Otto Korvin 1. Die rote Fahne (Zentralorgan der kommunistischen Partei Deutschösterreichs), Wien, november 28. (II. évf sz.) Der Hrsg

1 Otto Korvin1 Der zuverlässigste Maßstab für die Bedeutung eines jeden revolutionären Kämpfers ist der Haß der Gegenpartei. Jede Konterrevolution hat bei dieser Auswahl einen unfehlbaren Instinkt; mit diesem Instinkt zugleich besitzt sie aber auch ein robustes Gewissen, für das keinerlei Lug und Trug eine allzu schwere lasst ist. Wie der bedeutende gelehrte Marat noch heute in den Geschichtswerken der Bourgeoisie als unwissender Demagog[e] und Bluthund dargestellt wird, bloß, weil er, als klarblickender Revolutionär, nicht gestatten wollte, daß die – bürgerliche! – Revolution in einem frühzeitigen und ruhmlosen Kompromiß das Ende finde, so werden jetzt die tapfersten und selbstlosesten Vorkämpfer des ungarischen Proletariats nicht nur (sofern sie in die Hände der Weißen geraten sind) unmenschlich gefoltert, sondern auch mit dem Kot der infamsten Lügen und Verleumdungen beworfen. Das Proletariat weiß freilich, was es von derartigen Heldentaten der bürgerlichen „Pressefreiheit“ und „Demokratie“ zu denken hat; es weiß, daß von Thomas Münzer bis zu den Helden der Kommune dies das Schicksal all ihrer Vorkämpfer gewesen ist. Eben darum ist es aber unsere Pflicht, das Bild des Genossen Otto Korvin, der sich schlicht-heroisch für die Befreiung des Proletariats geopfert hat, wenigstens in ein Paar straffen Zügen zu zeichnen. Die gewöhnlichste Verleumdung, die gegen die wahren Führer der Arbeiterbewegung ausgestreut wird, daß sie eigensüchtige, materielle Interessen verfolgen, konnte selbst die Presse des weißen Terrors gegen Otto Korvin nicht aufbringen. Sohn einer mehr als wohlhabenden Familie, selbst Besitzer von hohem Einkommen und am Anfang einer großen Karriere hatte er – materiell – in der Revolution nur zu verlieren. Die bürgerliche Presse ist aber auch in solchen Fällen nicht in Verlegenheit. Da Korvin während der Rätediktatur Chef der politischen Polizei war, entstand die Legende von seiner perversen Grausamkeit, von seinem Sadismus. Jeder, der die weiche und zarte, lyrisch gestimmte, mitleidvolle Seele Otto Korvins kennt, kann über diese Verleumdung nur lachen. Und jeder, der die Tatsachen nicht absichtlich verdreht und verleugnet, weiß genau, daß Korvin seine ungewöhnlichen ökonomischen Fähigkeiten und sein großes Organisationstalent dem Neuaufbau der Volkswirtschaft, der Sozialisierung widmen wollte, und nur auf direkten Befehl der Volksbeauftragten, gegen Wunsch und Willen, sein neues Amt übernahm. In dieser schlichten Pflichterfüllung liegt das ganze Wesen Otto Korvins beschlossen. Er suchte

1

Die rote Fahne (Zentralorgan der kommunistischen Partei Deutschösterreichs), Wien, 1919. november 28. (II.

évf. 164. sz.) – Der Hrsg.

2 niemals weder Glanz und Macht, noch Ruhm und Popularität. Still und bescheiden, ohne jemals mit seiner Person hervorzutreten, übernahm er stets die schwersten und gefährlichsten Posten, einerlei, ob sie seinen Neigungen entsprachen oder nicht, und verwaltete sie rein und verantwortungsvoll im Interesse des Proletariats. (So ist er, obwohl die Möglichkeit der Flucht auch ihm offenstand und er das Schicksal, das ihn erwartete, genau kannte, nach dem Sturz der Räteregierung in Budapest geblieben, um die Bewegung, wenn möglich, am Leben zu erhalten.) Als Leiter der politischen Polizei war er ein unerbittlicher Bekämpfer der Gegenrevolution. Aber als echter und revolutionärer Marxist, war er bloß unerbittlich im Gebrauch der Waffen des Klassenkampfes, niemals grausam gegen einzelne Personen. Er gebrauchte die gesetzliche Staatsmacht des herrschenden Proletariats zur Befestigung dieser Herrschaft; aber mit derselben Zähigkeit, mit der er die Gegenrevolution bekämpfte, dachte er jede Eigenmächtigkeit von Einzelorganen zu verhindern oder, wenn dies vergeblich war, zu bestrafen. Selbst die Zeugenaussagen der Budapester Gerichtskomödie müssen zugeben, daß er alles getan hat, um die Mutter des von der Czerny-Gruppe ermordeten Dobsa auf die Spur ihres Sohnes zu bringen. Jeder, der die Verhältnisse kennt, weiß, daß er ein unerbittlicher Feind der Terror-Gruppen war und stets auf ihre Auflösung drang; weiß, daß er es war, der, als neun Gegenrevolutionäre, ohne genügend sorgsame Erwägung der mildernden Umstände, vom Revolutionstribunal zum Tode verurteilt wurden,

beim Rat der Komissäre die

Begnadigung jener sieben, die nicht die schuldigsten waren, durchgesetzt hat; er war es, der sich am eifrigsten für die milde Behandlung der mit der Waffe in der Hand gefangenen Ludowsker-Zöglinge eingesetzt hat. (Sie wurden dazu „verurteilt“, in einem Institut eine gesunde, soziale Erziehung zu erhalten, nachträglich wurde natürlich von der Bourgeoisie wegen dieses Urteils der daran völlig unbeteiligte italienische Oberst Romanelli als „Held der Humanität“ gerühmt.) Wir haben hier keinen Raum, um alle Fälle aufzuzählen, in denen sich Korvins Menschlichkeit bewährt hat. Wir sind aber überzeugt, daß alle Funktionäre der Räteregierung – sofern sie ehrlich und wahrheitsliebend sind und die Möglichkeit hiezu haben – freudig das Geständnis ihrer Solidarität mit Otto Korvin, der ein gewissenhafter Vollstrecker ihrer Befehle war, ablegen würden. Wir glauben, daß dieses Bild sogar in dem sogenannten „Gerichtsverfahren“ in Budapest hervortreten wird. Und dennoch. Otto Korvin hat diesen Haß, der jetzt seinen Namen in der ganzen Bourgeoisie umgibt, redlich verdient: er war ein echter, kompromißferner Held der Proletarrevolution. Klar, klug, zielbewußt, begabt und unbestechlich: das ist es, was ihm die Gegenrevolution nicht verzeihen kann. Darum mußte er während der Vorbereitung zur tragischen Komödie seines „Prozesses“ Folterungen erdulden, die zu beschreiben, ja auch nur

3 anzudeuten, jede Feder sich sträubt, vor deren Schrecklichkeit selbst die Erzählungen von der Inquisition verblassen. Er aber steht – trotz aller Qualen – mit seinem von Wunden zerrissenen zarten Körper als unerschrockener Held da und wartet kaltblütig-entschlossen auf sein „Urteil“. Wie immer aber die Gerichtskomödie enden mag, das ungarische Proletariat hat bereits sein Urteil über Otto Korvin ausgesprochen. Seine fürchterlichen Wunden sind bereits ein heiliges Sinnbild des Martyriums, das das ungarische Proletariat jetzt zu erdulden hat, und werden einst so verehrt werden, wie seinerzeit jene Wunden, die die Henker des Zarismus der Heiligen der russischen Arbeiterbewegung, der Spiridonowa, geschlagen haben. Nur eine Schlacht hat das ungarische Proletariat verloren. Vergebens jubeln die Unterdrücker. Der Tag des Sieges, und mit ihm die Vergeltung, wird kommen. Der Tag, wo Rechenschaft gefordert wird dafür, was die edelsten und besten Kämpfer, mit Otto Korvin an ihrer Spitze, erdulden mußten.

4 Korvin Ottó2 A forradalom harcosának jelentőségét leginkább az ellenpárt gyűlöletén mérhetjük le. Az ellenforradalom ilyen esetekben tévedhetetlen ösztönnel választ; és jó ösztönéhez társuló robusztus lelkiismeretének nem jelent különösebb tehertételt semmiféle csalás és ámítás. Ahogy Marat-t, e jelentékeny tudóst, a burzsoázia történelemkönyvei ma is tudatlan demagógnak és bestiának ábrázolják, csak mert tisztánlátó forradalmár lévén nem akarta hagyni, hogy a – polgári! – forradalom korai és dicstelen kompromisszummal érjen véget, a magyar proletariátus legbátrabb és legönzetlenebb élharcosait (ha a fehérek keze közé kerülnek) sem csak embertelenül megkínozzák most, hanem a legaljasabb hazugságokkal és rágalmakkal mocskolják is őket. A proletariátus persze tudja, miként vélekedjen a polgári „sajtószabadság” és „demokrácia” efféle hőstetteiről; tudja, hogy Thomas Münzertől a Kommün hőseiig minden élharcosának ez a sors jutott osztályrészül. Nekünk pedig éppen ezért kötelességünk, hogy legalább nagy vonásokban felrajzoljuk Korvin Ottó elvtárs képét, aki szerényen-hősiesen a proletariátus szabadságáért áldozta életét. A munkásmozgalom igaz vezetőire szórt közkeletű rágalmat, hogy tudniillik önös anyagi érdekeiket követik, Korvin Ottó esetében még a fehérterror sajtója sem eleveníthette fel. Mint tehetős család fia, aki maga is jelentős jövedelmet élvezett és nagy karrier előtt állt, anyagilag csak veszíthetett a forradalommal. A polgári sajtót azonban nem lehet egykönnyen zavarba hozni. Mivel a tanácsdiktatúra idején Korvin a politikai rendőrség főnöke volt, máris legendát szőttek perverz kegyetlenségéről és szadizmusáról. Aki ismeri Korvin Ottó lágy és szelíd, líraiságra hajló, együtt érző lelkét, csak nevethet ezen a rágalmon. És aki nem akarja tudatosan kiforgatni vagy tagadni a tényeket, azt is jól tudja, hogy Korvin a népgazdaság újjáépítésében, a szocializációban akarta kamatoztatni rendkívüli ökonómiai

2

Die rote Fahne (Zentralorgan der kommunistischen Partei Deutschösterreichs), Wien, 1919. november 28. (II.

évf. 164. sz.), Révai Gábor fordítása. – A Német-ausztria Kommunista Pártjának központi lapjában névtelenül megjelent cikk Lukács első olyan bécsi írása, amely bizonyos fordulatok alapján azonosítható: több szövegszerű párhuzamot mutat a Proletár 1920. augusztus 19-i számában megjelent azonos című, aláírt írással. A cikk kezdőmondata, némi változtatással, a Proletár-beli hosszabb írás második bekezdésének nyitómondata; a fordulat, hogy „És mégis. Korvin Ottó derekasan megszolgálta azt a gyűlöletet…” a cikk utolsó előtti bekezdéséből az 1920-as megemlékezés 2. bekezdésébe került; mindkét írásban fölmerül a Marat-, illetve Münzer-párhuzam vagy az utalás, hogy Korvin csak kötelességérzetből vállalta a hivatalát stb. – Korvin Ottót 1919. december 19-én ítélték halálra, tíz nappal később kivégezték. – A szerk.

5 képességeit és kiemelkedő szervezőtehetségét, és csak a népbiztosok kifejezett parancsára, saját óhaja s akarata ellenére lépett új hivatalába. Egyszerűen a kötelességét teljesítette, és ebben egész lénye benne van. Soha nem a ragyogást és a hatalmat, a dicsőséget és a népszerűséget kereste. Csöndben és szerényen, személyét sohasem előtérbe tolva, vállalta a legnehezebb és legveszélyesebb feladatokat, akár összhangban álltak hajlamaival, akár nem, és a proletariátus érdekében maradéktalanul és felelősségteljesen végre is hajtotta őket. (Így történt, hogy Korvin, noha a menekülés lehetősége előtte is nyitva állt, és pontosan tudta, milyen sors vár rá, a tanácskormány bukása után mégis Budapesten maradt, hogy ha lehet, életben tartsa a mozgalmat.) Mint a politikai rendőrség vezetője, az ellenforradalom kérlelhetetlen ellensége volt. De mint igazi forradalmi marxistának, kérlelhetetlensége csupán az osztályharc fegyvereinek használatában mutatkozott meg, és sohasem kegyetlenkedett egyes személyekkel. Az uralkodó proletariátus törvényes államhatalmát arra használta fel, hogy megszilárdítsa ezt a hatalmat; és ugyanolyan szívósan, ahogy az ellenforradalom ellen küzdött, igyekezett megakadályozni, s ha megakadályozni nem tudta, megtorolni, az egyes szervek önkényeskedésének minden formáját. Még a budapesti bírósági komédia tanúinak is el kellett ismerniük, hogy Korvin mindent megtett, hogy fia nyomára vezesse a Czernycsoport által meggyilkolt Dobsa3 édesanyját. Mindenki, aki ismeri a viszonyokat, tudja, hogy Korvin kérlelhetetlen ellensége volt a terror-csoportoknak, és szünet nélkül követelte feloszlatásukat; tudja, hogy amikor a Forradalmi Törvényszék, az enyhítő körülmények kellő mérlegelése nélkül, halálra ítélt kilenc ellenforradalmárt, ő volt az, aki a Népbiztosok Tanácsában elérte, hogy hetüknek, a kevésbé bűnösöknek, megkegyelmezzenek; ő volt az, aki a leginkább szorgalmazta, hogy elnézően bánjanak azokkal a ludovikásokkal, akiket fegyverrel a kézben fogtak el. (Végül arra „ítélték” őket, hogy egy intézetben egészséges szociális nevelést kapjanak; a burzsoázia persze utólag azt az olasz Romanelli ezredest4 kiáltotta ki „a humanitás hősének”, aki semmi szerepet nem játszott az ügyben.) Itt nincs elég helyünk felsorolni az összes esetet, amely Korvin emberségét tanúsítja. De meggyőződésünk, hogy a tanácskormány minden funkcionáriusa – ha tisztességes és igazságszerető és ha lehetősége van rá – örömmel vállalna szolidaritást Korvin Ottóval, mint utasításainak lelkiismeretes végrehajtójával. Hisszük, hogy még Budapesten, az úgynevezett „bírósági eljárás” során is ez a kép bontakozik ki. 3

Dobsa Miklós zászlós meggyilkolása a Czerny József és 12 társa ellen emelt vádak között szerepelt; Czernyt és

társait 1919. december 18-án kivégezték. – A szerk. 4

Guido Romanelli olasz alezredes 1919. május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjeként, és az

antant fő képviselőjének számított Budapesten, noha efféle megbízatással nem rendelkezett. – A szerk.

6 És mégis. Korvin Ottó derekasan megszolgálta azt a gyűlöletet, mely nevét a burzsoázia széles köreiben övezi: a proletárforradalom valódi, megalkuvást nem ismerő hőse volt. Tisztánlátó, okos, céltudatos, tehetséges és megvesztegethetetlen: ez az, amit az ellenforradalom nem tud neki megbocsájtani. Ezért kellett, miközben előkészítették „perének” tragikus komédiáját, olyan leírhatatlan kínzásokat elszenvednie, hogy kegyetlenségük fényében még az inkvizícióról szóló beszámolók is elhalványulnak. ő azonban sebektől szaggatott, törékeny testével dacol minden kínszenvedéssel, és rendíthetetlen hősként, hidegvérrel és elszántan vár „ítéletére”. Akárhogy végződjön is azonban a. bírósági komédia, a magyar proletariátus már kimondta ítéletét Korvin Ottó fölött. Megannyi iszonyú sebe máris szent jelképe a magyar proletariátus kényszerű mártíromságának, s egykor olyan tisztelet övezi majd, mint azokat a sebeket, amelyeket hajdan a cárizmus hóhérai ütöttek Szpiridonován, az orosz munkásmozgalom szentjén. A magyar proletariátus csak csatát veszített. Hiába ünnepelnek az elnyomók. Eljön a győzelem s a megtorlás napja. Az a nap, amikor számot kell adniuk a szenvedésekről, melyeket a legnemesebb és legkiválóbb harcosoknak okoztak, élükön Korvin Ottóval.

1

7 Az intellektuelek szervezeti kérdéséről1

Amint azt Marx és Engels már a Kommunista kiáltványban kifejtették, hogy az osztályharc közelgő döntő ütközetének egyik lényeges ismérve, hogy „a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő”.2 A kapitalizmus már a háború előtt belépett ebbe a szakaszba; a háború és következményei csupán akuttá tették a kapitalizmus addig latens válságát. Ezzel az akut válsággal megszaporodtak az értelmiségi szervezetek, amiben sokan a forradalom első mámorában nem csak annak a jelét vélték megpillantani, hogy elérkezett a döntő ütközet (ami részben helyes volt), hanem hogy belsőleg megerősödtek a proletariátus csapatai, melyekre ennek a döntő ütközetnek a megvívása várt. Minden forradalmi mozgalomnak. – ha efféle illúziókat táplált – súlyos csalódásokat kellett megérnie. Az értelmiség szervezetei, elszórt kivételektől eltekintve, előbb-utóbb az ellenforradalom táborához csatlakoztak. Vezetőik pedig, akik sok esetben igazi forradalmárok voltak, vagy teljesen elszigetelődtek, vagy ha nem tudtak elszakadni szaktársaiktól, maguk is a burzsoázia soraiba kényszerültek. 1

Zur Organisationsfrage der Intellektuellen, Kommunismus, Wien 1920. február 8. (I. évf. 3. sz.), 14–18. o.;

kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 167. skk. o. – A cikk azzal a G. L. szignóval jelent meg, amellyel Lukács általában is jegyezte a lapban megjelent írásait. – Révai Gábor fordítása. – A Kommunismus-beli megjelenés 1. bekezdésének 4. sorában tévesen „Afklärungsprozess” áll, amit a következő számban közölt helyesbítés javított „Aufslösungsprozess”-re. – A Kommunismus című lapot, amely a Kommunista Internacionálé Délkelet-Európának szóló lapjaként jelent meg, 1920. január 31-étől adta ki (legalábbis forma szerint) az osztrák kommunista Dr. Karl Frank (aki azonban hamarosan meghasonlott pártjával, és a német pártban dolgozott tovább), felelős szerkesztője Gerhard Eisler volt. A lap története nem igazán dokumentált, nem igazán tudni például, mekkora szerepe volt már létrehozásában is a magyar kommunista emigráció tagjainak; mindenesetre Lukács, Rudas László, Lengyel Gyula, Benedikt Ottó é. m., és amíg Bécsben volt, Kun Béla is rendszeresen írtak a lapba, és itt publikáltak Lukács bécsi körének tagjai, Révai József és Káldor György is. 1921 tavaszán-nyarán, a KMP frakcióharcainak összefüggésében a Kommunismust már kifejezetten a Landler-frakció, illetve a Lukács-kör lapjaként tartották számon, vagy legalábbis így tartotta számon a lapot az ellenlábas Kunfrakció, és föltehetőleg ez és nem egyszerűen a lap – korábbi és némiképp kétséges – ultra-baloldalisága vagy „holland marxista” rokonszenvei okozták, hogy a Komintern Végrehajtó Bizottságának szűkebb irodája 1921. július 23-i ülésén úgy döntött, beszünteti a lapot. – A szerk. 2

Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, MEM IV., 450. o. – A szerk.

8 Ez a jelenség annyira általános, hogy talán megéri a fáradságot néhány szóban az okokra is kitérnünk. Az ipari (és mezőgazdasági) munkások szervezetei egyrészt a proletariátus hatékony harci szervezetei, melyek megteremtik az osztályharc anyagi és ideológiai lehetőségét, másrészt viszont előképei, csirái a gazdasági élet kommunista szervezetének. A gazdasági életben közvetlen dialektikus folyamat érvényesül: a kapitalizmus saját pusztulását készíti elő, és maga termeli ki azokat az erőket és hatalmakat, melyek felváltani hívatottak. Ezzel szemben mindazokon a területeken, amelyeket a gazdasággal ellentétben az „ideológia” kifejezéssel szokás jelölni, a kapitalizmus felbomlása és a kapitalizmust felváltó formák felemelkedése között fennálló dialektikus összefüggés közvetett, és ennélfogva fölöttébb bonyolult. Először is ezeken a területeken az uralkodó osztállyá szerveződő proletariátus rögtön jóval erőszakosabb és gyorsabb változásokat hajt végre, mint a szocializáció üzemi szervezeteiben. Ráadásul az ehhez szükséges átrétegződés nem felel és nem felelhet meg az értelmiség mint osztály érdekeinek. Itt csupán arra utalok, hogy

a

gazdaságilag

egymáshoz

kapcsolódó

üzemek

egységes

igazgatása,

ami

nélkülözhetetlen a termelés ésszerű megszervezéséhez, a magántisztviselők széles tömegeit kényszeríti életpályájuk megváltoztatására, hiszen a termelésben elfoglalt helyük nem a termelés tárgyi szükségszerűségeire épült, mint a munkásoké, hanem az üzemeknek a kapitalista konkurenciaharcból következő nagy számára. Hasonló osztályhelyzetben vannak a hivatalnokok, tisztek, még inkább az ügyvédek, bírák, vagy akár az újságírók. Osztályhelyzetük nyújt kellő magyarázatot arra, hogy miért csak egy akut válság idején kezdenek szerveződni, vagy legalábbis miért csak ilyenkor kell komolyabban számolni szervezeteikkel. Szerveződésük ugyanis merőben defenzív természetű. Mivel ezek a rétegek a kapitalizmus „élősködői”, a kapitalizmus megrendülése legelőször az ő osztályhelyzetük megrendülésében mutatkozik meg. Ha igaz is, hogy az ipari proletariátusra is a gazdasági helyzet kényszeríti rá az osztályharcot, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ipari munkások szervezetei kezdettől fogva és eszméjük értelmében offenzív szervezetek; éspedig annak az offenzívának a szervezetei, amely a kapitalizmus léte ellen irányul. Ennélfogva az ipari munkások szervezetei – lényegükből fakadóan – mindig forradalmiak, és tevékenységük csak hellyel-közzel (a szakszervezetek bürokratizálódása következtében) lehet reakciós. Az értelmiség szervezetei ezzel szemben – lényegükből fakadóan – reakciósak, és csak véletlenszerűen fejthetnek ki forradalmi tevékenységet. A két szervezeti forma ellentétes volta nemcsak azon alapszik, hogy a diktatúra korszakában a két osztályt ellentétes érdekek fűzik a társadalom külső felépítéséhez, hanem mélyenszántó ideológiai ellentéteiken is. Az új társadalomnak ugyanis, amelyet a proletariátus

9 diktatúrája hivatott felépíteni, a proletariátus szelleméből kell megszületnie. Amikor a proletárdiktatúrát egyszersmind proletárdemokráciának nevezzük, ezzel pontosan azt kívánjuk mondani, hogy az új társadalom felépítésében a proletariátus létérdekeinek kell irányt mutatniuk. Végtére is ebben a forradalomban mindenekelőtt azért látjuk a proletariátus történelmi küldetését, mert osztályérdekei egybeesnek az emberiség érdekeivel, mert elnyomott osztályhelyzetéből nem szabadulhat fel anélkül, hogy végképp meg ne semmisítene minden osztálykülönbséget.3 A proletariátus diktatúrája tehát szükségképpen a proletariátus önrendelkezési jogát jelenti. De vajon alkalmazható-e ez az önrendelkezési jog azokra az ugyancsak „szervezett” értelmiségiekre, akik esetleg ugyancsak szocialista zászló alatt szerveződtek? Aligha; éspedig éppen ott nem, ahol ezek a szervezetek látszólag leginkább jogosan ragaszkodnak önrendelkezésükhöz: az építőmunka kérdéseiben. Igaz-e, hogy a kommunista társadalom felépítésében, teszem azt, a tanárok szervezete lenne hivatott arra, hogy megvalósítsa a nevelésügy programját, vagy a művészek és tudósok szervezete, hogy megszervezze

a

művészetet

és

a

tudományt?

Aligha.

Hiába

is

hivatkoznának

„szakismereteikre”, arra, hogy ezekben a kérdésekben ők a „szakemberek”. Nem kompetensek. Egyrészt mert többségük – ez a kapitalizmus lényegéből következik – nem igazi szakértő, csupán szakmájának rutinmunkása, gépies végrehajtója, lelketlen iparosa. Másrészt pedig ha szakemberek, a kapitalista nevelésügy stb. szakemberei, és mint ilyen nem lehetnek meghatározói az új kultúrának. Ha a proletárdemokrácia fogalmát kiterjesztenénk az értelmiségiek „szakszervezeteire”, ezzel csak azt érnénk el, hogy csírájában megfojtanánk a kialakuló új társadalmat, hisz kiszolgáltatnánk a kispolgári jártasságnak és a kapitalista rutinnak. Az „értelmiség” nyílt szabotázsa Oroszországban, mind ellenforradalmibb magatartása Magyarországon

(elsőként

az

újságírók

adtak

jelt

az

ellenforradalomra4

és

a

magántisztviselők szakszervezete gátolta leginkább a gazdasági építőmunkát) nem véletlen. Nem „téves” taktika eredményei és „helyes” taktikával nem elkerülhetők, mert szükségszerűen következnek az értelmiség osztályhelyzetéből és szervezeteik – ennek megfelelő – lényegéből. Ahogy mondtam: ezek, defenzív szervezetek, ellentétben az ipari munkások offenzív szervezeteivel. Emezek támadják a polgári társadalmat, amazok saját veszélyeztetett előjogaikat védelmezik a polgári társadalmon belül. Ha szocialistának nevezik

3

Elend der Philosophie, 163. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 173. o.]

4

Lásd Lukács György: Sajtószabadság és kapitalizmus, in: uő: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok, Magvető,

Budapest 1987, 163–166. o. – A szerk.

10 magukat, tudatukban van a hiba; ha pedig a szocialista pártok tekintik őket szocialistának, az értetlenség. Hisz hogyan is lehetne szocialista – teszem azt – egy diák mint diák, ha egyszer a diákság (melynek „önrendelkezési jogát” védelmezi) éppen a tanultak és tanulatlanok ellentétére, a művelődés kiváltságára épül – tehát arra, amit a szocializmus szelleme megszüntetni törekszik? Csakhamar kiderül, hogy az első lelkesedés félreértés volt, és még az a jobbik eset, ha az osztályellentétet, melyet szükségszerűen dűlőre kell vinni, mielőbb és minél nyíltabban dűlőre viszik. Az értelmiség mint osztály ma nem forradalmi, nem lehet az; a proletariátus ellenben éppen mint osztály forradalmi. (Nem helyes a francia forradalomra, egyáltalán a polgári forradalmakra hivatkozni. Meglehet, hogy amikor a feudalizmus vagy az abszolutizmus megdöntéséről volt szó, az „értelmiség” mint osztály is igencsak forradalmi volt, amiből azonban semmiképp sem következtethetünk a kapitalizmushoz való viszonyára.) Ez olyan objektív tényállás, amelynek félreismerése súlyos hibákat vont maga után – és fog maga után vonni a jövőben is. Tagadnánk ezzel az értelmiségiek forradalmi jelentőségét? Semmiképpen. Hisz az értelmiségiek nemegyszer a forradalom kiváló, sőt legkiválóbb élharcosai. Vakok volnánk, ha Lenin és Trockij, Kun Béla és Rosa Luxemburg kortársaiként tagadnánk ezt. De az értelmiségiek csak mint egyének válhatnak forradalmárrá; ki kell lépniük osztályukból, hogy részt vehessenek a proletariátus osztályharcában. Csak ezután lehet belőlük igazi élharcos; lehet belőlük – hisz nyitott tudattal teszik azt, amit a proletárok nagy tömege csak ösztönösen – a legkiválóbb és legáldozatkészebb vezető. Hiszen ők, ahogy a Kommunista kiáltvány idézett passzusa mondja, „felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”.5

5

Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, 450. o. – A szerk.

11 A marxizmus legújabb meghaladása1

Ritkán múlik el év, hogy ne akadna egy-egy törekvő magántanár vagy divatfilozófus, aki immár végleg „meghaladja” Marxot. A polgári társadalom ideológiai síkon is haláltusáját vívja. A figyelmes szemlélőnek fel fog tűnni, hogy e meghaladások arculata furcsán változatlan. Változik az okfejtések szóhasználata, az ismeretelméleti vagy metafizika érvelés szintén újnak hat – ám a dolog alapvető karaktere, a kiindulópont és végcél mindig ugyanaz. Ez az értelmiség osztályhelyzetének kispolgári-élősködő jellegéből fakad. A tudósok ugyanis, igazi kispolgárok lévén, még az osztályharc tényét sem látják kellőképpen, nemhogy helyesen értékelnék. Intézményekre vágynak, de „nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa.”2 Mivel a kapitalista államon élősködő egzisztenciák, ez az állam úgy tükröződik gondolkodásukban, mint ami abszolút, sőt mint maga az abszolútum. Marx elméletével valamiféle utópiát állítanak szembe, amely, megfosztva a többé-kevésbé hangzatos frázisoktól, a fennálló állam dicsőítésére lyukad ki. E nemes vonulat legújabb nagysága Oswald Spengler, a divatfilozófus, aki helyenként szellemes, ám lényegét tekintve teljességgel dilettáns könyvével, A Nyugat alkonyával, nemrég olyan sikert könyvelhetett el, mely voltaképpen Ernst Blochot illette volna meg Az utópia szelleme3 című mélyenszántó művéért. Spengler úr legújabb könyve, a Poroszság és szocializmus4 arra hivatott, hogy „megszabadítsa a német szocializmust Marxtól” (4. o.). Tudniillik Marx nem vette észre az újkor nagy történelemfilozófiai problémáját, amelyet 1

Die neueste Überwindung des Marxismus, Kommunismus, Wien 1920. február 22. (I. évf. 5. sz.), 155–156. o.;

kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 172. skk. o. – A cikket Lukács a „G. L.” szignóval jegyezte. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2 3

Brumaire, 37. [Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 131. o.] Ernst Bloch: Geist der Utopie, Duncker und Humblot, München–Leipzig 1918; magyarul: uő: Az utópia

szelleme, ford. Mesterházi Miklós, Gond-Cura, Budapest 2007. – Ernst Bloch és Lukács 1910-ben ismerkedtek meg egymással, és az 1910-es években szoros barátságban álltak; Bloch könyvére Lukács az 1923-ban megjelent Történelem és osztálytudatban több helyütt visszatért – ahogy másrészt Ernst Bloch is az elsők között szentelt beható recenziót Lukács könyvének Aktualität und Utopie címmel a Der neue Merkur (Stuttgart–München) 7. évfolyamának 1. kötetében. – A szerk. 4

Oswald Spengler: Preußentum und Sozialismus, C. H. Beck, München 1919; a cikkben zárójelben megadott

oldalszámok e kiadásra vonatkoznak. – A szerk.

12 filozófusunk ekképp foglal össze: „a Nyugat három népe testesítette meg a fennkölt értelmű szocializmust: a spanyolok, az angolok és a poroszok. A szónak ellentétes, anarchikus értelmet Párizs és Firenze népe adott: olaszok és franciák.” (26. o.) Ennélfogva Marx nem juthatott el az itt következő, alapvető felismerésekhez. Egyrészt ahhoz, hogy a francia forradalomban nem volt osztályharc (14–15. o.); hogy francia burzsoázia egyáltalán nem létezik, hisz „minden igazi francia polgár volt, és ma is az. Minden igazi német munkás” (10. o.); hogy Franciaországban egyáltalán nincsenek valódi osztályok. (70. o.) Másrészt ahhoz, hogy Angliában nincs állam (32–33. o.); hogy voltaképpen csak Anglia ismeri a kapitalizmust (48. o.); hogy tehát osztályrétegződésről is csak ott beszélhetünk. Nos, a felszínes Marx, akinél az osztályhelyzetet a termelési folyamatban elfoglalt hely határozta meg, ilyeténképpen mélyül el, és válik túlhaladottá: az osztályrétegződés a vagyoni viszonyok következménye, szegény és gazdag ellentéte. (44–45. o.) Szegény Marx, aki mindezt nem látta, következésképpen azt sem vehette észre, hogy a szocializmus már rég megvalósult – a porosz királyságban. Ezért nem tudta Marx az állam problémáját sem megragadni (75. o.); ezért van az, hogy „dilettáns módon dicsőíti” az 1871-es kommünt (76. o.); ezért nem tudja méltányolni az igazi tanácsrendszert, amelyet von Stein báró már száz éve eltervezett. (61. o.) Így kap a felszínes szocializmus filozófiai mélységet. Ez a szocializmus a tekintély rendje (44. o.), „tisztán technikai szemszögből a hivatalnoki elv”. (76. o.) Így lehetséges persze az is, hogy a szocializáció, noha Marx nem ismerte fel, már rég megvalósult, hisz „I. Frigyes Vilmostól Bismarckig … fokozatosan bevezették” (89. o.). Ugyanilyen mélyenszántó filozófiai átértelmezést kap az Internacionálé fogalma is: „a valódi Internacionálé az imperializmus” (84. o.). Ezért van az, hogy a két párt, konzervatívok és szocialisták, mint az elmélyített szocializmus megtestesítői, összetartoznak, s közülük „a konzervatívok voltak a jobb tisztek, a szocialisták a jobb katonák” (63. o.). A szocializmus filozófiai újrafelfedezésének célja az ellenségként szembenálló testvérek összebékítése. Érdemes-e bírálni az efféle írásokat? Tünet voltukban nem érdektelenek. A dolog nemcsak azt bizonyítja, hogy Spengler úr, aki az egyetlen Marx idézetet Lensch úrtól veszi (49. o.), határtalanul járatlan a marxizmus kérdéseiben, hanem egyúttal felvillantja a német jobboldali szocialisták elméletének és gyakorlatának szükségszerű végkifejletét is. Egyébiránt ez a könyvecske vajmi kevéssé különbözik a marxizmus – Dühring & Co. óta unos-untig ismert – „meghaladásaitól”, melyek mindig is a porosz állam dicsőítésében csúcsosodtak ki. Az újdonság csupán annyi, hogy a németeket a forradalom sem tudta kigyógyítani abból a

13 nyavalyából, amelyet Engels „a nemzeti tudatba behatolt szolgalelkűség”-nek nevezett.5

5

Antidühring, 193. [Friedrich Engels: Hogyan forradalmasítja Eugen Dühring úr a tudományt, MEM XX., 180.

o.]

14 A parlamentarizmus kérdéséről1

1. Mostanában általánosan elterjedt vélemény, hogy a parlamentarizmus kérdése nem elvi, hanem pusztán taktikai kérdés. Ez a tétel, bár kétségtelenül helyes, sok szempontból zavaros. Ha el is tekintünk attól, hogy csaknem minden alkalommal azok hangoztatják, akik – a gyakorlatban – a parlamentarizmus mellett foglalnak állást, hogy tehát e kijelentés csaknem minden esetben a parlamentarizmus mellett való állásfoglalás is egyben, nagyon keveset mondunk azzal, ha kijelentjük, hogy egy kérdés nem elvi, hanem csak taktikai természetű.

1

Zur Frage des Parlamentarismus, Kommunismus, Wien 1920. március 1. (I. évf. 6. sz.), 161–172. o.; kötetben

németül: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 175. skk. o. – a cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 91–104. o.; kisebb javításokkal közöljük). Lukács cikke a következő szerkesztőségi megjegyzés kíséretében jelent meg a lapban: „Ezzel folytatjuk vitánkat a kommunista taktikáról.” A vitát R. L. (Rudas László) Fragen der kommunistischen Taktik című cikke nyitotta meg (Kommunismus, 1920. február 22., 130–135. o.), a Lukács által hivatkozott Radek-brosúra tudniillik kiindulópontul szolgált azokhoz az Irányelvekkel (Leitsätze über die Taktik der Kommunistischen Internationale im Kampfe um die proletarische Diktatur), melyeket a Komintern Nyugat-európai Irodája adott ki a szekciók számára. A Kommunismus 18. számában, 1920. május 8-án Kun Béla (B. K.) a következő lapalji jegyzetben (553. o.) határolódott el Lukácstól: „Hadd említsem meg külön, hogy a KPD álláspontjának megítéléséhez hozzá tartozna a parlamentben kifejtendő kommunista akció értékelése is, mely elképzelhetetlen a német forradalom jelenlegi helyzetének elemzése nélkül. Ez túlmenne ennek a cikknek a keretein, és egyebekben a két említett határozat [tudniillik az osztrák pártnak a parlament bojkottja, a német pártnak a parlamenti részvétel mellett való döntése] maradéktalan összevetéséhez a helyzetek alapvető különbsége miatt aligha lehetne közös alapot találni. – Anélkül hogy a kommunista parlamenti taktika és különösen a németországi kommunista parlamenti akció kérdésében állást akarnánk foglalni, e cikk szerzője megjegyezné, hogy nem osztja G. L. elvtársnak a Kommunismus 6. számában a parlamenti akciót illetően kifejtett álláspontját.” – Lukács parlamentarizmuscikkéről a Kommunismus 1920-as évfolyamának 1–18. számait a Kommunyiszticseszkij Internacional 1920. június 14-i számában recenzeáló Lenin is tett néhány bíráló észrevételt (LÖM, XLI., 129–131. o.). Ennek a bírálatnak bizonyos legendája támadt kommunista intellektuel körökben: a berlini Die Rote Fahne 1925. január 6-i

számában

„némiképp

különösnek”

nevezte,

hogy

a

Malik

kiadó

(Lukács

Geschichte

und

Klassenbewußtseinjének kiadója) egy hirdetésben „Lukács elvtársat, akinek ideológiáját Lenin hevesen támadta, Lenin szellemében író tudósnak nevezi”. Lukács kénytelen volt nyilatkozatban pontosítani, mikor és mely tekintetben érte is őt a bírálat; a nyilatkozatot a Die Rote Fahne a január 25-i számban közölte. – A szerk.

15 Kivált mert nem rendelkezvén a szocializmus igazi ismeretelméletével, egyáltalán nem tisztázott a taktikai kérdések és az elvek viszonya. Még jelzések formájában sem tárgyalhatjuk behatóan ezt a problémát, ennek ellenére hangsúlyoznunk kell néhány dolgot. A taktika az elméletileg megállapított elvek gyakorlati alkalmazása. A taktika tehát az összekötő kapocs a célkitűzés és a közvetlenül adott valóság közt. Meghatározottsága éppen ezért kettős. Meghatározzák egyrészt a kommunizmus szilárdan megállapított elvei és célkitűzései. Meghatározza másrészt az állandóan változó történelmi valóság. Mikor ismételten szó esik a kommunista taktika nagyfokú hajlékonyságáról – legalábbis ha arról van szó, milyennek kellene lennie –, akkor a dolog helyes megértéséhez tudnunk kell, hogy a kommunista taktikának ez a hajlékonysága a kommunizmus elvi szilárdságának egyenes következménye. A kommunizmus változatlan elvei csak azért őrizhetik meg ezt a hajlékonyságot, mert hivatásuk, hogy a szakadatlanul változó valóságot élő és gyümölcsöző módon alakítsák. Merev és sematikus minden „reálpolitika”, minden elvtelen cselekvés; s annál inkább ilyen, minél makacsabbul hangoztatják elvektől mentes jellegét (pl. a német imperialista politika). Semmiféle „reálpolitika” sem szüntetheti meg a változások közepette megmaradó állandóságot, a sokféleségben rejlő irányadó mozzanatot. Ha ezt a szerepet nem tudja betölteni olyan elmélet, amely képes a tények termékeny befolyásolására és önmagának a tények által való megtermékenyítésére, akkor a megszokás, a sablon és rutin lép a helyébe, ezek pedig képtelenek az adott pillanat követelményeihez alkalmazkodni. A kommunista taktika abban különbözik minden polgári vagy szociáldemokratakispolgári „reálpolitikus” taktikától, hogy az elméletben, az elvekben van lehorgonyozva. Ha tehát a kommunista párt számára taktikai kérdésként határozunk meg egy problémát, akkor a következő kérdésekre várunk választ: először is: milyen elvektől függ az adott taktikai kérdés ? Másodszor: tekintve ezt az összefüggést milyen történelmi helyzetben alkalmazható a taktika ? Harmadszor: ismét csak tekintve ezt az összefüggést, milyennek kell lennie az adott taktikának ? Negyedszer: az elvi kérdésekkel való összefüggésüket számba véve hogyan kell elképzelnünk a különböző taktikai részletkérdések összekapcsolását?

2.

16

Ha a parlamentarizmust mint a kommunizmus taktikai kérdését akarjuk közelebbről meghatározni, akkor mindig egyrészt az osztályharc elvéből, másrészt pedig az egymással szemben álló osztályok anyagi és ideológiai erőviszonyainak jelenlegi, valóságos helyzetére vonatkozó konkrét elemzésekből kell kiindulnunk. Ebből mindjárt két döntő jelentőségű kérdésfeltevés adódik. Először is, hogy mikor jön egyáltalán számításba a proletariátus fegyvereként és taktikai eszközeként a parlamentarizmus? Másodszor: hogyan kell felhasználni e fegyvert a proletariátus osztályharcának érdekében? A proletariátus osztályharca lényege szerint tagadja a polgári társadalmat. Ez semmiképpen sem a Marx által joggal kigúnyolt politikai közömbösség az állammal szemben. Éppen ellenkezőleg, olyan harcmodor, amelyben a proletariátust egyáltalában nem kötik a polgári társadalom által, saját céljai megvalósítása érdekében kiépített formák és eszközök, amelyben a kezdeményező fél minden esetben a proletariátus. Csupán azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a proletár osztályharcnak ez az egészen tiszta formája csak nagyon ritkán bontakozhat ki tisztán. Mindenekelőtt azért, mert bár a proletariátus történetfilozófiai küldetése alapján állandó harcot folytat a polgári társadalom létezése ellen, adott történelmi helyzetekben nagyon gyakran defenzívába kényszerül a burzsoáziával szemben. A proletariátus osztályharcának eszméje nagy offenzíva a kapitalizmussal szemben, ezt az offenzívát mintha a történelem kényszerítené rá a proletariátusra. A proletariátus mindenkori taktikai helyzetét ezért legegyszerűbben annak offenzív vagy defenzív jellegével lehet leírni. Az eddig elmondottakból már következik, hogy a defenzív helyzetekben olyan taktikai eszközöket is fel kell használni, amelyek legbenső lényegük szerint ellentmondanak a proletár osztályharc eszméjének. Ezeknek az eszközöknek a persze szükséges alkalmazása esetén mindig fennáll az az esély, hogy veszélyeztetik a proletariátus osztályharcát, azaz a célt, melynek érdekében alkalmazzák őket. A parlament a burzsoázia őseredeti eszköze, így csak a proletariátus defenzív fegyvere lehet. Önmagától adódik tehát a válasz alkalmazásának „mikor”-jára: az osztályharc olyan szakaszában kell felhasználni, amikor a proletariátus – akár a külső erőviszonyok, akár pedig saját ideológiai éretlensége következtében – nem képes saját támadó eszközeivel harcolni a burzsoázia ellen. Ha parlamenti tevékenységbe fog, az tehát minden kommunista párt számára annak tudatát és beismerését jelenti, hogy belátható időn belül nem várható forradalom. Az

17 ily

módon

defenzívába

szorult

proletariátus

ekkor

felhasználhatja

agitációs

és

propagandacélokra a parlament szószékét; pótlékként, a véleménynyilvánítás rendelkezésére nem álló formái helyett kihasználhatja azt a „szabadságot”, amelyet a burzsoázia a parlament tagjai számára biztosít; a burzsoáziával folytatott parlamenti csatározásokat felhasználhatja arra, hogy összegyűjtse saját erőit, és felkészüljön a burzsoázia elleni igazi, tulajdonképpeni harcára. Magától értetődik, hogy ez az időszak akár hosszú ideig is tarthat; ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy egy kommunista párt számára a parlamenti tevékenység sohasem lehet több, mint tulajdonképpeni harcának előkészítése – nem lehet e harc maga.

3. A parlamenti taktika alkalmazásának időpontjánál is nehezebb meghatározni azt, hogyan viselkedjen a kommunista frakció a parlamentben. (A két kérdés egyébként szorosan összefügg.) Csaknem mindig Karl Liebknecht és a bolsevik duma-frakció példájára hivatkoznak.2 Mindkét példa azt bizonyítja azonban, hogy milyen nehéz a kommunistáknak megtalálniuk a helyes parlamenti magatartást, milyen rendkívüli képességekkel kell rendelkezniük a kommunista parlamenti képviselőknek. A nehézséget röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kommunistáknak a parlamentben kell a parlament ellen harcolniuk – mégpedig olyan taktikával, amelyik egyetlen pillanatra sem helyezkedik a burzsoázia, a parlamentarizmus talajára. Nem arról van szó, hogy „tiltakozni” kell a parlamentarizmus ellen, hogy „harcolni” kell ellene a „viták” során (mindez még parlamentarizmus, legális aktus, forradalmi fázis). A parlamentarizmus, a burzsoázia uralma ellen tettel kell harcolni magán a parlamenten belül. Ennek a forradalmi tettnek a célja az, hogy ideológiailag előkészítse a proletariátusnak a defenzívából az offenzívába való átmenetét; vagyis a burzsoáziát – és szociáldemokrata cinkosait – arra kényszerítse, hogy osztálydiktatúrája olyan formában kerüljön napvilágra, amely veszélyeztetheti e diktatúra további fennállását. Nem szavakban gyakorolt kritikáról van tehát szó akkor, amikor a burzsoázia parlamenten belüli leleplezésének kommunista taktikájáról beszélünk (ez sokszor a burzsoázia által megtűrt 2

Legutóbb [Karl] Radek: Die Entwicklung der Weltrevolution [und die Taktik der kommunistischen Parteien im

Kampfe um die Diktatur des Proletariats, Berlin, 1920], 29.

18

puszta forradalmi frazeológia is lehet), hanem a burzsoázia provokálásáról; arról, hogy a burzsoáziát olyan nyílt eljárásra, tettek által történő önleleplezésre kényszerítsük, amely az adott pillanatban számára kedvezőtlen lehet. Mivel a parlamentarizmus a proletariátus defenzív taktikája, a feladat, hogy a defenzívában is a proletariátus oldalán maradjon a taktikai kezdeményezés, a burzsoázia előnyomulása pedig magára a burzsoáziára nézve váljon végzetessé.3 Ez az egészen rövid és nyers ábrázolás remélhetőleg már világosan láttatja ennek a taktikának a rendkívüli nehézségeit. Az első nehézség, amelyen csaknem kivétel nélkül minden parlamenti csoport zátonyra fut, hogy magában a parlamentben kell elérni a parlamentarizmuson való valóságos túljutást. Hiszen az uralkodó osztályok cselekvésének legélesebb kritikája is puszta szó, puszta forradalmi frázis marad, ha nem megy túl a parlamenti kereteken. Ha nem az a következménye, hogy az osztályharc éppen e mozzanattal kapcsolatban lángol fel, hogy az osztályellentétek nyílt s ezáltal a proletariátus ideológiai fejlődését

gyorsító

módon

kerülnek

napvilágra.

Éppen

itt

bukkanunk

rá

az

opportunizmusnak, a parlamenti taktika nagy veszélyének végső alapjaira: opportunista minden olyan parlamenti tevékenység, amely lényegében és hatásában nem megy túl a parlamenten, vagy legalábbis tendenciájában nem hordozza a parlamenti keretek szétrobbantását. Ezen a legcsekélyebb mértékben sem változtathat még az e kereteken belül gyakorolt, legélesebb kritika sem. Ellenkezőleg: mivel a polgári társadalom éles kritikája lehetségesnek tűnik a parlament keretei között, hozzájárul a burzsoázia leghőbb kívánságához, a proletariátus osztálytudatának elhomályosításához. A polgári-parlamenti demokrácia fikciója ugyanis éppen azon nyugszik, hogy a parlament nem az osztályelnyomás, hanem „az egész nép” szerveként jelenik meg. A verbális radikalizmus azért opportunista és elvetendő, mert erősíti - parlamenti lehetősége folytán – a proletariátus öntudatra még nem ébredt rétegeiben az ezzel a fikcióval kapcsolatos illúziókat. A parlamentet tehát mint parlamentet kell szabotálni, a parlamenti tevékenységnek túl

3

Bizonyára erre a taktikára gondol Engels is, gyakran – többnyire szándékosan – félreértett előszavában,

amelyet az Osztályharcok Franciaországbanhoz írt. Azt mondja, hogy a rend pártjait az általuk teremtett „törvényes” állapotok semmisítik meg. Leírása kétséget kizáróan egy defenzív állapot leírása.

19 kell mennie a parlamentarizmuson. Ha ezt a feladatot állítjuk a kommunisták parlamenti képviselete elé, akkor egy olyan további taktikai nehézséggel kell számolnunk, amely még abban az esetben is igencsak veszélyezteti a munkát, ha az opportunizmus veszélye már leküzdöttnek tekinthető. Azzal, hogy a kommunista parlamenti frakció minden erőfeszítése ellenére is a burzsoázia kezében marad a kezdeményezés és ennélfogva a taktikai fölény is. A taktikai fölényt ugyanis az határozza meg, hogy a harcoló felek közül melyik tud a maga számára kedvező harci feltételeket kényszeríteni a másikra. Már említettük, hogy a harcnak a parlamenti kereteken belül maradása a burzsoázia taktikai győzelme; a proletariátusnak ezért sokszor választania kell: vagy kikerüli a döntő jelentőségű harcot (a parlamentarizmus keretein belül marad: az opportunizmus veszélye), vagy olyan időpontban megy túl a parlamentarizmuson, akkor fordul a tömegekhez, amikor ez a burzsoázia számára kedvező. A kérdés megoldhatatlanságának legvilágosabb példáját az olasz proletariátus jelenlegi helyzete szolgáltatja. A nyíltan kommunista zászlók alatt, nagyszabású „agitációként” lefolyt választások nagyszámú mandátumhoz juttatták a pártot. Mi ezután a teendő? Vagy részt kell venni a parlament „pozitív munkájában”, ahogy Turati4 és a hozzá hasonlók kívánják; a következmény az opportunizmus győzelme, a forradalmi mozgalom apálya. Vagy nyíltan szabotálni kell a parlamentet; ennek következtében előbb vagy utóbb nyílt összecsapásra kerül sor a burzsoáziával, ennek időpontját azonban nem a proletariátus választja meg. Félreértés ne essék: nem abból a nevetséges előfeltételezésből indulunk ki, hogy „ki lehetne választani” a forradalom „pillanatát”; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy a forradalom kitörése spontán tömegakciók következménye, s a párt szerepe ebben az esetben a cél tudatosítása és az iránymutatás. Mivel azonban az összecsapás kiindulópontja a parlament, éppen ez a spontaneitás kerül veszélybe. Vagy üres demonstrációvá válik a parlamenti akció (ennek következményei hosszú távon kifárasztják és eltompítják a tömeget), vagy a burzsoázia sikeres provokációjára vezet. Ez utóbbitól való félelmében az olasz frakció reménytelenül ingadozik az üres demonstrációk és a forradalmi szólamok óvatos opportunizmusa között. (Igaz, hogy e módszertani-taktikai hibák mellett tartalmi-taktikai hibákat is elkövettek – példa rá a köztársaság mellett való kispolgári tüntetés.)

4

Filippo Turati (1857–1932) olasz szocialista politikus, jogász. 1892-ben az Olasz Szocialista Párt egyik

megalapítója, 1896–1924-ig parlamenti képviselő. A PSI 1912-es, Reggio Emilia-i kongresszusa után pártjában kisebbségbe került, 1922-ben elhagyta a pártot, és létrehozta a PSU-t, az egyesült szocialista pártot. 1922–26-ban képviselőként és publicistaként jelentős antifasiszta tevékenységet folytatott; 1926-ban emigrálni kényszerült. – A szerk.

20

4. E példából egészen világosan adódik a tanulság, milyen veszélyes lehet a proletariátus számára egy „választási győzelem”. Az olasz pártot fenyegető legnagyobb veszély ugyanis az, hogy parlamentellenes tevékenysége könnyen a parlament szétrobbantásához vezethet – holott az olasz proletariátus ideológiailag és szervezetileg nem eléggé érett e döntő csatára. A választási győzelem és a felkészületlenség között feszülő ellentmondás rávilágít annak a parlamentarizmus mellett fölhozott érvnek a gyengeségére, amely azt a proletariátus „seregszemléjének” tekinti. Ha ugyanis az elnyert szavazatok valóban megannyi kommunistát jelentenének, feleslegessé válnának ezek a meggondolások – már adva volna az ideológiai érettség. Ebből azonban az is kitűnik, hogy a választási agitáció puszta propagandaeszközként sem problémamentes. A kommunista párt propagandájának célja, hogy világosságot teremtsen a proletártömegek osztálytudatában, osztályharcra szólítsa a tömegeket. Ennek megfelelően a lehető leginkább meg kell gyorsítani a proletariátuson belüli differenciálódási folyamatot. Csak ezáltal érhető el, hogy a forradalmi proletariátus tudatos és szilárd magja, a kommunista párt mennyiségileg és minőségileg kibontakozzon; s hogy másrészt a párt a forradalmi cselekvés szemléltető oktatása révén magával ragadja és helyzetük forradalmi tudatára ébressze a csak félig tudatos rétegeket. A választási agitáció rendkívül kétséges eszköz ehhez. A szavazatok leadása ugyanis nemcsak hogy nem tett, hanem annál sokkal rosszabb: látszat-tett, a tett illúziója – hatása nem az eszmélkedés, hanem a tudat elhomályosulása. Látszólag hatalmas sereg jön így létre, amely azonban teljesen csődöt mond, mihelyt komoly helytállásra volna szükség. (A német szociáldemokrácia 1914 augusztusában). Ez a tényállás a parlamenti pártok tipikusan polgári lényegéből következik. A parlamenti, polgári pártok végső – gyakran nem tudatos – célja éppen úgy az osztálytudat elhomályosítása, mint a polgári társadalom egész szervezetéé. A népesség elenyésző kisebbségeként a burzsoázia csak úgy képes fenntartani uralmát, hogy az összes anyagilag és ideológiailag ingadozó, világos tudattal nem rendelkező réteget maga mögé sorakoztatja fel. A polgári-parlamenti párt ezért a legkülönbözőbb osztályérdekek eredőjét testesíti meg (a kapitalizmus álláspontjáról természetesen mindig jelentősebb a látszólagos, mint a valódi kompromisszum). Ha a proletariátus részt vesz a választási harcban, akkor csaknem mindig ezt a pártstruktúrát kényszerítik rá. A választási mechanizmus önmozgása, az a sajátossága,

21 hogy a lehető legnagyobb „győzelem” érdekében működik, a jelszavaknak olyan irányt szab, hogy segítségükkel meg lehessen nyerni a „szimpatizánsokat”. És ha ez nem is történik meg, vagy legalábbis nem tudatosan történik, a választás egész technikája akkor is a „szimpatizánsok” elcsábításán alapul, ami azt a végzetes veszélyt vonhatja maga után, hogy elválik a tett az érzülettől, felébred a hajlandóság a polgáriasságra és az opportunizmusra. A kommunista pártok nevelő tevékenysége, a proletariátus világos tudattal nem rendelkező és ingadozó csoportjaira gyakorolt hatása csak akkor járhat eredménnyel, ha a forradalmi cselekvés nyújtotta szemléltető oktatás által megszilárdítja azokban a forradalmi meggyőződést. A választási hadjáratok – polgári lényegüknek megfelelően – éppen ellenkezőleg irányba hatnak, és ezt a hatást csak a legritkább esetben lehet leküzdeni. Az olasz párt is áldozatul esett ennek a veszélynek. A párt jobbszárnya pusztán választási jelszónak tekintette a III. Internacionáléhoz való csatlakozást és a tanácsköztársaság követelését. Így csak később – valószínűleg kedvezőtlenebb körülmények között – kezdődhet meg a differenciálódás folyamata, a tömegek valóságos megnyerése a kommunista cselekvés számára. A választási jelszavak, már csak azért is, mert nincsenek közvetlen kapcsolatban a cselekvéssel, általában is furcsa hajlandóságot mutatnak az ellentétek elmosására, az eltérő irányzatok egyesítésére. Az osztályharc jelenlegi szakaszában, amikor a proletariátus valóságos, tevékeny egységének megvalósításáról, nem pedig a régi pártok látszategységéről van szó, nagyon problematikusak ezek a tulajdonságok.

5. A parlamenten belül zajló kommunista akció csaknem leküzdhetetlen nehézségei közé tartozik az is, hogy a parlamenti csoport általában túlzottan nagy önállósággal és öntörvényűséggel rendelkezik a párt életében. Magától értetődik, bár közelebbről nem tárgyalható, hogy ez a polgári pártok számára előnyös.5 Ha azonban valami hasznos a burzsoázia számára, akkor az csaknem mindig problematikus a proletariátus szempontjából. Így van ez ebben a tekintetben is, és csak akkor van némi kilátás a parlamenti taktika imént említett veszélyeinek elkerülésére, ha a parlamenti tevékenység teljes mértékben és feltétel nélkül alá van vetve a parlamenten kívüli központi vezetésnek. Ez elméletileg magától

5

Ez összefügg azoknak az előnyöknek a kérdésével, amelyeket a hatalom úgynevezett megosztása jelent a

burzsoázia számára.

22 értetődőnek tűnik, a gyakorlat azonban arra tanít, hogy a párt és parlamenti frakció között a viszony csaknem minden esetben fordított, és a párt a parlamenti frakció uszályába kerül. Ezt bizonyítja Liebknecht esete is a háború alatt, aki – természetesen teljesen hiábavaló módon – saját Reichstag-frakciójával szemben a pártprogram kötelező érvényére hivatkozott.”6 A parlamenti frakció és párt viszonyánál még bonyolultabb a parlamenti frakció és a munkástanács viszonya. Azok a nehézségek, amelyekbe itt az elméletileg helyes kérdésfeltevés ütközik, élesen rávilágítanak arra, természete szerint milyen problematikus a parlamentarizmus a proletariátus osztályharcában. A munkástanácsok az egész (tudatos és nem tudatos) proletariátus szervezeteiként már puszta jelenlétükkel is túlmutatnak a polgári társadalmon. Lényegüknél fogva a proletariátus kibontakozásának, akcióképességének és hatalmának forradalmi szervezetei, s mint ilyenek, a forradalom fejlődésének igazi mércéjét jelentik. Mert amit a munkástanácsok tesznek vagy elérnek, azt mind az ellenálló burzsoáziától kell elragadniuk; ezért nemcsak eredményként értékes, hanem elsősorban az osztálytudatos cselekvésre való nevelés eszközeként. Éppen ezért a „parlamenti kretenizmus” csúcsa, amikor kísérletet tesznek arra (például az USPD), hogy „az alkotmányban horgonyozzák le” a munkástanácsokat, s legális eszközökkel biztosítsák meghatározott tevékenységi területüket. A legalitás a munkástanács halála. Mint a forradalmi proletariátus offenzívájának szerve, a munkástanács csak akkor létezik, ha a polgári társadalmat létében fenyegeti, ha lépésről lépésre kiharcolja és előkészíti e társadalom lerombolását és ezzel a proletártársadalom felépítését. Létezése azonnal látszatlétezéssé válik, mihelyt legális lesz, mihelyt a kompetencia megszabott határaival bíró szervezetként besorolják a polgári társadalomba; a munkástanácsból a vitaklubnak, a bizottságnak és a parlament karikatúrájának valamiféle keveréke válik. Létezhet-e egyáltalán egymás mellett a proletariátus taktikai fegyvereként a munkástanács és a parlamenti frakció? Kézenfekvő volna az egyik offenzív, a másik pedig defenzív karakteréből arra következtetni, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást.7 Az ilyenfajta kibékítési kísérletek azonban nem veszik figyelembe, hogy az osztályharcban az offenzív és defenzív dialektikus fogalmak, és mindkettőjük a cselekvés egész világát zárja magába (egyes offenzív vagy defenzív jellegű akciókat), s így csak az osztályharc meghatározott szakaszán, akkor azonban kizárólagos8 érvénnyel alkalmazható. A két szakasz 6

[Karl Liebknecht:] Klassenkampf gegen den Krieg [Berlin 1915], 53. o.

7

Max Adler javaslata a munkástanácsról mint második kamaráról.

8

A Kommunismus-beli közlésben voltaképpen auf diese aber den anderen anschließend áll, ezt a Jörg Kammler

szerkesztette újabb szövegkiadás az előző mondatból inkább következni tűnő és nyelvtanilag is kézenfekvőbb

23 közti különbséget a legrövidebben és az itt tárgyalt kérdés szempontjából a legvilágosabban így lehetne meghatározni: a proletariátus mindaddig defenzívában van, amíg el nem kezdődik a kapitalizmus felbomlási folyamata. Ha elkezdődik a gazdasági fejlődésnek ez utóbbi szakasza, akkor a proletariátus offenzívára kényszerül, függetlenül attól, hogy tudatosodik-e benne ez a változás vagy sem, sőt hogy „tudományosan” megállapíthatónak és bizonyíthatónak tűnik-e számára. Mivel azonban az ideológia fejlődésfolyamata nem egyszerűen követi a gazdasági fejlődést, még csak nem is egészen vele párhuzamosan alakul, ritka, hogy a proletár osztályharc offenzív szakaszának lehetősége és szükségszerűsége a proletariátust ideológiailag megfelelően fölkészülve találja. Bár a tömegek spontán cselekvése a gazdasági helyzet következtében forradalmi irányt vesz, az opportunista vezető réteg – amely nem akar és nem is tud elszakadni a defenzív szakasz megszokásaitól – mindig hamis vágányokra tereli, vagy mindenestül szabotálja. Az osztályharc offenzív szakaszában a proletariátussal ezért nemcsak a burzsoázia és az általa vezetett rétegek állnak szemben, hanem saját korábbi vezető rétege is. A kritika tárgya most már nem elsősorban a burzsoázia (fölötte már a történelem ítélt), hanem a munkásmozgalom jobbszárnya és centruma, a szociáldemokrácia, amelynek a segítsége nélkül a kapitalizmusnak a legcsekélyebb kilátása sem lenne egyetlen országban sem arra, hogy akár csak időlegesen is úrrá legyen jelenlegi válságán. A proletariátus által gyakorolt kritika azonban a tett kritikája, a forradalmi cselekvés által való nevelődés, tehát szemléltető oktatás. Ennek az elképzelhető legalkalmasabb eszközei a munkástanácsok. Bármely vívmánynál, amelyet a proletariátus javára ki tudtak vívni, fontosabb nevelő funkciójuk. A munkástanács a szociáldemokrácia halála. Míg a parlamentben mindig van lehetőség arra, hogy a valóságos opportunizmust forradalmi szólamok leplezzék, addig a munkástanács cselekvésre kényszerül – ellenkező esetben megszűnik létezni. Ez a cselekvés, amelynek tudatos vezetője a kommunista párt kell legyen, elvégzi a ma szükséges kritikát, az opportunizmus megszüntetését. Nem csoda, hogy a szociáldemokrácia visszaretten a rákényszerített önkritikától. Az orosz munkástanácsoknak az első és második forradalom között lejátszódott fejlődése világosan megmutatja ennek a fejlődésnek az útját. Ezzel elméletileg-taktikailag meghatároztuk a munkástanács és parlament helyét: ahol (akár a legszerényebb keretek között is) lehetővé válik a munkástanács, ott felesleges a parlamentarizmus. Sőt, nemcsak felesleges, hanem veszélyes is: lényegéből fakad ugyanis, den anderen ausschließend-re korrigálta; a magyar fordítás a javításhoz igazodik. – A szerk.

24 hogy a keretei között gyakorolható kritika csak a burzsoázia kritikája, nem a proletariátus önkritikája. A proletariátusnak azonban, mielőtt a felszabadulás boldog országába lép, keresztül kell mennie az önkritika tisztítótüzén; itt szünteti meg és veti el a kapitalista időszakra jellemző és legnyilvánvalóbban a szociáldemokráciában megmutatkozó alakját, s tisztul meg ezáltal.

25 A III. Internacionálé szervezeti kérdései1

1. A II. Internacionálé szocialista pártok laza összefogása volt: a III. Internacionálénak a szocialista mozgalom valódi egységévé kell válnia. E szembeállításban két figyelemre méltó és következményekkel terhes mozzanat rejlik. Az egyik az, hogy a halódó II. Internacionáléban az egyes – nemzeti – pártok képezték a közvetlen szervezeti egységeket; az Internacionálé pusztán a „szövetségük”, „egyesülésük” volt. Ezzel éles ellentétben az összes kommunista párt az Internacionálé puszta tagjának tekinti önmagát. Maga az Internacionálé a közvetlen adottság, a tulajdonképpeni és döntő módon forradalmi valóság. Az egyes pártok nem egyebek, mint puszta szekciók, amelyek értelmüket csak a szerves együttműködésben találhatják meg. Ennél az ellentétnél még fontosabbnak tűnik azonban a második: a II. Internacionálé valóságnak tartotta magát, míg a III. Internacionálé a proletariátus cselekedeteinek regulatív eszméje, elkerülhetetlen célkitűzése. Az ellentmondás, mely mintha ott rejlenék e mondatokban, valójában puszta látszat. A III. Internacionálé eszmeszerűsége, Legyen volta, céljellege összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és elevenebb valóság, mint amivel a II. Internacionálé valaha is rendelkezett. Mert a III. Internacionálénak ez a Legyen-karaktere abból a kölcsönhatásból születik, amely úgy, ahogy van, a proletariátus eleven egysége, illetve a proletariátusnak e fölött a valóság fölött gyakorolt, ugyancsak eleven kritikája közt fönnáll. A proletariátusnak ez az önkritikája, amely legvilágosabban tetteiben nyilvánul meg, puszta látszatként, az igazi proletáregység megvalósításának kísérleteként leplezi le a mindenkori elért szintet, s így mind erőteljesebben kényszeríti rá az igazi egységre a proletariátust. A III. Internacionálé éppen ez az igyekezet és keresés, kritika és törekvés; nem

1

A most következő megjegyzések csak vitára kívánják bocsátani a kérdést, semmiképpen sem lépnek fel

azonban azzal az igénnyel, hogy a problémát akár csak vázlatosan is kimerítsék. Egy sor fontos kérdést (például új pártok felvételét a III. Internacionáléba) még csak nem is érinthettünk. – [L. Gy. jegyzete.] Organisationsfragen der dritten Internationale, Kommunismus, Wien 1920. március 15. (I. évf. 8–9. sz.), 238–250. o. – A cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte; kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 188. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 105–118. o.; kisebb javításokkal közöljük.) – A szerk.

26 szilárd és megmerevedett valami, hanem a forradalmi proletariátus életelve. A II. Internacionálé valóságként rögzítette meg magát akkor, amikor pedig (mint ezt a világháború és az ebből következő események mutatják) még meg sem született a proletariátus cselekvésben megnyilvánuló egysége, s így papírosvalósággá, bürokratikus egységgé züllött, s ezzel egyszer s mindenkorra elvesztette összes belső életlehetőségét. Ez a belátás visszavisz bennünket az elsőként felállított ellentéthez. A II. Internacionálé pártjai látszólag jogosan hivatkozhattak a Kommunista kiáltvány szavaira, melyek szerint „formáját tekintve a proletariátus harca a burzsoázia ellen először is nemzeti”. Itt is azonban, mint minden egyes kérdésben, a forma lett úrrá a tartalom felett (amely a Kiáltvány szavai szerint sohasem lehet nemzeti), és ez így maradt az osztályharcnak abban a szakaszában is, amikor a fentebb hangsúlyozott „először is” a forma vonatkozásában is elvesztette érvényességét. A nemzet2 ugyanis a tőkés fejlődés meghatározott szakaszának ideológiai kifejeződése, amely e szakasz elmúltával szükségképp elveszti ideológiai jelentőségét is. Amíg a nemzeti ideológia a burzsoázia koncentrációs törekvéseit, a feudálisabszolutisztikus

maradványoknak

a

kapitalista

fejlődés

útjából

való

eltakarítását

(Németország és Olaszország egysége) kísérte, nemcsak objektíve kedvező volt a munkásosztály számára, hanem az osztályharc olyan formáját kényszerítette rá, amelyben döntő szerepet kellett játszania a nemzeti tagozódásnak. Ez a helyzet azonban az imperialista szakasz beköszöntével gyökeresen megváltozott. A kapitalizmus olyan fejlődési szintet ér el, amikor „eredeténél fogva nemzetközi jelenség, oszthatatlan egész, mely csak valamennyi kölcsönös vonatkozásában ismerhető meg, s amelyből egyetlen állam sem vonhatja ki magát”.3 Ez a nemzetköziség, a proletár világszervezet igazi nemzetköziségének dialektikus előkészítése, negatív előfoka, csak erősödött a háború és annak kimenetele következtében. Hiszen a gazdaság nemzeti szervezeti kereteinek szétrobbantása, melyet az imperializmus épp a nacionalista törekvésekkel és a nemzeti hangsúlyozásával készített elő, saját agresszív expanziójával és hódító hajlamával, azokban a formákban teljesedik ki, amelyekben a világháború likvidáltatik. Közép- és Kelet-Európa nem élte át a keletkező kapitalista termelés és az egységes nemzetállamok párhuzamos fejlődését. A feudális-abszolutisztikus államképződmények szétesése csak a tőkés fejlődés tetőzése után következhetett be (a helyzet világpolitikai oldalán csak keveset változtat az, hogy ezek közül az államok közül egyesek 2

Az egyszerűség kedvéért hadd beszéljünk itt csak a nemzet gazdasági-politikai értelméről. A tisztán kulturális

jelentőség, amely sokkal bonyolultabb kérdés, annál is kevésbé jön itt számításba, mivel a tőkés fejlődésben sohasem lehet valóban hatékony tényező, hanem csupán a tulajdonképpeni harc leplezője és jelszava. 3

Rosa Luxemburg: Die Krise der Sozialdemokratie, [Verlagsdruckerei Union, Zürich 1916], 71.

27 gazdaságilag több mint elmaradottak). A háború következtében létrejött „nemzeti államok” tehát egytől egyig életképtelenek. Az, hogy lehetetlen valóságos „nyelvi határokat” találni, nemcsak a probléma „történelmileg véletlen” bonyolultságából ered, hanem annak következménye, hogy ezek a népek visszavonhatatlanul elszalasztották nemzeti (tehát korai kapitalista) államszervezetük kiépítésének pillanatát. Ma megoldhatatlan dilemma előtt állanak. Vagy messze túl kell kiterjeszkednie a gazdasági területnek a nyelvi határokon, s ezáltal fokozott mértékben tér vissza a megdöntött feudális-abszolutisztikus rezsim minden megoldhatatlan problémája (Csehszlovákia), vagy az új állam kezdettől fogva képtelen az önálló gazdasági létre (NémetAusztria). Az első esetben sem zárul le azonban a megoldhatatlan kérdések sora. Bármennyire is igyekszik az új állam önmagának autochton, imperialista expanzióra képest gazdasági területet biztosítani – mit sem törődve az önrendelkezési jog demokratikus jelszavával –, e kérdések már egyszerűen a katonai-politikai leigázással nem intézhetők el. Azokat a területeket, amelyek gazdasági lényegüknél fogva (a székhely problémái!) szükségszerűen összefüggnek más területekkel, nem lehet minden további nélkül leválasztani, és az új területekhez csatolni (pl. Lengyelország és Galícia viszonya). Másrészt viszont a régi kötelék sem állítható helyre; így állandó ingadozás és bizonytalanság jön létre a gazdasági területek összetartozását illetően, a nemzeti-kapitalista tagozódás olyan meghaladása, amely még nem találta meg valódi formáját, a nemzeti-gazdasági tagozódást a föderatív szovjetköztársaságon belül; amely következésképpen állandó káoszt teremt. Nyugat-Európa állapota természetesen sokkal szilárdabb, a gazdasági formáknak a politikai (nemzeti) formákon való túlhaladása azonban már itt is észrevehető, és minden jel szerint egyre inkább előtérbe kerül. Ezzel a fejlődéssel szemben szükségképpen csődöt kellett mondania a II. Internacionálé szervezetében megtestesült szellemnek. A csőd oka nemcsak a kapitalizmus imperialista szakaszának lényegébe való elméleti belátás hiánya. A belátás hiánya sokkal inkább maga is szükségszerű következménye annak az egész magatartásnak, melyet a modern állammal szemben a II. Internacionálé pártjai egyre inkább magukévá tettek. Ez a magatartás a legalitás. Ismét nem csupán a legalitás külső formájára kell gondolnunk, amely éppenséggel csak következménye annak a belsőleg legális magatartásnak, mellyel a szociáldemokrata pártok az állammal szemben viseltettek, ahogy a kommunisták „illegalitása” is csak annak szükségszerű következménye, hogy egész taktikájukban kívül helyezkedtek a polgári társadalom keretein.4 A II. Internacionálé pártjai a fejlődés során – fokozatosan és csaknem

4

Ha szociáldemokrata pártok (pl. most a magyar) illegálissá válnak, vagy kommunista pártok

28 észrevétlenül – teljesen a polgári társadalom talajára helyezkedtek. Csaknem mindig „ellenzékben” voltak persze; de az ellenzék legális fegyverei a defenzív szakasz harci eszközeiből mindinkább magának a harcnak a lényegévé váltak. Mikor a II. Internacionálé pártjai az eseményeket ugyanabból a szempontból kezdték megítélni, mint a burzsoázia, éppúgy lehetetlenné vált számukra a fejlődés lényegének átlátása, ahogy az a burzsoázia számára is kezdettől fogva lehetetlen volt. Mind a kibontakozó imperializmus, mind pedig a széthullás jelenlegi formái fenntartották ugyanis a nacionalizmust, az imperializmus előtti időszak ideológiáját.”5 A képtelenség arra, hogy átlásson ezen az ideológiai fátyolon, osztályhelyzetéből adódóan elháríthatatlan sorsa a burzsoáziának; ez megjósolt fátuma, amelynek Oidipuszhoz hasonlóan kénytelen vakon elébe menni. A proletariátus küldetése és feladata viszont éppen az, hogy tudatosítsa magában a fejlődés belső lényegét, tekintet nélkül az ideológiai fátylakra, és azok létezése ellenére. Bár e vakság a proletariátusra is rettenetes szenvedést róhat, nem mehet tönkre miatta, s – akár akarja, akár nem – látóvá kell válnia. Csak a II. Internacionálé pártjainak vezető rétegei mennek tönkre – abban a mértékben, ahogy ez a valódi belátás megszületik. A II. Internacionálé teljes csődje 1914 augusztusában „legalitásának” szükségszerű következménye: hívei már mit sem tudtak arról, hogy a proletariátus számára az igazi valóság a világproletariátus – vágyott – egysége, hogy a világ „nemzeti” tagozódása nem több, mint a kapitalista fejlődés átmeneti formája, amellyel a proletariátusnak csak taktikailag, a mindenkori erőviszonyok mértékében kell számot vetnie, amellyel azonban semmiféle belső összefüggésben nem áll. A II. Internacionálé pártjai ezzel szemben olyan erősen összenőttek a nemzet ideológiai képződményével, hogy nemcsak Bebel beszélhetett arról, hogy „vállunkra kell venni a puskát”, hanem még Ausztria-Magyarország állammonstruma is elméleti védelmezőkre találhatott. S még a háború válsága sem tisztázott semmit. Mind a győzelmes kitartásban, mind a status quo ante álláspontjában az a strucchoz illő kívánság fejeződött ki, hogy ne kelljen megérteni az eseményeket, s vissza lehessen térni a háború előtti állapotokhoz, a legális ellenzékhez. Ezért tartják a jelenlegi helyzetet semmiből sem tanulva „átmenetnek”, amely véleményük szerint vissza fog vezetni a „konszolidációhoz”, vagyis azokhoz a nemzetállamokhoz, amelyek már a háború előtt is anakronisztikusak voltak. Ez az állásfoglalás érteti meg igazán, a II. Internacionálé miért nem volt sohasem több papiros-valóságnál. Számára a proletariátus egyesülése csupán az egyes nemzetek az olasz) legálisak maradnak, akkor ez átmeneti szakasza a fejlődésnek, semmiképpen sem „normális” állapot. (pl. 5

Rosa Luxemburg: Die Krise der Sozialdemokratie, 72.

29 munkásságának „kölcsönös rokonszenve” volt, ahol is a munkások elsősorban „nemzetiek” voltak, ám – amennyiben és amennyire lehetséges volt – „támogatták” egymást. Ebben a korszakban az Internacionálé, ha tetszik, a proletariátus külpolitikája volt. Mivel azonban a pártokat fogva tartotta a burzsoázia nemzeti ideológiája, „külpolitikai” cselekvésükben is a burzsoázia uszályába szegődtek, és a proletár „külpolitika” számára csak annyi gondolatuk és érzésük maradt, amennyire az előbb említett kötöttség még lehetőséget nyújtott. Ezért korlátozódott a II. Internacionálé tevékenysége egyre inkább csak „határozatokra” és „nyilatkozatokra”. Mindinkább dekorációvá vált, kongresszusokra és egyéb hasonló összejövetelekre korlátozódó intézménnyé. Mivel képtelen volt a proletariátus nemzetközi szolidaritásának gondolatát a nemzeti ellentétek fölé helyezni és tettekre váltani, bele kellett pusztulnia az imperialista nacionalizmus válságába a világháborúban. Hogy milyen mélyek ezeknek az előítéleteknek a gyökerei a proletariátus vezető rétegeiben, az abban is kifejeződik, hogy az orosz kérdést sokszor még ma sem tartják az egész proletariátus, s így természetesen minden egyes proletár életkérdésének, hanem az Oroszország irányában érzett „rokonszenvként”, „kölcsönös segítségként”, „proletár külpolitikaként” kezelik.

2. A III. Internacionálé abból a véres és rettenetes önkritikából született, amelyet a proletariátus a világháborúban gyakorolt önmaga felett; ezért az illúziómentességnek, a valóságérzéknek és a cselekvés képességének kell lényegévé válnia. Az Internacionálé felépítésében úgy fejeződik ki e fordulat, hogy egyrészt töretlenül kitart az egész proletariátus egységének gondolata mellett, másrészt pedig sohasem táplál illúziókat a már elért eredményekkel kapcsolatban, sohasem tartja valóságnak a látszatot, és szervezeteit nem úgy építi fel (mint a II. Internacionálé), mintha már megvalósult volna a proletariátus egysége, hanem hogy a lehető leghamarabb megvalósuljon ez az egység. Mikor a proletárcselekvés regulatív eszméjének neveztük a III. Internacionálét, erre gondoltunk: az egész proletariátus valóságos egységére mint szükségszerű célkitűzésre, amely közvetlenül és döntő módon kell befolyásoljon minden egyes cselekedetet. Minden valóságos egységnek szükségszerű, dialektikus előfeltétele a korábbi hamis egység széthullása. A pusztító múlt szempontjából ezért a létrejött új egység szükségképpen szétesésnek, sőt káosznak és anarchiának tűnik. Ahogy a kommunizmus a proletariátus igazi egységét csak a pártstruktúrában létrejövő szakadások és „testvérháborúk” útján teremtheti

30 meg; az új, a forradalmi tett Internacionáléja is csak széteséseken és szakadásokon keresztül teremthet igazi egységet. Ennek az egységnek bármely szervezeti anticipációja végzetes lehet. Ekkor ugyanis egy látszatot fogunk valóságnak tartani – ezáltal a halódó II. Internacionálé felépítése, következésképpen szelleme is áthatná a keletkezőben levő III. Internacionálét, és megmérgezné azt. A III. Internacionálénak számolnia kell azzal az igazsággal, hogy jelenleg lehetséges létezése csak eszmei létezés. Ha tetszik: puszta „eszme”, amely még nem hatolt be a közvetlenül létező valóságba. helyesebb azonban, ha ezt mondjuk: olyan eszméről van szó, amelynek szándékában rejlik a valóság egyre teljesebb áthatása, amelynek tökéletesen át kell hatnia a valóságot. A III. Internacionálé szervezetét két tényezőnek: ennek a Legyennek kell meghatároznia, amely a proletariátus tudatos élcsapatában már a cselekvés elvévé vált, valamint ellentétének, annak a tényállásnak, hogy ez a Legyen az egész proletariátussal szemben még megmaradt Legyennek. Ennek a szervezetnek kiindulópontul Európa jelenlegi kaotikus állapota és a forradalom hasonlóan kaotikus fejlődési szakasza szolgál. A régi keretek, mind a burzsoá állam és gazdaság, mind pedig az ezzel ellenzékként szemben álló régi proletárpártok, vagy széthullottak már, vagy a széthullás felé haladnak. A tudatos proletariátus nyílt illegalitásban tárja a széteső régi világ elé a maga tövises útját. Ebből az illegalitásból két fontos szervezeti mozzanat következik. Először is, hogy a proletár pártok egyetlen pillanatra sem helyezkedhetnek a fennálló társadalom álláspontjára, sohasem engedhetik magukra hatni e társadalom ideológiai tévképzeteit, ellenkezőleg, cselekvéseiket mindig egyedül a gazdasági fejlődés igazi állapota diktálja. Másodszor, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai törvényen kívül helyezik őket, hogy elvi illegalitásuknak lényegi munkájuk illegalitása kell megfeleljen. Akadhatnak a harcnak olyan szakaszai, amikor egy időre ki lehet kényszeríteni a mozgalom bizonyos gyülekezési, sajtó-, stb. szabadságát, ez azonban nagyon ritkán vonatkozik a mozgalom nagyobb részére, és sohasem egy időben az egész mozgalomra. A dolgok mai állása mellett azonban az esetleg kiharcolt, korlátozott érvényű szabadság nem állhat fenn az egész proletariátus nemzetközi eszmecseréjének lehetőségére nézve. Az osztályharc jelen állapotában a proletariátus nemzetközi kapcsolatai csak illegális kapcsolatok lehetnek. (Olaszországban például, ahol látszólag a legerősebb a párt, éppen most tiltották meg Bombacci elvtárs oroszországi utazását.) Az illegalitás viszont már tisztán technikai és szervezeti szempontból is kizárja a II. Internacionálé

formáit,

a

kongresszusokat

és

a

Központi

Irodát;

természetesen

előfeltételezzük, hogy a kapcsolatok elevenek, nem pusztán deklaratívak és bürokratikusak.

31 Olyan hosszú időre lenne ugyanis szükség egy általános kongresszus technikai előkészítéséhez, a küldöttek oda- és visszautazásához, hogy a legtöbb taktikai beszámoló és határozat már elavultan látna napvilágot, arról nem is beszélve, hogy illegális érintkezés nehézségei mellett mindig kétséges, vajon egyáltalán létrejöhetnek-e teljes létszámú találkozók. A III. Internacionálé egységes Központi Irodájának kétségkívül ugyanezekkel a nehézségekkel kellene megküzdenie. Ettől eltekintve is, az egész mozgalmat folyton az időleges megbénulás veszélye fenyegetné, ha valódi és szigorú centralizáció esetén a burzsoázia egyszer hatalmába kerítené a központot. E sors elkerülésének egyetlen módja, a központ Oroszországba való áthelyezése, a közlekedési nehézségek miatt ismét csak illuzórikussá tenné az Internacionálé tevékenységét. Már ezek a külsődleges nehézségek is elegendők ahhoz, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében szükségszerű követelménynek tűnjék a III. Internacionálé decentralizált felépítése. Európa gazdasági és politikai helyzete azonban, melynek helyes fölismeréséből mint mozgalmunk illegalitásának igazi alapjából e fejtegetések során kiindultunk, elvi és gyakorlati szempontból is szükségessé teszi ezt a decentralizációt. Említettük, hogy az objektív fejlődés már túllépett a nemzeti szervezeti formákon, ha ez ideológiailag még nem is tudatosodott a burzsoáziában és a befolyása alatt álló szociáldemokráciában. Európa igazi tagozódása ma már nem nemzeti. Ez a tagozódás olyan kérdések függvénye, amelyeket az érdekelt országok burzsoáziája (és szociáldemokráciája) nem képes megoldani, amelyek megoldása csak az épp szóban forgó kérdésben érdekelt összes munkás egységes cselekvésének eredménye lehet. (Csak néhány példát ragadunk ki a sok közül: a szénmezők Lengyelország, Csehszlovákia és Német-Ausztria között, ahol is ez utóbbi szénellátása ettől a szénmezőtől függ; a rutén északkeleti Magyarország Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Ukrajna között; Fiume Olaszország és Jugoszlávia között, stb.). Ezek a kérdések az érdekelt proletárcsoportok szakadatlan együttműködését követelik meg; az egyes pártok izolált akciói nem oldhatják meg őket, de megoldásuk nem függhet helyileg messze fekvő központok döntésétől sem, mivel azok kérdései és válaszai sohasem rendelkeznek a szükséges közvetlenséggel és időszerűséggel. Ezeknek a kérdéseknek a tagolása, a mostanra kialakult helyzetnek megfelelően, nem igazodhat a „nemzeti egység” sémájához. (Erre ismét az a Lengyelország szolgáltatja a legnyilvánvalóbb példát, amely a danzingi kérdésben Németországgal, az osztravai kérdésben pedig Csehszlovákiával függ össze; hivatkozhatnánk azonban Olaszország és Jugoszlávia kapcsolatára Trieszt-Fiume ügyében, Olaszország és Német-Ausztria kapcsolatára a dél-tiroli

32 problémában és az olasz-francia viszonyra bizonyos nyugati kérdések eldöntésében.) És nem is rögzíthetők és sematizálhatók ezek a kérdéskomplexumok sehogyan sem. A jelenlegi helyzet lényegét éppen az jellemzi, hogy ezek a kérdések állandóan cseppfolyós állapotban maradnak, olyan komplexumok jönnek létre, amelyekre tegnap még senki sem gondolt, másfelől viszont hirtelen eltűnnek egyes megoldhatatlannak tűnt problémák. (Gondoljunk például arra, hogy nemrég még mind Csehszlovákiát, mind pedig Német-Ausztriát és Jugoszláviát a Lengyelországgal szövetkező magyar fehérterror fenyegette, amely állapotot jórészt éppen ezeknek az államoknak a Szovjet-Magyarországgal szemben képviselt politikája idézett elő.) Amennyiben a III. Internacionálé a proletármozgalom eleven egysége kíván lenni, szervezetileg alkalmazkodnia kell a fejlődésnek ezekhez a tényeihez. A káosz felett csak szilárd elvekkel és hajlékony taktikával lehetünk úrrá. Éppen mivel a proletárforradalom célja a cselekvési egység, kell ennek az egységnek alulról, a közvetlenül egységre törekvő kérdésekből felépülnie. Ebből először is az következik, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében több taktikai központra van szükség, ha azok valóban befolyásolni akarják a mozgalmat, és nem akarnak egyébként egymástól függetlenül cselekvő pártok képviselőinek társas összejöveteleire korlátozódni. Másodszor hogy lehetetlen minden egyes „országhoz” központot „rendelni”. A III. Internacionálé minden pártjának állandó és közvetlen eszmecserét kell folytatnia azoknak az országoknak a pártjaival, melyekkel a fent jelzett módon közös problémái vannak; így válik valóban lehetővé a taktikai együttműködés. Ebből az következik, hogy minden pártnak szoros kapcsolatban kell állnia minden olyan központtal, amelyhez ilyen jellegű problémák kapcsolják; egy-egy párt tehát feltétlenül több központban kell képviseltetnie magát.. Úgy tűnik, mintha e gondolatmenet általában a központok szervezése ellen irányulna, mintha követelései az egyes pártoknak a közvetlenül égető kérdésekben elért közvetlen megegyezéseire korlátozódnának. Ez részben így is van. Akár egy központtal, akár többel képzeljük el, az Internacionálé felépítése semmiképpen sem korlátozhatja a pártok egymás közt zajló közvetlen érintkezését. Ellenkezőleg, minden központnak az a fő feladata, hogy a lehető legintenzívebbé tegye ezeket a kapcsolatokat, intenzívebbé, mint amilyenné tenni az egyes pártok önmaguktól képesek lennének. Itt kiderül az is, hogy az ily módon gondolatmenetünkből levont következtetés csak részben volna helyes. Csak annyiban helyes, hogy a III. Internacionálé szervezetei sem egymáshoz, sem a pártokhoz fűződő, sem pedig pártközi kapcsolataikban nem merevedhetnek meg. Szervezetileg meg kell őrizniük hajlékonyságukat, amely képessé teszi őket arra, hogy alkalmazkodjanak a megfogalmazódó problémák állandó változásához. Az e változásnak, hajlékonyságnak megfelelő káosz

33 azonban egyben az egységhez vezető út is. Az egység tudatos akarásának magában a proletariátusban kell szervezetileg kifejeződnie. Annál is inkább, mert az egyes csoportok taktikai összefonódása csaknem kivétel nélkül mélyreható analógiákat mutat a megfelelő országok fejlődési szakaszainak bizonyos jelenségeivel. Úgyhogy nemcsak a közvetlenül taktikai, hanem az elvi-taktikai kérdésekben is csaknem mindig előnyösnek és szükségszerűnek mutatkozik az állandó együttműködés, a tapasztalatok szakadatlan cseréje. Amiért is ezek a központok még saját, önmagában korlátozott területüket illetően sem ragaszkodhatnak mereven a kongresszusok sémáihoz. Eltekintve attól, hogy minél több embert és minél nagyobb területet akarnak átfogni az illegális összejövetelek, a valóságban annál ritkábbak, a mindenkor csak a résztvevő pártok meghatározott csoportját érintő közvetlenül közös érdekek gyakori megbeszélése megfelelőbb szemléltető oktatásul szolgál a közös cselekvés számára, mint amilyet az általános kongresszusok a maguk gyakran túl általános határozataival valaha is nyújthatnának. Nem akarjuk alábecsülni a kongresszusok jelentőségét. Az elvek egysége és szilárdsága csak itt érhető el, ezek pedig a taktika hajlékonyságának előfeltételei. Elvi kérdésekben a III. Internacionálénak meg kell őriznie teljes egységét. Ám ez az elvi egység a valóságban csak akkor jöhet létre, miután cselekvéseken, a közvetlen, égető kérdésekben megnyilvánuló taktikai egységen keresztül már megvalósította a proletariátus valóságos egységét. Hiszen

hogy

lehetetlen

egységes

szervezeti

formát

találni

Európa

egész

proletármozgalma számára, annak végső soron az az oka, hogy a különböző országokban egymástól teljesen elütő fokon áll a kapitalizmus felbomlásának folyamata, s ennek megfelelően a proletariátus tudatossá válása is. A „legyőzött” országokban például nemcsak az államapparátus, hanem a szociáldemokrata és szakszervezeti apparátus is sokkal inkább van megrendülve, mint a „győztes” országokban. Ebből az következik, hogy egy egész sor taktikai kérdésben ismét csak nagyobb egységek jönnek létre, s ez szervezetileg az Internacionálé központjaiban is kifejeződik. A II. Internacionálé csak nemzeti mozgalmakat ismert, melyek látszategységét az Internacionálé teremtette meg. A III. Internacionálé megteremti a „nemzeti” korlátozottságból már kitörő mozgalmak összefogásának eleven formáit. Ezek a formák az igazi egység felé vezető út állomásai. Azaz mindig a mozgalom egy-egy meghatározott stádiumának felelnek meg, és átmenetnek, provizóriumnak tartják magukat, megosztódnak, egyesülnek, áthelyezik, illetve megváltoztatják működésük helyét, illetve módját; mindig úgy, ahogyan az osztályharc állása az adott pillanatban megköveteli.

34 Osztálytudat1

1

Klassenbewusstsein, Kommunismus, Wien 1920. április 17. (I. évf. 14. sz.), 415–423. o.; a 4. szakasztól: 1920.

április 24. (I. évf. 25. sz.), 468–473. o. – a tanulmányt Lukács „G. L.” szignóval jegyezte; kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 202. skk. o. – Az itt közölt szöveghez fölhasználtuk a tanulmány 1922-es, Geschichte und Klassenbewusstsein-beli változatából készült Berényi Gábor-féle fordítást (Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 270–318. o.), az eltérő szövegrészeket a szerkesztő fordításában közöljük. A Kommunismusban megjelent tanulmányt Lukács erősen átdolgozott formában fölvette az 1923-ban a Malik Verlagnál Berlinben megjelent Geschichte und Klassenbewusstsein című kötetbe. A változtatások a következő helyeket érintették: Az 1. fejezet 1. bekezdésének „E dogmatizmussal, melynek legjelentősebb képviselője…” kezdetű mondata után a bekezdés végéi terjedő részt Lukács jelentősen kibővítette, újraírva a bekezdés végét és betoldva az 1923-as szövegváltozat 3–4. bekezdését. – A 2. bekezdés (átfogalmazott) kezdőmondatát („Úgy tűnik, mintha…”) az 1923-as változatban egy hamis tudatról szóló fejtegetés követi (az 1923-as szöveg 5–12. bekezdése), amely, jelentősen kibővítve, magában foglalja a bekezdés fennmaradó részének gondolatmenetét. – A 2. fejezet 2. bekezdését az 1923-as szövegváltozatban új bekezdések (3–5.) követik, a korábbi szövegváltozat 3. bekezdése az 1923-as tanulmány 2. fejezetének 6–7. bekezdéseként tér vissza. – A 3. fejezet 1. bekezdésének „Osztályérdekeik ezért csak a fejlődés tüneteire…” kezdetű mondatától Lukács 1922-ben újraírta a bekezdést (megtartva annak befejezését). – A 3. fejezet 3. bekezdésének „A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik…” kezdetű mondatához fűzött, A Kommunista Párt Kiáltványára utaló jegyzet az 1923-as szövegváltozatban elesett. Magát a mondatot Lukács az 1923-as változatban kibővítette a következő betoldással: „szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formájában jelenik meg először tisztán az osztályharc, bár csak e társadalomban rögzül történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból”. A következő mondattól („Mindezek az ellentmondások…”) kezdődően Lukács újraírta a bekezdés folytatását, hozzáfűzve az 1923-as szövegváltozat 5–6. bekezdését. – A 3. fejezet 4. bekezdését a második szövegváltozat a fejezet 8–9. bekezdésévé bővítette. – A 4. fejezet 1. bekezdésében hozott egyik Marx-idézet („Amikor a proletariátus az eddigi világrend…”) az 1923-as változat e szöveghelyéről hiányzik, ennek megfelelően elesett a Mehring-féle Nachlass-kiadás I. kötetére történt hivatkozás is, és a bekezdés a „Más osztályoktól abban különbözik…” kezdetű mondatát követő fejtegetés („A szabadság birodalma … éppen azt jelenti…”) a későbbi szövegváltozat 3. bekezdésének a közepe táján bukkan föl újra. – Az 5. fejezet 2. bekezdésének 2. mondatához fűzött jegyzetet (az utalást Otto Bauer Der Weg zum Sozialismus című művére) Lukács 1922-ben törölte. A bekezdés „Az osztálytudat önmagától való eltévelyedésének…” kezdetű mondata mögé Lukács 1922-ben újabb, több oldalnyi terjedelmű bekezdést (3.) iktatott, a bekezdés folytatása az 1923-as szövegváltozat 4. bekezdéseként tér vissza (ahol is Lukács a korábbitól némileg eltérő módon idézi Karl Marx Bér, ár és profitját). – Az 5. fejezet 6. bekezdését az 1923-as változatban terjedelmes kiegészítés (a 10–13. bekezdés) követi. – Az 5. fejezet 6., illetve 7. bekezdésének a munkástanácsokról szóló záró-, illetve kezdőmondatát 1922-ben Lukács óvatosabbra fogalmazta. – Az 5. fejezet 8. bekezdéséből kimaradt a 2. („Ez a távolság…”) és a 3. („Különösképp…”) mondat. – A szerk.

35

Nem arról van szó, hogy az egyik vagy másik proletár vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően, történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Marx: A szent család

Marx főműve a proletariátus elmélete és gyakorlata számára egyaránt következményekkel terhesen épp ott szakad meg, ahol az osztályok meghatározása következne. A későbbi mozgalom ezért e döntő ponton értelmezésekre, Marx és Engels alkalmi megnyilatkozásainak összeállításaira, a módszer önálló kidolgozására és alkalmazására volt utalva. A marxizmus felfogásában a társadalom a termelési folyamatban elfoglalt helyek szerint tagozódik osztályokra. Mit jelent azonban így az osztálytudat? A kérdés rögtön egy sor egymással szoros összefüggésben álló részkérdésre bomlik. Először: mi értendő (elméletileg) osztálytudaton? Másodszor: mi az így felfogott osztálytudat (gyakorlati) funkciója magában az osztályharcban? Ezekhez egy újabb kérdés is kapcsolódik: „általános” szociológiai kérdése az osztálytudat kérdése, vagy egészen mást jelent a proletariátus, mint minden eddigi történelmi osztály számára? Végül pedig: egységes-e az osztálytudat lényege és funkciója, vagy itt is különbséget tehetünk fokozatok és rétegek között? Ha igen, mi ennek a gyakorlati jelentősége a proletariátus osztályharca szempontjából?

1. A történelmi materializmusról írott híres vázlatában Engels abból indul ki, hogy bár a történelem lényegéhez tartozik, hogy benne semmi „sem történik tudatos szándék, akart cél nélkül”, a történelem megértése érdekében túl ezen lépnünk. Egyfelől azért, mert „a történelemben tevékeny sok egyes akarat legtöbbnyire egészen más

– gyakran

homlokegyenest ellenkező – eredményeket idéz elő, mint amit akartak; indítóokaik tehát az összeredményre nézve szintén csak alárendelt jelentőségűek. Másrészt felmerült az a további kérdés, hogy milyen hajtóerők állnak mégiscsak ezek mögött az indítóokok mögött, milyen történelmi okok azok, amelyek a cselekvő emberek fejében ilyen indítóokokká formálódnak át?” A további kifejtés értelmében magukat ezek a hajtóerőket kell meghatározni; mégpedig

36 azokat, amelyek „nagy tömegeket, egész népeket és minden népben megint egész néposztályokat mozgatnak meg – mégpedig … tartós, nagy történelmi változáshoz vezető akcióra”.2 A tudományos marxizmus lényege tehát, hogy felismeri a történelem valódi mozgatóerőinek az ember erről alkotott tudatától való függetlenségét. A függetlenség elsőre abban nyilvánul meg hogy az emberek e hatalmakat egyfajta természetnek tekintik, bennük és törvényszerű összefüggéseikben „örök” természeti törvényeket látnak. „Az emberi élet formáin való elmélkedés – mondja Marx – tehát tudományos elemzésük is, egyáltalában a valóságos fejlődéssel ellenkező úton indul el. Post festum, és ennélfogva a fejlődési folyamat kész eredményeivel kezdődik. Azok a formák … már a társadalmi élet természeti formáivá szilárdultak, mielőtt az emberek próbálnak számot adni maguknak nem a formák történelmi jellegéről – ezeket a formákat, ellenkezőleg, már megváltozhatatlanoknak tekintik –, hanem tartalmukról.”3 Ezzel a dogmatizmussal, melynek legjelentősebb képviselője egyrészt a klasszikus német filozófia államtana, másrészt Smith és Ricardo gazdaságtana volt, Marx a kriticizmust, az elmélet elméletét és a tudat tudatát állítja szembe. A polgári tudomány a társadalmi jelenségeket illetően föloldhatatlan dilemma előtt áll: vagy változhatatlan, „örök” természettörvények tárgyaiként szemléli őket, és akkor képtelen a keletkezésük megértésére,4 és ezzel áthidalhatatlan távolságot teremt köztük és az ember és az emberi szükségletek, a történelem megérthetőségének valódi forrásai között.5 Vagy vak hatalmak olyan ésszerűtlen ténykedését látja a történelemben, amely a „nagy emberekben”, a „nemzeti szellemekben” testesül meg. Marx úgy oldja meg a dilemmát, hogy bebizonyítja: nem valódi dilemmáról van szó, hogy a dilemma semmi egyebet nem mutat, mint azt, hogy a polgári társadalomban az ember ki van szolgáltatva a termelőerőknek, amelyeknek az ellenőrzése alatt állnak, ahelyett hogy ők ellenőriznék őket.6 Úgy tűnik, mintha e felfogás a tudatot törölné a történelem magyarázó okainak a sorából, és fölületesen nézve ellentmondásnak tűnhet, hogy nemcsak hogy Marx konkrét történeti elemzéseiben (elsősorban a Brumaire-ben és az Osztályharcokban) minduntalan a különböző osztályok tudatfokainak taglalásába ütközünk, de Marx gyakorlati tevékenysége is elsősorban a proletariátus öntudatra ébresztését célozta. Ez az ellentmondás azonban abban a 2

Feuerbach, 43. skk. [Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM. XXI.,

284–285. o. Kiemelés – L. Gy.] 3

Kapital, I., 42. [Karl Marx: A tőke I., MEM, XXIII., 78. o.]

4

Elend der Philosophie, 86. [Uő: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 121. o.]

5

Uo. 91. [Uo. 124–125. o.]

6

Kapital, I. 41. [Uő: A tőke, I., 77. o.]

37 pillanatban föloldódik, amint belátjuk, hogy osztálytudaton soha nem valamilyen pszichológiai vagy tömegpszichológiai elvet kell értenünk, azt, amit egy osztály tagjai valamely meghatározott szituációban ténylegesen gondoltak, éreztek stb. Az osztálytudat, ellenkezőleg, azokat a gondolatokat, érzéseket jelenti, melyekkel egy osztály tagjai akkor rendelkeznének, ha osztályhelyzetüket, az abból fakadó érdekeket mind a közvetlen cselekvést, mind az egész társadalmat illetően képesek volnának teljességgel megragadni. Ahogy a tőke sem dologszerű léttel bír, hanem „társadalmi termelési viszony” 7 az osztálytudatnak sincs pszichológiai léte. Az osztálytudat az a racionálisan hozzámért reakció, melyet a termelési folyamatban elfoglalt bizonyos helyekhez hozzárendelhetünk.

2. A kapitalizmus előtti időszakra és a kapitalizmus számos, gazdasági alapját tekintve kapitalizmus előtti rétegének magatartására nézve az elmondottakból az következik, hogy osztálytudatunk lényege szerint sem teljesen világos formára szert tenni, sem a társadalmi eseményeket tudatosan befolyásolni nem képes. Először is, mert az említett osztályok érdekeinek az álláspontjáról eleve lehetetlen megszervezni a társadalmat, míg az osztálytudatnak a lényegéhez tartozik, hogy végső és döntő célja az egész társadalomnak saját érdekei szerint való átformálása.8 Másodszor mert minden kapitalizmus előtti társadalom lényegéhez tartozik, hogy benne az osztályérdekek sohasem jelenhetnek meg teljes (gazdasági) tisztaságukban; a társadalom kasztokra, rendekre stb. való tagolódásának az a következménye, hogy a társadalom objektív-gazdasági struktúrájában szétválaszthatatlanul összefonódnak a gazdasági, valamint politikai, vallási stb. elemek. Csak a burzsoázia – melynek győzelme a rendi struktúra megszüntetését jelenti9 – teszi lehetővé egy olyan társadalmi rend létrejöttét, amelyben a társadalmi rétegződés tisztán és kizárólag osztályrétegződés. (Az állítás alapvető igazságán az sem változtat, hogy néhány országban átmentődött a kapitalizmusba a feudális rendi szerkezet számos maradványa.) Ezért történelem és osztálytudat kapcsolata a kapitalizmus előtti korszakban egészen 7

Lohnarbeit und Kapital, 24–25. [Uő: Bérmunka és tőke, MEM, VI., 396–397. o.]

8

Erről szólnak a Brumaire mesteri elemzései, melyek a kispolgárságot vizsgálják. Engels Parasztháborúja is

számtalan bizonyítékkal szolgál e felfogás mellett. 9

Elend der Philosophie, 163. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, 172–173. o.]

38 más, mint a kapitalizmusban. Ott ugyanis a közvetlenül adott, történelmi valóságból csak a történelmi materializmus történelemmagyarázatának közvetítésével bányászhatjuk elő az osztályokat, míg a kapitalizmusban ezek maguk a közvetlen, történelmi valóság. Mint már Engels is rámutatott, egyáltalán nem véletlen, hogy a történelemnek ez a megismerése csak a kapitalizmus korában vált lehetségessé. Igaz, nemcsak azért, mert mint Engels véli, a társadalmi szerkezet a korábbi időszakok „kifinomult és rejtett összefüggéseivel” ellentétben egyszerűbbé vált, hanem elsősorban azért, mert csak a kapitalizmusban jelenik meg a gazdasági osztályérdek a maga meztelen tisztaságában a történelem mozgatóerejeként. „A történelmileg cselekvő emberek motívumai mögött rejlő” valóságos „hajtóerők” ezért a kapitalizmus

előtti

korszakokban

sohasem

tudatosulhattak

világosan

(még

tiszta

hozzárendelésként sem). A történelem vak hatalmaiként valójában rejtve maradtak a motivációk mögött. Az ideológiai mozzanatok nem pusztán „eltakarják” a gazdasági érdekeket, nem egyszerűen zászlók és harci jelszavak, hanem a valóságos harc részei és elemei. Igaz, ha a történelmi materializmus segítségével e harcok szociológiai értelmét keressük, akkor mint végső fokon döntő, magyarázó mozzanatok kétségtelenül megtalálhatók e gazdasági érdekek. A döntő különbség azonban az, hogy a kapitalizmusban a gazdasági mozzanatok már nem a tudat „mögött” rejtőznek, hanem magában a tudatban jelennek meg (igaz, hogy öntudatlanul, eltorzítva stb.). Az osztálytudat a kapitalizmussal, a rendi struktúra megszüntetésével, egy gazdaságilag tagolt társadalom megteremtésével, a tudatossá válás lehetőségének stádiumába lépett. A társadalmi harc most a tudatért, a társadalom osztályjellegének elleplezéséért vagy felfedéséért folytatott ideológiai harcban tükröződik. Ám ennek a harcnak a lehetősége már egy osztálynélküli társadalom létrejöttének lehetőségére utal. „Mikor a filozófia – mondja Hegel – szürke alapra festi a maga szürkéjét, az élet egy alakja már elöregedett, és a szürke alapra festett szürkével nem lehet megfiatalítani, hanem csak megismerni; Minerva baglya a beálló szürkületben kezdi repülését.”

3. Burzsoázia és proletariátus a polgári társadalom egyedüli tiszta osztályai; vagyis csak az ő létezésük és továbbfejlődésük nyugszik a modern termelési folyamat fejlődésén, csak az ő létezési feltételeikből kiindulva képzelhető el egyáltalán az egész társadalom megszervezésére irányuló terv. Más osztályok (kispolgárság, parasztság) magatartásának ingadozó, a fejlődés

39 szempontjából terméketlen karaktere azon nyugszik, hogy létezésüket nem kizárólag a kapitalista termelési folyamatban elfoglalt helyük alapozza meg, hanem az elválaszthatatlanul kötődik a rendi társadalom maradványaihoz. Ezért nem elősegíteni vagy meghaladni próbálják a kapitalista fejlődést, hanem visszafordítani, vagy legalábbis elzárni teljes kibontakozásának útját. Osztályérdekeik ezért csak a fejlődés tüneteire s nem magára a fejlődésre, a társadalom részjelenségeire s nem az egész társadalom felépítésére irányulnak. Ezeknél az osztályoknál (ha ugyan a szó szigorú marxista értelmében egyáltalán osztályoknak nevezhetők) tulajdonképpen nem beszélhetünk osztálytudatról: ha helyzetüket teljesen tudatosítanák,

világossá

válna

számukra

fejlődésbeli

helyzetük

reménytelensége.

Következésképpen itt a tudat és az érdekek kontradiktóriusan ellentétesek, ami – minthogy az osztálytudatot az osztályérdekekhez való hozzárendelés problémájaként határoztuk meg – filozófiailag érthetővé teszi az osztálytudat kifejlődésének lehetetlenségét a közvetlenül adott történelmi valóságban. Osztálytudat és osztályérdek a burzsoáziánál is ellentétben, ellenmondásban áll egymással. Ez az ellentmondás azonban nem kontradiktórius, hanem dialektikus. A két ellentét közti különbséget röviden így fogalmazhatnánk meg: míg a többi osztály esetében termelési folyamaton belüli helyzetük és az ebből következő érdekek megakadályozzák az osztálytudat kialakulását, a burzsoáziánál mindezek a mozzanatok elősegítik azt, erre azonban (lényegéből kifolyólag már kezdettől fogva) az a tragikus sors vár, hogy kibontakozása tetőpontján megoldhatatlan ellentmondásba keveredjék önmagával, és ennek következtében önmagát szüntesse meg. A burzsoáziának ez a tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei ellen vívott harcot annak a „szabadságnak” a nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; ideológiailag ezt a meghasonlottságot abban a jelenségben pillanthatjuk meg, hogy az a burzsoázia, amelynek kibontakozása korábban soha nem létezett jelentőséggel ruházta fel az egyéniséget, az individualizmus gazdasági feltételein, az árutermelés által létrehozott eldologiasodáson keresztül megszüntet minden individualitást.10 Mindezek az ellentmondások, melyek sorát e példákkal távolról sem merítettük ki, sőt, a felsorolást a végtelenségig folytathatnánk, csak

10

„A polgári társadalomban a tőke önálló, személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és

személytelen”, mondja a Kommunista Kiáltvány [MEM, IV., 454. o.]. Ugyanígy a „szabad államról” A gothai program kritikájában, Neue Zeit IX. I. 572. stb. [Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 25. skk. o.]

