PATRICK NESS SOHA NINCS VÉGE MAGYAR SZÖVEG: LÁZÁR JULI

PATRICK NESS

SOHA NINCS VÉGE MAGYAR SZÖVEG:

LÁZÁR JULI 3

soha_inside.indd 3

4/10/14 2:32 PM

Fuldoklik a fiú. Az utolsó pillanatokban nem is a víz végez vele, hanem a hideg. A testéből kiszippant minden erőt, fájdalmas, haszontalan csomóba gyűri az izmait, bárhogy küszködik, hogy a felszínen tartsa magát. Erős és fiatal, alig tizenhét éves, de a jeges hullám nem kíméli, jön egyik a másik után, egyre nagyobbak. Megpördítik, fölbuktatják, egyre mélyebbre préselik. Abban a néhány rémisztő másodpercben, melyben az arcát kiemeli és levegőhöz jut, úgy reszket, hogy meg se töltheti levegővel a tüdejét, máris alámerül megint. Fogy a lélegzete, egyre fogy, elviselhetetlen sóvárgás feszíti szét a mellkasát, mindhiába akar levegőt még. Győz a rémület. Tudja, hogy csak alig valamivel sodródott túl azon a távon, amelyet még megtehetne visszafelé, de a jeges áramlat minden érkező hullámmal kijjebb löki, egyenest a sziklák felé, melyektől ez a partszakasz olyan alattomos. Tudja azt is, nincs senki, aki időben észrevehetné az eltűnését, aki riadót fújhatna, mielőtt a víz végképp elnyeli. A véletlen sem mentheti meg. Erre nem jár gyöngyhalász, sem a partközelben búvárkodó turista, ebben az évszakban, ebben a jeges vízben kizárt a segítség. Túl késő. Meg fog halni. Egyedül. Váratlanul éri a felismerés, eláll tőle a lélegzete, fokozza a rémületét. Újra megpróbál a felszínre törni, de elgondolni sem meri, hogy ez talán az utolsó alkalom, úgy általában, gondolkodni sem mer. Lábát rúgásra, karját lendítésre kényszeríti, hogy legalább elindítsa a testét a helyes irányba, és hozzájusson egy újabb korty levegőhöz tőle alig néhány centire… 9

soha_inside.indd 9

4/10/14 2:32 PM

Az áramlat túl erős. Kínzóan közel engedi ugyan a felszínhez, de az utolsó pillanatban visszadobja, és egyre közelebb húzza a sziklákhoz. Játszanak vele a hullámok, mikor újra próbálkozik. És kudarcot vall. Azután, figyelmeztetés nélkül véget ér a gonosz játék, melyet mintha szándékosan űzne vele a tenger: éppen csak annyira tartja életben, hogy elhihesse, még van esélye. Emelkedik az ár, odacsapja a gyilkosan kemény sziklákhoz. A jobb lapockája erős reccsenéssel hasad ketté, szinte hallja, még a víz alatt is, még ebben a rohanó hullámverésben is. A fájdalom nemtörődöm ereje akkora, hogy felkiált, a szája azonnal megtelik fagyos, sós tengervízzel. Kiköhögné, de így csak még több jut a tüdejébe. Belegörnyed a vállát hasogató fájdalomba, megvakítja, megbénítja a kín. Már arra sem képes, hogy megpróbálkozzon az úszással. Amikor a hullám még egyszer megpördíti, nem tud nekigyürkőzni újra. Csak az jár a fejében: Még ne! Csak ez a két szótag visszhangzik a fejében. Még ne! Utoljára kapja el az áramlat. Visszahúzódik, mintha erőt gyűjtene, aztán fejjel a szikláknak lódítja. A dühödt óceán tébolyult erejével, teljes súlyával csapódik oda. Még a kezét sem tudja felemelni, hogy tompítsa az ütést. A bal füle mögött éri. Betörik a koponyája, a szikla az agyába hatol, de eltöri a harmadik és negyedik csigolyáját is, átvágja az agyi ütőeret és a gerincvelőt. Egy ilyen sérülésből nincs visszaút, nincs gyógyulás. Nincs esély. A fiú meghal.

