Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga Ferenc Mádl Lajos Vékás

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga

Ferenc Mádl Lajos Vékás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga by Ferenc Mádl and Lajos Vékás Publication date 2014 Copyright © 2014 ELTE Eötvös Kiadó


Table of Contents Előszó .............................................................................................................................................. viii 1. Előszó a hetedik kiadáshoz ................................................................................................ viii 2. Előszó a harmadik kiadáshoz ............................................................................................... ix I. Bevezetés ......................................................................................................................................... 1 1. 1. § A nemzetközi személyi és gazdasági forgalom jogi szabályozása – ahogy ebben a könyvben szerepel ..................................................................................................................................... 2 2. 2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról ................................................................................................................................ 3 3. Irodalom a Bevezetéshez ....................................................................................................... 8 II. I. cím. A nemzetközi magánjog általános kérdései ........................................................................ 9 4. I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma ........................................................................ 11 1. 3. § A nemzetközi magánjogi tényállás ..................................................................... 11 1.1. Első tényállás: a házasságkedvelő hölgy ....................................................... 11 1.2. Második tényállás: gyorshajtás, kéz- és lábtörés ........................................... 11 1.3. Harmadik tényállás: a kanadai nagybácsi ..................................................... 11 2. 4. § A külföldi jog figyelembevételének indoka ........................................................ 13 3. 5. § Közvetett és közvetlen szabályozás .................................................................... 13 4. 6. § A nemzetközi magánjog fogalma és jellege ....................................................... 15 5. 7. § A „nemzetközi magánjog” elnevezésről ............................................................. 16 6. 8. § A nemzetközi magánjog kapcsolata a jogrendszer egyes egyéb területeihez ..... 17 7. Irodalom az I. fejezethez ............................................................................................ 18 5. II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története .................................... 21 1. 9. § A nemzetközi magánjogi tényállások létrejöttének történeti előfeltételei .......... 21 2. 10. § A statútumelmélet és korszakai ........................................................................ 22 3. 11. § A modern nemzetközi magánjog elméleti megalapozása és kiteljesítése ......... 26 3.1. A. ................................................................................................................... 26 3.2. B. ................................................................................................................... 29 3.3. C. ................................................................................................................... 36 4. Irodalom a II. fejezethez ............................................................................................ 36 4.1. Az egyetemes jogfejlődéshez ........................................................................ 36 4.2. A magyar jogfejlődéshez ............................................................................... 38 6. III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai ...................................................................... 39 1. 12. § A nemzetközi magánjog forrásainak típusai ..................................................... 39 1.1. I. .................................................................................................................... 39 1.2. II. ................................................................................................................... 44 1.3. III. ................................................................................................................. 44 2. 13. § A magyar nemzetközi magánjog forrásai ......................................................... 44 3. Irodalom a III. fejezethez ........................................................................................... 47 III. II. cím. A kollíziós szabály és alkalmazása ................................................................................ 48 7. IV. fejezet. A kollíziós szabály ........................................................................................... 50 1. 14. § A kollíziós szabály fogalma és fajai. A kapcsoló szabály ................................ 50 2. 15. § A kapcsoló szabály szerkezete. A kapcsolás .................................................... 52 3. Irodalom a IV. fejezethez .......................................................................................... 55 8. V. fejezet. A minősítés ........................................................................................................ 58 1. 16. § A minősítés problémájának lényege ................................................................. 58 2. 17. § Megoldási kísérletek ......................................................................................... 59 3. Irodalom az V. fejezethez .......................................................................................... 64 9. VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) ....................................................................... 67 1. 18. § A kapcsoló szabály utalásának terjedelme: a renvoi problémája ...................... 67 2. 19. § Elméleti álláspontok; gyakorlati megoldások ................................................... 68 3. Irodalom a VI. fejezethez .......................................................................................... 72 10. VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása .............................................................................. 74 1. 20. § Joghatóság és alkalmazandó jog ....................................................................... 74 2. 21. § Kell-e viszonosság a külföldi jog alkalmazásához? .......................................... 75 3. 22. § A külföldi jog alkalmazásának problémái ........................................................ 76 4. 23. § Előkérdés .......................................................................................................... 80

