasztalat: közvetlen, azonnali és leírhatatlan; emlék és felismerés, de szó az nem. Egy költő az én érzékeimmel egy életen keresztül próbálhatná megfogalmazni, milyen hallani egy épület lélegzését vagy érezni a beton öregedésének szagát. És minek? Minek dalt írni, ha senki nem tudja lejátszani a zenét, se megérteni a szöveget? Egyedül vagyok. Cavuto jött ki a sürgősségi dupla ajtaján, és csatlakozott Riverához, aki a barna rendőrségi Ford mellett állt cigarettázva. – Mi volt a hívás? – kérdezte. – Van még egy. Törött nyak. A Markettől délre. Idősebb férfi. – Bassza meg – rántotta ki a kocsi ajtaját Cavuto. – Vérveszteség? – Még nem tudják. Ez még meleg. – Rivera elpöckölte a csikket, majd beszállt. – Ki tudtál még szedni valamit LaOtisból? – Semmi fontosat. Nem mosni voltak, a lányért mentek be, de a nindzsadologból nem enged. Rivera indított és társára nézett. – Nem dolgoztad meg? Cavuto előhúzott az ingzsebéből egy Cross tollat, és felmutatta. –

Erősebb a kardnál. Rivera összerezzent a gondolatra, Cavuto mit művelhetett a tollal LaOtison. – Nem hagytál nyomot, ugye? – Egy rakással – vigyorgott Cavuto. – Nick, nem csinálhatsz... – Nyugi. Csak ráírtam a gipszére, hogy „Kösz a sok hasznos információt, elég lesz pár ítéletre”. Aztán aláírtam, és mondtam neki, nem kaparom le, amíg el nem mondja nekem az igazat. – Lekapartad? – Nem. – Ha a barátai meglátják, megölik. – Le van szarva. Vörös hajú nindzsa, egy lófaszt. Hajnali négy. Jody nézte a Polk Street dértől nyirkos járdáira zsizsegő színeket vető neon sörreklámokat. Az utca kihalt volt, azzal szórakoztatta magát, hogy érzékjátékokat játszott: lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy edzőcipője halk nyikorgása visszhangzik az épületek falán. Ha összpontosított, jó pár saroknyit tudott csukott szemmel menni, a sarkokon fülelt a közlekedési lámpák váltására, megérezte a szelet a keresztutcákból. Amikor úgy sejtette, neki fog menni valaminek, csoszogásra váltott, és a hang alapján a környező falak, oszlopok durva képe jelent meg lelki szemei előtt. Egy helyben állva az egész város térképét meg tudta rajzolni magában: a hangok húzták a vonalakat, és a szagok töltötték meg színekkel. Éppen a halászhajók csobogását hallgatta a mólónál, egymérföldnyire, amikor léptek kopogtak. Kinyitotta a szemét. Magányos alak fordult be a sarkon pár háztömbnyire, és leszegett fejjel ment tovább a Polkon. Jody behúzódott egy bezárt orosz étterem kapualjába, onnan figyelte. A férfiból fekete hullámokban áradt a bánat. Philipnek hívták. A barátai csak Phillynek. Huszonhárom éves volt. Georgiában nőtt fel, tizenhat évesen szökött a városba, hogy ne kelljen másnak tettetnie magát, mint ami. Azért szökött a városba, hogy megtalálja a szerelmet. Egyéjszakás kalandok után gazdag idős férfiakkal, a bárok és fürdők után, azután, hogy megértette, nem

torzszülött, hogy vannak még hozzá hasonlók, azután, hogy a zavar és a szégyen utolja is leülepedett, akár a vörös georgiai por, végül valóban megtalálta a szerelmet. Egy garzonlakásban élt a szerelmével a Castro kerületben. És abban a garzonban egy bérelt kórházi ágy szélén ülve megtöltött egy fecskendőt morfiummal, beleinjekciózta a szerelmébe, és végig fogta a kezét, míg az haldoklott. Később az ágytálakat, az injekciós állványt meg a gépeket, amikkel a folyadékot kellett kiszívni szerelme tüdejéből, mind a kukába dobta. Pedig az orvos azt tanácsolta, tartsa meg... mert neki is szüksége lesz rájuk. Philly szerelmét reggel temették el, majd a koporsóra terített hímzett anyagot összehajtották és nekiadták, mint a lobogót a hadiözvegynek. Megtartja, aztán belevarrhatja a paplanba. Most a zsebében volt. A kemoterápiától kihullt a haja. A tüdeje fájt, a lába sajgott; a testét borító szarkómák a lábán és az arcán voltak a legdurvábbak. Izületei szaggattak, a gyomrában semmi nem maradt meg, de járni még tudott. Hát járkált. Hajnali négykor leszegett fejjel ment a Polk Streeten, mert tudott. Járni még tudott. Amikor az orosz étterem kapualjához ért, Jody kilépett elé. Ő megállt és ránézett. Valahol, nagyon-nagyon mélyen még talált magában erőt egy mosolyra. – Te vagy a Halál Angyala? – Én. – Örülök, hogy látlak. Jody ölelésre tárta a karját.

21. fejezet Angyalpor Simon furgonjának platója tele volt sör áztatta Állatokkal, akik élvezettel szívták be a reggeli ködöt, és az új pénztáros csaj családi állapotáról spekuláltak. Amikor megérkezett, rámosolygott Tommyra, ami az Állatokat azonnal pszichoszexuális őrjöngésbe hajtotta. – Mintha két tengeralattjáró vontatta volna végig a bolton – mondta Simon. – Nagy dudák – értett egyet Troy Lee. – Elsőrangú dudák. – Ti egy nőben csak csöcsöt meg segget láttok? – Ja – így Troy. – Na ja – így Simon. – Imigyen szól a fickó, akinek bentlakó csaja van – jegyezte meg Lash. – Ja – bólintott Simon. – Hogyhogy sose látunk a kiscsajjal? – Sirály! – üvöltötte Barry. Simon tömpe vadászpuskát kapott elő egy ponyva alól, megcélozta a fölöttük elhúzó sirályt, és lőtt. – Megint mellé! – rikoltotta Barry. – Mindet úgyse ölheted meg, Simon – mondta Tommy, a durranástól csengő füllel. – Miért nem takarod le egyszerűen a furgont éjjelre? – Nem azért fizetsz húsz réteg kézzel felrakott lakkért, hogy aztán letakard. A puska ment vissza a ponyva alá. A boltból kijött a menedzser. – Mi volt ez? Mi volt ez? – Idegesen pásztázta a parkolót, mintha azt várná, hogy egy vadászpuskás alakot lát. – Csak egy utógyújtásos motor – felelte Simon. A menedzser a vétkes kocsit kereste. – Marina felé tartott – segített buzgón Tommy. – Szóljatok, ha jön vissza. A városban van előírt zajszint. – Fordult,

hogy bemenjen. – Hé, főnök – szólt Simon. – Mi az új csaj neve? – Mara. És jobb, ha békén hagyjátok. Nehéz időszakon megy keresztül. – Szingli? – érdeklődött Troy. – Tiltott – mondta a menedzser. – És komolyan gondolom. Pár hónapja vesztette el a babáját. – Oké, főnök – mondták egyszerre az Állatok. A menedzser bement. Simon letépett egy sört a hatosból. Egy másikat Tommynak nyújtott. – Még egy korty, Rettenthetetlen Vezér? – Nem, haza kell mennem. – Nekem is. Le kell takarítanom a madárszart a szörnyetegről. Elvigyelek? – Kösz. Megállhatunk a kínai negyedben? El kell vinnem valamit Jodynak. – Aggódom érted, fiam – ingatta a fejét Simon. – A papucssors a férfi végzete, ha nem tudnád. – Felhajtotta a sört, aztán összenyomta a dobozt. – Kiszállás, lányok, a Rettenthetetlen Vezérrel tamponért megyünk. – Sorozás! – rikkantotta Troy. Fél tucat sörösdoboz repült ívben a levegőbe. A puska előkerült, és Simon gyorsan lőtt kettőt. A dobozok érintetlenül estek a parkolóba. A puska ment a ponyva alá. A menedzser kijött. – Láttam, főnök – készségeskedett Simon. – Egy babakék ‘72-es Nova, az antennáján egy kitömött egér. Jelentsük fel. Jody kezét zsíros por borította: Philly hamvai. Alighogy befejezte az ivást, a test porrá omlott, csak az üres ruhák maradtak. Egy pillanatig csak bámult, aztán lerázta magáról a dermedtséget, a ruhákat összeszedte és egy közeli sikátorba vitte. A vér úgy zúgott át a testén, akár a fecskendővel bespriccelt eszpresszó. Nekidőlt egy kukának, a ruhaköteget a melléhez szorította, akár egy takarót. A sikátor megdőlt a szeme előtt, majd visszabillent, aztán forgott-forgott, már azt hitte, elhányja magát. Miután a sikátor megállt végre, átkutatta a ruhát. Talált egy tárcát, kinyitotta. Ez a rongykupac valaha egy ember volt: a jogosítvány szerint

„Phillip Burns”. Voltak gyűrött fotók a barátairól, egy könyvtárjegy, egy elismervény a tisztítóból, egy bankkártya és ötvenhat dollár. Phillip Burns mint kényelmesen hordozható csomag. Jody zsebre vágta a tárcát, a ruhát a kukába dobta, majd a kezét a farmerjába törölte, és kiment a sikátorból. Megöltem valakit, mondta magában. Istenem, megöltem valakit. Mit kéne éreznem? Ment-ment, nem is nézte, merre, csak léptei ritmusát hallotta, amit majdnem elnyomott a vér harsogása a fejében. Philly hamuja belefolyt a cipőjébe, meg kellett állnia és kiráznia a járdára. Mi ez? Ez nem akármi. Ez nem az, ami azelőtt voltam, hogy vámpír lettem. Mi ez? Ez lehetetlenség. Ez nem egy személy. Egy ember nem válhat porrá pillanatok alatt. Mi ez? Lehúzta és kirázta a zokniját. Kibaszott mágia, gondolta. Ez nem egy mese Tommy valamelyik könyvéből. Ez nem olyasmi, amivel kísérletezni lehet a fürdőkádban. Ez nem természetes, és akármi vagyok, én se vagyok természetes. A vámpírság mágia, nem tudomány. És ha ez történik, amikor egy vámpír öl, akkor hogyhogy a rendőrség holttesteket talál? Akkor mit keres egy halott pasi a frigóban? Visszahúzta a zoknit meg a cipőt, és ment tovább. Kezdett világosodni, hát gyorsított, az órájára nézett, majd futásnak eredt. Rászoktatta magát, hogy minden reggel ellenőrizze a naptárban a napkelte idejét, nehogy túl messzire csatangoljon. A városban töltött öt év alatt kitanulta az utcákat, de ha futnia kell, ki kell tanulnia a sikátorokat és mellékutakat is. Nem szabad, hogy meglássák, amikor ilyen gyorsan mozog. Futás közben egy hang szólalt meg a fejében. A saját hangja, és mégsem az. A hang, ami nem társított szavakat az érzékekhez, mégis értette. A hang, ami arra biztatta, hogy bújjon el a fény elől, védje magát, meneküljön. A vámpír hangja. – Az a dolgod, hogy ölj – mondta a vámpír hangja. Jody emberénje tiltakozott. – Nem! Nem akartam megölni. – Le van szarva. Így kell lennie. Az élete már a miénk. Jó érzés, nem? Jody nem küzdött tovább. Tényleg jó érzés volt. Félretolta az emberi énjét, és hagyta, hogy a ragadozó irányítsa a halálos versenyt a nappal.

Nick Cavuto úgy járkált a test krétavonala körül, mintha durva ugróiskolára készülne a megboldogulton. – Tudod – nézett Riverára, aki megpróbálta elküldeni a Chronicle egyik riporterét a sárga szalagtól –, ez a tag kiakaszt. Rivera otthagyta a riportert, és odament Cavutóhoz. – Nick, halkabban – súgta. – Ez a hulla csak megkeseríti az életemet. Azt mondom, lőjük le és vegyük el a tárcáját. Sima lőtt seb, rablógyilkosság. – Nem volt tárcája – emlékeztette Rivera. – Na tessék, rablás. Lőtt sebből származó súlyos vérveszteség, a nyaka akkor tört el, amikor a földre zuhant. A riporter felkapta a fejét. – Szóval rablótámadás? Cavuto rámeredt, és kezét a harmincnyolcasa markolatára tette. – Rivera, mit szólnál egy gyilkosság-öngyilkossághoz? Az a szaglász megölte a fickót, aztán maga ellen fordította a fegyvert. Ügy lezárva, mehetünk reggelizni. A riporter elhátrált a szalagtól. A halottkém két embere ment oda a testhez egy hordággyal, azon testzsák. – Végeztek? – kérdezte az egyik Cavutót. – Ja. Vihetik. A halottkémek kiterítették a zsákot, és ráemelték a testet. – Hé, nyomozó, ezt a könyvet is mellétegyük? – Milyen könyvet? – fordult oda Rivera. A test helyén, a krétavonalon belül Kerouac Útonja, hevert. Rivera felvett egy fehér gyapjúkesztyűt, és bizonyítékzacskót húzott elő a kabátzsebéből. – Na tessék, Nick. A fickó kéjolvasó. Egy fontos bekezdésnél roppantotta el a nyakát. Jody a világosodó égre pillantott, befordult egy sikátorba, és kocogásra fogta vissza magát. Már csak egy háztömbnyire volt a lakástól, bőven hazaér napkelte előtt. Átugrott egy kukán, csak úgy szórakozásból, majd átcsalinkázott egy rakás rekesz között, mint a támadó az elfektetett védők között. A vértől erőre kapott – gyorsan és könnyedén lépdelt, teste szinte önállóan mozgott és ugrált –, semmi gondolat, csak gördülő mozgás és tökéletes egyensúly. Soha nem volt sportos típus: minden csapatba utolsónak választották

be, testnevelésórán mindig hármast kapott, esélytelen volt a hajrálány szerepre; feszélyezett ember egy beltenyésztésű árja ritmusérzékével. Most azonban dorbézolt a mozgásban és az erőben, még ha az ösztöne üvöltözve biztatta is, hogy bújjon el a fény elől. Hallotta a rendőrök hangját, még mielőtt látta a járőrkocsi kék és piros fényét villogni a falakon a sikátor végén. A félelem megfeszítette az izmait, kis híján orra bukott két lépés között. Előreosont, és meglátta a járőrkocsikat meg a halottkém furgonját a házuk előtt. Az utca tele volt zsarukkal és riporterekkel. Jody az órájára pillantott, és visszafarolt a sikátorba. Öt perc napkeltéig. Búvóhely után nézett. Volt a szemeteskonténer, pár nagyobb kuka, három acélajtó erős zárral, egy alagsori rácsos ablak. Ehhez szaladt, és megrángatta a rácsokat. Kicsit engedtek. Az órájára nézett. Két perc. Lábát nekitámasztotta a téglafalnak, úgy próbálta még egyszer. A rozsdás csavarok kiszakadtak a habarcsból, a rács egy-két centit elmozdult. Próbált belesni az ablakon, de a dróttal megerősített üveget átláthatatlanná tette a por és a kor. Megint megrántotta a rácsot, ami visítva tiltakozott, majd kiszakadt. Leejtette, és éppen be akarta rúgni az üveget, amikor mozgást hallott az ablak mögött. Istenem, valaki van odabent! A konténerre nézett, ami tíz-tizenöt méterre állt. Az órájára pillantott. Ha jól jár, a nap már feljött. Elkés... Mögötte kitört az ablak, két kéz nyúlt ki, elkapta a bokáját, és berántotta őt, épp ahogy elájult. – Ezek a teknősök hibásak – szögezte le Simon. – Hagyd, Simon – legyintett Tommy. A kínai negyedben voltak egy halpiacon, Tommy két testes aligátorteknősre alkudott egy gumikötényt és csizmát viselő öreg kínaitól. – Nem ismer teknős! – makacskodott az öreg. – Ez jó, első osztályos teknős. Nem tud semmit teknős! A teknősöket narancssárga rekeszben tartotta, hogy ne mozogjanak, és slaggal locsolta kiszáradás ellen. – Én mondom, ezek a teknősök hibásak – hajtogatta a magáét Simon. – Üveges a szemük. Be vannak drogozva.

– Hagyd, Simon, tényleg – nyugtatta Tommy. – Ezekkel alkudozni kell – súgta neki Simon. – Különben nem tisztelnek. – Teknős nincs drog – mondta az öreg. – Kell teknős, negyven dollár. Simon hátratolta fekete kalapját. – Nézd, Öreg Nindzsa, ebben a városban lecsuknak, ha drogos teknőst árulsz. – Nem drog. Kapd be, cowboy. Negyven dollár, vagy elmegy. – Húsz. – Harminc. – Huszonöt és megpucolod őket. – Nem, nekem élve kellenek – mondta Tommy. Simon úgy nézett rá, mintha neont fingott volna. – Én itt alkudni próbálok. – Harminc – így az öreg. – Huszonhét – így Simon. – Huszonnyolc vagy menj el – így az öreg. Simon ránézett Tommyra. – Perkálj. Tommy leszámolta a bankókat az öregnek, aki megint megszámolta, majd eltette a kötényébe. – Cowboy barátod nem ismer teknős. – Kösz. – Tommy meg Simon fogta a két rekeszt, és betették Simon furgonjának hátuljába. Ahogy beültek a fülkébe, Simon azt mondta: – Tudni kell alkudni ezekkel a szemetekkel. Keménykednek, amióta ledobtuk rájuk az atomot. – A japánokra dobtuk az atomot, Simon, nem a kínaiakra. – Mindegy. Akkor is meg kellett volna pucoltatnod vele. – Nem, élve akarom Jodynak adni. – Igazi sármőr vagy, Flood. Sok fazon csak csokival meg virággal fizette volna ki a váltságdíjat. – Váltságdíjat? – Túszul ejtette a pöcsödet, nem? – Nem. Csak ajándékot akarok adni neki. Kedvességből. Simon mélyet sóhajtott, és megdörgölte az orrnyergét, mintha fejfájás környékezné. – Fiacskám, beszélnünk kell. Simonnak határozott elképzelése volt arról, hogyan kell a nőkkel

bánni, és ahogy hajtottak a SOMÁ-ba, ékesszólóan taglalta a témát, s őt hallgatva Tommy arra gondolt, ha tudnának róla, Simont választanák meg „Rémálomférfi”-nak a Cosmóban a következő évtizedre. – Tudod, gyerekkoromban Texasban – mesélte Simon –, mentünk a dinnyeföldön és rugdaltuk a dinnyéket, amíg nem találtunk egy annyira érettet, hogy azonnal szétdurrant. Akkor belemarkoltunk, kivettük a közepét, és mentünk tovább. Így kell bánni a nőkkel is, Flood. – Rugdosni, mint a dinnyét? – Pontosan. Vegyük az új pénztáros csajt. Téged akar, haver. Te viszont azt gondolod: „Á, nekem van otthon egy, ez nem kell.” Igaz? – Igaz. – Hamis. Van otthon egy, akinek ajándékot veszel, és hízelegsz, és lábujjhegyen jársz, nehogy feldühítsd, és általában gerinctelen kéjrabszolgaként viselkedsz. De ha ezt az új csajszira alkalmazod, előnyben vagy. Csinálhatsz, amit akarsz, amikor akarod, és ha megsértődik és húzódozik, mész a másikhoz. A réginek jobban kell erőlködnie. Verseny alakul ki. Kereslet-kínálat. Isten áldja Amerikát, a kéj kapitalizmust. – Elvesztettem a fonalat. Azt hittem, a dinnyetermesztéshez hasonlít. – Mindegy. A lényeg, hogy el vagy nyomva, Flood. És nem lehet méltóságod, ha el vagy nyomva. És nem élvezheted. – Simon befordult Tommy utcájába, és a padkához állt. – Valami történik. Négy rendőrkocsi állt a ház előtt, a halottkém furgonja pedig éppen ment el. – Várj meg itt. – Tommy kiszállt, és elindult a zsaruk felé. Egy éles vonású, hispániai zsaru állította meg az utca közepén. Jelvénye az övéről lógott, a kezében egy műanyag zacskót tartott. Benne Tommy szamárfüles Útonja. Megismerte a kávéfoltokat a borítón. – Az utcát lezártuk, uram – mondta a zsaru. – Nyomozás miatt. – De én itt lakom – mutatott fel a padlásszobára Tommy. – Igen? – húzta fel a szemöldökét a zsaru. – Honnan jön? – Mi a szar van má’? – lépett oda Simon. – A furgonban döglődnek a teknősök, és nem érek rá egész nap. – Jézusom – hajtotta le a fejét Tommy.

22. fejezet Főhajtás az Elátkozottak Királynője előtt Öt perc alatt meggyőzték a zsarukat, hogy Tommy dolgozott és semmit nem látott. Főleg Simon beszélt. Tommy annyira begörcsölt attól, hogy a könyvét a zsarunál látja, hogy még a legegyszerűbb kérdésre sem tudott válaszolni. Viszont sikerült meggyőznie a zsarut, hogy a sokk attól van, hogy egy holttestet találtak a háza előtt. Néha kifizetődő kijátszani a „Most estem le egy indianai répáskocsiról” kártyát. Felvonszolták a teknősöket a lépcsőn, aztán letették a rekeszeket a konyhában. – Hol a kisasszony? – meresztett nagy szemeket a hatalmas frigó láttán Simon. – Biztos még alszik. Kapj ki egy sört a hűtőből. Megnézem. Tommy óvatosan kinyitotta a háló ajtaját, besurrant, majd becsukta maga mögött. Ide nem szabad beengednem Simont, gondolta. Fel akarná kelteni Jodyt, és... Az ágy üres volt. Tommy beszaladt a fürdőbe, és bekukkantott a kádba, hátha Jodyt ott érte a napkelte, de egy rozsdafolttól eltekintve a kád üres volt. Benézett az ágy alá, de csak egy régi zoknit talált, majd feltépte a szekrényajtót, és félrelökte a ruhákat. Pánik tört fel a melléből, és „Nem!” kiáltással ért fel. – Minden rendben? – szólt be Simon. – Nincs itt! Simon benyitott. – Klassz kis kégli, Flood. Örököltél, vagy mi? Ekkor látta meg a pánikot Tommy arcán. – Mi van? – Nincs itt. – Talán kiment fánkért vagy valami. – Nappal nem mehet ki – szaladt ki Tommy száján. Gyorsan korrigált.

– Sose kel fel korán. – Nyugi. Azt hittem, megtanítasz olvasni. Igyunk sört és olvassunk valami tré könyvet, na? – Nem, meg kell keresnem. Talán kint a van a napon, és... – Csigavér, Flood. Nincs baja. A legrosszabb, ami történhet, hogy egy másik fickóval kavar. Talán máris szabad ember lettél. – Simon levett egy könyvet az ágy melletti kupacról. – Olvassuk ezt. Mi ez? Tommy oda se figyelt. Lelki szemei előtt látta, hogy Jody egy csatornában fekszik. Hogy tehette? Nem nézte meg a naptárt? Meg kell keresnie. De hol? Egy San Francisco méretű városban nem lehet csak úgy vaktában keresni. Simon visszadobta a könyvet, és elindult ki. – Oké, haver, én léptem. Kösz a sört. – Oké – mondta Tommy, aztán belenyilallt, hogy magányosan kell töltenie az egész napot, és megint elfogta a pánik. – Ne, várj, Simon! Olvasunk. – Azt a tetején. Az mi? Tommy felvette. – Lestat, a vámpír. Anne Rice. Azt mondják, jó. – Akkor jöjjön a sör meg a kultúra. Rivera az asztalánál ült és a jegyzeteit nézte át, csipásan és mint aki öltönyben aludt. Akárhogy rendezgette is őket, nem volt semmi értelmük, nem adtak ki egy sémát. Az egyetlen kapcsolat a halál módja volt, indíték semmi. A boncolás eredményét csak tizenkét óra múlva kapják meg, de kétségtelen, hogy egy gyilkosról van szó. Nick Cavuto jött be egy doboz fánkkal meg a San Francisco Examinerrel. – Csak elkeresztelték, basszák meg. Az Examiner Ostoros Gyilkosnak nevezi. Amint elnevezik, a gondjaink megduplázódnak. Találtál valamit? Rivera az asztalán szétszórt jegyzetekre mutatott, és vállat vont. – Kivagyok, Nick. Már a saját írásomat se tudom elolvasni. Nézz bele. Cavuto kivett egy fánkot, és leült Riverával szemben. Fogott egy marék papírt, átpörgette, majd megtorpant és visszalapozott. Felnézett. – Reggel beszéltél ezzel a Flood gyerekkel, ugye? Rivera a fánkokat nézte. A gyomra is felfordult tőlük. – Ja, szemben lakik azzal, ahol találtuk a testet. A Marina Safewayben dolgozik, a

gyilkosság idején is ott volt. Cavuto felhúzta a szemöldökét. – A gyerek abban a motelben szállt meg, ahol az öregasszonyt megtalálták. – Viccelsz. Cavuto odanyújtotta az egyik lapot. – A vendéglista. Egy egyenruhás beszélt vele, azt mondta neki, hogy dolgozott, de senki nem nézett utána. Rivera mentegetőzve pillantott rá. – El se hiszem, hogy nem vettem észre. A srác rohadtul feszengett, amikor kérdezgettem. A haverja dumált helyette. Cavuto összeszedte a papírokat. – Menj haza. Zuhanyozz és aludj. Én felhívom a Safeway menedzserét, hogy a srác tényleg dolgozott-e a gyilkosságok idején. Aztán este odamegyünk és beszélünk vele. – Oké, és akkor megkérdezzük, hogyan vette ki a vért a testekből. Tommy két órán keresztül magyarázta a különbséget a magánhangzók és a mássalhangzók között, aztán feladta, és hazaküldte Simont, hogy viaszolja a furgonját és nézze a Szezám utcát. Talán Simon nem olvasásra termett. Hanem arra, hogy csak ösztönnel éljen, ne intelligenciával. Tommy a maga módján csodálta. Simon nem aggódott, úgy fogadta a dolgokat, ahogy jöttek. Simon volt az erős, szabad és laza Cassady, míg Tommy a befelé forduló, mindent túlelemző Kerouac. Beletehetné Simont a délen felnövő kislány történetébe. Amin most is dolgozna, ha nem Jody miatt kéne aggódnia. Egész nap a kanapén ült és a Lestat, a vámpírt olvasta, míg már nem bírt összpontosítani, fel-le járkált, percenként az órájára nézett és Pearyhez beszélt, aki türelmesen hallgatta a mélyhűtőben. – Tudod, Peary, tapintatlan tőle, hogy nem hagyott üzenetet. Fogalmam sincs, mit csinál, amíg én dolgozom. Akár tíz pasija is lehetne, nem tudnék róla. Nyolcadszor is megnézte a naptárban, mikor nyugszik le a nap. – Tudom, tudom, amíg nem találkoztam vele, semmi nem történt velem. Tulajdonképpen ezért jöttem, nem? Jó, nem fair ezt mondanom, de talán jobban járnék egy normális nővel. Jody nem érti, hogy nem vagyok olyan, mint a többi srác. Különleges vagyok. Író. Nem bírom úgy a stresszt, mint a többi férfi... én magamra veszem.

Felmelegített egy tévévacsorát, és nyitva hagyta a fagyasztó fedelét, hogy Peary jobban hallja. – Gondolnom kell a jövőre, tudod. Amikor majd híres író leszek és könyvturnékra megyek. Nem jöhet velem. Mit mondjak majd, ha hívnak? „Nem, sajnálom, de nem mehetek. Ha elmegyek, a feleségem éhen hal?” A rekeszekben küszködő teknősök körül járkált. Az egyik felemelte a fejét és megnézte magának. – Tudom, mit éreztek. Várjátok, hogy valaki megegyen benneteket. Azt hiszitek, nem tudom, milyen érzés? Amikor már nem bírt a szemükbe nézni, bevitte őket a fürdőbe, aztán visszament a nappaliba, hogy lenyomjon még pár fejezetet a Lestat, a vámpírból. – Ez nincs rendjén – mondta Pearynek. – Ebben az áll, hogy a vámpírok nem szexelnek, miután átváltoztak. Persze csak a férfi vámpírról beszél. Mi van, ha Jody színlel? Lehet, hogy frigid, kivéve amikor a véremet issza. Kezdte szexuális bizonytalanságba lovalni magát – végre valami ismerős, szinte kényelmes érzés –, amikor csengett a telefon. Felkapta. – Halló? Női hang felelt. Meglepett volt, bár igyekezett nem elárulni. – Halló? Jodyval szeretnék beszélni. – Nincs itt – mondta Tommy. – Dolgozik – tette hozzá gyorsan. – Hívtam a munkahelyén, azt mondták, egy hónapja kilépett. – Ööö... ez új állás. A számot nem tudom. – Nos, akárki is maga – mondta a nő, akinek máris elfogyott az eddig is csak színlelt udvariassága –, mondja meg neki, hogy anyja még van. És hogy az illem úgy kívánja, hogy az ember megmondja az anyjának, ha megváltozik a telefonszáma. És mondja meg neki, hogy tudnom kell, mit tervez az ünnepekre. – Megmondom. – Maga a tőzsdés? Hogy is... Kurt? – Nem, Tommy vagyok. – Nos, csak két hét van karácsonyig, Tommy, szóval ha még akkor is meglesz, találkozunk. – Nagyon fogok örülni – mondta Tommy. Mint egy gyökértömésnek, gondolta.

Jody anyja letette. Tommy is, majd az órájára nézett. Csak egy óra napnyugtáig. – Él – mondta Pearynek. – Most már biztos vagyok benne. Ha az anyját túlélte, bármit túlél. Hallotta a csövekben áramló gőzt, a papírszemét közt surranó patkányokat, a hálót szövő pókok fonómirigyeit, egy erős férfi súlyos lépteit és kutyák lihegését. Kinyitotta a szemét és körülnézett. A hátán feküdt a pincében, egyedül. Körülötte szétszórt kartondobozok. A törött ablakon holdfény és hangok ömlöttek be. Felállt, egy rekeszre lépve kinézett az ablakon. Egy vakkantás, egy prüszkölés, és egy gülüszemű kutya serpenyővel a fején. – Fúj! – törölte le arcáról a nyálat Jody. A Császár térdre ereszkedett, és benyúlt az ablakon. – Jó ég, jól van, kedvesem? – Igen, jól. Semmi bajom. – Megsérült? Hívjam a rendőrséget? – Nem kell, köszönöm. Segítene? – Kiugrott volna az ablakon, de a Császár előtt nem akart. Megfogta a kezét, és hagyta, hogy az öreg kihúzza. A sikátorban felállt, és leporolta a farmerját. Betlire rájött az ugatógörcs. A Császár felkapta, és a felöltője zsebébe dugta. – Bocsánatot kérek Betli viselkedéséért. Nincs rá mentség, de hát a beltenyésztés áldozata. Lévén magam is nemesi származású vagyok, bizonyos engedményeket kell tennem. Ha ez vigasz, csakis Betli ragaszkodásának köszönhető, hogy bemerészkedtünk ebbe a sikátorba és megtaláltuk. – Hát, kösz. Fogalmam sincs, mi történt. – Nézze meg, megvan-e mindene, kedvesem. Nyilván valami léhűtő támadta meg. Talán orvoshoz kéne mennie. – Nem, csak kicsit megijedtem. Haza kell mennem. – Akkor engedje meg, hogy embereimmel elkísérjük. – Nincs rá szükség. A lakásom ott van a sikátor végén. A Császár ujját felemelve óva intette: – Kérem, kedvesem. Első a biztonság. – Hát jó – vont vállat Jody. – Köszönöm. – Betli úgy fészkelődött és

prüszkölt a Császár zsebében, akár egy... nos, zsebkutya. – Kap levegőt ott bent? – Kutya baja. Csak izgatott a háború miatt. Tudja, most van először harcmezőn. Jody megnézte a Császár gonosz hegyű fakardját. – És hogy áll a küzdelem? – Úgy hiszem, közeledünk a gonosz erőihez. A démont leverjük, miénk lesz a győzelem. – Az jó. Amikor Tommy meghallotta a lépteket a lépcsőházban, elhajította a könyvét, az ajtóhoz rohant és feltépte. Jody állt kint. – Szia. Tommy nem tudott dönteni, hogy átölelje vagy lelökje a lépcsőn, hát csak állt ott. – Szia. Jody megpuszilta, és bement mellette a lakásba. Tommy próbálta kitalálni, mit kéne éreznie. – Jól vagy? – Előbb megbizonyosodik róla, hogy nem sérült meg, aztán jól leteremti, hogy egész nap elmaradt. Jody úgy rogyott le a futonra, akár egy zsák rongy. – Iszonyú éjszakám volt. – Hol voltál? – Egy pincében, pár háznyira innen. Hívtalak volna, de meghaltam. – Nem vicces. Aggódtam. Találtak kint egy holttestet tegnap este. – Tudom, láttam a zsarukat hajnal előtt. Ezért nem tudtam visszajönni. – Náluk volt az Úton egy bizonyítékzacskóban. Azt hiszem, bajban vagyok. – Benne van a neved? – Nincs, de az ujjlenyomataimmal biztos tele van. Hogyan szerezték meg? – A vámpír tette oda, Tommy. – Ő hogy szerezte meg? Ja... itt volt a lakásban. – Nem tudom. Ránk akar ijeszteni. Holttesteket hagy ott, ahol vagyunk, hogy a rendőrség a gyilkosságokhoz kapcsoljon bennünket. Pedig nem is lenne muszáj testeket hagynia, Tommy. Úgy öl, hogy nem hagy nyomot. – Hogyhogy nem lenne muszáj testeket hagynia?