40 visszfényei a kapitalizmus legmélyebben rejlő ellentmondásainak. Ilyen ellentmondás először is az ideológia és a gazdasági alap feloldhatatlan ellentmondása, másodszor a kapitalista gazdasági fejlődésnek az a tendenciája, hogy épp legnagyobb fokú kifejlődése révén nem csak saját sírja felé tart, de sírásóit is kineveli. A burzsoáziának ez a helyzete meghatározza az osztálytudat funkcióját is a társadalom felett gyakorolt uralomért vívott harcban. Mivel a burzsoázia uralma valóban kiterjed az egész társadalomra, mivel valóban célul tűzte ki, és részben meg is valósította, az egész társadalom saját érdekeinek megfelelő megszervezését, meg kellett teremtenie egy zárt gazdasági, államés társadalomelméletet (ami magán és magáértvalóságában már „világnézetet” előfeltételez és jelent), ahogy ki kellett alakítania, és tudatosítania kellett saját magában az uralomra és szervezésre való elhivatottságba vett hitet is. A burzsoázia osztályhelyzetének dialektikustragikus jellege abban mutatkozik meg, hogy bár nemcsak érdekében áll, hanem elkerülhetetlenül szükséges is számára minden egyes részletkérdéssel kapcsolatban a lehető legvilágosabban tudatosítani osztályérdekeit, ugyanakkor végzetes számára, ha ez a világos tudat az Egész kérdésére is kiterjed. Ennek oka mindenekelőtt abban rejlik, hogy a burzsoázia uralma csak kisebbségi uralom lehet. Mivel pedig uralmát nem pusztán egy kisebbség által, hanem egy kisebbség érdekében is gyakorolja, más osztályok megtévesztése, ezeknek az osztályoknak a homályos osztálytudat állapotában való megrekedése a burzsoá rezsim fennállásának elengedhetetlen előfeltétele. (Gondoljunk az osztályellentétek „felett” álló államról, a „pártatlan” igazságszolgáltatásról szóló tanításra.) Ám a polgári társadalom lényegének elkendőzése a burzsoázia számára is életbe vágóan szükséges. A növekvő tisztázódással ugyanis egyre inkább napvilágra kerülnek e társadalmi rend belső, feloldhatatlan ellentmondásai, és képviselőinek választaniuk kell: vagy tudatosan elzárkóznak ettől a felderengő belátástól, vagy minden morális ösztönt elnyomnak önmagukban, hogy az érdekeiknek megfelelően igenelt gazdasági rendet morálisan is elfogadhassák. Anélkül

hogy

túlbecsülnénk

az

effajta

ideológiai

mozzanatok

valóságos

hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hihet saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni. A burzsoázia ideológiai története – nagyjából a francia forradalomtól – nem más, mint kétségbeesett harc az általa teremtett társadalom igazi lényegébe való belelátás, osztályhelyzete valóságot tudatosodása ellen. Mikor a Kommunista Kiáltvány arról beszél, hogy a burzsoázia kitermeli saját sírásóit, akkor ez nemcsak gazdaságilag, hanem ideológiailag is igaz. A XIX. század egész polgári tudománya a legnagyobb erőfeszítéseket tette a polgári társadalom alapjainak elkendőzése érdekében; a

41 tények nagyfokú meghamisításától kezdve, egészen a történelem, az állam stb. „lényegéről” elmélkedő ,,kifinomult" elméletekig semmi sem maradt kipróbálatlanul ennek érdekében. Hiába. A századvégen a haladottabb tudományban (ennek megfelelően a kapitalista vezető rétegek tudatában is) végbement a lelepleződés. Ezzel azonban a polgári kultúra a legsúlyosabb válságba került. Az egyik oldalon egy élettől elszakadt ideológia, egy többékevésbé tudatos hamisítási kísérlet határtalan terméketlensége, a másik oldalon pedig a cinizmus éppoly kevéssé termékeny sivársága áll, amely cinizmus maga is meg van győződve saját létezésének belső semmisségéről, és csupán meztelen létezését, kendőzetlenül egoista érdekeit védelmezi. Ez a ideológiai válság a hanyatlás csalhatatlan jele. Ez az osztály már defenzívába kényszerült, puszta önfenntartásáért harcol (bármilyen agresszívek is harci eszközei); vezetésre képes erejét visszavonhatatlanul elvesztette.

4. Ebben a tudatért folyó harcban a történelmi materializmusnak döntő szerep jut. Mint a gazdaságban, proletariátus és burzsoázia ideológiai téren is egymáshoz szükségképpen hozzárendelt osztályok. Ugyanaz a folyamat, amelyet a burzsoázia a széthullás folyamataként, állandó válságként érzékel, a proletariátus számára erőgyűjtés, a győzelem ugródeszkája. Ideológiailag ez azt jelenti, hogy a társadalom lényegébe való egyre mélyebb belátás, melyben a burzsoázia lassú haláltusája tükröződik, a proletariátus számára ereje állandó növekedését eredményezi. A proletariátus számára az igazság győzelmét hozó fegyver: annál inkább ez, minél elfogulatlanabb. „Ha a proletariátus az eddigi világrend felbomlását hirdeti – mondja Marx – ezzel csak saját létezésének titkát mondja ki, mert ő ennek a világrendnek tényleges felbomlása.”11 Ezáltal érthetővé válik a kétségbeesésnek az a dühe, amellyel a polgári tudomány a történelmi materializmus ellen harcol: amint arra kényszerül, hogy ideológiailag erre a talajra helyezkedjen, elveszett. Ebből azonban ugyanakkor az is világossá válik, miért is roppant fontos hatalmi tényező, talán a döntés fegyvere egyáltalán, a proletariátus és csak a proletariátus számára a társadalom lényegébe való belátás. A vulgármarxisták mindig is megfeledkeztek az osztálytudatnak a proletariátus osztályharcában betöltött, egyedülállóan sajátos funkciójáról, és a nagy elvi harc helyébe, amely mindenkor a

11

Zur Kritik der Hegelischen Rechtsphilosophie, Nachlass I. 393. [Uő: A hegeli jogfilozófia kritikájához, MEM

I., 390. o.]

42 cselekvés végső elveihez nyúl vissza, a kicsinyes „reálpolitikát” állították. Természetesen a proletariátusnak is számolnia kell a pillanatnyi helyzet adottságaival. Más osztályoktól abban különbözik azonban, hogy nem egyszerűen űzik őt a történelem részeseményei, hanem ő maga teszi e hajtóerők lényegét. A „szabadság birodalma”, az „emberiség előtörténetének” vége éppen azt jelenti, hogy az emberek eltárgyiasult viszonyai, az eldologiasodottságok az embernek adják át hatalmukat. Minél közelebb kerül e folyamat a céljához, annál nagyobb jelentőségű a proletariátusnak a saját történelmi küldetéséről kialakított tudata, osztálytudata; annál erősebben és közvetlenebbül kell a cselekedeteit meghatároznia. Mert a hajtóerők vak hatalma csak addig vezet „automatikusan” céljához, az önmegszüntetéshez, míg e pont nincs elérhető távolságban. Ha azonban objektíve adva van már a „szabadság birodalmába” való átmenet pillanata, ez épp abban mutatkozik meg, hogy a vak hatalmak a szó eredeti értelmében vakok, és csak a proletariátus tudatos akarata mentheti meg az emberiséget a katasztrófától. Más szóval, ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ. Ezzel meghatároztuk azt a sajátos funkciót, amellyel a proletár osztálytudat más osztályok tudatával szemben rendelkezik. Éppen mert a proletariátus mint osztály semmiképp sem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy meg ne szüntetné az osztálytársadalmat, 12 tudata, az emberiség történetének utolsó osztálytudata egyfelől egybe kell essen a társadalom lényegének felfedésével, másfelől elmélet és gyakorlat egyre belsőbbé váló egységét kell megtestesítse. A proletariátus számára „ideológiája” nem pusztán olyan zászló, amely alatt harcol, nem tulajdonképpeni célkitűzéseinek leple, hanem maga a célkitűzés és a fegyver. A proletariátus bármifajta nem-elvi vagy elvtelen taktikája a történelmi materializmust puszta „ideológiává” alacsonyítja le, és polgári (vagy kispolgári) harcmodort kényszerít a proletariátusra; megfosztja legfőbb erejétől, amennyiben osztálytudatát a polgári tudat pusztán kísérő vagy gátló szerepével és nem a proletártudat előrehajtó funkciójával ruházza fel.

5. Ám amilyen egyszerű a dolog lényegét tekintve a proletariátus számára osztályhelyzet és osztálytudat összefüggése, éppolyan nagy akadályok állnak a valóságban e tudat 12

Elend der Philosophie, 163. [Uő: A filozófia nyomorúsága, 172. o.]

43 megvalósulásának útjában. Itt elsősorban, ami ezt a tudatot illeti, az egység hiánya jön számításba. Bár a társadalom önmagában szigorúan egységes, és fejlődése is egységes folyamat, az ember, különösen a viszonyok kapitalista eldologiasodásába mint természetes környezetbe beleszületett ember számára ez is, az is nem egységként, hanem egymástól elkülönült dolgok és erők sokféleségeként van adva. A proletár osztálytudat legszembetűnőbb és következményeiben legsúlyosabb szétszakítottsága a gazdasági és politikai harc elválásában jelenik meg. Marx ismételten rámutatott13 e kettéválás megengedhetetlenségére, és megmutatta, hogy minden gazdasági harc lényegében rejlik, hogy politikai harcba csap át (és fordítva), ezt a nézetet mégsem lehetett

a

proletariátus

elméletéből

kiirtani.14

Az

osztálytudat

önmagától

való

eltévelyedésének oka az egyes célkitűzések és a végcél dialektikus kettősségében, végső soron tehát a proletárforradalom dialektikus kettőségében rejlik. Éppen e kettősség értetheti meg, hogy – mint ezt mottónk is nyomatékosan állítja – az osztálytudat nem egyes proletárok pszichológiai tudata vagy összességük (tömegpszichológiai) tudata, hanem az osztály történelmi helyzetének tudatossá vált értelme. A részérdeknek ugyanis, melyben ez az értelem mindenkor tárgyiasul, és amely, ha a proletariátus osztályharca nem kíván az utópizmus legkezdetlegesebb stádiumába visszaesni, sohasem hagyható figyelmen kívül, két funkciója lehet: lehet egy lépés a cél felé vagy a cél elhomályosítása. Hogy melyik lesz, az kizárólag a proletariátus osztálytudatától és nem az egyes harcok sikerétől vagy kudarcától függ. Marx már nagyon korán élesen rámutatott erre a veszélyre, amely ott rejlik különösen a szakszervezeti „gazdasági” harcban: „Ugyanakkor … a munkásosztálynak nem szabad eltúloznia önmaga előtt e mindennapos harcok végső kihatását. Nem szabad elfelednie, hogy okozatok, nem pedig az okozatok okai ellen harcol ... hogy csak csillapítószereket alkalmaz, de a betegséget nem gyógyítja. Ezért nem szabad teljesen elmerülnie ezekben az elkerülhetetlen gerillaharcokban… A »tisztességes napi bért tisztességes napi munkáért« konzervatív jelszava helyett ezt a forradalmi jelszót kell zászlajára írnia: »töröljük el a bérrendszert«.”15 Minden opportunizmus forrása abban rejlik, hogy az okozatokból és nem az okokból, a részekből és nem az egészből, a tünetekből és nem magából a dologból indul ki; hogy a részérdekekben és az értük folytatott harcban nem nevelési eszközt, a végső harcra (melynek

13

Uo. 164. [Uo. 172. o.] Briefe und Auszüge aus Briefen an F. A. Sorge und andere, 42. stb.

14

Otto Bauer: Der Weg zum Sozialismus [Brand, Wien 1919].

15

Lohn, Preis, Profit, 46–47. [Karl Marx: Bér, ár, profit, MEM, XVI., 138. o.]

44 sorsa attól függ, mennyire sikerült a pszichológiai tudatot a lenni akaróhoz16 közelíteni) történő előkészítés nevelési eszközét, hanem önmagában értékest vagy legalábbis magán- és magáértvalósága szerint a cél felé vezető valamit lát; egyszóval, a proletariátus osztálytudatát a proletárok tényleges pszichológiai tudatállapotával cseréli fel. Az osztálytudat azonban, ha nincs is pszichológiai valósága, mégsem puszta fikció. A proletárforradalom végtelenül fájdalmas, visszaesésekkel teli menete, a kiindulóponthoz való örökös visszatérése, állandó önkritikája, melyről Marx beszél a Brumaire híres helyén, ebben találja meg a magyarázatát. A kapitalizmus válságából csak a proletariátus tudata mutathat kiutat. Míg ez a tudat nem lép színre, állandósul a válság, állandóan visszatér kiindulópontjához, ismétlődni kényszeríti a szituációt, míg csak végtelen sok szenvedés iszonyú tévutak után a történelem szemléltető oktatása a tudati folyamatot ki nem teljesíti a proletariátusban, és ezzel kezébe nem adja a történelem vezetését is. A proletariátusnak azonban itt nincs választása. Az osztályharc pacifistái és humanistái is, akik akarva-akaratlanul a mindenképpen hosszú, fájdalmas és válságokkal teli folyamat meghosszabbításán dolgoznak, megdöbbentek, mikor belátták, milyen szenvedéseket raktak a proletariátus vállaira ennek a szemléltető oktatásnak a meghosszabbításával. A proletariátus ugyanis nem menekülhet hivatásától. Csak az a kérdés, hogy mennyi szenvedés vár még rá, míg ideológiai érettségre, osztályhelyzete valóságos megismerésére, osztálytudatra tesz szert. Persze az ingadozás, a tisztázás hiánya maga is a polgári társadalom válságtünete. A proletariátus mint a kapitalizmus terméke, szükségképpen alá van vetve létrehozója létezési formáinak. E létezési forma az embertelenség, az eldologiasodás. Igaz, a proletariátus puszta létezéséből kifolyólag is e létformák kritikája, tagadása. A kapitalizmus objektív válságának tetőzése előtt, azt megelőzően, hogy a proletariátus világosan átlátna e válságon, és szert tenne az igazi osztálytudatra, ez az eldologiasodás puszta kritikája marad, és mint ilyen, csupán negációként emelkedik a tagadott jelenség fölé. Sőt, ha a kritika nem képes túllépni a részek puszta tagadásán, mint korábban megmutattuk, akkor semmiképpen sem haladja meg a tagadott jelenséget, mint arról például a legtöbb szakszervezeti vezető kispolgárisága is tanúskodik. Ez a puszta kritika, ez a kapitalizmus álláspontjáról gyakorolt kritika legjobban a különböző harci területek elválasztásában mutatkozik meg. Már az elválasztás puszta ténye is arra utal, hogy az eldologiasodás egyelőre még uralkodik a proletariátus tudatán. Ha magától értetődően könnyebb is a proletariátus számára, hogy gazdaságilag és ne politikailag lássa át

16

„zum seinwollenden”: talán elírás „seinsollenden” helyett. – A szerk.

45 osztályhelyzete embertelenségét, s ez utóbbi ismét csak könnyebb, mint kulturálisan, mindezek a szétválasztások mégis a kapitalista életformáknak a proletariátus által le nem küzdött hatalmát tükrözik. Végzetes lenne illúziókat táplálni annak az útnak a hosszúságát illetően, amelyet a proletariátusnak ideológiailag be kell járnia. Ugyanilyen végzetes lenne azonban, ha teljesen figyelmen kívül hagynánk azokat az erőket, amelyek a proletariátusban a kapitalizmus ideológiai meghaladásán munkálkodnak. A munkástanácsok puszta léte is jele például, hogy a proletariátus osztálytudata sikerrel képes meghaladni vezető rétegének polgáriasságát. A munkástanács az a forma, amellyel keletkezése óta birkózik, a proletár osztály tudata. Léte és állandó fejlődése azt mutatják, hogy a proletariátus már a tudatosulás és ezzel a győzelem küszöbén áll. A munkástanács ugyanis a kapitalista eldologiasodás politikaigazdasági meghaladása. Ahogy a diktatúra utáni állapotban meg kell haladja a törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás burzsoá megosztását, már ma is arra hivatott, hogy a gazdaságot és politikát a proletár cselekvés valódi egységében fogja össze, és ily módon közvetlen érdek és végcél dialektikus meghasonlottságában megbékélést teremtsen. Végzetes volna figyelmen kívül hagyni azt a távolságot, amely még a forradalmi munkások tudatállapotát is elválasztja a proletariátus igazi osztálytudatától. E távolság a proletariátusnak a tisztán ideológiai kérdésekkel, a kultúra kérdéseivel szemben tanúsított magatartásában mutatkozik meg a legvilágosabban. Főképp abban, hogy ezek a kérdések még merőben elszigetelten léteznek a proletariátus tudatában; ritkán ásnak mélyebbre a fennálló kritikájának, a kapitalista rendszer hatásainál. Ám ez a tényállás is magyarázható az osztályharc és osztálytudat marxista elméletével. A proletariátus csak akkor valósítja meg magát, ha önmagát megszünteti, ha létrehozza az osztály nélküli társadalmat. Az ezért a társadalomért folytatott harc, amelynek a proletariátus diktatúrája csak egy szakasza, nemcsak a külső ellenség, a burzsoázia elleni küzdelem, hanem egyben a proletariátus önmagával folytatott csatája is azok ellen az elszürkítő és megalázó hatások ellen, amelyeket a kapitalista rendszer gyakorol osztálytudatára. Csak akkor győzött valóban, ha legyőzte önmagában e hatásokat. Az egyes, egyesítendő területek izoláltsága, a különböző tudatfokok, melyeket a proletariátus a különböző területeken meghódított, pontosan mutatják, mi az, amit az osztály elért, és mi az, amit még ezután kell elérnie. A proletariátusnak semmiféle önkritikától nem szabad visszariadnia, mert győzelmét csak az igazság hozhatja el, s ezért az önkritika életeleme kell legyen.

46 A kommunista párt morális küldetése1

1. Mint Lenin minden írása, ez a legutóbbi brosúra2 is méltó arra, hogy gondosan tanulmányozzák a kommunisták. Ismét megmutatja Lenin egészen rendkívüli képességét arra, hogy a proletariátus fejlődése során felmerülő minden új jelenség döntő újdonságát megragadja, lényegét lényeglátó módon értse és értesse meg. Míg korábbi írásait inkább a polémiának szentelte, inkább arra törekedett, hogy megalapozza a proletariátus harci 1

Die moralische Sendung der kommunistischen Partei, Kommunismus, Wien 1920. május 1. (I. évf. 16–17. sz.),

482–488. o. – a cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte – kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 219. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 119–127. o.; kisebb javításokkal közöljük). Fél évvel később Henriette Roland-Horst 1920 novemberében írt, Aufgabe der kommunistischen Partei in der proletarischen Revolution című tanulmányában – melyet a Kommunismus 1921. január 15-i, február 1-jei, február 21-i és március 15-i (II. évf., 1–8.) számai közöltek folytatásokban – a harmadik, az orosz pártnak szentelt rész bevezetéseképpen hivatkozott Lukácsnak erre a cikkére (1921. február 1. [II. évf., 3–4. sz., 71. o.): „A munkásmozgalom legnagyobb tragédiája az volt – mondja G. L. A kommunista párt erkölcsi föladatáról írt kitűnő cikkében e lap hasábjain –, hogy ideológiailag sohasem volt képes teljesen elszakadni a kapitalizmus talajától. A régi szociáldemokrata pártok nem is tettek komoly kísérletet az elszakadásra: lényegében tisztán polgári pártok maradtak; e pártok ismertetőjegyei – a kompromisszumok, a szavazathajhászás, olcsó demagógia, intrikák, stréberség és bürokratizmus – őket is jellemezték. – A régi szociáldemokrata pártok politikai-morális karakteréről alkotott kemény ítélet teljességgel helytálló; ám meg kell gondolnunk, hogy mindeme bűnökkel nem alapításuk pillanatától rendelkeztek, hanem ezek fokozatosan bontakoztak ki a soraikban zajló politikaimorális elfajzás folyamatában. A szociáldemokráciának mindenütt volt egy hosszabb vagy rövidebb heroikus korszaka, amikor tagjaival szemben a bátorság, odaadás, belátás, jellemerő tekintetében magas követelményeket állított. Ez az a korszak volt, melyben a szociáldemokrácia éles ellenzékben volt a polgári társadalommal szemben, és annak megsemmisítését vallotta céljának; a polgári állam erőszakszervezeteitől való kíméletlen üldöztetés és elnyomatás ellen folytatott heves harc korszaka volt ez.” – A Roland-Holst-cikkel vagy legalábbis annak negyedik részével – amely A kommunista párt feladatiról hozott moszkvai határozat nemzetközi alkalmazásáról címet viselte – a szerkesztőség a február 21-i folytatáshoz (5–6. sz., 163. o.) fűzött szerkesztőségi megjegyzés tanúsága szerint vitába akart bocsájtkozni, amire azonban nem került sor; a RolandHolst-írás e folytatása Lukács Legalitás és illegalitására hivatkozik helyeslőleg. – A szerk. 2

Die große Initiative, Union-Verlag, Bern, 1920. [V. I. Lenin: A nagy kezdeményezés (A munkások

hősiességéről a hátországban a „kommunista szombatok” alkalmából. In: Lenin összes művei Kossuth, Budapest 1973, 39. k., 1–28. o.]

47 szervezeteit (elsősorban az államot), ezt az új társadalom most előbukkanó csiráinak szenteli. Ahogyan a kapitalista termelési forma a maga gazdasági kényszer (az éhség) diktálta munkafegyelmével magasabb rendű volt a jobbágyság pusztán erőszakon alapuló formáinál, ugyanúgy fogja a szabad emberek szabad együttműködése az új társadalomban – a termelékenység tekintetében is – messze túlszárnyalni a kapitalizmust. A világforradalom szociáldemokrata defetistái éppen ebben a vonatkozásban rendkívül szkeptikusak. A munkafegyelem meglazulására, a termelékenység csökkenésére, vagyis olyan tényekre hivatkoznak, amelyek szükségképpen kísérik a bomló tőkés gazdaságot. Olyan türelmetlenül, olyan intoleráns módon mutatnak rá arra, hogy e tények nem változtak meg azonnal SzovjetOroszországban, hogy az csak a kapitalizmus iránt tanúsított türelmükhöz hasonlítható. A nyersanyaghiány, a belső küzdelmek, szervezési nehézségek az ő szemükben csak a tőkés államok számára enyhítő körülmények, szerintük a proletár társadalmi rendnek már keletkezése pillanatában maga után kell vonnia valamennyi viszony külső és belső átalakulását, a helyzet javulását valamennyi területen. Ennek az utópizmusnak a kispolgári jellegével szemben az igazi forradalmárok, és mindenekelőtt Lenin, illúziótlanságukkal tűnnek ki. Tudják, hogy mit lehet várni a világháborúban elpusztult gazdaságtól s mindenekelőtt a kapitalizmus által szellemileg megrontott és elzüllesztett, egoizmusra nevelt emberektől. Ám az illúziótlanság az igazi forradalmár számára sohasem a habozással és kétségekkel társul, épp ellenkezőleg, a proletariátus világtörténelmi küldetésébe vetett, a megismerés által megerősített hittel, melyet sohasem rendíthet meg megvalósulásának lassúsága, és nem rendíthetnek meg a gyakran több mint kedvezőtlen feltételek sem; amely vállalja mindezeket, és e zavarok és akadályok dacára sohasem veszti szem elől célját s a cél közeledtének jeleit. Az orosz kommunista párt által vállalt kommunista szombatokkal, a munkára való mozgósítással gyakran és különböző szempontokból foglalkoztak. Érthető, hogy elsősorban a valóságos és lehetséges gazdasági következményeket hangsúlyozták. Bármennyire fontosak is legyenek azonban ezek, a kommunista szombatok ténye, létrejöttük lehetősége és módja másfajta, a közvetlen gazdasági következményeken messze túlmutató jelentőséggel is rendelkezik. „A kommunista szombatoknak – mondja Lenin – éppen azért van óriási történelmi jelentősége, mert a munka termelékenységének fokozása, az új munkafegyelemre való áttérés, a szocialista gazdasági és életviszonyok létrehozása terén a munkások öntudatos és önkéntes kezdeményezését mutatják meg nekünk.” Gyakran éri az a szemrehányás a nem-orosz kommunista pártokat, hogy cselekedeteikben és követeléseikben túl szolgai módon másolják le az orosz példát.

48 Számomra úgy tűnik, számos és egyáltalán nem lényegtelen kérdésben ennek éppen az ellenkezője történik: az európai kommunista pártok nem tudják vagy nem akarják felismerni az orosz mozgalom erejének igazi forrásait; és ha néhányra rá is eszmélnek ezek közül, nincs erejük e tanulságoknak az életbe való átültetésére. Mint a tőkés gazdaságból a szocialista gazdasági rendbe való átmenet első csirái, mint nekirugaszkodások a „szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugráshoz”. A kommunista szombatok semmiképpen sem a szovjet kormányzat intézményes tettei, hanem a kommunista párt morális tettei. A testvérpártok az OKP valóságos létének éppen ezt a döntő oldalát méltányolják a legkevésbé, szinte sohasem vonják le belőle az olyannyira szükséges tanulságokat, szinte sohasem utánozzák a példát.

2. Mindannyian tudjuk, és állandóan hangsúlyozzuk is: a kommunista párt a proletariátus forradalmi akaratának szervezeti kifejeződése. Kezdetben ezért sohasem foglalhatja magába a proletariátus

egészét;

a

forradalom

tudatos

vezetőjeként,

a

forradalmi

eszme

megtestesítőjeként a munkásosztály legtudatosabb élharcosait, a valóban forradalmi és osztálytudatos

munkásokat

egyesíti.

A

forradalmat

magát

a

gazdasági

erők

természettörvényszerű működése hozza létre szükségszerűen. A kommunista pártok feladata és küldetése az, hogy irányt és célt adjanak a – nagyrészt tőlük függetlenül létrejött – forradalmi mozgalomnak. És hogy a tőkés gazdasági rend összeomlása által kiváltott, elemi erejű zendüléseket az egyetlen menedék, a proletariátus diktatúrája felé vezessék. Amíg tehát a régi pártok különböző tömegek kompromisszumos összefogásából születtek, s ennek következtében nagyon gyorsan bürokratizálódtak, kialakítva a párttiszteknek és pártaltiszteknek a tömegektől elválasztott arisztokráciáját, addig az új kommunista pártoknak a maguk tiszta formájában kell képviselniük az osztályharcot, a forradalmat, a polgári társadalom meghaladását. A régi társadalomból az újba való átmenet azonban nem pusztán gazdasági és intézményes, hanem morális változás is. A félreértések elkerülése végett: mi sem áll távolabb tőlünk, mint azoknak a kispolgári utópizmusa, akik a társadalom megváltozását csak az ember belső átalakulása következményeként képesek elképzelni. (Ennek a nézetnek a kispolgáriassága nem utolsósorban abban rejlik, hogy így képviselői a társadalom megváltozását – tudatosan vagy öntudatlanul – az időtlenség beláthatatlan messziségébe utalják.) Ellenkezőleg, hangsúlyozzuk, hogy a régi társadalomból

49 az újba való átmenet objektív gazdasági erők és törvényszerűségek szükségszerű következménye. Ez az átmenet azonban minden szükségszerűsége mellett egyben a kötöttségből és eldologiasodásból a szabadságra és emberiességre való átmenet is. Ezért a szabadság nem lehet puszta gyümölcse, eredménye a fejlődésnek, ellenkezőleg, be kell következnie a fejlődés egy olyan pillanatának, amikor maga a szabadság válik az egyik hajtóerővé, és jelentősége állandóan növekszik, mígnem eljön az a perc, amikor teljesen átveszi az időközben emberivé vált társadalom irányítását, amikor megszűnik az „emberiség előtörténete”, s elkezdődik valódi történelme. Úgy véljük, hogy e szakasz kezdete egybeesik a forradalmi tudat létrejöttével a kommunista pártok megalapításával. Ahogy a kommunista pártok nem ellenzékként állnak szemben a polgári társadalommal, hanem annak tetté vált tagadását testesítik meg, nem pusztán ellentétei a régi szociáldemokrata pártoknak, hanem azok megsemmisítését, eltűnésük kezdetét reprezentálják. A munkásmozgalom legnagyobb tragédiája volt, hogy – ideológiailag – sohasem volt képes teljesen elszakadni a kapitalizmus talajáról. A régi szociáldemokrata pártok nem is tettek komoly kísérletet erre az elszakadásra: lényegében tisztán polgári pártok maradtak; e pártok ismertetőjegyei, a kompromisszumok, a szavazathajhászás, olcsó demagógia, intrikák, stréberség és bürokratizmus nekik is ismertetőjegyeik voltak. A polgári pártokkal költött koalíciók ezért nem pusztán objektív-politikai szükségszerűségből jöttek létre, hanem a szociáldemokrata pártok belső felépítéséből, igazi lényegéből következtek. Nagyon is érthető, hogy a munkásmozgalom valóban forradalmi, de nem teljesen tudatos áramlataiban szóhoz jutott egy olyan törekvés, amely nemcsak a régi pártok kispolgári, korrupt és ellenforradalmi lényege, hanem általában a pártforma ellen fordult. Kétségtelenül ebben rejlik a szindikalizmus létrejöttének és vonzerejének egyik oka: a régi pártok etikai elutasításában. AZ OKP-t sohasem fenyegette ez a veszély. Világosan megfogalmazott tertium daturt (van harmadik lehetőség) állított szembe a régebbi pártok és a szindikalizmus, a bürokratikus szervezet és a pártok lerombolása dilemmájával. Ez a harmadik lehetőség az, aminek következményeivel lépten-nyomon találkozunk az orosz forradalomban, mostanáig azonban túl gyávának és lustának bizonyultunk ahhoz, hogy okait megismerjük, és ezeket mozgalmunk hajtóerőiként alkalmazzuk.

3.

50 Az OKP erejének okai először is belső szervezetében rejlenek, másodszor abban, ahogyan feladatát és küldetését felfogja, harmadszor (az előbbi kettő következményeként) abban, ahogy tagjaira hat. Az OKP – a régi szociáldemokrata és a legtöbb Oroszországon kívüli kommunista párttól eltérően – zárt és nem nyitott párt. Nemcsak hogy nem akar válogatás nélkül mindenkit tagnak megnyerni (ez a korrupció és a kompromisszumok egyik fő oka), de még azok közül sem válhat mindenki párttaggá, akik tagok akarnak lenni. A rostát az úgynevezett szimpatizánsok („kommunistabarátok”) rétege jelenti, az ő soraikból vétetnek föl a pártba azok, akik eleget tesznek az orosz kommunistákkal szemben támasztott morális követelményeknek. A párt azonban semmiképpen sem csupán a tagok számának növekedésével, sokkal inkább a soraiban megmaradtak minőségével törődik. Ezért a párt a forradalom nagy erőpróbái által nyújtott mindes egyes alkalmat kihasznál a párttisztításra. „Segített nekünk – mondja Lenin – a kommunisták mozgósítása a háborúra; a gyávák és mihasznák elmenekültek a pártból. A párttagok számának ilyen csökkenése a párt erejének és súlyának óriási növekedését jelenti. Folytatni kell a párttisztítást, kihasználva a »kommunista szombatok« kezdeményezését”. A pártnak ez a megtisztítása „az igazi kommunista munkát illető követelmények állandó fokozásával jár együtt.” Az OKP-nek ez a belső felépítése fejtegetéseink másik oldalára, a párt forradalombeli küldetésére utal. A kommunista pártnak mint a forradalom élcsapatának legalább egy lépéssel meg kell előznie a tömegek fejlődését. Ahogy a kommunista párt a forradalom szükségességét már akkor felismerte, amikor a széles tömegek legjobb esetben is csak homályos elégedetlenséget éreztek helyzetüket illetően, most a szabadság birodalma tudatának kell elevenen élnie a kommunista pártokban, és kell irányítania cselekedeteiket, miközben az őket követő tömegek még nem képesek elszakadni a kapitalizmus korrupt talajától. A kommunista pártnak ez a szerepe természetesen csak a tanácsköztársaság kikiáltásával válik teljes mértékben időszerűvé. Amikor ugyanis intézményekben fejeződik ki a proletariátus hatalma, minden azon múlik, hogy az ezekben élő szellem valóban a kommunizmus, a most keletkező új emberiség szelleme-e, vagy csupán a régi társadalom gyenge utánzata. A tisztázás, a megtisztulás és a haladás elve csak a kommunista párt lehet itt. Mivel a kormányzati formák megváltozását nem követheti azonnal az emberek belső átalakulása, a tőkés társadalom minden káros jelensége (bürokrácia, korrupció stb.) beáramlik a szovjetintézményekbe is; fennáll annak veszélye, hogy azok szétzüllenek és megmerevednek, még mielőtt valóban kialakulhattak volna. Ekkor kell kritikusként, példaként, falként, rendcsinálóként és javító

51 erőként fellépnie a kommunista pártnak – s egyedül csak a párt képes erre.3 Miután a kommunista párt eddig forradalomra nevelte a proletariátust, mostantól fogva az emberiséget kell szabadságra és önfegyelemre nevelnie. Ennek a küldetésének azonban csak akkor tehet eleget, ha tagjait már kezdettől fogva erre neveli. Teljesen marxizmusellenes, dialektikátlan gondolkodásra vallana azonban, ha a fejlődés előbb említett két szakaszát mereven elválasztanánk egymástól. Ellenkezőleg, ezek a szakaszok állandóan egybefolynak, és senki sem vállalkozhat annak meghatározására, mikor fejeződik be az egyik, és mikor kezdődik a másik. A szabadság birodalma emberi ideáljának ezért a kommunista pártokban keletkezésük pillanatától a cselekvés tudatos elveként, az élet mozgatóerejeként kell hatnia. A szervezeti formák, a felvilágosítás és propaganda útján történő tudatosítás döntő és lényeges eszközei ennek. Mégsem az egyedüli eszközök. Nagyon sokat – sőt, a dolog döntő részét – a kommunistáknak mint embereknek kell nyújtaniuk. A kommunista pártnak kell először megtestesítenie a szabadság birodalmát; benne kell először uralomra jutnia a testvériség, az igazi szolidaritás, az áldozatvállalás és áldozatkészség szellemének. Ha nem képes ennek megvalósítására, vagy legalábbis nem tesz komoly erőfeszítéseket arra, hogy ezt átültesse az életbe, akkor egyre inkább csak programjában különbözik a többi párttól. Sőt fennáll annak veszélye, hogy fokozatosan elmosódik az az áthidalhatatlan szakadék, amely a program értelmében elválasztja az opportunistáktól és ingadozóktól, s a párt rövidesen csak a „munkáspártok” „szélső balszárnya” lesz. Ebben az esetben egyre érezhetőbbé válik az a veszély – és ezt csak fokozza, hogy a centrum pártjai szavakban elismerik a III. Internacionálét –, hogy a kommunistákat a többi párttól elválasztó minőségi különbség pusztán mennyiségi különbséggé válik, sőt fokozatosan el is tűnik. Minél kevésbé valósítja meg szellemileg és szervezetileg a kommunista párt a maga eszményeit, annál kevésbé lesz képes arra, hogy egyrészt erőteljesen ellensúlyozza ezt az általános kompromisszumhangulatot, másrészt pedig igazi kommunistákká nevelje a valóban forradalmi elemeket (szindikalistákat, anarchistákat). A kompromisszum és a szétesés közös forrásból, a kommunisták belső átalakulásának elmaradásából származik. Minél inkább megszabadulnak a kommunisták (s velük együtt, általuk a kommunista párt is) a tőkés-szociáldemokrata pártélet minden mocskától, a bürokráciától, intrikáktól, stréberségtől, minél inkább igazi bajtársiassággá és szellemi együvé tartozássá válik a párthoz tartozás, annál inkább válnak képessé a párt tagjai küldetésük betöltésére: a forradalmi erők összegyűjtésére, az ingadozók megerősítésére, az öntudattalan emberek öntudatra ébresztésére – a gazemberek és opportunisták visszaverésére és 3

Vö. Vlagyimir Zorin elvtárs cikkével: Die Kommunistische Partei und Sowjetinstitutionen, Kommunismus,

1920. március 15. (I. évf., 8–9. sz.), 283. sk.

52 megsemmisítésére. Az előttünk álló, hosszú és nehéz harcokban gazdag forradalmi időszak számtalan alkalmat nyújt majd erre az önnevelésre. Az orosz elvtársak mind szervezetileg, mind emberileg az elképzelhető legtanulságosabb példával szolgálnak. Épp ideje volna, hogy ebben a vonatkozásban is követni kezdjük az orosz példát.

53 A fehér terror társadalmi Hinterlandja1

1

Proletár, Wien 1920. június 30. (I. évf. 1. sz.), 5–6. o.; kötetben: Lukács György: Történelem és osztálytudat,

Magvető, Budapest 1971, 69–75. o.; németül: kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 228. skk o. A Proletárt, a Kommunisták Magyarországi Pártja (a III. Internacionálé szekciója) hivatalos lapját – korabeli zsargonban vélhetőleg „Sitzredakteur”-ként – Rudolf Pobisch adta ki. A lap 1922. január 26-ig jelent meg, 1921. november 19-től, amikor is a Landler-frakció megindította saját lapját, a Vörös Újságot, a Kunfrakció szerkesztésében. A lap betiltására akkor került sor, amikor a Komintern Végrehajtó Bizottságának Elnöksége a magyar párt kezelhetetlenné váló frakcióharcait újabb moszkvai tárgyalásokon kívánva lezárni, 1921. december 3-i ülésén (amelyen Zinovjev, Kun Béla, Brandler, Buharin, Rákosi, Szafarov, Kuusinen, Pjatnyickij, Souvarine, Humbert-Droz, Vujovics, Gennari és Radek vettek részt) mintegy megelőzendő a két frakció vitájának további elmérgesedését a következő döntést hozta: „[Az Elnökség] egy ellenszavazattal (Kun Béla elvtárs) és egy tartózkodás mellett (Radek elvtárs) elfogadta a következő, Zinovjev elvtárs által benyújtott javaslatot: a magyar elvtársak mindkét irányzata tekintsen el a moszkvai konferenciáig mindenfajta irodalom, vagyis újság, brosúra, fölhívás, nyílt levél, röpcédula kiadásától. A Végrehajtó Bizottság határozottan kijelenti, hogy a magyar párt minden olyan tagja, aki nem veti alá magát ennek a határozatnak, kizáratik a Kommunista Internacionáléból.” (Die Tätigkeit der Executive und des Präsidiums des E. K. der Kommunistischen Internationale vom 13. Juli. 1921. bis 1. Februar 1922., Verlag der Kommunistischen Internationale, Petrograd 1922, 289. o.) A december 4-i ülésen Zinovjev bejelentette, hogy néhány magyar elvtárs kérésére a KMP központi lapját (az ekkor a Kun-frakció által kiadott Proletárt) az Elnökség mégsem kívánja beszüntetni (uo. 319. o.), az 1922. január 22-i ülésen azonban az Elnökség újfent úgy döntött, hogy „mindkét Bécsben megjelenő kommunista újság kiadása megszűnik” (uo. 389. o.). – A Proletár megjelentetése Bécsben kisebb belpolitikai vihart kavart. Schober, Bécs rendőrfőkapitánya 1920. július 3-án a következő körlevélben fordult az illetékes helyekhez: „Ez év június 30-án megjelent Bécsben az első száma a Proletár című magyar újságnak, amelyik címében a 3. magyar [sic] Internacionálé orgánumának mondja magát. A vezércikket Kun Béla írta. A további cikkek Pogány Józseftől, Lukács Györgytől, Landler Jenőtől, Varga Jenőtől, Lengyel Gyulától és másoktól származnak. Ha ezek a cikkek nem foglalkoznak is az osztrák politikával, hanem jobbára a magyar viszonyokra vonatkoznak, pl. a fehérterrort és a magyar bojkott kérdését taglalják, mégis rá kell mutatnunk, hogy az efféle tevékenység messze túlmegy a megengedhetőség határán olyan személyek részéről, akik menedékjogot élveznek Bécsben, akikkel szemben osztrák bíróságok előtt kiadatási eljárás van folyamatban, és akik csak az osztrák kormány és hatóságok előzékenységének köszönhetik, hogy, miként ez a törvényi előírások szigorú alkalmazása esetén fönnforogna, nem kell tartományi bírósági őrizet alatt tartózkodniuk. A bécsi napi sajtó már foglalkozik is az esettel (lásd a Wiener Mittag 1920. július 3-i száma 1. oldalának 3. hasábját és a Neues Wiener 8 Uhr Blatt 1920. július 3-i száma 1. oldalának 3. hasábját), és a hatóságok gyengeségének tulajdonítja, hogy ilyesfajta propagandát űzhetnek menedékjogot élvező személyek. – Valóban jellemző, hogy amint a rendőrkapitányság az általános politikai helyzetre való tekintettel azt az utasítást kapta, tanúsítson előzékenyebb magatartást a magyar kommunistákkal szemben, ők máris visszaélésnek minősíthető módon élnek a számukra biztosított szabadsággal. Az a fajta publicisztikai propaganda, melyet a Proletár űz, különösképp antant-körökben kell, hogy nyugtalanságot keltsen, és alkalmat ad, mint a fönt említett lapok bizonyítják, eltúlzott híresztelésekre, és az

54

osztrák államot kommunista ténykedések fészkének mutatja, károsan befolyásolja nemzetközi tekintélyünket, és csorbítja azt a bizalmat, amelyre olyan nagyon rászorulunk. A főkapitányság ennélfogva indíttatva érzi magát arra, hogy a Bécsben lakos magyar kommunistákat, különösen a fönt említett cikkírókat előállítsa, és nyomatékosan figyelmeztesse őket, nem élhetnek vissza a menedékjoggal, melyet Ausztria oly nagyvonalúan biztosított a számukra, és amíg Ausztriában tartózkodnak, s különösképp amíg bírósági vizsgálat folyik ellenük, be kell szüntetniük az ilyen jellegű publicisztikus propagandát. – Azonos szövegű jelentést kapnak az államkancellár úr, a Belügyi Állami Hivatal és az alsó-ausztriai tartományi kormány elnöksége.” (SchoberArchiv, PrZ. 1051/88 – a szerkesztő fordítása.) – Schober következő, ebben a tárgyban írt (1920. július 9-i) körlevele az alábbiakról számol be: „Az Arbeiter Zeitung 1920. július 8-i, 186. száma egy A menedékjog és biztosítása című jegyzetben beszámol arról, hogy Dr. Otto Bauer képviselő és elvtársai a menedékjognak a rendőr-főkapitányság által történt korlátozása tárgyában a következő interpellációt nyújtották be a belügyi államtitkár úrnak: – »A politikai menekülteknek nyújtott menedékjog a demokrácia alapvető jogainak egyike. E jog mindennemű korlátozása alapvető demokratikus jogokat sért. – A német-ausztriai köztársaság a magyar tanácsköztársaság idején a Magyarországról menekült arisztokratáknak és burzsoáknak biztosította a menedékjogot. Mindezidáig biztosította a Magyarországról menekült szociáldemokraták és kommunisták számra is. Demokratikus hagyományunk azonban nagyon fiatal még. Újra és újra előfordul, hogy a régi bürokrácia az új, demokratikus elvvel szembehelyezkedve kicsinyesen kellemetlenkedő rendszabályokkal megpróbálja a menedékjogot korlátozni. – Ilyen fejleménynek vagyunk most is tanúi. A magyar menekültek egy csoportja kiadott Bécsben egy újságot, a Proletárt. A bécsi rendőr-főkapitányság erre föl megtiltotta a magyar menekülteknek, hogy saját nevükön írjanak a lapba. A bécsi rendőr-főkapitányság szemmel láthatólag úgy véli, a menedékjog pusztán azáltal már biztosítva van, ha az emigránsoknak engedélyezett a puszta itt-tartózkodás, ám nem tartalmazza emigránsok számára a politikai véleménynyilvánításnak az osztrák törvények keretein belül biztosított jogát. – A menedékjognak ez az értelmezése a velejéig hamis. Amikor az 1848-as forradalom után német és magyar, lengyel és olasz emigránsok menedéket kaptak Angliában és az Egyesült Államokban, Svájcban és Franciaországban, semmi módon nem akadályozták őket abban, hogy egyesületeket szervezzenek, újságokat, brosúrákat, könyveket adjanak ki; ismert, hogy ennek az emigrációnak jelentős történelmi szerep jutott. Az orosz és lengyel emigránsok, akik a háború előtt minden európai országban, még Ausztriában is befogadásra leltek, teljes politikai mozgásszabadsággal rendelkeztek, bár a cári kormány az 1905-ös forradalomban elkövetett politikai vétségekért ugyanúgy üldözte őket, ahogy most a magyar ellenforradalom üldözi a magyar emigránsokat; 1914-ig azok az emigránsok, akik itt menedékjogot élveztek, Bécsben is olyan orosz és lengyel újságokat adtak ki, ahová saját nevükön írhattak. Ugyanezt a jogot biztosította a német-ausztriai köztársaság a magyar tanácsköztársaság idején az akkori magyar arisztokrata és polgári emigránsoknak; és biztosítja ezt a jogot most is a magyar, lengyel, ukrán emigránsok különböző csoportjainak. Elfogadhatatlan, hogy éppen a magyar emigráció egy csoportjától tagadtatik meg ez a jog. Ennek a jognak az élvezete független kell, hogy legyen minden politikai szimpátiától vagy antipátiától. – A közbiztonsági hatóságoknak természetesen joguk és kötelességük, hogy föllépjenek az emigránsok ellen, amennyiben bármi módon megsértenék a németausztriai törvényeket. Ilyenfajta sérelemről azonban ez esetben aligha lehet szó. A Proletár ez ideig egyáltalában nem foglalkozott német-ausztriai politikai kérdésekkel; a magyar ellenforradalmat pedig egyetlen németausztriai törvény sem védi. Az sem belátható, a köztársaság miféle politikai érdeke követelné meg, hogy az emigránsok politikai cikkeiket átlátszó fedőnevekkel jegyezzék saját nevük helyett. A bécsi főkapitányság

55

Régi, kipróbált Marx-hamisitása és demagógiája a szociáldemokráciának az, hogy az összes jelenségek

megítélésénél

elhanyagolja

azok

történelmi

(gazdasági

és

társadalmi)

körülményeit, így akarván elkerülni azokat a következtetéseket, amiket taktikája számára le kellene vonnia. Így a szociáldemokraták ahelyett, hogy burzsoá- vagy proletárdemokráciáról beszélnének, egyre a demokráciát emlegetik „általában”; így beszélnek diktatúráról és terrorról „általában” ahelyett, hogy különbséget tennének aközött, mely osztályok gyakorolják a diktatúrát, alkalmazzák a terrort és ennélfogva a terrornak milyen az irányzata, létalapja, fejlődése vagy megszűnési lehetősége. A terrort illetőleg nagykegyesen, ha nem is valami különös történelmi belátással, különbséget tesznek vörös és fehér terror között. Ámde ebből a különbségből nem vonnak le semmi következtetést. Vagy azt mondják, hogy a fehér terror mégis jobban dühöng, mint a vörös, vagy azt, hogy ők, mint igazi demokraták, az egyiket épp úgy gyűlölik, mint a másikat. Szóval: a különbség tulajdonképpen mégsem különbség. Történelmi marxista különbséget tenni itt ép oly kevéssé képesek, mint a diktatúra vagy a demokrácia kérdésében. Mi a vörös terror? A hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra-is-kész

intézkedése ilyenformán ostoba kellemetlenkedés.« – A főkapitányság, kiegészítésképpen az előző e tárgyban küldött és a bevezetőben említett jelentéséhez a fentiekkel kapcsolatban tisztelettel jelenteni kívánja, hogy a főkapitányság Dr. Landler Jenőt, Dr. Pogány Józsefet, Dr. Varga Jenőt, Dr. Lukács Györgyöt és Lengyel Gyula professzort 1920. július 6-án, illetőleg 7-én bekérette, és fölszólította, hogy határolják el magukat olyasfajta politikai cikkek megjelentetésétől, mint amilyenek a Proletár ez év június 30-i számának cikkei voltak, melyek minden kétséget kizáróan kommunista propagandát űztek. Utaltunk előttük arra, hogy akik nem ausztriai honosságúak, azok számára alapvetően nem engedélyezhető a közcsendet és -nyugalmat háborító politikai tevékenység, és hogy különösképpen a kommunista propaganda ellenkezik a közrend szempontjaival, amely közrend fönntartása a rendőr-főkapitányság illetékessége. Lengyel professzor és Dr. Varga bejelentették, hogy mértékadó kormányköröknél meg fogják kísérelni elérni e rendelkezés megmásítását. A többi korábban említett volt tanácsfunkcionárius az itt hivatalosan az értésükre adottakat fönntartás nélkül tudomásul vette. – Az interpelláció tartalmát illetőleg a rendőr-főkapitányság egyebekben tisztelettel megjegyzi, hogy az 1871. július 27-i, R. G. Bl. 88. törvénycikk 2. paragrafusa a rendőri kiutasítás és kitoloncolás tekintetében a politikai hatóságokat fölhatalmazza arra, hogy azokat a személyeket, akik a törvény érvényességi területén nem honosak, kitoloncolja, ha itt-tartózkodásuk a közrend és közbiztonság szempontjait tekintetbe véve megengedhetetlen. E törvényi meghatározásból kényszerítő szükségszerűséggel kell a politikai hatóságok ama fölhatalmazottságára következtetni, hogy azoknak a külföldieknek, akik számot tartanak az ausztriai tartózkodási engedélyre, az értésére adja, ha valamely cselekedetük ellentmond a közrend törvényben említett tekinteteinek. – A jelentést kapja az Osztrák Államkancellária, a Belügyi Állami Hivatal és az Alsó-ausztriai Tartomány Kormány Elnöksége.” (Schober-Archiv, MPr. 1051/88., a szerkesztő fordítása.) – A szerk.

56 akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedelem stb.) eltakarítsa a maga útjából. A proletárdiktatúra igazi célja az építés. Az erőszak alkalmazása, a terror, csak védelmi eszköz ebben a küzdelemben. És pedig éppen azért védekező jellegű a proletárdiktatúra erőszakgyakorlása, mert a proletariátus most van a kapitalizmus ellen indított végső offenzívájának derekán. A proletárdiktatúra éppen építő és szervező munkájával méri az igazán halálos csapásokat a kapitalizmusra, általa szünteti meg a kapitalizmus társadalmi létalapjait. Az erőszak elkerülhetetlen, de alárendelt eszköz ebben a küzdelemben, melyet tehát a proletariátus csak abban az arányban alkalmaz, amennyiben a volt uralkodó osztályok aktív vagy passzív ellenállása önfenntartás okából erre kényszeríti. Sőt a vezetésre hivatott osztály természetes nagylelkűségével a proletariátus igen gyakran még ott sem alkalmazza a terror eszközét, ahol erre igazán múlhatatlanul szükség volna: kegyelmet gyakorol saját biztosságának és fejlődésének rovására. Es mivel a társadalom természetes fejlődése ha nehéz harcok árán is, a szocializmus felé vezet, bizonyos, hogy a természetes fejlődés folyamán gyengülni fog az ellenforradalom ellentállása és ezzel szükségszerű összefüggésben a vele szemben alkalmazott terror is. A diktatúrának kétségkívül kell, hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalmazását követeli meg. De hosszabb-rövidebb idő után (minél erélyesebb a diktatúra kezelése, annál rövidebb idő kell ehhez) megszűnik, vagy legalább is csökken ez a szükségszerűség. Ilyen állapot felé halad ma, úgy látszik, Oroszország. A fehér terror ellenben nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomrajutása a társadalom fejlődésének eszköze; amely tehát nehéz ellentállások leküzdése után bár, de mégis képes annak egészét megszervezni és működésbe hozni; amely uralomnak ily módon természetes irányzata – végül – normális, békés körülmények felé mutat. A fehér terror akkor válik ez elnyomó osztályok számára szükséges, egyetlen alkalmas harci eszközzé, amikor ezek a proletariátussal szemben védelmi helyzetbe szorultak, amikor kétségbeesett védekezésük közben egy csatát megnyertek, és kétségbeesetten, mindenáron azon vannak, hogy ennek a szükségképpen múló győzelemnek állandó jelleget adjanak. A fehér terror társadalmi létalapjának visszássága abban jut legvilágosabban kifejezésre, hogy benne az összes elnyomó osztályok összefognak avégből, hogy a kizsákmányolást egyáltalában megvédjék. A fehér terror az elnyomó osztályok szent szövetsége a proletariátus ellen; osztályközi béke olyan osztályok között, amelyeknek érdekei nem egyeztethetők tartósan össze. Sőt, melyeknek érdekellentétei, különösen a forradalom bukását követő szakaszban, olyan

57 élesekké válnak, hogy elintézésükre semminemű legális parlamentáris eszköz nem alkalmas. Amilyen magátólértetődő volt ez osztályok összefogása a győztes, vagy legalább a győzelem alapos kilátásával támadó proletariátussal szemben, olyan csalódottaknak kell lenniök ez osztályoknak, kivétel nélkül, amikor a proletariátus már le van verve, amikor arról van szó, hogy ki élvezze a győzelem gyümölcseit. Mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek az osztályoknak érdekközössége egyedül az elnyomatás és kizsákmányolás elvont lehetőségének fenntartásában áll. A valóságos kizsákmányolásnak mikéntje szükségképpen élesen szembehelyezi őket egymással. Teszem, a kisgazdák, akik a proletariátus uralma alatt derékhadát adták az ellenforradalomnak, akik, a városi lakosság élelmezésének szabotálása révén, elsősorban segítették győzelemre az ellenforradalmat, csalódva látják, hogy az ellenforradalmi nagyvárost is élelmezni kell, hogy az ellenforradalom is csak papírpénzt ad a búzáért, hogy az ellenforradalom és kénytelen rekvirálni, ha a kisgazdák jószerével nem szolgáltatják be, amit rájuk róttak. A fehér terror belső története ilyen módon az ellenforradalomban győztes osztályoknak kétségbeesett és eleve reménytelen küzdelme avégből, hogy a közös erővel kivívott győzelem harci fegyverét ki-ki saját (a másikkal ellenkező) érdekének szolgálatába állítsa. Ez a közdelem pedig nemcsak azért reménytelen, mert ahogy az ellenforradalom győzelme csak közös erővel volt kivívható, úgy a győztes ellenforradalom is csak együttműködés mellett tartható fenn, hanem azért is, mert az ellenforradalom legfőbb, egyetlen igazán hatályos [sic!] fegyvere a fehér terrort gyakorló karhatalom egyik osztályának sem áll igazán szolgálatában. A fehér terror nem osztály-terror abban az értelemben, ahogy a győztes proletariátus szervezett osztályerőszaka az. A fehér terror az elnyomatásnak egyáltalában erőszakos, véres és mocskos kifejezése. Mert ki gyakorolja a fehér terrort? A fehér terror korszaka igazi megvalósulását hozza a burzsoá-ideológusok amaz elméletének, mely szerint az „állam” (a bürokrácia, a csendőrség-rendőrség és egyéb karhatalom) „felette áll” az osztályok egymással vívott érdekharcának. Ez hazugság volt a forradalmi korszakot megelőző időben, mert akkor az „állam” a tényleges szolgálatában állott annak az osztálynak, mely a termelést a maga érdekei szerint megszervezni képes lévén, a saját érdekeinek bélyegét rányomta az egész társadalomra. A forradalmak korszakában, különösen levert proletárforradalmak után, legkivált Közép-Európában ez a helyzet lényegesen megváltozott. A vesztes háború Magyarországot területének és lakosságának több mint felétől megfosztotta. Ennek az úgynevezett „államfenntartó” rétegekre katasztrofális következményei voltak. A többi nemzetiséget elnyomó magyar kisebbség „intelligenciája” ti. mindezeknek

58 rovására a hadseregben és a közigazgatásban is magához ragadta az elfoglalható állások túlnyomó részét; parazita módjára berendezkedett egy nemzetiségi kereteit messze túlhaladó terület és népesség feletti uralomra. Ennek az uralomnak megszűntével az egész parazita réteg kenyér nélkül maradt. Mivel hasznos termelési munkára képtelen, anyagi és társadalmi kiváltságairól pedig semmi körülmények között nem hajlandó lemondani, egyetlen menekvése az elnyomó államgépezetnek olyan arányú kiterjesztése, mely befele a proletariátus ellen, kifelé imperialista háborúk folyamán neki régi kiváltságos helyzetét visszaadhatná. Ennek e parazita-rétegnek vezető elemei az aktív tisztek. Az ő helyzetüknek kilátástalansága fehér terror nélkül a legnyilvánvalóbb. Az ő anyagi és társadalmi boldogulásuk a legerősebben van hozzákötve egy imperialista nagyhatalom fennállásához, mely most már nem állítható helyre és nem tartható fenn a fehér terror szakadatlan és kíméletlen alkalmazása nélkül. Minden más fejlődés – még egy „demokratikus” átmenet is: exisztenciájuk megsemmisítését kell, hogy jelentse. Leghívebb szövetségeseik és csatlósaik abban a küzdelemben az „intelligencia virága”, a diákok. A diákság utolsó nemzedékét a háború tanulmányaik közepén találta. Legnagyobb részük bevonult, végigcsinálta a háborút, szellemileg és erkölcsileg eldurvult; tanulni nem tanult semmit; ellenben a burzsoá-állam tanügyi politikája révén mégis „diplomához” jutott, vagy kilátása van ahhoz jutni. Ezzel a diplomával megváltotta a jogot a privilegizált helyzethez, anélkül, hogy bárminemű valóságos munkára felhasználható volna. Míg a „normális” állapotok helyreállítása rövidesen letaszítaná e réteg túlnyomó részét a lumpenproletárság soraiba, addig a fehér terror nemcsak szabad rablást, biztos megélhetést nyújt nekik, hanem mint az igazi „államfenntartó” rétegnek a társadalmi megbecsülés, az előjogok élvezetének legjavát nyújtja nekik. Csoda-e hogy ilyen módon eme rétegek számára a fehér terror öncéllá válik? Hogy nem hajlandók lemondani róla még akkor sem, ha azoknak az osztályoknak érdekeivel, akiknek nevében a terrort gyakorolják, ellenkezésbe kerülnek? Nem mondhatnak le róla, mert ez a lemondás saját halálos ítéletüknek aláírása volna. A fehér terror agresszív támadó karaktere ilyen módon mint a társadalmi fejlődés szükségszerűsége által halálra ítélt osztályok kétségbeesett önvédelme lepleződik le. A proletariátus terrorja azért védelmi jellegű, azért humánus, azért szorítkozik a múlhatatlanul szükséges erőszakra, mert a proletariátus, mint osztály, végső és végül biztosan diadalmas támadását intézi az összeomló burzsoázia ellen, mert a győzelem végleges kivívása majdan feleslegessé fogja tenni az erőszakot. A fehér terrort halálra ítélt mivolta ellenben mindig kíméletlenebb dühöngésbe kényszeríti bele. A fehér terrornak nem felel meg semmiféle olyan

59 társadalmi rend, amelynek elérése őt magát feleslegessé tenné. A fehér terror önmagát táplálja; öncél, nem eszköz. Azért hordja magában halálos betegségét. Az egymással éles harcban álló elnyomó osztályok nem képesek sem uralkodni rajta, sem szabályozni, sem a maguk érdekeinek szolgálatába állítani. Nem tudnák nélküle meglenni, pedig fennállása szakadatlanul aláássa az ő létalapjaikat is. A fehér terror ugyanis, amilyen nélkülözhetetlennek érezte az elnyomók ellenforradalmi közössége a proletariátus győzelme idején, amilyen nélkülözhetetlen (objektíve) az elnyomás jelenlegi fázisában, olyan elviselhetetlenné válik ez osztályok számára, amikor külön érdekeik már kialakultak. Egyrészt azért, mert minden a termelésben résztvevő osztálynak érdekei „rendezett”, „legális” állapotokat követelnek meg, olyanokat, amelyekben az elnyomatás apparátusa láthatatlanul, zajtalanul, észrevétlenül működik, és nem zavarja sem a termelést, sem a forgalmat. Másrészt és főleg azért, mert a fehér terror természetes irányzata a szakadatlan növekedés. Öncél lévén, nem áll, nem állhat meg a proletariátus üldözésénél, hovatovább az úgynevezett uralkodó osztályoknak saját testükön is meg kell érezniök öklei súlyát. A fehér terrorban a karhatalom osztálytudatossá vált. Tisztában van azzal, hogy az elnyomatás fennmaradása, no meg saját életfenntartása is csak addig van biztosítva, amíg s fegyver az ő kezében van. A fegyvert tehát nem adja ki a kezéből senki kedvéért, és senkitől sem tűrheti el, hogy a fegyver alkalmazásába beleszóljon. Így válik a fehér terror önmagának sírásójává. Az ellenforradalmi osztályegyüttműködés általa bomlik fel a leggyorsabban, ő tépi le a leghatásosabban az elnyomó osztályról azokat a rétegéket, melyek a forradalomtól való rémültükben, osztályöntudat hiányában, hozzájuk csatlakoztak. Így az elnyomó osztályok izolálódnak, élesen szembekerülnek egymással – és szembekerülnek saját létfenntartó karhatalmukkal. A burzsoázia felbomlása, a forradalom végső előkészületi folyamata ilyen módon a fehér terrorban éri el csúcspontját. Azért dőre illúzió azt remélni, hogy a fehér terror bármiféle külső vagy belső oknál fogva „enyhülni” fog. A fehér terror mindaddig csak fokozódhatik, amíg a felbomlási folyamat olyan mérveket nem ölt, hogy az új életre és öntudatra ébredt proletariátus szét nem zúzhatja. A fehér terrorral csak a proletariátus szervezett erőszaka küzdhet meg, a fehér terror elleni küzdelem csak akkor értékes és célravezető, ha egyúttal a proletariátus diktatúrájáért vívott küzdelem.

60 Kapitalista blokád, proletár bojkott1

I. A kapitalista blokád – mint az imperialista csoportok egymás ellen vívott harcának eszköze – a világháborúban fölöttébb hatékonynak bizonyult. Végső soron nem volt egyéb, mint valamely konszern nemzetivé (és részben nemzetek fölöttivé) váló harca a kényelmetlen konkurencia ellen; olyan harcmodor, amelyet kisebb méretekben, az állam hivatalosan alkalmazott hatalmi eszközei nélkül, a kapitalizmus korábbi szakaszaiban is gyakran és hatékonyan alkalmaztak. Persze az a mennyiségi változás, hogy a trösztösödött vagy a trösztösödés útján járó egyes iparágak után a harc most kiterjedt a „nemzeti termelés” egészére, egyszersmind minőségi változás is. Egyrészt a nemzeti-kapitalista egységfront különböző rétegei igen egyenlőtlenül részesednek a blokád előnyeiből és hátrányaiból, másrészt a blokád tényleges megvalósítása elkerülhetetlenné teszi az egész termelés alapvető szervezeti és termeléstechnikai átalakítását. (Új iparágak jönnek létre a blokád alá vont államok korábbi importcikkeinek pótlására; az onnan érkező nyersanyagok pótlására új eljárásokat kell kidolgozni stb.) Ez a folyamat, mely látszólag a „nemzeti” kapitalizmus rendkívüli megerősödéséhez vezet (most például Amerikában, a háborús „diadalok” idején Németországban is), valójában a bomlást sietteti. Mert az ily módon kicsikart egészségtelen és természetellenes monopolhelyzetek tarthatatlannak bizonyulnak, mihelyt vissza kell térni a „normális” termeléshez; azaz belső gazdasági feltételek híján csak egy „győztes” állam hatalmi eszközei tudják életben tartani őket, következésképpen nyomban meginognak, ha a hatalom politikai helyzete jelentősen meggyengül. (Eltekintve attól, hogy ez a fajta gazdálkodás szükségszerűen együtt jár részben egy, a nyersanyagok terén fenntartott rablógazdálkodási rendszerrel, részben a nyersanyagkészletek gazdaságtalan felhalmozásával, ami súlyos válságok csiráit hordozza magában.) Az efféle rendszerek lényegéhez tartozik az is, hogy igen nehéz leépíteni őket.

1

Kapitalistische Blockade, proletarischer Boykott, Kommunismus, Wien 1920. július 6. (I. évf. 25–26. sz.), 847–

854. o.; kötetben: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution

(Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg

Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 15. skk o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

61 II. Még szembetűnőbbé válik gazdaság és politika a kapitalizmus szempontjából – végső soron végzetes – összekapcsolása, a politika uralmának kiterjesztése a tisztán gazdasági szférára, ha az imperialista államok blokádja proletárállamokat sújt. Itt a gazdasági intézkedések célja merőben politikai: a tőkés kizsákmányolás védelme a proletárforradalommal szemben egyáltalán. A kapitalista egységfront ilyenkor látszólag jóval szilárdabb, mint a konkurensek blokádja volt a háborúban: a halálos fenyegetettség következtében a kapitalizmus egészének érdekközössége olyankor csakugyan tettre késznek látszik. Ámde a tetteknek ez az egységfrontja annál gyengébb, minél erősebb a vágyaké. Ahogy erősödik a kapitalizmus tényleges fenyegetettsége, ahogy erősödik a proletárállam belső konszolidációja, ahogy közeledik a forradalom fenyegető réme, úgy válik egyre nehezebbé a kizsákmányolás általános érdekeinek összeegyeztetése az egyes imperialista államok és ezeken belül az egyes tőkés érdekcsoportok konkrét kizsákmányolókedvével. Az egységfront megteremtésének akarata erősödik, életbelépésének lehetősége viszont csökken. Az osztályharc döntő szakaszában a burzsoázia és a proletariátus mindinkább egy úton jár: a burzsoázia tetteit mind tudatosabban és mind erőteljesebben határozzák meg a történelmi materializmusra emlékeztető motívumok. Csakhogy ami a proletariátusnak a megújhodás és az erő forrása, a burzsoáziának óhatatlanul méreggé lesz. Ami proletariátus esetében a növekvő forradalmi energia és tudatosság jele, tudniillik hogy az eredetileg merőben gazdasági tettek átcsapnak a politika mezejére, az a folyamat – melynek legtisztább formája ez a blokád – a kapitalizmus permanens és megoldhatatlan belső válságáról tanúskodik. Csak a franciához hasonló, belsőleg teljesen csődbe jutott kapitalizmus képes rá, hogy szinte minden erejét belevesse ebbe a harcba, ámde Franciaország szempontjából nem csak Oroszország feltétlen leigázására van sürgetően szükség, hanem a németek gazdasági és katonai gyengítésére is, holott Németország talán az ellenforradalom leghatékonyabb fegyvere.2 Még kirívóbb ugyanez az ellentét Anglia esetében. Anglia egyfelől az ellenforradalom s vele együtt a blokád legbuzgóbb és legügyesebb szervezője, másfelől bizonyos gazdasági szükségszerűségek – amelyeket itt nincs módunkban kifejteni – arra kényszerítik, hogy megszüntesse, áttörje ugyanezt a blokádot. Az osztályharc jelenlegi szakaszában feloldhatatlan ellentét támadt a kapitalizmus gazdasági alapjai, illetve az ezekre épülő imperialista államhatalmi apparátus között. A hatalmi apparátus önállósult és saját 2

Franciaország magatartását döntően meghatározza finánctőkés érdekeltsége is Oroszországban.

62 céljait követi, azok pedig immár nem esnek egybe a kapitalizmus gazdasági szükségleteivel.. Minél egészségesebb az államok kapitalizmusa, annál erőteljesebben fog védekezni az „államnak” (az általában vett kizsákmányolás támaszának) ez ellen az önállósulása ellen, és annál inkább saját konkrét gazdasági érdekeit fogja követni. Ezek azonban parancsolóan megkövetelik a blokád felszámolását, a valuták megerősítését az orosz arannyal, a nyersanyagok importját, a „demokrácia” fenntartását stb. A tőkés annál kevésbé képes védelmezni legsajátabb érdekeit önnön szűkebb védelmi apparátusával szemben, minél közelebb áll a csődhöz. A Lloyd-George3–Churchill ellentéttől a Foch4–Clemenceau-féle francia politikán át zökkenőmentes átmenetekkel egyenes út vezet Horthyig. Külsőleg talán ideig-óráig fenntartható az összes ellenforradalmi erő összefogása a blokád formájában; belsőleg ez az egység máris korhadt, és saját belső dialektikus ellentmondásai menthetetlenül összeroppantják.

III. A kapitalista egységfront belső szétesésével párhuzamosan a proletariátus nemzetközileg is megszerveződik, nemzetközi egységfrontba tömörül a kizsákmányolás és az elnyomás ellen. A proletariátusnak ez az aktív egysége, amely, ha kiteljesedik, voltaképp a világproletariátus mint osztály megszerveződése, természetesen csak fáradságos, csalódásokban és kudarcokban bővelkedő harc gyümölcse lehet. A II. Internacionálé frázisszerű egységének, annak a nézetnek, hogy a világproletariátus érdekei nem lehetnek közvetlenül azonosak, hogy egy ország proletariátusát csupán „rokonszenv” fűzheti egy másik országéhoz, hogy a szolidaritás 3

David Lloyd George (1863–1954) angol liberális politikus, ügyvéd. 1890-től az alsóház tagja volt, 1906-ban

kereskedelmi miniszter, 1908–15-ig a kincstár kancellárja. Az I. világháború alatt hadügyminiszter, 1916 végétől miniszterelnök, egy szűkebb háborús kabinet és az antant Foch marsall vezette egyesített vezérkarának a létrehozója. Wilson és Clemenceau mellett aláírója volt a versailles-i szerződésnek. 1922-ben keleti politikájának sikertelensége miatt lemondani kényszerült a miniszterelnökségről. 1926-tól a liberális parlamenti frakció, 1927től a liberális párt elnöke volt. A liberálisok 1929-ben elszenvedett választási veresége miatt politikai befolyása csökkent, a liberális párt kettészakadásakor, 1931-ben lemondott pártelnöki tisztéről. Rövid ideig tartó szimpátiája Hitler iránt politikai befolyása maradékának elvesztését okozta. – A szerk. 4

Ferdinand Foch (1851–1929) francia tábornok. 1916-ban az ő, illetve a brit French parancsnoksága alatt

állították meg a németek Yperni támadását. 1916-ban a somme-i francia csapatok főparancsnoka lett, 1917-ben a vezérkar főnöke, a legfelsőbb katonai tanács tagja, 1918-ban a franciaországi antantcsapatok főparancsnoka. – A szerk.

63 kérdése csak a proletariátus „külpolitikájának” és nem magának az osztályharcnak a problémája, egyelőre igen mély gyökerei vannak a munkásságban, és hosszú forradalmi harcra van szükség a megváltoztatásukhoz.5 Az utóbbi idő nemzetközi akcióinak története világosan tanúsítja ezt. A Tanács-Magyarország javára tervezett és teljes kudarcba fulladt akció (1919. július 21.)6 volt az első lépés: még hatásos „kiállásra” sem futotta belőle. Az elmúlt hónapok „Hands off Russia”-agitációja már nagyobb hullámokat vert; mindazonáltal világosan megmutatkozott benne a jelenlegi szakasz veszélye, tudniillik hogy a forradalmi frázisok opportunista érzületet takarnak. Hisz hiába voltak a remekbeszabott gyűlések, az Oroszországot támogató legszebb határozatok, Európa és Amerika gyárai akadálytalanul ontották a hadianyagot az ellenforradalmi hadseregek számára; ezek pedig, semmitől sem zavartatva, minden segédeszközzel ellátva, háborítatlanul szervezhették a támadást. De a betegség megmutatta a gyógyulás útját is. Míg ugyanis a proletariátus hivatalos szervezetei beérték plátói nyilatkozatokkal, a mozgalom, mely szavaik nyomában támadt, noha csak a munkásság tudatos kisebbsége körében, de messze túllépett szándékaikon. Angliában, Olaszországban, Csehszlovákiában és Ausztriában nem egy példa volt arra, hogy aktívan szabotálták a fegyver- és lőszer-gyártást, és még többször megtagadták a szállítást. Akármilyen szenvedélyesen tiltakozik is az egyes országok kapitalizmusa a proletariátus effajta „anarchista” és „terrorista” cselekedetei ellen, akármilyen ékesszólóan hivatkoznak is az opportunisták az „élelmiszerekre”, amelyeket úgymond a fegyver és lőszer fejében kapnának, a proletariátus akcióját, ha egyszer beindult, nem lehet feltartóztatni. Persze ennek a harcnak legelőször egy – rendkívül veszélyes – illúzióval kell leszámolnia. Azzal az illúzióval, hogy bármely ország proletariátusa hathatós segítséget nyújthat egy más ország proletariátusának anélkül, hogy maga is élethalálharcot ne kezdene saját kapitalizmusával. Az opportunizmus proletár „külpolitikája”, a szép, ám semmitmondó határozatok politikája effajta illúziókból táplálkozik. De vesztét is ezek fogják okozni. Mert a proletariátust,

5

Ezzel kapcsolatban hadd utaljunk B. K. elvtárs [Kun Béla] cikkeire, melyek a Kommunismus 7. [206–212. o.],

8–9. [269–275. o.], 21. [666–673. o.] számában jelentek meg „Rund um Sowjetrussland” címmel. 6

1919. július 20–21-ére az európai szakszervezetek tiltakozó sztrájkokat szerveztek a Szovjet-Oroszország és a

Magyarországi Tanácsköztársaság védelmében, és a Komintern Végrehajtó Bizottsága is fölhívást intézett a világ munkásaihoz a demonstráció támogatása érdekében. A magyar proletárdiktatúra vezetői valóban „világsztrájkra” számítottak, amely képes befolyásolni az antant, illetve a kisantant katonai és politikai elképzeléseit.

Bár

Romániában,

Olaszországban,

Németországban

és

Lengyelországban

jelentős

megmozdulásokra került sor, olyan, a Tanácsköztársaság katonai-politikai helyzete szempontjából fontos országokban, mint Csehszlovákia, Anglia vagy Franciaország, a fölhívás kevés eredménnyel járt. – A szerk.

64 melynek egyelőre még zavaros indulatai efféle (álszolidáris) nyilatkozatokra késztetik az opportunista vezető rétegeket, hosszú távon nem lehet szavakkal jóllakatni. Maga a küzdelem tanítja majd meg a harc tiszta eszközeinek használatára, tudatosítja benne minden munkás átfogó és közvetlen érdekközösségét, hogy azután tudatosan felvegye a harcot saját kapitalizmusával a nemzetközi szolidaritás céljaiért. Ekkor és csak ekkor válik a határozatok szó-szolidaritásából tetterős, forradalmi szolidaritás.

IV. A proletariátus nemzetközi akcióit csakis ebből a szemszögből lehet helyesen értékelni. Mint lépéseket a tettek egysége felé vezető úton. A Horthy-Magyarország elleni bojkottot is ebben az összefüggésben kell vizsgálnunk: mint jelentős lépést a világproletariátus összefogása, a forradalmi egység és cselekvés felé; ám ha jelentős volt is, mégis egyetlen lépés csupán, melynek jelentőségét éppen ezért nem annyira közvetlen eredményein, mint inkább nevelő hatásán lehet lemérni. Mindenekelőtt magának a bojkottnak a meghirdetése jelentős. A július 21-i proletárszolidaritás árulói a bojkottot is megrágalmazták. Bár ma is olyan távol áll tőlük minden forradalmi tett, mint akkoriban, az a tény, hogy az előző év nyílt szabotázsa után most tettre – noha lényegében opportunista szándékú és opportunista illúzióktól vezérelt tettre – szánták el magukat, mégis igen fontos és jellemző. Jellemző arra a kettős nyomásra, amelyet egyfelől az általuk irányított tömegek forradalmi indulatai, másfelől az egyre fenyegetőbb méreteket öltő és mind nyíltabban előmerészkedő ellenforradalom gyakorolt rájuk. Ez a kettős nyomás cselekvésre kényszerítette a szakszervezeteket. De az általuk kezdeményezett cselekedetek csak akkor lehetnek értékesek, ha túllépnek az elképzelt és eltervezett kereteken, ha megszabadulnak a kezdeményezők illúzióitól, és tudatosítják önnön – vezéreik által kigúnyolt – forradalmiságukat. „A dolgok logikájáé lesz a szó – mondja Marx. – De a munkáspárt becsülete követeli az ilyen kába ábrándok visszautasítását, még mielőtt ürességüket szétpukkantja a tapasztalat. A munkásosztály vagy forradalmi, vagy semmi.”7 A bojkottal kapcsolatban kétféle illúzió él.

Az egyik a bojkott lehetséges hatására

vonatkozik. A másik a megvalósítás és a felhasználás módjára. Egyrészt ugyanis gyermeteg illúzió volna azt hinni, hogy a kormány „biztosítékai” avagy „garanciái” normális, „demokratikus” állapotokat. teremthetnek Magyarországon. A magyar ellenforradalmat a 7

Marx Johann Baptist von Schweitzernek 1865. február 13-án, MEM XXXI., 439. o. – A szerk.

65 mindenre kiterjedő bomlás olyan csődbe juttatta, hogy ma kizárólag a szuronyok meztelen és brutális hatalmára támaszkodhat. A valóságban – nem szavakban – egyetlen pillanatra sem mondhat le erről a támaszról, mert ezzel saját halálos ítéletét írná alá. Magyarország olyan állapotban van, amelyben a részleges szabadság, a „visszaélések” megszelídítése is képtelenség; ahol éppen ezért csak a proletariátus hatalma hozhatja meg a felszabadulást. A másik, még gyermetegebb illúzió, ha azt hiszik, hogy a bojkott csak a Horthy-Magyarország ellen irányul, s ennélfogva teljesen „legálisan”, más országok „demokratikus” kormányainak beleegyezésével is hatékonyan végig lehet vinni. Már az első napok megmutatták, hogy a komolyan vett bojkott a tőkés csoportok részéről mindenütt elkeseredett ellenállásba ütközik. Ez az ellenállás napról napra fokozódni fog; minél tovább tart a bojkott, minél kevésbé marad papíron, annál inkább. Éspedig nem csak azért, mert egyes tőkés csoportok gazdaságilag érdekeltek a Magyarországgal folytatott szabadkereskedelem fenntartásában, hanem mert a harc során mindinkább lelepleződik, hogy a „demokratikus” érzelmű polgári osztályokat és államokat jóval mélyebb belső érdekközösség fűzi Horthyhoz, mint akár a legmérsékeltebb és legmegalkuvóbb szakszervezeti mozgalomhoz – ha az8 felhagy a proletárok ellen büntetlenül ellövetett vérengzések leplezésével. A proletariátus egységes cselekvése szükségképpen megszilárdítja az ellenforradalom egység-frontját. A harc folyamán a belső ellentmondások megsemmisíthetik ezt az egységet, de ezek az ellentmondások csak magában a harcban kerülhetnek felszínre, s csak a harc fokozhatja őket a burzsoázia pusztulásáig.

V. Az illúziók hiánya a forradalmi harcban sohasem a bátorság hiánya. Marx azt mondja: „a dolgokat úgy kell venni, ahogy vannak, vagyis a forradalmi érdeket a megváltozott körülményeknek megfelelő módon kell érvényesíteni”.9 Ami tehát a bojkott kitűzött céljait illeti, nem lehetnek illúzióink, de annál több reményt fűzhetünk akaratlan, de szükségszerű következményeihez. Ezeknek rendkívül nagy jelentősége van, kivált Magyarország szempontjából. A magyar proletariátus, amely kimondhatatlanul szenved a fehérterrortól, és amelyben a szenvedések megérlelik a forradalmi tudatosságot, börtönének mélyén leigázása óta első ízben hallja egy segítő testvér szavát. A hősiesen küzdő magyar proletariátus ijesztő

8

„sie” – vélhetőleg: a magyar ellenforradalom. – A szerk.

9

Marx Ludwig Kugelmann-nak 1866. augusztus 23-án, MEM XXXI., 516. o.

66 magárahagyottsága, mely 1919. július 21-én kezdődött, a bojkott meghirdetésével most véget ért. Ezzel a magyar proletariátus számára valósággá vált a világ proletárjainak nemzetközi szolidaritása. Legyen a bojkott akár eredményes, akár eredménytelen, járjon nyomában akár a fehér rémuralom fokozott tombolása: a magyar proletariátus már tudja, hogy harcában nincs egyedül. A közelgő végső ütközetre immár visszavonhatatlanul megerősödött forradalmi energiával, forradalmi tudattal készülhet. És ebből, de csak ebből a szempontból a magyar kormány esetleges „engedményei” is (legyenek bár mégoly hazugok) nem lebecsülendő forradalmasító szerepet játszhatnak. Elvégre – ebből a szempontból – a kormány minden „engedménye” a magyar ellenforradalom meghátrálása a nemzetközi proletariátus hatalma elől. A magyar proletariátus szemében a szuronyok elveszítették „morális” erejüket, leküzdhetetlenségük bénító érzése megtört. Ha teljesen eltekintünk is attól, hogy az ellenforradalom sorait minden, még a látszólagos visszavonulás is demoralizálja, ez az erkölcsi győzelem azt jelenti, hogy a magyar proletariátus elővédharcot nyert a közelgő nagy csatában. A bojkott lehetséges hatásai a nem-magyar proletariátusra is hasonlók. Ezeket a hatásokat lényegében már említettük. A tőkés osztályok és ideológiai csatlósaik ellenállnak a bojkottnak, és ez szükségképpen forradalmi tettekre készteti a proletariátust. Leleplezi előtte az elnyomók átfogó érdekközösségét, és megmutatja a valóban nemzetközi proletár cselekvés egyetlen lehetséges útját: a kíméletlen harcot saját elnyomói ellen. Ily módon az akció túllép eredetileg kitűzött céljain, s ezzel egyszersmind elmélyíti a szakadékot a forradalmi érzelmű tömegek és a megalkuvó vezető rétegek között. Mert vagy sikerül a tömegeknek forradalmi cselekvésre kényszeríteni vezetőiket, ami egész Európában lényegesen kiélezné az osztályharcot (ám ha komolyra fordul a dolog, ez fölöttébb valószínűtlen), vagy a vezetők fognak meghátrálni, és elárulják, szabotálják a mozgalmat, amelyet ők maguk indítottak. Az utóbbi esetben hogy a munkásság felismeri ezt a szakadékot, az a forradalom irányában tett fontos lépés: belső szakítás a II. Internacionálé ideológiájával. Annak pedig, hogy a munkások egy része szavakban a második, a vezetők egy része, szintén szavakban, a harmadik Internacionálé mellett tesz hitet, most még nincs különösebb jelentősége. A mozgalom további útja, a jövendő tettek szükségképpen meghozzák majd az igazi tisztázódást. Ebben kap szerepet a kommunista pártok, vagy ahol még nincsenek ilyenek, a tudatosan kommunista csoportok tevékenysége. Az ő feladatuk, hogy kizökkentsék a bojkottot tervezett, legális-opportunista kerékvágásából; hogy ne tűrjék a szavak és tettek, a frázisok és a forradalom közti távolság diplomatikus elkendőzését. Az európai politikai helyzet, mely szolidáris és nemzetközi tettekre kényszeríti a proletariátust, ragyogó alkalmat

67 nyújt minden kommunista szervezetnek, hogy a tömegekre gyakorolt felvilágosító munkáját a tettek szemléltető oktatásával erősítse, mélyítse és szélesítse. Mert a nagy tanulságot, amelyből a III. Internacionálénak meg kellett megszületnie. hogy tudniillik minden valódi proletár és forradalmi tett lényegében nemzetközi tett, hogy a proletariátus úgynevezett közvetlen érdekei egyáltalán nem választhatók külön a munkásság egészének közös érdekeitől, hogy a legyőzendő ellenség mindig a világkapitalizmus, de ahhoz, hogy elbírjanak vele, először a közvetlen elnyomókat kell legyőzni – ezt a tanulságot csak olyan tettek tarthatják elevenen a proletariátus tudatában, amilyen ez a bojkott. Ha eleinte csak ilyesfajta nevelő, propagandisztikus hatása van is, ha csak ráébreszteni képes is, éppen ez teszi (akárcsak a proletariátus majdani hasonló akcióit) az osztályharc félelmetes és legyőzhetetlen fegyverévé. A proletariátust az ilyen akciók nevelik a tettek egységére, és ha átmegy az önnevelésnek ezeken a szakaszain, olyan iszonyú csapásokra lesz képes, melyek előbb vagy utóbb óhatatlanul meg fogják semmisíteni a kapitalizmust. A proletariátusból csak a valóságos osztályharc formálhat osztályt. A bojkott példázza, hogy ez a folyamat az úgynevezett teoretikusok és vezetők feje fölött hatalmas lépésekkel halad előre. A világkapitalizmus gyógyíthatatlanul akut válsága a világot kérlelhetetlen szigorral sodorja a forradalom vagy ellenforradalom táborába. A burzsoázia összefogása szervezetileg talán még erősebb, ez azonban mit sem változtathat a végső győzelem esélyein. Mert míg a proletariátus csak egységfrontba tömörülve győzhet, a kapitalizmus vesztét éppen a létrehozott egységfront fogja okozni. Az ellenforradalom egyes átmeneti sikereinek itt nincs semmi jelentőségük. „Az ellenforradalmi talaj is forradalmi”, mondja Marx.

68 Kormányválságok1 Az utolsó hetek egész Közép-Európában kormányválságok jegyében állottak. Egymásután törtek ki – részben választások után (mint Csehországban és Németországban), részben attól függetlenül (mint Magyarországon, Lengyelországban, Ausztriában és Olaszországban) – a kormányválságok anélkül, hogy bárhol megoldást, „kibontakozást” tudtak volna találni. Mindezeknek a válságoknak, megkülönböztetően a rendes, a normális kormányválságoktól, van egy érdekes közös vonásuk, mely egyszersmind közvetlen oka megoldhatatlanságuknak. Az, hogy egyik számba jövő párt sem akarja a kormányzást vállalni. Míg a rendes parlamenti bonyodalmak akörül törtek ki, hogy valamennyi párt uralkodni akart, most a baj – parlamenti látószögből nézve – abban áll, hogy mindegyik egyaránt irtózik tőle. Legnyilvánvalóbb ez a helyzet Németországban. A választás az eddig kormányzó koalíciónak nagy vereségét jelentette. Többsége oly gyenge lett, hogy csak jobbra vagy balra való kiegészítődés árán alakulhatott át akcióképes többséggé. Ámde a balfelé való orientálódás lehetősége nemcsak azon tört meg, hogy a független szocialisták nemigen akarództak részt venni egy, a burzsoáziával kötött koalícióban, hanem azon is, hogy a többségi szocialisták is fáztak tőle, és ha már2 tettekben nem is, de szavakban forradalmiaknak akartak látszani. Viszont a szélső jobboldali pártok, a junkerek és nehézipar képviselői is húzódoztak a kormányba kerüléstől. A kispolgárság pártja, a demokraták pedig a szociáldemokraták részvételétől tették függővé saját részvételüket. Ilyen előzmények után jött létre a német kormány. Mindegyik párt csak azt a pillanatot várja, amely alkalmas ürügyet nyújt neki a kormány elhagyására – [az] erősebb pártok mindegyike pedig az igazi alkalmat az őt támogató osztálynak a hatalom megragadására. Az olasz helyzet nem kevésbé látszott bonyolultnak. Itt a Nitti-kormányt3 megbuktató 1

Proletár, Wien 1920. július 8. (I. évf. 2. sz.), 5–6. o.; Megjelent még a moszkvai Vörös Újság 1920. augusztus

8-i számában és az Előrében (Published by the American Hungarian Workingman’s Federation, New York), 1920. augusztus 8. (V. évf. 31. sz.), 3., 8. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Regierungskrisen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 26. skk. o. – A szerk. 2 3

Az első megjelenésben nyomdahiba okán: „más”. – A szerk. Francesco Saviero Nitti (1868–1953) olasz politikus, jogász, közgazdász, egyetemi tanár. 1911–14-ben

mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi miniszter volt a negyedik Giolitti-kabinetben, 1917–19-ben az Orlandokabinet pénzügyminisztere, 1919–20-ban miniszterelnök és belügyminiszter volt, a nevéhez fűződik az arányos választási rendszer bevezetése. Fasiszta merényletkísérletek hatására 1924-ben emigrált, 1943-ban Párizsban letartóztatta az SS, és deportálták. 1945 után az Union Democratica egyik alapítója volt, 1948-tól a köztársaság

69 két párt, a szocialisták és a „néppárt” (klerikális kispolgár és parasztpárt) mindegyikében erős ellentállások voltak a kormányban való részvétel ellen. Míg a szocialistáknál a reformista jobbszárny (Turati-Treves)4 hajlandó volna egy koalícióban részt venni és „pozitív munkát” végezni, addig a néppártnak az a része, mely a földéhes parasztságot képviseli (az úgynevezett fekete bolsevikiek) fél, hogy talaját veszti, ha olyan kormányt támogat, mely nem hoz sürgősen gyökeres földreformot. Egyelőre a néppárt támogatja Giolitti5 „nagy kabinet”-jét, és Turatiék együtt eszik a párt többi részével az ellenzéki és keserű kenyerét, de hogy a néppárt támogatása egy igazi reformokra összeállításánál fogva képtelen koalícióban meddig tart, és mennyit ér – azt csak az olasz parasztok tudnák megmondani. Ausztriában ugyanez a helyzet. A szociáldemokraták a polgári többségre, azok e szociáldemokratákra akarják tolni a felelősséget. Mindegyik egyaránt ki akar térni az elől, hogy ő legyen kénytelen a válságot megoldani. Mindazonáltal a polgári pártok magatartása nagyjából egységesebb és céltudatosabb, mint a szociáldemokratáké. Az ő kibontakozási terveik vagy az összes parlamentben képviselt pártok együttműködésére (esetleg az úgynevezett „nagy kabinet” formájában) vagy „szakemberek” hivatalnok-minisztériumára irányulnak. Mind a két megoldási mód régen ismert már – csak funkciójuk új. Eddig is mindig akkor merültek fel, amikor egy parlamenti válságot nem lehetett megoldani, vagy amikor az elnyomó osztályok közös érdekei oly mértékben voltak érintve, hogy a veszedelem pillanatában ideiglenesen félretették, ami őket szenátora. Élete végén baloldali-szocialista orientációjú, párton kívüli polgári politikusként tevékenykedett. – A szerk. 4

Claudio Treves (1868–1933) olasz író, szocialista újságíró, 1911–12-ben a szocialista Avanti! főszerkesztője

volt; a reformista szárnynak az Olasz Szocialista Pártból (PSI) történt kizárása, 1922 után az Egységes Szocialista Párt lapjának, a Giustiziának volt főszerkesztője. 1926-tól párizsi emigrációban élt. – A szerk. 5

Giovanni Giolitti (1842–1928) olasz liberális politikus, jogász. 1882-től haláláig parlamenti képviselő volt.

1892–93-ban miniszterelnök, később belügyminiszter, majd 1903–05-ben 1906–09-ben, 1911–14-ben ismét miniszterelnök. Az I. világháború idején ellenezte Olaszország hadba lépését, 1915-ben, a Salandra-kormány visszalépésekor elutasította a kormányalakítást, és csak 1919-ben tért vissza a politikai életbe. 1920–21-ben miniszterelnök volt, a gyárfoglalásokkal szemben tanúsított passzív magatartása semlegesítette ezeket a munkásmegmozdulásokat. 1920 decemberében katonai erőkkel lépett fel a Fiumét megszállása alatt tartó D’Annunzióval szemben, aláírója volt a Jugoszláviával kötött rappalói egyezménynek. Az 1921-es választásokon szövetségre lépett a fasisztákkal, hogy politikailag korlátok közé szorítsa őket, és ugyanakkor meggyengítse a szocialisták és a katolikus néppárt befolyását; a választások után azonban visszalépni kényszerült. 1922-ben a polgárháborút csak a fasisztákkal alkotott koalíciós kormány révén tartotta elkerülhetőnek, ezért megakadályozta a liberálisok, illetve a szocialisták és a néppárt antifasiszta blokkjának létrejöttét. – A szerk.

70 egymástól elválasztotta, és egyesültek a rendszer alapjainak közös védelmében (pl. a háború alatt; hasonló a helyzet ma Lengyelországban). Ma mind a két megoldás mást jelent. A szakemberek, a hivatalnokok minisztériuma egyszerűen a burzsoázia diktatúráját jelenti, a diktatúra szó kimondása nélkül. Mert a szakember, a bürokrata, a burzsoázia ellenforradalmi érdekeinek legalább olyan öntudatos képviselője, mint maga az ellenforradalmi politikus. Csak a fel nem világosított tömegek előtt mégis, mint a rendnek, a jogrendnek képviselője, mint „pártatlan”, a „pártokon felül álló” szakember szerepelhet. (A szociáldemokraták legális és demokrata politikája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a beállítás még ma is lehetséges legyen. Az ő segítségükkel maradt meg a régi „jogrend”, a régi bürokrata szervezet, sőt ők segítették ennek már egyszer megsemmisült tekintélyét új életre.[)] A koncentrációs nagy kabinet pedig az eddigi koalícióktól abban különbözik, hogy a szociáldemokratákat egy burzsoákormány támogatására kényszeríti, anélkül, hogy még csak azokat az agitációs és félrevezető látszateredményeket [is] nyújthatná nekik, amelyeket eddig a koalíció nyújtott. E mögött az – aránylag – biztos politika mögött a burzsoázia reménye a nyílt ellenforradalom közeli kitörésének és sikerének lehetőségében rejlik. Bármely megoldás válik valósággá, azt jelenti, hogy a szociáldemokrácia még az eddiginél is nagyobb tehetetlenséggel lesz kénytelen nézni vagy akár támogatni is a nyílt ellenforradalom fegyveres felkészülődését, végleges megszervezkedését. Az ellenforradalom még nincs készen a döntő csatára. Viszont túl erős már ahhoz, hogy a munkásságnak még látszatengedményeket is nyújthasson. Mint a német választások eredményei mutatták, azok az ingadozó kispolgári tömegek, melyeket a háborús összeomlás a szociáldemokráciába sodort, ma az ő táborában vannak. A reakció azért is, hogy ezeket megtartsa, ami csak erejének demonstrálása útján lehetséges, no meg saját tömegeinek nyomása alatt határozottabb fellépésre kényszerült. Ennek első szakasza a koncentráció vagy a hivatalnok-minisztérium. A demokrácia spanyolfala kilyukadt már. Új spanyolfalra van szükség, amíg a nyílt fellépés ideje meg nem jött. Ugyanazok az okok, melyek a nyílt ellenforradalom parlamenti pártjait határozottabb fellépésre szorítják, fokozzák a szociáldemokrácia ingadozását. Egyrészt ő is érzi tömegei nyomását, mely balra, a közvetlen osztályharc, a forradalom felé irányul. Másrészt lehetetlen nem látnia, hogy az osztály-együttműködés, az osztályközi béke, a demokrácia szép napjai végüket járják, hogy a forradalom és ellenforradalom összecsapása küszöbön áll. De kispolgári gondolkozása lehetetlenné teszi számára, hogy a forradalmi helyzetre forradalmi cselekedettel feleljen. A szociáldemokrácia. nem akarja a forradalom. továbbvitelét, a proletárforradalmat, hanem ellenkezőleg: megakarja óvni a polgári forradalom eredményeit. Ezért ingadozó a politikája. Az ellenforradalom antiparlamentáris, antidemokratikus

71 nyomására parlamentárisan reagál. Parlamenti fogásokkal akarja visszahozni a régi állapotot. (Akár úgy, mint Németországban, hogy „ellenzékben” várja meg, amíg újra megerősödik, akár úgy, mint Ausztriában, hogy látva a burzsoápártok húzódását a hatalom mai elfoglalásától, ennek erőszakolásával kényszerítse vissza a koalíciót.) Nem mer nyíltan szembenézni a közeledő ellenforradalom veszélyével, és még kevésbé mer nyíltan szembeszállni vele. És a szociáldemokrata párt ezt a se hideg, se meleg politikát úgy akarja csinálni, hogy a forradalmi tömegek „vezetése” továbbra is az ő kezében maradjon. Azt hiszem, már az eddig elmondottakból is látszik a jelen válság lényege. A parlamenti válságnak a parlamenten belül való megoldhatatlansága csak visszfénye annak, hogy a világválság ma már túlhaladta a parlamenten belül való megoldhatóság kereteit. Mert a parlament, a pártok legális küzdelme csak addig képzelhető el, amíg azok az osztályok, melyeknek a pártok többé-kevésbé öntudatos képviselői, ugyanazon társadalmi renden belül akarják és tudják osztályharcukat megvívni. Mihelyt ennek a lehetősége megszűnt, forradalmi állapot jön létre: elkerülhetetlenné válik a leplezetlen osztálydiktatúra. E felé az állapot felé, a forradalom és ellenforradalom döntő összecsapása felé közeledik ma Közép-Európa; ennek a harcnak előrevetett árnyéka a parlamenti krízis. Ámde a krízis még nem került Igazán akut szakaszba. Sem a forradalom, sem az ellenforradalom nincs még felkészülve a döntő küzdelemre. Az erők egyensúlyának állapotában vagyunk. A Kapp-puccs6 megmutatta, hogy sem a katonai erőszak, sem a munkásság szervezett hatalma nem elég erős arra, hogy a másikat igazán leverje Viszont túlságosan erős arra, hogy komoly engedmények árán együttműködjék vele. Itt nincs kivezető út. A mai parlamenti krízis a parlamentarizmus krízise. Mindenki érzi, hogy az igazi döntést már csak a parlamenten kívüli erők nyers összeütközései, az utcai harcok hozhatják meg, csak – ma még – mindenki húzódik attól, 6

Wolfgang Kapp (1858–1922) német politikus, földbirtokos. Von Tirpitz admirálissal 1917-ben megalapítója

volt a Deutsche Vaterlandparteinek. Jobboldali politikusok és katonai vezetők egy csoportjával a versailles-i szerződés elfogadása óta foglalkozott egy, a hadügyminiszter Noske vezetésével létrehozandó katonai diktatúra gondolatával. A puccskísérletre 1920 márciusában a német hadsereg 200.000 főre való csökkentésének a követelése adott alkalmat, amikor is von Lüttwitz tábornok vonakodott leszerelni a parancsnoksága alá tartozó csapatokat, és politikai követeléseket támasztott, mire 1920. március 11-én Noske elrendelte Lüttwitz leváltását és Kapp letartóztatását. Válaszképp március 13-án az Erhardt-dandár megszállta Berlint, és von Lüttwitz megbízta Kappot a kormányalakítással. A kormány, melytől a katonai vezetés megtagadta a fegyveres védelmet, előbb Drezdába, majd Stuttgartba költözött, és felszólított az általános sztrájkra. Március 17-én Kapp visszalépett, és külföldre menekült, a szakszervezetek azonban folytatták a sztrájkot, követelve a puccs résztvevőinek a megbüntetését. Noskét és Heinét, a porosz belügyminisztert elbocsátották, bírósági ítélettel azonban csak Kapp belügyminiszterét, von Jagowot marasztalták el. – A szerk.

72 hogy ezt a fegyvert igénybe vegye. De ez a húzódás nem teheti többé „munkaképessé” a parlamenteket. Az orthodox marxi dialektika az opportunisták sekélyesítő kísérleteivel szemben újra diadalt arat. Míg az orosz parlamentet forradalmi katonák kergették szét, KözépEurópa parlamentjei önmagukat szüntetik meg: maguk hívják a – forradalmi vagy ellenforradalmi – erőszakot, mely őket véglegesen elpusztítsa a föld színéről. A magyar kormányválság – látszólag – ellenkező erők hatása alatt jött létre. Holott a dolog lényegét tekintve ugyanazok az erők működnek: Magyarország is a forradalmi és az ellenforradalmi erők egyensúlyállapota felé halad. Csakhogy itt a győztes ellenforradalom meggyöngülése, az agyongyötörtnek látszó proletariátus forradalmi megerősödése – látszólag – a parlamentarizmus felé vezet. Az ellenforradalmi osztályok egységes és egyöntetű parlamentje, melyből még a Vanczák-féle7 szociáldemokrácia is kiszorult, munkaképtelenné vált. Az ellenforradalmi osztályok immár képtelenek a proletariátus kikapcsolásával, a proletariátus kizárólagos elnyomásával kormányozni. Es egy Horthy-Héjjas katonai diktatúra ezeknek az új erőviszonyoknak következményeként még a burzsoáziánál is olyan ellentállásra találna, hogy nem bírná magát sokáig tartani. A magyar ellenforradalom mai ideálja (Apponyi)8 tehát a parlamentarizmus: ellenforradalmi együttműködés a szociáldemokráciával. Ebből az irányából a fejlődésnek azonban nem szabad arra következtetni, mintha Magyarország ma csakugyan a demokrácia, a parlamentarizmus felé haladna. A levert proletárforradalom olyan élesekké tette az osztályellentéteket, hogy az elnyomók uralma nyílt vagy leplezett katonai diktatúra nélkül egy napig sem állhatna fenn. A – látszólag – a parlamentarizmus felé mutató irányzat csak jele annak, hogy az erők egyensúlya már Magyarországon is kezd helyreállni. Mint ennek az egyensúlynak a jele, ugyanazt jelenti mint a parlamentarizmus krízise Közép-Európában. Avval a fontos különbséggel, hogy míg ott az 7

Vanczák János (1870–1932) szociáldemokrata író és politikus, lakatos. 1894-től a Vas- és Fémmunkások

Szaklapjának a szerkesztője volt. 1897-ben a pártvezetőség, illetve a Szakszervezeti Tanács tagjává választották, 1904-ben a Vas- és Fémmunkásszövetség alelnöke lett. 1818–19-ben a budapesti Munkástanács egyik elnöke, a tanácsköztársaság alatt az egyesült kommunista-szociáldemokrata párt Intézőbizottságának a tagja. 1920–26 között a Népszava főszerkesztője, 1921–31-ig a nemzetgyűlés, majd az országgyűlés tagja volt. Egy gyakorlati szónoklattan (1907), több verses-, illetve novelláskötet (1907, 1916, 1918) szerzője. – A szerk. 8

Apponyi Albert (1846–1933) gróf, konzervatív, legitimista politikus, nagybirtokos. A függetlenségi párt

elnöke, az 1920-as években a magyar politika doyenje, 63 éven keresztül volt képviselő. 1901–03 között a képviselőház elnöke volt, 1906–10-ig, illetve 1917–18-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1920-ban a párizsi béketárgyaláson a magyar delegáció vezetője, a 20-as években a Magyarország népszövetségi képviselője. – A szerk.

73 egyensúly a döntő küzdelem előkészülete, mely küzdelemben lehet, hogy az ellenforradalomé lesz az első kezdeményezés, sőt esetleg az első (múló) győzelem, addig Magyarországon ez nem jelenthet mást, mint a munkásság felocsúdását a leveretés kábultságából, új erőre való ébredést: az eljövendő, a közeledő proletárforradalmat.

74 Miért nem bukott el a magyar proletárdiktatúra?1 Az orosz proletárforradalom kitörését követő időszakot minden forradalmárnak lelkes hite e világforradalom közeli kitörésében és diadalra jutásában jellemzi. Már a breszt-litovszki béketárgyalások alkalmával nagy volt a bizalom, hogy a januári sztrájkok a proletárdiktatúrát jelentik. Ez a remény fokozódott a középhatalmak októberi katonai összeomlása alkalmával. Úgy látszott, mintha a világtörténelmi helyzet a munkásság kezébe adta volna az uralmat. És csakugyan: a kezébe adta. Október végén a középhatalmak területén nem volt szervezett, az államhatalom gyakorlására hivatott osztály: csak a proletariátus. Ami hiányzott, ami ezt az összeomlást megkülönböztette a cárizmus összeomlásától, csak a proletariátus tudatossága, uralomra való érettsége volt. Az orosz proletariátus, amikor ebbe az összeomlásba belekerült, egy nagy levert forradalom tanulságain nevelődött volt meg. A közép-európai proletariátus eszmevilága meg volt fertőzve a demokrácia kispolgári tanításaitól. Így a munkásság nem élt és nem élhetett az ölébe hullott hatalommal. De mégis úgy látszott, mintha a forradalom menete rendkívül gyors lehetne. Hiszen csak arról van szó, hogy a politikai és gazdasági helyzethez, a kapitalizmus, a kapitalista állam összeomlásához a proletariátus gondolatvilága, cselekvőképessége alkalmazkodjék. Más szóval: a forradalom sikeréhez akkor nem kellett más, mint az, hogy a munkásság önmagában leküzdje saját szociáldemokrata múltját, annak minden eltévelyedésével, a jelen helyzethez való alkalmazkodni nem tudásával, kispolgári ingatagságával és gyávaságával, nacionalista megfertőzöttségével együtt. A forradalom gyors lefolyásában bízók abban csalódtak, amikor ezt a folyamatot rövidnek

képzelték.

Amikor

azt

hitték,

hogy

a

munkásság

átnevelődése

a

szociáldemokráciából a kommunista [voltba], a magalkuvásból a forradalmiságba lehet puszta propaganda, agitáció eredménye. Kiderült, hogy ez lehetetlen. Itt, mint mindenütt, a tények, az események szemléltető oktatására van szükség. Amint a szociáldemokrácia tanításaitól megtévesztve a munkásság nagy tömegei csak akkor fogják elhinni, hogy a kapitalizmus igazán összeomlott, amikor romjai fejére zuhannak, úgy arról, hogy a forradalmat ma már nem a burzsoázia, hanem a szociáldemokrácia akasztja meg, csak akkor lesz meggyőzhető a proletariátus, amikor spontán forradalmi cselekvéseinél szemben találja magát a kapitalizmust 1

Proletár, Wien 1920. július 29. (I. évf. 5. sz.), 5–6. o.; megjelent még az Előre Képes Folyóirat (New York)

1920. szeptember 12-i számában (5. évf. 36. sz.), 2–3. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Warum stürzte die ungarische Proletardiktatur nicht?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 33. skk. o. – A szerk.

