Népi tánczene emberközelből

EME 178

SZEMLE

mai napig helytállónak bizonyult. Ez a tanulmánya cikksorozat formájában eredetileg a Művelődés folyóiratban 1979–1980-ban jelent meg, és alfejezetként a jelen könyvben is megtalálható. Budapestre költözése után Pávai István szakmai felkészültségéhez méltó kutatói állásokat töltött be, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanít. Pávai a terepkutatást megszakítás nélkül folytatta, és számos részlettanulmányt közölt a népi tánczenéről. Első összefoglalásként 1993-ban Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje című könyve jelent meg. Ennek tartalma részben az itt bemutatott kötetével megegyezik, de egészében más szerkezetű, mivel van egy dallampéldatára és egy dallamtípusokat bemutó fejezete. A szerző 2005-ben megvédett PhD doktori tézisének a témája részben szintén egybevág a jelen könyvben található kérdéskörrel. A fentiekből kiviláglik, hogy ez az újabb könyv több évtizedre terjedő munka eredménye. Tulajdonképpen szintézisnek tekinthető: már a tartalomjegyzék címeiből is megállapíthatjuk, hogy nemcsak magáról a népi tánczenéről, hanem a vele kapcsolatos társadalmi és mentalistásbeli jelenségekről is szól. Az ilyen sokfelé ágazó témát nem könnyű áttekinthetően megszerkeszteni. A szerző, véleményem szerint jól oldotta meg, amikor az első három részt (Bevezetés, A téma értelmezése, A dokumentálás technikai kérdései címek alatt) az általános jellegű tudnivalók tárgyalásának szánta. A Státus, szerep, etnikum című második rész tulajdonképpen a kulturálisantropológia körébe tartozó

jelenségeket tárgyal. Az interetnikus kapcsolatok a hangszerekre, a zenére és a táncra vonatkozóan a továbbiakban mindenütt említésre kerülnek. A következő fejezetek már mind a zenével kapcsolatosak. Az organológiai rész a népi hangszerek leírása mellett a hangszerek eredetének néhány történeti adatával is szolgál, a hangszeres együtteseknél pedig az osztályozás mellett a tájegységi sajátságok kerülnek említésre. A hangszeres kíséret elemeinél a ritmus, a dallam és a harmónia jellegzetességeit mutatja be. Ezek már mind részletező, leíró részek, helyenként kottapéldákkal illusztrálva. Az utolsó fejezetbe fontos alpontok vannak beiktatva A zenei anyag hitelessége és A hitelességre ható gyűjtési tényezők címmel, ahol a szerző a saját gyűjtő és anyagfeldolgozó tapasztalatából levont következtetéseket sorol fel, amit más kutatóknak szánt tanulságként értelmezhetünk. Az utolsó rész a tánczene vizsgálatának tanulságait foglalja össze. A szerző a kutatást nem tartja befejezettnek. Idézem: „Az erdélyi népi tánczenének még számos további aspektusa igényel tüzetesebb vizsgálatot, amelyre a források jelenlegi feldolgozottsági mértéke még nem adott lehetőséget. […] A közeljövő egyik legsürgetőbb feladata lesz a teljes népzenei dallamrepertoár felmérése és értelmezése.” A magyar népzenei szakirodalomban Pávai István könyve az első, amely ilyen átfogó képet ad egy nagy tájegység hangszeres tánczenéjéről. Szívből gratulálok a szerzőnek és további munkakedvet kívánok a folytatáshoz. Szenik Ilona

Népi tánczene emberközelből Pávai István: Az erdélyi magyar népi tánczene. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2012. 485 oldal Pávai István Az erdélyi magyar népi tánczene című kötete a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában látott napvilágot. Jelentős, hiánypótló művet vehet kézbe az olvasó. „A magyar

néptáncok zenéjéről eddig még nem jelent meg részletes összefoglalás” – írta a szerző 1993-ban. Bár azóta több kiadvány foglalkozott a népi tánczene vizsgálatával, a téma kutatása ma is időszerű.

