Per Petterson Lótolvajok

lotolvajok:layout1 2009.10.08. 17:08 Page 1

Per Petterson

Lótolvajok


– Légy résen! – kiáltottam vissza; ülô helyzetbôl hasra fordultam az ágon, kezemmel kapaszkodtam és egyensúlyoztam, míg lábamat széttártam a levegôben. Döngött a talaj a lovak patái alatt, a rengés felkúszott a fán, még a mellkasomban is éreztem, ugyanakkor egy másikfajta remegést is érzékeltem, a gyomromból indult, és a csípômet is átjárta. Nem tudtam mit tenni ellene, így aztán nem törôdtem vele. Ugrásra készen álltam. Vágtattak felém a lovak. Hallottam szaggatott lihegésüket, a faág egyre erôsebben rázkódott alattam, egész lényemet betöltötte a paták dübörgése, és amikor megpillantottam a hozzám legközelebb esô ló pofáját, lábamat szétterpesztve lassan csúszni kezdtem lefelé, elengedtem az ágat, és a ló hátára ugrottam. Kicsit elvétettem az ugrást, majdnem a nyakába érkeztem, az állat lapockái a combomhoz ütôdtek, hullámokban tolult fel bennem a hányinger. Amikor Zorro hajtotta végre ezt a mutatványt a filmben, könnyûnek tûnt… Kicsordult a könnyem, öklendezhetnékem támadt, de közben mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe, ültömben elôredôltem, és összeszorítottam a számat. A ló szilajon rázta sörényét, gerince az ágyékomat verte. Egyre gyorsabban vágtázott, akárcsak a másik ló, így aztán fej fej mellett dübörögtünk a fatönkök között. Hallottam, amint Jon elkurjantja magát mögöttem: – Juhééé! Magam is megeresztettem volna egy gyôzelemittas kiáltást, de fojtogatott a torkomon feltörô hányás; ahogy kinyitottam a számat, lehánytam a ló nyakát.

A ló erôs szaga most a hányáséval vegyült. Már nem hallottam Jont. Zúgott körülöttem a levegô, a lódobogás egyre távolabbról hallatszott, a ló gerincének minden ütése végiglüktetett a testemen, akárha a szívverésem lenne, aztán átható csend borult mindenre. A némaságon csak a madarak csicsergése hatolt át. Az egyik fenyôfa csúcsa felôl feketerigó énekét hallottam, valahol magasan fölöttem egy pacsirta dala szólt, és feltûnt néhány számomra ismeretlen madárfajta hangja is. Különös érzés volt; mintha egy lehalkított film peregne, alatta másik hanggal, egyszerre két helyen voltam, és nem éreztem fájdalmat. – Juhééé! – üvöltöttem. Ugyan tisztán hallottam a saját hangomat, de mintha egy másik helyrôl érkezett volna, abból a tágas térbôl, ahol a madárének szólt. Mindez egy pillanatra boldogsággal töltött el. Mellkasom kitágult, akár a harmonika fújtatója, és minden lélegzetvételnél zörgött valami a torkomban. Egyszerre csillogást észleltem a fák között – a szögesdrót volt. A ló átvágtatott velem a tisztáson, és most eszeveszett gyorsasággal közeledtünk a legelô túlsó oldalán húzódó kerítéshez, a gerince szúrta az ágyékomat, erôsen kapaszkodtam, és azt gondoltam, át fogja ugorni a kerítést. De nem így történt. Közvetlenül a szögesdrót elôtt a két állat hirtelen megtorpant, én pedig a fizika törvényeinek engedelmeskedve lerepültem a ló hátáról, és a levegôben kapálózva nyílegyenesen átrepültem a kerítésen. A szögesdrót felszakította a pulóverem ujját, éles fájdalom hasított a karomba; a következô pillanatban már a harasztosban feküdtem, testembôl a földre érkezéssel egy idôben kiszorult minden levegô.