75 védő szociáldemokrata gépfegyverekkel. De még ennek a helyzetnek is többször kell ismétlődnie, amíg átmegy a munkásság vérébe, amíg forradalmi cselekvéseinek alapjául szolgál. A

magyarországi

tanácsköztársaság

a.

magyar

proletariátus

(és

vele

a

világproletariátus) számára a fejlődésnek ezt a szakaszát jelenti. Amíg Németországban Scheidemann2 és Noske3 fehér gárdákkal mészároltatta le a forradalmi proletariátust, addig a magyar Scheidemannok és Noskék, amikor az osztályharc ide fejlődött – megalapítani segítették a magyarországi tanácsköztársaságot. De a fejlődésben nincs ugrás. Amit el akartak kerülni a tanácsköztársaság megalakításával (azt, hogy megalkudjanak a kapitalizmussal és mégse kerüljenek szembe a munkástömegekkel), azt kénytelenek voltak megcsinálni annak szabotálásával, elsekélyesítésével, kispolgári nacionalista irányba való terelésével, végül megbuktatásával. Ha a Peidl-kormánynak4 csak néhány napja volt a munkásság nyílt 2

Philipp Scheidemann (1865–1939) német szociáldemokrata politikus, szerkesztő, nyomdász. 1903–1918-ig

képviselő volt, 1918-ban a Reichstag elnökhelyettese. 1911–20-ig tagja volt az SPD vezetőségének, 1917–18ban Friedrich Ebert mellett pártelnök. 1918-ban Max von Baden herceg kabinetjének államtitkára, november 4én követelte II. Vilmos lemondását, 9-én kikiáltotta a köztársaságot. 1918–19-ben tagja volt a népbiztosok tanácsának, 1919–20-ban a nemzetgyűlésnek. 1919. február 13-án birodalmi miniszterelnökként megalakította az első birodalmi kormányt (az SPD, a DDP és a Zentrum koalíciójaként), 1919. június 20-án a versailles-i szerződést elutasítva visszalépett. 1920–33-ig képviselő volt, 1933-ban Prágába, majd Koppenhágába emigrált. – A szerk. 3

Gustav Noske (1868–1946) német szociáldemokrata politikus, szerkesztő. 1906–18-ig képviselő volt, a pártban

a katonai, gyarmati és külpolitikai ügyek szakértője. 1918 novemberében a birodalmi kormány a kieli matrózlázadás leverésére a város kormányzójává nevezte ki. 1918. december 29-én a Népbiztosok Tanácsából kivált független szocialista képviselők megbízatását Friedrich Ebert Noskénak és Wiesselnek adta át, Noske átvette a hadügyi tárcát és 1919. január 6-án a berlini kormány-, illetve a szabadcsapatok fölötti rendelkezést, hogy leverhesse a Spartakus-felkelést. A Scheidemann- és Bauer-kabinetben 1919 februárjától 1920 márciusáig hadügyminiszter; ekkor a Kapp-puccs következtében le kellett mondania. 1920–33-ig Hannover tartomány elnöke volt. Bár eltökélt ellenfele volt a nemzetiszocialista mozgalomnak, a náci hatalomátvétel után Göhring fölkérte, maradjon hivatalában, Noske azonban 1933 októberében nyugalomba vonult. 1944. július 20-án letartóztatták, a szovjet csapatok szabadították ki 1945-ben. – A szerk. 4

Peidl Gyula (1863–1943) szociáldemokrata politikus, nyomdász. 1900-ban a Typographia című lap

szerkesztőjévé választották. 1904-ben egyik alapítója volt az Általános Fogyasztási Szövetkezetnek, 1922-ig rövid megszakításokkal a nyomdász szakszervezet vezetője. 1909-től volt az SZDP vezetőségi tagja, 1919. január 19-től március 21-ig a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere. Ellenezte a két munkáspárt egyesülését és a proletárdiktatúra kikiáltását, a tanácsköztársaság létrejöttekor visszavonult a politikától. A tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1-től 6-ig az úgynevezett szakszervezeti kormány elnökeként működött. Miután lemondásra kényszerült, részt vett az SZDP újjászervezésében, majd 1919 végétől 1921

76 elárulására, ha ezt minden igyekezete ellenére, Korvin, Jancsik5 és mások elfogatásának ellenére nem volt képes eléggé kihasználni – az utána következő rémségekért ők felelnek a történelem és a proletariátus ítélőszéke előtt. Azért, hogy közvetlenül Horthy és Héjjas gyilkolják a magyar proletárokat, igazi gyilkosaik mégis a szociáldemokraták Miákitstól6 Kunfiig egyformán és kivétel nélkül. Hiszen Noske épp oly kevéssé ölte meg sajátkezűleg Liebknechtet és Luxemburgot, mint Peyer7-Böhmék8 Korvint és vértanútársait. Az értelmi

novemberéig Bécsben tartózkodott. Hazatérte után a nyomdász szakszervezete és az Általános Fogyasztási Szövetkezet elnöke, a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja, 1922–31-ig nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő. – A szerk. 5

Jancsik Ferenc (1882–1944) vasesztergályos. 1901 óta volt az MSZDP tagja. Hadifogolyként a bolsevikokhoz

csatlakozott, a hadifogoly-bizottság helyettes elnöke, a bolsevik párt magyar csoportjának egyik alapítója volt. 1918 novemberében hazatért, a KMP egyik alapítója volt, a tanácsköztársaság idején a Vörös Őrség parancsnoka, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagja. A diktatúra bukása után börtönbüntetésre ítélték, 1922-ben fogolycsere útján Szovjet-Oroszországba került. 1937-ben bebörtönözték, a börtönben halt meg. – A szerk. 6

Miákits Ferenc (1876–1924) szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető, lakatos. 1913-tól az SZDP

vezetőségi tagja, 1917-től a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára volt. A tanácsköztársaság idején a jobboldali szakszervezeti vezetők csoportjához tartozott, a Szövetségi Központi Intéző Bizottság tagja. 1919. augusztus 1–6-ig a Peidl-kormány pénzügyminisztere, majd a Huszár-kormány kereskedelemügyi államtitkára. Nemzetgyűlési képviselővé választották, a nemzetgyűlésben azonban aktív tevékenységet már nem fejtett ki. – A szerk. 7

Peyer Károly (1881–1956) szociáldemokrata politikus, géplakatos. Kisebb szakszervezeti funkciók után a Vas-

és Fémmunkásszövetség vezetőségi tagja. 1906-ban az Általános Munkásbetegsegélyző Pénztár tisztviselője, 1907-ben a gépgyári munkások szakosztályának a titkára, majd a vasmunkásszövetség budapesti titkára volt. 1911-ben a szakszervezeti tanács titkárává, az SZDP vezetőségi tagjává választották, ebben a minőségében megszervezte a bányamunkásokat. 1918-ban a bányamunkás-szövetség titkára, a Bányamunkás című szaklap szerkesztője volt. Az 1918-as októberi forradalom után mint bányaügyi kormánybiztos 1919 januárjában részt vett a bányászok forradalmi mozgalmának leszerelésében. A tanácsköztársaság idején a szociális termelés népbiztossága bányászati és kohászati csoportjának, majd a népgazdasági tanács bányászati főosztályának a vezetője, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagja volt; a jobboldali szakszervezeti funkcionáriusok csoportjának vezető alakjaként tartották számon. A tanácskormány bukása után tagja volt a Peidl-kormánynak, a Clark-féle tárgyalások nyomán létrejött koncentrációs kabinetben népjóléti és munkaügyi miniszter. 1920. január 15-én kilépett a kormányból, és emigrációba ment. A Bethlen István miniszterelnökkel 1921-ben kötött úgynevezett

Bethlen–Peyer-paktum

aláírójaként

jelentős

szerepe

volt

az

ellenforradalmi

rendszer

konszolidációjának. Tagja volt a második nemzetgyűlésnek, és az 1926. évi országgyűlési választások nyomán ismét bekerült a parlamentbe. 1927-ben, Jászai Samu halála után a Magyarországi Szakszervezeti Tanács vezető titkárává választották. 1947-ben kizárták az SZDP-ből, hamarosan az USA-ba emigrált. – A szerk. 8

Böhm

Vilmos

(1880–1949)

szociáldemokrata

politikus,

műszerész,

a

Vas-

és

Fémmunkások

77 szerzők, az igazi bűnösök, akik a fegyvert kivették a munkásság kezéből, akik a harci gondolatát kibeszélték agyából, akik fegyvert adtak az ellenforradalom martalócainak, egyformán ők: Scheidemann és Kautsky, Garami9 és Garbai.10 A magyarországi tanácsköztársaság bukása az európai ellenforradalmi hullám legemelkedőbb

pontján

történt.

A

szociáldemokratáknak

ugyanaz

a

kispolgári

nacionalizmusa, mely belülről aláásta alapjait, akadályozta meg a külső szolidaritás megnyilvánulását: a július 25-iki sztrájk sikerét. Abban az időben jött létre a kommunista defetizmus elmélete: a hit, mintha az európai kapitalizmus kevésbé lenne megrémülve, mint azt egy évvel előbb a kommunisták hitték és hirdették. Ennek az elméletnek téves volta az előbb elemzett tény ellenkező irányban való hamis értékeléséből származott. Tévedés volt abból, hogy a kapitalizmus ma már csak a szociáldemokrácia segítségével tarthatja fenn

Felügyelőbizottmányának elnöke, később a Végrehajtó Bizottság titkára. 1912-től tagja volt a szociáldemokrata pártvezetésnek, 1913-ban megbízták a gazdasági ügyek vezetésével. A Károlyi-kormányban hadügyi államtitkár, a leszerelési tanács elnöke, a Berinkey-kabinetben hadügyminiszter volt. A tanácskormány idején április 3-ig a szocializáló népbiztosság vezetője, június 24-ig a négy hadügyi népbiztos egyike, a Vörös Hadsereg főparancsnoka volt. Amikor politikai okokból lemondott a főparancsnokságról, 1919. július 18-tól bécsi magyar követté nevezték ki. 1945-ig emigrációban élt. 1946–49-ig stockholmi, emellett 1948-tól oslói és koppenhágai magyar nagykövetként működött, megbízatása lejártával emigrációban maradt. Politikai memoárjai fontos történeti forrásmunkák. – A szerk. 9

Garami Ernő (1876–1935) szociáldemokrata politikus és publicista, elektroműszerész. 1895, a Népszava

napilappá alakulása óta a lap munkatársa, 1898-tól pedig főszerkesztője és az SZDP vezetőségi tagja. 1906-ban elindította az SZDP tudományos folyóiratát, a Szocializmust. 1918. október 31-től a Károlyi-, majd a Berinkeykormány kereskedelemügyi minisztere volt, a tanácsköztársaság kikiáltásakor kilépett az Egyesült SzocialistaKommunista Pártból, és Svájcba emigrált. Igazságügy-miniszterként tagja volt a Peidl-kormánynak, és a Szociáldemokrata Párt képviseletében részt vett a Clark-féle tárgyalásokon (elfogadva Horthy bevonulását Budapestre), azok befejeztével újból külföldre távozott. A Lovászy Mártonnal együtt Bécsben megindított, Jövő című lapban megjelent cikkei miatt Magyarországon perbe fogták, és csak a per megszüntetése után, 1929-ben tért vissza Magyarországra, amíg a szociáldemokrata pártvezetéssel támadt újabb vitái ismét külföldre nem kényszerítették, ahonnan 1934-ben betegen tért haza. Számos fordítás, politikai brosúra és egy dráma szerzője volt, Forrongó Magyarország című, 1922-ben Lipcsében, illetve Bécsben megjelent emlékiratairól Lukács recenziót írt: Munkás, Kassa 1922. augusztus 4., 3. o. – A szerk. 10

Garbai Sándor (1879–1947) szociáldemokrata politikus, kőműves. 1902-től volt tagja az SZDP vezetőségének,

1903-tól elnöke a Magyar Építőmunkások Szövetségének, 1907-től szerkesztője az Építőmunkás című lapnak. Az 1907. évi XIX. tc. megalkotása után az Országos Munkásbiztosító Pénztár elnöke lett. Az 1918-as októberi forradalmat követően az Országos Lakásépítési Bizottság elnöke és a lakásügyek kormánybiztosa volt. A tanácsköztársaság alatt a forradalmi kormányzótanács elnökeként, a Peidl-kormányban közoktatási miniszterként tevékenykedett, a szakszervezeti kormány bukása után Ausztriába, majd Franciaországba emigrált. – A szerk.

78 magát, arra következtetni, hogy itt már csak propaganda-munkára van szükség. De éppen olyan tévedés a szemléltetőoktatás e vártnál valamivel lassúbb tempójából arra következtetni, mintha a kapitalizmus belső gyengesége, felbomlása, rohadtsága, ami szociáldemokrata segítség nélkül életképtelenné teszi, csak illúzió volna. Az utolsó év eseményei, a minden országban (a „győztes” antant államokat beleértve) elemi erővel kitörő tömegsztrájkok, a német munkásság forradalmi megmozdulása a Kapp-puccs alkalmával, a folyton erősödő nemzetközi akciók vörös Oroszország mellett és fehér Magyarország ellen, a II Internacionálé gyors haldoklása, a tömegek feltartóztathatatlan tódulása a III. Internacionálé felé – mindez napnál világosabban mutatja, hogy az európai proletariátus útban van a belátás, az osztályöntudat, az osztályhelyzet teljes felismerése, az ennek megfelelően való cselekvés felé. A szociáldemokrata gondolkodás még nincs kiirtva a munkások fejéből – és talán még holnap se lesz. De ha abban a tempóban halad előre a megvilágosodás felé, mint eddig – és a kapitalizmus csődjének11 mindig világosabban napfényre jutása csak sietteti ezt a folyamatot –, akkor rövidesen összeomlik a kapitalizmus utolsó védőbástyája, a szociáldemokrácia, akkor semmi sem áll útjában a proletariátus végső győzelmek. Ennek a folyamatnak volt egy szakasza a proletariátus magyarországi diktatúrája. Talán-talán szenvedést hozott a magyar proletariátusnak, mint teszem, a németeknek az 1919. januári és márciusi felkelések, a bajor tanácsköztársaság, a Ruhrvidék és Vogtland vörös csapatainak leveretése. Csak talán – mert a német proletariátus is kimondhatatlanul szenvedett és vérzett, és nincs itt mérték az összehasonlításra. De bizonyos, hogy a történelem szemléltető oktatása itt alaposabb volt, mint bárhol másutt. Valószínű, hogy a magyarországi proletariátus jobban tisztában van most céljaival, mint a többi országé. Útmutató és intő példa volt a magyar proletariátus a világ proletariátusa számára a forradalom első szakaszában; útmutató és példa hősiességében és hibáiban, győzelmében és bukásában egyaránt. Ez a példaadás is hozzájárult ahhoz, hogy az európai forradalom menete a most napról-napra látható gyorsabb tempóba lendült. Ez a forradalmi fejlődés, melynek az orosz seregek előrenyomulása épen úgy csak egyik láncszeme, mint12 a kapitalista államok külső és belső ingadozásai, biztos léptekkel viszi a világforradalom ezen szakaszához, melyben egy igazi, kommunista magyarországi tanácsköztársaság éppen olyan szükségszerű lesz, mint annak idején az első, az ingadozó és megalkuvó diktatúra volt. Az időleges uralomra jutott reakciók a forradalom által megszakított jogfolytonosságot igyekeznek helyreállítani. Mi nem szorulunk rá az ilyen elméletre. Mi tudjuk: nem a jog 11

Az első megjelenésben nyilvánvaló nyomdahiba folytán: „erődjének” áll. – A szerk.

12

Az első megjelenésben nyilvánvaló nyomdahiba folytán: „mert” áll. – A szerk.

79 folytonos,13 hanem a társadalom fejlődése, a kapitalizmus végső válsága: a világforradalom. A világforradalom eme folytonosságát csak epizódok szakíthatják meg. Ennek látószögéből nézve, nem bukhatik el egy proletárforradalom sem. A bukás is csak egy közvetítő lépést jelent a végső, az igazi győzelem felé. A magyarországi proletariátus ma közelebb van igazi felszabadulásához – mint volt az első diktatúra idején.

13

Az első megjelenés szövege itt szedéshibás: „nem jogfolytonos, hanem…” – A szerk.

80 A gyarmatok szabadságharca1 A III. Internacionálé kongresszusa tárgyalásra tűzte ki a gyarmatok kérdését. Viták folytak persze erről a kérdésről már a II. Internacionálé pártjain belül is, nemzetközi kongresszusain is. De ezek a viták puszta elméleti viták voltak. A gyarmati kizsákmányolás tényleges megszüntetését nem vette soha komolyan a II. Internacionálé, a szociáldemokrácia. Nem is csoda. Hiszen a vezető országok pártjainak vezető szerepet vivő rétegei közvetve maguk is részesei voltak a gyarmati kizsákmányolásnak. A munkásarisztokrácia részeltetése a „nemzeti termelés” eredményeiben, érdekeltté tevése a „nemzeti vagyon” védelmében, csak a gyarmatokon kizsákmányoltak rovására történhetett. Hogy – főként Angliában – a kapitalizmus egész sorát adhatta meg a részletengedményeknek, melyek az opportunistákban azt az illúziót keltették fel, mintha lassú és békés fejlődés vezetne a szocializmus felé, szintén – legalább nagyrészt – csak ezen az alapon történhetett. Ezzel szemben a III. Internacionáléban tömörült forradalmi proletariátusnak létérdeke a gyarmati kizsákmányolás megszüntetése. Létérdeke pedig két szempontból. Egyike az, hogy a világforradalom menete nyugat felé el van torlaszolva mindaddig, amíg a francia, angol, amerikai és japán kapitalizmusok zavartalanul zsákmányolhatják ki gyarmataikat. Mindaddig az osztályharc ott nem ölthet oly éles formákat, melyek a forradalom felé vezető utat jelenthetnék. Amíg Anglia és Amerika (politikai, illetve gazdasági) függésben tudja tartani gyarmatait és érdekszféráit, addig az otthoni munkásság nagy tömegeinek opportunizmusát, demokratikus illúzióit semmiféle propaganda meg nem döntheti. Azonban egy távolabbi, fontosabb okból is létérdeke a gyarmatok felszabadulása a forradalmi proletariátusnak. Mert a forradalom igazi célja: a világgazdaság megszervezése nem érhető el másképp, mint ha a felszabadult gyarmatok szövetségre lépnek a szovjetállamokkal. A III. Internacionálét nem szavak, hanem tettek fűzik össze. A kongresszusi vita, melynek alapját Lenin tézisei alkotják, nemcsak elméleti vita, hanem egyrészt már szerzett tapasztaltok megvitatása, másrészt a közvetlen előttünk álló feladatokkal kapcsolatban lévő elvi és taktikai kérdések tisztázása. Hogy milyen szorosan cselekvésre való készület a kongresszus vitája, annak világos bizonysága a kongresszuson képviselt pártok együttes felhívása Ázsia népeihez, amelyben 1

Proletár, Wien 1920. augusztus 5. (I. évf. 6. sz.), 11. o.; megjelent még az Előre (New York–Cleveland–

Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 15-i számában (a XVI. évf. 2919. sz. vasárnapi mellékletében), 11. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Der Freiheitskampf der Kolonien, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt– Neuwied 1976, 38. skk. o.

81 Perzsia, Mezopotámia, Örményország, Arábia stb. munkásait és parasztjait szeptember 1-ére Bakuba összehívja, hogy ott a már megindult forradalmi mozgalmak összekapcsolása és egymás támogatása végett nézeteiket és tapasztalataikat kicseréljék. A kongresszuson létrejövő tisztulása az irányelveknek rövid néhány hét múlva a közvetlenül cselekvő forradalmi tömegek közkincse lesz. Mert forradalmi tömeg, forradalmi cselekvés már van. Mindenki látja és tudja, hogy Előázsia lángokban áll, és az angolok és a franciák tehetetlenül állanak a kitörő forradalmi mozgalmakkal szemben. És tudjuk: Indiáig, Kínáig, Egyiptomig, sőt Dél-Afrikáig eljutnak az új forradalom lángjai. Lenin tézisei újra gyönyörű példáját nyújtják a kommunista elméletnek, a forradalomból kiinduló, a forradalomba torkoló gondolkodásnak, a valóság ridegen illúziómentes elemzésének, mely azonban a társadalmi valóság leplezetlen felismerését sohasem használja fel ürügyül kompromisszumokra. A tézisek mindenekelőtt megállapítják az ázsiai forradalmak paraszti és nacionalista jellegét: megállapítják, hogy az itt kitörő forradalmak patriarchális és feudális társadalomban folynak le. (11-ik tézis.) Ebből azonban Lenin nem azt e a következtetést vonja le, hogy a kommunisták taktikájának most már ehhez a helyzethez fenntartás nélkül alkalmazkodni[a] kell. A burzsoá sajtó tele van olyan hírekkel, mintha a pániszlámisztikus mozgalom és hasonló mozgalmak orosz pénzen és orosz ügynökök révén működnének. Lenin azonban élesen rámutat annak szükségességére, hogy állást kell foglalni a pániszlámisztikus és hasonló mozgalmakkal szemben, „melyek az európai és amerikai kapitalizmus ellen vívott szabadságharcot arra akarják felhasználni, hogy a khánok, nagybirtokosok és társaik helyzetét erősítsék”. (11-ik tézis, harmadik pont.) Ugyanitt a leghatározottabban kiemeli annak szükségességét, hogy a hátramaradt országokban „a polgári demokratikus felszabadulási mozgalmak kommunista színezetet nyerjenek”. „A kommunista Internacionálé kell, hogy ideiglenes szövetséget kössön a gyarmatok és a hátramaradt országok polgári demokráciájaval, de azért nem szabad bennük felolvadnia, és a proletármozgalmak önállóságát – még ha csak csíra formában vannak is meg – meg kell őrizni.” (Ugyanott, ötödik pont.) Ez az elvi tisztánlátás szabályozza a fejlett országok kommunista proletáriátusának taktikáját a gyarmatokkal szemben. Lenin megállapítja, hogy a gyarmatok kizsákmányoltjai az elnyomó országok proletariátusával szemben is bizalmatlansággal viseltetnek. (12-ik tézis). Aminek oka a szociáldemokrácia árulása az osztályharcban, főleg a világháborúban. Ez ellen pedig csak tettekkel lehet küzdeni. Tett pedig csak az lehet, ha minden ország proletariátusa direkt és tényleges segítséget nyújt azon gyarmat vagy elnyomott ország szabadságmozgalmának, melyet az ő burzsoáziája zsákmányol ki. (5-ik tézis.) Enélkül –

82 mondja Lenin – az elnyomott népek szabadságának elismerése olyan fecsegés marad, mint az önrendelkezési jog volt a II. Internacionálé számára. És véleményünk szerint itt van a kérdés gyökere. A proletariátus csak önmagát szabadíthatja fel – bár a világtörténelem folyamata az ő felszabadítása irányában halad. A gyarmatok és elnyomott népek szabadságharca teremti meg a legfejlettebb kapitalista országok igazi osztályharcának előfeltételeit. Magát az osztályharcot azonban ezeknek a proletariátusoknak maguknak kell megvívniok. És csakis ezáltal, saját nemzeti önös érdekeik feláldozásával segíthetik győzelemre a gyarmatok elnyomottjainak szabadságharcát. Ez hiányzott, állapítja meg Lenin, a II. Internacionále pártjainál, de hiányzik részben azoknál is, melyek onnan kiléptek, sőt olyanoknál is, melyek magukat kommunistáknak nevezik. Holott a proletár nemzetköziség azt kívánja, hogy a saját országunkban folyó osztályharcot rendeljük alá e küzdelem nemzetközi érdekeinek; hogy készen legyünk a legsúlyosabb áldozatokat is meghozni „nemzeti” érdekeinket illetőleg, ha ezzel a nemzetközi kapitalizmus bukásához hozzájárulhatunk. (10-ik tézis.) Amint a szervezett világgazdaság elméleti kérdéseiben egyesül a gyarmatok és a legfejlettebb tőkés országok forradalmának kérdése, úgy elmondhatjuk: a gyarmatok szabadságharca Angliában es Amerikában, az angol és az amerikai munkásság felszabadulása Perzsiában, Kínában és Indiában dől el. A nemzetközi forradalom történelmi valósággá lett. A munkásság feladata, hogy megváltó tett is legyen belőle.

83 Programnyöszörgés1 Tudtuk előre: Kunfi és Rónai2 ránk idézték Lenin elvtársunknak a radikalizmusról mint a kommunizmus gyerekbetegségéről írott könyvét.3 Hogy Lenin minden adandó alkalommal mint a megalkuvás, az osztályharc feladásának takarója szerepel Rónaiéknál, megszoktuk. De ha már olyan buzgón idézgetik Lenint, próbáljanak meg valamit tanulni tőle, főképpen azt, ami legnagyobb ereje: adott történelmi helyzetek elemzését. Rónai Zoltán a „Világosság” utolsó számában szemére veti a szimpla eszű magyar kommunistáknak, hogy nekik mindegy: Horthy vagy Károlyi. Ő államférfi, forradalmi pozitivista, szerinte „jobb az a nem szocialista rendszer, ahol a munkásság szabadon élhet és agitálhat, annál a rendszernél, mely a munkásságot bebörtönözi… stb.” Ez a bölcsesség azonban kissé elvont, kissé légüres térben érvényes bölcsesség. Mert egyrészt nem arról van szó, hogy mi lenne jobb, hanem arról, hogy mi van, és hogy – az osztályerőviszonyoknak megfelelően – mi lesz. Másrészt arról, hogy ez a „kedvezőbb” nem szocialista rendszer milyen viszonyok között lehetséges, és milyen áron tartható fenn – ideig-óráig. Mi, kommunisták, akiknek szavait Rónaiék a szokásos „előkelő” demagógiával folyton meghamisítják, nem azt mondjuk, hogy a demokratikus agitációs szabadság „rossz”, hanem csak azt, hogy demokrácia általában nincsen, és az a demokrácia, melyről Rónaiék beszélnek, sem ideális állapot, sem cél, hanem az osztályharc egy szakasza, 1

Proletár, Wien 1920. augusztus 12. (I. évf. 7. sz.), 10. o. – Az írást Lukács „(-ács)” szignóval jegyezte. – A

szerk. 2

Rónai Zoltán (1880–1940) szociáldemokrata politikus, szociológus, jogász. Jogi tanulmányainak befejezése

után ügyvédi irodát nyitott, büntetőjogi, szociológiai és szociálpolitikai írásai jelentek meg a Népszavában, a Szocializmusban, a Huszadik Században, titkára volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Társaság szabadiskolájának. 1918-ban a Károlyi-kormány a politika egyetemi tanárává nevezte ki, a Berinkeykormányban munkaügyi és népjóléti államtitkár volt, a tanácsköztársaság alatt igazságügyi népbiztos, majd belügyi népbiztoshelyettes, a Szövetségi Központi Intéző Bizottság tagja. A tanácsköztársaság bukása után a Peidl-kormány belügyi államtitkárrá nevezte ki, ezt az állást azonban nem fogadta el; Bécsbe emigrált, a Világosság-csoport egyik vezető alakja volt, később Franciaországban, majd Belgiumban élt; Vándor Zoltán álnéven cikkeket jelentetett meg a Szocializmusban. Belgium német megszállásakor öngyilkos lett. A szóban forgó Világosság-szám a lap 1920. augusztus 4-i (L. évf., 10. sz.) száma, Lukács György cikke Kunfi Zsigmond Évfordulón (156–158. o.), illetve Rónai Zoltán A magyar probléma (159–161. o.) című írására hivatkozik. A két cikket (melyek közül az előbbi név szerint is említi Lukácsot) Lukács írása után függelékben közöljük. – A szerk. 3

A Kunfi Zsigmond és Rónai Zoltán által hivatkozott kiadás talán: Lenin: Der Radikalismus, die

Kinderkrankheit des Kommunismus, Francke, Leipzig 1920; V. I. Lenin: A „baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége [ LÖM, XLI., 1–99. o.] – A szerk.

84 mely szükségképpen átmeneti. Ilyen demokrácia, melynek „szabadsága” több mint kétséges, amikor az osztályok erőviszonyai aránylagos egyensúlyban vannak. A megalkuvók, a KunfiRónai-féle osztályharc-pacifisták állandósítani szeretnék ez az átmenetet – és ezzel segítik az átmenetet az ellenforradalmi diktatúrába: dezorganizálják a munkásság forradalmiságát, időt, alkalmat és lehetőséget adnak az ellenforradalomnak a szervezkedésre. A kommunisták csak a munkásság érdekében és érdekeinek irányában érlelik ezt a folyamatot. Kunfi ezt annyira érti, mint annak idején a munkáltatók a szociáldemokratákat, és „lelketlen izgatóknak” nevez bennünket. Nem baj. Ez csak az ő marxizmusára jellemző, és minket4 éppoly kevéssé érint, mint annak idején őket a burzsoázia dühe és gyűlölete. Ami pedig Magyarországot illeti: hiába jár Rónai mégoly gyönyörű tojástáncot az egymást kizáró fogalmak (diktatúra és demokrácia, forradalom és reform) között, hiába remél – Bauer Otto5 nyomán demokratikus diktatúrát. A dialektika nem fából vaskarika fogalmak egymáshoz fűzését jelenti. A diktatúra ma Magyarországon osztályerőviszonyok következménye. Hiszen meg Rónai sem hiszi, hogy a Károlyi-uralom úgy, ahogy volt, visszatérjen. Mit akar akkor? Mi szimplisták azt mondjuk: véleményünk szerint (az objektív osztályerőviszonyok következtében) ma Magyarországon csak fehér terror vagy proletárdiktatúra lehetséges. A személyi kérdést mellékesnek tartjuk. Nem azért, mert nincsenek erre vonatkozó kívánságaink, hanem mert tudjuk, ezeknek nincs befolyásuk az eseményekre. Kívánságaink vannak. Azt kívánjuk: vehessék kezükbe KunfiRónaiék „demokratikusan” Magyarország ügyeinek intézését. Mert a magyar munkásság forradalmi fejlődését befejező szemléltető oktatáshoz ez még hiányzik: az a fehér terror, melyet Kunfi-Rónaiék akkor – a demokratikus fejlődés érdekében – a magyar munkássággal szemben alkalmazni kénytelenek volnának. És mert tudjuk, hogy aki ma Magyarországon nem gyakorolhatja a felfegyverzett proletariátus segítségével annak diktatúráját, az rákényszerül a fehér terrorra, ezért maradunk szimplisták, „dupla vagy semmi politikusok”, akik a Rónaiak 4

Az első megjelenésben nyomdahiba okán: „mindkét”. – A szerk.

5

Otto Bauer (1881–1938) osztrák szociáldemokrata politikus és író, az ausztromarxizmus egyik vezető alakja,

jogász. 1907 óta volt az Arbeiter-Zeitung és a Der Kampf szerkesztője, a szociáldemokrata képviselők szövetsége frakciótitkárságának vezetője. 1918–19-ben külügyi államtitkár volt, 1919-ben a szocializáló bizottság elnöke, 1919–20-ban az alkotmányozó nemzetgyűlés tagja, 1920–34-ig a nemzeti tanács képviselője. Az Yvon Bourdet által készített Lukács-interjú (Figures de Lukács, Édition Anthropos, Paris 1972, 175. skk. o.) tanúsága szerint Lukácsnak mint a bécsi magyar emigráció egyik vezetőjének jó személyes kapcsolata volt Bauerrel, akinek a révén sikerült számos, az emigráció és az osztrák hatóságok között keletkezett konfliktust elsimítani. 1934-ben a februári felkelésben való részvétele miatt Otto Bauer emigrálni kényszerült Csehszlovákiába, ahol létrehozta a szociáldemokrata párt külföldi irodáját, és folytatta az Arbeiter-Zeitung kiadását. 1938-ban Csehszlovákiából továbbemigrált Párizsba. – A szerk.

85 „finom és mély” semmitmondásaival és nyöszörgéseivel szemben „szajkó módjára” ismételjük: fehér terror vagy proletárdiktatúra.

86 [Függelék a Programnyöszörgés című cikkhez]

Kunfi Zsigmond Évfordulón (Világosság, Wien 1920. augusztus 4. (I. évf., 10. sz.) 156. skk. o.) Teljes esztendő óta szenved a magyar munkásosztály a kereszten, s gyötrelmeinek vége még beláthatatlan. Szörnyen fizet azért, hogy mohón, ereje korlátainak előzetes ismerete nélkül, politikai okosság és fegyelmezettség híján kinyújtotta kezét a szocializmus gyümölcsei után, amelyek a valóságban nem, csak az ő túlfűtött és felkorbácsolt képzeletében voltak meg, de ezért fizet, s nem a diktatúra kegyetlenségeiért és visszaéléseiért, amelyek csekélyek és komolytalanok voltak ahhoz képest, ami Magyarországon történőfélben volt. Ha a forradalmi törvényszékek egyetlen embert sem ítéltek volna halálra, aminthogy összesen 38-at ítéltek az ellenforradalom vádirata szerint halálra, ha az ellenforradalmi küzdelmekben és a hozzájuk kapcsolódó kivégzésekben nem 127 ember veszítette volna életét, mint ahogy a népbiztosok vádirata megállapítja, hanem egyetlenegyet sem öltek volna meg: a megtorlás lényegében ugyanolyan volna. Nem visszaéléseiért, de szocialista mivoltáért üldözi az ellenforradalom a diktatúrát, és nem a bolsevizmust, hanem a munkásmozgalmat akarja kiirtani és véres kezével megfojtani. El akarja rettenteni a magyar tömegeket és módszereinek exportálásával példája követésére akarja rábírni az uralkodó osztályokat, arra, hogy végezzenek az ő módszere szerint a munkásmozgalommal, és erősítsék meg a kizsákmányolók és elnyomók hatalmát világszerte. Nem a diktatórikus módszerért, hanem a szocialista és proletár tartalomért fordul az egész világ munkásságának rokonszenve a magyar munkásság oktalan, de heroikus forradalmának áldozatai felé. Forradalmak nem maggondolásokból születnek, és nemigen szoktak okosak lenni. De menthetetlenül elbuknak azok a forradalmak, amelyek célkitűzéseikben túlmennek azon a határon, amelyet az erők mérlegelése alapján elibük lehet tűzni. Ha a forradalmak nem is lehetnek okosak, a vezetők okossága nélkül a történelemnek ezek a lokomotívjai menthetetlenül nekiszaladnak a falnak, és ilyenkor igen ritkán szokott a fal, legtöbbször a mozdony szokott összetörni. Magyarországon ez történt. Gouverner, c’est prévoir – kormányozni annyi, mint előrelátni –, mondja egy francia közmondás, és ebben benn van valóban a politika gyakorlatának egész bölcsessége Ez az előrelátás sem szokott meglenni a tömegekben: a vezetőknek az a történelmi funkciójuk, hogy ezt a tömegek számára annyira nélkülözhetetlen és bennük hiányzó tehetséget a

87 tömegküzdelmek

és

forradalmi

harcok

számára

rendelkezésre

bocsássák.

Ha

Magyarországnak és a magyar proletariátusnak mai állapotát nézi az ember, akkor meg kell állapítania, hogy a magyar forradalom vezetőiből ez a tehetség hiányzott. Ha igaz az, hogy az önismeret a bölcsesség kezdete, s ha igaza volt Szókratésznek, amikor védőbeszédében azt mondotta, hogy sem ő, sem az álbölcsek nem tudnak semmit, de ő mégis különb náluk, mert azok azt hiszik, hogy tudnak valamit, holott ő tisztában van azzal, hogy mindannyian egyformán tudatlanok, és ebben a tudásában rejlik az ő fensőbbsége: ha ez igaz – és énnekem igaz beszéd ez – akkor azt hiszem, hogy tisztábban látom és tisztultabb szempontból nézem a dolgokat, az elmúltakat és eljövendőket, mint a magyar proletárforradalom szofistái, a menekült magyar kommunista vezérek, akik, holott bebizonyították, hogy nem tudnak semmit, még most is azt állítják, hogy ők a teljes és egyedül üdvözítő igazság teljes birtokában vannak. Lehetséges, hogy az orosz szuronyok segítségével még egyszer módjukban lesz erről történelmi tanúbizonyságot tehetni, de ez nem a szocializmus, csak a militarizmus győzelme lesz, s a magyar proletariátus számra nem lesz az üdvösség útja. A magyar proletárforradalom kommunista vezetői a múltra vonatkozólag a felelősségmegosztásnak igen egyszerű módját találták ki. Egész kis irodalmat gyártottak már, amelynek eszmemenete a következő: a kommunisták szocializmust akartak teremteni Magyarországon, de a gaz, áruló, kishitű szociáldemokraták elárulták a forradalmat, összejátszottak az ellenséggel, a külsővel és belsővel, s elbuktatták a proletárforradalmat. Nemcsak azért, hogy ma nincs szocializmus Magyarországon, hanem azért is, hogy fehér terror van, és azért, amit a magyar munkásság ma átszenvedni kénytelen, a szociáldemokraták a felelősek. Kun Béla, Rudas László és Szántó Béla könyveinek egyformán ez a gondolata, s az árulásnak ezt a legendáját terjeszti a kommunista zenekar minden hangszere Szlovákiában csakúgy, mint Amerikában. S mivel egy bonyolult és nehezen áttekinthető föladat megmagyarázásánál sokkal egyszerűbb és hasznosabb dolog a tömegek régi isten- és ördöghitére való egyszerű hivatkozás, igen kényelmes megoldást talál a kommunista legenda, mondván: mi, régi kommunisták voltunk az istenek, voltunk a jó elvének megtestesítője, a szociáldemokraták voltak az ördögök, a rossz képviselői, akik tönkretettek bennünket, és elárultak mindent. Én ugyan nem vagyok barátja a most oly divatossá lett Marx-idézésnek, amivel minden szamár és gonosztevő a tudós és forradalmár álruháját ölti magára, de ezúttal mégis figyelmeztetni akarom az olvasót arra, hogy Marx a Forradalom és ellenforradalom című

88 munkájában (amelyet valószínűleg nem ő, hanem Engels írt) azokkal szemben, akik a forradalom bukását 1848-ban árulóknak tulajdonították, fölveti azt a kérdést, miképpen lehetséges, hogy jóban-rosszban egyaránt közepes tizenegy olyan ember, mint amilyen LedruRollin és barátai voltak, eláruljanak egy harminchatmilliós népet – hacsak ez a harminchatmillió nem éppen olyan, mint ez a tizenegy? Nem, még ha lett volna is szociáldemokrata árulás, mint ahogy nem volt, ez akkor sem magyarázna meg semmit, mert elárulni csak egy öntudatlan tömeget lehet, s ha a kommunisták azt mondják, hogy a magyar diktatúra áruláson bukott meg, ezzel azt mondják, hogy a magyar proletariátus öntudatlan és éretlen volt, s hogy a diktatúrának a tömegeknek ezen a lelki állapotán múlhatatlanul el kellett volna buknia. Csak azt mondják, hogy a szociáldemokrácia még a diktatúra alatt is a magyar munkásságnak hű és megfelelő képviselője volt. Az árulás vádjának csak ez lehet az értelme, ha egyéb akar lenni, mint ocsmány és hazug rágalom, s mint kísérlet arra, hogy a kommunista vezetők meneküljenek az irtózatos felelősségnek reájuk eső irtózatos része alól. A diktatúra és demokrácia általános kérdéséről nem akarok itt és most szólani. Nem hiszem, hogy ezt a kérdést minden országra és minden időre nézve az ,,igen, igen vagy nem, nem” evangéliumi egyszerűsége módszerével meg lehessen oldani, s ha megkísérlik, mint ahogy a III. Internationale eddig ezt csinálta, az európai proletariátus fölbomlása két táborra elmaradhatatlan lesz. Nem azért, mert a szociáldemokraták árulók, hanem azért, mert a politikai és gazdasági harc objektív föltételei egyes államokban lehetségessé tették, és fogják tenni a jövőben is, hogy a proletariátus túlnyomó többsége elfogadja a diktatúrát, s ugyanazok másutt lehetetlenné fogják tenni elfogadását. „A marxizmus megtanította arra Lenint – írja Radek –, hogy az eszmék nem a véletlen termékei, ha sikerül nekik tekintélyesebb csoportokat a maguk számára megnyerni. A marxizmus megtanította Lenint arra, hogy az elméleti

ellentétekben

társadalmi

ellentéteket,

osztályellentéteket

vagy

magán

a

munkásosztályon belül meglévő ellentéteket ismerjen föl, amely munkásság maga sem egynemű valami, hanem a proletariátustól a polgárságig terjedő összes átmeneteket magába zárja.” (Idézve Die Rote Fahne No. 371.) Valószínű, hogy a kommunisták elmélete nem ismeri el ennek a korlátozásnak a diktatúra eszméjére való alkalmazásának jogosságát, de akár elismerik, akár nem, valóban úgy áll a dolog, hogy a proletariátus öntudatában tükröződő tárgyi viszonyok a proletariátus egy részét hajlamossá és képessé teszik a diktatúra eszméjének elfogadására, más viszonyok ellenben alkalmatlanná teszik, s vissza fogják vele utasíttatni ezt a megoldást. Szovjetoroszország harctéri győzelmei nem cáfolatai ennek a fölfogásnak. Noha Napóleon bevonult Moszkvába és Spanyolországba, az a polgári demokrácia, amely a forradalmi hadseregek lelki mozgatója volt, teljes évszázadon keresztül

89 nem tudott megvalósulni, és sehol sem valósult meg azokkal a módszerekkel, amelyeket Robespierre és Saint-Just a Terreur idején alkalmaztak; éppoly kevéssé dönti el ezt a kérdést az, ha Trockijnak nemcsak Lembergbe és Varsóba, de még Berlinbe és Párizsba [is] sikerülne szuronyain elvinni a proletárdiktatúra gondolatát. De tegyük föl, hogy elméletileg és gyakorlatilag máris el van döntve az a kérdés, hogy a kommunista pártprogram lesz az egész munkásság ideológiája, s a diktatúra a proletárharcnak és a szociális forradalomnak egyedüli módszere, amit nem hiszek és nem kívánok. Aki nem akarja azt, hogy a munkásosztály ezen álláspontra való helyezkedésének az legyen a következménye, hogy az egész világ munkássága a magyar munkásságnak mai állapotába jusson: annak is van a magyar kommunistáktól egy s más számon kérnivalója, és a magyar kommunista párt munkájának eredményeire rámutatva azt kell mondania, amit Goethe írt jelmondatul a Werther szenvedései elé: Sei ein Mann, und folge mir nicht nach. Légy férfi és ne kövess! 1. A magyar kommunista párt vezetőié a teljes felelősség azért, hogy egy erre a forradalomra és erre a föladatra mindenképpen előkészületlen munkásságot formálisan belekorbácsoltak oly helyzetbe, amelyben a proletárbecsület számára nem volt más választás, mint Noske vagy Lenin, s űzték ezt az agitációjukat annak tudatában, hogy a munkásság vezetői a Noske-féle megoldásra fognak inkább vállalkozni, s őket a tetteik alól való felelősség alól ily módon fölmentik. Számuknál, a rendelkezésükre álló erkölcsi és szellemi erőknél fogva nemcsak, hogy egy ország kormányzására és egy új társadalom fölépitésére nem voltak fölszerelve, de egy félig-meddig tisztességes pártélet megteremtésére s valamilyen fajta irodalom megteremtésére sem. A tömegek legalacsonyabb rendű indulatait izgatták szakadatlanul, s ha most Varga Jenő a magyar proletárdiktatúra bukásának egyik főokát a tömegek anyagi javakra irányuló mohó éhezésében keresi, meg kell mondani, hogy senki sem tett olyan sokat a tömegeknek ily szellemmel való telítésére, mint a magyar kommunisták. Tudatosan támasztott lehetetlen és kielégíthetetlen követelésekkel nyerték meg a tömegeket, és ezen mit sem változtat az, hogy a mozgalom vezetői időnkint kimondották, hogy a proletárdiktatúra nem lesz paradicsom. A munkanélküliek, a leszerelt katonák, a rokkantak, a tartalékos tisztek mozgalmai szabályozták a harcot, és nem az időnkint, szeméremből és alibiszerzésből óvatosan elhintett fönntartások arról, hogy a nyomor nem fog megszűnni. Az a körülmény, hogy a munkások nagy tömege volt az, amely alig néhány hét múlva a diktatúra ellen fordult, mert a proletár-tömegek fordultak ellene, egyenes következménye volt annak a módszernek, ahogy a kommunisták a diktatúrát kikerülhetetlenné, illetve csak Noske módszerével kikerülhetővé tevő agitációjukat folytatták. A kommunisták nem a tömegek

90 idealizmusával, hanem materializmusával nyerték meg a csatát, s azt a következményeiben végzetes hibát követték el, hogy a szociáldemokrata vezetők forradalmi idealizmusáról túl rossz, a saját képességeikről és a tömegek forradalmi idealizmusáról túl jó véleményük volt. Vagyis elkövették a politikus legnagyobb hibáját: nem ismerték az embereket, akikkel föladataik megoldásánál és céljaik megvalósításánál mint történelmi tényezőkkel számolniok kellett. Lenin írja most megjelent A radikalizmus, a kommunizmus gyermekbetegsége című munkájában : „Nem foghatunk hozzá a szocializmus fölépítéséhez csak a képzeletben létező, általunk teremtett emberanyaggal, hanem csak azzal az emberanyaggal, amelyet a kapitalizmus teremtett számunkra. Ez kétségtelenül igen nehéz valami. De a föladat minden másfajta megoldása oly komolytalan, hogy még csak szót sem érdemes rá vesztegetni.” A fehér terror a kiskorúval szemben elkövetett erőszakos nemi közösüléssel kezdődött, amelyet mindenképpen részeg, s a legkedvezőbb esetben az eszmék borától részeg emberek követtek el, s amelynek nem lehetett rendes szülés, csak abortus lehetett a következménye. S ez az, ami a magyar diktatúra keletkezésében nemcsak magyar, de nemzetközi tanulságokkal kínálkozó dolog. Mert a kommunizmus majdnem mindenütt ugyanezekkel az eszközökkel dolgozik, ha a munkásság magasabb iskolázottsága, nagyobb műveltsége és politikai gyakorlata másutt az ilyenfajta egész kezdetleges eszközöket hatályosságuktól meg is fosztja, s ha éppen a munkásság magasabb kultúrfoka más államokban nagyobb szerephez juttatja a védekezők soraiban a szellemi fegyvereket. Ez az oka annak, hogy a kommunizmusnak mint pártmozgalomnak terjedése egyenes arányban áll az illető ország analfabétáinak számával, s a kommunizmus a legerősebb ott, ahol az analfabéták száma a népességben a legnagyobb; ez az oka annak, hogy magában a proletariátusban is a forradalmi idealisták maroknyi csoportja mellett a tanulatlan munkások és a lumpenproletariátus soraiból kerülnek ki a párt hívei, kerülnek ki azok a tömegek, amelyek a robbantó-anyag szerepét töltik be a szociáldemokráciával szemben, s ez az oka végül annak, hogy amíg a koreai, tatár és perzsa munkások mind bolsevisták, az angol munkások nem azok. 2. A kommunisták magyarországi pártjának féktelen hatalomvágytól korbácsolt, nem éppen tiszta eszközökkel folyó agitációjáé a felelősség azért, hogy Magyarországon olyan diktatúra létesült, amely a halálos betegség csiráját születése pillanatától fogva magában hordta. A magyar polgári társadalom teljes aléltsága, a parasztság szervezetlensége, a nacionalista föllángolás születésekor, a szociáldemokrata párt hatalma, amely csak forradalmárok kezében volt gyönge a kommunistákkal szemben, de ellenállhatatlan hatalom lett volna Noskeidák kezében, az országnak arasznyi területe, beékeltsége reakciós szomszédok közé, a világforradalom megakadása, az orosz segítség elmaradása, amely a

91 leghatalmasabb és leglelkiismeretlenebbül és leghazugabbul kihasznált agitációs fegyverek egyike volt: mindez a legelőrelátóbb, legóvatosabb, legokosabb politikára kellett volna, hogy ösztönözzön mindenkit, akinek az országban és a világban ható reális erőkről és hatalmi viszonyokról csak némi fogalma is volt. A koraszülöttet, ha már megjött, csak couveuse-ben lehetett volna fölnevelni és az életnek megtartani. Ehelyett olyan kúrának vetették alá, olyan kísérleteket hajtottak rajta végre, amelyeket erős szervezet sem bírt volna ki. A dolgokkal nem számoló dilettánsok, az életet és embereket nem ismerő dogmatikusok azt hitték, most megjött az ideje annak, hogy eszméik kényszerzubbonyát ráhúzzák az életre, abban a tudatban, hogy forradalmi törvényszékekkel idealistákká lehet tenni az embereket, akiknek nagy részök, ha valamiért tudatosan követelte a diktatúrát, hát azért követelte, mert sorsa javulását várta tőle. Hiába volt a kommunista vezetők gondolkodásában másféle: a tömegek gondolkodásában ez volt a proletárdiktatúra képe. 3. Mi lett volna ebben a helyzetben a kommunisták vezetőinek a föladata? A változás természetesen őket állította az előtérbe, s ezért van az ő föladatukon a súly. Ki kellett volna próbálniok és meg kellett volna állapítaniok először azt, mennyit bír meg a kommunista programból a szociáldemokrata párt teherviselő ereje, tömegeiben, alvezéreiben és vezetőiben egyaránt, másodszor mennyit bír meg az ország belső és világpolitikai helyzeténél fogva, s hol van az határ, amelyen túl a szociáldemokraták nem tudnak velük együttmenni még akkor sem, ha akarnának, s hol van másrészt az a határ, amelyen túl az ország lakosságának többsége menthetetlenül ellenforradalomba, először lappangó, majd csakhamar nyílt ellenforradalomba szorul. Még az is egy út lett volna, amit Radek ajánl az Internationale egyik számában, hogy a kommunistáknak a kormányzótanács háza mellett föl kellett volna figyelmeztetőül Garbaí, Weltner és az én számomra állítani az akasztófát s így biztosítani a kommunista párt politikája számára a mi hathatós támogatásunkat. De a magyar kommunisták mindebből semmit sem csináltak. Terv, belátás, előrelátás nélkül hol a legszélsőbb radikalizmus követeléseit hangoztatva, hol a legelvtelenebb megalkuvás tényeit hajtva végre, minden világos vagy kézzelfogható politikai elgondolás nélkül támolyogtak ide s oda, rászabadítva az országra nem a gonosztevőknek, de a fiatal, hozzánemértő, hisztérikus s jórészben zsidó politikai megbízottaknak tömegét, amely ellen egyformán lázadt föl a városi gyári munkás és a falusi proletár. A szociáldemokratákkal sem a megegyezést nem keresték, sem akasztófával nem terrorizálták őket; lehetséges, hogy egyik megoldás sem lehetett volna jó, lehetséges, hogy mindegyik jó lett volna, de mindegyik egy politikai terv és menetrend lett volna az ezer nehézséggel küzdő forradalom számára, amelynek nem volt sem átgondolt belső, sem külső, sem katonai, sem gazdasági, sem kultúrpolitikája. Mindenki azt csinált, amit

92 éppen akart, ami eszébe jutott, amire visszaemlékezett, hogy valahol olvasta, vagy valaha egy népgyűlésen elmondotta, hogy ezt jó volna megcsinálni – miközben a külső hurok egyre szűkebbre szorult, az élelem fogyott, a termelés megállt, s az ellenforradalmi erők szabadon szervezkedtek. Nekem az a hitem, hogy a proletariátus diktatúrája Magyarországon ezek nélkül a hibák nélkül is elbukott volna, de talán tovább élt és alkotásai közül egyik vagy másik mélyebben hatolt volna be az életbe. El kellett volna buknia, mert oly fölrajzi és nemzetközi helyzetben, amelyben ez a forradalmi kísérlet történt, olyan munkássággal, mint amilyen a forradalmi iskola nélkül való magyar munkásság, annyi értelmi és erkölcsi erővel, amennyi az egész magyar proletariátusnak és a vele rokonszenvezőknek rendelkezésökre állott, lehetetlenség egy új politikai és társadalmi és gazdasági rendet megteremteni, még ha az út jó is volna, mint ahogy a magyar proletariátus számára nem volt való, s nézetem szerint a fehér terror szenvedései után sem lesz jó ez az út. Nem[, még]pedig azért, mert a fehér terror megteremtette ugyan a magyar munkásságnak forradalmi tradícióit, de nem tette sem számban, sem értelmességben, sem politikai tudásban nagyobbá és erősebbé, s így nem termett rá az én hitem szerint arra, hogy az egész társadalom kizárólagos vezetését a kezébe vehesse. A forradalomnak és a diktatúrának tapasztalatai engem arról győztek meg, hogy a gazdasági és politikai élet vezetése, pláne kizárólagos vezetése olyan sok tudást, körültekintést, annyi hozzáértést követel meg, amely ma a magyarországi proletariátusban nincsen meg, s az ő egyeduralma múlhatatlan katasztrófával végződik és végződnék minden olyan államban, amelyben a munkásság számbeli aránya és kulturális fejlettsége nem nagyobb, mint Magyarországon, ha abban az államban a proletariátuson kívül is vannak számba veendő politikai erők. Az, ami engem a kommunisták álláspontjától elválaszt, a proletariátus uralomra való érettségének megítélése, s nem a politikai módszer és uralmi forma kérdése, amelyet másodrendűnek tartok. A magyar kommunisták az okai a magyar proletariátus letörésének – ha az ő nyelvükön írnék, azt mondanám, hogy Lukács György és Kun Béla a magyar proletariátus hóhérai –, mert kábító és hazug jelszavakkal oly föladatokat akartak vele megoldatni, amelyeknek napirendre tűzése múlhatatlanul elvezetett a fehér terrorhoz.

*

93 Rónai Zoltán A magyar probléma Világosság, 1920. augusztus 4. (I. évf., 10. sz.), 159. skk. o. Az ellenforradalom megbuktatása A forradalom bukása évfordulóján fölbukkan a diadalmas ellenforradalom kérdése. A magyar ellenforradalom legyűrése föladatát a forradalmi munkamegosztás elsősorban a magyar szocialistákra hárítja. És bárha leginkább magyaroknak kell ennek a kérdésnek megoldásán buzgólkodniok, a magyar probléma nagyjelentőségű nemzetközi kérdés. A magyar ellenforradalom megbuktatása fontos érdeke a nemzetközi proletariátusnak. Minden forradalom és minden ellenforradalom terjeszkedni akar. A magyar ellenforradalom törekvése, hogy Közép-Európát, elsősorban a volt monarchia romjain alakult államokat ellenforradalmasítsa, szükség esetén hátba támadja azokat a szomszédait, akiktől az ellenforradalmat félti, és ha lehet, az Oroszország ellen küzdő nemzetközi reakció segítségére zsoldos csapatokat bocsásson Forradalmi erők Magyarországon Hogyan

történjék

az

ellenforradalom

megbuktatása?

A

legkézenfekvőbbnek,

a

legtermészetesebbnek látszó megoldás: Magyarország fölszabadítója csak a magyar proletariátus lehet. A forradalom meghalt, éljen a forradalom! És ezt a gondolatmenetet támogatja az a tény, hogy a proletariátusnak jelentékeny része ma forradalmibb, mint a forradalmak idején. A fehér terror forradalmasított. De nem szabad feledni: a fehér terror ellenforradalmasított is. A politikailag közömbös birtokos parasztnak reakcióssá válása: ez a diktatúra

bukásának

szomorú

eredménye.

A

forradalmi

erők

fölülkerekedésére

Magyarországon ma csak balsikerrel végződő háborús kaland esetén lehet számítani. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a fehér terror ellen folyó külföldi propagandával és a magyar munkásmozgalom kritikai szemléletével nem kell szolgálnunk a szunnyadó magyar forradalom ügyét. De nem szabad szem elől téveszteni, hogy aki ma otthon összeszorított fogakkal hallgat, különb forradalmi munkát végez, mint az, aki az emigrációban rekedtté ordítja magát. Viszont az, aki az „újjáépítés”, az ellenforradalmi restauráció munkájában vesz részt, vagy ajánlkozik, és visszautasítás esetén készenlétben tartja magát, ellenforradalmi munkát végez. A magyar ellenforradalmat, ha vörös színben jelentkezik is, le kell leplezni, és el kell szigetelni, a tüzet ébren kell tartani. Ez nyilvánvaló föladata az emigrációnak.

94 A világforradalom A magyar forradalmaknak nagy bajuk volt, hogy nem látták eléggé a nemzetközi összefüggéseket. Tartós változás Magyarországon nem lehetséges a nemzetközi helyzet megváltozása nélkül. Sokak előtt ez a kérdés nagyon egyszerű. Itt a gyors világforradalom, amely hódító útjában mielőbb el fog érni Magyarországhoz, és elsöpri a magyar ellenforradalmat. A gyorsan lepergő világforradalom bolsevik koncepciójáról lemondtak már maguk a bolsevikok is. Lenin szerint évtizedek a világforradalom történetében nem számítanak. Radek a nyugat forradalmasítását sokkal lassúbb és nehezebb folyamatnak látja, mint aminő volt az orosz forradalom. Mi rejlik a világforradalom-várás mögött? A háború után való nyomorúság és a háború következtében meglazult fegyelem forradalmasító erejének hite. Ezek éppoly tömeglélektani tényezők, mint azok, amelyektől Marx várta a szociális forradalom előkészítését De kétségtelen, hogy éppúgy, amint Marx kissé túlzott mértékben látta az üzemek koncentrációjának, a tömegek nyomorúságának forradalmasító jelentőségét, Lenin túlozza a háborús kapitalizmusét. A forradalmi áram végigmegy a világháború által földúlt Európán. De ennek az áramnak távolról sem olyan gyors az üteme, mint ahogy a bolsevikok látták, és más a lefolyása. Az orosz segítség A világforradalom terjedésének a legegyszerűbb útja az volna, ha Oroszországból, az orosz fegyverek támogatása mellett indulna diadalmas útjára. Vannak – és nem kevesen –, akik a vörös seregben modern napóleoni ármádiát látnak, és a forradalom dicsőségét a napóleoni francia seregek gloire-jának módjára képzelik el. A világforradalomnak erre a napóleoni diadalmenetére azonban legkevésbé Oroszországban gondolnak A komoly orosz forradalmi elemek fölfogását híven fejezi ki Radek mondása: „A kommunizmust nem lehet fegyveres erővel azokra az országokra erőszakolni, amelyek nem tudják saját erejükből kivívni.” És minden fegyveres siker mögött ott húzódik meg az a döntő tény, hogy a kimerült, az elszegényedett, az imperialista blokád alatt szenvedő Oroszország igen nagy mértékben békére van utalva. S az orosz béke megteremtése ma az európai proletariátus egyik legnagyobb föladata. Oroszország ma jelentős mértékben alig támogathatja Európa proletariátusát. Oroszország az európai proletariátus támogatására szorul. A német forradalom A szocializmus menete az európai szárazföldön ma legelső sorban a német viszonyok alakulásától függ. A világháború a német munkásmozgalmat talán még maradandóbb, még

95 nagyobb mértékben szakította szét, mint az európai munkásmozgalmat. Ez a meggyöngített, szétszakított proletariátus kapta kezébe a hatalmat a régi német rendszer háborús összeomlása után. Megkapta, de nem tudta megtartani. És most még kevésbé tudja visszaszerezni. Amíg a német független szocialistáknak nem sikerül a többségi szociáldemokrata pártot legyőzés útján vagy más úton magukba olvasztani, amíg Németországban nem lesz olyan szocialista párt, amelyik a munkásság nagy tömegeit kizárólag magáénak mondhatja, amíg Németországban a szocialista politikában egymással két erős versenytárs fog küzdeni, addig a német munkásság győzelme komolyan szóba sem jöhet. Az erős ellenforradalmi erőkkel szemben Németországban meghasonlott, gyönge forradalmi erőket látunk. A német szocializmus gyöngesége ma a közép-európai reakció legnagyobb erőssége. Amíg nem támad föl újra a német forradalom, addig nem távozik el Közép-Európából az ellenforradalom. És sajnos, a közeljövőben erre alig van kilátás. Az angol átalakulás A szocializmusnak ma Angliában van a legtöbb kilátása győzelemre. Az ellenforradalmi erők Angliában nem támaszkodhatnak a konzervatív parasztság megbízható segédcsapataira. Angliának nincs komolyan számba jövő parasztsága. Az ipari munkásság Angliában a lakosság túlnyomó többsége. És bárha az ipari munkásság politikailag nem egységes, különböző árnyalatokra oszlik, ezek a pártok nem állanak egymással szemben olyan mereven, mint Németországban, és az egységes munkáspárt magában foglalja a különböző frakciókat. És hozzátehetjük még, hogy gazdaságilag Európa országai közül ma Anglia áll az első helyen, és az angol szocializmusnak kellene a legkevesebb gazdasági nehézséggel kűzdenie. A világháború hatalmas lépéssel vitte előre az angol munkásság szocialista irányban való átalakulását. Bárha az angol munkásság győzelmének van ma a legnagyobb valószínűsége, a legkisebb valószínűség szól amellett, hogy ez az átalakulás a tanácsrendszer formájában fog megtörténni. Az angol szocializmus előretörése kétségtelenül nagy hatással lesz a kontinensre. Ezzel megbukott az Oroszországot fenyegető ellenforradalom, erősödik a versailles-i béke revíziójára irányuló törekvés, és ezzel gyöngül a német nacionalizmus. A német nacionalizmus gyöngülésével erősödik a német nemzetközi szocializmus. De Anglia balrafordulásával hatalmas csapást kap a régi monarchia területén terpeszkedő reakció, és ennek a reakciónak legerősebb fészke, Horthyország is. Föladataink Készülni az európai külpolitikában bekövetkező változásra és erre az eshetőségre a magyar

96 problémát a nemzetközi érdeklődés homlokterébe tolni: ez a szocialista emigráció egyik legfontosabb föladata. Arra az esetre, ha szocialista befolyások érvényesülnek jelentős mértékben az európai külpolitikában, erre az eshetőségre ismertté kell tenni a magyar reakciót, a magyar ellenforradalom veszedelmét. Ismertté kell tenni mindazok előtt a szocialista pártok előtt, amelyeknek külpolitikai jelentőségük lehet, és így nemcsak a III. Internationaléhoz és a centrumhoz tartozó pártok előtt, hanem az európai külpolitikában már ma nagy szerepet játszó angol munkáspárt és a vele rokon belga, holland, dán és svéd pártok előtt is. Ez a munka távolról sem olya népszerű, de a magyar proletariátus szempontjából kétségtelenül hasznosabb, mint a diktatúra jelszavainak a szajkózása. De nemcsak meg kell teremteni a kapcsolatot az európai szocialista külpolitikával, hanem, amennyire módunkban áll, e1 kell szigetelni a mai Magyarországot, e1 kell vágni azokat a szálakat, amelyek a jelenlegi Magyarországot a nem teljesen reakciós Európához kapcsolják. A fehér terror ellen folytatott akcióval a megvetés kordonját kell vonni a mai Magyarország köré. Ennek igen hatásos módja a bojkott, de ezt a kordont fönn kell tartani akkor is, ha a bojkott az első támadással döntő sikerre nem vezetne. Ezt a morális kordont, ha csak Európát teljesen nem önti el a reakció árja, Magyarország sokáig nem bírhatja ki. És erre a kordonra nemcsak Európa, hanem a környező államok magyarlakta vidékei szempontjából is jelentős szükség van. A reakció terjedni akar, és a terjedés céljából ma elsősorban a környező államok magyarságának nacionalizmusát használja ki. Nekünk, szocialista emigránsoknak, minden erővel küzdenünk kell ez ellen a reakciós nacionalizmus ellen, és erélyesen és kifejezetlen szakítanunk kell az integritás jelszavával. Le kell leplezni végleg azt az integritást, amelyik csak elnyomással és reakcióval tartható fönn, azt az integritást, amely végső fokon a fehér terror integritását jelenti. Osztozunk Otto Bauernak abban a nézetében, hogy a magyar forradalmaknak tehertétele volt az integritásra való törekvés, és hogy igen nagy része van a magyar forradalmak bukásában annak a körülménynek, hogy a magyar forradalmak küzdelmét a szocialista, később bolsevik jelszavakba burkolt nacionalizmus döntő pillanatokban erősen irányította. Integritás helyett szocializmus, hódítás helyett kulturális fejlődés – csak ilyen irányú politika segíthet megdönteni a Horthy-uralmat. És csak ilyen politikával tartható fönn bármilyen nem reakciós rendszer Magyarországon. A magyar reakció ellen való küzdelemnek egyik föltétlenül szükséges módja a puccspolitika elleni harc. Puccs minden olyan kísérlet, amelyik forradalmat akar a győzelem kilátása nélkül. A puccs célja forradalmi, hatása ellenforradalmi. A puccs a reakció leghatásosabb úttörője. Erre azt felelhetik: puccsot voltaképp senki sem akar. S ezt el is

97 hisszük. A puccspolitika azok agyában, akik csinálják, sohasem puccspolitika. Van azonban az agitációnak bizonyos módja, amely politikailag kevéssé érett tömegek között föltétlenül puccsra vezet. Az ilyfajta agitáció nem olyan, mint azok a robbantó készülékek, amelyeknél a robbanás időpontját és helyét pontosan ki lehet számítani. Az agitáció magától robbant, és gyakran ott és olyankor, ahol és amikor maguk az agitátorok sem akarták. Az agitáció bizonyos módja – és ezt Bajorország és Magyarország tapasztalatai igazolják – koraszülött, a puccsal nagyon rokon forradalmakra vezet. A külpolitikai változásokra készen lenni, amennyire lehet, azokat előkészíteni és a mai rendszer bukását mindazokon a módokon siettetni, amelyek tényleg a bukás siettetésére és nem a reakció megerősítésére alkalmasak: ez a szocialista emigráció rövidre fogott programja Akiknek mindegy: Horthy vagy Károlyi? Sovány program, elvtelen program – mondják azok, akik a szocialista programkészítést nem az építés, hanem az árverés formájában képzelik el. Oh, kétségtelenül ennél sokkal könnyebb többet ígérni. Azonban igen nehéz többet beváltani Vannak sokan, akiknek mindaz, amit mondtunk, nagyon keveset jelent. Előttük a helyzet így áll: diktatúrát vagy semmit. Nekik mindegy: Horthy vagy Károlyi, Horthy vagy Renner, Horthy vagy Tusár. (Bárha ezt az elvi álláspontot a gyakorlatba nemigen viszik át. Hangosan nyüzsögnek minden Károlyi-szerű rezsimben, és némán futnak minden Horthy-szerű rezsim elöl. Pedig senki sem mondja, hogy illegális úton ma nem lehetne agitációt folytatni Magyarországon. Lehet, csak némileg kockázatos.) A magyar kommunistáktól ez a pont választ el a legfőként bennünket. Mi nagy különbségeket látunk azok között a politikai rendszerek között is, amelyeken belül nem a proletariátus az úr. Szerintünk jobb az a nem szocialista rendszer, ahol a munkásság szabadon élhet és szabadon agitálhat, annál a rendszernél, amely a munkásságot bebörtönzi, megtizedeli, internált táborokba száműzi. Mi, romlott árulók, igenes azt valljuk: jobb Károlyi, mint Horthy. És bárha jómagam nem hiszem, hogy Magyarországon egy szép napon visszatér a Károlyi-rendszer, mert nem hiszek abban, hogy a történetet kétszer le lehessen peregtetni, mint valami filmet, nem tartom kizártnak, hogy Magyarországon visszatérjen a demokráciának olyan formája, amely szabad mozgást biztosít a munkásmozgalom számára. Sőt ezt valószínűbbnek tartom,mint a tartós proletárdiktatúra közeli visszatértét. És miután a reális politika oly célokat választ, amelyek megközelíthetők, a magyar munkásmozgalom számára az országon belül és az országon kívül ma Horthyék megbuktatását a szabad fejlődés lehetőségét biztosító demokráciával tartom közvetlen célnak.

98 És a demokrácia ily értékelésében közelebb állok még a kommunisták haladottabb elemeihez is, mint a magyar kommunisták A magyar kommunizmus még nem esett túl azon a „radikalizmuson”, amely Lenin szerint a kommunizmus gyermekbetegsége. Bárha lehetnének némi tapasztalataik, mégis „tapasztalatlan forradalmárok” módjára hangoztatják, hogy „a legális harci eszközök opportunisták, … az illegálisak forradalmiak”. (Lenin: Der Radikalismus, die Kinderkrankheit des Kommunismus, 74.) A német kommunista párt jobb szárnya, amely megkóstolta a magyarnál enyhébb fehér terror áldásait, a Kapp-puccs után kijelentette, hogy a kommunizmus szempontjából „rendkívül fontos az olyan állapot, ahol a politikai szabadság korlátlanul használható ki, és ahol a polgári demokrácia nem úgy lép föl, mint a tőke diktatúrája.” A demokrácia bizonyos mértéke mindenfajta uralmon nem lévő munkásmozgalomnak elengedhetetlen életföltétele. Radek a nagy munkanélküliségnek forradalmasító hatásáról beszél a világforradalom fejlődéséről szóló művében. A munkanélküliség szerinte borzasztóan növeli az állam pénzügyi terheit, mert munkanélküli segélyt kell fizetni, ha nem, akkor erős mozgalmak kényszerítik erre az államot. De hol? Csak ott, ahol a munkásság megmozdulhat. Ahol a munkásság béklyóba van verve, pl. Horthyországban, ott a munkanélküliség lehet akármilyen nagy, munkanélküli segélyt az állam mégsem fizet. De nemcsak a demokrácia értékelésének ez az ellentéte választ el bennünket a kommunistáktól. Tévesnek tartjuk azt az álláspontot, mintha egymást kizáró ellentét volna diktatúra vagy demokrácia, forradalom vagy reform között. Az európai munkásmozgalmat a közeljövő tapasztalatai meg fogják tanítani arra, hogy a politikai forma nem döntő. (Ezt különben Varga tudományos könyvében elismeri. Tömeghasználatra szánt cikkeiben mást mond.) Ha a demokrácia külső formái mellett lehetséges volt két olyan homlokegyenest ellenkező

alakulat,

mint

a

Károlyi-féle

és

a

Horthy-féle,

akkor

nem

tartjuk

elképzelhetetlennek azt sem, hogy a demokrácia külső formája mellett megvalósuljon akár a proletariátus diktatúrája is. De nem tartjuk ellentétesnek a forradalom és a reform fogalmát sem. Különböző korszakok szerint a társadalmi reformnak különböző az üteme. Egyszer igen gyors, s akkor forradalminak nevezzük, másszor lassúbb. És ha nem lehet vagy nem kell forradalmat csinálni, akkor őrültségnek tartjuk a reformmunka elől való elzárkózást. Általában szerencsétlen politika a dupla vagy semmi módszere, a politikai hazárdjáték. Igenis valljuk, hogy a Horthy diktatúrájánál jobb [az] olyan demokrácia, amely megadja a munkásmozgalomnak a szocializmus irányában való fejlődés lehetőségét. Igenis jobb az olyan politikai rendszer, amely a háború és reakció rémét elhárítja Magyarország és a környező államok felől. Nagyon kicsinyes és nagyon harmadrangú kérdés, hogy a

99 munkásmozgalom régi vezetői közül kik fognak föltámadni, és kik nem. De nagyon fontos dolog, hogy maga a magyar proletariátus föltámadjon. És e föltámadás lehetőségének útjából elhárítani minden akadályt, megtenni a szocialista alapelvekkel összeférő munkát, forradalmibb kötelességteljesítésnek tartjuk, mint a legszebb frázisoknak a legerősebb hangon való eldörgését.

Forradalmi pozitivizmus A forradalmak olyanok, mint a háborúk. Ha lehetetlen a célkitűzésük, az eredmény: vereség. Nemcsak a háborús politikának, a forradalmi politikának is megvannak a maga Ludendorffjai. Azok, akik a kívánságot azonosítják a lehetőséggel. Azok, akik megvalósíthatónak hisznek mindent, ami szívök vágya. Azok a veszedelmes álmodozók, akiknek az álmukból való fölébredését ezrek fizetik meg azzal, hogy soha többé nem ébrednek föl. Az európai forradalmak lehetőségét sokban másképp látjuk, mint Lenin, de valljuk nézetét a forradalmi bűnről. A munkásság előcsapatát, avant-garde-ját döntő küzdelembe vetni, mielőtt a széles tömegek támogatása biztosítva lenne – és hozzátesszük: mielőtt a külpolitikai helyzet erre módot adna –, ,,nemcsak butaság, hanem bűn”. Ennek a bűnös forradalmi politikának véget kell vetni. Nagyon jól tudjuk, hogy az emigráció a maga szenvedéseivel nem megteremtője a józan mérlegelésre alkalmas hangulatnak. Sőt ellenkezőleg. Az emigráció nagyon alkalmas talaja a Messiás-várásnak. De aki Krisztus születése után a XX. században nem az őskereszténységhez hasonlatos messianizmust, hanem tudományos szocializmust kíván, annak a Messiás jövetele helyett rideg társadalmi tényekkel kell számolnia. A Messiás-váró szocializmus helyett forradalmi pozitivizmust, a lehetőségeket számbavevő politikát kell hirdetni. Még akkor is, ha ez nem népszerű. Aki nem tapsokra váró demagóg, hanem komoly szocialista politikus, annak szembe kell szállni, ha a tömeg érdekeiről van szó, a tömegek pillanatnyi hangulatával.

100 Önkritika1 Kétségtelen: az önkritika minden forradalmár, minden forradalmi párt legelsőrendű kötelessége. De ennél az önkritikánál nem szabad a marxizmus módszerét figyelmen kívül hagyni; azt ti., hogy minden, ami a múltban történt, történelmi jelenség, és mint ilyen, szükségszerű. Amennyiben tehát kritizáljuk, vissza kell mennünk az események igazi okaira, és ezeket kell kritizálnunk. Ez a kritika lehet csak igazán önkritika. Mert akkor, ha megállapítjuk, hogy helytelenül cselekedtünk, magunkban (a magunk személyében, a párt és az osztály akkori állapotában) találjuk meg az okot, és ezt az okot, tehát magunkat igyekszünk megváltoztatni, azért, hogy a jövőben – más körülmények között – helyesen viselkedjünk. Az önkritika igazi kérdése tehát az: hol volt a hiba gyökere; és nem az, hogy mit kellett volna akkor cselekedni. Mert ez utóbbi kérdésfeltevés azzal a veszedelemmel jár, hogy önmagam helyett másokat kritizálok, hogy mostani, a hiba átélt következményeiből levont tapasztalataim alapján, megállapítom, hogy akkor mit kellett volna csinálnom – mely megállapításból a jövő cselekvés szempontja számára nem származik semmi értékes tanulság. (Mert az, hogy én „okosabb”, „előrelátóbb” stb. voltam a többieknél, csak nem sikerült érvényesíteni bölcsességemet, még nem jelent értékes tanulságokat.) Ezt a pár megjegyzést pedig azért írtam le, hogy egy önkritika bevezetéséül szolgáljon. Az önkritikát szó szerint értem: saját cikkemet, melyet az „Egység okmányaiba” írtam közvetlenül az egyesülés után,2 ti. annyira jellemző tünetének látom annak a tisztázatlan állapotnak, mely a párt forradalmi szerepét illetőleg nálunk, magyar kommunistáknál uralkodott, hogy ezzel az egyesülés tényére némi világosságot lehet talán vetni. Nem a cikk egyes állításai a fontosak. Fontos az, hogy akkor megíródhatott, és hivatalos véleményként megjelenhetett3 egy cikk (mégpedig anélkül, hogy bárhol komoly ellenvéleményt váltott volna 1

Proletár, Wien 1920. augusztus 12. (I. évf., 7. sz.), 13–14. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und

Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt– Neuwied 1976, 42. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 59–63. o.; kisebb javításokkal közöljük). – A szerk. 2

Lukács György A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége címmel Az egység okmányai című

kiadványban (A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest 1919), majd Lukács Taktika és etika című tanulmánykötetében (A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest 1919) Párt és osztály címmel megjelent írásáról van szó. (A cikkről lásd még a Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919 című kötetet, 404–406. o.) – A szerk. 3

Az első megjelenésben nyomdahiba okán: „megjelentetett”. – A szerk.

101 ki), mely a proletariátus győzelmes forradalmát párt nélkül, pártkereteken való túlnövéssel akarta megoldani. Ismétlem: ha csak arról lenne szó, hogy én akkor egy helytelen, egy rossz cikket írtam, nem volna érdemes rá egy szót sem vesztegetni. De a cikk megjelenése, ellentmondásra nem találása stb., érdekes tünete a március 21-iki állapotnak, és e tünetből kiindulva, érdemes a dologgal magával foglalkozni.

* A kérdés véleményem szerint nem az, hogy helyesen cselekedett-e a kommunista párt, amikor a hatalmat átvette (mint azt Levi elvtárs,4 a „loyális oppozíció” szellemi apja kérdi a berlini 4

Paul Levi (1883–1930) német szocialista, kommunista politikus, jogász. 1906-tól volt az SDP tagja, politikai

perekben szerepelt védőként (egyebek mellett Rosa Luxemburg védőjeként). Az I. világháború idején tagja volt az ellenzéki szociáldemokrata Spartakus-csoportnak, 1918-ban egyik alapítója, majd Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása után vezetője a Kommunisták Németországi Pártjának. 1919-ben elérte a párt radikális, szindikalista színezetű szárnyának kizárását, 1920-ban egyesítette a KPD-t a Független Szociáldemokrata Párt balszárnyával (a német kommunista párt ezért viseli egy ideig a Németországi Egyesült Kommunista Pártja – VKPD – nevet), Ernst Däumiggal az egyesült párt társelnöke. 1920-tól haláláig parlamenti képviselő volt. 1920. decemberében, mivel nem értett egyet a Kommunista Internacionálénak a „pártszakadást” – a „centrista” áramlatoknak a szerveződő kommunista pártokról való erőszakos leválasztását – célzó taktikájával, melynek az olasz szocialisták livornói kongresszusán volt tanúja, és miután saját pártjában is összeütközésbe került ebben a kérdésben a Komintern képviselőjével – Rákosi Mátyással –, lemondott pártelnöki tisztéről. A meghiúsult 1921-es úgynevezett márciusi akció után két brosúrában élesen bírálta pártja, illetve a Komintern puccsizmusát, amiért is kizárták a KPD-ből, és a Komintern III. kongresszusa, némi vita után ugyan, de jóváhagyta kizáratását. 1920. áprilisában megalakította a Kommunista Munkaközösséget (KAG), 1922 áprilisában belépett a Független Szociáldemokrata Pártba. 1922 szeptembere (a független szocialisták és a többségi szociáldemokrata párt egyesülése) után az SPD baloldali ellenzékének képviselője, 1923–28-ig a Sozialistische Politik und Wirtschaft című lap kiadója volt. A „lojális oppozíció szellemi apja” kitétel a KPD-nak a Kapp-puccs után megfogalmazott álláspontjára utal. Amikor Kapp 1920. március 17-én lemondott, és ezzel összeomlott a jobboldali politikai-katonai körök hatalomátvételi kísérlete, a szakszervezetek Legien vezetésével egy, a kereszténydemokrata szakszervezetektől az USDP-ig terjedő részvétel mellett létrehozandó munkáskormány megalakítására tettek javaslatot. A javaslat elsősorban az USDP radikális szárnyának tartózkodásán bukott meg, amelyik ugyanis tiltakozott a jobboldali szociáldemokratákkal való kormányalakítás gondolata ellen. Bár a KPD eleinte maga is elvetette a munkáskormány lehetőségét, Walcher és Pieck már 18-án tárgyaltak a szakszervezetekkel, és március 21-én nyilvánosságra került a KPD-vezetés határozata, amely leszögezte, hogy – miután nincs erős kommunista párt, ami pedig előfeltétele volna a proletárdiktatúrának –, a kommunista párt értékeli azokat a szabadságjogokat, melyeket egy nem a tőke diktatúrájaként működő demokrácia biztosít, és a javasolt szocialista kormányt a tömegek forradalmi fejlődése szempontjából üdvözlendőnek tartja, ennélfogva lojális oppozícióként viselkedne

102 „Internationale”-ban). Az elkerülhetetlen volt. Kérdés: helyesen cselekedett-e, amikor szervezeti különállását feladta, es beleolvadt a szocialista, majd a szocialista-kommunista pártba? Erre a kérdésre mindenek előtt egy megállapítással kell felelnünk. Az egyesülés pillanatában – szervezetileg – nem volt kommunista párt. Volt – nagyszámú – a kommunizmus számára megagitált, azzal együtt érző, sőt együtt cselekvő munkás. De ezek a kommunista pártba csak igen kis mértékben voltak beszervezve. Ennek sok, külső és belső oka volt. Mindenekelőtt az: idő rövidsége. A kommunista párt november közepén alakult meg. Az első hónapok munkáját az agitáció, a kommunista tanok nagyarányú propagálása töltötte ki. (A legelfogultabb bíráló is el fogja ismerni, hogy ezen a téren igen sok történt.) Február első felében került a mozgalom abba a stádiumba, hogy a komoly szervező munka megkezdődhetett. Akkor jött a Népszava előtti tüntetés, Kun Béláék elfogatása – és a szervező munka megakadt. Igaz: csak rövid időre. Már március első felében ismét erélyesen folyt a szervezkedés, de az idő ismét rövid volt: alig három hét múlva aktuális lett a hatalom elfoglalásának kérdése, három hét alatt pedig pártot szervezni lehetetlenség. Tény tehát, hogy március 21-én tényleg nem volt szervezett kommunista párt. Voltak egyes szervezetek, csoportok, tagok stb., de működésképesen szervezett párt nem volt. (Nagyon jellemző a mozgalom akkori állapotára, hogy azok a tagok, akik márciusban beszerveződtek a pártba, nagyrészt egész újak voltak; a februári tagok jórészét elvesztette a párt, és újakat nyert helyébe, jeléül annak, hogy a kommunista mozgalom akkor mily kevéssé volt még konszolidálva.) De ennél a ténynél nem szabad megállnunk. Mert nemcsak nem volt párt, hanem a párt és vezetőség nem volt igazán tudatában annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a párt a forradalom vezetésében. Azt hitték sokan – köztük magam is –, hogy a proletárállam szervével teljesíthetjük ezt a funkciót. Ez a tévedés nemcsak a magyar kommunisták tévedése volt. Aki végigtekint az egész világforradalmi mozgalmon (német pártszakadás, [az] amsterdami iroda tézisei, az amerikai munkások mozgalma, az I. W. W.5), mindenütt láthatja vele szemben. A Paul Levi inspirálta nyilatkozatot később a központi bizottság és az április 14-én tartott pártkongresszus is „megtévesztőnek” minősítette és elítélte, Paul Levi – aki egyébként börtönben ült a Kapppuccsot követő napokban – egyedül maradt a nyilatkozatot támogató véleményével. – A szerk. 5

Industrial Workers of the World: Daniel De Leon, Eugene Debs, W. Haywood é. m. által 1905-ben Chicagóban

alapított munkásszövetség, melynek Kanadában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és Dél-Afrikában is voltak szervezetei. 1920-ban az IWW-ben felmerült a Kominternhez való csatlakozás gondolata. – Az első megjelenésben nyomdahiba következtében S. W. W. áll. – A szerk.

103 ezt a felfogást, persze sokféle változatban. Azt a hitet, mintha a pártszervezet lényegében a burzsoá társadalom szülöttje lenne, melyet a proletár osztályharcnak új, speciálisan proletárszervekkel (munkástanács, üzemi tanács, ipari unió stb.) kell pótolnia. A párt forradalmi szerepének ez az alábecslése onnan ered, hogy az egyetlen pártforma, melyet a nem orosz munkásság közvetlen tapasztalataiból ismert, a szociáldemokrácia korrupt és megalkuvó pártja volt. Érthető, hogy a vele szemben megnyilvánuló ellenszenv mint a pártformának általában az elutasítása jelentkezett. Annál is inkább, mert az újonnan keletkező kommunista pártok – nálunk is, a külföldön is – szervezetileg nem különbözhettek olyan gyökeresen a régi pártoktól, hogy a szervezeti különbség (és vele a funkcióváltozás) mindenki számára nyilvánvalóvá lehetett volna. Mert zárt pártot, mely igazán tömegpárt, és nem szekta, csak a forradalom előrehaladott szakában, hosszas forradalmi tapasztalatok alapján lehet alakítani. Amíg a forradalom ide nem jutott, elkerülhetetlen az ingadozás két egyformán egyoldalú véglet között. Az egyik az, hogy a kommunista párt szervezetileg nem válik el elég élesen a régi munkáspártoktól. A másik, hogy a kommunista munkásság forradalmi része nem látja tisztán a pártban való szervezkedés forradalmi jelentőségét. Ebben a krízisben van ma a német kommunista párt. A magyar kommunisták még eddig a krízisig sem jutottak el, amikor a hatalom átvétele előtt állottak. Hogy az egyesülés általános elégületlenséget váltott ki a kommunisták körében, még nem bizonyíték arra, hogy [a] kérdést és jelentőségét igazán tisztán látták volna. Ellenkezőleg. Az e kérdés körül folytatott vitákban olyan békésen összefértek Lenin és Szabó Ervin elméletei a kommunisták gondolkodásában, hogy nyilvánvaló: még a kérdés feltevéséig sem jutottak el. (Mondanom sem kell, hogy ezt a kritikát elsősorban magamra értem.) A diktatúra végső szakában már megkezdődött ez a megismerés. Akkor kísérlet is történt a párt – kommunista – reorganizációjára. Erre nem volt idő. Így a magyar párt létrejötte, mint az oroszé, csak bukott forradalom után volt lehetséges. Hogy a nyugati pártok hogyan oldják meg ezt a kérdést: nem tudjuk. Szerencséjükre – amihez a magyar diktatúra bukása is hozzájárult – ők már tisztán látják a kérdést, ha megoldani a forradalom jelenlegi szakaszában nem is tudják. Talán nem is lehet. A forradalomnak nagyon előre kell haladnia ahhoz, hogy zárt tömegpárt jöhessen létre; túl kell már lennie a puszta agitáció és propaganda szakaszán – amin nyugaton a győztes forradalom előtt aligha lehet túl. Ez a forradalom jelenlegi legnagyobb krízise. A krízis a magyar diktatúrában ütközött ki először. Ma világszerte tudatossá vált, ha megoldást találni nem is bírt még.

104 Das Ende des Boykotts

Wir haben den Beginn des Boykotts ohne jede Illusion betrachtet, und haben bei seinem ruhmlosen Ende keine Ursache zu besonderen Anschuldigungen oder Lamentationen. Er ist von opportunistischen Organisationen (wenn auch unter dem Drucke der revolutionären Massen) gemacht, er ist von seinen Urhebern opportunistisch geführt worden. Kein Wunder, daß sein Ende ruhmlos und opportunistisch werden mußte. Solange das Proletariat in legaler oder in phrasenhaft revolutionärer Weise dem Kapitalismus gegenübersteht, hat es seinen Kampf bereits verloren. Insbesondere, wenn sein Gegner so offen und skrupellos konterrevolutionär ist, wie das Ungarn Horthys. Da der Boykott von vornhinein darauf eingestellt war, Horthys Regime nicht zu stürzen, sondern eine papierene Scheinkonzession, eine Legalisierung des Terrors auf dem Wege von Verhandlungen von ihm zu erreichen; da er dementsprechend, um die „Sympathien“ der europäischen Demokratie nicht zu verlieren, stets bestrebt war, legal zu bleiben und den Klassenkampf in den boykottführenden Ländern nicht allzusehr zu verschärfen; da er ohne wahrhafte Internationalität nur gegen den weißen Terror in Ungarn, nicht aber gegen das Bestehen des weißen Ungarns, als eines Bollwerkes der internation[al]en Konterrevolution gerichtet war: war er von Anbeginn zu Tode verurteilt. Die Wichtigkeit der Tatsache, daß der Boykott überhaupt erklärt wurde, und alle seine Folgen für das ungarische und das außerungarische Proletariat blieben bestehen. 1 Daß die ungarische Regierung nicht einmal zum Scheine kapitulieren mußte, ist zwar eine Niederlage für das Weltproletariat, für Ungarn selbst sind aber die Folgen des – stets unvollkommen durchgeführten – Boykotts doch nicht angebliche. Die 'wirtschaftlichen Schäden sind bedeutend, insbesondere für die kleineren Landwirte; der Klassenkampf ist entschieden verschärft worden. Der Boykott versagte, als seinem Wesen nach revolutionäre Maßnahme des Proletariats von dem Augenblick an, als es klar wurde, daß seine Methoden über den legalopportunistischen Rahmen, den seine Urheber für ihn vorgezeichnet haben, nicht hinausgehen werden. Von dem Moment. also, als die scharfe Stellungnahme der Eisenbahnarbeiter an der Ostbahn gegen die konterrevolutionäre und sabotierende Beamtenschaft gütlich beigelegt wurde. Die Arbeiterschaft Deutschösterreichs war nicht imstande, die revolutionäre Richtung des Boykotts folgerichtig weiter zu treiben, um dadurch die opportunistischen Urheber zu

1

Hierüber ausführlich im Artikel „Kapitalistische Blockade, proletarischer Boykott” in Nr. 25/26 des

„Kommunismus” – D. R. – Anmerkung der Redaktion des „Kommunismus”.

105 einer Stellungnahme gegen den Boykott zu zwingen. Noch weniger klar war die Haltung der Arbeiter der Tschecho-Slowakei. Sie hätten gegen die revolutionäre Phrase ihrer Führerschicht ankämpfen und sie entlarven müssen. So blieb es bei schönen, aber hohlen Resolutionen, die den Verkehr mit Ungarn wenig behinderten. Aber der tiefste Grund des Scheiterns liegt am Mangel an internationalen Gesichtspunkten. Der Boykott gegen Horthy-Ungarn war allzusehr als Sympathiekundgebung eingestellt. Und, so tief das Mitgefühl der europäischen Proletarier mit ihren geknechteten und mißhandelten Brüdern ist, zu einer großen, revolutionären Tat kann es sich doch nicht begeistern.

Wir

sehen

ja,

wie

stark

und

erfolgreich

–

ohne

Beschluß

der

Gewerkschaftsinternationale – die Boykottbewegung gegen Polen ist. Und zwar deshalb, weil die Arbeiter aller Länder es lebhaft empfanden: sie verteidigen Rußland, sie verteidigen ihre eigene Revolution, wenn sie Polen im Entscheidungskampf die Unterstützung der Entente nicht zukommen lassen. Diesen internationalen Gesichtspunkt konnten und wollten die Herren von Amsterdam selbstverständlich nicht in den Boykott gegen Ungarn hineinbringen. Es ist aber sehr naheliegend, und wird von Tag zu Tag näherliegend: Ungarn ist der Polenersatz der Entente, das Aufmarschgebiet und die Reserve für die militärische Hilfe gegen Rußland. Dies muß das Weltproletariat begreifen. Unbekümmert darum, daß die Amsterdamer Opportunisten den Boykott beenden wollen, ist die revolutionäre Arbeiterschaft verpflichtet, ihn fortzusetzen. Denn es ist einerlei, ob ein Transport nach Polen oder nach Ungarn geht: es ist für die Verstärkung der Feinde Sowjetrußlands bestimmt. Diese Erwägung hat das Handeln der Arbeiterschaft zu bestimmen, und wird sie auch hoffentlich bestimmen. Darum kann eine Beurteilung des Boykotts nur mit der Parole enden: Der opportunistische Boykott gegen Ungarn ist tot - es lebe der revolutionäre Boykott gegen alle Feinde Sowjetrußlands!

106 A bojkott vége2 A bojkott kezdetét minden illúziótól mentesen szemléltük, és most, amikor dicstelen véget ért, nincs okunk különösebb vádaskodásra vagy siránkozásra. Opportunista szervezetek kezdeményezték (bár a forradalmi tömegek nyomására), és opportunista módon hajtották végre. Nem csoda hát, hogy dicstelenül és opportunista módon kellett véget érnie. A proletariátus harca eleve kudarcra van ítélve, amíg szembenállása a kapitalizmussal legális vagy csak szólamokban forradalmi. Kivált, ha olyan kendőzetlenül és gátlástalanul ellenforradalmi ellenfele van, mint Horthy Magyarországa. Mivel a bojkott nem akarta megdönteni a Horthy-rezsimet, hanem kezdettől fogva az volt a célja, hogy papíron valamiféle látszatengedményt érjen el, és tárgyalások útján a terrort legalizálja; mivel ennek megfelelően, megőrzendő az európai demokrácia „rokonszenvét”, mindig is arra törekedett, hogy legális maradjon, és a bojkottot folytató országokban ne nagyon élezze ki az osztályharcot; mivel igazi internacionalitás híján csak a magyar fehérterror ellen lépett fel, és nem vonta kétségbe a fehér Magyarországnak, a nemzetközi ellenforradalom védőbástyájának a létét – eleve halálra volt ítélve. Mindazonáltal fontos tény, hogy a bojkottot egyáltalán meghirdették, és fontosak a bojkott következményei a magyar és nem-magyar proletariátus szempontjából.3 A magyar kormánynak még látszólag sem kellett kapitulálnia, ami kétségkívül a világproletariátus kudarca, de Magyarország szempontjából mégsem merőben mondvacsináltak a – rosszul megvalósított – bojkott következményei. A gazdasági károk jelentősek – különösen a kisgazdák szempontjából; az osztályharc határozottan kiéleződött. A bojkott mint a proletariátus – lényegéből fakadóan – forradalmi tette abban a szempillantásban csődöt mondott, amikor nyilvánvaló lett, hogy módszerei nem lépik túl a kezdeményezői által megszabott, legális-opportunista kereteket. Vagyis abban a pillanatban, amikor engedékenyen elsiklottak a keleti vasút munkásainak az ellenforradalmi és szabotőr hivatalnokréteget elitélő, éles állásfoglalása fölött. Német-Ausztria munkássága nem volt képes következetesen továbbvinni a bojkott forradalmi irányvonalát, s ezáltal bojkottellenes állásfoglalásra kényszeríteni a megalkuvó vezetőket. Ennél is kétértelműbb volt a csehszlovák 2

Das Ende des Boykotts, Kommunismus, Wien 1920. augusztus 17. (I. évf., 32. sz.), 1096–1097. – A cikk aláírás

nélkül jelent meg, a Bojkott és bojkott című, 1920. augusztus 19-én a Proletárban megjelent írással való szövegegyezések alapján tulajdonítjuk Lukácsnak. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 3

Erről részletesebben lásd a Kapitalista blokád, proletár bojkott című cikket a Kommunismus 25–26. számában..

– A Kommunismus szerkesztőségének jegyzete.

107 munkások magatartása. Nekik meg kellett volna cáfolniuk, és le kellett volna leplezniük vezetőik forradalmi szólamait. Így azonban csak szép, ámde semmitmondó határozatok születtek, melyek vajmi kevéssé ártottak Magyarország forgalmának. De a kudarc legmélyebb oka a nemzetközi szempontok hiányában keresendő. A Horthy-Magyarország elleni bojkottot nagyon is úgy állították be, mint rokonszenvtüntetést. De bármilyen mélyen együtt éreznek is Európa proletárjai leigázott és meggyötört testvéreikkel, nagy, forradalmi tettre nem futja ebből a lelkesedésből. Hisz látjuk, milyen erős és sikeres – a szakszervezeti Internacionálé határozata nélkül is – a Lengyelországot sújtó bojkottmozgalom. Éspedig azért, mert a világ munkásai elevenen átérzik: Oroszországot és saját forradalmukat védik, ha a döntő harcban nem engedik, hogy az antant támogatása eljusson Lengyelországba. Magától értetődik, hogy az amsterdami urak nem tudták és nem akarták belevinni ezt a nemzetközi szempontot a Magyarországot sújtó bojkottba. Pedig igencsak kézenfekvő, és nap nap után mind kézenfekvőbb lesz: az antant számára Magyarország pótolja Lengyelországot, felvonulási terület és tartalék az Oroszország ellen irányuló katonai segély számára. Ez az, amit a világproletariátusnak meg kell értenie. Mit sem törődvén azzal, hogy az amsterdami opportunisták véget akarnak vetni a bojkottnak, a forradalmi munkásságnak az a kötelessége, hogy folytassa. Mert teljesen mindegy, hová tart a szállítmány, Lengyelországba vagy Magyarországra: Szovjetoroszország ellenségeit hivatott erősíteni. Ennek a meggondolásnak kell vezérelnie, és remélhetőleg ez is fogja vezérelni a munkásság cselekvését. Ezért a bojkottról szólva legyen a jelszó: A Magyarország elleni opportunista bojkott halott – éljen a forradalmi bojkott Szovjetoroszország összes ellenségével szemben!

108 Opportunizmus és puccsizmus1 Egyetlen gondolkodó és önmagával szemben tisztességes kommunista sem tagadhatja le, nem is akarja letagadni, hogy (Oroszországot kivéve) a kommunista pártoknak mindenhol komoly válságon kell keresztülmenniük. A válság csírái már e pártok megalapítása óta jelen vannak, s maga a válság is időről időre hevennyé vált; kezdetben puccsista hajlandóságok képében jelentkezett – a blanquizmus, amelyet Bernstein, de már maga Marx és a bolsevikok is joggal elvetettek, számos, különben tisztességes és meggyőződéses elvtárs gondolkodásában és tetteiben kísértett: elfogadták azt a babonát, amely szerint a jól megszervezett élharcosok kis csoportjának határozottsága és áldozatkészsége révén egy csapásra végbevihető a proletárforradalom. Közvetlenül a vesztett háború után a közép-európai államapparátusok széthullása különösen kedvezett e tan fölbukkanásának, ám úgy tűnik, hogy a kommunista pártok kezdték leküzdeni tévelygéseit. Annál is inkább, minthogy eltűnőben van a puccsista irányzatoknak egy másik, belső s ezért fontosabb oka is a kommunista pártokban. A dolog lényegéből adódik, hogy a forradalmi mozgalmak elsősorban a munkásság korábban nem szervezett s ezért az osztályharcban tapasztalatokkal nem rendelkező, ösztönösen forradalmi rétegeit ragadják meg; s hogy ezzel szemben a szakszervezetek szervezett munkásainak elitje opportunista és konzervatív hajlandóságokat táplál magában. Ám ahogy közvetlen gazdasági helyzetükre gyakorolt hatása révén a kapitalizmus összeomlása ezeknek a rétegeknek is szenvedéseket okoz, s ezáltal forradalmasítja őket, a proletár tömegek forradalmi érzelmeihez mindinkább társul az igazi osztályharc forradalmi tudata, a tudatos dialektikus marxizmus. (A forradalom sorsát illetően továbbra is jelentőségük van a munkásság korábban említett rétegeinek, de funkciójuk változáson megy keresztül.) Ehelyett viszont egyéb belső veszélyek tűnnek fel. A pártok növekedésével, különösen ott, ahol a III. Internacionálé egyes proletárpártjai nem a régi párttal történt szakítás, az ellene folytatott harc útján jöttek létre, hanem a párton belül szerezték meg a többséget s így a vezetést is (mint Olaszországban, s nemsokára talán Csehszlovákiában is), azzal, hogy opportunista vagy legalábbis ingadozó csoportok is kacérkodnak a III. Internacionáléval 1

Opportunismus und Putschismus, Kommunismus, Wien 1920. augusztus 17. (I. évf. 32. sz.), 1107–1115. o. – A

cikk „G. L.” szignóval jelent meg; kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 47. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 128–138. o.; kisebb javításokkal közöljük). – A szerk.

109 (USP2 Longuet-csoport3), egyre nagyobb annak a veszélye (s az egyre sokasodó jelek világosan mutatják ezt), hogy e csoportokkal az opportunizmus szelleme is beférkőzik a kommunista pártokba. Úgy tűnik tehát, mintha az igazi marxista kommunistáknak egyszerre két fronton is – balra és jobbra – kellene harcolniuk, mintha a kommunizmuson belül a marxizmus a centrum pozícióját foglalná el. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, s az adott keretek között elméletileg is meg kell okolnunk, hogy mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a kommunizmus szellemét; hogy az opportunisták és puccsisták elveik elméletileg döntő alapjait tekintve – ugyanazon a talajon állnak, következésképpen – igencsak sűrűn – a gyakorlatban is nagyon hasonló eredményekre jutnak. Ha csak negatíve akarjuk kifejezni magunkat, akkor elméletileg az a döntő

2

Az USPD-t (Németország Független Szociáldemokrata Pártját) 1917-ben hozták létre, pártszakadás révén, a

háborút ellenző szociáldemokraták. A gothai alakuló kongresszus (1917. április 6–8.) 124 küldötte 91 szociáldemokrata választókörzetet képviselt, és részt vett a kongresszuson az SPD 15 Reichstag-képviselője is; a párt vezetői Wilhelm Dittmann és Hugo Haase lettek. Az USDP-hez csatlakozott Eduard Bernstein és Karls Kautsky is, a baloldalról pedig Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette Spartakus-csoport (míg a Brémai Baloldali Radikálisok önálló szervezetet alkottak). 1918. október 19-én az USDP (Haase, Dittmann, Emil Barth) az SPD-vel együtt hozta létre a Népbiztosok Tanácsát, az év végén azonban az USPD-tagok kiléptek a kormányból, a Spartakus-szövetség pedig, leszakadva az USPD-ről, létrehozta a német kommunista pártot. Az USPD taglétszáma gyorsan növekedett (az 1919. márciusi 300.000-ről 1920 októberéig 893.000-re), és jelentős pozíciókat mondhatott a magáénak a szakszervezetekben, belülről azonban erősen megosztották az áramlatharcok: a balszárny (Däumig, Stoecker, Koenen) a tanácsrendszer és a Kominternhez való csatlakozás érdekében lépett föl, a jobbszárny (Dittmann, Crispen) a parlamenti demokrácia mellett foglalt állást, és a Kominternhez való csatlakozás kérdésében várakozó álláspontra helyezkedett. Az 1920. október 12–17-én tartott hallei kongresszuson a küldöttek 237 szavazattal 156 ellenében a Kominternhez való csatlakozás mellett döntöttek, mire a kisebbség elhagyta az üléstermet, és folytatta a kongresszust. Az USDP baloldala (kb. 300.000 független szocialista) Däumig, Adolf Hoffmann, Stoecker és Koenen vezetésével 1920 decemberében egyesült a KPD-vel. A párt maradványa Crispien, Dittmann, Ledebour vezetésével 1922 szeptemberéig működött (1922 januárjában több mint 300.000 tagot számláló) önálló pártként, amikor is a gerai pártkongresszuson (mindössze 7 ellenszavazat mellett) kinyilvánította az SPD-vel való újraegyesülés szándékát. Bár Ledebour és Th. Liebknecht vezetésével egy kisebbség még formálisan fönntartotta a független szocialista pártot, irányzatharcokkal terhelt szektaként elvesztette politikai jelentőségét. – A szerk. 3

Jean Longuet (1876–1938) francia szocialista politikus és író, a Francia Szocialista Párt és a II. Internacionálé

vezető alakja. Az I. világháború idején a francia szocialista párt pacifista kisebbségi szárnyát vezette, 1916-ban megalapította a La Populaire-t, a francia centristák lapját. Ellenezte a francia szocialista pártnak a Kominternhez való csatlakozását, és fellépett a francia kommunista párt megalakítása ellen. 1921-től tagja volt a bécsi Két és feles Internacionálé végrehajtó Bizottságának, 1923-tól a Szocialista Munkásinternacionálé vezetésének. – A szerk.

110 mozzanat, hogy egyik csoport sem képes folyamatként felfogni a forradalmat, állító megfogalmazásban, hogy hamisan értékelik a szervezet szerepét a forradalmi mozgalomban. Egyszerűen akár a szervezet túlértékeléséről is beszélhetnénk; ez a kifejezés azonban félrevezető volna, mert anarcho-szindikalista tendenciák támogatásaként is értelmezhető – ettől pedig minden kommunistának távol kell tartania magát. Amikor arról beszélünk, hogy az opportunisták és puccsisták a kommunistákkal szemben hamisan értékelik a szervezetet, nem a szervezet általában vett jelentőségéről beszélünk, hanem kizárólag a forradalmi mozgalomban betöltött szerepéről és funkciójáról. A kommunista párt elgondolhatatlan szervezet, sőt, szigorúan centralizált és fegyelmezett szervezet nélkül. Az opportunistáktól és puccsistáktól azonban különbözik annyiban, hogy számára a szervezet nem a cselekvés előfeltétele, hanem előfeltétel és következmény állandó egybejátszása a cselekvés során; sőt, ha egyáltalán beszélhetünk valamelyik mozzanat túlsúlyáról, akkor a szervezetet inkább következménynek, mint előfeltételnek kell tartanunk. „A merev, mechanikus, bürokratikus felfogás – mondja Rosa Luxemburg – a harcot csak mint a szervezet termékét fogadja el a szervezet bizonyos erősségi fokán. Az eleven, dialektikus fejlődés viszont a szervezetet a harc termékeként hozza létre. 4 Nem szükséges példákon keresztül megvilágítani az opportunistáknak ezt a fajta gondolkodását és cselekvését; mindenki torkig van szavazócédula- és pártkönyvecske-számlálósdijukkal, várakozásukkal arra a „pillanatra”, amikor elegendő számú munkás van, és kellőképp meg vannak szervezve. Meglepő viszont, hogy mennyire hasonló ehhez a puccsisták gondolatmenete. Az elméleti alapokon édeskeveset változtat az a tény, hogy náluk nem szavazócédulák, hanem revolverek és géppuskák számlálásáról van szó, hogy a „jó szervezet”-nek kevesebb embert kell magába foglalnia, hogy legfőbb javuk nem a választási apparátus vagy a szakszervezetek, hanem valamiféle illegális katonai szervezet. A puccsisták is két egymástól elválasztott stádiumnak tartják a szervezetet és a cselekvést, az előkészület, illetve a forradalom, a mozgósítás, illetve a csata stádiumának. A forradalmi folyamatnak ez a mechanikus kettéválasztása a puccsisták esetében szükségképp azzal jár, hogy mértéktelenül túlbecsülik a hatalomnak a proletariátus által való puszta magragadását. A hatalom megragadását a forradalmi folyamat befejezéseként vagy legalábbis tetőpontjaként gondolják értékelni, bár az nem több, mint az osztályharc nagyon fontos és döntő jelentőségű szakasza (de csak egyik szakasza). Így teljesen

4

[Rosa Luxemburg:] Massenstreik, 46 (Neue Ausgabe) [Tömegsztrájk, párt- és szakszervezetek, in: uő:

Válogatott beszédek és írások, I., ford. Rózsa István, Kossuth, Budapest 1958, 62. o.].

111 figyelmen kívül hagyják, hogy erejük és különösen „szervezetük” ereje nemcsak, hogy nem elegendő az eljövendő, valóban döntő jelentőségű küzdelmekhez, hanem egyáltalán nem is alkalmas erre a küzdelemre. Az opportunisták előtt is hamis megvilágításban jelenik meg a hatalom megragadásának mozzanata. Ha a „fokozatos fejlődés”, az „átmenet” semmitmondó frázisaival többnyire kitörölni törekszenek is a hatalomátvétel jelentőségét a proletariátus tudatából, éppen e hamis értékelés következtében nagyon gyakran előadódhatnak olyan helyzetek, amikor nemcsak puccsista szellemben túlértékelik a hatalom megragadását, hanem ebben a szellemben is cselekszenek. Nagyon jellemző példája ennek a müncheni tanácsköztársaság kikiáltása. Miközben a kommunisták energikusan ellenezték, és a dologban mindenfajta részvételt elutasítottak, Bajorország első, látszólagos tanácsköztársasága a többségi szocialisták, a függetlenek és anarchisták puccsából született. Mikor aztán annak létrejöttét követően a kommunisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy a proletariátus papíron meglevő látszólagos uralmát valódi proletárdiktatúrává változtassák, a puccs kezdeményezői – Tollertől jobbra és balra – részben megelégedtek puszta látszatvívmányokkal, részben pedig nyíltan szabotálták az osztályharc összes valóban forradalmi intézkedését. Mindez nem véletlen. Nem véletlen, hogy az USP központja az opportunizmus és puccsizmus e testvéri keverékének. Az sem véletlen, hogy Lauffenberg és Wolffheim5 úgynevezett baloldali radikalizmusa szerint egyrészt nem következik be elég gyorsan és „energikusan” a hatalom átvétele, másrészt viszont ugyanők hajlamosak arra, hogy a proletariátus „uralmának” fenntartása érdekében, az antantkapitalizmus elleni harc érdekében békét kössenek a burzsoáziával. A „szervezet” túlbecsülésének és mechanikus felfogásának ugyanis az a szükségszerű következménye, hogy a látható, közvetlen eredmények kedvéért feledésbe merül, háttérbe szorul a forradalmi folyamat totalitása. Csak a forradalmi folyamat totalitása lehet mércéje a kommunista cselekvésnek. 5

Heinrich Laufenberg (1872–1932) német baloldali szociáldemokrata, kommunista politikus és író. 1904–07-ig

a Düsseldorfer Volkszeitung című szociáldemokrata lap szerkesztője volt, az I. világháború idején a háború ellenzője. Az 1918-as novemberi forradalom után csatlakozott a KPD-hez, és a baloldali ellenzék egyik vezető alakjává, a „nacionálbolsevizmus” képviselőjévé vált. Amikor 1919 novemberében Paul Levi elérte a baloldali ellenzék kizárását a KPD-ből, Laufenberg részt vett a KAPD (Németország Kommunista Munkáspártja) megalakításában, ahonnan 1920 végén kizárták. Fritz Wolffheim német baloldali szociáldemokrata, kommunista politikus és író. Az I. világháború idején a háború ellenzője, 1919–20-ban a KPD tagja, Heinrich Laufenberggel a „nacionálbolsevista” áramlat vezető alakja. Egyik alapítója volt Németország Kommunista Munkáspártjának, ahonnan 1920 végén kizárták. – A szerk.

i:

112 Amit Marx A gothai program kritikájában leszögezett, hogy „a jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kultúra fejlettsége”,6 az a proletariátusnak az osztályharc folyamán kialakított szervezeti formáira is érvényes. Ezek is egyfelől kifejeződési formái, másfelől pedig fegyverei az osztályharcnak, fejlődésük, erejük, használhatóságuk, kiépíthetőségük az osztályharc fejlődésétől függ. Mihelyt önállósodik egy ilyen szervezeti forma, háttérbe szorul a totalitás nézőpontja, és mert eltűnésével elvész a cselekvés igazi mércéje is, eredményként és mérceként csak a harc közvetlenül látható eredményei maradnak. Ezek azonban – függetlenül attól, hogy sikeres tarifatárgyalásokról vagy fegyveres felkelésekről van-e szó – a maguk elszigeteltségében nem lehetnek mércéi a proletariátus cselekvésének, sőt még a pillanatnyi helyzet helyes értékelésének sem. A forradalmi marxizmus e végzetes félreértelmezésének elméleti gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. Első félreérthetetlen megnyilatkozása a Willich-Schapper és Marx közötti harc volt, később fejlődés és forradalom bernsteini szembeállítása, melynek következményei még a mai vitákban is érezhetők. Mit sem használ, ha mégoly lángoló forradalmi pátosszal harcolunk is a fokozatos fejlődés tana ellen – ha nem értjük meg, hogy (függetlenül. attól, hogy melyik oldalra állunk) már maga a szembeállítás is eltávolodás a marxizmus talajáról. A marxizmus ugyanis nagy és egységes folyamatként fogja fel a kapitalista fejlődés egész folyamatát, s vele együtt a proletariátus erőinek kibontakozását is. A proletariátus és elsősorban tudatos élcsapata előtt e totalitás forradalmi jellegét sohasem szabad, hogy elködösítse e fejlődés hosszú időtartama, a sok hosszúra nyúló szünet, a hosszú – látszólagos – apály, visszaesés és mozdulatlanság. A kommunisták taktikájának ezért alkalmazkodnia kell a forradalmi munkásmozgalmaknak ehhez a kettős jellegéhez. Sohasem veszítheti szeme elől a forradalmi folyamat egységét és totalitását. Ugyanakkor azonban ezt is mindig az adott pillanat szempontjából, a „nap követelményének”

álláspontjáról

kell

szemügyre

vennie:

állandóan

forradalmi

reálpolitikát kell űznie, s eközben egyformán fontos a kommunista taktikát alkotó mindkét fogalom. Forradalmi irányzatként a puccsizmus csak akkor válik – látszólag – jogosulttá, mikor az opportunizmus eltorzítja a folyamat egységét és értelmét, mikor a fejlődést „békés evolúció”-nak, reálpolitikának pedig a forradalom feladását tartja. Hisz ekkor valódi forradalmi cselekvésként jelenhet meg a „mindenáron való” fegyveres felkelés, a hatalom „mindenáron” való megragadása. Ha viszont magát a folyamatot tekintjük 6

Neue Zeit, IX. I. 56. [Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 19. o.]