Tasnády Erika (1974) – népdalénekes, zenetanár (Metz, Franciaország), doktorandus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, [email protected]

EME SZEMLE

Az új technikai lehetőségek révén felhalmozódott nagy mennyiségű zenei anyag jó része még lejegyzetlen, feldolgozatlan. A népi tánczenének több aspektusa tisztázatlan, szakirodalma viszonylag szegényes. A jelen kiadás az első alapos, átfogó munka e témakörben. Pávai István könyve nem csupán adatközlés, hangszerleírás, esetleg zenei elemzés. Sokoldalúan, többrétűen közelíti meg, mutatja be egyetlen nagytáj, Erdély hangszeres népi tánczenéjét. A kötet tíz nagy fejezete nem résztanulmányok sora: összefüggő egységet képez. A szerző a népi tánczene fogalmát tisztázza mindenekelőtt, és megszabja a kutatás időkorlátait. Külön szól a dokumentálás technikai kérdéseiről, a kézi, illetve a gépi adatrögzítésről. A hivatásos népzenészek státusa, szerepe, illetve etnikuma mellett a táncos és zenész, valamint a gyűjtő és a zenész kapcsolata is az elemzés tárgyát képezi. A könyv egyik visszatérő, több fejezetben is felbukkanó problematikája az interetnicitás. Pávai István a Sachs-féle rendszerezési elvet követi az erdélyi néptánckísérő hangszerek bemutatásakor: idiofon, membranofon, chordofon és aerofon hangszercsaládokat ismertet. A tánczenei kísérettípusok fejezetben külön ismerteti a hagyományosan alkalmazott, önálló ritmus-, a puszta dallam-, illetve a „komplex kíséretet”; szól a kísérettípusok megváltozását befolyásoló tényezőkről is. A táncok ritmuskísérete kapcsán a kontraritmus mellett szól a dallamritmus, illetve a népzenei proporció problematikájáról is. Külön fejezetben tárgyalja a tánckíséret dallami vonatkozásait. A népi többszólamúság vizsgálatához ajánlott szempontrendszere jelentős szakmai újítás. A harmonizálási elvek azonosítása után figyelembe veszi a hangszer, a játékmód technikai korlátait, a prímás és a kísérőhangszerek metakommunikációját, a ritmuskíséret és a tempó hatását a harmóniára, a dallami jelleg harmóniai következményeit. A székelyudvarhelyi születésű népzenekutató, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének főmunkatársa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem

179 docense, „a hagyományos hangszeres népzene kutatásában, gyűjtésében és közkinccsé tételében végzett több évtizedes munkássága elismeréséért” 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A jelen mű közel négy évtizedes gyűjtő- és kutatómunkájának eredményeit tartalmazza. Dokumetációs hátterének csupán a kutató saját terepmunkájából származó gyűjteménye is óriási: több mint 600 órányi hang- és videófelvétel, több ezer filmkocka és fotó. A könyv tudományos hangvételén átüt az élményszerűség: a kutatópontok hosszú listáját szemlélve ez érthető is. Az irodalom- és forrásjegyzék szintén igen gazdag. Elsősorban népzenei tárgyú elméleti munkák képezik: a magyar mellett a román szakirodalom is jelentős helyet foglal el. Az Erdélyi népzenét nem elszigetelten vizsgálja; más népek zenéiről, hangszereiről szóló írások biztosítják a tágabb kontextust. Mint annak már hagyománya van a magyar népzenei irodalomban, a régi és újabb magyar szépirodalmi alkotások is forrásértékűek. A zenei gyűjtéseket illetően elsősorban az erdélyi anyagot vizsgálja. Saját felvételei mellett más kutatók archivált, illetve recens kiadványokon megjelent anyagára támaszkodik a kutatásban. Az erdélyi és moldvai magyarság népi tánczenéje című kötet, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen megvédett, A tánczene interetnikus kapcsolatai az erélyi magyar néphagyományban című PhD-doktori disszertáció, tanulmányok és szakmai munkák egész sora vezet az összegező műig. A magyar dallamrendezési-, valamint az énekelt zenével kapcsolatos kutatási eredmények világszinten is kimagaslóak, de a népzenekutatás több más területe sajnos nem fejlődhetett ugyanolyan iramban. Ének, hangszeres zene, tánc összefonódik a népi gyakorlatban, csak szinkron vizsgálatuk révén juthatunk előbbre. A tánczene kutatása viszonylag későn indult el. A 20. század első felében még nem tartották népzenének a hangszeres népi tánczenét. A hivatásos zenészek, akik ezt a repertoárt játsszák, anyagi érdekeltségüknél fogva egyrészt hagyományőrzőbbek is, de ugyanakkor

