MŰHELYMUNKÁK 4.
1
2
Nyíregyházi Főiskola Modern Filológiai Intézetének kiadványa
Műhelymunkák 4.
Krúdy Könyvkiadó ♦ Nyíregyháza, 2010 3
Szerkesztő: Nagyné Schmelczer Erika
Lektorálták: Matthew Britschgi Elodie Ezzo Dagmar Dethlefsen Bazsóné Sőrés Mariann Mihalovics Árpád
ISBN 978-963-9891-11-1
Krúdy Könyvkiadó, Nyíregyháza Kiadóvezető: Száraz Zoltán 4
Tartalomjegyzék Szerencsi K atalin Reflections on the Role of Linguistic and Cognitive Factors in Language Learners’ Comprehension.............................................................................................................7 Nagyné Schmelczer Erika De la « brièveté » biographique................................................................................... 17 Szilágyi Ildikó Les poèmes en prose de Gustave Kahn (Palais nomades).........................................27 Veres Ferenc A lábjegyzet és a fordító nyelvének viszonya.............................................................39 Kovács R éka Pierre Mertens: Csúcsforgalom..................................................................................45 Kósáné Oláh Júlia – Vergänglichkeit und Erinnerung – anhand der Geschichtensammlung Der Begräbnisgänger von Carmen Elisabeth Puchianu....................................................53 K iss K álmán Aus der Vergangenheit des Deutschunterrichts in Ungarn: János Kis und sein Deutscher Briefsteller (1805)......................................................................................65 Laczik Mária A főnévi alaptagú szintagmák szórendje (olasz – magyar összevetés)......................73
5
6
Szerencsi K atalin
Reflections on the Role of Linguistic and Cognitive Factors in Language Learners’ Comprehension Abstract Hungarian students in tertiary education today are the ones whose test results were below the international average in reading-literacy according to the PISA survey of 2003. The challenge of how language teachers can develop the comprehension skills of learners, one-third of whom turned out to be incapable of solving everyday reading and literacy tasks in the mother tongue, will be approached from psycholinguistic and cognitive aspects. The paper attempts to present how levels of thinking can be conceptualized in various language teaching activities. Results of national and international performance measurement studies Non scholae sed vitae discimus The focus of the PISA survey is on skills and competencies instead of assessing factual knowledge, which has characterised traditional educational policy in Hungary for centuries. These skills and competencies are considered to be essential for full participation in society and inseparable from the concept of lifelong-learning. Social and economic factors together with scientific and cultural level determine successful achievement, even if there is no professional consensus as yet about the meaning of the terms quality and effectiveness in education. Several national and international performance measurement studies have been carried out in Hungary since 2003. In the following some comments from the Sinka & Horn (2007) report are to be adapted. 2003
National National Assessment of Basic Competencies– Mathematics, readingliteracy; 6th and 10th grades. Measuring the level of foreign language skills– English, German; 6th and 10th grades
International TIMSS – Survey of mathematics and sciences study; pupils in grade 4 and 8, IEAPISA – Mathematics, readingliteracy, natural science, problem solving; 15 years of age, OECD
Each of the national and international surveys above identified the same major problems regardless of the area of cultural domain studied: 1. 20-40% of Hungarian pupils lack or barely have the fundamental skills necessary for orienting themselves in everyday matters, viz. their achievements are the weakest at level 1 or below in the various grades and subjects. 2. PISA test results indicated that the achievement of Hungarian pupils in reading 7
literacy and mathematical literacy was below the international average, while they scored near the international average in natural sciences and problem solving. 3. Hungary ranked second after Turkey from among the countries participating in the PISA survey in terms of the size of the difference between the achievements of schools. 4. It is in Hungary that the qualification of parents and other features of family background have the largest impact on a pupil’s educational achievement at school. For the purposes of the present paper, points 2, 3 and 4 seem to be relevant. Analyses on reading literacy, in other words native language competence reveal that Hungarian students scored below the international average in the 2003 PISA survey. 19.1% of the students in OECD countries scored at or below level 1 on the scale of 6 proficiency levels in reading and literacy, whereas the same ratio is 20.5% for Hungarian students. 4.9% of Hungarian pupils reached the highest level of proficiency as compared to the international average of 8.3%. Let us remember how Halliday & Hasan (1985: x) puts it: Language is a political institution: those who are wise in its ways, capable of using it to shape and serve important personal and social goals, will be the ones who are ’empowered’…: able, that is, not merely to participate effectively in the world, but able also to act upon it, in the sense that they can strive for significant social change. Therefore, it stands to reason to claim that a teacher’s task is obviously to contribute to the development of students who are independent and confident in using language for the achievement of various goals. Steklács (2005) talks about the appearance of functionally illiterate people in industrial societies, one of the hot issues of this kind, which dates back to the 1950s; research into the problem in Hungary, however, began only in the 1980s. It can be stated that the educational system started to respond too late to the fundamental changes in expectations in connection with the individual’s written language skills. To tell the truth, the concept of reading and writing is still restricted to the rules of correspondence between grapheme and morpheme, letter and sound, and comprehension at the level of lexical items. Since the 1970s social changes have been identified in international surveys with regard to comprehension skills, together with new expectations as far as reading is concerned. Consequently, we cannot be surprised by the poor Hungarian results. According to some recent definitions reading should be seen as an indispensable tool for social success, a civilised technique, as well as a vital component of our linguistic behaviour. In Hungary the degree of difference between the performance of schools and school types is one of the largest from among the countries participating in the PISA survey. According to Sinka & Horn (2007), at 66.0%, the gap is almost twice as large as the average calculated for PISA countries. In Hungary, 53.2% of the variation (which is the largest gap internationally) is between schools, due to the social differences 8
associated with the composition of pupils and is indicative of an extremely high degree of inequality. The education and the profession of parents and pupils’ access to cultural goods have a larger impact on educational achievement in Hungary than in other OECD countries on average. In other words 27% of the performance of a child depends on the social status of the parents. The question arises whether such a disadvantage is likely to be surmounted at all. Functional and cognitive approaches to L2 learning ‘Or leave a kiss within the cup, and I’ll not ask for wine’. Ben Jonson’s line enables teachers to illustrate various levels of interpreting sentences exploiting the advantages of semantic and cognitive approaches. The meanings of sentences in a text are so inextricably woven together that to understand them, the reader tends to consider the whole thing simultaneously from a number of different perspectives. These various dimensions together contribute towards the total interpretation, which, in fact, is the essence of a functional approach. Halliday & Hasan (1985) describes the tendency present in much of the western intellectual tradition towards dissociating language and experience, in such a way that language is seen rather neutral. In the functional view language is subordinated to experience, no matter how it is involved in the manner in which we construct and organise experience. As such, it can never be neutral, and plays an active role in building meaning. One advantage of the systemic functional grammar is that it permits useful movement across the text, addressing the manner in which a network of linguistic patterning is built up for the construction of the overall text. The concept according to which meaning takes priority for older learners and the form of language has secondary importance can be related to both comprehension and production. As we get older, we say less but mean more! In case an appropriate context is provided, meaning can be extracted without exhaustive analyses of the structural aspects of language. Language, like any other tool, is shaped by its purposes (cf. Cruse, 2000; Kormos & Csölle, 2004; Kramsch & McConnell-Ginet, 1992). Learning is a linguistic process, not only a cognitive one. Children depend very deeply on language in order to be able to learn. Learners’ cognitive abilities and their processing problems have been thoroughly dealt with by Skehan (1998). It is emphasised that a critical period for language learning distinguishes it from other processes of learning. After the period is over, language learning is constrained by similar structures and processes as are other types of learning. Along with the author previously mentioned, Waters (2006) also underlines the importance of thinking for language learning. He admits that although ‘ELT activities which encourage active mental processing have become increasingly common’ (Waters, 2006: 319), the use of such activities has still not become widespread in a number of ELT situations due 9
to a lack of awareness about how levels of thinking can be conceptualized in ELT activities. Waters (2006) attempts to clarify the types of thinking that ELT activities promote, and how they can be integrated in a basic learning cycle. As is generally accepted, learning takes place when the mind makes connections between what it already knows and hitherto unknown items of information. Knowledge is constructed by the use of thinking processes, viz. the cognitive theory of learning. The emergence of a cognitive approach to learning has led to a steady growth of interest in ELT, especially from the late 1980s, towards the use of problemsolving activities. The justification for such a wide acceptance of such a method is that it encourages cognitive processing by learners. Problem-solving activities are accompanied by the appearance of task-oriented/ project-based materials in a growing number of textbooks. The dual function this approach serves to fulfil can be identified in an effort to increase not only students’ knowledge of the language system, but their ability to use this knowledge in oral or written communication as well. In a seminal work on cognitive development (Bialystok, 1998), language is again placed at the centre, whereby it becomes part of thought as well as a tool for thought. To learn a language means to think culturally. Language is at the centre of some of the most important research in the study of human learning and cognition. Revisiting Sanders’ (1966) levels of thinking it is acceptable to associate certain types of activities with each level. 1. Memory constitutes a simple and low level of thinking since it equals the recall or recognition of information. 2. Translation, i.e. changing information into a different symbolic form or language represents a higher level of thinking because students have to change the information, for the purposes of which information-transfer type of activities are quite suitable. These two levels both involve thinking within the information given. 3. The discovery of relationships and the ability to identify rules is labelled as interpretation. 4. The next level, application could mean solving a lifelike problem that requires the identification of the issue and the selection and use of appropriate generalizations and skills. 5. Analysis can equal problem-solving in the light of conscious knowledge of the parts and forms of thinking. 6. On the other hand, synthesis means problem-solving that requires original, creative thinking. 7. At the level of evaluation one makes a judgement of good or bad, right or wrong, according to standards designated by the student. What is common in the last five levels is that they all go beyond the information given, as opposed to memory and translation. The first four are the essential minimum needed for learning to be demonstrated, since they encompass a basic learning cycle that: 10
i/ begins with creating ’subsidiary awareness’ of the learning point – the memory and translation categories, ii/ moves onto establishing ’focal awareness’, i.e. the interpretation category, and iii/ provides for a ’transfer’ or ’learning by doing’ stage – the application category. Learners need to be given opportunities to use their normal cognitive abilities as much as possible in the course of their language learning experiences in order to retain their more adult psychological frame of mind. Otherwise, teachers may face the danger of their adult students being reduced to a state of psychological infancy caused by their limited language knowledge which constrains their means of self-expression. Universalist accounts of language learning and accounts which focus on individual differences between learners reveal fundamental differences and, what is more, even striking ones when we consider the native speaker versus non-native speaker dichotomy. Non-native speakers (NNSs) have different lexical representation of words and phrases from that of a native speaker’s (NS) because language is embedded in a particular culture. NNSs probably do not have the same network of association with the words of the foreign language and, typically they know only primary definitions of lexical items and not their particular associations. This is not to mention the pragmatic challenges that are bound to occur without an extended stay in the target country. As Anderson & Lynch – cited in Skehan (1998) – explains, NS comprehension is dependent on three main sources of knowledge: Schematic knowledge background knowledge -factual -sociocultural procedural knowledge -how knowledge is used in discourse Contextual knowledge knowledge of situation -physical setting, participants, etc. knowledge of co-text -what has been, will be said Systemic knowledge syntactic semantic morphological
(Source: Skehan, 1998:14).
There seems to be agreement among researchers when the role of context is discussed. Brown (1996:195) is certain that ‘the richer the context, the more problematic the description, and the less obvious that like is being compared with like.’ In the absence of a discourse context, NNSs may not know the conventional 11
meaning associated with each form. In sum, the presence or absence of context is probably responsible for a fundamental difference between NNS and NS competence. Interpretation in the absence of context demands knowledge of ‘conventional meaning’ or norm. ‘If nonnatives do not have access to this norm, evidence for competence differences should emerge’ (Birdsong, 1992:737). Norms are expected to reflect shared experience and they are accepted to be representations of knowledge of categories. Birdsong (1992) discusses the results of an Acceptability Judgment Task that showed that many L1 English learners of French conform to the norms of French native speakers. But this was the outcome of only one task. Although it is encouraging that the results of the three tasks converged, Birdsong (1992) arrives at the conclusion that the evidence, that NNSs can attain native-like norms, is far from decisive. In the sample, there is an apparent advantage conferred by early immersion in the target language. However, there are individuals who began second language acquisition as adults and yet demonstrate attainment of native norms. Given that the performance of exceptional learners can be accounted for in biological terms, the hypothesised end of the critical period may have to be extended past puberty, or the ‘window of opportunity’ for language learning must be made more flexible. The difficult question is whether the performance of a few exceptional learners is adequate for rejecting the notion of the critical period. Strategic reading and reading strategies ’Reading is a picnic where the author brings the words and the readers the meaning.’ This semantic picnic, as Ricour claims, is the basis of imagination understood as a dimension of language. Students are expected to be able to make meaning of text at a literal/inferential and metaphoric level. Constructing meaning from text is an active involvement. Meaning emerges as a result of the interaction between what the reader brings to the text and what the text creator has provided. Text is embedded in a communication situation, i.e. a context. We read a text to discover meaning through the focus on language, audience and textual context. What makes a good reader? The answer to the question must have been very different 25 or 50 years ago from the one proposed today. Now one would probably claim that a good reader can meet the communication and language requirements of the smaller and larger communities in which he lives, i.e. family, friends, educational institutions, workplace, nation, civilisation included. The recent realization that the acute problems of an age cannot satisfactorily be solved by different scientific disciplines in isolation has opened the way for the emergence of interdisciplinary and multidisciplinary studies to describe and analyse problems, and make attempts to solve them. Few had heard about the pedagogy of reading, or the psychology and the sociology of reading, among others, half a century ago. Alderson & Cseresznyés (2003) argues: 12
When reading, any reader is very active,.. readers are thinking all the time as they read –about the meaning of the text, about what they know about the topic of the text, about whether the text is sensible or silly, whether it is entertaining or boring, whether it agrees with what they know about the topic (Alderson & Cseresznyés, 2003:19). Readers select and interpret information according to the reasons they have for reading the text in the first place. Likewise, in language teaching the use of authentic texts for authentic purposes in reading is highly desirable. Day & Bamford (2002) puts forward ten principles that relate to an extensive reading approach to teaching reading. The authors quote Eskey’s witty remark in connection with students who do not have a taste for foreign language reading. ‘After all, teaching reading to students without such a taste is like teaching swimming strokes to people who hate water’ (Day & Bamford, 2002:136). Recent research on reading strategies (Zhang, 2009) used by successful and less successful readers shows that the majority of the comprehension activities of good readers take place at the meta-cognitive level. Readers’ prior knowledge – experiences, values, beliefs – must be engaged in exploring and creating a context for understanding the text. The active engagement of prior knowledge is a meta-cognitive function. It requires an awareness of one’s strategic reading processes in helping to make meaning. METACOGNITION involves: • • • •
reflection critical awareness and analysis monitoring reinvention.
The significance of pre-reading activities can be recognised in their role to help create a receptive context for students in which to construct meaning. Reading depends on students’ or teacher’s purpose for studying a particular text. The importance of the ability to respond personally, critically and creatively, i.e. text as is to the text as it might be, should also be emphasised in the foreign language classroom. Since language is used in context, testing it should also follow the same principles. ’Testing language in use means assessing whether a student can identify or choose which forms to use in order to convey particular meanings’ (Alderson & Cseresznyés, 2003:26). Responding to context means the analysis of the context in which the text was created, the characters exist, and the reader exists. DIALANG Assessment Specifications for Reading include the skills measured like thisOverall/all or most sub-skills Main ideas, information, purpose Supporting ideas, information Lexical inferencing Inferencing/going beyond the literal meaning 13
In isolation, readers do not process text or attend to textual meaning. Sub-skills include ability toscan quickly for specific information, understand relevant parts of a text, follow and understand the main parts by skimming, see how a text is structured, how it makes sense through its references backwards and forwards, • distinguish between grammatical and semantic appropriateness. • • • •
To the traditional reading strategies Zhang (2009:39) adds the more recently recognised ones like ‘activating schemata, recognizing text structure, using mental imagery, visualizing, generating questions, monitoring comprehension, evaluating strategy use’. Conclusion Summarising the results of extensive research on the effects of reading-strategy instruction on reading improvement, we can be positive that reading strategies can be taught and that developing learners’ metacognitive knowledge will make them better readers. Other studies of talented language learners have found that success is rooted in cognitive factors, so attention should turn to the issue of trainability: information that can be discovered from exceptional learners should be applied to improve other learners’ chances of becoming more native-like. The issue of whether reading in a foreign language is a reading problem or a language problem has not been settled yet. References Alderson, J. C. & Cseresznyés, M. (2003). INTO EUROPE: Reading and use of English. Budapest: Teleki László Foundation. Bialystok, E. (1998). Coming of age in applied linguistics. Language Learning, 48, 497-518. Birdsong, D. (1992). Ultimate attainment in second language acquisition. Language, 68 (4): 706-753. Brown, G. (1996). Language learning, competence and performance. In G. Brown, K. Malmkjaerk & J. Williams (Eds.), Performance & competence in second language acquisition (pp. 187-203). Cambridge: Cambridge University Press. Cruse, A. D. (2000). Meaning in language. Oxford: Oxford University Press. Day, R. & Bamford, J. (2002). Top ten principles for teaching extensive reading. Reading in a Foreign Language, 14 (1): 136-141. Halliday, M. A. K. & Hasan, R. (1985). Language, context, and text: Aspects of language in a social-semiotic perspective. Oxford: Oxford University Press. 14
Kormos, J. & Csölle, A. (2004). Topics in applied linguistics. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. Kramsch, C. & McConnell-Ginet, S. (Eds.), (1992). Text and context: Crossdisciplinary perspectives on language study. Lexington, Massachusetts: D. C. Heath and Company. Sinka, E. & Horn, D. (2007). The quality and effectiveness of public education. In Z. Loboda, J. Lannert, G. Halász (Eds.), Education in Hungary 2006. Hungarian Institute for Educational Research and Development, publisher, 2007. Skehan, P. (1998). A cognitive approach to language learning. Oxford: Oxford University Press. Steklács, J. (2005). Olvasási stratégiák, szövegértő olvasás. Az olvasásértés tanítása és fejlesztése a stratégiai olvasásra épülő kísérleti fejlesztő programban. A budepesti 21. Olvasás Világkongresszuson elhanzott előadás írott változata. Waters, A. (2006 ). Thinking and language learning. ELT Journal, 60 (4):319-327. Zhang, L. J. (2009). Chinese senior high school EFL students’ metacognitive awareness and reading-strategy use. Reading in a Foreign Language, 21 (1): 37-59.
15
16
Nagyné Schmelczer Erika
De la « brièveté » biographique Les maximes, les aphorismes – disent les critiques – parlent de l’incapacité de l’écrivain à construire une oeuvre ample et bien structurée. Ils leur reproche d’être futiles et illusoires. Elles sont des sagesses fragmentaires et incomplètes. « Les formes brèves sont loin d’être toujours appréciées. » - rappelle Alain Montandon en présentant la diversité, la richesse et l’importance de ces genres fascinants dans son étude1. Le Journal ramuzien est un livre qui accumule le matériau brut des principes d’art et des règles morales. Ils trouvent leur expression dans les formes brèves dispersées dans le discontinu de l’écriture biographique. Le désir de fixer sur les pages du journal la pensée naissante et les principes d’art se cristallisant dans la réflexion est le jet instinctif du moralisateur-théoricien. Dans ce présent travail je me propose d’esquisser, à travers quelques exemples, la manière dont les maximes, les aphorismes et les essais inscrits dans le Journal2 peuvent contribuer à la lecture de la biographie de l’auteur. Le rapport de ces formes brèves et de l’autobiographie semble d’autant plus surprenant, à première vue, car ces genres réflexifs sont le support du général et l’impersonnel, tandis que l’autobiographie est appelée à raconter le particulier, voire l’intimité. La forme brève est un énoncé isolé, détachable du discours qui le contient, car son rapport avec son contexte peut être à tout moment suspendu. A l’intérieur de la catégorie, cette étude distingue le genre formulaire3 et la forme réflexive plus étendue : la « remarque » ou l’essai, dans le sens que lui prête Montandon4. Pour des raisons méthodologiques ils seront traités séparément. Le premier, qui dans la tradition littéraire prend le nom de maxime, aphorisme, pensée, sentence etc. constitue un assemblage variable et protéiforme énoncant d’une manière concise, en un espace textuel ramassé une vérité généralisée de l’expérience et du savoir de l’individu. L’essai, se distingue par sa composition « non systématique, mosaïque laissant cours à la subjectivité »5. La distribution particulière de ce dernier dans le corpus justifie également notre démarche. Le genre du journal, grâce à la liberté de sa composition et de son contenu, se prête à insérer dans ses parties narratives et descriptives la pensée naissante. Ramuz, réservé à l’égard des événements de la vie privée se montre plutôt chroniqueur ou Alain Montandon, Les formes brèves, (Hachette, Paris 1992), p. 6. C. F. R amuz, Journal I-II, (Editions de l’Aire, Lausanne, 1978) 3 Jacques Fontanille, Sémiotique et littérature, (Puf, Paris, 1999). « Genre formulaire, formule: se caractérise […] par sa brièveté, son ouverture, son énonciation prescriptive, ses valeurs exclusives et par la tolérance à l’égard des types dicursifs didactique, dogmatique et poétique. » p. 168. 4 Forme qui n’est pas forcément brève, exposant des vérités fragmentaires sans prétendre à l’exhaustivité. Voir au sujet: Alain Montandon, (op. cit.1), p. 73. 5 Alain MONTANDON, (op. cit.1), pp. 58-61.. 1 2
17
peintre soucieux du monde extérieur et penseur dans son Journal. Ses réflexions, intégrées dans le texte du journal, ayant la forme de maxime, de sentence, d’aphorisme, de pensée ou d’essai révèlent les principes artistiques et les règles morales adoptés par l’écrivain. Les genres formulaires qui se détachent souvent de leur contexte journalier par des traits typographiques se distinguent par leur brièveté et ouverture paradoxale. Elles transmettent un jugement de valeur avec l’intention de le proposer à l’interlocuteur/lecteur, tout en supposant que ses contenus axiologiques définis historiquement et culturellement sont reconnus et acceptés comme valeur par celuilà. Ils se reconnaissent donc par leur fonction illocutoire dont l’essentiel est, pour l’énonciateur, d’influencer son énonciataire par un processus complexe (jugement, proposition, conseil, interdiction etc.). Le journal, cependant, est un discours autobiographique dans lequel l’auteur se confesse, s’exprime, se construit. Le lecteur peut donc supposer le surgissement éventuel des éléments autobiographiques dans les assertions de nature et de longueur différentes. Malgré une prétention à la sincérité et à la fidélité incontestables, le Journal de Ramuz offre des blancs concernant les événements biographiques. Bien que les réflexions sur l’écriture passent éventuellement par la référence à l’état d’âme de l’auteur ou à la chronique des « temps difficiles »des deux guerres, les événements de la vie privée, la vie intime ne se font guère entendre dans le journal. Le journal pour Ramuz est avant tout « une étude et un exercice pour l’établissement du style » (93) On reconnaît également le fait que le Journal est incomplet et ne contient que les notes sélectionnées par l’auteur même. La seule partie publiée intégralement est celle intitulée « Fin du journal 6». Nous devons également prendre en considération que le journal commencé en 1895 et écrit jusqu’au février 1947, trois mois avant la mort de l’auteur, est interrompu plusieurs fois. Grâce à la liberté de composition du genre, ce caractère fragmentaire du Journal ne détruit pas l’intelligibilité : les interruptions, le silence des années n’affectent pas l’unité de l’oeuvre. Néanmoins, le lecteur espérant y trouver des révélations intimes est déçu: Ramuz n’étale pas sa vie privée dans son journal. Or, le journal, en tant qu’écriture autobiographique se définit moins par les éléments formels (récit en prose à la première personne, identité de l’auteur-narrateurpersonnage etc.) que par le contrat de lecture7. Le lecteur, initié ou moins initié cherche à découvrir le visage du narrateur derrière chaque notation journalière sans égard à sa nature. Avant de se proposer d’envisager la relation particulière qui peut unir la forme brève à l’écriture autobiographique nous devons donc signaler, pour commencer, que le titre que porte le recueil analysé (Journal) oriente notre intérêt en nous offrant d’emblée le mode de la lecture du texte des deux tomes. Cependant, pour des raisons dégagées plus haut (caractère fragmentaire, réserve de l’auteur à l’égard des intimités, le silence), le lecteur curieux de connaître la biographie ramuzienne doit recourir Cette partie embrassant les notes journalières de six ans a été publiée en 1947 après la mort de Ramuz sous titre: « Journal - Dernières pages ».. 7 Philippe LEJEUNE, Le pacte autobiographique, (Seuil, Paris, 1975), p. 8. 6
18
souvent aux lectures d’autres textes autobiographiques pour identifier les événements cachés derrière les changements d’état d’âme ou les réflexions enregistrés sur les pages du Journal. L’essai, cette forme brève réflexive, semble plus facilement céder à l’analyse contrastive avec l’écriture autobiographique. Grâce à quelques traits formels (récit en prose à la première personne, identitée de l’auteur-narrateur-personnage) et thématiques il est considéré au sens strict texte autobiographique8. Sur les pages du Journal écrites pendant les deux guerres9, il se trouve de multiples passages qui exposent des vérités généralisées, parties du vécu et de la pensée. Ces unités, séparées par un blanc ou éventuellement par un titre (une indication thématique) du contexte de la note journalière, constituent un ensemble cohérent suivant l’enchaînement des idées. Afin d’illustrer et d’analyser la relation entre l’essai et l’écriture autobiographique, je présente dans la suite — sans prétendre à l’exhaustivité — la lecture de quelques passages du Journal. Ils représentent des périodes différentes de la vie, et il sont de natures différentes du point de vue de leur rapport aux événements biographiques. Ramuz entreprend le récit de « ces temps difficiles » le 31 juillet. En septembre 1914, il fait une tournée auprès des soldats mobilisés à la frontière jurassienne avec un ami, Gonzague de Reynold pour envoyer les chroniques des événements à l’arrièrepays. Le Journal de ces temps difficiles est le témoignage de ces expériences. Qu’il parle du tourbillonnement et du désordre de l’émigration provoquée par la nouvelle de l’éclatement de la guerre ou qu’il relate le déplacement et la vie des soldats, le diariste reste caché. N’empêche que le récit et la description déclenchent toujours le cours des reflexions. Le lecteur, guidé par les notations renvoyant aux circonstances de l’écriture de la chronique, peut cerner le mode de vie, les influences et les péripéties de la vie de l’auteur grâce aux idées exposées dans les passages réflexifs saisis à titre d’exemple dans le Journal de ces temps difficiles. Le diariste observe le caractère militaire du spectacle de la mobilisation, mais il ne paraît pas trop surpris de voir sur les visages la « bonne humeur », la « gaieté » parmi le désordre. Il en donne l’explication : la mentalité et l’histoire du peuple. « Nous sommes un peuple moqueur, parce que nous avons peur d’être dupes. […] Nous sommes un pays trop paisible, un pays qui est resté toujours étranger aux grandes fièvres qui agitaient l’Europe. » (192) Ramuz, citoyen d’un pays neutre, sous l’influence des événements, obsédé par la question du renouveau de l’humanité écrit ses réflexions sur la civilisation, la guerre, la construction et la destruction humaines (Voir les parties du Journal « Les prodiges » (3 août 1914), « Interrogations sur le ‘devoir présent’ » (16 août 1914), « Silence du soldat » (1er septembre 1914) etc.) A côté des témoignages de vraies inquiétudes devant la souffrance humaine provoquée par la guerre, l’homme et le poète fait des considérations troublantes sur la beauté de celle-ci : « La guerre, c’est un recul dans le passé. Une de ses beautés est précisément de nous rasseoir au fond 8 9
Philippe LEJEUNE, (op. cit.7), p. 5. Journal de ces temps difficiles et Les choses écrites pendant la guerre (1939-1942).
