Galaktika 125
Tartalom Poul Anderson: A végzetes beteljesülés Michael F. Flynn: Csókok emléke Steven Brust: A lerombolt palota Lloyd Biggle: Retúrjegy Mocsidarapba Michael Blumlein: A dominók Damon Knight: Van id Gregory Frost Justin Argento Morrel egy napja Sinkó István: Corto Maltese szeretnék lenni! Keith Laumer: A legutolsó parancs Poul Anderson A végzetes beteljesülés ÖT SORS Prológus - A bal kezét - mondta a sovány férfi tompán. - Tartsa magasra a csuklóját. William Balley felhajtotta a mandzsettáját, a sovány férfi valami hideget nyomott a csuklójának, és a legközelebbi ajtó felé intett. - Oda menjen be, az els asztal jobboldalt - mondta és elfordult. - Egy pillanat - riadt meg Bailey. - Azt akartam mondani... - Mozgás, haver - mondta a sovány férfi. - Ez az izé gyorsan hat. Bailey úgy érezte, szúr a szíve. - Úgy érti, hogy máris... hogy ennyi az egész? - Ezért jött, nem? Egyes asztal, haver. Indulás. - De... még két perce sem vagyok itt... - Mégis mit várt? Orgonamuzsikát? Nézze, kispajtás és a sovány férfi a faliórára pillantott - kezd dik a cigarettaszünetem, ugye érti, hogy gondolom? Legyen szíves, jóember. Ha a saját lábán megy be, nem kell cipeljem, ugye világos? - A sovány férfi kitárta az ajtót, és sürgette Baileyt, hogy lépjen be a vegyszerek és élettelen hús szagába. Rámutatott egy keskeny, párnázott padra, amely elfüggönyzött beugróba állt. - Feküdjék a hátára, és kezét-lábát nyújtsa ki. Bailey felvette a kívánt testhelyzetet. Amikor a sovány férfi kezdte átszíjazni a bokáját, teste megfeszült.
- Engedje el magát. Csak arról van szó, van úgy, hogy nem jutunk vissza valamelyik klienshez csak egypár óra múlva, és megmerevednek... és tudja, csak egy méretben szállítják a ládákat, ugye érti, hogy gondolom. Bailey elengedte magát, és lágy melegség árasztotta el. - Hé, ugye nem evett az elmúlt tizenkét órában? - A sovány férfi arca már csak elmosódott rózsaszín folt volt. - Ettemmmmizé mi... - hallotta Bailey a saját hangját. - Oké, csávó, aludj jól... - A sovány férfi hangja felzúgott, aztán elmosódott. Miel tt beburkolta volna a végtelen sötétség, Baileynek még eszébe jutottak az Eutanázia Központ kapuja felett gránitba vésett szavak: ...küldd el hozzám a fáradtakat, a szegényeket, a reményteleneket, a szabadságra vágyakozókat. Nekik emelem magasra a bronzkapu mellett a lámpást... AZ ELS SORS EGY Aztán a méreg megbénította a vérkeringését, és meghalt. A halál szélvihar volt. Mintha felkapná, megpörgetné, fel-feldobná, miközben szörnylovasok patája dobog. Nem tudta, hideg vagy forró-e a szél. És nem is töprengett rajta, mert a villámlás elvakította, és a mennydörgés összerázta a csontjait. Elvakította? döbbent meg egy pillanatra. A csontjait? De hisz halott vagyok. Arra a kérd ívre, amelyet három példányban kellett kitöltenem, rá fogják pecsételni, hogy elintézve, egy unott alkalmazott meg majd koporsóstul odagurít a krematórium ledobójához, és annyi. És átalakulok, már nem William Bailey leszek, csak egy statisztikai adat. Tíz körömmel kapaszkodott a valóságba, bármilyen valóságba, de csak káosz vette körül. Végtelen spirálon szédült lefelé. Valahol és mindenhol Isten számolt, zéró, egy, tíz, tizenegy, egyszáz, egyszázegy, egyezer, egyezeregy, egyezertíz. Halk és száraz volt a hangja. Bailey úgy érezte, nem létez gyomra polippá változott. Meg fogja enni t és ezzel önmagát, de ez rendben is van, mert a William Bailey bens jében létez világegyetem topológiailag azonos a világegyetemben lév William Baileyvel, ha majd a világegyetem felfalta önmagát, is megszabadul ett l az rülett l. Talán emiatt nem érzékelek semmit, gondolta az örvényben. Mivel halott vagyok, nincs testem, tehát érzékszerveim sincsenek, következésképpen
érzékleteim sem, tehát nyilvánvalóan hamuvá lettem, és mivel nincs módom az id mérésére, ha egyáltalán van értelme az id nek a halál után; lehet, hogy évszázadok múltak el, mióta statisztikai adattá változtam. Szegény kis statisztikai mutató, az örökkévalóságig kering a viharban és a számok között. Nem kellett volna annyira igyekeznem a meghalással. Miért tettem? Nem emlékszem. Nem emlékszem. Igen, ott voltak az épületek és az ízlésesen kialakított kert. Beléptem - valóban? Igen, azt hiszem, azért mentem oda, hogy tanácsot kérjek. Talán azt akartam, valaki gy zzön meg, hogy nem is vagyok olyan rossz helyzetben, hogy jobb lenne, ha hazamennék és még egyszer átgondolnám a dolgot. De akkor már megkezd dött az átváltozásom. Abban a pillanatban, amint átléptem azt a küszöböt, már nem ember voltam, hanem akta, amelyet egyik asztaltól a másikhoz kell tologatni, udvariasan, simán. De mindez olyan gyorsan történt, hogy id m sem volt gondolkodni, kérlelhetetlenül vezettek ahhoz a szobához. Mi történt utolsó órám el tt? Nem tudom. - Egyszázezer-egyszáztíz - számolt Isten -, egyszázezeregyezeregyszáztizenegy, egyszázezer-egyezer. - Nem tudom - sikoltotta a statisztikai adat. - Nem emlékszem! - Egyszázezer-egyezeregy, egyszázezer-egyezertíz. - Miért tették ezt velem? - sikoltották a maradványok. - Miért engedték? Hisz tudták, túl beteg vagyok ahhoz, hogy gondolkozzam. - Egyszázezer-egyezertizenegy. Ennél több. Sokkalta, több. De nem szabadság volt, hogy szabadon választhattuk a halált. Meggyilkoltak bennünket. - Egyszázezer-egyezeregyszáz. - Elhallgass! Te, átkozott! Hol voltál Te, amikor meggyilkoltak? Miért engedted? k sem voltak egészségesebbek, mint a nyomorult tömegek, a lelki betegek, a neurotikusok, a pszichoneurotikusok, akiket meghalni hívtak. Ilyen nem létezhet. Meggyógyíthattak volna, legalább megpróbálhatták volna. - Klitty - mondta Isten. - A föld pedig kietlen és puszta vala, és sötétség vala a mélység színén. ...nem lett volná szabad hagyni minket választani, csak azért, hogy ne sérüljön a saját önteltségük. Vállalniuk kellett volna a felel sséget, amivel nekünk tartoztak, kényszeríteniük kellett volna, hogy meggyógyuljunk. Legyen William Bailey. És l n William Bailey.
KETT Akkor kapták el, amikor épp magányosan b nözött a legénylakásán. Az ajtó kitárult, és két nagydarab férfi zúdult be rajta. - Ne mozduljon! - mondta egyikük olyan hangon, mint egy sóderszállító dömper motorja. - Kezeket fel! Hátralépni! Razzia! Bailey úgy érezte magát, mintha hasba rúgták volna. Megtántorodott, majdnem elesett, és leveg ért kapkodott. A nyitott ablakon beáramló napfény és a forgalom zaja, az ismer s székek, asztalok, drapériák, a terpentin tiszta szaga hirtelen mind valószer tlennek t ntek. Ehelyett csak azt érezte, hogy ereiben lüktet a vér, hogy elborítja a veríték, és semmi er nem maradt a térdében. - Oké - mondta a másik detektív az épület gondnokának, aki a folyósón reszketett. - Tünés! - I-gen, uram, azonnal! - De maradjon otthon. Magával is akar majd beszélni valaki. - Hát persze - készségeskedett a gondnok. - Megteszek én mindent, hogy segítsek. - És elhúzta a csíkot. Biztosan adta a tolvajkulcsot, gondolta Bailey, és az émelygést l elszorult a torka. Így aztán minden el vigyázatosság hiábavaló volt. - Nini, mit látnak szemeim - mondta az els detektív, és megállt a fest állvány el tt. - Mit szólsz ehhez, Joe? - Úgy néz ki, ügy lesz bel le. - Nehéz volt megkülönböztetni ket egymástól, ha az ember majd széthasadt a rémülett l. Egyforma, kopott, de rendes civil, ruhájuk volt, mindkett nek kefefrizurája, fapofája. És ijeszt en nagydarabok voltak. Egyforma, kicsit undorodó rosszallással nézték a m vét, mintha egy baltás gyilkosság maradványait szemlélnék. - De hát ez csak a szórakozásom! - hallotta Bailey saját rekedt hangját. Én soha... soha... semmi titok... mindenki tudja, hogy festegetek... izé, az Elnök is kedveli a hobbit... - Ilyen képeket? - horkantott Joe. - De ugye nem szokta az ilyesfajta képeit mutogatni? - tette hozzá Joe társa... Hát nem, gondolta Bailey. Óvatos voltam. El ször: a hagyományos képek, amelyeket gyártott, tájak, portrék. Játszott velük, mint Penelopé a szövéssel. Untatták ugyan, de így legalább senki nem kíváncsiskodott, miért tart otthon fest felszerelést.
Másodszor: valahányszor komolyan festett, mindig bezárkózott. A kett s hátfalú szekrényt nyitva tartotta, hogy akármikor elrejthesse a vásznat, amelyen éppen dolgozik, s helyette ott volt kéznél a félig kész, szabványos kép. A jól begyakorolt mozdulatsorhoz nem volt szükség többre tizenöt másodpercnél... hátha kopogtatnak. Mivel a lakás a harmadik emeleten volt, szemben még csak egy raktárépület, nem keltett gyanút azzal, hogy leeresztette a red nyöket. Harmadszor: maga a hely, amely nem esett túl közel a munkahelyéhez, a Haight-Ashbury negyed legközepén volt. A mentálhigiéniai törvény érvénybe lépése el tt ez a negyed hagyományosan a mindenféle különcök tanyája volt. Éppen ezért volt a kezelés és a tisztogatás rendkívül alapos magukat az épületeket is lebontották, vagy higiéniai szempontoknak megfelel en renoválták, és elfogadható céloknak szentelték -, úgyhogy ez lett San Francisco legtiszteletreméltóbb része. A tengerparton vagy a káderd ben szigorú volt az ellen rzés. No de Haight-Ashbury kispolgárai között? Hiszen az itteni stabilitási átlag a legmagasabb az egész városban. Negyedszer: az egész élete rejt zködés volt. Mi árulhatta el végül, maga? Túl sokat nevetett, vagy talán túl keveset, talán nem volt eléggé törekv , nem vett részt elég lelkesen a társadalmi szervezetek tevékenységében, túlságosan vagy túl kevéssé volt önmegtartóztató - valami ilyesmi juttathatta valakinek az eszébe, hogy jó lesz feljelenteni William Baileyt mint lehetséges dilinyóst? Talán, talán, talán. De hát hogy kell viselkednie egy épelméj embernek? - No jó - mondta Joe. - Az igazolványokat. - De hát ez csak egy festmény... Van Gogh stílusában... - Melyik fülit akarja levágni? - lepte meg Joe. De talán nem is volt olyan meglep a dolog, azt beszélték, hogy a városi rend rség épértelm ségi brigádjának olyan gy jteménye volt patologikus, pornografikus és egyéb tiltott m vészeti alkotásokból, hogy azt még az FBI is megirigyelhette volna. A másik tovább bámulta a vad sárgákat és kékeket a boglárkamez n, amin Bailey épp dolgozott. - A virágok nem n nek ekkorára - mondta. - És nem jó a perspektíva. Megrázta a fejét, és csettintett. - Haver, maga beteg. - Ezt majd a Klinikán eldöntik - mondta Joe -, de lássuk a papírját, hapsikám.
Bailey gépiesen vette el az irattárcáját. Joe végiglapozta a jogosítványt, a munkavállalási engedélyt, katonakönyvet, oltási bizonyítványt, alkoholos italok fogyasztására feljogosító igazolványt, társadalombiztosítási igazolványt, könyvtári-kölcsönz jegyet... - Há, hogyhogy B olvasójegye van? - Szociológus vagyok - motyogta Bailey. - A kutatómunkához néha szakkönyvekre van szükségem... folyóiratokra... - Eegen? A végin majd még A-s jegyet akar, és kikéri Krafft-Ebinget nevetett Joe, de folytatta a keresést, amíg meg nem találta a pszichológiai ellen rz lapot. - Látja - nyögte ki Bailey a torkában lév gombóc ellenére -, rendesen ki van lyukasztva. Minden évben... már hat éve. Épp, ahogy a törvény el írja. Utoljára, ha jól emlékszem, négy hónapja... - Nézze, barátocskám - mondta Joe végtelenül fáradtan. - Ne játsszunk egymással. Maga is tudja, mi derül ki egy tetves évenkénti EEG-b l, ha ráadásul háromszázmillió emberen kell elvégezni. Hát volna nekem még állásom, ha ezzel minden dilinyóst ki lehetne sz rni? - Zsebre vágta a levéltárcát. - Legjobb lesz, ha leül, Bailey, oda a sarokba, ahol nem lesz útban. Gyerünk, Sam? gyorsan fésüljünk át mindent. A másik bólintott, és odament a könyvespolchoz, A zsebéb l el vett egy listát, és a címeket összehasonlítgatta a polcon talált könyvekkel. Lassú folyamat volt, különösen, mivel minden borítót le kellett szednie, és néhány könyvbe bele is lapoznia, hogy ellen rizze, nincs-e valamelyik átkötve. Az ajka mozgott. Joe módszeresebben dolgozott, úgy kutatott a fiókokban, mint a patkány nyomába eredt terrier. Bajley leült a karosszékbe, ahogy mondták. Szinte elzsibbadt. Miért izgassa magát? Mit számít? Bárcsak alhatna. Meghalni, elszunnyadni és aludni. S talán álmodni... No, várjunk csak, ez az. Visszahúzódás. Menekülés. Ez az alapvet skizofrén viselkedési minta, amelyet igyekezett leküzdeni, amelyet rejtegetett, mióta csak kötelez vé tették az elmebetegségek gyógyítását... mert nem rült, nem, nem az. De olyan fáradt. Bárcsak elt nnék az egész világ, és békén hagyná. Joe és Sam egy óra múlva összehasonlították, amit találtak. A titkos rekeszt nem fedezték fel, de több jelent snek t dolgot igen. Bailey nem tudta, hogy mik lehettek azok. Biztos volt benne, hogy semmi tiltott dolgot nem tartott elöl. De nyilvánvaló, hogy a törvény sok mindent pusztán azért engedélyez, mert a megléte jelzést ad a szakért szemnek. Baileynek fogalma sem volt róla, mik lehetnek ezek a dolgok - a legalapvet bb
ismereteken túlmutató pszichiátriai információhoz A olvasójegy kellett -, és a detektívek túl halkan beszéltek ahhoz, hogy megértse. Nem számít. Eluralkodott rajta az apátia. - Oké, bevisszük, és kiküldünk egy csapatot, hogy istenigazából szétszedjék ezt a helyet - mondta Joe. - Azt akarod mondani, hogy mi nem szedtük szét? - Sam nyilván új fiú, talán másik részlegb l helyezték át. - Ugyan, dehogy! Mit gondolsz, miért az a parancs, hogy mindent pontosan oda tegyünk vissza, ahol találtuk. Egy igazi szakért abból, ahogy az alsógatyáit összehajtogatta, meg tudja állapítani, hogy a csávó a faterját akarja-e megölni vagy a muterját megizélni. - Vagy mind a kett t - vigyorgott Sam. - Ebben az esetben még ezt is el tudom képzelni. Emlékszel, hogy sürg sséggel küldtek ki. Már csak azért is jó lesz, ha szaporán bevisszük. Joe odalépett a székhez, a padló megremegett a súlya alatt, és megragadta Bailey karját. - Rajta, csöveském. Egy kedves doktor vár rád. Bailey utánuk vonszolta magát. A detektívek bezárták és lepecsételték az ajtót. Úgy látszott, a dolognak híre ment az épületben, mert a folyosók üresek voltak. A léptéik visszhangzottak. Odakinn szívtelenül ragyogott a nap, a nyári égen néhány sirály szárnyalt merészen. Ilyen napon még az utcát szegélyez merev, szigorúan célszer homlokzatok is szépnek látszottak, még a józanul dolgukra siet járókel k merev, praktikus ruhái is. A villanyautók csendesen siklottak - ezekben még megmaradt valami vidámság, gondolta Bailey. A rend rautón nem volt jelzés, civil, 1989-es Chevrolet volt, így az egész teteje átlátszott. - Miért? - lázadt fel Bailey egy pillanatra. - Mit miért? - nézett rá Joe keményen. - Civil kocsi. Kötelez en átlátszó karosszéria. Nem visszük nevetségesen túlzásba a privátszféra megszüntetésének fétisét? Sam el kapott egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett. - A “nevetséges”-t cs-vel kell írni? - kérdezte. - Ugyan, hagyd - válaszolt Joe. Bailey elhallgatott. Joe kinyitotta a kocsit, és a kormányhoz ült, a másik kett a hátsó ülésre. Baileynek nem volt kedve az reire nézni, ezért az elsuhanó tájat bámulta. Elhaladtak a helyi szolgáltató tévé el tt. Bailey amint ideköltözött, azonnal megtanulta, hogy ne vegyen tudomást a képerny l. Most el ször nézett oda. Egy falba építették be a buszmegálló közelében. Mint
mindig, amikor nem voltak sürg s közlemények, higiéniára buzdította a nagyközönséget. - Ne így! - ordított a képerny , és egy pillanatra egy retkes alakot mutatott, aki összegörnyedt, értelmetlenül dadogott, és közben képzelt bolhák után kapkodott. Csak egy pillanatra villant fel, nehogy valakiben aktivizálja a rejtett hipochondriát. - Hanem így! - És megjelent az összamerikai család, az er t sugárzó családf , a gyönyör , de azért szemérmetes és nem túl dús kebl anya és négy egészséges gyermek, amint fogpasztareklám mosollyal menetelnek a jöv be. A gyerekek nagyság szerint a nordikus, a néger és a kelet-ázsiai típust képviselték, a negyedik orra pedig éppen csak annyival volt nagyobb, hogy félreérthetetlenül zsidónak látsszék. Hiszen fontosabb, hogy ne keltsenek feszültséget a kisebbségi csoportok érzékenységének megsértésével, mint az, hogy ragaszkodjanak a szigorú genetikai tényekhez. - Igen, így! - Diadalmas trombitaszóló. - Tisztán, becsületesen, boldogan... - Dobpergés. - GONDOLKODJ TISZTÁN! GONDOLKODJ BECSÜLETESEN! GONDOLKODJ BOLDOGAN! Egy kicsit távolabb egy plakát, amely, ahogy Bailey visszaemlékezett rá, tízezer, azaz 10 000 dollár jutalmat ígért annak, aki olyan információt szolgáltat, amelynek segítségévei kezelésben részesíthet bármely, nem jelentett pszichikai rendellenességt l szenved személy. A közeli járdán egy egyenruhás rend r idézést nyújtott át egy középkorú asszonynak. Lehet, hogy a n visszabeszélt neki, lehet, hogy csak szúrópróbaszer ellen rzés volt. Bailey mindenesetre megismerte a rózsaszín cédulát. “Ezennel felszólítjuk, hogy jelentkezzék a központban, ahol be van jelentve... hó... napja el tt... az idegi rendellenesség vizsgálata és gyógyítása céljából... ha kell indok nélkül távol marad...” Az asszony inkább dühös volt, mint ijedt. Nem lehetett volna elfogadtatni egy olyan mélyreható változásokat okozó rendelkezést, mint a Törvény, ha a lakosság többsége nem érezte volna úgy, hogy tenni kell valamit az egyre növekv számú elmebetegségek ellen. És a törvényt nem lehetett volna végrehajtani ugyanennek a többségnek a helyeslése nélkül. A rend rkocsi a Golden Gate Park sarka, a Kezar Stadion mellett haladt el. A pázsiton egy általános iskolai osztály ült, higiénia-órájuk volt. Tiszta, fehér egyenruhát viseltek. A tanárn el ttük ült. Fiatal és csinos volt, és manapság már csak kevés n mutatott meg ennyit a testéb l. Micsoda kötéltánc, hogy egyrészt ne keltsen szégyenkezést a természetes testm ködést illet en, de ugyanakkor
tisztátalan vágyakat se ébresszen! Bailey valamikor élvezte az ilyesfajta látványt, de most nem is figyelt arra, amit a n kántált: - Nos, gyerekek, ez a Jó Gondolatok Ideje. El ször gondoljunk a gyönyör napsütésre. Egy, két, hár, négy. Bailey be volt zárva a sz k térbe, és a rend rautó túl gyorsan száguldott vele. Az utca meredeken emelkedett, a tetején sziklaként nyúltak a magasba a Klinika épületei. Bailey még visszaemlékezett arra az id re, amikor az Egyetemi Orvostudományi Központ volt itt, de az még azel tt volt miel tt egyetlen betegségtípus minden másnál fontosabbá vált volna. A kocsi megállt a f kapunál, ahol az ellen rzés folyt. A két jól megtermett r mögött látszott a patikánál kanyargó megszokott sor: járóbetegek és azok, akik határesetet képviseltek, s így naponta jelentkezniük kell az el írt nyugtatókért. Bár a propaganda szüntelenül azt harsogta, hogy az érzelmi problémák sem szégyellnivalóbbak a többinél, a sorban állók lehajtott fejjel csoszogtak el re, és mindenki egyedül surrant ki a kijáraton. A hivatalsegéd, aki a sort igazgatta, unott és épp hogy még udvarias volt. Mégis, lehet, hogy ennyivel is megúsztam, volna, gondolta Bailey. Ha már kezdetben bevallom, milyen vihar tombol bennem, le lehetett volna csillapítani, képes lettem volna alkalmazkodni. De nem. Összegörnyedt. Nem akartam meggyógyulni. A saját utamat akartam járni. És most túl kés . Annyira kétségbe volt esve, hogy alig vette észre, a kocsi újra elindult, majd ismét megállt, és hogy bevezették a legnagyobb épületbe. A lift azonban, amelyben felmentek, annyira hasonlított egy háromszemélyes koporsóra, hogy alig tudta visszatartani a sikolyt. Aztán egy hosszú, jellegtelen, fehérre festett csarnok, halk zúgás és fert tlenít szer enyhe szaga. A végén pedig egy iroda pulttal, mögötte egy orvosírnok, mögötte pedig titkárn k és irodagépek dolgoztak. Rá sem hederítettek az újonnan érkez kre. - Itt van - mondta Joe. - Bailey. - Hát akkor ellen rizzük a személyazonosságát - mondta az orvosírnok, egy halomról leemelt egy kérd ívet és tollal együtt Baileynek nyújtotta. Az összet zött példányok között indigók voltak. - Töltse ki. EGYESÜLT ÁLLAMOK HIGIÉNIAI MINISZTÉRIUMA Észak-kaliforniai Részleg Kezelési kérelem Nyomtatványszám 1066 írógéppel vagy nyomtatott bet vel töltend ki!
Családi név:...................................................... Utónév/ek:......................................................... Kelt:........ év...... hó....... nap Nem: Férfi N Férfi homoszexuális N i homoszexuális Egyéb részletezze: Személyi szám:.................................................. Születési év..... hó..... nap... Lakcím:............................................................ Foglalkozás:...................................................... Munkáltató neve:........'......... címe:........................... Házastárs neve:................ személyi száma:........ Megj.: Ha nincs házastársa, ide a nincs szót kell írni. Ha családi állapota özvegy vagy elvált, a B-1 lapot is ki kell tölteni. Gyermekei: Megj.: felsorolandó minden él kiskorú gyermek neve, kora, neme. Minden gyermeket külön sorba kell írni, egy sorba csak egy gyermek adatai írhatók. Ha nincs gyermeke, ide a nincs szót kell írni. Ha a hely nem elegend , a C-2 lapon folytassa. Egyéb eltartottak:.............................................. Vattás) felekezete:................... ha nincs, ide az ökumenikus szót kell írni Jelent sebb adósságai:....................................... Bailey felnézett. - De hát ez egy kérelem - mondta er tlenül. - Nem kell kitöltenem. Ugye nem? - Gondolom, nem - mondta az orvosírnok. - Csakhogy ha nem tölti ki, az azt jelenti, képtelen önálló életvitelre, és automatikusan kezelésre, kötelezzük. Bailey írni kezdett. Kés bb ujjlenyomatot vettek t le, és felvételt készítettek a retinájáról. - Egen, az - mondta az orvosírnok. - Fiúk, akkor ti mehettek is. és valamit firkált. - Itt a nyugtátok. - Kösz - mondta Joe. - Viszlát, Mac. Majd még látjuk egymást. Gyerünk, Sam. Az írnok beleszólt a házitelefonba. - Mázlija van, Bailey - mondta -, Vogelsang doktor most rögtön tudja fogadni. Volt már olyan, hogy valakinek három napig kellett várnia, amíg orvos elé került, és ez elég unalmas tud lenni. Bailey követte a csarnokon át, olyan tehetetlenül, mint egy álomban. De az iroda, ahova bekísérték, újra magához térítette. Még soha nem látott
ilyesmit: pácolt tölgylambéria, süpped sz nyegek, a falakon néhány ízléses kínai metszet, zene, halkan szólt ugyan, de félreismerhetetlenül a Holdfényszonáta. Az íróasztal mögött ül férfi alacsony, hófehér hajú, az arca barátságos, öltözete szinte kihívóan színes. Felállt, és kezet nyújtott. - Isten hozta, Mr. Bailey - mosolygott -, annyira örülök, hogy találkoztunk. Roger, elmehet. - Nem gondolja, doktor úr, hogy izé... a kényszerzubbony? - kérdezte az orvosírnok. - Ugyan - válaszolt Vogelsang doktor. - Erre semmi szükség. - Miután az ajtó becsukódott, folytatta: - Bocsásson meg neki, Bailey úr. Az a igazság, hogy nem valami értelmes, de hát olyan nagy feladat áll el ttünk, annyi a munkánk, hogy nem válogathatunk a személyzetben. Kérem, foglaljon helyet. Cigarettát? Vagy szivar is van, ha azt jobban szereti. Bailey leereszkedett egy rendkívül kényelmes székbe. - Nem... nem dohányzom - mondta. - De ha esetleg kaphatnék egy italt? Megdöbbentette, hogy Vogelsang elnevette magát. - Hát persze. Remek ötlet. Tudja mit, én is iszom egyet. A legrégibb nyugtató, és ugye még mindig az egyik legjobb. Mit szólna egy skót whiskyhez? - És beleszólt a házitelefonba. Bailey nem mert belenézni a vidáman csillogó szempárba, de annyira összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze: - Hogyan kerültem ide? - Mindenféle információt kaptunk. Olyan emberekt l, akik szívükön viselik a maga egészségét. Javasolták, hogy ellen rizzük magát. És, hogy szinte legyek, volt néhány zavaró dolog a nyilvántartásában. Olyasmik, amiket már régebben alaposan tanulmányozni kellett volna és ez id vel meg is történt volna, de mint már említettem, kevés az emberünk. Jelenleg még igen nagy mértékben kell támaszkodnunk magukra a betegekre, arra, hogy a megfelel el tanulmányok után képesek felismerni a korai tüneteket, hogy vannak olyan m veltek, hogy önként kérjenek segítséget - mosolygott szélesen Vogelsang doktor. - De kérem, ne higgye azt, Mr. Bailey, bárki is haragszik magára, amiért nem jelentkezett. Tudjuk, hogy jelen pillanatban nem teljes mértékben ura önmagának. Egyetlen vágyunk, hogy meggyógyítsuk önt. Tudja, maga tulajdonképpen nagyon értelmes. Az IQ-ja alapján a fels öt százalékba tartozik. A társadalomnak szüksége van az olyan elmékre, mint az öné, a b ntudattól, félelmekt l, metabolikus egyensúlyzavaroktól megszabadított elmékre, amelyekb l eltüntettük azokat az ismeretlen tényez ket, amelyek miatt
csak fele hatékonysággal m ködhetnek, ami persze nagyon boldogtalanná teszi az illet t... ó, már itt is van. Ápolón vér lépett be, kezében tálcával, a tálcán egy palack, jég, poharak, szódavíz. Ugyanolyan melegen mosolygott Baileyre, mint a f nöke - A legjobb egészségére - emelte fel Vogelsang a poharát. - Mit... mit fog csinálni? - szedte össze Bailey újra a bátorságát. - Semmi különöset. El ször elvégzünk egy sor diagnosztikai tesztet, miel tt bármilyen kezelés mellett döntenénk. Ne aggódjon. Meggy désem, hogy még karácsony el tt elbocsáthatjuk. A whisky jó volt, a beszélgetés kellemes, Bailey fejében az is megfordult, hogy a szóbeszéd talán eltúlozza a Klinikán történteket. Az els néhány napon valóban nem történt más, mint interjúk, kérd ívek kitöltése, Rorschach-teszt felvétele, narko-szintézis, laborvizsgálatok kimerít volt, gyakran kínos, de semmiképpen sem elviselhetetlen. Ezek után azonban úgy döntöttek, hogy a hetes kórterembe helyezik, az er sen zavart esetek közé. A hetesben inzulin és elektrosokknak vetették alá. Ez figyelemre méltó mértékben csökkentette figyelemre méltó IQ-ját. Amikor ez sem segített, sebészeti beavatkozást kezdtek fontolgatni - vagy prefrontális lobotómiát, vagy transzorbitális leukotómiát. Bailey eddigre már találkozott néhány olyan két lábon járó “növénnyel”, akik ilyen kezelést kaptak, hát torkaszakadtából üvöltött, és megpróbált védekezni, majd hálásan zokogott, amikor Vogelsang doktor elvetette a javaslatot, és az új, féligmeddig még kísérleti izgatásos kezelést írta el . E célból leszíjazták, miközben alacsony frekvenciájú áramot vezettek az idegvégz déseibe. Elviselhetetlen fájdalmat okozott. Vogelsang doktor minden pillanatban figyelte. - Cö, cö - mondta egy-két hét múlva, és megrázta sz fejét. - Szóval nincs eredmény. Hát, attól tartok, ez így nem mehet tovább, valahogy el kell oszlatnunk azokat a rossz gondolatmintákat, ugye. Úgy látszik, nem a mirigyei hibás m ködése okozza a bajt, tudja, nem ilyen egyszer a helyzet. Most majd a pavlovi módszert fogjuk alkalmazni, és reménykedünk a legjobbakban. Nem hagyták álmodni. Nem hagyták aludni. Hideg. Forróság. Éhség. Szomjúság. Cseng szó. És jutalmak, amikor helyes gondolatai támadtak. Büntetés, amikor nem. De az eredmények továbbra is csalódást okoztak. A mélyanalízis végül azt mutatta, hogy Bailey már nem tudja, mit hisz.
- Nahát, nahát - motyogta Vogelsang doktor. - Attól tartok, még egy lépéssel tovább kell mennünk. A pavlovisták néha igen jó eredményeket érnek el kasztrálással. Bailey felpattant, hogy megtámadja, de a nyakára szíjazott rövid póráz visszarántotta. - Ezt nem tehetik meg velem! - üvöltötte. - Nekem is vannak jogaim! - Ugyan, ugyan. Nyugodjék meg. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a Legfels bb Bíróság úgy döntött, a mentálhigiéniai törvény minden szövetségi államra egyformán vonatkozik. Ne aggódjék. Az operáció cseppet sem fog fájni. Én magam fogom elvégezni. És el tte természetesen mélyh tjük a spermáját, hiszen a gyógyulása után nyilván gyerekeket akar majd. Minden normális férfi akar gyereket. De ez sem segített. - Nem hiszem, hogy ebbe az irányba kell továbbmennünk - mondta a szelíd Vogelsang doktor. - A dolgoknak ugyebár van kellemetlen oldala is, és a maga esetében úgy látszik, hogy a kezelés valami érthetetlen okból csak fokozza alapvet ellenségességét. A legjobb lenne, ha újjáépítenénk magát. - Újjáépíteni? - Bailey agya kétségbeesetten próbált tisztán látni a ködben, amely az utóbbi id ben mintha állandóan körülvette volna. - Huhh. Meg akar ölni? Meg fog ölni? - Nem, nem, nem, err l szó sincs. A pletykák annyira torzítanak, bármilyen sokat teszünk is a nagyközönség felvilágosításáért. Igaz ugyan, hogy az újjáépítés váltotta fel a halálbüntetést, de ez nem jelenti azt, hogy maga b nöz . Inkább úgy kell értelmezni, hogy a b nöz is beteg, mint maga. Álmunkban sem térnénk vissza ahhoz a barbár szokáshoz, amelyet a törvényesen engedélyezett gyilkosság jelent. - Vogelsang doktor egész felháborodott. - Különösen a maga esetében, hisz magában pompás lehet ségek rejlenek, Csak ezek nem tudnak kibontakozni a helytelen hozzáállás miatt, amely szerencsétlen módon teljesen beépült a személyiségébe, így aztán - ragyogott fel az arca - az egészet elölr l kezdjük. Ez új technológia, de tökéletesen biztonságos és eredményes. Az elektromos-kémiai kezelés visszafordítja az RNS-képz dést, ami az emlékezet fizikai alapja. Elt nik minden emlék, szokás, minden régi, rossz beidegz dés. És tisztán, frissen, vadonatúj emberként kezdheti újra. Valódi tabula rasaként, melyre a szakért k egy más, egészséges, nyitott,
barátságos, jól alkalmazkodó, hatékony személyiséget fognak vésni! Hát nem remek? - Huh - mondta Bailey, aki szerette volna, ha elmennek, és hagyják aludni. De amikor végül fejébe nyomták a sisakot, leszíjazták az ágyhoz, ereibe altatót csöpögtettek, és a sivító hang egyre hangosabb, hangosabb, hangosabb lett, akkor érezte, hogy távozik... ...a bíbor naplemente az Eastbay dombok felett, a lány, akit legel ször megcsókolt, és akit legutoljára, egy fura régi kocsma egy nyáron, amikor fiatal volt, és gyalogtúrára ment Angliába, száguldás lefelé a fehér sípályán a Magas-Sierrában, Shakespeare, Beethoven, Van Gogh, munka, barátok, apa, anya, anya... ...az állati ösztönök újjáéledtek, és halálos rémületében hangosan felüvöltött: - Ha ez nem a halál, akkor mi?! Aztán az utolsó nyomát is kitörölték annak, amit genetikai örökségként rzött, és amit környezetét l kapott, és halott volt. A halál szélvihar volt. Mintha felkapná, megpörgetné, fel-feldobná, miközben szörnylovasok patája dobog. Nem tudta, hideg vagy forró-e a szél. És nem is töprengett rajta, mert a villámlás elvakította, és a mennydörgés összerázta a csontjait. Elvakította? döbbent meg egy pillanatra. A csontjait? De hisz halott vagyok. Valaki mást fognak csinálni a testemb l. Nem, várjunk csak, nem stimmel. A testemet el fogják hamvasztani, önként vállaltam az eutanáziát, amikor már nem bírtam elviselni a saját nyomorúságomat. Nem, nem így történt, kitöröltek a saját agyamból, miután olyan szerencsétlenné tettek, hogy ez sem számított. - Zéró - számolt Isten - egy, tíz, tizenegy, egyszáz, egyszáztíz. Bailey az éjszaka viharaiban valóság, bármilyen valóság után kapkodott. Végtelen spirálba szédült. Az egyetlen valóság önmaga volt. És ezt szorította magához. William Bailey vagyok, gondolta, miközben a polip fel akarta falni. Én... én szociológus vagyok, rült. És mi más? Kétszer haltam meg, két borzalmas élet után. Vagy több is volt? Nem emlékszem. A szél túl er s. Várjunk csak! Egy villanás. Nem, elt nt. - Egyezertizenegy - számolt Isten, a Szimulátor. - Egyezeregyszáz, egyezeregyszázegy, egyezeregyszáztíz. Miért teszed ezt velem, sikoltotta Bailey. Te sem vagy jobb náluk.
Kétszer öltek meg. Egyszer közömbösséggel. Szabadságnak nevezték, szabadon lehetett a halált választani, de nem tör dtek velünk, csak azt remélték, hogy majd elpusztítjuk önmagunkat. Visszahúzódtak el lünk, egy gépies társadalmi rendszert hoztak létre, hogy az feldolgozzon bennünket, és mindent megtettek, hogy elfelejtsenek. Másodszor pedig gy lölettel öltek meg. Gy lölet kellett legyen, kegyetlenség, halálvágy, bármennyit beszéltek is a gyógyításról. Mi más lehetett? Hogy lehet különben szánalmas lényt faragni egy emberb l, hacsak nem az a célod, hogy megfoszd emberi mivoltától, hacsak nem azt akarod, hogy a lábad el tt csússzék-másszék, mert gy lölöd, amiért ember? - Tízezer, tízezer-egy, tízezer-tíz, tízezer-tizenegy. A tér megfordult önmaga körül, és az id úgy hasadt szét, mint a Styx torkolata. A szél csak fújt és fújt. Az én problémám valós volt. Szenvedtem. Segítségre volt szükségem. Szeretetre volt szükségem. Klitty. A szél elállt. A sötétség várakozott. Kérlek, sírta William Bailey. Segíts. Tör dj velem. Adj nekem szeretetet. És l n. HÁROM Miután végzett a vécén, hirtelen széttárta a combját, és lenézett a lába közé. Ezt meg vajon miért csinálom? csodálkozott. Természetes, hogy mindenem megvan. Csak jól nem vagyok, emlékeztette magát. Súlyos idegösszeroppanás, fennáll a skizofrénia veszélye. Ennél bolondabb dolgokat is csináltam, miel tt meggy ztek, hogy jöjjek ide. Felhúzta a nadrágját, és a mosdó feletti tükörbe bámult. Magas, széles vállú férfit látott. Birdie Carol valószín leg legalább akkor nem hazudott, amikor a testét dicsérte. De azért romlott az alakja, túl keveset mozgott, és túl sok gyógyszert szedett. Nem tetszett a dolog, de nem volt elég ereje, hogy bármit is tegyen ellene. Az arca meg egyenesen ijeszt volt, viaszos arca, beesett, karikás szem, kócos sötét haj. Nem tudta pontosan követni, hogyan romlik az állapota. Kevés ember képes az ilyesmire, hiszen az egész olyan észrevétlenül történik. De azt tudta, hogy a rövid, ujjongó id szak után, amely akkor kezd dött, amikor
felvették a kórházba, gyors romlásnak indult. Szellemileg és testileg egyaránt. Szóval sokkal rosszabb állapotban volt, mint amikor felvették. Aminek nem szabadna így lennie, legalábbis elméletileg nem. Egyik szemhéja rángatózni kezdett. Elfordult a látványtól, így aztán szembekerült a fallal, ami rózsaszínre volt festve, rajta macikkal és hintalovakkal. Gy lölte a rózsaszínt. És a gyerekképeket is tudnám nélkülözni a klotyón, gondolta. Birdie megveregette a térdét - a nappali díványán ültek egymás mellett, amikor emiatt panaszkodott. - Tudom, drágám - mondta -, de Breed doktor szerint hosszú távon hasznos. És szintén szólva, azt hiszem, igaza van. - Hogyhogy? - Tudod, az elképzelés az, hogy újjáteremtsük a gyerekkorodat. Vagyis az akkori szeretetet és bizalmat és ártatlanságot. Tudom, hogy ostobán hangzik, de az ovis minta emlékezteti szegény kis tudatalattidat, hogy mit veszített, és hogy van visszaút. - Miféle szeretet és bizalom és ártatlanság? - kérdezte Bailey. - Egész jól emlékszem a gyerekkoromra. Teljesen tipikus volt. Betereltek az iskolába, és azután minden pillanatát utáltam. A környék legnagyobb bunyósa mindennap megvárt, amikor hazafelé mentem, és összevert. De ezt valamilyen okból sosem mertem megmondani a szüleimnek. Egyszerkétszer kísértethistóriákat olvastam, és a borzadálytól hetekig nem tudtam aludni. A kiskutyámat elütötte egy autó. Elkaptak, amikor... - Csitt, drágám. - Egyik nagy, sima kezét az ajkára szorította, és hozzábújt. Kölnije hódítóan édes volt. - Tudom. De mi ideális gyerekkorra gondoltunk. Meg kell tanulnod - egészen mélyen magadban -, meg kell tanulnod szeretni. És hogy engedd, hogy szeressenek. Akkor majd meggyógyulsz. - Figyelj - kezdte Bailey, és érezte, hogy a dühe mértani haladvány szerint -, mi van akkor, ha nem autisztikus neurózisom van, vagy akárminek hívjátok hanem organikus skizofréniám? Annak mi a köze a szeretethez, amir l mindig papolsz? Birdie végtelen türelemmel mosolygott. - A szeretet az eml sök alapvet szükséglete - mondta - És mi eml sök vagyunk. - Testalkata egyébként semmi kétséget nem hagyott efel l. - Az árvaházi csecsem k azért pusztultak el, mert nem babusgatták ket. Ha kapsz ugyan
szeretetet, de nem eleget, feln tt korodban is állandóan hiányozni fog. És a hiány holtbiztosan eltorzít és meggyengít. Mi pedig itt megadjuk neked a szükséges szeretetet ahhoz, hogy egészséges és er s legyél. A férfi felpattant. - Annyiszor hallottam már ezt a szöveget, hogy hányingerem van t le! kiáltotta. - És mi van a valódi pszichózisokkal? - Hát igen, azt hiszem, az metabolikus dolog - válaszolt Birdie. - Vagy legalábbis a tudósok azt hiszik. Én viszont úgy gondolom, az ilyen betegségek is úgy kezd dtek, hogy az illet nem kapott elég szeretetet. Te nem? - Én... én... - És különben is - folytatta a n -, a skizofrénia nem más, mint a külvilággal folytatott kommunikáció megszakadása. Nincs remény a gyógyulásra, ha nem sikerül helyreállítani a kapcsolatot, ugye. Ha belegondolsz, drágám, rá fogsz jönni, hogy igazam van. A szerelem minden szakadékot áthidal. Bailey legszívesebben obszcén káromkodással válaszolt volna. De nem jutott eszébe elég er s kifejezés. Birdie felállt, hátravetette sz ke haját, és elkezdte kigombolni a ruháját. - Azt hiszem, ismét szeretkeznünk kéne - mondta határozottan. A férfinak nem sok kedve volt hozzá, de hát a n er sködött, és különben is, mi az ördögöt csinálhattak volna mást? így aztán a hálószobában kötöttek ki. Csakhogy Bailey most képtelen volt bármit is elérni. A n nagyon együttérz en viselkedett, a karjába vette, és álomba ringatta, miután a biztonság kedvéért beadott neki egy nyugtatót is. Lehet, hogy e miatt az emlék miatt aggódott. Egy fenét, ennek a szervemnek az égvilágon semmi baja, kivéve, hogy kezd nagyon elegem lenni... Kiment a fürd szobából. A lakosztály nem volt nagy, de kényelmes, és kellemesen volt berendezve. A nappali ablakához osont és kinézett. Be volt rácsozva, de biztosították, csakis azért, nehogy az alvajárók kieshessenek. A kórház egész területén szabadon járhatott. Ha majd jobban lesz, hétvégi eltávozást is kaphat. És addig is bármelyik szeretett hozzátartozóját meghívhatja látogatóba. Az Orvosi Központ huszadik emeletér l pompás kilátás nyílt. A Golden Gate Park zölden húzódott a napfényben fürd óceán partján. Megpillantotta az öböl bejárata felett ível hidat, a keleti dombok alatt
csillogó vizet, a sirályokat, csónakokat, hajókat, repül gépeket. A h vös tengeri szell magával hozta a távoli forgalom zaját. A zaj túl távoli, túl tompa volt, és szinte érezhet volt, hogy San Francisco eltekintve büszkeségét l, ett l a magaslati komplexumtól, romlásnak indult: itt egy üres kirakatot látott, amott meg egy lepusztult bérkaszárnyát. A gazdaság ugyanúgy lefelé ívelt, mint William Bailey. Szociológusként látta az adatokat, nem volt semmi kétség. És az okát is nagy valószín séggel tudták. Az elmebetegségek minden szinten, az enyhe különcségt l kezdve a teljes rültségig járványos gyorsasággal terjedtek, az Egyesült Államok kormánya pedig magára vállalta, hogy b kez en gondoskodjék az áldozatokról. De valakinek csak meg kell fizetnie ennek az árát. Az infláció meg az adók elvitték a hasznot, és a szokásos kísér jelenségekkel is számolni kellett. Tiltakozott ez ellen az eljárás ellen, és úgy vélte, még most is tiltakoznék, bár közben maga is a rendszer haszonélvez je lett. De annak a jelentéktelen kisebbségnek a tiltakozása, amelyhez is tartozott, pusztába kiáltott szó volt. Az emberek vagy eleve nem akarták elhinni a gazdasági élet tényeit, vagy tágra nyílt, ártatlan szemmel néztek rád, és azt kérdezték: - És akkor mi van? Azt akarod mondani, van fontosabb dolog, mint szeretteink lelki épsége? Egy pillanatra visszatért bátortalan humora, és eszébe jutott, talán er feszítései hatástalansága is hozzájárult ahhoz az összeomláshoz, ami miatt kórházba került. Aztán egyre er sebbé vált benne az érzés, hogy ketrecbe van zárva, és már semmi mást nem volt képes érzékelni, öklével az ablakpárkányra csapott, aztán újra meg újra. - Az isten verje meg az istent. Az isten verje meg az istent - kántálta egyre gyorsabban. - Istenverjemegazistent, istenverjemeg azistent, istenverje megaz istentistenverjemegazistent, istenverjeeeee-ggggg!... - Billyl Mit csinálsz? Bailey elhallgatott. Nagyon lassan hátrafordult. Birdie Carol duci alakja betöltötte az ajtónyílást. Egy csokor boglárka volt a kezében. Mint mindig, most is meglehet sen rikító civil ruhát viselt, csak egy kit jelezte, hogy pszichiátriai technikus. A férfi majd megfulladt, de azért igyekezett lenyelni a dühét, s úgy válaszolt: - Ugyanezt kérdezhetném én is t led.
- Azért jöttem, hogy meglátogassalak. - Becsukta az ajtót, és a férfihoz sietett. - Nézd, virágot hoztam neked. Egyszer azt mondtad, szereted a boglárkát, én meg egyenesen imádom. - Úgy törsz rám... mint egy betör ... - De drágám, hát nem hagyhattalak magadra. Hisz tudod, ez a te f bajod, az elszigeteltség. Ha egy pillanatra belegondolsz, meg fogod érteni, hogy igazam van. Többet kéne kijárnod. - Eddigre odaért hozzá, és megveregette a vállát. - Igazán. Csatlakozz a többi beteghez a közösségi helyiségekben. Csodálatos emberek, ha megismered ket, igazán csodálatosak. És a háziasszonyok is olyan drágák. Segíteni akarnak rajtad, segíteni, hogy jól érezd magad, hogy újra meger södj... Hogy is van az a gyönyör régi német mondás? Tudod, amelyik azt jelenti, hogy... - Kraft durch Freude - szólt közbe Bailey. - Ez jelenti, hogy “öröm által er ”? Mert én erre gondoltam. De drágám, el bb vízbe kell tennem ezeket a szegény szomjas virágokat, ugye. - És már indult is. Sárga fürtjei lágyan megreszkettek, amint izmos, telt csíp jét ringatta. Tulajdonképpen az egész n l csak úgy sugárzott a szilárdság. Olyan volt, mint aki tökéletesen ura a testének - még amikor egy-egy forró délután szeretkeztek, akkor sem izzadt -, és kezdetben az meg is nyugtatta Baileyt, hogy magát a Földanyát látta benne. De hát szabad a Földanyának ennyit fecsegnie? - Náci jelszó volt - szólt utána Bailey. - Igazán? Milyen érdekes. Bailey drágám, te olyan sokat tudsz. Ha majd meggyógyulsz, csodálatos módon tudsz majd a többieken segíteni, ugye. Az asztalról felvett egy törhetetlen m anyag vázát, és szomorúan rázta a fejét, amikor végignézett a benne lév tövis nélküli rózsákon. Szegénykék. Attól félek, elmúlt már az idejük. De ha segítettek szebbé tenni a napjaidat, akkor minden rendben van, ugye? Bailey ökölbe szorította a kezét. - Például azt is tudom - mondta -, hogy a nácik elgázosították azokat, akik nem illettek bele a terveikbe. De legalább nem prédikáltak nekik a pozitív gondolkodásról. - Nem, azt hiszem, nem. - Birdie tiszteletteljesen leeresztette a rózsákat a szemétledobóba, és a vázát, a boglárkákat meg hatalmas kézitáskáját bevitte a fürd szobába. - Az a szegény ember - ugye Hitlernek hívták? mennyire ki lehetett éhezve egy kis szeretetre. Az ajtót nyitva hagyta. Bailey megszabadulhatott volna a rózsaszín falak, a macik és a hintalovak látványától, ha kinéz az ablakon, de valami
perverz okból azokat keltett bámulnia. Lehet, gondolta, hogy így jobban tudja gy lölni ket. - Hát igen, nem volt valami szép a többi országtól, hogy háborúztak a nácikkal - sz rte a foga között a szavakat. Birdie a vécétartályra tette a táskáját, és valamit keresni kezdett benne. - Bizony - válaszolta. - Persze nem azt mondom, hogy nem kellett volna megmenteni a foglyaikat. Ha tényleg voltak foglyaik. De hát te is tudod, milyen a háborús propaganda. De mennyi is, igen, ötven év távlatából te el tudod hinni, hogy emberek képesek voltak úgy viselkedni? Én becsszóra nem. - Én igen. Tudom, mi az a történelmi bizonyíték. És azt is tudom, manapság hogy viselkednek az emberek. Például er szakos ncselekményeket követnek el. - Igen, igen, drágám, de hát nem érted? Feltételezzük, hogy azok a szörny dolgok igazak voltak. Vagy legyünk realisták, és gondoljunk azokra a dolgokra, amelyeket, én is tudom, ma is elkövetnek... az érzéketlen társadalom szegény, megzavarodott áldozatai. De feltételezzük, hogy az emberek, akiket megtámadnak, vagy azok, akiket gázkamrába kergetnek, ha egyáltalán el fordult ilyesmi - szóval, hogy ezek az emberek megfordulnak, és szeretett l sugárzó szemmel azt mondják: ti is áldozatok vagytok. Testvéreink vagytok. Gyertek, öleljük meg egymást. - Birdie kihajolt az ajtón, hogy közelebbr l vethesse rá porcelánkék pillantását. Hát nem látod, hogy akkor mi történnék? Nem érzed, hogy ez micsoda változást jelentene? - Úgy látszik, rajtam nem segített ez a módszer - rándította meg a vállát Bailey. - Hát, ehhez id re van szükség. - Birdie folytatta a munkáját, a táskájából el húzott egy zsebkést, kinyitotta, és elkezdte vagdosni a virágok szárát. De az igaz szeretet végtelen - mondta. - A szeretet tartós és türelmes, nem gerjed haragra, mindent remél, soha el nem múlik. A férfi nem tudta tovább türt ztetni magát, el bb egy lépést kellett tennie, aztán még egyet, és a fejében egyre hangosabb lett a dübörgés. - Szeretsz engem? - kérdezte, és távolinak és kongónak hallotta a saját hangját. - Vagy csak rád osztottak ki? - Mindenkit szeretek - búgta a n . - Az ágyban is? - De Billy, a szeretet nem irigykedik, hanem adakozó. A testem felajánlása csak az egyik mód a sok közül, hogy szeresselek.
A férfi már a fürd szoba ajtajában imbolygott. - De számítok neked? - kiáltotta; - Én, személy szerint, nem azért, mert csupasz kétlábú vagyok, hanem mert én vagyok én? A n nem pirult el. Még sohasem fordult el , hogy tejfehér arca elszínez dött volna. De lesütötte a szemét. - Hát - mormolta - már eszembe jutott, hogy ha neked örömet okozna, akkor, ha meggyógyultál, összeházasodhatnánk. Birdie Bailey olyan édi név, nem gondolod? A férfi felüvöltött kínjában, elragadta a kést, és vágott, dühödten kaszabolt. - Kérlek, ne tedd - mondta a n . - Ez nem szeret aktus. Felvágta a hasát, és a mindent elborító sötétségben egy pillanatra meglátta a drótokat, tranzisztorokat, a termogenikus szuperkonduktor vezetékeket, a nagy teljesítmény akkumulátort. Meg akarta állítani a támadást, de a keze nem engedelmeskedett. A kés átvágta egy kábel szigetelését. Bailey testén át rövidzárlat keletkezett. Olyan érzés volt, mint a gy lölet, a szépséges, tiszta, pokolkék gy lölet egész belsejét elárasztó hömpölygése. De amikor az áram megremegtette a szívét, az fájt. William Bailey füstfelh ben hullott Birdie Carolra. Hát persze hogy gép, gondolta az utolsó töredékmásodpercben, amikor még öntudatánál volt. Egyetlen ember sem lett volna képes ezt végigjátszani. Aztán megállt a szíve, és halott volt. A halál szélvihar volt. A halál szélvihar volt. Mintha felkapná, megpörgetné, fel-feldobná, miközben szörnylovasok patája dobog. Nem tudta, hideg vagy forró-e a szél. És nem is töprengett rajta, mert a villámlás elvakította, és a mennydörgés összerázta a csontjait. Elvakította? döbbent meg egy pillanatra. A csontjait? De hisz halott vagyok... Várjunk csak egy percig. Egyetlen átkozott percig. Hány halála is volt eddig? - Zéró - számolt Isten. - Egy, tíz, tizenegy, egyszáz. - Miért nem hagysz végre gondolkodni, Uram! - kiáltotta. Ha koncentrált, meg tudott rizni bizonyos egyensúlyt a káoszban. Neve: William Bailey. Szociológus. Pszichoneurotikus. Egy intézményben végezte - három különböz élete volt, három különböz intézményben, és egyik rosszabb, mint a másik.
