4 M. Klein és a modern kleini elmélet

4 M. Klein és a modern kleini elmélet Létrám nincs már; Lenn maraszt, feküdni létrák legtövébe hív Aförtelem csont-rongy bazár, a szív. -W. B. •Yeats1 Amikor gyűlölsz valakit, olyasvalamit gyűlölsz, ami benned is megtalálható. Ami nem sajátunk, az nem zavar bennünket. —Hermann Hesse

Melanie Klein (1882-1960) nagyobb hatással volt a modern lélekelemzésre, mint Freud óta bármely más pszichoanalitikus szerző. Klein szándéka, amelyet folyton, újra meg újra megerősített hosszú és termékeny pályafutása során, csupán annyi volt, hogy érvényesítse és kiterjessze Freud hipotéziseit arra a közvetlen megfigyelésre és klinikai munkára, amelyet gyermekekkel végzett. 2 Felfedezései mégis a psziché olyan felfogásához vezettek, amely számos alapvető vonatkozásban meghökkentően különbözik Freud szemléletétől. Klein óriási mértékben járult hozzá a pszichoanalízishez, a pszichoanalízis pedig (Klein életrajzírója, Phyllis Grosskurth szerint) alighanem megmentette őt. Melanie Reizes Klein Bécsben töltött fiatal felnőttkorát az édesanyjával való fojtogató kapcsolata és egy rossz, mély csalódást okozó házasság árnyékoltabe. Súlyos depresszióban szenvedett, és úgy tűnt, állapota oly gyorsan rosszabbodik, hogy a lelki rokkantak életét kell élnie. Ekkor azonban, 1914-ben felfedezte Freud 1 VV.B. Yeats: A cirkuszi állatok kivonulása. Válogatott versek. Európa, 2000. N. Kiss Zsuzsa fordítása. 2 Freud elméleti művei akorai lelki életről úgy keletkeztek, hogy a felnőtt neurotikus betegekkel végzett munkáját visszavetítette az időben. Freud maga sohasem kezelt gyermekeket. A "kis Hans" esetében Hans édesapját, aki egyfajta nemhivatalos analitikusként segítette fiát, látta el pszichoanalitikus értelmezésekkel.

120

M. Klein és a modern

kleini

elmélet

művét az álmokról, "és azonnal rádöbbentem, hogy ez az, amire vágytam, legalábbis azokban az években, amikor lázas buzgalommal kerestem azt, ami kielégíthetne szellemileg és érzelmileg." (id. Grosskurth 1986,69) Klein, miután Budapestre költözött, 1914-ben analízisbe ment Ferenczi Sándorhoz, Freud egyik legközelebbi és legtekintélyesebb tanítványához, és 1919-ben pszichoanalitikus cikkeket kezdett írni azokról a megfigyeléseiről és klinikai tapasztalatairól, melyeket (kezdetben saját fiával és két lányával végzett) munkája során szerzett. Munkássága hamar megragadta Kari Abraham figyelmét, aki szintén fontos szerepet játszott a pszichoanalízis első évtizedeiben. Meghívta Kleint Berlinbe, ahol rövid analízist végzett nála 1925-ben bekövetkezett korai haláláig. 1926-ban Ernest Jones, Freud fordítója és életrajzírója Angliába hívta (Jones érdeklődése Klein iránt részben annak szólt, hogy tőle várta saját gyermekeinek analízisét); ettől kezdve Klein Londonban élt és folytatta sok vitát kiváltó munkásságát egészen 1960-ban bekövetkező haláláig. Az 1920-as évek végén Klein és követői már kezdtek összeütközésbe kerülni a hagyományhűbb freudistákkal, és a pszichoanalitikus világot "londoni iskolára" és "bécsi iskolára" osztották fel. 1 A kérdések, melyeken Klein és Anna Freud összekülönbözött, kezdetben kezeléstechnikai problémákat érintettek a gyermekek lélekelemzése terén. Klein azon az állásponton volt, hogy a gyermekek igenis analizálhatók, sok tekintetben úgy, akár a felnőttek, amennyiben a játékukat úgy értelmezzük, ahogyan az analizált felnőtt szabad képzettársításait is. Anna Freud úgy érvelt, hogy a kisgyerekek nem analizálhatóak, mert gyenge és fejletlen énjük nem tud mit kezdeni az ösztönkonfliktusok mély értelmezéseivel. Ehelyett olyan megközelítéstjavasolt, amely mintegy neveli az érzelmi nehézségekkel küszködő gyermekeket. Nem sokkal azután, hogy Sigmund Freud és leánya, Anna végleg távozott Bécsből és 1938-ban, éppen hogy csak kimenekülve a nácik karmaiból, Londonban telepedett le, a kleiniánusok és az (Anna) Freud-követők közötti csatározás a tetőfokára hágott, ami messze ható I Sajnos, a szerzők nem tesznek említést a "budapesti iskoláról", amelynek vezéralakja Freud kedvenc tanítványa, Ferenczi Sándor volt, de idetartozott - a teljesség igénye nélkül - Róheim Géza és Hollós István, innen indult a magyar származású Dávid Rapaport és Bálint Mihály; haláláig itthon működött például Hermann Imre. (A ford.)

121 M. Klein és a modern

kleini

elmélet

különbségekbe torkollott az elméletben és a technikában egyaránt (és mellesleg egész sor gyalázkodó vitához vezetett a brit pszichoanalitikus társaságon belül). A végeredmény az lett, hogy a társaság külön képzést fenntartó csoportokra szakadt, ami mind a mai napig fennáll. (A harmadik csoport, a függetlenek csoportja Fairbairn és Winnicott munkássága körül alakult ki.) A brit társaságon belüli szakadás mély szakadékká bővült a kortárs nemzetközi pszichoanalitikus közösségen belül, ami ideológiailag, politikailag, nevelési és klinikai szemléletben is elválasztotta egymástól a kleini és a freudi pszichoanalitikusokat. Egészen az 1980-as évekig az amerikai pszichoanalízisben a freudi énpszichológia uralkodott, amelyre, mint a 2. fejezetben megjegyeztük, nagymértékben Anna Freud munkássága nyomta rá a bélyegét. Az ő követői és a kleiniánusok között a brit társaságban beállt szakadás azzal a következménnyel járt, hogy az amerikai hagyományban hosszan tartó ellenszenv alakult ki Melanie Klein munkásságával szemben. Ennek következtében az Egyesült Államokban a kleini elméletet jobbára semmibe vették vagy egyszerűen sutba dobták a pszichoanalitikusok, és a kleiniánus szerzők szintén elszigetelődtek a más elméleti hagyományokban végbemenő fejlődéstől. 1 Különféle elfogultságok és a szakkifejezések közös használata miatt nehéz világosan megragadni, miben és mennyire különbözik Klein felfogása a lélekről Freud értelmezésétől. Sigmund Freud szerint a neurotikus konfliktus középpontjában a titkok és az önbecsapások állanak. Ennek a konfliktusnak a magja a gyermekkori szexualitás tetőzésekor, az ödipális szakaszban formálódik, amelyben az öt-hatéves gyermek küzd erőszakos és veszélyes incesztuózus vágyaival - így gondolta Freud. Klein érdeklődését az ennél korábbi folyamatok kötötték le. Kézenfekvőnék tekintette és bebizonyította, hogy Freud hipotézisei az idősebb gyermekekről (öt~ vagy hatévesekről) a sokkal fiatalabbakra (két- vagy háromévesekre), sőt a csecsemőkre is alkalmazhatók. Kiterjesztve Freud elméletét a korábbi fejlődési fázisokra, Klein úgy érvelt, hogy mind az incesztuózus egyesülésről (Ödipusz-komplexus) szőtt képzelődések, mind a I Elizabeth Bott-Spillius napjainkban komoly erőfeszítéseket tesz és jelentős haladást ért el abban, hogy ismertté tegye a kleini elméletet, és érthetővé azok számára is, akik kívül állnak a kleini pszichoanalitikus táboron. (Az olvasó kedvéért megjegyezzük, hogy Melanie Klein egyik tanítványa és munkatársa, Hanna Segal 1973-ban kitűnő, tömör összefoglalót írt, mely magyarul is megjelent: Bevezetés Melanie Klein munkásságába. Animula, Bp. 1998. A ford.)

122


kleini

elmélet

rémítő önbüntetések (felettes-én) már nagyon fiatal kortól kezdve jelen vannak, noha "primitívebb", ijesztő formákban. Mégis, ha úgy olvassuk Kleint, hogy pusztán meghosszabbította Freudot visszafelé a fejlődésmenetben, nem vesszük észre azt a drámai különbséget, amely aközött húzódik, ahogyan Freud látta a pszichét és aközött, ahogyan Klein kezdte látni. Felfogása az ödipális konfliktusok csecsemőkori feldolgozásáról lassacskán minőségileg eltért attól az ödipális drámától, amelyet Freud annak idején lefestett. Freud páciensei felnőttek voltak, akik, bár konfliktusokkal, kínokkal terhes, mégis koherens életet éltek. Klein betegei az 1920-as és 30-as évek folyamán - tehát azok, akik a leginkább hatottak gondolkodásának érlelődésére - gyermekek voltak, köztük sok rendkívül zavart személyiségű. Freud páciensei neurotikusak voltak; a tudós az elmebetegséget alkalmatlannak tekintette az analitikus kezelésre, mert a velejáró teljes érzelmi visszahúzódás ellehetetlenítette az elfojtott ödipális vágyak és félelmek áttételét az analitikus személyére. Az 195060-as évek folyamán Klein és követői a kisgyermekekkel végzett munkában szerzett tapasztalataikat és módszerüket pszichotikus felnőit páciensekre is alkalmazták. A pszichotikus betegek visszahúzódását és bizarr viselkedését Klein úgy értelmezte, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel védelmezik magukat attól a rettegéstől, amelynek ő is szemtanúja volt a gyermekek játékaiban. Freud szemében a psziché az ödipális konfliktuson keresztül formálódik stabil és összefüggő szerkezetekké, rejtett zugokkal és tiltott, titkos kijáratokkal. Klein viszont Freud látomását egyre izgalmasabb, drámai, olykor váratlan fordulattal olyan lélekábrázolásra cserélte, amely a folytonos változást, a primitív rémlátomások, képzelődések és rettegések kaleidoszkópszerű áramlását mutatja. Klein felfogásában a psziché, nemcsak a kisgyermeké, hanem a felnőtté is, mindig esékeny, cseppfolyós marad, folyamatosan küzdve a pszichotikus szorongások fenyegetésével. Freud szerint valamennyien állatias vágyakkal, a megbüntetés félelmével és bűntudattal küszködünk. Klein szerint viszont a megsemmisülés (paranoid szorongás) és a teljes elhagyatottság (depresszív szorongás) ijesztő rémképével hadakozunk. Azok a felfogásbeli különbségek, amelyek a gyermeki pszichének az értelmezés iránti fogékonysága kérdésében éket vertek Melanie Klein és Anna Freud közé, figyelemreméltóan tartósnak bizonyultak. Klein immár a felnőtt elmét is ugyanúgy szemlélte, ahogyan a gyermekét -