– Gyere ide, Tommy. Ülj le. El kell mondanom valamit. – Nem tetszik ez a hang. Rossz hír, mi? Most jön a nagy pofára esés, mi? Egy másik pasival voltál az éjjel. – Ülj le és fogd be, kérlek. Tommy leült és befogta, ő pedig elmondta neki. Beszélt a gyilkosságról, a porrá omlott testről, és hogy berántották egy pincébe. Amikor befejezte, Tommy egy pillanatig nézte, majd elhúzódott tőle. – Elvetted a fickó pénzét? – Hülyeség lett volna eldobni. – És megölni nem volt az? – Nem. Nem tudom elmagyarázni. Úgy éreztem, ezt kell tennem. – Ha éhes voltál, szólhattál volna. Én nem bánom, tényleg. – Ez nem olyan volt, Tommy. Nézd, én se tudom, hová tegyem... mármint érzelmileg. Nem érzem úgy, hogy megöltem valakit. A lényeg, hogy a test porrá omlott. Nem maradt tetem. Akiket a vámpír megöl, nem a harapásába halnak bele. Eltöri a nyakukat, mielőtt megöli őket. Direkt csinálja. Hogy rám ijesszen. Attól félek, hogy téged is bántani fog. Jó ideje gyanítom, de nem akartam szólni. Ha el akarsz menni, megértem. – Egy szóval se mondtam, hogy elmegyek. Nem tudom, mit csináljak. Te mit éreznél, ha azt mondanám, hogy megöltem valakit? – Attól függ. Ez a fickó meg akart halni. Nagy fájdalmai voltak. Amúgy is meghalt volna. – Te azt akarod, hogy elmenjek? – Dehogy. Csak próbáld megérteni. – Próbálom. Mást se csinálok. Szerinted minek volt ez a sok kísérlet? Úgy csinálsz, mintha nekem olyan egyszerű lenne. Tiszta idegroncs voltam egész nap, annyira aggódtam miattad, te meg egy pincében voltál pár lépésre. Na és ez? Ki rántott le oda? – Nem tudom. – Akárki volt, megmentette az életedet. A vámpír lehetett? – Mondom, hogy nem tudom. Tommy átvágott a szobán, és felvette a Lestat, a vámpír könyvet. – Ez a Lestat meg tudja mondani, mikor van a közelben másik vámpír. Megérzi. Te nem érzed? – Ja, ezért van a frigóban az a halott. Nem, én nem érzem. Tommy felmutatta a könyvet. – A vámpírfaj egész története itt van.

Szerintem ez az Anne Rice ismer egy igazi vámpírt. – Ezt gondoltad Bram Stokerről is. És egy órát gubbasztottam egy széken, és próbáltam denevérré változni. – Nem, ez más. Lestat nem gonosz, szereti az embereket. Csak gyilkosokat öl meg, akik nem bánják meg a bűneiket. Tudja, mikor van a közelben másik vámpír. Lestat tud repülni is. Jody felugrott, és kitépte a könyvet a kezéből. – És Anne Rice jó író, de ezt meg én nem vágom a képedbe. – Nem kell személyeskedni. – Nézd, Tommy, talán van némi igazság ezekben a könyvekben, de honnan tudjuk, mi az? Hm? Senki nem adott használati utasítást az agyaramhoz. Csinálom, ahogy tudom. Tommy lesütötte a szemét. – Igazad van. Sajnálom. Össze vagyok zavarodva, és kicsit félek. Én se tudom, mit csinálok. A francba, Jody, mostanra akár AIDS-ed is lehet, nem tudhatjuk. – Nincs AIDS-em. Tudom, hogy nincs. – Honnan tudod? Nem küldhetünk el egy klinikára megvizsgáltatni. – Én is tudom, Tommy. De érezném, ha lenne. A napfény és a kaja kivételével már semmire nem vagyok allergiás. Korábban, ha kézkrém meg a szappan közelébe mentem, tiszta kiütés lettem. Most semmi. Én is végeztem pár kísérletet. A testem nem engedi, hogy bármi ártson. Biztonságban vagyok. Ráadásul... – Jody elhallgatott, és várta, hogy Tommy rákérdezzen. – Ráadásul? – Volt rajta gumi. Tommy nézte-nézte a cipőjét, majd felnézett a lányra és elnevette magát. – Ez kurva beteg vicc volt, Jody. Az bólintott és nevetett. – Szeretlek – ölelte át Tommy. – Én is téged – viszonozta Jody. – Ez tényleg beteg vicc volt, tudod? – Ja. Tommy, nem akarom elrontani ezt a meghitt pillanatot, de muszáj lezuhanyoznom. – Megcsókolta, majd szelíden eltolta magától, és elindult a fürdőszoba felé. – Ööö, Jody – szólt utána Tommy –, ma vettem neked ajándékot a kínai negyedben.

Erre biztos van magyarázat, gondolta Jody a fürdőszobában a teknősöket bámulva. Tökéletesen ésszerű ok, hogy miért van két hatalmas aligátorteknős a kádamban. – Tetszenek? – állt meg mögötte az ajtóban Tommy. – Szóval nekem hoztad? – Próbált mosolyogni. De tényleg. – Ja, Simon segített hazahozni. Buszon nem nagyon ment volna. Nem klasszak? Jody megint a kádba nézett. A teknősök megpróbáltak rámászni egymásra. A karmuk a porcelánt kaparta. – Nem tudom, mit mondjak. – Gondoltam, táplálhatjuk őket hallal meg mindennel, és lesz itthon saját vérkészleted. Mármint rajtam kívül. Megfordult és Tommyra nézett. Igen, komolyan beszél. Tényleg komolyan beszél. – Ugye, nem... – Scott és Zelda. Zeldának hiányzik egy ujja a hátsó lábán. Így tudjuk megkülönböztetni őket. Tetszenek? Kicsit szűkszavú vagy. Kicsit, értett egyet magában Jody. Nem tudtál virágot vagy ékszert adni, mint a legtöbb pasi. Neked hüllőkkel kell elmondani. – Gondolom, a blokkot eldobtad. Tommy arcára csalódáslavina zúdult. – Nem tetszenek. – De, klasszak. Csak tényleg zuhanyozni akartam. Valahogy nem akarok levetkőzni előttük. – Ó – derült fel Tommy. – Kiviszem őket a nappaliba. Fogott egy törülközőt, és a kád fölé hajolt, hogy Zeldára dobja. – Óvatosnak kell lenni, simán le tudják harapni az ujjadat. – Értem – mondta Jody. Pedig nem értette. A gondolattól, hogy beleharapjon valamelyikbe, ipari méretű borzongás vett rajt erőt. Tommy lebukott, majd Zeldával bukkant fel; a törülközőbe csavart teknős az arca felé kapkodott. – Nem szereti, ha felveszik. – Zelda karmai a törülközőt és Tommy ingét tépték, ahogy próbált a levegőben úszni. Tommy letette a hátára a padlóra, és készítette a törülközőt Scottnak. – Lestat magához tudja hívni az állatokat, ha éhes. Talán te is betaníthatod őket. – Elég Lestatból, Tommy. Nem szívok teknőst. Tommy feléje fordult, de megcsúszott és belezuhant a kádba. Scott

odakapott, s a karját épp csak elvétve, a farmering ujját kapta be. – Jól vagyok. Jól vagyok. Nem ért el. Jody kihúzta. Scott még ott lógott az ingén, nem akarta elengedni. A teknősök nincsenek oda a magasságért. Már pár lábnyira a föld fölött is kínosan érzik magukat. Ez a fő oka, hogy miért álltak ellen az evolúciónak oly sokáig: a magasságtól való félelem. A teknősök így okoskodnak: Na persze, először a pikkelyünkből toll lesz, aztán azt vesszük észre, hogy repülünk és csiripelünk és fákon ülünk. Láttuk már eleget. Köszike, de maradunk itt a sárban, ahová tartozunk. Minket aztán nem fogtok látni bambán belerepülni üvegajtókba. Scott az istennek nem akarta elengedni Tommy ujját, amíg az állt. – Segíts – kérte Tommy. – Feszítsd le. Jody kereste a helyet, hol fogja meg a teknőst, többször nyúlt, majd visszakapta a kezét. – Nem akarom megfogni. Csengett a telefon. – Veszem – szaladt ki a fürdőből Jody. Tommy kivonszolta Scottot az ajtóba, közben nagy ívben kerülve Zelda csattogó állkapcsát. – El is felejtettem mondani... – Halló? – szólt a kagylóba Jody. – Á, szia, anyu.

23. fejezet Anyuci és teknőspite – A városban van – mondta Jody. – Pár perc múlva itt lesz. – Letette a kagylót a villára. Tommy jelent meg a hálószoba ajtajában, az ingén még mindig ott lógott Scott. – Ugye, most viccelsz? – Hiányzik az egyik mandzsettagombod. – Nem fogja elengedni. Van ollónk? Jody megfogta Tommy ingét pár centivel Scott fölött. – Kész? Tommy bólintott, ő pedig vállból letépte az ingujjat. Scott durcásan beljebb mászott a hálóba, az ingujjat a szájában fogva. – Ez volt a legjobb ingem – nézte csupasz karját Tommy. – Sajnálom, de össze kell rántanunk a lakást, és kieszelni egy mesét. – Honnan hívott? – A Fairmont Hotelből. Tíz percünk van. – Akkor nem marad itt? – Viccelsz? Anyám egy fedél alatt olyanokkal, akik bűnben élnek? Ebben az életben nemigen, teknősfiú. Tommy lenyelte a teknősfiút. Vészhelyzet volt, nem volt idő érzékenykedésre. – Anyukád használ olyan kifejezéseket, hogy „bűnben él”? – Szerintem kirakta egy hímzésre a telefon fölé, hogy ne felejtse el használni, ha felhívom. – Nekünk annyi – ingatta a fejét Tommy. – Miért nem hívtad fel ebben a hónapban? Azt mondta, mindig hívod. Jody fel-alá járkálva törte a fejét. – Mert nem jött meg az emlékeztető. – Milyen emlékeztető? – A menstruációm. Akkor hívom, amikor megjön... így egyszerre letudok minden kellemetlenséget. – Mikor jött meg utoljára?

Jody elgondolkodott. Mielőtt átváltozott. – Nem tudom, nyolc-kilenc hete. El se hiszem, hogy elfelejtettem. Tommy leült a futonra és kezébe ejtette a fejét. – Most mit csinálunk? Jody leült mellé. – Gondolom, lakásfelújításra nincs időnk, ugye? A következő tíz percben, miközben erőltetett menetben rendbe rakták a lakást, Jody felkészítette Tommyt a várhatókra. – Nem szereti a férfiakat. Apám elhagyta egy fiatalabb nőért, amikor tizenkettő voltam, úgyhogy anya szerint a férfiak kígyók. És a nőket se szereti, mert egy nő miatt hagyta el. Ő volt az első nő, aki a Stanfordon diplomázott, amire nagyon felvág. Azt mondja, összetörtem a szívét, amikor nem mentem én is a Stanfordra. És azóta csak romlik a helyzet. Nem szereti, hogy a városban élek, nem tetszett neki egyetlen munkahelyem vagy barátom sem, és az sem, ahogy öltözködöm. Tommy éppen a mosogatót súrolta, de most megállt. – Akkor miről beszélhetek vele? – A legjobb lenne, ha csendben ülnél és bűnbánó képet vágnál. – Mindig azt vágok. Jody hallotta, hogy nyílik a lépcsőház lenti ajtaja. – Megjött. Húzz másik inget. Tommy beszaladt a hálóba, menet közben lekapva az egyujjú inget. Erre nem vagyok kész, gondolta. Sokkal többet kell dolgozni rajtam, hogy prezentálható legyek. Jody kitárta az ajtót. Az anyja éppen kopogni készült. – Anya! – igyekezett lelkesedni Jody. – Remekül nézel ki. Frances Evelyn Stroud ott állt a lépcsőfeljárón, és visszafogott rosszallással nézte a lányát. Alacsony, testes nő volt, a tojáshéj szín kasmírkabát alatt gyapjúba és selyembe öltözve. Hullámos szürke-szőke haját úgy lakkozta-tűrte, hogy látsszék a pingponglabda nagyságú gyöngy fülbevalója. Szemöldökét kiszedte és feketére festette, arccsontja magas és határozott volt, telt és kihúzott ajkát összeszorította. Ugyanolyan lenyűgöző zöld szeme volt, mint a lányának, csak most éppen nemtetszés szikrázott benne. Valaha szép lehetett, mára azonban már útban volt a jóképűnek aposztrofált klimaxos nők poklába. – Bejöhetek? Jody leejtette félig ölelésre tárt karját. – Persze – lépett félre. – Örülök,

hogy látlak – tette be az ajtót anyja mögött. Tommy ugrott be a hálóból a konyharészbe, és fékezett le zokniban. – Helló. Jody anyja hátára tette a kezét. Frances icipicit összerezzent az érintésre. – Anya, ez Thomas Flood. Író. Tommy, ő az anyám, Frances Stroud. Tommy közelebb jött és kezet nyújtott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem... Az asszony egy pillanatig szorosan markolta Gucci retiküljét, majd mégis elfogadta a kinyújtott kezet. – Mrs. Stroud – próbálta megelőzni a kínos élményt, hogy keresztnevét hallja Tommy szájából. Jody hessegette el a kellemetlen pillanatot, hogy jöhessen a következő. – Levehetem a kabátodat, anya? Foglalj helyet. Frances Stroud úgy engedte át a kabátját a lányának, mint a hitelkártyáit egy rablónak; mintha tudni se akarná, mi lesz vele, mert úgyse látja többet. – Ez a kanapé? – biccentett a futon felé. – Ülj le, anya. Hozunk valamit inni. Van... – Jody rájött, hogy fogalma sincs, mijük van. – Tommy, mi van itthon? Tommy nem számított rá, hogy ilyen hamar kérdésekre kerül a sor. – Megnézem. – Kifutott a konyhába, és kinyitott egy szekrényt. – Van kávé, rendes és koffeinmentes. – Benézett a kávé, cukor és tejszínpor mögé. – Van Ovaltine... – Feltépte a hűtőt. – Sör, tej, áfonyalé, meg sör... sok sör... mármint nem sok, de van, és... – Kinyitotta a fagyasztót. A tévévacsorák közül Peary nézett rá. Lecsapta a fedelet. – Ennyi. Itt nincs semmi. – Koffeinmentes kávét kérnék – mondta Stroud anyuka. Jody felé fordult, aki a hálóban labdává gyűrte anyja kasmírkabátját, bevágta a szekrénybe, és most visszatért. – Szóval otthagytad a Transamericát. Dolgozol, drágám? Jody leült egy fonott székbe a fonott kávézóasztal mellé az anyjával szemben. (Tommy valamiért úgy gondolta, a lakás uralkodó motívuma legyen az „1. sor: import szarok”. Ennek eredményeképp a szobát egy mennyezeti ventilátor és egy kakadu választotta el egy thaiföldi macskaháztól.) – A tőzsdén dolgozom – mondta Jody. Tiszteletre méltónak hangzott. Profinak hangzott. Hazugságnak hangzott.

– Elmondhattad volna. Megkíméltél volna a kínos pillanattól, hogy felhívjam a Transamericát, és úgy tudjam meg, hogy elbocsátottak. – Felmondtam, anya. Nem bocsátottak el. Tommy igyekezett láthatatlanul, kétrét görnyedve felszolgálni a koffeinmentes kávét, amit fonott tálcára tett, tejszínnel és cukorral. – És maga, Mr. Flood? Miket ír? Tommy felderült. – Most egy novellán dolgozom egy kislányról, aki délen nő fel. Az apját elviszik rabnak. – Tehát délről való? – Nem, Indianából. – Ó – mondta az asszony, mintha Tommy azt vallotta volna be, hogy patkányok nevelték fel. – És hol járt egyetemre? – Én, ööö, autodidakta vagyok. Szerintem a tapasztalat a legjobb tanár. – Tommy érezte, hogy az izzadságmirigyei túltermelésbe kezdenek. – Értem. És hol olvashatom a műveit? – Még nem publikáltak – feszengett Tommy. – De dolgozom rajta – tette hozzá gyorsan. – Tehát van rendes állása. Maga is a tőzsdén van? Jody közbeavatkozott, mert látta, hogy Tommy gőzölög. – A Marina Safeway menedzsere. – Apró hazugság volt, legalábbis ahhoz a hazugságkárpithoz képest, amit az évek folyamán szőtt az anyjának. Stroud anyuka a lányára szegezte szikepillantását. – Tudod, Jody, még nem késő jelentkezni a Stanfordra. Kicsit idősebb lennél a többieknél, de vannak kapcsolataim. Hogy csinálja?, töprengett Jody. Idejön hozzám, és pillanatokon belül egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Hogy csinálja? – Nem hiszem, hogy visszamegyek tanulni, anya. Stroud anyuka felvette a csészét, de nem kortyolt bele. – Persze, drágám. Isten őrizz, hogy elhanyagold a karriered vagy a családod. Verbális gyomorszájon vágás volt, udvarias, eltartott kisujjas kivitelben. Jody bensőjében a bűntudat alatt kinyílt a csapóajtó, és az törött nyakkal himbálózott a kötélen. Csak azt a tízezer mondatot bánta, amit azzal kezdett, hogy „Szeretlek, anya, de...” Azért csináljuk, hogy mások ne tartsanak hidegnek és érzéketlennek, gondolta. Túl késő. – Talán igazad van, anya – mondta. – Talán ha a Stanfordra jártam volna, érteném, miért nem velem született képességem a főzés, takarítás,

gyermeknevelés, karrier- és kapcsolatmenedzselés. Sose tudtam, hogy nevelés hiánya vagy genetikai hiba. Stroud anyuka nem ingott meg. – Apád genetikai hátterét nem garantálhatom, drágám. Tommy hálás volt, hogy Stroud anyuka figyelme elterelődött róla, de látta, hogy Jody szeme összeszűkül, a fájdalomról dühre vált. Segíteni akart neki. Békét akart köztük kötni. El akart bújni a sarokban. Közbe akart avatkozni és nagy seggbe rugdosást rendezni. Udvarias neveltetését hozzámérte azokhoz az anarchistákhoz, lázadókhoz és tekintélyrombolókhoz, akiket a hőseinek tekintett. Keresztbe lenyeli ezt a nőt. Hiszen író, a szavak az ő fegyvere. A nőnek esélye nincs. Megsemmisíti. És így is tett volna. Nagy levegőt készült venni, hogy nekimenjen, amikor egy farmerdarab bújt ki lassan a futon alól: a letépett ingujj. Lélegzetét visszatartva Jodyra pillantott. Az mosolygott, de nem szólt. Stroud anyuka nyomult tovább. – Tudod, apád atlétikai ösztöndíjjal volt a Stanfordon. Különben sosem vették volna fel. – Biztos így van, anya. – Jody udvariasan mosolygott, de nem az anyját hallgatta, hanem a teknős karmának melodikus kaparását a szőnyegen. A hangra összpontosított, és hallotta Scott szívének lassú, ütemes kongását. Stroud anyuka belekortyolt a kávéba. Tommy várt. Jody megkérdezte: – Meddig maradsz a városban? – Csak vásárolni jöttem. Egy jótékonysági estélyt szponzorálok a Monterey Szimfonikusoknak, kellett egy új ruha. Persze Carmelben is találtam volna, de azt már úgyis mindenki látta. A kis közösség átka. Jody bólogatott, mintha értené. Semmi kapcsolata nem volt ezzel a nővel, már nem. Frances Evelyn Stroud idegen, méghozzá kellemetlen idegen. Jody még a teknőst is közelebb érezte magához a futon alatt. A futon alatt Scott észrevette Stroud anyuka cipőjének pikkelymintáját. Még sosem látott olasz álaligátor lábbelit, de pikkelyt már igen. Ha békésen sárba temetve fekszel egy tó fenekén, és pikkelyeket látsz, az kaját jelent. Harapsz. Frances Stroud sikoltott és felugrott, jobb lábát kirántva a cipőből, ahogy rázuhant a fonott kávézóasztalra. Jody elkapta a vállát, és felsegítette. Frances ellökte, és hátrálva nézte a futon alól előbukkanó

aligátorteknőst, ami boldogan rágcsálta a cipőjét. – Mi az? Mi az az izé? A cipőmet eszi. Vedd el tőle! Öld meg! Tommy átugrott a futonon a teknős felé, és épp elkapta a cipő sarkát, mielőtt eltűnt volna. Scott belevájta karmát a szőnyegbe és elfarolt. Tommy felállt. Egy cipősarokkal. – Egy része megvan. Jody odament az anyja mellé. – Hívni akartam már a féregirtót, anya. Ha előbb tudom, hogy jössz... Stroud anyuka felháborodottan kapkodta a levegőt. – Hogy tudsz így élni? Tommy odanyújtotta a cipősarkat. – Nem kell. Taxit akarok. Tommy a telefonhoz ment. – Ne mehetsz ki cipő nélkül, anya. Adok valamit. – Jody bement a hálóba, és a legrongyosabb edzőcipőjével jött vissza. – Tessék, ez megteszi a hotelig. Stroud anyuka, aki félt leülni bárhová, az ajtófélfának támaszkodva lépett bele. Jody megkötötte neki, majd a meg nem evett cipőt anyja retiküljébe csúsztatta. – Tessék. – Hátralépett. – Akkor hogy lesznek az ünnepek? Stroud anyuka Scottot bámulta, és csak a fejét rázta. A teknős beszorult a kávézóasztal lábai közé, és most magával vonszolta körbe a szobában. Kint taxi állt meg, dudált egyet. Stroud anyuka elszakította tekintetét a teknőstől, és a lányára nézett. – Európában leszek az ünnepek alatt. Most mennem kell. – Kinyitotta az ajtót és kihátrált. – Szia, anya – köszönt el Jody. – Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Stroud – szólt ki Tommy. Amikor a taxi elment, Tommy Jodyhoz fordult. – Egész jól ment, nem? Szerintem kedvel engem. Jody az ajtónak támaszkodva a padlót bámulta. Felnézett és hangtalanul vihogni kezdett. Hamarosan már kétrét görnyedt a röhögéstől. – Mi van? – kérdezte Tommy. Jody felnézett rá, könnyek patakzottak az arcán. – Szerintem készen állok rá, hogy találkozzam a szüleiddel. Te mit gondolsz?

– Nem is tudom. Lehet, hogy zavarja majd őket, hogy nem vagy metodista.

24. fejezet A reggeli visszatér A Császár széttett kézzel a hátán feküdt az egyik dokk végében a San Francisco Jachtklubban, és az öböl felett vonuló felhőket nézte. Betli és Lázár mellette, égnek emelt lábbal szundikált. Ők hárman akár keresztre is lehettek volna feszítve, ha a kutyák nem mosolyognak. – Emberek – mondotta a Császár –, most úgy tűnik nekem, hogy van valami abban az Otis Redding-dalban, amiben arról énekel, hogy a dokkon üldögél. Egy vámpírvadászattal töltött hosszú éjszaka után nagyon kellemes így tölteni a napot. Betli, úgy érzem, dicséretet érdemelsz. Amikor idevezettél, azt hittem, csak az időnket pocsékolod. Betli nem válaszolt. Egy parkról álmodott, tele nagy fákkal és harapásnyi postásokkal. Lába rángott, és álmosan kaffantott egyet, valahányszor leharapta egyikük parányi fejét. Az álompostásoknak csirkeízük van. – Ám akármilyen kellemes így – folytatta a Császár –, bűntudat ízét érzem a számban, felelősségét. Két hónapja követjük ezt a démont, és egy lépéssel nem jutottunk közelebb hozzá. Mégis itt fekszünk, élvezzük a napsütést. A felhőkben pedig az áldozatok arcát látom. Lázár átgördült, és megnyalta a Császár kezét. – Igazad van, Lázár, alvás nélkül nem lenne erőnk a harchoz. Talán azzal, hogy idevezetett, Betli bölcsebben cselekedett, mint hinnénk. A Császár lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a mólónak csapódó hullámok hangja álomba ringassa. Százötven méterre egy harmincméteres, holland illetőségű motoros jacht horgonyzott. Benne, egy vízálló, rozsdamentes kriptában aludta át a nappalt a vámpír. Tommy kerek egy órát aludt, amikor dörömböltek a lenti ajtón. A

sötét hálóban oldalba bökte Jodyt, de ő már elájult aznapra. Megnézte az órát: reggel fél nyolc. A padlásszoba beleremegett a dörömbölésbe. Tommy kimászott az ágyból, és alsógatyában az ajtóhoz csoszogott. Az ablakon beömlő reggeli fény egy pillanatra elvakította, jól bevágta a sípcsontját a fagyasztó sarkába. – Jövök! – kiáltotta. Mintha kalapáccsal verték volna az ajtót. Fél kézzel a sípcsontját fogva le-Quasimodózott a lépcsőn, és résnyire kinyitotta az ajtót. Simon kukucskált be a résen. Kezében ütésre emelt félgömb fejű kalapács. – Bocsesz, de beszélnünk kell. – Alszom, Sime. Jody is alszik. – Hát te már felkeltél. Keltsd fel a kis nőt is, adjon reggelit. Tommy kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és Drew-t látta belőtt, idióta vigyorral Simon mögött. – Rettenthetetlen Vezér! Az összes Állat ott volt, gyanúsan megpakolt fűszerárus zacskókat fogva vártak. Így érezhette magát Anna Frank, amikor a Gestapo kopogtatott, vélte Tommy. Simon benyomakodott az ajtón, Tommy meg kénytelen volt hátraugrani, hogy ne nyúzza meg a lábujjait. – Hé! Simon lepillantott Tommy erekciótól sátrazó gatyájára. – Ez a rendes reggeli dárda, vagy éppen valaminek a közepén vagy? – Mondtam, hogy aludtam. – Fiatal vagy, még nőhet kicsit. Ne törj le. Tommy lepillantott inzultált hímtagjára, Simon pedig elsuhant mellette, fel a lépcsőn, és a többi Állat követte. Clint és Lash megállt felsegíteni Tommyt. – Aludtam – méltatlankodott szánalmasan Tommy. – Ez a szabadnapom. Lash meglapogatta a vállát. – Ma lógok a suliból. Gondoltuk, rád fér az erkölcsi támogatás. – Minek? Jól vagyok. – Éjjel zsaruk kerestek a boltban. De nem adtuk meg a címedet meg semmi. – Zsaruk? – Tommy ettől egyből felébredt. Hallotta, hogy fent a lakásban sörök nyílnak. – Mit akartak tőlem a zsaruk?

– Látni a blokkolókártyádat. Tudni, hogy dolgoztál-e ekkor meg akkor. Azt nem mondták, miért érdekli őket. Simon megpróbálta elterelni a figyelmüket, és megvádolt, hogy egy fekete terroristacsoport vezetője vagyok. – Rendes tőle. – Ja, aranyszíve van. Azt mondta az új kasszás csajnak, Marának, hogy szerelmes vagy belé, csak túl félénk vagy kimutatni. – Bocsáss meg neki – javasolta ájtatosan Clint. – Nem tudja, mit cselekszik. Simon jelent meg a lépcső tetején. – Flood, bealtatóztad a csajt? Nem ébred fel. – Kifelé a hálóból! – rázta le Lash és Clint segítő kezét Tommy, és megiramodott felfelé. Cavuto egy meggyújtatlan szivart rágott. – Azt mondom, menjünk el a sráchoz és könyököljünk rá. Rivera felnézett egy rakás zöld csíkos számítógépes nyomtatványból. – Miért? Minden gyilkosság időpontjában dolgozott. – Mert rajta kívül nincs semmink. Mi van az ujjlenyomatokkal a könyvön? – Volt öt-hat használható a borítón. A számítógép egyiket se találta meg. Érdekes, hogy egyik se az áldozaté. Ő hozzá se nyúlt. – És a srác? Az övé nincs rajta? – Nehéz megmondani, mert sose vettek tőle. Hagyd a francba, Nick. Nem az a srác ölte meg ezeket. Cavuto megsimogatta kopasz fejét, mintha olyan dudort keresne, amiből kiolvashatja a választ. – Tartóztassuk le, és vegyünk ujjlenyomatot. – Milyen váddal? – Kikérdezzük. Tudod, mit mondanak a kínaiak: „Mindennap verj meg egy kölyköt, ha te nem tudod, miért, ő majd tudja.” – Gondolkoztál már az adoptáláson, Nick? – Rivera a nyomtatott anyag végére ért, és belehajította az egészet a szemetesbe az asztala mellett. – Semmink sincs. Az összes megoldatlan gyilkosság, amiben súlyos vérveszteség van, csonkításos. Vámpírok nincsenek. Két hónapja kerülgették a szót. Most kimondatott. Cavuto elővett egy

gyufát, a cipője talpán meggyújtotta, majd a szivar végéhez tartotta. – Soha többé nem használjuk erre az elkövetőre a V betűs szót, Rivera. Te nem emlékszel az Éjszakai Kószálóra. Épp elég rossz ez az Ostoros Gyilkos is, amit a sajtó kiötölt. – Jobb lenne, ha itt nem dohányoznál. A csíraevők még panaszt nyújtanak be. – Kapják be. Nem tudok gondolkodni füst nélkül. Nézzük meg a szexuális bűnözőket. Keressünk olyan nemi erőszakot vagy testi sértést, ahol volt vérveszteség. Ez a fickó talán csak most jutott el az ölésig. Nézzük meg a transzvesztitákat. – Transzvesztitákat? – Ja, ezt a vörös hajú dolgot le akarom zárni. A nyom tönkrevágja a makulátlan teljesítményünket. Szagmiazmára ébredt, ami úgy csapta fejbe, akár egy homokkal tömött zokni: égett tojás, szalonnazsír, sör, juharszirup, állott fűfüst, whisky, hányás és hímverejték. A szag emlékeket hozott vissza a változás előttről – gimnazistaivászatok és pocsolyában fetrengő részeg szörfösök emlékét. A másnaposság emlékét. Így közvetlen az anyja látogatása után ezek az emlékek szégyent és utálatot ébresztettek benne, legszívesebben elbújt volna a takaró alá. Mégiscsak van pár dolog az emberéletben, ami nem hiányzik, gondolta. Felhúzott egy mackónadrágot meg Tommy egyik ingét, és kinyitotta az ajtót. A konyhában mintha a Nemzetközi Palacsinta teherhajó futott volna zátonyra. Minden vízszintes felületet a reggeli hordaléka borított. Óvatosan lépdelt a törmelék közt, nehogy felrúgjon egy tányért, serpenyőt, kávéscsészét vagy sörösdobozt. A fagyasztó és a konyhapult mögött meglátta a hajótörés túlélőjét. Tommy a futonon feküdt, keze-lába széttárva, hortyogó feje mellett egy üres Bushmill’s whiskysüveg. Jody egy pillanatra megállt, és fejben végigvette a lehetőségeket. Egyrészről dühöngeni akart; felébreszteni Tommyt és visítani vele, amiért megszentségtelenítette az otthonukat. A jogos hiszti igencsak csábította. Másrészről Tommy egész eddig figyelmes volt. És úgyis ő fog feltakarítani. Plusz a másnaposság nagyobb büntetés lesz, mint amit

ő egy hét alatt tudna kiróni rá. Ráadásul nem is volt igazán mérges. Nem számít. Csak rendetlenség. Nehéz döntés. A fenébe, nem történt semmi. Főzök neki kávét, és „úgy csalódtam benned” pillantással nézek rá. – Tommy. – Leült a futon szélére, és finoman megrázta. – Édesem, ébredj. Tönkretetted a lakásunkat, fizetned kell érte. Tommy kinyitotta egyik véreres szemét, és felnyögött. – Boa. Jody hallotta a görcsös locsogást Tommy gyomrában, és mielőtt végiggondolta volna, már a hónaljánál fogva rángatta a konyharészbe a mosogatóhoz. – Istenem! – kiáltotta Tommy, aztán ha akarta is folytatni, elnyomta az, ahogy a gyomra katapultálta a tartalmát a mosogatóba. Jody csak tartotta, és az önelégült józanok elégedettségével mosolygott. Pár pillanatnyi öklendezés után Tommy lihegve felnézett rá. Könnyek csorogtak az arcán. Orrából takonyszálak lógtak. – Tölthetek egy italt? – kérdezte vidáman Jody. – Istenem! – Tommy feje ment vissza a mosogatóba, és újrakezdődtek a testét rázó görcsök. Jody megpaskolta a hátát. – Szegénykém. Tommy feljött levegőért. – Esetleg reggelit? – érdeklődött Jody. Tommy megint alámerült. A görcsök öt perc elteltével alábbhagytak, és Tommy ernyedten lógott a mosogató szélén. Jody megeresztette a vizet, és a mosogatócsővel lemosta a fiú arcát. – Gondolom, a srácokkal csaptatok egy kis reggeli partit. Tommy bólintott, de nem nézett fel. – Próbáltam távol tartani őket. Sajnálom. Mocsadék vagyok. – Az bizony, édesem – borzolta meg a haját. – Összetakarítok. – Úgy bizony. – Nagyon sajnálom. – Azt bizony. Visszamegyünk és leülünk a futonra? – Vizet – kérte Tommy. Jody engedett neki egy pohárral, majd fogta, amíg ivott, aztán a mosogatóhoz fordította, ahová postafordultával sugárban vissza is jött a víz.