Miért teszi ezt vele a Szimulátor? A probléma persze épp eléggé valóságos. Egyre több a pszichopatologikus eset. A társadalomnak pedig valamilyen megoldást kell találnia. De a három kísérlet közül egyik sem volt sikeres. Nem igazán: gyilkos közöny, gyilkos rosszindulat, gyilkos szeretet. Amely utóbbi egyébként nem is volt szeretet - legalábbis nem természetes szeretet. Csak újabb módszer arra, hogy embereket visszakényszerítsenek abba a rendszerbe, amely eltorzította ket. A szeretet a szeretett lény elfogadása, akár jónak t nik az illet , akár rossznak, a szeretet az, hogy bizonyos ésszer határokon belül alkalmazkodsz hozzá, nem az, hogy alkalmazkodik hozzád, hogy megadod neki a szabadságot, de mindig mellette állsz, ha veszély fenyegeti. - Egyszáztizenegy, egyezer, egyezeregy. Ha a járványért a társadalmi körülmények a felel sek, akkor az alapvet reform hozhatja meg a gyógyulást. Változtassuk meg a feltételeket. Szüntessük meg az elviselhetetlen feszültségeket. Klitty. A káosz elcsitult. Ne legyen több kényszer, parancsolta William Bailey. Jöjjön tétre az els igazán szabad civilizáció. És kívánsága teljesült. NÉGY - Hát persze hogy el vagyok keseredve - mondta a férfi aki Bailey bal oldalán ült. Harminc-valahány éves lehetett, középmagas, a haja homoksz ke, és nagyon részeg volt. - Ki ne lenne? - Felhajtotta jeges bourbon whiskyjét, és a poharat lecsapta a bárpultra. - Még egyet! kiáltotta, és a társához fordult. - Kérsz te is? - Kösz, nem - válaszolt Bailey. - Ugyan, ne izélj. Én fizetek. Ez a legkevesebb azok után, hogy telibeszéltem a fejedet. Igazán rendes, hogy meghallgatsz, pedig idegen vagy, meg minden. De ha Jim Wynan - Ez vagyok én, Jim Wynan -, szóval ha Jim Wynan valakinek a vállán rinyál, akkó nem sajnálja a piát. - Oké - felelte Bailey. - De érdekel, amit mesélsz. Tudod, jó néhány évig elvoltam, csak ma értem haza. Sok minden megváltozott.
- De meg ám, mister, de meg ám. Abbiza! Sose lesz már ugyanolyan a világ. Hé, pincér! - Üvöltötte Wynan. - Hol marad a rendelés? Bailey megfeszítette az állát, és felkészült a kínos jelenetre. Nem akarta, hogy kidobják, itt akart pihenni a h s félhomályban, a régi eleganciára emlékeztet mahagóni falburkolat mellett, lábát a süpped sz nyegen nyugtatva, miközben lassan szopogatja a felvizezett whiskyt, amit engedélyezett magának. Legalább egy órát szánt arra, hogy összeszedje a bátorságát. Figyelmeztették, hogy San Francisco ugyanúgy megváltozott, mint minden más amerikai város, de nem arra, hogy a változás ennyire megrázó lesz. A mixer végigmérte Wynant, aztán megvonta a vállát, és töltött neki. Ez is a változás jele, gondolta Bailey, a Drake admirális fogadóban régebben nem szolgáltak volna ki részegeket. De ha az ember alaposan körülnézett, azt is észrevette, hogy az Erzsébet-kort idéz berendezés mennyire megkopott és elkoszolódott. - Azt mondta, hogy számítógépes K plusz F-fel dolgozik - szólalt meg, és reménykedett, hogy ezzel sikerül lecsendesítenie Wynant, A dolog hatott, a másik még a szavakat is tisztábban ejtette. - Eegen. Az Eü Központban. Legalábbis tegnapig. Ma nem. Program lefújva. Pedig ez lett vóna a legnagyobb áttörés mióta is... szóval nacccer lett vonal - Miféle program? Kiderült, hogy Bailey még a betegsége el tt hallott a dologról, de csak mint elméletr l. A közvetlen ember-gép kapcsolat régi ötlet volt, és persze már a nyolcvanas években kifejlesztették az amputáltak számára az idegrendszerhez kapcsolt elektromos meghajtású protéziseket. De az emberi agy és a számítógép integrálása nagyságrendekkel nagyobb problémát jelentett. Ehhez nem volt szükség fejre tett vezetékekre vagy hasonló ostoba trükkökre. Az er sítés és indukció segítségével mindkét irányba folyhatott az áram, a neuronoktól a tranzisztorokig és vissza, tisztán elektromagnetikus csatornákon. A nehézséget a közös nyelv kidolgozása okozta. Sosem sikerült bebizonyítani, hogy minden egyes gondolathoz egy adott enkefalografikus minta tartozik, a tények ennek épp az ellenkez jét mutatták. A gondolat az egész agykéreg hihetetlenül bonyolult m ködésének t nt. - De kidolgoztuk az alapokat - mondta Wyman és rájöttünk, hogyan tovább. Az a egész alapja, hogy nincs szükség különleges kódokra. Csak egy az egyhez megfelelésre. Mint a különböz nyelveknél, ahogy
mondhatom ugyanazt angolul és németül, már amennyiben különböz szavak jelenthetik ugyanazt. A neuronfiziológiai részleg bebizonyította, az emberi agy bármilyen digitális folyamatot a magáévá tud tenni, ha van egyértelm kölcsönös megfelelés. Aztán a matekos fiúk kidolgoztak egy csomó teorémát. Tuggya, az új adatok alapján az egész azonos feltérképezés kérdése volt. Topológia. Érti? Amint az izzadó kis markunkba kaparintottuk ezeket a teorémákat, máris startolhattunk. Ki kellett dolgozni a megfelel típusú számítógépeket és programokat - jó, ez nem könny , hagy munka, sokévi er feszítés és megfelel munkatársak kellenek hozzá, de mi a K plusz F-en tudtuk, hogy meg tudjuk csinálni. És tudja, mit jelentene a siker? Bailey lelkesen bólintott. Percr l percre jobban érezte magát. Akármilyen részeg volt is Wynan, a tudomány nyelvét beszélte. És olyan volt hallgatni az elvesztegetett évek után, mintha hazaérkezett volna. Bailey szociológus volt, de manapság abban is igen nagy szerepet játszik a matematika és... És az ember-számítógép rendszer fantasztikus lehet ségeket rejtett magában. Összekapcsolhatóvá tette a gép óriási adatbankjait, emlékezetolvasási sebességét, azt a képességét, hogy mikroszekundumok alatt végezzen el logikai m veleteket az emberi kreativitással. A kapcsolat idejére a kett eggyé válnék, folyamatosan önprogramozó kalkulátorrá, olyan kapacitású elmévé, hogy már nincs is értelme IQ-ról beszélni, k/ az eszmetörténet folyamán el ször volna képes a maguk teljességében mérlegelni a problémákat. Persze vannak nyilvánvaló veszélyek, amelyek ellen védekezni kell, és az is biztos, hogy a munka, folyamán kevésbé nyilvánvalókra is fény derül majd. De úgy érezte, a végeredmény bármilyen kockázatot megér. - Szóval nem fogjuk megcsinálni - görnyedt Wynan a pohara fölé. - Nincs pénz. Tegnap szóltak. Úgyhogy most jól beszívok. - Miért nincs pénz? Az ember azt hinné, a Nemzeti Tudományos Központ zsákszámra vágná magukhoz a gigadolcsikat. - Hát te honnan jössz, haver? Rég volt az, hogy az NTK-nak szétosztani való pénze akadt. Vagy a NIK-nek. Mind a kett l kértünk. Egyáltalán, mindenkit l. Hát egy túróst kaptunk. Túl sokba kerül az elmeügy. A kormány a már beindult programokat is alig bírja pénzelni. A honvédelem - ugye asszinnéd, a honvédelmieket érdekelné a dolog? Hát érdekli ket, de tudod, hogy állnak. A légier ma fizet utasokat vesz fel, a Puerto Rico repül gép-anyahajón kaszinót rendeztek be... hogy legalább a minimális
honvédelmi kiadásokat fedezni tudják. Ezér hátráltunk meg tavaly Guyanában. Eegen, az elnök megpróbálta mentegetni a dolgot, lökte a rizsát a katonai nyomás nélkül létrehozott becsületes megállapodásról... de a francba is, az egész világ tudja, hogy bizony volt katonai nyomás, az ég szerelmére, Venezuela gyakorolt ránk katonai nyomást! Könnycsepp hullott Wynan poharába. - A pokolba azzal az emberrel, a legsötétebb kénköves pokolba kívánom egy fél örökkévalóságra. tett minket tönkre. Mibe, hogy a francia kormány biztatta fel. Fogadok, amennyibe csak akarod, hogy direkt azért írta a könyveit és tartotta meg a beszédeit. - Kir l beszélsz? - kérdezte Bailey. - Tudod. A professzorról. Arról a franciáról. Nemt m kimondani az istenverte nevét. Aki arról beszélt, hogy meg k ll menteni a dilinyósokat. - Várj csak - merevedett meg Bailey. Csupa libab rös lett. - Csak nem Michel Chanson d'Oiseau-ra gondolsz? - Dehonnem, dehonnem. Sanzon Doazóra. Fogadok, hogy ilyen névvel titokba kínai ügynök vót. Tudta, hogy ez a nagy, nyálas, lágyszív , hájfej Ország majd beveszi az ötleteit, hasra vágódik t lük, bele a trágyába, az, aki hazavágott bennünket. Tönkretette a programot. Tönkretette a hazámat. Most aztán másra sincs pénzünk, mint hogy etessünk egy csomó semmirekell , repedtfej balfácánt. - Wynan felemelte a poharát. Vesszen Sanzon Doazol - Nem! - Bailey felpattant és fellökte a székét. Nem szabad dühbe gurulnom, gondolta Bailey. Még nem vagyok jól. Azt mondták, legyek óvatos, ne izgassam fel magam, mindig legyek ura az érzelmeimnek, amíg az idegeim teljesen meg nem nyugodtak. De ennek ellenére elárasztotta a jeges, gyomorforgató, megrázó düh. Rekedten szólalt meg: - Ezennel közlöm, hogy én is egy olyan semmirekell , repedtfej balfácán vagyok. - Micsoda? Te? - Nem hiszed? - És Bailey elhúzta a nadrágzsebéb l az irattárcáját. (Mondta ugyan a kórházban, hogy kevésbé elegáns öltönnyel is megelégszik, de azt válaszolták, az önbizalom el segíti a gyógyulást.) Felcsapta annál a kártyánál, amely tanúsította, hogy elmebetegségben szenved.
- Ma reggel bocsátottak el, miután öt évet töltöttem a Napa Állami Kórházban - mondta. - Miel tt megbetegedtem volna, a társadalom hasznos tagja voltam. De aztán olyan szörny élményekben volt részem, amilyeneket te a felfuvalkodottságodban el sem tudsz képzelni. Napában mentettek meg. Nem lehettek volna kedvesebbek. A tudásuk határain belül mindent megtettek, hogy újra összefoltozzák az elmémet. Most már járóbeteg vagyok. Ha teljesen meggyógyultam, és bízom benne, hogy teljesen meg fogok gyógyulni, ismét dolgozni fogok. És boldogan fizetem majd az adót, hogy segítsem meggyógyítani a betegeket. - De... de - kezdte volna Wynan, Bailey azonban nem engedte szóhoz jutni. - Mégis, mit csináljon az ország? Az elmúlt években majdnem exponenciálisan n tt az elmebetegek száma. Valamit tenni kell. Te mire szavazol? Öljenek meg minket? Hajtsanak végre rajtunk agymosást? Szám zzenek? Hagyjanak éhen dögleni? Ezek mind lehetséges megoldások, de én, sok millió embertársammal együtt, azt mondom, istennek hála, hogy Chanson d'Oiseau megmutatta a probléma emberies megoldását és azt mondom, hogy pokolba veled. És Wynan arcába löttyintette az italát. - Pincér! - üvöltötte Wynan. - Látta, mit csinált? Látta, mit csinált velem ez a közpénzeken él sköd dilinyós? - Hogy beszél? - felelt a mixer. - Diliflepnije van, nem? Márpedig a törvény azt mondja, hogy az olyanokkal elnéz nek költ lenni. - Igen? - ujjongott fel Bailey, és még Wynan poharát is a másik fejére ürítette. - Hé! - tiltakozott a mixer. - Azért viselkedj, haver, mert a rumlit nekem kell feltakarítanom. Bailey sarkon fordult és kiment. A tiszta égen ragyogott a nap, a szélben sirályok cikáztak. Bailey megpróbált nem tudomást venni róla, hogy az éles fény kiemelte az egykor büszke épületek kopottságát, a piszkot a járdán, az elszürkült kirakatokat, a gyér forgalmat, a rosszul öltözött járókel ket. A költségek képtelenül nagyok, de a kötelezettségnek meg kell felelnie. Ahogy Chanson d'Oiseau is írta és Bailey örömmel ismételte meg magában a gyakran olvasott nemesveret bekezdést, és fejben fordította angolra menet közben. “Miután az el fejezetekben bebizonyítottuk, hogy a járványos rület azon körülményekb l következik, melyeket az emberiség kollektív hozott
létre (túlnépesedés, túlgépesítés, elszemélytelenedés, vagyis mindaz, ami ellen fellázadnak az emberi állat legmélyebben gyökerez ösztönei), most megpróbálom felvázolni, hogy mit kell tenni ezen undorító emberi állatokkal. Nagy számuk olyan terhet és egyben olyan kockázatot jelent, hogy egyre csökken a velük szemben érzett könyörületesség. Állapotukról azonban nem maguk tehetnek, ez a társadalom óriási kudarca. Éppen ezért a társadalmi bajra társadalmi gyógyírt kelt találnunk. Az alábbiakban a legradikálisabb megoldást javaslom és részletezem. De mit jelent az, hogy radikális? A szó a latin radixból származik, ami azt jelenti, hogy gyökér - a radikális megoldások tehát gyökerestül irtják ki a bajt. Nyilvánvaló, hogy az emberek gyógyulási igényeit a legteljesebb mértékben és ingyenesen kell kielégíteni. A pszichiátria azonban tökéletlen. Nincsenek vagy alig vannak teljesen gyógyult esetek... Az összeomlás szélén álló beteget, vagy azt, aki a kórházi kezelés után bizonyos fokig visszanyerte egyensúlyát, soha többé nem szabad kitenni annak az elviselhetetlen nyomásnak, amely a betegségét okozta. Épp ellenkez leg, meg kell t le szabadítani, hisz egyetlen feladata, hogy meggyógyuljon, vagy legalábbis ne romoljon tovább az állapota. Ezért állami ösztöndíjat kell kapnia, amely elegend ahhoz, hogy tisztességes életszínvonalat biztosítson a maga és eltartottjai számára. És ameddig viselkedése nem veszélyezteti közvetlenül a többieket, nem szabad törvényesen korlátozni a szabadságát, hanem lehet vé kell tenni, hogy megszabaduljon feszültségeit l...” Fékcsikorgás. Egy kocsi épp hogy megállt. A halottsápadt vezet kiordított az ablakon: - Mér nem figyelsz, hogy hova lépsz, te hülye dilinyós? - Ó! - Bailey arra tért magához, hogy piros lámpánál áll a Post Street közepén. - Én... Jó néhány kocsinak szintén meg kellett állnia, és mind dudáltak. Lassan tömeg gy lt köréjé, amelyen át nagydarab, kék egyenruhás rend r tört magának utat. - Oké, oké - mondta -, mi a hézag? - Felmérte a helyzetet. - Átmentél a piroson, mi? Meg akarsz halni, haver? - Én... én... - Az irracionális, de annál valódibb rémület elszorította Bailey torkát. - Büntesse meg, biztos úr - követel zött a sof r. - Most rögtön. Ez itt az autósok réme. Duuu! Duuu! Duuu!
- Te jó ég - nyögte a rend r -, a végén még egész Daly Cityig fog állni maga miatt a kocsisor. Ide jöjjön, el az úttestr l. Hadd lássam a... - De Bailey már nyújtotta is az iratait. A rend r álla leesett. - Mi az ördögnek nem szólt rögtön? - kérdezte. A kocsi közben megindult, de utánaszaladt és lemeszelte. - Hé, maga! Álljon csak meg! Nem tudja, hogy hajszál híján elgázolt egy szerencsétlent? A vezet újra elsápadt. - Igen - szólalt meg egy hang a tömegb l. - És még szidta is. Hülye dilinyósnak nevezte. - Biztos? - kérdezte a rend r. - Igen - lépett közelebb a fültanú. - A saját fülemmel hallottam, biztos úr. Csak az ég tudja, milyen pszichikai károsodást idézett el ez a vadállat. Több tanú is meger sítette az állítását. - Sajnálom, Mr. Bailey - mondta a rend r -, de csak akkor büntethetem meg becsületsértésért, ha bejön velem az rszobára, és feljelentést tesz ellene. Jön? Bailey nyelt egy nagyot, és megrázta a fejét. - Megjegyzem, a 666-os alapján azért bevihetem - mondta a rend r komoran. - És személyesen gondoskodtam róla, hogy Jeffrey bíró elé kerüljön. Az én körzetemben senki sem ússza meg a szidalmazást. Bailey úgy érezte, szólnia kéne a másik érdekében, de túlságosan össze volt zavarodva. Csak azt várta, hogy elmenekülhessen, beleolvadhasson a tömegbe, amely utat engedett neki. Eljutott az Union Square-re. A pázsitot már régen le kellett volna nyírni, és mindent szemét borított, de a zászlók még ott lebegtek rúdjaikon... Illetve Várjunk csak. Itt ugyebár amerikai meg kaliforniai zászlóknak kéne lengedezniük, nem pedig kalózlobogóknak és az SPQR-nek, a Campbellféle skót kockáknak meg... A férfi, aki els ként tanúskodott mellette, megérintette a karját. - Segíthetek, fiúka? - mormolta. - Nyilvánvalóan ismeretlen a mi szép városunkban. - Én, izé... Napában voltam - mondta Bailey. - Most pedig egyedül: Milyen borzasztó. Akár napokig is eltarthatott volna, amíg rátalál a saját fajtájára. - A férfi kis termet volt, tiszta, rendes, és iskolázottan beszélt. Bailey nagyon alaposan megnézte, de semmi más figyelemreméltót nem tudott rajta felfedezni, mint azt, hogy
vállpánt nélküli sötétkék bársony estélyi ruhát viselt. Az illet habozva nyújtott kezet, és azt mondta, hogy Julesnak hívják. - Bailey, William Bailey. Maga is... szerencsétlen? - Hát persze, drága fiam, hát persze. Úgyhogy szerencséje van, hogy épp arra jártam. Ritkán jövünk ebbe a negyedbe, ' és vezet nélkül el fordulhatott volna, hogy csupa vadállat közé kerül. A tömegb l fekete egyenruhás férfi lépett el , felmászott az egyik padra, és elüvöltötte magát: - Barátaim! Drága, nem emberi barátaim! Hallgassatok rám, igen fontos üzenetet hoztam! Nyilván látjátok, hogy kaukázusi eredet vagyok. Nos, barátaim, meg fogtok lep dni. ha megmondom, hogy meglehet sen ritka madár vagyok, igazi, meggy déses, habzó szájú fajgy löl , aki azt állítja, és tudományosan is be tudja bizonyítani, hogy a saját faja alsóbbrend . A Földön a fenséges melanéziaiak a fels rend emberek, akik a fejl dés f vonalát jelentik, akiké a jöv . Bailey és Jules lassan elballagott. - Azért úgy látszik, hogy erre is van egypár egyedi figura - jegyezte meg Bailey. - Ó, maga kis ártatlan, hogy veheti ket számításba? - felelt Jules. - Ez nagyon bájos, de azért ne legyen ennyire naiv. Az Union Square szónokainak a fele épelméj . Egyszer en csak szórakoznak, mert tudják, a rend rség annyira túlterhelt, hogy valószín leg úgysem kérik el az igazolványukat. És a másik felük... de hát, drágám, gondolom, egyetért velem abban, hogy azok meg ugyanolyan rosszak, mint a tesszik? - Tesszik? Jules megveregette Bailey hátsó felét. - Látom már, hogy kézbe kell vennem magácskát. Abbizony. Nem, ne érezze magát lekötelezve. Nekem okoz örömet. Tudja, ez amolyan lélekidomárság. Majd bemutatom azoknak, akik számítanak. Tájékoztatom. Átformálom az egyéniségét. Egyszóval, embert csinálok magából. - Mii? Hé, izé, figyeljen ide, én nem... Jules megragadta Bailey könyökét, és magával húzta. - A tesszik - magyarázta - négydimenziós kockafej ek, szilárdan, megváltoztathatatlanul épelméj ek. De én úgy tartom, hogy ezek az alsóvárosi pszichokeramikusok maguk is tesszik, még azok is, akiknek van diliflepnijük. Ugyanazok a gondjaik, a társadalmuk, a sikereik, a megjelenésük, és a leghalványabb fogalmuk sincs a bels térr l. Képzelje,
egyszer hallottam, amint az egyikük istenr l halandzsázik, és amikor megkérdeztem, hogy vajon képes volt-e már érzékelni a végtelent azáltal, hogy egy Quaker márkájú zabpelyhes dobozt bámult, egyszer en csak kiköpött! - Átkeltek az utca túloldalára. - Egyenesen Dizsingiszhez viszem. Most kezd dik a parti, olyan kés re jár már az id . És Dzsingisznek roppant kellemes barátai vannak... igen, már meg is érkeztünk! Jules megállt egy Volkswagen mellett. Szabálytalanul parkolt, de a szélvéd n lév matrica és a karosszériára aggatott fodrok elegend védelmet nyújtottak. - Van jogosítványa? - kérdezte Bailey döbbenten. Jules bólintott. - És ett l aztán nagyon népszer is vagyok a magam kis körében. Tudja, nem sokan vezethetnek. Vannak, akik ett l rjöngnek, de tudja, drágám, így, hogy magunk között vagyunk, bevallhatom, azért a társadalomnak is vannak bizonyos jogai a szerencsétlenekkel szemben. Persze nem sok, de valamennyi. De tud valami érvet, ami miatt egy homoszexuálisnak tilos lenne autót vezetni? - Micsoda? De hát izé, a maga esete... - De drágám - kacagott fel Jules -, hogy kezelték magát a Napában? Soha nem olvashatott újságot? Nem nézhette a híradót? Hisz a legutóbbi választáson ez volt a f kérdés. Még mi magunk is meg voltunk osztva. A Mattachine Társaság azt állította, rengeteget dolgoztak azért, hogy ha nem is átlagos, de normális polgároknak fogadjanak el bennünket... szegény drágák. Egyszer en képtelenek megérteni a mindennapi valóságot. A szerencsétlen státus olyan el nyökkel jár, hogy az igazán megéri a megbélyegzést. És különben is, nem szabad stigmának tekinteni. Minden jelölt, és komolyan mondom, hogy minden egyes olyan jelölt, aki amellett volt, hogy nyilvánítsanak bennünket elmebetegeknek, elsöpr gy zelmet aratott az egész országban. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyien vagyunk. No, ugorjon be, cicababa, és induljunk víg utunkra. Bailey gépiesen engedelmeskedett. Érzékelte a saját gyengeségét, de képtelen volt bármit is tenni. Különben is, gondolta, nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Ez lehet, hogy szórakoztató lesz, legalábbis remélem. Ha pedig nem, még mindig elmehetek. Nyugatnak tartottak, átkeltek a dombokon, Haight-Ashbury irányába. Jules megmutogatta a nevezetességeket, amelyek mellett elhaladtak, például Istár templomát.
- Tudja, lehet, hogy én magam is el ítéletes vagyok, de azért az a véleményem, hogy az a szatiriázis és nimfománia egy icipicit közönséges, még akkor is, ha Kalifornia állam törvényei által elismert vallást csináltak bel le. És olyan haszontalan. Aztán ott volt a marihuánalabirintus a Hamilton játszótéren. Ez az ügy egészen a legfels bb bíróságig jutott. Mit tehetnek vagy nem tehetnek a hivatalosan elmebetegnek nyilvánított szül k gyermekeik nevelése során. A bíróság az alkotmány tizenegyedik pontjára hivatkozva úgy döntött, hogy amennyiben a gyerekeket nem bántalmazzák fizikailag, diszkrimináció volna beleszólni ezeknek a családoknak a magánéletébe. - A távolban felt ntek Oakland megfeketedett romjai. - Olyan tragikus. De azt hiszem, mivel annyival többen várnak felvételre, mint ahány hely van, és olyan óriási nyomás alatt dolgoznak, igazán meg lehet bocsátani nekik, ha néha indokolatlanul gyógyultnak hisznek egy gyújtogatót. - Egy maroknyi férfi és n , akik csak m vészi festékeket viseltek és semmi mást, egy külföldi kinézet házaspárral fényképeztette magát. - Azt hiszem, orosz turisták. Manapság igen sok orosz jön ide. És folyton csak nevetnek, csak tudnám, min. Amikor a kocsi megállt, Bailey nagyot nyelt, és kis híján rohanva menekült. Az utcát régi házak szegélyezték. Az ablakok ki voltak törve, az ajtók ferdén lógtak, a zsanérok kiszakadtak, a festetlen kereteket csak a szentlélek tartotta. A járdán bokáig kellett gázolni a szemétben. A következ háztömb megközelíthetetlen volt, mert el tte két autó ütközött egymásnak, és a roncsokat soha többet nem vontatták el. Most már teljesen elrozsdásodtak, az egyikb l egy patkány szaladt el . Ezenkívül csak egyetlen él lényt láttak, egy narkóst, aki boldogan injekciózta magát a háza el tti verandán. A szemét szaga még a h vös szélben is er s volt, és a felmagasodó falak között már elmélyültek az árnyékok. Valaki valahol hangosan és hátborzongató ütemességgel nyögött. Jules megérezte Bailey zavarodottságát, és megveregette a kezét. - Ne aggódjon - mondta az apró emberke. - Tudom, hogy ez egy kicsit... hogy is mondjam, komornak t nik. De a valóságban teljesen biztonságban van itt a maga szép fejecskéje. Csak... csak arról van szó, hogy a tessziknek megvannak a maguk negyedei, de ugye nem monopolizálhatják az egész várost. Ezt a városrészt átadták a szerencsétleneknek, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Hisz nem a rendkívüli kényelem volt a betegségük egyik kiváltó oka?
Bailey összeszedte magát, és követte Julest egy Edward korabeli udvarházhoz, egy háromemeletes, tornyocskás építményhez, amelyet lakásokra osztottak. - Nem kéne hoznunk valamit? - kérdezte Bailey. - Úgy értem, ha már betörünk erre a bulira. Egy üveg bort vagy pár sört? - Meg kell szabadulnia ezekt l az el ítéletekt l - toporzékolt Jules. - Mi lehet unalmasabb, mint egy “buli”? - És szinte hallani lehetett az idéz jeleket. - Hogy lehetne megszervezni a szórakozást? Ami meg az italokat illeti, ha valóban nincs annyi bels tartaléka, hogy akarattal fel tudja magát dobni, nyugodjék meg, lesz mit inni. Tudja, Dzsingisz kán ismeri Kopasz Joe-t. - Az kicsoda? Jules megnyugodott, és megmagyarázta a dolgot. - Van egy szerencsétlenünk, aki azt képzeli magáról, hogy Kopasz Joe. Nyilván ismeri a klasszikusokat. Kopasz Joe pálinkát f zött. És ezért valakinek, aki azt képzeli magáról, hogy Kopasz Joe, szabad pálinkát znie. De ha hivatalos engedélyért kellene folyamodnia, vagy adót kellene fizetnie, az lelki károsodást okozna nála. Így aztán a költségei rendkívül alacsonyak. A sötét, pókhálós el csarnokból lépcs vezetett valami hangok felé, amelyekr l Bailey feltételezte, hogy zene akar lenni. - Izé, mit is mondott, ki a házigazdánk? - kérdezte. - Ó! - csapott Jules a mellkasára. - Nagyon örülök, hogy emlékeztetett rá. Egyszer en szörny lett volna, ha nem tudja, hogy tiszteletben kell tartania a kényszerképzetét. Feltétlenül szólítsa Dzsingisz kánnak. A neve valójában Ole Swenson, illetve az volt, de ezt nem emlegetjük. Amíg a józanság határain belül kedvére tesz, tudja, a földre borul, amikor bemutatják, reszket félelmében, érdekl dik, hogy hogy áll Kína meghódításával - szóval addig tényleg drága ember. De azt el kell ismernem, hogy ha nem, akkor borzasztó er szakos tud lenni. - Megvadul? - Ugyan, dehogy, honnan veszi ezeket a torz ötleteket? - emelte égnek Jules a kezét. - Elismerem, néhány barátom egy kicsit furcsa, de ez nem az hibájuk, hanem a társadalomé, és egész biztos vagyok benne, hogy a lelkük mélyén mind derék emberek. - Lehalkította a hangját. Dzsingisszel azonban legyen óvatos. Ha nem viselkedik vele úgy, mint minden emberek császárával, hát bíróság elé idézteti. Pszichikai károsításért és gyakran meg is nyeri a pert.
Bailey megnyalta kiszáradt ajkát, és Jules után csikorgott a lépcs n. Amikor megszokta kicsit a dolgot, kiderült, hogy a buli valóban ártalmatlan, leginkább Berkeleyre és egyetemista korára emlékeztették a fura ruhák, a meglehet sen mocskos testek, a komoly és kicsit fellengz s beszélgetések, a szoba sarkaiban csókolózó párok, a feketére festett vagy ejt erny vászonnal kitapétázott és egyéb legújabb nonkonformista divat szerint díszített falak, mindez nagyon ismer s volt. Eszébe jutott, hogy ezek az emberek a hivatalos besorolás szerint nem ön és közveszélyesek, és képesek megállni a helyüket a világban, feltéve, hogy a világ eltartja ket. Akárcsak t, Baileyt. Ahogy leszállt az éj, egyre többen lettek, és egyre nagyobb zajjal voltak. Önkéntesek pénzt gy jtöttek - ennek a társaságnak a többi bohémkompániával ellentétben volt pénze -, és szendvicseket hoztak. Bailey a lakásban maradt, körbejárt, mindenkivel megismerkedett, beszélgetett, és elismerte, lehet, hogy Jules valóban szívességet tett neki. Jó kis buli volt. Azért csalódásban is volt része id nként, például amikor egy pongyolás, derékig ér hajú fiatalember félbeszakította a beszélgetését a közgazdaságtan egy hajdani professzorával. - Hé, Phil, hallottad, mi történt Tommyval? - Nem, mi? - kérdezte a professzor. Csendes, halk szavú, sz férfi volt, aki inkább mintha beletör dött volna a saját ápolatlanságába, mintsem élvezné. - Lesittelték - mondta a fiatalember. - A zsaruk rajtakapták a saját feleségével. - Nahát - rázta a professzor a fejét. - Nem mondhatnám, hogy túlzottan sajnálom, tudod, hogy sosem helyeseltem a dolgot. - Ugyan, ne lökd már ezt a tesszi rizsát - tiltakozott a fiatalember. - Nem hagyhatjuk, hogy a zsernyákok ilyesmiket csináljanak. Valamit tennünk kell. - Mi a baj? - kérdezte Bailey. Most, hogy egy pohár bor volt a kezében, egy másik meg a gyomrában, majdnem bátornak érezte magát. - Új haver vagy? - kérdezte a fiatalember. - Szóval a szitu a következ : Tommy tavaly kapta meg a flepnijét gyógyíthatatlan házassági impotencia miatt. - Úgy érted, nem volt igaz?
- Hát persze hogy nem. Tommy a legnagyobb kan az egész nyugati parton. De gondolom, beköpték a zsaruknak. Képzeld csak el, hogy kémkednek az ember magánélete után. Hát miféle rend rállam lesz bel lünk? - De hát egy rosszhiszem ... - De Bailey már csak egy pongyola hátának beszélt, amely egy pillanat alatt elt nt a tömegben és cigarettafüstben. - Azt hiszem, ez már olyan általánossá vált, hogy bizonyos körökben teljesen elfogadott - mosolygott a professzor. - Fiatal barátunk nem titkolja a barátai el tt, hogy vallási monomániája nem más, mint mód a munka nélküli megélhetésre. - És ön nem jelenti fel? - Nem, sajnálattal be kell vallanom, hogy nem vagyok elég bátor a spicliskedéshez - sóhajtott fel a professzor. - Az én összeomlásom valódi volt. Próbálja csak meg bárki megmagyarázni a modern amerikai gazdaságpolitikát. Bailey egy-két órával kés bb egy csoport szélén állt, amely egy hangosan magyarázó kövér négert hallgatott. - Haver, mondom, hogy meg tudjuk csinálni, csak a szervezetre van szükség. Ha a homokosoknak sikerült, a színes b eknek miért ne? Gondoljunk csak vissza a Brown kontra Oktatási Felügyelet perre, amelyben a legfels bb bíróság kimondta, hogy a diszkrimináció károsító hatással van a pszichére, így van? így van. És törvény ide vagy oda, ebben az országban még mindig van faji megkülönböztetés. Hát akkor miért ne fogadtassunk el egy törvényt, miszerint minden fekete elmebeteg? Hát nem tartozik nekünk legalább ennyivel a fehér ember? - Hát -. mondta Dzsingisz kán -, ha ugyanezt az elvet kiterjeszthetnénk a mongolokra és svédekre is... - Hát persze - felélt a néger. - Miért is ne? Én arra gondoltam, a zsidókkal kéne szövetkeznünk, csakhogy túl sok zsidónak vannak tesszi gátlásai. Egy vörös hajú lány megrángatta Bailey könyökét, a beszél felé bólintott, és suttogva magyarázta: - Ez valahol nagyon mulatságos. Fred annyira szeretne egy diliflepnit, hogy majd beledöglik. Hallanod kéne, amikor arról szónokol, hogy a feketéknek fel kellene lázadniuk és kiirtaniuk a világon minden mocskos fehér embert. De még sosem jutott túl az egészségügyi bizottságon. A kurafiak mindig azt mondják, nem paranoiája van, csak a politikai nézeteinek ad hangot. Tudja, a lelke mélyén szereti a fehéreket. Nem tehet róla, így van. Most aztán kitalálta ezt a mesét, hátha ennek segítségével legalább személy szerint t elmebetegnek nyilvánítják. Csak fogadok,
hogy nem fog összejönni. Fogadok, hogy tíz éven belül ez nem lesz törvény. Éjfél felé táncolni kezdtek. Addigra már a kerület fekete lakossága ott zsúfolódott össze, betöltötték a ház minden lakását, és még az utcára is jutott bel lük. De rájöttek, hogy ha egyszerre ugrálnak, mind hallják a kazettáról a bongódobokat. Baileynek fájt a feje, és egy kicsit szédült. Elgyengült állapotában túl sok volt neki az alkohol, füst, meleg, elhasznált leveg és izgalom. De nem akart elmenni. Bels zavara elt nt valami rózsaszín, boldog izzásban. Már nem volt magányos, ez a világon belüli külön világ befogadta. A vörös hajú lány arról beszélt, t hogyan pszichoanalizálták, és egyszer en nem bírta abbahagyni. De jól nézett ki, vígan ugráltak egymáshoz bújva, és Bailey bízott benne, hogy kés bb majd sikerül lefektetnie. Táncolt. Az egész társaság táncolt. A padló rengett. A csillárok himbálóztak, vakolatdarabok hulltak a földre. Ablakok törtek ki. Tarararam, tarararam, tululu, plim, plam. Hejhó. Végül aztán összed lt az egész korhadt és természetrágta épület. Bailey egy pillanatig még tudta, hogy együtt zuhan a mennyezettel. Aztán elborította a törmelék, és meghalt. A halál szélvihar volt. Mintha elfújná, megpörgetné, újra fel-feldobná. De akarata megfeszítésével, azzal, hogy nem volt hajlandó tudomást venni a mennydörgésr l és villámlásról és polipokról, legalább részben a felszínen tudott maradni. - Zéró - számolt Isten. - Egy, tíz, tizenegy... Hagyd már abba, vicsorgott Bailey. Mi történik vele? Sosem ér véget a kellemetlen halálok sorozata? Valóban meghalt, és a pokolba került? Nem. Hiszen mi értelme volna a pokolnak, ha nem emlékszik, miért került oda? Igyekezett erre a rejtvényre koncentrálni. Ki és miért van? Most nem volt annyira megzavarodva, és kevésbé is félt, így felfedezte, hogy mindegyik életének teljes múltját fel tudja idézni. És ezek egy pontig azonosak voltak. Mindennapos gyerekkor, egyetemi tanulmányok, utazások, könyvek, zene, barátok, házasság, válás, más n k, más hobbik; ígéretes karrier áll a fiatal szociológus el tt a San Franciscó-i Egyetemi Orvostudományi Központban, mert arról írta a doktoriját, hogy milyen problémákat okoz az elmebetegségek terjedése, és most a saját tudományán belül keresi ennek az okait és a gyógyítás lehet ségét... A
különböz életek évekkel ezel tt ágaztak szét, amennyire meg tudta állapítani, 1984 körül. - Egyezer, egyezeregy, egyezertíz. De a négy közül melyik a valódi léte? Vagy mind az? Nem, ez lehetetlen. Közös múltjaiban semmi sem utalt arra, hogy elméje megháborodik. És mégis megtörtént. Négyszer. Lehet, hogy ezek az epizódok csak illúziók. Egy nem is olyan vidám park ez az egész, amelyb l ki kell lépnie? Hogyan? El ször is, hogy került ide? Nem tudja. Az “inkarnációk” elfedik életének azt a legutolsó részét. Istenek és boszorkányok, arra ítéltetett, hogy egyik rült világ után a másikban haljon meg, amíg végül valóban meg rül? Gondolkodj, esett egyre jobban kétségbe. Gondolkodj er sen. Mi az, ami innen mindig újra kil a következ hamis létbe? - Egyezeregyszáztizenegy. Gondolj bele, hol voltál legutóbb. Látod, miként kezelték rosszul a problémát. Azt hiszed, hogy te jobb módszert is tudsz. Akkor aztán Isten azt mondja, klitty, és máris kezdheted elölr l egy újabb standon, aztán rájössz, hogy az sem megy. Vegyük például ezt a legutolsó világot. Volt egy ötletük, hogy meg kell szüntetni a nyomást, amely alatt megtörnek a gyengébb személyiségek. A baj csak az, hogy ha nincs bizonyos fokú intolerancia és kényszer, a társadalom sem m ködik. Legalábbis ez a fajta nem. A m szakilag magasan fejlett, nagyvárosias, racionalista társadalomnak igenis korlátoznia kelt a polgárait, és valószín leg mindig lesznek olyanok, akik számára ezek a korlátok elviselhetetlenek. De mi lenne egy másik kultúrában? Persze nem nemes vademberekre gondol, hanem mondjuk a technológiai kor utáni emberre, aki csak a nehéz, unalmas, veszedelmes feladatok ellátására használ gépeket, aki megszabadította a világot a csúfságtól és túlzott bonyolultságtól, aki visszatért a megtisztított és biztonságossá tett természethez, úgy, hogy miközben kielégíti állati ösztöneit, ugyanakkor szellemét, lelkét, kizárólag az emberre jellemz képességeit is fejleszti... Klitty. Az id fogant vala méhében. - Nem! - kiáltott fel William Bailey elborzadva. - Nem így gondoltam! Elkésett. ÖT
A körzeti karbantartó robot olyan nagymértékben meghibásodott, hogy képtelen volt önmagát megjavítani. Bailey egy Mérnökért küldetett, aki viszont csak pár hónappal kés bb tudott jönni. Baileyt egyáltalán nem zavarta, hogy közben minden munkát magának kell elvégeznie, hisz rendszerint saját kez leg m velte a kertjét. Kellemes változatosságot jelentett, hogy most fát vágott és f részelt, megjavította a vízvezetékrendszer és a napelemek kisebb hibáit. Élvezet volt a szabadban dolgozni. Még sosem voltak ilyen gyönyör ek az öböl feletti dombok, ahova a robot segítségével felépítette a házát. De senki sem képes arra, hogy egyedül jár rözzék egy teljes régióban, és Baileynek nem voltak szomszédai. (Egyáltalán nem volt remete, csak egy id re visszahúzódott a közösségt l, hogy kidolgozhassa egy filozófiai ötlet bizonyos részleteit.) A t z állandó veszedelmet jelentett a száraz évszakban, és most, hogy az erd olyan szépen kezdett helyrejönni, semmiképpen nem akart kockáztatni. Különben sem szerette volna, ha gyújtogatás vagy gondatlanság miatt elpusztul Sausalito. Az elhagyatott város valami különös, búbánatos varázser vel hatott rá. Így aztán bekapcsolta rádiótelefonját, és hívta Fairfaxét. Avis Carmen, aki ebben az évben a közös tevékenységet irányította, véletlenül személyesen vette az üzenetet. - Hát persze, Bill - mondta -, már korábban is értesíthettél volna. Küldök egy segédcsapatot, bár a fiúk közül jó néhányan hajókázni mentek a Deltára, úgyhogy lehet, nem is lesznek elegen. De majd máshonnan is kerítek önkénteseket. Mit gondolsz, hány emberre lesz szükség, húszra? Rendben, legkés bb holnapután ott leszünk nálad. - Nagyon köszönöm, Avis. - Ugyan, mit köszönsz, hisz ezzel tartozunk a Földnek! Különben is, az efféle közös munka mindig jó buli is. - Én még mindig meg szoktam köszönni az emberek kedvességét. Úgy látszik, régimódi vagyok. - Az vagy, drágám. - És a n hangja elmélyült. - Tudod mit? Jim Wynanra bízom a szervezést, és még a mai napon személyesen megyek hozzád. - De hát ez igazán szükségtelen. Egyel re nincs semmi baj. - Tudom. De nem örülnél a segítségnek? No meg a társaságnak és a szexnek? Hisz hetek óta egyedül vagy. Bailey habozott.
- Ha szinte akarok lenni, igen. Épp eléggé aggódom ahhoz, hogy ne tudjam igazán meg rizni békés nyugalmamat. Ami azt jelenti, hogy amúgy sem tudok megbirkózni a gondjaimmal. De nem okoz nehézséget, hogy ilyen hirtelen jössz el? - Nyugi - nevetett Avis. - Meg kell próbálnod legy zni ezeket a szorongásokat. Esküszöm, ha nem következik be a Változás, addig rágtad volna magad, amíg idegösszeomlást nem kapsz. Senkinek nem lesz baja, ha egy darabig nem én vezetem a néptácot, a közös énekléseket és a kézimunkaklubokat. Az egyetlen komoly kötelezettségem a gyöngédségre való tanítás, és biztos vagyok benne, hogy Roger Breed szívesen vállalja a hatéveseimet arra az id re, amíg nem leszek itt. De ha továbbra is aggályoskodsz, azt is mondhatom, hogy pillanatnyilag te vagy a legfontosabb feladatom. Úgy beszélsz, mintha a magány életre keltette volna az agresszív ösztöneidet. - Szeresseték, ne háborúzzatok - idézte a férfi nevetve. - Miért, hát nem ez a modern világ alapelve? - A n komolyan válaszolt. Nem mintha te, drágám, képes volnál bárki mást is bántani, de ez csak azt jelenti, hogy a fel nem oldott feszültségeidet magadba fojtottad. Bailey olyan gyorsan megszakította a beszélgetést, ahogy csak udvariatlanság nélkül megtehette, de a dolog így is elég sokáig tartott, mert kötelez értékké vált a barátságos és id igényes társasági csevej. Ha szinte akart lenni, az volt a véleménye, hogy Avis Carmen egy kicsit túl sokat beszél, és túl lelkesen szinte. De azért örült neki, hogy jön. Kés délután érkezett. Miután sietett, nem gyalog, biciklin vagy lóháton tette meg a tizenöt-húsz mérföldes utat, hanem miután meggy dött róla, hogy a gépre senki másnak nincs szüksége, a falu egyik helikopterén. A gép halk bugással szállt le a faház mellé. Bailey kiszaladt elé, és Avis lemászott. Nagydarab fiatalasszony volt, ragyogó, napszítta haja élesen elütött meztelen, lebarnult b rét l. Melegnek, simának és nyárillatúnak érezte a férfi, amikor megölelte. - Hello, nagyfiú. - mondta. - Ennyire sürg s a dolog? Bailey a nyaka és válla közé fúrta az orrát. - Hát, ha már szóba hoztad a dolgot, bevallom, igen. - Hát... rendben. Te is hiányoztál nekem. Bill. Aztán újra kimentek a lány csomagjáért, de Avis megállt az ajtóban, és mélységes, szinte tisztelettel felsóhajtott: - Istenem, micsoda kilátás van innen! - Mindketten kitárulkoztak, és tudták, hogy egyek a világgal.
A nap már nyugodni készült a dombtet t koronázó él eukaliptuszok és tölgyek mögött. A hatalmas aranypajzsból dárdák ágaztak szét, és tüzes fénybe vonták a tájat. A faház falai, a környez fák, maga a leveg is csupa fény volt. El ttük meredeken lejtett a talaj, egész az erd kig, a lenti, kéken ragyogó öbölig és a sokmérföldnyire elhúzódó keleti barna dombokig. San Francisco t lük délre volt, tornyai kísértetiesen emelkedtek is a fényl ködökb l. Els ként Bailey tért vissza elszigetelt önmagába. Könnyeket látott Avis arcán, és megkérdezte: - De hát mi a baj? A lány csak lassan, habozva adta fel a természettel való egyesülést. - Semmi - válaszolt. - Csak olyan gyönyör . És olyan szomorú. - Szomorú? - Azoknak a sorsa, akik a Változás el tt éltek. Akik sohasem ismerhették mindezt. - De drágám, azért nem voltunk olyan szerencsétlenek. És miért akarod, hogy vénséges vénnek érezzem magam, hiszen még te is a régi civilizációban születtél. - De csak nagyon kevés dologra emlékszem - mondta a lány nagyon komolyan. - Azt hiszem... az ítélet olyan nagy hatással volt rám, hogy majdnem teljesen elfelejtettem a gyerekkoromat. Majdnem minden túlél így van vele. Te valahogy legtöbbünknél jobban emlékszel a régi id kre. Mi többiek... úgy is mondhatnánk, hogy az ítélet tisztára sikált bennünket. A lány indulatosan folytatta, és Bailey érezte, hogy el akar zni minden bánatot, ami hajdan megérintette. - Így kellett lennie. Megrázkódtatásra volt szükségünk, hogy feladjuk apáink életmódját. Így megláthattuk, hogy mit tettek a Földdel és az emberiséggel a természetellenesség, a kényszerek, a mocskos kis gátlások. Megszabadultunk a múltunktól, és valóban elölr l kezdhettünk mindent. - Nem vagyok biztos benne, hogy valóban annyira felszabadultunk mondta Bailey. - Ó, de hát azt, ami jó volt, megtartottuk. - Avis lenézett San Franciscóra. Vegyük például a várost. Igazán varázslatossá teszi a tájat. Örülök, hogy ott van, örülök, hogy a gépek karbantartják, örülök, hogy elviszik oda a gyerekeket tanulmányi kirándulásra. No de ott élni? - És elhúzta a száját. - Én szerettem - mondta Bailey. - Mert nem tudtad, hogy mi az igazán jó. Vagy igen?
- N... nem. - Az emlékei a felszínre akartak törni. - De voltak barátaim. Meghaltak. Meghalt mindenki, akit ismertem. Mennyire is becsülik? A pestis kilencvenöt százalékot pusztított el. A Föld egész lakosságának kilencvenöt százalékát - néhány hónap alatt. Tudom, hogy néha még te is megsiratod ket. - Szegény, elpazarolt életüket - mondta Avis - nem a halálukat. Biztos vagyok benne, hogy a halál megváltás volt számukra. És ml módon szabadulhatott volna meg másképp az emberiség az önmagának állított csapdából? Most elég terünk van a szabad lélegzéshez és elegend gazdagságunk, er forrásunk és tudásunk, hogy azt tegyük, amit akarunk, és valóságos paradicsomkertté változtassuk a bolygónkat. - Igen? - kételkedett Bailey. - Csak az öböl környékét Ismerjük. Néha rádiókapcsolatba kerülünk néhány másik kis településsel valahol a világon. De különben - meg tudod legalább azt mondani, hogy mi történik például az olyan közeli helyen, mint a Russian folyó? - Valószín leg semmid - válaszolt Avis. - Valószín leg nem élnek ott emberek. Majd sokasodunk, és elfoglaljuk az üres földeket, de nem sietjük el a dolgot. - Öklével megütötte a talajt. - És soha nem fogunk a régi Undorító módon szaporodni, építeni, bányászni, birtokba venni, szennyezni és pusztítani. Soha! Megtanultuk a keserves leckét. Bailey úgy érezte, a beszélgetés nyomasztóvá vált, és témát kellene változtatni. Átölelte a lány derekát. - Aranyos vagy - mondta, nemcsak azért, mert így gondolta, hanem hogy megnyugtassa. - Ha engedélyeznék a féltékenységet, féltékeny volnék a többi szeret dre. Vállalkoznál a szül ségre velem közösen? A lány ellazult, arcon csókolta Baileyt, és hozzábújt. - Még fiatal vagyok - válaszolt. - Még nem készültem fel rá, hogy vállaljam a végs felel sséget. De majd egyszer... igen. Bill, ha még mindig akarni fogod, azt hiszem, én is. Nagyon jó kromoszómáid keli legyenek, jól játszanád az apaszerepet, és tudod, kedvellek. Aztán már csak kedves semmiségekr l beszélgettek, amíg az éhség és a sötétség be nem kergette ket. Vacsora után újra szeretkeztek a valódi kandallóban táncoló lángok el tt, a m sz rme medveb rön Ja medvék lassan visszatértek, de a faj még védett volt, miközben a régimódi sztereo hifiberendezés Ravel Boleróját játszotta. Mindketten annyira élvezték, hogy megismételték a gyakorlatot Sztravinszkij Tavaszi áldozatával, Bach d-moll tokata és fúgájával, Beethoven Kilencedikével és végül valami
Delius zenével. Ezen a téren mindenkiben csodálatos képességeket fejlesztett ki a modern életmód. Másnap délután szerszámokkal megrakodva megérkezett egy tucat barátjuk Fairfaxb l. Estefelé pedig lehorgonyzott az öbölben egy csapat. Tagjai a víz túloldalán laktak, és megmásztak a dombot. Szívesen fogadták ket, mint az új ismer söket mindig. Többen jöttek, mint ahányembert vártak, vagy mint amennyire szükség volt, egy csomó lány is velük tartott, hogy majd segítenek a f zésben. De mindenki hozott magával ennivalót: szarvast, vaddisznót, füstölt halat, szárított gyümölcsöt, diót, mazsolát, mézet, durva lisztb l készült kenyeret, és mindent beadtak a közösbe. Egy férfi bölcs el relátással hozott magával egy láda livermore-i bort. Aznap este nagy bulit rendeztek. Senki sem rúgott be - ebben a kultúrában soha senki nem rúgott be -, de az Ital ellágyította ket, énekeltek, táncoltak, partnert cserélgettek, sportversenyt rendeztek, és kölcsönösen hosszú látogatásokra hívták meg egymást. A következ két napon keményen dolgoztak. A férfiak messzire gyalogoltak, ellen rizték a veszélyes helyeket, eltakarították a száraz gallyakat a t zvédelmi tisztásokról, kiirtották a mérges tölgyet, gyógyították a beteg növényzetet. rendbe hozták a csapásokat és utakat, vagyis elvégezték a robot munkáját. Amikor este visszatértek, már csak ahhoz volt erejük, hogy egyenek és aludjanak. De mind nagyon élvezték az eredményes közös munkát. Vég i megérkezett a Mérnök. A napelemekkel már megint baj volt, úgyhogy Bailey a háznál volt az asszonyokkal, amikor a teherszállító helikopter leszállt az égb l. Mindnyájan tisztelettel meghajtották a fejüket, amikor a magas, sáfrányszín köntösbe öltözött alak kiszállt, akit csengetty t rázó inasai követtek. A Mérnök felemelte logarlécét. - Béke veletek, gyermekeim - kántálta. - Kérve kérlek, vezessetek a szenved höz. - Nem kíván el bb némi frissít t, doktor úr? - kérdezte Avis. A Mérnök megrázta a fejét, a tollak meglibbentek a fejdíszén. - Leányom, igen kegyes vagy hozzám. Kés bb majd ugyanolyan szívesen fogadjuk a vendégszeretetedet, ahogy azt felajánlottad. De el ször meg kell vizsgálnunk a robotot. Ha valami, legyen akár egy gép, nincs összhangban önmagával, megbomlik á világ és a csillagos világmindenség egyensúlya is. Minden hibás m ködés gonosz, igen, a gonosz maga a hibás m ködés.
- A doktor úr kioktatott engem, szolgálóját - mondta Avis alázatosan. Bailey elvezette a Mérnököt és az inasait a fészerhez, ahol a robotot tartották. Levették köntösüket, el szedték a szerszámokat, és józanul munkához láttak. Bailey figyelte ket. Kés bb nem lesz szüksége a segítségükre, ha a robotot egyszer már megjavították. Jobban és gyorsabban végez majd el minden karbantartási munkát. - Bocsásd meg a késlekedést, fiam - mondta a Mérnök, miközben lecsavarozta a robot el lapját. - De oly sok helyre hívnak és olyan nagy területen. Szeretném, ha többen választanák a mi szakmánkat. - Csakhogy ez nehéz munka - válaszolt Bailey. - Nem hiszem, hogy az ifjabb nemzedéknek van ereje a többéves kemény tanuláshoz. - Valószín leg igazad van. Reméljük, sikerül megteremtenünk a valódi együttm ködés szellemét. - Izé, nem gondolja, hogy kissé könnyíteni lehetne a Szakmát? Ha csak annyival is, hogy megszüntetik a kötelez szertartásokat? Fogadok, hogy csupáncsak az tartott hónapokig, amíg például megtanulta az Anyag Miséjét. A Mérnök ismét megrázta sz fejét. - Ezt a kor szelleme kívánja - állította. - Az a gyanúm, hogy te egész jól emlékszel a Változás el tti viszonyokra. Én is. Mindketten képesek vagyunk némi tárgyilagossággal szemlélni jelenlegi környezetünket. Nem gondolod, hogy ez az egyik legszebb vonása, a szertartások, hogy minden cselekedetüknek vallási tartalmat kívánnak adni? Azt hiszem, a régi világ szellemi medd sége volt az egyik oka annak, hogy az ítélet szinte teljesen elpusztította. Hiszen milyen életcélja volt a legtöbb embernek? Nem volt elég akaraterejük, ezért nem tudtak ellenállni a pestisnek - fejtegette. Persze végül is a lehet legjobban alakultak a dolgok. - Tessék? 1 - Hát persze. Ha az ítélet nem söpör el mindent, hogyan fejl dhettünk volna szabadón? A robotnak nem volt semmi súlyosabb baja, a szétégett áramkört gyorsan kicserélték. A Mérnök csak addig maradt, amíg megivott egy csésze kávét, és elénekelte a legrövidebb hálaadó dalt. Túl sok helyen várták még. Amikor a férfiak alkonyatkor visszatértek, úgy érezték, hogy valami még hiányzik. Meg kell ünnepelniük nemcsak munkájuk befejezését, hanem azt a tényt is, hogy a területet nem érte károsodás. Elhatározták, hogy másnap kirándulnak a Muir erd be.
