7ÓRA7-INTERJÚ | VÉGZŐS SZÍNÉSZEK 2012
Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30 Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásait terveink szerint heti-kétheti rendszerességgel, mindig csütörtökön tesszük közzé.
Fotó: Solymosi Attila Túl a Maszat-hegyen - Pálos Hanna
Pálos Hanna édesapja a Közgáz Vizuális Brigádból közismert Pálos György, az Európa kemping és A kis utazás operatőre, utóbbinak forgatókönyv-írója is, a Sztornó és a Feri és az édes élet rendezője. Adódott az első kérdés: hogyan jutott Pálos Hanna eszébe a színészi pálya… Pálos Hanna (PH): Kicsi koromtól kezdve az volt otthon, hogy hisztiztem, mert nem ment a matek, anyukám kiabált velem, hogy miért nem értem, és épp, amikor lenyugodtak a kedélyek, bejött apukám, hogy ezt most csináljuk meg még egyszer, mert fel akarja venni. Ebből a szempontból a Színművészeti soha nem állt teljesen távol tőlem… De én nagyon sok minden akartam lenni kukástól kezdve postáskisasszonyon át az ügyvédig. A színészet nagyon sokáig csak ezek mellett jött szóba, és
csak tizenhat éves koromban mondtam ki, hogy inkább színésznő szeretnék lenni. Bár azért még mindig maradt bennem valami vonzalom az ügyvédi pálya iránt. Mondjuk, vannak hasonlóságok: az is egy agytorna, mert emberek reakcióit kell figyelni, hogy milyenek, hol van a gyenge pontjuk és tudni kell, hogy kell azokat kérdésekkel megtalálni. De szerintem arról már lecsúsztam. Mindenesetre otthon nem nagyon lelkesedtek érte. Egyáltalán nem értettem, mi baj van azzal, hogy színésznő szeretnék lenni. Azt hiszem, most már értem. Talán azért nem örülnek neki, mert ez egy olyan pálya, ahol nem elég az, hogy te tudsz valamit vagy hogy valamit jól csinálsz. Arra gondolok, hogy egyszerűbb a sportoló feladata annyiban, hogy mérhető a teljesítmény, a végeredmény: vagy lefutod a távot vagy nem. De ahhoz, hogy így történjen minden, sok szerencse is kellett. …Nem tudom, most ez így nem hülyeség? Érdekes ez egyáltalán? ► Már hogyne lenne érdekes, egyáltalán nem hülyeség… PH: Szóval az, hogy állandóan magadat teszed mércére, az nagyon megviselő tud lenni, főleg most végzősként. Nagyon be tudok fordulni és olyankor unalmasnak meg érdektelennek látom magam. A Katonában vagyok gyakorlaton, amit nagyon élvezek és rengeteget tanulok – mégis érzem, hogy az ittlétem átmeneti állapot. De nem akarok nagyon berendezkedni és otthonra találni, mert ha mégsem ide kerülök, az tök rossz lesz, de közben már nem vagyok az egyetemen se. Persze lehet, hogy csak túlagyalom.
Fotó: Solymosi Attila A hülyéje - Pálos Hanna
► Amikor jelentkeztél és felvettek, aközben is éreztél hasonlót? PH: Nem, akkor nem is gondolkodtam ezen. 18 évesen engem másodrostán kirúgtak, Kaposváron viszont felvettek. Odajártam két évet, csak eljöttem.
