1
Opponensi vélemény Riskó Enikő: A regényelemzés lehetséges lélektani szempontjai című Ph.D.- értekezésének vitájához Mintha két ember írta volna ezt a benyújtott disszertációt. Egy igen szorgalmas, alaposan munkálkodó Ph.D.-jelölt és egy másfajta irodalmár, aki ehhez a dolgozathoz bevezetést és befejezést illesztett, ráadásul pedig egy szakmai járatlanságról tanúskodó címet javasolt, amelyet a szerző sajnos elfogadott. Az irodalomjegyzék az, amelyik egyértelműen impozáns. Az elsőként említett, a dolgozat törzsanyagát létrehozó dolgozatíró elsőként igen jól választja meg témáját, s az ehhez illő módszert. Talán keresve sem találhatott volna jobb írói példát C.G.Jung pszichológiai rendszere irodalmi hatásának bemutatására, mint Hermann Hesse (Calwe, 1877. júl. 2. – Montagnola, Svájc, 1962. aug. 9. német író, költő) regényeit. A kiválasztott életművön belül is telitalálatnak tartom azt, hogy a világirodalomban is kiemelkedő író három regényét állította középpontba. (Demian 1916/17; Sziddhartha, 1919/22; A pusztai farkas, 1924/27).1 „Keresve sem”, - mondtam, de gyorsan ki kell egészítenem ezt a módhatározót. Az elemzések hangvétele azt sugallja, hogy Riskó Enikő nem kereste, hanem találta témáját, személyes élményei, a művek olvasójaként átélt - mély, szubjektív hatása alapján. Ezt a feltételezést azért sem gondolnám jelentéktelennek, mert az író pályakezdése idején elég gyors a visszhangja hazai irodalmi életünkben.2 Ezt követően viszont hosszú szünet következett. Ez nem meglepő, ha tudjuk, hogy nálunk 1945 után, a nem kívánatos eszmei, irodalmi irányok képviselői között a helye, ideológiai megfontolások alapján. A költő, író, 1946-ban nyerte el a kétségtelen rangot jelentő Nobel-díjat Ám regényeinek hazai műfordítása, megjelenése 1957, 1958-ig várat magára. Azért említem meg mindezt, mert azt tapasztaltam, hogy H. H. talán még ma sem tekinthető igazán olvasottnak. Jómagam például a Demian elolvasása után, pszichológus barátom figyelem-felhívása alapján kerestem meg A pusztai farkas-t. Ez utóbbi mozzanattal azt szeretném hozzátenni az eddigiekhez, hogy itthon, feltehetően főként pszichológiai körökben terjedt el, ezen belül is a jungiánus társaság révén. (Ld. Süle Ferenc, Bodrog Miklós, Mohás Lívia és mások tanulmányai, előadásai, pszichoterapeutai gyakorlata.)3 Műveinek elmélyült elemzésével (s főként több H.H.-regény összefüggésének analízisével) magyarul, – tudomásom szerint – az adott dolgozatban találkozunk először. Ez növeli a szerző érdemét. A jelenségen belül, pedig figyelemreméltónak, értékes ráérzésnek 1
Ezek az évszámok megírásuk idejét jelzik. Megjelenésük , adott sorrenden: 1919; 1922;1927. Magyarul már1889-ben, 1902-ben majd 1904, 1908, 1911- ben hallhatunk H.Hessé-ről. Művei közül elsőként néhány verse jelenik meg. (Vajthó László műfordítása 1913-ban.). Novelláinak 1913-ban, 1914-ben, majd 1916ban lesz hazai visszhangja. Turóczi-Trostler József 1922-ben írja Siddhártha-recenzióját, 3 Jóval 1945 után ír róla irodalomtörténeti tanulmányt Vajda György Mihály, majd Németh G. Béla. (H.H., Nagyvilág, 1957/7.; A német irodalom a XX. században, 1966. Később Halász Előd német irodalomtörténeti összefoglalásában olvashatunk H.H.-ről. A német irodalom története I.-II. 1971. A jelentős író a hazai köztudatban még akkor sem tekinthető közismertnek, amikor legutóbb, 2000-ben a PIM népszerűsítése jegyében megrendezi, illetve átveszi az eredetileg Baden-Württemberg Arcai Kulturális Fesztivál keretében bemutatott H. H. kiállítást. („Önfejűnek lenni jó” – H.H. élete és művei – címen. E. Csorba Csilla múzeum igazgató írt erről bemutató cikket, voltaképpen H.H.-ismertetést, a PIM kiadványában ). Minderre a szerző – a munkahelyi vita nyomán írt kiegészítésében - utal. 2