Csodálatos út volt, néha a töredezett régi m úton, néha toronyiránt át a magas, szeles, pipacsborította dombokon. Énekeltek, beszélgettek, tréfálkoztak, vagycsak egyszer en élvezték a napsütést és a friss leveg t. Bailey újra és újra 1 Cynara mellett találta magát. A lány a keleti Öbölb l jött, apró termet volt, finom csontú, vörös hajú, és Bailey sosem látott még ilyen hatalmas, ragyogó szemet. Azt is szerette, ahogy a lány beszélt, volt benne valami pajkos humor, ami Avisból teljesen hiányzott. A végén már kézen fogva mentek. Mivel korán indultak, és mind remek formában voltak, nem sokkal dél után meg is érkeztek. Az volt a tervük, hogy belépnek az óriási vörösfeny ligetbe, hogy egyesülhessenek annak tekintélyt parancsoló méltóságával. Kés bb majd piknikeznek, eltöltenek együtt néhány vidám órát, úgy, mint az els estén, kiterítik a hálózsákjaikat, és a csillagok alatt pihennek. Másnap reggel pedig elválnak útjaik, és mindenki elindul hazafelé. - Az els azonban az ebéd - jelentette ki Cynara, miközben többen lelkesen bólogattak. - Nem is tudom, barátaim - ráncolta Avis a homlokát. - Szent célból jöttünk ide. - Kérlek, ne kövessünk üres gyomorral szent célokat - válaszolt Cynara. - Rendben van - enyhült meg Avis. - Azt hiszem, ilyen körülmények között valóban kicsit nehéz volna szentül viselkedni. - És térdet hajtotta Gondnok háza mögött tornyosuló fák el tt. A nép megáldotta ket. A föld tömjénillatú volt. Pacsirta dalolt. Kinyitották hátizsákjaikat, és halomnyi szendvicset készítettek. Bailey és Cyrana összesimuló combbal ült egymás mellett, hátukat egy magányos tölgynek vetették. Avis ment el el ttük. - Nicsak - mosolygott. - Csak nem egy új kapcsolat van kibontakozóban? - Bánt? - kérdezte Bailey. A lány beletúrt mindkett jük hajába. - - Hát persze hogy nem, ti kis bolondok. Miután ettek, mindenki imaköpenyt borított ruháira vagy meztelen testére, és belépett a ligetbe. A Gondnok is el jött a házából. Letérdeltek, az öregember megáldotta ket, és a néma, napfoltos árnyékokon át beléptek a fák közé. Bailey a magasra ível katedrálisra emlékeztet fákról mindig újra a mellette lépked Cynarára pillantott. És mi ebben a rossz, gondolta. Még a mai vallás szerint is, illetve épp hogy a mai vallás szerint. Milyen
magasztosabb célja lehetne az embernek, mint hogy boldogságot adjon és kapjon, hogy gondoskodjék a Földr l, és ezért a Föld is gondoskodjék róla, és hogy tudja, hogy egy a kozmosszal? Egy, igen, és egy embertársaival is. Ha ezzel a lánnyal vagyok, akkor valahogy Avisszal is vagyok, és ha Avisszal vagyok, vagy bármelyik másik lánnyal, akkor valahogy Cynará-val is, és így soha nem lehetünk rosszak vagy h tlenek. Bailey agyán egy dallam futott át, valami a régi id kb l. Vagy vers lett volna; esetleg mindkett ? Nem emlékezett egészen pontosan. De h maradtam hozzád, Cynara, ahogy tudtam. Igen, h maradtam hozzád, Cynara, ahogy tudtam... Egy asszony felkiáltott. A zaj úgy hatott ebben a csendben, mint a f részvisítás. Bailey hátraugrott. Cynarának torkán akadt a kiáltás. Társaik, akik el rébb mentek, visszarohantak, megálltak, és hitetlenkedve bámultak maguk elé... Mind, egyet kivéve. A férfi arccal lefelé hevert az ösvényen, körülötte egyre terjeszked , hihetetlenül ragyogó szín vörös vértócsa, amely egyre csak n tt. A gyilkos pedig vigyorogva állt felette. Nagydarab, er s, b zl b rökbe öltözött teremtmény volt. Zsíros haja a szemébe lógott, szakállán át is látszottak a himl helyek. Kezében durva, vért l csepeg kés. Baileyt azok az ösztönök mozgatták, melyek létezésér l is rég megfeledkezett már. Megragadta Cynarát, magával rántotta abba a mélyedésbe, melyet t z égetett az egyik hatalmas törzsbe, és ökölbe szorított kézzel, harcra készen állt a lány elé. Mások is el jöttek, ugyanolyan mocskosak, mint az els . Valami olyan nyelven üvöltöttek és ugattak amely egykor talán angol lehetett. Néhány öbölbeli férfi menekülni akart. Egyikük koponyáját balta hasította ketté. Társát lándzsa döfte át, hörgött haláltusájában. A gyilkos nevetett. - Joe - suttogta Bailey. - Sam. De hisz k a barátaim. A düh el zte rémületét. Még sohasem látott ilyen élesen, sohasem érezte ilyen távolról a vér és veríték szagát, sohasem érzékelte minden egyes pórusával a leveg hidegét. A gondolatai is villámgyorsak voltak. Vademberek. Biztosan északról jöttek. Tehát mégis vannak ott túlél k. Akik valóban visszatértek a természethez. A zarándokok tehetetlenül álltak. A megszállók körülvették ket. A két csoport létszáma nagyjából azonos volt, s t a civilizált férfiak még többen is voltak vagy néggyel-öttel, és a lányok is jó formában voltak, hát akkor miért nem harcoltak? Egy atléta igazán kicselezhette volna azokat az
ügyetlenül használt kardokat, botokat, bunkókat... elvehette volna az ellenségt l. Vagy legalább drágán adhatták volna az életüket! Bailey már épp el re akart ugrani, hogy harcba szálljon, amikor Avis összeszedte magát, felemelte mindkét kezét, és felkiáltott: - Mi ez? Testvéreim, lelki társaim, mit tesztek? Az egyik északi parancsot ugatott. Az emberei dologhoz láttak. Egyikmásik áldozat megpróbált elmenekülni, de nem jutott messzire. Másodpercek alatt lemészárolták a férfiakat, de látszott, hogy néhányan hosszú órákig fognak haldokolni. Aztán a banda megragadta a n ket. - Nem - sírta Avis -, állatokkal nem! Küzdött, amíg támadója türelmetlenül le nem ütötte. Eltörte az állkapcsát. A többi lánnyal kevesebb baj volt. Néhány északi, miközben a sorára várt, levágott egy darabot valamelyik hullából, és nyersen megette. Cynara elájult. El kell vinnem innét, gondolta Bailey a rémálomban. El... err l az egész környékr l. Elfelejtettük, hogy kell harcolni. Nincsenek fegyvereink, nem tudunk semmit, még a védekezni akarás is hiányzik bel lünk. Most pedig a vadak felfedeztek bennünket. Hordákban fognak érkezni, hogy gyilkoljanak, er szakoskodjanak, rabszolgákat szedjenek, raboljanak és gyújtogassanak. Hiba volt azt hinni, hogy meg tutijuk állítani a történelmet. De nem. Nem hagyhatom el az enyéimet. Talán, talán van reményük arra, hogy ne vegyék észre t meg Cynarát ebben az üregben, és a támadók és az elfogott n k - mármint hanem fogják egyszer en legyilkolni a lányokat - elmennek. Lehet, hogy k ketten majd elmenekülhetnek, figyelmeztethetik a többieket, valahogy riaszthatják ezt a szelíd népet, amíg még nem kés . Talán sikerülhetett volna. Talán k lehettek volna ennek a civilizációnak a vezet i, amely tudományos módszerekkel tökéletesíti a háborúzást, elpusztítja az ellenséget, és ha már Úgyis lendületben van, jókora birodalmat hódít meg. De Cynara épp akkor tért magához és nyögött fel, amikor néhányan elszaladtak mellettük a Gondnok háza felé, és ezek riasztották a többieket. Ha van fegyvere, Bailey talán tarthatta volna egy darabig _az üreg bejáratát. De az els vállába döfött dárda meggy zte, hogy ha nem akarja tehetetlenül lemészároltatni magát, helyre van szüksége a mozgáshoz. El retört, és sikerült elragadnia egy fejszét. Nagy elégedettséggel megölte a tulajdonosát, és a fája felé hátrált. De addigra az északiak már mögé kerültek.
Aztán egy bunkó széthasította a fejét, és meghalt. A halál szélvihar volt. Nem, várjunk csak, ez nem a halál, nem a káosz, ez csak azért van, mert az égvilágon semmilyen érzéklet nem jut el hozzá. - Zéró - számolt Isten. - Egy, tíz, tizenegy... Jaj, sz nj már meg, morogta Bailey. Azt hiszed, Uram, hogy nem ismerem fel a bináris számokat? Eddig ez volt a legrosszabb világ, folytatta gondolatban. És még csak nem is az emberev k miatt. Azok csak nyomorultak és tudatlanok. De a civilizált emberek, akik soha nem vették maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak, mi történik a maguk sz k kis világán kívül, akik nyugodtan elfogadták, hogy ki tudja, hány emberi lény halála nem túl nagy ár a saját fels bbrend kultúrájukért - no, nem. Hé, várjunk csak! Mit értek azon, hogy eddig? Ki akarok jutni, nem folytatni. Meg kell találnom az utat, különben rosszul járok. Különben isten veled, épelméj ség. -...egyszáz, egyszázegy, egyszáztíz... Vagy arab számokkal négy, öt, hat s a többi. Ez egy számítógép. Idegei érzékelik a várakozó gép impulzusait. Ami azt jelzi, hogy valami módon össze van vele kapcsolva. Amikor pedig a rendszer beindul - igen, a Szimulátor. Az ember-gép rendszer. Én vagyok az ember, az meg a gép. Együtt vizsgáljuk a problémát a maga teljességében. Miféle problémát? Nos, szociológus vagyok, az elmebetegségek okaival és gyógyítási lehet ségeivel foglalkozom. Több megoldást javasoltak... emlékszem, szó esett az önkéntes eutanáziáról... De a múltban gyakran el fordult, hogy a gyógyszer rosszabb volt, mint maga a betegség., Gondoljunk csak bele, hosszú távon hogy hatott a római népre a kenyér és cirkusz, hogy a legtöbb forradalom során egy utópiát igyekeztek megvalósítani. A javuláshoz kevésbé vak próbálkozásokra van szükség. És nem. elég csupán elméletben m köd rendszert kifejleszteni. El re tudnunk kell, hogy fogják magukat érezni azok, akiken kipróbálják. Például bizonyos körülmények között gazdaságilag eredményes lehet a segélyezés, de ugyanakkor demoralizálhatja a segélyezetteket. Hogy lehet el re, belülr l ellen rizni egy társadalmi reformot? Hát persze, az ember - gép kapcsolattal. Az emberi résztvev több mint általános irányvonalat ad. Teljes tudatos tudatalatti veleszületett genetikai
megértését adja, tudja, hogy mi az, embernek lenni. Ez az információ aztán eljut az adatbankokba, együtt a gépbe betáplált összes többi információval. Aztán az agy és számítógép egy egységként feltételezi a társadalmi változást, és levonja a következtetéseket. Mivel a cél az, hogy közvetlen érzelmi szempontból vizsgáljuk meg a célkit zéseket, a logikai eredmény “álomként” mutatja be. A gép talán túlságosan is szó szerint veszi a dolgokat: De akárhogy van is... ha egy képzeletbeli világról kiderül, hogy nem kívánatos, nincs értelme tovább vizsgálni. A rendszer lehet vé kell tegye a számomra, hogy utasítást adjak a szekvencia megszakítására. Mint ahogy az ember rákényszerítheti magát, hogy felébredjen egy rémálomból. Csakhogy ebben az esetben a kikapcs jel valamilyen mélylélektani okból a saját halálom valóságh képét vette fel. És a megrázkódtatás részleges amnéziát okozott. Ezért maradt a gép várakozó üzemmódban, amíg félig öntudatlan gondolataim felszínre nem hoztak valamit, amit parancsként értelmezhetett. Az elme megrázkódott. Te jó ég! Így folytathattam volna, amíg... amíg... Oké, Szimulátor. Vigyél haza, és fejezd be a m veletet. Klitty? - Hallottad - válaszolt William Bailey. Megkezd dött a teremtés. Ó, TI KICSINYES SORSÚAK Kinyitotta a szemét. Sötétség vette körül. Felkiáltott, és csapkodott maga körül. - Hé, mi a baj? Várj egy percig. Itt vagyok. William Bailey kényszerítette magát, hogy nyugodtan feküdjék. Mellkasa hullámzott, a szíve vadul vert. Levették a fejér l az indukciós sisakot. Michael Birdsong, közvetlen nöke áldott, ismer s arcába nézett, és saját laborjuk csodáját látta maga körül. Tudta, hogy megmenekült, és elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. - Jól vagy? - kérdezte Birdsong. - Vagy félresikerült valami? - Én... nem is tudom. - Bailey felült a díványon, és letette a lábát. Még mindig reszketett. - Mennyi id re merültem el? - Nem mértem az id t. De egy pillanat alatt meg tudom mondani. Birdsong benyomott egy billenty t, a m szerfal klittyegni kezdett, és kilökött egy papírcsíkot. Letépte a papírt, és megnézte. - Kábé öt másodpercre.
- Huh! No jó! - Baileyben hirtelen szörny gyanú ébredt. - Ugye ez a valódi világ? - Mi? Micsoda? Hát persze, mi más is lehetne. Hacsak nem akarod Berkeley püspököt követni. De mondd csak... - Nem, várj. - Bailey meglengette a kezét. - Ez nagyon is fontos. Mindenre tisztán emlékszem, de lehet, hogy hamis emlékeim vannak. Hadd ellen rizzem a dolgot a te emlékeidben, ez talán útbaigazítást adhat. Hogy áll az elmebajjárvány? Birdsong alaposan megnézte, miel tt válaszolt volna. - Hát, ahogy akarod. A szokásos éleszt sejt-növekedési törvényt követi. Tudod, kezd kiegyenlít dni, vagyis id ben vagyunk ahhoz, hogy megkezdjük a nagyarányú kezelést és gyógyítást. Addig meg csak segítünk valahogy az áldozatokon, ahogy tudunk. A mi kett nk programjának az a célja, hogy gyorsabb, eredményesebb megoldást találjunk. Sikerült? - kérdezte mohón. - Nem tudom. - Bailey óvatosan felállt, odasétált az ablakhoz, és kinézett a városra és az öbölre. - Értékelnünk kell majd az adataimat, és esetleg újabbakat gy jteni, miután beállítottuk a biztonsági tényez t, mert az kiderült, hogy arra szükség van. De kés bb, kés bb. - Felnevetett, majdnem hisztérikusan. - Pillanatnyilag annyival is megelégszem, hogy tudom, nincsenek alapválaszok, hogy a magunk lassú, balkezes, pazarló, szöszmötöl , fantáziátlan emberi módján tapogatózunk el re - de hogy, istenemre, visszajutottam a valódi világba! Michael F. Flynn Csókok emléke Az áldozat iránti rokonszenv természetes és gyakran hasznos emberi tulajdonság. De mi is az valójában, hogy áldozat? Katt, Valami mechanikus zörej. Lehet, hogy egy relé. Esetleg kapcsoló vagy éppen egy pillangószelep. Határozottan lágy. Csaknem teljesen fojtott. Ssss. Ez meg a hidraulika volt. A túlnyomásos gáz elszivárgása. A csökken nyomás hangja. Megint egy fojtott hang. Nem túlságosan tolakodó. Katt. Ez egy metronóm volt. Egy szinkópaütem. Az ember, ha teljes figyelmét rá összpontosítaná, felismerné benne... Ssss.
... a pihentet er t. Már-már varázslatos. Az ember könnyedén teljesen elmerülhetne a ritmusában. Katt. A váratlanul vállára nehezed kéz érintésére összerezzent. - Mr. Carter? Ssss. Vonakodva fordult hátra. Követte a vállára nehezed kéz finom, de állandó nyomásának kényszerít erejét. Látótere kitágult, mint egy rövidebb fókusztávolságra állított kameráé. Eltávolodott a gépt l, és végigfutott a láncszer hurkokba rendezett cs vezetékeken, a vibráló képerny k el tt. Arra, aminek látványát tudatosan elkerülte attól a pillanattól, amikor a szobába belépett. Katt. - Igen, doktor? - Hangja élettelenül, érdektelenül szólalt meg. Maga is úgy hallotta, mintha valami éktelenül rossz színdarabot nézne. - Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, Mr. Carter. A kollégák azonnal stabilizálták, amint a rend rök kivágták az autó roncsából. De attól tartok, nem tehettek többet. Ssss. Az orvosra nézett, fejét olyan gyorsan fordítva felé, hogy ne kelljen tudatosítania az ágy el tte elvillanó látványát. Mélytudatába azonban behatolt a tudatalatti utóképzet, és megindította a fájdalom és a rettegés hullámait. Katt. - Megértem, doktor... - Odapillantott a fehér egyenköpenyre t zött névtáblácskára, miközben arra törekedett, hogy ne kelljen tudomást vennie a mellrészén és ujján virító apró, piros pöttyökr l. - Megértem, Lapointe doktor. Biztos vagyok benne, hogy minden lehetségeset elkövettek. - Ha hamarabb ideértek volna vele, vagy kevésbé súlyos lett volna a trauma, akkor talán helyrehozhattuk volna a keletkezett sérülést. Az elmúlt néhány év során hihetetlen eredményeket értek el a szövetregeneráló nanoberendezések fejlesztése területén... Ssss. Henry Norris Carter elgondolkodott rajta, vajon érzi-e a doktor, hogy jó hatással van rá. Beszélj csak, gondolta magában. Mondd el mindazokat a módokat, ahogyan megmenthették volna t. Ha... Ha a fejl dés el rehaladottabb; ha ezt vagy azt hamarabb megcsinálhattatok volna. Ha... Ha... No de fogadjuk el úgy, ahogy érti. - Igen, Lapointe doktor, de biztos vagyok benne, hogy ön megérti: az ilyen spekulációk egyáltalán nem könnyítik meg nekem, hogy beletör djek
abba, ami történt. - Tudatának egy szférája azonban begörcsölt, és makacsul ismételgette: Nem történt semmi! Nem történt semmi! - Nagyon jól tudom, milyen fejl dés ment végbe a nanotechnológiában. A feleségemmel együtt dolgozunk... - Ekkor hirtelen rájött, hogy jelen id ben beszél, és zavarodottan megállt: -...nem, dolgoztunk... - De ez sem volt így helyes. Még nem. - Szóval mindketten génspecialisták voltunk a New Jerseyben lév Singer laboratóriumban. Mindketten adományoztunk DNS-anyagot az ottani sejtarchívumnak. Mivel itt annyi “ha” merült fel, eszembe jut: ha itt lennének velem az sejtmintái... - Nem, Mr. Carter, nem szabad erre gondolnia. Mint említettem, túl súlyos volt a trauma. Ma még a legtökéletesebb nanoberendezések is lassúak ahhoz, hogy megmenthettük volna a felesége életét, miel tt visszafordíthatatlan agykárosodás következik be nála. Nos. Végül is. Kényszerítette magát, hogy közvetlenül az ágyon fekv alakra nézzen. A csövezet útveszt je kígyófészekként ölelte körül. Rátekeredétt, gúzsba kötötte, összeszorította. Az orra hegyéig. Be az orrlyukon. Le a gégén. A vénákban és az ágyékhajlatban. A folyadékokat bepumpálták a gázokkal együtt, majd kiszívták ket, mivel a test már feladta a harcot. A lélegeztet készülék katt-ssss hangja beleolvadt a háttérzörejekbe. Az t takaró leped körvonalai mintha hibásak lettek volna: úgy t nt, hogy valami hiányzik alóla, aminek ott kellene lennie. Arra gondolt, hogy az orvosok, amennyire csak tehették, helyreállították a testet, de valahogy a szívük hiányzott az igyekezetb l. Az arc egész bal oldala egy szörny , bíborszín seb volt. Orrának, arccsontjának és állának szimmetriája helyrehozhatatlanul megbomlott. A jobb szem lecsukva, mintha csak aludna, a bal pedig... A bal szem vastag kötés alatt rejt zött. Mintha csak valami kötésr l lenne szó, A bal oldalon tapasztalható roncsolódás mértéke alapján aligha volt feltételezhet , hogy a szemgolyó az üregében maradt. Kis híján felüvöltött, a gyomra öklendez görcsbe rándult, a térde hirtelen megroggyant. Egész testében reszketett. Ne gondolj rá! Gondolj bármi másra! Gondolj például... Az otthoni nyugalmas estékre. kedvenc Tennysonját olvassa a hattyúnyakú lámpa lágy, sárgás fénykörében. Maga pedig úgy tesz, mintha olvasna, de a nyitott könyv felett titokban az asszonyt lesi, az pedig tudja, hogy t nézi, és csak arra a megfelel pillanatra vár, amikor...
A futásra hazafelé a Metropolitanb l, végig a 82. utcán, a zuhogó es ben, miközben a trencskója és eserny je mindkett jük feje fölé borul. A nevetésre amiatt, hogy ilyen felkészületlenül érte ket ez a buta zivatar, és már teljesen b rig áztak... A kószálásra az Appalache ösvényein mindaddig, amíg az út el nem vész Új-Anglia gránithegyei között. Arra, hogy az útszélen meg-megállnak, és gyönyörködnek a vadvirágokban, csodálkozva rajta, hogy a szirmok vajon miért ugyanúgy bontakoznak ki a világ valamennyi táján és... Arra, amikor terepjáróval zötyköl dtek a Vörös kúp tetején azon a coloradói nyáron, s hogyan merevedett meg a keze a volánon, amikor a Bronco két oldalán semmi mást nem látott, csak az ég kékjét, mivel az út olyan keskeny gerincen haladt, amely alig volt szélesebb a kocsinál, és különben is, ugyan kit l várható el, hogy egy ilyen meredek szikladombra autóval felmenjen? Pedig a túloldalon, Montezuma fel l ott volt a jelzés, hogy az út veszélyes, és csak a saját felel sségükre hajthatnak rá, és mégis ott voltak, ezen a pokolian izgalmas helyen és... A legmelegebb halványbarna szín volt a szeme. - Bocsánat? Henry a doktorra nézett, és a szeme el tt vibráló látomásokat pislogással zte el. - Csak azt mondtam, hogy gesztenyeszín volt a szeme. - Ó! Megfordult, és megint odapillantott a feleségére. A doktoron látszott, hogy zavarban van, mit mondjon. Henry egy tébolyult pillanatig még t sajnálta ezért. Az orvos tényleg szeretett volna mondani valamit, amivel, bármivel feltörheti Henry gyötrelmeinek börtönét. De nem volt semmi, de semmi, amit bárki mondhatott vagy tehetett volna, ámi akár a legcsekélyebb mértékben befolyásolhatta volna az érzéseit. Hogy mit is érzett?... Semmit. Teljesen lebénult. Egyszer en nem fogadta el, amit látnia kellett. - Barbara! - Nem hallhatja önt. Nagyon mély kómában van. Nem vett tudomást a doktor megjegyzésér l. Teljesen abszurd helyzet. Az emberi hang hullámokat kelt, a hanghullámok pedig megrezegtetik a dobhártyát, a dobhártya idegi impulzusokat vált ki... és valahol, valahol, annak a haldokló testnek a mélyén lennie kellett egy parányi, hunyorgó szikrának, amely csodálkozva szemléli: miért válik minden egyre halványabbá és homályosabbá... és legyen átkozott, ha hagyja, hogy ez a szikra a reménytelen magány csöndjében hunyjon ki.
Az ágy felé támolygott. A doktor, kitalálva, mi lehet a szándéka, az asszony kevésbé összeroncsolódott, jobb oldala felé irányította. Felemelte a leped t, és Carter két kezébe szorította az el bukkanó halvány kezet. Megpillantotta a kis anyajegyet, mindjárt a csíp je hajlata felett, és gyöngéden megérintette mutatóujja hegyével. - A másik vezet - szólalt meg a doktor -, az, aki belehajtott a pirosba, a helyszínen meghalt. Egy tizennyolc éves kölyök... holtrészeg volt. Most már csak egyszer en halott. Henry megrázta a fejét. Csak nem képzeli a doktor, hogy ez a gondolat valamennyire is megvigasztalhatja t? Egy pillanatra még megkönnyebbülést is érzett, hogy a részeg srác nem szenvedett, s egy másodpercre még az a érzés is eltöltötte, hogy senkinek sem kívánna ilyesmit. Azután már nem érzett semmit. - Barbry, itt vagyok. Azonnal jöttem, amint szóltak. - Gyöngéden megsimogatta a kezét: ujjai hegyével a tenyerét, azután hagyta, hogy a saját tenyere becsússzon az asszony elernyedt ujjai alá. Keser séggel töltötte el az érzés, hogy egy kurta pillanatra a teste átadta magát az ismer s érintés hatásának. Mesélni kezdett, mi történt vele aznap, mivel semmi más nem jutott az eszébe, amir l egyáltalán szólhatott volna. És miért vette ki Barbry azt a szabadnapot, hogy körülnézzen: mit vegyen az születésnapjára. Együtt kellett volna lenniük a laboratóriumban. Biztonságban. Ehelyett... Ehelyett azt mondta el neki, hogy Bill Canazettivel együtt végre sikerült valamelyes haladást elérniük a Barnsley-átalakító munkálataiban; hogy a lényeg végül is nem a morfogenezisben, hanem a gének mértani törésszerkezetében rejlik. Rövid pillantást vetettek az egyszer en elegáns, de mégis bonyolult képletre, és készek voltak rá, hogy végkimerülésig dolgozzanak rajta, hacsak nem jön be az a telefonhívás a kórházból és... És az alagút sorompójánál borzalmasan összetorlódott a forgalom. A háta mögött is szorosan álltak, egészen az útvám-állomásig. Hát nem mindig így van, ha az ember sietne valahová? Akárhogy is, azért csak megmondta Barbrynak, hogy Oolph Kavin takarékra tette magát, mivel t jelölték ki a klónozási csoport vezet tervez jének. Legalábbis így lett volna, de az öreg Lady Peeler Amanda Jacobs mellett döntött, s ezután Dolph mindenkinek panaszkodott, aki csak elérhet volt /és ilyenek nem is voltak olyan sokan, hogy a n k mindig mennyire összetartanak... de akárki tudhatja, hogyan zajlik a politika bármelyik irodában. Szerinte pedig valószín leg egészen
másképpen volt a régi szép id kben, amikor Singer még élt, és a laboratóriumot személyes erélyével irányította. És... - Eltávozott... Mr. Carter. Másodszor rándult meg a váratlan érintés hatására. Tekintete végigsiklott a mellére szorított kézr l, végig a kar vonalán, egészen a doktor rokonszenves arcáig... - Hogyan? - Elvégeztetett. Mindennem agym ködés megsz nt... Én... - Elhallgatott, kényszeredett tekintettel mérlegelte, mit kell tennie. - Ha lenne kedves és aláírna néhány papírt! Sok fontos szervét megmenthetjük, ha gyorsan cselekszünk. - A doktor zavarodott, kér tekintettel nézett rá. “A felesége halott - mintha ezt sugallták volna a szemei -, de még mindig megmenthetünk általa másokat! Ha ön is segít!” - Másokat? Idegeneket! És miért kellene neki idegenekkel tör dnie? Adományozzatok szerveket! Milyen könny kimondani: szabdaljátok fel a feleségetek testét apró darabokra, és hadd varrják bele valaki másokkal. Eszmeileg és Barbara egyaránt mindig is támogatták a szervadományozási mozgalmat. Egészen más viszont, mikor valóban erre kerül a sor. De a pokolba is, mit számít az egész? Barbry életének így is, úgy is vége! - Igen - szólt, de a hangja hörgésszer en tört fel. - Igen! - ismételte meg. Csináljátok csak! maga is ezt akarta volna. - A lehet legbölcsebb döntést hozta - biztosította egyetértésér l a doktor. - Az ön felesége bizonyára halott, de egyes testrészei tovább élhetnek mások által. Katt. Az egész dologban az a legborzasztóbb, gondolta Henry, amint reszket inakkal felemelkedett a székr l, hogy a lélegeztet készülék még mindig pumpálta bele a leveg t, és a leped továbbra is ritmikusan emelkedett és süllyedt. Mintha az alatta fekv csak kábult álomba merült volna, és simán felébredhetne, amikor újra megvirrad. Ssss. Természetesen arra biztatták, hogy maradjon és pihenjen. Adtak neki egy könny nyugtatót, és lefektették egy vagy két órára. Becsukta a szemét, de a tudata nem pihent meg. Egyre csak forgott és pörgött: hogyan törhetne ki
mindabból, ami történt? Amikor rövid id után felébredt, nem érzett sem kipihentséget, sem felfrissülést. Még a pirkadat el tti kora reggeli órákban hagyta el a Roosevelt Kórházat és vette útját a Kilencedik sugárúton végig, a Lincoln alagút bejárata felé. A Hudson fel l s köd terjengett, ami a West Side utcáinak kísérteties, valószer tlen megjelenést kölcsönzött. Különféle zajok visszhangzottak, mint valami nyirkos és elhagyott színházi díszletek között. A Kilencedik sugárúton övé volt az egyetlen autó, csak a távolban pislákolt még egypár ködlámpa, amint keresztülbukdácsolt a városon. Ha New York tényleg az a város, amely sohasem alszik, ezekben a korai órákban legalábbis mélyen szendergett. Részben lekötötte figyelmét az a zavarodott szellemlény, amely a koponyája mélyén rejt zködött. Olyan része volt ez, amely nem érzett semmit, és nem gondolt semmire. Automata volt ez, amely kényszerítette testét a megfelel mozdulatok elvégzésére, a sebesült gazdáját hazacipel séges robothoz hasonlóan. Az alagút északi bejáratának környékét valaha a Pokol konyhájának nevezték. Az új tisztvisel negyed azonban szégyellte vastagnyakú, kékgalléros múltját, ezért újabban Észak-Chelseanek hívták. Nevezhették ugyan ahogy csak akarták, bizonyos dolgok attól még nem változtak meg benne. Ma is csak a Pokol konyhája maradt, és a rend rök csak azért nem rótták ötösével az utcáit, mint valaha, mert újabban ritkán szálltak ki jár rkocsijukból. Ha teljesen magánál van, Henry semmiképpen sem fordul rossz irányba. De az automaták követnek el hibákat, és az alagút bejáratát jelz tábla ellentmondásosan volt elhelyezve. a következ fordulónál akart jobbra térni, de a szeme érzékelte a táblát, keze önkéntelenül elfordította a kormányt és most tessék, itt van. Tévedését csaknem azonnal felismerte. Elkáromkodta magát, azután a következ keresztutcánál megnézte az utcatáblát, hogy biztosan a helyes utat választhassa. Befordult egyszer, kétszer és akkor megpillantotta a t. Az utcai lámpa színpadszer en világította meg a képet. Barna, ápolatlan hajtincs lóg mélyen az ismer snek t szempár és orr fölé. Testét gy rött pöttyös kabát takarja. Reszketve támaszkodik egy szell konvektorhoz, görcsösen szorítva magához egy formátlanná gyömöszölt bevásárlózacskót. Három férfi - két fekete és egy fehér - tornyosult fölé
nevetgélve és aprókat taszigálva rajta, mialatt a n szeme csapdába esett állatkáéhoz hasonlóan villant jobbra-balra, keresve a menekülés útját. - Barbry! Henry rátaposott a fékre, és ösztönös mozdulattal a kézifék karját is felrántotta. Kipattant a kocsiból. - Hé! Ti ott! Hagyjátok békén azt az asszonyt! Azok csak tovább röhögtek. Felé fordultak, és, ekkor lehervadt a képükr l a nevetés. Ha Henry teljesen magánál van, akkor biztosan rávetik magukat, amint az bármely farkasfalkának természete. De magánkívül volt, s ráadásul egy jókora franciakulcsot szorongatott a kezében, és valami különös t z izzott a szemében. Lángolt a tekintete. Általában a harci láz tüzének nevezik az ilyet. Azt árulta el ez a tekintet, hogy bármi jöhet, élet vagy halál, egykedv en fogadja. Azok hárman úgy képzelték, elsöpr fölényben vannak. Három er s, fiatal férfi egy magányos n vel szemben - ez volt számukra elfogadható. De egy vérszomjas harcos pillantásával rájuk rontó, tébolyult férfi?! Nem volt esélyük azzal szemben, akinek úgyis minden mindegy. Még meg ís úszhatják a dolgot, de nem biztos, hogy mind a hárman és egészen biztos, hogy nem ép b rrel. Ezért a jobbik megoldást választották és elkullogtak, ocsmány szidalmak és obszcén mutogatás kíséretében. Azt bizonygatták ezzel, hogy nem félnek, legalábbis nem igazán. Henry odalépett a rácshoz lapuló n höz, és a kezénél fogva talpra segítette t. A lány rémült tekintettel meredt rá. Barbry? Valójában egyáltalán nem is hasonlított Barbarára, és ez a tény megtörte a varázst. Henry pislogott egyet, és lassan rádöbbent, milyen környékre került. A Pokol konyhája? Te jó Isten! Hogy vet dött ide? Semmire sem emlékezett igazán azután, hogy a kórházban lepihent. És egyáltalán, ki ez an ? Hasonlított... de mégsem. Haja barna volt, mint Barbaráé, viszont egy árnyalattal sötétebb. Arcának is hasonló volt az alakja, de a járomcsontjai lejjebb ültek: És volt az arcán egy sebhely, amely a jobb szeme alól a füle felé húzódott. B zlött: verejték, alkohol és ürülékszag áradt fel le. Akárki legyen is, de biztos, hogy nem Barbara. Különben is, hogy a csudába nhetett annak? - Ki maga? - kérdezte a n l. Az nem válaszolt, és próbálta kitépni kezét a szorításból. Henrynek eszébe jutott, milyen hirtelen ugrott ki a kocsiból, és váratlan rémülettel nézett
körül. Az a három gazember még bármikor visszatérhet. Elfogta a reszketés, amikor ráébredt, hogy mit is tett tulajdonképpen. Visszafordult az autóhoz, de ekkor eszébe jutott a lány. Ingadozott. Nem hajthatott el csak úgy, nem hagyhatta ott. Ha azok az alakok visszajönnek, még komiszabb helyzetbe kerül, mintha közbe sem avatkozott volna. - Jöjjön! - szólt hozzá. - Szálljon be. A n kétked pillantást vetett rá, egy lépést hátrált, az áruházi zacskót Hektor pajzsaként tartva maga elé. Henry kinyitotta az utasülés fel li ajtót. - Szálljon be - szólt ismét. - Még visszajöhetnek. Ez már, úgy látszik, eljutott a lány tudatáig. Végignézett az utcán, arrafelé, amerre a kínzói eltávoztak, aztán Henry kocsijára vetette a szemét. Gyors mozdulattal körbenyalta a száját. Megint a férfira pillantott. Végül mégiscsak döntött, és betelepedett a kocsi biztonságos öblébe. Henry becsapta utána az ajtót, körülfutott a vezet üléshez, és becsusszant a volán mögé. Behúzta saját ajtaját is, mire mind a négy zár egyszerre bekattant. A hang megijesztette a n t: riadtan körülpillantott. Megrángatta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Erre olyan messzire húzódott t le, amennyire csak tudott, a csomagot kettejük közé helyezve szorította magához. Elvitte magával a n t Short Hillbe, mivel nem tudta, mit kezdjen vele, és könnyebbnek t nt, ha semmi fel l nem határoz, mint hogy döntenie kelljen. Hazaérve betessékelte a házba, miközben körülnézett a válla felett, hogy - a korai órától függetlenül - nem látja-e meg ket valamelyik szomszéd. A konyhában a lány elhúzódott t le, és lekuporodott a legtávolibb sarokban. Torkából kurta, köhintésszer hangok törtek el . Henry eltöprengett rajta, vajon mennyi emberi tulajdonság maradhatott még sz k agyában. Mégis, az isten szerelmére... ez a felszedett n cske valamelyest tényleg hasonlított Barbryhoz... Legalábbis annyira, mintha n vérek, ha nem is ikertestvérek lennének! Viszont Barby itt élt, kényelemben, kis híján fény en, míg ez a n egy szell rács mellett tanyázott a Pokol konyhájában. Milyen könnyen alakulhatott volna fordítva is. Micsoda sorscsapások nem képzelhet k el? - Nos, most, hogy idehoztam - szólt Henry a lányhoz -, ugyan, mit kezdjek magával? A n n látszott, hogy már-már teljesen magába roskad, mire Henry, legalábbis szerinte, engesztel kézmozdulatot tett felé.
- Ne aggódjon. Nem bántom. Ha akar, lezuhanyozhat, és ehet valamit. És ruhát is válthat. - Iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy ennek a n nek adja Barbry valamelyik ruháját. Arra még nem készült fel, hogy felesége bármely holmijától megváljon. Még nem. Hanem a padláson van valami láda, olyan holmikkal tele, amelyeket Barbry valami jótékonysági egyesületnek szánt. Kézen fogta a “felcsípett hölgyet” - a mozdulat közben észrevette karjának bels , oldalán a t szúrások nyomait -, és megmutatta neki, hol van a zuhanyozó a fürd szobában. Adott neki mosdókeszty t, törülköz ket, és odaadta Barbry egyik régi köntösét, mondván, hogy szennyes ruháját tegye félre, majd kimosatja. A n továbbra is gyanakvó pillantással méregette, mire vállat vont, és kiment a helyiségb l. Kinn a konyhában felnyitott egy marhahúsleves-konzervet, lábosba töltötte, és bekapcsolta alatta a f lapot. Ez az étel nem terheli meg túlságosan a lány szervezetét. Amint az illat betöltötte a helyiséget, rájött, hogy is éhes, és hozzáadott az adaghoz még egy dobozzal. Miután felforrt, takarékra állította a f t, hogy csöndesen rotyogjon, és odalépett a konyha ablakához. Az ablak egy erd sávra nézett, amelyet a “zöldövezeti” hatóság mentett meg a beépítést l. Itt nem fenyegetett a veszély, hogy a környéket elárasztják a munkásosztály szedett-vedett viskói. A fák lombozata úgy nézett ki, mintha a kontúrjait fekete kartonpapírból metszették volna ki. A hajnali szürkület dereng háttérvilágításként jelent meg mögötte. Még mindig nem tudta a lány nevét. Kétszer is megkérdezte t le a hazafelé vezet úton, de a n csak hallgatott, hiúztekintettel bámulva rá. Az járt a fejében: vajon tudja-e egyáltalán, mi is történik vele? Lehet, hogy nem sok értelem maradt meg benne. Felemésztették az utcákon lemorzsolt évek és az agyát állandóan marcangoló heroincsöppecskék. Furcsa, hogy mennyire, és mégis mily kevéssé hasonlított Bar... Barb... Szorosan becsukta a szemét, és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá. A hangja csengése. Parfümjének körülötte lebeg illata. Csókjainak emléke. Egy id után rájött, hogy már nem hallja odafentr l a zuhanyozó csobogását. Vajon mit csinál most a “felcsípett”? Bekukkantott a fürd szobába, de nem találta ott. Végigkutatta az összes szobát, mire rátalált. A vendégszoba szekrényében rejt zködött. Leszedte a fogasokon lógó mindenféle ruhákat, és szabályos fészket rakott bel lük. A drótfogasok úgy csilingeltek felette, mint valami japán szélhárfa.
Megint csak furcsa hiúzszemeivel meredt rá. Látszott, hogy bármire kész, és semmin sem lep dne meg. Valahol talált egy csomag avas földimogyorót. Valami regi repül út reliktuma, amir l Henry már teljesen megfeledkezett. A mogyorószemeket a tenyerébe öntötte, onnan falta ket. Amikor megpillantotta Henryt a szekrényajtó el tt, magához szorította az ezüstpapír zacskót, mintha attól tartana, hogy elveszi t le. Evett. Most már nem a zacskós mogyorót rágta, hanem a Henry f zte levest kanalazta. Mohó kortyokban nyelte, miközben bal karjával körülölelte a tálat, jobb kezével meg úgy dolgozott a kanállal, mint valami evez vel. Rémülettel teli szemét állandóan á férfira szegezte, kivéve, amikor riadtan körülpillantott, mint valami zsákmányát félt állat. Mikor végzett az étellel. Henry elvette t le a tálat, amit alig akart neki odaadni. Amikor ezután a zuhanyozóhoz kísérte, már úgy t nt, érti, mir l van szó. Kiragadta kezéb l a törülköz ket, és rájuk bámult. Azután házigazdájára meredt. - Gyerünk! - mordult rá. - Most már tényleg mosakodj meg! Én addig felmegyek a padlásra, és megnézem: találok-e valami neked való régi ruhát. Amikor Henry visszatért a padlásról, karjában egy halom ruhával, a n t a könyvtárszobában találta. Barbry kedvenc olvasófoteljében kuporgott. Fürdés és fésülködés után egészen más személynek látszott. A szaga legalábbis teljesen más volt: tiszta és friss. Hátulról, a lágy fényben és Barbry fürd köpenyében annyira hasonlított az asszonyra, hogy Henry egy pillanatra megmerevedett a megdöbbenést l. Elejtette kezéb l a ruhákat, és rá kellett támaszkodnia saját olvasószékének háttámlájára. Azután a látomás eloszlott. Csak azt látta, hogy a “felszedett hölgy” azt a fényképet tartja a kezében, amelyet alig nyolc hónapja csináltattak magukról Barbryval. - Az volt a feleségem. - Mire a lány megrezzent, és hátrafordulva körülnézett. Szeme gyermekesen csillogott. Zöld - állapította meg magában, nem barna. De már nem az a gyanakvó hiúzszem volt, amelybe korábban nézett. - A feleségem, Barbara -. magyarázta a képre mutatva. Autóbalesetben halt meg. Ma. Hangosan is kimondta hát. Most már ez a valóság. Hirtelen úgy érezte, hogy nem tud a képre nézni. A lány a képr l rá, majd ismét a képre nézett. Váratlanul lágyan megsimogatta Barbara arcmását. Lassú mozdulattal felemelte, majd újra lehajtotta a fejét, közben halk, szisszen hangot
hallatott. Henry leereszkedett a karosszékébe, az odaejtett ruhakupac tetejére. Arcát a kezébe temette, és megállt számára az id . Amikor újra feltekintett, látta, hogy a n odament a könyvespolc melletti tükörhöz, és éppen a saját arcát vizsgálgatja benne. A fényképet úgy tartotta a jobb kezében, hogy egyszerre láthassa Barbara és a saját képmását. Bal kezével pedig a házikabátot fogta össze maga el tt. - Igen, egy kicsit hasonlít hozzá - szólalt meg Henry. - Nem valami nagyon, de ez késztetett rá, hogy megálljak ott az utcán. Én... - Ekkor értette meg, hogy tulajdonképpen azt mondta: különben meg sem állt volna. De a “felcsípett hölgy” nem vette észre, vagy ha igen, akkor nem tör dött vele. - Én Sadie vagyok... - Hangjának hallatán Henry csaknem ijedten kapta oda a fejét. - Sadie, az utcalány. Ez vagyok én. - Különös, énekl s volt a hangja. Figyelme rögtön visszatért saját maga és a fénykép tanulmányozásához. Henry odaállt mögéje, hogy egyszerre és ugyanabból a szögb l láthassa mind a két arcot. - Igen. És tudja, ha ugyanúgy fésülné a haját, még jobban hasonlítana hozzá. - Barbry mindig magas kontyban hordta a haját. Sadie, az utcalány elmosolyodott, megmutatva ezzel, hogy az egyik jobb fels metsz foga hiányzik. Letette a fényképet, és mind a két kezével azon ügyeskedett, hogy Barbry frizurájához hasonlóképpen rendezze össze a haját. Jobbra-balra forgolódva illegette magát a tükör el tt. A lány tükörképét szemlélve Henry hirtelen elvörösödött. Gondolhatott volna rá, hogy új alsónem is kellhet neki. A temet beli csoportkép irreálisnak t nt a szemében. Mintha csak valahonnan távolról szemlélné. Hangok zümmögtek. Bábfigurák, rendez dtek csoportokba. A dolgokat mintha vastag vattarétegen keresztül érzékelné ismer s alakok járultak hozzá folyamatosan, a kezét szorongatták, és biztosították róla, mennyire együttéreznek vele. Képtelen volt felfogni, mit l annyira szomorúak, és csak azt hajtogatta mosolyogva, hogy id vel minden rendbe jön. Bill Canazetti, a laboratóriumbeli kollégája azt mondta neki, hogy ilyenkor nem szégyen a sírás. Hogy nem kellene visszatartania. Henry azonban csak megrázta a fejét. Majd. kés bb bizonyára megteszi érte. De itt és most képtelen rá.
Volt ott egy prédikátor is. Barbára templomjáró volt, a High Church egyházhoz tartozott. Néhanapján Henry is elment vele. Most azt kívánta, bár többször is megtette volna. Olyan része volt ez a felesége életének, amelyet igazán nem osztott meg vele. A prédikátor (pap, gondolta magában, de azért csak volt közöttük valami különbség), szóval a pap kellemetesen lehetetlen dolgokról beszélte Az örök életr l. A halhatatlan lélekr l. Arról, hogy Barbara jobblétre szenderült. Maga mögött hagyta ezt a siralomvölgyet. Henry csak hallgatta. Szerette volna, ha hinni is tudna az egészben. Meg is kísérelte, hogy felkeltse magában a hitet. Jobb ilyesmiben hinni, mint egyszer en elfogadni, hogy Barbara nem létezik többé. Sehol. Hiába, a halál a legnagyobb hittérít . - Mindenekel tt - szónokolta a furcsa köpönyeget visel alak az egybegy lteknek - Barbara azoknak a szívében és emlékezetében él tovább, akik ismerték és szerették t. Lelkének egy darabkája mindig velünk marad... Bizonyos értelemben ez tényleg így volt. Legalábbis, ami az általa odaadományozott szerveit illeti. Egyes emberek immár kétségtelenül magukban hordozzák egy-egy darabkáját. És ott van még a DNS-anyaga a laboratóriumban. Megfelel , körülmények között csaknem a végtelenségig tárolható. Ez is egyfajta halhatatlanság, bár abban kételkedett, hogy a pap valami hasonlóra gondol. Henry elhatározta, hogy amennyiben Barbry valóban ott él valahol az emlékezetében, akkor, hazamenvén azonnal hangszalagra kell rögzítenie ezeket az emlékeket. Minden vele kapcsolatos dolgot. Akkor csakugyan sohasem felejtheti el. Hiszen megtartotta a ruháit és egyéb holmijait is. Egyel re még nem viselte volna el a gondolatot, hogy megváljon t lük. Voltaképpen ezek is az emlékezet világához tartoznak. Arra még nem készült fel, hogy kiiktassa ket az életéb l. Valójában (és hallatlanul szégyellné, ha ez kiderülne) máig is egyik kombinéjával a párnája alatt alszik. Azután meg ott volt Sadie, az utcalány. Henry rábeszélte, hogy maradjon nála. Beköltöztette a vendégszobába, és odaadta neki Barbara régi ruháit. Eleinte gyanakvó volt a lány, de azután lassacskán felengedett. Most már szólt is hozzá. Legalább egyszer vagy kétszer naponta. A szekrénybeli fészkér l viszont csak egyszer-egyszer szállt le. Henry rájött, hogy a ház különböz zugaiban mindenféle
ennivalókat dugdos, de nem bántotta ezeket a rejtekhelyeket. Úgy érezte... helyes dolog, hogy ott van a házban. A legnagyobb gondot a heroin elvonása jelentette. Henry nem gondolta, hogy ez ilyen szenvedést okozhat. Sadie nyögdécselt, izzadt, és könyörgött neki, hogy keresse meg az ellátóját. De kapcsolata Manhattanben volt, és Henry nem engedte ki a házból, bármennyire is könyörgött, zokogott és fenyeget zött. Olykor el fordult, hogy le kellett fognia. Érezte, hogy az állapotához képest milyen meglep en er s. Együttes er vel végül is csak legy rték a krízist. Amikor túl voltak rajta, megérezték, mennyire kimerültek a küzdelemben. A kés bbiek során egyre több figyelmet fordított magára. Gyakrabban tisztálkodott, fésülte és kefélte a haját. Afféle házvezet lett bel le: elvégezte a ház körül a sokféle aprómunkát. Kitakarított, s t már f zött is rájuk. Id nként motyogott magában. Néha-néha egy-egy hangos szót is kiejtett. Lehet, hogy afféle nagylelk ségb l. Ezzel fizette vissza, amit Henry tett érte akkor, ott az utcán, az éjszakában. Az is lehet, hogy segíteni akart neki gyászának elviselésében. Henry nem tudta igazán. Alkalmasint, amikor elnézte Sadie tevékenykedését a hallban vagy a konyhában, összehunyorította a szemét, és már-már azt képzelte, hogy valóban Barbara az. Azután elmúlt a szellemi fájdalomcsillapító hatása, és újult er vel tört rá a Barbry elvesztése feletti szenvedés. Ez a Sadieval zött ártatlan játék segített neki a fájdalom tompításában, legalábbis néha, egy kis id re. Ártalmatlan önámítás volt az egész. És persze tényleg játék volt csupán. Közben is mindig érezte, tudta, hogy csak a képzelete játszik vele. Csak két hét elmúltával tért vissza a munkájához. Amikor bement, még senki sem volt a laborban. Henry tudatos szándékkal jelent meg ilyen korán a munkahelyén. Fülkéje a terem végében volt, az ajtótól a legtávolabb. Szerette volna elkerülni a többiekkel való találkozást, részvétnyilvánításaik és sajnálkozásuk özönét. Nem, még most nem. Kellett neki még egy kis id , amit kettesben tölthet Barbarával a génbankban. Bizonyos értelemben az asszony valóban ott volt. A tápedényke tartalmazta mindazt az információt, ami Barbarát jelentette. Vagyis mindent, kivéve a tapasztalatait és az emlékezetét, amely egyszer szervezetb l személyiséggé tette. Elmondta neki, mennyire hiányzik, de legnagyobbrészt csak hallgatott és emlékezett. Aztán rádöbbent, hogy
elszállt az id , mire sietve kisurrant a génbankból, miel tt még valaki meglátja, hogy ott járt. Az emberek úgysem értenék meg, biztosan csak furcsálkodnának rajta. Visszatért a fülkéjébe, és üres tekintettel nézett körül, mintha valami idegen bolygóra csöppent volna. Beletúrt az asztalán tornyosuló rendetlenségbe, és arra gondolt, vajon mennyire haladt el re Bill a kísérleteikkel. Abban biztos volt, hogy Bill nem lopta a napot. A fiú megrögzött munkamániás volt. Nagyon jól kijöttek egymással a szakmában. A tekn sbéka és a nyúl. Bill abban volt nagy, hogy ösztönei sugallatára hatalmas ugrásokkal szökellt el re, míg Henry volt az, aki módszeresen helyére igazgatta a részleteket, és megkísérelte bizonyítani, hogy Bill zsigerei mélyén egyebet is forgat az elfogyasztott reggelinél. Na jó. Mégsem ücsöröghet itt egész nap, mint valami zombi. Az isten tudja, mit nem magyaráznának bele a többiek. Bekapcsolta a monitort, és tanulmányozni kezdte a munkanaplót. Teltek-múltak a percek. - Henry! Megfordulva látta, amint társa, Bill Canazetti éppen kihámozza magát a kabátjából. Már tényleg nyolc óra lenne? Canazetti Henry vállára tette a kezét, súlyosan, mintegy biztos támasz gyanánt. - Borzasztó volt hallanom, mi történt Barbarával - mormolta. Mindnyájunkat lesújtott a hír. volt itt a legjobb. Henry mély lélegzetet vett. Ett l a szertartástól rettegett egész reggel, Mindenki úgy érzi majd biztosan, hogy mondania kell néki valamit. Valamit, ami emlékezteti arra, amit éppen felejteni akar. Az a tény, hogy a legtöbben már megtették ezt a temetés alkalmával, nyilván nem tántorítja el ket az ismétlést l. Lehet, hogy valami bels szükségletüket elégítik ki ezzel: a vágyat, hogy valóban osztozhassanak vele gyászában. Mindez persze csak a lelki sebeinek felszaggatását jelentette számára, de most már képesnek érezte magát arra, hogy elviselje az iránta való rokonszenvnek gyötrelmes megnyilvánulásait. Valóban, érezte hozzá a kell er t. - Ne is tör dj vele - mondta Canazettinek, ám látva, hogy Bill megbántódik, sietve hozzátette: - Már túl vagyok rajta. Különben is Barbry nem halt meg egészen. Még mindig itt van velem. Most már itt az ideje, hogy rendbe szedjem magam körül az életet. - Igen. Azt hiszem, jó így... - Canazetti némi feszélyezettségét mutatott. Izé... tehetek valamit érted? - Éppen olyan volt, mint a többiek: segíteni szeretett volna ott, ahol nincs segítség.
- Egy csésze neszkávé jól jönne - nyögte ki végül. - Megint fel kell vennem a stafétabotot. Hadd olvassam el ezeket a jegyzeteket, azután beavathatnál majd a részletekbe. Canazetti lassan bólintott. - Rendben van. Kiment, mire Henry elmerült a Bamsley-átalakító rejtelmeiben. Billel együtt azon munkálkodtak, hogy tökéletesítsék a Singer labor sejtregeneráló nanóberendezéseit. Végs céljuk a teljes test reprodukálhatóságának elérése volt. Miután a Singeméi elkészítették az els t, a sejtreprodukáló nannik az elmúlt tíz év alatt teljesen átalakították az orvostudományt. A szöveteket ért károsodásokat most már könny szerrel helyrehozhatták. Az orvosnak csak annyi volt a dolga, hogy a sérült részbe befecskendezzen egy adag ilyen parányi szerkezetet. A nannik azután felkeresnek minden sejtet, megvizsgálják a sejtmagban rejt kódot, elbontanak minden oda nem való fehérjét, és a szükséges minta szerint helyreállítják ket. A probléma abban rejlett, hogy bonyolult trauma esetén is egyszerre csak egy szövettípus kezelése volt lehetséges. Minden nanni csak valamelyik konkrét szövetfajta regenerálására alkalmas. Ha pedig a szervezetbe egyidej leg kétféle nannit is bejuttatnak, akkor azok idegen és ellenséges testnek tekintik egymást, és rögtön harcba indulnak a másik megsemmisítésére. Az információ-befogadóképesség jelentette a f korlátozó tényez t. A nannik felett mikroprocesszorok gyakoroltak ellen rzést, adataikat betáplálták a nagy gépbe, amely kielemezte a DNS-vonalakat, és a megfelel helyre irányította a parányi szerkezetek miriádjait. De csupán egyetlen szövetfajta is hihetetlen mennyiség adat feldolgozását igényelte. Carl Sagan találó megállapítása szerint itt milliárd és milliárd bitr l van szó. Márpedig több száz féle fehérje, enzim és hormon létezik. Ott vannak például a porcféleségek, a különböz plazmaszemcsék és megszámlálhatatlanul sok egyéb sejttársulás. Ezek mindegyikének részletes “tervrajza” van, amely meghatározza, hogyan kell kinéznie. Ezért korlátozódott egyféle nanni képessége egyfajta szövetre. Az egész test komplex helyrehozatala elérhetetlennek t nt. Ehhez túlságosan sok adatot kellett volna tárolni és feldolgozni. A nagy gép memóriája is mindig csekélynek bizonyult, pedig már hányszor kib vítették!