113 lényegét illetően forradalminak, ha a fegyveres felkeléseket a hatalom megragadása felé vezető út olyan szükségszerű lépésekként fogjuk fel, amelyek bizonyos helyzetekben feltétlenül szükségesek, azonban elvileg nem különböznek más szükséges lépésektől, akkor nemcsak elméletileg és az agitáció szempontjából, de gyakorlatilag is kihúzzuk a talajt a puccsizmus alól, s alapelveinek kispolgári jellegét minden gondolkodó munkás magától belátja. Ezzel egyben világosan körvonalaztuk a kommunisták taktikáját a puccsizmussal szemben: a kommunistáknak minden, mégoly jelentéktelennek tetsző, a leghétköznapibb követeléseket támasztó akcióit is forradalmi szellemmel kell megtölteniük. És a szónak ebben a gyakorlati értelmében a forradalmi szellem sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint a forradalmi folyamat szellemében való tudatos cselekvést, minden egyes alkalom kihasználását az osztályellentétek élezésére, s ennek tudatosítására a proletariátusban. Ez csak akkor lehetséges, ha a proletariátus minden egyes cselekedetét az összmozgalom szempontjai irányítják, s a proletariátus cselekvőleg tudatosítja, hogy cselekvése összefügg az egész forradalmi folyamattal. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalmi érzületű, de osztálytudatra még nem egészen ébredt munkások számára az egyetlen számba jöhető forradalmi cselekvésnek az tűnik, ha fegyverrel a kézben védelmezik érdekeiket.

Az

opportunizmus

és

puccsizmus

ugyanis

nemcsak

az

elméletben

rokonjelenségek. A puccsizmus csak az opportunizmus talaján nőhet nagyra, ha tehát puccsista hajlamok ébrednek a munkásságban, annak minden igazi kommunistát önkritikára kell kényszerítenie: meg kell vizsgálnia, nem rejlenek-e taktikájában valahol opportunista mozzanatok. „Minden eddigi materializmusnak […] az a fő fogyatékossága – mondja Marx –, hogy a tárgyat […] nem […] mint érzéki-emberi tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektívan” fogta fel, nem „tárgyi tevékenység”-ként. A feuerbachi szemléleti materializmus azért nem értette meg „»a forradalmi«, a »gyakorlati-kritikai« tevékenység jelentőségét”.7 Az opportunisták vulgármarxizmusa visszaesik a fejlődés e feuerbachi stádiumába – a puccsizmust bármely (látszólagos) aktivitása sem emelheti túl a puszta szemlélet álláspontján. Emiatt mindkettő teljesen mechanikusan fogja fel a történelmi fejlődést; mindkét osztályharc-felfogásból eltűnik a tömegek forradalmi aktivitásának gondolata, s vele elvész forradalmi tudatosságuk fokozásának gondolata is, pedig az 7

Feuerbach, 61. [Uő: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 7. o.]

114 egyszerre gyümölcse és alapja a forradalmi cselekvésnek. Az opportunisták és a puccsisták abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy alábecsülik a tömegek spontaneitását az „előkészített”, előre megszervezett akciókhoz képest, hogy függetlenül attól, a bérek emeléséről vagy fegyveres felkelésről van-e szó, nem pusztán tudatosítani és kommunista szellemben irányítani akarják a mozgalmat, hanem megkísérlik azt ők maguk „csinálni”. Tetteik ezért mindig a levegőben lógnak, minden érezhetően valóságos alapot nélkülöznek, bár önmagát – az igazi marxisták pusztán „elméleti” megfontolásaival szemben – mindkét tábor „reálpolitikus”-nak nevezi. A cselekvés reális alapzata ugyanis csak a proletariátusnak a „gyakorlati-kritikai tevékenységben” megnyilvánuló osztálytudata lehet. Bármennyire kézzelfoghatók és „reálpolitikusak” legyenek is a jelszavai, egy akció mégis légüres térben mozog, ha nem ebből, a tömegek spontaneitásából indul ki, ha célkitűzései nem azokat a követeléseket kívánják tudatossá tenni, amelyek föllobbantották azt a spontaneitást, ha a spontaneitást nem ebbe az irányba, a forradalmi folyamat totalitásának irányába kívánja vezetni. Ha kezdetben öntudatlanul is, de minden munkás ortodox marxista – ez a kommunista cselekvés ki nem mondott előfeltevése. Ortodox marxista, mert osztályhelyzete szükségszerűen beleszövi őt a forradalmi folyamatba. Csak az osztályharc szemléltető oktatása s benne a kommunista párt irányító tevékenysége képes azonban arra, hogy tudatosítsa a munkásban kikerülhetetlen osztályhelyzetét,

minden ebből adódó

következménnyel együtt. Ha különböző eszközökkel is, de ezt a folyamatot egyaránt gátolják az opportunisták és a puccsisták. Az előbbiek mert a pillanatnyi helyzetet izoláltan, a totális összefüggéstől elszakítva teszik meg taktikájuk kiindulópontjának. Az utóbbiak mert egy még nem időszerű, még nem a tömegek által (ha öntudattalanul is) spontánul tételezett célt tartanak szem előtt, s ezt a célt a tömegekkel való közvetlen kapcsolat nélkül akarják megvalósítani. Mint látjuk, a vulgármarxizmus mechanikus osztályharc-felfogása elválasztja a forradalom „előkészítését” magától a „forradalomtól”, ezáltal a szervezetet is különválasztja a tömegtől, a harc egyes mozzanatait elszigeteli totalitásuktól. Mivel elejti a forradalmi folyamat totalitásának gondolatát, képtelen megérteni a tudat szerepét a forradalmi

fejlődésben,

és

a

forradalmi

cselekvést

a

forradalmi

osztálytudat

kibontakozásának szolgálatába állítani. Az opportunisták azt hiszik, hogy a proletariátust „felvilágosító munkával” fokozatosan „éretté” tehetik a forradalomra. A puccsisták teljesen félretolják ezt a kérdést, mivel egyszerűen saját „forradalmi” tudatukat csempészik a tömegeké helyébe. Mindkét felfogás egyformán mechanikus. Mindkettő olyasmit lát a

115 proletár osztálytudat fejlődésében, amit a forradalmi harcoktól függetlenül is el lehet képzelni. Ezzel kiadják kezükből a legfontosabb, a forradalom szempontjából mindenképpen döntő jelentőségű fegyvert. Ha a kommunisták, egyedül igazán marxista módon, taktikájukat az osztályharc és osztálytudat egységének szolgálatába állítják, amennyiben tudniillik minden cselekedetükbe forradalmi szellemet csempésznek, s így „gyakorlati-kritikai tevékenységre” nevelik a proletariátust, nem is kell különösebb harcot folytatniuk az opportunizmus és puccsizmus ellen. _____________________ Ha viszont letévednek erről az útról, akkor semmiféle mégoly sziporkázó polémia sem mentheti meg őket ettől a kettős veszélytől. A forradalom a proletariátus nagy nevelődési folyamata; csak akkor győzhet, ha a harcban és a harc által osztállyá alakul. De osztállyá csak akkor alakulhat, ha kifejleszti magában valódi osztálytudatát – ez viszont csak az osztály helyzetének megfelelő, forradalmi cselekvésben születhetik meg. Ha más értelemben beszélünk a proletariátus „ideológiai érettségéről”, az csak üres szócséplés marad, akár elismerjük, akár elvitatjuk ezt az „érettséget”. _____________________ A proletariátus mint osztály kezdetben csak gazdaságilag, csak objektíve létezik, csak maga az osztályharc tudatosítja és változtatja szubjektívvá, tudatossá az osztálynak ezt az objektív, tudományos valóságát, s ezzel vonja be a valóságos, eleven és cselekvő életbe. Az osztályharcról kialakított mechanikus felfogásuk következtében az opportunisták és puccsisták az osztály fogalmát statikusnak, egyszer s mindenkorra változhatatlanul adottnak, nem pedig dinamikusnak, a harcban létrejövőnek, növekedőnek s önmagát életre hívónak tekintik. Azonban csak akkor találhatjuk meg a kommunista

cselekvés

állandóan

változó

taktikájának

szilárd

alapzatát,

ha

a

proletariátusnak mint osztálynak a konstitúcióját a forradalom céljának és törekvésének, nem pedig kiindulópontjának tartjuk. A taktikai megfontolások kiindulópontja persze mindenképpen az osztály gazdasági, tudományos valósága. Ám a taktika proletariátus által történő eleven megvalósítása csak a forradalmi cselekvés célja lehet. Minden valóban forradalmi cselekvés csökkenti a feszültséget és távolságot a proletariátus gazdasági léte és tettre kész tudata között. Ha ez a tudat elérte, áthatotta és átvilágította a létet, akkor képes minden akadály leküzdésére – képes bevégezni a forradalom folyamatát. Marx felülmúlhatatlan világossággal fogalmaz, amikor a Willich-Schapper-frakciótól való elszakadását indokolja: „A valóságos viszonyok helyett szerinte a puszta akarat a forradalom hajtókereke. Amíg mi azt mondjuk a munkásoknak: 15, 20, 50 évi polgárháborúkat és népek csatáit kell végigharcolnotok, nemcsak azért, hogy a viszonyokat

116 megváltoztassátok, hanem azért is, hogy önmagatokat megváltoztassátok,8 és politikai uralomra alkalmassá tegyétek, ti, ellenkezőleg, ezt mondjátok: »Azonnal uralomra kell jutnunk, vagy lefekhetünk aludni.« Ahogyan a demokraták a nép szót szentséggé teszik, úgy ti a proletariátus szót teszitek szentséggé. Ahogyan a demokraták, úgy ti is a forradalom frázisát csempészitek a forradalmi fejlődés helyébe...”9

8

Kiemelés tőlem– L. Gy.

9

Enthüllungen über den Kommunistenprozeß in Köln, 52–53. [Uő: Leleplezések a kölni kommunista perről,

MEM VIII., 396. o.]

117 Bojkott és bojkott1

Az amsterdami szakszervezeti Internacionálé Magyarország ellen foganatosított bojkottja összeomlott. A helyes és okos proletárpolitika elemi követelménye, hogy a tényen magán ne szépítsünk semmit. Ellenkezőleg. Szegezzük le ridegen, ahogy van, okaival és következményeivel együtt, elemezzük a helyzetet, amelyből létrejött, és amelyet megteremtett, és lássuk, hogy mi következik ebből a jelenre, a cselekvésre, a jövőre nézve. A szépítgetésre pedig annál kevésbé szorulunk2 rá, mert hiszen még ez a rosszul sikerült sztrájk is, bár vereséget jelent a szakszervezeti Internacionálé számára, nem veresége a proletariátusnak (sem a magyarnak, sem a bojkottáló államokénak), és legkevésbé sem győzelme a fehér Magyarországnak. Hogy mennyire nem, bizonyítja az a Pesten szokatlan „előkelő” és letompított hang, mellyel a bojkott leverését ünnepelték. Ez a hang nem a győztesek hangja volt, hanem a halálraítélt öröme, hogy valamiképpen mégis sikerült neki a biztos kivégzést, ha nem is elkerülni, de legalább elodázni. A Magyarország ellen indított bojkottban legfontosabb megindításának puszta ténye volt. A világ proletariátusa ezzel kimondotta a halálos ítéletet Horthy-Magyarország lelett. Hogy mikor lesz ereje ezt az ítéletet igazán végrehajtani, hogy mikor választja meg hozzá a helyes taktikát: nem tudjuk. De maga a tény is elég arra, hogy Horthy-Magyarország lármás, véres és ocsmány agóniája megkezdődjék. Elég, mert az a két fél, aki a döntő harcot vívni fogja, az elnyomók bűnszövetkezete és a magyar proletariátus, egyaránt ráeszmélt arra, hogy ez a küzdelem itt van; ráeszmélt egyúttal arra, hogy ezt a küzdelmet a világforradalom jegyében és keretei között fogják megvívni, és ezzel (mindketten tudják, ha egyik sem mondhatja hangosan) el dőlt a győzelem kérdése; csak a győzelem dátuma lehet még kérdéses. Ebből a. látószögből nézve nincsen semmi tragikus abban, hogy a győzelmet nem hozhatta meg mindjárt az első csata. Az efölött való sopánkodás helyett érdemesebb azon gondolkozni, miért nem hozhatta meg. A felelet igen egyszerű: mert a bojkott forradalmi rendszabály, melyet opportunista eszközökkel nem lehet megvalósítani. Az amsterdami 1

Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 7–8. o.; Megjelent még az Előre (New York–Cleveland,

Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 17. számában (XVI. évf., 2930. sz.), 4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 58. skk. o. – A szerk. 2

Az első megjelenésben tévesen: szorultunk. – A szerk.

118 Internacionálé bojkottja pedig úgy indokaiban, mint kiviteli eszközeiben opportunista volt – ha a forradalmi munkásság nyomása alatt jött is létre. Opportunista volt indokaiban, mert nemzetközi akciónak tervezték anélkül, hogy igazi, nemzetközi célkitűzései és ennek megfelelően igazi nemzetközi jelszavai lettek volna. Egy Magyarország ellen indított bojkott forradalmi célja egyedül a magyar proletariátus forradalmi felszabadítása, a fehér diktatúra létének kipusztítása lehetett volna. De ezt a célkitűzést, ha komolyan akarták volna, hogy a világ forradalmi munkássága forradalmi lendülettel vegyen részt a harcban, mint a nemzetközi forradalom veszedelmes ellenségének kiirtását kellett volna beállítani. Rá kellett volna mutatni arra, hogy Horthyék a lengyel slachta mellett az antant egyedüli megbízható zsoldosai

Szovjetoroszország

ellen,

hogy

tehát

a

világ

proletariátusa

önmagát,

Szovjetoroszországot védi, amikor halálos csapást mér a magyar gyilkosokra. A bojkott jelszavai ellenben opportunisták voltak: a világ proletariátusa „rokonszenvét, együttérzését” akarta kifejezni szenvedő magyar testvéreivel, és el akarta érni, hogy helyzetük – a fehér terror alatt – „enyhébbé”váljék. Azt lehetne ezzel szemben felhozni, hogy a bojkott rendezői csak taktikai okokból állították így be a kérdést. Hogy tisztában voltak azzal, hogy ha a fehér terror kormánya csak a legkisebb látszatengedményt teszi is a világ munkásságának a bojkott megszüntetésének fejében, hogy ez az ő erkölcsi összeomlását jelenti, melyet a tényleges összeomlásnak nyomon kell követnie. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így volt, bizonyos, hogy a bojkott rendezői az esetben a legalkalmatlanabb taktikát követték el a cél elérésére. Rendes szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrata felfogás szerint – hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon – úgy akarták a bojkottot foganatosítani, hogy ez kizárólag HorthyMagyarországot sújtsa anélkül, hogy a bojkottáló államok kapitalizmusát lényegesen érintené, anélkül, hogy ezekben az államokban lényegesen élesítené az osztályharcot. Ez az oktalan illúzió, ez az opportunista beállítás tette lehetetlenné, hogy bojkott igazán hatályos [sic!] legyen. Mert egyedül Ausztria ez az ország a Magyarországot környező államok közül, ahol a kormányban résztvevő szociáldemokratáknak és szakszervezeti bürokratáknak lehetséges volt egy opportunista egyensúlyt teremteni bojkott és hazai kapitalizmus között. Ennek fejében persze leszerelték a bojkottáló munkásság igazán forradalmi meg-mozdulásait (munkások és tisztviselők összecsapása az Ostbahnon), igyekeztek a belső osztályharcot minden áron letompítani, aminek ellenértékeként a burzsoázia ellentállása is csak szájaskodásban merült ki. A többi országban a bojkottot forradalmi mederbe kellett volna terelni, hogy igazán működésbe lehessen hozni. Ettől pedig az amsterdami urak jobban féltek, mint a vereségtől. A munkásság pedig, mely az első időben forradalmi lelkesedéssel vette fel

119 a küzdelmet, elvesztette az irányt ennek a habozó taktikának következtében; ellankadt. Az amsterdamiak pedig, ahelyett, hogy a növekvő ellentállásra élesebben és élesebben (forradalmi módon) feleltek volna, tárgyaltak Horthyékkal, és Horthyék tagadásával szemben, mintha ők szóba sem állnának a szakszervezetekkel, görcsösen igyekeztek igazolni, hogy Horthyék elismerik őket tárgyaló feleknek. Ezért bukott el a bojkott. Mindazok az okok, melyeket Forstner, Fimmen, az „Arbeiter Zeitung” stb. felhoznak, lehetnek igazak (bár lényeges ellentmondások vannak köztük). Tény az, hogy a bojkottot leszerelték. Amsterdamból szerelték le. Hogy ezt az antant nyomása Bécsben megelőzte, nagyon valószínű, de nem igazán fontos. Fontos az, hogy leszerelték, hogy sikerült leszerelni. Amilyen kevéssé sikerült azt a céljukat elérni, hogy Horthyékkal megegyezzenek, oly mértékben érték el a másikat: annyira távoltartani minden forradalmi szellemet a bojkottól, hogy az minden pillanatban a „vezetők” kezében legyen, hogy bármely pillanatban le lehessen szerelni. Így a bojkott lefolyása a háború előtti nagy sztrájkokra emlékeztet. A munkásság nyomása alatt, hogy a vezetést ki ne adja a kezéből, a szakszervezeti bürokrácia megindítja a sztrájkot. Alig, hogy megindul, első gondja a „rendre” ügyelni, arra, hogy forradalmi utra ne terelődjék; hogy aztán – az első adandó alkalommal – megegyezést létesítsen a tőkéssel, leszerelje a sztrájkot, és eredmény nélkül vezesse le a munkásság forradalmi hangulatát. A Magyarország elleni bojkott megbukott, mert nemzetközi formában való felmelegítése volt a régi, opportunista szakszervezeti sztrájkoknak. Hogy mennyire az amsterdami Internacionálé vesztette el a csatát, és nem forradalmi proletariátus, bizonyítja annak a szakszervezetektől függetlenül, kis kommunista pártok felhívásaira megindult, munkástömegek spontán forradalmi lelkesedés[é]től vitt bojkottnak sikere, melyet a világproletariátus forradalmi része Lengyelország ellen visz. A kommunista Internacionálé és európai szekciói felismerték azt a veszedelmet, mely a világforradalom számára a lengyel hadseregben, annak az antant által való ellátásában rejlik. És saját államaik minden ellentállása dacára erőszakkal akadályozták és akadályozzák meg a fegyver- és muníciószállítást. Eleinte csak szórványos, helyi akciókról volt szó. De minél világosabban tudatossá vált széles proletártömegek előtt, hogy saját forradalmukat védik, ha a lengyel slachta szervezkedését nemzetközileg bojkottálják, annál viharosabb hullámokat vert a mozgalom. Ma – ha az antant-kapitalizmus nem hátrál meg – lehet, hogy a német forradalom ezen a ponton fog kitörni. Itt nincsenek tárgyalások „államférfiak” és „vezérek” között – mégis komolyabban fog meghátrálni az angol-francia imperializmus, vagy komolyabb vereséget fog szenvedni, mint ami valaha lehetséges lett volna az amsterdami bojkottban. Mert itt az ellenforradalom tetteivel forradalmi cselekvést szegez szembe a munkásság; mert

120 itt nem tér ki a döntő harc elöl, hanem szembe néz vele. Ezért ezt a harcot nem lehet megegyezéssel elintézni, nem lehet leszerelni. De mert ez így van, azért nincs még vége a Magyarország elleni bojkottnak. Magyarország kérdése a nemzetközi forradalom kérdése. Minél inkább omlik össze Lengyelország, annál világosabb, hogy az antant itt készül főzni egy kis – lengyel- Ersatzot. Ha ezt felismeri e forradalmi munkásság – és lehetetlen, hogy hamarosan fel ne ismerje –, akkor megindul a forradalmi bojkott, az elsöprő bojkott fehér Magyarország ellen. Horthyék érzik, hogy nincs okuk ujjongani. Ők már harcoltak; a munkásság csak hadgyakorlatozott ellenük, mégpedig tehetetlen vezetők áruló parancsnoksága alatt. Az igazi harc elkerülhetetlen, és elkerülhetetlen a proletariátus győzelme. Az opportunista bojkott meghalt. De nyomon fogja követni az igazi, a forradalmi bojkott.

121 Kispolgári elmélet – ellenforradalmi cselekedet1 A „Világosság” utolsó száma megkockáztat egy kis kiruccanást a dialektika, a proletárosztályharc elméletének területére.2 Rosszul teszi, és pórul jár vele. Mert a dialektika a proletariátus forradalmi cselekvésének elméleti módszere. Aki nem tud és nem akar forradalmian cselekedni, akinek egész gondolkodása csak abból áll, hogy tetszetős ürügyeket hajhász a cselekvés elkerülésére, az nem fog soha dialektikusan gondolkodni sem. Íme a „Világosság” nagy elméleti felfedezése: „S végül tény az, hogy dogmatikus és szektárius gondolkodás az, amely ezeket a fogalmakat: reform vagy forradalom mint élesen körülhatárolt, egymást minden körülmények közt kizáró fogalmakat állítja oda, s áthidalhatatlan ellentéteket konstruál közöttük.” Csodálatos: a „Világosság” teoretikusának igaza van. Reform és forradalom közt csakugyan nincs áthidalhatatlan ellentét. Sőt szükségszerű összefüggés van köztük, és ennek megfelelően a fejlődés folyamán a reform szakadatlanul átcsap a forradalomba, a forradalom a reformba. De az opportunisták gondolkodását olyan mértékben elferdíti és terméketlenné teszi a cselekvéstől való beteges irtózásuk, hogy akkor tévednek a legnagyobbat, mikor „igazuk van”. Mert csak a szavakat, csak az elvont, az élettől elvonatkoztatott fogalmakat illetőleg van igazuk. Reform és forradalom közt nincs áthidalhatatlan ellentét; ezt egyformán mondhatja forradalmi marxista és a forradalomba tévedt megijedt kispolgár. Hogy a két „igazság” közt melyik az igaz: azt az életre, a munkásmozgalomra való alkalmazásuk mutatja meg. Reform és forradalom átcsapnak egymásba, mondjuk mi is, Rónai-Kunfiék szerint „dupla vagy semmi” politikusok. A proletariátus uralomra jutása előtt ti. minden komolyan vett reform forradalmivá válik. A polgári társadalmon belül – most különösen – nem lehet a proletariátus helyzetén még ideiglenesen sem könnyíteni anélkül, hogy a burzsoá társadalom létalapjai veszélyeztetve ne volnának, anélkül hogy e forradalom ne fenyegetné azokat. (Kunfiék barátai, a szakszervezeti bürokraták ezzel régen tisztában vannak, ezért vigyáznak féltő gonddal minden reformkísérletnél arra, hogy még mint reform se valósuljon meg tökéletesen.) Másrészt: az uralomra jutott proletariátus politikája különösen a forradalom első szakaszában nem lehet más, mint a szerzett államhatalmat a reformok hosszú sorának fokozatos megvalósítására felhasználni. És itt nagyszámú olyan reform lép életbe, melyet mint reformot – szájjal – 1

Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 14. o. – A cikket Lukács „-ács” szignóval jegyezte. –A

szerk. 2

A Világosság (Bécs) 1920. augusztus 11-i (I. évf., 11. sz.) számában megjelent glosszáról van szó, lásd

függelékben a cikk után. – A szerk.

122 szakadatlanul követeltek régen az opportunisták. (Ők persze itt is következetesek: következetesen szabotálják a diktatúra alatt a forradalmat megvalósító reformok életbe léptetését.) Lássuk most már, hogyan képzelik a magyar „függetlenek” reform és forradalom egymáshoz való – dialektikus – viszonyát! Mindenekelőtt egy munkamegosztás formájában: „… tény az is, hogy lehetnek országok vagy helyzetek, amelyekben a reform eszközeivel többet lehet elérni, mint más helyzetekben es országokban az erőszakos fegyveres felkelés és a forradalmi harc egyéb eszközeivel.” Gyakorlatilag tehát: csináljon más forradalmat (lehetőleg úgy, hogy Kunfi-Böhm-Rónaiék lőtávolon kívül maradjanak), és dolgozzanak ők a reform eszközeivel, amihez miniszteri és államtitkári állások múlhatatlanul szükségesek. Erről a dialektikáról, mely azt akarja, hogy az áthidalhatatlannak látszó, de lényegében összetartozó ellentétnél ragadjuk meg mindegyik fogalomnak jó oldalát, és mellőzzük a rosszat, már 1847ben megmondta Marx a maga véleményét. Kimutatta Proudhonról, akinek és nem Marxnak a követői itt Kunfi-Rónaiék, hogy közönséges kispolgár; és mert kispolgár, képtelen a proletárgondolkodás, a proletárforradalom megértésére. De ennél az elméleti bajnál még súlyosabb szerencsétlenség éri kiváló teoretikusainkat akkor, mikor [lapjuk] még jobban részletezi a reform aktualitását egy már forradalmi helyzetben.3 Kiemeli, hogy Németország megszüntette az általános védkötelezettséget és a katonai bíráskodást, amivel „súlyos csapást mért a militarizmusra”. Ezt a sületlenséget olyan ember meri állítani, akinek tudnia kell, hogy Németországban a kivételes katonai törvényszékek vígan működnek akinek tudnia kell, hogy a német katonai politika ma a proletariátus kíméletlen lefegyverzését, a Kapp-puccs bandáinak, e tiszteknek és diákoknak pedig fegyverben tartását jelenti. Ilyen gyakorlatba torkoll az opportunista elmélet. A kispolgári „dialektikából” az ellenforradalom elméleti igazolása lesz. Proudhon, ha nem bírt is felülemelkedni az ellentétek kispolgári kiegyenlítésén, mégis mint kispolgár becsületes és bátor forradalmár volt. Kunfiékat elméletük, mihelyt a valóságra alkalmazzák, az ellenforradalom mellé állítja.

3

A mondat és folytatása már a Világosság következő glosszájára utal. – A szerk.

123 [Függelék: a Világosság 1920. augusztus 11-i számának glosszája] A II. Internationalét sem lehet, mint ahogy most a bizonyára nemigen fölemelő kongresszusa nyomán a kommunisták, a divatszajkók teszik, a sárga Internationale, a szociálpatrióták és árulók Internationaléjának üres, demagóg jelszavaival elintézni. Tény az, hogy a radikális, szociálforradalmi munkáspártok kiléptek a II. Internationaléból, de Genfben még mindig igen hatalmas munkáspártok kiküldöttjei vannak együtt. A brit munkáspárt, a német többségi szociáldemokraták, a dán, holland, belga, svéd szociáldemokraták, hogy a többi pártokról ne is essék szó, az európai proletariátusnak olyan hatalmas tömegeit képviselik, az ipari fejlődés, a szocializmus hozzáfűződő érdekei szempontjából oly fontos országokat jelentenek, hogy a munkásosztály erőforrásainak felétől fosztja meg az, aki ezeket mint árulókat ki akarja közösíteni a proletárosztályharc hadseregéből. A másik, ugyanilyen nyilvánvaló tény az, hogy a radikális munkáspártok, a német függetlenek és a francia párt kiválása folytán a II. Internationale ma a munkásmozgalom reformista irányának képviselete. Tény továbbá az, hogy a proletariátusnak igen hatalmas és műveltség, szocialista és szakszervezeti iskolázottság szempontjából éppenséggel nem utolsó tömegei azok, amelyek még ebben az adott, forradalmi helyzetben sem látják az erőszakos forradalmat, a fölkelést, a diktatúrát az egyetlen eszköznek, amellyel a szocialista társadalmat fölépíteni vagy előkészíteni lehet, s hogy ennélfogva a reformizmus a tömegek öntudata szerint még nem teljesítette mindenben történelmi hivatását, s végül tény az is, hogy lehetnek helyzetek és országok, amelyekben a reform eszközeivel többet lehet elérni, mint más helyzetekben vagy országokban az erőszakos fegyveres fölkelés es a forradalmi harc egyéb eszközeivel. S végül tény az, hogy dogmatikus és szektárius gondolkodás az, amely ezeket a fogalmakat: reform vagy forradalom, mint élesen körülhatárolt, egymást minden körülmények között kizáró fogalmakat állítja oda, s áthidalhatatlan ellentéteket konstruál közöttük.

124 A német proletariátus egysége1

Korán ujjongtak az opportunisták. A német proletariátus egysége, melynek kifejezése az összes munkáspártok közös felhívása a Szovjetoroszország elleni fegyver-, csapat- és muníciószállítás bojkottálására volt, a proletariátus egységes forradalmi akaratának volt kifejezése – nem Burgfriede a forradalmi és a reformista vagy ingadozó munkáspártok között. Német elvtársaink pártja, a Spartacusbund,2 minden elismerést megérdemlő nyíltsággal viszi a harcot a közös felhíváson túl. Nagyon helyesen abból indul ki, hogy a német munkásság ama forradalmi készsége, mely lehetővé teszi ezt a bojkottot, nem eredmény (mint az opportunisták hiszik és akarják), hanem kiindulási pontja a döntő és tudatos forradalmi cselekvésnek. A renegát Scheidemannok lapja, a „Vorwärts”, el is kezdte már a siránkozást azon, hogy a kommunisták már megint „megbontották a proletariátus egységét”, és meggyanúsítja őket azzal, hogy ők Németország semlegességét a lengyel-orosz konfliktusban csak azért védik, hogy Szovjetoroszországot védelmezzék. Ez az érvelés (no meg az a másik „gyanúsítás”, hogy a kommunisták ezt a bojkottot a tanácsrendszerért folyó propagandára

1

Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 14. o. – A cikket Lukács az „-ács” szignóval jegyezte.

Megjelent még az Előrében (New York) 1920. szeptember 25-én, 4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheit des deutschen Proletariats, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 74. skk. – A szerk. 2

A KPD Németország Kommunista Pártja, lényegében a szociáldemokrácia két radikális áramlatának, a Rosa

Luxemburg, Karl Liebknecht és Leo Jogiches vezette Spartakusbundnak, illetve Németország Internacionalista Kommunistáinak (a Johann Knief és Paul Fröhlich vezette korábbi Bérmai Baloldali Radikálisoknak) az egyesüléséből keletkezett. A háború alatt mindkét csoport élesen bírálta a szociáldemokrácia Burgfriedenpolitikáját, és szervezetileg is kivált az SPD-ből; a Spartakusbund 1917-ben belépett az USDP-be, a Brémai Radikálisok azonban már ekkor a bolsevikokhoz igazodtak, és önálló szervezet létrehozását követelték. (Lévén a Spartakusbund működése ismertebb, és, elsősorban Rosa Luxemburg révén, teoretikusan érdekesebb, Lukács az 1918 december 30-tól 1919. január 1-ig tartó kongresszuson megalakult KPD-t is Spartakusbundként említi.) Nem sokkal az alakuló kongresszus után, 1919. január 15-én Luxemburgot, Liebknechtet, majd Jogichest is megölték, és a párt elnökének tisztét Paul Levi töltötte be. Levi hamarosan ellentétbe került a párt ultraradikális szárnyával, amely a párt 2. kongresszusán, 1919 októberében, a párt százezres tagságának nagyobb részét magával víve, elhagyta a pártot, és 1920 áprilisában létrehozta a KAPD-t. A viszonylag kicsi és illegálisan működő KPD meglehetősen jelentős szerepet játszott a 19-es forradalmi időszakban, részt vett a rövid életű müncheni és brémai tanácsköztársaság vezetésében, szervezetileg azonban csak később szilárdult meg. Mintegy háromszázezres „tömegpárttá” az USDP balszárnyával való egyesülés révén vált, melyet az 1920. december 4–7én tartott egyesülési kongresszus szentesített.

125 használják fel) világosan mutatja, hogy a burzsoáziával mindenáron való megalkuvás milyen szellemi és erkölcsi csődbe vitte Scheidemannékat. És hová fogja rövidesen vinni a függetleneket is, akiknek központi lapja, a „Freiheit”, hasonló hangon kesereg. A kommunista pártnak ezzel az elméleti tehetetlenséggel, ezzel a nyílt árulással szemben nincs nehéz helyzete. A német munkásságnak már közel kétéves forradalmi múltja van, és ezért – helyes ösztönnel – nemcsak azt tudja, hogy a német semlegesség az ő osztályérdekei szempontjából csak annyiban ér valamit, amennyiben Szovjetoroszországot védelmezi, hanem azt is tudja, hogy saját osztályérdekeit védi, amikor orosz testvéreinek segítségére siet. De a német munkásság forradalmi öntudata – legalább a munkásság egy részében – már ezt a fejlődési fokot is meghaladta. A nemzetközi ellenforradalom bojkottja nyílt, belső osztályharccá kezd válni: a német munkások nemcsak a lengyeleknek szánt fegyver- és muníciószállítmányokat tartóztatják fel, hanem a német fehérgárdáknak, a Reichswehrnek, a pomerániai junkerbandáknak [szántakat] is. Így Pankowban feltartóztattak egy robbanószerekkel telt vagont, a berlini vasutasok értesítették hannoveri szaktársaikat, hogy [az] oda – Noske pátriájába – irányított, aknákkal teli szállítmányt ne engedjék odaérni és kirakodni; a stettini kikötőmunkások

megtagadták

egy

Magdeburgból

Kelet-Poroszországba

szállítandó

küldemény hajóra rakását stb. És bár az utoljára említett esetben a többségi szocialisták azon véleményen voltak, hogy a küldeményt, mivel az a Reichswehrnek van szánva, lehet továbbítani, a munkások ezt mégis megtagadták azzal az indokolással, hogy ők semmiféle ellenforradalmi mozgalomnak nem nyújtanak segítséget. A német munkásság szeme megnyílt. Ha most, cselekvésben egységessé válik a proletáriátus, az forradalmi egység lesz, az opportunistákat elsöprő egység – a Kommunista Internacionálé egysége.

126 Korvin Ottó1 Korvin Ottó neve csak elfogatásával, mártírhalálával vált ismeretessé a világ proletariátusa előtt. Ez természetes is, mert Korvin Ottó nem tartozott sem a forradalom nagy néptribunjai, sem utat mutató, elméleti vezetői közé, akiknek élete munkája gyorsan és általánosan ismertté válhat. Hősiesen önfeláldozó elvtárs volt csupán, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó szervező. Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül, hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna. A proletariátus előharcosai forradalmi jelentőségének fokmérője a proletariátus szeretete és a burzsoázia gyűlölete. Az osztályharc lényegéből folyóan mindegyik egyforma naggyá nő. A harcos személyétől függ azonban az, hogy melyiket és hogy milyen mértékben váltja ki előbb. A hallgató és csöndben dolgozó Korvin Ottó a diktatúra alatt – Szamuely Tibor mellett – mint a kommunisták leggyűlöltebb vezére vált ismertté. Mint a politikai rendőrség vezetője éles szemmel és fáradhatatlanul őrködött a burzsoázia minden ellenforradalmi megmozdulása fölött. Nagy szervezőtehetségével, fényes intuíciójával és kimeríthetetlen találékonysággal sikerült időben tudomást szereznie minden ellenforradalmi mozgalomról. Az ő érdeme volt, hogy a tanácsdiktatúra alatt sikerült féken tartani az ellenforradalmat. Az, hogy igen gyakran, sőt majdnem mindig elégtelenek voltak a rendszabályok az ellenforradalom megelőzésére és letörésére, nem rajta múlott, hanem azon, hogy a szociáldemokraták nyíltan vagy titokban szabotálták a forradalmat. Ennek a szabotázsnak a leküzdésére nemcsak Korvin Ottó, hanem a kommunisták magyarországi pártja is túl gyönge volt. A burzsoázia biztos ösztönnel ismerte fel, hogy Korvin Ottó egyik legveszélyesebb ellensége volt. Bár mindenkit, aki ismerte, lebilincselt puha, líraian hangolt kedélye, bár magának a fehér jogszolgáltatásnak inkvizíciója sem tudott egyetlen egy „atrocitást” rá vagy szerveire bizonyítani, mégis megszületett a gyűlölet legendája Korvinról, a „vörös vérebről”, a „vörös hóhérról”, aki ezer meg ezer ártatlant gyötörtetett, és titokban

1

Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 19–20. o. – A cikk némely megfogalmazásában Lukács egy

korábbi írására, a bécsi Die Rote Fahnéban 1919. december 18-án megjelent,

Otto Korvin című cikkre

támaszkodott (lásd az említett cikk jegyzeteit). A Proletár-beli Korvin-cikket 1920. december 19-én, Korvin halálának évfordulóján közölte a berlini Die Rote Fahne (Beilage 1.), december 30-án pedig, a berlini lapra hivatkozva, egy részletet közölt belőle a bécsi Die Rote Fahne is. – Kötetben németül: Georg Lukács: Otto Korvin, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 64. skk. o.; magyarul: in: Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 64–68. o. – A szerk.

127 kivégeztetett. Még ha egy szó sem igaz ebből a legendából (mint ahogy az összes hasonló legendákból Münzer Tamástól Marat-n át Uritzkyig egy szó sem igaz), mégis Korvin Ottó derekasan megérdemelte a burzsoáziának ezt a vak, dühös gyűlöletét. A magyar forradalmárok közül kevesen voltak, akik az övéhez hasonló kérlelhetetlenséggel és fáradhatatlansággal küzdöttek a közös ellenség ellen. És az ellenség gyűlöletével egy időben ébredt fel – előbb természetesen csak a tudatos előharcosok csoportjában – a proletariátus szeretete. Minden meglepetéssel szemben megvolt bennünk a biztonságnak az érzése. Mindnyájan tudtuk: Korvin Ottó őrködik. Nyugodt lelkiismerettel harcolhattunk a frontokon a világ burzsoáziájának zsoldosai ellen, és szentelhettük magunkat otthon az újjáépítés munkájának. Éreztük, hogy Korvin Ottó éber, mindig látó szemeit az ellenség alattomos munkájára szegzi. A forradalom előőrse teljesen megbízható volt: minden harcot nyugodtan előkészíthettünk, minden szünetet nyugodtan kihasználhattunk. Az akkor huszonöt éves Korvinnak már mozgalmas forradalmi múltja volt. Ő volt a tulajdonképpeni szervezője Magyarországon az antimilitarista mozgalomnak a világháború alatt. Nagy része volt az 1918. januári és júliusi sztrájkok előkészítésében és abban, hogy ezeket a mozgalmakat nem sikerült minden további nélkül a szociáldemokrata vezetők árulásának leszerelni. A Tisza gróf elleni sikertelen merénylet megszervezésében is részes volt. Még az 1918. októberi polgári forradalom előtt azon fáradozott, hogy egyesítse a proletár-forradalmi erőket, és egyike volt a Kommunisták Magyarországi Pártja megalapítóinak. A pártban leginkább szervező munkát végzett egészen addig, míg 1919. február 15-én Kun Bélával és más vezetőkkel együtt letartóztatták, és csak a tanácsköztársaság kikiáltásakor bocsájtották szabadon. Mint igazi organizátor a diktatúra alatt a termelés szocialista felépítésének akarta szentelni erőit. A párt határozata más téren tartotta pótolhatatlannak, és kényszerítette, hogy vállalja az ellenforradalom fölött való őrködés feladatát. Mint igazi forradalmár, nem csupán kötelességszerűen vállalta, amit ráróttak, hanem teljes szeretettel és minden erejének megfeszítésével teljesítette feladatát, ami után nem vágyott, és ami személyes hajlandóságainak mélyen ellentmondott. Ebben az állásában vált híressé az addig majdnem ismeretlen Korvin: akit a burzsoázia gyűlölt és rettegett; akit azonban a proletariátus előcsapata becsült és szeretett. Azonban mégis csak a fehér terror alatt vált az egész világ proletariátusa előtt ismertté. A fehérterror tette őt a magyar munkások előtt a bukott forradalom szimbólumává. A tanácskormány bukása után a kommunista vezetőknek menekülniök kellett. Fegyveres ellenállásra nem lehetett gondolni. Csak elvakult romantikusok felejthették el azt, hogy a szociáldemokrata árulók által félrevezetett munkástömegek a diktatúra ellen és a

128 „demokratikus” Peidl-kormány mellett voltak, hogy tehát a barikádharc Budapesten a munkások ellen való harc lett volna. És egy gondolkodó kommunista sem hihette azt, hogy a Peidl-kormány tovább fog élni néhány napnál vagy legfeljebb egy-két hétnél. A vezető elvtársak közül csak néhányan maradtak Budapesten. Illúziók nélkül – de mégis azzal a reménnyel, hogy a közbeeső „demokratikus” időszak talán mégis lehetővé teszi egy földalatti, illegális szervezetnek a kiépítését a fehér terror idejére. Korvin Ottó volt a vezetőjük. Tudta, hogy mi vár rá, tisztában volt vele, hogy a burzsoázia gyűlölete és bosszúszomja elsősorban ő ellene fog irányulni, tudta, hogy az ő feltünő külsejével a legkisebb megmozdulása esetén majdnem lehetetlen az elrejtőzés. De maradt, hogy a háború alatti illegális munkában és a diktatúra alatt szerzett tapasztalatait értékesítse ebben a szervezetben. Maradt, de csak azért, hogy a proletariátus mártírjává váljék. Néhány nappal később, még a Peidl-kormány alatt, az áruló Peidl pribékjei letartóztatták. Hónapokon át a legembertelenebb kínozták a börtönben, és végül még a burzsoázia „joga” szerint is semmit mondó vád alapján halálra ítélték és felakasztották. Az ellenforradalom gyűlölete kitombolta magát rajta. A proletariátus szemében, éppen szenvedéseivel, a leírhatatlan kínzások állhatatos eltűrésével, amelyek sosem tudtak belőle egy jajszót kisajtolni vagy egy kijelentést, amely forradalmi becsületét beszennyezte volna, a forradalom szeretett hősévé vált. Most tudja Magyarország proletariátusa, hogy kit vesztett benne, és hogy valamikor kije volt Korvin Ottó. Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyesen közel álltak hozzá. Mindenki mással mindig egyenletes, barátságos tárgyiassággal beszélt. Amikor a Peidl-kormány hivatalba lépése napján beszéltem vele, néhány nappal elfogatása előtt, utoljára csodáltam meg ezt a nyugodt-fölényes tárgyiasságát. Egynéhány Budapesten maradt elvtárs beszélte meg vele a teendőket. Romantikusan túlfeszített, kalandokról álmodó vagy súlyos depresszióban vergődő elvtársak között Korvin barátságos tárgyiassággal adta ki utasításait illegális lakásokra, az egymással való érintkezésre, összekötő-szolgálatra stb.-re vonatkozóan. Mi is megbeszéltük, hogyan fogunk egymásnak tudósításokat küldeni, benyomásainkat kicserélni, hogyan fogom azt, amit írok, rajta keresztül a földalatti nyomdába eljuttatni. Azonban csak egyszer kaptam tőle tudósítást. Ez, mint minden, amit Korvin Ottó beszélt vagy irt, nyugodt volt, tárgyias, világos és találó. Így jellemezték őt az összes elvtársak, akik a börtönben együtt voltak vele. A halálig gyötört Korvin tiszta nyugalmával vigasz és felemelkedés volt összes fogolytársai számára. És amikor nyolc elvtárssal együtt halálra ítélték, a kivégzés előtt az ő példája és szavai voltak annak az

129 erőnek a forrása, amely a néhány ingadozót és kétségbeesettet újra kiegyenesítette, és szent ügyünk büszkén meghaló mártírjává tette. A proletariátus egyszerű hőseként élt, és úgy is halt meg. Megérdemelte, hogy a proletariátus legnemesebb mártírjaival együtt őrizze meg emlékét minden időkre.

130 Forradalom és ellenforradalom Németországban1 Fehér-Lengyelország összeomlásával Németország lett az európai forradalom döntő területe.2 Nemcsak azért, mert a kommunista Oroszországot ő kapcsolja össze és választja el a nyugateurópai kapitalista államoktól. Hanem főképpen ezért, mert ez a földrajzi helyzet kikényszeríti a külpolitikai döntést a két hatalmi csoport között, és – ezzel a legszorosabb összefüggésben – kikényszeríti e döntést, a döntő küzdelmet német burzsoázia és a német proletariátus küzdelmében. A jelen pillanatban ez a küzdelem még erősen a seregek felvonulásának jegyében áll. Hogy mikor fog kitörni, hogy melyik félnek milyenek a győzelmi kilátásai, ma még nem lehet pontosan előrelátni. Bár a helyzet olyan feszült, hogy akár belül, akár kívül bármely pillanat alkalmat adhat a kirobbanásra, mégis lehet, hogy a jelen válság egy darabig ebben e mai stádiumában fog maradni. Mert a nagy feszültség ellenére mindegyik fél táborában annyira megoszlott a hangulat, az orientáció, megoszlottak a vélemények, hogy a jelen pillanatban egyik sincs abban a helyzetben, hogy egyszerű, mindenki számára érthető és e saját kompetens széles tömegei számára elfogadható harci jelszavakat adhasson ki. A döntő

1

Proletár, Wien 1920. augusztus 26. (I. évf., 9. sz.), 7–8. o. – Megjelent még a Munkás (Kassa) 1920.

szeptember 7-i számában (XI. évf., 175. sz., 1. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 69. skk. o. – A szerk. 2

Az 1918-ban megalakult lengyel köztársaság keleti határait a párizsi békekonferencia nem vonta meg. 1919-

ben lengyel csapatok a Bugtól keletre jelentős területeket szálltak meg, melyeket Pilsudski marsall részben közvetlenül, részben föderatív formában (Ukrajna, Fehér-Oroszország) kívánt Lengyelországhoz kapcsolni. Elutasítva azt az ajánlatot, melyet Szovjet-oroszország 1920. január 28-án tett a demarkációs vonalat illetően, szövetségre lépett Petljura atamánnal, és 1920. április elején támadást indított Kijev ellen, melyet május 8-án, ellenállásba alig ütközve, el is foglalt. A Vörös Hadsereg májusi és júniusi offenzívája nyomán azonban a lengyel csapatok visszavonulni kényszerültek Ukrajnából, Volhiniából és Galíciából; a lengyel front összeomlott, a Vörös Hadsereg Varsót fenyegette. A nyugati szövetségesek támogatását Pilsudskinak a július 10én tartott spai tárgyalásokon annak az ígéretnek a fejében sikerült elnyernie, hogy a továbbiakban tartja magát az antant által már 1919. december 8-án javasolt, a Bughoz igazodó demarkációs vonalhoz; ezt a javaslatot Curzon brit külügyminiszter most Szovjet-oroszországnak is megtette. Az augusztus közepén megindult lengyel ellentámadás néhány hét alatt visszavetette a szovjet hadsereget. A háborúban kimerült felek Rigában előzetes békemegállapodást kötöttek, amely Lengyelország számára kedvezőtlenebb határokat jelölt ki, mint amilyeneket az 1920. januári szovjet-orosz javaslat tartalmazott; a határokat az 1921. március 18-án megkötött rigai megállapodás rögzítette. Ezzel Lengyelország jelentős, a lakosságot tekintve ukrán és fehérorosz területekhez jutott, korábbi föderációs terveiről azonban le kellett mondania. – A szerk.

131 harc szükségszerűsége inkább objektíve, a gazdasági és külpolitikai helyzetben van megadva, inkább az egymással szembenálló osztályok objektív viszonyaiban, mint a küzdő felek gondolkodásában,

érzésében és

elhatározásában. Azért valószínű, hogy a belső

osztályharcnak a döntő küzdelem szakaszába való átlendülését külpolitikai döntések szükségessége fogja kikényszeríteni. A német proletariátus szétdaraboltsága közismert. A négy proletárpárt egymással való küzdelme nem csökken, sőt napról napra élesedik. Természetesen, hiszen nem lehetséges olyan forradalmi helyzet, me1y az árulókat és ingadozókat komolyan a forradalom mellé állíthatná. Egyelőre a szociáldemokraták és a függetlenek kísérleteket tesznek arra, hogy a munkásság minden forradalmi mozgalmában részt vegyenek – és azt ezzel opportunista mederbe tereljék. Fenn akarják tartani, meg akarják óvni Németország semlegességét az antant és Oroszország között kitörni készülő konfliktusban. De mivel nem képesek belátni, hogy ezt a semlegességet nem lehet megóvni, a mozgalmat (a csapat-, a fegyver- és muníciószállítás bojkottját) mindenáron a legalitás keretei között igyekeznek tartani. Nem látják, hogy ez a háború nem két „állam” háborúja, hanem fegyveres osztályharc. Nem tudják ennélfogva, hogy két állam, két nemzet harcában egy harmadik lehet „semleges”; megóvhatja érdekeit a be nem avatkozás segítségével. De ha a nyugati kapitalizmus az orosz munkássággal Németország testén keresztül készül összecsapni, akkor ebben a harcban a német burzsoáziának és proletariátusnak – akár akarja, akár nem – állást kell foglalnia. Ezt a szükségszerűséget egyedül a kommunisták pártja ismeri fel. De ez a felismerés szükségképen élesen szembeállítja a kommunistákat a többi munkáspárttal. Leleplezteti velük azok illúzióit, opportunizmusát, árulását. Növeli a proletariátus szétszakadtságát. Ezzel ellentétben a német burzsoázia szervezetileg meglehetősen egységes. A spaai egyezményekben foglalt lefegyverzést egyedül a munkásosztály lefegyverzésére használták és használják

fel.

A

fegyveres

burzsoázia

(nemcsak

a

fehér

gárdák,

hanem

az

„Einwohnerwehrek”3 és egyéb különalakulások) lefegyverzését eddig a legnagyobb eredménnyel szabotálják. Sőt nemcsak a lefegyverzést sikerült eddig megakadályozniok, 3

Németországban az I. világháború után létrejött, többnyire jobboldali-nacionalista lakossági védelmi

alakulatok, amelyek, némelykor nehéztüzérséggel is fölfegyverkezve, a Reichswehrrel és a szabadcsapatokkal együtt vettek részt a baloldali radikális megmozdulások leverésében. Tiszti karukról és szervezésükről a hadsereg gondoskodott, és bár fölállításuk ellenkezett a békeszerződés szellemével, élvezték a birodalmi védelmi minisztérium és a helyi hatóságok támogatását, és az állam legális hatalmi alakulatainak számítottak. Hosszabb belpolitikai viták után végül is az 1921. május 5-i londoni ultimátum tette lehetetlenné, hogy a német kormány továbbra is támogassa vagy megtűrje őket. – A szerk.

132 hanem még e szervezetek kiépítése felé is jelentékeny lépéseket tesznek. Folyton egységesebb, összefogóbb szervezetekben egyesítik a helyi önkéntes fehér gárdákat (Orgesch),4 mely szervezetek egysége ma már meghaladja a német birodalom határait, már Ausztria egyes részeit is magába foglalja, és a külföldi ellenforradalmakkal való kapcsolatai révén mind nemzetközibb mérveket ölt. De az ellenforradalomnak nemcsak fizikai felfegyverkezése halad előre, hanem a szellemi is. A legutolsó idők leplezései megmutatták, hogy a német ellenforradalom mily nagyarányú kém-, provokáció- és sajtószervezettel rendelkezik. Ha a magdeburgi spicliközpontot sikerült is leleplezni, csak egyet lepleztek le a sok közül – és kérdés, nem fog-e az a leleplezés ellenére is eredményes működést kifejteni. Kiderült pl. (mit persze minden marxistának adatok nélkül is tudnia kell), hogy a polgári sajtó, szinte kivétel nélkül, ezeknek a spicliszervezeteknek a szolgálatában áll. Kiderült ti., hogy a magdeburgi központ nemcsak kémkedéssel foglalkozott, nemcsak azzal, hogy tapasztalatlan forradalmárokat (különösen a KAPD soraiból)5 elhamarkodott tettekre igyekezett beugratni, hanem azzal is, hogy tisztán kitalált puccsok tervszerű híresztelésével német és nemzetközi hangulatot teremtsen a német burzsoázia fegyverben tartására. A német polgári sajtó pedig tudva, hogy ezekből a hírekből semmi sem igaz, tudva, hogy milyen forrásból származnak, természetesen kész örömmel belement ebbe e hazuságterjesztésbe. És mégis: a burzsoázia látszólag oly szilárd egységfrontja nagyon is ingatag alapokon nyugszik, főképen azért, mert a céljai nem egységesek. Nem lehetnek pedig egységesek azért, 4

Organisation Escherich, a Bajorországban különösen erős védelmi alakulatok szövetsége, amelynek célja egy

független, köztársaság-ellenes katonai erő kiépítése volt. – A szerk. 5

Németország kommunista munkáspártja. – Azok a baloldali-radikális kommunisták alapították meg 1920.

április 4–5-én, akiknek a nézeteit Paul Levi korábban, a KPD II. kongresszusán (1919. október 20–24-én) elítéltette a kongresszussal (mire is válaszként az ultraradikális delegáltak elhagyták a kongresszus ülését (illetve akiket a III. kongresszus (1920. február 25–26-án) kizárt a KPD-ből. A megalakulásakor 38.000 tagot számláló kommunista munkáspárt, szemben a KPD-vel, határozottan elvetette a parlamentarizmust és a választási részvételt, elvetette továbbá a centralizált szervezet és a „vezérpárt” gondolatát, és új, kommunista szakszervezetek létrehozását követelte. A KAPD kérelmezte fölvételét a Kominternbe, és „szimpatizáló pártként” fölvételt is nyert (Paul Levi tiltakozása ellenére), az orosz munkásellenzékhez fűződő rokonszenvei miatt azonban 1921 nyarán kilépett a Kominternből. A pártban eleinte olyan, a KAPD-ról hamar leváló irányzatok is jelen voltak, mint a később kizárt Heinrich Laufenberg és Fritz Wolffheim vezette hamburgi nemzeti bolsevisták vagy az Otto Rühle körül szerveződő anarcho-szindikalisták. A pártnak 1921-ben (így a márciusi akció idején is) meglehetősen nagy tömegbefolyása volt, ezt azonban a háborút követő krízis végére, 1923-ra jórészt elvesztette. 1926–27-ben újabb, a KPD-ből kivált csoportok csatlakoztak hozzá (egy ideig Karl Korsch is a KAPD-hoz tartozott), a története során számtalan szakadáson keresztülment párt politikai súlya azonban ezzel nem növekedett. Lapjuk, a Kommunistische Arbeiter-Zeitung 1933-ig megjelent. – A szerk.

133 mert az a nemzetközi ellenforradalom, amelynek szolgálatában állanak, amely viszi őket, lényegében nem egységes. Az angol–francia ellentét a német burzsoáziát is részekre tagolja. Ez az ellentét látszólag kedvező a német burzsoázia részére. Kedvező, mert gyengíti az antant erejét – és ezzel növeli Németország értékét a világ ellenforradalmainak szemében. A német serlegesség a német burzsoázia számára csak átmenet az Oroszország ellen való fegyveres beavatkozás felé. Csak átmenet, hogy minél drágább áron adhassa el ennek a semlegességnek a feladását. Ámde már ezen ponton is meg kell, hogy oszoljék a német burzsoázia. Vannak rétegei, melyek azt remélik, hogy az antant nyilvánvaló gyengeségét a béke teljes revíziójára, a háború előtti világhatalmi pozíció visszaszerzésére lehet felhasználni. Ezek a körök az antanttal való szembefordulás, az Oroszországgal való „megegyezés” hívei. Abban reménykednek, hogy a szociális forradalmat el lehet kerülni, sőt Oroszországot a saját gyarmatukká tudják tenni és az antant tehetetlenségét a régi Németország visszahódítására felhasználni. De az angol–francia ellentét még ennél is mélyebb szakadékot vág a német burzsoáziába. Anglia nyugodtan támogatna egy egységes és erős Németországot. Amióta ennek nincsen hajóhada, és nincsenek gyarmatai, megszűnt számára veszélyes lenni. Sőt, mint Oroszország egyedüli komoly szárazföldi ellenfele, itt Európában megvédheti számára – az ázsiai gyarmatokat. Franciaország ellenben tudja, hogy az egységes Németország a Saarvidék, Elzász elvesztéséért revánsháborút jelent, és ezért Németország feldarabolására törekszik. És ennek a törekvésnek is vannak támogatói, legfőképpen a délnémet és Rajna-vidéki polgárságban,

mely

a

különválásban

nagyobb

biztosítékát

látja

a

kapitalizmus

megmaradásának, mint a forradalmi Oroszországgal határos Észak- és Közép-Németországgal való egyesülésben. Ezért nem fog a kitűnően és egységesen szervezett német burzsoázia egységesen cselekedni tudni, ha cselekedni kell. Mert nincsenek, nem lehetnek egységes céljai. Amíg a proletariátus ellen egységesen védekezett (és amikor ismét egységesen fog védekezni a proletariátus ellen), fel tudta használni ezt a szervezeti fölényét. Most a konfliktust egy külpolitikai állásfoglalás szükségessége, egy határozott irányban való döntés szükségessége fogja kikényszeríteni. Ez pedig darabokra kell, hogy tépje a burzsoázia kitűnően szervezett egységfrontját. Ezzel ellentétben a döntés ilyetén formája meg kell, hogy szüntesse a proletariátus szétszakadtságát. Illetőleg meg kell, hogy teremtse a proletariátus forradalmi egységét – bizonyára éppen azáltal, hogy az opportunistákat nyíltan az ellenforradalom mellé állítja. Ez a forradalmi tisztulási folyamat már megindult. A két kommunista párt között, mely hetekkel ezelőtt még oly hevesen küzdött egymás ellen, ma cselekvésben kevésbé élesek a különb

134 ségek. A parlamentarizmus, a szakszervezetek stb. elválasztó kérdései mindinkább háttérbe szorulnak a szükségképpen egységes cselekvés mellett, melyet az orosz forradalom mellett, az antant fegyveres ellenforradalma ellen való cselekvés szükségszerűsége kikényszerít. Ugyanígy hat ez a szükségszerűség a függetlenek forradalmi tömegeire, bár itt – a helyzet természeténél fogva – lassabban érik ez a folyamat. De előre halad ez is – és már a többségi szociáldemokraták tömegeit (nem a vezetőket) is kezdi elérni. Így készíti elő az orosz forradalom fegyveres győzelme a német forradalmat. Németországot földrajzi helyzete az európai kapitalizmus keleti védőbástyájává teszi. Az pedig – a kapitalizmus felbomlási szakában – szét kell, hogy darabolja a burzsoáziát, egység felé kell, hogy vigye a proletariátust. A német forradalom közeledtének és sikerének záloga e két összefüggő tendencia erősödésében rejlik.

135 A német proletariátus egysége1 Bármit tesznek, akárhogyan intrikálnak a jobboldali és független osztályharc-pacifisták, a német forradalmat a belső és külső események logikája feltartóztathatatlanul viszi a döntő harc felé. Akár sikerül a lengyeleknek most kivívott győzelmüket kihasználni, akár nem, Németország marad a nyugati kapitalizmus és az orosz tanácsköztársaság között az ütköző pont. Németország nélkül nem lehet hatályos küzdelmet vinni az orosz proletariátus ellen; az ő legalább is jóindulatú semlegessége, a hadiszállítások hivatalos vagy nem hivatalos tűrése múlhatatlan előfeltétele egy a siker legkisebb reményében megindított akciónak Oroszország ellen. Sőt. Ha Lengyelország – ami előbb-utóbb be kell, hogy következzék – mégis elbukik, Németország aktív segítsége nélkül el van veszve az ellenforradalom ügye az európai szárazföldön. A német „demokrácia” napjai tehát külpolitikai okokból, eltekintve a gazdasági helyzet tarthatatlanságától, meg vannak számlálva. Közeledik a nap, amikor Németországnak, ha kapitalista állam akar maradni, fegyverrel a kézben kell állást foglalnia a keleti proletárforradalommal szemben. Ezt pedig nem teheti anélkül, hogy előbb saját munkásmozgalmával le ne számolt volna. Lengyelország esetleges ideiglenes győzelme legfeljebb valami kevéssel tolhatja ki a döntés időpontját. Először, mert egy lengyel győzelem szükségképen élesíteni fogja Németország belső gazdasági krízisét. A francia imperializmus, „okulva” az első lengyel vereségen, minden áron azon lesz, hogy szövetségesét megerősítse. Már most is látjuk, hogyan igyekszik a sziléziai bányavidéket lengyel kézre játszani, és talán nemsokára hasonló jelenségeket fogunk észlelni az úgynevezett korridorban2 és Kelet-Poroszország más vidékein. Hogy ezek a hódítások Lengyelországot nem erősítik, hanem ellenkezőleg, gyöngítik, növelik a bizton bekövetkező belső robbanás erejét, más kérdés. Bizonyos, hogy a sziléziai szénbányák elvesztésével Németország gazdasági helyzete végleg válságossá válik, olyan válságossá, hogy a forradalom szinte elkerülhetetlen lesz. Hozzájárul ehhez, hogy a

1

Proletár, Wien 1920. szeptember 2. (I. évf., 10. sz.), 7–8. o. Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–

Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 25-i számában (XVI. évf., 2938. sz., 4. o.); kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheit des deutschen Proletariats, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 74. skk. o. – A szerk. 2

A lengyel korridor a versailles-i szerződésben Lengyelországnak ítélt kb. 16 ezer négyzetkilométeres, 330 ezer

lakosú földsáv, mely biztosította Lengyelország számára a tengeri kijáratot, elvágva Kelet-Poroszországot és Danzigot Németországtól. – A szerk.

136 lengyel győzelemmel erősödött francia befolyás délen és nyugaton is kísérletet fog tenni iparilag és élelmezésileg fontos vidékek leszakítására, a „radikális” Közép- és ÉszakNémetország teljes elszigetelésére. Akármerre billen tehát a közel jövőben a keleti harcok mérlege, bizonyos, hogy Németország számára gazdasági és politikai válságot, a forradalom objektív előfeltételeinek megteremtését fogja meghozni. A

forradalom

objektív

szükségességével

és

elkerülhetetlenségével

ma

Németországban körülbelül tisztában is van mindenki – bizonyos szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrata köröket kivéve. Ugyanaz a helyzet, melynek nyomása alatt a német burzsoázia, akármerre fordul is ideiglenesen a kocka a lengyel harctéren, nyílt cselekvésre kényszerül, feltartóztathatatlanul viszi az egységes forradalmi cselekvés felé a német proletariátust. Ezt a német reakció napról napra világosabban érzi. Érzi egyúttal azt is, hogy ha bekövetkezett a proletariátus emez egységes forradalmi táborba való tömörülése, akkor az ő csatája eleve el van veszve. Kísérletet tesz tehát a proletariátust harcra kényszeriteni, olyan időpontban, amikor annak egyesülése még nincs befejezve, olyan körülmények között, amikor egy részét a proletariátus széles rétegeinek valamiképpen távol lehet tartani a harcban való aktív részvételtől, semlegesíteni lehet, amikor másrészt el lehet érni, hogy helyi, lehetőleg provokált kirobbanásokat elszigetelten le lehessen verni, és ezeknek a vérveszteségeknek segítségével a német munkásságot a döntő harc időpontján harcképtelenné vagy legalábbis lényegesen gyöngébbé, legyőzhetővé tenni. Ezt a célt szolgálják a nap nap után nagy garral leleplezett összeesküvések, a nap nap után nagy reklámmal hirdetett „tanácsköztársaságok” kihirdetése. A Kapp-puccs szellemi vezérkara ezen a téren is hűséges tanítványa a Scheidemann-iskolának. Ezek 1919 januárjában kiprovokálták a berlini munkásság legöntudatosabb részének felkelését, mely aztán vereséggel, Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásával végződött. Avégből, hogy megakadályozzák a forradalmi hangulat átterjedését az osztálytudatos kisebbségből a munkásság széles rétegeire, hogy ezt a forradalmi kisebbséget izolált harcra kényszerítsék, melyben vereséget kellett szenvednie. A tanítványok ügyesebb technikával, nagyobb apparátussal rendelkeznek mestereiknél. És a helyzet, amelyben provokációs játékaikat űzik, olyan veszélyes a német proletariátus számára, mint a tavalyi januári és márciusi utcai harcok időszaka volt. A helyzet veszélyes volta abban áll, hogy a proletariátus – úgy, mint akkor – forradalmi cselekvések kényszerűsége elé kerül, anélkül hogy a forradalmi harcban igazi hagyományai lennének, anélkül hogy ebben a harcban mint igazi elismert vezér a kommunista párt járhatna az élén. Az osztályharcnak körülbelül egyéves, külsőleg nyugodt lefolyását tudniillik a kommunisták németországi pártja (a Spartakusbund) intenzív szervezkedésre

137 használta fel. Ebben a munkában minden elismerésre méltó eredményeket ért is el. [sic] És ha ma küzdelembe kell bocsátkoznia, egészen más fegyverekkel teheti azt, mint Liebknecht és Rosa Luxemburg idején. Ámde nem szabad szemet hunyni afelett sem, hogy ezt a szervezettséget csak súlyos krízisekkel való viaskodás árán volt képes a kommunista párt elérni: le kellett küzdeni a német munkásság éretlenül forradalmi, puccsista, anarchista, szindikalista és nemzeti bolseviki irányzatait. A pártot magát sikerült kommunistáknak ezektől az elemektől megtisztítania, de ebből még nem következik az, hogy teljes mértékben sikerült volna nekik ezeket az irányzatokat a német munkásságra való befolyásuktól megfosztani. A német munkásság lelkéért ilyen módon kommunista párttal két ellenkező irány küzd. Egyfelől az opportunisták (Scheidemann és a függetlenek), másfelől a zavaros puccsista forradalmárok. A kommunistáknak ez idő szerint még nem sikerült egyik véglet felett sem feltétlen győzelmet aratni. Részben – ezt nem szabad titkolni – saját hibájukból is. A Kapp-puccs idején tudniillik a kommunisták pártja, részben szervezeti gyöngesége tudatában, részben, mert egész gondolkodása a forradalomnak hosszú ideig tartó lappangó krízisére volt beállítva, melyet szervezkedésre akart felhasználni, néhány igen kedvező alkalmat elmulasztott arra, hogy igazi, céltudatos forradalmi cselekvéssel a munkásság spontán megmozdulásának élére álljon, és annak irányt adjon. Ezért van az, hogy a német munkásság egyes rétegei még benne vannak a puccsisták zavaros és éretlen ideológiájában. Ezért

lehetséges,

hogy

a

reakció

provokatőrjeinek

sikerülhet

helyenként

egyes

munkáscsoportokat – a szám[uk]ra annyira kívánatos – puccsokba beugratni. Ezek felett a zavarosságok, veszedelmek felett csak határozott forradalmi cselekvéssel győzhet a kommunista párt. Csak akkor fogja a munkásságnak ez a része is igazán megérteni, hogy a mai helyzetben az elszigetelt fegyveres felkelés, ez egyes városokban netalán kikiáltott tanácsköztársaság nem a forradalom, hanem ez ellenforradalom érdekeit szolgálja. De csakis ebben az esetben. Ha megvan az a nyugodt biztonsága, hogy a kommunista párt nem „bremzeli”3 forradalmi cselekvést, hanem a zavaros forradalmi cselekvés helyébe céltudatos forradalmi cselekvést állít. A puccsista irányzatokat tehát csak úgy győzheti le igazán a kommunista párt, ha éles harcban győzelmet arat az opportunisták felett. És a Spartakusbund csakugyan a Kapp-puccs után, a Kapp-puccs tanulságainak taglalása és levonása révén erős belső tisztulási folyamaton ment keresztül, melynek következményei mindinkább érezhetőkké válnak abban a növekvő befolyásban, melyet a belőle egyszer kivált forradalmi tömegekre (KAPD) gyakorol, melyeket mindig erősebben a 3

fékezi – a szerk.

138 kommunista cselekvés irányában képes vezetni. Mert míg a Kapp-puccs idején a kommunista párt taktikája erősen befolyásolta a függetlenek balszárnyára való szakadatlan tekintet, addig most a párt egyenes vonalú radikális politikát folytat, és nemcsak kíméletlenül leleplezi a különféle opportunisták üzelmeit, melyek az osztályharc leszerelésére vagy legalább teljesen legális keretek között való tartására irányulnak, hanem világos harci jelszavak kiadásával csakugyan élén halad a német munkások forradalmi mozgalmának. Tudjuk: ez a mozgalom ma mint a Lengyelországnak szállítandó csapat-, fegyver-, munícióküldemények

bojkottja

nyilvánul

meg

elsősorban.

A

proletárpártok

és

szakszervezetek e téren egységes cselekvésre hívták fel a német munkásságot. Ámde a szociáldemokrata és független pártokban, meg a szakszervezetek vezetőségeiben tömörült opportunisták mindent megtesznek avégből, hogy ez a mozgalom valahogy forradalmi jelleget ne öltsön. A kommunista párt idejekorán észrevette ezt e manővert, és éles, határozott felhívásokban világosította fel a német munkásságot forradalmi kötelességeiről. Ennek természetszerű következményeképpen az opportunista vezetők gyülekezete augusztus 21-én tartott értekezletén kizárta a kommunistákat a proletariátus egységes osztályküzdelméből. A függetlenek – rendes szokásukhoz híven – „tiltakoztak” ez ellen a határozat ellen, de miután „kisebbségben maradtak”, természetesen szívesebben vették a Seheidemannékkal és Legienékkel4 való forradalomellenes, legális együttműködést, mint a nyílt forradalmi cselekvést a kommunisták oldalán. A vezetők eme kiváló gyülekezetének magától értetődő módon első dolga volt a kormánnyal „érintkezésbe lépni”, kísérletet tenni arra, hogy a munkásság „ellenőrző szerveit” az államgépezetbe valami legális formában beillessze. A függetleneknek tehát nem volt elég lecke, hogy egyszer már tönkretették a német proletariátus osztályharcának forradalmi szerveit, a munkástanácsokat, ugyancsak azáltal, hogy „legalizálni” törekedtek őket, „beilleszteni az alkotmányba”. Most, amikor a proletariátus döntő harcra készülve önkéntelen bölcsességgel újból kiépíteni készül ezeket a harci

4

Carl Legien (1861–1920) német szakszervezeti vezető, esztergályos. 1885-ben lépett be az (illegális)

Németországi Szociáldemokrata Pártba, 1890-ben megalapítója és 1919-ig elnöke volt a német szakszervezetek Főbizottságának. 1893–98-ig, majd 1903–18-ig szociáldemokrata parlamenti képviselő volt, 1903–1913-ig az országos szakszervezeti vezetések Nemzetközi Központjának titkára, 1913-ban megalapítója és elnöke a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségnek. Az I. világháború idején a honvédelmi politika képviselője volt, az 1918–19-es forradalmak után a vállalkozókkal való együttműködés és a szakszervezeteknek a vállalkozókkal együtt létrehozott Központi Munkaközösség révén gyakorolt beleszólási joga mellett lépett fel. 1919-ben megalapítója és elnöke volt az Általános Német Szakszervezeti Szövetségnek, 1920-ban vezetője a Kapp-puccsa ellen hirdetett általános sztrájknak.

139 szerveket, legális álmunkástanácsokkal igyekeznek őket eleve lehetetlenné tenni. Szerencsére a német munkásság a forradalmi érettségnek ma egészen más fokát érte el már, mint a függetlenek első árulása idején. És a kommunisták pártja nemcsak a bojkott forradalmi továbbvitele érdekében fejt ki nagyarányú, eredményes és céltudatos propagandát, hanem erélyesen tudatosítja a német munkásság azon törekvését, hogy politikai karakterű munkástanácsokban gyűjtse és foglalja össze a forradalom, a proletariátus egységének cselekvő erőit. Berlin után a fehér terror alatt sínylődő München munkássága fogadott el ilyen irányú határozati javaslatot; a stuttgarti Daimler-művek 8000 munkása – a függetlenek ellenkezése dacára – szintén csatlakozott ehhez a mozgalomhoz. És úgy látszik, ez a propaganda hovatovább magával fogja ragadni az egész német proletariátust – a megalkuvó pártvezetőségek és a szakszervezeti bürokrácia nélkül, sőt ellenére. A kommunisták pártja ti. amilyen határozottsággal küzd az opportunista árulás és ingadozás ellen, ugyanolyan határozottsággal veszi itt fel a küzdelmet a puccsista egyéni akciók ellen. Propagandája a leghatározottabban kiemeli, hogy ezekben a politikai munkástanácsokban az egész proletariátusnak a legkonzervatívabbaktól, a polgári előítéletek között élőktől egészen a tudatos forradalmárokig, a kommunistákig képviselve kell lenniök, hogy ezeknek szervezetileg egy-egy nagyobb terület egész munkásságát kell egyesíteniök, és nem szabad soha beérniök egy gyár vagy akár egy egész város munkásságának ilyen munkástanácsokban való tömörítésével. Münchenben az üzemi munkástanácsok hozták ezt a határozatot; Stuttgartban a Daimler-művek munkásai azt mondták ki, hogy egész Württemberg összes üzemeivel egyetértőleg akarják és fogják végrehajtani szándékukat. A német proletariátus forradalmi egységi felé való törekvése világos. De világos az is, hogy ezt a ma még sokszor öntudatlan törekvést egyedül a kommunista párt képviseli igazi tudatossággal és határozottsággal. Csak idő kérdése tehát – és lehet, hogy nem is hosszú idő kérdése –, amikor a kommunista pártnak ez a helyes taktikája megszerzi számára a forradalmi cselekvésben egységessé vált német proletariátus tényleges vezetését. Amíg ez a helyzet beáll, addig ez az igazi egységre törekvő irányzat a kispolgári demagógok szemében természetesen mint [az] egység megbontására, mint „testvérharcra” való felhívás fog szerepelni. Az opportunisták a proletariátus látszategységének köntösében folytatni akarják az osztályharc leszerelését, a proletariátus kiszolgáltatását a felfegyverzett burzsoázia önkényének, mely csak arra vár, hogy az opportunisták huzavonája miatt türelmét vesztett proletariátus idő előtti, szervezetlen és elszigetelt fegyveres felkeléseit véresen leverhesse. De ez a „testvérharc” ma a kommunisták előrelátható győzelmének jegyében indul meg. Míg a tavalyi küzdelmek idején mérhetetlen és szinte áthidalhatatlan űr választotta el a kommunisták

140 tudatos forradalmiságát a kispolgári munkástömegek „demokratikus” gondolkodásától, addig ma a kommunisták csak céltudatosan akarják ugyanazt, amire a széles munkástömegeket forradalmi ösztönük hajtja. Ma ők, és nem az opportunisták képviselik a német munkásság igazi hangulatát. Csak idő kérdése, hogy ez az összhang mikor válik a tömegekben igazán tudatossá. És akkor befejeződött a német forradalom nehéz előkészítő szakasza. Az új, a még nehezebb szakasz, magáé a forradalomé pedig megkezdődhetik.

141 Tömegsztrájk és munkástanácsok Németországban1 A tömegsztrájkról írott mesterművében Luxemburg Róza kiemeli, hogy az igazi forradalmi tömegmozgalmak nem előzetes, szervezett felkészülések eredményei. Ellentétben úgy az opportunisták, mint az anarchisták és puccsisták itt csodálatosan egybehangzó vélekedésével, akik szerint a tömegsztrájk „fegyver”, amelyet a proletariátus aszerint használ, vagy nem használ, hogy az alkalmat kedvezőnek ítéli-e, Luxemburg Róza kimutatja, hogy az igazi forradalom, [az] ellenállhatatlan erejű tömegakciók, nem a pártok vagy a szakszervezetek vezetőségeinek intésére törnek ki. És kitörésükre alkalmat szintén nem előre meghatározható fontos események adnak. Míg olyan tömegsztrájkok, ahol ezek a jelszavak, ahol a szervezeti előkészítés teljes mértékben megvoltak, kudarcot vallottak, addig teljes diadalra vezettek olyan tömegakciók, melyek egy-egy gyárban tisztán gazdasági okból törtek ki. Rohamos ellenállhatatlansággal csatlakoznak ilyenkor a többi üzemek, egész városok és országrészek az egyszer megindult mozgalomhoz. A párt szerepe pedig – melyet Luxemburg Róza a vezérkarszerű előkészítés tekintetében joggal visszautasított – itt kezdődik, és válik sorsszerűen döntővé a forradalmi tömegmozgalmak szempontjából. Mert az ilyen spontánul megindult tömegmozgalom lavinaszerű terjedése, kis alkalmakból országossá növekedése, gazdasági kiindulásból forradalmi politikává való átcsapása azon alapszik, hogy a forradalmi helyzet megteremti a munkásosztály forradalmi öntudatát. Forradalmi érzékenységet és éleslátást ad a munkásosztálynak, amely külsőleg kisebb eseményekben, közvetlen érdekeihez közvetlenül nem kapcsolódó célkitűzésekben megláttatja vele azt, ami őt forradalmi cselekvésre bírja: a jelen helyzet tarthatatlanságát, a felszabadulás reménységét, ennek az ő cselekedeteitől függő voltát. De ez az érzés, ez az indulat nem kristálysodhatik ki öntudatossá a munkásosztályban párt nélkül. A legnagyszerűbben megindult spontán tömegakció is a semmibe fut, újból visszafejlődik, ha nincs forradalmi párt, mely irányt, célt, taktikát képes adni a – sok tekintetben nélküle megindult – mozgalomnak. Ezért nem múlik egy forradalmi párt ereje tagjainak létszámán. Bármennyire is képes volna azokat szaporítani, sohasem volna képes befogadni és átfogni azokat a – forradalmi pillanatok kivételével – közömbös, kevéssé öntudatos tömegeket, melyek magukra ébrednek a forradalmi harc pillanatában, melyek ha a párt képes ezeket céltudatosan és bátran vezetni,

1

Proletár, Wien 1920. szeptember 9. (I. évf., 11. sz.), 7–9. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Massenstreik

und Arbeiterräte in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 82. skk. o. – A szerk.

142 kitűnő harcosai lesznek a forradalomnak. A forradalmi párt ereje azon múlik, hogy mennyire forradalmi. Azon, hogy mennyire forradalmi (vagyis mennyire tudatosan és komolyan marxista) a párt irányítása; azon, hogy mennyire tudatos forradalmárokból áll a párt, akik az üzemekben és a gyárakban elszórtan képesek elszánt, tudatos forradalmi magatartásukkal a forradalmi hangulatban izzó tömegeket a tudatos cselekvés irányába terelni. Az eddigi forradalmi mozgalmak Németországban azon hiúsultak meg, hogy a forradalomnak nem volt vezető pártja. A mostani megmozdulás a legnagyobb sikerrel kecsegtet, mert a kommunisták németországi pártja minden eddigi jel szerint belsőleg képes a forradalom vezetésére, és szervezetei is annyira kiépültek már, hogy mindenütt képes hozzáférni a tömegekhez, azokat befolyása alá vonni. Ahogy a proletariátus csak a forradalomban, a forradalmi cselekvésben válik igazán osztállyá, úgy egységét is csak ebben a cselekvési egységben érheti el. A különböző pártokra való szakadás – melyen az opportunisták, a bürokrata látszategység hívei annyit siránkoznak – múlhatatlanul szükséges mint idevezető út. Mert a proletariátus a különböző álláspontok, a forradalmi és áruló állásfoglalások igazi különbségét csak akkor érti meg igazán, ha ezek cselekedetekké sűrűsödtek, ha saját testén éli át e cselekedetek következményeit. Ez pedig csak akkor válik lehetségessé, ha minden álláspont képviselői párttá szerveződve, külön, felelősségteljes cselekvésre kényszerülnek: ha bekövetkezett a pártszakadás. A proletariátus igazi egysége csak akkor jöhet létre, ha ezek az irányzatok kiélték magukat, ha veszedelmességük a proletariátus tapasztalataiban napvilágra jött. E felé a helyzet felé közeledik ma a német proletariátus. Mindkét zavarosan forradalmi párt (a függetlenek és a puccsista KAP) kebelén belül messzemenő erjedési folyamat megy végbe. A Kommunista Internacionálé válaszai2 2

A „Komintern válaszai” kitétel nyilván elsősorban a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás feltételeit,

és ennyiben a forradalmi politikai magatartás mintáját megszabó 21 pontra vonatkozik, melyeket a II. kongresszus fogalmazott meg. Németország Független Szociáldemokrata Pártjának balszárnya már a lipcsei kongresszuson (1919. november 30–december 6.) követelte a párt csatlakozását a Kominternhez; 1920. júniusában Crispien, Dittmann, Däumig és Stoecker személyében küldöttség ment Moszkvába, hogy tárgyaljon a kérdésről, és megfigyelőként részt vegyen a kongresszuson. A KPD ekkor meglehetősen kis taglétszámú párt volt; az USPD csatlakozása a Kominternhez, illetve egyesülésük a KPD-vel a kommunisták szemében a „fölhígulás” veszélyét rejtette volna magában, úgyhogy a kommunisták ennek a veszélynek az elkerülése és egy forradalmi tömegpárt létrejötte érdekében bizonyos elvek elfogadását és a jobboldalinak tekintett USPD-vezetők (így Hilferding és Karl Kautsky) kizárását követelték. (Nem érdektelen, hogy Ossip K. Flechtheim Die KPD und die Weimarer Republik című sokat hivatkozott könyvében az USPD jellegzetes kommunista értékelésének illusztrálására Lukács A forradalmi kezdeményezés szervezeti kérdései című, igaz, a tárgyalt időszaknál egy évvel későbbi, az 1921. június 15-i Die Internationaléban megjelent cikkére hivatkozik.) A Komintern 2.

143 csak gyorsítják ezt a folyamatot: maga a folyamat a munkásságon belül indult meg, abból az érzésből, hogy a független vezetők örökös ingadozása végül a forradalom szabotálásával lesz egyenértékűvé,

és

a

puccsisták

elszigetelt

kísérletei,

akaratlanul

bár,

csak

az

ellenforradalomnak tesznek szolgálatot. A kommunisták pártjának Berlinben augusztus 29-én tartott nagyszabású népgyűlésén, ahol Levi elvtárs referált a moszkvai kongresszusról, számos USP és KAP szónok szólalt fel, akik szinte kivétel nélkül a moszkvai határozatok végrehajtását, pártjuknak a kommunisták forradalmi egységébe való beleolvadását sürgették. Ez a folyamat kétségkívül növekedőben van, és a kommunisták pártja ez esetben talán rövidesen mint hatalmas tömegpárt szervezetileg is képes lesz a proletariátust cselekvő egységben összefogni. Ámde – ezt nem lehet eléggé kiemelni – a proletártömegek egészét csak vezetni van hivatva, és csak erre képes a párt a forradalom eme szakaszában: a tömegek tényleges összefogására más szerveket kell megteremteni: a politikai munkástanácsokat. A forradalmi munkásmozgalom gyermekbetegségei közé tartozott, hogy nem bírta helyesen felfogni és értékelni a munkástanácsok forradalmi szerepét és jelentőségét. Egyes doktrinerek bálványképet csináltak a munkástanácsokból; valami forradalmi talizmánnak képzelték őket, melyeknek puszta léte már zálog[a] a forradalom diadalának. Mások, a függetlenek, azt hitték, hogy bele lehet őket illeszteni a „békés fejlődés” kereteibe, lehet legalizálni őket. Holott a munkástanácsok mint a munkásosztály hatalmi szervei csakis forradalmi pillanatokban, forradalmi cselekvésekben lehetségesek, csakis mint a burzsoázia elleni küzdelem döntő fázisának fegyverei, mint a burzsoázia letörésének eszközei. Ezeket az irányelveket is megszabta a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa. A függetlenek jobbszárnya azonban – ugyanaz, amely ezelőtt a burzsoázia államába óhajtotta beleilleszteni a munkástanácsokat – most azzal igyekszik létrejöttüket megakadályozni, hogy úgy állítja be a kérdést, mintha az Internacionálé határozatai értelmében a munkástanácsoknak csak a győzelmes proletariátus számára, csak proletárállamban volna értelmük. Szerencsére a német kongresszusa a csatlakozás feltételeit előbb 18 pontban fogalmazta meg, a feltételeket azonban a teljes USPDdelegáció (tehát a centristának számító Dittman és Crispien is) elfogadta; hogy a jobbszárnyat mégis leválasszák, az orosz kommunisták tovább szigorították a feltételeket. Az USPD szeptember elején tartott országos konferenciája a Moszkvából hazatért Crispien és Dittman beszámolójának hatása alatt hajlott volna a németországi körülményekre amúgy is nehezen adaptálható feltételek elutasítására, az októberi hallei rendkívüli pártkongresszuson azonban, melyen Crispien és Dittman a feltételek elutasítása, Däumig és Stoecker elfogadásuk mellett szállt síkra, a delegáltak 237 : 156 arányban elfogadták a párt balszárnyának az érveit. A csaknem 900 ezer független szocialista párttag közül azonban csak 300 ezren követték a kongresszusi többséget a KPD-hez való csatlakozásban; kb. ugyanennyien maradtak továbbra is USPD-tagok, és kb. 300 ezren visszavonultak a szervezett, legalábbis a pártokba szervezett munkásmozgalomtól. – A szerk.

144 munkások forradalmi érettsége már túl van azon a fokon, amikor ilyen otromba demagógiával lehetne hatni rá. A német munkásság helyes ösztönnel érzi, hogy azok a konkrét gazdasági és politikai kérdések, melyek elé az utolsó hetek eseményei állítják, nem oldódhatnak meg elszigetelten. Sem a kérdések nem választhatók el egymástól, sem megoldásukra nem vállalkozhatik egy üzem vagy akár egy város magára utalt munkássága. A gazdasági és a politikai kérdések, mint minden marxista tudja, objektíve mindig így függnek össze. Hogy azonban ez az összefüggés a munkásság széles rétegei előtt tudatossá kezd válni, jele annak, hogy a forradalom döntő szakasza közel van. Ezért szükséges a politikai munkástanács. Tudjuk: a német proletariátus jelen forradalmi megmozdulását az orosz–lengyel háború, a hadiszállítások bojkottja, a Szovjet-Oroszországnak nyújtandó segítség váltotta ki. Itt is kiderült, hogy az elszigetelt forradalmi akciók, amilyen fontosak voltak a széles tömegek közönyössége idején, hogy őket a példaadás erejével felrázzák, olyan kevéssé lehettek hatályosok most, mikor arról volt szó: tényleg megakadályozni a világimperializmus támogatását a lengyel fehér hadsereg számára. És kiderült, hogy a pártok és szakszervezetek vezetőségéből alakult „egységes” szervek csak szabotálni alkalmasak a proletariátus küzdelmét. De Németországot nemcsak földrajzi helyzete hozza forradalmi helyzetbe, hanem belső gazdasági válsága is. A német kapitalizmus válsága nőttön-nő; vele a munkanélküliség, a munkaadók szabotázsa, az éhség, a nélkülözés. (Az utolsó napokban Frankfurtban volt a munkanélküliek véres tüntetése.) Napról napra világosabbá válik annak szükségessége, hogy a munkásság tényleges ellenőrzést gyakoroljon a termelés felett. ezzel párhuzamosan napról napra jobban közeledik a kapitalizmus állama a csőd felé. A burzsoáziával szövetkezett szociáldemokrácia, mely a burzsoáziára képtelen komoly vagyonadót kiróni, a munkásság jövedelmét igyekszik megragadni – a munkaadó által való közvetlen bérlevonás formájában. Ennek a rendelkezésnek foganatosítása pattantotta ki a mostani sztrájkmozgalmat. Stuttgartból indult ki, és ha egyes délnémet városok (pl. Ulm) el is utasították a csatlakozást, most, amikor e sorokat írjuk, már Göttingen, Hanau, Heilbronn stb. munkásai követték a stuttgartiak példáját, és tettel tiltakoztak azellen, hogy az ő bérükkel tatarozzák szociáldemokrata árulók a burzsoázia düledező államát. Két irányban nagyjelentőségű ez a mozgalom (akár „sikerül”, akár nem). Először: mert éppen Dél-Németországból, a reakció eddigi központjából indult ki. Eddig az ellenforradalom minden terve arra volt építve, hogy még ha Észak- és Közép-Németország forradalomba mennek is, Dél-Németország megmarad a reakció aktív előharcosának. Most, amióta a müncheni munkásság egyértelműleg a politikai munkástanácsok

145 felállítása mellett foglalt állást, amióta a württembergi proletariátus javarésze forradalmi általános sztrájkba lépett, amióta Badenben rohamosan tért hódít a kommunista párt, ez a remény megsemmisültnek tekinthető. A dél-német burzsoázia erejét legalábbis leköti a saját munkásságával való küzdelme. Még ha helyi sikereket arathat is, támadásra már nem lesz ereje. Másik, talán még fontosabb jellemvonása a stuttgarti általános sztrájknak: a forradalmi tudatosság. A régi vezetőségek szinte teljesen ki vannak kapcsolva. A vezetést maga a munkásság ragadta magához, mely éppen a munkástanácsokban készül kiépíteni az új forradalmi vezető szerveket. A sztrájk és a munkástanács ilyen összekapcsolódása teszi nagyjelentőségűvé ezt a mozgalmat. De a munkástanácsok megalakítására irányuló mozgalom nem áll meg a sztrájk jelenlegi határainál. Berlin számos üzeme már megválasztotta a maga tanácsát. Erfurtban a vasutasok és [a] főbb üzemek követték példájukat, ugyanígy a jénai Zeiss-művek munkássága is. Nincs helyünk valamennyit felsorolni, csak mint legjellemzőbb tünetét a válságnak említem meg, hogy Lipcse, a függetlenek jobbszárnyának főfészke is csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, mely, mint látjuk, futótűzként terjed végig ez egész országon. A kommunista párt pedig bátran és tudatosan veszi fel a küzdelmet. Miután leleplezte a többi párt és a szakszervezetek bürokráciájának árulását a hadiszállítások kérdésében, emelt fővel állotta a vádat, hogy megbontja a proletariátus

„egységét”. Ugyanilyen

rágalomoffenzíva középpontjában áll, amióta megindult az erjedési folyamat a függetlenek és a kommunista párt keretén belül. Mindentől függetlenül halad a Spartakusbund a forradalom útján. Rögtön felismerve a munkástanácsok alakításának forradalmi jelentőségét és időszerűségét, élére állott e mozgalomnak, irányt és tudatosságot adott neki, nemcsak propagandával, hanem elvi és szervezeti irányítással is. De nem szegezte le dogmatikusan a maga taktikáját a munkástanácsokéhoz. A lübecki munkásságnak adott válaszában, akik azzal a kérdéssel fordultak hozzá, részt vegyenek-e a lefegyverzési szállítást ellenőrző bizottságok munkájában, széleskörű propagandával felelt a párt, felhíva az egész német munkásságot, hogy minden ilyen munkában vegyen részt. Feltéve, hogy módjában áll az ellenforradalom munkáját megakadályozni, vagy legalább leleplezni. És ez a sokoldalúság nem forgácsolja szét a német munkásság erőit. Ellenkezőleg. Azzal a megismeréssel, hogy mindenütt ugyanazzal az ellenséggel állanak szemben, nő a forradalmi egység szükségességének tudata a munkásságban. Ami hosszú ideig csak az elméletben volt meg, rövidesen eleven valósággá lesz minden német munkás öntudatában. A kommunista párt eme céltudatos taktikája nemsokára meghozza a maga

146 gyümölcseit. A Kerenszkij-korszak példája mutatja, hogy a forradalmi szükségszerűségből létrejött munkástanács előreviszi a proletariátus forradalmi cselekvő egységét, még akkor is, ha többsége nem áll tudatos forradalmárokból, kommunistákból. Ezt az eredményt a forradalom fejlődése kell, hogy meghozza, és múlhatatlanul meg is hozza. Ma még korai ugyan a munkástanácsok összetételéről beszélni, de az eddig megejtett választások azt mutatják, hogy a kommunisták – még a most fennálló pártviszonyok mellett [is] – legalábbis nagyon számba jövő kisebbséget fognak alkotni. Sok üzemben pedig már jelentékeny többségre is tettek szert. Nem lehet tudni, hogy melyik alkalom és mikor fogja végleg kirobbantani Németországban a forradalmat. Hogy közeledik, az bizonyos. És ez nem külsőségekben, nem „kedvező” körülményekben, hanem a német proletariátus és a kommunista párt belső forradalmi átalakulásában nyilvánul meg. Ez a záloga annak, hogy itt egészséges fejlődésről van szó, mely végül a győzelemhez kell, hogy vezessen.

147 Legalitás és illegalitás1

Az a materialista tanítás, hogy ez emberek a körülményeknek és a nevelésnek termékei, megváltozott emberek tehát más körülményeknek és változott nevelésnek termékei, megfeledkezik arról, hogy a körülményeket éppen az emberek változtatják meg, és hogy a nevelőt magát is nevelni kell. Marx: Tézisek Feuerbachról2

1

Legalität und Illegalität, Kommunismus, Wien 1920. szeptember 9. (I. évf., 35. sz.), 1259–1264. o. és

szeptember 18. (36–37. sz.), 1324–1333. o.; magyarul: in: Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 554–573. o. – Berényi Gábor fordítása. – A tanulmányt Lukács 1922–23-ban kisebb változtatásokkal fölvette a Geschichte und Klassenbewusstsein című kötetbe. Az 1923-as változatból hiányzik a II. rész 4. bekezdéséhez fűzött, Anton Pannekoek A világforradalom és a kommunizmus taktikája című írására hivatkozó jegyzet. Lukács törölte továbbá a bekezdés végén szereplő „Bár egyes esetekben…” kezdetű mondat zárójelbe tett utalásait az angol politikára (az 1922-es változat e szövegrészt több bekezdésre tördeli), a III. rész 5. bekezdését pedig az „És ha ma Lengyelország és Dél-Oroszország csataterein…” kezdetű mondattól a bekezdés végéig terjedően átírta, minthogy az utalás elévült, illetve a történelmi fejlemények újabb példákkal szolgáltak fejtegetései számára. A tanulmányra pár hónappal később Henriette Roland-Holst is hivatkozik Aufgabe der kommunistischen Partei in der proletarischen Revolution című cikkének (lásd A kommunista párt morális küldetése jegyzetét) IV. részében (Die internationale Anwendung der Moskauer Resolution über die Aufgaben der KP, Kommunismus, 1921. február 21. [II. évf., 5–6. sz., 168. o.]), a következők kapcsán: „… kizárt dolog, hogy a semleges országokban már valóban forradalmi, belsőleg kommunista pártok léteznének … tömegek és vezetők régi kapcsolata csaknem változatlanul él tovább, mind az előbbiek tehetetlenségét, mind az utóbbiak önteltségét maguk a viszonyok táplálják. Megfelelő viszonyok és körülmények híján ez a nekibuzdulás és amaz akarat túl gyakran nyer kifejezést szektárius merevségben vagy, forróbb vérű természeteknél, az illegális munka iránt tanúsított előszeretetben, amely előszeretet, mint azt újabban a Kommunismusban oly kitűnően taglalták, arról a nagyfokú elfogódottságról tanúskodik, melyet a polgári törvényesség még mindig képes kiváltani.” – A szerk. 2

MEM III., 8. o. Az 1845 tavaszán írt tézisek Marx egyik jegyzetfüzetében maradtak fenn, és először Engels

Ludwig Feuerbachjának függelékeként láttak napvilágot 1888-ban, „Marx Feuerbachról”; a jobb követhetőség kedvéért Engels itt-ott átfogalmazta a téziseket, a pontos marxi szöveg csak 1926-ban jelent meg a moszkvai Marx–Engels Intézet gondozásában (Lukács tehát nyilvánvalóan az engelsi változatot idézte a mottóban), a jegyzetfüzetben a 3. Feuerbach-tézis így szólt: „A körülmények megváltozásáról és a nevelésről szóló materialista tanítás megfeledkezik arról, hogy a körülményeket az emberek változtatják meg, és a nevelőt magát is nevelni kell”. – A szerk.

148 Ha legalitás és illegalitás kérdését vizsgáljuk a proletariátus osztályharcában, akkor – mint általában a cselekvés formáira vonatkozó kérdéseknél – a puszta tényeknél fontosabbak, tanulságosabbak az indítékok és a belőlük fakadó tendenciák. A munkásmozgalom legalitásának vagy illegalitásának puszta ténye ugyanis olyannyira történelmi „véletlenektől” függ, hogy taglalásából aligha juthatunk bármifajta elvi felismeréshez. Nincs olyan opportunista, sőt, akár szociáláruló párt, melyet bizonyos körülmények ne kényszeríthetnének illegalitásba. És nagyon is elképzelhető, hogy bizonyos feltételek között a legforradalmibb és a kompromisszumoktól magát leginkább elhatároló kommunista párt is legálisan dolgozhat átmenetileg. Mivel a megkülönböztetésnek ez a formája nem kielégítő, a legális és illegális taktika indítékainak vizsgálatába kell bocsátkoznunk. De itt sem torpanhatunk meg a motívumok és az érzelmi indítékok – pusztán elvont – rögzítésénél. Hisz opportunistákra nagyon is jellemző ugyan, hogy akarják a legalitást, hogy mindenáron ragaszkodnak hozzá, a forradalmi pártokra ellenben semmiképp sem mondhatjuk, hogy ragaszkodnának az ellenkezőjéhez, az illegalitás állandósításához. Igaz, minden forradalmi mozgalomnak vannak időszakai, amikor uralkodóvá válik bennük vagy legalábbis nagyon erős az illegalitás romantikája. Ez a romantika azonban (melynek okait. a továbbiakban tisztázzuk) kétségkívül a kommunista mozgalom gyermekbetegsége; a mindenáron való legalitás visszahatása, melyen ezért minden érett mozgalomnak túl kell lépnie, és bizonyosan túl is fog lépni.

I. Hogyan kell tehát felfognia a marxista gondolkodásnak a legalitás és illegalitás fogalmát? Ez a kérdés szükségképpen visszavisz a szervezett erőszak általános problémájához, jog és állam problémájához, végső soron az ideológiák problémájához. Dühringgel folytatott vitájában Engels ragyogóan cáfolja az erőszak elvont elméletét. Bizonyítását azonban, mely szerint az erőszak (jog és állam) „eredetileg gazdasági, társadalmi funkción nyugszik”,3 épp Marx és Engels tanításának értelmében úgy kell értenünk, hogy ennek az összefüggésnek az erőszak uralma alá vont emberek gondolkodásában, érzéseiben megvan a maga ideológiai lenyomata. Vagyis

az

erőszakszervezetek

olyannyira

egybevágnak

az

emberek

(gazdasági)

életfeltételeivel, vagy olyan leküzdhetetlennek látszó fölényben vannak az emberekkel szemben, hogy azok természeti hatalmaknak, létük szükségszerű környezetének érzik őket, s 3

[Friedrich Engels:] Anti-Dühring, 191. [Eugen Dühring úr tudományforradalmasítása, MEM XX., 179. o.]

149 ennélfogva önként alávetik magukat nekik. (Ami korántsem annyit tesz, hogy egyet is értenek velük.) Mert igaz ugyan, hogy egy erőszakszervezet csak addig maradhat fenn, amíg – akárhányszor csak szükség van rá – képes erőszakkal érvényesíteni hatalmát a neki ellenszegülő egyének vagy csoportok akaratával szemben, de semmiképp sem maradhatna fenn, ha működése minden pillanatában erőszakot volna kénytelen alkalmazni. Ha ez mégis szükségesnek mutatkozik, máris adva van a forradalom ténye; az erőszakszervezet ekkor ellentmondásba került a társadalom gazdasági alapjaival, és ez az ellentmondás úgy tükröződik az emberek fejében, hogy a dolgok fennálló rendjét már nem tekintik természeti szükségszerűségnek, hogy az erőszakkal erőszakot állítanak szembe. Anélkül, hogy tagadnánk e tényállás gazdasági megalapozottságát, hozzá kell tennünk, hogy egy erőszakszervezetet csak akkor lehet megváltoztatni, ha már megrendült mind az uralkodó, mind az alávetett osztályok hite a fennálló rendben mint egyedüli lehetőségben. A termelési rend forradalmam ennek szükségszerű előfeltétele, a forradalmi változásokat. azonban csak emberek hajthatják végre; emberek, akik – szellemileg és érzelmileg – emancipálódtak a fennálló rend hatalma alól. Csakhogy ez az emancipáció nem mechanikusan párhuzamos és egyidejű a gazdasági emancipációval, hanem hol elébevág, hol elmarad mögötte. Mint merőben ideológiai emancipáció már akkor megjelenhet, és többnyire meg is jelenik, amikor a történelmi valóságban egy társadalmi rend gazdasági alapjainak problematikussá válása még csak tendenciájában mutatkozik meg. Az elmélet ilyenkor végiggondolja a puszta tendenciát, és valamiféle lenni-kellő valósággá értelmezi át, hogy azután ezt az „igazi” valóságot állítsa szembe a fennálló „hamis” valósággal. (A természetjog mint a polgári forradalmak előjátéka.) Másfelől egészen bizonyos az is, hogy maguk az – osztályhelyzetük szerint – a forradalom sikerében közvetlenül érdekelt csoportok és tömegek is csak a forradalom alatt (sőt, igen gyakran csak utána) szakadnak el belsőleg is a régi rendtől. Rászorulnak a szemléltető oktatásra ahhoz, hogy belássák, milyen társadalom felel meg az érdekeiknek, hogy belsőleg is megszabadulhassanak a dolgok régi rendjétől. Ha ezek a megállapítások egyaránt igazak is a társadalmi rendek közt lejátszódó minden forradalmi átmenetre nézve, azért a szociális forradalomra inkább érvényesek, mint a pusztán politikai forradalmakra. A politikai. forradalmak ugyanis csak szentesítenek egy olyan gazdasági-társadalmi állapotot, amely a gazdasági valóságban – legalább részben – már megvalósult. A forradalom a régi, „igazságtalannak” érzett jogrend helyébe erőszakkal új, „helyes”, „igazságos” jogrendet állít. Az élet társadalmi környezete nem megy át gyökeres átrétegződésen. (A nagy francia forradalom konzervatív történetírói ki is emelik a

150 „társadalmi” állapotoknak ezt a viszonylagos változatlanságát ebben a korszakban.) A szociális forradalom célja viszont pontosan ennek a környezetnek a megváltoztatása. Csakhogy az effajta változások olyan mélyen sértik az átlagember ösztöneit, hogy az az általában az élet katasztrofális fenyegetettségét látja bennük, egy árvízhez vagy földrengéshez hasonló vak természeti hatalmat. Anélkül, hogy képes volna felfogni a folyamat lényegét, vak kétségbeesésében úgy védekezik, hogy a megszokott létét fenyegető közvetlen megjelenési formák ellen harcol. Ezért lázadtak a kapitalista fejlődés kezdetén a kispolgári neveltetésű proletárok a gyár és a gépek ellen; még Proudhon elméletét is úgy tekinthetjük, mint a régi, megszokott társadalmi környezet e kétségbeesett védelmezésének visszhangját. Itt lehet a leginkább tetten érni a marxizmus forradalmi voltát. A marxizmus éppen azért forradalmi tanítás, mert a folyamat lényegét ragadja meg (ellentétben tüneteivel, megjelenési formáival), mert felmutatja döntő, jövőbe mutató tendenciáit (ellentétben a napi jelenségekkel). Ezáltal magától értetődően egyszersmind az önmagát felszabadító proletár osztály ideológiai kifejeződése is. Ez a felszabadítás először a tőkés gazdasági rend és állam legnyomasztóbb jelenségeivel szembeforduló tényleges lázadások formáját ölti. Ezek az önmagukban elszigetelt és átütő győzelmet még siker esetén sem ígérő harcok csak úgy válhatnak valóban forradalmivá, ha tudatosul összefüggésük egymással és azzal a folyamattal, amely feltartóztathatatlanul halad a kapitalizmus összeomlása felé. A fiatal Marx, azzal hogy felállította a „tudat reformjá”-nak programját, előrevetítette későbbi tevékenységének lényegét. Tanítása ugyanis egyfelől nem utópikus, mert a ténylegesen lejátszódó folyamatból indul ki, és nem valamiféle „eszményeket” akar annak ellenében megvalósítani, csak a benne rejlő értelmet akar felszínre hozni; ugyanakkor viszont túl is kell lépnie azon, ami ténylegesen adott, és rá kell ébresztenie a proletariátust arra, hogy a közvetlenül adott élményhez való ragaszkodás helyett tudatosítsa a lényeget. „A tudat reformja”, mondja Marx,4 „csak abban áll, hogy a világot ráeszméltetjük tudatára, hogy felébresztjük álmából, amelyet önmagáról álmodik, hogy megmagyarázzuk neki saját akcióit... Akkor kiderül majd, hogy a világnak régóta megvan az álma egy dologról, amelyről csak a tudatot kell megszereznie ahhoz, hogy valóságosan az övé legyen.”5 A tudatnak ez a reformja maga a forradalmi folyamat. Mert a proletariátusban ez a tudatosodás csak lassan, súlyos és hosszú válságokon keresztül játszódhat le. Jóllehet a marxi tanítás levonta a proletariátus osztályhelyzetéből adódó összes elméleti és gyakorlati.

4

[Karl Marx:] Nachlass, I. 382–383. [Levelek a Deutsch-Französische Jahrbücherből, MEM I., 348. o.]

5

Kiemelés tőlem – L. Gy.

151 következtetést (jóval az előtt, hogy ezek történelmileg „időszerűvé” váltak volna), jóllehet e tanítások egyike sem a történelemtől idegen utópia, hanem magának a történelmi folyamatnak a felismerése, ebből még korántsem következik, hogy a proletariátus – még ha egyes akcióiban ennek a tanításnak megfelelően cselekszik is – maga is ráeszmélt volna a marxi elméletben kivívott felszabadulásra. Más összefüggésben6 már utaltunk erre a folyamatra, és hangsúlyoztuk, hogy a proletariátus felismerheti a kapitalizmus ellen vívott gazdasági harcának szükségszerűségét, miközben politikailag még teljesen a tőkés állam befolyása alatt áll. Hogy ez a valóságban mennyire így volt, azt bizonyítja, hogy tökéletesen feledésbe merülhetett mindaz, amit Marx és Engels az állam kritikájaként leírt, hogy a II. Internacionálé legjelentősebb teoretikusai a tőkés államot minden további nélkül mint „az” államot akceptálták, és saját tevékenységüket, ellene irányuló harcukat „oppozíciónak” fogták fel. (Ez leginkább az 1912-es Pannekoek–Kautsky-vitából tűnik ki.) Az „oppozíció” álláspontján állni ugyanis annyi, mint a fennállót lényegében megváltoztathatatlan alapzatként elfogadn, és az „oppozíció” csak arra törekszik, hogy a fennálló érvényességi tartományán belül a lehető legtöbbet érje el a munkásosztály érdekében. Természetesen csak világidegen bolondok vonhatták volna kétségbe, hogy az állam reális hatalmi tényező. A nagy különbség forradalmi marxisták és álmarxista megalkuvók között, hogy míg az előbbiek a tőkés államot pusztán hatalmi tényezőnek tekintik, amely ellen mozgósítani kell a szervezett proletariátus erejét, az utóbbiak osztályfeletti intézménynek fogták fel az államot, s szerintük proletariátus és burzsoázia osztályharca épp ennek a birtoklásáért folyik. Ámde aki az államot a harc tárgyának és nem ellenfélnek tekinti, ezzel – szellemileg – máris a burzsoázia talajára helyezkedett, s félig csatát vesztett, mielőtt még a harc elkezdődött volna. Hisz minden állam- és jogrend, kivált pedig a kapitalizmus, végső soron azon alapszik, hogy senki nem vonja kétségbe, hanem mindenki egyszerűen elfogadja fennállását, szabályainak érvényességét. E szabályok egyes esetekben való áthágása mindaddig nem rejt magában különösebb veszélyt az állam fennállására nézve, amíg a köztudatban ezek a kihágások csakugyan egyes esetekként szerepelnek. Dosztojevszkij szibériai visszaemlékezéseiben találóan utalt arra, hogy minden bűnöző (ha nem érez is bűne miatt megbánást) vétkesnek tartja magát, tökéletesen tisztában van vele, hogy áthágta a rá is érvényes törvényeket. A törvények tehát számára is megőrzik érvényességüket, függetlenül attól, hogy személyes motívumok vagy a körülmények nyomása áthágásukra késztették őt. A kihágások effajta esetein az állam mindig könnyen úrrá lesz, éppen mert alapjait ezek egy 6

Vö. az Osztálytudat című cikkel, Kommunismus 14–15. sz.