kleini

elmélet

mint amely instabil, folyton változó, cseppfolyós, pszichotikus jellegű rettegések gyötrik és amely mindig fogékony a "mély" analitikus értelmezésekre. Az énlélektani hagyomány viszont azon a nézeten alapul, hogy a felnőtt elme bonyolult, de stabil szerkezet, az énképességek és elhárítások lelőhelyei szerint rétegzett. Az énpszichológusok úgy vélik, hogy az analízisben lévő felnőtteknél a pszichén belüli konfliktus értelmezései csupán a rétegről-rétegre, a felszíntől lefelé haladó értelmező munkából származhatnak. A kleiniánusok előszeretettel veszik olybá az énlélektant, hogy az az érzelmi élet felszínes, sekély dimenzióival foglalkozik. Az énpszichológusok viszont hajlanak arra, hogy a kleiniánusokat "vad" értelmezőknek tekintsék, akik olyan fogalmakkal öntik nyakon betegeiket, melyeket azok képtelenek megérteni vagy hasznosítani (Greenson 1974). Csak az utóbbi néhány évben kezdtek újból közeledni egymáshoz a modern kleiniánus szerzők és egyes amerikai szakemberek, akik az énpszichológiai hagyományból emelkedtek ki (Schafer 1994). Klein legfontosabb és legmaradandóbb hozzájárulása a pszichoanalitikus gondolkodás fejlődéséhez annak a két állapotnak a leírása volt, amelyet "paranoid-szkizoid" és "depresszív" pozíciónak nevezett. Mit értett Kiéin e két pozíción? A válaszhoz fel kell vázolnunk elméletének néhány alapvető vonását; vizsgáljuk meg - klinikai anyagból merítve - , hogyan értelmezhető az Klein fogalmaival, különös tekintettel a paranoid-szkizoid és a depresszív pozícióra. A paranoid-szkizoid pozíció Az analízisben töltött néhány év után Rachelben (húszas éveiben járó pincérnő) nagy átütő erővel egy olyan élmény elevenedett fel, amely már évek óta nem jutott eszébe, s amely gyermekkorában egész éber életét és álmait uralta. Amennyire vissza tudott emlékezni, két élénk, mély benyomást keltő kép és egymással való kapcsolatuk kínozta. Már nem tudta felidézni, hogy ezek a képek egyik álma részleteként kezdődtek-e, s aztán folytatódtak éber képzelődéseiben, vagy pedig nappali álmodozásban keletkeztek és aztán átszűrődtek áloméletébe. Az első kép apró, rendkívül kecses virágokból állt. A második képen roppant nagy, emberszerű alakok voltak láthatóak, fenyegetően tornyosultak, nem voltak arcvonásaik, és teljes egészében ürülékből álltak. A két kép valahogyan kapcsolódott egymáshoz, ez volt, amit Rachel nem értett, de úgy érezte, hogy kénytelen megtalálni ennek a kulcsát. A képek az elképzelhető legszögesebb ellentétben álltak, Rachel mégis úgy érezte, hogy összetartoznak. Egybeolvasztani, valamely úton-módon integrál-

124

M. Klein és a modern kleini

elmélet

ni akarta őket, de nem bírt rájönni, hogyan tehetné. Olybá tűnt, mintha valamilyen mágneses erő vonzaná össze őket, de egy még hatalmasabb erő, mint a mágnesek ugyanazon pólusa, mégis távol tartja őket egymástól. Abban az érzésében, hogy lehetetlen a képeket összevegyítenie, központi helyet kapott az a félelem, hogy az efféle egyesítés a kecses, törékeny virágok pusztulását okozná; örökre alámerülnének, és maguk alá temetnék őket a súlyos, vészjósló székletemberek. E két kép összeolvasztásának vágya, mintegy sürgetően, éberen és áloméletében egyarán újra meg újra visszatért, de a páciens nem volt képes az éles kettősségük által keltett szorongását feloldani. E képek drámája központi, szervező hatású téma lett Rachel analízisében; úgy fogták fel, hogy rengeteg információt tartalmaz és jelenít meg személyes világának szerkezetéről. Rachelnek végtelenül boldogtalan gyermekkora volt, egész sor olyan élményen ment keresztül, ami egy kevésbé értelmes és életrevaló valakit alighanem teljesen tönkretett volna. Még nem volt egyéves, mikor édesapja meghalt, édesanyja pedig az idő haladtával mind testileg, mind szellemileg egyre jobban legyengült, és képtelenné vált a gyermekéről való gondoskodásra. Ezután anyja egyik unokanővére nevelte, falusi környezetben. Ez a pótanya feltűnően kiegyensúlyozatlan személy volt. Néha nyilvánvaló szeretettel vette körül Rachelt, máskor viszont rosszindulatúan, paranoid módon bánt vele. A páciens emlékeiben bőséges bizonyítékot lehetett találni arra, hogy ez az anyahelyettes valószínűleg szkizofréniás zavarban szenvedett. Az asszony férje, egy idült alkoholista, nem sok menedéket nyújtott; időnként érzelmileg hozzáférhető és atyáskodó volt, de sokkal gyakrabban fordult elő, hogy elzárkózott vagy egyszerűen haza se ment. Az analízisben Rachel kezdett ráeszmélni, hogy a két kép, a virágok és a székletemberek azért voltak olyan fontosak, mert összezsugorított, de feltűnően élénk formában életének, főképp gyermekkorának, de felnőtt életének is jellegzetes élményvilágát képviselték. Mintha két különböző élménytípusa volna, melyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Nagyon hosszú ideig Rachel súlyos, sötét, baljóslatú nyomást érzett magán és más embereken. Úgy érezte, csúf pusztító szándék tölti el, gyűlölet, amely célba vett mindenkit, magát is beleértve; amely nem ismer határokat, és ha elszakítja pórázát, egyformán elpusztítja őt s körülötte mindenkit. Úgy érezte, hogy ebben a világban őt is fenyegeti és gyűlöli a többi ember. Minden világos volt és állandó. Semmi lehetősége nem maradt sem az enyhülésre, sem a menekülésre. Még meglepetések sem érték. A gyűlölet, amit a rajta kívül fekvő világban érzett, mélyen összefüggött azzal, amit önnön belső természetéről tapasztalt. Máskor azonban, elszigetelt, körülhatárolt pillanatokban Rachelnek egészen másféle élményben volt része; amikor egyes ismerőseivel találkozott (igazi barátai nem voltak) s kiváltképp zenahallgatáskor vagy versolvasáskor. Ilyenkor a komorság és sötétség általános érzete felszállt, mint a füst, és őt a melegség érzése fogta el, amely tőle áramlott a másik ember felé és a másiktól ő feléje. (Ez a másik legtöbbször rég halott költő vagy zeneszerző volt.) A költészet és a muzsika élménye viszonylagos állandóságot kölcsönzött nekik;


kleini

elmélet

Rachel képes volt felidézni ezeket a pillanatokat, és ez a zenékkel és versekkel felépített kapcsolat láthatóan biztos alapul szolgált a számára. Amikor ezek az élmények valóságos emberekkel kapcsolatban zajlottak, úgy érezte, hogy veszélyes és kiszámíthatatlan vizekre téved; hallatlanul fontos volt, hogy ne számítson rájuk, ne vágyakozzék utánuk, ne engedje megtörténni őket. A virágok és a székletemberek képei annak a két átütő módozatnak a kikristályosodásai voltak, ahogyan Rachel élményei létrejöttek, annak a két merőben különböző világnak, amelyben élt. Szerette volna egybekötni őket, bevilágítani a homályba, jobban érzékelni a folyamatosságot, érezni, hogy az örömteli kötődések és a szeretetteljes pillanatok állandó jegyei lehetnek a többi, valóságos és eleven emberrel szőtt kapcsolatainak. Hogy mindezt mégis megtegye, hogy fontos kérdésekben igazán számítson a másikra, eleve bízzék a kapcsolatban, és hogy igyekezzék azt kialakítani, kockáztatni kell, hogy csalódni fog, ami dühkitörést és pusztító gyűlöletet válthat ki belőle. A kétféle élménytípus egységesülése azzal a kockázattal járt, hogy még azok a fénypászmák is kialszanak, amelyek futólag tompították a benne rejlő sötétséget. így hát életfontosságúnak tetszett, hogy a jó élményeket a lehető legtávolabb tartsa a rosszaktól, a szeretetteljes érzelmeket különválassza a gyűlölettől. Lényeges volt, hogy Rachel az összekapcsolódás pillanatait önkényesnek és körülírtnak élte meg, aminek az égvilágon semmi köze az elzárkózás, bizalmatlanság és rosszindulat általános érzetéhez, amelyet önmaga és a többi ember között tapasztalt.

KJein szóhasználatában e két kép jellege és egymással való kapcsolata a tapasztalások olyan egyetemes szerveződését (a paranoid-szkizoid pozíciót) tükrözi, amelyben első hónapjaink és éveink során mindannyian osztozunk és amelyet - legalábbis időszakosan - egész életünkön át fenntartunk. Klein a saját felfogását az élményszerveződés mikéntjeiről Freud megfogalmazásaiból szűrte le, kiváltképp az ösztönkésztetés fogalmából és a kettős ösztönelméletből, de Freud fogalmait a maga módján alkalmazta. Mint az 1. fejezetben megjegyeztük, Freud elképzelése szerint az ösztönkésztetés a testi és a lelki szféra határán jön létre: az impulzus az elmén kívül, a test szöveteiben található anyag fokozatos felhalmozódásából ered, amely aztán pszichikai feszültséget vált ki, "követeli az elmétől, hogy dolgozni kezdjen". A csecsemő "véletlenszerűen" fedez fel "tárgyakat" a külvilágban, mint az anyamellet a szoptatáskor, amelyet alkalmasnak talál ösztönkésztetése libidinális feszültségének a megszüntetésére; ezáltal e tárgyak társulás útján a késztetéshez társulva kapcsolódnak. Klein sohasem szakított Freud ösztöntanának nyelvezetével. Minden elképzelése abból a fogalmi készletből származik és kap értelme-

126


kleini

elmélet

zési keretet, amellyel Freud megfogalmazta feltevéseit a libidinális és agresszív energiákról mint az elme legfőbb fűtőanyagáról, valamint ezen késztetések kielégüléséről, illetve az elhárításokról, amelyek az előbbiekkel a lelki élet mélyén drámai küzdelemben csapnak össze. Klein megfogalmazásai mégis jelentősen megváltoztatták ezeket a fogalmi építőköveket. Freud szemében az ösztönkésztetés külön erő volt, megkülönböztethetően mind az elmétől (vagy lélektől), amelytől kielégítést követel, mind a tárgytól, amelyhez véletlen szerencsével társul. Klein a késztetés fogalmát fokozatosan kiterjesztette mindkét végpontra, vagyis a forrásra is, amelyből keletkezik és a célra is, amely felé igyekszik. A kleini ösztönkésztetés tehát, noha testi élménybe ágyazódik, sokkal szövevényesebb és személyesebb. A libidinális és agresszív késztetéseket nem különváló feszültségeknek látta, hanem mint önmagunk megélésének egységes és egészleges módozatát: úgy mint "jót" (aki szeret és akit szeretnek) vagy mint "rosszat" (akit gyűlölnek és aki kész pusztítani). Noha a libidó és az agresszió testileg fejeződnek ki, az én élményeinek és érzeteinek összetettebb szerveződéseit hozzák létre és vetítik elénk, gondolta Klein. Freud szerint az impulzus célja a kielégülés; a tárgy csak véletlenszerűen felfedezett eszköz eme végkifejlethez. Klein úgy tekintette a tárgyakat, hogy azok beépülnek magának a késztetésnek az élményébe. A szomjúság élményéhez, még jóval az ivás előtt, az kell, hogy valami bizonytalan és felsejlő alakban, vágyakozni kezdjünk eme szomjúság tárgya után. A vágy tárgya benne rejlik magának a vágynak az élményében. A libidinális késztetés a szeretetre és megvédelmezésre tartalmazza, mintegy beleágyazódva a szerethető és szerető tárgy képét; az agresszív késztetés a gyűlöletre és pusztításra tartalmazza, szintén beágyazódva a gyűlöletes és gyűlölhető tárgy képét, vélekedett Klein. Freud leírása a strukturális modell működéséről egy összetartó, integrált én képét idézi fel, amely hol valamely sajátságos libidinális késztetést kezel, hol egy sajátos erőszakos impulzust. Klein leírása a korai élményvilágról egy szakadozott én képét idézi fel, amely folyton ingadozik: szeretetteljes módon a szerető s szerethető emberek felé irányuljon-e vagy gyűlölettel telve forduljon más, gyűlölködő és gyűlöletes emberek felé. Rachel virágai és székletemberei nem pusztán a libidinális és agresszív kisülést szállítják; összetettebb kapcsolatokat képviselnek a benső én sajátos állapota és egy másik sajátos állapot