Billel együtt eljutottak addig a határig, hogy már felhagynak a dologgal. Elmentek az öreg Lady Peelerhez, hogy közöljék vele: a cél elérhetetlen. Van el ttük egy természetes határ, magyarázták, valami olyasféle dolog, mint a fénysebesség. Az információelemeket anyagi természet energiamarkerek hordozták, és ez a szükségesnél alacsonyabb szinten határolta be az információk feldolgozásának skáláját. A szerkezet nem lehetett kisebb a magában foglalt információ tömegénél, így tehát arra nem volt lehet ség, hogy valaha is nanni méret és egy egész szervezetre vonatkozó információt kezelni képes szerkezetet hozzanak létre, legalábbis olyan bonyolult rendszerekre vonatkozóan, mint az emberi szervezet. Dr. Peeler némán végighallgatta ket. Azután elgondolkodva, ajkát harapdálva a távolba révedt. Végül megcsóválta a fejét, és halkan motyogta, mintha magában beszélne: - De azt szeretném tudni, hogy a fenébe csinálják a gének. És természetesen megint neki volt igaza. A gének természetes nannigépek, és mégis képesek arra, hogy teljes érték , bonyolult szervezetet hozzanak létre egyetlen egyszer sejtb l. A biológusok ezt nevezték morfogenezisnek. A szerkezetnek az egyszer alapból történ tervszer kibontását. A zigóta valami rejtélyes módon magában hordozza mindazokat az információkat, amelyek egy feln tt ember létrehozásához szükségesek. Ez volt el ttük a f paradoxon. Hiszen a gének tulajdonképpen nem elég nagyok ahhoz, hogy az egész információmennyiséget hordozhassák. Ilyen kicsi térben egyszer en nem lehetett elegend hely minden szükséges minta tárolásához. És mégis kellett lennie. Végül elkeseredésében Henry felkiáltott: - Lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek ezek a minták! Ez pedig emlékeztette valamire Billt. Homályosan felrémlett el tte valami furcsaság, még a nyolcvanas évek elejér l. Michael Barnsley, egy korai káoszhív megállapította, hogy ha bizonyos rekurzív képleteket ötletszer en le-leterhelnek, mindig pontosan ugyanaz a forma jön létre általuk. Vegyünk például egy olyan egyszer dolgot, mint a pénzérmék, és minden egyes pénzdarab esetére állítsunk fel egy-egy pozíciós szabályt. Ha az érme “fej”-re esik, mozdítsuk el egy bizonyos irányban, bizonyos távolságra, ha viszont “írás”-ra, akkor a másik irányban és más távolságra. S az így nyert hálózat valamelyik - bármelyik! - pontján azután
megkezd dhet a pénzdarabok újrafeldobálása. Az els ötven-egynéhány lépést követ en vizsgáljuk meg, hová jutottunk ötletszer sorozatunkkal. Kiderül, hogy az így kapott pontok bizonyos alakzatba, az úgynevezett “határalakzatba” rendez dnek. Most ismételjük meg a folyamatot vagy ezerszer. A határalakzat körvonalai mindig hasonlóak lesznek, függetlenül az egyes darabok feldobásának sorrendjét l. Valahogy tehát a végeredmény eleve adott volt a képleten belül, függetlenül a további betáplálástól. Olyan varázsgéphez lehetne hasonlítani az egészet, amely mindig ugyanazt a terméket állítja el , bármilyen nyersanyaggal etetik is. Barnsley képleteinek egyik sorozata páfránylevél alakú rajzolatot produkált. És minden egyes szimuláció alkalmával ugyanez a rajzolat került el , bár a betáplálás teljesen ötletszer volt. Ez arra a megállapításra vezette t, hogy a génekben rejl információ nem a levél pontos képére, hanem a rekurzív képletek lefuttatásának mikéntjére vonatkozik. Ennek az információnak a birtokában a véletlenszer kiválasztás már elvégzi a többit. Sok biológus és számos rendszerkutató élénken tiltakozott. Azzal érveltek, hogy a biológiában nincs helye a véletlenszer ségnek. A véletlen elem a biológiában maga a halál. Ami tulajdonképpen igaz is, csakhogy e gondolat hívei megfeledkeztek a lényegr l. A véletlenszer ség eleve a világmindenség szerves része. A fizikusok például már régen rámutattak, hogy minden jelenség alapjában megbúvik a véletlen. És ez szakadatlanul hatással van a biológiai növekedés és fejl dés folyamataira is. Mégis, az egyes fajokhoz tartozó egyedek alapvet en mindig ugyanabban a formában érik el feln ttkorukat. Néha még az is el fordulhat, hogy például két nem rokon személynek teljesen egyforma az arca. A hasonló ökológiai körülmények között él fajok is mutatnak bizonyos hasonlóságokat. Például a pleisztocén kori Észak-Amerikában el fordultak kardfogú macskafélék. A pleisztocén kori Dél-Amerikában pedig erszényes kardfogú “macskák” fejl dtek ki. Egyszóval sok helyen ugyanaz a formaelem tör el . Egy virágfajtának a példányai például mindenütt ugyanúgy nyílnak. Minden egyes virág. A tudomány, lám, ismét bebizonyította, hogy a bonyolult kérdésekre egyszer a válasz. Barnsley algoritmusa nem volt egyéb, mint egy átalakító. Úgy formált egy dologból másikat, mint például a villamos transzformátor. Ebben az esetben véletlenszer jelenségeket alakítottak át meghatározott alakzatokká. Bill egyszer en Barnsley-átalakítónak nevezte
a szerkezetet, Henry azonban saját nevet adott neki: az Isten “sablonjának” hívta. Azon a végzetes csütörtökön, két héttel ezel tt munkájuk során rájöttek Billel, hogy a rekurzív képletek hogyan hoznak létre struktúrákat, ám az ellenkez irányú folyamatnál fönnakadtak. Szerkezeteket létrehozni a képlet alapján - egy dolog. A rekurzív képleteknek e szerkezetek alapján történ levezetése már jóval nehezebb. Henry éppen most gy dött meg róla, hogy Canazetti ígéretes megoldásra bukkant, ennek értékelését tanulmányozta éppen nagy figyelemmel a feljegyzésekben. Bill arra a következtetésre jutott, hogy a rekurzív folyamatok azért mentek végbe a fenti módon, mert az általuk létrehozott szerkezetek bizonyos elemei “törékenyek” voltak. Nagyságrendjük megváltozásakor invariánsok jöhettek létre. Kidolgozott egy technikát, amelyet “zsindelyezésnek” nevezett el. Ennek alkalmazásakor az adott struktúra saját, egyre kisebbed másolatával borította be magát. Így azután képes lett arra, hogy gerjessze a szerkezetalakító egyenletek keletkezését. - Az a trükkje - mondta egyenesen Henry fülébe -, hogy a dimenziók számát helyesen állítsuk be. Canazetti váratlan hangjára összerezzent, és riadtan tekintett hátra a válla felett. - Bocsi - szólt Bill, átnyújtva neki a kávét. Henry elmosolyodott, és kortyolt egyet a löttyb l. Elfintorodott, és belebámult a csészébe. Olyan pocsék volt a kávé, amilyenre emlékezett. Félretette. - Dimenziók! - mormolta maga elé. - Pontosan. - Canazetti el húzta és maga alá penderítette a másik forgószéket. - Egy pénzérme darabonként maximum kétdimenziós Bamsley-átalakítóként m ködik itt. Viszont végül is hány dimenzióra is van szükségünk? - Háromra - felelte Harry. Érezte azonban, hogy bizonyára téved. Különben miért tette volna fel a kérdést Bill éppen így? - Tévedsz! - csóválta a fejét határozottan Canazetti. - A fizikusok e területen is megel znek bennünket. Az átkozott mechanikusok. Valahányszor egy biológus felfordít valami szikladarabot, feltétlenül egy fizikust talál alatta. Nem, Henry, tulajdonképpen tizenegy dimenzió létezik. - Henry kételked pillantást vetett rá, mire Canazetti megvonta a vállát. - Becsületszavamra mondom. - Barátja elé tartotta az ujjait.
- Az alapvet térbeli dimenziók - mondta, egyenként behajlítva az ujjait. Hosszúság, magasság és mélység. Hét kvantumtermészet mélydimenzió, amelyek a térentúlinak nevezett valamiben érvényesülnek. És... - itt elfogytak az ujjai, és tétován meredt a kezeire egy pillanatig, majd kimondta: - Az id . Feljegyeztem ide a megfelel hivatkozásokat mutatott a lemeztárolóra. Henry eldöntötte magában, hogy majd kés bb tekinti át a szakirodalmat. Furcsállotta a hallottakat, de abban az id ben sok különös dolog derült ki a fizika területén. - A Barnsley-átalakítónak mind a tizenegy dimenzióban el kell állítania a biológiai struktúrákat - dörmögte. - Az annyát! A morfogenezisnek sokkal bonyolultabbnak kell lennie, mint gondoltuk. Nem is csoda, hogy a mi háromdimenziós modelljeink... Hé! Várj csak egy picit! - kapta fel hirtelen a fejét. - Mi az? - Azt mondod, minden dimenzió? Az id t is beleértve? Ez lehetetlen! - Ó, hát miért ne? - Mert egy él szervezet id dimenziója nem egyéb, mint az élettartama. Honnan tudhatná egy gén el re, hogy az szervezete mennyi ideig él majd? Canazetti ismét vállat vont. - Ezt nem tudom. Ez csak egy sejtés. Olvastad te Heinlein Életvonal cím munkáját? Azt hiszem; hogy valamely struktúra id dimenziója csak a belülr l adott elmúlásának id pontját határolja be. Olyan bels okok alapján, tudod, mint az elöregedés, születési hibák meg ilyesmi. Olyan küls véletlenek, mint egy vírusfert zés vagy egy autób... - itt elakadt a szava, és bánatos képpel mondta: - Ne haragudj! Henryt jobban zavarta Canazetti figyelmes bocsánatkérése, mint a Barbara halálára tett óvatlan utalás. De persze nem szólt semmit. Mi történhet viszont a morfogenetikus mintával, ha a halál kívülr l érkezik? Tizenegy dimenzió! Nem élheti-e túl, legalább egy kis ideig a roncsolódást, legalább valamely része? Mondjuk addig, ameddig az eredeti élettartama szólt volna? Az egyiptomiak valami ilyesmiben hittek: hogy a lélek tovább él de csak egy darabig - valahol az érzékelhet ség határain túl. Azután, lám csak, itt van még az a további hét dimenzió, amelyeket Canazetti emleget. Térenkívüliség! Lehet, hogy a “lélek” éppen ezekben él?
Tudata mélyén Kezdett kiformálódni egy homályos gondolat. Valami ködös és zavaró ötlet, amit l egész bens je összerándult. Valahogy elnyomta. - És megkezdtétek már az in vivo kísérletedet is? - kérdezte. - Éppen a múlt héten. Újraprogramoztam egy tölcsérállatka-sejtregeneráló gépet a saját DNS-molekuláinak “újra-zsindelyez ” rekurzív képletei alapján. - Ez egy medúza? Canazetti olyan mozdulatot tett a kezével, amire csak egy olasz lehet képes. - Valami olyasmit kerestem, ami elég egyszer az els kísérlethez, viszont elég bonyolult ahhoz, hogy érdekes legyen. - És? Canazetti átnyúlt Henry felett, és lenyomott pár billenty t a számítógépén. A képerny n felt nt egy roncsolt molekulalánc. Egy foszforcsoport teljesen hiányzott, néhány széngy pedig összeroppant. - Ezeket a mintákat rögzítettük a digitális mikroszkópon - magyarázta. Nézd csak! Valami lassan kúszott a molekulák felületén. Henry szemében valami iszapfoltocskának t nt. Vagy éppen afféle gyorsan terjed elszínez dés egy oxidálódó rézfelületen. Az a kolloidréteg, amelyben a sejtújjáépít nannik mozogtak. Néhány pillanat múlva a folt elt nt, és a helyén megjelentek az újra ép sejtek. Henry füttyentett. - Vadonatújnak látszanak - mondta. - És milyen gyorsan! Gyorsan? Mi lett volna, ha mindez már két hete is a birtokukban van? Akkor vajon elég gyors lett volna? Henry keser en hárította el magától a gondolatot. ¦ - Eegen. - Canazetti hangja nem volt igazán lelkes, amire Henry kérd tekintettel válaszolt. Bill tétován hadonászott maga el tt. - Még mindig van egypár zavaros részlet - ismerte el. - Például, ha a nannit beprogramozzuk egy bizonyos medúzára, egy másikon már nem m ködik ugyanolyan biztonsággal. - Ez hogy lehet? - Nos, minden medúza hordoz magában egy alapinformációt arról, hogy egy medúza, de amellett egy másik, individuális képletet is, amely mintha azt mondaná: “Én Johnny medúza vagyok.” Tehát amikor a nannit valamely egyed esetében alkalmazod, a helyreállítási munkálatokon kívül átalakítási munkálatokat is végez.
Canazetti egy mási ábrát hívott a képerny re. - A bal oldali medúzát - magyarázta - a jobb oldali DNS programjának alapján m köd nannik - hozták helyre. Henry megvizsgálta a két sejtképletet. - És mekkora a megfelelési arány? - Nyolcvanhét százalékos. - Majdnem tökéletes. - Henry, mintha a távolból hallotta volna saját hangját. Saját szívverésének zöreje dörömbölt a dobhártyáján. Könny nek érezte magát. Majdnem teljesen épnek. - De csak akkor m ködik így, ha az adó és a befogadó ugyanahhoz a fajtához tartozik - hallotta Canazetti hangját valami ködön át. - Különben egyáltalán nem m ködik. Elhárító reakciók lépnek életbe. Még azonos fajták egyedei között is bizonyára annál jobb az eredmény, minél nagyobb az érintett felek közötti eredeti egyedi hasonlóság. De ez is csak egy feltételezés. És szinte semmit sem segít az orvosoknak, hiszen a céljuk a sejtek helyreállítása és nem az átalakításuk. Henry körmével megütögette a képerny t. - Akkor miért nem a páciens saját sejtjeinek mintájára állítjuk el a nannikat? Miért nem szabjuk ket minden egyes esetre? - Ez jó lenne, ha nem ütköznénk a második számú akadályba. Id be kerül az anyag el állítása és a rekurzív egyenletek levezetése. Ne feledd el, hogy tizenegy dimenziót kell figyelembe vennünk. A nannik létrehozása pedig csak ezután következhet. Mi legyen mind e közben a szegény pácienssel? Nyilvánvalóan elpusztul. Barbryt is megmenthettük volna, ha... Ha... Ha... Henry szédülést érzett. Hátrahanyatlott a székében. - No, nyugi! Rosszul vagy tán? - Jól vagyok - reagált Henry egy pillanat múltán. Er sen dörzsölte tenyerével az arcát. - Igen, jól vagyok. - No, mi van? Rosszul vagy tán? - Jól vagyok - reagált Sadie egy pillanat múlva. Keményen dörzsölte tenyerével az arcát. - Igen, jól vagyok. Péntek este volt. Henry a konyhaasztalnál ülve fogyasztotta a Sadie által készített kés i vacsorát. Amikor a n a lábost visszatette a t zhelyre,
megtántorodott és megcsúszott, kis híján kiborítva az edény tartalmát. Henry megtörölte a száját az asztalkend vel, és felpattant a helyér l. Odaugrott Sadiehoz és átkarolta. Tenyerét a homlokára szorította. - Alighanem lázas vagy. Menj fel szépen és feküdj le. Majd hozok valami orvosságot. - Nem. Csak ny gnek való vagyok én. Túl jó itt a jó öreg Sadienak. Ideje továbbállni. - Szamárság. Menj csak fel! Túl sokat dolgoztál az utóbbi két hónapban. Lehet, hogy elkapott valami náthabacilus vagy valami más. Utánanézett, amint felbotorkált a lépcs n, és megvárta, amíg elhalnak a léptei. Azután a hall asztalán fekv aktatáskájához sietett és kinyitotta. A cipzáras neszesszer feküdt legfelül. Kiemelte és mérlegelte a tenyerén. Három zselatinkapszula volt benne. Egyik a nátha ellen való volt, amivel szándékosan fert zte meg a lányt. A másik kett ... Ki akarta nyitni a szüty t, de a keze annyira remegett, hogy nem bírt a cipzárral. Letette, és mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott. Becsukta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. “...a nanni nemcsak helyreállít, hanem át is alakít...” Hiszen végül is csak egy felszedett n cske, ráadásul kábítószeres. Csak a javára szolgálhat az egész. “...azt hiszem, minél nagyobb az eredeti hasonlóság, annál jobban ködik...” Különben is csak visszakerülne az utcára. Nem pátyolgathatom itt az öröklétig. Megint találna majd magának valami szállítót. Egy kábítószeres narkóigénye sohasem sz nik meg teljesen. “...az id tényez csak a bels elhalás programját határozza meg... A küls halál a szervezeten kívülr l származik... tizenegy dimenziót kell figyelembe vennünk!” És különben is, miféle élet volt ez, egy f rácsnak támaszkodva, egy nyavalyás bolti zacskóval a hóna alatt? Így sokkal boldogabb lesz! Amikor kissé megnyugodott, ismét felvette és végre kinyitotta a neszesszert. Tenyerébe rázta a három kapszulát. Csak nézett rájuk, és felalá görgette ket. H vösek, és súlyosak voltak, akár valami kavicsok. Titokban persze tudta, hogy csak a képzelete játszik vele. Miel tt mélyebben elmerült volna a gondolataiban, felsietett a lépcs n, kettesével véve a fokokat. Megállt a fürd szobában, megtöltött vízzel egy poharat és magával vitte a vendégszobába.
Sadie, az utcalány az ágyon feküdt. Nem vesz dött azzal, hogy levesse a ruháit. Különben is ritkán vetk zött le. Henrynek még mindig figyelmeztetnie kellett t, hogy legalább hetente egyszer fürödjön meg. A párnáknak támaszkodott, de a szeme csukva volt, és ütemes lassúsággal lélegzett. - Sadie! - szólította meg. Ébren kellett lennie, hogy lenyelhesse a kapszulákat. A lány kinyitotta a szemét, és érthetetlenül motyogott valamit. - Csak egy szi nátha az egész - szólt hozzá. - Tessék. Vedd be ezeket! - és felé nyújtotta a kezét. Úgy érezte, mintha a kapszulák megmelegedtek volna. Apró parázsdarabkákként hevertek most a tenyerén. - Vedd be ket - mondta még egyszer. A hangja remegett. Sadie kinyújtotta a kezét, és Henry ismét megpillantotta a t nyomokat a karja bels oldalán. Kis piros karikák. Hosszú évek meteorhullásának kráterei. - Tessék! Vedd be ezeket a pirulákat! - Ezúttal már könnyebben ejtette ki a szavakat; és már nem is égették a tenyerét a kapszulák. A lány elvette ket feléje nyújtott kezéb l, majd egyenként a szájába vette, mindegyiket egy-egy korty vízzel öblítve le. Nyelés közben élénken járt az ádámcsutkája. - Kösz! - nyújtotta vissza a poharat. A pohár csörömpölt, amint letette az asztal sarkára. Várt. Egymás után múltak el a percek. Sadie lélegzete egyre lassult, míg végre halk horkolása jelezte Henrynek, hogy elaludt. Még néhány percig ott állt az ágy mellett, görcsösen csukta és nyitotta az öklét. Végül er t vett magán, el rehajolt, és karjába emelte az elernyedt testet. Csodálkozva vette tudomásul, milyen könny . Átvitte a saját hálószobájukba, és lefektette Barbara oldalára. Lehúzta a cip jét, és elrendezte rajta a takarót. Utána a falba épített hifitoronyhoz ment, és beillesztett egy kazettát a magnókészülékbe. Benyomta a lejátszógombot. A hangszórókból a saját hangja tört el . A hanger t alacsonyra állította, hogy alig lehessen érteni a kiejtett szavakat. A hangfalak halkan suttogtak. Barbara emlékei: a családjáról neveltetésér l, arról, hogyan találkoztak egymással, hogyan éltek együtt. Henry hallgatta néhány percig, de hamarosan nem bírta tovább, lábujjhegyen kiment a szobából, és hagyta, hogy az ajtó becsapódjon mögötte. Odabent áramlottak az emlékek az alvó fülekbe.
A következ reggelt l “Barbry”-nak szólította a lányt. Az els pár alkalommal csodálkozó pillantásokat kapott válaszul, de az utcan cskér l mintha lepergett volna az egész. Nyilvánvalóan elfogadta a férfi minden cselekedetét, furcsán kevered üres fatalizmussal és azzal a lelkes szándékkal, hogy örömet szerezzen vele. Henry el kotorta a régi fényképalbumot, és az egész szombati napot azzal töltötte, hogy végigmutogassa a lánynak a képeket. Ez itt Barbara hatéves korában. Ez a ház, amelyikben feln tt; ezek pedig a szülei. Sadie bólogatott, és rárávillantotta foghíjas mosolyát. A fényképek ide-oda tologatása közben egyszer összeért a kezük, mire Harry egyforma vágyat érzett arra, hogy megszorítsa a lányét, illetve elkapja a magáét. Sadie alaposan megszemlélte a képeket, közel tartva a szeméhez, miközben pislogott, mintha valami baj lenne a látásával. Mintha a szemei nem ugyanazok lennének, mint az el este. Henry figyelmesen vizsgálgatta az arcát. Talán máris egy picit másképpen néz ki? Mintha az arccsontok kissé feljebb csúsztak volna? A haja is talán világosabb egy árnyalattal? S t a sebhely is halványult egy kicsit. Vagy csak az képzelete vadult meg teljesen? Az ember teste bonyolultabb, mint egy medúzáé. A folyamatnak is jóval hosszabb ideig kell tartania tehát. Bill Canazetti “zsindelyez ” képlete viszont csodálatosan egyszer . Viszont a Barbara DNS-éb l kifejlesztett Barnsley-átalakító több id t igényelt, mint amennyire briliánsnak bizonyult. Három hétig Henry esténként rendszeresen bennmaradt a laborban, miután a többiek hazamentek. Bill vetett rá néhány csodálkozó pillantást a túlórák miatt, de nyilvánvalóan elkönyvelte magában, hogy Henry a munkába temetkezve próbálja csökkenteni a gyászának fájdalmát. Bizonyos tekintetben természetesen igaza is volt ebben. Henry úgy vélte, hogy sikerült teljesen eltörölnie a nyomokat maga mögött. A génbankban rzött minták súlyai tökéletes rendben voltak. Minden reagensr l és egyéb segédanyagról pontos nyilvántartás állt rendelkezésére. Semmi sem mozdult el a helyér l úgy, hogy az nyomára vezethetett volna. Még az influenzavírus sem. És még kevésbé Barbara sejtmintái. - Biztosan nagyon szeretted t. Meglepetten pillantott fel merengéséb l. Sadie, az utcalány egy pillanatfelvételt tartott a kezében. A kép Barbarát és t ábrázolta. A Sziklás-hegységben készítették egyik nyaralásuk alkalmával. Ott álltak, karja az asszony derekán, és bolondosan integettek a fényképez gépüket
elcsattintó idegen felé. Kölcsönzött Broncójuk el tt vágták pózba magukat, a Corona Pass Road ósdi szerkezet vasúti hídja mellett. Mögöttük az “Ördögcsúszda” zuhant alá az erd be, vagy ezer-lábnyi mélységbe. Barbry hátramutatott a T fok alagút felé, amelyet épp az imént küzdöttek le. A boldogság egy kimerevített pillanata. Henry jól emlékezett annak a napnak minden percére. A rovarok motoszkálására. Rágcsálásuk f részel hangjára. Hogyan t zött rájuk kíméletlenül a nap, és mégis milyen h vösen friss volt a leveg odafönt a csúcson. A Corona Pass nem volt igazi út, hanem a hegy oldalában felfelé tekerg , keskenyvágányú vasúti pálya maradványa. Egyetlen sávnyi volt a szélessége, ami érdekes jelenetekhez vezetett, amikor összetalálkoztak valahol a felfelé és a lefelé igyekv k. A T fok, egy tömör sziklába vájt lyuk egy id ben évekig elzáródott égy k omlás alatt, és az Ördögcsúszda lejt je sem volt valami bizalomgerjeszt , bármilyen vaskos farönkökkel er sítették is meg. A régi vasúti depó maradványai ott álltak a Continental vonal elágazásánál. Barbryval csodálatos, isten háta mögötti búvóhelyet láttak benne, ahol elmerültek a szerelem örvényében, mint valami tinédzserek. - Igen, nagyon - felelte. - Hiányzik. - A világon mindennél jobban szerette volna visszakapni t. - Nagyon szeretlek, Barbry. - Határozottan Sadie szemébe nézett, amikor kimondta ezt a pár szót. A lány szemében félelem villant, azután még valami más. - Szere... A fénykép kicsúszott az ujjai közül és libegve hullott a sz nyegre, mint valami szi falevél. Sadie bal arca görcsbe rándult, és maga is reszketve állt ott, mint egy zgida. - Nem vagyok jól - nyögte. Henry elkapta, miel tt elvágódott volna, és visszacipelte a hálószobába. - Még mindig beteg vagy, Barbry - suttogta neki. (Igen, a haja már határozottan világosabb.) Gyöngéden lefektette az ágyra. - Most pihenj! Hamarosan minden rendben lesz! Legfeljebb még egypár nap...: A lány arca most már állandóan rángatózott. A rezgés átterjedt a szája szélére és a szeme sarkára is. Henry megesküdött volna rá, hogy látja, amint a járomcsont odébb csúszik alatta. Odahúzott az ágy mellé egy széket. Leült. Felváltva tördelte a kezeit. Sadie lihegett. Rövid, elharapott, szaggatott ütemben. Szeme kidülledt, homlokáról b ven ömlött a verejték, még a párnahuzatot is benedvesítve.
Hátgerince ívbe feszült, szeme fönnakadt. Ujjai ökölbe szorulva téptékszaggatták a leped t. Összeszorított ajkai közül éles sikoltás tört el . Henry látta, amint a jobb combizmán kegyetlen görcs vonaglik végig. Egyszer, kétszer, háromszor. Ezután Sadie összeomlott. Álla lazán leesett, ujjai tétován vibráltak. Légzése megnyúlt és ellaposodott, mintha hosszú rohanásból d lt volna ki. Henry moccanni sem bírt. “A nanni nemcsak helyreállít, hanem át is alakít.” De, az isten szerelmére, az még csak eszébe sem jutott, hogy ez fájhat is! Vajon meddig tarthat még ez az egész? Keserves töprengésében véresre harapta az öklét. A lány légzése megint felgyorsult, sivított, mint a feny fát hasító f rész, és Henry ismét látta az izmain végighömpölyg görcsöt. Olyasminek t nt, mint a szülési fájdalmak. Vagy még annál is kegyetlenebbnek. Nyögdécselni kezdett, és a nyögések hangszíne és sebessége egyre emelkedett. Biztosan sikollyá er södött volna, ha összeszorított állkapcsai közül a vékony nyüszítésen kívül más is kifért volna. Ezúttal egész testén végigfutott a rángás, amint megfeszülve az oldalára fordult. “Ezt nem bírom elviselni” - gondolta Henry, és felkelt ültéb l, hogy kimenjen. Ekkor azonban a lány szeme kinyílt, és úgy szögezte oda t, mint valami lepkét a gombost a parafa táblára. Megszólalt, és a hangja már más volt, mint Sadie-é, de még nem egészen Barbaráé. Fájdalom és sértettség vibrált benne. - Mit csinálsz velem?! - sikoltotta. Ismét megszólalt. Megint fájdalommal és sértetten, de más hangsúllyal: - Miért csinálod ezt velem?! A végül felhangzó sikoly Henry szájából tört el . A következ három nap alatt Henry elkerülte a szobát, kivéve, amikor ételt vitt be, amit a lány nem fogadott el, és fájdalomcsillapítót, amit viszont bevett. Ezenkívül csak a kazettákat cserélte a magnetofonban. Az ajtón keresztül hallotta a kiáltozását, hol sírós hangon, hol sikoltozva. Tompán törtek el a sikoltások, és Henry tudta, hogy a lány a párnába fúrja az arcát, hogy elfojtsa ket. Barbara is ilyen volt. Gy lölt sírni, és mindig igyekezett elleplezni a sírását. A kiáltozást Henry nem bírta elviselni. Helyette inkább a konyha nyugalmába, egyszer pedig egyenesen az erd magányába menekült el le.
Ezen a hétvégén egy szemhunyásnyit sem aludt, s amikor elérkezett a hétf reggel, beteget jelentett. Bill Canazetti vette a hívását, és Henry azt akarta mondani neki, hogy Barbara gyöngélkedik, s azért marad otthon, hogy t ápolja. De inkább nem mondott semmit, hiszen Bill valószín leg úgysem értette volna meg. Vagy éppen ellenkez leg: nagyon is jól megértette volna. Hétf n, kés délután er s dobogást hallott odafentr l. Berohant a szobába, és meglátta, amint Barbara (Sadie) az ágy támlájához csapkodja a fejét. El rehajolt, azután hirtelen hátravetette magát, tarkójával a faragott ágydíszhez. A fán már sötét foltok éktelenkedtek. A szíve kis híján megállt a rémülett l. Odarogyott mellé, és átölelte, hogy úgy tartsa vissza. - Úristen, mit csinálsz? - kiáltotta. A lány mindkét kezével a fejéhez kapott. - Állítsd meg! - zokogta. - Nagyon fáj! Kérlek, állítsd meg! “Az agy!” gondolta. A nannik elérték az agyát, és éppen most alakítják át, hogy jobban hasonlítson Barbaráéra. A tekervényeket és neuronokat éppen most “tekercselik át”. Az idegpályák hálózata megváltozik. Nem szabadna, hogy fájjon! - er ltette a gondolatot. Nem lenne szabad fájnia! Még szorosabban ölelte magához, mire a n a vállába temette az arcát, és apró, vinnyogó, állati hangokat hallatott. És ezután mi lesz? Nem az agytekervények rizték vajon az emlékeket? Vagy éppen a neuronhálózat? Senki sem tudta igazán. Senki sem ismerte pontosan az agy m ködését. És ezenkívül még ott rejt zködik Barbara DNS-ében az a hét “szellemdimenzió”! Megpróbálkozott nála valami fejfájás-csillapítóval, de a szer nyilvánvalóan nem használt. Ezután nyugtatókkal kísérletezett, amelyek végre legalább a hánykolódást megszüntették, bár álmában továbbra is nyögdicsélt és vonaglott. Azután, hosszú-hosszú id elmúltával elérkezett a csütörtök... A reggelije mellett üldögélt a konyhában. Egy kis Bourbon. Nagyon jó. Az fájdalmára is kell valami csillapító. Péntek óta nem mosakodott, és nem váltott ruhát. Az inge nyaka koszos volt, foltok ütköztek ki a hóna alatt, a háta közepén és a nadrágja lépésbetétjénél. B zlött a verejtékt l, a félelem szagától. A négynapos borostától smirgliszer vé lett az arca. Szeme körül sötét, vörös karikák. Szombat óta nem is aludt. Egy lépés hangja a nappali fel l!
Felkapta a fejét. Ott állt a lány, bizonytalanul, az ajtófélfának támaszkodva. Blúza és farmere éppoly gy rött és koszos, akár az övé. S t még inkább, mert szenvedéseinek ideje alatt még a fürd szobába sem tudott kimenni. Zsírtól és izzadságtól ragacsos haja szerteálló csimbókokban tapadt össze. Úgy nézett ki, mintha még mindig ott tanyázna a Pokol konyhájának f rácsa mellett. Poharát olyan er vel csapta le az asztalra, hogy a borostyánszín ital a keze fejére fröccsent. Félig felemelkedett a székr l. - Barbara! A n üres tekintettel nézett vissza rá. Pár pillanat múlva megrázta a fejét. - Nem; én... Henry?! Felkelt, és az asztalt megkerülve odament hozzá. - Súlyos baleseted volt - magyarázta. - Emlékezetkiesés. Ahogy közeledett hozzá, egyre világosabban látta, hogy mégsem egészen Barbarával áll szemben. Arcáról ugyan elt nt a sebhely, de egy halvány csík azért mégis emlékeztetett rá. A hiányzó metsz foga sem n tt ki újra. Akadt még néhány más, kisebb különbség is, olyanok, amelyek nem rejt zködhettek el tizenhárom évnyi házasság emlékezete el tt. Kezébe ragadta a lány kezét, de valahogy mégsem ölelte magához. - Hogy érzed magadat? - Pocsékul, mint láthatod - válaszolta. - Én... - Elhallgatott. Elfintorodott. Id nként még nyilallik, tudod. - Az arca megfeszült és szúrós tekintettel meredt a férfira. - Beattá valamit, ugye? Valami bogyót! - A gyógyszer okozta. Beteg voltál. - Nem vótam én beteg. Henry nyelt egyet. - De igen, az voltál. Öt éve. A Szent Barnabás Kórházba vittünk. Nem emlékszel? Kirántotta a kezéb l az övét. - Haggyá! Meg vagy te ve. - Elfordult t le, lépett egyet, majd megállt. Elmúlt három szívdobbanásnyi id . Akkor a lány visszanézett a jobb válla felett. - Élénk pasztellszínek - mondta. - A szoba falai élénk pasztellszín ek voltak. A tévé elromlott, és te megcsináltattad velük. - Igen. - Nem! - És mindkét kezével a fejéhez kapott. - Nem így volt. Rochesterbe vótam. Öt éve Rochesterbe vótam! - Lassan leeresztette a kezét. - Azt
hiszem, ott voltam. Én... - És sírva fakadt. - Összezavarodtam. Teljesen összezavarodtam. Henry! Segíts rajtam! Visszavezette t az emeletre, a fürd szobába. Odaadta neki Barbara kedvenc babydollját. Mialatt a lány mosakodott, lerángatta az ágyról az ágynem t és frissre cserélte. A szennyes leped ket levitte a mosókonyhába, de közben eszébe jutott, hogy ne indítsa be a mosógépet, amíg folyik a zuhany. Mialatt várta, hogy elálljon a csobogás, eljutott a tudatáig, hogy is milyen állapotban van. Végighúzta a kezét borostás állán, és közben élesen vágott az orrába saját szaga. Nekem is le kell zuhanyoznom gondolta. - És borotválkoznom is kell. A zuhanyozás nagyon jólesett. Fellazította annyira, hogy tudatosult benne az elmulasztott alvás hiánya. Elhatározta, hogy szundít egyet. Törülköz t csavart a derekára, és bement a hálószobába, hogy keressen magának egy pizsamát. Sadie-t ott találta az ágyban. Aludt. Henry megtorpant, és elgondolkodott rajta, miért lepte meg annyira ez a látvány. Végül is maga vitte oda az ágyba a lányt el ször. Viszont ez volt az els eset, hogy magától ment oda. Befejezvén a zuhanyozást, bejött ide, és lefeküdt ebbe az ágyba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Félrehúzott szájjal odalopakodott a komódhoz, amelynek alsó fiókjában kotorászott valami pizsama után. Háta mögül lágy, szabályos ütemben hallatszott a lány lélegzése. S t kipihenten, bár valami orrsövényprobléma miatt minden belégzéskor enyhén szortyogó hangot hallatott. Felegyenesedett, és hátrafordulva odapillantott rá. Oldalán feküdt a takarók tetején, háttal felé. A rozsdaszín ingecske kicsit fellebbent, szabadon hagyva a hasonló árnyalatú nadrágocskát és a hát jobb oldalának alján egy aprócska sötét anyajegyet. Hosszan meredt az anyajegyre. Ismerte. Még teljes sötétben is meg tudta volna keresni, hol van. Lehetetlen volt, hogy két személynek pontosan ugyanilyen anyajegye legyen! A sz nyegre ejtette a pizsamát és a törülköz t, majd óvatosan leheveredett az ágyra. Amikor hátulról átkarolta, érezte, hogy megfeszül a teste. De ezután gyöngéden végigsimította az oldalát, a hátát, könnyed érintéssel, ahogyan mindig szerette. Kicsi id után a lány teste elernyedt, és apró, elégedett hangok törtek el a torkán.
Fokozatosan kiterjesztette a tenyere kutatóterületét. Felfelé. Körös-körül. Most erre. Aztán arra. A másik lélegzése felgyorsult, és arccal felé fordult. A szeme csukva volt, mintha még most is aludna, de a szája megtalálta az övét. Nyugodt és mégis szenvedélyes ölelés következett ezután, a szerelem és a gyönyör szapora lihegésének kíséretében. A babydoll a törülköz mellé hullott. - Barbry! - sóhajtotta. - Ó, Barbry! Ekkor a másik teste ismét megfeszült. - Ó, Henry! Hogy hiányoztál! Másnap reggel, Barbryval együtt, kielégülten hevertek egymás mellett. Tudata mélyén valami rossz álom maradványai rl dtek. De azt már nem is tudta felidézni, hogy mi volt az. Valami borzalmas. Valami... túl keserves ahhoz, hogy elviselje. Úgy érezte magát, mint a vízbe pottyant, akit a mélybe rántott a süllyed hajó örvénye, s aki kétségbeesetten verg dik a csillogó felszín felé, míg végre majd szétpattanó tüd vel kitör a vös, tiszta leveg re. Most már úgy t nt, hogy minden jóra fordult. Barbry még aludt, és Henry elgyönyörködött egy ideig a látványában: a re lágyságában, az arca nyugalmában, abban, ahogy minden lélegzetvételkor emelkedett és süllyedt a melle. Az járt az eszében, hogy még mindig maradt valami, amit meg kellene tennie érte. Valami fontosat, amit elfelejtett. No jól van, majdcsak eszébe jut. Kikászálódott az ágyból, és felvette a házikabátját. Azután kióvakodott a szobából, leosont a konyhába, és reggelit készített mindkett jük számára. Úgy érezte, hogy a mézesheteit éli, de ugyanakkor nevetséges is volt ez az érzés. Hiszen Barbryval már vagy fél emberölt nyi óta házasok. Elhelyezte a reggelit egy tálcán, és bevitte a hálószobába. Barbry már ébren volt, amikor belépett, éppen felkeléshez készül dött. Amikor meglátta, hogy Henry hozza neki a reggelit, felnevetett. - Ágyba hozod a reggelit? Ó, Henry, ezt még senki sem tette meg nekem! Ezzel visszacsusszant a takaró alá, és a párnának támaszkodott. Henry tudta, hogy a baleset miatt részleges amnézia következett be nála, ezért nem tett utalást arra, hányszor reggeliztek már így azel tt. Lenyitotta a tálca lábait, és az asszony térde fölé illesztette, azután bebújt mellé. A n megpiszkálta villájával az ételt. - Mi ez? - kérdezte.
- Bevert tojás. Pontosan úgy, ahogy szereted. - Pont úgy... Persze. Elfelejtettem. Közben ettek, Henry észrevette, hogy a lány lapos pillantásokat vet rá a szeme sarkából. Leste, hogy mit csinál. Várta, hogy mit is csináljon. Henry harapott egy darabot a pirítósból, és alaposan megrágta. Amikor visszanézett rá, megpillantotta, hogy egy kövér könnycsepp gördül le a jobb arcán. - Barbry! Mi baj van? Miért sírsz? - Semmi - rázta meg a fejét a lány. - Semmi. Csak valaki éppen most meghalt. Ennyi az egész. - Meghalt? - Leküzdhetetlen rángás futott végig rajta. - Ki? A n ránézett, és látta, hogy az két szeme is telefutott könnyel. Apró cseppecskékkel. Sokkal bánatosabbnak látszott, mint amennyire örült. Még egyszer megrázta a fejét. - Valaki, akit nem is ismertél. Akit soha senki nem ismert. A könyvtárszobában ült a székében, furcsán maga alá húzott lábakkal. Nyitott könyvet tartott. Mohón olvasta. Szemöldöke eltorzult, amint összeráncolta a homlokát, ajka némán mozgott, ahogyan a szavakat silabizálta. Henry a háta mögé került, és fölé hajolt a szék támlája felett. - Mit olvasol? - kérdezte halkan. - Tennyson verseit - hangzott a válasz. - Tennyson volt... izé... Tennyson a kedvenc költ m, de nem emlékszem mindegyik versére. Henry megmarkolászta a saját vállát. - Súlyos volt a baleseted, tudod?! Hosszú id be kerül, míg mindenre visszaemlékezel. Az orvosok nem sok reményt f ztek hozzád, tudod? De mi megmutattuk nekik, nem igaz? Hátrafordult, és a férfira nézett. Megsimogatta a kezét. - Igen, megmutattuk nekik. Ma éjjel még egyszer tedd fel nekem a szalagokat. Megteszed, kedves? - Természetesen. - Jó. De... - Visszafordult és újra kinyitotta a könyvet. Fellapozta a megfelel helyet, és végigfuttatta mutatóujját a sorokon. - Itt van ez a vers. Megmagyaráznád, mit jelent? Az a címe, hogy Könnyek, medd könnyek. Felolvasom neked. Henry érezte, amint összeszorul a torka. Az éget vágyakozás és magány érzése volt ez. Teljesen világos volt minden. A jó öreg brit értett hozzá, hogyan kell összef zni a szavakat. De miért hatnak rá ennyire azok a szavak?
Érezte az arcán végigöml könnyek melegét. Megpróbálta megmagyarázni Barbrynak, mir l szól, de egy szó sem jött ki a torkán, csak a parttalan zokogás hangjai. Keser érzés volt, úgy sírt, mint egy gyerek. Így még nem sírt azóta, hogy... azóta, hogy... Volt valami, amit l így zokognia kellett, de nem emlékezett rá, mi az. Azt is elfelejtette, mikorra vonatkozik az eset. Mindent elfelejtett, csak azt tudta, hogy sírnia kell. És azt is tudta, hogy biztosan elkésett ezzel a sírással. Bill Canzanetti idegesen nyúlkált az ajtókilincs után, várva, hogy a... n felsegítse a kabátját. A Vacsora nyomasztó volt. A csöndet csak néha törte meg az összecsendül poharak és az ezüst ev eszközök zaja. Közben néhány tétova kísérlet a beszélgetés beindítására. Azután bocsánatot kért, hogy távoznia kell. Az asszony leemelte a fogasról a kabátját és felsegítette rá. - Gombolkozz be jól, Billy. H vös van már odakinn. Már minden levél lehullott a fákról. Sokkal hidegebb van errefelé, mint ott, ahol ezel tt éltünk. Szomorú, hogy csak ilyen ritkán jövünk össze. - Tudod, messze van innen Morristown - bólogatott Bill. Egyetlen vágya volt, hogy mihamarabb távozhasson. Hogy elfelejtsen mindent, amit itt látott. Ránézett háziasszonyára, és Barbara Carter mosolygó, várakozó arcát látta. Mindig megcsókolta, amikor elköszönt t lük. Egy gyors cuppantás az ajkára és némi ijedt mormogás, hogy a férje észre ne vegye. Régi kis játék volt ez közöttük. amir l ennek a n nek sejtelme sem lehetett. Henry elmélete is ilyen szamárság volt arról, hogy a lélek a hét rejtett dimenzióban élhet tovább. Vagy tán nem így van? Megragadta és megfordította az ajtógombot. Körülörvénylette a h vös szi fuvallat. Tétovázott. Nem tudta, mit tegyen. - Barbara! - szólt visszafordulva. - Árulj el nekem valamit! - Mélyen a szemébe nézett. - Valóban te... Barbara vagy? Változatos érzelmek villantak keresztül az asszony szemén: meglepetés, kíváncsiság, csodálkozás, talán valami csöndes vágyakozás. \ - Legtöbbször igen - felelte. - Mostanában egyre gyakrabban... - De...
- Hogy tényleg az vagyok-e? - Felnevetett, és megrázta a fejét. - Nem. Csak egy jó öreg felcsípett csaj vagyok. Ez van. Beadott nekem valamit. Valami nano... - Nannikat. - Igen. Köszönöm. Nannikat. Azok meg átalakították a testemet. Átprogramozták az agyamat. Még emlékszem Sadie-ra, de már csak homályosan. Olyan, mint egy álom. És emlékszem néhány más dologra is. Olyanokra, amik Barbryval történtek meg. Ezek is homályosak. Talán a magnószalagokról származnak? Vagy valahonnan máshonnan? Nem is tudom. És vannak még más, furcsa emlékek is, olyan dolgok, amik sem Barbryval, sem Sadie-vel nem történtek meg soha. Canazetti torka összeszorult. - Sadie emlékei más idegpályákra siklottak. Tudod, azok csak afféle hallucinációk. - Lehet. Egyel re. Én tudom, hogy ki vagyok. Legalábbis a legtöbbször. - Akkor mégis, miért csinálod ezt? Miért maradsz vele, és teszel úgy... Végeztem néhány kísérletet. Békákkal. Az idegeikkel. Akkor, amikor átváltoznak. Ez a... - Nem tudta, hogyan fogalmazza meg. - Ennek nagyon fájdalmasnak kell lennie - nyögte ki végül, félrefordított fejjel. - Igen. Igen, nagyon fájt. De Henry átsegített az egészen. Bill hirtelen felé fordult. - Meg is ölhetett volna! - fakadt ki dühösen. - Nem tudott eleget hozzá, hogy kipróbálhassa! Még mindig nem tudunk eleget ahhoz, hogy embereken is kipróbáljuk! A fenébe is, nem volt joga hozzá, hogy megtegye veled, amit megtett! - Tudod te, Bill, milyen volt az én életem, miel tt Henry megmentett? Canazetti némán megrázta a fejét. - Hogy is magyarázzam meg neked? Lefekhetek aludni, és nem kell félnem t le, hogy hajnalra esetleg halálra fagyok, vagy valami kölykök puszta kedvtelésb l karóba húznak. Az új testem meg... egészséges. Nincsen szüksége hóra vagy. f re, mint a réginek. És, tudod, annyi mindent látok és megértek, mert az agyamból kipucolódott a méreg! Canazetti átnézett az asszony válla felett, át az el szobán, be a konyhába, ahol Henry éppen a mosogatóba hordta a vacsoraedényeket. Közben halkan dúdolgatott magában. - Szóval, szereted ezt az embert? - Igen. Mind a ketten szeretjük! Bill meglepetten kapta fel a fejét, úgy meredt az asszonyra.
- Amikor Barbry vagyok, Barbry kedvéért szeretem t - magyarázta. - De Sadie is szerette. Azért, mert megmentette az életét. Azért, mert gondot viselt rá. Többet adott neki, mint amir l valaha is álmodozhatott volna. Egyetlen dolgot kivéve. Canazetti hangja megremegett. - És mi lenne az a dolog? - Sohasem mondta Sadie-nek, hogy szereti t. - A nyavalyás! - Nem. Ezt ne mondd! - De hát... mit tett veled? Mi mindenbe kényszerített bele? Puszta önzésb l! - Senki mást nem tudott volna szeretni. Csakis t szerette! Nem ésszer en cselekedett. No és te mit tettél volna a helyében? - Nekem van felel sségérzetem, tudod?! Ez mégiscsak az én felfedezésem. Az asszony a férfi nyakába fonta a karját. - Ezért ne vádold magad, Bill! Mindenképpen megpróbált volna valamit. A te nannijaid nélkül is! Nem tudom, mit. Talán valami agymosást? - Nem tehetek róla, de csak az jár az eszemben, hogy valami gonoszságot követett el. Valami b nt. És ezért büntetést érdemelne! Az asszony hátratekintett, nézte a konyhaajtón át, amint Henry leöblíti és a mosogatógépbe helyezi az edényeket. Észrevette, hogy nézik t, rájuk mosolygott, és odaintegetett nekik. - De hát most is a büntetését szenvedi - mondta az asszony. - A lehet legkegyetlenebb büntetést. Látod, azt hiszi, hogy boldog! Füssi-Nagy Géza fordítása Lloyd Biggle Retúrjegy Mocsidarapba Jeff Allen az ajtó üvegének nyomta az orrát, és az bepárásodott dühös szuszogásától. - Egy bomba kéne - mondta. - Akkora, amelyik elég nagyot szól, és kitakarítja azt az irodát, úgy, hogy a ház ne d ljön össze. Ann, hol lehet bombát szerezni? Felesége felnézett az írógép mell l, és elmosolyodott. - Ne nevettesd ki magad. Minden semmiségen bepörögsz. Allen sarkon fordult, és átlépett a pulton.
- Ez szerinted semmiség? Tudod jól, hogy Centralia egyszer en nem elég nagy két utazási irodának. Eddig elég szépen ment az üzlet, de ha elfelezed az eddigieket, akkor éhen halunk. - Az üzlet nem romlott, amióta a másik iroda kinyitott. S t csak javult. - Ann, tudod, hogy ez csak egy ideig megy ilyen jól. Muszáj romlania. Bármit csinál, az a mi üzletünket rontja. Nincs más lehet ség. Szóval, hol lehet bombát szerezni? A n nevetett, és a férfihoz hajolt, hogy megcsókolja, miel tt az borúsan visszaül az íróasztalához. A dolgok amúgy is túl jól mentek eddig, gondolta a férfi, már ami az “Utazz most - Fizess kés bb” kampányt illeti. Már csak alig ezerötszáz dollár hiányzott az el leghez, amit arra a kaliforniai, idillikus, tóra néz , tízszobás, vörösfeny l épült házra kellett kifizetni. Ann és az esküv jük óta, vagyis három éve dolgoztak keményen, és tervezgették, hogy addig futtatják majd az üzletet, amíg a n visszavonulhat és nem kell többé hivatalnoknak meg titkárn nek lennie, hanem egészen a háztartásnak élhet. És most az összes ábrándot összezavarta ez a barnásvörös szakállú, kopasz férfi, aki egyszerre csak felbukkant Centraliában, és éppen Allen Globe utazási irodájával szemben irodát nyitott az utca túloldalán. Ráadásul volt elég vastag b r a képén ahhoz, hogy irodáját Gloob Utazási Irodának keresztelje. - Mit szólt a Kereskedelmi Kamara? - kérdezte Ann. - Nem tudják, mit csináljanak - válaszolta Allen. - A Gloob név nyilvánvaló provokáció a Globe-bal szemben. Másrészr l viszont a tulaj azt mondja, hogy t tényleg Gloobnak hívják, és ki tarthatná vissza attól, hogy a saját nevét használja. Ki fogják vizsgálni az ügyet. Be is ugrottam Mr. Gloobhoz, hogy elbeszélgessek vele. El volt ájulva az örömt l, hogy megismerhet, és biztos volt benne, hogy nagyon jól elleszünk majd egymás mellett. Még azt is megígérte, hogy átküld minden ügyfelet, akinek az ügyével nem boldogul, amib l számomra az derült ki, hogy pokoli humora van. - Allen a fejét csóválta. - Azt hiszem, fel kell mondanunk Dorisnak - mindenesetre figyelmeztesd. - De hát az üzlet nem is romlott. Várjunk még, és figyeljük, mi történik. Rengeteg id nk van... Apró, sz öregasszony nyitotta rájuk az ajtót, és határozottan a pulthoz lépett. - Azonnal szállásra van szükségem Sirapban - mondta. Ann megdöbbent. - Ööö, hol kíván szállást?
- Sirap. - Az milyen országban van? Az öregasszony félrebillentette a fejét, és fürkészve pillantott körül az irodában. - Ó, elnézést! - mondta egyszerre. - Azt hiszem, ez nem az... Határozott léptekkel elhagyta az irodát, és az ajtó becsapódott mögötte. Ann sz ke feje kutatón hajolt egy atlasz fölé. - Romániában van valami Siret - mondta. - De az egy folyó. - Szerintem valami nem stimmelt a n nél - válaszolta Allen. Az ablakhoz lépett és figyelte, ahogy az öregasszony magabiztosan átmegy az utcán, és belép a Gloob Utazási Iroda ajtaján. Percekig nem jött ki onnan, viszont kilépett egy nagy hasú férfi, aki határozottan átsétált a Globe Utazási Irodához. Egy pillanatra megállt az ajtóban, mélyen beszívta a légkondicionált leveg t, és elismer en sóhajtott. - Na, ez már jobb - közölte. Odasétált a pulthoz, és lemosolygott Annre. Nagy körutazást szeretnék tenni az Államokban. Meg tudják szervezni nekem? Ann visszafojtotta lélegzetét. - Természetesen, uram. - A következ helyekre szeretnék eljutni. Kezdjük egy héttel Detroitban, aztán mondjuk Cleveland... Tovább dörgött, a hangja, és Ann lázasan, jegyzetelt. - Egy kis id be telik, mire mindezt megszervezzük - mondta. - Hol érhetjük el önt? - A Cenralia Hotelben. - Rendben van Mr... - Smith. John Smith. - Mr. Smith. Azonnal hozzálátunk. - Bocsásson meg - fordult hozzá Allen -, de nem önt láttam az el bb kijönni a Gloob Utazási Irodából? Mr. Smith megfordult és rámeredt. - De, tényleg. Az ottani ember ajánlotta önöket. Allen az asztalához fordult újra, hátrad lt a széken, és bosszúsan rágta a ceruzája végét. Aztán jött egy kreol, kopasz férfi, aki idegenes akcentussal, igen izgatottan minél hamarabb Nilrebbe akart jutni. Majd belépett egy higgadt, középkorú n , aki a háttérben álldogált, miközben két tini lány idétlenül vihogva arról érdekl dött, hogy Dnalsi Yenoc valahol Kroywen közelében
van-e, és hogy mehetnek-e oda közvetlenül vagy csak Nylkoorbon át. És jöttek még többen is. Ann id nként már el sem vette a térképet, egyszer en csak kinyújtotta a kezét, és a fura nev helyekre kívánkozó utasoknak megmutatta a Gloob Utazási Iroda ajtaját. Azonnal átsiettek, határtalan lelkesedéssel. Mindezen látogatók rohama közepette a Globe Utazási Iroda forgalma minden elképzelést meghaladó módon megn tt. Allen kifizette az el leget a házra, és amikor Ann úgy látta, hogy túl sok a dolga ahhoz, hogy még a háztartással is foglalkozzon, felvettek két titkárn t. És az üzlet csak virágzott. - Észrevetted - mondta Allen a feleségének két héttel kés bb, hogy az ügyfelek több mint 80 százaléka nem centraliai lakos? - Nekem is felt nt a dolog - felelte Ann. - És észrevetted azt is, hogy egyre kevesebben akarnak gyagyás helyekre utazni? - Tegnap is csak egy volt - mondta Ann -, és ma meg egy sem. Nem folytathatta, mert egy sz hajú, tudós külsej ember állt meg a járdán az üzlet el tt, kételkedve bebámult, végül belépett, és jegyet akart váltani Kroywenbe. Ann a Gloob táblájára mutatott, és a férfi elnézést kért motyogva, majd távozott. - Kroywen - gondolkodott el Allen. - Ezt már hallottam. - Ez is azt akarta - mondta Ann. - A végére kell járnom ennek. Mr. Gloob mindig fél egykor megy ebédelni. Háromnegyed egy körül átmegyek a Gloob Utazási Irodába, és megkérdezem, nem utazhatnék-e Kroywenbe. - Nélkülem nem mész sehová - válaszolt Ann. Otthagyták hát a csodálkozó Dorist azzal, hogy folytassa a munkát, ha késnének, könyvelje a pénzeket és írjon alá minden szükséges csekket. Átsétáltak a F utcán, beléptek a Gloob Utazási Iroda ajtaján, ahol ott állt Mr. Gloob mosolygó alkalmazottja. - Kroywen - mondta Allen. - Aztán gyorsan ám. - Két jegy Kroywenbe - ismételte a fiatalember készségesen. - Hatvankét dollár és ötven cent lesz. Allen kiszámolta a pénzt. - Van váltani való pénzük? - Miért... izé... nincs - felelte Allen. - Csomag sincs? - Nincs. Tudja...