EME 180 elsők az újításban. Ez a jellemző sokáig nem férhetett bele a herderi népikultúra-szemléletbe. A méltatlanul feledett Seprődi Jánostól, Bartók és Kodály közvetlen elődjétől eltekintve a negyvenes évekig nem is igen foglalkoztatta a népi tánczene a kutatókat. Dincsér Oszkár munkája, majd Lajtha László monografikus gyűjtései jelzik a kezdetét egy újfajta népzeneszemléletnek. A Zenetudományi Intézet főmunkatársaként Sárosi Bálint, illetve Tari Lujza már több évtizede foglalkozik a hangszeres népzene, tánczene kérdéskörével. A tánczene kutatására, természetesen, döntő hatást gyakorolt a néptánckutatás, elsősorban Martin György személyében, akinek tanácsait követve kezdett el kutatómunkát (is) végezni a táncházzenészek egy része. Pávai István a Lajtha László által kijelölt kutatói úton halad: antropomuzikológiát végez. A népi táncot, táncalkalmakat, tánczenét társadalmi cselekvésként, a népélet szerves részeként értelmezi. Kutatásmódszertanilag a kognitív zenetudomány, a kulturális antroplógia és a vizuális antropológia hatását tükröző fogalomhasználattal és szemléletmóddal él. A kötethez nem kapcsolódik zenei példatár, mint azt megszokhattuk: a számos kotta, akárcsak a fényképek, funkcionálisan a szövegbe ékelve, annak tartalmát hivatottak alátámasztani. A szerző a klasszikus zeneelméleti terminológiát és elemzési metódusokat nem alkalmazza fenntartás nélkül a népzenei alkotásokra. Alapvetően a magyar népzene- és néptánckutatás módszereit követi úgy, hogy közben a megfelelő zenetörténeti és néprajzi vontatkozásokra is folyamatosan kitekint. Más magyar népzenekutatóktól eltérően Pávai nem a tartalom, inkább a funkció szempontjából választja ki vizsgálandó zenei anyagát. Míg más kutatók a hangszeres népzenét teszik elemzés tárgyává, addig Pávai népi tánczenéről beszél. Bár e két terület között sok az átfedés, mégsem teljesen azonos. „Hol szabjunk határt a vokális és hangszeres népzene között?” – teszi fel a kérdést Sárosi Bálint. Pávai szempontja, hozzáállása feloldja ezt a dilemmát. A szerző a népi tánczene fogalmába sorol minden olyan zenét, amelyet hagyományozott életformát élő közösségek tánckíséretre

SZEMLE

használnak több generáción keresztül. Kutatása tárgyát képezik mindazok a tánczenei jelenségek, amelyek hagyományozás útján kerültek társadalmi kisközösségek birtokába, illetve azok is, amelyek, bár kívülről kerültek be a hagyományba, folklorizálódtak. Kihangsúlyozza, hogy a népi tánczene megismeréséhez nem elég a zenészek repertoárjának gyűjtési helyzetben való rögzítése, mert ilyenkor a táncos jelleg sérülhet. A spontán táncalkalmak idején készült úgynevezett funkciós, valamint az aktív táncosok jelenlétében rögzített zenei felvételek a legcélszerűbbek, hiszen a gyűjtő kedvéért muzsikáló zenész másként játszik, mint tánc alá. Ezek kiegészítéseképpen használhatja a gyűjtő az oral history típusú feltárást vagy a kérdőíves módszert. Miként arra a szerző rámutat, a népi tánczenéről gyakorlatilag lehetetlen egységes, átfogó képet alkotni: a rendelkezésre álló adatok koronként és tájanként eltérő mennyiségűek és minőségűek. Az újabb gyűjtések esetében felmerül az a probléma is, hogy a repertoár nem teljesen megbízható. Egyrészt a zenészek sok esetben nem a folklór valós állapotát, hanem az arra vonatkozó emlékanyagot mutatják be. Másrészt, mivelhogy könynyen megértik, hogy a gyűjtők többnyire a népzene régies darabjait keresik, igyekeznek megőrizni azokat, sőt szándékosan tanulnak más prímásoktól, énekesektől, táncosoktól általuk addig nem ismert dallamokat. A szerző az énekelt táncdallamokat illetően a típusrend bővítését ajánlja. Megállapítása szerint a „típusba nem sorolt dallamok” egy része hangszeres eredetű csonka dallam. A táncosok gyakran „találnak szókat” a zenéhez, de csak a dallam felére énekelnek, a hangszer játssza végig a strófát. Így a pusztán énekesektől gyűjtött anyagban gyakran féldallamok rögzülnek, illetve az előtag felcserélődhet az utótaggal. A hangszeres gyűjtések megvilágíthatják a dallam igazi alakját. A könyvben kizárólag azok a hangszerek szerepelnek, amelyekről adatokkal kimutatható, hogy a folklórgyűjtések időszakában vagy korábban tánckísérethez is használatosak voltak Erdélyben.