10

soha_inside.indd 10

4/10/14 2:32 PM

`` RÉSZ ELSO

13

soha_inside.indd 13

4/10/14 2:32 PM

1. A fiú halála utáni első pillanatok a súlyos, zavaros homályba vesznek. Halványan érzi a fájdalmat, de még inkább valami hatalmas fáradtságot, mintha több réteg elviselhetetlenül nehéz takaró súlya nyomná. Vakon kapálózik, egyre rémültebben vergődik a láthatatlan kötelek között. Az elméje is zavaros. Száguld és lüktet, mintha veszedelmes láz gyötörné, azt se érzékeli, hogy gondolkodik. Mintha valami vad halálösztön dolgozna benne, a rémület, hogy mi van, és mi lesz még. A meghalásé. Mintha még mindig küzdhetne ellene, mintha még kivédhetné. Már valami fal mögött, mégis érzi a lendületet, ahogy a teste szembeszegül a hullámokkal, pedig tudja, hogy elveszítette a csatát. Mintha hajszolnák, a rémület löki előre, előre, előre, de a teste közben kiszabadulhatott, mert a válla már nem hasogat. Vakon küzdi magát át a sötéten, nem érez semmit, csak a rémítő késztetést arra, hogy mozduljon… Hűs simítás az arcán. Mint könnyű szellő, pedig ez képtelenség… Mégis, ez a hűvösség torpantja meg lázas pörgésében a lelkét? A szellemét? Ki tudja? Egy pillanatra mozdulatlanná válik. A szeme előtt oszlik a homály. Fényesség. Beléphet a fényességbe, sőt nekitámaszkodhat a fénynek, a teste – a gyönge, a szinte tehetetlen teste – az erősödő fény felé nyújtózik. Zuhan. Szilárd talajt ér. A hűvösség onnan száll fel, ő pedig hagyja, hogy a teste belesüppedjen, hogy beleburkolózzon. Mozdulatlan. Föladta a harcot. Engedi, hogy a feledés utolérje. A feledés engesztelő szürke. Majdnem tudatánál van, nem 15

soha_inside.indd 15

4/10/14 2:32 PM

alszik, de nincs is egészen ébren, mintha mindentől elszakadt volna, képtelen megmozdulni vagy gondolkodni, vagy a külvilágból bármit is érzékelni, csak a puszta létezésre képes. Mérhetetlen mennyiségű idő telik el, egy nap, egy év, talán egy örökkévalóság, nem tudhatja pontosan. Végül a távolban lassan, szinte észrevétlenül változni kezd a fény. Szürkül, a szürkeség tovább világosodik, és ő kezd magához térni. Első gondolata az, melyet inkább csak érzékel, mintsem hogy megfogalmazódna benne, mintha egy cementtömbhöz préselődne a teste. Homályosan sejti a hűvösét, a tömörségét, talán azért tapad hozzá, nehogy elszálljon az űrbe. Meghatározatlan időn át járja körbe a gondolatot, tisztulni engedi, kötődni a testéhez és más gondolatokhoz… A hullaház szó villan fel mélyen a lénye bensejében – hol máshol terítenék ki az embert hűvös, tömör felületre –, rémülten nyitja a szemét, pedig tudatában sincs, hogy eddig csukva volt. Kiáltani akar, hogy nem temethetik el, nem boncolhatják föl, valami szörnyű, szörnyű tévedés történt. A torka tiltakozik a formálódó szavak ellen, mintha évek óta nem használta volna, köhög, dermedten ül fel, a szeme zavaros, a látása homályos, mintha sok réteg mocskos üvegen át venné szemügyre a világot. Sűrűn pislog, látni szeretne. Az őt körülvevő halvány alakzatok lassan a helyükre kerülnek. Látja, hogy nem a halottasház hideg asztallapján fekszik… Hanem… Hanem… Hol is?