kleini

elmélet

között. Ámbár Klein megtartotta Freud szókincsét és terminológiáját, felfogása (az elme alapanyagáról) a késztetésekről a kapcsolatokra tolódott át, s ez a lelki élet alapvető, mély drámáinak eltérő szemléletéhez vezetett. Klein ábrázolásában a csecsemő élményvilágát két élesen sarkított állapot alkotja, mind fogalmi szerveződésükben, mind érzelmi színezetükben drámai ellentétet képezve. Ezen állapotok paradigmatikus képe az anyamellen csüggő csecsemő. Az egyik állapotban a csecsemő úgy érzi, hogy szeretet árasztja el, a csordultig csodálatos táplálékkal teli "jó anyamell" létfenntartó tejjel látja el őt, szerető oltalomba burkolja be, szeretetté változik át. A csecsemő ennek viszonzásaként szereti a "jó anyamellet" és mélyen hálás az oltalmazó szolgálatért. Máskor viszont a csecsemő fájdalommal van eltelve, úgy érzi, hogy bántják. A gyomra üres, éhség mardossa. A "rossz anyamell", amely most gyűlölködő és rosszindulatú, rossz tejjel táplálja, amely immár belülről mérgezi s aztán sorsára hagyja őt. Gyűlöli a "rossz emlőt", és a lelkét heves pusztító és bosszúszomjas képzelgések töltik el. Fontos észben tartanunk, hogy ez a leírás - amely végső soron egy felnőtt szavakba öntött feltevése a még beszélni sem tudó csecsemő élményvilágáról - megkísérel átlépni egy olyan határvonalon, amelyen sohasem tudunk teljesen átjutni. Klein és munkatársai mindig úgy gondolták, hogy a kisgyermek belső élményei nem világos, jól megfogalmazható képzetekből áll, hanem alaktalanul gomolygó képzelgésekből tevődik össze, bizonyos mértékig távol esve attól, amire a felnőttek emlékezni képesek vagy tapasztalnak magukban. Ez a kettéosztott világ jóval azelőtt alakul ki, mintsem bármilyen valóságpróba lehetséges volna. A csecsemő azt hiszi, hogy képzelődései, a szeretetteljesek és a gyűlölködőek egyaránt, azonnali és erős hatást gyakorolnak e képzelődések tárgyaira: szeretete a "jó anyamell" iránt védelmező és megerősítő hatást, gyűlölete pedig a "rossz anyamellel" szemben megsemmisítő pusztítást. Ezt a mindenhatóság érzése teszi: a csöppség ugyanis ezzel az érzéssel éli meg saját késztetéseit, miközben sejti, hogy ez a világ rettentően veszélyes hely és a kockázatok mindig nagyon komolyak. Az érzelmi egyensúly az élményvilág e legkorábbi szerveződésében azon múlik, hogy a gyermek képes-e ezt a két világot egymástól külön tartani. Alihoz, hogy a jó emlő biztos menedék legyen a számára, világosan meg kell különböztetnie a rossz emlő gonosz természetétől.

128


kleini

elmélet

A gyermeki dühöt a rossz anyamellel szemben, amely az elpusztításáról szőtt heves képzelődésekben testesül meg, a gyermek valóságosnak éli meg, amivel rögtön kárt tehet. Döntő jelentőségű, hogy a romboló dühöt a rossz tárggyal való kapcsolat tartalmazza. Minden összekeveredés a rossz tárgy és a jó tárgy között az utóbbi megsemmisítését eredményezheti, ami katasztrófát okozna, mert a jó emlő halála megfosztaná a gyermeket a védettségtől vagy a menedéktől és prédául dobná őt a rossz emlő gonoszsága elé. Klein ezt az első élményszerveződést paranoid-szkizoid pozíciónak keresztelte el. A paranoid a központi üldöztetéses szorongásra utal, a kívülről eredő, átható rosszindulattól való félelemre. A székletemberek azzal fenyegetnek, hogy széttaposnak és beszennyeznek minden jóságot, mind a virágokat, mind Rachel szeretetét a virágok iránt. A szkizoid az elhárítás itt alapveő típusára utal, a hasításra, a szerető és a szeretett jó emlő éberen vigyázott elkülönülésére a gyűlölködő és gyűlölt rossz emlőtől. Rachelnek sürgető szüksége volt arra, hogy a virágokat távol tartsa a székletemberektől, és hogy gyűlöletét az utóbbiakkal szemben különválassza szeretetétől, amellyel féltve őrzi a virágait. Miért pozíciói Freud olyan fejlődésmenetet vázolt fel, amelyben a pszichoszexuális "fázisok" különböző libidinális célokat követve érési sorrendben bontakoznak ki. Klein ehelyett (mind a külső világról, mind a belső világról szerzett) tapasztalások sajátos szerveződését és a világgal szemközt elfoglalt helyzetet javasolt. A jó és a rossz kétfelé ágazó világa nem fejlődési szakasz, amelyen át kell lábalni. Inkább az élmények mintázatának alapvető formája, stratégia önmagunk elhelyezésére, vagy még pontosabban: önnönmagunk különféle változatai, mások sokféle típusához viszonyítva. Klein a paranoid-szkizoid pozíciót abból az égető szükségletből vezette le, amellyel a személyiség védelmet keres a halálösztön által gerjesztett üldöztetéses szorongások ellen. Kleinen kívül minden jelentősebb elméletalkotó Freud halálösztön-fogalmát biológiai vagy mitológiai spekulációként kezelte, Klein viszont beépítette elméletének középpontjába. Zavart gyermekekkel és pszichotikus betegekkel végzett munkájára támaszkodva, az újszülött lelkiállapotát a szorongás nyelvén fogalmazta meg, amelyet a küszöbön álló megsemmisülés okoz, s abból az érzésből fakad, hogy a csecsemő agressziójának nyers, önmaga felé irányuló pusztító ereje van. Az ember legközvetlenebb,


kleini

elmélet

életre szólóan állandósuló nehézsége az a szükséglet lesz, hogy megmeneküljön a paranoid szorongástól, a létezését fenyegető veszély érzetétől. Az ostromlott kezdetleges én egy csomó énirányultságú impulzust vetít ki a benső én határain kívülre, s ezáltal megteremti a "rossz anyamellet". Valamicskét veszélytelenebb azt éreznünk, hogy a rosszakarat rajtunk kívül helyezkedik el, egy olyan tárgyban, amely elől elmenekülhetünk, mint ha önmagunkban éreznénk, ami elől nincs menekvés. Az agresszív késztetés egyes megmaradt részeit a csecsemő újra efelé a rosszindulatú külső tárgy felé tereli. így a halálösztön destruktív erejéből immár kapcsolat keletkezett az eredeti rossz tárggyal, aminek célja kordában tartani a mondott ösztön jelentette fenyegetéseket. Itt van tehát a rosszindulatú anyamell, amely megpróbál elpusztítani, én pedig igyekszem egérutat nyerni és szintén tönkretenni ezt a rossz emlőt. Elviselhetetlen volna olyan világban élni, amelyet csupa rosszakarat tölt meg; így a csecsemő szeretetteljes impulzusait, melyeket elsődleges nárcizmusa tartalmaz, ugyancsak gyorsan kivetíti a külvilágba, s ezzel a "jó anyamellet" teremti meg. A libidinális ösztön egyes megmaradó részeit a csecsemő visszatereli erre a szeretetteljes külső tárgyra. Ily módon a libidinális ösztön szerető erejéből kapcsolatot teremtett az eredeti jó tárggyal, amely a rossz tárgy fenyegetésének ellensúlyaként szolgál, és utat nyit a meneküléshez. Itt van tehát a rosszindulatú anyamell, amely megpróbál elpusztítani, én pedig gyűlölöm őt, s igyekszem tönkretenni. És van itt egy jó anyamell is, amely szeret és oltalmaz engem, és fordítva, amelyet én is szeretek és védelmezek. Ebben a beszámolóban, amelynek Klein eredeti megfogalmazásai adtak lendületet, a virágok és a székletemberek úgy értelmezhetők, mint az alkati libidinális és agresszív ösztönkésztetések kivetítéses lecsapódásai. A környezet, bár ilyen távlatból nézve másodlagos, mégsem elhanyagolható jelentőségű, mert a gyengéd szülői gondoskodás csillapíthatja az üldöztetéses szorongást, ezáltal csökkenti a rossz tárgyaktól való paranoid félelmeket és megerősíti a jó tárgykapcsolatokat. A paranoid-szkizoid pozíció az alkati (veleszületett) agresszióval indul; a jó környezet enyhítheti az így okozott rettegéseket. Klein eredeti nézete szerint a székletemberek hatalma a veleszületetten erős agresszív késztetést tükrözi; a kedvező környezet hiánya nem tudta kellő

130


kleini

elmélet

mértékben megszelídíteni a rombolási hajlamot és megerősíteni a virágok által jelképezett törékeny libidinális erőforrásokat. 1 A depresszív pozíció Klein úgy vélte: az élményvilág mintázatának kialakulásában mindig jelen van az integrációra törekvés, amely arra ösztönzi a csecsemőt, hogy egész tárgyat érzékeljen; ez a tárgy sem nem teljesen jó, sem nem teljesen rossz, bár néha jó és néha rossz. A jó emlő és a ro.ssz...emlo-~ • élményéről a csecsemő kezdi megérteni, hogy ezek nem különálló, egymással összeférhetetlen tapasztalatok, hanem az anya különböző vonásai; ez az anya pedig egy másik, összetett egység, saját önálló alanyisággal. Azzal a lépéssel, hogy a többi embert már nem hasítja csak jóra és rosszra, hanem egész tárgyként éli meg őket, a gyermek nagyon sokat nyer. Csillapodik a paranoid szorongás, a gyermek fájdalmát és csalódásait nem merő rosszindulat és gonoszság okozza, hanem az esendőség és a kitartás hiánya. Ahogy az üldöztetés megcsappan, kevésbé lesz szükség a hasítás őrködésére; a csecsemő azt tapasztalja magán, hogy tartósabb, szilárdabb lett, és csökkent annak veszélye, hogy külső vagy belső erők összemorzsolják vagy beszennyezzék. Ám azt a nyereséget, amely a paranoid-szkizoid pozícióból történő elmozdulásban rejlik, új és másféle rettegések kísérik. Az élet központi problémája Klein szerint az agresszió kezelése és féken tartása. A paranoid-szkizoid pozícióban az agresszió a rossz emlővel való gyűlölködő kapcsolatra korlátozódik, tisztes távolságban a jó mellhez fűződő szeretetteljes viszonytól. Amikor a csecsemő kezdi összevonni a jóság és a rosszaság élményét az egész tárgy iránti ambivalens (egyszerre szeretetteljes és gyűlölködő) kapcsolatba, a paranoid-szkizoid pozíció által nyújtott lelki egyensúly megrendül. Nem pusztán a sátánian gonosz mell, hanem az egész anya, aki csalódást vagy kudarcot okoz a csecsemőnek, és így a vágyakozás, a frusztráció és a kétségbeesés fájdalmával oltja be őt, semmisül meg a csecsemő gyűlölködő 1 Klein néhány mai alkalmazója (pl. Aron 1995, Mitchell 1988) az anyamell "jóságát" és "rosszaságát" Klein intrapszichés leírásával szemben az éppen bekövetkező kielégülésből és elvonásból vezeti le. A virágok és a székletemberek szerintük esetleg úgy értelmezhetők, hogy kezdetben, legalábbis részben, a Rachel gondozói által nyújtott szeretőés oltalmazó, illetve kérges szívű és erőszakos bánásmódból szűrődnek le.