► Miért? PH: Hogy most milyen, azt nem tudom, de a mi osztályunknak nem volt jó dolga. Nem volt osztályfőnökünk, nem éreztem magam biztonságban. Úgy gondoltam, hogy ha ilyen ez a pálya, akkor inkább nem akarom csinálni. Azt éreztem, hogy 21 évesen – akkorra végeztem volna – nem leszek kész. Nem igazán értettem, mi van, nagyon rossz érzés volt. Az előttünk és az utánunk lévő osztályt nagyon „nyomták”, a miénket viszont egyáltalán nem, úgyhogy kimentem Berlinbe egy bőrönddel, a sulit pedig halasztottam. Előtte dolgoztam a Szamosban pár hónapot, ott összeszedtem valamennyi pénzt, de persze a szüleim is támogattak, és azt mondták, hogy ha nem jó, akkor decemberben hazajövök, ha viszont jól érzem magam, akkor maradjak kint. Tudok németül, van nyelvvizsgám is, szerencsére egyből találtam munkát egy kávézóban, meg bekopogtam színházakhoz, hogy szeretnék az igazgatóval beszélgetni. Kérdezték, hogy van-e egyeztetett időpont? Mondom: nincsen, egyébként hogy hívják az igazgatót? …Szóval kicsit pofátlan voltam. De ott az egy bevett szokás, hogy hospitálni lehet előadásokon. Mondtam, hogy megyek pakolni, kellékezni, vagy bármit, csak hadd nézzek próbákat. Voltam a Deutsches Theaternél, ahol pont akkor rendezett a Bodó Viktor – jegyzeteltem, hoztam kávét. Meg az egyik helyi alternatív társulatnál játszottam egy előadásban. ► Miért jöttél vissza? PH: Mert február 13-án – 15-ig kellett leadni a továbbtanulási lapot – találkoztam kint Pető Katával, aki megkérdezte, hogy miért nem próbálom meg a budapesti Színművészetit. Ezután egész éjszaka forgolódtam, aztán megkértem a családomat, hogy adják be a papírokat. De ha nem vesznek fel, akkor még most is ott vagyok. Jó volt kint nagyon. Kellett. Kaposvárra ugyanis középiskola után egyből felvettek, és ahogy a tanteremből kijöttem, azon nyomban bezárkóztam a sötét próbaterembe a külvilág elől. Ezek után végre kikerülhettem a nagyvilágba, egy kicsit lehetett élni. ► Aztán a következő felvételin besétáltál? PH: Igen, akkor Máté Gábor indított osztályt, és ő felvett.
Fotó: Solymosi Attila Túl a Maszat-hegyen - Pálos Hanna
► Úgy mondod, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne… PH: Nem. Nagyon felkészültem! Nagyon! De úgy gondoltam, hogy olyan nincs, hogy ne vegyenek fel. Mindent vagy semmit. ► Ezek szerint sikerült a minden. PH: Igen. De nehéz ezt megfogalmazni. Úgy szoktam ezt összehasonlítani, hogy Kaposváron behajítottak a medencébe, hogy ússzál, és akkor – kényszerből – kitalálsz magadnak valami kutyaúszást, amivel sok energia árán valahogy csak kijutsz a partra, Budapesten pedig megmutatták, hogy figyelj: ez a mell, ez a lábtempó – és sokkal kevesebb energiával gyorsabban és többet lehet úszni. Kaposváron nem volt osztályfőnök, itt viszont Máté és Dömötör Andris pontos és felépített szisztéma szerint tanítottak minket. Az első félévben nem is lehetett megszólalni jelenetekben, egyszerűen a színpadi létezést tanultuk. Ez fokozatos munka volt és lassan összeállt a fejemben, azt gondolom, hogy megértettem, hogy hogyan kell dolgozni. Végül is dolgozni tanított meg a Gábor. Nagyon fontos az is, hogy ez egy tök erős önismereti képzés. Első év második félévében életjeleneteket kellett csinálni a Dühöngő ifjúság kapcsán. Az a félév volt nekem egy „aha”-élmény, elkezdtem érteni, miről van szó. A darab kapcsán olyan jeleneteket csináltunk, amik velünk is megtörténtek, de csak igaz történeteket. Akkor jöttem rá arra, hogy itt – lehet, hogy ez közhelyesen hangzik – magadról és a te problémáidról beszélhetsz, hogy ez veled hogy van, úgy, hogy közben nem biztos, hogy tudják, melyik sebedről van szó. ► Sőt. Ezt nem is kell tudni, hiszen a lényege az, hogy a néző csak egy szerepet lát és így, ezáltal lát egy szerepet. Ezek szerint neked ez egy jó élmény volt.