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga 5. Irodalom a VII. fejezethez ......................................................................................... 83 11. VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése ....................................... 86 1. 24. § Közrend, imperatív szabályok és közrendi záradék .......................................... 86 2. 25. § Csalárd kapcsolás ............................................................................................. 90 3. 26. § Kisegítő jog ....................................................................................................... 91 4. Irodalom a VIII. fejezethez ........................................................................................ 93 IV. III. cím. Személyek .................................................................................................................... 95 12. IX. fejezet. A történeti előzményekről és a szabályozásról általában ............................... 97 1. 27. § A személyek a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi kapcsolatok jogában 97 2. 28. § A szabályozás természete, forrásai és rendszere ............................................... 98 3. Irodalom a IX. fejezethez .......................................................................................... 98 13. X. fejezet. Az ember mint jogalany ................................................................................. 100 1. 29. § A személyes jog .............................................................................................. 100 2. 30. § Jogképesség és holtnak nyilvánítás ................................................................. 102 3. 31. § Cselekvőképesség ........................................................................................... 105 4. 32. § Név ................................................................................................................. 106 5. 33. § Személyiségi jogok ......................................................................................... 108 6. Irodalom a X. fejezethez .......................................................................................... 108 14. XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban ........................................................... 110 1. 34. § Az állam jogalanyisága és a nemzetközi magánjog viszonya ......................... 110 2. 35. § Az állami immunitásról általában – Az állam a gazdaságban és a funkcionális immunitás kialakulása ................................................................................................. 111 3. 36. § Az immunitás a magyar jogban ...................................................................... 113 4. 37. § Az állam és vállalata ....................................................................................... 114 5. Irodalom a XI. fejezethez ........................................................................................ 116 15. XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere 117 1. 38. § Az állam csökkent szerepe a feltételek alakításában ...................................... 117 2. 39. § A külgazdaság belső feltételrendszerének főbb elemei .................................. 119 3. 40. § A külgazdasági kapcsolatok főbb nemzetközi jogi elveiről ............................ 120 4. 41. § A külgazdaság nemzetközi feltételrendszere .................................................. 120 5. Irodalom a XII. fejezethez ....................................................................................... 131 16. XIII. fejezet. A jogi személyek ....................................................................................... 133 1. 42. § A jogi személyek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban ............................ 133 2. 43. § A jogi személyek a nemzetközi magánjogban ................................................ 134 3. Irodalom a XIII. fejezethez ...................................................................................... 138 17. XIV. fejezet. A külföldiek jogállása ................................................................................ 140 1. 44. § A külföldiek jogállásáról általában, a nemzeti elbánás (belföldi jogegyenlőség) és viszonosság, a külföldi természetes személyek jogállása Magyarországon ................ 140 2. 45. § A legnagyobb kedvezményes elbánás elve és a speciális kedvezmények rendszere 141 3. 46. § Külföldi vállalatok Magyarországon – külföldiek magyarországi befektetései, vállalati kereskedelmi képviseletek ........................................................................................... 144 4. 47. § A magyar vállalatok külföldön – vállalati érdekeltségek és képviseletek ...... 148 5. 48. § Államközi gazdasági vállalkozások ................................................................ 149 6. Irodalom a XIV. fejezethez ...................................................................................... 150 V. IV. cím. A tulajdon .................................................................................................................... 151 18. XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban .......................................... 153 1. 49. § A főszabály: a fekvési hely joga ..................................................................... 153 2. 50. § Kivételek a főszabály alól ............................................................................... 153 3. 51. § A tulajdonjogi kapcsolóelvek alkalmazási területe ......................................... 156 19. XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban ...................................................................................................................... 158 1. 52. § A tulajdon- és beruházásvédelemről általában ............................................... 158 2. 53. § Nemzetközi szabályozórendszerek a külföldi beruházások védelmére .......... 158 3. 54. § Belső jogi garanciák ....................................................................................... 164 4. 55. § Appendix: az államosítás jogi megítélésének alakulása ................................. 165 5. Irodalom a IV. címhez ............................................................................................. 166 VI. V. cím. A szerződések .............................................................................................................. 168 20. XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása ............................................ 170 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga 1. 56. § Szabványszerződések. Nemzetközi kereskedelmi szokványok. Incoterms 2010 170 2. 57. § Törekvések a nemzetközi szerződési jog egységesítésére .............................. 179 3. Irodalom a XVII. fejezethez .................................................................................... 182 21. XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény ..................................................................... 184 1. 58. § Az Egyezmény létrejötte és szabályozási célja ............................................... 184 2. 59. § Az Egyezmény hatálya ................................................................................... 184 3. 60. § Általános szabályok ........................................................................................ 190 4. 61. § A szerződés létrejötte és módosítása .............................................................. 193 5. 62. § Az eladó kötelezettségei ................................................................................. 195 6. 63. § A vevő kötelezettségei .................................................................................... 196 7. 64. § A vevő, illetve az eladó jogai szerződésszegéskor ......................................... 197 7.1. A) ................................................................................................................ 197 7.2. B) ................................................................................................................ 199 7.3. C) ................................................................................................................ 200 8. 65. § A veszélyátszállás ........................................................................................... 201 9. 66. § A szerződésszegés közös szabályai ................................................................ 202 10. Irodalom a XVIII. fejezethez ................................................................................. 204 22. XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok ............................................................ 206 1. 67. § Vállalkozási típusú szerződések ..................................................................... 206 2. 68. § Fuvarozás, szállítmányozás ............................................................................ 207 3. Irodalom a XIX. fejezethez ...................................................................................... 210 23. XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek ...................................................................... 211 1. 69. § Nemzetközi pénztartozás, fizetési ügyletek .................................................... 211 2. 70. § A nemzetközi fizetés biztosítékai ................................................................... 213 3. 71. § Váltó és csekk ................................................................................................. 214 4. Irodalom a XX. fejezethez ....................................................................................... 214 24. XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban ................................. 216 1. 72. § Lex contractus ................................................................................................. 216 2. 73. § Európai szabályozás a szerződésekre irányadó jogról: a Róma I. rendelet ..... 218 2.1. A) ................................................................................................................ 218 2.2. B) ................................................................................................................ 219 3. 74. § A Kódex hatályos szabályai a szerződésekre irányadó jogról ......................... 226 4. Irodalom a XXI. fejezethez ...................................................................................... 228 VII. VI. cím. A szerződésen kívüli kötelmek ................................................................................. 229 25. XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga ............ 231 1. 75. § A deliktuális felelősség alakulása a nemzetközi magánjogban ....................... 231 2. 76. § Európai uniós szabályozás a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokról: a Róma II. rendelet ........................................................................................................................ 232 3. 77. § A Kódex megújított szabályai a deliktuális felelősségről ............................... 236 4. Irodalom a XXII. fejezethez .................................................................................... 237 VIII. VII. cím. A nemzetközi szerzői jog és iparjogvédelem alapjai .............................................. 239 26. XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai ..................................................... 241 1. 78. § A nemzetközi szerzői jog forrásai .................................................................. 241 2. 79. § A szerzői jog nemzetközi védelmének lényege .............................................. 243 27. XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai ............................................. 248 1. 80. § Az iparjogvédelem nemzetközi rendszerének általános keretei ...................... 248 2. 81. § A szabadalmak nemzetközi védelme .............................................................. 249 3. 82. § Nemzetközi védjegyoltalom ........................................................................... 251 4. 83. § A származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelme ........... 253 5. 84. § Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelme .................................. 253 6. Irodalom a VII. címhez ............................................................................................ 254 IX. VIII. cím. Nemzetközi öröklési jog .......................................................................................... 256 28. XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog .......................................................................... 258 1. 85. § Az öröklés a nemzetközi magánjogban: a hagyaték joga ............................... 258 2. 86. § A hagyaték joga a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban ...................... 260 3. Irodalom a VIII. címhez .......................................................................................... 264 X. IX. cím. Nemzetközi családjog .................................................................................................. 265 29. XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai ................................................ 267 1. 87. § Kódex, európai uniós rendeletek, nemzetközi egyezmények .......................... 267 2. 88. § A jogforrások egymáshoz való viszonya ........................................................ 271 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga 30. XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje ........................................................................... 274 1. 89. § A házasságkötés és érvényessége ................................................................... 274 2. 90. § A házastársak személyi és vagyoni viszonyai ................................................. 275 3. 91. § A házasság felbontása ..................................................................................... 277 3.1. I. .................................................................................................................. 277 3.2. II. ................................................................................................................. 279 31. XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai ........................................................................... 282 1. 92. § Családi jogállás ............................................................................................... 282 2. 93. § Örökbefogadás ................................................................................................ 282 3. 94. § Szülő és gyermek közötti jogviszonyok ......................................................... 283 4. 95. § A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása és a gyermek védelme .................. 285 5. 96. § Rokontartás ..................................................................................................... 286 32. XXIX. fejezet. Bejegyzett élettársi kapcsolat .................................................................. 288 1. 97. § Bejegyzett élettársi kapcsolat .......................................................................... 288 33. XXX. fejezet. A gyámság és a gondnokság .................................................................... 290 1. 98. § Gyámság. Gondnokság ................................................................................... 290 2. Irodalom a IX. címhez ............................................................................................. 290 XI. X. cím. Nemzetközi munkajog ................................................................................................. 293 34. XXXI. fejezet. Nemzetközi munkajog ............................................................................ 295 1. 99. § A nemzetközi munkajog néhány általános kérdése. Jogforrások .................... 295 2. 100. § Az egyedi munkaszerződés nemzetközi kollíziós jogi szabályozása ............ 295 3. Irodalom a X. címhez .............................................................................................. 297 XII. XI. cím. Joghatóság, eljárás, külföldi határozatok elismerése és végrehajtása ....................... 298 35. XXXII. fejezet. Joghatóság ............................................................................................. 300 1. 101. § A joghatóság fogalma. Jogforrások .............................................................. 300 2. 102. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk az Európai Unióban ........................... 305 2.1. I. .................................................................................................................. 305 2.2. II. ................................................................................................................. 308 2.3. III. ............................................................................................................... 309 3. 103. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk a Kódexben ........................................ 310 36. XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban ...... 318 1. 104. § Az eljárásról általában; jogforrások .............................................................. 318 2. 105. § Főbb általános eljárási jogi szabályok a belső és a nemzetközi jogban ........ 320 3. 106. § Nemzetközi jogsegély ................................................................................... 321 4. 107. § Nemzetközi választottbírósági eljárás ........................................................... 322 37. XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása ................................. 325 1. 108. § A külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról általában. Jogforrások 325 2. 109. § A külföldi határozatok elismerése és végrehajtása az uniós jog szerint ....... 329 3. 110. § A belső jogi szabályozás ............................................................................... 332 4. 111. § Elismerési és végrehajtási szabályok nemzetközi egyezményekben ............ 334 5. Irodalom a XI. címhez ............................................................................................. 336 A. Függelék .................................................................................................................................... 338 1. A) 1979. évi 13. számú törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról ........................ 338 1.1. I. fejezet. Általános szabályok .............................................................................. 338 1.1.1. A törvényerejű rendelet célja és hatálya ................................................... 338 1.1.2. Jogi minősítés ........................................................................................... 338 1.1.3. Visszautalás az alkalmazandó jogra ......................................................... 338 1.1.4. Külföldi jog tartalmának megállapítása ................................................... 338 1.1.5. Viszonosság ............................................................................................. 338 1.1.6. A külföldi jog alkalmazásának mellőzése ................................................ 338 1.2. II. fejezet. Személyek ........................................................................................... 339 1.2.1. Az ember mint jogalany ........................................................................... 339 1.2.2. Az állam mint jogalany ............................................................................ 340 1.2.3. A jogi személyek ...................................................................................... 340 1.3. III. fejezet. Szellemi alkotások joga ...................................................................... 340 1.3.1. Szerzői jog ................................................................................................ 340 1.3.2. Iparjogvédelmi jog ................................................................................... 340 1.4. IV. fejezet. Tulajdonjog és más dologi jogok ....................................................... 341 1.5. V. fejezet. Kötelmi jog ......................................................................................... 341 1.5.1. Szerződéses kötelmi jogviszonyok ........................................................... 341 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga 1.5.2. Szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyok ................................................ 342 1.6. VI. fejezet. Öröklési jog ........................................................................................ 343 1.7. VII. fejezet. Családi jog ........................................................................................ 343 1.7.1. A házasság és érvényessége ..................................................................... 343 1.7.2. A házastársak személyi és vagyoni viszonyai .......................................... 343 1.7.3. A házasság felbontása .............................................................................. 344 1.7.4. A bejegyzett élettársi kapcsolat ................................................................ 344 1.7.5. Családi jogállás ........................................................................................ 344 1.7.6. Örökbefogadás ......................................................................................... 345 1.7.7. Szülő és gyermek közötti jogviszonyok ................................................... 345 1.7.8. A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása ................................................ 345 1.7.9. Rokontartás .............................................................................................. 345 1.7.10. Gyámság ................................................................................................ 345 1.7.11. Gondnokság ........................................................................................... 346 1.7.12. Ideiglenes intézkedés ............................................................................. 346 1.8. VIII. fejezet ........................................................................................................... 346 1.9. IX. fejezetJoghatóság ............................................................................................ 346 1.9.1. Általános joghatóság ................................................................................ 346 1.9.2. Különös joghatóság .................................................................................. 346 1.9.3. Joghatóság fogyasztói szerződésből és munkaszerződésből eredő jogvitákra 347 1.9.4. Kizárólagos joghatóság ............................................................................ 348 1.9.5. Kizárt joghatóság ..................................................................................... 349 1.9.6. A felek által kikötött joghatóság .............................................................. 350 1.10. X. fejezet. Eljárási jogi rendelkezések ................................................................ 351 1.10.1. Általános szabályok ............................................................................... 351 1.10.2. Nemzetközi jogsegély és megkeresés .................................................... 351 1.11. XI. fejezetKülföldi határozatok elismerése és végrehajtása ............................... 352 1.11.1. Záró rendelkezések ................................................................................. 354 2. B) Az áruk nemzetközi adásvételéről szóló Bécsi Egyezményben részes államok ........... 355 3. C) A nemzetközi adásvételre irányadó elévülési időről szóló New York-i Egyezményben részes államok .................................................................................................................................. 358 Irodalom ......................................................................................................................................... 360