2 vélem ezt a választást, abból a szempontból is, hogy nem a közismertség, divat irányába fordul, hanem bátran dönt saját vonzódása alapján. A disszertáció felépítése, - ha csupán a három regényelemzés együttesére figyelünk, jól tagolt, - talán túlságosan is bőséggel tagolt. Jómagam, - a részletes, alapos, igen érdekesnek talált végigolvasás és jegyzetelés után, - úgy vélem, hogy – netalán a szerző bizonyítás-igényének túltengéséből fakad ez. Innen eredhetnek az ismétlések, s az áttekintést szolgáló kommentárok túlzott gyakoriságai is. De ennél fontosabbnak tartom azt, hogy az egyes regények alapos elemzéseivel találkozunk. A mű-központúnak tekinthető interpretációkat, pedig összekapcsolja Hesse élete alakulásának követésével. Hiszen bevallottan „önvallomások”-ról, önéletrajzi fogantatásról van szó, s a regények megszületésében mindig szerepet játszanak az író személyes tapasztalatai, életfordulatai, megrendülései. Már témájának megjelölése is elárulja, hogy kiemeli, és vezérfonálnak tekinti C. G. Jung rendszere hatásának érvényesülését. Szintén okkal és megfelelő helyeken szól H. Hesse és Jung személyes kapcsolatáról, találkozásaikról, az író saját testi-lelki kríziseiről, depressziójáról, terápiás kezeléseiről. Jungon kívül természetesen szól S. Freudról, s más, vezető pszichológusról is. A lélektani vonatkozású hatásokon kívül számba veszi az egyéb, irodalmi, filozófiai irányokat, személyiségeket, eszméket is, amelyek fontos szerepet játszanak H. Hesse gondolkodásának kialakításában. A német romantikát, egyes filozófusokat (főként Fr. Nietzschét, Schopenhauert), s a nyugati és keleti kultúrák, vallások alapelveit is. Felhívja a figyelmet Hesse saját, mélylélektani valláselméletére (Egy kis teológia). Hasonlóan, kellő hangsúllyal olvashatunk az író egyéni felfogásának indiai vonatkozásairól, családi örökségként, majd döntő utazási élményként. (Nagy keleti utazása Genovától Indonéziáig, ekkor keletkezett naplója, gyűjteménye). (20, 56, 17, 36) Az értekezés középpontjában a három regény elemzése áll. Ezek során a szerző meggyőzően szemlélteti, hogy miként tekinthetőek egy eszmekör megjelenítése három változatának. Mind a Demian, mind a Sziddhárta, mind pedig a A pusztai farkas a személyiségfejlődés, az „önmagunkká válás” folyamatát eleveníti meg, háromféle módon. A tartalomjegyzékben is olvasható alcímek jól eligazítóak. Itt valóban, elébb A lélekhez vezető út-ról van szó; majd a Hitvallás a szeretetről. S a regények keletkezésének időrendjében is legkésőbbi, a dolgozatban harmadikként, utolsóként analizált regénynél, pedig a fő kérdés az, hogyan lehet Úrrá lenni a káoszon. Mindhárom regényben, mindhárom főszereplő (Sinclair4, - a Demian-ban; Sziddhartha, és Haller a másik két műben) előtt egy cél áll: lényegében az