Patrick A. Davis
A tábornok
K-Ö-N-Y-V-E-K A mű eredeti címe: The General Copyright © 1998 by Patrick A. Davis Minden jog fenntartva!
Fordította Wertheimer Gábor Címlapterv: Cséve Gábor
Hungarian translation SWARC könyvek Kft. 2001
Szüleimnek, Bill és Betty Davisnek, és feleségemnek, Helen Davisnek, akik végig odaadóan hittek ebben a könyvben
Köszönetnyilvánítás Szeretném mély nagyrabecsülésemet kifejezni Dave Markl iránt, aki évfolyamtársam volt a Légierő Akadémiáján, akivel együtt repültem U-2-és gépeken, és nem nevetett, amikor közéltem vele, hogy író akarok lenni; Eric Rush, Anton Wishnik, Doug McInnes meg a banda többi tagja iránt a Washington állambéli Sequimben, akik olvasták, szerkesztgették e könyv kéziratát, és ami mindennél fontosabb: biztattak, hogy tartósak ki. Külön köszönet illeti ügynökömet, Howard Pelhamet, a kiváló déli úriembert, aki tanárom és barátom lett egyszerre. Hálával gondolok szerkesztőmre, Christine Pepére, aki türelemmel gondozta ezt a regényt, amíg el nem jutott a kiadásig; és a többiekre a Putnam Kiadónál, akik hittel, bizalommal fogadták az új szerzőt: Szeretnék köszönetet mondani Doug Anderson századosnak meg a többieknek az American Airlines Dallas/Fort Worth Irodájában megértésükért és támogatásukért.
PROLÓGUS Csütörtök Amikor a Pentagon Eisenhower csarnokából befordultam a védelmi miniszter irodájához, biccentettem az ajtó mellett szálfaegyenesen álló tengerészgyalogos őrmesternek. - Uram! - vakkantotta a katona, szinte nem is mozgott az ajka. A három méretes íróasztalt alig lehetett észrevenni a roppant tágas fogadótérben. Kettő mögött a miniszter szárnysegédei ültek: egy dandártábornok a szárazföldi haderőtől, és egy százados a haditengerészettől. Mindketten telefont szorítottak a fülükhöz. A harmadik íróasztal mögött a harmincas éveiben járó, kellemes megjelenésű titkárnő foglalt helyet. A zakóm hajtókájához csíptetett azonosító kártyára nézett, és mielőtt megszólalhattam volna, már meg is kérdezte: - Segíthetek, Jensen alezredes? Az íróasztalán álló névtáblára pillantottam. - Beszélnem kell Baines miniszter úrral, Ms. Donner! Sürgős ügyről van szó. Még be sem fejeztem a mondatot, a nő már rázta a fejét. Holmi alezredesek a légierőtől nem sétálhatnak be csak úgy a védelmi miniszter irodájába. - Sajnálom, alezredes! A miniszter úr rendkívül elfoglalt ma. A két tiszt felé pillantott. - Forduljon talán... - Nem - feleltem élesen. - Mindenképpen beszélnem kell a miniszter úrral! Legyen szíves, mondja meg neki a nevemet: Jensen alezredes vagyok a légierő Különleges Nyomozati Osztályáról! A titkárnő szája elkeskenyedett. A szemem sarkából láttam, hogy a dandártábornok leteszi a telefont, és feláll. - Alezredes morrant fel -, mi a fenét... A többire már nem figyeltem oda. Felkaptam az aktatáskámat, és gyors lépésekkel elmentem a tábornok íróasztala előtt, egyenesen a dupla ajtó felé. - Őrmester! - harsogta a dandártábornok. Ahogy nyitottam az ajtót, a tábornok megragadta a karomat.
Robert Baines védelmi miniszter felpillantott a hatalmas íróasztal mögül. Homlokráncolva meredt rám az orra végére helyezett szemüveg fölött. A tábornok rántott egyet a karomon. A tengerészgyalogos megérkezett, és a mellkasomnak szegezte az M-16-osát. Az utóbbi időben sokan fogták rám a fegyverüket. - Charlie! - bömbölte Baines védelmi miniszter, és lassan elvigyorodott. - Mi a fészkes fenére készül? Ellenőrizni akarja a biztonsági szolgálatomat? A dandártábornok szorítása enyhült. - Ismeri ezt az embert, uram? - Fújja le a riadót, tábornok - mondta Baines. és legyintett. Jöjjön be, Charlie! Önelégült pillantást vetettem a dandártábornokra, ő meg meredten rám bámult. Bevágtam az ajtót. Baines kinyújtott kézzel lépett ki az íróasztal mögül. - Te jóságos isten, Charlie! Mikor is találkoztunk utoljára? - Hét éve, miniszter úr! Szívem szerint azt mondtam volna: tábornok úr. Még mindig úgy gondoltam rá, mint Baines dandártábornokra, az egykori vadászpilótára, akinek a beosztottja voltam a légierő Különleges Nyomozati Osztályán. Miközben kezet ráztunk, éreztem, hogy a szorítása még mindig erős. A jól szabott öltöny alatt kisportolt test feszült, és ez arra utalt, hogy a miniszternek mostanság is sikerül némi időt szakítani egy kis testmozgásra az edzőteremben. - Jó színben van, Charlie! Látom, még a haja sem hullott ki. - Ön is jól néz ki, uram! - Hazudik. - Végigfuttatta a kezét ritkuló hajzatán. - Amióta elvállaltam ezt a munkát, az enyém csomókban hullik. Biccentett az egyik szék felé, ö maga pedig elhelyezkedett az íróasztal mögött. Palaszürke szemével vetett rám egy kutató pillantást, amelyre olyan jól emlékeztem. Arcán komoly kifejezés jelent meg. - Mennyi ideig is volt a segédtisztem. Charlie? Két évig, uram! Baines bólintott. - Két évig. Nem ilyen impulzív alkatnak ismertem magát. Nem szóltam semmit. Tudtam, nem arra utal, hogy berontottam az irodájába.
- Nagy bajban van, Charlie! - Ezek szerint hallott róla, uram? Baines felhorkantott. - Mert olyan tapintatosan járt el az ügyben, mi? - Megcsóválta a fejét. - Visszavonulót kellett volna fújnia! Mély levegőt vettem. Talán hiba volt idejönni. - Tudja ön, hogy mi történt Cao Dinh-nél? Bólintás. - Láttam az aktát. - Az akta hazugság, uram! Baines összekulcsolta a kezét. - Fogadja meg a tanácsomat, Charlie! Hagyja annyiban a dolgot! - De Watkins tábornokot meggyilkolták... - Az ügynek vége, Charlie! - Tudom az igazságot, uram! - Az aktatáskámért nyúltam. Baines arca elkomorodott. - A mindenségit neki! Hallja, amit mondok? Senki nem akarja tudni az igazságot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tisztában legyünk az igazsággal! Egy fényképet csúsztattam az asztalra. - Mi ez? - Az igazság, uram! Baines lepillantott a fényképre. Elsápadt. - Ez a... Bólintottam. - Te jóságos isten! - Baines ernyedten dőlt hátra a székében. Honnan szerezte ezt? - Hosszú történet, uram! Baines bekapcsolta a házi telefont. - Lois, hívja fel Burns szenátort! Mondja le az ebédünket! És ne kapcsoljon be hívást! Rám pillantott. - A jó úristenit magának, Charlie! Egy nagy vödör szart nyomott a kezembe, tisztában van ezzel? - Igen, uram! Baines felállt, és odament a sarokban álló fekete, lakkborítású, hordozható bárszekrényhez; már akkor is megvolt neki ez a bútordarab, amikor a beosztottjaként dolgoztam. Annak idején kapta, amikor F-4-esekkel repült a Takli légitámaszpontról a vietnami háború alatt. - Kér egy italt, Charlie? - Még túl korán van, uram! - Jobban teszi, ha igent mond. Egy jó darabig itt leszünk. - Akkor egy whiskyt kérek.
Kevert két italt, az egyiket odaadta nekem, és visszament az íróasztalához. - Mindent tudni akarok, Charlie! Kezdje a legelején, és ne hagyjon ki semmit! A telefonhívással kezdtem.
1 Hétfő Éppen befejeztük otthon a vacsorát, és feleségemnek, Jeannek segítettem leszedni az asztalt. Fél füllel az esti híreket hallgattam a hűtőszekrényre állított hordozható tévében, amikor megszólalt a telefon. Tizenöt éves fiam, Tony a nappaliban vette fel a kagylót. - Téged keresnek, apu! - kiáltotta. A főnököm, Romer dandártábornok, a légierő Különleges Nyomozati Osztályának vezetője hívott. Ez ugyancsak meglepett, mert a legjobb tudomásom szerint a tábornoknak ekkor már úton kellett volna lennie Brüsszelbe, a terrorizmusról rendezendő NATO-konferencia helyszínére. - Remélem, nem vacsora közben zavarok, Charlie - mondta Romer tábornok. - Éppen most fejeztük be, uram! - Jean és a gyerekek jól vannak? - Nagyon jól, uram! Felkészültem a legrosszabbra. Tudtam, hogy csak rossz hírekre számíthatok, ha Romer tábornok szívélyesen érdeklődik a családom felől. - Nagyszerű! Nézze, nyolc perc múlva indul a gépem Brüszszelbe, úgyhogy rövid leszek. Watkins tábornokot holtan találták a lakásán Fort Myerben. Szedje össze a csapatát, és a lehető leggyorsabban menjen oda! Megmerevedtem. Watkins tábornok a légierő vezérkari főnöke volt, az egyesített vezérkar tagja. - Te jóságos isten, uram! Hogyan... - Az előzetes jelentések gyilkosságra utalnak. - Jézusom! Jean a mosogató mellől figyelt, és közben csóválta a fejét. Az nem lehet, hogy már megint - ezt olvastam ki a tekintetéből.
- Már beszéltem Ferris tábornokkal, az ő parancsnoksága alá tartozik a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály. Azt akartam, hogy maga vezesse a nyomozást. Mivel maga a P Direktorátus vezetője, ez az ügy pontosan a hatáskörébe tartozna, de Ferris ellenkezett. Tippetté az elsőbbség. Tartsa szemmel, Charlie! Ezt nem szabad elszúrnunk. - Uram. Tippett ezredes egyike a legjobbaknak. Kiválóan fogja végezni a munkáját. - Csak volt egyike a legjobbaknak. Charlie! Tudom, hogy maguk jóban vannak. De maga sem tagadhatja, hogy az utóbbi időben Tippett lába alól kicsúszott a talaj. Úgy hírlik, hogy a fickó keményen iszik. Jól mondom? Megdöbbenve hallgattam a tábornokot. Romer általában nem szokott odafigyelni a hivatali pletykákra. – Nézze, Uram, lehet, hogy Tippett ezredes esténként megiszik egy... - Ühüm, gondoltam. Figyeljen oda Tippettre, Charlie! Vigyázzon, hogy ne veszítse el a fejét! Nem engedhetjük meg, hogy valamelyik négycsillagost magunkra haragítsuk. Tartsam szemmel Tippettet? Na azt már nem. - Mindent meg fogok tenni, uram! - Helyes... A fenébe, most szólítanak utoljára a géphez! Az irodámban tudják, milyen számon érhet el Brüsszelben. Minden problémáról tudni akarok. Sok szerencsét, Charlie! Szüksége lesz rá. A telefon szétkapcsolt. Jean mondani akart valamit. Feltartottam az ujjamat, és leütöttem a telefonon az egyik nyomógombot, amivel a P Direktorátus ügyeletes tisztjének előre beprogramozott számát hívtam fel. Jean bőszen forgatta a szemét. A P betűnek nincs semmi jelentése, ez is csak olyan érthetetlen katonai megjelölés mint, mondjuk, a D-nap. A P Direktorátust egy éve hozták létre a Különleges Nyomozati Osztály legbonyolultabb, nagy port kavaró ügyeinek kezelésére. Nem foglalkoztunk a rutinszerű, mindennapos ügyekkel, amelyek a KNYO nyomozóinak az idejét javarészt lefoglalják: egy srác ellop egy baseballkesztyűt a támaszpont kantinjából, egy szerelő füvezik a barakkban, vagy pedig - és nekem személy szerint ez volt a kedvencem - egy férfi pilóta bugyiban és melltartóban az éj leple alatt kisurran a hangárba, és beül a gépébe.
- P Direktorátus, Rickers hadnagy. Rickers teljesített éppen szolgálatot a P Direktorátus irodájában, ami a Bolling Légitámaszpont egyik felújított épületében kapott helyet. Utasítottam a hadnagyot, hogy riadóztassa a helyszínelőket. Vonalban maradtam, amíg a hadnagy elvégezte a szokásos teendőket. Jean, miközben elhelyezte a tányérokat a mosogatóban, továbbra is rosszalló pillantást küldözgetett felém. Felsóhajtottam. Tizennyolc évi házasság után sem tudta megszokni, hogy a legkülönbözőbb időpontokban vagyok kénytelen elmenni hazulról. Lányom, Stacy a szokásos évi tehetségkutató versenyen táncolt aznap este a helyi művelődési házban. A győztes ötezer dolláros támogatást kap a továbbtanulásához. Megígértem neki, hogy ott leszek. És tessék, nem fogom látni, hogyan táncol. Stacy ötéves kora óta tanult balettozni, és egészen ügyes volt. Már végzős volt a középiskolában, és nemrégiben felvételizett a Juilliardra. Még nem tudtuk, hogy fölvették-e a következő tanévre. - Mindenkit értesítettem, uram - közölte Rickers hadnagy, három perccel később. - Köszönöm. Amikor letettem a kagylót, Jean éppen a kezét szárogatta egy törlőkendővel. - Te fogod elmondani Stacynek, Charles! Ha mérges volt, mindig Charlesnak szólított. - Tudom, drágám! Jean kiterítette a konyharuhát a mosogató fölé. - Nagyon csalódott lesz, Charles! Százöt kilómmal és százkilencven centimmel majd' harminc centivel magasabb és ötven kilóval súlyosabb vagyok, mint Jean. Félresöpörtem néhány szőke hajszálat a homlokából, és puszit nyomtam pisze orrára. - Szeretlek. - Hm. - Egy pillanattal később elmosolyodott. - Na, ne is lássalak, te nagy majom! Elvigyorodtam. Ez a szó – „szeretlek” - mindig mágikus erővel bírt. Fölmentem az emeletre, hogy átöltözzem, de előbb bementem Stacy szobájába. A földön ült testhez simuló, kék dresszben, lábai olyan lehetetlen pózban, hogy nézni is szinte fájdalmas volt. Ideges mosollyal pillantott fel, és én megint csak elálmélkodtam azon, hogy mennyire hasonlít az édesanyjára. Mindkettő-
jüknek hosszú, aranyszőke haja volt, magasan ülő pofacsontja és tiszta, zöld szeme. A legfontosabb különbség a testmagasságuk volt: Stacy százhetvenöt centi magas volt, és a sok-sok éves szorgalmas balettozásnak köszönhetően arányos testének vonalai megnyúltak. - Szia, apu! Beszámoltam neki a telefonhívásról. Elkomorodott az arca. Én meg természetesen borzalmasan éreztem magamat. - Szeretlek, tökfej! Bárcsak én is ott lehetnék este! - Nem baj, apu! - üres tekintettel meredt maga elé a földre. Sosem voltam képes megérteni, hogy az a mágikus erejű szó miért csak Jean esetében működik. Szélesen rámosolyogtam Stacyre. - Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén elmennénk kocsikat nézni? Lányom arca nyomban felderült. Már vagy fél éve gyötört egy használt autóért, végül beadtam a derekamat: azt mondtam neki, hogy' ha állja a felét, akkor rendben. Egész nyáron pénztárosként dolgozott az egyik közeli vegyeskereskedésben, de még mindig hiányzott ezer dollár a Ford Probe-hoz. amit kinézett magának. - Komolyan mondod? Bólintottam. - Aztán este mutasd meg nekik, hogy mit tudsz! Bementem a szobámba, és kiterítettem az ágyra az öltönyömet. A Különleges Nyomozati Osztályon általában civilben dolgoztunk, mert azt tapasztaltuk, hogy az egyenruhánk csak akadályozza a nyomozást. A tiszthelyettesek könnyen megijedtek, ha tudták, hogy egy tiszt kérdezgeti őket, a magas rangú tisztek pedig általában sokat akadékoskodtak, amikor azt látták, hogy egy tiszthelyettes vezeti a kihallgatásukat. Komor képpel megfogtam az öltönyömet, visszatettem a szekrénybe, és az egyenruhám után nyúltam. Több mint valószínű, hogy a bűntény helyszínén csak úgy hemzsegni fognak a tábornokok. Az tapasztaltam, hogy szeretik pontosan tudni, kivel van dolguk. Öltözködés közben ért a felismerés, hogy távolmaradásom az esti programról körülbelül négyezer dolláromba fog kerülni. Bevizeztem egy fésűt és végighúztam a hajamon, ami a halántékom környékén jelentkező néhány ősz száltól eltekintve még mindig fekete volt. Néhány éve talán még éreztem volna némi kísértést, hogy befestessem. De most, negyvenkét évesen, két
tizenéves gyerekkel, nem gondoltam, hogy fiatalságom prolongálása megérné a fáradságot. Kilenc milliméteres revolveremet becsúsztattam a pisztolytáskába. Amikor kijöttem a szobából, hallottam, hogy Stacy telefonál. A vörös Probe-ról beszélt valakinek. Amikor északi irányban rákanyarodtam a 95-ösre, a csúcsforgalmi időszak már a vége felé járt. A Virginia állambéli Burkeben laktunk, és az út a Pentagontól nyugati irányban egy-két kilométerre lévő Fort Myerbe nem lehet több húsz percnél. Útközben megpróbáltam végiggondolni, mit is tudok a halott férfiról. Raymond Watkins tábornok, a légierő legtöbb tábornokához hasonlóan, valamikor vadászpilóta volt. Ám a legtöbbel ellentétben hadifogságba is került. Körülbelül fél éve lehetett a légierő vezérkari főnöke, és az a hír járta róla, hogy ugyancsak nehéz kijönni vele. Emlékeztem arra, hogy a régi vezérkari főnök állományából majd' mindenkit lapátra tett. Azt hallottam, hogy Watkins véleménye szerint elődje nem tartott rendet. Úgy vélte, a régi beosztottak nem tudnának alkalmazkodni a munkastílusához. Működése első hónapja alatt néhány három- és négycsillagos tábornokot is eltávolított a beosztásából. Az egyik háromcsillagos katona, akitől megszabadult, régi barátja és egykori szobatársa volt a légierő akadémiáján; ez sokat elárult Watkinsról. Egy olyan embernek mint Watkins, sok ellensége van. A nyilvánosság aggasztott. A washingtoni sajtó munkatársai elszántan kutakodnak majd, hátha valami hatalmas botrány jeleire bukkannak. De legalább az információ-kiszivárgásától nem kellett tartanunk - attól, ami oly sok fejtörést okoz a polgári rendőrségnek. Képesek leszünk titokban tartani a történteket, amíg mi biztosítjuk a helyszínt. Még mindig élt bennem a remény, hogy az előzetes jelentés téves volt, és kiderül: valójában öngyilkosság történt, Könnyebb lenne az élet, az biztos. Az igazat megvallva örültem, hogy nem az én irodámé az elsőbbség. A hatásköri előírások szerint a bűncselekmény helyszíne határozza meg azt, hogy ki vezeti a nyomozást. Mivel Fort Myer katonai terület volt, a hadseregen belül működő Bűnügyi Vizsgálati Főosztály irányítja a vizsgálatot, a légierő Különleges Nyomozati Osztálya csak segédkezik, és Tippett a főnök. Gondolha-
tott Romer tábornok bármit, én még mindig Tippettet tartottam a legjobbnak. Warren Tippett ezredest már vagy tíz éve ismertem. Több tucat ügyön dolgoztunk együtt. Olyanok voltunk, mint a tűz meg a víz, egymás idegeire mentünk. Semmiben sem tudtunk egyetérteni, akár a Redskins esélyeiről volt szó, akár arról, hogy melyik szolgálat játszotta a legfontosabb szerepet az Öböl-háborúban. Tippett a Különleges Haderőnél kezdte, és rettentő büszke volt arra, hogy olyan ezredes, aki nem járt középiskolába. Rettenetes szegénységben nevelkedett, a családban vagy tíz gyerek született, ő volt közöttük a legidősebb. Tizenhét éves korában állt be a seregbe, hogy kiszabaduljon apja disznóhizlaldájából. A legkeményebb utat választotta ahhoz, hogy tiszt legyen, két vietnami bevetés között esti iskolába járt. Eszembe jutott a parti, amit a felesége, Dorothy rendezett négy évvel ezelőtt az előléptetése tiszteletére, amikor is kitűzhette a vállára az ezredesi rendfokozatot jelölő négy ezüst sast. Miután már mindenki elment, Tippett behívott a dolgozószobájába. - Mondtam már neked, hogy hívtak engem a kiképzőtáborban? - Nem. Előrehajolt. - Kocabaszónak, Charlie! Rohadt kocabaszónak hívtak. - Ivott egy jó nagy kortyot, aztán a vállán lévő ezüst sasra pillantott. - Megmutattam a nyavalyásoknak, Charlie! Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy végre sikerült megértenem Tippettet. Kópés vigyort eresztett meg felém. - Meglátod, Charlie, kibaszott tábornok lesz belőlem egy napon. Belőlem, a kocabaszóból. Bólintottam, és elmosolyodtam. Tippett tényleg expressz sebességgel haladt előre. Ezredesi kinevezését a megszokottnál egy évvel korábban kapta meg. A komoly presztízzsel bíró BVF-et. a Bűnügyi Vizsgálati Főosztályt vezette Washingtonban. Gondolatban megemeltem előtte a kalapomat. Tudtam, semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy megszerezze a tábornoki csillagot. Tévedtem.
2 Tippett egy éve vált el. Először Jeantől hallottam, hogy válni készülnek. Azt mondta. Dorothy úgy érzi, Tippett már semmit sem hajlandó tenni a házasságukért. Akkoriban Tippett napi tizenhat órát dolgozott, Dorothy meg azt akarta, hogy kevesebb időt töltsön a munkájával, és többet vele meg a két lányukkal. Megpróbáltam figyelmeztetni Tippettet, hogy túl keményen dolgozik. Azt tanácsoltam neki, vigye el Dorothyt egy hosszabb hajóútra, és felajánlottam, hogy vigyázunk a lányokra, amíg távol vannak. Oda sem figyelt rám. Tippettnek semmiféle követelése nem volt a válóperben. Miután odaadott mindent Dorothynak, beköltözött egy toronyházba Crystal Cityben, egy-két kilométerre a Pentagontól. Nem járt el hozzánk, és ha felhívtam, mindig nagyon elfoglalt volt. Az utóbbi időben azt lehetett hallani, hogy Tippett keményen iszik. Mondták, hogy reggel, amikor megjelenik a munkahelyén, csak úgy dől belőle a piaszag. Néhány ügyét visszadobta a katonai ügyészség a nyomozati eljárásban észlelt szabálytalanságok miatt. Aztán megtudtam, hogy a főnöke. Ferris tábornok egyszer durván lehordta, és majdnem kirúgta. A jó barát iránti aggodalomtól hajtva, és azért, mert lehetőséget akartam adni neki, hogy könnyítsen a lelkén, elmentem a lakására. Éppen ivott. Elmondta, hogy elment meglátogatni a lányait, és megtudta, hogy Dorothy újból megházasodik. Arról nem beszélt, hogy ez mennyire megviseli, de nem volt nehéz rájönni. Kevert magának egy újabb jó erős italt, és elmondott még valamit. Ferris tábornok gyenge minősítést adott neki az éves teljesítményéről szóló jelentésben. Nem lehetett kérdéses, hogy ez mit jelent. A gyenge minősítés a halál csókja. Tippett nem kap tábornoki csillagot. Megmondtam neki, hogy sajnálom. - A picsába velük, Charlie - fakadt ki dühösen, és a tekintetétől megriadtam tőle. - A picsába Ferrisszel és a sereggel!
Kezében a pohárral betántorgott a hálószobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Tizenöt percet vártam, mielőtt bekopogtattam volna. Nem válaszolt. Hazamentem. Ez már vagy három hete történt. Azóta kétszer hívtam telefonon, és hagytam neki üzenetet. Nem hívott vissza. - Tippettnek csak egy rendes nőre lenne szüksége - szögezte le Jean többször is. - Hozd össze valamelyik frissen elvált szomszédasszonyunkkal! Lehet, hogy meg is teszem. Gyakori összezördüléseink ellenére is még mindig közeli barátomnak tartottam Tippettet, még akkor is, ha az az ostoba marha nem tud róla. A Fort Myer Wright Kapuja zárva volt, amikor megérkeztem. Két ideges katonai rendőr teljesített szolgálatot. Megmutattam nekik az igazolványomat. A kapu gyorsan kinyílt, és miközben a két katona feszesen tisztelgett, behajtottam. A vezérkari főnökök többsége a Fort Myer északi végében álló, polgárháború előtti időkben épült hat épületben lakott. A házak stílszerűen északi irányban az Iwo Jima emlékműre, déli irányban pedig az Arlingtoni Nemzeti Temetőre néztek. Mindig is úgy gondoltam, ostoba dolog a szolgálatok vezérkari főnökeinek lakását egymáshoz ennyire közel elhelyezni. Elég egy autóbomba, és hirtelen súlyos hiány támadna négycsillagos tábornokokban. Végigautózni a Fort Myeren olyan, akár egy gyorsított hadtörténeti tanóra. A Marshallon elhajtottam a Stewart mellett, aztán rákanyarodtam a Shermanre, és amikor följutottam a domb tetejére, jobbra fordultam. Watkins tábornok lakása a második volt balra. Az utcában autók sorakoztak, tetejükön villogó szirénával, ezért megkerültem az épületet, és a teniszpálya mellett parkoltam le, szemben a négy beállós garázzsal, amin Watkins tábornok a szomszédjával osztozott. Egy piros Lexus állt a kocsifeljárón. A gondosan rendben tartott pázsiton átvágtam a bejárathoz. A házat tágas veranda vette körbe; kiváló hely arra, hogy az ember hűs italt kortyolgatva nézze innen a naplementét. Észrevettem két emberemet a falépcsőnél. Legalább fél, tucat katonai rendőr vette őket körbe meg Tippett emberei. Marsetti törzsőrmester megpillantott, és megbökte Furness századost. Marsetti és
Furness voltak a csoport kriminológusai, öltönyt viseltek, jelvényüket zakójuk zsebéhez csíptették Mindkettő jól képzett, megbízható nyomozó volt. Marsetti őrmester jóképű, sötét bőrű olasz férfi volt. Ahogy az a külseje alapján elvárható is volt, nagyon kedvelték a nők. Furness százados éles eszű ember volt: az apró-cseprő, lényegtelen dolgokat félresöpörte, és sikerült mindig a lényegre összpontosítania. Nagyon becsültem mindkettőjüket. Az ötfős helyszínelő csoport többi tagjához hasonlóan őket is már több éve ismertem. Biccentettek, amikor odaértem hozzájuk. - Tippett ezredes odabent van, uram - mondta Furness. - Dr. Owens megérkezett már? Terry Owens őrnagy a Fegyveres Erők Patológiai Intézetének orvos szakértője volt. - Ő is bent van, uram! Bólintottam. Furness és Marsetti addig nem látnak munkához, amíg Owens doki nem végzett, és Tippett nem fejezte be a vizsgálódást. Aztán a bizonyítékgyűjtögetés munkáját elosztjuk Tippett és az én embereim között. - Na és Jonesy? III. Marion T. Jones főtörzsőrmester volt Jonesy. Jonesy huszonhat éve dolgozott a Különleges Nyomozati Osztályon, és a legjobb nyomozóm volt. Sosem hallottam, hogy valaki Marionnak szólította volna. - A helyszínt vizsgálja, uram - felelte Marsetti. - És Webster százados már itt járt. De Tippett ezredes elküldte valahová. Nem tudom, hová. - Hol van a holttest? - A dolgozószobában, az emeleten. - Furness arca grimaszba rándult. - Állítólag nagy vérfürdő volt. - Vérfürdő? - Azt mondják. Rossz érzéssel léptem be a házba. Az emeleti lépcsőfordulóról beléptem a dolgozószoba küszöbére, és körbepillantottam a helyiségben. Itt tényleg szörnyűséges vérfürdőt rendeztek. A dolgozószoba berendezése, bútorzata férfias eleganciát árasztott. A faburkolat sötéten csillogott, a falak, nagy részét a
padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították. A mély, süppedős szőnyeg a légierő kékjét idézte. A balra lévő polcokról a könyveket kupacba hányták a szoba közepére, viszont a jobb oldalon sorakozó könyvek érintetlenek voltak. A két iratszekrényből kiforgatták a fiókokat, tartalmuk halomban a földön. A számítógépes nyomtató melletti hordozható széf nyitva állt; az akták, a dossziék, amelyek korábban vélhetően benne voltak, most a padlón hevertek. A széf mellett egy asztali számítógép állt, a monitor darabokra törve. Itt nem öngyilkosság történt. Biccentettem a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály emberének meg a kórházi fehérbe öltözött két őrmesternek, akik az ajtóban álltak. A BVF-ről érkezett férfit még sosem láttam. A két egészségügyis Owens doki embere volt. Két férfi guggolt az erkélyablak előtt álló íróasztal mögött. Odaléptem hozzájuk. Az egyikük felpillantott, és gyorsan felállt. Alacsony, zömök ember volt, hordószerű mellkassal, nagyon feszült rajta a zakó. Feje tar kopaszra borotválva, enyhén ferde orra fölött szűk résű, mélyen ülő, fekete szemek. Viharvert arca szokatlanul vörös volt. Vajon iszogatott éppen, tűnődtem magamban, amikor befutott a telefonhívás? - Na végre, hogy ideértél, Charlie - vetette oda Tippett. - És mi ez a katonai maskara? Szeretnél jó benyomást gyakorolni a nagykutyákra? - Jean sokszor csókol, Tip - feleltem szárazon. Lepillantottam a holttestre. Arra számítottan hogy egy ötvenhét éves tábornok finom vonásait fogom meglátni. Felfordult a gyomrom. - Te jóságos isten! - Hát igen, valami őrült rendesen megdolgozta az emberünket egy éles késsel - állapította meg Tippett. Nagyot nyeltem. Megpróbáltam elleplezni a borzongásomat, miközben Owens doki gumikesztyűbe bújtatott ujjával a holttest szájában matatott. A Különleges Nyomozati Osztályon eltöltött húsz esztendő alatt láttam már felrobbantott, agyonlőtt, megfojtott embereket. De egyik sem volt ahhoz hasonlítható, ami most tárult a szemem elé. Watkins tábornok a hátán feküdt. Szemhéját, orrát és a füleit lemetszették. Úgy nézett ki, mint a kivájt tökből készített, emberi fejet formázó, vérborított lámpás. Ingét szétszakították, és mellka-
sáról tízcentes nagyságú bőrdarabokat hasítottak le. Ahogy a tábornok szétszabdalt felsőtestét néztem, egy véres ostábla jutott az eszembe. Dr. Owens felállt. Alacsony, törékeny ember volt, fekete keretes szemüveget viselt, ami kerek arcán túlságosan kicsinek tűnt. - Üdvözlöm, alezredes! Biccentettem, de nem tudtam levenni a szememet a holttestről. - Mire jutott, doki? - érdeklődött Tippett, közben előhúzott a nadrágzsebéből egy csomag Red Man márkájú dohányt. - A kés rendkívül éles volt - közölte Owens. - Lehetett egy hosszú borotva vagy egy szike. Aki ezeket a vágásokat ejtette, tudta, mit csinál. Nagyon precíz, majdnem sebészi pontosságú vágások, a tettes csak a felhámot távolította el, hogy szabaddá váljanak az idegvégződések. - Nyilvánvaló, hogy a fickó a fájdalomra ment - mormogta Tippett, miközben egy darabka dohányt tett a szájába. - Aha - felelte Owens, és némi undorral nézett Tippettre. Ezért olyan furcsák az utolsó vágások. - Furcsák? - kérdezett vissza Tippett. - Amik az arcán vannak. - Owens rájuk mutatott. -- Alig volt vérzés. Inkább csak szivárgás. - Watkins már halott volt, amikor ezeket a vágásokat ejtették? - Végre sikerült megtalálnom a hangomat. Owens bólintott. - A gond az, hogy nem látok halálos sérülést. - Késszúrásnak nincsen nyoma? - kérdeztem. Owens megrázta a fejét. - Tehát nem tudja a halál okát? - hangzott Tippett kérdése. - Az életkorát tekintve és azt a szörnyűséges fájdalmat, amit el kellett viselnie, valószínűleg szívroham végzett vele - felelte Owens. - De csak majd a laborvizsgálat után tudok biztosat mondani. Egyvalamit azonban már most megmondhatok… - A doki hol Tippettre, hol rám nézett. - Egy igazi elmebeteggel van dolguk. Tippett bizonytalannak látszott. - Talán igén. - Az ajtóban álló emberéhez fordult. - Hé, Dolenz hadnagy, szaladjon már le a konyhába, és keressen nekem egy poharat! - Igen, uram - felelte Dolenz, és eliramodott. - Mióta halott, doki? - kérdeztem.
- A holttest majdnem szobahőmérsékletű. A fakó arcszínből ítélve néhány órája. Később majd pontosabb adatokkal tudok szolgálni. - Még ma este szeretném megkapni a halottkémi jelentést, doki - közölte Tippett. Owens nagyot sóhajtott. - Szóljanak, mikor készíthetem fel a holttestet a szállításra - felelte, aztán csatlakozott az embereihez. - Ki találta meg, Tip? - kérdeztem. Tippett nem válaszolt. Leguggolt, és tanulmányozni kezdte a holttestet, miközben elgondolkodva rágcsálta a dohányt. Megkerültem az íróasztalt, leereszkedtem Tippett mellé, de közben nagyon vigyáztam, hogy elkerüljem a szőnyegen éktelenkedő vérfoltokat. - Ki találta meg? - tettem fel újra a kérdést. - Bizonyos Mrs. Gonzales. - Ő kicsoda? - A házvezetőnő. - Watkins csuklójára mutatott. - Látod ezt? - Kötélnyomok - feleltem. - A lábán is. - Valaki összekötözte mint a sonkát, hogy aztán eljátszadozhasson vele. - Megtaláltátok a kötelet? - Még nem. De szerintem nem is fogjuk. Az a gyanúm, hogy a gyilkos magával hozta a kötelet. Bólintottam. Világosan látszott, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki körültekintő, okos, és semmit sem hagy maga után, amit akárhogyan is hozzá lehetne kapcsolni. - A sajtó meg fog őrülni ettől, Charlie - jegyezte meg Tippett. - Aha. Az apró hurkákat néztem a holttest bőrén. Úgy látszott, javarészt a felsőtesten vannak, mellkastól derékig. Elszörnyedve állapítottam meg magamban, hogy a gyilkos valamivel szorosan körbetekerte a testet, hogy a bőrön apró kitüremkedések legyenek, aztán módszeresen lemetszette őket. Megpróbáltam elképzelni a fájdalmat, és megborzongtam. - Még nem láttál ilyet, mi? - kérdezte Tippett. Döbbenten néztem rá. - Persze, hogy nem. Hát te? Tippett nem válaszolt rögtön. - De igen. Valamikor nagyon régen.
A többit megtartotta magának - ez volt az egyik legidegesítőbb szokása. Gyakorta előfordult, hogy teljesen elmerült a gondolataiban, és csak akkor mondta el, hogy mi jár a fejében, amikor már vagy százszor átrágta magában. Bár tudtam, hogy ennek nincs tudatában, mégis bosszantott. De az évek alatt megtanultam, hogy végül úgyis elmondja. Megjelent Dolenz hadnagy egy papírpohárral meg egy mobiltelefonnal. Odanyújtotta őket Tippettnek. - Webster százados van a vonalban, uram! Tippett meg én felálltunk. Tippett elvette mindkét tárgyat, először köpött egyet a papírpohárba, aztán a füléhez tette a telefont. - Tippett. Aha. A biztonságiaknak van kulcsuk, egészen biztos. Nézze meg, hozzányúltak-e valamihez! És senki sem mehet be! Nem érdekel, hány csillagja van. - Visszaadta a telefont Dolenznek, aztán rám nézett. - Elküldtem az emberedet, Webstert, hogy ellenőrizze Watkins tábornok irodáját. - Remek. A legtöbb magas rangú, vezető beosztású katonához hasonlóan a szolgálatok vezérkari főnökei is rendelkeztek saját irodával a Pentagon E szárnyában. Az E szárny csak a fejeseknek jár, mivel ez a külső szárny, és az itt lévő irodákból szép kilátás nyílik. Valaki az ajtónál bejelentette, hogy megérkeztek a fotósok. - Villámgyorsan jöjjenek fel ide - rendelkezett Tippett. Dolenz hadnagy sietős léptekkel kiment a szobából. Körbepillantottam a felforgatott szobában. - Miután a technikusok végeztek, egy csapatot rá kellene állítanunk arra, hogy megnézzék, vajon mit kereshetett a gyilkos. - Ühüm. Bár csak az időnket pocsékoljuk vele. A jobb oldali, érintetlen könyvespolcra esett a pillantásom. Tudtam, mire céloz Tippett. A gyilkos nem ok nélkül fejezte be a kutatást, hanem valószínűleg azért, mert megtalálta, amit keresett. - Lehet, hogy mázlink lesz. Tippett csak a fejét rázta. - Máshoz semmihez sem nyúltak a házban. A holttest felé biccentett. - Watkins beszélt, mielőtt meghalt, Charlie! Watkins keserves görcsbe rándult arcára pillantottam. Tippettnek természetesen igaza volt. - Nos, hogy csinálta a gyilkos azokat az apró vágásokat? kérdeztem Tippett-től. A dolgozószoba előtt álltunk, és néztük,
amint Dolenz bekíséri a két fényképészt a szobába. Az egyiknél harmincöt milliméteres Nikon volt, a másiknál pedig videokamera. - Halászhálót használt - felelte Tippett. - Halászhálót - ismételtem lassan. De Tippett nem felelt. Dolenzhez fordult, és így szólt: - Ha a fényképeszek végeztek, engedje be a kriminológusokat és a technikusokat. Aztán mondja meg Owens dokinak, hogy övé a holttest! Ekkor hirtelen belém nyilallt, hogy itt valami nagyon furcsa. Meghal egy négycsillagos tábornok, az egyesített vezérkar tagja, és egyetlen nagykutya sincs itt. Megfogtam Tippett karját. - Értesítetted a fejeseket? - Senkit sem lehet elérni. Az összes tábornok értekezleten van a Tankban egész este. Az embereim a családoknál kérdezősködnek. Tank a közkeletű neve az egyesített vezérkar tárgyalótermének a Pentagonban. - Kapcsolatba léptél már az egyesített vezérkarral? Tájékoztattad őket? Tippett kiköpött egy darabka dohányt a papírpohárba, aztán megrázta a fejét. - Nyugi, Charlie! Körülbelül fél órája hagytam üzenetet az ügyeletes tisztnél. - Az órájára pillantott. -Van rá öt dollárom, hogy tizenöt percen belül itt lesznek. - Nem fogadunk. Watkins tábornok vajon miért nem volt ott a megbeszélésen? Tippett megvonta a vállát. Már éppen tovább akartam faggatni, hogy honnan tud a halászhálóról, amikor egy katonai rendőr szaladt fel a lépcsőn. Ránk bámult, aztán odajött hozzánk. - Uram, a Wright Kapunál azt mondják, hogy úton vannak - közölte Tippett-tel. - Kik vannak úton? - A tábornokok, uram! Tippett a papírpohárba köpte a maradék dohányt, odaadta a poharat a katonai rendőrnek, és elindult a lépcső felé. A férfi rám nézett, közben hitetlenkedve csóválta a fejét. - Jössz nekem öt dolcsival, Charlie - mondta Tippett.
3 A katonai rendőr tulajdonképpen tévedett. Csak egy tábornok érkezett, és egy négycsillagos tengernagy. Tippett meg én a verandán álltunk, és a szúnyoghálón keresztül ügyeltük, ahogy Clayton Holmes, a légierő tábornoka, az egyesített vezérkari bizottság elnöke, és Henry Williams tengernagy, az alelnök kiszállnak a fekete autóból. A többi ház előtt is parkoltak le autók, a vezérkar más tagjai érkeztek haza. Legalább nem mindannyian ide jönnek, szögeztem le magamban. Holmes tábornok jött elöl, bal lábára észrevehetően sántított, Williams tengernagy néhány lépéssel lemaradva követte. Holmes hatalmas termetű férfi volt, lehetett legalább százharminc kiló és két méter magas. Rövidre nyírt, őszülő, ám dús haja, határozottságot sugalló álla és markáns arcvonásai, szinte fejedelmi külsőt kölcsönöztek neki. A légierő egyenruháját viselte, mindkét vállán négy csillag ragyogott, mellén pedig hat sorban díszelegtek a kitüntetések. Holmes tábornok pontosan úgy festett, mint a közmegbecsülésnek örvendő, népszerű amerikai katonatiszt - és ha hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, akkor az is volt. Pillantásom a kitüntetések legfelső sorában lévő rendjelszalagra esett: kék színű volt tizenhárom fehér csillaggal. A Medal of Honor, az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése. Eszembe jutott az az óriási sikerrel játszott mozifilm, amelyik bemutatta, hogy Holmes miért kapta. Watkins tábornokhoz hasonlóan Holmes is hadifogoly volt. Öt társával együtt megszökött a laoszi határ közelében felállított hadifogolytáborból. Csak Holmesnak és még egy embernek sikerült eljutnia az amerikai vonalakig; a többieket vagy megölték, vagy elfogták. A filmben a másik katona eltöri a bokáját, és Holmes tíz napon keresztül cipeli a hátán a dzsungelben - természetesen a sánta lábával, amit észak-vietnami fogva tartóinak köszönhet. Az Öböl-háború tovább öregbítette Holmes tábornok hírnevét. Már akkor is az egyesített vezérkari bizottság elnöke volt, amikor Irak lerohanta és megszállta Kuvaitot. Kiválóan végezte a munkáját, és minden elismerést megkapott azért, ahogy a káprázatos sikerhez vezető égi háborút irányította.
Arra is emlékeztem, hogy a családi olajüzletnek köszönhetően Holmes rettentően gazdag ember volt. A hatalmas vagyonról terjengő hírek csak tovább terebélyesítették a tábornok legendáját, hiszen nyugodtan választhatott volna könnyebb életet. - Holmes tábornok néhány hónapon belül visszavonul mormogtam. - Sokan úgy gondolják, hogy indul az elnökválasztáson. - Nagyszerű - horkantott fel Tippett. - Pontosan erre van szükségünk. Egy újabb kibaszott politikusra. - Tippett elindult a bejárathoz. - Na gyere, legyünk túl rajta! - Lementünk a lépcsőn. Miután tisztelegve üdvözöltük egymást, Holmes végignézett rajtunk aranykeretes szemüvege mögül. - Mit tudnak mondani nekem? Rám nézett, valószínűleg azért, mert a légierő egyenruháját viseltem. - Csak most érkeztem, uram! - Tippettre pillantottam. Tippett ezredes vezeti a nyomozást. - Nem valami sokat, uram - mondta Tippett. - Még túl korai lenne. Csak éppen hogy elkezdtük a helyszín átvizsgálását. - Tehát még nincs gyanúsítottjuk? - Nincs. - Tippett mélyet sóhajtott. - Ez is túlságosan korai lenne, uram! - De biztos abban, hogy gyilkosság történt? - Igen, tábornok úr! Gyilkosság volt, semmi kétség. - Szeretném látni a holttestet - jelentette ki Holmes. Hangsúlya egyértelművé tette, hogy parancs hangzott el. Tippett tétovázott. Nem állhatta, ha valaki besétált a bűncselekmény helyszínére, és az aranycsillagoktól sohasem ijedt meg. Egy pillanatig azt hittem, ellenkezni fog. A tengernagy, nagy fülekkel megáldott, tagbaszakadt, vörös arcú ember, ingerülten felhorkant. - Ezredes, azt tanácsolom magának... - Ugyan, Hank - intette nyugalomra Holmes, majd Tippetthez fordult. - Tökéletesen megértem az óvatosságát, ezredes! De Watkins tábornokkal nagyon közeli viszonyban voltam. Együtt kerültünk hadifogságba... Tippett nem várta meg a folytatást, sarkon fordult, és elindult a ház felé.
Tartsatok szünetet, fiúk - mondta Tippett, amikor beléptünk a dolgozószobába. Mindenki félreállt, hogy odamehessünk az íróasztalhoz. Néhány embert megdöbbentett Holmes tábornok látványa. Owens doki a holttest fölött állt, és azt figyelte, hogy a beosztottjai műanyag zacskókat húznak Watkins kezére és lábára. Owens mormogott valamit. Az emberei felálltak, és hátrébb húzódtak. Holmes tábornok lassú léptekkel kerülte meg az íróasztalt. Williams tengernagy követte. - Ne lépjen a vérfoltokra, tábornok úr! - figyelmeztette Owens. Tippett-tel lemaradtunk néhány lépéssel. Dolenz hadnagy jött oda hozzánk, arca ragyogott az izgatottságtól. Súgott valamit Tippettnek a hiányzó számítógépes lemezekről. A javát én is hallottam. - Biztos benne? - kérdezte Tippett. Dolenz hevesen bólogatott. - Jól van, fiam - dicsérte meg Tippett. Na végre, mondtam magamban, és én is némi izgatottságot éreztem. Holmes tábornok teljes harminc másodpercen keresztül meredt a holttestre, de az arca nem árult el semmit. Williams tengernagy viszont nyomban elsápadt, és gyorsan hátralépett. Hallottam, hogy miközben az izzadságot törölgeti a homlokáról, többször is azt mondja: „az istenit”. - Lehet, hogy ez a nyavalyás mindjárt elhányja magát - suttogta Tippett. Holmes felénk fordult. Érzelmeket most sem lehetett leolvasni az arcáról. - Ki tud erről? - kérdezte. Tippett összevonta a szemöldökét. - Senki, uram, csak a nyomozók, az ön beosztottjai, a tábornokok családjai, Mrs. Gonzales meg Swanson őrnagy. - Swanson? Watkins szárnysegédje? - Mrs. Gonzales hívta fel Swanson őrnagyot, miután felfedezte a holttestet - közölte Tippett. - Ennyi? - Igen, uram!
Holmes lehalkította a hangját. - Azt akarom, hogy tartsák titokban a történteket. Majd szólok, hogy mikor hozhatják nyilvánosságra. Tippettre sandítottam. Mindketten tudtuk, mit is mond valójában a tábornok. Időt akart magának, mielőtt tájékoztatná a hatalmasokat a Capitol Hillen és a Fehér Házban. Már kerek történettel akart előállni, hogy gátat vessen az egyesített vezérkarhoz tartozó tábornok brutális meggyilkolásával kapcsolatos elkerülhetetlen találgatásoknak. - Értettem, uram - felelte Tippett. - De az FBI mindenképpen tudomást szerez róla, hogy történt valami. Az ő törvényszéki laboratóriumukat használjuk a nyomok értékelésére. - Majd felhívom Farnsworth igazgatót, nehogy kiszivárogjon valami. - Holmes szeme körbejárt a szobában. - Mit keresett a gyilkos? - Vélhetően információt - válaszolta Tippett. - Valami olyasmit, amin a tábornok éppen dolgozott. Holmes szemöldöke felhúzódott kissé. - Információt? Úgymint? - Nem tudom, uram, de a számítógépes lemezek miatt logikusnak tűnik. Holmes némileg értetlennek és bosszúsnak tűnt. - Mi a jó istenre célozgat, ezredes? Tippett komótos mozdulattal rámutatott a földön álló számítógépre. - Egyetlen lemez sincs ehhez a masinához, uram! - Ránézett a tábornokra. - Pedig kellene, hogy legyen. Holmes és Williams a padlóra hányt tárgyakat tanulmányozta. Voltak ott iratok, dossziék, ceruzák és fényképek mindenfelé. Számítógépes lemezek azonban nem. - És még valami, uram! - Tippett odalépett a számítógéphez. A zsebéből elővett egy gumikesztyűt, és felhúzta. A merevlemezmeghajtót borító fémlap kissé ferdén állt, nyilvánvalóan meglazították. Tippett letérdelt, fölemelte a fémlapot, és láthatóvá vált a számítógép belseje. - Valaki vette a fáradságot, és eltávolította a winchestert, uram! - Williams tengernagyra nézett kérdő pillantással, aztán Holmes tábornokra. Csend lett a szobában. - Értem - mondta a tábornok lassan. - Jól van, ezredes! - Rám pillantott. - Mindennap jelentést kérek a nyomozás állásáról! - Értettem, uram!
A két négycsillagos katona megindult az ajtó felé. - Tábornok úr! - Tippett a hátuknak beszélt. Mindketten megfordultak. - Igen? - kérdezte Holmes. - Beszélnem kell önnel, uram, és a vezérkar többi tagjával. Meg a vezérkari tisztekkel. - Holnap, ezredes - felelte Holmes hűvösen. - Az irodámban, három órakor. - Kiment a dolgozószobából, Williams szorosan követte. - Tehát szerinted Holmes és Williams tudják, hogy Watkins min dolgozott? - szegeztem neki a kérdést Tippettnek. - Miért, szerinted nem? - Dehogyisnem. Persze, lehet, hogy nem mondják el nekünk. Attól függ, milyen az ügy besorolása biztonsági szempontból. Tippett megrázta a fejét. - Nem, nem. Valamit mindenképpen kell mondaniuk. Ez túlzottan nagy cirkusz. Nem válaszoltam, de magamban úgy gondoltam, hogy Tippett téved. A hadseregben vagyunk, és ezek négycsillagos tábornokok. Egy árva megveszekedett szót sem kell szólniuk. Odamentem az íróasztalon álló telefonkészülékhez. - Ellenőrizte ezt már valaki? - kiabáltam. Furness válaszolt. - Még nem, uram! Kihangosítható készülék volt. Egy golyóstoll hegyével megnyomtam az újratárcsázó gombot. Néhány sípjel után csengeni kezdett a telefon. Egy nő vette fel. Orrhangon beszélt, erős akcentussal. - Tessék, Saigoni Teaház. Miben segíthetek? Homlokráncolva néztem Tippettre. Meglepettnek tűnt. - Hol van az éttermük? - kérdeztem. A nő megmondta. - Asztalt szeretne foglalni, uram? - kérdezte azután. - Nem. Tippett közelebb lépett, és mondott valamit a telefonba idegen nyelven, amiből semmit sem értettem. A nő válaszolt. Tippett megint mondott valamit, aztán biccentett felém. Lenyomtam a kihangosító gombját, és megszakítottam a hívást. - Szerinted a tábornok szerette a vietnami konyhát? - kérdezte Tippett. - Honnan tudjam? - Talán meg kellene kérdeznünk Swanson őrnagyot - mondta Tippett, és hunyorított egyet.
- Vietnami nyelven beszéltél az előbb? - kérdeztem, amikor a lépcsőhöz értünk. Tudtam, hogy Tippett tanulta a nyelvet, amikor a háború alatt a Különleges Haderő összekötője volt a Délvietnami Hadseregnél. - Aha. Egy kicsit megkopott már. De azért értettem, hogy mit mondott. - Kicsoda? - Az a nő. Miss Vinh. - Tehát a halála előtt a tábornok utoljára egy vietnami éttermet hívott fel. Nem különös ez szerinted? Tippett meghökkenve nézett rám. – Nem, egyáltalán nem. - Te tudtad, hogy milyen számot fog a telefon újratárcsázni? kérdeztem. - Nem, de számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb felbukkan egy vietnami kapcsolat. Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. - De miért számítottál rá? Lementünk a lépcsőn. - A csonkítás miatt, Charlie! Különösen azért, amit a tábornok arcával csinált a gyilkos, meg azért, mert halászhálót használt. A vietkongok régi trükkje, ez a vietnami változata a kínai „gyilkolás ezer vágással” nevezetű módszernek. Amikor a vietkongok elfogták a fiúinkat, szorosan egy fához kötötték őket, aztán körbetekertek a testükön egy halászhálót úgy, hogy a lyukakon kitüremkedjen a bőr. És azzal játszadoztak, hogy fél centi vastagságú bőrdarabokat hasítottak le. Mintha halat pucoltak volna, a kurva életbe. Hallottam, hogy a srácok órákon keresztül üvöltöznek, könyörögnek a halálért. De nem tudtunk odajutni hozzájuk. Így képzelték a vietnamiak a pszichológiai hadviselést. Kétszer történt meg, hogy miután a vietkongok visszavonultak, életben találtam srácokat. A fülüket, az orrukat meg a fütykösüket a szájukba tömték. Azok a nyavalyás sárgák még meg sem ölték őket. Leértünk a földszintre. Megálltam, hányinger kerülgetett. - És mit csináltál? - A fiúkkal? Bólintottam. Tippett hosszú ideig meredten bámult rám. - Mégis, mi a tipped, a jó büdös francba? - kérdezte halkan. Amíg Tippett váltott néhány szót az embereivel, kimentem a házból egy kis időre.
Levegőre volt szükségem.
4 Visszamentem a hallba. Tippet még mindig az egyik emberével beszélt. A hűs esti levegőtől kicsit jobban éreztem magam. Bepillantottam a nappaliba. Tágas helység volt, csillogóan fényesre csiszolt hajópadlóval, amit egy kék színű, tűzokádó sárkányt ábrázoló, hatalmas szőnyeg borított. A bútorzat fehér bőrkanapéból, két karosszékből, a hozzájuk illő puffal, fotelból és kétszemélyes pamlagból állt, amelyek mind egy fekete, lakkozott dohányzóasztal körül voltak elhelyezve. A falakat ázsiai festmények díszítették, többnyire bambuszrudakat meg madarakat vagy kimonót viselő japán nőket ábrázoltak. Amikor észrevettem a kanapén helyet foglaló őrnagynőt, felgyorsult az érverésem. Halkan beszélgetett a mellette ülő fekete férfival. Elmosolyodtam. Jonesy már mindenkit megelőzött egy lépéssel. Tippett odajött hozzám. - Watkins autója tisztának tűnik közölte. - A vontatókocsi már úton van. Nem válaszoltam. - Talán Swanson őrnagy. Jó kis bombázó, mi? Bólintottam. Swanson őrnagy meg a légierő előnyösnek nem mondható egyenruhájában is igazi bombázó volt. Szőke haját divatosan rövidre vágatta, arcbőre sima és napbarnított volt, arccsontja - a klasszikus északi szépségeket idézően - magasan ülő. Hatalmas, kék szemeit Jonesyra függesztette, és közben aggodalmasan harapdálta az alsó ajkát. Jonesy mondott valamit, amire a no bólintott, aztán felénk pillantott, és szomorúan elmosolyodott. - Hol van Mrs. Gonzales. a bejárónő? - kérdeztem. - Owens doki bevitte a kórházba. Erős sokkot kapott. Próbáltam beszélni vele, de szinte semmit sem tudtam kiszedni belőle. Ebben a pillanatban Jones észrevett bennünket, és odajött hozzánk. Amikor átvettem a P Direktorátus parancsnokságát, az első dolgom az volt, hogy kineveztem Marion T. Jones főtörzsőrmestert a nyomozati munka irányítójának. Ebbe a beosztásba általá-
ban a második legmagasabb rangú tiszt kerül. Ám egyetlen panaszos szót sem lehetett hallani az egységnél. Mindannyian tudták, hogy Jonesy érti a dolgát. A Maryland Egyetemen szerzett diplomát kriminológiából, és több tapasztalata volt a nyomozói munkában, mint az egység többi tagjának együtt. De a Különleges Nyomozati Osztály fejeseinek nem tetszett, hogy ilyen magas beosztásba került. - A jó istenit neki, Charlie, az a fickó csak tiszthelyettes mondta Romer tábornok. De én kitartottam Jonesy mellett. A következő fél évben felgöngyölített egy csempészügyet: a légierőnél dolgozó szerelők katonai gépeken kábítószert hoztak be Panamából az Andrews Légitámaszpontra. Ezután lebuktatott egy alezredest a Pentagonnál, aki hamis számlák révén több ezer dollárt sikkasztott. Romer tábornok többé nem elégedetlenkedett Jonesy miatt. - Megtudott valamit? - kérdeztem Jonesytól. A főtörzsőrmester, miközben a jegyzettömbjébe pillantott, végigfuttatta a kezét rövidre nyírt, őszülő haján. Magas férfi volt, szinte már betegesen sovány, és hosszú karjával meg lábával némileg szétszórt ember benyomását keltette. Barátságos, szerény ábrázata tökéletesen illett csöndes, előírásos viselkedéséhez. Olyan volt a modora, mint E. F. Huttonnak a néhány évvel ezelőtti tévéreklámban. Nem beszélt sokat, de ha mondott valamit, odafigyeltek rá. - Nem valami sokat, uram - felelte. - Swanson őrnagy azt mondja, hogy negyed nyolc körül Mrs. Gonzales felhívta őt a mobilján. Mrs. Gonzales hisztérikus állapotban volt. Watkins nevét ismételgette állandóan. Ezért Swanson őrnagy idehajtott a kocsijával. - Értesítette a katonai rendőrséget? - kérdeztem. Jonesy megrázta a fejét. - A jelek szerint Swanson őrnagy csak néhány háztömbnyire volt innen. Éppen ide tartott, fél nyolckor megbeszélése lett volna a tábornokkal. Azt mondja, hogy arra gondolt, először inkább megnézi, mi történt, mielőtt riasztaná a katonai rendőröket. - Jonesy elhallgatott. - Mrs. Gonzales nem beszél valami jól angolul, és az őrnagy lényegében egy szavát sem értette. Bólintottam.
- Swanson őrnagynak ma este megbeszélése lett volna a tábornokkal? - kérdezte Tippett. - Igen, uram! Watkins tábornok öt órakor felhívta az irodájában. Azt mondta neki, hogy fél nyolckor jelenjen meg a lakásán. - Megtudta az őrnagytól, honnan telefonált Watkins? - Nem, uram! Tippett az őrnagyra pillantott. - Tudja a nő, hogy mit akart a tábornok? - Swanson őrnagy azt mondja, a tábornok rendszeresen felhívta esténként, és megkérte, hogy jöjjön ide, iratokat, leveleket előkészíteni másnapra. Swanson őrnagy egyenesen ránk nézett, miközben kezében gyűrögette a sapkáját. - Hát azt elhiszem - jegyezte meg Tippen szárazon, és odapillantott az őrnagyra. - Watkins özvegyember volt, ugye? - kérdeztem. - Tavaly halt meg a felesége - felelte Tippen. - Ezek szerint a tábornok egyedül élt? Jonesy megrázta a fejét. - Swanson őrnagy szerint Mrs. Gonzales általában heti öt napot itt töltött, hétfőtől péntekig. Az emeleten van a hálószobája. Ezen a héten kért néhány szabadnapot, hogy meglátogassa a beteg nővérét. Eredetileg valamikor holnap kellett volna megérkeznie. - Lapozott egyet a jegyzetblokkban. - És aztán itt van Mrs. Greer. A szakácsnő. Nem jött rendszeresen, csak akkor, ha a tábornok vacsoravendégeket fogadott. - Mi a helyzet a rokonokkal? Vannak gyerekei? - kérdeztem. - A tábornoknak van egy lánya - válaszolta Jonesy. - Párizsban jár egyetemre. Swanson őrnagy azt mondja, hogy néhány hónapja látogatta meg az apját. Azt pedig ön is tudja, hogy a felesége már meghalt. - Jonesy becsukta a jegyzettömböt. - Megszerezte a lány és a szakácsnő telefonszámát meg lakcímét? - kérdezte Tippett. - Igen, uram! Swanson őrnagytól. - Adjon egy másolatot Dolenz hadnagynak! - Odakint talált valamit? - kérdeztem. Jonesy megrázta a fejét. - Az ablakok rendesen zárnak. Az épület hátsó és oldalsó ajtai kulcsra zárva. Erőszakos behatolásnak semmi nyoma.
- A tábornok mindig bezárta a bejárati ajtót, ha itthon volt? tettem fel a kérdést. - Nem, uram - felelte Jonesy. - Tehát akkor valaki besétálhatott. - Vagy pedig beengedték. Tippett elindult Swanson félé. - Köszönöm - mondtam Jonesynak. A kétszemélyes pamlagra ültem le, szemben Swanson őrnagygyal. Tippett pedig mellette, a kanapén foglalt helyet. Swanson őrnagy halkan beszélt, gyakran elhallgatott, és ilyenkor beszívta az alsó ajkát. Elmondta, hogy már majdnem két éve dolgozott a tábornok mellett. A szárnysegédje volt Hawaiiban, a Hickam Légitámaszponton, amikor a tábornok a Csendes-óceáni légierők parancsnoka volt. Örömmel fogadta a lehetőséget, hogy elkísérheti Watsont Washingtonba. - A legtöbb ember úgy gondolta, hogy nagyon nehéz Watkins tábornokkal együtt dolgozni, de... - az őrnagy nagyot nyelt - én szerettem ezt a munkát. A tábornok úr nagyon jó volt hozzám. - Hét perccel fél nyolc előtt érkezett ide? - kérdezte Tippett. A nő bólintott. - Becsöngettem. Nem nyitottak ajtót. Idebent találtam Mrs. Gonzalest. Zokogott, és összevissza beszélt. Hihetetlen dolgokat mondott... - Nyitva volt az ajtó? - vetettem közbe. Swanson őrnagy ismét bólintott. - A bejárati ajtó sosem volt bezárva, ha Mrs. Gonzales vagy a tábornok itthon volt. Különben is be tudtam volna jönni. Van kulcsom. - És aztán mit csinált? - érdeklődött Tippett. - Hát... bementem a dolgozószobába. - Hátradőlt a kanapén, és az ölében szorosan összekulcsolt kezére pillantott. - Szörnyű volt. - Mrs. Gonzales bement magával? Megrázta a fejét. Remegett a szája. Néhány pillanatig egyikünk sem szólalt meg. Aztán halkan megkérdeztem: - Mikor látta utoljára a tábornokot? - Majdnem hozzátettem, hogy „életben”. - Talán... két óra körül. - Szemét elfutotta a könny. - Az irodában. Elment egy megbeszélésre. - Milyen megbeszélésre? - Nem tudom.
Meglepetésemben felszaladtam a szemöldököm. A szárnysegéd szinte mindig fejből tudja a tábornok programjait. Ez az egyik legfontosabb feladata. Gondoskodnia kell arról, hogy minden az előre megszabott ütem szerint történjék. - Tudja valaki, hogy hová ment? - kérdeztem. - Randolph őrmester egész biztosan tudja. A sofőrje. - Fölvette a lába mellől a dísztelen, fekete retikült. - Megvan a telefonszáma. - Köszönöm - feleltem. Miközben elővett a táskájából egy menedzserkalkulátort, ami leginkább számológéphez hasonlított, újabb kérdést tettem fel: - Előre megbeszélt találkozó volt? Beütött valamit a parányi gépbe. - Nem. Azt hiszem, váratlanul került rá sor. - Odanyújtotta nekem. - Miből gondolja? - kérdeztem és letettem a dohányzóasztalra a menedzserkalkulátort. Az ingzsebemből elővettem egy jegyzetblokkot. Az őrnagy dobolni kezdett a jobb lábával. - Ez a megbeszélés nem szerepelt az előre beütemezett programjai között... másrészt pedig az utóbbi néhány napban úgy látszott, mintha nagyon foglalkoztatná valami. Tippett közelebb hajolt. - Ezt hogy érti? - Mintha dolgozott volna valamin. Több megbeszélést, találkozót is lemondott. - Köztük a mait a Tankban? A nő bólintott. - De csak alig valamivel azelőtt, hogy elment volna az irodából. Ezért gondolom, hogy a találkozót nem beszélte meg előre. - Ön tudott volna róla, ha valamilyen szigorúan bizalmas jellegű munkán dolgozik? Az őrnagy hangja fáradtnak hangzott. - Alezredes, nálunk szinte minden munka bizalmas jellegű. - Tehát azt mondja, hogy tudott volna róla? Még akkor is egészen kényes ügyről van szó? - Ez a munkánk, alezredes! Mindannyian szigorúan titkos minősítésű ügyekkel foglalkozunk. Mi készítettük elő a tábornok jelentéseit, feljegyzéseit. Visszaadtam neki a menedzserkalkulátort. - Mi? - Az állomány. Jowers és Ryerson ezredesek, a segédtisztek, Mrs. Motiff, a titkárnő, Laura Parker őrnagy és az adminisztrátorok.
- Furcsa, hogy Watkins tábornok a saját emberei előtt is titokban tartotta, hogy min dolgozik - jegyeztem meg. Az őrnagy bólintott. Megtört hangon szólalt meg. - Ráadásul előlem is. Én voltam vele a leghosszabb ideje. Még a felesége halála előtt kezdtem el dolgozni mellette. Olyan dolgokat is elmondott nekem, amiket másoknak nem. És nemcsak a munkával kapcsolatban, hanem személyes ügyekről is. - Könnyek gyűltek a szemébe. A zsebembe nyúltam a zsebkendőmért. - Köszönöm - mondta, és elvette. - Szerette a tábornok a vietnami konyhát? - kérdeztem. Swanson a szemét törölgette, de rögtön abbahagyta, és úgy kapta fel a fejét, mintha a kérdés kifejezetten meghökkentette volna. - Mondja meg a nevét az étteremnek, ahol a tábornok gyakran megfordult - hangzott Tippett gyors kérdése. Összeráncoltam a szemöldökömet. Tippett majdnem úgy beszélt, mintha parancsot adna Swanson őrnagynak. Swanson ránézett Tippettre, úgy válaszolt. - Van egy hely, ahová eljárt néha. Canton Café. Bethesdában van. - Az kínai - mondtam. - Minket a Saigoni Teaház nevű hely érdekelne. A nő megint Tippettre nézett, aztán felém fordult. - Sohasem hallottam tőle erről a helyről. - Soha? - kérdeztem. - Gondolkozzon csak! - Á, Charlie! - Tippett a jegyzettömbömre mutatott. - Beszélj inkább a sofőrrel. Tétováztam. - Lehet, hogy tud valami hasznosat. Megvontam a vállam. - Rendben, Tip! Amikor kiléptem a nappaliból, visszapillantottam. Tippett közelebb húzódott Swansonhoz, és éppen mondott neki valamit. Vajon mi lehet az, tűnődtem magamban, amit nem akart, hogy én is halljak? Elgondolkodva figyeltem őket egy rövidke pillanatig. Randolph őrmester a második csengetésre vette föl a telefont. Egy csecsemő sírt valahol a háttérben. Hangja alapján az őrmester fiatalnak és nagyon fáradtnak tűnt. Miután bemutatkoztam, nyomban óvatos lett. Meg is értettem. A légierő legtöbb katonája
rossz embereknek tartja a Különleges Nyomozati Osztály munkatársait: ők azok, akiknek az a dolguk, hogy lebuktassák a társaikat. Miután elmondtam, hogy miért hívom, adtam neki egy kis időt, hogy összeszedje magát. Majdnem harminc másodpercre volt szüksége. Most már idegesnek, szinte ijedtnek tűnt. - Mit óhajt tőlem, uram? A baba még hangosabban sírt. Egy női hang hallatszott. Johnny, elfogyott a pelenka! - Drágám, éppen... - Randolph őrmester letakarta a kagylót. Néhány pillanattal később ismét ott volt a vonal másik végén. - Hány éves? - kérdeztem. - Uram? - A baba. - Hat hónapos, uram! - Első gyerek? - Igen, uram! Rachelnek hívják. - A jelek szerint ugyancsak erős a tüdeje. Szinte hallottam, ahogy az őrmester megkönnyebbül. - Ó igen, uram! Nem is tudom, hogyan csinálja. Olyan kicsi és ekkora hangja van. A kislány visító hangot hallatott. - Johnny! - kiáltott a nő. - Ha jól hallom, szükség van magára, őrmester, úgyhogy fogjuk rövidre! Miután ma délután fölvette a tábornokot a Pentagonnál, hová mentek? - A lakásához, uram! Valamivel fél három előtt tettem ki. - És azután hová vitte? - Sehová, uram! A tábornok úr azt mondta, hogy ma már nem lesz rám szüksége. Eljöttem. Tűnődtem magamban. Valahogyan nem akart összeállni a kép. - Várt rá valaki a lakásánál? - Nem láttam senkit, uram! Bár az is igaz, hogy nem mentem be. - Látott ismeretlen autót parkolni az utcában? - Hát... nem emlékszem ilyesmire. De nem is nagyon figyeltem. - Tapasztalt valami szokatlant? - Nem, uram!
- Vitte valaha is a tábornokot a Saigoni Teaház nevű vietnami étterembe? -Nem, uram! - Köszönöm, őrmester! Hívjon fel, ha bármi eszébe jut. Megadtam neki az irodai telefonszámomat, és letettem a kagylót. Amikor beléptem a hallba, Jonesy éppen bejött a főbejáraton. Egy csiptetős írótábla volt a kezében. - Beszéltem a Wright Kapunál szolgálatot teljesítő katonai rendőrökkel. Fort Myerben három kapu van, a Wright Kapu volt a legközelebb a tábornok lakásához. - Ez a beléptetési naplójuk? - Igen, uram! - Jonesy átnyújtotta az írótáblához rögzített papírokat. - Beszélt a másik két kapunál szolgálatban lévő őrökkel is? - Elküldtem két embert a beléptetési naplóért. Bólintottam, aztán átnéztem az aznapi bejegyzéseket. Két oldal, majdnem negyven név. A másik két kapu beléptetési naplójával együtt az összes név leellenőrzése napokig is eltarthat. - Valószínűleg csak az időnket pocsékolnánk a nevek ellenőrzésével, uram - jegyezte meg Jonesy. Tudtam, hogy mire céloz. Fort Myer napközben nyitva áll mindenki előtt. Az őrök csak a napnyugta után érkező látogatók igazolványait ellenőrzik. - Mégis muszáj megtennünk, Jonesy! Itt csak azoknak a látogatóknak a neve szerepel, akiknek nincs katonai igazolványa, jól mondom? - Nem egészen, uram! Igazolvány nélkül is bejöhet bárki, és a beléptetési naplóba sem kerül be a neve, ha az autóban valakinek van igazolványa. Nem feltétlenül a sofőrnek, bárkinek. Megcsóváltam a fejemet. Sosem voltam képes megérteni, hogyan lehetnek ilyen lazák a biztonsági előírások olyan létesítményben, ahol a legmagasabb rangú katonatisztek laknak. Viszszaadtam Jonesynak a beléptetési naplót. - Beszéljen a rendészeti szolgálat vezetőjével, ellenőriztesse vele ezeket a neveket meg a másik két beléptetési naplóban szereplő látogatókét! - A katonai rendőrök nagyon furcsa dolgot állítottak. A tábornok háromnegyed három körül tért vissza. - Tudom. Éppen most beszéltem a sofőrjével.
- De most jön az, ami fura benne. Mintegy tizenöt perccel később látták, hogy a tábornok elhajt a Caddyjében. Egyedül. Civilben. - Biztosak benne? Jonesy bólintott. - Azt mondják, hogy valamivel öt előtt jött vissza. Egyedül. Odamentünk Tippetthez, hogy tájékoztassuk. Amikor visszamentünk a nappaliba, Tippett egyik embere, aki korábban a tábornok kocsiját vizsgálta át, odaadott valamit Swanson őrnagynak; úgy láttam, egy kocsikulcsot. A férfi arcán rajongó kifejezés, és ideges, majdnem félénk mosoly ült. - Az utca bal oldalán parkoltam le a kocsit - mondta Swansonnak. - Nagyon szép autó, asszonyom! Nagyon szép. Úgy tűnt, mintha Swanson őrnagyot kissé bosszantanák az elismerő szavak. - Köszönöm. Nem olyan... hosszú ideje használom. - Behúztam a kéziféket. Ne felejtse el kiengedni, mielőtt elindul! - Nem fogom elfelejteni. A férfi még egyszer rámosolygott az őrnagyra, aztán kiment a nappaliból. Intettem Tippettnek, mire odajött hozzám. - Mi történik? kérdeztem. - El kellett vitetni a kocsiját, hogy a vontató hozzáférjen a tábornok autójához. - Az a Lexus az őrnagyé? - kérdeztem meglepve. Tippett bólintott. - Gazdag és gyönyörű. Milyen igazságtalan az élet, nem? - Aha. Ismered őt valahonnan? - Én? Nem. Miért? Megvontam a vállam. - Csak azon gondolkoztam, hogy mi volt ez az egész. Te meg ő. - Miről beszélsz, Charlie? - Arról, ahogy rád nézett. Ahogy viselkedett, amikor szóba hoztam az éttermet. Nem vetted észre? És ahogy kettesben beszélgettetek, miután elmentem. Tippett csak legyintett. - Képzelődsz, Charlie! Na, nézzük, mire jutottunk eddig!
Elmondtam neki, majd hozzátettem: - Azt hiszem, elmegyek abba a vietnami étterembe. Megnézem, hátha ott járt ma Watkins tábornok. Tippett megrázta a fejét. - Azt mondtad, a sofőr soha nem hallott róla Watkins tábornoktól. - Igen, de... - És Swanson őrnagy sem. Szerintem az étterem zsákutca. - A fenébe is, Tip, te magad mondtad, hogy vietnami kapcsolatot keresel! Tippett arca egy pillanatra megfeszült. - Rendben, ellenőrizzük azt a helyet, de csak később. Előbb tegyél meg nekem egy szívességet. - Ezúttal mit? - kérdeztem.
5 Öt perccel később kihajtottam Fort Myerből, hogy megtegyem a tízperces autóutat a Pentagonba. Az urasomra néztem. Együtt érző mosolyt küldtem Swanson őrnagy felé. - Biztos, hogy készen áll erre? Az őrnagy bólintott. - A keresztneve Talia, ugye? Újabb bólintás. Tétova mosoly. Néhány percig csöndben autóztunk. Eljutottunk a Columbiáig, balra kanyarodtam, és kelet felé haladtunk tovább. - Van bennem egy kis kíváncsiság, Talia! A ház berendezésével kapcsolatban. Nos, ahhoz képest, hogy Watkins tábornok hadifogoly volt a vietnami háborúban... Egy pillanatig úgy tetszett, a nő nem érti, miről beszélek. - Az ázsiai holmikra gondol? - kérdezte végül. Bólintottam. - A tábornok szerette a Keletet. Tisztelte az ott élő embereket. A munkamoráljukat, az értékrendszerüket. - Meg egyszer megtörülte a szemét, aztán leengedte a kezét, benne gombóccá gyűrve a papír zsebkendő, - Nem egységes masszaként kezelte őket. Pontosan megértette a különbséget kínaiak, a japánok, a kóreaiak között...
- Na és a vietnamiak? A nő tétovázott. - Nem sokat mondott róluk. - Rám nézett. Sohasem beszélt a hadifogságban töltött évekről. - Soha? - Soha. Még az egykori hadifoglyok bajtársi összejövetelére sem járt el. - Van valami sejtése arról, hogy a tábornok miként vélekedett a vietnamiakról? Az őrnagy elgondolkodott. - Azt hiszen, nem szerette őket. - Miért? - Gondolom, mindazért, amin keresztülment a háborúban. És amikor a múlt héten visszajött, mérgesnek látszott. Zaklatottnak. - Visszajött? Honnan? Swanson őrnagy láthatólag kellemetlenül érezte magát. - Nem vagyok biztos abban, hogy ezt elmondhatom. Ugyanis... bizalmas ügyről van szó. - Talia... - Sajnálom, de... - Kinézett az ablakon. A haditengerészeti komplexum mellett hajtottunk el. Halkan, de határozottan beszéltem: - Mindketten jól tudjuk, mit mond az előírás a bizalmas anyagokról. Igaz, egyelőre nincs hivatalos engedélyem, de minden további nélkül meg tudom szerezni. És amennyiben, amit maga tud, az fontos, akkor csak hátráltatja a nyomozást, és a kezére játszik annak a vadállatnak, aki megölte a tábornokot. Ezt szeretné? Talia egy hosszú pillanatra kibámult a kocsi ablakán. Lassan megrázta a fejét. - Nem, természetesen, nem - mondta. Felém fordította a fejét. - Az a gondom, hogy ez szigorúan bizalmas ügy, csak egészen szűk kör számára hozzáférhető. - Végül úgyis meg fogom tudni - ismételtem. Talia hátradőlt az ülésben. - Watkins tábornok Hanoiba repült. - Jézusom! . - Két hónapja kezdett titokzatosan viselkedni, amikor megkapta a felkérést a Fehér Házból - folytatta Talia. - Az elnök Vietnam hivatalos elismerésére készült, és a kongresszus republikánus többsége azzal fenyegetőzött, hogy törvényben rögzítik a tiltást mindennemű üzleti tranzakcióra Vietnammal. Olyan törvényjavaslat is felmerült, amely visszatartaná a Vietnamban felállítandó követségre szánt pénzt. A szavazást valamikor októberben tarta-
nák. Szoros eredményre, botrányos vitákra számítottak, és alkotmányos aggályok is felmerültek. A Fehér Házban azt akarták, hogy Holmes és Watkins tábornokok tanúskodjanak. Tudták, hogy ha a vezérkar két tagja, akik egykor hadifoglyok voltak Vietnamban, támogatja a kormányt Vietnam elismerésében, akkor a bizonytalan képviselők esetleg megváltoztatják a szavazataikat. Watkins tábornok először elutasította a javaslatot. De továbbra is győzködték a Fehér Házból. Egyszer maga az elnök beszélt vele telefonon. A tábornok végül beleegyezett, de csak egy feltétellel: a vietnamiaknak meggyőzően bizonyítaniuk kell, hogy minden hadifogollyal elszámoltak. Elhaladtunk a Pentagon hatalmas déli parkolója mellett, aztán a River bejárat felé vettük az irányt. A világ legnagyobb irodaépülete fenyegetően sötétlett az éjszakában. - És aztán mi történt? - kérdeztem. - Ismét kapcsolatba lépett velünk a Fehér Ház. A vietnamiak beleegyeztek abba, hogy Watkins tábornok odautazzon egy hétre. Nézzen körül mindenütt, ahol akar, beszéljen, akivel akar! - Ki utazott a tábornokkal? - Egy tolmács. - Senki más? - A Fehér Házban úgy akarták, hogy a tábornok utazása maradjon titokban. Azt mondták, hogy csak a tábornok úr és egy tolmács utazását hagyják jóvá. - Ki volt a tolmács? - Bizonyos Mr. Theodore Masonis. - Civil? - Az orientalisztika professzora a Duke Egyetemen. Mr. Birelli ajánlotta. Felszaladt a szemöldököm. - John Birelli ezredes? Aki a hadifoglyokkal és akció közben eltűnt katonákkal foglalkozó irodát vezette? - Igen. Megérkeztünk a Pentagon River bejáratához; többnyire ezt használják a magas rangú tisztek. Behajtottam a parkolóba, és egy tábornokok részére fenntartott helyen állítottam le az autót. - No és végül Watkins tábornok hogy döntött? - kérdeztem, miközben elindultunk a járdán. - A tanúskodást illetően?
- Igen. - Nemet mondott. Azt állította, a vietnamiak nem engedték meg neki a listáján lévő összes hely ellenőrzését. - Mikor történt ez? Mikor közölte a Fehér Házzal, hogy nem vállalja a tanúskodást? - Azon a napon, amikor megérkezett Vietnamból. Két hete. Augusztus tizennyolcadikán. - Lehet, hogy ez volt, ami foglalkoztatta? Valami az úttal kapcsolatban? Swanson nem válaszolt azonnal. - Lehetséges. Tudtam, nagy nyomás nehezedik rá a Fehér Házból, hogy gondolja meg magát. Szerintem lehet, hogy ezt fontolgatta magában. Elértünk a bejárathoz. Kinyitottam az egyik üvegajtót, és magam elé engedtem az őrnagyot. - Mondta magának, hogy esetleg mégis tanúskodni fog? - Nem, de egyszer hallottam, hogy ezt mondja valakinek a telefonban. - Kinek? - Azt hiszem, Holmes tábornoknak. - Holmes a tanúskodás mellett döntött? - Nem tudom. - A biztonsági ellenőrzőpontnál Talia megmutatta az igazolványát egy unatkozó őrnek, aki intett neki, hogy menjen át a fémdetektoros kereten. Megvillantottam a jelvényemet, az őr bólintott. Megkerültem a detektort. A folyosókon még ezen a késői órán is nagy volt az élet; ez az oka annak, hogy a legtöbb katona utál az „elvarázsolt kastélyban” szolgálatot teljesíteni. A verkli egy percre sem áll le. - Erre - mondta Talia. Végigvezetett a folyosón egy csillogóan fényesre csiszolt falépcsőhöz, amin fölmentünk a harmadik emeletre. Sötét faborítású, illetve világoskék tapétás folyosóra érkeztünk. Korábbi vezérkari főnökökről készült festmények függtek a falon. Balra, az egyik faajtón, sárgaréz táblán mindössze ennyi volt olvasható: „Vezérkari főnök”. Öltönyös fiatalember állt előtte. - Járt már itt korábban? - érdeklődött Talia, amikor az ajtóhoz értünk.
- Elsétáltam itt egyszer-kétszer. De odabent még nem voltam. A fiatalember megmerevedett, és már szóra nyitotta a száját. De aztán megismert, és kiengedett. - Üdvözlöm, Mathews őrmester - köszöntöttem. Mathews Tippett egyik nyomozója volt. - Jó napot, uram! Webster százados odabent van. - Rámosolygott Taliára, kinyitotta az ajtót, és félreállt. - Volt valami gond? - Néhányan kérdezősködtek, de senki sem akart bemenni. Bólintottam, aztán Taliával beléptünk az ajtón. A fogadótérben újabb festmények és faborítás. Néhány íróasztal Watkins tábornok beosztottjainak, iratszekrények és számítógépek. Talia bevezetett a dupla ajtón Watkins tábornok irodájába. Webster százados a tábornok mahagóni íróasztala mögött ült, és az egyik fiókban turkált. Felnézett, és nyomban felpattant. Bemutattam Taliát, aztán megkérdeztem: - Talált valamit? Webster, húszas évei vége felé járó, izmos, jóképű férfi, nem pusztán múló érdeklődéssel nézett Taliára. - Nem, uram! - A fal mentén sorakozó, páncélszekrényszerű irattartókra mutatott. - A legtöbb zárva van, uram! Szükségem lenne a számkombinációkra. Talia azonban megrázta a fejét. - Természetesen ismerem őket, de az információk nagy része Top Secret minősítésű vagy még bizalmasabb. Hadműveleti tervek, haditechnikai leírások, vészhelyzeti tervek. Alezredes, igazán nem tudom, hogy... Felsóhajtottam. - Meglesz az engedély mindenhez, Talia! Megígérem magának, hogy egyetlen aktát sem tüntetünk el. Ha kívánja, figyelheti, mit csinálunk. - Az iratszekrények felé intettem a fejemmel. - Kérem! Az őrnagy néhány perc alatt kinyitotta mindegyiket. - Lásson munkához! - utasítottam Webstert. - Lehetőleg ne keverje össze az aktákat, százados! - mondta Talia. Webster vigyázzba vágta magát, és vigyorogva szalutált. Igenis, asszonyom! Talia a tábornok íróasztalától balra, az állványon lévő számítógépre mutatott. - Akarja, hogy kutakodni kezdjek a gépen? Bólintottam, miközben figyeltem, ahogyan Webster kihúzza az egyik iratszekrény fiókját. Talia leült az íróasztal mögé. Megfordult a székkel. - Mit keressek? - kérdezte.
- Nem tudom. Talia rám nézett. - Valamit, amiért érdemes ölni - mondtam. Talia tétovázott egy pillanatig, aztán kattogtatni kezdte az egeret. A merevlemez-meghajtó nyomban pörögni kezdett viharos sebességgel. - Te jó isten! - kiáltott fel Talia. - Mi a baj? - kérdeztem, és odaléptem hozzá. Talia eszelős sebességgel kattintgatott az egérrel. Rámeredtem a monitorra. Számok és jelek jelentek meg a képernyőn, és szó szerint repkedni kezdtek balról jobbra, sorban, egymás után. Néhány másodperc alatt megtöltötték a képernyőt, aztán a sorok szaladni kezdtek. Talia kattintott egyet az egérrel. - Nem reagál. - Mit csinált? - Csak beütöttem a tábornok jelszavát. - Indítsa újra a gépet! - javasolta Webster. Kezében egy halom aktával odajött az íróasztalhoz. Talia lenyomta a Control+Alt+Del billentyűket. A számok továbbra is pörögtek a képernyőn, - Kapcsolja ki - mondtam. Talia így is tett, aztán egy-két másodperccel később ismét bekapcsolta a gépet. A számok továbbra is repkedtek a monitoron. Aztán villant egyet a képernyő, majd teljesen elsötétült. Döbbent csendben meredtünk a számítógépre. - A mindenségit neki, még sohasem láttam ilyet - mondta Webster. Körbepillantott, aztán az íróasztal sarkára tette az aktákat. - Nem értem - sóhajtott fel Talia. - Már nagyon sokszor jelentkeztem be ezen a gépen. Magam állítottam be a tábornoknak. - Biztos a jelszóban? - kérdeztem. Bólintott. - Six-Pack. Ez volt a hívójele, amikor lelőtték a gépét Vietnamban. De ha meg is változtatta volna a jelszavát, csak annyi történne, hogy nem tudnék bejelentkezni. - Próbálja még egyszer újraindítani - mondtam. Ezúttal a képernyő sötét maradt, pedig az üzemkész állapotot jelző zöld lámpa kigyulladt. Talia kikapcsolta a gépet.
- Lehet, hogy megrongálták a számítógépet - vélekedett Webster. Megdermedtem. A százados megjegyzése eszembe juttatott valamit. Ugyanez történt egy évvel ezelőtt egy ügyben, amiben Jonesy vezette a nyomozást. - Hány számítógép van a külső irodában? - kérdeztem. - Az enyémmel együtt hét. - Jöjjön - mondtam, már az ajtóban állva. : Tudtam, mi fog történni, de azért megkértem Taliát, nézze meg a gépeket. Leült a fogadótérben lévő íróasztalához, és most a saját számítógépével próbálkozott. Bepötyögte, hogy TOM HANKS, és leütötte az Enter billentyűt. A számok táncolni kezdtek a képernyőn. | - Ilyen nincs - mormogta Webster. Talia hátradőlt a széken. - Egyszerűen nem értem. Hacsak... Elkerekedett a szeme. - Egy vírus? - Igen - feleltem. - Egy nagyon ügyes kis vírus. A telefonért nyúltam.
6 A Bűnügyi Vizsgálati Főosztály rádiótelefonját hívtam, Dolenz hadnagy vette fel. Nem, nem tudja, hol van Tippett ezredes úr. Talán valahol a szomszédban, hogy beszéljen a tábornokok családjaival. Igen, amint Tippett ezredes úr visszajön, megmondja neki, hogy hívjon föl engem. Jonesy főtörzsőrmester? Igen, uram, itt van valahol. Elmagyaráztam Jonesynak, hogy mi a helyzet, aztán letettem a telefont. - No és most? - kérdezte Talia, miközben néhány tincset félresöpört a homlokából. Fáradtnak tűnt, de így is gyönyörű volt. A segédtisztek asztalán álló két számítógépre mutatott. - Akarja, hogy megnézzem őket, alezredes? Megráztam a fejem. - Azok sem működnek. Ki ment el utolsóként ma este az irodából?
Talia szemöldökét ráncolva gondolkodott. - Éppen nem volt semmi sürgős intéznivalónk, így aztán Parker őrnaggyal valamivel öt után jöttünk el. Amanda talán tíz perccel korábban. Jowers ezredes már jóval hamarabb. , Próbáltam gondolatban följegyezni a neveket. - Akkor már csak Ryerson ezredes marad. Ő még itt maradt? - Éppen egy anyagot készített elő a tábornoknak. Azt hiszem, Boszniával kapcsolatban. - Talia meglepetten pislantott. - Csak nem gondolja, hogy az ezredes... - Nem, de beszélnem kell vele! Mi a telefonszáma? Talia a szolgálati beosztásban nézte meg, ami az íróasztalán volt, egy átlátszó műanyaglap alatt. - Virginiai szám? - Igen. Felhívtam az ezredest, aki azonnal be akart jönni az irodába. Megmondtam neki, hogy csak útban lenne, de nagyon örülnék, ha holnap fél tizenegykor megjelenne, amikor a tábornok minden beosztottjával szeretnék beszélni. Kelletlenül ugyan, de beleegyezett. Elmondta, hogy háromnegyed hét körül jött el az irodából. Igen, ő volt az utolsó. Természetesen bezárta maga után az ajtót. Végül azt mondta, hogy beszélni akar Taliával. Odaadtam a telefont az őrnagynak, és Websterrel visszamentünk Watkins irodájába. Minden egyes fiókot átnéztem kétszer, Webster pedig gyorsan ellenőrizte az iratszekrényeket. Már éppen végeztünk, amikor Talia, a kezében gombóccá gyűrt zsebkendővel, bejött az irodába. Úgy nézett ki, mintha sírt volna. - Tartott a tábornok számítógépes lemezeket az irodájában? kérdeztem. Az íróasztal mögött ültem. Talia biccentett, és elindult felém. - A legalsó fiókban. Jobb oldalon. Megráztam a fejem. Talia megállt. - Eltűntek? - Igen. - Elképzelhető, hogy levitte őket magával. Homlokráncolva néztem Taliára. - Levitte? - Az egyesített vezérkarhoz. Ott is van egy irodája. - Menjünk!
Taliával lementünk a falépcsőn. A vezérkarhoz beosztott tisztek és polgári alkalmazottak többszörösen biztosított irodalabirintusban dolgoznak az első emeleten. Miközben egy üvegkalitkában ülő őr felé tartottunk a folyosón, Talia azt mondta: - Nem valami jól felszerelt iroda. De mivel Watkins tábornok nagyon sok időt töltött itt lent, szüksége volt egy helyiségre, ahol elintézhet néhány telefont, esetleg a papírmunkával foglalkozhat két megbeszélés között. Berendeztette velünk ezt az irodát! - Jó estét, őrnagy! - Az őr mosolygott. - Már vissza is jött? - Tudja, hogy van ez, Willie - felelte Tina. - Néha úgy érzem, hogy nem tudok meglenni társaság nélkül. - Megmutatta a belépőkártyáját. Willie kuncogott, nem is vette a fáradságot, hogy megnézze. Mivel nekem nem volt olyan kártyám, ami az egyesített vezérkar területére történő belépésre jogosít fel, megmutattam a katonai igazolványomat, majd pedig a KNYO igazolványomat. Alá kellett írnom a beléptetési naplót, aztán kaptam egy műanyag kártyát, amit a látogatók részére rendszeresítettek Beléptünk az üvegajtón, és egy hosszú folyosóra jutottunk. Újabb festmények. Felismertem az arcokat: Grant, Pershing, MacArthur, Marshall. - Az ott a Nemzeti Katonai Parancsnoki Központ. Watkins tábornok irodája pedig itt van. Az ajtó zárva volt, Taliának azonban volt kulcsa. Beléptünk a kis helyiségbe. Semmi jele a nagyzolásnak, amit egy négycsillagos katonától várna az ember. Csupán egy íróasztal, néhány kényelmes szék, telefon, számítógép és nyomtató. Odamentem az íróasztalhoz, és elkezdtem átnézni a fiókokat. - Próbálja meg fentről a harmadikat - javasolta Talia. Így is tettem. Újabb lemeztartó doboz. Üres. Lassan visszatoltam a fiókot. Talia beindította a számítógépet. Tizenöt másodpercen belül választ kaptunk a kérdésünkre. Fejcsóválva néztem, ahogy a számok repkednek a képernyőn. - Kapcsolja ki! A monitor elsötétült. - Na és most? - kérdezte Talia. Csöndben mentünk föl a lépcsőn. Erősen törtem a fejem azon, hogy vajon miként juthatott keresztül valaki az egyesített vezérkar
biztonsági rendszerén. Amikor beléptünk az irodába, Watkins tábornok íróasztalán megszólalt a telefon. Webster vette fel a kagylót, aztán odanyújtotta. Tippett volt az. - Nem vagy éhes, Charlie? - érdeklődött. Jonesy és a két ember a Bűnügyi Vizsgálati Főosztályról hat perccel fél tíz után érkezett meg. Tippett emberei elviszik irodában lévő számítógépeket és azt az egyet, ami lenn van az egyesített vezérkarnál, meg az esetleg fellelhető lemezeket a Pentagon alagsorába - itt van a védelmi minisztérium hatalmas számítógépes rendszere. Maria Gutierrez őrnagy, a számítógépes biztonsági rendszer vezetője, régi barátom volt. Úgy gondoltam, ha van valaki, aki vissza tudja nyerni az adatokat a tábornok számítógépeiből, akkor ő az. Jonesy és Webster az iratszekrényeket nézi majd át; valószínűleg egész éjszaka eltart majd a munka, ha nem tovább. Felajánlottam Taliának, hogy visszaviszem Fort Myerbe a kocsijához, de köszönettel visszautasított. - Szeretnék inkább itt maradni - mondta. - Lehet, hogy Jones főtörzsőrmesternek és Webster századosnak segítségre lesz szükségük, hogy értelmezzék, amit találnak. Felhívtam Jeant. Az üzenetrögzítő jelentkezett, elmondtam, hogy későn fogok hazaérni. Taliától megtudtam, hogy az egyesített vezérkar biztonsági tisztjének irodája a főfolyosón, a bejárat közelében van. Ismét lementem a lépcsőn. Bekopogtattam a Biztonsági Szolgálat feliratú ajtón, és beléptem. Három íróasztal állt az előtérben, egyiknél sem ült senki. Zenét hallottam. Elindultam az előtér hátsó részében lévő, félig behajtott ajtó felé. A szolgálatos tiszt, egy túlsúlyos, kimerültnek látszó őrnagy a szárazföldiektől, feltett lábbal ült az íróasztal mögött, csokoládét eszegetett és újságot olvasott. A könyvespolcon álló hordozható rádióból egy countrydal szólt. Megköszörültem a torkomat. Az őrnagy felpillantott, és tágra nyílt szemekkel meredt az egyenruhámra. Az újság és a csokoládé az íróasztalra pottyant, az őrnagy pedig nehézkesen feltápászkodott. - Alezredes úr, mit tehetek... - Hány embernek van belépőkártyája az egyesített vezérkarhoz?