19
permanent de l’homme. » (202), ou à propos du « devoir militaire » sur le bienfait de la « production » (destruction ?) de la guerre : « On n’a pas à se demander « ce qu’il faut faire ». On a à faire ce pour quoi on est fait. Il n’y a d’activité véritable que l’activité joyeuse, parce qu’il n’y a de joie que dans la production. Et cette vérité-là est vraie aussi bien en temps de guerre qu’en temps de paix, […]. » (208) Ces idées mènent le lecteur à supposer un rapprochement entre Ramuz et Nietzsche, le philosophe de grande influence de l’époque. En recherchant des liens intellectuels, nous décelons un élément proprement biographique dans le rôle joué par Nietzsche dans la formation de Ramuz. En hiver 1903-1904, Ramuz est précepteur à Weimar, chez le comte Prozor qui avait publié un article sur Nietzsche. On peut supposer que c’est dans la famille du diplomate russe que le jeune Ramuz rencontre le nom du philosophe. Il fait aussi la connaissance de la soeur du philosophe décédé quatre ans avant l’arrivée de Ramuz à Weimar. En compagnie d’Elisabeth Förster Ramuz visite la maison du philosophe10. « Le rapport entre Ramuz et Nietzsche est trop lâche pour être décrit en terme d’intertextualité » – rappelle Froidevaux11, connaisseur de la question. L’étude présente se contente de constater que les essais intégrés dans le Journal révèlent quelques éléments de ce rapport intellectuel qui remontent à une influence biographique. Cette constatation est appuyée également par les témoignages textuels : les citations abondantes des idées de Nietzsche qu’on peut retrouver dans le Carnet et dans les pages du Journal inédit de Ramuz. Le ton du Journal change lors de la deuxième catastrophe de l’humanité. « Les choses écrites pendant la guerre (1939-1942) », la partie du journal née pendant les années noires de la deuxième guerre mondiale reprend la forme de l’essai pour développer l’idée à travers plusieurs phrases ou pages, apparemment sans prétendre à l’exhaustivité. Le diariste traite les questions entreprises dans les grands essais (Taille de l’homme, Questions) écrits au cours de l’entre-deux guerres. Ramuz prend conscience que la guerre n’est plus le signe du vitalisme nietzschéen. Elle a perdu son héroïsme, sa beauté, et impose à l’homme et au poète le problème de l’existence, de l’engagement, de la création, du rôle de la poésie dans la survivance des valeurs : « Asymétrie » (289), « Poésie? » (292), « Encore les thèmes communs » (296), « Orgueil et humilité » (371). Quels rapports entretiennent les reflexions de cette partie avec la vie du diariste ? Bien que la raison du changement de l’attitude du poète en face du monde soit de nature poétique et intellectuelle, nous ne devons pas ignorer les motifs biographiques non plus. D’autant plus parce que c’est la partie de journal qui rapporte le plus d’événements biographiques. Ramuz, qui refuse d’étaler sa vie privée sur les pages du Journal (il brûle des pages de son journal et les lettres de sa mère après la mort de celle-ci, il ne parle ni de son mariage, ni de sa fille), lui-même sera surpris de voir le changement de son attitude Maison de Nietzsche, Semaine littéraire, 9 juillet 1904. Voir au sujet: Gérard FROIDEVAUX, Ramuz et Nietzsche, in C. F. Ramuz 6. Carrefour des cultures et des esthétique, (Lettres Modernes Minard, Paris-Caen, 1998) pp. 23-37. 11 Gérard FROIDEVAUX, (op.cit.10) p. 25. 10
20
de diariste. « Ma stupeur, quand j’y pense, de me voir marié, père et grand-père, […] père extrêmement et grand-père encore plus, et jusqu’à la folie : toutes les inquiétudes, mais tous les plaisirs aussi me font oublier mon travail et me font m’oublier moimême ; […] » (391) Il s’agit de la naissance de son petit-fils. Les pages du journal sont envahies de l’expression de l’adoration de la naissance, de l’éveil intellectuel du petit être, de mille détails de l’existence, en somme de tout ce qui rappelle la vie à Ramuz vieillissant. Le bonheur éprouvé lors de la naissance de son petit fils, la passion dont l’expression envahit les pages du Journal offrent une autre interprétation des événements guerriers, du travail, de lui-même. Ramuz, à l’approche de la fin, médite sur l’alternance de la vie et de la mort, sujet permanent de ses romans. Pour ne pas céder à l’usure, à la mort, « [...] de la succession vie-mort, il tente de faire une simultanéité, poussant l’amour grand-paternel jusqu’à l’identification12 » avec l ‘enfant. Continuer à être étonné ; continuer à être neuf et jusqu’au bout devant ce qui est neuf : car tout est neuf pour qui est neuf. Ne pas céder à l’habitude, qui est usure […]. Il faudrait que […]l’enfant subsistât au dedans de l’homme, qu’il fût une base où construire par adjonction successives, mais qui ne la détruiraient pas, comme il arrive. Il ne faut pas être seulement un primitif, mais il faut être aussi un primitif. Rester « premier » en présence des choses premières ; élémentaire devant l’élémentaire ; être capable ainsi de toujours devenir et non pas d’être seulement : non pas immobile, mais en mouvement, au milieu de ce qui est mobile ; en contact incessant avec ce qui se transforme, se tranformant soi-même ; […]. (331) La thématique des essais est fortement liée à l’énonciateur ou à la situation de l’énonciation dans le sens que Ramuz y expose ses pensées associées au vécu et à l’expérience. Il suit une structure lâche, laissant libre cours à la subjectivité. Mentionnons aussi qu’il n’est pas toujours évident de savoir où se placent les limites d’un essai. Elles aboutissent à la cristallisation de l’idée en une sentence, ailleurs, l’idée étouffante recourt au vécu, à l’expérience pour rebondir en reprenant le fil de la même réflexion. C’est grâce à ces spécificités génériques que les essais nous permettent une lecture biographique dégagée de la pensée. Nous devons également prendre en considération que le journal même est un lieu de passage par excellence entre le personnel et le général, l’intimité et le monde. Le contexte journalier, avec les notations de nature biographique contribuent très fort à l’interprétation des formes brèves y intégrées. La certitude du lecteur voulant lire le texte autobiographique semble ébranlée cependant quand il se trouve face à des passages privés de cette référence établie par la notation journalière. Il n’est pas rare dans le Journal que les maximes et
12
Etienne BARILIER, Préface, C. F. RAMUZ, Journal I-II, (Editions de l’Aire, Lausanne, 1978)
21
aphorismes13 constituent seuls la notation journalière, mais la problématique peut remonter également aux particularités génériques de ces énoncés dont la relation avec le contexte est, selon la définition, provisoirement suspendue14. Ces formules détachables de leur contexte peuvent relever d’un autre plan d’énonciation que celui du discours autobiographique où elles s’insèrent. La voix impersonnelle (ou plutôt la subjectivité universelle) représentée par le « on » sans référence, l’économie et la concentration du propos permettent au lecteur d’interpréter la maxime et l’aphorisme comme une vérité générale indépendante du contexte, voire de les insérer éventuellement dans d’autres contextes. La maxime suivante que nous prenons à titre d’exemple consiste, en elle-même, une notation journalière. « On n’a le droit de commettre des fautes que lorsqu’on est capable de n’en plus faire. » (128). De quelle expérience la maxime se nourrit-elle, donc dans quel contexte peut-elle prendre son code d’intelligibilité? La présente citation est un cas particulier, car on peut reconstituer son contexte thématique de trois autres notations datées séparément du même jour et deux autres, datées des 30 et 31(sic) avril. Toutes parlent de la déception de l’auteur éprouvée lors de la publication d’Aline: « Une oeuvre est faite quand on l’a envisagée entièrement d’un seul coup […]. Je n’ai pas vu Aline ainsi. (127) ; Je n’en attends rien de bon. (128) ; Seulement j’ai été forcé de la publier comme elle est. (128) La maxime ci-dessus, évoque donc la création, renvoyant aux contenus esthétiques. Mentionnons pourtant que détachée de l’influence directe de son contexte, isolée et prise pour elle-même, cette maxime pourrait revêtir un autre contenu axiologique invoquant la dimension éthique, relative à la conduite évoquée par l’isotopie des mots ‘droit’et ‘faute’. Les contenus axiologiques sont reconnus comme éléments définitionnels de la forme brève, et, regroupés par catégories évoquant les grandes activités humaines (le bien moral et le bon hédonique, le beau de l’esthétique, le vrai cognitif et l’absolu métaphysique, relatif à la foi) constituent les grandes valeurs (morales, esthétiques, cognitives ou celles relatives au bonheur et à la foi) des formes brèves du Journal. L’arrangement disparate de ces valeurs, leur dominance dans les différentes périodes de la vie artistique ainsi que leur rapport entre elles nous permettent de dégager et renforcer des correspondances avec les événements de la vie de Ramuz. Pour titre d’exemple : l’analyse de la catégorie du bon — d’une part grâce à son éparpillement dans le Journal, d’autre part grâce à sa corrélation avec d’autres valeurs — nous dévoile comment s’élabore la maîtrise du soi créateur et humain tellement admirée par les contemporains et critiques, à partir des incertitudes Dans sa définition, Aristote distingue deux types de gnômé selon la fonction rhétorique de la forme : le premier ayant un effet renforçant, le deuxième de caractère de réfutation. La maxime et les formes parentes : préceptes, prescriptions, normes par le renforcement du jugement de valeur procure au lecteur le plaisir de la reconnaissance, de la redécouverte. Partant d’une expérience personnelle, le raisonnement est fondé sur les lieux communs, connus et reconnus de tous. Dans le deuxième cas, celui de l’aphorisme, la forme brève invite son lecteur à la réflexion par la révision, voire la réfutation des valeurs reconnues culturellement et historiquement par tous. Ce fait explique le caractère surprenant de la forme dont l’expression linguistique est souvent le paradoxe ou la pointe.. 14 Jacques FONTANILLE, (op. cit.3), p. 171. 13
22
sentimentales et intellectuelles du début de sa carrière. La présence simultanée de valeurs morales, esthétiques et celles relatives au bonheur dans la même maxime ou aphorisme, signale la complexité de la recherche de l’individu et nous rappelle que le rapport du monde-homme ne devient interprétable pour Ramuz qu’après avoir trouvé sa place dans l’art. L’amour, en tant qu’autre qualité représentant la catégorie du bon hédonique, bien qu’il en parle très peu pour des raisons de caractère et d’éducation, occupe une place importante dans l’oeuvre et dans sa conception de l’art. Ramuz qui doute très fort de la réalisation de l’amour sur la terre, y découvre (avec une nuance métaphysique) l’un des motifs principaux de son art: il construit son art poétique autour de l’amour éprouvé pour son peuple, son pays, sa langue, pour le monde des simples vignerons vaudois. La création, l’art signifient pour lui un défi continu. Selon l’ordre qui se déploie des formes brèves, l’objectif du créateur est d’atteindre l’absolu, ( la conception métaphysique de l’éternel, de l’existence universelle) par la réalisation de la beauté, ce qui a des conditions relatives aux valeurs cognitives et morales. La question la plus fréquemment traitée dans les formes brèves est celle de la mimésis, dont le mot-clé et l’élément central est la tonalité. Ramuz, disciple des peintres ne construit jamais son monde à partir de l’image perçue, mais de son aspect intérieur que l’individu élabore émotionnellement et intellectuellement. Cet aspect assure la tonalité individuelle et en somme l’unité de l’oeuvre — disent les maximes. L’art qui, saisissant l’essentiel dans l’aspect des choses et représentant l’universel dans la particularité, devient l’instrument de la connaissance humaine. Le portrait de Ramuz se construit donc dans la polyphonie des valeurs transmises par les formes brèves dont les plus fréquentes sont les maximes et les aphorismes. La notation du 15 avril 1908 comprend un aphorisme: « La femme toujours despotique, si longtemps du moins qu’elle est femme. » (153) suivi de la description de la journée d’avril: « Un grand soleil, le premier jour de printemps vraiment chaud. » (153). Cinq jours avant, une autre allusion, séparée par les blancs de son entourage, à la femme: « Dès que je sens qu’on m’aime, je n’aime plus. » (152). Douze jours plus tard: « Amour. On le peint simple, du moins infiniment plus simple qu’il n’est – ses éternels retours — c’est à tout moment, du moins chez la femme, comme si rien ne s’était passé — elle est avant tout comédienne — non point fausse — elle ne ment point nécessairement, elle varie, et puis surtout elle ne se comprend pas. Elle est instincte, elle se laisse aller, en quoi elle est délicieuse. » (154) Ce sont les allusions très discrètes faites à une histoire d’amour. Ces notations sont nées à Lens où, en 1907, Ramuz se rend avec un ami peintre, Edmond Bille, pour préparer « un beau livre d’art »15 sur le Valais. C’est ici que l’écrivain fait la connaissance d’une jeune Valaisanne qui deux ans plus tard disparaît de sa vie, mais dont la figure revient dans les romans qui mettent en scène la femme portant des forces intuitive et mystique. Il faut recourir aux allusions disparates et très discrètes des amis témoins de la vie de Ramuz pour pouvoir reconstruire cette passion presqu’aussitôt 15
Le village dans le montagne, commandé par Gustave Payot..
23
refoulée. On ne trouve pas un mot non plus sur son mariage dans le journal, à moins qu’il ne faille rapporter à cet événement la notation du 22 janvier 1913 : « Ce que je crains, c’est le bonheur » (186) Ce silence est en même temps bavard : il parle de l’éducation protestante sévère et surtout de la solitude intérieure de l’homme. Cette dernière ne semble se dissoudre qu’à la naissance du petit-fils, mentionné déjà plus haut. Le journal ramuzien, pauvre en allusions faites à la vie privée, faisant écho plus fréquemment aux événements historiques (voir les deux passages nés pendant les deux guerres) est avant tout le lieu et l’instrument de l’élaboration des principes artistiques et des règles morales que l’écrivain veut adopter. Bien que le Journal de Ramuz contienne beaucoup moins d’éléments biographiques que les journaux des auteurs contemporains (Gide, Amiel), par sa nature : « seuil entre la vie et la pensée naissante»16 , il offre des repères pour le lecteur. Les formes brèves se nourrissant du vécu et de l’expériences contiennent des traits biographiques. Cependant la lecture de la biographie de l’auteur, prenant en considération les particularités de l’attitude du diariste, ne peut s’effectuer séparément du contexte du journal. A part les allusions plus ou moins directes aux événements de la vie, la distribution et la fréquence des formes brèves éparpillées dans le journal peuvent être révélatrices. Au début de sa carrière, à l’époque de la recherche du soi-même, Ramuz écrit beaucoup de maximes de type prescriptif qui sont dans la plupart des cas le renforcement des lieux-communs. Dans la suite, les maximes, au lieu de prescrire directement un « devoir faire », préfèrent proposer la norme et la recette, en tant que condition de l’acte souhaité. Sans forcer une correspondance normative entre la forme choisie et les étapes successives de la vie de l’auteur, on peut également constater que l’aphorisme est le genre de prédilection des périodes pleines de succès et d’enthousiasme. Une correspondance entre la vie et la forme se dessine également dans le cas de l’essai. Son apparition dans le Journal s’explique par l’influence des événements historiques sur l’individu. Dans les périodes difficiles, sous la menace de la guerre et –— dans les années 40 — de la mort, Ramuz est obsédé par la question du renouveau de l’humanité, le destin de la civilisation, la construction et la destruction humaines, le rôle de la poésie dans la survivance des valeurs. Ces problématiques demandent à être développées tout d’abord comme « un apport de la matière brute »17 à travers plusieurs phrases ou pages dans le Journal. Malgré leurs caractères impersonnel et général, les formes brèves insérées dans le corps du journal peuvent être le support de la biographie de l’auteur. Ramuz, ce diariste infiniment discret, étale son portrait d’homme et de créateur involontairement par la distribution des formes brèves dans le Journal et par les valeurs exposées dans les formes réflexives. En conclusion, il est quand-même nécessaire de suggérer qu’à part les allusions faites ainsi à la vie de l’auteur, le véritable intêret que porte la forme Alain MONTANDON, (op. cit.1), p. 11. Lettre du 26 novembre à Gustave Roud, voir au sujet: Gérard POULOUIN, Remarques sur Remarques, in C. F. Ramuz 7. Ramuz et la forme brève (Lettres Modernes Minard, Paris-Caen, 2003) pp. 157-170. 16 17
24
brève pour le lecteur est de découvrir ce portrait de créateur et de désigner la place de Ramuz dans l’histoire littéraire.