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó 1. Előszó a hetedik kiadáshoz Könyvünk első kiadása három évtizeddel ezelőtt, 1981-ben jelent meg. A hat magyar nyelvű és két angol nyelvű kiadás tanúsítja, hogy ez a monográfia fontos szerepet tölt be a jogi oktatás, a jogtudomány, a jogalkotás és a jogi gyakorlat szolgálatában. Ezt a feladatot továbbra is vállalni akarja. Az új kiadásra szükség volt, mert a 2004-ben megjelent hatodik kiadás óta sok minden történt a nemzetközi magánjogi viszonyok szabályozása és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga területén. A legfontosabb változások európai uniós tagságunkkalfüggnek össze. 2004. május 1-je óta az Európai Unió fejleményei közvetlenül befolyásolják a magyar jogrendszer – és benne a nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga – alakulását; olyannyira, hogy számos területen (mindenekelőtt a nemzetközi kötelmi jogban, a nemzetközi családjogban és a nemzetközi eljárásjogban) jelentős részben európai nemzetközi magánjogról beszélhetünk a magyar diszciplína összefoglaló bemutatásánál. A kollíziós nemzetközi magánjog területén már az 1997 és 2004 között történt módosítások is kollíziós jogunknak az európai uniós szabályokhoz történő illeszkedését szolgálták. Míg azonban e változások a jogharmonizáció jegyében végrehajtott adaptáció keretében mentek végbe, addig tagságunkkal az európai változások követése kötelező, sőt automatikus folyamattá vált. Az Európai Unió – az Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK-Szerződés 61. cikkének c) pontjában biztosított lehetőség alapján, a 65. cikkben (jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés: EUMSZ 81. cikkében) felsorolt területeken – 2000 óta rendeleti úton egységesíti a tagállamok nemzetközi magánjogát. Rendeletekszabályozzák immár az uniós viszonylatban felmerülő kérdéseket a joghatóság, továbbá a külföldi határozatok elismerése és végrehajtásakörében. Kiemelkedő jelentősége van a fizetésképtelenségi eljárásrólszóló és több más eljárási jogi természetű rendeletnek is. A könyvünk hatodik kiadása óta végbement változások közül kiemelkedő jelentőségű fejlemény, hogy 2009-ben hatályba lépett az ún. Róma I. [410] és az ún. Róma II. [441] rendelet. Az előbbi a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról, az utóbbi a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról ad valamennyi tagállamban kötelezően és automatikusan érvényesülő kollíziós szabályokat. Mindkét rendelet normáit alkalmazni kell nemcsak az Európai Unión belül felmerülő jogszabályösszeütközésekre, hanem harmadik államok viszonylatában is. A két rendelet hatálybalépésére tekintettel a 2009. évi IX. törvény módosította a magyar szabályozást. 2008-ban megszületett a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó nemzetközi magánjogi szabályokat uniós szinten egységesítő rendelet [560], 2010ben pedig a házasság felbontására (és a különválásra) alkalmazandó jogot meghatározó rendelet [548]. Az előbbi legjelentősebb rendelkezései 2011 júniusától, az utóbbié 2012 júniusától hatályosak. 2012. július 4-én elfogadták az öröklési ügyekre alkalmazandó jog meghatározásáról szóló rendeletet [520] is, amelynek rendelkezéseit a 2015. augusztus 17-én vagy azt követően megnyílt hagyatékokra és keltezett végintézkedésekre kell alkalmazni. Ami a várható perspektívát illeti, egyértelmű tendencia rajzolódik ki a nemzetközi kollíziós magánjog Európai Unión belüli további, hovatovább teljes egységesítésére. Ez azzal a kívánatos következménnyel jár, hogy – a kollíziós szabályok egységesítése folytán – ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam bíróságai ugyanazokat a nemzetközi kollíziós normákat és ezáltal ugyanazt az anyagi jogot fogják alkalmazni. A konkrét ügy megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ tehát az eljáró fórumtól, mivel az egységesített (azonos) kapcsoló szabály bármely fórum előtt ugyanannak az anyagi jognak az alkalmazásához vezet. Döntő változást hozott európai uniós tagságunk a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga területén is. Külkereskedelmünk jogi feltételrendszere gyökeresen megváltozott, mivel a tagállamok (így Magyarország) önálló kereskedelempolitikai kompetenciája jórészt megszűnt: a tagállamok viszonylatában a belső piac szabályai határozzák meg a kereteket, harmadik országok viszonylatában pedig közös uniós kereskedelempolitika érvényesül. Ez a szuverenitás önkéntes korlátozásával jár, amiért viszont kárpótol az uniós tagságból származó hatásos védelem a globális világkereskedelmi verseny unión kívüli szereplőivel szemben. S a nemzetközi gazdasági kapcsolatokterületén teljesen új kihívások is megjelentek. A 2008-ban kirobbant nemzetközi pénzügyi válság, amely azután globális gazdasági recesszióvá szélesedett, új helyzet elé állította a jogi szabályozást. A krízis, amely az egész nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásával fenyegetett, olyan új követelményeket támasztott a jogi szabályozással szemben is, amelyeknek hatását ma még nehéz részleteiben belátni, még inkább leírni. Egy dolog bizonyosnak látszik: a pénzügyi világnak új normák szerint kell viselkednie, ha nem akarja az egész rendszert – s ezzel önmagát is – végveszélybe sodorni. Kérdés, hogy kik, mely szinteken és – főleg – miként alkossák meg ezeket az új normákat.