16

soha_inside.indd 16

4/10/14 2:32 PM

Fájdalmasan hunyorog a nappalt jelző, erősödő fényben. Körülnéz, megpróbálja befogadni, látni, az értelmét keresni. Betonúton fekszik, az út egy ház előkertjén vezet át, a járdától a mögötte nyíló bejárati ajtóig fut. A ház nem a sajátja. És van ennél rosszabb is. Egy pillanatig csak liheg, majdnem zihál, mintha részeg lenne, de a látása kezd tisztulni. Reszket a hidegtől, maga köré vonja a karját, nyirkosságot érez a ruháján… Ez nem az ő ruhája. Végigméri magát, fizikai reakciója lassúbb, mint az azt vezérlő gondolat. Hunyorog megint, hogy jobban lásson. Mintha nem is ruhát viselne, csak fehér rongycsíkok takarják, nemigen illik rájuk a nadrág vagy az ing szó. Olyan szorosan fogja körül, hogy inkább kötszernek tűnik, mint ruhának. És az egyik oldalán iszamos. Megtorpan. Nem tengervíztől, nem a mindenen áthatoló, hideg, sós óceántól, amelybe éppen… (belefulladt) Különben is csak az egyik oldala nyirkos. A másik, a föld felőli hűvös ugyan, de egészen száraz. Körülnéz, zavartabban, mint valaha. Hiszen csak a harmattól lehet nedves. A nap alacsonyan jár az égen, tehát bizonyára reggel van. A teste alatt kivehető a beton száraz foltja. Mintha egész éjjel ott hevert volna. Lehetetlen. Emlékszik a téli víz brutális hidegére, a feje felett a fagyosszürke, sötét égboltra, ilyen ég alatt nem lehet túlélni egy éjszakát… De ez az ég más. Feléje emeli az arcát. Ez nem téli égbolt. A hűvösség csak a reggelé, de talán meleg nap jön, talán nyári nap. 17

soha_inside.indd 17

4/10/14 2:32 PM

Semmi nem emlékeztet a keserves parti szélre. Semmi nem emlékeztet arra a pillanatra… Amikor meghalt. Megint rászán egy pillanatot a lélegzésre, hogy csinálja, ha képes rá. Csak a csönd veszi körül, csak azt a hangot hallja, amit ő ad ki. Lassan a ház felé fordul megint. Ahogy a szeme hozzászokik a fényhez, mintha – már-már – újra látna. Aztán homályon és zavaron át, zűrös agyában lágy remegést érez. Egy leheletnyi, érintésnyi, pihesúlyú… Mit is…? Meghittséget?

18

soha_inside.indd 18

4/10/14 2:32 PM

2. Próbál fölkelni, elröppen az érzés. Meglepően nehéz a fölkelés, nem is sikerül. Ijesztően gyenge, az izmai ellenállnak az egyszerű „állj föl” parancsnak is. Kifullad, pedig csak azzal próbálkozik, hogy felüljön és kihúzza magát, meg kell állnia. Az út mentén egy erősnek látszó növénybe kapaszkodna, hogy befejezze a mozdulatot… De azonnal visszakapja a kezét, mert apró tövisek sebzik meg az ujjait. Sose látott még ilyen növényt. Valamilyen gaz lehet, meghökkentően magasra nőtt. A bejárathoz vezető utat szegélyező virágágyásokban vadul burjánzik az élet, minden túlnő az ágyásokat keretező kőperemen. A bokrok feléje nyújtóznak, mintha mozdulnának, mintha fenyegetnék, ne közeledjen. Arrébb, másfajta hatalmas gyomnövényeket lát, egy, sőt két méter magasak, utat vágtak maguknak a földben, a beton minden repedésében, egyikük az ő fekvő teste alá gyűrődött. Megint próbál felemelkedni, egy pillanatra veszedelmesen meglódul, de ezúttal sikerrel jár. A fejében még minden zavaros, a teste reszket. A köréje csavarodó fehér kötszer semmi meleget nem ad, de – mint rémülten észleli – nem is takarja tisztességesen a testét. A lábát és a törzsét szorosan beborítja, a karját is, és széltében a hátát is. Azt azonban zavartan látja, hogy köldöktől combközépig elöl-hátul meztelen, nemi szerve fedetlen a reggeli napfényben. Kétségbeesetten rángatná lejjebb hiányos öltözékét, de az szorosan tapad a bőréhez. A kezével takarja el magát, körülnéz, láthatta-e így bárki? Senki nem jár arra. Egyáltalán senki sem. Lehet, hogy ez egy álom? Lassan jutnak el hozzá saját szavai, 19