kleini

elmélet

képzelődéseiben (miközben az anya jó emlője érintetlen és védett marad). A jóságnak és éppígy a csalódásnak egyetlen forrása az az egész tárgy (mind a külső anya, mind a megfelelő belső egész-tárgy), melyet a csecsemő dühös képzelődéseiben éppen most semmisített meg,_Amikor a csecsemő tönkreteszi a kudarcot okozó egész tárgyat, eltávolítja oltalmazóját és végső menedékét is, elnéptelenítve felépülő világát és megsemmisítve saját belsejét. Klein azt a szívszorító rettenetet és bűnérzetet, amelyet a gyermek maga okozott azzal, hogy saját pusztító késztetéseivel súlyosan károsította szeretett tárgyait, depreszszív szorongásnak nevezte el, azt az élményszerveződést pedig, amelyben a gyermek mind szeretettel, mind gyűlölettel viszonyul az egész tárgyakhoz, depresszív pozíciónak. A paranoid-szkizoid pozícióban a veleszületett emberi destruktív hajlam fogas kérdését a gyermek kivetítés útján oldja meg, aminek eredménye az üldöztetés, a mások okozta veszély fenyegető érzete. Az i integráltabb, a fejlődésben előrelépést jelentő depresszív pozícióban az öröklött emberi pusztítási készség félelmetes hatást kelt, amikor a gyermek saját dühét az általa szeretett személyeken tölti ki. Klein úgy festi le a csecsemő állapotát, hogy miután dühöngő támadást intézett a csalódást okozó anya ellen, azt a legmélyebb lelkifurdalás követi. A kudarcot okozó egész tárgy, amelyet tönkretett, egyben a szeretett lárgy is, amely iránt mély hálát és vonzódást érez. Ezen a szereteten és odaadáson kívül (libidinális ösztönökből eredő) helyreállítási fantáziák is keletkeznek, s a csecsemő kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy orvosolja a kártételt és ismét teljes egésszé tegye az anyát. A kisgyermeknek hinnie kell abban, hogy képes a helyreállításra ez döntően fontos ahhoz, hogy a depresszív pozíció fennmaradjon. Tárgyai egészben tartásához hinnie kell abban, hogy szeretete erősebb, mint a gyűlölete, hogy jóvá tudja tenni destruktív hajlamának rombolásait. Klein döntő jelentőségűnek látta a libidinális és az agresszív ösztönkésztetések közti lelki egyensúlyt. (Későbbi elméletalkotók, például Winnicott, az illető anya fontosságát is hangsúlyozzák, aki túléli a csecsemő rombolási dühét, aki visszatér és összetartja a gyermek élményvilágát.) A legszerencsésebb körülmények között a szeretet, a csalódás, a gyűlöletteljes rombolás és a helyreállítás körei elmélyítik a gyermek képességét, hogy kapcsolatban maradjon az egész tárgyakkal és hogy érezze: helyreállítási törekvései képesek ellensúlyozni és kiegyenlíteni tulajdon pusztító erőit.

132


kleini

elmélet

De ez még a legjobb helyzetben sem állandó és biztos megoldás. Klein nézete szerint tudattalan (és olykor tudatos) képzeletünkben mindannyian alá vagyunk rendelve a mások ellen irányuló feneketlen dühnek és rombolási vágynak, amikor a másik embert úgy éljük meg, mint minden veszteségünk, akadályoztatásunk, csalódásunk, testi és lelki fájdalmunk forrását. Ez az örökös pusztító késztetés a szeretett lények ellen a depresszív szorongás és bűntudat forrását képviseli, és soha véget nem érő vágyat arra, hogy mindezt helyrehozzuk. Különösen nehéz időszakokban a destruktív erő túl hatalmassá válik, s azzal fenyeget, hogy teljes egészében kisöpri a tárgyak világát, egyetlen túlélőt sem hagy maga után. Ezeken a pontokon a visszahátrálás a paranoid-szkizoid pozícióba ideiglenes biztonságot nyújthat. A frusztráció forrását ekkor már nem egész tárgynak éljük meg, hanem rossz tárgynak. Valahol létezik egy jó tárgy is, amely nem okozna ilyen fájdalmat. A gyermek rombolási vágyát most ismét a gonosz tárggyal való kapcsolata uralja, és nyugodt lehet, hogy odakünn vannak jó tárgyak, amelyek biztonságban vannak az ő haragjának mennyköveitől. A depresszív pozíció bökkenője az, ha az egész tárgy nem állítható helyre, ami a csecsemőben azt az élményt teremti meg, hogy szánni valóan függ attól. A depresszív szorongás fájdalmának másik megoldása a mániás elhárítás, amelynél a szeretett tárgy páratlan volta és ezáltal a tőle való függőség mágikus módon tagadásra kerül. Egyáltalán kinek kell ez a másik személy? Anyákra, apákra, szeretőkre könnyű szert tenni; mindannyian egyformák, nincs egyedülálló vonásuk. Ha a másik személy megkülönböztető jegyeit elhomályosítjuk és mint közönséges embert skatulyázzuk be, vigaszt találhatunk - óhatatlanul időlegesen és látszólag - arra, hogy erősen és végzetesen függünk tőle, és úgy érezhetjük, hogy uralkodunk tárgyainkon. Klein a viszonylagos lelki egészség állapotát nem úgy festi le, mint valami fejlődési csúcsot, amelyet meg kell hódítanunk és birtokunkban tartanunk, hanem mint egy állandóan elveszített és visszanyert pozíciót. Mivel a szeretet és a gyűlölet az élményeinkben egyaránt újratermelődik, a depresszív szorongás nem más, mint az emberi létezés állandó és központi arculata. Súlyos veszteségek, az eltaszítottság, a csalódások időszakában elkerülhetetlen a visszahúzódás abba a biztonságba, amelyet a paranoid-szkizoid pozíció hasítása és a mániás elhárítás kínál.


kleini

elmélet

Kevésbé szerencsés körülmények között a gyermek a dühét erősebbnek érzi, mint helyreállító, reparatív szeretetét. Az olykor szerető, olykor gyűlölködő másik tárgy iránti szeretetének és gyűlöletének integrációját nem lehet tovább fenntartani: a székletemberek elözönlenék és maguk alá temetnék a kecses kis virágokat. A paranoid-szkizoid pozíció iildöztetéses borzalmai ellen a hasítás nyújtja az egyetlen lehetőséget, hogy a szeretet és a biztonság fészke fennmaradjon. Az ilyen emberek szemében a jó és a gonosz világosan elkülönül. Van néhány barátjuk (néha csak a képzeletükben), akik mind jók, és ízig-vérig gonosz ellenségeik. A megbízható szövetségesekkel való kapcsolatokra még a gyanú árnyéka sem eshet, mert az efféle kétely ajtót nyit az elkerülhetetlen és elűzhetetlen beszennyeződés előtt. Rachel esetében a virágok és a székletemberek csupán akkor integrálhatók, ha elhiszi, hogy a virágok ki fognak hajtani az ürülék alól. Csak a saját reparatív képességünkbe vetett hitünk, az a meggyőződésünk, hogy szeretetünk képes túlélni pusztító késztetéseinket, teszi lehetővé, hogy a szeretet és a gyűlölet egyesüljön és gazdagabb, öszszetettebb kapcsolattá váljék. A szeretet a paranoid-szkizoid pozícióban tiszta, de vékonyka és törékeny. A depresszív pozícióban, amelyet enyhít a romboló gyűlölet és a helyreállítás körforgása, a szeretet mélyebb, valóságosabb, rugalmasabb; de szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a fécesz nem temeti maga alá az élet jeleit, hanem új és gazdagabb fejlődésnek ad megtermékenyítő lendületet. A következő álom, melyről egy pszichoanalízisbe járó beteg számolt be, talán jól szemlélteti, hogy az átmenet a többé-kevésbé szilárd paranoid-szkizoid pozícióból hogyan torkollik abba a képességbe, mellyel a depresszív szorongás elviselhetővé válik. Ez a középkorú férfi több mint tíz éve vett feleségül egy nőt, akit bálványozott és sohasem zsörtölődött vele - noha a főnökeivel és életének más szereplőivel, akik szerinte mind rosszindulatúak voltak és "pikkeltek rá", állandó csatákat vívott. Az analitikusát is eszményítette; azokat a pillanatokat, amikor dühösen felfortyant, mert az analitikus érzése szerint cserben hagyta őt, hamar elfelejtette, és az analitikus alakja ismét jóindulatú, csodálatos fényben tündökölt. Az álmot megelőző héten, néhány évi analízis után és sok hónappal azt a felismerését követően, hogy előszeretettel hasítja szét szeretetét és gyűlöletét, meglehetősen izgatottan számolt be az első igazi veszekedésről, amely közte és a felesége között tört ki. "Teljesen elvesztettem a nejemet... már úgy értem, a fejemet" - mondta. íme az álom: "Egy ódon házban bolyongok, amely nagyon ismerősnek tűnik. Két emelet között észreveszek egy titkos szobát, amelyben már időtlen idők óta nem jártam. Amint belépek, meglátok egy hatalmas akváriumot, tele gyönyörű és

134


kleini

elmélet

egzotikus trópusi halakkal. Emlékszem, hogy ezt a tartályt én állítottam fel és töltöttem meg halakkal, csak megfeledkeztem róla. Meglepett, hogy a halak életben maradtak, és most is virgoncan úszkáltak ide-oda. Izgatottság fogott el, és azt gondoltam, hogy ennyi év után biztosan nagyon éhesek. Fogtam a közeli polcon egy dobozt, amelyről azt gondoltam, hogy haleledel van benne, és beleszórtam a vízbe. A halak szemmel láthatóan hirtelen gyengélkedni kezdtek. Alaposabban megvizsgáltam a dobozt, és rájöttem, hogy só van benne. Édesvízi halak voltak, a só halálos méreg volt nekik. Rohangálni kezdtem, mint az őrült, hogy megpróbáljak segíteni rajtuk. Nekiláttam kihalászni, és áthelyezni őket egy másik tartályba. Néhány már kimúlt, másokról úgy tűnt, hogy talán életben maradnak. Nehéz volna megmondani, hogyan végződött volna a dolog, mert heves szorongás közepette felriadtam."

Abban a fogalmi keretben, melyet Klein alkotott a depresszív pozícióról, ez az álom olyasvalaki depresszív szorongását fejezi ki, aki megrémül saját dühétől, s nem tudja, mit tehetne azokért, akiket szeret. A férfi hajlamos volt kapcsolatait tisztán jókra és tisztán rosszakra széthasítani, s ezáltal megvédeni szeretteit gyilkos dühétől, melyet azok ez a rettenetes félelem gyötörte - nem élnének túl. Csak mostanában kezdte szeretetét és gyűlöletét összeilleszteni, és megengedni magának, hogy mérgét és csalódását fenntartsa, sőt kifejezze azokkal szemben is, akiket szeretett. Ez rettenetes bűntudattal és heves szorongással töltötte el; zavarba ejtette mindaz, ami a bensejében zajlott, és hogy mi erősebb: a szeretete vagy a gyűlölete. Nyilvánvaló, hogy ez az elmozdulás gazdagítani fogja kapcsolatait és érzésvilágát, de aktuálisan megrémült attól, hogy ha sutba dobja felesége és analitikusa kényszeres eszményítését, a neje iránti odaadását, nem lesz majd képes fenntartani kapcsolatait a szereteten és a helyreállításon keresztül. Ekképp értve az álmot, a halak egész tárgyak, melyeket eltemetett tudattalan élményvilágában; már régen elfeledte őket. Előkerül mélységes zavara: képes-e még életben tartani tárgyait a szüntelenül kettéhasítással. A hasítási stratégiát boncolgató többhónapos értelmező munka után élményvilágában új helyet teremt, ahol gazdagabb összetételű, ámbár törékeny élet létezik. Ám húsbavágó felismerése arról, hogy másfajta tárgy is van, a szeretet másvalaki iránt, aki nem olyan, mint Isten, hanem rendkívül sebezhető, azzal a rettegéssel szembesíti őt, hogy talán nem lesz képes fenntartani és megerősíteni a szeretetét. Vajon romboló késztetése (noha akaratlanul) meg fogja-e semmisíteni a tárgyait, avagy képes lesz helyrehozni a kárt, amelyet okozott? A döntés már az álom végére (és a még sokáig tartó analízisre) marad.