– Most már vége? Tommy bólintott. Becipelte a fiút a fürdőszobába, megmosta az arcát. Kicsit keményen dörzsölte, mint amikor a dühös anyuka nevelő célzatú dörzsifürdőt ad a csokoládétól csutakos gyerekének. – Ülj le, csinálok kávét. Tommy visszatántorgott a nappaliba, és lerogyott a futonra. Jody megkereste a konyhaszekrényben a kávéfiltert, és nekiállt kávét főzni. Kereste a csészéket, de az Állatok mind elhasználták. Szanaszét hevertek a lakásban, felborítva vagy félig olvadt jégtől híg whiskyvel. Jég?! – Tommy! A fiú felnyögött, és két marokra fogta a fejét. – Ne kiabálj. – Tommy, a fagyasztóból vettétek a jeget? – Nem tudom. Simon volt a csapos. Jody lesöpörte a fagyasztó tetejéről a tányérokat és serpenyőket, és felrántotta a fedelét. A jégtálcák, amiket Tommy szerzett a fulladásos kísérlethez, üresen hevertek benne. Közülük Peary deres arca nézett rá. Lecsapta a fedelet, és kiviharzott Tommyhoz. – Az istenit, Tommy, hogy lehettél ilyen óvatlan? – Ne kiabálj. Légyszi, ne kiabálj. Feltakarítok. – Szarok a takarításra. Valaki belenyúlt a frigóba. Valaki látta a testet. – Azt hiszem, hánynom kell. – Bejöttek a hálóba is, amíg aludtam? Láttak engem? Tommy úgy dédelgette a fejét, mintha bármelyik pillanatban széthasadhatna, és az agyveleje a padlóra folyhatna. – Be kellett menniük a fürdőbe. De betakartalak, hogy ne érjen fény. – Barom! – Jody felkapott egy kávéscsészét, hogy hozzávágja, de még időben észhez tért. Ki kell innen jutnia, mielőtt bántja a fiút. Remegve tette le a csészét a pultra. – Járok egyet, Tommy. Takarítsd ezt fel. – Sarkon fordult, és bement a hálóba átöltözni. Amikor kijött, még mindig remegett a méregtől, Tommy pedig a konyharészben állt, bűnbánó képpel. – Hazajössz, mielőtt munkába kell mennem? Tommy rámeredt. – Nem tudom – mondta Jody. – Gőzöm sincs, mikor jövök vissza. Miért nem teszel egy táblát az ajtóra: „Nézzék a vámpírt!” Az

életemmel játszol, Tommy. A fiú nem felelt. Jody kiment, becsapva maga mögött az ajtót. – Megetetem a teknőseidet – szólt utána Tommy.

III. rész Vadászok

25. fejezet Kirittyentve Tommy körbetrappolt a lakásban, összeszedte és a konyhába vitte a sörösdobozokat meg a tányérokat. – A szemét! – dohogott Pearynek. – Cápaarcú ribanc. Mintha lenne bármi tapasztalatom ebben. Mintha lenne a Cosmóban egy cikk arról, hogyan viseld gondját egy vámpírnak. Vérszívó, nappal alvó, teknősgyűlölő, csúszó-mászó, vécépapírt nem vevő, másokkal nem törődő rohadék! Beletolt egy ölnyi edényt a mosogatóba. – Nem én kértem ezt. Pár haver átjön reggelire, erre ő kiakad. Csináltam én patáliát, amikor bejelentés nélkül beállított az anyja? Szóltam akár egy rossz szót is, amikor egy halott fickót hozott haza, és bedugta az ágy alá? Már bocs, Peary. Panaszkodtam, hogy milyen fura a napirendje? Az étkezési szokásai? Nem, nem szóltam egy szót se. Mintha úgy jöttem volna a városba, hogy „Hú, alig várom, hogy találjak egy nőt, akinek egyetlen öröme, hogy kiszívhatja a testnedveimet”. Na jó, talán igen, de nem így gondoltam. Tommy összekötötte a sörösdobozokkal teli kukászsákot, és a sarokba dobta. A csörgés nagyot visszhangzott a fejében, emlékeztetve a másnaposságára. Két kezébe fogta lüktető halántékát, és bement a fürdőbe, ahol addig öklendezett hiába, hogy azt hitte, a gyomra kifordul. Aztán felnyomta magát a mosdókagylóról, és megtörölte a szemét. A kádból a két aligátorteknős merőn nézte. – Ti meg mit bámultok? Scott állkapcsa kinyílt, és sziszegett. Zelda lebukott a koszos víz alá, és a kád sarkába úszott. – Zuhanyoznom kell. Kicsit sétáljatok. Keresett egy törülközőt, kicibálta a teknősöket a kádból, majd beleállt, és addig áztatta magát, amíg csak volt meleg víz. Öltözés közben nézte,

ahogy Scott és Zelda a hálóban bolyonganak, nekimennek a falnak, visszatolatnak és elindulnak a másik fal felé. – Szar itt nektek, mi? Senki nem becsül meg? Hát Jody nem fog használni benneteket. Ki hallott már olyan vámpírról, akinek gyenge a gyomra. Nincs értelme, hogy mindhárman szenvedjünk. A tejesrekeszt, amiben felhozta Scottot és Zeldát, eddig szennyeskosárnak használta. Most kiborította a szennyest a padlóra, és nedves törülközővel bélelte ki a rekeszeket. – Menjünk, srácok. Kirándulunk a parkba. Beletette Scottot az egyik rekeszbe, és levitte a járdára. Aztán visszament Zeldáért, és taxit hívott. Az utcára leérve látta, hogy az egyik szobrász az öntöde előtt áll, és egy kendővel a verejtéket áztatja a szakállából. – Odafent laksz, igaz? – A szobrász harmincöt lehetett, hosszú hajú és szakállú pasas, koszos farmert és bőrmellényt viselt, ing nélkül. Sörhasa úgy lógott ki a mellényből az öve fölé, akár egy szőrös puding. – Ott. Thomas Flood. – Tommy letette a rekeszt, és kezet nyújtott. A szobrász megragadta, míg Tommy fel nem szisszent. – Frank. A partnerem Monk. Ő odabent van. Rézben utazunk. Tommy a kezét masszírozta. – Ó. – Mi van a teknősökkel? – Túl nagyok már a lakáshoz, elviszem őket a tóba a Golden Gate Parkba. – Ezért ment el az asszony nagy mérgesen? – Ja, már unja őket. – Kibaszott nők – mondta együttérzőn Frank. – Az én utolsó asszonyom folyton a fülemet rágta, hogy miért tartom a robogómat a nappaliban. Hát, a robogó még megvan. Frank szerint nyilván Jodyt kellett volna egy rekeszben kicipelnie. Frank szerint ő egy lekvár. – Nem nagy ügy – vont vállat Tommy. – Az övé volt mind a kettő. Nem izgat. – Én hasznát tudnám venni két teknősnek, ha meg akarod spórolni a taxipénzt. – Tényleg? – Tommy amúgy sem volt elragadtatva a gondolattól, hogy be kell tuszkolnia a rekeszeket a taxiba. – De nem megenni akarod, ugye? Úgy értem, engem hidegen hagy, de... – Egy frászt, haver.

Kék taxi állt meg a padka mellett. Tommy intett a taxisnak, majd visszafordult Frankhez. – Én hamburgerrel etettem őket. – Király. Rajta vagyok. – Mennem kell. – Tommy kinyitotta a taxi ajtaját, majd visszanézett Frankre. – Meglátogathatom őket? – Bármikor. Viszlát. – Frank felemelte Zelda rekeszét. Tommy beszállt a taxiba. – Marina Safeway. – Pár órával korábban ér be melóba, de nem akarta megkockáztatni, hogy itthon marad, és Jody megint elkapja, ha visszaér. Majd olvas, vagy valami. Ahogy a taxi kikanyarodott, visszanézett a hátsó ablakon, és látta, hogy Frank beviszi a másik rekeszt. Úgy érezte, mintha a tulajdon gyerekeit hagyta volna el. Ezek szerint nem minden változott meg velem, gondolta Jody. Fogalma sem volt, hogyan, de a Union Square-en találta magát a Macy’snél. Mintha a pasikkal való konfliktuskor bekapcsolna egy beépített navigátor, ami ilyenkor ide vezeti. A múltban is tucatszor találta itt magát, a retiküljében csupa könnyes papírzsepivel és egy marék, a limit felé tendáló hitelkártyával. Gyakori és nagyon emberi reakció. Kiszúrt más nőket, akik ugyanezt csinálták: böngészték a fogasokat, tapogatták a szövetet, nézték az árcédulát, közben igyekeztek visszanyelni a könnyeiket és a haragot, és valóban elhitték az eladóknak, hogy megnyerően néznek ki. Jody már-már arra gondolt, az üzletházak pontosan tudják, bevételük mekkora százaléka származik a családi feszültségből. Egy tisztességtelenül drága kozmetikumokat kínáló vitrin előtt elhaladva azt olvasta: „Melange Ifjúságkrém – Mert ő sosem fogja megérteni, ön miért érdemli meg.” Ja, tudják bizony. Az igazak és megbántottak vigaszt találnak a Macy’sben. Két hét volt karácsonyig, az üzletek a Union Square-en késő estig tartottak nyitva. Minden sort flitter és égők díszítettek, és ami nem volt akciós termék, azt álörökzölddel dekorálták, piros és zöld szalagokkal meg különböző műhófélével. Csomagokat cipelő vásárlók falkái ügettek a sorok között, akár a Bataan halálmenet vidám, száncsengős változatának kórusa, vigyázva, hogy élénken mozogjanak, nehogy egy ambiciózus kirakatrendező bábunak higgye és bespriccelje őket

műhóval. Jody nézte a fények hőpáráját, beszívta a cukor, csoki és ezernyi kölni meg dezodor illatát, hallgatta a motorok berregését, melyek mozgatták az elektromos manókat meg rénszarvasokat a hangszóróból áradó karácsonyi énekek közepette... és élvezte. A karácsony érdekesebb vámpírként. Régebben zavarta a tömeg, de most... mint a csorda: ártalmatlan és tudatlan. Ragadozó énjének még a szőrmekabátos nők is, akik amúgy az idegeire mentek, nemcsak hogy ártalmatlannak, de megvilágosultnak is tűntek ebben a fokozottan érzéki világban. Szeretnék meztelenül henteregni menyétprémen, gondolta. Homloka ráncba szaladt. De nem Tommyval. Egyelőre nem. Azon kapta magát, hogy a tömeget pásztázza, azt a sötét aurát keresi, ami a haldokló prédát jelzi, aztán megborzongott. A fejük fölé nézett, mint aki a liftben nem akar mások szemébe nézni, és fekete csillanás vonzotta magára tekintetét. Egy koktélruha volt, amit egy olyan bábon állítottak ki, mint a kiéheztetett milói Vénusz, Télapó-sapkában. A KFR, Kis Fekete Ruha: a nukleáris fegyver ruhamegfelelője – nemcsak attól hatékony, ami, hanem attól is, ami nem. A KFR-hez kell láb és test is. Neki megvolt. Viszont kell önbizalom is, aminek a tudományát sosem volt képes elsajátítani. Jody lenézett saját farmerjára meg mackókabátjára, majd a ruhára, aztán a tornacipőjére. Átnyomakodott a ruhához. Dundi, ízlésesen öltözött eladónő közeledett hátulról. – Segíthetek? Jody szeme úgy tapadt a ruhára, mintha az lenne a betlehemi csillag, ő pedig megrakodva tömjénnel és mirhával. – Azt a ruhát kérném hármasban. – Jó választás. Hozok ötöst és hetest is. Jody most nézett igazán a nőre, és látta, hogy az úgy nézi a mackófelsőjét, mintha bármelyik pillanatban csápokat növeszthetne és fojtogatni kezdhetné. – A hármas is elég. – A hármas talán kicsit testhez álló lesz. – Az a lényeg. – Jody udvariasan mosolygott, s képzeletben marokszám tépte ki a nő ízlésesen festett haját. – Hadd nézzem meg a cikkszámot – mondta a nő, és gondoskodott róla, hogy Jody lássa az árat a cédulán. Szeme sarkából leste a hatást.

– Fizetik – mondta Jody bosszantásból. – Ajándék. – Jaj, de kedves – próbált kedveskedni a nő, de láthatóan undorodott. Jody megértette. Fél éve még ő is gyűlölte volna az olyan nőt, amilyennek most kiadta magát. – Pompás viselet ünnepi partira. – Igazából temetésre lesz. – Jody nem is emlékezett, mikor élvezte ennyire a vásárlást. – Jaj, sajnálom. – A nő az együttérzés jeleként a szívére tette mindkét kezét. – Semmi baj, annyira nem ismertem az elhunytat. – Értem. – Az... ő felesége – szegte le a szemét Jody, a nemlétező lovagias férfira utalva. – Hozom a ruhát – húzott el a nő. Tommy csupán egyszer járt a Safewayben nyitvatartási idő alatt, amikor jelentkezett az állásra. Most túl élénknek tűnt, ugyanakkor túl csendesnek, hogy nem üvöltött a Stones vagy a Pearl Jam a hangosból. Úgy érezte, területén erőszakot tettek az idegenek. Viszolygott a vevőktől, akik tönkreteszik az Állatok munkáját azzal, hogy leveszik a holmikat a polcokról. Az iroda mellett elmenve biccentett a menedzsernek, és a pihenő felé vette az irányt, hogy elüsse az időt a melóig. A pihenő egy ablaktalan helyiség volt a hússzekció mögött, benne fröccsöntött székek, egy összecsukható műanyag asztal, egy kávégép és különféle biztonsági poszterek. Az egyik székről lesöpörte a morzsákat, talált egy kávéfoltos Reader’s Digestet egy kibontott zacskó, állott burgonyaszirom alatt, és leült olvasni meg duzzogni. Ezt olvasta: „Medve kapta el Anyut! Dráma a való életben” meg „Én vagyok Joe nyombele”; és már-már kezdte érezni a fürdőszoba meg a közép-nyugat húzását, mert mindkettőt a Reader’s Digesttel azonosította, amikor a következő cikkre lapozott, „Denevérek: vad, bőrszárnyú barátaink”, és érezte, hogy a nyombele megremeg az érdeklődéstől. Valaki belépett a pihenőbe, Tommy pedig fel se nézve kérdezte: – Tudtad, hogy ha a barna denevér nem rovarokat, hanem embert enne, egyetlen denevér egyetlen éjszaka alatt felfalná Minneapolis teljes

lakosságát? – Nem tudtam – felelte egy női hang. Tommy felkapta a fejét. Az új pénztáros, Mara húzott ki egy széket. Magas és kicsit vékony volt, de nagy mellű: húszéves, kék szemű szőkeség. Tommy az egyik fiúra számított, egy pillanatig csak meredt rá, mire sebességet tudott váltani. – Ó, helló. Tom Flood vagyok. Az éjszakai műszakból. – Láttalak már. Mara. Új vagyok. – Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott Tommy. – Kicsit korábban jöttem, hogy utolérjem magam a papírmunkával. – Reader’s Digest? – húzta fel a szemöldökét a lány. – Ja, ez? Általában nem olvasom. Csak kiszúrtam ezt a cikket a denevérekről, és beleolvastam. Ők a mi vad, bőrszárnyú barátaink, tudtad? – A lapra pillantott. – Például azt tudtad, hogy a vámpírdenevér az egyetlen emlős, amelyiket sikeresen lefagyasztották, majd újraélesztették? – Bocs, de a denevérektől kiver a víz. – Engem is – dobta félre a magazint Tommy. – Szeretsz olvasni? – A beatgenerációs írókat olvasom. Most költöztem ide, és rá akarok érezni a város irodalmára. – Komoly? Én is csak pár hónapja vagyok itt. Klassz város. – Még nem nagyon volt időm körülnézni. Költözés meg minden. Elég rossz volt a helyzet otthon, most próbálok alkalmazkodni. A lány nem nézett rá, amikor beszélt. Tommy először azt hitte, azért, mert undorodik tőle, de miután jobban megfigyelte, látta, hogy csupán félénk. – Voltál már North Beachben? Az összes beatköltő ott élt az ötvenes években. – Nem, még nem nagyon ismerem ki magam. – Ó, el kell menned a City Lights könyvesboltba meg az Enrico’sba. Az összes bár falán van kép Kerouacról meg Ginsbergről. Szinte hallani a dzsesszt is. Mara végre ránézett és mosolygott. – Téged is érdekelnek a beatek? – A szeme nagy, fényes és kristálykék volt. Tommy bírta a csajt. – Író vagyok – mondta Tommy. Most rajta volt a sor, hogy félénken félrenézzen. – Vagyis író akarok lenni. A kínai negyedben laktam, pont North Beach mellett.

– Akkor elirányíthatnál pár jó helyre. – Megmutathatok párat. – Amint kimondta, megbánta. Jody meg fogja ölni. – Az csodálatos lenne, ha neked jó. Nem ismerek senkit a városban, csak a többi pénztárost, nekik meg mind van családjuk. Tommy nem értette a dolgot. A menedzser azt mondta, nemrég vesztette el a babáját. Feltételezte, hogy házas. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, rámozdult. Nem is akart rámozdulni. Bár, ha még egyedülálló lenne... Nem, Jody nem értené meg. Mivel még sosem volt stabil barátnője, nem ismerte a csábítást. Fogalma sem volt, mit kezdjen vele. – Körbevezethetlek a férjeddel, aztán ketten nekivághattok az éjszakának. – Elváltam – mondta Mara. – Nem sokáig voltam házas. – Sajnálom. Mara a fejét rázta, mintha elhessegetné az együttérzést. – Rövid történet. Teherbe estem, összeházasodtunk. A baba meghalt, ő meg lelépett. – Beleélés nélkül mondta, mintha érzelmileg távolságot tartana a történtektől, mintha az másvalakivel történt volna. – Próbálom újrakezdeni. – Az órájára nézett. – Vissza kell mennem. Szia. Felállt, hogy induljon. – Mara – szólt utána Tommy. A lány megfordult. – Szívesen körbevezetlek, ha gondolod. – Gondolom. Kösz. A héten nappalos vagyok. – Nem gond. Holnap este? Kocsim nincs, de találkozhatunk North Beachben az Enrico’sban. – Írd le a címet. – Papírt és tollat vett elő. Tommy lefirkantotta a címet, és odaadta. – Mikor? – Mondjuk, hétkor. – Akkor hétkor – bólintott a lány, és kiment. Halott vagyok, gondolta Tommy. Jody megfordult a tükör előtt, csodálta, ahogy a KFR állt rajta. Hátul a csípőjéig ki volt vágva, elöl pedig a hasáig lement a dekoltázs, átlátszó fekete háló fogta össze, ahol kellett. Az eladónő homlokát ráncolva állt mellette, a nagyobb számú ruhát szorongatva. – Biztos, hogy nem akarja felpróbálni az ötöst, drágám?

– Nem, ez remek. Kell hozzá fekete harisnya. Az eladónő leküzdötte a kikívánkozó grimaszt, és sikerült profin mosolyognia. – És cipőt is szeretne? – Tud ajánlani? – kérdezte Jody, szemét le nem véve tükörképéről. Pár hónapja még ha fizetnek, se vettem volna fel, gondolta. Jody elmosolyodott, az eladónő pedig magára vette, és lehervadt róla az udvarias mosoly. Némi viszolygással a hangjában mondta: – Gondolom, kiegészíthetné egy pár olasz dugj-meg cipővel és vörösesbarna rúzzsal. Jody a nő felé fordult tudálékos mosollyal. – Csinált már ilyet, ne is tagadja. Miután ellátogatott a cipőosztályra, a kozmetikai pultnál találta magát, ahol egy negédes meleg férfi rábeszélte, hogy „csinálják meg a színeit” a számítógépen. A férfi hitetlenkedve meredt a képernyőre: – Te jó ég. Ez nagyon izgalmas. – Mi az? – fakadt ki türelmetlenül Jody. Meg akarta venni a rúzst, aztán menni már. Kielégítette már magát azzal, hogy megríkatta azt a nőt. – Maga az első telem – mondta Maurice. (Ez a név állt a névkártyáján.) – Tudja, ezer őszt csináltam, a tavaszból a jinjangot is kimázoltam már, de tél... Ez jó móka lesz! Maurice nekilátott szemfesték, rúzs-, smink- és púdermintákat önteni a pultra a téli színpaletta mellé. Kinyitott egy tubus szempillafestéket, és Jody arcához tartotta. – Ez a Szilfaüszög, a halott fák színe a hóban. Csodálatosan kiegészíti a szeme színét. Rajta, próbálja ki. Míg Jody a pulton álló nagyító tükör segítségével felvitte a szempilláira a festéket, Maurice felolvasta a Téli Nő profilját. – A Téli Nő vad, mint a hóvihar, és friss, akár a frissen hullt hó. Noha egyesek hidegnek látják, a jégkirálynő külső alatt tüzes szív dobog. Szereti a japán művészet csupasz egyszerűségét és az orosz irodalom merész összetettségét. A hullámos vonal helyett az egyenest preferálja, a biggyesztés helyett a borongást, a country helyett a rock and rollt. Az itala a vodka, a kocsija német, a fájdalomcsillapítója az Advil. A Téli Nő a férfit gyengén, a kávét erősen szereti. Hajlamos az anémiára,

hisztériára és öngyilkosságra. – Maurice hátralépett a pulttól, és mélyen meghajolt, mintha színpadon olvasott volna fel. Jody felnézett a tükörről és pislogott; jobb szemének pillái csillagszerű Gépnarancs-mintát rajzoltak sápadt bőrére. – Ezt mind a színemből mondják meg? Maurice bólintott, és elővarázsolt egy cobolyszőr ecsetet. – Tessék, drágám, próbálja ki ezt a pírt, hogy kicsit kiemelje az arccsontját. Amerikai Rozsda, egy ‘63-as Rambler színét utánozza, amit sós utakon hajtottak. Nagyon téli. Jody ráhajolt a pultra, hogy Maurice elérje az arcát. Fél óra múlva a tükörbe nézett, aztán megnézte a fel nem magasztalt oldalát, és ajkát biggyesztette. Most először látszott igazán vámpírnak. – Bárcsak lenne fényképezőm – áradozott Maurice. – Maga egy téli remekmű. – Átadott neki egy kozmetikumokkal teli kis táskát. – Háromszáz dollár lesz. Jody kifizette. – Átöltözhetek valahol? Szeretném megnézni, hogy fest az új külsőm. – Ott van egy fülke – mutatta Maurice. – És ne feledje az ajándékot, drágám, az ötven dollár értékű Felesleges Fondorlatok Bőrápoló Kollekciót – emelt fel egy műanyag ál-Gucci sporttáskát tele üvegcsékkel. – Kösz. – Jody elvette, és elkullogott a fülkéhez. Félúton meghallotta a nyűgös eladónő hangját, és megfordulva látta, hogy Maurice-szal beszél. Összpontosított, hogy a tömeg zsivaja és a karácsonyi dalok ellenére is hallja, mit beszélnek. – Hogy ment? – kérdezte a nő. – Úgy távozott, mint egy Sátánista Barbie – vigyorgott Maurice. És nagy vidáman pacsiztak. Mocskos kurvák, gondolta Jody.

26. fejezet Az éjszaka végén... A Császár gyufával izgatta a kubai szivar végét, szippantott és várt, míg a vége nem izzott, akár a forradalom. – Az ideológiájukkal nem értek egyet – mondta a Császár –, de azért a marxistáknak is meg kell adni, ami jár: remek szivart pödörnek. Betli rámorgott a szivarra, majd hevesen megrázta magát, finom nedves köddel terítve be a Császárt és Lázárt. A Császár megvakarta a Boston terrier füle tövét. – Nyugalom, kisember, rád fért a fürdő. Ha legyőzzük az ellenségünket, azt nem személyünk bűze, hanem vitézség és bátorság révén érjük el. Nem sokkal naplemente után a jachtklub egyik tagja adta a Császárnak a szivart, és megengedte, hogy használja a klub zuhanyzóját. A klub gondnokának nagy bosszúságára a Császár megosztotta a zuhanyt Betlivel és Lázárral, akik a lefolyót reménytelenül eltömítették azzal a pihével, cuccal és kosszal, ami a hősökre jellemző. Most az estét is azon a dokkon töltötték, ahol aludtak, a Császár a szivart élvezte, az emberei pedig őrt álltak. – Hogyan tovább? Meg kell várnunk, míg a démon újra öl, hogy a nyomára akadjunk? Betli megfontolta a kérdést, átforgatta kutyaelméjében a szavakat, keresve a „kaja” hangzatot. Nem találta, hát elkezdte nyalni a golyóit, hogy eltávolítsa a szappan bosszantó illatát. Miután elérte a kívánt egyensúlyt (azazhogy mindkét vége nagyjából ugyanolyan szagú legyen), körbekocogott a dokkon, és megjelölte a kikötőbikákat a tengeri betolakodók ellen. A birodalom határainak kijelölése végeztével nekiállt keresni egy döglött valamit, amiben meghempereghet, és így eltünteti a zuhany utolsó nyomait. A szag, ami tetszett neki, közel volt, de a víz felől jött. Betli addig ment a szag után, míg a dokk végéhez nem ért. Kis fehér

felhőt látott kitüremkedni az egyik jacht korlátja fölött, ami úgy százötven méterre kint horgonyzott. Betli odavakkantott a felhőnek, hogy jobb, ha nem jön közelebb. – Nyugalom, kisember – csitította a Császár. Lázár kirázott némi vizet a füléből, majd csatlakozott Betlihez a dokk végén. A felhő félúton járt a jacht és a dokk között, pulzálva és bugyogva haladt a víz fölött. Lázár leengedte a fejét és morgott. Betli a maga magas nyüszítésével járult hozzá a harmóniához. – Mi az, emberek? – kérdezte a Császár. Cipője talpán elnyomta a szivart, a maradékát biztonságba helyezte a mellzsebében, aztán az üldögéléstől mereven a dokk vége felé bicegett. A felhő már majdnem odaért. Lázár fogát vicsorgatva hörgött rá. Betli elhátrált a dokk peremétől, maga sem tudta, elfusson-e vagy állja a sarat. A Császár kinézett a vízre, és meglátta a felhőt. Nem elmosódott volt a széle, hanem éles; inkább tömény zselé, mint vízgőz. – Ez csak köd, emberek, ne... Ekkor egy arcot látott meg a ködben, aztán az arc a szeme láttára alakult át óriási kézzé, majd kutyafejjé. – Habár az időjárás nem a szakterületem, azt mondanám, ez nem közönséges köd. A felhő hatalmas viperává tömörült, ami öt méter magasra tornyosult a víz fölé, mintha marni készülne. Betli és Lázár hevesen ugatott. – Uraim, menjünk a zuhanyzóba. Ott felejtettem a kardom. – A Császár sarkon fordult és futásnak eredt, Betli és Lázár ott loholt a sarkában. Az uralkodó a klubháznál visszanézett. A felhő épp a dokk szélére ért. A Császár megbabonázva nézte, ahogy a felhő egy magas, sötét férfi alakjába áll össze. Az Állatok éjfél körül kezdtek szállingózni a boltba, és Tommy határtalan örömére mind legalább annyira másnaposak voltak, mint ő. A magas, nyakigláb és halálosan komoly Drew leültette őket a kasszákhoz, és sordiagnosztizált. Egyiktől a másikig ment, megnézte a nyelvüket és a szemük fehérét. Akkor az iroda felé indult, nagyon-nagyon összpontosítva. Bement az irodába, és a teherjegyzékkel jött ki. Drew feljegyezte az esetek számát, majd magában bólogatva

ingzsebéből elővett egy üveg tablettát, és Tommynak adta. – Vegyél egyet és add tovább. Ki ivott tequilát? Simon, aki a szemére húzta a kalapját, nyögve jelentkezett. – Te kettőt veszel be, Simon. Ötös válium. – Háziasszony-heroin – dörmögte Simon. – Mindenki iszik egy deci Gatorade-ét, egy húzás Paptót, bekap három aszpirint, B-vitamint meg két Vivarint. Barry, a kopaszodó búvár azt mondta: – Én nem bízom a recept nélküli cuccokban. – Még nem végeztem – szólt rá Drew. Az ingzsebéből előhúzott egy alumínium szivarcsövet, lecsavarta a kupakját, és megbillentette. Egy hosszú, sárgás papírkúp csúszott ki a tenyerébe. Tommynak nyújtotta. A szaga valahol egy bűzös borz és egy eukaliptusz-ízesítésű köhögésszirup között volt. Tommy kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ez mi? – Ne aggódj. A Jamaicai Orvosi Társaság ajánlása. Gyújtó? Simon odadobta a Zippóját Drew-nak, aki továbbpasszolta Tommynak. Tommy habozva nézett rá. – Ez csak fű, igaz? Nem olyan dizájnos „nyírd ki a családod láncfűrésszel és fulladj meg a saját hányásodtól” cucc, igaz? – Ha követed a használati utasítást, akkor nem. – Aha. Oké. Tommy meggyújtotta és letüdőzte. Bent tartotta a füstöt – szeme könnybe lábadt, arca vízköpősen eltökélt kifejezésbe gyűrődött, kezelába rángott –, s a jointot Lashnek, a fekete gazdasági tanoncnak kínálta. A bejárati ajtón valami puffant, majd sürgető dörömbölés következett, amibe beleremegtek az ablakok. Tommy leejtette a jointot, és füstfelhőt meg nyálat köpött Lash arcába. Az Állatok kiabálva fordultak arra, nem annyira a zaj riasztotta meg őket, hanem a kollektív másnaposságuk elleni támadás. Kint a dupla automata ajtó keretén a Császár dörömbölt egy fakarddal. A kutyák a lába körül ugráltak ugatva, mintha egy mosómedvét kergettek volna fel a bolt tetejére. A még mindig levegő után kapkodó Tommy előkotorta zsebéből a kulcsokat, és az ajtóhoz indult. – Minden oké. Ismerem. – Mindenki ismeri – mondta Simon. – Flúgos vén trotty.