25
26
Szilágyi Ildikó
Les poèmes en prose de Gustave Kahn (Palais nomades) Comme la plupart des autres premiers vers-libristes, Gustave Kahn (1859-1936) n’est plus mentionné qu’à propos de l’origine du vers libre. La bibliographie de ses écrits, établie par J. C. Ireson (1962), répertorie pourtant, en près de quarante pages, plusieurs centaines d’ouvrages en tous les genres: recueils poétiques, contes, romans, pièces de théâtre, études et critiques d’art. Dans notre article,1 nous nous proposons de nous intéresser à ses poèmes en prose. C’est par ce genre poétique relativement nouveau que Kahn fait son entrée dans la presse parisienne. A cette époque (dans le dernier tiers du XIXe siècle), le poème en prose est déjà considéré comme un genre très à la mode. Michel Sandras (1995: 67-79) qualifie même la période allant de 1869 à 1898 de l’âge d’or du poème en prose. Les essais de Kahn dans le genre ne sont que rarement mentionnés par ses commentateurs, et seulement en marge de ses poèmes en vers. Nous devons reconnaître que la plupart des critiques restent plutôt réservés concernant la valeur esthétique de ces poèmes.2 Si nous nous y attardons, ce n’est que pour montrer que les caractéristiques principales de la pratique vers-libriste de Kahn se manifestent déjà dans ses poèmes en prose. Avant de tenter de dégager les caractéristiques du poème en prose kahnien, il convient de le situer dans le contexte de l’histoire des nouvelles formes poétiques. Le poème en prose refuse par principe toute prédétermination et par conséquent, toute définition trop rigide. Il est identifié négativement, par rapport aux genres anciens dont il se démarque. Nous ne croyons pas que le choix de la prose rende inutile la recherche des caractéristiques formelles. La variété des critères - proposés par les critiques - que nous passerons en revue, prouve le contraire. Nous nous référerons aux travaux de Bernard ([1959] 1994), Guyaux (1985), Murat (2002), Sandras (1995), Vadé (1996) et Vincent-Munnia (1996). Les ouvrages de Backès (1997), Combe (1989, 1992), Gouvard (2001), Jarrety (2001), Joubert (2003), Todorov (1970, 1978) nous ont été utiles sur des problèmes génériques et poétiques.3 On s’inspire également de nos propres recherches consacrées aux tendances évolutives de la versification française à la fin du XIXe siècle (Szilágyi, 2004). Notre corpus se compose de textes isolés, publiés en revue, ainsi que de poèmes intégrés à un recueil poétique. Kahn commence par écrire des poèmes en prose qu’il A Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával készült. « Mais ni la multiplication des adjectifs, ni les jeux d’assonances ou d’allitérations […], ni les néologismes ou les innovations syntaxiques, et encore moins l’abus de l’abstraction […] ne parviennent à communiquer à ces textes une véritable charge poétique. » (Vadé, 1996: 75) 3 La bibliographie, ne comprenant que les ouvrages effectivement cités au cours du texte, est forcément sélective, ne se prétend nullement représentative de l’immense littérature critique consacrée à la problématique du poème en prose.. 1 2
27
fait régulièrement lire à Mallarmé. La Revue moderne et naturaliste en publie trois en 1879: le Banc, la Mère et l’Absinthe. « Mallarmé goûtait très fort ce qu’il appelait une façon nouvelle et si musicale de traiter la prose. » ‒ c’est ainsi que Kahn se souvient de ses débuts littéraires dans le livre Les origines du Symbolisme.4 Son premier recueil poétique, Les Palais nomades (1887)5, contient huit poèmes en prose, placés chacun au début des sections. Voyant dans le vers libre « l’aboutissement nécessaire du poème en prose », Kahn (1897 : 37) renonce dans la suite à la pratique de ce dernier. Il n’était pas le seul à penser que le poème en prose, « une forme de transition », était « destinée à disparaître après la naissance du vers libre » (Bernard, 1994 : 771), opinion facile à démentir, toute l’histoire du genre au XXe siècle, voire à la fin du XIXe, peut servir d’argument. Le poème en prose Reçu dans l’indifférence dans la première moitié du XIXe siècle, le poème en prose devient, au moins dès le dernier tiers du siècle, un genre très à la mode, et connaît au XXe siècle un développement considérable. Quant à ses origines, il est habituel de rappeler la prose poétique de Rousseau ou de Chateaubriand (celle-ci emprunte au vers quelques procédés rythmiques, mais reste prose). Les premiers poètes en prose sont les « petits romantiques » ou les « romantiques mineurs » (Xavier Forneret, Maurice de Guérin, Alphonse Rabbe et Aloysius Bertrand). C’est Baudelaire (1968 : 146) qui a vraiment lancé le poème en prose comme genre, voulant rendre « la vie moderne » – comme il le souligne dans sa lettre à Arsène Houssaye (la préface des Petits poèmes en prose) – en une forme « singulièrement différent[e] ». Peu de textes sont nommés selon le genre par leurs auteurs, en général ils ne portent pas d’étiquette. Le cas inverse peut également arriver: les œuvres ne correspondent pas à leur désignation générique. Les hésitations (des critiques et des lecteurs) concernant leur appartenance au corpus des poèmes en prose montrent bien que les limites entre ces nouveaux genres poétiques sont loin d’être évidentes. Les critiques s’accordent à dire que les poèmes, qu’ils soient en prose ou en vers, doivent former une totalité close, fortement structurée et autonome. L’exigence de « l’unité textuelle » (Combe, 1992: 71), « l’unité formelle » (Vincent-Munnia, 1996: 91) ou « l’unité organique » (Bernard, 1994: 14) remonte à l’esthétique baudelairienne de la concision (inspirée d’Edgar Poe). Elle reflète également l’influence du structuralisme concevant l’œuvre poétique comme un système structuré. L’écriture fragmentaire et discontinue du XXe siècle va à l’encontre de l’idée de totalité et d’achèvement qu’implique ce critère. Déjà les Illuminations de Rimbaud, poèmes en prose « anarchiques » selon Bernard (ibid., 444-465), produisent plutôt la sensation Les Origines du symbolisme. Messein, Paris, 1936, p. 24. Cité par Bernard (1994 : 367).. Le recueil Premiers poèmes (1897), auquel renvoient nos références, reprend les Palais nomades dix ans après leur première parution, et les fait suivre par les Chansons d’amant (première publication: 1891) et le Domaine de Fée (première publication: 1895).. 4 5
28
d’une ouverture et s’apparentent par là à des fragments (Guyaux, 1985). « Un poème ne se propose aucune fin en dehors de lui-même, pas plus narrative que démonstrative; s’il peut utiliser des éléments narratifs, descriptifs…, c’est à condition de les transcender et de les faire travailler dans un ensemble et à des fins uniquement poétiques. » – c’est ainsi que Suzanne Bernard (1994: 15) explique la gratuité qu’elle présente comme l’un des critères définitoires du poème en prose. Elle y ajoute l’idée d’«intemporalité », en ce sens que « le poème ne progresse pas vers un but » (ibid.). Les critiques n’évoquent plus ce critère que pour le contester (Guyaux, 1985: 198, Sandras, 1995: 20). On peut y reconnaître l’idée mallarméenne (reprise par Valéry, Breton et l’abbé Bremond) de la « poésie pure », également discutée de nos jours, qui exclut de la poésie tout ce qui s’apparente au récit (c’est-à-dire le narratif, le descriptif et le didactique).6 Le critère de l’intensité – évoqué souvent à propos du poème en prose (par exemple, Sandras, 1995: 20) – exprime l’exigence du travail particulier sur les divers plans de la matière langagière que l’on attend des genres poétiques en général. Il est évident que la recherche systématique des effets musicaux qui gouverne la plupart des poèmes en prose symbolistes (saturés souvent d’allitérations et d’assonances) n’est pas le propre de tous les textes. On peut citer l’exemple de Baudelaire dont l’écriture dans les Petits poèmes en prose est parfois « volontairement sèche » (Vadé, 1996: 14). L’attention portée à la construction du poème n’en est pas pour autant absente. Le critère typographique de la brièveté, évoqué par tous les critiques du poème en prose, permet de différencier le poème en prose du récit poétique, mais ne suffit pas de le distinguer des autres genres brefs comme le fragment, l’épigramme ou la maxime. Il reste néanmoins vrai que « dès lors qu’un texte de prose […] dépasse la longueur d’une ou, à la limite, quelques pages, il échappe à la poésie » (Combe, 1992: 156). En ce qui concerne la mise en page des poèmes en prose, ils peuvent être de présentation compacte ou de présentation aérée. Michel Murat (2002: 304-305), étudiant les Illuminations de Rimbaud, établit quatre catégories: le « poème-bloc, constitué d’un seul paragraphe », « le poème alinéaire, découpé en paragraphes typographiques syntaxiquement autonomes […] et de dimensions variables », « la ballade en prose, découpée en couplets de dimensions régulières », et enfin « la transcription (traduction, pseudo-traduction, transposition) de poème versifié ». Le troisième type (« la ballade en prose ») domine chez les premiers poètes en prose (dont Aloysius Bertrand, Xavier Forneret, Alphonse Rabbe). Séparant les « couplets » par des blancs typographiques et utilisant des refrains et/ou des parallélismes marqués, ils visent à créer une sorte de substitut de la poésie traditionnelle. En ce qui concerne la ponctuation, c’est surtout l’emploi du tiret (chez Bertrand ou Rimbaud) qui attire l’attention des critiques.7 Le poème en prose du XXe siècle exploite largement – à la suite de Mallarmé (« Un coup de dés jamais n’abolira le hasard ») – les effets des jeux typographiques. 6 7
Voir sur ce sujet Combe (1989, 1992: 71-73). Murat (2002: 343-356) consacre une dizaine de pages à la « poétique du tiret » dans les Illuminations.
29
Les poèmes en prose acceptent des « mètres virtuels, identifiables hors de tout contexte métrique » (Murat, 2002: 457). Les alexandrins binaires (6-6), surtout s’ils se suivent, y sont clairement perceptibles. Par exemple on repère sans difficulté la répétition des groupes de trois syllabes – « modules », avec l’expression de Murat (ibid., 434) – dans « Départ » (Illuminations), ou bien on reconnaît l’identité des phrases initiale et finale (des octosyllabes) de « l’Aube ». La perception de cette récurrence est souvent facilitée par des répétitions et parallélismes. Le recours aux longues énumérations, coordonnées ou simplement juxtaposées est considéré comme l’une des caractéristiques principales de la modernité poétique. Il s’agit le plus souvent d’une énumération « chaotique » qui fait se succéder les mots les plus divers. (Ils peuvent être reliés entre eux par des allitérations et rimes internes.) La phrase nominale – la forme privilégiée de la « fragmentation intérieure » – est « une des tensions principales du discours poétique rimbaldien » (Guyaux, 1985: 200). Elle crée des effets de rupture dans le déroulement syntaxique des poèmes (en prose ou en vers libres), produisant en général une sorte de vision statique, due à l’absence de l’agent explicite et celle des indications temporelles et aspectuelles. Les mots de liaison causale et consécutive ou de coordination copulative peuvent également être supprimés. La linéarité des phrases peut être brisée par divers autres moyens. Murat (2002: 383) étudie par exemple dans les Illuminations de Rimbaud « des décalages de structures: les interventions sur l’ordre des mots qui tendent à autonomiser un segment: circonstant isolé en tête de phrase, apposition décalée ». Les propositions incises imposent également un arrêt, elles désassemblent les constituants de la phrase. Malgré un certain relâchement de la syntaxe, l’enchaînement des poèmes en prose est en général assuré par des répétitions et des parallélismes. Alors que ces phénomènes formels ont été laissés de côté par l’étude traditionnelle de la versification, leur présence est considérée de nos jours comme un indice primordial du caractère poétique des textes. Le mode d’enchaînement répétitif participant aux effets de rythme et à l’organisation structurelle des poèmes s’oppose à la linéarité du discours prosaïque. Dans le cas des anaphores par exemple, on a un même départ rythmique pour les unités typographiques consécutives. Étant donné que les paragraphes des poèmes en prose peuvent avoir des dimensions très variables, l’importance des éléments se trouvant en position initiale s’accroît considérablement. Murat (2002: 327) cite en tant que « poèmes anaphoriques » des Illuminations « Enfance III », « Solde » ou « Dévotion ». C’est également en prenant appui sur les anaphores que les premiers poèmes en prose (ceux de Bertrand par exemple) progressent. La reprise des unités lexicales signale souvent des constructions de parallélisme syntaxique. Dans les constructions parallèles, combinées par des répétitions lexicales, les éléments stables sont placés les uns au-dessus des autres. Leur correspondance dans l’espace de la page suggère un parallélisme sémantique. Un réseau associatif vertical se met ainsi en place suscitant un mode de lecture particulier, prenant en charge, en plus des relations syntagmatiques, la dimension paradigmatique de la langue. 30
Il est possible de repérer certains thèmes qui reviennent constamment dans la poésie moderne. Suivant la division de l’anthologie thématique de Yves Vadé (1996: 213-328), les « territoires privilégiés » du poème en prose seraient: « la grande ville, le grand large, le jeu des mots, la nature dans tous ses états, l’autre côté du miroir, l’expérience intérieure ». Michel Sandras (1995: 125-143) évoque, lui aussi, parmi les « motifs, thèmes et tonalités » du poème en prose le paysage urbain, mais préfère insister sur « l’opposition ou la tension entre le poétique et le prosaïque ». Suzanne Bernard (1994: 434) parle de « l’union des contraires », Todorov (1978: 120) d’une « thématique de la dualité ». Nous terminons notre bref parcours des critères (typographiques, métriques, syntaxiques, thématiques) proposés par les critiques pour identifier le poème en prose par des interrogations. Pouvons-nous nous contenter des critères typographiques? La seule présence du blanc (et par conséquent la possibilité de l’enjambement) autoriserait alors de traiter les lignes des vers libres et des versets comme des vers. De même, les espaces laissés blancs autour des morceaux de prose relativement brefs permettraient de les poser en objets spécifiques: des poèmes, en prose. Ou bien pouvons-nous trouver – refusant de voir dans le blanc un signal poétique suffisant – le garant de la poéticité dans la construction d’équivalences (phonétiques, rythmiques, syntaxiques)? (Et devons-nous par là exclure de notre corpus les textes où le travail sur le signifiant est moins visible?) Dans ce qui suit, nous nous proposons de décrire les poèmes en prose de Gustave Kahn à l’aide des critères énumérés et commentés plus haut. Nous nous concentrons aux poèmes en prose qui introduisent les huit sections de ses Palais nomades. Nous nous référons aux différents textes par les titres des sections, à savoir: Thème et variations Mélopées Intermède Voix au parc Chanson de la brève démence Lieds Mémorial Final La présence de ces poèmes en prose dans un recueil de poèmes réguliers, de vers libérés et de vers libres a certainement pour fonction d’illustrer les étapes de l’évolution poétique de Kahn. Dans la préface des Premiers poèmes (1897 : 20-21) il donne l’explication suivante: « […] et de comparer les parties rythmiques des Fleurs du Mal et des Poèmes en prose nous avait donné l’idée d’un livre mixte où les deux formes de phrases chantées eussent logiquement alterné. Le demeurant de cette préoccupation se retrouve dans la disposition des Palais Nomades; ce ne fut d’ailleurs qu’une étape, car le vers libre a le devoir de tout rendre suffisamment dans le corps des poèmes; mais 31
ceci marque le point de raccord avec la tradition. » Les huit poèmes en prose de Kahn, résumant « les thèmes et la tonalité » (Ireson, 1962 : 49) de chaque section, suivent le modèle musical, établi et pratiqué par les symbolistes comme Stuart Merrill, Henri de Régnier, Saint-Pol-Roux, entre autres. Les influences subies sont rendues évidentes par les épigraphes: le poème en prose de l’Intermède l’emprunte à Arthur Rimbaud (Ah! que le temps vienne / Où les coeurs s’éprennent!). Celui de la section suivante (Voix au parc) cite en tête un alexandrin de Verlaine: L’inflexion des voix chères qui se sont tues. (Il s’agit du dernier vers de Mon rêve familier, Poèmes saturniens). Le titre de la section (Voix au parc) rappelle le dernier poème du recueil verlainien des Fêtes galantes (Colloque sentimental). VOIX AU PARC L’inflexion des voix chères qui se sont tues. PAUL VERLAINE Fugaces sont les temps d’aimer; pertinaces les sautillements de petite serve de qui tu ennoblis le regard. Le long ennui des esclavages, et des luttes sourdes et de la faiblesse. Sa pauvre ironie mauvaise est sans sourire; un peu de pitié pour l’éternelle captive, la vouée aux chutes mal élues. Après la crise et le calme, dans le silence momentané, écoute ses voix, les voix de ton autrefois, en toute sérénité. (p. 91.) Ce poème a été jugé digne de figurer dans la thèse de Suzanne Bernard (Le poème en prose de Baudelaire jusqu’à nos jours) qui le cite intégralement (1994 : 404). Il est vrai que le bref commentaire qu’elle en fait est loin d’être positif. Pour ne rien dire du jargon décadent qui rend de telles phrases assez pénibles à supporter (« la vouée aux chutes mal élues », entre autres), reconnaissons que le terme de « poème » est un abus à propos de lignes liminaires, et qui n’ont pas leur fin en elles-mêmes : « avant-dire », pour parler comme les Symbolistes, serait plus exact (ibid.). En ce qui concerne la dimension des poèmes, ils ont en commun d’être brefs: leur longueur ne va que de 9 à 30 lignes. Le texte le plus bref, divisé en quatre paragraphes courts, introduit la section Mélopées. MÉLOPÉES L’accalmie s’impose morne et monotone. Pénible, le sommeil de l’idée. Les souvenirs glissent au bleuâtre lointain, si frêles, appâlis, mélancoliques. Le théâtre on ne sait où; les figurines, dans une triste apothéose, 32
passent, ploient, virent à l’oubli. Les forces perdues, l’indulgence est venue, et la recherche de minutes inoubliables de silence, hantées de douceur et de douleur, consolatrices en la mémoire. (p. 58) Le poème en prose le plus long du recueil, inséré devant la section Finale, compte 30 lignes dans l’édition originale. Les sept paragraphes du texte, de dimensions variées, ne sont pas séparés par des blancs. FINALE En ce pauvre être, quand descendra le repos. Faudra-t-il attendre et ses reins démolis, et l’œil atone, et les haillons de son manteau aux mains pensives de quelques regrets, deci, delà, que d’ailleurs il ignora. Colligeant de clairsemés regards éphémères, hanté de dégoût, sis en la berge banale, écoeurant l’ulcère du souvenir, verra-t-il les lourds chalands de ses songes indéfiniment se traîner. Las du verre et de la tasse, et du paysage et de l’humain, inclinant frileusement son front à des souvenirs de mains, calmantes mains, si petites et saillantes de nerfs, béant aux paroles qui manquent et ne sachant plus entendre, Job sans paroles, débris de ses débris… Sera-ce ainsi le repos du pauvre être ? du miséreux peut-être. Dans la masure inconsolée que ne para nul festival, les masques antérieurs se poussiérant aux coins, et l’ennui rayant de gris les tômes inutiles des amants d’antan, tourner à vide. De la Babylone soupçonnée, de la patrie jamais née, ne dénombrer que les forces brutales. Le rideau d’un oubli des morts préparatoires, chu dans l’opacité du silence et rien qu’un souvenir du moloch des adolescences. La Fantasmagorie des temps inélucides de l’enfance, la mémoire passante du déçu, les braises des feux de jadis, et du noir autour des yeux, devant les yeux, est-ce donc tout ? et le ressac brutal d’on ne sait quoi refoulé. (pp. 130-131) Seules les pièces de Thème et variations, d’Intermède et de Mémorial sont de présentation aérée: des blancs sont introduits entre les alinéas qui prennent ainsi des allures de strophes. Le premier alinéa de Thème et variations contient deux paragraphes. Des blancs typographiques séparent les trois parties du poème. THÈME ET VARIATIONS Dans la haute chambre, sous les plafonds qu’enfumèrent les lourds 33
lampadaires de cuivre, dans la haute chambre, hermétique du pli droit et métallique des lourds rideaux. La fumée dévale, gyre, se tord en ellipses, se strie et s’enfuit; au minuit répercuté de timbres de cuivre, les rêves flottent lourds aux flocons de la fumée. Une nuit dans la mémoire jonchée des morts de tentaculaires systèmes, et des humus d’anciennes, identiques, ravivées souffrances; et sont écroulées les futiles pagodes en hâte construites des souvenirs; démâtées les barques au long des fleuves innavigables des vingt ans. Des ruines qui s’en vont, pente implacable vers le gouffre. Sourd la mémoire des légendes, et ce qui fut l’orchestrale buée se précise et motif arrivé à l’instant de vivre, clame. (p. 41) Les quatre alinéas d’Intermède, chacun de présentation compacte, sont de longueur inégale. INTERMÈDE Ah ! que le temps vienne Où les cœurs s’éprennent ! Arthur Rimbaud L’évocatoire sorcellerie des hasards suscite les similitudes. Le souvenir vibre empenné de douleur; la vision, la même des identiques, flue dans les clairs et les ombres. Le cordeau des rues, l’apaisement des places et des squares évoquent. Les souffrances de la mémoire s’exacerbent aux similitudes. Vers le passé, vers le lointain, vaguement murmure le désir présent; les chimères s’éploient aux tavernes; et la basse de l’harmonique développement de l’ambulant hasard, les sourires et les timbres effacés d’un autre cycle; le semblable éveil à semblables êtres différemment étiquetés seulement. Et sans chercher l’issue du labyrinthe, où somnambule la pauvre âme, revivre les perpétuelles renaissances, les perpétuels éveils des appétences, les menteuses renaissances. (p. 68-69) Les paragraphes de Mémorial sont en revanche tous brefs, de dimensions équivalentes: de trois lignes dans la présentation originale, sauf le dernier, une sorte de clausule, qui n’en a que deux. 34
MÉMORIAL A l’instant de vie lumineux, à l’erreur cherchée et hérie, carrefour des voix de la vie, infatigablement tout ramène. Des regrets qui voudraient quelque douceur. Si belle est toute perdue, si regrettée toute exilée, si désirée toute chassée, aux heures mauvaises du seul. Fuir vers le passé, et citer de véracité les illusoires, les débiles prouesses, et toujours et partout le dernier passé se lève, trouble, et dévaste. Quel premier instant nous jeta débiles, aux pieds d’argile; quel inéluctable avenir ordonna la douleur et le silence séparés. Partout et toujours le dernier passé, minute qui se perpétue de solitaire épouvante. (p. 116.) En ce qui concerne la ponctuation, c’est surtout l’emploi très fréquent du pointvirgule qui est remarquable. Dans le troisième alinéa d’Intermède, il sert à séparer des propositions indépendantes. Les phrases des poèmes en prose de Kahn se laissent souvent diviser en groupes (mesures ou cellules) qui rappellent des mètres traditionnels. Il est possible d’isoler des suites d’hexasyllabes ou d’octosyllabes. Donnons un exemple : A l’instant de vie lumineux, (8) à l’erreur cherchée et hérie, (8) carrefour des voix de la vie (8). La perception de l’identité de ces groupes (tirés du début du poème Mémorial) est facilitée par la rime interne (hérie :: vie). Le désir de garder quelque structure comme une sorte de compensation aboutit à l’apparition de plusieurs formes de répétition, à commencer par les reprises de sonorités. Kahn a beaucoup travaillé à rendre musicaux ses textes qui sont souvent saturés d’allitérations et d’assonances. Donnons quelques exemples: - allitération en [s]: « L’évocatoire sorcellerie des hasards suscite des similitudes » (Intermède, p. 68) - allitération en [p] : les perpétuelles renaissances, les perpétuels éveils des appétences » (ibid.) - assonance en [i]: « rien ne revit ni ne refleurit » (Chanson de la brève démence, p. 100) - assonance en [u] : « la chanson qui s’écoute à toutes routes » (Lieds, p. 107). - allitération en [m] et assonance en [o] : L’accalmie s’impose morne et monotone (Mélopées, p. 58). Si l’on reprend la distinction de Suzanne Bernard, on peut dire que les poèmes en prose kahniens font partie du modèle de tendance « organisatrice ». Les répétitions 35
apparaissent non seulement au niveau phonique, mais sur tous les plans (syntaxique, lexical). Des segments entiers sont repris à l’identique ou avec de légères variations. Le début de Thème et variations (Dans la haute chambre) est répété après une longue incise. La deuxième phrase s’ouvre et se clôt par le substantif: La fumée. On peut y voir le signe d’une composition circulaire. Le recours aux leitmotifs et aux diverses formes de rappels est d’ailleurs une caractéristique générale du poème en prose symboliste. L’un des poèmes en prose (Absinthe), publié en 1879 par la Revue Moderne et Naturaliste, illustre bien ce type de construction : Absinthe, mère des bonheurs, ô liqueur infinie, tu miroites en mon verre, comme les yeux verts et pâles de la maîtresse que jadis j’aimai. Absinthe, mère des bonheurs, comme elle tu laisses dans le corps un souvenir des lointaines douleurs, absinthe mère des rages folles, et des ivresses titubantes… (Cité par Bernard : 1994 : 367) La répétition lexicale peut signaler un parallélisme syntaxique. Le poème Lieds est construit sur la reprise de l’impératif des verbes « écouter » et « regarder ». LIEDS Et puisque tout est semblable, tous les soleils des années, toutes les souffrances des jours, écoute flotter et bruire l’âme de la légende. Le vieux rêve se meut dans une athmosphère aimante, aux douleurs lointaines les pardons faciles; écoute dans le temps sourire les frères morts. Regarde au jardin de la légende, et les yeux profonds, vite entrevus, et les nerfs éternelles errantes, et la chanson qui s’écoute à toutes routes. Regarde aux bariolures de passants, et sous tant de robes, tant de semblables cœurs. (p. 107) En ce qui concerne l’organisation syntaxique des poèmes en prose de Kahn, les phrases sont souvent elliptiques, surtout la suppression du verbe est fréquente. Le long ennui des esclavages, et des luttes sourdes et de la faiblesse (Voix au parc, p. 91). Bientôt vers les heures lointaines ensevelies, encore cette minute (Chanson de la brève démence, p. 100). Il arrive souvent que des circonstants, placés en tête de phrase, retardent l’apparition du verbe: Après la crise et le calme, dans le silence momentané, écoute ses voix, les voix de ton autrefois, en toute sérénité (Voix au parc, p. 91.). Dans la première phrase de Mémorial, le verbe n’apparaît que comme mot final: 36
A l’instant de vie lumineux, à l’erreur cherchée et hérie, carrefour des voix de la vie, infatigablement tout ramène (Mémorial, p. 116). Les fréquentes propositions incises contribuent à donner aux poèmes un caractère fragmenté, discontinu. Nous pouvons citer, à titre d’exemple, les deux premières phrases de la Chanson de la brève démence (p. 100): Le bref accord, sous les claires ramures, s’est défait de lente tristesse. La lassitude éparse, qui des heures lointaines s’ensevelit en l’esprit, adapte un hivernal manteau aux chairs pas assez neuves. Tout au long de notre analyse des poèmes en prose kahniens, nous avons insisté sur les caractéristiques formelles qui réapparaîtront dans ses vers libres. Nous avons mis l’accent sur les effets musicaux et rythmiques des échos phoniques qui assurent une sorte de cohésion aux textes. Nos constatations ont rejoint l’opinion de Kahn (1897 : 16): « Dans un affranchissement du vers, je cherchais une musique plus complexe. » Nous pouvons regretter que la complexité des textes domine souvent au détriment de leur musicalité. L’arrangement savant des éléments qui entrent dans le système itératif n’y produit en général qu’un effet ornemental, purement rhétorique. Bibliographie Kahn, G. 1897. Premiers poèmes. Mercure de France, Paris. Backès, J.-L. 1997. Le vers et les formes poétiques dans la poésie française, Paris, Hachette. Bernard, S. [1959] 1994, Le poème en prose de Baudelaire jusqu’à nos jours, Paris, Nizet. Combe, D. 1989. Poésie et récit. Une rhétorique des genres. Paris, José Corti. Combe, D. 1992. Les genres littéraires. Paris, Hachette. Gouvard, J.-M. 2001, L’analyse de la poésie, Paris, Presses Universitaires de France. Guyaux, A. 1985. Poétique du fragment. Essai sur les « Illuminations » de Rimbaud. Neuchâtel, A la Baconnière. Ireson, J. C. 1962. L’oeuvre poétique de Gustave Kahn (1859-1936). Nizet, Paris. Jarrety, M. (dir.) 2001, Dictionnaire de poésie de Baudelaire à nos jours, Paris, Presses Universitaires de France. Joubert, J.-L. 2003. Genres et formes de la poésie. Paris, Armand Colin. Murat, M. 2002. L’art de Rimbaud. Paris, José Corti. Sandras, M. 1995. Lire le poème en prose. Paris, Dunod. Szilágyi, I. 2004. Les tendances évolutives de la versification française à la fin du XIXe siècle (La problématique du vers libre). Collection Studia Romanica de Debrecen, Series Linguistica IX, Debrecen. Todorov, T. 1970, Introduction à la littérature fantastique, Paris, Seuil. Todorov, T. 1978. Les genres du discours. Paris, Seuil. 37
Vadé, Y. 1996. Le poème en prose et ses territoires. Paris, Belin. Vincent-Munnia, N. 1996. Les premiers poèmes en prose: généalogie d’un genre dans la première moitié du dix-neuvième siècle français. Paris, Champion.