soha_inside.indd 19

4/10/14 2:32 PM

sűrűn, nagy távolságból. Ez volna az elmúlás előtti utolsó álom? Mindenhol ugyanúgy burjánzik az élet, mint a közvetlen közelében. Az egykori pázsit vállig érő gaz lett. Az út aszfaltja is repedezett, a szinte szemérmetlen magasságokba nyúló gaz ott is áttör, a legközepén is, mintha a fák szerepét akarná átvenni. Az út mentén autók parkolnak, vastag sár- és porréteg fedi az ablakukat. Majd mindegyik rárogy a négy leeresztett kerekére. Semmi nem mozdul. Az úton nem jár autó, és a gyomnövények birodalma azt jelzi, elképzelhetetlenül régóta nincs itt közlekedés. Balján az út egy sokkal szélesebb másikba fut, valamikor mozgalmas, zsúfolt főútvonal lehetett. De most ott sem járnak autók, és óriási hasadék szeli át, lehet vagy tíz-tizenöt méter széles. Onnan aztán erdőnyi gaz terjeszkedik kifelé. Hallgatózik. Nem hall motorzajt sem a közeli, sem a távolabbi utcákból. Egy hosszú pillanatig kivár. Aztán még egy hosszú pillanatig. A jobbján futó út távolabbi végét keresi, két lakóépület közti résen vasúti töltést, síneket lát, és azon kapja magát, hogy vonatzakatolást hall, ezért fülel. Nem jön vonat. Sehol egy ember. Ha reggel van, ahogyan gondolja, akkor az embereknek most kell előbújni a házukból, beülni az autóba, és munkába indulni. Vagy kutyát sétáltatni, postára vinni a leveleket, a gyerekeket iskolába kísérni. Az utcán hemzsegniük kellene az embereknek. Ajtóknak nyílni és csukódni. Ezzel szemben nem történik semmi. Se autó nem jön, se vonat, se ember. Az utca pedig, most, hogy tiszta szemmel és tisztuló aggyal egyre többet felmér belőle, egyre furcsább, valami nem stimmel. Ezek a házak itt összezsúfolódnak, szinte sorban állnak, nem tartozik 20

soha_inside.indd 20

4/10/14 2:32 PM

hozzájuk garázs, nagy előkert, és csak minden negyedik-ötödik házra jut egy keskeny sétány. Nem is hasonlít az ő utcájára. Sőt, egyetlen amerikai utcára sem. Majdhogynem… Majdhogynem angolnak látszik. A szó dübörög a fejében. Fontos, mintha kétségbeesetten keresné a csatlakozás módját, a folytonosságot, de az elméje ködös, döbbent és zavarodott, nyugtalansága csak fokozódik. A szó rossz. Nagyon rossz. Meginog, bele kell kapaszkodnia egy erősnek látszó bokorba, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Komoly késztetést érez, hogy bemenjen a házba, keressen valami takarófélét, mert ez a ház, ez a ház… Összevonja a szemöldökét. Mi van a házzal? Önmagát is meglepi, hiszen nem döntött el semmit, mégis tesz egy bizonytalan lépést a ház felé, majdnem elesik. Még mindig azzal küzd, hogy letisztuljanak a gondolatai. Nem tudná megmondani, miért indul a ház irányába, van-e más oka rá, mint az ösztön, hogy beljebb kell kerülni, pontosabban ki ebből a furcsa, elhagyatott világból, miközben azt is tudja, hogy amit tapasztal, bármi legyen is, annyira álomszerű, hogy kizárólag az álmok világából közelíthet felé. Nem érti, miért, de húzza magához a ház. Megy tovább. Eléri a bejárati lépcsőt, átlép az alsó fok repedésén, megtorpan az ajtó előtt. Egy pillanatig vár, még nem tudja, mit tegyen, hogy nyitja ki, vagy mit tesz, ha zárva van, de nyúl a kilincs felé. Alig ér hozzá, és az ajtó föltárul. Hosszúkás előszobát lát. 21