Tommy elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót. A Császár bezuhant, Betli és Lázár pedig átugrott a gazdáján, és eltűnt az egyik soron. A Császár összevissza csapdosott a padlón, Tommy kénytelen volt hátralépni, hogy ne vágja sípcsonton a fakarddal. – Nyugodjon meg. Nincs baj. A Császár talpra állt, és megragadta Tommy vállát. – Egyesítenünk kell erőinket. A szörnyeteg közeleg. Gyorsan! Tommy az Állatokra nézett és mosolygott. – Tényleg oké. – Aztán a Császárnak: – Csak lassan, lassan. Adhatok valamit enni? – Erre nincs idő. Meg kell vele küzdenünk. – Talán Drew-nak van valamije, amitől ellazul – vélte Simon. Drew közben felvette és éppen meggyújtotta a jointot. Tommy bezárta az ajtót, majd a Császárt a könyökénél fogva az iroda felé vezette. – Már itt bent van, fenség. Biztonságban. Üljünk le és tisztázzuk ezt a dolgot. – A zárt ajtó nem állítja meg. Ködalakot vesz fel, és beszivárog a legkisebb résen is. – A Császár az Állatokra nézett. – Fegyverkezzetek fel, amíg van idő. – Kicsoda? – kérdezte Lash. – Kiről beszél? Tommy megköszörülte a torkát. – A Császár úgy véli, hogy egy vámpír jár a városban. – Szívatsz? – hördült fel Barry. – Most láttam – erősködött a Császár. – A kikötőben. A szemem láttára vált ködből emberré. Nem sokkal volt mögöttem. Tommy megpaskolta az öreg karját. – Ne butáskodjon, felség. Még ha vannak is vámpírok, azért csak nem tudnak köddé válni. – A saját szememmel láttam. – Nézze, valami mást látott. Én biztosan tudom, hogy a vámpírok nem változnak köddé. – Biztosan tudod? – kérdezte Simon. Tommy ránézett, a szokásos vigyorra számítva, de Simon láthatóan igenis választ várt. Tommy a fejét rázta. – Próbálom uralni a helyzetet, Simon. Békén hagynál? – Honnan tudod? – makacskodott Simon. – Benne volt egy könyvben, amit olvastam. Emlékszel, te is olvastad.

Simon olyan képet vágott, mint akit megfenyegettek, merthogy így is történt. – Ja, tényleg. – Szemére tolta a kalapját, és hátradőlt a kasszán. – Hát azért a haverodnak hívd ki a dilifutárt. – Majd elintézem – mondta Tommy. – Srácok, ti álljatok neki a kamionnak. – Kinyitotta az iroda ajtaját, és arra terelte a Császárt. – És az embereim? – kérdezte a Császár. – Itt biztonságban vannak. Menjünk be és meséljen róla. – De a szörny... – Ha meg akart volna engem ölni, már halott lennék. – Tommy becsukta maguk mögött az iroda ajtaját. Nagy haj, gondolta Jody. A nagy haj ennek a külsőnek a titka. Ennyi éven át igyekeztem megszelídíteni a hajamat, amikor csak úgy kellett volna öltöznöm, mint egy jobb lotyó, és kész. A Geary Streeten ment, kezében még az ál-Gucci táska az ingyenkozmetikumokkal. Valahol erre nyílt egy új klub, és most szüksége volt egy kis táncra, vagy legalább villogni kicsit. Egy koldus állította meg egy kartontáblával, „Munkanélküli és analfabéta vagyok (ezt egy barátom írta)”, és megpróbált neki eladni egy ingyenes hetilapot. – Ezt bárhol megkapom – mondta neki Jody. – Ingyenes. – Tényleg? – Igen. Minden boltban és kávézóban ott van. – Csodálkoztam is, miért teszik ki csak úgy. Jody mérges volt magára, amiért hagyta, hogy belebonyolódott az eszmecserébe. – Itt van a címlapon, hogy „ingyenes”. A csöves a nyakában lógó táblára mutatott, és igyekezett tragikus képet vágni. – Azért adhatna negyed dollárt. Jody továbbindult. A csöves mellé szegődött. – Van egy klassz cikk a terápiás csoportokról a tizedik oldalon. Jody ránézett. – Valaki mondta. Jody megállt. – Ezt odaadom, ha békén hagy – mutatta a kozmetikumokat. A csöves úgy csinált, mintha át kéne gondolnia. Tetőtől talpig végigmérte, elidőzve a dekoltázsánál, majd a szemébe nézett. – Talán

megegyezhetünk. Biztos fázik abban a ruhában. Felmelegítem. – Általában ha olyan pasival találkozom, aki munkanélküli, analfabéta, és hetek óta nem fürdött, elcsöppenek az izgalomtól, de ma este nincs jókedvem, szóval vegye el a táskát, és ide az újságot, mielőtt összeroppantom a fejét. – Nekilökte a táskát; a csöves egy zárt fotóüzlet kirakatának tántorodott. Óvatosan nyújtotta az újságot. Jody kikapta a kezéből. – Maga leszbikus, mi? Jody ráüvöltött: a vegytiszta emberi frusztráció éles, heves, artikulátlan kitörése... egy Jimi Hendrix-hang, amit a Pokol saját szenvedő kórusa énekel. Az üzlet kirakata szétrobbant. Megszólalt a riasztó, de vijjogása elhalványult Jody teljesítménye mellett. A csöves fülére kapott kézzel elfutott. – Király – mondta nem kicsit elégedetten Jody. Kinyitotta az újságot, és indult tovább. A klub előtt beállt a kiöltözött feltörekvők sorába, és tovább olvasott, perifériás látásával élvezve a férfiak vetkőztető tekintetét. 753 volt a klub neve. Mintha az összes új, trendi klub lemondana a rendes névről a számok javára. Kurt meg a bróker haverjai bírták a számozott klubokat, amiktől a hétfő reggeli élménybeszámolók leginkább egyenletekre emlékeztettek: „Benéztünk az Ezernégyszázharminckettőbe, aztán Jimmy ledöntött két Héthetest az Ötszázhatosban, aztán addig ötölt-hatolt, hogy lezérózta magát egy kilences csajnál.” Egy ilyen számsorozattól Kurt általában már ugrott is a PC-jéhez, és trendeket meg ellenállási rátát számolt. A számok hallatán Jody szeme egyszerűen megüvegesedett, ami a brókerrel való együttélést kínszenvedéssé tette volna akkor is, ha alapjáraton nem egy seggfej. Kíváncsi lennék, Kurt nincs-e itt, futott át az agyán. Remélem. Remélem, itt van azzal a tenyésztett, mellenincs csodával. Őrá magasról szarik, de Kurt ezer halált hal. Aztán meghallotta a szirénát, és arra gondolt: hát talán kordában kéne tartanom kicsit a mérgemet. – Te a KFR-ben! – mondta a kapus. Jody felnézett az újságból.

– Bemehetsz. Ahogy ellibegett a sorban állók mellett, ügyelt rá, hogy ne nézzen senki szemébe. Egy pár nélküli pasas megragadta a karját. – Mondd, hogy velem vagy – könyörgött. – Két órája várok. – Helló, Kurt. Nem is vettelek észre. Kurt hátralépett. – Ó. Ööö... a mindenit. Jody? – Hogy van a fejed? – mosolygott. Kurt próbált levegőhöz jutni. – Jól. Teljesen jól. Te... ebben a ruhában... – Kösz, Kurt. Örülök, hogy láttalak. Mennem kell. Kurt utánakapott. – Nem mondanád, hogy velem vagy? Jody visszafordult, és úgy nézett rá, mintha a hűtő mélyén találta volna bizonytalan eredetű zöld borítással. – Én kiválasztott vagyok, Kurt. Te viszont pária. Nem hinném, hogy belepasszolnál az imázsomba. Ahogy belépett a klubba, még hallotta, hogy Kurt azt mondja a szomszéd srácnak a sorban: – Leszbi a csaj. Ja, az önkontrollomon tényleg dolgozni kell. A 753 főmotívuma a Régi San Francisco volt; vagyis a leégő Régi San Francisco, merthogy a Régi San Francisco leginkább azt csinálta. A táncparkett közepén egy antik, kézi pumpás tűzoltóautó állt. Álablakokban celofánlángok lobogtak ventilátorok segedelmével. Mennyezeti fúvókák szárazjégfüstöt pöfékeltek a fiatal értelmiségiekre, akik aritmiásan izzadtak a pamut- és gyapjúrétegek alatt. Itt egy flanelos grunge-csávó; ott csimbókos raszták; pár neohippi; mutatóba fekete szemű, fehér arcú újhullámos hordalékok – láthatóan nem elemükben –, azon merengve, következőnek melyik testrészüket piercingeljék ki; néhány ártatlan kertvárosi fiúka, hogy virítsanak egyet a háromszáz dolcsis, gigantikus, zselével könnyített, sötétben világító, pneumatikus, NBA-től ingyen kapott csukájukban. A kapus próbált színes társaságot keverni, de a hét dolcsi per üveg menő kisüzemi sör jóvoltából a tömegegyensúly kérlelhetetlenül a kivételezettek javára tolódott el, és sűrű yuppie-mocskot alkotott. Tűzoltósisakos koktélpincérnők importásványvizet szolgáltak fel, és megköszönték az embereknek, hogy nem dohányoznak. Jody felült egy bárszékre, és egyből kiterítette maga elé az újságot, hogy ne kelljen a szomszéd széken kornyadozó álmos részegre néznie.

– Elnézést, de nem tudtam nem észrevenni, hogy leült. Én is ülök. Kicsi a világ, mi? Jody felpillantott és elmosolyodott. Hiba. – Meghívhatom egy italra? – kérdezte a részeg. – Nem iszom, kösz. Minek jöttem ide?, töprengett. Mit akartam elérni? – A hajam miatt, ugye? Jody a fickóra nézett. Vele egykorú lehetett, kopaszodott, és még nem végzett teljesen a rossz hajátültetéssel. A fejbőre úgy festett, mintha hajhagymákkal megtöltött géppisztoly sorozta volna meg. Megsajnálta. – Nem, tényleg nem iszom. – Akkor ásványvízre? – Kösz. Nem iszom semmit. A mögötte lévő székről azt mondta egy férfi: – Ezt majd megissza. Jody megfordult. Egy sűrű vörös-fekete folyadékkal teli poharat tolt elé egy csontfehér kéz. A mutató- és középső ujja elég kicsinek tűnt. – Még visszanő – mondta a vámpír. Jody olyan hevesen hőkölt hátra, hogy majdnem lebucskázott a székről. A vámpír elkapta a karját és visszahúzta. – Hé, haver, el a kezekkel – mondta Hajhagyma. A vámpír elengedte Jody kezét, átnyúlt mellette, megfogta Hajhagyma vállát, és jól rányomta a székre. A részeg szeme elkerekedett. A vámpír mosolygott. – Feltépi a torkodat, és a véredet issza, míg haldokolsz. Ezt akarod? Hajhagyma vadul rázta a fejét. – Nem. Egy volt feleségem már van. A vámpír elengedte. – Tűnés. Hajhagyma lecsusszant a bárszékről, és beleveszett a táncolók közé. Jody is leugrott, hogy kövesse. A vámpír elkapta a karját, és megpördítette. – Ne. Jody megfogta a csuklóját, és szorítani kezdte. Egy emberkéz péppé ment volna. A vámpír csak vigyorgott. Jody farkasszemet nézett vele. – Engedj. – Ülj le. – Gyilkos. A vámpír hátravetett fejjel nevetett. A csapos, egy nagydarab sportos fazon, felnézett, majd félre. Csak egy részeg.

– Elbírok veled – mondta Jody, bár maga sem hitte. Ki akart szabadulni és elfutni. A mosolygó vámpír azt mondta: – Érdekes hír lenne, nem? „Falfehér civakodó szerelmespár lerombolta a klubot.” Lássunk is hozzá? Jody elengedte a csuklóját, de a szemét nem vette le a szeméről. Fekete szem volt, írisz nem is látszott benne. – Mit akarsz? A vámpír a fejét rázta. – A társaságodat, fióka, mi mást. Ülj vissza. Jody visszaült a bárszékre, és az italba bámult. – Ez az. Mindjárt vége, tudod? Nem gondoltam, hogy eddig bírod, de sajnos mindig elérkezik a vég. A játék túlságosan nyilvános lett. El kell szakadnod a csordától. Nem értenek meg téged. Már nem tartozol közéjük. Az ellenségük lettél. Tudod, ugye? Az első ölés óta tudod. Még a kis házikedvenced is tudja. Jodyt elfogta a remegés. – Hogyan jutottál be a lakásba Tommy könyvéért? A vámpír megint vigyorgott. – Idővel kifejlődnek bizonyos képességek. Te még fiatal vagy, nem értheted. Jody egy része legszívesebben ököllel arcba vágta volna és elrohan, a másik része viszont választ akart az összes kérdésre, ami az átváltozása óta gyötörte. – Miért én? Miért tetted ezt velem? A vámpír felállt és megpaskolta a vállát. – Mindjárt vége. Háziállatot tartani azért szomorú, mert mindig meghalnak. Az éjszaka végén mindig magadra maradsz. Hamarosan megismered ezt az érzést. Hajtsd fel. – Azzal otthagyta. Jody nézte. Megkönnyebbült, hogy elment, ugyanakkor csalódott is. Annyi, de annyi kérdése volt! Fogta a poharat, megszagolta a folyadékot, és kis híján öklendezett. A csapos vihogott. – Még soha senki nem kért dupla gránátalmaszörpöt tisztán. Adhatok valami mást? – Nem, utol kell érnem. Fogta az újságját, és a vámpír után szaladt. Rájött, hogy ha a lábujjai mögötti párnára lép, akkor szaladni is tud a magas sarkúban. Egy pont a vámpírerőnek, gondolta. Kint megragadta a kapus vállát, és maga felé pördítette. – Látott egy vékony, sápadt fickót feketében?

– Arra ment – mutatott a kapus keletnek a Gearyn. – Sétált. – Kösz – szólt vissza a válla fölött Jody, és alig várta, hogy eltűnjön szem elől és futásnak eredhessen. Egysaroknyit futott, majd lekapta és a kezében vitte a magas sarkúját. Az utca üres volt, a csendet csak a vezetékek zümmögése és talpának csattogása törte meg. Tíz háztömbnyit rohant, mire észrevette: egysaroknyira egy villanyoszlopnak támaszkodott. A vámpír megfordult és ránézett. – Szóval fióka, mit akarsz tenni, ha utolérsz? – kérdezte halkan, mert tudta, hogy úgyis hallja még olyan messziről is. – Megölsz? Kitépsz egy táblát, és beledöföd a szívembe? Leszakítod a fejemet, és babázol vele, miközben a testem a járdán vergődik? – A vámpír szemét forgatva mímelte a vergődést, és vigyorgott. Jody nem szólt semmit. Fogalma sem volt, mit akar csinálni. Nem gondolkodott rajta. – Nem. Hogyan akadályozhatnám meg, hogy megöld Tommyt? – Tudod, úgyis elárulnak. Ilyen a természetük. – És ha elmegyek? És nem mondom meg neki, hová mentem? – Tudja, hogy létezünk. El kell bújnunk, fióka. Mindig. Nincs más út. Jodyt furcsa nyugalom szállta meg. Talán a többes szám miatt. Talán mert az hiába állt egysaroknyira, a hangja normális volt. Mindenesetre nem félt, legalábbis magát nem féltette. – Ha bujkálnunk kell, minek a sok gyilkosság? A vámpír megint nevetett. – Volt már macskád, ami odavitte neked a megölt madarat? – Miért? – Ajándék, fióka. Ha most is meg akarsz ölni, csak tessék. Ha nem, játssz a háziállatoddal, amíg lehet. A vámpír megfordult és elindult. – Várj! – kiáltott utána Jody. – Te húztál be a pincébe? – Nem – felelte a vámpír, vissza se nézve. – Nem érdekem a megmentésed. És ha követsz, meg fogod tudni, hogyan lehet megölni egy vámpírt. Megvagy, seggfej, gondolta Jody. Igenis megmentette.

27. fejezet Az unalom áthidalása Éjjel fél egy. Az Oakland Bay híd délnyugati tornyának tetején állt, ötvenemeletnyi magasan a kékesszürke és hideg öböl fölött, és azt latolgatta: talpast vagy fejest? Fekete selyemöltönyt viselt, és egy pillanatra habozott, mert sajnálta, hogy tönkremegy a ruha. Szerette érezni a selymet a bőrén. Na mindegy. Kétmérföldnyire Jody éppen a Market Streeten bandukolt, azt kívánva, bárcsak ájultra vedelhetné magát. Mi lenne, ha keresnék valakit, aki tök részeg, és meginnám a vérét?, morfondírozott. Nem, ez a rohadt szervezetem biztos méregnek hinné a piát, és küzdene a hatása ellen. Mennyi kérdés. Bárcsak feltettem volna őket. Megállt egy fülkénél, és felhívta Tommyt a boltban. – Marina Safeway. – Tommy? Én vagyok. – Még haragszol? – Nem eléggé. Csak azt akartam mondani, hogy maradj a boltban napkeltéig. Semmilyen okból ki ne menj. És maradj a haverjaiddal, ha lehet. – Miért? Mi a baj? – Csak csináld, amit mondok, Tommy. – Kitakarítottam a lakást. Nagyjából. – Majd holnap este megbeszéljük. Maradj otthon, amíg felébredek, jó? – Akkor is dühös leszel még? – Valószínű. Addig is szia. – Letette. Hogy lehet Tommy néha olyan okos, máskor meg annyira lökött? Talán a vámpírnak volt igaza, egy ember nem értheti meg őt. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Betért egy éjjel-nappali kajáldába, ürügy gyanánt kért egy kávét, és

beült az egyik bokszba. Az illatát azért élvezheti, ha nem is marad meg a gyomrában. Kinyitotta az újságot, amit a kozmetikumokért cserélt a csövessel, és elkezdte olvasni a hirdetéseket. „Férfi keres nőt”, „Nő keres férfit”, „Férfi keres férfit”, „Férfi keres kis szőrös állatot”, volt választék bőven. Átfutotta a hétköznapibbakat, és a szeme megakadt egyen a „Támogató csoportok” címszó alatt. „Maga is Vámpír? Nem kell egyedül megbirkóznia a problémával. Az Anonim Vérivók segíthetnek. Hétfő-péntek éjfél. Ázsiai Kulturális Központ, 212. szoba, nemdohányzó.” Péntek volt. Éjfél volt. Csak tíz percre volt az Ázsiai Kulturális Központtól. Lehetséges, hogy ilyen egyszerű? Az első, amit észrevett, amikor belépett az Ázsiai Kulturális Központ 212-es termébe, hogy a fröccsöntött székeken körben ülők mind a húszan erős hőjeleket adtak ki. Mind emberek voltak. Már fordult is volna ki az ajtón, amikor egy körteforma nő baletttrikóban és fekete köpenyben elé vágott, és megfogta a kezét. – Isten hozta. – Két veszélyes agyarral dicsekedhetett, amiktől csak selypíteni tudott. – Tabitha vagyok. Éppen kezdjük. Jöjjön be. Van kávé és sütemény. Egy narancssárga székhez kísérte. – Először nehéz, de itt mindenki átélte már azt, amit most maga. – Rohadtul nem hiszem – törölte le arcáról Tabitha nyálát Jody. – Látja a jelvényt? – mutatott Tabitha egy műanyag medálra, ami nehéz ezüstláncon lógott a nyakában. – Hat hónapja nem nyúltam vérhez. Ha én meg tudom csinálni, maga is képes rá. Egyszerre csak egy éjszaka. Tabitha megszorította a karját, majd köpenyét átvetette a vállán, színpadiasan sarkon fordult, és nagy léptekkel a sütiasztalhoz ment, a köpeny csak úgy lobogott mögötte. Jody a többiekre nézett. Mind beszélgetésbe merültek, a legtöbben rárásandítottak kávézás közben. A férfiak mind magasak és girhesek voltak, az ádámcsutkájuk kiállt, és a bőrük rémes volt. Ruházatuk az öltönytől a farmerig terjedt. Ha nincs rajtuk köpeny, esti sakk-klub is lehettek volna. Egyöntetűen mind köpenyt viseltek. Hétből négynek agyara volt. A négyből kettő sötétben világítós műanyagból készült.

Jody a sarokban sutyorgó kettőre összpontosított. – Mondtam, hogy ez egy bigefészek, nem? Láttad a vöröset? – lesett rá az egyik. A másik azt mondta: – Szerintem őt láttam múlt héten a Kényszeres Takarítóknál. – Kényszeres Takarítók, azt én is akartam próbálni. Milyenek az esélyek? – Sok homokos, kevés csaj. Mindnek fenyőillatú mosogatószaga van, de ha szereted a latexkesztyűt, akkor ott a helyed. – Baró, lecsekkolom. Azt hiszem, otthagyom az Alkoholisták Felnőtt Gyerekeit, mert ott mindenki csak hibáztatni akar valakit, de senki se akar kefélni. Nem tudom, ilyen tisztán akarom-e hallani a csendes kétségbeesést, gondolta Jody. A nőkre koncentrált. Egy száznyolcvan magas barna nő fekete kórusköpenyben és kabukiszerű sminkben élénken panaszkodott egy kiégett szőkének, megviselt mennyasszonyi ruhában. – Ha azt akarják, hogy megkötözzem őket, hát megkötözöm. Ha azt akarják, hogy elfenekeljem őket, elfenekelem. Ha szidást akarnak, szidom őket. De ha egy kis vért akarok inni belőlük, már visítanak, mint a malac. És mi van az én szükségleteimmel? – Ismerem ezt – bólogatott a szőke. – Egyszer megkértem Robertet, hogy aludjunk a koporsóban, erre otthagyott. – Van koporsód? Én is akarok koporsót. Jézusom, gondolta Jody, le kell lépnem innen. Tabitha tapsolt: – Kezdjük a gyűlést! Aki eddig állt, gyorsan helyet keresett. Több férfi is próbált Jody mellé leülni. Egy ványadt, mogyoróvaj-leheletű fazon valósággal belehajolt az arcába: – Halloweenkor voltam az Oprah show-ban. „Férfiak, akik vért isznak, és akiktől a nők undorodnak.” Ha akarja, a gyűlés után eljöhet hozzám megnézni. – Én leléptem. – Jody felugrott, és az ajtó felé indult. Hallotta, hogy mögötte Tabitha azt mondja: – Helló, Tabitha vagyok, és vérszívó démon. – Helló, Tabitha – mondta kórusban a csoport. Az utcára érve szétnézett, merre menjen, mihez kezdjen. Megállt egy telefonfülkénél, aztán rájött, hogy nincs kit felhívjon. Könnyek gyűltek

a szemébe. Mi értelme reménykedni? Az egyetlen, akinek bármi sejtelme van, mit is érez, az a vámpír, aki átváltoztatta. És ő világosan az értésére adta, hogy nem akar rajta segíteni... a gonosz dög. Összehozhatnám anyámmal, gondolta, aztán ketten együtt hatásosabban nézhetnék le az emberiséget. A gondolatra elmosolyodott. Csengett a telefon. Ránézett, aztán körülnézett, hátha másnak szól, de egy fickó álldogált a kocsija mellett pár háznyira, amúgy az utca üres volt. Felvette. – Halló. Férfihang: – Gondoltam, hogy végül megjelenik. – Ki beszél? – A férfi fiatalnak hangzott, és nem volt neki ismerős. – Azt még nem mondhatom meg. – Oké. Viszlát. – Várjon, várjon, ne tegye le. – Na? – Maga az, igaz? Az igazi. Úgy értem, maga igazi vámpír. Jody eltartotta a kagylót, és úgy nézte, mintha idegen tárgy lenne. – Ki beszél? – Nem akarom elárulni a nevem. Nem akarom, hogy megtaláljon. Maradjunk abban, hogy a barátja vagyok. – Ilyen a legtöbb barátom – mondta Jody. – Nem mondják meg a nevüket, meg hogy hol vannak. Ezért könnyű üresen tartanom a határidőnaplómat. – Ki ez a pasas? Ki tudhatja, hogy most éppen itt van? – Oké, gondolom, valamivel tartozom. Orvosnak tanulok egy... helyi főiskolán. Kicsit utánanéztem az egyik holttestnek... azok közül, akiket megölt. – Nem öltem meg senkit. Nem tudom, miről beszél. Ha az vagyok, akinek hisz, honnan tudta, hogy hol vagyok? Egy órája még én se tudtam, hogy itt leszek. – Pár hete minden éjjel figyelek és várok. Abból indultam ki, hogy nem lesz érzékelhető testhőmérséklete, és tényleg nincs. – Miről beszél? Senki se érzékeli a másik testhőmérsékletét. – Nézzen végig az utcán. A fehér Toyota mellett. Ami jár egyébként. Ha megindul felém, azonnal eltűnök. Jody jobban megnézte a fehér kocsi mellett álldogáló alakot. A motor járt. A férfi mobilt tartott a füléhez, és valami nagy távcsővel őt nézte.

– Látom – mondta Jody. – Mit akar? – Infrával nézem. A teste nem meleg, vagyis tudom, hogy közéjük tartozik. Az elméletem helytálló. – Maga zsaru? – Nem. Mondtam, orvosnak tanulok. Nem akarom feladni. Sőt, segíteni is tudok, ha érdekli. – Hallgatom. – Tenyerével letakarta a kagylót, és a pasasra koncentrált. Tisztán hallotta, ahogy a mobilba beszél. – Az egyik tetemet, amivel a halottkém végzett, a mi tanszékünknek adták. Hatvanéves férfi, azt hiszem, a harmadik áldozat. Észrevettem a nyakán egy tiszta foltot, mintha megmosták volna. A halottkém jelentésében nem szerepelt. Szövetmintát vettem, és nagyító alá tettem. Azon a részen élt a szövet. Regenerálódott. Kitenyésztettem, és újra haldokolni kezdett, amíg hozzá nem adtam valamit csak úgy blikkre. – Mit? – kérdezte Jody. Már nem tudta, mit gondoljon. A férfi tudja, hogy vámpír, és ő furcsa módon késztetést érzett, hogy megtámadja. Valamiféle védekezőösztön arra biztatta, hogy bántsa. Hogy megölje. Minden erejével próbált nyugodt maradni. – Hemoglobint. Emberi hemoglobint adtam hozzá, és a szövet ismét regenerálódni kezdett. Átfuttattam a szekvenszeren. Nem emberi DNS. Hasonló, de nem az. Nem termel hőt, nem éget tápanyagot, ahogy az emlőssejtek. A halottkém azt mondta, ő csapolta le a vért a testből, pedig ilyet még sosem csinált. És tudtam, hogy a fickót megölték. Tippeltem. Láttam az újságban a vámpírcsoport hirdetését, úgyhogy figyeltem őket. – Tegyük fel, hogy elhiszem, amit mond – mondta Jody. – Tegyük fel, hogy elhiszem ezt a baromságot. Hogy tud nekem segíteni? Már ha akarom? – A főszakom génterápia. Van rá esély, hogy vissza tudom fordítani a folyamatot. – Ez nem tudomány. És ezzel nem mondom, hogy nem helyes az elmélete. Sok mindent nem tud, amiket nem lehet megmagyarázni tudományosan. Ha ezt mostanra nem tudja, hát majd megtudja. Amiről beszél, az mágia. – A mágia olyan tudomány, amit még nem ismerünk. Akarja a segítségemet, vagy nem? – Miért akarna segíteni? Maga szerint én embereket ölök.

– A rák is, de attól még dolgozom rajta. Van róla fogalma, milyen verseny van az állásokért az én szakterületemen? Ez egy mindent vagy semmit terület. Lehet, hogy a diplomámmal majd cukorbeöntést adok patkányoknak öt dolcsi per óráért. Az, amit magától megtudnék, a halom tetejére tenné az önéletrajzomat. Jody nem tudta, mit mondjon. Egyrészt el akarta ejteni a kagylót és a fickó után eredni. Másrészt elfogadni a segítséget. – Mit kéne tennem? – Még semmit. Hol érhetem el? – Azt nem mondhatom meg. Majd én hívom. Mi a száma? – Azt meg én nem mondhatom meg. Jody sóhajtott. – Nézze, Mr. Tudományos Géniusz, találjon ki valamit. És mellesleg tényleg nem én öltem meg azokat az embereket. – Akkor miért hallgat meg? – Ennek a beszélgetésnek vége. Üljön be a kocsijába, és gyakorolja, hogyan kell megkérni a patkányokat, hogy dőljenek be. Viszlát. – Várjon, találkozzunk. Valami nyilvános helyen. Holnap. – Nem, csak este lehet. És eldugott helyen. Rám hívhatja a zsarukat. – Közben figyelte a pasast. Az letette a távcsövet, és látta, hogy ázsiai. – Maga a gyilkos. A helyemben találkozna magával egy eldugott, sötét helyen? – Jól van. Holnap este. Hét óra, az Enrico’s a Broadwayn. Az elég nyilvános? – Az. Hozhatok eszközt vért venni? Megengedné? – És maga? Semmi válasz. – Csak vicceltem – mondta Jody. – Nézze, nem akarom bántani, de én se akarok megsérülni. Ha most elmegy, hajtson, mint az állat, és ne egyből menjen haza. – Miért? – Mert tényleg nem én öltem meg azokat az embereket, de tudom, hogy ki volt az, és követ engem. Ha látta magát, veszélyben forog. A vonalban csend lett, csak a mobilkapcsolat kísértethangjai neszeztek. Jody figyelte, ahogy az ázsiai tag őt figyeli. Végül a fickó megköszörülte a torkát. – Hányan vannak maguk? – Nem tudom. – Tudom, hogy nem minden áldozat alakul át. Nem így működik. Akkor egy hónap alatt az egész emberiség vámpírrá válna. – Sokkal

magabiztosabbnak hangzott most, hogy a társalgást visszakormányozta a tudomány viszonylag zátonymentes vizeire. – Holnap elmondom, amit tudok. De ne számítson sokra. Nem sokat tudok. Vagy elmondom most, de nem hinném, hogy jó ötlet ezt mobilon megbeszélni. – Ja, igaza van. Ne most. Ne itt. Érti, ugye? Jody bólintott, eltúlozva, hogy a férfi is lássa. – Minél tovább áll ott, annál nagyobb az esélye, hogy meglátja a... másik. Holnap este. Hét. – Ebben a ruhában lesz? Jody elmosolyodott. – Tetszik? Új. – Klassz. Nem gondoltam, hogy maga nő lesz. – Kösz. Menjen. Nézte, ahogy a pasas beül a Toyotába, kezében még a mobillal. – Ígérje meg, hogy nem keres meg, jó? – Tudom, hol lesz holnap este, emlékszik? – Ja, igaz. Apropó, Steve vagyok. – Helló, Steve. Én meg Jody. – Viszlát. – Szétkapcsolt. Jody letette a kagylót, és nézte, ahogy elhajt. Még egy, aki miatt aggódhatok, remek, gondolta. Eszébe sem jutott, hogy az állapota visszafordítható lehet. De persze az orvostanhallgató nem tudott a porrá omlott testről. Tudomány, persze. Talpast vagy fejest, töprengett. A hideg szélben lábán lebegett az öltönynadrág szára. A torony jelzőfénye vörösen villant az arcán, s látta a reflektorról felszálló és az öböl fölött szertefoszló hőt. Elijah Ben Sapir volt a neve. Százhetvenöt centi magas volt, nyolcszáz éve vámpír. Emberi életében alkimista volt, ideje nagy részében mérgező vegyszereket kevert össze és titkos varázsigéket kántált, hogy az ólmot arannyá változtassa és meglelje az örök élet titkát. Nem volt különösebben jó alkimista. Az arannyá változtatás sohasem jött össze, habár bizarr vegyészeti tévedés folytán nyolcszáz évvel korábban feltalálta a teflont, mint hogy DuPont rájött a hasznára. (Érdemes megjegyezni, hogy régészek nemrégiben tártak fel egy viking rúnakövet Grönlandon, amely beszél egy zsidóról, aki azzal jelentkezett

Csodálatos Konstantin palotájában 1224-ben, hogy teflon piszkavasat kínált a császár kínzókamrájába, és nyomban ki is ebrudalták a városból. A történet hitelességét azonban megkérdőjelezik, mert úgy kezdődik, „Nem hittem, hogy a leveleidben igazat írsz, amíg Gunner meg én...”, és két viking szexuális felderítőútját meséli el egy barna bőrű bizánci csajokkal teli háremben.) Ben Sapir kutatása az örök élet után némileg több sikerrel járt. Meg kell hagyni, azzal a mellékhatással járt, hogy emberi vért kell innia és nem mehet a napra, de ehhez hozzászokott. A magányt nem bírta. Talán most, ennyi év után vége szakad. Már reménykedni sem mert. Száz éve nem tartott ki ilyen sokáig fióka. Az a Janomamo nő volt az Amazonastól, aki három hónapig vadászott a dzsungelben, mielőtt visszament a falujába és átváltoztatta a nővérét. Aztán a két nővér istennek kiáltotta ki magát, és emberáldozatot követelt a falutól. Amikor rájuk talált, éppen egy vénasszonyból táplálkoztak a folyóparton. Semmi örömet nem okozott neki a megölésük. Talán ez a vörös, talán ő az igazi. Fejest, döntött. Elrugaszkodott a toronyból, és fejest ugrott ötven emelet magasból a fekete vízbe. A lényeg, hogy köddé váljon, mielőtt eléri a vizet. Gyerekjáték. A becsapódás ereje letépte a ruháját; a cipő varrása szétrobbant a nyomástól. Amikor felbukkant, meztelen volt, kivéve az egyik zoknit, ami furcsamód túlélte a becsapódást; úszni kezdett vissza a messzi jachthoz, s közben az járt az eszében: Nem kellett volna megóvnom a napfénytől. Szörnyen vágyhatok a társaságra.