– 32 –

– 33 –


Azt hiszem, pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet, mert amikor kinyitottam a szemem, mintha újraszülettem volna: minden idegennek tûnt, az agyam kiürült, eltûnt minden gondolat, csak a tiszta, ragyogóan kék ég maradt. Nem jutott eszembe a saját nevem, a testemet sem érzékeltem. Névtelenül lebegtem ebben az új világban; fényben úszott és csodásnak, áttetszôen törékenynek tûnt. Váratlanul nyerítésre és lódobogásra lettem figyelmes; abban a pillanatban, akár egy surrogó bumeráng, visszatért mindaz, ami történt, egyetlen csattanással homlokon talált, a pokolba is, megbénultam. Lenéztem a harasztosból kikandikáló meztelen lábfejemre: mintha elszakadt volna a zsinór, amely összekötötte a lábamat a testemmel. Még akkor is mozdulatlanul feküdtem, amikor Jon odaért a kerítéshez; a ló pofájára kötelet erôsített, és annak segítségével irányította. Egyet rántott a kötélen, a ló meghôkölt a kerítés túlsó oldalán, és testével hosszában a szögesdrót mellé állt. Jon lenézett rám. – Levetett a ló – állapította meg. – Megbénultam. – Nem hiszem. – Lehet, hogy nem – hagytam rá. Újra a lábfejemet néztem, és megpróbáltam felülni. Az egyik oldalon sajgott a hátam és a derekam, de megúsztam belsô sérülés nélkül. Az alkaromból csorgott a vér, átáztatta a pulóveremet, melyen jókora szakadás tátongott a seb fölött, más bajom nem esett. A karomat megtámasztottam a combomon, letéptem a széthasadt pulóverujjat, és bekötöztem vele a sebet. Égô fájdalmat

éreztem. Jon töretlen nyugalommal ülte meg a lovat. Ekkor vettem észre, hogy egyik kezében a tornacipômet tartja. – Felülsz rá? – kérdezte. – Nem tudok. Fáj a hátsóm – válaszoltam, jóllehet nem is a fenekem sajgott a leginkább. Jon lopva elmosolyodott, bár nem vagyok benne biztos, mert a nap a szemembe sütött. Lecsúszott a földre, eloldozta a kötelet, majd egy intéssel útjára engedte a lovat. Az állat boldogan elvágtatott. Akárcsak befelé jövet, Jon átmászott a drótok közt, könnyed, gyors mozdulatokkal. Egyetlen karcolás sem esett rajta. Odalépett hozzám, a tornacipômet a földre dobta. – Tudsz járni? – Azt hiszem. Bebújtam a cipômbe, de a fûzôt nem kötöttem meg, hogy ne kelljen elôrehajolnom. Elindultunk az erdôben. Jon ment elöl, én mögötte; minden lépésnél belém hasított a fájdalom, mereven tartottam a hátamat, az egyik lábamat kicsit húztam, a karomat a felsôtestemhez szorítottam. Egyre mélyebbre hatoltunk a fák között, és közben azon rágódtam, talán nem is lesz majd erôm megtenni az utat hazafelé. Eszembe jutott, hogy apám egy héttel azelôtt megkért rá, hogy kaszáljam le a füvet a kunyhó mögött. Túl magasra nôtt, a fûszálak megtörtek, fonnyadt gyékénnyé szövôdtek, amelyen már semmi nem tud átnyomakodni. Azt mondta, használjam a rövid kaszát, könnyebb bánni vele annak, aki nincs szokva az effajta munkához. A fészerbôl elôhoztam a kaszát, minden erôm-