Az őrnagy lenyalt egy kis csokimaradékot a szája sarkáról. - Uram, nem hiszem, hogy tudnék segíteni... - Watkins tábornokot meggyilkolták az éjszaka - dörrentem rá az őrnagyra. Az arcába nyomtam a jelvényemet. Az őrnagy nagyot nyelt, aztán az asztalán álló számítógépre nézett. Harminc másodperc kellett neki, hogy megszülje a választ. - Háromszázhetvenhat embernek, uram! - Nyomtassa ki a neveket, majd visszajövök érte - mondtam. Tippett már Watkins tábornok háza előtt várt rám, amikor megérkeztem. Nem volt jókedve. - Mindenki süket, néma és vak, a kurva mindenségit - dohogott Tippett, miközben beszálltunk a kocsiba. Ismét egy papírpohár volt a kezében. - Kinyírnak egy négycsillagost, és senki az égvilágon semmit sem lát. Hihetetlen! Miközben elindultunk, a többi tábornoki ház felé biccentettem. - Nem sokat segítettek, mi? - Hát nem. Nehéz elhinni. A járőrszolgálatot teljesítő katonai rendőr azt mondja, hogy öt és hét óra között vagy hatszor körbejárták a környéket. Nem láttak semmit. Egyelőre semmi olyan tárgyi bizonyítékot nem találtunk, amit a gyilkoshoz lehetne kapcsolni. Az a szemét disznó láthatatlanná tette magát. - Lehet, hogy az étteremben sikerül megtudnunk valamit. Tippett megvonta a vállát. - Lehet. - Gondolkoztál már azon, hogy egy tábornok miért pont olyan étterembe megy, ami a Tizennegyedik Utcában van? - kérdeztem. - Lehet, hogy valami más is járt a fejében, nem csak egy jó vacsora. - Ezt hogy érted? - A pasas özvegy ember volt. A többit találd ki te! Megcsóváltam a fejemet. Tippett arra célzott, hogy a Tizennegyedik Utca bizonyos részeit vöröslámpás negyedként szokás emlegetni. - A cím alapján az étterem jóval északabbra van, mint az a környék, ahol a prostik flangálnak - jegyeztem meg. - Szerinted a gyilkost az egyesített vezérkarnál kell keresnünk, mi?
- Hát az bizony beleillene a képbe, Tip! Így érthető lenne, hogy Fort Myerben az őrök miért nem figyeltek fel rá a kapunál. Bizonyára van katonai igazolványa. A fenébe, még az is lehet, hogy egyenruhában volt. Különben hogyan tudnád megmagyarázni, hogy bejutott a tábornok irodájába az egyesített vezérkarnál? Tudod, milyen ott a biztonsági rendszer. Csak belépőkártyával tudsz bemenni, vagy katonai igazolvánnyal, akkor viszont bekerülsz a beléptetési naplóba. - Mit is mondtál, mennyi ideig állt üresen a tábornok irodája? - Körülbelül két órán keresztül. Á segédtiszt háromnegyed hétkor jött el. Webster három perccel fél kilenc után érkezett meg. - Na és a másik iroda, ami az egyesített vezérkarnál van? - Nehéz lenne pontosan megmondani. A jelek szerint a tábornok nem használta rendszeresen. Tippett elgondolkodott egy pillanatra. - Tehát azt mondod, hogy a gyilkos ott vár, amikor Watkins hazaérkezik. Körülbelül eltart neki egy óráig, amíg felszabdalja. Aztán a Pentagonba autózik, fölmegy Watkins irodájába, hazavágja a számítógépeket, aztán lesétál az egyesített vezérkarhoz, és vállalja a kockázatot, hogy az ellenőrző pontnál az őr esetleg emlékezni fog rá. És mindeközben abban reménykedik veszettül, hogy a holttestet nem fedezik fel, és nem fújnak riadót. Piros lámpához érkeztünk, ráléptem a fékre. - Az időzítés stimmel - vetettem oda. - Azt mondod, hogy mind a két iroda zárva volt, ugye? Bólintottam. - Erőszakos behatolásnak semmi nyoma? - Semmi. De ez nem jelent semmit. A tábornoknak voltak kulcsai. Tippett a telefonért nyúlt. Harminc másodperccel később letette. - Dolenz hadnagy azt mondja, hogy a hálószobában találtak néhány kocsikulcsot. Szerinte tartalék kulcsok. - Ez minden? Lakáskulcsok, irodakulcsok? - Egyelőre egy darab sem. De még keresgélnek. - Nem fogják megtalálni őket. - Valószínűleg nem - értett egyet Tippett. - Az egyesített vezérkar beléptetési naplóját ellenőrizted?
- Hat óra és kilenc óra tíz perc között tíz ember lépett be. Négy polgári alkalmazott, egy századós a haditengerészettől, két őrnagy a szárazföldiektől... Dudaszó hallatszott. A lámpa már zöldre váltott. Rátapostam a gázra. - De ha a gyilkosnak van belépőkártyája, akkor a neve nincs benne a beléptetési naplóban. És fogadni mernék, hogy az emberünknek van belépőkártyája. Az tuti, hogy nem írja be a nevét a naplóba. Tippett tűnődve bámult ki az ablakon. Ismertem ezt a pillantását. Elmerült a gondolataiban, megszűnt számára a külvilág. Áthajtottunk a Key hídon Georgetownba, egyre nagyobb lett a forgalom. Békén hagytam Tippettet, és a vezetésre koncentráltam. Keleti irányban végighajtottam az M utcán, divatos éjszakai szórakozóhelyek és éttermek mellett haladtunk el. A járdán a város szépei és fiataljai tolongtak. Olyan forgalom volt, hogy a kocsik egymásba értek. Tippett ismét magához tért. - Mondd, Charlie, nem dolgoztál te a Pentagonban egy ügyön, úgy két évvel ezelőtt, amikor számítógépeket babráltak meg? - Jonesy vezette a nyomozást. Kiderült, hogy valami gimnazista csinálta, aki a haditengerészet irodáiban volt nyári gyakorlaton. A srác igazi zseni volt. A saját gyártású vírusával szórakozott. Ha csak hozzáfért egy komputerhez, betáplálta a vírust. Majdnem százat tönkrevágott, mire elkaptuk. - Biztos vagy benne, hogy az másfajta vírus volt? - Persze. Úgy működött, hogy először elsötétült a képernyő, aztán tízcentis betűkkel megjelent rajta, hogy „Basszátok meg!”. Tippett kuncogva nevetett. - Muris, meg kell hagyni. - Majdnem olyan mint egy zendülés. Figyelmesen tanulmányoztam Tippett arcát. Mintha némi kis alkoholszagot éreztem volna. Tudtam, hogy ez az átkozott idióta biztosan megivott egy pohárkával... Tippett elvigyorodott. - Nézd, Charlie, ha igazad van, akkor nem akármilyen cirkusz lesz ebből! Lehet, hogy egy gyilkos tábornok kószál szabadon. Megérdemlik a kibaszott nagykutyák. A sajtó odáig lesz a boldogságtól. Képzeld csak el a főcímeket. - De te nem veszed be, mi?
Tippett mély levegőt vett, aztán lassan kiengedte. - A francba, minden lehet. Azt hiszem, abban igazad van, hogy az ügy összefügg a tábornok vietnami útjával. És igen, benne van valaki az egyesített vezérkarból. De a te forgatókönyved... - Tippett megrázta a fejét. - Szerinted a gyilkos összevissza rohangál, kockáztat. Ez nem stimmel. A fickó körültekintő, mindent alaposan megtervez. Azt tudjuk jól, hogy Watkins kínzásával nem kapkodott. - Lehet, hogy a gyilkosnak van egy bűntársa az egyesített vezérkarnál. Tippett végigsimított a kezével tar koponyáján. A villódzó utcai fényekben arca komornak tűnt. - Én egyet tudok biztosan: a gyilkos katona. Veterán. Valaki, aki már ölt így. Tippett csak megerősítette a gyanúmat. Az ilyen kegyetlen gyilkosság természetes válasz egy aljas, mocskos, háborúban, ahol a szemed láttára mészárolják le a haverjaidat. - Ezek szerint már nem úgy gondolod, hogy a gyilkos vietnami? - Ezt nem mondtam - vakkantotta Tippett. - Azt mondtam, hogy veterán. Azt nem, hogy melyik oldalon harcolt. Már majdnem vitatkozni kezdtem vele, de aztán meggondoltam magam. Bár elképzelni sem tudtam, hogyan jutna be egy vietnami a katonai rendőrök őrizte kapun Watkins tábornok házához anélkül, hogy észrevennék. A Pentagonról meg az egyesített vezérkarról nem is szólva. Tippett rám nézett. - A fenébe is, lehet, hogy igazad van, Charlie! Lehet, hogy a fickó megölte Watkins tábornokot, aztán bement az irodájába. Bár amennyiben így történt, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illető az egyesített vezérkarnál dolgozik. Mit is mondtál, hány név van a listán? - Háromszázhetvenhat. Halk füttyszó. - Hát, talán kicsit le tudjuk szűkíteni a kört. Tippett az órájára pillantott. - Igyekeznünk kell! Tizenegykor zár az étterem. - Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Megcsóváltam a fejemet. Semmi kétség. Piaszagot éreztem.
7 - Tip, itt valami nem stimmel. Tip kinyitotta a szemét, és hunyorogva felült. Egy neonlámpás épület előtt négy, villogó rendőrautó zárta le a jobb sávot. Túl messze voltunk ahhoz, hogy el tudjuk olvasni a hely nevét. - Szerinted ez az étterem? - kérdezte Tippett. - Aha. Útközben figyeltem a házszámokat. A bal sávban lassan vánszorogtak a kocsik. Egyenruhás rendőr állt a járdán az épület előtt, és türelmetlenül integetett egy zseblámpával; gyorsabb haladásra próbálta rábírni az autósokat. Néhány pillanattal később már láttuk, hogy mi áll a neontáblán. - Bassza meg - sóhajtott fel Tippett, és hátradőlt az ülésen. - A Saigoni Teaház - mormogtam, ahogy kibetűztem a zöldes fényű feliratot. Lefékeztem a rendőr mellett, és Tippett letekerte az ablakot. Dudaszó hallatszott mögülünk. - Tovább, jóember, tovább! - harsogta a rendőr. - Nincs itt semmi látnivaló! Tippett kipattant az autóból. - Hé! - kiáltotta a rendőr, és elindult felénk. Tippettre villantotta a zseblámpáját. Amikor Tippett megmutatta neki a jelvényét, a rendőr megnyugodott. Újabb dudálás a háttérből. Sebességbe tettem a kocsit, és elindultam. A visszapillantó tükörben láttam, hogy a rendőr mond valamit Tippettnek, és a járdán álldogáló férfiak felé mutogat. Körülbelül három utcával arrébb, egy sikátorban találtam parkolóhelyet. Azon tűnődtem, vajon meglesznek-e még az autó kerékgumijai, amikor majd visszajövök. Tempósan gyalogoltam, nyomorúságos bérházak, bedeszkázott kirakatú üzletek mellett haladtam el, aztán egy kocsmához értem, bejárata felett villogó fény hirdette, hogy a hely neve Búbba. Éppen néhány fekete fickó tántorgott ki az ajtaján. Az egyik üvöltözni kezdett: - Hol a kibaszott háború, tábornokom? - Egy másik felröhögött. Meggyorsítottam a lépteimet. - Bekaphatod, te büdös baka! - kiabálta az első. Újabb röhögés. Mentem tovább. Amikor már csak egy utcányira voltam az étteremtől, a környék megváltozott. Elmentem két zöldségbolt meg egy tisztító
mellett, aztán szépen rendben tartott sorházak következtek, végül egy étterem. Csak vietnami neveket láttam. A Saigoni Teaház előtt a rendőrök sárga szalaggal kerítették körbe a járdát. Talán egy tucatnyi nézelődő álldogált ott, többségük fekete és hispánó. Meglepett, hogy csak ennyi ember gyűlt össze. A szalag mellett álló rendőr intett, hogy továbbmehetek. Az igazolványomért nyúltam. - Hagyja csak, Jensen alezredes! - Az étteremre mutatott. - A barátja odabent van. Átbújtam a szalag alatt, biccentettem az ajtónál álló két rendőrnek, és beléptem. A Saigoni Teaház kicsi étterem volt: öt boksz és körülbelül féltucatnyi olcsó műanyag asztal. A fapadló ragyogott a tisztaságtól. Kellemes virágillat terjengett a levegőben. A jádezöld falakat pasztellárnyalatú minták díszítették. Tompa fények világították meg a helyiséget. Tippett az étterem hátsó részében állt, egy dupla lengőajtó mellett, és halkan beszélgetett egy sötét öltönyt viselő, magas, szikár ázsiaival. Balra, az egyik asztalnál két tagbaszakadt nyomozó egy húszas éveiben járó, csinos ázsiai lányt kérdezgetett. - Charlie! - kiáltott Tippett. Odamentem Tippetthez meg a szikár ázsiaihoz. - Ez itt Harry Lee hadnagy, Charlie - mondta Tippett. Washingtoni rendőrség gyilkossági csoport, ázsiai bandákkal foglalkozó egység. - Üdvözlöm, alezredes - szólalt meg Lee hadnagy. Kezet ráztunk. Erős volt a kézszorítása. Úgy harmincöt évesnek nézett ki. Hangja meglepően mély volt, egészen enyhe új-angliai akcentussal. - Tippett ezredes már tájékoztatott a helyzetről. Tippettre bámultam, aki csak megvonta a vállát. - Ne aggódjon - mondta gyorsan Lee, és elvigyorodott. Tippett ezredes hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a diszkréció. Ez természetes, a legkevésbé arra van szükségem, hogy eláraszszanak bennünket a riporterek a kellemetlen kérdéseikkel. - Köszönöm, hadnagy - feleltem. Körbepillantottam az étteremben. - Nos, mi történt? - Már éppen zárni készültek, amikor az egyik szakács felvitt egy tálca ételt a tulajdonosnak, aki az emeleti lakásban lakik. Holtan találta a fickót.
- Meggyilkolták? - kérdeztem. - Igen. - Hogyan? - Fültől fülig elvágták a torkát. Úgy néz ki, mintha egyetlen vágás lett volna. Nagyon tiszta, nagyon profi munka. Még mindig várjuk az orvos szakértőt, hogy hivatalosan is megállapítsa. Nagyot nyeltem. - Más vágás- vagy sérülésnyom? - Nincs. De csak éppen hogy megnéztem á holttestet. - Ő kicsoda? - kérdeztem a lány felé intve a fejemmel. - Ő kezeli a telefont, és fogadja a vendégeket. Miss Vinh. Az öccse a szakács, aki megtalálta a holttestet. Beszél egy kicsit angolul. Tőle tudok mindent, amit elmondtam maguknak. Bár a jelek szerint a gyilkosságról nem tud semmit. A szakács kint van a konyhában. Fiatal srác, maximum húszéves. Sokkos állapotban van. - Más szemtanúk? - Egy-két pincér. A lány azt mondja, hogy leléptek, mielőtt megérkeztünk volna. Valószínűleg illegális munkavállalók. Megpróbáljuk begyűjteni őket. Az a gyanúm, hogy a kínai negyedbe mentek. Persze biztos vagyok benne, hogy vannak mások is. Szép forgalmat bonyolítanak itt. De nem hajlandók tanúvallomást tenni. Észrevette, hogy milyen kevesen téblábolnak odakint? Bólintottam. - Ázsiaiakat látott? - Ha jól belegondolok, nem. - Ez általában így szokott lenni. Ha ez bármilyen más környéken történt volna, akkora lenne a tömeg, hogy mozdulni sem lehetne. De ez itt vietnami környék. A vietnamiak nem akarják, hogy bármi közük is legyen a rendőrséghez. Ezt még otthonról hozták magukkal, ahol a rendőrök rosszabbak, mint a bűnözők. Ezért baromi nehéz tanúkat találni. - Megnézhetnénk a holttestet, hadnagy? - kérdeztem. - Már éppen készültünk fölmenni. De csak néhány percet adhatok maguknak. Mindjárt itt lesznek a törvényszékiek. Nem örülnének annak, ha a holttest közelében találnák önöket. Egyébként én is voltam ám a seregben. A haditengerészetnél. Maguk szolgáltak hajón? Tippett meg én megráztuk a fejünket.
- Szar hely. Se nő, se pia. De azt hiszem, lányok már vannak. Bárcsak korábban is így lett volna! - Lee kacsintott egyet. - Nem azt mondta, hogy mindjárt itt vannak a törvényszékiek? - érdeklődött Tippett. - De igen. - Lee hadnagy belökte a lengőajtót. - Csak önök után, uraim! Besétáltam az ajtón. A kicsi konyha hátulsó részében, a szúnyoghálós ajtó melletti asztalnál egy sovány, beijedt, fekete sörényű fiú ült. Maga elé meredt a földre, a kezét összeszorítva tartotta az ölében, és előrehátra hintázott. Egy jól megtermett nyomozónő állt mellette. A fiú felnézett. Először csak értetlenséget láttam a szemében, aztán valami mást is. Félelmet? Felpattant, kiabálni kezdett vietnami nyelven, közben hadonászott. - A franc egye meg! - szitkozódott a nyomozónő, és ledobta a jegyzettömbjét. Lee hadnagy sietős léptekkel elment mellettem, megragadta a fiú vállát, és szigorú hangon mondott valamit. A fiú elhúzódott, és eszelős sebességgel hadarni kezdett vietnami nyelven. Lee fölemelte a hangját. Meglepett, hogy angolul beszél. A srác megrázta a fejét, gyorsan válaszolt, a szavai összefolytak. Tippett előrelépett. Éles hangon, vietnami nyelven szolalt meg. A fiú ránézett, és meglepetésében elhallgatott. Lee hadnagy meg a nyomozónő félreálltak; szemmel láthatóan megkönnyebbüllek. Tippett megint mondott valamit. A srác most rám pillantott. Ez a fiú retteg, állapítottam meg magamban. Pattogós parancsszó Tippett-től. A fiú bólintott, és lassan leereszkedett a székre. Tippett folytatta, most már halkabb hangon. - A mindenit neki! - A nyomozónő szélesen mosolygott. - Milyen jó, hogy itt van az ezredes úr! Odamentem Lee-hez. - Maga nem beszél vietnamiul? - Közben Tippetten meg a fiún tartottam a szemem. - Á, nem - felelte a hadnagy. - Koreai nyelven értek egy kicsit, de Bostonban születtem és nevelkedtem. Hívattam egy, vietnami nyomozót, hogy ő hallgassa ki a srácot, de a körzetben lelőttek valakit egy autóból, és a nyomozónak most ott kell lennie a bűncselekmény helyszínén. Máskülönben jó darabig eltart, mire kiszedjük a srácból, hogy mit tud.
A fiú halkan beszélt, még most is úgy tűnt, hogy nagyon fél. Tippett bólogatott, csak néha mondott egy-két szót. Így szóltam Lee-hez: - Csak egyetlen vietnami rendőr van az osztályukon? - Nem, összesen négy. Műszakonként egy, némi átfedéssel. Többre lenne szükségünk, de a város költségvetési gondokkal küszködik. Az osztályon úgy gondolják, hogy addig rendben van, amíg legalább egy ázsiai megjelenik a helyszínen. Tippett mondott valamit. A fiú megrázta a fejét, és néhány szóval válaszolt. Nem volt hajlandó Tippettre nézni. - Még akkor is, ha nem beszélik a nyelvet? - kérdeztem Lee-től. - Nézze, alezredes, amit lehet, megteszünk! - Mindjárt jobban lesz a srác - mondta Tippett, amikor néhány perccel később odajött. - Mitől rémült meg ennyire? - tettem fel a kérdést. Tippett az egyenruhámra mutatott. - Ettől. Értetlenül néztem Tippettre. - Hát igen, a katonák - szólalt meg Lee. - Igen, igen, gondolnom kellett volna erre! Csak a katonáktól rezelnek be jobban, mint a zsaruktól. - A háborúban mi voltunk a jó fiúk, hadnagy - jegyeztem meg szárazon. - Ezt nem mondja komolyan, alezredes - felelte Lee a most már nyugodtabban viselkedő fiúra pillantva. - Ezeknek a fiatal vietnamiaknak a többsége internálótáborokban nevelkedett, vagy pedig rabszolgafarmokon, ahová a háború után küldték a szüleiket. Kemény világ, úgy hallottam. Ennek, a srácnak mindenki rossz fiú, aki egyenruhában van. Már éppen válaszolni akartam, amikor Tippett megszólalt. - A srác mondott valami érdekeset, hadnagy. - Mit? - kérdezte Lee. Tippett a szúnyoghálós ajtóra mutatott. - Nem sokkal azelőtt, hogy fölment volna a tulajhoz, látott valakit itt elsétálni. Lee magához intette a nyomozónőt. - Személyleírás? A nő elővett egy jegyzetblokkot. Tippett gyorsan kezdett beszélni. - Nagyon magas, legalább százkilencven centiméter, közepesen erős felépítésű, talán a negyvenes évei vége felé vagy az ötvenes évei elején jár. Sötét öltönyt viselt, és...
- Ezredes, lassítana egy kicsit? - szakította félbe a nyomozónő. Néhány másodpercig sebesen jegyzetelt. - Megvagyok. - Fehér férfi. Megmerevedtem. - Biztos benne a srác? Tippett bólintott. - Van valami különös ismertetőjele? - kérdezte Lee. Tippett elmosolyodott. - Egyetlen dolog. A haja. Rövid. És fehér. - Fehér - ismételte Lee. - Úgy érti, hogy ősz? - Nem - válaszolta Tippett. - A fiú egészen biztos benne, hogy fehér. A srác állati jó megfigyelő, szögeztem le magamban. Ezt valahogy furcsának találtam. - Na, ez már valami. - Lee rámosolygott Tippettre. - Köszönöm, ezredes! Most már csak annyi a dolgunk, hogy találjunk egy pasast, aki pont úgy néz ki, mint Donahue. - Szeretnénk megnézni a holttestet, hadnagy - mondta Tippett. Lee kitárta a szúnyoghálós ajtót. - Parancsoljanak! Az épület hátsó részében a falépcső mellett egyenruhás rendőr álldogált. - Jó estét! - üdvözöltem. A rendőr meglepettnek tűnt. - 'Estét, uram! Miközben kapaszkodtunk fölfelé a lépcsőn, az alattunk húzódó sikátorra néztem. Az egyetlen fényforrást a szúnyoghálós ajtó feletti csupasz villanykörte jelentette. Ha a vietnami srác nem néz ki az ajtón pont abban a pillanatban, a férfi eltűnik a sötét sikátorban. Szerencsénk volt. - Ne felejtsék el: ne nyúljanak semmihez - hallatszott Lee hangja a hátunk mögül.
8 A holttest hanyatt feküdt a földön, a parányi nappaliban. Csenevész kis ember, arca mélyen barázdált, mint a munkásoké. A háromrészes sötétkék öltöny nem illett hozzá. Az inget és a zakót vér áztatta, ahogyan szinte vérben úszott az olcsó szőnyeg is,
amin a holttest feküdt. A jobb oldalán, talán egyméternyire drótkeretes szemüveg hevert a földön, a lencséje ép maradt. Letérdeltem, hogy jobban megnézhessem a holttestet. A vágás a torkon nagyon tiszta munka volt. Egyetlen vércseppet sem láttam a bőrön. Aztán észrevettem a zúzódást a homloka jobb oldalán. Tippett felmordult: - Lehet, hogy ugyanaz a kéz. - Úgy látszik, mintha előbb leütötték volna - jegyeztem meg. - Az megmagyarázná, hogy miért fekszik a földön a szemüveg. - Aha. Szép öltöny - állapítottam meg. - Mit csinált ez a fickó az étteremben. Ő volt a főúr? - Többnyire szakácskodott - felelte Tippett. - Szakácskodott. - Akkor vajon miért vett föl öltönyt? Hacsak nem azért... - Elhallgattam. - A francba - mondtam halkan. - Mi van? - kérdezte Tippett. Izgatottan néztem Tippettre. - Találkozója volt valakivel. Egy fontos emberrel. Tippett tűnődő pillantást vetett rám. - Azt hiszem igaza van Charlie! Valószínűleg, a fenét, gondoltam magamban. A nappali egy nagyobb helyiség része volt. Ebben kapott helyet az étkező és a konyha is. A bútorzata szerény, szegényes volt, mindössze egy kopott kanapé, egy elnyűtt karosszék, és egy olcsó étkezőasztal két székkel. Az egyenruhás rendőr, akivel odalent szót váltottam, most az ajtóban állt, és feszülten figyelt bennünket. Tippett megfordult, és elindult a rövid folyosón, ahol Lee hadnagy néhány perccel korábban eltűnt. Még egy percet szántam a holttestre. Különösen a jobb kézre. Fekete piszokfoltok a hüvelykujjon és a mutatóujjon. Biccentettem a rendőrnek, és elindultam a helyiség hátsó része felé. A fürdőszoba két oldalán volt egy-egy hálószoba. Az elsőben találtam meg Tippettet és Lee hadnagyot. A szoba kicsi volt és túlzsúfolt. A fal mellett állt egy vaságy, az egyik sarokban pedig két zöld színű katonaláda. Az ajtó melletti részt egy redőnyös íróasztal és egy iratszekrény foglalta el. Az íróasztalon régi típusú, mechanikus írógép, mellette néhány írólap. Amit nagyon meglepőnek találtam, az a sok-sok fénykép volt a falon. Több tucatnyi volt belőlük, mindegyik szépen bekeretezve. A legtöbb fekete-
fehér volt, és elég homályos. Lee éppen lemásolt valamit egy bekeretezett iratról, ami a falon függött, az íróasztal fölött. Becsukta a jegyzettömböt. - Ezen a nyomon el tudunk majd indulni. - Mi az? - A honosítási igazolás Mr. Yuen Ki Tho részére. Úgy tűnt, hogy Tippett minden figyelmét az egyik nagyobb fényképnek szenteli. Odamentem az íróasztalhoz. Az írógép mellett állt egy üveg javítófesték, meg egy bögre tele ceruzákkal, tollakkal. Belenéztem az írógépbe, és összeráncoltam a homlokomat. Nem volt benne írógépszalag, és a szemétkosár is üres volt. Tippett még mindig a nagy fényképre meredt. Amikor odaléptem hozzá, megfordult. - Nincs itt sok látnivaló, Charlie! Menjünk! - Egy perc, Tip! - Nézelődj nyugodtan! - Tippett kiment a szobából. A fényképre néztem, amit Tippett idáig tanulmányozott. Az évek nem voltak túlzottan kegyesek Mr. Thóhoz. De a hasonlóság egyértelmű volt. - A fenébe - mormogtam, és közelebb hajoltam. - Mi az? - érdeklődött Lee hadnagy. - Meglepi, hogy Mr. Tho katona volt a háború alatt? Ugyan már, az idetelepedő vietnamiaknak a fele katonáskodott. Nagy ügy. A fényképen látható férfi a húszas éveiben járt. Büszkén kihúzta magát, miközben tisztelgett egy magasabb rangú tisztnek. Mögötte hasonló öltözetű fiatalemberek sorakoztak. A háttérben egy zászlót lehetett látni. - Nézze csak meg a zászlót, hadnagy! Lee közelebb hajolt a fényképhez, és megdermedt. - Azt akarja mondani... - Az emberünk. Mr. Tho észak-vietnami katonatiszt volt. Őrnagy, egész pontosan. - A mindenit neki! Ezt jól kiszúrta, alezredes úr! Azon rágódtam magamban, vajon hogyan kerülhette el Tippett figyelmét a zászló. - Jöjjön ide gyorsan, hadnagy úr! - hallatszott egy hang odakintről.
A nyitott bejárati ajtón láttuk, hogy az egyenruhás rendőr a szűk lépcsőfordulón áll, és a fakorlátnak támaszkodva bámul a sikátorba. Tippett odalépett mellé. Lee ért oda előbb. - Mi történik? - szegezte neki a kérdést a rendőrnek. - Nem tudom pontosan, uram, de kiabálást hallottam, aztán mintha valaki elfutott volna. Csöndben voltunk, mindannyian feszülten figyeltünk. Lépések koppanását hallottam a járdán a távolból, majd hangokat egész tisztán: egy nőét, aztán egy férfiét. Lee lerohant a lépcsőn, kettesével vette a lépcsőfokokat. Mielőtt beért volna a sötét sikátorba, a hóna alatti tokból előhúzta a pisztolyát, aztán, fegyverrel a kezében, eltűnt a sikátorban. Hallottam, hogy rákiabál valakire. Valaki válaszolt. Talán a nyomozónő? Aztán fémes csattanás hallatszott, mintha a szeméttartó teteje a járdára esett volna. - Az istenit neki! - üvöltötte Lee. - Nincs valakinél egy zseblámpa? Kivehetetlen válasz. Lee: - Látta őt valaki? Két halk válasz. Ismét Lee: - A jó isten szerelmére... Ezt nem hiszem el, a kurva életbe! Tippett kérdő tekintettel nézett rám. Elindultunk a sikátor felé. A rothadó szemét bűze, mint valamiféle orrfacsaró köd ülte meg a levegőt. Tőlünk jobbra, a távolban futólépések zaját hallottuk. Előttünk, a sikátor végében a keresztutca halványan villódzó fényeit láttuk. Aztán futó emberi alakok tűntek fel. A sarkon túl nyomukat vesztettük. Tippett megbotlott. - A franc essen belé - mormogta. - Menjünk vissza! - Ugyan, ha már idáig eljöttünk. Tippett érthetetlenül dörmögött valamit, de mentünk tovább. Befordultunk a kereszteződésnél, amikor Tippett azt mondta: Nézd meg ezt! A sarkon, egy lépcső mellett az ismerős M jelet láttam. Metróállomás - mondtam.
Ekkor Lee megjelent a lépcsőnél, aztán gyors lépésekkel elindult felénk. - Öt dolcsi, hogy elvesztették, Charlie! - Nem fogadok! Lee odaért. Ránk nézett, aztán elkeseredetten megcsóválta a fejét. Tippett sokatmondó pillantást vetett rám. Elindultunk visszafelé. Tíz perccel később a három nyomozó leült az egyik asztal köré az étteremben. Lee körbe-körbe járkált az asztal körül. A fiatal ázsiai lány még mindig a bokszban ült, merev háttal, az arcán rémült kifejezéssel várta, hogy mi történik. Tippett meg én a konyhaajtó mellett álldogáltunk. - Te jó isten, Rita! - nyögött fel Lee. - Hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen? Rita lógó vállal, levert arckifejezéssel csóválta meg a fejét. Anélkül, hogy Lee-re nézett volna, azt mondta: - A srác bőgni kezdett, hadnagy úr! Sehogy sem tudta abbahagyni. Azt gondoltam, ha idehívom a testvérét, akkor talán megnyugszik. Összesen csak két percre hagytam egyedül a konyhában. - Így igaz, hadnagy úr - szólt közbe az egyik nyomozó. - Rita maximum két percre jött csak ki. Lee rámeredt a nyomozóra. A férfi gyorsan talált magmák valami érdekes tanulmányoznivalót a falon. Lee alig tudott uralkodni a haragján. – Rita, maga itt hagyta a srácot a nyitott ajtónál, pedig tudta, hogy rettenetesen be van ijedve! - Igen, uram. Én... - Mély levegőt vett. - Elszúrtam a dolgot, elismerem. Kinyílt az ajtó, és egy egyenruhás rendőr lépett be az étterembe. - Hadnagy úr, itt vannak a törvényszékiek meg az orvos szakértő. - Már éppen ideje volt. - mondta Lee. Szigorú pillantást vetett Ritára, aztán odament az ajtóhoz. - Nem fogják megtalálni. Hacsak ő maga nem akarja, hogy megtalálják - mormogta halkan Tippett.
- Nem juthatott messzire - vélekedtem. - A rendőrök ellenőrzik a metróállomásokat, és Lee elküldött néhány járőrkocsit, hogy cirkáljanak a környéken. - Azt te csak feltételezed, hogy felszállt a metróra. - Miért, szerinted nem? - Gondolj csak bele. A vietnamiak óvatos emberek. Charlie! A háború tette őket azzá. Itt, ezen a környéken bárki befogadja a srácot, hogy elrejtse a rendőrök elől. A fenébe is, évek óta ezt csinálják. Bujtatták az embereiket a japánok, a kínaiak, az amerikaiak elől. Nem is beszélve a saját kormányukról - Legyintett. Gond nélkül eltűnhetett az egyik sorházban, ahol minden lakásból nyílik egy hátsó kijárat a sikátorra. - Végül úgyis megtalálják a rendőrök. - Nem is kerestetik. Hiszen nincs alapos gyanú, ami indokolhatná a kutatást, és senki sem fogja feladni. Nem, a rendőrök nem fogják megtalálni, csak akkor, ha ő is úgy akarja. A bokszban ülő lányra pillantottam. - A nővére valószínűleg ismeri a barátait. Megér egy próbálkozást. Tippett bólintott. – Gyere! - Elindultunk a nyomozók felé, akik éppen akkor álltak fel az asztal mellől. Rita a fejét csóválta. - A szemét disznó - mormogta. - Mintha direkt csináltam volna. - Legyenek szívesek! - szólalt meg Tippett. Rita jeges pillantást vetett rá, aztán komótos léptekkel elment a konyha felé. - Ne vegye tőle rossz néven, ezredes úr - mondta az egyik nyomozó. Ő volt a magasabbik a kettő közül, ő állt ki Ritáért. Mit tehetünk önökért? Tippett a lány felé intett a fejével. - Megkérdezték tőle, hol lehet az öccse? - Persze. Azt mondja, hogy nem tudja. - És maga hisz neki? - kérdeztem. A nyomozó elvigyorodott. - Persze, hogy nem. De hát... Megvonta a vállát. - Nem említette, hogy Mr. Thónak látogatója volt ma? Úgy nagyjából három óra körül. - De igen, ezredes úr! - A férfi odafordult a másik nyomozóhoz. - Lester, mikor jött az az öreg ipse?
Lester előhalászott egy jegyzetblokkot a zsebéből, lapozott benne néhányat. - Negyed négy körül. Miss Vinh azt mondja, hogy idős ember volt, hatvan körüli. Fehér. Rövid hajú, közepes termetű, zömök férfi. Kék sportzakó volt rajta. A halott férfi, Tho, már várt rá. Fölmentek az emeletre. Az idős férfi harmincnegyven percig maradt. - A nyomozó elhallgatott, és közelebb emelte a szeméhez a jegyzettömböt. - Igen, itt van. Az öreg a kezében egy borítékkal ment el. Nagy méretű, barna borítékkal. - Értem. Köszönöm. - Tippett a lányra nézett. - Megengedi? Szeretnék föltenni neki néhány kérdést. Az első nyomozó csak legyintett egyet. - Tessék, csak nyugodtan! A lány összekuporodva ült a boksz sarkában, amikor Tippett odalépett az asztalhoz. Tippett elmosolyodott, és vietnami nyelvén szólalt meg. A lány bátortalanul rámosolygott, és válaszolt valamit. Tippett leült. Kimentem az étteremből, hogy beszéljek Lee hadnaggyal, aki éppen a törvényszéki embereket tájékoztatta. - Nagyon valószínűnek látszik, hogy összefüggés van Mr. Tho és Watkins tábornok meggyilkolása között - közöltem vele, miután végzett. - Azt hiszem, a tettes ugyanaz mindkét esetben. - Az elkövetés módja miatt? Bólintottam. Lee végiggondolta a hallottakat. - De nincs tippje, hogy miért? - Valamiképpen összefügghet a dolog a háborúval, de ez most még csak találgatás. - Akkor maga szerint a lány Watkins tábornokot látta ma délután? - A leírás stimmel, és harminc perccel a látogató érkezése előtt látták a tábornokot eljönni Fort Myerből. Majd küldök egy fényképet róla. Megmutathatja a lánynak. Kék-fehér járőrautó gurult el mellettünk lassan. Egy rendőr dugta ki a fejét az ablakán. - Hadnagy úr! - kiáltotta. - Sehol sem látjuk a srácot. Akarja, hogy keressük tovább? - Igen, a szentségit neki! - harsogta Lee. A fej gyorsan visszahúzódott, és az autó nagyobb sebességre kapcsolva továbbhaladt.
- Idióta barmok - mormogta Lee. - Nézze, alezredes, nekem be kell most mennem! - Elővette a tárcáját, és odaadta a névjegyét. Maradjunk kapcsolatban. - Természetesen. - Én is adtam neki egy névjegykártyát, miután ráírtam a hátára Tippett otthoni és hivatali számát. Néhány perccel később Tippett jött oda hozzám. - Nagyon értelmes lány. Tavaly érkezett az Államokba. Angolórára jár. Szeretne főiskolára menni. Ápolónő akar lenni. - Nos, mit mondott, hol van az öccse? Tippett megrázta a fejét. - Minden bűverőmet latba vetettem, Charlie! Valószínűleg egyre kevesebb van belőle. Ha tudja is a lány, hogy hol van, nekem biztosan nem akarja elmondani. - Pedig tudja. - Valószínűleg igen. Átbújtunk a sárga szalag alatt, és gyalogolni kezdtünk. A bal oldali sávban még mindig akadozva haladt a kocsisor, bár már jóval kisebb volt a forgalom, mint korábban. Valaki dudált egyet, aztán odakiáltott valami trágárságot a rendőröknek. - Na, most már tudjuk, hová ment Watkins tábornok ma délután - jelentettem ki. - Aha, a lány azt mondta, hogy Mr. Tho nagyon tiszteletteljesen viselkedett. A lány biztos volt abban, hogy a látogató fontos ember lehet. Ez megmagyarázza az öltönyt, állapítottam meg magamban. - Tip, észrevetted a foltokat Tho ujjain? Tippett bólintott. - Tinta. Valószínűleg nemrégiben cserélte ki a szalagot az írógépben. - De sem a szemétkosárban, sem az írógépben nem volt szalag. - Észrevetted, mi? Akkor valószínűleg azt is kiszúrtad, hogy az íróasztalon semmi nyoma sincs annak, hogy Tho mit gépelhetett. - Talán a rendőrök találnak majd valamit. - Ki van zárva. Az emberünk túl okos és túl óvatos. Két embert megölt valamiért, amit Tho tudott, és baromi alaposan eltüntetett minden iratot. Bármije is volt fickónak a lakásban, az már rég nincs ott. - Ahogyan így elhallgatlak, azt kell hinnem, hogy ez a fickó igazi szupermen - mondtam. - Pedig egész biztosán fog hibázni.
- Eddig nem hibázott. - Dehogyis nem, Tip! Valaki látta őt, és ott van a telefonhívás. -Telefonhívás? - Az újratárcsázóban benne maradt a telefonszám. Ez vezetett ide minket. Ellenőriznie kellett volna, aztán eltávolítania. És aztán ott van még a fénykép is. - Figyelmesen néztem Tippettet, hogyan reagál a hallottakra. Legalább öt lépést megtettünk, mielőtt megszólalt volna. Milyen fényképről beszélsz? - Az isten szerelmére, Tip! Arról, amelyik Mr. Thót ábrázolja, mint észak-vietnami őrnagyot! Arról, amelyiket olyan hosszan tanulmányoztál. - Nem tudom, mire gondolsz, Charlie! Megálltam, és megragadtam a karját. Tip megpördült, és mérges arccal meredt rám. - Tip, mi a jó isten bajod van neked? - vicsorogtam. Tippett állkapcsa megfeszült. - A pia miatt van? És ne hazudj nekem, hallod? Tudom, hogy iszol munka közben. A francba, Tip, így is elég nagy szarban vagy már! - Menj a picsába, Charlie! - Csak úgy fröcsköltek a szavak Tippett szájából. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Azt hittem, mindjárt megüt. Ehelyett sarkon fordult, és elment.
9 Két háztömbbel arrébb Tippett megállt egy közlekedési lámpánál, én meg utolértem. Megfordult és barátságosan rám mosolygott. – Sajnálom, Charlie, ne haragudj rám! Rezzenéstelen tekintettel néztem rá. - Igen, tudom. Túl sokat iszom. De segítséget fogok kérni. Jelentkezem elvonóra. - Aha.
- Ami pedig azt a fényképet illeti, hát a fene egye meg, nem vettem észre. Annyi mindenen törtem a fejemet. Tudod, ez az utolsó ügyem. - Micsoda? Tippett az utca felé fordult, és az arrafelé haladó néhány autót figyelte. - Szögre akasztom a kardot. Múlt hónapban adtam be a papírokat. Tizenkét nap múlva visszavonulok. Huszonhét év és három hónap után. Egy pillanatig nem találtam a hangomat. - Ez már biztos? kérdeztem, miután végül sikerült. Tippett arckifejezése egyszerre volt komoly és kicsit szomorú. - Már korábban el akartam mondani neked, de valahogy sohasem volt megfelelő az alkalom. - De miért, Tip? Dorothy miatt? Megvonta a vállát. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De nem csak Dorothyról van szó. Sok mindenről van szó. - Rám nézett. - Tudod, hogy nem lesz belőlem tábornok? - Igen, Tip, tudom. Megcsóválta a fejét. - Sok mindent elcsesztem az utóbbi időben. Megfenyítettek, mert szájon töröltem egy kábítószerrel üzletelő tizedest, aki visszapofázott nekem. Lehet, hogy hallottál róla. Volt még egy és más, többnyire apróságok. De egyszerűen már nem érdekel az egész. Charlie! - Elindult, én meg követtem. Nyugodt maradt a hangja, de keserűséget éreztem benne. Ferris tábornok fel akart menteni a szolgálat alól. El tudod ezt hinni? Azok után, amit a hadseregért meg azért a nyavalyásért tettem. És az egész most szart sem ér. Úgyhogy megegyeztem vele. Megmondtam, hogy inkább nyugdíjba vonulok. - Elhallgatott. - Nem tudtam volna elviselni, ha fölmentést kapok a szolgálat alól. - És mihez fogsz kezdeni? - Isten tudja! Nem sok mindent engedhetek meg magamnak. Dorothy kapja a végkielégítésem felét. Huszonhét éven keresztül vittem a vásárra a bőröm, és most nincs egy saját bilim, amibe belepisálhatnék. Szerintem ez nem rendes dolog. - Munkát vállalhatnál mint biztonsági tanácsadó. Tippett felhorkantott. - Hogy taknyos biztonsági őröket pesztráljak? Szó sem lehet róla. Én ilyet biztosan nem csinálok. Szar meló nem kell nekem.
Átkeltünk az utcán. - Az igazat megvallva, Costa Rica jár a fejemben. Azt hallottam, hogy szép hely. Olcsó az élet. Esetleg veszek magamnak egy házikót a tengerparton. Mindig is szerettem volna egyet. Tippett már korábban is említette Costa Ricát néhány alkalommal. - Nem sokat fogod látni a gyerekeket -jegyeztem meg. - Az igaz, de néhány éven belül úgyis egyetemre mennek. Egy pillanattal később hozzátette: - Nem mintha mostanság olyan sokat látnám őket. De persze ezt te is tudod. A franc egye meg, soha nem vittem el nyaralni Dorothyt meg a gyerekeket. Egyetlenegyszer sem. Eszembe sem jutott. Túlságosan lefoglalt az, hogy az aranycsillagokért hadakozzam. - Mély levegőt vett. - Az nem jó, Charlie, hogy ha túlzottan akarsz valamit, és aztán úgy végzed, hogy azt is elveszíted, amid van. - Te mindent megtettél, Tip! Szomorkásán mosolygott rám. - Charlie, átkozott hazudozó vagy. - Igen, Tip, tudom. Megcsóváltam a fejemet. Sosem hittem volna, hogy Tippett egyszerűen fogja magát, és kiszáll. Hiszen a hadsereg volt az élete. Kinyújtottam a karomat. - Ott van a kocsi. Amikor befordultunk a sötét sikátorba, Tippett megállt. Nagyon szeretném befejezni ezt az ügyet, Charlie! Sokát jelentene nekem. Felsóhajtottam. - Tartsd magad távol a piától, és nem szólok egy szót sem Ferris tábornoknak! Tippett elmosolyodott. - Együtt dolgozunk majd, mint a régi szép időkben. Charlie! Te meg én. Mutt és Jeff. Egy kemény ügyön. - Persze, Tip! - Esetleg elmegyek majd hozzátok vacsorázni. Már jó ideje nem ettem Jean marhasültjéből. - Nagyon örülnénk, ha eljönnél, Tip! Bármennyire is haragudtam rá néhány perccel ezelőtt, nagyon sajnáltam őt. Bár voltak kétségeim afelől, hogy valóban, megérdemelné-e az előléptetést, az nem lehet vitás, hogy Tippett derekasan szolgálta a hazáját. Ráadásul, ha a személyes stílusunkból
adódó különbségeket félretesszük, barátok voltunk; könnyen lehet, hogy rajtam kívül nem is volt más barátja. Az igazat megvallva, nagyon féltettem. Élete célja, nagy álma, hogy egyszer tábornok lesz belőle, nem válhat valóra, és rettenetes árat fog fizetni, nem is sejti, hogy milyen nagyot. Célok és tennivalók nélkül jó, ha majd fél évig tengődik Costa Ricán, aztán vagy pisztolyt szorít a fejéhez, vagy pedig hazajön, hogy keressen magának valami értelmes foglalatosságot, amit ott nem találhat meg. Vajon el kellett volna mondanom az aggodalmaimat? Nem hiszem, hogy Tippett odafigyelt volna rám. És az is biztos, hogy nem fog eljönni vacsorázni. Keveset beszéltünk a Fort Myerbe vezető úton. Az volt az érzésem, Tippett úgy gondolja: már eddig is túl sokat mondott. Betelefonáltam Watkins irodájába. Jonesy vette föl a kagylót. - Ne bajlódjanak azzal, hogy minden aktán végigmennek mondtam. - Azokra koncentráljanak, amelyek Vietnammal vannak kapcsolatban! - Keresünk valamit konkrétan, uram? - Nem. Webster ott van? - Kiugrott a mosdóba. Uram, itt van Ryerson ezredes! - Ryerson? - Watkins tábornok úr segédtisztje. Ön hívta fel telefonon. Már emlékeztem rá. - Gondolom, nem bírt otthon maradni. Gondot okoz? - Nem, uram, nagyon sokat segített az akták rendszerezésében. - Rendben van. Mondja meg Websternek, hogy menjen le az egyesített vezérkar biztonsági irodájába. Egész biztosan van fényképük azokról, akik belépőkártyát kaptak. Ellenőrizzék őket. Olyan embert keressenek, akinek hófehér haja van. - Elismételtem a leírást, amit a srác adott Tippettnek. - Értettem, uram! Ki ez az ember? - Talán a gyilkos - feleltem, aztán elmondtam mindent. - Bizalmas az információ, uram? Óvatosságot éreztem Jonesy hangjában; Talia és Ryerson valószínűleg ott vannak a közelben. Jonesy azt akarja tudni, elmondjuk-e nekik: van egy személyleírásunk. Megértettem a főtörzsőrmester aggodalmát. Mivel Talia meg Ryerson ezredes is az egye-
sített vezérkar közelében dolgozik, esély van rá, hogy az információ esetleg kiszivárog. - Bizalmas - feleltem, és letettem a telefont. Tippett lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. - Kár, hogy az első számú tanúnk lelépett - mormogta. - Reggelre lerendezhettük volna az egész ügyet. Ránéztem Tippettre. Még mindig éreztem a piaszagot. - Hát igen - feleltem. - Kár bizony. Watkins tábornok lakása előtt kitettem Tippettet. Amikor elhajtottam, észrevettem Tippett kocsiját a járda mellett. Mindkét első ablak le volt tekerve. Hirtelen ötlettől vezérelve leálltam mellé. A ház mellől néhány katonai rendőr figyelt. Intettem nekik. Bemásztam Tippett kocsijába, és az utasülés alatt találtam egy üveget. Visszatettem a rejtekhelyére, kikászálódtam az autóból, aztán beültem a sajátomba. A főnökömnek, Romer tábornoknak igaza volt. Tényleg figyelnem kell Tippettre. Miután leparkoltam a Pentagon előtt, elővettem a jegyzetblokkomat, és leírtam három kérdést; gyakran teszek így, segít a gondolkozásban. Mit tudott Mr. Tho? Mi volt a borítékban, amit Mr. Tho átadott Watkins tábornoknak? Ki volt az a Donahue külsejű férfi? Aztán hozzátettem egy negyediket is. Mitől rettegett annyira a vietnami fiú? Rámeredtem az utolsó kérdésre. Még mindig magam előtt láttam a srác rémült tekintetét. Tőlem aztán mondhat Tippett meg Lee hadnagy, amit csak akar. Az teljesen kizárt, hogy az egyenruhám látványától ijedt volna meg annyira. Miután bementem a Pentagon épületébe, benéztem az egyesített vezérkar biztonsági irodájába. Webster egyedül ült az egyik íróasztalnál az előtérben, és fütyörészve rendezgetett valamit maga előtt: nagy méretű kártyalapoknak tűntek. Fiatalság, gondoltam magamban. Kimerültnek, elnyűttnek éreztem magam. Webster
pedig jól láthatóan tele volt energiával. Az őrnagy irodájából zene szűrődött ki. Ám az ajtó ezúttal szorosan csukva volt. Webster elvigyorodott. - Üdvözlöm, alezredes úr! Szerintem hamar meglesz az emberünk. Nem túl sok fickóra illik a személyleírás. - Eddig hány van? Webster fölemelt két kártyát. - Van azonban egy kis probléma - mondta, és átnyújtotta őket. - Mindketten tábornokok. Az egyik kétcsillagos, a légierőtől, a másik pedig egycsillagos, a szárazföldiektől. A kártya bal sarkában volt egy útlevélfénykép, mellette név, rendfokozat, alakulat, és a belépési engedély kódszáma. Mind a két férfinek majdnem hófehér haja volt. Webster kifejezetten derűsnek tűnt. - Azért még kikeresgéljem a fejeseket? - De még mennyire! A százados elvigyorodott. - Nagy lesz a tűzijáték, ha a nagykutyák megtudják, hogy gyanúsítottak. - Eltúlzott mozdulattal csóválta a fejét. - Esetleg le kellene kötözni őket, amikor közli velük a hírt, uram! - Jólesik, hogy aggódik értem, százados! Webster arcán - rövid időn belül immár harmadszor - hatalmas vigyor jelent meg. – Ugyan, uram, ez csak természetes! - Megkopogtatott egy aktát, ami az asztal sarkán állt. - Itt van a lista az összes szemelvről, aki belepő kártyát kapott. - Őrizze meg! Mennyi időre van még szüksége? - Talán egy órára. - A következő néhány percben Watkins tábornok irodájában leszek. Amikor eljöttem. Webster már megint fütyörészett. Mathews őrmester már nem őrködött Watkins tábornok irodája előtt. Észrevettem, hogy a fogadótérből eltűnt az összes számítógép. Egy kisasztalkán, a kávéfőző karmájában friss kávé gőzölgött. A légierő jelvényével díszített kék kávésbögrék álltak egy tartóban az asztal fölött. Fogtam egy bögrét, teletöltöttem, aztán jóleső érzéssel kortyolgatni kezdtem a kávét. Jonesy és Talia a tábornok íróasztalánál ültek, mindkettőjük előtt egy-egy nyitott
akta. Egy alacsony, kissé elhízott, őszülő ezredes állt mellettük, ő is aktákat rendezgetett. Ryerson ezredes, miután észrevett, gyorsan odajött, és bemutatkozott. Meglepően erős volt a kézszorítása. - Micsoda szörnyűség - mondta. - Watkins tábornok úr nagyszerű ember volt. Nagyszerű katona! És egy katonának nem lenne szabad így meghalnia. Együtt érzőn bólintottam. – Sajnos, csak annyit tehetünk, hogy… - No és mi van a számítógépekkel? Valaki szándékosan megrongálta őket? - Vírus van bennük. - Ez összefügg a gyilkossággal? - Meg nem tudjuk biztosan. - Hogyan kerülhetett vírus a számítógépeinkbe? - Fogalmam sincs. Ryerson megcsóválta a fejét. - Az egész úgy hihetetlen. ahogy van. Egyszerűen hihetetlen! Jonesyra pillantottam. - Tippett emberei már levitték a számítógépeket? Jonesy bólintott - Körülbelül fél órával ezelőtt. Megmondtam nekik, hogy menjenek vissza Fort Myerbe. Mathews őrmesternek is. Miután ön felhívott, uram, úgy gondoltam, már nincs szükségünk rájuk. - És mi a helyzet Watkins tábornok számítógépével az egyesített vezérkarnál? - kérdeztem. - Én magam vittem le az alagsorba. Az asztalra hajítottam a tányérsapkámat, majd ittam még egy kortyot a kávéból. - Hány aktát kell még végigvizsgálni? Talia hátradőlt a székében, és a kezébe vett egy félig teli bögrét, ami hasonló volt az enyémhez, azzal a különbséggel, hogy ezen aranyszínű betűkkel rajta volt az őrnagy neve. - Ez az utolsó, alezredes - felelte. - Az összes akta lajstromozva van, ezért csak azokat vettük elő, amik Vietnammal foglalkoznak. Egyelőre úgy látszik, hogy szokványos anyagok. Másolat Vietnam esetleges megszállásának a tervéről. Hírszerzői jelentések az ország politikai és katonai helyzetéről. Tanulmány a vietnami taktikai légierő felkészültségéről. Én most éppen egy ötéves előrejelzést nézek át a vietnami haderőről. Jones őrmester pedig a Vietnam védelmi
kiadásairól készített jelentést tanulmányozza. - Ivott egy kortyot a kávéból, és ettől még vastagabb lett a rúzsfolt a bögre peremén. Leroskadtam az egyik székbe. - Ennyi? Ryerson ezredes már visszatért az akták vizsgálatához. - Mi nem valami sokat foglalkozunk Vietnammal - mondta anélkül, hogy felnézett volna. - Nincs semmi új anyag? Mondjuk az utóbbi egy-két hónapból? - Nincs, uram - felelte Talia. - A védelmi kiadásokkal foglalkozó jelentés a legfrissebb. Három hónapja készült - Na és a tábornok vietnami útja? - kérdeztem. - Biztosan van róla valami feljegyzés. Talia megrázta a fejét. - Az iroda lényegében kimaradt ebből. A Fehér Ház intézte az utaztatást, a vízumot, a hírszerzés tájékoztatását. Ryersonra pillantottam, hátha hozzá akar tenni valamit, de az ezredes éppen letett egy aktát, és odalépett az iratszekrényhez. Úgy tetszett, mintha rágódna valamin. - Az út végén sem készültek jelentések, összegzések, feljegyzések? - érdeklődtem. - Nem - válaszolta Talia. - Legalább is én nem tudok róla. Ryerson kinyitotta az iratszekrényt. Keresni kezdett valamit az egyik fiókban. Aztán gyorsan megpördült, és izgatott arccal rám nézett. - Hiányzik egy akta - közölte.
10 - Én magam tettem ide az aktát ma délután - magyarázta Ryerson. - A tábornok úr odaadta Amandának, a titkárnőnek, hogy készítsen egy listát azokról a nevekről, amiket megjelölt. Talia szemvillanás alatt felpattant. Gyors léptekkel odament az iratszekrényhez, és keresgélni kezdett. - Lassabban, ezredes - kértem. - Milyen aktáról van szó? És milyen nevekről? - Akció közben eltűnt katonák. Az ő nevüket tartalmazza az akta. Emlékszik, Talia?
Talia bólintott. - Elfeledkeztem erről az aktáról. - Néhány pillanatig még kutatott a fiókban, aztán betolta. - Eltűnt. Tálán Watkins tábornok hazavitte magával. Ryerson határozottan rázta a fejét. - Azután tettem oda az aktát, hogy a tábornok úr elment. - És ebben az aktában akció közben eltűnt katonák nevei szerepelnek? - kérdeztem. - Igen - felelte Ryerson. - És csak bizonyos nevek vannak megjelölve? - Igen. - Ryerson összevonta a szemöldökét. - Milyen nevek? - Nem tudom. Mindenféle nevek. Taliára néztem. Megrázta a fejét. - És a tábornok úr azt akarta, hogy a titkárnő gépeljen egy listát... - Elhallgattam, mert Ryerson határozott léptekkel elindult az ajtó felé. Talia úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy „tudom is én”, aztán sietős léptekkel az ezredes után ment. Jonesy meg én követtük. Ryerson a titkárnő íróasztala mellett álló iratszekrényben keresgélt valamit. - Amanda nem bízik a számítógépekben - mondta. - Sosem bízott bennük, és nem is fog sosem. Így aztán mindenről készít másolatot. Tessék! - Kivett az iratszekrényből egy papírlapot. Amikor felénk fordult, az arcán elégedett mosoly ült. - Ez az a lista, amit a titkárnő az eredeti akta alapján készített? - kérdeztem. Ryerson bólintott, és odaadta nekem a papírt. Jonesy és Talia odaálltak mellénk. A fejszövegben mindössze ennyi állt: „Akció közben eltűnt katonák listája Watkins tábornok úr részére.” Aztán következtek a nevek betűrendben, egytől huszonháromig. Mindegyik név mellett négy csoportban voltak bejegyzések: dátum, kategória, helyszín és forrás. - A dátum a katona eltűnésének napját jelzi - magyarázta Ryerson. - Mi a jelentősége a kategóriának? - kérdeztem. - A katonai hírszerzés kódja, ami arról ad információt, hogy az észak-vietnamiak mennyit tudhatnak az eltűnt katona hollétéről -
felelte Talia. - Öt kategória van. Az egyes azt jelzi, hogy az északvietnamiak egészen biztosan tudják, hol van az eltűnt katona. - Úgy érti, hivatalosan is megerősítették, hogy hadifogoly? tettem fel a kérdést. - Igen - válaszolta Ryerson. - A kettes pedig azt jelenti, hogy nagy a valószínűsége annak: az észak-vietnamiak tudnak valamit, és így tovább, egészen ötig. Az ötös jelentése: szinte biztosra vehető, hogy semmi információ sincs a birtokukban. - Ilyenről, mondjuk, akkor van szó, ha egy fickó lezuhant a Tonkini-öböl fölött, és sohasem találták meg a holttestét? - Nagyjából igen - válaszolta Ryerson. - Nem ismerem pontosan a katonai hírszerzés vonatkozó irányelveit. Esetleg maga, Talia? Talia megrázta a fejét. Jonesy szólalt meg: - Mik azok a kezdőbetűk a Forrás oszlopban? Mindig mások. Nézzék meg Clelandet! Aztán meg Cutlert! Tanulmányozni kezdtem á listát. Cleland; Roland A., százados, Amerikai Légierő. 1967. február 17. Kategória: 1. Aztán pedig földrajzi koordináták. A Forrás oszlopban pedig két betű: JB. A lap aljára néztem. Cutler, Terrance, főhadnagy, Amerikai Haditengerészet... A Forrás oszlopra pillantottam. KH. - A KH betűk nyilvánvalóan a katonai hírszerzésre utalnak állapítottam meg. - De mi lehet a JB? - Felnéztem a listából. Ryerson és Talia mindketten a fejüket rázták. - Tudják, hogy a tábornokot miért érdekelték pont ezek a nevek? Újabb fejrázás Taliától. Ryerson megvonta a vállát. - Lehet, hogy összefügg a vietnami útjával. - Ezt megtartjuk - közöltem Ryersonnal. Odaadtam Jonesynak a listát. - Semmi gond - felelte az ezredes. - Gondolja, hogy ennek köze lehet a gyilkossághoz? - Nem tudom. - Az órámra néztem. - Nézzék, későre jár! Azt hiszem, mára elég lesz ennyi. - Megvárom Webster századost, aztán bezárok - mondta Jonesy. Ryerson az öve alá gyűrt sapkájáért, nyúlt. - Nos, ha végeztünk... - Rengeteget segített nekünk, ezredes - mondtam.
Ryerson biccentett, és elindult az ajtó felé. Megállt, és láthatóan hirtelen nyugtalan érzés fogta el. - Tudják, az akta eltűnése nagyon kellemetlen kérdéseket vet fel. - Igen? - Nos, a hiányzó akta az iratszekrényben volt, amit általában zárva tartunk. Csak a közvetlen munkatársak tudják a zárkombinációt. - Nem lehet, hogy Watkins tábornok esetleg... esetleg megmondta a kombinációt a gyilkosnak? - kérdezte Talia. Rábámultam az őrnagyra. - De, lehet. Ryersonnak kellett néhány másodperc, mire kapcsolt. Aztán bólintott. - Értem - mondta halkan. - Nos, akkor elbúcsúzom. Jó éjszakát! Az ezredes távozása után Taliához fordultam. - Kemény napja volt ma, Talia. Tegyük el azokat az aktákat, aztán visszaviszem a kocsijához! Az őrnagy láthatóan nagyon elmerült a gondolataiban. - Ó, persze - mondta végül. - Rendben. Magához vette a táskáját meg a kalapját. - Ó, majdnem elfelejtettem! - Kinyitotta a táskáját, és keresgélni kezdett benne. - Ma délelőtt hoztam el ezeket a tábornok úrnak. Úgy terveztem, hogy... majd odaadom neki, amikor... - Az ajkába harapott, aztán előhúzott a táskájából egy vastag, sárga csomagot. Megnéztem, mi van az oldalára írva. Kodak. Taliának remegett a keze, amikor átadta a csomagot. - A tábornok úr vietnami útján készült fényképek. Azt hiszem... én nem lennék képes megnézni őket. Kiment az irodából. - Kissé különös - mormogta Jonesy. Elkezdtem kirakosgatni a fényképeket az íróasztalra, miközben Jonesy, arcán tűnődő kifejezéssel, még mindig az ajtóra meredt, amin Talia kiment. - Mi olyan különös? Jonesy nem válaszolt rögtön. - Csak elgondolkodtam, uram! Kissé furcsának találom, hogy Swanson őrnagy nem tudott a hiányzó aktáról. Láttam, hogy az este folyamán abban a fiókban is keresgélt.
Megvontam a vállamat. - Nehéz napja volt. Biztos vagyok benne, hogy csak egyszerűen nem vette észre. - Az utolsó fényképet is kitettem az asztalra, összesen harminc volt. - Hát igen, lehet. - Nézzen csak ide - mondtam. A fényképek többségén a tábornok szerepelt különböző vietnamiak társaságában; voltak közöttük katonák és hivatalos megjelenésű civilek is, akiket kormányzati embereknek véltem. A vietnamiak mosolyogtak. Watkins tábornok mindig komor arcot vágott. Az első hat képet tanulmányoztam. A tábornok hatalmas kőépület előtt; a tábornok parányi, csupasz helyiségben; a tábornok fallal körülkerített udvarban sétál; a tábornok szögesdrót kerítés előtt; a tábornok óriási, betonfalú helyiségben. - Mind börtön - állapította meg Jonesy. - Eltűnt katonákat keresett a tábornok, ebből is látszik. Bólintottam. - Ki készítette a fényképeket? Ismét figyelmesen nézegetni kezdtem a képeket. A tábornok volt rajtuk az egyetlen fehér ember. - Valószínűleg a tolmács. Valami egyetemi tanár. - Ez az ember? - Jonesy rámutatott az egyik fényképre, ami a tábornokot ábrázolta meg egy khakiszínű zubbonyt és szalmakalapot viselő, robusztus férfit. - Valószínűleg igen - feleltem. - Jól megtermett pasas. Úgy néz ki mint egy szafarivadász jegyezte meg Jonesy, aztán elkáromkodta magát, pedig szinte sohasem szokott káromkodni. Egy pillanattal később én is kapcsoltam. A kalap miatt nem vettem észre. Éreztem, hogy felgyorsul az érverésem. - Jézusom, uram - mondta. - Csak nem gondolja, hogy... - Talia! - kiáltottam. - Jöjjön ide! - Igen, ez Masonis professzor - jelentette ki Talia, miután figyelmesen megnézte a fényképet. Az íróasztal mögött ült, mi ketten meg ott álltunk mögötte. - Biztos benne?
Talia hosszan és kérdőn nézett rám, aztán bólintott. - Az elmúlt másfél hónapban itt töltött néhány hetet, és a vietnami útról tárgyaltak a tábornokkal. - Járt ide, az irodába? Talia bólintott, és hozzátette: - Nagyjából kéthetente jött Washingtonba, és néhány napig maradt. - Mit tud róla? Talia bizonytalan pillantást vetett rám. - Nem túlzottan sokat, csak annyit, hogy állítólag Vietnammal kapcsolatban komoly szakértőnek számít. A tábornok kedvelte. Masonis professzor rendes, kedves embernek tűnt. Jó humora van. És egyedülálló. Jonesy halkan köhintett. Talia ellenséges pillantást vetett rá. - Nem visel jegygyűrűt, főtörzsőrmester. - Csípőre tette a kezét. - Hadd halljuk, Jensen alezredes! Mi következik ebből? - Legyen türelemmel, Talia! Mást nem tud róla? Például azt, hogy miről beszélgetett a tábornokkal? - Nem. Egyszer együtt vacsoráztunk a tábornok lakásán. Nem sokat beszélt magáról, de elbűvölően viselkedett. Szereti a golfot. Órákon keresztül beszélgetett a golfról a tábornokkal. Már szinte úgy éreztem, nem akarják szóba hozni a vietnami utat. - Talia hátratolta a székét az íróasztaltól, és az ajtó közelében álló könyvespolchoz ment. Két keménykötésű könyvvel a kezében jött vissza. - Ezek talán segítenek. Az első könyv címe így szólt: A vereség oka: a vietnami háború kritikus elemzése. A másik pedig: Eltűnt katonák - Amerika szégyene. Mindkét könyv szerzője dr. Theodore Masonis volt. - A tábornok olvasta ezeket a könyveket - mondta Talia. Egész jónak találta őket. Megnéztem az egyik könyv hátlapját. A fényképen egy finom arcvonalú, markáns, intelligens tekintetű férfit láttam. De engem nem az arca érdekelt. A hajára meredtem. Dús hajkorona. Szépen rendben tartott, fehér haj. Az életrajz rövidke volt. Dr. Masonis az Orientalisztika Tanszék professzora a Duke Egyetemen. Ezután tudományos pályafutásának áttekintése következett, majd az eddig publikált öt könyv címe. De az utolsó sor volt az, ami fölkeltette az érdeklődésemet. - A szemét disznó - mondtam.
- Mi az, uram? - kérdezte Jonesy. Lassú mozdulattal becsuktam a könyvet. - Masonis Ezüst Csillagot kapott Vietnamban. Jonesy szemöldöke felszaladt. - Na és? - kérdezte Talia. - Holnap reggel az legyen az első dolga, hogy ellenőrzi őt utasítottam Jonesyt. - Uram, elárulja nekem, hogy miről beszélnek? - érdeklődött Talia. - Értettem, uram, az első dolgom lesz - mondta Jonesy. - Uram? Megfordultam, és nagyon mérges, kék szemek meredtek rám. Válaszoltam Talia kérdésére. Talia bevezetett minket a fogadótér túloldalán lévő irodahelyiségbe, ahol az adminisztrátorok dolgoztak Volt benne négy íróasztal, két fénymásoló, két lézernyomtató, egy faxgép és a szokásos iratszekrények meg könyvespolcok. A jelek szerint a légierő vezérkari főnökének irodájában jelentős mennyiségű papírmunka szükségeltetett. Talia odament az egyik iratszekrényhez, kinyitotta, és elővett egy zöld iratgyűjtőt. - Néha a tábornok meg dr. Masonis lementek az egyesített vezérkarhoz - mondta Talia. - Többnyire a tábornok ottani irodájába. Azt hiszem, csak némileg nyugodtabb körülmények között akartak beszélgetni. Idefent néha egészen hektikus viszonyok vannak. De azt tudom, alezredes, hogy dr. Masonis már leadta az ideiglenes belépő kártyáját. - Kinyitott egy iratrendezőt, és lapozgatni kezdett benne. - Ha ma be akart volna jutni, mindenképpen kísérőre lett volna szüksége. - Talia elhallgatott, gondterhelten ráncolta a homlokát. - Ezt nem értem. -Mit? - Visszavettük az első belépő kártyáját, de... - Az elsőt? Kiadtak még egyet? Talia kissé kábán bólintott. - Biztosan akkor történt, amikor ebédelni voltam. Talia válla fölött megnéztem az utolsó bejegyzést: Dr. Theodore L. Masonis, szép, takaros nyomtatott betűkkel. Aztán egy aláírás - olvashatatlan macskakaparás - a „jóváhagyva” rubrikában. Megnéztem a dátumot.
- Jóságos isten! Ez a mai nap. Illetve most már a tegnapi. Ez pedig azt jelenti... - Itt volt, uram - mormogta Talia. - Ez az aláírás pedig a tábornoké. - Könnyen lehet, hogy megvan a gyilkosunk - állapította meg Jonesy. - Tévednek - mondta Talia kissé túl gyorsan. - Ő nem... nem ölhette meg a tábornokot. Talia reakciója meglepett. - Miért nem? A nő félrenézett. - Hát... annyira... kedvesnek tűnt. Ahogy Ted Bundy is, tettem hozzá magamban. Talia menedzserkalkulátorában megvolt dr. Masonis északkarolinai telefonszáma. Felhívtam. A telefonhívás látszott a leggyorsabb eljárásnak arra, hogy kizárjuk Masonist a lehetséges gyanúsítottak sorából. Nem lett volna elég ideje arra, hogy megölje Thót, aztán visszamenjen Észak-Karolinába. A telefon kicsöngött. Valójában nem készültem fel arra, hogy mit mondjak. De igazából nem is számítottam rá, hogy Masonis felveszi a telefont. A negyedik csengetés után kattanás hallatszott. Üzenetrögzítőre felvett hang szólalt meg. Mély, öblös hang. - Halló, Ted Masonis vagyok. Sajnálom, de... Letettem a kagylót. Az órámra néztem. Hajnali kettő múlt. Reggelig várnunk kell Masonis felkutatásával. Talia kimerültnek látszott. Bármennyire is tiltakozott, megmondtam neki, hogy hazaviszem. Felhívtam a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály mobilszámát. Dolenz hadnagy vette föl a telefont. Tippett elment Owens dokihoz a Walter Reed Kórházba. Dolenz megígérte, hogy valakivel elviteti a Lexust az őrnagy lakásához, Falls Churchbe. Kifelé menet megálltam egy szóra Websternél. Azt mondta, már a munka vége felé jár. Kilenc személy jöhet szóba. Vigyorogva hallgatott, amikor közöltem vele, hogy hazaviszem Taliát. Útközben Talia csöndes, szinte tűnődő volt. Egy városi bérházban lakott. Mivel nem volt forgalom, az út alig húsz percig tartott. Miután kiszállt a kocsiból, Talia, arcán zavart kifejezéssel, felém fordult. - Alezredes, komolyan mondtam. Nem hiszem, hogy dr. Masonis képes lenne embert ölni. Nem tudom megma-
gyarázni, de... szerintem téved. - Kipattant a kocsiból, mielőtt bármit is válaszolhattam volna. Néztem, ahogy gyors léptekkel elsétál a ház felé. Ott ücsörögtem a kocsiban, és csóváltam a fejemet. Miért védelmezi ilyen hevesen a tanárt, ha csak egészen rövid ideje és csupán felületesen ismeri? Lehet, hogy ő meg Masonis...? Gondolatban sem akartam befejezni a mondatot. Amint beléptem a nappalinkba, rögtön tudtam, hogy bajban vagyok. Feleségem, Jean, fürdőköpenyben, összekulcsolt kézzel, keresztbe tett lábbal ült a kanapén, és kritikus pillantással méregetett. Bátortalanul rámosolyogtam. - Szia, drágám! Mit csinálsz? - Túl fiatal hozzád, Charles! Szerintem úgy nagyjából huszonhét éves lehet, szőke, nagy cicikkel, és az IQ-ja annyi, mint egy káposztának. - Kiről beszélsz, drágám? Jean negédesen elmosolyodott. - Hát ki másról, mint arról a szegény fiatal kis teremtésről, aki most telefonált, és fölverte az egész házat. Közölte, hogy feltétlenül beszélnie kell Jensen alezredessel. Lennék olyan kedves megmondani az alezredes úrnak, hogy azon nyomban hívja őt vissza, amint hazaérkezett! Leültem Jean mellé a kanapéra, és megfogtam, a kezét. Bátorítólag hatott, hogy nem húzta vissza. - Drágám, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! Jean az arcomra függesztette a tekintetét. - A Talia név ismerősen hangzik? Említette, hogy csak néhány perce jöttél el a lakásából. Felpattantam. - Jézusom! Watkins tábornok szárnysegédje volt Talia. Éppen most vittem haza. Szörnyű napja volt szegénynek. - Afelől semmi kétségem. - Jean, ő találta meg a holttestet. - Ó! Jaj, Charlie, csak vicceltem! - Nem mondta, mit akar? Jean megrázta a fejét. Előkerestem a jegyzetblokkomat, aztán a kisasztalkán álló telefonért nyúltam. Talia az első csengetésre felvette, - Már nagyon vártam a hívását.
- Mi történt? Talia nem válaszolt rögtön. - Volt egy üzenet a rögzítőmön. Randevút kér tőlem. - Kicsoda? Hosszú csend. - Dr. Masonis.
11 Eltartott néhány másodpercig, mire felfogtam, miről is van szó. Nagyon mérges lettem. Éles hangon szólaltam meg: Rendben van, Talia, mondjon el mindent! De most semmit se hagyjon ki! Világos? Talia esküdözött, hogy nincs közöttük semmi... egyelőre. Csak beszélgettek néhány alkalommal, többnyire az irodában, és persze a vacsoránál. Érezte, hogy a férfi érdeklődik iránta. És az igazat megvallva, ő is vonzónak találta Masonist. De nem volt idő, és különben is, kínosnak érezték a helyzetet, hiszen a tábornok ott volt a közelükben. Mindennek ellenére, amikor a tábornok és Masonis visszatértek Hanoiból, a férfi felhívta őt. Azt kérdezte Taliától, lenne-e kedve vele vacsorázni, amikor ő, Masonis legközelebb Washingtonban lesz. Talia igent mondott. - Ennyi? - kérdeztem, még mindig bosszúsan. - Igen. A hívása óta nem hallottam felőle, az pedig már több mint két hete volt. - Telefonszámot nem hagyott? Nem mondta meg, hol szállt meg? - Nem. Azt mondta csak, hogy holnap majd megint hív. - Akkor ne menjen dolgozni! Azt akarom, hogy ott legyen, amikor bejön a hívás. Majd szólok Ryerson ezredesnek, hogy nem lesz bent holnap. - Rendben. - És elintézem, hogy Webster százados meg néhány ember menjen oda magához. Ő majd megoldja, hogy be tudjuk mérni a hívást. Néma csend a vonal túlsó végén. - Talia?
- Itt vagyok. Csak azon gondolkodtam, hogy így nem nagyon áll össze a kép. Úgy értem, ha ő a gyilkos. - Nem világos, hogy mire gondol. - Nem stimmel, hogy randevút kér tőlem. Megöl két embert, aztán felhív egy nőt, és találkozni akar vele? Nem tudtam mit válaszolni, ahogyan azt sem tudtam, miért vagyok olyan mérges attól, amit Talia mond, pedig az voltam, semmi kétség. - Nézze meg, hogy az ajtók meg az ablakok rendesen be vannak-e zárva! - morogtam zsémbesen. - Webster százados reggel ott lesz az embereivel. - Hm... rendben van, uram! Letettem a telefont. - Halló, itt Jim Rockford - mondta az üzenetrögzítő, és a beszélő meglepően jól utánozta James Garnert. - Ha-ha, nem is. Johnny Webster üzenetrögzítőjével beszél... A sípszó után üzenetet hagytam, aztán felhívtam Lee hadnagyot. A nyomozó, aki fölvette a telefont, megadott egy rádiótelefon-számot. Felhívtam, de valaki azt mondta, hogy várjak egy percet. Végül aztán Lee ott volt a vonal túlsó végén. Közölte, hogy még nem találták meg a fiút. Beszámoltam neki dr. Masonisról meg az üzenetről Talia rögzítőjén. Azt is elmondtam, hogy majd holnap délelőtt odaadom neki az egyik könyvborítót meg egy fényképet Watkins tábornokról. Lee erre azt válaszolta, hogy nyomban odaküld egy kocsit. Felnyögtem. Aztán hátradőltem a pamlagon, és lehunytam a szememet. A francba, Taliának igaza volt, szögeztem le magamban. Nehéz elhinni, hogy Masonis felhívja őt, ha tényleg ő a gyilkos. De persze, ha azt hiszi, hogy megússza... - Drágám! Kinyitottam a szememet. Jean az ölére mutatott, odatettem a fejemet. Masszírozni kezdte a halántékomat. - Minden rendben? A szemébe néztem. - Most már igen. Hogy ment Stacynek? - Jól. Gyönyörűen táncolt. Csak két apró hibája volt. Büszke lettél volna, Charlie! Elmosolyodtam. - Mindig az vagyok. Azt is elmondod, hogy hányadik lett?
- Második. Az a bájos kis Margaret Han káprázatosán hegedült egy Chopin-dalt. Megérdemelte az első helyet. - Stacy hogyan fogadta? Jean végigfuttatta ujjait a hajamon. - Stacy azt mondta: „Anyu, örülök, hogy Margaret lett az első”. Megkérdeztem, miért. „Mert jobb volt, mint én.” Mit szólsz ehhez, Charlie? Megszorítottam a kezét. - Nagyon rendes gyerekeink vannak, Jean! Feleségem elérzékenyülve mosolygott. - Hát igen, az biztos! Becsuktam a szememet. Jean még néhány percig masszírozta a fejemet, aztán gyöngéden szájon csókolt. - Csinos? Tudod, a lány, aki telefonált. Ismét a szemébe néztem, de most csibészesen vigyorogtam. Csak nem vagy féltékeny? - Hát persze, hogy nem! Csak kíváncsi. Fölnevettem. - Mert ha mégiscsak az lennél, az nagyszerű. Sok-sok évi házasság után féltékenykedni kezd a feleségem. Azt mutatja, hogy jelentek még neki valamit. - Férfiak! - Félretolta a fejemet az öléből. - Megyek, lefekszem. Kuncogva nevettem, és végigheveredtem a pamlagon. Már majdnem aludtam, amikor megszólalt a csengő. Rita, a nyomozónő most is olyan savanyú arcot vágott, mint máskor. Odaadtam neki Masonis könyvét. Négy óra körül betántorogtam az ágyba, és mielőtt álomba szenderültem, Tippetten meg azon az üvegen járt az eszem. A francba azzal a hülyével!
12 Kedd Valaki rázogatott. - Charlie! Charlie! - Erőteljesebb rázogatás. - Charlie! Felnyögtem: úgy éreztem magam, mintha bekábítószereztek volna. Kinyitottam a szememet. Napfény szűrődött be a redőny résein. Jean ott állt fölöttem.
- Na végre! Azt hittem, már meghaltál. - Jean az éjjeliszekrényen álló telefonra mutatott. - Jones főtörzsőrmester. Felültem. Kilencre állítottam be az ébresztőórát. - Mennyi az idő? - Majdnem kilenc. Szalonnás tojás vagy gabonapehely? - Mmm... gabonapehely, drágám. - Fölemeltem a kagylót, megköszörültem a torkom. - Mi a helyzet? Jonesy monoton hangja szólalt meg. - Jensen alezredes úr? - Én vagyok az, Jonesy! Félig még alszom. - Uram, be kellene kapcsolnia a tévét. Ötös csatorna. Most adják a sajtótájékoztatót Watkins tábornok meggyilkolásáról. - A francba! Szememmel a tévé távirányítóját kerestem, amit, mint általában, most sem láttam sehol. - Tartsa a vonalat, Jonesy! Kiugrottam az ágyból, bekapcsoltam az öltözőasztalkán álló hordozható tévét, és megkerestem a megfelelő csatornát. Clayton Holmes tábornok, az egyesített vezérkari bizottság elnöke az emelvényen állt a Pentagon sajtótermében; rendjelszalagjai és kitüntetései csillogtak az erős fényben. Királyi, méltóságteljes, szinte fenyegető látványt nyújtott. - Jelen pillanatban - mondta éppen a tábornok - még nem szolgálhatok részletekkel a nyomozás állásáról, ami a brutális kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság tettese után folyik. De annyit elmondhatok, hogy minden rendelkezésre álló erőnkkel keressük azt a személyt, aki felelős ezért a bűntényért. Legyenek nyugodtak... Felkaptam a telefont. - Az irodában van? - Igen, uram! - Nem tudja, Webster megkapta az üzenetet Swanson őrnagygyal kapcsolatban? - A százados magához vette a szükséges felszerelést, és éppen most ment el Jurgensszel meg Petersszel. És még valami: Gutierrez őrnagy kereste a Pentagonból. Azt kéri, hogy minél hamarabb menjen be hozzá. - Találkozzunk az irodájában fél tizenkettőkor. - Értettem, uram! Átnéztem az eltűnt katonák listáját. Találtam valami érdekeset. - Folytassa!
- Mindegyik katona az egyes kategóriába tartozik. Ez azt jelenti, hogy az észak-vietnamiak hivatalosan igazolták, hogy hadifoglyok. - Aha. - Amit igazán érdekesnek találtam, az a földrajzi koordináták által meghatározott terület. Ellenőriztem a térképen. Az összes katona a demilitarizált zónától alig valamivel északra tűnt el, egy körülbelül tizenöt kilométeres hatósugarú körben. A legtöbbnek a gépét lelőtték. - Mire akar kilyukadni, Jonesy? - Lehet, hogy együtt internálták őket. Ugyanabba a táborba kerültek. Amennyiben ez valóban így van, és közülük egyetlenegy sem jött vissza... Megdörzsöltem az arcomat. Jonesy feltevése meglehetősen nyugtalanító volt. - Küldje el nekem a listát faxon! Majd felveszem a kapcsolatot a katonai hírszerzéssel. És változott a terv. Watkins tábornok irodájában találkozzunk! - Letettem a telefont. Megpróbáltam a tévére koncentrálni, de állandóan az jutott az eszembe, amire Jonesy célzott. De hát miért ölték volna meg az észak-vietnamiak a hadifoglyokat, az értékes portékát az alkudozásban? Ennek így nincs semmi értelme. Belém nyilallt valami. Eszembe jutott a szóbeszéd, ami azután kapott lábra, hogy a hadifoglyok hazatértek. Azt beszélték: az észak-vietnamiak valamiképpen biztosítani akarták, hogy megkapják azt a tízmilliárd dollárt, amit Nixon ígérete szerint a háború vége után fizetnek ki nekik. Nem, a hadifoglyok legyilkolása teljesen értelmetlen lett volna. De ha közülük néhányat életben hagytak... - Jézusom! Egészen biztos voltam abban, hogy Holmes tábornok beszél, mondjuk, tíz percen keresztül, válaszol néhány kérdésre, aztán esetleg átadja a szót a védelmi minisztérium államtitkárának, majd a Pentagon szóvivője következik. Általában így szokott zajlani. A nagyágyúk csak azért vannak jelen a sajtótájékoztatón, hogy hangsúlyozzák az esemény fontosságát.
Most azonban már húsz perc is eltelt, és Holmes még mindig beszélt. Sajtótájékoztató helyett dicshimnuszt hallhattak az egybegyűltek: Holmes tábornok alapos részletességgel idézte fel Watkins pályafutásának állomásait, illetve közös élményeiket a hadifogságban. Különösképpen az volt lenyűgöző, ahogyan Holmes átalakult a beszéde közben. A változás olyan finom volt, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet. Holmes vonásai fokozatosan kisimultak, a hangja meg-megremegett. Aztán jöttek a szavak, mondatok közti szünetek: egyre hosszabbak és egyre gyakoribbak. Végül pedig, egy drámai pillanatban a tábornok hátralépett az emelvényről. A kamera az arcára közelített. Most már lehetett látni a fájdalmat, a vöröslő szemeket, a remegő ajkat. És ekkor legördült egy könnycsepp a bal orcáján. Egyetlen, árva könnycsepp, amit a tábornok lassú, megfontolt mozdulattal letörölt az arcáról. - Na ne - dörmögtem a tévének. Az nem lehet, hogy ez ugyanaz az ember, aki olyan sztoikus nyugalommal szemlélte Watkins megcsonkított holttestét. Aztán eszembe jutott valami. Holnap a tábornok fájdalomtól meggyötört arca ott lesz az újságok első oldalán az egész országban. A televíziós társaságok majd részleteket adnak a sajtótájékoztatóról az esti híradóban. Az öreg, harcedzett katonában megláthatja mindenki az érző szívű embert. Amennyiben Holmes tényleg a Fehér Házra kacsingat fél szemmel - és azt beszélik, hogy így áll á dolog -, akkor ez bizony szavazatokat jelent. Sok-sok szavazatot. - Te ravasz disznó - mormogtam. Holmes mély levegőt vett, és előrelépett. Egyenesen belenézett a kamerába, és felindult hangon szólalt meg. - Amikor megnéztem Watkins tábornok megcsonkított holttestét, arra gondoltam, hogy ennek a férfinak, aki számos olyan veszélyes helyzetet élt túl, amiben sokan mások az életüket vesztették, nem lett volna szabad ilyen kegyetlen körülmények között meghalnia. Az is mélyen szíven ütött, hogy ez a szörnyűséges haláleset azt jelenti: Watkins tábornok nem fejezheti be azt a munkát, amit egy törvény előkészítésénél végzett, pedig ebben is megmutatkozhatott volna, hogy a tábornok milyen nagyszerű amerikai hazafi. Holmes szünetet tartott, - A múlt hónapban Watkins tábornok Hanoiba utazott, abba az országba, ahol oly sok szenvedésben volt része. Nagyon sokáig vívódott, nem tudott döntésre jutni,
hogy támogassa-e a vietnami kapcsolatok normalizálására irányuló elnöki célkitűzéseket. Ha volt valaki, akkor az Watkins tábornok, aki pontosan tudta, hogy a vietnamiak becsületesen elszámoltak-e az eltűnt amerikai katonákkal. Hitetlenkedve meredtem a képernyőre. Holmes arra használja fel ezt a lehetőséget, hogy megtámogassa az elnök politikáját. Holmes szemévei végigpásztázott a közönségen, aztán ismét a kamera felé fordult. - Tegnap Watkins tábornok eljött hozzám, és közölte velem, hogy úgy döntött: támogatni fogja az elnök abbéli törekvéseit, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el Vietnamot. Watkins tábornok végül arra a meggyőződésre jutott, hogy Vietnam egyetlen amerikai katonát sem tart fogságban. „Nem lehet az idők végezetéig haragot tartani” - mondta. Holmes egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy kicsit összeszedje magát; így még izgatottabb várakozás előzte meg a következő szavait. Hangja mély megindultságról árulkodott. - Ha Watkins tábornok meg tudott bocsátani, akkor én is meg tudok bocsátani. Hivatalosan bejelentem: minden erőmmel támogatni fogom, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el Vietnamot. Döbbent csend fogadta a szavait. Aztán záporozni kezdtek a kérdések. Két egyenruhás férfi jelent meg az emelvényen, és lekísérték a tábornokot. Újabb kiáltozások. A Pentagon sajtószóvivője vette át Holmes tábornok helyét, és csendet kért. Újabb kérdések... De már nem figyeltem oda. Azon törtem a fejem, hogy Watkins tábornok vajon miért gondolta meg magát. És vajon azért ölte meg valaki, mert meggondolta magát? A dolgozószobámban voltam, amikor megszólalt a telefon. Éppen becsúsztattam a zakóm zsebébe a Jonesytól kapott faxot. Ma reggel hajszálcsíkos, szürke öltönyt vettem fel. - Drágám! - kiáltott Jean odalentről - Fölveszed? - Jensen alezredes? - kérdezte egy férfihang, amikor a fülemhez tettem a kagylót. - Igen. - Hála istennek! Már kerestem az irodában. Ön vezeti a nyomozást Watkins tábornok meggyilkolása ügyében? - Tulajdonképpen csak segédkezem benne. Tippett ezredes... - De Watkins tábornok a légierő tisztje volt.
- Biztosan nem azért telefonált, hogy hatásköri kérdésekről vitatkozzunk. Mit tehetek önért? - Azt hiszem, beszélnünk kellene. - Ön kicsoda? - John Birelli vagyok. - Az az ezredes, aki a hadifoglyokkal és az eltűnt katonákkal foglalkozó irodát vezette a hírszerzésnél? - Igen, de már nyugállományban vagyok. Most az eltűnt katonák felkutatására alakult szervezetet irányítom. Látta az Ötös csatornát? Holmes tábornok sajtótájékoztatóját? - Igen. - Hazudik. - Tessék? - Holmes tábornok hazudik Watkins tábornokkal kapcsolatban. Watkinsnak esze ágában sem volt támogatni Vietnam elismerését. - Hogy érti ezt? Ha van valami információja... - Mondjon meg nekem valamit! Találtak fényképeket Watkins tábornok lakásában? Képeket hadifoglyokról? - Mire gondol pontosan? - Higgye el nekem, tudná, miről beszélek, ha látta volna őket! Efelől semmi kétségem. Nézze, most nincs sok időm. A Capitol Hillre kell mennem. Ráér ma este? Mondjuk, hétkor? - Igen, de... - Tényleg sietnem kell. Van egy tolla? - Mi van azokkal a fényképekkel, amiket említett? - Nem telefontéma. Akarja tudni a címet vagy nem? - Várjon. Oké, mondhatja! - Manassas közelében van. Miután lejegyeztem az útbaigazítást, leírtam, hogy John Birelli. Aztán egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér. John Birelli... J. B. Ugyanazok a kezdőbetűk, amik Watkins tábornok listáján szerepelnek a Forrás megjelölés alatt.
13 Sok előnye van annak, ha az ember a főváros, Washington közelében lakik, de azt hiszem, mindet odaadnám, ha olyan helyen élhetnék, ahol valóban mozognak a kocsik a forgalomban. Egy hatalmas kamionnak köszönhetően majdnem egy óráig tartott, mire eljutottam a 395-ös úton a Pentagonhoz; normális körülmények között ez az út harmincöt percnél nem tart tovább. De legalább volt időm, hogy John Birelli telefonhívásán elmélkedjem. Egész komolyan úgy gondoltam, hogy a férfi téved. Na persze, Holmes tábornok saját politikai tőkéje gyarapítására használta a sajtókonferenciát. Na és? Sokszorosan kitüntetett, négycsillagos tábornok, aki játszik a gondolattal, hogy indul az elnökválasztáson: De miért hazudna Watkins döntésével kapcsolatban? Holmes személyesen nem érdekelt a Vietnam hivatalos elismerésével öszszefüggő politikai vitában. Nyugodtan mondhatta volna, hogy Watkins ellenzi az elnök politikáját, és még így is remekül sikerülhet a sajtótájékoztató. De Birelli telefonja megerősítette azt, amit Talia mondott. Azt ugyanis, hogy a tábornok, legalábbis kezdetben, határozottan ellenezte Vietnam elismerését. Ha föltesszük, hogy mindketten igazat mondtak, akkor Watkins minden valószínűség szerint az utóbbi néhány napban gondolhatta meg magát. Eszembe jutott a huszonhárom név az eltűnt katonák listáján. Van valami összefüggés közöttük és Watkins tábornok halála között? És miféle fényképekről beszélt Birelli? Miközben behajtottam a Pentagon déli parkolójába, már érezni kezdtem a kezdődő fejfájás figyelmeztető jeleit. Ha valaki el akar igazodni a Pentagon folyosóin, tisztában kell lennie azzal, hogy az épület tervrajza fölöttébb hasonlatos a kerékagyhoz és a belőle kiálló küllőkhöz. Öt koncentrikus kör illetve folyosó, A-tól E-ig elnevezve, veszi körbe a középpontot. Tíz függőleges folyosó (a küllők) keresztezi őket; ezek számmal vannak jelölve, 1-től 10-ig. Az iroda száma alapján az ember pontosan meghatározhatja, hol van a szóban forgó helyiség. Például a
3C322-es iroda a harmadik emeleten van, a C-körben, a 3-as folyosón. Tíz óra körül besétáltam a hadifoglyokkal és az akció közben eltűnt katonákkal foglalkozó különleges irodába, ami az első emeleten, a katonai hírszerzés biztonságos irodáinak labirintusában kapott helyet. Még mielőtt elindultam volna otthonról, betelefonáltam, így az osztály vezetője, Randy Butcher ezredes már várt. A titkárnője csak intett, hogy menjek be. Sohasem találkoztam Randy Butcherrel, a szárazföldi haderő ezredesével, de egy-két alkalommal láttam már a televízióhíradóban. Az akció közben eltűnt katonák ügyében ő volt a kormány első számú sajtószóvivője. Zömök, jó felépítésű férfi volt. fél centi hosszú kefe frízurával, és olyan karizmokkal, amiket Popeye is megirigyelhetett volna. Arcán hatalmas, barátságos mosollyal állt fel az íróasztala mögül, hogy üdvözöljön. - Nos, mit tehetek a Különleges Nyomozati Osztályért, alezredes? - Az egyik székre mutatott. Leültem, és a zsebembe nyúltam. - Köszönöm, hogy időt szakított rám, ezredes! Hallott Watkins tábornok meggyilkolásáról? Butcher arca elkomorult. - Csúnya ügy. Maga vezeti a nyomozást? Bólintottam, és kitettem az íróasztalra a Jonesytól érkezett faxot. Butcher elé csúsztattam. - Watkins tábor kapott egy listát önöktől akció közben eltűnt katonákról. Azok a nevek érdekelnek, amelyeket a tábornok kiválasztott. Mit tudna mondani róluk? Butcher a kezébe vette a listát. Néhány pillanattal később felnézett. - Ezek eltűnt katonák Cao Dinh-ből. - Cao Dinh? - Hadifogolytábor. Kér kávét? Bólintottam. - Tej nélkül. Butcher bekapcsolta a házi telefont. – Jeri, hozza be nekem azt az aktát, amiben Watkins tábornok múlt heti levele van. És kérek két kávét is tej nélkül. Fölegyenesedtem ültömben. - Tehát ezek a katonák mind hadifoglyok voltak ugyanabban a táborban? Butcher rámeredt a faxra. - Azt hiszem, van itt egy-két név, ami később kerülhetett a listára. Mi tizennyolc vagy tizenkilenc
nevet adtunk át a tábornoknak. - Hátradőlt a székében. - Még sohasem hallott Cao Dinh-ről? Megráztam a fejem. Kinyílt az ajtó. A titkárnő jött be, a kezében kis tálca a kávéval, a hóna alatt pedig egy akta. Miután kiment a szobából, Butcher, kezében a bögrével, hátradőlt a székében. Kinyitotta az aktát, amin a Top Secret felirat díszelgett. - Igen, igen. Watkins tábornok bizonyos hadifoglyok azonosítását kérte, akik Cao Dinh-ben voltak. Tizennyolc nevet szedtünk össze. Fogalmam sincs, hogy a többit honnan szerezte. Kortyolt egyet a kávéból. - Cao Dinh hadifogolytábor volt körülbelül hét kilométerre északra a demilitarizált zónától. Ezerkilencszázhatvanhatban építették. Elsősorban gyűjtőhelynek használták olyan hadifoglyoknak, akiket később Hanoiba szállítottak. Ezerkilencszázhetvenegyben egy tengerészgyalogos felderítőraj foglyul ejtett két katonát, akikről később kiderült, hogy őrök Cao Dinhben. Akkor hallottunk először erről a táborról. - És ezektől az őröktől megtudták a foglyok nevét? Butcher bólintott. Lassan beszélt, mintha minden szavát gondosan szeretné megválogatni. - Néhányat, de nem az összest. Készültek tervek a táborok megrohamozására és a foglyok kiszabadítására. De néhány hónappal később felfedeztük, hogy a tábor már nem működik. Az volt a feltételezésünk, hogy az északvietnamiak idegesek lettek, talán az eltűnt örök miatt. Úgy gondoltuk, hogy a hadifoglyokat átszállították Hanoiba. - És valóban ezt tették? Némi hallgatás után: - Nem. Azt vártam, hogy az ezredes részletesebb választ ad. Nem tette. - Akkor hová kerültek a foglyok? - kérdeztem. - Nem tudom megmondani. - Nem tudja vagy nem akarja megmondani? Butcher állkapcsa megfeszült. - Nem tudom megmondani. Letette a bögrét. - Nem sikerült igazolnunk a feltevésünket, hogy azokat a hadifoglyokat átszállították volna bármelyik más táborba. Felszaladt a szemöldököm. - Azt akarja mondani, hogy senki sem látta ezeket a katonákat azután, hogy Cao Dinh-be kerültek? Maga szerint mi történhetett? - Nehéz lenne ezt megmondani - válaszolta Butcher óvatosan.