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

Mindezek jegyében könyvünket sok helyen teljesen átírtuk vagy alapvetően módosítottuk. Amit ezen túl az előszóban még el kellene mondanunk, az benne van a harmadik kiadás előszavának változatlanul időszerű, olvasásra buzdító és alább nagyobb részében itt is közölt szövegében. Budapest, 2011 húsvétján A szerzők

2. Előszó a harmadik kiadáshoz 1. Pázmány Péter az Egyetem és Lippay György a Jogtudományi Kar alapítólevelében máig érvényes intelmeket hagyott ránk. Azóta biztosan sok statútum sok mindent mondott az egyetem vezetéséről, a tanárokról, az oktatásról, a tankönyvekről. Menjünk most vissza az alapítókhoz. Tanulságos meghagyások olvashatók náluk. Előírják, hogy az ország felemelkedése javára utódaik is éljenek az egyetemet irányító-finanszírozó jogaikkal és kötelességeikkel, mindazonáltal „biztosítva a professzorok – írásaik és előadásaik menetének – háborítatlanságát”. Előírják, hogy a professzorok európai dimenziókban tanítsák jogra az ifjúságot, hogy a magyar jog mellett oktassák az akkori „ius commune Europae”-t, a római jogot és a kánonjogot, s ami saját jogunkban hiányzik, azt ezekből egészítsék ki („…ut iura municipalia combinent cum Caesareo et Canonico in quantum fieri poterit, et quae in nostris desunt ex illis supplere studeant”), hogy ezáltal az egyház és az állam korszerű igazgatására tanítsák a jogtudó értelmiséget („…ut tam regendis Ecclesiis quam rei publicae administrandae informarentur”). E meghagyások jegyében is könyvünkben nyitottságra, a nemzeti és az egyetemes értékek közvetítésére törekedtünk. Reméljük, hogy ez a szándék világosan látható nemcsak a pozitív jog részkérdéseinek, hanem a nemzetközi személyi és gazdasági kapcsolatok elveinek és nagy szabályozási rendszereinek bemutatásában is. Tettük ezt, mert – a szerteágazó és tetemes mennyiségű joganyag szisztematikus összefoglalásán és elméleti alapjainak bemutatásán túl – könyvünk ablak kíván lenni a külföldi jogi gondolkodás, más országok és más idők jogi világa felé is. A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga – a szabályozás tárgyát és jellegét tekintve – annyira összekapcsolja a hazait és a külföldit, a sajátot és az idegent, a nemzeti és a nemzetközi elemet, hogy a tudományos és oktatási célú feldolgozás során a legnagyobb természetességgel vezethető át a téma és az olvasó a magyar jogból valamely más állam szabályozó rendszereibe vagy éppen az európaiba s a nemzetközibe. Úgy gondoljuk, hogy e lehetőség kihasználása jó és hasznos lesz mind a joghallgatók, mind végzett jogászok számára. S ezzel eljutottunk tárgyunk veleszületett erényéhez, ahhoz, hogy nem tud nem érdekes lenni, mert távlatokat nyit és káprázatos világba vezet. A szerzők érdeme ebben csak annyi, hogy megszerették ezt a káprázatot, s leírták belőle, amit tudtak, hogy mások is keressék ezt az élményt. Ebben a világban egyszerre van jelen a magyar és az egyetemes történelem, a magyar és a nemzetközi gazdaságfejlődés, a magyar és az egyetemes jogi és politikai kultúra sok-sok eleme. 2. S ha már ilyen elmélkedő előszóval próbáljuk az olvasót a mondott távlatok világába elvinni, hadd tegyük ezt azzal, hogy a könyv száznyi fejezetéből, amelyekben diszciplínánk funkciója már az egyes kérdések konkrétságában tárgyiasul, mintegy nyitányszerűen idevetítjük tárgyunk genezisét és máig ívelő fejlődéstörténeti summáját. a) A görög–római eredeteknél kezdve, a fejlett görög városállamokban Platón és Arisztotelész idejére már fejlett „külgazdasági” jog is fellelhető. Platón Törvények című munkájából az anyagi és személyi életviszonyok anyagi jogi szabályozásának – a nemzetközi személyi és gazdasági viszonyokra is kiterjedő – differenciált nagy rendje tárul elénk. Szabályozás tárgyává lesz például a devizagazdálkodás, a közös görög pénz stb. (Érdekességként idézzünk csak egyetlen mondatot, mely jelzi, hogy a múlt tükrében a jelen is látható. „Minden államnak szüksége van közös görög pénzre, tekintettel a hadjáratokra és más államokba való utazásokra, ha követségbe vagy más államérdekből kell valakit kiküldeni; ha pedig magánügyben kell valakinek utaznia, csak úgy utazhat el, ha engedélyt kapott a vezető tisztviselőktől; s ha úgy tér haza, hogy van még megmaradt idegen pénze, szolgáltassa be az állam pénztárába úgy, hogy megfelelő összegű honi pénzt kapjon érte.” Törvények,V. könyv.) De szól a külgazdasági anyagi jogi szabályozás még a vámrendszerről, a külkereskedelemről, az állam szerepéről a külgazdasági forgalomban és sok minden másról, és természetesen a személyi jogállás sok kérdéséről. Egyszer csak egy villanásnyira felbukkan a kollíziós jogi gondolkodás lehetősége is; az, hogy külföldi elemet hordozó jogviszonyok esetén, amikor is képletesen kollízió jön létre az érintett jogrendszerek között, ezeket egyenértékűnek lehetne tekinteni, és valamely rendező elv szerint ezek valamelyikét kellene alkalmazni, és nem feltétlenül mindig a belső anyagi jogot. Ezt a jogi gondolkodásbeli újdonságot mondja ki ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