– 34 –

– 35 –


mel nekiestem a fûnek, felidéztem apám mozdulatait, és próbáltam utánozni. Addig dolgoztam, mígnem jó alaposan kimelegedtem és megizzadtam. Habár azelôtt nemigen volt a kezemben kasza, nekem úgy tetszett, ügyesen bánok vele. A kunyhó egyik oldalát jókora területen sûrûn benôtte a csalán, ezt a részt nagy ívben kikerültem. Amikor apám a kunyhó másik oldala felôl odajött hozzám, megállt, és a fejét oldalra billentve, az állát dörzsölgetve csak nézett. Felegyenesedtem, vártam, hogy mit fog szólni. – Miért nem vágod ki a csalánt? – kérdezte. Tekintetem lesiklott a rövid kaszanyélre, majd a hosszú szárú csalánt méregettem. – Összecsípné a kezem – válaszoltam. Apám halványan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét. – Te magad döntöd el, mikor érzel fájdalmat. Egyszerre elkomolyodott, a kunyhó falához lépett, puszta kézzel megragadta a csalánt, és rendületlen nyugalommal tépkedni kezdte, egyik szárat a másik után, egy kupacba hajítva ôket, és addig folytatta, míg teljesen meg nem tisztította csalántól a ház oldalát. Egyetlen arcizma sem rezdült közben. Most, ahogy Jon nyomában bicegtem, hirtelen szégyenérzet fogott el; kihúztam magam, meggyorsítottam a lépteimet, úgy mentem, mintha mi sem történt volna, és pár lépés után már nem is értettem, miért bicegtem az elôbb. – Hová megyünk? – kérdeztem. – Mutatok neked valamit. Már nem vagyunk messze. A nap magasan járt, a fák törzse között megrekedt a meleg, orromban éreztem a hôség szagát, miközben

csak úgy zuhogtak rám az erdô hangjai. Madárszárnyak verdestek, ágak hajlongtak, recsegtek a galylyak, felhangzott egy héja rikoltása, azután egy nyúl utolsó vinnyogása, és halkan zümmögtek a méhek, valahányszor virágra szálltak. Hallottam, mint futkosnak a hangyák az avarban, és amikor az út emelkedni kezdett, az orromon át mélyen beszívtam a levegôt, és arra gondoltam, bárhogy is alakul a sorsom, sodorjon bármilyen messzire az élet, mindörökké az emlékezetemben ôrzöm majd az erdôt, úgy, ahogyan most látom, és örökké visszavágyom majd ide. Megfordultam, és a fenyô- és lucfenyôtörzsek között lenéztem a völgyre és a kanyargó folyóra. A vízen meg-megcsillant a napfény. Valamivel délebbre, a folyóparton Barkald fûrészmalmának teteje piroslott, a kisbirtokok zöld foltokként terültek el a keskeny vízszalag két oldalán. Ismertem az ott gazdálkodó családokat, tudtam, melyik házban hányan laknak, és annak ellenére, hogy nem láttam a kunyhónkat a túlsó parton, pontosan tudtam, mely fák mögött bújik meg. Azon tûnôdtem, apám alszik-e még, vagy talán már járt egyet odakint, és most mindenféle ijedség nélkül azt találgatja, vajon hova tûntem, hazajövök-e hamarosan, elkezdje-e készíteni a reggelit. Rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok. – Ez az – mondta Jon. – Ez az a fa. Az út szélén álló hatalmas fenyôre mutatott. Egy darabig némán álltunk. – Jó nagy – jegyeztem meg. – Nem az benne az érdekes – válaszolta Jon. – Gyere.

– 36 –

– 37 –


A fa törzséhez lépett és felhúzódzkodott. Nem volt nehéz, a legalsó, erôs és hosszú ágakat a föld felé húzta önnön súlyuk, így kiváló kapaszkodót nyújtottak. Jon villámgyorsan több méter magasra felkúszott. Követtem a példáját. Gyorsan mászott, de amikor tízméternyire lehetett a föld felett, lekuporodott és bevárt engem. Kiváló hely volt, kényelmesen ültünk egymás mellett egy-egy vastag ágon. Jon egy madárfészekre mutatott, amely épp közöttünk, az ágak találkozásánál bújt meg. Olyan volt, akár egy mély tál, vagy egy fagylalttölcsér. Sok fészket láttam már azelôtt, de soha egyetlenegyet sem, amelyik ilyen tökéletesen lett volna megformálva, mohából és madártollból. Apró volt és könnyû, nem is lógott, inkább lebegett a levegôben. – A sárgafejû királyka fészke – mondta halkan Jon. – A második költés. Mélyen elôrehajolva a fészek felé nyúlt. Három ujját bedugta a tollal fedett nyíláson, és elôvarázsolt egy olyannyira kicsiny tojást, hogy tátva maradt a szám. Jon az ujjbegyén egyensúlyozta, majd elém tartotta, hogy közelrôl megszemlélhessem. Valósággal megszédültem, ahogy a tojást bámultam; az jutott eszembe, pár héten belül ez az icipici, ovális golyócska hús és vér madárrá változik, amely a fenyôfa tetejérôl a magasba szárnyal, vagy nyílegyenesen leveti magát, ám mégsem zuhan le, mert mielôtt földet érne, ösztönétôl vezérelve felszáll, és nem is akárhogy, hanem mint akit puskából lôttek ki. Végül ennyit bírtam kinyögni: – A francba is, hát nem furcsa, hogy egy ilyen kicsi valami életre kel és elrepül?