38
Veres Ferenc
A lábjegyzet és a fordító nyelvének viszonya Lassan tíz éve már, hogy a nyíregyházi Akvarell Kiadónál megjelent a Tót atyafiak francia nyelvű fordítása Chantal Philippe párizsi műfordító tolmácsolásában. Sokszor írtam már a fordítás keletkezésének körülményeiről, a fordítói eljárásokról, a fordítás értékéről, de olyan összehasonlítás még nem született a forrásnyelvi és célnyelvi változatokról, amely „terjedelmi tényezőn” alapult volna. A fura kérdésfelvetés mögött éppen főiskolai hallgatók észrevétele áll, nevezetesen az a tény, hogy az említett műfordítás sokkal terjedelmesebb, mint az eredeti Mikszáth-mű. Ezen a ponton szükségesnek egy rövid kitérőt tenni a fordítás lingvisztikai nehézségeinek áttekintésére. Egy pillanatig sem szabad ugyanis elfeledni, hogy a fordítás olyan szövegre vonatkozik, amely a forrásnyelvi társadalomban (civilizációban) él, és ennek kell olyan érthető variánsát produkálni, amely a célnyelv világába (egy másik civilizációba) visz üzenetet. Egy ismeretlen világ (ismeretlen tények, tárgyak, érzelmek és hitek) képeit kell érthetővé tennie. Van úgy, hogy mindezt könnyen eléri a fordító, van úgy, hogy nehezebben, de bizony az is előfordul, hogy a kultúrák közti különbséget alig vagy egyáltalán nem lehet fordítással áthidalni. Nézzünk egyszerű földrajzi neveket: amikor egy francia a Transylvanie szót hallja, azonnal a Dracula nevet konnotálja. Nem mintha Bram Stokert1 olvasott volna, hanem azért, mert egyszerűen moziba járó, tehát inkább filmélményei elevenednek meg. Ezzel szemben, ha a magyar ember hallja Erdély nevét, az elcsatolt területekre, elvesztett magyar városokra és kisebbségbe szorult magyarokra gondol. Nagyapáink Trianont és Clémenceau nevét gyalázzák és a „magyar impérium” néhány évét magasztalják. Természetesen sok toponímia hordoz régi konnotációkat: Elzász és Lotaringia a franciák, vagy Litvánia a lengyelek esetében. Mit tehet a műfordító? A lehetséges (talán leghatásosabb) megoldás számára a lábjegyzet. Hiába minden olvasói ellenszenv, megannyi kritika, a lábjegyzet a fordítás nélkülözhetetlen elemévé válik. Ahány nemzet, annyi valóság, és tudomásul kell vennünk, hogy kollektív nemzettudat nem létezik. (vö. Zaremba 1993: 27). Természetét tekintve nem nyelvészeti, annál inkább fordítói követelmény az alapos háttérismeret, a forrásnyelvi alaphelyzet széleskörű ismerete, a tér- és időbeli viszonyok pontos adatainak birtoklása, a fordítandó mű irodalomtörténeti korszakának alapos, összefüggéseiben átlátott értelmezése - aprólékos és részletes tájékozódás. Ez a háttérmunka megszámlálhatatlan kiegészítő információt halmoz fel, amelyeket úgy 1890-ben Bram Stoker író találkozott Vámbéry Ármin magyar professzorral, aki először mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes Drăculea legendájáról. E karakter nyomán hatévi kutató munkával alkotta meg a vámpír figuráját. 1897-ben megjelent a „Dracula” című regény és osztatlan sikert aratott. 1
39
kell a célnyelvi olvasó tudatában rögzíteni, hogy az ő olvasata a lehető legközelebb álljon a célnyelvi olvasóéhoz. Legkézenfekvőbb megoldásnak a lábjegyzet tűnik, amelynek célja, hogy a háttér-információ ne szakítsa meg a folytonos olvasást, hanem az olvasóra bízza a döntést, hogy kíván-e tájékozódni róla. A lábjegyzetek tehát a fordítások szerves részét képezik, és a fordító dönti el, hányféle lábjegyzetet alkalmaz, arra azonban vigyáznia kell, ne váljon a fordítás egyfajta értelmező szótárrá, netán lexikonná. (Olvasói véleményekből tudjuk, hogy a lábjegyzet sokkal hatékonyabb, mint például a végjegyzet, amelyet egy-egy fejezet, vagy a teljes mű végén szerepeltetnek. Ez utóbbi használata megszakítja az olvasási folyamatot, kényelmetlen „fizikai manővernek” tekintik.) Arról azonban vitázhatunk, milyen információt szabad, vagy kell hordoznia egy lábjegyzetnek. Fölösleges például egy magyar helynév fonetikus „átírása”, mint azt teszi Chantal Philippe a Tót atyafiak francia fordításában – Selmecbánya: Prononcer: „Chelmetz - hiszen az olvasó csupán „belső beszéddel” lokalizálja a helységneveket. Annál fontosabb azonban a körülírása, értelmezése célnyelven, ha a mű szempontjából elengedhetetlenül szükség van rá. Ha például a földrajzi név csak a magyar olvasó számára jelöl világosan egy domborzati formát, a francia olvasó tudatában csak a kiegészítő információval alakul ki az eredeti fogalmi kép: „La Szitnya tourmentée par les tempêtes, l’amante des nuages attire ses amants sur sa poitrine desséchée, quel que soit leur chemin.” lábjegyzetben: Szitnya - point culminant du massif de Selmec (1009 m) Abban az esetben is készít lábjegyzetet a fordító, ha azt az író már megtette az anyanyelvi olvasó számára: „Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő*" (T.A.57) lábjegyzetben: * - A vármegyei tisztviselő gúnyneve (Mikszáth Kálmán) „Ce n’est sûrement pas un chasseur, ma fille, mais ce joueur de coudes du comitat*."(GHP.53) lábjegyzetben: *- Sobriquet du fonctionnaire régional (note de l’auteur) Legjobb helyzetben akkor van a fordító, ha egy műnek magyarázatokkal ellátott kiadását fordítja. A fentebb említett Tót atyafiak 1999-es fordítása például az Európa Könyvkiadó 1996-os, Veres András magyarázataival ellátott kiadása alapján készült. Ez a változat a „Diákkönyvtár” sorozat egyik darabja, aminek legnagyobb értéke, hogy alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezték meg, segítséget nyújtva tanárnak, diáknak s minden irodalomkedvelőnek. Philippe Chantal fordító élt a készen kapott információkkal, következetesen lefordított minden lábjegyzetet, vonatkozzon az:
40
a) nevek (eredetének) magyarázatára: „Nem a híres Zöld Marci-e az egyik, vagy Szellő Miska, az Alföld banditája...”(T.A.109.) „L’un d’eux n’était-il pas le fameux Marci Zöld ou bien Miska Szellő, le bandit de la Grande Plaine...” (G.H.P. 99.) lábjegyzetben: Zöld Marci - Gaal József és az ő nyomán Petőfi a lovagias betyár típusát testesítették meg benne (u.o.) Personnage fictif, figure typique du brigand (G.H.P.99.)
Szellő Miska - Kevésbé ismert betyáralak (u.o.) Bandit (G.H.P.99.)
moins connu
b) földrajzi adatokra: „...ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére.” (T.A.109) „...venu sous un déguisement pour faire sa cour aux demoiselles Majornoky” (GHP.99) Lábjegyzetben: Mikszáth egykori hivatalfőnökének két lányát...nevezi elbeszéléseiben Majornoky kisasszonyoknak. Lakóhelyüket, Mohorát hívja Majornoknak (u.o.) Il les mets en scčne dans ses nouvelles, sous le nom de demoiselles Majornoky (de Majornok). Elles habitaient la ville de Mohora dont il a transformé le nom en Majornok (GHP99)
c) történelmi adatokra: lábjegyzetben: Klapka György - honvédtábornok, aki 1849 után az
emigráció egyik vezére volt, s 1859-ben, majd 1866-ban fegyveres akciót szervezett a Habsburg-uralom ellen (T.A.) Il s’agit du général Klapka (1820-1892) qui fut après 1848 un des chefs de l’émigration. Il a organisé en 1859, puis en 1866, des actions armées contre la monarchie des Habsbourg.(GHP50)
d) egy harmadik nyelvű (pl. német, latin vagy szlovák) mondatra illetve kifejezésre: „Halbrechts!” Lábjegyzetben: „Féljobbra! (Német vezényszó) (T.A.110.) „ En allemand dans le texte: „Demi-touràŕ droite».(G.H.P. 100)
vagy: „Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál...”(T.A.82) 41
„Hicsum habite dans le comté de Nógrád, au pied des montagnes...» (GHP76) Lábjegyzetben: Hikszum - A kékkői dudás neve tréfás latin pásztornév (hic sum! - jelentése: itt vagyok!) - Sobriquet latin du pâtre: «Je suis là» vagy: „Jaszom pan, velki pan, toto je moj tulipan“ (KH261). Lábjegyzetben: „Úr vagyok, nagyúr vagyok, ez pedig az én tulipánom” (KH.261) „Je suis le seigneur, le grand seigneur, et voici donc, toi ma tulipe” (E.M.229)
A fordítás sikere szempontjából sokkal fontosabb arról szólni, hogy a lábjegyzet hiánya mennyiben befolyásolja a célnyelvi változat értékét. Mikszáth magyarságképe nem teljes, ha a finom utalások a magyar történelem eseményeire nem kapnak megfelelő kiegészítő magyarázatot. Mikszáthnál maradva, A Noszty fiú esete Tóth Marival finom utalást tesz a magyar történelem egyik igen fájdalmas eseményére, a Dózsa György vezette parasztfelkelésre. Poltáry beszédének kapcsán mondja az író, hogy: „Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni...” (N.F. 163) „Si l’on avait tenaillé Malinka à l’aide de fers rouges, il n’en aurait pas éprouvé plus de souffrances que de répondre à cette question.” (J.N. 146.) A célnyelvi olvasó felvilágosítása nélkül a hasonlító alárendelés főmondatának (a hasonlónak) jelentése - bár kiválthat szokatlan érzetet - nincs történelmi konnotációja. Mindez akkor is igaz, ha a történelmi személyiség nevéhez nem társul annak jellemzőiről semmilyen kép: „...úgy be volt szorítva a főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie.” (N.F.162) „...il se trouvait si bien encastré dans le cercle formé derričre le préfet, qu’il lui aurait fallu les poings d’un champion pour pouvoir sortir.» (J.N. 145.) Amint látható, a fordító kihagyja a Kinizsi nevét, de mondatban betöltött szerepét (Kinizsi az erőbajnok) a „champion » szóval helyettesíti. Erre mondjuk azt, hogy a kompenzálás tipikus esetével állunk szemben. A lábjegyzetek használatának kérdésével eleddig sokan foglalkoztak, sőt a Kolozsvári Sapientia Tudományegyetemen 2006-ban egy egész konferenciát szerveztek a nyelvtranszfer és műfordítás témakörben, NyelvTRANSZfer címmel. Főleg olyan kérdésekre keresték a választ, mint: hogyan értelmezzük a lábjegyzethasználatot 42
a fordítás kapcsán? A lábjegyzet a fordító szerzői maszkja vagy szükségszerű kiegészítés? Az bizonyosnak látszik, hogy egy irodalmi mű esetében a lábjegyzet tovább fokozza azt a szellemi érdeklődést, ami az olvasás során akár a szöveg egészére, akár a nyelvhasználatra való koncentrálás eredményeként motiválja az olvasót. Ilyenkor a lábjegyzet többletet ad az eredeti műhöz képest. Bár ez a „beavatkozás” az eredeti szerző beleegyezése nélkül történik, a fordítás kommunikáció-elméleti célját nem szabad a szerzőség kérdésévé egyszerűsíteni. A fordítás sikere – túl a tudományosság elvi vagy gyakorlati paradigmáin - az olvasón dől el. Ő dönti el, hogy zavarja-e a lábjegyzet, vagy sem, tud-e úgy olvasni, hogy bár látja, hogy ott a lábjegyzet, mégsem olvassa el. Ugyanis semmilyen szabály nem írja elő a lábjegyzet elolvasásának kötelező jellegét. A műfaji sajátosságokról nem is beszélve: versolvasás közben például, több mint valószínű, hogy a lábjegyzet megzavarja, kizökkenti az olvasót az olvasásból. Leleplező gesztusként működik. Végül nem oldottuk meg a lábjegyzet körüli dilemmát: vele vagy nélküle? De legalább szóltunk arról, hogy egy fordítás sikeressége attól függ, milyen mértékben képes a fordító saját nyelvében érzékeltetni az eredeti nyelv másságát. A fordítás ugyanis a fordító nyelvén íródik. Felhasznált irodalom Mikszáth, Kálmán: Les gens du Haut Pays. trad. par Chantal Philippe, Éd. Akvarell, Nyíregyháza, 1999. (G.H.P) Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1994. (T.A.) Kálmán Mikszáth: L’histoire du jeune Noszty avec Marie Tóth. trad. par J. Körössy, Éd. Corvina, Budapest,1977 (J.N.) Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1972 (N.F.) Kálmán Mikszáth: Un étrange mariage. trad. Hubert Montarier. Éd. Corvina, Budapest. 1967 (E.M.) Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1972. (K.H.) Zaremba, Ch. 1993. Les problèmes linguistiques de la traduction littéraire. in « Cahiers d’études hongroises» 5/1993. CIEH, Paris Orcsik Roland: Le kell takarni a nyomorult lábjegyzetet! (Kérdező: Gyulai Levente) in Erdélyi Terasz 2006/11.
43
44
Kovács Réka
IV. éves hallgató Témavezető és lektor: Veres Ferenc
Pierre Mertens: Csúcsforgalom1 Eldöntötték, hogy nyolc óra körül érte jön a férfi. Szokásához hűen kétszer dudál, egyet hosszan, majd egyet röviden: így ki sem kell szállnia az autóból. „Így sokkal egyszerűbb, chéri. Este lehetetlen parkolóhelyet találni az utcában. Mikor megérkezik, már készen leszek, amint dudálsz, kimegyek.” Törzshelyükre, egy ligeti étterembe mennek majd egy romantikus gyertyafényes vacsorára. „Így sokkal meghittebb lesz, ráadásul, ha gondolja, most nálam tölthetjük az éjszakát. Másnap jelen kell lennem a parlamenti ülés megnyitóján: a Honvédelmi Minisztérium költségvetését fogjuk megtárgyalni, ráadásul keresztül kell húznunk a szocialisták számításait, mert ha szót adnánk nekik a sorkatonaságot is eltörölnék. Ha Laurence Camu-nek fél éve azt mondta volna valaki, hogy egy liberális szenátor szeretője lesz, csak nevetett volna és az ismerősei közül se hitte volna el senki, hogy ez valóra válik. Az édesanyja bizton állította: Na, gyerünk! Ismeritek a lányom haladó szellemiségét: egy nap majd úgyis megjárja, hogy nem a másik oldal felé kacsingat. Nála sohasem kérdéses a fizetések egységesítése, az általános orvosi ellátás, népi kultúra, meg minden, ami belefér.” Bár az is igaz hogy az ország legsikeresebb és legfiatalabb szenátoráról, ”a bölcsek öcsikéjéről” volt szó, mint ahogyan ezt egy újságíró írta róla a szavazások másnapján. A kampányban csak úgy hangoztatták:” Szavazzatok ifjak az ifjú jelöltre!” Laurence csak fiatalúrnak hívta. Végül nem ő lett a centralista frakcióban a baloldal felé nyitás előharcosa? A pártelnök, Jules-Henri Delaunoit úgy vélte, hogy ez a harcos még a mi programunkért cserébe is képes lenne megnyerni a bal oldali szavazóközönséget. Ez nem tartotta vissza attól, hogy jelentős választási sikert érjen el.(„Bizonyosan a nagyvilági jellemével nyerte meg a nők szavazatait”- tette hozzá az öreg róka.) Mégsem a karizmájával - amit öntudatlanul érzünk - nyer meg leginkább minket hangoztatta gyakran Laurence, hanem az ellenállhatatlan csapásmérő erejével. Vagy inkább a gyermetegsége, a kisfiús hiúsága hat ránk? Emlékszem, egyszer elvitt magával egy vidéki gyűlésére. Nagy nehezen előhúzott az aktatáskájából egy skarlátvörös dossziét, amelyen egy iskolásfüzetre ragasztható címkén a következő felirat állt: „Újságcikkek, csak rólam”. Kiadatlan műfordítás. Pierre Mertens - Trafic című francia elbeszélésének magyar nyelvű fordítása a „Récits belges de langue française” című, francia-német kétnyelvű novella-gyűjtemény alapján (DTV Kiadó, München, 1990, ISBN 3-423-09275-0, pp 100-124) készült. Jelen kiadvány megjelenésének pillanatától szerzői jogvédelem alatt áll. 1
45
„Ó igen - ábrándozott szerelmesen a nő. Más férfinél ezen a címkén „Sajtószolgálat”, „Sajtóügyek” vagy „Személyes ügyek” állna, de nála nem. Az ő dossziéjára, gyöngybetűkkel van írva: „Újságcikkek, csak rólam”. „Ha egyszer szemrehányást tennék neki, emlékeznem kellene arra, hogy az ő esetében sokkal inkább nyíltszívűségről volt szó, mint önteltségről”. Aznap este örömmel fogadta a neki szánt finom vacsorát. Soha nem kellene bevallanom neki, mennyire iszonyodom a vadhústól és a nehéz boroktól. Akkor este is felidézte a gasztronómiai utazások és az Ardennekben megélt vadászat halovány emlékeit. Fél évvel korábban Laurence mindent megadott volna azért, hogy elkerülje az ilyen témákat vagy pedig csak elfojtott undorral hallgatta volna. Most vajon hogyan teszi túl magát ezen az utálaton? Nem volt semmi közös bennük, sem egy közös emlék, sem egy árva közös gondolat, viszont Louis mindenkit elvarázsolt a puszta jelenlétével. Ez a képesség olyan emberekre jellemző, akik azzal okoznak gondot, hogy minden téren egyetértést színlelnek. -„Jaj, Istenkém...legyek erényes, tehát dögunalmas? Ki kell kérnem a Szenátor véleményét. Mindenkinek vannak jogai, kivéve azt, hogy halálra untassuk a partnerünket.” Napnyugtakor érnek az étteremhez. Louis megkéri a pincért, hogy oltsa el a „foglalt asztal” lámpát és cserélje le két gyertyatartóval. Amint helyet foglalnak, a férfi tekintetével végigpásztázza a környező asztalokat, pillantásával felmérve a jelen lévő szerelmespárokat, majd az asztalon áthajolva odasúgja nekem: „Nézd csak azt a két figurát ott a loggián... nem arra, balra, igen, ők amott: olyan mintha egy porcelánbaba randizna egy áruházi részlegvezetővel. Azon tűnődöm, vajon hogyan töltik közös pásztoróráikat? Az a másik, a hátad mögött, nehogy megfordulj, Frankenstein vacsorázik Putifárnéval. Ha havonta egyszer ráveti magát, az üvöltéseitől a szomszédok feljelentik őket csendháborítás miatt”. Louis-nak az a rögeszméje volt, hogy a párokat, akiket látott érdekes szituációkban képzelte el. Az egyéniségéből áradó kegyetlensége nevetségesnek és visszatetszőnek ábrázolta fantáziája szüleményeit. Ez a keménység meglepte Laurence-ot, anélkül hogy valamiféle ellenvetést tanúsított volna. De mivel a testi szerelemben olyan, számára eddig elképzelhetetlen beteljesülést talált nagy nehezen megértette, hogy mások is ugyanilyen lelkesedéssel érik el a gyönyört. Valójában nem igazán hitt benne, sőt fölöttébb valószínűtlennek vélte. Vagy éppen másoknál más jelentéssel bírt volna és más név alatt. „Ez szörnyű”- ébredt rá ”ha egy kicsivel messzebbre megyek, sokkal kegyetlenebbnek tűnnék, mint az én Louis-m.” De a férfi nem tudhatja meg, hogy aznap este ilyen hóbortos gondolatai vannak Laurence-nek, még az asztalon áthajolva azt duruzsolná a fülébe: „De chéri, Ön jól tudja, hogy itt, a jelenlevők közül, csak mi ketten szeretkezünk.” 46
Laurence-nak eszébe jutott, hogy előző este a szeretőjénél hagyta a retiküljét, amit Louis egyszerűen csak divatszütyőnek hívott - amiben a kis kacatjait hurcolta. Arra gondolt, hogy délután felhívja, és emlékezteti, hogy hozza el neki. „Olyan szórakozott- gondolta Laurence, talán még észre sem veszi, hogy ott maradt. Az én szerelmem maga a megtestesült diszkréció, eszébe se jutna, hogy belenézzen. Délután három óra körül, Laurence úgy döntött, hogy taxit hív és elmegy vásárolni. A taxi szélvédőjén keresztül nézte, ahogyan az utcák elsuhannak, mint egy hosszú, idilli utazáson, mely úgy tetszett mintha egy film utolsó pillanatai lennének. A város fenyegetőnek tűnt, veszélyben érezte magát. Kérte a sofőrt, hogy lassítson, mintha csak előre megérezte volna egy baleset közeledtét. A Rue de la Régence elején egy autó hajtott eléjük. Laurence rögtön felismerte a német sport-kupét, diplomatarendszámmal, aminek a tulajdonosára ő annyira büszke volt. Egyre erősebben érezte azt, hogy egy film akciójelenetének a szereplője. Megkérte a sofőrt, kövesse a fehér sportautót. „Akarja, hogy rávillogjak?” De a Porsche vezetője annyira se méltatta, hogy hátraforduljon, inkább félreérthetetlen kézmozdulattal melegebb éghajlatra küldte a sofőrt. Laurence jót szórakozott a félreértésen. „Akarja, hogy megelőzzem”- kérdezte a vezető, aki ezen nagyon berágott. „Nem, de maradjon a nyomában”. „Már nem óhajt a városközpontba menni?” „Egyelőre nem. Tehetünk egy kitérőt. Ismerem azt a férfit.” –tette hozzá elgondolkodva, mintha ez már nem lett volna elég nyilvánvaló. Jól szórakozott. Nem volt fontosabb dolga. És ha tényleg nem vett észre, akkor lesz mit mesélnem neki ma este. Mit csináltál ma délután 3 körül a Rue de la Régence környékén? Én? A Parlamentbe mentem. Láttál engem? Laurence nagy örömét lelte ebben a kis huncut játékban. Tartott tőle, hogy a taxi lemarad az autótól, mivel az padlógázzal elindult, mikor a lámpa zöldre váltott. De a következő piros lámpánál egy Chevrolet hirtelen beállt a sportautó mögé. Akarja, hogy dudáljak, „madame”? Biztos belenézne a visszapillantó tükörbe és ön inthetne neki. „Nem, hagyja csak! Sokkal mulatságosabb, ha nem vesz észre engem.” „Ahogy kívánja” A sofőr bizonyára bolondnak nézte. Rádöbbent, hogy kihasználva a piros lámpát, egy pillanatig sem habozott volna, hogy utolérje Louis autóját és odaálljon mellé, hogy lássa a férfi meglepettségét. „Nem, ez így sokkal jobb volt”- gondolta magában. Később ez jó megérzésnek bizonyult. Egyre nagyobb lett a forgalom. A Porsche, kihasználva fürgeségét, befurakodott egy kocsisor közepébe, jó messzire előre jutott a forgalomban és néhány ügyes manővert téve a kocsisor bezárult mögötte. „Egyre nehezebben tudom követni.”- ismerte be a sofőr. „Ez ennyire fontos önnek hölgyem?” – érdeklődött szolgálatkészen. 47