kleini

elmélet

A szexualitás Az eltérés Klein látásmódja és Freudé között (amelyből Klein is kiindult) sehol sem olyan szembetűnő, mint a szexualitás birodalmában, ,i freudi fejlődéstani és kórlélektani elméletnek a kellős közepén. A freudi szerkezetben a nemiség az örömmel, a hatalommal, a félelemmel szövődik egybe. Freud úgy láttatja a nemi közösülést, hogy az a nő számára a legmélyebb tudattalan szinteken, az apa péniszének birtoklását nyújtja, ami begyógyítja a kasztráció érzése által ütött nárcisztikus sebet. Azért kíván teherbe esni, mert ez az apai pénisz birtoklásának a jele, s ezzel diadalt arat vetélytársa, az anya felett. A férfi számára a nemi érintkezés a legmélyebb tudattalan szinteken úgy tekinthető, mint az anya végső birtokba vételének élménye, diadal az apa fölött, annak bizonyítéka, hogy nem büntették kasztrációval szexuális törekvései miatt. A nő teherbeejtése a napnál világosabban mutatja kasztrálatlan, ép és nemzőképes állapotát. A kleini szerkezetben a szexualitás a szeretetről, a rombolási vágyról és a helyreállításról szól. A férfiak és a nők Klein meglátása szerint mélyen érdekeltek abban, hogy fenntartsák az egyensúlyt a szeretet és a gyűlölet képessége között, és hogy életben tudják tartani tárgyaikat (mind a külső, valóságos tárgyakhoz fűződő kapcsolataikat, mind a belső tárgyaik, a jóság és az elevenség benső érzete irántiakat). Klein szerint a nemi aktus valami mélyen drámai színtér, ahol az ember másokra gyakorolt hatása és sűrített lényegének természete egyaránt megmutatkozik. Az a képességünk, hogy felizgassuk és kielégítsük a másik embert, saját helyreállítási készségünket képviseli; élvezetet és gyönyört nyújtani annyit jelent, hogy szeretetünk erősebb, mint a gyűlöletünk. Az a képességünk, hogy a másik fel tud izgatni és ki tud elégíteni bennünket, azt sejteti, hogy élő és érző lények vagyunk, és hogy benső tárgyaink gazdagon virulnak. A terhesség mérhetetlenül fontos ebben a szerkezetben, de nem a pénisz vagy a nemzőképesség jelképes megfelelőjeként, hanem mert azt tükrözi vissza, milyen állapotban van az ember belső tárgyainak világa. A termékenység, akár férfiról, akár nőről van szó, életerőre vall, olyan belső élményre, amely él és virágzik. A terméketlenség ezzel szemben - mind a férfiaknál, mind a nőknél - félelmet ébreszt, nem a kasztrációtól, hanem a belső elhalástól, a szeretet kudarcától a helyreállításban és a fontos kötelékek megőrzésében más emberekkel, attól,

136


kleini

elmélet

hogy benső énünk képtelen fenntartani eleven és tápláló kapcsolatokat. Freud szermt a művészi alkotóképesség a testi örömök átlényegített, szublimált formája. Klein számára a művészi kreativitás és a testi gyönyör egyaránt küzdőtér, ahol a szeretet, a gyűlölet és a helyreállítás közötti alapvető emberi csata zajlik. Az irigység Klein legfontosabb fogalmai közül még életében az irigység viszonylag későn kapott szerepet, de a kleini gondolkodás halála utáni fejlődésének egyik jelentős eleme lett. Felfogását az irigységről legjobban úgy ragadhatjuk meg, ha azt összehasonlítjuk a mohósággal. Az anyamellen csüggő csecsemő, akit Klein tipikusnak tekint, nyújtja ehhez az elsődleges mintát. A csecsemők Klein ábrázolásában a szükségleteknek nyomorultul kiszolgáltatott teremtmények. Szánalmasan függnek az anyamelltől: ad-e táplálékot, biztonságot, örömet. A csecsemő, Klein elképzelése szerint, magát az emlőt úgy éli meg, mint mérhetetlenül gazdag és hatalmas valamit. Utóbbit azért, mert gyanakvóbb pillanataiban azt hiszi, hogy az anyja melle a csodálatos tartalmat a maga számára halmozza fel és élvezi a gyermek fölötti hatalmát, ahelyett, hogy teljesen szabadon és bármikor odaengedné őt az élet forrásához. 1 Az orális mohóság egyfajta válasz arra, hogy a kisbaba olyannyira kiszolgáltatott az anyamellnek. A csecsemő tele van olyan késztetéssel, hogy teljesen kisajátítsa az emlőt a saját szükségletei kielégítésére, hogy mindent kizsaroljon belőle. Szándéka nem az, hogy megsemmisítse, hanem hogy birtokba vegye és uralkodjék rajta. A parasztgazda, akinek aranytojást tojó tyúkja van a gyermekmesében - a mohóság örökérvényű allegóriája - , nem akarja bántani a tyúkját; szereti ezt a tyúkot, de mégsem elégszik meg a napi egy aranytojással és levágja a tyúkot, annyira szeretne hozzájutni jószága kincseihez és rendelkezni velük. Hasonlóképp, a csecsemő irigysége az anyja melle iránt nem pusztító szándékú, de a gyermek mélyen meg van sértve, hogy annak becses 1 Az a fajta klinikai anyag, amelyből efféle feltételezés levonható, bizonyos páciensek olyan, nem ritka panasza lehet, hogy az analitikus már az első ülésen könnyedén megadhatná az összes értelmezést, amit az analízis évei során tesz, de lépésről-lépésre osztogatja őket, hogy fenntartsa hatalmát és pénzügyi érdekét a beteg rovására. Néhány analitikus, szertelen nagyzolásában, szintén hisz ebben a képzelődésben.


kleini

elmélet

adományát csupán cseppenként kapja. A mohóság ily módon könyörtelen kirablássá fajul. Az irigység nem egyéb, mint egy másféle válasz ugyanerre a szituációra. Az irigy csecsemő immár nem megszerezni és birtokolni akarja a jót, hanem az a szándéka, hogy tönkreteszi. Képtelen elviselni, hogy igazán létezik valami, ami ily hatalmas és jelentős, és ilyen óriási különbséget okoz az élményeiben, mégis kívül esik az ő akaratán. A baba inkább megsemmisíti a jót, semhogy reménytelenül függjön tőle. A jóság igazi létezése elviselhetetlen irigységet ébreszt benne, amelytől csak úgy tud megmenekülni, ha képzeletében lerombolja a jóságot magát. Az irigység az összes kezdetleges lelki folyamat közül a legpusztítóbb indulat. Minden egyéb gyűlölet és rombolási düh, amely az életet jellemzi a paranoid-szkizoid pozícióban, a rossz emlőhöz való viszonyban testesül meg; a hasítás nyomán a jó emlő védelmet kap és menedékhely, a vigasz forrása marad. Az irigység egészen rendkívüli és egyedülálló vonása, hogy az egyén nem csupán a kudarcélményre vagy a fájdalomra adja válaszul, hanem a kielégülésre és az örömre is. Az irigység nemcsak a rossz anyamellet támadja, hanem a jó mellet is. Ily módon az irigység megszünteti a hasítást, áthidalja a jó és rossz közti válaszvonalat, és beszennyezi a szeretet és az oltalom kristálytiszta forrását. Az irigység elpusztítja a reményt. Minthogy minden fontos lélektani folyamatot alkati tényezőkből igyekezett leszűrni, Klein a feneketlen irigységet a szokatlanul erős veleszületett agresszív késztetésnek tulajdonította. Leírása az irigy rontópálról másféle oki felépítésbe is beilleszthető és úgy tekinthető, mint a kisgyermek válasza a veszélyesen szeszélyes szülői gondoskodásra, ahol az odafordulás és a szeretet reményét mindig ébren tartják, ám a legtöbbször kegyetlen csalódást okoznak (lásd Mitchell 1988). Klein irigység-fogalma hathatós klinikai eszköz lett az olyan betegek megértésére, akiknek a kórlélektana a legsúlyosabb és szinte hozzáférhetetlen, akiken nagyon nehezen segít mindaz, amit a pszichoanalízis kínál. Freud írta le a negatív terápiás reakciót, melynek során a beteg állapota nemhogy nem javul a pszichoanalízisben, hanem még roszszabbra fordul. Freud szemszögéből nézve a nehézség az ödipális bűntudatban rejlett; vérfertőző és apagyilkos vágyaik miatt ezek a páciensek nem érezték úgy, hogy jobb életet érdemelnének. A Freud és Klein közötti különbséget szemlélteti, hogy utóbbi a negatív terápiás

138


kleini

elmélet

reakció gyökereit nem a szexuális és agresszív késztetésekben kereste, hanem a jó anyamell irigy tönkretételében, minden jóságérzet eltörlésében, amely a világban uralkodik, és az embereknek segítséget nyújthat. Noha ezek a betegek támaszra vágynak, mégsem tudják elviselni azt a lehetőséget, hogy az analitikus esetleg segíthet nekik. Ha mégis elhiszik, hogy a terápia tartogat számukra valamit, amit oly kétségbeesetten keresnek, olyan irigy tehetetlenségbe süppednek, amelyet nem bírnak elviselni. Az egyetlen mód, hogy ne érezzék magukat az analitikus könyörületére bízva, az, ha tönkreteszik mindannak az értékét, amiket az analitikus nyújtani tud, legkiváltképp persze értelmezéseinek az értékét. Az interpretációk eme irigy megsemmisítése széles skálán mozog: a közvetlen, erőszakos lefitymálástól kezdve egészen a látszólagos egyetértésig, amelynél azonban az értelmezéseket a beteg sosem veszi igazán komolyan vagy elzárkózik a hatása elől. Ennek a folyamatnak drámai és szó szerinti kifejezését az étkezési zavarokkal küzdő betegek nyújtják. Jane, aki egyéb aggasztó tünetei mellett bulimiája miatt kért a pszichoanalitikus tói segítséget, egyszer elmondta, milyen rettenetes szorongás fogta el az egyik ülés után, amikor mélyen megérintette az analitikussal való kapcsolata, aki érzése szerint igen hasznos dolgot mondott neki. A kellemetlen érzés arra indította, hogy vegyen magának egy óriási zacskó süteményt, amit mohón felfalt; ezután felfordult a gyomra és mindent kirókázott. Olyan élménye volt, hogy amit az analitikus adott neki, eltemette a sütemény ragacsos masszája alá, és aztán "kidobta a taccsot", vagyis az egész tartalmat. Az ülés által keltett szorongása csak úgy csillapodott, hogy belül tisztának és üresnek érezte magát.