Isokrates (Kr. e. 436–338) Aegineticus címen fennmaradt törvényszéki beszédében. Isokrates három jogrendszer ütközését észleli, és elgondolkodik azon, hogy ésszerűen melyiket is kellene alkalmazni. Minden fejlettsége mellett a római jogban nem bukkant fel egy Isokrates, a jogi gondolkodás a nyílt kollíziós jogi kérdésfeltevésig nem jutott el, de a probléma lényegét jól érzékelte. A római jogban – mint az ókori és (sokáig) a középkori jogokban általában – az ún. személyi elv érvényesült, azaz mindenkire a saját (helyi, nemzeti stb.) joga érvényesült: germánokra az ő szokásjoguk, a római polgárokra a római jog (ius civile) stb. A római polgárok és a nem római polgárok jogviszonyaira viszont a praetor peregrinus – az érintettek jogát mellőzve – „semleges” jogot érvényesített, a ius gentiumot alkalmazta. A római jogi szabályozási modellt alapgondolatában átvették a népvándorlás folyamatában megjelenő új népek uralkodói is, akik a római alattvalóikra vonatkozó – alapjaiban: római – joganyagot külön kódexekben (Leges Romanae barbarorum) foglalták össze. A jogi gondolkodás igazi „ősrobbanása” (merthogy az új gondolat hirtelen általános rendszerré terebélyesedett) később következett be; mégpedig a római jog középkori észak-itáliai felvirágzásakor (ahogy Jhering nevezte: a római jog késői „szellemjárásakor”). Mert a nagy jusztiniánuszi törvénymű, a Corpus Iuris Civilis már csak polcokról időnként levett porosodó tankönyv volt, életét adó birodalma rég lehanyatlott; és mégis (előbb retorikai tankönyvnek indulva) újból világjoggá vált: lex mercatoria néven a világkereskedelem joga lett, a kánonjoggal együtt pedig okkal az európai ius commune nevet kapta. Az „ősrobbanás” – vagy inkább: „ősrobbantás” – atyjai a glosszátorok voltak. Aldricus (1200 körül) a jusztiniánuszi Codex bevezető „Cunctos populos…” kezdetű sorainak (C.1.1.1.) értelmezésével járult hozzá az észak-itáliai városi statútumok összeütközéseinek megoldásához. Fiatalabb kollégája, Accursius (13. század) pedig Glossa ordinariájában ugyanehhez a római forráshoz fűzte azt a glosszát, hogy az emberek dolgait a saját joguk szerint lehet a legjobban megítélni. Tételezte a jogrendszerek egyenértékűségét és a nemzetközi forgalomból adódó összeütközéseit, s erre a kollíziós jog technikájával válaszolt. b) Gyors általánosodása révén a kollíziós nemzetközi magánjog az egyetemes jogi gondolkodás része lett, és a 19. századi polgári korszakban már teljesen kibontakozott, egyebek között olyan szerzők alkotásai révén, mint Európában Savigny vagy Amerikában Story. A nemzetállamok megerősödésével a római jog által adott európai egység felbomlott. Jhering okkal panaszolhatta fel, hogy Róma három területen is egységet adott Európának: az államszerkezetben, a vallásban és a római jogban, és ezek az értékek elvesztek vagy legalábbis sokat veszítettek erejükből. Paradox módon a polgári fejlődés éppen a magánjogoknemzetikodifikációs elkülönülése idejében növelte a személyi és forgalmi viszonyok nemzetközivé válását, ami viszont egységes és könnyebben „szolgáló” jogot igényelt volna. A megoldás valamely nemzeti jogrendszer anyagi jogi szabályainak alkalmazása volt az egyre cizelláltabbá váló nemzetközi magánjog kollíziós jogi szabályai útján. Az anyagi életviszonyok, a nemzetközi kereskedelem, a személy-, a tőke- és az árumozgás azonban kitermelte a dezintegráltság antitézisét, ajogegységesítés gondolatát: jogösszehasonlítás útján keresni a közöst és nemzetközi egyezményekben megteremteni az egységes jogot a nemzetközi forgalom sűrűsödő csomópontjain. A jogi gondolkodás tehát hamar váltott, kész volt az univerzalizmus újbóli keresésére. Ennek egyik fő letéteményese a 19. század végén megszületett Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia lett, amelynek Magyarország kezdettől fogva tagja volt, és amely a tagállamok kollíziós nemzetközi magánjogának egységesítését tűzte napirendre. A háborúk egy időre gátat vetettek a jogegységesítési folyamatnak. Szászy István ezért leányfalui csendjében megírta a magyar nemzetközi magánjogi kódex első tervezetét (1948), jó alapot teremtve ezzel a későbbi kodifikációhoz (1979). Az európai nagyok, akik az összehasonlító jognak és az univerzalizmusnak apostolai voltak (Rabel, Rheinstein, Kronstein, Ehrenzweig stb.), átmentek Amerikába, hogy Thomas Mann-nal Európa humanizmusát őrizzék (Európa, vigyázz!, 1938), és a háború után az itthon maradt hűséges hívőkkel együtt felerősítsék küzdelmüket credójukért, az univerzalizmusért, egy modern ius communéért. A háború után a lex mercatoria kiegészült olyan – csak lassan ideszámított – elemekkel, mint a külgazdaság közjogi rendjének egységes vagy harmonikus szabályozása (GATT, Világbank, Valutaalap stb.). Mi az ország szovjet megszállása alatt sokáig jórészt csak a történelem mellékvágányáról nézhettük az európai integráció fejlődésének fő sodrát: az Európa Tanács és az Európai Közösségek tevékenységét. (Bár jogtudományunk sokat tett azért, hogy az európai fejlődés irányát jól lássuk és közelebb kerüljünk hozzá!) Az alapító atyák – Schumann, Adenauer, De Gasperi és mások – az 1957-es Római Szerződésben megalkották ennek alkotmányát, megírták az európai integráció távlatos programját. A magyar jogfejlődés 1990-ben – a nemzetközi személyi és forgalmi viszonyok terén is – visszajutott az európai, illetve egyetemes együttműködés fő áramához.

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

Budapest, 1992. július 31. A szerzők

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Part I. Bevezetés A nemzetközi személyi és gazdasági forgalom jogi szabályozásáról általában 1. § A nemzetközi személyi és gazdasági forgalom jogi szabályozása – ahogy ebben a könyvben szerepel 2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról


Chapter 1. 1. § A nemzetközi személyi és gazdasági forgalom jogi szabályozása – ahogy ebben a könyvben szerepel Ez a könyv két területre terjed ki: a nemzetközi magánjogra és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogára. A szerzők mindkettőnek relatív önállóságot tulajdonítanak. A feldolgozásban e jogterületek – a nemzetközi magánjog a maga teljességében, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga pedig főbb elemeiben – egymást kiegészítve, diszciplináris komplexitásban jelennek meg. Ennek – a 2. §-ban elméletileg is kibontott – döntő okai a következők. [1] 1. A nemzetközi személyi és vagyoni forgalmat a jog – történetileg is, de ma különösen – erős komplexitásban fejezi ki. Részt vesz a szabályozásban: a) a belső nemzetközi kollíziós magánjog; b) a nemzetközi (mindenekelőtt: európai uniós) eredetű nemzetközi kollíziós magánjog; c) a belső anyagi magánjog (ideértve a polgári jogon kívül, természetesen, a családjogi és a munkajogi szabályokat is) és a polgári eljárási jog; d) a nemzetközi eredetű anyagi magánjog és eljárási jog; e) a belső közigazgatási (elsősorban: gazdasági igazgatási) és pénzügyi jog; és végül f) a nemzetközi eredetű közigazgatási és pénzügyi jog. [2] 2. Ebben a komplex szabályrendszerben a nemzetközi magánjog eredetileg csak a kollíziós jogi szabályokat jelentette. A magyar irodalomban Szászy (1962) és Világhy (1966) ezt a fogalmat kiterjesztette a nemzetközi eredetű anyagi magánjogi normákra is. Ez a megoldás amellett, hogy módszertanilag heterogén: kollíziós és anyagi szabályokat vegyített, a nemzetközi személyi és vagyoni forgalom szabályozásának jelentős részét így is a feldolgozás keretein kívül hagyta (Mádl 1969). [3] 3. A könyv szerzői azt a célt tűzték maguk elé, hogy a nemzetközi személyi és vagyoni forgalom jogának lehető teljességéről kapjon képet az olvasó. Mindehhez végig kellett gondolni, hogy ez a nagy joganyag diszciplináris értelemben hogyan ragadható meg egyfajta racionális, a szabályozás komplexitásának megfelelő rendben. Ez a célkitűzés a hagyományos (kollíziós) nemzetközi magánjog mellett a terület egyéb normáinak rendszerbe foglalását kívánta meg. Ilyen nagy és szerteágazó normaanyag, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának átfogó és teljes feldolgozása ugyanakkor a könyv kereteit szétfeszítené. Miután a nemzetközi személyi és vagyoni forgalom jogát mégis a maga komplexitásában látjuk indokoltnak bemutatni, munkánkban azt a megoldást választottuk, hogy a nemzetközi magánjogra mint általános keretadó rendszerre építve és annak teljes bemutatása mellett a lehetséges mértékben feldolgoztuk és tematikus rendszerbe foglaltuk az adott területnek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok körébe tartozó, nem kollíziós normajellegű szabályanyagát és problémáit is. A tematikus építkezés azzal a következménnyel jár, hogy esetenként egymást követő fejezetben (sőt kivételesen ugyanazon a fejezeten belül) kollíziós és anyagi jogi normaanyagot elemzünk. A nemzetközi kapcsolatok joganyagának súlyozott tárgyalása pedig elkerülhetetlenül szubjektív választást jelent, és ez természetszerűleg vitatható is lehet. A szerzők vállalták a vitát, készséggel tanultak a bírálatokból (Palásti 2002), és nyitottak erre a jövőben is.