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Ficza István, Pálos Hanna
PH: Igen, szerettem ide járni és most hiányzik, mert nem próbálok bent. ► Mi hiányzik? PH: Egyrészt az osztály, hogy velük együtt dolgozom, mert nagyon jó csapat jött össze, meg az, ahogy ott felkészülünk egy vizsgára. Mindennek nagyobb tétje van és minden élet-halál kérdése, ami történik. Az nem létezik, hogy rossz vizsgát csináljunk, tudjuk egymást húzni. Hiányzik, hogy éjjelnappal lehet bent dolgozni. Most már nem, mert mindenféle szabályozást hoztak, hogy meddig lehet bent maradni, így spórolnak. De régen hajnali kettőig egymás jelenteit néztük és ötleteltünk. Ez nagyon hiányzik. Nem tudom, hogy össze lehet-e tartani egy közösséget miután elvégezték az egyetemet. Jó lenne, ha néha együtt csinálnánk valamit.
Fotó: Trokán Nóra Kutyaszorítóbban - Pálos Hanna, Borbély Alexandra
► A 011-es csoportnak te is a tagja vagy. PH: Igen, de az nem az osztály, az két különböző dolog. Én azért vagyok benne, mert szerintem ez egy fontos dolog és támogatni akarom. A Kutyaszorítóbban nem rólam szólt, nem arról, hogy én most megmutatok valamit, hanem a fiúknak akartam segíteni, és örülök, hogy részt vettem benne. ► Mit jelent, hogy jó együtt dolgozni? Számíthattok egymásra, kritikusak vagytok egymással? PH: Nagyon kritikusak vagyunk egymással. Mindenkinek megvannak az osztályban azok az emberek, akiknek nagyon ad a véleményére. Én megpróbálok mindenkit mindenben megnézni, és az is jól esik, amikor eljönnek engem megnézni, mert kíváncsi vagyok a véleményükre. Volt olyan, hogy elhívtam pár embert, hogy nézzenek meg az egyik szerepemben, és ők mondtak olyanokat, amitől másnap a premieren elengedtem az egészet, és ment. Az kellett, hogy tőlük kapjak valamit. Ezt nem
akarom elveszíteni, de nem tudom, hogyan lehet ezt életben tartani. Valahogy ettől nagyon szemét ez a pálya. ► Végül is azt te tudod életben tartani azzal, hogy kikkel veszed magad körül… hiszen te is választasz, hogy kikkel dolgozol. PH: Nekünk mindig azt mondta Máté, hogy nagyon nehéz pályát kezdeni. Ritka az olyan, hogy úgy indul, ahogy azt elképzeled a felvételinél, hogy folyamatos film főszerepek, színházi főszerepek, újságcikkek, riportok. Azt hiszem, nekem se is így fog indulni… (nevet) Dömötör Andris szokta mondani, hogy minden színésznek van egy kora, hogy egyszer csak beér abba a korba, amikor megtalálják azok a szerepek, amikbe nagyon bele tud lendülni. Szerintem ez nálam hatvan évesen fog eljönni. ► Miből gondolod?
Fotó: Solymosi Attila Gyurma - Pálos Hanna
PH: Nem tudom. Ez az én mániám, ebből írom a szakdolgozatomat is. Az lesz a címe – ha egyszer elkezdem –, hogy Öreg lány. Az egyetemen sok öregasszonyt játszom. Itt, a színházban vannak körülöttem idősebb kollégák, ezért itt fiatal lány, pincérnő vagy kis kurva vagyok. Ez is egy érdekes dolog, hogy mit jelentesz egy adott közösségben. Ha nem oda kerülnél, akkor lehet, hogy teljesen más szerepeket kapnál. ► A kőszínház mutatott neked valami újdonságot ahhoz képest, amit a Színművészetin tapasztaltál? PH: A Katonában most próbálom a negyedik előadásomat, ezen kívül a Kutyaszorítóbban és a Kárpáti Pisti Országalmájában voltam, de abba csak beugrottam. Ami a Katonában nagyon más, az a