4;

152 pillanatra sem kérdőjelezik meg. Az „ellenzéki” magatartás hasonlóképp van az állammal: elismeri, hogy az állam – lényegéből fakadóan – kivül áll az osztályharcon, hogy törvényeinek érvényességét az osztályharc nem érinti közvetlenül. Az „oppozíció” tehát vagy a törvények legális megváltoztatásával próbálkozik, s ezáltal az új törvények életbe lépéséig a régiek maradnak érvényben, vagy. – egyes, elszigetelt. esetekben – áthágja a törvényeket. Ezért az opportunisták részéről nem több a tőlük megszokott demagógiánál, ha az állam marxista kritikáját az anarchizmussal hozzák összefüggésbe. Pedig itt egyáltalán nem anarchista illúziókról vagy utópiákról van szó, hanem pusztán arról, hogy a tőkés társadalom államát már fennállása idején úgy kell felfognunk és értékelnunk, mint történelmi jelenséget. Következésképpen puszta hatalmi képződményt kell látnunk benne, amellyel egyrészt addig és csak addig kell számolni, ameddig valóságos hatalma terjed, másrészt hatalmának forrásait a lehető legpontosabb és legelfogulatlanabb vizsgálatnak kell alávetni, hogy napfényre kerüljenek azok a pontok, ahol ez a hatalom gyengíthető és aláásható. Az állam ereje, illetve gyengesége viszont éppen abban rejlik, ahogy az emberek tudatában tükröződik. Az ideológia ebben az esetben nem csak következménye a társadalom gazdasági felépítésének, hanem egyszersmind előfeltétele is a társadalom zavartalan működésének.

II. Ha a kapitalizmus válságát már nem csak a marxista elemzés ismeri fel, hanem az mindinkább kézzelfogható valósággá válik, az ideológiának ez a funkciója is sorsdöntő lesz a proletárforradalom sorsa szempontjából. A belülről még szilárd kapitalizmus korszakában érthető volt, ha a munkásosztály nagy tömegei ideológiailag teljesen a kapitalizmus talaján álltak. A marxizmus olyan állásfoglalást követelt tőlük, amelyhez semmiképp sem nőhettek fel. Hiszen mint Marx mondja: „egy meghatározott történelmi korszak megismeréséhez túl kell lépnünk annak korlátain”, ami, ha a jelen megismeréséről van szó, rendkívüli szellemi teljesítményt igényel. Ehhez ugyanis kritikus vizsgálatnak kell alávetni. az egész gazdasági, társadalmi és kulturális környezetet, miközben – és ez a döntő – a kritika arkhimédészi pontja, az a pont, ahonnan nézve érthetővé válnak mindezek a jelenségek, a jelen valóságával ellentétben csupán követelmény; míg a múlt megismeréséhez a jelen ez a kiindulópont. Mindazonáltal itt nem valamiféle kispolgári-utópikus követelményről van szó, egyfajta vágyakozásról egy „jobb” és „szebb” világra, hanem proletár követelésről, amely világosan felismeri a társadalmi folyamat irányát, tendenciáját és értelmét, s e folyamat nevében fordul a

153 jelenhez. Csakhogy a feladat így még nehezebb lesz. Mert ahogy a legjobb csillagász is foglya marad érzéki benyomásainak, kopernikuszi világképétől függetlenül ő is „felkelni” látja a Napot stb., a kapitalista állam leghatározottabb marxista elemzése sem képes megszüntetni annak empirikus valóságát. És nem is kell, hogy megszüntesse. Annak a szellemi állapotnak, amelybe a proletariátust a marxista megismerésnek kell eljuttatnia, a sajátossága épp abban áll, hogy így szemügyre véve a tőkés állam a történelmi fejlődés láncszemének mutatkozik, olyasminek, ami ennélfogva semmiképp nem „az” ember „természetes” környezete, hanem reális adottság, melynek valóságos hatalmával számolni kell, de amely semminemű belső igényt nem formálhat cselekedeteink meghatározására. Az állam és a jog érvényességét tehát úgy kell tekinteni, mint pusztán empirikus létezést. Olyasformán, ahogy a hajósnak is pontosan ismernie kell a szél irányát, jóllehet nem az fogja meghatározni útirányát, ellenkezőleg, annak ellenére és azt kihasználva kell a hajósnak eredetileg kitűzött céljához ragaszkodnia. Az az elfogulatlanság azonban, melyet hosszú történelmi fejlődés során fokozatosan vívott ki magának az ellene szegülő természeti hatalmakkal szemben, az embernek a társadalmi élet jelenségeit illetően még távolról sem sajátja. Érthető módon. Mert bármennyire erőteljesek és kegyetlenül materiálisak is a társadalom egyes esetekben alkalmazott kényszerintézkedései, mégis minden társadalom hatalma lényegében szellemi hatalom, amely alól csak a megismerés szabadíthat fel bennünket. De nem a pusztán elvont megismerés, amely a fejekben marad (ilyennel sok „szocialista” is rendelkezett), hanem a hússá és vérré vált megismerés, amelyet Marx „gyakorlati-kritikai tevékenység”-nek nevezett. A kapitalizmus válságának aktualitása részben lehetségessé, részben szükségszerűvé teszi ezt a fajta megismerést. Lehetségessé azért, mert maga az élet válsága szemmel láthatóan és átélhetően problematikusnak mutatja a megszokott társadalmi környezetet. A forradalom szempontjából pedig azért lesz döntő jelentőségű és szükségszerű, mert a tőkés társadalom tényleges hatalma olyannyira megrendült, hogy többé már nem volna képes erőszakkal győzelemre vergődni, ha a proletariátus tudatosan és határozottan szembeállítaná vele a saját hatalmát. Hogy így történjék, annak akadálya merőben ideológiai természetű. A proletariátus széles tömegei a kapitalizmus halálos válságának közepette is létük egyetlen lehetséges környezetének tekintik a burzsoázia államát, jogát és gazdaságát, olyasminek, amin ugyan sokféle javítanivaló akad („a termelés helyreállítása”), de ami mégiscsak „a” társadalom „természetes” alapzata. Ez a legalitás világnézeti alapja. A legalitás nem mindig tudatos árulás, még csak nem is mindig tudatos kompromisszum. Inkább csak természetes és ösztönös igazodás az államhoz, ahhoz a képződményhez, amely a cselekvő számára a jelenségek káoszában az

3

154 egyetlen szilárd pontnak tűnik. Ezen a világnézeten túl kell lépni, ha a kommunista párt egészséges alapot kíván teremteni illegális munkájának. Mert az illegalitás romantikája, mely minden forradalmi mozgalom kezdetére jellemző, többnyire éppoly zavaros, mint az opportunista legalitás. Hogy minden puccsista irányzathoz hasonlóan jelentősen lebecsüli a tőkés társadalom tényleges – még válsághelyzetekben is meglévő – hatalmát, az gyakran igen veszélyessé válik ugyan, de csupán egyik tünete annak a bajnak, melyben ez az egész irányzat szenved: hogy hiányzik belőle az elfogulatlanság, és az államot nem annak tekinti, ami, pusztán hatalmi tényezőnek; ami végső soron abban gyökerezik, hogy nem látja át az imént elemzett összefüggéseket. Ha ugyanis az illegális harc eszközeit és módszereit különleges dicsfény, a különös és forradalmi „hitelesség” dicsfénye övezi, azzal a fennálló államnak – pusztán empirikus létén felül – bizonyos fokú érvényesség is tulajdoníttatik. Ha a törvény mint törvény ellen lázadnak, ha bizonyos cselekedeteket illegalitásuk miatt részesítenek előnyben, az akkor annyit jelent, hogy aki így cselekszik, annak a jog mégiscsak megőrizte kötelező és érvényes mibenlétét. Ha a jogot és az államot teljes kommunista elfogulatlansággal szemléljük, akkor a törvénynek és kiszámítható következményeinek nem lesz több (se kevesebb) jelentősége, mint a külvilág bármely más tényének, amellyel számolni kell egy bizonyos cselekedet kivitelezhetőségének megítélésekor; a törvény megsértése tehát nem kaphat nagyobb hangsúlyt, mint mondjuk az, hogy egy fontos utazás során elérjük-e a vonatcsatlakozást. Ha nem így van, és a törvény megsértése patetikus felhangot kap, az annak a jele, hogy a jog – bárha ellenkező előjellel – megőrizte érvényességét, hogy még mindig képes belülről. befolyásolni a cselekedeteket, hogy még mindig nem következett be az igazi, belső emancipáció. Ez a megkülönböztetés első pillantásra talán szőrszálhasogatásnak tűnik. Ha azonban meggondoljuk, hogy a tipikusan illegális pártok, például az orosz szociálforradalmárok, milyen könnyen visszataláltak a burzsoáziához, hogy az első, valóban forradalmi-illegális cselekedetek, amelyek már nem romantikus-hősies törvénysértések voltak, hanem elvetették és szétzúzták az egész polgári jogrendet, ezzel milyen világosan leleplezték, hogy az „illegalitás e hősei” ideológiailag nem tudtak elszakadni a polgári jog fogalmaitól – akkor kiderül, hogy itt nem üres és elvont konstrukcióról, hanem egy valóságos tényállás leírásáról van szó. (Gondoljunk Borisz Szavinkovra, a cárizmus idején elkövetett merényletek híres „szervezőjére”, aki egyben a romantikus-morális illegalitás egyik első teoretikusa is volt, és aki most a fehér Lengyelország oldalán harcol a proletár Oroszország ellen.)7 7

Borisz V. Szavinkov (1879–1925) orosz szociálforradalmár, író, az eszer párt harci szervezetének egyik

155 Ha tehát a legalitás és illegalitás kérdését a kommunista párt pusztán taktikai kérdésnek, méghozzá a pillanatnyi taktika kérdésének tekinti, és nem tart lehetségesnek semmilyen ezzel kapcsolatos általános irányvonalat, mivel ebben a kérdésben csakis a pillanatnyi hasznosság szempontjai dönthetnek, akkor ebben a semmiképpen sem elvi álláspontban ott rejlik a polgári jogrend érvényességének egyedül lehetséges gyakorlati-elvi elutasítása. A kommunistáknak nem csak célszerűségi megfontolásokból kell követniük ezt a taktikát. Nem csak azért, mert taktikájuk csak így lesz valóban hajlékony, mert csak így tud alkalmazkodni az adott pillanat szükségszerű cselekvési módjához; nem csak azért, mert a burzsoázia ellen csak akkor lehet valóban hatékony harcot folytatni, ha állandóan váltogatják, sőt gyakran egyazon ügyben egy időben alkalmazzák a legális és illegális fegyvereket. Hanem mert ezt követeli a proletariátus forradalmi önnevelése is. Mert a proletariátus csak akkor szabadulhat ki a kapitalizmus teremtette életformák ideológiai rabságából, ha megtanul úgy cselekedni, hogy ezek az életformák belülről többé már nem tudják befolyásolni tetteit. Ha – mint motívumok – teljesen közömbössé sápadnak számára. Ami persze korántsem csökkenti irántuk érzett gyűlöletét, izzó vágyát, hogy megsemmisítse őket. Ellenkezőleg: csakis ez a belső magatartás teszi lehetővé, hogy a proletariátus a kapitalizmus társadalmi rendjében az egészséges emberi fejlődés megvetésre méltó, halott, de gyilkos akadályát lássa, ami pedig a proletariátus tudatosan és rendíthetetlenül forradalmi magatartásához elengedhetetlen. A proletariátusnak ez az önnevelése, amely „megérleli” őt a forradalomra, hosszú és nehéz folyamat, annál hosszabb, minél fejlettebb az adott ország kapitalizmusa és polgári kultúrája.8 A célszerű forradalmi cselekvést érintő elkerülhetetlenül szükséges megfontolások szerencsésen (de persze korántsem véletlenül) egybeesnek e nevelőmunka követelményeivel. Amikor például a III. Internacionálé második kongresszusának a parlamentarizmus kérdésében elfogadott kiegészítő tézisei kimondták, hogy a parlamenti frakció teljes vezetője, az 1917-es februári forradalom után hadügyminiszter, majd Petrográd katonai főkormányzója. Az októberi forradalom után több ellenforradalmi lázadást szervezett, majd emigrált. 1924-ben illegálisan visszatért a Szovjetunióba, letartóztatták, a Legfelső Bíróság Katonai Kollégiuma halálra ítélte, az ítéletet a kommunista párt VB-je tíz évi börtönre változtatta; 1925-ben a börtönben öngyilkos lett. Lukácsot, írásainak és leveleinek tanúsága szerint az I. világháború éveiben (Ropsin néven) megjelentetett regényei szelleme, illetve Szavinkov alakja fölöttébb érdekelte, lásd Lukács György Levelezése (1902–1917), Magvető, Budapest 1981, 586., 590., 593., 595. o., illetve uő: Ifjúkori művek, Magvető, Budapest 1977, 610., 611., 708. o.; uő: A regény elmélete/Dosztojevszkij-jegyzetek, ford. Mesterházi Miklós, Gond-Cura, Budapest 2009, 381. sk. o., 451. o. – A szerk. 8

V.ö. Pannekeoek Die Weltrevolution und die Taktik des Kommunismus [A világforradalom fejlődése és a

kommunizmus taktikája] című cikkével, Kommunismus 28–29. sz. (különösen a II. szakasz).

156 mértékben függjön a párt – esetenként illegális – központi bizottságától, ezzel nem csak az egységes cselekvés elengedhetetlen feltételeit teremtették meg, hanem nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a széles proletártömegek szemében csökkenjen a parlament tekintélye (amin a parlamenti frakciónak, az opportunizmus fellegvárának önállósága nyugszik). Erre pedig nagy szükség van, amit az is mutat, hogy például az angol proletariátus cselekedeteit pontosan az vezette opportunista vágányokra, hogy belsőleg elismerte az efféle instanciákat. Ami pedig a parlamenten kívüli „közvetlen akciók” kizárólagosságát, illetve a két módszer valamelyikének elsőbbségről folytatott vitákat illeti, terméketlenségük azt bizonyítja, hogy mindkettő, ha ellenkező előjellel is, egyaránt rabja a polgári előítéleteknek. A legális és illegális harci eszközöket azért is kell egyszerre és felváltva használni, mert csak így teremthető meg a joggal és állammal szemben tanúsított elfogulatlan forradalmi magatartás előfeltétele, nevezetesen annak leleplezése, hogy a jogrend nem más, mint a kapitalista elnyomás brutális hatalmi gépezete. Ha bármelyik módszert kizárólagosan vagy akár túlnyomórészt, esetleg bizonyos területeken csak mint az elvileg egyedüli mődszert alkalmazzák, akkor a burzsoázia számára nyitva áll a lehetőség, hogy a tömegek tudatában megőrizze jogrendje jogosságának látszatát. Minden kommunista párt tevékenységének egyik fő célja, hogy országa kormányát saját jogrendje megsértésére, a szociálárulók legális pártját pedig e „jogsértés” nyílt támogatására kényszerítse. Bár egyes esetekben, például ahol nacionalista előítéletek homályosítják el a proletariátus tisztánlátását (Anglia és Írország), ez akár előnyös is lehet egy tőkés kormány számára, ettől csak annál veszélyesebbé válik, mihelyt a proletariátus a döntő ütközethez gyűjt erőt (Anglia belső helyzete). Ez, az elnyomóknak ez az elővigyázatossága hívja életre azután a demokráciával, a szocializmusba való békés átmenettel kapcsolatos végzetes illúziókat, melyeket mindenekelőtt az táplál, hogy az opportunisták minden áron ragaszkodnak a legalitáshoz, s ezzel lehetővé teszik az uralkodó osztályok számára ezt a magatartást. A proletariátus nevelését csak egy olyan józan-tárgyszerű taktika terelheti helyes mederbe, amely – kizárólag célszerűségi megfontolásoktól vezérelve – felváltva alkalmaz minden legális és minden illegális módszert.

III. A hatalomért vívott harccal azonban ez a nevelés legfeljebb elkezdődhet., de semmiképp sem érhet véget. A hatalom szükségképp „elsietett” megragadása, amit Rosa Luxemburg már évekkel ezelőtt felismert, mindenekelőtt ebben az ideológiai vonatkozásban mutatkozik meg.

157 Minden proletárdiktatúra kezdeti szakaszaiban sok olyan jelenség van, amely épp arra vezethető vissza, hogy a proletariátus kénytelen olyan időszakban és olyan szellemi állapotban megragadni a hatalmat, amikor belsőleg voltaképpen még a polgári társadalmi rendet érzi törvényesnek. Mint minden jogrend, a tanácskormányé is azon alapszik, hogy a lakosság lehető legszélesebb tömegei ismerjék el törvényességét, és csak egyedi esetekben kelljen erőszakot alkalmaznia. Mármost nyilvánvaló, hogy a burzsoázia kezdetben semmilyen körülmények között sem fogja elismerni ezt a rendet. Egy osztály, amely nemzedékeken át hozzászokott az uralkodáshoz és a kiváltságok élvezetéhez, soha nem fog simán beletörődni egyetlen vereség puszta tényébe, és nem fogja minden további nélkül eltűrni a dolgok új rendjét. Először ideológiailag kell megtörnie ahhoz, hogy önként lépjen az új társadalom szolgálatába, hogy rendeleteire úgy tekintsen, mint törvényes jogrendre, ne pedig mint kegyetlen tényre, amely a pillanatnyi és bármikor megváltozható erőviszonyokból következik. Gyermeteg illúzió hinni abban, hogy ezt az ellenállást, akár nyílt ellenforradalomként, akár rejtett szabotázsként nyilvánul meg, ilyen-olyan engedményekkel le lehet szerelni. Ellenkezőleg. A magyar tanácsdiktatúra példája bizonyítja, hogy az ilyen engedményektől, amelyek Magyarországon kivétel nélkül a szociáldemokráciának tett engedmények voltak, a korábbi uralkodó osztályok csak még erősebbnek hiszik magukat, és csak soká vagy éppenséggel soha nem fognak beletörődni a proletariátus uralkodásába. De különösen a kispolgárság széles rétegeinek ideológiai magatartását befolyásolja végzetesen, ha a szovjethatalom meghátrál a burzsoázia elől. A kispolgárokat ugyanis az jellemzi, hogy osztálytudatukban az állam csakugyan mint az állam maga, mint általában vett állam, mint elvont és fensőbbséges képződmény jelenik meg. Itt tehát – eltekintve persze az ügyes gazdaságpolitikától, mely semlegesíteni képes a kispolgárság egyes csoportjait –csaknem minden magától a proletariátustól függ: attól, hogy sikerül-e olyan tekintéllyel felruháznia államát, amely hízeleg e rétegek tekintélytiszteletének, hajlamuknak, hogy önként alávessék magukat az államnak. Ha a proletariátus ingadozik, ha nem hisz eléggé saját uralkodásra való elhivatottságában, akkor ezeket a rétegeket visszakergeti a burzsoázia karjaiba, a nyílt ellen forradalom táborába. De a legalitás és illegalitás funkcióváltozása, mely a proletárdiktatúrában azáltal következik be, hogy a korábbi legalitás illegalitássá válik, és fordítva, legfeljebb kissé felgyorsíthatja, de semmiképpen sem fejezheti be egy csapásra a kapitalizmusban kezdődött ideológiai emancipáció folyamatát. Amint a burzsoázia sem veszíti el legalitásának érzését egyetlen vereség hatására, a proletariátusnak sem elég egyetlen győzelem ténye ahhoz, hogy tudatosítsa saját legalitását. E tudat érlelődési folyamata, amely a kapitalizmusban is lassú

158 volt, a proletárdiktatúra idején is csak fokozatosan fejeződhet be. Az első időszak nem egyszer még akadályokat is gördít elé. Az uralomra jutott proletariátus ugyanis csak most teszi magáévá azokat a szellemi vívmányokat, amelyek a kapitalizmust megteremtették és fenntartották. Nem csak arról van szó, hogy jobb betekintést nyer a polgári társadalom kultúrájába, mint eddig bármikor, hanem arról is, hogy széles rétegei csak a hatalom megragadása után sajátíthatják el a gazdaság és az állam vezetéséhez szükséges szellemi javakat. Ráadásul most, hogy önállóan és felelősségteljesen kell cselekednie, ezt – minden gyakorlat és hagyomány híján – inkább tehernek, semmint felszabadulásnak érzi. Végül pedig a vezető posztok nagy részét betöltő proletárrétegek életének kispolgári, sőt gyakran polgári szokásai éppen azt láttatják idegennek, úgyszólván ellenségesnek velük, ami az új társadalomban új. Mindezek az akadályok meglehetősen ártalmatlanok és könnyen leküzdhetők lennének, ha a burzsoázia, melynek ideológiája a legalitás és illegalitás kérdésében hasonló funkcióváltáson ment keresztül, nem mutatkozna a proletariátusnál jóval érettebbnek és fejlettebbnek (legalábbis addig, amíg a fennálló proletárállam ellen kell harcolnia). A burzsoázia éppoly naiv és magabiztos módon tekinti illegálisnak a proletariátus jogrendét, mint ahogy a magáét legálisnak tekintette; benne ösztönösen él az, amit az imént követelményként állítottunk a proletariátus elé: a fennálló államot puszta ténynek, hatalmi tényezőnek tekinti. Tehát a proletariátus, noha megszerezte az államhatalmat, mindaddig egyenlőtlen fegyverekkel küzd a burzsoázia ellen, amíg nem tesz szert hasonlóan naiv bizonyosságra saját jogrendjének egyedüli legalitását illetően. Ezt a folyamatot azonban nagy mértékben gátolja az a szellemiség, melyet az opportunisták neveltek bele a felszabadulásáért küzdő proletariátusba. Mivel hozzászokott, hogy a kapitalizmus intézményeit a legalitás dicsfényével övezze, nehezére esik megtagadni ugyanezt a kapitalizmus maradványaitól, amelyek pedig még jó darabig létezni fognak. A proletariátust a hatalom megragadása után is fogva tartják a kapitalista fejlődés emelte korlátok. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy érintetlenül hagy sok mindent, amit feltétlenül le kellene rombolnia. Másrészt a rombolást és az építést nem a törvényes uralkodó magabiztosságával végzi, hanem mint valami bitorló, hol habozva, hol elhamarkodottan, s ezzel belsőleg, gondolataiban, érzelmeiben és döntéseiben megelőlegzi a kapitalizmus elkerülhetetlen restaurációját. Most nem is csak azokra a – többé-kevésbé nyíltan ellenforradalmi – szabotázsakciókra gondolok, melyekre a szocializációban vetemedett a szakszervezeti bürokrácia mindvégig a magyar tanácsdiktatúra alatt azzal a céllal, hogy lehetőleg zökkenőmentesen visszaállathassa a kapitalizmust. A szovjetek oly gyakran emlegetett

159 korrupciója szintén innen ered. Az egyik ok a szovjetfunkcionáriusok mentalitásában keresendő, akik belsőleg ugyancsak a „legitim” kapitalizmus visszatérésére készültek, ezért folyton azon töprengtek, hogyan tudják majd ebben az esetben igazolni cselekedeteiket. A másik ok, hogy sokan, akik szükségképpen „illegális” munkát (csempészés, külföldi propaganda) végeztek, szellemileg és mindenekelőtt morálisan képtelenek voltak felfogni, hogy a proletárállam szempontjából, tehát az egyetlen mérvadó szempontból tevékenységük éppolyan „legális” volt, mint bármi más. Gyenge erkölcsű emberek esetében ez a zavar nyílt korrupcióban nyilvánult meg. Némelyik őszinte forradalmár ugyanakkor romantikusan eltúlozta az „illegalitást”, minduntalan „illegális” lehetőségeket keresett: nem érezte törvényesnek a forradalmat, kételkedett benne, -hogy joga van megteremteni a

saját

jogrendjét. A diktatúra időszakában a legitimitás érzésének és tudatának kell felváltania a polgári jog elfogulatlan szemléletét, mely a forradalom korábbi szakaszának követelménye volt. Ez a folyamat azonban mint a proletár osztálytudat fejlődése – e változás ellenére – egységes és egyenes vonalú folyamat marad. A legvilágosabban ez a proletárállamok külpolitikájában mutatkozik meg, amelynek a kapitalizmus hatalmi szerveivel szembekerülve az a feladata, hogy éppúgy harcoljon a burzsoázia állama ellen (habár részben, de csak részben más eszközökkel), ahogy a hatalom megszerzéséért vívott harc idején saját állama ellen harcolt. Az orosz proletariátus osztálytudatának magas szintje és érettsége már a breszt-litovszki béketárgyalások során világosan megmutatkozott. Az orosz proletariátus képviselői látszólag ugyan a német imperializmussal tárgyaltak, de a tárgyalóasztalnál legitim partnereiknek csupán testvéreiket, a világ minden elnyomott népét tekintették. Bár Lenin fölényes okossággal és realista józansággal ítélte meg a tényleges hatalmi viszonyokat, megbízottjait úgy instruálta, hogy azok mindig a világproletariátushoz, elsősorban a központi hatalmak proletariátusához intézzék szavaikat. Külpolitikájában nem az Oroszország és Németország közötti tárgyalás volt a fő, hanem a proletárforradalom és a proletár tudat előmozdítása Közép-Európa országaiban. Amikor pedig ma Lengyelország és

Dél-Oroszország

hadszínterein – legalábbis részben – a szovjetköztársaság „elismertetéséért” folyik a harc, minden jel egyértelműen arra mutat, hogy nem maguk az orosz proletárok azok, akik szívükön viselik uralkodásuk „legitimitásának” ügyét. A nyugat ideológiailag elmaradott és fejletlen proletariátusának viszont szüksége van rá, hogy a szovjethatalom megalázza a kapitalizmust, hogy hivatalosan is elismertesse győzelmét, mert hitet meríthet belőle önnön győzelmének lehetőségét, vagy legalábbis feltételeit és elképzelhetőségét illetően. Mit sem törődve a pillanatnyi előnyökkel, mit sem törődve a pillanatnyi hadi helyzettel, Szovjet-

160 Oroszországnak az a célja, hogy segítse a nyugati proletariátus osztálytudatának kibontakozását. Hogy forradalmasítsa ezt az osztálytudatot azzal, hogy rákényszeríti a nyugati hatalmakat a proletárállam „elismerésének” megtagadására, s így kimutatja róluk, hogy valójában alattomos ellenségei minden munkásmozgalomnak. Az orosz proletariátus ideológiai érettsége tehát éppen azokon a pontokon válik nyilvánvalóvá, melyeket a nyugati opportunisták és közép-európai csodálóik az orosz proletariátus elmaradottságának jeleként tartanak számon: a belső ellenforradalom világos és egyértelmű

letörésében,

a

világforradalomért

folytatott

rendíthetetlen,

illegális

és

„diplomáciai” harcban. Az orosz proletariátus győzelemre vitte forradalmát, nem azért, mert kedvező körülmények játszottak a kezére (ez volt a helyzet 1918 novemberében a német, vagy ugyanebben az időben és 1919 márciusában a magyar proletariátus esetében is), hanem azért, mert a hosszú illegális harcban megedződve világosan felismerte a tőkés állam lényegét, és tetteit a hamisítatlan valóság, nem pedig ideológiai fantomok vezérelték. Középés Nyugat-Európa proletariátusának még nehéz utat kell megtennie. Ahhoz, hogy tudatára ébredjen történelmi küldetésének és felismerje uralkodásának legitimitását, először is meg kell értenie legalitás és illegalitás pusztán taktikai jellegét, és kell vetkeznie mind a legális kretenizmust, mind az illegalitás romantikáját.

161 Ünneprontás1

Egységes-e az emigráció? Bécsből is, Pestről is egyaránt ismételgetik, hogy igen. A fehér terror kis agyvelejű és még kisebb tudású hóhérlegényei csak azt látják, hogy a karmaik közül kiszabadultak halálos gyűlölettel vannak eltelve velük szemben, hogy megakarják buktatni rémuralmukat. Ezek szemében tehát egységes az emigráció – és mivel ma Pesten a „kommunista” szó a legijesztőbb: egységesen „kommunista”; „kommunista” a Göndörök2 boulevard-lapja, sőt „kommunista” még a derék Garami is. De egységesnek látják az emigrációt a legtöbben Bécsben is. Szerencsétlen, a halál torkából megmenekült, a bujdosás bizonytalanságával és nyomorúságával keservesen küszködő emberek érthető módon arra központosítják minden gondolatukat: mikor lehet, hogy lehet leghamarább hazatérni? És mivel úgy látszik, hogy ennek a hazamenésnek egy akadálya van csak: Horthy és a fehér terror, kézenfekvő a gondolat: össze kell fogni mindenkinek, félre kell tenni minden elválasztó különbséget, együtt kell harcolni Horthy és a fehér terror ellen a pártok és csoportok közötti küzdelemre ráérünk akkor is, ha őket már megbuktattuk. Ezzel a közvéleménnyel szemben, mely az „Új Nemzedék”-től a „Világosság”-ig más szavakkal és más okokból, de ugyanazt állítja, egyedül mi, kommunisták állunk szemben. Szemben állunk egyrészt a Budapest felől kiinduló egységesítéssel. Ha a fehér terror egy akasztófa alá állít is bennünket, mi az akasztófa alatt sem vállalunk közösséget az osztályharc 1

Proletár, Wien 1920. szeptember 16. (I. évf., 12. sz.), 9–10. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Störung des

Festes, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 91. skk. o. – A szerk. 2

Göndör Ferenc (1885–1948?) szocialista újságíró, 1912-től a Népszava munkatársa; az I. világháború alatt

haditudósításokat írt, ezek kötetben is megjelentek (A háború nyomában, 1915; A szenvedések országútján, 1916; Szerb szocialisták a háborúban, 1917). 1918. október 1-től Az Ember címmel politikai hetilapot adott ki; részt vett az októberi forradalomban, a tanácsköztársaság idején az újságíró-szakszervezet és a sajtódirektórium elnöke volt, hamarosan ellenzéke lett a diktatúrának. Göndörrel és lapjával, illetve a Göndört támogató Weltner Jakabbal Lukács közoktatásügyi népbiztosként már a tanácsköztársaság idején összetűzött kultúrpolitikai, illetve Lukács és a diktatúra kommunista vezetői szerint kultúrpolitikainak álcázott politikai kérdésekben. (Lásd Lukács Felvilágosításul című írását, illetve a hozzá csatlakozó jegyzeteket a Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–19 című kötetben, Magvető, Budapest 1987, 105. skk. o., 406. skk. o.) A tanácsköztársaság után Bécsbe emigrált, majd New Yorkba ment, mindkét helyen tovább szerkesztve hetilapját – a Göndörök bulvárlapja kitétel nyilván Az Emberre vonatkozik, amely Bécsben több alkalommal visszatért „Lukács György sajtótipró politikájára” (1919. november 13., 29.; 1920. december 5., 15. stb.). Garázdálkodásom a diktatúrában (1919), illetve Vallomások könyve (1923) címmel publikálta emlékiratait. – A szerk.

162 árulóival. Ahogy nem tekintjük a proletariátus mártírjainak azokat a szerencsétleneket, akik elmulasztották vagy feleslegesnek tartották a menekülést, hanem csak azokat, akik tudatosan és elszántan az ügyért haltak meg, úgy nem tekintjük harcostársainknak azokat, akiket kizárólag a fehér terror nem válogató dühöngése kergetett az emigrációba. Nem vagyunk és soha, semmi körülmények közt és semmi tekintetben [nem vagyunk] szolidárisak Peyer úrral – egyedül azokkal a „bűnösökkel” vagyunk szolidárisak, akiknek őszerinte „lakolniok” kell. De szemben állunk a Budapest felé irányult egységesítéssel is. Nem mintha mi nem akarnánk Horthy uralmát megdönteni. Sőt. Mert mi egyedül akarjuk komolyan megdönteni. (Ezt minden butaságuk ellenére a fehér terroristák is tudják, és nem véletlen, hogy mindenkit, akitől félnek, a mi nevünkön, kommunistának neveznek.) Mert mi egyedül tudjuk, hogy hogyan lehet megdönteni Horthyék uralmát, véget vetni a fehér terrornak: a proletariátus diktatúrájával, melyet a magyarországi gazdasági krízis, a magyar proletariátus forradalmi fejlődése és a világforradalom menete előbb-utóbb bizton meg fog hozni. De az emigráció állapota nem kedvező talaja a higgadt és egyben forradalmi gondolkodásnak, a kitartóan forradalmi cselekvésnek. Az emigránsok lelke a jogosulatlan remények és vad pánikhangulatok között hánykolódik – és a szociáldemokrata műveltség csak szavakat, csak kifejezést képes adni ennek az ingadozásnak, irányt soha. Az emigráció „nagypolitikát” szeretne űzni. Abban bizakodik, hogy majd csak akad olyan külpolitikai helyzet, amelyben néhány „demokratikus” állam megsokallja Horthyék garázdálkodását, megijed a magyar imperializmustól, és segít a magyar emigrációnak hazamenni. Ehhez – szerinte – csak az kell „az emigráció tekintélye kedvéért”, hogy az emigráció egységesen legyen megszervezve, hogy ne legyenek pártviszályok, hogy tegyünk félre minden különbséget, egyesüljünk, és fogjunk össze Horthy ellen. Nekünk, kommunistáknak azonban hagyományunk az ünneprontás. Liebknecht elvtársunk elrontotta a világháború idején a német szociáldemokraták gyönyörű testvériesedési ünnepét a burzsoáziával; mi is elrontottuk a szociáldemokrácia köztársasági örömünnepét, mikor Kunfi az osztályharcot – egyelőre – hat hétre felfüggesztette. (Azóta is elfelejtette leakasztani.) Most is ünnepet rontunk. Most is azt mondjuk: minden „Burgfriede” a burzsoázia győzelmét, a fehér terror meghosszabbítását jelenti. Mert nem igaz, hogy van – SzovjetOroszországot kivéve – olyan állam a világon, mely komolyan akarná Horthyékat Magyarországról elkergetni. Egy kicsit konspirálni, egy kicsit fenyegetőzni, egy kis szövetséget kötni, hogy Horthy ne merjen támadó háborút indítani? Hogyne; miért ne? Alkalomadtán egy kis háború is, határkiigazítás végett, vagy hogy előre elvegyék a kedvét a

163 készülő revansháborútól. És evégből attól sem riadnak vissza, hogy szóba álljanak az emigrációval, hogy annak „tekintélyét” felhasználják Horthy-Magyarországon zavarcsinálásra. (Bismarck is felhasználta Klapkát Ausztria ellen.) De komoly háborút Horthyék komoly megbuktatására? Csak emigrációs naivitás hihet el ilyesmit. Hiszen annyi esze mindenkinek lehetne, hogy lássa: vagy Horthyt folytatja a helyébe lépő új rend, vagyis fenn akarja tartani a kapitalizmust, a mezőgazdasági kizsákmányolást, és akkor nemcsak befelé kell folytatnia Horthy politikáját a proletariátussal szemben, hanem kifelé is – a területi integritás irányában. (Kunfiék még a proletárdiktatúrába is belementek abban a reményben, hogy megvalósíthatják a „nem, nem, soha” jelszót.) Vagy letér az utód Horthy útjáról, de akkor megindult (akár akarja, akár nem) a proletárdiktatúra felé vezető úton. Ismétlem: ezt mindenki tudhatná, de azért az emigráció mégsem tudja. Azért emigráció, azért szociáldemokrata emigráció, hogy ezt ne tudja. Hogy abban bizakodjék: „nagypolitikával” lehet megkerülni az osztályharcot, lehet visszaállítani a Károlyi-forradalom gyönyörű idejét. Tárgyalni akarnak mindenáron, úgy, ahogy a munkásság forradalmi sztrájkjainak idején mindenáron tárgyaltak a munkáltatókkal, meg a rendőrséggel. Tárgyalni akarnak egyúttal külföldi kapitalistákkal, mert a külföldiek azt hiszik, hogy jelenleg nélkülük is tudnak boldogulni. Ez persze tévedés részükről. Ideig-óráig talán még fenn lehet tartani a magyarországi elnyomatást szociáldemokraták nélkül. De a termelés krízise mindig élesebb lesz; a proletariátus mindig jobban magára eszmél; a világforradalom pedig napról-napra közeledik és erősbül. Ki támogathatja, ki mentheti meg akkor a gazdasági elnyomatást Magyarországon? Ki más, mint Garamiék, akiknek elvtársai vállvetve buzgólkodnak a világkapitalizmus helyreállításán? Ki más, mint Kunfiék, akik külföldi elvtársaikkal együtt minden erejüket és tudásukat arra összpontosítják, hogy a proletariátus harci kedvét csökkentsék, önbizalmát csüggetegséggé változtassák, egységes csatasorait megbontsák? Ki más, mint a Garamik és Kunfik testvéri szövetsége,3 mely különböző eszközökkel, kitűnő szereposztással segíti az antantot abban, hogy Oroszország ellenségeit akadálytalanul ellássa minden hadianyaggal? Az ilyen vakság nem tart örökre. Garamit illetőleg már kezd is megváltozni az otthoni hangulat, és talán nemsokára felkel Kunfi napja is a Lipótvárosban, Mert nélkülük nem menthető meg a magyar kapitalizmus, amint nem menthető meg egy más kapitalizmus sem szociáldemokrácia nélkül széles e világon, és valamikor minden magyar kapitalista ismét tudni

3

Az első megjelenésben valószínűleg tévesen: szövetségese; a mondatba egyébként is több szedéshiba csúszott. –

A szerk.

164 fogja, hogy Garami és Kunfi megbízhatóbb támasz számára, mint Horthy és Héjjas. Ez a nap csak késik, de nem múlik. Legfeljebb, ha a forradalom menete megelőzi eljöttét. De az erre vezető irányzatot mi látjuk. És mert látjuk: amint ünneprontók voltunk az októberi

forradalomban,

ünneprontók

a

diktatúrában,

mikor

megakadályoztuk

a

szociáldemokrata „nemzeti bolsevizmus” folytán készülő forradalmi „Burgfriedé”-t, és ünneprontók a diktatúra vége felé, mikor a szakszervezeti kormán[nyal] és „a demokrácia helyreállításának” illúziójával szemben hirdettük a fehér terror elkerülhetetlen közeledtét, úgy ünneprontók maradunk az emigráció egységével szemben is. Mert a szociáldemokraták egységvágya végül mindig a burzsoáziával való egységet jelent, ha szavakban mint a proletariátus, mint az emigráció egysége jelentkezik is. Burgfriede készül. Velünk hirdetik – de a magyar kapitalistákkal szeretnék. Mi ezt tudjuk, és ez a mi tudásunk: ünneprontás.

165 Az olasz forradalom válsága1

Nem múlik el nap, hogy a lelkes, hősies forradalmi tűzben égő olasz munkások meg ne szállnának egy-egy gyárat, hogy azt a proletariátus nevében birtokba vegyék. Az olasz vasasok bérmozgalma rövidesen átcsapott általános politikai, forradalmi mozgalomba, és gyors tempóban terjed egész Olaszországban. Miért beszélünk akkor a forradalom válságáról, éppen mi, akik semmi válságosat nem láttunk a forradalom számára az orosz hadsereg vereségében és visszavonulásában? Jól értsük meg a dolgot: ha válságról, a forradalom válságáról beszélünk, e megállapításunknak semmi köze sincs ahhoz a sopánkodáshoz, melyet a

különböző

árnyalatú

reformisták

az

olasz

munkásmozgalom

újabb

forradalmi

nekilendülésével szemben produkálnak. Mi sem az esetleg beálló szénhiányról nem beszélünk, sem a kapitalisták esetleges bojkottjáról Szovjet-Olaszországgal szemben, sem a munkásosztály[nak] vagy a termelésnek a forradalomhoz való „érettségéről”. Igenis, hisszük és látjuk, hogy Olaszország érett a forradalomra. Tudjuk – mint ezt moszkvai elvtársaink2 az 1

Proletár, Wien 1920. szeptember 23. (I. évf., 13. sz.), 5–6. o. Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–

Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. október 7-i száma (XVI. évf., 2966. sz.) vasárnapi mellékletében, 2. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Krise der italienischen Revolution, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt– Neuwied 1976, 96. skk. o. – A szerk. 2

„Moszkvai elvtársaink” – a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottsága – az olasz proletariátushoz intézett

kiáltványát a Kommunismus 1920. október 26-i száma (I. évf., 41–42. sz., 1481–1483. o.) közölte. A kiáltvány maga az 1920. szeptember 10-i dátumot viseli, és többek között a következőket tartalmazza: „Semmi sem volna jelenleg nagyobb hiba, mint a más országának forradalmára való várakozás taktikája. Némely olasz elvtárs azt állítja, ki kellene várni Anglia vagy Németország forradalmát, mert Olaszország más államok segítsége nélkül nem maradhat fenn. Kézenfekvő, hogy e felfogás a nemzetközi forradalommal szemben adott biztosíték a kapitalistáknak, éspedig olyan pillanatban, amikor az aktív föllépés volna helyénvaló… Néhány olasz vezető az antant rémének a fölidézésével kelt zavart a munkásság körében. Az antant azonban nem lesz képes a csapatait az olasz proletariátus ellen küldeni. Azok az események, melyek a fehér-Lengyelország támogatására irányuló angol imperialista kísérlet nyomán játszódnak le Angliában, ezt érzékletesen bizonyítják… Egészen bizonyos, hogy bárhol vívja is meg a proletariátus a maga forradalmát, kezdetben mindenütt szenvedéssel és nélkülözéssel kell számolnia. A három éve blokád alatt álló Oroszország a példa erre. Ha a forradalom menete más országokban nem gyorsul föl, lehetséges, hogy az olasz proletariátusnak is azt a tövises utat kell járnia, melyen az 1917-es nagy forradalom óta az orosz proletariátus jár. De az olasz forradalom mindenképpen sokkal kedvezőbb körülmények között fog lezajlani, mert Szovjet-Oroszországnak az egész világ burzsoáziájával kellett a harcot fölvennie, míg az olasz proletariátus segítőkre talál.” – A továbbiakban a kiáltvány bírálta az olasz szocialista párt parlamenti frakciójának a működését, a reformista szakszervezeti vezetőket, hangsúlyozta a

166 olasz proletariátushoz intézett kiáltványukban hangsúlyozzák –, a nyugati kapitalista államok képtelenek hatályosan, akár fegyveresen, akár gazdaságilag fellépni egy esetleges SzovjetOlaszország ellen. Ha mégis megkísérelnék: saját országukban katasztrofálisan élesednék ki az osztályharc. Minden körülmény az olasz forradalom sikere mellett beszól. Az olasz proletariátus maga pedig igazi forradalmi hősiességgel vívja osztályharcát, és a gyárak birtokbavételével már forradalmi „eredményeket” ért el. Miért tekintjük ezt a helyzetet mégis válságosnak? Egy szóval előlegezzük fejtegetéseink eredményét. Az olasz forradalom helyzete válságos, mert a tömegek forradalmi mozgalmát nem vezeti egy tudatos kommunista párt. Az olasz forradalom mai helyzete szinte iskolapéldája annak a veszedelemnek, melyet a pártban való szervezkedés hiánya, a forradalmi párt nemléte a proletariátus felszabadulása számára jelent. És minél jelentősebb ez példa, annál fontosabb, hogy a proletariátus gyorsan és gyökeresen levonja belőle az összes tanulságokat, mert több mint valószínű, hogy ez a nyugati államok forradalmi mozgalmaiban tragikus eset lesz. A Kommunista Internacionálé második kongresszusa pontosan meghatározta a párt szerepét a forradalomban. Egyhangúlag tette, és egy olyan bizottság által, melyben nemcsak a kommunista pártok, hanem a nyugati forradalmi szindikalista és félig szindikalista egyesülések (az amerikai IWW és az angol Shop-Steward-mozgalom3) küldöttei is részt vettek. Ámde a legkitűnőbb határozat is üres papiros marad, ha tartalma nem megy át a munkások vérébe, ha értelme és jelentősége nem képes cselekvésüket hatékonyan irányitani. Ez pedig Olaszországban nem történt meg. Az olasz munkások jelenlegi forradalmi mozgalma tipikus szindikalista mozgalom. Az a válság, melybe ily módon az olasz proletariátus került, a szindikalizmus válsága, mely ha megoldódik, döntő módon tisztázhatja szindikalizmus „valóban forradalmi és proletár elemeihez” való közeledés fontosságát, és követelte a reformisták eltávolítását a pártból, emlékeztetve rá, hogy „a német Független Szociáldemokrata párt, amelyik egymillió tagot számlál, a francia szocialista párt és más pártok is kérték felvételüket a III. Internacionáléba. Mi a fölvételt egy sor föltételhez kötöttük. Csak akkor vesszük föl őket, ha eleget tettek e föltételeknek. Számunkra a számok közömbösek, nincs szükségünk lumpenekre, megtagadjuk a csatlakozás lehetőségét azoktól, akik nem azonosulnak velünk teljesen. A föltételek mindannyiunkra nézve kötelezők, kötelezők az olasz pártra nézve is.” – A szerk. 3

A shop stewardok a munkások választott képviselői voltak az angliai és skóciai üzemekben; a meglehetősen

radikális shop steward mozgalom az I. világháború időszakában tett szert nagyobb jelentőségre; 1916-ban a shop stewardok kerületi és városi bizottságokban egyesültek. 1918–20-ban fölléptek a Szovjet-Oroszország elleni intervencióval szemben, 1921-ben egy részük, William Gallacher vezetésével belépett Nagy-Britannia Kommunista Pártjába. – A szerk.

167 az összes nyugati államok forradalmi munkásmozgalmait, és ily módon nagy lépéssel viheti előre a világforradalmat. A forradalmi szindikalista mozgalom a régi pártokban és főleg azok parlamenti tevékenységében való csalódásból származott. A nyugati államok széles munkástömegei, legkivált azok igazán forradalmi elemei jóval a háború előtt rájöttek arra, hogy pártjaik „politikai”, parlamenti tevékenysége nem viszi előre a proletariátus osztályharcát. A fecsegéssel szemben tetteket, a megalkuvásokkal szemben kíméletlen harcot hirdettek és akartak. De ahelyett, hogy a pártot alakították volna át a forradalom aktív tényezőjévé, vezetőjévé, elvetették a pártot egyáltalában. Ahelyett, hogy a burzsoá állammal való parlamenti megalkuvás helyett késhegyig menő harcba állottak volna a burzsoá állammal, (tudatosan vagy öntudatlanul) kikapcsolták az államot az osztályharcból, és közvetlen, direkt akcióban akarták a tőkét magát tönkretenni, megsemmisíteni. Ennek az álláspontnak elméleti és gyakorlati veszedelmei kézenfekvők. A kapitalizmus fizikai és szellemi ereje az államban van összpontosítva. Ennek összetörése és meghódítása nélkül semmiféle részleteredmény nem jelenthet igazi eredményt a munkásosztály számára. Amíg a proletariátus lelkileg nem szakított az osztályfeletti állam tévhitével, mellyel a burzsoázia őt állandóan félrevezeti, amíg nem veszi fel az állam ellen a harcot, addig igazi eredményt elérni nem lehet. Márpedig az állam ellen csak pártszervezetben lehet harcolni. A szindikalista szervezetek az üzemeken belül képesek harcba vinni a munkásokat az egyes tőkések vagy tőkés csoportok. ellen. De még ha az összes üzemek összes munkásai együtt és szolidárisan lépnének fel az összes tőkésekkel szemben (ami gyakorlatilag aligha lesz valaha kivihető), akkor is érintetlenül maradnak az állami erőszak összes szervezetei, melyek minden itt kivívott győzelmet újból vereséggé változtathatnak. Hozzájárul ehhez, hogy az osztályharc egységes és szervezett vezetésére egyedül a párt alkalmas. Az osztályharc mai éles, forradalmi szakában minden gazdasági harc egyúttal politikai, és megfordítva; egyedül a párba tömörülő tudatosan forradalmi munkásrétegben lehet meg a forradalmi áttekintésnek az a foka, mely a gazdasági és politikai osztályharc ilyen, életbevágóan fontos szerves egységét megóvni és fejleszteni hivatva van. Ennek feltétele természetesen az, hogy a párt igazán forradalmi párt legyen. A szindikalizmus betegségével pusztán elméleti úton elbánni nem lehet. Ott kell meggyógyítani, ahol keletkezett. A munkásság helyes ösztönével fordult el az opportunista politikai pártoktól. Forradalmi pártba tömöríteni csak úgy lehet, ha visszanyeri bizalmát a politikai párthoz, ha saját testén tapasztalja, hogy a párt mint tudatos vezetője a forradalomnak csakugyan élén

168 halad a mozgalomnak, nem kullog utána, nem igyekszik annak élét letompítani és békés megoldások felé vezetni. Ez azonban ez ideig Olaszországban még nem következett be. A harmadik Internacionáléhoz tartozó olasz szocialista párt nemcsak megtűrte soraiban Turatit, Trevest és a többi reformistát, hanem a nagy parlamenti frakció működésében döntő befolyást engedett nekik. Ezért a forradalmibb balszárny tevékenysége is nagyobbára forradalmi szavalatokban merült ki. A munkásság egyes forradalmi cselekedetei vezetés nélkül maradtak. A párt tűrte, hogy ellanyhuljanak, sőt olykor segített abban, hogy leszerelődjenek. Nem használta fel őket a munkásság forradalmi tudatosítására. Nem oltotta bele a munkásságba azt a bizalmat, hogy az ő vezérlete alatt kell forradalmi harcát végigküzdenie. Elmulasztotta – hogy csak egy példát ragadjunk ki a sok közül – felhasználni az olasz államgépezet súlyos zavarait és dekomponáltságát, mely közvetlenül a háború után megvolt. Ellenállás nélkül tűrte, hogy az ellenforradalom megbízható karhatalma, a fehér gárda (a guarda regia) megszerveződjék. Ily módon érthető, hogy az olasz munkásság széles, igazán forradalmi elszántságú tömegei továbbra is szindikalista ideológiák hatása alatt maradtak, és azok értelmében cselekedtek. És a párt szinte teljesen kikapcsolódott a forradalom vezetéséből. Az így létrejött veszedelmet nagyban növeli az olasz burzsoázia fejlett osztályöntudata, mely legerősebben Nitti és Giolitti miniszterelnökök politikájában nyert kifejezést. Amikor az olasz munkásságban a Szovjet-Oroszországgal való együttérzés erős hullámokat kezdett verni, a kormány semmitmondó semlegességi nyilatkozatokkal tért ki az elől, hogy ez a kérdés a belső osztályharc tudatos élesedése felé vezethessen. A párt pedig ahelyett, hogy tettekre kényszerítve a kormányt annak szolidaritását a nemzetközi ellenforradalommal leleplezte volna, „nagypolitikát” csinált, és „vívmányoknak” tekintett olyan kormánynyilatkozatokat, melyek, mint Giolitti és Millerand4 utolsó megbeszélései bizonyítják, semmi lényeges pontban sem kötötték meg az olasz kormány ellenforradalmi tevékenységét. Így jár el Giolitti és munkaügyi minisztere, az egykori „forradalmi” szindikalista Labriola5 a jelen mozgalommal szemben is. Semlegesen viselkedik. Nem állít

4

Alexandre Millerand (1859–1943) francia politikus, jogász, újságíró. 1885-től előbb radikális, majd szocialista

képviselő volt, 1899–1902-ig kereskedelmi miniszter Waldeck-Rousseau kabinetjében (első szocialistaként egy polgári kabinetben). 1904-ben kizárták a szocialista pártból. 1909–10-ben közmunka- és postaügyi miniszter volt (nevéhez fűződött a vasutassztrájk elfojtása), 1912–13-ban Elzász-Lotharingia főbiztosaként működött. Clemenceau utódaként 1920 januárjától szeptemberig miniszterelnök, majd 1924-ig köztársasági elnök volt, a Bloc nationalnak és Poincaré németországi megszállási politikájának a támogatója. A baloldali kartell sikerei nyomán 1924-ben lemondott, és megalapította az Union repuclicaine nationale-t. – A szerk. 5

Arturo Labriola (1873–1959) olasz szocialista politikus, közgazdász. A forradalmi szindikalizmus

169 tényleges katonai erőszakot a gyárak megszállásával szembe. Tárgyal, és a háttérből dolgozik azon, hogy a forradalmi mozgalom önmagában összeomoljék. Ezáltal eléri azt, hogy még a forradalmi munkásság sem látja tisztán, hogy előbb szét kell törnie az államhatalmat, mielőtt igazán birtokba vehetné a gyárakat, hanem esetleg kifárad az eredménytelen részletcsatákban, és az állam ott és akkor veheti fel vele a küzdelmet, amikor ez rá nézve kedvezőbb. A forradalom válsága ily módon abban csúcsosodik ki: fog-e sikerülni a pártnak a burzsoá állammal szembeállítani a forradalmi munkásságot? Sikerül-e neki a forradalmi proletariátust kivezetni az elszigetelt spontán akciók szakaszából és egységes, szervezett forradalmi cselekvésbe belevinni? Mert a gyárak elfoglalása magában véve még nem vezethet győzelmes forradalom felé. Nemcsak azért nem, mert a bankok még a kapitalisták kezei között maradtak, és a birtokbavételnek így előbb-utóbb – a pénzhiány miatt – össze kell omolnia. Még ha a bankok is a proletariátus kezén volnának, az államnak akkor is módjában állana azoknak működését szintén megbénítani. Még ha a mozgalom kiterjedne a gazdasági élet egészére, a proletariátus akkor is a töretlen államhatalommal állana szemben – és kedvezőtlenebb körülmények között állana szembe, mintha mindjárt kezdetben vele került volna összeütközésbe. Így félő, hogy a munkáshadsereg legbátrabb és ezért a legbátrabban előrenyomuló osztagai szinte ellentállás nélkül haladnak előre, megszállanak olyan pozíciókat, melyeket erős ellentállás esetén (elszigeteltségük miatt) tartaniok nem lehet, és ami a legfőbb veszedelem, akkor fognak csak az igazi ellenféllel szemben állani, akkor lesznek csak az igazi ellentámadásnak kitéve, amikor már győzteseknek érzik magukat. Nem az az igazi veszedelem tehát, hogy az olasz munkásságnak ez az akciója esetleg vereséggel fog végződni. Egyes vereségek elkerülhetetlenek a forradalomban. Hanem az, hogy a vereség esetleg demoralizációt, a harci kedv csökkenését, a forradalomba vetett hit megingását eredményezheti. Itt csak kíméletlen őszinteség és önkritika segíthet. Az olasz pártnak be kell látnia, hogy az ő hibája, ha az olasz munkásság még tele van szindikalista előítéletekkel, ha a forradalom vezetése kicsúszott kezei közül. Meg kell indulnia a tisztulási folyamatnak a párton belül. Nemcsak a reformistákat kell kidobni a pártból, hanem az opportunizmus utolsó maradványait a lelkekből. Az olasz párt vezetői részt vettek a moszkvai konferencián. teoretikusaként 1904-ben megalapította a L’Avanguardia Socialista című lapot. 1908-ban kizárták az olasz szocialista pártból. Az olasz–török háború, illetve az I. világháború idején nacionalista álláspontra helyezkedett. 1920–21-ben munkaügyi miniszter volt. 1922-ben csatlakozott a PSI-ből kizárt reformistákhoz. 1926-ban emigrációba kényszerült; 1939-ben engedélyezték a hazatérését, politikai tevékenységet azonban nem folytatott. 1948–53-ig szenátor, 1950-től a Béke-világtanács tagja volt. – A szerk.

170 Megkapták az Internacionálé ultimátumszerű felhívását a párt megtisztítására. Lehetetlen, hogy ez hatás nélkül maradjon rájuk. De lehetetlen az is, hogy egy annyira ízig-vérig forradalmi munkásság, mint az olasz, ne legyen képes forradalmi pártot is teremteni. És ha ez sikerül, akkor ez a krízis a biztos győzelmet jelenti az olasz proletariátusnak, és áldást hozó lesz az egész nyugat munkássága számára is.

171 A kommunista párt és politikai munkástanácsok Németországban1

Az olasz munkásság nagyszabású forradalmi akciója, a készülő angol bányászsztrájk előrevetett árnyéka egy kissé háttérbe szorították a munkásság nemzetközi érdeklődésében a német eseményeket. Helytelenül. Mert igaz ugyan, hogy a legutolsó időben nem történt egyetlen egy olyan kimagasló jelentőségű esemény sem, mely szenzáció erejével hathatott volna, de a mozgalom egésze nyugodt, öntudatos és bátor léptekkel halad a forradalom felé. A munkásság forradalmi konszolidációja: talán így lehetne legpontosabban megjelölni a mozgalomnak azt a szakaszát, melyben jelenleg a német munkásság van. Az öntudatos forradalmi erők kibontakoznak, lerázzák magukról azokat a hamis és félrevezető ideológiai takarókat, melyek eddig szabad mozgásukban gátolták őket, és forradalmi érettségük számára forradalmi szervezeti formákat keresnek: a pártot és a munkástanácsot. A német munkásmozgalom előkészítő szakában mélyreható elvi eltérések mutatkoztak e két kérdés körül. A zavaros ítéletű ultraforradalmárok és opportunisták egyaránt szembehelyezték a proletariátus forradalmi küzdelmének2 e két egyaránt nélkülözhetetlen szervét egymással. Sokan voltak, akik a munkástanáccsal akarták helyettesíteni a szerintük elavult pártformát a forradalom vezetésében és megszervezésében. Mások a régi – még a II. Internacionálé hagyományai szellemében3 szerveződött – pártot és annak opportunista taktikáját igyekeztek összhangzásba hozni a munkástanáccsal. Oly módon, hogy a párt részt vesz a nemzetgyűlési és szakszervezeti „harcok” összes kompromisszumaiban, és a munkástanács elhelyezkedik a polgári és szakszervezeti „alkotmány” keretein belül. Most az elméleti vitának összes kérdéseit megoldásra vitte az élet. Megoldásra vitte a kommunista elmélet értelmében. A forradalom menete megteremtette a kommunista pártot. És mihelyt az elég erős és öntudatos lett a forradalom vezetésére, megindult a munkástanácsok szervezésére irányuló ellenállhatatlan erejű mozgalom. A munkásság minden forradalmi helyzetben csalhatatlan ösztönnel munkástanácsokat alapit. Ámde olyankor, amikor a kommunista párt még nem képes a vezetést kezébe ragadni, az opportunisták politikája következtében a 1

Proletár, Wien 1920. szeptember 30. (I. évf., 15. sz.), 7–9. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die

kommunistische Partei und die politischen Arbeiterräte in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 103. skk. o. – A szerk. 2

Az első megjelenés szövegében toll- vagy nyomdahiba okán: küzdelemnek. – A szerk.

3

Az első megjelenés szövegében toll- vagy nyomdahiba okán: érdekében. – A szerk.

172 mozgalom éle letörik, ellanyhul, elsekélyesedik, és a forradalmi helyzet elmúltával a már értelmetlenné vált munkástanácsok megszűnnek, vagy valami árnyékéletben tengődnek. (Novemberi forradalom, Kapp-puccs). Egyedül a kommunista párt van hivatva forradalmi helyzeteket forradalmi módon kiaknázni, a forradalmi hangulatot öntudatosítani, a forradalmat permanenssé tenni. Mihelyt beállott ez az állapot, mihelyt a forradalmi krízis akuttá lett, rögtön kiderül, hogy a proletariátus egészének összefogására és szervezésére egyedül a munkástanács alkalmas. A régi szakszervezetek és pártok természetesen mindent megtesznek a mozgalom elfojtására és szabotálására. Ha már nem változtathatják át a forradalmi szervezeteket álmunkástanácsokká, kísérletet tesznek más organizációkat teremteni az „egységes” proletariátus számára; ha már nem sikerül ragalommal es terrorral elhallgattatni a kommunistákat és megszüntetni befolyásukat a munkásságra, kísérletet tesznek az összes akciókat „törvényes” keretek közé szorítva ártalmatlanná tenni a kapitalizmus és a kapitalista állam számára. De a munkásság, ha szörnyű vérveszteségek árán is, megtanult már különbséget tenni szavak és tettek között; ha minden egyes esetben csak a régi vezetők tényleges árulása bizonyítja is csak igazán számára, melyik a helyes út, lassan mégis megismeri az utat, melyen járnia kell. És a német munkásság mostani öntudati és fejlettségi foka mellett éppen az ilyen akciók, éppen az ilyen szabotálási kísérletek [a] legjobb leckék a munkásságnak: végleg megtanulja, hogy kiben bízhatik, hogyan kell cselekvése forradalmi irányát intézményesen, szervezetileg biztosítani. A lengyel ellenforradalomnak szállított fegyver-, munícióküldemények feltartóztatása még mindig az a. pont, ahol az ellentétek a legvilágosabban kiütköznek. Köztudomású, hogy az összes

pártok és szakszervezetek vezetőségei „ellenőrző” bizottságokat küldtek a

szállítások megakadályozására. Ennek a bizottságnak első dolga volt a kommunistákat, mert komolyan vették a dolgot, a bizottságokból kizárni; következő tette a kormánnyal való megegyezés volt: a szállítások ellenőrzésének „törvényes” biztosítása. Hiszen számukra nem az orosz forradalom védelméről volt szó, még kevésbé a német forradalom előkészítéséről, hanem Németország „semlegességének” megóvásáról. Ami nyílt szavakban kifejezve annyit jelent, hogy a német burzsoázia lehető nagy árt akar kizsarolni az antantkapitalizmustól a semlegesség feladásáért. Hogy mennyire csak erről van szó, hogy mennyire nyitva tartja a német ellenforradalom és szociáldemokrata lakájhada a hátsó ajtókat a nyugati ellenforradalom felé, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a semlegesség megóvásánál szakadatlanul tekintettel akarnak lenni az antant „jogos” érdekeire és az „érvényben levő szerződésekre”. Így természetesen az ellenőrzés ellenére vígan folynak a szállítások

173 Lengyelország felé. A német vasutasszövetség bürokráciája pl. Drezdában tartott rendkívüli közgyűlésen kijelentette, hogy az amsterdami (!) bojkottfelhívás nem volt elég óvatos hangon tartva. (!) Elismeri ugyan, hogy a kormány sem tartotta be a megállapodást

ezért

felvilágosítást fog kérni a kormánytól. Viszont a vasutasok egyes helyeken (Erfurt) „sajnálatos módon” túlmentek a határon, elpusztították a muníciót, melynek szállítását már nem tudták megakadályozni. Az erfurti eset élesen megvilágítja a régi munkásszervezetek és a forradalom viszonyát. Az erfurti munkások az ellenőrzés szabotálása következtében kényszerültek erre a direkt akcióra. Mikor ez megtörtént, természetes, hogy a vezetők, élükön a „forradalmi” USPvel, cserbenhagyták őket; az üzemi tanács tagjait elbocsátották, a „bűnösöket” bebörtönözték. A vasutasszövetség bürokratáinak közgyűlése pedig nyíltan megtagadta a szolidaritást az elbocsátott, bebörtönzött szaktársakkal. Természetes, hogy ennek következtében a kormány vérszemet kapott. Az üzemi tanácsok tagjainak elbocsátása nem állott meg Erfurtnál, hanem átterjedt Württembergre, Berlinre stb. A munkásság pedig kénytelen belátni, hogy csak maga segíthet magán. A chemnitzi és leipzigi vasúti üzemi tanácsok már általános konferenciát tartottak az igazi munkásellenőrzés védelme érdekében. Az üzemi tanácsok képviselője az ellenőrző bizottságban pedig, miután több ízben hiába próbálta a bizottságot a szállítások tényleges ellenőrzésére rábírni, hosszan megindokolt nyilatkozatban szeptember 18-án kilépett az ellenőrző bizottságból. A szakszervezeti vezetők szövetsége az ellenforradalommal most már a vasutas tömegek előtt végleg le van leplezve. Belátják, hogy maguknak kell a cselekvő szerveket megteremteni, ha nem akarnak spanyolfala lenni az ellenforradalom megszervezkedésének. Erfurt, Chemnitz, Leipzig példái aligha maradnak sokáig elszigetelt jelenségek. Egyes helyeken a munkásság helyes forradalmi ösztönnel, direkt akciókkal segít magán. Így szeptember 15-én a borsigwaldei Jachmann-cég üzemi tanácsa rájött arra, hogy a cég titokban el akar szállíttatni háromezer gránátot. Ezeket a munkások megsemmisítették. A cégnek azonban sikerült a többi muníciót .elrejteni és elszállítani. Az üzemi tanácsok értesítették erről az ellenőrző bizottságot – mely, szokásához híven, nem csinált semmit. Ilyen példák nagy száma világosítja. fel a német munkásságot arról, hogy sem a régi szervezetek, sem az elszigetelt direkt akciók nem alkalmasak arra, hogy célját elérje. Az ilyen példák a legjobb iskolák az összefogó forradalmi szervezetek, a munkástanácsok szükségességének, nélkülözhetetlenségének megtanulására. A mozgalmak mindig mint a közvetlen ellenőrzés szerveinek megalakulásai indulnak meg. A napi szükségletek, az osztályharc pillanatnyi eseményei adják meg az első lökést. Csak akció közben derül ki, hogy a kérdéseket nem lehet

174 egymástól elválasztani, hogy a szerveket össze kell kapcsolni, hogy az akciónak általános politikai jelleget kell adni. A helyzet forradalmi állapotát legjobban jellemzi, hogy a legkülönbözőbb okokból indulnak meg az akciók. A muníciószállítás mellett ott szerepel a bérlevonás kérdése (Württemberg), a munkanélküliségé (berlini tüntetés), a termelési eszközök elherdálásának, a termelés kapitalista szabotálásának kérdése. Most többek közt a valutakérdés is belekapcsolódott azáltal, hogy kasseli üzemi tanácsok választmánya szeptember 19-én az összes német bankok üzemi tanácsa útján akciót indított a valutaüzletek hatályos ellenőrzése érdekében stb. Mindezek a mozgalmak a politikai munkástanácsok felállításának kérdésébe torkollnak bele. Nincs helyünk és módunk arra, hogy az erre vonatkozó adatokat még csak vázlatosan is ismertessük. Csak egy pár példát hozunk fel. Így Münchenben, a fehér terror központjában két nagy üzem (a Maffei és a Bayerische Motorwerke) határozta el a munkástanácsok felállítását; Brémában a Hansa-Lloyd munkássága, Thüringenben 14 helynek nagyszámú üzeme, Erfurtban 9 üzem több mint 8 ezer munkással, Düsseldorfban a Phönixművek 4 ezer munkással, Hannoverben a Continental Comp. 8 ezer munkással, Magdeburgban R. Wolff 5 ezer munkással stb. Chemnitzben pedig a körlet összes fennálló tanácsa elhatározta, hogy mindenütt megejti a választásokat és rövidesen konferenciára hívják össze az így megválasztott politikai munkástanácsokat. Ezt a mozgalmat szintén kizárólag a kommunista párt vezeti. Az „ultraforradalmár” KAP eleinte tiltakozott e munkástanácsok választása ellen, azzal az érveléssel, hogy azokat csak akció közben szabad megalkotni, az akció pedig még nincs itt – tehát csak akcióbizottságokat lehet csinálni. Néhány nap múlva saját tömegeinek nyomása alatt kénytelen volt csatlakozni a kommunisták mozgalmához. Az US,P, különösen jobb szárnya, minden erejével szabotálja a mozgalmat. Egyes helyeken a balszárny részt vesz az akcióban, de ilyenkor erősen a kommunisták vezetése alatt áll.. Ami persze nem akadályozza meg azt a tényt, hogy számos helyen (berlini üzemek, Merseburg) mégis övék legyen a többség a szavazásokon. A Scheidemannok pártja, az SPD, nyíltan ellentáll a mozgalomnak. Munkásai sok helyen távol tartják magukat a választásoktól. (Így Berlinben a Bergmann-cég 3500 munkásából csak kétezer szavazott le, ugyanott a Borsignál 1100-ból csak 600.) Másutt viszont – a vezetők ellenére – együtt mennek a kommunistákkal, sőt olyan hírek is érkeznek, hogy nem egy üzemben az ő részekről gyengébb az ellentállás, mint a függetlenek részéről; hogy a többségi szociáldemokrata tömegek egy része még jobban leszakadt az áruló vezérekről, mint a függetlenek tömegei. Persze azért az erjedés ott kevésbé szemmel látható, mint ezeknél. Lehet, sőt

175 valószínű, hogy a függetleneknél beálló pártszakadás, a többségi szocialisták Kasselben megtartandó kongresszusa és a kormányzatban való esetleg nyílt részvételük a többségiek szervezetét is mihamarább meg fogja bontani. Egyelőre a krízis a függetleneknél a legélesebb. Az összes pártszervezetek szenvedélyesen tárgyalják a moszkvai Internacionálé csatlakozási feltételeit. A pártszakadás ma már kétségtelen. Csak az nem bizonyos még, hogy mekkora lesz az a tömeg, mely ma már nyíltan és fenntartás nélkül a forradalom mellé áll. Úgy látszik azonban, hogy a párt igen tekintélyes részét, sőt lehet, hogy többségét fogja kitenni. Erre vall, hogy az előzetes értekeztetek alkalmával a csatlakozás ellen szinte csak ott hoznak határozatokat, ahol a pártfunkcionáriusok jönnek össze (Magdeburgban, Türingiában; Brémában azonban maga a munkásság.) Ellenben ott, ahol a tömegek maguk határoznak (Halle, Schöneberg, Niederbarnim, Hannover, Köln, Ludwigshafen stb.), vagy ahol a bizalmiak jönnek össze (pl. Mannheim), ott a csatlakozás forradalmi pártja van majdnem mindig többségben. A független tömegek mozgásának iránya kétségtelenül a forradalmi Moszkva felé halad, és a mozgalom élére kényszeríti az ingadozó és zavaros baloldali vezetőket. A két mozgalom: a politikai munkástanácsokban való egyesülés és a régi pártok felbomlása párhuzamosan halad, egymást erősíti és támogatja. A német forradalom egészséges fejlődését éppen az mutatja, hogy nagyszámú irányzat vezet egy cél felé: a forradalom megszervezése felé a kommunista pártban és a politikai munkástanácsokban. A gyakorlat teljes mértékben igazolta a kommunista elméletet. Mint a moszkvai tézisek kiemelik, munkástanácsok csak forradalmi helyzetben, forradalmi tömegakciók közben lehetségesek. De ez semmiképpen sem értelmezhető olyan mechanikusan, mint a függetlenek egy része és a KAP értelmezte, mintha a munkásságnak már az utcán kellene harcolni, vagy pláne már meg kellett ragadni a hatalmat, hogy munkástanácsok lehetségesek legyenek. Csak az kell, hogy az objektív helyzet és a munkásság tömegeinek hangulata forradalmi legyen. Akkor a munkástanácsok alakítása nemcsak következménye a forradalmi helyzetnek, hanem kiindulási pontja az új forradalmi akcióknak. Akkor – nagyrészt a munkástanácsok által – lehetségessé válik, hogy a forradalom állandósuljon, akut stádiumba lépjen. Erre kell a kommunista párt vezetése. A Spartakusbund két évi, nehéz küzdelem után eljutott oda, hogy megragadja a vezetést. Ezt nemcsak a választások eredményei igazolják, ahol a kommunistákra eső szavazatok arányai messze meghaladjak a pártok tagjainak arányszámát (pl. az Allgemeine Elektrizitätsgesellschaft hennigsdorfi gyárában 4 KPD munkástanácstagot választottak meg, 3 KAP és 1 USP mellett, holott a 6 ezer munkás között a párt tagjainak száma nem haladja meg a 120-at), hanem hogy a kezdeményezés, a vezetés a kommunisták

176 kezében van, az ő terveiket, az ő határozati javaslatukat fogadják el, az ő taktikájuk érvényesül a legtöbb esetben a gyakorlatban. A forradalom gyakorlata cselekvőképes párttá nevelte a Spartakusbundot. Ez a párt fogja most már cselekvésre nevelni a munkástanácsok segítségével a német proletariátust. A párt és a munkástanács sokat vitatott kérdését tehát csakugyan a forradalmi gyakorlat oldotta meg. De a legteljesebb mértékben a kommunista elmélet értelmében oldotta meg.

177 A fehér terror és a függetlenek1

A „vörös március” napja leáldozott: a magyar függetlenek nem lelkesednek többé a forradalomért. Úgy látszik (legalább az ő szemükben, akik csak kiragadott részleteket képesek meglátni és soha igazi nagy összefüggéseket), hogy a harctéri helyzet az orosz fonton már nem ingadozik, hanem az oroszok ellen fordult a hadiszerencse. Most már felhagynak a hallgatással, és offenzívába mennek át. Az offenzívára kivezényelték Rónai Zoltánt, aki nemcsak az egyetlen komoly szocialista tudással rendelkező ember az ő táborukban, hanem az egyetlen is, aki – meggyőződése ellen bár – becsületesen szolgálta a diktatúra ügyét. Kivezényelték, hogy megcáfolja a szociáldemokrata árulókról terjesztett kommunista „legendákat”. Lássuk, hogy mit tud Rónai cikkében felhozni. Sajnálattal kell megállapítani: Rónai Zoltán is csak ferdítéseket és rágalmakat halmoz össze hosszú, de üres cikkében. Ő se[m] képes egy percre se[m] felülemelkedni szociáldemokrata demagógia mocskos és alárendelt szempontjain. Hiába, a rossz ügy még képzett és becsületes embereket is ostobává és rosszhiszeművé hogy tegyen. Egy pár példával kezdem. Rónai azt mondja: „Éppen a szociáldemokrata Kunfi volt az, aki a kommunistákkal szemben rámutatott a gazdag parasztságnak nyújtott túlságos kedvezményekre.” Rámutatott, az igaz. De Rónai, akinek mint cikke bizonyítja, bő irodalom áll rendelkezésére, nagyon jól tudja, mit írt Kunfi abban a bizonyos cikkében, melyben erre rámutatott. Azt hirdette Kunfi, hogy ezt a kedvezményt, melyet a gazdag parasztoknak adott a tanácskormány, hogy ideiglenesen semlegesítse őket (más kérdés, hogy ez helyes politika volt-e), adja meg a háziuraknak és a mozgó tőke képviselőinek is. Hogy Rónai ennek tudatában (és ennek letagadásával) így állította be kérdést, világos jele teljes rosszhiszeműségének. Más. Végzetes hiba volt szerinte, hogy Kun Béla „visszautasította puccsszerűen, a kormányzótanács megkérdezése nélkül, a Smuts-féle békeajánlatot, az antant békejobbját”. Ehhez nem kell még kommentár se[m]. Ha Rónai Zoltán ma, az orosz béketárgyalás hosszú hónapjai után, amikor tudja, hogy Anglia gazdasági előnyöket is várhatna az orosz békétől, amikor látja, hogyan köt békét Anglia Szovjet-Oroszországgal, komolyan gondolja, hogy áprilisban az antant hajlandó lett volna velünk békét kötni – végleg

1

Proletár, Wien 1920. október 7. (I. évf., 15. sz.), 7–9. – Kötetben németül: Georg Lukács: Der weiße Terror

und die Unabhängigen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 111. skk. o. – A szerk.

178 kitörülte saját nevét a szocialista gondolkodók sorából. Ha nem hiszi (amint nem tudom elképzelni, hogy komolyan higgye), és mégis így állítja be a kérdést: ismét bizonyságot tesz arról, hogy a rossz ügyet csak hazugságokkal és rágalmakkal lehet védeni. Ez a tudatlansággal vegyes hazugság a legélesebben ütközik ki a bukást követő menekülés és fehér terror tárgyalásánál. „A kommunisták vezetői”, írja, „csekély kivétellel megszöktek akkor, amikor a szociáldemokrata vezetők nagy többsége, bárha az ellenforradalom elkerülhetetlen győzelmét és az utána következő üldözést érezték, otthon maradt, és egynéhányan életveszély közepette juthatt[ak] ki külföldre később”.2 Ahány állítás, annyi rágalom. Először nem igaz, hogy a szociáldemokrata vezetők (akik közül Böhm, Weltner3 és társai már jóval a bukás előtt biztonságba helyezték magukat, a többiek pedig az első napokban gyönyörrel élvezték, hogy ismét miniszterek, államtitkárok vagy legalább azok közvetlen környezetéhez tartoznak), előre látva a fehér terrort, mártírszerűen vállalták a kormányt. Például Böhm Vilmos az elisabethpromenádi fogházban elzárt kommunista népbiztosoknak ragyogó arccal tartott előadást arról, hogy a Peidl-kormány legalább 5-6 hónapig fogja tartani magát. Hazug legenda a híres kommunista különvonat is. Kun Béla, Landler Jenő és Pór Ernő4 utaztak el a bukás napján különvonattal, és a második napon Vágó

2

A Proletár-beli közlés szövegében toll- vagy nyomdahiba okán „egynéhányan életveszély közepette juthatott

ki” áll; javítottuk. – A szerk. 3

Weltner Jakab (1873–1936) szocialista politikus, újságíró, asztalos. Az asztalosmunkások szakegyletének

vezetőségi tagja, majd a Famunkásszövetség titkára volt. 1898-ban a szociáldemokrata párt vezetőségi tagja lett, 1909-ben a Népszava helyettes szerkesztője, 1918-ban felelős szerkesztője. 1917-ben az MSZDP egyik képviselője volt a stockholmi kongresszuson. Az 1918-as októberi forradalom után tagja volt a Nemzeti Tanácsnak, elnöke az újságíró-szakszervezetnek. Egyik aláírója volt 1919. március 21-én az SZDP és a kommunista párt egyesülését, illetve a proletárdiktatúra platformjának elfogadását rögzítő megállapodásnak, tagja lett az egyesült párt vezetésének, és részt vett a kormány tevékenységében, bár a kommunistákat opponáló szociáldemokrata áramlatok vezető politikai figurájának számított (szerepet játszott a Közoktatásügyi Népbiztosság, illetve Lukács ellen intézett, Göndör Ferenc–Kéri Pál-féle támadásban is, lásd az Ünneprontás című cikk jegyzetét). A tanácskormány bukása után emigrált, 1924-ben tért haza, és a pártvezetőség kívánságára újra átvette a Népszava szerkesztését. 1931-től országgyűlési képviselő volt. Számos szociálpolitikai tanulmánya jelent meg a Szocializmusban és a Munkaügyi Szemlében, szerzője volt több politikai brosúrának, 1927-ben Milljók egy miatt, 1929-ben Forradalom, bolsevizmus, emigráció címmel jelentette meg politikai emlékiratait. – A szerk. 4

Pór Ernő (1889–1943) kommunista politikus, magántisztviselő. 1907-től volt az SZDP tagja, 1915-ben orosz

hadifogságba került, 1917-től a bolsevik párt tagja volt. Megalapítója és titkára volt az OK(b)P magyar csoportjának, 1918-ban hazatért, és részt vett a KMP megalakításában, tagja volt a párt Központi Bizottságának. A tanácsköztársaság idején a Külügyi Népbiztosság propagandaosztályának a vezetője, majd az egyesült párt

179 és Pogány, a többi vezető vagy otthon maradt, vagy életveszéllyel bírt csak elmenekülni. Erről a „menekülésről” pedig minekünk megvan a magunk véleménye, melyet Kun Béla a „Proletár”-ban részletesen. kifejtett már.5 Melyet nekem annyival is inkább van jogom teljes mértékben magamévá tenni és aláírni, mert én Korvin Ottó elvtársammal együtt a bukás után a párt megbízásából otthon maradtam, hogy a kommunisták földalatti mozgalmát vezessem. De otthon maradt rajtunk kívül Alpári,6 Hirossik,7 Hevesi,8 Rudas,9 Révai,10

titkárságának munkatársa volt. A tanácskormány bukása után Ausztriába, majd Csehszlovákiába emigrált, részt vett a bécsi vezetés tevékenységében. 1922-től Szovjet-Oroszországban élt, gazdasági tisztségeket töltött be. 1937-ben letartóztatták. – A szerk. 5

Lukács Kun Kolozsváry Béla álnéven írt, Vántus és Haubrich című, a Proletár 1920. július 15-i számában (11–

12. o.) megjelent cikkének következő bekezdésére utal: „És az is igaz, amit Haubrich mond, hogy azért nem menekült a diktatúra bukása után, mert ártatlannak érezte magát. Mi, akik menekültünk, mert bűnösnek éreztük magunkat a burzsoáziával szemben, és ezt a bűnünket nem akartuk megbánni, hanem új forradalom új bűneivel akarjuk tetézni, mi letesszük mellettük a tanúságot: nem bűnösök ők azelőtt a bíróság előtt, amely hóhérítéletre készül ellenük.” – A szerk. 6

Alpári Gyula (1882–1944) szociáldemokrata, kommunista politikus, újságíró. 1903-ban lefordította Paul

Lafargue A gazdasági materializmus című munkáját, 1904-től az Ifjúmunkás című lap munkatársa, 1907-től szerkesztője, a magyarországi ifjúmunkás mozgalom vezetője volt. Részt vett a Szocialista Ifjúmunkás Internacionálé stuttgarti alakuló kongresszusán, az antimilitarizmus című téma előadója volt. 1910. március 27én baloldali szocialista nézeteiért az SZDP kongresszusa kizárta a pártból, a kizárást a II. Internacionálé koppenhágai kongresszusa jóváhagyta. 1911-ben a Szociáldemokrata című folyóirat főszerkesztője volt, cikkei jelentek meg a baloldali szocialista Leipziger Volkszeitungban. Megalakulásakor csatlakozott a KMP-hez, a párt vezetőinek 1919. február 21-i letartóztatása után – amikor Lukács György is – a központi bizottság tagja lett. A tanácsköztársaság idején külügyi népbiztoshelyettes, a külföldi sajtótájékoztatás egyik irányítója volt. A tanácskormány bukása után Csehszlovákiába emigrált, részt vett Csehszlovákia Kommunista Pártjának a megalakításában, illetve Ausztriában, Svájcban, Franciaországban tevékenykedett, nagyobbrészt illegálisan. 1921-ben részt vett a Komintern III. kongresszusán, 1921–32-ig Berlinben az Internationale PresseKorrespondenz, Bázelban, Párizsban a Rundschau című lapot szerkesztette. 1940-ben Párizsban, ahol kommunista újságíró-iskolát szervezett, letartóztatta a Gestapo, 1944-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborban meggyilkolták. – A szerk. 7

Hirossik János (1887–1950) szocialista, kommunista politikus, tetőfedő. 1908-ban baloldali szaklapokat

szerkesztett, majd mint az MSZDP tagja a VIII. kerületi szervezet elnöke volt. 1910-ben aláírta azt az emlékiratot, amely az SZDP vezetőségét opportunizmussal vádolta meg a II. Internacionálé előtt, ezért kizárták a pártszervezet vezetőségéből. 1912–18-ban a Magyarországi Szállodai, Éttermi és Kávéházi Alkalmazottak Országos Egyesületének a titkára, lapjának szerkesztője volt. 1918 novemberében részt vett a KMP megalakításában, a párt titkára volt. A tanácsköztársaság idején az egyesült párt titkára, a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács és a Szövetséges Központi Bizottság tagja volt, májusban megbízták a szlovákiai területek kormányzásával, majd a Szlovák tanácsköztársaság népbiztosa lett. A tanácskormány bukása

180

után egy ideig illegálisan Magyarországon dolgozott, majd 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol a KB tagja, a Landler-frakció egyik vezetője volt. 1922 márciusában tagja lett a KMP KB-t a frakcióharcok miatt fölfüggesztő Komintern-határozat nyomán létrejött Ideiglenes Központi Bizottságnak (amely lényegében nem funkcionált). Az 1924-ben létrejött Organizációs Bizottság kooptálta őt, és Rákosi Mátyással egymást váltva jöttek Magyarországra a hazai pártmunka irányítására. 1926–33-ban Berlinben élt, az Inprekorr munkatársa volt. A fasizmus elől Csehszlovákiába emigrált, kommunista párttagsága megszűnt. 1942-ben hazatért, és részt vett az ellenállási mozgalomban. A felszabadulás után visszavonult a politikai élettől. – A szerk. 8

Hevesi Gyula (1890–1970) kommunista politikus, vegyészmérnök, közgazdász. Tagja volt a Galilei-körnek,

1917-ben kezdeményezője volt az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetsége létrehozásának, majd 1918-ban egyik megalakítója az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségének, a világ első szocialista mérnökszervezetének. 1918-ban Komját Aladárral megalapította a III. Internacionálét, a KMP elméleti folyóiratát, tagja lett a KMP Központi Bizottságának. A tanácsköztársaság idején a szociális termelés népbiztosa volt. A tanácskormány bukása után Bécsbe, Berlinbe, majd Olaszországba emigrált. Olaszországból való kiutasítása után a Szovjetunióba ment, ahol magas műszaki, gazdasági pozíciókat töltött be. 1948-ban tért haza Magyarországra, ahol számos műszaki-kutatási intézmény vezető munkatársa, illetve az akadémia tagja, titkára, illetve alelnöke volt. 1959-től haláláig tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. – A szerk. 9

Rudas László (1885–1950) szocialista, kommunista politikus, újságíró, marxista teoretikus. A Népszava

munkatársa, az I. világháború idején a szociáldemokrata baloldal egyik legképzettebb és legmilitánsabb alakja. Részt vett a KMP megalakításában, napilapjának, a Vörös Újságnak a szerkesztője, Lenin Állam és forradalmának fordítója volt. A Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusán ő képviselte a magyar pártot. A tanácskormány bukása után Bécsbe emigrált, munkatársa volt a Kommunismus, illetve a Proletár című lapoknak, szerzője A szakadás okmányai című, a magyar szociáldemokrácia ellen irányuló vitairatnak (1920). A Landler-frakció oldalán militáns debatter volt a KMP 1920–21-ben kirobbant fracióharcaiban, Abenteurer- und Liquidatorentum című vitairata miatt – amelynek egyik fejezeteként Lukács Illúziópolitika című cikke szerepelt – kizárták a KMP-ből. Moszkvai emigrációja idején a Kun-frakcióhoz közeledett, és 1924-ben főszereplője volt annak a kritikai hadjáratnak, amelyet – nem függetlenül a Komintern V. kongresszusának politikai törekvéseitől – a Plehanov-tanítvány Abram Gyeborin indított Lukács Geschichte und Klassenbewusstsein című könyvének Marx-interpretációja, illetve a Lukács könyvével szimpatizáló gondolkodók, pl. Karl Korsch ellen. A moszkvai Marx–Engels Intézetben főmunkatársként tevékenykedett, a Vörös Professzúrán és a Lenin-iskolán tanított történelmet, politikai gazdaságtant, filozófiát. A II. világháború alatt a nemzetközi antifasiszta iskola oktatója volt, magyar és német hadifoglyok között dolgozott. 1945 után hazatért, a Központi Pártiskola igazgatója, majd a közgazdasági egyetem rektora, az MTA tagja. 1949-ban pártmegbízatásból ő indítja el az úgynevezett Lukácsvitát, amely a kommunista párt korábbi, a népfrontpolitika időszakában gyökerező politikai elképzeléseivel való szakítást jelezte. – A szerk. 10

Révai József (1898–1959) kommunista politikus, esztéta. Tagja volt a Galilei-körnek, 1917-ben munkatársa

Kassák Lajos Ma és Tett című avantgárd művészeti folyóiratainak. 1918 őszén alapító tagja volt a KMP-nek, munkatársa a Vörös Újságnak, tagja a Budapesti Központi Munkástanácsnak. 1918 végén, Lukács 1918 decemberében publikált A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikke miatt még élesen támadta Lukácsot, hamarosan azonban tanítványul szegődött hozzá, és Lukács köréhez tartoott a Proletár, a Kommunismus, illetve a Vörös Újság című lapok munkatársaként, a tanácskormány bukása után, a bécsi emigráció időszakában is. A

181 Sallai11 és még sok más elvtárs. És a bécsi „Vörös Újság” szerkesztősége, melyet Rónai – igazi szociáldemagógiával – úgy állít be, mint „különvonat-politikusokat”, akik a veszély elől megszökve dicsőítik a fehér terrort, kivétel nélkül olyanokból állott, akik hosszú bujkálás után életveszedelmekkel küzdve, nagy nehezen vergődtek Bécsbe, hogy ott újra felvegyék a harcot a nemzetközi ellenforradalommal. Éppen ezért van jogunk azt mondani: forradalmi taktika, forradalmi erkölcs szempontjából helyesen jártak el azok az elvtársaink, akik idejekorán elmenekültek – az általuk és csak általuk előre látott fehér terror elől. Nemcsak azért, mert – mint Lenin mondja – a forradalmi párt első kötelessége vereség esetén vezérkarát biztonságba Landler-frakció egyre jelentősebb szerepet játszó teoretikusaként politikai tevékenysége is összekapcsolódik Lukács működésével, bár a Lukács politikai téziseit összefoglaló úgynevezett Blum-tézisek 1929-es hivatalos visszautasítása után, noha személyes barátságuk fönnmaradt, politikailag eltávolodtak egymástól. 1925-ben részt vett a KMP I. kongresszusán, tagja volt a kongresszus titkárságának, a későbbiekben munkatársa volt az Új Március, illetve álnéven a 100 % című folyóiratnak. Több ízben volt illegális munkán Magyarországon; 1930ban letartóztatták, és 3 évi börtönre ítélték; ekkor írta meg a Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, illetve a Marx és a magyar forradalom című tanulmányait. 1934-ben Prágába, majd a Szovjetunióba emigrált, 1937-ig a Komintern munkatársa volt. 1937-ben Csehszlovákiában a Dolgozók Lapja és a Magyar Nap című lapoknak dolgozott. Csehszlovákia német megszállása elől újra a Szovjetunióba emigrált, ahol a Kossuth-rádió, illetve az Igaz Szó című magyar hadifogolylap munkatársa volt. 1944-ben tért haza, tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd az államfői jogokat gyakorló 3 tagú Nemzeti Főtanácsnak. 1945-től országgyűlési képviselő, a KMP Központi vezetőségének, illetve Politikai Bizottságának a tagja, 1950-ig a KMP napilapjának, a Szabad Népnek a szerkesztője, 1949–53-ban népművelési miniszter volt. Bár a vita hangnemével nem értett egyet, 1949-ben mégis az ő vezényletével folyt le az úgynevezett Lukács-vita, amely Lukács politikai elszigeteléséhez vezetett. 1953 júliusában fölmentették a Politikai Bizottságban és

a kormányban viselt

tisztségei alól, és az Elnöki Tanács elnökhelyettesévé nevezték ki. 1956 júliusában ismét beválasztották a Központi Bizottságba. 1956 után az MSZMP Központi Bizottságának a tagja volt. – A szerk. 11

Sallai Imre (1897–1932) kommunista politikus, magántisztviselő. A Galilei-kör tagjaként, Szabó Ervin

tanítványaként került kapcsolatba a magyar baloldali szocialistákkal, 1918-ban Korvin Ottóval antimilitarista mozgalmat szervezett. 1918 májusában letartóztatták, és csak az 1918. októberi forradalom révén szabadult. Alapító tagja volt a KMP-nek, részt vett a Vörös Katona című lap szerkesztésében, 1919. február 21-én a KMP vezetőivel együtt a rendőrség őt is letartóztatta. A tanácsköztársaság idején a belügyi népbiztosság politikai osztályának helyettes vezetője. A tanácskormány bukása után illegálisan Magyarországon maradt, majd Bécsbe emigrált, ahol Lukáccsal meglehetősen szoros kapcsolatban állva részt vett a bécsi vezetés munkájában. Ő képviselte Bécsben a magyarországi kommunista ifjúmunkás-mozgalmat, részt vett a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé csehszlovák és jugoszláv szekcióinak a megszervezésében, 1922 őszén részt vett a KII III. kongresszusán. Központi bizottsági tagja volt a Nemzetközi Vörös Segélynek. 1924–28-ban a moszkvai Marx– Engels Intézetben dolgozott, majd hazatért Magyarországra, ahol megszervezte az illegális sajtóapparátust. 1931-ben mint a KMP titkárságának magyarországi vezetője újból hazatért, 1932 júliusában azonban letartóztatták, statáriális bíróság elé állították, és gyorsított eljárással halálra ítélték. – A szerk.

182 helyezni, hanem mert a magyar viszonyok mellett a kommunista párt vezetősége Budapesten sem végezhetett volna eredményes forradalmi munkát. Ha meglettek volna a kommunista párt illegális szervezetei ahhoz a munkához, melyet akkor lehetett és most lehet elvégezni, egy-két vezető ember bőven elég lett volna, sőt kérdés, nem kerültek volna azok is előbb-utóbb hurokra. (Az orosz illegális munkát a magyarral nem lehet összehasonlítani. Részben az ország nagysága miatt, mely megengedte, hogy például egy Moszkvából üldözött vezér, teszem, Odesszában nyugodtan dolgozzék, ha Rónai, aki sokat beszél arról, hogy Magyarország kis területe milyen stratégiai bajokat hozott a forradalomra, itt persze nem is veszi tekintetbe a terület kicsiny voltát. Részben azért, mert a cárizmus minden üldözési apparátusa mégis csekélység volt a mai Magyarországéhoz képest.) Mi a forradalomért dolgozni akarunk. És ezért volt kötelességünk, mikor megbukott a tanácskormány, oda sietni, ahol dolgozni lehet. De mindezek a rágalmak csak annak megalapozására valók, hogy a mi legfőbb aljasságunk, a fehér terror „dicsőítése”, visszataszítóbb színben tűnjék fel a munkásság előtt. (Föltéve, hogy az olvassa a Világosságot.) Tehát: hogy is áll dolog azzal a „dicsőítéssel”? Azt mondottuk mindig, és mondjuk ma is: a proletárdiktatúra után csak fehér terror következhet. Ha Rónai Zoltánt elméleti tehetetlenségének érzése nem tenné vakká és siketté minden ellenérvvel szemben, akkor képzett ember létére tudná, hogy ez az állítás megállapítás. Megállapítás, melyet bizonyít a párizsi kommün, bizonyít Ukrajna, Finn-, Bajor- és Magyarország esete, melyet az osztályerőviszonyok és eltolódások tudományos elemzésével is lehet bizonyítani, és melyet mi bizonyítottunk is. Rónai nem hoz föl egy szót sem bizonyításunk ellen. Nem is tud. Ellenben úgy állítja be a dolgot, mintha a mi ténymegállapításaink nem ténymegállapítások lennének, hanem kívánságaink kifejezése. Ez olyan elferdítése a dolognak, mintha Marxnak és Engelsnek azt vetné szemére, hogy mert szerintük a munkásosztályt elnyomottsága, kizsákmányoltsága, fizikai és szellemi nyomora forradalmasítja, ők ezt a nyomort kívánták, és örültek neki csak azért, hogy – könnyelműen forradalomba kergessék a munkásokat. És itt megfogtuk a nyavalya gyökerét. Rónaiéknak az a kényszerképzetük, hogy a háborús és a háborút követő demokratikus. „idillt”, mely magától sose vezetett volna a kapitalizmus válsága és vele a forradalom és ellenforradalom élet-halál harca felé, kizárólag mi, kommunisták zavartuk meg; kizárólag a mi „türelmetlenségünk” és „demagógiánk” okozta, hogy forradalmi helyzetek jöttek létre. Rónaiék félnek a forradalomtól, utálják, és remegnek, ha csak a nevét hallják. Ahogy a burzsoázia „lelketlen izgatóknak” nevezte a

183 szociáldemokratákat, úgy szórják12 kínos-tehetetlenül a rágalmakat a kommunistákra. A fehér terrorról mi a diktatúra alatt kezdtünk beszélni – ugyanakkor, mikor a szakszervezeti bürokraták és Rónai egyéb mai fegyvertársai élelmiszervonatokról és hasonló jókról regéltek munkásságnak, arra az esetre, ha hűtlen lesz a diktatúrához, ha demokratikus kormányt alakít. (Ha Rónai kíváncsi, mi züllesztette el a frontokat, mi tette lelkileg harcképtelenné a munkásságot – itt a felelet.) A diktatúra alatt beszéltünk a fehér terrorról úgy, ahogy a diktatúra előtt beszéltünk a diktatúra idejének szükségszerű nyomoráról ás nélkülözéseiről, amit Rónai Zoltán mint a „Vörös Újság” hűséges olvasója, lehetetlen, hogy ne tudom, ha most az ellenkezőjét állítja is, úgy, ahogy a fehér terror idején eljövendő diktatúráról mint az egyetlen kivezető útról beszélünk. Mindez Rónaiék előtt érthetetlen. Érthetetlen, mert sem a forradalom objektív szükségszerűségét nem képesek meglátni, sem a forradalmi helyzetekben való forradalmi cselekvés erkölcsi parancsát nem érzik magukra kötelezőnek. Osztályellentétek ama végzetes kiélesedését, amely ma egész Európában, nemsokára az egész világon a forradalom felé vezet, semmiféle egyén vagy párt „agitációja” nem lett volna képes létrehozni. Ezt az imperialista fejlődés és annak a világháborúban való kicsúcsosodása teremtette meg. (Rónaiék tanítómesterei nevezték bolondoknak vagy demagógoknak

Lenint,

Luxemburgot,

Radekot,13

Pannekoekot,14

amiért

ezt

előre

12

Az első megjelenés szövegében tollhiba: úgy szórják el. – A szerk.

13

Karl Radek (Karl Berngardovics, 1885–1939) kommunista politikus, politikai gondolkodó, esztéta. Krakkói

egyetemi tanulmányai után 1904-ben svájcba ment, ahol kapcsolatba lépett számos orosz emigráns szocialista politikussal. Az 1905-ös forradalom idején Varsóban propagandatevékenységet folytatott a lengyel szociáldomekrata párt mellett, amiért 1906-ban letartóztatták. 1908-ban Németországba költözött, belépett az SPD-be, és a következő években tevékenysége kiterjedt mind a lengyel, mind a német, mind az orosz szociáldemokrata pártra. Az I. világháború alatt Svájcba emigrált, ahol a lengyel szociáldemokrata párt baloldali áramlatainak egyik képviselőjeként részt vett a zimmerwaldi (1915) és a kienthali (1916) konferencián, és bár nem teljes egyetértésben Leninnel, a zimmerwaldi baloldalhoz tartozott. Az 1917-es februári orosz forradalom után csatlakozott a Svájcból Németországon keresztül hazatérni kívánó orosz szocialistákhoz, az orosz kormány azonban megtagadta tőle a beutazási engedélyt. Tagja lett a bolsevik pártnak, bár Stockholmban maradt a bolsevikok egy külföldi delegációjával. Az 1917-es novemberi forradalom után Pétervárra ment, és a külügyi népbiztosság közép-európai szekciójában dolgozott. A breszt-litovszki béketárgyalások körül zajló pártvitában a baloldali kommunisták álláspontjához csatlakozott. Az 1918-as novemberi németországi forradalom után Berlinbe küldték, ahol részt vett a KPD december 31-i alapító kongresszusán. Az 1919. januári felkelés leverése után letartóztatták, börtönbüntetését azonban hamarosan háziőrizetre változtatták. Az OK(b)P 1919 márciusában tartott VIII. kongresszusán távollétében a Központi Bizottság tagjává választották. 1920 januárjában visszatérhetett Szovjet-Oroszországba, ahol márciusban a Komintern egyik titkárává választották. A Komintern második, 1919. július–augusztusi kongresszusán ő tartotta a szakszervezeti kérdésnek szentelt előadói beszédet,

184 tudományosan megállapították.) Az osztályellentétek forradalmi kiélesedése adva lévén a kapitalizmus válsága folytán, felmerül a kérdés, mi a proletárpolitikus, a proletárpárt kötelessége ilyen helyzetekben? Itt válnak el a mi utaink Rónai Zoltántól és barátaitól. Ők azt mondják: le kell tompítani ez ellentéteket, el kell kerülni az egymással szembenálló osztályok komoly összecsapását. Ahogy a háború előtt a homokba dugták a fejüket, és nem akarták és a KIVB tagja lett. 1920 szeptemberében Komintern-megbízottként néhány hónapra újra Németországba utazott, Moszkvába visszatérve 1921 februárjában beválasztották a KIVB elnökségébe, és részt vett a III. kongresszus előkészítésében. A kongresszuson ő tartotta a taktikai kérdéseknek szentelt beszámolót, és újból megválasztották az elnökség tagjának. 1922 áprilisában ő és Buharin vezették a három Internacionálé berlini konferenciájára küldött Komintern-delegációt. Részt vett a Komintern IV. kongresszusán 1922 novemberében, és ő vezette a hágai békekonferencia szovjet delegációját. 1923 áprilisában az OK(b)P XII. kongresszusán utolsó alkalommal választották be a központi bizottságba. 1923 októberében Komintern-megbízottként Németországba küldték a „német október” kudarcának kivizsgálására. 1923–24-ben a Trockij körül kialakult ellenzékkel rokonszenvezett, 1924 májusában részt vett ugyan az OK(b)P XIII. kongresszusán, de nem választották be a KBba. Június–júliusban jelen volt a Komintern V. kongresszusán, de bírálatok érték, és nem kapott helyet a Komintern vezető testületében. A KIVB V., kibővített plénumán határozatban foglaltak állást ellene, valamint Heinrich Brandler és August Thalheimer ellen. 1926-ban a Komintern őt nevezte ki a Szun Jat-szen egyetem élére, de egy év múlva elbocsátották. Az OK(b)P XV. kongresszusa 1927 decemberében kizárta őt a pártból, 1928 januárjában deportálták, azonban 1929-ben nyilvánosan szakított Trockijjal, önkritikát gyakorolt, aminek következtében helyreállították a párttagságát, a Komintern-apparátusba azonban nem tért vissza, bár külpolitikai újságíróként igen aktív volt mind a Komintern-, mind a szovjet sajtóban. 1935-ben tagja lett annak a bizottságnak, amelyik előkészítette az új alkotmányt. 1936 elején ugyan nyilvánosan jóváhagyta a Zinovjev és Kamenyev ellen folytatandó per előkészületeit, mégis még ebben az évben kizárták a pártból, és letartóztatták. 1937 januárjában, a második nyilvános moszkvai perben 10 évre ítélték (a 17 vádlott közül 13-at halálra ítéltek). 1939-ben deportáltként halt meg. Pályafutása során számtalan pamfletet és cikket írt; írásainak legfontosabb gyűjteménye a kétkötetes A Komintern öt éve (Moszkva 1924) és a háromkötetes Német forradalom. – A szerk. 14

Anton Pannekoek (1873–1960) holland szocialista politikus, csillagász. 1902-ben szerzett csillagászként

doktori címet, és lett az amszterdami egyetem professzora, a holland akadémia tagja. Ugyanebben az évben csatlakozott a Holland Szociáldemokrata Munkáspárthoz is, és elkötelezte magát annak balszárnya mellett. 1907-ben egyik megalapítója volt a De Tribeune-nak, a baloldali szocialisták lapjának. 1909-ben a baloldaliak kiváltak a Szociáldemokrata Munkáspártból, és létrehozták a Szociáldemokrata vagy tribunista pártot; taktikai differenciáikról Pannekoek 1909-ben Hamburgban könyvet jelentetett meg (Die taktischen Differenzen in der Arbeiterbewegung). Az I. világháború alatt pacifista, internacionalista álláspontot képviselt, és a zimmerwaldi baloldalhoz közeledett, akiknek lapját, a Vorbotét segített megjelentetni. 1918-ban, megalakulásakor csatlakozott a Holland Kommunista Párthoz, részt vett a Komintern hollandiai és németországi munkájában, és K. Horner álnéven rendszeresen írt a Komintern lapjába, a Die Kommunistische Internationaléba. A Komintern azonban már 1920-ban bírálta Weltrevolution und kommunistische Taktik című brosúrájának „baloldaliságát”. 1921-ben kivált a holland KP-ból, egy ideig még erős befolyást gyakorolt a KAPD politikájára, a továbbiakban azonban tartózkodott a politikai tevékenységtől. – A szerk.

185 meglátni az imperialista világháború elkerülhetetlen közeledtét, úgy a háború alatt és után ugyanezzel a módszerrel igyekeztek „megakadályozni” a forradalmat. A háború megjött, a Kautskyak és Bauerek bölcs előrelátása ellenére – és megjött a forradalom is, bár százszor bebizonyították, hogy nem kell, nem lehet bekövetkeznie. És ahogy a háború az ő taktikájuk következtében készületlenül találta a munkásságot, úgy a háború után mindent megtetteik és megtesznek avégből, hogy a proletariátus a forradalomba is gyanútlanul és harcra szervezetlenül kerüljön bele. Ezt a szép tervet akadályozzuk meg mi, gonosz kommunisták, mert felvilágosítjuk a munkásságot, hogy a – gazdasági helyzet teremtette – harcot meg kell vívnia, és megtanítjuk, hogyan kell megvívnia. Ezért vagyunk „lelketlen izgatók”, „demagógok” a Rónaiék szemében. Ezt a vádat azonban emelt fővel álljuk. Igenis azt tartjuk, hogy a proletárpártnak, minden proletárpolitikusnak elemi kötelessége a munkásság előtt az osztályharc helyzetét kíméletlen őszinteséggel feltárni és minden helyzetben – éppen a tudatosítás segítségével – az osztályellentéteket kiélesíteni. Kötelessége az objektív forradalmi helyzet tudatát a proletariátusba minél mélyebben és gyökeresebben belevinni és ilyen módon az osztályhelyzet és öntudat egymást fejlesztő, egymást élesítő kölcsönhatása réven a forradalom végső győzelmét előkészíteni. Mi nem becsüljük túl a magunk szerepét a forradalomban, ahogy azt Rónai – rágalmazón és rosszhiszeműen – túlbecsüli. Nem hisszük, hogy csináltuk a forradalmat. De igenis hisszük és erőnkhöz mérten az irányban cselekszünk, hogy lehet a proletariátust az adott forradalmi helyzetben forradalmi irányba vezetni. Ehhez persze a proletariátus győzelmébe vetett hit kell és az a hit, hogy ez a győzelem csak a forradalmon keresztül lehetséges. Mind a kettő hiányzik Rónaiékban. Ezért nem képesek a mi elméletünket (a marxizmust) megérteni; ezért szórják rágalmakkal teli minden szavunkat és minden tettünket. A forradalomba és a forradalom végső győzelmébe vetett törhetetlen hit kell ahhoz, hogy a forradalom minden fázisában lássuk a végcélt, és lássuk az eszközöket. Hogy minden fázisban a forradalomhoz, a győzelemhez vezető utat legyünk képesek látni. Így láttuk mi a diktatúrát, így látjuk ma a fehér terrort. Tudtuk mindig: a diktatúra jogi ténye nem jelenti a proletáriátus győzelmét, sőt magában véve még biztos utat sem a győzelemhez. A diktatúra csak abban az esetben vezet a győzelem felé, ha a proletariátus tudja, hogy kezében van a hatalom a győzelem megvívására, ha – ennek tudatában – tud és akar élni a kezébe adott eszközökkel. Ez hiányzott minden erőfeszítésünk ellenére, a szociáldemokraták jóvoltából a. magyarországi tanácsköztársaságban. Ezért kellett elbuknia. És most a fehér terror dühöngései közepette tudjuk, a fehér terror is csak fázisa a proletariátus felszabadítási harcának, és a közeli győzelem előkészítő szaka lehet, ha a munkásság megérti, hogy csak rajta, az ő osztálytudatának fejlettségén múlik: mikor dől meg

186 végleg a kapitalista termelés és a burzsoázia állami rendje.. Mert a végső válság itt van. A munkásságnak csak tudnia kell, hogy itt van – és a kapitalizmus fennállása lehetetlenné vált. Ezt akadályozza meg a Rónaiék politikája és propagandája. Ezért árulói ők a proletariátus ügyének. Mert az ő politikájuk következtében tolódik el az elkerülhetetlen döntő küzdelem, van ideje és módja a burzsoáziának felkészülni erre a küzdelemre, míg a proletariátust ez a hallgatás esetleg kevésbé teszi harcképessé. Minden, ami a proletariátust a forradalmi tudatosság irányába fejleszti, hasznos az ügy végső győzelme érdekében. (Még a fehér terror is.) Minden, ami ez irányban megzavarja és visszaveti, káros és veszedelmes. (Még a legszebb és a legbékésebb angol „eredmények” is.) A forradalom objektív folyamat, melyet azonban mi cselekvéssel többé-kevésbé gyorsíthatunk vagy lassíthatunk: ez az, amit Rónaiék nem tudnak és nem akarnak megérteni. Ezért minden szavuk és tettük veszedelem a munkásosztály végső osztályharca számára; ezért elkerülhetetlen, hogy szabotálják a forradalmat a diktatúra előtt, alatt és után. És Rónai, aki buzgón idéz orosz elvtársaink írás[ai]ból, elhallgatja azt, hogy az egyetlen, amit ők szemünkre vetnek az, hogy velük, a szociáldemokratákkal csináltuk meg a diktatúrát. Hogy szerintük a magyar forradalom legfőbb tanulsága. a centrummal való megegyezés lehetetlensége, hogy a német függetleneknek adott feltételek alapja – a Rónaikkal szerzett tapasztalatok gyakorlati alkalmazás volt. Erről Rónai ismét egy .szót sem szól, és úgy tesz, mintha az oroszok csak Magyarország területe kicsinységének tulajdonítanák a tanácskormány bukását. Értjük, hogy itt hallgatással hazudik Rónai: hiszen azért beszél most ilyen hangon, mert előttük, a hátsó ajtó főmesterei előtt – Moszkva végleg becsapta az ajtót. Mert ebben harcban mindenki, aki nem segíti elő ezt a küzdelmet, ellensége a proletariátusnak. Ellenségei Rónaiék, és ellenségei voltak azok szerencsétlen elvtársaik, akik mégis áldozatul estek a fehér terrornak. Ezt sem a fehér terror idején mondjuk először. Rónai emlékezhetik, mert nyílt kormányzótanácsi ülésen mondottam: „mindent hajlandó vagyok elviselni a forradalomért, nem bánom, ha felakasztanak – de Vincze Sándor és Kondor Bernát közt nem akarok felakasztva lenni”. Amit akkor mondtam, azt mondom ma is. Mártír csak az lehet, aki az ügyért, a forradalom ügyéért hal meg. Nem mártír az, akit a forradalmi sors mint baleset, mint a fejére hulló tégla ér. Nem mártír az, aki végigszabotálta a diktatúrát (mint szegény Somogyi Béla),15 és érdemeinek tudatában maradt a fehér terror Magyarországában. 15

Somogyi Béla (1878–1920) szociáldemokrata újságíró, tanító. 1897-ben a Népszava munkatársa, 1897–98-ban

rövid időre a szerkesztője, majd 1905-től újra a napilappá vált Népszava munkatársa volt. 1905-ben megindította a tanítók szervezkedését, szerkesztője volt a lapjuknak, az Új Korszaknak. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár volt, a tanácsköztársaság alatt nem vállalt politikai szerepet. A tanácskormány bukása után a Szociáldemokrata Röpiratokat szerkesztette, majd a Népszava felelős szerkesztője volt. A fehérterrort

187 Nem mártír, még ha a fehér terror nem hajlandó elismerni a diktatúra bukása körül szerzett érdemeit. A Korvin Ottók, Krammer Sándorok,16 Latinkák,17 Vadas Mártonok,18 Kohn Gáborok nemes névsorába csak a forradalom igazi, meggyőződött hőseinek neveit szabad iktatni. Itt is ellensége a proletariátusnak mindenki, aki hazug illúziókkal áltatja, aki nem tárja fel előtte kíméletlenül a helyzetet, aki nem arra törekszik, hogy mérhetetlen szenvedéseiből a jövő számára tapasztalatokat szerezzen. Hazudik, aki azt állítja, hogy mi „helyeseljük” a fehér terrort. Hazudik, aki azt állítja, hogy nálunk jobban fáj neki az otthonlevők emberfeletti szenvedése, aki azt állítja, hogy nálunk jobban akarja megrövidíteni ezeket a szenvedéseket. De százszorosan hazudik az, aki a fehér terrort úgy állítja be a munkásság előtt, mint egyesek gonoszsága miatt létrejött epizódot, melyből vannak kivezető utak a „normális” állapotok felé. Százszorosan hazudik, mint ahogy Kautskyék hazudtak a háború alatt, mikor azt egyesek hatalmi tébolyának tulajdonították, „bűnösöket” kerestek, és azt remélték, a „hibák” elkerülése révén „normális” békeállapot felé haladhatnak. A béke itt van – és Európa fele lángban áll. A béke itt van – és új imperialista háborúk készülnek világszerte. És ha a munkásság hamarosan rá nem eszmél arra, hogy azt kell tenni, amit tennie kellett volna 1914ben, amit meg is tett volna, ha Kautskyak félre nem vezetik: polgárháborúvá változtatni az imperialista háborút, rövidesen új világháborúval állunk szembe. Így hazudnak Rónaiék a támadó cikkei miatt 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tisztjei meggyilkolták. 16

Krammer Sándor (1896–1920) nyomdász. 1914-től a Szabadság Budapesti Munkásképző egylet titkára volt.