28. fejezet Az egy bikacsök a zsebedben? Tommy hajnalban tette ki a Császárt a boltból. Hosszú éjszaka volt: próbálta az őrült uralkodót távol tartani az Állatoktól, közben rakodni és kitalálni a Marával való találka logisztikáját, mindezt dr. Drew fura füvének hatása alatt, ami a jelek szerint az agynak arra a részére hatott, amelyik arra utasít, hogy ülj a sarokba, és a kezedet bámulva nyálazz. A műszak végeztével nemet mondott az Állatok meghívására egy sörözős frizbizésre a parkolóban, elcsent egy bagettet a kenyérkiszállítótól, és buszra szállt, hogy hazaérve egyenesen ágyba bújjon. Azonnal tudta, hogy a tervnek lőttek, amikor az épület előtt összefutott Frankkel, a szobrásszal, aki egy ismerős kinézetű bronzteknőst fogott a kezében. – Ezt nézd, Flood – emelte magasra. – Bejött! – Mi jött be? – A vastag galvanizálás. Gyere, megmutatom. – Frank bevezette az öntödébe. A műhely az egész alsó szintet elfoglalta. Volt egy hatalmas kemence, ami tompa morgó hangokat adott. Volt több nagy gödör tele homokkal, bennük különböző állagú alabástromgipszek. Hátul, az egyetlen ablak közelében viaszfigurák (meztelen nők, indiánok, Buddhák és madarak), amiket majd felvágnak és a gipszbe helyeznek. – Sok szobrot csinálunk kertekbe – magyarázta Frank. – A Buddhákat olyanok viszik, akiknek tavuk van. Ezért kellettek a teknősök. Monk már eladta egyiket egy nőnek a Pacific Heightson ötszáz dolcsiért. Látatlanban. – Az én teknőseimet? – Tommy alaposabban megnézte a bronzteknőst Frank kezében. – Zelda! – Hihetetlen, mi? Két óra se kellett a kettőhöz. Viaszkiolvasztásos módszerrel napokig tartott volna. Megmutatom. Beljebb vezette Tommyt, ahol egy alacsony, pocakos, bőrbe és

farmerba öltözött férfi egy nagy plexitartály mellett ügyködött, amit áttetsző zöld folyadék töltött meg. – Monk, ez a szomszédunk, Tom Flood. Flood, ő a partnerem, Monk. Monk morgott egyet üdvözlés gyanánt, de nem nézett fel a kompresszorról, amivel láthatóan nézeteltérése akadt. Fején nagy, tál alakú kopasz folt virított, körülötte hajkaréj; a szelíd motorosok bencés rendi verziója, Tuck barát kerekeken. – Tudomásunk szerint ez – mutatott a tartályra Frank – a legnagyobb galvanizálótartály a nyugati parton. Tommy nem tudta, hogyan reagáljon. Még sokkos volt Zelda bronzmásától. – Pöpec. – Az tuti. Bármit meg tudunk csinálni. Se öntőforma, se viaszalak. Csak belemeríted és kész. Így csináltuk a teknőseiddel is. Tommynak kezdett derengeni. – Úgy érted, hogy az nem is szobor? Rézzel vontátok be a teknőseimet? – Bizony. A folyadék telítve van oldott fémmel. Lespricceltük a teknősöket egy vékony réteg fémalapú festékkel, ami vezeti az áramot. Aztán bedrótoztuk és belemártottuk a tartályba. Az áram kivonta a fémet a vízből, és a festéket a teknősre olvasztotta. Elegendő idő alatt a bevonat olyan vastag lesz, hogy szerkezeti integritást kap. Voilá, egy bronz kerti teknős. Nem hinném, hogy bárki csinálta már előttünk. Jövünk neked eggyel, öreg. Monk hálája jeléül morgott egyet. Tommy nem tudta, dühös vagy kétségbeesett legyen-e. – Mondhattad volna, hogy megölitek őket. – Azt hittem, érted, öreg. Bocs. Ezt megkaphatod, ha kell – nyújtotta Frank a bronzos Zeldát. Tommy a fejét rázva félrenézett. – Rá se bírnék nézni. – Megfordult, hogy induljon. – Ne már, öreg, fogadd el. Jövünk neked. Ha szívesség kell vagy bármi... Tommy elvette Zeldát. Hogyan magyarázza meg Jodynak? „Jut eszembe, a kis barátaidat szoborrá változtattam.” És ez pont a nagy veszekedés után. Teljesen csüggedten vonszolta fel magát a lépcsőn. Jody egy üzenetet hagyott neki a konyhapulton.

Tommy! Létfontosságú, hogy itt legyél, amikor felébredek. Ha elmész, nagy bajban leszel, életveszélyben. Komolyan mondom. Fontos dolgokat kell mondanom. Most nincs idő, bármikor elájulhatok. Legyél itt, ha felébredek. Jody – Klassz – mondta Tommy Pearynek. – Most mi legyen Marával? Kinek hiszi magát Jody, hogy csak így fenyeget? Mit fog csinálni, ha nem leszek itt? Nem tudok itt lenni. Tartsd szóval, amíg hazaérek. – Tommy megpaskolta a frigó tetejét, és támadt egy ötlete. – Tudod, Peary, tudósok lefagyasztottak már vámpírdenevéreket, és minden gond nélkül felolvasztották őket. Honnan tudná meg? Hányszor hitte, hogy kedd van, amikor szerda volt? Tommy bement a hálóba, és Jodyra nézett, akinek sikerült bejutni az ágyba, de a fekete ruhát levetni már nem. Hű, nekem sose csípi így ki magát, gondolta Tommy. Olyan békésnek látszott. Szexinek, de békésnek is. Dühös lesz, ha rájön, de már most is dühös. Semmi baja nem lesz. Holnap reggel kiveszem, és beteszem az elektromos takaró alá. Estig kiolvad, én meg elrendezem ezt a Mara-dolgot. Megmondom Marának, hogy van egy kapcsolatom. Addig nem kezdhetek újat, amíg ennek vége nincs. Kinyitotta a fagyasztó tetejét, majd bement a hálóba Jodyért. Átvitte a konyhába, és beletette a fagyasztóba, rá Pearyre. Ahogy magzatpozícióba rendezte, rátört a féltékenység. – Aztán viselkedjetek ám! – Pár tévévacsorát Jody karja alá dugott, hogy kényelmesen feküdjön, majd homlokon csókolta, és gyengéden leengedte a fedelet. Ahogy ágyba bújt, arra gondolt: Ha valaha rájön, nagyon-nagyon ki fog akadni. Tommy három órát aludt, amikor elkezdődött a dörömbölés. Kimászott az ágyból, átbotorkált a sötét hálón, és elvakította a fény, amikor kinyitotta a lakás ajtaját. – Maga ifjabb Thomas Flood?

– Igen – kapaszkodott meg a kilincsben Tommy. – Alphonse Rivera felügyelő vagyok a San Franciscó-i Rendőrségtől. – Rivera felmutatta a jelvényét. – Letartóztatom... – előhúzott a zsebéből egy parancsot –, amiért közterületen elhagyott egy járművet. – Most viccel. Cavuto belépett, megragadta Tommy vállát és megfordította, közben leakasztotta övéről a bilincset. – Joga van hallgatni... Két órával később Tommynak már felvették az adatait, megmotozták és ujjlenyomatot vettek tőle, és ahogy arra Cavuto számított, az ujjlenyomat megegyezett azzal, amit a könyvön találtak a halott csavargó mellett. Ez elég volt egy házkutatási parancshoz a lakásra. Öt percre rá, hogy beléptek a lakásba, máris kértek egy mobil labort meg halottkémet két kocsival. Bűntényhelyszín tekintetében a lakás a SOMÁ-ban aranybánya volt. Cavuto és Rivera a laborosokra hagyta a helyszínt, és visszament a kapitányságra, ahol Tommyt kivették az őrzőből, és egy kellemes, rózsaszín kihallgatóba vitték, ahol fémasztal és két szék volt. A falon tükör, az asztalon magnó. Tommy a rózsaszín falat bámulta, és rémlett neki valami, hogy a rózsaszín elvileg nyugtató szín. Nem működött. A gyomra egy hatalmas görcs volt. Rivera már rengeteg kihallgatást csinált Cavutóval, megvolt a standard szereposztás: Cavuto a rossz zsaru, ő a jó zsaru. Valójában Rivera sosem érezte magát jó zsarunak. Inkább a „fáradt és túlhajtott vagyok, és csak azért vagyok kedves, mert nincs erőm a mérges zsarut játszani” zsarunak. – Kérsz egy cigarettát? – kérdezte. – Igen – mondta Tommy. Cavuto az arcába ugrott. – Nagy kár, haver. Itt nincs dohányzás. – Cavuto élvezte a rossz zsaru szerepet. Otthon a tükör előtt gyakorolta. Rivera vállat vont. – Így van. Nem dohányozhatsz. – Oké, nem dohányzom. – Ügyvéd? – kérdezte Rivera. – Fel akarsz hívni valakit? – Éjfélkor dolgoznom kell. Ha késni fogok, szólnom kell.

Cavuto fel-alá járkált, úgy időzítve, hogy minden kijelentésnél szembe tudjon fordulni vele. Szembefordult. – Ja, kölyök, késni fogsz, az tuti, harminc évet, ha meg nem sütnek. Tommy ijedten hátrahőkölt a széken. – Jó volt, Nick – dicsérte Rivera. – Kösz. – Cavuto mosolygott a meggyújtatlan szivar körül, és elfarolt az asztaltól, ahol Tommy ült. Riverán volt a sor. – Jól van, kölyök, nem akarsz ügyvédet. Hol akarod kezdeni? Rád tudunk bizonyítani két gyilkosságot, talán hármat. Ha elmondod a sztorit, mindent, a többi gyilkosságról is, talán elkerülhetjük a halálbüntetést. – Nem öltem meg senkit. – Ez aranyos – mondta Cavuto. – Két tetemet találtunk a fagyasztódban. Az ujjlenyomatoddal tele van a könyv, amit egy harmadiknál találtunk az utcán, a házad előtt. Abban a motelben szálltál meg, ahol egy negyediket találtunk. És van egy szekrény női ruhád, meg szemtanúink, akik egy nőt láttak ott, ahol egy ötödik testet találtunk... – A fagyasztóban csak egy tetem van – szólt közbe Tommy. – A másik a barátnőm. – Te... beteg vadállat – hajolt hátra Cavuto, mintha meg akarná ütni. Rivera odament lefogni. Tommy összegörnyedt a széken. Rivera a szoba túlsó végébe vezette a társát. – Hadd vegyem át. – Azzal otthagyta a mogorva Cavutót, és visszaült Tommyval szemben. – Nézd, kölyök, két gyilkossághoz simán hozzá tudunk kapcsolni. A többihez közvetett bizonyítékaink vannak. Nagyon hosszú időre sittre kerülsz, és pillanatnyilag még a halálbüntetés sem zárható ki. Ha elmondasz mindent, és semmit nem hagysz ki, talán segíthetünk, de ehhez adnod kell annyit, hogy le tudjuk zárni az összes ügyet. Érted? Tommy bólintott. – De én nem öltem meg senkit. Jodyt ugyan a fagyasztóba tettem, és elismerem, ez tapintatlanság volt tőlem, de nem öltem meg. Cavuto felhördült. Rivera bólintott, mintha bevenné a mesét. – Jó, de ha nem te ölted meg őket, akkor ki? Valaki belerángatott ebbe? – Az istenit, Rivera! – robbant ki Cavuto. – Mit akarsz, videoszalagot? Ez a kis görény volt. – Nick, kérlek, adj egy percet. Cavuto az asztalhoz ment, és addig hajolt rá, míg az arca Tommyhoz

ért. – Flood – suttogta rekedten és mogorván –, ne hidd, hogy egy farrázással meg kacsintással megúszod. A Castrón talán bejön, de én immúnis vagyok, érted? Most kimegyek, de ha mire visszajövök, nem mondtál el mindent a társamnak, fájni fog neked. Nagyon-nagyon fájni, és nyoma se marad. – Kiegyenesedett, mosolygott és kiment. Tommy ránézett Riverára. – Farrázással és kacsintással? – Nick cukinak tart. – Meleg? – Forró. Tommy a fejét rázta. – Sose jöttem volna rá. – És tagja a Shriner jótékonysági szervezetnek. – Rivera kirázott egy cigarettát a csomagból, és rágyújtott. – A látszat csal. – Hé, azt hittem, itt nem lehet dohányozni. Rivera Tommy arcába fújta a füstöt. – Két ember van a frigódban, te nem prédikálsz nekem a dohányzásról. – Jogos. Rivera leült és hátradőlt. – Tommy, adok még egy esélyt, hogy elmondd, hogyan ölted meg azokat az embereket, aztán beengedem Nicket, én meg kimegyek. Nagyon bír téged. És tudod, ez a szoba hangszigetelt. Tommy nagyot nyelt. – Nem fog hinni nekem. Elég fantasztikus sztori. Természetfölötti dolgok meg minden. Rivera megdörgölte a halántékát. – A Sátán utasított, hogy tedd meg? – Nem. – Elvis? – Mondtam, hogy természetfölötti. – Tommy, elmondok valamit, amit még soha senkinek. Ha visszamondod, úgyis letagadom. Öt éve a saját szememmel láttam, hogy egy hetven láb szárnyfesztávú fehér bagoly lecsap az égből, és egy domboldalról felragad egy démont. – Hallottam, hogy a zsaruk kapják a legjobb drogot. Rivera felállt. – Behívom Nicket. – Ne, várjon. Elmondom. Egy vámpír volt. Olvassza ki Jodyt és kérdezze meg tőle. Rivera kikapcsolta a magnót. – Lassabban. Kezdd az elején, és ott hagyd abba, hogy beléptünk ebbe a szobába.

Egy órával később Rivera bement Cavutóhoz a szomszéd helyiségbe a tükör mögé. Cavuto nem volt boldog. – Tudod, inkább azzal fenyegetted volna meg, hogy szarrá verem. – Bejött, nem? – Nincs benne semmi, amit használhatunk. Az égvilágon semmi. Ha kitart mellette, elmebetegséggel megússza. Túl vad sztori. Tudni akarom, hogyan szedte ki a vért a testekből. – A srác írónak hiszi magát. Csak henceg a fantáziájával. Hadd ücsörögjön itt kicsit. Adjunk neki enni. Megkeresem a Császárt. – Azt a flúgost? – Hetek óta mondja, hogy vámpírt lát. Talán látta a srácot valamelyik gyilkosságnál.

29. fejezet Tiszteletadás Gilbert Bendetti szerette a munkáját, igazán szerette. A kormánynak dolgozott, sok volt a juttatás és könnyű a munka. Szeretett éjszaka dolgozni, ilyenkor minden elcsendesedett, és általában egymaga volt a hullaházban, nem kellett szégyenkeznie a súlya vagy a bőre miatt. Szeretett játszani a számítógépekkel meg a laborfelszerelésekkel, és szerette fontoskodva felvenni a telefont. A halottkémnek dolgozni még akkor is remek munka lett volna, ha nem dughatja meg a halottakat, de így egyenesen mennyei volt. Ma este Gilbert bugyogott az izgatott várakozástól. Épp délután gurították be a Nagy Ő kisasszonyt, és utasították, hogy ne tegye el, hanem hagyja elöl, hogy kiolvadva felboncolhassák. Valami elmebeteg fagyasztóba tette. A köcsög még tévévacsorákat is tett a feje meg a karja alá. A lány most ott feküdt összegubózva, ínycsiklandón a hordágyon. Az a ruha, az a vörös haj... alig várta. Ellenőrizte a naplót, majd kigombolta a laboros köpenyét, és végigment a folyosón, hogy megvizsgálja a lány testének hajlékonyságát. Amikor utoljára nézte, már kezdett felengedni, de tudta, hogy belül még... nos... frigid, hiába csöpögött a hóna alól bifsztekszósz. Az üvegajtón bement az őrzőbe, és igen, ott volt, ahogy hagyta, hívogató ajakkal, szép lábát maga alá húzva. – Angyalom, segíthetek azzal a bosszantó harisnyával? Kiegyenesítette a lány lábát, és feltolta a szoknyáját. Kicsit még hideg volt, de mozgatható. Ami jó, mert ha beáll a hullamerevség, a szenvedély olyan pozícióba hajlíthatja az embert, ami egy jógamesternek is a becsületére válna. Gilbert nemegyszer húzta meg a hátát. A harisnyája fekete volt, a lábfeje viszont koszos, kivéve a jobb

nagyujját. Biztos harisnyában ment. A nagyujjat Gilbert szopta tisztára előjáték gyanánt. Arra gondolt, hogy húshőmérővel megméri a hőmérsékletét, de nem akarta elcsúfítani ezt a szép testet. A szoknya alá nyúlt, megragadta a harisnya derekát, és kezdte lehúzni. – Fekete fűzős harisnya, istenem... – Próbálta felidézni a lány nevét, de meg kellett néznie a lábujjára akasztott fityegőt. – Istenem, Jody, honnan tudtad, hogy szeretem a feketét? Lehúzta a harisnyát és vele az azonosító fityegőt a tetem lábujjáról, majd felcsúsztatta a kezét a bugyihoz. – Ráadásul valódi vörös – ejtette a bugyit a padlóra Gilbert. Hátralépett, egy pillanatra megcsodálta, majd kibújt a köpenyéből. Lezárta a hordágy kerekeit, kicibálta a tévévacsorákat a lány alól, és lehúzta a cipzárt a nadrágján. – Ez annyira jó lesz, annyira jó. – Felmászott a hordágy végére, óvatosan egyensúlyozva. Semmi nem teszi tönkre annyira a hangulatot, mint ha a padlóra bukik és betöri a fejét. A láb belsejét nyalva haladt felfelé. – Tommy, ez csikis. Gilbert felnézett. Nem, csak képzeltem. Folytatta. – Ne, hadd zuhanyozzak le előbb. – A lány felült. Gilbert olyan hevesen hőkölt hátra, hogy a hordágy felbillent, a padlóra repítve Jodyt. Gilbert a mellkasát markolászva hátrált, nem kapott levegőt, zsugorodó pénisze ott lengett előtte. Jody talpra állt. – Maga meg kicsoda? Gilbert nem bírt megszólalni. Mintha szögesdróttal tekerték volna körbe a szívét, és most egy csapat ló húzná. Nekihátrált a hűtőfiókoknak, jól beverte a fejét. Jody körülnézett. – Hogy kerültem ide? Feleljen. Gilbert zihálva térdre esett. – Hol van Tommy? És hol a picsában van a bugyim? Gilbert a fejét rázta. Az oldalára hengeredett, nagy nehezen még kétszer levegőt vett, aztán meghalt. – Hé! Nekem válaszok kellenek. Gilbert nem felelt. Jody nézte, ahogy a haldokló fekete aura elfoszlik, és csak a test visszamaradt melegét hagyja maga után. – Bocsi.

Körülnézett: hordágy, nagy hűtőfiókok, bonceszközök... nagyon így festettek a hullaházak a filmeken. Valami nagyon nem jól ment, míg aludt. Az órájára nézett, de az eltűnt. A falióra Gilbert teste fölött hajnali egyet mutatott. Miért ébredtem ilyen későn? Meg kell keresnem Tommyt, és kideríteni, mi történt. A padlóról felvette a bugyiját és belebújt. A harisnyát hagyta, ahol volt, a cipőjét kereste csak. Nem látta. A retiküljét sem látta. Pénz. Kell pénz a taxira. Leguggolt Gilbert teste mellé, átkutatta a zsebeit, és talált harminc dollárt meg aprót. Aztán visszadugta a férfi micsodáját és felhúzta a cipzárt. – Ezt csak a családod miatt csinálom – mondta. Rosszabb vagyok, mint Tommy, gondolta, már halottakhoz beszélek. Elindult kifelé, majd megtorpant és a hűtőfiókokra nézett. A helyzet úgy lepte meg, mint egy tüsszentés. Valószínűleg Tommy is az egyikben van. A vámpír megölte, és amikor megjött a halottkém, engem is halottnak hitt. De engem miért nem dugtak be oda? És miért tartott ilyen sokáig felébredni? Talán az az orvostanhallgató volt. Talán amikor nem mentem el a találkozóra, hívta a zsarukat. De nem tudhatta, hol talál. Kiment az üvegajtón, végig a folyosón, majd a telefonnál megállt, és felhívta a lakást. Semmi. Hívta a Marina Safewayt. – Marina Safeway. Felismerte Simon McQueen déli kiejtését. – Simon, itt Jody. Beszélnem kell Tommyval. – Ki? Hogy mondtad? – Jody. Tommy barátnője. Beszélnem kell vele. Simon hallgatott. Amikor végül megszólalt, a hangja egy oktávval mélyebb volt. – Nem tudod, hol van Flood? – Nincs ott? – Nincs. – De jól van? – Mondjuk, hogy igen. És te? Jól érzed magad? – Igen, Simon, jól vagyok. Hol van Tommy? – Ez nem semmi. Biztos, hogy jól vagy?

– Biztos. Hol van Tommy? – Telefonon nem mondhatom meg. Elmegyek érted. Hol vagy? – Nem tudom. Várj kicsit. – Jody a bejárati ajtóhoz szaladt. A címet az üvegre nyomtatták. Visszament a telefonhoz, és két házzal arrébbi címet adott Simonnak. – Kerítek valakit a helyemre. Fél óra múlva ott vagyok. – Kösz, Simon. – Jody letette. Mi a fene folyik itt? Amíg Simonra várt az utcán, kitért két pasas ajánlata elől egy Mercedesben, akik prostinak nézték. Nem egészen ok nélkül, tekintve, hogy mezítláb volt, fekete, mélyen kivágott ruhában a hideg San Franciscó-i estében. Végül azt mondta nekik, hogy beépített zsaru, erre csak lekoptak. Simon öt percre rá fordult be a sarkon, füstölő gumikkal, tesztoszteronfelhőt verve fékezett. Kinyitotta az ajtót. – Ugorj be. Jody beugrott. Simon kicsit meglepődött, hogy a két lépcsőt se használta. – Te aztán nagy lábon élsz, aranyom. Jody betette az ajtót. – Hol van Tommy? – Csak lassan az agarakkal. Elviszlek hozzá. – Simon sebességbe tette a furgont, és beletaposott. – Biztos, hogy jól vagy? – Ja, jól. Miért nem mondhattad el telefonon, hogy mi van Tommyval? – Mert bujkál. A rendőrség gyilkosságért keresi. – Az Ostoros gyilkosságok? – Azok bizony. – Simon ránézett. – Nem fázol? – Ja, elvesztettem a kabátomat. – És a cipőd? – Ja, a cipőt is. Üldöztek. – Jody is tudta, hogy nem túl meggyőző a produkciója. A Marketen tartottak a Bay-híd felé. Simon vigyorogva tolta hátra kalapját. – Te amúgy se fázol, mi, drágám? – Hogy érted? Simon lenyomta az ajtózár gombját, Jody hallotta, hogy a zár minden ajtón bekattan. – És ki sem melegedsz, ugye? Meg beteg se leszel. Ugye?

Jody megfogta a kilincset. – Mire célzol, Simon? Simon a kabátjába nyúlt, és egy Colt Python revolvert húzott elő. Jodyra szegezte és felhúzta a kakast. – Sejtem, hogy a golyó nem öl meg, de fájni azért biztos fáj. És a befűrészelt golyóba faszeget dugtam, hátha. Jodynak fogalma sem volt, mit tesz vele egy golyó, de nem is akarta megtudni. – Mit akarsz, Simon? Simon befordult egy sikátorba, és leállította a motort. – Pár dolgot. Akkor tudom, hogy melyikkel akarom kezdeni, ha felelsz pár kérdésre. – Amit akarsz, Simon. Tommy barátja vagy. Nem kell keménykedned, csak kérdezz. – Nagyon kedves tőled, bogaram. Akkor mondd meg nekem, meg tudsz betegedni? – Mindenki megbetegszik, Simon. Időnként megfázom. Simon belenyomta a pisztolyt a bordái közé. – Ne hintsd a port. Tudom én, mi vagy. Jody most először nézte meg jobban Simont. Szinte lángolt, a hő vörös hullámokban gomolygott róla, még a furgon viszonylagos melegében is. A hőaura alatt azonban látott még valamit, amit akkor, amikor először látta, nem. Talán mert akkor még nem tudta, mit keressen. A hőaura alatt Simont vékony fekete gyűrű övezte, amit másoknál már látott – a halálaura, de vékony, mintha még csak növekedne. – Biztos, hogy nem csak seggfej vagy, Simon? Kekeckedsz a haverod nőjével? – Velem ne szórakozz, vörös. Láttalak aznap, amikor nálatok buliztunk. Megfogtalak. Hideg voltál, mint a boszorkány csöcse. És Flood mindig arról rinyál, hogy egész nap csak alszol. És a teknősök is élve kellettek neki. De csak akkor raktam össze a dolgot, amikor a Császár elkezdett vámpírról kiabálni, a zsaruk meg elvitték Floodot. – Hülye vagy, Simon. Ez nem bizonyít semmit. Nincsenek vámpírok. – Igen? Tudod, miért tartóztatták le Tommyt? – Nem, nem is tudtam, hogy... – Mert téged holtan találtak a fagyasztóban, azért. A te megölésedért van bent, babám. Voltak még kétségeim, amíg most fel nem hívtál. Te leszel az első halott csajom. Persze nem számítva azt az esetet, amikor egy Marylin Monroe-képre vertem ki.

Jody le volt döbbenve. Pánik fogta el, a belső hang azt kiabálta, Öld meg, bújj el, öld meg, bújj el. Elhessegette. – Azért csinálod ezt, mert dugni akarsz? – Részben. Tudod, öt éve nem keféltem... amióta összeszedtem ezt a szart. Elég nehéz jót dugni, ha a halál megfarkalt. De nem vagyok buzi. Egy kurvától kaptam Oaklandben. Hatan osztoztunk egy tűn. – AIDS-es vagy? – Nem kell színezni, persze, csak mondd ki. – Bocs, Simon, de ha valaki fegyvert fog rám és meg akar erőszakolni, megfeledkezem a modoromról. – Nem lesz erőszak, csak ha akarod. A másik fontosabb. – Másik? – Azt akarom, hogy változtass vámpírrá. – Nem akarod te azt, Simon. Nem tudod, milyen. – Nem kell tudnom, bogaram. Azt tudom, hogy nem fogok meghalni, ha te sem. Egyre rosszabb. Alig tudom le- vagy felvenni a csizmámat a sok sebtől. Az orvos annyi tablettát ad, egy ló kidőlne tőle. Itt a pillanat. Jody megszánta. Az arrogáns cowboyos magabiztosság dacára látta rajta, hogy retteg. – Nem tudom, hogyan, Simon. Nem tudom, én hogyan változtam át. Csak megtörtént. Simon a melle alá nyomta a pisztoly csövét, és melléje siklott az ülésre. – Csak harapd meg a nyakam, az istenit! Csináld! – Nem így működik. Abba csak belehalsz. Nem tudom, hogy kell átváltoztatni, tényleg. Simon elvette a pisztolyt a mellkasáról, és a combjára szegezte. – Háromig számolok, és belelövök a lábadba. Aztán háromig számolok, és jön a másik lábad. Nem akarom, de ha nincs más, megteszem. Jody látta, hogy könnyek gyűlnek Simon szemébe. A férfi nem akarta megtenni, de ha muszáj, képes lenne rá. Jody fejében megfordult, hogy ha tényleg tudna átváltoztatni, vajon megtenné-e. – Simon, kérlek. Esküszöm, nem tudom, hogyan kell csinálni. Engedj el. Talán rájövök. – Nincs időm, bogaram! Ha el kell cserélnem a napfényt az éjszakai életért, simán. Számolok. Egy! – Simon, ne. Várj.

– Kettő! Egy könnycsepp gördült le Simon szeméből. Jody teste megfeszült, lenézett a pisztolyra. Simon kezében kezdtek megfeszülni az inak. Megteszi. – Három! Jody nyitott tenyérrel Simon álla alá csapott, közben a másikkal ellökve a pisztolyt a lábától. A pisztoly elsült, a golyó a padlóba fúródott. A dörrenés elnyomta Simon nyakának roppanását, de Jody azért érezte a tenyerén. Simon teste elernyedt, feje hátracsuklott, szája kinyílt, mintha nevetés közben dermedt volna meg. Jody füle csengett, de hallotta, ahogy Simon tüdejéből kiszisszen a levegő. A fekete aura elfoszlott körülötte. Odanyúlt, és megigazította a kalapot. – Istenem, Simon, sajnálom. Nagyon sajnálom. Rivera vezetett. Cavuto mellette ült, dohányzott és a rádión beszélt. – Ha bárki látja a Császárt, tartóztassa fel, és hívja Riverát és Cavutót. Ki kell hallgatnunk, de nem, ismétlem, nem gyanúsított. Más szóval ne ijesszenek rá. Visszaakasztotta a mikrofont. – Szerinted ez tényleg nem időpocsékolás? – Már mondtam, Nick, hogy csak a gyilkosságiak meg a halottkém tudnak a vérveszteségről. A mieinktől nem ment ki, és ha esetleg a halottkémtől igen, nem tudom elképzelni, hogy valaki épp a Császárnak mondta el. Akárki is a gyilkos, vámpírként viselkedik. Talán azt hiszi magáról, hogy az. Ahhoz, hogy elkapjuk, úgy kell csinálnunk, mintha tényleg vámpírt üldöznénk. – Baromság. Elég bizonyítékunk van a srác ellen, hogy vádat tudjunk emelni most azonnal, és mire a fiúk végeznek a lakásán, lesz elég az elítéléséhez is. – Ja, kivéve egy dolgot. Cavuto a szemét forgatta. – Tudom, szerinted nem ölt meg senkit. – És szerinted se. Cavuto a szivarját rágva kinézett egy csoport piásra, akik egy sarki italbolt előtt őgyelegtek. – Ugye? – kérdezte Rivera.

– Tudja, ki tette. És ha a villamosszékig kell kísérnem a csinos kis seggét, hogy elmondja, odakísérem. Megszólalt a rádió. – Mondd – morogta Cavuto a mikrofonba. – A tízes egységnél van a Császár, a Mason és a Bay sarkán – mondta a központos. – Behozzák? Cavuto a társa felé fordult. – Na? – Ne, öt perc múlva ott vagyunk. – Negatív. Úton vagyunk – közvetítette Cavuto. Három percre rá Rivera beállt a jelzés nélküli Dodge-dzsal egy parkolni tilos zónába a járőrkocsi mögé. Két egyenruhás játszott Lázárral és Betlivel, akik páncélja csörgött-zörgött a nagy ugrálásban. A Császár mellettük állt kivont fakarddal. Rivera szállt ki elsőnek. – Jó estét, fenség. – Ne bassz már ki – dörmögte maga elé Cavuto, ahogy kiemelte méretes testét a kocsiból. – Jó kora reggelt magának is, nyomozó – hajolt meg a Császár. – Látom, a démon miatt mind talpon voltunk éjjel. Rivera biccentett az egyenruhásoknak. – Átvesszük, srácok, kösz. – Az egyikük nő volt, és csúnya pillantást lövellt Rivera felé, ahogy elindult a járőrkocsihoz. Rivera a Császárra nézett. – Elég sok jelentést adott le egy vámpírról, fenség. A Császár a homlokát ráncolta. – És meg kell mondanom, nyomozó, kicsit csalódott voltam a reakcióidejüket illetően. – Kapd be – hörögte Cavuto. – Sok dolgunk volt – magyarázta Rivera. – A fontos, hogy végre itt vannak. – Az uralkodó Betli és Lázár felé intett, akik a lábánál vártak. – Ismerik az embereimet? – Találkoztunk – intett a kutyáknak Rivera. – Fenség, jelentette, hogy vámpírt látott... – előhúzta a noteszét – három alkalommal is az elmúlt másfél hónapban. – Elővette Tommy fényképét a noteszből, és odamutatta. – Ezt az embert látta? – Dehogy. Ez a barátom, C. Thomas Flood, reményteljes író. Remek fiú, csak kissé zavart. Én szerveztem meg a felvételét a Marina Safewaybe. – De nem őrá gondolt, amikor vámpírt jelentett. – Nem. A démon idősebb, éles vonású, arab felmenők, ha jól sejtem,

csak elég sápadt. Cavuto odalépett, és elvette társától a képet. – Maga jelentette a testet, amit a SOMÁ-ban találtak, de azt mondta, nem látott semmit. Látta ezt az embert bárhol a helyszín közelében? – Az áldozat a barátom volt, Charlie. Sajnos az ép eszét Vietnamban hagyta, de ettől még jó lélek volt. Amikor megtaláltam, már egy ideje halott volt. A démon otthagyta, hadd rohadjon el. Cavuto vicsorgott. – De a vámpírt se látta arra. – Láttam az üzleti negyedben, egyszer a kínai negyedben, és tegnap éjjel a kikötőben. Ez a fiatalember adott menedéket nekem a Safewayben. Megszólalt Cavuto csipogója. Rá se hederített. – Látta ezt a Floodot meg a vámpírt együtt? – Nem, a mólótól szaladtam el, amikor a démon alakot öltött a ködben. – Én mentem – tette fel a kezét megadón Cavuto. Megnézte a csipogót, és a kocsi felé indult. Rivera nem adta fel. – Sajnálom, fenség, a partneremre ráférne némi illemtan. Ha meg tudná mondani... Cavuto dudált egyet, és kidugta a fejét az ablakon. – Rivera, gyerünk. Találtak még egyet. Nyomás. – Egy pillanat. – Rivera elővett egy névjegyet, és a Császárnak adta. – Fenség, felhívna holnap dél körül? Eljövök magáért, akárhol lesz... és meghívom az embereivel egy ebédre. – Persze, fiam. Cavuto kiüvöltött az ablakon: – Gyerünk, ez még friss! – Legyen óvatos – intette Rivera a Császárt. – Vigyázzon a hátára. A Császár mosolygott. – Az első a biztonság. Rivera odament a kocsihoz. Még be sem csukta az ajtót, Cavuto már kikanyarodott a padkától. – Eltört nyak – mondta Cavuto. – A test egy furgonban van a Market mellett. Egyenruhások találták öt perce. – Vér? – Annyit tudtak csak, hogy szólniuk kell nekünk. De van szemtanú. – Szemtanú? – Egy hajléktalan aludt a sikátorban, látott egy nőt távozni. Körözés ment ki egy vörös hajú nőre fekete ruhában. – Most szívatsz.