- Azt gondolja, hogy az észak-vietnamiak szándékosan visszatartották őket? - A fenébe, dehogyis! Ne mondja nekem, hogy maga szerint ott maradtak hadifoglyok Vietnamban! - Természetesen én is hallottam mindenféle szóbeszédet. - Nézze, a hivatalos lista szerint akció közben eltűnt kétezerkétszázharmincegy katonáról van tudomásunk. Tudja, hogy mit jelent ez valójában? Egyetlen átkozott dolgot: van kétezerkétszázharmincegy holttest, amit nem találtak meg. Ennyi. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy életben vannak. A jelek szerint Butcher nagyon otthonosan mozgott ebben a témában; biztos, hogy már sokszor előadta ezt az érvelést. Nem szóltam semmit. Az ezredes rám emelte a tekintetét. - Maga a légierőnél szolgál. Fölteszem, hogy repült vadászrepülőkkel. - Úgy van. - Tegyük fel, hogy egy F-4-esen repül. Vietnam fölött. Kinéz jobbra, és még éppen látja, hogy a szélső pilóta gépét darabokra tépte egy irányított lövedék. A gép szó szerint szétporlad a szeme láttára. Ejtőernyő nincs. Két haverja odaveszett. Amikor visszamegy a támaszpontra és leszáll, milyen jelentést ad? - Nos... jelentem, hogy a gépet lelőtték. Butcher előrehajolt. - Azt mondja, hogy a pilóták meghaltak? - Persze. Az ezredes megrázta a fejét. - A legtöbb vadászrepülő egységnél nem így jártak el. A család érdekében. - Ezt hogy érti? - Ha jelenti, hogy a haverjai az F-4-esben harc közben elestek, a családok kapnak egy egyszeri segélyt, ami a haláleset miatt megilleti őket, és kész. De ha maga azt mondja, hogy esetleg kinyílt az ejtőernyő, akkor a feleségek meg a gyerekek folyamatosan, havonta kapják, ami jár nekik, nem beszélve a lakóhely biztosításáról meg az egyéb juttatásokról... És ez így megy éveken keresztül. Ráadásul a havi ősszeg egyre nagyobb, ugyanis az akció közben eltűnt katonákat automatikusan előléptetik egészen az ezredesi rendfokozatig. A különbség több százezer dollárban mérhető. Akkoriban sok fickó úgy gondolta: így tud gondoskodni egy jó barát családjáról. - Még akkor is, ha a családokban hamis reményt keltenek?
- Jobb, mintha anyagi gondokkal küszködnének - De ez, persze, nem magyarázat arra, hogy miért van... hány név is? Több mint kétezer név az akció közben eltűnt katonák listáján. - Nem. Ez javarészt annak köszönhető, hogy miként definiáljuk azt, hogy akció közben eltűnt. A meghatározás lényegében arra utal általában, hogy nincs holttest. Az ilyen esetekben a katona rákerül a listára. - Butcher elhallgatott, és megcsóválta a fejét. Még akkor is, ha tudjuk, hogy halott. - Miért nem változtatják meg a szabályokat, hogy az akció közben eltűnt minősítést módosítani tudják harc közben elesett minősítésre? Az ezredes felhorkantott. - Isten a tanúm rá, hogy megpróbáltuk. Még ezerkilencszázhetvenhétben kezdtük el: azok a katonák, akikről tudtuk, hogy halottak, harc közben elesett minősítést kaptak azzal a kiegészítéssel, hogy a holttestnek nyoma veszett. Ennek köszönhetően néhány név lekerült a listáról. Ezerkilencszázhetvenkilencben akció közben eltűnt katonák családjai pert nyertek a hadsereg ellen. Á kongresszus is belekeveredett az ügybe. A lényeg az, hogy a próbálkozásunk sikertelen volt, és az a néhány név ismét visszakerült a listára, egy-két újjal együtt. Az a szomorú ebben, hogy tudtuk: majdnem mindegyik halott közülük. De mit lehet tenni? Parancsot kaptunk. - Na és a szemtanúk? A fényképek... - Lószart sem érnek! Ezerkilencszázhetvenöt óta ezerötszáz jelentést ellenőriztünk akció közben eltűnt katonákkal kapcsolatban. Tudja, hogy ebből hány vezetett eredményre? - Nem. - Egyetlenegy sem. Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában és Vietnamban egész iparág alakult már ki. Vannak, akik dögcédulákat gyártanak, mások fényképeket, leveleket hamisítanak, vagy bármi mást, amivel úgy hiszik, hogy ki tudnak szedni némi pénzt a családokból vagy pedig olyan gazdag pasikból mint Perot. Emlékszik arra a fényképre, ami ezerkilencszázkilencvenhétben került elő? Amiből olyan hatalmas nagy cirkusz lett? Egy férfi volt rajta, állítólag hadifogoly, bizonyos Don Carr százados. Bizonytalanul bólintottam. - Kiderült, hogy a fénykép egy németről, Günther Dietrichről készült. Thaiföldön csinálták egy madárfarmon. Utánamentünk
ennek a Dietrichnek, és elismerte, hogy ő van a fotón. Amikor nyilvánosságra hoztuk, hogy az egész csak kacsa volt, megint előkerült a régi lemez. Azzal vádolták a hadsereget, hogy el akar tussolni egy kínos ügyet. - Butcher megvonta a vállát. - Az a gond az akció közben eltűnt katonák körüli helyzettel, hogy az emberek élő hadifoglyokat szeretnének, és a tény, hogy ilyen már nincs, egy szemernyit sem zavarja őket. - Ezek szerint tehát ön igazolni tudja azt, hogy a harc közben eltűnt katonák listáján szereplő személyek mind halottak? - Szinte holtbiztos, hogy mind halott. Tudja, hány névvel kapcsolatban van némi bizonytalanság? Ahol nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy halottak? Megráztam a fejem. - Tizenhárom. Meghökkenve néztem az ezredesre. - Tizenhárom - ismételte az ezredes. - Közülük kilencről szinte biztosan tudjuk, hogy dezertáltak az észak-vietnamiakhoz. Mint Bobby Garwood például. - És a foglyok Cao Dinh-nél? - Halottak. - De hát hogyan lehetséges ez? - A lista felé böktem a kezemmel. - A jelek szerint ön sem gondolja, hogy a háború után ott maradtak volna. Nem tűnik valószínűtlennek, hogy ezek közül a katonák közül egyetlenegy sem tért vissza? Hacsak... A fenébe is, megkérdezem egyenesen. Ezeket a katonákat kivégezték? Hosszú hallgatás. - Nézze, alezredes! - Butcher komor ábrázattal megkocogtatta a bögréjét. - Valószínűleg már eddig is többet árultam el magának a kelleténél. Azok a katonák, akik Cao Dinh-nél voltak hadifogságban, már mind halottak: A részletek bizalmasak. Sajnálom. - Ezt nem tudom elfogadni. - Egyenesen az ezredes szemébe néztem. - Azt hiszem, nem ért engem. Szerintem összefüggés van Watkins tábornok vietnami útja és a halála között. Könnyen lehet, hogy ez a kapocs Cao Dinh. Ha azt kívánja, hogy az elöljáróihoz forduljak a szükséges engedélyekért, ezt fogom tenni. - Ne bolondozzon már! Szigorúan titkos anyagról van szó. - Még ebben az esetben is... - Csak az elnök férhet hozzá.
- Ó! - Ernyedten dőltem hátra a széken, elszállt a harciasságom. - Ha elmondom magának, Leavenworthbe küldenek. És túl formás a fenekem ahhoz, hogy börtönbe kerüljek. - Nyoma nem volt mosolynak az arcán, miközben ezt mondta, Csalódottan csóváltam a fejemet. Egyre jobban bűzlött itt valami. - Watkins tábornok nem említette, hogy miért kéri a Cao Dinh-nel kapcsolatos információkat? - Nem, és eszem ágában sem volt megkérdezni. Nem tudtam, hogy Vietnamba készül, ma reggel Holmes tábornok sajtótájékoztatóján hallottam először az útról. Előrehajoltam ültömben. - Ha kiderülne az igazság Cao Dinhnel kapcsolatban, a kongresszus megakadályozná az elnököt abban, hogy normalizálja a kapcsolatokat Vietnammal? Butcher az íróasztalra könyökölt, és a szemöldökét ráncolva, összekulcsolta a kezét. - Erre nem válaszolhatok, alezredes! - Az órájára pillantott. Elértettem a célzást, megfogtam a listát, és összehajtogattam. Kösz a kávét. - Az ajtóból még visszafordultam. - Ó, még valamit hadd kérdezzek, ezredes! Mi a véleménye John Birelliről? - Birelli. - Úgy mondta ki a nevet az ezredes, mintha köpött volna egyet. - Aljas, gané megalkuvó. - Nem ő volt az ön elődje? - De igen. - Értem. Eljöttem Butcher ezredes irodájából, és hirtelen már sokkal jobban gyötört a fejfájás.
14 Bekopogtattam Watkins tábornok irodájába, de senki sem válaszolt. Kinyitottam az ajtót. A szokásos irodai zajok: halk beszélgetés, telefoncsöngés. - A pénzügyisek a LÉK-re vonatkozó javaslatot kérik? harsogta Ryerson ezredes az íróasztala mögül. Arcán hitetlenkedő kifejezés ült. - Csak viccel, Laura, ugye? Az isten szerelmére, nem tudják a pénzügyi osztályon, hogy a tábornok meghalt?
Az ajtóban álltam, és azt próbáltam meg kideríteni, kihez beszél Ryerson a LÉK-ről, ami közkeletű rövidítése volt a légierő költségvetésének. Ekkor megpillantottam egy nagydarab, meglehetősen jelentéktelen külsejű őrnagynőt Talia íróasztalánál. Kezével eltakarta a telefonkagyló membránját, és kissé ingerült hangon válaszolt Ryersonnak. - Természetesen, uram, de a pénzügyiseknek véglegesíteniük kell a költségvetési számokat. . - Meggyilkolták! - Ryerson úgy mondta ki ezt a szót, mintha mindjárt elhányná magát. - De, uram, a Fegyveres Erők Bizottsága holnap ül össze, és a miniszter úr... Ryerson felkapta a ceruzáját, és a hirtelen mozdulattal több mindent levert az íróasztaláról. - Meghalt, Laura! Ezt mondja meg nekik! És azt is mondja meg, hogy nincsenek számítógépeink, és ezért nincs semmiféle nyomorult javaslat! Mondja meg nekik, hogy Tupper tábornok irányítja a légierőt! Mondja meg nekik, hogy hagyjanak minket békén, az istenit neki! Döbbenten csóváltam a fejemet. Ryerson most nem az a nyugodt, csendes ember volt, akit előző este láthattam. Laura felsóhajtott, bólintott, aztán beszélni kezdett a telefonba. Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. A háttérben megállás nélkül csörögtek a telefonok. Gondterhelt ábrázatú emberek szaladgáltak a szobában keresztül-kasul, a kezükben papírokkal, dossziékkal. Egy bozontos szemöldökű, hórihorgas ezredes leszegett fejjel elgyalogolt előttem, közben sebesen fölírt valamit egy jegyzetblokkra. Odament az egyik iratszekrényhez, és heves mozdulattal kinyitotta. Egy jólöltözött, idősebb asszony ült az egyik íróasztal mellett, telefont szorított a vállához, és miközben halkan beszélt, egy papír zsebkendővel törölgette a szemét. Az asztalán álló, fából készült névtábla szerint ő volt Mrs. Amanda Moffitt. Finoman köhintettem. Ryerson észrevett, és intett nekem. - Egy biztos, alezredes, a szar berepült a ventillátorba. Mennyi ideig lesz még szüksége Taliára? Lenne itt dolga rendesen. - Nem tudom. Talán még egy vagy két napig. - Igen? Rendben van. Megpróbáltam együtt érző kifejezést erőltetni az arcomra. - Nézze, ezredes, ha rosszkor jöttem...
- Á, dehogyis! Az ön nyomozása elsőbbséget élvez minden mással szemben. Ki fogja bírni a légierő, ha egy darabig nem vesszük fel a telefont. Jut eszembe, beszéltem a többi beosztottal. Senki sem vitte el azt a bizonyos aktát. - Köszönöm. Egyébként csak néhány kérdést szeretnék feltenni. - Persze, semmi gond, már szóltunk mindenkinek. Természetesen mindenben együttműködnek önökkel, de így is erősen kétlem, hogy sok mindent sikerülne megtudniuk. A legtöbben még most is sokkos állapotban vannak. - Tökéletesen megértem. A lehető leggyorsabban és a lehető legkevésbé fájdalmasan próbálom elintézni. - A szemem sarkából láttam, hogy Jonesy belép az irodába. Odajött hozzám. - Elnézést kérek a késésért, uram - mondta. Ryerson biccentett Jonesynak, aztán felém fordult. - Nos, kikre lesz szüksége? - Egyelőre a tábornok közvetlen beosztottjaira. - Felolvastam a neveket, amiket Talia előző este említett. - És ezen kívül bárki másra, akit ön fontosnak tart. - Nem, jó ez a lista így. - Az ezredes lehalkította a hangját. De Mrs. Moffitt kihallgatását azért meggondolnám az önök helyében. - Ő volt a tábornok úr általános titkárnője, ugye? - Igen, de elég idős már, és meglehetősen érzékeny. Talán jobb lenne, ha várnának egy kicsit, amíg túlteszi magát a megrázkódtatáson. Elgondolkodtam egy pillanatra. - Kénytelen vagyok kihallgatni. Tapintatos leszek, ne aggódjon. Ryerson bólintott. - Adjon egy percet, szólok az adminisztrátoroknak, hogy kezeljék a telefonokat. A tárgyalóteremben bonyolítjuk majd le, rendben? Hé, Hugh! - Odament a másik ezredeshez. Jonesyval elindultunk az előtér hátulsó része felé; úgy emlékeztem, hogy onnan nyílik a tárgyalóterein. Leültünk a tárgyalóasztalhoz, Jonesy meg én az egyik végénél. Ryerson és Jowers ezredesek az asztal egyik oldalán foglaltak helyet, velük szemben pedig Mrs. Moffitt és Laura Parker, az adminisztrátorok főnöke.
Miután részvétemet nyilvánítottam, azt mondtam: - Nos, tegnap este már beszéltem Ryerson ezredessel és Swanson őrnagygyal... - Hol van Talia? - dörmögött Jowers ezredes gyanakvóan. Csontos, szögletes arca az összevont, bozontos szemöldökének köszönhetően meglehetősen indulatos kifejezést öltött. - Én mondtam neki, hogy ne jöjjön be. Szükségünk van a segítségére egy bizonyos ügyben, ami… - Azt elhiszem - horkant fel Jowers. Úgy hangzott, mintha, vádat fogalmazott volna meg. - Hugh... - Ryerson figyelmeztetően fölemelte a hangját. - Mi az igazság? - tette föl a kérdést Jowers. - A kis hercegnő annyira le van sújtva, hogy nem tud bejönni? - Elég legyen. Hugh! - mondta Ryerson még nagyobb nyomatékkal. - Elvette az eszét a fájdalom, mert nem potyázhat többet? Erről van szó? Mert többé már nem csurran-cseppen neki, semmi? - A hétszentségit neki, Hugh! De Jowers folytatta; egyenesen rám nézett, és nagyon gyorsan beszélt. - Tudja, hogy rajta van az alezredessé előléptetendő tisztek listáján? Idő előtt, két évvel korábban. Már őrnaggyá is két évvel hamarabb léptették elő. Négy rohadt évvel megelőzi a társait. És miért? Mert szépen mosolyog? Vagy mert csinos? A francba... - Fogd be a szád. Hugh! - rivallt rá Ryerson. - Jowers ezredes! - Mrs. Moffitt elborzadva meredt rá az ezredesre. - Szégyellem magam ön helyett is. Swanson őrnagyot súlyos megrázkódtatás érte. Ő találta meg... a... - Mrs. Moffitt a szája elé kapta a kezét, és elkeseredetten csóválta a fejét. Jowers ezredes meglepetten hunyorgott, és a vonásai kisimultak. - Sajnálom, Amanda! - Lassan hátradőlt, és karba tette a kezét. Laura Parker őrnagy megnyugtatólag megsimogatta Mrs. Moffitt kezét, majd rám pillantott. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. - Akart mondani valamit. Parker őrnagy? A nő tétovázni látszott egy pillanatig, aztán megrázta a fejét. - Gyerünk már, legyünk túl rajta - szólalt meg Jowers ezredes.
Végigmentem a kérdéseken. A válaszok csak megerősítették, amit Talia mondott. Főleg a két ezredes beszélt, de erre számítottunk is. Watkins tábornokot láthatólag nagyon foglalkoztatta valami, sokat titkolózott. Senki nem tudta pontosan, min dolgozott az utolsó néhány napban. Senki nem tudta, miért érdeklődött a tábornok az akció közben eltűnt katonák után. A vietnami útról tudtak. Masonis szerepéről is, de a részletekről semmit. - Kérdezze meg Taliát! - dörmögte Jowers. - Már megtettem. Fogalma sincs róla, hogy min dolgozott Watkins tábornok. Jowers felhorkantott. - Tényleg? Homlokráncolva néztem rá. - Ön azt állítja, hogy Swanson őrnagy tudta? Jowers előrehajolt. Úgy látszott, jót derül magában. - Én csak azt állítom, hogy ha Talia nem tudott róla, akkor ez az első ilyen eset. A fenébe is, többet tudott a tábornok ügyeiről, mint maga a tábornok! - A többiekre nézett. - Jól mondom? Bólogató fejek. Még Mrs. Moffitt is helyeselt. Jowers elvigyorodott. - Talán jobb lenne, ha még egyszer megkérdezné Taliát! - Tapasztalták azt, hogy Watkins tábornok mérges volt, amikor visszatért Vietnamból? - tettem föl a következő kérdést. - Tudomásom szerint a vietnamiak egy-két tábor ellenőrzését nem engedték meg neki - válaszolta Ryerson. - Tudja, hogy melyik táborokról van szó? - Nem. Mindenki határozottan rázta a fejét. - No és mi a helyzet a Vietnam diplomáciai elismerésével kapcsolatos kérdéssel? Miként vélekedett erről a tábornok? - A lehető leghatározottabban ellene volt - felelte rögtön Jowers. Ryerson hevesen bólogatott. - Ezek szerint nem tudják, hogy miért változtatta meg a véleményét? Jowers a homlokát ráncolta. - Az igazat megvallva, nem is tudom elhinni, hogy megváltoztatta. Úgy gondolta, hogy a hivatalos elismerés egyenlő az árulással. - Az biztos - tette hozzá Ryerson. - Egyetértek Hugh-val. Nagyon nehéz elhinni, hogy Watkins tábornok meggondolta magát. Az ezredes elhallgatott. - De azt hiszem, végül is ezt tette. - Igen, a jelek szerint ezt tette. Mit gondolnak dr. Masonisról?
- Rátermett és rokonszenves embernek tűnt - mondta Ryerson. - Rendes fickó - vélekedett Jowers. - A főnök kedvelte. Miért kérdi? Elengedtem a fülem mellett a kérdést. - Önnek mi volt a benyomása. Mrs. Moffitt? Mrs. Moffittot láthatólag meglepte, hogy egyenesen hozzá intéztem a kérdést. - Ó, hát, nagyon kedves ember! Rendkívül jó modorú. Megint úgy tűnt, hogy Laura akar mondani valamit, de végül nem szólt semmit. Becsuktam a jegyzettömböt. - Ki volt itt tegnap, amikor Masonis bejött az irodába? - Masonis itt volt? - kérdezte Jowers. - Dél körül, alezredes úr - felelte Mrs. Moffitt. - A tábornok úr és dr. Masonis beszélgettek egy rövid ideig. Azt hiszem, dr. Masonis egy óra felé ment el. - Én éppen ebédelni voltam - mondta Laura. - De amikor viszszajöttem, a tábornok úr közölte velem, hegy egy újabb belépőt hagyott jóvá dr. Masonis részére. - Emlékszem, hogy a tábornok úr nekem is említette - tette hozzá Ryerson. - Tudja valaki, hogy miért járt itt dr. Masonis? - kérdeztem. Nemleges válasz mindenkitől. - És ami a vírust illeti? Van valami elképzelésük arról, hogyan kerülhetett be a számítógépeikbe? Újabb fejrázások. - Az a gyakorlat, hogy minden lemezen végigfuttatjuk a vírusirtó programot, mielőtt használnánk - jelentette ki Ryerson. Úgyhogy képtelen vagyok megérteni, miként juthatott be a gépekbe. Amikor tegnap este eljöttem az irodából, még minden rendben volt. - Ön azt mondta, hogy bezárta maga után az irodát. Ryerson bólintott. - Kinek van kulcsa? - Természetesen a tábornoknak volt kulcsa. - Ryerson végignézett a kollégáin. - És nekünk. A közvetlen beosztottaknak. - Taliáról se feledkezzünk meg - jegyezte meg Jowers szárazon.
- És a tábornok úr egyesített vezérkarnál lévő irodájához is van mindannyiuknak kulcsa? - Igen, Mrs. Moffittot kivéve - felelte Ryerson. - Rendben van. - Jonesyra pillantottam; végeztem, mondtam neki a szememmel. Jonesy rákönyökölt az asztalra, és összekulcsolta a kezeit. Egyetlen kérdésem van. Mondott-e vagy csinált-e bármit a tábornok úr az elmúlt héten, ami szokatlannak, furcsának tűnt? Töprengő arcok. Aztán néhány bizonytalan, nemleges válasz. - Gondolkozzanak nyugodtan - mondta Jonesy. - Bármi fontos lehet. Még valami látszólag jelentéktelen dolog is. Mrs. Moffitt bólintása alig volt érzékelhető. Jonesy azonban észrevette. - Mrs. Moffitt? - Azt hiszem, csak valami semmiségről van szó. - Mrs. Moffitt a többiekre pillantott, úgy tűnt, hogy talán zavarban van. - Asszonyom, engedje meg, hogy ezt mi döntsük el - válaszolta Jonesy. - Lehet, hogy kicsit túlérzékeny vagyok, de azelőtt sohasem csinált ilyet a tábornok úr. Pedig én csak segíteni akartam neki. - Igen? - Jonesy előrehajolt. Mrs. Moffitt mély levegőt vett, aztán Jonesyra emelte a tekintetét. Remegni kezdett az ajka. - A tábornok úr kiabált velem. Jonesy elgondolkodva nézett az asszonyra. Így tettem én is. Mindenki más is értetlennek tűnt. - Tudják, Watkins tábornok mindig nagyon udvarias volt magyarázta az asszony. - Igazi úriember. Ezért lepett meg ennyire. Két napja történt. Reggel bementem a tábornok úr irodájába, hogy bevigyem neki a kávét. Telefonált, de éppen akkor érkezett egy fax is. Odamentem a géphez, hogy kivegyem belőle, ahogyan máskor is szoktam. - Mrs. Moffitt elhallgatott, és rám nézett. Majdnem fellökött, amikor kikapta a kezemből a faxüzenetet. Nagyot nyelt az asszony. - És kiabált velem. Azt mondta, hogy soha többé ne csináljak ilyet. - Elcsuklott a hangja, a szeme elhomályosult. - De ön azért látta a faxot? - kérdezte Jonesy. Bólintás. - Mi volt az? - tettem föl a kérdést. - Valami... pénzügyi kimutatás. A számokat nem láttam. - Igen?
- De a lap tetején volt egy név. - Igen? - Türelmesen vártam. Az asszony meredten nézett rám. - Mrs. Moffitt... Megrázta a fejét. - Nem... nem emlékszem pontosan. Csak egy pillanatra láttam. Láttam, hogy idegeskedni kezd. - De azért emlékszik valamire, nem? - kérdeztem halkan. Óvatos fejbólintás. - Mire? - Olyasmi, mint... dinoszaurusz. - Dinoszaurusz? - Igen, valahogy úgy kezdődött, hogy dino... valami. - Két szó? - Azt hiszem, egy - válaszolta az asszony némi gondolkodás után. Mindent följegyeztem magamnak. - Még valami? Fejrázás. - Sajnálom. - Csontos kezével végigsimított a homlokán. - Később talán majd eszembe jut. - Abban egészen biztos vagyok - válaszoltam, és rámosolyogtam. A többiek semmit sem tudtak a faxról. Körbesétálva a teremben, föltettem még néhány kérdést. Arra voltam kíváncsi, hogy említett-e a tábornok bármi olyat, ami akár csak egészen távolról, de összefüggésbe hozható Vietnammal. - Nem tudom - felelte Jowers. - Maga szerint a vietnami út miatt ölték meg a tábornokot? - kérdezte töprengő arckifejezéssel, amitől bozontos szemöldöke egészen elvékonyodott. - A nyomozással kapcsolatban nem árulhatok el semmi részletet. Jowers kiegyenesedett ültében. - De ezen törik a fejüket, nem igaz? Mielőtt válaszolhattam volna, Ryerson felsóhajtott. - Hugh, fogd már be a szádat. - Miért? Csak kíváncsi vagyok. - Mindannyian elmehetnek - mondtam. Jonesy ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére, aztán odacsúsztatta elém, hogy elolvashassam. Bólintottam. - Parker őrnagy, legyen szíves egy pillanatra...
Parker őrnagy idegesen babrált a kezével, rágta az ajkát, és közben várakozóan nézett Jonesyra. A főtörzsőrmester lassú léptekkel odasétált hozzá, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. - Ezek szerint semmit sem akart mondani, őrnagy? Az égvilágon semmit? - Nem. Már mindent elmondtam önöknek. - Swanson őrnaggyal kapcsolatban is? Na és Jowers ezredes megjegyzése Swanson őrnagy fájdalmáról? - Jonesy nyitott tenyérrel rátámaszkodott az asztalra. Hangja közömbös volt, sőt, majdnem inkább barátságos. - Egyszer akart mondani valamit. Szeretném tudni, hogy mire gondolt. A nő lenézett maga elé az asztalra, és szorosan összekulcsolta a kezét. - Én csak... nem szerettem volna, hogy téves benyomás alakuljon ki önökben Jowers ezredest illetően. Jonesy nem szólt semmit, változatlanul figyelmesen nézett az őrnagyra. - Úgy értem, mindannyian úgy gondolkozunk Taliáról, mint ő. De Jowers ezredes... nos, mond mindenfélét. Ami a szívén, a száján. Néha bajba is kerül ezért. - A nő rám pillantott. – Nézze, uram. nem akarok pletykálkodni! - Kérem, őrnagy, engedje meg, hogy mi döntsük el, mi a pletyka! Laura Parker felsóhajtott. - Talia gyönyörű nő. Komoly hatást gyakorol a férfiakra. Sok mindent megtesznek érte. Lehet, hogy ha az ö helyzetében lennék, én is ugyanúgy cselekednek. De ő... kihasználja őket. Értik, ugye? Azért, hogy előre jusson. - Miért haragszik Jowers ezredes olyan, nagyon Swanson őrnagyra? - kérdezte Jonesy. - Van ennek valami konkrét oka? - Nem tudom. Szerintem csak egyszerűen helyteleníti Talia viselkedését. Azt, ahogyan Mrs. Watkins halála után betolakodott a tábornok életébe. Szinte szó szerint. Gyakorlatilag ott lakott nála. Azt tudják, hogy hetente háromszor-négyszer együtt vacsoráztak? Megráztam a fejem. - Ez így nem rendjén való! Talia járt vásárolni, ő ment el a mosodába. - Azt mondja, hogy viszonyuk volt? - hangzott Jonesy kérdése.
Laura elborzadva nézett rám. - Nem, ugyan, a világért sem mondanám! Az teljesen kizárt. Inkább afféle apa-lánya kapcsolat volt. - Nem lehet, hogy Talia tényleg szerette a tábornokot, és törődni akart vele? Laura úgy nézett a főtörzsőrmesterre, mintha az megőrült volna. - Maga nem ismeri Taliát. - Tehát ön szerint szó sem lehetett ilyesmiről? Laura előrehajolt, és rákönyökölt az íróasztalra. Egyenesen Jonesy szemébe nézett. - Talia senki mással nem törődik, csak magával. Nem is annyira az őrnagy véleménye, hanem inkább a hangja lepett meg. Se gyűlölet, se keserűség. Csak puszta tényközlés. Jonesy rám nézett. Kérdések? Megráztam a fejem. - Elmehet, őrnagy - mondta a főtörzsőrmester. Miközben Laura az ajtó felé ment, utánaszóltam. – Legyen olyan kedves, szóljon Jowers ezredesnek, hogy jöjjön be hozzánk! A nő megpördült. - Nyugalom, őrnagy! - Bátorítóan mosolyogtam rá. - A maga neve szóba sem fog kerülni. Laura hosszan rám nézett, aztán kiment a tárgyalóból. Jowers ezredes keményen bevágta maga után az ajtót. - Most mit akarnak, az isten szerelmére? Jonesy intett a kezével az egyik szék felé. - Miért nem kedveli Swanson őrnagyot, ezredes úr? - kérdezte Jonesy, miközben az ezredes helyet foglalt. - Laura mondott... - Nem valami hízelgőén nyilatkozott róla, ezredes úr - mondta a főtörzsőrmester szárazon. Jowers megvonta a vállát. - Hát igen. Na persze! A fenébe is, nem csinálok belőle titkot! Ki nem állhatom azt a vérszívót. Jonesy szemöldöke felszaladt. - Vérszívót mondott? - Vérszívót - ismételte meg Jowers. Ezután elmondta lényegében ugyanazt, amit Laurától már hallottunk. Hangja mondatról mondatra egyre hangosabb lett, és egyre keserűbben csengett. Mire a mondandója végére ért, már majdnem kiabált.
- A Lexus! - Jowers ujjával a főtörzsőrmesterre bökött. Kérdezze csak meg tőle! Kérdezze meg Taliától, honnan van a Lexus! Kérdezze meg! - Mondja meg ön, uram! - Watkinstól. Rábeszélte a tábornokot, hogy vegye meg neki azt az átkozott autót. El tudják ezt képzelni? Nekem majdnem hánynom kell tőle. - Biztos abban, amit állít? - Száz százalékig. Én vettem föl a telefont, amikor az autókereskedő ideszólt. Három hónapja. Ötvenháromezer dollár. - Elképzelhetőnek tartja, hogy Swanson őrnagy egyszerűen csak szerette a tábornokot, ezredes úr? Jowers szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Aztán nevetni kezdett az ezredes... és csak nevetett. Figyeltem, ahogyan Jowers kimegy a tárgyalóból. - Mintha az édes lánya lenne - mondta Jonesy elgondolkodva. Rám nézett. Nem azt mondta, uram, hogy Swanson őrnagy ezt mondta a kapcsolatáról Watkins tábornokkal? - De, pontosan ezt. - Ez pedig érthetővé teszi, hogy miért féltékenyek a munkatársak. - A gyönyörű külső néha komoly teher lehet. - Rámeredtem a jegyzetblokkomra, és lassú mozdulattal bekarikáztam egy szót. Jonesy odapillantott, és elolvasta. „Dinoszaurusz.” Megcsóválta a fejét. Leírtam még valamit. Jonesy felnézett. - Ugye, ön szerint Watkins tábornok nem gondolta meg magát Vietnam hivatalos elismerésével kapcsolatban? A zsebembe dugtam a jegyzettömböt, és nem válaszoltam. - Dr. Owens betelefonált az irodánkba. Ezért késtem el. Beugrottam hozzá, hogy váltsunk néhány szót a halottkémi jelentésről. Kicsit zokon vette, hogy senki nem ment el hozzá tegnap este, pedig rekordidő alatt elkészítette a jelentést. - Tippett ott járt nála. Jonesy határozottan rázta a fejét. - Sem Tippett, sem más. Elfogott az ingerültség. Mi a jó isten baja van Tippettnek?
- Szívroham - mondta Jonesy. - Hivatalosan ez a halál oka? Jonesy bólintott. - A halál beálltának időpontja valamikor este, hat és hét óra között. - Uram! - Egy őrmester dugta be a fejét az ajtón. - Telefonon keresik.
15 Ha az ember lemegy az alagsorba, azt láthatja, hogy a Pentagon tetszetős berendezése drámai módon megváltozik. A jelöletlen folyosók szürke labirintusában könnyen el lehet tévedni. Az éppen műsoron lévő nagyszabású átépítéseknek köszönhetően még rosszabb volt a helyzet. Lezárt folyosók, áthelyezett irodák, fadúcok mindenfelé. Ottani bolyongásaim közben, amikor is rendre eltévedtem, gyakorta éreztem magam úgy, mint a patkány a B. F. Skinner-kísérletben. Ezúttal körülbelül öt percig tekeregtem, mire találtam egy ismerős pontot: a lila színben játszó szökőkutat. Tudtam, hogy a számítógépes biztonsági központ jobbra, két folyosóval arrébb van. A fémajtón a következő felirat állt: Pentagon Információs Technológiai Szolgálat, Biztonságtechnika. Lenyomtam a belső telefon gombját, és rögtön válaszolt egy hang. Megmondtam, ki vagyok, és amikor megszólalt a berregő hang, betoltam az ajtót. A terem, ahová beléptem, tágas és kissé sivár volt. Körülbelül egytucatnyi számítógépet számoltam össze. A legtöbb előtt feszülten összpontosító hadnagyok meg alhadnagyok ültek, és ujjaik viharos sebességgel szánkáztak a billentyűzeten. Az ajtó melletti asztalnál ülő századosnő, aki a szárazföldi haderő egyenruháját viselte, felállt. - Gutierrez őrnagy rögtön itt lesz, uram! Jones főtörzsőrmester is jön majd? - Késni fog. A kihallgatás után befutó telefon a hadsereg nyilvántartójából jött; Jonesy korábbi kérésére válaszoltak Masonisszal kapcsolatban, és a főtörzsőrmester ott maradt, hogy megvárja, amíg faxon megérkezik a kért anyag.
- Uram, nem kér egy kávét? - Köszönöm, nem! A monitorokra meredő, fiatal arcokat figyeltem. Könnyen lehet, hegy ezek a fiatalemberek végzik a legfontosabb munkát a Pentagonban. Lényegében az volt a feladatuk, hogy a - többek között a teljes katonai költségvetést is tartalmazó - számítógépes rendszert megvédjék a hackerektől. Három műszakban tartották állandó ellenőrzés alatt a különféle titkos és nem titkos adatbázisokat; annak keresték a nyomait, hogy megpróbál-e valaki jogosulatlanul behatolni a rendszerbe. - Most jóval több emberük van, mint amikor legutóbb itt jártam - mondtam. - Az elmúlt hét hónap alatt megdupláztuk a technikusok számát, de még így sem bírunk a munkával. - Naponta átlagosan hányan próbálnak behatolni a rendszerbe? - Harmincketten - válaszolta egy határozott hang. - Üdvözlöm, alezredes úr! Jonesy nem jön? - Mindjárt itt lesz. Melegen mosolyogtam a légierő őrnagyi egyenruháját viselő nőre, aki gyors léptekkel közeledett felém. Maria Gutierrez az MIT-n szerezte a diplomáját, és a legkevésbé sem úgy nézett ki, mint a hadsereg egyik legkiválóbb számítástechnikai szakértője. Ápolt, törékeny nő volt, hatalmas szemei beszédesek, orra kissé tömzsi, amitől az arca inkább bájos, semmint csinos volt. Hosszú, sötét haját a gallér fölé feltűzve viselte, pontosan úgy, ahogyan a légierő szabályzata előírja. Könnyen és gyakran nevetett. Már négy éve ismertük egymást, a fiaink ugyanabban a csapatban kezdtek baseballozni, és történetesen Maria férje, Frank volt ott az edző. Azóta is rendszeresen összejárunk családostul. Az utóbbi néhány évben Maria volt a Különleges Nyomozati Osztály nem hivatalos számítástechnikai tanácsadója. Nálunk is dolgoztak számítástechnikusok, de olyan, aki fölvehette volna vele a versenyt, egyetlenegy sem. Legutóbb a vírust terjesztő tinédzser ügyében dolgoztunk együtt. Maria viszonozta a mosolyt. - Az a gyanúnk, hogy jövőre napi ötven lesz, de a végét még nem látjuk. Na de nem azért jött, alezredes, hogy az én gondjaimról beszélgessünk, nem igaz? Elvigyorodtam. Nagyon kedveltem Mariát. - De maga imád beszélni a gondjairól.
Maria kacsintott egyet. - Hát persze, uram! De ezt tartsuk titokban, jó? Ha a személyzetisek megtudják, hogy szeretem a munkámat, rögtön átvezényelnek máshová. - Az biztos. Nos, mit sikerült kideríteni? Maria arca elkomolyodott. - Jöjjön, megmutatom. A helyiség, ahová beléptünk, valamiféle karbantartóterem lehetett. A közepén néhány nagy méretű asztal állt, ezeket különféle számítógépes alkatrészekkel teli polcok vették körül. Az egyik fal mellett két oszcilloszkóp állt. Egy nagydarab, göndör hajú alhadnagynő ült az egyik sarokban, egy különálló számítógép előtt, és sebesen püfölte a billentyűket. A kilenc számítógép, amit Tippett emberei hoztak le, ott állt az asztalokon, mindegyik tetején egy név. Maria rámutatott az egyikre. - Először Watkins tábornok komputerét vizsgáltam meg. Aztán Swanson őrnagyét, és végül a többit. Igazuk volt, alezredes! Az összes merevlemez-meghajtó vírusos. - Akkor minden adat eltűnt róluk? Maria elmosolyodott. - Nem egészen így áll a helyzet. A tábornok beosztottjai által használt gépeken sikerült hatástalanítanom a vírust, megmentettem minden információt. Most már floppylemezen van az anyag. Szerencse, hogy ezeken a számítógépeken a vírus nem kapta meg a parancsot. - Miféle parancsot? - Azt, amelyik aktiválja a vírust. Ez lehet időpont is, vagy pedig bizonyos billentyűkombináció. Ebben az esetben úgy írták meg a programot, hogy a vírus akkor kezdjen működni, amikor valaki beírja a jelszót. A legszívesebben pofon vágtam volna magamat. - Ezek szerint azért tűnt el minden adat Watkins tábornok és Swanson őrnagy gépéről, mert bekapcsoltuk őket? Maria bólintott. - Valószínűleg igen. De azért ne tegyen szemrehányást magának, hiszen nem tudhatta! Biztos vagyok benne, hogy a vírus a boot szektorban rejtőzködött, és így volt megtervezve, hogy az operációs rendszeren keresztül támadjon. Lényegében az történt, hogy amikor beütötték a jelszót, a vírus utasította az operációs rendszert, hogy értelmetlen számsorokkal írjon felül mindent a winchesteren. - Azt mondta, hogy valószínűleg.
- Néha kisebb-nagyobb adatfoszlányok, apró részek megmenthetőek. Egy vírus olyan, mint bármelyik program. Meg kell neki mondani, hogy mikor és mit csináljon, azaz, hogy mit semmisítsen meg. Az olyan programokat és fájlokat, amelyek nem szerepelnek a listáján, gyakran meg lehet menteni. És az idő is fontos tényező: mennyi ideig futhat a vírusprogram. Amint módom lesz rá, majd megnézem, mennyi adatot tudok megmenteni. De azt már most megmondhatom, hogy Watkins mindkét gépének a winchesteré meglehetősen rossz állapotban van. - Mennyi ideig tart az adatok megsemmisítése? - Nehéz pontosan megmondani. A vírus meglehetősen gyors. Olyan méretű gépek esetében, mint ezek, körülbelül öt-tíz percig. - De mi csak egy vagy két percre kapcsoltuk be a gépeket. Maria meglepettnek tűnt. - Tényleg? Bólintottam. - Furcsa. - Maria eltűnődve bámult a levegőbe. Feszülten gondolkodott, közben erősen ráncolta a homlokát. - Ahhoz képest, hogy mekkora pusztítást találtunk a winchesteren, érthetetlennek tűnik. - Micsoda? - kérdeztem. Úgy tetszett, Maria nem is hallja, mit mondok. De néhány másodperccel később mégis kérdezett valamit. - Elképzelhető, hogy az az ember, aki föltette a vírust a gépre, tudta Watkins tábornok jelszavát? Váratlanul ért a kérdés. Némi gondolkodás után elmondtam Mariának, hogy a gyilkos megtudhatta a jelszót Watkins tábornoktól. - Ez mindent megmagyaráz - jelentette ki Maria. Értetlenkedő arckifejezésemet látva, folytatta: - Watkins tábornok gépéről lényegesen több adat veszett el, mint Swanson őrnagyéról, és jóval több, mint amennyi várható lenne annak alapján, hogy a gép csak egy-két percig volt bekapcsolva. Mindebből arra következtetek, hogy valaki egészen biztosan használta Watkins tábornok jelszavát, és működésbe hozta a vírust - valószínűleg rögtön azután, hogy betáplálta a gépbe. Azt hiszem, biztosra akart menni. Az volt a célja, hogy minden adat, információ, ami Watkins birtokában volt, megsemmisüljön. - Ezek szerint, amikor bekapcsoltuk a gépet...
- Már minden eltűnt róla. - Maria kurta mosolyt villantott rám. - Nézze a dolog pozitív oldalát! Magát senki sem hibáztathatja. Szemernyivel sem éreztem jobban magamat ettől. - Vajon mennyi ideig tartott a vírus betáplálása? - Modemeket csatlakoztattak ezekhez a gépekhez? Megráztam a fejemet. - Az irodában csak néhány adminisztrátor gépére volt modem telepítve. Swanson őrnagy azt mondta, nagyon ügyeltek arra, hogy a bizalmas anyagokat tartalmazó gépek nehogy kapcsolódjanak a telefonvonalakhoz. - Tehát akkor valaki floppylemezről telepítette a vírust. Mondjuk, öt percig tartott. Ennél tovább biztosan nem. - Úgy is lehetett telepíteni, hogy nem ismerték a jelszót? - Persze. Mint említettem, a vírust az operációs rendszerbe installálták, az pedig jelszó nélkül is hozzáférhető. - Van valami ötlete, hogy az illető hol szerezhette be ezt a vírust? Jól láthatóan Maria derült a kérdésen. -Van. - Éspedig? - Ezért tudtam olyan könnyen hatástalanítani a vírust. Volt már hozzá szerencsém korábban is. Tudtam, hogyan működik. Természetesen lehet, hogy ez másik változat. Néha úgy írják meg a programokat, hogy a vírus átalakítsa önmagát. - Az alhadnagynőre pillantott. - Izoláltuk a vírust, és átküldtük elemzésre az IBM-hez. Cindy éppen most ellenőrzi. Hamarosan meg fogjuk tudni, hogy egyezik-e. - Mivel? - Azzal, ami nekünk is megvan. Hitetlenkedve bámultam Mariára. - Maguknak van egy másolatuk erről a vírusról? - Persze. - Őrnagy! Az alhadnagynő felénk fordult. - Azt hiszem, befejezte a reprodukálást. Odamentünk hozzá. A képernyőn számomra érthetetlen jelek villództak. - Sikerült igazolni, hogy a boot szektorban rejtőzködött, Cindy? A nő bólintott. - Töröljön mindent a monitorról, és indítsa el a vírust!
Cindy gépelni kezdett. Maria magyarázatba fogott. - Amikor egy vírus először kerül a rendszerbe, reprodukálja magát, és rögtön bejut azokba a programokba, amelyek „befogadják.” Többnyire olyan programokba, amelyekben elég memória van, és a vírus észrevétlenül el tud rejtőzni. Miután ez a folyamat lezajlott, a vírus csak vár, hogy működésbe hozzák. - Nem tartanak attól, hogy megrongálja ezt a számítógépet is? - Nem. Ezt a gépet speciálisan víruselemzésre tervezték. Olyan mint egy elektronikus börtön, ahol a vírus nyugodtan randalírozhat. A gépen van egy másik, izolált merevlemez is, ami megakadályozza, hogy a vírus elterjedjen. - Kész. - Cindy lenyomta az Enter billentyűt. A winchester felpörgött, és a monitoron szaladni kezdtek a számok. - A Brazil Poloskára emlékeztet - mondta Cindy. - Azzal a különbséggel, hogy ez számokat jelenít meg a képernyőn és nem rovarokat, miközben elpusztítja a szoftvert. Ejha, nagyon gyors! Begépelt egy parancsot. A számok megmerevedtek. Cindy megint leütött néhány billentyűt. A monitoron mindenféle jelek és számok jelentek meg. - Van egy szoftverünk, ami pillanatképeket ad a vírusról, miközben az megtámadja az operációs rendszert - magyarázta Maria. - Olyan ez, mint amikor a videolejátszóval kimerevítjük a képet. - Rámeredt a képernyőn látható jelekre. - Oké, Cindy! A vírus elemzése még vagy tíz percig folytatódott. - Eleget láttam - szólalt meg végül Maria. - Kösz, Cindy! Miután végzett, installálja a programot a Conanre, aztán készítsen róla egy másolatot. Menjünk, alezredes! Innom kell egy kávét. Kimentünk a folyosóra. - Conan? - kérdeztem. Maria elmosolyodott, Conan. a barbár után. Egy számítógép. A rajta lévő programok segítségével darabjaira tudjuk szedni a vírust. - Remek. Na és, mi az ítélet? Maria a homlokát ráncolta. - A vírusprogramot illetően? Bólintottam. - Ugyanolyan, mint a miénk.
Maria irodájában ültünk le, csukott ajtó mögött. A halántékomat masszíroztam, és közben Mariát figyeltem, ahogy a kávéját kortyolgatja. Én nem kértem, nagyobb szükségem volt egy aszpirinra, és szerencsére akadt egy tabletta Maria íróasztalfiókjában. - Charlie, rettenetesen nézel ki. - Mivel régi barátok voltunk, zárt ajtók mögött mindig tegeződtünk. - Kösz szépen - feleltem szárazon. - És te sem segítesz rajtam. Azt mondod, hogy nem ti csináltátok a vírust, hanem Fort Leavenworthből került hozzátok? Maria bólintott. Valaki megfertőzte a Hadászati Elméleti Kiképző Központ számítógépeit. Odaküldtük néhány emberünket, hogy próbáljanak rendet csinálni. Óriási felfordulás volt. Miután eltávolítottak a vírust, majd két hónap telt el, mire a HEKK rendszere megint rendesen működött. - Mindig készítetek másolatot a felfedezett vírusról? - Ha csak mód van rá, igen. Ez segít abban, hogy egy lépéssel a hackerek előtt járjunk. - Hogyan juthatott hozzá valaki egy másolathoz? - Sokféleképpen. A vírust egy németországi szerb terrorista csoport csinálta azzal a céllal, hogy megrongálják a NATO számítógépes hálózatát. Megpróbálták megbénítani a rendszert, hogy a NATO ne tudja támogatni a boszniai muzulmánokat. - Ekkora kárt okozhat egy vírus? - Ha elég sok rendszert meg tud fertőzni, akkor biztosan. Gondolj csak bele! Minden hírszerzési és elhárítási információ számítógépen van, a harci repülőket számítógép vezérelte kommunikációs rendszerek irányítják, nem is beszélve a radarellenőrzőkről, amik teljesen megvakulnának a számítógépek nélkül. És így tovább. Hadtáp, csapatmozgatás, telefonrendszer. A NATO, mint minden hatalmas szervezet, a gyors és biztonságos információcsere alapján működik. Aki lezárja ezt a csatornát, az működésképtelenné teszi a NATO-t. - Na és hogy került a vírus Leavenworthbe? - Az a gyanúnk, hogy tudtán kívül egy német tiszt hozta magával floppylemezen. A vezérkari akadémián volt cserehallgató. Betelte a lemezt egy harci szimulátoros programot futtató gépbe, és onnan terjedt el az egész HEKK rendszerben.
- Tehát bárki is volt az, aki megrongálta Watkins tábornok számítógépeit, Leavenwoithből szerezhette a vírust, vagy pedig ő maga teljesített ott szolgálatot. - Igen, ez lehetséges. Képtelenség lenne meghatározni, hány ember anyaga fertőződött meg. És persze, más utakon is terjednek a vírusok. Ott van például az Internet. Meg aztán van sok hackerklub, ahol egymásnak osztogatják őket. - Elképzelhető az, hogy valaki tőled szerzett egy másolatot erről a vírusról? Maria a kávéscsésze pereme fölött nézett rám. - Persze. Fejével az iroda sarkában álló széf felé intett. - Ott van bent minden víruslemez. - És ki tudja a számkombinációt? Maria lassú mozdulattal letette a bögrét az íróasztalra. Megint úgy tűnt, hogy remekül szórakozik magában. - Én. - Ki más? - Csak én. - Felállt és odament a széfhez. Néhány pillanattal később visszajött, és odadobott az asztalra egy floppylemezt. - Ennyi? Egyetlen lemez? - A legtöbb vírusnak nincs túlzottan nagy memóriaigénye. Önmagukat reprodukálják. Ezért tudnak olyan könnyen elrejtőzni. - Visszaült az íróasztal mögé, aztán rám mosolygott. - Mondja, kedves detektívfelügyelő, én is gyanúsított vagyok? Felsóhajtottam. - Kért valaki tőled másolatot? - Nem. - Amióta ezek a vírusok a birtokodban vannak, készített valaki valaha bármelyikről másolatot, illetve megengedted-e, hogy valaki hozzájuk férjen? - Nem. Megdörzsöltem az arcomat. - A francba! Már éppen menni akartam, amikor megszólalt Maria telefonja. - Itt van Jonesy - mondta Maria. - Menj a központi bejárathoz! Elmegyek a lemezekért, amiken az eddig megmentett anyag van, és odaviszem őket. - Köszönöm. Maria!
16 Jonesy nagyon ritkán tűnt izgatottnak, de most határozottan annak látszott. A századosnő asztalánál téblábolt. Egyik lábáról a másikra állt, és amikor meglátta, hogy jövök, gyors léptekkel elindult felém. Egy dosszié volt a kezében; tudtam, hogy Masonis személyi anyagának egy része van benne, amit a hadsereg nyilvántartójából szerzett be. Gyorsan beszélt, halk, fojtott hangon. - Nagyon érdekes dolgokat találtam, uram! Masonis a Különleges Haderőnél szolgált. A hetvenes évek elején kétszer is járt Vietnamban. Egy felderítő zászlóaljnál volt. Beszéltem egy régi cimborámmal, aki a Különleges Haderőtől ment nyugdíjba. Azt mondja, hogy attól az egységtől sokan részt vettek a Főnix programban. - Főnix? Az CIA program, ugye? - Igen, uram! Talán tíz éve oldották fel a titkosítást, ők voltak azok a fickók, akik mélyen behatoltak az északiak vonala mögé, hogy meggyilkoljanak vagy foglyul ejtsenek magas rangú vietnamiakat. - Utánanézett ennek? - Kértem a nyilvántartóból egy listát a Főnix programban részt vevő katonákról. Valószínűleg meg ma megkapom. De ha ez a fickó tényleg benne volt ebben a... - Akkor ö a mi emberünk - fejeztem be helyette a mondatot. Remek. Jonesy, jó munkát végzett! Megszólalt az íróasztalon álló telefon. A százados fölvette. Láttam, hogy Maria jön felénk, kezében egy dobozzal. -Tessék, alezredes úr! Átvettem a dobozt. - Jensen alezredes úr Tippett ezredes úr keresi - mondta az íróasztalnál ülő százados. Elfogott a rosszullét, miközben Tippettet hallgattam. - Istenem. Hogyan? Mikor? - Nem tudom - felelte Tippett. - Lee hadnagy most telefonált. Nézd, mindjárt indulok hazulról! Fölveszlek a River bejáratnál.
Tippett lakása Crystal Cityben alig öt percre volt a Pentagontól - Megyek. - Lassú mozdulattal tettem le a kagylót. Maria meredten nézett rám. - Mi a baj? Megráztam a fejem. - Nem mondhatom el. De nagyon köszönöm a segítséget, Maria! Már szóra nyitotta a szájat, de aztán mégis becsukta. Megszorította a karomat. - Nincs mit, szívesen, máskor is... alezredes úr! Jonesy meg én elindultunk. Odakint a folyosón megálltunk. Jonesy a szemöldökét felvonva nézett rám. Közöltem vele, hogy mit tudtam meg Tippett-től. A vietnami lányt. Miss Vinh-t, holtan találták. Aztán azt mondtam Jonesynak: - Vigye el ezeket a lemezeket Swanson őrnagyhoz! Websterrel nézzék át alaposan az összes fájlt! A főtörzsőrmester kétkedő pillantással nézett rám. - Swanson állt a legközelebb a tábornokhoz. Ha valaki, akkor ő tudja, mi lehet fontos. Néma hallgatás, majd biccentés. - És még valami, Jonesy! Talán jobb lenne, ha elmondaná Swanson őrnagynak, hogy mi történt a lánnyal. Azt akarom, hogy tudja, micsoda aljas gazember ez a Masonis. - Értettem, uram! - Jonesy gondterhelten ráncolta a homlokát. - Az a nő kedveli Masonist. - Parancsol, uram? Swanson őrnagyról beszélek. Azt hiszem, érdeklődik az emberünk iránt. - Ó! - És vegye föl megint a kapcsolatot a személyi nyilvántartóval. Hátha elő tudják ásni a régi szolgálati minősítéseket Masonisról. Az lenne a legjobb, ha a teljes személyi anyagát megszerezné. Esetleg van valami nyoma annak, hogy a fickó vonzódik a túlzott erőszakhoz. - Rendben van, uram! - És kérje meg az FBI-t, hogy ellenőrizzék az anyagi helyzetét. Bankszámlák, bevételezések, ilyesmi. - Már intézkedtem, uram! - Az NBIK központi számítógépén végigfuttatták a nevét? Az NBIK az FBI Nemzeti Bűnügyi Információs Központja.
- Még csak szabálytalan parkolásért sem büntették meg. - Van valami, amit elfelejtettem volna? - Most semmi más nem jut az eszembe. Kimentem a bejárathoz, hogy találkozzak Tippett-tel. Tippettet figyeltem, miközben vezetett. Szomorúnak, tehetetlennek éreztem magam, és mélységesen csalódott voltam. Tippett természetesen megpróbálta titkolni, hogy ivott. Most másik öltöny volt rajta, és érezhetően töméntelen mennyiségű kölnit rakott magára. De vöröses, felpüffedt arcát, ideges rángatózását nem tudta elrejteni, és az is furcsa volt, hogy indokolatlanul hangosan beszélt. A hihetetlenül lassú forgalomban Tippettnek sikerült időt szakítania arra, hogy rám nézzen. - Mi a baj, Charlie? - Jonesy beszélt Owens dokival - feleltem halkan. - Igen? - A doki azt mondja, hogy nem mentél el hozzá tegnap este. - Kissé hektikussá vált a helyzet Watkins lakásában. - Tip, odatelefonáltam. Nem voltál ott! Tippett ismét rám pillantott. - Mi a jóisten akar ez lenni. Charlie? - Hol voltál? Tippett felhorkantott. – Aha, most már értem! Azt hiszed, hogy elhúztam egy kocsmába. Hogy poharazgassak egy kicsit. - Ezt nem mondtam. - De erre gondolsz, nem igaz? Köszönöm a mérhetetlen bizalmat, haver! Megcsóváltam a fejem. - Tip, nézz magadra! Úgy festesz, mint aki egy hete nem aludt. Még a kormányt is alig tudod fogni anélkül, hogy remegne a kezed. Mindent el fogsz szúrni. Tippett gyors mozdulattal felém fordult. - Szállj le rólam, Charlie! Nincs semmi bajom. - Tip! Vigyázz! Tippett rátaposott a fékre. Keservesen csikorogtak a kerekek. A vállam nekifeszült a biztonsági övnek. Alig néhány centire fékeztünk le az előttünk haladó Mercedestől. Néhány percig egyikünk sem szólt semmit.
Végül Tippett törte meg a csöndet. - Beszélni fogsz Ferris tábornokkal, ugye, Charlie? - kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. - Segítségre van szükséged, Tip! Talán a Névtelen Alkoholistákhoz kellene fordulnod! Nagyon jól értik a dolgukat. Tippett előregörnyedve nehezedett rá a volánra. Ismét megindult a kocsisor. - Elmegyek veled. Tip! Segítek, ahogy csak tudok. Tippett meredten nézett előre. Bal kezemmel benyúltam az ülés alá. Kicsit előrehajoltam, az üveget kerestem. - Már nincs ott, Charlie! Felkaptam a fejemet. Tippett még mindig az útra bámult. - Láttalak tegnap este - mondta halkan, és most sem fárasztotta magát azzal, hogy rám nézzen. Hátradőltem az ülésben, és hirtelen elszégyelltem magam. Az út hátralévő részét csöndben tettük meg.
17 A kíváncsiskodó, bámészkodni vágyó autósok miatt majd' egy kilométer hosszú volt a kocsisor. A bérház előtt a Tizenkettedik Utcában, egy mentőautó mögött parkoltunk le. Talán négy utcányira lehettünk a vietnami étteremtől. Nem úgy, mint előző este, most tekintélyes tömeg gyűlt össze: jó néhányan lökdösődtek, kiabáltak a járdán, a sárga szalag mögött öt-hat elgyötört rendőrt láttam az épületen belül, kettő pedig szabadon tartotta a járdát az épület előtt. És ekkor megpillantottam a tévékamerákat. - A fenébe - morogtam a fejemet csóválva. Tippett leállította a motort. - Gyerünk, essünk túl rajta! Egyenruhás rendőr pattant ki az egyik rendőrautóból, és odarohant hozzánk. Ugyanaz a férfi, aki előző este ott volt a vietnami étteremnél is. - Jó napot, alezredes - üdvözölt. Komoran bólintottam. Elolvastam a névtábláját. - Itt hagyhatjuk a kocsit, Davis biztos úr? - kérdeztem.
- Persze. Gondoskodni fogok róla, hogy senki ne szórakozzon vele. - Köszönjük. - Hé! - Á járdán álló két rendőr közül az egyik az útját állta a felénk tartó két embernek. Az egyikük csinos, rövid szőke hajú nő volt, a másik pedig egy lófarkas férfi tévékamerával. A nő intett felénk. - Ezredes úr! Jöjjön ide! Meglepve néztem rá. - A francba - átkozódott Tippett, miközben megpróbált kikászálódni a kocsiból. - Jobb lenne, ha minél hamarabb bemennének az épületbe, uraim - mondta Davis. A kollégája a riportereket próbálta kordában tartani. A lófarkas fickó felénk irányította a kameráját. A nő hevesen vitatkozott a rendőrrel. A Hetes csatornának dolgozott. Felismertem ugyan, de nem jutott eszembe a neve. - Hé, uraim, nem válaszolnának néhány kérdésre? - kiáltotta nekünk. - Ugyan már, ezredes! Adjon nekem néhány percet! Miért vannak itt a katonai nyomozók? A járdára léptünk. Többen is kiáltoztak a tömegben. Fényképezőgépek kattogtak. A bérház bejárata felett ponyvatető feszült, rajta elmosódott betűkkel: Jubileum. - Kurva szép - dünnyögte Tippett. - Annie-nek persze mindenképpen itt kell lennie. - Első emelet - mondta az épület bejáratához vezető lépcső aljánál álló rendőr, és a hüvelykujjával fölfelé mutatott. Elindultunk fölfelé a lépcsőn. - Ismered ezt a nőt? - kérdeztem Tippett-től. - Tavaly interjút készített velem a Bosler ügyben. Beléptünk az épületbe. A századforduló környékén épült, valamikor szállodaként működő épületben mostanság átmeneti albérleti szobákat adtak ki. Az előcsarnokban állt egy néptelen recepciós pult, a padló nyikorgott, a falakról hámlott a vakolat. A mennyezetről lánc lógott, valamikor csillár lehetett rajta. Az egyik sarokban elnyűtt pamlag, egy műanyag szék meg egy lepattogzott asztal, rajta teli hamutartó. Miközben mentünk fölfelé a csikorgó lápcsőn, valami megcsapta az orromat. Erős szag volt, mintha rothadna valami.
- Nuoc mam - horkantott fel Tippett. Valószínűleg megérezte, hogy értetlenül bámulok rá, mert hozzátette: - Vietnami étel. Erjedt halból készült mártás. - Szarszaga van. Tippett megvonta a vállát. - Pedig egészen jó az íze. A lépcsőfordulóhoz értünk. Jobbra is, balra is volt folyosó, melynek mindkét oldaláról szobák nyíltak. Néhány ajtónyira tőlünk egy szürke öltönyt viselő, idősebb ázsiai beszélgetett egy nyomozónővel, akinek arcára mély barázdákat vont a kimerültség. - Üdvözlöm. Rita - szólítottam meg. - Hogyhogy szolgálatban van? - Ezt inkább a hadnagytól kérdezze! - Ő meg az ázsiai férfi hátraléptek. Hallottam, hogy a következő szobában Lee hadnagy szitkozódik. Három férfi vizsgálódott a szobában. Lee az ajtóban állt, mobiltelefont szorított a füléhez, és eltorzult arccal beszélt valakihez. - Igen, Bernie! Ez igaz. Még öt embert kérek. Azt én leszarom. Ha a százados már kiverte a farkát, és visszajött a mosdóból, mondd meg neki, amit mondtam neked! Ez most nagy balhé. A sajtó már itt van. Ma majd rájönnek arra, hogy összefüggés van a két ügy között, elszabadul a pokol. Aha. Rendben. Várni fogok. Felpillantott. - Micsoda nap! Csak éppen hogy elaludtam, amikor megszólalt a telefon. Néha nagyon szar tud lenni ez a meló. - Jó napot, hadnagy - üdvözölte Tippett. Biccentettem Lee-nek, aztán körbepillantottam. A szoba tágasabb volt, mint vártam. Olyan nagy, hogy elfért benne két egyszemélyes ágy, egy asztal, rajta kenyérpirító, meg egy hevenyészett polc könyvekkel - a többségük vietnaminak látszott, de volt közöttük néhány angol is. Az egyik sarokban seprűnyelet erősítettek a falra, férfiruhák lógtak rajta. Az öltözőasztalkán gondosan összehajtogatott női alsóneműket láttam. És néhány fényképet. Parányi hűtőszekrény állt a földön, mellette néhány konzerv. Rend volt és tisztaság. Ekkor hangokat hallottam a fürdőszobából. Valaki veszettül káromkodott. Egy fiatalember jött ki az ajtón, odalépett egy fekete táskához, és kivett belőle egy hosszú hőmérőt, amit arra szoktak
használni, hogy a végbélen keresztül megmérjék a holttest hőmérsékletét. - Ott van bent? - kérdezte Tippett. - Aha - felelte Lee. - És nincs valami fényes állapotban. Hé, doki! - Bedugta a fejét a fürdőszoba ajtaján. Egy másodperccel később a fiatalemberhez fordult. - Várjon egy percet! - Hozzánk pedig így szólt: - Egyszerre csak egy mehet be. Nézzék meg a sebhelyeket a testén! Vizsgálják meg, hogy hasonlítanak-e azokhoz, amiket Watkins tábornok testén láttak. Tippett ment be először. Egy-két perc múlva ki is jött, az arcán komor kifejezéssel. Én következtem. A rendőrségi orvos, sovány, bajuszos, fekete férfi, a kád mellett állt. Biccentéssel üdvözölt. A lány hanyatt feküdt a kádban, összeszorított lábbal, megkötözött kézzel. Feje félrebillent, és így látni lehetett a nyakán végighúzódó keskeny vágást. Vér alig volt. Csakúgy, mint Watkins holttestén, az ő bőrén is voltak kitüremkedések, a mellkasán és a gyomrán. Ám a másik esettel ellentétben csak néhány kitüremkedést metszettek le. Aztán észrevettem a mellbimbóit, és majdnem öklendezni kezdtem. Megfordultam, hogy kimenjek, de észrevettem, hogy az orvos egy műanyag zacskót tart a kezében. Valami rózsaszínű volt benne, olyasmi, mint egy parányi gomba, de még annál is apróbb. Nagyot nyeltem. - Ez a... Az orvos szakértő feltartotta a zacskót. - A mellbimbói. A gyilkos valószínűleg végig nyitva hagyta a zuhanyt, ugyanis a lefolyóban találtam meg őket. Gyorsan kimentem a fürdőszobából. - Charlie, úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Meg sem hallottam, mit mond Tippett, és nem szóltam semmit. Lee együtt érző pillantással nézett rám. - Durva, mi? Na jöjjön, menjünk ki innen! Rá kell gyújtanom. - Lementünk a földszinti előtérbe, az ülőhelyekhez. Lee a pamlagon helyezkedett el, én pedig mellette. Tippett az egyik székre ült. Az ablakon keresztül láttuk a tömeget az utcán.
Lee meggyújtott egy cigarettát, aztán mélyen leszívta a füstöt. Néhány másodpercig meredten nézett ránk, aztán kipillantott az ablakon. - Ejha, ez aztán jó nő! - Kicsoda? - kérdeztem. - Az a riporternő. Annie McDaniel a Hetes csatornától. Állati jó teste van, - Felsóhajtott. - De általában a pokolba kívánom. Eszes nő. És rámenős. Valószínűleg a legjobb bűnügyi riporter a városban. Azt beszélik róla, hogy minden rendőrségi körzetben van forrása. - Ügyes mozdulattal a hamutartóba pöccintette a hamut a cigaretta végéről, hátradőlt, és hol Tippettre, hol rám nézett. - Tudják, hogy már akkor itt volt, amikor én megérkeztem? Az egyik egyenruhástól tudom, hogy a nő meg a csapata negyedórával azután itt volt, hogy kiment a riasztás. - Láttuk őt, amikor bejöttünk - jegyeztem meg. - Mire akar kilyukadni, hadnagy? - szegezte Lee-nek a kérdést Tippett. - Arra, ezredes, hogy Annie nem jelenik meg minden szír-szar gyilkosság helyszínén. Csak a bomba ügyekkel foglalkozik. Sorozatgyilkosságok, azok közül is azok, amik körül nagy botrány van, és az olyan ügyek, amelyekben a felsőbb körök is érintve vannak. Annie egészen biztosan nem tisztelne meg bennünket a jelenlétével csak azért, mert egy szegény vietnami kislányt eltettek láb alól. Annie csak akkor csinál ilyet, ha tud valamit. - Azt akarja mondani, hogy a nő tisztában van azzal: ez a gyilkosság összefügg Watkins tábornok halálával? Lee szabályos füstkarikákat eregetett a levegőbe. – Nem, még senkinek sem említettem a beszélgetésünket. Valószínűleg valaki a gyilkossági osztályról elmondta Annie-nek, hogy Tho és a lány meggyilkolása között esetleg összefüggés van. De amint leadom a jelentésemet, amiben megerősítem ezt a feltevést. Annie is biztosan tudni fogja már. - A fenébe is, erre magától is rájöhet - mondta Tippett. Lee-re pillantott. - Megismert engem. - Az nem jó - állapította meg Lee. - Annie okos lány. - Na és mikor fogja továbbadni az információt, hadnagy? tettem fel a kérdést. - Reggel - felelte Lee. - A százados már rágja a fülemet a jelentésért - Gondosan elnyomta a cigarettáját, felnézett és elvigyo-
rodott. - Ez azt jelenti, hogy mondjuk, holnap estig van egy kis időnk. Akkor aztán elszabadul a pokol. - Szerencsénk van, ha csak akkor - mormogta Tippett. Lee hátradőlt, és karba tette a kezét. - Na és most mondjanak el mindent, amit erről a dr. Masonisról tudnak. Tippettre néztem. Kibámult az ablakon. Beszámoltam a hadnagynak Masonisról. Miután végeztem, Lee tanulmányozni kezdte a jegyzettömbjét. - Masonis múlt kedden érkezett az American Airlines járatával. Egy kék Tempót bérelt az Avistól. Az összes szállót ellenőriztettem a környéken. Semmi, de a fickó valószínűleg álnevet használ. - Becsukta a jegyzetblokkot. - Kiadtuk a körözést, és értesítettem a durhami rendőrséget, hátha megjelenik a saját lakásában. - Azt is jelezték, hogy Masonis a Különleges Haderőnél szolgált? - kérdezte Tippett. - Nagyon veszélyes lehet. - Erre is gondoltunk, ezredes! - Na és ami a lányt illeti. Mi a jóisten történt? Nem figyelték őt? Lee szeme dühösen villant. - Dehogyisnem! Tudtuk, hogy a legkönnyebben rajta keresztül juthatunk el az öccséhez. Elöl és hátul is szemmel tartottuk ezt az épületet. - Lehallgatták a telefonját? - Nem volt telefonja. Ezért gondoltuk, hogy elhagyja majd az épületet, és megkeresi az öccsét. - Az egyik szomszéd telefonját is használhatta. Lee vállat vont. - Az lehet. - A srác ruhái vannak a szobában? - kérdeztem. - Igen, együtt éltek. A fiú három hónapja érkezett Vietnamból. Körbepillantottam. - Miféle hely ez? Csak vietnamiak laknak itt? - Főleg azok, de vannak kínaiak, thaiföldiek meg koreaiak is. A tulajdonos tábornok volt a dél-vietnami hadseregben. Állítólag egy rakat pénzzel jött át a háború után. Még legalább négy ilyen háza van a városban, meg néhány étterem és mosoda. A legtöbb a kínai negyedben. - Ő az az idős ember odafent? - kérdezte Tippett. - Nem. Az a férfi a lány angoltanára... illetve volt az angoltanára. Ma is lett volna órájuk. Ő találta meg.
- Miként fordulhatott elő, hogy az emberei nem vették észre a gyilkost? - tette föl a kérdést Tippett. Lee megcsóválta a fejét. - Nem tudok rájönni. Két emberem álldogált az utca túloldalán. Néhányan a sikátorba vezető kaput figyelték. Esküsznek, hogy senki olyat nem láttak bemenni, akire illene a gyilkos személyleírása. Tippett felhorkantott. - De valójában nem is arra az emberre számítottak, ugye, hadnagy? Az volt a feladatuk, hogy tartsák szemmel a lányt, meg azt figyeljék, hogy nem bukkan-e fel a srác. - Na idefigyeljen, ezredes! - csattant fel Lee. - Beszéltem a megfigyelőkkel. Egyetlen fehér férfi sem jött be a házba. Egy fickó hajnali három körül kijött a főbejáraton. De nem illett rá Masonis személyleírása. Masonis körülbelül száznyolcvanöt centiméter magas. Ez a fickó alacsony volt, zömök és kopasz. - Lehet, hogy nem vették észre a sötétben - vetette ellen Tippett. - Különösen akkor, ha békésen szunyókáltak. - Nézze, ezredes - mondta Lee lassan, de éles hangon -, ha az embereim azt mondják, hogy nem látták azt a nyavalyást, akkor nem látták! - Arra nem gondoltak, hogy az a pasas esetleg Masonis bűntársa volt? - vágott vissza Tippett. - Jól megnézték az emberei azt a fehér férfit? Lee nem válaszolt rögtön. - Nem, de esetleg a szomszédoktól megszerezhetjük a személyleírását. Lehet, hogy itt lakik, vagy a barátnőjéhez jár ide. Sok gazdag ember tartja itt a cicababáját. Valami nem hagyott nyugodni. - Honnan tudta a gyilkos? kérdeztem. Mindketten rám néztek. - Honnan tudott a gyilkos a lányról meg az öccséről? Tippett és Lee is értetlenül bámultak. - Csak akkor áll össze a kép, ha a gyilkos tudja, hogy a srác szemtanú. Tisztában van azzal, hogy el kell hallgattatnia. Valahogyan kideríti, hogy hol lakik a fiú, és idejön. De csak a lányt találja itt, és miután kiszedi belőle, hol bujkál az öccse, megöli. Egyetértünk? Tippett alig észrevehetően bólintott. - Lényegében igen - válaszolta Lee. - Csak persze az is lehet, hogy a gyilkos nem tudta: a lány meg az öccse együtt élnek. Eset-
leg azért jött ide, mert azt gondolta, hogy a lány tudja, hol van a srác. - Világos. De megmondom, mi zavar engem az egészben. A tettes csak egy esetben tudhatta, hogy a srác látta őt. Akkor, ha észrevette a fiút, amikor eljött Tho lakásából. - Úgy van - mondta Lee. - Akkor miért nem intézte el rögtön a srácot? - Lehet, hogy valaki más is volt a konyhában, Charlie - vélekedett Tippett. - Na és? Várhatott volna, amíg a srác egyedül lesz. Hiszen ekkor még senki nem tudta, hogy Tho holtan fekszik odafent. A gyilkosnak volt ideje. És azt tudjuk, hogy ez a szemét módszeres alapossággal végzi a dolgát. Miért hagy meg egy tanút, aki pontos személyleírást adhat róla? Lee bólintott. - Esetleg nem tudta, hogy valaki meglátta, amikor eljött. - Ez pedig azt jelenti, hogy később tudta meg - tette hozzá Tippett. - Valaki kiszivárogtatta az információt. - Egyenesen Leere nézett. - Tisztelettel közlöm önnel, ezredes úr, hogy elmehet a picsába - mondta Lee. - Ha azt hiszi, hogy az embereim... Tippett arca elsötétült. - Hát nem maga mondta, hogy arról a kurva gyilkossági osztályról minden információ kiszivárog? - Elég legyen, Tip! - Nem. Charlie. Ha... - Tip! Tippett összeszorította a száját, és meredten rám nézett. - Ennél fontosabb dolgok miatt is főhet a fejünk eleget mondtam. - Például tudta-e Miss Vinh, hogy hol rejtőzik az öccse. Mert ha igen, akkor... - A gyilkos is tudja. - Lee megcsóválta a fejét. - Csak annyit tehetek, hogy kikérdezem a szomszédokat. Hátha láttak valamit. - Hadnagy! Rita jött lefelé a lépcsőn rendkívül izgatottan, nyomában pedig az idős férfi. - Hadnagy! Ezt hallgassa meg!
18 Az idős férfi nyelvkönyvből tanult, hibátlan angolsággal beszélt, és csak Lee-vel volt hajlandó szóba állni, Tippettről meg rólam tudomást sem vett. Én megértettem. Lee, ha nem is vietnami, legalább ázsiai volt. - Hadnagy úr, a becsületszavára mondja, hogy a fiút semmilyen bűncselekményért nem körözik? Lee némileg ingerültnek tűnt. - Nem, mint már mondtam, csak szeretnénk kihallgatni. Tanúként. A szavamat adom. - Ön szerint ismeri azt a férfit, aki meggyilkolta... - Az öregember elhallgatott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Miss Vinh nagyon tehetséges tanítvány volt. Hiányozni fog... - Miss Vinh tudta, hogy hol rejtőzik az öccse? - kérdezte Lee. Az idős férfi fürkészően nézett a hadnagy arcába, aztán bólintott. - És hol van az a hely? A férfi változatlanul meredten bámult Lee-re. - Uram - szóltam közbe -, tudnia kell, hogy a fiú veszélyben van. Az öregember úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Már éppen meg akartam ismételni, amit mondtam, amikor is rám nézett. - Nem fogják bántani? - Nem. - Ha elmondom önöknek, hol van, akkor mindenképpen önökkel akarok menni. - Semmi akadálya - felelte Lee. - A szavát adja, hadnagy úr? - Igen. De most már hadd halljuk. - Van egy hajó... A hátsó ülésen ültem az öregemberrel, Tippett vezetett. Egy rendőrségi autó mögött haladtunk; ebben ült Lee is. Villogott rajta a kék fény, és teljes erővel szólt a sziréna is, de ez sem segített sokat. A washingtoni forgalom bedugult, hosszú kocsisorok kígyóztak mindenfelé. Tippett szitkozódott.
Próbáltam nem figyelni rá, és az öregember történetét hallgattam. Egyenes háttal ült a kocsiban, összeszorított térddel, és csontos kezeit összekulcsolta az ölében. - Rettenetesen félt, alezredes úr - mondta. - Adtunk neki teát, és elmondta, mi történt Mr. Thóval. Nagyon szomorú dolog. - A bérház, amiben laknak, közel van az étteremhez? - kérdeztem. Bólintás. - Nem hallotta, hogy a rendőrök, meg mi ott rohangálunk a sikátorban? Az öregember egyenesen a szemembe nézett. - De, természetesen hallottam. - Ezek szerint maguk tudták, hogy Mr. Vinh látta a gyilkost? Az idős férfi meglepettnek tűnt. - Nem. Pislantottam egyet. - Tessék? - Nem - ismételte az öregember. - A fiú semmi ilyet nem mondott. - De ön szerint rettenetesen félt. - Maguktól, alezredes úr! Vagy inkább a rendőröktől. Azt mondta, hogy őt fogják vádolni a gyilkossággal. - Hogy a pokolba... Tippett megköszörülte a torkát. Az arcába néztem a visszapillantó tükörben. - Lehet, hogy ebben én vagyok a hibás, Charlie! Hogy szóra bírjam, azt mondtam neki: ő a gyanúsított, amíg nem találunk mást. - A fenébe, Tip, tudtad, hogy a srác be van ijedve. - Álljon meg a menet! - vágott vissza Tippett. - A dolog működött, nem? A srác végül bevallotta, hogy látta a gyilkost. Az öregúr rosszalló pillantással méregette Tippett tarkóját. Nem hibáztattam ezért. - És az ön fia elvitte Mr. Vinh-t a hajójára? - kérdeztem. Az öregember visszafordult felém, és bólintott. - Ezt tartottam a legbölcsebb lépésnek. Tudtam, hogy önök át fogják kutatni a környéket. - Beszélt Miss Vinh-nel? Elmondta neki, hogy hol van az öcscse?
Az öregember bólintott. - Felhívtam egy másik tanítványomat, aki ugyanabban az épületben lakik. Ő odahívta Miss Vinh-t a telefonhoz. - Hol van most az ön fia? - A munkahelyén. A Prudential Biztonsági Szolgálatnál dolgozik. Meg lenne lepve, alezredes úr, ha tudná, hogy milyen sok vietnaminak van pénze, amit szeretnének befektetni. A fiam nagyon sikeres ember. Az ügyfelei részére vette a lakóhajót. - Halovány mosoly jelent meg az arcán. - Tanulja, hogyan legyen igazi amerikai. Megcsörrent Tippett mobiltelefonja. Fölvette, beszélt néhány szót, aztán hátrafordult. - Lee azt mondja, hogy a Prince George megyei seriffhivatalból kimentek néhányan a kikötőbe. Szeretnék tudni, van-e valamilyen lőfegyver a hajón. - Nincs fegyver - mondta az öregember meglepően indulatosan. - Mondja meg nekik, hogy nincs fegyver! Tippett továbbította az információt. Az öregembert figyeltem. Jól láthatóan izgatott volt. - Ön katonáskodott a háborúban? - kérdeztem halkan. Kinézett a kocsi ablakán. - Én csak tanár vagyok. Az autó felgyorsított. Végre elértünk a 395-ös útra. - Mindjárt ott leszünk - közölte Tippett húsz perccel később. Bólintottam. A Tantallon Country Clubhoz vezető, kétsávos, kanyargós út mellett álló házakat nézegettem. Néhány perccel később rákanyarodtunk balra egy kisebb útra, majd elkezdtünk leereszkedni a hegyen. Balra a víz kék csillogását láttam a fák között. - Kezdődik a műsor - mondta Tippett. Láttam, hogy egy földút mellett ott parkol a seriff autója. Lee kocsija lelassított, aztán megállt mögötte. Tőlünk balra vitorlásés motoroshajók ringatóztak a vízen, a móló mellett. Az út mellett tábla állt: FORT WASHINGTON KIKÖTŐ. - Úgy látszik, hogy innen gyalogolnunk kell - állapította meg Tippett. Lee rendőrautója mögé kormányozta a kocsit. Néhány seriffhelyettes téblábolt a közelben. - Tehát nem biztosak abban, hogy a srác a hajón vau? kérdezte éppen Lee az egyiküket, amikor kiszálltunk a kocsiból.
- Nem akartunk túl közel menni, nehogy elijesszük őt - válaszolta a seriffhelyettes. - De még senki sem ment el arról a hajóról, hadnagy - tette hozzá az egyik kollégája. Lee lepillantott a partmeredélyen a hajók felé. - Melyik az? Az elsőként megszólított seriffhelyettes megmutatta. - Látja ott azokat a lakóhajókat? Az a világoskék a teher tetővel. A neve... - Amerikai Álom - mondta az öregember, majd felem fordulva hozzátette: - A fiam nagyon büszke arra, hogy amerikai. - Két emberünk a kikötőirodában van, onnan figyelik a hajót folytatta a seriffhelyettes, és a tágas parkoló túlsó részén álló nagy épületre mutatott, ami mögött egy rendőrautó parkolt. A férfi lekapcsolt egy adóvevőt a derékszíjáról, és beleszólt: - Steve, Chuck, ott vagytok, fiúk? - Igen, főnök - recsegett egy hang. - Itt van a hadnagy Washingtonból. Láttatok valamit? - Semmit az égvilágon. Lee benyúlt a kocsiba a messzelátóért. A hajóra irányította. Egy másodperccel később azt mondta: - Lemegyek. -Talán jobb lenne, ha én mennék - vetette ellen Tippett. - Én tudok beszélni vele. Megszólalt az öregember: - Hadnagy úr, engedje meg, hogy magával menjek! A fiú ismer engem. Bízik bennem. Lee elgondolkozott egy pillanatra. - Mindannyian megyünk. - Hadnagy, a srác már így is retteg - mondtam. – Jobb lenne, ha csak maga vagy Tippett menne az idős úrral! Talán nem tűnnének olyan fenyegetőnek. - Én beszélek vietnamiul, hadnagy - ismetelte Tippett. - Rendben van - egyezett bele Lee. Odaszólt a seriff embereinek: - Mondják meg a fiúknak, hogy lemegyünk a hajóra! Azt akarom, hogy maradjanak láthatatlanok. - Tippettre pillantott - A maguk kocsijával fogunk lemenni, mivel az jelöletlen. Jensen alezredes meg én az autóban várunk, amíg maguk fölmennek a hajóra az úrral. Elindultunk mind a négyen a kocsi felé, de egy pillanatra félrevontam Tippettet. - Kedves legyél a sráchoz, Tip! Tippett szélesen mosolygott. - Ismersz engem, Charlie!
Az autó hátsó üléséről figyeltük, ahogy Tippett meg az öregember végiggyalogolnak a mólón. Lee a szeméhez emelte a meszszelátót. - Meg akarja nézni? - kérdezte egy pillanattal később. A lakóhajó két részre volt osztva. Jól láttam a kormányosfülkét, mögötte pedig a lakórészt, amit körülbelül méternyi magas faborítás vert körül, afölött pedig ablaküveg. A hajó hátsó részéhez két farmotoros csónak volt erősítve. A lakóhajó belsejét figyeltem, de semmi mozgást nem láttam. - Lehet, hogy a srác nincs is ott - mondtam. - Egy perc, és megtudjuk - felelte Lee. Tippett és az öregember a lakóhajóhoz értek. Lee megint fölemelte a messzelátót. - Úgy tetszik, mintha szólongatnák a fiút. Nem látok senkit. Most fölmennek a hajóra. Már a fedélzeten vannak. Még mindig sehol senki. Tippett ezredes kinyitja a hátsó ajtót. Ennyit én is láttam. Tippett és az öreg eltűntek a hajó belsejében. - Látom őket. A mindenit, lehet, hogy ott van a srác. Úgy tűnik, mintha most leülnének. Egy perc múlva Lee ismét megszólalt. - Valaki felállt. Megint leült. Eltelt egy újabb perc. - Mi a fenét csinálnak? - mormogta Lee. A kocsi minden ablaka le volt engedve. Forró, párás volt az idő. A nyakamon csörgött a veríték. - Van valami? - kérdeztem kicsivel később. Lee az ölébe ejtette a messzelátót, és a keze fejével megtörülte a szemöldökét. - Semmi. Biztosan bent van a fiú, mert különben már kijöttek volna. Egy család haladt el előttünk, a lakóhajók felé tartottak. A férfi szikár volt, napbarnított, negyven körül járhatott; a felesége - jó alakú, csinos nő, aki szintén barnára sült a naptól - talán tíz évvel lehetett fiatalabb nála. Két kisfiú baktatott utánuk. Fölmentek egy lakóhajóra, ami két horgonyzóhellyel volt arrébb, mint az, amelyiket figyeltünk. - Kellemes lehet a hajókázás - morogtam.
- Az biztos - felelte Lee. A szeméhez emelte a látcsövet. Megint eltelt egy perc. Aztán kettő, három. - Ez őrület - mondta Lee. - Biztosan bent van a srác. Gyerünk! - A kocsi kilincse felé nyúlt. Sietős léptekkel mentünk a lakóhajó felé, már csak alig húsz méterre lehettünk. Lee felém fordult, hogy mondjon valamit, de már nem volt rá alkalma. Ebben a pillanatban ugyanis a lakóhajó felrobbant, és mi elterültünk a földön.
19 A fülem csengett a robbanástól, és a szájamban vér ízét éreztem. A saját nyögésemet hallottam, miközben küszködve talpra álltam. Füst terjengett a levegőben. Kőtörmelékek és fadarabok szállingóztak mindenfelé, aztán nekicsapódtak a mólónak, és a vízbe zuhantak. Arra a pontra néztem, ahol a lakóhajó állt. Először csak lángokat láttam. Égett a szemem, de addig hunyorogtam, amíg nem láttam tisztábban. A lakórészből nem maradt semmi, csak hatalmas égő farakás. Tippett! Ekkor sikoltozást hallottam. A többi lakóhajó is lángokban állt. Láttam, hogy emberek tántorognak ki a hajókból. Volt, akinek lángolt a ruhája. Futni kezdtem, de megbotlottam, és majdnem elestem. Nyögést hallottam. A hang irányába pillantottam, és megláttam Lee-t. Hason feküdt a földön. Ismét felnyögött, aztán megpróbált feltápászkodni. Talpra segítettem. Csörgött a vér az arcán. - Menjen vissza! - ordítottam, és rohanni kezdtem a lángok felé. Egy férfi ugrott ki a partra. Égett az inge, és üvöltött. Mielőtt odaértem volna hozzá, a vízbe vetette magát. - Őt elintézem - kiáltotta egy hang. Megfordultam, és láttam, hogy Lee beugrik a vízbe. Odaértem a lakóhajó maradványaihoz. Erősen süllyedt a faránál: a két farmotoros csónak súlya lehúzta. A fedélzetet dühödten
mardosták a lángok, faszilánkok repkedtek a levegőben. A móló deszkázatát is nyaldosni kezdték már. A kezemmel védtem az arcomat, így indultam futásnak, A levegő szinte marta a tüdőmet, orrfacsaró benzinszag terjengett. Megint hallottam a sikoltozást. Egy nő meg egy férfi hevertek a mólón. Segítettem nekik feltápászkodni, és eltaszigáltam őket a lángoktól. Nem az a házaspár volt, akit korábban láttam. A nő megint felsikoltott. Kinyújtott karja csúnyán felhólyagozódott és sebek borították. - Menjenek innen! - üvöltöttem. - Ha a tűz eléri a benzintartályokat, itt kő kövön nem marad. A férfi bólintott. - Arra! - A móló túlsó vége felé mutattam, ahonnan átjáró vezetett a parti sétányra. - Arra kell menniük! A férfi ismét bólintott, aztán bizonytalan léptekkel elvánszorogtak. Odaértem ahhoz a lakóhajóhoz, ahol a családot láttam. A hajó orra lángokban állt. Fojtott kiáltozást hallottam. Nagyot ordítottam, vártam egy pillanatot, aztán a fedélzetre ugrottam. A füst égette a szememet meg a tüdőmet. Egy nő sikoltozott. A hang irányába haladva eljutottam hozzá. A hátsó ajtó mögött feküdt a földön. Egy harminccentis faszilánk fúródott a combjába, és rettenetesen vérzett a sebe. A melléhez szorította az egyik kisfiát. A gyerek mozdulatlanul hevert. A nő hisztérikusan üvöltött. - A fiam! Meghalt! - Hölgyem... - Meghalt... meghalt! - jajveszékelt. Keményen megszorítottam a vállát. - Elég legyen! - Meghökkenve nézett rám. - Hol van a férje és a másik fia? - Ó... Garrett elöl van Rickyvel... Istenem, meghaltak! Meghaltak! A lángok már legalább öt méter magasba csaptak fel, és teljesen elborították a hajó orrát. Teljesen fölösleges lett volna odamenni. Felnyaláboltam az asszonyt meg a gyereket, és kivittem őket a partra. A nő végig azt mormolta: - Meghaltak, meghaltak.
Tántorogva mentem fölfelé az úton, amikor az egyik seriffhelyettes szólalt meg mellettem: - Fogom őket, uram! Hagytam, hogy kivegye őket a kezemből. Az autótelefonon hívtam fel Jeant. - Biztos, hogy nincs semmi bajod, Charlie? - kérdezte már negyedszer. - Igen, jól vagyok, drágám! - Szegény Tip! Biztos vagy benne, hogy meghalt, Charlie? - Attól tartok, hogy nincs semmi remény. Azt hiszem, föl kellene hívnod Dorothyt. Nem akarom, hogy a hírekből tudja meg, és csak a jó ég tudja, a hadsereg mikor értesíti. - Rendben... átmegyek hozzá. Remélem, otthon van. Talán előtte felhívom. De nem szeretném a telefonban elmondani. Én... nem is tudom... - Jean elhallgatott. - Jean? - Itt vagyok. Arra gondoltam, hogy veled is történhetett volna. - De nem velem történt. Nézd, drágám, nem tudom, mikor érek haza! Majd megpróbállak felhívni Dorothynál. Jól vagy, minden rendben van? - Persze. Azt hiszem, jobb, ha egyből odamegyek hozzá. És még valami, Charlie! Szeretlek! - Én is téged. A parkolóban voltam Lee-vel. A kocsinak támaszkodva figyeltük ahogyan a tűzoltók az utolsó lángokat is elfojtják. Megszámoltam: összesen nyolc lakóhajó semmisült meg, és még négy vagy öt másik is megsérült. Tűzoltókocsik, mentőautók és rendőrségi járművek álltak egymás hegyén-hátán. A Prince George megyei tűzoltóságról érkezett egészségügyisek a mintegy tucatnyi sérültet ápolták. Az asszonyt és a kisfiút már kórházba szállították. Az egyik mentős elmondta, hogy a gyereknek súlyos agyrázkódása van, de rendbe fog jönni. Ez is valami. Lee felém fordult. Nedves haja fáradt, nyúzott arcába lógott. Összevissza szakadt zakóját már korábban levette. Az egyik mentős sebtapaszt tett a bal szeme fölé. - Sajnálom, ami Tippett ezredessel történt - mondta. Megnyaltam felhasadt ajkamat, és nem szóltam semmit.
- Megmentette az életemet. Nekem is a hajón kellett volna lennem. Nagyon furán érzem magam. Odapillantottam, ahol a lakóhajó volt nem is olyan régen. Csak néhány fadarab úszkált a vízen. - Gondolja, hogy lesz mit eltemetnünk, hadnagy? - Valószínűleg nem - felelte, majd kis idő múlva azt kérdezte: - Házas volt? - Elvált. Két gyereke volt. - Ó, istenem! Néhány percig csöndben bámészkodtunk. A tűzoltók hozzáláttak a kiégett hajók elszállításához. Vajon hány holttestet találnak még, tűnődtem magamban. Lee a víz felé, a távolba mutatott. - Látja? Arrafelé néztem. Csak apró pontot láttam a levegőben. De Hamarosan meghallottam a rotorok csattogását. Amikor a Bell helikopter a parkoló fölé ért, megláttam az oldalán a logót. - Hetes csatorna - mondta Lee. - Annie McDaniel. A helikopter a parkoló hátulsó részében szállt le, talán negyven méterre tőlünk. Néhány rendőr futva megindult felé a barikád mögül; hevesen integettek és kiabáltak, de egy szavukat sem lehetett hallani a rotorok csattogása miatt; Annie McDaniel és a lófarkas férfi pattant ki a helikopterből. Annie sötétkék kosztümöt viselt. A szél belekapott a szoknyájába, és jóval a combja fölé emelte. - Annyira szép - mondta Lee vágyakozva. Ingerülten néztem rá, aztán ellöktem magam a kocsitól. - Hová megy? - Interjút adok - feleltem zordan. Elindultam. Lee csatlakozott hozzám. - Nem azt mondta, hogy amennyire csak lehet, kerülni akarja a nyilvánosságot? Nem válaszoltam. A rendőrök megpróbálták beterelni Annie McDanielt meg az operatőrét a barikád mögé. - Engedjék őket - mondtam. A rendőrök Lee-re pillantottak. Tudták, hogy itt én nem parancsolhatok. Lee bólintott.