szabályozottság. Hogy ez egy munkahely. Nagyon furcsa látni, hogy 25 és 70 év között vannak itt emberek, mindenkinek van egy élete, de a munka köti össze őket. Meg hogy tíztől kettőig van próba, nincs utána az, hogy még nézzük meg ezt, meg azt, hanem ott, abban a négy órában kell maximálisan koncentráltnak lenni, mert utána nem tudod, mikor fogod próbálni legközelebb azt a jelenetet. Mondjuk a Katonában az nagyon jó, hogy itt be lehet jönni máskor is, ha megbeszéled a partnereddel, de mégsem úgy megy, mint az egyetemen. A másik, ami furcsa, hogy vannak öltöztetők, fodrászok, sminkesek, akik segítenek. De még főiskolásként működöm, szeretek mindent én csinálni magamnak, hiszen fel tudom akasztani a saját jelmezemet fogasra, át tudom nézni a kellékeimet, a hajamat is meg tudom csinálni, csak megkérem a fodrászt, hogy mutassa meg, hogy kell. Ettől is sokkal személyesebb a kapcsolatom egy szereppel. Amiatt is mondom ezt, mert annyira örülök, hogy én színész vagyok, játszhatok és megtapsolnak a végén, őket viszont nem tapsolja meg senki, pedig nagyon sok múlik az ő munkájukon. Azt hiszem, valahogy úgy próbálom ezt az igazságtalanságot kompenzálni, hogy figyelek a munkájukra. ► Lehet ezt ennyire lelkiismeretesen csinálni? Hogy ennyire szenzitíven figyelsz a háttérmelóra? PH: Szerintem fontos, hogy ezt ne felejtse el az ember. Az, amit én így segítek, még mindig a tizede az ő munkájuknak, mert nekik ettől még ki kell mosniuk, el kell pakolniuk. Nem tudom, lehet, hogy elveszett bennem egy öltöztető. ► Kifejezett hódolat van benned e munkakör iránt. PH: A Kutyaszorítóbban kevés dolgunk volt az Alexandrával, ezért a Rada Bálintnak én voltam az öltöztetője – négyszer kellett gyorsöltöznie. Nagyon élveztem, mert nagy munka, de elképesztően izgultam, amikor nem jött le róla a nadrág, hogy lekési a jelenetet. Azt hiszem, egyébként nem bírnám csinálni, olyan nagy stressz. Más az is, hogy van ügyelő. Az egyetemen a színpad szélén hallgatod a többieket és bemész, amikor kell. Nincs hívó, nem ülhetsz bent az öltözőben. Itt viszont folyton bennem van, hogy lekésem a jelenetemet, mert mi van, ha nem szólal meg a hangszóró? Mi van, ha épp most romlik el? Úgyhogy általában ott állok a színpad mellett, próbán meg beülök a nézőtérre. Azt hiszem egy kicsit parás vagyok. Ez szerencsére kezelhető. De nem felejtem el, hogy amikor először kőszínházban dolgoztunk, Tatabányán, ahol a Túl a Maszat-hegyent csináltuk, az első felvonás végén át kellett díszíteniük a díszítőknek a második felvonásra, és én mindig ott maradtam segíteni, mert úgy éreztem, hogy nem fáradtam el eléggé. Megköszönték, hogy segítek, de azért rám is szóltak, hogy légyszí, menj odébb, mert útban vagy. ► A Túl a Maszat-hegyen volt az osztály első nyilvános megmutatkozása. Hogy érezted magad benne, milyen volt gyerekeknek játszani? PH: Nagyon szerettem. Lehet, hogy ez az én naivitásom, de amikor 200 gyerek elkezd nevetni azon, amit csinálsz, az egy hatalmas dolog.
Fotó: Solymosi Attila Túl a Maszat-hegyen - Pálos Hanna
► Más 200 gyerek, mint 200 felnőtt? PH: Nagyon. Ott nincs az a forma, hogy ők a sötétben ülnek és néznek, hanem a részeseivé válnak az egésznek. Az egyetemen is ültek bent a tanárok a vizsgáknál, és bár ők mindig reagáltak, nevettek, de azért alapvetően csöndben ültek a székükben. Tatabányán viszont csináltuk a jelenetünket a Neudold Julival, és egyszer csak valaki megszólalt a közönségből, hogy „adj a tejszínhabból egy kicsit, na, könyi, könyi”. Nem szoktam hozzá, hogy beszéljenek hozzám, de el lehetett kezdeni velük kommunikálni. Van egy rész az előadásban, feltesszük a kérdést, hogy „Fürödni, vagy nem fürödni?” – és mindenki teli torokból kiabálta a választ. Nagyszerű érzés. Persze a gyerekkacaj egy nő szívét mindig megmelengeti.