Cavuto a szemébe nézett. – A mosodás nindzsa visszatért. – Santa kibaszott Maria. – Imádom, amikor spanyolul beszélsz. A rádió megint megreccsent, a diszpécser az ő egységük számát szólongatta. Rivera felkapta. – Mi van már?

30. fejezet Hekusok és hullák – Ez a fickó kiakaszt – háborgott Cavuto, és kék szivarfelhőt fújt ki a holtak szekrénysora felé. – Gyűlölöm ezt a köcsögöt. – Gilbert Bendetti felett állt, akinek hasából egy hőmérő állt ki. – Nyomozó, itt nem szabad dohányozni – mondta neki egy egyenruhás. Cavuto a fiókok felé intett. – Maga szerint bánják? A rendőr a fejét rázta. – Nem, uram. Cavuto füstfelhőt fújt Gilbert felé. – Na és ő bánja? – Nem, uram. – És maga, Jeeter járőr, maga bánja? Jeeter megköszörülte a torkát. – Ööö... nem, uram. – Helyes. Nézze meg a járőrkocsi oldalát, Jeeter, az áll rajta, hogy „Szolgálunk és védünk”, nem az, hogy „Nyafogunk és rinyálunk”. – Igen, uram. Rivera jött be a dupla ajtón, mögötte egy magas, hatvanas férfi laborköpenyben és ezüst drótkeretes szemüvegben. Cavuto felnézett. – Ezzel mi lett, doki? Az orvos sebészmaszkot húzott, és odalépett a testhez. Gilbert fölé hajolva megnézte a hőmérőt. – Úgy négy órája halott. Egy és fél kettő közé tenném a halál idejét. Biztosan csak a boncolás után tudom megmondani, de elsőre miokardiális infarktus. – Gyűlölöm ezt a fickót – ismételte Cavuto. Megnézte Jody fityegőjét, ami a linóleumon hevert egy krétával rajzolt körben. – Előfordulhat, hogy a fickó rossz helyre tette a vörös hajút? A halottkém felnézett. – Kizárt. Valaki elvitte a testet. Rivera elővette a noteszét, és firkált, amíg az orvos beszélt. – Van valami arról, ami most jött? A cowboyról? Vérveszteség?

– Nem mondhatom biztosan, de úgy fest, hogy a törött nyak a halál oka. Talán volt vérveszteség, de messze nem annyi, mint a többinél. Mivel ült, lehet, hogy csak leszállt. – Na és a seb a torkán? – Milyen seb? Nem volt seb a torkán. Magam ellenőriztem. Rivera karja lecsuklott, a toll a linóleumra esett. – Ellenőrizné még egyszer, doktor? Nick meg én határozott apró szúrt sebet láttunk a nyak jobb felén. Az orvos felállt, a fiókokhoz ment, és kihúzta az egyiket. – Nézzék meg maguk. Cavuto és Rivera a tepsi két oldalára állt. Rivera oldalra hajtotta Simon fejét, hogy megvizsgálhassák a nyakát. Felnézett Cavutóra, aki a fejét rázva odébb ment. – Láttad, Nick, ugye? Cavuto morgott. Rivera az orvoshoz fordult. – Láttam a sebet, doki, esküszöm. Túl régóta csinálom ezt, hogy ilyesmit elnézzek. A halottkém vállat vont. – Mikor aludtak utoljára? – Mármint együtt? – kérdezte Cavuto. A halottkém pofát vágott. – Kösz, doki – mondta Rivera. – Még dolgunk van a másik helyszínen. Majd jövünk. Menjünk, Nick. Cavuto megint Gilbert fölött állt. – Gyűlölöm ezt a tagot, és gyűlölöm azt a cowboyt a tepsiben. Mondtam már? Rivera sarkon fordult, és az ajtó felé indult, majd megtorpant, és maga elé meredt. Jól kivehető lábnyom látszott a linóleumon, barna szószban. Egy kis láb nyoma, női lábnyom. Rivera a halottkémhez fordult. – Dolgozik itt nő, doki? – Itt lent nem. Csak az irodában. – Bassza meg. Nick, gyere, beszélnünk kell. – Rivera kiviharzott az ajtón. Cavuto ráérősen megindult, majd az ajtónál megállt, és visszanézett a halottkémre. – Hangulatember, doki. Az bólintott. – Semmit a vérveszteségről a sajtónak, már ha volt. És semmit a hiányzó testről. – Persze. Nem óhajtom reklámozni, hogy holttesteket vesztünk el itt.

Rivera a folyosón várta Cavutót. – El kell engednünk a srácot, te is tudod. – Huszonnégyre még bent tarthatjuk. – Nem ő volt. – Ja, de tud valamit. – Engedjük el és kövessük. – Hadd menjek neki még egyszer. Egyedül. – Ahogy akarod. De még valamire figyelnünk kell. Te is láttad azokat a szúrásokat a cowboy nyakán, ugye? Cavuto a szivart rágva bámulta a mennyezetet. – Na? Cavuto bólintott. – Akkor talán a többin is volt. Csak a többin is elmúlt. És láttad a lábnyomot? – Láttam. – Nick, hiszel a vámpírokban? Cavuto elindult a folyosón. – Muszáj bekapnom egyet. – Mármint italt? Cavuto hátranézett a válla fölött, és vicsorgott. Rivera elvigyorodott. – Ezzel tartoztam. Tommy úgy saccolta, húsz fok körül lehet a cellában, ám zárkatársa – a százkilencven magas, százkilós, borostás és mosdatlan, félszemű pszichopata a Disney-tetoválásokkal – valósággal úszott a verejtékben. Talán, gondolta Tommy, ahogy a vécé mögött megbújt, a fölső ágyon melegebb van. Vagy talán kemény munka hat órán keresztül fenyegetőn meredni valakire, ha az embernek csak fél szem áll a rendelkezésére. – Nem bírlak – mondta Félszem. – Sajnálom. Félszem felállt és megfeszítette a bicepszét; Micky és Goofy dühösen kidudorodott. – Gúnyolódol? Tommy nem akart semmit mondani, ezért inkább hevesen rázta a fejét, vigyázva, nehogy bármi mosolyféle átsuhanjon az arcán. Félszem visszaült, és folytatta a félszem-meresztést. – Mér’ hoztak be? – Semmiért. Nem csináltam semmit.

– Ne basztass, seggtörlő. Mér’ kapcsoltak le? Tommy feszengve próbált dimenziót váltani, és belesimulni a salaktégla falba. – Hát, a barátnőmet beletettem a fagyasztóba. De szerintem ez nem bűncselekmény. Amióta a cellába hozták, Félszem most először elmosolyodott. – Szerintem se. Nem használtál fegyvert, ugye? – Nem. És egy Sears jégmentes hűtőről van szó. – Az jó. A fegyvernél nagyon keménykednek. – És – merészkedett ki egy centit a sarokból Tommy – te miért vagy bent? – Biztos csecsemőfojtogatás, biztos kannibalizmus, biztos lövöldözés nyilvános helyen. Félszem leszegte a fejét. – Szerzői jogok megsértése. – Viccelsz? Félszem a homlokát ráncolta. Tommy visszacsúszott a sarokba. – Komoly? Az baj. Félszem lehúzta rongyos pólóját. Széles mellkasán egy kés- és egy golyónyom között a hét törpe táncolt. A hasán Hófehérke és Hamupipőke ölelkezett, és osztozott meghitten egy muffinon. – Ja, elkövettem aztat a hibát, hogy póló nélkül mentem ki. Egy Disney-góré, aki itt vakációzott, meglátott a dokknál. Hívta a pitbull ügyvédjeit. Tommy együttérzőn ingatta a fejét. – Nem is tudtam, hogy szerzői jogok megsértéséért börtön jár. – Igazából nem is. Csak amikor kitéptem a pasas vállát a foglalatjából, akkor bejött a képbe a rendőrség. – Az sem bűntény, nem? Félszem úgy dörgölte a homlokát, mintha roppant megterhelő lenne visszaemlékezni. – A gyerekei előtt. – Ó. – Flood, talpra – mondta az őr a cella előtt. Nick Cavuto nyomozó állt mögötte. – Gyerünk, cuki – mondta. – Utoljára még sétálunk egyet. A vér most nem pezsdítette és dobta fel úgy, mint korábban. Nem, inkább olyan volt, mint a lasagna utáni teltség, amit dupla eszpresszóval

fojt le az ember. Az erő azért dalolt a tagjaiban; úgy tépte ki a padlásszoba kilincsét, ahogy a műanyag helyszínelőszalagot, amit a rendőrség ragasztott az ajtóra. Érdekes, hogy más élő testből inni, gondolta. A Simon megölése miatti bűntudat pillanatok alatt odalett, s a ragadozó gondolkodás vette át az irányítást. Ezúttal a ragadozó új tulajdonsága került előtérbe: nemcsak a vadászat és bujkálás ösztöne, de a védelemé is. Ha Tommyt lecsukták, amiért őt fagyasztóba tette, akkor Pearyt is megtalálták, vagyis Tommyt a többi gyilkossághoz is hozzákapcsolják. De ha találnak még egy áldozatot, míg Tommy a hűvösön csücsül, kénytelenek lesznek elengedni. És azt akarta, hogy Tommy szabad legyen, először is, hogy megtudja, miért fagyasztotta őt le, de ami még fontosabb, mert ideje volt a másik vámpír ellen támadni, és az egyetlen biztos mód a levadászására, ha az nappal történik. Megharapta Simon nyakát, és a tenyere élével pumpálta a szívét, miközben ivott. Közben eszébe jutott a nagydarab tűzoltó, aki a Transamericához jött az alkalmazottakat megtanítani a földrengés elleni védekezésre, amibe beletartozott egy elsősegélykurzus. Mit gondolna, ha tudná, hogy az egyik diákja az ő technikájával pumpálta ki az éltető vért az áldozatból? „Sajnálom, Tűzoltó Tom, szívtam, mint a porszívó, de nem volt elég. Ha ez vigasz, nem élveztem.” A Simon véréből nyert kevéske erő szinte teljesen elpárolgott, mire belépett a lakásba. Az otthonuk rémesebb állapotban volt, mint amikor az Állatok itt reggeliztek. A futont a falhoz rúgták; a könyveket lesöpörték a polcról és szétterítették a földön; a szekrények nyitva, a tartalmuk szanaszét; minden felületen ujjlenyomat-rögzítő por. Legszívesebben sírva fakadt volna. Arra az időre emlékeztette, amikor két hónapig egy heavy metal basszusgitárossal élt, aki feldúlta a lakást pénz után, hogy drogot tudjon venni... Pénz? Berohant a hálóba, a toalettasztalhoz, ahol a vámpírtól kapott pénz maradékát tartotta. Eltűnt. Kirántotta a fehérneműs fiókot. Tartott pár összetekert ezrest egy melltartóban; régi szokás abból az időből, amikor még a basszer elől dugdosta a pénzt. Ott volt. Van egyhavi lakbér, de aztán? Mindegy lesz, ha Tommy nem állítja meg a másik vámpírt. Az mindkettejüket megöli, ebben biztos volt, méghozzá hamarosan.

Ahogy a pénzt forgatta a kezében, hallotta, hogy nyílik a lenti ajtó, majd léptek közelednek a lépcsőn. Bement a konyhába, lekuporodott a pult mögé. Valaki bejött a lakásba. Egy férfi. Hallotta a szívverését... érezte a verejték és az állott dezodor szagát. Tommy dezodorja. Felállt. – Szia – mondta Tommy. – Hú, de örülök, hogy látlak.

31. fejezet A férfi a hűvösön ült, a nő meg felolvadt... Jody át akart hajolni a konyhapulton, hogy megölelje, aztán megtorpant. – Rémesen nézel ki. A fiú borostás volt, zsíros haja szanaszét állt, és mintha ruhában aludt volna. Pedig nem. Egyáltalán nem aludt. – Kösz. Kicsit te is megviselt vagy. Jody a hajához emelte a kezét, gubancot tapintott, hát leejtette. – Én meg azt hittem, a vörös haj jól megy a fagyási sebekhez. – Meg tudom magyarázni. Jody megkerülte a pultot, és elébe állt, de maga sem tudta, hogy megölelje vagy megüsse. – Klassz ruha – bókolt Tommy. – Új? – Új volt, mielőtt a szósz és az üdítő ráfagyott. Mi történt, Tommy? Miért voltam lefagyasztva? A fiú megérintette az arcát. – Hogy vagy? Jól vagy? – Jókor kérdezed – meredt rá. Tommy a szemébe nézett, majd félre. – Gyönyörű vagy, tudod? – Azzal a padlóra rogyott, hátát a pultnak támasztotta. – Annyira sajnálom, Jody. Nem akartalak bántani, csak... olyan magányos voltam. Jody érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, gyorsan letörölte. Tommy tényleg sajnálja, látta rajta. Ő meg mindig bevette a bocsánatkéréseket, még akkor is, amikor az a basszer lenyúlta a hifijét. Vagy az az építőmunkás volt? – Mi történt? – erőltette. Tommy a padlót bámulva ingatta a fejét. – Nem tudom. Beszélni akartam valakivel könyvekről. Valakivel, aki különlegesnek tart. Megismerkedtem egy lánnyal a melóban. Csak kávézni akartunk, semmi több. De nem hittem, hogy megérted. Szóval... érted.

Jody leült mellé a padlóra. – Tommy, megölhettél volna. – Sajnálom! – bődült el. – Félek tőled. Néha rohadtul félek. Nem hittem, hogy bajod eshet, különben nem csináltam volna. Én csak különlegesnek akartam érezni magam, de te vagy a különleges. Csak beszélni akartam valakivel, aki úgy látja az életet, mint én, aki megérti az érzéseimet. Szeretnék villogni veled, de nem csak éjjel. Még sose volt igazi barátnőm. Szeretlek. Meg akarom veled osztani a dolgokat. Makacsul maga elé nézett. Jody megfogta és megszorította a kezét. – Tudom, hogy érzel. Fogalmad sincs, mennyire jól tudom. És én is szeretlek. Végre ránézett, majd átölelte. Sokáig ölelték egymást, ringatóztak is, mint a síró gyerekek. Fél óra telt el könnysós csókokkal, majd Jody azt mondta: – Zuhanyzunk együtt? Nem akarlak elengedni, és mindjárt hajnal. A zuhany után tisztán és felhevülten áttáncoltak a hálóba, és rázuhantak az ágyra. Tommynak olyan volt Jodyval lenni, mintha olyan helyre ért volna, ahol biztonságban van és szeretik; a kinti világban járó sötét és ellenséges dolgokat elmosta Jody nedves hajának illata, egy puha csók a szemhéjra, a szerelem és megnyugvás vegyes suttogása. Jodynak egyáltalán nem ilyen volt. Menekülés volt az aggodalomtól és gyanakvástól, a ragadozó elmétől, ami napok óta elő-előbukkant, akár vérszagra a cápa. Most nem kellett táplálkoznia, most másfajta éhség űzte: hogy mélyen és sokáig magában tartsa a fiút, átölelje és örökre magába zárja. Tommy kezének érintésére vámpírérzéke feléledt – mintha végre tapintása magát az életet is örömként érzékelné. Szeretetként. Amikor befejezték, a lány a mellére szorította Tommy arcát, és hallgatta, ahogy a légzése lelassul, és lassan elalszik. Könnyek szöktek ki Jody szeme sarkából, miközben hajnalodott, és az éjszaka utolsó gondolata az volt: Végre szeretnek, és most kell feladnom. Naplementekor Tommy még aludt. Jody gyengéden homlokon csókolta, majd óvatosan megharapta a fülét, hogy felébressze. Tommy

kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Jody a sötétben is látta; őszinte mosoly volt. – Szia – mormolta Tommy. Jody hozzábújt. – Fel kell kelnünk. Dolgunk van. – Hideg vagy. Fázol? – Sose fázom. – Felkelt és a villanykapcsolóhoz ment. – Szemek – figyelmeztette, és felkapcsolta. Tommy a szemére kapta a kezét. – „Az isten szerelmére, Montressor!” – Poe. Igaz? – Az. – Látod? Tudok én könyvekről beszélni. Tommy felült. – Sajnálom. Nem adtam esélyt. Állandóan az... állapotodról beszéltünk. Jody mosolygott, és felkapott egy farmert meg egy flanelinget a kupacból a földön. – Az éjszaka beszéltem a másik vámpírral. Ezért hagytam azt az üzenetet. Tommy most már teljesen felébredt. – Beszéltél vele? Hol? – Egy klubban. Haragudtam rád. Muszáj volt járnom egyet. Villogni kicsit. – És mit mondott? – Azt mondta, hogy mindjárt vége. Tommy, szerintem megpróbál megölni téged, vagy talán mind a kettőnket. – Az szívás. – És neked kell megállítanod. – Nekem? Miért nekem? Neked van röntgenszemed meg minden. – Túl erős. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon öreg. Ravasz. Azt hiszem, minél régebben vagy vámpír, annál többre vagy képes. Kezdek... jobban ráérezni. – Túl erős neked, de én állítsam meg? Hogyan? – Akkor kell elkapni, amikor alszik. – Megölni? Csak így? Még ha meg is találom, hogy ölöm meg? Nektek semmi nem árt... hacsak nincs kriptonitod. – Kihúzod a napfényre. Vagy levágod a fejét... az tutira elég. Vagy felnégyeled, és szétszórod a darabjait. – Jody nem nézett a szemébe, amikor ezt mondta. Mintha valaki más beszélt volna. – Ja, pakoljam be egy szemeteszsákba, és szálljak fel vele a

negyvenkettes buszra. Aztán minden megállóban hagyok egy darabot. Megőrültél? Én nem tudok megölni senkit, Jody. Nem vagyok ilyen. – Hát én meg nem tehetem. – Miért nem megyünk el Indianába? Tetszene neked ott. Szerzek egy szakszervezeti állást, és anyám tök boldog lesz. Megtanulsz fazekaskodni. Klassz lesz, a frigóban nem lesz hulla, se vámpír... Tényleg, hogyan... hol olvadtál ki? – A hullaházban. Egy perverz éppen ki akarta élni rajtam az álmait. – Megölöm! – Felesleges. – Megölted? Jody, nem ölhetsz meg... – Nem öltem meg. Csak úgy meghalt. De van még valami. – Alig várom. – A vámpír megölte Simont. Tommy elsápadt. – Hogyan? Hol? – Ahogy a többieket. Ezért engedtek el téged a zsaruk. Tommy egy pillanatig a kezeit bámulva emésztette a hírt. Aztán felnézett. – Honnan tudtad, hogy börtönben voltam? – Te mondtad. – Én? – Te hát. Annyira fáradt voltál éjjel, nem csoda, hogy nem emlékszel. – Begombolta az inget. – Tommy, meg kell találnod és megölnöd a vámpírt. Szerintem Simon volt az utolsó figyelmeztetés, most mi következünk. Tommy a fejét ingatta. – Nem tudom elhinni, hogy elkapta Simont. Miért Simont? – Mert közel állt hozzád. Gyere, főzök neked egy kávét. – Elindult a konyhába, és megbotlott a bronzteknősben. – Ez mi? – Hosszú. Jody körülnézett, a teknőskarmok kaparászását fülelte. – Hol van Scott és Zelda? – Elengedtem őket. Jöjjön a kávé. Rivera és Cavuto egy jelzés nélküli járőrkocsiban ültek a sikátorban a padlásszobával szemben, felváltva szunyókáltak és figyeltek. Most Riverán volt az őrködés sora, Cavuto mellette horkolt.

Riverának nem tetszett a dolgok alakulása. Vonzza a bizarr szarságokat. Az volt a munkája, hogy bizonyítékot keressen és elkapja a rosszfiúkat, a bizonyíték azonban elég gyakran, főleg ebben az esetben, olyan rosszfiúra mutatott, aki egyáltalán nem volt fiú: nem volt ember. Nem akarta elfogadni, hogy vámpír járkál a városban, mégis elhitte. És tudta, hogy sosem győzi meg erről Cavutót, sőt senkit. Ettől függetlenül azért mielőtt eljött otthonról, előkereste az anyja ezüstfeszületét. Kabátzsebébe tette a jelvénye mellé. Szívesen elővette volna, hogy mondjon egy rózsafüzért, Cavuto azonban a horkolás dacára éberen aludt, és Rivera nem vágyott a kiröhögésre, ha a nagydarab zsaru pont egy Üdvöz légy Mária közepén ébredne fel. Már fel akarta kelteni Cavutót, és hunyni egyet, amikor a lakásban felkapcsolták a villanyt. – Nick. Ég a villany. Cavuto azonnal ébren volt. – Mi? – Ég a villany. A gyerek felébredt. Cavuto meggyújtotta a szivart. – És? – Gondoltam, tudni akarod. – Nézd, Rivera, a villany az nem történés. Tudom, hogy tíz-tizenkét óra után annak tűnik, de nem az. Kezded elveszteni a tehetségedet. Ha a gyerek elmegy, ha megfojt valamit, na, az történés. Rivera megsértődött a letolástól. Annyi ideje zsaru, mint Cavuto, nem kell lenyelnie ezt a szart. – Nyaljál szart, Nick. Most különben is én alszom. Cavuto az órájára nézett. – Igaz. Egy darabig szótlanul nézték a fenti ablakokat. Árnyak mozogtak a lakásban. Túl sok árny. – Valaki van még ott – mondta ki Rivera. Cavuto hunyorogva nézte az árnyakat, majd előkapott egy távcsövet az ülés alól. – Egy lány. – Valaki elment az ablak előtt. – Egy vörös hajú. Tommy belekortyolt a kávéjába, és sóhajtott. – Azt se tudom, hol kezdjem. Ez egy rohadt nagy város, én meg alig ismerem még ki magam. – Akkor várjuk meg, míg idejön értünk. – Jody a fiú csészéjét nézte,

amiről hőhullámok gomolyogtak. – Istenem, de hiányzik a kávé. – Nem járkálhatsz csak úgy, hátha megérzel valamit? Lestat is... – Ne kezdd! – Bocs. – Kortyolt egyet. – Talán az Állatok segíthetnek. Úgyis bosszút akarnak állni Simonért. Elmondhatom nekik? – Akár. Amennyi drogot azok szednek, még el is hiszik. Amúgy is benne volt a reggeli lapokban. – Ja, biztos. – Tommy letette a csészét és ránézett. – Honnan tudtál Simonról? Jody elfordult. – A hullaházban voltam, amikor behozták. – Láttad? – Hallottam a zsarukat beszélni. Akkor surrantam ki, amikor kitört a balhé a halott perverz miatt. – Aha – mondta Tommy bizonytalanul. Jody megfogta a kezét. – Indulnod kell. Hívok taxit. – Minden pénzemet elvették. – Nekem maradt kicsi – adott át két százast Jody. Tommy felvonta a szemöldökét. – Kicsi? Jody elvigyorodott. – Légy óvatos. Maradj emberek közelében, amíg ki nem világosodik. Csak akkor szállj ki a taxiból, ha sokan vannak ott. Tanúkat biztos nem akar. – Oké. – És hívj, ha valami történik. Próbálj visszaérni holnap naplementére, de ha nem tudsz, hívj, és hagyj üzenetet, hol vagy. – Hogy megvédhess? – Hogy próbáljalak megvédeni. – Miért nem jössz velem? – Mert a szemközti sikátorban két zsaru figyel minket. Láttam őket az ablakból. Jobb, ha engem nem látnak meg. – De a sikátorban sötét van. – Pontosan. Tommy átölelte. – Ez király. Ha visszaértem, olvasol nekem a mennyezetről lógva, meztelenül? – Persze. – Mocskos verseket is? – Bármit. – Király.

Öt perccel később Tommy lent állt az alsó ajtónál, amit csak résnyire nyitott ki, hogy lássa, ha megjön a taxi. Amikor a kék-fehér DeSoto taxi megállt, kinyitotta az ajtót... mire egy szőrös, fekete-fehér üstökös süvített el mellette. – Betli! Állj! – kiáltotta a Császár. A kiskutya feliramodott a lépcsőn, minden foknál vakkantott és csörgött, mivel a tányér-sisakja az álla alatt lógott, és nekikoccant minden foknak. A lépcső tetején megállt és nekitámadt az ajtónak, ugatva-ugrálva kaparta a fát. Tommy a mellkasát fogva a falnak dőlt. Remek, gondolta, egy szívroham biztos keresztülhúzza a vámpír terveit. – Bocsáss meg neki – kérte a Császár. – Valamiért mindig ezt csinálja, amikor a lakótársaddal találkozunk. – Lázárra nézett. – Volnál olyan kedves lehozni a bajtársadat? A golden retriever felszökellt a lépcsőn, a levegőben elkapta az éppen felugró társát, majd a nyakszőrénél fogva lehozta. A Császár kivette Lázár szájából a vonagló terhét, és beledugta katonáját túlméretes kabátzsebébe, amit legombolt, majd Tommyra mosolygott. – Kutyahűség kéznél. Tommy nevetett, de inkább idegesen, mint felszabadultan. – Fenség, mit keres itt? – Téged kereslek, fiam. A hatóságok érdeklődtek utánad a szörnnyel kapcsolatban. A cselekvés ideje közeleg – lengette fakardját a Császár. Tommy hátralépett. – Még kiveri valakinek a szemét azzal a micsodával. A Császár leengedte a kardot. – Igaz. Első a biztonság. Tommy a Császár válla felett intett a taxisnak. – Fenség, egyetértek, hogy itt a cselekvés ideje. Éppen segítségért megyek. – Toborzás! – kilátott fel a Császár. – Egyesítsük erőinket a gonosszal szemben? Hívjuk hadba a várost? Űzzük vissza a gonoszt a sötét lyukba, ahonnan jött? Beszállhatunk embereimmel a taxidba? – paskolta meg vonagló zsebét. Tommy a taxisra sandított. – Hát, nem is tudom. – Kinyitotta a hátsó ajtót. – Kutyák és nemesség jöhet? A taxis mondott valamit fársziul, amit Tommy igennek vett.

– Menjünk – lépett hátra Tommy, és intett a Császárnak, hogy üljön be. Lázár páncélcsörgetve ugrott be, őt követte a Császár és Tommy. Amint a taxi elindult, Betli lenyugodott, és az uralkodó kiengedte. – Valami a házadban nyugtalanítja. Nem értem. Tommy vállat vont, azon törte a fejét, hogyan közölje az Állatokkal Simon halálhírét. A Császár lehúzta az ablakot, és embereivel úgy kocsikáztak a városban, hunyorogva a szembeszélben, akár a mobilizált vízköpők. Cavuto rácsapott Rivera vállára. – Ébresztő. Valami folyik itt. Egy taxi jött, és az öreg flúgos is a kutyáival. Rivera megtörölte a szemét és felült. – Mit csinál itt a Császár? – Ott a srác. Hogy a fenébe szedte össze az öreg flúgost? Figyelték, ahogy Tommy meg a Császár beszélget, és közben Tommy időről időre a taxisra sandít. Pár perc elteltével beültek a taxiba. – Megyünk – indított Cavuto. – Várj, engedj ki. – Mi? – Látni akarom, hová megy a lány. Hogy kicsoda. – Kérdezd meg tőle. – Megyek. – Rivera felvette az adóvevőt. – Maradjunk kapcsolatban. Hívok másik kocsit. Cavuto hintázott a vezetőülésben. – Hívj a mobilon, ha látod a lányt. Ne használd a rádiót. Rivera félúton kifelé megtorpant. – Szerinted a lány a hullaházból, ugye? – Szállj már ki. Mennek. A taxi elindult. Cavuto elengedte őket egytömbnyit, majd utánuk indult. Rivera ott maradt a sötét sikátorban, zsebében a feszülettel. Négy emelettel fölötte, egy könnyűipari épület tetején Elijah Ben Sapir, a vámpír lenézett Riverára, és figyelte, mennyi hőt veszt a rendőr a kopaszodó foltján keresztül. – Talpast vagy fejest? – tűnődött.

32. fejezet Mindenki egyért, egy meg... na, tudjátok Lehettek volna a Hét Mesterlövész vagy a Hét Szamuráj. Ha mindegyikük képzett profi, hibás jellemű pisztolyhős vagy sötét múltú, megtört harcos... vagy ha mindegyiküknek lett volna titkos oka csatlakozni egy öngyilkos küldetéshez, lett volna antihős igazságérzete és égő vágya rendbe tenni a dolgokat... lehettek volna elit harcolóegység, melynek leleményessége és bátorsága győzelemre segít az elnyomók fölött. Így viszont csak egy rendetlen bagázsnyi örök kamasz voltak, képzetlenek és felkészületlenek mindenre, kivéve kamiont rakodni és hülyéskedni: az Állatok. A kasszákon ülve hallgatták, ahogy az előttük fel-alá járkáló Tommy beszél nekik vámpírokról, Simon haláláról, és hadba hívja őket, miközben az oldalt álló Császár részleteket idézett V. Henrik agincourti beszédéből. – A zsaruk nem hinnék el, egyedül pedig nem megy – mondta Tommy. – Mi kevesek, mi szerencsés kevesek... – így a Császár. – Szóval ki tart velem? Az Állatok nem szóltak. – Barry, te búvár vagy. Van benned kurázsi, igaz? Igaz, hogy kopaszodsz és hízol elfele, de itt az esély, hogy nyomot hagyj magad után. Barry a cipőjére nézett. Tommy odaugrott Drew-hoz, aki úgy lógatta a fejét, hogy hosszú zsíros haja teljesen elfedte arcát. – Drew, te tudsz a legtöbbet a kémiáról. Most használhatod. – Ki kell rakodnunk egy kamiont. Tommy Clinthez lépett, belenézett a vastag szemüvegbe, megborzolta a göndör fekete haját. – Clint, Isten akarata, hogy segíts. Ez a vámpír

maga a megtestesült gonosz. Igaz, kicsit kiégtél, de az igazságért még odaüthetsz. – Áldottak a szelídek. – Jeff! – mondta Tommy. A nagydarab exsportoló felnézett a plafonra, mintha a világegyetem titka a fénycsövekben rejlene. – Jeff, te nagy vagy, buta, és a térdednek annyi, de hé, jól nézel ki. Ennek talán hasznát vehetjük. Jeff fütyörészni kezdett. Tommy ment tovább. – Lash, a népedet több száz éve elnyomják. Ideje visszavágni. Persze még nincs meg a diplomád... még teljesen nem szipolyoztak ki. Martin Luther King elszalasztaná ezt az alkalmat? És Malcolm X? És James Brown? Neked nincs álmod? Nem érzed a bizsergető lehetőséget? Lash a fejét rázta. – Reggel tanulnom kell, öreg. – Troy Lee? A szamurájhagyomány? Itt te vagy az egyetlen képzett harcos. – Kínai vagyok, nem japán. – Nem mindegy? Te vagy a kungfus. Ki tudod emelni egy fickó tárcáját a zsebéből úgy, hogy észre se veszi. Senkinek nincsenek ilyen reflexei. – Oké – mondta Troy. Tommy már továbblépett, de most megtorpant. – Tényleg? – Persze, segítek. Simon jó haver volt. – Hű. – Gustavóra nézett. – Na? Gustavo a fejét rázta. – Víva Zapata! – rikkantotta Tommy. – Hagyd – tanácsolta Troy Lee. – Családja van. – Igaz. Bocs, Gustavo. Troy Lee felkelt, és odaállt a többi Állat elé. – De ti, faszkalapok. Ti romlott kutyakaja vagytok. Ha Simon látna, lelőne benneteket. Ez lehet a legjobb bulink. Drew felnézett. – Buli? – Ja, buli. Iszunk valamit, szétrúgunk pár segget, szörnyeket darabolunk... esetleg felszedünk pár bigét. Az istenit, Drew, ki tudja, milyen szarba keveredünk. És te kihagyod. – Benne vagyok – mondta Drew. – Én is – mondta Barry.