önmagára találás, - jungi értelemben, - az „ősvaló” elérése. Leegyszerűsítve, ez három fázis végigjárását jelenti: az ártatlanság, bizalom, védettség világában felnövekedés, (az ideális gyermekkor) után a kiválást, elszakadást ettől a biztonságos világtól. Szembesülést a mindenkiben ott lakozó, sötét világgal, saját „árnyék”ával, a személyes gonoszsággal, saját sötét én-jével, a bűnnel, (akár kicsapongással, bűnözéssel), amikor az ember elfojtja önmagában a jóra-vezérlő belső hangot. Amikor arra döbben rá, hogy nem lehet minden erkölcsi követelmény betartásával élni az életet. Ez az életszakasz kétségbeesést, neurózist hoz. Az ember meghasonlását önmagával. Kínzó belső vívódásként tapasztalja az, aki éli: összeütközésbe került a megszokott, az átlagos élettel. Legkézenfekvőbb megoldásként csábít a visszatérés, a környezethez való alkalmazkodás. Választás előtt áll: vagy konformista lesz, vagy vállalja a magányos személyiség saját felelősségét. Útján, viaskodása közben találkozik az „animával”/”animusszal” (férfiben: a nő, / nőben a férfi képe, sokszor álmodott kép). Ez segítheti, de árthat is, akárcsak egy-egy „archetípus” (őskép), a lelki teljesség, a „mély-én” egy-egy szimbóluma. (Amit itt írok, az a jungi értelmezés, amely szerint a kiemelt fogalmak, és hatásuk lehet pozitív és negatív egyaránt.) De eltűnődve ezen, úgy látom, igaza van az értekezőnek, amikor úgy véli, hogy a 4
Ennél a regényénél szerzőként is az Emil Sinclair írói álnevet használja (Hölderlin egyik barátjának neve alapján.)
3 Demian-ban , (csak a Demian-ban?) - Junggal szemben – „az árnyék kizárólag negatív ,az anima és az ősvaló pedig kizárólag pozitív jelleggel bírnak.” (15). S eszerint jelenik meg az archetípus is úgy, mint amelynek „funkciója az, hogy az egyént önmagához vezesse”. (kéziratban 18). Szívesen végigkísérném mind a három Hesse-regényben a jungi terminológia és felfogás alapján kialakított műelemzések szakaszait, mozzanatait, szereplőit. De úgy érzem, hogy az opponensi vélemény megfogalmazásának nem a részletes ismertetés a feladata, hanem a disszertáció minőségének mérlegelése. Egy, eddig még külön nem szerepeltetett jungi fogalomnak: a „personá”-nak az elemzésbéli megjelenését szeretném azért még kiemelni. Jungnál ez a terminus annak az esetnek a megjelölésére szolgál, amikor egy-egy ember a társadalomban látszó lényével, arcával jelenik meg. Vagyis, egy felvett, elfogadott szerep maszk-jával, álarcával. Eleve: vállalt kompromisszumként. A pusztai farkas főszereplője, Haller az, akit H. Hessénél két „élettanító” (Hermina és Maria) felkészít az „álarcosbál”ra, mint a „Mágikus Színház” előszobájára. Az álarcosbálon, - nyilvánvalóan „álarcot” viselnek a bálozók, akárcsak a társadalomban „persona”-ként fellépő emberek. A „Mágikus Színház” pedig „lelkének képcsarnokát” felmutatva, önmegismeréshez vezeti, a jelmezes világból a jelmez nélküli világba segíti. (kézirat: 111-113). Lerövidítve a gondolatsort: igazát látom az értekezés hipotézise bizonyításának, összegezésének. A feltételezés szerint a három regény a problémafelvetés, ábrázoló eszközök alkalmazása és a témák szempontjából találkozik. H. Hesse mindhárom művében az önmagára találás folyamatát írja meg. A három írásmű szabatosan elhelyezhető a felvázolt, emberi teljességhez vezető, három fázis lépcsőzetén. Sinclair (a Demian főszereplője) csak a második fokozatig jut el, akárcsak A pusztai farkas Haller-je. (Kettejük között van eltérés, Haller javára, aki eléri „a kiteljesedés vízióját”.