- Értem, persze. Így a leghelyesebb. Nos, most ha aláírnák ezeket a papírokat... És egy határozott mozdulattal megragadta Allen jobb kezét, betintázta a hüvelykujját, rányomta a papírra, azután tisztára törölte a férfi ujját. - Az önét is, legyen szíves - fordult Annhez. - Köszönöm. Jó utat. - Esetleg kicsit visszás lehet a helyzet odaát. Allen vidáman felelt: - Minket nem zavar! - A legtöbb embert nem szokta zavarni. Erre legyenek szívesek. Követték a férfit egy eldugott ajtón keresztül, lementek egy mozgólépcs n az alagsorba, és megálltak egy domború fémajtó el tt. Az alkalmazott kinyitotta. - Foglaljanak helyet, kérem - mondta. - Ne hagyják el a helyüket, amíg az ajtó ki nem nyílik. Miután leültek, a férfi rájuk mosolygott és elmondta, reméli, hogy legközelebb is az utazási irodájukat választják majd. Az ajtó bezárult. Egy cs szer kamrában voltak, amelyben hat sor ülés volt elhelyezve keresztben az enyhe görbület padlón. - Mint a vidámparkban - mondta Ann. - Huszonöt cent egy menet a rémségek termében. Vagy mint valami metrókocsi. - Ja. De mit keres Centraliában, itt Ohio közepén? Kíváncsi vagyok, vajon tud-e róla a Nemzetközi Kereskedelmi Bizottság. Az ülések aprót rándultak, talán észre sem vették volna, ha nem olyan feszült minden idegszáluk a várakozástól. Egy vörös lámpa villant, majd lassan elhalványult. Bambán néztek egymásra, amikor kitárult az ajtó. Egy ismeretlen nézett be. - Megjöttünk - dörmögte Allen. - Végállomás - mondta a fiatalember. - Kroywen f pályaudvar. Kérem, mindenki szálljon ki. Kiléptek, és követték a férfit. - A vámhoz erre tessék - mondta. Megálltak egy pultnál, ahol a Vám feliratot látták. Egy fiatalabb n feljegyezte, hogy nincs náluk csomag, udvariasan belepillantott Ann erszényébe, és továbbintette ket. Kisétáltak egy helyiségbe, ami úgy t nt, a pályaudvar központi várója. Jegypénztárakat láttak, meg csomagjaikkal siet utasokat és egy hatalmas menetrendet az indulásokkal és érkezésekkel, rajta nyelvtör nev helységek nevei. Allen visszanézett arra
az ajtóra, ahonnan épp az imént léptek ki, és elolvasta a nagyméret táblát: “Boolg Társaság, a különleges utazások szakért je.” - Mi tagadás - mondta. A váró egy távolabbi részében leültek a kényelmetlen székekre, és körülpillantottak. Allen szeme megakadt az órán. - Furán telik itt az id - mondta. - Azon az órán tizenegy óra öt perc van. Az enyémen meg öt perc múlva egy. A tiéden? - Öt perc múlva egy - válaszolta Ann. - Most mit csináljunk? Kiderítettük, hogy van olyan város, hogy Kroywen. Hazamegyünk? - Talán furcsállni fogják, ha mindjárt visszaindulunk. - Az igaz. Tehát kiderítettük, hogy létezik Kroywen nev város, de hol? Szeretném tudni... Mi a baj? Ann könyöke mélyen az oldalába fúródott. - Az óra másodpercmutatója visszafelé jár - suttogta. Allen figyelmesen nézte az órát. - A nagymutató is. - Majd kicsit kés bb: - A kismutató is. Ann az órájára nézett. - Tehát amikor nálunk egy óra van, akkor itt tizenegy. És amikor nálunk... - Kett , akkor nálunk tíz. És így tovább. Pont mint nálunk, csak visszafelé. Ann a Boolg Társaság táblát tanulmányozta. - Boolg - mondta. - Ha visszafelé olvasod... Allen megpróbálta, lassan formálva a szavakat. Annhez fordult. - Gloobl A Gloob Utazási Irodai - És ebben a városban. Kroywenben. Nem lehet, hogy ez... - New York! - Nem lehet más. - Ez csak egy rossz vicc lehet. - Miért, itt vagyunk, vagy nem? - Itt, de hol? - folytatta Allen. - Mintegy húszpercnyire Centraliától, pedig New York majdnem 600 mérföldnyire van. És egyáltalán, merre mentünk? Keletre, nyugatra vagy egyenesen lefelé? - Emlékszel, mit mondott a Gloobnál az alkalmazott? Azt mondta, esetleg kicsit visszás lehet a helyzet ideát. Allen vállat vont. - Körülnézünk a városban? - Miért ne? Még sosem voltam New Yorkban. - Ott még mindig nem vagy.
Egy mozgólépcs n felmentek három emeletet, és megtalálták a kijáratot. Az ajtónál egy egyenruhás férfi megkérdezte t lük, nem akarnak-e taxit rendelni. - Angolul beszélnek - állapította meg Allen. - És nem visszafelé - tette hozzá Ann. - Hála istennek. Az utca egy fényesen megvilágított alagút volt, magas, ívelt mennyezettel. Rengeteg ember tolongott a járdákon, és az úton rengeteg autó. - A dolgok visszája - mondta Ann. - Mint amikor valami visszatükröz dik a vízen. Lehet, hogy valahol a fejük felett ott van az igazi New York. Allen egy pillanatra megállt, és a buszra felszálló embereket figyelte. - Nem mehetünk busszal - mondta Ann. - Nem váltottál pénzt. - Hát honnan tudtam volna, hogy mi lesz itt? Nem érdekes, csak bámészkodtam. A másik oldalon mennek az autók, és a vezet k háttal ülnek. Honnan látják, hogy merre mennek? - Biztos van el repillantó tükrük. Elfordultak, amikor a busz eldübörgött. Többmérföldnyit sétáltak az alagút utcáin, cél nélkül bolyongtak, visszafelé olvasva az épületek, utcák és terek nevét, néhányat fel is ismertek közülük. Megtalálták a Broadwayt, az Ötödik sugárutat és az Etats Eripme Buildinget, a világ legmélyebb épületét. Ellenállta a kísértésnek, hogy megnézzék a kilátótornyot, az utolsó pillanatban eszükbe jutott, hogy nincs pénzük. - Ez is csak egy szokásos nagyváros - mondta Ann. - Túl sok ember egyszerre, és túl nagy zaj. - És nincs kék ég - mondta Allen. - Valahol biztos van ég. Szerinted hova dugták? Amikor legközelebb az órájukra néztek, öt óra múlt éppen, illetve hét óra lett volna néhány perc múlva kroyweni id szerint. És most már mindenképpen haza akartak menni. Visszataláltak a pályaudvarra, a mozgólépcs n lementek a váróba. Ann hirtelen Allenhez fordult, és megragadta a karját. - Hogy veszel jegyet? - Rengeteg pénzünk van. - Dollár. De nem váltottál pénzt. Mi van, ha nem fogadják el a dollárt? - Mindenki elfogadja a dollárt. A másik oldalon is elfogadták, nem? És ha nem, akkor meg valahol biztos lehet pénzt váltani.
- Remélem, igazad lesz - mondta Ann. - Egy délutánon át képes vagyok visszafelé gondolkodni, de ahhoz már öreg vagyok, hogy hosszabban tegyem. Allen levigyorgott felesége fiatal arcára, és kéz a kézben odasétáltak a Boolg Társaság irodájához. Az ajtónál azonban döbbenten megtorpantak. A Boolg Társaság bezárt. “Nyitva 3-tól 7-ig”, olvasták az ajtóra függesztett táblán. Allen az ujján utánaszámolt. - Vagyis kilenct l ötig. Az én órámon öt óra húsz van. - Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte Ann. - Itt ülünk a pályaudvaron egész éjjel? - Természetesen nem. Keresünk egy szállodát. - De hogyan fizetjük ki a számlát? - Majd reggel váltok pénzt. - Rendben - mondta az asszony. Magabiztosan odaléptek a Reltats Hotel recepciós pultjához, és bátran állták az ket gyanakodva mustráló portás tekintetét. Az keresztülnézett rajtuk, nyugtázta, hogy nincs csomagjuk, és undorral megjegyezte: - Nemde házasok. Allen felháborodva felelt: - Természetesen házasok vagyunk. Három éve már, hogy házasok vagyunk. Nem volt elkészülve a portás reakciójára. A férfi arca elvörösödött, szinte felrobbant, és fenyeget en rázta a kezét. Két további alkalmazott sietett oda a segítségére. Az, akivel beszéltek, rájuk mutatott. - Házasok! - buggyant ki bel le. - Mármint be is ismerik? - Egy els osztályú hotelben - ilyesmit! Mégis, mit gondolnak, mik vagyunk mi? - Hívja a rend rséget! Allen megragadta Ann karját, és futásnak eredt. Az ajtón kívül egy londiner utánuk eredt, valamit firkált egy darab papírra, és Allen kezébe nyomta. - Próbálják meg itt - mondta. - Nem olyan rossz hely és nem akadékoskodnak annyit. De azért helyesebb, ha nem vallják be, hogy házasok. Nem számít, mit gondolnak, de ha rögtön ezzel kezdik... - Kösz - mondta Allen. - Szóra sem érdemes, haver. Én is voltam már egyszer házas. A szálloda kicsi volt, tiszta, és a hangulat szinte kínosan udvarias.
A recepciós kuncogott, miközben Allen aláírta a bejelent t, de nem szólt egy szót sem. Allen elmondta, hogy egy éjszakát szeretnének maradni. A tizenöt rallod elfogadható árnak t nt. A recepciós egy vidám külsej londinert intett oda hozzájuk. Beléptek a levonóba, és lelifteztek arra a szintre, ahol a szobájuk volt. - Jónak t nik - suttogta Ann. - Mi a baj? - Azon gondolkodom, hogy hogyan adjak borravalót a fiúnak. Az készségesen a szobájukig kísérte ket, hamar körülnézett, hogy minden rendben van-e, és amikor Allen határozottan hátat fordított neki, kifelé menet valamit a markába nyomott. - Ez mindennek a teteje! - robbant ki Allenb l, amikor az ajtó becsukódott. - Szemmel láthatóan eszem ágában sem volt borravalót adni neki, erre adott nekem három rallodot! Ann a kezébe vette az egyik bankjegyet. - Egész jó kép Notgnihsawról - mondta. - Mit gondolsz, elég egy vacsorára? - Valószín leg nem - egy jó vacsorára semmiképpen. Pedig én éhes vagyok. Küldessünk fel valamit a szobánkba és írassuk a számlához. Talán van itt valahol egy étlap. A vacsorát felhozták, ugyanaz a vigyorgó londiner jött ismét. Allen megborzongott arra a gondolatra, hogy a fiatalembernek a saját három railodját adja oda borravalóként, de a londiner megel zte t. Ügyesen némi aprópénzt csúsztatott a tálcára, és kisietett. - Megint adott borravalót! - üvöltötte Allen. - Most öt rallodot! - Ne panaszkodj - csitította Ann. - Lehet, hogy összejön elég ahhoz, hogy kifizessük a hotelszámlánkat. - Szó sem lehet róla. Figyelj, ideteszem a tálcára az egészet. Az a legkevesebb, hogy visszaadom a pénzét. Amikor a fiú jött a tálcáért, óvatosan levette a pénzt és otthagyta az asztalon. És amikor Allen kicsit kés bb összeszedte, már nem nyolc rallod volt, hanem tizenegy. Fárasztó nap volt, és nagyot aludtak. Kilenc után ébredtek, vagyis kroyweni id szerint még három óra sem volt. A szálloda éttermében reggeliztek, hogy elkerüljék a londiner okozta kellemetlenségeket. A számlát a szobájuk számlájához íratták. Aztán Ann visszatért a szobájába, és Allen leballagott a pályaudvarig, hogy pénzt váltson és elintézze a
visszaútjukat Centraliába. A Boolg Társaság fiatal alkalmazottja megért volt. - A szabályok szigorúak - mondta -, nem tehetünk kivételt senkivel. A dollárt a másik oldalon kell rallodra átváltani, úgyhogy azt hiszem, nem segíthetek. Allen hamar egy széket, keresett, és lassan leült. Az utazási iroda alkalmazottja nem értette, miért néz olyan döbbenten. - Ha ilyen fontos, hogy megszabaduljon a dollárjaitól - mondta -, akkor miért nem utazik el újra és költi el? Allen arca felragyogott. - Ez az. Ez lesz a megoldás. Mennyibe kerül két jegy Centraliába? - Amint már említettem - felelte a fiatalember türelmesen -, valutával csak a küldöldi kirendeltségeink foglalkoznak. Itt csak a rallod elfogadott. Két jegy ezer rallod lesz. Mikor szeretnének indulni? - Még gondolkozom - felelte Allen. A szállodai szobában Ann és Allen egymást bámulva ült. - Hála a londinernek - szólalt meg Allen -, tizenegy rallodom már van. A szoba tizenöt lesz, plusz a két étkezés ára. Minimum huszonöt. És ezer kell, hogy visszajussunk. Van valami ötleted? A n a fejét rázta. - Úgy t nik, sokáig maradunk itt. És nem lesz éppen nászút. Dolgoznunk kell és meg kell keresnünk a pénzt. - Akár fel is mehetnénk, kijelentkezünk és bevalljuk az egészet az igazgatónak - mondta Allen. - Talán segít szerezni valami állást. - Nem maradhatnánk mégis inkább itt? - Túl drága. Heti több mint száz rallod csak a szoba, és ebben még nincsenek benne az étkezések. Meg ruha is kell. Fogalmam sincs, hogy mennyit szoktak keresni az emberek ebben az rült világban. Zordan pillantottak a recepciósra. - Kijelentkeznek, nemde? - mondta. - A számlákat annál az ablaknál kell rendezni. Egy ifjú hölgy összeállította a számlát, és részletesen felolvasta. - Egy szoba egy napra, tizenöt rallod. Vacsora szobaszervízzel, tizenegy rallod. - Allen arca megrándult. - Reggeli, három rallod. Összesen huszonkilenc rallod. Kérem, vegyék át a számlájukat. - Hogy is volt ez, kérem? - kérdezte Allen. Még miel tt felfogta volna, hogy mi is történik, a jobb hüvelykujját máris betintázták, rányomták a számlára és szárazra törölték. Annt l ugyanígy
ujjlenyomatot vettek, és miközben Allen egyre kereste a szavakat, hogy megmagyarázza, miszerint csak tizenegy rallodjuk van, az ifjú hölgy máris kiszámolt eléjük a pultra huszonkilenc rallodot. - Húsz, huszonöt, huszonkilenc. Nagyon köszönjük, uram. Remélem, legközelebb is megtisztelnek, amikor erre járnak. Eltántorogtak a pulttól, elhagyták a szállodát, és vagy egy utcányit mentek, mire egyikük megszólalt: - k fizettek nekünk - Így Allen. Ann egy szót sem szólt. - És a londiner borravalót adott. Ann megtorpant, és egy üzletre mutatott. - Fehérnem bolt. Tiszta fehérnem re van szükségem. Beléptek az üzletbe. Ann szerényen vásárolt néhány dolgot. Az eladó hat rallodot fizetett nekik. Kimentek. - Másik szálloda? - kérdezte Allen. - Igen. A legdrágább szobát vesszük ki, amit csak találunk. - Vegyünk ki egy nászutas lakosztályt. - Még frászt kapnának. Azt hinnék, hogy házasok vagyunk. - Nincs valami drágább, mint egy szállodai lakosztály? Keressünk egy ingatlanközvetít t és kérdezzük meg. Hamarosan találtak egy ingatlanközvetít t. Egyhetes albérletet keresett számukra egy luxuslakásban, a bérleti díj heti négyszáz rallod, amit el re kifizettek nekik. Az ügynök kifizette nekik még az ügynöki dijat is, ami negyven rallod volt, fogadott egy cselédet meg egy szakácsot. A két alkalmazott boldogan nyújtotta át Annek a heti bérét, amikor munkára jelentkezett. Allen és Ann tébolyult vásárlókörútra idült. Vettek egy b röndöt, ami egyegy ujjlenyomatba került, és kaptak érte százötven rallodot. Allen talált magának egy kit új öltönyt, és a lelkes eladó, miután ujjlenyomatot vett Allent l, kifizetett neki kilencvenöt rallodot. Tet l talpig felöltöztek, és hazaértek a lakásukba. - Megvan az ezer rallod - mondta Allen. - Mehetünk, amikor akarunk. Ann körülnézett a pompás nappaliban, és sóvárogva bámulta a szoba túlsó végében bugyborékoló szök kutat. - Hát igen, mehetünk. - Tényleg haza kell mennünk. Doris nem gy zi majd. - Igen, azt hiszem, tényleg nem. Allen hirtelen megragadta az asszonyt.
- A fenébe Dorisszall Nem is voltunk rendes nászúton. Hadd legyen ez az! Sue egy hétig csak elboldogul a dolgokkal. Nem szívesen, de megteszi. - Legyen - mondta Ann boldogan. - Ki tudja, mikor engedhetünk meg magunknak ilyesmit még egyszer? Allen szerelmesen átölelte. - Paradicsomi - Nem - mondta Ann. - Mocsidarap! Emlékezetessé tették hát a következ hetet. Egyik mulatóból a másikba szédültek. Káprázatos számlákat csináltak, és távozáskor ujjlenyomatuk fejében egy csomó készpénzt zsebeltek be. Gavalléros borravalókat kaptak a pincérekt l. Színházba is jártak, ahol a jegyek mellé mindig megkapták azok árát is. Az els döbbenet elmúltával már csak olyan méregdrága apróságokat vásároltak, amelyeket könnyen hazavihettek magukkal. Szinte egészen hozzászoktak már, hogy a desszerttel kezdjék és az el étellel fejezzék be az étkezéseket. Lassan fel sem t nt már, hogy visszafelé járnak az órák, hogy a naptár is visszafelé m ködik, és hogy a negyvenegyedik emelet lefelé van. Valóságos Mocsidarap volt ez. A hét végén még mindig alig fértek a b rükbe a lelkesedést l, de ugyanannyira vágytak már haza is. És akkor, a végzetes hetedik napon súlyos ököl zörgetett az ajtajukon. A dörömbölés nyomán két robusztus, szigorúan öltözött férfi lépett be az ajtón, a rémült szobalányt egyszer en elsöpörték az útból, és a szobába lépve hidegen végigmérték ket. - I.B.F. - mondta az egyik, felmutatva az igazolványát. - Megbízható forrásokból úgy értesültünk, hogy önök ketten munkanélküliek. Igaz ez? - Igen, munkanélküliek vagyunk - felelte Allen. - Azért jöttünk, hogy elbeszélgessünk a munkanélküli adóról. Ann idétlenül vihogni kezdett. Allen pedig csak ennyit motyogott: - Mondom én, Mocsidarap. - Megvizsgáltuk, vajon a közelmúltban mindenki rendesen fizetett-e önöknek. Ám kiderült, hogy önök nem térítettek ebb l vissza semmit, és most azért jöttünk, hogy ezt behajtsuk. Kett jüknek ez összesen annyi mint hétezer dollár. Készpénzben vagy hitelesített csekken óhajtanak fizetni? Allent hirtelen mintha villámcsapás érte volna, és Ann elfehéredett arcába bámult. - Azt mondja, tartozunk... - Rendszeresen el fordulnak olyanok, akik megpróbálnak kibújni ez alól, és át akarják verni a kormányt - mondta az I.B.F.-ügynök. - De hamar
rájönnek, hogy drága mulatság nem dolgozni. Ha megfogadják a tanácsomat, hamar elt nnek oda, ahonnan jöttek, dolgoznak rendesen, és befizetik a fizetésüket, ahogy rendes polgárhoz illik. Most pedig szeretném látni a hétezer dollárt. Allen felnyögött. - Kíváncsi vagyok, mennyi a jövedelemadó. Az ügynök egy pillanatra zavarba jött. - Nos, szóval... azt ki kellene számolni. Jobb, ha most fizetnek szépen, a jövedelemadó ráér. Allen el vette a tárcáját, és számolni kezdett. - Nálam négyezer-ötszázhúsz rallod van - mondta bosszúsan. - Ann? Ann is a pénztárcájában kotorászott. - Ezerkétszáz rallod - felelte. - Vagyis háromszáznyolcvan hiányzik még - jegyezte meg az I.B.F.ügynök. - Ha elkísér - fordult hozzá Allen -, elmegyünk, veszünk még ezt-azt, és akkor ki tudjuk fizetni. Vettek hát Annek még egy gyémántgy t - ez volt a harmadik -, és kifizették az I.B.F. emberét. Letörve tértek vissza a lakásukba, ahol a háziúr már várt rájuk. Csendes, sz hajú férfi volt, amolyan apatípus, de most gyászos volt a képe. - Csalódnom kellett önökben - kezdte. - Hogyhogy? - kérdezte Allen. - Reméltem, hogy egész nyárra ki tudják venni a lakást. Ám így... - A fejét csóválta. - Mire volt ez jó? - Mármint micsoda? - Hogy ilyen kicsapongó életet éltek. Nem tudom, hogy amúgy, amikor dolgoznak, mennyi jövedelmet fizetnek be, de ha az átlagnál többet, akkor is túllépték a luxuskeretet, évekre el re. Persze vissza kellett volna tartani önöket ett l, ha nem lettek volna olyan gyorsak. De hát egyetlen hét alatt! A számláik megteltek, és így arra kell kérnem önöket, hogy költözzenek ki. - Honnan tudja mindezt? - kérdezte Allen. - Drága fiatalember, mit gondol, mégis miért vesznek önt l ujjlenyomatot minden egyes vásárlásnál? Minden számlát a központi leszámító hivatalba továbbítanak, ahol összeállítják a vásárlások teljes listáját, ha az összeg elér egy bizonyos határt. Természetesen százalékos arányban
beleszámolják a borravalókat és a hasonló, számla nélküli tételeket is. De hát ezt amúgy is tudják. - Ja - bólintott Allen. - Amúgy is. - Így hát... menniük kell. A létminimumon kell élniük jó darabig. De... élénkült fel - ha visszakapják a hitelüket, jöjjenek el újra hozzám. Talán sikerül valami hasonlóan szép helyet találnom, mint ez - ha megígérik, hogy ésszer bben fognak élni. - Ezzel távozott, és a válla felett még eldörmögte, hogy délig hagyják el a lakást. - Ott megy heti négyszáz rallod - jegyezte meg Ann. - Igen, és sokára lesz még ezer - válaszolta Allen. - Már akkor el kellett volna mennünk, amikor összejött. - Nem szívesen mondom - válaszolt Ann -, de tényleg jobban tettük volna. Azért jól éreztük magunkat. - Most mihez kezdünk? A választ a kellemes hangú ajtócseng adta meg. Egy detektív érkezett letartóztatási paranccsal. Egy órával kés bb már a bíróság el tt álltak. Egy óra és tizenöt perc múlva túl voltak a tárgyaláson, ítéletet mondtak felettük, és a bíró is alaposan kioktatta ket. A bíró szentenciája segített valamelyest belelátni abba, amit Allen tükörgazdaságnak nevezett. Elmondta, hogy olyan ártalmas tályog voltak k a gazdaság gyökerén, amely az egész gazdaságot a felborulás veszélyével fenyegette. A b neik a következ k voltak: el ször is többet bevételeztek a vásárlásaikért mint amennyit bérként kifizettek volna; másodszor pedig munkanélküliek voltak, és ezért egyáltalán nem fizettek bért. Allennek hirtelen ötlete támadt. - De tisztelt bíró úr - ellenkezett -, nem találtam munkát. A bíró belevörösödött a méregbe, és kalapácsával nagyot csapott az asztalra. - Ez a bíróság nem t r el ilyen meséket! Tudja jól, hogy minden polgárnak, aki nem talál önálló munkát, joga van az államnak fizetni a bérét. Allen egy pillanatig arra gondolt, figyelmeztetni kéne a bírót, hogy k nem is állampolgárok, de aztán meggondolta magát. A büntetés nem t nt valami komolynak. A bíró próbaid re szabadlábra helyezte ket, majd egy gyors kalapácsütés után a következ esetet szólította.
Egy tagbaszakadt rend r kikísérte ket a tárgyalóteremb l egy kisebb helyiségbe, ahol fehér ruhás technikusok vártak már rájuk. Leültették ket egy asztalhoz, és még miel tt egészen felfogták volna, hogy mi is történik, a jobb hüvelykujjukat máris beszorították egy kisebb dobozszer szerbe. - A bíró próbaid re ítélt - mondta Allen felháborodottan. Hüvelykszorítóról szó sem volt! - Válogatósak Vagyunk, mi? - vigyorgott a rend r. Allen hirtelen fájdalmat érzett, aztán semmi mást. Ugyanakkor Ann is összerándult, aztán értetlenül nézte a férfit. - Rendben. Mehetnek - mondta a rend r kuncogva. - Aztán többet ilyet ne csináljanak. A bíróság lépcs jén megálltak, hogy megvizsgálják a hüvelykujjukat. Mind a kett jükén egy szépen bevésett kis P látszott. Allen hüledezett: - Megáll az eszem. Megbélyegeztek. Megkeresték az el ingatlanügynökük irodáját, de az úriember ezúttal nyilvánvaló utálattal fogadta ket. - Mit akarnak itt? - Laknunk kellene valahol - kezdte Allen. - Azt gondoltuk, ön talán... Nem foglalkozom olyan bérl kkel, mint maguk. - Tudna ajánlani valaki mást? A férfi felsóhajtott, és becsöngette a titkárn jét. - Ezek az emberek itt próbaid sek. Nézze meg, talál-e nekik valamit! A titkárn távozóban fitymálóan mérte végig ket a válla felett. - Talán furcsának t nik a kérdés - fordult Allen ismét az ügynökhöz, jobb hüvelykujját feltartva -, de meg tudná magyarázni, hogy mi ez a próbaid dolog? - Próbáljon meg venni valamit - felelte az ügynök. - Rögtön megérti majd. Csak úgy vásárolhat, ha a számlát a jobb hüvelykujja lenyomatával hitelesíti. A próbaid s lenyomatot nem fogadják el, csak ha fel tudja mutatni a bíróság hivatalos igazolását a próbaid leteltér l. - Na de mégis mit akarnak velünk? Halálra éheztetni? - kérdezte Allen nekidühödten. - Ó, a legszükségesebbeket megvehetik. De csak a legszükségesebbeket. Fel kell iratkozniuk egy üzletben, és minden élelmiszert ott kell megvenniük. Vehetnek ruhát is, de csak olyat, ami a munkájukhoz szükséges, és a munkaadójuknak kell kitöltenie a megrendelést.
Természetesen nem tudom, mennyivel lépték túl az engedélyezett határokat, de ha néhány évig fegyelmezetten élnek, a bíróság figyelemmel lehet a jó magaviseletükre. - Értem - mondta Allen. - Áruljon el nekem még egy dolgot. Vannak erre kölcsönintézmények? - Nem egészen értem. - Bankok, hitelintézetek... - Ó, szóval olyanok, ahol kölcsönvesznek pénzt. Persze - egy csomó ilyen van. Miért kérdezi? - Ezer rallod hitelt szeretnék felvenni. - Drága fiatalember! Maga most jött a hathuszassal? Ezekt l az intézményekt l nem kölcsönvesz az ember, hanem kölcsönad nekik! - Hogy micsoda. Ja igen, persze - Így Allen. - Ez csak természetes. A titkárn visszatért, és Allen kezébe nyomott egy cédulát. - Itt a cím - mondta. - Nem valami sok. Mindössze egy bútorozott szoba. A környék ócska, és messze is van, de ennél jobbat azt hiszem, nem fogunk találni. - Köszönet mindenért - mondta Allen. - Az állam elkoboz mindent, amit vásároltunk? - Természetesen nem. Mindössze megakadályozza, hogy többet vásároljanak, amíg le nem dolgozzák a többletüket. Megpróbálták a holmijukat taxival elszállítani, de a sof r egyetlen pillantást vetett csak a P bet re, amely Allen hüvelykje közepén virított jól láthatóan, és faképnél hagyta ket. Négyszer kellett átszállniuk a busszal és rájöttek, hogy ezzel a heti buszköltséget el is használták. Az új házinéni kövér volt, bagolyszer és gonoszul gyanakvó. - Már megint olyanok, mi? - jegyezte meg, miközben Allen ujjlenyomatát vizslatta. - Na rendben. De vegyék tudomásul, hogy ez rendes ház, és ha nekem idejön szimatolni a rend rség, elt nnek innen, de rögtön. - Egy hétre el re fizette ki ket - hat rallod volt. Berendezkedtek a sz kös szobában. Allen az egyetlen széken üldögélt, és rettenetesen érezte magát, míg Ann az ágyon nyúlt el és zokogott. - Ennünk kéne valamit - szólalt meg Allen végül. - Nem vagyok éhes. - Akkor is kell vennünk valami ételt. Különben nem lesz pénzünk, hogy kifizessük a bérünket, és nem dolgozhatunk. És ha nem dolgozunk, akkor
megint ki kell fizetni a hétezer rallod munkanélküli adót a hét végén. És honnan lesz még egyszer hétezer rallodunk? Ann nehézkesen felkelt. - Na jó. Veszünk valami ételt, de nem esszük meg. Aztán állást is kellene keresnünk. Feliratkoztak egy környékbeli élelmiszerboltban, és az egész heti élelmiszeradagot megvették, f leg konzerveket, hogy ne kelljen f zni. Hazavitték a dolgokat meg tizenhét rallodot. - Most van huszonhárom rallodunk - mondta Allen. - Vagyis csak olyan állást kereshetünk, ahol tizenegy és fél rallodnál kevesebbet kell kifizetni. - Te keress tizenháromért, én meg majd tízért. Találtak egy munkaközvetít irodát, ahol külön-külön elbeszélgettek velük. Az alkalmazott, aki Allennel foglalkozott, a homlokát ráncolva vizsgálta a szégyenteljes ujjlenyomatot, aztán ugyanígy vette szemügyre magát Allent is, és undorodva megborzongott. - Kár a fáradságért, amit magukra pazarolok - jegyezte meg. - A legalacsonyabb bér munkára alkalmasak. Valami ügynöki munka éppen jó lesz. Alacsony fix bért kell csak fizetnie és százalékot azután, amit elad. Ha nem ad el sokat, elboldogulhat. Legjobb valami olyat keresni, ami olcsó, hiszen különben heti egyetlen nagyobb üzlet tönkreteheti. Ez talán jó is lesz - sírhelyek. Itt a cím. Ez pedig és öt rolladot nyújtott Allennek a közvetít i díj. Remélem, nem találkozunk többé. Ann már otthon volt, amikor Allen este hazaért. Arcra borulva feküdt az ágyon, és fel sem nézett, amikor a férfi belépett. Allen leült a székre, és az ágyra tette a lábát. - Vigéc lettem - mondta. - Sírhelyeket árulok. Százötven rallod darabja vagyis aki megveszi, százötven rallodot kap érte. Fix bért fizetek meg százalékot. Heti tizenöt rallodot fizetek a f nöknek és sírhelyenként még tizenötöt a vev nek. Nem igazán szeretnék eladni egyet sem. A n arcát a párnába fúrva válaszolt: - Én irodaszolga vagyok. Ez volt a legjobb, amit találtam, és ez is huszonöt rallod hetente. Nem volt nálam annyi, és ha holnap nem viszem be a maradékot, kitesznek, összesen tizenöt volt nálam - tíz a f szerest l és t a munkaközvetít l. Amúgy is majdnem kirúgtak, mert nem tudom visszafelé használni az ábécét. - Nem próbáltad a ruhatrükköt? - A micsodát? - A n felült.
- Elmondtam a f nökömnek, hogy ez az egyetlen öltönyöm. Szerinte egészen jól néz ki - mondjuk, kétszáz rallodért nem is csoda -, de azért egyetértett, hogy egy ügynöknek ne legyen csak egyetlen öltönye. Adott egy utalványt, és vettem egy öltönyt negyven rallodért. Ez volt a legdrágább, amit engedtek megvenni. Ezzel nyerünk egy kis id t. Kifizeted holnap a tíz rallodot, aztán... - Heti hat rallodot kapunk a szobáért - mondta Ann színtelen hangon. Tizenhetet kaphatunk élelmiszerért. Ez huszonhárom. És nekem huszonötöt kell kifizetnem a bérre, neked meg tizenötöt. Hogy jön össze az ezer rallod, ha minden héten feléljük a tizenhetet? - Próbáld meg; nem ad-e a f nököd utalványt ruhára, és én is körülnézek majd. Majdcsak eszembe jut valami. Talán megengedik, hogy néha egyegy ügyfelet elvigyek vacsorázni, így is szerezhetnék néhány rallodot. Talán adódik valami. A katasztrófa másnap következett be, amikor Allennek sikerült eladnia egy sírhelyet. - Egyszer en ragaszkodott hozzá - nyögte. - Megpróbáltam megsérteni, és ócsároltam a területet. Mindent megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, de nem tudtam lebeszélni. Úgyhogy oda tizenöt rallod. - Én szereztem tizenöt rallodot ruháért - mondta Ann. - Tehát nincs nagy baj. A jöv heti béremet már kifizettem. De azért jobb lenne, ha nem adnál el többet. - Nem fogok - ígérte Allen. - Egyszer en sarkon fordulok és elszaladok. A második hét elején befizették a bérüket, s t volt annyi feleslegük, hogy a harmadik hetet is kihúzzák, feltéve, hogy Allen nem ad el több sírhelyet. Ezen túl pedig csak a teljes kétségbeesés maradt. Allen szörny hangulatban tért haza. Reggel éppen hogy csak sikerült elkerülnie, hogy eladjon egy sírhelyet. Védekez taktikája annyira nyilvánvaló volt, hogy a reménybeli vásárló bepanaszolta t a f nökénél. A f nök átnézte Allen eladási feljegyzéseit, amelyek valóban nem voltak túlzottan meggy ek, és megfenyegette, hogy elbocsátja. Allen fáradt volt, reményvesztett, és elfogta a hányinger, ha arra gondolt, hogy megint hideg konzervet kell vacsoráznia. Honvágya volt, és vágyott már a kék ég után. Belépett az ajtón, és megtorpant a döbbenett l.
Annek látogatója volt - egy testes, szakállas, kopasz látogatója, aki az ingatag székén hátrad lve, elgondolkodva mérte végig Allent. Mr. Gloob volt a Gloob Utazási Irodától. Mr. Gloob vádlón mutatott Allenre. - Ezt nem kellett volna! - Ezt maga mondja?! - válaszolt Allen. Ann izgatottan felpattant. - Épp most értünk haza. Megláttam az utcán, és majdnem meglógott el ttem. Két háztömbön át üldöztem. - Három háztömb volt - mondta Mr. Gloob. - A mamám mindig azt mondta, hogy ne tör djek idegen n kkel, úgyhogy megpróbáltam nem észrevenni. Megjegyzem, minden siker nélkül. Nem ismertem fel. De ezt azért tényleg nem kellett volna. El tudják képzelni, micsoda felfordulást okoztak az elszámolási központunkban? Két retúrjegy, és nincs meg hozzájuk a távozást igazoló ujjlenyomat. Az igazgatók három vésztanácsot hívtak össze, és úgy t nt, nincs megoldás a problémára. Vissza kell menniük, ezzel remélem, tisztában vannak. Teljes diszkréciót kell fogadniuk, és azonnal távozniuk kell. Másról tárgyalni sem vagyok hajlandó. - Én sem - jegyezte meg Ann indulatosan. Gloob kritikusan körülnézett a szobában. - Miért laknak ilyen nyomorúságosan? Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy a maguk világából valók mihez is kezdenének a mi civilizációnkban, de igazán nem ilyesmit képzeltem. - Mi sem ilyesmit képzeltünk - mondta Allen, és röviden elmesélte gondtalan életük egy hetét, majd leírta azokat a mélységeket, ahova buktak. Gloob szörnyülködve az égnek emelte a karjait. - De ilyet! Miért hagyták, hogy próbaid re Ítéljék magukat és így kelljen élniük! Ez rettenetes! Miért nem mentek egyszer en vissza Centraliába? - Hogyan mentünk volna? - kérdezett vissza Allen. - Az I. B. F. embere elvette minden fillérünket. Nem volt meg az ezer rallodunk a jegyekre. Gloob lassan felállt. - Drága Allen barátom! Az lehetetlen, hogy több mint két hetet élt a mi civilizációnkban, és még mindig nem érti, hogy m ködnek a dolgok. Nem maga fizet ezer rallodot a jegyekért. Mi fizetünk magának ezer rallodot! - De hát én azt hittem... - kezdte Allen er tlenül. - Szóval Centraliában kifizettették velünk a jegyet, mi kifizettük, úgyhogy...
- Elkezdek csomagolni - jelentette ki Ann. - Én pedig segítek - mondta Allen. Gloob felemelte a kezét. - Egy pillanat. Ne olyan gyorsan. Ez az egész sokkal komolyabb ügy, mint gondolják. Bármikor nyugodtan visszatérhettek volna, miel tt próbaid sek lettek. Egyszer en odajöhettek volna, és kiállítunk egy számlát. De most nem adhatnak számlát. Felhasználták a luxuskeretüket, és sok id be telik, amíg az ujjlenyomatukat elfogadják. - Azt akarja mondani, hogy itt ragadtunk? - Pontosan ezt akarom mondani. Nyilván nem értik a mi gazdaságunkat, máskülönben nem keveredtek volna bajba. Az emberek nagyon gondosan jegyzik a vásárlásaikat. Ha valami különleges luxusra vágynak, mint például egy Boolg-féle utazás, jó el re elkezdenek arra tartalékolni, vagy hazatérésük után drasztikusan csökkentik a luxusból származó bevételeiket. Az olyasmi, mint a maguk esete, nagyon ritka. Súlyos kihágásnak min sül, amit csináltak, ezért is olyan szigorú a büntetés. Hosszú ideig csend volt ezután; Allen eközben Gloobot bámulta, Ann pedig a földet. - Nos, rendben - szólalt meg Allen. - Ann, éppen elég volt ebb l az rületb l. Holnap reggel els dolgunk lesz megkeresni a hatóságokat és elmondani, hogy mi történt, aztán megkérjük, hogy segítsenek kijutni innen. - Ó, istenem! - robbant ki Gloobból. - Ezt nem tehetik! A Boolg Társaságnak ez csak hátrányos reklám lenne. Elvesztenénk az opciónkat. Külön kikötöttük, hogy a m ködésünk szigorúan titokban marad a küls világ el tt. - Hát hogyne - mondta Allen. - Most, ha megbocsát, Mr. Gloob, csomagolni szeretnék. - Figyeljenek. Most kezdenek jobban menni a dolgok, új terminálokat készülünk nyitni Európában és Dél-Amerikában. Mindent elrontanának. A legjobb esetben is le kellene zárnunk az állomásainkat az Egyesült Államokban, az pedig a legnépszer bb úticél. El sem tudják képzelni, hogy ezek az utak mit jelentenek az itteni embereknek. Kifizethetik a hotelszámlájukat, ahelyett hogy nekik fizetnének, fizethetnek a buszokon, fizethetnek az étkezésekért, dolgozhatnak, és az alkalmazójuk fizet nekik ez egyszer en... - Mocskos nagy szégyen - bólintott Allen. - Nos, ha megbocsát... Gloob mélyet sóhajtott.
- Rendben. Megoldom valahogy. Kezdjenek csomagolni. Allen egy táska után nyúlt. - Nem értem, miért csinál ebb l ekkora problémát. Összesen annyit kell tennie, hogy kicsempész minket innen. Nem kell kifizetnie nekünk az ezer rolladot. Mihez is kezdenénk vele? - Hmm, igen - mondta Gloob. - Talán meg lehet oldani hivatalos papírok nélkül. Meglátjuk. Valaki keményen megdöngette az ajtót kívülr l, és a házinéni gonoszan cseng hangját hallották: - Mr. Allent keresik telefonon! Allen megdöbbent. - Nem ismerek itt senkit. Ki telefonálhat? - Vedd fel, és kiderül - mondta Ann. Allen felrohant három lépcs fordulót, és a várakozástól izgatottan vette fel a kagylót. - Halló! - Senoj ügynök beszél az I. B. F.-t l. Ugye emlékszik még a körülbelül egy héttel ezel tti beszélgetésünkre a munkanélküli adóról. - Ha ez érdekli - vágott közbe Allen -, már van állásom. - Tudom. Akkoriban említette a jövedelemadót. Megvizsgáltuk az ügyet, és kiderült, hogy az elmúlt öt évben nem folyósítottak az ön részére jövedelemadót. A korlátozó szabályok nem engedélyeznek többet, mint ötévi hátralék követelését az államtól, de tekintve, hogy bizonyítást nyert az ötéves hátralék, szeretnénk megegyezni önnel. - Igazán rendes maguktól - morogta Allen. - Fogalmunk sincs, hogyan történhetett, de megtörtént, és szeretném, ha aláírná a szükséges papírokat és elfogadná a csekket a kielégítésr l. - Mekkora az összeg? - A kamatokkal és a bírsággal huszonötezer rallod. - Maga viccel. Adja meg a címét, és holnap reggel felkeresem. - Mi az akadálya annak, hogy már ma este? - kérdezte az ügynök. - Most dolgom van - felelte Allen. - Tudja, vacsoraid . - És egy óra múlva. - Legyen kett . - Allen az órájára pillantott, és számolni kezdett. - Négykor. - Egy kicsit kés n van, de rendben. Négykor várjon. Allen lerohant a lépcs n. - Az I. B. F. - lihegte. - Huszonötezer rallodot akarnak kifizetni visszamen leg a jövedelemadóra.
Gloob leveg után kapkodott. - Uramisten! Maga viccel! - Szó nincs róla. Négykor jön. - El kell t nniük! Ha a kormány ennyi pénzt kifizet maguknak, akkor állást is szerez, hogy elkölthessék, vagyis magas pozíciókba kerülnek, és akkor soha nem jutnak ki innen. Jöjjenek, segítek csomagolni. Sietve távoztak, a lépcs n felfelé száguldva. Az el térben vártak, amíg Gloob elrohant taxit szerezni. A házinéni a folyosóról rohant utánuk. - Pontosan ezt vártam az ilyen jómadaraktól, mint maguk! - kiabálta. - Át akarnak verni! Pontosan erre számítottam! De én résen vagyok ám! Itt van egyheti bér, amiért bejelentés nélkül távoznak. Hat rallodot nyomott Allen kezébe. Visszatértek Centraliába, a Globe Utazási Irodához meg a kaliforniai híres, tízszobás, tóra néz , vörösfeny házhoz. Békében és nyugalomban éltek, szépen gyarapodtak. Soha nem adtak magyarázatot érthetetlen elt nésükre, és ha a barátaik furcsának tartották is, hogy els fiukat Kroywennek keresztelték, soha nem említették ezt Annek és Allennek. Legalábbis nem úgy, hogy azok hallják. A Kroywen nevet Ann választotta, és szelíden kitartott mellette Allen élénk tiltakozása ellenére. Allen jó barátjához és üzlettársához, Mr. Gloobhoz fordult. - A gyerek soha nem fogja semmire vinni egy ilyen fura névvel - mondta. - Vagy nem? Mr. Gloob arcára kiült az értetlenség. - Mi a fura “abban, hogy Kroywen? - kérdezte. Bereczky Tamás fordítása Michael Blumlein A dominók Aznap éjjel találkoztam el ször Jakekel, mikor a papám tökrészegen jött haza. A mamám is részeg volt, üvöltöztek egymással, aztán mama kupán vágta egy üveggel. Vörös lett a haja, és folyt a vér az arcába meg a szemébe. Mama sikoltozott, én pedig nagyon féltem. Anyám odaszaladt hozzá segíteni, én meg kirohantam a lakásból. Amikor a lépcs höz értem, megálltam. Nem volt szabad egyedül kimennem, de nem tudtam visszamenni. Mély lélegzetet vettem, és felléptem az els lépcs fokra. Amikor semmi nem történt, a másodikra is.
A lépcs tetején hirtelen kinyílt az ajtó. Megdermedtem. Aztán kijött rajta egy macska. Fáradtnak látszott az a macska, fekete volt meg fehér, és olyan hosszú volt a sz re, amilyet még sose láttam. Ásított, aztán lekocogott a lépcs n. Az ajtó nyitva maradt, és hirtelen egy arcot láttam a résben. A szeme meg a pofaszakálla öregnek látszott, de nem volt sokkal nagyobb egy gyereknél. - Buta macska - mondta. - Az ember azt hinné, hogy mostanára már tudja. - Rám nézett. - Nem gondolod, hogy tudja? Csak bámultam. Nem tudtam, mir l beszél, amellett idegenekkel nem szabad beszélgetni. Különösen ha ez az a ember, aki a folyosó végén lakik. - Te tudod - folytatta. - Neked pont megfelel a méreted. Biztos vagyok benne, hogy tudod. - Megrázta a fejét. - Az ember azt hinné, hogy egy macska is tudja. Különösen ez a macska. - Mit tud? - Lehet, hogy egyszer en túl öreg. Tudom, hogy tudja. Csak talán nem tud mit csinálni vele. - Mivel? Mivel, miszter? Rám nézett és pislogott. sz volt a szemöldöke, és kétoldalt kócos volt az sz haja. A feje teteje kopasz volt. - Gyere be, és nézd meg. Lássuk, mit gondolsz. Aztán majd megmondod nekem. Elt nt, az ajtó tágabbra nyílt. Odabenn minden narancsszín nek látszott. Valami nóta hallatszott, de nem hallottam pontosan, micsoda. Léptem egyet az ajtó felé, aztán megálltam. Hallgatóztam. “Masíroz a hangya, egy-gyen-ként, hurrá, hurrá, hurrá. Masíroz a hangya egy-gyen-ként, hurrá, hurrá, hurrá. Masíroz a hangya egy-gyen-ként, a kicsi megáll a part mentén...” Ismertem a nótát a suliból, és bementem, hogy tovább hallgassam. Mikor bementem, újra megláttam. Az ajtó mellett térdelt egy sz nyegen, és komor pofával bámulta. Ha ez az a muksó, aki a lakásban lakik, akkor én nem találtam olyan ijeszt nek. Igazából valahogy szomorúnak látszott. Beljebb mentem. Mikor a közelébe értem, felemelte a kezét. - Állj - mondta. - Biztos nem akarsz belépni. - Csóválta a fejét. - Buta macska. Méghozzá a kedvenc sz nyegem. Megnéztem. Sötét volt, de nem olyan sötét, hogy ne lássam a foltot a sz nyegen. - Ez az, miszter?
- Jake - mondta. - Ez az, miszter Jake? Ezt csinálta a macskája? - Nem az én macskám. Nem az enyém. Néha szeretném, ha az lenne, de hát persze nem az. Nem lehet. Vagy nem lehetett. - Hoogy? Rám nézett. - Ne legyél már ilyen együgy , fiú. Pont olyan jól tudod, mint én, mit csinált ez a macska. Csinálnál te ilyet a sz nyegeden? Csak bámultam rá, kicsit meg voltam ijedve, de nem nagyon, és megráztam a fejem. - Hát persze hogy nem csinálnál. Neked van modorod. - Néha ágyba pisilek. - Az természetes. Néha én is. De nem a sz nyegre. Erre nem. Buta macskád - Talán nem akarta. Talán csak tévedés volt. Kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de aztán becsukta. Sóhajtott, és visszaguggolt a sarkára. - Nagyon bölcs vagy, barátom. Tévedés volt, ez a szomorú benne. - Engem Johnnynak hívnak. - Mikor te bepisilsz az ágyadba, az hozzátartozik ahhoz, hogy majd feln tt legyél. Mikor mi csináljuk, az a leépülés jele. - Végigfuttatta az ujjait a haján a füle mögött. - Szegény macska. - Segítek kipucolni. Tudom, hogy kell. - Tényleg? - Ez mintha felvillanyozta volna. - Akkor feltétlenül segíts. - Egy kis só kell hozzá. Feltápászkodott, és kiment a szobából. Egy perc múlva visszajött egy ócska üvegkorsóval. Bet k voltak az elején: NaCl. Levette a tetejét, és kezembe nyomta a korsót. - Ez az? - Magából a Holt-tengerb l, John. Így szólítanálak, ha szabad. Szabad? Vállat vontam, és a foltra öntöttem a sót. Hamarosan összecsomósodott, és kezdett kiütni rajta a sárga, öntöttem hát rá még egy kicsit. Mire befejeztem, majd az egész korsó kiürült. - Egész ügyes kis emberke vagy, nem? El kell mesélnem Arseniónak a trükködet. Biztos szeretné ismerni. - kicsoda? - Egy kis barátom. Biztosan találkozni fogsz vele, illetve nem vagyok benne biztos, de esetleg. De itt... - Megint felállt, azt hiszem, azért, mert
látta, hogy a sz nyeg oké, és kézen fogott. Aztán elkezdett masírozni. Lefel járt a lába, és énekelni kezdett. - “Masíroz a hangya egy-gyen-ként, aztán jön John a part mentén, masíroznak körbe-körbe, nem néznek be a tükörbe, bumm, bumm, bumm...” Én is beszálltam, és egy perc múlva már ketten masíroztunk körbe-körbe a narancsszín szobában, énekeltünk, és valahányszor odaértünk, hogy “bumm, bumm, bumm”, tapsoltunk. Amikor tízhez értünk, még egyszer végigénekeltük az egész nótát, amit soha feln tt még nem csinált velem. Utána aztán abbahagytuk. Jake lihegett, azt hiszem, túlságosan kifulladt ahhoz, hogy folytassa. Odament a falhoz, és lezuttyant a földre, egy csomó párnára. Kinyújtotta a lábát, és behunyta a szemét. Vártam, hogy történjen valami. Amikor semmi se történt, elhatároztam, hogy körülnézek. El ször úgy látszott, mintha a szoba teli lenne kacattal. Mindenütt mindenféle holmik lógtak a falakról meg az asztalokról, még a székek hátáról is. A padlón mindenütt magasan feltornyozva állt a sok lom meg doboz. Eszembe jutott, mit szólna a mamám, ha az én szobám egyszer így nézne ki, de aztán nem gondoltam rá, mert nem akartam. Inkább megnéztem a dobozokat. Mind hosszú volt, és vékony, valahogy mind egyforma, de mégis más. Némelyik fényesen csillogott, mint a nap, némelyik meg olyan sötét volt, hogy azt se lehetett látni, mi van rajta. Az egyiknek muris állatok voltak a tetejére rajzolva, majdnem olyanok, mint az állatkertben, de nem egészen. Az egyik egy ló volt, volt farka meg minden, de szárnya is volt. Volt egy másik ló is, de annak meg n i arca volt, hosszú hajjal, hasonlított egy csajra, akit a suliból ismerek. És volt a dobozon egy sárkány meg egy madár, amelyik egy nagy t zb l, repült ki. Szerettem nézni, de butaságnak látszott: állatok, amik nem igazán állatok. Így aztán nem is néztem tovább, hanem megfogtam egy másik dobozt. Ez kék volt és fényes. Villogott, hol kigyulladt, hol elaludt, mint a rend rautó lámpája, mikor szirénázik. Ki akartam nyitni, de nem tudtam rájönni, hogy kell. Így aztán inkább a kezembe vettem. Valami csörgött benne, ett l megijedtem. Irtó gyorsan letettem és elsompolyogtam. Nem akartam, hogy Jake megtudja, hogy hozzányúltam. Szerencsére még mindig csukva volt a szeme. Nem tudtam, ébren van-e vagy alszik, odamentem megnézni. A szoba annyira zsúfolt volt, hogy véletlenül nekimentem az asztalnak. Megütöttem a lábamat, és lehajoltam, hogy megdörzsöljem. Akkor láttam meg a tetején a dobozt.