Laurence csak kacagott.” Dehogy kérem. Csak szórakoztam egy kicsit. Hagyja csak...legalábbis egyelőre.” Vajon mi futhatott át az udvarias taxisofőr agyán? A nő leskelődik a szeretője után, vagy talán csak leellenőrzi, nem hűtlenkedik-e? Jobb volt feladni. Laurence elkomorodott, mintha a játékában valaki olyan zavarta volna meg, aki ezt a játékot gyerekesnek találta. Laurence már azt se tudta miért is jött a belvárosba. Hirtelen egy apró kanárisárga Austin Martin előzte meg őket balról, majd mikor a Place Royale előtt pirosat kapott, vadul behajtott a kupé elé. A sportautó vezetője rettenetesen felháborodott. Hadonászott, fenyegetőzött, rosszallóan rázta a fejét, mindezt megtetőzve fenyegető villogásokkal, és vérbosszút kiáltó dudaszóval. Hiábavaló kísérleteket tett a sávváltásra hogy baloldalra kiszorítsa a bűnös autót. Laurence látta, hogy Jouvenel Szenátor vörös fejjel kiszállt a kocsiból és a szemtelen autóvezető felé szaladt, majd feltépte a vezető felőli ajtót, rátámaszkodott és nekitámadt. Rámutatott az úttestre, mintha az épp a lábuk alatt ketté akarna nyílni, majd rámutatott az autójára, a piros lámpára, majd ismét az úttestre, az isteneket hívva tanúnak, hogy a jogtalanságot bizonyítsa. „Dühösnek tűnik az ismerőse”- mondta a jó megfigyelőképességgel megáldott sofőr. ”Igaza van”- tette hozzá- „az ilyen nőszemélyeknek el kellene venni a jogsiját, természetesen a jelenlevők mindig kivételek. De ugyanakkor nem kellett volna ennyire felhúznia magát, hacsak nem siránkozik éppen.” Laurence bármit megadott volna, hogy a sofőr megkímélje őt a megjegyzéseitől és legszívesebben elszaladt volna szégyenében. A lámpa zöldre váltott, úgy tűnt, hogy ezt Louis nem vette észre nagy haragjában. Az sem érdekelte, hogy autójával egy hosszú dudáló kocsisor szabad útját zárta el. Laurence soha nem tudta meg hogy miket vágott Louis a nő fejéhez a Place Royale. Viszont abban biztos volt, ha Louis-n múlt volna, ha lett volna elég ideje és ha nem lett volna politikai személyiség, akkor szívesen elhúzta volna a nő nótáját, amit az meg is érdemelt volna. „Ilyen vezetői tudással jobb lett volna, ha a konyhában marad, vagy inkább jobb lett volna, ha ki se kel az ágyából. Sőt, talán ön ott is ugyanolyan temperamentumos...”- ennyit hallott Laurence, a többit elengedte a füle mellett. Végül Louis visszatért a kocsijához. Most ő volt az ideges autósok támadásai célpontjában. Laurence nem akarta tudni, vajon minek nézte a csőcselék a Szenátort: seggfejnek, baromnak, hacsak nem hatökörnek. A helyzet kezdett eldurvulni. Arra se volt szíve, hogy ránézzen a vezetőnőre, az egész konfliktus okozójára, aki úgy nézet ki, mint egy űzött vad. Az Austin motorja lefulladt, úgy tűnt mindörökre. Laurence közölte a sofőrrel, hogy mégse vásárolna, inkább vigye haza. Szinte látni vélte, hogy a sofőr észrevétlenül megvonja vállát. Úton hazafelé nem érzett semmit, gondolatok kavarogtak a fejében, de amikor belépett a lakásába, a nappaliban leült a fotelbe, kinyitott egy könyvet, amit azonnal be is zárt, kijelentette: Nem, semmire nem gondoltam. Egész délután egy halovány 48
összefüggő gondolat se járt a fejemben. Nem hoztam semmilyen döntést. Nem volt semmi célom és legfőképpen semmit sem terveztem el. Minden várakozás ellenére Jouvenel a kötelességtudat vagy a polgári figyelmesség egy halvány jelét sem adta. Kétségtelenül a másnapi ülésre tartogatta az erejét, amely során - ha hihetünk a június 19.-én kiadott parlamenti protokollnak - a liberális megbízott felszólalt „egy többoldalú katonai szövetség megerősítéséért, amellyel, anélkül hogy eltúloznánk a helyzetet, elkerülhetnénk egy világméretű konfliktust.” „Elrettentő erő gyanánt Uraim! Túlzás lenne-e felszólítani az ellenzéket arra, hogy győződjenek meg, egy elrettentő erő megelőző célú bevezetésének szükségességéről és fontosságáról.” Nem, ez nem lenne túlzás. A forrongó liberális szónoknak nem kell vesztegetnie a tehetségét. Akik az országban szociknak mondják magukat, vajon nem voltak-e már előzetesen meggyőzve úgy, mint ő? A legtöbb esetben a parlamenti ékesszólás vajon nem táplálkozik-e az ellenzék könyörgéséből, ami csak képzeletben létezik? Kik azok, akik csak a szónoklatok és a stílus szépségével szemben mutatnak ellenséges magatartást, míg valójában közelebbről vizsgálva fel kellene ismernünk bennük a cinkosokat? De június 18.-án Louis Jouvenel még a Nemzeti Palota kávézójába se ült be. Aznap délután a majdnem üres, félkör alakú előadóban olyan kérdéseket vitattak meg, melyek ugyanolyan alapvető fontosságúak voltak, mint például az illegális szeméttelepek felszámolása, és a házasságközvetítő irodák működési jogainak korlátozása. A demokraták programja leginkább a fontos eseményekre összpontosít. Két órája volt még a szeretőjével való találkozóig. Forró vizet engedett a kádba, rózsa illatú fürdősót töltött bele. Ez egy régi bevett szokása volt. Nagymamájánál töltött nyári szünideje alatt a mamája ezt töltötte a fürdővízbe. Megható emlékei voltak az öreg hölgyről, aki a II. világháború alatti német megszállás alatt Bordeaux-ba vitte őt magával. Még csecsemő volt. Az emlékezés észrevétlenül megszakadt, gondolatban ismét a Szenátusban találta magát, a másnapi ülés napirendjén gondolkodott.. „Uraim, jobbnak látom erkölcsi alapozással indítani a nemzet fegyverkezését – kezdte szónoki beszédét, miközben elmerült a kellemes, forró vízben. A nyugtató víz gyermekkori emlékei felé sodorta, amint arcába csapott a víz, elképzelte, ahogy a ragyogó kék ég alatt siklik a vízen és az emlékek sima, kerek kavicsokként pattognak körülötte. Igen, a kellemes fürdővíz, amit a fürdősó és az orgona illatú szappan tarkára színezett, lassan sodorta gyermekkori emlékei színhelyére, látta a fehér vitorlát a rikító kék ég alatt, emlékei ide-oda cikáztak. Igen, annyira nyugtató volt a fürdővíz, hogy olykor tisztán hallotta saját szavait, amint beszédét ütemekre bontja, a szóismétléseket, a hallgatóság nyugtalanító kopogását és a lelkesedést, olykor mélabús máskor panaszos érvelését. Anyaszült meztelenül lépett be a hálószobába, ahol észrevette a retikült. Elmosolyodott. Zsákmányával a kezében levetette magát az ágyra és belevetette magát a táska tartalmának felleltározásába.. 49
Egy ütött- kopott személyi igazolvány, aminek a két lapja már- már teljesen összetapadt, két darab százfrankos címlet (mintha csak egy kisgyerek zsebpénzként kapta volna), három fotó róla és két közös képük. Nem kellett kommentár: jól néztek ki együtt, olyanok, akiket egyből észreveszünk, amint belépnek egy étterembe vagy kijönnek a moziból. Egy bomba nő és egy jóképű férfi, akik együtt még jobban néznek ki, és akikről azt gondoljuk: Ezek sem unatkozhatnak esténként. Egy kulcstartó, ugyancsak az ő bélyeg nagyságú képével, ezüst medalionba foglalva. Louis jót szórakozott a megjegyzéseken, amelyeket majd este fog hozzáfűzni. Még a legutolsó hajtűnek sem kegyelmezett.” És íme, az aranyozott öngyújtó, amit tőle kapott az újév első napján. A lakkozott púdertartó (ugyancsak az ő ajándéka), egy kárminvörös rúzs, egy tubus alapozókrém, egy kék színű szemceruza, egy velencei csipke zsebkendő, amit még Anyu adott neki szimbolikusan a születésnapjára:” De aztán nehogy a könnyeidet törölgesd vele”. És az a négy levél, amit a fél éve tartó kapcsolatuk alatt írt neki. „Tulajdonképpen – gondolta, semmi olyan nincs a táskában, ami eredendően a tulajdonosáé lenne. Pontosabban, semmi olyan, ami vagy így, vagy úgy ne tőle származna. Kivéve ezt az elefántcsontból készült elefánt medaliont, amit gyakran viselt, aminek az egyik oldala le volt csiszolva. Egy indiai utazása során szerezte, sose beszélt róla: „Ebben nincs semmi különös, édesem, tudja jól, hogy az életem önnel kezdődött. India csak egy rövid kitérő volt, míg vártam magára.” De nem beszélt róla. Sőt, biztos, hogy ebben az egész indiai történetben van valami kellemetlen számára. De ő kizárólag tőlem függ - gondolta, semmi önállóság. Ez itt a bökkenő. Ez már több a soknál. Jobb lesz, ha beszélek vele erről, lehetőleg már ma este.” A fogamzásgátló tablettákon kívül semmi nem volt, ami nem tőle származott volna. Minden, ami ebben a táskában volt, Louis Jouvenelre utalt, kivéve a táska alján azt a kis ceruzahegyezőt, egy achát üveggolyót, és azt a kis áttetsző gumikockát, amiben üggyel-bajjal fel lehetett ismerni egy radírt.. „Egy radír...de minek? Egy kislány szeretője vagyok.”- gondolta, majd felsóhajtott. Egyetlen dolog Laurence Camu táskájában, ami egy valódi megoldást jelentett a folytatáshoz azzal a kis világgal kapcsolatban, ami meghatározta Jouvenel szenátorral folytatott viszonyát, az kétségtelenül az a kislánykori fotó, a kicsit duzzogó arcú, félig ijedt kislányé. Egy ellenfényben készült kép. A képen nem egy kortalan, kölyökképű kislány volt, inkább volt ez egy összefirkált kép, mint egy kiolvashatatlan piszkozat. Rútságát titokként rejtegette, hazugságként mellőzte, becsapásként palástolta. Louis-t hideg zuhanyként érte ez, mintha még ott rejtőzködne ez a szégyenfolt csábító kedvese mögött. Hirtelen nem tűrte tovább, hogy a nő ennyire tőle függ, miközben egyszerűen nem mesél semmit magáról. Megalázottnak érezte magát, mintha csak rájött volna, hogy titkos viszonya lenne valaki mással, aki a múltból bukkant fel. Például az, aki pontosan azt a fotót készítette. Aznap este hét óra körül Laurence a fodrászszalonban ült. Automatikusan belenyúlt a táskájába, a púdere után kutatva, nem találta, majd eszébe jutott, hogy abban a 50
táskában van, amit szerencsétlen módon a szeretőjénél felejtett. Eltöprengett. Néhány pillanatig a tükörbe bámult, kicsit előre dőlt, vállát leengedte, két kezét combjai közé tette. Felriadt ábrándjából, megfogott egy szék karfáján lévő újságot és kinyitotta a „moziműsorok” rovatnál. Háromnegyed nyolc körül megjelent a Galerie mozi előtt, ahol immáron tízedik hete, sikerrel vetítették a „Ciceró szerelme” című filmet James Mason és Danielle Darrieux főszereplésével. 8 óra tájt Louis, a szokásos -1 rövid és egy hosszú - kürtszóval jelezte érkezését, de nem látván szerelme felbukkanását, morogva ballagott az ajtóhoz hogy becsöngessen. Eközben a Rue de la Régence-ban egy lámpa pont Laurence orra előtt váltott pirosra, úgy érezte sose lesz zöld. Olyan érzése volt, mintha egy bűntett helyszínére sietne. De ki követte el azt? A levelében, amit másnap írt szeretőjének, csupán arra kérte őt, hogy adja vissza a személyi igazolványát, a kis indiai elefántot, a gyerekkori fényképét, az üveggolyót és a ceruzahegyezőt, ami a táskája mélyén lapult. Hozzátette:”Kétségtelenül meg kellene magyaráznom magának, de nem tudom. Egyszerre nagyon egyszerű és bonyolult is. Azzal vigasztalom magam, hogy úgysem értené meg. Csak akkor követeljük meg a másik igazát, ha képesek vagyunk egymást meghallani. Egyébként, gondoljon, amit akar.” A következő napokban Louis gyakran azon tűnődött, vajon Laurence hogyan tölthette pásztoróráit „a másikkal”. Abban az évben a nemzet katonai kiadásai jelentős mértékben megnőttek.
51
52
Kósáné Oláh Júlia
(Gesamthochschule Nyíregyháza / Ungarn Institut der Modernen Philologia)
– Vergänglichkeit und Erinnerung – anhand der Geschichtensammlung Der Begräbnisgänger von Carmen Elisabeth Puchianu 1. Einleitung Eines der allgemein menschlichsten Erlebnisse ist, wenn man die Unendlichkeit des Leselandes bewundernd entdeckt; wo man plötzlich klar begreift, dass es in dieser Welt immer wieder neue Türen eröffnet und Entfernungen überwunden werden; wo man tief erleben darf, dass immer neue Pfade in wohlbekannte und in noch unbekannte Welten führen. In diesen seltsamen Augenblicken zerspringt die scheinbare Ruhe der großen Stille: Wege führen von einer Station weiter zu neuen Stationen, das Blickfeld erweitert sich. Die Wege führen vom Märchen zur Lyrik, von der Kunst der Antike in das formfreie Heute, von der kognitiven Meditation der Philosophie bis zum Höllenlachen der Groteske. Wir alle betrachteten damals unser Diplom für die Ungarisch-Deutsche Studien als einen gültigen literarischen Pass von Madách bis Örkény, von Lessing bis Dürrenmatt. Dazu knüpfte sich auch das selbstverständliche Gefühl, dass unter ungarischer Literatur auch Tamási Áron und Wass Albert zu verstehen sind. Und dieses Gefühl der Selbstverständlichkeit wurde für mich unerwartet relativiert. Es wurde danach gefragt, ob zu meinem obligatorischen Lektürenkreis auch die deutsche Literatur der Siebenbürgischen Sachsen gehört, ob ihre Schriftsteller genauso eng zusammengehören, wie auf der anderen Seite Jókai Mór und Wass Albert, bzw. József Attila und Márai Sándor. Für mich öffneten sich die Türen der Entdeckung und des Verstehens in die reiche Welt der deutschsprachigen Literatur der Siebenbürgischen Sachsen erst im Jahre 2007. Eine erste Stufe der frischen Entdeckungen war Carmen Elisabeth Puchianus Erzählungsband: Der Begräbnisgänger (Erscheinungsjahr: 2007). Die Titelnovelle und die Illustration des „bekreuzigten“ Titelblatts versprechen einem keine leichte Lektüre. Wir werden in die Tiefe der menschlichen Seele eingeladen. Dahin, wo sich das Leben vom Leben verabschiedet; dahin, wo das Leben dem Tod begegnet. Diese unumgängliche Station des Schicksals fesselt den Leser in Puchianus Interpretation so sehr, dass er selbst bereit ist – mit dem Autor zusammen – einige dramatische Augenblicke mitzuerleben, einige tragisch-lyrische Erzählungsfiguren bis zu ihrem entscheidenden Augenblick zu begleiten. So wird die fremde Trauer 53
plötzlich auch deine Trauer. Du stehst auch da: leidend und forschend, mit Katharsis aber doch ohne Katharsis, abgeschlossen und doch offen; und fragend und immer wieder fragend… 2. Die Siebenbürger Sachsen. Die Literatur der Siebenbürger Sachsen Zwar legt die moderne Rezeption–Ästhetik auf den Leser und auf das Werk den Hauptakzent; der Leser möchte aber im Allgemeinen mehr wissen: - Woher kommt der Verfasser? - Was bedeutet der Begriff Siebenbürgisches Sachsen? - Wer ist Carmen E. Puchianu? Die ersten Kapitel der Rezension wollen diese Fragen beantworten. Die Literaturgeschichte fasst die Tragödie dieser letzten Periode der Siebenbürgischen sächsischen Minderheit erschütternd zusammen: sie schildert dabei die tragische, spannungsreiche Atmosphäre der rumänischen Diktatur, ihre minderheitsfeindliche Politik, die Ausreisewelle der 80er Jahre, die die Literatur mal wieder spaltete, in Gruppen der Auswanderer und der zu Hause Verbliebenen teilte. Die folgenden Wörter sollten das Gefühl der neu entstandenen Heimatlosigkeit andeuten: „Die vielen Wege in den Abschied.”1 „Rumäniendeutsches Schicksal 1918-1988. Wo Deutsch zur Sprache der Grabsteine wird.”2 „Es gibt nur noch wenige Siebenbürger Sachsen im rumänischen Sibiu (Hermannstadt). Ihre deutschsprachige Literatur und Kultur steht kurz vor dem Ende.”3 Die Stimmen aber derer, die zu Hause geblieben sind, verstärken sich in unseren Tagen. Zu denen, die dabei eine große Rolle spielen, gehört die Schriftstellerin Carmen E. Puchianu. 3. Carmen Elisabeth Puchianu Lebenslauf, Schriftstellerisches Porträt Das Lehrer- und Schriftsteller– Porträt von C. A. Puchianu ist eine genaue Abbildung des obigen gesellschaftlichen und kulturellen Hinterlandes. Sie wurde im Jahre 1956, zwölf Jahre vor der Machtübernahme von Ceaucescu, in Kronstadt geboren (Auf ihre sächsische Herkunft weist auch der Name ihrer Mutter hin: Muerth). Drei Sprachen Peter Motzan: Die vielen Wege in den Abschied Die siebenbürgisch-deutsche Literatur in Rumänien (1919-1989). Dokumentation 50 Jahre Landesgruppe Baden-Württemberg. 2 Oschlias, Wolf 1988. Köln, Weimar, Wien; www.worldcat.org/wcpa/ow/185517304 Zugriff am 21. 04. 2009 3 www.dw-world.de/dw/article/0,2144,2615478,00.html - 51k Zugriff am 21. 04. 2009 1
54
wurden ihr in die Wiege gelegt: deutsch, rumänisch und ungarisch. Sie lernte im Kronstädter Gymnasium und studierte an der Universität Bukarest: und arbeitete mit dem frisch erworbenem Diplom zuerst in einem kleinen Dorf, hundert Kilometer von ihrer Heimatstadt entfernt, anschließend im Kronstädter Honterus-Gymnasium. Jetzt ist sie die Lehrstuhlleiterin der Philologischen Fakultät der Kronstädter Transilvania-Universität. Ihre wissenschaftlichen Tätigkeiten lassen sich vor allem mit ihrer Doktorarbeit über Thomas Mann bzw. mit ihren Vorlesungen4, oder mit den regelmäßigen Tagungen und Jahrbüchern des Germanistischen Lehrstuhls von Kronstadt beschreiben.5 Als praktizierende Lehrerin verknüpft sich zu ihrem Namen ein Merkmal, welches sie über das „Durchschnitts- Lehrer- Schicksal“ erhebt: sie hat die Aufgaben eines Regisseurs aufgenommen: sie ist die Leiterin der StudentenLaienspielgruppe: „Die Gruppe“. Auf ihrem Spielplan ist z.B. die unregelmäßige Interpretation von Samuel Beckett: „Warten auf G“. Die suggestive Aufführung hat sowohl im In- als auch im Ausland einen positiven Widerhall.6 Ihre schriftstellerische Arbeit umfasst mehrere Gattungen. Neben dem Profil der Essayistin und der Regisseurin hat sie vor allem in der Gattung der Lyrik und der Erzählung ihre Gedanken und Gefühle ausdrücken können. Ihre Bücher erschienen meistens im Passauer KarlStutz-Verlag: 1999: Das Aufschieben der zwölften Stunde auf die dreizehnte (Ihr erstes Gedichtband) Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1995: Amsel, schwarzer Vogel Prosaband. München: Lagrev 1998: Der Ameisenhaufen und andere Geschichten Prosaband Kronstadt: Aldus 2001: Ein Stückchen Hinterhof. Novelistische Familienchronik Prosa- Band. Hermannstadt /Sibiu: Hora 2002: Unvermeidlich Schnee. Gedichtsammlung: Passau: Stutz 2006: Der Splitter im Auge: Überlegungen zur Interpretation einiger Erzählwerke von Thomas Mann. Essay. Buchfassung der Doktorarbeit. Passau: Stutz 2007: Begräbnisgänger Geschichten. Passau: Stutz 4. Carmen E. Puchianu als Lyrikerin im Band Unvermeidlich Schnee, im Spiegel der Kritiken und einiger Zitate Ein Kritiker von Puchianu hat die Epoche, die die ersten Gedichte der Dichterin inspirierte, folgendermaßen charakterisiert: www.siebenbuerger.de/zeitung/artikel/alteartikel/2047-neuer-gedichtband-von-carmen-puchianu. html - 35k -Zugriff am 21. 04. 2009 5 www.hermannstaedter.ro/stire.php?id=360&dom=&ed=1345 - 19k – Zugriff am 21. 04. 2009. 6 www.siebenbuerger.de/zeitung/artikel/kultur/7540-carmen-elisabeth-puchianu-liest-in.html - 33k 4
Zugriff am 21. 04. 2009
55
„In den Exodus der deutschen Minderheit hinein fiel die Veröffentlichung ihres ersten Lyrikbandes.”7 „In den Achtzigern wurde ihre Lyrik dem „engagierten Subjektivismus“ zugeordnet. Gelegentlich scheinen die Grenzen zwischen Lyrischem und Prosa zu verschwimmen.”8 Rudolf Segl hat im Nachwort des Gedichtbandes über die Dichterin folgendes geschrieben: „Erlebnisgedichte im besten Wortsinne“. 9 Nach den eigenen Bekenntnissen war das Gedicht bis zu den 80er Jahren die einzig vorstellbare Gattung für die Dichterin: „Sie waren mir die adäquate Art der Realitätsbewältigung bzw. der Opposition zu dem damaligen Regime“.10 Die Gedichte des Bandes, der subjektive Schrei der Realität sollen in den kommenden Zitaten präsentiert werden: „Worte / werden mir verrissen, / ich trage sie wie einen Gott / zu Grabe. /
Daraus wächst ein kahler Baum, / ein Traum / oder ein flüchtig’ Gesicht.“ (Worte) “wie klein die Kirche auch sein mag, nie ist sie klein genug, unseren Rest zu bergen“ (Ostersonntag). „Meine Schritte wirbeln Bilder auf / im Staub zerfallen wie Laub, / scharf wie Messerstiche und Flügelschlag“ (Bilder im Photoalbum). „Magnolien beleuchten / mir den Park, die Amsel / hüpft zehnfach im Gras. / Deine Hand ist warm / und riecht nach Frühling, / darin erlebe ich den Knospensprung, / glaube wieder / an den April ...“. (Krönungstag)11 5. Vorstellung des Bandes Begräbnisgänger 5. 1. Das Buch, wie das die Verfasserin sieht
Der Band „Der Begräbnisgänger“ enthält zehn Geschichten, erschien in der Betreuung des Passauer Karl-Stutz-Verlags im Jahre 2007. Mehrere Lesungen, anerkennende Rezensionen deuten darauf hin, dass das Buch vom Publikum herzlich aufgenommen wurde. Die Schriftstellerin fasst die Botschaft ihres Buches so zusammen, es sei eine Lebenshilfe, Kraft, die man zum Leben braucht. www.siebenbuerger.de/zeitung/artikel/alteartikel/2047-neuer-gedichtband-von-carmen-puchianu. html - 35k Zugang am 21. 04. 2009 7
www.s iebenbuerger.de/zeitung/artikel/alteartikel/2047-neuer-gedichtband-von-carmenpuchianu.html - 35k Zugang am 21. 04. 2009 8
Puchianu, Carmen E: Unvermeidlich Schnee. Passau: Verlag Karl Stutz, 2002. Nachwort von Rudolf Segl. 9
www.siebenbuerger.de/zeitung/artikel/alteartikel/2047-neuer-gedichtband-von-carmenpuchianu.html - 35k Zugang am 21 04. 2009 10
11
Puchianu, Carmen E: Unvermeidlich Schnee. Passau: Verlag Karl Stutz., 2002.