Akivetítéses azonosítás (projektívidentifikáció) Van egy másik fogalom is, amelyet Klein élete kései szakaszában vezetett be, ám központivá vált a későbbi kleini elméletalkotásban: a kivetítéses azonosítás (projektív identifikáció). A kivetítés szót Freud kezdte használni: ezzel illette a nem kívánt késztetések képzeletbeli kilökődését; amit a benső énünknek tilos éreznie, arról úgy kell éreznünk, hogy rajtunk kívül, valaki másban/másokban helyezkedik eL Klein ezt a fogalmat jellegzetes módon terjesztette ki. A kivetítéses azonosításban, állította Klein, nem pusztán egyszerű, különálló ingerek vetülnek ki, hanem az én egy része is - tehát nemcsak például az agresszív késztetések, hanem a rossz én is, immáron más személybe


kleini

elmélet

áthelyezve. Minthogy ami kivetítődik, nem más, mint benső énünk egyik szelete, a kiűzött résszel a tudattalan azonosításon keresztül fennmarad bizonyos kapcsolat. A kivetített lelki tartalom nem szívódik fel csak úgy; az egyén harcol azért, hogy bizonyos összeköttetést fenntartson ezzel a tartalommal, és hogy uralkodjék rajta. Figyeljük meg a következő közös típusokat: azt a személyt, aki szerint a modern társadalmat elborítja a szexualitás, és életét a szeméremsértő, trágár jelenségek felderítésének, a kicsapongó, szabados egyének uáni kutakodásnak és megbüntetésének szenteli; azt a személyt, aki a filmekben uralkodó erőszakot tartja korunk legfontosabb rákfenéjének és nem győzi, nemegyszer a legvérszomjasabban ostorozni e szörnyű bűn terjesztőit; valamint azt a személyt, aki rendkívül érzékenyen hangolódik rá mások szűkölködésére, szenvedéseire és áldozatosan nekiáll enyhíteni nyomorúságukat. Valamennyiüknél az a fajta folyamat sejthető, amelyet Klem kivetítéses azonosításnak tekintett: az élményvilágunk egy szelete, nem pusztán egyetlen késztetés, hanem az emberi kapcsolatteremtés általános dimenziója nem marad személyes valónk határmezsgyéjén belül, hanem inkább másokban, drámai megvilágításban vesszük észre, ahol olyan tárggyá válik, mely a figyelem, az érdeklődés és az ellenőrzését szolgáló erők gyújtópontjába kerül. 1 Wilfred Bion és a kortárs Klein-követök gondolkodása Melanie Klein gondolatai nemcsak nyilvánvaló elméleti örököseire, vagyis azokra voltak óriási hatással, akik lefektették a különféle tárgykapcsolat-elméletek alapját, mint például Fairbaim és Winnicott, hanem általában - reá hivatkozás nélkül - számos újítást és finom módosítást indukáltak a kortárs pszichoanalitikus gondolkodásban. A kifejezetten "kleiniánusnak" nevezett elméletalkotásban Klein fogalmait Wilfred Bion közreműködése oly alapvetően terjesztette ki és értelmezte újra, hogy a modern kleiniánus irányzatot pontosabban lehetne illetni a kleini-bioni jelzővel. 1 Suliivan ezt a fajta folyamatot bámulatosan hasonló módon írta le (noha merőben más nyelven), arról a biztonsági működésről szólva, amelyet ő látszólagos eszményképnek nevezett, miáltal valaki tisztes távolságot tart maga és a saját nemkívánatos késztetései (pl. az agresszív indulatai) között, úgy hogy magas erkölcsi mércét keres magának (pl. csatlakozik egy erőszak ellenes társasághoz), és ezzel szembeszáll a másokban uralkodó egészen hasonló impulzusokkal.

140


kleini

elmélet

Wilfred Biont (1897-1979) Melanie Klein analizálta, és az ő tanítványa volt; termékeny gondolkodását a szkizofrén betegekkel végzett munkája alakította ki. A gyarmati Indiában nőtt fel, a II. világháború alatt még páncélos ütközetben is része volt Észak-Afrikában. Élete nagyobb részét Angliában töltötte, de 1968-tól majdnem haláláig az Egyesült Államokba tette át székhelyét. Elégedetlen volt azzal, ahogyan sok klinikus oly lélektelenül alkalmazza a pszichoanalitikus fogalmakat (a kleinieket is beleértve), talán emiatt különös előszeretettel igyekezett bemutatni és közvetíteni, mennyire komplex és végső soron meghatározhatatlan az emberi élményvilág. Bion kései írásai kissé misztikus irányba fordultak, a hívek egész csoportját vonzva magukhoz. Néhány alapvető fogalma azonban igen jól beilleszthető a kleini gondolkodásba és mély hatással volt a modern kleiniánusokra. írásai végtelenül homályosak és nehezen érthetőek; talán ő a legbonyolultabb (a 7. fejezetben tárgyalt Lacannal együtt) az összes jelentősebb pszichoanalitikus szerző közül. Ám semmilyen bevezetés Klein munkásságába nem lenne teljes néhány alapvető bioni gondolat említése nélkül, különös tekintettel arra, ahogyan kiterjesztette Klein kései elméleteit az irigységről és a kivetítéses azonosításról. Klein megfogalmazásában az irigység nem egyéb, mint támadás valamely tárgy ellen; az eredeti paradigma - a szoptatott csecsemő esetében az elpusztítja az anyamellet és tönkreteszi tartalmát. Bion korai erőfeszítései, hogy megragadja a szkizofrén nyelvezet és gondolkodás eredetét és természetét, amely oly feltűnően töredezett és látszólag értelmetlen, azt a gyanút ébresztették benne, hogy valamiféle kapcsolat állhat fenn a szkizofrén fragmentáltság és a Klein által leírt irigy támadások között; ebben az esetben az, ami ellen a csecsemő támadást intéz, nem pusztán egy tárgy, hanem a kisgyermek saját elméjének része, amely általában a tárgyhoz és a realitáshoz fűzi. Az irigy csecsemő a tárgyhoz való viszonyát annyira elviselhetetlenül fájdalmasnak éli meg, hogynemcsak az emlőt támadja, hanem - Bion elmélete szerint - saját összes, a tárgyhoz köthető lelki képességét. Itt nem egyszerűen képzeletbeli támadásról van szó a tárgy ellen, hanem olyan támadásról a saját észlelő-megismerő apparátus ellen, amely elpusztítja a valóság érzékelésének és megértésének a képességét, tönkreteszi a másokkal való értelmes kapcsolatkötés lehetőségét. Az irigység Bion szemében egyfajta "lélektani autoimmun" betegség, az elme támadása önmaga ellen.

141 M. Klein és a modern kleini

elmélet

A k ö v e t k e z ő két r ö v i d á l o m k é p a z o n é l m é n y f é l e s é g e k r ő l és folyam a t o k r ó l t a n ú s k o d i k , a m e l y e k e t az e l m e és az é r t e l e m irigy elpusztítását t e k i n t v e B i o n i g y e k e z e t t m e g f o g a l m a z n i . Jim, egy középkorú páciens az analízisben arról az álmáról számolt be, amelyben valaki belenézett a fülébe. Ezután valahogy ő is bekukucskált a saját fülébe, ahol olyan üregeket látott, amelyeket véres hólyagokkal teli kifekélyesedett szövet borított. A következő héten egy eléggé jellemző telefonbeszélgetésről számolt be a bátyjával, ám amelyre ezúttal szokatlan módon reagált. A bátyjának mindig van valamilyen kifogása ellene, a felesége, családja, egész életmódja ellen, de a maga érzelgős módján közben mindig nagy szeretettel viseltetik iránta. Most arról tájékoztatta, hogy két nap múlva ellátogat Jim városába. Régi barátainál - akikkel Jim révén ismerkedett meg - fog megszállni, és velük tölti majdnem minden idejét; nem hívta Jimet, hogy csatlakozzék hozzájuk, de azt akarta, hogy Jim viszont hívja meg őt és gyermekeit egy rövid látogatásra. Erre Jim dühbe gurult és hangoztatni kezdte sértődöttségét és neheztelését. A bátyja kurtán letorkolta: "Ne légy olyan önző", és azt mondta, meg van bántva, hogy az öccse azt hiszi, mindezeknek valami személyes oka lenne, és felsorolt egy csomó prektikus érvet, amiért így szervezték a kirándulást. Az okok hosszú sorába beágyazva újra meg újra felbukkant az a vád J im ellen, hogy "élőhalott", és most a fivér örömét fejezte ki - noha valójában semmi oka nem volt rá miszerint lám, Jimben még van annyi élet, hogy képes dühbe gurulni. Az a mód, ahogy a bátyja viselkedett Jimmel, jól jellemezte Jim helyzetét általában a családban, és nagymértékben leképezte, ahogyan valamikor az anyjuk bánt vele. Jim rendszerint úgy reagált az efféle beszélgetésekre, hogy zavarba jött, lebénult és végtelenül tehetetlennek érezte magát. Ezúttal arról számolt be, hogy "szétrobbant" a dühtől bátyja hatalmaskodó, kétszínű alakoskodása miatt. Jim egyébként örökké úgy érezte magát, mint aki mélyen sérült, képtelen gondolkodni, felfogni a dolgokat, illetve hasznosan tevékenykedni a világban. Az álomkép Bionnak azt az elképzelést sugallta, hogy önmagának ezt a megélését azoknak a támadásoknak lehet tulajdonítani, melyeket önmaga ellen indított: a saját elméjét vette célba. Ezeknek az önmaga elleni támadásoknak az a funkciója, hogy kezelni tudja azokat az elviselhetetlen kötelékeket, amelyek a számára jelentős személyekhez fűzték, s amelyeknek érzése szerint fájdalmasan és reménytelenül a rabja. Rgy másik beteg, aki már három éve járt analízisbe, egyszer azt álmodta, hogy egy kertben sétálgat és képeket készít olyan kamerával, amelyben nincs film, s közben próbálja kitalálni, hogyan kell használni a gépet. A páciens nő volt, aki teljesen üresnek érezte magát, s akinek csak annyi becse van, mint azoknak a férfiakkal kötött kétségbeesett kapcsolatainak, amelyekben rabszolgaként alávetette magát. Ismét Biont követve, az álomképet olybá vehetjük, hogy ez a nő úgy érezte: nem képes élményeit megőrizni, az eseményeket úgy rögzíti, hogy semmilyen értéket vagy értelmet nem tulajdonít nekik, kiüresíti saját lelki

142


kleini

elmélet

működéseit. Érdekes, hogy ugyanazon az ülésen, amelyen fenti álmát elmesélte, ez valami új és más lehetőséget villantott fel, mert megkérdezte az analitikusát, hogy az iroda falán függő virágcsendéletet frissen vásárolta-e. A festmény (emlékezzünk az álombeli kertre) egészen addig észrevétlenül ott lógott a falon.

Bion szerint az egyik legfontosabb támadási mód, amelyet az elme használ saját folyamataival szemben, a kapcsolódás megtámadása. Ennek nyomán előbb-utóbb minden összeköttetés megszakad a tárgyak, gondolatok, érzelmek avagy emberek között. Egyik betegünket joggal tekinthetnénk az efféle önmaga elleni támadás áldozatának: figyelemre méltóan tehetséges énekes volt, akinek előadói karrierje azért került veszélybe, mert bár minden egyes hangot szépen kiénekelt, képtelen volt azokat zenei frázissá összekötni. Mint írtuk, a projektív identifikáció Klein eredeti megfogalmazásában olyan képzelődés, amelyben az egyén énjének egy szeletéről úgy érzi, hogy egy másik személyben helyezkedik el, akivel benső énje továbbra is azonosul, és megkísérli őt ellenőrzése alatt tartani. Biont érdekelni kezdte, hogy valaki kivetítéses azonosítása hogyan hat arra a személyre, akire kivetül. Ez a hipotézise szintén a rendkívül zavart betegekkel végzett klinikai munkásságából sarjadzott ki; ennek során olyan heves érzelmekre bukkant önmagában, amelyek - úgy tűnt megfelelhetnek a betegek érzelmi-indulati életének. Eszerint tehát, kezdte gyanítani Bion, az analitikus adott esetben olyan lelki tartalmak hordozója lesz, amelyek eredetileg a beteg élményeiben szerepeltek. A kivetítéses azonosítás eredetéről elmélkedve, Bion úgy kezdte szemlélni a csecsemőt, mint aki nyugtalanító, kusza érzetekkel van felruházva, s azokat nem bírja megszervezni, uralni vagy irányítani. Ezt a lelki tartalmat kivetíti az anyába, vagyis erőfeszítést tesz, hogy megmeneküljön annak ártalmas hatásaitól. A fogékony anya, szabadon áramló ábrándozása során gyengéden válaszol erre a projekcióra, bizonyos értelemben szervezetté alakítja a kisbaba élményét, aki aztán, miután most már a tartalom elviselhető alakban van, újra magába vetíti be azt. Az az anya, aki nem hangolódik rá csecsemőjére, képtelen felfogni és megmunkálni ezeket a kivetítéses azonosításokat, és a töredezett és rémítő tapasztalatok kénye-kedvére hagyja a babát. Hasonló folyamat mehet végbe, kezdte Bion gyanítani, a páciens és az analitikus kapcsolatában is. Bion tehát, kiterjesztve a kivetítéses azonosítás kleini fogalmát, az emberek között zajló (interperszonális) folyamat rangjára