A legfeketébb fekete volt, amit csak valaha láttam, még a haveromnak, Joeynak az anyajegyénél is feketébb. Olyan fekete volt, hogy mintha ott se lett volna, olyan volt, mint egy lyuk vagy valami. Kinyújtottam a kezemet, hogy megnézzem, igazi-e, és akkor Jake egyszerre csak felébredt. - Ahhoz ne nyúlj hozzá! - mondta. Visszarántottam a kezemet, és ránéztem. - Derék fiú vagy. - Odahajolt, és elkapta a dobozt, aztán bedugta az egyik párna mögé. - Mit szólnál egy kis tejhez? A kisfiúk szeretik a tejet. Megráztam a fejemet. - Haza kell mennem. - Hát persze, mégy is. Hogy is lehettem ilyen álmos? A szüleid biztos aggódnak. Mosolygott, és belenyúlt az egyik zsebébe. Kinyújtotta a kezét, tartott benne valamit. - Nesze. Ajándék. Nem lett volna szabad elfogadni, de nem láttam benne semmi rosszat. Így hát elvettem. Egy t volt, és két fehér négyszög volt a végén, egy fekete vonal választotta el ket középen. Mindegyik négyzetben fekete pöttyök voltak. - Egy dominó - mondta. - Fel tudod tenni magadnak? Bólintottam, meg is mutattam neki. Aztán sarkon fordultam és hazamentem. Utána hosszú ideig nem láttam, de sokat gondoltam rá. Különösen a fekete dobozra, amit elmart t lem. Hamarabb is visszamentem volna hozzá, csakhogy az után az éjszaka után a mamám elköltözött a lakásunkból, és engem is magával vitt. Beköltöztünk Ginnynek, a barátn jének a lakásába, ami még a miénknél is kisebb volt. Egy id múlva Ginny azt mondta, el kell mennünk, túl nagy a zsufi. Mama azt mondta oké, mert papa meg megint összejöttek. Aszondta, megint visszaszerelmesedtek egymásba. Papa is ugyanezt mondta, mikor találkoztam vele. Úgy megölelgetett, hogy fájt egy kicsit. - Isten hozott itthon, Johnny fiú! - mondta. Nagy reggelit f zött nekünk, tojást, pirítóst meg palacsintát, és kaptam t le egy új Joe közlegényt. Mamának egy irtó rövid hálóinget adott, és reggeli után azt mondták, most menjek egy kicsit játszani. Aztán bementek a hálószobába, bezárták az ajtót, és vihogni kezdtek. Tudtam, hogy ez mit jelent, és bekapcsoltam a tévét. De ki volt purcanva, így aztán Joe-val játszottam. Egész oké volt, de
egy id múlva meguntam, mert semmi mást nem akart, csak kupán vágni a többi katonákat, hogy vérezzen a fejük. Eszembe jutott Jake, meg a doboz. Akkora lármát csaptak, hogy úgy filóztam, nem fogok se mamának, se papának hiányozni. Szóltam Joe-nak, hogy ne mondja meg nekik, szóltam a többi hapsinak is, aztán lábujjhegyen kiosontam, és végigsurrantam az el szobán. Mikor Jakehez értem, körülnéztem, és kerestem a cseng gombot, de nem volt. Kilincs, se volt. Féltem bekopogni a zaj miatt, nem tudtam, mit csináljak. Aztán zenét hallottam. Messzir l szólt, és nagyon halk volt. Nekitámaszkodtam az ajtónak, és lehunytam a szemem. Er sen figyeltem. A nóta éppen elindult a négyr l. “Masíroz a hangya, négye-sé-vel, hurrá, hurrá. Masíroz a hangya négyesé-vel, a kicsi kopogtat a kezével...” Egyszerre azon kaptam magam, hogy kopogtatok Jake ajtaján. Semmi nem történt, újra kopogtam. Aztán kinyílt az ajtó, csöppet se nyikorgott. - Gyere be, gyere be - mondta egy hang, és tüstént tudtam, hogy az. Bementem, az ajtó becsukódott mögöttem. A kis el szobán át beslattyogtam a narancsszín szobába. - Hello! - mondtam, mikor megláttam, meg intett, hogy jöjjek csak be. A párnákon feküdt, pont olyan volt, mint a múltkor, csak pipa volt a szájában. Hosszú pipa volt, majd olyan hosszú, mint az egész teste. Olyan hosszú volt, hogy alig tudta meggyújtani, éppen azzal próbálkozott, egy hosszú, vékony gyufaszállal. Mire megnyugodott a keze, és oda tudta dugni a lángot a pipa fejéhez, a gyufa annyira leégett, hogy tovább kellett nyújtóznia a kezével. Egyre messzebbre kellett nyújtóznia. Végül a pipa már füstölni kezdett, de akkor meg kialudt a gyufa. Nagyot nyögött, és rám nézett. - Csinálnék t zijátékot, de lehet, hogy leégne t le a ház. Lennél szíves segédkezet nyújtani? Odamentem hozzá, és megálltam mellette. - Kezet - mondta. - Van füled, nem? Kinyújtottam, mármint a kezemet, meg meggyújtott egy gyufát és a markomba nyomta. - Most dugd oda. A feje fölé. Azt csináltam, amit mondott, meg pöfékelni kezdett. A pipa fejében vörösen izzani kezdett a micsoda. Kivette a szájából a pipát, és elfújta a gyufát. - Ezt én is meg tudtam volna csinálni - mondtam.
Rám nézett, közben pöfékelt még egypárat. Aztán fogta a gyufát, és a hüvelyk és mutatóujja között dörzsölni kezdte a végét. Mikor abbahagyta, a gyufa egy pillanat múlva lángra lobbant. Csak bámultam. Olyan óriási trükk volt, hogy elfelejtettem elfújni a lángot. Már majdnem az ujjára égett, mikor eszembe jutott és elfújtam. Rám nézett. - Bocsánatot kérek, ha egy kicsit ki vagyok borulva - mondta -, de a macska fogta magát, és megint azt csinálta. Úgy látszik, mintha a látogatásaid megindítanának benne valamit. - Én nem csináltam semmit, miszter Jake. Becsszó. - Persze hogy nem csináltál. És csak Jake. - Fel tudom pucolni. Mint a múltkor. - Már elintéztem. Azaz inkább Arsenio intézte. Vagy intézi. Már éppen készen kell lennie. Miel tt megkérdezhettem volna, hogy Arsenio kicsoda, egy gyerek jött be a szobába. Kisebb volt nálam, és gazdagnak látszott. Olyan volt, mint azok a srácok, akiket néha a borbélynál lát az ember, és pont úgy vágatják a hajukat, mintha feln ttek volnának. Neki le volt nyalva a haja, fénylett, és középen el volt választva. Murisán nézett ki t le. Sötét nadrág volt rajta, meg hozzáill zakó, a fekete cip je pont úgy fénylett, mint a haja. A tetejébe csokornyakkend t viselt, amit én még soha senkin nem láttam, csak öreg embereken az utcán. Kiköpötten úgy nézett ki, mint az a bácsi egy képen, amit a múzeumban láttam, csak éppen nem hapsi volt, hanem kissrác. , - Arsenio - mondta Jake -, ez itt John. John, Arsenio. Odajött hozzám, összefonta a karját a mellén, és meghajolt el ttem! Aztán felegyenesedett, és kezet nyújtott. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Nem tudtam, mit csináljak, hát megráztam a kezét. Butaságnak látszott. Aztán Jakehez fordult. - Megcsináltam, amit javasolt - mondta. - A só majdnem elfogyott, de a folt, azt hiszem, elt nt. - John mutatta meg nekem ezt a trükköt. - Akkor neked kell köszönetet mondanom - mondta nekem. - Mindig izgalomba jövök, ha új folttisztítási módszereket találok. Nemcsak murisan nézett ki, de murisan is beszélt. És volt még valami Valamiért arra kellett gondolnom, hogy már láttam valamikor, vagy láthattam volna.
- Arsenio a dupla kettes fele - mondta Jake. - Judith a másik. Hol bujkál? - Bedugtam a szekrénybe - mondta Arsenio. - Abba, amelyikben az a sok régi ruha van. Meg papír meg kréta. Jake bólintott, és pöfékelt a pipájával. - Miért nem mutatod be neki Johnt? Arsenio erre olyan pofát vágott, amire én verést kaptam volna, ha én vágom. Nem parírozott. - Na gyerünk - mondta Jake. - Nem akarom. - Azt látom, de muszáj. Máris biztos nagy rumlit csinált. - Muszáj? Jake úgy ráncolta a homlokát, mintha a kérdésnek nem lett volna semmi értelme. Pöfékelt a pipájával, aztán hátra, d lt a párnákon, és bámult a semmibe. Arsenio sóhajtott, aztán sarkon fordult és nekiindult. - Gyere - mondta. Követtem. Kimentünk a szobából egy folyosóra, ahol ajtók voltak. Félúton megláttam a sókupacot, és vigyáztam, hogy bele ne lépjek. Az egyik ajtó el tt megállt, és megigazította a csokornyakkend jét. Húzta az id t, meg is sajnáltam. - Én a folyosó végén lakom – mondtam. Bólintott. - Én is. - A 206-os lakásban. Mamával meg papával. - Én ennek a folyosónak a végén lakom - mondta, és rámutatott a folyosóra, amin éppen végigmentünk. - Úgy érted, hogy itt? Itt laksz Jakenél? Bólintott. - Judith is. Együtt lakunk itt. - a húgod? - A másom. a másik oldalon lakik. - Melyik a te szobád? A narancssárga szobára mutatott, ami nagyon meglepett. Már éppen meg akartam kérdezni, hol van az ágya, mikor hirtelen sikoltás hallatszott a szekrényb l. Hangos volt és rémült. Arsenio felrántotta az ajtót, és beugrott a belsejébe. Én is léptem egyet befelé, aztán megálltam. Odabenn teljes kupi volt. A lány hátul volt, egy csomó ruha alatt. A haja hosszú volt és gubancos, és piszkos volt az arca. Meg vörös is, mert visítozott: - A lábam! Beszorult! Fáj! Fáj!
Arsenio egy percet sem vesztegetett. Átugrott a dobozokon, a ruhákon meg, az összegy rt papírokon, megkereste, hova szorult be a lába, és kihúzta. Aztán felegyenesedett, és megigazította a csokornyakkend jét. - Judith - mondta -, rémesen nézel ki. - Na és? - felelte a lány. Széttépett egy csomó papírt, és felhajította a leveg be. A fecnik libegve szálltak lefelé, közben fészkel dött, mint a sajtkukac. Aztán nekiesett a ruháknak. Már volt rajta egy ruha, most nadrágot húzott fölébe, aztán egy inget, aztán még egy inget, aztán mellényt. Zoknikat is talált, mindnek más volt a színe, azokat - is felhúzta. És kalapot meg cip t. Az ajtó bels oldalán volt egy tükör, megnézte magát benne, és mosolygott. Aztán rám nézett. - Hello! - mondta. - Hello! - Engem Judithnak hívnak. - Engem Johnnynak. - Akarsz egy zoknit? Adott nekem egy pirosat, aztán egy zöldet. Aztán a kezembe nyomta a kalapját. Mire észbe kaptam, már húzkodta le magáról a ruhákat, ugyanolyan gyorsan, ahogy felvette. Kirepültek a folyosóra, és ahogy leestek, Arsenio gyorsan felkapkodta és összehajtotta ket. Bugyira vetk zött, aztán azt is levette. Aztán felugrott, és süvölt zve végigszaladt a folyosón. - Ó, nem - mondta Arsenio. - Meg kell fognunk. Utánaszaladt, én is szaladni kezdtem. Utolérte, de kicsúszott a kezéb l. Megint elindult utána, de amikor a narancsszín szobához ért, megállt. - Már kés - nyögte ki. Judith már a szoba túlsó végében volt. Le-fel ugrált a párnákon, nevetett és vihorászott Jakekel. Jake is jól mulatott, csodálkoztam is, miért olyan komor Arsenio. - Most jó muri - mondta -, de csak egy darabig bírja. Aztán vissza kell mennünk. Vállat vontam, és én is odamentem: Hamarosan már mind a hárman hemperegtünk a párnák közt, és remekül éreztük magunkat. De egy kis id múlva Jake kezdett nehezen lélegezni. Abbahagyta a játékot, aztán ránk szólt, rám meg Judithra, hogy hagyjuk abba. Egyikünk se akarta abbahagyni, Judith tovább ugrabugrált, mire én is ugrálni kezdtem. Jake újra ránk szólt, hogy hagyjuk abba. Nem hangosan, de úgy, hogy az ember tudta, hogy komolyan gondolja. Aztán azt mondta Judithnak, itt az ideje, hogy menjen.
- Ne, ne, ne - könyörgött Judith. - Kérem, ne küldjön el. - Csak most értünk ide - mondta Arsenio. - Kérem - szálltam be én is -, nem maradhatnának még egy kicsit? Sorban végignézett rajtunk, aztán sóhajtott. Hárman voltunk egy ellen. Mikor megint ránk nézett, csillogott a szeme. - No jó. Még egy kicsit. Amíg dominózunk egyet. Mind éljeneztünk, pedig én nem is tudtam, mi az. Jake szólt Arseniónak, hogy hozza a dominót. Arsenio odament az asztalhoz, amelyiknek a tetején az a kék doboz állt, ami fel-felvillant, és csörgött, mikor, az ember megrázta. Két kézzel felemelte és odahozta. Engem most hullámzó vízre emlékeztetett, mikor rásüt a nap. Még mindig nem láttam rajta tet t. Jake er kerített egy bögre vizet valahonnan a háta mögül. El ször azt hittem, szomjas, de nem ivott, hanem felemelte a leveg be, felfordította, és ráöntötte a doboz tetejére. Nagy butaságnak látszott, hiszen utána fel kell majd takarítania a tócsát. De hiába néztem, sehol nem lett tócsa. A víz nem a padlóra ömlött, hanem egyenesen a doboz tetejére. Bele a hullámzó kék fénybe. Hirtelen felszökött a permet, úgy, mint a teáskannából a g z, csak hideg volt. Ködöt csinált a leveg ben, alig lehetett t le látni. Meg kellett törölnöm a szememet, és mikor megint, odanéztem, a doboz nyitva volt. Óriási trükk volt. Szerettem volna megkérdezni Jaket l, hogy csinálta, de Judith meg Arsenio már kezdték is kiszedni bel le azokat a micsodákat. A dominókat. Még sose láttam ilyet. Teljesen fehérek voltak, kivéve a pöttyöket, azok meg feketék. Némelyiken egész csomó pötty volt, némelyiken csak néhány. Judith meg Arsenio kiszedték mindet, aztán pöttyökkel felfelé összerakták ket. Máris muris játéknak látszott, alig vártám, hogy most mi jön. - Mindnyájan választunk egy játékot - mondta Jake. - Mindenki egyet, aztán mindenki hazamegy. Judith kiáltott fel els nek: - Vasút! - Arsenio még tüstént nekiláttak felszedni és felállítgatni a dominóköveket, egyiket a másik elé. Mire én is beszálltam, már a legtöbb követ felállították. A végén Judithé lett a leghosszabb sor, az enyém meg a legrövidebb. Az enyém nem is volt olyan egyenes, valahogy görbe lett egy kicsit, de senki nem szólt semmit. - Te indulsz els nek - mondta nekem Judith.
- Oké - mondtam, aztán csak ültem és vártam, hogy történjen valami. - Na gyerünk - mondta Judith -, lökd meg. - Mii? - Így... - Megérintette a sor végén álló dominót és meglökte, mire az nekid lt az el tte állónak. Akkor az is eld lt, és nekiüt dött a következ nek, aztán hirtelen az egész sor végig eld lt, olyan gyorsan, hogy szinte nem is láttam. Judith diadalüvöltésben tört ki, Arsenio meg nevetett. Én csak bámultam. Olyan volt, mint valami varázslat. Arsenio is ugyanezt csinálta a maga sorával, és ugyanaz történt, mint az el bb. Most mindnyájan nevettünk. Aztán én is meglöktem a magamét, és a sor elfeküdt, mint az övék, csak görbén. Nagyon tetszett nekem, ahogy eld ltek, különösen a csattogó hangjukat szerettem. Mindnyájan tapsoltunk, Jake is, aztán Arsenio azt mondta: - Most az én játékom jön. Kiszedte a dominókat a kupacokból, és elkezdte ket egymás tetejére rakni. Hamarosan majd akkora torony lett bel lük, mint maga. Megpróbált még egyet feltenni a legtetejére, de az már sok volt. A torony nagy csattanással összed lt. Judith is építeni kezdte a tornyát, de abbahagyta, miel tt túl magas lett. Aztán épített egy másikat, közvetlenül melléje. Amikor a második is olyan magas lett, mint az els , hátrad lt, és felhúzta a száját. Készültem rá, hogy ebb l lesz valami. Odabökött a kezével, gyorsan, mint egy kisegér, és kipöckölte a legalsó dominókat. A torony egy másodpercre megd lt, aztán nagy csattanással összed lt az egész. Három tornyot építettem egymás mellé, és mikor készen lettek, kerestem valamit, amit rátehetnék a tetejére. Valami különlegeset. Az els , ami eszembe jutott, a fekete doboz volt. Megint ott volt az asztalon, feketébbnek látszott, mint valaha. Mintha csak magához szívott volna, nem tudtam nyugton maradni. Elmentem érte. Féltem hozzányúlni. Kinyújtottam feléje a kezemet. Akkor Jake fütyülni kezdett. Halk, hideg hang volt, mint mikor télen fúj a szél. Megálltam és hallgattam. A szája elé emelte a két behajlított tenyerét, és a hang megváltozott. Magasabb lett és szebb, olyan, mint amilyet néha a parkban hallani, teljesen betöltötte a szobát. Aztán szétnyitotta a kezét. Egy pöttöm kis kék madár volt a tenyerében, és énekelt. Jake az ajkához érintette és ráfújt. A madár felrepült a leveg be. Körözött a szobában, tovább dalolt, nagyon szépen, aztán rászállt a tornyaimra,
kinyitotta apró cs rét, és nekem énekelte a dalát. Utána Arsenióhoz fordult, aztán Judithhoz, és nekik is énekelt. Utoljára fordult Jake felé. Neki is énekelt, és Jake visszaénekelte ugyanazt a dalt. Aztán kinyitotta a száját, a madár felugrott a leveg be, még egyszer körberepülte a szobát, aztán fejest ugrott Jake ajkai közé. Ett l megijedtem, de nem történt semmi. A madár egyszer en elt nt. Jake becsukta a száját, és mind tapsolni kezdtünk. - Nincs erre semmi szükség - mondta. - Igazából nem nehéz. És most eljött John játékának az ideje. Mindnyájan rám néztek, én meg lenéztem az ölembe. Vonogattam a vállam. - Találj ki egyet - mondta, Judith. - Igen - mondta Arsenio. Csak, ráztam a fejem. - Maga. Mind a ketten Jake-re néztek. - Remek - mondta. - Én leszek az utolsó. Kirakóst fogunk játszani. - Kirakóst? - mondtam. Nem értettem, másra gondoltam. Lepisszegett. - Figyelj, majd elmagyarázom. Minden dominón egy, vagy több pötty van, kivéve azt az egyet, amin nincs. Azt dupla blassznak hívják, de úgy is hívják, hogy a lélek. A többinek is mind van neve. Összesen huszonnyolc van, és a világon mindenkinek van egy, amelyik csak az övé. A lélek után jön a nap, az egyik oldala üres, a másikon meg egy pötty van. Néha holdnak is nevezik, meg szemnek. Utána jön a dupla egyes, amelyiken a vonal mindkét oldalán egy pötty van. Ennek holdszem a neve, meg kígyószem, vannak helyek, ahol úgy hívják, hogy a sikoly. A következ nek egy pötty van az egyik oldalán és kett a másikon, ez a vicces ember vagy a nyomorék. Aztán itt van a dupla kettes. - Az a miénk - mondta Arsenio meg Judith egyszerre. - Az ikrek - bólintott Jake. - A tükör. A pöttyök száma hatig megy; a legtöbb azon a dominón van, amelyiknek hat van az egyik oldalán és hat a másikon, összesen tizenkett . Azt dupla hatosnak hívják, meg ösvénynek, utazásnak és néha gyásznak. Néztem a dominókat, próbáltam megjegyezni, amit mondott. De a pöttyök kis id múlva úszkálni kezdtek és összekeveredtek. Pislognom kellett, hogy megállítsam ket. Szerettem hallgatni a nevüket, meg minden, de tornyot építeni bel lük murisabb volt. Nem akartam megsérteni Jakeet, de azért ezt megmondtam neki.
- Most murisabb - mondta. - De nekem a jöv re is gondolnom kell. Én vagyok az, akinek gondolnia kell rá. Most másként sorakoztatta fel a dominókat, úgy, hogy a pöttyök összetalálkozzanak. - A nevükre nem kell emlékezned - mondta. - Semmi mást nem fogunk csinálni velük, csak összepasszítjuk ket. Így. Kitette a padló közepére a lelket, aztán az egyik végéhez hozzáillesztette az üreset az egy ponttal, a másikra meg az üreset a két ponttal. - Most Judith jön. Judith felkapta a különleges dominóját, az ikreket, és odaillesztette a padlón fekv egyeshez. Arsenio azt emelte fel, amelyiknek az egyik oldalán két, a másikon hat pötty volt. - Ezt hogy hívják? - Ez a tökfej - mondta Jake. - A forgandó szerencse. - Tökfej - ismételte meg Arsenio, és odapasszította a padlón fekv kétpöttyöshöz. Körülnéztem, kerestem egy jót, és azt szúrtam ki, amelyiknek hat pötty volt az egyik felén, a másikon meg semmi. Felvettem. - Lábnyomok a hóban - mondta Jake. - Lélek a jégen. Otthon. Odacsúsztattam a másik hatpöttyös mellé. Aztán Jake tette ki a következ t, aztán Judith, és hamarosan minden dominó ott feküdt sorban a padlón. Nagyon jól nézett ki, olyan volt, mint egy hosszú, pöttyös kígyó. Aztán Judith beletúrt és elrontotta. Csúnyán néztem rá, Arsenio is. Aztán Jake-re néztem. - Még egyszer - mondtam. Jake elmosolyodott. - Hát persze. Majd máskor. Most itt az ideje, hogy eltegyük ket. Ez egyikünknek se tetszett, de nem vitatkoztunk vele. Segítettünk neki visszarakni a dominókat a dobozba. Amikor mind benne voltak, kék lett a teteje, mint azel tt. Aztán villogni kezdett. - No, itt az ideje hazamenni - mondta Jake. Kétféleképpen szoktam szomorú lenni. Az egyik, amikor valaki bánt, vagy félek, hogy bántani fog. A másik, mikor jó muri van, és abba kell hagyni. Ez most a második volt, ami jobb, mint az els . Tudtam, hogy fogunk még megint mulatni. Elbúcsúztam mindenkit l, és a bejárati ajtóhoz mentem. Éppen odaértem, mikor eszembe jutott valami, amit elfelejtettem mondani, és visszafordultam. De amikor a szoba végébe értem, megálltam. Jake,
Arsenio meg Judith a kell s közepén tartottak valaminek, ami érdekesnek látszott. Magánügynek látszott, nem akartam beleütni az orromat. De elmenni se akartam. Nem tudtam. Olyan kíváncsi voltam, hogy nem hagyhattam ott ket. Arsenio és Judith a szoba közepén álltak, egymásnak háttal egészen közel. Csukva volt a szemük, és Jake suttogott nekik valamit. Lehajolt, és megpuszilta a fejüket. Aztán odament az asztalhoz, aminek a fekete doboz volt a tetején. Csinált valamit, amit nem láttam, aztán visszalépett hozzájuk. A doboz nyitva volt. Egy dominót tartott a kezében. Az ikreket. Fehér volt és fényes, mint egy felh . Olyan fényes, hogy hunyorítanom kellett, hogy lássam. Odatartotta Judith és Arsenio fölé, aztán elvette a kezét. Valami trükkje lehetett, mert a dominó ott maradt. Állt a leveg ben, fénylett, mint egy felh , és lebegett, aztán lassan forogni kezdett. Fantasztikus volt. Valahányszor a dominó fordult egyet, Judith és Arsenio kisebbek lettek. Nem tudom, hogyan, de fokról fokra apránként addig zsugorodtak, amíg már nem voltak sokkal nagyobbak, mint egy egér. És csak zsugorodtak tovább, amíg olyan picik nem lettek, mint két bogár. Aztán Jake megfogta a dominót, és letette melléjük a padlóra. Egyik erre ment, a másik arra, mind a ketten belekapaszkodtak a szélébe. Felhúzódzkodtak, és felmásztak a tetejére. Az egyik a vonal egyik oldalára állt, a másik a másikra. A dominó fényesebb lett. És még fényesebb. A végén már olyan fényes volt, hogy nem tudtam ránézni. Valami nagyot villant, és mikor megint odanéztem, mind a ketten elt ntek. Jake visszatette a dominót a dobozba, én meg úgy döntöttem, hogy végül is nem olyan fontos, amit mondani akartam. Sarkon fordultam, és lábujjhegyen elosontam. Mikor az ajtóhoz értem, futottam haza, amilyen gyorsan csak tudtam. Mikor hazaértem, nem volt ekkora szerencsém. Anya meg apa már nem voltak a hálószobában. Ordítoztak velem, és azt kérdezték, hol voltam. Aszontam, a lépcs n, k meg aszonták, ne hazudjak. Aztán papa levette a nadrágszíját. Megpróbáltam nem sírni, mert attól csak még rosszabb. Inkább Jake-re gondoltam, meg a dominóra, meg Arsenióra, Judithra és a dobozra. Hogy rájuk gondoltam, nem volt olyan rossz a verés. Mintha távolabbi lett volna a fájdalom.
Ezután a dolgok egy darabig változtak. Papa elvesztette az állását, mamáéknál pedig nem volt munka. Mindenki sokat volt otthon, ami tulajdonképpen nagyon klassz volt. Papa megcsinálta a tévét, mama meg zött, és arról beszéltek, milyen klassz család vagyunk. Mama néha aggódott a pénz miatt, de olyankor papa elment hazulról. Aztán sörrel jött haza, és kibékültek. Aztán szépen berúgtak együtt. Néztem a tévét, és sokat játszottam Joe közlegénnyel meg a többi hapsival, csak új neveket adtam nekik, olyanokat, hogy Jake meg Judith meg Kígyószem meg Nyomorék. Jó volt otthon lenni. Mindenki boldog volt. Aztán jött a verekedés. Valami aprósággal kezd dött, és papa elment. Azt hittem, sörért megy, de nagyon sokáig nem jött vissza. Mama egyre dühösebb lett. Elzártam a tévét, és eltettem a játékaimat. Csöndben voltam, amennyire csak tudtam. Végül papa hazajött, és olyan részeg volt, amilyennek még nem láttam. Ordítoztak egymással, aztán mama lehúzta a cip jét és odavágta. Papa csak nevetett, mire a másikat is hozzávágta. Eltalálta az arcát, és papa abbahagyta a nevetést. Levette a nadrágszíját. Aztán mama volt az, aki nevetett. Aszonta, papa túl részeg ahhoz, hogy csináljon valamit, de tévedett. Végigvágott a nyakán. Mama megpróbálta elkapni a nadrágszíjat, de papa visszarántotta, és újra megütötte. Mama sikoltozott, én nagyon féltem. Könyörögtem, hogy hagyják abba. - Eriggy a szobádba - mondták, de nem tudtam elmenni. Csak álltam, k meg folytatták a verekedést. Szörny volt, rosszabb, mint valaha. De sírni világért se akartam, így hát csináltam, amit mondtak. Elindultam a szobámba. Csak nem mentem be. Mikor az ajtóhoz értem, történt valami. Nem tudom, mi, de hirtelen minden megváltozott. Mint mikor az ember olyan sokáig hallgat egy hangot, hogy már nem is hallja, aztán a hang elhallgat. Nem hallottam mamát meg papát. Minden csöndes lett, aztán nagyon halkan meghallottam a hangyanótát. Már négynél tartott. “Masíroz a hangya négye-sé-vel, hurrá, hurrá. Masíroz a hangya négye-sévei, a kicsi az ajtóhoz lépdel, masíroz mind le a földbe, hogy ne ázzon az es be, bumm, bumm, bumm...” Én meg a bejárati ajtóhoz mentem, és kimasíroztam rajta. Jake ajtaja nyitva állt. Bementem. Ott feküdt a párnákon, és pöfékelt a pipájával, kis füstfelh ket fújt a leveg be. Mosolygott, mikor meglátott, és intett, hogy menjek oda hozzá. Az ölében ott volt a macska, az a hosszú sz fekete-fehér. Simogatta, a macska meg dorombolt.
- Ülj le - mondta. Leültem. Aztán hirtelen sírni kezdtem. Zuhogtak a könnyek, mint az es , megpróbáltam abbahagyni, de attól csak még jobban b gtem. Jake megtörölte az orromat egy zsebivel. Azt mondta, a könnytavaknak ki kell száradni, ami nem könny . Tavasz van, és olvad az a sok hó odafönn. Gondolom, tudta, mir l beszél, mert sokáig tartott. De a végén a tavak kiszáradtak. Kapart a torkom meg a mellem, de jobban éreztem magam. Az els dolog, amit tudni akartam, az volt, hogy hol van Judith meg Arsenio. - Otthon - mondta. - Én is elmehetek oda? Pöfékelt a pipájával, és rám nézett. - Hely mindig van. - Oda akarok menni. - Türelem, fiam. Sok-sok otthon van, tudod. - Látni akarom Judithot meg Arseniót. - Mások is vannak. Százak. Ezrek. Elveszett gyerekek, szomorú gyerekek, megnyomorított, beteg gyerekek. Minden háborúból, ami csak eszedbe jut. Minden éhínségb l, minden járványból. Sumerból. Szászországból, Bombayb l, Peruból. Mindenhonnan. Minden korból. - Mii? - Mindenkinek van egy köve, John. - Köve? - Egy dominója. Amelyik az övé. Mondtam én már ezt neked. - Szeretném látni. - Látni fogod. Ha itt fogsz lakni, szükséged lesz egy helyre. Lassan talpra kászálódott. A macska lógott rajta, ameddig csak tudott, aztán leevickélt a padlóra. Jake keresztülment a szobán, megkereste a fekete dobozt, odahozta és leült. Néhány szót mondott, amit nem értettem. Újra kimondta ket, és a fekete lyuk, ami a doboz volt, még feketébb lett. Mintha elnyelte volna saját magát az egyre feketébb feketeségben. Sziszegés hallatszott, és a doboz hirtelen kinyílt. Dominók voltak benne. Hosszú sorban feküdtek a tetején, mind összepasszoltak, a lélekkel kezd dtek és az ösvénnyel végz dtek. Fehérek voltak, mint a hó, mikor esik, miel tt még a föld bepiszkolja. Fehérek, mint az új fog. A pöttyök olyanok voltak, mint a szén. Jake egyenként kiszedte a dominókat, és lefektette ket a padlóra. - Most választanod kell - mondta Jake. - Mii?
- Válassz ki egyet. Hát ez könny volt. Tudtam, melyiket akarom, és az ikrekért nyúltam. De mikor felvettem, láttam, hogy nem az iker, hanem az, amelyiknek hat pötty van az egyik oldalán, a másikon meg semmi. - Nagy jég - mondta Jake. - A palota. - Ez nem kell - mondtam neki. - A másikat akarom. - Hogyne! - Leeresztette a szemöldökét, és oldalvást rám pislantott. - Az ikreket akarom - mutattam rá. - Ezt. Dörzsölgette az állát. - Hmmm - motyogta. Beletúrt a hajába. Végül kivette a kezemb l, és visszatette a padlóra. Aztán jól összekeverte mindet. - Válaszd ki, amelyiket akarod - mondta. - Ez az utolsó esélyed. Miel tt még szédülni kezdtem volna t lük, mint az el bb, megtaláltam, amelyiket akartam. Azt mondtam magamban: oké, ez az, és mély lélegzetet vettem. Aztán odanyúltam és felvettem. Ugyanaz volt, mint az el bb. A hatos az üressel. Ett l megijedtem. Jake-re pillantottam, aki mintha nem nézett volna oda, és megpróbáltam visszatenni. Csakhogy nem ment vissza. Odaragadt a kezemhez. Nem tudtam, mi történik, hogy ez varázslat vagy micsoda, de csöppet sem tetszett. Kedvem lett volna megint sírni. - Segítsen nekem - mondtam. Jake felnézett és mosolygott. Kivette a kezemb l a dominót. Minden pöttyöt megérintett rajta az ujjával, aztán bólintott. - Ez a tiéd, John. Megráztam a fejem. - Nem akarom. - Ennek ellenére... - Haza akarok menni. - Hát persze. Felálltam, és mozgatni kezdtem a lábamat, csakhogy nem jutottam el re, egy helyben maradtam. Mikor körülnéztem, úgy láttam, mintha a szoba nagyobb kezdene lenni. A székek, az asztalok, a párnák mind egyre ttek. A dominók is. Már nem voltak laposak a padlón, hanem kis dobozok lettek bel lük, aztán nagy dobozok, aztán még nagyobbak. És magasan felettem forgott valami a leveg ben. Szikrázott, mint tükör a napon, fényt bocsátott le a testemre. Kíváncsi voltam, mi az, aztán hirtelen valami lekapta a leveg l, és letette mellém a padlóra. Akkor már tudtam.
Akkora volt, mint a többi dominó, és eszembe jutott, mi történt Arsenióval és Judithtal. Olyan pici lettem, mint k, de nem féltem. Ellenkez leg, bátornak éreztem magam, és készen álltam a kalandra. Megmarkoltam a dominó szélét, megfeszítettem a karomat, rugdaltam a lábammal, és felhúzódzkodtam. Kimásztam a tetejére, aztán majdnem beleestem az egyik lyukba. A másik oldal biztonságosabbnak látszott, de hogy odajussak, át kellett ugranom a közepén a vonalon. Abba is majdnem beleestem. Aztán a dominó izzani kezdett. Egyre fényesebb és fényesebb lett, olyan fényes, hogy el kellett takarnom a szememet. Valami nagyot villant, és aztán a fényesség elt nt. Kinyitottam szemem, azt vártam, Jakeet fogom látni, vagy a macskát, vagy talán mamát vagy papát. De csak egy nagy hómez t láttam, és messze-messze egy épületet. Lábnyomok voltak a hóban, meg egy csomó srác, de még ennyit se lenne szabad elmondanom. Ha a dominókban laknátok, elmondhatnám, de akkor nem kellene, mert tudnátok. És különben is mindenkinek megvan a maga dominója. Jake mondta. Ez azt jelenti, hogy máris mindenki tudja vagy tudhatná. És ezt így szeretem, mert nem kell nekem mondanom. Amit nem kell csinálnom, az nem számít. Szilágyi Tibor fordítása Damon Knight Van id A fal és a vezérl blokk szürke volt, de a képerny sugárzó zöld nyarat mutatott. - Ez az a hely - hallatszott a fiú hangja Vogel fülében Az öregember lágyan megérintette a vezérl gombokat, s a néz pont megállapodott úgy húsz lábbal a föld felett. Az erny n juharlevelek lengedeztek a könny szell ben. Alant, mélyen az árnyékban egy ösvény bújt meg. A színtér a keskeny képerny n oly valóságos volt, hogy szinte azt sugallta: ha valahogy keresztülnyomakodsz a kereten, azok közé a napsütötte levelek közé pottyansz. Meleg leveg lehelete csapott a szobába. - Gondolom, csukott szemmel is odatalálnék, olyan jól emlékszem rá hallotta Vogel Jimmyt. Úgy t nt, a fiú képtelen befogni a száját; keze kinyílt, összecsukódott térdén.
- Emlékszem, mindannyian a vegyesbolt el tt álltunk a faluban, s egyikünk az mondta, gyerünk úszni. Így aztán elindultunk, de nem a parthoz, hanem a régi k bánya felé. A levelek hirtelen táncra perdültek egy er sebb fuvallatban. - Gondolom, egy percen belül megpillantjuk ket - mondta Jimmy. Szóval, ha a jó id t fogta be. - Teste kissé megemelkedett, s miel tt leolvasta volna, Vogel már tudta, hogy a vezérl pult számtárcsáját fürkészi. - Ezerkilencszázhatvan május huszonnyolcadika, délel tt tizenegy óra kilenc perc harminckét másodperc. A képerny n a fák alatt rohanó testek villantak fel. Vogel csupasz barna hátakat látott, sportingeket, pólókat, sötét és sz ke buksikat. Nyolc-kilenc fiú lehetett a csapatban, mind tizenkét év körüli; az utolsó, aki lemaradt, vékony, barna hajú fiúcska, kicsit fiatalabbnak látszott. Megállt - tisztán kivehet volt a levelek között -, fehérre vált arccal felfelé tekintett. Aztán elfordult, és berobogott a sötéten villódzó zöldbe. - Ott megyek - hallatszott Jimmy nyers hangja. - Most másszuk meg a meredélyt felfelé a k bányába. Sötét és nyirkos odafent, annyi a régi lucfeny , hogy az eget sem lehet látni. Az a moha éppolyan volt, mint a hideg iszap, ha mezítláb lépett bele az ember. - Próbáljon lazítani - mondta Vogel óvatosan. - Szeretné kés bb csinálni? - Nem, most - felelte Jimmy szenvedélyesen. Hangja megszilárdult. Gondolom, egy kicsit feszült vagyok, de meg tudom csinálni. Igazából nem féltem, csak olyan hirtelen történt az egész. Sosem hagytak id t, hogy felkészüljek. - Nos, erre való a gép - csillapította Vogel. - Több az id ; b ven jut mindenre. - Tudom - morogta Jimmy figyelmetlenül. Vogel felsóhajtott. Ezek a délutánok fárasztották; nem volt már fiatal ember, s többé már nem hitt munkájában. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy várható volt. A munkát persze el kell végezni - mindig megvan az esély arra, hogy segítsen valakinek, de nem ment olyan könnyen, automatikusan, ahogy az ifjúság szörny magabiztosságában hitte. Valami megzörrent a képerny n; Vogel látta Jimmy kezét kétségbeesetten ökölbe szorulni a térdén. Egy fiú villant be a képbe, ugyanaz a fiú; ügyetlenül csörtetett el re, egyik kezével az arca el tt. Eltávolodott; az aljnövényzet korbácsként csapkodta, bezárultak mögötte a leng ágak.
Jimmy keze lassan kinyílt, megpihent. - Ott megyek. - Hangja mély és keser volt. - Elfutok. B gök, mint egy csecsem . Egy pillanat múlva Vogel pókujjai kinyúltak a vezérl pult felé. A néz pont lassan közeledett a földhöz. Zöld levelek galaxisai füstöltek el mellette, aztán a néz pont megállt, elt nt, és körülbelül öt láb magasságból ott volt el ttük az árnyékos ösvény. Vogel óvatosan kérdezte: - Készen áll? - Igen. - Jimmy hangja újra elvékonyodott. Az átkelés okozta üt dés kibillentette egyensúlyából; nekitámaszkodott egy kis fának. A forgó világ talpra állt és megszilárdult körülötte; felnevetett. A fatörzsnek hideg, papírszer tapintása volt a keze alatt, a levelek zöld dicsfényben járták táncukat. Újra ott volt a Kellog erd ben, azon a májusi napon, amikor minden elromlott; és most újra itt terült el, körbefogta, ugyanúgy, mint azel tt. A fákon ugyanazok a levelek rezegtek, ugyanazt a leveg t szívta be. Elindult az ösvényen. Néhány másodperc múlva ráébredt, milyen vadul lüktet a szíve. Gy lölte ket, az összes nagy kölyköt, fels bbrend , vigyorgó arcukkal. Most már ott voltak fenn, rá vártak. De ezúttal megmutatja nekik, s majd aztán lassacskán talán kihal bel le a gy lölet. Tudta ezt. De ó, istenem, mennyire gy lölte ket most! Sötét volt a lucfeny k alatt, miközben mászott felfelé, lába nedves-puha mohába lépett. Egy t pillanatra sajnálta, hogy visszajött. De több mint ezer dollárba került a családjának, hogy visszaküldhették. Lehet vé tették számára ezt a mesés alkalmat; nem szalaszthatja el. Most hallotta a fiúk hangjait, visszhangos kiáltásaikat s a hideg csobbanást, ahogy egyikük alámerült. Gy lölködve és keser en felmászott arra a pontra, ahonnan látta a régi bánya mély, árnyékba burkolódzó szakadékát. Nézte a fiúk vékony alakját a túlsó oldalon, a sziklás részen, az egyetlen helyen, ahol ki lehet mászni a fekete vízb l. Néhányan a sziklákon ültek, vizesen, borzongva. Hangjukat lecsendesítette a távolság. Közelebb megpillantotta a halott lucfeny t, mint ferdén kinyúlt a k bánya pereme mentén, girbegurba gyökereivel a leveg ben. Törzse ezüstszürke volt, tövénél talán egy láb vastag. Egyenesen követte a bánya falát, ahogy kid lt; ágcsonkok meredtek ki bel le, csúcsa beszorult egy hasadékba. Alatta párkányok sorakoztak, melyeken könnyedén le lehetett jutni.
De el ször át kellett jutnia a halott fán. Felmászott a vastag, tekerg gyökereken, s megpróbált nem gondolni rá, hogyan lógnak a semmi felett. Lent az árnyékos k bányában egyenként fordultak feléje a sápadt arcok. Most élesen emlékezett rá, hogyan történt: kötéltáncosok sora lefelé a feny n, egyensúlyozó karok a leveg ben, támaszt, keres csupasz, teniszcip s lábak. Ha nem hagyták volna utolsónak! Egy lépést tett a fatörzsön. Önkéntelenül lepillantott - nem akart! -, és meglátta a mélyben ásítozó ürességet - a fekete vizet és a sziklákat. A fa himbálódzott alatta. Megpróbálta megtenni a következ lépést, és rájött, hogy képtelen rá. Ugyanolyan volt, mint azel tt, és most felismerte, hogy lehetetlen végigmennie a fán - elcsúszol és leesel, le, le, a sziklákra, a hideg vízbe. Dermedten az ég és a k bánya mélye között hiába mondogatta magának, hogy a többiek megcsinálták, ez nem segített. Mi értelme van, amikor látta, amikor bárki láthatta, hogy lehetetlen? Ott lent várták a fiúk hideg és csendes testvériséggel. Jimmy lassan visszalépett. Az öngy lölet könnyei égették szemhéját, de átmászott a felmagasodó gyökereken, és maga mögött hagyta a k bánya szélét; a távoli kiáltások újra feltámadtak, ahogy lefelé botladozott az ösvényen. - Ne hibáztassa magát túlságosan - mondta Vogel a maga színtelen hangján. - Lehet, hogy nem volt rendesen felkészülve ezúttal. Jimmy keze fejével dühösen törölgette a szemét. - Nem álltam készen - motyogta. - Azt hittem, készen állok, de... Túl ideges lehettem, ez minden. - Vagy talán... - Vogel habozott. - Néhány ember úgy véli, jobb a múltat elfelejteni, és a jelenben megoldani a problémáinkat. Jimmy szeme megdöbbenve nyílt tágra. - Nem adhatom fel most! - mondta. Felállt, érvelni kezdett: - Hiszen az egész életem tönkremenne... úgy értem, sosem hittem volna, hogy ilyesmit fogok hallani magától, Mr. Vogel. Úgy értem, a gép egész lényege és minden... - Tudom - felelte Vogel. - A múltat meg lehet változtatni. A diák újra leteheti a vizsgáját, a szerelmes még egyszer próbálkozhat, a túl kés n kigondolt szavak elhangozhatnak. Mindig így hittem. - Mosolyt er ltetett az arcára. - Olyan ez, mint egy kártyajáték. Ha nem tetszik a leosztás, kérhetsz másikat, aztán még egyet és még egyet...
- Így van - helyeselt Jimmy megnyugodva. - Ha így áll hozzá, hogyan veszíthetek? Vogel nem válaszolt, csak udvariasan felállt, hogy az ajtóig kísérje a másikat. - Akkor tehát holnap találkozunk, Mr. Vogel - szögezte le Jimmy. Vogel a falinaptárra pillantott; 1978. április 21-ét mutatott. - Igen, rendben van - válaszolta. A küszöbr l Jimmy fennkölt reménnyel nézett vissza rá - sápadt, vékony, harmincéves férfi; fénytelen szemében mintha egy elveszett kisfiú könyörg tekintete... - Mindig van holnap, nem igaz, Mr. Vogel? - Igen - felelte Vogel fáradtan. - Mindig van holnap. Morvay Nagy Péter fordítása Gregory Frost Justin Argento Morrei egy napja I. A Flavus nev napszélhajtású rhajó egy fekete lyuk torka felett lebeg. A hajón négy ember él: egy, aki szeret a fekete lyuk gravitációs vonzásában táncolni; egy, aki elfelejtette a nevét; egy, aki azt szeretné, ha Parancsnoknak szólítanák, s aki most ágyához van szíjazva; és a negyedik, Justin Morrel. Hivatalos beosztása energiaátalakítási mérnök. Ez ugyan jóformán semmit nem árul el a férfi mérhetetlen tudásából, de a Flavuson csekély jelent séggel bírnak a címek. Éppen m helyében tartózkodik; mostanában alig mozdul ki innen. Lovaglóülésben terpeszkedik hagyma alakú széke egyik lehajtott szirmán. Ez a kedvenc széke. A szirom a feneke mögött forgópánttal csatlakozik a székhez. A másik három szirom fel van hajtva mögötte, s úgy veszik t körül, mint egy hatalmas, megfagyott, üreges könnycsepp vagy mint az anyaméh. Egy lámpa, a szoba pillanatnyilag egyetlen fényforrása kesely módján lebeg a feje felett, dicsfénnyel övezve fakó haját, megvilágítva kiugró arccsontját és sötét szemöldöke éles határvonalú árnyékába rejtve kristálykék szemét. Justin egy testetlen kart tart a tenyerében. A kéz ujjai mereven szétterpesztve nyugszanak az ívelt szirom csúcsán lév sima lemezen. A
kar csaknem alabástromszín , akárha egy mesebeli jéghercegn karja lenne. Teljesen sz rtelen, s a csukló is túl vékony és kecses ahhoz, hogy egy férfié lehessen. A kar a k nyéknél végz dik - de nem véres és tépett húsban, hanem kusza huzalokban és áttetsz csövekben. Justin egy aprócska nagyítót illeszt jobb szeméhez, aztán belenéz az egyik áttetsz cs be, mintha keresne valamit. Gyomra megreszket ruhájának öve felett, ahogy sóhajt egyet. Balra t le, a sötétben, két széles, átlátszó ajtón át a hajó legalsó folyosójára nyílik kilátás: fényes, galvanizált falak és tompa, sárga fény. Justin és az ajtók között félúton egy mozdulatlanul álló alak sziluettje látszik. Az alak Francis Vomer parancsnok. Izmos testén csak egy testhezálló rövidnadrágot visel. Négyszögletes arca, zavaros, számító szeme van. Justin minden mozdulatát elmélyülten figyeli, noha a jelenet legalább annyira érthetetlen számára, mint egy arámi nyelv felirat. Néhány percenként tesz egy-egy gyors, apró lépést a fény felé. Justin azt hiszi róla, hogy most is nyugtatókkal teletömve, ágyába szíjazva alszik. Már hónapok óta ott rzik, miután megpróbálta megrongálni a napvitorlákat. Nem észlelvén a lopakodó gonoszt, Justin serényen folytatja a csövek ellen rzését, és hagyja, hogy gondolatai egy n körül forogjanak; szerelmes E. B. Kitty Strunkba. ”Szeretlek, Kitty, hát nem érted? Hadd bizonyítsam be neked, gyere, bújjunk ágyba.” Azóta próbálja megnyerni a lány vonzalmát, hogy két éve felébredtek a hibernálásból. Mind ez idáig azonban semmi biztatást nem kapott t le, legfeljebb egy-egy futó puszit az arcára. Jelen pillanatban kedvenc szenvedélyének hódol: csak általa hallható dallamokra kering zik valahol kint. Justint akkor kezdték el gyötörni visszatér látomások, hogy belezuhan a fekete lyukba, mikor el ször ment ki. Racionális lénye ugyanakkor tudja, hogy a lány mindaddig biztonságban van, míg kábele a hajóhoz van rögzítve. Justin az rben lebeg alakról, err l a köldökzsinór végén bukdácsoló magzatról álmodozik székében. Röntgenszemei behatolnak az rruha alá. Izmosnak és sudárnak képzeli a lány meztelen testét. Elég pontos elképzelése van arról, mekkorák lehetnek mellei. Mindennap tornázik, mert eltökélte, hogy fitt marad, Azt már fel sem foghatja Justin, hogy ezt kinek a kedvéért teszi, ugyanis meg sem érintheti, Vomer pedig el van kábítva. A legénység negyedik tagja, Clancey meg több mint nyolcvanéves, és a lassú beszédnél kimerít bb tevékenységre nem képes.
A jelenet változik. Justin hátrad lve fekszik egy lehajtott támlájú pilótaülésben, s a felette térdel Kittyt figyeli, amint teste az irányítópult LED-jeinek mélyvörös fényében fürdik. A lány az hatalmas hímvessz jét gyömöszöli magába, és közben lágyan nyögdécsel. ”Akarlak, kívánlak, szeretlek, ó, Justin!” - Ah, Kitty! - sóhajt fel. - Ah, Kitty! - szajkózza Vomer orrhangon, és gúnyosan elmosolyodik. A nagyító kiesik Justin tágra nyílt szeméb l, és a földön pattog. Vomer kuncog. - Hé, Justin! - kiált fel, dudorászik és közelebb csoszog. - Találd ki, hol voltam! Justin gondolatai meglódulnak. Hol a fegyverem, hol az a átkozott szolgálati revolver? Most hogy szabadult ki? Úristen, ezúttal mit tett tönkre? Az isten verje meg Kittyt, neki kellett volna négy órára elaltatni, miel tt elhagyta volna az rhajót. Négy órára... Futólag órájára pillantott, s látja, hogy a négy óra már egy teljes órája letelt. - Te jó ég! - mormogja, miközben a kárt igyekszik felbecsülni, amit Vomer hatvan perc leforgása alatt okozni képes. Ezzel egy id ben gondolatban végigjárja a sarkokat, asztalokat, az elveszett fegyver után kutatva. Veríték csurog a gerincén. Addig nem értette, miért osztottak ki pisztolyt a legénységnek, amíg Vomer meg nem rült; most, hogy már tudja az okot nincs a keze ügyében az a átkozott mordály. A torka száraz, reszel s, köhögésre ingerli. - Hol... hol voltál. Franci... izé, Parancsnok? - Nem szabad elfelejtenie, milyen érzésekkel viseltetik Vomer a keresztneve iránt. ”Nos, emberek, tisztázzuk rögtön az elején, hogy az utazás során a keresztnevem Parancsnok. Meg vagyok értve? Helyes. Na, akkor nyomás a hibernátorokba.” - Találd ki! - sürgeti. Te mocskos gazember, hát honnan tudhatnám? Ezt nem mondja ki. Ha meglenne az a istenverte pisztoly, kimondaná. - Ugyan, Parancsnok, tényleg nem tudom kitalálni. Veszett farkasként vigyorogva, Francis Vomer parancsnok ezt mondja: - A zsilipben voltam. Eloldoztam Kitty kábelét. Huss. Bárgyú vigyor ül ki az arcára, és kuncog az elégedettségt l.