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Chapter 2. 2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról [4] 1. A 20. század közepén és második felében nagy forrongás ment végbe a nemzetközi magánjogban: a bírói gyakorlatban és a diszciplína elméletében. Annak idején ezt a forrongást „a tények lázadása” kifejezéssel illette a nemzetközi jogirodalom. Miben állt ez a lázadás? A tények két dolog ellen lázadtak: először is a nemzetközi magánjog hagyományos módszere ellen [53]; másodszor az ellen a törekvés ellen, hogy a nemzetközi személyi és vagyoni forgalom jogának új elemeit a hagyományos nemzetközi magánjog fogalma alá vonják. Ez utóbbi törekvés a hagyományos jogági rendezés egyik megnyilvánulása volt, és a lázadás a hagyományos jogági rendszerezésnek azon törekvése ellen irányult, amely az új viszonyokat a hagyományos jogágak „vagy-vagy” megközelítésű keretei közé kívánta szorítani. És melyek azok a tények, amelyek évtizedek óta helyet követelnek maguknak? Mindenekelőtt azt kell látni, hogy ma a nemzetközi elemet tartalmazó jogviszonyok száma sokszorosa annak, amellyel a 19. században, a klasszikus nemzetközi magánjog kialakulásának idején számolni lehetett. A mennyiségi növekedés ebben az esetben már új minőséget is jelent. Az új jogviszonyok – különösen a külgazdasági kapcsolatokban – minőségileg is mások tehát, mint azok, amelyeket a hagyományos nemzetközi magánjog fogalmi határai közé fogadott. Akkor ugyanis a nemzetközi magánjog klasszikus intézményei döntően a természetes személyek hagyományos életviszonyait rendezték. Ezekhez képest merőben újak a nagy nemzetközi kooperációs szerződések, amelyek hosszú időre összekötik a vállalatok gazdasági, technológiai, termelési és kereskedelmi tevékenységét, ugyanígy a külföldi beruházások, a nemzetközi vállalatalapítások, a technológia olyan sajátos transzferjei, amelyeknél nemcsak szabadalmat adnak el, hanem amelyben a másik fél egyben felépíti az adott új technológiával működő üzemet stb. Az állam közvetlen gazdasági operációinak megnövekedése a gazdasági kapcsolatok területén ugyancsak új és rendkívül fontos fejlemény. Figyelembe kell venni azt is, hogy az európai integrációban az államok gazdaságpolitikáját számos összefüggésben koordinálják. Emellett világméretekben is hatékony multilaterális szabályozórendszerek (például a GATT vagy az IMF keretében) léptek színre. Új fizetési rendszerek terebélyesedtek ki (exporthitelek és exporthitel-biztosítékok), és még sorolni lehetne azokat a jogviszonytípusokat, amelyek lényegileg újak ahhoz a korhoz képest, amelyben a nemzetközi magánjog klasszikus formájában kialakult. Figyelembe kell venni azt is, hogy a szabályozási mód, vagyis kollíziós jog mellett fokozódó jelentőséghez jut az anyagi jogi szabályozás. Fontos fejlemény az is, hogy nemzeti és nemzetközi közjogi normák behatoltak a nemzetközi magánjog területére. Szinte az egész jogrendszer részt vesz ma már abban a jogi mechanizmusban, amely a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat fogja át és rendezi. Az elmondottakból következik, hogy a jogforrások differenciáltabbak. Nemcsak a belső és az európai uniós kollíziós jog, nemcsak a nemzetközi anyagi jogegységesítés eredményei jelentik a jogforrásokat, hanem például az integrációra szabott nemzetközi egyezmények és az integráció szervei által alkotott jogszabályok is. Összegezve mindezt megállapíthatjuk: egyrészt mennyiségileg összehasonlíthatatlanul megnőtt a figyelembe veendő jogviszonyok száma; másrészt eltérő új jogviszonytípusok jelentek meg; harmadrészt lényegesen bővült a normák köre a szabályozás módszere szerint is. A fejlődésnek ezek a tényei és igényei azok, amelyek nem férnek bele a nemzetközi magánjogba, illetve a jogágak hagyományos elkülönültségébe, ezért különböző formákban, új rendszerekben keresnek maguknak helyet. [5] 2. A második kérdés az, hogya tények vázolt lázadása hol milyen megoldásokra vezetett. [6]