EME SZEMLE

A ritmuskísérő hangszerek (kontra, bőgő) játékának, a vonókezelésének, harmóniai megoldásainak elemzéséből, a kísérettípusok alapos kidolgozásából érezhető, hogy nem „csak” kutató, de népzenész is a szerző. Mint írja, a kísérőhangszerek ritmikai szerepére, fontosságára a viszonylag késve induló tánckutatás hívta fel a figyelmet, de a harmóniai funkció vizsgálatát ez sem tartotta feladatának. A magyar népzene harmóniai kérdéseiről reszleges összegző munka eddig nem jelent meg, csupán néhány tanulmány, alfejezet. A jelen mű ebből a szempontból is fontos adatokkal gazdagítja a szakirodalmat. Más kutatóktól eltérően, Pávai szerint a régies ritmuskíséretet biztosító zenész nem akkordokban gondolkozik, hanem dallamban: ennek pillérhangjait játssza, illetve az arra épülő dúr hangzatokat. A klasszikus zenei elmélet szabályait követni igyekvő ritmuskíséret, a szabályos funkciós harmóniák használata újabb keletű, a városi, cigányzenei hatás eredménye. A népzenéhez a klasszikus zeneelmélet felől közelítő kutatók számára problémát okozott a „sánta” ritmusok értelmezése, pontos lejegyzése. A szerző fölveti egy olyan értelmezés lehetőségét, amely szerint tulajdonképpen nem különböző hoszszúságú metrikai alapegységekről van szó, hanem a zenei folyamat időben két párhuzamos tempósíkban – egy gyorsabban és egy lassúbban – zajlik. Ezért végig egyenletes negyedekben kellene írni a kíséretet, metronómjelzéssel jelölve a két- vagy háromféle tempó változásának módját. A népi tánczene esetében a metrumot a kísérőhangszerek és a tánc ritmikájának együtteséből lehet csak helyesen meghatározni. Martin György nyomán a kutató a kísérőhangszerek ritmusát kontraritmusnak nevezi. Megállapítása szerint a tánc számára a ritmuskíséret fontosabb a dallamkíséretnél. A hangszeres zenész és a táncos közötti kapcsolat is lényeges részét képezi a kutatásnak: a tánc közben hallható hanghatások (taps, csapásolás, lábdobogás, bokázás) ritmusának alátámasztása, leutánzása a kontrakíséret által szintén finomítja a játékstílust: ebben nyilvánul meg a tánc és tánczene ritmikai illeszkedésének

181 hagyományos, tökéletes formája. A hagyomány romlásának egyik tünete az, hogy a fiatalabb zenészek már nem tudják megkülönböztetni bizonyos táncok kíséretének árnyalatnyi különbségeit. Mivelhogy a hagyomány hosszabb-rövidebb ideig állandó együtteseket hozott létre, az egyes hangszerek a köztudatban alkalmilag tájhoz, etnikumhoz kötötté váltak. Pávai árnyalja a „hagyományos” felállásról, a banda-típusokról a köztudatban rögzült képet, finomítja a magyar népi tánczenéről alkotott imázst. A szerző a népzenekutatásban nagy jelentőséget tulajdonít a nemzeti jelleg, az interetnikus hatások és különbségek vizsgálatának. Leszögezi, hogy a néptánc és zenéje nem tartozik az etnikum egészét meghatározó vonások közé. Mint írja, az erdélyi táncfolklór – különleges földrajzi és történeti helyzete révén – nemcsak a magyar és a román, hanem az egyetemes európai művelődéstörténet számára is értékes forrást jelent. A kutatást nehezítik a román és magyar folklórkutatás közötti szemléletbeli, illetve az egyes vidékek feltártsága, a gyűjtött anyagok feldolgozottsága közötti különbségek. A magyar népzenekutatásban folyamatosan jelen van egy olyan irányzat is, amely a több etnikum által közösen lakott területek hagyományait egymásba fonódó egységként kezeli, s akként vizsgálja. Pávai is ennek a híve. A többféle etnikumot kiszolgáló cigányzenészek szerepe, identitása, repertoárja, kompetenciája is a vizsgálat tárgyát képezi. A magyar népzenei szakirodalomban is előfordul, hogy a hangszeres népzene egyedüli letéteményeseiként említik a cigányzenészeket. Mint az Pávai kutatásaiból kiderül, a népi tánczenélés nem kizárólag cigánymesterség, más etnikumú, kiemelkedő tehetségű zenészek is működtek, működnek. Martin György nyomán Pávai István is úgy véli, hogy a késő középkori, illetve reneszánsz proporciós hagyomány emlékét őrzi az a népzenei eljárás, amikor két egymást követő tánc esetében néha ugyanazt a dallamot „értelmezik át” az új metrikai, ritmikai és tempókeretbe anélkül, hogy itt páros-páratlan átalakításról lenne szó. A proporció örökségének tekinti azt is, hogy ugyanannak a