Annie szélesen elvigyorodott, és sietős léptekkel elindult, az operatőr meg loholt utána. Csinos nő volt, az ember először a formás alakjára figyelt fel. Keble dúsan kitöltötte a méretre készült kosztümkabátot, ami a derekánál egészen elkeskenyedett. Izmos lábát barnára sütötte a nap. De az arcában volt valami keménység, különösképpen a szemében és a szinte kihívóan előremeredő állában. Valószínűleg ezért is gondoltam mindig azt róla, hogy lelketlen, rámenős dög. Mielőtt bármit is mondhatott volna, így szóltam: - Ha interjút adok magának, tudja garantálni, hogy bekerül az összes országos csatorna híradójába? Megállt és némileg meghökkenve nézett rám. - Hát... attól függ. Ha elég nagy sztori, akkor igen. Ön tulajdonképpen kicsoda? A Bűnügyi Vizsgálati Főosztályon dolgozik? - Nem, a légierő Különleges Nyomozati Osztályán. Jensen alezredes vagyok. Összesen tíz gyilkosság történt, és az áldozatok között van Watkins tábornok is. Ez elég? - Tehát van összefüggés a gyilkosságok között! Tudtam. Annie győzedelmesen mosolygott. - Hát persze! Ha be akar kerülni az összes híradóba, semmi akadálya. Az égadta világon semmi akadálya, alezredes! - Gondoskodjon arról, hegy az interjú szövege megjelenjen a holnapi Postban meg a Timesban, a gyanúsított fényképével együtt, amit majd eljuttatok maguknak. - Rendben van. Ha ma le tudom adni az anyagot a tévében, nem érdekel, ki más kapja még meg. - Kérdésekre nem válaszolok. Elmondom, amit tudok az ügyről, és ennyi. Annie megrázta a fejét. - Nézze, nekem interjút kell csinálnom önnel! - Akkor felejtse el! - Sarkon fordultam, és elindultam. Valaki megfogta á karomat. - Jól van na - mondta Annie. - Úgy csináljuk, ahogy maga akarja. - Lee-re pillantott. - Na és ön, hadnagy? A régi szép idők emlékére. Esetleg lenne olyan kedves, és... - Nem - felelte Lee. - Ez Jensen alezredes show-ja. Annie durcás arcot vágott. - Ugyan már, hadnagy! Csak azt szeretném, ha röviden nyilatkozna arról, hogy mi történt itt. Robbantásos merénylet volt?
- Maga is tudja, mi a dolgok menete, Annie - felelte Lee. Most nem az én körzetemben vagyunk. A seriffiroda majd kiad egy közleményt. Annie megvonta a vállát. - Ha esetleg meggondolná magát... - Hova álljak? - érdeklődtem. De Annie már odafordult az operatőrhöz, és mondott néki valamit, amit nem értettem. Az operatőr megrángatta a lófarkát. - Annie, úgy kellene csinálni, hogy a mentőautók és a tűzoltók is benne legyenek. - Meg a hajók is - mondta Annie. Elindult a parkoló széle felé. Megállt és rámutatott egy pontra. - Mit szólnál Frankie, ha onnan vennénk? Először menj végig a mentőautókon meg az áldozatokon! Csinálj közeliket is! Aztán az onnan balra eső részt is mutasd meg! - Annie továbbment néhány lépéssel. - Legyen egy nagytotál is! Ügyelj rá, hogy a hajók meg a tűzoltók mindenképpen benne legyenek! Azzal kezdjük majd. És aztán menj rá a részletekre! Arcokat akarok látni. - Oké, úgy lesz! Ez aztán baromi jó anyag lesz! - lelkendezett Frankie. Annie odatartotta elém a mikrofont. - Tessék! - mondta Frankie. Elkezdtem beszélni. Rettenetesen néztem ki. A ruhámat korom és hamu borította. Úgy éreztem, hogy az ajkam akkorára dagadt, mint egy kosárlabda. A zakómat levettem ugyan, és meg is fésülködtem, de ez sem segített sokat. Holmes tábornok zabos lesz, hogy nem kértem tőle engedélyt. De ez cseppet sem érdekelt. El akartam kapni Masonist. Így aztán elmondtam Annie-nek mindent dr. Theodore Masonisról. Kijelentettem, hogy a Watkins tábornok, Mr. Tho és Miss Vinh elleni bűntények első számú gyanúsítottja. És minden valószínűség szerint szerepe volt a lakóhajó felrobbantásában is. Tippettről is beszéltem, meg az Öregemberről és a fiatal srácról. - Ha valaki látja Masonist, rögtön hívja a rendőrséget - fejeztem be a mondandómat, aztán bólintottam, és hátraléptem. Arra vártam, hogy Annie valami olyasmit mondjon, hogy „Ennyi!” vagy „Vége!”. Ehelyett azonban Annie lezseren, hűvösen ram nézett, és így szólt: - Alezredes úr! Megtudhattuk, hogy ön szerint mit követett el dr. Masonis. De a lehetséges indítékokról nem beszélt. Aho-
gyan a nyomozás részleteiről sem árult el semmit. Lenne olyan kedves kissé bővebben tájékoztatni a nézőket? - Az arcomba dugta a mikrofont. Nem mondtam semmit. A kamera rám szegeződött. Igyekeztem, hogy ne nézzek ki nagyon mérgesnek. Annie kedvesen mosolygott. - Alezredes! Mi a helyzet például... Ekkor Frankie felkiáltott. - Hé! Odanéztem. Lee kirángatta a kamerát Frankie kezéből. - Az interjúnak vége - vágtam oda kurtán. - A szavát adta, Annie! A nő csak mosolygott. - Ugyan már, ezért igazán nem haragudhat rám. Az egyezségünk még mindig áll. Honnan fogom megkapni a fényképet erről a dr. Masonisról? - Van néhány másolat az irodámban - mondta Lee. - Majd átküldők magának egypárat. - Nagyszerű! - Annie már hátat is fordított nekünk, és a hajók felé pillantott. - Frankie, menjünk le, hátha szóra tudjuk bírni a sérülteket! - Visszafordult, és ránk kacsintott. - A legjobbakat, uraim! - Igazam volt - mondtam, amikor Annie meg Frankie már hallótávolságon kívül voltak. - Tessék? - kérdezett vissza Lee. - Annie rámenős dög. - Az lehet, de bomba jó nő. Próbáltam elnyomni magamban a bűntudatot, miközben átkutattam Tippett autóját, de nem akartam, hogy más találja meg az üveget. Ám én sem találtam meg. Megkönnyebbültem. Tippett nem hazudott. - Mi volt ez? - kérdezte Lee, miután visszamentem az autójához. Megvontam a vállamat. - Semmi. A hadnagy fürkésző tekintettel nézett rám. - Úgy tűnik, hogy találtak egy újabb holttestet - mondta egy kis idő múlva. Követtem a pillantását. A felrobbant lakóhajótól néhány kikötőhellyel arrébb lévő hajón egy tűzoltó integetett és kiáltozott,
miközben a hajó oldala mellett lenézett a vízbe. Aztán lehajolt, és kihúzott valamit a vízből. Lee tévedett. Nem egy újabb holttest volt. Hanem egy láb. Nem is tudom, mire gondoltam akkor. Biztos volt, hogy nem tudom megállapítani a végtagról, hogy Tippetthez tartozott-e, de mégis úgy éreztem: meg kell néznem. Amint közeledtünk a hajó felé, a kisebb csónakban ülő két tűzoltó óvatos mozdulattal kitett a partra egy vitorlavászonba bugyolált tárgyat. - Megnézhetjük? - kérdeztem. Az egyik tűzoltó felpillantott, és elgyötört arccal ránk nézett. Megvonta a vállát. - Nincs valami sok látnivaló. Letérdeltem, és félrehajtottam a vitorlavásznat. Lee leguggolt mellém. Fehér csont fénylett ott, ahol valamivel a térd alatt a bomba leszakította a lábat. Nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a bőrcipőt, ami még mindig rajta volt a lábfejen. Gyorsan visszahajtottam a vitorlavásznat a lábra. - Fekete, katonai stílusú cipő - mormogta Lee. Bólintottam. - Tippett nem ilyet viselt? Megint bólintottam. - Menjünk! - Visszamentünk a kocsihoz. Harminc perccel később a tűzoltók az utolsó lakóhajók átkutatásával is végeztek. Hat holttestet találtak, amik most fehér műanyag zsákokban feküdtek az aszfalton, a kötéllel lezárt területen. A távolból egy rendőrségi motorcsónak közeledett a kikötő felé; messziről is lehetett látni, hogy búvárok is ülnek benne. - Az autó mellett állva láttam, hogy Lee ellep az egyik zsáktól. Odajött hozzám. - Úgy tűnik, hogy két férfi és három nő. Az egyik annyira öszszeégett, hogy nehéz megállapítani. - Egyik férfinak sem hiányzik a lába? Lee megrázta a fejét. Gyerekek? - Igen, van egy. Nem akartam megnézni. Elég halált láttam már egy napra. Lee elnézett mellettem a távolba. - Úgy látszik, társaságunk lesz.
Megfordultam. Két jelöletlen szedán jött lefelé az úton. Megálltak a rendőrségi ellenőrzőpontnál, ahol most már jó néhány újságíró meg riporter tolongott. A legtöbb tűzoltókocsi és mentőautó percekkel korábban elment, és a parkoló majdnem üres volt. A két autó odagurult, és tőlünk néhány méternyire leparkolt. Jonesy szállt ki az egyik kocsiból. A másikból pedig két komor ábrázatú nyomozó a BVF-ről. - Majd jelentkezem - szóltam oda Lee-nek. Indulni akartam, amikor is Lee kezét éreztem a vállamon. - El fogjuk kapni, Charlie - mondta halkan a hadnagy. - Elkapjuk azt a nyavalyás disznót. - Persze... Harry! - Erőtlenül elmosolyodtam, aztán intettem Jonesynak, és elindultam a kocsik felé. Ugyan megmondtam a két nyomozónak, hogy a búvárok vélhetően semmit sem fognak találni, mégis azt kértem tőlük, hogy várják meg, amíg végeznek. Ha valami csoda folytán megtalálják Tippett holttestét, rögtön értesítsenek, tettem még hozzá. Dorothy és a gyerekek miatt. - Merjünk, Jonesy - mondtam. Odadobtam az egyik nyomozónak Tippett kocsikulcsát, beszálltam Jonesy autójába, és behunytam a szememet. - A Pentagonba, Jonesy - morogtam. Amikor kinyitottam a szememet, az Indian Head autópályán haladtunk, észak felé. Jonesy rám pillantott. - Jól van, uram? - Aha. - Nagy kínok árán kiegyenesedtem ültömben. - Megjött a Főnix lista a nyilvántartóból. - És? - Masonis rajta van. Kibámultam az ablakon; amit éreztem, már majdnem gyűlölet volt. - Van valami hír Websterről? Jonesy megrázta a fejét. - Utoljára egy órája beszéltem vele. Viszont Gutierrez őrnagy üzenetet hagyott az irodában. Azt mondja, jó néhány fájlt sikerült megmenteniük. Az autótelefonért nyúltam. - Mi a helyzet Masonis szolgálati minősítéseivel?
- Keresik a nyilvántartóban. Egy St. Louis-i irodában van. Megkértem, hogy küldjék át faxon. Ma este vagy holnap reggel meglesz. - Nem tudták volna gyorspostával elküldeni az egész anyagot? - Faxolni egyszerűbb. Minden számítógépen van. Beütöttem Maria telefonszámát. A századosnő vette föl a telefont. Maria éppen nincs az irodájában, de körülbelül egy óra múlva visszajön. Azt az üzenetet hagytam neki, hogy fél öt körül ott leszünk nála. Kimerültnek, elgyötörtnek éreztem magam. Hátradőltem, és lehunytam a szememet. Jonesy halkan köhintett. - Uram? - Mi van? - mormogtam. - Gondolkoztam a robbantáson. - És? - Azon törtem a fejemet, hogy Masonis vajon miért robbantotta fel a hajót. Kicsit túlzásnak tűnik, hiszen egy késsel vagy egy pisztollyal is elintézhette volna a srácot. Valahogy nem áll össze a kép. Nem feleltem. - És mi lehet az indítéka? Politika? Pénz? - Az FBI elküldte már az anyagot a pénzügyi helyzetéről? kérdeztem. - Még nem. Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy pénzről van szó? Felsóhajtottam. - Bárcsak tudnám, Jonesy!
20 - Jensen alezredes! Próbáltam lerázni magamról a kábaságot. Jonesy rám nézett. - Itt vagyunk... a Pentagonnál. Körbebepillantottam. Igaza volt. Valószínűleg haza kellett volna mennem, hogy bepiszkolódott öltönyöm helyett fölvegyek valami mást, de már túl voltam azon a ponton, hogy efféle dolgokkal törődjek És különben is, már majdnem három óra volt.
- Miután végeztem Holmes tábornoknál, Maria irodájába megyek. Ott találkozzunk - mondtam Jonesynak. - És hívja fel újra az FBI-t! Meg akarom kapni az információkat Masonis anyagi helyzetéről. - Értettem, uram! Az őr a Pentagon bejáratánál helytelenítő pillantásokkal méregetett, mintán megmutattam neki az igazolványomat. Majdnem elküldtem a pokolba. Az A gyűrű közelében a férfimosdóban rendbe szedtem magam, már amennyire tudtam. Amikor beléptem az egyesített vezérkari bizottság titkárságára, rosszalló tekintetek meredtek rám. Közöltem a nevemet. Három perccel később bekísértek az egyesített vezérkar fokozottan biztosított részére. Két jobb, majd egy bal kanyar után betessékeltek egy tárgyalóba. - Üljön le az asztal túlsó végénél - utasított a szárazföldiekhez tartozó ezredes. Leültem, és húsz percen keresztül bámultam a falakat. Aztán kinyílt az ajtó, én meg felpattantam. Az egyesített vezérkari bizottság elnöke, Holmes tábornok lépett be először, azután pedig jöttek a többiek: Streeter tábornok, a tengerészgyalogság parancsnoka, Benson tengernagy, a haditengerészeti hadműveletek vezérkari főnöke, Worthen tábornok, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Williams tengernagy, az egyesített vezérkari bizottság alelnöke, és végül Tupper tábornok, a légierő helyettes vezérkari főnöke. A meglehetősén erős fényben az összevéve negyvennyolc ezüst csillag szinte vakítóan ragyogott. Normális körülmények között talán kissé megilletődött lettem volna, de akkor, azon a napon nem. Mindannyian helyet foglaltak. Holmes velem szemben, az asztal túlsó végénél ült le. Hat szempár meredt rám. - Üljön le, alezredes - morrant rám Holmes. Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és belépett az ezredes, aki idekísért. Odament Holmeshoz, és a fülébe súgott valamit. Holmes bólintott, az ezredes kiment. Néhány másodperccel később sötét öltönyt viselő, elegáns megjelenésű férfi lépett be a tárgyalóba. Biccentett Holmesnak, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, leült egy székre a faborítású fal mellé. Tartása feszes, majdhogynem
katonás volt. A vezérkari főnökök csak futó pillantást vetettek rá, de az volt az érzésem, hogy ismerik. Holmes hozzám intézte a szavait, és nagyon mérgesnek látszott. - Tudomásomra jutott, hogy nem sokkal ezelőtt nyilatkozott a televízióban. Beszámolt a nyomozás állásáról. Elmagyarázná nekünk, alezredes, miért döntött úgy, hogy a korábban kapott utasításokat figyelmen kívül hagyva, anélkül, hogy engem vagy az elöljáróit tájékoztatta volna, kiáll a nyilvánosság elé? - Tábornok úr, gyors döntést kellett hoznom - válaszoltam lassan. - Nem láttam aggályosnak a helyzetet, hiszen ön a sajtótájékoztatóján már beszámolt a történtekről. Sem én, sem a rendőrség nem tudja, hol lehet dr. Masonis! Úgy vélem, könnyebben kézre tudjuk keríteni azután, hogy kiálltam a nyilvánosság elé, és megneveztem. - Vélhetően nagyon bölcs döntés volt - állapította meg Holmes pikírten. - Eddig meglehetősen kevés eredményt tud felmutatni, alezredes! Tupper tábornok, a légierő helyettes vezérkari főnöke megköszörülte a torkát. Barna, hullámos haja volt, és lágy vonásai; ennek köszönhetően túlságosan fiatalnak tűnt a vállán díszelgő négy csillaghoz. - Ugyan már, Holmes tábornok, talán kissé elhamarkodottan ítéli meg a helyzetet. Még huszonnégy órája sincs, hogy Jensen alezredes megkezdte a nyomozást. - Felém fordulva pedig azt mondta: - Hallottam, hogy a nyomozást vezető tiszt, Tippett ezredes meghalt. Fogadja részvétemet! Biccentettem. Nem túlzottan sokat tudtam Tupper tábornokról, csak annyit, hogy valamikor űrhajós volt, és mielőtt kinevezték volna a légierő második számú parancsnokává, ő irányította az űrfegyverkezési programot. Tisztában voltam azzal, hegy megjegyzése nem feltétlenül jelenti azt: egyetért velem. Lehet, hogy pusztán a szolgálat iránti lojalitásból próbált meg védeni engem. Bármi is volt az oka, örültem, hogy kiállt mellettem. Nem így Holmes. Haragos tekintettel meredt Tupperre. Tupper nem viszonozta a pillantását. Holmes tábornok ismét felém fordult. - Lenne kedve esetleg minket is tájékoztatni azokról a részletekről, amelyekről már beszámolt a sajtónak és a nyilvánosságnak? - kérdezte maró gúnynyal.
Lassan beszéltem, gondosan megválogattam a szavaimat. Öszszegeztem, hogy mit tudtunk meg eddig a nyomozás során. A vezérkari főnökök egyszer-kétszer kérdeztek közbe... egészen addig, amíg nem említettem Cao Dinh-t. Cao Dinh hallatán a sötét öltönyt viselő férfi megfeszült és előrehajolt. Szinte felnyársalt a tekintetével. Igyekeztem tudomást nem venni róla. - Megtudtuk, hogy a Watkins tábornok irodájában talált listán szereplő huszonhárom katona mind hadifogoly volt, és mindanynyian Cao Dinh-be kerültek - folytattam. - Közülük egyetlenegyet sem engedtek szabadon a háború után. Véleményem szerint Watkins tábornok azért ment Vietnamba, hogy kiderítse, mi is történt valójában ezekkel a katonákkal. Úgy gondolom, vizsgálódni akart Cao Dinh-ben, de a kérését elutasították. Miután viszszatért Vietnamból, kapcsolatba lépett Mr. Thóval, aki, gyanúm szerint, információkat szolgáltatott neki Cao Dinh-ről. Valaki, minden valószínűség szerint Masonis, megtudta ezt, és megölte mind a két férfit. Összekulcsolt kezemet az asztalra tettem, jelezve, hogy mondandóm végére értem. Néhány pillanatig senki nem szólt egy szót sem. Aztán záporozni kezdtek a kérdések. - Mi volt dr. Masonis indítéka? - Miért olyan fontos Cao Dinh? - Kik voltak a hadifoglyok? - Mit adott oda Watkins tábornoknak Mr. Tho? - Csendet! - vakkantotta Holmes zord arckifejezéssel. A kérdések özöne nyomban megszakadt. Holmes ellenszenvvel méregetett. - Mondja, alezredes! Van valami fogalma arról, hogy miről beszél? - Uram, én... - Miket hord itt össze Cao Dinh-ről? Látta a jelentést arról, hogy mi történt a hadifoglyokkal? Tétováztam. - Nem, uram! Szerettem volna megnézni, de mint megtudtam, szigorúan titkos. - Na látja, ezt jól tudja, alezredes! - Holmes az asztal körül ülő tábornokokra mutatott. - Még ezek az urak sem ismerik a részleteket.
- Mik ezek a részletek, tábornok? - kérdezte Worthen tábornok, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke. - Jogos kérdés - mondta Streeter tábornok, a tengerészgyalogság parancsnoka. .- Ha az észak-vietnamiak tömegesen végeztek ki hadifoglyokat, akkor arról bizony szeretnék tudni, elhiheti nekem. - A kötelességünk tudni róla - tette hozzá halkan Tupper tábornok. Észrevettem, hogy Williams tengernagy, az egyesített vezérkari bizottság alelnöke, meg sem szólalt. Ez csak megerősítette korábbi feltevésemet, hogy a fickó Holmes bábja. Holmes merev tekintettel nézett körbe a jelenlévőkön. Aztán az öltönyös férfira pillantott. A bólintást alig lehetett észrevenni. Ki a fene ez a fickó?, tettem föl magamban a kérdést. - Erről egy szó sem szivároghat ki innen, megértették, uraim? - kérdezte Holmes. Határozottan bólogató fejek az asztal körül. - A Cao Dinh-nél lévő fogolytáborral kapcsolatos információkat valóban szigorúan bizalmasan kezeltük - kezdte a tábornok. De ellentétben Jensen alezredes feltételezésével, ez nem valamilyen észak-vietnami akcióval van összefüggésben. A csend annak köszönhető, amit mi, az Egyesült Államok tettünk. - Előrehajolt ültében. - Uraim, 1971. július 27-én az amerikai légierő Takli Légitámaszpontról felszálló F-4-ese napalmbombát dobott Cao Dinh-re. Döbbent csend fogadta a szavait. Williams tengernagy, az egyesített vezérkari bizottság alelnöke szólalt meg végül. - Te jóságos isten - mormogta. - Erre van bizonyíték? Kiirtottuk a saját katonáinkat? - Igen - felelte Holmes. - A tábort eltörölték a föld színéről. Rosszalló pillantást vetett rám - Látja, alezredes, ennyit ér a maga teóriája Watkins tábornok állítólagos érdeklődéséről Cao Dinh iránt! Hacsak nem azt akarja mondani, hogy Watkins tábornok az ügy nyilvánosságra hozatalával szégyent akart hozni az Egyesült Államokra. Megráztam a fejemet. - Nem uram, de... - És hadd emlékeztessem valamire! Watkins tábornok személyesen közölte velem, hogy minden erejével Vietnam hivatalos
elismerése mellett van. Ez pedig megint csak szertefoszlatja a maga feltevésé1: a különféle vietnami atrocitásokról. - Uram, a lista létezése azt bizonyítja, hogy Watkins tábornok nagyon érdeklődött Cao Dinh iránt. - Magánál van a lista? Bólintottam. Elővettem a zakóm zsebéből, és odavittem a tábornoknak az asztal túlsó végéhez. Állva várakoztam, amíg Holmes végigment a listán szereplő neveken. Miután a végére ért, fölnézett, és úgy kezdett beszélni hozzám, mint egy hátulgombolós gyerekhez. - Alezredes, tudja, honnan származnak ezek a nevek? - Feltételezem, hogy megszököttektől és más táborok hadifoglyaitól. A tengerészgyalogság parancsnoka megköszörülte a torkát, úgy hogy mindenki hallja. - Holmes tábornok, mi volt a neve annak a fogolytábornak, ahonnan ön megszökött? Már én is tudtam; még azelőtt, hogy Holmes válaszolt volna. - Cao Dinh - mondta Holmes tábornok. - Ezek a neveket én adtam át a katonai hírszerzésnek. Pontosan tizennyolcat - ennyi katona volt ott, amikor eljöttem. A többi nevet nem ismerem. De a dátumokból ítélve, vélhetően azután internálták őket, hogy én megszöktem. Holmes a kezembe nyomta a listát. Dühös voltam és zavarodott. Sarkon fordultam, hogy visszamenjek a helyemre. - Alezredes! - vakkantotta Holmes. Megpördültem. - Igen, uram? - Remélem, amikor bizonyítékokat gyűjtöget dr. Masonis ellen, jobban végzi a munkáját. Mondja, alezredes, talált már valamit, ami alapján a maga gyanúsítottja összefüggésbe hozható a gyilkosságokkal? - Volt egy tanúnk, illetve tanúm, tábornok úr! De ma meggyilkolták. - Akkor az égvilágon semmit nem tud letenni az asztalra, ami dr. Masonis bűnösségére utal? - Jelen pillanatban nem, uram! - Van valami a kezében, ami megmagyarázza, hogy dr. Masonis miért akarta volna megölni Watkins tábornokot? Valami a doktor múltjában? Indíték? Fel tud egyáltalán mutatni bármit is, alezredes?
- Hadd utaljak dr. Masonis katonai kiképzésére, uram! És amennyire meg tudom ítélni, kedvező alkalom is kínálkozott számara a bűncselekmény végrehajtására. Olyan helyzetben volt, hogy tudhatott Cao Dinh-ről. Bejárása volt a tábornok irodájába, és a jelek szerint most bujkál. - Akkor lényegében azt mondja, hogy nincs semmi konkrétum. Csak gyanúra és megérzésekre támaszkodik. És mindezek alapján kiállt a nyilvánosság elé, és világgá kürtölte, hogy dr. Masonis a tettes. Mi van, ha téved? Mindenki magán... rajtunk fog röhögni. Nem is beszélve arról, hogy milyen pereskedésre számíthatunk. Találkozott a pillantásunk. Tudtam, jobb, ha nem válaszolok. - Javasolni fogom a felmentését, alezredes! Eddig semmit sem tudott felmutatni. Számomra szinte bizonyosnak tűnik: Tippett ezredes halála után maga nincs olyan érzelmi állapotban, hegy képes lenne folytatni a nyomozást. Leléphet! Nem mozdultam. - Alezredes, azt mondtam... - Két kérdést engedjen meg, tábornok úr - szakítottam félbe. Watkins tábornokról. Tudta, hogy mi történt Cao Dinh-nél... hogy az amerikai légierő napalmot dobott a táborra, és megölték a foglyokat? És a tábornok elhitte, hogy valóban ez történt? Holmes rám meredt. Egy pillanatig azt hittem, hogy fegyelmi úton eltávolítanak a hadseregből. De a tábornok meglepett. - Mindkét kérdésére igen a válaszom, alezredes - mondta nyugodtan. Bólintottam, és kisétáltam a tárgyalóból. Tudtam: könnyen lehet, hogy mindenben tévedtem. Lehetséges, hogy nem Masonis a gyilkos. Lehetséges, hogy Watkinst olyan okból ölték meg, amit még ki kell nyomoznom. Egyvalamiben azonban egészen biztos voltam. Holmes alig néhány másodperccel ezelőtt hazudott nekem. De vajon miért?
21 - Jensen alezredes!
A folyosón voltam, a tárgyalóterem előtt. Megfordultam. Igen, uram? Tupper tábornok megfogta a karomat, és elindult velem a folyosón. - Mindjárt vissza kell mennem, de... menjünk be ide. Beléptünk egy parányi helyiségbe, ahol italautomaták álltak. Egy százados meg egy őrmester éppen üdítőt vásárolt magának. Ideges mosollyal üdvözölték Tuppert, aztán kimentek. A tábornok becsukta az ajtót. Meglepve láttam, hogy a kulcsot is elfordítja a zárban. Fürkésző tekintettel méregetett. - Egyenes válaszokat kérek, világos? Nincs mellébeszélés, alezredes! Azt vettem észre, hogy majdnem vigyázzállásba vágtam magam. - Értettem, uram! Tupper legyintett. - Holmes tábornoknak igaza volt. Ostobaság volt nyilatkozni a tévének. Jézusom. - Igen, uram! - Különösen akkor, ha téved. - Igen, uram! - De ugye, egyetlen percig sem gondolja, hogy nincs igaza? Nem válaszoltam rögtön. - Nem, uram! - Azok után, amiket Holmes tábornoktól hallott, még mindig azt gondolja, hogy Watkins a Cao Dinh-ben lévő hadifogolytábor ügyében vizsgálódott? Mély levegőt vettem. - Az akció közben eltűnt katonák listája határozottan erre utal, uram! Watkins tábornok úr nem foglalkozott volna ezzel az üggyel, ha beveszi azt a történetet, hogy mi magunk öltük meg az amerikai hadifoglyokat. - És még mindig úgy gondolja, hogy a halála összefügg Cao Dinh-nel? - Igen, uram! - Miért? - Úgy gondolom, hogy ott történt valami. Valami, amit eddig sikerült eltussolni. - Tehát maga nem hiszi el Holmes tábornok történetét az F-4esekről? - Hadd kérdezzek valamit, uram! Tegyük fel, hogy az amerikaiak napalmbombával kiirtják a saját katonáikat! Ön mit tesz az észak-vietnamiak helyében?
Tupper majdnem mosolygott. - Összeszedek annyi újságírót, amennyit csak tudok, odaviszem őket, és gondoskodom arról, hogy a világ összes újságjában megjelenjenek a fényképek. A fenébe is, talán még Jane Fondát is odacipeltem volna, ha tudom. Bólintottam. - Én is ezt tettem volna, uram! Felbecsülhetetlen értékű propaganda lett volna. - A mindenségit neki! Ha magának igaza van, akkor Holmes az orrunknál fogva vezet minket. - A tábornok megcsóválta a fejét. - Ez pedig azt jelenti, hogy az észak-vietnamiak esetleg valóban kivégezték a foglyokat. És ha Watkins tudta ezt, és nyilvánosságra hozza, akkor lőttek Vietnam hivatalos elismerésének. - Ez pedig több milliárd dolláros veszteséget jelent sok-sok cégnek, uram! Hatalmas botrány lesz, ha kiderül: a kormányzat is benne volt abban, hogy a szőnyeg alá söpörjék ezt az ügyet. - Ez akár gyilkossági indítéknak is elegendő lehet. Csak egy ponton hibádzik a dolog, alezredes! Miért akarná Holmes eltussolni ezt az ügyet? - Parancsol, uram? - A tábornok hadifogoly volt. Ő lenne az utolsó ember, aki megpróbálná meggátolni, hogy kiderüljön: hadifoglyokat végeztek ki az észak-vietnamiak. Ráadásul olyan katonákról van szó, akiket ő maga is ismert. - Hát... bárcsak tudnám az igazságot, uram! Valaki megrázta az ajtó kilincsét. - Továbbra is dolgozni fog az ügyön, alezredes - közölte Tupper. - De Holmes tábornok úr... Kopogtattak az ajtón, aztán megint rángatták a kilincset. -Van odabent valaki? Tupper arca elkomorult. - Amíg ki nem nevezik az új vezérkari főnököt, addig én irányítom a légierőt, maga pedig még mindig a légierő kötelékébe tartozik. Folytassa a nyomozást! Tupper hajlandó kockázatot vállalni miattam. Elismerésképpen mosolyogva fejet hajtottam. - Köszönöm, uram! Vállat vont, és az egyenruháját díszítő négy csillagra mutatott. - Ez az egyik előnye ennek. Megengedhetem magamnak, hogy felbosszantsak másokat. - Hogy érti, uram?
Tupper mosolygott. - Nem kell aggódnom az előléptetés miatt. - Elindult az ajtó felé, de aztán megállt. - Tudja, alezredes... - Tűnődő pillantással nézett rám. - Még a háború alatt hallottam valami pletykát Holmesról. Amennyiben igaz, amit beszéltek, akkor könnyen lehet, hogy ezt most valaki felhasználja ellene. - Milyen pletyka? Tupper láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Ha utánanéz, legyen, körültekintő és diszkrét. Bólintottam. Tupper mély levegőt vett, úgy kezdett bele. Egy évvel azután érkezett a Takli Légitámaszpontra, hogy Holmest foglyul ejtették. A repülőszázadnál az a szóbeszéd járta, hogy Holmes, akit otthon a felesége várt, állítólag nagyon bolondult az egyik ápolónőért a támaszponton. Azt is beszélték, hogy teherbe ejtette, és az ápolónőt hirtelen visszavezényelték az Államokba. - Mindennek egy szavát sem tudom bizonyítani - fejezte be Tupper. Bólintottam. - De ha valaki megtudta, hogy Holmesnak van egy törvénytelen gyereke, és azzal fenyegetőzött, hogy... - Ez esetleg megmagyarázhatja Holmes lépéseit - vágott közbe a tábornok. - Ne felejtse, alezredes: legyen nagyon diszkrét! Most már szabályosan dörömböltek az ajtón. - Hallom, hogy vannak bent! Nyissák ki, a szentségit neki! - kiabálta valaki. - Csak egy kérdést engedjen meg, uram! Ki volt az a civil az eligazításon? - Civil? Ja, Bailey dandártábornok. - Egy dandártábornok? - A védelmi minisztériumtól van, ő az összekötő a Fehér Háznál. - Tupper a fejét csóválva folytatta, hangjában némi megvetéssel. - Maga valószínűleg nem ismeri a Fehér Ház vonatkozó irányelveit. Az elnök körül tevékenykedő emberek nem szeretik, ha az összekötő tisztek egyenruhát viselnek a vezérkari tábornokok társaságában. Úgy gondolják, ez is hangsúlyozza, hogy az elnöknek nincsenek katonai tapasztalatai. Rendszeres jelentést kérek. - Kinyitotta az ajtót, és elsétált a roppant bősz, de nyomban visszakozni kényszerülő ezredes mellett. Megálltam egy pillanatra a folyóson. Aztán megcsóváltam a fejemet, és továbbmentem. Egy női hangot hallottam a hátam mögött.
Na, ez most ki lehet?, tettem fel magamban a kérdést. Megfordultam. Mrs. Moffitt. Az asszony ragyogó szemmel, kipirulva nézett rám, és nehezen szedte a levegőt. - Hála istennek, hogy megtaláltam - mondta. - Már kerestem az irodájában is. Mondtak, hogy itt van, ezért idejöttem. Aztán Marcie mondta, hogy már elment, Siettem, hogy... - Lassabban. Mrs. Moffitt! - De tudom a nevet. Homlokráncolva néztem rá. - Milyen nevet? - A telefonhívás miatt jutott az eszembe. - Telefonhívás? - Az a férfi. Mr. Pinock. Rögtön tudtam, amikor mondta. Ez a név volt a faxon, ami Watkins tábornok úrnak érkezett. - Az, amit kikapott az ön kezéből? - kérdeztem, és végre megértettem, hogy miről beszél az asszony. - Igen. És megvan Mr. Pinock telefonszáma, Mondtam neki, hogy ön keresni fogja. - A kezembe nyomott egy sárga cetlit. Dynatech - mondta Mrs. Moffitt diadalmasan. - Ez volt az. Dynatech Transport. Nem dinoszaurusz. Elmosolyodtam. - Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Moffitt! - Minél hamarabb Hívja fel Mr. Pinockot - mondta anyáskodó hangon. - Természetesen. Az asszony elégedetten bólintott. Megveregettem a kezét. - Nagyon sokat segített. Elvörösödött, megfordult és elsétált. Második csengetésre vették fel a telefont. A háttérben egy nyomtató kelepelt, emberek kiabáltak. - Pinock Könyvvizsgáló, Mr. Pinock irodája - mondta egy női hang. Bemutatkoztam, és egy pillanattal később rekedtes hang szólalt meg a vonal túlsó végén. - Tessék, Pinock. - Jensen alezredes vagyok, Mr. Pinock. - Ugye ön vezeti a nyomozást Watkins tábornok meggyilkolása ügyében?
- Igen. - Hosszú évek óta ismertem a tábornokot - mondta Pinock egy pillanatnyi hallgatás után. - Én magam is eltöltöttem húsz évet a seregben. Kétszázharminchat bevetésen voltam Vietnamban. F-4eseken. A jó öreg Six-Pack kemény fickó volt. - Sokunknak fog hiányozni - mondtam. - Hát igen. Nézze, nem biztos, hogy tudok segíteni magának, de hadd mondjak el valamit! Watkins tábornok felhívott néhány napja, és azt kérte, hogy készítsünk részletes elemzést egy vállalatról. Azt mondta, hogy nagyon sürgős, így aztán megmondtam néhány embernek, hogy semmi mással ne foglalkozzanak, csak ezzel. Aztán hallottam, hogy meggyilkolták a tábornokot. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. - Biztosíthatom, uram, hogy azt teszi, ami a leghelyesebb. Ez a bizonyos cég a Dynatech Transport? - Igen. - Mi érdekelte elsősorban a tábornokot? - Szabálytalanságok. Indokolatlan veszteségek, könyvelési hiányosságok, befektetések, és a tulajdonjog. Különösképpen az utóbbi. - Kinek a tulajdonában van a Dynatech? - Egyelőre nem tudom. Míg nem rágjuk át magunkat a teljes anyagon. Egyelőre négy különböző cég ügyleteit néztük át. - Mikorra végeznek? - Talán ma délutánra vagy holnapra. Néhány számítógépes keresés eredményére várunk. - Közölte önnel Watkins tábornok, hogy miért érdekli ennyire ez a cég? - Nem, velem nem. - Megtenné, hogy felhív, amint végeztek? - kérdeztem. Megadtam neki a számomat, és letettem a telefont. Amikor kijöttem az egyesített vezérkartól és elmentem a biztonsági őr mellett, először a ragyogó fény tűnt fel, aztán megláttam Frankie-t, kezében a tévékamerával. Annie McDaniel háttal állt nekem, és a mikrofonba beszélt. Néhány nézelődő gyűlt öszsze, civilek és katonák vegyesen. Határozott léptekkel megkerültem őket, majd gyors tempóban továbbmentem.
Annie hangosan beszélt, éppen azt mondta: - ...sem Holmes tábornok, sem más tagja az egyesített vezérkarnak nem adott információt a nyomozás állásáról. Forrásainktól úgy tudjuk, hogy... Odapillantottam. Néhány másodperc, és befordulok a sarkon... Annie meglátott, a szeme elkerekedett. - A franc egye meg! - Ennyi mondta Frankie. - Annie, nem lehet ilyet... - Jensen alezredes! - kiáltotta Annie. Lehajtottam a fejemet, és gyalogoltam tovább. Női cipősarkak kopogása. - Jensen alezredes! Felgyorsítottam a lépteimet. Az emberek a folyosón meredten bámultak. Valaki felvihogott. A pokolba. Megálltam és megfordultam. Annie és Frankie lelassítottak, Annie arcán hatalmas, mondhatni győzedelmes vigyor jelent meg. Egy fiatal százados jött mögötte; meglehetősen idegesnek látszott. Annie ért oda hozzám először. Kissé kapkodva szedte a levegőt. - Jensen alezredes, ön most tájékoztatta Holmes tábornokot… Feltartottam a kezemet. - Nem nyilatkozom, Annie! - Frankie kezdte a vállához emelni a kamerát. Szigorú pillantással néztem rá. Meggondolta magát, és leengedte. A századosra pillantottam. Maga kicsoda? A százados nagyot nyelt. - Barstow százados, uram! A sajtóosztályról. - Csak nem hivatalosan, bizalmasan áruljon el néhány információt! Rendben? - kérte Annie. - A szavamat adom, hogy... - Azt elhiszem - csattantam fel. - Tudom, hogy mennyit ér a szava. - Megfordultam és elindultam. Annie lépést tartott velem, Frankie meg a százados követték. Még mindig haragszik ezért? Ugyan már, alezredes! Egy ilyen semmiség miatt? Egyébként mindenben tartottam magam a megállapodásunkhoz. - Annie, nem érek rá, és nincs semmi mondandóm. - Megálltam a lépcsőnél. A századosra pillantottam. - Barstow, ha ez a két ember követni fog, azt maga megemlegeti. Megértette? Úgy tetszett, hogy Barstow mindjárt rosszul lesz. - Igen, uram! Tökéletesen megértettem, uram! Kinyitottam az ajtót. - Jensen alezredes...
Fölléptem a lépcsőre. - Igaz az a szóbeszéd, hogy Holmes tábornok leváltotta önt? Visszaléptem a folyosóra. - Honnan a fenéből tudja ezt? -\ Ahogy kiejtettem a szavakat, már tudtam, hogy hibát követtem el. Frankie arcán pimasz mosoly ült. Barstow értetlenül bámult. Annie kedvesen rám mosolygott, kacsintott, aztán sarkon fordult, és elment. Frankie kuncogva követte. Barstow százados ott maradt, ahol eddig állt, és a fejét kapkodta: hol Annie után nézett, hol rám. Charlie, te átkozott idióta, korholtam magamat. - Menjen a karbantartóterembe, uram - mondta az asztalnál ülő századosnő, amikor beléptem a számítógépes biztonsági központba. - Szólok Gutierrez őrnagynak, hogy megérkezett. - Köszönöm. - Mosolyt erőltettem az arcomra, és elsétáltam a számítógépeknél elmélyülten dolgozó hadnagyok mellett. Jonesy a karbantartóterem ajtaja előtt várt rám. Látta, hogy rossz hangulatban vagyok, mert nyomban azt kérdezte: - Valami baj van, uram? Megráztam a fejemet. Jonesy fürkésző pillantással nézett rám. - Megint felhívtam az FBI-t. - És? - Egyelőre semmi. Tudtam, hogy egy ember pénzügyi helyzetének ellenőrzése többnyire az adóbevallások alapján - nem jelent gondot az FBInak. Néhány perc alatt el tudják intézni. - Kivel beszélt? - Weatherby ügynökkel. Nem tűnt ismerősnek a név. - Nem mondta, hogy miért tart ennyi ideig? - Gondjaik vannak az adatok letöltésével. Valami baj van az adóhivatal számítógépével. - Hisz neki? - Felhívtam az adóhivatalban Mrs. Bakert. Tavaly együtt dolgoztam vele a sikkasztási ügyön. Tudja, az az alezredes volt benne a légierőtől. Bólintottam. Emlékeztem az ügyre.
- Nos, a nő nagyon meg volt lepve, amikor azt hallotta tőlem, hogy gond van a számítógépükkel. Így aztán megadtam neki Masonis nevét. Azt mondta, hogy faxon elküldi az anyagot az irodánkba. - Lehet, hogy az FBI számítógépével van a baj - jegyeztem meg. - Lehet - felelte Jonesy, de arckifejezése arról árulkodott, hogy egy percig sem hiszi. Beszámoltam neki a beszélgetésről, amit Pinockkal folytattam. - Dynatech - mondta Jonesy. - Sosem hallottam róla. - Én sem. - Elmondtam neki, amit Tuppertől tudtam meg Holmesról: lehet, hogy van egy törvénytelen gyereke. Jonesy füttyentett egyet, és azt mondta, hogy utána fog nézni, Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. - Hát itt vannak - mondta Maria, és csípőre tette a kezét. - Azt hittem már, hogy elvesztek. Na, bejönnek vagy sem?
22 - Nyomtassa ki, Cindy - mondta Maria. Jonesy meg én közöttem állt Maria, és mindannyian a számítógép monitorjára meredtünk Cindy válla fölött. Cindy azokat a fájlokat rendezgette, amelyeket sikerült megmenteni Watkins tábornok és Swanson őrnagy komputeréről. A legtöbb dokumentum az őrnagyé volt. Ezeket már átnéztem, és az a fájl, amire Maria utalt, egy szolgálati minősítés volt, Watkins tábornok készítette Jowers ezredesről. Jonesyval együtt olvastuk el a szolgálati minősítést. A közelben egy lézernyomtató halkan zümmögött, aztán elcsendesedett. Maria odalépett a nyomtatóhoz, és kivette a tálcában összegyűlt lapokat. Jóval azelőtt, hogy befejeztem volna az ezredesről készült szolgálati minősítést, már tudtam: Jowers pályafutásának vége. Egy civilnek úgy tetszett volna, hogy Jowers ezredes kivételes képességű katonatiszt. De a tapasztalt tiszt könnyedén észrevette azokat a kényes szavakat és kifejezéseket, amelyek oly kedvezőtlenné tették a minősítést az ezredes számára. A „kiváló” helyett
„kielégítő” szerepelt, „azonnali előléptetés” helyett „előléptetés”. De a legrosszabb az „átlagos” szó volt - már egyszer is bőven elég lett volna, ám összesen négyszer bukkant fel a minősítésben. Jonesy egy másodperccel később fejezte be az olvasást. Az órámra pillantottam. Már majdnem egy órája Maria irodájában voltunk. Maria odalépett hozzám, kezében a frissen nyomtatott lapokkal. - Ennyit tudtunk megmenteni, alezredes! Hátha talál benne valami érdekeset. Egy részét már az érkezésük előtt kinyomtattam. Bólintottam, és átvettem a papírokat. Cindy, látván, hogy Jonesy meg én befejeztük az olvasást, lenyomott egy billentyűt a klaviatúrán. A Watkins tábornok szövegszerkesztőjén készült fájlok betűrendes listája jelent meg a monitoron. - Nagy szerencse, hogy legalább ennyit meg tudtunk menteni mondta Maria, a már átadott dokumentumokra utalva. - A vírus a fájlok több mint kilencven százalékában reprodukálta magát. - Nagyon köszönöm a segítséget, Maria - feleltem, még mindig Cindy monitorját bámulva. - A mindenségit! - kiáltottam föl meglepődve, amikor megláttam a Cao Dinh szavakat. - Cao Dinh - olvasta fel hangosan Jonesy a fájl nevét. - Miről van szó? - kérdezte Maria, a képernyőre pillantva a vállam felett. - A lista felső harmadának végén van a fájl, asszonyom mondta Cindy. Elvigyorodtam. A fájlban lévő szöveget két napja írták, 16 óra 37 perckor. Nem is akartam elhinni, hogy ilyen szerencsénk van. - Mi az a Cao Dinh? - érdeklődött Maria. - Ezt a fájlt megmentették? - kérdeztem izgatottan. - Nem tudom - válaszolta Maria. A kinyomtatott papírok felé intett a fejével, - Ha igen, akkor azok között vari. - Azt hiszem, uram, hogy nem sikerült - szólalt meg Cindy. - Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem boldogultunk vele. Odamentem a fémasztalhoz, és gyorsan átlapoztam a papírokat. Körülbelül harminc oldal lehetett. Többségükben levelek Watkins ismerőseinek, néhány szolgálati minősítés és egy-két
feljegyzés, emlékeztető. Mire az utolsó lapokhoz értem, már nem is nagyon reménykedtem. Megnéztem a legutolsó oldalt. Maria és Jonesy várakozóan néztek rám. Megráztam a fejemet. - A többi fájlt semmiképpen sem lehet megmenteni? - kérdeztem Mariától. - Nem. Cindy is megrázta a fejét. - Legalább annyit tudunk, uram, hogy a tábornok Cao Dinhnel kapcsolatban vizsgálódott - mondta Jonesy. - Mi az a Cao Dinh? - tette fel újra a kérdést Maria. - Jobb, ha nem tudja - feleltem. - Oké, értek én a szóból. Nem kell feltétlenül tudnom, hogy miről van szó. - Egyszer azért majd elmondom. - Addig is kibírom valahogy. - Őrnagy, mindjárt fél hat - közölte Cindy, az órájára pillantva. - Köszönöm. Menjünk, az irodámban nézzük meg! - Szeretném tudni, hogy ki írta - dünnyögte Jonesy. .Egymás mellett álltunk a piszoároknál a férfimosdóban. - A Cao Dinh aktát? - kérdeztem. - Nem, uram! Jowers ezredes szolgálati minősítését. Egy pillanatig nem értettem, mire utal a főtörzsőrmester, de aztán világos lett. Nem ez lenne az első eset, hogy egy tábornok valamelyik beosztottját bízza meg egy szolgálati minősítés elkészítésével. - Maga szerint Swanson őrnagy írta? - Megmagyarázná Jowers ezredes ellenszenvét. Különösképpen akkor, ha valahogy rájött. Jonesy elvörösödött, és így szavak nélkül adta tudtomra, hogy mit gondol. Maria íróasztala körül elhelyezkedve néztük a Hetes csatorna híradóját. Annie értette a dolgát, ez nem vitás. Az ő anyagával indult a híradó. Először őt láthattuk élőben a kikötőből, tájékoztatta a nézőket, hogy mi történt délután. A háttérben lakóhajók ringatóztak a vízen, és nyomozok sürgölődtek mindenfelé. Egy pillanattal később bejátszották Frankie korábban készített felvételeit az áldozatokról, a mentőautókról, a tűzoltókocsikról meg a hajókról. Aztán ismét Annie jelent meg a képernyőn.
Üdítőt kortyolgattam. Annie minden valószínűség szerint az összeszólalkozásunk után rögtön visszament a kikötőbe. Azon tűnődtem, vajon mikor közli a szenzációs hírt, hogy engem majdnem fölmentettek. És persze azon is törtem a fejem, hogy ki a fene mondta el neki. - Könnyen lehet, hogy ez az utóbbi évek legkomolyabb gyilkossági ügye - mondta Annie. - Először Watkins tábornokot gyilkolták meg brutális kegyetlenséggel tegnap este. A lakásában, Fort Myerben találtak rá. Watkins tábornok a légierő vezérkari főnöke volt… - Miközben Annie hangját hallottuk, Fort Myer Wright Kapuját láthattuk a képernyőn. Aztán pedig a Saigoni Teaházat, miközben Tho meggyilkolásáról beszélt Annie. Miss Vinh halála kapcsán bevágtak egy képet a házról, ahol a lány szobát bérelt, majd minket - Tippettet meg engem - mutattak, amint besétálunk az épületbe, és közben Annie suttogó hangon közölte a nézőkkel, hogy katonai nyomozók vagyunk. Ezután ismét élőben mutatták a riporternőt a kikötőből. - Az egyik katonai nyomozó Jensen alezredes volt, a légierő Különleges Nyomozati Osztályának tisztje. Mint említettem, Jensen alezredes a jelek szerint meg van győződve arról, hogy a bűncselekmények első számú gyanúsítottja dr. Theodore Masonis, a Duke Egyetem Orientalisztika Tanszékének egyetemi tanára, számos tudományos munka elismert szerzője. A washingtoni rendőrség egyik, neve elhallgatását kérő tisztje úgy tájékoztatott bennünket, hogy Harry Lee hadnagy, a nyomozás vezetője szintén hajlamos elfogadni a tanár bűnösségére vonatkozó elméletet. De meg kell jegyeznünk: egyelőre semmiféle magyarázatot nem találtunk arra, hogy mi indíthatta volna dr. Masonist a szörnyű gyilkosságok elkövetésére. Ha a rendőrségi vagy a katonai nyomozók tudnak is valamilyen lehetséges indítékról, nem közlik velünk. Lee nyomozó nem kívánt nyilatkozni. Warren Tippett ezredes volt a katonai nyomozás vezetője, sajnálatos módon azonban ő is életét vesztette a robbanásban. Sikerült viszont a légierő Különleges Nyomozati Osztályának magas rangú tisztjétől, Jensen alezredestől exkluzív interjút kérnem, amit ma korábban egy ízben bemutattunk már önöknek. Most ismét leadjuk az interjút... És ott voltam a képernyőn. Az egészet leadták, kivéve azt a részt, amikor Annie kérdéseket próbált meg föltenni. Őszintén meg voltam lepve, hogy Annie kivágta.
A riport végén Masonis fényképét mutatták, betöltötte az egész képernyőt. Az egyik könyvborítón szereplő fotót használták. Annie elbúcsúzott a nézőktől. Sörreklám következett: három fickó horgászott egy mólóról. Annie egyetlen szóval sem említette, hogy majdnem leváltottak. Nem is tudtam, mit gondoljak erről. Maria sápadtan nézett rám. - Te jóságos isten, Charlie, ezt nem tudtam! - Elnézést kérek. Meg kellett volna mondanom. - Határozottan eldöntöttem, hogy nem fogok szólni Mariának Tippett haláláról. Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy valaki mástól már hallotta. Kiittam az utolsó cseppeket is, aztán összeroppantottam a dobozt. Összesen kilencen haltak meg a robbanástól. Neveket egyelőre nem közöltek. Az a kisfiú volt az egyetlen gyermek áldozat, akinek az édesanyját meg a testvérét sikerült kihoznom a hajóról. Szombaton lett volna hétéves. Megint elöntött a düh. - Nézzük meg, mi van a CNN-en - kértem. Maria lenyomott egy gombot a távirányítón. Még pont elcsíptük Annie riportjának a végét, aztán következett a CNN saját anyaga. Masonisról azt mondták, vietnami veterán és az egyik legkiválóbb Vietnam-szakértő az országban. Maria a kijárathoz kísért minket. - Kedveltem Tippett ezredest, Charlie! Nem volt valami barátságos, de rendes ember volt. - Ismerted? - Együtt dolgoztunk a leavenworthi ügyön. Ő volt az, aki felhívott, hogy segítsek kideríteni, miféle vírusok lepték el a gépeket. Nagyra tartott téged. Nem szóltam semmit. Az ajtóhoz értünk. - Ó, el is felejtettem! Lehet, hogy az irodájában van egy másolat. - Milyen másolat? - Egy másolat a vírusról. - Kösz. Megragadta a karomat, és a szemembe nézett. - Remélem, hogy elkapjátok a fickót, Charlie! - El fogjuk kapni.
Jonesy vezetett. Útközben felhívtam Talia lakását. Félve szólt bele a telefonba, és jól hallhatóan megkönnyebbült, hogy én vagyok a hívó. - Láttam a híreket, uram! Azt mondják, hogy három holttestet még nem találtak meg. - Így van. - Tippett ezredes az egyik? - Igen. - Sajnálom. - Gondolom, dr. Masonis nem telefonált. - Nem. - Úgy tetszett, mintha akarna még mondani valamit. Vártam. - Ellenőrizte a floppylemezeket? - kérdeztem, végül. - Igen. Semmit nem találtam, ami Vietnammal vagy a tábornok úr útjával lenne összefüggésben. - És Cao Dinh? - Micsoda? Lebetűztem. - Hadifogolytábor volt - tettem hozzá. - Nem emlékszem semmi ilyesmire. - Semmiféle utalást nem talált hadifoglyokra? - Nem, uram! Jonesy azt mondta, hogy ezeken a floppylemezeken nem a tábornok számítógépéről származó anyagok vannak. - Tehát...? - Tehát valószínűleg semmilyen fontos adat, információ nincs rajtuk. - Értem. Minden rendben van egyébként? - Igen. - Megint azt éreztem, hogy akar még mondani valamit. - Beszélhetnék Webster századossal? - kérdeztem. - Hogyne! Webster jelentkezett a vonal túlsó végén. Kissé levertnek hallatszott. Közöltem vele, hogy Jonesy mobiltelefonján tud elérni, ha valamiért szükség lenne rám. Jonesy rám nézett a szeme sarkából. - Ön szerint a jelenlegi helyzetben van arra esély, hogy Masonis felhívja Swanson őrnagyot? - Ha van egy csepp esze, akkor biztosan nem telefonál. A forgalomkorlátozások miatt a Lee autópályán kellett mennünk, így legalább húsz perccel hosszabb volt az út Fairfaxtól nyugatra kezdett elviselhetővé válni a forgalom. Egy dzsesszállomásra állítottam a rádiót, hátha segít a zene a gondolkodásban,
de a dzsessz ezúttal nem gyakorolt rám jótékony hatást. Nem tudtam rájönni, hogy Annie miért nem említette: majdnem elvették tőlem az ügyet. Hiszen én magam erősítettem meg a hírt, hogy enné meg a fene. - Uram... Jonesy a visszapillantó tükörbe nézett. - Társaságunk akadt mondta.
23 - Biztos benne? - kérdeztem. Legyőztem magamban a késztetést, hogy hátraforduljak. - Igen, egészen biztos vágyók - felelte Jonesy. - Barna mini furgon. Fehér férfi. Sötét haj. Két autóval van mögöttünk. Megjegyzem, nem valami ügyes a követésben. Akkor vettem észre először, amikor rákanyarodtunk az 50-esre. Majdnem leszorított az útról néhány kocsit, hogy a nyomunkban maradjon. Még néhány perccel ezelőtt is itt volt a hátunk mögött, aztán valószínűleg rájött, hogy ez így túl feltűnő, és lemaradt egy kicsit. - Jonesy rám nézett. - Minden atkalommal, amikor lelassítok, ő is lelassít. Ugyanez a helyzet, ha gyorsítok. Előrehajoltam, és a jobb oldali visszapillantó tükörbe néztem. Megláttam a furgont. Úgy látszott, hogy a sofőr az egyetlen személy a kocsiban. Az volt a benyomásom, hogy a férfi fiatal lehet. Elővettem a jegyzetblokkomat. - Fölírom a rendszámát. - Már megnéztem. - Jonesy lediktálta a számot Déli irányban ráfordultunk a 28-as útra, és Manassas dombos vidéke felé tartottunk. A furgon továbbra is követett minket. - Húzódjon le! - mondtam Jonesynak. Jonesy a padkára kormányozta az autót, és leállt. A furgon lelassított, aztán hirtelen felgyorsított, és elhúzott mellettünk. A sofőr ráhajolt a kormányra, és az útra szegezte a tekintetét. A nagy sebesség miatt nem láttam őt tisztán. Figyeltük, ahogy a furgon eltűnik a kanyarban. Jonesy kérdőn nézett rám. Megvárta, amíg egy szürke autó elhajt mellettünk, aztán besorolt a forgalomba.
Öt perccel később egy kereszteződéshez értünk, ahol egy élelmiszerüzletet és egy állatorvosi rendelőt pillantottam meg. Láttam, hogy a szürke autó behajt a parkolóba, ahol már állt néhány jármű. A furgon sehol. Jobbra fordultunk. Elolvastam a címet az első házon. - Nem lehet messze. A bal oldalon lesz. Jonesy körbepillantott, és halkan füttyentett. - Nem egy nyugalmazott ezredes ez a fickó? - De igen. Jonesy reakciója érthető volt. Mindegyik ház hatalmas volt, és legalább kéthektárnyi területen állt. Tégla- és vaskerítések vették körbe őket. - Valamikor lótenyészetek voltak errefelé - jegyeztem meg. - Mostanság biztosan elkérnek ezekért a házakért egy-kétmilliót. - Inkább négyet vagy ötöt. - Mi a csudával foglalkozik ez a fickó, uram? - Az eltűnt katonák felkutatására alakult szervezetet irányítja. - Értem, uram! Ezt én is tudtam, de... a fenébe is... azzal nem kereshet valami sokat. - Szerintem sem. Azt hiszem, a következő lesz az, a fehér téglakerítéssel. Odagurultunk egy vaskapuhoz. Az aranyozott dísztáblán csak ennyi állt: BIRELLI CSALÁD. A kerítésen keresztül jól láthattuk a gondosan rendben tartott pázsiton magasodó kétszintes házat. Balra teniszpálya volt. Kiszálltam az autóból, és odamentem a kaputelefonhoz. Apró betűkkel szedett felirat a látogatóknak: KÉREM MEGNYOMNI! Alatta pedig: CSAK MEGHÍVOTT VENDÉGEKNEK. Megnyomtam a gombot. A kör alakú kocsibejárón egy Mercedest meg egy Jaguárt láttam. Fémes hang szólalt meg. - Segíthetek? - Jensen alezredes vagyok, és Birelli ezredes úrhoz jöttem. Meg van beszélve. - Értem, uram! Jöjjön be, kérem! A ház előtt legyen szíves leparkolni! Elektromos motor berregése hallatszott, és a kapu lassan kitárult.
Megfordultam, éppen akkor elhajtott egy kocsi az úton. Ugyanaz a szürke autó volt, amit már korábban is láttam. Kipillantottam az útra. A fenébe! Ellenzőt formáltam a kezemmel és a szemem fölé emeltem. Mivel a nap a szemembe tűzött, nem lehettem egészen biztos a dolgomban, de a tőlünk körülbelül nyolcszáz méterre parkoló jármű barna mini furgonnak tűnt. Visszaültem a kocsiba, és Jonesy behajtott a kapun. Hátrafésült hajú, fekete zakót viselő ázsiai férfi állt a ház főbejáratához vezető lépcsőn. Amikor odaértünk, lejött a lépcsőn, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Erős akcentussal, éneklő hangon beszélt, és ebből rájöttem, hogy nem őt hallhattam a kaputelefonban. - Erre jöjjenek, kérem! Egy kavicsösvényre vezetett bennünket, ami a fészer meg egy garázs között húzódott. A garázsban legalább öt kocsi elfért. Jonesy kissé megilletődve nézelődött. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen helyek léteznek ennyire közel Washingtonhoz, de hát ugye, ha az embernek van elég pénze... A puskalövés durranása hangos volt, egészen tisztán hallható. Rögtön követte egy másik. - Uram... - szólalt meg Jonesy, és mellém lépett. A kísérőnket figyeltem, de meglehetősen közönyösnek mutatkozott. Jonesynak nem mondtam semmit, csak rámutattam az ázsiaira. . Átvágtunk egy virágoskerten. Jobbra egy méretes szökőkútban bugyogott a víz, mellette pedig nyári lak állt; akkora volt, mint egy kisebb lakóház. Hatalmas pázsitos részhez értünk. Két újabb lövést hallottunk. Aztán megpillantottam egy férfit: vadászpuskát tartott a kezében. Sötét hajú nő állt mögötte, parányi doboz volt a tenyerében. A férfi lekuporodott, és mondott valamit. Két agyaggalamb repült föl a levegőbe egy földpad mögül. Kétszer eldördült a gyorstüzelő puska. A galambok szétrobbantak. Kísérőnk megállt, rámutatott a férfira, aztán megfordult, és visszasétált az ösvényen.
- A hétszentségit neki! - ordította a férfi, és apró tánclépéseket lejtett. A nő vígkedélyüen a dobozhoz ütögette a kezét - így fejezte ki az elismerését, - Jöjjön - súgtam Jonesynak, és keresztülvágtunk a gyepen.
24 Kiég sohasem találkoztam John Birellivel, az Egyesült Államok szárazföldi haderejének (nyugalmazott) ezredesével, de sokat szerepelt az újságokban, és jól emlékeztem a történetére. A nyolcvanas évek közepe felé Birellit megbízták a katonai hírszerzés keretein belül működő, hadifoglyokkal és akció közben eltűnt katonákkal foglalkozó iroda vezetésével. Azért választották őt, mert igazi háborús hős volt: számos kitüntetéssel és két ezüst csillaggal tért vissza Vietnamból. És azért, mert kellemes modora volt, és remek retorikai képességgel megáldott ember hírében állt. A második kritérium sokkal, de sokkal fontosabb volt. Amikor Birelli átvette a megbízatását, az iroda állandó támadások kereszttüzében állt: ostromolták a családok, kongresszusi képviselők, eltűnt katonák ügyében tevékenykedő aktivisták és a sajtó képviselői. Nemtörődömséggel, ügyetlenkedéssel és tohonyasággal vádolták az irodát. A legelvetemültebbek odáig merészkedtek, hogy azt állították: az iroda részt vesz abban a nagyszabású összeesküvésben, amelynek célja annak titokban tartása, hogy Vietnamban még mindig vannak életben lévő amerikai hadifoglyok. Megszületett a döntés: szükség van egy igazi PR szakemberre. Színre lépett a jóképű, mindig mosolygós John Birelli ezredes. Kinevezése nem a kívánt hatást érte el. Az irodával szembeni ellenséges érzületek elsőrendű okának a családokat vélték. A hadsereg vezetése úgy gondolta, hogyha a családok kedvére tesznek, az egyéb forrásokból - a különböző lobbizó szervezetektől és a kongresszustól - eredő kritikai hangok szép lassan elcsendesednek. Birellinek az volt a feladata, hogy nyerje el a családok bizalmát, engesztelje ki őket, és a leghatározottabban cáfoljon meg minden olyan feltevést, miszerint még
vannak életben lévő hadifoglyok Vietnamban, illetve létezne bármiféle konspiráció az igazság elleplezésére. Fél évvel azután, hogy megkezdte munkáját az iroda élén, Birelli sajtótájékoztatót hívott össze, ahol bejelentette: nyugállományba vonul. És ezt követte az igazán szenzációs bejelentés. Birelli elmondta, hogy az íróasztalára kerültek olyan bizonyítékok, amelyek alapján határozottan úgy gondolja, hogy igen nagy a valószínűsége annak, hogy Vietnamban még vannak amerikai hadifoglyok. Arról is tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a hírszerzés bürokratái meggátoltak a további, minden kétséget eloszlató bizonyítékok felkutatásában. Birelli percek alatt ünnepelt híresség lett. A családok, az aktivisták és bizonyos politikusok szentként tisztelték. A katonai vezetők viszont azt fontolgatták, hogy hadbíróság elé citálják. Könnyen lehet, így is tettek volna, ha nincsenek tisztában azzal, hogy milyen szörnyűséges botrányt idéznének elő. Úgyhogy végül bölcsen megengedték neki, hogy vonuljon nyugdíjba. Birelli nem késlekedett, gyorsan kiaknázta új keletű ismertségének minden előnyét. Alapított egy szervezetet, amely az eltűnt katonák felkutatását tűzte ki céljául, és az ügy elszánt szószólója lett. A média fokozott érdeklődésétől kísérve expedíciókat szervezett Laoszba, Thaiföldre és Vietnamba. Az a tény, hogy semmi bizonyítékot nem tudott felmutatni, ami még életben lévő hadifoglyok létezésére utalt volna, a jelek szerint egy szemernyit sem zavarta a támogatóit. Birelli állandó problémát jelentett a Pentagonnak, különösen a hírszerzésnek. A legtöbb aktivistával ellentétben Birelli hiteles figura volt. Az általa megfogalmazott vádakra a Pentagon illetékesei nem mondhatták azt, hogy megalapozatlanok, légből kapottak, hiszen az ezredes valamikor közéjük tartozott. Tudta az igazságot. Butcher ezredes Birelli iránt érzett leplezetlen gyűlölete általában jellemző volt a Pentagon berkeiben. Számukra Birelli törvényen kívüli lázadó volt, megvetni való opportunista, aki kihasználja a családokban, hozzátartozókban élő reményt csak azért, hogy a reflektorfényben maradhasson. Ez pedig ugyancsak elgondolkodtatott. Vajon mi köze lehetett Watkins tábornoknak - pont Watkinsnak! - egy ilyen figurához?
A fegyver ismét eldördült. Lőporszag áradt szét a mozdulatlan levegőben. - John! - szólalt meg a nő, és közben ránk nézett. Most már láttam, hogy mi az a kis doboz a kezében: távirányító, amivel útjára bocsátotta az agyaggalambokat. Birelli rövid ujjú pólót viselt, arra pedig vadászmellényt húzott. Úgy nézett ki, ahogyan a fényképeken: jóvágású férfi, markáns vonásokkal; hátrafésült, sötét haj, kissé őszes bajusz, a száj vonala fölött gondosan körbenyírva. Legalább ötvenéves volt már, de jó néhány évvel fiatalabbnak nézett ki. Elvigyorodott, lehajlította a puska csövét, kivett két töltényhüvelyt, és belepottyantottá őket a derekán függő tölténytáskába. Izmos vállának támasztotta a fegyvert, és várakozóan nézett felénk, Jonesyra meg rám. - Jensen alezredes, örülök, hogy eljött. - Pazar lövések voltak, Birelli ezredes! - John - mondta, és megvillantotta megnyerő mosolyát. Kezet ráztunk. Kemény, férfias volt a kézfogása. Bemutattam Jonesyt. A nő is csatlakozott hozzánk. Kék napozóruhát viselt, de így is könnyed elegancia sugárzott belőle. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Hatalmas, csillogó szemek, finom vonások, és a karcsú vállat verdeső, hosszú, fekete haj. Törékeny, gyönyörű nő. - Uraim, hadd mutassam be a feleségemet, Lisát - harsogta Birelli, és napbarnított karjával átölelte az asszonyt. Lisa mosolygott. - Jó napot, uraim! - Erős brit akcentusa volt. - Lisa Londonban nőtt fel - magyarázta Birelli. - Mindenki meg szokta kérdezni. - Nagyon szép otthonuk van, Mrs. Birelli - jegyeztem meg. - Köszönöm. És kérem, szólítson Lisának! - Kedvesen ránk mosolygott. - Meg kell vallanom, hogy még nem igazán szoktam meg. Túlzottan hivalkodó az én ízlésemnek. Birelli fölnevetett. - Ezzel vesztegettek meg engem. Az apósom adta, hogy elvigyem otthonról a lányukat. - John! - Az asszony még mindig mosolygott Birelli gyöngéden masszírozni kezdte a felesége vállát. Lisa elnézően pillantott rá. - Add ide a puskát, John! Beviszem a dolgozószobádba, aztán nekiláthattok annak, amiért ez a két úr itt van. Birelli engedelmesen átnyújtotta neki a fegyvert.
- Ennél jobb dolog még soha az életben nem történt velem közölte Birelli, miközben azt figyeltük, ahogyan Lisa visszasétál a házba. - Évtizedek óta ismerem az apját. Valamikor régen ezredesként szolgált a dél-vietnami hadseregben, nagy hatalmú tartományi elöljáró volt. Ezerkilencszázhetvenötben kimenekítettem őt meg a családját. Most hat gyára van neki Malajziában. Fölvett a cégéhez alelnöknek, én irányítom a marketing munkát. Látástól vakulásig dolgozom. A kedves papa egyébként egy ronda és kiállhatatlan fráter. Ha meglátnák, mérget mernének venni rá, hogy Lisa nem az ő lánya. - Nagyon csinos asszony - állapítottam meg. Birelli mély lélegzetet vett, aztán rákacsintott Jonesyra. - Csak két okból szabad házasodni, főtörzsőrmester! Szépségért és pénzért. - Én mind a kettőt szeretném egyszerre, uram! - felelte Jonesy, és elnevette magát. Birelli is nevetett. - Na jöjjenek, igyunk egyet! A főépület mögött húzódó földszinti teraszon ültünk le, egy kovácsoltvas asztal köré. Remek kilátás nyílt a kertre. Ha a bal vállam fölött felpillantottam, az egyre lejjebb ereszkedő napot láthattam a horizonton. A háttérben a tücskök csak éppen hogy rázendítettek fülhasogató nótájukra. Jonesy meg én üdítőt iszogattunk, Birelli pedig felhajtott egy rumos kólát. Utána elégedetten felsóhajtott, aztán fölemelte a poharát, és megzörgette benne a jeget. Megjelent az ázsiai férfi, és kicserélte Birelli üres poharát egy telire. Birelli nagyot kortyolt az italból, letette a poharát, ránk nézett, aztán megcsóválta a fejét. - Elkaptam néhány percet abból a csevelyből, amit azzal a szemrevaló riporternővel folytatott. Hogy szokták szólítani, Charlesnak? - Jobban szeretem a Charlie-t. - Oké, Charlie! Hallottam, mi történt Tippett-tel. Ismertem őt, egypárszor találkoztunk, amikor még a hírszerzésnél voltam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy sajnálom öt! De mindig is fölényes, ellenszenves pacáknak tartottam.
Kezdett fölmenni bennem a pumpa. - Valami olyasmit mondott, hogy Holmes tábornok hazudik. És fényképeket emlegetett. Beszéljünk inkább erről! Birelli lezseren mosolyogva megvillantotta tökéletes fogsorát. - Nyugi, Charlie! Hova ez a rohanás? Hadd adjak magának valami erősebbet! Meg persze magának is, főtörzsőrmester. Nem szóltam semmit. Jonesy is csak ennyit mondott: Köszönöm, nem. Birelli megvonta a vállát. - Szóval maguk tényleg azt hiszik, hogy dr. Masonis ölte meg Watkinst, mi? Meg a többieket' is? Felrobbantotta a hajót... - Egyelőre csak gyanúsított. Birelli megint mosolygott. - Elment az eszük. Ted Masonis egyetlen ujjal sem nyúlt azokhoz az emberekhez. Legyűrtem az indulataimat. - Ön ismeri dr. Masonist? - Nagyon jól ismerem. Egyszer megkeresett engem... mikor is? Három évvel ezelőtt. Az utolsó két könyvének a kutatómunkájában segítettem neki. Olvasta őket? - Nem. - Nagy kár. Tetszenének. Jó könyvek. Néhány alkalommal engem is megemlít bennük. - Megint felhörpintett egy hatalmas kortyot. - Nézze, Charlie, én csak segíteni akarok magának! Nem Ted Masonis a maguk embere. - Miért ilyen biztos ebben? - Mert ismerem őt. Másrészt pedig, miért akarná egy ilyen, sikeres ember, mint Masonis, megölni Watkinst meg a többieket? Nincs rá semmi oka. Ted szorgalmas tudós. - Illik rá az egyik szemtanú személyleírása. És könnyen lehet, hogy a gyilkosságok összefüggenek Watkins tábornok vietnami útjával. És ezen az úton Masonis is részt vett. - Az igaz. Tudok arról az útról. - Watkins tábornoktól? Birelli bólintott. - A tábornok megkért, hogy ajánljak neki valakit, aki elkísérné őt. - És ön Masonist ajánlotta, uram? - kérdezte Jonesy. - Beismerem, így történt. Masonisnál képzettebb és tájékozottabb ember nem jutott az eszembe. Remekül beszéli a nyelvet, és jól ismeri az eltűnt katonák körüli helyzetet. De a legfontosabb az volt, hogy nincsenek kapcsolatai a kormányzattal.
- Miért volt ez fontos? - érdeklődtem. - Watkins tábornok civilt akart. - Miért? Birelli az arcomat tanulmányozta néhány pillanatig. - Ezt nem közölte velem nyíltan. - De azért biztosan van valami elképzelése. - Azt hiszem, olyan embert akart maga mellé, akiben megbízhat. Elővettem a zakómból a hadifoglyok nevét tartalmazó listát. Watkins ebben az ügyben is tanácskozott magával? Birelli a listára pillantott. - Igen, arra volt kíváncsi, hogy van-e valami információm azokról, akik Cao Dinh-ben raboskodtak. - És ön megadta neki ezeket a neveket? Azokra gondolok, amelyek az ön nevének a kezdőbetűivel vannak jelölve. Birelli bólintott. - Honnan vannak ezek a nevek? - Aktát vezettem róluk. Már évek óta nyomozok Cao Dinh ügyében. - Hogyan lehet, hogy a hírszerzés nem tudott róluk? Birelli elmosolyodott. - Nekem jobb forrásaim vannak, Charlie. És mindennek alaposan utánajárok. A katonai hírszerzés szörnyűséges bürokrácia. Az a specialitásuk, hogy ücsörögnek a seggükön. - Hátradőlt, és megforgatta a poharát. - Akarják hallani az egész történetet? Bólintottam. Birelli révedező pillantással nézett a kert felé. - Watkins tábornok a múlt hónapban jött ide. Cao Dinh-ről akart beszélgetni, arra volt kíváncsi, hogy mit tudok. Közöltem vele, hogy az egész ügy bűzlik. Egy percig sem hittem el, hogy mi nyírtuk ki a saját katonáinkat. - Elhallgatott. – Hallott erről? Bólintottam. Birelli meglepődöttnek látszott. - Attól vált gyanússá, ahogy kipattant az ügy. Ezerkilencszázhetvenötben a vietnamiak minden magyarázat nélkül annyit közöltek, hogy a katonák meghaltak a fogságban. Nem hagytuk ennyiben a dolgot, és faggattuk őket. Két évvel később a vietnamiak előálltak ezzel a baromsággal az F-4-esről meg a napalmbombáról is karattyoltak. Még képeket is mutogattak, amiken állítólag a porig égetett tábort lehetett látni. - És a kormányzat nem kérdezősködött tovább, uram?.
- Nem. És hagyja ezt az uramozást, Jones főtörzsőrmester! Már civil vagyok. - Birelli mosolygott. Úgy látszott, meglehetősen gyakran mosolyog. - Rendben - felelte Jonesy. Birelli keresztbe vetette a lábát. - A jó öreg Uncle Sam reakciója érthető volt. A hetvenes évek vége felé már mindenki szerette volna elfelejteni a háborút, hadd gyógyuljanak a sebek. Senki nem akarta, hogy olyasmi történjék, ami megint erőt ad a háborúellenes mozgalmaknak, És pontosan erre lehetett volna számítani, ha napvilágra kerül a sztori Cao Dinh-nel kapcsolatban. Megcsóváltam a fejemet. -. Nekem ez kissé túlzásnak tetszik... - Lehet, hogy az. De gondoljon csak arra, milyen politikai következményei lettek volna annak, ha hazugnak nevezzük a vietnamiakat, mire ők meg elárasztják a világsajtót a fényképeikkel! A fenébe is, mindenki tudta, hogy nem volt annak az országnak olyan négyzetmétere, ahová ne szórtunk volna bombákat. Könnyű lett volna elhitetni, hogy megöltük a saját katonáinkat. Elvesztettük volna a propagandaháborút, csúnyán lebőgünk. hiszen kinyírtuk a fiainkat... Így aztán a fehér Házban megszületett a döntés: az akta szigorúan titkos minősítést kapott, és elrendelték az összes másolat megsemmisítését. - Milyen előnyük származhatott a vietnamiaknak abból, hogy visszatartották ezt az információt a sajtótól? Az ember azt gondolná, hogy kapva kapnak a lehetőségen, és minden apró részletet megmutatnak a nyilvánosság előtt. - Látja Charlie - mondta Birelli lassan - ez az egymillió dolláros kérdés. Tudja, mi az én tippem? Ők gyilkolták le a foglyokat, és nem kockáztathatják meg, hogy bárki is kutakodni kezdjen Cao Dinh körül. - Ha mindem dokumentumot megsemmisítettek, akkor önnek hogyan sikerült információkat szereznie Cao Dinh-ről? - kérdeztem. Birelli arcán újra megjelent a mosoly. - Maga is tudja, hogy mennek ezek a dolgok, Charlie! A katonai hírszerzés készítette a Cao Dinh-aktát a Fehér Ház részére. Bólintottam. Birelli lényegében azt mondta, hogy a hírszerzésnél csináltak egy nem hivatalos másolatot, és megtartották hátha hasznát veszik majd egyszer egy alkudozásban. Hírszerzői
körökben ez általános gyakorlat volt. Végül is az információ hatalom. - Miután átvettem a hadifoglyokkal és akció közben eltűnt katonákkal foglalkozó iroda vezetését, tájékoztattak a Cao Dinhaktáról. Rögtön éreztem a zsigereimben, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Vagyis ezeket a szerencsétlen nyomorultakat az észak-vietnamiak gyilkolták le. Mert, ugye, mindannyian ott voltak abban a táborban, nem igaz? És egyikük sem tért vissza. Kivéve persze azt a faszkalap Holmes tábornokot meg Brady Hanson őrnagyot. - Hanson őrnagy? - kérdezte Jonesy. - Az a fickó, aki Holmesszal együtt menekült meg. A sárgák nagyon megdolgozták szegény fiút. Összeverték a fejét. Ezerkilencszázhetvenegy óta diliházban van, egy Rolling Hills nevű szanatóriumban, valahol Danville közelében. De ez egy másik történet. - Birelli kiitta az utolsó cseppeket is a pohárból, aztán fölemelte. - Egy biztos: az észak-vietnamiaknak nyomós okuk volt arra, hogy több mint húsz hadifoglyot kivégezzenek. Hiszen végül is a hadifoglyok csak erősíthették volna az alkupozíciójukat. Úgyhogy elkezdtem kutakodni. A kapcsolataimon keresztül próbáltam információkhoz jutni. Semmi. Zérus. A környéken lakó parasztok... Megvárta, amíg az inas kicseréli a poharát, és csak azután folytatta. - Szóval a falubéliek azt mondták, hogy nagy tűz volt a táborban. Azután soha többé nem látták a hadifoglyokat. De a dologban az az érdekes, hogy az őröket viszont látták elmenni. Eltelt egy hosszú pillanat, mire megértettem az utolsó mondatjelentőségét. - Jézusom - hördült fel Jonesy, aki rögtön átlátta, hogy miről is van szó. - Az úristenit neki - mormogtam, amikor már számomra is világos volt. - Bizony, bizony - mondta Birelli gúnyosan, - Milyen válogatós napalm, mi? Csak a foglyokat öli meg. A Pentagon fejesei valahogyan rájöttek arra, hogy Cao Dinh körül szaglászom. Rögtön meg kellett jelennem Sorenson tábornok előtt; akkoriban ő volt a katonai hírszerzés háromcsillagos vezetője. Azt a parancsot adta, hogy azonnal hagyjam abba a nyomozást. - Elvigyorodott. Mit mondjak, Sorenson tábornok nagyon zabos volt. Azt hiszem,
félt is. Világos volt a számomra, hogy nagy nyomás nehezedik rá felülről. - A Fehér Házból? - szakítottam félbe. - Valószínűleg onnan. Elmondtam Birellinek, hogy Bailey dandártábornok, a Fehér Ház összekötő tisztje jelen volt az eligazításon, amikor a vezérkari főnökök előtt megkaptam a magamét Holmestól. Birelli arca elkomorult. - Vigyázzon magára, Charlie! A politikai gengszterek már tudják, hogy maga vizsgálódni kezdett. Ha folytatja, előbb vagy utóbb rászállnak magárai hogy hagyja abba. El is durvulhat ám a dolog. Érti, mit beszélek? Nagyot nyeltem. Arra gondoltam, hogy Holmes tábornok megpróbált felmenteni. - Igen. - Még az is lehet, hogy halálosan eldurvul. - Azt akarja mondani, hogy a kormányzat áll Watkins tábornok meggyilkolása mögött? - Ez is egy lehetőség. - Micsoda? Mondjuk, olyasmi ez, mint egy CIA művelet? - Én csak annyit mondok, hogy legyen óvatos, Charlie! Mostantól figyelni fogják magát. Az a legkevesebb, hogy amit tesz, az hatással lesz a karrierjére. Majdnem megemlítettem a furgont. Birelli kényelmesen hátradőlt a széken. - Persze, bármikor megteheti azt, amit én csináltam. A pokolba a karrierrel. Elvigyorodott. - Miután azt a parancsot kaptam Sorenson tábornoktól, hogy hagyjam abba a nyomozást, katonásan szalutáltam neki, és közöltem, hogy kinyalhatja a seggemet. Ezután hívtam össze a sajtótájékoztatót, és jelentettem be, hogy nyugdíjba vonulok. - De hát nem azt mondta, hogy a még életben lévő hadifoglyokra utaló bizonyítékok miatt vonult vissza? - De igen, és nem is hazudtam. Tényleg azt hiszem, hogy az észak-vietnamiak ott tartottak foglyokat. Nem túlzottan sokat, és az is lehet, hogy ezek önszántukból maradtak ott, különösképpen akkor, ha kollaboránsok voltak. Az a gyanúm, hogy a katonai hírszerzés nem követ el mindent, de... - Az igazi ok Cao Dinh volt - fejeztem be helyette a mondatot. Birelli bólintott. Most már egészen kipirosodott az arca. - Úgy van. Mert ez nem csak képzelgés. Nem olyan, mint amikor abban
reménykedünk, hogy még találunk egy félholt hadifoglyot. Cao Dinh átkozott nagy botrány, talán nagyobb, mint a Watergate meg az Irán-kontra ügy együtt. Gondolja csak meg: tömegesen végeznek ki hadifoglyokat, és az amerikai kormányzat, eddig összesen öt, részt vesz az ügy eltussolásában. Valakinek a világ elé kell tárnia az igazságot. - Megcsóválta a fejét. - Az első néhány évben nem volt valami sok szerencsém az információgyűjtésben. Eltart egy jó darabig, amíg az ember felépít egy információs hálózatot, különösen olyat, ami a fél világot lefedi. No mindegy, a lényeg az, hogy tavaly végre sikerült előkotornom valamit. - Fölemelte a poharát, mintha köszöntőt akarna mondani, aztán ivott egy szép nagy kortyot. Könyökömet az asztalra téve, közelebb húzódtam hozzá. - Amikor legutóbb Thaiföldön jártam, egy barátom beszélt nekem egy fickóról, aki az egyik menekülttáborban húzta meg magát. Állítólag valamikor magas rangú tiszt volt az észak-vietnami hadseregben. Kiderült, hogy ezredesi rangig vitte, és egy tábornok mellett dolgozott. A fickónak tuberkulózisa volt, majd kiköpte a tüdejét, úgy köhögött. Azt mondta, hogy ezerkilencszázhetvenegyben elkísérte ezt a tábornokot Genfbe, hogy fölvegyenek tizenötmillió dollárt készpénzben. Miután biztonságba helyezték a pénzt, a tábornoknak ünnepelni támadt kedve. Elmentek egy kuplerájba, aztán meg iszogatni. Azt hiszem, a tábornok rendesen a pohár fenekére nézett, és ugyancsak megeredi a nyelve. Így tudta meg az ezredes, hogy honnan van a pénz. - Birelli arca csúf grimaszba rándult. - Egy kurva amerikaitól. Az ezredes szerint a tábornok jókat nevetett, és art mondta neki, hogy a hadifoglyok néha többet érnek holtan, mint életben. Jonesy felháborodottan csóválta a fejét. - Ön hitt neki? - kérdeztem. - Lehet, hogy kételkedtem volna, de csak addig, amíg meg nem hallottam a dátumot. 1971. július 8. Tudja, hogy állítólag mikor dobta le az F-4-es a napalmbombát, és a falubeliek szerint mikor volt a tűz Cao Dinh-nél? Alig egy héttel korábban. - Fizetség - jelentette ki Jonesy. - Ön azt mondja, hogy az észak-vietnamiak a hadifoglyok meggyilkolásáért kapták a pénzt. - Határozottan fennáll ez a lehetőség. - Miért nem állt ki ezzel a nyilvánosság elé?
- Nem tehettem. Az ezredes néhány héttel később meghalt. Még most sincsenek konkrétumok, cáfolhatatlan bizonyítékok a kezemben. - Watkins tehát ennek akart utánajárni? Birelli megkavarta az ujjával az italát. - Igen. Beszéltem vele, miután visszatért arról a teljesen fölösleges útról. Azt mondta, hogy a vietnamiak készségesek és barátságosak voltak egészen addig, amíg nem kezdett el kérdezősködni Cao Dinh-ről. Akkor falat húztak. Ezért hívtam fel magát Holmes miatt. Watkins nagyon zabos volt, amikor hazajött. Esze ágában nem volt támogatni Vietnam hivatalos elismerését. Szó sem lehetett róla. Főleg nem azok után, amiket megtudott Mr. Thótól. - Mr. Tho... - kérdezte Jonesy. - Arról az emberről beszél, akit meggyilkoltak? - Igen, igen, arról a fickóról, akit kinyírtak. Kicsit kábának éreztem magam. - Akkor ön tudja, hogy mi a kapcsolat Tho és Watkins tábornok között? Birelli meredten nézett rám. - Illene tudnom. Elvégre én találtam meg Thót. Fölemelte a poharát, és megzörgette a jeget.
25 Kezdett sötétedni, az égbolt vöröses, sárgás színekben játszott. Kutya ugatott valamelyik közeli kertben, és a szúnyogok bosszantóan hangosan zümmögtek a fülünk mellett. Birelli két korttyal félig kiitta a poharát. Mélyet sóhajtott, hátradőlve elnyújtózott a széken, és a hasára tette a poharat. Gyorsan kezdett beszélni, kissé egybefolytak a szavai. - Miután Watkins elmondta, hogy üres kézzel tért vissza, nagyon fölment bennem a pumpa. Beszéltem Lisa apjával. Megmondtam neki, hogy félmillió dollárra van szükségem, mert információt akarok venni Cao Dinh-ről. Összeszedte a pénzt. Szóltam a thaiföldi, laoszi, vietnami meg itteni kapcsolataimnak. Nagy pénz üti a markát annak, aki bizonyítékokkal tudja alátámasztani, hogy mi történt Cao Dinh-nél. És tessék: Tho telefonált.
Megcsóváltam a fejemet. - Lisa apja adott magának félmillió dollárt? - A mindenségit neki, tízszer ennyit is adott volna, csak nehogy Amerika hivatalosan elismerje Vietnamot! Gyűlöli azokat a disznókat Hanoiban. - Mivel ekkora összegről volt szó, bizonyára sok telefonhívást kapott - jegyezte meg Jonesy. - Honnan tudta, hogy Thót komolyan kell venni? - Évek óta ismertem. Ő volt az egyik forrásom. Tökéletesen megbízható volt. Nagyon kíváncsi lettem, amikor felhívott a történettel. Tudtam, hogy észak-vietnami dezertőr volt, de mindig azt mondta, hogy a hátsó vonalakban tevékenykedett, főleg a kiképzésben meg a hadtápnál. - Birelli megvonta a vállát. - Na nem mintha igazán hittem volna neki. Kezdtem türelmetlen lenni. - Miért olyan fontos személy Mr. Tho? Birelli hosszú másodperceken keresztül meredt rám, mielőtt válaszolt volna. - Ő volt a kibaszott ász a pakliban, Charlie! Az utolsó darab, amitől összeáll a kirakós játék. - Kiegyenesedett, és kissé akadozva folytatta. - Tho volt a parancsnok. Az a szemét disznó adta ki a parancsot. Jonesyval egymásra néztünk. - Hát nem értik? - kérdezte Birelli. - Tho volt a Cao Dinh-nél felállított fogolytábor parancsnoka. Jonesy olyan hangot hallatott, mintha felszisszent volna. - Hadd igyák mégis valamit - kértem. Komótosan kortyolgattam a dupla skót whiskyt, - Miért nem állt elő Tho korábban? Birelli felhorkantott. - Mert egyetlen perc alatt kinyírták volna. Nem Tho volt az igazi neve. Ha a vietnami kormány megtudja, hogy kicsoda valójában, rögtön elintézik. Nem is szólva az amerikai kormányról. Háborús bűnös volt. Ám úgy gondolta, hogy a félmillióval el tud tűnni, és soha nem találják meg. - Az egész összeget oda akarta adni neki? - Először nem. Eredetileg háromszázezerben állapodtunk meg. Tho elmondta nekem meg Watkinsnak, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor kivégezték a hadifoglyokat. Nem volt nehéz megállapítani, hogy igazat beszél. A tábornok azt akarta, hogy
Tho írjon le mindent. Az összeg felét ígértük neki az írásos beszámolóért Cao Dinh-ről. A többit pedig az igazi bombáért. - Miért? Birelli elhallgatott, hol Jonesyra, hol rám nézett, és végül rajtam állapodott meg a tekintete. Hangja ijesztően hidegen csengett. - Azért, hogy megmondja, miért is kellett kivégezni a foglyokat, meg azért, hogy, megmondja, ki az az amerikai, aki fizetett a mészárlásért. És volt még valami, amit Tho perdöntő bizonyítéknak nevezett; valami, ami mindén kétséget kizáróan alátámasztja az állításait. Azt mondta, hogy kurva boldogok leszünk tőle. Előrehajoltam. - Ki volt az amerikai? Birelli megrázta a fejét. - Nem mondta meg. - Micsoda? - Nem akartam elhinni. - Hékás! Tho szabta meg a játékszabályokat, ő mondta meg, mi, merre, meddig. Közölte velünk, hogy ha készen áll, értesít minket. Aztán a múlt héten volt egy váratlan lépése. Éppen Szingapúrban voltam, apósom ügyeit intéztem. Watkins hívott fel telefonon. Azt mondta, hogy Tho kétszázezerrel többet akar. Először tiltakoztam, de Watkins végül rábeszélt. Azt mondta, hogy Tho információja ér ennyit, sőt még többet is. - Az előbb valamilyen bizonyítékot említett - szólt közbe Jonesy. Eszembe jutott Birelli telefonhívása. - Fényképek - mondtam. - Erről van szó? Ez lenne a bizonyíték? Birelli mély levegőt vett, aztán bólintott. - Tho azt mondta, hogy a fényképek alátámasztják az állításait. A vietnami propagandacsapat készítette őket. Meghökkenten néztünk rá Jonesyval. - Az észak-vietnamiak dokumentálták a saját atrocitásaikat? - kérdeztem. - Ezt nehéz elhinni. Ön látta a fényképeket? Birelli megrázta a fejét. - Akkor honnan tudja, hogy vannak egyáltalán fényképek? Birelli a szemembe nézett. - Onnan, Charlie, hogy Watkins tábornok közölte velem: látta őket. Birelli kényelmes mozdulattal agyoncsapott egy szúnyogot a nyakán, aztán a nadrágjába törölte a kezét. - A Los Angeles-i irodánkban voltam egy megbeszélésen néhány befektetővel, amikor Watkins felhívott. Azt mondta, hogy Tho sürgősen találkozni akar vele. Watkins elment hozzá az információkért meg a fényképe-
kért. Miután mindent alaposan megnézett, felhívott engem Tho lakásából, én meg átutaltam a pénzt egy panamai bankszámlára. Mondhatom, Watkins mérges volt. Szinte dühöngött. - Miért? - Azért, amit azokon az átkozott fényképeken látott! Azt mondta, fizessem ki Thót, mert megszolgálta a pénzt. - Mi volt a fényképeken? - Nem volt hajlandó megmondani. - Micsoda? - Na és azt megtudta, hogy ki az az amerikai, aki fizetett a hadifoglyok meggyilkolásáért? - kérdezte Jonesy. Birelli megrázta a fejét. Amikor beszélni kezdett, a hangja keserűen csengett. - Watkins tábornok nem volt hajlandó megmondani, miért ölték meg a foglyokat. Pedig megkérdeztem, higgyék el. Azt mondta, hogy jobb, ha nem tudom. Nagyon mérges lettem. A franc egye meg, én szedtem össze a pénzt! Halkan káromkodtam. - Masonis tudhatott Thóról? - kérdezte Jonesy. - Én sohasem beszéltem neki róla. - Nem ez a kérdés - mondtam. Birelli félig lehunyta a szemét, és ostoba vigyor jelent meg az arcán. - Oké, Charlie! Ehhez mit szól? Tudtam róla, hogy Ted kutatómunkát végez a tábornoknak Cao Dinh ügyében. Ennyit tudtam, többet nem. - Akkor feltételezhető, hogy Watkins beszélt Masonisnak Thóról. Birelli csak egy vállvonással reagált. - De ön tudta, hogy Masonis a városban van? - kérdezte Jonesy. - Azt hiszem, a tábornok mondott valami ilyesmit. - Nem említette véletlenül a tábornok, hogy Masonis hol tartózkodik? - tettem föl a kérdést. Birelli összevonta a szemöldökét. Még mindig az a bolondos mosoly ült a száján. - Talán igen, de nem emlékszem rá. Asszem. kicsit sokat ittam. - Az istenit neki, John! Gyilkossági ügyben nyomozunk. Ha tudja, hol van Masonis... Jonesy a hátam mögé pillantott, és jól hallhatóan köhögött egyet.