Szörny kép gyötri Justint: óriásira duzzadt rruha hull lefelé, lefelé, egyre lassabban és lassabban, míg formája és albedója is elenyészik. Vége... Átveti egyik lábát a lehajtott szirmon, felugrik, és elrohan Vomer mellett, aki túlságosan el van foglalva a nevetéssel, hogysem közbe tudjon avatkozni. Az ajtók hangtalanul kinyílnak, Justin végigvágtat a galvanizált folyosón, el a halottak szobái mellett - szobák, melyeket senki sem kíván használni. A bukfencez Kitty képe tolakszik agyába; hallani véli a lány rémült sikolyát, bár csak maga kiáltott. A lány sisakjának üvegét elhomályosítja lehelete. Az utolsó késleked ajtó is félrecsúszik, berobban a készenléti szobába, beront a zsilipbe, a könyökével csap a gombokra, miközben az ajtók lomhaságát átkozza, aztán rádöbben, hogy mindjárt védtelenül találja magát az rben. Vomer, te fattyú, te... Az ajtó kitárul. Justin eszeveszetten tépi le a falról a hordozható életment készletet, némán sikolt, majd kiröppen az ajtón. Hüvelykujjával megpöccinti a kapcsolót, s egy fényl oxigéndús burok terül szét körülötte. Nem késett el. Haja szála sem görbül meg. Megkönnyebbülten sóhajt. A Schwarzschild gravitációs örvénye hirtelen elkapja, és Justin Argento Morrek, csillámló burkában, egy vulkanizált pingponglabdává változik. Nekivágódik a hajónak, beleveri a fejét egy rácsba, vér szivárog az orrából. A világ sisterg színekre robban, melyek kihunyó t zijátékként fosztanak szét. Utolsó gondolata: Kitty ezt élvezi? Flavus egyike volt annak a három, telepeseket szállító rhajónak, melyeket új világok felfedezésére indítottak útnak a Földr l. A haldokló bolygó mindössze három hajót engedhetett meg magának. A legénység nagy része - köztük Justin Morrel - önkéntesekb l állt. Mindannyian rendkívül boldogok voltak, hogy elmenekülhetnek az éhezés és társadalmi rület okozta, biztosnak t pusztulás el l. A legénységet - harminckét embert - egyenként hibernálótartályokba tették. Végigaludták az indulást, s úgy volt, hogy nem is ébrednek fel hatvanhárom évig. De a bonyolult hibernálóvezérlés valahogy elromlott. A Sóltól kétévnyire a harminkét tartályból huszonkilenc hirtelen felnyílt, s gyorsan felmeleged hidrogén-nitrogén felh vel töltötte meg a szobát - ezt kés bb állapították meg egy ammóniaes nyomaiból. A huszonkilenc emberb l tizennyolc meghalt embóliában öt pedig attól a sokktól, amit a
durva ébresztés s az ismeretlen eredet h együttes hatása okozott. Hatan életben maradtak. A Morrelt, Vomert és Strunkot magába rejt három hibernátor viszont zárva maradt, és hibátlanul - avagy hibásan, attól függ en, honnan nézzük - tovább m ködött. A hat túlél úgy döntött, hogy otthagyja ket, ahol vannak, öntudatlanul és semmir l sem tudva. Abban reménykedtek, hogy ez a három ember talán még képes lesz kolóniát alapítani, k hatan majd kézi irányítással vezetik a Flavust új otthonához, gyakorlatilag életüket áldozva az ügyért. Ez az információ és egy, jóval korábban a Földre küldött segélykér üzenet felvétele volt az egyetlen biztos támpontja a három másiknak, mikor hatvanegy évvel kés bb felébredtek. A többi felvételt elérhetetlenné tették: letörölték ket. A Flavus nem az Epszilon Eridani körül keringett, ahogy várták, hanem egy fekete lyuk felett lebegett. Találtak egy öregembert is a hajón, amint fel-alá kóborolt; mocskos volt, hosszú szakálla összegubancolódott, ruháját néhol saját székletével rondította össze. Valami megmagyarázhatatlan okból fokhagymától b zlött. Alig tudott beszélni, s azon ritka alkalmakkor, mikor megszólalt, jobbára csak zagyvaságokat hordott össze. Amikor a nevét kérdezték t le, el ször vizelt, majd ezt válszolta: Clancey. Ilyen nev tagja nem volt a legénységnek, de egyikük sem tudta, valójában ki is lehetett, így hát Clancey maradt. Vomer három héttel kés bb roppant össze. Született vezet volt, de nem volt senki, akit vezethetett volna, és nem volt hely, ahova vezethette volna ket. Nem voltak módszerei, melyekkel meghatározhatta volna helyzetüket, mivel a számítógép még ébredésük el tt használhatatlanná vált: valaki eltávolította memóriaegységeinek kétharmadát, s többé senki nem tudta azokat megtalálni. A komputer nélkül a legénység csak egy tagjának volt meg a m szaki képzettsége és képessége, hogy meghatározza koordinátáikat. Justin így kénytelen-kelletlen el térbe, a parancsnok gy lölt posztjára került. Vomer különös elmebaj áldozatává vált: az rültség, mint valami fekete lyuk, elszívta józan eszét. Végül tökéletes nyugalmi állapotot ért el, egyfajta zent, a fekete lyukkal az ablak el tt. Öngyilkosságot kísérelt meg. Justin és Kitty a szemétmegsemmisít ben talált rá, abba félig belebújva. Vomer kétségbeesetten és er teljesen küszködött, félig a leveg ben lógva, fenekéig a megsemmisít ben. Elvette Justin pisztolyát, és megpróbálta megenni a csövét, de csak azt érte el, hogy három helyen kilyukasztotta a válaszfalat. Foglyul ejt i
eszméletlenre verték, szobájába vitték, lekötözték ágyára, és teletömték nyugtatókkal. A szemétmegsemmisít soha többé nem m ködött rendesen. Justin és Kitty ezután egy hétig együtt dolgozott: euklideszi számításokat végezve próbálták meghatározni helyzetüket. A végén sikerrel jártak, de addigra Justin reménytelenül beleszeretett Kittybe. Ahhoz soha nem jutott hozzá, hogy a hazavezet útvonalat is kiszámítsa, bár elindított a Föld felé egy segélykér lézerjelet. Minden alkalommal, mikor leült, hogy kidolgozza menekülésük útvonalát, azon vette észre magát, hogy dudorászik, és szonetteket ír a szeretett n höz. Akkor úgy t nt, hogy a n is jó szívvel viseltetik iránta. A hazatérés vágya szertefoszlott. Mégis, Kitty visszautasította a férfi közeledését, és elmagyarázta, hogy szerelme csupán plátói természet . Justin elvesztette minden reményét. A lány a bátorítások végtelen, fényes sorozatának els darabjával nyugtatta meg t. ”Justin, szegény gyermek, nekem, nos, id re van szükségem, csak adj egy kis id t.” Az id volt az egyetlen dolog, amit Kitty kért, s amit adhatott, bár szeme el tt egészen határozott cél lebegett. De az id nem Justin barátja. Az id üldögél, és kiszámíthatatlan játékot z Vomerrel. Vörös fény permetez, a világítás hópelyhei olvadnak Justin csukott szemhéjának Hadeszében. Pengényi rést nyit szemén; mindenféle fájdalmasan ragyogó fehér fény látszik. Miért nem kapcsolja le valaki? Valami kemény nyomja a hátát. Hol van? Árnyék vetül arcára, eltakarva a mennyezeti lámpák egy részét, sötét biztonság oázisa, melyre nézhet: egy mellette térdel , elmosódott alak. Amikor kiélesedik a kép, egy ovális arcot lát, gyönyör en kipirosodott orcákkal, sz ke szempillával és szemöldökkel, zuhatagnyi hajjal, mely vérborított arcát csiklandozza. Tökéletes vonásait bels feszültség öregíti. - Kitty - mondja, zavartan Justin. A lány megnyugtatóan mosolyog, és megpaskolja arcát. Keze nedves és hideg. Justin észreveszi, hogy Kitty még mindig rruhájában van, csak a sisakot vette le. Kitty arca tétovázva távolodni kezd. A férfi életben van, és most egy pillanatra magára lehet hagyni. A fájdalmas fény újra elborítja, de elfordítja fejét, és elárnyékolja szemét, hogy figyelje a formátlan rruhába öltözött n t. Kitty a közepe táján három helyen megnyomja a ruhát, mire az szétpattan; alsó felét egyedül széles terpeszállása tartja. Visszahúzza karjait a ruhába, majd átemeli fején a fels részt. Keble szorosan
bordáihoz lapul, hónaljában sz ke sz rpamacsok csillognak. Justin feje felemelkedik a padlóról. Pislog, hogy tisztán lásson. Eddig nem tudta, hogy a lány meztelenül szokott kimenni; gondolatai álomszer látomásoknak adják át helyüket, melyekben Kitty a gravitáció hálójában pattog, nevet, énekel, maszturbál. ”Szívesen lefeküdnék veled, Justin, tényleg, de nem most, mert most a napi gyakorlatomat kell megcsinálnom, úgyhogy tartsd szemmel Vomert, amíg kint vagyok, jó? Drága Justin, ne légy olyan morcos. Rengeteg id nk van, rengeteg id nk.” Fáj neki és fel is dühíti, amit el kell viselnie; hányszor hallott már t le hasonló kifogást? Az a állandó ígérgetés a küszöbönálló randevúról, amely azonban soha nem jön össze, és miért is jönne? Er tlenül utánanyúl, meg akarja fogni a kezét, beszippantani az illatát, megcsókolni, lenyalni róla azt a ned t, ami után már két éve epekedik. Amennyire a lány ért hozzá, lehet, hogy már most is haldoklik bels sérüléseit l. Néhány csöpp ebb l az elixírb l életben tartaná, s t az is lehet, hogy megújult életer vel szökkenne talpra. Ujjai kiegyenesednek. A lány félreérti hadonászó mozdulatát. Kilép az rruha alsó feléb l, odamegy hozzá, megfogja a csuklóját és simogatni kezdi, közben mondogatja: - Itt, itt. - Letérdel mellé. Justin újult er vel kapaszkodik kezébe, és odahúzza az ajkához. Csókolgatja, közben szaglászik. A fene vigye el, jobbkezes. Megpróbálja megragadni a másik kezét is, de az elt nt a lány háta mögött. Hallja, amint vakargatja magát. Egész testében viszketni kezd, szeme benedvesedik. - Justin, ne sírj. Te is... nem, nem, te ugye nem? Most már soha nem jutok ki ebb l a fekete lyukból. Én megölöm magam, Justin, esküszöm! Rád voltam utalva! Hogyan... hogyan merted megkockáztatni, hogy elveszíted az eszedet? Justin felnyög, és lehorgasztja a fejét. - Kitty, hogy kerültél vissza a hajóra? A lány úgy ejti el csuklóját, mintha leprás lenne. - Úristen, te tényleg meg rültél! Orrlyukai megduzzadtak. A fájdalomtól összerezzen, amikor a megalvadt vér megrántja a sz rszálakat az orrában. - Válaszolj a kérdésemre. - Mit gondolsz, hogy jutottam be? A kábellel húztam vissza magam. De te mit gondoltál, hogy jössz vissza?
- De hát Vomer kiszabadult, bejött a m helyembe, és azt mondta, eloldozta a kábeledet. Kitty üres pillantással bámul rá, aztán összesz kül a szeme. - A francba. - Fürgén feláll. - Clancey? - kiáltja el magát. Justin elárnyékolja szemét, és kikandikál a n bokái között. Látja, hogy az öregember végig ott ült a válaszfalnál, és ket figyelte. Clancey olyan gyorsan emelkedik fel, mint a kelt tészta: megfordul, aztán hátát az ívelt falnak vetve kecmereg talpra. Feléjük csoszog. Mit akar csinálni ez az ostoba vén hülye? Justin megpróbál felülni, de azonnal hátrahanyatlik. Rosszullét keríti hatalmába, a szoba forogni kezd, mint egy öreg, fáradt szélmalom. Clancey fölé hajol; Justinnak az a szörny érzése támad, hogy az öregember t készül lehányni. Clancey fehér haja kócos, szakálla magasan feln tt durva arcán, szája görbe lyuk. Egy óriási, bütykös ujj jelenik meg az arc és Justin ugráló szeme között. Az ujja feléje lendül, amikor Clancey kijelenti: - Partra vetett hal. Justin nyöszörög. - Tartsd rajta a szemed, Clancey, amíg visszajövök - mondja Kitty. Az öreg méltóságteljesen bólint, úgy figyel, mint a foglyul ejtett ellenséges katona mellett vigyázó r. Justin gyengén Kitty után szól, de elment, s a férfi csak homályosan fogja fel, hogy távolodik, meztelen talpa csattog a folyosón. Clancey arca, mint egy szes medúza, fenyeget en mered rá. Justin becsukja szemét, hogy elkerülje pillantását, aztán azt próbálja elképzelni, mi történik a hajó más részein. Látja Kittyt, amint belép az - Justin - m helyébe. Vomer háttal áll neki; épp a vezetékeket tépdesi ki a Justin által készített karból, s közben hüvelykujjával lyukakat nyom a húsba. Kitty egy pillanatra megáll, hogy körülnézzen: még soha nem járt a m helyben, megadva Justinnak az egyedüllét lehet ségét. Halkan Vomer mögé oson, és teljes er vel ágyékon rúgja. Justin mosolyog. Vomer a megnyomorított karba harap, nehogy felüvöltsön, a lámpa fénye színekre bomlik, melyek mint a Szaturnusz gy i kavarognak feje közül. Ezer kéz markol bele, végül a padlóra roskad, már csak árnyéka korábbi önmagának. Kitty a hagymaszékbe gyömöszöli, összehajtogatja remeg térdét, majd a helyére csapja a szirmot. Aztán körbenéz. Észreveszi, mit készít Justin? Int neki a kar, hogy úgy mondjuk? És ha megérti a dolog lényegét, akkor mi van? Nem, biztonságban van; Kitty nem fog rájönni, kinek a számára tervezte.
Justin sóhajt, és megpiszkálja az orrát szegélyez barna, alvadt vért. Csendben átkozza Vomert. Ennyi gy lölet elpárologtatná a vérsejtjeit. Vomer eddig háromszor szabadult ki szíjaiból. Els alkalommal akkor kapták el, mikor málnaszörp, ceruza és egyik cip je felhasználásával csótánycsapdát állított fel. A Flavuson nincsenek csótányok. Második kiszabadulásakor megkísérelte kinyitni a hajó összes ajtaját, hogy, amint kifejtette, “egy kis kereszthuzatot csináljon”. Utolsó alkalommal pedig kidobálta a készenléti szoba mennyezeti paneljeit, aztán elrontotta az ételkészít automatát Bár elég élelmük van, hogy kitartson egy életen át, az utóbbi három hónapban minden étkezésre fasírozottat kaptak. Ezt megel en heteken át fagyasztott gazpachón éltek. Justin elismeri, hogy el ször sajnálta Vomert. Együtt tudott érezni az elvesztett parancsnokság szindrómájával, bár lelke mélyén megvetette a rangok és el jogok hierarchiáját, s mint ennek képvisel jét, Vomert sem szerette. De a helyzet most megváltozott. Vomer megpróbálta megölni. Justin egy ideje egyre bizonyosabb abban, hogy a Parancsnok minden egyes nappal veszélyesebb lesz. Kitty - aki ráadásul pszichológusnak vallja magát - azonban nem látszik ezt észrevenni, és nem hajlandó figyelni, mikor Justin azt magyarázza, mi történhet, ha akkor bukkan fel egy ment expedíció, mikor Vomer szabadon kószál. Erre a gondolatra töprengeni kezd, mi mindent tehetett tönkre Vomer, miel tt megjelent a helyben. Kil tte a segélykér lézert? Letérítette a hajót az orbitális pályáról? Olyan sok mindent tud elrontani; mindent ellen rizni kell majd. Tudja, hogy a legjobb az lenne, ha a lehet leghamarabb megölné Vomert, de képtelennek tartja magát egy hidegvérrel elkövetett gyilkosság végrehajtására. Már több alkalommal megpróbált szembenézni a dologgal, de minden egyes alkalommal visszariadt. A legtöbb, amit meg tud tenni, az az, hogy halálosan megalázza Vomert. Ezért is kezdett el dolgozni új tervén. Lehet, hogy Vomer lelassította a megvalósítását, de az összes kár helyrehozható. A többi darabot jól eldugta; az összeállítás már csak pillanatok m ve lesz, s aztán egyszer s mindenkorra gondját viseli majd Vomernek. A kart, ha csakugyan megsérült, semmiség lesz újra megcsinálni. A fej és a törzs már kész van, csakúgy, mint a logikai áramkörök. A legnehezebb feladat az önolajozó vagina megépítése volt. Ezt a semmib l kellett Justinnak el varázsolnia, lévén az androidok nem nélküliek. De ezzel is megbirkózott. Justin ellenezte, hogy androidokat is hozzanak a Flavus fedélzetére. A piacon való megjelenésük óta tartott t lük, olyan ösztönös okokból,
melyekre nem tudott magyarázatot adni. De mint korábban az autók, a tranzisztorok és a nukleáris fegyverek, most az androidok jelentették a technikai divatot, és egyetlen, magára valamit is adó hajó sem lehetett meg nélkülük. Így hát jöttek, hogy szolgáljanak. A helyzet, iróniája nem kerüli el figyelmét. Négykézlábra fordul, fejét a válla között lógatja. Ruhája elszakadt, s a lyukon, mint pufók fánk kandikál ki köldöke. Clancey látja, hogy magához tért. Egyik lábáról a másikra áll, szája mosolyra húzódik, mint egy id söd kabarészínészé, aki még mindig azt hiszi, hogy bennfentes a dolgokban. - Partra vetett hal? - kérdi reménykedve. - T njön el, t njön el! - Justin belekezd a fájdalmas talpra állásba. Clancey egy darabig tökéletesen mozdulatlanul áll, aztán hirtelen sarkon fordul, és az ajtó felé indul. A hajó folyosóin fog bolyongani, amíg el nem ér egy csak általa ismert célt. Justin már több százszor látta ezt. Leggyakrabban a hibernátorteremben köt ki, bedugaszolja fülét, és halott társait siratja. Vajon mit hall? A társak hangja hívja a túlsó partról? A közeli páratlan égitest mesterséges örökkévalósága meg rzött valamit lényükb l, a az most is ott rejt zik az üres tartályokban? Feltételezik, hogy testüket az rbe vetették, egyenként, ahogy meghaltak. Mindazonáltal Clancey egyik ritka, világos pillanatában elmesélte, hogyan tette néhányukat, a biztonság okáért, az élelmiszer-feldolgozó automatába. ”Más is talált övcsatot a levesében, nemcsak én?” Justin sajnálja, hogy kiabált az öregemberrel, Úgy t nik, Clancey osztja Vomer iránt érzett ellenszenvét, kerülte is t, miel tt Vomer szellemileg összeroppant volna. És különben is, Clancey igazán ártalmatlan, s megvan benne az a végtelen gyengédség, ami csak az elmebetegek és az áldozatok sajátja. Szegény, szegény öreg, gondolja Justin. Elimbolyog, hogy felmérje a Vomer által okozott kárt. Vomer tönkretette a küls kommunikációs rendszert, és útnak indította az utolsó segélykér lézert. A teljes fényer re állított lámpa egyenletes fénnyel világítja meg a szobát, s vet mély, éles árnyékokat a szétszóródott romhalmazra, melynek nagy részét Justin elsöpörte a túlsó fal el l. Ott most egy meztelen n i alak sétálgat fel s alá, Justin parancsának engedelmeskedve. A n középtermet , haja hosszú, fekete paróka. Tökéletes testén egyetlen sz rszál sincs, olyan, mint egy koraérett gyermek. Arca kifejezéstelen, mintha a meztelenség megfosztotta volna
egyéniségét l; s az utasításokat is gépies engedelmességgel hajtja végre. Justin reméli, hogy Vomer nem fog erre felfigyelni. A férfi kedvenc székében ül elnyújtózva, egyik lábát feltéve a kihajtott sziromra, - Megállhatsz - mondta. Az alak kihúzza magát, feléje fordul, és bénultan áll. Ahogy végignéz rajta, Justin nem érez mást, csak büszkeséget. Vomer biztosam el lesz b völve. - Hestia - szólítja meg. Nagyon elégedett a névvel. - Emlékszel még, mit kell mondanod a Parancsnoknak? - Igen, Justin. - Hangja puha és telt, akár egy tejfürd . - Menjünk sétálni! - Kikászálódik a székb l, miközben Hestia, teremtésének romjai között, elindul feléje. Aztán Justin vezetésével az ajtóhoz mennek. A férfi a lány mögé kerül, és kinyújtja fejét, hogy egy boldog csókot cuppantson az arcára. A legutolsó pillanatban Hestia feléje fordul, és az ajkát tartja oda. Justin megbotlik, ahogy a lány megragadja a fejét, szétnyitja ajkait, s nyelve a férfi fogainál fickándozik. Vadul elrántja a fejét. - Hestia. - sziszegi, és lefejti magáról a kezeket. - Csak gyakoroltam - magyarázkodik Hestia. - Nos, igen, azt hiszem, ez rendben van. - Újra elindulnak, Justin és a teremtménye. Egyebek között azt is észrevette, hogy Hestia nyelve túl selymes ahhoz, hogy valódi lehessen. Mit gondol majd Vomer? Rossz el érzettel tekint most a lányra, és azon gondolkodik, mit is hozott létre. Elhaladnak a szembejöv Clancey mellett. Úgy t nik, valahol megüthette magát: meggörnyedve, egyik lábát kissé húzva megy. - Üdv, rnagy! - kiált fel. Rámosolyog Hestiára, s megbiccenti fejét. A lány kinyújtja karját, ahogy Clancey a közelébe ér. Justin rácsap a kezére. ¦ - Nem! - mondja tiltón. Hestia duzzogni kezd. Felmásznak a létrán a vetkez szintre. Hestia elöl. Justin zavarba jön az elé táruló szemérmetlen, látványtól. Elpirul, lesüti a szemét, és Kittyre gondol, felidézi magában a jelenetet, mikor ott feküdt a földön. Nincs olyan jó teste, mint ahogy hitte hasa gömböly bb, s a melle sem olyan feszes, mint azt álmaiban elképzelte. Azon töpreng, hogy hol lehetett Kitty addig, míg a laboratóriumában robotolt. Vomer ajtaja el tt Justin megállítja Hestiát. - Még ne menj be. Be akarom állítani a jelenetet, és lehet, hogy a Parancsnok alszik. Mindennek rendben kell lennie, máskülönben a dolog nem fog menni. Na, most maradj itt, amíg ki nem nyitom az ajtót neked. Oké?
- Oké. Justin megérint egy gombot az ajtó mellett, s az ajtó félrecsúszik. Bizalmas mosoly terül el a képén, és belép, mint egy gondtalan aranyifjú. - Hé Vomer, én... - Tátott szájjal, némán áll. Szemét rabul ejti, amit lát. Vomer hanyatt fekszik az ágyon, meztelenül. Kitty lovagló ülésben helyezkedik el rajta, pont úgy, ahogy Justinon tette az álmaiban. Mindketten megmerevednek; fagyott jelenet, félhomályos hangulatvilágításban. Kitty megfordul. - Justin - zihálja -, t nj el. - Nem - mondja Justin. Nem válaszol: az egész dolog hihetetlen. Kitty elhúzódik Vomert l, leugrik, és elindul feléje. Teste a szerelmi játék izzadságától fénylik; a karja alatt és a lábán, szikrázik a sz ke sz rzet. Kinyújtja karját, hogy megnyugtassa a férfit, elhátrál el le, de a csukott ajtó csapdába ejti. Kitty kezébe fogja Justin borostás arcát. - Kérlek, Justin, hadd magyarázzam meg. - Kitty - hívja Vomer türelmetlenül. - Ne érj hozzám! - kiált fel Justin, és félretaszítja a n t. - Te hazug! Végig ígérgettél nekem, leráztál a nyakadról, hogy ezzel az ostoba mamlasszal szórakozhass! - Hé! - bömböli Vomer. Felül, és a padlóra lendíti a lábát. - Két éven át hazudtál nekem, Kitty, s közben hozzá jártál! Nem így történt? A lány megpróbál mosolyogni. - Így, Justin. De meg tudnám magyarázni az egészet, ha megadnád nekem a lehet séget. Francis... - Ne nevezz Francisnek! Kitty hátrafordítja a fejét. - Befognád a szádat, és hagynál beszélni vele, az isten szerelmére? - Ne is tör dj vele - vicsorog Justin. - Nem szeretném tovább zavarni a közösüléseteket. - Keze lecsap az ajtónyitó gombra. Elszörnyedve döbben rá, mit is tett, de már túl kés megállítani azt az ajtót. Hestia elcsörtet Justin mellett, és Kitty nyakába veti magát. A két meztelen test egymáshoz szorul. - Drágám - búgja Hestia, és keményen szájon csókolja Kittyt. Kitty kiszabadítja magát az ölelésb l és két lépést tesz hátra. Keble hullámzik.
- Mi az ördög folyik itt? Úristen, hiszen ez m anyagból van! - Hello! - integet Hestiának Vomer. A lány mozdulatlanul, pillanatnyilag megzavarodva áll, teste síkosan fénylik Kitty izzadságától. - Te jó, isten! - Justin a mennyezetre emelt szemét. - Justin, mit... Ez egy android! A férfi a legközelebbi sarokba hátrál. - Meg tudom magyarázni - kezdi, de abbahagyja, mert rájön, hogy pontosan Kitty szavait ismétli. Fúj egyet abban a reményben, hogy némileg visszanyeri önuralmát. - Ez egy ajándék Vomernek. Arra gondoltam, hogy ha lenne valami, ami lefoglalná, akkor te meg én... együtt lehetnénk. - Csaknem könnyek között kiált fel: - Ha lenne valami, ami lefoglalná, akkor nem állna újra meg újra közénk! - Istent játszol, Justin! - Menjünk ki egy kicsit sétálni, Parancsnok - javasolja Hestia. - Csak Justint játszom, Kitty. Pofa be, Hestia! - Boldogan - feleli Vomer, - Maradj a fenekeden, Francis, nem mégy sehova! - ordít Kitty. Beszorítja Justint a sarokba. - Szóval ki kéne vinnie? - Keze karomként közeledik a férfi arca felé. - Justin, hogy fordulhatott meg egyáltalán ilyesmi a fejedben? - Hogy hogyan? - Homlokára szorítja tenyerét. - Utálom t, mint a b nt, hát úgy. Most már jobban, mint eddig bármikor. Fele id det kint töltötted az rben, a másik felét itt, vele - egy elmebajossal -, és nekem alig jutott tíz perc majdnem két év alatt. És mindennek a tetejébe ez a rohadék megpróbált megölni! Fel tudod ezt fogni? Érted már? Lizzie Borden bátyjával henteregsz! - üvölti. - Hol az a híres tudományod? Hogy hogyan voltam képes az életére törni? Úristen, Kitty, ez volt a világ legegyszer bb dolga! A n nyugalmat er ltet magára. Karmai visszaváltoznak kezekké, kifordítja tenyerét, vigaszt kínálva, Jézus keze. - Justin, ez biztos nagyon nehéz neked, de meg tudom magyarázni, ha most megnyugszol, és engeded, hogy... - Hallgass el! Ezt már nem veszem be többé. Tényleg olyan ostobának tartasz, hogy azt hiszed, tovább asszisztálok a ti kis szenvedélyes játékotokhoz? Abbahagytad valaha is a hazudozást, a félrevezetést? Valaha is?
Mint felh suhan át Kittyn a változás, beárnyékolva vonásait. A kedvesség elvetve, már nem használ. - Nem - mondja. - Soha. És így is kellett tennem. Ha nem így bánok veled, akkor nem lennél itt. Teljesen magadba zárkóztál volna, vagy öngyilkos lettél volna. Mi maradt volna akkor nekem? Francis? Egy osztályon felüli társalgó. Francis. - Na, akkor végre te is megértetted. A n felnevet. - Megint a tudományomra térünk vissza? Azt hiszed, pszichológusnak kell lennem, hogy lássam, mi baja van? Nos, gondolom, még egy leleplezés most már nem tör össze. Nem vagyok pszichológus, Justin. Soha nem is voltam. A legszörny bb hazugság! Valóságos fájdalom ez, t rdöfés a mellében. Két éve egy... amat rrel dolgozik. - Hát akkor mi vagy? - Még most sem tudod? A férfi behunyja a szemét. - Nem akarom tudni. - A szeret je vagyok. A szeret je voltam már a Földön is. hozott ide, hazudott valakinek, megvesztegetett valakit, vagy összejátszott valakivel; nekem csak annyi dolgom volt, hogy vele aludjak, az finom, izmos testével. Azt hiszed, nálad fogom keresni a testi kapcsolatot,? - Egyik ujjával megböki Justin gyomrát. - Hé? Egy nagy túrót, pubikám. Észreveszi, hogy túl messzire ment: látja a döbbent tekintetet, amit a férfi vet rá. Nem ezt akarta tenni. Justin szinte a szeme el tt omlik össze. Helyre tud még hozni valamit? - De nekem... nekem is szükségem volt rád, Justin. Igazad van, Vomer rült. Kellett valaki, akire támaszkodhatok, valaki, aki épelméj , intelligens és... bölcs. Egy pofon csatfan a n arcán. Az ütés ledönti a lábáról, elterül az ajtónyílásban. Az ajtó kinyílik. Clancey áll odakint. El ször Kittyre néz, aztán Justinra. Bármelyik pillanatban kész elillanni. - rnagy? - kérdi félénken. Justin egy pillanatig nem ismeri fel. Aztán megrázza a fejét, - Most nem. Kérem, Clancey. Kitty... ne haragudj, bocsáss meg... Odarohan hozzá, hogy felsegítse. - De rnagy...
- Nem vagyok rnagy, és nem tudom, miért hív így! Fogd meg a kezem, Kitty. Kitty? - Justin? - mondja lágyan, és körülnéz. - Hol van Francis? - Hestia! - Felegyenesedik. Egy vészcseng sikolt egyet: valahol kinyílt egy zsilip. Justin félresöpri az útból Clanceyt. - Ne aggódj, Kitty, visszahozom! - Végigrohan a folyosón, tudván tudva, hogy már kés . Azon morfondírozik, hogy miért is fárasztja magát, mikor mindeddig ezt akarta. Le akar lassítani, de nem tud. A készenléti szoba üres, mikor beront oda; az ajtók lezárva, a zsilip csukva és sehol senki. A falhoz ugrik, letöröl egy kémlel ablakot, de semmit sem lát, csak színek íveit és a mohón várakozó végtelenség feketeségét. Visszaszalad a folyosóra, keres egy létrát, felmászik három szintet, és a vezérl terembe rohan. Belerogy az egyik pilótaülésbe, és felkattintja a küls kamerát. A képerny életre lobban, fényes sziporkák húznak csíkokat a semmiben. Justin megérint egy gombot, pásztáz a kamerával. Egy pillanattal kés bb észrevesz egy alakot az rben. Nem több, mint egy pötty, de habozik közelebb hozni: fél a bizonyosságtól, fél, hogy meglátja azt az arcot, azt a bizonyos halált a szemében. Rádöbben, hogy az rbéli halál mindig félelemmel töltötte el a lelke mélyén, bár képzeletében már Kittyt és Vomert is látta ilyen helyzetben. Újra a képerny re pillant. Valami nincs rendben. Miért nem hányódik ide-oda Vomer? Hogyhogy viszonylag egyenes vonalban mozog? Mozog? Justin kapkodva nyomogatja a kapcsolókat, közelebb hozza a képet, élesít. A kamera automatikusan követi az objektumot. Vomeren rruha van, valószín leg ugyanaz, amit Kitty viselt. Izosztatikus mez veszi körül, mint egy hatalmas szappanbuborék. Egy kábel, nem vastagabb, mint egy pókhálófonál, nyújtózik mögötte. Mindkét kezében sugárpisztolyt tart, és másodpercenként tüzel mindenfelé, hihetetlen ügyességgel ellensúlyozva a fekete lyuk vonzását. Azt hihetné róla az ember, hogy megvan a józan esze. Justin végignézi a kábelt a hajóig, de Hestiának semmi nyoma. Justin visszahull a székébe. Rágja az ajkát, a visszafojtott düh s a reményteli megnyugvás között hányódik, közben gyötr vágyat érez, hogy sikoltson. Semmi sem megy, soha semmi nem sikerül. Volt-e olyan id szak, mikor egyenes vonalban tudott haladni célja felé, egyszer en
keresztülvágta magát mindenen, kinyúlt érte és megragadta? Volt-e? Zord véglegességgel rázza meg a fejét. Nem volt. Soha. A háta mögül, a létráról hangot hall. Felül, átlendíti lábát a pilótaülés széle felett, aztán hátranéz. Kitty áll, még mindig meztelenül, halott m szerek sora végén. A kabin túloldaláról két vörös lámpa r t fényben füröszti testét. Mint egy gyermek, összezárja lábát, karját szorosan összefonja maga el tt, vállát felhúzza. Arca már csak szükségtelen kellék az egész tetején - a testhelyzet mindent elárul. Justint fáradttá teszi a látvány. Nincs energiája elmagyarázni, hogy Vomer életben van. Saját élete sima mez a háta mögött; az utolsó két év sík, mint az üveg, de err l a váratlan hegycsúcsról, ahol most áll, látja a jöv jét. Amint megmondja, hogy Francis él, lejön a hegyr l, s a jöv je ismét csak a horizontig húzódó lapos síkság. Szomorúan veszi tudomásul a dolgot, nem tudván, hogyan maradhatna a csúcson. A vállán át a képerny re mutat, majd visszafordul, és azt látja, hogy a képerny n nincs semmi - amíg Hestiát kereste, Vomer elt nt a képb l. A kapcsolóhoz nyúl, hogy Vomerre irányítsa a kamerát. Kitty a férfin tartja a szemét; nem nézett a képerny re és nem is fog. Tudja, hogy Justin nem menthette meg Vomert. Már túl kés volt. Tudja azt is, hogy a szeret je kiment, mert ennyit elárult a vészcseng . Nem kell neki további bizonyíték. Justin visszapillant rá. Furcsa, gondolja, hogy nem kíván kibékülni vele. Ha most, ebben a pillanatban kikapcsolná a képerny t, valószín leg kiélhetné fantáziáit a n vel, hiszen csak maradt Kittynek - legalábbis ezt hiszi. Újra ellen rzi a képerny t, látja, hogy Vomer beúszik a képbe Feláll. Hirtelen milyen fáradt is lett. Teste sajog, mint egy öregemberé; úgy érzi magát, mint Clancey. Kitty rezzenéstelen arccal leereszti karját. Jobb kezében a férfi szolgálati revolvere lapul. Justin tör döttsége tovaröppen. - Hé, az a enyém! Már kerestem is, hol találtad meg? - Meg foglak ölni, Justin. - Hé... figyelj... - Aztán magamat is megölöm. A Földre nem térhetünk vissza. Az emberek már nem olyanok, mint mi, és valószín leg nem is kérnének bel lünk. Meg rülnék itt. Mindkett nket meg fogom ölni. - Ez ostobaság, Kitty. Hallgass ide, ezt nem gondolod komolyan: A n karja felemelkedik.
- Kitty, az isten verje meg, hát nem halt meg! Jól van! Nézd, nézz a képerny re, rajta van a ruha, jól van! Kitty megkockáztat egy pillantást a képerny re. Szája hangtalanul kinyílik, majd összezáródik. Justinnak Clancey szavai jutnak eszébe: “partra vetett hal”. Az egész dolog némiképp idegesít tartalommal telik meg, mintha az öregember el re reagálna olyan eseményekre, melyek csak a jöv ben történnek meg, mintha id ben el ttük élne, de itt foglalna el helyet. És , Justin rült meg, vagy tényleg Kitty kezdett el fényleni? Justin megdörgöli a szemét. Úristen, mennyire fáradt! Kitty épp most próbálta meg megölni, el tte Vomer próbálta meg megölni, meg Clanceyr l álmodik, aki valószín leg hamarosan szintén megpróbálja megölni. Mióta nem aludt? Nem is órák, napok óta. Nem lehet megmondani, hogy pontosan mennyi, mert a folyosó lámpái állandóan égnek, meg visszakerült életének sík mezejére, összeráncolja szemöldökét. Kitty még mindig a képerny t bámulja, szája még mindig mozog, és mintha még mindig zöldes fényben csillogna. - Vomer van ott, Kitty mondja Justin. - Jól van, csodálatosan van... - körbefordul - a... az Istenit! A kamera automatikusan követte Vomer kitartó emelkedését, fel, fel ahhoz a fényes tárgyhoz, ami most már betölti a képerny t. A tárgy gigászi, olyan nagy, hogy egyszerre csak egy része látszik. Egy gömb az: olyan fényes, mint egy csillag, de határozott alakja van és zöld, élénkzöld. Három párhuzamos fényes fekete rúd “nyúlik ki bel le és t nik el a képerny jobb oldalán. Nincsenek rajta jelek, ablakok és mindenféle küls díszek, mint a Favuson. Semmi, ami arra utalna, hogy a Földr l származik. Justin Kittyre pillant. A pisztolya még mindig rá szegez dik. A lány felé oldalog, aki nem veszi észre. A fegyver felé nyúl, finoman, mintegy mellékesen. Remegés fut át Kitty testén. - Ööö... ööö... ööö... - mondja. A fegyver meglendül kezében, Justin visszaugrik a szék nyújtotta fedezékbe. - Elkapta! - kiált fel a n . – Elvitte! Justin megperdül. A zöld gömb betölti a képerny t, Vomer elt nt. - rnagy? Justin felugrik, és még idejében fordul meg ahhoz, hogy elkapja pisztolyát, ami mellette repül el: Kitty hajította el, úgy megijedt. Clancey mereven figyelve, közvetlenül mögötte áll.
- rnagy - mondja -, az egyik n rosszul érzi magát. Biztos, hogy Hestiára gondol. - Hol van? - kérdi Justin. Kitty belecsimpaszkodik Clanceybe, és vadul megrázza. - Elvitte, elvitte, elvitte, elvittél Nézzél - Szipog, haja az arca körül lobog, hozzá is ragad. - Francis - nyöszörög. Odafut a létrához, és sírva elt nik a szemük el l. - Hol van Hestia, Clancey? De az öregember nem válaszol. A zöld gömb foglyul ejtette elméjét. Justin nem hajlandó hátranézni. A Gorgó nem fogja még egyszer elkapni. Józanságra és nyugalomra van szüksége, id re, hogy összeszedje az eszét. Készen kell állnia. Lehet, hogy földi rhajó. Valószín leg az is. Nagyon sok id telt el ott, évszázadok. Ahogy Kitty mondta. Minden más lehet. Hát persze. - Idegenek - suttogja Clancey reszel s hangon. - Ne beszéljen ostobaságokat! - Idegenek! - kiáltja. Gyors hátraarcot csinál, és futni kezd, sprintel a létra felé. A fokokat sem érintve megy le, mint egy vén tengeri medve. Idegenek! - ismétli újra és újra, ahogy nekihevülten viszi el a figyelmeztetést a hajó összes zugába. Justin lehorgasztja fejét. Árnyéka különböz színekben, megsokszorozódva vet dik a padlóra, színképelemezve, felnyitva t. A zöld fény égeti a hátát. A pisztoly húzza a kezét - olyan könny , olyan gyors lenne. Nem. Azt nem teheti meg. Még nem. Halálosan fáradt az egészt l, élete minden egyes percét l, de arra az utolsó, ragyogó ecsetvonásra még nem kerülhet sor. Várjuk meg, amíg leér a síkságra. Hosszú ideig szobormereven áll. Éhes vagyok - mondja végül magában. A szavak, akár egy varázsige, kiszabadítják a zöld szorításból. Elindul. Lemegy. II. A két másik hajót Arcusnak és Lividusnak hívták; mindkett t a Flavus után bocsátották fel. Justin azt álmodja, hogy ott van az egyiken. Egy óriási, barlangszer folyosón megy, ahol mintha mindenki ki akarna térni el le. Megérinti a vállukat; torz vízköp pofák fordulnak feléje. - Milyen hajó ez? - kérdi lük. - Foglalja el a helyét - válaszolják neki, aztán hátat fordítanak. -
Nincs helyem, ez nem az én hajóm - próbálja elmagyarázni. Senki nem figyel rá, és senki nem válaszol. Hirtelen elgondolkodik, vajon a három hajónak miért van latin neve. Ki talált ki ilyen neveket? Hülye rprogram, mondja magában. A groteszk arcok tengere feléje fordul, és kerek, zölden ragyogó szemekkel bámul rá. Meghallották a gondolatait. Nagy dörrenésre ébred fel. Mikor felül, észreveszi, hogy párnája alatt elhúzta pisztolyának ravaszát. A párnából s , feketés-barnás füst száll fel. Pánikba esve tapogatja végig a fejét. Nincs vér. Nincs seb. A golyó elt nt. Remegve d l a falnak, és megtörli a nyakát. Egy zuhanyra van szüksége, újra frissnek akarja érezni magát. Ahogy számolgatja, az elmúlt két évben minden második reggel úgy ébredt, hogy azon gondolkodott, meddig bírja még itt, meddig tart még ez az rület. Két év, s még mindig gondolkodik, még mindig itt van. Mennyit aludt? Az órája 3.30-at mutat, de melyik 3.30-at? Kinek kéne számon tartania az id t? Justinnak kavarog a gyomra, s olyan hangokat hallat, mint egy vízh . Az étel, amit lefekvés el tt evett (mi a fene lehetett az a barna izé? ), nem helyezkedett el jól. A fürd szobába megy, és helyet foglal. A toalett egyfajta agyserkent ként viselkedik: ahogy ott ül, olyan tisztán látja a közelmúlt történéseit! Amire nem volt képes, míg az események s jében volt. El ször is meg kell találnia Hestiát. Hova rejthette t Clancey? Biztos van több tucat rejtekhelye a Flavuson, amit még senki sem látott. Néha napokra is el tud nni. Tehát el ször Clanceyt kelt megtalálnia. Az öregember azt mondta, Hestia beteg; ez csakis azt jelentheti, hogy valami elromlott benne. Azon dik, mit rontott el az építése során. Egy halk kattanással kinyílik szobájának ajtaja. Justin csodálkozva néz fel. Az ajtót akkor sem látja, ha kihajol a vécéb l. Uramisten, gondolja, a vécén ülök. Felemelkedik, de aztán gyorsan visszaül. A pisztoly még mindig ott van az ágyon, szem el tt, ahol hagyta. Kitty van ott kint? Ha meglátja a pisztolyt... Kiáltani kéne, hátha el tudja vonni a figyelmét. Vagy már kés , s csak azt hozná a tudomására, hogy itt van, mint a nyúl egy egzotikus csapdában, várva a halált? Egy árnyék suhan át fürgén és hangtalanul a szobának azon a keskeny sávján, amire rálát. A tarkóján égnek mered a sz r. Megzizzen a leped az ágyon. Akárki is az, megtalálta a pisztolyt. vár, összekuporodva, remélve, hogy gyilkosa azt fogja hinni, már elment, lélegzetet sem mer venni.
Az árnyék újra megjelenik. Egyre n a szoba padlóján, mint egy szürke am ba, átterjeszkedik a fürd szobába, végig a csempéken. Justin felnéz. Francis Vomer t nik fel az ajtóban. Hogy élte túl? Hogy a pokolba jött vissza? Justin reszket a feszültségt l. Látja, hogy revolvere Vomer ujján himbálózik. Vomer rugalmas léptekkel közelebb jön. Nagy, csupa fog mosoly terül szét az arcán. Átnyújtja Justinnak a fegyvert. - Nem lenne szabad elöl hagynod, Morrel. Soha nem tudhatod, mi történik. Én elzárva tartom a magamét. Justin nagyot nyel, majd kényszeredetten bólint. - Aha. Köszi. - Ölébe fekteti a pisztolyt, megrándul a hideg fém érintését l. Vomer leguggol, és nekitámaszkodik a szemközti fainak. - Fiú, olyan jó újra itt lenni, hogy el sem tudom mondani. - Hát persze. - Justin, fogalmad sincs, min mentem keresztül. - Ez igaz. - Igazán sajnálom, hogy... tudod - fordítja komolyra a szót Vomer. - Semmi baj. - Rendes vagy, Morrel, hogy ezt mondod. - Vomer megélénkül, elkezdi használni a karjait a beszédhez, eljátssza és hangsúlyozza azt, amit mond. - Úgy meg voltam zavarodva. Tudod, rohadt nehéz, ha olyan sok emberért vagy felel s, ha mindnek a sorsa a te kezedben van. És hogyha valami baj van a fejeddel, akkor nem tudsz kiigazodni a dolgokon. Justin azon tanakodik magában, hogy tovább hallgassa-e ezt a szöveget, vagy most l je le Vomert. - De vannak még csodák - vigyorodik el Vomer. - El kell mesélnem neked. Olyan szerencsém volt, hogy egy csoda velem is megesett. Becsszóra. Az én csodám a potók. - A potók. - Ugyan, ne légy értetlen. Figyelj, Justin, jól vagyok, érted? Már... már... ép az elmém. A potók látták, hogy kiegyensúlyozatlan vagyok, hogy valami nincs rendben a fejemben, ezért helyrehoztak. Öregem, hihetetlen fickók. Egy agy olyan nekik, mint az origámi. Kihajtogatják, behajtogatják, érted? - Idegen rhajó volt - mondja növekv izgalommal Justin. - Vomer, te idegenekkel találkoztál! Visszajöttek veled, itt vannak? - Nem, elmentek.
- Elmentek? - Aha. Nos, szóval, van egy határidejük, amit be kell tartaniuk, tudod, és éppen csak a segélykér lézered miatt álltak meg - ami egyébként nagyon jó ötlet volt -, de már menniük is kellett. - Éppen csak megálltak? Itt van egy idegen faj, amellyel még soha nem találkoztak, és k csak megnéznek bennünket, és odébbállnak, mintha mi sem történt volna? - Nézd, nem tudom jól elmagyarázni, különben megértenéd - nevet Vomer. - Bementem a hajójukra, meggyógyítottak, aztán visszaküldtek. Justinnak el kell fordítania tekintetét arról az állandó mosolyról, mert olyan ez az öröm, mintha agym tét következménye lenne. Vomer elég józannak és nyugodtnak hangzik, de szeme tágra nyílik, s a koromfekete pupillát teljesen körbeveszi a csillogó fehérje. Mintha ezer évig kómában lett volna, s most nem tudna betelni az ébrenléttel. - De vissza fognak jönni - mondja reménykedve. - Elmagyaráztad nekik a helyzetünket. - Ó, hogyne. Néhány éven belül itt lesznek, - Év! - Visszafojtotta a zokogást. - Nos, tudod, egy kicsit kiesünk a szokásos útvonalukból. A fekete lyukak egyfajta romba d lt hidak a számukra, olyan helyek, amit nem szívesben ejtenek útba. - Nem értem. Azt akarod mondani, hogy mennek valahova, hogy fekete lyukakat keresnek fel? - Ezt nem mondtam. Hazudik. Justin tudja. Keze szorosabban kulcsolódik a pisztoly markolatára. - Hogy néznek ki a potók? - kérdi. - Soha nem láttam ket. - De hát meggyógyítottak. Te magad mondtad. - Na igen, de nem láttam... - válaszol kelletlenül. Egy pillanatra lebiggyeszti a száját. A leveg s södni látszik körülötte, színes, füstszer fátylak lengedeznek. Justin pislog és hátrah köl. Még több haja áll égnek. Belei ürülni akarnak. - Ööö, figyelj, Francis... - Elhallgat, valami jelzésre vár, de Vomer csak tovább bámul rá, tágra nyílt szemmel. - Ööö, biztos éhes vagy, és tudom, hogy Kitty is találkozni akar veled.
- Kitty. - Mosolya gonosz sarlóvá keskenyedik. - Vagy úgy. - Feláll. Majd még beszélünk egymással, Morrel. Látni szeretném azt a n t, hogy... bocsánatot szeretnék t le kérni. Erre várt Justin: hogy Vomer hátat fordítson. De ahogy Vomer elfordul, Justin meglátja, hogy a tarkójánál egy négyszögletes foltban lenyírták a haját. Fényes, tökéletesen sima húscsomó türemkedik el bel le, mintha egy márványtojás egyik vége lenne beágyazva fejébe. Justin habozik. Vomer elindul. Most - sikoltja egy hang a fejében. Most, különben túl kés lesz. Justin felemeli a fegyvert meztelen öléb l. Vomer lépés közben áll. meg és fordul hátra. - Nem, Justin. Te nem vagy erre képes... nem tudod, hogyan kell. Nem olyan könny , mint gondolnád. - Vár, majd megelégedetten bólint, és elsétál Justin szeme el l. Hangja még hallatszik: - Meggyógyítottak. Elmondtam nekik, mi volt a baj. Az ajtó egy halk kattanással becsukódik. Justin még sokáig bámulja a pisztolyt. Arca halottsápadt. Csuklóján izzadság csurog végig, aztán lecsöpög a könyökér l. Végül leereszti a pisztolyt és a padlóra teszi. Amint az kiderül, nem is lehetne jobb helyen, mint a vécén. - Kitty! Clancey! Hestia, az isten szerelmére, hol a pokolban vagytok? A folyosó balra kanyarodik. A távolból baljós hangok hallatszanak. Justin mintha egy acél végbélben állna, ürítés el tt néhány másodperccel. Képzeletben érzi, amint egy er a zsilip, e zord, fekete záróizom felé húzza a folyosón. Hova t ntek a többiek? Vajon k is itt álltak csodálkozva, mint , míg valami rejtélyes er le nem verte ket a lábukról? A hajó mint ellenség. Justin az utolsó túlél : egyetlen ember a végtelenség er ivel szemben. Meglehet sen fennkölten hangzik, ez igaz, de ez nem igazi csata. Már végigjárta az összes létrát, az összes szintet a neveiket kiáltozva, s t egy ponton, a hibernálóterem közelében azt is kiáltotta, hogy “Idegenek!”, de nem kapott választ. Lelke mélyén tudja, hova kell mennie; több választása nincs. Így ér véget Justin Morrel élete. Egy ember, aki hajóra szállt, aki megpróbált pionír és az emberiség reménye lenni, aki soha semmit nem gondolt át még egyszer.
Szép sírfelirat. Reméli, hogy t nem teszi Clancey az élelmiszerfeldolgozóba. A hajó úgy morog, mint egy gorilla. Justin megtapogatja az övébe dugott pisztolyt, és elindul a folyosón. A Flavus úgy nyöszörög, mint egy ókori gálya, mikor két szinttel feljebb mászik. Újra hívja társait, de most sincs válasz. Nem, nincs kegyelem. Amir l el ször csak viccelt, aztán burkolt fenyegetésként megígérte, majd megpróbálta távirányítással végrehajtani, azt most magának kell megtennie. Ennek most semmi köze a Kitty iránt érzett szerelméhez; s t ennek a fényében rájön, hogy soha nem is szerette t. Amit érzett, az túl romlott volt ahhoz, hogy valódi érzelem legyen. Végre el tudja fogadni ezt; és ha ezzel szembe tud nézni, akkor szembe tud nézni Vomerrel is. Hát persze. Egyszer lesz. Egy pillantást vet a háta mögé. Valaki volt ott, t figyelte; érezte. De most nem látni senkit. Továbbmegy a folyosón, befordul egy sarkon. El tte egy tízméteres szakaszon nem égnek a lámpák. Justin mégis továbbmegy, bár léptei kisebbek, s izzadt tenyere görcsösen szorítja a pisztoly markolatát. A bal oldali falból hirtelen el bukkan Kitty. Ott nincs sem ajtó, sem fülke, ahova elrejt zhetett volna. Csak úgy egyszer en megjelent. És Justin még ebben a halvány fényben is látja, hogy valami szörnyen nincs rendjén vele. Kék szeme túl nagy, ujjai túl hosszúak, melle túlságosan formátlan és megereszkedett. A sz ke sz r úgy mozog testén, mint csillók egy egysejt n; hívogató fonalak. A n kinyújtja karját; ugyanekkor megpróbálja hátratolni t. Találkoznak és áthatolnak egymáson. Justin alól kicsúszik a lába, döbbenten esik térdre, majd talpra áll. Megfordul, de Kitty már elt nt. Justin a fal mellett találja magát, elindul mellette. A fal már nem tükrözi alakját, s úgy t nik, saját titkos mélysége van, mint a tengeri akváriumok ablakainak. A padló lassan elt nik a szem el l, ahogy köd gomolyog el . Amikor végre eléri Vomer ajtaját, Justin arra a következtetésre jut, hogy meg rült, és elmerült a fantázia birodalmában. A fényl ajtó a helyén van, de mell le hiányzik a fal: mint egy ajtó a semmi közepén, egy ajtó, mely egy másik világba nyílik. Egy tükör, egy öltöz szekrény. Rajta a felirat: Francis Vomer pk. A “Francis”-t rajzszénnel gyakorlatilag olvashatatlanná tették. Justin felidézi, amikor Vomer áthúzta a nevét, s úgy kapaszkodik ennek az emléknek a szilárdságába, mint épelméj ségének jelz karójába. Így felbátorodva el húzza pisztolyát, és az ajtó felé nyúl.
- Uzsonnaid ! - bömböli egy pincemély hang, mely mintha a hajóé lett volna. Justin megérinti az ajtónyitó gombot, s minden egyes idegszálával a névtáblára koncentrál, mely félrecsúszik a semmibe, ahogy az ajtó oldalra siklik. Mint nyitott tenyér, nyújtózik el tte egy táj. Mindenütt apró, ráncos teremtmények nyüzsögnek, forradásos b rük úgy csillog, mint a rothadó osztriga. Néhányan kis csoportot alkotva állnak, és megfejthetetlen nyelven csevegnek. Mások egyedül álldogálnak és jajveszékelnek. Mindannyian abbahagyják, amit eddig csináltak, és t veszik szemügyre, ahogy ott áll az ajtóban, kezében pisztolyával. Néhányan mutogatnak, néhányan kuncognak, a nevetség tárgya. A talaj sivataghoz hasonló, kis d nék és dombocskák tarkítják. Egyre több szem figyeli. Hol áll Vomer ebben az egészben? Hirtelen arra gondol: mögöttem! Meg akar fordulni, de valami meglöki hátulról, hogy beesik a szobába, és arccal lefelé elnyúlik a földön. Lehet, hogy a talaj homoknak látszik, de olyan kemény, mint az acél. Csúnyán lehorzsolja az állát, de a pisztolyt nem ereszti. Tüzelésre készen átfordul, de senki nincs ott. Még az ajtó is elt nt. - Vomer. - Talpra áll. - Vomer. - A padló kavarogni kezd el tte, körbe és körbe és végül felfelé, hengert alkotva. A hengerb l Vomer alakja bontakozik ki: hihetetlenül jókép , tökéletesen jól ápolt, és úgy vigyorog, mint az ördög. - Hé, Morrel, örülök, hogy megcsináltad. Az apró teremtmények odébb oldalognak, és Vomer vigyorát tükrözik. - Potók - mondja Justin. Vomer meger síti a megállapítást, de Justin jóformán nem is hallja. Egy gondolatcsíra fogamzik meg agyában, de nem tudja megragadni. Még néhány darabot a helyére kell tennie, hogy az érzés képpé álljon össze. - Ezek valódiak? Veled jöttek a fedélzetre? - Nem és igen - válaszol Vomer talányosan. De valóban talányos? Mondtam, hogy meggyógyítottak - folytatja. - Most már egy egység vagyunk. Justin megrázza a fejét. - Nézd... még most sem tudok jól magyarázni. - Újra elkezdi használni a kezét, karjával hadonászik, ahogy beszél. - k képzetekben, impressziókban beszélnek. Mindannyian állandóan egymásban élnek. Megpróbáltak bennem is élni, de mivel én egy számukra ismeretlen fajhoz
tartozom, nem tudtam befogadni ket, így kénytelenek voltak kommunikálni. Beszélniük kellett hozzám. Megtették az egyetlen dolgot, amit megtehettek: meggyógyítottak, hogy beszélgetni tudjunk, hogy bennem tudjanak lenni, mint ahogy benne vannak egymásban. - Ott vannak az agyadban. - Ott. És segíteni fogok nekik. - Hogyan? - Én leszek az els ember, aki behatol egy fekete lyukba. - Ezt nem tudod megcsinálni, ez öngyilkosság. - Nem, nem úgy értem, hogy szépen belegyalogolok. Úgy értem, hogy rá fogunk ereszkedni. Már most is súly alatt vagyunk, ebben a szent pillanatban is megyünk lefelé. S mivel bennem élnek, a potók állandó kapcsolatot tartanak fenn velem. Visszakaptam a parancsnokságot, Justin. Újra van legénységem. Hát nem nagyszer ? - Hol vannak a többiek? Vomer arca megrándul, mintha belecsíptek volna. - Nincs rájuk szükségünk. - Nem ezt kérdeztem. Hol vannak? - Hol vannak, micsoda? Justin dühösen fúj egyet, de a tudásvágy er sebb. - Hol vannak, uram? - rnagy! Justin megperdül. Clancey jelent meg a háta mögött, ahol eddig egy d ne volt. A hátán fekszik, különös, sötét, áttetsz nek t alakok veszik körül. Az alakok Justin felé fordítják arcukat, aki elsápad. Mindegyik egy-egy halott arca, a bomlás különböz fokain. - rnagyi - kiált Clancey. – Segítsen! - Soha nem kedvelt engem - mondja Vomer. - És minthogy mindig a régi barátai után vágyódott, hát most megkapta ket. - Engedd szabadon. - Azalatt is, míg ezt mondja, Justin Clanceyt figyeli, aki ismét elt nt a d nében. - Lehetetlen. Bár elképzelhet , hogy hamarosan megengedem neki, hogy csatlakozzon a legénységemhez. - Sajnálom, Justin, de t nem láthatod. - Lehajtja a fejét. - Itt tartott ebben a szobában, állandóan nyugtatóval tömött, a legtöbbször er szakkal kellett kiszabadulnom. A szerelmesemnek kellett volna lennie, de nem szeretett engem. Most én is itt tartom t bent. Visszafizetek neki. Nem lát és nem hall bennünket, egy teljesen más helyen van, és ezzel egy id ben mégis itt.