56
„Der Tod ist ein Grundmotiv meiner ganzen Literatur. Ich bin seit sehr langer Zeit direkt konfrontiert mit dem Tod. Vor allem mit dem Tod meiner Mutter. Indem ich Geschichten wie diese und die anderen in dem vorliegenden Band schreibe, versuche ich, mit diesem Thema zu Rande zu kommen, so dass ich mich ein wenig lustig machen kann."12 Ein anderes Mal schreibt sie so: „…dass man die Geschichten nur finden müsse, dann schrieben sie sich beinahe von selbst. „Auf jeden Fall, sie tragen sich einem zu, das ist das Schöne an den Geschichten.”13 5. 2. Handlungsort der Geschichten. Autobiographische Attitüde. Der Schauplatz der Geschichten drängelt nicht nach einer Spitzenposition, aber er ist spürbar immer da und weist auf die Anwesenheit von Puchianus Geburtsstadt hin. Einmal ist es die berühmte Gaststätte von Kronstadt: die „Krone“ und sie ist mehr als eine einfache Dekoration: sie ist ein sprechender Hintergrund; ein anderes Mal bekommt der majestätisch strömende Fluss die Rolle des Leitmotivs; ein drittes Mal wird die Stadt von den umliegenden Bergen umarmt; oder denken wir an die Protagonistin, die mit dem Zug ankommt – zusammen gibt all dem Milieu einen Hauch der Vertrautheit, des Zuhause seins. Diese diskrete, stille autobiographische Inspiration bietet dem Leser damit das Gefühl der Authentizität. 5. 3. Historischer Hintergrund Der Leser stellt - aufgrund vieler literarischer Vorkenntnisse und vieler Vorurteile – bestimmte Hypothesen auf; wartet auf Bilderreihe großer historisch-gesellschaftlicher Schicksalstragödien. Statt ihnen bekommt er aber etwas anderes. Das determinierende Erlebnis der Geschichten entspricht den Erwartungen: die Grundlage ist eine Schicksalsgemeinschaft mit den siebenbürgischen Sachsen. Aber das Gewicht liegt auf anderen Ebenen. Ein sanfter Ton der Erinnerung zieht als leises Hintergrundmotiv durch die Geschichten: in dieser Erinnerung wird der eventuelle Kampf zum Frieden gemildert.“14 Die Schriftstellerin formt ihre Gestalten mit einer prägenden Kraft, um etwas aus der Vergangenheit, der jüngsten Vergangenheit zu bewahren.
12
Hermannstädter Zeitung. www.hermannstaedter.ro/stire.php?id=360&dom=&ed=1345 - 19k
Zugriff am 21. 04, 2009 13 14
Dr. Mariana Lázárescu: buechercafe.ro/service/ - 120k Zugriff am 21. 04. 2009 Nach József Attila: A Dunánál
57
5. 3. 1. Fräulein Hanna Mit einer milden Akzeptanz wird die Ebene der Niederlassung beschrieben: zum Beispiel das Leben vom „Fräulein Hanna“: in der erzählten Lebensgeschichte werden Ehre und Respekt ihr und ihrer Familie zugeordnet: „Die Nachbarn nannten sie Fräulein Hanna und sprachen das beinahe
zungenbrecherische deutsche Wort sogar richtig aus, sagten nicht etwa ’Fraila’, oder ’Froila’, wie es ihnen eher geläufig wäre, auch übersetzten sie das Wort nicht, sagten nicht ’domnisoara’ zu ihr, denn indem sie das fremde deutsche Wort verwendeten, zeigten sie ihre Anerkennung und Huldigung der Frau gegenüber, die als Fremde, als Zugereiste, in diesem Land der Ebene heimisch geworden war, dass sie sogar Gebräuche und Sitten übernommen und den Wunsch geäußert hatte, nach ihrem Tod beweihräuchert und griechischorthodox beigesetzt zu werden.”15
5. 3. 2. Der Fluss Härter wird der Ton, wenn die spannungsvolle Diktatur der jüngsten Vergangenheit gezeichnet wird, wenn das Verhältnis der Emigranten und der zu Hause Gebliebenen: die Auflösung der Familienbeziehungen, die Verfremdung geschildert werden. Dieses in Spannungen getauchte Beziehungssystem wird in der Geschichte „Der Fluss“ mit einer empfindlichen Distanz beschrieben. „„An diesen heißen Sommertagen kamen Verwandte aus dem Ausland zu Besuch[…] (Sie) hatten ein funkelnagelneues Fahrrad mitgebracht, mit dem der Junge an den Fluss fahren wollte, was allerdings ihm nicht erlaubt wurde. Sie wollten mit dem protzigen Auto der Besucher fahren, worin sie alle bequem Platz hatten. Das Fahrrad nahmen sie auf dem Dach des Wagens mit.[…] Vom Wein angelegt, machten (sie) geringschätzige Bemerkungen über ihre Deckennachbarn. Lallend ereiferte sich der Vater über diese Bemerkungen und pries die Vorzüge ihrer Lebensweise, die er als moralischer und weniger verdorben bezeichnete, als diejenige der ausgewanderten Verwandten.”16 5. 3. 3. Das Denkmal Der milde lyrische Ton kann aber auch in eine mörderische Parodie umschlagen. Die Geschichte: „Das Denkmal“ ist keine angenehme Lektüre. Die Denkmalenthüllung ist zugleich die Enthüllung der korrupten Bürokratie der Gesamtwelt der Diktaturen. 15 16
Puchianu Carmen E: Der Begräbnisgänger. Fräulein Hanna. C. E. Puchianu: Der Begräbisgänger.Der Fluß. S. 14- 15.
58
Und natürlich ist das Thema so gewürzt, dass dadurch der Leser mitgerissen wird. Das peinliche Lachen deutet darauf hin, dass dieser Fall überall hätte passieren können. Die Geschichte passierte vielleicht wirklich in Kronstadt und die Figuren sind Kronstädter Schildbürger,17 aber was darin peinlich ist, ist auf allgemeinmenschlicher Ebene peinlich. „Enthüllung und Einweihung standen bevor. Die Stadt scheute keinen Aufwand. Geistreiche Reden wurden vorbereitet, um mit klingender Stimme verlesen zu werden, erlesene Gäste wurden mit lärmendem Beifall begrüßt. Kurzum: Man feierte ein Volksfest und viel Staub wurde aufgewirbelt. Erst gegen Abend schritt der Bürgermeister zu der Enthüllung des Denkmals. Er riss das große Leinentuch mit einem Ruck herunter. Sekundenlang setzte der Herzschlag der Zuschauer aus, alle starrten wie gebannt auf das enorme Kunstwerk, das im grellen Scheinwerferlicht die Anhöhe der Stadtmitte beherrschte. Es stellte eine dreibeinige, trächtige Hündin dar: Ihr Blick war auf die Stadt gerichtet und schien den bedeutungsvollen Zustand des Tieres wider zu spiegeln.”18 [Zwischenbemerkung]: „Die Geschichte fußt auf einer wahren Begebenheit, das Ende auf einer Begegnung mit einer dreibeinigen trächtigen Hündin. Dies Bild lässt Puchianu zum Standbild werden, dass auf den mit viel Aufwand aufgestellten Sockel gestellt wird und ab sofort alle Hunde aus der Stadt anlockt.”19 6. Schriftstellerische Schaffensmethode. Botschaften vermittelt durch Gegenstände Über die Schaffensmethode von Andersen wird in der Literaturgeschichte folgendes geschrieben: egal, was für einen Gegenstand er erblickt, sieht er darin ein Märchen. Es springen daraus sofort eine Teekanne oder ein Zinnsoldat hervor.
Ungefähr so, wie das bei Eichendorff zu lesen ist:
„Schläft ein Lied in allen Dingen, /Die da träumen fort und fort, Und die Welt hebt an zu singen, / triffst du nur das Zauberwort”20 Das Geheimnis von Puchianus Kunst ist, dass sie ähnlich wie Andersen ihre eigenen 17
Joachim Wittstock.
Zugriff: 21. 04. 2009 18
19 20
www.hermannstaedter.ro/stire.php?id=360&dom=&ed=1345 - 19k –
C. E. Puchianu: Der Begräbnisgänger. Das Denkmal S. 10.
www.hermannstaedter.ro/stire.php?id=360&dom=&ed=1345 - 19k Eichendorff: Das Zauberwort
59
Alltagsgegenstände entdeckt: ein Fahrrad oder eine Nähmaschine, ein Fernglas und einen Zug, eine Zeitung oder einen Kranz; Blumen und Tiere und diese beginnen – wenn das Zauberwort zu wirken beginnt – zu erzählen… 6. 1. Das Fahrrad / Der Radfahrer Das Fahrrad eines ältlichen Lehrers symbolisiert das zu spät bekommene Geschenk eines Menschen: den Lebenswunsch von allen „die ganze Welt mit unserem Fahrrad zu entdecken“, das Erlebnis der „zu spät“ erfüllten Wünsche. Der Protagonist fährt ja hier in der übertriebenen Radtourszene in den Tod hinein. Die Verfasserin hatte in diesen Szenen eine Möglichkeit bekommen „das Erlebnis der spät erfüllten Wünsche“ vom Herzen zu schreiben. Und wie erlebt der Leser diese Geschichte? Vielleicht machen wir uns Gedanken darüber, wohin unsere übertriebenen Träume führen. „Es war blanker Unmut, der ihn erfüllte, als seine Frau ihm das Fahrrad geschenkt hatte.[…] Nicht, dass er sich etwas anderes gewünscht hätte, das nicht, aber er stand mittlerweile in der Mitte seines Lebens und meinte, für derlei Vergnügung zu alt geworden zu sein.” […]„Nichts vermochte ihn mehr von seinen Ausfahrten abzuhalten. Weder Regen noch Wind, weder übermäßige Hitze, noch herbe Winterskälte.” […]„Vornüber bebeugt, mit schwindenden Sinnen mühte sich der Radfahrer die Anhöhe empor. Sein Gesicht verzerrte sich, der Asphaltstreifen bog sich zum riesigen Katzenbuckel. Dahinter öffnete sich finstere Tiefe.”21 6. 2. Der Voyeur Ein uralter menschlicher Wunsch - der Traum unserer Kindheit ist - mit einem Fernglas in die Geheimnisse der kaum wahrnehmbaren Welt einzudringen, um die kleinsten Details zu entdecken, um alles klar zu sehen. Das Fernglas von Puchianu bringt dem Protagonisten diesen heiß ersehnten Wunsch nahe: nämlich das Entdecken der Welt bis in ihre kleinsten Details: In der Geschichte Der Voyeur werden die Geschehnisse immer mit Fragezeichen versehen: Ist es wirklich gut, die kleinsten Details der Welt zu sehen, seien es nur ein Gemälde oder der Trick eines Fernglases? Ist der Preis dazu nicht zu hoch? Mord oder Selbstmord? Es ist eine erschütternde philosophische Frage, im Abtrieb von schauderlichen Bildern: „Mit freiem Auge betrachtet bot das Bild wenig Bemerkenswertes. Niederländische Schule vom Ende des 17. Jahrhunderts in der Nachfolge von Rembrandt. Genau genommen fiel es durch die Darstellung und zahlreichen Tieren im Vordergrund auf. 21
Puchianu, Carmen E:: Der Begrägnisgänger. Der Radfahrer. S. 98. 100. 109.
60
Insekten tummelten sich auf grünen, fein geäderten Blumenblättern herum, Ameisen marschierten in Reih und Glied an Grashalmen entlang, Mäuse schnüffelten an Baumwurzeln. […]Das Fernglas stach runde Öffnungen in den Schneckengang. Es blitzte rot und tief blau und gelb und giftgrün auf an den Wänden. Häuser brannten lichterloh, Striemen furchten den Himmel, Arme schlangen sich umeinander, wanden sich an Wänden hoch wie Ranken wilder Reben. Im Farbenwust stachen Dornen ins Fleisch, es roch nach Brand und Pech und Schwefel.”22 6. 3. Die Pendeluhr Gleichfalls wachsen die Gegenstände – von Geschichte zu Geschichte – über ihre Grundbedeutung hinaus und symbolisieren etwas. Die Symbole, diese Sprachrätsel, umhüllen ihre Leser mit ihrer Rätselhaftigkeit in eine eigenartige Philosophie. Zwar wird in der Geschichte Die Pendeluhr gar nicht konkret über den Tod gesprochen, aber man weiß doch genau, dass der letzte Schlag der Pendeluhr auch den letzten Schlag eines Herzens vermittelt. Es sind Abschiedszeilen. Darin die Stille des Abschieds. Sprachlosigkeit. Puchianus Kunst ist es, dieses Schweigen zu vermitteln und den letzten Abschied wahrzunehmen. Jene entlassen, die wir geliebt haben. „Sie hob den Kopf, denn ihr war, als habe sie den Schlag ihrer Pendeluhr vernommen. Es war ein Schlag außerhalb der Reihe, als habe ihre Uhr begonnen, das Viertel und das Viertel eines Viertels einer Stunde zu schlagen. Dann hörte sie nichts mehr und sah lediglich den großen Zeiger vor der Zehn stehen bleiben. Sie wandte den Kopf zum Fenster. Schneeflocken fielen vom Himmel in den Grünspan des Frühlings. In ihrer Schrankuhr hatte sich die Zeit wie ein großer Schmerz verfangen.”23 7. Die Protagonisten der Geschichten. ER oder SIE? Die detailartigen Beschreibungen der Gegenstände sind aber nur vorbereitende Stufen, wo der Protagonist erscheint: immer als ein ER oder eine SIE. Manchmal beides. Mit Namen oder ohne Namen. Er/Sie tritt in die Geschehnisse ein und alle Begebenheiten erzählen über sein/ihr Schicksal, meistens über die tragischen Wendepunkte seines/ ihres Lebens. In dem Fluss sehen wir die zerrüttete Welt mit den Augen eines Jünglings; mit der Pendeluhr hat das Herz ihrer Besitzerin einen letzten Schlag getan; Fräulein Hanna verlässt die Welt genauso still, wie sie lebte; der ältliche Radfahrer treibt sich in der 22 23
Puchianu, Carmen E: Der Begräbnisgänger. Der Voyeur S. 85. 86. Puchianu, Carmen E. Der Begräbnisgänger. Die Pendeluhr. S. 25.
61
Hetzerei seiner spät gekommenen Träume in das Jenseits; der Besitzer des Fernglases wird in der Raserei des Entdeckens der kleinen Details Mörder. Lauter Männer und Frauen. „Sie“, von denen Carmen Puchianu Abschied nimmt; und wir Leser, die durch sie unsere eigenen Abschiede nochmals erleben, so dass wir zur Miterinnerung eingeladen sind. Die Protagonisten, die mich am meisten angesprochen haben, sind die männliche Figur der Geschichte Der Greisenmittag, das männliche und weibliche Doppelspiel der Erzählung Der Zug und die erschütternde Schilderung des Schicksals des Helden der Titelgeschichte Der Begräbnisgänger. Als Randbemerkung habe ich beim Lesen dieser Geschichten folgendes geschrieben: Es sollte verboten werden, am Rande des Lebens diese Erzählung zu lesen. Warum? Denn es ist in dieser Phase nicht leicht an den Tod zu denken, über den Tod zu sprechen oder zu schreiben. Denn dein Unterbewusstsein will hier auch reden. Er spricht deine Fragen, deine Ängste aus; welche du nicht aussprechen wolltest und konntest. Denn es wird mit dir zusammen über die Vergänglichkeit und Erinnerung, über das letzte Umarmen unserer Verstorbenen und Entlassen gegrübelt. 7. 1. Greisenmittag Der Protagonist der Geschichte Greisenmittag ist ein alter Lehrer, der nach klugen Überlegungen ein Altersheim am Rande des Lebens zum Heim gewählt hatte. Alle, die eine ähnliche Entscheidung miterlebt haben, kennen die Argumente und Gegenargumente. „Besorgt sein; ein eigenes Bett, ein Dach haben; drei geregelte Mahlzeiten; Naschen; Zeitung lesen, fernsehen, in Büchern blättern” „man spricht wenig; man lebt am Rande der Welt; man muss das Zimmer teilen” Dadurch, dass der Leser einen kleinen Blick in die Mikrowelt gewinnt - wie der Protagonist seinen Ausgangstag plant, nach Spaziergang am Friedhof in die Sprechstunde seines Arztes geht - wird er Zeuge eines verhängnisvollen Ereignisses; wo die grausamen Wörter einer medizinischen Assistentin in die Stille des abschwächenden Lebens einbrechen, wo jemand mit unmenschlichem Wörteransturm in das Jenseits gejagt wird. Die Verfasserin kann und will die Dissonanz der Rezeption nicht auflösen. Vielmehr will sie den Leser zum Nachdenken mitreißen: „Das sind ja entschieden zu viele Medikamente. Sie müssen ein zweites Mal kommen, denn alles auf ein Rezept zu schreiben, geht nicht. Das überschreitet meine Kompetenz und verstößt gegen die Regel.[…] Ja, Sie müssen wiederkommen, morgen oder übermorgen oder wann Sie Lust haben. Es eilt ja nicht. Wie alt sind Sie? 84 oder 85? In Ihrem Alter haben Sie ja alle Zeit, nicht wahr, auf den einen oder den anderen Tag kommt es ja nicht an, was soll unsereins sagen, wir wissen ja gar nicht, 62
ob wir den nächsten Tag erleben, geschweige denn über 80 zu werden! Sie haben alles schon hinter sich, nicht wahr, haben einiges erlebt, waren im Ausland, zumindest als Soldat im Krieg, haha unsereins ist Opfer der Umweltverschmutzung, der systematischen Vergiftung durch Abgase und Chemikalien, die reden ja über Seuchen, BSE und dergleichen, Sie aber haben keine Sorgen, Ihre Rente reicht aus, Sie wohnen im Heim, oder nicht?[…] Kommen Sie morgen oder die nächsten Tage wieder!”24 7. 2. Der Zug Die Doppelfiguren der Geschichte Der Zug entfalten sich aus einer surrealistischen Dämmerung, wo die Protagonistin glaubt in der einschläfernden Stille der Fahrt die Gestalt ihres Vaters gesehen zu haben. Die Wirkung der auftauchenden Erinnerungsbilder ist eine Bewegung, worin sie den damals verpassten Abschied nachzuholen versucht, indem sie den fremden Mann umarmt, den Verstorbenen loslässt, sich selbst und den anderen auflöst. Die Erzählung ruft dabei unsere Erinnerungen und Versäumnisse, unsere Gefühle und Gedanken wach. Meine Gedanken und Versäumnisse, meine Gefühle und Gedanken: „Sie wollte ihm sagen, dass sie sich erinnerte und dass sie alles wie ein Geheimnis für sich behalten hatte. Es gehörte ihnen allein, wollte sie ihm sagen, aber ihre Kehle war wie zugeschnürt, denn mit den Toten konnte man nicht in der gewohnten Sprache sprechen.. Sie erhob sich und näherte sich ihrem Vater, auf dessen Gesicht sich viele braune Flecken gebildet hatten. Sie beugte sich zu ihm und […] sie küsste sein Gesicht.”25 7. 3. Der Begräbnisgänger Meine alte Mutter hatte immer von unseren Gästen, die aus unserer Heimatstadt gekommen sind, gefragt: Wer ist gestorben? Damals haben wir über die Fragen gelächelt, jetzt stellen wir selbst oft die Frage: Wer ist gestorben? Und dabei ist auch immer die Frage da: Wie fliegt der Tod ein? Auf Bleiflügeln? Mit Würde? Traumleicht? Mit Schmerzen? In der Nähe von Freunden? Im Alleinsein? Der Protagonist der Geschichte Der Begräbnisgänger versuchte sich auf diese große Begegnung vorzubereiten. Mit fünfzig Jahren beobachtete er mit einer genauen Sachlichkeit die verwelkenden Pflanzen, meditierte an Särgen fremder Leute, memorierte das Sterben seiner Lieblingskatze, lauschte dem Geräusch des Herbstlaubes, las die Traueranzeige, nahm an Beerdigungen teil in seiner Trauerbekleidung hatte bekannten und unbekannten Toten seine Ehre erwiesen, seelisch hatte er die Stimmung 24 25
Puchianu Carmen E: Der Begräbnisgänger. Der Greisenmittag. S. 57-58. Puchianu Carmen E: Der Begräbnisgänger. Der Zug. S. 95.
63
der Trauerreden adaptiert. Mit einem grotesken Schlussbild schreit die Verfasserin in die Seele des Lesers hinein: wir haben keine Möglichkeit, uns auf die Begegnung mit dem Tod vorzubereiten. Haben wir wirklich keine Möglichkeit dazu? Oder sprechen sowohl diese als auch die anderen Geschichten über solche Vorbereitungen?... „Ein ungewöhnlicher Geruch erfüllte seit einigen Tagen das Treppenhaus. Nachbarn waren erst darauf aufmerksam geworden, nachdem der Geruch bereits auf der Straße bemerkbar wurde. Es roch nach Merkaptan mit einer Beimischung von Schwefel, faulen Eiern und einer gewissen Süße, die die Grundnote des Geruchs ausmachte. Nachdem man es sich um Verwesungsgeruch handelte, gingen die Nachbarn daran, dessen Ursprung ausfindig zu machen. Nach kurzem Schnüffeln hatten sie die Tür ausfindig gemacht, unter der der Geruch hervorkam.[…] In der Wohnung lagen die Leichenreste des Mannes. Von seinem Gesicht war nicht mehr viel zu erkennen. Das wenige, das man als solches hätte identifizieren können, war aufgequollen, als hätte man es mit einer Wasserleiche zu tun. Der Tod, de mehr gewissenhaft und hingebungsvoll gedient hatte, hatte ihn stetig wachsen lassen und war letztendlich so groß geworden in ihm, dass er seinen Träger buchstäblich wie eine alte Pelle in Stücke riss.”26 8. Schlusswort Die Werke der Schriftstellerin Carmen E. Puchianu sind wegen ihrer menschennahen Themen, bildhaften Darstellungen, ihrer passenden Pointen, gefühlsreichen sprachlichen Nuancen sowohl in ihrer Heimat als auch auf deutschem Sprachgebiet populär. Ihre schriftstellerische Leistung wurde von vielen anerkannt. Eine Zeitgenossin, Mariana Lazarescu, fasst das Gesamtbild über die Schriftstellerin so zusammen - mit ihren Worten soll diese Rezension abgeschlossen werden: „Die Pointe am Schluss der Geschichte, der wir in den Texten Puchianus regelmäßig begegnen, fordert den Lesenden auf, zwischen den Zeilen zu lesen und über das Geschehen nachzudenken. Manchmal werden mehrere Möglichkeiten suggeriert, mit denen das Geschehen enden könnte. Konsequent wird auf Lösungen oder Wertungen verzichtet, was die Anteilnahme und die Spannung vergrößert. Alltagserlebnisse zu erzählen, Anomalien und Ungewöhnliches zu schildern, ist Puchianus Anliegen. Sie tut es natürlich, locker, witzig, humorvoll.”27 26
Puchianu Carmen E: Der Begräbnisgänger . S. 71.