McDonagh-gyakorlatok - Pálos Hanna, Borbély Alexandra
Azután csináltuk a Csehovot, Dömötör Andrással, aztán A hülyéjét és még abban az évben mutattuk be aMcDonagh-gyakorlatokat is. Jó élmények voltak. Csehovval találkozni az mindenkinek egy nagy álma. Sokan úgy tartják, hogy nem sikerült jól az a vizsga, de belülről jó látni azt, hogy honnan hová tudunk eljutni, miközben éjszakákon át fejtegetjük, hogy mi van ebben a szövegben. Azt éreztem, hogy ott ettől az állandó gondolkodástól megtanultunk egymásnak kérdéseket feltenni. A hülyéjében egy kicsi hiányérzetem volt, keveslettem a feladatomat, de ezt mondtam is Máténak. Elmondta a Gábor, hogy azért jó ez a Feydeau, mert valamiféle őrült idegállapot kell hozzá, csak akkor működik. Közben persze hatalmas hülyeség a történet, de az az állapot, amit ott tolsz, hogy működjön, abból sokat lehet tanulni technikailag. Nekem viszont pont olyan jelenteim voltak, amikben ezt nem tudtam kipróbálni, mert nem az volt bennük, amiről beszélt a Gábor. A McDonagh-gyakorlatokat viszont úgy szeretem, hogy a szívem is beleszakad. Borbély Alexandrával vagyunk benne egy páros és annak a két nőnek a történetét nagyon szeretjük elmesélni. Szandra amúgy is jó barátnőm – épp a McDonagh alatt lettünk jóban, de ez most lényegtelen is –, ami sokat lendít a dolgon, mert ránézek sopánkodás közben, és eszembe jut, hogy este ugyanúgy ültünk egy kocsmában és sírdogáltunk valamin. Annyira szeretem azt a nénit, akit játszom! Az például egy olyan szerep, amiben el vagyok maszkírozva, tájszólásban beszélek, mániáim vannak, tehát rengeteg olyan külső dolog van körülöttem, amitől látják, hogy ez nem én vagyok – de közben annyi mindent mondok el magamról. Tudom, hogy én egy ilyen néni leszek, csak kicsit több foggal.
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Pálos Hanna
► Tavaly csináltátok a Félelem és macskajaj…előadást, ahol neked egy nagyon komoly jeleneted van, egyedül vagy szemben húsz emberrel, egy szobába bezárva… PH: Most gyomorgörcsöm lett, hogy ez szóba jött… ► Miért? PH: Mert mindjárt jön a felújítópróbája, és az nagyon nehéz. Amikor megkaptam, örültem neki, de tudtam, hogy nagyon nagy kihívás lesz. ► Tudtad, hogy egyedül fogod csinálni? PH: Igen, mert felolvasta a Zsótér. Az jutott eszembe, hogy ez mennyire jó lehetőség egy színésznek: egyedül leszek, sok szövegem van – beindultak ezek a szokásos dolgok. Az előadáson viszont mindig nagyon várom, hogy bejöjjön a Márk, hogy ne legyek egyedül. Azóta jobban tudom értékelni, hogy milyen jó, amikor van egy partnered, aki segít, aki tud energiát adni, hogy együtt húzzátok fel a jelenetet. Egyedül ilyen nincs, csak a saját hajadnál fogva tudod kicibálni magad. ► Itt nincs mögötted az a színházi gépezet, amiről eddig beszéltél, hanem gyakorlatilag minden el van véve tőled. Ez befolyásolja azt, hogy hogy játszod el ezt a lányt? PH: Nem tudom. A bemutató nagyon jól sikerült, a második előadás viszont rettenetesen ment, utána két hónapig vagy jó volt vagy rossz. Nem tudtam a receptet. Szoknom kellett azt a helyzetet is, hogy ott állnak, ülnek tőlem két centire a nézők – ilyennel még nem találkoztam előtte. Aztán elindult egy periódus, amikor úgy éreztem, hogy mindig sikerült. Épp gödörben volt a magánéletem, tél volt, sötét, hideg – ettől mindig jól ment. Aztán kisütött a nap… Érdekes az is, hogy amikor tök jól vagyok, semmi bajom nincs, és belépek abba a lakásba, az egyszerűen pofán csap. Az nagyon kell hozzá, sokat segít. De még mindig van olyan, hogy megcsinálom és nem tudom, hogy hogy sikerült.