EME 182

SZEMLE

dallamnak két- vagy többféle funkciója is lehet, ami általában ritmus- és tempóváltozásokkal jár. Föltehetjük a kérdést: vajon nem a népi „proporció” volt-e az elsődleges, általános érvényű

jelenség, melyet a reneszánsz gyakorlat kifinomított és a korszakra jellemző módon elméleti szinten is megalapozott? Tasnády Erika

Egy tudományos pálya évgyűrűi Küllős Imola: Közkézen, közszájon, köztudatban. Folklorisztikai tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Bp. 2012. 604 oldal Mindig örömmel fogadom egy-egy kutató tanulmányainak gyűjteményét, már csak praktikus meggondolásból is: nem kell évtizedekre visszamenően folyóiratokban, időszaki kiadványokban, konferenciakötetekben keresgélni, nagyjából egy helyen, együtt találja meg az érdeklődő a szerző legjelentősebb publikációit. A kényelmi szempontokon túl azonban az összegyűjtött tanulmányok együttese többet jelent az adott szerző írásainak matematikai összegénél. Különösen akkor, ha maga a szerző válogatja és helyezi el a gyűjteményes kötetben régi és újabb tanulmányait. A beválogatott tanulmányok – kronológiájuk vagy csoportosításuk révén – kitapinthatóvá teszik a kutatói életpálya sarokpontjait, azokat a nagy tematikai egységeket, melyek a kutató érdeklődésének homlokterébe kerültek. Egy-egy tanulmánygyűjtemény értelemszerűen nem tartalmazza a szerző önálló kötetekben megjelent, nagy lélegzetű, monografikus összefoglalásait, mégis mintha markánsabban mutatná meg a kutatói életút csomópontjait, mint akár műveinek bibliográfiája, akár köteteinek számbavétele. Így van ez Küllős Imola esetében is, akinek publikációs listája nemcsak terjedelménél fogva készteti főhajtásra az abban lapozót (L. Varia Bibliografica. Küllős Imola köszöntése. Bp. 2010. EFI Communicationes 24.), de tematikai sokszínűsége és rétegzettsége folytán is. Mégis ebből a bibliográfiából, mely nem időrendi sorrendben, hanem a publikációk jellege/természete szerint csoportosítja Küllős Imola munkáit, alig-alig bontakozik

ki az a pályaív, mely a fiatalkori módszertani kísérletektől a folklór fogalmi körének és határainak feszegetésén, a populáris kultúrának és négy évszázad mentalitástörténetének vizsgálatán át a szövegfilológiai és stilisztikai elemzésekig vezet. Egy fontos problémakört azonban Küllős Imola – szemmel láthatóan teljesen tudatosan – kihagyott ebből a gyűjteményéből: az erdélyi és kárpátaljai protestáns magyar falvakban végzett vallási néprajzi terepmunkája gyümölcseit. Összegyűjtött írásainak kötetében Küllős Imola öt tematikus fejezetbe sorolta be tanulmányait, az egyes fejezetek egymásutánja azonban nagyjából időrendi sorrendet is jelent, vagyis azt, hogy a kötet látni engedi Küllős Imola tudományos tevékenységének „évgyűrűit”, az egyre bővülő, az idő múlásával egyre szaporodó koncentrikus köröket: az egymást követő újabb és újabb kutatási területeket. Az Elméleti és módszertani közelítések című első fejezet – a legbelső évgyűrű – írásai a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben születtek, s a pályakezdő kutató érdeklődésének és orientálódásának lenyomatai. Ezt a tájékozódást kettős indíttatás jellemzi. Az induló folklorista egyfelől igyekszik megfelelni szaktudománya hagyományos elvárásainak – terepmunkát, népköltészeti gyűjtőtevékenységet folytat, illetve megkísérli történeti-elméleti síkon tisztázni a népdal fogalmának kialakulási folyamatát –, másfelől viszont kipróbálja azokat az új szemléletű kutatási módszereket, amelyek éppen azokban az évtizedekben kaptak

Olosz Katalin (1940) – nyugalmazott folklórkutató, Román Akadémia Marosvásárhelyi Kutatóintézete, Marosvásárhely, [email protected]