Martina Lazarescu: Neuer Prosaband von C.E. Puchianu. buechercafe.ro/service/ - 120k Zugriff am 21. 04. 2009 27
64
K iss K álmán
Aus der Vergangenheit des Deutschunterrichts in Ungarn: János Kis und sein Deutscher Briefsteller (1805) Kis János (1770-1846) evangélikus püspök művelődéstörténeti jelentősége kapcsán elsősorban írói munkásságát, illetve a magyar nyelvújítás mozgalmában kifejtett részvételét szokás kiemelni. Jelen dolgozat felhívja a figyelmet Kis János 1805-ben megjelent kétnyelvű levelezőkönyvére, amelyben a szerző a hasonló tematikájú német nyelvű könyvek hagyományát követve a mindennapi és hivatalos írásbeli érintkezésben megkívánt szabályokat rögzíti, illetve bőséges kétnyelvű példaanyagot nyújt azokhoz. A német nyelvű levelek közlésére Kis János véleménye szerint azért van szükség, mert kora Magyarországán a magyar iparosmesterek és kereskedők gyakran kerülhetnek a hazai németajkú polgárokkal üzleti kapcsolatba, és a német nyelv ismerete a sikeres kommunikációt segítheti elő. Kis János munkája keresett mű volt a könyvpiacon, amit az is bizonyít, hogy a XIX. század első felében nyolc kiadást ért meg. Nyelvoktatás, idegen nyelvek Magyarországon, a németnyelv-oktatás múltja, levelezési tanácsadók, Kis János munkássága In der vorliegenden Arbeit wird ein wenig bearbeitetes Moment der Geschichte des Deutschunterrichts im Ungarischen Königreich der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts dargestellt. Es ist allbekannt, dass mehrere Nationalitäten im historischen Ungarn seit der Gründung des feudalen Staates 1000 bis zu seiner Auflösung im Jahre 1920 zusammen lebten. Unter den verschiedenen Volksgruppen Ungarns befanden sich deutsche Muttersprachler in bedeutender Zahl, die zu verschiedenen Zeiten der Geschichte in Ungarn eine neue Heimat fanden. Nicht nur die Könige des Arpadenhauses (1000-1301), sondern auch die nach ihnen folgenden Herrscher des Ungarischen Königreiches, aber besonders die ihre Macht von 1526 an über Ungarn ausdehnenden Habsburger siedelten auf verschiedenen Gebieten Ungarns gerne Deutsche an. Die Bedeutung der deutschen Volksgruppe Ungarns kann dadurch unterstrichen werden, dass sie das Land nicht bur besiedelten, sondern auch hohe Kenntnisse der westlichen Produktionsweise mitbrachten. Dank ihrer kontinuierlichen Kontakte zu dem deutschsprachigen Raum Europas blieben die Deutschen auch in den späteren Jahrhunderten Vermittler der westlichen Kultur Richtung Ungarn. Im sprachlichen Verkehr der multilingualen Gesellschaft des ehemaligen Ungarn spielte das Latein neben dem dominanten Ungarischen lange Zeit eine sehr wichtige Rolle. Dem europäischen Vorbild des Mittelalters folgend war nämlich das Latein Jahrhunderte lang auch in Ungarn die Sprache der gelehrten Welt, der katholischen Kirche und der Staatsverwaltung. Dennoch über diese Funktion hinaus wurde die lateinische Sprache in Ungarn auch als Mittel der mündlichen Kommunikation 65
während der Adelsversammlungen der ungarischen Komitate, ja sogar auf den höheren Ebenen der Administration verwendet, was als eine Antwort der unteren Stände des ungarischen Adels auf die - in bestimmten Zeiten - starke Bestrebung der österreichischen Administration galt, welche die deutsche Sprache als allgemeine Verwaltungsprache in Ungarn zu gebrauchen versuchte. In der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurde die Bedeutung der Nationalsprachen in Europa immer stärker betont. Dank der im Sinne des aufgeklärten Absolutismus herrschenden Kaiserin Maria Theresia wurde laut der Verordnung „Ratio Educationis” nach 1777 ermöglicht, auf dem Gebiet des Österreichischen Imperiums Elementarschulen mit nationaler Unterrichtssprache zu eröffnen. Diese Verordnung eröffnete den Weg auch vor dem ungarischsprachigen Schulunterricht im Ungarischen Königreich. Die ungarische Sprache konnte aber bis dahin infolge der politischen Unterdrückung nicht mit der Zeit Schritt halten. Auf diesem Gebiet war vieles nachzuholen: vor allem mußte das Ungarische modernisiert werden, um es als Umgangs-, Literatur-, sowie Verwaltungssprache gebrauchen zu können. Anfang des 19. Jahrhunderts entfaltete sich zu diesem Zeck die Bewegung der ungarischen Spracherneuerung, deren Kämpfer, die sogenannten Neologen ihren heftigen Gegnern, den Orthologen gegenüber standen. Der Kampf für die modernisierte ungarische Sprache schien aber nur die leichtere Barriere zu sein. Mehr Kraft, Entschlossenheit und eindeutiges politisches Auftreten einiger angesehener Vertreter des Hochadels, wie z. B. das der zu den Vorbildern der Reformzeitalters gewordenen Grafen Ferenc Széchényi und seines Sohnes, István Széchenyi waren nötig, um für die ungarische Sprache die oben genannten Funktionen sichern zu können. Mit dem Inkafttreten des Gesetzes No. II. des Jahres 1844 konnte das Ungarische schließlich seine Rolle als Staatsprache des Ungarischen Königreiches ausüben. Die Stellung der deutschen Sprache in der sprachlichen Kommunikation Ungarns Anfang des 19. Jahrhunderts war von mehreren Faktoren beeinflusst. Einerseits war sie für viele Ungarn die Sprache der unterdrückenden Habsburger, und wegen dieses politischen Moments hatte das deutsche Wort im Kreise der ungarischen Bevölkerung keinen guten Klang. Das Deutsche war aber auch die Muttersprache der in Ungarn lebenden Deutschen, die sich in ihren geschlossenen ländlichen oder städtischen Siedlungen lange Zeit nicht veranlasst fühlten, das Ungarische zu erlernen, was seitens der Ungarn auch ausgelegt werden konnte, als wäre es ein Zeichen dafür gewesen, dass sich die Deutschen in die ungarischsprachige Gesellschaft des Landes nicht integrieren wollten. Unter den Ungarn gab es aber auch Personen, die im Laufe der Modernisierung des Landes die Bedeutung und die Wichtigkeit der Deutschen betonten, auf die als auf Vorbilder geblickt werden konnte. Zu diesen positiv denkenden Personen ungarischer Abstammung konnte der evangelische Superintendent János Kis (1770-1846) gezählt werden, dessen Name in der ungarischen Kulturgeschichte in erster Linie als Literator 66
und Entdecker der Dichtung von Dániel Berzsenyi erhalten blieb. Sein Name ist aber auch als Autor mehrerer Werke in der Geschichte des Sprachunterrichts im Ungarn des 19. Jahrhunderts bemerkenswert. János Kis wurde im westungarischen Dorf Rábaszentandrás geboren. Seine Eltern waren zwar Leibeigene, aber vor ihrem Kind öffnete sich eine Karriere, die zum hohen Rang des Superintendenten führte. Die biographischen Artikel machen auf die dichterische, schriftstellerische und übersetzerische Tätigkeit von János Kis aufmerksam. Dank seiner bedeutenden Tätigkeit wurde er auch zum Mitglied der Literarischen Gesellschaft „Kisfaludy” sowie der Ungarischen Akademie der Wissenschaften gewählt (Szinnyei, 1988: 306). Aus seinem ungarischsprachigen autobiographischen Werk, das unter dem Titel „Kis János emlékezései életéből” („Erinnerungen aus seinem Leben des Superintendenten János Kis”. Budapest, 1890: Franklin) erschien, kann seine Einstellung zur deutschen Sprache kennen gelernt werden. Aus dem ungarischen Milieu seines Dorfes geriet János Kis in die Stadt Sopron, wo er dann seine höheren Schulklassen absolvierte. Laut Kis schockierte ihn die fast ausschließliche Deutschsprachigkeit der Bewohner von Sopron in den Schuljahren, und jedes Mal, wenn er nach den Sommerferien wieder in die Stadt zurückfuhr, war er traurig, dass der Horizont seiner ungarischen Muttersprache schon in Soprons Vorort Kópháza endete (Kis, 1890: 42). Er mußte sich bald das Deutsche aneignen, da viele Lehrgegenstände in der Mittelschule aus deutschsprachigen Büchern unterrichtet wurden. Die Dominanz der Deutschsprachigkeit seiner Lehrbücher war nicht nur damit zu erklären, dass viele Schüler des Evangelischen Gymnasiums zu Sopron aus der deutschsprachigen Nationalität Ungarns stammten, sondern auch mit dem Fakt, dass die Deutschen auf dem Gebiet des wissenschaftlichen Denkens und in der Vermittlung der wissenschaftlichen Kenntnisse den Ungarn voraus waren. Dementsprechend verfügten die Deutschen auch im Schulunterricht und in der Verlegung von Lehrmaterialien über ein großes Instrumentarium von Lehrbüchern, die teilweise auch in Sopron gebraucht wurden. Im Vergleich dazu konnte das ungarische Unterrichtswesen Ende des 18. Jahrhunderts noch mit bedeutender Unentwickeltheit auf dem Gebiet der modernen ungarischsprachigen Lehrbücher charakterisiert werden. János Kis sowie die anderen Mitwirkenden bei der Erneuerung der ungarischen Sprache, wie Ferenc Kazinczy, Ferenc Kölcsey, Pál Szemere und viele andere waren neben den klassischen auch der modernen Sprachen, so des Deutschen mächtig. Deutsch und Ungarisch konnten im damaligen Ungarn für viele Menschen friedlich nebeneinander existieren. Es gab nämlich Ungarn, die meinten, dass man sich mit Hilfe der deutschen Sprache der modernen Welt anschließen kann. In der Soproner Schule waren sowohl im weltlichen als auch im geistlichen Lehrkörper Lehrer tätig, die kürzere oder längere Zeit an verschiedenen deutschen Universitäten höhere Studien durchgeführt hatten. Nach ihrer Rückkehr gaben sie die aus Deutschland mitgebrachten modernen Kenntnisse und die dort erlernte wissenschaftliche Denkweise an die ungarischen Schüler weiter. 67
János Kis konnte schon während seiner Legationsreise Anfang der 1790-er Jahre durch Ungarn mit den eigenen Augen feststellen, dass die von der deutschsprachigen Nationalität bewohnten Gebiete Ungarns, in erster Linie die Bewohner der nordungarischen Komitate ein tieferes und breiteres Allgemeinwissen aufweisen konnten. Die in der Zips lebenden Einwohner sprachen nicht nur Deutsch, sondern sie verfügten auch über viele Kenntnisse in Literatur, Geschichte und anderen Wissenschaften, was teilweise den aus Deutschland stammenden deutschsprachigen Büchern zu verdanken war (Kis, 1890: 107). So kam János Kis zur Überzeugung, dass man in Ungarn auf das Unterrichtswesen einen noch größeren Wert legen sollte, und solange die Wissenschaften in ungarischer Sprache nicht zugänglich waren, sollte die deutsche Sprache gelernt werden, um auf dem Gebiet der Allgemeinbildung mit der westlichen Welt Schritt halten zu können. Nach der Mittelschule fuhr János Kis für zwei Jahre nach Deutschland, wo er ein Jahr lang an der Universität zu Göttingen, danach ein Jahr lang an der Jenaer Universität studierte. Mit Traurigkeit im Herzen verließ er nach diesen Semestern Deutschland, und er war mit dem Inhalt des deutschsprachigen Hexameters, der von einem seiner ungarischen Vorgänger am Fenster seiner Unterkunft in Göttingen gekratzt wurde, vollkommen einverstanden: „Die Rolle ist gespielt, der Vorhang fällt nun nieder, Göttingen, lebe wohl, ich seh dich schwerlich wieder!” (Kis, 1890: 136). Die zwei Studienjahre in Deutschland verstärkten János Kis noch mehr in der Meinung, dass die Deutschen für Ungarn zur Entwicklung der ungarischen Kultur, des Allgemeinwissens und der Wissenschaften als Vorbild dienen sollten. Hinsichtlich der Entwicklung der ungarischen Literatur führte János Kis aus, dass man in Ungarn eigentlich die deutsche Literatur nachahmen sollte, da die Ungarn den Deutschen nicht nur geographisch und geschichtlich, sondern auch seelisch am nähesten standen. Seiner Meinung nach konnten die Deutschen für die ungarische Literatur eine gute Entwicklungsrichtung vorzeigen (Kis, 1890: 308). Bezüglich der ersehnten Rolle der ungarischen Sprache verglich János Kis die Situation des Ungarischen mit der der Nationalsprache in Deutschland: „Wenn einmal doch auch die ungarische Sprache so originell und flexibel wäre, wie das für die deutsche Sprache der Fall ist!” – schrieb er in einem seiner Werke (Kis, 1890: 310). Hinsichtlich dieser Thematik soll erwähnt werden, dass János Kis auch dem Ungarischen ein Buch widmete (Kis, 1806). Im Lebenswerk von János Kis nahmen diejenigen Bücher einen wichtigen Platz ein, die zu verschiedenen Zwecken aus dem Deutschen ins Ungarische übersetzt wurden. Diese Werke waren meistens didaktischer Natur, deren Autoren den deutschen Jugendlichen Ratschläge geben wollten, wie sie sich im Lernen, Lesen, Schreiben, sowie in der Kommunikation mit Mitmenschen aus den verschiedenen Gesellschaftsschichten benehmen sollten. János Kis hielt den Inhalt dieser Bücher auch für die ungarische Jugend für nützlich. Über diese Übersetzungen hinaus war János Kis Autor von Artikeln, die in 68
verschiedenen deutschsprachigen Zeitschriften veröffentlicht wurden. Drei seiner Predigten erschienen gerade nicht in ungarischer, sondern in deutscher Sprache (Kis, 1890: 438-439). Hinsichtlich seiner Tätigkeit auf dem Gebiet des Sprachunterrichts erwähnte János Kis, dass er auch Mitarbeiter eines deutschsprachigen Konversationswörtebuches war, welches auf Kosten des Verlegers Wiegand herausgegeben wurde. Er erinnerte sich in seiner Autobiographie aber nicht mehr genau an die konkreten bibliographischen Daten, und über dieses Buch konnte von mir während meiner Forschung bis jetzt nichts Näheres festgestellt werden. Viel mehr kann aber über ein anderes Werk von János Kis gesagt werden, das 1805 in Pest zum ersten Mal herausgegeben wurde. Die erste Ausgabe, sowie weitere Auflagen des Buches von János Kis sind in der Ungarischen Nationalbibliothek „Széchényi” zugänglich. Der Titel des Buches, welcher der Mode von János Kis’ Zeitalter entsprechend sehr lang und ausführlich ist, klingt heute wegen des veralteten Wortes Briefsteller schon etwas archaisch: Deutscher Briefsteller für alle Fälle des gesellschaftlichen Lebens. Nebst einer gründlichen Anleitung, die im gemeinen Leben nöthigen Geschäftsaufsätze, als Bittschriften, Contracte, Handlungsbriefe, Schuldverschreibungen, Testamente u.s.w. ohne Zuziehung eines Rechtsgelehrten selbst verfassen zu können. Als Seitenstück zum ungarischen Briefsteller (Magyar és német levelezőkönyv, vagy rész szerént regulákból álló oktatás, miképpen kellessék mindenféle leveleket, ’s a közönséges életben szükséges egyéb aprólékos irásokat, ugymint: instantziákat, contractusokat vagy egyesség-leveleket, kereskedésbeli leveleket, obligatziókat, kvietanziákat, testamentomokat ’s a t. készíteni. Pest: N. Kiss István könyvárosnál.) Das Buch von János Kis war eigentlich ein Korrespondenz-Ratgeber mit einer reichen Sammlung von Musterbriefen. Im Vorwort des Briefstellers führte der Autor aus, dass er mit seinem Buch der ungarischen Leserschaft ein neuartiges Buch zu bieten wünschte. Seine Vorbilder waren dabei zwei deutschsprachige KorrenspondenzRatgeber. Er bezog sich auch auf ein Werk aus der ungarischen Fachliteratur: das war das Buch von András Wályi „Norma és levélíró” („Norm und Briefsteller”), welches aber nur einsprachig war. Der Titel des Buches von Wályi war - dem von János Kis ähnlich - natürlich länger und vielsagender (Wályi, 1789). Auf die Frage, was der Grund für die Zweisprachigkeit sienes Buches war, antwortete János Kis kurz, dass die wirklich guten ungarischen Händler und Meister die deutsche Sprache unbedingt sprechen sollten, weil es oft vorkommen könne, dass sie auch mit den deutschen Muttersprachlern des Landes in Geschäftskontakte träten. Als potentielle Leser und Nutzer seines Buches erwähnte János Kis übrigens alle Menschen, aber in erster Linie die ungarischen Muttersprachler, die im Privat- oder Geschäftsleben Briefe verfassen sollten. Seine Zielleser waren auch die Personen, die im Bereich von Handel und Handwerk tätig waren. János Kis hielt es für wichtig, den Jugendlichen bereits im Rahmen des Schulunterrichts beizubringen, wie man Briefe aus verschiedenen 69
Anlässen schreiben sollte. Er meinte, dass solch ein Korrespondenz-Ratgeber in den Schulen als Handbuch unbedingt gebraucht werden sollte. Der Autor warnte die Leser davor, die im Buch verfassten Briefe wortwörtlich zu verwenden. Sie durften nur wie Musterbriefe betrachtet werden. János Kis meinte also, dass Form, Struktur und inhaltliche Züge der Musterbriefe nur nachgeahmt werden sollten. Das ungarisch-, sowie deutschsprachige Verzeichnis am Ende des Buches verriet viel über den Inhalt der verschiedenen Kapitel, welche die Briefe in thematischen Gruppen enthielten. Die wichtigsten Themenkreise der Brieftypen waren: Briefe zum Gebrauche im gemeinen Leben (Glückwunschschreiben zum Neuen Jahr, zum Namenstag u. s. w.), teilnehmende Briefe bei erfreulichen Gelegenheiten wie Beförderung, Heirat, ein gewonnener Rechtshandel u.s. w. , dann folgten die Abschiedsbriefe, Einladungsbriefe, Liebesbriefe, Dankschreiben, Bittschreiben, Ermahnungs- und Warnungsschreiben, Nachrichtschreiben, sowie die Trost- und Kondolenzbriefe. Eine neue Gruppe bildeten die offiziellen Briefe. Hierzu zählte der Autor die Handlungs- und Frachtbriefe, Verträge, Kontrakte, Schuldverschreibungen, Quittungen, Schenkungsbriefe, Zeugnisse, Überlassungsbriefe und Testamente. Für die Leser unserer Zeit klingen diese Briefe sowohl in ungarischer als auch in deutscher Sprache schon sehr archaisch, sie sind der Form und dem Inhalt nach heute eher nur noch kulturgeschichtliche Denkmäler als zu befolgende Muster. Auf einen interessanten Unterschied zwischen den ungarischen und den deutschen Briefmustern soll noch hingewiesen werden. Der Inhalt einiger ungarischsprachiger und deren paralleller deutscher Briefe sind nicht immer identisch. Die deutschen Varianten widerspiegeln eine modernere, der bürgerlichen Gesellschaft näher stehende Welt. Im Vergleich dazu kann man in den ungarischen Briefen mehr Momente aus der feudalen Welt Ungarns auffinden. Ein Beispiel dazu: während sich ein ungarischer junger Mann darüber freut, dass sein Freund laut einem Testament 60 000 Forint geerbt hat, ist man in der deutschsprachigen Äquivalente eines großen Lottogewinns froh. Die Thematik Lotto taucht in den ungarischen Briefen nicht auf. János Kis konnte mit seinem Korrespondenz-Ratgeber wirklich ein wahres Bedürfnis befriedigen, was auch dadurch bewiesen werden kann, dass das Buch in den ersten Jahrzehnten des 19. Jahrhunderts in verbesserter Form und unter modifizierten Titeln noch mehrmals herausgegeben wurde. Im Bezug auf die 1832 erschienene 7. Auflage muss erwähnt werden, das sich die bibliographischen Daten wesentlich änderten: obwohl der Inhalt der früheren Auflagen auch in diesem Buch erhalten blieb, war als Autor nicht mehr der Name von János Kis, sondern von István Károlyi aufgezeichnet. Der neue Titel der 7. Auflage lautete: Allgemeiner Ungarischdeutscher Briefsteller nebst dem Nation-Secretär für alle Fälle im Geschäfts- und gemeinen Leben, so wie in freundschaftlichen Verhältnissen vorkommenden Fälle. 7. viel verm[ehrte]. u[nd]. verb[esserte]. Auflage. (Köz-hasznu magyar és német levelezőkönyv és nemzeti titoknok a’ közönséges életben előforduló hivatalbeli és barátságos helyheztetésekhez alkalmaztatva. Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi I. tulajdona. 1832.) 70
Der Name von János Kis wurde nicht einmal im neu verfassten Vorwort zum Buch erwähnt. Kis János schrieb hinsichtlich dieser Problematik in seinem autobiographischen Werk kurz, dass der von ihm 1805 geschriebene Briefsteller später noch mehrmals herausgegeben wurde, ohne dass er darüber benachrichtigt worden war (Kis, 1980: 442). István Károlyi ließ das Buch 1832 eigentlich schon als sein eigenes Werk erscheinen, was für János Kis zusehends nicht störend war. Im Hintergrund der Veränderung in den bibliographischen Daten konnte stehen, dass István Károlyi 1824 Maria Trattner heiratete, welche die Tochter des verstorbenen Druckereibesitzers Karl Trattner war. Durch die Heirat erbte István Károlyi die Buchdruckerei von Trattner, die dann unter dem Namen Druckerei von J. M. Trattner und I. Károlyi funktionierte (Szinnyei, 1897: 1091-1091). Die 8. Auflage des Briefstellers erschien im Jahre 1835. Über weitere Auflagen des Buches von János Kis (bzw. István Károlyi) gibt es in den bibliographischen Werken keine Spuren. Zusammenfassend kann gesagt werden, dass János Kis, dessen Name in erster Linie in der ungarischen Literaturgeschichte und in der Geschichte der ungarischen Spracherneuerung bekannt ist, es für wichtig hielt, im Laufe der Schaffung der ungarischen Nationalkultur auf Deutschland als Vorbild zu blicken. Die deutsche Sprache konnte dabei in der Rolle des Vermittlers der deutschen Kultur auftreten. Ein Stück dieser kulturellen Vermittlung war der Ungarisch-deutsche Briefsteller mit Musterbriefen, den János Kis 1805 nach deutschen Vorbildern mit dem Ziel schrieb, die schriftliche Kommunikation der Ungarn mit der deutschsprachigen Nationalität im mehrsprachigen Ungarischen Königreich zu erleichtern. Die Notwendigkeit sowie die Verwendbarkeit des Korrespondenzbuches von János Kis kann auch damit unterstrichen werden, dass es in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts mehrmals herausgegeben wurde. Literatur Kis János (1806): A magyar nyelvnek mostani állapotjáról, kimivelhetése módjairól, eszközeiről. Pest, Trattner ny. Kis János (1890): Emlékezései életéből. Maga által feljegyezve. 2. kiadás. Bp.: Franklin. Szinnyei József (1897): Magyar írók élete és munkái. V. k. Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala Szinnyei József (1899): Magyar írók élete és munkái. VI. k. Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala Wályi (Vályi) K. András (1789): A’ norma és a’ levél író, az az: a’ Nemzeti Oskolák’ Mi-vólta, Tulajdonsága, Érdeme, Haszna, a’ Nemzeti Tanítók meg-kívántató tehettségei, Normalis tanítás’ módja, a’ külömbféle Levelek nemeire fel-segéllő Szabások, Példákkal világosítva: útasító levelek , vagy Assignatiók, Quietantiák, Recepissék, Tört-levelek, Kontók, Ausztziglik, Bizonyság-levelek, Testamentomok’ írására vezető rövid Út-mutatás. Németből szedegette s írta Wályi K. András, 71
tanító a’ Kassai Királyi Normális Oskolában. Kassán, Fűskúti Landerer Mihály’ betüivel. 1789.