Megfordultam. Lisa állt mögöttem, arcán bátortalan mosolylyal. - Jensen alezredes, szól a telefon a kocsijában. Amúgy is mennünk kellett már, de még volt egy utolsó kérdésem. Amíg Jonesy odaszaladt a kocsihoz, azt kérdeztem: - Hallott-e valaha Watkins tábornoktól vagy Mr. Thótól egy Dynatech Transport nevű cégről? Birelli határozottan rázta a fejét. - Nem, soha - felelte üveges tekintettel. - Miért kérdi? Vállat vontam. - Nem biztos, hogy fontos. A jelek szerint Watkins tábornok szeretett volna utánanézni ennek a cégnek. - Sajnálom - mondta Birelli. Lisa és Birelli a főépület bejáratához kísértek. Amint közeledtünk a kocsihoz, Birelli átkarolta a vállamat, mintha évek óta jó barátok lennénk. - Ha bármikor úgy alakulna, hogy segítségre van szüksége, Charlie, csak szóljon. Komolyan mondom. Bármiről is legyen szó. És szálljon le Masonisról! Nem ö a maga embere. Csak valaki rá akarja terelni a gyanút. Udvariasan mosolyogtam. - Igyekezni fogok. - De közben arra gondoltam, hogy a szép kerek kis történetből, amit megismertetett velünk, bántóan hiányoznak a bizonyítékok. Lehet, hogy Birelli valójában együttműködött Masonisszal, és tőrbe csalták Watkinst meg Thót? Nem tartottam valószínűnek, de... Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem. Jonesy beindította a motort. - Mire fölvettem a telefont, már bontották a vonalat - mondta. - Nem baj, majd hívnak újra. Birelli és Lisa egymásba karolva álltak a lépcsőn. Integettek. Visszaintegettem. - Maga szerint tudja, hol van Masonis? - kérdeztem Jonesytól. - Igen, tudja. - Én is azt hiszem. - Miközben bekapcsoltam a biztonsági övet, ránéztem Jonesyra. - Na és mit gondol a történet többi részéről? - Minden stimmel. Volt valami furcsa a hangjában. - De valami nem tetszik? - Ilyesmiről van szó, uram! Birelli ezredes hihető történetet adott elő. De semmi bizonyítékkal nem szolgált. A becsületszavá-
ra kell elhinnünk, hogy igazat beszél. Ez különösképpen vonatkozik a fényképekre meg arra, hogy mit mondhatott Tho a tábornoknak. Ahogy közeledtünk a kapuhoz, Jonesy lelassított. Biztosan fotocellás rendszer működött, ugyanis a kapu automatikusan kinyílt. - Az biztosnak tűnik - folytatta Jonesy -, hogy ha Tho beszélni kezd, sok ember szívesen elhallgattatta volna. Bólintottam. Az én agyamban is hasonló gondolatok jártak. - Amennyiben Birelli ezredes állítása igaz, és Tho valóban bizonyítani tudta, hogy a hadifoglyokat kivégezték, akkor rögtön más a helyzet Vietnam hivatalos elismerésével kapcsolatban. Ismét bólintottam. - És ha Tho esetleg azzal készült előállni, hogy a mi öltük meg a saját katonáinkat, a kormányzat nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Senki nem mosná le róluk, hogy megpróbálták eltussolni az ügyet. - Tehát lehetséges, hogy Masonis az amerikai vágy a vietnami kormányzat megbízásából tevékenykedik, vagy pedig egy gazdag és őrült amerikai áll mögötte, az, aki fizetett a hadifoglyok meggyilkolásáért. De az is elképzelhető, hogy a saját feje után megy, és nincs megbízója. - Jonesy elhallgatott, aztán hozzátette: - És persze ott van az a lehetőség, hogy nem Masonis a gyilkos. - És aztán ott van még a Dynatech. - Esetleg üzletileg érdekeltek abban, hogy megnyíljanak a vietnami piacok? - Bennem is felmerült. - Felsóhajtottam. - Csak találgatunk, Jonesy! - Hát igen, uram! Végigpillantottam az úton. A vérvörös égről már majdnem eltűnt a nap. - Nem látom a furgont - jegyezte meg Jonesy. - Egyébként az is lehet, hogy Birellinek igaza van, és nem Masonis gyilkolt. - Persze, lehet. De tudtam, hogy Jonesy nem hitt ebben, ahogyan én sem. Az élelmiszerüzletnél lévő kereszteződésnél forduljunk el éppen, amikor megszólalt a telefon. Megismertem Linda Martels hadnagy, a P Direktorátus ügyeletes tisztjének hangját. - Jaj, uram, már legalább egy órája próbálom elérni. - Mi a helyzet, Linda?
- Hat óra után tíz perccel felhívtak a személyi nyilvántartóból. Közölték, hogy nem tudják átküldeni a dr. Masonisról készült szolgálati minősítéseket. - Megmondták, hogy miért nem? - Igen, uram! Zároltak az illető személyi anyagát. - Zárolták? - Igen, uram! - Várjon egy pillanatig, Linda! - Befogtam a telefont - Jonesy, hallott valami olyat, hogy Masonis anyagát zárolták? Jonesy tanácstalanul nézett rám. - Az lehetetlen, uram! Ma reggel számítógépen átküldték nekem egy részét. Akkor nem volt zárolva. - Kivel beszélt. Linda? - Vincent törzsőrmesterrel, urain! A műszerfalon lévő órára pillantottam. Hét óra múlt néhány perccel. - Tegyen meg nekem egy szívességet! Tudja meg, hogy ki a parancsnok! Az otthoni telefonszámára lenne szükségem. - Ez el fog tartani egy darabig, uram, és van még néhány üzenet az ön számára. - Hallgatom. A felesége kereste. Azt kéri, hogy hívja vissza Mrs. Tippettnél. Megvár, a száma, uram? - Igen. Ki hívott még? - Lee hadnagy kétszer is kereste az elmúlt fél órában. Azt mondja, sürgős. Otthon van. Megvan a száma, mondhatom, uram? Lejegyeztem s telefonszámot. - Ennyi? - Meg valami uram! Megkaptak a faxokat, amiket Jones főtörzsőrmester kért, Amiket annyira várt már. Az anyag Mr. Masonis pénzügyi helyzetéről. Mit csináljak velük, uram? - Az adóhivataltól érkezett? - Igen, uram! Meg az FBI-tól. Úgy tűnik, hogy a kettő ugyanaz. Jones főtörzsőrmester már nagyon türelmetlen volt. Tudtam, hogy egy darabig most nem leszünk faxgép közelében. - Egyelőre őrizze meg őket! - Rendben van, uram! Amint megszereztem a parancsnok számát, hívom önt. Letettem a telefont. - Lehet, hogy maga túlságosan gyanakvó természet, Jonesy! - Hogy érti, uram?
- Úgy látszik, hogy tényleg gond volt az FBÍ számítógépével feleltem, aztán elmondtam, hogy megérkezett a kért fax. Jonesy nem szólt semmit. Felhívtam Jeant Dorothy Tippettnél. - Én vagyok az, drágám. Hogy van Dorothy? Jean majdnem suttogva beszélt. - Nagyjából jól. A lányok is itt vannak már. Az a baj, hogy állandóan telefonálgatnak a riporterek. Néhányan ide is jöttek. Elviselhetetlenek, Charlie! Az egyik megkérdezte Dorothytól, hogy mit fog csinálni, ha a rendőrség nem talál semmit, amit el lehetne temetni. Ide tudsz jönni ma este? Azt hiszem, nagyon jólesne Dorothynak. - Nagyon szeretnék, de... - Tudom. Nagyon sok a dolgod. - Jean, igazságtalan vagy. Azon vagyok, hogy megtaláljam azt az aljas gazembert, aki megölte Tippettet is. Néhány másodpercnyi hallgatás. - Ne haragudj, de... - Majd holnap odamegyek. Stacy meg Tony tudják már? - Igen. Itt is vannak. - Jean elhallgatott. - Megtalálták a holttestet? Dorothy kérdezte. Haragudtam magamra, mert megfeledkeztem róla. - Majd utánanézek. Újabb hallgatás. - Szeretlek - mondtam. - Én is szeretlek. - Szia. Lee hadnagy az első csengetésre fölvette a telefont. A háttérben rockzene szólt. - Várjon egy kicsit - kiabálta Lee. A zene elhallgatott. - Üdvözlöm. Charlie! Éppen indulni akartam. Hallotta már? - Mit? - Minden elismerésem a magáé. A nyilatkozat a tévében megtette a hatását. Eddig vagy tíz telefont kaptunk. Egy-kettő egészen érdekes. Az egyik Masonis szomszédjától jött. - A szomszédjától? - Masonis bútorozott lakást bérel Falls Churchben. Oda akarok menni most. De van valami, ami ennél is fontosabb. Telefonált egy Jacobs nevű ápolónő a Virginia állambéli Danvilie-ből. A Rolling Hills Szanatóriumban dolgozik. Azt állítja, hogy Masonis
ma délután, öt óra körül ott járt. Egy Hanson nevű beteggel akart beszélni, Mély levegőt vettem. - Brady Hanson? - Nem tudom a keresztnevét. Miért? - Valamikor hadifogoly volt. Ezerkilencszázhetvenegyben szökött meg Holmes tábornokkal. - Röviden összefoglaltam, hogy mit hallottunk Birellitől Cao Dinh-ről. - Maga szerint ez az egész összefügg egy hadifogolytáborral? Elég vadul hangzik. - Magam sem tudom. Lehetséges. Amíg nem tudunk meg többet, ne terjessze, amit tőlem hallott. Hol van most Masonis? - Jacobs nővér azt mondta Masonisnak, hogy kérjen engedélyt Hanson anyjától, csak akkor beszélhet a férfival. Ezután Masonis eljött a szanatóriumból. - Tudja az ápolónő, hegy hová ment? - Igen. Azt mondja, hogy Masonis nagyon mérges volt, mert nem engedték be a fickóhoz. Valami olyasmit mondott, hogy elmegy Hanson anyjához. Az asszony itt él a városban, a Watergate közelében egy bérházban. Odaküldtem néhány embert. - És ez a Jacobs nővér biztos volt abban, hogy Masonis volt az a férfi? - Úgy tudom, hogy igen. Én nem beszéltem vele. Az egyik nyomozónk fogadta a hívását, aztán értesített engem. Masonis azt mondta az ápolónőnek, hogy interjút akar készíteni Hansonnal a készülő könyvéhez. Hallottam, hogy valaki kiált a háttérben. - Nézze, Charlie, most már tényleg rohannom kell - mondta Lee. - Adja meg Masonis címét! Ott találkozunk. Leírtam a lakcímet. Aztán beszámoltam Lee-nek a furgonról, és megadtam neki a rendszámát, hogy nézzen utána. - Rendben, el fogom intézni. Újabb kiáltás. - Most már tényleg mennem kell. - Még valamit, Harry! Tippett ezredes maradványaival kapcsolatban van valami híre? Lee hangja hirtelen nyugodtabb lett. - Sajnálom, Charlie! Semmi biztosat nem lehet tudni. A búvárok találtak mindenféle
emberi maradványt, de eddig a láb volt a legnagyobb darab. Az orvos szakértő kénytelen lesz DNS-vizsgálatot végezni. Az pedig hónapokig is eltarthat, tettem hozzá magamban. Kösz. - Letettem a telefont, és miközben azon tűnődtem, mit mondok majd Dorothynak, majdnem elfogott a rosszullét. Felolvastam Jonesynak a címet. A 28-as úton voltunk délre Centerville-től. Öt kilométerrel arrébb rámehetünk a 66-os államközire, és azon eljutunk Falls Churchbe. Hátrapillantottam. Nem láttam a furgont. - Úgy látom, hogy ez a lakás elég közel van ahhoz a helyhez, ahol Swanson őrnagy lakik - szólalt meg Jonesy. Masonis címére pillantottam. Jonesynak igaza volt. Csak két utcányira volt Talia lakásától. Becsuktam a jegyzettömböt. Könnyen lehet, hogy egy országúti járőr lekapcsolja Masonist. - Milyen autója van? - Tempo. Kék. - Abból elég sok van az utakon. Nem állíthatják meg mindegyiket a rendőrök. - Gondolja, hogy Masonis esetleg fölveszi a kapcsolatot Taliával? - Nem tűnik valószínűnek, uram! De azért jó lenne szólni Webster századosnak meg Swanson őrnagynak, hogy Masonis esetleg Washingtonba jön. - Talán igen. - De magamban azt gondoltam, hogy csak időpocsékolás.
26 Amikor ismét csöngött a telefon, Martels hadnagy jelentkezett a számmal, amit kértem tőle. Felhívtam a hadsereg személyi nyilvántartójának munkatársát. Frederick Marsden ezredest St. Louisban. Egy kisgyerek vette föl a telefont. Kétszer is el kellett mondanom, hogy az apukájával akarok beszélni, mire Marsden ezredes odajött a telefonhoz.
Elmondtam neki, hogy ki vagyok, és a Masonis akta felől érdeklődtem. Nagyot nyelt. - Átkozott ügy. Vincent törzsőrmester már tájékoztatott. Meg soha nem hallotta, hogy ilyesmi történt volna egy aktával, és az igazai megvallva én sem. - Nem egészen értem. - Titkosítottak egy nem titkos aktát. Hadd magyarázzam el! Amikor felviszünk a számítógépre egy személyi anyagot, és annak titkos minősítése van, ellátjuk egy kóddal. Ha aztán később olyan döntés születik, hogy feloldják a titkosítását, eltávolítjuk a kódot. De még sohasem fordult elő, hogy titkosítanunk kellett volna egy anyagot, aminek korábban feloldották a titkosítását. Masonis anyagával pedig ez történt. Érthetetlen! - Hát igen. - Tíz éve került le az anyaga a titkos listáról. De amikor Vincent törzsőrmester megpróbálta lehívni, XSC kód jelent meg Masonis neve mellett. Ami pedig azt jelenti, hogy biztonsági okokból nem hozzáférhető. Még én sem tudtam hozzáférni. - De a személyi anyag egy bizonyos részét ma reggel átküldték nekünk. - Igen, Vincent törzsőrmester elmondta. Ezért próbáltam tudakolózni a központban. Azt hittem, hogy valami hiba történt. De nem, nincs semmi hiba. Valaki odafönt ma délután zároltatta az aktát. - Hogyan tudnék mégis hozzájutni? - Maga Washingtonban van, ugye? - Igen. - Akkor beszéljen valakivel a központban, a Pentagonnál. A titkosító kód Reiser tábornok irodájából jött. Ő a személyi nyilvántartó főnöke. Hihetetlennek tűnt az egész. - Lehet, hogy magasabb helyről érkezett az utasítás? Úgy értem, hogy magasabbról, mint Reiser tábornok irodája. Az ezredes kuncogva nevetett. - Hát persze! A hadseregben vagyunk, alezredes! Tudja, hogyan mennek itt a dolgok. - Köszönöm. - Letettem a telefont. - Úgy tűnik, valaki nagyon nem akarja, hogy belenézzünk Masonis anyagába - jegyezte meg Jonesy.
Hirtelen elöntött a méreg. Az istenit neki, mit képzelnek ezek magukról? Gyilkossági ügyben nyomozunk. És nem sok kétségem volt afelől, hogy ki lehet a titkosítás hátterében. - A Fehér Ház? - kérdezte Jonesy, mintha a gondolataimban olvasna. - Megvan hozzá a hatalmuk, hogy zároltassanak egy aktát, és elküldték az összekötő tisztjüket a vezérkari főnökök tanácskozására, ahol meg kellett jelennem. Amennyiben Birellinek igaza van, nem engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosságra kerüljön a Cao Dinh ügy. Néhány másodpercig csendben autóztunk. - Valami átkozottul fontos dolog lehet abban az aktában állapította meg Jonesy. - Bármi is van benne, nem tehetünk semmit. Megálltunk egy közlekedési lámpánál. Jonesy rám nézett. Tudja, uram, ezek a személyi anyagok mind számítógépen vannak - közölte velem sokatmondóan. - Az igaz. Na és? Ekkor értettem meg. Felkaptam a telefont. A legrosszabb az lehet, hogy Maria nemet mond. Harmadik csengetésre vette fel a kagylót. - Maria, itt Charlie. Egy szívességei szeretnék kérni! Miután mondandóm végére értem, Maria nyomban válaszolt. Neked elment az eszed, Charlie! - Tudom. - Nekem az lenne a dolgom, hogy megvédjem a számítógépes rendszert, Jézusom! Tudod egyáltalán, hogy mit kérsz tőlem? - Nem kérnélek, ha lenne más megoldás is. - Watkins tábornok meggyilkolásával van összefüggésben, nem igaz? - Esküszöm, hogy igen. - És tényleg szükséged van az információra? - Életbevágóan fontos volna, hogy hozzájussak. Maria felsóhajtott. - Nézd, most fogunk mindjárt vacsorázni. Aztán segítek Richie-nek megcsinálni a matek házit. Legalább még két óráig itthon kell maradnom. - Az remek, Maria! És volna még valami.
Hosszú csend. Szinte láttam magam előtt, ahogy Maria az égre emeli a tekintetét. - Igen? - Van otthon faxgéped? - Persze. - Sürgősen meg kellene néznem egy anyagot, és arra gondoltam, hogy... Miután megadta a faxszámát, azt mondtam: - igazi kincs vagy, Maria! Ezer köszönet. - Aha. Charlie? - Igen? - Néha a pokolba kívánlak. Linda megígérte, hogy azonnal átküldi faxon a beérkezett anyagokat. Jonesy odahajtott egy Burger King autóspultjához. Miközben a szendvicsünkre vártunk, felhívtam Taliát, és közöltem vele, hogy Masonis esetleg a városban van. Bontottam a vonalat, aztán az ujjammal ütögetni kezdtem a telefont. - Min gondolkodik, uram? - kérdezte Jonesy. Odaadta a zacskót, benne a két Whopper meg a sült krumpli. - Nem is tudom, de... - Egy Cola Light? - hallatszott egy hang. A pult fölött lévő ablakra pillantottam. Tizenéves, rasztahajú lány nézett Jonesyra. - Cola Lightot kért, miszter? Jonesy felpillantott. - Igen. Meg egy simát. A lány homlokráncolva nézett a kezében tartott két üdítős pohárra. - Hát... valaki összekeverte. Ez két sima kóla. - Várakozóan nézett Jonesyra. - Egy simát kértem meg egy Cola Lightot, miss - felelte Jonesy. A lány bőszen felsóhajtott, aztán hátralépett az ablaktól. - Jó lett volna a sima is - dünnyögtem. Jonesy úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A lány mogorva arccal jött vissza. Átadta a két üdítőt. Jonesy, miközben elhelyezte őket a műszerfalon lévő pohártartóban, rám nézett. - Jó, ha ezek a fiatalok megtanulják, hogy rendnek kell lenni, uram! Miközben elhajtottunk az ablaktól, rámosolyogtam a főtörzsőrmesterre, és kinyitottam a papírzacskót.
- Zavarja valami Swanson őrnaggyal kapcsolatban? - kérdezte, miközben azt figyelte, mikor kanyarodhatna ki az útra. - Nincsen semmi konkrétum. Talán kicsit túlságosan izgatott volt Masonis miatt. Jonesy megvonta a vállát, és besoroltunk a forgalomba. Kedveli azt a fickót, uram! Az enyémben nincs uborka. Kihalásztam a zacskóból az egyik Whoppert, megvizsgáltam a belső világítás fényében, aztán odaadtam Jonesynak. - Hát igen, kedveli őt, az biztos - feleltem. De vajon miért zavar ez engem? A cím stukkóval díszített, régebbi épület volt Falls Church északi részében, az Ellison Square közelében, nem messze egy kisebb bevásárlóközponttól meg egy szupermarkettől. Jonesy lassan hajtott be a parkolóba. A lakóknak fenntartott számozott parkolóhelyek a járda mellett sorakoztak. Az 5E jelű üres volt. A sarkon parkoltunk le. Egyetlen rendőrt sem láttam, de nem is számítottam rájuk. Addig biztosan nem mutatkoznak, amíg Masonis meg nem jelenik. Odasétáltunk a főbejárathoz. A dupla üvegű ajtón nem volt távirányítós biztonsági zárszerkezet, így minden további nélkül bemehettünk. Az előcsarnok üres volt, csak egy biztonsági őr ült a sarokban álló asztal mögött. Intett nekünk. Körbepillantott, aztán suttogva megkérdezte. - Ön Jensen alezredes? Bólintottam. - Lee hadnagy szólt, hogy jönni fog, uram! Tudja, melyik lakás az? - Igen, köszönöm. Jonesyval beléptünk a liftbe. - Zsaru - mormogta Jonesy. Bólintottam, és megnyomtam az ötödik emelet gombját.
27 Az 5E lakás a lifttől a harmadik volt jobbra. Fojtott, dühös hangokat hallottunk odabentről. Jonesyra pillantottam. Bekopogtatott. Az ajtó kitárult. - Menj a picsába, Harry! - kiabálta valaki a lakásban. Gyűrött, rozsdabarna öltönyt viselő, alacsony, kövér ember bámult ránk. - Hát maguk meg mi a jó istent akarnak? - kérdezte. Lee jelent meg a kövér férfi mögött. - Minden oké, Fred, bejöhetnek. - Lee lágy vonalú arcából mogorva tekintet sugárzott. Megbeszéltem Wilson századossal. Jensen alezredes és Jones főtörzsőrmester a légierő Különleges Nyomozati Osztályáról. Fred meg sem mozdult. - Elmész te a francba, Harry! Velem nem beszélted meg. Úgyhogy ezek a bakák... - Hordd el magad az útból a nagy valagaddal, Fred! - förmedt rá Lee. - Különben megmondom, hogy ingyen meneteket követelsz magadnak a Tizennegyedik Utcán grasszáló kurváktól. Például Jasmine-tól meg Bernice-től. Fred megpördült. - Te rohadt, kibaszott ferdeszemű! Lee hirtelen odalépett Fredhez, olyan közel, hogy az arca alig néhány centire volt a másikétól. Majdnem suttogva beszélt. - Még egy ilyet szólsz, és lenyomom a torkodon a golyóidat, te gané! Fred szinte összezsugorodott Lee megsemmisítő tekintetétől. Váratlanul fogta magát, és Lee mellett bement a lakásba. A hadnagy a fejét csóválta. - Jöjjenek! Elnézést a jelenetért. Tétova lépésekkel mentünk be az ajtón. A helyiség, ahová beléptünk, nappali és étkező keveréke lehetett. Tölgyfából készült, furnírborítású bútorok álltak benne. Fred nehézkes mozdulattal lehuppant a kanapéra, és ellenségesen méregetve bennünket, karba tette a kezét. Egy másik kövér férfi, aki akár Fred ikertestvére is lehetett volna, leült mellé, és közben az adóvevőjébe beszélt. Közönyös biccentéssel nyugtázta a megjelenésünket, aztán beszélt tovább. - Nézze, Harry, ha gond, hogy... - Nem, nincs semmi gond! Minden a legnagyobb rendben van. Csukja be az ajtót, Jonesy!
Az ajtó hangos kattanással becsukódott. Miközben körbenéztem, azon gondolkodtam, hogy vajon a megfelelő lakásba jöttünk-e. A bútorokon kívül semmi jele nem volt annak, hogy itt lakik valaki. Nem láttam magazinokat, újságokat, könyveket, növényeket. Bepillantottam a konyhába. A csupasz konyhapult csillogott, még csak kávéscsésze nyomát sem lehetett látni rajta. Lee valószínűleg kitalálta, mi jár az eszemben. - Nincs sok látnivaló, mi? Masonis kevés időt töltött itt. Menjünk be a hálószobába! - Öt percetek van - mordult Fred rekedtes hangon, még mindig a kanapén ülve. - Hallod, öt perc! - Kuss legyen. Fred - felelte Lee anélkül, hogy odanézett volna. Fred fölemelkedett. De már bent voltunk a hálószobában. Újabb furnírborítású tölgyfa bútorok, és a virágot ábrázoló, elmaradhatatlan csendélet a falon. De itt legalább voltak jelei az életnek. Bevetetlen dupla ágy, és egy kék frottírköpeny, ami egy szék támláján hevert. Lee a szükségesnél nagyobb erővel vágta be az ajtót. - Mi a probléma? - kérdeztem. - Fred Lufkin egy hülye faszkalap, Charlie! Senki sem állhatja őt a Falls Church-i rendőrségénél. Az évnek ebben a szakában aztán különösképpen elviselhetetlen. - Hogyhogy? - Ilyenkor hirdetik ki az őrmesteri vizsga eredményét. - Lee elvigyorodott. - Fred most bukott meg zsinórban hetedszer. Ostoba szarjankó, soha a büdös életben nem fog átmenni a vizsgán. Egyébként azért ilyen zabos, mert itt vagyok. Fred szereti egyedül learatni a babérokat. Pláne, ha ilyen nagyszabású ügyről van szó. - Ismerem a fajtáját - mondtam. A hadseregben is, mint minden nagy szervezetben, szép számban akadtak olyanok, akik rögeszmés megszállottsággal üldözték a látványos sikereket. - Azért valószínűleg jó lenne, ha nem időznénk itt sokáig jegyezte meg Lee. - Nem fogunk. Talált valamit? Lee megrázta a fejét. - Semmit az égvilágon.
Jonesy odalépett a gardrób ajtajához, kinyitotta, felkapcsolta a lámpát, aztán bement. Követtem. - Beszéltem Mrs. Anuncióval, a szomszéddal, aki telefonált mondta Lee. - A mellettünk lévő lakásban lakik. Azt mondja, hogy Masonis körülbelül két hónapja bukkant fel. Általában hárem vagy négy napot tölt itt, aztán eltűnik. A nő szerint nagyon kedves, barátságos ember. Azt mondja, kizárt, hogy gyilkos legyen. - Egy újabb Masonis-rajongó - horkantottam fel - A jelek szerint van belőlük bőven. - Ezt hogy érti, Charlie? - Nem érdekes. A gardróbban lévő holmikat vizsgálgattam. Három nadrág, gondosan elhelyezve a fogasokon, néhány selyeming meg egy drágának tetsző, halszálkás öltöny. Lepillantottam. Gumitalpú cipők meg egy fekete hegyes orrú. Kiléptem az ajtón. - Mindent megnéztek már? - kérdeztem Lee-től. Lee bólintott. Bementem a fürdőszobába. A mosdó feletti tükrös szekrényben találtam egy üveg kölnit meg egy csomag eldobható borotvát. Végigfuttattam az ujjamat a kád falán. Tiszta volt, és száraz. Egyetlen hajszálat sem láttam a lefolyóban. Kimentem. Jonesy a frottírköpenyt vizsgálgatta. Lee, karba tett kézzel, az ajtónak támaszkodva figyelte, mit csinálunk. - Harry, van Masonisnak bejárónője? - Mrs. Anuncio szerint hétfőn, szerdán és pénteken szokott jönni. - Így már érthető - mondtam. - Tudom, mire gondol. Túl nagy itt a tisztaság. Bólintottam. - Nem találtak papírokat, jegyzetfüzeteket? Esetleg egy laptopot? - Nem. Masonis valószínűleg minden ilyesmit magával vitt. - De hát ez a fickó író. Valaminek csak kéne itt lennie a lakásban. - Arra gondol, hogy valaki idejött, és kipucolta a lakást? kérdezte Lee. Megvontam a vállam. - Nem láttam fogkefét. Masonis vélhetően úgy tervezte, hogy máshol tölti az éjszakát.
Jonesy feltartotta a fürdőköpenyt. - Uram, Masonis elég nagydarab embernek látszott a fényképen, nem? - Száznyolcvannyolc centi magas - közölte Lee. Jonesy levette a zakóját. Néztük, ahogy magára ölti a fürdőköpenyt. Jonesy leengedte a karját. - A mindenit neki! - szólalt meg Lee. A frottírköpeny egész nevetségesen hatott a száznyolcvan centi magas főtörzsőrmesteren. Az ujja a könyökéig ért, az alja pedig az ágyékát verdeste. - Ez egy nőé - állapítottam meg. Dörömböltek az ajtón. Lee a szemét forgatta, és ellépett az ajtótól, ami rögtön ki is nyílt. Fred dugta be a fejét. Jonesyra nézett, és megnyúlt az arca. - Vegye le azt a szart magáról - förmedt rá. - Úgy néz ki, mint egy rohadt buzi. - Mi a gond, Fred? - kérdezte Lee. - Tetszik neked a főtörzsőrmester? Vagy te szeretnéd fölvenni a fürdőköpenyt? Fred elvörösödött, és egy pillanatig nem tudott megszólalni. Méretes állkapcsa megremegett. - Te szemét köcsög. Takarodj innen! Te... te... te... kibaszott disznó! - Hogy szolgál az egészséged, Fred? - kérdezte Lee nyugodt hangon. - Menj te a pokolba! - Nem nézel ki valami jól, Fred! - Mi a jó isten... - Hallottál Bernice-ről? Fred nyelt egyet, és a düh helyét átvette az értetlenség. Végigfuttatta a nyelvét duzzadt ajkán. - Mi van Bernice-szel? - kérdezte gyanakodva. - Beszélnek ezt-azt az utcán. - Mit beszélnek? - Bernice AIDS-es. - Hazudsz. - Hékás, én csak elmondom neked, hogy mit hallottam. Fred kinyitotta a száját, de egy szó sem jött ki rajta. Amikor végre megszólalt, hangja rekedtes volt, szinte suttogó. - Hazudsz, te szemét disznó! Lee megvonta a vállát. - A helyedben én megnézetném magam.
Fred meglehetősen sápadtnak tűnt. - Ajánlom neked, hogy ne szarozz velem! Lee felém fordult. - Indulhatunk? Bólintottam. Miközben kimentünk a lakásból, Fred éppen dühödten ütött be egy számot a mobiltelefonjába. Kinyílt a liftajtó, és beléptünk. Megnyomtam a földszint gombot. - Mondja, hadnagy, Bernice tényleg AIDS-és? - érdeklődött Jonesy. - Hát azt nem lehet tudni - felelte Lee szélesen mosolyogva. Ezek a pletykák mindig olyan megbízhatatlanok.
28 Az egyik oldalsó kijáraton jöttünk ki az épületből, így pont odajutottunk, ahol Jonesy leparkolta a kocsit. Lee odakísért minket az autóhoz. - Mi a terv, ha Masonis megjelenik? - kérdeztem. - Lufkinnak van három egysége. Kettő elöl, egy pedig az épület mögött. Az első verzió az, hogy ha éppen nincsenek járókelők a közelben, azonnal elkapjuk, amint kiszáll a kocsijából. A másik lehetőség a lakása. Bólintottam. - Maga ittt marad? - Igen. Nem hagyom, hogy ez a Freddie fiú elcsessze a dolgot. Jaj, majdnem elfelejtettem. - Benyúlt a zakója zsebébe. - Utánanéztem ennek a rendszámnak. - Bekapcsolt egy parányi zseblámpát, és a jegyzetblokkjára irányította. - Kilencvenkettes Plymouth Voyager. Barna, kéttonnás. A tulajdonosa a Potomac Részvénytársaság. - Mosolyogva nézett rám. - Mi az a Potomac Részvénytársaság? - kérdeztem. A zseblámpa kialudt. - Azt akarja mondani, hogy nem tudja? - Miért, tudnom kéne? Lee kuncogva nevetett. - Ez nem fog tetszeni magának. - Alezredes úr! - hördült fel váratlanul Jonesy. Odapillantottam. Jonesy lelépett a járdáról, és feszülten nézett valamit az utca túlsó oldalán.
Szememmel végigpásztáztam az üzletközpont előtt közlekedő autókat. Ekkor észrevettem a barna furgont, jól lehetett látni, mert egy arra haladó autó lámpája rávilágított. Figyeltem, ahogy beáll egy Dumpster mellé. Kiszálltak néhányan a furgonból. Pillanatnyi tétovázás után gyors léptekkel átvágtak az úton. Egy másodpercre rájuk vetült az utcai lámpa fénye. Veszettül káromkodtam. Most már tudtam, mit akart mondani Lee. - A franc egye meg, bemennek az épületbe - horkant fel Lee. Még elszúrják az egész akciót, az úristenit neki! - Futásnak eredt. Jonesyval elindultunk az épület főbejárata felé. Lee a parkolóban kapta el őket, alig öt-hat méterre a bejárattól. Dühös hangokat hallottam, és arra számítottam, hogy újabb rendőrök jelennek meg, de a jelek szerint úgy döntöttek: Lee-re bízzák a dolgot. Mi gyalogoltunk tovább. A furgon utasai és Lee a bejárat előtt levő lámpa felé húzódtak. Egyikük megfordult, és most már tökéletesen lehetett látni őt. Amikor megpillantotta Jonesyt meg engem, megismert bennünket, és rögtön földerült az arca. - Hé, alezredes, nem mondaná el ennek az ostoba zsarunak, hogy szól az alkotmány első számú módosítása? - kiabálta Annie. Lee megragadta a karját. - Annie, tűnjenek el innen! - Na látja, ezt hívják rendőrségi zaklatásnak - jelentette ki Annie, és kirántotta a karját. - És vannak szemtanúk is! Két autó hajtott be a parkolóba. Egy férfi, aki a kutyáját sétáltatta, felénk pillantott. - Menjünk be! - morogtam ingerülten, - Most azonnal! Lee mindenkit beterelt az épületbe, én meg követtem őket. Az átmenetileg biztonsági őrként működő rendőr kinyitotta a folyosó végén lévő, szekrényméretű helyiség ajtaját. Vizelet bűze és még valami kellemetlen szag csapta meg az orrunkat Odabent állt négy fémszekrény, egy fapad, egy fiókos szekrény meg egy mosdókagyló: A világítást a mennyezetről lelógó, csupasz villanykörte nyújtotta. Hárman voltak: Annie, Frankie meg egy húszas évei elején járó, vézna srác. Sötét volt a haja, és amikor mosolygott, idegesen
rángatózott az arca. Annie ragyogóan nézett ki halványsárga kosztümjében, ami tökéletesen illett a hajához. Mint mindig, Frankie most is magával hozta a kameráját, de esze ágában sem volt használni. Gyanítom, hogy tudta: Lee kitekerné a nyakát, ha megpróbálná. Annyira össze voltunk zsúfolódva a parányi helyiségben, hogy mindannyian kénytelenek voltunk állni. Lee változatlanul vadul Annie-re szegezte a tekintetét. - Sanders őrmestertől tudta meg, mi? - kérdezte azon nyomban, hogy becsuktam az ajtót. - Az a nagyszájú marha adta az infót! Annie bűbájosán mosolygott. - Ugyan már, hadnagy, maga is tudja, hogy egy jó riporter sohasem fedi fel a forrásait. - Tudták, hogy a rendőrség megfigyelés alatt tartja az épületet? - kérdeztem. - Persze. Megcsóváltam a fejemet. - Na és most mi a szándéka? Fölmegy Masonis lakásába? Ne is törődjön azzal, hegy a jelenléte veszélybe sodorhat egy akciót, amelynek egy gyilkos kézrekerítése a célja. Annie felháborodottan nézett rám. - Micsoda? Hát minden rendőr csökött szexista? A hülye, tyúkagyú riporter, mi, alezredes? Maga tényleg azt hiszi, hogy ennyire ostoba vagyok? És enynyire etikátlan? Hánynom kell maguktól! - Mi volt a terve? Annie a szemembe nézett. - Menjen a pokolba! - Minden további nélkül bevitethetem magukat azon a címen, hogy akadályozzák a nyomozást - közölte vele Lee. - Csak tessék, és olyan pert akasztok a nyakukba, hogy csak na! Tudja, hadnagy, a médiának is vannak jogai. Vagy nem olvasta az alkotmányt? Jaj, elfelejtettem! Az Alapító Atyák négybetűsnél hosszabb szavakat is használtak. - Annie... édesem... - próbálta csitítani kolléganőjét Frankie, miközben egyik kezével a lófarkát babrálta. - Emlékezz rá, hogy mit mondott Jim! Ne csináljunk balhét! Nyugi. Mondd el nekik, amire kíváncsiak! Annie megvetően nézett a férfira. Frankie felém fordult. - Úgy terveztük, hogy csöndben belopózunk a házba. Nem zavarunk senkit, nem vagyunk útban. Észre
sem vesznek minket. Azt mondta a producerünk, hogy így csináljuk. - Jimnek nincs vér a pucájában - jelentette ki Annie. - Jobb lenne, ha hallgatna Frankie-re, Annie - mondtam. Annie ellenségesen meredt rám. Aztán rezignáltan vállat vont. - Tényleg? Na jó! - Megenyhültek a vonásai. - Frankie jól mondta. Csöndben, minden csinnadratta nélkül akartuk lebonyolítani. Az egyik díszletezőnek a stúdióból ebben az épületben van a lakása. Az ablakából pont lelátni a főbejáratra. Arra gondoltunk, hogy ott meghúzzuk magunkat. Ha Masonis megjelenik, és letartóztatják, készen álltunk volna. - Lee-re mutatott, és közben mérhetetlen ellenszenvvel nézett rá. - Senki nem vett volna észre bennünket. Aztán jött Rambo, és lecsapott ránk. - Azt hittem, az ujjával Lee mellkasába döf, de végül mégsem tett így. - Akkor is előbb engedélyeztetnie kellett volna, Annie - kötötte az ebet a karóhoz Lee, de már elpárolgott a dühe. - Igen? És akkor belementek volna, mi? Az a neandervölgyi Lufkin is, ugye? Maga tényleg azt hiszi, hogy nekem egy csöpp eszem sincs. A vézna srácot figyeltem. Észrevettem, hogy hol Jonesyra, hol rám néz. Egyre idegesebben rángatózott a felső ajka. - Fiam - szólítottam meg éles hangon. Elkerekedett a szeme. Jó alaposan megnéztem. - Mi a véleménye, Jonesy? - Lehet, hogy ő volt, uram! A srác Annie-re nézett. Úgy látszott, nagyon be van ijedve. Arra számítottam, hogy Annie mindent tagadni fog, és akkor az orra alá dugom a rendszámot. Ám Annie így szólt: - Jerry követte magukat a Pentagontól. - Na ne mondja - feleltem kimérten. - Szerinte kiszúrták őt. - Így igaz. - És majdnem elvesztette magukat. - Tudom. - Jerryre néztem. - Hogy talált meg minket újra? Jerry nagyot nyelt. Annie-re nézett. A nő bólintott. - Tudják, azt hittem, hogy utánam jönnek - mondta Jerry, aki a jelek szerint kicsit megkönnyebbült. - Megijedtem, és lehúzódtam egy földútra. Aztán ide-oda autózgattam, hátha mázlim lesz. El-
mentem a kereszteződéshez, tudják, ahol az az élelmiszerüzlet van. Megláttam az autót. - Az lehetetlen - állította Jonesy. - Figyeltem, maga nem volt ott. Úgy tetszett, Jerry nem ért valamit. - Ó, nem a maguk kocsiját! A másikat. Jonesy összevonta a szemöldökét. - Miféle másikat? - A szürkét. - A szürkét? - kérdeztem vissza. És hirtelen minden világos lett. Jerry elmondott mindent a szürke autóról, amit csak tudott. Dühösen csóváltam a fejemet, haragudtam magamra meg Jonesyra is, mert nem vettük észre. Jerry ügyetlen követési kísérlete volt a tökéletes álca, ugyanis mi kizárólag a furgonra koncentráltunk. Nem is beszélve arról, hogy az idő nagy részében a furgon eltakarta elölünk a szürke autót. - Végig maga mögött maradt. - kérdeztem. - Amennyire meg tudtam állapítani, igen - felelte Jerry. - Néha-néha áthúzott a másik sávba, mintha meg akarná nézni, hogy maguk még mindig ott vannak-e. Ezért kezdtem arra gyanakodni, hogy ő is magukat tartja szemmel. Kicsit ideges lettem. - Biztos benne, hogy látta, amikor mi eljöttünk a Pentagonból? - kérdezte tőle Jonesy. - Ó, persze! Az elejétől fogva jött utánunk. Az üvege sötét volt, ezért tudom, hogy ugyanaz az autó. Nem sok ilyet lehet látni, talán csak limuzinoknál. - Rendszám? - tette föl a kérdést Lee. Jerry megrázta a fejét. - Megvolt, de... - Annie-re pillantott. - Úgysem mennek vele semmire - közölte Annie. - Az egyik barátom utánanézett. - Fogadjunk, hogy Sanders - mondta Lee. Annie csupán egy jeges pillantásra méltatta Lee-t, aztán folytatta. - A rendszámhoz tartozó autó bizonyos John Olson tulajdonában van: John Olson atya. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a rendszámtábla már nincs a kocsiján. - Lecserélték vagy ellopták? - kérdezte Lee. - Lecserélték. Ha érdekli, tudom, hogy most milyen rendszámtábla van Olson atya autóján. Azóta már jelentette a lopást. Lee bólintott. - Ellenőriztetem. Tíz dollárom van rá, hogy az is lopott.
- Mennyi ideig várt, miután látta, hogy behajtunk a kapun? kérdeztem Jerrytől. - Elég hamar eljöttem - felelte. - Hátha megint felbukkan az autó. - A szürke? Jerry bólintott. - Egy idő után arra gondoltam, hogy engem akar elkapni. Hogy megtudja, mit csinálok. Úgyhogy leléptem. - És ez a kocsi egy Mustang volt? - érdeklődött Lee. Én válaszoltam. - Kétajtós sportkupé. Lee lejegyezte. - Ezzel nem tudunk sokat kezdeni. Annie az egyik fémszekrénynek támaszkodott, és érdeklődve figyelte Jonesyt meg engem. Ellökte magát a szekrénytől, és kiegyenesedett. - Maguknak fogalmuk sincs, hogy ki volt abban a kocsiban? - Nincs. - Még csak nem is gyanakszanak valakire? - Nem. - Masonis nem lehetett, ha délután ötkor tényleg Danville-ben volt, Virginiában. Onnan jó három és fél óra az út kocsival. - Így igaz. - Lehet, hogy a társa volt - vélekedett Lee, - Mi köze van John Birelli ezredesnek ehhez az egészhez? érdeklődött Annie. - Semmi - feleltem. - De minden nyomot meg kell vizsgálnunk. - Maga hazudik, alezredes - mondta a nő hűvösen. - De nem baj, úgyis rá fogok jönni. - Efelől semmi kétségem, Annie! - Ugye tudja, hogy tartozik nekem? Jerry felé biccentettem. - Nagyon köszönjük az információt, de nem kellett volna ránk állítania Jerryt. Ne csinálja ezt még egyszer! Apró mosoly jelent meg Annie szája sarkában. - Nem, ezt nem, alezredes! Eltartott egy darabig, amíg megértettem, hogy ezzel a nem is olyan finom megjegyzéssel akar arra emlékeztetni: nem hozta nyilvánosságra, hogy majdnem elvették tőlem az ügyet. Annie Lee-hez fordult. - Én együttműködtem. Most magukon a sor, hadnagy! Fölmegyünk.
- Ha Masonis megjelenik, maguk nem mozdulnak, amíg nem szólok - válaszolta Lee. Annie némi tétovázás után bólintott. - Szereti a fánkot? - kérdezte Lee, miközben a kilincs felé nyúlt. - Miért? - Én szeretem - mondta Frankie. Lee rávigyorgott a nőre. - Magukkal maradok. Na jöjjön! Fölmegyünk. Beszélgetünk, megismerjük egymást egy kicsit jobban. - Ó, te jóságos ég - sóhajtott fel Annie. Lee rám kacsintott, és Annie nyomában kiment a szobából. Miközben odasétáltunk a kocsinkhoz, elmondtam Jonesynak, hogy Holmes el akarta venni tőlem az ügyet. Jonesy megjegyzés nélkül végighallgatott. Az autónál felém fordult, de a sötétben alig láttam az arcát. - Észre kellett volna vennem azt az embert a Mustangban, uram. - Profi volt. - CIA? - Nem vagyok benne biztos. A kocsi típusa zavar. Nem értem, hogy egy ilyen fickó miért sportkocsival közlekedik. Meg a rendszámtáblalopás sem stimmel. - Esetleg szabadúszó? - Az lehet. - Kényes helyzetekben, ahol elsőrendű szempont, hogy mindent tagadni lehessen, a CIA gyakorta alkalmaz olyan személyeket, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban az ügynökséggel. - Először zárolják Masonis személyi anyagát, aztán Holmes tábornok el akarja mozdítani önt. Most pedig ez az autó... - Jonesy félrenézett. - Ahogy Birelli is mondta, ez nagyszabású ügy, Jonesy! És minél tovább kutatunk, annál rosszabb lesz a helyzet. Nézze, ha ki akar szállni, semmi gond! De én nem szállhatok ki. - Tippett ezredes miatt, uram? Bólintottam. - Tartozom neki ennyivel. Egy autó kanyarodott be viharos sebességgel az épület sarkánál, aztán csikorgó fékekkel megállt tőlünk néhány méternyire.
Egy férfi szállt ki belőle, aztán bizonytalan léptekkel megindult a bejárat felé. Figyeltük. A férfi megtántorodott, rálépett a járdára, és közben hangosan szitkozódott. Végül eltűnt az épület sarkánál. .- Mit gondol, uram, meg fogjuk tudni az igazságot? - Jonesy ismét rám nézett. - Nem tudom. Mély levegőt vett. - Szerintem nem. Nem válaszoltam. - Nem lehet harcolni a hatalmasságok ellen - mondta Jonesy. - Nem, valószínűleg nem. - Csak annyit fogunk megtudni, amennyit ők akarnak. - Valószínűleg így van. - Ez nagyon bosszant engem, uram! Tudják, hogy kis senkik vagyunk. És azt is tudják, hogy azt csinálnak, amit akarnak. - A hatalom arroganciája, Jonesy! - És az égvilágon semmit sem tehetünk. - De legalább próbálkozunk - mondtam halkan. - Igen, uram! Azt hiszem, ez a legkevesebb. - Elindult a kocsi felé, aztán megállt. - Uram, én kitartok ön mellett. A végsőkig. - Tudom. - Rendnek kell lennie - mondta Jonesy. Úgy döntöttem, jobb, ha szólok Birellinek Annie miatt. Tudtam, hogy a riporternő biztosan megpróbálja majd elérni, és ki akar csikarni tőle egy interjút. Na nem mintha olyan nagyon kellene erősködnie bárkinek is, hogy a kamera elé ültesse Birellit. Fölismertem az ázsiai férfi hangját. - Jensen alezredes vagyok, és Birelli ezredes urat keresem mondtam. - Úr nincsen itt. - Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon fel engem... - Nincsen itt. Úr elment. Próbáltam lassabban beszélni. - Igen. Értem. Amikor majd visszajön... - Nem visszajön. Hosszú időre elmegy. Érteni engem? Összeráncoltam a szemöldökömet. - Milyen hosszú időre? - Talán egy év, azt mondja.
Egy év? Jézusom. - És Mrs. Birelli? - Ő is. - Hová? - Úr nem mondja. - Értem. Köszönöm. - Lassú mozdulattal tettem le a kagylót. Bármikor hívjam fel, ha segítségre van szükségem, mondta Birelli. És hittem neki. Megcsóváltam a fejemet. A szürke autó. Az lesz az. De Birelli nem ijed meg olyan könnyen. Ezt már bizonyította a múltban. Akkor miért gondolta meg magát? És ekkor hirtelen megértettem. Annak idején Birellinek nem volt gyönyörű, fiatal felesége, csodálatos otthona, pénze. Annak idején Birellinek nem volt vesztenivalója. - Rátették a kést Birelli nyakára, Jonesy - mondtam.
29 Maria már várt ránk, amikor besétáltunk a számítógépes biztonsági rendszer ajtaján. Rámosolygott Jonesyra, de engem csak egy szigorú pillantásra méltatott. Bevezetett minket az irodájába. Felkapott egy dossziét az íróasztaláról, és szó nélkül odaadta nekem. Jonesy mosolygott; láthatólag jót derült azon, hogy milyen fagyos fogadtatásban volt részem. Kinyitottam a dossziét: az adóhivataltól és az FBI-tól érkezett faxok voltak benne Masonis pénzügyi helyzetéről. Maria odament a széfhez, és forgatni kezdte rajta a tárcsát. Zárják be az ajtót! Jonesy végrehajtotta az utasítást. Odaadtam a dossziét Jonesynak. - Tehetünk valamit? - kérdeztem Mariát. Nem válaszolt. Benyúlt a páncélszekrénybe, keresgélt egy ideig aztán elővett egy iratgyűjtőt. Odalépett az íróasztalához, és kinyitotta az iratgyűjtőt. Végighúzta az ujját az egyik oldalon. Oké - mormogta. Leereszkedett a székébe, megfordult, és lehúzta az íróasztala mögött álló számítógépről a védővásznat. Jonesy
meg én leültünk az íróasztal másik oldalához. Jonesy hátradőlt, kinyitotta a dossziét, és olvasni kezdett. - Nagyon köszönöm a segítséget - mondtam kissé bátortalanul. Maria bekapcsolta a számítógépet. A monitor fölé hajolt, és közben ujjai már a billentyűket püfölték. - Csak egyvalamit ígérj meg nekem! Tanúskodni fogsz, hogy te adtad a parancsot, rendben? - Micsoda? Maria felpillantott, és erőltetetten elmosolyodott. - A hadbírósági tárgyalásomon. - Nem tudsz úgy bejutni a rendszerbe, hogy ne kapjanak el? Maria ismét a képernyőre szegezte a tekintetét. - A hadsereg személyi nyilvántartója, ugye? - Igen. Az iratgyűjtőre pillantott, aztán visszafordult a monitor felé. Még nem tudom. - Kattintott néhányat az egérrel. - Attól függ, hogy nyitva van-e a csapóajtó. - Csapóajtó? Maria begépelt néhány sort, megvárta, hogy mi jelenik meg a képernyőn, aztán ismét leütött néhány billentyűt. - Aha. Valamikor nagyon elterjedt módszer volt minden nagy program esetében. A csapóajtó olyasmi, mint egy fedélzeti nyílás a repülőgépen. A programozók ezen keresztül tudnak behatolni, hogy módosítsák a szoftvert, és megoldják a problémákat - mindezt anélkül, hogy bíbelődniük kellene a különféle fájlok legújabb jelszavainak a megszerzésével. Itt van ezeken a papírokon a használati útmutató a különféle csapóajtókhoz. De vélhetően most az összes ajtó zárva van. A sors iróniája. - Miért? - Mert én utasítottam a védelmi minisztériumhoz tartozó öszszes ügynökséget, hogy zárják be a csapóajtókat. Biztonsági okokból. De néha mostanság is nyitva találunk egyet-kettőt. Talán most is szerencsénk lesz. Leütött néhány billentyűt, aztán karba tett kézzel hátradőlt. - A fenébe! Zárva van! Indulni készültem. - Azért köszönöm... - Ülj le, Charlie! - Maria hangja fáradt volt. Visszaültem. Maria a monitorra meredt, nem szólt semmit.
- Így is be tudsz jutni? - kérdeztem. - Ó, persze! Minden gond nélkül. Ám bejutni úgy, hogy nem hagyok magam után nyomot - ez már gondot jelent. - Felénk fordította a székét. - Két lehetőségem van. Behatolok a biztonsági rendszerbe, hatástalanítom, megszerzem az adatokat, letöltőm, és soha senki nem fogja megtudni. A baj csak az, hogy miközben a biztonsági rendszer nem működik, bárki más is könnyűszerrel be tud hatolni. - Várakozó pillantással nézett rám. Nem tudtam, mit mondjak. - Vagy használhatom a saját jelszavamat, de annak nyoma lesz. Valaki felfedezheti, hogy behatoltam a rendszerbe. - Vállalom a felelősséget. Maria! Vékonyka mosoly jelent meg az arcán. - Nem áll módodban, Charlie! Nincs meg hozzá a jogköröd! - Mély levegőt vett. - Ajánlom neked, hogy Masonis legyen a gyilkos - mondta, és gépelni kezdett. Tudtam, hogy a saját jelszavát használta. Húsz perccel később a Maria irodájában álló nyomtató elcsendesedett. Fogtam a papírhalmazt, és a felét odaadtam Jonesynak. Alig egy perc múlva Maria kikapcsolta a számítógépet. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját. - Erre volt szükséged? - Igen. Hogyan kerülted meg a biztonsági rendszert? Odadobott egy üres, barna színű mappát; az a fajta volt, amit zsineg vesz körül. Elkaptam. - A jelszavammal az összes fájlhoz hozzá tudok férni, Charlie! Felszaladt a szemöldököm. - Még a Black Word programokhoz is? - A Black Word az a katonai kód, ami a fejlesztés alatt álló, legtitkosabb haditechnikai, eszközöket jelöli. - Persze. Az egész rendszerben én vagyok a felelős a számítógépes biztonságért. - Fáradtan mosolygott. - De többnyire a jó, és nem a rossz érdekében használom a hatalmamat. Jonesy kuncogva nevetett. Maria visszatette az iratgyűjtőt a páncélszekrénybe, aztán bezárta. Lapozgatni kezdtem az anyagban. - Maradjatok nyugodtan, és olvassátok át - mondta Maria, - Én hazamegyek.
- Köszönöm, Maria! - Kérlek. Remélem, hasznodra lesz. És még valamit, Charlie... - Igen? - Ha legközelebb arra gondolsz, hogy segítséget akarsz kérni tőlem, inkább ne tedd. Jó éjt, Jonesy! Magát kedvelem. Kiment az irodából. - Ötvennyolc oldal, uram - mondta Jonesy majdnem fél órával később. - Nálam is körülbelül ennyi van - feleltem. Elolvastam az utolsó néhány oldalt. Kicseréltük a két papírhalmot. Masonis személyi anyagában nem találtam semmi rendkívülit. Időrendbe szedve az éves szolgálati minősítések, bizonyítványok a katonai iskolákból, előléptetési javaslatok, kitüntetések, másolatok parancsokról, vezénylésekről. Ezerkilencszázhatvannyolcban vonult be. Vietnamba küldték ezerkilencszázhatvankilencben, aztán ezerkilencszázhetvenegyben megint. Miután másodszor is visszatért, a hadsereg a Tennessee Egyetemre küldte, hogy diplomát szerezzen. Az egyetem befejezése után tiszti rangot kapott. Ha a sorok között olvasott az ember, nyilvánvalóvá vált. hogy Masonis részt vett titkos akciókban Vietnamban, minden valószínűség szerint a Főnix programban. Ezerkilencszáznyolcvanötben szerelt le őrnagyi rendfokozattal. Addig a pontig a teljesítménye mintaszerű volt, minden alkalommal kiváló minősítést kapott. Nem sok kétségem volt afelől, hogy Masonis a legjobb úton járt ahhoz, hogy ezredes, esetleg tábornok legyen belőle. Mindig azt tette, amit kellett, és mindig a legjobb iskolákba járt. Semmi olyat nem láttam, ami Masonis megkérdőjelezhető vagy erőszakos viselkedésére utalt volna. Néhány oldallal a vége előtt felpillantottam. Jonesy végzett a saját részével. Ismét a két faxot tartalmazó dossziét tanulmányozta. Ásítottam, de folytattam az olvasást. Egy perccel később az anyag végére értem. - Lát valami érdekeset? - kérdeztem. Jonesy megrázta a fejét anélkül, hogy fölnézett volna. - Én sem. Nem értem. Miért akarná bárki is titkosítani ezt az anyagot? Nincs benne semmi. A jelek szerint a fickó mintaszerű tiszt volt.
- Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket, uram! - El nem tudom képzelni, mi lehet az. A pénzügyeivel kapcsolatban talált valamit? - Nem, még nem. Odaléptem Maria íróasztalához, és felhívtam Taliát, hogy megmondjam neki: mindjárt megyünk hozzá, Jonesyra pillantottam. - Indulhatunk? Jonesy nem válaszolt. Egymás mellé tett két lapot az íróasztalra, és most azokat tanulmányozta elmélyülten. Megvontam a vállam, és hozzáláttam, hogy Masonis személyi anyagát berakjam a mappába, amikor is Jonesy hirtelen kiegyenesedett ültében. Aggodalmas kifejezés ült az arcán. - Itt valami nem stimmel, uram! Jonesy ceruzával mutatta a bejegyzéseket a Masonis pénzügyi helyzetét feltáró anyagban. - Ezerkilencszázkilencvenegyig a két másolat megegyezik. Masonis minden bevétele az egyetemtől és a könyvei kiadásából származik, illetve az előadásokért kapott honoráriumokból. De nézze meg, hogy az FBI-tól kapott faxon mi áll ezerkilencszázkilencvenegy után. - Rámutatott az egyik sorra a baloldali lapon. Hangosan olvastam fel. - Duc Tho Kereskedelmi KFT. Ötvenezer dollár. A mindenségit! Jonesy ceruzája végigfutott az egymást időrendben követő ötvenezer dolláros bejegyzéseken. Összesen öt volt. Negyedmillió dollár. - Masonis ezek szerint a vietnamiaknak dolgozott? - kérdeztem. - Nézzen ide, uram! - Jonesy a jobb oldali lapra, az adóhivataltól érkezett faxra bökött. A ceruza hegye 1991-re mutatott, aztán arra a pontra, ahol az ötvenezer dolláros bejegyzésnek kellene lennie. Csakhogy ilyen ott nem volt. - Hát ez meg mi a fészkes fene? - Itt nincs bejegyzés. - Jonesy ceruzája a lap aljára ért. - Az adóhivataltól érkezett faxon egyetlenegy ötvenezer dolláros bejegyzés sincs. Zavarodottan vizsgálgattam mind a két anyagot - Valaki megváltoztatta az adatokat - jelentette ki Jonesy. Nézze meg, hogy mikor küldték át a két faxot - Jonesy feltartotta
a kísérőleveleket. - Az FBI anyaga majdnem két órával később érkezett, mint az adóhivatalé. - Alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán. - És tudjuk, hogy az adóhivatal anyaga a forrás. - Magának végig igaza volt - mondtam. - Nem volt semmi baj az FBI számítógépével. Csak az időt húzták, hogy megváltoztathassák az adatokat Masonis anyagában. De miért? - Elhallgattam. - Az indíték. Azért csinálták, hogy arra következtessünk: Masonisnak van indítéka a gyilkosságra. - Én is erre tippelnék. Az FBI... arra törekszik, hogy Masonis minél gyanúsabbnak tűnjön. A kérdés az, hogy miért. - Ezek a szemetek meghamisítják a bizonyítékokat. Jonesy vállat vont. - Nem vagyok nagyon meglepve. Homlokráncolva néztem rá. - Mint már mondtam, a hatalmasságok ellen meddő a harc. Szomorúnak tűnt a hangja. Miközben összerendezgettük a papírokat, arra gondoltam, hogy Jonesynak igaza van, és elfogott a félelem. Jonesy vezetett, én meg szórakozottan bámultam ki az ablakon. Amikor megálltunk egy közlekedési lámpánál, a főtörzsőrmester megszólalt: - Kezdem azt hinni, uram, hogy nem Masonis a mi emberünk. - Lehet, hogy így van, de egyelőre ő az egyetlen gyanúsítottunk. És amíg nem zárhatjuk ki, hogy ő a tettes... - A lámpára mutattam. - Zöld van. - Lehet, hogy ez nehéz feladat lesz, uram! Gondoljon csak arra, hogy milyen segítséget kaptunk az FBI-tól - felelte Jonesy, miközben elindultunk. - És azt se felejtse el, hogy az ő laborúkban végzik a törvényszéki vizsgálatot! - tette hozzá keserűen. - Igen, tudom. - Jonesynak már megint igaza volt. A meghamisított anyag után nem sok hitele lesz az FBI törvényszéki jelentésének. Halkan szitkozódtam. Jonesy néhány percen keresztül nem szólt semmit, de újra és újra rám pillantott, és ez azt jelentette, hogy valami nagyon zavarja. - Min töri a fejét, Jonesy? - Mi mindig őszinték vagyunk egymáshoz, nem igaz, uram? - De bizony, mindig.
Jonesy nem folytatta rögtön. - Tudom, hogy ön közel állt Tippett ezredeshez. - Nyugi, Jonesy! Nem folytatok bosszúhadjáratot. Rendben van? Ha tisztázzuk Masonist, hát úgy legyen. Az igazságot akarom megtudni. A főtörzsőrmester megkönnyebbült. - Értem, uram! Egy csöppet sem zavart, amit Jonesy mondott. Megvan hozzá a joga, hogy tudja: képes vagyok-e félretenni az érzelmeimet, és tárgyilagosan nézni a tényeket. Felkapcsoltam a kocsi belső világítását, kinyitottam a jegyzetblokkomat, és a következőket írtam le: Feltevés: Watkins tábornokot és Thót azért ölték meg, hogy ne derüljön fény a Cao Dinh-ben történt atrocitásokra. Ki áll Watkins és Tho meggyilkolása mögött? 1. Az amerikai kormányzat. 2. A vietnami kormányzat. 3. Egy harmadik fél (üzleti érdekeltség feltételezhető). 4. A fentiek kombinációja. 5. Masonis (vélhetően a fent említettek valamelyikének megbízásából). Ki gyakorolhat nyomást az FBI-ra, hogy bizonyítékokat hamisítsanak Masonis ellen? 1. A Fehér Ház. 2. Valaki a felsőbb körökből a saját szakállára, vagy pedig a fentiek egyikének megbízásából. Miért Masonist választották? 1. Masonis bűnös, és azért hamisítanak bizonyítékokat, hogy felgyorsítsák a nyomozást, és így ne derüljön fény a Cao Dinh-ben történtekre, 2. Masonis ártatlan, de kiváló balek, aki elviszi a balhét a gyilkosságba keveredett kormányzat helyett. Becsuktam a jegyzettömböt. Még mindig úgy gondoltam: a leglogikusabb feltételezés az, hogy Masonis a tettes. De az FBI ténykedése nagyon aggasztott, és arra utalt, hogy a kormányzatnak köze van a gyilkosságokhoz. A kulcs: Cao Dinh. Ha ki tudom deríteni, hogy mi is történt ott valójában, a kirakós játék minden darabja a helyére kerül. Lekapcsoltam a belső világítást. Azon kaptam magam, hogy a listán szereplő huszonhárom név jár az eszemben. Azon tűnődtem, hogy házasok, apák voltak-e? Vajon még gyászolják őket? Ha csak úgy gondolunk rájuk, mint nevekre egy listán, akkor
könnyű elfeledkezni magukról az emberekről meg a családjaikról. De egyszer csak rájössz, hogy ezek hús-vér emberek. A sötéten elterülő Arlingtoni Nemzeti Temetőhöz értünk. Milyen stílszerű, állapítottam meg magamban Éppen rákanyarodtunk a Bond Streetre Falls Churchben, amikor megszólalt az autótelefon. Johnny Webster százados jól hallhatóan nagyon nehezen szedte a levegőt. - Telefonált, uram! Nem akartam elhinni. Egyszerűen idetelefonált. Tudtam, hogy egész biztosan Masonisról beszél. - Mikor? - Talán két perce. - Sikerült bemérni? - Mobilról telefonált. - A fenébe! - De tudjuk, hogy hol van. - Honnan? - Megmondta Taliának, uram! - Micsoda? - Találkozni akar vele - közölte Webster. - Találkozni akar Taliával. Keményen megmarkoltam a telefont, - Mikor? Hol? - Azt hiszem, amint lehet. Valami pihenőhelyen a 95-ös államközi mellett. - Maradjon ott, ahol van! Öt perc múlva ott leszünk Jonesyval. - Letettem a telefont, és tájékoztattam Jonesyt. - Nem tudom elhinni - mondta a főtörzsőrmester, és nagyobb sebességre kapcsolt.
30 Ugyancsak meghökkentem, amikor besétáltam Talia kétszintes lakásába. Tudtam, hogy mennyit keres egy őrnagy a légierőnél, és úgy éreztem magam, mintha a legutóbbi James Bond-film helyszínére érkeztem volna. Webster mutatta az utat, és közben megállás nélkül beszélt, mintha idegenvezetést tartana. - Itt, a hátulsó részben helyezkedtünk el, uram! Talia odafent van, készülődik. Soha nem hittem volna, hogy a pasas idetelefonál. Hát ön, uram? Nézze meg ezt a
lakást! Szép, mi? Taliának remek ízlése van. A konyha ott van. Az ebédlő jobbra. Jó kis asztal, nem? Na és a festmények. Talia azt mondja, hogy sokat érnek. A művészek nevét is mondta. Sosem hallottam róluk. Nem igazán figyeltem Websterre, viszont a lakás berendezését érdeklődve nézegettem. Erre szokás azt mondani, hogy modern. Határozott, éles vonalak, drámai színhatások. Hófehér fal és szőnyeg. Hatalmas, fém és üveg ebédlőasztal. Festmény a falon, rajta fekete háromszög, a közepében fehér kör. Ezzel szemben egy másik festmény, ez fehér háromszöget ábrázolt fekete körrel a közepén. A halovány fényekkel megvilágított nappaliban csillogó, fekete talapzaton kristályszobrocskák álltak, és a hifi-berendezésből, amit akár a Jetson család tagjai is megirigyelhettek volna, halk zene szólt. Jurgens és Peters, a két technikusunk, felpattantak a bőrből és krómból készült kanapéról, ami első ránézésre úgy nézett ki, mintha a levegőben lógna. A fejük fölött három festmény lógott: egyre nagyobb háromdimenziós háromszögeket ábrázoltak, amik egy repedezett tojásnak tűnő valamin egyensúlyoztak. Ennek bizonyára valamilyen mély értelme van, állapítottam meg magamban. Jurgens és Peters üdvözlésképpen biccentettek felém. Webster egyfolytában beszélt, de aztán hirtelen elhallgatott. Észrevettem, hogy mindenki a hátam mögé néz. Megfordultam. Talia állt a lépcsőnél, talpig feketébe öltözve, vállán nagy méretű, szintén fekete női táska. Csak most láttam, hogy az egyenruha nem is áll olyan jól neki. Blúzát, ami rásimult felsőtestének minden vonalára, telt kebleire, a feszes farmernadrágba begyűrve viselte. Szőke haját hátrafésülte, és így meg hangsúlyosabbá váltak arcának gyönyörű vonásai. A hatás megsemmisítő volt. Webster nem tudta levenni a nőről a szemét, és én sem. Talia kissé erőltetett mosolyt küldött felém, aztán könnyed léptekkel bejött a szobába. Biccentettem, Websterhez pedig így szóltam: - A telefonhívásról akart mondani valamit. - Hm... igen, uram - nézett rám Webster kissé kelletlenül. Úgy tűnt, hogy Mr. Masonist nagyon felkavarta Watkins tábornok halála. Majdnem mintha... Talia közbevágott, - Indulnom kellene alezredes!
Rögtön. - Websterhez fordultam - Hangszalagon van a beszélgetés, ugye? - Igen, uram. Talia bosszúsnak tűnt. Határozott léptekkel odament a kanapéhoz, leült, hosszú lábait keresztbe rakta, és ujjaival dobolni kezdett a kartámlán. - Játsszák le a szalagot - mondtam. Jurgens odalépett az üvegből készült dohányzóasztalhoz, amin egy nyitott fémdoboz volt, tele elektronikus felszerelésekkel. Egy huzal vezetett a fémdobozból a telefonba, ami össze volt kötve egy hordozható magnóval. Jurgens lenyomta a Play gombot. Sistergés. Talia kissé bátortalan hangja. -Tessék, Swanson őrnagy. -Talia? Itt Ted. Hallgatás. - Talia? - szólalt meg újra Masonis. - Szia. Ted! - Nézd, lehet, hogy nem kellett volna felhívjalak, de most hallottam a rádióban, mi történt Watkins tábornokkal. Nem tudtam, ki mást hívhatnék fel. Nem tudom elhinni, hogy én vagyok a gyanúsított. Jézusom! - Csak most hallottad? - Talia hangja meglepettnek tűnt. - Mi az, talán te is azt hiszed, hogy én tettem? - Dehogyis, csak az összes híradóban erről van szó! - Majdnem egész nap úton voltam. A Rolling Hill Szanatóriumba mentem. Utoljára tegnap néztem tévét. Beszéltél már a rendőrökkel? Ostoba kérdés. Biztosan beszéltél már velük. - Nyugodj meg egy kicsit, Ted! - Igen? Hogyan tudnék megnyugodni?! - Érdesen fölnevetett. Baromi kemény helyzet, amikor azt látod, hogy csőbe húztak. Mondta a főnököd, hogy eldurvulhat a dolog. Hihetetlen! - Miről beszélsz, Ted? - Á, elég bonyolult ügy! Azt hiszem, fel kell adnom magam. De először ügyvédet kell keresnem. Talán egy újságíróval is jó lenne beszélnem. Hogy megtudják az én sztorimat. Igen, ez az egyetlen lehetőségem. - Ted, ide tudsz jönni hozzám? - kérdezte Talia. - Talán segíthetek neked.
Hosszú hallgatás. - Nem hiszem, hogy téged is bele kellene keverjelek. - Ugyan már, Ted! Segítek neked. - Oké. Ha eljutok odáig. Most már biztosan tudják a rendőrök, hogy milyen autóban ülök. - Találkozhatunk máshol is - ajánlotta Talia. - Nem. De talán mégis. Ha az úton maradok, biztosan kiszúrnak. - Hol, Ted? Hol találkozzunk? - A fenébe is, nem tudom! - Hol vagy most? - Quantico közelében. Innen nyolc-tíz kilométerre északra van egy pihenőhely az autópálya mellett. - Ismerem. - Jól van. Talia, nagyon köszönöm! - Ott leszek, Ted! - Tudom, hogy számíthatok rád. A vonal megszakadt.. Jurgens lenyomta a visszapörgető gombot. Miközben hallgattuk a beszélgetést, végig Taliát figyeltem. Amint meghallotta Masonis hangját, rögtön remegni kezdett az ajka. Aztán jöttek a gyors pislogások, majd a kéztördelés. Masonis utolsó mondata után mély levegőt vett, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Jonesyra pillantottam. Ő is a nőt figyelte. Talia jól láthatóan zaklatott volt. De mégis zavart valami a viselkedésében. - Jensen alezredes úr! Webster telefont tartott a kezében. - Uram, akarja, hogy fölvegyem a kapcsolatot az állami rendőrséggel? -Nem, el tudjuk intézni - feleltem némi habozás után. Webster úgy nézett rám, mint egy őrültre. Peters és Jurgens is. Tudtam, mire gondolnak. Masonis letartóztatása nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Az előírások szerint ilyen esetekben értesíteni kell a helyi rendőrséget. - Nem szabad elijesztenünk - mondtam. Még nekem is kissé nevetségesnek tűn' a magyarázat. Jonesy, némileg rosszalló arckifejezéssel, alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Talia mintha megkönnyebbült volna.
Elmagyaráztam a tervet. Talia felállt, benyúlt a táskájába, és odatartotta nekem a kocsija kulcsát. - Masonis arra számít, hogy maga ül a volánnál.
31 Talia mellett ültem a piros Lexusban, aminek még mindig új szaga volt. Webster és Jonesy a főtörzsőrmester kocsijában jöttek mögöttünk. Őket pedig Jurgens és Peters követte egy furgonban. Amikor a körgyűrűről rákanyarodtunk a 95-ös államközire, lelassult a forgalom, és néhány perccel később kénytelen voltunk megállni. A távolban villogó fényeket láttam. - Úgy látszik, baleset történt - állapítottam meg. Talia szórakozottan bólintott, nem is fárasztotta magát azzal, hogy rám nézzen. Hátradőltem, és ujjammal dobolni kezdtem a karórámon. Pont most... Tíz perccel később lassan megindultunk a fények felé. - Na végre - dünnyögtem. Elértünk a baleset helyszínére. Két behorpadt orrú kocsi állt V alakban a középső sávban, mellettük két rendőrautó. Az egyik rendőr jelzőfényeket helyezett el az úton, a másik pedig a forgalmat irányította. Egy hármadik pedig két öltönyös férfival beszélgetett - nyilvánvalóan ők voltak a sofőrök. Egy pillanatra elgondolkoztam. Mind a két sofőr ázsiainak látszott. - Nem látszik túl komolynak - mondtam, miközben elhajtottunk mellettük. Talia az útra szegezte á tekintetét, és nem szólt semmit. Ahogy gyérülni kezdett a forgalom, a Lexus egyre sebesebben haladt. Taliát figyeltem néhány percig. Nem láttam jól az arcát, de mozdulatai, gesztusai sokat elárultak: lógott a válla, erősen szorította a kormányt és nagyokat nyelt. Gyanúm bizonyossággá vált. Laura Parker őrnagy tévedett. Talia nem csak magával törődik. Talán dühösnek kellett volna lennem, mégsem voltam az. Nehéz haragudni valakire, aki ennyire gyönyörű.
- Ön és Masonis nem csak jó ismerősök, ugye? - kérdeztem halkan. Talia gyorsan felém fordította a fejét.. - Ezt hogy érti? - Nem valami ügyesen leplezi az érzelmeit. És ha valaki bajban van, nem azt fogja felhívni telefonon, akivel egyszer randevúzott. Hacsak nem az ügyvédje az illető. Talia nem szólt semmit. - Meg aztán persze ott van az is, hogy Masonis két utcányira magától bérelt lakást. És a fürdőköpeny, amit a lakásában találtunk. Kék frottírköpeny. Női. - Fogalmam sincs, miről beszél. - Valóban? - Hátradőltem, és várakozóan figyeltem Taliát. Nem volt hajlandó rám nézni. De láttam, hogy a vastag páncél lassan repedezni kezd. Végigfuttatta a nyelvét az ajkán. Még gyakrabban nyeldesett. És aztán néha lopva rám pillantott. Azt akarta, hogy mondjak még valamit. De csak néztem őt szótlanul. - A pokolba magával! - Egyenesen rám nézett. - A pokolba magával, alezredes! - Az a maga fürdőköpenye, ugye? Fejbólintás. - Mennyi ideje vannak együtt? De most az igazat mondja. - Két... két hónapja. - Minek a titkolózás? Biztosan nem csak arról van szó, hogy tartott Watkins tábornok rosszallásától. Talia megrázta a fejét. - Ebben téved. - Ugyan már. A tábornok miért... - Nekem férjem van, érti? Ezt akarta hallani, alezredes? - Értem - feleltem halkan. Sikerült meglepnie a válaszával. Nem viselt gyűrűt. - Nem arról van szó, amire maga gondol. A férjem Hawaiin állomásozik. Már évek óta nincsenek rendben a dolgok köztünk. Eddig több időt töltöttünk külön, mint együtt. Tudja, hogy megy ez a hadseregben. Megbeszéltük, hogy elválunk, de... - Valószínűleg rájött, hogy úgy beszél, mintha mentséget keresne, mert hirtelen elhallgatott, és pillantása ismét az útra szegeződött. Amikor egy perccel később megszólalt, a hangja szinte gyengéd volt.
- Ismernie kellett volna Watkins tábornokot. Végtelenül tisztességes ember volt. Számára a házasság szent... kötelesség volt. Nagyon szerette Barbarát... a feleségét. - Talia elhallgatott, és apró mosoly jelent meg a szája szélén. - Tudja, alig egy hónapja ismerték egymást, amikor megházasodtak. Komolyan mondom. Olyan, mint egy mozifilm. A tábornok abban a kórházban találkozott Barbarával, ahová a szabadulása után került. Barbara ápolónő volt. Watkins tábornok azt mondta, hogy ennél nagyobb őrültséget még sohasem csinált. De szerintem ez nem őrültség volt. Kevés olyan igazán boldog házasságot láttam, mint az övék. Majdnem huszonöt évig tartott. Határozottan őszintének tűnt. Valószínűleg nagyon szerettem volna azt hinni, hogy a kollégái csak kicsinyes féltékenységből beszéltek róla úgy, ahogy. Mindenesetre jobban éreztem magam. Huszonöt év hosszú idő - mondtam. Talia bólintott. - Azt hiszem, a tábornok úgy gondolta, minden házasságnak ilyennek kell lennie. És amikor Barbara meghalt... nos, sohasem tudta túltenni magát rajta. - Vállat vont. - Tudta, hogy nekem meg Brentnek problémáink vannak. Tanácsokat adott, biztatott, hogy ne adjuk fel, próbálkozzunk. Még azt is felajánlotta, hogy áthelyezteti Brentet Washingtonba. Úgy gondolta, hogyha együtt vagyunk, majd biztosan meg tudjuk oldani a problémákat. Azt hiszem, nagyon hitt abban, hogy minden elrendeződik közöttünk. - Megrázta a fejét. - Nem, alezredes, a tábornok úr felháborodott volna, sőt, megbántva érezte volna magát, ha megtudja, hogy nekem viszonyom van valakivel. - Felém fordult. A szembejövő autók fénye megvilágította az arcát. Szomorúnak látszott. - Nem okozhattam neki csalódást. Egy újabb percen keresztül csöndben autóztunk. Aztán Talia megszólalt. - És a hivatali pletykák kikészítették volna. Beszélt Jowers ezredessel? Meg a többiekkel? Bólintottam. - Fogadni mernék, hogy érdekes dolgokat mondtak rólam. Keserű volt a hangja. - Ezt a kocsit is felhozták? Ismét bólintottam. - Tudtam. - Az egyik kezével dobolni kezdett a kormányon Nézze, én egy percig sem akartam ezt az átkozott kocsit! Pont annyira meg voltam lepve, mint bárki más, amikor a tábornok leszállíttatta. Megpróbáltam visszautasítani. De ragaszkodott hoz-
zá. Higgye el, nagyon ragaszkodott! Azt mondta, hogy késő, már kifizette. És láthatóan nagyon boldoggá tette, hogy megvette nekem ezt az autót. Egyszer... azt mondta... úgy érzi... olyan vagyok neki, mintha a lánya lennék. - Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. - Hallottam, hogy hamarosan előléptetik. Gratulálok. Halvány mosoly. - Köszönöm. Megéreztem a kölnije illatát. Átható, finom illat volt. Valami megmozdult bennem. Rámeredtem Taliára a sötétben. Erős vágyat éreztem, hogy megérintsem. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott Laura Parker őrnagy. Talia hatással van a férfiakra... kihasználja a férfiakat... Kipillantottam az ablakon, és megvártam, amíg elmúlik az az érzés. - Most már az igazságot kell tudnom - szólaltam meg egy kis idő múlva. - Természetesen. Ránéztem. - Eddig kétszer hazudott nekem. - Igen... - Gyilkossági ügyben nyomozok. - Tudom, de... - Komoly bajba kerülhet. - Már korábban el akartam mondani. - Telefonon? Bólintott. - Szereti őt? - Nem tudom. - De azért kedveli? - Igen. Nagyon is. Őszintének tűnik, állapítottam meg magamban ismét. - Ha így érez Masonis iránt, miért hívott fel tegnap este, hogy beszámoljon az üzenetéről? - Hát... majdnem nem is hívtam fel. Annyira össze voltam zavarodva. Nem hittem, hogy Ted lehet a gyilkos, de... azt is tudtam, hogy nem ismerem őt olyan jól. Nem beszélt sokat magáról. És ön azt mondta, hogy van egy szemtanú is. - Megvonta a vállát. - Gyűlöltem magam utána. Azután, hogy telefonáltam önnek. - De még akkor sem érezte szükségét annak, hogy elmondja nekem az igazat? Azt, hogy maguk ketten... közel állnak egymáshoz?
Durván felkacagott. - Hogy szeretők vagyunk, nem ezt akarta mondani, alezredes? Én... nem tudom... Azt hiszem, meg voltam ijedve. Nem sok kétségem volt afelől, hogy tudván a mi kapcsolatunkról, ön milyen következtetésekre fog jutni. Nem mondtam semmit. Talia nem is várt választ - Legalábbis felmerült volna, hogy közöm van Watkins tábornok halálához, nem? Végül is én voltam a szárnysegédje, és a szeretőm az első számú gyanúsított. - Igen, valóban felmerült volna - ismertem el. - De akkor is el kellett volna mondania. - Miért? - kérdezte élesen. - Azért, hogy megerősíthesse a saját feltevését, miszerint Ted a gyilkos? Hogy esetleg azon fantaziáljon, hogy ő meg én valami összeesküvést szőttünk? Képtelenség! Miközben az igazi gyilkos... Talia egyre indulatosabb lett, és egyre gyakrabban nézett rám, mint az útra. - Nyugodjon meg, Talia - kértem aggódva. - Na persze. Nyugodjak meg... Az autó hirtelen meglódult, mert Talia rátaposott a gázpedálra. Előrepillantottam, és láttam, hogy vészes sebességgel közeledünk az előttünk haladó autóhoz. - Talia... Kivágott á bal sávba. A sebességmérőre pillantottam. Százharminc. Hátranéztem. Jonesy ott volt mögöttünk, de a furgon lemaradt. - Az istenit neki, Talia, lassítson le! Talia csökkentette a sebességet, és visszament a jobb sávba. Utolért minket a furgon. Talia egyenesen előrenézett nem is vett tudomást rólam. Kínos csöndben autóztunk néhány percen keresztül. - Elnézést kérek, uram! - Kicsit ideges. De ez érthető. - Nem, nem az. Tudom, miért van. Ted bízik bennem. Úgy érzem magam, mintha... - Júdás lenne? Bólintott. - Segít, ha azt mondom, hogy hajlamos vagyok, azt hinni: Ted Masonis nem ölt meg senkit? Rám pillantott. - De hát a szemtanú... - Egy beijedt fiatal srác - mondtam. - Csak általános személyleírást adott, nem azonosította dr. Masonist. És van még néhány
dolog, ami sehogyan sem stimmel. A személyi anyaga alapján kiváló katona... semmi nem utal irracionális viselkedésre vagy túlzott erőszakra. Most pedig minden jel szerint sikeres tanár és író. Akárkivel is beszéltünk róla, csak a legjobbakat hallottuk. Semmiféle ésszerű indítéka nincs. És akkor még nem is említettem Jonesyt. - Jonesyt? Elmosolyodtam. - Nagyon úgy néz ki, hogy Jonesy már eldöntötte: dr. Masonis ártatlan. - Ön maradéktalan megbízik Jones főtörzsőrmesterben, ugye? - Kivételes adottsága van az ilyesmihez. Bárcsak nekem is lenne. - Ezért nem értesítette a rendőrséget? Mert azt gondolja, hogy Ted ártatlan? - Az ártatlanságának semmi köze sincs a döntésemhez. - Nincs? Akkor miért... - A telefonhívás miatt. A maga barátja fél. Lényegében azt mondta, hogy tudja, miért ölték meg Watkins tábornokot, Tippettet meg a többieket. Tudja, hogy valószínűleg ö a következő. És nagyon komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy ne kerüljön napvilágra, amit tud. Senkinek nem fogom átadni Masonist, amíg ki nem derítem, hogy mit tud. - Még most is azt hiszi, hogy a gyilkosságok azzal a hadifogolytáborral függnek össze, amit a tábornok meg akart... - Ott - mutattam Taliának. - Balra. Azokat a fényeket keressük.
32 A következő kijáratnál lekanyarodtunk az autópályáról, aztán néhány kilométerrel arrébb, az első adandó alkalommal megfordultunk, és elindultunk visszafelé. Amint ráfordultunk a pihenőhelyhez vezető útra, szóltam Taliának, hogy álljon meg. Lehúzódtunk az út szélére. Jonesy és Webster továbbhajtottak. A furgon, benne Jurgens és Peters, megállt mögöttünk. Egy perccel később megszólalt Talia mobiltelefonja.
- Két autó a mosdóépület mellett - közölte Jonesy. - És egy harmadik jóval arrébb, a parkoló túlsó végében. Elég sötét van. Nem tudom megállapítani a színét, de Webster szerint lehet, hogy kék. - Jurgens és Peters máris indulnak - mondtam. Letekertem az ablakot, és intettem, a furgonnak. Az autó kikanyarodott mögülunk. Még egyszer elismételtem Taliának az utasításaimat, aztán átmásztam a hátsó ülésre. Talia idegesnek látszott, de erre számítani lehetett. Öt perccel később így szóltam: - Most. Talia ráhajtott az útra. A pihenőhely egész nagy volt, külön parkoló résszel a személygépkocsiknak és a teherautóknak. Az Y kanyarnál, az autóknak szóló jelet követve, jobbra kanyarodtunk. - Nem látom Tedet - mondta Talia, miközben lefékezett. A hátsó ülésen kuporogtam. Óvatosan kilestem az első ülés mögül. A parkolót a mosdóépület közelében álló három utcai lámpa világította meg. Két személyautó állt az épület előtt, egy teherautó, a furgon és Jonesy kocsija. - Ott - mutattam Taliának. A parkoló túlsó, sötétbe boruló részében egy autó körvonalait láttam. Talia sebességbe kapcsolt, és elindultunk. Hallottam, hogy megkönnyebbülten felsóhajt. - Kék. - Ne felejtse el! Ne menjen túl közel! - El akartam kerülni azt, hogy Masonis csak egyszerűen beugorhasson a kocsijába, ha észrevesz. Autósüldözésre most semmi szükségünk sem volt. Kinyitottam a pisztolytáskámat. Megálltunk, de a motor még mindig járt. - Látja öt? - kérdeztem. - Igen. - Kiszáll a kocsiból? - Nem. - Mit csinál? - Azt hiszem, bent ül a kocsiban. Kikukucskáltam az ablakon. A kék autó három parkolóhellyel arrébb állt. Láttam, hogy a vezetőülésben ül valaki. - Mire vár? - Talán nem mer kiszállni. Vagy pedig gyanút fogott, mert nem álltam oda mellé a kocsival.
- Ki fog szállni. - De közben arra gondoltam, hogy Taliának talán igaza van. Úgy döntöttem, adok Masonisnak még harminc másodpercet, mielőtt akcióba lépnének az embereim. Hallottam, hogy a Lexus ajtaja kattan. - Talia? - Kidugtam a fejem az ülés mögül. De Talia már kiszállt, és nyitva hagyta az ajtót. Az úristenit neki: Ez az ostoba... Talia határozott léptekkel tartott Masonis kocsija felé. A fene egye meg! Ha Masonis most elhajt... Lenyomtam az újratárcsázó gombot a mobiltelefonon, és közben figyeltem Taliát. Nem láttam jól a sötétben, de a hangja beszűrődött a nyitott ajtón. Kicsöngött a telefon. - Ted? - kiáltott Talia. - Ted? - Mintha felszisszent volna. Kinyitotta a kocsi ajtaját. - Ted... Jonesy végre fölvette a telefont. Ekkor Talia felsikított. - Gyerünk! - üvöltöttem a telefonba, aztán ledobtam a készüléket. Amilyen gyorsan csak tudtam, kikászálódtam a kocsiból, és közben bevertem a térdemet az ajtóba. Az első gondolatom az volt, hogy Masonis megpróbálta bántani Taliát. A nő elhátrált a vezetőülés felőli ajtótól és közben, még mindig sikoltozva, a kezére meredt. - Talia! - Kezemben a pisztollyal odarohantam hozzá, és megragadtam a karját. Talia köhögni kezdett, és megpróbálta elhúzni magát. - Te jóságos isten! Meghalt! Félrerántottam Taliát, és a vezetőülés felé tartottam a fegyveremet. - Megsérült, Talia? - Meghalt... Ted meghalt. - Próbáljon megnyugodni. - Tettem egy lépést előre, és benéztem a kocsiba. Nem volt túl sok fény. De éppen elég… Talia remegett, és hadarva beszélt. - Vér! A kezemen! Hozzányúltam! - Kinyújtotta a karját. - Próbáljon megnyugodni, Talia - ismételtem, és odavezettem a nőt a Lexushoz. Beültettem a hátsó ülésre, aztán fogtam a zsebkendőmet, és megtöröltem a kezét.
A szedán és a furgon alig néhány másodperccel később érkeztek meg. Csikorogva fékeztek le Masonis kocsijának két oldalánál. Meglengettem a karomat a kocsik fényében, miközben a négy ember kiugrott a kocsiból. Jonesy és Webster pisztolyt tartott a kézében; Jurgens és Peters fegyvertelenek voltak. - Főnök, jól van? - ordította Jonesy. - Igen, semmi bajom. Nyugalom, emberek! Az autólámpák fényében jól lehetett látni a holttestet. Webster tett néhány lépést előre. - Mi a jó büdös franc van itt? - Masonis halott - közöltem vele. - Mi történt? - Fejlövés. - Láttam, hogy a parkoló túlsó végében néhányan kiszállnak az autókból. Egy-két ember elindult felénk. - Jurgens, Peters, derítsék ki, hogy láttak-e valamit! Beszéljenek a teherautósofőrökkel is! És gondoskodjanak arról, hogy senki ne jöjjön ide! Jurgens és Peters elmasíroztak. A Lexus hátsó ülésén kuporgó Taliára pillantottam. Kicsit megnyugodott már, de időnként még most is megtörölte a kezét a zsebkendővel. Webster, arcán aggodalmas kifejezéssel, odament hozzá. Megmondtam neki, hogy kísérje oda Taliát a mosdóhoz, hadd szedje kicsit rendbe magát. - Még nem hívta ki a rendőrséget, ugye, uram? - kérdezte Jonesy. Megráztam a fejem. - Először nézzünk gyorsan körül! Jonesy bólintott, aztán eltűnt a kocsijában. Egy zseblámpával és két pár gumikesztyűvel tért vissza. Felhúztuk a kesztyűt, és elindultunk a Tempo felé. Hiába égett a két utcai lámpa, a kocsinak egy része így is sötétben volt. Amikor odaértünk, Jonesy a vezetőülés felőli ajtó közelében a földre irányította a zseblámpa fényét. Vért és nedvesnek tűnő fánkdarabkákat láttunk az aszfalton. A lábnyomok tisztán kivehetők voltak. - Ezeket Talia meg én hagytuk itt. - Nincs üveg - dünnyögte Jonesy. Az ajtóra világított. - Le van tekerve az ablak. Könnyen lehet, hogy valaki hallotta a lövést. Bólintottam. - Meleg van. Még nem is kezdett száradni a vér. Nem lehet régóta halott. Jonesy fölemelte a zseblámpát.
Masonis teste ernyedten dőlt neki az ülésnek, feje az ajtó felé billent, vállára ráfeszült a biztonsági öv. Hófehér haja most is rendezett volt, de ahol a bal fülének kellett volna lennie, most egy féldolláros nagyságú lyuk tátongott. Vér áztatta az ingét, és rátapasztotta a bőrére. Óvatosan lépegetve közelebb mentünk. - A bemeneti seb alapján közepes kaliberű lehet a fegyver. Kilenc milliméteres vagy esetleg harmincnyolcas - alapította meg Jonesy. - Közvetlen közelről sütötték el. Valószínűleg biztosra akart menni a tettes! - Nézzen be az ülés mellé! Ha öngyilkosság volt, akkor kell lennie fegyvernek. Jonesy lefelé irányította a zseblámpa sugarát. Valami megcsillant. - Mi az? - kérdeztem. Jonesy, a műszerfalnak támaszkodva az egyik kezével, áthajolt az ülésen. - Fogja meg, uram! Elvettem tőle a zseblámpát. Jonesy benyúlt a két ülés közé, aztán hátralépett. Óvatosan, két ujjával fogva feltartott egy revolvert. - Harmincnyolcas Smith and Wesson - állapítottam meg, miközben a zseblámpa fényénél vizsgálgattam a fegyvert. - Egy lövést adtak le vele. Jonesy a fejét rázta. - Nem hiszi, hogy megölte magát - mondtam. - Ön is hallotta a magnószalagot, uram! Olyannak tűnt ez az ember, mint aki golyót akar röpíteni a fejébe? - Nem. De nem a mi dolgunk eldönteni, - Nem, uram. De... - Menjen, és tegye vissza a fegyvert, nehogy túlzottan felzaklassák magukat a rendőrök! - Ne vizsgáljam meg a holttestet? Ne motozzam meg esetleg? Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán megráztam a fejemet. A vér miatt lehetetlen lett volna úgy végigkutatni Masonis zsebeit, hogy ne hagyjunk magunk után nyomokat. - Inkább ne! Arrébb léptem, és az utasülésre világítottam. Csak egy virginiai térkép volt ott; úgy volt összehajtogatva, hogy a Washingtontól délre eső részt lehetett látni rajta. A kesztyűtartóban megtaláltam a kocsi forgalmiját meg a bérleti szerződést Ellenőriztem a hátsó
ülést is. A jobb oldali ablak mellett sportzakó lógott egy vállfán. A padlón összegyűrt, McDonalds feliratú zacskót láttam. - Jonesy, nyissa ki a csomagtartót! - A kocsi hátuljához sétáltam. Hallottam a kattanást. Fölemeltem a csomagtartó fejdelét. Egy kék, négyszögletes kerekes táska volt benne, meg egy útitáska. Jonesy odalépett mellém. Visszaadtam neki a zseblámpát. Kinyitottam a kék táskát. Tartalék ing, alsóneműk, zoknik, piperecikkek és egy fogkefe. Visszacsuktam. Jonesy az útitáskára világított, én meg elhúztam a cipzárját. - A francba! - A jó istenit neki! - kiáltotta Jonesy. - Elektromos huzal, szigetelőszalag, elem, gumikesztyű, harapófogó, csavarhúzó - soroltam. Jonesy felhorkantott. - Vajon találtak huzalokat a tűzszerészek a hajó körül? - Nem tudom. - Valami megcsillant. Benyúltam a táskába. - Tizenöt centis penge - mormogta Jonesy, miközben kivettem a kést. - Csontnyél. Baromi élesnek látszik. Bólintottam, visszatettem a kést, behúztam a cipzárt. Egy pillanatra elgondolkoztam, és megcsóváltam a fejemet. - Tudom, uram - szólalt meg Jonesy. - Meglehetősen tiszta ügynek látszik. - Igen, de... - Lassú mozdulattal lecsuktam a csomagtartó fedelét. - Nekem sem tetszik, uram! A sötétben lévő holttestre pillantottam a hátsó ablakon keresztül. Jonesy igaza volt. Masonis öngyilkossága sokak számára nagyon megnyugtató válasz az eddig nyitott kérdésekre. És különösképpen kapóra jön annak, aki titokban akarja tartani, hogy mi történt Cao Dinh-nél. - Nem láttam az aktatáskáját - mondtam. - Uram? - Sem jegyzetfüzetet, laptopot vagy kazettás magnót. Bármit. És a lakásában sem volt ilyesmi. - Lehet, hogy mostanában nem akart írni, uram! - Nézze, azt tudjuk, hogy Masonis beszélni szeretett volna Brady Hansonnal; valószínűleg arról, hogy mi történt Cao Dinhnél. Hacsak nem akarta memorizálni Hanson válaszait.
Valaki kiabált. Megfordultunk. Láttam, hogy Webster meg Talia a mosdóépület közelében, szorosan egymás mellett ülnek egy padon egy piknikasztal mellett. A százados átkarolta a nőt. Úgy látszott, hogy egy férfi meg egy nő megpróbál szóba elegyedni velük. Közben újabb autók érkeztek. Körülbelül tíz ember álldogált a járdán, és mindannyian minket figyeltek. Nem láthattak valami sokat, mert a furgon és Jonesy kocsija eltakarta a kilátást. - Alezredes úr! Peters és Jurgens jöttek felénk egy alacsony, inas emberrel. A férfi megbotlott, majdnem elesett. Jurgens és Peters megtámogatták. - Alezredes úr! - integetett Jurgens. Odamentem, hogy beszéljek a tanúval.
33 - Mr. Romero az egyik teherautósofőr, uram - mondta Peters. A többi teherautóban állítólag mindenki aludt, azt mondják, nem hallottak semmit A furgon mellett álltunk. Peters a karjánál fogva támogatta Mr. Romerót. Peters a férfi mellkasára irányította a zseblámpáját. Láttam a szemem sarkából, hogy Jonesy elindul a Lexus felé. - És a többi autóban lévő emberek? - kérdeztem. ¦ - Csak néhány perce vannak itt - felelte Jurgens. - Nem láttak és nem hallottak semmit, amíg mi meg nem jelentünk. - Hát persze - dünnyögtem. - Mondja el az alezredes úrnak, hogy mit hallott, Mr. Romero - mondta Jurgens. Lassan ejtett ki minden szót, mintha gyerekhez beszélne. Peters Romero arcába világított a zseblámpával. Romero hunyorogni kezdett, megpróbált elfordulni, és elvesztette az egyensúlyát. Jurgens elkapta, és megtámogatta. - Peters, ne vakítsa meg ezt a jóembert! - Elnézést kérek, uram! - A zseblámpa ismét a férfi mellkasára világított. - Mr. Romero, a tudomásom szerint ön hallotta a lövéseket.