Troy most Jeffre és Clintre nézett. – Na? Azok bólintottak. – Lash? – Oké – mondta Lash meggyőződés nélkül. – Oké – mondta Tommy. – Rakodjunk ki. Reggelig úgyse kezdhetjük. Kitalálunk egy tervet és szerzünk fegyvert. Troy Lee felemelte az ujját. – Egyvalami. Hogy találjuk meg a vámpírt? – Oké, munkára. A reggel a Safeway parkolójában találta az Állatokat, sört vedeltek és a szörny megkeresésének és kiiktatásának stratégiáját beszélték át. – Szóval a tudomásod szerint nem hatnak rájuk a drogok? – kérdezte Drew. – Nem hinném – felelte Tommy. – Nem csoda, hogy ki van akadva. – És a fegyver? – kérdezte Jeff. – Simon puskája nálam van otthon. Tommy elgondolkodott. – Meg lehet őket sebesíteni, vagyis károsítani. De Jody hihetetlen gyorsan gyógyul... ez a tag meg talán még gyorsabban. De azért inkább megyek neki puskával, mint anélkül. – A filmeken mindig karót döfnek a szívükbe – jegyezte meg Barry. – Talán beválik – bólintott Tommy. – Megpróbálhatjuk. Ha már odáig jutunk, akár fel is darabolhatjuk. – Szigonypuska. Nekem van három. Egy szén-dioxidos meg két gumis. Nem visznek messze, de talán leköti, míg felvágjuk. – Van két rövid kardom – szólt közbe Troy Lee. – Pengeéles. – Jó, hozd – bólintott Tommy. – Én hozom az Igét – mondta Clint. Egész éjjel azt kiabálta, „Távozz tőlem, Sátán”, teljesen kiidegelve az Állatokat. – Menj haza és imádkozz – lökte meg Lash. – Itt akció lesz. – A csoportra nézett. – Nézzétek, srácok, a szigonypuska meg a kard klassz, de hogy találjuk meg a tagot? A zsaruk három hónapja keresik, és a jelek szerint hiába. Ha Tommyra pályázik, a legjobb lenne csapdát állítani Tommy lakásán. Én nem vagyok benne biztos, hogy szembe akarok vele szállni, ha ébren van. Simon nekem is a barátom volt, de közben az egyik legbetegebb ember is, akit ismertem, és a vámpír elbánt

vele, mint egy csecsemővel. Pedig az újság szerint fegyvere is volt. Nem tudom... – Igaza van – mondta Drew. – Megszívtuk. Ki akar felugrani a kompra és inkább yuppie művészeket terrorizálni? Van gombám. – Gomba! Gomba! Gomba! – kántálták az Állatok. Hirtelen staccato zörgést hallottak, mint amikor valaki bottal veri egy szemetes fedelét, merthogy erről is volt szó. A Császár lépett a körbe, aki egész éjjel hallgatott. – Mielőtt a gerincetek megkocsonyásodik, merítsetek bátorságot. Gondolkodtam. – Jaj, ne – kiáltotta valaki. – Tudom, hogyan találjuk meg a démont és tüntessük el naplemente előtt. – Na ja – cöccögött Drew. – És hogyan? A Császár felkapta Betlit, és úgy fogta, mintha az lenne a Szent Grál. – Jobb katona még nem masírozott, jobb kopó még nem szimatolt ki csatornapatkányt. Olyan ostoba voltam. – Elnézést, fenség – mondta Tommy –, de mi a szarról beszél? – Tegnap estig nem tudtam, hogy az a szép ifjú hölgy, akivel lakodat megosztod, vámpír. Mégis Betli minden alkalommal megvadult, amikor elmentünk a házatok előtt. És ahányszor találkoztunk a démonnal. Úgy hiszem, megérzi a vámpírokat. Várakozva nézték. – Szedjétek össze a bátorságotokat és a fegyvereiteket, jó emberek. Találkozunk itt két óra múlva, és eltávolítjuk a gonoszt a városomból. És a kiskutya fog vezetni. Az Állatok Tommyra néztek, aki vállat vont és bólintott. Új vezérük lett. – Két óra, srácok – mondta Tommy. – A Császár a főnök. Cavuto távcsövön keresztül nézte, ahogy az Állatok szétszélednek. A Port Manson parkolójában ült, jó százötven méterre a Safewaytől. Letette a távcsövet, és tárcsázta Rivera számát a mobilján. – Rivera. – Történik valami? – Nem, és szerintem most, hogy nappal van, nem is fog. Miután a gyerek elment, nem kapcsolták fel a villanyt, de a porszívót hallottam. A lány fent van, csak nem gyújtott villanyt.

– Szeret sötétben takarítani. – Szerintem lát a sötétben. – Nem akarok erről beszélni – morogta Cavuto. – Más? – Nem sok. Gyerekek kavicsokkal dobáltak rám a tetőről. A srác lakása alatti öntödében a fickók már dolgoznak. A sikátorban csövesek végeznek tiltott nyilvános székelést. Ott van valami? – A srác egész éjjel dolgozott, aztán sörözött a többiekkel. Most mentek szét, de a srác meg a flúgos még itt vannak. – Nem hívsz erősítést? – Nem akarom kiadni a kezünkből, amíg többet nem tudok. Maradj a telefonnál. – A halottkém hívott? – Ja, az előbb. A furgonos fickó is sok vért vesztett. A másik a hullaházban nem. Szívroham. A lány testét még nem találták meg. – Mert egész éjjel takarított. – Mennem kell – mondta Cavuto. Tommy meg a Császár a parkolóban vártak, amikor az Állatok visszatértek Troy Lee Toyotájában, és nekiálltak kirakodni. – Állj, állj, állj – mondta Tommy. – Nem rohangálhatunk a városban szigonypuskával meg karddal. – Meg vadászpuskával – tette hozzá büszkén Jeff, töltényt nyomva Simon fegyverébe. – Tedd azt vissza a kocsiba. – Nem gond – mutatott fel egy karácsonyi csomagolópapírt Drew. – Dallas, 1963. november 22. – Mi? – Lee Harvey Oswald besétál egy tankönyvraktárba egy összetekert rolóval. Pár perc múlva Jackie szürkeállományt kaparhat a Lincoln oldaláról. Ha valaki kérdezi, rolót ajándékozunk anyukánknak karácsonyra. – Ó. Oké. Clint szállt ki a Toyotából kórusköpenyben, nyakában fél tucat kereszt lógott. Egyik kezében rágcsával teli zacskó, a másikban vízipisztoly. – Kész vagyok – mondta Tommynak és a Császárnak. – Kaja – bólintott Tommy –, okos.

– A Mennyei Seregek – Clint meglengette a pisztolyt –, szenteltvízzel töltve. – Az itt nem működik, Clint. – Ó, te kishitű. Betli és Lázár otthagyták a Császárt, és Clintet szimatolták intenzíven. – Látjátok, ők ismerik a Lélek erejét. Ekkor Betli felugrott, kikapta kezéből a zacskót, és eliramodott a bolt sarka felé, a nyomában Lázár, majd Clint és a Császár. – Fogja meg! – kiabálta Clint egy öregnek, aki épp kilépett az üzletből. – Elvette Krisztus testét! – Ne bántsa! – kiáltotta a Császár. – Ő a város egyetlen reménysége. Tommy utánuk eredt. A megdöbbent öreg mellett elhúzva odaszólt: – Múlt héten Elvisszel kártyáztak. Mit mondhatnék? Az öregnek ennyi elég volt, elsietett. Tommy a bolt mögött érte utol őket, ahol a Császár egyik karjában Betlit fogta, a másikban a fakarddal Clintet tartotta távol, miközben Lázár az utolsó morzsákat fogyasztotta a széttépett zacskóból. – Megette az áldott Megváltót! – jajongott Clint. – Megette az áldott Megváltót! Tommy elkapta a derekát, úgy húzta vissza. – Semmi baj, Clint. Betli keresztény. Jeff érkezett, negyvenhatos Reebokjában úgy dobogott, akár az igásló. Meglátta az üres zacskót. – Á, értem. Száraztáp lett belőle? Aztán berobogott Drew, mögötte Lash és Troy Lee. – Ez aztán a buli, mi? – mondta Drew. – Nem is tudtam, hogy Jézusból száraztáp lett, ti igen? – nézett rájuk Jeff. Lash az órájára pillantott. – Már nincs hat óránk sötétedésig. Talán kezdhetnénk. Tommy elengedte Clintet, a Császár pedig leeresztette a kardját. – Kell valami, amiről Betli szagot foghat – mondta. – Valami, amihez a démon hozzáért. Tommy a zsebébe nyúlt, és előhúzta az egyik százast, amit Jodytól kapott. – Ezt tuti megfogta, csak jó régen. A Császár elvette és Betli orra alá tartotta. – Az mindegy. Az érzékei élesek, és a szíve igaz. – Betlihez így szólt. – Ez a szag, kisember. Keresd.

Letette a kutyát, az pedig vakkantva-szörcsögve megiramodott. A vámpírvadászok követték, de a saroknál elvesztették szem elől. Ahogy befordultak, a menedzser jött ki a boltból, kezében a vicsorgó Betlivel. – Flood, ez a te kutyád? – Őt senki nem birtokolja – felelte a Császár. – Hát csak mert bejött, és letaknyolta a nyolcas kasszát. Pénzkeresésre tanítjátok be? A Császár a százdollárosra nézett a kezében, majd Tommyra. – Talán másról kéne szagot fognia. – Hol látta utoljára a vámpírt, fenség? – kérdezte tőle Tommy. A Saint Francis Jachtklub kapuőre egy szót se vett be a meséből. – Komolyan – győzködte Tommy. – A karácsonyi partira kell dekorálnunk. – Az Állatok a nyomaték kedvéért felmutatták a vidáman becsomagolt fegyvereiket. – És a püspök is velünk jött éjféli misét adni – mutatott Clintre, aki elmosolyodott, és kacsintott vastag szemüvege mögött. – Deus ex machina – merítette ki latintudását Clint. – Shalom – tette hozzá, biztos, ami biztos. Az őr bepötyögött valamit a számítógépbe. – Sajnálom, uraim, tagkártya vagy vendégbelépő nélkül nem engedhetek be senkit. A Császár uralkodóhoz méltó torokköszörülést eszközölt. – Jóember, minden pillanatért, amíg feltart bennünket, emberi szenvedéssel kell fizetni. Az őr úgy gondolta, most éppen megfenyegették, vagyis remélte, mert akkor előveheti a fegyverét, és a keze már indult is a pisztolytáska felé, amikor csörgött a telefon a kapusfülkében. – Maradjanak itt – utasította a vámpírvadászokat. Felvette a telefont, bólintott, majd a Marina Boulevard felé nézett, ahol egy barna Dodge parkolt. Letette a kagylót, és kijött a fülkéből. – Bemehetnek – mondta, csöppet sem örömmel. Megnyomott egy gombot, a kapu felemelkedett, és az Állatok bementek. A Keleti Öböl felé vették az irányt. Két perc múlva a barna Dodge odaállt a kapuhoz. Cavuto lehúzta az ablakot, és megmutatta a jelvényét. – Kösz – mondta az őrnek. – Majd én szemmel tartom őket. – Nincs mit. Lőtt már embert?

– Ma még nem. – Cavuto behajtott a kapun, lemaradva az Állatoktól, hogy ne vegyék észre. A dokk végén az Állatok és a Császár kétségbeesetten nézte a jó százötven méterre a vízen horgonyzó fehér jachtot. Betli vadul ugatta. – Látjátok? – bólogatott a Császár. – Tudja, hogy a démon rajta van. – Biztos, hogy arról a hajóról jött? – Abszolút. Beleborzongok, ha csak eszembe jut... ahogy a köd átváltozott a szörnyeteggé. – Remek – mondta Tommy –, és hogy jutunk fel rá? – Barryhez fordult, aki éppen naptejet kent a kopaszodó foltjára. – Oda tudsz úszni? – Mind oda tudunk úszni. De hogyan tartom szárazon a fegyvert? Elmehetek a motorcsónakomért, de az időbe telik. – Mennyi? – Kábé egy óra. – Négy, max öt óránk van napnyugtáig – mondta Lash. – Menj érte. – Nem, várj – szólalt meg Drew, aki a közelben ringatózó jachtokat nézte. – Jeff, tudsz úszni? A nagydarab kosaras a fejét rázta. – Én nem. – Helyes. – Drew elvette Jefftől a karácsonyi csomagolású puskát, majd Jeffet nemes egyszerűséggel belökte a vízbe. – Ember a vízben! Ember a vízben! Csónakot! Csónakot! Az a pár tulajdonos és hajós, aki a közeli hajókon szöszmötölt, felkapta a fejét. Drew kiszúrt egy jókora mentőcsónakot egy kilencméteres jacht tatján. – Ott, azt, srácok. Az Állatok odasiettek. A jacht legénysége segített a vízre csúsztatni. A vízben kapálózó Jeff közben visszaevickélt a dokkhoz. Drew ellökte a puskával. – Még ne, te nagy marha. – A válla felett hátrakiabált: – Siessetek! Fuldoklik! Tommy, Barry és Lash mindent beleadva eveztek a gumicsónakkal. A jachtosok meg a Császár utasításokat kiabáltak, közben Drew és Troy Lee a megfulladni nem akaródzó haverjukat nézték. – Ahhoz képest, hogy nem tud úszni, egész jó – vélte nyugodtan Drew. – Nem akarja bevizezni a haját – vélte taoista egyszerűséggel Troy. – Ja, két óra hajszárítás nagy időpocsékolás. Tommy a csónak elejébe guggolt, és az evezőt nyújtotta Jeffnek. –

Kapd el. Jeff csapkodott-hadonászott, de nem fogta meg. – Ha nem evez, lemerül – kiabálta Troy. – Neked kell megfogni őt. Tommy fejbe verte Jeffet a műanyag evezővel. – Kapd el! – A csatár egy pillanatra elmerült, majd felbukkant. – Egy! – szurkolt Drew. – Kapd már el – kiáltotta Tommy. Ütésre emelte az evezőt. Jeff hevesen megrázta a fejét, aztán az evezőért nyúlt, és megint elmerült. – Kettő! Tommy felhúzta az evezőt, a végén Jeff-fel, Barry és Lash pedig bekínlódták a csónakba. – Szép munka – dicsérte őket a Császár. A dokk végén a hajósok ámultak-bámultak. Drew feléjük fordult. – Egy darabig kölcsönkérjük a csónakot, rendben? Az egyik tiltakozni akart, mire Drew letépte a puskáról a díszcsomagolást. – Nagy cápavadászat lesz. Kell a csónak. A hajós bólogatva hátrált. – Csak nyugodtan. – Oké, mindenki a csónakba – vezényelt Tommy. Drew és Troy Lee besegítette a Császárt, majd beadták neki Betlit és Lázárt, aztán maguk is beszálltak. A Császár a csónak orrában állt, ahogy átvágtak a kikötőn a Vérmes II-höz. Negyven méterre érve Betli ugrálni és ugatni kezdett a csónakban. – A démon ott van – jelentette ki a Császár. Felvette és a kabátzsebébe dugta Betlit. – Szép munka, kisember. Öt perc kellett, hogy mindenki a fedélzetre másszon, és a csónakot a tathoz kössék. – Hogy állunk az idővel, Lash? – érdeklődött Tommy. – Még négy, talán négy és fél óránk van estig. Napnyugtakor ébred, vagy ha sötét lesz? – Jody általában pontban napnyugtakor. Mondjuk, hogy négy óra. Oké, mindenki. Széledjünk szét, és keressük meg azt a vámpírt. – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet – mondta Jeff. Csöpögött róla a víz, az ajkai elkékültek a hidegtől. Az Állatok ránéztek. Kínosan feszengett a figyelem középpontjában. – A horrorfilmekben is mindig az van, hogy szétválnak, és a szörny egyenként vadássza le őket. – Jogos – mondta Tommy. – Mindenki együtt marad. Keressük meg

ezt a disznót, és essünk túl rajta. – Felemelte becsomagolt szigonypuskáját. – Simonért! – Simonért! – visszhangozták az Állatok, és követték Tommyt a hajó mélyére.

33. fejezet Bolondok hajója Tommy vezetésével végigmentek egy keskeny folyosón, be egy tágas helyiségbe, amelyet sötétre pácolt diófa lambéria borított, és nehéz, sötét fából készült bútorok töltöttek meg. A falakon festmények és bőrkötésű könyvekkel teli polcok; aranyozott huzalok tartották a könyveket a helyükön viharos időben – ez volt az egyetlen jele, hogy hajón vannak. Ablak nem volt, fény csak a mennyezetbe süllyesztett spotlámpákból jött, amelyek a festményeket világították meg. Tommy megtorpant a szoba közepén, és legyűrte a késztetést, hogy a polcokhoz menjen megvizsgálni a könyveket. Lash odalépett mellé. – Látod azt? – biccentett egy nagy festményre (élénk színek, merész alakok, vonalak és gubancok), ami a szoba túlsó végében, két ajtó közt függött. – Hűtőre szoktak ilyet mágnessel feltenni. – Az egy Miro. Milliókat érhet. – Honnan tudod, hogy eredeti? – Tommy, nézd meg ezt a jachtot. Ha megengedhetsz magadnak egy ilyen hajót, nem teszel ki reprót. – Lash egy másik, kisebb képre mutatott, amin egy nő szaténpárnákon hevert. – Goya. Felbecsülhetetlen értékű. – Mire akarsz kilyukadni? – Te őrizetlenül hagynál ilyesmit? És különben se tudsz ekkora hajót egyedül irányítani. – Klassz. Jeff, ide a puskát. A még mindig didergő Jeff odaadta neki. – Töltve. Tommy átvette, ellenőrizte, majd megindult. – Tartsátok nyitva a szemeteket, fiúk. Átmentek a Miro melletti jobb oldali ajtón. Egy folyosóra jutottak, amit tikfa lambéria borított. Tikfa redőnyös ajtók között a falakon

festmények lógtak. Az első ajtónál Tommy megállt, és intett Barrynek, hogy fedezze a szigonypuskával. Benyitott. Több sorban motorizált fogasokon öltönyök és zakók. Fölöttük kalapokkal és drága cipőkkel teli polcok. Tommy félretolt pár öltönyt, hátha áll mögöttük valaki. – Itt senki. Hozott valaki elemlámpát? – Nem jutott eszünkbe – mondta Barry. Tommy kifarolt a szekrényből, és ment a következő ajtóhoz. – Fürdőszoba. – Nincs vécé – jegyezte meg a válla felett beleső Barry. – A vámpíroknak nem kell vécézniük – magyarázta Tommy. – Szerintem ez a tag a maga igényeinek megfelelőn építtette a hajót. Nyomultak tovább a folyosón, minden helyiséget ellenőrizve. Egyikben felcímkézett és sorba rakott dobozokban festmények és szobrok álltak; a másikban összehajtott keleti szőnyegek; egy irodának látszó szoba számítógéppel, fénymásolóval, faxszal és irattartó szekrényekkel; még egy fürdő. A folyosó a hajó orrának ívét követve finoman balra kanyarodott. A végén tikfa csigalépcső vezetett feljebb és lejjebb. Fentről fény ömlött le. A folyosó a hajótest másik oldalán futott vissza a tathoz. – Biztos ahhoz a másik ajtóhoz vezet – mondta Tommy. – Lash, Clint, Troy és Jeff, ti ellenőrizzétek azokat a szobákat. Fenség, Barry, Drew velem jön. Találkozunk itt. – Azt hittem, együtt maradunk – mondta Jeff. – Nem hinném, hogy bármit találtok. Ha igen, üvöltsetek, mint a sakál. A Császár megpaskolta Lázár fejét. – Maradj itt, katona. Nem leszünk soká. Tommy felfelé mutatott a puskával, és elindultak fel a lépcsőn. A hajóhidra érve összehúzta szemét az ablakon beömlő fény ellen. Félreállt és körülnézett, míg a többiek követték. – Inkább egy csillaghajó hídjára emlékeztet – mondta a Császárnak, ahogy az felért. A híd elején a széles, áramvonalas ablak alatt alacsony konzolok húzódtak kapcsolókkal és képernyőkkel. Öt különböző radarképernyő is pityegett. Még vagy tíz-tizenkét képernyőn számok sorjáztak; piros, zöld és borostyánszín izzók világítottak billenőkapcsolók fölött, három

billentyűzet előtt. Az egyetlen hajózásra utaló tárgy egy krómkerék volt. – Tudja valaki, mire kell ez a sok cucc? – kérdezte Tommy. – Szerintem ez a személyzet, akikre gondoltunk – vélte Barry. – Itt minden automatizált. Az egyik konzolhoz lépett, mire az összes képernyő és lámpa kialudt. – Hozzá se nyúltam – mentegetőzött Barry. Alcatraz szigetén megszólalt a ködkürt, s önkéntelenül kinéztek az ablakon az elhagyatott sziget felé. A köd az öblön keresztül erre tartott. – Hogy állunk idővel? – kérdezte Tommy. Drew az órájára nézett. – Még két óra. – Oké, nézzük meg az alsó fedélzetet is. Lefelé menet hozzájuk csapódott a másik csapat. Lash azt mondta: – Semmi. Még több műtárgy, még több elektronika. Nincs hajókonyha, és gőzöm sincs, hol alhat a legénység. – Mert nincs legénység – magyarázta Tommy. – Mindent gépek irányítanak. Az alsó fedélzet padlója gyémántkemény acélból készült, nem volt szőnyeg, se lambéria: csövek és drótok futottak az acél válaszfalak körül. Acél zsilipajtó nyílt egy keskeny folyosóra. A fenti hajóhídról szűrődő fény pár lábnyira világította meg a járatot, aztán sötét lett. – Drew, van gyújtód? – kérdezte Tommy. – Naná – nyújtott át egy eldobható gázöngyújtót. Tommy lehajolt, és átbújt a zsilipajtón, tett pár lépést, majd felkattintotta az öngyújtót. – Ez vezethet a motorhoz – mondta Lash. – De nagyobbnak kéne lennie. – Megkopogtatta az acélfalat, ami tompán döngött. – Szerintem üzemanyag van körülöttünk. Elképesztő messzire lehet ezzel menni. Tommy az öngyújtóra nézett, majd Lashre, akinek üres arcát csak nagy vonalakban világította meg a láng. – Üzemanyag? – Légmentesen elzárva. – Ó. – Tommy továbbment, majd beütötte a könyökét egy zsilipajtó fémgyűrűjébe. – Aú! – Nyisd ki – mondta Drew. Tommy átadta neki a puskát, és két kézzel ragadta meg a súlyos fémkereket. Nekifeszült, de az meg sem moccant. – Segíts. Lash elsiklott Drew mellett, és csatlakozott Tommyhoz. Együtt feszültek neki. A kerék tiltakozva nyikorgott, de végül megindult.

Tommy kitárta a zsilipajtót, mire vizelet- és bomlásszag csapta meg. – Jézusom – fordult el köhögve. – Lash, a gyújtót. Megkapta, átdugta a nyíláson és meggyújtotta. Közvetlen a nyílás után rácsokat talált, mögötte rohadó matrac, üres konzervdobozok meg egy vödör. A szürke falakon vörösesbarna foltok, az egyik egy tenyérlenyomat. – A démon az? – kérdezte a Császár. Tommy hátrahúzódott, és visszaadta az öngyújtót. – Nem. Egy cella. Lash benézett. – Börtöncella? Nem értem. Tommy leült az acélpadlóra, hogy összeszedje magát. – Te mondtad, hogy elképesztő messzire lehet menni ezzel. Esetleg hónapokig is maradhat a tengeren? – Lehet. – Hát, valahol tárolnia kell a kaját. A vámpír kriptájában, épp az arca előtt egy képernyőn információk sorjáztak. A képernyő egyik szélén a Vérmes II sematikus rajza jelent meg a vámpírvadászokat és Lázárt jelképező kilenc piros pöttyel. Zöld szaggatott vonalak mutatták minden lépésüket, amióta csak felszálltak. A képernyő másik része rögzítette a hajóra lépésük idejét, egy másik pedig a jacht külsejét mutatta: a tathoz kötött csónakot, a dokkot, a ködöt a Saint Francis klubházai között. Radarok jelezték a környező járműveket, a partvonalat, Alcatrazt és a távolban a Golden Gate hidat. Optikai meghajtók rögzítettek minden információt, hogy a vámpír felébredve visszajátszhassa. Amikor Barry a hajóhídon a konzolok közelébe ment, a mozgásérzékelők aktiválták azokat a kapcsolókat, amelyek a hajó irányítását a kriptába adták át. A Vérmes II felébredt, és várta gazdáját. – Idő, Lash? – kérdezte Tommy. – Még kábé egy óra. A jacht tatjában gyűltek össze, és a partra gördülő ködöt figyelték. Az egész hajót átkutatták, kétszer is, bekukkantottak minden szekrény, ajtó és mozdítható lemez mögé. – Itt kell lennie.

– Talán partra mehetnénk – vetette fel a Császár –, hátha Betli talál másik nyomot. Neve hallatán Betli vakkantva kidugta fejét a Császár zsebéből. Tommy megvakarta a katonaeb fülét. – Engedje ki. A Császár kigombolta a zsebét, Betli kiugrott, megharapta Tommy bokáját, és nyílként átsüvített a zsilipajtón. – Aú! – Utána! – mondta a Császár. – Nyomon van. Átbújt a nyíláson, követték az Állatok és a kissé bicegő Tommy. Öt perc múlva a gépteremben álltak. Betli nyüszítve kaparta az acélpadlót. – Ez baromság – mondta Barry. – Már háromszor átnéztük ezt a részt. Tommy a padlónak azt a részét vizsgálta, amit Betli kapart nagy odaadással. Látott egy háromszor egyes téglalapot, amit gumitömítés övezett. – A padló alá nem kukkantottunk be. – Mert a padló alatt víz van, nem? – kérdezte Jeff. Tommy letérdelt és megvizsgálta a tömítést. – Troy, add ide az egyik kardot. Troy Lee odanyújtotta az egyik fegyverét. Tommy beledugta a hegyét a tömítés alá, és a penge simán besiklott a résbe. – Dugd be a másikat is ide, és segíts felfeszíteni. Troy belenyomta a másik kardot a tömítésbe, majd háromig számoltak. A panel széle felnyílt. A többi Állat megfogta és felemelte. A padlólemez alatt, kétlábnyira a padlótól egy koporsó nagyságú acélkripta volt. Betli leugrott, és szökellve-vakkantva körberohangált. – Szép munka, kisember – dicsérte a Császár. Tommy a többiekre nézett, akik az élére állított padlólemezt fogták. – Uraim, bemutatom a hajó tulajdonosát. Drew elengedte a lemezt, és leugrott. Épp annyi hely volt, hogy oldalvást elfért a kripta körül. – Hidraulikus lifttel működik. Rohadt sok kábel megy bele. – Nyisd ki – emelte fel a kardját Troy Lee. Drew megpróbálta megemelni a kripta fedelét, majd elengedte és megkopogtatta. – Vastag. Nagyon vastag. – Elkérte Troy kardját, a pengét bedugta a fedél alá, és úgy próbálkozott. A penge elpattant.

– Az istenit, Drew! Egyheti fizetésembe került. – Bocs. Ezt nem fogjuk felfeszíteni. Még feszítővassal se. – Lash, idő? – kérdezte Tommy. – Negyven perc, plusz-mínusz. Tommy Drew-ra nézett. – Mit gondolsz, hogy nyissuk ki? Olvasszuk meg? – Túl vastag – rázta a fejét Drew. – Órákba telne. Szerintem robbantsunk. – Mivel? – A minden konyhában található háztartási cikkekkel – vigyorgott Drew. – Valaki visszarohan a boltba, és hoz nekem ezt-azt. Cavuto nézte, ahogy Troy Lee megfordul a Toyotájával, letette a távcsövet, és gyorsan betolatott a zuhanyzók közti behajtóra. Mobilján megnyomta az újratárcsázást, és a kapuőr az első csengésre felvette. – Saint Francis Jachtklub, kapu. – Itt megint Cavuto felügyelő. A Vérmes Kettő bejegyzett tulajdonosának nevét akarom tudni. – Ilyesmit nem adhatok ki. – Nézze, mindjárt lelövök pár tagot. Akar segíteni, vagy nem? – Egy holland hajózási társaságnak van bejegyezve. Ben Sapir Limited. – Látott bárkit jönni-menni a hajóról? Legénységet? Látogatókat? Kis szünet következett, míg az őr megnézte a naplót. – Nem, senkit, amióta kikötött. Csak annyi, hogy tegnap éjjel megtankolták. Készpénz, aláírás nélkül. Annak a teknőnek aztán van üzemanyagtartálya. – Mióta van itt? Megint kis szünet. – Valamivel több mint három hónapja. Szeptember tizenötödikén jött. Cavuto a noteszébe pillantott. Az első áldozatot szeptember tizenhetedikén találták. – Kösz. – Azok a fickók, akiket be kellett engednem, felfordulást csináltak. Elvittek egy csónakot. – A kapu felé fognak visszajönni. Csak csináljanak, amit akarnak. Vállalom a felelősséget. Cavuto bontotta a vonalat, majd hívta Rivera mobilját.

Rivera is az első csengésre felvette. – Ja. – Hol vagy? Cavuto hallotta, hogy Rivera rágyújt. – A srác lakását figyelem. Kocsival. Te? – A srác meg az éjjeli brigádja egy nagy jachton vannak a Saint Francisban. A hajó neve Vérmes Kettő, egy holland hajózási társaságnak van bejegyezve. Ott vannak pár órája. Ketten most mentek el. – Nem tűnt jachtos típusnak. – Ne mondd. Én rajta maradok azért. A Vérmes Kettő két nappal az első gyilkosság előtt érkezett. Lehet, hogy házkutatásit kéne kérnünk. – Milyen alapon? – Nem tudom... kalózkodás gyanúja. – Hívsz még embereket? – Csak ha történik valami. Nem akarom magamra vonni a figyelmet. A lány mozog? – Nem. De már sötétedik. Majd szólok. – Kopogj be, és derítsd ki. – Nem lehet. Nem tudom kihallgatni egy gyilkosság áldozatát. Nincs benne tapasztalatom. – Rühellem, amikor így beszélsz. Hívj. – Cavuto letette, és megpróbálta kidörgölni a fejfájást a halántékából. Jeff és Troy Lee a sorok között rohantak a Safewayben, Troy kiabálta, amit Drew felírt, Jeff pedig egy kocsiba dobálta. – Rekesz vazelin. Azt hozok a raktárból. Te hozz cukrot és műtrágyát. – Oké. Az expressz sávban találkoztak. A kasszás, egy középkorú, szőke hajú nő rózsaszínes szemüvege fölött rájuk nézett. – Ne már, Kathleen – mondta neki Troy. – A nyolc vagy kevesebb termék szarság az alkalmazottakra nem vonatkozik. Mint mindenki, aki a Safewayben dolgozott, Kathleen is félt az Állatoktól. Sóhajtva nekilátott beszkennelni az árukat, Troy Lee pedig már pakolta is zacskóba: tíz csomag ötkilós cukor, tíz doboz műtrágya, öt üveg Wild Turkey bourbon, egy rekesz faszéngyújtó, egy gigadoboz mosószer, egy doboz gyertya, egy zacskó faszén, tíz doboz molyirtó... A vazelinhez érve Kathleen felnézett Jeffre. Az kivágta a legjobb

„amerikai csávó vagyok” mosolyát. – Csapunk egy kis bulit. A nő puffogva összeadta. Jeff egy marék bankót dobott oda, aztán követte Troyt, aki a bevásárlókocsival rohant. Húsz perc múlva az Állatok odavitték a zacskókat Drew-nak a hajón, aki az acélkoporsó fölött kuporgott. Tommy kezébe nyomta a műtrágyát. – Salétrom – csettintett a nyelvével Drew. – Szórakozásnak nem jó, de a nitráttól nagyot szól. – Letépte az egyik doboz tetejét, és kiöntötte. – Jöhet a bourbon. Tommy leadott pár üveget. Drew egyikről lecsavarta a kupakot, és jól meghúzta. Megborzongott, visszapislogott egy könnycseppet, s az üveg tartalmát a porra szórta. – A törött kardot kérem. Valamivel meg kell kevernem. Tommy lenyújtotta, és Lashre nézett. – Hogy állunk? Lashnek már az órájára sem kellett nézni. – Hivatalosan sötét van.