2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról a) Először ejtsünk néhány szót a common law-ról. A common law azt a klasszikus, a római jogból vett tételt vallja, hogy omnis definitio in iure civile periculosa est; azaz kerüli az elméleti fogalmakat, nagy rendszerezést, elveken való építkezést. A common law nem is ismeri az európai jogrendszer-tagolódásnak a kontinentális jogokban kialakult rendszerét. Ennek következtében az, hogy a tények lázadása a nemzetközi magánjoghoz képest milyen más rendszerekre vezetett, a common law irodalmában nem okozott különösebb problémát. Egyszerűen a funkcionalizmus és a pragmatizmus jegyében születtek és születnek monográfiák a nemzetközi gazdasági kapcsolatok különböző kérdéseiről; például olyan címek alatt, mint az Atlanti területek kereskedelmi joga,Európajog, a Nemzetközi gazdasági szervezetek joga,A gazdasági verseny joga a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban,és így tovább. Maga a nemzetközi magánjog mindenütt megmarad a klaszszikus keretek között – alapvetően tehát kollíziós jognak. Az angolszász jogrendszerekben nem is kísérelték meg ezért rendszerbe foglalni a vázolt új fejlemények joganyagát. [7] b) A kontinentálisjogtudomány sokkal inkább a rendszerekben és elvekben való gondolkodás útját járja. Mint említettük, az európai kontinentális jogtudományban először a nemzetközi magánjog keretébe kívánták szorítani az új életviszonyokat. Különböző módon elhelyezve bekerült a kollíziós magánjog törzsanyagába az új viszonyok anyagi magánjogi, igazgatási jogi, európai integrációs jogi stb. szabályanyagának egy része is. Az utóbbi időkben azonban ezt a pozíciót feladták, és a nemzetközi magánjog ismét visszavonult klasszikus, kollíziós jogi szférájába. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok említett tényei új pragmatikus megoldású rendszereket kerestek: „nemzetközi kereskedelmi jog”, „a világkereskedelem joga”, „integrációs jog”, „a nemzetközi gazdasági szervezetek joga” és más elnevezések alatt. A legtöbb monográfia törekszik azért valamilyen rendszeralakításra, még a pragmatikus felfogás mellett is. Megkísérelnek az elméleti általánosítás szintjére jutni, megpróbálják az ágazati egységet elméletileg megmagyarázni. Messze vezetne most bemutatni minden rendszerezési kísérletet. Annyit mondhatunk, hogy a nyugat-európai „pragmatista rendszerek” is teoretizálnak, visszanyúlnak korábbi általános kategóriákhoz, a rendszerezés általános kérdéseihez is. Azt mondhatjuk, hogy a fejlett nyugati országok jogirodalmában a tények ezen a területen a hagyományos jogági rendszer feloldására vezettek; ahol van elmélet, ott ezt a feloldást posztulálják, ahol nincs még elmélet, ott a pragmatizmus és a funkcionalizmus útját járják. Természetesen az egykori „szocialista” kelet-közép-európai országok jogában is végigvonult – változatos alakban – az a folyamat, amit a tények lázadásának neveztünk. [8] c) Általános következtetésként megállapítható, hogy egyrészt az erjedés és a kiútkeresés az egész világon megindult, másrészt hogy ennek során a nemzetközi magánjog egyfajta metamorfózison ment vagy megy át, amelyben többé-kevésbé ismét klasszikussá válhat; harmadrészt, hogy az útkeresésben döntő és lényeges szemponttá a komplexitás igénye vált. Elvi indokolásra törekvő rendszerek is létrejöttek, amelyek az adott koncepció által átfogott joganyagot komplex jogágazatnak vagy egyenesen hagyományos értelemben jogágnak nevezik. Mindebből az is látható, hogy az új rendszerezés időszerű, a vázolt törekvések tényleges társadalmi szükségletet tükröznek. Az Encyclopedia Modernában megjelent egyik tanulmányában Werner Heisenberg úgy jellemzi a tudományok fejlődését, hogy a tudomány előbb a meglevő rendszerek keretei között észleli az új tényeket, majd megvizsgálja, aztán fogalommá emeli őket, s ha e jelenségek száma nő, akkor ütközteti őket a régi rendszer fogalmi elemeivel és kereteivel, és további lépésként új rendszerben, új elméletben általános kifejezést ad nekik. Ezáltal a tudomány a valóságra való visszahatás adekvát eszközeivel szolgálja a haladást az adott területen. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok problémakörében a tudomány fejlődésének ebben az állapotában, annak is már fejlettebb fázisában vagyunk. [9] 3. Amikor a magunk válaszát kerestük, könyvünk első, 1981-ben napvilágot látott kiadásában abból indultunk ki,hogy a rendszerelmélet elemi követelményei szerint a valóság változásait önmagukban zártan, saját belső törvényszerűségeikre is figyelemmel kell tükröztetnünk. Ha nem így történne, ha a jogtudomány a valóságot a maga totalitásában vagy – ellenkező végletként – részekre esve (például gazdasági ágazatonként) fejezné ki, akkor vagy amorf szabálytömeggel állnánk szemben, vagy ahány ágazat, annyi tükör és annyi törésszög, és már senki sem tudná, hogy ezek után merre kell mennie. Különösen fontosak ezek a követelmények didaktikai szempontból. Mi következik a helyes tükrözés követelményeiből? [10]


2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról a) Először is az, hogy a – klasszikus, azaz kollíziós jogi értelemben felfogott – nemzetközi magánjog önálló jogág (Vékás 1988). A nemzetközi magánjog fogalmát az I. fejezet tárgyalja. b) Kérdés most már, hogy miként kezeljük azt a nemzetközi vagyoni és személyi forgalmat rendező fontos joganyagot, amely kívül marad a bármilyen tágan értelmezett nemzetközi magánjogon; és kérdés, hogy jogágnak tekinthető-e az ebből a hatalmas normaanyagból képezett „nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga”. Az utóbbi kérdésre azt kell mondanunk, hogy a nemzetközi kapcsolatok joga nem jogág; legalábbis, ha – mint ebben a könyvben tesszük – elfogadjuk azt a felfogást, hogy jogággá egy bizonyos joganyagot a szabályozás homogén tárgya és a szabályozás egyneműsége tesz. A szóban forgó komplex joganyagot (amelyben elemek keverednek és vegyületté, új minőséggé válnak) nemcsak elméleti alapon nem tekinthetjük jogágnak, hanem a gyakorlat szempontjából sem célszerű jogágnak nevezni. A gyakorlatban is mindig tudni kell, hogy az adott esetben magánjogi természetű szabályt alkalmaz-e, vagy állami közigazgatási szerv közvetlen parancsaként igazgatási normával rendezték az adott életviszonyt. Az elmondottak alapján az állapítható meg, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga olyan szabályösszesség, amely súlya, funkciója, a szabályozás sajátosságai folytán komplex, relatíve önálló jogterület, didaktikai szempontból pedig önálló diszciplína. A megjelölést: „nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga” ezek után tehát műszó, terminus technicus értelemben használjuk. Ami az elnevezést magát illeti, leíró elnevezésről, fogalomról van szó. Nehéz olyan nevet találni, amely világosabban fedi e jogterület fogalmát. Lehetne ugyan egyszerűbben azt is mondani, hogy „nemzetközi gazdasági jog”; csakhogy ennek az elnevezésnek a jogirodalomban sokaknál a tisztán igazgatási jellegű gazdasági szabályok jelölésére foglalt tartalma van. [11] c) A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának relatíveönálló, komplex jogterület jellegét több érvvel lehet alátámasztani. Egyrészt jelentős mennyiségű normaanyagról van szó, ami – mint említettük – nem fogható át a nemzetközi magánjogban. Másrészt ez a normaanyag gazdátlan, legalábbis a jogágakban nem kellő mélységgel művelt, sem a közigazgatási jogban, sem a nemzetközi közjogban. Harmadrészt – és mindenekelőtt – e normaterületnek – a külgazdasági viszonyok képében – egynemű tárgya van; szabályozási módszerbeli sajátosság pedig az, hogy e területen a közjogi és magánjogi elemek, a hatalmi-igazgatási viszonyok és az áruviszonyok szervesen együtt vannak jelen. Mindehhez hozzá lehet még fűzni, hogy a jogi diszciplínák sosem korlátozódtak teljesen a hagyományos jogágakra. [12] 4. Lényeges kérdés a fenti elméleti elképzelés életképessége szempontjából is, hogy megragadhatók-e, rendszerré írhatók-e e jogterület és diszciplína elemei.Úgy gondoljuk, hogy igen. [13] a) A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának tételezhető egy általános része.Ezen belül helyezhető el egy történeti-elméleti rész, amelyben a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga fejlődésének és rendszerének általános problémáit kell bemutatni. Az általános részhez tartozik a jogforrások bemutatása és szisztematizálása [92]: belső jogszabályok, nemzetközi (multilaterális és bilaterális) egyezmények, európai uniós normák stb., továbbá olyan nem jogszabályi erejű aktusok, amelyek azonban az érintett jogalanyok kikötése alapján jogi erőt nyernek, mint például az Incoterms-szokványok [321]. Az általános részben kell szólni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogát uraló elvekről is, mint például az ENSZ Chartájában az államok gazdasági jogairól és kötelezettségeiről vagy a GATT-ban [208] megnyilatkozó elvek. Ezek közül a következők említhetők meg: • a nemzeti vagyon felett való szuverén rendelkezés joga; • a külföldön beruházott tőkével kapcsolatban a tisztességes és méltányos elbánás (fair and equitable treatment) elve; • a legnagyobb kedvezményes elbánás elve [245]; • az antidömping-jogosultság elve; • a viszonosság elve; • az államok szuverén egyenlősége mellett az integrációs jogi mechanizmuson belül a tagsági bánásmód (membership treatment) elve stb.