Alapító tagja volt a KMP-nek és az Ifjúmunkások Országos Szövetségének, a Vörös Gárda egyik szervezője, a Vörös Újság munkatársa volt. 1919 februárjában letartóztatták. A tanácsköztársaság alatt a forradalmi törvényszék vádbiztosa volt, majd katonai parancsnok. A tanácskormány bukása után a jugoszláv kommunista mozgalomban dolgozott tovább, letartóztatták és kiadták Magyarországnak; a budapesti büntetőtörvényszék halálra ítélte. 17

Latinka Sándor (1886–1919) vasmunkás. 1910-ben lépett be az SZDP-be, később kapcsolatba került a

háborúellenes galileista mozgalommal. Az 1918. októberi forradalom után a Földmunkások Országos Szövetségének szervező titkára lett. 1918 decemberében Somogy vármegyébe került, és az ottani földfoglaló mozgalom élére állt. Belépett a KMP-be, 1919 februárjában a kaposvári munkástanács megbízásából birtokba vette az Esterházy hercegi hitbizomány somogyi birtokát, és megalakította az első termelőszövetkezetet. Tagja volt az 1919 március 10-én megalakult megyei direktóriumnak, amely szocializálta a nagybirtokokat, és megalakította az ország egyetlen megyei Népgazdasági Tanácsát. A tanácskormány bukása után letartóztatták, a Prónay-különítmény tisztjei, illetve helybeli tisztek elhurcolták a kaposvári fogházból, és meggyilkolták. 18

Vadas Márton (1900–1920) diák. A tanácskormány bukása után Bécsbe emigrált, ahonnan öccsével, Vadas

Andorral pártmegbízatással tértek haza; ellenforradalmi különítményesek kezére kerültek, akik halálra kínozták őket.

188 fehér terrort illetőleg. És ha az agyonkínzott munkásság rájuk hallgat és nem az igazságra – új fehér terrorok váltják fel az esetleg pillanatnyilag „megszűnt” fehér terrort. Horthy vagy Noske: nem nagy különbség; elvi különbség semmi esetre sem. És mi nem törekedhetünk arra, hogy Héjjasék után Böhm vagy Peidl gyilkoltassa le a magyar munkásságot.

189 Hol állunk?1

A külső jelek arra mutatnak, mintha az idei tél, mint a tavalyi, az ellenforradalom erősödésének, a forradalmi erők ellanyhulásának jegyében indulna meg. Az orosz offenzíva kudarcot vallott, a lengyelek folyton előrenyomulnak, Wrangelnek helyi sikerei vannak, a franciák vezette közép-európai ellenforradalmi blokk, úgy látszik, meg fog alakulni! Ezzel szemben a nagy olasz forradalmi hullám, mely a gyárak egy részének a munkások által való elfoglalásában érte el csúcspontját – végső fokon eredménytelenül végződött; az angol bányászsztrájk pedig, az eddigi előjelek szerint, ki sem fog törni, és ha mégsem sikerülnek a vezetők és a kormány tárgyalásai, akkor is mint puszta bérharc fog megindulni, és a szocializálásnak (kispolgári) követelései eleve el fognak ejtődni. Közben – mint a polgári sajtó diadallal, az osztályharcdefétisták félelemtől reszketve állapítják meg – a nagy munkáspártokban (elsősorban a német függetlenek pártjában) gyors tempóban megy előre a felbomlás folyamata. Úgy látszik tehát, mintha új ellenforradalmi hullám előtt állnánk. Mintha a munkásság frontja gyengülne, és az ellenforradalomé erősödne. Mi igaz ebből? Helyes proletárpolitika csak az osztályviszonyok helyes felismerésén alapulhat. Minden proletárpolitikusnak tehát elemi kötelessége a tények, az erőviszonyok komoly és elfogulatlan mérlegelése, az így nyert megállapítások kíméletlen őszinteséggel való feltárása. Kétségtelen tény most már, és mint ilyen leszögezendő, hogy ez ellenforradalom koncentrált támadása a forradalom centruma, Szovjet-Oroszország ellen csak idő kérdése. Talán a tavaszra, talán még előbb készen lesz a közös támadó front, melynek megindulása bizonyára a legveszélyesebb küzdelmet fogja jelenteni Szovjet-Oroszország számára az összes eddigiek közül. De igaz-e – ennek ez igazságnak kiegészítéseképpen –, hogy a forradalom erői nem egyesülnek, sőt szétszóródnak, hogy a forradalom iránt való lelkesedés nem emelkedik, hanem hanyatlik, és bizonyos fáradtságnak, csüggetegségnek, ingadozásnak ad helyet? Vétenénk az éppen ránk nézve kötelező nyíltsággal szemben, ha tagadnók, hogy ebben van némi igazság. Persze sok jel, amelyet a burzsoázia és a szociálpatriotizmus ez erők felbomlásaként értékel (a pártszakadások különösen) inkább a megerősödésnek jelei, 1

Proletár, Wien 1920. október 24. (I. évf., 16. sz.), 3–4. o. – A cikket Lukács György neve alatt, de

megváltoztatott címmel (Céltudatos proletárpolitika) és az első bekezdést elhagyva közölte az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. november 16-i száma (XVI. évf., 2999. sz., 4. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Wo stehen wir?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 122. o. – A szerk.

190 kétségtelen azonban, hogy a munkásság nem egy akciójában, nevezetesen az Oroszországnak nyújtandó segítség dolgában sok helyen egy bizonyos ellanyhulás észlelhető. Ezt azonban nemcsak mint tényt kell leszögeznünk, hanem okaival is foglalkoznunk kell. Annál is inkább, mert ezeknek az okoknak vizsgálata egyenes vonalban odavezet a pártszakadások kérdéséhez, a moszkvai Internacionálé csatlakozási feltételeinek kérdéséhez és az ezek körül megindult vitákhoz, amely viták egyúttal megmutatják az utat, mely az ellanyhulás leküzdése, a harci kedv visszanyerése felé vezet. Röviden: a pillanatnyi csüggetegség mint a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia taktikájának sikere érthető és értékelhető csak igazán. Az egész elmúlt évben szinte egész Európa munkássága forradalmi lázban égett: tavasszal és nyáron különösen. És azt nemcsak a kapitalizmus válsága és a munkásosztály számára teremtett válságos helyzet okozta. Eleinte ennek az elégületlenségnek forradalmi megnyilvánulása nemcsak a válságos helyzet jelei ellen való küzdelemben (gazdasági követelések) jelentkezett, hanem [a] SzovjetOroszország iránt érzett szimpátiában is. A munkásság segíteni akart a proletariátus orosz előcsapatán, meg akarta akadályozni, hogy a kapitalizmus zsoldosai vérbe fojtsák azt a forradalmat, melyről – ha nem is világos öntudattal – érezte, hogy az ő saját ügye, saját forradalmának előretolt előőrse. A „vezetők”, úgy a szakszervezetek, mint a pártok részéről mindent megtettek ennek a mozgalomnak megbuktatására. Nem nyílt ellentállással. Ha ezt megpróbálták volna, a munkásság bizton rövidesen lerántotta volna róluk a leplet, és maga kergette volna el őket oda, ahova valók, a burzsoázia táborába. Ellenkezőleg. Azáltal, hogy „élére állottak” a mozgalomnak. Élére álltak, és egyrészt a célkitűzésnek elvették minden forradalmi élét és erejét: pl. a muníciószállítások tényleges, direkt akciókkal való megakadályozás helyébe „ellenőrzőbizottságokat” alakítottak, melyeknek munkája mellett zavartalanul vagy csekély, alig számba vehető „üzemzavarokkal” küzdve folyhatott tovább Lengyelország ellenforradalmi felfegyverzése, vált lehetségessé a varsói győzelem. De élét vették ugyanilyen módon a harc forradalmi megvívásának, a forradalmi taktikának. Azáltal, hogy minden áron „legális” keretek közé szorítottak minden mozgalmat, azáltal, hogy megakadályozták a kapitalista állammal való összeütközést (olasz mozgalom), azáltal, hogy végtelen és végtelenül aprólékos tárgyalásokkal mindig kitolták a munkásság akcióinak időpontját (angol bányászsztrájk), sikerült elérniük, hogy a munkások egységes harci kedve a döntő pillanatban már lelohadt, hogy az alkudozások „eredményeibe” már hajlandó volt belenyugodni. Ennek a céltudatos és ügyes kifárasztási stratégiának következtében a munkásság széles rétege – legalább a jelen pillanatban – a kiábrándultság állapotában van. Nem csoda.

191 Egy éve már szinte, hogy Szovjet-Oroszországért „harcolnak” – és a harcnak nincsen semmi komoly eredménye. Évek múltak már el, hogy a „szocializálás” állandóan „napirenden” van és a társadalom fejlődésén nem változik semmi, anyagi helyzetük pedig napról-napra romlik. Mivel pedig a munkásosztály csak a harcban és a harc által tanulhat, mivel a nyugat-európai munkásság ideológiája még nem ismer más küzdelemformát, mint a vezetői által neki előírottakat, elkerülhetetlen, hogy kiábrándultság fogja el. Ez a kiábrándultság még nem jutott el addig a pontig, hogy azt beláttassa a nyugat-európai proletariátussal: nem az ő harca általában kilátástalan a kapitalizmus ellen – hanem azért volt minden eddigi küzdelem eredménytelen, mert nem volt igazán küzdelem. De ahogy a parlamenti küzdelemből való kiábrándulás a tiszta gazdasági akciók illúzióihoz vezetett, melyeknek előreláthatólag még nem egy sikertelen kísérletben kell lelepleződniök, hogy munkásság a tanulságokat levonni képes legyen, úgy a „vezetők” vezette mozgalmak sikertelensége egyelőre részben egyszerű csüggetegségben, részben a vezetők ellen általában táplált bizalmatlanságban nyilvánul meg, abban a tévhitben, mintha a tömegek maguk, úgy ahogy vannak, lennének a forradalom vezetői és hordozói, és így a forradalom kilátástalan, amíg a proletariátus egésze nem áll teljesen és fenntartás nélkül forradalmi alapon. A moszkvai Kommunista Internacionálé csatlakozási feltételei éppen itt fogják meg a kérdést. Rövidlátók, akik azt hiszik, hogy itt kizárólag szervezeti, organizációs kérdésekről van szó. (Ezt mondták annakidején is, amikor a bolsevik-mensevik pártszakadás megtörtént.) Ez az organizációs kérdés: a forradalom vezetésének kérdése, a forradalom életkérdése. A forradalom életkérdése pedig nemcsak azért, mert a győzelem a kapitalista osztály még kríziseiben is igen fejlett szervezettsége és az ellenforradalmi. erőknek éppen a krízis következtében való összpontosítása mellett csakis egy ilyen harci szervezetben vívható ki. Hanem főleg azért, mert az elkerülhetetlen vereségek, a forradalmi küzdelem múlhatatlan stagnációs szakaszai csakis így használhatók fel a tapasztalatokban való okulás segítségével a forradalmi erők növelésére ahelyett, hogy demoralizációt vagy elcsüggedést keltenének. A kiváló holland kommunista, Gorter, Leninhez intézett levelében felveti a „vezetés” kérdését, és rámutat arra, hogy az Oroszországban egészen mást jelentett, mint amit Közép- és NyugatEurópában jelent. Ezt a levelet a német függetlenek opportunista jobbszárnya természetesen nagy lelkesedéssel teszt magáévá. Nagy lelkesedéssel, de még több ferdítéssel és rosszhiszeműséggel. Mert Gorter elvtárs, ha véleményünk szerint hamis okfejtéssel, de mindenképpen forradalmi alapon áll. Ha ő maguknak a tömegeknek forradalmi akcióit helyezi szembe a „vezetőkkel”, ha tagadja a „vezetők” jelentőségét a forradalomban, abban a most fennálló nyugat-európai pártokkal szemben egy – aránylag – haladottabb, forradalmibb

192 álláspontot képvisel. Látja, hogy ezekkel a vezetőkkel végleg és gyökeresen le kell számolni. Csak a leszámolás mikéntjében téved. Az opportunista és áruló vezető rétegekkel a tömegek misztikus egységes cselekvését állítja szembe. A régi szociáldemokrata kuruzslás helyébe egy forradalmi mitológiát tesz ahelyett, hogy a tudományos forradalom orvosságát ajánlaná. A rossz vezetés helyébe nem jó vezetést, hanem vezetésnélküliséget ajánl. Ha azonban német és egyéb függetlenek ezeket a terveket lelkesedéssel karolják fel, nyíltan rosszhiszeműek. Mert ők, ha Moszkvával szemben a tömegek „autonómiájára” hivatkoznak, arra számítanak, hogy a tömegek félrevezetésével saját – opportunista – vezetésüket továbbra is megtarthatják. Az ő „demokráciájuk”, mint annak példányképe, a burzsoá állam demokráciája, nem más, mint a vezetőréteg (a párt- és szakszervezeti bürokrácia) uralmának a tömegek naivitása segítségével való biztosítása: „demokratikusan” alkalmazkodnak a széles tömegek osztályöntudatának magasságához, ideológiájának zavartságához, kispolgári gondolat- és életproblémáktól való megfertőzöttségéhez, avégből, hogy személyes vezető szerepüket megőrizhessék. Míg a moszkvai úgynevezett „diktatúra” azt jelenti, hogy a világos osztályöntudatú proletárrétegek a kommunista pártban tömörítve irányt adnak fejletlenebb testvéreiknek, cselekvésük és propagandájuk szemléltető oktatásával segítik elő a forradalmi folyamatot, azt, hogy az egész proletariátus úgy gondolkodjék és cselekedjék, ahogy azt osztályhelyzete és osztályérdekei igenis megkövetelik. De úgy látszik, a történelem folyamatát még a legvilágosabb emberi öntudatnak, még a leghatározottabb, -céltudatosabb és -helyesebb cselekvésnek is csak igen korlátolt mértékben lehet meggyorsítani. A történelem folyamata a dialektikus ellentétek egymásba való átcsapásának útját járja. A vezérekben való csalódás krízist kell, hogy kiváltson ez európai munkásságban. Ez a krízis nyilvánul meg a ma észlelhető fáradtságban és csüggedésben. De a krízis nem végződhetik egyelőre azzal, hogy a régi vezetőiből kiábrándult munkásság rögtön megtalálja hivatott vezéreit: a Kommunista Internacionálét. Előbb túl kell esnie a pártszakadás, [a] vezetésnélküli akciók veszélyes szakaszán. Ahogy csak saját kárán ábrándulhatott ki régi vezéreiből (és ma még ez a folyamat nincs egészen befejezve), úgy csak saját kárán jöhet rá a másik vezetés szükségességének belátására. Ez a második krízis pedig az olasz sztrájkkal csak megkezdődött. A moszkvai Internacionálé feltételei lényegesen gyorsítják ezt a folyamatot. Hogy a függetlenek nagy tömegei közbeeső állomás nélkül a kommunista pártba sietnek, jele annak, hogy a krízis megoldása közel van, és nem elérhetetlen távolban. Míg tehát sok helyen csakugyan krízisben kell, hogy lássuk a munkásmozgalmat, a pártszakadások nem a krízis, hanem ellenkezőleg, a krízis végének előjelei.

193 A szindikalizmus válsága Olaszországban1 Véget ért az olasz munkások utolsó nagy ütközete. Nagyrészt teljesültek konkrét követeléseik. Elhagyták az elfoglalt gyárakat, és visszaadták „jogos” tulajdonosaiknak. Nem maradt egyéb, mint a furcsa módon tisztázatlan légkör, amelyet legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy valamennyi párt győztesnek tekinti magát. A Corriere della Sera2 például a „mérsékelt elemek diadaláról” ír az olasz munkásmozgalomban. „A merészség diadala volt ez; kiderült, hogy mihelyt az értelmes elemek nyíltan állást mertek foglalni, azonnal győzni tudtak.” (Október 21.) Még nyíltabban mutatkozik meg Giolitti győzelemittassága. A Neue Freie Presse egy távirata szerint (november 4-én) ezt nyilatkozta: „Külföldön a munkásoknak a gyárak fölött gyakorolt ellenőrzését illetően is pontatlan és hamis hírek kaptak lábra. A félreértések oka az volt, hogy óriási különbség van az »ellenőrzés« szó angol és olasz jelentése között. Amerikában és Angliában a »control« szó csaknem annyit jelent, mint a parancsolásra és meghatározásra való jog, Olaszországban viszont csupán »utólagos ellenőrzést«. Távol álljon tőlem az olasz ipar bolsevizálása, meggyőződésem azonban, hogy törekvéseim iparunk hasznára válnak. A valóságos viszonyokat ismerő munkás ugyanis kívánságait ezekhez a viszonyokhoz fogja alkalmazni, és így eltűnik szégyenteljes bizalmatlansága a gyárak uraival szemben. A munkások e morális javulása kedvezően fog hatni a termelésre is, mert munkára fogja ösztönözni őket; ez pedig – ismétlem – számunkra az egyetlen kiút.” A káosz még nagyobb attól, hogy a munkásság széles rétegeiben is győzelmi hangulat uralkodik. Nem csupán az Avanti hirdeti a munkások győzelmét, hanem még a szindikalisták körében is győzelemként értékelik a megegyezést. Még a forradalmi szindikalistáknak is az a véleményük, hogy kizárólag a „föntiek” következetlen magatartása az oka annak, hogy a mozgalom nem aratott teljes győzelmet. Az olasz munkások első nagyobb és eddig legforradalmibb megmozdulása szellemi status quóval végződött. Itt kell kezdenünk annak a válságnak az elvi áttekintését, amely véleményünk szerint az olasz munkásmozgalmat sújtja. A harcban alkalmazott taktikánál. A harc jellege ugyanis 1

Die Krise des Syndikalismus in Italien, Kommunismus, Wien 1920. október 16. (I. évf., 40. sz.), 1432–1440. o.

– A cikk „G. L.” szignóval jelent meg. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 129. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (Lukács György: Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest 1971, 139– 151. o.), a szöveget néhány helyen pontosítottuk. – A szerk. 2

A PSI, az olasz szocialista párt napilapja. – A szerk.

194 nagyon fontos tanulságokkal szolgál az egész munkásmozgalom számára; annál is inkább, mivel a jelenlegi nagyon kusza olasz helyzet nem pusztán a sajátos viszonyok és körülmények terméke, hanem szükségszerűen következett a harc során alkalmazott tisztán szindikalista taktikából. Olyan helyzet tehát, amely ha számos módosulással is, de Nyugat-Európa (és Amerika) minden olyan országában meg fog ismétlődni valószínűleg, ahol nincsenek hagyományai a forradalmi pártnak, vannak viszont forradalmi-szindikalista tradíciók. Nagyon sok múlik ezért azon, hogy idejekorán felismerjük az olasz proletariátus problematikus helyzetének elvi kérdéseit, és a lehető leggyorsabban levonjuk a helyes következtetéseket. Furcsamód egymásra utal, s ezért a lehető legtanulságosabb módon ki is egészíti egymást a moszkvai kongresszus és az olasz fémmunkások mozgalma. A kongresszus elméletileg végleg leküzdötte a szindikalista ideológiát, és az elfogadott tézisekben (amelyek megvitatásában az olasz szindikalisták, az IWW és a Shop-Steward-mozgalom képviselői is részt vettek) megjelölte e veszély gyakorlati elkerülésének útját. A fémmunkások mozgalmában pedig a világproletariátus szemléltető oktatásban részesült a tisztán szindikalista cselekvés veszélyes korlátairól. Lehet, hogy az olasz proletariátus nagy csoportjai szemében dogmatikusnak vagy tisztán elméletieknek tűnnének a moszkvai tézisek. A gyárfoglalások tanulsága azonban csak az lehet számukra, hogy egyedül e tézisek követése jelenthet forradalmi kiutat abból a kritikus helyzetből, amelybe az olasz proletariátus került. A kongresszus ötödik, a kommunista párt forradalombeli szerepét tárgyaló tézise lényegében a következőképpen hangzik: „A kommunista Internacionálé a leghatározottabban elveti azt a nézetet, amely szerint a proletariátus önálló politikai párt nélkül is végrehajthatná forradalmát. Minden osztályharc egyben politikai harc is. Ennek a harcnak (mely elkerülhetetlenül polgárháborúvá változik) a célja a politikai hatalom megragadása. A politikai hatalmat azonban csak politikai párt képes megragadni, megszervezni és irányítani. A politikai hatalom megragadása csak akkor nem lesz véletlen epizód, csak akkor válik a proletariátus által végbevitt, tartós kommunista társadalomépítés kiindulópontjává, ha a proletariátust olyan szervezett és kipróbált párt vezeti, amely mind a kül-, mind pedig a belpolitika területén szigorúan kifejezésre jutó célokkal és közvetlen intézkedések számára kézzelfoghatóan kidolgozott programmal rendelkezik. Ez az osztályharc egyben a proletármozgalom legkülönbözőbb formáinak központi összefogását és közös vezetését is megköveteli (szakszervezetek, fogyasztási egyesületek, üzemi tanácsok, művelődési munka, választások stb.). Csak egy politikai párt lehet ez az összefogó és irányító központ. Ha lemondunk ennek a központnak a létrehozásáról és megerősítéséről, arról, hogy alárendeljük magunkat neki, akkor

195 lemondunk a különböző csatatereken harcoló egyes proletár harci osztagok vezetésének egységes jellegéről is. A proletariátus osztályharca olyan koncentrált agitációt igényel, amely egységes nézőpontból világítja meg a harc különböző szakaszait, s a proletariátus figyelmét minden egyes pillanatban meghatározott, az egész osztály számára lényeges feladatokra irányítja. Mindez nem valósítható meg egy centralizált politikai gépezet, tehát politikai párt nélkül. Az a propaganda tehát, melyet a forradalmi szindikalisták és a Világ Ipari Munkásainak (IWW) hívei az önálló munkáspárt szükségessége ellen folytatnak, objektíve csak a burzsoázia és ellenforradalmi »szociáldemokraták« támogatását szolgálta és szolgálja. A kommunista pártok ellen folytatott propagandamunkájukban, amely pártokat kizárólag szakszervezetekkel vagy más formátlan, »általános« munkásegyesületekkel akarnak helyettesíteni, a szindikalisták és indusztrialisták találkoznak a leplezetlen opportunistákkal. A forradalmi szindikalisták és indusztrialisták a burzsoázia diktatúrája ellen kívánnak harcolni, nem tudják azonban ennek módját. Nem veszik észre, hogy önálló politikai párt híján fejetlen törzs a munkásosztály. A forradalmi szindikalizmus és indusztrializmus csak a II. Internacionálé régi és dohos ideológiájával

szemben

jelent

előrelépést.

A

forradalmi

marxizmussal,

azaz

a

kommunizmussal összehasonlítva azonban visszalépés. Kizárólag az általános sztrájk, a karba tett kéz taktikájával a munkásosztály nem arathat győzelmet a burzsoázia felett. A proletariátusnak a fegyveres felkelés eszközéhez kell nyúlnia. Aki ezt megérti, annak be kell látnia, hogy ehhez szervezett politikai pártra van szükség, nem elégségesek a formátlan munkásegyesületek. A forradalmi szindikalisták gyakran beszélnek az eltökélt forradalmi kisebbség fontos szerepéről. Nos, a munkásosztály valóban mindenre elszánt kisebbsége, amelyik kommunista, amelyik cselekedni akar, amelyiknek programja van, amelyik meg akarja szervezni a tömegek harcát, éppen a kommunista párt.”

A forradalmi-kommunista cselekvésnek ezeket az irányvonalait a jelenlegi olasz helyzet testére szabták. Az olasz munkások forradalmi módon cselekedtek. A gyárosok kihívására adott válaszként a passzív rezisztencia olyan helyesen mérlegelt és hidegvérrel végrehajtott lépés volt, amely – mint ez G. Z. elvtársnak a Kommunismus 36–37. számában megjelent elemzése bizonyítja3 – nagy károkat okozott a tőkéseknek. A gyárak elfoglalása ennek a 3

A Kommunismus az 1920. május 1-jei számtól (I. évf., 16–17. sz., Die Lage in Italien, 533–536. o.)

megszűnéséig rendszeresen közölt beszámolókat az olasz helyzetről, többnyire G. Z. aláírással, illetve a lap G. Z.-nek – akinek kilétét nem ismerjük – Die Emanzipationskampf des talienischen Proletariats címmel – voltaképpen állandó rovatot biztosított. Lukács, aki ennélfogva részletesen tájékozódhatott az olasz helyzetről, a

196 szituációnak logikus és szükségszerű következménye volt. A forradalmi munkásokon uralkodó szindikalista ideológia azonban mégis zsákutcába vezette a mozgalmat. Igaz ugyan, hogy a munkások elfoglalták a gyárakat; igaz az is, hogy csodálatra méltó fegyelemmel és érettséggel bizonyították be: nemcsak termelni tudnak tőkések nélkül, hanem még a termelés növelésére is képesek. A kérdés azonban, mellyel az olasz proletariátus a döntő pillanatban szembekerült, így szólt: hogyan fog a munkásosztály kijönni az elfoglalt. gyárakból? Magától értetődik, hogy a kérdést nem opportunista-„reálpolitikus” megfontolások diktálják. Nem tartjuk egészen helyénvalónak azokat a félelmeket, amelyeknek még kommunista oldalon is hangot adtak (pl. a Rote Fahne 409. számában), hogy tudniillik a mozgalom elszigeteltsége miatt fog kudarcot vallani – például mert a bankok visszavonják hiteleiket. Az érv először is gyakorlati szempontból nem egészen tartható. Az olasz proletariátus számos esetben bebizonyította, hogy ilyenkor is képes segíteni magán. Az anconai dokkok munkásai 70.000 lírát vettek fel egy helyi banknál, hogy kifizethessék a béreket; a veronai munkáskamara az elfoglalt gyárakban levő nyersanyagok terhére assignatákat bocsátott ki stb. Másodszor és főképpen azonban elvi okai vannak az érv gyengeségének. Ha feltételezzük, hogy a mozgalom az egész munkásságra átterjedt volna, hogy Olaszország egész gazdasági élete, egész gazdasági gépezete a munkások kezébe kerül, akkor még mindig fennállt volna ugyanez a kritikus helyzet, mert és mindaddig, amíg érintetlen a tőkés állam hatalma. Márpedig az egész mozgalom során egyetlen lépés sem történt e hatalom megrendítése érdekében – még csak kísérletet sem tettek rá. Ez elsősorban a munkások szindikalista ideológiáján múlt és múlik még ma is. A szindikalista gondolkodásmód nagy és következményekkel terhes hibája abban rejlik, hogy a munka és kizsákmányolás ellentétét a kizsákmányolás közvetlenül adott színterére, az üzemre korlátozza, így a munkásokat csupán a tőkésekkel, nem pedig a tőkés állammal állítja szembe. A szindikalizmus így – bár a szociáldemokrata pártok opportunizmusának ellenzékeként jött létre – sohasem volt képes az opportunizmus magvának radikális leküzdésére. Ma már minden tisztánlátó marxista számára világos, hogy a reformizmus és a forradalom közti ugrópont a tőkés állam megismerése és értékelése. Csak az állam hamis megítélése, a marxista államelméletről való megfeledkezés tette lehetővé, hogy a munkáspártok tevékenységüket az államon belüli ellenzékként, az államért folytatott harcként – s ne az állam ellen vívott harcként fogják fel. De mert a szindikalizmus a parlamenti-ellenzéki opportunizmus (önmagában helyes) elvetésével együtt minden tulajdonképpeni politikai lap 1920. szeptember 18-i számára (1286–93. o.) hivatkozik. – A szerk.

197 tevékenységet elutasított, a dolog lényegét tekintve maga is az opportunizmus talajára helyezkedett. A háborúban ezért Jouhaux-nak,4 Merrheimnek5 és társaiknak éppúgy csődöt kellett mondaniuk, mint Scheidemann-nak, Renaudelnek6 és Hendersonnak.7 Mindaddig, amíg kitart a szindikalizmus apolitikus ideológiája mellett, a szindikalistáknak az a része sem nőhet fel az osztályharc jelenlegi, döntő szakaszának feladataihoz, amelyik megőrizte forradalmi elkötelezettségét. És Olaszországban ma még messzemenően ez a helyzet. A szakszervezetek, élükön D’Aragonával8 – természetesen opportunista meggondolásokból – csak szakszervezeti téren kívánják folytatni a harcot. Nemcsak arról van szó, hogy tisztán szakszervezeti harci eszközöket használnak; céljuk is csak az üzemek szakszervezeti ellenőrzése. Az erős, forradalmi-szindikalista kisebbség pedig csak ezeken a kereteken belül viszi túl az opportunista követeléseken a harcot. Az Umanita Nuova például (október 12-én) ezt írta: a 4

Leon Jouhaux (1879–1954) francia szakszervezeti vezető, az amszterdami szakszervezeti internacionálé egyik

jobboldali vezére. – A szerk. 5

Alphonse Merrheim (1881–1925) francia szindikalista politikus, szakszervezeti funkcionárius. 1905-től a vasas

szakszervezet és az Általános Munkásszövetség egyik vezetője volt. Az I. világháború idején a szindikalista mozgalom balszárnyának egyik vezére, részt vett a zimmerwaldi konferencián, és a zimmerwaldi baloldalhoz csatlakozott, a háború vége felé azonban reformista-szociálsoviniszta irányba tolódott. – A szerk. 6

Pierre Renaudel (1871–1935) francia szocialista politikus. A francia szocialista párt egyik reformista vezetője,

1902-től 1914-ig a Peuple, 1914-től 1920-ig az Humanité szerkesztője volt, 1914–20-ban, illetve 1924-ben parlamenti képviselő. 1927-ben kivált a szocialista párt vezetőségéből, 1933-ban kizárták a pártból, és M. Déatval létrehozta a Parti Socialiste de France – Union Jean Jaurès nevű, viszonylag kis taglétszámú szocialista csoportot. – A szerk. 7

Arthur Henderson (1863–1935) brit labour politikus, vasmunkás. 1900-ban lépett a liberálisok közül a

munkáspártba, 1903-tól alsóházi tag, 1908-tól 1910-ig, illetve 1914-től 1917-ig a frakció vezetője volt. 1915 májusában ő volt Asquith koalíciós kabinetjében az első munkáspárti politikus, 1915-ben tagja volt Lloyd George háborús kabinetjének, amellyel azonban a stockholmi szocialista kongresszuson való részvétele miatt összetűzésbe került. 1924-ben belügyminiszter volt, 1929-től 1931-ig külügyminiszter, 1932-ben a Népszövetség leszerelési világkonferenciájának elnöke. – A szerk. 8

Ludovico D’Aragona (1896–1961) olasz szocialista politikus, szakszervezeti vezető. 1909-től 1918-ig az

Olaszországi Általános Munkásszövetség felügyelője, majd (1925-ig) főtitkára volt. 1919–24-ben parlamenti képviselő, 1921-ben támogatta a szocialisták és fasiszták közötti úgynevezett békéltető paktum megkötését. Miután a fasizmus hatalomra jutott, más reformista vezetőkkel együtt feloszlatta az Általános Munkásszövetséget, 1927-ben aláírta a fasizmussal való együttműködésre vonatkozó nyilatkozatot. 1947-ben egyik megalapítója, 1949–51-ben főtitkára volt a kettészakadt PSI UP jobbszárnyából alakult olasz szociáldemokrata pártnak (PSDI). 1946–51 között több ízben miniszteri tárcát vállalt a De Gasperi-kabinetben. – A szerk.

198 gyárfoglalások kiterjesztése még ma is a legjobb módszer; biztosítja a termelőmunka folytatását, és az ellenfélre hárítja a felelősséget az óriási és haszontalan vérontásért. Ez a káosz nélküli és a legkevesebb áldozatot igénylő forradalom. Látható, hogy ez a szindikalista kisebbség sem képes felismerni a munkások helyzetének dilemmáját. Tudniillik hogy vagy el kell hagyniuk a gyárakat – s ez mindenképpen, a körülményektől függetlenül a tőkések győzelmét jelenti –, vagy fegyverrel a kezükben meg kell dönteniük a tőkésállamot ahhoz, hogy megtarthassák az elfoglalt gyárakat. A gyárak meghódítása nagyon fontos lépés lehet a hatalom meghódítása felé vezető úton, ha tudatosan ilyen lépésként kezelik és értékelik. Rendkívül veszélyes helyzetbe hozza azonban a forradalom előretolt állásait, mihelyt valódi hódításnak tekintik. Anélkül hogy sejtené ugyanis, a proletariátus ekkor az állam csorbítatlanul hagyott hatalmával kerül szembe, és a harcot kedvezőtlen, az állam által választott feltételekkel kell felvennie. Ugyanígy áll a dolog a „győzelemnek” köszönhető vívmánnyal, a termelés ellenőrzésével is. Értéke a proletariátus felszabadulásáért folytatott harcban kizárólag a munkások ideológiai beállítottságától függ. Láttuk, hogy Giolitti úr hasznos, a munkásnak a tőkés rendszerbe való beillesztésére, az osztályharc lecsillapítására és a „termelés” (értsd: a tőkés termelés) helyreállítására alkalmas eszközt lát benne. A munkások számára – e pillanatban – talán morális győzelem, hiszen a tőkések kapituláltak hatalmuk előtt. Ám mihelyt élni akarnak vele, ez a „reális vívmány”teljesen illuzórikusnak mutatkozik. A feladat ugyanis ekkor az, hogy az osztályharc kiélezésére használják az addig „kivívottakat”. Vagy úgy, hogy a munkások valódi ellenőrzést próbálnak gyakorolni, amit a tőkések semmilyen körülmények között sem tűrhetnek el. Vagy pedig a munkások szemléltető oktatásban részesülnek arról, hogy a kapitalizmus keretei között számukra semmit sem jelent az ellenőrzés – meg kell hódítaniuk egészen a hatalmat, ha helyzetükön javítani akarnak, ha valóban befolyásolni akarják a termelést. Ha azonban nem így fogják fel a „győzelmüket” – és sajnos kevés jel mutat arra, hogy az olasz proletariátus széles körben fölismerte volna ezt a tényállást –, akkor az ellenőrzés inkább veszély, mint siker. Az előkészület stádiumában levő forradalomra ugyanis az illuzióknál semmi sem veszélyesebb. Az illúziók világosan kifejeződtek például a FIOM9 nemzeti kongresszusán, ahol Colombino elvtárs, viharos helyeslés mellett, azt állította, hogy „mikor Kerenszkij törvényesen biztosította a munkásoknak a gyárak feletti ellenőrzést, a munkások a gyárak uraivá váltak” (Avanti, október 23.). Az effajta nézetek nem veszik észre, hogy a bolsevikok vezette novemberi

9

Federazione Italiana Operai Metallurgici. – A szerk.

199 forradalom nélkül a munkások nemcsak, hogy elvesztették volna „uralmukat” a gyárak felett, hanem valami Kolcsak vagy Kornyilov újra a cári rabszolgaságba taszította volna őket. Az olaszországi ellenőrzés akkor lehet Kerenszkij-periódus – ha vannak Olaszországban bolsevikok. Az ellenőrzés azonban hasonlíthat az elmúlt év német fejleményeihez, a szociáldemokraták és függetlenek által előkészített Kapp-puccshoz is, ha megragad „az üzemi tanácsok alkotmányos lehorgonyzásánál”. A veszély elhárítása az ideológia, a proletariátus osztálytudatának kérdése: attól függ, a kommunista pártnak sikerül-e politizálnia a mozgalmat (a torinói Garino elvtárs világosan megmondta ezt az említett ülésen). Rendkívüli mértékben növeli a veszélyt az olasz államférfiak fölényesen okos viselkedése. Keserű tréfának hangzik, de azt mondhatnánk, hogy Nitti és Giolitti urak Olaszország egyedüli marxista politikusai. Mindenesetre biztos ösztönnel érzékelik, milyen rendkívül

fontos

eszköze

a

kapitalizmus

további

fennállásának

az

állam

osztályokfelettiségének ideológiája. Minden egyes cselekedetük előzékenyen elébe megy a szindikalisták és politikai opportunisták hibás gondolkodásmódjának, akik – tudatosan vagy öntudatlanul – kapituláltak e burzsoá ideológia előtt. Az „állam” (látszólag) „semleges” marad a tőke és munka között zajló osztályharcban. „Közvetít”: az „összes” osztály „általános” érdekeit, „a” társadalom „magasabb” érdekeit képviseli. Így az olasz burzsoázia politikusai olyan helyzetet teremtenek, amelyben gyakorlatilag minden megtörténik, ami csak érdekében áll a kapitalizmusnak, a forradalmi munkások pedig nem ismerhetik fel halálos ellenségüket a maga igazi alakjában. Az olasz kormánynak Szovjet-Oroszország kérdésében tanúsított magatartása is azt bizonyítja, hogy itt tudatos politikáról van szó, hiszen úgy sikerült szabad kezet kapnia az ellenforradalom támogatásában, sőt, végül is az Oroszország elleni agresszív politikához való csatlakozásban, hogy „nagypolitikát” folytatott az olasz szocialista párttal; és nem engedte ráeszmélni a proletariátust, hogy a külpolitika is szükségképpen osztályharc. A guardia regia mindig ugrásra kész, hogy abban a pillanatban lemészárolja a munkásokat, mihelyt valódi veszély fenyegeti a kapitalizmus fennállását. A proletariátus azonban még mindig nem látja elég világosan legveszélyesebb ellenségét. Az állam tehát taktikai fölényének tudatában várhat a támadással, és közvetíthet, hadd végződjön a munkásmozgalom válsága a legrosszabb esetben is puszta látszatgyőzelemmel s az erre következő másnapossággal és zavarodottsággal, a legkedvezőbb esetben pedig – az állam „semlegességének” megőrzése mellett – egy olyan „megegyezéssel”, amely valójában a tőkések győzelme. Erre a jól átgondolt politikára a leginkább azok a forrófejű tőkések veszélyesek, akik gyengeséget látnak Giolitti és – aki láthatóan kitűnően átlát volt elvtársai

200 gyengeségein – a volt szindikalista, Labriola magatartásában, és az „erős kéz” politikáját követelik. Ha az ő politikájuk valósulna meg, akkor maguk lepleznék le az államot, és részesítenék a munkásokat az olyannyira szükséges szemléltető oktatásban. Ennek valóban kompetens szerve persze a párt volna. Csak a párt lenne képes arra, hogy megváltoztassa a mozgalom arculatát, szembefordítsa az állammal, politikai, tudatosan forradalmi irányt szabjon neki. Ez mind ez ideig elmaradt. A szakszervezetiek többsége persze mindmostanáig elutasítóan viseltetett a párt irányítása iránt. Egy kommunista módon tevékenykedő pártot azonban nem zavarhatnak és kötelezhetnek az effajta határozatok. A Lengyelország elleni német bojkottmozgalom „csúcsszervezete” is elutasította a kommunisták részvételét. Ők azonban éppen ezen az elutasításon keresztül leplezték le a hamis tendenciákat és az árulást, a munkások politizálásának, az osztályharc kiélezésének ügye érdekében épp a vezetés apolitikus magatartását használták fel. Úgy tűnik, olasz elvtársaink ezzel szemben túlzottan passzív magatartást tanúsítottak az egész mozgalom folyamán, s ezáltal teljesen kicsúszott kezükből a vezetés. Ugyanakkor nem hiányzanak az ellenkező irányú, kedvező jelek sem. A nápolyi szekció például elfogadott egy határozatot, amelyben erőteljesen hangsúlyozza a mozgalom politikai jellegét, és felszólítja a pártot, hogy a mozgalom vezetését ragadja ki a szakszervezetek kezéből. A római munkáskamarában pedig győzedelmeskedett a politizálásra törekvő irányzat. Ez a kiút abból a válságból, amelyet a szindikalista ideológia hozott az olasz munkásokra, és amely általában a szindikalista taktika válságává fejlődött. A szindikalizmus abból él, hogy a forradalmi munkások csalódtak a „politikusok” opportunizmusában, s ezért elfordulnak mindenfajta politikától. Csak ha létrejön egy olyan politikai párt, amely tudatosabban

forradalmi,

s

így

ténylegesen

forradalmibb

a

legszélsőségesebb

szindikalizmusnál is, és amely így ott is utat mutathat a forradalmi cselekvés felé, ahol a szindikalizmus már zsákutcába kerül a szindikalizmus csak akkor válik valóban leküzdhetővé, a forradalom csak akkor győzhet. A tőkés állam ellen a siker reményével csak a kommunista párt veheti fel a harcot, mert csak ez a párt pillanthatja meg, ismerheti fel és leplezheti le az államban a proletariátus igazi ellenségét. Olaszországban forradalmi helyzet van. A munkásságot igazi forradalmi szellem hatja át. Csak erre a felismerésre van szüksége ahhoz, hogy valóban készen álljon a döntő ütközetre. A moszkvai kongresszus elméletileg tisztázta a helyzetet. Ha a párt tudatosan és tettre kész módon avatkozik az eseményekbe, akkor a szindikalizmus válsága ugyanezt a gyakorlatban is megteheti. Sajnos a párton belül sokkal hátramaradottabb annál a forradalmi tisztázódás folyamata, hogysem az képes volna ezt a misszióját hatékonyan teljesíteni. Nemcsak arról van

201 szó, hogy – amint említettük – a párt nem tudta magához ragadni a vezetést; az utólagos elemzés és az önkritika is nagyon kevéssel járult hozzá a mozgalom továbbviteléhez és a szindikalizmus válságának leküzdéséhez. (Igaz, e sorok írása közben még nem állnak rendelkezésünkre a Bordiga-csoport10 megnyilatkozásai.) A téves taktika nyomán bekövetkező hibák és vereségek önmagukban elkerülhetetlenek, de – ha kíméletlenül feltárjuk és végiggondoljuk őket – sokban hozzájárulhatnak a párt és vele együtt a mozgalom megerősödéséhez és megszilárdulásához. (Pl. a KPD-n belüli viták a Kapp-puccs után.) Nyíltan be kell vallanunk azonban, hogy – legalábbis, ami a központi vezetést illeti – az olasz pártban még csak el sem kezdődött ez a tisztázódási folyamat. Bár a küldöttek már hazatértek, még mindig nem indult meg a szindikalista taktika veszélyeivel és korlátaival foglalkozó vita, a moszkvai kongresszus egyik legfontosabb programpontja. Mindazonáltal remélhető, és a helyi szervezetekben sok jel utal is erre, hogy a kérdés, amelyet a mozgalom gyakorlata szegezett neki a pártnak, a perifériákról be fog hatolni a központba, hogy ott találja meg elméleti, szervezeti és taktikai megoldását. 10

Amadeo Bordiga (1879–1970) olasz szocialista, kommunista politikus. 1910-ben csatlakozott az olasz

szocialista párthoz. Már 1912-ben ismert volt anarcho-szindikalista nézeteiről, bírálta a parlamenti részvételt, és a baloldal képviselőjeként lépett fel az 1914-es szocialista pártkongresszuson, illetve az 1917-es országos pártkonferencián. 1918 decemberétől Nápolyban kiadta az Il Soviet című lapot. Az 1919-es bolognai szocialista kongresszuson ő vezette a kommunista-absztencionista frakciót, meghirdetve a parlament bojkottját, olyan álláspontot képviselve, amellyel kivívta az Állam és forradalmat író Lenin kritikáját. 1920 július–augusztusában, a Komintern II. kongresszusán Buharin mellett ő volt a parlamentarizmus kérdésének előadója. Az Olasz Kommunista Párt megalakulásakor, az 1921 januárjában tartott livornói kongresszus után ő lett a párt vezetője, tagja volt az öttagú vb-nek, és a 15 tagú központi bizottságban nyolcan az ő frakciójából kerültek ki. (A KP-t létrehozó másik csoport a torinói Ordine Nuovo című lap körül csoportosult, és Gramsci, Tasca, Terracini, Togliatti vezetése alatt állt; mindkét csoport már 1919-ben követelte egy új párt megalakítását, 1920 októberében pedig megalakították a szocialista párt kommunista frakcióját.) A Komintern III. kongresszusa távollétében az új vb tagjává választotta, és ő képviselte a Kominternt a francia kommunista párt marseille-i kongresszusán. Bár a Komintern egységfronttaktikájával nem értett egyet, a továbbiakban is ő maradt az olasz párt vezetője és Komintern-beli képviselője. 1923 júniusában, a 3. kibővített plénumon, a Komintern elnökségébe választották. 1923-ban letartóztatták Olaszországban, és 10 hónapra bebörtönözték. A KI VB 5. kibővített plénumán trockista rokonszenvekkel vádolták, minthogy a Komintern szerette volna a három irányzatra szakadt olasz párt éléről eltávolítani. Az OKP 1926-os lyoni kongresszusán a Gramsci–Togliatti-csoport, amely a Komintern támogatását is élvezte, győzelmet aratott fölötte. Bordiga ezekután a KI VB 1926. február–márciusi 6. kibővített plénumán élesen bírálta a moszkvai politikát. 1926 végén, amikor visszatért Olaszországba, letartóztatták (más kommunista vezetőkkel, köztük Antonio Gramscival együtt), Szicíliára, majd Lipari szigetére deportálták. 1930-ban kiszabadult, a Komintern azonban elítélte „trockizmusa” és „frakciózás” miatt. A továbbiakban Nápolyban élt, internacionalista-kommunista csoportba szervezve követőit. – A szerk.

202 Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a megoldás előfeltételei még nem állnak teljes mértékben rendelkezésre. A szindikalizmus ugyanis nem egyéb, mint a forradalmi, de még nem kellően tudatos tömegek spontán reakciója a párt politikai opportunizmusára. A párt tehát csak akkor képes teljesen leküzdeni a szindikalizmust, csak akkor válhat a mozgalom igazi vezetőjévé, ha kiveti magából az opportunizmus minden maradványát. A moszkvai kongresszus nyilatkozatai ebben a tekintetben is egyértelműek, kötelezte a kongresszus minden szekcióját, hogy hajtsa végre saját soraiban ezt a tisztogatást. Míg azonban az USP-n belül a leghevesebb erjedést idézték elő a III. Internacionálé csatlakozási feltételei, s előreláthatóan világosan különválnak a forradalmárok és opportunisták, addig úgy tűnik, hogy az olasz pártban elég nagy a hajlandóság az ellentétek összemosására. Bár a pártvezetés ülésén Terracini11 radikális napirendje győzött (igaz, hogy csekély többséggel, 7:5 arányban), a valóságos tisztogatást azonban ez is a pártkongresszus időpontjáig, december végére halasztja. Így még mindig hiányoznak a helyzet valódi tisztázásának előfeltételei. Igaz, a munkások – katasztrófák nélkül – elhagyhatták az elfoglalt gyárakat, ám semmiképpen sem szűnt meg annak a veszélye, hogy az elégedetlen proletártömegek spontán mozgalmai ismét a vezetők fejére nőnek, és a munkások vagy fejjel rohannak a falnak, vagy pedig az ismételt 11

Umberto Terracini (1895–1983) olasz szocialista, kommunista politikus. 1911-ben csatlakozott egy szocialista

ifjúsági csoporthoz, 1916-ban az olasz szocialista párthoz. A torinói egyetem joghallgatójaként 4 hónapra ítélték háborúellenes propaganda miatt. Főszerkesztője volt a Gramscival, Tascával és Togliattival kiadott Ordine Nuovo című hetilapnak. 1920-ban beválasztották a – Kominternhez csatlakozott – olasz szocialista párt vezetőségébe, az 1921 januárjában tartott livornói kongresszuson lezajlott pártszakadás, illetve a KP január 21-i megalakulása után tagja lett a KP KB-ának. A Komintern III. kongresszusának résztvevőjeként egyik képviselője volt az úgynevezett „offenzívaelméletnek”. Beválasztották a KI VB-be, részt vett 1922-ben az 1. kibővített plénumon, és bírálta a Komintern meghirdette egységfronttaktikát. 1922-ben beválasztották a KI VB elnökségébe, 1923 júniusában a 3. kibővített plénum pedig újra beválasztotta az Elnökségébe, az 1924-es V. kongresszuson azonban elvesztette KI VB-tagságát. Olaszországba visszatérve a milánói L’Unità szerkesztője volt 1926-ig, amikor is letartóztatták, és 22 év 9 hónapnyi börtönre ítélték. Bár 1937-ben amnesztiával szabadult, azonnal deportálták Ponza, illetve Ventotene szigetére; 1943-ban, a fasiszta kormány bukásakor szabadult, és Novarában, illetve Svájcban keresett menedéket. 1944-ben tért vissza Olaszországba, 1946-ban a KP 5. kongresszusa a KB, illetve a direktorátus (PB) tagjává választotta, 1947-ben azonban a Marshall-segély elfogadásának kérdésében elfoglalt álláspontja miatt önkritikára kényszerült. Csak az 1955 januárjában tartott országos konferencián választották újból be a diretorátusba. 1966-ban, amikor a direktorátus helyét a PB tölti be, nem került annak tagjai közé. A háború után parlamenti képviselővé, 1946 júniusában a parlament elnökhelyettesévé, 1947 februárjában elnökévé választották. 1948-ban szenátor volt, 1953-ban, 58-ban és 63-ban újraválasztották; ő volt a szenátus kommunista csoportjának az elnöke. – A szerk.

203 eredménytelen erőfeszítések következtében demoralizálódnak és ellankadnak. A veszély nem is szűnhetett meg, hisz az egyetlen lényeges változás, amely az olasz proletariátus tudatában észrevehető, a szindikalizmuson belül való balratolódás. Nem változott a pártnak a mozgalommal szemben elfoglalt álláspontja, és a reformisták kiválása nélkül nem is várható változás. Amíg ez be nem következik, válságos marad az olasz helyzet. Moszkva világosan megmutatta a válságból kivezető utat. A kongresszusi téziseken túl Moszkva közvetlen felhívást is intézett az olasz proletariátushoz. Most minden azon múlik, az a magáévá és cselekedetei vezérfonalává teszi-e a tanulságokat.

204 Kassel és Halle1 Az SPD és az USPD pártkongresszusa sok mindenben számot tarthat a német és a nemzetközi munkásmozgalom

megkülönböztetett

érdeklődésére.

Ez

azonban

sokkal

inkább

a

kongresszusok puszta tényéből, a tisztázódási folyamat – átmeneti – lezárásából, az utak elválásából

adódik,

semmint

abból,

amit

elvi

vagy

taktikai

kérdések

elméleti

megindokolásában nyújtottak. Ez utóbbi tekintetben a kongresszusok hozama és termése éppenséggel meglepően csekély. Sőt, akármilyen különösen hangzik is: az SPD kongresszusát előkészítő tárgyalások és maga a kongresszus ebből a szempontból jóval érdekesebb, mint az USPD kongresszusa. Itt ugyanis mindössze annyi történt, hogy világosan és nyíltan kimondták a valóságban már megtörtént szakítást; ezért a kongresszuson elhangzott beszédek – az orosz elvtársakéi is – csupán némiképp kicsinosítva összefoglalták azokat a vitákat, amelyek régóta folytak a centrum, illetve a munkásság forradalmi szárnyának kapcsolatairól. A dolog lényegéből következik, hogy ebben a kérdésben nem sok újat tudtak mondani. A rendkívül figyelemreméltó személyi leleplezések (például Koenen elvtársé2 az USPD 2. kongresszusának magatartásáról) csupán megerősítették azt a benyomást, melyet a jobbszárny vezetőiről minden elfogulatlan és marxista szellemű megfigyelő nyilván amúgy is szerzett. A 1

Kassel und Halle, Kommunismus, Wien 1920. október 26. (I. évf., 41. sz.), 1466–1473. o. – Kötetben németül:

in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 142. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

Wilhelm Koenen (1886–1963) újságíró, szociáldemokrata, független szocialista, majd kommunista politikus.

1904 óta volt tagja a német szociáldemokrata pártnak, 1911-től a párt hallei lapjának szerkesztője, 1913-tól a hallei SPD titkára volt. Amikor 1917-ben a hallei szociáldemokrata szervezetek csaknem maradék nélkül a független szocialistákhoz csatlakoztak, Koenen az USPD vezetői közé emelkedett. Az 1918-as forradalom után a halle-merseburgi kerület munkás- és katonatanácsainak megbízottja lett, 1919-ben USPD-képviselőként tagja lett a birodalmi gyűlésnak. 1919 augusztusában beválasztották az USPD elnökségébe; a párt baloldalának képviselőjeként részt vett a Komintern II. kongresszusán, és pártjának a Kominternhez való csatlakozás feltételeinek elfogadását javasolta. Az USPD kettéválása után beválasztották a baloldali USPD vezetőségébe; egyik legfontosabb organizátora volt az USPD-balszárny és a KPD egyesülésének. 1922-ben kooptálták a VKPD központi bizottságába, 1923-ban újból KB-tag lett, a Brandler-féle vezetés széthullása után a „közép-csoport” egyik vezetőjeként tartották számon. 1924-től 1932-ig parlamenti képviselő volt, csak 1929-ben (a „megbékélők” ellen folytatott harc után) választották újból a KPD vezetésébe, azonban hamarosan ismét háttérbe szorult. 1933-ban Csehszlovákián és Franciaországon keresztül Angliába emigrált (ahol 1940-től 1942-ig internálták). A háború után Németország keleti felébe tért vissza, 1946-tól, hallei funkciói mellett, újra a párt vezetésébe tartozott, amíg 1953-ban „az éberség hiánya” miatt el nem marasztalták; élete utolsó éveiben már nem játszott politikai szerepet. – A szerk.

205 kongresszus lényegi hozadéka maga a szakadás volt. Az ebből fakadó új problémák: egyrészt minden valóban és tudatosan forradalmi. elem (tehát a balszárny, a KPD és a KAPD kommunista része) összefogása, másrészt a jobbszárny jövendő sorsa, új centrumpárttá alakulása, jobbratolódása, híveinek csatlakozása részint az SPD nyílt ellenforradalmához, részint a kommunizmus táborához – mindezek a következő szakasz problémái, nem tartoznak a kongresszusra. Ma legfeljebb azokat az általános fejlődési irányokat láthatjuk, melyeket ezek a tendenciák követni látszanak. Ellenben minden jel arra mutat, hogy az SPD az ellenforradalmi konszolidáció útján jár, hogy elméletileg és szervezetileg végérvényesen „rendpártként” konstituálódik, hogy hajlandó levonni minden következtetést, amely eddigi magatartásából adódik.

I. De a kongresszust megelőző viták ehhez a tendenciához is bővebb és érdekesebb adalékokkal szolgálnak,3 mint maga a Kongresszus. Éspedig nem csak azért, mert a kongresszus inkább a „gyakorlati feladatokra” összpontosította energiáit, és kevesebb ideje maradt a „tisztán elméleti” kérdésekre, hanem mert a kongresszus résztvevői, minthogy tekintettel kellett lenniük a mögöttük álló munkásokra, szükségét érezték, hogy „tudományos” és „tárgyszerű” fejtegetéseiket feldíszítsék néhány, „forradalmi” múltjukból vett – frázissal. A kongresszuson is a „tudományos objektivitás” hangulata uralkodott, bár inkább a kapitalista állammal, semmint a proletariátussal szemben. Még a szocializáció kérdésében szélsőségesen baloldali Wissel4 is kijelenthette: „A német tudományos bizottságokban (tehát a szocializációval kapcsolatban) nem pártsablonok szerint zajlanak a dolgok, hanem mindenkinek saját 3

A legfontosabbak megjelentek a Vorwärts kiadónál A szociáldemokrácia programja címmel. Erre a kiadványra

még visszatérünk. – A Kommunismus szerkesztőségi jegyzete. 4

Rudolf Wissel (1869–1962) német szociáldemokrata politikus, műszerész. 1888-tól volt az SDP tagja, a német

fémmunkás szövetség funkcionáriusa. 1908–18-ban a szakszervezetek berlini általános bizottságának a tagja volt, 1918-ban parlamenti képviselő. Az USPD-nek a Népbiztosok Tanácsából való kilépése után a Tanácsnak a gazdaságpolitikáért felelős tagja lett, 1919–20-ban a Nemzetgyűlés tagja, 1920-tól 1933-ig parlamenti képviselő volt. 1919 februárjától júniusig a birodalmi gazdasági miniszterrel, von Moellendorff-fal egy tervgazdaság programját dolgozta ki; miután pártja elvetette a programot, lemondott. 1919–23-ig az Általános Német Szakszervezeti Szövetség elnökségének volt a tagja. 1928–30-ban birodalmi munkaügyi miniszter. 1933-ban rövid időre letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alá helyezték. 1945 után a szakszervezetek újjászervezésén tevékenykedett. – A szerk.

206 tudományos meggyőződésére kell hallgatnia, máskülönben nem lehet tudományos kutatásról beszélni.” Ám ezt a szemlélődő-tanári magatartást, mely szemináriumi feladatnak tekinti a kapitalizmus egész válságát, és mélyenszántó referátumokat íratna róla, de a gyakorlati megoldást átengedné az ellenforradalomnak, a kongresszuson hellyel-közzel kiszorították az olyan népgyűlési közhelyek, mint pl. a kapitalizmus iránt táplált „halálos gyűlölet”. Ezzel szemben a „Vorwärts”-ben zajló programviták makulátlan tudományosságra törekednek. Ennek a tudománynak az elsődleges célja, hogy kiirtsa a marxizmusból mindazt, ami nem felel meg a „modern kutatás” szellemének, s a marxizmust végképp katedra- és kormányképessé tegye. Ennek értelmében Vorländer5 filozófiai szakértő úgy véli például, hogy a dialektikát, mely már Bernstein szemében is szálka volt, nyugodtan el lehet hagyni a marxizmusból. Szerinte a marxizmus, melyet Marx és Engels gyermeteg módon Hegel (általuk kiigazított) dialektikájához kapcsolt, bátran kapcsolódhat „más fejlődésfilozófiákhoz, teszem azt Herakleitosz ősi bölcsességéhez vagy Darwinhoz és Spencerhez, netán Kant történelemfilozófiájához is”. Ennek értelmében a tudós urak kiadós idézetekkel bizonyítják, hogy a proletariátus diktatúrájának semmi köze Marxhoz és Engelshez. De mert az mégsem járja, hogy Marx citátumokból ragasztgassák össze a Noske-féle demokrácia alapjait, Cunow professzor úr6 Lassalle-t hívja segítségül. „Fokozni kell”, mondja a professzor úr, „a tömeg érdekeltségét az államban”. A munkások ösztönös ellenszenve az állam iránt, úgymond, Bismarck téves, munkáselnyomó politikájából fakad, és ugyanerre a hamis előfeltevésre épül az a hibás elmélet is, melyet annak idején maga Kautsky is hirdetett, hogy ti. az állam szükségszerűen osztályállam, következésképpen az elnyomás eszköze. Mivel azonban a dilemma adva van: vagy szétrombolni magát az államot, vagy az államon belül dolgozni, tehát vagy anarchizmus, vagy „tudományos marxizmus”, a döntés nyilván mindenki számára világos. (Magától értetődik, hogy Cunow professzor úr mélyen hallgat A gothai program 5

Karl Vorländer (1860–1928) német neokantiánus filozófus, 1919-től a münsteri egyetem professzora. A

marburgi neokantiánus iskola képviselőjeként számos munkát szentelt a kanti filozófia és a marxi társadalomelmélet összekapcsolásának, így például Kant und der Sozialismus (1900), Kant und Marx (1911), Marx, Engels und Lassalle als Philosophen (1920), Kant, Fichte, Hegel und der Sozialismus (1920) című műveit. Szerzője volt két Kant- (1911, 1924) és egy Marx-biográfiának (1928), illetve egy filozófiatörténetnek. – A szerk. 6

Heinrich Cunow (1862–1936) szociáldemokrata politikus, szociológus, szociálantropológus. 1907-től a Neue

Zeit, a német szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának a szerkesztője volt, 1919-től a berlini egyetem államtudományi professzora, 1919-től 1924-ig a Néprajzi Múzeum igazgatója. Fontosabb munkái: Verwandschaftsorganisation der Australneger (1894), Die Technik der Urzeit (1912), Die Marxsche GeschichtsGesellschafts- und Staatstheorie (1920–21), Allgemeine Wirtschaftsgeschichte (3 k., 1926–29). – A szerk.

207 kritikájáról.) Hasonló a helyzet Waentig jogi stb. okfejtéseivel. Mindent egybevetve: a marxizmus

„tudományossá”

vált.

Kinőtte

minden

éretlenségét,

egyoldalúságát,

szubjektivitását, azaz mindazt, amit annak idején Bernstein Marx blanquizmusának nevezett. A tíz ív terjedelmű könyvben a forradalom szó összesen tizennégyszer fordul elő – persze mindig elmarasztaló értelemben. Ahogy a kongresszuson Eggerstadt (Kiel) is nyomatékosan hangsúlyozta: a párt végre visszavonhatatlanul leküzdött minden „forradalmi tévelygést”. Ebben van az egész kongresszus igazi lényege. Az SPD megszűnt munkáspárt lenni, és azon van, hogy elméletileg és szervezetileg minden konzekvenciáját levonja önnön átalakulásának. E tisztázási kísérlet mögött persze hosszú folyamat áll, melynek aligha volt tudatos célja, hogy az SPD elszakadjon a munkásosztálytól. Ellenkezőleg. A mozgalom voltaképpen „munkáspártot” akart csinálni a szociáldemokráciából (a Labour Party értelmében); azaz a pusztán elméleti, távoli „végcélok” hajhászása helyett a munkások „igazi” szükségleteinek kielégítését tűzték ki célul, persze munkásokon, a Labour Partyhoz és az angol szakszervezeti mozgalomhoz hasonlóan, akarva-akaratlanul csak a munkásarisztokrácia tagjait értették, akik a kapitalizmuson belül legalább kispolgári jólétet teremtettek maguknak, következésképpen érdekük fűződött (vagy legalábbis azt hitték) a kapitalizmushoz, akik tehát azt képzelték, hogy nem csak a láncaikat veszíthetik. E réteg érdekeit a munkásság egészére vonatkoztatva vagy demagóg és tudatosan csalárd módon a munkásarisztokrácia kiszolgálójává alacsonyították a proletariátus maradékát, vagy abból a naiv utópizmusból indultak ki, hogy „békés .fejlődés útján” az egész munkásosztály számára elérhetővé válik ennek az arisztokráciának az életszínvonala. A taktika és az ideológia ilyetén átalakítása önmagában is lehetővé tette, hogy tömegestül csatlakozzanak az SPD-hez azok a nemmarxista, mi több, antimarxista értelmiségiek, akik (mondjuk kanti alapokon) elutasították az osztályharcot, de természetjogi vagy etikai megfontolásokból kívánatosnak tartották, hogy a társadalmi rend alkalmazkodjon az igazságosság posztulátumaihoz (Vorländer, Radbruch7

7

Gustav Radbruch (1878–1949) német jogfilozófus és szociáldemokrata politikus. Tanulmányait Münchenben,

Lipcsében, Berlinben és Heidelbergben végezte, 1907-ben habilitált, 1914-ben rendkívüli egyetemi tanár lett Königsbergben, 1918-ban a kieli egyetem professzora. Az 1910-es években, heidelbergi tartózkodása idején Lukács személyes kapcsolatban állt vele, levelezésük fennmaradt (a levelek egy részét lásd a Lukács György levelezése 1902–1917 című kötetben, Magvető, Budapest 1981). 1920-tól 1924-ig parlamenti képviselő volt, 1921–22-ben, illetve 1923-ban a Wirth- és Stresemann-kormányban igazságügy-miniszter. 1926-tól 1933-ig a heidelbergi egyetem tanára volt, a Schriften zur Zeit című folyóirat kiadója és a Neue Blätter für den Sozialismus szerkesztőbizottságának a tagja. 1933-ban az első között távolították el a katedrájáról. 1945 után a heidelbergi egyetem dékánja, az SPD tagja volt. – A szerk.

208 stb.). A novemberi forradalom és a rákövetkező időszak igen erős és valóban osztályjellegű támaszt nyújtott ennek az ideológiai szaporulatnak. Igaz ugyan, hogy azok a kispolgári rétegek, amelyek az összeomlás pillanatában a szociáldemokráciához menekültek, most javarészt ismét eltávolodtak tőle, és átmentek a legszélsőségesebb reakció táborába. Egy részük azonban, akik egyfelől ideológiailag kevésbé kötődtek a régi Németországhoz, másfelől a dolgok menete mindinkább ráébresztette őket, hogy érdekeik egyetlen igazi képviselője a szociáldemokrácia lehet, hű maradt hozzá, sőt minden valószínűség szerint ők alkotják ma a párt derékhadát, miként azt a szaporulatot is, amelyről a kongresszus oly fölényesen számolt be. Mindazonáltal vannak még az SPD-ben munkások. Éspedig nem csak annak a munkásarisztokráciának a tagjai, amely a Standard of Life csökkenésének következtében – közvetlen osztályérdekeit tekintve – mindinkább közeledik ahhoz az „új középosztályhoz”, melyből az SPD újdonsült tagjainak többsége verbuválódik, hanem igazi proletárok is. Munkások, főként az idősebb korosztály tagjai, akik a „régi és bevált” vezetőkhöz való személyes ragaszkodásból, a párt iránt táplált szeretetből, mert benne nőttek fel, mert neki, köszönhetik osztálytudatukat és szocialista műveltségüket, híven kitartottak az SPD mellett. Erre vezethető vissza az a különös tény, hogy egyes helyeken bizonyos akciók alkalmával (lőszerbojkott, politikai munkástanácsok) az SPD-munkások készségesebben követik a kommunisták jelszavait, mint az USPD hívei. Ma ezek a munkások az SPD-n belüli helyzet végleges tisztázódásának egyedüli akadályai. Miattuk van szükség néhol még osztályharcos frazeológiára, ami jelentősen hátráltatja vagy legalábbis elodázza egy merőben reformista program kidolgozását, azt, hogy végleg kiiktassák a dialektikát a fejlődésből, a forradalmat a helyzetértékelésből, az osztályérdeket a történelem mozgatórugói közül, az osztályjelleget az állam megítéléséből stb. Miattuk kellett kiválnia az SPD-nek a kormányból. Igazi konszolidációra az SPD csak akkor számíthat, ha már sikerült megszabadulnia múltjának ezektől a maradványaitól is. Azaz ha már csak azok a munkások tartanak ki mellette, akik – osztályérdekeik ellenére – hajlandók feltétel nélkül követni a párt immár nyíltan kispolgárivá lett jelszavait. Minden jel arra mutat, hogy a kongresszus maga is lényegesen hozzájárult e folyamat előmozdításához. Mert az egyetlen vita, ahol komoly nézetkülönbségek voltak, a Wissel-Schmidt párharc a szocializáció kérdésében nem a továbbra is forradalmi szellemű munkásréteg és a kispolgári ideológusok összecsapása volt, hanem békés és „tudományos” eszmecsere a munkásarisztokrácia és a tisztán kispolgári elemek szószólói között. Mert ha a szocializáció kérdéséből végleg és elvi alapon kizárják az erőszak kérdését, ha a szocializációt már nem az

209 osztályharc egy szakaszának, hanem az „építőmunka” (értsd a kapitalizmus) eszközének tekintik, ha a burzsoá gazdasági anarchia avagy proletár gazdasági szervezettség kérdését a tervgazdaság „tudományos” és „gyakorlati” problémájává változtatták, akkor a két fél lényegében ugyanazon a talajon áll: a kapitalizmus újjáépítésének a talaján. A választott módszer itt már csak „hasznossági kérdés”. Mindenesetre rendkívül jellemző az SPD belső felépítésére, hogy a Wissel-féle tervgazdaságot a kongresszusi többség elutasította mint radikalizmust, mint ami ellentmond a párt reálpolitikájának. A múlt teljes likvidálásához vezető irányzatnak ez a megnyilvánulása talán egyes szónokok (például NimmerfallMünchen) kijelentéseinél is egyértelműbb, holott ezek már most az ellen foglaltak állást, hogy az USP szakadását követően esetleg az SPD-be áramló munkásokat minden további nélkül felvegyék a pártba. Ez az álláspont igazán kézenfekvő. Míg balratolódás esetén a munkások a legnagyobb természetességgel csatlakoznak a proletariátus forradalmi pártjához, és csak a vezetők állnak az egység útjában, jobbfelé vándorlás esetén a helyzet pont fordított. A vezetőket örömmel fogadják, a munkások viszont nemkívánatos „krakélerek”, ahogy Nimmerfall mondta. Így lett Bernstein, aki a lipcsei kongresszus után visszatért a pártba, a nap igazi hőse Kasselban. A háború alatti meghasonlottság feledésbe merült. A munkásarisztokrácia, amely a háborúban nyíltan támogatta a német imperializmust, készséggel megbocsájtja a nyugati demokrácia ideológusának „háborús tévelygését”. Mi több, fügefalevélként használja a francia és angol „elvtársak” bosszúszomjas nacionalizmusával szemben. Az Internacionálé, amely Kautsky szerint „a béke és nem a háború eszköze”, Bernstein oltalma alatt erős pártot mondhat magáénak Németországban. Olyan pártot, mely ezt a szabályt nem csak a kül-, hanem a belpolitikára, nemcsak a „népek háborújára”, hanem az osztályharcra is alkalmazza. Az SPD ilyen módon visszavonhatatlanul rendpárt lett. Mint Adolf Braun mondja, „hosszú koalíciós kormányzásra” kell felkészülnie; ennek megfelelően olyan pártnak kell lennie, amely „egyesít minden osztályt az egyetemi tanároktól a tanulatlan munkásokig”. Az Erfurti Program még az ipari munkások programja volt. Az SPD-nek, „túllépve ezeken a kereteken”, az Erfurti Program „doktriner ballasztjától” is meg kell szabadulnia; részkövetelések egész sorát kell felállítania: iskolaprogramot, nőprogramot stb. Ha Eduard Bernstein nem is lett tagja a programbizottságnak, a programot az ő szelleme fogja áthatni. Ő volt Kassel hőse – s ha egykori ellenfele, Kautsky, visszatér az SPD-be (amit nyugodtan megtehetne), az nem volna más, mint nyilvánvaló megerősítése annak, hogy a szavak radikalizmusa kapitulál az őszinte reformizmus előtt. A valóságban ez a kapituláció réges-rég megtörtént.

210

II. Halle eredménye jóval egyszerűbb és ugyanakkor jóval bonyolultabb is Kasselénál. Egyszerűbb, mert a kongresszus, mint már hangsúlyoztuk, úgyszólván semmi újat nem nyújtott a bomlás balra tartó folyamatát illetően; semmit, ami már többször el nem hangzott volna a megelőző hónapok vitáiban. A kongresszus ebben a kérdésben csupán feltette a pontot az i-re. Ugyanakkor a helyzet bonyolultabb is ennél, mert az USP valóságos problémáinak megoldására csak a kongresszus után kerülhet sor. A kongresszus, ha ez várható volt is, új helyzetet teremt. A jövendő irányvonalat, kivált ami a jobbszárnyat illeti, ma még igen nehéz megjósolni. A centrum csak a viszonylagos nyugalom időszakaiban látszik szilárd pontnak, a mozgalom forgástengelyének. Forradalmi helyzetekben a centrum a jobbról balra vándorló tömegek átjáró háza. Az USP jobboldali vezetőinek ideológiája, úgy ahogy van, csupán fogalmakba öntött kifejeződése annak, hogy a világgazdaság objektív forradalmi helyzete egyelőre fölöttébb tökéletlenül tükröződik a széles munkástömegek fejében. Ez az ideológia és a belőle születő program tehát nem bizonyos társadalmi rétegek meghatározott akaratát fejezi ki (ahogy ezt az SPD-nél láthattuk), hanem csupán a proletariátus egy részét jellemző határozatlanság és zavarodottság ideológiai kifejeződése. A jobbszárny ennélfogva nem adhat világos és egyértelmű programot, sőt világos helyzetértékelésre sem képes. A jobbszárny vezetőit, akárcsak a mögöttük álló munkásokat bizonytalanság és aggodalom tölti el, mert érzik a proletárforradalom elkerülhetetlenségét. De mert egyik sem képes elszánni magát, hogy tevőleg kivegye részét a szükségszerű forradalomból, a munkások bizonytalansága a vezetők elméleti zavarosságában kristályosodik ki. Nekik nincs olyan könnyű dolguk, mint az SPD vezető rétegének, amely, tekintettel a mögötte álló osztályokra, megteheti, hogy még a „forradalom” kifejezését is törli szókészletéből. Zinovjev elvtárs telibe talált, amikor ironikusan megjegyezte, hogy jóllehet a világforradalomról nem mernek beszélni, mégsem tekinthetnek el végképp a német forradalomtól, valamint szorongásos neurózisuktól, hogy valamit tenniük kell ez ügyben. Itt azonban a legkülönösebb ellentmondásokba bonyolódnak. Így pl. Hilferding8 hangsúlyozta, hogy Németország gazdasági helyzete megérett a 8

Rudolf Hilferding (1877–1941) német szociáldemokrata politikus, teoretikus, orvos. 1907-ben az SPD

pártiskolájára hívták előadónak, ezt azonban a porosz kormány megakadályozta. 1907-től 1916-ig a Vorwärts főszerkesztője volt. 1917-ben csatlakozott az USPD-hez, és 1922-ig annak lapját, a Freiheitet szerkesztette. A KPD-hez való csatlakozás ellenfeleként az SPD-vel való újraegyesítés megvalósításán fáradozott. 1923-ban a Stresemann-kormányban rövid ideig pénzügyminiszter volt. 1924-től a Die Gesellschaft szerkesztője. 1928-ban a

211 szocializációra; ezek után persze órákig arról beszélt, hogy a politikai állapotok mégis lehetetlenné teszik a szocializációt. Dittmann9 ezzel szemben bizonygatni igyekszik, hogy bár „a kapitalizmus gyorsuló ütemű hanyatlása mind közelebb hozza a szocializmus megvalósításának lehetőségét”, „a háború következményei mégis megnehezítették a szocializmus megvalósítását”. Hasonlóan világos és következetes a jobboldali vezetők elméleti magatartása a reálpolitika, a taktika és az opportunizmus minden kérdésében. Mindenütt, ahol valóban forradalmi cselekvésről van szó (a Moszkva által támasztott szervezeti követelések kivétel nélkül ennek szervezeti biztosítását szolgálják), kitérnek előle, úgymond „alkalmazkodni kívánnak Németország »sajátos« viszonyaihoz”, és eltérni a bolsevikok radikális „doktrinerizmusától”. Ha azonban egy olyan probléma merül fel, amelynek elméleti megítéléséből nem következik szükségképpen valamilyen cselekedet, akkor nyomban szélsőségesen radikálisak lesznek, támadásba lendülnek, és szemükre hányják az oroszoknak a kompromisszumokat és opportunizmusukat. Így például elvetik Moszkva téziseit a gyarmati kérdésről, mondván, hogy a kizsákmányolt keleti népek forradalma nem tiszta proletárforradalom. Hasonlóképpen az agrárkérdésben etc. Ez az elméleti tanácstalanság az igazi oka annak a rágalom- és hazugsághadjáratnak, melyet a jobbszárny a kongresszuson megengedett magának. Nem elég, hogy harcba küldték Martovot,10 aki új körítéssel tálalta a Szovjet-Oroszország elleni – Burcevtől a „Reichspostig” szociáldemokrata Müller-kormányban újra vállalta a pénzügyminiszteri posztot, a Birodalmi Bankkal kialakult konfliktusa miatt azonban 1929-ben visszalépett. 1933-ban Svájcba emigrált, együttműködött a Prágában dolgozó SPD-vezetéssel. 1938-ban Franciaországba költözött. 1940-ben német kívánságra letartóztatták, és a párizsi La Santé börtönbe szállították, ahol öngyilkosságot követett el. – A szerk. 9

Wilhelm Dittmann (1874–1954) német szociáldemokrata politikus, asztalos. Brémában, Frankfurt am Mainban

különböző SPD-tisztségeket töltött be, 1912-ben parlamenti képviselőnek választották. 1917-ben alapító tagja volt az USPD-nek. Az 1918-as berlini sztrájkok miatt börtönbüntetésre ítélték. 1918 novemberében– decemberében tagja volt a Népbiztosok Tanácsának, 1920-ban képviselő, a Reichstag alelnöke volt. Részt vett a Komintern II. kongresszusán, illetve az USPD-nek a Kominternhez való csatlakozásáról folytatott tárgyalásokon ellenezte a párt csatlakozását a KPD-hez, illetve a Kominternhez. Az USPD-balszárnynak a KPD-vel való egyesülése után a maradvány USPD elnökeként a független és a többségi szocialista párt újraegyesítésén fáradozott. 1922-től 1933-ig az SPD elnökségének a tagja volt. 1933-tól 1951-ig svájci emigrációban élt. – A szerk. 10

Julius (vagy L.) Martov (Julij Oszipovics. Cederbaum, 1873–1923) orosz szociáldemokrata politikus. 1900-

ban részt vett az Iszkra előkészítésében és kiadásában, a szerkesztőség tagja volt. Az OSZDMP II. kongresszusán az Iszkra szervezetének a küldötte, a kongresszus kisebbségének a vezetője, a továbbiakban a mensevikek központi intézményeinek egyik vezetője és a mensevik kiadványok szerkesztője volt. 1917-ben az internacionalista

mensevikiek csoportjának volt a

vezetője.

1920-ban Németországba

emigrált,

a

212 unos-untalan ismételgetett – vádakat; fölöttébb jellemző viszont az effajta „polémiára”, amint Martov zokogva teszi szóvá, hogy az Urickij11 és Lenin elleni merényletek után „szocialistákat” üldöztek, de „elfelejti” megemlíteni, hogy a merényleteket „szocialisták” szervezték és hajtották végre. Hasonlóképpen forgatták ki a keleti helyzet összes tényeit, és olyan szerepet tulajdonítottak Enver pasának Bakuban, amilyet sohasem játszott és nem is játszhatott, és amiről ők maguk is pontosan tudták, hogy nem igaz. De Rosa Luxemburg idézeteket is harcba vetnek. Az egyik, amelyik a centralizációt bírálja, egy 1903-as cikkből való, azaz közvetlenül az után a kongresszus után hangzott el, amely kimondta az orosz szociáldemokrácia szakadását (a dátum eleve fölöslegessé tesz minden polémiát). A második Németország és a proletárforradalom előtti Oroszország különbékéje ellen emel szót – csakhogy a dátumot itt is elhallgatták. A jobbszárny azonban a demokrácia, az erőszak és a terror kérdésében jutott el az elméleti zavarosság és gyakorlati hazudozás tetőfokára. Miután Crispien12 megcsillogtatta mélyenszántó okfejtéseit erőszak és terror különbségéről, miután az egész jobbszárny felháborodott az oroszok Martovval szemben alkalmazott „antidemokratikus” bánásmódján, a proletárdemokráciának ugyanezek az élharcosai egyszerűen figyelmen kívül hagyták a

Szocialisticsenszkij Vesztnyik című mensevik folyóiratot adta ki Berlinben. – A szerk. 11

Mojszej Szolomonovics Urickij (1873–1918) orosz szociáldemokrata (mensevik), majd kommunista politikus.

A kijevi egyetemen végzett jogi tanulmányai alatt lépett kapcsolatba az orosz szociáldemokrata párttal; 1897-ben letartóztatták. Visszatérte után bekapcsolódott az Algemeyner Yidisher Arbeter Bund munkájába, 1903-ban csatlakozott a mensevikekhez. Az 1905-ös forradalom idején sikerült ügynököket beépítenie a cári titkosszolgálat apparátusába, amiért újólag száműzték. 1914-ben Franciaországba emigrált, 1917-ben visszatért Oroszországba, és csatlakozott a kerületköziekhez, azokkal együtt fölvették a bolsevik pártba; az OSZD(b)P VII. kongresszusán a KB tagjává választották, 1918-ban kinevezték a Petrográdi Rendkívüli Bizottság elnökévé. Tisztségéről a breszt-litovszki békeszerződés ellenzőjeként lemond, 1918 márciusában Radekkel együtt megjelenteti a Kommunyiszt című újságot, amely a baloldali ellenzék hivatalos orgánuma kívánt lenni. A polgárháború kitörésekor újra elfoglalja posztját; eszer merénylet áldozatául esett. – A szerk. 12

Artur Crispien (1875–1946) német szociáldemokrata politikus, újságíró. 1906-ban nyugat-poroszországi

szociáldemokrata titkár volt, 1912-ben Stuttgartban lapszerkesztő, 1917-től 1922-ig a német Független Szociáldemokrata Párt egyik vezetője volt. Az 1918-as novemberi forradalom után rövid ideig a többségi szociáldemokrata Blosszal a württembergi kormány élére került. 1919-ben a független szocialista párt elnökévé, 1920-ban parlamenti képviselővé választották. A független szocialisták képviseletében 1920-ban részt vett a Komintern II. kongresszusán, illetve a független szocialisták Komintern-fölvételéről folytatott tárgyalásokon, ellenezte a Kominternhez való csatlakozás, illetve a KPD-vel való egyesülés gondolatát. 1922-ben, a független szocialista pártnak a többségi szociáldemokratákkal való újraegyesülését követően a szociáldemokrata párt a központi bizottságának a tagja lett. A fasizmus hatalomra jutása után Svájcba emigrált. – A szerk.

213 pártkongresszus túlnyomó többségének határozatát (pedig jól tudták, hogy mögötte a párttagok még nagyobb többsége áll), és egy végképp ide nem vágó paragrafus puccsszerű alkalmazásával magukat kiáltották ki pártnak, a többséget pedig kizárták a pártból. Épp a jobbszárny emberei azok, akik előszeretettel hasonlítják demagóg módon a kommunisták taktikáját Ludendorffhoz és a poroszsághoz. Itt azonban minden elfogulatlan szemlélőt óhatatlanul inkább az ő magatartásuk emlékezteti arra, ahogy a berlini kommunális választások idején a porosz nemzetgyűlés és a porosz kormány viselkedett a munkástöbbséggel szemben. Mindhiába. A jobbszárnyat ez a puccs sem mentheti meg. Hiába sietett már napokkal később önálló pártként konstituálódni, hiába adott közzé egy kiáltványt, amely összefoglalta a kongresszus előtt és alatt ismételgetett felemás és zavaros tételeket. A forradalom objektív menete megpecsételi az USP sorsát. Hilferding, aki a kongresszuson tiltakozott a baloldali radikálisok „tisztességtelen versenye” ellen, ma kénytelen megállapítani, hogy pártjának akár egy falat kenyérre, úgy van szüksége határozott tömegakciókra, „hogy leleplezze a munkások előtt az utóbbi hónapok némiképp elbizakodott reformizmusát”. Az új USP-t, akár jobbra, akár balra néz, egyaránt félelem tölti el, ami – már bemutatott – ingatag helyzetében gyökerezik. A forradalom folyamata előbb-utóbb egész Németországot forradalmi és ellenforradalmi táborra osztja. Az SPD máris kispolgári, ellenforradalmi párttá formálódott, és mint ilyen egyre inkább teret nyer. Ugyanakkor a baloldal leszakadásával jelentősen megnőtt a forradalom ereje. Az új USP tanácstalanul toporog a két tábor között. Előbb-utóbb szükségképpen le kell mondania forradalmi munkásairól a bal-, kispolgári érzelmű híveiről a jobboldal javára. Programja tehetetlen és egyre tehetetlenebb kísérlet, hogy feltartóztassa a nem összetartozó elemek különválásának ezt a folyamatát. És hiába lép szövetségre más országok hasonló beállítottságú pártjaival egy Kétésfeledik Internacionáléban, sorsát nem kerülheti el. Ez a folyamat azonban már kívül esik a kongresszus, kívül esik vizsgálódásaink látókörén. Még inkább így van ez a baloldal feladatait és lehetőségeit illetően. Azzal, hogy feltétel nélkül hitet tett a III. Internacionálé mellett, megteremtette Németországban a valóban és tudatosan forradalmi tömegpárt alapját. A német kommunisták feladata most az, hogy a két forradalmi pártot (és remélhetőleg hamarosan a KAPD kommunista elemeit is) akcióképes forradalmi pártban egyesítsék. Ez a legfontosabb, amit a legközelebbi jövőben a német forradalmi erők megszilárdítása érdekében tenni kell, olyan munka, amely az ellenforradalmi táborban lejátszódó hasonló folyamattal – nem véletlenül – párhuzamosan kell végbemenjen, és úgy is fog végbemenni.

214 Kassel és Halle1 Az üzemi tanácsok országos kongresszusa alig zajlott le, mikor egy időben összegyűltek Kasselben a jobboldali szociáldemokraták (SPD), Halléban a függetlenek (az USPD), és november 2-án a kommunisták is kongresszust tartanak. A forradalom menetét, mely legvilágosabban a proletariátus osztályöntudatának fejlődésében és így pártok szerint való differenciálódásában tükröződik, alig lehet jobban felismerni, mint e kongresszusok segítségével. Mert a vélemények kialakulása a forradalomban egyben oka és következménye a munkásosztály helyzetének és belőle folyó cselekvésének. A körülmények szabályozzák és befolyásolják azt, hogy mit gondol és érez a proletariátus. Viszont ezek a gondolatok és érzések (illetve a belőlük folyó cselekvés) lényegesen visszahatnak az őket megindító körülményekre. Nem egészen felesleges tehát a kongresszusok mellett egy pillantást vetni azokra a német viszonyokra, amelyek között a kongresszusok lefolynak. Úgy a forradalmi, mint az ellenforradalmi erők konszolidálás felé haladnak. Mind a két oldalon erősen halad az erők egységesítésének folyamata, bár az egyik részen sincs befejezve. Legvilágosabban látható ez az USP szakadásán, mely a német munkások százezreit fogja beállítani e forradalom tudatos harcosainak sorába. Persze a szakadás ténye csak egy mozzanat ebben a fejlődésben. Azok a munkástömegek, melyek ma még a jobboldali vezetők, a Hilferdingek és Crispienek szavára hallgatnak, egyáltalán nem mentesek2 a moszkvai „infekciótól”. A szakadás csak kezdete lesz egy átszivárgási folyamatnak, mely, mint az előjelek mutatják, nem fog megállani az USP-nél. Számos akcióban az SPD balszárnyán álló munkások szívesen követték a kommunisták által kiadott jelszavakat, nem egyszer gyengébb ellenállás után, mint az USP-hez tartozóknál. Pedig az SPD konszolidációja egyik igen lényeges alkateleme a mai helyzetnek. Az SPD az utolsó időben mindig jobban magához kezd térni a forradalom első idejében szenvedett veszteségeiből. Az utolsó év taglétszámban, szervezetek, lapok stb. számában lényegesen növelte az SPD erejét. És ez nem véletlen. Széles kispolgári rétegek (alkalmazottak stb.), akiket súlyosan érint a német gazdasági élet jelenlegi válsága, anélkül, hogy azért a kapitalizmus megszűntét óhajtanák, akiknél azonban a gazdasági érdek előtte jár a régi időhöz, a császársághoz fűződő ideológiai kapcsoknak, mindinkább az SPD-n belül kezdenek szervezkedni. Az osztályharc feladása, a polgári demokrácia védelme, a reformok behelyettesítése a forradalom helyébe, szóval minden, ami a

1

Proletár, Wien 1920. október 28. (I. évf., 18. sz.), 3–4. o. –A szerk.

2

Az első megjelenés szövegében toll- vagy nyomdahiba folytán: mentik. – A szerk.

215 háború előtt és alatt a német szociáldemokrácián belül csak mint a munkásarisztokrácia elkispolgáriasodása jelentkezett, most komoly valósággá lett: az SPD lesz rövidesen a német kispolgárság pártja. Ha a munkássághoz való kapcsolatát végleg elveszíti, befejeződik ez a konszolidációs folyamat. Cselekvéseiben ez máris így nyilvánul meg. Hogy propagandájából mindig tudatosabban hagy ki mindent, ami az osztályharcra emlékeztet, csak elméleti kifejezője ennek a helyzetnek. A kormányból való kiválás csak jó alkalom arra, hogy ez a konszolidáció befejeződjék. Bár gyakran elhangzanak olyan vélemények is, hogy ideje volna kilépni a „passzivitásból” – újból részt venni a kormányzásban. És erre meg is van a lehetőség abban a pillanatban, amikor egyrészt a munkástömegektől való elválás (a munkásarisztokrácia itt nem számít) oly erős lesz, hogy az ő ellentállásuk3 és ellenszenvük már nem jön tekintetbe, mint a Kapp-puccs után, másrészt, amikor az SPD olyan mély gyökeret vert már a kispolgárságban, hogy módjában áll a szélső reakciós pártokat a kormányból kiszorítania. Ezt az új kormánypártiságot volt a kasseli kongresszus hivatva ideológiailag és szervezetileg előkészíteni. Mint egyik vezérszónokuk, Adolf Braun kifejtette, a pártnak „hosszú koalíciós kormányzatra kell előkészülnie”. A végből ő azt ajánlotta, hogy a párt ne is készítsen egységes elméleti program4 (az erfurti program a párt legtöbb tagjának véleménye szerint nemcsak elavult, hanem túl doktriner is), érje be azzal, hogy egyes kérdések közül leszögezi a maga közvetlen, napi, gyakorlati követelményeit. Egyáltalán az egész kongresszust és az azt megelőző, a pártprogram revíziójáról szóló vitákat legfőképpen egy törekvés

3 4

A Proletár-beli megjelenésben tévesen: ellentállása. – A szerk. A német szociáldemokrata párt 1891-ben elfogadott, az elvieket illetően Karl Kautsky, a gyakorlati

vonatkozásokban Eduard Bernstein által fogalmazott programja, amely az 1875-ben kibocsájtott gothai program helyébe lépett. A program feltételezte, dogmatikai tekintetben Marxhoz kapcsolódva, hogy a gazdasági fejlődés a természeti szükségszerűség erejével hozza magával a kisüzemek eltűnését, és ezzel a proletariátus számszerű növekedését, továbbá hogy a kapitalista magántulajdon helyébe a termelőeszközök társadalmi tulajdona kell, hogy lépjen, és hogy a kapitalista termelési viszonyok megszüntetéséhez a proletariátusnak meg kell szereznie a politikai hatalmat. A program ennek alapján általános, egyenlő és közvetlen választójogot követelt, követelte a nép által való közvetlen törvényhozást, az állandó hadsereg megszüntetését, a teljes körű egyesülési, gyülekezési és véleményszabadságot, a nők egyenjogúságát, a vallás magánüggyé nyilvánítását, az iskolák szekularizálását, az ingyenes jogi és egészségügyi ellátást, a progresszív jövedelem-, vagyon- és örökösödési adó bevezetését. A munkásosztály védelmében számos további követelést is támasztott a program, többek között a nyolcórás munkanap rögzítését, a gyermek- és éjszakai munka tilalmát stb. Az erfurti program Európa számos szociáldemokrata pártja számára mintaadó volt; 1921-ben az SPD görlitzi kongresszusa fogadta el a helyébe lépő, F. Stampfer és M. Quark megalkotta „görlitzi programot”. – A szerk.

216 jellemzi: megszabadulni a marxizmus elméleti (forradalmi) ballasztjától. A párt összes „tudósai” összeállottak annak bebizonyítására, hogy vagy Marx és Engels állították be helytelenül, „tudománytalanul” a kérdéseket, és így vissza kell térni más álláspontokhoz (pl. Lassalle-hoz az állam kérdésében), vagy azok értették és magyarázták félre Marxot, akik benne „egyoldalúan” forradalmi tanításokat véltek felfedezni (pl. a demokrácia és a diktatúra kérdésében). Ezeknek a törekvéseknek veleje pedig, párhuzamosan azzal, hogy a párt zöme nem áll proletárokból, hanem a munkásarisztokrácia elkispolgáriasodott tagjaiból vagy vérbeli kispolgárokból, abban a megállapításban csúcsosodik ki, hogy a szociáldemokrata párt túl volt azon a kereten, amikor csak egy osztálynak, az ipari proletariátusnak volt a képviselője: a szociáldemokrácia az „egész társadalom közös” érdekeit van hivatva képviselni. Ez a felfogás húzódott végig a kongresszus összes vitáin. Nem is szólva arról, hogy egyes felszólalók már eleve is tiltakoztak az ellen, hogy az USP szakadása esetén a netalán az SPD-be átkívánkozókat egyszerűen felvegyék a pártba; hogy tehát a forradalomban bármilyen ingadozó módon részt vett munkások immár nem kívánatos elemek a szociáldemokrácia részére. De pl. a szocializálás kérdésében a legtestvéribb egyetértés volt akörül, hogy a szocializálás pusztán gyakorlati, gazdasági kérdés, a „termelés” rendbehozatalának kérdése, és semmi köze sincs az osztályharchoz. A véleményeltérések jobb- és baloldal között (Schmidt–Wissel) csak akörül forogtak, vajon úgy menthető meg a termelés, ha csak itt-ott foldozgatnak rajta egyet-mást, vagy ha megkísérelnek valami tervszerűséget belevinni (Planwirtschaft) – anélkül persze, hogy a tulajdonviszonyban bármi, az áru- és árviszonyban pedig lényegbevágó változás történnék. És nagyon jellemző a kongresszus hangulatára, hogy a túlnyomó többség az első álláspont mellett volt. Ez a vita is persze megmaradt a nyugodt, tárgyilagos vita keretei között. Hiszen Wissel, a másik, a „radikális” álláspont képviselője is büszkén hivatkozott arra, hogy a szocializáló bizottság munkája (melyben a nagytőke stb. képviselői többségben vannak) nem indulhat pártszempontok szerint, hanem a „tudományos meggyőzés” fegyverének kell benne érvényesülnie. Ily módon a kongresszus Bernstein jegyében játszódott le. Ha a programbizottságba Bernstein maga csak mint „tanácsadó” került is be, az egésznek lefolyása fényes igazolása volt annak, amit ő annakidején hirdetett. A szociáldemokrata párt eljövendő programja a bernsteinizmus alapján fog állni mint elméleti kifejezése annak, hogy a párt átalakul a kispolgárság pártjává, „rendpárt” lesz, és tudatosan lelép az osztályharc álláspontjáról. Ezzel az ellenforradalmi konszolidációval párhuzamosan Halléban döntő erővel haladt előre a forradalmi munkásosztálynak egy táborba való tömörülése. A jobboldali bürokrácia minden erőfeszítése ellenére a választások nagy többséget juttattak a III. Internacionálé hívei

217 számára. Maga a kongresszus, az ott elhangzott viták anyaga kevés újat hozott. Hiszen a szakadás ténye volt igazán fontos a munkásmozgalom számára, és az már a kongresszus előtt befejezett tény volt. A kongresszus maga csak formális befejezést jelentett egy rég megindult folyamat számára. A baloldalnak elméleti érvei a szakadás mellett szükségképen nem hozhattak lényegesen új vitaanyagot. A moszkvai 21 pont, az exekutív-komité hosszú levele az USP munkásokhoz oly végleges pontossággal foglalta már össze ezeket a kérdéseket, hogy még Zinovjev elvtárs gyönyörű és gyújtó beszéde sem hozhatott itt új érveket. Csak kíméletlen kritikával leplezte le azokat az ingadozásokat és gyengeségeket, melyekben az USP vezetősége a jobboldal forradalomellenessége miatt eddig leledzett, metsző gúnnyal mutatott rá, mennyire hiányzik a világforradalom szó a jobboldali „teoretikusok” szótárából és gondolataiból – cselekvései[k]ről nem is szólva. És a baloldal vezető emberei (pl. Koenen elvtárs) kíméletlen önkritikával leplezték le azoknak a félrendszabályoknak eredetét, melyek az USP politikáját eddig jellemezték. A szakadás, ismételjük, elhatározott tény volt már a kongresszus előtt. A forradalom fontos szervezeti munkája a baloldal és a KPD (és mint Zinovjev elvtárs helyesen kiemelte, a KAPD kommunista résznek) szervezeti egyesülése a közeljövő feladata lesz. Hogy az milyen tempóban fog megvalósulni, ma még nem bizonyos. Reméljük, hogy minél gyorsabban és gyökeresebben. Mert ebben az esetben lehetséges, az orosz bolseviki párt mellett, az első kommunista tömegpárt, mely a munkások százezreit, sőt millióit egyesíti szervezett forradalmi cselekvésre. Ha ez bekövetkezett, abban a forradalom objektív gazdasági feltételei mellett (melyek már rég itt vannak) életbe lépnek a szubjektív, ideológiai előfeltételei is: a forradalmi proletariátus képes is lesz végrehajtani. a forradalmat. Ennek az egyesülésnek volt az USP fennállása egyik akadálya: ennek ma egyedüli akadálya, hogy a külön párttá alakult jobbszárny mögött még nagyszámú, még nem egészen tiszta osztályöntudatú munkás áll. A defetisták rágalmazásával szemben, hogy ti. Moszkva megbontja a proletariátus egységét, éppen az ellenkező az igaz: egyedül Moszkva képes megteremteni a proletariátus igazi, cselekvőképes forradalmi egységét; és egyedül a centrum vezetői azok, akik megakadályozzák ezt a folyamatot, akik elveszik az osztályharc élét, elhomályosítják a munkásság öntudatát, félrevezetik ösztönszerű útjából, mely a forradalmi Moszkva felé vezet. Hiába. Ahogy az USP halálra volt ítélve, mikor megindult a forradalom folyamata, úgy százszorosan halálra van ítélve a magára maradt jobbszárny. Mert az USP semmi egyéb, mint elméleti és szervezeti kifejezése annak, hogy az objektív forradalmi helyzet egyes munkásrétegekben még nem vált világosan tudatossá, hogy ennek következtében nem lehet

218 belőlük forradalmi cselekvést kiváltani. De helyzet forradalmi volta mindig nyomasztóbb lesz. A munkások ezért mindig nagyobb tömegekben és mindig gyorsabban vándorolnak jobbról balra. De míg az SPD a munkások elvándorlása folytán egyre erősödik (mint a reakciós kispolgárság pártja), addig az USP, mely mintegy átjáróházul szolgál a munkásság számára szociáldemokrácia és kommunizmus között, ebben a folyamatban folyton kell, hogy gyengüljön. És talán nincs már messze az a pillanat, amelyben Németország élesen kettéválik a forradalom és ellenforradalom táborára – Hilferding és Crispien pedig hívek nélkül sopánkodnak a középen, mint Kunfi-Rónaiék a „vörös” és a „fehér” bolsevizmus között (hogy az ő szavaikat idézzem), mint barátjuk Martov Lenin és Wrangel–Szavinkov között. Ennek a tehetetlen ingadozásnak elméleti kifejezése programtalanságuk: a forradalom forradalom nélkül, az erőszak ténye nélkül (amiről Crispien órákon át tartott „mélyenjáró” előadást) stb. Ebből az ingadozásból következik, hogy még kiindulásukat sem képesek pontosan meghatározni, egy helyzetet sem egyértelműen elemezni. Így Hilferding kifejtette, hogy a német gazdasági élet már érett a szocializálás számára – csak a politikai körülmények nem engedik meg azt. Viszont Dittmann arra mutatott rá, hogy a háború következményei politikailag elősegítik ugyan a forradalmat, de a termelés leromlása miatt az gazdaságilag alig megvalósítható. Csak természetes, hogy amit az elmélet nem volt képes nyújtani, azt SzovjetOroszországra szórt rágalmakkal pótolták beszédeikben. A kongresszus befejezése méltó megkoronázása volt e jobboldali vezetők elméleti és gyakorlati kétszínűségének. Miután végigsírtak egynehány ülést azon, hogy a bolsevikiek mennyire nem tisztelik a demokráciát a proletariátuson belül, abban a pillanatban, amikor kisebbségbe kerültek, felrúgtak minden demokráciát, kizárták a többséget a pártból, és magukat jelentették ki egyedül létező USP-pártnak. A független elmélet a kommunistákat szeretné Ludendorffal5 és 5

Erich Ludendorff (1865–1937) német tábornok. Az I. világháborúban a keleti hadszíntéren Hindenburg

törzsfőnöke volt, akivel 1916 augusztusától a Harmadik Legfelsőbb Hadvezetést alkották. Neve összefonódott a korlátozás

nélküli

tengeralattjáró-háborúval,

Bethmann

Hollweg

kancellár

bukásával,

a

parlament

békehatározata elleni küzdelemmel. 1916-tól 1918-ig, minthogy a politikai kormányzat alárendelődött a katonainak, „Németország titkos diktátora” volt. 1918 szeptemberében, belátva a vereség elkerülhetetlenségét, felszólította a kormányt, tegyen békeajánlatot, a wilsoni követeléseket azonban nem tudta elfogadni; 1918. október 16-án a császár elbocsájtotta. A háború után politikusként és újságíróként a „völkisch” mozgalmat támogatta. 1923-ban részt vett a müncheni Hitler-puccsban. 1924-től 1928-ig képviselő volt, a „völkisch” mozgalom jelöltjeként hiába pályázott a birodalmi elnökségre. 1926-ban megalapította a Tannenbergszövetséget, és a szabadkőművesek, zsidók, jezsuiták és marxisták elleni publicisztikai harcnak szentelte magát. – A szerk.

219 a poroszokkal összehasonlítani. Minden elfogulatlan szemlélőnek ennél a puccsnál a porosz kormány kell, hogy eszébe jusson, amely mikor néhány hete a berlini községi választásokon a berlini munkáspártok többségbe kerültek, hivatalnokokat helyezett (a demokrácia felrúgásával) Berlin élére. De ez is hiába. Az USP halálra van ítélve. Nem hiába tiltakozott Hilferding a kongresszuson az ellen, hogy a kommunista párt radikalizmusával „piszkos konkurenciát” folytat ellene, a baloldali elemek balravándorlásának a pártszakadás sem fog véget vetni. Ennek a folyamatnak a szakadással csak egyik szakasza fejeződött be. A következő szakasz, a forradalmi tömegpárt intenzív vonzása az egész munkásságra csak most kezdődik. És ugyanakkor, amikor Hilferding nagy szavak mögé rejtett fogvacogással látja előre ennek elkerülhetetlen eljöttét, kénytelen (a jobbszárnyból lett új párt alakuló ülésén) éles szavakkal fordulni a reformisták ellen, akik az utolsó időben nagyon megerősödtek, akik veszélyes konkurenciát jelentenek számukra, akikhez a végleg elkispolgáriasodott munkásrétegek okvetlenül vissza fognak vándorolni az USP-ből, mihelyt a forradalom döntő szakasza itt lesz. Akkor Hilferding és Crispien magányos tanácstalanságban fognak állni a magányossá lett átjáróház udvarán, és „mély” gondolatokkal teli sopánkodással fognak magukban tűnődni, hogy milyen előkelő keretek között folyt volna le (úgy 100-200 év múlva) a német forradalom, ha az ő elméletükhöz6 igazodott volna. Ám ez a forradalom, a világforradalom kevésbé előkelő, de annál erősebb keretek között napról napra közeledik. A középpártok felbomlása, a tiszta forradalom és tiszta ellenforradalom pártjának (KPD és SPD) megerősödése jelzi a legvilágosabban eljövetelét.

6

Az első megjelenés szövegében hibásan: elméletük szerint. A szerk.

220 A konszolidáció kísérlete1 A fehér terror ismét konszolidációra készül. Ezúttal nemcsak a tiszta és félpolgári emigránsok bizakodnak abban, hogy külföldi üzletecskéiket nagyarányú miniszteri és államtitkári panamákkal cserélhetik fel; nemcsak a környező országok szociálpacifistái lélegzenek fel arra a reménysugárra, hogy a konszolidációval kapcsolatosan megszűnik Horthyország kalandorimperializmusa, hogy békés szomszéd lesz Magyarországból. A leghangosabb hangok ezúttal Magyarországból magából hangzanak el – és úgy látszik, csakugyan komoly a konszolidációs törekvés. Az események középpontjában természetszerűleg Apponyi Albert áll, amint állott hónapokkal azelőtt, amikor a „nagy kabinet” megalakulása jelezte volna a konszolidáció útját. Mellette most is Andrássy Gyula2 szerepel, de a „mérsékelt”,. a „liberális” irány zászlóbontása nem merül ki ebben a néhány „nagy névben”. Hogy Lovászy Márton 3 – az októberi forradalom reakciójának első központja – már régóta ilyen tervekkel foglalkozik, 1

Proletár, Wien 1920. november 4. (I. évf., 19. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Der Versuch

der Konsolidierung, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 154. skk. o. – A szerk. 2

Ifj. Andrássy Gyula gróf (1860–1929) legitimista politikus, történetíró, nagybirtokos, 1885-től parlamenti

képviselő, a Szabadelvű Párt tagja, 1894–95-ben a király személye körüli miniszter. 1894-ben, majd 1904-ben ismételten kilépett a Szabadelvű Pártból, és csatlakozott a szövetkezett ellenzékhez, 1905-ben vezetője lett az ekkor alakult Alkotmánypártnak, 1906-tól 1910-ig belügyminiszter volt a koalíciós Wekerle-kormányban. Lemondása után pártját is feloszlatta, és pártonkívüliként a parlamenti ellenzék egyik vezetője lett. 1913-ban újból megszervezte az Alkotmánypártot. 1918. október 24–30-ig az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó közös külügyminisztere volt. 1919-ben a bécsi Antibolsevista Komité egyik vezetője, a tanácskormány megdöntése után hazatért, 1920-ban pártonkívüli programmal képviselővé választották. 1921-ben elvállalta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnökségét. Részt vett a második királypuccsban, elfogták, és néhány hétig vizsgálati fogságban tartották. Kiszabadulása után a Friedrich-féle Keresztény Nemzeti Párthoz csatlakozott, legitimistaként támadta a Bethlen-kormányt. – A szerk. 3

Lovászy Márton (1864–1927) liberális politikus, újságíró. 1896-tól volt a budapesti Magyarország című lap

szerkesztője, majd főszerkesztője, 1901-től 1918-ig függetlenségi párti képviselő, a Függetlenségi Párt egyik vezetője. Az I. világháború kitörésekor a német szövetség és a háború ellen foglalt állást. Károlyi párthíveként az 1918-as októberi forradalom idején a Nemzeti Tanács egyik vezető tagja, 1918 október 31-től december 23-ig a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. A tanácskormány megdöntése után rövid ideig Bécsben tartózkodott. 1919. augusztus 15-től szeptember 11-ig külügyminiszter volt a Friedrich-kormányban, majd a Horthyval kialakult politikai ellentéte miatt Jugoszláviába emigrált. 1921-ben Garami Ernővel együtt szerkesztette a fehérterrort leleplező Jövő című lapot Bécsben. 1925-ben az ügyészség vádiratot adott ki ellene, 1926-ban, azzal a feltétellel, hogy visszavonul a politikától, megengedték hazatérését. – A szerk.