34. fejezet Elszabadul a pokol Izgalom hullámzott át Jody testén, ahogy felébredt. – Tommy! – kiáltotta. Kiugrott az ágyból, és a villanyt fel se kapcsolva kiment a nappaliba. – Tommy? A lakás csendes volt. Megnézte a rögzítőt: üzenet semmi. Ezt nem csinálom végig még egyszer, gondolta. Nem bírok ki még egy átaggódott éjszakát. Éjjel feltakarította a rendőrség okozta felfordulást, a parkettára citromolajat kent, a mosogatót és kádat kimosta, aztán hajnalig nézte a kábeltévét. Közben végig azon töprengett, amit Tommy mondott a közös dolgokról, hogy olyan valakivel lenni, aki megérti, hogy mit lát és érez. Ezt akarta. Jody olyasvalakit akart, aki éjjel vele tud futni, aki hallja az épületeket lélegezni, és látja a járda izzását közvetlen naplemente után. Viszont Tommyt is akarta. Szerelmet akart. Szállni akart a vértől, és olyan szexet akart, ami megérinti a szívét. Izgalmat és biztonságot. Része akart lenni a sokaságnak, de közben egyén maradni. Ember lenni, mégis egy vámpír erejével, érzékeivel és elméjével. Mindent akart. Ha lenne választásom, morfondírozott, ha az az orvostanhallgató meg tudna gyógyítani, szeretnék újra ember lenni? Ez azt jelentené, hogy Tommyval együtt maradhatunk, viszont ő sosem tudná meg, milyen istennek lenni, és én sem. Többé nem. És ha elmegyek? Magamra maradok. Magányosabb leszek, mint bármikor. Utálok magányos lenni. Abbahagyta a járkálást, és az ablakhoz ment. Az előző éjjeli zsaru még ott volt, egy barna Dodge-ban ült. A másik biztos követte Tommyt. – Tommy, te hülye. Hívjál.

A zsaru tudná, hol van Tommy. De hogyan szedje ki belőle? Csábítsa el? Használjon karatefogást? Beszéljen a lelkére? Talán tényleg be kéne kopognom, töprengett Rivera. „Alphonse Rivera nyomozó, San Franciscó-i rendőrség. Ha van pár perce, szeretnék Önnel beszélni arról, hogy maga halott. Hogy történt? Ki tette? Kit dühített fel ennyire?” Kihúzta magát az ülésen, és kortyolt egyet a kávéból. Próbálta kordában tartani a dohányzást. Egy óra alatt maximum négy cigi. Már a negyvenes éveiben jár, nem bírja az „egy éjszaka, négy doboz” megfigyelést... kaparó torokkal, égő tüdővel és sajgó arcüreggel menni haza. Az órájára nézett, hogy elég idő telt-e el a legutóbbi óta. Majdnem. Lehúzta az ablakot, mire valami elkapta a torkát. Elejtette a kávét, és égő érzés ömlött el az ölében, ahogy a fegyvere után kapott. Valami megragadta a kezét, és olyan erősen tartotta, akár egy medvecsapda. A torkát fogó marok engedett kicsit, végre kapott levegőt. Próbálta elfordítani a fejét, mire a marok ismét elvágta a levegő útját. Egy csinos arc hajolt be az ablakon. – Helló. – Jody kicsit lazított a szorításon. – Helló – krákogta Rivera. – Érzi a szorítást a csuklóján? Rivera érezte, hogy a medvecsapda összeszorul; a keze elzsibbadt, s egész karja fájdalmasan égett. – Igen! – Oké. Szerintem el tudom roppantani a légcsövét, mielőtt mozdulhatna, de azt akartam, hogy maga is tudja. Tudja? Rivera próbált bólintani. – Helyes. A társa tegnap követte Tommyt. Tudja, hogy most hol vannak? Rivera megint biccenteni próbált. Mellette az ülésen megszólalt a mobil. Jody elengedte Rivera kezét, a válltokjából kikapta a pisztolyt, kioldotta a biztosítót, és a fejére szegezte, mielőtt Rivera levegőt vehetett volna. – Vigyen oda.

Elijah Ben Sapir a feje fölötti képernyőn mozgó piros pöttyöket nézte. Vidáman ébredt, azzal, hogy megöli majd a fióka fiúkáját, és erre azt kell látnia, hogy az otthonát meggyalázták. Olyan ritka érzelem fogta el, hogy először fel sem ismerte. Félelem. Nagyon-nagyon rég nem félt már. Jó érzés volt. A pöttyök a képernyőn a tatban mozogtak, a fenti főkabinba jártak kibe. Pár másodpercenként egy eltűnt a képernyőről, majd visszatért. A tathoz kötött csónakból szálltak ki-be. A vámpír felnyúlt, és átkattintott egy sor billenőkapcsolót. A kriptája két oldalán a nagy dízelmotorok bőgve életre keltek. Egy másik kapcsoló beindította a horgonycsörlőt. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltott be Tommy a kabinba. – A motorok elindultak. Barry bújt át az ajtón egy bronz balerinaszoborral. Tommy a jacht farában várt Drew-val. Troy Lee, Lash, Clint és a Császár a katonáival már a csónakban volt, próbáltak maguknak helyet találni a kimentett festmények és szobrok között. – Le – mondta Tommy, és elvette a szobrot Barrytől, ahogy a köpcös búvár átmászott a korláton az Állatok segítő karjaiba, kis híján felborítva a csónakot. Tommy ledobta a szobrot a Császárnak, aki elkapta, és a súlyától elterült a csónak fenekén. Tommy fél lábát átvetette a korláton, és visszanézett. – Gyújtsd meg, Drew. Most! Drew lehajolt, és az öngyújtóját a viasszal bevont ruhacsíkhoz érintette, ami a tatból a főkabinba futott. Nézte, ahogy a láng megindul, majd felállt és Tommyhoz sietett. – Megy. Mindketten hanyatt ugrottak a gumicsónakba, az Állatok pedig okosan hagyták őket a fenéknek csapódni. A csónak billegett kicsit, majd megnyugodott. Tommy levegő után kapkodva igyekezett parancsot adni. – Evezni, emberek! – kurjantott a Császár. Az Állatok a vízbe merítették az evezőket.

– Rivera – szólt a mobiljába Rivera. – A jacht megindult – mondta Cavuto. – Azt hiszem, segítettem a srácoknak kirabolni. – Kicipzárazott egy bőrtáskát, ami a kocsiülésen hevert, s egy hatalmas krómozott automata pisztoly került napvilágra, egy 50 kaliberes Desert Eagle. Durván akkora golyókat lőtt ki, mint egy kisebb kutya, és rúgott, akár a légkalapács. Egy lövés, és egy salaktégla porrá omlik. – Úton vagyok – közölte Rivera. – Mi van a lánnyal? – Cavuto tárat nyomott a pisztolyba, egy másikat meg kabátja zsebébe dugott. – Ő... jól van. A Van Ness és a Lombard sarkán vagyok. Három perc és ott vagyok. Ne hívj erősítést. – Nem... azt a kurva életbe! – Mi van? – Az a baszás felrobbant. Tűzszökőkút spriccelt szét a Vérmes II tatjáról, aztán egy másodperc elteltével a jacht többi része is eltűnt egy lángfelhőben, ami az eget nyaldosta. Már kikerülte a hullámtörő gátat, és majd ötszáz méterre kint járt az öbölben, amikor a gyutacs elérte Drew gyújtókoktélját. A gumicsónak épp a dokkhoz ért, amikor a robbanás történt. Tommy kiugrott a dokkra, és nézte, ahogy a gombafelhő szétfoszlik. A lökéshullám begördült, Tommy visszanyúlt és elkapta a Császárt, nehogy a vízbe pottyanjon. Törmelék záporozott rájuk. A víz felszínén tűz és fel nem robbant üzemanyag lebegett, táncoló narancssárga fénnyel világítva meg a térséget. – Partihajó, vagy nem? – rikkantotta Drew. Az Állatok kikecmeregtek a csónakból a dokkra, és elkezdték kirakodni a műkincseket. Tommy félreállt, és a lángokat nézte. Betli a Császár karjában reszketett. – Elkaptuk? Jeff a Degas-balerinát Troynak adta, és a válla felett visszanézett. – Naná, hogy elkaptuk. Klassz koktél, Drew. Drew meghajolt, és kis híján leesett a dokkról. – Véleményem szerint a robbanás felkelthette a hatóságok figyelmét –

jegyezte meg a Császár. – Gyors visszavonulást javasolok. Drew a lángoló foltra nézett. – Bárcsak lenne nálam LSD. Ez baromi látvány lenne LSD-vel. Jeff leugrott a csónakba, és feladta az utolsó festményt, a Mirót. Elnézett Troy mellett, aki a nehéz kerettel küzdött, és azt mondta: – Hoppá. – Mi az? – nyögte Troy. Jeff a távolba biccentett, és az Állatok megfordultak. Cavuto egy nagyon nagy, nagyon fényes pisztolyt fogott rájuk. – Senki nem mozdul! Senki nem mozdult. A szigonypuskák a dokkon hevertek. Clint az oldala mellett lógatta a vadászpuskát, s közben imádkozott. Most ledobta. – Dobja le – mondta neki Cavuto. – Ledobtam. – Így van, ledobta – erősítette meg Tommy. – Már mielőtt mondta. Ezért pluszpontot kéne kapnia. Cavuto intett a pisztollyal: – Mindenki le. Hasra. Most! Az Állatok lehasaltak. Lázár ugatott. A Császár előrelépett. – Tiszt úr, ezek a fiatalemberek... – Most! – üvöltötte Cavuto. A Császár is lehasalt. A képernyők egy pillanattal azelőtt elsötétedtek, hogy nekilökődött a kripta oldalának. Ott forgott benne, s minden forgásnál érezte, hogy bőrét égeti az acél. Az acélkripta vörösen izzott a hőtől, égő vezetékek és a vámpír ruhájának füstje töltötte meg. Pár másodperc múlva a pörgés abbamaradt. A vámpír a kripta egyik végébe szorult, arca a térdére szorítva. Bőre szúrt, próbálta az akaratával meggyógyítani, de napok óta nem evett, csak lassan gyógyult. A törött képernyőkről tudta csak beazonosítani, melyik a kripta fedele. A képernyők mögül sós víz szitált finom ködként. Megnyomta a fedelet, de az nem engedett. Kitapogatta a zárat, kinyitotta, majd olyan erővel feszült neki a fedélnek, amivel simán benyomta volna egy autó lökhárítóját, a fedél azonban most sem moccant. A robbanás heve ráolvasztotta. Már a múlt héten meg kellett volna ölnöm. Ezt kapom az

élvezkedésért. A törött képernyő mögé nyúlva megkereste a szivárgó víz forrását, majd akaraterejét összeszedve köddé alakult át. Gyengesége miatt csak lassan ment, de végül elvesztette testi alakját, s a víz útját követve átnyomult a kis lyukon a nyílt óceánba. A kripta a vízfenéken hevert harminchat méter mélyen, s amint a vámpír kijutott a vízbe, a négy atmoszféra nyomás testi valójába sűrítette. Próbált ismét köd alakot ölteni, de nem ment, hát a narancssárgán izzó felszín felé úszott, s az járt a fejében: A fiú meghal, aztán kell egy új öltöny. A lángtenger közepén bukkant felszínre, elrúgta magát és kiemelkedett a vízből, ahol ismét próbált köddé lenni. Végtagjai eltűntek, párájukat lángok nyaldosták, és fehéren virítottak a gomolygó fekete dízelfüstben, de nem bírt így maradni. Visszazuhant a vízbe, utána pedig a párafelhő, ami a vízben ismét emberformába kondenzálódott. Frusztráltan és dühösen a víztörő gát és a jachtklub felé úszott. Cavuto ide-oda pásztázott pisztolyával a hasaló Állatok fölött, ahogy előrement elvenni a fegyvereiket. Lázár morogva hátrált a nagydarab zsaru elől. A távolban szirénák jajdultak fel. A közeli jachtok nyílásaiból fejek bukkantak ki, akár a kíváncsi prérikutyák. – Vissza! – bődült el Cavuto, mire a hajósok eltűntek. Cavuto lépteket hallott maga mögött a dokkon, gyorsan megpördült. A pisztoly barlangszerű csövét megpillantva a kapuőr megtorpant, akárha erőtérbe ütközött volna. Cavuto visszapördült az Állatok felé. A válla felett mondta: – Menjen vissza a kapuhoz, és hívja a kilenc tizenegyet. Kérjen erősítést. – Jó – mondta az őr. – Jól van, mocsokládák, le vagytok tartóztatva. És ha csak megrezzentek, vörös pacát csinálok belőletek. Jogotok van... A vámpír úgy süvített ki a vízből, akár egy nedves üstökös, és az Állatok mögött ért a dokkra. Teste feketére égett, a ruhája kormos cafatokban lógott. Cavuto gondolkodás nélkül lőtt. Mellé. A vámpír felnézett, rávigyorgott, majd elkapta Tommy ingének hátát, és

felrántotta a fiút, akár egy rongybabát. Cavuto célzott és tüzelt. A második lövés a combján találta a vámpírt, és kitépett belőle egy jó nyolccentis húsdarabot. A vámpír leejtette Tommyt, és Cavuto felé ugrott. A harmadik golyó a vámpír hasába fúródott, a becsapódáskor hús fröccsent szanaszét, és a vámpír pörgött, akár a focilabda. Cavuto lábához zuhant. A nagydarab zsaru hátrált, hogy még egyet lőjön, de a vámpír kikapta kezéből a pisztolyt, és vele a ravaszt fogó ujjáról a bőrt. Cavuto hátraugrott, a kabátjába nyúlt a szolgálati fegyveréért. A vámpír a Desert Eagle-t a válla felett elhajította, és azt hörögte: – Halott vagy. Cavuto látta a tátongó sebet a vámpír lábán és hasán: pulzáltak, bugyogtak és megteltek füsttel. Épp akkor fonódott rá a marka a pisztolya markolatára, amikor a vámpír ugrott, hogy kinyújtott ujjait a mellébe fúrja. Cavuto lebukott, sziszegést, majd hangos puffanást hallott. Meglepve látta, hogy még él. A vámpír pár centire tőle állt meg. A lábán átdöfött fényes szigony szögezte a dokkhoz. A fekete srác pár méternyire állt, kezében gázzal működő szigonypuska. A vámpír kínlódva hátrafordult és a szigonyért nyúlt. Cavuto előrántotta a fegyverét, de sérült ujja miatt kicsúszott a kezéből, és elrepült. A háta mögül kerékcsikorgást hallott, majd a dokkon közeledő autót. Egy másik szigony állt a vámpír vállába. Tommy félredobta a szigonypuskát. Az Állatok már mind talpon voltak. – Troy, a kardot! Troy felkapta a kardot, és Tommynak dobta. Tommy félrelépett, a kard elzúgott mellette, és a dokkon csörrent Cavuto közelében, aki mozdulatlanul állt, még mindig döbbenten, a halál küszöbén. – Markolattal előre, te barom – szaladt a kard után Tommy. A vámpír kirántotta a szigonyt a vállából, és a másikért nyúlt a lábában. A Császár felkapta a fakardját, és rohamra indult. Lash elkapta a gallérját és visszarántotta, Barry pedig egy harmadik szigonyt lőtt, ami a vámpír csípőjébe fúródott. Jeff is elsütötte a vadászpuskát. A vámpír megrándult a golyótól és felsikoltott. Tommy a Cavuto lábához esett kardért ugrott. A zsaru talpra állította. – Kösz – mondta Tommy.

– Nincs mit. – Nem én öltem meg azokat az embereket. – Rájöttem. Barna kocsi fékezett a dokkon. Tommy felkapta a fejét, majd megpördült és a vámpír felé indult, aki a lábába fúródott szigonyt rángatta. Sebei bugyogtak és fortyogtak, teste az újabb sérülések közepette is próbálta gyógyítani magát. Tommy a vámpír feje fölé emelte a kardot, és lehunyta a szemét. – Ne! Jody hangja volt. Tommy kinyitotta a szemét. Jody térden állva, testével védte a vámpírt, aki feladta a küzdelmet, s várta a végső csapást. – Ne öld meg. Tommy leengedte a kardot. Jody Jeffre nézett, aki még fogta a puskát. – Ne. – Jeff Tommyra nézett, aki bólintott, és Jeff is leengedte a fegyverét. – Öljük meg a démont! – kepesztetett a Császár Lash markában. – Nem – mondta Jody. Kirántotta a szigonyt a vámpír lábából. Az felsikoltott. Jody megpaskolta a fejét. – Még egy – mondta halkan. Kirántotta a másikat is a csípőjéből, mire a vámpír már csak nyögött. Jody az ölébe vette a vámpír fejét. Az Állatok és Cavuto csak nézték, fogalmuk sem volt, mit is tegyenek. Clint halkan imádkozott, de a közeledő szirénáktól nem is hallatszott. – Vér – mondta a vámpír. Jody szemébe nézett. – Tiéd. – Add ide a kardot, Tommy – kérte Jody. A fiú habozott, majd csapásra emelte. – Nem! – takarta el megint a saját testével a vámpírt Jody. – De Jody, embereket ölt. – Nem tudsz te semmit, Tommy. Mind haldokoltak. – El az útból. Jody Cavutóra nézett. – Mondja meg neki. Minden áldozat halálos beteg volt, igaz? Cavuto bólintott. – A halottkém szerint egyiknek se volt hátra pár hónapnál több. Tommy szinte sírt. – Megölte Simont. – Simon AIDS-es volt, Tommy. – Kizárt. Simon aztán nem. Simon volt az Állatok állata. – Titkolta előletek, srácok. Halálra volt rémülve. Most kérem a kardot.

– Nem. El az útból. Tommy nekifeszült a gyilkos csapásnak. Ekkor egy kéz fogta meg a vállát, egy másik pedig a kardot fogó kezét húzta le. Megfordult. A Császár volt. – Hagyd, fiam. Az ember erejének mértéke a kegyelme mélysége. Add ide a kardot. A gyilkolásnak vége. A Császár kifeszítette a kardot Tommy ujjai közül, és Jodynak adta. A lány elvette, a pengét végighúzta a csuklóján, majd a sebet a vámpír szájához tartotta. Az a kezébe fogta a karját és ivott. Jody felnézett Cavutóra. – A társát a kormányhoz bilincseltem. Menjen érte és lépjenek le, mielőtt valaki ideér. Gyalog, a kocsi nekem kell. És ne is kövessenek. Cavuto visszakapcsolt zsarumódba. – Frászt. – Vigye el a társát. Vagy akarja ezt magyarázgatni a jelentésében? – Mit? – Ezt mind. – Jody kihúzta a karját a vámpír szájából, és körbemutatott. – Nézze, a gyilkosságok nem folytatódnak, ígérem. Elmegyünk, és soha nem jövünk vissza. Hagyja ennyiben. És hagyja békén Tommyt meg a srácokat. – Különben? Jody a karjába vette az öreg vámpírt, és könnyedén felállt vele. – Különben visszajövünk. – A vámpírt a járőrkocsihoz vitte, betette a hátsó ülésre, és beült mellé. Rivera az első ülésen ücsörgött. Cavuto odament, és az ablakon át beadta neki a bilincskulcsot. – Megmondtam – mondta Rivera. Cavuto bólintott. – Megszívtuk, tudod? El kell őket engednünk. Rivera kinyitotta a bilincset, és kiszállt. Megállt Cavuto mellett, nemigen tudta, mi legyen. Jody kidugta a fejét a hátsó ablakon. – Gyere, Tommy. Te vezetsz. Tommy a Császárra nézett, aki biccentett, majd az Állatokra. – Srácok, ti a cuccot pakoljátok be Troy kocsijába, aztán húzzatok el. Holnap csörgök. Aztán vállat vont, beszállt a rendőrautóba, indított. – És most? – A lakásba, Tommy. Sötét hely kell, ahol meggyógyulhat. – Nekem nem tetszik ez, Jody. Jobb, ha tudod. Mondd el, milyen kapcsolatban vagy ezzel a taggal. A vámpír nyögött.

– Menjünk – mondta Jody. Lehajtottak a dokkról, ahol az Állatok nekiálltak összeszedni a műtárgyakat a két csodálkozó zsaru szeme láttára. – Szeretlek, Tommy – mondta Jody –, de szükségem van valakire, aki olyan, mint én. Aki megért. Tudod, ez milyen érzés, nem? – Ezért szöksz el az első gazdag öreg pasival, aki szembejön? – Ő az egyetlen, Tommy. – Jody a vámpír égett haját simogatta. – Nincs választásom. Utálok egyedül lenni. És ha meghal, sose tudom meg, mi is vagyok valójában. – Szóval akkor ti most elmentek? Elhagysz? – Bárcsak lenne más megoldás. Sajnálom. – Tudtam, hogy összetöröd a szívemet.

35. fejezet Szobrok A naplemente meleg narancsszínre festette a nagy Piramist, amely alatt a Császár finom kapucsínót kortyolgatott egy betonpadon, miközben Betli és Lázár egy másfél kilós bélszínszelet maradványán vitatkozott. – Emberek, bárcsak hagyhatnálak úriemberként visszavonulni benneteket vidéki nyugalomba, mint Cincinnatus tette volt, csakhogy a város szüksége nem szűnik. A démon legyőzetett, népem kétségbeesése azonban nem. Tömérdek feladat vár ránk. Turistacsalád sietett el mellette, hogy sötétedés előtt a villamos megállójába érjenek a California Streeten, és a Császár üdvözlésképp megemelte nekik a poharát. Az apa, egy kövér kopaszodó férfi Alcatrazpólóban azt hitte, aprót koldul: – Menjen dolgozni, tata. Az uralkodó elmosolyodott. – Jó uram, van nekem állásom. San Francisco Császára és Mexikó Védelmezője vagyok. A turista arca undorodva eltorzult. – Nézzen magára. A ruhájára. Maga bűzlik. Ráférne magára egy alapos fürdés. Maga csak egy mocskos csöves. A Császár lenézett koszos felöltője rojtos kézelőjére, szürke, bár itt-ott vámpírvérrel festett, kopott bársonyfarmerjára, mocskos és lyukas edzőcipőjére. Felemelte a karját, és megszagolta a hónalját. Aztán leszegte a fejét. A turista otthagyta. Cavuto és Rivera bőrfotelben ültek a kandalló előtt Cavuto lakásában Cow Hollow-ban. A kandallóban tűz ropogott-táncolt, távol tartotta az öböl nyirkos hidegét. A bútorzatot robusztus antik tölgyfa bútorok alkották, a könyvespolcon krimik, a falakon pisztolyok és Bogart-filmek

poszterei. Rivera konyakot ivott, Cavuto whiskyt. Kettőjük között a kávézóasztalon egy félméteres bronz balerinaszobor állt. – Szóval mit csináljunk vele? – kérdezte Cavuto. – Tutira lopott. – Talán nem – vélte Rivera. – Talán közvetlenül Degas-tól vette. – A fekete srác szerint milliókat ér. Szerinted is? Rivera rágyújtott. – Ha eredeti, akkor ja. Szóval mi legyen vele? – Nekem már csak pár évem van a nyugdíjig. Mindig is egy antikváriumot akartam nyitni. Rivera elmosolyodott. – A feleségem Európába akar utazni. És én se bánnék egy saját vállalkozást. Esetleg megtanulni golfozni. – Beszolgáltathatjuk és kitöltjük az időnket. Ezek után kivesznek minket a gyilkosságiról, ugye, tudod? A kábszeresekhez túl öregek vagyunk. Esetleg erkölcsrendészet... sikoltozó kurvák minden éjjel. Rivera sóhajtott. – Hiányozni fog a gyilkossági. – Ja, nyugodt hely. – Engem is mindig érdekeltek a ritka könyvek – jegyezte meg Rivera. – Engem a golf nem – mondta Cavuto. – A golf csajoknak való. Tommy úgy állította a futont, hogy szembe ülhessen a két szoborral, majd lecsüccsent megcsodálni két keze munkáját. Egész nap lent dolgozott az öntödében, Jodyt és a vámpírt vékony, áramvezető festékréteggel borította be, majd beledugta őket a bronzozókádakba. A két szobrász lelkesen segédkezett, főleg amikor Tommy egy köteg bankót húzott elő a zacskóból, amit a Császár szállított házhoz. A szobrok igen élethűen néztek ki. Nem véletlen, hiszen a bronzréteg alatt nagyon is életben voltak, kivéve Zeldát, aki a két vámpír mellett díszelgett. Tommy balett-trikót adott Jodyra, mielőtt befestette. A vámpírra meg a saját egyik alsóját. A vámpír döbbenetesen gyorsan regenerálódott Jody vérétől. A legrémesebb a várakozás volt – várni a hálószoba előtt, ahová Jody bevitte a vámpírt, várni, hogy napkeltekor elájuljanak, hallgatni halk mormolásukat. Miről beszélhettek? Mindent összevetve, a vámpír jól mutatott. Reggelre szinte minden sérülése meggyógyult. Jody pedig még bronzban is gyönyörű volt. Befejezésként lyukakat fúrt a füleinél a vastag bronzba, hogy beszélni tudjon hozzá. – Jody, tudom, hogy nagyon-nagyon dühös lehetsz. Megértem. De

nem volt választásom. Nem örökre szól, csak amíg kitalálom, mi legyen. Nem akartalak elveszíteni. Tudom, hogy egyszerűen el akartál menni, és el is mentél volna, de ő nem. Ő nem hagyott volna engem életben. Tommy várt, hátha a szobor reagál. Felvette a padlóról a zacskónyi pénzt. – Apropó, gazdagok vagyunk! Király, mi? Többet nem röhögöm ki Lasht, amiért főiskolán tanulja a csencselést. Egy nap alatt elsózta a jachtról hozott cuccokat, és minden dollárból tíz centet kaptunk. A mi részünk jó százezer. A srácok elrepültek Vegasba. Akartunk adni a Császárnak is, de csak annyit fogadott el, amiből meghívta Betlit és Lázárt egy kajára. Azt mondta, a pénz csak elvonja a figyelmét a feladataitól. Klassz, mi? Ledobta a pénzt, és sóhajtott. – Az a két zsaru hitt neked. Leszállnak rólunk. Azt írták a jelentésbe, hogy a gyilkos a hajón volt a robbanáskor. Lash meg pénzt adott a kapuőrnek, hogy alátámassza a meséjüket. El se tudtam hinni, hogy a zsaruk belemennek. A nagyobbik csíp engem. Írni fogok erről egy könyvet. Kalandot keresni jöttem ide, és veled lenni aztán igazi kaland volt. És nem akarom feladni. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák. És nem lenne szabad magányosnak lennünk egymás mellett. Szeretlek. Kitalálok valamit. Most aludnom kell. Napok óta nem hunytam. Felállt, és Jodyhoz lépett. – Sajnálom. – Megcsókolta a hideg bronzajkakat, és már indult a hálóba, amikor csöngött a telefon. – Biztos az Állatok hívnak valamelyik kaszinóból – vette fel. – Halló? – Ööö, helló – mondta egy férfihang. – Beszélhetnék Jodyval? Tommy elvette a kagylót a fülétől, megnézte, majd visszatette: – Jody... nos... elhunyt. – Tudom. Beszélhetnék vele? – Maga perverz állat! – C. Thomas Flood? A fickó az újságból? Ki ez a tag? – Nézd, haver, tévedés volt. Elkapták a gyilkost. – A nevem Steve. A teljes nevemet nem mondhatom el. Csak ha biztonságos. Orvostanhallgató vagyok a Berkeleyn. Az egyik éjjel beszéltem Jodyval. Megbeszéltünk egy találkozót az Enrico’sban, de

nem jött el. Ami nem baj, mert megismerkedtem ott egy aranyos lánnyal, aki a Safewayben dolgozik, mint maga... Szóval amikor megláttam Jody nevét az újságban, gondoltam, próba szerencse, felhívom. – Ha látta az újságokat, tudja, mi történt Jodyval – mondta Tommy. – Ez nem vicces. A vonalban egy pillanatra csend lett. – Maga tudja, mi ő? Tommy ledöbbent. – Maga igen? – Szóval tudja? – A barátnőm. Volt. – Nézze, én nem zsarolni akarom vagy ilyesmi. Nem akarom feldobni magát. Mondtam Jodynak, hogy talán vissza lehet fordítani az állapotát. És azt hiszem, megtaláltam a módját. – Viccel. – Nem én. Mondja meg neki. Holnap éjjel visszahívom. Tudom, hogy nappal nincs fent. – Várjon. Maga komolyan beszél? Újra emberré tudja tenni? – Azt hiszem. Valószínűleg kell hozzá pár hónap. De a laborban klónozott sejtekkel sikerült. Tommy letakarta a kagylót, és Jody szobrához fordult. – Ez a fickó azt mondja, tud segíteni rajtad. Együtt lehetünk... A füllyukból pára szivárgott, és felhőként kavarogni kezdett a szoba közepén. Tommy keze lehanyatlott a telefonnal. Hallotta Steve hangját a telefonból. Nekihátrált a konyhapultnak. – Jody? Te vagy? A felhő pulzált, csápokat bocsátott ki. Vagy végtagok voltak? Mintha szilárd alakot próbált volna felvenni. Jody azt gondolta: Jaj, Tommy, el se fogod hinni, mit tudtam meg az éjjel. Életed nagy kalandja vár, szerelmem. És nagyon hosszú élet lesz. Olyasmiket látsz... alig várom, hogy megmutathassam. Alakot öltött, és ott állt Tommy előtt meztelenül és mosolyogva. Tommy a melléhez szorította a telefont. – Mérges vagy, ugye? – Eszemben se volt, hogy elhagyjalak, Tommy. Szeretlek. – És ő? – mutatott Tommy a bronz vámpírra. – El kellett vele hitetnem, hogy vele megyek, csak így tudtam kiszedni belőle azt, amit akartam. Sok mindent megtudtam, Tommy. Tanítani

foglak. – Felé indult. – Megtanította neked is a köddolgot? – Azt, meg hogy hogyan lehet vámpírrá tenni valakit. – Nahát. Az még jól jöhet. – Akár most is. – Jody visszanézett az öreg vámpírra. – A bronz jó trükk volt. Nem tudtam, mit fogok vele csinálni, amikor mindent kiszedtem belőle. Talán később kitaláljuk, hogyan engedhetjük ki úgy, hogy ne ártson nekünk. – Szóval nem vagy mérges? Nem hagysz el? – Dehogy hagylak. Azt hittem, muszáj lesz, de akarni nem akartam. Te meg én nagyon-nagyon sokáig együtt leszünk. Tommy elmosolyodott. – Klassz. Ez a fickó a telefonban azt mondja... – Tedd le, Tommy. És gyere ide. – De azt mondja... vissza tud változtatni téged. – Tedd le. Jody elvette tőle a kagylót, és letette a konyhapultra, majd átölelte a fiút és megcsókolta.

Köszönetnyilvánítás A szerző hálás köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik segítettek neki a regény kutatásában és megírásában: Mark Joseph és Mark Anderson a kutatással az Öböl-térségben. Rachelle Stambal, Jean Brody, Liz Ziemska és Dee Dee Leichtfuss a gondos átolvasással és a körültekintő javaslatokkal. Szerkesztőim, Michael Korda és Chuck Adams az ügyes tisztázással. És ügynököm, Nick Ellison a türelmével, útmutatásával, barátságával és kemény munkájával.

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, édesanyja pedig bolti eladó. Tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfiai Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaii-ra. Első könyvének – Ördögöd van! – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz regényeivel, amelyekből eddig még nem készült film, és a jelek szerint nem is nagyon fog.