soha_inside.indd 21

4/10/14 2:32 PM

A nap ragyog, betölti a háta mögött a tiszta kék eget, melengeti, már-már égeti a csupasz, sápadt bőrét – világos színe még kiszolgáltatottabbá teszi –, tehát nyárnak kell lennie, ám az éles fény sem világítja meg a folyosó sötétbe vesző másik felét. A végén kivehető azért egy lépcső, mely a további szintekre vezet. Balra, a lépcső előterében ajtó nyílik a ház többi részébe. Sem fény, sem hang nem szűrődik ki odabentről. Körülnéz. Jármű, motor hangja azóta sem hallatszik, de most először veszi észre, hogy még rovarzümmögést sem észlel, madárhangot sem, és még lombot rezzentő szellő sem susogtatja a fát. Kizárólag a saját légzését érzékeli. Egy pillanatig csak áll. Förtelmesen rosszul érzi magát, gyenge és annyira fáradt, hogy legszívesebben ott helyben leheveredne a küszöbre, és aludna az örökkévalóságig, föl sem ébredne soha többé… Ehelyett azonban belép a házba. Kezével a falnak támaszkodik, lassan araszol előre, minden másodpercben azt várja, valaki rászól, aki tudni akarja, mit keres ezen az idegen helyen. Bebotorkál az árnyékba, a szeme nem alkalmazkodik elég gyorsan a fény változásához, vastag porréteget érez a lába alatt, elképzelhetetlennek tűnik számára, hogy nemrégiben ember járt erre. Egyre sötétebb lesz, ahogy befelé halad, valami nincs rendben, a nyitott ajtón beáradó napfény nem világít meg semmit, csak az árnyék lesz tőle még áthatolhatatlanabb és bizonytalan szemének még fenyegetőbb. Tapogatózik tovább, egyre kevésbé lát, eléri a lépcsőt, de irányt változtat, nem hall semmit, életnek nincs nyoma, zajt kizárólag ő csap. Egyedül ő. Megáll a nappali bejáratánál, és megint átjárja a félelem. Bármi fogadhatja a sötétben, várhatja csendesen, mégis kényszeríti magát, hogy benézzen, hagyja, hogy a szeme hozzászokjon a fény változásához. Hozzászokik, már lát.

22

soha_inside.indd 22

4/10/14 2:32 PM

A ház utcafrontján zárt zsaluk, a poros napfény csak néhol szűrődik át, a fényében egyszerű nappali tárul fel, jobbra nyitott ebédlőhöz csatlakozik, majd a konyhán át kijárat nyílik a ház háta mögé. A bútorzat átlagos, de mindent olyan vastag porréteg fed, hogy az ember azt hinné, egy hatalmas terítővel borították be. A fiú – még mindig kimerülten – próbálja a fejében nyüzsgő szavakhoz párosítani az alakot öltő tárgyakat. A szeme alkalmazkodik a fényhez, a szoba egyre jobban látszik, kezd önmagára hasonlítani, felfedi a részleteit… A kandalló fölött egy ló nyerít fel. Tébolyodott tekintet, a nyelv, mint egy nyárs az égő világ csapdájában, a kép keretéből néz ki rá. Egyenesen őrá. A fiú felkiált, sokkolja a látvány, mert egyszerre tudja, minden kétség nélkül felismeri, és a felismerés úgy csap le rá, mint az árhullám. Tudja már, hol van.

23

soha_inside.indd 23

4/10/14 2:32 PM

3. Rohan, ahogy csak kimerült lábától telik, már az előszobában imbolyog, porfelhőket hagy maga mögött, a fény felé tart, mint… (mint a levegőért küzdő fuldokló…) Elkeseredésében fojtottan felkiált, még mindig szavak nélkül, artikulálatlanul. De tudja. Tudja, tudja, tudja. Lebotorkál a bejárati lépcsőn, alig bírja egyenesen tartani magát, aztán térdre rogy, és nincs ereje újra felállni, a váratlan felismerés mázsás súlyként nehezedik a hátára. Rémülten mered a házra, mintha valami, valaki jönne utána, mintha kergetnék… Nem történik semmi. Nesz sem hallatszik. Sem jármű, sem ember, állat, rovar, semmi. A csend olyan mély, hogy hallja a mellkasában dübörgő szívét. A szívem, gondolja. És a szavak utat találnak, átszelik az agyában uralkodó homályt. A szíve. A halott szíve. A vízbefúlt szíve. Reszket, borzalmas a látvány, a felismerés, borzalmas a tudás, hogy mindez mit jelent, és a borzalom lassan erőt vesz rajta. Valaha ebben a házban élt. Sok-sok éve már. Angliában. Az anyja megesküdött, hogy soha többé nem akarja látni ezt a házat. Egy óceánon és egy másik kontinensen keltek át, hogy szabaduljanak tőle.