221 közismert tény. Most „forradalmár” minisztertársa: Batthyány Tivadar4 csatlakozik hozzá, aki a 48-as pártkör október 23-iki összejövetelén nyíltan kijelentette, hogy a magyar alakulás más lett, mint amit a kommün alatti ellenforradalmi összeesküvők reméltek és megállapítottak. Nem álltak össze az összes pártok, hanem pártoskodás és felekezetieskedés színhelye lett a „politika”. Még tovább ment ugyanezen az ülésen Apáthy István,5 aki – román internáltságból hazatérve – nyíltan irredentistának vallotta ugyan magát, de kiegészítésül hozzátette: „De én a magyar irredenta első feladatául azt tartom, hogy teremtsünk végre rendet CsonkaMagyarországon. A renddel, a törvények feltétlen uralmával minden egyéb meg fog jönni… Dolgozzunk többet, és szeressük jobban egymást. Olyan kevesen vagyunk, hogy nemcsak az apagyilkosnak kellene megbocsátani, hanem annak is, aki más véleményen van.” És a keresztényszocialista Giesswein6 hozzátette: „nem a rendőri és csendőri kereszténység híve vagyok, hanem azé, mely a szeretet és a szabadságot adja.” Ezektől a nyilatkozatoktól függetlenül, de komoly, belső összefüggéssel azzal a szükséglettel, mely őket létrehozta, interpellált Rupert Rezső7 a nemzetgyűlésen Landau 4

Batthyány Tivadar gróf (1859–1931) politikus, miniszter, tengerésztiszt, nagybirtokos. 1892-ben szabadelvű

programmal országgyűlési képviselővé választották, 1903-tól a nemzeti, 1904-től a függetlenségi és 48-as párt képviselője. 1905–06-ban tagja volt a koalíció vezérlő bizottságának, 1909-ben rövid ideig a képviselőház alelnöke volt. A függetlenségi párt szakadásakor, 1910-ben a Justh-párt alelnöke és képviselője lett. 1916-ban Károlyi Mihállyal kilépett a pártból, és Károlyi pártjához csatlakozott. 1917 június 15-től augusztus 18-ig a király személye körüli, majd 1918. január 25-ig népjóléti és munkaügyi, 1918. október 24. és 31. között újból a király személye körüli miniszter. Az 1918-as forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja, október 31-től december 12-ig belügyminiszter a Károlyi-kormányban. A tanácsköztársaság elől Bécsbe emigrált, 1921-ben tért haza, újjászervezte a függetlenségi pártot, de jelentősebb politikai szerepet már nem játszott. – A szerk. 5

Apáthy István (1863–1922) zoológus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. Tudományos munkásságán kívül

szépirodalommal és szociológiával is foglalkozott, szocialistának vallotta magát. A Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója volt. – A szerk. 6

Giesswein Sándor (1856–1923) pápai prelátus, keresztényszocialista politikus, politikai gondolkodó, író. 1878-

ban szentelték pappá, a keresztényszocialista mozgalom egyik megalapítója volt Magyarországon. 1904-től a Keresztényszociális Egyesületek Szövetségének elnöke, 1905-től néppárti képviselő. Elnöke volt a Szent István Akadémiának és a Magyar Békeegyesületnek. Az I. világháború utolsó éveiben a háború ellen foglalt állást, kapcsolatba került Szabó Ervinnel és a Galilei-körrel. 1918-ban a polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja volt. Az ellenforradalom első éveiben nemzetgyűlési képviselőként fölszólalt a fehérterror ellen. – A szerk. 7

Rupert Rezső (1880–1961) liberális politikus, ügyvéd. 1909-ben Veszprémben szerkesztője volt a konzervatív

katolikus Veszprémi Hírlapnak. A tanácsköztársaság idején letartóztatták, szökése után csatlakozott a bécsi Antibolsevista Komitéhoz. Az 1920-as választásokon kisgazdapárti programmal képviselővé választották, a párton belül a szabadkirály-választó ellenzéki csoporthoz tartozott. 1921-ben kilépett a Kisgazda Pártból, 1922-

222 nagykereskedő meggyilkolása miatt. Összefüggésben van velük azért, mert benne is ugyanazok a társadalmi rétegek szólalnak meg, melyek a fehér terror mostani gyakorlási módjával elégedetlenkednek, melyek ennélfogva a munkáselnyomatás, a burzsoá diktatúra fenntartását más, „alkotmányosabb”, „demokratikusabb”' eszközökkel óhajtják8 elérni. Mert – mint azt már többször kifejtettük – a magyarországi fehér terror nem a burzsoázia igazi diktatúrája. Nem az pedig azért, mert a diktatúra gyakorlására hivatott szerv, a karhatalom, nem áll igazán egyik osztálynak sem szolgálatára. Hanem a „rend” fenntartását öncélnak, az önfenntartás és a meggazdagodás eszközének tekinti, amely törekvésében szükségképpen túl kellett mennie a kommunisták, a munkások üldözésén. Nemcsak az egy Landaut vagy hasonló társait fosztotta ki, zsarolta és gyilkolta meg a fehér terror karhatalma, hanem rendszere ráfeküdt a kapitalizmus életfeltételére: a szabadforgalomra, a termelés és a kereskedelem kapitalista jellegű kizsákmányolási lehetőségeire. A profitért való küzdelemben a karhatalom mind veszélyesebb konkurens kezd lenni a kapitalisták (nagytőke és kapitalizált nagybirtok) számára, mely mindinkább azzal arányban, hogy a munkásosztály felkelésre való lehetőségét már megtörtnek értékeli, haszontalan és felesleges üzemi költségnek érzi a karhatalomnak jutó milliókat. Hozzájárul ehhez, hogy a magukban véve tisztán kalandor és lumpenburzsoázia jelleggel bíró karhatalmaknak egyetlen osztályban van némi gyökerük, a városi kispolgárságban. Ez azonban, ha zavarosan is, ha gyakorlatilag keresztülvihetetlen módon is, antikapitalista ideológiákat igyekszik megvalósítani. A kispolgári antiszemitizmus ideológiája mögött ugyanis a tőke elleni gyűlölet van elrejtve, mely a gyakorlatban ugyan teljesen képtelen bármit is tenni a kapitalizmus ellen, azonban uralomra jutva, mint most Magyarországon, komoly kellemetlenségeket okozhat neki. Ezek mellett az irányzatok mellett a konszolidációt látszik szolgálni a falusi kispolgárságnak, a kisgazdáknak a városiakkal szemben való érdekellentéte. Az az ellentét, mely a „kurzus” történetén alapítása óta végigvonul, ma élesebb, mint valaha. A kommün elleni ellenforradalom vezető, sőt egyedül igazán erőt reprezentáló osztálya mindig kevésbé érzi kívánságait a keresztény uralom által kielégítve. A földbirtokreform, a gabona szabad forgalmán kívül, szintén a hadsereg kérdésében ütközik ki ez a legélesebben. A kisgazdák ben csatlakozott Rassay Károly Függetlenségi, Kisgazda, Földműves és Polgári Pártjához, síkraszállt a 18-as októberi forradalom programjáért, a politikai szabadságjogok kiterjesztéséért. 1924-ben elnöke lett a (liberális baloldali) Kossuth-pártnak. 1926-ban kibuktatták a parlamentből. Az 1935-ös választásokon Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjával szövetségben újra mandátumhoz jutott. – A szerk. 8

Az első megjelenésben toll- vagy nyomdahiba okán: „óhajtja”. – A szerk.

223 még kevésbé érzik a hadseregre költött milliókat értelmes és hasznos befektetésnek, mint a kapitalisták. Éspedig nemcsak azért, mert ennek a fegyvernek öncélúvá válása az ő életérdekeikbe is belenyúl, hanem azért, mert a seregnek végcélja, az imperialista NagyMagyarország az ő osztályérdekeik szempontjából nem jelent semmi lényegest. De ez a szövetség nem lehet tartós. A nagytőke és a falusi kispolgárság csak ebben az elégedetlenben értenek egyet. Talán hajlandók volnának összefogni a kurzus megbuktatására. Siker esetén azonban éppen oly élesen állanának szemben egymással, mint most a kurzussal magával. Mert úgy az ipari, mint az agrárnagytőke a kispolgárságot csak mint „tömeget” használhatja; csak erejét veheti igénybe a munkásság leszavazására, vagy ha kell, erővel való féken tartására, a társadalmi, politikai és gazdasági felépítésben 9 azonban nem engedhet szót neki. A városi kispolgárság ma ideológiailag leszakadt a nagytőkéről. A falusi kispolgárság ellenben csak tompa ellentállást tanúsít minden rendszerrel szemben. Mint az egyszeri kutya az istállóban, belefekszik a számára ehetetlen széna közé, s nem engedi a lovakat enni. Ily módon a kisgazdák „segítsége” inkább tehertételt jelent a nagyburzsoázia számára, mint igazi segítséget. Még nagyobb veszedelmet rejt azonban magában részükre az a tény, hogy a városi kispolgárság desperádó rétegei szintén hajlandók „támogatni” az új alakulást. Ruppert interpellációja alkalmával Friedrich István10 helyeselt a leghangosabban. Beígérte, hogy ez csak első felvonása a leleplezéseknek, az igaziak csak most következnek, csak akkor, ha ő veszi kezébe a dolgot. Ezzel a „támogatással” pedig végleg agyon van verve a konszolidáció. Mert a nagytőke és nagybirtok restaurációs eszményképe a háború előtti kapitalista „jogállam” (csakúgy, mint a független és nem független szociáldemokratáknak). Az az állam, amelyben minden döntő gazdasági és politikai hatalom az ő kezükben van: melyben a városi és falusi kispolgárság engedelmesen és ellentmondás nélkül liferálja a szavazatokat és a [karhatalmak] „nem politizáló” karhatalmak; melyben a karhatalom puszta 9

Az első megjelenésben toll- vagy nyomdahiba folytán: felépítésében. – A szerk.

10

Friedrich István (1883–1958?) legitimista politikus, gépgyáros, mérnök. Az 1918-as forradalom idején máig

tisztázatlan szerepet játszott Tisza István meggyilkolásában. 1918. november 19-től 1919. február 8-ig hadügyi államtitkár volt a Károlyi-kormányban, a tanácsköztársaság idején ellenforradalmi szervezkedés miatt letartóztatták, de megszökött. 1919. augusztus 6-án a Fehér Ház nevű ellenforradalmi szervezet tagjaként letartóztatta a Peidl-kormányt, és miután József főherceget (aki 1918 októberében homo regius volt) megtette kormányzónak, kineveztette magát általa miniszterelnökké. 1919. november 24-én antantnyomásra lemondott, és elvállalta a hadügyminiszteri tárcát a koncentrációs Huszár-kabinetben. 1920 áprilisában kilépett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából, saját pártot alapított, amely 1922-ben Szövetkezett Keresztény Ellenzék néven egyesült Andrássy csoportjával. 1920-ban, a második királypuccs idején rövid időre letartóztatták; vád alá helyezték, de felmentették a Tisza-bűnperben is. – A szerk.

224 fennállása (anélkül, hogy alkalmazni kellene) elegendő a proletariátus féken tartására; melyben ennélfogva ez a karhatalom fenntartás nélkül az uralkodó osztályok rendelkezésére áll. Ezt a restaurációt a mai osztályviszonyok lehetetlenné teszik. Nemcsak azért, mert a munkásságot csak nyers erőszakkal lehet lebírni, és ezért az erre felhasznált karhatalom önállósul, hanem főleg azért, mert a városi és falusi kispolgárság egyaránt megszűnt a nagytőke uszálya lenni, és nincsenek többé minden osztályöntudat nélküli tömegek, melyekre ez az osztályfelüli állam támaszkodhatna. Ennek a helyzetnek a kapitalisták, restaurációs kísérletei számára való reménytelen volta kevésbé kispolgári rétegek nyílt ellentállásában nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy ők is támogatják az új alakulást. Apponyi legális fehér terrort szeretne – müncheni mintára – Prónay-Osztenburgék nélkül. Hogy nincsen reális, velük szembehelyezhető karhatalom, hogy a mai Magyarország elképzelhetetlen Prónayék nélkül, abban ütközik ki a legvilágosabban, hogy Friedrich (és valószínűleg Horthy, Bibó, Prónay és Osztenburg) támogatják ebben – és Apponyinak nem fog módjában állni megszabadulni ettől a támogatástól. Így azonban puszta személycsere maradna (és fog is maradni) az egész konszolidációs kísérlet, mely mögött pedig, mint láttuk, reális osztályérdekek vannak elrejtve. De ezek megvalósíthatatlanok annak ellenére, hogy a nemzetközi ellenforradalom mai helyzete is ebbe az irányba látszik vezetni. Amikor a nyáron az orosz seregek Lemberg és Varsó közelében állottak, a francia desperádópolitikának nagyon megfelelt kísérletet tenni, valami magyar alakulatot állítani be Wrangel, Petljura és Szavinkov mellé. (Tehát lehetséges volt a fehér terror nyílt támogatása.) Ha azonban, amikor ez a veszedelem eltűnt a közvetlen közelből, az ellenforradalomnak meg kell próbálnia az egykori osztrák–magyar monarchia részeit olyan szilárd egyesülésbe tömöríteni, mely egy esetleges orosz támadás esetén, Fehér-Lengyelország valószínű tönkremenetele és szovjetizálódása esetén komoly ellenállásra képes lehetne. A volt monarchia újjáéledésének első előhírnöke a Duna-konferencia volt. A Duna nemzetközivé tétele (értsd: az antant-kapitalizmus által való korlátlan és ellenőrizhetetlen kihasználása) Budapesttel mint székhellyel: mi mást jelent ez, mint az osztrák monarchia feléledését Magyarországgal mint központtal, ha az alkotmányos formák mások is? Ez a terv egyelőre megbukott a kis antant, nevezetesen Románia ellentállásán. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia nagyon jól tudják, hogy ez a terv számukra rövidesen új szerzeményeik elvesztését jelenti – és ennek megakadályozására, a háború utáni status quo biztosítására jött létre a kis antant. Persze ez a status quo minden országon belül megtörik az osztályok és nemzetiségek ellentállásán, nemzetközi méretekben pedig Közép-Európa gazdasági egységének szükségszerűségén. De ha a kis antant éppen olyan tarthatatlan képződmény is, mint a mai Horthy-Magyarország, Közép-Európa

225 ellenforradalmi összefogása viszont éppen olyan utópia, mint a magyar legális fehér uralom. Az utópia itt is a „támogatásokon” derül ki legvilágosabban. Most ugyanis olyan hírek keringenek, hogy Lengyelország és Magyarország is lépjenek be a kis antantba, vagyis Horthy-Magyarország segítse az utódállamokat abban az esetben, ha a Horthy szította irredenta veszélyeztetni fogja új szerzeményeiket és fennállásukat. Ez a gondolat legalább olyan értelmes és sikerrel bíztató, mint az új magyar jogrend, mely Friedrich István támogatásával készül megszületni. Így a konszolidáció előreláthatólag jámbor óhaj marad. Hiába reméli az antant, hogy a békeszerződés kikényszerített ratifikálásával elősegíti mind a két célt azáltal, hogy lefegyverzi a fehér hadsereg jelentékeny részét. Mindenki tudja (a fehér hadsereg a legjobban), hogy ebből nem lesz, nem lehet semmi. Ha a német fehérek egy le nem vert, sőt felfejlődő forradalom közepette fegyverben tudtak maradni, hogyne sikerülne ez Horthyéknak. Friedrich állítólag már Münchenbe utazott az Orgescht tanulmányozni. De akár vele, akár nélküle, akár német minta után, akár eredeti nemzeti szellemben, a fehér hadsereg fenn fog maradni. És ezzel megbukott minden „nagypolitika”: Millerandtól Apponyiig mindenki tehetetlennek fog bizonyulni a Prónay-bandákkal szemben. Amíg ezek ki nincsenek irtva – és ezt csak a proletariátus fogja a világforradalom folyamán megtehetni –, addig Magyarországon „rend” nem lehet. A Bajorországgá való átalaku1ás utópia: az ottani nagytőkét a Németországba való belekapcsoltsága védi, no meg az, hogy a rövidebb és kevésbé gyökeres forradalom kevésbé ingatta meg az alapjait. Ott Noske csapatai csináltak rendet, nem hazai fehér gárdák. Ott megvolt a lehetőség rövid kilengések után „jogállapotot” teremteni (olyat tehát, amelyben csak a munkásokat verik agyon, nem a burzsoákat is). Hogy ez meddig tart – az attól függ, meddig tart az egyensúlyozó tényezők hatalma. A bajor „jogállapot” is minden pillanatban felborulhat; ott is nyíltan szembekerülhet az ottani Prónay Escherich és [az] Orgesch a forradalommal – hogyan képzelhető el, hogy ezek nélkül a keretek nélkül Magyarország az ellenforradalmi konszolidáció útjára léphetne? Rohadni fog, amíg el nem pusztul, maga alá temetve az – akkor megint

egységes – ellenforradalmat, Horthytól Sándor Pálig11 és

Apponyitól nagyatádi Szabó Istvánig.12 11

Sándor Pál (1860–1936) politikus. Szabadelvű, 1910-től munkapárti, később pártonkívüli liberális

képviselőként 1901-től megszakítás nélkül tagja volt minden országgyűlésnek (illetve 1920–26 között a nemzetgyűlésnek), 1935-ben a képviselőház korelnöke volt. – A szerk. 12

Nagyatádi Szabó István (1862–1924) kisgazdapárti politikus. 1908-ban egyik alapítója volt a Somogy Megyei

Kisgazdák egyesületének, 1909-ben alapítója és vezetője az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártnak, 1918–19-ben az Országos Kisgazdapárt elnöke. 1908-tól országgyűlési, majd 1920-tól nemzetgyűlési képviselő

226

volt. Az 1918. október végén alakult Hadik-kormányban földművelésügyi miniszter, az 1918-as októberi forradalom győzelme után, 1919. január 11-től, illetve február 8-tól a Berinkey-kormány tárca nélküli, illetve népgazdasági minisztere volt. A tanácskormány bukása után, 1919. augusztus 15–27-ig a Friedrich-kormány földművelésügyi minisztere. 1919 őszén az ellenzéki Liberális Blokkhoz való csatlakozás gondolatával foglalkozott, Horthy politikai nyomására egyesült a Sorokópátkai Szabó István-féle Kisgazdapárttal, és tagja lett a Keresztény Blokknak. 1919. november 25-től 1920. augusztus 15-ig közélelmezés-ügyi, 1920–21-ben tárca nélküli, 1922–24-között földművelésügyi miniszter a Huszár-, Simonyi-, Semadam-, illetve Bethlenkormányban. Nevéhez fűződik az 1924-es korlátozott földreform. 1924-ben titkára panamaügyei miatt lemondásra kényszerült. – A szerk.

227 Veszélyes zóna1 Ezzel az igen találó kifejezéssel jelölte meg Thalheimer elvtárs2 a kommunisták németországi 1

Proletár, Wien 1920. november 11. (I. évf., 20. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Gefahrenzone,

in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 162. skk. o. – A szerk. 2

August Tahlheimer (1884–1948) német kommunista politikus, politikai gondolkodó. Berlini, strassburgi és

oxfordi egyetemi tanulmányok után csatlakozott az SPD-hez, és szociáldemokrata lapokban publikált. 1909-ben megismerkedett Karl Radekkel, és a párt balszárnyának militáns képviselője lett. Az I. világháború alatt csatlakozott a Luxemburg–Liebknecht-csoporthoz, a később Spartakus-szövetséghez. 1914–16-ban a Volksfreund című szociáldemokrata lap főszerkesztője volt, 1916-tól a Spartakusbriefe kiadásában vett részt. 1917-ben tagja lett az ekkor alakult Független Szocialista Pártnak. A KPD alakuló kongresszusán, 1918 decemberében a Zentrale tagjává választották, vezetőségi tagságát az 1924 áprilisában tartott 9. kongresszusig a későbbi kongresszusok is megerősítették. Szerkesztője volt a Die Rote Fahnénak, a KPD központi lapjának, 1920-ig tagja volt a politikai bizottságnak is. 1921 elején egyik megalkotója volt az ún. offenzívaelméletnek, amelynek szerep jutott az 1921-es márciusi akció igazolásában. Amikor a márciusi akciót követő pártválság során Paul Levit kizárták a KPD-ből, a politikai vezetés Heinrich Brandler, az ideológiai irányítás Thalheimer kezébe került. 1921 június-júliusában ő vezette a Komintern III. kongresszusán résztvevő német küldöttséget, részt vett a KI VB 1922 februárjában tartott kibővített plénumán, illetve a KI VB Elnökségének február–márciusi ülésein. 1922 novemberében a politikai tézisek egyik előadójaként részt vett a Komintern IV. kongresszusán. Amikor az 1923 októberi felkelés kudarcáért a Komintern Radeket, Brandlert és őt tette felelőssé, Brandlerrel Moszkvába rendelték, ahol 1928-ig a Komintern apparátusában, illetve a moszkvai Marx–Engels Intézetben dolgozott. (Korabeli kifejezéssel élve „kominternálták” őt: távol tartották Németországtól és pártjától.) A Komintern V. kongresszusán Buharin mellett ő volt a Komintern-program előadója, az 1925 március–áprilisában tartott 5. kibővített KI VB-plénum azonban már bírálta őt, és bírálat érte az 1926 november–decemberében tartott 6. kibővített plénumon is. 1928 májusában visszatérhetett Németországba, december 19-én azonban a Komintern nyílt levelet intézett a KPD-hez, amelyben elítélte a „jobbszárny” tevékenységét, aminek következtében őt és Brandlert kizárták a KPD-ből. 1928. december 30-án Brandler és Tahlheimer követői megalapították a KPD-Opposition nevű csoportot. Hitler hatalomra jutása után Franciaországba, a francia vereség után Kubába emigrált, és itt is halt meg. Thalheimer 1924-ben részben elméleti, részben talán inkább politikai okokból szmbekerült az ekkor a KPD baloldalának teoretikusaként föllépő Karl Korschsal és akiket Korsch mögött sejtett: azokkal a teoretikusokkal, akik kísérletet tettek Marx filozófiai újraértelmezésére, és ezzel egyben óhatatlanul kétségbe vonták nemcsak a „II. Internacionálé marxizmusának” hitelességét, hanem egyben a régebbi iskolázottságú teoretikusok politikai kompetenciáját is. Minthogy Lukács – akárcsak Fogarasi Béla – 1923 tavaszán részt vett a Korsch által szervezett Erste Marxistische Arbeitswochén, ahol a Történelem és osztálytudatból adott elő, és minthogy a Korsch és Lukács teoretikus törekvései között fennálló párhuzam ténye – már csak Korschnak a Marxismus und Philosophie 1923-as, Grünberg-Archiv-beli közléséhez fűzött utószava révén is – ismert volt, Tahlheimer erős fenntartásokkal szemlélte Lukácsot, és fenntartásainak hangot is adott egy recenzióban, melyet

228 pártjának november 1–3-ig lezajlott kongresszusán a német forradalmi munkásmozgalomnak most bekövetkező szakaszát. Mert csak felületes megfigyelő számára lehetett meglepő, hogy ennek a kongresszusnak, mely pedig közvetlenül a függetlenek hallei szakadására következett, alaphangját nem a győzelem felett való lelkes ujjongás, hanem a pártra háramló óriási felelősség komoly átérzése, a közvetlenül szükséges organizációs feladatok higgadt, illúzióktól ment mérlegelése határozta meg. A függetlenek szétszakadása és a balszárnynak a III. Internacionáléhoz való nyílt és fenntartás nélkül való csatlakozása megteremtette a kommunisták németországi tömegpártját. Minden összehasonlítás, melyet a német forradalom eddigi menete és az orosz Kerenszkijkorszak között tettek, azért volt helytelen, mert Spartakusbund forradalmi elszántsága és céltudatossága ellenére nem volt, nem lehetett német megfelelője az orosz bolsevik pártnak. Annak a pártnak, mely a polgári forradalom végső szakaszában már magában egyesítette a városi proletárságnak nemcsak forradalmi előcsapatát, hanem nagy tömegeit, többségét. Ennek lehetőségét teremtette meg a balszárny csatlakozása, és ezzel megvan a forradalom lehetőségének utolsó, objektív előfeltétele. De maga a csatlakozás ténye csak a lehetőséget teremti meg. Hogy a lehetőségből valóság váljék, ahhoz az szükséges, hogy a két párt, melyet a meggyőződés, elvi és gyakorlati célkitűzés egységessé tett, szervezetileg is egységesüljön; mert csakis ebben az esetben lehet a forradalom vezetőpártja igazi vezetője a tömegeknek. Ha az egyesülés csak „fúzió”, csak „koalíció” marad, ha a két párt nem egyesül úgy, hogy nyoma sem marad meg az elmékben és a szívekben (és ennélfogva a cselekedetekben) annak, hogy valaha külön voltak, és egymással szemben állottak, ha a két párt nem válik szervezetileg eggyé, akkor az egyesülés igen kismértékű marad. Erre a komoly egyesülésre megvan mind a két pártnál a legkomolyabb törekvés. Azok a viták, amelyek a kongresszuson a konkrét egyesülés nehézségeit kísérték, csak annak jelei, hogy milyen őszintén és fenntartás nélkül keresik az egységet mindkét oldalon; hogy mennyire az igazi egységet keresik, nem olyant, amely komoly nehézségek letagadása és Lukács Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről című brosúrájának szentelt (Ein überflüssiges Buch, Arbeiter-Literatur, Wien 1924., 7–8. sz., 427–429. o.). A Thalheimer és az – ekkor már a pártvezetést a kezében tartó – KPD-balszárny közötti és marxológiai kérdésekre is átterjedő csatározásokba Karl Korsch kifejezettebb formában is bevonta Lukácsot, mikor is egy gyűjteményes recenzióban (Über materialistische Dialektik), melyet a KPD ekkor általa szerkesztett lapjának, a Die Internationalénak 1924. június 2-i számában tett közzé, a Történelem és osztálytudattal való egyetértését kifejezve nem mulasztotta hangsúlyozni, hogy a Lukács és általa képviselt fölfogás homlokegyenest ellenkezik Thalheimerével. – A szerk.

229 elkerülés[e] árán jön létre. Az igazi egység megteremtése nehéz organizációs feladat, melyre – minden jel erre mutat – mind a két párt nagy erővel és komolysággal készül. December 3-án már az új párt tartja alakuló kongresszusát. A mostani kongresszus a Spartakusbund utolsó összejövetele is volt egyben. Ámde ha ez a szervezeti kérdés csak szervezeti kérdés volna, [nem] egészen érthető az az ünnepélyesen, szinte tragikusan elszánt hang, mely a kongresszus valamennyi tárgyalásán végigvonult. Olyan régi, kipróbált harcosok előtt, mint a Spartakusbund vezetői, egy nehéz, új feladat nem lehet ok arra a halálosan komoly elszántságra. Ezt csak akkor érthetjük meg és foghatjuk fel természetesnek, ha tisztában vagyunk vele, hogy kommunista tömegpártnak keletkezése, lehetősége és megszerveződése jele, oka és okozata egyben annak, hogy a forradalmi harc döntő szakasza elérkezett. A baloldali függetlenek tömegei régen együtt éreztek már a kommunistákkal. Vezetőik, ha némi ingadozásokkal is, szintén Moszkva felé hajlottak. Mégis annak, hogy ez a közeledési folyamat most eljutott a tényleges egyesülésig, elsősorban nem az Internacionálé kongresszusa, nem a kommunisták helyes vagy helytelen taktikája volt az oka, hanem a forradalmi helyzet parancsoló szükségszerűsége. Ugyanaz a szükségszerűség, mely 1917 nyarán és őszén ezrével hajtotta az orosz proletárokat a bolsevisták táborába. Mihelyt azonban ezt az összehasonlítást megtesszük, világos lesz előttünk az akkori orosz és a mostani német helyzet közötti különbség: az, hogy a német forradalom helyzete mennyivel súlyosabb. Egyrészt az orosz kommunista párt jóval régibb és így kiépültebb, készebb, gyakorlatibb és edzettebb szervezet volt, mint amilyen a Spartakusbund lehet. Ennélfogva a hozzája csatlakozó proletártömegekre kezdettől fogva olyan vonzóerőt gyakorolt, hogy azok régi pártszervezeteikből egyenesen őhozzá jöttek; mint formátlan és a kommunizmusban formát kereső tömegek – nem mint párt a párthoz. (Ami az egyesülés organizációs kérdéseit, az új tömegek szervezeti megemésztéseit lényegesen könnyebbé tette.) Másrészt és főleg azért volt sokkal kedvezőbb az orosz forradalom helyzete ebben a döntő szakaszban, mert az orosz burzsoázia sokkal gyengébb, szervezetlenebb és ezért ellentállasra kevésbé képes volt, mint a német. Maga az a tény, hogy a német forradalom két év után jutott el ennek a szakasznak kezdetére (mely maga még sokáig fog eltartani), melynek egész lefolyása Oroszországban csak márciustól novemberig tartott, eléggé bizonyítja ezt a különbséget. De fokozza

a különbséget az is, hogy nemcsak a proletariátust okult az orosz

forradalom tapasztalatain, hanem a burzsoázia is. A német proletariátus egyesülése egy forradalmi tömegpártban a burzsoázia szemében hadüzenetet jelent, annak biztos tudatát,

230 hogy számára itt van a végső küzdelem ideje: hogy fel kell vennie a küzdelmet, mielőtt a proletariátus forradalmi szervezkedése befejeződött volna. A burzsoá-front Németországban már régóta kovácsolódik össze. Nagy harci szervezetei állanak készen. Csak az alkalomra vár, hogy mikor lépjen át a lappangó demokratikus ellenforradalomból a nyílt, fegyveres ellenforradalomba. És most tudja: most az utolsó pillanat, amikor a kezdeményezés még az ő kezében van. Ha a proletártömegpárt harcra készen áll, a harckészség már maga is a meginduló győzelmes, végső offenzíva előhírnöke. Így a proletariátus forradalmi tömegeinek egy pártba való tömörülése offenzívára kényszeríti a burzsoáziát. Ennek a kényszernek számos előnye van a proletariátus számára. Nevezetesen az, hogy ily módon a burzsoázia nem választhatja ki többé azt az időpontot, mely számára külpolitikailag a legkedvezőbb. A jelen pillanat pld. határozottan kedvezőtlen. Az orosz veszedelem közvetlen közelségének elmúlta ti. a francia külpolitika két iránya (a bolsevikiektől és a porosz militarizmus újjáéledésétől való félelem) közül ismét az utóbbit helyezte előtérbe. Míg a nyáron (főleg a bajor) fehér gárdák szervezkedése zavartalanul, sőt francia támogatás mellett folyhatott, ma határozott felszólítások jönnek Orgesch-alakulatok lefegyverzésére. Persze nem lehet kérdéses, hogy a győzelmesnek indult német proletárforradalom esetén milyen lesz a francia imperialisták magatartása. De a jelen pillanatban, sőt az ellenforradalom esetleges pillanatnyi győzelme alkalmával kétségtelenül nehézségeket jelent ez az ellentállás. Ugyanígy áll a dolog a német fehérek litvániai kalandjával.3 Amióta lengyel csapatok megszállták Vilnát, és a litván konfliktus élessé vált, egyre nagyobb tömegekben lépik át „német önkéntesek” a litván határt, hogy a lengyelek ellen harcoljanak. Kétségtelenül egy Litvániában alakult német fehér hadsereg éppen olyan veszedelmet jelent a forradalom számára, mint annak idején a „vasdivízió” a balti tartományokban. Nemcsak mert lehetetlenné teszi, hogy a lengyel–litván ellentét esetleg Fehér-Lengyelország elleni forradalmi harccá élesedjen ki; nemcsak mert egy ilyen sereg előbb-utóbb biztosan Szovjet-Oroszország ellen fog fordulni, hanem főleg azért, mert ha ez a sereg nyíltan katonailag megszerveződik, akkor – mint a Baltikum-csapatok a Kapp-puccs idején – biztos magja lesz a német ellenforradalom 3

Az 1815 óta Oroszországhoz tartozó Litvánia függetlenségét az I. világháborús német megszállás alatt, 1918.

február 16-án kiáltotta ki az 1917-ben alakult országgyűlés; 1918. november 2-án kikiáltották a köztársaságot. Az 1918 decemberében bevonuló Vörös Hadsereget német szabadcsapatok, litván és lengyel alakulatok visszaverték, és az 1920. július 12-i moszkvai békeszerződésben Szovjet-Oroszország elismerte Litvánia (beleértve Vilna) függetlenségét. 1920. október 9-én Lengyelország elfoglalta, 1922 januárjában, népszavazást követően, bekebelezte Vilnát. – A szerk.

231 katonai szervezetének. Mégis: a litván kaland egyúttal az ellenforradalmi front külpolitikai gyengülését is jelenti; a lengyel–német ellentét újabb kiélesedését. A német ellenforradalom esetleg oly időpontban kénytelen megindítani az offenzívát, amikor úgy a francia, mint a lengyel imperializmussal feszült viszonyban van. Mindazonáltal az ellenforradalmi offenzíva mostani megindulása sok hátránnyal is jár a proletariátus részére. Legfőként azzal, hogy azt a súlyos szervezőmunkát esetleg, sőt valószínűleg a legnehezebb harcok közepette lesz kénytelen végrehajtani. Ez a lehetőség jelenti azt a veszélyes zónát a német forradalmi munkásmozgalom számára, melynek gondolata és gondja a kongresszuson végigcsengett. Sok jel mutat arra, hogy ez az aggodalom nem indokolatlan. Nem is beszélve a széltében-hosszában keringő puccshírekről, egyes csapatok fenyegető magatartásáról, a müncheni kormány egyre cinikusabban nyílt ellenforradalmi provokálásáról, a parlamentben a „rend”-pártok képviselői Schiffertől4 Helfferichig5 egyre nyíltabban hirdetik a munkásság letörésének feltétlen szükségességét. A Borsig-műveknél történeteket más helyen ismertettük. Az itt kitörő konfliktust az jellemzi, hogy – még világosabban, mint hetekkel ezelőtt a stuttgarti Daimler-műveknél történt kizárás alkalmával – úgy a munkások, mint a munkaadók részéről, tudatos politikai harc folyik. A munkaadók fel akarják használni az alkalmat az üzemi tanácsok letörésére, a politikai munkástanácsok előzetes lehetetlenné tételére. A vasasszakszervezet – élén a „független” Dittmann-nal – semmiben sem támogatja az üzem munkásságát nehéz harcában, sőt semlegességével egyenesen a munkaadók segítségére siet. És bizonyos, hogy ez a provokáció csak kezdete, csak előjele a most meginduló nehéz küzdelemnek, melyről sohasem lehet előre tudni, melyik epizódja válik forradalom és ellenforradalom döntő harcának kiindulási 4

Eugen Schiffer (1860–1954) német jogász, politikus. Nemzeti liberális politikusként 1903 óta volt a porosz

országgyűlés, 1911-től 1917-ig a birodalmi gyűlés tagja. A novemberi forradalom után a Demokrata Párthoz csatlakozott, melynek 1919–20-ban a Weimari Nemzetgyűlésben, 1920-tól 1924-ig a birodalmi gyűlésben képviselője volt. 1919. február–áprilisban a Scheidemann-kormány birodalmi pénzügyminisztere és alkancellárja, 1919 októberétől 1920 márciusáig a Bauer-kabinet igazságügy-minisztere és alkancellárja, 1921. májustól októberig az első Wirth-kormány igazságügy-minisztere. 1921–22-ben a Lengyelországgal FelsőSziléziáról folytatott genfi gazdasági tárgyalásokat vezette, 1922–23-ban Hágában képviselte Németországot. – A szerk. 5

Karl Helfferich (1872–1924) német politikus, közgazdász. 1915–16-ban a birodalmi kincstári hivatal

államtitkára és porosz államminiszter, a német háborús pénzügypolitikai vezetője. 1916–17-ben a birodalmi belügyi hivatal vezetője és a birodalmi kancellár helyettese, 1918-ban moszkvai ügyvivő. 1918-tól vezető politikusa, 1919-ben elnöke a Német-nemzeti Néppártnak. 1920-tól 1924-ig képviselő, a Wirth- és Rathenau-féle „kielégítési politikával” szembenálló jobboldali ellenzék egyik vezéralakja. – A szerk.

232 pontjává. Ezek a körülmények teszik a proletariátus eme végső megszervezkedését olyan nehézzé. De csak defetistákat tehet ez a meggondolás kishitűvé. Naiv illúzió, reformista botorság azt képzelni, hogy a proletariátus forradalmi megszervezkedése forradalom előtt békés körülmények között lehetséges. Ismételjük, hogy [ahogy] a forradalmi szervezkedés lehetőségét egyrészt csak a forradalmi helyzet teremetheti meg, úgy másrészt minden igazi forradalmi szervezkedés a maga részéről forradalmi helyzeteket teremt, vagy legalábbis kiélesíti a forradalmi helyzetet. Így ez a veszélyes zóna elkerülhetetlen minden forradalom számára. Keresztül kell menni rajta, [rajta] keresztül vezet az út a végső győzelem felé. A kommunisták kongresszusa, mert komolyan érezte azt a felelősséget, melyet a proletariátus előtt visel, csak kötelességét teljesítette, amikor ezt a veszedelmet szépítgetés és illúziók nélkül feltárta a munkásság tömegei előtt. Ez a komolyság a felelősség komolysága, nem defetizmus. A döntő harcra való elszánt felkészültség komolysága. Hiszen a veszedelem felismeréséből a gyors cselekvés szükségszerűségét vezették le: a zóna veszélyességéből azt, hogy elszánt gyorsasággal kell keresztülhaladni rajta.

233 Céltudatos proletárpolitika1 Helyes proletárpolitika csak az osztályerőviszonyok helyes felismerésén alapulhat. Minden proletárpolitikusnak

tehát elemi kötelessége a tények, az erőviszonyok komoly és

elfogulatlan mérlegelése, az így nyert megállapítások kíméletlen őszinteséggel való feltárása. Kétségtelen tény most már, és mint ilyen leszögezendő, hogy az ellenforradalom koncentrált támadása a forradalom centruma, Szovjet-Oroszország ellen csak idő kérdése.

Talán a

tavaszra, talán még előbb készen lesz a közös támadó front, melynek megindulása bizonyára a legveszélyesebb küzdelmet fogja jelenteni Szovjet-Oroszország számára az összes eddigiek közül. De igaz-e – ennek az igazságnak a kiegészítéseképpen –, hogy a forradalom erői nem egyesülnek, sőt szétszóródnak, hogy a forradalom iránt a lelkesedés nem emelkedik, hanem hanyatlik, és bizonyos fáradtságnak, csüggetegségnek, ingadozásnak ad helyet? Vétenénk az éppen ránk nézve kötelező nyíltsággal szemben, ha tagadnánk, hogy ebben van némi igazság. Persze sok jel, amelyet a burzsoázia és a szociálpatriotizmus az erők felbomlásaként érzékel (a pártszakadások különösen) inkább a megerősödésnek a jelei, kétségtelen azonban, hogy a munkásság nem egy akciójában, nevezetesen az Oroszországnak nyújtandó segítség dolgában sok helyen egy bizonyos ellanyhulás észlelhető. Ezt azonban nemcsak mint tényt kell leszögeznünk, hanem okaival is foglalkoznunk kell. Annál is inkább, mert ezeknek az okoknak vizsgálata egyenes vonalban oda vezet a pártszakadások kérdéséhez, a moszkvai internacionálé csatlakozási feltételeinek kérdéséhez és az ezek körül megindult vitákhoz, amely viták egyúttal megmutatják az utat, mely az ellanyhulás leküzdése, a harci kedv visszanyerése felé vezet. Röviden: a pillanatnyi csüggetegség mint a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia taktikájának sikere érthető és értékelhető csak igazán. Az egész elmúlt évben szinte egész Európa munkássága forradalmi lázban égett: tavasszal és nyáron különösen. És azt nemcsak a kapitalizmus válsága és a munkásosztály számára teremtett válságos helyzet okozta. Eleinte ennek az elégületlenségnek forradalmi megnyilvánulása nemcsak a válságos helyezet jelei ellen való küzdelemben (gazdasági küzdelem) jelentkezett, hanem [a] SzovjetOroszország iránt érzett szimpátiában is. A munkásság segíteni akart a proletariátus orosz előcsapatán, meg akarta akadályozni, hogy a kapitalizmus zsoldosai vérbe fojtsák azt a forradalmat, melyről – ha nem is világos öntudattal – érezte, hogy az ő saját ügye, saját forradalmának előretolt előőrse. A „vezetők”, úgy a szakszervezetek, mint a pártok részéről 1

Előre, New York (NY) 1920. november 16. (XVI. évf., 2999. sz.), 4. – A szerk.

234 minden megtettek ennek a mozgalomnak megbuktatására. Nem nyílt ellenállással. Ha ezt megpróbálták volna, a munkásság bizton rövidesen elrántotta volna a leplet, és maga kergette volna el őket oda, ahová valók, a burzsoázia táborába. Ellenkezőleg. Azáltal, hogy élére álltak a mozgalomnak. Élére álltak, és egyrészt a célkitűzésnek elvették minden forradalmi élét és erejét, pl. a muníciószállítások tényleges, direkt akciókkal való megakadályozása helyébe „ellenőrzőbizottságokat” alakítottak, melyeknek munkája mellett zavartalanul vagy csekély, alig

számba

vehető

„üzemzavarokkal”

küzdve

folyhatott

tovább

Lengyelország

ellenforradalmi felfegyverzése,2 s így volt lehetséges a varsói győzelem. De élét vették ugyanilyen módon a harc forradalmi megvívásának, a forradalmi taktikának. Azáltal, hogy mindenáron „legális” keretek közé szorítottak minden mozgalmat, azáltal, hogy megakadályozták a kapitalista állammal való összeütközést (olasz mozgalom), azáltal, hogy végtelen és végtelenül aprólékos tárgyalásokkal mindig kitolták a munkásság akcióinak időpontját (angol bányászsztrájk), sikerült elérniök, hogy a munkások egységes harci kedve a döntő pillanatban már lelohadt, hogy az alkudozások „eredményeibe” már hajlandó volt belenyugodni. Ennek a céltudatos és ügyes kifárasztási stratégiának következtében a munkásság széles rétegei – legalább a jelen pillanatban – a kiábrándultság állapotában van[nak]. Nem csoda. Egy éve már szinte, hogy Szovjet-Oroszországért „harcolnak” – és a harcnak nincs semmi komoly eredménye. Évek múltak el már, hogy a „szocializálás” állandóan „napirenden” van – és a társadalom fejlődésén nem változik semmi, anyagi helyzetük edig napról-napra romlik. Mivel pedig a munkásosztály csak a harcban és a harc által tanulhat, mivel a nyugat-európai munkásság ideológiája még nem ismer más küzdelemformát, mint a vezetői által neki előírottakat, elkerülhetetlen, hogy kiábrándultság fogja el.

Ez a

kiábrándultság még nem jutott el addig a pontig, hogy azt beláttassa a nyugat-európai proletariátussal: nem az ő harca általában kilátástalan a kapitalizmus ellen – hanem azért volt minden eddigi küzdelem eredménytelen, mert nem volt igazán küzdelem. De ahogy

a

parlamenti küzdelemből való kiábrándulás a tiszta gazdasági akciók illúzióihoz vezetett, melyeknek előreláthatólag még nem egy sikertelen kísérletben kell lelepleződniök, hogy a munkásság a tanulságokat levonni képes legyen, úgy a „vezetők” vezette mozgalomnak sikertelensége egyelőre részben egyszerű csüggetegségben, részben a vezetők ellen általában táplált bizalmatlanságban nyilvánul meg, abban a tévhitben, mintha a tömegek maguk, úgy, ahogy vannak, lennének a forradalom vezetői és hordozói, és így a forradalom kilátástalan, 2

Az első megjelenés szövegében tévesen: lefegyverzése. – A szerk.

235 amíg a proletariátus egésze nem áll teljesen és fenntartás nélkül forradalmi alapon. A moszkvai Kommunista Internacionálé csatlakozási feltételei éppen itt fogják meg a kérdést. Rövidlátók, akik azt hiszik, hogy itt kizárólag szervezeti, organizációs kérdésekről van szó. (Ezt mondták annak idején is, amikor a bolseviki-menseviki pártszakadás megtörtént.) Ez az organizációs kérdés: a forradalom vezetésének kérdése, a forradalom életkérdése. A forradalom életkérdése pedig nemcsak azért, mert a győzelem a kapitalista osztály még kríziseiben is igen fejlett szervezettsége és az ellenforradalmi erőknek éppen a krízis következtében való összpontosítása mellet csakis egy ilyen harci szervezetben vívható ki. Hanem főleg azért, mert az elkerülhetetlen vereségek, a forradalmi küzdelem múlhatatlan stagnációs szakaszai csakis így használhatók fel a tapasztalatokból3 való okulás segítségével a forradalmi erők növelésére, ahelyett hogy demoralizációt vagy elcsüggedést keltenének. A kiváló holland kommunista, Gorter Leninhez intézett levelében felveti a „vezetés” kérdését, és rámutat arra, hogy az Oroszországban egész mást jelentett, mint amit Közép- és NyugatEurópában jelent. Ezt a levelet a német függetlenek opportunista jobbszárnya természetesen nagy lelkesedéssel teszi magáévá. Nagy lelkesedéssel, de még több ferdítéssel és rosszhiszeműséggel. Mert Gorter elvtárs, ha véleményünk szerint hamis okfejtéssel, de mindenképpen forradalmi alapon áll. Ha ő maguknak a tömegeknek forradalmi akcióit helyezi szembe a „vezetőkkel”, ha tagadja a „vezetők” jelentőségét a forradalomban, abban a most fennálló nyugat-európai pártokkal szemben egy – aránylag – haladottabb, forradalmibb álláspontot képvisel. Látja, hogy ezekkel a vezetőkkel végleg és gyökeresen le kell számolni. Csak a leszámolás mikéntjében téved. Az opportunista és áruló vezető rétegekkel a tömegek misztikus egységes cselekvését állítja szembe. A szociáldemokrata kuruzslás helyébe egy forradalmi mitológiát tesz ahelyett, hogy a tudományos forradalom orvosságát ajánlaná. A rossz vezetés helyére nem jó vezetést, hanem vezetésnélküliséget ajánl. Ha azonban német és egyéb függetlenek ezeket a terveket lelkesedéssel karolják fel, nyíltan rosszhiszeműek. Mert ők, ha Moszkvával szemben a tömegek „autonómiájára” hivatkoznak, arra számítanak, hogy a tömegek félrevezetésével saját – opportunista – vezetésüket továbbra is megtarthatják. Az ő „demokráciájuk”, mint annak példaképe, a burzsoá állam demokráciája, nem más, mint a vezetőréteg (a párt- és szakszervezeti bürokrácia) uralmának a tömegek naivitása segítségével való biztosítása: „demokratikusan” alkalmazkodnak a széles tömegek osztálytudatának magasságához, ideológiájának zavartságához, kispolgári gondolat- és életproblémáktól való megfertőzöttségéhez, avégből, hogy személyes vezető szerepüket megőrizhessék. Míg a

3

Az első megjelenés szövegében: tapasztalatokban. – A szerk.

236 moszkvai úgynevezett „diktatúra” azt jelenti, hogy a világos osztálytudatú proletártömegek a kommunista pártban tömörülve irányt adnak fejletlenebb testvéreiknek, cselekvésük és propagandájuk szemléltető oktatásával segítik elő a forradalmi folyamatot, azt, hogy az egész proletariátus úgy gondolkodjék és cselekedjék, ahogy azt osztályhelyzete és osztályérdekei igenis megkövetelik. De úgy látszik, a történelem folyamatát még a legvilágosabb emberi öntudatnak, még a leghatározottabb, -céltudatosabb és -helyesebb cselekvésnek is csak igen korlátolt mértékbe[n] lehet meggyorsítani. A történelem folyamata a dialektikus ellentétek egymásba való átcsapásának útját járja. A vezérekben való csalódás krízist kell, hogy kiváltson az európai munkásságban. Az a krízis nyilvánul meg a ma észlelhető fáradtságban és csüggedésben. De a krízis nem végződhetik egyelőre azzal, hogy a régi vezetőiből kiábrándult munkásság rögtön megtalálja hivatott vezéreit, a Kommunista Internacionálét. Előbb túl kell esnie a pártszakadás, [a] vezetés nélküli akciók veszélyes szakaszán. Ahogy csak saját kárán ábrándulhatott ki régi vezéreiből (és ma még ez a folyamat sincs egészen befejezve), úgy csak saját kárán jöhet rá a másik vezetés szükségességeinek belátására. Ez a második krízis pedig az olasz sztrájkkal csak megkezdődött. A moszkvai Internacionálé feltételei lényegesen gyorsítják ezt a folyamatot. [Hogy a] függetlenek nagy tömege[i] a közbeeső állomás nélkül a kommunista pártba sietnek, jele annak, hogy a krízis megoldása közel van, és nem elérhetetlen távolban. Míg tehát sok helyen csakugyan krízisben kell, hogy lássuk a munkásmozgalmat, a pártszakadások nem a krízis, hanem ellenkezőleg, a krízis végének előjelei.

237 Friedrich Engels születésének századik évfordulójára1 Feuerbachról írott könyvében Engels úgy határozta meg Marxhoz való viszonyát: „Magam se akarom tagadni, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt úgy az elmélet (a történelmi materializmus) megalapozásában, mint főképpen kidolgozásában volt bizonyos, önálló részem. De a vezérlő alapgondolatoknak, különösen gazdasági és történelmi téren, legnagyobb része, különösen végleges, éles megfogalmazásuk, Marx érdeme. Amivel én hozzájárultam, azt néhány szakkérdéstől eltekintve – Marx nélkülem is létrehozta volna. Amit Marx alkotott, én nem tudtam volna megcsinálni. Marx felette állott mindannyiunknak, messzebb látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi mind. Marx zseni volt, mi többiek legfeljebb tehetségek.”2 Ezekhez a szavakhoz, melyek egy igazán nagy ember fanatikus őszinteségével és hiúságot nem ismerő önismeretével íródtak, alig van hozzátenni való. Engels emléke ellen vétenek azok, akik szentimentalitásból, hamisan felfogott kegyeletből Engelsszel szemben akarják Engelst megvédeni: akik mindenáron azt igyekeznek bebizonyítani, hogy ezek a

1

Proletár, Wien 1920. november 18. (I. évf., 21. sz.), 5–6. o. – Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–

Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. december 19-i száma (XVI. évf., 3032. sz.) vasárnapi mellékletében, 3., 8. o.; és részleteket közölt a Kassai Munkás 1920. november 28-i száma (XI. évf., 243. sz., 1. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Zum hundertsten Jahrestag der Geburt Friedrich Engels, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt– Neuwied 1976, 169. skk. o. – A szerk. 2

Ahol Lukács magyarul idézett, meghagytuk az idézetet a saját fordításában; az idézett hely a modern

szövegkiadásban (Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása, MEM XXI., 279. o.) így hangzik: „Magam sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az elméletnek (a történelmi materializmusnak) mind a megalapozásában, mind nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és társadalmi területen, sajátlag pedig végső, éles megfogalmazásuk, Marx műve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx – mindenesetre néhány speciális szak kivételével – alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségesek.” Lukács bécsi környezetéből ketten is írtak, talán nem minden Lukácstól kapott inspiráció híján, a cikkben megpendített kérdésről, mármint a Marx és Engels gondolkodói beállítottságában mutatkozó eltérésekről (melyekre a Történelem és osztálytudat egy híressé vált bekezdésében Lukács 1922-ben újból visszatért) a Kommunismusban, amelynek Lukács az egyik szerkesztője volt: Erwin Ban (Benedikt Ottó): Friedrich Engels als Theoretiker (I. évf., 45. sz., 1595–1609. o.), illetve G. K. (Káldor György?): Engels als Denker (recenzió Max Adler könyvéről, II. évf., 15–16. sz. [1921. május 1.], 533–537. o.). – A szerk.

238 megállapítások – Engels szerénységéből származnak. Hamis kegyelet ez. Engels olyan igazi nagy ember volt, aki nem szorult rá arra, hogy hiúságokkal áltassa magát saját világtörténeti helye és értéke felől – de legkevésbé sem szorult arra, hogy bármilyen irányban „szerény” legyen. Nem szorult rá, és nem érdemli meg, hogy igazi képét meghamisítsuk, olyan tulajdonságokat tulajdonítva neki, amelyekkel nem rendelkezett. Engelst saját óriási képességei tették világtörténeti jelentőségű emberré. Nem szorul Marxtól vett kölcsönökre, hogy korszakos nagy ember maradjon. Mert Engelsnek igaza van: a történelmi materializmus módszerének felfedezése és kiépítése Marx tette volt. Azok a tények, amelyek – látszólag – ez ellen bizonyítanak, csak még világosabbá teszik ezt a helyzetet. Igazi Engels előbb feküdt rá teljes erővel a kapitalista gazdasági rend elemzésére, mint Marx. Amikor (a negyvenes években) Marx még a hegeli jogfilozófiának, a zsidókérdésnek Hegel epigonjai által való tárgyalásának stb. bírálatával foglalkozott, Engels már a burzsoá gazdaságelmélet ellen irt. Igaz: Engels volt az első, aki az angol kapitalizmus és proletariátus osztályharcát (Marx előtt) tudományosan elemezni kezdte. Ámde éppen ezek a kísérletek – minden éleselméjűségük és gondolatgazdagságuk ellenére – világosan mutatják, hogy Engels magától nem jutott a történelmi materializmus módszerének felismeréséig.

A

módszer

kérdése

a

gondolat

öneszméletének,

önmagával

való

foglalkozásának kérdése: filozófia. És a filozófus, a hegeliánus Marx volt az, aki (legvilágosabban Proudhon ellen írott vitairatában, A filozófia nyomora [sic!] című, 1847-ben megjelent könyvében) először formulázta [meg] élesen, egyértelműen és világosan az új tudomány módszerének kérdését. Persze az is igaz: senki sem volt, aki olyan hamar, olyan együttérzéssel, mely a zsenialitással határos, értette meg az új módszer mibenlétét és jelentőségét, mint Engels. Az akkor megindult, évtizedekre terjedő együttműködés folyamán olyan mélyen beleélte magát ebbe a gondolatvilágba, melyet mint a társadalom és történelem helyes magyarázatának kulcsát önálló kutatásban ő is keresett volt már, hogy a legtökéletesebb virtuozitással volt képes alkalmazni azt. Olyan területekre és tárgykörökre alkalmazni, melyekre Marx maga talán nem is gondolt; olyan eredetiséggel és önállósággal alkalmazni, amilyenre a többi, a későbbi tanítványok közül senki sem volt képes. (Még Lenin vagy Luxemburg Róza sem hasonlítható e tekintetben hozzá.) Mert a módszernek ez az alkalmazása nem volt egyszerű alkalmazás. Engels oly mélyen beleélte magát a történelmi materializmus módszerébe, egyénisége oly szerencsésen egészítette ki a Marxét, hogy ez az alkalmazás egyúttal a tudomány továbbfejlesztésévé, eredeti tudományos tetté nőtte ki magát. Marx és Engels közös, az egész világot és minden

239 ismeretkört átfogó tudományos tettét illetőleg, durva rövidítéssel kifejezve, azt lehetne mondani, hogy Marx képviselte úgy a módszer, mint a részletek kérdésében a mélység, Engels a szélesség, a világ meghódításának az elvét; Marx a végső elméleti tisztaság, Engels a kíméletlen világosságú gyakorlati alkalmazás elvét. Ezt a szembeállítást persze szintén nem szabad mechanikus egyoldalúsággal felfogni és értelmezni. Marx maga kétségkívül egyike volt a leggyakorlatibb érzékű,3 legvilágosabb látású politikusoknak is. (Csak a 48-as forradalomra és a kommün elemzésére kell utalnunk.) Viszont Engels – mint azt egyebek közt a Dühring ellen írott könyvében bebizonyította – a történelmi materializmus nem egy elméleti kérdését, nevezetesen az állam elméletét, lényegesen és eredeti módon továbbfejlesztette. Bizonyos azonban, hogy míg Marxnak, a 48–49-es forradalmi korszak elmúlta után, érdeklődése mindig kizárólagosabban a gazdasági lét végső kérdéseinek elemzése felé irányult; míg Marxnál folyton nőttek a hatalmas kézirathalmazok, melyeknek a töredékben maradt Kapital csak egy része, avégből, hogy a tőkés termelés minden jelenségében, minden részletében kimutassa annak törvényszerűségét és ezekből kinőve azok törvényszerű elmúlásának történelmi szükségszerűségét, addig Engelst életmódja és lelki beállítása mindig elhatározottabban a gyakorlati kérdések megoldása felé vitte. Így Engels volt az első, aki a történelmi materializmus módszerének döntő fontosságát a stratégai, taktikai, hadseregszervezeti stb. kérdések tudományos megoldását illetőleg felfedezte. Az ötvenes és hatvanas évek háborúival kapcsolatban írott kisebb művei nemcsak végérvényesen tisztázzák a gazdasági és társadalmi rendszer és a hadviselés lehetőségei között való összefüggést, hanem konkrét hadtudományos kérdésekben oly tökéletes elemzését adják a lehetőségeknek és az azokból folyó szükségszerű cselekvéseknek, hogy ezek ma is példaképpen állnak a történelmi materializmus tudományos művelői előtt. Mehring, aki a tizennyolcadik század zsoldosseregei és a francia forradalom és Napóleon seregei közt való stratégiai és taktikai különbséget mesteri módon kutatta ki, éppen úgy Engelsnek a tanítványa ezen a téren, mint Trockij, az orosz vörös hadsereg nagyszerű megszervezője. Így – mint arra utaltunk volt – Engelsnél nyert a történelmi materializmus államelmélete először pontos és szabatos kifejezést. De nemcsak a kispolgárian zavaros Dühring ellen vitázva, nemcsak az anarchisták érveit cáfolva fejtette ki Engels a proletariátus államelméletét, hanem Morgan korszakalkotó kutatásaira támaszkodva megírta az elnyomó állam keletkezésének történetét. Megmagyarázta, konkrét történelmi összefüggések elemzésével, hogyan kellett az osztályok keletkezésével, az osztályharc élesedésével az államnak mint elnyomó gépezetnek létrejönnie, 3

Az első megjelenés szövegében nyomdahiba folytán: értékű. – A szerk.

240 hogyan viszi ugyanaz a fejlődés, az osztályharcnak váltakozó formák közt való szakadatlan élesedése az államot az önmagát megsemmisítés felé: hogyan nő ki az osztályharcból az osztálynélküli társadalom. Itt is gyönyörűen egészítik ki egymást Marx és Engels kutatásai. Mert ezek mellett a kutatások mellett viszont Marx, az őt jellemző, részletekben lényeget látó mélységgel a párizsi kommün berendezési formáiban meglátja az új társadalmi harc formáinak, a munkástanácsoknak kereteit, és a gothai program bírálatában valóságos prófétai előrelátással rajzolja meg a jövő fejlődésének szükségszerűen bekövetkező szakaszait. (Lenin Állam és forradalom című művében foglalja először össze Marx és Engels egymást kiegészítő kutatásait, melyeket az őket követő opportunista szellemi irányzat teljesen elferdített és feledésbe süllyesztett.) Csalhatatlan gyakorlati érzéke miatt, mellyel a legélesebben és a leghevesebben tiltakozott minden elvont, utópisztikus törekvés ellen, az opportunisták természetesen kísérletet tettek Engelst a maguk számára lefoglalni és az ő tekintélyére hivatkozva, kiküszöbölni a marxizmusból a forradalmi szellemet. Bernstein Voraussetzung des Sozialismus című munkájával kezdődik meg ez a fejlődés. Legelsősorban Engelsnek Marx Klassenkämpfe in Frankreich című művében, 1895-ben írott előszavára támaszkodik Bernstein. Ott ti. Engels igen finom elemzéssel kimutatja, hogy az akkor adott körülmények között a proletariátus számára egyrészt a fegyveres osztályharc előreláthatóan kilátástalan volna, másrészt a legális fegyverek teljes kihasználása oly előnybe hozná a burzsoáziával szemben, hogy idővel az kényszerül rá egy felkelés kiprovokálására, melybe a proletariátusnak beleugrania nem lenne előnyös. Bernstein és az őt követő opportunisták Engels elemzéséből mindenekelőtt kihagyják az adott körülmények elemzését, kihagyják azt, hogy a – gyakorlati – Engels azért elemezte ezeket olyan gonddal, hogy következtetéseit ezekre az adott körülményekre, nem pedig örök időkre vonja le. Márpedig az utcai harcok szervezeti és taktikai lehetőségeinek mesteri elemzéséből éppen az következik, hogy azon körülmények megszűntével, melyeket Engels elemzett, más körülmények hasonló módszerű elemzése más következtetéseket kell, hogy levonjon (ez bekövetkezett a világháború után). Éppen így áll a helyzet a legalitás kérdésével. Az első orosz forradalom, mint azt annak idején Kautsky is felismerte, megváltoztatta az osztályharc összes körülményeit. És Engels, aki mindig a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy történelmi adott helyzetekre vonatkozó tapasztalatokból légüres térben érvényes „örök” törvényeket vonjanak le, maga tiltakozott volna a legélesebben az ellen, hogy őt így magyarázzák. De Engels egyáltalán nem szorul rá arra, hogy pusztán ezeknek a taktikai természetű meggondolásoknak magyarázata mentesítse őt a reformizmus vádja alól. A lakáskérdésről

241 írott kitűnő brosúrájában pld. félreérthetetlen világossággal mutat rá arra, hogy nincs a proletariátusnak egyetlen olyan igénye sem, mely a kapitalista társadalmi renden belül kielégíthető volna. Itt gyakorlatilag – egy kiragadott fontos példa segítségével – számol le Engels a reformizmussal. Dühring ellen írott műve pedig tele van elméleti meggondolásokkal, melyeknek mindegyike halálos ítélet a reformizmus elmélete számára. Bernstein és társai ti. helyes ösztönnel érezték meg, hogy mindenekelőtt a dialektikai módszert kell kiküszöbölniük a marxizmusból, ha kispolgári világfelfogásuknak érvényt akarnak szerezni, ha tudományosan meggyőző színben akarják beállítani azt az alaptételüket, hogy a proletariátus érdekei nem forradalom útján fognak győzedelmeskedni, hanem a szocializmus lassan belenő a kapitalista társadalomba. Evégből a dialektikát, mely a fejlődést az ellentétekben való mozgás, az ellentéteknek egymásba való átcsapása, vagyis a forradalom formájában képzeli, elavult, hegeliánus, a tudomány mai állásával össze nem férő módszernek tünteti fel Bernstein. Engels ellenben, Dühring elleni vitairatában, Feuerbachról írott könyvében és sok más helyen éppen a dialektikát helyezi a proletariátus tudományos módszerének középpontjába. A kapitalizmusból a szocializmusba, a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet szerinte nem lassú átmenet, nem „belenövés”, hanem: ugrás, forradalom. Hiábavaló törekvés tehát ezen a téren Marx és Engels között ellentétet konstruálni; éppen olyan hiábavaló, mint Marxból magából kiragadott részletek segítségével a proletárforradalom szellemi atyját reformista, forradalomellenes törekvések protektorává megtenni. Marx és Engels egyek a forradalom elméletében és gyakorlatában. Gyökeresen különböző egyéniségük a legszerencsésebben egészíti ki egymást oly irányban, hogy kettőjük életében és műveiben a forradalom valamennyi elméleti és gyakorlati kérdésének megoldásához meg van adva a módszertani kulcs. Azért kell minden esetben őhozzájuk visszatérnünk. Mondjanak csak betűrágóknak, talmudistáknak a polgári „tudomány” és a kispolgári „szocializmus” művelői. Mi, ha hozzájuk, a forráshoz visszatérünk, a módszert illetőleg megyünk tanulni hozzájuk: azért, hogy hogyan lehet változó körülmények között, változó taktikával folytonosan az egységes proletárforradalom érdekeit szolgálni. És ezen a téren is, az elmélet mellett a forradalmi életelv dolgában világító példaképpen áll előttünk Engels élete. Engelsé, aki gazdag kereskedőcsaládból származott, családi hagyományai, egyéni érdekei ellen szentelte egész életét a forradalom céljainak. Engels[é], aki amikor a német forradalom sorsa – a kispolgári opportunisták ingadozása miatt – kétségbeesetten állt, a frontra siet, hogy még mentse, ami menthető, vagy legalább becsületes vereséget vívjon ki a forradalom számára. Engelsé, aki a forradalmak leveretése után félreteszi minden egyéni becsvágyát, sőt a tudomány művelésére irányuló törekvését is,

242 ismét magára veszi a kereskedői pálya gyűlölt igáját, hogy Marx számára lehetővé tegye az osztályharc elméleti alapjának tudományos megvetését, a Kapital megírását. Ezeknek a szótlan, tiszta, póznélküli önfeláldozásoknak hosszú sorozatában talán még gyönyörűbben áll előttünk Engels igazi forradalmár lénye, mint korszakalkotó műveiben. Ő valóban csak a proletárforradalomnak élt. Nemcsak megalapítója volt a proletariátus igazi osztályharcszervezetének, hanem – a szó igazán komoly értelmében – egyik legelső hőse és mártírja.

243 A Német Kommunista Párt kongresszusa1 A német proletariátus osztályharcának hősies és – mindent egybevéve – dicsőséges fejezete zárult le a KPD kongresszusával: utoljára gyűlt egybe ezúttal a Spartakus-szövetség. A következő összejövetel (december 3-án) már az USP balszárnyával létrejött szervezeti egyesülést pecsételi meg. Új fejezet kezdődik. A proletártömegekért vívott küzdelem ugyan még távolról sem ért véget, de a proletariátus tömegpártja máris létezik. Most már megkezdődhet és alighanem hamarosan meg is kezdődik a tömegpárt harca a hatalomért, forradalom és az ellenforradalom döntő ütközete. E két szakasz között a pártnak, mint azt Thalheimer elvtárs helyesen kiemelte, veszélyes zónán kell áthaladnia. Mert a forradalmi tömegpárt létrejötte egyszersmind azt jelenti, hogy a forradalom akut szakaszába lépett. Ez a felismerés pedig nemcsak a proletariátus, hanem a burzsoázia köreiben is elevenen él, és meghatározza tetteit. A veszélyes övezet lényege pontosan az, hogy a döntő ütközet elkerülhetetlenségét felismerve a burzsoázia is felveszi a harcot a proletariátus ellen, mielőtt annak sikerült volna szervezetileg összeforrnia az új tömegpártban. Az ellenforradalom esetleg nyílt támadást indít, vagy rajtaütéseivel és provokációival rákényszeríti a proletariátust, hogy számára kedvezőtlen, nem maga választotta feltételek között szálljon harcba. Ezért tehát igyekezni kell a lehető leggyorsabban túljutni ezen a veszélyes zónán. Az persze nem biztos, hogy ez sikerülni is fog. Nap mint nap egyre több jel mutat arra, hogy a burzsoázia nem kíván alkalmat adni a forradalmi proletariátusnak erre az újjászerveződésére. Egyre fenyegetőbbé válik a nyílt vagy titkos fehérgárdista alakulatok magatartása; Litvániában új Baltikum képződik; a kapitalizmus szószólói (Schiffertől Hilferdingig) egyre többször és egyre világosabban a „rend” nyelvén szólalnak meg; de nemcsak erről van szó: magában az ipari osztályharcban is mind több jel mutat a közelgő összecsapásra (elbocsájtások a Borsig-művekben, és kivált az üzemi tanácsokkal és a politikai munkástanácsokkal kapcsolatos követelések). Ugyancsak kérdéses persze, hogy a rajtaütés időpontja egyértelműen kedvező-e a burzsoázia számára. A kezdeményezés előnyt jelent ugyan, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a burzsoázia szempontjából kényszerű kezdeményezésről van szó A burzsoáziának támadnia kell, vagy ki kell provokálnia a 1

Der Parteitag der Kommunistischen Partei Deutschlands, Kommunismus, Wien 1920. november 20. (I. évf., 44.

sz.), 1561–1564. o. – A cikket Lukács a „G. L.” szignóval jegyezte. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 177. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

244 proletariátus támadását, ha egyáltalán meg akarja tartani a kezdeményező szerepet. Ebből pedig az következik, hogy nem lehet tekintettel a világpolitikai konstellációra, amely pillanatnyilag nem túlzottan kedvező a számára. Így például Franciaország amely nyáron még nyíltan támogatta a bajor Orgesch-szervezeteket, kénytelen volt elfordulni tőlük és követelni lefegyverzésüket; a litván kaland és a felső-sziléziai kérdésben mutatkozó ellentét talán már a legközelebbi jövőben nagyobb feszültséget teremthet a fehér Lengyelország és a német ellenforradalom között. De persze az efféle ellentétek jelentőségét a proletárforradalom pillanatában nehéz fölbecsülni. Könnyen lehetséges, hogy a közös veszély letompítja őket, vagy legalábbis csökkenti intenzitásukat, mint azt Csehszlovákia magatartása tanúsította Lengyelországgal szemben a bolsevik előretörés idején, aminthogy az is lehetséges, hogy nagyban gátolni fogják az ellenforradalom erőgyűjtését Akárhogy legyen is, akármint végződjék is az összecsapás, rejtett vagy nyílt opportunizmus volna, ha sajnálkoznánk a veszélyes zóna tényei miatt, és „mélyenszántó” taktikai megfontolások tárgyává tennénk elkerülésük lehetőségeit. Ezt a veszélyt nem lehet elkerülni. Mert a tömegek forradalmi megszerveződésére csak magában a forradalomban kerülhet sor. A forradalmi szervezet lehetősége egyszerre oka és következménye az egymás ellen harcoló osztályok roppantul kiélezett forradalmi helyzetének. A lappangó osztályharc időszakaiban az elszánt forradalmárok csoportja sohasem lehet mentes egyfajta látszólagos – szervezeti – szektásságtól, jóllehet céljai korántsem feltétlenül szektásak. Amikor a forradalom szelleme megragadja a tömegeket, az maga forradalom. És legyen bár mégoly veszélyes ez a szervezőmunka a forradalom vihara közepett, megkerülni mégsem lehet. Nem volt ez másképpen a bolsevikok esetében sem. A hatalom megszerzésének pillanatában a bolsevikok – az orosz forradalom kitörése idején még a proletariátus csekély kisebbsége – már a munkások többségét tudhatták maguk mögött (legalábbis a nagyvárosokban). A közbülső időszak volt számukra a veszélyzóna. A meghiúsult júliusi felkelés, a kornyiloviáda jelzi a veszélyes zóna néhány főbb szakaszát. Azt sem szabad természetesen elhallgatnunk, hogy szervezetileg a veszélyt Oroszországban könnyebb volt leküzdeni, mint Németországban. Az OKP hatására ugyanis különféle okok miatt a munkások tömegesen hagyták el régi pártszervezeteiket, és – bizonyos fokig – formátlan tömegként áramlottak a bolsevikokhoz, hogy azután ott, a bolsevik pártban alakuljon ki politikai cselekvésük formája. Németországban, szintén különféle – itt nem elemezhető – okok miatt, azért nehezebb a helyzet, mert a KPD-nek a proletariátusra gyakorolt vonzása olyan formákat öltött, hogy a baloldali USP egész szervezete – mint szervezet – kereste a kommunistákkal való egyesülés lehetőségét. Ez, és mellette a német burzsoázia hatalmas és fenyegetőbb

245 szervezete, nagymértékben fokozza a veszélyt, és megnehezíti az összeolvasztás munkáját. Éppen az összeolvadás akadályairól, nehézségeiről és gátló tényezőiről folyó nyílt kongresszusi viták bizonyítják azonban, hogy milyen erős és őszinte az egység akarása. És ennek az akaratnak végül minden akadályt le kell győznie. Nem létezhet olyan „taktika”, amely kiküszöbölhetné magát a veszélyt. Olaszország és Csehszlovákia ellenpéldája bizonyítja a legékesebben, hogy Németországban helyes utat választottak. Mert amikor ellenséges támadás közepette kell megszervezni a proletariátust, akkor a veszély elkerülésére egyetlen lehetőség kínálkozik: megőrizni a régi párt egységét, nem felrobbantani, hanem belső munka révén „balra tolni” a régi szervezetet, mert ily módon a döntő pillanatban kész és töretlen pártapparátus áll rendelkezésre. Csakhogy Olaszország esete épp azt bizonyítja, hogy ez mégsem reális lehetőség. Az ilyen egység ugyanis – a valóban forradalmi cselekvés szempontjából – látszategység csupán. Olaszországban, ahol a tömegek forradalmi nyomásának hatására a burzsoázia döntő ellenforradalmi tettekre készül, most derül ki, hogy a párt „egysége” milyen ingatag. Az opportunisták és a centristák a párton belül több akadályt gördítenek a forradalom elé, mint tehetnék ezt a párton kívül. És az olasz kommunistáknak, miközben német elvtársaik egy hasonló veszélyövezetben forradalmi tömegpárttá olvadnak össze, alighanem a párton belüli szakadást kell elősegíteniük. Nincs kizárva tehát, hogy visszaesnek a Spartakus-szövetség 1918 decembere előtti állapotába. És mivel a nemzeti ellentéteket Csehszlovákiában csak egy nyíltan és egyértelműen kommunista párt tudná megküzdeni, itt a helyzet is összehasonlíthatatlanul nehezebb és veszélyesebb lehet.2

2

Csehszlovákia Kommunista Pártja csak 1921. május 14–16-án alakult meg különböző baloldali csoportokból,

így a K. Muna vezette, hadifoglyokat tömörítő oroszországi csehszlovák kommunista pártból, a Kmen és Cerven című lapok körül működő anarcho-kommunista csoportokból (S. K. Neumann, H. Sonnenschein, E. Vajtauer), a korábbi Haladáspárt baloldali elemeiből (Z. Nejedly), valamint a Német Szociáldemokrata Párt B. Smeral és J. Skalák vezette balszárnyából. A német baloldali szociáldemokraták már 1920. május 9-én, úgynevezett reichenbergi nyilatkozatukban leszögezték a Kominternhez való csatlakozás szándékát, illetve hogy elfogadják a proletárdiktatúra és a tanácsrendszer gondolatát, és amikor pártjuk elutasította a reichenbergi nyilatkozat elveit, 1921. március 12–15-én létrehozták Csehszlovákia Kommunista Pártjának Német tagozatát. Szlovákiában a baloldali szociáldemokraták 1921 januárjában váltak le a szociáldemokrata pártról. A különféle csoportok közötti ellentétek, de mindenekelőtt Smeralnak a Kominternnel szemben mutatkozó fenntartásai azonban késleltették, hogy a Komintern kívánalmainak megfelelően létrejöjjön egy egységes csehszlovák kommunista párt; csak Lenin személyes beavatkozása nyomán a prágai alapító kongresszuson egyesültek a cseh, szlovák és kárpátaljai baloldali szocialisták. Smeral tartózkodó magatartását (a „smeralizmust”) a Komintern III.

246 A Spartakus-szövetség legutóbbi kongresszusára ennek az elkerülhetetlenül súlyos veszélynek a komolysága és felelőssége nyomta rá a bélyegét. A döntés komolysága, hogy készek bátor tettekkel és önmaguk iránt is kíméletlenül őszintén és nyíltan dacolni minden veszéllyel, és az egyesítési folyamat végrehajtásában tanúsított tettrekészség fontosabb a viták minden részeredményénél, habár ezek is számos érdekes adalékkal szolgáltak (például a munkástanácsok kérdésében). Ugyanakkor a veszélyes zónán való túljutás szempontjából az is rendkívül fontos lenne, ha a forradalmi szükségszerűségnek az USP balszárnyát és a KPD-t összehozó érzése a KAPD valóban kommunista elemeit is visszavezetné a kommunisták táborába. A szándék – úgy tűnik – megvan. A kongresszushoz intézett levelében3 Zinovjev „több toleranciát” kért a KAP-pal szemben. Hangsúlyozza, hogy a KAP, azzal, hogy megszabadult a Wolffheim-, Lauffenberg- és Rühle-féléktől,4 bizonyította a helyzet tisztázására irányuló szándékát. Levi elvtárs azt is tudja, „mit jelent egy ilyen folyamat egy újonnan alakult kis párt számára”. Egyszersmind – nagyon helyesen – hangsúlyozta, hogy a KAP

munkásainak

„fenntartások

nélkül”

kell

csatlakozniuk

a

kommunistákhoz.

„Számunkra”, mondja Levi, „örömünnep lesz az a nap, amikor őket üdvözölhetjük.” Reméljük, ez a nap sem várat túl soká magára.

kongresszusán számos kritika érte, olyannyira, hogy a cseh párt mérlegelni kezdte a Kominterntől való eltávolodás lehetőségét, és megint csak Lenin személyes beavatkozása volt az, aminek a kiengesztelődést meg kellett teremtenie; ennek nyomán a csehszlovák párt elfogadta a Komintern felvételi föltételeit, és beleegyezett abba, hogy egyesül a még független csehszlovákiai kommunista szervezetekkel. Bohumir Smeralt (1880–1941) az őt ért baloldali támadások ellenére a III. kongresszus beválasztotta a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagjai közé; e testületnek haláláig tagja maradt, két periódusban tagja volt a KI VB Elnökségének is. 1921. október 30. és november 4. között került sor Prágában arra az „egyesülési kongresszusra”, melynek során a német és zsidó kommunisták is csatlakoztak a CSKP-hoz. – A szerk. 3

An den Parteitag der Kommunistischen Partei Deutschlands. A Zinovjev által aláírt, 1920 novemberéből

keltezett levelet a Die kommunistische Internationale (Petrográd) közölte (II. évf., 14. sz., 273–274. o.), az USPD hallei (csatlakozási) kongresszusához írt nyílt levél társaságában. – A szerk. 4

Otto Rühle (1874–1943) német szocialista politikus, író. 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő. Az

I. világháború alatt pacifista és internacionalista álláspontot képviselt, Karl Liebknecht után ő volt a második német szociáldemokrata képviselő, aki 1915 márciusában a hadi hitelek ellen szavazott. 1919-ben belépett a KPD-be, és hamarosan a szélsőbaloldal egyik vezetőjévé vált. Az 1919 októberében bekövetkezett pártszakadás után a KAPD egyik szervezője volt, 1920-ban még ő vezette a Komintern II. kongresszusán résztvevő KAPDküldöttséget, 1921-ben azonban összekülönbözött pártja vezetésével, és kilépett. Ettől kezdve csak írással foglalkozott, egyebek mellett egy Marx-biográfia szerzője (1928) volt. Hitler hatalomra jutásakor emigrált, Mexikóban halt meg. – A szerk.

247 Ki spekulál?1 A Világosság szerint persze: Szovjet-Oroszország. A független ferdítők és rágalmazók lapjának utolsó számában a következó kis hír jelent meg: Szovjetoroszország – spekulál. A moszkvai gazdasági tanács lapjában Lomov javasolja az orosz közgazdasági szervezet egyes ágainak új szervezését, revízióját. Az egész világon nyersanyaghiány és ennek következtében nyersanyagéhség van. Ezt a körülményt Oroszországnak ki kell használnia. Fokozott munkával ki kell fejlesztenie a fa- és lenipart, hogy Oroszország a világ első fa- és lenszállítója legyen. Nem kell attól tartani, hogy ezzel Oroszország olyan viszonyba jut a nyugathoz, aminő a gyarmatok viszonya anyaországukhoz, ellenkezően:

Oroszország

monopóliumának

erejénél

fogva

kihasználhatja

a

nyersanyaghiányban szenvedő országok kényszerhelyzetét, és elegendő ipari cikket kaphat nyersterményeiért.

Az ember nem tudja: a tudatlanságon vagy a rosszindulaton háborodjék fel. Hát ezek a jó urak nem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amennyiben Szovjet-Oroszország és a kapitalista Európa között megindul az áruforgalom, hogy ez a „béke” az osztályharc egy újabb – az eddiginél veszedelmesebb – szakasza lesz? Nem tudják, hogy a nyugati kapitalista államok nemcsak azért gondolnak a kereskedelemi forgalom megkezdésére, mert Oroszország nyersanyagára szükségük van; nemcsak azért, mert kezdik belátni, hogy az ellenforradalmi tábornokokkal nem jutnak zöldágra, hanem főleg azért, mert ezen az úton remélik Oroszországot „civilizálni”, a „bolsevizmus betegségéből kigyógyítani”? Pedig Lloyd George annakidején, amikor erről szó volt, olyan világosan fejtette ki ezt ellenforradalmi programot, hogy – nagyot akarunk mondani – még Garbai Sándor is megérthette volna, és még Kunfi Zsigmondnak is nehezére esett volna szavainak értelmét félremagyarázni. Oroszországnak persze – a függetlenek szerint – ez ellen a támadás ellen nem szabad védekeznie. Tűrnie kell, hogy minden mázsa búza, amit kivisznek, minden gőzgép, amit behoznak, szónál és írásnál hangosabb ellenforradalmi propaganda legyen. Oroszországnak nem szabad kivitelét úgy berendezni, hogy ez a viszony megforduljon, hogy a nyersanyagkivitelnél gyakorolt fölénnyel ő diktáljon a kapitalista államoknak; nem szabad a bevitelt úgy megszervezni, hogy a

1

Proletár, Wien 1920. november 25. (I. évf., 22. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Wer

spekuliert?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 182. skk. o. – A szerk.

248 behozott árucikkek a szociális termelés kiépülését szolgálják (pl. úgy, hogy a parasztokat ezáltal lehessen a kollektív termelés irányában nevelni), nem szabad forradalmi propagandára, a forradalom megerősítésére felhasználni a nemzetközi osztályharc akkor meginduló új szakaszát. Bizony nem szabad. Mert a függetlenek szerint első „a” termelés (a kapitalista termelés). Ezt kell előbb helyreállítani – bármilyen áldozatok, még a forradalomról való lemondás árán is – a közép- és nyugat-európai munkásságnak; ennek helyreállításáért kell Szovjet-Oroszországnak minden áldozatot meghoznia – még létalapjának veszélyeztetését is. Aki pedig nem ezt cselekszi, az lelkiismeretlen kalandor, ha Közép- vagy Nyugat-Európában él; ha Szovjet-Oroszország teszi – akkor spekulál. (A német sárga szakszervezeti bürokraták: Legien és barátai azonban, akik a maguk számára províziót akartak kizsarolni az Oroszországgal való forgalomból, persze nem spekulánsok, hanem a „forradalmi” munkásmozgalom „komoly” és „felelősségteljes” „harcosai”.) Van a tudatlanságnak, a tanulásra és a tapasztalásokon való okulásra képtelenségnek olyan foka, mely – még ha nem is járul hozzá tudatos rosszakarat – önmagában is árulás a forradalommal szemben. Ez a tudatlanság kiált felénk a Világosság minden sorából. Böhm

4 Vilmos utolsó cikkéből legkivált (amivel a világért sem akarom azt állítani, hogy ez a cikk nincs tele tudatosan rosszhiszemű ténybeállításokkal és magyarázatokkal). A forradalom és a szervezkedés kérdéséről szól ez a cikk.2 De a forradalom fogalma egyedül a címben van meg. Böhm Vilmos agyába a szervezkedés és a forradalom szerves összefüggése, hosszú munkásmozgalmi múltja, a magyar forradalom tapasztalatai ellenére sem került bele. Luxemburg Róza már az első orosz forradalom tanulságaként levonta ezt a következtetést: „A merev, mechanikus bürokratikus felfogás szerint a küzdelem csak mint a szervezkedés produktuma, annak bizonyos fejlettségi fokán lehetséges. Az eleven dialektikus fejlődés ellenben a szervezkedést mint a küzdelem produktumát fogja fel.” Böhm Vilmost hosszú múltja minderre nem tanította meg. Hiába, nem elég, ha valaki sok nadrágot elnyűtt a munkásmozgalomban,

ha

sok

személyes

harcot

végigverekedett

szakszervezeti,

pártbürokráciai és más állásokért – forradalmárnak és marxistának kell lenni, hogy múltja lehessen az embernek. Böhm Vilmos tehát egyebek közt azt írja, hogy a forradalom nagy baja a „szakemberek” hiánya volt. Ezeket a kommunisták elvadították. Nem beszélek arról a tudatos hazugságról, ami ebben az állításban van. Hogy ti. a kommün elején, amikor a kommunista Kelen és Hevesi szakembereket neveztek termelőbiztosokul az üzemekbe, az

2

Böhm Vilmos Forradalom és szervezkedés című cikkét (Világosság, Wien 1920. november 17., I. évf., 25. sz.,

339–341. o.) Lukács írása után függelékben közöljük. – A szerk.

249 akkor szocializáló népbiztos Böhm volt az, aki leghangosabban ágált ez ellen, aki leghangosabban követelte, hogy helyükre a vasas bürokrácia legkorruptabb alakjai, az ő kreatúrái kerüljenek. Eltekintve ettől a letagadástól, Trockij mondását idézi fejünkre mint olyan emberét, aki belátja azt az igazságot, melynek megértésére a magyar kommunisták képtelenek voltak. Böhm Vilmos itt is mindössze a forradalmi folyamatot „felejti” ki okfejtéséből. Azt a csekély tényt, hogy Trockij ezeket a szavakat a forradalom egy, a magyarnál jóval fejlettebb szakaszában mondotta, amikor a szakemberek szabotázsa már le volt törve, amikor el lehetett kezdeni azokat (meg lévén törve nyílt és lappangó ellenállásuk) újra beállítani a termelés szolgálatába. Az „újra” szócska Böhm előtt persze betűrágásnak látszik. Pedig e szócska mögött a forradalmi folyamat rejlik: az, hogy az így beállított szakemberek már – többé-kevésbé – ideológiailag meg vannak törve. Ezen az ellentálláson és annak megtörésén pedig minden forradalomnak túl kell esnie. Mert az a szakember, akit a forradalom „átvesz” vagy „meghagy a helyén”, nem a forradalmat fogja szolgálni, hanem állását csendes szabotázsra, az ellenforradalom gazdasági előkészítésére fogja fordítani. Mielőtt a szakemberek be nem látják, hogy már csak a proletariátus szolgálatában találják meg boldogulásukat (ami még egyáltalában nem jelenti azt, hogy már forradalmárokká lettek volna), nem lehet tőlük eredményes munkát várni. A magyar forradalom nem jutott el ennek a szükséges harcnak kezdetéhez sem – Böhm és barátainak jóvoltából. Rónai barátja volt az, aki a szabotáló magántisztviselőket testével védelmezte;3 Kunfi barátja volt az, aki a forradalmat nyíltan vagy leplezve gúnyoló újságírók szólásszabadságáért életre-halálra exponálta magát;4 és maga Böhm volt az, aki az aktív tiszti ellenforradalmat a hadseregben szervezetileg előkészítette és lehetővé tette. Ő akadályozta meg hadügyi népbiztos korában a proletárparancsnok-képző tanfolyamnak, melynek tervezete már készen volt, felállítását, az egyetlen módot, mellyel az aktív tisztek befolyását a hadseregben ellensúlyozni lehetett volna; ő ásta alá mint a hadsereg főparancsnoka a politikai megbízottak tekintélyét; ő távolított, illetve legalább igyekezett eltávolítani a hadseregből minden kommunista érzelmű parancsnokot; ő csinálta meg a hadseregnek egy olyan beosztását, mely be nem töltött keretekkel (2 vagy 3 zászlóaljból álló dandárokkal stb.) a törzsek nagyságát és befolyását messze a szükségesen túl növelte. 3 4

Az utalás, legalábbis A forradalmi kormányzótanács jegyzőkönyvei alapján, nem dokumentálható. – A szerk. A forradalmi kormányzótanács jegyzőkönyveiben is követhető vita, bizonyos előzmények után, a

Kormányzótanács 1919. április 17-i ülésétől, a Lukácsot ért támadás nyomán éleződött ki, és az Országos Pártgyűlésen folytatódott, lásd Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919, Magvető, Budapest 1987, 142–144. o., 341. skk. o., 471. skk. o. – A szerk.

250 A

kiváló

szervező

most

krokodiluskönnyeket

hullat

azon,

hogy

a

proletárforradalomban túlsúlyban voltak a dezorganizáló elemek a szervezőképesek felett. Lehet, hogy így volt. Mi azt hisszük, hogy a diktatúra első szakaszában ez elkerülhetetlen. Hogy a dezorganizációs folyamatnak a jövendő építés érdekében igen mélyre kell hatolnia. Hogy a proletariátus és a burzsoázia öntudatába egyaránt bele kell vinni azt a meggyőződést, hogy minden híd fel van égetve, hogy nincsen visszatérés a polgári társadalomba. Mi azt hisszük – és a fehér uralom sok példája mutatja –, hogy a magyar proletárdiktatúra egyik legfőbb hibája itt volt: nem dezorganizálta eléggé a polgári társadalmat. Hogy a „rendcsinálás” – legalább részben - lehetséges volt, azt Böhm Vilmos barátai, a szakszervezeti bürokrácia kiváló „szervezői”, Peyer úrral élűkön, okozták. Igenis azt mondjuk ma is: túl hamar és túl felületesen kezdett „építeni” a magyar proletárdiktatúra. Nem vette eléggé tekintetbe az osztályharc, az osztályöntudat valóságát, túl könnyűnek láttatta az átmenetet kapitalizmus és proletárdiktatúra között. De még ennek a kevés forradalmi szervező munkának, ami a diktatúrában folyt, is nagy ellenségei voltak: a forradalom dezorganizálói, Böhm Vilmos és társai. Ha jól kormányozható emlékezőtehetsége itt cserben hagyja, felhívjuk figyelmét arra, hogy éppen ő legszemélyesebben akadályozta meg a közélelmezés forradalmi megszervezését azáltal, hogy a batyuzást a hadseregben nemcsak megtűrte, hanem egyenesen intézménnyé emelte. Persze az ilyen kellemetlen tényekről hallgat a kiváló szervező. Azt hiszi, hogy merész, de üres vádaskodásokkal elterelheti a figyelmet arról, amit a forradalom ellen vétett. Azt hiszi, hogy a hazugság és a letagadás ma még éppen olyan ellenállhatatlan fegyver, mint abban az időben, amikor ő és barátai élet és halál urai voltak a munkásmozgalomban. Így – a szokásos perfídiával – panaszkodik, hogy „az új vezetőnemzedék nem fejlődött ki”. Mintha nem tudná igen jól, hogy éppen ő és barátai voltak azok, akik Szabó Ervintől kezdve mindenkit kiszorítottak, kizártak e munkásmozgalomból, akiben csak egy szikrányi tehetséget, önállóságot is sejtettek. De talán elég is már a példákból! Csak még egyet kell leszögeznünk, mert – bármilyen kellemetlen a Világosságnak – mi történelmi szemmel nézzük az eseményeket, és így minden nyilatkozatnál figyelemmel kísérjük, hogy mikor és milyen körülmények között történt. Amint azt Trockijnál megtettük, megtesszük Böhm Vilmosnál is. És meg kell állapítanunk, hogy ellentétben a Kunfi habzószájú förmedvényeivel, Rónai legutolsó köpködésével, Böhm Vilmos tisztességes és az objektivitás látszatát felkeltő hangra törekszik. És azt kérdezzük: mi történt egyidejűleg e hangváltozással? (Kunfi is csak elégiát ír a Világosság legutóbbi számában.) Az történt kérem

251 szépen, hogy Wrangelt megverték, hogy Petljura nyilván bajba kerül nemsokára, hogy ennek hatása alatt a francia háborús politika vereséget szenvedett stb. Böhm Vilmos tehát ma úgy ír, mint aki „lényegében” kommunista, csak a „módszerben” „érettebb és higgadtabb” a kommunista „kalandoroknál”. Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. Ha megkezdődik egy komoly forradalmi hullám – Böhm Vilmos veleúszhatik e cikke alapján (legalább ő azt gondolja). Ha mégis az ellenforradalom. kerekedik felül – ott van az osztrák opportunizmus dicsőítése a cikk végén mint „forradalmi szocialista” munkáé. Azt kérdezzük tehát szerényen e tények megállapítása során a Világosságtól: ki spekulál – Szovjet-Oroszország vagy a magyar függetlenek?

252 [Függelék a Ki spekulál? című cikkhez] Böhm Vilmos Forradalom és szervezkedés (Világosság, Wien 1920. november 17. (I. évf., 30. sz.), 339–341. o.)

Dezorganizáció és szervezés A forradalmak a társadalmi és gazdasági rendszer és hatalmi erők átalakítására törekszenek. E törekvés céljai: a régi hatalmi eszközök lerombolása és az új rend fölépítése. A cél elérésére dezorganizálja a fönnálló hatalmi szerveket: hadsereget, rendőrséget és a bürokráciát, a gazdasági erők társadalmi és politikai szervezeteit. A társadalmi termelés fönntartása és a forradalom biztosítása céljából azonban a dezorganizációval párhuzamosan megszervezi az új társadalom politikai és gazdasági szervezeteit. Ezekben a forradalmi időkben mindenkor múlhatlanul sürgős tennivalók elvégzéséhez a forradalomnak szüksége van nagyszámú, politikailag megbízható dezorganizátorokra és szervező erőkre. A dezorganizáció föladata kétségtelenül a forradalmi munka könnyebb, a régi hatalom uralma alatt, tehát a forradalmi kitörés előkészítő stádiumában azonban veszedelmesebb része. A fönnálló társadalmi és gazdasági rend hibáinak, félszegségeinek föltárása: az osztályellentétek okainak és lényegének a tömegek előtt meztelenre vetkőztetése, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség igazságtalanságainak leleplezése; az osztályelnyomatás szolgálatában álló társadalmi és gazdasági tömegfegyelem fölbomlasztására irányuló agitáció szükséges forradalmi munka, de kétségtelenül hálásabb és könnyebb része a forradalmi tevékenységnek. A dolog természetéből folyik, hogy a döntő időpontban a dezorganizációs erők mindig megfelelő számban – sőt rendszerint fölös számban is – rendelkezésre állanak. Minél alacsonyabb a forradalomban álló nép kultúrája, minél fejletlenebbek és szervezetlenebbek a gazdasági és társadalmi berendezkedések, annál kevesebb az organizációs erők száma, de annál hatásosabb a dezorganizáció, a bomlasztás munkája. Az októberi és márciusi magyar forradalom züllesztő és dezorganizációs erőkben valóban nem szűkölködött. A tömegeket elkeserítő évszázados erőszakos junkerpolitika, a kíméletlen osztályelnyomatás, a már közmondásossá vált hivatalos és nem hivatalos magyar korrupció, az ötödfél esztendős háborús elkeseredés, milliók elpusztítása, rokkantak

253 százezrei, éhség, rémes nyomorúság, elszegényedés az egyik oldalon, mértéktelen jólét, pazarlás és fényűzés a másik oldalon, a háborús áldozatok mellett a gazdasági, politikai és társadalmi elnyomatás, végül a katonatömegek elkeseredéséből fakadó szökések, lázadások, fegyelemmeglazulás megteremtették a züllés folyamatának előfeltételeit. A züllés rendszerbe foglalása, a züllés okainak, okozatának és okozóinak rendszeres föltárása biztosította a dezorganizációs folyamat forradalmi kirobbanását. Az elnyomó erők további züllesztésének célja

már

csak

a

dezorganizált

erők

átcsoportosításának

és

újraszervezésének

megakadályozása lehetett. Az októberi forradalomban polgárság és munkásság egyforma számban szállított dezorganizációs erőket. Talán kevesen tudják, hogy a dezorganizátorok legtipikusabb képviselője Friedrich István volt. (Vele csak egy ember, egyik legszélsőbb ellenlábasa vette föl a versenyt.) Ez a szélhámos minden eddigi sikerét dezorganizációs tehetségének köszönheti. Az ő életrevaló terve és rendszere alapján züllesztették szét a frontokról visszaérkező hadosztályokat, és ő dezorganizálta a régi honvédelmi minisztériumot. Amint azonban forradalmi – vagy akár ellenforradalmi – szervező munkára volt szüksége, akkor ez a különben tehetségtelén, csirkeeszű, féktelen ambíciójában minden gazságra kapható kalandor rögtön megbukik. Friedrichen kívül voltak még más és hasonló eredménnyel dolgozó, gyakran hasonló kaliberű züllesztőink a forradalmi hadseregben, a közigazgatásban, bürokráciában, a társadalmi szervezetekben és a gazdasági élet minden ágában. A legnagyobb részük nem tudott határt szabni a dezorganizáció mértékének. Amikor már szervezni kellett volna a forradalmi erőket, akkor ezek még mindig dezorganizáltak, sőt megakadályozták az új forradalmi szervek alkotását is. Nem tudtak szervezni, mert nem voltak szervező, hanem inkább züllesztő erők. Egyéb gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális okok mellett a dezorganizációs erők értelmetlensége és túlbuzgósága s a szervező erők hiánya is okozója volt a forradalom bukásának. Polgári pártok az októberi forradalomban Nem elég, ha megállapítjuk, hogy nem voltak szervező erőink, tárgyilagosan kutatnunk kell a hiány okait is. A forradalomban részt vett polgári pártoknak nem voltak sem tömegeik, sem szervezeteik. A Tiszáék Magyarországa évszázados berendezkedésekkel biztosította az agrárfeudalizmus uralmát. Az egész közigazgatás és bürokrácia, a hadsereg, csendőrség és

254 rendőrség vezető személyzete a reakciós nemesség köréből kerüli ki. A. gazdasági hatalom, a bankok, vállalatok, a kereskedelem vezetői a nem kevésbé reakciós zsidóság és kispolgárság köréből rekrutálódtak. Szervező erőket a forradalom polgári rétegei csak a közigazgatás, bürokrácia, hadsereg, bankok, vállalatok és kereskedelem köréből nyerhettek volna. Ezek a rétegek azonban a mindenkori forradalom előtti kormányok korrupt és elnyomó rendszerének voltak függvényei, és így még a forradalom polgári pártjai szempontjából is politikailag megbízhatatlanok voltak. A forradalom polgári pártjai közül a radikális párt5 néhány ezer intellektuel képviselete volt. Az értelmes és jellemes vezérek és közvetlen környezetük szilárdan álltak az októberi forradalom platformján, a másik rész azonban a két szélsőség között ingadozott. Az egyik a kommunistákkal kacérkodott, a másik a régi állapotokért – ha nem is dolgozott, de titokban értük – lelkesedett. Szervező erőket a radikális párt – néhány kivételt nem tekintve – nem produkált. Tagjai ügyvédek, írók, orvosok, tanárok és más értelmiségi foglalkozásúak voltak, akik a gyakorlati szervezés kérdésével a forradalom előtt már hivatásuknál fogva sem foglalkoztak, s így a forradalom alatt sem tudtak e téren erőket szolgáltatni. A Károlyi-párt heterogén összetétele mellett megbízható szervező erőkkel nem rendelkezett. A vezéren és néhány emberén kívül mindenki szabotálta a forradalmat. A forradalom győzelme után a párt mértéktelenül megerősödött ugyan, azonban a gyarapodás a konjunktúra hatása volt, a régi rend embereiből rekrutálódott. közigazgatási

Batthyány

szabotázsa,

Lovászy

bátortalansága

a

vallás-

és

közoktatásügy terén, a harminckoronás nemzetőrségi napidíjak munkabér-anarchiát teremtő ügyetlensége, az ideiglenes népképviselet vagy a választások megejtésének ellavírozása, mindez

a

forradalom

ügyefogyottság,

a

aláaknázásához

szervezés

vezetett.

antitalentumainak

Polgári vezető

tétovázás, szerepe,

bátortalanság,

később

tudatos

ellenforradalom voltak az aláaknázás előidézői. Nem tudtak gyorsan, erélyesen, a helyzethez alkalmazkodva cselekedni, mert nem voltak szervező erőik. A szociáldemokrata párt az októberi forradalomban Az egyetlen, szervezett tömegekkel rendelkező erő a szociáldemokrata párt volt. A szükséges számú szervező erőkkel ez a párt sem rendelkezett. Már a koalíciós októberi forradalom alatt hiányát éreztük a szervező erőknek. Hát még a proletáruralom ideje alatt! 5

Az eredeti megjelenés szövegében, föltehetőleg nyomdahiba folytán: pártnak. – A szerk.

255 De honnan is vette volna a párt a szükséges erőket? Egy negyvenesztendős párt, amely pártnak nem volt semmiféle községi, parlamenti vagy más közéleti előiskolája; honnan vette volna ez a párt a nyomorúságos magyar kultúrviszonyok között a szükséges szellemi és szervező erőket? A nyugati államokban – sőt a Balkánon és részben Oroszországban is – a munkásképviselők ezrei különböző parlamentekben, községi képviselőtestületekben, munkásönkormányzati szervezetekben, munkáskamarákban a politikai jogok és gyülekező szabadság mellett megszerezték az önkormányzat, az igazgatás és szervezés gyakorlati előiskoláját. De Magyarországon? 13.000 község 99,9 %-ában még mutatóul sem volt munkásképviselő.

Parlamenti

képviselete

csak a burzsoáziának

volt. A magyar

munkásosztálynak nem volt más jelentősebb területe az érvényesülésre, az önkormányzat, az organizációs előiskola elsajátítására, mint a szakszervezeti mozgalom s a balesetbiztosító és betegsegítő pénztár. Ez a terület is csak korlátolt mértékben állt rendelkezésre. A szakszervezetek fejlődését, a bánya-, kohó- és mezőgazdasági munkások szervezését a szolgabírói és csendőruralom akadályozta meg. 1.200.000 ipari munkás közül a forradalom kitöréséig átlagban 100.000 volt a szervezett ipari munkások száma. A betegsegítő pénztárban az 1907. XIX. t.c. bürokratikus rendszerével inkább megölője, mint fejlesztője volt az önálló cselekvésre és szervezésre való törekvéseknek. A forradalom elemi erővel követelte a megbízható szervező erőket. [A p]árt- és szakszervezeti mozgalom a tagok százezreivel gyarapodott. E téren is szükség lett volna a legtapasztaltabb és legmegbízhatóbb erőkre. Emellett azonban a győzelmes párt köteles volt a forradalom érdekében bizalmi embereit a politikai, társadalmi és gazdasági szervezetekben is elhelyezni. Kivontuk tehát a legjobb erőket a szervezetekből. De természetesen így is viszonylagosan kevés, a szükséglethez képest elenyészően csekély erő állt rendelkezésre. Igaz, hogy az egyszerű munkások közül néhány csodálatosan kiváló szervezőerő került fölszínre, nagy általánosságban és főképp a legelső sorban álló vezetőhelyekre mégis alig akadt megfelelő szervező. A forradalmi helyek jobb-rosszabb betöltésével azonban bűnös könnyelműséggel elhanyagoltuk a párt- és szakszervezeti pozíciókat. Pedig a forradalom szempontjából ezeknek nagyobb jelentőségük volt, mint bármely más forradalmi pozíciónak. Hajmeresztő, ami ezen a téren történt. A forradalom alatt, az októberi forradalom első percétől fogva a párttitkárság teljesen elhagyottan, megbízható, céltudatos vezetés nélkül maradt. 1918. október 1-től 1919. augusztus 1-ig a párttitkári vezetés öt-hatszor változott.