72
Laczik Mária
A főnévi alaptagú szintagmák szórendje (olasz – magyar összevetés) A nyelvek tipológiai jellemzői Mielőtt a főnévi alaptagú szintagmák felépítésének szórendjét vizsgálnám, szeretnék röviden kitérni a nyelvek tipológiai jellemzőire. Cikkek sora foglalkozik az univerzálék kérdésével, az univerzálék és a tipológia összefüggésével (Lepschy 1996:30-33, Skalička 1976, 1979, Uszpenszkij 1969:5-18, Renzi 1984:27-59). Comrie (1983:65-89) azt bizonyítja könyvében, hogy az univerzálék és a tipológia kutatása egy és ugyanazon kutatás két különböző oldalát jelenti, ami magyarázza a köztük lévő kapcsolat erősségét is. Ezt a kitételt erősíti meg Antinucci (1980) a két fogalom elemzése során, miszerint tipológiáról nem lehet beszélni anélkül, hogy ne beszélnénk az univerzálékról. Ezzel a megállapításával mintegy bírálja Greenberg (1976) téziseit is. A tipológiai összehasonlító kutatás alapjában az a hipotézis áll, hogy a különböző nyelvekben bizonyos tartalmi elemeket össze lehet vetni. Számos olyan munka ismeretes, amelynek középpontjában két, olykor tipológiailag is különböző nyelv zárt grammatikai alrendszerének összevetése áll (Szuprun orosz – kirgiz összevetés (1969:163-173), Sutova orosz – kínai nyelv (1969)). A tipológiai kutatások fejlődésében az utóbbi évtizedekben új próbálkozások jelentek meg, amelyek két nagy csoportra oszthatók, attól függően, hogy milyen szempontok állnak a tipologizálás alapjában: A) morfológiai szerkezet alapján történő tipologizálás B) szórendi szempontok alapján történő tipologizálás. A morfológiai kritériumok szerinti tipologizálástól jelen esetben eltekintek, és csak a szórenden alapuló tipologizálásra térek ki. Hagyományosan úgy tartották, hogy a kétféle tipologizálás – természetét tekintve – teljesen különbözik egymástól, hiszen a nyelvek genetikailag nem változnak, egyik csoportból nem tudnak átmenni a másikba. A további kutatások azonban megállapították, hogy az egyes csoportok közötti határok nem átjárhatatlanok, nem örökérvényűek, a nyelvek megváltoztathatják nyelvtípusukat. A nyelv fejlődése összefüggésben lehet a nyelv tipológiai változásaival is. Előfordul, hogy a nyelvek oly módon fejlődnek, hogy miközben az egyik típustól távolodnak, egy másik típushoz ugyanakkor közelednek. Következésképpen, egyetlen nyelv sem csupán egyetlen típusnak a megvalósítója. Ez nemcsak, hogy nem lehetséges, de nagyon valószerűtlen is lenne (Skalička 1979). A szórendi tipologizálás J. Greenberg nevéhez fűződik. Greenberg 1963-ban kiadott munkája – később kétszer is megjelent (1966, 1968), és több nyelvre is lefordították – a nyelvi univerzálékkal foglalkozó legelterjedtebb, legismertebb és legtöbbet hivatkozott 73
tanulmány (Graffi 1980, Lieb 1981:89-115, Vardul 1969:19-33), s egyben alapja az SV típusú nyelvekről folyó vitáknak is. A szórendi tipologizálás abból indul ki, hogy a különböző mondatrészek szórendje között összefüggés van, ezért a vizsgálat alapjába a S(ubjektum), V(erbum), O(bjektum) szórendi összefüggéseit helyezte. Greenberg idézett tanulmánya (1976:115-154) harminc földrajzilag és genetikailag eltérő nyelv (köztük az olasz) összevetésének eredményeképpen 45 univerzálét állít fel. A vizsgált nyelvekben négy kritérium szerint nézte meg az alapvető elemek sorrendjét: a) Az SVO kölcsönös helyzete a kijelentő mondatokban b) A prepozíciók és posztpozíciók használata c) A kvalitatív melléknevek főnévhez viszonyított sorrendje d) A birtokos szerkezet felépítésének sorrendje. Az univerzáléknak csaknem a fele (20) a morfológiával kapcsolatos (Scalise 1994:289-292). Az SVO elemek kölcsönös helyzete alapján felállítható hat lehetséges kombináció közül csak az első három elterjedt a felszíni struktúrában. A Greenbergféle vizsgálatba bevont nyelveket alapul véve, ezek a következők: SVO (olasz, szerb, finn), SOV (török, baszk) VSO (gall). A negyedik variáns, a VOS nagyon ritka, s az utolsó kettő, az OVS, OSV pedig gyakorlatilag nem fordul elő a nyelvekben. Ezek a struktúrák azt a megállapítást teszik lehetővé, hogy a nyelvek többségében az S megelőzi az O elemet. Az a) és a b) vizsgálati szempontok értelmében, az ige és a tárgy szórendi elhelyezkedése alapján, a három legelterjedtebb típus esetében a következő összefüggés állapítható meg (Renzi 1984:27-39): Szórend:(Ige + tárgy) Prepozíciók Posztpozíciók
SVO + + –
SOV – – +
VSO + + –
A kvalitatív mellékneveknek a főnévhez viszonyított sorrendje a különböző szórendek esetén, eltérőnek mutatkozik. Melléknév / főnév Főnév / melléknév
SVO (+) +
SOV + –
VSO + (+)
Az SVO és a VSO szórendű nyelvek – amelyekben a tárgy követi az igét – szintagmatikus kapcsolataikban az AN sorrendet mutatják fel. Vizsgált nyelveink közül SVO szórend jellemzi az olasz nyelvet, ám az olasz nyelvben a szintagmatikus kapcsolatoknak csak egy kisebbik része építkezik AN sorrendben, a másik, nagyobbik része az NA sorrendet alkalmazza. (A táblázat (+) jele erre a kisebb mennyiségre utal.) Vizsgált nyelveink a fent megnevezett négy kritérium szerint a következőképpen írhatók le: 74
olasz nyelv + újlatin nyelvek magyar nyelv + a finnugor nyelvek, a finn ág kivételével
SVO
Prepozíció
NA
Ngen
+
+
– / (+)
+
–
–
+
–
Az agglutináló magyar nyelv – a táblázat adatai is ezt sugallják – eltérő vonásokat mutat fel az olasszal mint indoeurópai nyelvvel szemben. Szórendjében SOV felépítésű (Péter almát eszik.), prepozíciók helyett posztpozíciókat használ, a főnévi alaptagú szintagmákban a melléknevek megelőzik a főnévi alaptagot és a birtokos szerkezet megformálásában is fordítottan jár el, a birtokos megelőzi a birtokot. A főnévi alaptagú szintagmák szórendje Ebben a leírásban a melléknév jelzői funkciójára, az NP modifikátorának a szerkezet keretén belül elfoglalt helyére térek ki. A tipológiai részben készített táblázat jól mutatja a jelzők elhelyezkedésének eltérő mutatóit a két nyelvre vonatkozóan, a következőkben ennek részletesebb leírására vállalkozom. Ahhoz, hogy az olasz melléknév elhelyezkedését kielégítően megmagyarázhassuk, több szinten kell az elemzést folytatni. Vannak ennek a kérdésnek olyan tényezői, amelyek a melléknév jelentéséhez vagy éppen a jelölt főnév szemantikájához kapcsolódnak, más tényezők ahhoz a ‘nyelvi (verbális vagy szituációs) kontextushoz’, amelyben a kijelentés elhangzik. Említést érdemel az olasz nyelv azon tulajdonsága, hogy az olasz mondat mindig jobbra nyitott, ’aperta a destra’ – (D’Addio 1974:79), vagyis, minden olyan lexikai elem, amely új információt tartalmaz az előzőekhez képest, rendszerint a jobb oldalra kerül. Ennek következtében a melléknév rendszerint posztnominális, mivel a főnévre vonatkoztatva közöl új információkat. Ez történik általában, de nem általánosan kötelező érvénnyel. Tény, hogy a melléknevek egy része bipozicionális, az olasz melléknév elfoglalhat pre- és posztnominális helyzetet, amelynek megvannak a maga szemantikai és szintaktikai restrikciói (Conte 1973:7590). Krenn (1970) két nagy csoportra osztja a mellékneveket az általuk elfoglalt pozíciók alapján: A) mindkét pozíciót elfoglalhatják (grande, bello, santo bravo, stb.) B) csak posztnominálisak lehetnek (ide tartoznak a főnévből képzett szűkítő értelemmel bíró melléknevek). Adatai alapján arra a következtetésre jut, hogy az olasz nyelvben elméletileg nincs olyan tulajdonságot kifejező melléknév, ami csak prenominális helyet foglalhatna el. Meg kell jegyeznünk, hogy mindig főnév előtt állnak viszont az aggettivi indicativi (a meghatározó / determinatív) alcsoport tagjai. 75
A posztnominális, kötött helyű melléknevek megléte egy nyelvben lehetővé és érdemessé teszi a melléknevek elemzését és csoportosítását abból a szempontból, hogy mivel magyarázható a szintagmában elfoglalt helyük. D’Addio (1974) belülről, a nyelvből fakadó szemantikai okokkal magyarázza ezt a vonásukat. Elméleti kiindulása, hogy minél ’tárgyilagosabb’ tartalmat közöl egy melléknév, annál valószínűbb, hogy a főnév jobb oldalára kerül. A tárgyilagosság, az objektivitás csökkenésével párhuzamosan nő annak a lehetősége is, hogy elveszti kötött helyét. Ennek a tárgyilagosságnak a mértéke változó a mellékneveknél. Ezen kívül egyéb tényezők is befolyásolják elhelyezkedésüket. A prenominális helyzetben álló tulajdonságot kifejező melléknevekből hiányzik az a megkülönböztető vonás, ami a főnevet követőknél megfigyelhető, gyakran csak a főnév értelmét egészítik ki, stilisztikai különbséget jelölnek (la bianca neve – fehér hó, un bravo medico – egy remek orvos). Az újlatin nyelvekben a melléknévnek a főnévhez viszonyított elhelyezkedése különbséget fejez ki, miszerint ha előtte áll, akkor a név szignifikátumához tartozik, azt modifikálja, amennyiben utána áll, úgy a név denotátumához (Salvi 1992:89, Serianni 1996:199200, Dardano 1991:133, Alisova 1967:270). A névszói szintagma felépítése lehet: A) Alisova a csak tulajdonságot kifejező melléknevek számára az A+N pozíciót tartja elsődlegesnek (1967:268). Tesnière szerint (1959:149; 1988:162-163) az A+N szerkezetben az erős szemantikai kapcsolat mellett nincs erős szintaktikai kapcsolat, mivel az A komponens szintaktikailag nem kötelező elem. Véleménye szerint a melléknév elhelyezkedését inkább a melléknév lexikai természete határozza meg. A melléknevek elhelyezkedésének kérdésében D’Addio (1974) jelentőséget tulajdonít a preszuppozíció meglétének vagy hiányának. A preszuppozíció és annak különböző fokozatai fogalmán D’Addio azt a beszéd szintjén érvényesülő jelenséget érti, amit implicit vagy explicit módon tudunk a kijelentésről az elhangzás pillanatában. Beszél lexikai előfeltevésekről is. Mindkét fajta preszuppozíció jelentőséggel bír a melléknevek elhelyezkedésére. Csoportosításában külön kiemeli a főnévből különböző szuffixumokkal képzett mellékneveket, amelyeket a szakirodalom relációs / viszonyító mellékneveknek mond, lévén, hogy a képző sajátos viszonyt hoz létre a képzés alapjául szolgáló főnév és a jelzett szó (a névszói szintagma főnévi alaptagja) között. B) Serianni (1996:200-201) és Lepschy (1994:165-168) szerint a tulajdonságot kifejező melléknév ‘jelöletlen’ helye azon főnév után van, amelyre vonatkozik, ezért az N+A pozíciót kivétel nélkül minden melléknév elfogadja. Minden melléknév elfogadja ezt a helyet, ugyanakkor a képzett melléknevek számára ez az elsődleges. Az általánosabban használt N+A szerkezet, amikor a specifikusabb áll az általános után, a meghatározó követi a meghatározottat, azt hangsúlyozza, hogy nagyobb jelentősége van a helyileg utóbb álló szónak. Mindig követik a melléknevek a jelzett szót, amennyiben elkülönítő restriktív szerepük van, amennyiben az általuk kifejezett tulajdonság a kérdéses tárgyat szembeállítja a többiekkel. (Si è seduto 76
sulla poltrona vecchia – Leült az öreg fotelbe). A tulajdonságot jelölő melléknévek eredetileg mind főnévkövetők voltak, egy transzformáció következtében változott meg eredeti pozíciójuk. A szintaxis ezen kérdését Vincent (1986:181-195) és Lepschy (1996:108-109) egy a téma-réma elven nyugvó felosztással válaszolja meg, s a szintagma szerkezetét egy mondatéhoz hasonlítja. A prenominális pozícióban álló melléknévvel alkotott szintagma szerkezete hasonlít egy téma nélküli mondat felszíni szerkezetéhez, amely szintagmában egy főnév jellegzetessége őrződik meg. A magyar melléknevek helye a névszói szintagmában mindig prenominális. Jelzői funkcióban egy NP belül prenominális helyet foglalnak el, nem toldalékolhatók: Vedd fel az ÚJ ruhádat. A toldalékolhatóság csak hátravetett értelmezői jelzői szerepben jellemzi őket, amikor az előtte álló főnévvel megegyezően vesz fel számés esetragot: Vedd fel a kék ruhádat, az ÚJAT. Hozd ide a füzeteket, az ÚJAKAT. A melléknevek morfológiai jellemzői Az olasz melléknevek lexikai kategóriája – más indoeurópai nyelvekhez hasonlóan – alapvetően olyan egyedeket foglal magába, amelyek morfológiailag jellemzettek (ragozhatók), elenyészően kevés a nem jellemzett melléknevek száma (blu, pari, dispari, impari, stb.). A magyar melléknevek morfológiai viselkedése eltér az olasz melléknevekétől. Nyelvünk ezen lexikai kategóriája morfológiailag nem jellemzett, ami tipológiai vonásokkal is összefüggésbe hozható. Nincs egyeztetés a jelző és a jelzett szó között a névszói alaptagú szintagmákban, toldalékolásuk is sajátságos, mivel a toldalékok hordozója csak a jelzett szó, ugyanakkor a toldalékok az egész jelzős főnévi csoportra vonatkoznak, s nem külön-külön a jelzőre és a jelzett szóra (Dezső 1973:28-32). NEM SZÁM ESET FŐNEVESÜLÉS
OLASZ + + – +/–
MAGYAR – +/– +/– +/–
A táblázat jelöléseihez az alábbi megjegyzéseket kívánom hozzáfűzni. A) A melléknév kvalitatív szerepe mellé grammatikai függőség is járul a névszói ragozást ismerő indoeurópai nyelvekben, esetünkben az olaszban. Ismeri a NEM grammatikai kategóriáját, ami következetesen megnyilvánul mindkét számban. Stati (1978:147-169) formálisnak (szemantikai elemnek) mondja a melléknevek NEM-ét, mivel azt egy másik szó váltja ki az egyeztetés keretein belül. A két szó között megnyilvánuló formális illeszkedés tartalma a szintaktikai funkcióban mutatkozik meg. A magyartól idegen ez a grammatikai kategória. B) Az olasz szintagma két tagját SZÁM-ban egyeztetjük, azonos végződésekkel 77
látjuk el (Serianni 1996:191), grammatikai terminussal kifejezve, a melléknév egyezik a főnévvel. Ez az egyezés/egyeztetés azért válik lehetővé, mert a főnév és a melléknév morfológiai hasonlósággal, egy és ugyanazon morfológia kategóriákkal rendelkezik. Ebben az értelemben a SZÁM kategória is formális, s jelentése szintaktikai. Szintaktikai vonás, hogy egy melléknév egyes vagy többes számba kerül, formálisan veszik fel a melléknevek az egyeztetés során az egyes vagy többes számot, attól függően, hogy a szintagma főnévi alaptagja milyen számban áll. A magyar szintagmák melléknévi tagjai, az értelmező jelző kivételével, nem veszik fel sem a SZÁM, sem az ESET kategóriáját (Veszek neki piros csizmát. Veszek neki csizmát, pirosAT. Az új székek nagyon kényelmesek. A székek újAK.) C) Mindkét nyelv melléknevei felléphetnek főnévi szerepben, nominalizálódhatnak: Parla bene l’italiano. – Jól beszéli az olaszt. (Lepschy 1994:74). Az előző kategóriáktól eltérően ez a sajátosság kevésbé általánosítható, a mellékneveknek csak egy szűkebb csoportját jellemzi. A népnevektől nem idegen a főnevesülés sem az olasz, sem a magyar nyelvben. A magyarban sok olyan melléknév van, amely kettős szófajúként is használatos – nemcsak alkalmilag –, mind melléknévi, mind főnévi használatnak megfelelhetnek, alaki különbség nincs köztük, még ragozásbeli is csekély. Elfogadott vélemény, ha önmagukban állnak, akkor főnevek, ha megnevezzük magát a tulajdonság hordozóját is, akkor melléknevek. Előfordul, hogy mégis inkább mellékneveknek tartunk bizonyos szemantikai csoportokat, úgymint a népnevek, a színnevek, az anyagnevek, a mértéket jelentő fő- és mellékneveket (MMNY 1968:16, 29-30; MMNYR 1970:199-200, 220-221). Toldalékolhatóságuk is lehetővé teszi, hogy a főnév és a melléknév között sokszor nincs éles határ. Ám ezek a tulajdonságok nem kereszteződnek benne, egy konkrét szintaktikai környezetben mindig el lehet dönteni, hogy a lexémának milyen szófaji szerepe van. Az olasz és a magyar melléknevek morfológiai és szintaktikai viselkedése eltér egymástól, amely tipológiai hovatartozásukra vezethető vissza. Minden bizonnyal, e cikk keretében nem vizsgált nyelvek esetében is kimutathatók olyan eltérések, amelyek az univerzálék kérdéskörébe vonhatók. Ezek az eltérések általános nyelvészeti kérdéseket is felvet(het)nek a nyelvek használata, oktatása, fordítása esetén. Irodalom ALISOVA, T. 1967. Studi di sintassi italiana II. Le posizioni dell’aggettivo nel gruppo sintattico del sostantivo. In: Studi di filologia italiana. Vol. XXV. 250-312. G.C.Sansoni, Firenze. ANTINUCCI, F. 1980. Tipologia e universali: alcuni chiarimenti epistemologici. In: Lingua e Stile. 15: 337-346. COMRIE, B. 1983. Universali del linguaggio e tipoligia linguistica. Il Mulino, Bologna. 78
CONTE, M. 1973. L’aggettivo in italiano. Problemi sintattici, In: (a cura di Maurizio Gnerre et al.) Storia linguistica dell’Italia nel novecento. Bulzoni, Roma, 75-91. D’ADDIO, W. 1974. La posizione dell’aggettivo italiano nel gruppo nominale. In: M. Medici e A. Sangregorio (a cura di) Fenomeni morfologici e sintattici nell’italiano contemporaneo. Atti SLI 7, Bulzoni, Roma, 79-103. DARDANO, M.-TRIFONE, P. 1991. La lingua italiana. Zanichelli, Bologna. DEZSŐ, L.-MIKES, M.-MATIJEVICS, L. 1973. A jelzős főnévi csoport., A Hungarológiai Intézet Nyelvészeti Füzetei. III. Újvidék. GRAFFI, G. 1980. „Universali di Greenberg” e grammatica generativa. Lingua e Stile, 15: 371-385. GREENBERG, J.H. 1976. Alcuni universali della grammatica con particolare riferimento all’ordine degli elementi significati. In: La tipologia linguistica (a cura di) Paolo Ramat, Il Mulino, Bologna, 115-154. KRENN, H. 1970. Die transformationelle Derivation als Modellfunktion zur Erklärung syntaktischer Strukturen. Zur Stellung des attributiven Adjeektivs im Italianischen. Fink-Verlag, Monaco. LEPSCHY, L.-LEPSCHY, G. 1994. La lingua italiana. Storia, varietа dell’uso, grammatica. Bompiani, Milano. LEPSCHY, G.C. 1996. La linguistica del Novecento. Il Mulino, Bologna. LIEB, H-H. 1981. A nyelvi univerzálék – problémák és távlatok. In: Szemiotikai Tanulmányok. 58. Budapest, 89-115. MMNY 1968. BENCZÉDY, J.-FÁBIÁN, P.-RÁCZ, E.-VELCSOV, M. A mai magyar nyelv. (Szerk: Rácz E.) Tankönyvkiadó, Budapest. MMNYR 1970. A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan I.-II. (szerk. Tompa J.) Akadémiai Kiadó, Budapest. RENZI, L. 1984. La tipologia dell’ordine delle parole e le lingue romanze. In: Linguistica XXIV. Ljubljana, 27-59. SALVI, G.-VANELLI, L. 1992. Grammatica essenziale di riferimento della lingua italiana. Le Monnier, Firenze. SCALISE, S. 1994. Morfologia. Il Mulino, Bologna. SERIANNI, L. 1996. Grammatica italiana. UTET, Torino. SKALIČKA, V. 1976. Un „costrutto tipologico”. In: La tipologia linguistica (a cura di) P. Ramat. Il Mulino, Bologna, 303-310. SKALIČKA, V. 1979. Typologische Studien. In: Schriften zur Linguistik. Band 11. 333-341. STATI, S. 1978. Manuale di semantica descrittiva. Liguori Editore, Napoli. SUTOVA, Е.I. 1969. О некоторых универсальных закономерностях в соотношении синтаксического и морфологического уровней (в связи с синтаксической ролью порядка слов и форм слов) In: Языковые универсалии и лингвистическая типология. Наука, Москва, 141-152. SZUPRUN, А.Е. ZAHAROVA, О.V. 1969. Типологическая сопоставительная 79
грамматика и универсалии. In: Языковые универсалии и лингвистическая типология. Наука, Москва, 163-173. TESNIÉRE, L. 1959. Éléments de syntaxe structurale. Paris. USZPENSZKIJ, Б.А. 1969 Языковые универсалии и актуальные проблемы типологического описания языка. In: Языковые универсалии и лингвистическая типология. Наука, Москва, 5-18. VARDUL, I.F. 1969. Понятие универсалии в лингвистической типологии. In: Языковые универсалии и лингвистическая типология. Наука, Москва, 19-33. VINCENT, 1986. La posizione dell’aggettivo in italiano, In: H.Stammerjohann (a cura di), Tema-rema in italiano. Narr, Tübingen, 181-195.
80