Nem fejeztem ki valami jól magam, szavaim egyáltalán nem érzékeltették azt a finom, szellôs érzést, ami egész bensômet eltöltötte. És akkor valami számomra megfoghatatlan történt. Jonra pillantottam; az arca feszes volt és krétafehér. Soha nem fogom megtudni, az én szavaim hatottak-e rá így, vagy a kezében tartott tojás. Valami miatt hirtelen átváltozáson ment keresztül. Szigorú tekintettel meredt rám, mintha elôször látna; nem hunyorgott, kitágult pupillái ridegen feketéllettek. És akkor elengedte a tojást. A fa törzsét súrolta, tekintetemmel követtem, láttam, mint csapódik az egyik alsó gallynak, hogyan törik apró, fehér szilánkokra, amelyek szétspricceltek minden irányba, majd súlytalan hópelyhekként szállingóztak és olvadtak semmivé. Talán csak az én emlékezetemben él így ez a mozzanat. Olyan kétségbeesést éreztem, mint még soha. Jon eközben elôrehajolt, és fél kézzel kitépte a fészket az ágak közül, kinyújtott kézzel feltartotta maga elôtt, és pár arasznyira a szememtôl ízzé-porrá morzsolta a törékeny kis alkotmányt. Szólni akartam, de nem bírtam. Jon arca fehér maszkká változott, szája helyén lyuk tátongott. Olyan torokhangok szakadtak fel belôle, amelyektôl a hideg futkározott a hátamon. Soha nem hallottam ehhez hasonlót, mintha egy ismeretlen állattól eredtek volna, amelynek irtóztam még a látásától is. Kinyitotta markát, és a fa törzsére csapott, tenyerét a kéreghez dörzsölte, körülötte szálldosott a porrá zúzott moha és toll, végül csak pár ragacsos kis csimbók maradt a tenyerén. Iszonyú látvány volt. Behunyt szemmel gubbasztottam, és amikor újra felnéztem, Jon már le-

– 38 –

– 39 –


felé mászott. Ágról ágra kúszott, nem láttam, csak kócos, barna üstökét. Egyetlenegyszer sem pillantott vissza. Az utolsó néhány méteren egyszerûen elengedte magát, és egy nagy puffanással földet ért, felhallatszott egészen odáig, ahol én ültem. Összecsuklott, akár egy üres zsák, ugyanis térdre érkezett, homloka a talajhoz ütôdött. Csendben, lélegzet-visszafojtva vártam, hogy megmozduljon, kész örökkévalóságnak tetszett, mire felkelt. Nem értettem semmit abból, ami történt, de éreztem, hogy én vagyok a felelôs mindezért. Csak azt nem tudtam, mit követtem el. Jon végül darabos mozdulatokkal feltápászkodott, majd elindult visszafelé az ösvényen. Kiengedtem a levegôt, majd lassan belélegeztem, sípolt a mellkasom, mintha asztmás lennék. Ismertem egy asztmás férfit, a velünk szomszédos utcában lakott Oslóban. Sípolva vette a levegôt. Azt gondoltam, asztmás lettem, az istenit neki, hát így kapja el az ember az asztmát. Amikor történik valami. Mászni kezdtem, nem siettem, mint Jon, inkább úgy ereszkedtem lefelé, mintha minden ág útjelzô volna, ahol hosszasan el kell idôznöm, nehogy valami fontos dolog elkerülje a figyelmemet. Valójában végig a légzésemre összpontosítottam. Úgy emlékszem, éppen akkor ért oda a vihar. Az ösvényen álltam, Jon eltûnt azon az úton, amelyen jöttünk, és egyszerre csak susogni kezdett a fák koronája. Felnéztem, a fenyôcsúcsok imbolyogtak és öszszeakaszkodtak, a hatalmas lucfenyôk hajlongtak a szélben, és éreztem, ahogy a lábszáram körül hullámzik a haraszt. Meginogtam, mintha vízben álltam vol-