24

soha_inside.indd 24

4/10/14 2:32 PM

Lehetetlen. Évek óta nem látta ezt a házat, ezt az országot. Alsó tagozatos kora óta. Azóta, hogy... Azóta, hogy a testvére elhagyta a kórházat. Azóta, hogy a lehető legrosszabb megtörtént. Ne! gondolja. Még ne, ne! Tudja már, hol van. Tudja, miért pont itt, miért itt ébredt fel, miután… Miután meghalt. Ez a pokol. A számára bejáratott pokol. A pokol, ahol mindig egyedül lesz. Örökre. Meghalt és a saját, személyes poklában ébredt. Hánynia kell. Előrezuhan a kezére, gyomra tartalmát az út menti bokrokra öklendezi. A szeme könnyezik az erőlködéstől, de így is látja, hogy valami furcsa, zselészerű anyagtól szabadul meg, az íze halványan a cukoréra emlékeztet. Addig hány, amíg tökéletesen ki nem merül, és mivel már úgyis könnyes a szeme, nem áll messze a zokogástól. Sírni kezd, miközben arccal a betonra rogy. Mintha fuldokolna megint, levegő után sóvárog, küzd valami nálánál nagyobb erővel, amely mindenáron le akarja győzni, nincs mód harcba szállni vele, nincs mód leállítani, magába szippantja, és ő eltűnik. Fekszik a betonon, feladta, ugyanúgy, ahogy átengedte magát a követelőző hullámoknak … (pedig küzdött velük, az utolsó pillanatig, igen) 25

soha_inside.indd 25

4/10/14 2:32 PM

Aztán erőt vesz rajta a kimerültség, azóta fenyegette, hogy először kinyitotta a szemét, öntudatlanságba merül. Zuhan és zuhan és zuhan…

26

soha_inside.indd 26

4/10/14 2:32 PM

4. – Mennyi ideig ülünk még itt? – kérdezte Monica a hátsó ülésről. – Kibaszottul fázom. – Szerinted a barátnőd képes lesz valaha befogni a száját, Harold? – szólt vissza Gudmund a visszapillantóba nézve. – Ne szólíts Haroldnak! – felelte halkan H. Monica megveregette a vállát. – Szóval a mondatnak csak ez a része nem tetszik? – Te akartál eljönni – felelte H. – Rohadt jó móka – mondta Monica. – Callen Fletcher háza előtt parkolni, és várni, hogy a szülei elaludjanak, csak azért, hogy ellophassuk tőle a csecsemő Jézust. Te aztán tudod, mi kell egy lánynak, Harold! A hátsó ülés kivilágosodott, mert Monica dühödten püfölte a telefonja érintőképernyőjét. – Kapcsold ki! – szólt rá Gudmund, és hátranyúlt, hogy a kezével takarja. – Még meglátják a fényt! Monica kirántotta a telefont Gudmund kezéből. – Ugyan, több kilométerre vagyunk! – És az ujjai máris tovább mozogtak a képernyőn. Gudmund megrázta a fejét, és rosszallóan nézett H.-ra a visszapillantón keresztül. Furcsa. H.-t valamennyien szerették. Monicát is. Kiderült viszont, hogy kettejüket együtt nehéz elviselni. Úgy tűnt, hogy az még saját maguk számára is gyötrelmes. – Különben is, mihez kezdünk vele? – kérdezte Monica, keze még a telefonon. – A csecsemő Jézussal? De tényleg! Nem szentségtörés ez egy pöttyöcskét? Gudmund előrebökött a szélvédőn át: – És az ott? A hatalmas karácsonyi jelenetet látták, mely hódító hadseregként foglalta el Fletcherék teljes előkertjét. Az a hír járta, hogy Mrs. Fletcher 27