256 Fiatal, a mozgalomban addig nem vagy alig ismert emberek kerültek be a titkárságba. A vezetőtitkárok vagy duzzogva félreálltak, vagy pedig az anarchia legyűrése, a titkárság céltudatos átszervezése helyett otthagyták a kapkodó, ingadozó központi titkárságot. Volt idő, amikor a pártitkárság, a pártvezetőség és a munkástanács intencióival ellentétes politikát folytatott. Organizáció helyett dezorganizálták a tömegeket. A szakszervezetek is elárvultak. A régi jó erők egy részét más funkciókra rendelték. Új vezetőnemzedék a kulturális és már említett sajátos viszonyok következtében nem fejlődött ki. Az ötletszerűen berendelt erők tapasztalat hiányában rendszeres szervezés helyett itt is inkább dezorganizálták a háború és forradalom következtében amúgy is dezorganizált tömegeket. A gyárak önkényes úgynevezett szocializálásában, a szakerők önkényes eltávolításában, a szakszervezetek feje fölött megindított fegyelme[ze]tlen mozgalmakban és sok más jelenségben láthatóan is megnyilatkozott a szakszervezeti vezetés csődje, a dezorganizáció térfoglalása. A hadsereg kérdése is szomorú fejezete a forradalomnak. Az egyéni hibákon kívül a legnagyobb baj volt, hogy a katonatanácsokba nem tudtuk bevonni a szervezett munkásokat, a szervezett munkásság nem ismerte föl annak idején a forradalmi hadsereg fontosságát, és nem lépett be idejekorán a szervezendő új hadseregbe. A katonatanácsok az októberi forradalom alatt nem elégedtek meg a régi hadsereg szükséges szétzüllesztésével, hanem a forradalmi hadseregben is tevékenységükkel részben tudatosan, részben öntudatlanul a dezorganizáció szolgálatában állottak. A márciusi forradalom Hasonló, sőt sok tekintetben még rosszabb volt a helyzet a márciusi forradalomban. A megosztott uralom helyett a proletárságé volt az egyeduralom. A rendelkezésre álló kevés erőből kellett ellátni valamennyi állami, községi, társadalmi és gazdasági vezető pozíciót. Mindenki, aki komolyan dolgozott a forradalomért, el kell hogy ismerje, hogy ijesztő és a forradalmat gyökerében megtámadó volt e téren a rendszeres rendszertelenség, az organizált dezorganizáció. Kevés volt az erő, elő is vettük a rendelkezésre álló tapasztaltabb, megbízhatóbb erőket, de ezeket túllicitálták a minden képesség nélkül való, minden forradalmat ellepő konjunktúralovagok. Megkönnyítette munkájukat a rendszer politikai bizalmatlansága. Törtetésüket elősegítette, ha a csöndesebb és dolgozó erőket denunciálták. Pártban, szakszervezetekben, kezdetben a hadseregben is, közigazgatásban, szocializált vállalatokban orgiákat ült a dezorganizáció. A szovjeturalom jelszavát, hogy le kell rombolni a régi társadalmi rend minden intézményét, mindenki igyekezett végrehajtani –

257 de sajnos ezt is csak ötletszerűen, minden értelmesség és rendszer nélkül. A Tanácsköztársaságnak az új társadalom fölépítésére vonatkozó legfontosabb parancsa azonban értelmetlenséggel és szervezési tehetetlenséggel találkozott. Nem volt erős kéz, csődöt mondott a diktatúra, amikor szervezni kellett a dezorganizált társadalmat és termelést. A vezető pozíciók betöltésében is az ötletszerűség, rendszertelenség és esztelen, értelmetlen, aknamunkával befolyásolt politikai osztályozás dominált. A vezetőhelyeken alig volt tíz alkalmas, organizálni képes erő. Egy-egy egyébként megbízható ember kezére – éppen megbízhatósága miatt – két-három, egy-egy egész embert kívánó reszort vezetését bízták. A legtöbb helyen egyébként kiváló teoretikusok, de semmiféle gyakorlati érzékkel nem rendelkező vezetők álltak, akiknek intézkedései gyakran úgy hatottak, mintha a gazdasági, politikai és az emberanyagot illető viszonyokat nem ismerő, a holdban lakó emberektől származtak volna. A diktatúra legfontosabb életszervének a szervezése az első naptól a diktatúra bukásának napjáig egy olyan embernek a kezében volt, akit Kun Béla – aki bizonyára nem volt ellenforradalmár – a világ legtehetségtelenebb és legtehetetlenebb emberének minősített. A szakerők A proletárságnak nem voltak megfelelő számú szervező erői, még kevésbé lehettek megfelelő szakerői. A kapitalizmus magas fizetésekkel, kiváltságos helyzetben, különböző előnyökkel biztosítja a maga számára a nélkülözhetetlen szakerők támogatását, akikből a legkiválóbb szervezők kerülnek ki. Az orosz példa tanulsága alapján, nálunk rögtön a diktatúra kikiáltása után, fölvetődött a szakerők megtartásának a kérdése. Erre vonatkozóan a szocializáló rendelettel kapcsolatban a kormányzótanács rendeletileg intézkedett is. Meg kell állapítanom, hogy a munkásságban nagy általánosságban nem volt ellenszenv a szakerők iránt. A proletárság a termelésben elfoglalt helyzetéből kifolyólag tudta, hogy szakerők nélkül sem a termelést, sem egyéb fontos társadalmi funkciókat nem lehet elvégezni. Az irtóháborút a szakerők ellen a hirtelen forradalmárokká vedlett fiatal intellektuelek folytatták. Az Iklosz mérnökeitől kezdve valamennyi szakerő a folytonos támadások következtében lassankint elfordult az általuk titokban különben is gyűlölt diktatúrától. A józan ész diktálja, hogy ott, ahol új társadalmi rendet kell szervezni, ahol a termelést kell fölépíteni, ott a szakerők nem nélkülözhetők. Az emberek egy bizonyos fajtájára azonban

258 józan ésszel, a józan ész logikájával, nem nagyon lehet hatni. Hatásosabb lesz talán, ha az orosz példára hivatkozunk, ahol a hadseregben, a gazdasági és a társadalmi élet minden ágában a szakerőket igénybe veszik. „A tegnap szabotálóit mindenütt föl kell használnunk mint végrehajtóit, technikai vezetőit az új rendszernek” – mondja Trockij a moszkvai városi tanácsok 1918. március 28-iki ülésén. „Ha ezt nem tudjuk biztosítani, ha nem tudjuk a számunkra nélkülözhetetlen erőket magunkhoz vonzani és a szovjet szolgálatába állítani, akkor eddig folytatott forradalmi harcunk a szabotázzsal szemben teljesen hiábavaló és eredménytelen marad”. Egyik legfontosabb forradalmi előkészítő munka, hogy a szakerőket forradalmasítsuk, a proletár törekvések és eszmék szolgálatába állítsuk. De ha ez nem sikerül, akkor a forradalom ideje alatt meg kell becsülni, föl kell használni őket, megfelelő munkakört kell biztosítani számukra. A politikai ellenőrzés szükséges, azonban a politikai ellenőrzés ne legyen politikai üldözés, és ne legyen irtóháború…

* A rettentő áldozatokkal megfizetett magyar forradalom tanulságait egyelőre nem nagyon hasznosíthatjuk. De ha gyakorlatilag nem is hasznosíthatók, a jövőre nézve tisztázni kell az eszméket és lehetőségeket. A lelkek forradalmasítását egyelőre Horthyék jobban elvégzik, mint bármely széleskörű agitáció. A szervezés gyakorlati előkészítő munkáját azonban a Horthy-terror otthon egyelőre lehetetlenné teszi. A szervező erők pedig csak a gyakorlati munkával és tapasztalatok alapján fejlődhetnek ki. S éppen ezért, ha a zöld teória lovagjai százszor is kigúnyolnak, ha ezerszer is árulónak minősítenek, akkor is egy mélyreható, rendkívüli nagy jelentőséggel bíró forradalom-előkészítő munkának tekintem azt a tevékenységet, amelyet a proletárok ezrei a szociálpatriótáknak csúfolt német-ausztriai és németországi szociáldemokrata pártban kifejtenek. A hatalmas és nagyarányú párt-, szakszervezeti és szövetkezeti mozgalomban a munkásság ezrei gyakorlati úton sajátítják el a szervezés mesterségét. A különböző parlamenti, községi, kerületi (Nationalrat, Gemeinderat, Bezirksrat, Armenrat, Schulrat, Landtagsrat stb.) tanácsokban, az üzemi tanácsokban, a hatalmas munkásbiztosító intézmények önkormányzati szerveiben, munkáskamarákban a proletárság tízezrei tanulják meg a politikai, társadalmi és gazdasági szervezés, az üzemvezetés ezerféle sajátosságait. Ez a munka forradalmi, szocialista munka, előkészítés a szocializmusra, biztosítása annak, hogy a politikailag megbízható proletárság rétegei annak idején mint szervező erők és

259 mint szakerők is elfoglalhassák az új rend forradalomvédő pozícióit. Szervezni a tömegeket, szervezni az intézményeket: a lelkek és fejek forradalmasítása mellett ezt is meg kell tanulnunk, ha azt akarjuk, hogy a forradalom győzelmét biztosíthassuk…

260 A szakszervezetek a forradalom útján1 A szociáldemokrácia és a polgári sajtó nagy részének minden reklámja ellenére tagadhatatlan, hogy a Szakszervezeti Internacionálé2 kongresszusa a régi szakszervezeti mozgalom súlyos válsága közepett ülésezett. És ha az ott egybegyűlt szakszervezeti vezetők – a tőlük megszokott kongresszusi rutinnal és ügyességgel – igyekeztek is eltitkolni a nyilvánosság számára a válság meglétét, csak azt érhetik el vele, hogy a munkásság osztálytudatlan rétegei előtt ideig-óráig eltakarhatják a szakszervezeti mozgalmon belül egyre szélesedő és mélyülő szakadékokat. De rövid idő kérdése csak, hogy ezek mikor lesznek mindenki előtt láthatókká. A válság megnyilvánulási jeleit könnyű felsorolni. Egyfelől a moszkvai vörös Internacionále puszta megalakulása. A Jouhaux–Appleton–Fimmen–Legien szövetség már kezdettől fogva nem egyesítette a világ szervezett forradalmi proletariátusának egészét. Hogy csak egy példát emeljünk ki, az amerikai munkások forradalmi szervezete, a Világ Ipari Munkásai (IWW), tudni sem akart soha a szakszervezeti bürokrácia eme szövetségéről. A moszkvai vörös szakszervezeti Internacionálé eddig – főképpen rövid fennállása miatt – ugyan szintén nem volt képes a forradalmi proletariátus ilyen egységét létrehozni, de kétségkívül útban van feléje. Az IWW ugyan még nem csatlakozott, de az angol ShopSteward-mozgalom már igen – és az olasz szindikalisták mellett az orosz, olasz, spanyol, jugoszláv és bolgár szakszervezetek. És minden ország szakszervezeti mozgalmában erők áramlatok indulnak meg az Amszterdamtól való elszakadás érdekében. (Így a Szajna-kerület szakszervezeteinek uniója nemrég ilyen irányban foglalt állást.) Ezzel párhuzamban magából a sárga Internacionáléból kezdenek kiválni a teljesen jobboldali elemek. Gompers3 és az általa képviselt amerikai szakszervezetek már részt se vettek a londoni kongresszuson, mert az Internacionálé állásfoglalását pl. a Magyarország elleni bojkott kérdésében „túl radikálisnak” találták. Appleton pedig a kongresszuson ugyanilyen megokolással lemondott állásáról. Pedig még mind a két folyamat csak megindult, és minden eddigi előjel szerint a jövőben csak erősödhetik. Hogy a vörös Internacionálé mozgalmáról most ne is beszéljünk, 1

Proletár, Wien 1920. december 23. (I. évf., 26. sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die

Gewerkschaften auf dem Wege der Revolution, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 189. skk. o. – A szerk. 2

A nemzetközi Szakszervezeti Szövetségből 1919-ben alakult úgynevezett Amszterdami Internacionáléról van

szó. – A szerk. 3

A Samuel Gompers (1850–1924) által alapított American Federation of Laborről van szó, amely az amerikai

szakmunkás-szakszervezetek gyűjtőszervezeteként jött létre. – A szerk.

261 magának a kongresszusnak határozatai olyanok, amelyek a jobboldal gyors vagy lassabb lejáratását és kiszorítását elkerülhetetlenné teszik. A kongresszus ugyanis elfogadott egy határozatot, mely a bojkottot és a tömegsztrájkot mint a „reakció” elleni hatályos fegyvereket elfogadja, és alkalmazni óhajtja. Bármilyen homályos is ez a határozat, bármennyire kerüli is – még a határozat szövegében is – a kapitalizmus szót, hogy csak a „demokráciát” veszélyeztető reakció ellen ígérje be harcot, ez a puszta elhatározás (csakúgy, mint az amszterdami Internacionálénak az utolsó időben folytatott taktikája) mélyreható változásnak a jele. Mélyreható változásnak, melyre az események ereje és a tömeg nyomása – akarata ellenére – kényszerítette szakszervezeti bürokraták szövetségét. A szakszervezetek kénytelenek feladni politikai „semlegességüket”: ez a változásnak legfőbb általános vonása. De a szakszervezetek politizálódása nem áll meg, nem állhat meg ezen a ponton. Hiábavaló Jouhaux, Legien és Fimmen minden mesterkedése: a szakszervezetek politikailag a centrum, a függetlenek álláspontjára szorulnak, és hovatovább kénytelenek lesznek ennek minden következményét viselni. Ez a következmény végső fokon a biztos belső felbomlást és feloszlást jelenti. Mert a centrum álláspontját a jobboldaltól az választja el, hogy benne nincsen meg a szégyenteljes bátorság elméletben és tettekben nyíltan szembehelyezkedni

a

forradalmi

munkásmozgalommal.

A

centrum

a

tömegek

balrafordulásának hatása alatt magáévá teszi a forradalom jelszavát. Teszi azt persze azzal a tudatos vagy öntudatlan szándékkal, hogy ha tettre kerül a sor, az ellenkező irányba vezesse a munkásságot. Ámde forradalmi időben nagyon nehéz a szavak és tettek ellentétét sokáig elleplezni. A szavak csak a munkásvezérek, a „teoretikusok” és a bürokraták agyában maradnak puszta szavak. A munkások gondolkodásában a szó – akár akarják a szó hirdetői, akár nem – múlhatatlanul tettre való felszólítást és ennek megfelelően előbb-utóbb tettet is jelent. Így a centrum, éppen „ravaszabb” politikájával, maga válik önmagának sírásójává: tömegei komolyan veszik azt, amit hirdet. És mihelyt komolyan veszik, mihelyt vérré válik bennük – el kell fordulniok a centrumtól. Appleton a szélső jobboldali politikusok kicsinyes, de gyakorlati tapasztalatokban gazdag éleslátásával felismerte ezt a veszedelmet: „nem akarja a munkásmozgalom sorsát mindenféle elméletekkel való kísérletezéshez kötni”. Ez végeredményként annyit jelent, hogy a szakszervezeteket nem akarja belevinni a „politikai” küzdelembe, és tiszta gazdasági harcra akarja az erőket egyesíteni. A kapitalizmus mai válságában azonban a puszta gazdasági harc – minden komoly küzdelem feladását, a kapitalizmus újjászerveződésének aktív támogatását jelenti. (Csakúgy, mint például a „diktatúra” elleni küzdelem egyértelmű a burzsoádiktatúra támogatásával.) Mert a szakszervezetek szerepe a kapitalizmus úgynevezett normális

262 korszakában is csak védekező jellegű lehetett. Marx szerint „a szakszervezetek hatályosan működhetnek

mint

a

tőke

túlkapásaival

szemben

való

ellentállás

központjai”.

Helyreállíthatják a munkabér, munkaidő stb. olyan viszonylatát, mely a piac tényleges helyzetének megfelel, melyet azonban a tőkések előnyösebb helyzete, ha a munkások nem szervezkednének, a munkások kárára eltolna. Minden olyan illúzió azonban, mintha a szakszervezetek gazdasági küzdelme a termelés tényleges ellenőrzése, a munkásosztály érdekében való – lassú – átalakulás felé vezetne, hiú és ezért veszedelmes illúzió; és mint Luxemburg Róza már 1899-ben Bernsteinnel szemben kimutatta, reakciós utópia.4 Mert ez az ellenőrzés vagy nem nyúlt tettleg bele a termelés kapitalisztikus irányzatába – ez esetben kompromisszum jön létre a tőkések és a munkásarisztokrácia között, mely kompromisszum múlhatatlanul elárulása lesz nemcsak a szocializmus ügyének, hanem a széles munkástömegek közvetlen napi érdekeinek is. Vagy megtörténik a kísérlet a termelés tényleges, a munkásosztály érdekeinek megfelelő ellenőrzésére. Ez esetben azonban a proletariátus, akármilyen célkitűzéssel és ideológiával fogott is hozzá a küzdelemhez, elkerülhetetlenül szembekerül a tőkés társadalom erőszakszervezetével: az állammal. Ez a harc pedig – ismételjük: bármilyenek lettek légyen is jelszavai és kitűzött céljai – politikai harccá kell, hogy váljék. Az angol bányamunkások és az olasz vasasok küzdelmei élesen mutatják ezt e kétfajta lehetőséget. Mind a két esetben a szakszervezeti vezérek mereven ragaszkodtak a mozgalom tisztán gazdasági jellegéhez. Az előbbi esetben sikerült is nekik gazdasági kereteken belül maradni: a sztrájkot leszerelni. Mert az angol kapitalizmus tisztábban látta a helyzetet, mint a munkásság: a szénbányák hosszabb üzemképtelensége Anglia számára a lét vagy nemlét kérdése; akármiért folyik a sztrájk, politikai tény, melyre az államhatalom teljes erejével kell, hogy ráfeküdjék. A „gazdasági” mozgalom abban a pillanatban, amelyben tényleges mozgalommá válik, megszűnik gazdasági mozgalom lenni. Ilyen csak akkor marad, ha e sztrájkkal való fenyegetődzés segítségével, tárgyalások útján ér el „engedményeket”, melyek – ha szervezetiek – papíron kell, hogy maradjanak; ha bérkövetelések, az árak alakulása következtében rövidesen értéktelenekké válnak. Olaszországban, mint köztudomású, gyárak elfoglalására vezetett a mozgalom. Mivel azonban a szakszervezeti bürokrácia által félrevezetett munkásság nem látta át, hogy az államhatalmat kell meghódítania, ha meg akarja tartani a gyárakat, vereséget szenvedett, melyben csak az olasz burzsoázia ingadozása

4

Az utalás vélhetőleg Rosa Luxemburg Társadalmi reform vagy forradalmára vonatkozik, magyarul in:

Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 104–195. o. – A szerk.

263 mentette meg egy nagyobb katasztrófától. A kapitalizmus válsága megszüntette a tisztán gazdasági küzdelmeket. A tőke jelenlegi általános szabotázsa, az óriásian növekvő munkanélküliség, az árak naponkénti emelkedése mellett lehetetlen a munkásság életszínvonalának szakadatlan süllyedését „gazdasági” úton feltartóztatni. Ha a tőkés termelési rend helyre akar állani, ha újra akkumulálni akar, azt nem érheti el másként, mint a munkásosztálynak teljes rabszolgaságba taszítása, a jelenlegi nyomor mértéktelen fokozása által. A proletariátus, ha nem akar elpusztulni, offenzívára kényszerül a kapitalizmus ellen, és ebben a harcban a szakszervezeti elszigetelt, csupán gazdasági harc védekező jellegű fegyverét egyedül nem használhatja. Erre a megismerésre a viszonyok logikája mindjobban megtanítja a munkástömegeket. Ma már mindenütt érzik a proletárok, hogy Szovjet-Oroszország fennmaradása közvetlen érdeke, hogy Horthy-ország puszta léte közvetlen veszélyeztetése minden ország munkásainak. Ebből a megismerésből fakadtak a Hands off Russia (le a kezet Oroszországról) mozgalom Angliában és a Magyarország elleni bojkott; ez a megismerés eredményezte a fent említett határozatot a tömegsztrájkról és a bojkottról mint a „reakció” elleni fegyverekről. Ámde a „reakció” ellen – mint azt a magyar bojkott világosan mutatta – nem lehet küzdeni anélkül, hogy a „demokratikus” állam, anélkül, hogy a kapitalizmus ellen ne küzdenénk. És a tömegsztrájk és a bojkott – bármilyen céllal – ma lehetetlen anélkül, hogy az állammal összeütközésbe ne kerüljön. A tömegsztrájknak puszta léte már politikai tény. Ezt érzik a munkások is. És az amszterdami sárga Internacionálé vezetői abban a reményben adják ki ezeket a jelszavakat – hogy jelszavak maradnak csupán; hogy éppen az ő segítségükkel el lehet szabotálni a munkásság politikai öntudatra ébredését, a forradalmat. Ez a helyzet pedig világosan megszabja a hozzá való taktikánkat. Meg kell értetni a munkássággal, hogy mit jelentenek ezek a jelszavak és határozatok. Rá kell bírni a munkásokat, hogy ezeknek tettel való végrehajtását követeljék. Az amszterdami Internacionále léte a szavak és a tettek kettősségén alapszik. Ahogy a német független párt tönkrement abban, hogy a forradalmat, a Moszkvához való csatlakozást „hirdette” – és tömegei csakugyan csatlakoztak Moszkvához. Így fog a sárga Internacionálé tönkremenni azon, ha a munkástömegek a „reakció” elleni tömegsztrájkból és bojkottból igazi tömegsztrájkot és bojkottot csinálnak.

264 Bodóné generális1 E mögött a névmagyarosítás mögött Böhm Vilmos népbiztos, a vörös hadsereg főparancsnoka rejlik. Arról a Bodónéról van ti. szó, aki a közmondás szerint mindig másról beszél, amikor a bor árát kérdezik tőle. Ebben a másban minden a világon bennfoglaltatik, főleg ügyesen elhelyezett gyanúsítások és rágalmak. A bor ára pedig: a felelősség a magyarországi proletárdiktatúra elbukásáért – ez a világos árulás. Ha erről van szó, mindenről a világon beszélnek a derék függetlenek. Múltról, jelenről, jövőről, Trockijtól Jásziig leidéznek minden idézhető tekintélyt, csak arról nem beszélnek, amiről szó van. Arról, hogy ki-ki a maga reszortjában és képességei szerint: hogyan vitte a diktatúrát az elbukás felé. Bodóné Böhm Vilmost a vörös hadsereg szétzüllesztéséért terheli a felelősség; azért, hogy az még annyira sem volt proletár osztályhadsereg, amennyire a magyarországi proletariátus osztályöntudatának fejlettsége mellett lehetett volna. A tények és ezek révén a felelősség megállapítását – bevált független taktikával – úgy kerüli meg, hogy tömegével vonultat fel „adatokat” és „tanúkat”, melyeknek ugyan a kérdés lényegéhez semmi közük, de amelyek tömegében a nem tájékozott olvasó számára a kérdés egészen elsikkad, és Bodóné nemcsak megmenekült a kínos kérdésre adandó válasz alól, de még mint a proletárforradalom kitűnő szervezője is tűnhetik fel. Lássuk csak ezeket a tényeket. Mindenekelőtt egy szót sem szól Bodóné barátnénk a politikai megbízottak kérdéséről. Azzal vádoltuk meg ti. őt, és vádoljuk ma is, hogy a politikai megbízottak hatáskörét ő nyirbálta meg, ő vette el a tisztek felett gyakorolható ellenőrzési és intézkedési jogukat, amivel lehetetlenné tette, hogy a proletárszellem behatoljon a hadseregbe, amivel kiszolgáltatta a csapatokat az aktív tisztek korlátlan befolyásának. (Itt intézendő el az egyik „adat”. Böhm szerint a hadseregnek lapokkal és propagandairodalommal való ellátása – a közoktatásügyi népbiztosság hibájából – rossz volt. Anélkül, hogy az elkövetett hibákat menteni akarnám, saját politikai megbízotti gyakorlatomból megállapítom, hogy a főhiba itt Böhm védenceit, a törzstiszteket illeti. Amikor az irodalom a hadosztálytörzsekhez megérkezett, a tisztikar tudatosan szabotálta továbbküldését. Ha az ottani politikai megbízott sikeresen megbirkózott ezzel a szabotázzsal, ugyanez a játék folytatódott a dandárnál, az 1

Proletár, Wien 1920. december 30. (I. évf., 27. sz.), 5. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Frau General

Bodó, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 195. skk. o. – Bár Lukács erre nem utal kifejezetten, a cikk Böhm Vilmos A magyar vörös hadsereg című (Világosság, 1920. december 22., I. évf. 30. számában – 480–482. o. – megjelent) írására válaszol; Böhm cikkét Lukács írása után függelékben közöljük. – A szerk.

265 ezrednél stb. Hogy itt minden vonalon érvényesüljön a forradalmi propaganda, ahhoz a politikai megbízottaknak hatalomra lett volna szükségük. Ezt Böhm vette el tőlük. Erről pedig bölcsen hallgat a cikkében. Az aktív tisztek kérdése felett Bodóné Böhm Vilmos, miután egy ügyesen elhelyezett zárójeles mondattal úgy tünteti föl a dolgot, mintha az oroszok pont úgy csinálták volna, mint ő, előkelően elsiklik. Holott itt is volna néhány megállapítani való tény. Pl. miért üldözték a vörös hadseregben a tehetséges, kommunista, sőt szociáldemokrata érzelmű tartalékos tiszteket? Pl. miért tartották fenn a külön tiszti étkezdét? Pl. miért alkották meg a kereteket oly módon, hogy minél több aktív tisztre legyen szükség? Ennél a kérdésnél álljunk meg egy pillanatra – ha Böhmnek kellemetlen is –, mert ez az utánpótlás kérdésével igen szoros összefüggésben van. A vörös hadseregben számos dandár volt pl., melynek puskalétszáma legfeljebb, ha egy rendes zászlóaljat tett ki, és a legtöbb semmi esetre sem haladta meg egy ezredét. Miért? Mert így lehetett ezredtörzset, dandártörzset stb. csinálni, nagyszámú aktív tisztet elhelyezni, a szükségtelenül bonyolódó ügykezeléssel a gyakorlatlanabb politikai megbízottat kijátszani stb. Ezen Böhm nem akart segíteni. A tehetetlennek híresztelt hadügyi népbiztosság ti. 100 zászlóalj felállítását és 30 %-os utánpótlást ígért, és ezt az ígéretét be is váltotta. Azonban a hadsereg-főparancsnokság ahelyett, hogy ezt az utánpótlást csakugyan pótlásra fordította volna, új zászlóaljakat formált, hogy azokba újabb aktív tiszteket helyezhessen el, míg a régi zászlóaljak utánpótlás hiányában, a fenti szabotázs hatása alatt, néha felére lefogyva, teljes törzzsel züllésnek indultak. Ugyanígy igyekszik Böhm a proletárparancsnokok ügyét illetőleg is az „adatok” által felvert porban elszelelni az igazi ténymegállapítás elől. Mert a parancsnokképző először a katonatanácsban merült fel – meghiúsult az akkori hadügyminiszter (Böhm Vilmos) ellenállásán. A diktatúra alatt minden zavar ellenére készült a parancsnokképző. Lehet, hogy Böhm írta alá, de bizonyos, hogy még a Szántó2-Szamuely-Pogány3-rezsim alatt készült el a 2

Szántó Béla (1881–1951) szocialista, kommunista politikus. Az I. világháború előtt az SZDP baloldalához

tartozott, a világháború alatt részt vett az antimilitarista mozgalomban. Az 1918-as októberi forradalom idején a budapesti Katonatanács egyik vezetője volt. A KMP alapító tagja, a tanácsköztársaság alatt hadügyi népbiztosként a Vörös Hadsereg egyik szervezője. A tanácskormány megdöntése után Bécsbe emigrált, részt vett a KMP bécsi vezetésének munkájában, majd Németországba, illetve Moszkvába ment, a Kominternben, illetve a Szakszervezeti Internacionáléban dolgozott. 1927–28-ban Magyarországon végzett illegális pártmunkát. 1932– 39-ig a Nehézipari Népbiztosság Állami Tudományos Könyvtárának volt az igazgatója, a háború előtt, illetve alatt a moszkvai rádió magyar adásának és a Szovjet Tájékoztató irodának a munkatársa volt. 1945 után hazatért, 1947-től belgrádi, 1949-től haláláig varsói követ volt. – A szerk. 3

Pogány József (1886–1939) szociáldemokrata, kommunista politikus, író. A tanári diploma megszerzése után

266 tervezet. Bodóné Böhm Vilmos ellenben hallgat arról, hogy a parancsnokképző kiszemelt parancsnokát ő vitte ki a frontra hadosztályparancsnoknak. Hallgat arról, hogy a proletároknak a frontról a parancsnokképzőbe való berendelését a hadsereg-főparancsnokság szabotálta meg. Hiába sürgette azt a hadügyi népbiztosság, a felszólítás le sem ment a csapattestekhez. (Ezt az V. hadosztályt illetőleg személyes tapasztalatból tudom.) Ellenben – csodálatos véletlen! – mihelyt Landler Jenő lett a hadsereg-főparancsnok, azonnal voltak berendelések a parancsnokképzőbe, azonnal megindult a tanítás. Arról4 is hallgat Bodóné barátnénk – illetve helyette ismét másról beszél –, hogy a tisztikar régi rangsora megmaradt. Tehát a Böhm-rezsim alatt hiába lett volna meg a parancsnokképző, a proletárparancsnokokat nem lehetett volna elhelyezni. De talán elég is. Köteteket lehetne megtölteni azzal, hogy mit hallgat el Böhm Vilmos. Elhallgatja a frontról hazaszállítható 20 kilogrammos csomagok züllesztő hatását. Elhallgatja, hogy a legjobb két hadosztályt (a negyediket és hatodikat) az általa kitalált francia támadás ürügye alatt nem vitte fel a cseh frontra; hogy a Miskolc elleni támadást az I. hadosztály újságíróként, szerkesztőként működött. Az I. világháború alatt, 1916-tól haditudósító volt. A Károlyi- és Berinkey-kormány idején államtitkári rangban, kormánybiztosként a katonatanács elnöke. Egyik aláírója volt a kommunisták és szociáldemokraták között 1919 március 21-én létrejött egyezménynek, a tanácsköztársaság kikiáltását követően hadügyi népbiztos, azonban népszerűtlensége miatt a Kormányzótanácsnak el kellett mozdítania ebből a pozícióból; a továbbiakban külügyi, illetve közoktatásügyi népbiztos volt, a székesfehérvári II. hadtest parancsnoka, a párt ellenőrző bizottságának tagja. A tanácskormány bukása után Bécsbe, majd Moszkvába emigrált. 1921 márciusában Németországba ment, és egyik szervezője volt az úgynevezett márciusi akciónak; a vereség után Moszkvában részt vett a Komintern III. kongresszusán. 1921 őszén a Kun-frakció képviseletében visszatért Bécsbe, és főszerepet játszott a frakcióharcok kiújulásában. 1922-ben az Egyesült Államokba küldték, ahol (John Pepper, Lang, Strong álnéven) gyakorlatilag az amerikai KP vezetőjeként tevékenykedett. A Komintern V. kongresszusán a politikai bizottság tagjaként ő volt az amerikai delegáció szóvivője. 1925-ben, az 5. kibővített plénumon tagja volt a plénum legfontosabb bizottságának, a politikai bizottságnak, a plénum után a Kominitern-titkárság agitációs és propagandaosztályának főnöke lett. Az 1926 február–márciusában tartott kibővített plénumon a KI VB titkárság póttagjává választották, az 1926 november– decemberében tartott kibővített plénumon újra tagja volt a politikai bizottságnak (melyre egyebek között az a feladat hárult, hogy javaslatot tegyen Zinovjev leváltására Komintern-elnöki tisztségéből). 1928-ban mind a KI VB 9. kibővített plénumán, mind a VI. kongresszuson támadások érték őt (a nyugat-európai és amerikai munkásosztály, illetve a kínai forradalom helyzetének megítélésében elkövetett „hibái” miatt). 1929-ben Sztálin a KI VB elnökségében megismételte a vádakat, májusban a Komintern nyílt levelet intézett az amerikai párthoz arról, hogy a „Pepper-ügy” a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elé kerül; 1929 szeptemberében a bizottság megalapozottnak találta az ellene emelt politikai vádakat, és elmozdították minden Komintern-funkciójából. A 30-as években a Goszplanban dolgozott. 1937-ben letartóztatták. – A szerk. 4

Az első megjelenés szövegében hibásan: Erről. – A szerk.

267 teljesen elégtelen erővel kezdte meg; hogy elszabotálta a salgótarjáni három hadosztályos támadás tervét, és ezzel a cseheknek kétheti haladékot adott. Elhallgatja, hogy szította az ellentéteket munkás- és földmíves-zászlóaljak között avégből, hogy esetleges személyes diktátorsága számára „megbízható” csapatai legyenek stb. stb. De igazán elég. Aki csak egy kissé ismeri a diktatúra történetét, azt nem téveszthetik meg Bodóné fejtegetései. Hiába hoz fel „adatokat”, az adatok nem azt bizonyítják, amit ő bizonyítani akar, és ami ellene bizonyít, az igazán adat: az összeomlás egész története. Hiába beszél másról Bodóné – mi mindig a bor árát – az árulást – fogjuk kérdezni tőle!

268 [Függelék a Bodóné generális című cikkhez] Böhm Vilmos A magyar vörös hadsereg (Világosság, Wien 1920. december 22. (I. évf., 30. sz.), 480–482. o.)

A proletárforradalom külső összeomlása abban a pillanatban következett be, amikor a román hadsereg visszanyomta a vörös hadsereg frontját. A front megroppanása (akár az ellenforradalmi tisztek árulása, akár más okok következtében történt) azonban csak siettette az összeomlás folyamatát, mert a bukás közvetlen oka nem a front veresége volt. A vörös hadsereg az egész diktatúra alatt hűséges tükörképe volt a belső forradalmi helyzetnek. Akár a diktatúra kikiáltását követő kapkodást, szervezetlenséget, akár a cseh-szlovák támadás idején mutatkozó határtalan forradalmi áldozatkészséget, a forradalmi erőkifejtést, győzni akarást vizsgáljuk, minden mozzanat megnyilatkozik a vörös hadsereg szervezetében is. És ha a vörös hadsereg helyzete és a front eseményei nem is voltak közvetlen okozói a bukásnak, mégis a haderő, mint a forradalom legfontosabb erőtényezője, alakulásában, fejlődésében, szervezetében és tényeiben világos képet nyújt a proletárforradalom idöközönkinti helyzetéről. A tanácsköztársaság kikiáltása után a forradalmi kormányzótanács kénytelen volt átvenni a Károlyi-kormány fegyelmezetlen, megbízhatatlan, a fiatal évjáratokból szervezett, forradalmi szempontból teljesen értéktelen elemekből álló hadseregét. Ennek a hadseregnek két legfiatalabb évjáratát – főként a vidéken – már a Károlyi-kormány leszereltette, a többi évjáratnak a leszerelését is tervbe vettük, mielőtt azonban az új hadsereget fölállítottuk volna, bekövetkezett a március 21-iki forradalom. Ha az új hadsereget, amelyet a Károlyi-kormány az idősebb, tapasztalt, forradalmi szempontból megbízható szervezett munkásokból akart megszervezni, fölállíthattuk volna, ha ez az új hadsereg – amelyet annak idején a kommunista párt fehér gárdának denunciált – lett volna a magja a későbbi vörös hadseregnek, az események más irányt vettek volna. A diktatúra kikiáltása után azonban így egy teljesen fegyelmezetlen, sok helyütt már ellenforradalmi tisztek hatása alatt álló hadsereggel kellett számolni. Anarchia a hadseregszervezésben A diktatúra kikiáltása után a hadügyi népbiztosság – amelynek katonai vezetése akkor

269 Pogány és Szántó kezében volt – a hadsereg kiépítését a toborzásra építette föl. A március 25-én kiadott, erre vonatkozó rendelet előkészítése a hadügyi népbiztosságot vezető népbiztosok között kirobbantotta a tűrhetetlenné vált ellentéteket, amelyek végül a Pogány ellen intézett 3-iki tüntetéshez vezettek. A hadsereg szervezéséhez a kevés időből a személyes torzsalkodások és intrikák következtében a legjelentősebb tizennégy napot a forradalom elvesztette, azonfölül a különben is értéktelen emberanyagból álló hadsereget a Pogány elleni tüntetés izgalmai és fegyelmezetlensége még jobban dezorganizálták. Az első hetek kapkodása, a személyi torzsalkodás, a hadseregnek semmiféle helyzetben meg nem engedhető felelőtlen fölhasználása a vezető személyek ellen irányított tüntetésekre vezetett, aláaknázta különben is fegyelmezetlen, fiatal évfolyamokból álló és a népünnepélyekkel, színházi estékkel és egyéb komolytalan módon toborzott emberanyagnak forradalmi és harci értékét, és érthetővé teszi az első román támadás sikerét, az első vörös hadsereg szétzüllését. Két-három heti fejetlenség és semmittevés keservesen megbosszulta magát. A románok már április 16-án megtámadták a vörös hadsereget, amelynek a fronton való megerősítésére, szervezésére vajmi kevés történt. A megtámadott és szervezetlen hadsereg fegyelmezetlenül vonult vissza a románok elől. A vezetést a hadsereg-parancsnokság fölállításáig szintén bűnös könnyelműséggel kezelték. Az egyes csapatrészek közvetlenül a hadügyi népbiztossággal, annak a Szántó és Tombor (az utóbbit „érdemeinek" elismeréséül az ellenforradalom Stromfelddel szemben büntetlenséggel jutalmazta) vezetése alatt álló hadműveleti osztályával voltak közvetlen összeköttetésben, egymással gyakran semmiféle kapcsolatban nem voltak. Egyes fontosabb frontrészeket munkástanácsok vezetőségei, gyakran nem is katonák irányítottak. Erről az anarchikus vezetésről Stromfeld védőbeszédében a következőket mondja: „Április 16-án Debrecennél egy csoport, amely úgy van vezetve, hogy közigazgatási térkép alapján körülbelül ezer tanítványom közül a második legbutább vezetése alatt 35 főnyi csapat dirigál, akik ott tanácskoznak, amikor a tömeg visszafelé özönlik, irányítanak, idebent pedig mindenünnen zászlóaljakat – Dunántúlról, Délvidékről – dobnak abba az állásba, ahol se vezetés, se előkészítés nincs, az anarchia teljes képe áll előttünk.” Ez az anarchia volt okozója a proletárdiktatúrát ért első, talán legvégzetesebb csapásnak, mert hiszen ez szétzüllesztette az első vörös hadsereget, elvesztettünk egy hatalmas élelmező és hadsereg-kiegészítő területet, föl kellett adnunk a szatmárnémeti–nagyvárad– aradi vonalat a Tiszáig. Erről a vörös hadseregről mondotta joggal Kun Béla a munkástanács május 2-iki

270 ülésén Gorkij szavait idézve: „Szerettem volna véres, gennyes nyálamat a szemébe köpni …” „Menekülő, szaladó tömegek, szétzüllött csoportok, amelyek teljes öntudatlansággal szolgálták a bekövetkező eseményeket, megadják magukat nem a románoknak, hanem a letargiának, fosztogatnak, s immáron ott tartunk, hogy nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztették Budapestet” – ha meg nem tennők a kellő intézkedéseket. És ezt a végzetes csapást nem a szociáldemokraták árulása, hanem a jó kommunista párti vezetés alatt álló hadügyi népbiztosság tehetetlensége, a szervező és vezető erő hiánya idézték elő. A második vörös hadsereg Az első vörös hadsereg összeomlása után következett a május 2-át követő, a magyar proletárság áldozatkészségét, öntudatos forradalmiságát gyönyörűen dokumentáló forradalmi föllángolás. Tizenhét nap alatt megszerveződött a második vörös hadsereg, amely részben régi keretekben, de teljesen új tartalommal épült föl. Nem a korosztályok véletlenei, nem a toborzások kétes elemei, hanem a gyárak munkásságának szervezetileg kipróbált, forradalmi szempontból is megbízható tömegei özönlöttek a vörös hadseregbe. Ami ezen a téren történt, ezt már szociáldemokrata – de nem árulás – hanem öntudat, elvhűség és forradalmiság produkálta. Ha a fehér terror véres bosszúállása már nem fenyegetheti többé a forradalom harcosainak börtönben ülő vagy otthon szenvedő ezreit, akkor itt lesz az ideje annak, hogy a nevek és adatok tömegével bizonyítsuk a régi szervezett munkásságnak a vörös hadsereg újjászervezésében tanúsított nagyszerű magatartását. A szakszervezetek és gyárak egymással nemes versenyre keltek, hogy a tanácsköztársaságot megmentsék. Az értékes politikai megbízottak túlnyomó többsége is a régi szervezett munkások köréből került ki. Itt van előttem a szakszervezeti és gyári pótkeretek kimutatása. Nem lehet meghatottság nélkül gondolni az ott teljesített munkára, és nem lehet elkeseredés nélkül gondolni azokra a felelősségtől irtózó és alacsony pártpolitikai tendenciáktól sugallt, a forradalmat meggyalázó, alacsony rágalmakra, amelyekkel a szakszervezetek és a régi szociáldemokrata párt embereit illetik. Hogy ezek között is voltak tehetetlenek, rémüldözők és defaitisták, azt nem kell tagadni. De aránylag sem voltak többen, mint ahány hasonlót a vádaskodó kommunista pártiak szolgáltattak. A pótlás hiánya A szervezett munkásság megteremtette a második vörös hadsereget, amely mindaddig, amíg a front mögötti dezorganizáció el nem érte tetőfokát, becsülettel teljesítette kötelességét. A

271 hinterland összeomlása természetesen nem maradt hatás nélkül a hadseregre, amelynek éltető eleme volt a hinterland. Messzire vezetne, ha e cikk keretében a hinterland összeomlásának okait és jelentőségeit kutatnók, csupán arra kell rámutatnunk, hogy a hinterland fölbomlása már a hadsereg kiegészítésében is mutatkozott. Sem a hadügyi népbiztosság, sem az egyéb népbiztosságok nem tudták megszervezni a vörös hadsereg pótlását és a forradalmi hangulat és tanítás szükséges erőforrásait. A fronton elterjedt defaitista hangulatnak egyik legfőbb oka volt, hogy a hadsereg-parancsnokság és hadtestparancsnokságok minden erőlködése ellenére a közoktatásügyi népbiztosság nem tudta megszervezni a frontnak szellemi táplálékkal való ellátását. A szellemi termékek hírlapterjesztő osztálya több mint száz ember számára kapott a frontra utazásra állandó igazolványt, ennek ellenére a vörös katonák a lapokat nem kapták, és ki voltak szolgáltatva a tudatos vagy öntudatlan ellenforradalmi célzattal írt levélbeli rémhíreknek. De a legszörnyűbb és a legvégzetesebb bajok az emberanyag utánpótlása körül történtek. „A pótlás jóformán egészen elmaradt” – kellett kijelentenem a tanácsok országos gyűlésének június 21-iki ülésén – „nem pótolják azokat a fogyatékokat, amelyek a háborúban egészen természetesek”. Ugyanazon az ülésen a III. hadtest parancsnoka, Landler kijelenti, hogy „annak, amit Bőhm a fogyatékokra vonatkozólag elmondott, a főoka, hogy nincs utánpótlás”. Hiábavaló volt minden táviratunk, kérésünk, amelyet a hadügyi népbiztossághoz intéztünk, hiábavaló volt minden tanácskozás, hiábavaló volt ennek az összeomlással fenyegető, ellenforradalmi bűnnek is minősíthető bajnak a nyílt föltárása, a vörös hadsereg pótlásáról a hadügyi népbiztosság tehetetlenségében nem tudott gondoskodni. Pedig a hadügyi népbiztosság nem az áruló szociáldemokraták vezetése alatt állott, hanem a kipróbált kommunista párti Szántó Béla volt a vezetője s így okozója a hadsereg összeomlásának. A parancsnokkérdés Hogy a hadseregben az árulás is fölütötte a fejét, hogy nem voltak megfelelő parancsnokok, az elvakult párttendenciáktól diktált kommunista párti kritika ezt is a szociáldemokraták terhére igyekszik denunciálni. Kétségtelenül nagy hiba volt a proletárparancsnokok hiánya és így a nem megbízható tiszteket kellett – hangsúlyozom, kellett (mint ahogy az oroszoknál sem volt más mód) – a szaktudást igénylő vezetéssel, politikai ellenőrzés alatt megbízni. De ezt csak

átmeneti

intézkedésnek

kellett

tekintenünk,

végeredményben

a

kiképzendő

proletárparancsnokok voltak a forradalmi vörös hadsereg jövendő vezérei. Ezt én mindig tudtam, és erre építettük terveinket. Ezzel szemben valamelyik magyar kommunista lapban olvasom a következőket:

272

… Ő (Böhm) akadályozta meg hadügyi népbiztos korában a proletárparancsnok-képző tanfolyamnak, amelynek tervezete már készen volt, fölállítását, az egyetlen módot, amellyel az aktív tisztek befolyását a hadseregben ellensúlyozni lehetett volna.

Ezzel szemben viszont megállapítom, hogy az egész állítás elejétől végig tudatos valótlanság. Újabb bizonyíték amellett, milyen hazug módon dobálóznak az árulás vádjával, és mennyire igyekeznek saját hibájukat, saját bűneiket másokra áthárítani. Meg kell ennek a vádnak a részleteit is vizsgálni, hogy megállapíthassuk, hogy a proletárparancsnok-képzés körül elkövetett bűnös mulasztás is a kommunista párti hadügyi népbiztosságot terheli. Köztudomású, hogy április 3-ig a szocializáló népbiztosságot vezettem, tehát addig – még ha akartam volna is – nem állt módomban a parancsnokképző iskola fölállítását megakadályozni. Április 4-én vettem át a hadügyi népbiztosság vezetését, április 11-én már aláírtam a parancsnokképző iskola fölállításáról szóló rendeletet, amely április 13-án meg is jelent a Népszavában. A gyalogsági tanfolyam hat hétben volt megállapítva, tehát legkésőbb június végén már kellett volna kapnunk kiképzett proletárparancsnokokat. Köztudomású, hogy április 20-án Vágóval és Landlerrel Debrecenbe utaztunk a fronton teendő intézkedések megtételére, 21-én visszaérkeztem, a kormányzótanács ugyanazon napon kinevezett a keleti hadsereg parancsnokává, és 22-én már a főhadiszállásra utaztam, ahol már nem állt módomban a proletárképzés ügyében rendelkezni, mert ez az ügy a hadügyi népbiztos hatáskörébe tartozott. Ha tehát a rendelkezésemre álló hat napon keresztül egyebet sem tettem volna, mint megakadályoztam volna a proletárparancsnok-képző tanfolyam fölállítását, április 20-tól kezdve a hadügyi népbiztosság kommunista párti kiváló vezetőjének július végéig lett volna ideje és alkalma proletárparancsnokokat a hadsereg rendelkezésére bocsátani, akik a július 20-án kezdődő román offenzívában már részt vehettek volna. Én természetesen a rendelet kiadásától számított hat nap alatt, amíg még a hadügyi népbiztosságban teljesítettem szolgálatot, nem akasztottam meg, hanem elősegítettem a parancsnokképzés megszervezését, távollétemben, a további heteken és hónapokon keresztül azonban sajnos, semmi sem történt ezen a téren. Megint a hadsereg-főparancsnokság és a hadtestparancsnokok együttes tanácskozásából kifolyólag erélyes hangon követeltük és sürgettük a proletárparancsnokok kiképzését és kiküldését, a sürgetés azonban megtört a kommunista párti hadügyi népbiztosság tehetetlenségén és szervezőképességének hiányán. A Ludovikában a tanítással szabotáltak, de proletárparancsnokokat nem kaptunk. Ez a lehetetlenség, ez a tehetségtelenség okozta részben a vörös hadsereg romlását és

273 összeomlását. Ha nem alacsony párttendenciák, nem elvakult rágalmazó düh irányítaná a forradalom kommunista párti kritikáját, akkor tárgyilagossággal megállapítanák, hogy az egyéb sok hiba, baj és mulasztás mellett a legnagyobb bűn, a bukásért a legnagyobb felelősség a kommunista párti hadügyi népbiztosságot terheli. Igaz, hogy akkor nem szavalhatnának örökké „szociáldemokrata árulásról”!

274 Világreakció és világforradalom1 Tézisek a világpolitikai helyzetről

I. 1. „Az ellenforradalmi talaj is forradalmi” – mondja Marx.2 A világforradalom alakulása azt mutatja, hogy ez a tétel talán egy még szélesebb értelemben is igaz, mint azt Marx eredetileg gondolta. A világforradalom harmadik szakaszát az jellemezte, hogy (a legyőzött országokban) a teljesen széteső és hatalma fenntartására képtelen burzsoáziával egy csekély, tudatos, forradalmi proletárréteg állt szemben, amely az ellenfél gyengesége következtében magához tudta ugyan ragadni a hatalmat, de mert a munkásság tömegeitől ideológiailag el 1

Weltreaktion und Weltrevolution (Flugschriften der Jugend-Internationale, 11. sz.), Verlag der Jugend-

Internationale, für Deutschland: Verlag Junge Garde, Berlin C2, Stralauer Str. 12., é. n. (1921), 1–19. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 199. skk. o. – Révai Gábor fordítása. A szöveg Lukács a Kommunista Ifjúsági Internacionálé 2. délkelet-európai konferenciáján 1920 decemberében Bécsben tartott előadásának írott változata, melynek keletkezési, illetve kiadási körülményeiről a röpirat első oldala a következőképp ad számot: „Minden konferencián, ahol a kommunista ifjúsági szervezetek képviselői jönnek össze, a politikai helyzet és az ebből adódó, a forradalmi proletár osztályharc taktikáját érintő következtetések

képezik a tanácskozás és a tárgyalás legfőbb kérdését. Hiszen a kommunista ifjúsági

szervezetek, a független és a szociáldemokrata ifjúsági egyletekkel ellentétben, elsősorban politikai szövetségek, a forradalmi osztályharc szervezetei. – A Kommunista Ifjúsági Internacionálé második délkeleti konferenciáján, amelyre december közepén került sor Bécsben, a magyar L. elvtárs számolt be a politikai helyzetről, és referátumának időszerű gondolatait az itt következő tézisekben foglalta össze. – Mivel ezek a tézisek, kényszerű rövidségük ellenére, rendkívül világos és áttekinthető képet adnak a jelenlegi világpolitikai helyzetről, úgy határoztunk, hogy nemzetközi röpirat formájában a párt- és ifjúsági mozgalom legszélesebb körei számára hozzáférhetővé tesszük őket.” A Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé első délkelet-európai konferenciáját 1920. május 16–17-én tartották Bécsben, Willy Münzenberg elnökletével. A konferencián Magyarországot Lékai János és Demény Pál képviselték, és Demény visszaemlékezései (A párt foglya voltam, Medvetánc, Budapest 1988, 17. o.) nem említik, hogy Lukács részt vett volna rajta, bár Demény találkozik ekkor vele és Landlerrel, és megbeszéléseket folytatnak a magyarországi illegális ifjúmunkás-mozgalom problémáiról. 1920 nyarától a bécsi KB-ban az ifjúmunkás-mozgalom irányítása Lukács kezébe kerül, a 2. délkelet-európai konferenciáról azonban még kevesebb adatunk van, mint előfutáráról. – A szerk. 2

Karl Marx: A burzsoázia és az ellenforradalom (Neue Rheinische Zeitung, 165. sz., 1848. december 10.), MEM

VI., 117. o.

275 volt szigetelve, megtartani, megvédeni és kiépíteni már nem volt képest azt (Spartakusszövetség, Finnország, Magyarország, Bajorország). Mostanra azonban a legyőzött országok burzsoáziája ideológiailag – a fokozódó gazdasági válság ellenére – már kigyógyult a világháborúban elszenvedett vereségből. Tudatosan és tervszerűen szerveződik, hogy visszahódíthassa elvesztett pozícióit, helyreállíthassa a társadalom „normális” állapotát. A proletariátus tehát a kibontakozó ellenforradalom fokozódó nyomása közepett készül fel szervezetileg a valódi, a döntő ütközetre. Azt látjuk, hogy még az olyan országokban is, mint Olaszország, ahol a III. Internacionálé talaján álló, jól szervezett tömegpárt létezik, a proletártömegek valóban forradalmi szervezetének megteremtéséhez az ellenforradalom szemléltető oktatására van szükség. 2. Ez kétségtelenül nagy veszély a proletárforradalomra nézve. Hisz nemcsak a burzsoázia hatalmi eszközei múlják felül sokszorosan a proletariátuséit, hanem akadálytalan és szisztematikus megszerveződésének lehetőségei is jóval nagyobbak. Ahol a II. Internacionálé vagy a centrum képviselői kormányposztokat töltenek be, a proletariátust még nagyobb veszély fenyegeti. Mert egyrészt nem akarják és nem is tudják felkészíteni a proletariátust a harcra, másrészt kormányzati szerepük a legálisan birtokolt hatalom teljesen megalapozatlan biztonságérzetét kölcsönzi a munkások széles, még nem igazán osztálytudatos tömegeinek. Ilyen módon a burzsoázia teljesen zavartalanul készülhet fel a döntő ütközetre; csupán saját táborának forrófejű és ostobán rámenős elemei zavarhatják meg ebben (Kapp-puccs). A burzsoázia fokozódó fegyveres készülődésével (0rgesch, Guardia regia, Heimwehrek) fegyvertelen, széthuzó, egymás ellen harcoló pártokra szakadt proletariátus áll szemben.

II. 1. Az ellenforradalom katonai-technikai szervezettsége nemcsak nagy, hanem egyenesen végzetes veszélyt jelentene a proletárforradalomra nézve, ha nem állna vele szemben – fékező erőként – a burzsoázia politikai és gazdasági szervezetlensége. 2. Ez a szervezetlenség gazdasági szempontból a különböző tulajdonosi rétegek érdekellentétében mutatkozik meg (ipari- és finánctőke Angliában, tőkések és parasztok Közép-Európa országaiban), és ellensúlyozni is csak akkor tudják, ha magát a kizsákmányolást fenyegeti végveszély. A közvetlen veszély megszűnésének pillanatában a

276 kizsákmányoló osztályok belső békéje is összeomlik, és elkeseredett osztályharc lép a helyébe. Következésképpen a burzsoázia akkor sem képes visszatalálni a hőn áhított „rendezett állapotokhoz”, amikor pedig hatalompolitikailag lehetősége lenne rá, hogy visszaállítsa a régi „jogrendet”. Ennek fő oka, hogy az éleződő gazdasági válság, a forradalom és ellenforradalom harca önálló osztálytudatra ébresztette azokat a rétegeket, amelyek a háború előtt még habozás nélkül a burzsoáziára bízták magukat (parasztokat, városi kispolgárokat, „értelmiségieket”, akik a döntő ütközetben azért játszanak jelentős szerepet, mert az ellenforradalom javarészt az ő soraikból – diákok, aktív katonatisztek – toborozza fegyveres erejét). Ezek a rétegek, amelyek teljesen képtelenek bármiféleképp megszervezni a társadalom egészét, ugyanakkor egyre kevésbé hajlandók a burzsoázia ideológiai korteseként, kiszolgáltatott cinkosaként harcolni. Önállósulnak, és ezzel szétzilálják az ellenforradalom egységes harci frontját. (Tiszti bandák Magyarországon, D’Annunzio,3 a Baltikum-csapatok stb.) A kapitalizmusnak ezek a segédcsapatai attól függően önállósulnak, hogy a kapitalizmus általános bomlási folyamata milyen fokot ért el, hogy tehát mennyire függ a tőkésosztály ezektől

a

rétegektől,

illetve

hogy

ők

mennyire

vannak

tudatában

saját

nélkülözhetetlenségüknek. 3. Az ellenforradalom egységes megszerveződését, kivált Közép- és Kelet-Európában, az egyre éleződő nemzeti kérdés is nehezíti. A háború Közép- és Kelet-Európa számos „történelmi” nemzete számára önálló állami létet hozott. Minthogy azonban az államhatárok semmiképp sem eshetnek egybe a nyelvi határokkal, hiszen az új államok gazdasági életképességét máskülönben minimális szinten sem lehetne megőrizni, a nemzeti kérdés valamennyi újonnan létrejött államalakulatban felüti fejét, éspedig problematikusabban, mint valaha a régi cári Oroszországban vagy a Habsburg monarchiában. Egyrészt állami hatalomhoz jutnak a korábban elnyomott nacionalisták, másrészt régi uralkodókból

3

Gabriele D’Annunzio (1883–1938) olasz költő és politikus. 1880-tól tevékenykedett újságíróként, 1897-től

1900-ig konzervatív jobboldali képviselő volt. 1915-ben egyik leghatásosabb propagátora volt Olaszország hadba lépésének, 1915–18-ban repülőtiszti szolgálatot teljesített. 1919-ben megszállta Fiumét, hogy a várost biztosítsa Olaszország számára. Az 1920 novemberében a Giolitti-kormány és Jugoszlávia között létrejött rappalói egyezmény rendezte Olaszország és Jugoszlávia konfliktusát; az egyezményben Olaszország elismerte Fiume szabadváros-státuszát, és 1920 decemberében katonai erővel távozásra kényszerítette a várost megszálló D’Annunzio csapatit. 1920-tól 1924-ig az őket összefűző eszmei közösségek ellenére Mussolini riválisa volt, akinek politikáját némely fenntartása ellenére elfogadta. Bár a fasiszta rendszer hivatalos költőjeként kezelte, állandó rendőri megfigyelés alatt állt. – A szerk.

277 elnyomottak lesznek, és végül a hosszantartó forradalmi erjedés állapota és az új államhatárok kezdetben elmosódott és kétséges volta (olyan területek például, melyek hovatartozásáról népszavazás dönt) mindenütt szükségképpen a nemzeti tudatot erősíti. Ebben a helyzetben egyfelől a korábbi „rendezett” és évszázadok óta stabilizált állapotokhoz képest kíméletlenebbül kell alkalmazni elnyomó rendszabályokat, másfelől manapság – ideológiailag – ugyanazt a nemzeti elnyomást jóval erősebbnek érzik, és nehezebben is viselik el, mint a háború előtt. Ez a labilis belső egyensúlyi állapot szintén hozzájárul az utódállamok imperialista expanziós politikájához. Részint azt hiszik ugyanis, hogy az expanziós politika révén úrrá lehetnek belső nehézségeiken, részint pedig belső állapotuk fölöttébb inkoherens volta azt a látszatot kelti, hogy az expanzió sehol sem ütközik organikus ellenállásba. 4. A szóban forgó államok ingatagi helyzete, konszolidálódásuk úgyszólván leküzdhetetlen nehézsége mögött nemcsak a nemzeti kérdésnek a demokrácia talaján megoldhatatlan problémája rejlik, hanem gazdasági okok is. Közép- és Kelet-Európa a háború előtt olyan nagykiterjedésű, egységes gazdasági területekre tagozódott, amelyek földrajzilag a politikainemzeti területekhez igazodtak. Ausztria-Magyarország felosztása, a peremállamok létrejötte és Németország összezsugorodása az egész terület viszonyait összekuszálta. Részben olyan területek jöttek létre, amelyek gazdaságilag teljesen életképtelenek (Németausztria, többékevésbé Magyarország is), részben olyan területeket csatoltak egymáshoz, amelyeknek hosszadalmas fejlődésre, az egész közlekedésügy stb. alapos átszervezésére volna szükségük ahhoz, hogy szerves gazdasági kapcsolat jöhessen létre köztük, és így talán – a nehézségek ellenére – konszolidálódhassanak (Lengyelország, Csehszlovákia). Csakhogy ebben a válságos időszakban az önmagában is gyenge kapitalizmus képtelen végrehajtani bármiféle átszervezést. Mindenekelőtt azért, mert egyrészt a bekebelezett területeket egyenesen gyarmati mértékben, kíméletlenül ki akarja zsákmányolni (Szlovákia, Galícia, Erdély), másrészt mert az antant-kapitalizmus őt magát is gyarmatként kezeli. Ez a magyarázata, hogy a szóban forgó államok gazdaságpolitikájából fokozatosan minden racionalitás, még a tőkés racionalitás is eltűnik, és ráadásul a gazdasági összeomlást csak tovább sietteti a költséges katonai

szervezet

kiépítése

és

fenntartása,

ami

pedig

a

politikai

összeomlás

megakadályozásának egyedüli eszköze. 5. Ami a győztes nyugati hatalmakat illeti, ott ezek az ellentétek nem állnak fönn. Mindazonáltal a vesztes államokkal szembeni ellentét nehezen megoldható bel- és külpolitikai problémákat jelent a számukra. Gazdaságilag a háború likvidálása jelenti a dilemmát: egyrészt

278 a vesztes országoknak teljesíteniük kell a békeszerződésben vállalt kötelezettségeiket, mert máskülönben a győztes hatalmak saját eszközeikből lesznek kénytelenek felszámolni a háború következményeit, vagyis a terheket saját proletariátusukra kell áthárítaniuk, ami szükségképpen belső gazdasági és politikai nehézségeket okozna, Másrészt viszont meggondolandó, hogy a békeszerződések „lelkiismeretes” behajtásával teljesen tönkretegyéke a legyőzötteket, hiszen ez a legkomolyabban veszélyeztetné a világpiac talpra állítását (kapitalizmus felépülésének egyetlen legális4 lehetőségét). Ezt az ellentétet csak tovább fokozza a valutáris különbségekből fakadó ellentét (itt persze a semlegesek a győztesek oldalán állnak): egyrészt a felvevőképes piacok hiánya megnehezíti az exportot, másrészt az „erős” országok – az áreséseket elkerülendő – szükségintézkedésekre (szállítási válság, nyersanyagok, pamut, kukorica, heringfélék megsemmisítése) kényszerülnek, nehogy a „gyengék” alulkínálják iparukat, hogy elkerüljék az árak zuhanását. 6. A győztesek magatartása természetesen nem lehet egységes ezekben a kérdésekben. Nemcsak a győztes államok között állnak fenn és súlyosbodnak a zsákmány felosztása és a győzelem kiaknázásának módja körül született konfliktusok, hanem az egyes államokon belül is éles összecsapásokra kerül sor a különböző uralkodó osztályok ellentétes érdekei között Mert míg a finánctőke és a szolgálatában álló nemzeti kispolgárság pl. a győzelem kíméletlen kiaknázásában érdekelt, az iparnak az az érdeke, hogy a nyersanyagforrások és a felvevőpiacok lehetőleg sértetlenek maradjanak. Ugyanakkor az azonos érdekek is szembeállítják egymással a különböző nemzeti tőkecsoportokat A harc, amelyet jelenleg Közép-Európában és Elő-Ázsiában vívnak, egyfelől a szénért (Ruhr-vidék, Felső-Szilézia, Teschen, Donyec-medence), másfelől a petróleumért és kőolajért (Kelet-Galícia, Batumi, Baku, Mezopotámia) folyik. 7. Így hát a győzelmes világimperializmus ellenforradalma mára meghasonlott önmagával, holott éppen most volna szükség minden ellenforradalmi erő egyesítésére, mert immár kivehető közelségben van a halálos ellenség: Szovjet-Oroszország és a fenyegető európai proletárforradalom. Elméletileg és elvileg az egység fennáll, és ha a veszély közvetlenül fenyeget (Varsó), a valóságban is létrejön. De a közvetlen fenyegetettség elmúltával máris újult erővel lángolnak fel a harcok. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy Oroszország léte inkább kiélezni, semmint tompítani hivatott az érdekellentéteket.

44

Talán csak toll-vagy nyomdahiba, az, hogy reális kézenfekvőbbnek tűnik. – A szerk.

279

8. Ebből a szempontból Anglia és Franciaország politikája a két véglet. Anglia arra törekszik – legalább is azok a tőkés-ipari körök, amelyeket Churchillel és finánctőkés követőivel szemben Lloyd George képvisel –, hogy Oroszország gazdasági „penetration pacific”-je, az orosz nyersanyagok és az orosz felvevőpiac kisajátítása révén helyreállítsa régi uralkodó szerepét a világpiacon. A legélesebben szemben áll ezzel Franciaország militarista katasztrófapolitikája, amelyet a bolsevik veszélynek és saját militarizmusának nyomására, kénytelen-kelletlen, olykor Angliának is követnie kell. A francia politika nagyfokú, jóllehet katasztrofális következetessége azon alapszik, hogy mindinkább elveszti tőkés-nemzeti, a kapitalista világpiac kiépítésére irányuló karakterét, vagyis egyre kevésbé nevezhető a szó igazi értelmében vett világpolitikának, ezzel szemben mindinkább Európa-centrikus katonapolitika lesz belőle. Anglia mindenkori cselekedeteit, ingadozásait és bizonytalanságait ugyanakkor mindig az egyiptomi vagy az indiai helyzet, az Amerikához fűződő kapcsolatok, a kelet-ázsiai bonyodalmakból származó esetleges lehetőségek stb. határozzák meg. Ezek közül pillanatnyilag, és kivált a mi szempontunkból, Anglia és Amerika ellentéte áll az előtérben. Az Egyesült Államok, részben azért, mert viszonylag későn kapcsolódott be aktívan a világháborúba, részben mérhetetlen nyersanyagkincsei miatt jelenleg döntő előnyt élvez Angliával szemben. És ez az előny csak tovább nő azáltal, hogy Amerika megteheti azt, amit Anglia nem, hogy tudniillik többé-kevésbé távol tartja magát az európai politikai viszálykodásoktól, és ily módon elkerüli a tőkés Európa pénzügyi csődjét (a Népszövetséghez való viszony). Ezzel szemben Anglia, ha a világgazdaságban továbbra is konkurálni kíván Amerikával, rákényszerül, hogy előbb-utóbb az orosz nyersanyaglelőhelyek és felvevőpiacok elnyerésére állítsa át gazdaságpolitikáját. Annál is inkább, mert Amerika politikai visszahúzódása nem gazdasági kivonulás is egyúttal. Egyrészt az Egyesült Államok újabban erőteljesen beavatkozik a nyersanyaglelőhelyek felosztásába (Mezopotámiai), másrészt az értékesítési válság, amelybe túlságosan erős valutája sodorta, Amerikát is rákényszeríti, hogy számoljon Oroszországgal mint gyarmati piaccal. Angliának tehát sokféle

és nagyon is

szerteágazó érdekeket kell figyelembe vennie, ezért Oroszországgal szemben is kénytelen sokarcú és ingadozó politikát folytatni. 9. Az ellenforradalom közös célja Szovjet-Oroszország megsemmisítése. Ennek a célnak elméletileg az előfeltételei is közösek: először is konszolidálni kell Közép-Európát, azaz olyan egységes, ép és akcióképes ellenforradalmi tömböt kell formálni belőle, amely Oroszország ellen irányul, másodszor pacifikálni kell Elő- és Közép-Ázsiát, valamint végre

280 kell hajtani az „érdekövezetek” békés felosztását „a győztes hatalmak között”. 10. Az úgynevezett kisantant kérdése mutatja a legvilágosabban, hogy milyen hosszú út vezet az elméletileg közös előfeltételektől a közös akciók lehetőségéig. A kisantant, amely eredetileg Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetsége volt, és elsődlegesen Magyarország, illetve a Magyarországot támogató Franciaország ellen jött létre, időközben kimerítette a résztvevő országok permutációjának valamennyi – elvont matematikai – lehetőségét. Franciaország terve, hogy az utódállamokat és Lengyelországot szövetségben egyesítse, a Magyarország és szomszédai közti ellentéten bukott meg. Egy lengyel–román– magyar szövetség (ha Románia nem ingadozna, ha nem féltené Erdélyt jobban Magyarországtól, mint egész létét a proletárforradalomtól és Szovjet-Oroszországtól) csakhamar életre keltene egy cseh–jugoszláv–bolgár szövetséget, és ily módon KözépEurópa, ahelyett, hogy egyesülne, két ellenséges és harcképes táborra szakadna. A rapallói szerződést követően nemrég az Olaszország–Jugoszlávia–Románia kombináció is felmerült, amely a jugoszlávok számára csak akkor képviselhet értéket, ha magyarellenes. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Belgrádban nagy vendégszeretettel fogadott Wrangel-csapatot egyszer még az elfoglalt területek magyar irredentái ellen is bevetik. Másrészt Olaszország is igyekszik kihasználni Franciaország – legalábbis látszólagos – eltávolodását a HorthyMagyarországtól, és ha a dolog többnek bizonyul puszta spekulációnál, a rapallói egyezmény és a Jugoszláviának nyújtott biztosíték könnyen meginoghat. Világos, hogy a kölcsönös és fölöttébb indokolt bizalmatlanságnak ebben a légkörében, az érdekelt államoknak ebből a fölöttébb kétértelmű politikájából semmiképp sem születhet meg az ellenforradalom egységes közép-európai tömbje. Ezek a csoportosulások azonban nemcsak a fenti okok miatt bizonyulnak ingatagnak, hanem azért is, mert ezek az államok csupán sakkfigurák a nyugati hatalmak versengésében, következésképpen érdekeiket belső fejlődésük szempontjából teljesen közömbös meggondolások alapján karolják fel vagy ejtik el (Franciaország és Csehszlovákia). 11. Ebben a káoszban csak Lengyelország tűnik biztos pontnak. Ám közelebbről nézve itt is ugyanazokat a lyukakat és töréseket látjuk, mint a közép-európai államok csoportosulásaiban. Könnyen lehetséges, hogy Lengyelországnak csakhamar ismét egyedül kell harcolnia Oroszország ellen. Nemcsak azért, mert Anglia számára csak egy győztes Lengyelország jöhet egyáltalán szóba, és a fenyegetett Lengyelországot minden további nélkül benne

281 hagyhatja a pácban, és nem is csak azért, mert minden kalandjáért (Balahovics,5 Petljura6 stb.) magának kell vállalnia a kockázatot, márpedig belső felépítésének inkoherenciája, valamint kétségbeejtő gazdasági és politikai helyzete miatt nem tud meglenni efféle kalandok nélkül; Lengyelországnak

ez

a

kétségbeesés

szülte

imperialista

politikája

egyszersmind

szükségszerűen felrobbantja a peremállamok Oroszország körüli gyűrűjét. Máris fellángolt a Litvánia számára nyilván életre-halálra folyó küzdelem. És Litvániát szükségképpen Lettország követi a sorban. Mármost Franciaországnak bizonyára érdeke, hogy szilárd falat emeljen Oroszország és Németország között. Csupán az a kérdés, hogy a peremállamok „önállóságában” nemcsak pénzügyileg, hanem a Keleti-tenger birtoklása szempontjából is érdekelt Anglia hogyan reagál majd erre a törekvésre, amely megkérdőjelezheti monopolhelyzetét a Baltikumban. 12. Ugyanakkor ha Lengyelország bekebelezi a peremállamokat, ezzel végképp szertefoszlanak a német kapitalizmus talpra állásához fűzött remények. Mivel a német kapitalizmus

létét

nyugaton

Franciaország

(Ruhr-

és

Saar-vidék),

keleten

pedig

Lengyelország (Felső-Szilézia) fenyegeti, „felépülése” csakis kelet felé, azaz Lettországon és Litvánián keresztül lehetséges. Az ellenforradalmi Németország természetes ellensége tehát Lengyelország, ezért nem véletlen, hogy a litván hadseregben nemcsak a Vörös Hadsereg maradványai, hanem egykori baltikumiak is harcolnak. Németország tehát, burzsoáziájának és ellenforradalmi szervezetének erejénél fogva, a Szovjet-Oroszország ellen irányuló harc legbiztosabb támasza lehetne, de mert közte és Lengyelország között kibékíthetetlen az ellentét, épp Németország a közép-európai ellenforradalmi összefogás legfőbb hátráltatója. 13. Ezen a ponton élesen előtűnnek az angol–francia ellentétek. Míg Anglia támogatja a német birodalom ellenforradalmi konszolidációját mint viszonylag biztos, nem túl költséges

5

Sztanyiszlav Nyikolajevics Balahovics (Bulak-Balahovics; 1863–1940) orosz katonatiszt. 1918–1920-ban

Oroszország északnyugati területein működött antibolsevista katonai alakulatok vezetőinek egyike. 1920–1921ben lengyel területen szervezett Belorussziában bevetendő ellenforradalmi csapatokat. – A szerk. 6

Szemjon Vasziljovics Petljura (1879–1926) ukrán polgári politikus. 1917-ben az ukrán Központi Rada hadügyi

főtitkára volt. 1918 elején a német csapatok támogatásával visszaállította a kijevi munkások által szétkergetett központi Radát, 1918 novemberében tagja, majd elnöke volt Ukrajna 1918–19-es polgári kormányának. 1919 végén katonai szövetséget kötött Lengyelországgal, 1920-ban részt vett a lengyel hadsereg Ukrajna ellen irányuló támadásában. Amikor Ukrajnában megalakult a szovjethatalom, emigrált; 1926-ban Párizsban meggyilkolták. – A szerk.

282 és lényegében veszélytelen fegyvert, amelyet saját érdekében bevethet Szovjet-Oroszország ellen, Franciaországnak élénken tiltakoznia kell minden ilyen kombináció ellen. Egy erős kapitalista Németország ugyanis nemcsak Oroszországnak volna hatalmas ellenfele, hanem mindenekelőtt

az

imperialista

Lengyelországot

(Sziléziát,

Danzigot,

Poznant,

a

peremállamokat) fenyegetné összeomlással, következésképpen a meghódított és a francia befolyási övezethez tartozó német területek visszavételét jelentené. Ezért Franciaország politikája

partikularizmusra,

Dél-németország–Ausztria–Magyarország

kombinációjára

irányul. Ez a kombináció azonban részint tovább szaporítaná a kisantanton belül támadt ellentéteket

(mert

Csehszlovákiát,

Jugoszláviát,

Olaszországot

fenyegetné),

részint

polgárháború nélkül aligha lenne megvalósítható, hisz a proletariátus és a polgárság széles rétegei egyaránt egységes Németország létrehozására törekednek. 14. Ugyanezek a jelenségek még szembetűnőbbek Elő-Ázsia esetében. Itt azonban szerepcsere megy végbe Franciaország és Anglia között. Franciaország ugyanis, Venizelosz és a görög imperializmus bukása után, talán egyezségre tud jutni Kemal pasával és a török nemzeti mozgalommal, ez Anglia számára jóformán elképzelhetetlen. Angliának, akármi történjék is Görögországban, ki kell tartania a mohamedán mozgalom elleni szövetségese mellett, kivált ha még Amerikával is ellentétekbe bonyolódik. 15. Elő-Ázsia azonban nemcsak a közvetlen mezopotámiai és örmény, valamint a közvetett indiai és egyiptomi fenyegetés miatt létkérdés Anglia számára, hanem a kaukázusi olajlelőhelyek miatt is. A grúz „szociáldemokrata” köztársaság mint peremállam és a betörés kapuja, kibékíthetetlenül szemben áll az orosz kitörés kapujával, az azerbajdzsán szovjet köztársasággal. Hacsak Anglia nem akar végérvényesen lemondani Batumi és Baku kizsákmányolásáról – és ezt nyilván nem akarhatja –, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton Szovjet-Oroszország fegyveres konfliktusba kerüljön Anglia előretolt bástyáival, sőt, esetleg magával Angliával is. 16. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve vajmi kevés esélye van a békének és a békés kereskedelemnek Anglia és Szovjet-Oroszország között; és ha mégis létrejönne, aligha volna tartós, különösen azért nem, mert Anglia számára a kereskedelem nemcsak gazdasági

szükségszerűség,

mint

Oroszország

számára,

hanem

egyúttal

a

proletárforradalom elleni harc új taktikája: minden Oroszországba szállított iparcikk és minden Oroszországból beszerzett nyersanyag harc tárgya lesz, mely harc a körül a kérdés

283 körül forog, hogy a kereskedelem támogatja-e vagy gyöngíti a szovjethatalmat. Csakhogy ebben a kérdésben nem a kispolgári-pacifista illúziókat kergető trade-unionisták állnak szemben az angol burzsoázia magasan fejlett osztálytudatával és kiváló szervezetével, hanem orosz kommunisták, akiknek legalább olyan fejlett az osztálytudatuk. Ezért szükségképpen ki fog derülni, hogy a csereforgalom mögött osztályharc rejlik, és Anglia rákényszerül arra, amit mindeddig oly ügyesen kikerült: a Szovjet-Oroszország elleni nyílt kiállásra.

III. 1. Közeledik tehát a döntő ütközet, és a proletariátus szervezettsége, mint már hangsúlyoztuk, nincs jó állapotban. Nemcsak arról van szó, hogy a proletariátus kevésbé szervezett, mint az ellenforradalom (akadozó lőszerszállítmányok), de szervezetei maguk is a differenciálódás, az erjedés és a bomlás állapotában vannak. 2. Éppen ez a differenciálódás tanúsítja a proletár mozgalom erejét és életrevalóságát. A burzsoázia köreiben szaporodnak az ellenforradalmi erők nemzetközi összefogására irányuló kísérletek, és minden ilyen kísérlet a belső széthullást segíti elő. Ami viszont a proletariátust illeti, minden szakadás, a régi szervezetek szétesése, csupán a forradalmi energiák valódi egyesítését hozza közelebb. Fel kell bomlaniuk azoknak a látszategységeknek, amelyek minden akció során csődöt mondtak, és saját csődjüket is leplezni próbálták a proletariátus előtt. Összeomlanak azok a közbülső formák, amelyek a proletariátus még többé-kevésbé éretlen osztálytudatát tükrözték (USP), és romjaikból a proletártömegek kétségtelenül létező forradalmi akarata akcióképes szervezeti formát építhet föl. 3. A Kapp-puccstól az olasz fémmunkásmozgalomig minden tömegakció azt bizonyítja, hogy – ha öntudatlanul és szervezetlenül is – de él és működik a tömegekben a hatalom megszerzésének akarata. Ami hiányzik, az a forradalmi szervezet, a forradalmi jelszavak, a forradalmi vezetés: a kommunista párt. 4. A hatalomra törekvő forradalmi proletariátus az egyik oldalon, a kormányzásba belefáradt és megint ellenzéki szerepre áhítozó, szélsőséges opportunisták a másikon – mindez

284 nemzetközi méretekben is új politikára kényszeríti a centrumpártokat. Ha nem akarják a legrövidebb időn belül teljesen elveszíteni a tömegek bizalmát, ha fel akarják tartóztatni a tömegek Moszkva felé törő lendületét, fel kell adniuk az „elvi marxista ellenzékiség” kényelmes pozícióját, valamilyen akcióprogramra és legalább néhány követelés kielégítésére kell törekedniük. Hilferding, Lonquet és tsai tervezett Internacionáléja a tömegek forradalmi mozgalmának opportunista tévútra vezetésére tett utolsó kísérlet, amelynek éppen kapóra jön, hogy Angliában, amelyet pillanatnyilag még jóval kevésbé sújt a válság, épp most van kialakulóban egy centrista mozgalom (az ILP7 mint az új Internacionálé kezdeményezője). Ezért ez ellen az Internacionálé ellen, jóllehet átmeneti sikere a centristák végső csődjét jelentené, a leghatározottabban fel kell venni a harcot. 5. Ezt a harcot csak szigorúan szervezett kommunista tömegpártok vezethetik. A II. Kongresszusnak a párt szerepéről, a parlamentarizmusról, a munkástanácsokról és a szakszervezetekről folytatott vitája szabályozta szekta és tömegpárt kérdését. A 21 pont megvalósításáért vívott harc egész Európában jótékonyan segíti a tisztogatások és a szerveződés folyamatát. Ezért a csehszlovák, svájci, olasz és francia pártban tapasztalható erjedés, mint a gyógyulási folyamat tünete, rendkívül jelentős és örvendetes. 6. Ami Közép-Európát illeti, a centralizált, szigorúan szervezett és egységes párt kérdése itt azért is életkérdés a forradalom szempontjából, mert ennek a területnek a sajátos problémáját, amely itt a forradalom legsúlyosabb problémája is, nevezetesen a nemzeti kérdést, kizárólag a kommunista szervezet tudja megoldani. Amíg az utód- és peremállamok, valamint a népszavazás alá eső területek különböző nemzetiségei nem tömörülnek egységes szervezetbe, addig ezeken a területeken nincs lehetőség valóban forradalmi akciókra. Minden radikális mozgalomra ráütik a nemzeti-bolsevizmus, az irredentizmus bélyegét, és máris hadba küldhetik ellenük a többi nemzetiségek felvilágosulatlan proletártömegeit. Ezzel szemben egy egységes kommunista szervezet könnyen társadalmi-forradalmi irányba terelheti a burzsoázia 7

Az Independent Labour Party több kisebb munkáspártból, illetve lokális munkásszervezetből 1893-ban alakult

munkáspárt, amely (a szakszervezetek, a Social Democratic Federation, a Fabian Society mellett) az 1900-ban eredetileg különböző szocialista csoportok szövetségeként létrejött Labour Representation Committee, a későbbi brit Munkáspárt egyik alapító áramlata volt. 1911-ben az ILP baloldala és a Labour Representation committeeből már korábban kivált Social Democratic Federation (1908-tól Social Democratic Party) British Socialist Party néven egyesült. A BSP 1916-ban csatlakozott a Munkáspárthoz, 1920-ban pedig beleolvadt Nagy-Britannia Kommunista Pártjába. – A szerk.

285 „nemzeti” mozgalmait, ha azokban kispolgárok és felvilágosulatlan proletárok tömegei vesznek részt. (Ahogy ez Prágában spontán módon meg is történt.) 7. Az akciókban résztvevő tömegek spontán mód helyes ösztöneit a kommunista pártnak kell a tudatosság fokára emelnie. Ha a proletár pártok elmulasztják ezt, akkor a forradalom továbbvitele szempontjából esetleg döntően fontos területek válnak az ellenforradalom passzív csatatereivé (csehek), míg másfelől több példa tanúsítja, hogy egy világos és céltudatos kommunista propaganda igenis leküzdheti a nemzeti ellentéteket (Felső-Szilézia, Kárpát-Oroszország). 8. Ehhez azonban akciókra, nem pedig határozatokra, igazi cselekvő egységekre, nem szakszervezeti internacionálé-típusú látszategységekre van szükség. A proletariátus minden eddigi nemzetközi akciója (Hands off Russia, a Magyarország elleni bojkott, a lengyel lőszerszállítmányok) azért vallott kudarcot, mert vagy spontán és szervezetlen volt, vagy nem forradalmi módon volt megszervezve. 9. Tekintettel arra, hogy a döntő ütközet Szovjet-Oroszország és a nyugati hatalmak kapitalizmusa között csupán rövid haladékot kapott, minden pro1etárforradalmi pártnak kötelessége, hogy a nemzetközi akciók eddigi kudarcaiból levonja a következtetéseket, és felkészüljön Szovjet-Oroszország hathatós védelmére. 10. Ez pedig, akármit papoljanak is az egyes kormányok semlegességről, lehetetlen anélkül, hogy a proletárok a legélesebb harcot vívják saját kapitalizmusuk ellen (Erfurt esete Németországban, Sylvia Pankhursté8 Angliában). Minden kapitalista államot cselekvő 8

Sylvia Pankhurst (1882–1960) szocialista politikus, szüfrazsett, Emmeline Pankhurst, az egyik első szüfrazsett

lánya; 16 évesen csatlakozott az Independent Labour Partyhoz. 1906-ban és 1907-ben mint politikai agitátort bebörtönzésre ítélték. 1912-ben jelentette meg első könyvét a szüfrazsettmozgalom történetéről, 1914-ben Workers Dreadnought címmel lapot indított. Az I. világháború alatt pacifista, internacionalista, 1917-ben rokonszenvvel fogadta az orosz forradalmat. 1918 júliusában megalapította a People’s Russian Information Bureau-t. 1919 októberében az olasz szocialista párt bolognai kongresszusán a Komintern mellett szólalt föl, 1920 februárjában résztvevője volt az amszterdami nemzetközi kommunista konferenciának. 1920 nyarán részt vett a Komintern II. kongresszusán; baloldaliként ellenezte a kommunisták csatlakozását a Labour Partyhoz és részvételüket a parlamenti választásokon. Megalakulásakor tagja lett a Brit Kommunista Pártnak, hamarosan azonban nyílt konfliktusba került a párt vezetésével. 1921-ben visszautasította, hogy a KP ellenőrzése alá helyezze lapját, ennek következményeképp kizárták. A későbbiekben eltávolodott a kommunista mozgalomtól.

286 szolidaritás fűz Szovjet-Oroszország valamennyi ellenségéhez, ami a forradalmi propaganda és szervezet szempontjából is kedvező, amennyiben szemléltető oktatást nyújt a proletariátus számára a kapitalizmus internacionáléjának létéről és hatalmáról, valamint egy proletár internacionálé szükségességéről. Az Oroszország melletti akciók, feltéve, hogy valóban forradalmi akciókról van szó, az illető ország forradalmi fejlődését is előmozdítják. 11. Megkülönböztetett figyelmet kell fordítani azokra a területekre, amelyek, jóllehet belső fejlődésük gazdaságilag vagy a munkásmozgalom erejét tekintve korántsem indokolná, hogy a forradalom gyújtópontjai legyenek, de a forradalom stratégiai alakulása vagy helyzetük révén mégis a döntő ütközet csatatereivé és forradalmi csomópontokká válhatnak (Danzig, Litvánia, Kárpát-Oroszország szénlelőhelyei). Sürgető szükség van az itt tevékenykedő, akcióképes pártok egyesítésére. 12. A fehér gárdák szervezése, aminek mindenütt tanúi lehetünk, valamint a Kapp-puccs tanulságai stb. rákényszerítik a pártokat, hogy vizsgálják felül a proletariátus felfegyverzése és az illegális harci szervezetek kérdésében követett eddigi taktikájukat. Ezzel kapcsolatban le kell küzdeni a szektás összeesküvősdi utolsó maradványait is, és a széleskörű felvilágosító munka (a KPD-nek a szász választásokra vonatkozó javaslata), valamint a hadseregen belüli átfogó tevékenység mellett új utakat kell keresni a proletariátus felfegyverzésére.

1956-ban Etiópiába költözött, és ott is halt meg. – A szerk.

287 Nemzetközi forradalom és ellenforradalom1 Az ellenforradalom nagyfokú katonai előkészülete technikai fölényt jelent a forradalommal szemben. Azonban a burzsoázia a benne rejlő érdekellentétek következtében nincs abban a helyzetben, hogy egy akcióképes ellenforradalmat tudna csinálni. Igaz tehát, hogy a proletariátus technikailag nincs úgy felkészülve, mint a burzsoázia, azonban ezzel szemben a proletariátusnak – minthogy ott egy igazi közösségről van szó – a politikai egységnek a lehetősége megvan. A burzsoáziának az egyetlen komoly harci szervezete a proletariátussal szemben az ellenforradalmi katonai szervezetek. A háború előtt a burzsoáziának megvolt a maga rendes hadserege, és ez a hadsereg annyira hatalmában volt a tisztikar, altisztek stb. révén, hogy bármikor fel tudta használni a proletárokat saját proletártestvéreik ellen. Ez a helyzet azonban a háborúval megszűnt. A burzsoázia ellenforradalma teremtett egy ellenforradalmi karhatalmat. Ilyen karhatalma van most minden burzsoáziának. Ilyenek Kolcsak, Judenics, Vrangel, Denikin, Németországban az Orgesch, ilyenek a Baltikumcsapatok. (Ezekkel a csapatokkal szállták meg a németek a Breszt-Litovszk-i béke megkötése után az ún. baltikumi tartományokat.) Ezek a csapatok úgy alakultak, hogy amikor a háború végével a német megszálló sereg katonáinak legnagyobb része hazament, azok a tisztek, diákok, foglalkozásnélküliek, akik nem tudtak és nem akartak visszatérni a régi élet kereteibe, a kalandorok, nem szereltek le. Ezek voltak a német kapitalizmusnak előretolt csapatai. Ezeket az antant visszaparancsolta a baltikumi tartományokból, mivel a forradalmat már leverték, az antant számára elvégezték a dolgukat. E[z] most egy állandó ellenforradalmi fehérgárdájává lett a német kapitalizmusnak. Ezeket a minden országban meglévő, ellenforradalmi fehérgárdákat a proletariátus ellen mindenkor fel lehet használni, ezek a proletariátus győzelmének legveszedelmesebb akadályai. Ellenben a burzsoázia ott csinál hamis számadást, amikor azt hiszi, hogy ők a kapitalizmus helyreállításáért küzdenek. Hogy

1

Az előadás (magyar nyelvű) szövege sokszorosított gépirat formájában maradt ránk az MSZMP KB

Párttörténeti Intézetének (Politikatörténeti Alapítvány és Intézet) Archívumában (677.f. 3/9. őe. 1–13.). A gépirat a cím után feltünteti: „Lukács György második előadása”, a gépiratot tartalmazó kolligátum azonban semmiféle következtetésre nem ad módot a tekintetben, hogy az előadás hol, milyen alkalomból hangzott el, milyen célból, kik sokszorosították, és főképp, miképp kerülhetne elő az első és a további előadások szövege. Az előadás gondolatmenete, vélhetőleg a bécsi pártiskola politikailag képzetlenebb hallgatóinak szólóan és kötetlenebb formában nagyjából a Világreakció és világforradalom című, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé 2. délkelet-európai konferenciáján 1920 decemberében elhangzott Lukács-előadás 2. részét követi, és e pártiskolai előadás vélhetőleg a konferencián felolvasottal egy időben hangozhatott el. – A szerk.

288 mennyire nem a kapitalizmus támaszai ezek, és nem a kapitalizmusért küzdenek, kitűnik akkor, amikor a kapitalizmus egyes ilyen csapatokat, nem lévén rájuk szüksége, le akar szerelni, hogy más célokra használja föl azokat. A kapitalizmusnak bizonyos jogrendre, törvényes állapotra van szüksége. Mármost nézzük meg, mit jelent ez a jogrend és törvényes állapot. A kapitalisták jogrendje ez: amikor a kizsákmányolási rendszer annyira be van a munkások fejébe verve, hogy azok az ellen nem tehetnek és nem tesznek semmit, akkor létesítenek [?] egy jogrendet, amely alá a munkások önként alávetik magukat. Ezáltal a börtönö[k]re, akasztófára és ilyen kivételes intézkedésekre nincs olyan nagy szükség, mint jogrend nélkül. A kapitalistáknak ugyanis nem áll érdekükben megtömni a börtönöket, sok-sok akasztófát állítani föl, hosszú időn keresztül fehérgárdákat tartani fenn, mert egyrészt ők termelni akarnak, másrészt a fehérgárda is a kapitalisták költségén él. Egy ilyen fehérgárda a kapitalisták számára fölös kiadás. A régi, háború előtti hadsereg teljesen a kapitalisták szolgálatában állott. Ha bárhol zavargás állott be, kivezényelhették a katonákat, akik gondolni sem mertek [az] ellenszegülésre, mert tudták, hogy a kapitalisták egész rendszere rajtuk épül fel. Ma ez nincs így. A fehérgárda nem áll egészen a burzsoázia szolgálatában, mert egyrészt tudja, hogy nélküle a burzsoá állam nem tud fennállani, másrészt más az emberanyaga. A régi hadsereg, parasztokból, kispolgárokból állott, akik szolgálatuk letöltése után leszereltek, hazamentek. A mai fehérgárda legfőképp kalandorokból áll, akik a polgári életbe többé visszatérni nem tudnak. Katonatisztekből, akik semmihez a világon nem értenek, és akik számára nem marad más hátra, mint állandó háborús részvétel [?]. Akik 18 éves korukban katonák lettek, akik nem

akarnak

továbbtanulni,

urak

akarnak

maradni.

A

legénységben

az

ún.

lumpenproletariátus foglal helyet, mely munka nélkül jól akar élni. Ennek a társaságnak nem érdeke a normális állapot, mert akkor dolgoznia kellene, tehát érdekük az állandó nyugtalanság fenntartása. Ezért a fehérgárdák mindenütt a burzsoáziától független politikát csinálnak. Jó példa erre Olaszország fehérgárdája, amely D’Annunzio vezetésével bevonult Fiumébe. Az olasz kapitalistáknak most egy békés politika áll érdekükben, ezt akarnak csinálni: a szomszédaikkal fel akarják venni a békés kereskedelmi összeköttetést, hogy jó valutájukkal jól kizsákmányolhassák a szomszédos országokat. Vagyis ugyanazt a szerepet játssza most el, amit Magyarország a háború előtt eljátszott a Balkán-államokkal. Olaszország például összevásárolja Magyarországon a részvényeket potom áron. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy Olaszország békés jellegű viszonyba kerüljön a szomszédos államokkal. Ezért kötötte meg Olaszország Jugoszláviával is a rapallói megegyezést. D’Annunzio azonban, aki Fiumét elfoglalta, nem vette tekintetbe kormánya rendelkezését, és nem ürítette

289 ki Fiumét. Ez fölöttébb kellemetlen volt az olasz kapitalistáknak, mert a Jugoszláviával való békés érintkezésüket akadályozza. Világos tehát, hogy egy ilyen D’Annunzio-féle fehérgárda, mely jó szolgálatot tesz a burzsoáziának, mert leveri a forradalmat, ha arról van szó, hogy más úton erősítse a kapitalizmust, mint harcokkal, nem engedelmeskedik a kapitalizmus parancsainak. Itt látjuk tehát egyrészt az ellentétet a burzsoázia és saját karhatalma között, másrészt látjuk – s ez nagyon fontos –, hogy ez az ellentét nemcsak a legyőzött, hanem a győző országokban is megvan. A szociálpatrióták ugyanis azt mondják, hogy ez csak a legyőzött államokban van így. Azonban nemcsak Olaszországban látjuk ezt, hanem jó példa erre az angolok és írek közötti harc is. Mind sűrűbben érkeznek a hírek Angliából, hogy Anglia Írországban már nem számíthat a maga rendes csapataira, hanem kénytelen fehérgárdákat alkalmazni. Azonban egyik kapitalista állam sem okul a másik kárán. Mert jelenleg jó Angliának a fehér gárda, de később úgy fog vele járni, mint Olaszország D’Annunzióval. A burzsoázia, mint már mondottuk, nem egységes osztály, ellentétben a proletariátussal, amelynek egységes érdekei vannak: hogy a kapitalizmus megdőljön. A burzsoáziának a proletariátussal szemben szintén egységes az érdeke, hogy ti. a kizsákmányolást tovább fenntartsa, ha azonban arról van szó, kit kell kizsákmányolni, s kié legyen a haszon, a burzsoázia érdekei szembekerülnek egymással. Nézzünk egy példát. Itt vannak például a kisgazdák. Megegyezik-e a kisgazdák érdeke a nagytőkésekével? Kétségtelen, hogy nem. A tőkések és nagybankok érdeke, hogy mennél olcsóbban és mennél többet termeljen a kisgazda. Próbáljuk most megérteni a kisgazda helyzetét. A kisbirtokosok a háború alatt szerzett haszonból kifizették adósságaikat, pénzük rengeteg van. Ezért a termelés fokozása nem áll érdekükben. Érdekük, hogy minél kisebb termelés mellett minél több árut kapjanak. Ezt csak akkor tudják elérni, ha a kapitalizmus igen sok árut termel. Az árutermelés a kapitalizmus számára azonban nem technikai kérdés. Például nem azért nincs most termelés, mert nincs nyersanyag, Amerikának például túlságosan sok gyapotanyaga van, s ezzel szemben Közép-Európában nagy a gyapothiány. Ugyanis az amerikai kapitalisták inkább elégetik a gyapot egy részét, csak hogy a meglevőnek az árát felverjék. Mert a kapitalistáknak az a fontos, hogy a nyersanyag árát úgy kalkulálják, hogy elegendő profitjuk legyen. Mivel azonban a kisbirtokosok keveset termelnek, az élelmiszerek ára igen magas, s a munkás életfenntartásához szükséges költséget a kisbirtokosok politikája folyton felveri. A kapitalizmus nem tud produkálni, mert az élelmiszerek [ára] nagyon magas, nem szabályozható, és a kalkuláció bizonytalan. A kisbirtokos nem tud árut kapni, mert a kapitalista termelés mind kisebb lesz, s minden évben

290 még jobban csökkenti a termelést, mert azt hiszi, kisebb termeléssel magas árak mellett több profitot tud elérni. Tehát a profitra dolgozó osztályok megegyezésre soha sem lesznek hajlandók, s minden produkció lecsökkentésének ellenére is állíthatjuk, hogy az egész világon még ma is van elegendő nyersanyag arra, hogy a termelést helyre lehessen állítani, ha lehetséges volna ezt a nyersanyagot ésszerűen szétosztani, ha pl. a szén oda jutna, ahol a termelést fokozni kell, ha Amerikából a gyapotot oda lehetne szállítani, ahol nincsen ruha és így tovább. Tehát ha a nyersanyagot az egész világon csak a termelés érdekében osztanák szét, akkor volna nyersanyag a termelésre. A kapitalisták számára azonban ez nem jön tekintetbe. Ők folyton egymás között is osztályharcot vívnak a profitért, s nem csupán a proletariátus ellen harcolnak. Nézzük meg most, mi történik például Magyarországon? Egyrészt a nagytőke, nagybirtok, a nagy bankvállalatok és a kisbirtokosok ádáz osztályharcot vívnak egymással. Másrészt van egy másik osztály, a városi kisburzsoázia, hivatalnokok, amelynek érdekei ellentétesek a kapitalizmuséval. A kapitalistáknak az volna az érdekük, hogy az államgépezetet minél olcsóbbá tegyék, a városi burzsoáziának pedig, hogy minél nagyobb számban és minél nagyobb fizetéssel maradjanak meg az állam szolgálatában. Pl. a kis Magyarország, mely eltartja mindazokat a hivatalnokokat, akiket a 20 milliós Magyarország tartott el. A kapitalizmus helyreállításánál tehát Magyarországon a kapitalisták érdeke az volna, hogy ez az óriási szám, amely óriási kiadást jelent, redukáltassék, s Magyarország csak annyi alkalmazottat tartson el, amennyire szüksége van. Ugyanez a helyzet Németországban is, amely a háború előtt hatalmas államgépezettel rendelkező, imperialista állam volt. Németország területe megkisebbedett, ellenben megmaradt egy óriási apparátus. Mi történjen mármost azokkal az emberekkel, akiket nem lehet most elhelyezni[?] Ez a jelenség tehát megint általános. A háború előtt a kapitalisták megszervezték az egész társadalmat. A háború azt jelentette

gazdasági

szempontból,

hogy

a

társadalom

gazdasági

szempontból

átcsoportosítódott. Ennek egyik következményét látjuk. Látjuk a fehérgárdák tiszti csoportjaiban, látjuk például, hogy diákokat kiragadtak tanulmányaikból, katonákká tették őket, és most ezek nem tudják folytatni tanulmányaikat. A háború alatt az ipar átalakult egy óriási háborús iparrá. Bizonyos iparágak megszűntek, vagy csökkentek, s helyettük óriási háborús iparágak jöttek létre. A háború megszűnt, s ennek az óriási apparátusnak a szükségessége is megszűnt. Vannak ugyan most is háborúk, de ezek oly kis méretűek, hogy ezeknek adminisztrálásához erre a nagy apparátusra szükség nincsen. Minthogy Európának a fele gazdaságilag tönkrement, a hatalmas Oroszország pedig

291 mint piac kikapcsolódott, az angol és amerikai kapitalizmus nem tud helyreállni, mert nincsen kinek termeljen, s ennek következtében óriási rétegek szabadulnak fel, munkanélkülivé válnak. Ez az a kérdés – a munkanélküliség kérdése –, amely pl. nálunk a Károlyi-forradalom alatt oly nagy szerepet játszott. A munkanélküliség kérdése rendkívül nagy horderejű. Lloyd George bejelentette hivatalosan azt, hogy Angliában több mint egymillió munkanélküli van jelenleg, s ő nem tud a munkanélküliség ellen tenni, segítség helyett azt a tanácsot adta, hogy az az egymillió ember vándoroljon ki. Lloyd George tudja, hogy a munkanélküliek száma emelkedni fog. Ugyanez a tendencia látszik Amerikában is. Mindezekkel még nincsenek kimerítve az uralkodó osztályon belül fennálló ellentétek. Az ellenforradalmat az egyszerűség kedvéért egységesnek vettük. Most azonban, miután az alapdolgokat megvizsgáltuk, megállapíthatjuk, hogy ez nem így van. Éles különbséget kell tennünk az ipari és az ún. finánctőke között. Ipari tőkés, aki a maga tőkéjét egyedül az iparba helyezi el, aki áruk előállítása és eladása révén szerzi meg a maga profitját. A tőkés társadalom fejlődésének elején nagyrészt ilyen kizsákmányolásból állott. Azonban az ipari termelés fellendülése, a trösztök, kartellek alakulása az ipar egységes megszervezését tette szükségessé. Ekkor a nagyobb bankok – a finánctőke – vették át a vezetést, és ezek tartják ma is kezükben az ipart. Mivel a modern állam kapitalista szervezetté lett, mint nagy kapitalista vállalkozás szintén belekerült ennek a finánctőkének a hatalmába, mert a háború fedezésére szükséges óriási összegeket a nagybankok adták kölcsön formájában az államnak. A finánctőkének s az ipari tőkének közvetlen érdekei rendkívüli módon eltérnek egymástól. Ha arról van szó, hogy a proletárforradalom ellen kell dolgozni, akkor ugyan együttműködnek, de egyébként igen nagy ellentét van a kettő között. Például a két leghatalmasabb európai kapitalista állam miért nem képes együttműködni az ellenforradalom kérdésében? Azért nem, mert Franciaország lényegében finánckapitalista állam, míg Anglia inkább ipari állam, amely az árui számára piacot akar szerezni. Franciaországnak, a finánctőkés államnak Szovjet-Oroszországgal szembeni érdeke az, hogy minden körülmények között leverje a bolsevikieket, mert Szovjet-Oroszország nem hajlandó elismerni a háborús kölcsönöket, sem pedig a régi cári adósságokat melyeket a francia tőke adott, ezenkívül a francia tőkének Oroszországban óriási befektetései vannak. Ugyanilyen érdekei vannak Franciaországnak Németországgal szemben is, hogy ti. Németország fizesse meg mielőbb a hadisarcot, még ha teljes tönkremenése árán is. Ezzel szemben Angliának mint ipari tőkének az az érdeke, hogy úgy Oroszország, mint Németország minél vásárlóképesebb piac legyen az angol iparcikkek számára. Ha tehát Oroszország kénytelen állandóan háborút viselni, ha a háborúk Oroszországból gazdaságilag egy sivatagot csinálnak, akkor ott nem lehet lesz

292 Angliának a termékeit elhelyezni, mert nem lesz, aki megvásárolja. Ugyanez a helyzet Németországban is. Ha Németország kénytelen a dieselmotoroktól a fejőstehenekig mindent odaadni Franciaországnak hadisarc fejében, akkor a német nép vásárlóképessége a minimumra redukálódik, tehát Anglia itt sem tudja áruit elhelyezni. Itt van a nagy és komoly ellentét a franciák és angolok között, mely megakadályozza, hogy Oroszország ellen hatásosan és energikusan lépjenek fel. De ezekkel még nincsenek az ellentétek kimerítve. Itt van például a nemzetiségi kérdés. Vizsgáljuk meg, mi van a nemzetiségi kérdés mögött. A kapitalizmus egy, a mainál nagyobb területet akar egységes kizsákmányolási területté összeolvasztani, mert ez a kapitalizmusnak érdeke. Ennek a szükségletnek következtében jöttek létre a XVIII. század polgári forradalmai után az egységes nemzeti államok. Ez azonban Közép-Európában nem lehetett tartós, mert itt csupa kis nemzetiségből olvasztottak össze három nagy államot: Ausztria-Magyarországot, Németországot és Törökországot. A háború itt sajátságos helyzetet teremtett. Ezt a sajátságos helyzetet akarja az antant felhasználni arra, hogy megcsinálja ugyanazt, amit a XVIII. század polgári forradalmai hoztak létre nyugaton: egységes nemzeti államok keletkezését Kelet- és Közép-Európában. Azonban elfeledkezik arról, hogy ezek a nemzetiségi területek nem egységesek; hogy nem lehet a kis nemzetiségi államok közé szigorúan határt vonni, mert akkor gazdaságilag életképtelenek lesznek. Pl. Ausztria-Magyarország egy gazdasági egység volt. S mi történt a háború után? Az antant igyekezett a szövetséges kis államokat életképessé tenni azáltal, hogy Ausztria és Magyarország gazdaságilag nélkülözhetetlen területeit a szövetségeseinek adta, s így előbbi államokat életképtelenné tette, másrészt újabb nemzetiségi ellentéteket támasztott. Először nem oldotta meg gazdaságilag a kérdést, mert a régi Magyarországon a vasút-, távíróvonalak, az egész kereskedelem mind Budapestre voltak koncentrálva. A vasútvonalak gócpontja Budapest volt, úgy Felső-Magyarországról, mint Erdélyből. Mármost ez a kereskedelmet a Magyarországból lekapcsolt részeken igen megnehezítette, mert például Szlovenszkóból sokkal egyszerűbb az áruszállítás Budapestre, mint Pozsonyba vagy Bécsbe. Nem oldotta meg a kérdést nemzetiségi szempontból sem, mert ugyanaz az ellentét, ami a régi monarchiában volt, most fordítva fennáll, mert a régi elnyomottakból elnyomók lettek. Mit jelent szocialista szempontból a nemzetiségi elnyomás? Ez egy nagyon reális történelmi folyamat. Ti. az elnyomáshoz apparátusra van szükség. Ez áll tisztekből, katonákból, postamesterekből, hivatalnokokból stb. Magyarországon volt egy ilyen magyar elnyomószervezet, amely most kenyértelenné vált, viszont a szlovákok, románok, jugoszlávok állítottak fel ilyen új elnyomó szervezeteket. Ez az ellentét is növeli a krízist, mert akadályozza a produktív munkát. Viszont egy rend[kívül] fontos ideológiai jelenség: a

293 magyarok eddig hozzá voltak szokva, hogy ők az elnyomók, s a románok, tótok stb. az elnyomottak, ez a helyzet most megváltozik, természetes azonban, hogy a magyarság nehezebben tűri az elnyomást, másrészt az új elnyomó nemzetiségek (románok, tótok stb.) kíméletlenebbül fogják azt végrehajtani, mint a magyarok tették. Tehát a burzsoázián belül egy éles,

áthidalhatatlan

osztályellentét

jött

létre.

Minden

pillanatot,

amikor

a

proletárforradalom veszít aktualitásából, a cseh–magyar–román burzsoázia az egymás ellen való harcra fog felhasználni. A magyar kapitalizmus nem tud helyreállni, és azt hiszi, hogy ennek egyetlen oka, hogy elszakították tőle Szlovákiát és Erdélyt, tehát minden igyekezete arra irányul, hogy háborúban visszaszerezze az elszakított részeket. Ezzel természetesen súlyos csapás érné főleg a cseh kapitalistákat, s gyorsítaná a cseh kapitalizmus összeomlását, a forradalom kitörését. A cseh kapitalizmus tehát a végsőkig fog védekezni. Van még egy igen fontos pont, amely a közép-európai konszolidációt lehetetlenné teszi. A régi Magyarország területei – mint már mondottuk – egy gazdasági egységet képeztek. Ez azt jelentette, hogy az ipar és forgalom politikailag voltak elhelyeződve. A forgalom arra volt berendezve, hogy Budapesten és Bécsen menjenek keresztül a vonatok. Ezt a nemzetgazdaságtanban telepkérdésnek nevezik. Ez jelenti azt, hogy egy bizonyos ipar hol van elhelyezve. A forgalmi viszonyok ennél a kérdésnél elsőrendű szerepet játszanak. Pl. ha a Budapest felé való közlekedés jobb, mint a Szolnok felé, akkor kapitalista szempontból Budapest közelebb van, mint Szolnok, ha valójában nincs is úgy. Mármost az Osztrák– Magyar Monarchiát és vele együtt ezt a gazdasági egységet a háború széttépte, s összekerültek

olyan

területek,

amelyek

gazdaságilag

nem

tartoznak

össze.

(Pl.

Szlovenszkóban milyen messze vannak egymástól városok vasúton, pedig légvonalban teljesen közel vannak.) Magyarországon a forgalom teljesen Budapest felé van irányítva, mármost Szlovenszkónak vagy Prága felé kellene új vonalakat építeni, ami a mostani viszonyok között lehetetlen, vagy pedig megint Budapest felé irányítani a forgalmat. Egyik megoldás sem jó, tehát ez megint egy krízist hoz létre. Ezek azok az okok, amikért KözépEurópában nem tud helyreállani a kapitalista termelés, s ezek azok, amelyek magát a kapitalista osztályt széttépik csoportokra. Mert ha különböző országok kapitalistái összeülnének, hogy megbeszéljék, miként lehet visszaállítani a kapitalista termelést, meg tudnák csinálni. A kapitalisták azonban jobban képviselik a maguk csoportjának pillanatnyi érdekeit, és nem hajlandók egy ilyen megbeszélésbe [?] belemenni, úgyhogy egy szakadatlan testvérháború van a kapitalisták között. Ez azonban nemcsak közép-európai kérdés, ott van például az angol és amerikai transzportkrízis, ahol mindkét állam kapitalistái a maguk számára igyekeznek megkaparintani a szállításokat.

294 Sohasem szabad felülni annak a szociálpatrióta hazugságnak, mintha anyaghiány azért volna, mert kevés szállítóhajó van. Az nem igaz, hogy a háború [?] miatt nem lehet szállítani. Több hajó van a világon, mint amennyire szükség van, de ezek csak [akkor] indulnak útnak, ha az kifizetődik, így éppen a hajók sokasága miatt egy újabb krízis jön létre a kapitalizmus számára, mely krízisek szakadatlanul folynak. Amerikában ilyen krízisek az áruk túlságos felhalmozása következtében jönnek létre. Ezek a krízisek főleg abban nyilvánulnak meg, hogy a kapitalizmus egyes osztályai egymással a legélesebb osztályharcban állanak, részben úgy, mint nagy érdekcsoportok, pl. franciák és angolok, részben magán az államon belül. Például Angliában van egy békepárt (már ti. Oroszországgal szemben), melynek Lloyd George a vezetője, és egy háborús párt, amely az angol finánctőkét képviseli. Mi az oka annak, hogy a kispolgárság együtt halad a finánctőkével? Ha Oroszországot leverik, egy hadseregre van szükség, amely hadseregben a kispolgárság mint katonatiszt, számtiszt stb. el tud helyezkedni. Minél gyöngébb egy államban a kapitalizmus, minél inkább veszített erejéből, annál inkább imperialista karakterű lesz az állam. Ebből érthetjük meg Lengyelország politikáját. Lengyelország lényegileg három területből áll: Poroszország-, Oroszország- és Galíciából. Mindegyik területet máshová fűzik érdekei. Az osztrák lengyelség Bécs felé orientálódik, az orosz lengyelség Oroszország felé. S minél nagyobb területet fűznek Lengyelországhoz, annál jobban növekedik a nemzetiségi kérdés, és növekszik ennek a feszítőereje. De ezeknek a közép-európai államok fennállásának a lehetősége más kérdés. Ezek nem tudnak még a maguk érdekében sem egységes politikát csinálni. Milyen nehéz például a cseh kapitalistáknak helyes politikát folytatni. A cseh, jugoszláv és lengyel állam nem önálló országok, hanem a nyugat gyarmatai, tehát ezek még annyira sem folytathatnak egységes és értelmes politikát, amennyire egyébként képesek volnának erre. Gondoljunk például a francia generálisoknak ezen országokban való szerepére. Csehországnak legkomolyabb ellenfele például Lengyelország, illetőleg egy magyar–lengyel szövetség. Tehát a cseheknek az érdeke az volna, hogy egy orosz–lengyel háborúban Lengyelország vereséget szenvedjen. Ellenben a cseh burzsoázia mégis kénytelen volt eltűrni, hogy Csehországon keresztül az antant fegyvereket szállítson Lengyelországnak, sőt kénytelen volt maga saját ellenségeinek fegyvert szállítani – mert a franciák követelték. Világos tehát, hogy lehetetlen Európában egységes ellenforradalmi frontot teremteni. Anglia pl. úgy oldotta meg Oroszországhoz való viszonyát, hogy hivatalosan nem viselt háborút, hanem támogatta a lengyel ellenforradalmi hadsereget. Ez nem megoldás; mégpedig azért, mert az ellenforradalmi hadsereg sok pénzbe került, másrészt pedig mert az angol ipari tőkének az orosz piac meghódítása lenne a célja. Így az angol kapitalizmus az

295 angol politika helytelensége miatt több kárt szenvedett, mintha nem viselt volna háborút. Éppen mert krízisben van a világ kapitalizmusa, nem képes a mai keretekben produkálni, hanem kénytelen hódító politikát folytatni, hogy újabb és újabb területeket nyerjen, mert ezzel véli termelési rendjét visszaállíthatni, és mert azt hiszi, hogy ekkor a „rend” helyreáll. Ebből következik, hogy a világ kapitalistái között éles harcok folynak azokért a területekért, ahol a termeléshez szükséges legfontosabb nyersanyagok találhatók. Itt elsősorban a szén- és naftavidékekről van szó, és ezeknek megszerzése játssza a döntő szerepet. Németország és Franciaország határán nagy szénbányák vannak, másrészről a lengyel és cseh határon, Oroszországban a Don vidékén vannak Európa döntő jelentőségű széntelepei. A nyugati szénkérdés tehát az, ahol Anglia, Franciaország és Németország érdekei ütköznek. A másik kérdés az, ahol a németek, csehek és lengyelek ütköznek össze a szénterületek megszerzése miatt. A másik döntő jelentőségű termék a petróleum. KeletGalíciában óriási petróleumforrások vannak, s az angol és francia kapitalizmus mindent meg fog kísérelni, hogy Lengyelországot Oroszországtól „megvédje”. Itt végeredményben kiéheztetési politika folyik; az európai kapitalizmus és az orosz proletariátus között, és az európai

kapitalizmus

számára

döntő

jelentőségű,

hogy

Oroszországot

elzárja

a

nyersanyagoktól. A másik ilyen fontos ütközőpont a Kaukázusban van. Ezen a vidéken ugyanis megalakítottak egy „szocialista” köztársaságot, Georgiát, amely semmi más, mint angol érdekeltség. Ezen demokratikus, szocialista köztársaságnak a megalakítása azért volt szükséges, hogy az angolok ennek segítségével képesek legyenek az ezzel szomszédos kis tanácsköztársaságot, Azerbajdzsánt ellensúlyozni. Ugyanis Azerbajdzsán szovjetköztársaság területe azért fontos az angol kapitalizmusnak, mert itt feküsznek a rendkívül gazdag bakui naftaforrások. Tehát ennek éppen olyan jelentősége van, mint a kelet-galíciai vagy a tescheni nyersanyagkérdésnek. Érthető, ha Anglia minden igyekezetével azon van, hogy Azerbajdzsán tanácsköztársaságot megbuktassa, és annak területét értékes naftaforrásaival együtt magának megszerezze.