Sokszor fordul elő olyan, hogy a színész azt érzi, hogy jó volt, és leszid a rendező, hogy mennyire félrementél, máskor meg fordítva. A sportban ilyen nincs – na, pont erről beszéltem az elején. ► A Pengeél című produkciótokban megint öregasszonyt játszottál…
Fotó: Dudás Ernő Pengeél - Pálos Hanna, Radnai Márk
PH: Az abszolút közös munka volt, bár nem játszottuk sokat. Örültem, hogy lehetett benne énekelni. ► Szeretsz énekelni? PH: Én szeretnék, ha kíváncsiak lennének a hangomra. Amit hiányoltam az egyetemen, az egy jó kis operettkurzus. Jártam énektanárhoz, és ha lemegy ez a bemutató, fogok is. Bár nincs olyan hangom, amitől elolvadnak az emberek, de azért nem is olyan, amitől kifutnak a színházból. ► Lesz a Katonában idén egy operett. Abban nem leszel benne? PH: Nem, pont a párhuzamos produkcióban szerepelek. De bízom benne, hogy egyszer játszhatok zenéset, szívesen benne lennék egyben. Egyébként az Ágytörténetekben is egy öregasszonyt alakítok. Félreértés ne essék, megszerettem én ezt. Pont ekkor találtam ki, hogy ez lesz a szakdolgozattémám is. De épp ezen a ponton történt, hogy kiakadtam, hogy miért én vagyok mindig az öregasszony, utólag nagyon örülök, hogy azt kaptam, mert Rétfalvi Tomival – aki az öreg bácsi a jelenetünkben – nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Ezt a nénit is nagyon-nagyon megszerettem.
Fotó: Dudás Ernő Ágytörténetek - Pálos Hanna
► Őt miért? PH: Nagyon féltem attól, hogyan leszek öregasszony ebben az előadásban, mert semmilyen külső eszközt nem használtunk. Ki kellett találni az egésznek egy formát, hogy mivel fiatalok vagyunk ne az összes energia arra menjen el, hogy öreget játszunk. Ehhez egyrészt ki lehet olyasmiket találni, hogy minden, amihez hozzáérünk, legyen poros, de ennél izgalmasabb, hogy van a monológja a néninek, amikor a múltról beszél. Ehhez azt a technikát találtuk ki, hogy megfiatalodik a néni, így egyrészt meg tudom fogalmazni a saját gondolataimat, másrészt jelzi az átélésének a fokát. Nagyon vártam, hogy megmutassuk az osztálynak – mert külön-külön dolgoztunk a jeleneteken –, és amikor mondták, hogy jó lesz, akkor kezdtem el megnyugodni. Azért szeretem, mert egy olyan párt tudunk megjeleníteni a Tomival, akiken érzem, hogy létező személyek. A McDonagh-gyakorlatokban is ezt szeretem, hogy megláthatod a sorsukat. ► A Katona Cigányok című előadásában nem öregasszonyt játszol… PH: Azt most már nagyon szeretem. Máté Gábor rendezte, az osztályfőnököm. Vele mindig igazi munkakapcsolatom volt. Azt szoktuk meg, hogy akkor vagyunk jóban, ha jól dolgozom és sokat. Ha nem, akkor van egy kis távolságtartás. A próbafolyamat alatt sokat elégedetlenkedett velem, mert nem tudtam elég jól megszólalni a színpadon. Közben sokszor az is eszembe jutott, hogy biztos megbánta, hogy engem választott erre a szerepre. Ma már tudom, hogy csak jót akart. Visszatérve az öregasszony-szerepekre: van bennem egy zárkózottság. Sokáig fiús voltam, az egész nőiség kérdéssel nem tudtam mit kezdeni, csak nadrágot hordtam, gyerekként jelmezbálon betörőnek vagy ószeresnek öltöztem, vagy tényleg nagyon ronda boszorkánynak. Szerintem ez innen is jön nálam, hogy ha nagyon elmaszkírozott lényt kell alakítani, akkor könnyen el tudok mélyülni benne, mert
sokkal bátrabban lehet érzelmeket megjeleníteni, mintha tényleg egyes szám első személyben kéne csinálni. De hogy miért vagyok így ezzel, fogalmam sincs.