soha_inside.indd 27

4/10/14 2:32 PM

nem csupán Halfmarket helyi újságjával állt kapcsolatban, de Portlandből, sőt talán Seattle-ből is felkereste egy híradós stáb. A parádé az üveggyapotból készült Mikulással és a rénszarvasaival kezdődött, a figurákat hátulról világították meg, és a Fletcher-ház tetejét verdeső fáról lógatták le, mintha az alaposan megrakott szán éppen leszállóhelyet keresne. És aztán annál is elképesztőbb részletek következtek. Az összes létező résben lámpácskák: a házon, a faágakon, minden lehetséges helyen. Három méter magas cukorrudakból álló erdőben mechanikus törpék integettek, hogy a nézőt az örökkévalóságba ringassák. Az egyik sarokban legalább hat méter magas, élő karácsonyfa állt, mint egy katedrális, mellette a pázsiton ágaskodó karácsonyi állatok (még egy mikulássapkás rinocérosz is). A középpontban a Betlehem: mintha Jézus Las Vegasban született volna: Mária és József a jászolban, széna, bődülő állatok, fejet hajtó pásztorok és örvendező angyalok, akik mintha csak megtorpantak volna a táncban. Középen, a többiek körében, reflektorfényben, fénytől aranyozottan a kisded, kezét üdvözülten az egész emberiség megbékélésére emelve. A szóbeszéd szerint velencei márványból faragták. Ami persze ostoba hazugságnak bizonyult. – A te csecsemő Jézusod legalább kicsi és hordozható – magyarázta H. Monicának, aki oda se figyelt. – Csak fogjuk és visszük – közölte Gudmund. – Az biztos, hogy a rinocérosznál könnyebben mozdítható. Mi a francot akarhatnak vele? – És aztán derékig beásod valaki más kertjébe – folytatta H., kezét – hasonlóan a csecsemő Jézushoz – az égnek emelve, mintha máris a földből állna ki szobortestének egyik fele. – Voilà – fejezte be mosolyogva Gudmund. – Íme, a karácsony misztériuma. – Nem füvezhetnénk inkább, mint bárki más? 28

soha_inside.indd 28

4/10/14 2:32 PM

Az autóban mindannyian nevettek. Na ja, azért sokkal boldogabbak lennének, ha Monica és H. végre szakítanának, és minden viszszatérne a normális kerékvágásba. – Mindjárt tizenegy – jegyezte meg Monica a telefonjáról fölnézve. – Azt hittem… Mielőtt befejezte volna, sötétség borult rájuk, a teljes Fletcher díszkivilágítás kihunyt az állami előírásnak megfelelően, melyet a szomszédok harcoltak ki. Még hozzájuk is elhallatszottak a ház előtt bámészkodók csalódott kiáltásai. (Callen Fletcher, ez a magas, kissé suta fiú Hálaadás és Újév között mindent megtett, hogy az iskolában észrevétlen maradjon. Ami persze általában nem sikerült neki.) – Na, jó – szólalt meg Gudmund, és összedörgölte a kezét –, megvárjuk, hogy az autók eltakarodjanak, aztán belehúzunk. – Ezt lopásnak hívják – mondta Monica. – Megvesznek ezért a kirakodóvásárért, és ha pont a csecsemő Jézus tűnik el… – Akkor begolyóznak – nevetett H. – Akkor feljelentenek – mondta Monica. – Nem visszük messzire – mondta Gudmund gonoszkodva –, Summer Blaydonék háza alig várja a szent jelenést. Monica láthatóan megdöbbent, aztán nem tudta elnyomni a vigyorgását. – Óvatosnak kell lennünk, meg ne zavarjunk valami kései mazsorettpróbát vagy hasonlót. – Mintha azt mondtad volna, ez lopás – jegyezte meg Gudmund. – Persze – vonta meg Monica vigyorogva a vállát. – De azt nem mondtam, hogy zavar. – Hé! – csattant fel H. – Egész éjjel vele akarsz flörtölni? – Mindenki fogja be! – fordult hátra Gudmund. – Mindjárt mi jövünk. Csöndben vártak tovább. H. a ruhaujjával tisztogatta a párás ablakot, csak a súrlódó anyag hangja hallatszott. Gudmund lába a 29

soha_inside.indd 29

4/10/14 2:32 PM

várakozás feszültségében fel-alá ugrált. A távolodó autók sziluettje vonallá vékonyodott, csend volt, öntudatlanul visszatartották a lélegzetüket is. Végül egészen kiürült az utca. Fletcherék tornácán is kialudt a fény. Gudmund kieresztette a visszatartott levegőt, és komoly képpel fordult a hátsó ülés felé. H. bólintott. – Csináljuk! – mondta. – Én is jövök – szólalt meg Monica. – Egy pillanatra se hittem, hogy itt maradsz – felelt mosolyogva Gudmund. Az anyósülés felé fordult. – Készen állsz, Seth? – kérdezte.

30

soha_inside.indd 30

4/10/14 2:32 PM