na. Tekintetemmel kapaszkodót kerestem, de minden mozgásban volt. Az égbolt, ami az elôbb még áttetszôen kék volt, most ólomszürkén sötétlett, és a völgy túlsó oldalán fekvô hegy fölött betegesen sárga fény gunnyasztott. Majd hatalmas villám cikázott át az égen. Nyomban iszonyú dörgés követte, amelyet minden porcikámban éreztem, a testem hirtelen lehûlt, és fájdalom hasított a karomba, ott, ahol felsebezte a szögesdrót. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam, már-már futottam visszafelé az ösvényen, arra, amerre a lovak legelésztek. Mikor odaértem, a fák takarásában belestem a drótkerítésen, de a lovakat mintha elnyelte volna a föld. Egy pillanatig haboztam, átvágjak-e a tisztáson, de azután inkább körbementem a kerítés mentén, míg rá nem találtam az úthoz vezetô ösvényre. Balra fordultam és szaladni kezdtem; ott nem fújt a szél, az erdô megôrizte nyugalmát, de újonnan támadt asztmám kegyetlenül szorongatta a mellkasomat. Végre kiértem az útra. Homlokomon koppantak az elsô esôcseppek. Nem sokkal távolabb Jon hátát pillantottam meg. Nem futott, még nem jutott túl messze, még csak nem is ment gyorsan, de lassan sem. Egyszerûen csak ment. Kiáltani akartam neki, hogy várjon meg, de attól tartottam, nem telik a szuflámból. Ráadásul Jon tartása valami olyasmit sugallt, ami belémrekesztette a szót, így aztán elindultam mögötte, mindvégig ügyelve arra, hogy tartsam a távolságot. Elhaladtunk Barkald telke mellett, most égett a fény a házban, az ablakok világítottak a sötétben, és megint azon morfondíroztam, vajon néz-e

– 40 –

– 41 –


minket odabentrôl, és tudja-e, miben sántikáltunk. Felnéztem az égre, és abban reménykedtem, hogy eláll az esô. Hirtelen újra villámlott a hegyoldal felett, és szinte ugyanabban a pillanatban megdördült az ég. Soha nem féltem a vihartól, most sem ijedtem meg, de tudtam, amikor ilyen gyorsan követi egymást villámlás és égzengés, akkor körülöttem bármibe belecsaphat a villám. Hátborzongató az a tudat, hogy közel s távol semmiféle fedezék nem nyújt védelmet. Mintha falnak ütköztem volna, úgy ért el a zápor. Pillanatok alatt a fal túlsó oldalán találtam magam, néhány másodperc alatt bôrig áztam; akár meztelen is lehettem volna. Az esôvíz szürke színt kölcsönzött mindennek, épphogy ki tudtam venni az elôttem úgy százméternyire haladó Jon alakját. Tulajdonképpen nem volt rá szükség, hogy lássam, tudtam, merre kell mennem. Rátértem a kaszálót átszelô ösvényre, és ha addigra nem lettem volna már csuromvizes, a magasra nôtt fû most teljesen átáztatta a nadrágomat. De már egyre ment. Felötlött bennem, hogy Barkald kénytelen lesz várni néhány napot, amíg a fû megszárad, és le lehet kaszálni. A nedves fû ugyanis nem alkalmas a kaszálásra. Azon tanakodtam, vajon idén is megkéri-e apámat és engem, hogy segítsünk a kaszálásnál, a széna kiszárításánál és begyûjtésénél, és hogy vajon Jon egyedül kel-e át a folyón vagy bevár a parton. Visszafordulhatnék, és rátérhetnék a vegyesbolt felé vezetô útra; a híd után azonban még át kellene vágnom a túlparti erdôn, márpedig ez az út hosszadalmasnak és fáradságosnak ígérkezett. Át is úszhatnám a folyót, de most biztosan hatalmas erôvel höm-