(116). Egyedül Sziddhartha5az, aki eljut a vágyott harmadik fázisig, aki (végigjárva az első és második fokozatot) végül „felismeri önmagát, mint az egység részét”, s „énje beolvad az egységbe”. Már igehirdetésnek is tekinthető H. Hesse summázata: „értelmet az élet csakis a szereteten keresztül kap”, - a feltétel nélküli vak szereteten keresztül. S ez „Minden vallás szintézisének lehetősége”. (7374). Elnézést, hogy a tüzetes műelemzéseket csupán ugyancsak vázlatosan adom vissza. Feljegyeztem itt (tehát a dolgozat törzsanyagán, a három műelemzésen belül), néhány vitatható megfogalmazást, hivatkozási módot, de ezek apróságok a most már bekötött, véglegesként benyújtott egészéhez viszonyítva. (17, - 40. lábjegyzet, 31, 106). A munkahelyi vita előtt olvasható változat esetében elkövettem azt a nagy hibát, hogy eleve a műelemzések anyagából indultam ki, s igen jó véleményt alkottam ennek alapján. Nagyon meg is dicsértem a szerzőt, (mint kiderült, igen helytelenül), de úgy véltem, bíztatásra van szüksége, hogy – ha késéssel is, - de tisztességesen, alaposan vizsgálja át újra, kerekítse be kellő színvonalon ezt az értekezést. Ugyanis az (első kéziratban látható) bevezető részeket úgy tekintettem, mint az időhiány miatt hevenyészetten odavetett, ideiglenes szövegeket. Bosszantónak, sőt, felháborítónak tartottam, de elképzelni sem tudtam, hogy a vitán, s még inkább utána, részletes megbeszélésen felmutatott képtelenségeket ne törölje ki, illetve ne gondolja és dolgozza át. Azt vártam, hogy új, az elemzésekhez méltó keretet, címet ad munkájának. Nagy volt a megdöbbenésem és zavarom, amikor kezembe került az itt is látható, új, „javított” változat. Vajon rá sem hederített a kritikák lényegére? Vagy elemi félreértés történt? Azzal kezdtem: mintha két ember írta volna ezt a disszertációt. Az egyik ember, aki a műelemzéseket írta: jól végiggondolta miről beszél. A másik: aki bevezetéssel, - különösen 5
A név, Buddha egyik keresztneve.
4 elhelyezett -„függelékkel” bővítette, átszerkesztette, majd új címmel látta el ezt az immár kötet-jellegű kéziratot. Úgy véltem, a hiányok pótlása, a feladat átlátása, teljesítése jól megoldható. Saját olvasatom, kritikám szerint, néhány tanácsot adtam a disszertálónak. Elsőként azt, hogy írjon új, megfelelő bevezetést. A munkahelyi vitára beadott változatnak ez a része elfogadhatatlan. Természetes viszont: nem lehet egyszerűen csak elhagyni. Hiszen, hogy lehetne egy ilyen értekezést – in medias res – nyomban azzal indítani: „Demian. A lélekhez vezető út”. Be kell mutatnia magát az írót, életművét. Nagy vonalakban azt, ami eddigi fogadtatását jellemzi. Majd és főként elmondani, milyen célt tűzött ki maga elé. Miért választotta az adott írót, s az életművén belül miért emelte ki ezt a három regényt. Hasonlóan vázolni, milyen szempontból, milyen módszerrel foglalkozik a három művel. Interpretációkról van szó. A lehetséges, (meglehetősen sokféle) megközelítésmód közül hová sorolná a sajátját? (Tud-e egyáltalán a saját választásán kívül, túl