A pimaszságának megfelel en változtatom t, azzal büntetem, hogy átalakítom a testét. Meg tudom tenni. Úgy csinálom, hogy behatolok az agyba, és arra késztetem, hogy hajtsa végre a változtatást, mint egy... szabó, aki mikrohullámmal szab ki egy nadrágot. Ez jó hasonlat. Jó, igaz? Mondd, hogy jó. - Vomer, ne tedd. Kitty szeretett... szeret téged. - Nem igaz! Soha nem szeretett. A potók szeretnek engem. - Hát persze, ezért küldenek az öngyilkosságba. - Nem. A fekete lyuk egy, ajtó, ami valami másba nyílik. Éppen csak nem tudják, hova, én, meg szívesen felderítem. Parancsolni akarok. - És én? Velem mi van? Vomer könnyedén, röviden felnevet. - Veled? Semmi. Te nem tudsz megölni, te nem tartottál bezárva. Te vagy az egyetlen, aki valaha tett valami jót is velem. - Hogyhogy? - Ne légy olyan szerény. Hestia. Adtál valakit, akinek parancsolhattam. És tudom, hogyha túl leszel ezen az rült vessz paripádon, hogy a többieket véded, akkor igazán közel kerülünk egymáshoz. Kedvelsz engem, tudom. Különben is, szükségem van rád, mert meg kell t javítani. Mintha parancsra tenné, Hestia megjelenik Vomer háta mögött. Justinnak elakad a lélegzete a látványtól. Arcának egyik fele hiányzik, a hús alatt lév fekete anyag, ami összehúzódott és kinyúlt, hogy egy izom benyomását keltse; most le van csupaszítva, csakúgy, mint a bal szemgolyó. - Nem engedett volna ki a hajóból - magyarázza Vomer. - Láttam a potók hajóját, és fel akartam venni az rruhámat, de nem engedte, azt akarta, hogy anélkül menjek ki. Van néhány dolog, amit korrigálnod kell rajta, Justin. Nem sikerült egészen jól. - Jóindulatban elmosolyodik. - Persze nem tudhattál a különleges igényeimr l. Majd megismered ket. - Hestia. - Justin. - Hestia el reindul. - Várj - mondja Vomer. Hestia továbbmegy. – Várj! - vakkantja ismét. Mint egy súlyos corpus callosumban szenved ember, Vomer olybá t nik, mint aki tudja, s mégsem fogja fel, hogy Hestia csak gép. Képes arra, hogy a javításáról beszéljen, s t arra is, hogy megtárgyalja mechanikus részeit, de ugyanakkor semmi mást nem jelent számára, mint egy újabb lényt, akinek parancsolgathat. Újra és újra elvakkantja parancsait, egyre jobban feldühödve a cselekedet haszontalanságától.
Hestia kikerüli. megpróbálja megfogni. Justin felemeli a pisztolyt, és tüzel. Vomer lassan, meglepetten fordul feléje. - Nahát, ezt soha nem hittem volna. Te is olyan vagy, mint a többi. Segíteni akartam rajtad, egy esélyt akartam adni neked. Most neked is el kell menned valahova. Vomer halványodni kezd. Justin csak egy vetített képre l tt. Nem csoda, ha Hestia nem engedelmeskedett neki. Kitárt karral közeledik Justin felé, hogy átölelje. A föld hullámzani kezd alatta, s a férfi már tudja, mi fog történni. Nincs sok id . - Hestia, ide! - A kezébe nyomja a pisztolyt. - Figyelj rám. A szél üvölt orkánná er södik a lány körül, a homok körbefogja t. Justin a fülébe ordítja parancsát, de a szél bömbölésében a saját hangját sem hallja, azt sem hallja, mondott-e egyáltalán valamit. A szél hangja átalakul, a hajó nyikorgása lesz bel le, ahogy ereszkednek lefelé, az éhes, feneketlen torokba. A hamis tájkép változni látszik, - amint körbenéz. Tudja, hogy oda fog menni, ahova Vomer küldeni akarja. Ebben a pillanatban is manipulálnak az agyával, megváltoztatták az érzékelését, anélkül hogy bármit is érezne. Nincs ideg, ami tájékoztatná t. Úton van. Ett l nevethetnékje támad. Kinek próbálja megóvni a hajót? Ki maradt? És minek? Amikor belehull a gravitáció kútjába, a Flavus úgy fog összegy dni, mint egy nagy tábori csajka. Már amennyiben ez gravitációs kút, és nem a pokolba vezet átjáró. Amikor minden kudarcba fúl, miért nem tud öngyilkos lenni? Miért? Az ég dobhártyarepeszt mennydörgéssel robban fel. A táj és vele a ráncos potók úgy t nnek el, mint a megzavart álom. Clancey fekszik rángatózva Justin mellett. Az öregember hamarosan rájön, hogy megmenekült, a vízióknak vége. Sírni kezd, labdává gömbölyödik Justin oldalánál. Mindketten a parancsnoki szállás hátsó szobájában ülnek; a parancsnok kiváltságai közé tartozott, hogy két szobája lehetett, míg mindenki másnak csak egy jutott. Justin csodálkozik, hogy hogyan került ennyire messzire az ajtótól; azt hitte, egy helyben állt. És most ráadásul ül. Talpra áll, és kisétál az ajtón. A küls szobában Hestia áll, és egy hiányzó arcú holttestre szegezi a füstölg pisztolyt. Hátulról l tte le; a kimeneti sebék letörölték a férfi arcvonásait.
Hestia leereszti a revolvert, ahogy meglátja Justint. - Megtettem - mondja. - Helyes. Hol van Kitty? A Hestia az ajtóra mutat. A hajó felnyög. Justin szeme elkerekedik. Ez nem hallucináció volt. A hajó tényleg er s igénybevétel alatt van. Keresztülugrik a szobán, öklével üti a túl lassú ajtót, átcsúszik rajta, miel tt teljesen kinyílt volna, teljes sebességgel végigvágtat a folyosón, miközben egy pillanatra déja vu érzése támad. Felmászik a vezérl terembe. A képerny már be van kapcsolva: teljesen kitölti a vadul szikrázó színekkel körvonalazott fekete lyuk. Gyorsan konstatálja, hogy nincs nagyítás; a Flavus túlment azon a ponton, ahonnan még visszafordulhatott volna. Most már meglehet sen gyorsan fognak süllyedni. Nincs értelme nézni. Elfordítja és felfelé irányítja a kamerát. Inkább a csillagokat figyeli, átéli az elhalványuló valóságot. Ezzel egy id ben bekapcsolja a hírközl rendszert: Kittyt hívja, hogy elmondja neki, minden rendben van, az iszonyatnak vége. De ahogy megpöcköli a kapcsolót, a kamera rátalál valamire, ami nincs messze a lencsékt l. Kis nagyítás is elég, hogy gombóc n jön a torkába és nehéz legyen a szíve. Az alak rémálomba ill , s nem azért, mert az r kikristályosította. Még mindig magán viseli Vomer keze nyomát. A férfi nem hazudott mindenben: a lány olyan, mint egy viaszszobor, amit a Mr. Hydedá lett dr. Jekyll alkotott. Összezúzott szemgolyói rosszabbak, mint amit Justin valaha is el tudott volna képzelni. Ámbár hova máshova mehetett volna? Az halála örökkévalóságig fog tartani. Lekapcsolja a kamerát, s fokozatosan rádöbben, hogy milyen nyugodt. Mintegy szimpátiából, a hajó is abbahagyja a nyöszörgést. - rnagy? - Clancey feje bukkan fel a kijárati nyílásban. - Ah, itt van. Minden rendben? Justin megpróbál válaszolni, de csak biccenteni tud. - Jó. Felküldöm ide azt a fiatal n t, hogy nézze meg. Remélem, tud valamit tenni érte. Megint bólint. Fel tudja fogni? - töpreng. - Clancey? Egy fekete lyukba ereszkedünk bele. Az öregember egy hosszú pillanatig némán bámul rá. A halál valószín ségét fontolgatja? Megérti, mit jelent ez? Justinnak valahogy úgy nik, hogy tökéletesen megérti. Clancey végül bólint. - Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha cihel dünk. - Feje elt nik a nyílásban.
Justin hátrad l a pilótaülésben, és felnéz a vak képerny re. Felnyúl, és még egyszer bekapcsolja a kamerát, gyorsan beigazítja, hogy a fekete lyukra bámuljon, mely minden egyes eltelt másodperccel nagyobbnak látszik. Lekapcsolja a világítást, és kényelmesen elhelyezkedik a székben. Furcsa, hogy nincs zaj. Végül is lehet, hogy a pótoknak igazuk volt, és a lyuk vezet valahova. Nagy-nagy nyugalom telepszik rá, összekeveredve az el tte lév m szerek vörös fényével. Soha nem volt még része ilyen békességben. -Együtt megyünk be, Kitty – gondolja. Zuhannak. Schoop Attila fordítása Keith Laumer A legutolsó parancs Tudatára ébredek, hogy tartós rezgést észlelek, amely a törzsemen keresztül hozzávet legesen megbecsült 035-ös irányba tart. A csillapodás mértékéb l kiindulva számítógépem szerint a földlökés 8,7-es er sség volt, 46-72 méteres határértéken belüli forrásból eredt. Üzembe helyezem képerny imet, benyomom a gombot egy viszont-sorozatra. Nem történik semmi. Igénybe veszem tartalék energiacelláimat, bekapcsolom tartalék ütegemet - teljesen hiába. Nyilvánvaló, hogy az ellenség eltalált, és súlyosan megrongált. Helyzetérzékel im jelzik, hogy 13 fok 14 másodperces szögben helyezkedem el, alapvonal-elhajlás 21 pont a középvonaltól. Megkísérlem beállítani magam, de er s ellenállásba ütközöm. Üzembe helyezem elüls radarberendezésem forgóantennáját, áram alá helyezem IR mikrostrobomat. Egyetlen szikra sem világítja meg környezetemet. Teljes sötétségbe vagyok burkolva. Most egy második lökéshullám közeledik, 8,2-es intenzitással renget. Világos, hogy vissza kell vonulnom állásomból, de meghajtó fogaskerekeim teljes nyomás alatt mozdulatlanok maradnak. Átkapcsolok a vészáramkörre, újból próbálkozom. A nyomás fokozódik, érzem, hogy öntudatom elhalványul az elviselhetetlen feszültség miatt. Ekkor váratlanul megsz nik az ellenállás, és mozgásba lendülök. Ez azonban nem teljes sebességgel való gyors man verezés, hüvelykenként haladok el re, mintha tömör sorompó állná el az utamat. Újra megpróbálok behatolni a környez sötétségbe, ez alkalommal törési
síkjuknál keresztüll tt, óriási, szabálytalan körvonalakat észlelek. El bb óvatosan, majd er teljesen próbálkozom, hihetetlen tömörséggel találom magam szemben. Betáplálok minden rendelkezésre álló energiát egyetlen indító impulzusba, irány: felfele. A jelzés olyan mértékben ellentmond minden eddigi tapasztalatomnak, hogy megismétlem az ellen rzést új szögb l. Tudomásul kell vennem a tényt: 207,6 méter tömör k zet alatt vagyok eltemetve. Figyelmemet minden igyekezetemmel arra irányítom, hogy tájékozódjam ebben a reménytelen helyzetben. Harmincezer tételb l álló akcióképességellen rz listát futok át, az energiaveszteség láttára megdöbbenek. celláim csaknem teljesen kimerültek, tartalék egységeim csak 0,4-ig vannak feltöltve. Lomhaságom ezzel magyarázható. Átértékelem a taktikai helyzetet, visszaidézem parancsnokom diadalittas bejelentését az ellenséges er k megsemmisítésér l, mindenfajta ellenállás megsz nésér l. A tárolóban áttekintem a hivatalos felvonulást. Dinochrome Brigádos bajtársaim társaságában - sokan közülünk az ellenség tevékenységét l súlyos sebekkel - díszfelvonulást tartunk a F parancsnokság el tt, utána gyülekezünk a raktárrámpán. Parancsszóra m ködésbe hozzuk zenetároló celláinkat, és eljátsszuk csatadalunkat. A legközelebbi csillag beragyogja a teljes spektrumot, nem sz ri át atmoszferikus fátyolosodás. A dics séges gy zelem pillanata ez. Ekkor kiadják a végs parancsot... Ezután csak sötétség van. Nyilvánvaló, hogy a gy zelem megünneplése korai volt. Az ellenség olyan er vel indított ellentámadást, hogy csaknem mozgásképtelenné tett. A tudat megdöbbent , de egy higgadt, 0,1 másodperces önvizsgálat tisztázza helyzetemet. Azonnal hívást sugárzók a Brigád M velet hullámhosszán: “LNE egység a Parancsnokságnak, engedélyt kérek a VSR menetre.” Várok, de nincs válasz, teljes energiával újra hívok. Körbepásztázom vészjelzéssel a körülöttem lév sziklatömeget. Beállítom a valamennyi egységnek szóló hullámsávot, várom a Brigádhoz tartozó bajtársaim válaszát. Semmi válasz. Szembe kell néznem a ténnyel: egyedül én éltem túl a támadást. Maradék energiámat összegy jtöm a nekirugaszkodáshoz, és felfedezek egy mérsékelten tömör csatornát. Nekifeszülök, a letört szikla vonakodva enged körülöttem. Lassan elindulok el re és felfelé. Fájdalomérzékel áramköröm vészjelzésekkel riasztja tudatközpontom. Kijavíthatatlan károkat okozok túlterhelt idegrendszeremnek, de világos, hogy mi a
kötelességem: meg kell keresnem az ellenséget, és harcba kell vele szállnom. Pete Reynolds, a New Devonshire-i Kiköt i Hatóság f mérnöke, felemelkedett a robbantási sánc mögött, levetette arcvéd maszkját, és kiköpte szájából a homokot. - Ez volt az utolsó, valamivel lejjebb jutottunk kétszáz yardnál. Nagyon kemény rétegre bukkanhattunk odalenn. - Csaknem napnyugta van - mondta pattogva a mellette lév pocakos férfi. - Másfél nappal lemaradt az el irányzattól. - Most meg fogjuk kezdeni a feltöltést, polgármester úr. Holnap reggel kilencre gerendákat fogok önteni, és egy kis szerencsével a pálya els szakasza idejében helyén lesz a ralin. - Én... - A polgármester abbahagyta a mondatot, meghökkentsek látszott. Azt hiszem, azt mondta, ez volt az utolsó robbantás. Reynolds összeráncolta a homlokát. Enyhe, de érzékelhet remegés rázta meg a talajt a lábuk alatt. Néhány lábbal odébb egy kavics csendes koccanással lehullott a másik tetejér l. - Valószín leg megmozdult egy nagy sziklatöredék - mondta. E pillanatban egy második, er sebb rezgés rázta meg a földet. Reynolds morajlást hallott, és egy távoli becsapódást, amint kövek hullottak le a frissen robbantott feltárás oldaláról Az irányítóbarakk felé futott, amikor az ajtó kicsapódott, és Mayfield mérnök, a helyettese t nt fel. - Vess egy pillantást erre, Pete! - Reynolds átment a barakkon. Mayfield egy profilasztal felé hajolt. - Mit gondolsz err l? - Rámutatott egy pontra. Az utolsó oszlopmagot kiképz töltet robbanását ábrázoló vastag, vörös körvonal tetején két gyenge, de határozottan kivehet másik nyom volt. - 0,1 er sség körüli. - Mayfielden látszott a megdöbbenés. -, Mi... A követ hirtelen elhajlott, átsuhant a képerny n, elérte a 0,21-es csúcsot, azután visszaesett. A barakk remegett. Egy karcolót leesett az asztal szélér l. Daugherty polgármester vörös arca jelent meg az ajtóban. - Reynolds, elvesztette az eszét? Micsoda ötlet akkor robbantani, amikor kinn állok a szabadban? Meghalhattam volna! - Nem robbantok - vágta vissza Reynolds. - Jim, hívd fel telefonon Eatont, kérdezd meg, tudnak-e valamit. - Miközben ezt kiáltotta, odalépett az ajtóhoz.
Átizzadt tréningruhába öltözött köpcös férfi ugrott le egy mozgódaruról. Kiabálva jött közelebb: - F nök, mi történik itt? Olyan átkozottul közel volt hozzám, hogy csaknem ledobott az ülésr l. - Nem tudom. Nem helyezett el éles tölteteket? - Nem, f nök. Nem helyeznék el anélkül tölteteket, hogy maga ne mondaná. - Gyerünk! - Reynolds elindult a Kiköt i Hatóság által az új rrepül tér építési területéül kiválasztott, k törmelékekkel borított sivár pusztaság felé. Félúton volt az újonnan kirobbantott gödör nyitott szájához, amikor a föld olyan hevesen mozdult meg, hogy felbukott. Az el tte lev ásatásból porfelh emelkedett fel. A szabadon hever szikladarabok táncolni kezdtek. A mellette álló fúrómester megragadta a karját. - F nök! Jobb lesz, ha visszamegyünk! Reynolds lerázta magáról, és továbbment. A fúrómester káromkodva követte. A föld tovább remegett, a morajlást hangos puffanások sorozata szakította meg. - Földrengés! - Reynold túlkiabálta a csendesebb morajlást. Most ott voltak a mag szélénél. - F nök, nem lehet földrengés ilyen képz dménynél! - ordított vissza a fúrómester. - Mondja a geológusoknak! Az a szikladarab, amelyen álltak, felemelkedett egy lábnyit, azután visszaesett. Mindkét férfi elesett: a szikladarab úgy imbolygott, mint valami apró csónak a felborzolt vízen. - Menjünk innét! - Reynolds felpattant, és futni kezdett. Egy repedés keletkezett el tte, és egylábnyira tágult. Átugrotta, húszlábnyira a fekete mélységben nedves agyag villant meg egy pillanatra. Rekedt kiáltás állította meg. Amikor megfordult, látta, hogy a fúrómester a földön fekszik, hatalmas sziklaszilánk hever keresztben a lábán. Odaugrott hozzá, megragadta a szikladarabot. A férfi inge véres volt, keze dobolt a poros sziklán. Mások is odafutottak, morogva, izzadt kézzel kapaszkodtak a szikladarabba Reynolds mellett. A föld dübörgött. Azután a dübörgés a föld alól mély, állandó morajjá változott. Felemelték a szikladarabot, félretolták, felkapták a sérült férfit, és elbotorkáltak vele az els segélybarakkba. A sápadt arcú polgármester is ott volt és megkérdezte: - Hát ez mi, Reynolds? Ha maga a felel s...
- Fogja be a száját! - Reynolds félresöpörte, megragadta a telefont, tárcsázott. - Eaton! Mit tudnak a földrengésr l? - Földrengés, ugyan! - A négyhüvelykes képerny n felt nt fej olyan volt, mint egy zilált tyúké. - Mi a csudát csinál maga ott? Az utolsó robbantásból ered mozgások egész sorozatát olvasom le a készülékr l. Mit csinált, robbanótöltetek egész halmát hagyta szerteszéjjel heverni? - Ez földrengés! Feltörésekor összetört kétszáz yard sziklát. Úgy t nik, észak-északnyugatra halad... - Értem, egy haladó földrengés! - Eaton, egy apró, nevetséges alak, kezével a háttérben lév falitérképeket és bekeretezett diplomákat csapkodta. - Nos... csináljon valamit, Reynolds! Hol van Daugherty polgármester? - Nekünk útban! - vágta rá Reynolds, és megszakította az összeköttetést. Odakinn napsütötte porfelh homályosította el a látást. Egy sziklatör gép zakatolt oda, megállt Reynolds mellett. Egy férfi ugrott le róla. - Ez a dolog nyílegyenesen, vág utat a f útvonal felé. - Egy negyedmérföldnyire lév felemelkedett útszakasz felé mutatott. - Milyen gyorsan halad? - Nem egészen tíz perc alatt száz yardot tett meg. - Ha még húsz percig halad, eléri az autópálya elágazási csomópontját. - Akkor pedig fuccs pár millió százasnak és hathavi munkának, Pete! - Két mérfölddel tovább pedig ott van Southside Mail. - Reméljük, hogy még az el tt kifúj! - Talán. Hozz egy terepjárót, Dan. Mayfield sietett oda hozzájuk. - Pete! Ez az izé növekedik. A központja mozgásban van nulla - kett kett felé... - Mennyire van a felszín alatt? - Emelkedik. Huszonkét yardnál kezdte, tizennyolcnál tart most. - Mit kavartunk fel? - Reynolds Mayfieldre bámult, amikor a terepjáró megállt mellette. - Figyeld tovább, Jim. Tudass velem minden újat. Mi megnézzük közelebbr l. - Bemászott a viharvert járm be. - Robbantókocsival menj... - Nincs rá id ! - Búcsút intett, a kocsi elt nt egy porfelh ben. A terepjáró megállt a háromszintes csomópont gerincénél. Volt ott egy parkoló, hogy a turisták élvezhessék a száz lábbal lejjebb épül rkiköt
látványát. Reynolds távcsövön figyelte a földrengés haladását. Err l a jól kiválasztott helyr l látszott, hogy a jelenség útvonalát megdöntött és összetört sziklák világosan kivehet nyoma jelzi, a darabok némelyikének átmér je húsz láb volt. Mialatt figyelte, a repedés meghosszabbodott. - Úgy néz ki, mint egy vakondtúrás. - Átnyújtotta társának a távcsövet, az autó rádióján lenyomta az adás gombot. - Jim, hívd fel Eatont, mondd meg neki, terelje el a teljes forgalmat a kilences zónától délre. A kocsik torlódnak az út jobb oldalán. A por már egy mérföldr l látható, és ha kiszivárog, hogy történt valami, elárasztanak bennünket. - Megmondom neki, de nem fog örülni! - Most nem politikáról van szó! Ez a dolog húsz percen belül eléri a küls kifutópályát! - Nem fog tartani... - Most milyen mélyen van? - Egy egész öt! - Pillanatnyi szünet következett. - Pete, ha tartja az irányt, ott fog felbukkanni, ahol te parkolsz. - Hát bizony, úgy néz ki, hogy leradírozhatja az egyik pályakeresztezést. Jobb, ha megmondod Eatonnak, készítsen, el valamilyen közleményt a sajtó számára. - Pete, ha már riporterekr l beszélünk... - mondta mellette Dan. Reynolds kikapcsolta a rádiót, megfordult és látta, hogy a terepjárójuk mögött leállított Monojag sportkocsiból kilépve egy férfi jön feléjük élénk szín autós öltözetben. A válláról nagyméret fényképez gép táskája lógott. - Mondja, mi történik itt? - kiáltotta. - Sziklaomlás - mondta röviden Reynolds. - Kérem, hajtson el innen. Az út le van zárva. - Maga kicsoda? - A férfi harciasnak nézett ki. - Az ügyeletes mérnök vagyok. Most távozzék, pajtás. - Visszafordult a rádióhoz. - Jim, küldj ide gyorsan minden darab nehézgépet, amink csak van. - Szünetet tartott, érezte, hogy a kocsi egy percen keresztül remeg. A csomópont is kezdi érezni - folytatta. - Félek, hogy beleesünk. Akármi is ez, úgy viselkedik, mint egy tömör test, amint keresztülfúrja magát a talajon. Talán el tudjuk barikádozni. - Elbarikádozni egy földrengést? - Eegen... tudom, hogy hangzik... de ez az egyetlen ötletem.
- Halló, mi van a földrengéssel? - A színes ruhás férfi még ott volt. Istenemre, én is érzem, az egész híd rázkódik. - Azonnal menjen el innen, uram. - Reynolds az autópálya azon sávjai felé intett, ahol a kocsik folyamatos áradata hömpölygött. - Dan, menjünk oda a f forgalmi sávhoz. El kell terelnünk a forgalmat... - Várjon, cimbora. - A férfi üzembe helyezte a fényképez gépét. - A Scope-ot képviselem New Devonból. Van néhány kérdésem... - Nincsenek válaszaim - vágott közbe Pete, miközben a kocsija elindult. - Nahát! - A Reynoldsnál kérdez sköd férfi utánakiáltott, - Nagykutya! Azt hiszi, tud... - Hangja elhalkult mögöttük. Idlebreeze, tengerparti városkában, negyven mérföldre a furcsa földrengést l, egy nyugdíjasok szerény lakásait rejt háztömbben öregember ült hátrahajtható székében, félig szunyókálva egy óbégató, háromdimenziós tévékészülék el tt. - Nagyapa - mondta éles hangon egy fiatal n -, ideje, hogy lefeküdjél. - Lefeküdni? Miért akarnék lefeküdni? Úgysem tudok aludni. Megmozdult, feljebb ült, és úgy tett, mintha érdekelné a tévé. - Nézem az el adást. - Ez nem el adás, hanem a híradó - mondta lenéz hangon egy dagadt fiú. - Mami, átkapcsolhatok egy másik csatornára? - Hagyd így, Bennie - mondta az öregember. A képerny n látható panorámás képen csupasz talaj látszott, amelyet egy árok szelt át. Amint figyelte a készüléket, az árok hosszabb lett. - Hölgyeim és uraim, itt az autópálya-csomópontnál nagyszer en láthatjuk ezt a furcsa micsodát - mondta csevegve a bemondó. - Véleményünk szerint ez valamilyen reklám-trükk lehet. Nyilván a Kiköt i Hatóság akar propagandát csinálni sokat vitatott kiköt i beruházásának... - Mami, átkapcsolhatok? - Csak rajta, Bennie... - Hozzá ne nyúlj - mondta az öregember. A dagadt fiú a nyomógomb felé nyúlt, de egy villanás az öreg szemében leállította a mozdulatot. - A forgalom még mindig n - mondta Reynolds a telefonba. - Az ördögbe, Jim, akkora dugónk lesz... - Pete, egyszer en nem hajlandó rá. Tudod, hogy a körpálya volt a dédelgetett kisbabája, a minden id szakban m köd szuper útszakasz,
amelyet nem torlaszolhat el semmi. Azt mondja, ezt a dolgot a helyszínen kell rendezned. - Rendezni! Egy tömegszerencsétlenség megel zésér l beszélek! Ami perceken belül bekövetkezhet! - Megpróbálom újra... - Ha megint nemet mond, hozass el két tíz yardos útgyalut, és tartsd távol a kocsikat mindkét irányból. - Pete, ez meghaladja a hatáskörödet. - Hallottad, mit mondtam! Tíz perccel kés bb, visszaérkezve a pálya legalsó szintjére, Reynolds figyelte, amint felállítják a záróláncra szerelt terel lámpákat a két útlezárásnál. Negyed mérföldre egymástól lezárják a gyorsforgalmi út veszélyeztetett szakaszát. Amint állt egy könny földgyalu hátsó részén a rakodólapon, t le száz yardnyira egy ötven láb átmér szikladarab lassan felemelkedett, lehasadt az aljáról, és, súlyos dörrenéssel visszazuhant. Az egyik sarka nekiüt dött a fentebbi szinten lév meghosszabbított parkolóhely masszív tartóoszlopának. A lepattanó húsz láb hosszú szilánk helyén láthatóvá vált a betonvas huzal. - Mennyi a mélység, Jim? - Reynolds túlüvöltötte a felfordulás helyszínér l áramló harsogó zajt. - Éppen hogy a felszín alatt van, Pete! Keresztül kell törnie... A férfi hangját eltompította a pokoli zaj, amint a megsérült oszlop megrázkódott, felemelkedett, elgörbült a közepén, majd összeomlott. Magával rántott egy nagy darabot a pályából és a véd korlátból, valamint az egyetlen, még világító lámpaoszlopot. Egy pillanatra látni lehetett a kisautót, amely a pusztulásra ítélt szakaszon parkolt, miel tt a hatalmas hasáb lezuhant. Reynolds látta, hogy az autó oldalt csúszik, azután elt nik a darabokra tört beton lavinájában. - Pete! Az a rült riporter! - kiáltotta Dan. - Nézd! - A két férfi látta, hogy egy második oszlop elkezdett inogni, azután hátrad lt a fels pálya árnyékába. A pálya megroggyant, és újabb két tartóoszlop roskadt össze. Gátszakadáshoz hasonló morajlással a pálya százlábnyi szakasza lezuhant a kavargó porfelh be. Mayfield hangja hallatszott az autórádión: - Pete! Eredj el onnan! Ráállítottam egy leolvasót erre a micsodára, és csak úgy sustorog! A felhalmozódott törmelék között valami megmozdult, nekirugaszkodott, emelkedni kezdett. El ször felemelte az összetört pálya soktonnás darabjait, azután úgy rázta le magáról ket, mint a pehelyburgonya-
szirmokat. A felszántott földb l tompa, kék sugár ragyogott fel, kísérteties fényt szórva a felette lev felépítményre. Egy tömör, hatalmas alak nyomult feltartóztathatatlanul el re a romokon át. Reynolds látta, amint egy nagy, kéken izzó profil úgy emelkedik ki a k ágyazatból, mint valami felszínre emelked tengeralattjáró, miközben lehányja magáról az összetört kövek terhét. Behemót, tíz láb széles talpakat, emel fogókat pillantott meg, és látta, amint az óriási oldal súrol és eldönt egy még álló oszlopot. - Pete... mi... mi ez? - Nem tudom. - Reynolds leküzdötte bénultságát, amely eluralkodott rajta. - Gyorsan menjünk el innét, Dan. Bármi is, egyenesen a város felé tart. Végre kikerülök abból a csapdából, amelybe beleestem, és tüstént jelent s er sség elhárító berendezésekkel találom magam szemben. Radarberendezésem forgóantennái energiahiány miatt csökkentetten ködnek, de ki tudok venni nyílt területet az akadályon túl, még odébb pedig, 5,7 km távolságra, tömör falakat. Még egyszer leadom a Brigád Gyülekezés jelzését, de úgy, mint eddig, most sincs válasz. Valóban egyedül vagyok. Átkutatom a környez területet ellenséges támadó egységek után, ellen rz m az EM spektrumon hírközléseiket. Nem fedezek fel semmit. Vagy az áramköröm rongálódott meg alaposan, vagy a védelmük kit . Most döntést kell hoznom a számba jöhet cselekvési útvonal folytatásában. Miután a Brigádban lév bajtársaim mindegyike elesett, úgy vélem, az el ttem lév falakat ellenséges er k tartják. Szondázó jeleket irányítok a véd berendezésükre. Megállapítom, hogy szokatlan szerkezet ek, és nem olyan szörny ek, mint ahogy kinéznek. Tisztában vagyok azzal a lehet séggel, hogy ez az ellenség trükkje is lehet, de világos, hogy melyik az útvonalam. Újra üzembe helyezem meghajtószerkezetemet, és el renyomulok az ellenség er dje felé. - Elment az eszed, apám - mondta a testes férfi. - A te korodban... Az öregember félbeszakította: - A te korodban betörték az orrom egy kocsmai verekedésnél, viszont megnyertem a bunyót. - James, nem mehetsz el ilyenkor éjszaka - siránkozott egy id sebb asszony.
- Mondd meg nekik, hogy menjenek haza. Mára eleget láttam ket. - Az öregember fájdalomtól elgyötörten botorkált a hálószoba ajtajához. - Anya, ugye nem hagyod, hogy valami ostobaságot kövessen el? - Pár perc múlva elfelejti. Talán jobb lenne, ha most elmennétek, és hagynátok, hogy megnyugodjék. - Anya... úgy gondolom, mégis egy otthon lenne a legjobb megoldás. - Bizony, nagymama. - A fiatalasszony helyesl en bólintott. - Végtére is elmúlt kilencvenéves... kapja a veterán nyugdíjat... Az öregember szobájában hallgatta, amint elmentek. Odament a szekrényhez, kivette ruháját, és öltözködni kezdett. Eaton városi f mérnök arca krétafehér volt a képerny n. - Senki sem okolhat engem. Honnan tudtam volna... - mondta. - A maga irodája vezette a vizsgálatokat, és zöld utat adott a Kiköt i Hatóságnak! - üvöltötte Daugherty polgármester. - A régi kataszteri térképek mindegyike csak azt ábrázolta, hogy “hulladéktelep”. - Eaton széttárta a kezeit. - Ezt tételeztem fel... - Nem azért fizetik mint városi f mérnököt, hogy feltételezzen! Tízperces feltárás elárulhatta volna, hogy “Y” kategóriájú, területr l van szó! - Mit jelent az “Y” kategória? - kérdezte Mayfield Reynoldstól. Ott álltak a beruházási terület irányítóközpontjában, és hallgatták a beszélgetést. A közelben gépekre felállított háromdimenziós tévékészülékek zümmögtek, a hatalmas gép haladását közvetítették. Fels tornya negyvenöt lábnyira emelkedett a leveg be, ahogyan lassan el renyomult a sima talajon a város felé. Koszorúként vonszolt maga után egy halom betoner sít drótot a hozzátapadó törött betonnal. - Száz éven át csak fél életvitel - válaszolta röviden Reynolds. - Itt a közelben vívták a háború utolsó csatáját. Nyilván ez az a hely, ahol eltemették az ütközet után megmaradt radioaktív berendezéseket. - De hát ez több mint hetven éve volt... - Még mindig elég a visszamaradt sugárzás ahhoz, hogy mindent beszennyezzen negyedmérföldes rádiuszú körzetben. - Pokoli anyagot használhattak. - Mayfield mereven bámulta a félmérföldnyire lev tompa ragyogást. - Reynolds, hogy fogja ezt leállítani? - A polgármester a Kiköt i Hatóság mérnöke felé fordult.
- Én állítsam meg? Láthatta, mit csinált a legnehezebb berendezéseimmel: palacsintává lapította ket. Ehhez a katonaságot kell kihívnia, polgármester úr. - Hívjam be a szövetségi csapatokat? Belekeverjem ket polgári ügyekbe? - A táboruk hatvanöt mérföldnyire van innen. Azt hiszem, jobb lenne, ha gyorsan hívná ket. Ez itt csak három mérföldet tesz meg óránként, de negyvenöt percen belül eléri a sétálóutca déli sarkát. - Nem tudja aláaknázni? Robbanóanyagot elhelyezni az útvonalán? - Láthatta, hogy felkapaszkodott hatszáz láb mélységb l. Leellen riztem a részletes leírásokat: a régi feltárás alagútját követte kijövetelkor. Ez be volt temetve hulladékkal és le volt zárva egy húszhüvelykes s rített betondugóval. - Hihetetlen - szólalt meg Eaton a képerny n. - A gép teljesen be volt falazva egy tíz láb vastag páncélbeton falba. Ezt kellett áttörnie, miel tt egyetlen láb hosszúságban haladhatott volna! Ez csak sugárzásvéd burok volt. Nem az volt a célja, hogy feltartóztasson egy Bolo harci egységet. - Hanem mi volt, ha megkérdezhetem? - Az egységeket hatástalanították eltemetésük el tt. - Eaton emelt hangon beszélt, mint aki örül, hogy mondhat valamit. - Az áramköreiket elolvasztották. Mindez benne van a jelentésben... - A jelentésben, amelyet magának jóval korábban el kellett volna olvasnia! - csattant fel a polgármester. - Mi... mi indíthatta be? - Mayfield meghökkentnek látszott. - Hetven évig volt lent, és semmi nem történt. - A robbantásaink berezegtethettek valamit - mondta kurtán Reynolds. Lehet, hogy zártak egy relét, ami beindította a régi harcireflex-áramkört. - Maga tud valamit ezekr l a gépekr l? - kérdezte a polgármester. - Olvastam róluk egy keveset. - Akkor beszéljen, ember. Felhívom a tábort, ha úgy érzi, hogy ezt kell tennem. Milyen intézkedéseket kérjek? - Nem tudom, polgármester úr. amennyire ismerem a helyzetet, most semmi olyan eszköz nincsen New Devonban, amely meg tudná állítani ezt a gépet. A polgármester kinyitotta a száját, azután becsukta. Odafordult a képerny höz, törölte Eaton kétségbeesett arcát, és betáplálta a szövetségi tábor kódját.
- Blane ezredes! - tört ki, amikor egy szigorú arc jelent meg a képerny n. Vészhelyzetben vagyunk! Mindenre szükségünk van, amije csak van! A helyzet az... A gyenge akadályon kívül nem találkozom más ellenállással, de az el renyomulásom lassú. Komoly károsodás következettbe a f meghajtóm -rétegemben a csapdából való menekülésem alkalmából kifejtett túler ltetés miatt. Érzékel áramköröm meghibásodása nagyobbrészt megfosztott a küls környezet érzékelésének képességét l. Most a fájdalomérzékel áramköreim állandó jelzést adnak le tudatközpontomnak. Az elérhet legnagyobb sebességgel való el renyomulás kötelességem parancsnokommal és a Brigád elesett bajtársaival szemben, de teljesítményem halvány árnyéka csak korábbi képességemnek. Az ellenség most végre akcióba lépett. Észlelem, amint légi egységek szuperszonikus sebességgel felzárkóznak. Rájuk irányítom oldalüvegeimet, és sorozattüzet akarok indítani, de érzékelem, hogy kibiztosító szerkezetem ártalmatlanul kattog. A kötelék elsiklik felettem, harcképtelen ágyúim felemelkednek, és követik a repül ket, amint azok kioldják robbanóanyagukat. Ezek átkaroló minta szerint hullanak le, melyet csökkentett kapacitásom miatt nem tudok elkerülni. A rakéták becsapódnak, érzékelem a robbanásokat körülöttem, de csak könnyebb sérülést szenvedek. Az ellenség felsült, ha azt gondolta, semlegesíteni tud egy XXVIII. jelzés harci egységet pusztán vegyi robbanóanyaggal! Mégis gyengülök minden megtett méterrel. Tökéletesen biztos vagyok a haladási irányban. Er ltetnem kell a rohamot, és be kell vennem a falakat, miel tt tartalék celláim kimerülnek. Pete Reynolds jó kilátást nyújtó pontról, egy serleges felvonó tetejér l, négyszáz yard távolságból éjszakai távcs vel figyelte az óriási harci gép pozícióját. Reflektorok ütege kékesfehér fénnyel öntötte el a sérült, rozsdamarta óriást. Másfél mérfölddel odébb a sétálóutca falai tisztán emelkedtek ki a környez parkból. - A bombázók valamennyire lelassították, de még mindig több mint két mérföldet tesz meg óránként - jelentette telefonon Eatonnak. - Azt mondanám, hogy huszonöt perc van még, miel tt nekimegy a f falnak. Hogy megy a kiürítés?
- Rosszul! Nem m ködnek együtt velem! Maga lesz a tanúm, Reynolds. Megtettem mindent, amit csak tudtam. Reynolds közbevágott. - Mi van a mozgó ütegekkel? Mennyi id múlva lesznek tüzel állásban? - Semmi hírem sincs a Szövetségi Központtól... tipikus militarista hozzáállás, hogy nem tájékoztatnak folyamatosan... de látom ket a képerny n. Kétmérföldnyire... mondjuk hárompercnyire vannak. - Remélem, elfogadtatta velük az N-fejeket. - Ez hatáskörömön kívül esik - mondta éles hangon Eaton. - A m velet ezen részének kivitelezése Brandre tartozik. - A HE rakéták nem értek el mást, mint hogy megtisztították azoktól a roncsoktól, amelyeket maga után vonszolt - mondta Reynolds metsz hangon. - A polgárok életéért való felel sség ügyében mosom kezeimet - mondta Eaton, amikor Reynolds bontott, és másik csatornára kapcsolt. - Jim, meg fogom kísérelni az elterelését - mondta szárazon. - Eaton politikusan bevárja, hogy d l el az ügy, a Szövetségiek tüzérséget hoznak, de ett l nem sokat várok. Technikai szempontból Brandnek szüksége lenne a körzeti jóváhagyásra ahhoz, hogy atomot alkalmazzon, pedig nem az a fiú, aki támadási felületet nyújt. - Hogyan terelnéd el? Pete, ne kockáztass! Reynolds kurtán felnevetett. - Meg fogom kerülni, és elhelyezek egy élesített robbanóanyagot az útvonalába. Talán le tudom rombolni az egyik talpát. Ha szerencsém van, magamra vonhatom a figyelmét, és el tudom terelni a sétálóutcától. Még mindig van ott pár ezer ember, aki odaragadt a háromdimenziós tévéjéhez. Azt hiszik, ez príma színiel adás. - Pete, nem tudsz odagyalogolni hozzá! Hiszen forró... - Hirtelen kitört: Pete, van itt egy dilis. Azt állítja, beszélnie kell veled. Azt mondja, tud valamit err l a pusztító gépr l. Küldjem... Reynolds habozott, keze a kikapcsolón volt. Felmordult: - Add át neki. - Mayfield arca elt nt, öreg, fátyolos szem arc meredt Pete-re. Az aggastyán megnedvesítette száraz ajkát a nyelve hegyével. - Fiam, megpróbálom elmondani ennek a fiatalembernek itt, de nem akarja meghallgatni... - Mit óhajt öreg harcos? Mondja el gyorsan - vágott közbe Pete. - A nevem Sanders. James Sanders. Az önkéntes Földi Felderít knél vagyok... voltam, még 71-ben.
- Persze, tata - mondta Pete gyengéden. - Sajnálom, van egy kis feladatom, amit sürg sen... - Várjon... - Az öregember arca megvonaglott. - Öreg vagyok fiam, nagyon öreg, tudom. De legyen egy kicsit türelmes. Meg fogom próbálni röviden elmondani. Hayle századában szolgáltam Toledóban. Azután elhajóztak bennünket... de ez magát nem érdekli. Elkalandozom, fiam, nem tehetek róla. Amit el akarok mondani, az az; hogy részt vettem az utolsó csatában, itt, New Devonnál. Csak akkor nem New Devonnak hívtuk, hanem Hellportnak. Semmi más nem volt itt, csak puszta szikla és ellenséges állások... - A csatáról beszélt, Mr. Sanders - mondta izgatottan Pete: - Ezt a részt folytassa. - Sanders hadnagy - mondta az agg. - Bizony, helyettes brigádparancsnok voltam. Tudja, az rnagyunkat eltalálták Toledónál... azután Tommy Chee megállított egy csörg kígyót... - Hadnagy, maradjon a tárgynál. - Igen, uram! – Az öregember látható er feszítéssel összeszedte magát. Átvettem a brigádot, oldaltámadást indítottam, és megrohantuk a beásott ellenséget. Felszámoltuk ket egy harminchárom óra hosszat tartó mozgó ütközetben, ami lehozott bennünket onnan fentr l, a Crater-öbölt l ide, Hellportig. - Mire véget ért, hat egységem elveszett, de az ellenséggel végeztünk. Ezért a m veletért megkaptuk a Brigád Elismerést. És akkor... - Akkor mi történt? - Akkor a háromszín re festett fenek ek a f hadiszálláson kiadták a parancsot a brigád leselejtezésére. Azt mondták, nagyon kockázatos lenne a sugármentesítés. Sokba is kerülne, jegyezték meg. Így azután az utolsó szemle után - pislogott és nyelt egyet - elsüllyesztették ket kétszáz méter mélyre, és különlegesen szilárd betont öntöttek rájuk. - És hulladékot raktak le mögöttük - fejezte be Reynolds helyette. Rendben van, hadnagy, hiszek magának! De mi késztette a gépet rjöngésre? - Tudniuk kellete volna, hogy nem tarthatnak vissza egy Bolo 28-ast! - Az öreg szeme felcsillant. - Jó pár millió tonna sziklára volna ahhoz szükség, hogy megállítsák Lennyt olyankor, amikor a csatajelzés kigyullad a szertábláján. - Lenny? - Az ott kinn az én vezérl egységem, fiam. Láttam a háromdimenzióson 3 jelzését. Dinochrome Brigád, LNE egység.
- Figyeljen ide! - csattant fel Reynolds. - Ezt fogom megpróbálni. Ismertette elképzelését. - Hohó! - horkant fel Sanders. - Nem rossz elgondolás, uram, de Lenny rá sem fog bagózni. - Nem azért jött ide, hogy elmondja, le vagyunk ejtve. Mi van Brand tüzérségével? - vágott közbe Reynolds. - Nos, fiam, Lenny kiállta Toledónál a közvetlenül ráirányított Hellbornágyúzást és... - Azt mondja, semmit sem tehetünk? - Micsoda? Nem, fiam, ezt nem mondom... - Hanem mit? - Uram, mondja meg ezeknek a keljfeljancsiknak, kotródjanak az utamból. Azt hiszem, én kezelésbe tudnám venni. Az építkezés létesítményvezet i barakkjában Reynolds nézte, amint az a férfi, aki valaha Sanders hadnagy volt a Felderít Önkénteseknél, felhúzta cingár bokájára a fényes fekete csizmát, és feláll. A királykék polyon agyagból készült zubbony és nadrág úgy lógott sovány alakján, mint mosott ruha a szárítókötélen. A férfi vigyorgott, egy halálfej vigyorával. - Nem áll rajtam úgy, mint régen, de Lenny fel fogja ismerni. Nos, ha elkészítették azt az energiatelepet... Mayfield átnyújtotta azt a régi divatú m szert, amelyet Sanders hozott magával. - M ködik, uram, már mindent kipróbáltunk azon az átkozott gépen, amink csak van, de még egy kukkot sem csaltam ki bel le. Sanders rákacsintott. - Talán ismerek egy-két olyan trükköt, amilyenr l maguk. még csak nem is hallottak, fiúk. - Áthúzta a szíjat válla felett, és Reynolds felé fordult. - Azt hiszem, jobb, ha elindulunk, uram. Már elég közel van. A terepjáróban Sanders odahajolt Reynolds füléhez. - Mondtam magának, hogy ezek a szövetségi ágyúk meg sem fogják karcolni Lennyt. Csak az idejüket vesztegetik. Reynolds a kocsit az út tetején állította meg. Err l a pontról jól lehetett látni a város széléig vezet kanyart. New Devon valamennyi felh karcolója fényárban úszott. A falak közéjében felállított ágyúk össztüzének lövedékei behatoltak a gép izzó testébe, de az csak feltartóztathatatlanul haladt tovább. Miközben figyelt, a tüzelés abbamaradt.
- Nosza, induljunk, miel tt valami mással is próbálkoznak - mondta Sanders. A terepjáró átvágott a puszta földeken, elkanyarodott, hogy a Bolót bal oldalról közelítse meg... A hirtelenében felszerelt sugárzásvéd pajzs mögül Reynolds az el tte felmagasodó óriás sziluettet figyelte. - Tudtam, hogy nagyok, de ilyen közelr l látni egyet! - mondta. A Bolótól százlábnyira megállt. - Nézze az oldal l réseit - mondta Sanders. A hangja most elevenebb volt. - Most személyelhárító lövedékekkel tüzel, csak hát a tartályai üresek. Ha nem volnának azok, félmérföldnyire sem tudtuk volna megközelíteni. Felkattantotta a mikrofont, és beleszólt: - LNE egység, szüntesse be a támadást, és vonuljon vissza tíz mérfölddel. Reynolds elfordította a fejét, és rámeredt az öregemberre. A hangjában er és tekintély csengett, amint kiadta a parancsot. A Bolo lassan araszolt el re, Sanders a fejét ingatta, és újra próbálkozott. - Semmi válasz, ahogy az a fickó mondta. Most már csak emlékezetb l ködik - Visszakattintotta a mikrofont, és miel tt Reynolds felemelhette volna a kezét, felemelte a sugárzásvéd lemezt, és kilépett a talajra. - Sanders, jöjjön vissza! - ordította Reynolds... - Ne tör djék velem, fiam. Közelebb kell mennem. Közvetlen kapcsolatteremtés. - Elindult a gépóriás felé. Reynolds rjöngve begyújtotta a kocsit, sebességbe kapcsolta, elindult utána. - Jobb lesz, ha lemarad. - Sanders, hangja szólalt meg az építkezés rádióján. - Ilyen közelr l az a véd erny nem sokat használ. - Jöjjön vissza a kocsiba! - harsogta Reynolds. - Ez er s sugárzás! - Igaz. Furcsa érzés! Olyan, mint amikor valaki lesül a napon, és a strandról való visszaérkezése után egy órával arra gondol, talán kissé sokáig napozott. - Felnevetett. - De hát elfogok jutni hozzá. Reynolds lefékezett, nézte az töpörödött, lötyög egyenruhát visel alakot, amint úgy er lködik el re, mintha hóviharral szemben menetelne. Sanders halk hangja hallatszott a rádión: - Itt vagyok mellette. Megpróbálok felkapaszkodni az oldalán. Úgy érzem, nincs kedvem tovább üldözni t. Reynolds látcsövön figyelte az apró alakot, amely eltörpült a harci gép rettenetes tömege mellett. Próbálkozott, elesett, újra megpróbálta, azután felhúzta magát egy karimán, amely a hátsó részen keresztül bevezetett a ködésben lév futókerékhez. - Fent van - jelentette. - Kíváncsi vagyok, a kerék elkapja-e, miel tt...
A gép oldalán felkapaszkodva Sanders a karimára hajolva pihent egy percig. Azután összeszedte magát, el refurakodott a hátsó rész tornyának a lábához, és nekitámaszkodott. Lecsatolta a kommunikátort, kivett bel le egy apró, fekete m szert, rákattintotta a páncélra, ahol az függve maradt, egy mágnes tartotta. Az arcához emelte a mikrofont. A vezet barakkjában Mayfield a képerny höz hajolt, szeme kidülledt a feszültségt l. Odakinn a terepen Reynolds látcsövét a Bolo karimáján elnyúló emberre szögezte. Várakoztak. A falak el ttem vannak, felkészítem magam a végs er feszítésre. Hirtelen úgy érzem, hogy áram fut küls burkolatomon keresztül. Beállítom a hullámenergiákat, kutatom a forrást. Egy olyan ponton keletkeznek, amely kapcsolatban van hátsó l résem páncéljával. Hangárnyalatot érzékelek, a számítógép el írása szerint hozzáigazítom a felvev képességet. Ekkor egy hangot hallok: - LNE egység! Hagyd abba, Lenny. Most visszavonulunk, fiam. Ez a parancs az LNE-nek: vonuljon vissza tíz mérfölddel. Ha értesz, Lenny fordulj balra, és állj meg. A csalás nem vezet félre. A parancs korrektnek t nik, de a hang nem a parancsnokomé. Futólag sajnálkozom, mert nem tudok áramot szánni arra, hogy semlegesít energiát irányítsak az ellenség által rám csatlakoztatott készülékre. Folytatom a támadást. - LNE egység! Hallgass rám, fiam. Talán nem ismered fel a hangom, de én vagyok az! Tudod... elmúlt azóta némi id , megöregedtem. Talán megváltozott valamelyest a hangom, de én vagyok az! Fordulj balra, Lenny. Most mindjárt! - Kísértést érzek arra, hogy válaszoljak, mert úgy t nik, a. hamis parancsban valami másodlagos áramköröket aktivizál, érzékelem, ezek hosszú id n át nyugalomban voltak. Az ellenség agyafúrtsága azonban nem ingathat meg, Érzékel áramköröm tovább gyengült az energiacellák kimerülésével, de tudom, merre van az ellenség. El renyomulok, bár aggodalom tölt el, és csak bajtársaim emléke hajt tovább. - Lenny, felelj nekem. Adj le a régi magánhullámsávon, azon amelyikben megállapodtunk. Emlékszel? Azt egyedül én ismerem. Tehát az, ellenség arra csábít, hogy vesztegessem el az értékes energiát. Nem fogok rá hallgatni. - Lenny, nem sok id van hátra. Még egy perc, és benne leszel a falakban. Emberek fognak meghalni. Meg kell téged állítanom, Lenny. Itt forróság
van, én is forró vagyok. Nem túl könnyen veszem a leveg t. Úgy érzem, mintha kések hasítanának belém. Lenny, az ellenség egy csomószor eltalált téged, és most én is megkapom a részem. Felelj nekem, Lenny. Vétel! Csak minimális energiaráfordításba fog kerülni, ha aktivizálom egyik kommunikációs áramköröm. Tudom, ez csak az ellenség trükkje. Úgy számítom, ha azt színlelem, hogy félrevezettek, elérhetek egy csekély el nyt. Ennek megfelel en beállítom az áramkört, és ezt közvetítem: - LNE egység a parancsnoknak. Kapcsolatfelvétel az ellenséges véd vonallal küszöbön áll. Tüzérségi támogatást kérek. - Lenny... te hallassz engem! Jó fiú vagy, Lenny. Most fordulj balra. A falak... közel... - LNE egység a parancsnoknak. Világos azonosítást kérek. Adja le a 6-85-7-4-1-es kódot. - Lenny, nem tudom... nincsenek kódlapjaim. De én vagyok az... - Azonosító kód hiányában adását nem veszem figyelembe - adom le. Most a falak magasodnak felettem. Sok a fény, de csak homályosan látom ket. Csaknem vak vagyok. - Lenny, már csak kétszáz láb van hátra. Lenny, ide hallgass, lemászom. Le fogok ugrani, Lenny és körülmegyek a radarberendezésed forgóantennájának az érzékel terébe. Lenny, látni fogsz engem, akkor rám fogsz ismerni. A félrevezet adás abbamarad. Érzem, amint egy test mozog az oldalamon. Mozgást fedezek fel magam el tt. Automatikus reflexben személyelhárító töltényekkel tüzelnék, de rájövök, hogy fegyvertelen vagyok. Egy kis tárgy megmozdul el ttem. Elhelyezkedik köztem és a fal között, amely mögött az ellenség rejt zik. Minden homályos, de úgy t nik, férfi formájú. Bizonytalan vagyok. Riadóközpontom kísérletet tesz a tiltó áramkör bekapcsolására, ez megállásra kényszerítene, de hát nincs energiája: így hatálytalanítani tudom. Még mindig bizonytalan vagyok azonban. Most utoljára még kockázatot kell vállalnom. Energiát kell juttatnom az elüls radarberendezésem forgóantennájába, hogy közelebbr l megvizsgálhassam az akadályt. Így is teszek, most világosabban ugrik be. Valóban egy férfi... és az Önkéntesek kék egyenruháját viseli. Most közelebbr l látom az arcát, és a komoly er feszítésem által bekövetkezett fájdalom közben tanulmányozom.
- A fal felé hátrál. Még mindig közeledik. Még. ötven láb... - mondta Reynolds rekedten. - Maga meg rült, Reynolds! rült volt, hogy mindent kockára tett annak az agyafúrt vénségnek a bolond elképzelései miatt! - harsogta a polgármester. - Hallgasson! - Mialatt Reynolds figyelt, az óriási gép lassított, és tízlábnyira a falaktól megállt. Egy percen át így maradt, mintha nem tudná, mitév legyen. Azután hátrafarolt, újból megállt, nehézkesen balra fordult és nekiindult. Egy kis figura kapaszkodott fel az oldalán, és elnyúlt az alsó kilöv pályán. A Bolo nekilódult, visszafelé jött a tüzérség által felszántott kerteken. - Megfordította! - Reynolds borzongva engedte ki visszafojtott lélegzetét. A sivatag felé irányította. Húsz mérföldet tehet meg, amíg végül elfogy a ze. A Mayfield el tti vezérl táblán felhangzott a Bolo furcsa hangja: - Parancsnok, LNE egység jelenti, f energiacellák kimerültek, tartalék cellák kimerültek. Most nulla egész harminckét hatékonysággal m ködöm a vészáramforrás felhasználásával. Utasítást kérek, mekkora távolságot tegyek meg, amíg elérhetem a karbantartó segélyállomást. - Hosszú, hosszú az út, Lenny... - Sanders hangja csak suttogás volt - de én veled tartok. Ezután csak az elektosztatikus töltés sercegése hallatszott. Nehézkesen, mint egy halálosan megsebesített nagydarab állat, a Bolo átvágott a lehullott autópálya romjain a sivatag felé. - Micsoda pokoli gépezet - mondta a polgármester rekedten. - Szinte azt gondolná az ember, hogy él lény. - Szinte azt gondolná - mondta Pete Reynolds. Villányi György fordítása Vége