pölyög, és jéghideg lehet a víz. Reszkettem csuromvizes ruhámban, úgy véltem, jobb lenne ruha nélkül. Megálltam, kihámoztam magam a pulóverbôl és az ingbôl. Nehezen ment, mert nedvesen tapadtak a felsôtestemhez, de végül is sikerült. A ruhát gombóccá gyûrtem, és a hónom alá csaptam. Olyan erôvel ömlött mindenfelôl a víz, hogy szinte nevetni támadt kedvem. Az esô most csupasz felsôtestemet verte, és különös módon melengetett. Kezemmel végigsimítottam a bôrömön, de alig éreztem valamit, az ujjaim elgémberedtek, a bôröm érzéketlenné vált, egész lényem fáradt és álmos volt, arra vágytam, bárcsak leheveredhetnék egy rövid idôre, és behunyhatnám a szemem. Tettem pár lépést elôre, és a kézfejemmel megtöröltem esôvíz áztatta arcomat. Enyhe szédülés fogott el. Azon kaptam magam, hogy a folyóparton állok, meg sem hallottam a víz zúgását. Szemben velem, a csónakban Jon ült. Haja, mely máskor csomókban meredezett fölfelé, most csapzottan lógott a szemébe. Az esôzuhatagon át merôn nézett rám, miközben hátrafelé evezett, azon volt, hogy a csónak fara ne távolodjon el a parttól. – Szia – mondtam néhány méternyi közelségbe érve, ahogy esetlen mozdulatokkal vánszorogtam a síkos, kerek köveken. Egyszer megbotlottam, de nem estem el, és amikor elértem a csónakot, lekuporodtam a leghátsó ülésre. Jon azonnal evezni kezdett, keserves munka volt, hiszen árral szemben haladtunk, rendkívül lassan araszoltunk elôre. Elszánta magát arra, hogy hazavisz, pedig ô is biztosan kimerült volt. Ô lejjebb lakott, szólni akartam neki, hogy csak tegyen

– 42 –

– 43 –


le a túlsó parton, az utolsó útszakaszt majd gyalog teszem meg. De nem jött ki hang a torkomon. Végre megérkeztünk. Jon nagy erôfeszítéssel megfordította a csónakot, és a parthoz evezett, nekem már csak ki kellett ugornom. Kiszálltam, de nem indultam el, megálltam a parton, és visszanéztem rá. – Holnap találkozunk – mondtam. Nem válaszolt. Beemelte az evezôket, és hagyta, hogy a csónak sodródjon az árral, közben végig összehúzott szemmel meredt rám. Éreztem, pillantása mindörökre belém vésôdik.

– 44 –

3 APÁMMAL TIZENNÉGY NAPPAL AZELÔTT érkeztünk az oslói vonattal, majd Elverumbôl órák hosszat döcögött velünk a busz. Számomra érthetetlen rendszer szerint, sûrûn követték egymást a megállók. Többször elszunnyadtam a tûzô napfényben, a forró üléshez tapadva. Valahányszor felriadtam és kinéztem az ablakon, az a benyomásom támadt, hogy egy arasznyit sem haladtunk elôre. A táj mindig ugyanolyan volt, mint mielôtt elaludtam volna: elôttünk kaviccsal felszórt út kanyargott, kétoldalt szántóföldek terültek el, itt-ott kisebb-nagyobb fehér tanyaházak és vörösre mázolt pajták emelkedtek, a szögesdrótkerítés mögött szemhéjukat leeresztve lustán kérôdztek a napsütésben heverészô tehenek. Általában barnák voltak, bár akadt néhány barna vagy fekete alapon fehér foltos jószág is. A tanyákon túl erdô terült el, amely felkapaszkodott a hegyoldalba, és kéklô árnyat vetett a sziklákra. Majdnem egy teljes napig úton voltunk, de különös módon egy percig sem unatkoztam. Szerettem bámészkodni. Egy idô után a szemhéjam átmelegedett és elnehezedett, majd ki tudja hányadszor, elszunnyadtam, aztán újra felébredtem, és ugyanez történt az ezredik alkalommal is, újra kinéztem, vagy hátrafordultam apámhoz, aki végig egy mûszaki

– 45 –

Per Petterson Lótolvajok

Recommend Documents