kleini

elmélet

emelte, s ennek nyomán az egyetlen személy elméjében munkálkodó képzelődés két ember elméjét összekötő, szövevényes történéssé változott. Bion felfogása a kivetítéses azonosításról különféle módokon értelmezhető. Az egyik, kissé misztikus megközelítés esküszik arra, hogy itt a lelkilelfipátia egyik formájáról van szó, amely a tartalmat egyszerűen átviszi a csecsemő elméjéből az anyaéba vagy a páciens elméjéből az analitikuséba. De az ember úgy is gondolkodhat a projektív identifikációról, hogy a megérzés, az intuíció és az érzelmi fertőzés jelenségével áll kapcsolatban. Vannak anyák, akiknek szinte minden porcikája ráhangolódik gyermekük érzelmi-indulati állapotára. Úgy tűnik, képesek érzékelni, amit a csecsemő érez, amire szüksége van, és kifejezetten összerendező, csillapító módon tudnak reagálni arra. Az anyák másik típusa arról ismerszik meg, hogy sohasem érti pontosan, mi történik, sosem alkalmazkodik a csecsemő saját állapotához és ritmusához, s végül ott tehetetlenkedik egy agyonfrusztrált és szorongó kisbabával. Mármost mi történik ezekben a helyzetekben? Az érzelmek "ragályosak". (Idézzük fel Suliivan nézetét, miszerint létezikbizonyos "empátiás kötelék", amelyen át az érzelmek közlekednek, kivált az édesanya és a csecsemője között.) Egy személy felindulása s lelkesedése felindulást és lelkesedést ébreszthet másokban is. A szorongó szorongása esetleg másokat is "az őrületbe kerget". Valakinek a búskomorsága deprimálhatj a a környezetében levőket. A csecsemőben uralkodó érzelmek különösen ragadósak. Kevés dolog olyan szívderítő például, mint a csöppség tiszta örömöt sugárzó mosolya, és kevés dolog gyötör meg annyira, mint a fájdalommal küszködő baba. Amikor az emberek azonos hullámhosszon vannak, érzelmi rezonancia lép működésbe, amely olyan, mintha egy azonos hangmagasságú hangvilla csendülne meg magától. Az érzelmi ráhangolódás az emberi meghittség belsőleg kifejlődött vonásának tűnik, és talán a sikeres alkalmazkodás olyan eszköze, amely elősegíti a túlélést a szülők és a csecsemő közti kapcsolatban, hiszen ez utóbbi érzelmi állapotát fel kell tudnunk ismerni beszélt nyelv nélkül is. Bion leírását a csecsemő és anyja között létrejövő kivetítéses azonosításról talán ebben az összefüggésben lehet megérteni. A csecsemő érzelmi állapotát, különösen a sínylődő csecsemőét, az anya felfogja és neki bőséges erőforrása van annak megmunkálására, amivel egyaránt megnyugtatja önmagát és a babát. A baba észleli és magába szívja

144


kleini

elmélet

mindezt, majd idővel azonosul az anya szervező képességeivel. Noha Bion a csecsemő részéről közlési szándékot tételezett fel, amely nyilvánvalóan bizonyíthatatlan, az általa nyitott távlatokat e feltevés nélkül is kamatoztathatjuk. 1 Az analitikus helyzet Klein megfogalmazása, kiváltképp ahogyan Bion változtatott rajta, az analitikus helyzet új szemléletét teremtette meg, amely merőben különbözik a freudi szituációtól. Freud úgy látta, hogy a páciensnek és az analitikusnak jól meghatározott szerepe van és világosan elkülönülő élményvilága. A páciensnek emlékeznie kell, ami a fontos emlékképekhez kapcsolódó szabad képzettársítás tevékenységén keresztül napvilágra kerül. Az analitikus tisztes távolbólhallgatja a képzettársításokat, értelmezésekkel látja el a páciensét, amelyek összekötik a képzettársításokat a felfedezendő és felújítandó emléknyomokkal. Az értelmezések segítenek az eligazodásban, céljuk feltárni azokat az ellenállásokat, melyeket a beteg tanúsít tulajdon emlékeivel szemben, és megváltoztatni a páciens egész élményszerveződését. Időszakonként áttétel is megnyilatkozik abban a késhegyre menő harcban, melyet a páciens ellenállása vív az emlékezet működése ellen. A kleini analitikusok ugyanezeket a fogalmakat használják a terápiás helyzet leírására, de ami abban végbemegy, az szerintük teljesen más természetű. A beteg és az analitikus sokkal mélyebben belebonyolódik, mint ahogyan azt Freud vélte. Nem pusztán arról van szó, hogy a páciens egyszerűen felszínre hozza pszichés tartalmait az általában semleges (hacsak a viszontáttételbe bele nem keveredő) megfigyelő számára; a páciens az analitikus helyzetet a primitív tárgykapcsolatok szintjén ragadja meg. Olykor az analitikus a "jó emlő", amely képes a mágikus átalakításra; az értelmezések nem egyebek, mint a "jó tej", ami védelmez, éltet és helyreállítja a rendet. Máskor viszont az analitikus "rossz emlő", halálos és pusztító; az értelmezések mérgezőek és belülről gyilkolnának, ha a beteg befogadná őket. Ebből a nézőpontból az áttétel nem ellenállást jelent az analitikussal szemben vagy az analitikus kizökkentését megfigyelői alaphelyzetéből; a páciens a maga tu1 A jelenlegi csecsemőkutatás erőteljes indíttatást talált az anyák és csecsemőik közti érzelmi fertőzésre (Stern 1985. Tronick és Adamson 1980).


kleini

elmélet

dattalan élményszerveződése segítségével óhatatlanul és szükségszerűen mélységes reménységgel és hasonlóan heves félelmekkel éli meg az analitikust és az analitikus értelmezéseit. Freud szemében az analitikus élménye az analitikus szituációban a viszonylagos háttérbe húzódás. A terapeuta a saját - tudatos vagy tudattalan - asszociációit arra használja fel, hogy megértse páciense képzettársításait. Még ha az analitikus - a saját múltjából származó lezáratlan ügyei miatt - görbe tükörben látja is a beteget (viszontáttétel), a vele kapcsolatos érzelmeiben viszonylagos nyugalom uralkodik. Klein még Freudhoz hasonló módon írja le az analitikus élményét. Ám Bion, azzal, hogy személyek közötti viszonnyá léptette elő a kivetítéses azonosítást, olybá tekinti az analitikus érzelmi-indulati élményeit, amelyek sokkal központibb helyet foglalnak el a beteg küzdelmeiben. Az analitikus azon kapja magát, hogy együttrezdül és teleszívja magát a heves szorongásokkal és minden gyötrelmes lelkiállapottal. Az analitikus saját depresszív szorongása és helyreállítási szükséglete, amely kétségtelenül leginkább vonzotta őt e "segítő" hivatáshoz, mindig előhívható. A beteg rendszeres irigy támadásai, melyekkel rombolja az analitikus (remélhetőleg reparatív) értelmezéseit, óhatatlanul zavarják az analitikust. Freud szemében a pszichoanalízis olyan színtér volt, amelyen az egyik személy tisztes távolságból megfigyeli és értelmezi a másik érzelmi tapasztalásait. A modern kleini távlatból a lélekelemzés olyan küzdőtér, amelyen két személy küzd azért, hogy megszervezze és értelemmel ruházza fel a beteg érzelmi életét, amelybe az analitikus is elkerülhetetlenül és gyümölcsözően belevonódik. Racker és Ogden egyaránt a Bion által interperszonálissá tett kivetítéses azonosítást alkalmazta az analizált és az analitikus közötti öszszetett kölcsönhatásra. Heinrich Racker (1910-1961) argentin pszichoanalitikus, aki egész sor ragyogó eszmefuttatást írt a pszichoanalitikus folyamatról, a kleini fogalmak kiterjesztésére összpontosított az áttétel és a viszontáttétel tanulmányozásában. Bámulatosan korán előrevetítette a pszichoanalitikus gondolkodásban véghezvitt újítások számos e lemét, ahol az analitikus kapcsolatot egyre inkább kétszemélyes jelenségnek fogták fel (lásd 9. fejezet). Racker hangsúlyozta, mennyire lontos és üdvös, ha az analitikus azonosul a beteg kivetítéseivel, az én és a tárgy változatos alakjaival, amelyeket a páciens úgy él meg, hogy az analitikuson belül találhatók. Úgy festi le az analitikust (mint bárki mást), hogy azzal a pszichodinamikával küszködik, amely hasonlít a

146


kleini

elmélet

pácienséhez: üldöztetéses és depresszív szorongásokkal és a helyreállítás vágyával. Szembeszállt azzal a feltételezéssel (amit "az analitikus helyzet mítoszának" nevezett), hogy "az analízis egy beteg ember és egy egészséges ember közötti kölcsönhatás". Azt hangsúlyozta, menynyire be van ágyazva és milyen tevékenyen vesz részt az analitikus a lélekelemzés folyamatában: "Az igazság az, hogy az interakció két személyiség között alakul ki, s az én mindkettőben az ösztön-én, a felettes-én és a külvilág nyomása alatt áll; mindkét személyiségnek megvannak a maga külső függései, szorongásai és kóros elhárításai; mindegyik gyermek is, belső szülőkkel, és mindkettő (az analizált éppúgy, mint az analizáló) az analitikus helyzet minden eseményére teljes személyiségével válaszol." (1968,132) Racker pontosan fogalmaz, hiszen az analitikus hasonló szorongásokkal és konfliktusokkal küzd, mint a páciens; az analitikus képes azonosulni a páciens feléje irányuló kivetítéseivel, ami azután busásan kamatozik a beteg megértésében. Thomas Ogden, amerikai pszichoanalitikus rendkívül ötletgazdag és eredeti könyvsorozatot alkotott a psziché és az analitikus helyzet természetéről; e művekben azon fáradozik, hogy egységbe foglalja a kleini gondolkodást mások munkásságával, elsősorban Winnicottéval. Ogden, hasonlóan Rackerhez, lefesti, hogy miután a páciens arról képzelődik, hogy benső énjének egy szeletét kivetíti az analitikusba, hogyan kezdi el az analitikust, fantáziájával összhangban, kihívó módon kezelni. Például, ha a páciens tudattalan képzelődésében gyilkos / dühét az analitikusra ruházta át, előszeretettel bánik úgy vele, mintha veszélyes és gonosz volna, ami az utóbbiban ingerültséget, esetleg szadizmust vált ki. A páciens pszichén belüli képzelődése a személyközi tranzakció egyik formája, amely heves élményeket gerjeszt az analitikusban, akinek viszontáttétele kulcsot ad a beteg tudattalan képzelgéseihez. Bion azt javasolta, hogy az analitikus igyekezzék olyan önfegyelemre szert tenni, melynek segítségével az üléseket "emlékezés és vágy nélkül" képes megközelíteni; ez az erőfeszítés megtisztítja az analitikust, mint a beteg kivetítéseinek hordozóját. Ebben az értelemben az analitikus eszményi viselkedéséről való elképzelése nem más, mint a semlegesség és névtelenség klasszikus elvének a kiterjesztése. Racker és Ogden, Bionnal ellentétben, úgy vélekedett, hogy a beteg kivetítései alkalmasint nem a távolból, hanem az analitikus saját szorongásain,