létező másféle, lehetséges, létező esélyekről?) Nyilvánvalóan pszichológiai eszközöket alkalmaz, tehát (a művészet), s ezen belül az irodalom lélektani szempontú vizsgálódásainak egyik válfaját. Ezen belül is főként Jung szemléletét, terminusait alkalmazza. De, nyilvánvaló, hogy nem ez az egyetlen ilyenfajta tanulmány, vagy kísérlet. Mindenképpen tudnia kellene (vagy utánanéznie), hogy voltak-e elődei, vannak-e társai. (Idetartoznak azok a kutatók is, akik nem ugyanezzel az íróval, ugyanezekkel a művekkel foglalkoznak!). Ha még oly nagyvonalúan is: de bizonyos (művészet-), irodalom és pszichológia kapcsolat-történeti, illetve (művészet-), irodalom-történeti, elméleti áttekintés, háttér világítaná meg azt a teret, amelyen belül ez a munka elhelyezhető. S ha ezt a témát választotta, dolgozta ki egy Ph.D.-jelölt, ismernie illene, vagy legalábbis tájékozottnak kellene lennie ezekben a kérdésekben. Akár nagy vonalakban.6 Mindezek után elhűlve olvastam – az immár véglegesnek szánt, előttünk lévő – „javított” szöveg együttesében a legelső másfél oldalt, amely az Előljáróban címet viseli. Ennek felületességét, elfogadhatatlanságát legjobban az szemlélteti, ha ebből szó szerint idézek néhány megállapítást. „Lehetséges lélektani szempontok például a személyiség fejlődéstörténetének követése, a személy kríziskezelése, kríziskezelési útjai, az adott hős veszteségfeldolgozása (pl. transzcendencia felé irányulás, transzcendencia felé irányuló erőforrás keresés, kapcsolatokból való erőforrás merítés, önmagából való erő merítése). Ezeket a mondatokat, ezt a négysoros bekezdést megelőzi a következő gondolat: „…Hesse regényei hívják a lélektani szempontú elemzést. A világirodalomból sok hasonló írót ismerünk, említhetjük például Proustot, Dosztojevszkijt, Kafkát.” (1). A könnyed hevenyészettség sajnos, magáért beszél. A szakirodalmi hivatkozás két szerzőre szorítkozik, úgy értelmezem: - véletlenszerűen. Illetve, feltehetően főként azért, hogy „kedvezzen” vezető tanárának, - aki pedig már konzultációikon is leszögezte, hogy helytelen ez a fajta gondolkodás, lábjegyzetelés. Az író és fogadtatásának bemutatása érdekében Riskó Enikő változtatott az első kéziraton, kiegészítésekkel bővítette. Függelék-ként helyezte el az értekezés végén. Elképzelhető, hogy túl iskolásnak gondolhatta, azzal kezdeni, hogy leírja az író életrajzát, stb. Pedig az életútnak ez az esszé-jellegű megfogalmazása, jól megállná a helyét a dolgozat kezdetén, indításánál. (Most: 101-109). A Függelék-en belül kialakított szerkesztés is erősen vitatható. Logikusan előre kívánkozna a H. Hesse életrajz. Utána tekintenénk át az író műveinek fogadtatását. Ezen belül is előbb a német nyelvterületen, majd világirodalmi vonatkozásban kialakuló elismerését. 6
Kéznél lévő példaként Hankiss Elemér (1970-ben) úttörő szerepű kis könyvét mutattam: Az irodalmi kifejezésformák lélektana címűt (Bp., Akadémiai Kiadó). Akár a tartalomjegyzék áttekintése is útmutató lehet, milyen történeti, elméleti szempontok, összefüggések mentén lehet végiggondolni, helyét keresni saját kísérletének. Az említett munka külön fejezetet szán Az irodalomlélektan főbb irányzatai-nak, s ezen belül, külön szól a freudista, s A jungiánus-antropologikus-nak nevezett irányzatokról..