Mr. Romero megpróbálta rám irányítani a pillantását. Dús szakálla volt, és hosszú haja. A nagy szakállból előbukkant egy vigyorgó száj, Romero benyúlt fehér pólója alá, és felrántotta a nadrágját. Kicsit tántorgott, és csak úgy bűzlött az alkoholtól meg még valamitől, amit nem tudtam rögtön azonosítani. - Mr. Romero, lövéseket hallott? - Sí. Igen. Igen. Lövések. Dos. - Romero a hüvelyk- és a mutatóujjával egy pisztolyt formázott. - Bumm, bumm! Jói hallani. - Dos... - Azt mondja, uram, hogy két lövést hallott - magyarázta Jurgens. - Mr. Romero, ön azt állítja, hogy két lövést hallott? - kérdeztem. Határozott bólintás. A hüvelykujj lecsapott a mutatóra. - Sí. Dos. Bumm-bumm! - Mikor? Értetlenül bámult rám. Az órámra mutattam. - Mikor hallotta a lövéseket? Mr. Romero vigyorgott. - Áhá. Sí. Talán... hát... treinta minutos. Oké? - Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy harminc perce, uram tolmácsolt Jurgens. - Sí, sí - helyeselt Romero. - Harminsz, igen harminsz. - Az első lövés harminc perccel ezelőtt volt? - kérdeztem. Fejbólintás. Feltartottam két ujjamat. - A második lövés mennyi idővel az első után volt? Romero csak bámult rám mosolyogva. Jézusom. - Első lövés, bumm. Aztán mikor volt a második bumm? Elkerekedtek a szemei. - Áhá. Sí. Bumm. Talán... uno minuto. Bumm. Oké? - Köszönöm - mondtam. - Gracias. Romero szélesen vigyorgott, és így belenézhettem a szájába, amiben csak néhány fog árválkodott. Mosolyt erőltettem az arcomra. - Magyarázzák el neki, hogy majd a rendőrök is akarnak beszélni vele - utasítottam Peterst és Jurgenst. - Esetleg szedjék rendbe egy kicsit. Ne hagyják egyedül! És nincs több pia.
Romero szemöldöke felszaladt. Végre egy szó, amit ismer. Pia nem, nem. Én nem inni. - Jöjjön, Mr. Romero - mondta Peters, és Jurgensszel elvezették Romerót. Jonesy odajött hozzám. - Ez kizárja az öngyilkosságot jelentette ki. A zsebébe dugta a jegyzettömbjét. - Maga is hallotta? - A nagy részét. - Jonesy a parkoló túlsó része felé pillantott. A jelek szerint Webster százados nagyon élvezi a munkáját. - Úgy hangzott, mintha kicsit helytelenítené. Webster és Talia még mindig ott ültek szorosan egymás mellett a padon. A férfi meg a nő, akivel korábban beszélgettek, már elmentek, csatlakoztak a tömeghez. - Ne bántsa Webstert, rendes fickó! Lehet, hogy kicsit belehabarodott Taliába. - Ühüm. - Az a kamionsofőr részeg, mint a disznó, és ráadásul füvezett is. Talált valamit? - Nem, uram! - Jonesy a távozó Romero felé intett a fejével. De azért még lehet, hogy jól hall. - Tessék? - Az italtól meg a füvezéstől nem romlik el a hallása. - Az lehet. - Megmasszíroztam a tarkómat. Éreztem, hogy kezd elszállni belőlem az erő. Masonis holttestének felfedezésétől ugyan megugrott az adrenalinszintem, de ennek most már jelentősen megcsappant a hatása. - Ha - és ez bizony egy nagy ha - tényleg két lövés volt. - Ez azt is megmagyarázza, hogy miért volt letekerve az ablak a vezető oldalán. - Mire gondol? - néztem Jonesyra homlokráncolva. A szemem sarkából láttam, hogy Webster és Talia elindultak felénk. - Lehet, hogy Masonisnak csak egy kis friss levegőre volt szüksége. - Fura dolog az öngyilkosság, uram - mondta Jonesy. - Legalább tízet láttam az elmúlt években. Az a megfigyelésem, hogy van egy közös vonásuk. Mindig. - Igen? - Egyedül akarnak lenni. Zárt ajtó mögött. Egy üres házban. Bezárt garázsban. Az emberek ritkán követnek el öngyilkosságot nagy nyilvánosság előtt.
Még sohasem gondolkoztam ezen. - Na és azok, akik leugranak? - A legtöbben éjszaka csinálják, úgyhogy senki sem tud róla. Néhányat észrevesznek, de az egészhez képest elenyészően kicsi a számuk. - Na jó, mire akar kilyukadni? - Arra, uram, amit már mondtam. Az egyedüllétre. Az ablak le volt engedve. Ha megölte magát, akkor előtte fel kellett volna tekernie az ablakot. Az elmúlt huszonöt évben öt olyan esetben nyomoztam, amiben valaki pisztollyal végzett magával egy autóban. Mindegyik esetben fel volt húzva az ablak. Az ablak jelenti a világtól elválasztó falat, amíg megpróbálják eldönteni, hogy mit csináljanak. - Oké... - De amennyiben Masonist meggyilkolták, a gyilkosnak mindenképpen gondoskodnia kellett arról, hogy az ablak le legyen engedve. - Rendben, most már mindent értek. - Elképzelhető, hogy a gyilkos kérte meg Masonist, tekerje le az ablakot. - Vagy pedig már le volt engedve, hiszen a feltevésünk szerint Masonis nem arra készült, hogy végez magával. - Természetesen, uram! Akármi is történt, az nagyon fontos, hogy az ablak le volt engedve. A gyilkos vár, amíg a pihenő elnéptelenedik. Az első lövés végez Masonisszal. Aztán a tettes ráteszi Masonis kezét a fegyver markolatára, és kilő még egy golyót a fák felé. A pisztolyon ott vannak Masonis ujjlenyomatai, a kezén, pedig a lőpornyomok. Szép, tiszta munka. - És a gyilkos eltünteti az egyik töltényhüvelyt. Jonesy széttárta a karját. - Ki gondolna másra mint öngyilkosságra? - Öngyilkosság? - kérdezte Talia. Időközben odaértek hozzánk Websterrel. - Azt hiszik, hogy Ted megölte magát? Ránéztem. Még mindig kissé zaklatottnak tűnt, de a hangja nyugodt volt. Webster ott álldogált mögötte, mint egy kutya, aki csontra vár. - Volt Tednek laptopja? - kérdeztem. Talia elgondolkodott. - Nem. - Nem? Biztos benne?
Megrázta a fejét. - Soha nem láttam nála laptopot. - Akkor hogyan írt? Talia megvonta a vállát. - Nem tudom. - Ugyan már, gondolkozzon egy kicsit! - A társaságomban nem írással volt elfoglalva, alezredes válaszolta szárazon. - Touché. Websternek nagyon kellett igyekeznie, hogy ne röhögje el magát. Talia karba tette a kezét, és várakozóan nézett rám. - Nem tudom, hogy megölte-e magát vagy sem - közöltem vele. - És most, ha nem haragszik... Odamentem Jonesy kocsijához, hogy felhívjam Burton Richards hadnagyot, a virginiai Bűnügyi Nyomozások Irodájának munkatársát. Burton régi ivócimborám volt. Persze annak már húsz éve, hogy együtt iszogattunk: Koreában, az Osan Légitámaszponton állomásoztunk mint a Különleges Nyomozati Osztály újoncai. Fiatalok voltunk, egyedülállók, és azt megelőzően még sohasem jártunk a tengerentúlon. Fantasztikus idők voltak. Burton meg én tulajdonképpen a légitámaszpont közelében lévő kocsmanegyedben éltünk. Három hónapos koreai tartózkodása alatt Burton belezúgott egy tizenhét éves utcalányba, Mih-nába. Meg tudtam érteni. Mih-nának olyan arca volt, akár egy angyalnak, és gyönyörű teste. Az volt vele csak a gond, hogy nagyon rákapott a heroinra. Ez, eljutott a főnökünk, Fallon őrnagy fülébe is. Két nappal később Burton egy Amerikába tartó repülőgépen találta magát. Soha többé nem látta Mih-nát. Hazatérése után nem sokkal leszerelt a légierőtől, és a Virginiai Állami Rendőrségnél kezdett dolgozni. Amikor tavaly feleségül vette Sarát, én voltam a tanúja. Fejből hívtam fel a számát. Sara vette föl a telefont, és rögtön odaadta Burtonnak. - Szevasz, haver! Ejnye, ejnye, egy rendes ember ilyenkor már ágyban van. - Burt, gondom van. - Elmondtam neki, mi történt. - Nem értesítetted az országúti járőröket? - Nem. - Egyedül mentetek oda?
- Igen. - A fickó halott? - Igen. - Hozzányúltál valamihez? Még sohasem hazudtam Burtnek, és must sem állt szándékomban. - Igen. A fegyverhez. És benéztünk a csomagtartóba. - Az úristenit, Charlie! - Mindent visszatettünk a helyére. És volt rajtunk kesztyű. - Elment az eszed, Charlie? Mégis mit gondoltál? Szórakozni a bizonyítékokkal! - Rendőr vagyok, ne felejtsd el! - Katonai rendőr. Ahol most vagy, az kívül esik a hatáskörödön. - Burt, fáradt vagyok. Idejössz vagy telefonáljak be a rendőrségre? Hallgatás. - Jövök, de most már maradj nyugton, Charlie! Hallod, mit beszélek? Ne nyúlj semmihez! - Rendben. - Indulok. Harminc perc és ott vagyok. - Köszönöm, Burt! De már le is tette a telefont. Miközben kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy Jurgens elhelyezi Mr. Romerót a furgon első ülésén. - Alezredes! - kiáltott Talia a Lexus mellől. Odamentem hozzá. A nő az ajkába harapott. - Alezredes, eszembe jutott valami...
34 Nekitámaszkodtunk a Lexusnak, arcunkat megvilágította az alig néhány méternyire álló szedán lámpája. Jonesy és Webster velünk szemben álltak. - Alezredes, azon gondolkoztam, hogy mondott-e Ted valami fontosat vagy furcsát az utóbbi időben. - És?
- Ted nagyon szűkszavú volt. Néha bosszantóan az. Azt sem tudtam, hogy a vietnami út után is együtt dolgozott Watkins tábornokkal. - Szóval nem mondott magának semmit? Talia megrázta a fejét. - De aztán eszembe jutott valami. Múlt szombaton Ted lakásában voltunk, és zuhanyozás után bementem a hálószobába. Ted éppen telefonált. Először nem vett észre. De amikor igen, letakarta a kezével a kagylót, és kizavart a szobából. Azelőtt sohasem csinált ilyet. - Talia maga elé pillantott a földre, és miközben visszaemlékezett, karba tette a kezét. Ahogy figyeltem őt, elképzeltem magamban a meztelen Taliát. Hihetetlennek tűnt, hogy egy valamirevaló férfi kizavarja őt a hálószobából. Baromi fontos telefonbeszélgetés lehetett. Halkan köhintettem. - Folytassa! Talia mély levegőt vett, és leengedte a karját. - Azt hiszem, ezért emlékszem rá. Arra gondoltam magamban, miért olyan nagy baj, hogy meghallottam egy-két szót egy üzleti megbeszélésből? Még akkor is, hogyha Ted nagyon sok pénzről beszélt. - Mennyire sok pénzről? - Ötszázezer dollárról. Webster felszisszent. - Tudja, hogy kivel beszélt? - kérdeztem. Talia a fejét rázta. - Emlékszik rá, hogy pontosan mit mondott? - hangzott Jonesy kérdése. Talia elgondolkodott. - Nem igazán figyeltem oda. - Azért csak mondja el nekünk, hogy mit hallott - sürgette Jonesy. - Nagyon fontos lehet. - Megpróbálom. Amikor beléptem a szobába. Ted éppen azt mondta: „Közölje velük, hogy az ár felment ötszázezer dollárra.” Azt hiszem, nem tetszett neki a válasz, mert nagyon dühös volt. „Ötszázezer dollár, különben nincs üzlet” - valami ilyesmit mondott. - Nem szólította meg az illetőt, akivel beszélt? - kérdeztem. Talia már majdnem megrázta a fejét, de úgy tetszett, valami az eszébe jutott. - Igen?
- Volt még valami. Bár nem hiszem, hogy ez sokat segítene. Nem mondanám, hogy konkrétum. A „cég” - ez többször is elhangzott. - A cég? Milyen cég? - Csak ennyi, hogy „cég”. Mondtam, hogy ez nem fog sokat segíteni. - Nevet nem mondott? - Nem. - Milyen összefüggésben használt a „cég” szót? Talia gondolkozott. – Ha jól emlékszem, azt mondta: „Közölje a céggel, hogy az ár felment... - A cég - szakította félbe Jonesy. - Biztos benne, hogy csak ennyit mondott? „A cég”? Hirtelen minden világos lett. Intettem a kezemmel, és amikor megszólaltam, nagyon kellett igyekeznem, hogy a hangom közönyösen csengjen. - Talia, szerintem dr. Masonis valamilyen üzleti megállapodás ügyében telefonált. Kétlem, hogy bármi köze lenne a mi dolgunkhoz. Jonesy hitetlenkedve nézett rám. De szinte azon nyomban megváltoztatta az arckifejezését. - Tehát akkor ön szerint ennek nincs jelentősége? - kérdezte Talia. Úgy láttam, hogy kicsit furcsán néz rám, de lehet, hogy képzelődtem. - Nincs. Webster, vigye haza Taliát, rendben? A maga kocsija ott van a hadnagy lakásánál? Webster meglepettnek tűnt, de elvigyorodott. - Igen, uram! Természetesen hazaviszem Swanson őrnagyot. De Talia a fejét rázta. - A rendőrök biztosan beszélni akarnak velem. Gyöngéden a vállára tettem a kezemet. - Mi majd mindent elintézünk Jonesyval. Magát súlyos megrázkódtatás érte. Pihennie kell. Menjen haza! Éreztem, hogy megfeszül a teste. Tudta, hogy meg akarok szabadulni tőle. - Alezredes, szerintem ez nem olyan jó ötlet. - Ez parancs, Swanson őrnagy! Webster? - Hátraléptem. Webster odajött, és kissé határozatlanul megfogta Talia karját. Alezredes, én nem megyek sehová! - Talia!
Az éles hang meglepte. Becsukta a száját, de a szeme még mindig dühösen szikrázott. Finomabb hangon szólaltam meg. - Kérem, Talia! Menjen el! Majd később megmagyarázom. Egyelőre hadd kérjem arra, hogy senki másnak ne említse a telefonbeszélgetést! Megvan a kocsikulcs? Egy pillanatra azt hittem, hogy vitatkozni fog. Lassan benyúlt a farmerzsebébe, elővette a kulcsot, kinyújtotta a karját, aztán megdermedt. Szinte láttam magam előtt, ahogy agyában egymásba kapcsolódnak a fogaskerekek. Elkerekedő szemmel nézett rám. - A cég! Te jó isten, maga azt hiszi... Kikaptam a kezéből a kulcsot, és odadobtam Websternek. A százados majdnem elejtette. - Na most már menjenek! Talia engedelmesen bólintott, és hagyta, hogy Webster besegítse az utasülésre. Elhajtottak. - Hibát követ el, uram - szólalt meg halkan Jonesy a hátam mögött. Megpördültem. - A szentségit neki, mégis mit gondol, mit tenne Burton, ha kihallgatja Taliát, és rájön, hogy Masonis esetleg kapcsolatban áll a CIA-vel? - Richards hadnagy fölveszi a kapcsolatot a CIA-vel, és megpróbálja kideríteni, hogy Masonis valóban dolgozott-e nekik. A CIA természetesen mindent tagad. - De tudni fogják, hogy tudjuk. Csak még nehezebb lesz a helyzetünk. Még Talia is veszélybe kerülhet. Jonesy hevesen rázta a fejét. - Mi az, maga nem így gondolja? - Ez csak abban az esetben igaz, uram, ha Masonis tényleg dolgozott a CIA-nek. - Tehát azt mondja, hogy nem hisz Taliának? Jonesy odapillantott Masonis kocsijára. Fáradtnak tetszett a hangja. - Uram, csak a jó isten tudja, hogy hányszor hazudott már nekünk ez a nő. - Ebből még nem következik az, hogy most is hazudik. - Talán nem, uram! De kissé furcsának találom, amit mondott. Tudja, urán, eddig majd a nyakunkat törtük, hogy találjunk valami indítékot, és most tessék, Swanson őrnagy, egyik percről a másikra, tálcán kínálja nekünk.
- De amit mond, az megerősíti azt, amit Birellitől hallottunk, és amit mind a ketten jól tudunk: a kormány nyakig benne van ebben az ügyben. Maga szerint elképzelhetetlen, hogy a CIA megállapodik Masonisszal, aztán meg végeznek vele, mert túl sokat tud? És félmillió dollár, bizony, nagyon sok pénz. - Uram, Masonis majdnem ennyit keresett egy évben. - Akkor talán nem csak a pénz számított. Lehet, hogy Masonis főfoglalkozású alkalmazott volt a CIA-nél. Lehet, hogy személyre szabott feladatokat kapott a cégtől. - A fenébe! Elfordultam. Kezdek úgy beszélni, mint aki belehülyült az összeesküvés-elméletekbe. - És aztán ott van az időzítés. Uram, nem találja kissé gyanúsnak, hogy Swanson őrnagy pont most állt elő ezzel? Hogy hirtelen eszébe jut egy beszélgetés, amikor éppen zokognia kellene a bánattól? Egy olyan beszélgetés, ami azt sejteti, hogy Masonis a CIA-től kapott megbízás keretében megölte Watkins tábornokot. Egy olyan beszélgetés, ami alapján végre ráleltünk az indítékra, de persze, mind a ketten pontosan tudjuk, hogy bizonyítékot nem találunk, hiszen a gyanúsított halott, és a CIA egész biztosan tagadni fog. Egy olyan beszélgetés, ami alapján - figyelembe véve a csomagtartóban talált holmikat is - kötöznivaló bolondok lennénk, ha nem azt állítanánk: megvan a gyilkos. Jonesy rám meredt, az arcán nyoma sem volt semmiféle érzelemnek. Ő így mutatta ki a mérgét. Ha csak bosszús volt egy kicsit - ami elég ritkán esett meg vele -, akkor esetleg néhány szitokszóra vagy egy-két rosszindulatú megjegyzésre ragadtatta magát. De amikor tényleg nagyon mérges volt, és a hosszú évek alatt én talán ha ötször láttam ilyennek, akkor a lehető leghiggadtabban viselkedett, arca nem árult el semmit - mintha belül próbálná meg legyőzni a dühét. - Akkor maga végül is mit állít, Jonesy? Talia is benne van ebben az egészben? Miért? Mi oka lehet rá? És hogyan? Maga szerint képes lett volna arra, hogy lemészárolja Watkinst? Oké, elismerem, hogy nincs alibije, de csak gondoljon bele. El tudja képzelni, hogy egy nő ilyesmit csináljon? Különösképpen Talia. Ne vicceljen, Jonesy! Watkins tábornok igazi főnyeremény volt a számára. Rajta keresztül juthatott volna el a csúcsra. Az az ember gyakorlatilag adoptálta. Na és Masonis? Látja, itt hibádzik igazán
a maga elmélete. Vagy talán elfelejtette, hogy a nő velünk volt, amikor a pasast megölték, az isten szerelmére! - Nézze, uram, én nem állítom, hogy ő a gyilkos! - Akkor csak ő is benne van az összeesküvésben? Talán a CIA-nek dolgozik? Jonesy feltartotta a kezét. - Uram, én csak azt mondom, hogy nem szabad teljesen megbíznunk az állításaiban. Helytelen lenne elhamarkodott következtetésekre jutni. Beletúrtam a hajamba. Jonesynak természetesen igaza volt. Talia legfrissebb közlése előtt erősen hajlottam arra, hogy valószínűleg nem Masonis a tettes. Biccentettem Jonesynak, és tőlem telhetőén a legjobban utánozva Jack Webbet, így szóltam: - Csak a tényeket nézzük, mi? - Fáradtan elmosolyodtam. Jonesy visszamosolygott. - Csak a tényeket nézzük, uram! Szótlanul álldogáltunk egy ideig. - Mondjon meg nekem valamit, Jonesy, de az igazságot akarom! - Rendben, uram! - Némi óvatosságot éreztem a hangjában. - Valami zavarja magát Swanson őrnaggyal kapcsolatban, és tudni akarom, hogy mi az. Jonesy a sötét éjszakába meredt, és egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. - Apróságok. Olyan apróságok, amelyek alapján az a gyanúm, hogy többet tud, mint amennyit elmond nekünk. - Úgymint? - Először is az akció közben eltűnt katonákról készült lista. Az volt az érzésem: tudta, hogy eltűnt az akta. És emlékszik rá, hogyan viselkedett, miután Ryerson ezredes talált egy másolatot a listáról? Úgy nézett, mintha kísértetet látott volna, főnök! Felhorkantam. - Jonesy, azért túloz egy kicsit. Szerintem csak meg volt lepődve. De azt hiszem, végül is mindannyian meglepődtünk egy kissé. - Na és ahhoz mit szól, hogy egyre-másra olyan kijelentéseket tesz, amivel Masonis felé terelget bennünket? Nem egészen úgy viselkedik, mint az olyan nő, aki odavan ezért a pasiért. - Ezt hogy érti? - Odaadja nekünk a Vietnamban készült fényképeket, és mi rögtön elkezdünk gyanakodni Masonisra. Felhívja önt, hogy elmondja, Masonis telefonált neki, és ezzel segédkezik abban, hogy elkapjuk a fickót. Most pedig tulajdonképpen azt adja a tudtunkra,
hogy Masonis a CIA-nek dolgozott. Én mondom önnek, uram, Swanson őrnagy az első perctől kezdve azon van, hogy minél gyanúsabbá tegye előttünk Masonist. - Már megint ez az összeesküvés - mondtam kimerülten. Jonesy. ezt már megbeszéltük. - Én hallgatok az ösztöneimre, uram! Swanson őrnagytól megijedek, kiráz tőle a hideg. Még soha nem láttam olyat, hogy Jonesy bármitől is félt volna, ezért azt mondtam: - Elment az esze. Jonesy! - Észrevette, hogy milyen a szeme, uram? - kérdezte. - Kék. - Amikor ma este a lakásában lejátszották a magnószalagot, figyeltem őt. Nyugtalannak látszott, mintha tényleg felzaklatták volna a történtek. Majdnem sikerült meggyőznie. Csak a szeme nem stimmelt. Hideg volt... és könyörtelen. - Jonesy felém fordult. - A szemek nem hazudnak, uram! Már megint majdnem azt mondtam neki, hogy elment az esze, ám mégis hallgattam, és okkal tettem. Eszembe jutott, hogy mit találtam olyan furcsának, amikor Taliát figyeltem, miközben a szalagot hallgattuk. A remegő ajkak, a lógó vállak, a bizonytalan mozdulatok. A bánat és az aggodalom képe - eltekintve a szemektől. Jonesynak igaza volt. Az órámra néztem, aztán végigpillantottam a parkolón. - Hol a pokolban van már Burton? - morogtam.
35 Burton öt perccel később érkezett meg. Odavittem Masonis Tempójához. Burt társaságában újra átvizsgálhattam a helyszínt, és egyre biztosabb voltam abban, hogy Masonis nem öngyilkos lett. Egy hang a fejemben állandóan azt mondogatta, hogy Masonis nem gyilkos típus. Burtonnek is megemlítettem a kétségeimet, de nem volt valami boldog. Burton úgy nézett ki, mint egy igazi zsaru. Megnyugtatóan nagy termetű, jó felépítésű férfi volt, és fekete szeméből olyan átható pillantás sugárzott, hogy attól bármelyik gyanúsított elve-
szítette az önuralmát. Koreában még esztelen kölyök volt; a maga hetvenkedő módján, vidám önfeledtséggel vett részt a nyomozásokban. Az évek alatt megkomolyodott, és gondolkozó zsaru lett belőle. A terepen dolgozó nyomozók főnöke volt a Virgíniai Bűnügyi Nyomozások Irodájánál, és hamarosan hírnévre tett szert mint afféle politikus rendőr: olyan ember, aki sohasem hoz döntéseket anélkül, hogy ne mérlegelne minden lehetséges szempontot, és mindig pontosan felméri, mi mennyibe fog kerülni neki. Ez ugyancsak aggasztott. De Burt a barátom volt, és azt tudomásul kell venni, hogy társadalmunkat a politika irányítja. Burton gyakran mondogatta, hegy ő csak tartja magát a játékszabályokhoz. Ám én tudtam, hogy nem pusztán erről van szó. Burt politikus lett, és ez bizony komoly határokat szab a barátságunknak. Lehet, hogy kénytelen leszek hazudni, szögeztem le magamban. Burton kivett egy méretes szivart a zakója zsebéből, leharapta a végét, aztán egy öngyújtóval meggyújtotta. Kellemes illat töltötte meg a levegőt. Elmentünk az autótól. A parkoló túlsó végében gyülekező, egyre népesebb kíváncsiskodó sereg felé pillantott. - Ebből sehogyan sem tudlak kihagyni, Charlie! Öt perccel azután, hogy ideérnek az embereim, tudni fognak rólad. Pearson majd a fejedet akarja. A szentségit neki, Charlie, föl kellett volna hívnod. - Burt főnöke Pearson százados volt, a Virginiai Bűnügyi Nyomozások Irodájának Általános Nyomozati Osztályát vezette. - Csak időt kérek. Mielőtt az Iroda hivatalosan panaszt emelne. Egy kicsit már így is zűrös a helyzetem Holmes tábornokkal. - Sejtettem. Nem erről a szétlőtt fejű fickóról harsogtad a tévében, hogy ő az első számú gyanúsított? Most meg azt mondod nekem, hogy nem vagy olyan biztos a dolgodban. Ha ezt szétkürtölik az újságok, nyakig leszel a szarban, haver! Bólintottam. - Lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Tippett alig néhány perccel korábban halt meg. - Nézd, tudom, hogy a barátod volt, de az igazat megvallva egy hülye fasz volt. - Burt!? - Persze, tudom. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Majd holnap meggyónom, rendben? - Burton nagyot szippantott a szivar-
ból, aztán szép lassan kifújta a füstöt. - Megmondom, mit fogunk csinálni, hogy mindenki a lehető legjobban kerüljön ki az ügyből. Végigmegyünk a szokásos dolgokon, fölvesszük a vallomásodat. Majd úgy intézem, hogy kicsit egybemossuk az időpontokat. Azt mondom, hogy felhívtál, volt egy kis keveredés, és ti értetek ide hamarabb. Pearson nem nagyon fog kíváncsiskodni, ha megkapjuk az elismerést, mert megtaláltuk egy többszörös gyilkossági ügy első számú gyanúsítottját. A pasi imádja látni a saját nevét az újságban. Á fejemet ráztam. Értékeltem Burt igyekezetét, de... - Neked ez nem tetszik, mi? Az úristenit, Charlie! - Nekem úgy tűnik, hogy ez a fickó azért loccsantotta ki az agyát, mert ő nyírta ki azokat az embereket, és tudta, hogy el fogják kapni. Ha te is kiállsz a nyilvánosság elé, és azt mondod, igen, kérem, a halott pasas állt a gyilkosságok mögött, akkor rendben vagy, mi is rendben vagyunk, jó sajtót kapunk, és még a washingtoni rendőrség is élvezheti a dicsőséget. Hogy hívják azt a fickót? - Harry Lee hadnagy. - Rendben. Ő is bekerül a sajtóközleménybe. Mindenki boldog lesz és elégedett. - Burton intett Jonesynak. - Hé, jöjjön már ide! Beszéljen az agyalágyult főnökével, hátha maga tud hatni rá! - Nem állok ki a nyilvánosság elé, amíg nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, Burt! Néhány dolognak előbb még utána kell néznem. - Jonesyra pillantottam, aki odasétált mellém. Burton felhorkant. - Maga beveszi ezt a hülyeséget, amit Charlie mond? Hogy nem ez a Masonis a gyilkos? - Burton régebben együtt dolgozott Jonesyval. Tudta, hogy Jonesy száz méterről megmondja valakiről, hogy bűnös-e vagy sem. Jonesy rám nézett, és úgy láttam, hogy helyeslőén bólint. Egyet kell értenem Jensen alezredes úrral. Richards hadnagy! Azt hiszem, túl korai lenne kimondani, hogy Masonis a tettes, és egész bizonyosan korai még kijelenteni, hogy megölte magát. A szivar felizzott Burton szájában, mintha Burt hirtelen támadó dühét akarná illusztrálni. Nem láttam tisztán az arcát, és a tekintetét sem. De sejtettem, hogy milyen lelkiállapotban van. - Ti még most is kibaszott cserkészek vagytok - morogta. - Ha esetleg elfelejtettem volna, most már tudom, miért hagytam ott a hadsereget.
- Tehát szerinted Masonis hidegvérrel megölt vagy egy tucat embert, aztán amikor rájön, hogy a rendőrök üldözik, az idegei felmondják a szolgálatot, idejön, és megöli magát - azután persze, hogy felhívta a barátnőjét. - Hékás, lehet, hogy az ipse őrült volt. Vagy csak gyáva. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy élete hátralévő részében rács mögött lesz. Éreztem, hogy elönt a méreg. Burt valamikor jó rendőr volt. Nézd, eleinte legalább is gyilkosságként kell kezelned az ügyet! - Ez az előírás, és ezt te is tudod. - Remek. Először is nézd meg alaposan a bizonyítékokat! Ha majd akkor is biztos leszel benne, hogy öngyilkosság volt, akkor esetleg belemegyek a játékba. Rendben? - Hüvelykujjammal a furgon felé intettem. - Beszélned kéne Mr. Romeróval! Azt állítja, hogy két lövést hallott. - Kettőt? Nem vicc? Bólintottam. - De van egy kis probléma. A fickó részes. Burt lassan csóválni kezdte a fejét, aztán elnevette magát. Hátba veregetett. - Megegyeztünk, te nyavalyás! Még találkozunk, Jonesy! De először odament a kocsijához, hogy telefonáljon. Jonesyval egymás mellett álldogáltunk, amíg Burton lebonyolította a telefont. - Lehet, hogy igaza van Taliával kapcsolatban - mondtam. Jonesy arca nem árult el semmit. - Azt hiszem, nagyon szerettem volna hinni neki. - Nehéz dolog, uram! - Micsoda? - Tárgyilagosnak tenni, amikor valaki ilyen szép. Nem válaszoltam. Becsapódott egy kocsiajtó. Figyeltem, ahogyan Burton odasétál az autójától a furgonhoz, amiben Mr. Romero ült. Jonesy megköszörülte a torkát. - Ha Swanson őrnagy hazudik, akkor nyilvánvalóan nem azért teszi, mert nyomás nehezedik rá a CIA-től, hiszen pontosan a cégre próbálja terelni a gyanút. Tehát a kérdés úgy szól: ki akarhatja, hogy a CIA-t összekapcsolják
Masonis halálával? - Elhallgatott. - Nekem kézenfekvőnek tűnik, hogy az - bárki is legyen az illető -, aki megölte Masonist. - Persze. És ha hiszünk Birellinek, akkor marad a vietnami kormány, a névtelen amerikai gazember, aki fizetett azért, hogy legyilkolják a hadifoglyokat, és azok a cégek, amelyek milliókat veszítenek azon, ha nem kerül sor Vietnam hivatalos elismerésére. Jonesy megcsóválta a fejét. - Mit mondjak, uram, kissé nyomasztónak tetszik a helyzet. Burt behajolt a furgonba, és Romeróval beszélgetett. - Bárcsak tudnám, hogy igazat beszél-e az a nő - dünnyögtem. - Én is így vagyok ezzel, uram - mondta Jonesy halkan. Egy perc múlva meghallottuk az első szirénát. - Azt hiszem, szólni kellene Jurgensnek meg Petersnek, hogy ne említsék Swanson őrnagyot és Webster századost. Szórakozottan bólintottam. Gondolatban Talia lakásában jártam. A nőnek választékos ízlése van, és ambiciózus... és már hazudott. Negyven perccel később Burt végzett a vallomások felvételével, és azt mondta, hogy menjünk. Senki sem említene Taliát vagy Webstert. Nekem sikerült elkerülnöm, hogy bármit is elmondjak Burtnek Cao Dim-ró1, a hadifoglyokról, a Dynatech Transportról, meg arról, amit Birellitől tudtunk meg. Tisztában voltam azzal, hogy előfordulhat: valamelyik tanú megemlíti a rendőröknek, hogy volt velünk egy nő is. De azt mondogattam magamban, hogy mire megtalálják Taliát, addigra már mindent elintéztem. Persze tévedtem. Nem volt különösebben nehéz elhárítani Burt kérdéseit. Miközben kihallgatott bennünket, állandó telefonos kapcsolatban volt a főnökével, és egy újság szerkesztőségével és a kormányzó hivatalával. Nekem kellett emlékeztetnem arra, hogy valakinek értesítenie kellene a washingtoni, meg a Falls Church-i rendőrséget Masonis haláláról. Mint már említettem, Burt igazi politikus volt. Jurgens és Peters mentek el először. Éppen beszálltam Jonesy kocsijába, amikor odajött hozzám egy egyenruhás rendőr.
- Jensen alezredes? Bólintottam. - Egy bizonyom Lee hadnagy kéri, hogy hívja fel ezen a számon. - A kezembe adott egy papírcetlit. - Köszönöm. Lee vette föl a telefont. A háttérben egy forgalmas utca zajait hallottam. - Most jutott el hozzám a hír – mondta. - Arra gondoltam, hátha kedvük lenne ünnepelni egy kicsit. - Hát nem, inkább nem! - Ugyan már, Charlie én fizetem az első kört! - Nézze, Harry, hullafáradt vagyok! - Nem valami jó a kedve ahhoz képest, hogy az első számú gyanúsított halott. Nem feleltem. - Valami baj van? - Csak fáradt vagyok. Mondja, Harry, a durhami rendőrök átkutatták Masonis házát? - Csak megnézték, hogy ott van-e a fickó. Ennyi. - Felhívná őket még egyszer? Csend a vonal túlsó végén. - Minek? - Nézzék meg, hogy a számítógépén van-e olyan anyag, ami hadifoglyokkal foglalkozik. És azt is jó lenne megtudni, van-e laptopja. - Ez igen. Maga szerint nem Masonis tette? - Nem tudom. - Ugye nem titkolózik előttem? - Nézze, Harry, nem vagyok biztos benne, hogy Masonis az emberünk! - A szentségit neki, Charlie, ha tud valamit, akkor beszélnünk kell! Most azonnal. - Oké, Harry, hol akar találkozni? - A Kimchi Grillben Rosslynban. - Elmondta, hogyan jutunk el oda. - Értesítem a durhami rendőrséget - tette hozzá. - Talán körül tudnak nézni Masonis házában. - Köszönöm, Harry! - Nem lehet eltéveszteni ezt az éttermet. Az egyetlen vörös épület a környéken. Néhány perc múlva találkozunk.
Miután letettem a telefont, Jonesy azt mondta: - Kedvelem őt, uram! Jó rendőr. - Tudom. Egy darabig csendben autóztunk. - Szerencséje volt a gyil~ kosnak, uram! Hátradőlve masszírozgattam a halántékomat. - Mire gondol? - Arra, hogy nem értünk oda hamarabb. Tudja, az autóbaleset miatt. - Hát igen, szerencséje volt. - Én nem nagyon hiszek a szerencsében - mondta Jonesy fahangon. Abbahagytam a masszírozást, és ránéztem. De Jonesy az útra szegezte a tekintetét.
36 A ragyogóan vörösre festett Kimchi Grill étterem úgy emelkedett ki a Wilson és a Rhodes sarka közelében álló sivár, kopott épületek közül, akár egy világítótoron. A tetején, lévő neontábla angol és koreai nyelven hirdette az étterem nevét. A késői órán csak három autó állt a parkolóban. Az egyik Lee kocsija volt. A bejárati ajtón himbálózó táblán az állt, hogy ZÁRVA, de odabent égtek a lámpák. Mielőtt kopogtathattam volna, kinyílt az ajtó. - Jöjjenek be! - mondta Lee. Sörrel teli pohár volt a kezében. Csinos, idősebb ázsiai asszony állt mellette, és kedvesen mosolygott ránk. Beléptünk, és Lee bemutatta a hölgyet. - A nagynéném, June. Ő a tulajdonos. - Jó estét, uraim! - mondta June. - Jöjjenek be, és helyezzék magukat kényelembe! Üdvözöltük a hölgyet. Lee-hez hasonlóan neki is új-angliai akcentusa volt, de jóval erősebb. - Mit kérnek? Sört? - Az kiváló - feleltem. Jonesy kólát kért, - Máris hozom - mondta June, és elment.
Az étterem nagyon tágas volt, nagyon piros, és ázsiai dísztárgyak, egyszerű műalkotások díszítették. Talán harminc asztal állt benne, mindegyik közepén méretes vaslap. Fokhagyma és főtt hús szaga terjengett a levegőben. A hátulsó fal mellett húzódó pulton két unott képű pincér a poharakat rendezgette. A harmadik fiatalember a kőlapokkal burkolt padlózatot mosta fel éppen. Lee odavezetett minket az egyik sarokban álló asztalhoz. Nagyszerű dolog, ha az ember rokona étteremtulajdonos. Kihúztam egy széket. - Miért? Lee elvigyorodott. - Ingyen étel, ital. Jó buli, különösképpen egy agglegénynek, aki egy teát sem tud megfőzni. - A nénikéje biztosan odavan magáért - jegyeztem meg. - Én vagyok az élete értelme - válaszolta Lee, miközben June odajött az italokkal. A pénztárcámért nyúltam, de June rögtön intett, hogy tartsam meg a pénzt. - Nem, szó sem lehet róla! Önök a ház; vendégei. Szerető pillantást vetett Lee-re, aztán elment. Lee ismét elvigyorodott. - Mint említettem, jó buli. Lee a poharába bámult. - Amikor először hallottam, azt mondtam magamban: na végre, pontot lehet tenni az ügy végére. De azt is tudtam, hogy nincs semmi komoly bizonyíték Masonis ellen, hiszen a vietnami srác halott. - Rám nézett. - És aztán ott vannak azok a kérdések, amelyek akkor merültek fel, amikor annál a fickónál járták. Hogy is hívják? - John Birelli. - Letettem a sörömet. - Azaz, Birelli. Mi a fenéért lehet olyan fontos, ami évekkel ezelőtt történt egy hadifogolytáborban? És mi a csudáért gyilkolt volna Masonis? Maguk arra céloztak burkoltan, hogy el akart hallgattatni néhány embert, nehogy kiderüljön valami ezzel a táborral kapcsolatban. De a háborúnak már húsz éve vége. Meg kell mondanom, hogy nekem ez kicsit vadul hangzik. Bólintottam. Amikor a telefonban említést tettem Lee-nek Cao Dinh-ről, nem bocsátkoztam részletekbe. Nem beszéltem Thóról Watkins és Birelli akciójáról, ahogyan a Fehér Ház valószínűsíthető érintettségéről, és a történtek titokban tartásával kapcsolatos politikai megfontolásokról sem. Lee elég eszes fickó volt ahhoz, hogy pontosan tudja: nem mondtam el neki mindent.
- Azon töröm a fejemet - folytatta Lee -, hogy ki ülhetett abban a szürke Mustangban, ami magukat követte. Könnyen lehet, hogy Masonis halála azt is jelenti, hogy soha nem kapunk választ a legtöbb kérdésre. És meg kell mondanom valamit: ha a virginiai rendőrök arra jutnak, hagy Masonis kinyiffantotta magát, és jól belegondolok, hogy mi mindent találtak a kocsija csomagtartójában, akkor bizony, lezárom az ügyet. De azért akkor is kíváncsi vagyok. - Elgondolkodva nézett rám. - Nagyon kíváncsi vagyok. Nagyot kortyoltam a sörből, és hátradőltem. Jonesy is engem figyelt. - Mondja el neki. Jonesy! - Mindent, uram? Bólintottam. Mire Jonesy végzett, Lee kissé kábának tűnt. Előhalászott egy cigarettát a zsebéből, meggyújtotta, és nagyot szippantott belőle. Felhajtotta az utolsó korty sört is, és szórakozottan figyeltem, ahogy Lee kifújja a füstöt. - A francba! - mondta Lee. - Ühüm. - Tehát az a feltételezésük, hogy Masonis nem ölt meg senkit, és így magát sem. Lassan bólintottam. - Egyenlőre ez a feltevésünk. Lee engem figyelt a füstön keresztül. - Hihetetlennek tűnik az egész. - Harry! Mindnyájan felpillantottunk. - Harry! - kiáltotta June ismét, és odajött az asztalunkhoz. Elnézett az unokaöccsére. - Harry, azt mondtam az anyádnak, hogy abbahagytad a dohányzást. - Nyakon legyintette Lee-t. Azért, mert ezt mondtad nekem. Lee a tenyerébe próbálta elrejteni a cigarettát, és az asztal alá dugta. June karba tett kézzel szomorúan meredt rá, - Nagyon igyekszem, nénikém! - Megígérted, Harry - mondta June fejcsóválva - Oltsd el azonnal, különben felhívom az anyádat! Most rögtön. - Odanézett az egyik pincérre, és mondott neki valamit koreai nyelven. Lee, akár egy gyerek, elővette a cigarettát az asztal alól, és feltartotta. Megjelent a pincér, és letett egy hamutartót Lee elé. Lee elnyomta a cigarettát.
- Kérem a dobozt is - közölte June szigorúan, és kinyújtotta a kezét. Lee benyúlt a belső zsebébe, és átadott a nagynéniének egy majdnem üres cigarettásdobozt. June elvette tőle, megcsóválta a fejét, és ott hagyott minket. Az egyik pincér felvihogott. Lee, a kezét összekulcsolva a tarkóján, hátradőlt. - A mindenségit, harmincnégy éves vagyok. Az ember azt hinné, hogy ebben a korban... - Neki mindig is kissrác lesz - mondtam, jóízűen mosolyogva az őrnagy zavarán. - Hát igen. - Rákönyökölt az asztalra, és Jonesyra nézett Sokat gondolkoztam az öltönyösökön. Azok alapján, amiket maguktól hallok, most már stimmel a dolog. - Miféle öltönyösökről beszél? - kérdezte Jonesy. - Miután maguk ketten elmentek Masonis lakásából, egy darabig nem láttam őket, csak akkor, amikor Puller, aki a biztonsági őrt játszotta, szólt, hogy megtalálták Masonist. Éppen jöttek el a házból Annie-vel, Frankie-vel meg azzal a sráccal, Jerryvel. Mondhatom, Annie dühös volt, mert Masonis megölte magát. Ekkor láttam meg az öltönyősöket. Lufkinnal dumáltak a bejáratnál. Homlokráncolva néztem Lee-re. - Kik azok az öltönyösök? - Szövetségiek - felelte Lee. - Az öltönyösök a szövetségiek, az FBI. Ember, hol élnek maguk? - Ön is öltönyt visel, hadnagy - jegyezte meg Jonesy. Lee a szemét forgatta. - Szövetségiek - dünnyögtem. Alig lepődtem meg. Számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb megjelennek. . - Harry! - June jött oda az asztalunkhoz, retiküllel a kezében. A hátsó bejárat zárva van. Nálad van a kulcsod? - Igen, nénikém! - A riasztó kódja? - Egy-kettő-egy-hét. A születésnapod. June elmosolyodott. - Ugye nincs több cigaretta? Ígérd meg nekem! Az egészségedről van szó. - Nincs több, nénikém, egy szál sem!
- Ennek nagyon örülök. - Az asszony kinyújtotta a kezét, megsimogatta Harry fejét, aztán biccentett nekünk. Kiterelte a pincéreket, és ő is kiment. Becsapódott utána az ajtó. - A szövetségiekre! - mondtam gúnyosan, és fölemeltem a poharamat, csak sajnos üres volt. Lee két újabb sörrel meg egy üdítővel jött vissza. - Nem a washingtoni gyilkosságiak szóltak az FBI-nak? - kérdeztem. - Á, dehogyis! Úgy kellenek nekünk azok a fickók, mint egy púp a hátunkra. Bemasíroznak, átveszik tőlünk az ügyet, és úgy viselkednek, mintha mi nekik dolgoznánk. Öntelt disznók. - Lufkin nyomozó tudta, hogy meg fognak jelenni? Lee felhorkant. - Fred nagyon zabosnak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy nem számított rájuk. Jobban utálja a szövetségieket, mint engem. A szövetségi beavatkozás két esetben képzelhető el. Egyrészt akkor, ha szövetségi bűntény történik, például emberrablás vagy bankrablás Másrészt pedig akkor, ha a helyi rendőrség segítséget kér egy amúgy helyi ügy megoldásában. A harmadik út az lehet, ha valahonnan felülről rendelik el az FBI beavatkozását. Valószínűleg most ez történt. Valaki a kormányzatból felhívott egy magas rangú rendőrtisztet, és azt tanácsolta neki, hogy a Falls Church-i rendőrség kérjen szövetségi segítséget a Masonisügyben. - Fort Myer szövetségi intézmény, nem? - kérdezte Lee. Lehetséges, hogy a szövetségieket Watkins tábornok meggyilkolása jogosította fel a beavatkozásra. - Téved, Harry! Katonai intézmény - javítottam ki a hadnagyot. - Ami a hatásköri kérdéseket illeti, a dolog ugyanúgy működik, mintha helyi ügy lenne. A hadseregnek kérelmeznie kell az FBI közreműködését. Mi ilyet nem tettünk. Tudnék róla. - Biztos benne? Pillanatnyi tétovázás után megráztam a fejemet. - No mindegy, én csak annyit tudok, hogy megjelentek a fiúk mondta Lee. - Tehát lehetséges, hogy Swanson őrnagynak igaza van, és a CIA tényleg benne van ebben az ügyben.
- Több mint valószínű, hogy az FBI-t azért rángatták bele az ügybe, mert azt akarták: a lehető leghamarabb záruljon le a nyomozás. - Miért? - Mert ha tovább folytatódik, a szálak elvezethetnek Cao Dinh-hez - magyaráztam. - Azt pedig mindenáron el kell kerülni. - Tehát azt mondják, hogy valakik el akarják tussolni az egész ügyet. - Bizony, jó ideje erről van már szó! Lee a két kezével megdörzsölte az arcát. - Te jó ég, micsoda disznóság! És van még valami, ami zavar engem. - Hadd halljam a kérdést - mondtam. - Charlie, említette valakinek, hogy Masonis ma este telefonált? - Igen, Burton Richards hadnagynak. - Úgy gondoltam, azelőtt, hogy megtalálták Masonis holttestét. - Nem. - Mindkét kezemmel fogtam a sörömet, és Jonesyra pillantottam. - Néhány emberünk tudott róla - mondta Jonesy. - És természetesen Swanson őrnagy. - Amikor kimondta Talia nevét, rám nézett. - Senki más? - Senki más. Tudtam, mire akar kilyukadni Lee, és már éppen mondani készültem valamit, de Jonesy szólalt meg előbb. - Tudom, mire gondol, hadnagy! Amennyiben Masonist valóban meggyilkolták, honnan tudta a gyilkos, hogy, a tanár ott lesz az autópálya melletti pihenőhelyen? Lee bólintott. - Összesen három lehetőség van. - De csak az egyik látszik valószínűnek - vélekedtem. Lee hátradőlt, a hasára tette a kezét, és összekulcsolta. - Vagy valamelyik emberük, vagy Swanson őrnagy közölte a gyilkossal. - Az lehetetlen! - mondtam rögtön. - Vagy pedig Swanson őrnagy lakásában poloskák vannak, illetve lehallgatják a telefonját. - És ez az egyetlen lehetőség, ami szóba jöhet, különösképpen azt figyelembe véve, hogy az FBI színre lépett. Jonesy, intézkedjen, hogy holnap ellenőrizzék a nő lakását meg a telefonját.
- Igen, uram! Majd holnap elintézzük Websterrel. Lee a homlokát ráncolta. - Mi a gond? - kérdeztem. - Nem értek egyet. A szövetségiek nem helyeztek el poloskákat, hiszen este megjelentek Masonis lakásánál. Nem szóltam semmit. - Igaza van, uram - jelentette ki Jonesy. - Ha lehallgatták volna a telefont vagy poloskáik vannak a lakásban, ők is tudták volna, hogy Masonis a pihenőhelyen van. Bólintottam. Most jöttem csak rá, hogy mennyire fáradt vagyok. - Igazuk van. Nem fárasztották volna magukat azzal, hogy elmennek Masonis lakásához. - Tehát ha valaki le is hallgatja az őrnagy telefonját, biztosan nem az FBI az - állapította meg Lee. - És meg kell mondanom maguknak, szerintem az FBI nem törné magát, hogy titokban maradjon ez a Cow Bin... - Cao Dinh - segített Jonesy. - Na, akkor az. A szentségit neki, egy négycsillagos tábornok meggyilkolásáról van szó. Még a CIA vagy az FBI sem ennyire őrült. Persze, söpörjük a szőnyeg alá, amit csak lehet. Avatkozzunk be a nyomozásba! Na de egy gyilkosság... Jonesy egyetértőén bólintott. Azt gondoltam, hogy mindketten naivak egy kicsit. Hiszen micsoda következményei lennének egy ilyen botránynak! Az amerikaiak mérhetetlenül felháborodnának, ha kiderül: a kormányzat közreműködőit abban, hogy titokban maradjon huszonhárom hadifogoly halála. Amennyiben a foglyokat kivégezték, a mostani és a korábbi kormány tagjai akár bíróság elé is kerülhetnek. Még az is előfordulhat, hogy vád alá helyezik az elnököt. Halkan köhintettem. - Ha emlékeznek rá, a Watergate ügy is egy betöréssel kezdődött. - Az már igaz, Charlie - felelte Lee. - Történelmünk legcsúfabb botránya. És nem is halt meg senki. Na de térjünk vissza az előbbi témára! Ha Swanson őrnagy telefonját nem hallgatták le, és a lakásában nincsenek poloskák, akkor arra kell gondolnunk, hogy Masonist követték, nem igaz? - Nagyon valószínűtlennek tűnik - mondtam. - A környéken majd az összes rendőr Masonist kereste, és nem tudták megtalálni.
Honnan tudhatta volna a gyilkos, hogy hol van? Hogy hol kezdje követni? - Lehet, hogy az elmúlt néhány napban végig a nyomában voltak - vetette fel Lee. - Akkor miért vártak ma estig a meggyilkolásával? Feltéve, hogy Masonis tudta, amit Watkins tábornok tudott, szerintem Masonist már sokkal korábban el kellett volna intézni. Az a tény, hogy csak ma este végeztek vele, szerintem egyetlen dolgot jelenthet: nem tudták, hogy hol van. Jonesy az italába bámult, miközben forgatta a poharát. -Van legalább még egy magyarázat. - És pedig? - kérdezte Lee. - Honnan is indult el a város felé ma délután Masonis? Lee felém fordult, de én Jonesyra néztem. - A Rolling Hill Szanatóriumból.- mondta a főtörzsőrmester. Sípolni Kezdett Lee személyi hívója. A hadnagy elhallgattatta a masinát, aztán odament a pulton lévő telefonhoz. Gondterhelt arccal jött vissza néhány perccel később. - Ne számítsanak arra, hogy bármit is találnak majd Masonis házában! - Miért? Mi történt? - Porig égett a háza. Szerintem így meglehetősen valószínűtlennek látszik az öngyilkosság.
37 Jóval éjfél után jöttünk ki az étteremből. Jonesyval megvártuk, amíg Lee lekapcsolja a lámpákat, és bezárja a bejárati ajtót, azután elsétáltunk a parkolóba. - Tudják, ez az Annie rendes nő - jegyezte meg Lee minden különösebb ok nélkül. - Na persze - feleltem. - Komolyan mondom. Elbeszélgettem vele egy kicsit. Nagyon rendes csaj. A keménykedés csak álca. Tudták, hogy árva gyerek volt? Csak tizenkét éves korában fogadták örökbe. Ennek köszönhető a keménysége. Mindenért meg kellett harcolnia.
- Szerintem maga csak a bugyijába szeretne bejutni, Harry mondtam. A hadnagy vigyorgott. - Az sem lenne rossz. De tényleg rendes nő. Maga is kedvelné, ha megismerné egy kicsit. Elértünk a kocsikhoz. - Holnap találkozunk? - kérdezte Lee. - Igen, majd jelentkezem. Lee betette a kulcsot a zárba. - És azt hiszem, hogy tetszem neki. - Tessék? - Azt hiszem, tetszem Annie-nek. Kacsintott, kinyitotta az ajtót, és beült. - Uram - mondta Jonesy, miközben megállt a kocsim mellett a Pentagon parkolójában. - Emlékszik arra, hogy Lee azt mondta: talán valaki közülünk hívta fel a gyilkost, és elmondta neki, hol van Masonis? Már kiszállni készültem az autóból, de hátradőltem. - Természetesen Taliára gondol, ugye? - Fent volt az emeleten, uram! Emlékszik? Van mobiltelefonja. Mi tudjuk, hogy senki más nem telefonált. - Ellenőriztetni akarja a kimenő hívásait? - Felmerült bennem, uram! - Nem is tudom. Nincs rá nyomós okunk. - Az nem gond, uram! Megcsóváltam a fejem. Jonesynak mindig sikerült meglepnie azzal, hogy rendre kiderült róla: a létező legkülönbözőbb helyeken vannak neki ismerősei. - Először meg kell tudnia, hogy Talia melyik szolgáltatónál... - Elhallgattam, mert észrevettem, hogy Jonesy mosolyog. Már tudja. De honnan? Aztán eszembe jutott. Éppen Mr. Romerót faggattam; amikor Jonesy odament a Lexushoz. - Talia retikülje - mondtam. - A telefonja a retikülben volt, az pedig a kocsiban. - Na de uram! Nem lett volna jogom a retiküljében kutatni! - Ühüm. - Kinyitottam az ajtót. - Ez a beszélgetés nem zajlott le közöttünk. - Milyen beszélgetés, uram?
Kiszálltam. - Mikorra fogja megtudni? - Attól függ. Valószínűleg holnap délutánra. És kikértem a légierő nyilvántartójából mindazoknak az ápolónőknek a nevét, akik a Takli Támaszponton dolgoztak, és a szolgálati idejük lejárta előtt hazajöttek. Bólintottam. Az igazat megvallva, nem nagyon bíztam abban, hogy ezzel jutunk valamire. Az eddig lezajlott szörnyűségek fényében egy esetleges törvénytelen gyerek nem tűnt valami komoly indítéknak. Jonesy néhány másodpercig hallgatott, mielőtt folytatta volna. - És van még valami. - Igen? - Szeretnék rutinellenőrzést kérni Swanson őrnagy személyi anyagára. Hátha találunk valamit - Diszkréten csinálja! - Értettem, uram! -Jó éjt, Jonesy! - Jó éjt, uram! Miközben figyeltem, ahogy Jonesy elhajt, azon kaptam magam, hogy abban reménykedem: lehetőleg ne találjon semmit. Bekapcsoltam az autórádiót. Brahms. Kellemes, megnyugtató zene. Azt éreztem, hogy alig tudom nyitva tartani a szememet. Egy dzsessz állomásra váltottam. Gyors trombitaszóló. Ez már jobb. Alig volt forgalom az utakon. A 395-ös államközin beállítottam a tempomatot száz kilométeres sebességre, és hátradőltem. Tippettre terelődtek a gondolataim. Meghalt. Ezen nem lehet változtatni, és hiányozni fog nekem. Burt meg Birelli reakciójából ítélve könnyen lehet, hogy én leszek az egyetlen ilyen ember. Újra és újra arra gondoltam, hogy milyen szomorú az, ha valakinek a halálát nem gyászolják meg. Olyan, mintha az illető nem is létezett volna, és ez azért mégiscsak túlzás. Tippett élete hősies és tragikus volt. A semmiből emelkedett föl, sikeres lett, aztán a sors úgy hozta, hogy megváltozott a lapjárás, és Tippett csúszni kezdett lefelé a lejtőn. Gyakran tűnődtem azon, hogy vajon Tippett meg én miért lettünk közeli barátok. A munkánkon kívül szinte semmi közös nem
volt az életünkben. Miért kedveli egyik ember a másikat? Egyszer Jean megadta választ, legalább is a mi esetünkre vonatkozóan. Azt mondta, hogy csodálom Tippettet. Csodálom azért, mert kiverekedte magát a nincstelenségből, mert mindig azt tette és mondta, amit helyesnek tartott, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak róla mások. Megcsóváltam a fejemet. Nekem minden könnyen jött. Az apám vegyészmérnök volt a DuPontnál. Nagy házunk volt, tele szép bútorokkal. Sikerem nem lehetett kétséges, eleve elrendeltetett. Bárhová mehettem volna tanulni, de mivel repülni akartam, a légierő akadémiájára jelentkeztem. Természetesen ez volt az első - és mostanáig az egyetlen - igazi nagy csalódásom. A tanulóévek alatt megromlott a látásom, és nem lehetett belőlem pilóta. Ennek ellenére vittem valamire. Családi életünk nagyszerű volt. A Különleges Nyomozati Osztálynál komoly erőpróbát jelentő és eredményes munkát végeztem. Jó esélyem volt arra, hogy hamarosan előléptetnek. Ha megkapom az ezredesi rendfokozatot, eltöltők még néhány évet az osztályon, aztán tisztességes nyugdíjjal visszavonulok. Esetleg tanítok majd egy főiskolán. . Figyeltem, ahogyan az utcai lámpák fénykörén kívül elenyészik az út. Mindezt most kockára teszem, állapítottam meg magamban, és a felismerés szinte súlyként nehezedett rám. Már megjelentek a falak. Lehet, hogy még nem olyan kőkemények, de ahogy kutakodom, egyre magasabbak és egyre keményebbek. Ha Watkins tábornok halálának hátterében olyasvalaki állt, aki a legfelsőbb körökből való, akkor bizony lehet, hogy nem csak a karrieremet kockáztatom. Hiszen én csak alezredes vagyok, és valaki lemészárolt már egy négycsillagos tábornokot is. De ahogy Jonesy mondta: rendnek kell lennie! Régebben mindig azt mondogattam magamnak, hogy én tudom, mikor kell megállni, mikor kell feladni. Én nem Tippett vagyok, akinek állandó bizonyítási kényszere van. Komoran mosolyogtam az ironikus helyzeten. Jensen, te ostoba pali! Néhány perccel később ráhajtottam a kocsibejáróra, és meghökkenve fedeztem fel, hogy sajog a kezem, annyira szorítottam a volánt. Miután leállítottam a motort, a kocsiban maradtam még néhány percig, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Tippettért imádkozom hangtalanul.
Amikor kinyitottam a szememet, meglepve éreztem, hogy nedves lett. Három üzenet is várt a dolgozószobámban a rögzítőn. Az első Tupper tábornoktól érkezett; közölte, hogy másnap reggel fél tízkor jelenjek meg az irodájában. Az volt a különös, hogy ő maga hagyta az üzenetet, nem a titkárnője vagy a szárnysegédje. Nem túlzottan gyakori, hogy egy négycsillagos tábornok személyesen telefonál egy magamfajta alezredesnek. A második üzenet Burtontől jött. Izgatottnak tetszett a hangja. A harmadik üzenetet pedig Mr. Pinock hagyta. Az órámra néztem. Már egy óra is elmúlt és nagyon fáradt voltam. Levetkőztem a sötétben, és bebújtam az ágyba. Jean testének melege megnyugtatóan hatott rám, szorosan odabújtam hozzá. - Szia, édesem! - Mondta álmosan. Könnyű csókot leheltem a tarkójára. Szappanillata volt. - Lehallgattad az üzeneteidet? - mormogta. - Igen. - Körülbelül fél órával ezelőtt Burton megint telefonált. Ideges volt. - Könnyen felizgatja magát. Majd holnap reggel visszahívom. - Megtalálták Tippett holttestét? Nem. - Csöndben feküdtünk, és azon tűnődtem, milyen hatása lesz annak, amit mondok. - Találtak egy lábat. Jean elhúzódott. Éreztem, hogy megfordul, és rám néz a sötétben. - Az övé? - Nem tudom. Meg kell várnunk a laborvizsgálat eredményét. De a robbanás erejéből ítélve, nem hiszem, hogy mást is találnak majd. -Valamikor majd beszélned kell Dorothyval - mondta Jean halkan. - Tudom. Holnap. - Annyira szomorú ez, szinte szánalmas. - Micsoda? - Dorothy a válás ellenére is még mindig szereti. Sajnálom öt. - Értem. De akkor miért megy feleségül valaki máshoz?
- Charlie, nem is tudom elhinni, hogy ezt kérdezed. Azok után, hogy Tippett hogyan bánt vele, joga van legalább a lehetőséghez, a boldogabb élet lehetőségéhez. - De ha még mindig szereli? - Dorothy majdnem ötvenéves. A lányok hamarosan elmennek otthonról. - Nem akar egyedül maradni. És a fickó nagyon jóravaló. Könyvelő. Rupert Hendricksnek hívják. Majdnem egész nap Dorothy mellett volt. Megbízható, kedves, és nagyon szereti Dorothyt. Rupert, gondoltam magamban. Jó név egy könyvelőnek. Valószínűleg egy cingár kis nyikhaj. Lehunytam a szememet. A párna puha volt, hívogató. Az agyam még mindig járt, végigpörgettem magamban a nap eseményeit, és megpróbáltam összefüggéseket találni. Cao Dinh, Masonis, Brady Hanson és Talia. - Jó éjszakát; drágám! - mormogtam.
38 Szerda Amikor meghallottam a telefon kitartó csöngését, átfordultam a másik oldalamra, és közben arra gondoltam ingerülten, hogy vajon ki telefonálhat ilyen késő este. Aztán valaki megrázott. Kinyitottam a szememet, és száznyolcvan centiméter magas, agár soványságú fiam, Tony gondterhelt arcába bámultam. - Apa, Richards hadnagy keres. A könyökömre támaszkodtam, és megnéztem, mennyi az idő. Hét óra múlt tizenkét perccel. - Kösz, Tony! - A telefonért nyúltam. Tony ott állt, nem mozdult, és láthatóan nagyon aggasztotta valami. - Akarsz mondani valamit? - Stacy azt mondja, hogy venni fogsz neki egy kocsit - bökte ki. Úgy mondta, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el. Bólintottam, és közben megpróbáltam kidörzsölni az álmosságot a szememből.
Tony a földre szegezte a pillantását, és az egyik lábáról a másikra állt. - Tudod, arra gondoltam, apu, hogy már majdnem tizenöt és fél éves vagyok. Nemsokára meglesz a jogosítványom is... - Tíz hónap múlva. Felnézett. - Az mindjárt itt van - erősködött. - És ha most Stacy kap egy autót, akkor esetleg nekem majd nem tudsz venni jövőre. Tinédzserek. - Tony, ezt majd később is megbeszélhetjük... - Ez így nem igazságos, apu! Neki lesz kocsija, nekem meg nem. A régi jól bevált módszer: felhívni a szülő figyelmét arra, hogy nem igazságosan jár el. Tudtam, hogy végem van. - Oké, oké! - Jaj de jó, apu! - Tony szeme felragyogott. - Már beszéltem Martyval. A bácsikájának van egy étterme, és Marty azt mondja, hogy pincérkedhetem nála. - Jól van. A helyzet ugyanaz, mint Stacyvel: neked kell összeszedned az összeg felét. Amíg nincs meg, addig autó sincs. Tony szélesen vigyorgott. - Semmi gond! Te vagy a legjobb fej, apu! - Tony, itt van a busz! - kiabálta Jean a földszintről. - Na, nyomás - mondtam mosolyogva. Tony sugárzó arccal rohant ki a szobából. Stacy hangját hallottam lentről: - Szia, apu, majd este találkozunk! Rámeredtem a telefonra, és arra gondoltam, hogy micsoda szerencsés ember vagyok. - Megkaptad a kibaszott üzeneteimet, Charlie? Az istenit neki! Legközelebb azonnal hívjál vissza! A Lángjából arra következtettem, hogy tud mindent Taliáról meg Websterről. - Nézd, Burt, az egészet meg tudom magyarázni... - Nekem semmi közöm sincs hozzá! Érted? Úgy akartam intézni, mint egy normális gyilkossági ügyet. Az előírások szerint. Ahogyan mondtam neked. Most viszont már egyetlen szavát sem értettem - Burt, miről beszélsz?
- De aztán besétáltak a kurva szövetségiek. És Pearson százados is megjelent a helyszínen. Richmondból hajtott oda. Az a nyavalyás már vagy két éve nem tolta oda a képét egy bűncselekmény helyszínére. És akkor már csak azt vettem észre, hogy Pearson átvette tőlem az ügyet. Még azt sem hagyta, hogy az újságírókkal beszéljek. Mindent ő intézett. Ő meg a szövetségiek. Megkérdeztem tőle, hogy mi a fészkes fenét keresnek itt az FBIos fiúk. És tudod, mit mondott nekem? A, kormányzó értesítette őket. El tudod hinni ezt a szarságot? És aztán ma reggel a kezembe vettem a Postot. Ezek szerint meggondoltad magad, mi, Charlie? Mi a jó isten folyik itt, haver? Inkább ne mondj semmit! Nem is, akarom tudni. Túl zűrös nekem ez az ügy. - Burt, állj már le egy pillanatra, jó? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Hosszú hallgatás a vonal másik végén. - Nem láttad a ma reggeli újságot? - Még ágyban vagyok. Újabb hallgatás. - Nem te szóltál az FBI-nak? - Természetesen nem. - Akkor ez nagyon fura. Nézd csak meg az újságot! És ne felejtsd el, öreg, nekem semmi közöm az egészhez! - Oké, Burt! Burt némileg szelídebb hangon folytatta. - Valami nagy hatalmú ember mozgatja itt a szálakat, Charlie. Ne akadékoskodj tovább, haver! Hallod, mit beszélek, Charlie? Hagyd a francba ezt a cserkészes hülyeséget! - Hallottam, hogy tegnap este leégett Masonis háza. - Az előzetes vizsgálat szerint baleset történt. - Ugyan már, Burt! - A szentségit neki, Charlie! Hallgass rám egyszer az életben, és szállj le erről az ügyről! Éppen válaszolni akartam, amikor észrevettem, hogy Burt letette a kagylót. Pinockot az irodájában értem el. Némi nyugtalanságot éreztem a hangjában, és még valamit. Talán nem félelmet, de... - Nos, mikor tud idejönni? - kérdezte. - Nem tudom. Délelőtt még el kell mennem valahová. Végeztek a Dynatech vizsgálatával? - Igen.
- Találtak valamit? Pinock nem válaszolt rögtön. - Igen. - Tudják már, ki a tulajdonos? - Nézze, most éppen egy értekezleten vagyok! Egész nap itt leszek az irodában. Jöjjön, amikor tud! Amikor lementem a földszintre, hallottam, hogy Jean éppen kigurul a Prelude-del a kocsibejáróról; aerobic órára ment. A két napilap a lábtörlőn hevert érintetlenül, mint mindig. Fölvettem az újságokat, kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy csésze kávét. A hűtőszekrény ajtajára egy magazinból kivágott kép volt odaragasztva: egy kocsi volt rajta. Amikor megnéztem, hogy milyen márka és típus, elmosolyodtam. Nem egy használt Ford Probe volt, hanem egy vadonatúj, meggypiros Mazda Miata. Stacy egy parányi mosolygó arcot rajzolt föléje. Szó sem lehet róla, drágám! Bementem a nappaliba, elhelyezkedtem a kanapén, és először a Washington Postot nyitottam ki. Hatalmas betűkkel hirdette a főcím: A TÖMEGGYILKOS SAJÁT KEZÉVEL VETETT VÉGET AZ ÉLETÉNEK AZ AUTÓPÁLYA MELLETTI PIHENŐHELYEN. Letettem a kávéscsészét. A cikk mellett ott volt égy fénykép Masonisról. Csak az arcát mutatta, régen készülhetett, Masonisnak kefefrizurája volt. Katonai fotó, állapítottam meg magamban, Vajon hogyan szerezte meg ilyen gyorsan a Post, tűnődtem. Így szólt a cikk: Tarron Pearson százados, a Virginiai Bűnügyi Nyomozások Irodájának munkatársa, és William Henderson, az FBI különleges ügynöke közös sajtónyilatkozatot adtak ki. Mr. Theodore Masonis, a jól ismert egyetemi tanár és Vietnam-szakértő tegnap este öngyilkosságot követett el egy autópálya melletti pihenőhelyen, Quanticótól északra. Mr. Masonist rendőrségi és katonai nyomozók próbálták megtalálni az utóbbi napokban; a Washingtonban és Virginia államban történt gyilkossági ügyek kapcsán (melyek közül Raymond Watkins tábornok, o légierő vezérkari főnökének meggyilkolása kavarta a legnagyobb port) szerették volna kihallgatni. Henderson ügynöktől megtudtuk, hogy „perdöntőnek minő-
sülő bizonyítékokat” találtak Mr. Masonis gépkocsijában; ezek alapján nem lehet kétséges, Mr. Masonis állt a bűnügyek hátterében. A közlemény nem határozza meg világosan a gyilkosságok lehetséges indítékát, de Henderson különleges ügynök hangsúlyozta, hogy Mr. Masonis a vietnami háború veteránja volt, és az utóbbi időben többször is a zavarodottság jeleit mutatta. Dr. Alphonse Coletta, a Virginia állambéli Danville közelében lévő Rolling Hill Szanatórium orvosa elmondta, hogy Mr. Masonis tegnap megjelent a szanatóriumban, és felvételét kérte. Dr. Coletta elmondása szerint Mr. Masonis az utolsó percben meggondolta magát, és távozott. Mr. Masonist öt órával később holtan találták. „Sajnálatos módon akkor még nem volt tudomásom arról, hogy Mr. Masonist keresi a rendőrség, ahogyan azzal sem voltam tisztában, hogy mennyire súlyos az állapota. Számos veterán katonához hasonlóan Mr. Masonis is egy értelmetlen háború áldozata” - mondta dr. Coletta. Az áldozatok személye is megerősíteni látszik dr. Coletta feltevését, miszerint Mr. Masonis cselekedetei valamiképpen összefüggenek vietnami élményeivel. Az összes áldozat, kivéve azt a néhány járókelőt, aki egy lakóhajó felrobbantása következtében vesztette életét, vagy vietnami nemzetiségű vagy háborús veterán. Ketten esnek az utóbbi kategóriába: Watkins tábornok és Warren Tippett ezredes. A cikk a következő oldalon folytatódott. Odalapoztam, és hamar megtaláltam, amire Burt utalt. Arra a kérdésre, hogy az FBI miért avatkozott be a nyomózásba, Henderson ügynök azt válaszolta: Charles Jensen alezredes, aki Tippett ezredes halála után átvette a nyomozás vezetését, és aki televíziós nyilatkozatban nevezte meg Masonist mint első számú gyanúsítottat, úgy döntött, hogy szükség van az FBI közreműködésére. Kérelmét jóváhagyták. Letettem az újságot. Nem is annyira dühös, mint inkább csalódott voltam és elkeseredett. Az FBI közbelépésére vonatkozó kérelem egyenesen Holmes tábornok irodájából érkezett, ebben
majdnem biztos voltam. Valószínűleg külső nyomás hatására, ami a kormányzat valamelyik tagjától származhatott. Üzenet értékűnek vehettem, hogy a nevem szerepelt a sajtónyilatkozatban. Semmi kétségem nem lehetett felőle, biztosan mesteri ügyességgel gondoskodtak arról, hogy valamiképpen nyoma legyen az aktákban, iratokon: Jensen alezredesnek is köze volt az ügy eltussolásához. Folytasd csak a kutakodást, közölte velem valaki, és elvágjuk a torkodat! Agyafúrt gazemberek. Pontosan tudják, hogy ha figyelmen kívül is hagyom a fenyegetéseiket, és tiltakozni kezdek, aligha hisznek majd nekem. Hiszen odaálltam a kamera elé, és ország-világ előtt elmondtam, hogy Masonis az első számú gyanúsított. Végül is mindent szépen elrendeztek. Mindenre gondoltak. Masonis bíróság elé állt, elítélték, az ügy lezárva. Még ezt a dr. Colettát is belerángatták a dologba, és rávették, hogy álljon elő valamiféle indítékkal. A Cao Dinh-i tragédia titokban marad, sikerült megőrizni az elnöki tekintélyt Vietnam elismerése sínen van, és az ettől függő dollármilliók sincsenek veszélyben. A hatalom, bizony, csodákra képes. Átfutottam a Washington Post cikkén. Lényegében ugyanaz állt benne, mint a másikban, azzal az egyetlen említésre méltó különbséggel, hogy a Times cikkírója azt is megemlítette: dr. Coletta Washingtonban is praktizál. A dohányzóasztalra dobtam az újságot, és éppen fel akartam állni, amikor észrevettem egy cikket az első oldal alján. HOLMES TÁBORNOK INDUL AZ ELNÖKVÁLASZTÁSON? NAGYGYŰLÉS A VIETNAMI EMLÉKMŰ ELŐTT. A rövidke írás arról tájékoztatott, hogy a ma délelőtt rendezendő nagygyűlést prominens személyiségek szponzorálják, és a cél: arra biztatni Holmes tábornokot, hogy vegyen részt az elnökválasztáson. Mintha olyan nagyon kellene győzködni, gondoltam magamban. Fölmentem az emeletre, tűzforró vízzel lezuhanyoztam, aztán gyorsan felöltöztem, írtam egy néhány soros üzenetet Jeannek, és nyolckor már ki is léptem a házból. Tupper tábornok csak fél tízre várt. Ez pedig azt jelentette, hogy van még időm a feladataim elvégzésére. Amikor kiálltam a garázsból, észrevettem egy fűzöld szedánt. Talán fél tömbnyire parkolt a házunktól. Még sohasem láttam ezt
a kocsit a környéken. A Merkle ház előtt állt A Merkle házaspár az előző héten elutazott Hawaiira. Elhajtottam a kocsi mellett. Jól láttam, hogy két férfi ül benne. Öltönyt viseltek. Jötték utánam, közvetlenül mögöttem haladtak. Egy újabb üzenet. Azt akarjuk, hogy tudjad: szemmel tartunk, és figyelünk, hogy akadékoskodsz-e még. Segítségre lesz szükségem. Megfogtam a mobiltelefont, és felhívtam Jonesyt. Éppen úton volt a Pentagonba. Lee viszont még ágyban volt. Egyik hívás sem volt hosszabb öt percnél. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, és Dorothy Tippett házához hajtottam. A szedán szorosan követett.
39 Egykori közös otthonukat, a szép rendben tartott, kétszintes házat North Springfield csöndes külső kerületében, Tippett odaadta Dorothynak. Odaszóltam telefonon, és Dorothy tudta, hogy jövök. Leparkoltam a kocsibejárón. A szürke autó továbbhajtott, U alakban megfordult, aztán megállt a járda mellett, velem szemben. Ennél egyértelmübben nem is csinálhatták volna. Szívem szerint odaintettem volna nekik, de végül nem tettem. Dorothy az ajtóban fogadott. Egyszerű fekete ruhát viselt, a szeme fel volt puffadva, finom metszésű arca elgyötört volt. Mintha öt évet öregedett volna azóta, hogy egy hónapja találkoztunk. Félresöpört néhány fekete hajszálat az arcából, és remegő ajkakkal rám mosolygott. - Ó, Charlie! - Összeölelkeztünk. Magamhoz szorítottam, és éreztem, hogy törékeny teste reszket. - Sajnálom, Dorothy - mondtam, és hátraléptem. - Gyere be, Charlie! Még mindig fogtam a kezét, amikor bementünk a nappaliba. - Jean olyan drága volt! És Stacy meg Tony is. A lányokat nagyon megviselte a dolog. És senki sem hajlandó közölni velünk semmit Tippről. Mármint arról, hogy megtalálták-e a testét. A pamlagon ülő férfira pillantottam, és halkan kőhintettem. Mindenféle papírok hevertek előtte a dohányzóasztalkán. Felállt.
- Jaj, milyen udvariatlan vagyok - mondta Dorothy. - Rupert, ő Charlie, Jean férje. Rupert nem úgy nézett ki, mint egy könyvelő. Napbarnított, erős, zömök férfi volt, haja sötét és hullámos. Arca bizalomgerjesztő volt, és amikor kezet ráztunk, barátságosan rám mosolygott. Erősen megszorította a kezemet. - Jean rengeteget segített Dorothynak - mondta Rupert. Nagyon köszönjük! Gyengéden néztem Dorothyra. - Olyan mintha családtag lenne, és imádjuk őt. - Én is - felelte Rupert. Nem védekezőén mondta, hanem inkább egyszerűen csak közölte a tényt. - Hogy vannak a lányok? - kérdeztem. - Hát hogy is lehetnének szegények? - sóhajtott fel Dorothy. Elküldtem őket iskolába. Nem akartak menni, de mégiscsak jobb, mintha itthon ülnek... Hátha elfoglalják magukat. - Elengedte a kezemet. - Jaj, milyen rossz házigazda vagyok. Kérsz egy kávét, Charlie? Vagy egy süteményt? Megráztam a fejemet. - Köszönöm, nem! Mindjárt mennem kell, jelenésem van a Pentagonban. Csak azért jöttem, hogy... Dorothy megmerevedett, mintha érezné, hogy mit akarok mondani. Odanyúltam, és a megfogtam a kezét. - Nem találták meg a holttestet. Sajnálom. - Volt egy kis lelki furdalásom, mert nem említettem a lábat. De úgy éreztem, ez túl sok lenne Dorothynak, és hamis reményekkel sem akartam kecsegtetni. Dorothy bólintott. - Van valami remény, hogy egy ilyen robbanás után találnak valamit? - kérdezte Rupert. - Esetleg, bár... nem tartom túl valószínűnek. - Megszorítottam Dorothy kezét. Rupert odalépett a nőhöz, és átölelte. Mozdulata gyengéd érzelmekről árulkodott. - De hát a temetés... - mondta Dorothy. - Muszáj, hogy… legyen valami. Egymásra néztünk Ruperttel. Egyikünk sem szólt semmit. - De legalább a gyilkos halott - mondta végül morogva Rupert. - Ez is valami. - Igen - feleltem. - Jó ember volt, Charlie - szólalt meg Dorothy. - Igen - mondtam ismét.
Dorothy kitörölt egy könnycseppet a szeméből. - Bocsáss meg egy pillanatra, Charlie! Néztük Ruperttel, ahogy kimegy a szobából. - Időre van szüksége - mondtam, és Rupertre néztem. - Ezt ön is biztosan tudja. - Persze - felelte a férfi. - Szeretem őt, de tisztában vagyok azzal, hogy nagyon hosszú ideig voltak együtt. És ami azt illeti, sajnálom, hogy nem ismerhettem a férjét. - Valószínűleg észrevette, hogy meglepődtem, mert hozzátette: - Le a kalappal az olyan ember előtt, aki így gondoskodik a családjáról. Kissé értetlenül néztem rá. - Dorothy megkapja, a nyugdíja felét. De Rupert a fejét rázta. - Nem! Nézze meg ezt! Odamentünk a dohányzóasztalhoz. Rupert fölemelt néhány összetűzött papírt. - Az életbiztosítása - közölte. - A lányok a kedvezményezettek. Dorothy nem is tudott róla. - Odaadta nekem az iratokat. Tegnap este itt volt a biztosítási ügynök, Mr. Abrams. Dorothy meg a lányok meg voltak döbbenve. Azt mondta az ügynök, hogy amint megkapják a halotti bizonyítványt, kifizetik az összeget. Belelapoztam a papírokba. - Maga sem tudta, ugye? Dorothy azt hitte, hogy magának esetleg elmondta. Megráztam a fejemet. Aztán észrevettem a számokat. - Bizony, le a kalappal előtte! A lányoknak soha nem lesz semmi gondjuk. Biztosítva van a továbbtanulásuk, a jövőjük. Sok probléma megoldódik így. Egy-egymillió a lányoknak. Csak anynyit mondhatok, hogy le a kalappal előtte. Amikor kijöttem a házból, a szedán még mindig ott parkolt az utca túloldalán. Egye meg a fene. Intettem nekik. Semmi válasz. A Pentagonba vezető úton Tippett járt az eszemben. Nem voltam meglepve. A maga módján Tippett nagyon szerette a lányokat. A szedán a Pentagonig követett. De amikor kiszálltam á kocsiból, és elindultam az épület felé, már senki sem jött utánam. Lehet, hogy azért, mert pontosan tudják, hová tartok. De az sem kizárt, hogy van egy emberük odabent, aki majd szemmel tart.
De az is könnyen lehet, hogy el akarták kerülni a bejáratnál tolongó riportereket, újságírókat, akik igyekeztek minél jobban elhelyezkedni a sorfalat álló fekete öltönyös biztonsági őrök mögött. Mi folyik itt? Először arra gondoltam, hogy az elnököt vagy az alelnököt várják, vagy pedig valamilyen külföldi méltóságot. Aztán észrevettem a bejárat felé tartó limuzinokat. A legelső lökhárítóján volt egy matrica. Megszámoltam a csillagokat. Négy. És ebben a pillanatban Holmes lépett ki az épület üvegajtaján, utána pedig népes kísérete. A biztonságiak szétrajzottak, és utat csináltak a tábornoknak. A riporterek ordítozva, egymás szavába vágva tették fel a kérdéseiket. - Holmes tábornok, tényleg bejelenti ma, hogy indul az elnökválasztáson? - Tábornok, eldöntötte már, hogy ki lesz az alelnökjelölt? - Tábornok, republikánus vagy demokrata színekben indul? Holmes elmosolyodott, meg sem állt, és csak intett egyet, miközben könnyedén azt válaszolta: - Nem nyilatkozom. - A riporterek továbbra is kiabáltak, és közben igyekeztek lépést tartani. Ahogy Holmes közeledett felém, leléptem a járdáról a gyepre. A tábornok sugárzó arccal nézett végig a tömegen. Talán két méterre lehetett tőlem, amikor megpillantott. Egy másodpercre megállt, az arcára fagyott a mosoly. Csak egy villanásnyi időre volt szüksége, a jég felolvadt, és Holmes masírozott tovább. Amikor a limuzinhoz ért, odahajolt az egyik szárnysegédjéhez, és súgott neki valamit. Aztán megfordult, királyi mozdulattal intett a biztonságiak által kordában tartott tömeg felé, és beszállt a limuzin hátsó ülésére. A legtöbb riporter eszelős sebességgel odarohant a saját kocsijához. Ajtócsapódásokat lehetett hallani, miközben Holmes kíséretének tagjai elhelyezkedtek a limuzinokban. A tábornok szárnysegédje mobiltelefonon beszélt valakivel. Megcsóváltam a fejemet, aztán elindultam a most már üres járdán. Alig tettem néhány lépést, amikor egy kéz nehezedett a vállamra. - Jensen alezredes? Megfordultam. A két férfi közül a magasabbik levette a kezét a vállamról, miközben zömök társa a zakója zsebébe csúsztatott egy mobiltelefont. Fölismertem őket: ezek követtek engem.
- Imádkozzanak, hogy én legyek az, mert különben nem azt követték, akit kellett volna! A magas férfi állkapcsa megfeszült. Kollégája meredten, bámult rám. - A tábornok úr szeretne beszélni magával - morogta a magas. Tétováztam. Erős kísértést éreztem, hegy elküldjem őket a pokolba. De az ember nem vitatkozik a Holmes tábornoktól érkezett parancsokkal. Bólintottam és követtem őket a limuzinhoz. A sötétített ablak halk zümmögéssel leereszkedett. Végigpillantottam a csillogó, fekete autók hosszú során. Egy-két riporter fura, kíváncsi tekintettel méregetett. Biztosan valami baromi fontos dologról lehet szó, ha ér annyit, hogy miattunk álljon az egész kocsisor, gondoltam. Holmes fejedelmi sörénye megjelent a kocsi ablakában, és a tábornok intett a fejével a két férfinak. Hátrahúzódtak. Holmes csak méregetett néhány pillanatig, a tekintetéből megvetés áradt. - Maga nem szokott engedelmeskedni a parancsoknak, alezredes? - szólalt meg végül. Igyekezett halkan beszélni, mintha attól tartana, hogy mások is meghallják. - De igen, uram! - Nem azt a parancsot adtam, hogy hagyja abba a nyomozást? Nagyot nyeltem. - De igen, uram! - Tagadja, hogy ennek ellenére folytatta? - Nem, uram! De Tupper tábornoktól kaptam rá parancsot, hogy... - A hátam mögött! - csattant fel Holmes. - Isten a tanúm rá, alezredes, maga már bebizonyította, hogy alkalmatlan a feladatra! Köszönje a jó szerencséjének, hogy nem állíttatom hadbíróság elé! Hihetetlen mázlija van, hogy megtalálták a gyilkost. - Elhallgatott, a vonásai hirtelen kisimultak. - Futni hagyom, alezredes, pedig alaposan benne van a feje a hurokban. Kábán bólintottam. Ha őrült lennék, most elkezdenék vitatkozni, mondván, még mindig túl sok megválaszolatlan kérdés van. De nem vagyok őrült. Valaki megszólalt a autó belsejében: - Tábornok úr, indulnunk kell!
Holmes bólintott. Felnézett rám. - Azt hiszem, nem találkozunk többet. Nem igaz, alezredes? - A hangja nyugodt, majdnem barátságos volt. Megráztam a fejemet. Az ablak zümmögve felhúzódott. . Agyrém, gondoltam magamban, miközben figyeltem, ahogy a konvoj lassan megindul. Ahogyan a bejárat felé mentem, észrevettem, hogy a követőimnek nyoma veszett. Odarohant hozzám egy hórihorgas, kecskeszakállas riporter. - Ugye, maga Jensen alezredes, aki... - Nem nyilatkozom - vetettem oda. Amikor beléptem az üvegajtón, eszembe jutott, hogy Holmesnak a szeme sem rebbent, amikor közöltem vele: Tupper tábornoktól kaptam engedélyt a nyomozás folytatására. Ez pedig azt jelenti, hogy már tudott róla.
40 - Öt perc! Öt perc múlva legyenek itt! - harsogta a telefonba: az elgyötörtnek tűnő alezredesnő Tupper tábornok irodájának előterében. - Még tíz doboz, és egy kézikocsi. Tíz. Nagy méretű. Letette a telefont, és miközben masszírozni kezdte a halántékát, észrevett engem. Előreléptem, és megmutattam a jelvényemet. - Jensen alezredes, Különleges Nyomozati Osztály.... Megszólalt a telefon. A nő rögtön felkapta. - Nem, mindenképpen nagy dobozok kellenek! Nem érdekel, honnan! Szerezze meg őket! - Lecsapta a kagylót, aztán fejcsóválva rám nézett. Hihetetlen. Szerintem ezek nem is értik, mit beszélek. És holnapra mindennek a helyén kell lennie. Hallott már ilyet? Reggel nyolcra. És csak egy órával ezelőtt szóltak nekünk. Együtt érzőn bólintottam. Az egyik sarokban két őrmester dossziékat pakolt ki egy iratszekrényből, aztán dobozokba rakták őket. Egy civil nő képeket szedett le a falról, és az egyik íróasztalra rakosgatta őket. Egy másik lány pedig elhelyezte a képeket egy dobozban. Egy ezredes dühödten csapkodta egy számítógép billentyűzetét, és közben halkan szitkozódott, megállás nélkül.
Így szóltam: - Fél tízre... De az alezredesnő elnézett a fejem fölött, és kiabálni kezdett. Nem, Madge, először az űrsiklókról készült képeket! Azonnal vigye át őket, hogy a lehető leghamarabb felkerüljenek a falra! A tábornok asztronauta, az isten szerelmére. - Kimerültén felsóhajtott, és ismét rám nézett. - Jensen alezredes fél tízre, jól mondom? Egy pillanat. Elszáguldott a folyosón. Madge hozzálátott, hogy kivegye a dobozból a korábban berakott képekét, és közben halkan dünnyögött. - Azt hinné az ember, hogy ilyenkor küldenek egy kis segítséget. Mégiscsak a vezérkari főnökről van szó. - Micsoda? - kérdeztem. - Mit mondott? Madge rám pillantott. - Tupper tábornok a légierő új vezérkari főnöke? - Nem tudta, uram? - Madge meglepettnek tűnt. - Holmes tábornok tegnap este jelentette be. Tupper tábornok a légierő új vezérkari főnöke. Jól hangzik, nem? Mindannyian nagyon izgatottak vagyunk, - Jöjjön, Jensen alezredes - szólított az alezredesnő egy pillanattal később. A folyosóról intett. Amikor elindultam feléje, enyhe rosszullét környékezett. Beterelt az irodába, aztán halkan becsukta mögöttem az ajtót. Tupper tábornok karba tett kézzel állt az íróasztala mellett, és tévét nézett. A riporter a várható bejelentésről beszélt; a háttérben a vietnami emlékművet és az előtte felállított színpadi emelvényt lehetett látni. Már korábban rájöttem, hogy Holmes ide tartott: a nagygyűlésre, amit azért tartanak, hogy rábírják a jelölés elvállalására. Tupper tábornok az egyik székre mutatott, aztán a távirányítóval levette a tévé hangját. Ahogy leültem, észrevettem, hogy az irodában dobozok vannak szétszórva mindenfelé; nyilvánvalóan a falakról eltávolított emléktárgyakkal, dísztáblákkal voltak teli. Tupper mosolyt erőltetett az arcára, és körbepillantott az irodában. - Amint láthatja, költözködés közben vagyok, alezredes! Odament az íróasztal mögött álló székhez. Lassan mozgott és lassan beszélt, mintha húzni akarná az időt. Halkan köhintettem. - Gratulálok a kinevezéséhez, uram!
Műmosoly. - Köszönöm, alezredes! - Meglehetősen váratlan volt, nem, uram? Tupper szótlanul nézett rám. Előrehajolt, és fölemelt egy irattartót az íróasztal sarkáról. - Látta az FBI-jelentést Watkins tábornok haláláról, alezredes? - Fogalmam sem volt arról, hogy az FBI hivatalosan nyomozást végez az ügyben, uram! - Elhallgattam. - Csak a ma reggeli újságokból tudtam meg. - Igen. Nos, a bizonyítékok Masonis ellen meglehetősen egyértelműek, nem igaz? De hát ezzel ön is tisztában van, ugye, alezredes? Bólintottam. Kinyitotta az irattartót. - A kés, a robbantáshoz szükséges kellékek... - Tudom, uram! Én is ott voltam. Tupper becsukta az irattartót, és az íróasztalra dobta. Farnsworth igazgató úr közölte velem, hogy az FBI lezárja az ügyet. Nem szóltam semmit. - És a területileg illetékes rendőrség is így döntött. Tájékoztattam az igazgató urat, hogy a légierő sem foglalkozik tovább az üggyel. - Sokatmondó pillantással nézett rám. Tökéletesen kifejezéstelen arccal néztem rá, és ezért még erőlködnöm sem kellett. A Holmesszal folytatott beszélgetés után Tupper már nem tudott meglepetést okozni. Tupper odacsúsztatta elém az irattartót. - Holnap reggelre kérem a jelentését, amiben megerősíti a szövetségi nyomozás eredményeit. Összeszorított szájjal néztem az FBI-jelentésre. Mégsem mozdultam, hogy fölvegyem. Nyugalmat erőltetve magamra, így szóltam: - Hadd utaljak egy korábbi beszélgetésünkre, tábornok úr! Cao Dinh, a halott hadifoglyok, emlékszik? - Az ügy lezárult, alezredes! - Nagy a valószínűsége annak, uram, hogy nem Masonis tette. - A szentségit neki! Ne legyen ostoba, Jensen! - Tegnap este valaki felgyújtotta Masonis házát. Tupper dühödten rábökött a jelentésre. - Gázszivárgás volt! - És gondoljon a katonákra! Húsz évvel ezelőtt cserbenhagytuk azokat a szerencsétleneket.
- Fogja be a száját, Jensen! - ordította Tupper. Néhány másodpercig dühödten meredt rám, aztán megenyhültek a vonásai. Nézze, a katonák halála nagyon sajnálatos! Higgye el nekem, hogy én is szeretném megtudni az igazságot! De pragmatikus ember lévén, tisztában vagyok azzal, hogy vannak olyan kérdések, amelyek jobb, ha megválaszolatlanul maradnak. A tegnapi beszélgetésünk óta bizonyos, hm, információk a tudomásomra jutottak. A további nyomozás... - Nagyot nyelt, a megfelelő szavakat kereste. - A további nyomozás jóvátehetetlen károkat okozna az országnak és a hadseregnek. Holnapra kérem a jelentését, és a nyomozás lezárására vonatkozó javaslatát. Megértette? Ernyedten dőltem hátra a székemben. Nem is tudom, mire gondoltam. Tupper nem véletlenül kapott négy csillagot: igazi politikus. - Uram, önnek semmi szüksége sincs az én jelentésemre! - Ez parancs, alezredes! Maga a nyomozást vezető tiszt. Holnap reggel az íróasztalomon legyen a jelentés, amiben lezárja az ügyet. Lassú mozdulattal fölvettem az irattartót az asztalról. - Akkor végeztünk is, uram? Tupper egyenesen a szemembe nézett. - A következő két évben én irányítom a légierőt, alezredes! Hallgattam. - Gondoltam, érdekli, hogy megnéztem a személyi anyagát, Jensen. Kiváló. Jó esélye van arra, hogy hamarosan előléptetik... Lassan hátradőlt, összekulcsolta a kezét, és várakozóan nézett rám. Nyers megvesztegetési kísérlet, a legkevésbé sem kifinomult módszerekkel. Vajon Holmes van a háttérben?, tűnődtem magamban. Tartsd a szádat. Jensen, és örülj az ezüst sasoknak! Bólintottam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem mondok semmit. A tévé képernyőjére esett a pillantásom. - Érdemes elgondolkoznia rajta, Jensen! Nézze csak, úgy látszik, hogy kezdődik! A képernyőn megjelent Holmes: éppen kiszállt a limuzinból. Lassú léptekkel ment az emelvény felé, mosolyogva integetett a tömegnek. Ragyogóan festett elegáns egyenruhájában. A kamera a tömegre váltott. Vidám és minden valószínűség szerint éljenző sokaság. Közelről mutattak egy fiatal nőt; kisgyermeket tartott a kezében, arca ragyogott a boldogságtól. Miközben a kabátja haj-
tókájára tűzött jelvény szövegét próbáltam kibetűzni, Tupper tábornok megszólalt: - Holmes bejelenti, hogy a hét végén lemond az egyesített vezérkari bizottság elnökének tisztéről. - Ilyen hamar? Tupper bólintott. - A vén nyavalyás végül is úgy döntött, hogy indul az elnökválasztáson. Hova a fenébe tettem a távirányítót? Megcsóváltam a fejemet. Holmes nem vesztegeti az idejét, az biztos. Elindultam az ajtó felé, de megálltam. - Tábornok úr? - Mit óhajt még, alezredes? - kérdezte Tupper ingerülten. A távirányító már a kezében volt. - Tévedett, uram - mondtam halkan. - A négycsillagos tábornokok is kaphatnak előléptetést. Amikor kijöttem az irodából, Holmes hangja harsogott a téléből. Odakint, az előtérben változatlanul nagy volt a sürgés-forgás, de valaki még a televíziót is bekapcsolta. A pakolás, rendezgetés közben a képernyőt nézték az emberek. Odaléptem a tévé elé, hogy belehallgassak Holmes beszédébe. Holmes tábornokot kiváló retorikai képességgel áldotta meg a sors. Beszéde megindító, felkavaró volt: a hazafiság, a szenvedély és az ígéretek ügyes keveréke volt. Számos népszerű, és populista témát érintett. Kevesebb kormányzati beavatkozás, kevesebb adó, több rendőr, több munkahely. A lista végtelennek tetszett. A Medal of Honor ott virított a mellkasán, Holmes bátorságát, hősiességét hirdette, és persze szépen gyűjtötte a szavazatokat. Beszéde végén Holmes kitárta a karját, és örömmel sütkérezett az éljenző, rajongó tömeg szeretetében. Fantasztikus beszéd volt, szögeztem le magamban. Tudtam, hogy az Amerikai Egyesült Államok következő elnökét látom. Ezután egy riporter jelent meg a képernyőn, egy közismert politikai szakíró társaságában, aki arról kezdett beszélni, hogy Holmes milyen eredményekre számíthat a legutóbbi közvélemény-kutatási adatok alapján. - Nyolcvan százalék, Tim! Hihetetlen! Szerintem nyugodtan kihirdethetnék a győztest, és megtarthatnák a beiktatási ceremóniát.