kleini

elmélet

konfliktusain és vágyain keresztül foghatók fel. Ebben az értelemben az az elképzelésük, hogy az analitikus óhatatlanul résztvevője lesz az analitikus folyamatnak, sokkal inkább a személyközi pszichoanalízis interaktív nézőpontjával vág egybe. Bion megfogalmazásai az értelem és a kapcsolódás elleni támadásokról és a kivetítéses azonosításról hatékony klinikai eszközöket nyújtottak az analitikus munka számára, különösen a súlyosan zavart betegek kezelésében. Ogden rámutatott, hogy az efféle munka legbonyolultabb eleme a viszontáttétel megértése és kézbentartása, vagyis ama heves indulatok, a kétségbeesés, rettegés, harag, vágyakozás stb. kezelése, amelyeket a súlyosan zavart betegek szítanak. Bion megfogalmazásai keretet nyújtanak az analitikusok számára, hogy el tudják viselni mindezt, sőt ami azt illeti, olyan válaszokat adjanak az ilyen betegekre, amelyek saját magukat is elbűvölik, ha megszívlelik a következő feltevéseket: az érintkezés látszólagos értelmetlenségét a jelentés aktív elpusztítása váltja ki; a látszólagos reménytelenséget és a kapcsolatok megszakadását a remény és a kapcsolatok szándékos tönkretétele hozza létre; az ilyen személyekkel fenntartott érintkezés által kiváltott kínzó érzelmek azoknak a részükről megnyilvánuló kezdetleges erőfeszítéseknek a termékei, amelyekkel közölni és megosztani akarják gyötrelmes lelkiállapotukat. Ami szervezetlenül és értelmetlenül jelenik meg, szervezettségre és értelemre tesz szert, elsősorban az analitikus élményeiben és az értelmezések által idővel a beteg élményvilágában is. Betty Joseph, akinek - Bion nyomdokán haladva - szintén óriási hatása volt a technikára, bírálta Klein korai törekvéseit, hogy szünet nélkül értelmezze a testrészek jelképes nyelvén kifejeződő "primitív tapasztalást". Klein feltételezte, hogy ezek az értelmezések közvetlen és azonnali kapcsolatot teremtenek a páciens tudattalan fantázia-áramlásával. Joseph állítja, hogy a beteg alkalmasint csak úgy tud kapcsolódni az ilyen interpretációkhoz, ha szellemileg aláveti magát nekik. O az analitikusnak kevésbé tevékeny viselkedést javasol, melyben hoszszabb ideig tartó küzdelmet folytat a zavartsággal, csupán fokozatosan rostálja ki a beteg kivetítéses azonosításait, s ezáltal pontos értelmezéseket tesz lehetővé, mindig olyan szavakkal, amelyeket szoros szálak fűznek a páciens élményeihez. Joseph további érveket hoz fel a múlt előtérbe állítása és azon törekvések ellen, melyek a beteg korai élményeinek felületes és kalandos rekonstrukcióját ígérik. Ami főszerepet

148

M. Klein

és a modern

kleini

elmélet

j á t s z i k - véli J o s e p h - a b e t e g és az analitikus k ö z ö t t i k a p c s o l a t é s e k a p c s o l a t m e g s z a k í t á s á n a k f o r m á j a a z analitikus v i s z o n y itt és m o s t helyzetében. Ezek a modern kleiniánus fogalmak termékenyen hatottak az analitikus erőfeszítéseire, hogy megértse bonyolult klinikai tapasztalatait George-ról, egy szélsőségesen visszahúzódó és magányos középkorú férfiról, aki néhány évig járt pszichoanalízisbe egy korábbi rövid analízis után, amely szerinte hajítófát sem ért. George-nak egyáltalán nem voltak bizalmas kapcsolatai. Eljárt dolgozni, aztán hazament és olvasott vagy tévézett. Még sosem volt nemi kapcsolata senkivel, semmilyen formában. Hébe-hóba maszturbált, úgy képzelvén el magát, hogy mások szexuális aktusát figyeli. így még a képzelődéseiben is elkerülte, hogy más emberekkel akár csak alkalmi érintkezésbe lépjen. Az üléseken tárgyilagosan leírta mindennapi egyhangú szokásait és hangot adott alkalmi, lagymatag vágyainak, miszerint valamivel többet, valami mást szeretne. Tett néhány tétova kísérletet, hogy kapcsolatba kerüljön a nőkkel, de minden próbálkozása kútba esett, mihelyt a nők előbb-utóbb elvesztették a türelmüket George passzivitása és szexuális érdeklődésének nyilvánvaló hiánya miatt. Az analitikus "lélekölőnek" találta a páciensével folyó munkát. Úgy kellett az üléseket eltöltenie, hogy folyvást küszködött a reá nehezedő kimerültséggel. Mindenfélét megpróbált, hogy ébren és kapcsolatban maradjon: kérdéseket tett fel, értelmezett, s néha azon kapta magát, hogy gyengéden noszogatja a beteget a tevékenyebb életvitelre. George követte ezeket a segítséget kínáló jó szándékú erőfeszítéseket, de a kezelés szemmel láthatóan egy tapodtat sem mozdult előre. George válasza gyakran az volt az analitikus értelmezéseire, hogy ujjával megkopogtatta a homlokát, mondván: "A fejem belül megérti, amit ön mond." Az analitikus úgy érezte magát, mintha "ragasztótengerben" evickélne, kétségbeesetten kapkodva levegő után. George jelenlétében újra meg újra azon kapta magát, hogy Edwin Arlington Robinson költeményén, a Richárd Con/-n jár az esze, amely a "talpától a feje búbjáig" nyugodt gentlemanről szól, aki "Hazament egy szép nyári este,/ S a fejébe golyót ereszte." V i z s g á l j u k m e g az analitikus é l m é n y e i t a kleini l á t ó s z ö g b ő l . Ú g y is o k o s k o d h a t u n k , h o g y G e o r g e az analitikus erőfeszítéseire, m e l y e k k e l segíteni akart n e k i , e r ő s z a k o s és irigy tönkretétellel válaszolt. A z z a l , h o g y a fejét ü t ö g e t t e és azt m o n d t a : " A f e j e m b e l ü l érti, a m i t ön m o n d " , G e o r g e azt fejezte ki: " N e m b í r o m elviselni azt a l e h e t ő s é g e t , h o g y k a p o k m a g á t ó l v a l a m i t , a m i m é l y e n érint; ezért ú g y k e z e l e m a m a g a szavait, m i n t üres f e c s e g é s t , és k ö z h e l l y é s i l á n y í t o m őket; e z z e l kiürít e m a m a g a g o n d o l a t a i t és a saját e l m é m e t , a m e l y t a r t a l m a z z a őket; n e m h i r t e l e n r o b b a n á s s a l p u k k a s z t o m ki az a g y a m a t , h a n e m ú g y , h o g y az é r t e l m e t és a r e m é n y l e h e t ő s é g é t v é g t e l e n ü l l a s s a n t e s z e m t ö n k r e ,


kleini

elmélet

és ugyanebben a folyamatban megsemmisítem magát is és azt a hitét, hogy képes a szeretetre és a helyreállításra." Az is elképzelhető, hogy George bizonyos értelemben kizsarolta a reményt az analitikusból, rábírván őt, hogy elszántan igyekezzék befogadni a páciens élményvilágának legrettegettebb szeletét, azt a részét, amely még élő volt. Aztán rendszeresen tönkretette a reményt, amelyet az analitikusban ébresztett. A kivetítéses azonosítás közlési dimenzióin át az analitikus első kézből értesült a beteg élményéről, amelyre a halálos eltompultság és a kétségbeesett, csapkodó, örökösen összezúzott remény ütötte rá bélyegét. Amikor az analitikus elkezdte alkalmazni a viszontáttételben keletkező élményeit, hogy hipotéziseket állítson fel George élményvilágának szerkezetéről, a férfi a következő álommal rukkolt elő: "Ahol laktam, óriási lakótér vett körül. (A helyszín New York, ahol minden talpalatnyi hely méregdrága.) Én mégis csak egy kis részét használtam. A lakás eleje olyan volt, mint egy bútorkirakat, három-négy nagy szobával, amely díszes és szép volt, de használaton kívüli. Én a hátsó részben, egy kis szobában laktam bezárt ajtó mögött." Az ülés, amelyen ezt az álmát a páciens elmesélte, és megbeszélték az analitikussal, mint az ő üres létezését és életének rejtett pislákolását, akkoriban a legélénkebb ülés volt, de hamarosan követte a megszokott monotónia. Az analitikus arról érdeklődött, hogy milyen élményei vannak az egyes ülések között. "Jaj, én sohasem jegyzem meg, amiről beszélünk - mondta George Amikor innen elmegyek, kikapcsolom a készüléket. Néha már akkor kikapcsolom, amikor még itt vagyok."

A modern kleini nézőpont szerint a munka ebben az esetben nem a páciens képzettársításain és az általuk mozgósított értelmezéseken alapult, amelyek célja az elfojtások feloldása az újjáépítésen és belátáson keresztül. Itt az analitikus viszontáttételében átélt saját élményeken volt a hangsúly, mint olyan eszközön, mellyel a beteg benső énjének különböző metszetei ragadhatok meg, és az a mód, ahogyan felhasznál másokat saját mozdulatlan, megmerevedett egyensúlyának fenntartására. A legújabb időkig a kleini pszichoanalízis önmagába zárt világ volt. A törekvés a gyakori "mély értelmezésekre", a szaknyelv töménysége, túlságosan is gazdag képzelőerőről tanúskodó előfeltevések a csecsemő lelkivilágáról, a gyermekkori agresszió örökös hangoztatása - ezek ,i jegyek messzire sodorták a kleini megközelítést a többi iskolától, kiváltképp az énpszichológiától és a személyközi pszichoanalízistől.

150


kleini

elmélet

Részben Joseph hatására azonban a kleiniánus irodalomban jelentős változás zajlott le, amely a csecsemőkor képzeletdús rekonstrukciójától, a misztikus nyelvezettől és az agresszió szélsőséges értelmezéseitől odavezetett, hogy az analitikussal való, a beteg számára is érthetőbb nyelven megfogalmazott áttételi kapcsolat nagyobb hangsúlyt kapott. Mindez a mai kleiniánus szemléletet közelebb hozta mind az interperszonalistákhoz (vagyis ahhoz az állásponthoz, amely az itt és most szerepét emeli ki a lélekelemző szituációban), mind a freudi énlélektanhoz, amely gondosan ügyel az elhárítások fokozatos, lépésrőllépésre haladó analízisére. (Lásd Schafer 1994, aki az erről folyó tárgyalást úgy tekinti, mint újbóli közeledést a korszerű kleiniánus és énpszichológiai hagyományok között.) Klein az elméleteit lassacskán, a "frontvonalban" végzett klinikai munkásságából építette fel, s nem igazán érdekelték az őt körülvevő szellemi áramlatok. Mégis olyan gondolkodásmódot alkotott a lélekről és benső énünkről, amely igazából egybecseng és bizonyos értelemben azonos képet tükröz számos olyan tárgykörrel, amely jellemzi - a posztmodernizmus fogalmával összekötött - kortárs kultúrát; ilyen az egyedülálló énközpont szétterjesztése, a személyesség szétszórtsága és a tapasztalatok összefüggésbe rendezésére vetett hangsúly. Freud modellje statikus, rétegzett, szerkezetekből áll. Klein látomása a lélekről folyékony, örökösen széttöredező és kaleidoszkópszerűen színpompás. Klein továbbá lépésről-lépésre gazdagította és korszerűsítette a pszichoanalitikus jelképek tárházát. Freud viszonyulása a szimbolikához a szépirodalom, a történelem és az embertan olyan tolmácsait teremtette meg, akik sajátos eszközeikkel képesek voltak hozzáférni a nemiség és az agresszió mélyen rejlő darwinista tárgyköreihez. Klein bővítette a külső és belső világ, az élet és halál, a virágzás és kiüresedés tárgyára vonatkozó jelképek palettáját, s ezzel lehetővé tette, hogy modernebb tárgyakat fessünk rá értelmezéseink vásznára, az analízisben résztvevő egyén és korunk társadalmi mozgalmai számára egyaránt.

4 M. Klein és a modern kleini elmélet

Recommend Documents