Fotó: Dudás Ernő Cigányok - Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Pálos Hanna, Szacsvay László, Pálmai Anna, Szirtes Ági
► A Dilettánsok is tele van ilyen elmaszkírozott figurákkal… PH: …de rajtam pont kevesebb maszk van. Az egy nagyon nagy produkció, rengeteg szereplővel, Mátéval is van egy közös jelenetem – igaz, hogy pici, de együtt próbálunk. Tanulságos élmény. A Mesél a bécsi erdőben pedig csellóztam. Várady Zsuzsi játszott előttem, de aztán valakinek át kellett venni tőle, és Máté tudta, hogy hét évig csellóztam. Amikor megkaptam a szerepet, egész nyáron gyakoroltam. Aztán az első próbán mondta Zsámbéki Gábor, hogy itt pont az lenne a lényeg, hogy hamisan játszik a lány. Annál azért jobban tudok, mint amennyire ott játszom – ezt a hiúságom miatt muszáj elmondanom. ► És most próbáljátok A mi osztályunk című darabot, aminek a bemutatója… PH: …egy hét múlva, pénteken… ► …vagyis a megjelenést tekintve holnap… PH: Igen, holnap, mindjárt indulok is a főpróbára. ► Ez mi lesz? PH: Słobodzianek, egy lengyel kortárs író műve. Igazából egy történelemlecke, egy elég narratív előadás – úgy látom, hogy manapság sok ilyet írnak. A második világháborúban egy kis lengyel falu történetét mutatja be, ahol a lengyelek és a zsidók nagy barátságban éltek, és amikor kiadták a németek parancsba, hogy meg kell semmisíteni a zsidókat, akkor a lengyelek beterelték őket egy pajtába és rájuk gyújtották. Viszont amikor vége lett a háborúnak, akkor a németekre kenték az
egészet. Még emlékművet is állítottak az áldozatoknak. A történet csak a ’90-es években derült ki. A lengyelek, akik részt vettek a pusztításban, azok beköltöztek ezeknek a zsidóknak a házaiba. A darab azt dolgozza fel, hogy milyen titkokkal és bűnökkel élnek emberek. Ez tíz volt osztálytárs történetéről szól.
Fotó: Kollányi Péter (MTI-fotó) A mi osztályunk - Dénes Viktor, Takátsy Péter, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Rajkai Zoltán, Bán János, Haumann Péter
► Mit fogsz játszani benne? PH: Egy zsidó lányt, aki bekerül a pajtába. Izgalmas, nagyon komoly színészekkel dolgozhatok együtt. Nagyon jó nézni, ahogy bánnak a szöveggel, hogy egyszer csak élni kezd, megjelenik előttünk. ► Mi a cél? Milyen színházban tudod magad elképzelni a jövőben? PH: Nem tudom. Nem tudok válaszolni, mert mindig pici célokat tűzök ki magam elé. Most az van, hogy annyit tanuljak, amennyit csak tudok. Szerencsére ez így is történik. Inkább azt tudom, hogy milyen az, amit nem szeretnék. Nem szeretnék kényelmes helyre menni, ahol túlságosan munkává válik ez, ahol nem érzem azt, hogy dögöljünk bele az összes előadásba, egyáltalán abba, amit csinálunk. Nem tudom, hogy baj-e vagy sem, de a Katonához képest nincs összehasonlítási alapom. De az biztos, hogy olyan helyre szeretnék menni, ahol gondolkodnak bennem és kíváncsiak rám. Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Baláz
http://7ora7.hu/hirek/palos-hanna-szemelyesnek-lenni-a-maszk-mogott