- Nagyon úgy látszik, Jake! Mindannyian tudtuk, hogy indulni fog az elnökválasztáson, de a bejelentés mégis váratlan volt. Taktikai húzás talán? - Politikai villámháború, Tim! Csak néhány hónap múlva lett volna esedékes a bejelentés, amikor Holmes tábornok elnöki mandátuma, az egyesített vezérkari bizottság élén, lejár. De katonaember lévén, a tábornok pontosan tudja micsoda hatása van egy váratlan, előre ki nem számítható lépésnek. És ez a nagygyűlés volt a tökéletes díszlet. Támogatóitól körülvéve, a vietnami emlékmű előtt. Csöppet sem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Holmes az első perctől kezdve így tervezte. Alaposan feladta a leckét a többi jelölteknek, akik most törhetik a fejüket azon, hogy milyen stratégiai lépéssel tudják esetleg ellensúlyozni Holmes váratlan hadbaállását. - Mondja, Jake, mi a véleménye arról a pletykáról, hogy Holmes azt tervezi: személyes vagyonából ötvenmillió dollárt áldoz a kampányra? - Minden további nélkül elképzelhető. De az a gyanúm, hogy nem lesz rá szüksége. - Ha jól sejtem, önnek nem sok kétsége van afelől, hogy ki nyeri majd a választást - mondta a riporter. - Azt hiszem, most Marsháé a szó. Roger Walsh, Holmes kampányfőnöke áll a mikrofonja előtt. Marsha... A kép egy csinos nőre váltott, aki mellett egy meglepően fiatal, szélesen vigyorgó férfi állt. Felismertem: ő irányította a jelenlegi elnök fölöttébb sikeres kampányát. A jelek szerint a lojalitás nem tartozik Roger Walsh jellemző vonásai közé. Bár kétségtelen: Holmesnak körülbelül félmilliárd dollárral több pénze van, mint az elnöknek. Rettentő fáradtnak éreztem magam. Az alezredesnőre pillantottam, aki éppen visszatért az íróasztalához. - Csak kíváncsiságból kérdem, önök mikor tudták meg, hogy a tábornok ezt a bejelentést teszi? - Ma reggel. De azt hiszem, hogy Tupper tábornok tegnap este kapott egy telefont. - Ki váltja fel Holmes tábornokot az egyesített vezérkari bizottság elnöki székében? - Nem címeztem senkinek a kérdést. - Williams tengernagy - válaszolta az alezredesnő.
Holmes bábja. Ebben nincs semmi meglepő. Bólintottam, és megint a tévére pillantottam. A kamera a tömeget pásztázta, de én nem az embereket néztem. Csak a fekete gránitfalat láttam a háttérben. A fekete kőbe vésett huszonhárom névre gondoltam. Kisétáltam, mielőtt még valami olyat mondanék, amit aztán megbánok. Úgy számoltam, hogy másnap délután ötig van időm, akkortól számíthatok arra, hogy fölmentenek a beosztásomból. Ha nem alszom, akkor talán harminc óra. Megálltam egy nyilvános telefonnál a Pentagon legalsó szintjén, a metróállomáshoz vezető mozgólépcső közelében. Figyeltem a járókelőket, de csak azokat, akik nem viselnek egyenruhát. Ha valaki követ, biztosan civilben van. De túlságosan nagy volt a tömeg, és úgy látszott, senkit nem érdeklek különösebben. Dr. Alphonse Colettát a washingtoni telefonkönyvben találtam meg. A titkárnője közölte, hogy a doktor úr ugyan bent van, de egész nap betegeket fogad. Talán majd a jövő héten. Azt mondtam neki, hogy a washingtoni rendőrség gyilkossági csoportjának a nyomozója vagyok, és csak néhány kérdést szeretnék föltenni a doktor úrnak. Megadtam Lee nevét; arra gondoltam, hogy egy helyi rendőr talán nagyobb súllyal bír. A titkárnő megkért, hogy várjak. - Tizenegy óra körül a doktor úr tud magára szánni néhány percet - mondta, amikor ismét jelentkezett. Az órámra pillantottam. Az kevesebb, mint egy óra mostantól. Oda kell mennem először. Lee-t a rendőrségen értem el, ott várta a hívásomat. Elsétált mellettem egy ismerős férfi, de nem is nézett rám. Egy perccel később ráléptem a lefelé vezető mozgólépcsőre. A vonaljegy-automatánál nézegetni kezdtem a jegyárakat, aztán komótosan aprópénzt keresgéltem a zsebemben. Miután a gép kiadta a jegyet, a metrótérkép elmélyült tanulmányozásába fogtam. De egy pillanatra sem néztem körbe. A közeledő metrószerelvény zaját hallva, elindultam a bejárati forgókereszt felé. Mint általában, a délelőtti forgalom most is meglehetősen gyér volt, talán ha harminc ember várt a metróra, a fele egyenruhás. A
jegyellenőrző masina beszippantotta a jegyemet, és kimentem a peronra. A metrószerelvény lassan begördült, aztán lefékezett. Tétován, határozatlanul álldogáltam a peronon. Megszólalt a csengő, az utolsó figyelmeztetés a beszállásra. Rohanni kezdtem a metrókocsi ajtaja felé. Kiabálás, dulakodás és lökdösődés zaját hallottam a hátam mögött. - Hé, miszter! A pénztárcám! Elvette a pénztárcámat! Hékás! - Engedjen el! Nem vettem el semmit. Az úristenit neki! Engedjen már el! - Ne mozduljon! Rendőr! Rendőr! Már jönnek! - Maga megőrült! Vegye le rólam a kezét! Maga nem tudja, mit csinál, ember! Én nem nyúltam a pénztárcájához. Beléptem a majdnem teljesen üres metrókocsiba. Az ajtók sziszegve becsukódtak. Leültem. A velem szemben ülő haditengerészeti százados megszólalt: - Vajon mi történhetett? - Valami pénztárca miatt kiabáltak - mormogta egy asszony. - Elég idegesnek látszik a fickó - állapította meg a százados. - Nem úgy néz ki, mint egy tolvaj - vélekedett az asszony. Túl jól van felöltözve. - Sohasem lehet tudni - mondta a százados. Elindultunk. Hátranéztem. Egy szőke meg egy fekete férfi lefogtak egy jól öltözött férfit, aki láthatóan üvöltözött velük. Ahogy kigördültünk az állomásról, a jól öltözött férfi megpördült. Mintha pontosan engem nézett volna. Hátradőltem, és lehunytam a szememet.
41 A McPherson Square az ötödik megálló volt. Kisétáltam a zajba, verőfénybe, hőségbe és szmogba. Északi irányba indultam el. Alig mentem egy háztömbnyit, amikor valaki dudálni kezdett. - Charlie! Hé, Charlie! - Mellém gurult egy autó, és lefékezett. Odamentem, és beszálltam az utasülésre. - Senki nem követte? - kérdezte Lee.
- De igen, egy férfi. Webster és Jonesy feltartóztatták, amíg én meglógtam. - Elmosolyodtam. - Most biztosan magyarázza a bizonyítványát a főnökeinek. - FBI? - Biztos vagyok benne. - Nagyszerű. Utálom azokat a kölniszagú primadonnákat. Lee hátrapillantott a válla fölött, aztán bevágott egy taxi elé. Éktelen dudálás a hátunk mögött. Lee mutatott valami csúnyát a taxisnak. Benyúlt a zakója zsebébe, elővett egy jegyzettömböt, és odaadta nekem. - A cím és a telefonszám, amit kért, az utolsó lapon van. Lemásoltam. - Éppen indulni készültem, amikor megjelent a főnököm. Mondtam neki, hogy egy darabig még nem akarom lezárni az ügyet. Előadtam a szokásos szöveget arról, hogy vannak még nyitott kérdések. Megemlítettem a tüzet Masonis házánál. - Lee megcsóválta a fejét, és közben grimaszba rándult az arca. - Rossz ötlet volt. Fitch százados berángatott az irodájába, bevágta az ajtót, és üvöltve közölte velem, hogy a parancs az parancs. Nagyon világosan a tudtomra adta, hogy hacsak nem akarom járőr szolgálatban találni magam, akkor azonnal zárjam le az ügyet. Mit mondjak, majd szétrobbant a dühtől, és ez nagyon fura. Fitch százados ritkán szokott kijönni a sodrából, általában nagyon nyugis. - Nem mondta meg, hogy ki van a háttérben? - Á, dehogyis! És eszem ágában sem volt megkérdezni, inkább gyorsan leléptem. - Nem érdekes. Valószínűleg úgysem tudja. A taxi hirtelen dudálva megelőzött minket, Lee tudomást sem vett róla. - Visszaüt ránk, ha sokat kérdezősködünk. - Tudom. - Lehet, hogy csak kicseszünk magunkkal. - Lehet. - Úgy helyezkedtem el az ülésen, hogy szembefordulhassak Lee-vel. - Harry? - Tessék. - Bármikor kiszállhat. Lee megvonta a vállát. - Gondolom, igen. Van azonban egy apró kis probléma. - És pedig?
- Koreai vagyok. - Látta, hogy nem értem. - Tudja, tartozom Tippett ezredesnek. Mázlim volt, hogy megmentette az életemet. Ne felejtse el, én is ott lehettem volna azon a hajón. Megcsóváltam a fejem. Lám, a fesztelen, könnyed viselkedés megtévesztő is lehet. Behajtottunk a rózsaszínben és sárgában pompázó, hatalmas kétszintes épület parkolójába. A város bármelyik másik pontján nagyon feltűnő lett volna ez az avantgarde stílusú épület. De nem itt. A Dupont Circle a szabad lelkek, a hatvanas évekből itt maradt hippik és a homoszexuálisok menedéke volt. A bejárat tartóoszlopán lévő dísztáblán ennyi állt: Dupont Circle Pszichiátriai Központ. Dr. Coletta neve is ott volt, vagy tíz másik orvos neve mellett. Amikor besétáltunk a tejüveg bejárati ajtón, Lee felhorkantott. - Az az érzésem, hogy mindjárt beront Don Johnson, és nyakon csíp egy drogdílert. Átvágtunk a növényekkel teli előcsarnokon, amelynek rózsaszínű falait tengeri tájképek díszítették. - Úristen, de ronda! - mondta Lee utálkozva. - A rózsaszín állítólag megnyugtató - feleltem. - Az iroda szerintem a folyosó végén van. - Állj! - A barna hajú, apródfrizurás, amazon termetű ügyfélfogadó titkárnő fölemelkedett az íróasztala mögött, és drótkeretes szemüvegén keresztül ránk meredt. - Maradjanak ott, ahol vannak! Megálltunk az elegáns, de mégis meglepően diszkrét berendezésű várószoba közepén. Itt nem a hipermodern lakberendezési elvek érvényesültek: sötét faborítás a falakon, ízléses bútorok, és vastag, sötétkék szőnyeg a földön. Baloldalt súlyos mahagóni ajtó, rajta aranybetűkkel dr. Coletta neve. - Maguk újságírók? - szegezte nekünk a kérdést az ügyfélfogadó titkárnő. - Ha igen, hívom a biztonságiakat. - Nyugalom, hölgyem - felelte Lee, és a jelvényéért nyúlt Rendőrök vagyunk. - Ideszóltunk telefonon - tettem hozzá. A nő kicsit megnyugodott. - Ja persze! Lee hadnagy. - Rámeredt a jelvényére és az igazolványára, mintha tudná, hogy mit is
lát, aztán fényesen rámosolygott Lee-re, Az én jelvényemet szinte meg sem nézte. - Elnézést kérek, hadnagy! De ha tudná, hogy milyen telefonokat kapunk... és néhány újságíró ide is jött. Kénytelen voltam kidobni őket. Mindenki erről a gyilkosról beszél. Tényleg megölte azt a sok embert? - Azt mondják. Mennyit kell várnunk? - Ó, csak néhány percet! Foglaljanak helyet! - Káprázatos mosolyt küldött Lee felé. Miközben elhelyezkedett az íróasztala mögött, azt mondta: - Dr. Colettát rettenetesen bántja, ami történt. Úgy érzi, hogy meg kellett volna akadályoznia azt a sok szörnyűséget. - Fölemelt egy dossziét, és odalépett a három, fából készült iratszekrény egyikéhez. - A doktor úr nagyon sok vietnami veteránt kezel - folytatta egy pillanattal később. - Tulajdonképpen ez a szakterülete. Jó néhány veterán van odafönt. - Odafönt? - kérdeztem. A nő mosolygott. - Fent, a Rolling Hillsen. - A Rolling Hills kapcsolatban áll az állami veteránkórházakkal? - Nem, dehogy! Kizárólag magánkézben van. - Visszafordult Lee-hez. - Nem túl fiatal maga ahhoz, hogy hadnagy legyen? - Nem, nem hinném. - Lee kényelmetlenül fészkelődött a székén. - Én Jenny vagyok. Jenny McGerry. - Hm... én meg Harry - felelte Lee. Amikor az iroda ajtaja kinyílt, Lee szinte felugrott a székéről. Dr. Alphonse Coletta pontosan úgy nézett ki, mint egy pszichiáter. Ötven körüli, őszülő férfi, vékony, intelligens arccal és ápolt kecskeszakállal. Már csak egy szemüveg hiányzott. Elsétált mellettünk, közben halkan beszélt egy félénk kis emberhez, aki ezerdolláros öltönyt viselt. A doktor észrevett minket, és megállt. - Doktor úr! - szólalt meg Jenny. - Az úr Lee hadnagy, a másik úr pedig... - Jensen alezredes - mondtam. - A légierő Különleges Nyomozati Osztályáról. Parányi mosoly. - Maga az a katonai nyomozó, akit az újságokban is említettek. Bólintottam.
Coletta a félénk ember felé fordult. - A jövő héten találkozunk, Mr. Steen! Mr. Steen elmosolyodott, meghajtotta a fejét, aztán sietős léptekkel kiment. - Kénytelenek leszünk rövidre fogni, uraim - közölte velünk a doktor úr. Bevezetett minket az irodájába. Bár volt odabent egy pamlag is, Coletta a biliárdasztal méretű íróasztalával szemben lévő két támlás székre ültetett le minket. - Már mindent elmondtam az FBI-nak - jelentette ki. - Nem hiszem, hogy bármi új információval tudnék szolgálni. Minek köszönhetem a látogatásukat? Azt hittem, hogy a nyomozást már lezárták. - Csak néhány rutinkérdést szeretnénk feltenni, doktor úr. Lee elővette a jegyzettömbjét. - Tegnap délután egy bizonyos Jacobs nővér betelefonált hozzánk, és beszámolt Mr. Masonisról. Bólintás. - Sally. - Azt mondta, hogy Masonis beszélni szeretett volna az ön egyik páciensével, Mr. Hansonnal. De ön azt nyilatkozta, hogy Masonis fel akarta vetetni magát a szanatóriumba. - Ó, értem már, honnan ered a félreértés! - Coletta, kecskeszakállát simogatva, hátradőlt. - Elnézésüket kell kérnem! Ha pontosan tudom, mit mondott önöknek Sally, akkor szóltam volna neki, hogy hívja fel önöket, és tisztázza a félreértést. Sally látta a riportot a tévében, és izgalmában összekeverte Mr. Masonist azzal az illetővel, aki nagyjából ugyanabban az időben érkezett a szanatóriumba. Azt hiszem, ez érthető is, tekintettel a körülményékre. Előrehajoltam. - Doktor úr, ön azt állítja, hogy Masonis egyáltalán nem akart beszélni Mr. Hansonnal? - Pontosan. - Elmosolyodott, és megvillant tökéletesen szabályos fogsora. - Mondja, doktor úr, ki ez a másik ember? - tette fel a kérdést Lee. - Tudja, akit Jacobs nővér összekevert Masonisszal! Coletta széttárta a karját. - Számos támogatóink egyike. Egy nagyon jómódú és nagyon nemes lelkű ember, aki komoly összegekkel járul hozzá jó néhány betegünk kezelésének költségeihez. De egyben olyan ember is, aki ragaszkodik a diszkrécióhoz. Nem szeretné, ha jócselekedetei nyilvánosságra kerülnének.
- Aha - jegyezte meg Lee szárazon. - Azt tudja, doktor úr, hogy Jacobs nővér hívását rögzítettük magnószalagra? - Hanyagságnak tartanám, ha nem így tettek volna, hadnagy! - Akkor jobb, ha tudja, hogy Jacobs nővér a leghatározottabban azt állította: ő küldte el Masonist. - Nem Mr. Masonis volt, hadnagy! - Coletta könnyedén, mosolyogva válaszolt. Lee állkapcsa egy pillanatra megfeszült, aztán a hadnagy lassan nagyot sóhajtott. - A szalagon Jacobs nővér azt mondja, hogy elküldött egy férfit, aki szerinte Masonis volt. Nem engedte meg neki, hogy beszéljen Hansonnal, mert nem volt hozzá engedélye Hanson édesanyjától. - Nagyon különös. - Coletta összeillesztette a két kezét, és sikerült értetlen kifejezést erőltetnie az arcára. - Fogalmam sincs, miért mondott ilyet Sally. A támogatónk természetesen beszélhetett Mr. Hansonnal, ahogy néhány más beteggel is, akiknek a kezelési költségeihez hozzájárul. - Megcsóválta a fejét. - Sally még fiatal, könnyen izgalomba jön, és hajlamos arra, hogy összekeverje a dolgokat. De én jelen voltam a támogatónk és Mr. Masonis érkezésekor is. Biztosíthatom önöket, hogy Mr. Masonis rendkívül zaklatottnak tűnt. Egyébként csak az intézet szolgáltatásai felől érdeklődött. - Nyíltan, őszinte arccal nézett ránk. Tudtam, hogy hazudik, Lee is tudta, és bizony Coletta is tudta, hogy mi tudjuk. De a jelek szerint egészen biztos volt abban, hogy képtelenek lennénk bizonyítani. Sejtettem, hogy miért, de azért megkérdeztem. - Doktor úr, megadná nekünk Jacobs nővér telefonszámát és lakcímét? - Coletta megrázta a fejét. - Talán gondot jelent? - Természetesen megadhatom maguknak - felelte -, de nem mennek vele sokra. Sally szabadságot vett ki. Ha jól tudom, ma reggel repülőre ült, és elutazott. - Közölte, hogy miért és hová ment? Határozott fejrázás. - Nem, nem emlékszem rá! - Sejtettem - dünnyögte Lee. Coletta, arcán műmosollyal, úgy tett, minta nem hallotta volna. - Mikor jön vissza? - kérdeztem. - Nem mondta. - Coletta az órájára nézett. - Nézzék, uraim, ezeket a kérdéseket már a szövetségi ügynökökkel is tisztáztuk.
Talán föl kellene venniük velük a kapcsolatot! Ma még sok páciensem van. - Még néhány kérdést engedjen meg - kértem. - Azt hiszem, már elég időt szántam önökre, uraim! - Brady Hanson. Pontosan mi a baja? Coletta rám nézett, és hosszú pillanatokon keresztül nem vette le rólam a tekintetét. Azt hittem, hogy az orvos-beteg viszonyra való hivatkozással megtagadja a választ. De végül megvonta a vállát, és azt mondta: - Petechialis vérzés következtében súlyos agyi katasztrófa történt. A sérülés általános, bár a frontális lebeny különösen súlyosan károsodott. Ennek eredményeképpen Mr. Hanson krónikus rendellenességekben szenved, megemlíthetem egyebek mellett az amnetikus tüneteket és a hallucinációkat, illetve az általános értelmi funkciók határozott visszaesését. - Ugyan már, doktor úr - szólalt meg Lee gúnyos hangon, - Mondja ezt el nekünk érthető, emberi nyelven! Coletta csak hűvös pillantásra méltatta Lee-t. - Laikusok számára is érthetően úgy fogalmazhatnám, hogy Mr. Hanson nagyon komoly fejsérülést szenvedett, ami gyógyíthatatlan károkat okozott az agyában. Valószínűleg ismerős maguknak az a jelenség, amikor a bokszoló kábán tántorog a kapott ütésektől. - Hogyne, láttunk már ilyet. - Na. - hát próbálják így elképzelni. - Coletta ismét az órájára nézett. - Azt mondta, hogy Hanson amnetikus tüneteket produkál mondtam. - Ez azt jelenti, hogy amnéziás? A pszichiáter ingerülten sóhajtott fel. - Igen, alezredes! Az ilyen esetekben ez tipikusnak mondható. Mr. Hanson csak a sérülés előtti eseményeket, illetve a közelmúlt eseményeit képes felidézni egy-két rövid percre. A kettő közötti időszakból nem maradt meg semmi. Összevontam a szemöldökömet. - Tehát ön azt állítja, hogy Mr. Hanson nem emlékszik semmire, ami a sérülése óta történt, viszont fel tudja idézni, mondjuk, sráckorának eseményét? - Így van. - Tudja, hogy mikor sérült meg? - Minden valószínűség szerint nem sokkal azután, hogy lelőtték a gépét. A parasztok meg a katonák, akik megtalálták, rettene-
tesen megverték. Itt érnek véget az emlékei, logikusnak tűnik tehát, hogy ékkor történt a sérülés. Lee megköszörülte a torkát. - Mennyi időt töltött Mr. Masonis a Rolling Hill Szanatóriumban? Coletta flegmán vállat vont. - Nem sokat. Körülbelül tíz percet beszéltünk. És néhány perccel azelőtt érkezett, hogy, beszélgetni kezdtünk. - Felállt. - Most már tényleg be kell fejeznünk! Mi is felálltunk. Coletta gyorsan megkerülte az íróasztalát, odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Megálltam az ajtóban. - Doktor úr? - Mit óhajt még? - Csak kíváncsi vagyok. Ha jól értem, Mr. Hanson semmire sem emlékszik a fogságba kerülésével és a szökésével kapcsolatban. Coletta automatikusan simogatni kezdte a szakállát. - Így van. - Gyorsan kilépett az előtérbe. Követtem őt, és azon tűnődtem, hogy vajon megint hazudott-e a doktor úr. Odaértünk a kocsihoz. Lee betette a kulcsot a zárba. Nekitámaszkodtam az ajtónak, ujjammal a kocsi tetején doboltam, és az a régi mozifilm járt az eszemben, amelyik Holmes szökéséről szól. Abban egészen biztos voltam, hogy a filmben Hanson nem volt elmebeteg. Lee rám nézett a kocsi teteje fölött, és látta, hogy nagyon töröm valamin a fejemet. - Mi a helyzet, Charlie? - Mondja, Harry, ha meg akarna szökni egy vietnami hadifogolytáborból, magával vinne egy katonát, aki mentális problémákkal küszködik? Lee hunyorgott. - Az holtbiztos, hogy nem. Őrültség lenne. Nem akartam szójátékkal jópofáskodni. - És azt tudjuk, hogy Holmes tábornok nem őrült. - Igen. Gondolom, megvolt rá az oka... - Lee megcsóválta a fejét. - Bár kutya legyek, ha tudom, hogy mi az. Az órámra néztem. - Mindjárt ebédidő van. - Aha. Sokatmondó pillantással néztem rá. - Jenny valószínűleg ráér. - Na, álljon meg a menet, Charlie!
- Látta azokat az iratszekrényeket Jenny íróasztala mögött? - Igen. - Elmondom, mit kellene csinálnia.
42 Lee, amikor egy perccel később kijött az épületből, nem látszott valami jókedvűnek. Arckifejezéséből tudtam, hogy Jenny elfogadta a meghívást. - Pinocknál találkozunk, miután végeztem - mondta. - De maga fizeti az ebédet, Charlie! - Rendben. - Meg a taxit. És a borravalót is. Készségesen bólogattam, aztán beültem a kocsiba, és elhajtottam. Pinock irodája Fairfaxben volt. De a Watergate alig tíz percre volt, a New Hampshire Avenue végén. Felhívtam a számot, amit Lee-től kaptam. Egy nő vette föl a telefont. Közöltem vele, hogy ki vagyok. Kissé értetlennek tűnt, de azt mondta, menjek föl. Aztán felhívtam Jonesyt Talia lakásában. Talia vette föl a telefont. - Alezredes, azt akarom, hogy az emberei hagyják el a lakásomat - mondta rögtön. - Fáradt vagyok. Egy kis időre van szükségem. Azt akarom, hogy menjenek el! Most azonnal! - Természetesen, Talia, de ellenőriznünk kell, hogy nincseneke poloskák a lakásban... - Ted halott, alezredes! Az ügynek vége. Az FBI szerint öngyilkos lett. Lehetséges, hogy tényleg így van. Ki tudja? Én csak azt tudom, hogy nagyon fáradt vagyok. És azt akarom, hogy maga meg az emberei hagyjanak engem békén! Kérem! - Rendben van, Talia! Adja Jonesyt! Talia kiáltott a főtörzsőrmesternek. - Mondja meg neki, hogy menjenek el - ismételte nekem. Mielőtt válaszolhattam volna, Jonesy fölvette a másik telefont. - Halló, uram! Kattanás, Talia letette a kagylót. - Mi van vele, Jonesy? Jonesy hallgatott.
- Nem tud beszélni? - Nem. - Három perc múlva a kocsijában. - Letettem a telefont. Megálltam egy piros lámpánál, és beütöttem a számot. Jonesy nyomban felvette. - Mi van a nővel? - Nem tudom pontosan - felelte Jonesy. - Nem számított arra, hogy jövünk. Nagyon ideges volt, amikor megjelentünk. Nem akart beengedni minket. Azt mondta, hogy jöjjünk vissza később. Megfenyegettem, hogy felhívom Jowers ezredest, erre visszakozott. De furcsán viselkedik... zaklatott, ideges. Mintha rejtegetne valamit. - Mintha rejtegetne valamit? - Csak megérzés. Nem volt otthon, amikor megérkeztünk. Körülbelül tíz percet vártunk rá. Látnia kellett volna, milyen arcot vágott, amikor észrevett minket. Éppen szálltunk ki a kocsiból, és úgy bámult ránk, mintha a pokolba kívánna minket. Útközben a lakása felé többször is megpróbáltam felhívni, hogy szóljak neki. De nem volt otthon. - Elmondta, hogy hol volt? - Nem, uram! De néhány perccel az érkezése után valaki felhívta telefonon. Láthatólag nagyon felzaklatta, a hívás. - Hallotta, hogy ki hívta? - Nem. Rövid beszélgetés volt. Néhányszor azt mondta, hogy nem, aztán letette. - Nem lehet, hogy Masonis halála viselte meg? - Ki van zárva, uram - válaszolta Jonesy tárgyilagosan. - Már majdnem végeztek? - Néhány perc híján. - És? - Egyelőre nem találtunk semmit. És egyhavi fizetésemet rá, hogy nem is fogunk. Nem ebben a válaszban reménykedtem. - Az FBI-os fickóval nem volt semmi gond? - Nagyon dühös volt. Még hallani fogunk róla. És, uram, elmentem a légierő nyilvántartójába, fölvettem Swanson őrnagy anyagát. A hangjából arra következtettem, hogy talált valamit. A fülemhez szorítottam a telefont.
- Az utóbbi két évben Watkins tábornok szárnysegédje volt. - Ezt tudjuk. - De ezt megelőzően másfél éven keresztül egy másik négycsillagos szárnysegédje volt. . - Ki az? - Holmes tábornok. Hátradőltem, és a mobiltelefon sistergését hallgattam. Talia és Holmes. Kapcsolat ott, ahol nem kellene lennie. Dudáltak mögöttem. A lámpa már zöldre váltott. Szinte kótyagosan hajtottam át a kereszteződésen. A telefon még mindig sistergett a fülembe. - Uram? - Itt vagyok, Jonesy! - Az biztos, hogy Holmes tábornok neve gyakran fölmerül... Sokatmondóan elhallgatott, aztán megköszörülte a torkát. - Utánanéztem annak az ápolónőnek a Takli Légitámaszpontról. Akivel Holmesnak állítólag viszonya volt. Semmi. Gail Colsonnak hívták. Alezredesként ment nyugdíjba. Néhány éve halt meg rákban. Megházasodott, de gyereke nem volt. Felsóhajtottam. Ennyit érnek hát a pletykák. Na de mindegy, úgysem érdekes már! Holmes és Talia. Megcsóváltam a fejemet. - Megszerezte a listát Talia kimenő hívásairól? - Már elkészült, de még nem mentem el érte. - Szerezze meg! Aztán találkozzunk a Watergate-nél. Megadtam neki a lakás telefonszámát, - Mondja meg Websternek, hogy maradjon ott, és tartsa Taliát megfigyelés alatt. Van fényképezőgépe? - Odaadhatom neki az enyémet, de... - Jonesy finoman köhintett. - Az a gyanúm, hogy Webster nem a legmegfelelőbb ember erre a feladatra, hiszen... - Nézze, Jonesy, lehet, hogy meg akarja kefélni azt a nőt! De már elég nagyfiú ahhoz, hogy elvégezzen egy megfigyelési feladatot. - De ha Swanson őrnagy elmegy hazulról, és Webster követni kezdi a déli forgalomban... A nő észreveszi, ha Webster nem veszíti el rögtön.
- Oké, igaza van. Mondja meg Websternek, hogy húzza az időt a lakásban, amennyire csak lehet! Szóljon Jurgensnek meg Petersnek! Diszkréten kövessék a nőt! De mondja meg nekik, hogy ha elveszítik, kitekerem a nyakukat! Később majd beszélni akarok Taliával, és szeretném tudni, hogy hol van. - Negyvenöt percet kérek, uram! - Jonesy letette a telefont. Pontosan tudtam, hogy mit mutat majd a Talia kimenő hívásait rögzítő lista. Coletta állítása szerint Masonis csak néhány percet töltött a Rolling Hills Szanatóriumban. Tehát hacsak a gyilkos nem volt éppen ott (ami fölöttébb valószínűtlennek tetszik), nem volt elég idő ahhoz, hogy valaki értesítse a gyilkost, aki aztán odament a szanatóriumhoz, követte Masonist, és megölte a parkolóban. Hacsak nem Coletta maga tette. De meglehetősen abszurdnak tűnt a feltevés, hogy Coletta bepiszkítaná gondosan rendben tartott kezecskéit egy ilyen mocskos gyilkossággal. Tehát ha nincsenek poloskák a lakásban... Talia vajon ugyanazt az embert hívta föl előző este, aki megölte Watkinst... és Tippettet? Milyen kár érte, gondoltam keserűen. Gyönyörű, okos Taliának mindene megvolt. De hát miért? Holmes jutott az eszembe. Talia korábban a szárnysegédje volt. Kezdett kialakulni a kép. Jobbra fordultam a Virginián, aztán gyorsa balra a Watergate épületkomplexum felé. Behajtottam a Watergate Hotel földalatti garázsába, megmutattam a jelvényemet a parkolóőrnek, aztán leállítottam a kocsit egy látogatók részére fenntartott helyen. Fölmentem a lépcsőn egy szinttel feljebb, aztán az utcán a külföldi hangzású neveket viselő, drága üzletek mellett elsétáltam a szomszédos épület bejáratáig. Beszálltam a liftbe, hogy fölmenjek a hatodik emeletre. Megint Talia járt az eszemben: becsvágya, a drága holmik iránti vonzalma. Korábban észre kellett volna vennem, korholtam magamat. Negyvenes évei elején járó, levendulaszínű kosztümöt viselő nő nyitott ajtót. Fellépése magabiztos volt; irányításhoz szokott ember benyomását keltette.
- Jensen alezredes vagyok, és Ms. Hansont keresem. - Ms. Hanson vagyok, alezredes! Értetlenkedve néztem rá. De hát. Elmosolyodott. - Nyilván az édesanyámat keresi. Szólnom kellett volna, amikor telefonon beszéltünk. Ő nincs itt, de kérem, jöjjön be! Hamarosan hazaér. Azt beszéltük meg, hogy együtt ebédelünk. Beléptem a legnagyobb, legelegánsabb lakásba, amit valaha is láttam. Tudtam, hogy azon a környéken egy ilyen lakás ára jóval egymillió dollár fölött van. Ms. Hanson bevezetett a vajszínű nappaliba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a Theodore Roosevelt-szigetre. Leültem a pamlagra. - Kér inni valamit? - Köszönöm, nem. Csak néhány kérdést szeretnék föltenni. Ms. Hanson eligazgatta a szoknyáját, és helyet foglalt. Arcvonásai talán kissé túlságosan élesnek tűntek, ezért túlzás lett volna azt mondani róla, hogy gyönyörű, de kétségtelenül vonzó nő volt. Elkomolyodott az arca. - Azt mondta, hogy a fivéremről van szó. Köze van ennek ahhoz a férfihoz, a gyilkoshoz, aki beszélni akart vele a szanatóriumban? Anyám említette, hogy a rendőrök azt gondolták, az illető esetleg ide is eljön. Bólintottam. - Könnyen lehet, hogy azt gondolta: az ön fivére tud valamit. - Mondjuk mit? - Nem tudom. Abban bízom, hogy ön vagy az édesanyja segíteni tud nekem. Dr. Colettával már beszéltem. - Az az öntelt kuruzsló. - Grimaszba rándult az arca. - Egy szavát se higgye annak a sarlatánnak! - Azt hittem, hogy ő az egyik legjobb szakorvos azon a területen. - Ez a hír járja róla, de én nem hiszem. Évek óta próbálom meggyőzni az anyámat, hogy vigyük el onnan Bradyt. De ő nagyon odavan a doktor úrért. Szerinte Brady a lehető legjobb kezelést kapja. - De önnek más a véleménye? Ms. Hanson zord mosolyt villantott rám. - Mennyi ideje van, alezredes úr?
Hátradőltem, és kényelmesen elterpeszkedtem a kanapén. Amennyit csak akar. Kivett egy cigarettát a dohányzóasztalkán álló ezüstdobozból. Engem is megkínált, de köszönettel visszautasítottam. Egy sas alakú öngyújtóval gyújtott rá. Mélyet szippantott a cigarettából, aztán körbemutatott a nappaliban. - Hogy tetszik ez a lakás? - Nagyon szép. - Nem az anyámé. - Valóban? - A bútorok sem. - Értem. - És a Mercedes sem, amivel közlekedik. - Ühüm. - A rezsijét is fizetik, tisztességes havi járandóságot kap, orvosi, fogorvosi kiadásait is állják. És persze Brady kezelésének költségeit is a nagyra becsült dr. Coletta szanatóriumában. - Dühös mozdulattal ütögette bele a cigarettáját a hamutartóba. - Kíváncsi rá, hogy miért? Bólintottam. - Holmes tábornok miatt. - Rám függesztette a tekintetét. Most bizonyára azt gondolja, hogy nagyon hálátlan vagyok. - Biztosan megvan rá az oka. - Csak egy. - A bátyja? - Igen, a bátyám. Tönkreteszik abban a szanatóriumban. - A Rolling Hillsben. Bólintás. Újabb mély szippantás. - Holmes tábornok - aki akkoriban még Holmes őrnagy volt - ragaszkodott ahhoz, hogy Brady odakerüljön. Anyám és én rettentő boldogok voltunk. Úgy gondoltuk, Bradynek minden esélye megvan arra, hogy rendbe jöjjön. És ekkor jött Holmes ajánlata, hogy élete végéig gondoskodik az anyámról. Nagyra értékeltük a segítségét. Az első néhány évben úgy tűnt, hogy Brady állapota javul. Aztán, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, hirtelen rosszabbra fordult. Szinte egyik napról a másikra. Kérdezősködni kezdtem, korábban Bradyvel lehetett beszélgetni. Nem minden gond nélkül, de azért többékevésbé érthetően képes volt elmondani néhány mondatot, és tudott egyedül enni meg öltözködni. - Elnyomta a cigarettát. - Most kellene látnia őt. Alig tud beszélni. Nehezen ismer fel engem meg
az anyámat. Régebben szívesen elment sétálni, szerette nézni a televíziót. Most egész nap ül egy hintaszékben a sarokban, és csak a falat bámulja. - Azt mondja, hogy a változás egyik napról a másikra következett be? - Ezerkilencszáznyolcvanban, a Hálaadás ünnepén találkoztam vele. Jól érezte magát. Akkoriban a Pennsylvaniai Állami Egyetemre jártam. Amikor hazajöttem karácsonyra, drámaian visszaesett az állapota. Meg voltam döbbenve. Brady alig ismert meg engem. - Lehetséges, hogy a visszaesés a sérülések elkerülhetetlen következménye volt, és dr. Coletta nem tehetett semmit. Ezt állítja dr. Coletta is. De tíz évvel ezelőtt elvittem Brady orvosi anyagát néhány prominens orvosnak. A legtöbben azt mondták, hogy a visszaesés nem volt indokolt. A terápia hatására inkább javulnia kellett volna az állapotának. Nem értették, mi történhetett. Megpróbáltam kérni, hogy más orvosok is megvizsgálhassák Bradyt. Képzelheti, mi lett az eredmény. Dr. Coletta felhívta az anyámat, és azt mondta neki, hogy én nem bízom meg a véleményében. És ekkor akcióba lépett Holmes. Meggyőzte az anyámat, hogy rosszul látom a helyzetet, és túlzásokba esem. Anyám szent emberként tiszteli a tábornokot. Nélküle Brady meghalt volna Vietnamban. Attól félt, hogy Holmes hálátlannak fogja őt tartani, ezért ott hagyta Bradyt dr. Colettánál. Ha csak szóba hozom a témát, rettentő mérges lesz. Előrehajoltam. - Beszélt valaha önnek a fivére a hadifogsággal kapcsolatos élményeiről? Ms. Hanson elgondolkodott egy pillanatra. - Sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még tudott összefüggően beszélni, nem emlékezett semmire. Súlyos emlékezetkiesésben szenved. De amikor hallucinálni kezdett, mondott mindenféle őrültséget. Dr. Coletta azt állította, hogy nincs semmi értelme annak, amit beszél. - De mégis, mit mondott? Vissza tud emlékezni konkrétumokra? A nő megborzongott. - A javát nem lehetett érteni. Gügyögött vagy vinnyogott, nyüszített. De volt egy hallucinációja, ami többször is visszatért. - Majdnem elcsuklott a hangja. - Újraélte, hogy összeverik. Neveket üvöltözött. Vietnami neveket. Biztosan az
őrei vagy a kínzói voltak. Szörnyű volt... szörnyű. - Ms. Hanson fázósan összehúzta magát. - Másra nem emlékszik? - kérdeztem halkan. - Semmi olyat nem mondott, ami ismerősnek, érthetőnek tűnt önnek? Esetleg más foglyokat nem emlegetett? Bizonytalan fejbólintás. – De, egyszer. - Igen? Ms. Hanson mély levegőt vett. - Egyszer a visszatérő hallucinációk alatt. Brady többnyire olyan neveket és szavakat kiáltozott, amiket nem értettem. De ezúttal más volt a helyzet. - Lehunyta a szemét. A hangja megremegett. - Úgy tetszett, hogy szörnyű fájdalmai vannak. Elviselhetetlen... fájdalmai. - Kinyitotta a szemét, és rám nézett. - Egy nevet kiáltozott, újra meg újra. Az egyetlen amerikai nevet, amit valaha is hallottam tőle. - Ki volt az? - Holmes - felelte Ms. Hanson. - Azt üvöltötte, hogy Holmes.
43 Valahol a lakásban ütött egy óra. Ms. Hanson cigarettát tartó keze jól láthatóan megremegett. - Mikor jelentkeztek a hallucinációk? - Tizenöt évvel ezelőtt. - Egészen biztos abban, hogy a fivére Holmes tábornok nevét üvöltötte? - Igen. - És ez csak egyszer fordult elő? Bólintás. Cigarettájából hosszú füstcsík kígyózott a mennyezet felé. Az arcára szegeztem a tekintetemet. - Pontosan mikor? Emlékszik a dátumra? Ms. Hanson a hamutartóba ütögette a cigarettáját, közben homlokán elmélyültek a ráncok. Meglepve pillantott fel. - Akkor, Hálaadás ünnepén. Ezerkilencszáznyolcvanban. Igen, biztos vagyok benne. - Akkor esett vissza hirtelen az állapota?
Újabb bólintás. - Milyen kár! Brady már kezdett egészen jól lenni. - Elmondta valakinek? Colettának? Holmesnak? Ms. Hanson határozottan rázta a fejét. - Nem, Holmesnak nem! De dr. Coletta éppen ott volt. Rögtön nyugtatót adott Bradynek. Kiegyenesedtem ültömben, és hirtelen úgy éreztem, hogy kő van a gyomromban. Megszólalt a csengő. Elég volt csak rápillantanom Jonesy arcára, és máris tudtam, hogy valami baj van. Köszönetet mondtam Ms. Hansonnak, és megadtam neki a telefonszámomat. Megkértem, hogy hívjon fel, ha bármi fontos az eszébe jut. Azt is elmondtam, hogy jó néven venném az édesanyjától, ha jelentkezne, hátha hozzá tud még tenni valamit az elhangzottakhoz. Azt olvastam ki azonban a tekintetéből, hogy az anyja soha nem fog felhívni. Miközben a lift felé tartottunk, Jonesy azt mondta: - Telefonáljon be az irodába, uram! Martel hadnagy már jó ideje próbálja elérni önt, és nagyon zaklatottnak tűnik. Megnyomtam a lift hívógombját. - Miért? Jonesy nagyot nyelt, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Kinyílt a liftajtó. - Ugyan már, Jonesy - mondtam, miközben beszálltunk. Bökje már ki! - Talán jobb lenne, hogyha beszélne Martel hadnaggyal, uram! Ingerülten néztem rá. - Felmentették a P Direktorátus parancsnoki tisztségéből, uram - mondta halkan Jonesy. Jonesy kocsijából telefonáltam, ami Lee autójától néhány parkolóhellyel arrébb állt. Linda Martel hadnagynak olyan volt a hangja, hogy azt hittem, mindjárt elsírja magát. - Tupper tábornok nagyon mérges volt, uram! Kiabált. Azt akarta megtudni, hogy önnek milyen beszélnivalója volt dr. Colettával. Azt mondta, hogy közöljem önnel: azonnal hagyja abba a nyomozást. Azt is mondta... szóval azt is mondta, hogy találjam meg magát... és mondjam meg, hogy ön már nem vezeti a P Direktorátust.
- Nincs semmi baj, Linda! Nyugodjon meg, rendben? Hallottam, heg} szaggatottan veszi a levegőt. - Na, jobban van egy kicsit? - Uram, azt hiszem, fel kellene hívnia a tábornokot. Nagyon mérges volt, uram! Nagyon mérges. - Köszönöm, Linda! Ha megint telefonál, mondja meg neki, hogy maga szólt nekem. Rendben? Van még valami más? - Egy üzenet. Mrs. Moffitt-tól. Azt kéri, hogy hívja fel. - Watkins tábornok titkárnője? - Igen, uram! Nagyon izgatott volt. - Megvan a telefonszáma. Ennyi? - És többször hívta a felesége, uram! Azt mondja, hogy sürgős. Más nincs, uram! Homlokráncolva gondolkodtam. Vajon miért telefonált Jean? Köszönöm, Linda! Minden jót! - Először Jeant próbáltam meg felhívni, de foglalt volt. Ezután Mrs. Moffittot hívtam Watkins tábornok irodájában. Jowers vette föl a telefont. Mrs. Moffitt éppen elment ebédelni. Üzenetet hagytam. Aztán megint Jeant próbáltam hívni. Második csengetésre fölvette. - Mi újság, drágám? - kérdeztem. - Te jó isten, Charlie! Mi folyik itt? Valami bajba keveredtél? Nem válaszoltam rögtön. - Miért? - kérdeztem végül. - Tupper tábornok kétszer is keresett. Azt mondta, hogy azonnal hívd fel. Nagyon dühös volt a hangja. Charlie, mit csináltál? - Nézd, Jean, ezt most nem mondhatom el! De tudom, mit csinálok. Ne aggódj, jó? - Charlie? - Most nem tudok beszélni. Értsd meg, kérlek! Mennem kell! De próbálj meg ne aggódni! Hosszú hallgatás a vonal másik végén. - Akkor mondd meg, hogy ki van a furgonban! - Furgonban? Miféle furgonban? - Egy furgon parkol az utca túlsó oldalán. Néhányszor kilestem az ablakon, de nem száll ki belőle senki. Szerintem a házat figyeli. - Egy percig se aggódj miattuk! Engem keresnek. - Akkor tényleg bajban vagy. - Nem. Jean, minden rendbe fog jönni. Szeretlek! - Vigyázz magadra, Charlie - mondta Jean halkan.
Letettem a telefont. Gyűlöltem magamat, mert Jeannek aggódnia kellett miattam. De most már nem tudok semmit sem csinálni ez ellen. - Az FBI-osok megint ott vannak a házamnál, el akarnak kapni - közöltem Jonesyval. Aztán hátradőltem a kocsi ülésében, és az ablakon kibámultam a garázs betonfalára. Jonesy hitetlenkedve meredt rám, amikor rájött, hogy nem telefonálok többet. - Nem hívja fel Tupper tábornokot? - Minek hívnám fel? Azt a parancsot adná, hogy hagyjam abba a nyomozást. Minimum fenyítést kapok. - Igen, uram, de... - Jonesy, fel vagyok mentve. Jonesy nem szólt semmit. - Nem hittem, hogy ilyen hamar sor kerül rá. - Az órámra pillantottam. - Kevesebb, mint egy óra. - Mire utal, uram? - Nem telt el egy óra, és Tupper már tudja, hogy Colettánál jártam, és az FBI ismét akcióba lépett. - Komoran mosolyogtam Jonesyra. - Azt hiszem, Colettának nagyon jó kapcsolatai vannak. Na, megvan az a lista Talia kimenő hívásairól? Bólintás. Egy autó gördült le a rámpán, aztán csikorgó gumikkal lefékezett az egyik parkolóhelyen. Buggyos nadrágot viselő, punkfrizurás, tinédzserkorú srác mászott ki belőle, és ránk pillantott. Megvonta a vállát, és elindult a lépcső felé. - Talia telefonált, ugye? - kérdeztem mormogva. Újabb bólintás. - Megvan a szám, amit hívott? - Egy másik mobiltelefon. - A hátsó ülésen lévő dossziéra mutatott. Odanyúltam és felkaptam. Csak egyetlen lap volt benne. Jonesy aláhúzta a hívást. Tegnap este háromnegyed kilenckor. Percekkel azután, hogy Masonis felhívta Taliát. Bár tudtam, hogy mire számítsak, mégis szörnyű csalódottság járt át. - Ellenőriztette a barátjával, hogy kinek a számát hívta Talia? - Nem tudta megmondani. Nem helyi a szolgáltató. - Majd megkérjük Lee-t. - Kivettem a lapot a dossziéból, öszszehajtogattam, és betettem a zakóm zsebébe. - Az biztos, uram, hogy nagyon szeretnem tudni, miért csinálta.
Nem szóltam semmit. - Ismerve a nőt, vagy pénz, vagy hatalom. - Vagy Holmes. Jonesy lassan hátradőlt. - Hallgatom. Miután befejeztem, Jonesy egy teljes percen keresztül szótlanul bámult ki az ablakon. Aztán megcsóválta a fejét. – Uram, ez az ember elnök lesz. - Lehet. - Ön szerint Holmes tényleg rábírta. Colettát, hogy csináljon valamit Hanson agyával? Bólintottam. - Vagy lehet, hogy Coletta magától cselelfedett. Végül is mindegy, Coletta azért tette, amit tett, mert Hanson egyre jobb állapotban volt, kezdte visszanyerni az emlékezetét. Eszébe jutott neki valami Holmesról. - De ön azt mondta, hogy Hanson hallucinált. - Igen, de fogadni mernék, hogy van valami igazság a hallucinációiban. Vagy Coletta nem akart kockázatot vállalni. Valószínűleg azt tette, amit Holmes mondott neki. Egy biztos: az a szemét disznó csinált valamit. Különben mivel magyarázható Hanson drámai visszaesése nem sokkal az incidens után? - Egyre jobban elfogott a düh. - Istenem, micsoda aljas gazember! - Vajon mit csinálhatott? Lobotómiát hajtott végre? Elgondolkodtam. - Az törvénytelen. Nem tehetett olyasmit, ami ennyire nyilvánvaló. Amit felfedezne egy alaposabb vizsgálat. Szerintem gyógyszerezte. - Gondolom, Hanson kihallgatása csak időpocsékolás lenne. Bólintottam. - Különben Hanson már régen halott volna. - De vajon mit tudhatott Hanson, uram? Úgy értem, hogy mindketten hadifoglyok voltak. Holmes az életét kockáztatta, hogy magával hozza Hansont. Igazi hős. Veszettül káromkodni kezdtem. Jonesy értetlenkedve nézett rám. - Uram? Lehunytam a szememet. Megint formálódni kezdett a kép. Kissé homályos volt. Aztán egyre világosabb. - Igazi hős mondtam hirtelen, és kinyitottam a szememet. . -Tessék?
Sebesen kezdtem beszélni. - Azt mondta, hogy Holmes igazi hős, ugye? De mi van, ha mégsem az? Mi van, ha Holmes mégsem volt olyan baromi nagy hős? Jonesy úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. - Mi van, ha Holmes kollaboráns volt? Áruló? A szentségit! Ha Holmes... - Rácsaptam a műszerfalra. - A nyavalyás. Ezért választotta Hansont. - Uram? - Hanson, Jonesy! Ő a kulcsfigura. - Rávigyorogtam Jonesyra, de közben remegtem. Mintha valaki felkapcsolta volna a lámpát a fejemben. - Tud követni? - Csak próbálkozom, uram! - Gondolkozzon csak! Mi a különleges Hansonban? Miben különbözött a többi hadifogolytól? - Hát, abban, hogy nem emlékezett semmire. - Pontosan. Így aztán Holmes, miután szabadon engedték, őt választotta. Az egyetlen foglyot, aki nem tudta elmondani, hogy Holmes áruló, mert nem emlékezett az égvilágon semmire. - Szabadon engedték? Azt akarja mondani, hogy az északvietnamiak egyszerűen elengedték Holmest és Hansont? - Így kellett történnie. Minél többet töröm rajta a fejem, annál képtelenebbnek tűnik az, hogy egy olyan szellemi állapotban lévő ember, mint Hanson, meg tudott szökni a hadifogolytáborból. Maga sem hiszi, hogy Holmes magával vitt volna olyan katonát, aki veszélyeztette volna egy igazi szökés sikerét. Jonesy lassan bólintott. - Nem, tényleg nem hiszem! De hogy az észak-vietnamiak csak hagyták elsétálni őket... - Elhallgatott. Pénz? - Miért is ne? Holmes több millió dollárt ér. Egész biztosan tudtak erről az észak-vietnamiak is. Emlékezzen csak, hogy mit mondott Birelli. Valaki lefizetett tizenötmillió dollárt az északvietnamiaknak. Nekem az a tippem, hogy Holmes megegyezett velük: a családja fizet a szabadságáért. De volt egy apró kis probléma. Nem lehet csak úgy szabadon engedni őt. A közvélemény, a sajtó keresztre feszíti. A gazdag fickó megvásárolja a szabadságát, szegény társai meg sínylődnek a fogságban. És amennyiben Holmes kollaboráns volt, akkor még nagyobb problémával kellett szembenéznie. Tisztában van azzal, hogy amint a társai is kisza-
badulnak, mindenki megtudja a titkát. Ez pedig a karrierje végét jelenti. Jonesy állkapcsa megfeszült. - Ha önnek igaza van, akkor... Megrázta a fejét. - Az a rohadt, szemét gyilkos! Tehát az is része a megállapodásnak, hogy a többi hadifoglyot kinyírják. - Holmesnak ez volt az egyetlen megoldás. Jonesy úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát az undortól. - Tehát az észak-vietnamiak úgy intézik, hogy Holmes nyugodtan kisétálhasson. Hanson is vele megy, valószínűleg azért, hogy hihetőbbé tegye Holmes történetét. Vélhetőleg Holmes ötlete volt. Aztán kitalálja a mesét, hogy a hátán cipelte Hansont. Így aztán tényleg olyan, mint egy igazi hős, És a dolog működik. Holmest szentté avatják, kitüntetéseket kap, és jó úton van afelé, hogy az ország legmegbecsültebb katonája legyen. Sötét titka biztonságban van, hiszen az észak-vietnamiak elhíresztelik, hogy az amerikaiak legyilkolták a saját katonáikat. És ez a garancia arra, hogy a mieink nem kezdenek el kutakodni, nyomozni. - Ezért van az, hogy a szövetségiek, a Fehér Ház meg mindenki segédkezik az ügy eltussolásában - dünnyögte Jonesy. - Csodás! Holmes valószínűleg betegre nevette magát az évek folyamán, tudván, hogy Uncle Sam gondosan őrzi a titkát. - Egészen addig, amíg Watkins tábornok munkához nem lát. Watkins mindent megtud Holmes árulásáról Thótól. Beszámol Masonisnak. Meg kellett gyilkolni őket. - De valaki elmondta Holmesnak, hogy mit tudott meg Watkins tábornok és Masonis. - Igen. - Ha nem Masonis volt az... - Nem mondta ki, ami tökéletesen nyilvánvaló volt. Fölösleges lett volna. Mindketten tudtuk, hogy Watkins beszélt valakinek, aki közel állt hozzá, valakinek, akiben megbízott, valakinek, akit a lányaként szeretett. Taliának. Hátradőltem, és mélyeket lélegeztem: így próbáltam megnyugodni. - Aljas, számító dög. - Jonesyt még sohasem láttam ilyen dühösnek. Nem mondtam semmit.
Jonesy rám nézett. - És most mihez kezdünk? Lényegében semmiféle bizonyíték nem volt a kezünkben. Minden a megérzésen, gyanún alapult; a konkrétumokat már régen megsemmisítették. Megráztam a fejemet. - Nem tudom. Nincs igazi bizonyítékunk. - Swanson őrnagy a kezünkben van. - De nem biztos, hogy hajlandó beszélni. - Az órámra pillantottam. - Jöjjön utánam! Nézzük meg, hátha Pinock tud nekünk mutatni valami érdekeset!
44 A fairfaxi városházától egyutcányira lévő ötszintes épület második emeletének nagy részét elfoglalta a Pinock Könyvvizsgáló. Részben elválasztó falak mögé rejtett asztalok labirintusán vágtunk keresztül: figyelmes tekintetek meredtek a fénylő monitoron szaladgáló számsorokra. A háttérben nyomtatók zümmögtek megállás nélkül. Beleptünk az Elnök feliratú ajtón, és egy üvegfalú fogadótérbe jutottunk. Lee egy széken ücsörgött, és egy horgászati magazint olvasgatott. Fölnézett, már éppen mondani akart valamit, de észrevette, hogy milyen komor az arckifejezésem. A helyiség közepén elhelyezett kerek asztalnál két titkárnő ült. Az idősebbik elmélyültet: püfölte a komputere billentyűzetét, tudomást sem vett rólunk. Fiatalabb kolléganője, egy csinos, barna hajú nő, kedvesen rám mosolygott. Odasétáltam hozza, - Üdvözlöm. Jensen alezredes vagyok. Mr. Pinock bent van? A nő szinte felpattant. - Igen. Jensen alezredes! Mr. Pinock már nagyon várta. Szolok neki, hogy itt van. – Elment a fogadótér hátulsó részében lévő dupla ajtóhoz, és finoman bekopogtatott. Lee felállt, és az egyik asztalra dobta a magazint. - Mit sikerült megtudnia? - kérdeztem tőle. Lehalkította a hangját. - Coletta dupla aktákat tart a betegeiről. - Megnézte Hansonét? - Az nincs ott. De az összes többi igen. - És Hansoné hiányzik?
- Nem hiányzik. Az ő aktáját soha nem tartották együtt a többivel. - Dr. Coletta nagyon óvatos ember. - Úgy látszik. És van még valami. Néhány kilométerre a kikötőtől a hullámok partra vetettek egy hullát. Egy kereskedelmi utazó Albuquerque-ből. - Elhallgatott. - Hiányzik az egyik lába. Felszisszentem, aztán szomorúan bólintottam. Kinyílt az ajtó. - Fáradjanak be, uraim! - mondta a titkárnő. - Mi már találkoztunk - mondta Lee, és biccentett Pinocknak. Bemutattam Jonesyt. Mindannyian kezet ráztunk, aztán elhelyezkedtünk a tágas iroda sarkában az ovális tárgyalóasztal körül. Pinock a hatvanas éveiben járó, alacsony férfi volt, agilis ember benyomását keltette. Álla erős volt, kézfogása még ¦erősebb. Az irodában kiállított dísztárgyakból ítélve, két szenvedélye lehetett: a golf és a légierő. Két könyvespolcot is megtöltötték a különféle trófeák, melyek tetején ütés közben megörökített golfozót formázó, ezüstszínű szobrocskák díszelegtek. A falakon fényképek sorakoztak, a mostaninál jóval fiatalabb Pinock feszített rajtuk repülős öltözetben, különféle vadászrepülők mellett. Pinock kinyitott egy három centi vastag dossziét, kivett egy gyorsnyomtatóval készített lapköteget, és széthajtogatta az asztalon. Négyzeteket, vonalakat láttam rajta, olyan volt, mint egy cégcsoport felépítését ábrázoló diagram, - Tegnap este értem a végére - mondta Pinock. - Egy vagyonba került túlórában. Hat emberem dolgozott rajta három napon keresztül, napi nyolc órában. Ennek ellenére is szinte biztos, hogy néhány összefüggés elkerülte a figyelmünket. Valószínűleg van egy vagy két olyan leányvállalat, amit egyszerűen nem tudunk megtalálni. Csak a nyilvános anyagokkal tudtunk dolgozni: vállalati jelentések, a Szövetségi Kereskedelmi Bizottsághoz eljuttatott beadványok. De a lényeg az, hogy van egy általános elképzelésünk a vállalathálózat felépítéséről. Előrehajoltam, hogy jobban megnézhessem a diagramot. Volt vagy tíz beszínezett négyzet, mindegyiken egy név. Cégek, állapítottam meg magamban. - Na most, Six-Pack, illetve Watkins tábornok a Dynatech Transport iránt érdeklődött, az pedig itt van - mondta Pinock, és rámutatott a diagram alsó részén lévő, besárgított négyzetre. -
Nos, ha kívánják, meghallgatják a százdolláros ismertetőt, és halálra unják magukat, vagy pedig kapnak egy gyors, tízcentes tájékoztatót. - A tízcentes tájékoztató tökéletes lesz - feleltem. - Nagyszerű! Különben kénytelen lettem volna behívni Julie Priestlyt, a százdolláros ismertető az ő asztala. - Pinock hátradőlt, és miközben rám nézett, tollával kopogni kezdett az asztalon. Tudják, Watkins nem volt hajlandó elmondani, hogy miért érdekli őt a Dynatech Transport. Gyanítom, hogy maguktól sem fogom megtudni, miért törték magukat az embereim. - Nem mondhatok semmit. Ne haragudjon! - Van ennek valami köze Watkins halálához? - Tényleg nem mondhatom meg. Pinock rám meredt. - Fura. Az újságokban az áll, hogy már elkapták a gyilkost, és... - Pusztán arról van szó, hogy szeretnénk mindennek a végére járni. Ennél többet, sajnos, nem közölhetek. Pinock megvonta a vállát, és ismét a diagramra mutatott. - A Dynatech Transport nemzetközi kutató-fejlesztő cég, gyorsvasútrendszerek fejlesztésére specializálódott. Állítólag, legalább is. - Állítólag? - kérdezte Lee. - Hát igen. De amennyire meg tudom ítélni, húszegynéhány éves működése alatt ez a cég nem produkált az égvilágon semmit. Nincs egyetlen szabadalma, egyetlen prototípusa sem. Van viszont valami, amiben nagyon sikeresek: rengeteg pénzt költenek, évente körülbelül ötmillió dollárt. Értetlenkedve néztem Pinockra. - Akkor hogyan tudnak fizetőképesek maradni? - Látják a többi céget itt a diagramon? Mindegyik évente szerződést köt a Dynatech Transporttal, kutatási és fejlesztési feladatokkal bízzák meg a vállalatot, és úgy nagyjából egymillió dollárt fizetnek a szolgáltatásért. Minden törvényes, minden a legnagyobb rendben van. - De hát milyen szolgáltatásokról van szó? - kérdeztem. - Azt mondta, hogy a Dynatech Transport még nem produkált semmit. - Igen, valóban így van. Tudom, hogy képtelenségnek tetszik. De az igazat megvallva, a kutatás-fejlesztés eredménye lényegében információ. Nehéz megítélni, mennyire hatékony a munka.
Csak annyit mondhatok, hogy Bradley Reasor biztosan tudja, mit csinál. - Bradley Reasor? - szólalt meg Jonesy. Pinock bólintott. - A Global Petroleum vezérigazgatója. - Az asztal fölé hajolt, és a tollával megütögette a diagram tetején lévő négyzetet. - Csakúgy, mint a Dynatech, az összes cég a Global leányvállalata. Ám ellentétben a Dynatech-kel, mindegyik pénzt csinál. Ezért nem értem az egészet. Bradley kemény, jóeszű fickó, egyetlen centet sem költ el véletlenül. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért szórja a pénzt egy ilyen veszteséges cégbe, mint a Dynatech. De én már nem figyeltem oda. Azóta, hogy Pinock kimondta a „petróleum” szót. Ami olajat jelent. Pinock elhallgatott. Rám nézett. - Valami baj van, alezredes? Kiszáradt a szám. - Global Petroleum. Ki a tulajdonos? - Egy részvénytársaságról van szó. - Oké, akkor ki a főrészvényes? - Bradley Reasor féltestvére - felelte Pinock. - Holmes tábornok. Biztos jól van? Csak ültem ott, és kalapáló szívvel, üres tekintettel bámultam Pinockra. A férfi összevonta a szemöldökét. - Mondják, Holmesnak van valami köze ehhez az ügyhöz? - Azt mondta, hogy a Dynatech nemzetközi cég? - Igen, a központja New Yorkban van, meg valahol a TávolKeleten... mindjárt meg is mondom, hol. Na, itt lesz. - Kinyitott egy dossziét, átlapozott néhány oldalt. - Megvan. Na látják, ez aztán baromi furcsa, hogy ilyen helyen foglalkoznak gyorsvasútfejlesztéssel. Tudom, mit beszélek, voltam ott eleget. Még olyan infrastruktúrájuk sincs, hogy a vonatok akár csak óránként nyolcvannal közlekedjenek. - Na és hol van ez a hely”? - kérdeztem. - Thaiföldön. Bangkokban. Közelebb húztam a székemet az asztalhoz. - Mikor alapították ezt a céget? Pinock lepillantott a papírokra. - Itt az áll, hogy ezerkilencszázhetvenegyben. - És minden évben veszteséget tennél? - tette föl a kérdést Jonesy.
- A rendelkezésünkre álló információk alapján azt mondhatom, hogy igen. Számításaink szerint évente jóval több, mint százmillió dollár a vesztesége. Lee halkan füttyentett. Pinock a fejét csóválta. - Kutya legyek, ha értem, hogy miért nem számolja fel a Global ezt a céget. Valószínűleg tévedünk. A Dynatech egész biztosan produkál valamit. De ha megfeszülök, akkor sem tudom megmondani, hogy mit - Becsukta a dossziét, és ismét rám pillantott. - Biztos, hogy jól van? - Remekül a lehelő legjobban. Rá is mosolyogtam, hogy bizonyítsam. Pinock az ajtóhoz kísért minket. Jonesy hozta a Dynatech aktáit, amit Pinock nekünk adott. - Nagyon köszönöm a segítségét - mondtam neki. - Majd nézzen be, ha már sikerült mindennek utánajárni! Szeretném tudni, hogy mi is itt az ábra pontosan. Jut eszembe, a fickó a századomban szolgált, amikor először voltam Vietnamban. Kutyaütő repülős volt. - Kicsoda? - Holmes. Hülye-faszkalap. Ha Watkins utána nyomozgatott, biztosan megvolt rá az oka. - Sokatmondó pillantással nézett rám, kinyitotta az ajtót, és félreállt. Jonesyval a fogadótérben vártunk, amíg Lee a fiatalabbik titkárnő telefonján lebonyolított egy hívást. Nehéz lett volna nem odafigyelni, Lee hangosan beszélt, jól láthatóan nagyon belemerült a vitába. - Csak nézz utána, Wally, az isten szerelmére kérlek! Nem. Esküszöm, hogy nem. Ez a Barnes gyilkossággal függ össze. A franc essen... - Lee hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy mindkét titkárnő meredten bámulja. Szégyenlősen rájuk mosolygott, és lehalkította a hangját. - Nézd, Wally, ne csesszél ki velem, és nézz utána! Aztán mondd meg a századosnak, hogy már úton vagyok az irodába! Ez nagyon fontos ügy, Wally! Kösz, haver! Letakarta a tenyerével a kagylót, aztán felénk fordult, és elkeseredetten forgatni kezdte a szemét. - Százmillió dollár - mondta Jonesy. - Sok pénz. - Sok bizony - feleltem.
Néhány perccel később Lee letette a telefont. Azt olvastam le az arcáról, hogy hírei vannak. Kinyitottam az ajtót, és kisétáltunk a zajos előtérbe. Lee utolért. - Fitch nagy jelenetet rendezett. A jelek szerint valaki a tudtára hozta, hogy még dolgozom ezen az ügyön. Azt mondja, azonnal jelenjek meg, hogy szétrúghassa a seggemet. - De azért utánanézett a számnak, amit Talia hívott? - Igen. - Lee nem folytatta rögtön. - Céges telefonszám. Olyan hirtelen álltam meg a keskeny közlekedőfolyosón, hogy Jonesy nekem ütközött. - Dynatech Transport? - Nem, a másik. Global Petroleum. - Lee szélesen vigyorgott. - A szentségit neki! - mondtam, és jóval gyorsabban kezdtem gyalogolni. Miután kiléptünk a liftből a földszinti előcsarnokba, Jonesy elmondta Lee-nek, hogy mit sikerült megtudnunk. Lee elsötétülő arccal, fogcsikorgatva hallgatta a főtörzsőrmestert. Kiértünk a ragyogó déli napsütésbe. A parkoló aszfaltjáról felcsapódó hőnek köszönhetően úgy éreztük magunkat, mintha szaunában lennénk. Jonesy a mondandója végére ért. - A jó büdös francba! - mondta Lee, és lassan mélyet lélegzett. - Tulajdonképpen így is össze lehet foglalni - állapította meg Jonesy. - Nem csoda, hogy mindenki fenekedik ránk felülről - vélekedett Lee. - És maguk szerint odamegy a pénz? Holmes még mindig több milliót fizet a vietnamiaknak? Hogy megvegye a hallgatásukat? - Nagyon úgy tűnik - felelte Jonesy. - Az a szemét, aljas gyilkos - morogta Lee. - Mit gondolnak, most már van elég bizonyítékunk? - Nincs - válaszoltam. - Még azzal együtt sem, amit Pinocktól kaptunk? - Esélyünk sem lenne a bíróságon. Egy cég veszteséget termel, nagy ügy. Ugyanez a helyzet a telefonhívással. Bizonyítani tudjuk, hogy Talia telefonált. Azt is, hogy a Global Petróleumot hívta fel. De azt már nem, hogy mi hangzott el a telefonban, illetve még azt sem, hogy Talia kivel beszélt.
- De szembesíthetjük a tényekkel, hátha rá tudunk ijeszteni mondta Jonesy. - És szerintem nem tud magyarázattal szolgálni. És nem lesz hajlandó egyedül elvinni a balhét. Nem tetszett az ötlet. Felfednénk a kártyáinkat. Talia minden, további nélkül tagadhatja, hogy a telefonhívásnak barmi köze is lett volna Masonishoz. Ha van esze, egy szót sem szól, ügyvédet hív... Végigsimítottam a tarkómon. De hát nem ez az egyetlen lehetőségünk. - Gyerünk, menjünk és beszéljünk Taliával - mondtam Jonesynak. Jonesy zordan mosolygott. - Mi a címe? - érdeklődött Lee. - Nem azt mondta, hogy vissza kell mennie az őrszobára? kérdezte Jonesy. - A francba Fitch századossal. Mi a címe? Jobb, ha tudom, hátha lemaradok. - Lee leírta Talia címét. - Az kevesebb, mint negyedóra innen. Igaza volt, csakhogy Mrs. Moffitt hívása miatt kerülőt kellett tennünk.
45 Éppen bekapcsoltam a biztonsági övet, amikor megszólalt a telefon. Aggodalmas hang szólt a vonal másik végéről. - Halló? Jensen alezredes? - Mrs. Moffitt? - Úgy gondoltam, erről önnek tudnia kell. Ma reggel valaki betelefonált az irodába. Tupper tábornok költözése miatt hatalmas a felfordulás. Először nem hittem, hogy fontos lehet, de... aztán amikor rájöttem, hogy ugyanazon a napon történt, arra gondoltam, szólok önnek. - Mrs. Moffitt, ne haragudjon, nem egészen értem, hogy mit mond. - Azon a napon, amikor a tábornok meghalt. Ugyanazon a napon. Hétfőn. Ezért gondoltam, hogy szólok önnek a telefon miatt. - Milyen telefon miatt?
- Bizonyos Mr. Joseph Risser jelentkezett. - Ő kicsoda? - A Naplemente Fotószalonban dolgozik. - Értem. - Azt mondta, hogy elkészültek a fényképek. Úgy megszorítottam a telefont, hogy majdnem elrepedt. Fényképek. Milyen fényképek? - A tábornok úr hétfőn adta le őket, és másolatokat kért róluk. De már nem igazán figyeltem rá. A fényképekre gondoltam, meg arra, amit Birellitől hallottunk. - Tho azt mondta, hogy vannak fényképei, Charlie! - Alezredes? Jensen alezredes? Jonesy éppen ki akart hajtani az utcára. Letakartam a telefont. - Várjon! - utasítottam Jonesyt. Megvonta a vállát, és leállította a kocsit. - Itt vagyok, Mrs. Moffitt! Megadná a címet? - Leírtam, aztán visszaolvastam, buzgón köszönetet mondtam Mrs. Moffittnak, és letettem a telefont. Jonesy érdeklődve nézett rám. - Mi újság, uram? Lassan elmosolyodtam. - Azt hiszem, egy kis mázlink van. Kiszálltam a kocsiból, hogy szóljak Lee-nek: változott a terv. - Vezetéknév? - kérdezte a lány a pult mögött. Szépen csillogó, zöld szeme volt. A névtáblája szerint Trishának hívták. Megadtam neki Watkins nevét, aztán türelmesen várakoztam, amíg beütötte a számítógépbe. . A Naplemente Fotószalon nevű videó- és fotószaküzlet filmrészlegében voltunk. A vitrinekben fényképezőgépek és videokamerák sorakoztak. Jobb felől hevenyészett műterem volt, falán portrék. Egy szakállas férfi éppen egy fiatal házaspárral tárgyalt arról, hogy hogyan készítsen róluk fényképet. A háttérben halk zene szólt. Trisha leütött egy gombot a billentyűzetén. Felszaladt a szemöldöke. - Raymond Watkins? Bólintottam. Ismét a monitorra nézett. - És itt adták le a filmet, uram? Előszedtem a jegyzetblokkomat. - Bizonyos Mr. Risser telefonált. A lány arca felderült. - Akkor már értem! Mr. Watkins nyilván fényképet készíttetett.
Értetlenül néztem a lányra. : - Joe Risser a műteremben dolgozik. - Trisha a szakállas férfi felé intett a fejével. - Ő az. - Miben segíthetek, uraim? - kérdezte Risser. Elmondtam neki, hogy tudomásom szerint felhívta Mrs. Moffittot. Letette a ceruzáját, aztán bedobott egy borítékot a szemetesbe. - Persze, emlékszem. Nagyon meg voltam lepve, amikor a hölgy azt mondta, hogy az illető az a tábornok, akit meggyilkoltak. Eszembe sem jutott, hegy a két ember ugyanaz. Az sem tudtam, hogy az a férfi tábornok. De persze, amikor idejött, nem viselt egyenruhát. - Szeretnénk elvinni a fényképeket. - Sajna, nem segíthetek. Már nincsenek itt. Hitetlenkedve meredtem rá. - Nincsenek itt? - Már elvitték. Mondja, nem maga telefonált? Megmondtam a telefonban is, hogy csak akkor adom oda a fényképeket, ha megvan a nyugta. - Valaki idetelefonált? - szólt közbe Lee. - Kicsoda? Joe kissé ingerülten sóhajtott fel. - Nemtom. Azt mondta a fickó a telefonban, hogy neki kell fölvennie a fényképeket, amiket Watkins itt hagyott. Közöltem vele, hogy ha van nyugta, akkor semmi gond. Mire azt válaszolta, hogy rendben van. Azt kérdezte, hogy hány fényképről van szó, mennyi a számla, meg ilyesmi. Megmondtam neki. Meg persze azt is, hogy a nő amúgy is eljön értük. - Nő? Miféle nő? - Amikor megtudtam, hogy ez a pasas, ez a Watkins, meghalt, rögtön felhívtam a komputeremben lévő másik számot. Emlékeztem rá, hogy Watkins határozottan azt kérte: ha őt nem tudom elérni, értesítsem ezt a hölgyet. Hát ezt is csináltam. Elgyengült a térdem. - Mi a neve? A férfi elgondolkozott. Csinos kis nő... ja, igen! - Elvigyorodott. - Talia. - Mikor volt itt? - kérdezte Lee mérgesen. Joe kissé nyugtalannak tűnt. - Hát... ma délelőtt. Talán úgy tíz körül. Valami gond van? - És maga odaadta neki a fényképeket annak ellenére, hogy nem volt nála nyugta? - tette föl a kérdést Lee.
- Rajta volt a neve a megrendelésen. Megnéztem az igazolványát. - Mit tudna nekünk mondani azokról a fényképekről? kérdeztem. De Joe a fejét rázta. - A hölgy neve ott volt a megrendelő lapon, értik? Úgyhogy, ha valami probléma van... Lee a pultra csapta a jelvényét. - Na, mondjon valamit azokról a képekről! - Hogyne, hadnagy úr! - Joe végigfuttatta a nyelvét az ajkán. A számítógép felé fordult, és gépelni kezdett. - Először is: csak egy fénykép volt. Emlékszem, hogy Watkins többet is hozott, de majdnem mindegyik elég rossz állapotban volt... repedezettek és homályosak voltak. - Hány volt összesen? - Nem tudom. Talán tíz. - Negatívok nem? - érdeklődött Lee. - Nem. Ez volt a gond. Nagyon régi fényképek voltak. Szinte alig lehetett kivenni, hogy mi van rajtuk. Megmondtam, hogy nagyon nehéz fényképet készíteni róluk, és talán jobb lenne, ha beszkennelném őket, és akkor kicsit fel is tudnám javítani a minőségüket. Watkins ezt rögtön elvetette. - Joe abbahagyta a gépelést, és a monitort kezdte tanulmányozni. - Aha, egy eredeti! Tíz másolatot csináltam róla, öt kilencszer tizenhármast, és öt tízszer tizenötöst. Negatív nem volt. - Miért nem akarta, hogy maga szkennert használjon? Nem mondta meg? Joe megrázta a fejét. - Nem. Annyit mondott csak, fényképeket kér róla. Semmi számítógépes machináció. - Mit ábrázolnak a képek? - hangzott Lee kérdése. Joe beletúrt a szakállába. - Igazából csak arra emlékszem, amelyiken dolgoztam. Elég rémisztő volt. Egy fickó volt rajta, aki pisztolyt tart egy másik pasi halántékához, és lelövi. És lehetett látni, hogy tényleg lelövi, mert... hát tudják, látszott, hogy mindenfelék fröccsennek ki a fejéből. Mint mondtam, elég rémisztő volt. - Idegesen nyelt egyet. - Most már persze értem. Hiszen Watkins tábornok volt. Említette; hogy a képek a vietnami háború alatt készültek. - Mondjon valamit a környékről, a háttérről - kértem.
- Valamiféle őserdő lehetett. A fickó, akit lelőttek, térdelt: A másik meg ott állt fölötte. Ja, és valami ócska, sötét ruha volt rajtuk. A vietnami háborúról szóló filmekben viselnek ilyet az emberek. - Fekete pizsama? - kérdeztem. Joe bólintott. - Aha. Mind a kettőn ilyen holmi volt. Emlékszem, arra gondoltam, milyen fura, hogy fehér emberek ilyen cuccot viselnek. - Voltak mások is a képen? - tette föl a kérdést Lee. Joe értetlenkedve nézett rá. - Nem. Csak ketten. - Azt mondja, hogy aki a pisztolyt tartotta, az is fehér ember volt? - kérdeztem. - Aha, azt mondtam. Lee láthatólag meg volt lepve, én a legkevésbé sem. - Maradt magánál másolat a képről? - Nem, összesen tízet csináltam. - És odaadta a negatívokat is, amiket maga készített? - Igen, az eredetivel együtt. - Hol Lee-re, hol rám nézett. - Én csak azt csináltam, amit az a férfi mondott nekem. - Nyugi, semmi vész - mondta Lee. - Megvan a nyugta, amin az áll, hogy Talia Swanson vette át a képeket7 - Persze, hadnagy úr! Csinálhatok róla egy másolatot. - Legyen olyan kedves! Joe benyúlt a pult alá. Amikor eljöttünk a műteremből, azon a férfin járt az eszem, aki idetelefonált a fényképek miatt. Vajon Mrs. Moffitt másnak is szólt? Ekkor észrevettem Jonesyt, aki sietős léptekkel jött felénk a videokamera osztályról Izgatottan integetett nekünk. - Na most vajon mi van? - kérdezte Lee. - Jurgens és Peters meg sem kezdték a megfigyelést - közölte Jonesy. - Linda azt mondja, hogy Tupper tábornok odaküldött egy egycsillagos tábornokot. Átvette a P Direktorátus vezetését. Sanders tábornoknak hívják. Utasította Lindát, hogy állítsa le Swanson őrnagy megfigyelését. Linda néhány perce, útközben érte el Jurgenst és Peterst. Elkáromkodtam magam. Mentünk tovább a kijárat felé.
- Miközben Lindával beszéltem, Sanders tábornok egyszer csak átvette a telefont, és üvöltözni kezdett velem. Arról beszélt, hogy milyen következményei vannak a parancsmegtagadásnak, és azt is mondta, hogy rögtön jelenjek meg az irodában. - Jonesy elhallgatott. - És ön is, uram! Elsősorban ön, uram! Mérgemben a fogamat csikorgattam. - Mi a francnak avatkozik be ez az ostoba barom! Azt mondja, Jonesy, hogy senki sem tartja szemmel Taliát? Jonesy kitárta az ajtót, és kimentünk. - Nem tudom, uram! Webster talán ott van. Megálltam a járdán. - Ezt hogy érti? Jonesy vállat vont. - Linda azt mondja, hogy Webster egy órája beszólt az irodába a kocsijából. Jelentette, hogy Swanson őrnagy kiutasította a lakásból. Linda néhány perce megpróbálta elérni őt, hogy visszarendelje, de nem sikerült neki. Sem a személyi hívóján, sem a mobiltelefonon. - Némi nyugtalanságot éreztem a hangjában. - Maga szerint visszament Talia lakásába? - Ezt nem mondtam, uram! - Webster nem ilyen ostoba. Ráadásul a személyi hívójára érkezett üzenetre akkor is válaszolhatna. Jonesy néhány pillanatig nem szólt semmit, aztán azt kérdezte: - Mi a helyzet a fényképekkel? - Beszélnünk kell Taliával! Gyerünk, induljunk! Csak vesztegetjük az időnket. Nagyon remélem, hogy Talia otthon lesz. Már csak néhány kilométerre voltunk Talia lakásától. Ezúttal Lee villogó lámpával haladó autóját követtük. A mobiltelefonján és a személyi hívóján is megpróbáltam elérni Webstert. Adtam neki egy percet, hogy visszahívjon, mielőtt újra megpróbáltam a mobilját. Nem vette föl. - Hol a pokolban van? - kérdeztem. Jonesy nem is fárasztotta magát a válasszal.
46 - Úgy látszik, Swanson őrnagy még itthon van - jegyezte meg Jonesy, miközben behúzta a kéziféket. - De Webstert nem látom. Lee mellett álltunk meg, Talia csillogó vörös Lexusával meg egy furgonnal szemben, aminek a tetőcsomagtartójára egy létra volt rákötözve. - Korábban hol parkolt? - Itt, balra, néhány parkolóhellyel arrébb - felelte Jonesy. - De biztosan elállt innen, hogy Talia ne vehesse észre. Szemmel végigpásztáztam a majdnem üres parkolót. Webster kocsija nem volt ott. Kiszálltunk az autóból. Lee csatlakozott hozzánk, most már hárman kerestük Webster kocsiját. A sarkon volt egy élelmiszerüzlet meg egy gyorsétterem, az utca túloldalán egy bérház, templom, mellette pedig... - Ott van. - Jonesy a templomra mutatott. Az erős napfénytől hunyorogva pillantottam oda. Körülbelül tíz autó parkolt ott. Webster rozsdabarna szedánja egy fa árnyékában állt. - A fenébe - mormogtam. Még abból a távolságból is láttam, hogy senki sem ül a kocsiban. Átkeltünk az utcán. A kocsi két első ablaka le volt engedve, és egyik ajtó sem volt bezárva. Az utasülésen egy papírzacskó hevert, mellette egy napszemüveg. A pohártartóban egy majdnem teli üdítős pohár. Jonesy kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és kivette a papírzacskót. - Hamburger, csak a felét ette meg. - Belenézett a pohárba. - Még van benne jég. - Akkor nem mehetett el régen - mondtam. A vezetőoldali ajtó mellett álltam. Kinyitottam, és megpillantottam Jonesy fényképezőgépét: az utasülés előtt hevert a földön. Nagyon rossz érzésem támadt. - Nem valami okos dolog itt hagyni a kocsit nyitott ajtókkal szólalt meg mögöttem Lee. - Mázli, hogy nem lopták el a fényképezőgépet. Jonesy kivette a gépet. - Két képet készített - állapította meg. Használta a gumioptikát. - Rám nézett.
- Kettőt? - kérdeztem. Bólintás. Jonesy körbetekerte a markolatszíjat a gépen, aztán a zsebébe tette a masinát. - Úgy tűnik, hogy Webster százados sietve távozott innen. - Igen. - Máskülönben biztosan bezárta volna az ajtókat. - Tudom. - Mi a csudáról beszélnek maguk? - kérdezte Lee. - Szerintem Webster látott valamit, Harry! Megfordultam, és elindultam Talia lakása felé. Először a csengővel próbálkoztunk, aztán dörömböltünk az ajtón. Semmi válasz. A kilincsgomb nem mozdult. Zárva volt az ajtó. Jonesy felhívta az autótelefonról a lakás számát. Hallottuk, hogy odabent csöng a telefon. Amikor bekapcsolt Talia üzenetrögzítője, Jonesy letette. Rossz előérzetem csak fokozódott. Jonesynak hasonlóképpen működött az ösztöne. Láttam a szemében. Valami nem stimmelt. Ekkor kutyaugatást hallottunk: kitartó, izgatott kutyaugatást. - Az épület mögül jön - állapította meg Jonesy. Elindultunk, hogy megkerüljük az épületet. A kutyaugatás fölerősödött. A Talia parányi angolkertjét körbevevő fehér karókerítés kapuja nyitva volt. A szomszédban egy golden retriever meg egy németjuhász feszült neki a drótkerítésnek, és egy vízmosáshoz vezető fasor felé fordulva ugattak vadul. Lee kiáltott valamit, és fegyverrel a kezében, futva elindult a vízmosás felé. A kutyák odarohantak a kerítés felénk eső részéhez, és újult erővel kezdtek az ugatásba. Ráléptem a fateraszra, és megpróbáltam kinyitni az üvegből készült tolóajtót. Zárva volt. Begörbített ujjaimat a szemem köré téve, bekukucskáltam. A függöny majdnem teljesen el volt húzva, de egy néhány centis résen azért láttam valamit. Szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. A nappaliba láttam. Egy fekete pamlag része, egy dohányzóasztal vége. Aztán még valami. A fehér szőnyegen. Valami hoszszú, amit félig elrejtett egy karosszék. Most már tökéletesen láttam. Hirtelen, gyors mozdulattal hátraléptem.
- Mi az? - kérdezte Jonesy. - Lát valamit, uram? - Egy kart, Jonesy! Jonesy kivett egy darab követ a művészien megtervezett virágágyásból, és belevágta az üvegajtóba. A lyukon benyúlt, felpattintotta a kallantyút, és félretolta az ajtót. Fegyverrel a kezünkben beléptünk. Webster egy karosszék mögött feküdt a hátán, üveges tekintettel meredt a semmibe. Elvágták a torkát. Jonesy odalépett a falhoz. Kigyúltak a fények. Jonesy benézett a konyhába meg az étkezőbe. Meredten bámultam Websterre. Egy óra ketyegett valahol, a légkondicionáló halkan zúgott. És ekkor belém hasított egy gondolat. Websternek volt fegyvere. Hogyan történhetett meg, hogy valaki odament hozzá, és egy késsel megölte? Körbepillantottam. Sehol nem láttam Webster fegyverét. Lehajoltam, és kinyitottam a zakóját. Pisztolya még mindig ott volt a tokjában. - Uram? - szólalt meg Jonesy halkan. Pisztolyával a lépcső felé intett. Odapillantottam, aztán bólintottam. Fölmentünk, és gyorsan átkutattuk az első emeleten lévő két hálószobát. Benéztem a fürdőszobába, amikor tompa puffanásokat hallottam odafentről - mintha valaki lassan, tántorogva próbálna közlekedni. - Lépések - mondta Jonesy. Elindultunk a lépcső felé. Lassan, óvatosan, pisztolyunkat előreszegezve, mentünk felfelé a következő szintre. A lépések tompa zaját átvette valami más: mintha különféle tárgyak esnének a padlóra. Elértünk a lépcsőfordulóra. Szemben velünk újabb hálószoba, ajtaja tárva-nyitva. Vörös foltok követték egymást a fehér szőnyegen végig a folyosón, aztán eltűntek egy másik szobában innen jöttek a hangok. Jonesy hangtalanul azt mondta: Fedezzen! Pisztolyommal a folyosóra mutattam. Veríték csípte a szememet. Jonesy tett egy lépést. Valami súlyos test csapódott neki a padlónak. Jonesy meggörnyedve leguggolt Hunyorogtam, aztán kimeresztettem a szememet, ujjam ráfeszült a ravaszra.
Halk zihálás. Aztán teljes csend. Vártunk. Végül Jonesy megindult, én meg Követtem, és megtaláltuk Taliát. A helyiséget dolgozószobának rendezték be. A falakat fekete, rétegelt lemezből készített polcok borították, és egy üvegasztal állt benne a fehér linóleumpadlón. Talia összegörnyedve feküdt az oldalán a szoba közepén, selyemblúzán egyre terebélyesedő vörös folt. Jonesy lehajolt hozzá. Eszébe sem jutott, hogy megnézze a pulzusát. - Legalább két késszúrás a mellkasába - állapította meg, Szerintem a tüdejét érték. Rábámultam Taliára. Most nem volt olyan gyönyörű. Arca grimaszba rándult, orrát és száját vöröses nyál borította: gyászos tanúsága annak a reménytelen küzdelemnek, amit azért folytatott, hogy levegőhöz jusson, miközben átdöfött tüdeje megtelt vérrel. Jonesy fölemelkedett. - Vajon mit akarhatott itt? Mi lehetett olyan átkozottul fontos, hogy idevonszolta magát, mielőtt meghalt? A vérfoltok a sarokban álló könyvespolchoz vezettek. Odamentem. Néhány könyv le volt szórva a földre. - Lehet, hogy ezek. - Egy könyv? - kérdezte Jonesy. - Nem látszik nagyon hihetőnek. - Nem, tényleg nem. - Körülnézek a hálószobában, ami itt van ezen a szinten közölte Jonesy. - A gyilkos már régen elment - feleltem. - Tudom. - De azért mégis átment a hálószobába. Elindultam Jonesy után, közben lepillantottam Taliára. Észrevettem, hogy mindkét keze a teste alatt van. Különös. Fél térdre ereszkedtem, és lassan átgördítettem a holttestet. Néhány mély vágás az alsókarján - így próbált védekezni a kés ellen. Volt valami a kezében. Fekete. Egy könyv. Odanyúltam, és megpróbáltam kihúzni a szorításából. Ha nem is egykönnyen, de sikerült. A cím nagy részét vér borította. De mégis tudtam, mi az a könyv, és álmélkodva csóváltam a fejemet. Két ujjam közé fogva a könyvet, kimentem a szobából.
Jonesy éppen jött kifelé a hálószobából. - Ott bent késelték meg - közölte. - Egy-két dolgot levertek az éjjeliszekrényről. Úgy látszik, hogy dulakodtak. Mi van a kezében, uram? Mielőtt válaszolhattam volna, valaki kiáltott odalentről. Charlie! Jonesy! Hol a pokolban vannak? Feltartottam a könyvet, hogy Jonesy megnézhesse. - Csak viccel, uram, ugye? - szólalt meg Jonesy néhány pillanattal később. - Charlie! Jonesy! Lementünk a földszintre, hogy beszéljünk Lee-vel. - Tehát nem látott senkit? - kérdeztem Lee-től. A konyhában voltunk. Letettem a könyvet a pultra, aztán kinyitottam a csapot a mosogatóban, és Lee-re nézve lemostam Talia vérét a kezemről. Lee arcán patakokban csordogált az izzadtság. Kézfejével végigsimított a szemöldökén, aztán a nadrágjába törölte a verítéket. - Nem, hogy a franc essen belé! Hallottam ugyan valakit, de túl sűrűn állnak itt egymás mellett a fák. Lementem a vízmosás aljáig. Van ott egy bicikliút. Fel-le szaladgáltam rajta, de nem láttam az égvilágon senkit. Kemény dolog volt visszakapaszkodni a dombra. - Megcsóválta a fejét. - Mit gondolnak, Talia mennyi idővel azután halt meg, hogy megkéselték? - Maximum néhány perc telhetett el - állította Jonesy. - A gyilkos valószínűleg akkor csinálta, amikor az ajtónál voltunk. A tüdejébe döfött, hogy ne sikíthasson. Régi harcászati trükk. - Az úristenit neki! - fakadt ki Lee. - Akkor egészen biztosan a gyilkost hallottam. A szemét mocsok. - Nem a maga hibája - mondtam. - Aha, lehet - Lee a válla fölött hátrapillantott Webster holttestére, és ingatni kezdte a fejét. - Miért nem vette elő a fegyverét a fickó? - Nem tudom - válaszoltam. - Valószínűleg nem érezte magát veszélyben - vélekedett Jonesy. Lee összevonta a szemöldökét. - Akkor miért rontott be a házba? Elzártam a vizet. - Nem tudom, Harry! Lee mély levegőt vett. - Egy dolgot legalább tudunk. - Mi lenne az? - kérdezte Jonesy.
- Szeretném látni, hogy azok a seggfej szövetségiek hogyan próbálják majd Masonisra kenni ezt a dolgot - mondta Lee szárazon. Tett egy lépést felém. - Mit csinál, Charlie? Egy papírtörlővel próbáltam meg letörölgetni a vért a könyvről. A címet most már jól lehetett látni. Lee és Jonesy odaálltak mellém. - Mi a fene... - horkant fel Lee. - A Biblia. - Igen - feleltem. Kinyitottam a bőrkötésű könyvet. Képtelen voltam megszólalni, csak meredten bámultam. Jonesy felszisszent. - Hát ez nem semmi! - szólalt meg Lee.
47 A fekete-fehér fénykép szemcsés és homályos volt, de ez egy szemernyit sem befolyásolta a kép iszonyatos, zsibbasztó hatását. Kábán meredtem rá, nem bírtam levenni róla a szememet, és közben rosszullét kerülgetett. Joe Risser leírása pontos volt. A fénykép két kórosan lesoványodott, fekete pizsamát viselő amerikai ábrázolt; egyikük térdelt, a másik pedig, pisztollyal a kezében ott állt fölötte. Nem lehetetett kétséges, hogy hadifoglyok. A felvételt a lehető legjobb szögből készítették, így az arcokat tökéletesen lehetett látni. És természetesen ez is volt a fényképész szándéka. Azt akarta, hogy egyértelmű legyen, kik ezek a férfiak. Különösképpen az, aki a fegyvert tartotta a kezében. A térdeplő férfi szeme csukva volt, miközben a golyó a levegőbe fröccsentette az agyvelejét. Azon tűnődtem, hogy vajon ki lehet. Tudta, hogy miért kell neki meg a társainak meghalnia? A pisztolyt tartó férfira szegeztem a pillantásomat. Sovány arca nyugodtnak, sztoikusnak tűnt, nyílt tekintettel, szégyenkezés nélkül nézett le áldozatára. Frissen volt borotválva, és sötét haját gondosan hátrafésülte. - A szemét állat! - mormogtam. Jobban feszült bennem a düh, semhogy üvöltözni kezdjek. - Holmes az? Meg tudja állapítani? - kérdezte Lee.