5 Ezek után kerülhetne sor a magyarországi befogadás vázolására. A szerző által kialakított sorrend a rendszerező gondolkodás hiányára vall. Szerkesztési zavart látok abban is, hogy nem a Függelék jelenti az értekezés befejezését. Holott, - mint a latin appendix, görög epilógus megfelelőjének, – szerepe, funkciója a toldaléké, utóiraté. Adott esetben viszont ezt még követi az irodalomjegyzék, (kisebb hiba), - és még egy összefoglalás. (100-129; 140-141). Ez utóbbi lényegében tömör, jó. Elhelyezésével vitatkozom. Ha már egyszer összegeztünk (94-99), akkor miért térünk vissza újabb összefoglalásra, - a közbe ékelt Függelék, Irodalomjegyzék után? (Az összegezés és a végső összefoglalás utolsó mondata szó szerint egyezik.) Lehet, hogy ez is szándékos? A magyarázatot mintha abban lehetne felfedezni, hogy a „végső összefoglalás” céltudatosan került a bekötött disszertáció utolsó, szűken másfél oldalára, mintegy „utolsó szó”. Alcímeként, pedig ugyanaz a megjelölés szerepel, mint amelyik a teljes értekezés főcíme lett. (Ebben, - az eddig végső – változatban: A regényelemzés lehetséges lélektani szempontjai7). A feltehető szándék az, hogy „bekerekedjen”, s igazolódjon a kezdet és a vég, célkitűzés és teljesítése. Mindkét címadás, - (s főként a véglegesnek szánt)8, - mint cseppben a tenger - felmutatja, szemlélteti a bíráló alapvető gondját, bánatát. Azt, hogy ezt a nagy szorgalomról tanúskodó Ph.D.-dolgozatot alapvető szemléleti és elméleti tájékozatlanság övezi. Az értekezés nyilvános vitára bocsátását javaslom. Bp.2009. március 14. Széles Klára D.Sc.
7
Ez a fajta címadás eleve vitatott. A munkahelyi változat címadásával is baj volt, de ez az újabb megfogalmazás, folytatja, sőt, fokozza ezt a fajta hibázást. 8 A korábbi, a munkahelyi vitára benyújtott változat címe: Archetípustan és individuáció. Jungi hatások az irodalomban. Ez a megnevezés sem volt szabatos. Hiszen nem a jungi hatásokról ír az irodalomban , - hanem, Hermann Hesse műveiben felfedezhető jungi hatásokról. S ezen belül is három regény elemzését végzi el, alkalmazva a lélektani, s ezen belül, főként a jungiánus szemléletet, terminológiát. Itt, a végleges példány esetében, nem pontosította, hanem még pontatlanabbá tágította vállalkozása megjelölését. A regényelemzés lehetséges lélektani szempontjai – áll a bekötött példányok élén. Olyat ígér, amelyet egyáltalán nem teljesít, s tulajdonképpen nem is teljesíthet. Ez a határozott névelő azt jelenti, hogy általában, - tehát mindenfajta regény "lehetséges": mindenfajta lehetséges, "szempontjai"-t (így, többes számban!) fogja itt számba venni. Holott: egy író (nem valamennyi, hanem) három regénye itt az elemzés tárgya; s ezen belül is egy bizonyos, kiválasztott, lélektani módszert kísérel alkalmazni, a sok lehetséges közül. Az a baj, hogy ha ezzel nincs tisztában a dolgozatíró, nem határolja körül, mi is az, amire vállalkozott, s amit olvasni fogunk, - jogos felszisszenést vált ki. A megfogalmazás értelmében a szerző előtt nem világos irodalomelmélet és pszichológia; s a kettő összekapcsolásának története, számos változata, lehetősége. Hozzá lehet tenni, - ha tisztában lenne a fentiekkel, - tudhatná, hogy irreálisan nagy kaliberű, s kifejezetten elméleti kérdések és lehetséges válaszok szemléjének az élén állhat csak egy ilyen cím. - Így is aligha a teljesség igényével.