- Nehéz lenne ezt határozottan kijelenteni - mondta Jonesy lassan. - Most legalább ötven kilóval többet nyom. És már majdnem huszonöt éve csinálták ezt a képet. Csak akkor lehetünk biztosak a dolgunkban, ha összehasonlítjuk azzal a fényképpel, ami akkor készült Holmesról, amikor kiszabadult. - Nézzék meg az állkapcsát! Az orrát. Ő az - jelentettem ki. - Igen, uram - felelte Jonesy. - Hol van a többi másolat? Meg az eredeti? - kérdezte Lee. Vállat vontam. - Lehet, hogy Talia elrejtette őket. - Vagy pedig a gyilkosnál vannak -jegyezte meg Jonesy. - Szólok a Falls Church-i rendőröknek, hogy kapják szét ezt a lakást - mondta Lee. - Nem fontos - válaszoltam. - A kezünkben van ez a kép. Többre nincs is szükségünk. - Na nézzük csak, jól értek-e mindent - kezdte Lee. - Az észak-vietnamiak, mielőtt szabadon engedték volna Holmest, megcsinálták róla ezt a felvételt, amint éppen végez egy fogolytársával. És azóta, az elmúlt húszegynéhány évben lényegében zsarolják őt, már több millió dollárt szedtek ki belőle. - Valahogy így fest a dolog - mondtam. - De most már nem csak pénzről van szó. Amennyiben Holmest elnökké választják, olyan lehetőségek nyílnak előttük, amikre legvadabb álmaikban sem gondoltak. - Szerintem Holmes keresztet vethet az elnöki vágyaira mormogta Lee. A zakóm zsebébe csúsztattam a fényképet. - Azt hiszem, az a legjobb, ha most betelefonálok a körzeti rendőrségre - mondta Lee, de abban a pillanatban megcsörrent a telefon a nappaliban. Odamentem a készülékhez, közben megpróbáltam nem ránézni Websterre. Fölvettem a kagylót. Mély, fojtott hang szólalt meg a vonal másik végén. - Jensen alezredes? Meghökkentem. Ki tudhatja, hogy itt vagyok? - Én vagyok az. Kivel beszélek? - Hívja fel a feleségét! Aztán majd tárgyalunk. - Micsoda? De a vonal már megszakadt.
Beütöttem az otthoni számomat. Lee odajött hozzám. - Ki volt az? Baj van, Charlie? A telefon kicsöngött. - Tessék! - Jean! Jól vagy? Jean rémült hangon válaszolt. - Charlie, mi folyik itt? Kik ezek az emberek? Összeszorult a gyomrom. - Drágám... - Valami mozgolódás volt a telefon körül. - Jean! Egy férfi szólt bele a telefonba. Erős ázsiai akcentussal beszélt. - Tegye, amit mondunk vagy meghal a felesége! - Letette. Némán, zsibbadtan bámultam a telefonra, miközben átjárt a jeges iszonyat. Azok a férfiak nem FBI ügynökök voltak, hanem Holmes emberei. Letettem a kagylót. Magam előtt láttam Webster üveges tekintetét. Megremegett a kezem. - Szentséges úristen! Lee és Jonesy meredten néztek rám. - Mi van? - kérdezte Lee. - Mi történt? - Fogva tartják Jeant. - Jézusom - hördült fel Jonesy. Megszólalt a telefon. Felkaptam. Jonesy felrohant a lépcsőn. Fojtott hangot hallottam. - Jensen alezredes? - Mit akar, maga rohadt gazember? - Halk kattanást hallottam, amikor Jonesy fölvette az egyik emeleti telefon kagylóját. - Telefonált. Ez jó. Akkor tudja, mi a helyzet. Nem akarjuk bántani a feleségét. És a gyerekeit sem. - A gyerekeim is ott vannak? - Nem. Stacy és Tony remekül vannak. Az iskolában. Aztán Tony fociedzésre megy, Stacy pedig balettozni. Jóságos istenem. Tudják a nevüket, a programjukat. Megpróbáltam nyelni, de elkezdtem köhögni. - Megteszem, amit akarnak. - Gondoltam. Hiányzik egy fénykép. Még mindig Swanson őrnagy lakásában van. Kell nekünk! - Nem tudom, miről beszél. A hang megkeményedett. - Ne legyen ostoba! Swanson őrnagy megtartott egy másolatot. A lakásban van. Harminc percet kap. Javaslom, hogy kezdje el keresni. A szentségit! Ezek szerint figyelték Taliát. Valószínűleg most is ott vannak a ház előtt. - Mi van, ha nem találom meg?
A hang egészen durva lett. - A kurva mindenségit, Charlie! Harminc perced van. Ezt ne cseszd el. - Várjon! Figyeljen ide... De a telefon már süket volt. Értetlenkedve bámultam magam elé. Az utolsó mondat hangneme. Meg a tegezés. Hirtelen fura érzésem támadt. A férfi úgy szólított Charlie-nak, mintha ismerne. Páni érzés kezdett úrrá lenni rajtam, miközben felhívtam a tudakozót. Megkaptam az iskola számát. Stacy jött oda a telefonhoz. - Apu? - Hangja nyugtalanul, idegesen csengett. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. - Szia, kicsikém! Tony is ott van? - Nem, most tornaórán van. De már szóltak neki. Mi baj van, apu? - Ne aggódj, édesem! Úgy alakultak a dolgok, hogy azt szeretném, ha az iskolában maradnátok, amíg értetek nem megyek. Rendben? Ne menj balettórára, és mondd meg Tonynak, hogy ne menjen fociedzésre! Várjatok meg az irodában! - Apu, mi történt? Anyuval van baj? - Minden rendben van - hazudtam. - Ha Tony megjön, mondd el neki, amit kértem! Várjatok meg! Senki mással ne menjetek el! - Apu, ha valami... - Mennem kell! Ne aggódj, kicsikém! Nemsokára ott leszek. Szeretlek! Hosszú hallgatás. - Én is szeretlek! - Charlie. Lee feszülten nézett rám, a szemében ugyanaz a hideg pillantás ült, mint amikor összeszólalkozott azzal a kövér rendőrrel Masonis lakásában. - Ezek a mocskok a fényképet kérik a feleségéért cserébe? Bólintottam, és letettem a kagylót. - Mi fog most csinálni? - Odaadja nekik - felelte Jonesy, aki éppen lejött a lépcsőn, a kezében egy vezeték nélküli telefonnal. - Odaadja nekik, uram! - Akkor Holmes megússza - mondta Lee. - Lehet, hogy nem - válaszolta erre Jonesy, és furán csillogott a szeme.
A zsebébe nyúlt, és elővette a kamerát, amit kölcsönadott Websternek. - Látják ezt? - kérdezte. Jonesy letette a fényképet a dohányzóasztalra, aztán egyenes szögből, fölülről készített róla egy felvételt. Lee ott állt mellette, és parányi lámpát tartott az asztal fölött. Jonesy fürgén kattogtatta a masinát, készített egy sorozatot. - Egy kicsit balra - kérte Lee-t. - Jó! - Csinált még néhány felvételt. Figyeltem, mit csinálnak, de közben elkalandoztak a gondolataim. Jean járt az eszemben. Lehunytam a szememet. Magam előtt láttam az arcát, tágra nyílt, rémült szemét, és szinte hallottam, ahogy a segítségemet kéri. - Ennyi. És ezzel vége is a tekercsnek - mondta Jonesy. Kinyitottam a szememet. Egy izzadtságcsepp végiggördült a nyakamon. Letöröltem, aztán bementem a konyhába Lee meg Jonesy után. - Gondolja, hogy lehet majd látni rendesen? - kérdezte Lee. Jonesy letette a gépet a pultra. - A visszatükröződés esetleg gondot okozhat - felelte a főtörzsőrmester. Visszaadta a fényképet. Becsúsztattam a zsebembe. - De szerintem rendben lesz. - Azt tudják, hogy a fényképeket nem mindig fogadják el bizonyítékként a bíróságon? - kérdezte Lee. - Igen - válaszoltam. Lee arra utalt, hogy manapság már egy szkenner segítségével bármilyen átalakítást végre lehet hajtani egy fényképen, és ezt utólag szinte lehetetlen megállapítani. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Watkins határozottan elvetette a számítógépes másolást. El akarta kerülni azt a helyzetet, hogy esetleg hamisítással vádolhassák. - De amennyiben igazolni tudjuk a kép eredetiségét... - De hát, ugye, nem tudjuk? - szakított félbe Lee. Tudtam, mire céloz. Tho volt az egyetlen ember, aki igazolhatta volna, hogy hol és mikor készült a fénykép. Ám Tho már halott volt. - De van olyan bíró, aki esetleg engedélyezi, hogy más bizonyítékokkal együtt felhasználhassuk. - Sok szerencsét - mondta Lee szárazon. - Én hadbíróról beszélek, Harry! - Ha eljut odáig az ügy - felelte Lee, és nagyon keserűen csengett a hangja. - Ahogy én látom, a kormányzatnak most már tény-
leg baromira fontos, hogy a szőnyeg alá söpörje az ügyet. Hiszen fedeztek egy tömeggyilkost, és nemzeti hőst csináltak belőle. Egyvalamiben biztosak lehetünk: nem akarják, hogy ez kiderüljön. - Igaza van, uram - mondta Jonesy. - Tudom - válaszoltam halkan. Lee meglepetten pislogott. - Maga is így gondolja? Bólintottam. - És ennek ellenére abban reménykedik, hogy Holmes bíróság elé kerül, miután maga mindent átadott ezeknek a gazembereknek? - Így is mondhatjuk. Lee a fejét csóválta. - Csak álmodozik, Charlie! Nem engedhetik meg maguknak, hogy Holmest perbe fogják. Az a mocsok meg fogja úszni. - Nem, téved, Harry! Van megoldás. Láthatólag Lee most már egyáltalán nem értette, hogy miről beszélek. Ahogyan Jonesy sem. Elmagyaráztam a tervemet. Leültem az egyik kovácsoltvas székre a konyhában, óvatos mozdulattal a pultra tettem a vezeték nélküli telefont, és mereven bámulni kezdtem. Jonesy és Lee az utcát figyelték a konyhaablakból. Lee felajánlotta, hogy kiküld egy kommandós egységet a házunkhoz. Elég volt csak rápillantanom, és már nem is erősködött tovább. Nem telefonálunk, nem mozdulunk. Jean egyetlen esélye az, ha pontosan azt teszem, amit mondanak. Negyedikes általános iskolás korom óta ismertem Jeant, bár csak a középiskola első évében kezdtünk randevúzni. Amikor elmentem a Légierő Akadémiájára, Jean Colorado Springsbe költözött, és néhány évig pincérként dolgozott Odahaza mindenki tudta, hogy miután lediplomázom, összeházasodunk. Aztán, amikor már utolsó éves voltam az akadémián, Jean közölte velem, hogy elhagy. Úgy érezte, kiüresedik az élete, csapdába került, csak rajtam keresztül tudja meghatározni önmagát. Elmegy, hogy megtalálja önmagát, hogy kezdjen magával valamit. Teljesen öszszetörtem. Kapcsolatban maradtunk ugyan, de Jean elköltözött Los Angelesbe, és filmes díszlettervező lett. Három évvel később,
pont akkor, amikor hazajöttem Koreából, felhívott. Sikeres nő lett, dolgozott néhány nagy filmen, volt pénze és neve. És ez elég is volt. Már tudta, hogy egyedül is képes boldogulni. - Még mindig szeretlek - mondta. Három nappal később összeházasodtunk. Ez tizennyolc éve történt. - Nem látok semmit - közölte Lee. - Pedig ott vannak valahol - vélekedett Jonesy. Eltelt egy újabb perc. A telefonra néztem. - Tehát Talia Swanson valójában végig Holmesnak dolgozott? - szólalt meg Lee. Bólintottam. - Biztosan ő mondta el Holmesnak, hogy Watkins tábornok Cao Dinh ügyében nyomoz. Ő tette tönkre a számítógépeket. És azért csábította el Masonist, hogy kiszedje belőle, mit tud. - Nagyon sok dolga lehetett az utóbbi időben - jegyezte meg Lee. - És végig tudta, hogy Holmes meg akarja öletni Watkinst? - Tudnia kellett - felelte Jonesy. - És azt is tudnia kellett, hogy amikor aznap este felhívta Holmest, aláírta Masonis halálos ítéletét. Lee felhorkantott. - Ágyba bújik a fickóval, aztán megöleti. Klassz kis nő. - Néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé. - Maguk szerint mi történhetett? Holmes rájött, hogy a nő megtartott néhány másolatot, és mivel tudta, hogy zsarolni fogja, megölette? Jonesy a homlokát ráncolta. - Valószínűleg közel jár az igazsághoz. De van valami, amit sehogyan sem tudok megfejteni. Hogyan jött rá Holmes, hogy a nő megtartott egy másolatot? - A telefonhívás - mondtam. - Joe Risser a Naplemente Fotószalonban kapott egy telefont. - Milyen telefont? - kérdezte Jonesy. - Ki hívta? Eszembe jutott, hogy Jonesy még kint volt a kocsiban, amikor Joe erről beszélt. Elmondtam, mit tudtam meg tőle. - Ezek szerint Holmes embere telefonált? - Az biztos - feleltem. - Csak így tudhatták meg, hogy tíz másolat készült. Arra azonban nem tudok rájönni, hogy honnan tudhattak egyáltalán Holmes emberei a fényképek létezéséről.
Jonesy láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban. Ellépett az ablaktól, és lassan járkálni kezdett fel-alá. Megállt. - Talia mondta meg nekik, uram! - Az kizárt - jelentette ki Lee, hátrafordulva az ablaktól. Nagyon ostoba dolog lett volna, ha zsarolni akar a képekkel, Jonesy! Egyetértettem Lee-vel. - Gondolják csak meg - folytatta Jonesy. - Risser felhívta Swanson őrnagyot, és közölte, hogy a fényképek elkészültek. A nő gondolkozott egy kicsit, nem lehetett nehéz rájönnie, hogy milyen fényképekről is van szó. Vélhetően felhívta Holmest vagy valamelyik emberét, és beszámolt a fényképekről. Lee a fejét rázta. - Nem stimmel. Jonesy a hadnagyra nézett. - Akkor még eszébe sem jutott a zsarolás, Harry! Ne felejtse el: addig mindent azért tett, hogy segítsen Holmesnak. Fogadni mernék, hogy amikor meglátta a fényképet, rájött, micsoda lehetőség kínálkozik. Megzsarolhatja Holmest. És nem tudott ellenállni. - Ez képtelenség, Jonesy - mondta Lee. - Holmes tudta, hogy nála vannak a fényképek. - Na és? A nőnek csak egy másolatra volt szüksége. Úgy gondolkozik, hogy Holmes nem tudja, hány készült összesen. Most már tudjuk, hogy itt hibázott. Fölveszi a képeket, és egy kivételével leszállítja őket a megbeszélt helyre. Aztán visszajön, és itt talál minket, Webstert meg engem. Biztosan állíthatom, nagyon nem örült nekünk. Így már érthető, hogy miért volt olyan ideges. Lee, vonakodva ugyan, de biccentett. - Holmes emberei megnézik a fényképeket, és látják, hogy egy másolat hiányzik. - És ideküldenek valakit, hogy elbeszélgessen Taliával - tettem hozzá. Jonesy bólintott. - És emlékezzen csak, uram, a fickó, akivel ön beszélt, éreztette, hogy jó ideig megfigyelés alatt tartották a nőt, és arra vártak, hogy végre elmenjünk Websterrel. Tehát valószínűleg azt is látták, hogy Webster bejön ide. - Ekkor már tudják, hogy súlyos probléma támadt - állapította meg Lee. - Talia Swanson már nyilvánvalóan gyanúsított. Tisztában vannak azzal, hogy előbb-utóbb rá fogunk szállni. Gyorsan kell cselekedniük, hogy megszerezzék a képet, és befogják a nő száját. Ami azt jelenti, hogy Webstert is el kell intézniük.
- Miért? - kérdeztem. - Bejöhettek volna a hátsó bejáraton is. Webster nem vette volna észre őket. Jonesy megrázta a fejét. - Túl kockázatos. Swanson őrnagy meghallotta volna, hogy ugatnak a kutyák. Rögtön tudta volna, miről van szó, ha látja, hogy ezek a fickók ott ólálkodnak a kertben. De végül is mindegy, mit gondolunk, minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a főbejáraton jöttek be. - Valószínűleg észrevette, hogy milyen értetlenül nézek rá, mert rögtön hozzátette: - Tudja, a két fénykép, amit Webster csinált. - Tehát akkor? Csak egyszerűen becsengettek? Miközben Webster a kocsiból figyelt? Jonesy bólintott. - Pontosan ezt tették. - Nekem nem áll össze a kép, Jonesy! Az ablakra mutatott. - Nézzen csak ki, uram! Homlokráncolva néztem a főtörzsőrmesterre, aztán felálltam, és odamentem az ablakhoz. - Mit keressek? - A furgont, uram - felelte Jonesy. - Amelyiknek létra van a tetején. Emlékszik rá? Kinéztem az ablakon. Sehol sem láttam a furgont. Már éppen meg akartam mondani Jonesynak, amikor hirtelen minden világos lett. A szemét mocskok! Megpördültem. A furgon volt a tökéletes álca. Így nem keltették fel Webster gyanúját. - Munkásoknak voltak öltözve. Jonesy bólintott. - Az egyikük valószínűleg a furgonban maradt, és onnan figyelt. - Az istenit! - mondta Lee. - Maguk látták, amikor elment? Megráztuk a fejünket, mire megint szitkozódni kezdett. - De hogyha Webster munkásokat látott, akkor miért hagyta ott a kocsiját? - kérdeztem. - Még így is lehet, hogy elmondja nekünk, uram - felelte Jonesy halkan. Fölvette a fényképezőgépet a pultról, és lepillantott Websterre. Hallgattunk mindannyian. Az órámra néztem. Mindjárt lejár a fél óra. Megcsörrent a telefon. Felkaptam. - Itt Jensen alezredes beszél.
48 Az utasítás egyszerű volt. Webster kocsijával odahajtottam a Baileys Crossroadshoz, aztán várakozni kezdtem az élelmiszerbolt mellett álló telefonfülkénél. Tudtam ugyan, hogy követnek, de nem sikerült kiszúrnom, kik vannak a nyomomban. Két perccel később megszólalt a telefon, és újabb utasítást kaptam. Egy másik telefonfülke egy másik élelmiszerbolt mellett Annandale-ben. Tizenöt perc alatt értem oda. Újabb telefonhívás. Megint egy fülkéhez kellett mennem, ezúttal egy Falls Church-i benzinkútnál. Nagyon óvatosak voltak. Meg akartak győződni arról, hogy rendesen viselkedtem, és nem értesítettem a rendőrséget. A benzinkútnál közölték velem, hogy hajtsak oda egy hat kilométerrel arrébb lévő bevásárlóközponthoz, szálljak ki a kocsiból, és gyalogosan kerüljem meg az épülettömböt. Miután leparkoltam, kivettem a fényképet zakóm zsebéből, és lefordítva ráfektettem az utasülésre. Kiszálltam. Nem zártam be az ajtót. Anélkül, hogy körbepillantottam volna, elkezdtem sétálni. Negyedóráig tartott, mire megkerültem az épülettömböt. Közben végig Jeanre gondoltam, és nyomorúságosán tehetetlennek éreztem magam. Nem volt más választásom, csak abban reménykedhettem, hogy ha megkapják a fényképet, már semmi kétségük nem lesz: ők győztek. És akkor már nincs miért bántaniuk Jeant. Csörgött rólam a veríték, amikor visszamentem a kocsihoz. Kinyitottam az ajtót, és az ülésre néztem. A fénykép már nem volt ott Gyorsan körbenéztem a parkolóban, de nem láttam semmi szokatlant: néhány nőt bevásárlókocsival, egy fiatal házaspárt, amint éppen beteszik a kisgyereküket a babaülésbe, egy kisfiút, aki azért nyafog az apjának, mert nagyon fáradt. Aztán, alig húsz méterre, észrevettem egy öltönyös férfit, aki felém tartott. Fiatal volt, jól fésült. És ázsiai. Rám mosolygott. Leengedtem a kezemet. A férfi feltartotta a cigarettáját, és mutatta, hogy tüzet kér.
Vészcsengők szólaltak meg a fejemben. Megráztam a fejemet. A férfi vállat vont, de nem állt meg. Benyúltam a zakóm alá, és kinyitottam a pisztolytokot. A férfi elvigyorodott. Veríték csörgött a szemembe, hunyorogni kezdtem, hogy jobban lássak. Amikor már csak öt méterre volt tőlem, a férfi megállt, és nevetni kezdett. Szemvillanásnyi időre balra pillantott. Tudtam, hogy csel. Megpördültem. Egy másik ázsiai férfi volt mögöttem, talán harminc méterre. Kihajtotta a zakóját. Megcsillant a napfény a lefűrészelt csövű puskán. Kikaptam a pisztolyomat a tokból, de túl későn. A férfi már rám fogta a fegyverét. Ekkor váratlanul felnyögött, és döbbent arccal bámult rám. Lenézett maga elé a földre. Mintha varázspálca érintette volna meg, hirtelen vörös folt támadt a mellén. Tett egy lépést előre, megtántorodott, aztán a földre zuhant, fegyvere nagy zajjal csapódott a járdához. Egy pillanatra megdermedtem, és értetlenül meredtem a férfira. Aztán egyetlen mozdulattal a földre vetettem magam, és pisztolyommal a kezemben az ellenkező irányba fordultam. De a másik ázsiai eltűnt. Rohanó léptek zaja. Pillanatokkal később csikorgó kerekek. Felálltam, és láttam, hogy egy autó eszelős sebességgel kihajt a parkolóból. Jól látható volt, hogy ketten ülnek benne. Bátortalan hang szólalt meg a hátam mögött. - Hé, miszter, rosszul van? Miszter... - Odanéztem. Egy fiatalember közeledett bizonytalan léptekkel a földön fekvő ázsiai felé. Engem majdnem teljesen eltakart egy nagy teherautó, és a jelek szerint a fiatalember nem vett észre. Visszacsúsztattam a pisztolyt a tokjába. A fiatalember hirtelen segítségért kezdett kiabálni. Futni kezdtek feléje többen is. Egy idősebb férfi odakocogott hozzám. - Mi a fene történt? A földön heverő ázsiai felé intettem. - Nem tudom. Az a férfi összeesett. Emberek hajoltak éppen föléje, és csak úgy záporoztak a kérdések. - Meghalt?
- Te jóságos isten, szerintem lelőtték! - Lelőtték? Én nem hallottam semmit. - Hívják a mentőt! - Atyaúristen, nézzék már meg, micsoda fegyver van a kezében! - Az lenne a legjobb, ha felhívnák a 911-et - mondtam az öregembernek, aki rögtön el is indult a csoportosulás felé. Körbepillantottam. A kutya sem figyelt rám. Beszálltam a kocsiba, és elhajtottam. Miután bekapcsolt az otthoni üzenetrögzítőm, letettem a telefont. Nagyon kellett igyekeznem, hogy nyugodt maradjak. Talán van rá valami magyarázat, hogy Jean miért nem veszi fel a telefont. Talán meg van kötözve. Talán nincs eszméletén. Talán... Felhívtam a burke-i rendőrséget, és azt kértem, hogy küldjenek valakit a házamhoz. A diszpécser megpróbálta föltenni az ilyenkor szokásos kérdéseket, de ráförmedtem. Megmondtam neki, hogy Jensen alezredes vagyok, és majd a helyszínen mindent elmagyarázok a rendőröknek. Aztán egyszer csak egy másik hang jelentkezett a vonal másik végén. - Jensen alezredes, tájékoztatnom kell önt, hogy több egységünk már útban van az önök otthona felé. - Micsoda? - Igen, uram! Néhány perce kaptunk egy bejelentést. A szomszédjuktól, bizonyos Ms. Marjorie Claussentől. Közölte velünk, hogy az ön feleségét foglyul ejtették az önök házában. Már úton van a mentő is. - Hogy van a feleségem? - Nem tudjuk. - Életben van? - Igen. De csak a mentő érkezése után tudunk majd többet az állapotáról. Köszönetet mondtam, letettem a telefont, aztán akár az ámokfutó, ide-oda cikázva az autók között, és megállás nélkül dudálva, keresztülszáguldottam a városon. Amikor behajtottam az utcánkba, néhány rendőrkocsit és egy mentőautót láttam a házunk előtt. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Egy férfi meg egy nő jöttek ki, mindketten pirosba öltözve. A mentősök.
Egy hordágyat toltak maguk előtt. Csikorgó fékekkel álltam meg a járda mellett. Kiugrottam a kocsiból, megragadtam a férfi mentőápoló karját, és ezért kénytelen volt megállni. Jean csukott szemmel feküdt a hordágyon, állig betakarva. - Hé! - hördült fel a férfi, és bosszúsan felém fordította a fejét. - Én vagyok a férje. A férfi arcáról eltűnt a düh. - Maga Jensen alezredes? - kérdezte egy rendőr. Bólintottam. Remegő kézzel érintettem meg Jean arcát. - Jean, én vagyok az, Charlie! - Semmi válasz. - Jean... - Nincs közvetlen veszélyben - próbált nyugtatgatni a másik mentős, egy sovány, fiatal nő. Nagyot nyeltem. - Biztos benne? A nő bólintott. - Szabályos a lélegzése, az életfunkciói stabilak. - Akkor mi a baja? - kérdeztem. - Miért nincs magánál? - Nem tudjuk pontosan. Van egy szúrás okozta zúzódás a karján. Szerintem elkábították. - A nő elhallgatott, aztán azt kérdezte: - Uram, használt valaha a felesége kábítószert? Mérgesen néztem rá. - Méghogy Jean? Kábítószert? Ugyan már! - Nem folytattam, mert rájöttem, hogy a nőnek kötelessége ezt megkérdezni. Kifejezéstelen arccal nézett rám. . - Elnézését kérem, hölgyem! - Semmi baj! De ha van valami ötlete, hogy mit adhattak be neki, azzal sokat segítene. - Fogalmam sincs. - Uram, muszáj bevinnünk őt a kórházba - szólalt meg a férfi. - Ha megengedné, hogy továbbmenjünk... Megsimogattam Jean arcát, és félreálltam. Miközben elhaladtak mellettem, a nő azt mondta: - A Commonwealth Doctors Kórházba visszük, uram. Figyeltem, ahogy beteszik Jeant a mentőautóba. - Alezredes, van valami elképzelése arról, hogy mi történhetett itt? - kérdezte a rendőr.
- Én... telefonon beszéltem a feleségemmel. Azt mondta, hogy néhány férfi berontott a lakásunkba. Megszakadt a vonal. Amikor megpróbáltam újra felhívni, senki sem vette fel. A rendőr bólogatott. - Ez egybevág azzal, amit az egyik szomszédjuk mondott nekünk. Körülbelül harminc perce két ázsiai férfit látott eljönni az önök háziból. Tudja esetleg, hogy kik lehettek? Megráztam a fejemet. - És azt, hogy miért támadták meg a feleségét? Hosszú pillanatokon keresztül bámultam a rendőr arcába, aztán ismét a fejemet ráztam. A férfi a homlokát ráncolta. - Ötlete sincs? Semmi az égvilágon? - Semmit sem tudok mondani, biztos úr! - Fura egy ügy - mondta a rendőr. - Nyoma sincs erőszakos behatolásnak vagy dulakodásnak. Úgy látszik, hogy semmit sem loptak el. De azért ön is nézzen körül! - Lehet, hogy elijesztették őket, mielőtt bármit is elvihettek volna - feleltem. Egy másik rendőr jött ki a házból. Néztem, ahogy odamegy a szomszédainkhoz, a nyugdíjas házaspárhoz, Janine-hez meg Bradhez. Brad odaintett nekem. - Segíthetünk valamit, Charlie? kiabálta. Megráztam a fejemet. - Kösz, Brad! A mentősök becsukták a mentőautó hátsó ajtaját. - Nézze, biztos úr - mondtam -, szeretnék bemenni a kórházba! A rendőr határozatlannak tűnt. - Értem. Oké. De később majd szükségünk lesz a vallomására! Már elindultam a kocsi felé. Csak időpocsékolás lenne mindent elmagyarázni a rendőrnek. Mert most már biztosan tudtam, mit kell tennem, hogy egyszer és mindenkorra lezárjam ezt az ügyet. Marjorie, aki az utca túloldalán lakott, szomorúan és aggódva nézett rám. Odaszaladtam hozzá. - Te hívtad ki a rendőröket, Marge? Bólintott. - Azt beszéltük meg Jeannel, hogy elmegyünk vásárolni a Ballstonba. Átmentem hozzá, becsöngettem, de nem nyitott ajtót. Néhány perccel később láttam, hogy az a két férfi kijön a házból, így aztán visszamentem.
- Jól láttad őket? - Persze. Két ázsiai. Fiatalok. Egy furgonnal mentek él. Jaj, nagyon remélem, hogy Jeannek nincs semmi komoly baja. - Kösz - feleltem. Megsimogattam Marge kezét, aztán odarohantam a kocsimhoz, hogy kövessem a mentőautót Jean életben van. Magamban hálát adtam az égnek. Egy órával később egy orvossal beszélgettem az első emeleti váróban. Közölte velem, hogy Jeant valóban elkábították, de rendbe fog jönni. A biztonság kedvéért néhány napig bent tartja megfigyelésre. Köszönetet mondtam neki. Megjelent két nyomozó, és föltett néhány kérdést. Elismételtem, amit már elmondtam a rendőrnek a házunk előtt. Nem, nem tudok semmit. Nem szívesen hagytam ott Jeant, de el kellett mennem a gyerekekért. És el kellett kapnom Holmest. - De ha anyu beteg, akkor miért nem mehetünk be hozzá a kórházba? - kérdezte Stacy. Úgy helyezkedett az utasülésen hogy szembeforduljon velem. Gyönyörű, zöld szeme csupa aggodalom volt. - Most éppen alszik. Majd holnap meglátogatjuk. - Akkor nem értem, miért nem mehettem edzésre - szolalt meg Tony. Stacy megpördült, és szigorú pillantását a hátsó ülésen fészkelődő öccsére szegezte. - Te csak erre tudsz gondolni? Anyu kórházban van. - Apu azt mondja, hogy rendbe fog jönni. - És? - De hát be sem megyünk hozzá. - Tony ernyedten dőlt hátra. Azt meg végképp nem értem, miért kell Mrs. Tippettnél aludnunk. Hátrafordítottam a fejemet, és csúnyán ránézem. - Azért, mert azt mondom, Tony! Karba tette a kezét és kinézett az ablakon. - Már mondtam, srácok, hogy ma este sokáig kell dolgoznom. Csak egy éjszakát kell ott töltenetek. - De cuccunk sincs, apu!
- Van egy táska a csomagtartóban. Hazaugrottam, és hoztam nektek váltás ruhát. Meg fogkefét is. Tony csak meredten bámult ki az ablakon, és nem szólt semmit. - Micsoda hülye vagy te - mondta neki Stacy. - Ostoba tyúk - morogta Tony. - Na most már aztán elég! Maradjatok csöndben mind a ketten! Néhány perccel később leparkoltam Dorothy kocsibejáróján. A gyerekek még mindig ellenségesen méregették egymást, de legalább csöndben voltak. Nagyon örültem, hogy Rupert nyitott ajtót. Egy perccel később már ismét úton voltam. Felhívtam Lee mobilját. - Igen, megvannak a fényképek - közölte Lee. - Jók lettek? - kérdeztem. - Aha. A laborosok rendes munkát végeztek. A felesége rendbe jön, Charlie? Már a kórházból is felhívtam Lee-t. - Igen. Néhány napig még bent tartják megfigyelésre. - Jaj, de jó, Charlie! Baromira aggódtunk. - Jonesy ott lehetett a közelében, mert hallottam, hogy Lee azt mondja: - Rendbe jön a felesége. - Nem volt semmi gond a Falls Church-i rendőrökkel Talia lakásában? - kérdeztem. - Nem - felelte Lee. - A nyomozást vezető rendőr régi haverom. Brandt őrmester. Jonesyval elmondtunk neki mindent, amit csak lehetett, anélkül, hogy túl sokat árultunk volna el. - Utánanéztek annak az ázsiai fickónak a parkolóban? - Úgy látszik, hogy igazi profi volt. Kesztyűt viselt. Nem volt nála igazolvány. A fegyvere egy tizenkettes, lefűrészelt csövű vadászpuska. A sorozatszámot eltávolították. A pasinak eszébe sem jutott, hogy elhibázhatja. Átkozott mázlija volt, Charlie! Hirtelen elsötétült minden. Csak a rám szegeződő puska csövét láttáin. Még egy tizedmásodperc és... - Tényleg nem hallotta a lövést? - kérdezte Lee. - Bárki is lőtt, hangtompítót használt. - És nem látta?
- Talán a másik ázsiai volt, de kétlem. Nem lett volna rá ideje. Szerintem az a fickó volt, aki a kocsit vezette. - Jól meg tudta nézni? - Csak egy pillanatra láttam. Azt hiszem, ő is ázsiai volt. Lee mérlegelte a hallottakat. - Nem értem. Úgy látszik, hogy ezek együtt dolgoznak. Miért ölnék meg a saját emberüket? - Fogalmam sincs, Harry! Látta valaki a kocsi rendszámát? - Nem, senki nem látott semmit. - Na persze, ahogy az lenni szokott. - Jonesy szerint ezek a fickók, akik megtámadtak magát, és rárontottak a feleségére, valószínűleg vietnami ügynökök. Tudja, Holmesnak dolgoznak, és vigyáznak a befektetésükre. Mint mindig. Jonesynak most is minden valószínűség szerint igaza volt. Felgyorsítottam, ráhajtottam északi irányba a 395-ös államközire. - Na és maguk most hol vannak?
49 Tíz percen keresztül autóztam ide-oda Rosslynban, meg akartam győződni arról, hogy senki sem követ. A Kimchi Grill parkolója majdnem üresen állt, ugyanis volt még vagy egy óra vacsoraidőig. Bekopogtattam az ajtón. Lee nénikéje nyitotta ki, aztán felvitt az emeletre, az egyik különterembe. Lee és Jonesy egy faragásokkal gazdagon díszített, kerek asztalnál ültek. Lee hátradőlt, és fáradtan elvigyorodott. - Örülök, hogy látom, Charlie! Kér valamit inni? - Nem, kösz! - Leültem. Jonesy az asztalon heverő fényképekre mutatott. - Javaslom, hogy nézze meg őket, uram! - Ezeket csinálta maga? Jonesy bólintott. A kezembe vettem az egyiket. Alig volt rosszabb minőségű, mint az eredeti. Jonesy jó munkát végzett. Lee felkapott egy fényképet, és odaadta nekem. - A laborosokkal kinagyíttattam a legjobbakat. Hasonlítsa össze ezzel, amit
a Postnál dolgozó haveromtól szereztem. - Elém csúsztatott egy másik képet. Egy fiatalember volt rajta, kórházi ágyon feküdt, szélesen vigyorgott, és feltartott hüvelykujját mutatta a fényképezőgépnek. Rápillantottam arra a képre, amit Lee korábban nyomott a kezembe. - Stimmel - állapítottam meg. - Aha - mondta Lee. - A kórházi fényképet ezerkilencszázhetvenegyben csinálták az akkor még őrnagyi rangban szolgáló Clayton Holmesról, nem sokkal a szökése után. Végignéztem az összes fényképet, aztán megkérdeztem: - Hol vannak a megfigyelés közben készített fényképek? Amiket Webster csinált. Jonesy szó nélkül odaadott nekem egy barna borítékot. Kinyitottam, és előhúztam belőle két fényképet. Az egyiken egy kék kezeslábast, baseballsapkát és sötét szemüveget viselő férfit kaptak le jobbról, hátulról, amint éppen ment felfelé a lépcsőn Talia lakásához. A bal kezében egy kis méretű szerszámosládát tartott. Ebből á szögből egyáltalán nem lehetett látni az arcát. Megnéztem a másik fényképet. Ugyanaz a férfi állt az ajtóban, a fejét enyhén jobbra fordította, és fölemelte a kezét a csengőhöz. Grimaszba rándult az arcom. Annyit láttam, hogy zömök, fehér férfi, de többet nem. - Ennyi? - kérdeztem Jonesytól. - Attól tartok, hogy igen. Úgy látszik, hogy csak egyetlen, férfi járt ott. - Van néhány nagyítás az arcáról - mondta Lee. - Bár ebből a szögből nem sokat lehet látni. - Itt? - Előhúztam még néhány fényképet a dossziéból. - Igen. Az utolsó néhány. Megtaláltam őket. Megcsóváltam a fejemet. Nem láttam valami sokat. - Bárcsak tudnám, ki ez a szemét - sóhajtottam fel, és az asztalra tettem a fényképeket. - Valószínűleg szabadúszó, akit Holmes felbérelt - vélekedett Lee. - Lehet, hogy együtt dolgozik a vietnamiakkal. Bólintottam. Jonesy finoman köhintett. - Mondja csak, Jonesy! Van valami ötlete?
Jonesy elém tett egy papírlapot. - Ezt akkor találtam, amikor átnéztem Masonis személyi anyagát, uram! Az első alkalommal elkerülte a figyelmemet. - Valahogy furán csengett a hangja. Masonis egyik szolgálati minősítése volt, az 1970-71-es időszakból. Amikor őrmesterként szolgált Vietnamban. - Nézze meg az értékelő elöljáró rubrikát, uram! Most már tudtam, miről van szó. Még az aláírást is felismertem. Felnéztem, és értetlenkedve bámultam Jonesyra. - Igen, uram! Tippett ezredes sosem említette, hogy ismerte Masonist, nem igaz, uram? Megráztam a fejemet. - És tudtuk, hogy Masonis aktáját zárolták, mert valamit el akartak titkolni. - Várjon csak! Maga szerint Holmes ezt akarta eldugni előlünk? - Háromszor néztem át az aktát, uram! Minden egyes sort elolvastam. Ezt az egyetlen dolgot találtam, ami nem stimmelt. Tippett ezredesnek szólnia kellett volna erről. - Lehet, hogy csak elfelejtette - jegyezte meg Lee. Nem szóltam semmit, bár egészen biztosan tudtam, hogy Tippett nem felejthette el. Letettem a szolgálati minősítést Webster fényképei mellé. Nem, Tippett nem felejthette el megemlíteni, hogy ismerte Masonist. Masonist gyanúsította a gyilkosságokkal. Mint mindannyian. Akkor miért nem szólt? A fejemet csóváltam, és ismét a fényképre esett a pillantásom. - Szerintem ez nem olyan nagy ügy - vélekedett Lee. - A fenébe is, Holmest már elkaptuk, nem, Charlie? Homlokráncolva fölemeltem egy fényképet, az egyik nagyítást, amin a férfi enyhén elfordítja a fejét. Volt valami az arcban... Nagyot nyeltem, és közelebb emeltem a fényképet. Az arccsont. Villámgyorsan felkaptam meg egy fényképet. - Uram? - szólalt meg Jonesy. Megint megakadt rajta a szemem. Az az apró dudor. Egyik képről néztem a másikra. - Mit lát, uram? - kérdezte Jonesy. A férfi tarkójára szögeztem a tekintetemet, és közben lázasan gondolkoztam. A baseballsapka ellenére is meg tudtam állapítani. A férfi kopasz volt. Alacsony, zömök, kopasz férfi. Valaki megkopogtatta a karomat. - Jensen alezredes!
Fölnéztem, és a képek megremegtek a kezemben. Jonesy aggodalmas pillantással méregetett. Lee is. - Mi az, uram? - kérdezte Jonesy. - Valami baj van? - Az istenit neki, Charlie - szólalt meg Lee. - Úgy néz, mint aki szellemet lát. A semmibe meredtem, miközben Jonesy meg Lee a fényképeket tanulmányozták. Zsibbadt voltam és kába. Lehetetlen. De mégis... Visszaidéztem azt a pillanatot, amikor bementem Watkins tábornok dolgozószobájába, és megláttam a holttestét. És aztán lassan végigmentem mindenen, amit láttam és hallottam. Lassan, fokozatosan érthető vált oly sok minden, ami akkor megmagyarázhatatlannak tűnt. Tippett érthetetlen eltűnései. A rettegés a vietnami fiú szemében, amikor bementünk a konyhába. A fiú hazugságai a gyilkosról, akit úgy ír le, hogy abból Masonisra lehet ismerni. Az a körülmény, hogy a gyilkos tudja: a vietnami fiú meglátta, amikor eljött Thótól. Aztán ott van a személyleírás arról a férfiról, akit a rendőrök láttak kijönni a házból, ahol Miss Vinh lakott. A feltevés, hogy a gyilkos hozzá tudott jutni a vírushoz. És tudja a gyerekeim nevét, tudja, hogy Tony futballedzésre jár, Stacy meg balettozni. Hirtelen minden világos lett. Szinte hallottam a fojtott hangot a telefonban. Nem Jensen alezredes, nem Charles, hanem Charlie. Mintha az illető ismerne. - Hát én nem látok semmit, Charlie - mondta Lee. - Nézze meg az arcát! - Mintha hatalmas rágógumi lenne a szájában. - Nem rágógumi - szólalt meg Jonesy halkan, és közben rám nézett. - Dohány - mondtam. - Egy darabka dohány. Lee a homlokát ráncolta. - Honnan tudják? - kérdezte, aztán meglátta Jonesy arckifejezését. - Na jó, ki a fene ez a fickó? Jonesy megmondta neki. - Maguk megőrültek. - Nem, nem őrültünk meg - feleltem. - Ez Tippett.
Nem sokkal éjfél után végeztünk. Jonesyval összeszedtük a papírokat meg a fényképeket az asztalról. Lee levitte az üres tányérokat a konyhába. A nagynénje, mielőtt hazament volna, készített nekünk egy kis harapnivalót. Jonesyval lementünk a földszintre, és a félhomályban odaültünk a bárpulthoz. Egy órája már mindenki elment. Hallottuk, hogy Lee fütyörészik a konyhában. Lehunytam a szememet. Websterre terelődtek a gondolataim. Láttam magam előtt, ahogy ül a kocsiban. Unatkozik, hamburgert eszik és melege van. Megjelenik a furgon. Kiszáll egy férfi. Valami szerelő, gondolja Webster. De engedelmeskedik a parancsoknak, és a szeméhez emeli a fényképezőgépet. Benéz a keresőbe, beállítja az élességet. Csinál egy képet. A férfi egyre jobban látszik. Webster csinál még egy fényképet. Kinyílik az ajtó. Talia áll az ajtóban. Webster látja az arcát. Látja, hogy meg van rémülve. Talia megpróbálja becsukni az ajtót. De a férfi nagyon gyors, és benyomul a lakásba. Az ajtó becsukódik. Webster kipattan a kocsiból. Dörömbölni kezd Talia ajtaján. Pisztolya már a kezében van. Kinyílik az ajtó. És Webster úgy megdöbben, ahogyan még soha az életben. Webster lassú léptekkel, összezavarodva, bemegy a lakásba. Tippett utasítja, hogy tegye el a fegyverét! Webster katona. Engedelmeskedik. És meghal. Így történt. Lehet, hogy nem pontosan így, de nagyjából. - Menjünk! - kiáltott Lee. Az éjszaka hűvös volt és csöndes, csak a saját lépéseink zaját hallottuk, ahogy a parkoló felé tartottunk. - Talán jobb lenne, Charlie, ha ma éjszaka nálam aludna. Mégiscsak nagyobb biztonságban lenne - mondta Lee. - Kösz, Harry, nem lesz semmi bajom. - Ahogy gondolja. De a maga helyében... Hát ez meg... Éppen a parkolóba értünk, amit részben megvilágított az egyik utcai lámpa. A mi három autónk az elülső részben állt. Már értet-
tem, hogy min lepődött meg Lee. A parkoló hátsó, sötétbe boruló részében, tőlünk talán tizenöt méterre. Egy szedán. És egy férfi körvonalai. Nekitámaszkodik a szedánnak. Megálltunk. A férfi ellökte magát a kocsitól. Megfeszültek az izmaim. - Ki maga? - kiáltotta Lee. A férfi csak állt ott, nem szólt semmit. Aztán elindult felénk. Lee elővette a fegyverét. Így tettem én is meg Jonesy is. Rendőrség! Igazolja magát! - kiabálta Lee. Semmi válasz. Szememmel végigpásztáztam a parkolót. Balra ott voltak a mi autóink. Mögöttük egy nagy Dumpster állt. Azon túl pedig a sötétség. - Álljon meg ott, ahol van! - üvöltötte Lee. A férfi csak jött felénk. Ujjamat rátapasztottam a ravaszra. A férfi megállt. - Szia, Charlie! Felismertem a hangot. - Te mocskos disznó - mondtam. Tippett kilépett a fényre.
50 Nyugodt, szinte derűs arccal nézett rám. - Ejnye, Charlie, hát így kell üdvözölni egy régi barátot? A legszínesebben ott, azonnal lelőttem volna. - Megölted Watkinst, te szemét! És Webstert is! - Elhallgattam. Tippett mosolygott. - Csodálatos vagy, Charlie! Sokat törtem a fejemet, mikor jössz már végre rá. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb sikerülni fog, és hadd gratuláljak most. Üdvözlöm, Jonesy! Hello. Harry! Jonesy nem szólt semmit. Az arca nem mutatott semmiféle érzelmet. - Menjen a francba! - mondta Lee. Tippett köpött egy nagyot. Jonesy aktatáskájára esett a pillantása. - Gondolom, fényképek vannak benne.
Jonesy meglepetten hunyorgott. - Honnan a picsából tud maga a lényképekről? - hördült fel Lee. Én is ugyanezen gondolkoztam. Nem tudhat róluk, hacsak... Előreléptem. - Te nyavalyás, bepoloskáztad a kocsimat! Tippett fölnevetett. - Nem is sejtetted, Charlie! Már két napja lehallgatlak. Tippett túlságosan is magabiztos, túlságosan is nagyképű volt. Jonesy és Lee is érzékelték ezt. Feszülten figyeltek, a szemük ideoda ugrált. Fürkésző tekintettel vizsgálgattam a parkolót, de nem láttam senkit. - Menjünk inkább be! - javasolta Lee. Nyugtalannak látszott. Intettem a pisztollyal Tippettnek. - Gyerünk, Tip! Tippett lassan elfordította a fejét, és kiköpött. Öntelten rám vigyorgott. Aztán kiáltott valamit. Nem értettem, mit, de ez így is volt rendjén. Annyit azonban tudtam, hogy valamiféle parancs hangzott el. Vietnami nyelven. Lépések zaja. Elkáromkodtam magam. - Csapda! - kiáltotta Jonesy. Megfordultam. Valami megmozdult a Dumpster mellett. Fölemeltem a pisztolyomat, és célra tartottam. Hallottam, ahogy a tár bekattan egy fegyverbe, és egy pillanatra megdermedtem. - Ne mozdulj, a kurva mindenségit! - mondta Tippett. Megpördültem, félig-meddig a testembe csapódó golyókra számítva. Egy ázsiai férfi bukkant fel a kocsim mögül, kezében vadászpuskával, amit pontosan a mellkasomra irányított. Jonesy fájdalmasan felnyögött, és hallottam, hogy fegyvere nagy zajjal nekicsapódik az aszfaltnak. Lee megpróbált kiáltani, de valami elhallgattatta. Lassan szembe fordultam Tippett-tel, és ráfogtam a pisztolyomat. A vadászpuskát tartó férfi felmordult. Tippett vakkantva válaszolt. - Tedd inkább le, Charlie - javasolta Tippett. - Egyet azért lőhetnék vele. - Talán igen. De utána biztosan meghalsz. Jonesyra néztem. Grimaszba rándult arccal dörzsölgette a csuklóját. Lee fölemelt kézzel állt mellette. Két ázsiai volt mögöt-
tük, és pisztolyt szorítottak a tarkójukhoz. A nyavalyások, biztosan végig a Dumpster mögött rejtőztek. - Tedd le, Charlie - szólalt meg ismét Tippett. Nem mozdultam. Mintha szánalmat láttam volna a szemében. - Ne legyél ostoba, Charlie! - mondta halkan. A vadászpuskára néztem. Lassan leengedtem a kezemet. Az egyik férfi odajött hozzám, és elvette a pisztolyomat. Egy pillanatra megállt velem szemben, és ellenségesen rám meredt. Ismerősnek tűnt. Na persze. Ma délelőtt. A férfi a cigarettával. - Pham hadnagy nem nagyon kedvel téged, Charlie - mondta Tippett. - Téged okol a barátja halála miatt. - Nem én öltem meg. - Nem? - Tippett közönyösen megvonta a vállát. Pham még mindig gyűlölettel méregetett. - Ezek az emberek mind a vietnami hadseregből vannak? kérdeztem. - Igen, egész pontosan a Különleges Haderőtől. - Tippett komótos léptekkel odasétált az aktatáskához, és fölemelte. - Ma majdnem túljártál az eszünkön. Amikor odaadtad a fényképet, azt hittük, hogy nincs több belőle. Eszünkbe sem jutott, hogy másolatokat készítettél. - Tippett letérdelt, felkattintotta a zárat, és egy zseblámpa fényénél halkan dünnyögve ellenőrizte a tartalmát. Megcsóváltam a fejemet. - Az isten szerelmére, Tip! Miért csináltad? Pénzért? Mintha meg sem hallotta volna. Precíz mozdulattal becsukta a táskát, és fölemelkedett. Csak ekkor nézett rám. - Tényleg azt hiszed, Charlie, hogy pénzért csináltam? - Csalódottnak látszott. Szótlanul néztünk egymásra. Lassan megráztam a fejemet. Nem, nem pénzért. Tippettet sohasem érdekelte a pénz. Mondott valamit vietnami nyelven. Pham hadnagy odalépett hozzám. - A kocsid kulcsa kell neki, Charlie! - Minek? - kérdeztem. Tippett kényelmesen a hátam mögé sétált. - Mindannyian elmentek egy kicsit kocsikázni az autóddal.
- Azt nem fogja megúszni, ha kinyír minket - szólalt meg Lee. - Nyomozni fognak, és... - Nem találnak semmit - fejezte be helyette a mondatot Tippett. - Charlie, a kulcsokat! Pham kinyújtotta a kezét. Nem mozdultam. A fejemhez tartotta a pisztolyt. Választhatok: egy golyó most azonnal, vagy végzetes autóbaleset egy kicsivel később. Hát nem mindegy? Benyúltam a zsebembe. Nagyon gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban Pham még ott állt előttem. A következőben valami elzúgott a fülem mellett, Pham feje lebicsaklott, a szeme helyén vöröslő lyuk. A férfi az aszfaltra zuhant. Balra valami megmozdult. Egy szemvillanásnyi idővel később tompa puffanást hallottam. - Meglőtték a szemetet! - kiáltotta Lee, és a másik ázsiai térdre esett, a torkából lövellt a vér. - Hasra, Charlie, a kurva szentségit! - hallatszott a hátam mögül. A földre vetettem magam. Valahol a hátam mögött kétszer elsült egy pisztoly. A vadászpuskás ázsiai megtántorodott, megroggyant... Távolodó, sietős lépések zaja. Előrevetettem magam, és megragadtam Pham revolverét. Tippett az autó felé rohant. Fölemeltem a fegyvert, felkönyököltem és céloztam. Tökéletesen láttam Tippettet. Követtem a pisztolyommal. A ravaszra tapasztottam az ujjam. Ekkor észrevettem, hogy nincs nála az aktatáska, csak egy pisztoly. Elbizonytalanodtam. Tippett eltűnt a sötétben. Feltápászkodtam, és megindultam utána. Felbőgött egy autó motorja. Gumicsikorgást hallottam, és láttam, hogy a kocsi felém tart. Jonesy ordítva próbált figyelmeztetni. Oldalra ugrottam, a földre vetettem magam, az autó elsüvített mellettem, aztán eszelős sebességgel kihajtott az útra.
Néhány másodpercig hason feküdtem a földön, kábán, és megpróbáltam ismét szabályosan, egyenletesen szedni a levegőt. Valaki ott állt fölöttem. Jonesy hangja. - Nem esett baja, uram? - Túl fogom élni. - A hátamra gördültem. Jonesy fölsegített. Lee odarohant hozzánk. - Azt hittem, elkapta, Charlie! Mi a jóisten történt? - Nem tudom, miről beszél, Harry! Lee hitetlenkedve meredt rám. - Az úristenit neki! Lelőhette volna, de maga elengedte. Most nincs semmi a kezünkben. Tippett elvitte a fényképeket. - Nem - válaszoltam. - Nincs semmi gond! Nem volt nála az aktatáska. - Ott van - szólalt meg Jonesy. Mögöttünk egy pontra meredt. Lee meg én megfordultunk. Az aktatáska az aszfalton hevert ott, ahol Tippett állt, amikor eldördültek a lövések. - Kutya legyek, ha értem - mondta Lee. Öt perccel később begurultam egy benzinkúthoz. Jonesy mögöttem parkolt le. A kút már zárva volt, de találtam egy telefonfülkét. Kevesebb, mint egy perc alatt lebonyolítottam a hívást. Amikor a rendőrségi telefonkezelő megkérdezte a nevemet, letettem a telefont. Kijöttem a fülkéből, és a Pentagonhoz hajtottam. Jonesy követett. Leparkoltam az autómat, és beszálltam Jonesy kocsijába. Lehet, hogy Holmes emberei ma este már nem próbálkoznak semmivel, de inkább nem kockáztattam. És túl sokáig tartana megkeresni a poloskákat. Elhajtottunk. A kórházi szoba félhomályában állva, Jeant figyeltem, és lassú, szabályos lélegzését hallgattam. Békésen aludt, és gyönyörű volt. Odahajoltam hozzá, félresöpörtem néhány hajtincset az arcából, és egy pillanatra ott maradt az ujjam a homlokán. Megkönnyebbülést, dühöt és mélységes szomorúságot éreztem. Szinte biztosan tudtam már, hogy miért nem ölték meg Jeant. Tippett mindig is szerette Jeant. Nagyon szerette. Feltételezem, hogy ez sok mindent megmagyaráz.
Kinyílt az ajtó. Egy női alak körvonalait láttam a folyosói lámpák fényében. - Gondoltam, ez jól jöhet még, alezredes - mondta az ápolónő. A kezembe nyomott egy párnát meg egy takarót. Megköszöntem. Becsukódott az ajtó. Összetoltam két széket Jean ágya mellett, és elhelyezkedtem. És ekkor eszembe jutott, hogy elfelejtettem felhívni Dorothyt meg a gyerekeket. Egyszer majd el kell mondanom Dorothynak, de csak a jóisten tudja, hogyan is kellene hozzákezdenem.
51 Csütörtök - Ennyi, uram - mondtam Baines miniszternek. Hátradőltem a székemben, és megdörzsöltem a szememet, ami már szinte fájt a kialvatlanságtól. Jonesy pontosan hét órakor vett föl ma reggel. A délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy végigmentünk a tényeken, és ellenőriztük, minden rendben van-e. Baines miniszter úr elernyedve, előrehajtott fejjel ült a székében. Felpillantott, mindkét kezével végigsimított ritkuló haján, és közben rám nézett az íróasztal fölött. - Tehát Tippett megölte a vietnamiakat, és ott hagyta maguknak az aktatáskát? Bólintottam. - Ő lőtté le azt a férfit is, aki megpróbált végezni velem, miután leadtam a fényképet. Baines megcsóválta a fejét. Fölemelte a fényképet, amin Tippett volt Talia lakása előtt. Amikor még ő vezette a Különleges Nyomozati Osztályt, sokat dolgozott együtt Tippett-tel. - Tippett a Masonishoz fűződő kapcsolata miatt keveredett bele az ügybe. Ő volt Masonis parancsnoka Vietnamban: Masonis megkereste Tippettet, és segítséget kért tőle a Holmes tábornok utáni nyomozásban. Mint a Bűnügyi Vizsgálati Főosztály magas beosztású munkatársa, Tippett rengeteg olyan információhoz hozzájutott, ami sokat segített Masonisnak. Baines letette a fényképet. Erősen ráncolta a homlokát Mintha azt akarná mondani, hogy Masonis már hétfő, azaz
Watkins meggyilkolásának napja előtt elkezdett nyomozni. Tehát már azelőtt, hogy Tho beszélt Watkinsnak Holmes szerepéről a hadifoglyok legyilkolásában? - Birelli szerint igen. De ne felejtse el: Tho a múlt héten kért még kétszázezer dollárt! Elejtette Holmes nevét, hogy meggyőzze a tábornokot: megéri a plusz pénzt. - És Masonis elmondta Tippettnek. Bólintottam. - De valószínűleg nem mondott el neki mindent. Tekintettel az ügy fontosságára, ez ostobaság is lett volna. Még Birelli sem tudhatott mindent. De Tippettnek ennyi is elég volt: világos volt a számára, hogy Holmes nagy bajban van. Meglátta a kínálkozó lehetőséget. Fölvette a kapcsolatot Holmesszal, aki ekkor már tudta Swanson őrnagytól, hogy folyik a nyomozás Cao Dinh ügyében. És Holmesnak ekkor már eltökélt szándéka, hogy megöleti Watkinst, és gyanúba keveri Masonist. Mivel Tippett vezette a nyomozást, a siker egész egyszerűen elkerülhetetlennek látszott. - Miért nem volt elég megölni Thót, és elvenni tőle a fényképeket? A fotók nélkül Watkins nem tud mit kezdeni. - Nyilván azért, mert fogalmuk sem volt, hol találhatják meg. Talán még a nevét sem tudták. Mint már említettem, Masonis nem mondott el mindent Tippettnek. Biztos vagyok abban, hogy Swanson őrnagy is nagyon igyekezett információkat gyűjteni Thóról Masonistól, de a jelek szerint sikertelenül. Baines elgondolkodott egy pillanatra. - Azt mondja, hogy Tippett nem pénzért csinálta? - Nem, nem pénzért. Bár Holmes minden valószínűség szerint fizetett neki egy jelentős összeget. - Hát akkor miért csinálta? Mély levegőt vettem. - Tudta, hogy Holmes megszerezheti neki a csillagot. Baines lassan hátradőlt. - Tippett tábornok - mondta keserűen. Megcsóválta a fejét. - És Tippett ölte meg Watkinst? Bólintottam. - Ismerte azt a... módszert. Biztos vagyok benne, hogy használta Vietnamban. Átkozott szerencsénk, hogy Watkins a halála előtt nem beszélt Tippettnek a fényképekről. - Nem gondolja, hogy esetleg a vietnamiak...
- Nem. Túl kockázatos lett volna számukra bemenni Fort Myerbe, és Watkins tábornok lakásába anélkül, hogy észrevették volna őket. - Ki intézte el Thót? - Először nem tudtam, mit gondoljak. Azt hittem, hogy Tippett nem ölhette meg, hiszen amikor Thót meggyilkolták, Tippett a bűntény helyszínét ellenőrizte Watkins tábornok lakásában. De aztán eszembe jutott, hogy azon az estén megpróbáltam ott felhívni Tippettet, de nem értem utol. Fogadni mernék, hogy ha utánanéznénk, lenne legalább másfél óra, amikor senki sem látta Tippettet. - Elég kockázatos lépés a részéről. Elmegy Watkins lakásáról, hogy megölje Thót. - Nem volt más választása. Watkins megmondta neki, hol találja meg Thót. De mielőtt cselekedhetett volna, a bejárónő megtalálta a holttestet - jóval hamarabb, mint ahogyan arra számított. Tippett tudta, hogy majd el akarok menni a vietnami étterembe, hiszen a tábornok azt a helyet hívta fel utoljára. Elküldött Swanson őrnaggyal, hogy időt nyerjen. A Fort Myer kapuinál szolgálatot teljesítő katonai rendőrök egész biztosan igazolni tudják, hogy távozott, aztán még este vissza is tért. Baines miniszter úr hirtelen hátralökte magát az Íróasztaltól. Rendkívül gondterheltnek látszott. Fölemelte a poharát, aztán az enyémre mutatott. Megráztam a fejemet. Odament a bárszekrényhez. - Tippett első hibája az volt, hogy a telefonszám ott maradt az újratárcsázóban - mondtam. - Így jutottunk el Mr. Thóhoz. A második pedig az, hogy a vietnami srác észrevette, amint eljött Tho lakásából. Baines whiskyt öntött a poharába. Rám pillantott. - Ezért volt annyira megrémülve a fiú, amikor maguk megérkeztek? - Igen, uram! Egészen biztos, hogy halálra vált, amikor meglátta Tippettet. És Tippett természetesen rögtön rájött, hogy a srác meglátta őt. Az a szegény nyomorult otthonról hozta magával a rettegést a rendőröktől; erre játszott Tippett. Valószínűleg azt mondta neki, hogy ha egy szót is szól bárkinek, megöli. Talán még azzal is megfenyegette, hogy a nővérével is végez. Ki tudja?
Baines komor, megnyúlt arccal jött vissza az íróasztalhoz. - És Tippett felhasználta az alkalmat, hogy kitaláljon egy személyleírást, ami történetesen illett Masonisra. Átkozottul eszes. Bólintottam. - Ezek után a srác megszökött. Tippett elment abba a lakásba, ahol a gyerek a nővérével élt, és megölte a nőt, de csak azután, hogy szóra bírta. - Az aljas disznó. - Aztán megölte a srácot, és felrobbantotta a hajót. - Ezt azonban még mindig nem értem. Mi a pokolnak kellett felrobbantania a hajót? Megvontam a vállamat. - Nehéz lenne pontos választ adni. Az a gyanúm, hogy Tippett már jó ideje nem gondolkodott racionálisan. Az életbiztosítási szerződésen a dátum arra utal, hogy az első perctől kezdve azt tervezte: megrendezi a saját halálát. Lehet, hogy a hajó látszott a legjobb alkalomnak. - Mikor készült a szerződés? - Két hete. - Egy rövidke pillanatra lehunytam a szememet, és masszírozni kezdtem a fejbőrömet. - Azt hiszem, bizonyos értelemben én kényszerítettem. Tudta, hogy azt fogom javasolni: vegyék el tőle az ügyet. - A pia miatt? Bólintottam. - Tippett nagyon büszke ember, szinte már fanatikusan az. A megrendezett halál megóvta öt a megaláztatástól. Valójában valamiféle hős lett belőle. Ez biztosan nagyon tetszett neki. Azt hiszem, aggódott, hogy esetleg kiderül, milyen szerepe volt a gyilkosságokban. A „halála” volt a garancia arra, hogy soha ne jöjjön szóba gyanúsítottként. Így egyszerűen eltűnhetett. És ez nagyon fontos. - Miért? - Ily módon kitörölhette a múltat, megszabadulhatott attól az élettől, amit kudarcként értékelt. Egész biztos, hogy a hajón várta őt egy búvárfelszerelés. Becsúszott a vízbe a hajó oldalánál, és miközben mi feszülten várakoztunk, elúszott. Baines ismét arra a képre nézett, amin Tippett volt látható Talia lakása előtt. - És nyilvánvalóan ő ölte meg Webstert és Swansont. Bólintottam. - Na és mi a helyzet Masonisszal?
- Valószínűleg Tippett szervezte meg az akciót, miután Swanson őrnagy felhívta. Az autóbaleset, aminek köszönhetően értékes perceket veszítettünk, biztosan az ő ötlete volt, rá vall. Ha rajta múlik, semmit nem bíz a véletlenre. Na de hogy ki húzta meg a ravaszt? Nem lehet tudni. Elképzelhető, hogy az egyik vietnami volt. Baines ismét elhelyezkedett az íróasztal mögött. - Ugye, maga is tudja, hogy jó néhány ügyben személyesen együtt dolgoztam Tippett-tel? - Igen, uram! - Jó ember volt. - Igen, uram - feleltem, majd hosszú hallgatás után hozzátettem: - Az volt. Baines ivott egy kortyot. - Maga szerint nem különös? Könynyedén, minden szívfájdalom nélkül gyilkolt, de magát kétszer is megmentette. - Igen. - Ott hagyta az aktatáskát. - Igen. - Nagyon furcsa. Végigsimítottam a hajamon. - Nem is tudom. Tippett tisztában volt azzal, hogy kockáztatott, és veszített. Világos volt, hogy nem lesz belőle tábornok. Lehet, hogy végül arra jutott: túl magas az ár, és ideje kiszállni. Baines az íróasztalon heverő fényképek felé intett. - Mi mással tudja bizonyítani mindazt, amit elmondott nekem? Kinyitottam az aktatáskámat, és átadtam neki egy vastag iratköteget. - Ez minden? - kérdezte. - Másolatok. A miniszter összevonta a szemöldökét. - Másolatok? Hol vannak az eredeti példányok? Változtattam a testhelyzetemen. - Elintéztem, hogy a médiához kerüljön minden, ha ön nem teszi meg a szükséges lépéseket. Baines hitetlenkedve meredt rám. Hirtelen előrehajolt, és lecsapta a poharát. - A szentségit neki, Charlie! Maga elő akarja nekem írni, hogy mit csináljak? Üres tekintettel néztem rá.
- Na hát erre ne számítson! Azt akarom, hogy most azonnal adjon át nekem mindent. Megértette? - Nem tehetem, uram! - Most azonnal letartóztathatom parancsmegtagadásért! - A média akkor is megkapja az anyagot, uram! Rám meredt. Higgadtan viszonoztam a pillantását. A düh lassan eltűnt az arcáról. - Van valami fogalma arról, hogy mi történik, ha ez kiderül? - Igen, uram! Baines a fejét csóválta. - Te jó isten, ez katasztrofális hatással lesz a kormányra, a hadseregre. Az egész országra. - Holmest akarom, uram! És Tippettet. - Ez a ma a zsákmánya, mi? Erről van szó? Előrehajoltam, és veszettül küszködtem az undor egyre jobban elhatalmasodó érzésével. Hogyan tévedhettem ekkorát Bainesszel kapcsolatban? - Uram, talán megfeledkezik arról a huszonhárom névről a falon. A huszonhárom amerikai katonáról, aki sohasem fog visszatérni. Vagy Watkinsról. Vagy Masonisról. Vagy Websterről. Vagy arról a szerencsétlen Brady Hansonról, vagy... - Elhallgattam, alig kaptam már levegőt. - Befejezte? Kiadta a mérgét? Bólintottam. - Most biztosan azt gondolja, hogy aljas idióta vagyok. Nem válaszoltam. Baines felsóhajtott. - Lehet, hogy igaza van. - A kezébe vette a poharát, és meglötyögtette a tartalmát. - Nézze, Charlie, nincs a földön olyan dolog, ami nagyobb örömet okozna nekem, mint az, ha bíróság elé állíthatnánk Holmest meg Tippettet, és aztán főbe lőnénk őket, azzal a szadista disznó Colettával együtt! A fenébe is, akkor lennék a legboldogabb, ha én magam húzhatnám meg a ravaszt. De az ország nem tudna megbirkózni azzal, ami kiderülne ezen a tárgyaláson. A Cao Dinh-i szörnyűség, a hadifoglyok legyilkolása. És a kormányzat is részt vett az ügy eltussolásában. Meg aztán gondolnunk kell a családok fájdalmára is. Régi sebeket tépnénk fel. Gondoljon csak bele, hogy mit csinál, Charlie! Mi jó származhat abból, hogy ez most mind felszínre kerül? - Kortyolt egyet az italából, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. - Nem emlékszem rá, uram, hogy én tárgyalást említettem volna - mondtam.
Baines összevonta a szemöldökét. - Ha igazság szolgáltatik... - Hagytam levegőben lógni a mondatot. Baines elgondolkozva nézett rám. Megrázta a fejét. - Tudja, manapság már nem csinál ilyesmit a kormányzat - mondta halkan. - Nem? - Elkezdtem fölemelkedni a székemről. Baines intett a kezével. - Üljön le, Charlie! - utasított kissé rezignált hangon. Visszaereszkedtem a székre. Baines hosszan és figyelmesen tanulmányozta az arcomat. Talán meg lehetne... szervezni valamit. - Nagyszerű, uram! . - És az eredeti iratok... - Át fogom adni őket önnek, uram! És a tegnap esti lövöldözéssel kapcsolatban fölmerülnek majd mindenféle kérdések. - Azt bízza csak rám! - Van még valami. - Igen? - Ami a nyomozást illeti. Szeretnék továbbra is... részt venni benne. - Nem bízik bennem, mi? Nem mondtam semmit. Baines a telefonért nyúlt. - Foglaljon helyet odakint! Ez el fog tartani egy darabig. Nem mozdultam. - Szerintem maga ezt nem akarja hallani, Charlie! Igaza volt. Tényleg nem akartam hallani. Kimentem az előtérbe.
52 A pamlagon szunyókáltam, Baines titkárnője kénytelen volt felrázni. A karórám szerint majdnem három óra telt már el. Viszszamentem az irodába. Baines csak annyit közölt velem, hogy bizonyos Mr. Smith hamarosan felveszi velem a kapcsolatot. Nem árulta el, hogy kicsoda Mr. Smith, és én nem kérdeztem. A miniszter arra is felhívta a figyelmemet, hogy érdemes lenne kimen-
nem az Andrews Légitámaszpontra. Azt is megmondta, hogy mikor. Miközben kifelé mentem az irodából, utánam szólt: - Ez a megbeszélés nem zajlott le, Charlie! Lementem a számítógépközpontba. Körülbelül egy órával korábban Jonesy felhívott onnan, közölte, hogy átvizsgálta a kocsimat, és talált egy poloskát meg egy bemérő szerkezetet. Maria, miközben bekísért az irodájába, a kegyetlen bánásmódról mondott valamit. - Tessék? - Az a szegény ember halálosan kimerülten érkezett. - Maria kinyitotta az ajtót. - De ahogy jobban megnézlek, te sem vagy valami jó bőrben. - Köszi szépen. - Elmondod, hogy mi folyik itt? - Egyszer majd igen. - Ühüm. Beléptem Maria után az irodába. Jonesy kinyújtott lábbal ült egy széken, a feje hátrabicsaklott. Hangosan horkolt. A hatalmas C-5-ös teherszállító repülőgép előbukkant a késő délutáni felhők közül, aztán kényelmesen az Andrews Légitámaszpont felé kanyarodott. Mielőtt földet ért volna, a pilóta üresbe kapcsolt, és az addig süvítő motorok elcsendesedtek. A gép kerekei finoman, lágyan ütődtek neki a leszállópálya betonjának. - Szép landolás - állapítottam meg. Jonesy bólintott. Egy dzsesszzenét sugárzó állomást hallgattunk a rádióban, miközben a légitámaszpont felé autóztunk. A légierő Boeing 707esei meg a magas rangú kormányzati tisztviselők által használt Learjetek mellett haladtunk el. A távolban ott magasodtak a hatalmas hangárok, ahol a két elnöki Boeing 747-es szokott állni. - Mindjárt megérkezünk - mondta Jonesy. Szórakozottan bólintottam. A zene elhallgatott. A bemondó közölte, hogy az ötórás hírek következnek. Néhány másodperccel később a hírolvasót hallhattuk: utcai lövöldözésekről szóló híreket olvasott fel. Az egyik Falls Churchben; egy parkolóban volt, a
másik pedig Rosslynban, a Kimchi Grill nevű étterem közelében. Felhangosítottam a rádiót. Keskeny autóúton haladtunk, és egy C-140 Jetstar felé tartottunk. Mögötte vörös téglás épület állt, ebben kapott helyét a terminál és a hadműveleti bázis. Behajtottunk egy területre, amelynek a kapuján a következő figyelmeztetés állt: CSAK TÁBORNOKOKNAK ÉS HASONLÓ RANGÚ TISZTEKNEK. A hírekben éppen azt közölték, hogy a gyilkosságok valószínűleg bandaháborúkkal vannak összefüggésben. A hírolvasó témát váltott, és halálos kimenetelű autóbalesetekről szóló híreket kezdett beolvasni. Jonesy a kulcs felé nyúlt, hogy leállítsa a motort, de félúton megállt a keze. A rádióra nézett. - ...Coletta, a Rolling Hill Szanatórium vezető pszichiátere életét vesztette, amikor gépkocsija nagy sebességgel neki ütközött az autópályát szegélyező betonfalnak.. A közelmúltban dr. Coletta neve már szerepelt a hírekben. Ő volt az az orvos, aki a gyilkossággal gyanúsított Theodore Masonisszal beszélt. Dr. Masonis... Kikapcsoltam a rádiót. Jonesy rám nézett. - Nem nagyon vesztegetik az idejüket, - Nem. - Kinyitottam a kocsi ajtaját. Körülbelül száz ember lehetett a hadműveleti bázison, többségük katona. Hét tábornokot számoltam össze. Az órámra pillantottam, és odasétáltam a hadműveleti pulthoz. Csinos, ifjú hölgy állt mögötte. - Kisasszony! Felnézett, és rám mosolygott. - A tervek szerint mikor száll fel Holmes tábornok? A nő a homlokát ráncolta. - Néhány percen belül biztosan. Már így is kicsit késésben vannak. - Ó, igen? Miért? - Valami kis gond volt a repülővel. Azt hiszem, a katapulttal. A szerelők most végeztek. Jaj, a tábornok nagyon mérges volt! - Mennyi ideig tart a repülés? - Harminc percig. - Köszönöm. - Jonesyval kimentünk az épületből, és megálltunk a zászlórudaknál. Előttünk terült el a hatalmas leszállópálya: itt szokott leszállni az Air Force One, az elnöki különgép. Most egy ikermotoros, karcsú F-15-ös vadászrepülő állt ott, mellette
zöld repülős öltözetet viselő, szikár pilóta. Egy gyakorlóruhás férfival beszélgetett, valószínűleg ő volt a szerelők főnöke. A gép közelében már felsorakoztak a díszőrség katonái. Tőlük nem messze, a gondosan rendben tartott pázsiton úgy nagyjából ötven ember gyűlt össze. Három fényképész sürgölődött a tömegben; megpróbáltak lekapni néhány hírességet. Az egyenruhák között észrevettem egy-két képviselőházi tagot is. De Holmest sehol sem láttam. Valószínűleg odabent van, a díszvendégek részére fenntartott váróban, gondoltam. - Tehát ez lesz Holmes „utolsó fellépése” - dünnyögte Jonesy. Bólintottam. Az „utolsó fellépés” különleges esemény egy katonai pilótának: az utolsó hivatalos repülése katonai gépen. Bainestől azt tudtam meg, hogy Holmes egy F-15-össeI akar repülni. A gép ma reggel érkezett Virginia államból, a Langley Légitámaszpontról. Két fiatal századosnő jött felénk. - Mi az, hogy otthon hagytad a fényképezőgépet? - szólalt meg az egyik. - Nem akarom elhinni. - Ne haragudj, Julie, de nagyon siettem! A gyerekek késésben voltak. Azt hittem, a gép a táskámban van. - Itt laksz a támaszponton - mondta Julie. - Menj haza érte! Szerinted hányszor fogsz még ilyen közel kerülni egy elnökhöz? - Még nem ő az elnök. - De az lesz. Na, menj már! Ingerült sóhajtás. - Nincs elég idő. Nézd, itt van Sorenson őrnagy! Neki van fényképezőgépe. Gyere! A két nő sietős léptekkel elindult a zömök őrnagy felé, és én határozottan megráztam a fejemet. Nem, nem lesz az. Dühös hang harsant fel a hátam mögött. Megfordultam. Holmes tábornok állt velem szemben, tökéletes szabású pilótaruhában. - Maga mi az ördögöt keres itt, Jensen? - Holmes szinte vicsorogva nézett rám. Ott állt mellette Tupper tábornok, aki rosszindulatúan méregetett. - Hivatalos ügyben vagyok itt, uram! - Tupper tábornok fölmentette a beosztásából. Elrendelte a katonai ügyészségi vizsgálatot. - Holmes Tupperre pillantott, aki hevesen bólogatott. - Nagy bajban van, Jensen!
Megengedtem magamnak egy apró kis mosolyt. - Visszahelyeztek a beosztásomba, uram! Holmes arca elvörösödött. - Az lehetetlen! Na most már tűnjön el innen! - Javaslom, hogy beszéljen Baines miniszter úrral, uram mondtam gyorsan. Baines neve hallatán Holmes visszahőkölt. Száját ugyan szóra nyitotta, de nem jött ki belőle hang. Bőszen hunyorgott miközben megpróbálta eldönteni magában, hogyan is oldja meg ezt a helyzetet. Észrevettem, hogy többen is bámulni kezdenek bennünket. Valószínűleg Holmes is érzékelhette, mert lehalkította a hangját. Mi a fészkes fenéről hadovál itt maga, Jensen? - Javaslom, hogy beszéljen Baines miniszter úrral, uram ismételtem. - A szentségit, Jensen! - Készen állnak, tábornok - szólalt még Tupper. A fejével a repülőgép mellett álló pilóta felé intett. A pilóta feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben van. Holmes meredten bámult rám. - Itt legyen, amikor visszajövök. - Igen, uram - feleltem nyugodtan. Amikor Holmes elfordult, tettem egy lépést előre. Valószínűleg nem kellett volna ezt tennem, de kegyetlenül feszült bennem a düh. Látni akartam, ahogyan ez a mocsok elkezd izzadni. A szám egészen közel volt a füléhez, és nagyon halkan beszéltem, szinte suttogtam. Holmes megdermedt. Az arcából kifutott a vér, és a szája megrándult. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. De ekkor már minden tekintet rászegeződött, és a zenekar is rázendített. Holmes megpördült, és elindult a repülőgép felé. A díszőrség katonái, puskáikat megemelve tisztelegtek neki, amikor elhaladt előttük. Biztató kiáltások hallatszottak a tömegből, és vadul kattogtak a fényképezőgépek. Tupper keményen megfogta a könyökömet. Halkan beszélt ugyan, de így is lehetett érzékelni, hogy milyen mérges. - Mit mondott neki, Jensen? Szúrós tekintettel néztem rá, amíg el nem engedte a karomat. - A jó istenit magának, Jensen!
Megvontam a vállam. - Közöltem vele, hogy nálam van a fénykép. Tupper értetlenkedve hunyorgott. - Miféle fénykép? - Ez! - Az arcába nyomtam a fényképet. - Mi a... - Tupper a kezébe vette a képet, és tanulmányozni kezdte. Megmondtam neki, hogy mit is lát. Elsápadt. Felnézett. Te jóságos isten - mondta erőtlenül. Holmes már a repülőgépnél volt, és elkezdett felmászni a hátsó üléshez. Miután elhelyezkedett, a reptéri kiszolgáló személyzet egyik tagja segített neki bekötni a biztonsági övet. Néhányan Tuppert meg engem figyeltek, és fura pillantásokat küldözgettek felénk. - Mondtam önnek, uram, hogy nem Masonis volt a tettes jegyeztem meg halkan. Tupper tehetetlenül bólogatott, aztán visszaadta nekem a fényképet. Remegett a keze. - Miután leszállt, le fogja tartóztatni? - Nem, uram - feleltem. Tupper meglepődve nézett rám. - Nem - ismételtem. - Nem azért jöttem, hogy letartóztassam. Bekapcsolt az első motor, és irtózatos zajjal felbőgött. A tömeg előrenyomult az alacsony fémkerítéshez. A fényképészek kirohantak a felszállópályára. A második motor is életre kelt. Holmes lelkesen integetett a hátsó ülésről. De én úgy éreztem, hogy még mindig engem néz. Amint a jet elindult, Jonesyval átvágtunk a tömegen egészen a felszállópálya pereméig. A gép gyorsítani kezdett, és ahogy távolodott tőlünk, a motorok éles, sivító hangja egyre jobban elhalkult. A két pilótaülés feletti plexiüveg védőtető még nyitva volt, de Holmes már nem integetett. A jet körülbelül nyolcszáz méterre lehetett tőlünk. . Semmiféle hangot nem hallottunk, amikor megtörtént. A katapult egy rakéta sebességével kilőtte a hátsó ülést; a hozzá kötözött ember eszeveszett kapálózását még ebből a távolságból is jól lehetett látni. A röppálya csúcsán az ülés egy szemvillanásnyi időre megállt, aztán lassan zuhanni kezdett a beton felé. Döbbent csend állt be a tömegben. Az ülés nekicsapódott a kifutópálya betonjának és egyszer visszapattant. A tömeg mozdulatlanná dermedt; minden szem arra a férfira szegeződött, aki elnök lehetett volna.
A tömeg felzúdult. Voltak, akik csak sikítoztak, mások mentőautóért kiabáltak. Egy-két ember elkezdett rohanni a kifutópálya felé. Az F-15-ös megállt, a pilóta kétségbeesetten nézett hátra. Sziréna hangját hallottam a távolból. Egy kéz érintette meg a karomat. - Maga tudta - mondta Tupper halkan. - Menjünk - szóltam Jonesynak. Miközben beszálltunk a kocsiba, Jonesy azt kérdezte: - Most hová, uram? - Haza akarok menni - válaszoltam.
53 Hazaértünk a gyerekekkel a kórházból. Az orvos megengedte, hogy Jean velünk vacsorázzon a kórház büféjében. Az étel szörnyű volt, de ez senkit sem érdekelt. Örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Tony és Stacy olyan jól viselkedtek, mint talán még soha. A bejárati ajtó mellett a kulcstartóra tettem a kocsikulcsot. Holnap jön a szemetes - emlékeztettem Tonyt. - Tedd ki minél hamarabb! Tony bólintott. - Persze, apu! Anyu jól nézett ki, nem? - De igen. Azt mondtuk a gyerekeknek, hogy Jean allergiás rohamot kapott valamilyen gyógyszertől. Örömujjongás hallatszott a konyhából. Stacy sugárzó arccal nézett rám; a konyhaasztal mellett állt, amin ott hevertek az aznap érkezett levelek. - Nekem is jött valami, apu! - Igen? - A Juilliardról. Elvigyorodtam. - Nyisd ki! - Nem... nem merem! Odamentem hozzá. - Gyerünk, nyisd ki! A kezembe nyomta a levelet. - Inkább te!
- Na ne csináld már, Stacy - jajdult fel Tony. Hozzálátott, hogy kivegye a mosogató alól a szemetesvödröt. Óvatosan kinyitottam a borítékot, Stacy közben az ajkát harapdálta. - Mit írnak? Felnéztem, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne kezdjek el szélesen mosolyogni. - Apu! Odanyújtottam a levelet. - Fölvettek, drágám! Stacy kikapta a levelet a kezemből. Miután elolvasta, szinte kábán nézett rám. - Hát... én... balett-táncos leszek - mondta végül. Megöleltem. - Büszke vagyok rád, drágám! - Hát ez baromi jó, Stacy - szólalt meg Tony. Még vigyorgott is hozzá. Megszólalt a telefon. Tony felkapta a kagylót. - Valami Mr. Smith keres, apu - közölte. A dolgozószobámban vettem föl a telefont. „Mr. Smith” csak a nevét közölte, mást nem árult el magáról. Gyorsan, monoton hangon beszélt. - Találtunk egy motelt Alexandriában, a jelek szerint Tippett ezredes ott szállt meg. Két holttest volt a szobában. Ázsiai férfiak. Mindketten egy lövést kaptak. - Megadta a személyleírásukat. Úgy tetszett, illik azokra a férfiakra, akik megtámadták Jeant. Ezt meg is mondtam Mr. Smithnek. - Tudnak valami Tippett ezredes hollétéről? - Megtaláltuk a kocsiját. Ford Mustang, a Dulles reptéren parkolt. Nagyot nyeltem. - Szürke? - Igen - hangzott a válasz némi hallgatás után. - Tudomásom szerint ön jól ismeri Tippett ezredest. - Valamikor legalábbis azt hittem, hogy nagyon jól ismerem. - Van valami elképzelése arról, hogy hová mehetett? Elgondolkoztam. - Nincs. - Nem beszélt arról, hogy esetleg hová akar menni? Konkrétan nem említett egyetlen helyet sem? - Várjon csak! Van egy hely, amiről sokat beszélt. Azt mondta, hogy ott akarja majd tölteni a nyugdíjas éveit.
- Hol? - Lehet, hogy csak beszélt összevissza. - Ellenőrizni fogjuk. Mély levegőt vettem, aztán beszámoltam a tengerparti helyről. Válaszoltam néhány kérdésre, és már éppen le akartam tenni, amikor Mr. Smith azt kérdezte: - Alezredes, hallotta, mi történt dr. Colettával? - Igen. - Remek. A viszontlátásra. - A vonal megszakadt. Hosszú pillanatokon keresztül mereven bámultam a telefonra. Holmes halott. Coletta halott. Már csak Tippett maradt. Bármit is csinált, mégis fájdalmas érzés volt arra gondolnom, hogy Tippett valamikor a barátom volt. Kiáltás hallatszott odalentről. - Apu! Telefonálsz még? Fel akarom hívni Brittanyt. Annyira féltékeny lesz. - Már végeztem, kicsikém - feleltem. Lementem a földszintre, és töltöttem magamnak egy pohár italt. Szombat reggel a hátsó verandán üldögéltünk Jeannel, és a későn elfogyasztott reggeli után a kávénkat kortyolgattuk. Jean egy napja volt otthon. Csöndes volt, majdhogynem szomorú, de ez nem a gyógyszerek vagy a megpróbáltatások utóhatása volt. Előző este mindent elmondtam neki Holmesról. Aztán pedig Tippettről is. Érthető hitetlenkedéssel és megdöbbenéssel reagált. Azt hiszem, soha nem tudta igazából elfogadni, hogy Tippett is benne volt. A kezembe vettem az újságot. A főcím arról tájékoztatott, hogy Holmes temetésére aznap kerül sor az Arlingtoni Nemzeti Temetőben. Végigolvastam a cikket. A szerző néhány szóban beszámolt a balesetről, aztán a nyomozás eredményeiről tájékoztatott. A katapultot működésbe hozó áramkör rövidzárlata okozhatta a tragédiát. Tíz év alatt a negyedik ilyen baleset. A légierő illetékesei kijelentették, hogy konstrukciós hibáról van szó. A gyártó a vádra azzal válaszolt, hogy a karbantartási munkálatokat nem a kellő gondossággal végezték. Az írás végén a cikkíró ki-
emelt néhány fontosabb részletet Holmes eseménydús pályafutásából, és igazi amerikai hősnek nevezte. Az elnök tartja majd a gyászbeszédet. Fejcsóválva tettem vissza az újságot az asztalra. Jean szórakozott pillantással nézett a kert felé, és közben a kávéját iszogatta. A konyhából edénycsörgést hallottunk: Stacy és Tony éppen befejezték a mosogatást. Nagyon sokat segítettek az elmúlt néhány napban. - Szerinted meg fogják találni? - kérdezte alig hallhatóan Jean. - Végül biztosan. - Nem hiszem, hogy Dorothy kibírná a bírósági tárgyalást. Bölcsebb lett volna, ha hallgatok, de nem ezt tettem. - Szerintem ezzel nem lesz gond. . Jean felem fordult. - Mitől vagy ilyen biztos ebben? A szemébe néztem. - Egyszerűen csak tudom. Jean az ajkába harapott. Az újságra esett a pillantása. - Nem bírod elviselni, hogy mindenki hősnek tartja Holmes tábornokot. - Miért, téged nem zavar? - Zavar - válaszolta Jean némi tétovázás után. - De együtt tudok élni vele. Te is? Nem mondtam semmit. - Pontosan tudom, mire gondolsz, Charlie! Egy madár károgott valahol a kertben. Kerültem Jean pillantását. Felsóhajtott. - Ó, Charlie, Charlie... - Megcsóválta a fejét. Mély levegőt vettem, aztán lassan kiengedtem a tüdőmből. Ha Holmes megölt volna engem a háborúban, te nem akarnád tudni? Hosszú hallgatás. Aztán fejbólintás. Jean odanyúlt, és megfogta a kezemet. - De Dorothy belehal, ha megtudja, hogy mit csinált Tippett - mondta halkan. . - Erős asszony. És ott van neki Rupert. Nem lesz semmi baja. Azt hittem, Jean még akar mondani valamit, de szerencsére ismét a kert felé fordult, és nézett szótlanul. Néhány perccel később megszólalt. – Jó tanár leszel, Charlie mormogta. Megint elolvastam a főcímet. - Tudom, édesem!
Az autót mostam, amikor Jean kirohant a házból. A szeme tágra nyílt és az arcán félelemmel vegyes döbbenet ült. Akadozva beszelt. - Charlie! Gyere gyorsan! Telefon! Ó, istenem.., - Jean, nyugodj meg! Nem értem, hogy mit mondasz. Elhallgatott, és mély levegőt vett. - Szerintem olyan, mintha... részeg lenne. - Kicsoda? - Tippett! Ledobtam a locsolócsövet, és berohantam a házba. Jeannek igaza volt. Tippett tényleg részegnek tűnt. Nagyon részegnek, és beszéd közben újra és újra felröhögött. - Bárcsak láthatnám az arcodat, Charlie! Majd összeszarod magadat, mi? Bocs, ha nagyon megijesztettem Jeant. - Mit akarsz, Tip? - Nem vagy valami barátságos, Charlie! Mi a baj? Nem akaród meghallgatni a holtak szavát? - Megint fölnevetett. - Hol vagy most, Tip? A nevetés abbamaradt. - A franc essen belé, Charlie, pontosan tudod, hogy hol vagyok! Te mondtad meg nekik, nem igaz? Csak így tudhatták meg. Homlokráncolva néztem magam elé. - Miről beszélsz? - Azokról a mocskokról odakint, Charlie! Négyet számoltam össze. Lehet, hogy többen vannak. Látnod kéne, milyen házam van, Charlie! Közvetlenül a tengerparton. Tényleg nagyon szép. A naplemente is tetszene neked. Igazam volt, Costa Rica fantasztikus hely! - Kik vannak odakint, Tip? - Majd te megmondod nekem. - Köhögni kezdett. - Abból ítélve, ahogy lőnek, valószínűleg szaros CIA-sek. - Lőnek rád? Megint köhögött. - Ne csinálj már úgy, mintha baromira meg lennél lepve! Egy kibaszott puskával megpróbáltak leszedni a tengerparton. Most már biztosra akarnak menni. Gyorstüzelő fegyverek ropogását hallottam. - Tip! - Csak kicsit rájuk ijesztettem, Charlie! Most van egy kis időnk. Hallottam, mi történt Holmesszal. Egy gennyláda volt. Még akkor is, ha jól fizetett. - Újabb röhögés. Hevesen dobogott a szívem.
Tip most halkabban kezdett beszélni. - Mondd meg Jeannek, nem hagytam volna, hogy bántsák! Soha a büdös életben nem hagytam volna, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjenek. - Tudom. - És téged sem, Charlie! Nem válaszoltam. - Az én haverommal nem szórakozhat senki, jól mondom? Valami fojtogatta a torkomat. - Jézusom, Tip! Hogy tudtál belekeveredni ebbe? Hosszú csönd. Aztán beszélni kezdett, keserű, érdes hangon. Kétszer vezényeltek Vietnamba. Kétszer sebesültem meg. Tudod, hány embert öltem meg a jó öreg Uncle Sam-nek? Van valami fogalmad róla? Huszonhét évig voltam a seregben. Huszonhét éven keresztül vittem a vásárra a bőrömet. Odaadtam nekik mindent. És miért? Dorothy elhagyott. A hadsereg nagy ívben szart a fejemre. Baromi kevés hiányzott ahhoz, hogy teljesen tönkremenjek. Azt tettem, amit tennem kellett. - Embereket öltél meg. Ártatlan embereket. Eszelős, vad nevetés. - Mocsok, álszent disznó vagy! Ezt nem mondtad, amikor Uncle Samnek gyilkoltam. Az a gyilkolás rendben volt, mi? De ha a jó öreg Tip kedvéért ölök, akkor máris undorító állat vagyok. Elmész te a pokolba, Charlie! A gyilkolás az gyilkolás. Hadd osszam meg veled a titkomat! - Lehalkította a hangját. - Nagyon értek hozzá, Charlie! Hosszú, kellemetlen csönd állt be. Azt hittem, Tippett mindjárt leteszi. - Charlie? - Itt vagyok még. Mondott valamit, de olyan halkan, hogy alig hallottam. Kibaszott tábornok lehetett volna belőlem. - Tudom. Újabb hosszú hallgatás. - Lehet, hogy végül is igazuk volt. - Kiknek? - Lehet... lehet, hogy csak egy rohadt kocabaszó vagyok. - Tip... - A francba! Megint nyomulnak a fiúk. Mennem kell, Charlie, dolgom van! Lövés dörrent. A telefonkagyló nagy zajjal nekicsapódott valami kemény tárgynak.
- Tip! Nyögés. Üvegcsörömpölés. - Szemetek... Gyorstüzelők kerepelése. Csönd. Lépések. Kiáltások spanyolul. Megszakadt a vonal.
EPILÓGUS Vasárnap A nap pontosan a fejünk fölött sütött, igazi kánikula volt. Arcomon végigfolyt a veríték. Ingem a hátamhoz tapadt, de már majdnem végeztem. Rányomtam a papírra a ceruzát. Az utolsó név szinte varázsütésre jelent meg. Odaadtam a papírt Jonesynak, aki á többi mellé tette. - Ez összesen huszonhárom - állapította meg Jonesy. A kezembe tette a papírlapokat, összehajtogattam, és a zsebembe dugtam őket. Tettem néhány lépést hátra, és mélységes szomorúsággal néztem a vietnami emlékmű fekete gránitjára. Az a sok név, az a sok katona. A szokásos emléktárgyak sorakoztak egymás mellett tiszteletteljesen: régi háborús kitüntetések, virágok, fényképek és apró amerikai zászlók. - Az ember elgondolkozik ilyenkor, hogy vajon megérte-e a háború - dünnyögte Jonesy; Nem várta, hogy válaszoljak rá. - Itt vannak - mondta Jonesy néhány másodperccel később. A járda felé nézett. Fölemelte az aktatáskát. Megfordultam. Ketten közeledtek felénk. Jonesy halkan megszólalt. - Biztos, hogy végig akarja ezt csinálni, uram? A pályafutásának vége. Baines miniszter keresztre feszíti. Fáradtan mosolyogtam rá. - Tulajdonképpen maga a felelős, Jonesy!
- Uram? - Rendnek kell lennie! Nem ezt szokta mindig mondani? Jonesy nem felelt. De a tekintetétben helyeslést véltem felfedezni. - Charlie! Lee és Annie integettek. Annie most is olyan csinos volt mint máskor; feszes, vörös ruha volt rajta, ami túlságosan rövid volt ahhoz, hogy adásban is viselje. - Hello, Annie! - Hello, Charlie! Harry azt mondja, magának van valamije a számomra. Arról, hogy Holmes tábornoknak köze van. Watkins meggyilkolásához. A fejemmel intettem Jonesynak. Odaadta a táskát Annie-nek. Minden benne van, Annie - mondtam. - Minden? - Igen. - Miért csinálja ezt? Átnyújtottam a huszonhárom nevet tartalmazó papírlapot. De aztán hozzáadtam még egyet: Brady Hansonét. - Mik ezek? - kérdezte Annie. - Majd rá fog jönni - feleltem. Még nagyon sok dolgom van. Természetesen fel kell hívnom Baines miniszter urat. Ennyivel tartozom neki. Aztán este majd kitöltőm a megfelelő nyomtatványokat, papírokat; ezekre azért van szükség, hogy nyugdíjba vonulhassak a légierőtől. De most előbb beszélnem kell Dorothyval. Felhívtam a kocsiból, és szóltam neki, hogy jövök. Miközben leparkoltam a kocsibejárón, kijött a házból. -Szia, Charlie! - üdvözölt. Lassan kászálódtam ki a kocsiból.
K-Ö-N-Y-V-E-K Főszerkesztő: Ivanics István
Felelős szerkesztő: Talpas János Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. Felelős kiadó: Ivanics Istvánné MEGAPRESS 2000 Nyomda Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató ISBN 963 635 198 8