2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról [14] b) A nemzetközi gazdasági kapcsolatok alanyaira vonatkozó normák tárgyalása alkotjaa különös rész első kérdéskörét. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga alanyainak tekinthetők – közjogi szinten – mindazok az állami és államközi (európai uniós stb.) szervek, amelyeknek hatósági joguk van beleszólni a nemzetközi kapcsolatok alakulásába. Az alanyok másik csoportját alkotják a külgazdasági tevékenységet kifejtő belső gazdálkodó alanyok és a nemzetközi gazdasági társaságok különböző formái [235]. A szerződések körébe tartoznak a gazdálkodó alanyok külkereskedelmi szerződései [384]. Emellett a szerződések körében kell tárgyalni az államközi kereskedelmi, konzuli, áruforgalmi – multilaterális, bilaterális – egyezményeknek azokat a részeit is, amelyek a gazdasági kapcsolatok alakítására közvetlenül befolyást gyakorolnak. A fizetések joga a fizetések polgári jogi formáit jelenti: a váltót, a csekket, az inkasszót, az akkreditívet, a kereskedelmi hitellevelet stb. [397].Lényeges részét alkotják végül a különös résznek a nemzetközijogviták problémakörének egyes elemei. A jogviták feloldását hagyományosan a nemzetközi magánjog területéhez tartozónak számítják. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok területén jelentkező jogviták rendjében például a választottbíráskodás [692] és a joghatóság részproblémájaként az állami immunitás [184] kérdése kerül tárgyalásra. [15] 5. Ezekben a tételekben foglalható össze a szerzők felfogása a nemzetközi kapcsolatok jogáról mint relatíve elkülöníthető jogterületről és oktatási diszciplínáról. A nemzetközi kapcsolatok jogának (részben) más felfogásával, illetve újabb fejlődési irányaival kapcsolatban a jogirodalomra, mindenekelőtt Bánrévy immár nyolcadik kiadásban megjelent tankönyvére (2011), VörösImre munkájára (2004), továbbá Palástitanulmányára (2002) utalunk. [16] 6. Nem zárhatjuk ezt a Bevezetést anélkül, hogy szóljunk a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogával szemben támadt legújabb kihívásokról, amelyekre már az Előszóban is utaltunk. Ezek a kihívások a nemzetközi tőkeforgalom oldaláról érték a globalizált nemzetközi kapcsolatokat. Az áruk és szolgáltatások nemzetközi forgalma – mint arról a fentiekben már röviden értekeztünk és az alábbiakban még részletesen számot adunk – régóta nemzetközileg is rendezett keretek között bonyolódik. A szabályozásra részben már a 19. század végén sor került: szellemi alkotásokat védő sokoldalú egyezmények, a legnagyobb kedvezmény elvén [245] alapuló kétoldalú kereskedelmi és hajózási egyezmények stb. formájában. Majd ezek a nemzetközi kereskedelmi szektorok fokozatosan, legkésőbb a 20. század második felében mind közjogi (Bretton Woods: GATT/WTO, GATS), mind magánjogi (Bécsi Nemzetközi Vételi Egyezmény, ottawai lízingegyezmény és faktoringegyezmény) szabályozásban részesültek. (Általános jelleggel ki kell emelnünk az UNIDROIT és az UNCITRAL jogegységesítő tevékenységét.) Ezzel szemben jogilag teljesen szabályozatlanok maradtak a globális tőkeáramlás nagyságrendileg megnövekedett, az elektronikus technológia által lehetővé tett sebességgel működő és szinte átláthatatlanná vált csatornái. Az 1990-es évektől a tőkeáramlást általánosan szabaddá tették; újabb és újabb derivatív ügyletek (credit default swap: CDS és hasonlók) formájába öltöztetett, bonyolult és ellenőrizhetetlen pénzügyi termékek jelentek meg a globalizált piacon. Ma a globális tőkeáramlás összege sokszorosan felülmúlja az áru- és szolgáltatásforgalom értékét. És mindez jogi kontroll nélkül zajlik. Ráadásul az elvileg erre a célra létrehozott IMF is tehetetlennek bizonyult, képtelen volt az elszabadult tőkeáramlások és globális pénzügyi folyamatok felügyeletére és ellenőrzésére. A nemzetközi tőkeforgalom szabályozatlanságának, a minden korlát nélküli liberalizmusnak csaknem végzetes következményeit nemrég az egész világ drámai módon tapasztalhatta, amikor 2008-ban globális nemzetközi pénzügyi válság robbant ki, amely azután gazdasági recesszióvá terebélyesedett. A válság elodázhatatlanná tette a nemzetközi tőkeforgalom szabályozását. A krízis, amely az egész nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásával fenyegetett, olyan új követelményeket támasztott a jogi szabályozással szemben, amelyeknek hatását ma még nehéz részleteiben belátni, még inkább leírni. Egy dolog bizonyosnak látszik: a nemzetközi tőkefolyamatok szabályozása elkerülhetetlen. A válság megmutatta: a pénzügyi világnak új normák szerint kell viselkednie, ha nem akarja az egész rendszert – s ezzel önmagát is – végveszélybe sodorni. Kérdés, hogy kik, mely szinteken, milyen mértékben és – főleg – miként alkossák meg ezeket az új normákat. A közgazdasági és a jogi irodalom már javaslatokat tett és folyamatosan tesz e kérdések megválaszolására. A politikai akarat is bontakozni látszik: a legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező államok (USA, Németország és mások) kormányai és az Európai Unió vezető grémiumai sorra bocsátják vitára intézkedési terveiket: Regulation of the banking sector, Bankenregulierung stb. A legalapvetőbb döntésnek arról kell megszületnie, hogy hol célszerű és egyáltalán meddig lehet hatékony a normatív szabályozás. Kérdésként merül fel az is, hogy a szabályozásnak 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. § A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának lényegéről és viszonyáról feltétlenül közhatalmi (állami, uniós) jogi formában kell-e megjelennie vagy esetleg hatásosabb az önkéntes (banki és hasonló) üzletági önszabályozás. Vita folyik arról is, hogy mely szinten kerüljön sor jogi szabályozásra: globális nemzetközi, európai uniós vagy nemzeti (helyi) szinten. A legnagyobb fejtörést mindezeken túl a szabályozás tartalma és annak értékválasztása okozza. Nem túlzás azt állítani, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga újabb, talán az eddigi legnagyobb kihívás előtt áll.


Chapter 3. Irodalom a Bevezetéshez Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Mádl F.: Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII. (1969) 65–96. Mádl F.: Összehasonlító nemzetközi magánjog. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 1978. Martonyi J.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga a XXI. században. Magyar Jog, LVII. (2010) 129–132. Palásti G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga új fejlődési irányai. Publicationes Univ. Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XX/2. (2002). 541–581. Szászy I.: Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. Budapest, 1962. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988. Vékás L.: A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 129–143. Világhy M.: Bevezetés a nemzetközi magánjogba. Budapest, 1966. Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. Budapest, 2004. Vörös I.:Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest, 2012.


Part II. I. cím. A nemzetközi magánjog általános kérdései


Table of Contents 4. I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma ................................................................................. 1. 3. § A nemzetközi magánjogi tényállás ............................................................................... 1.1. Első tényállás: a házasságkedvelő hölgy ................................................................ 1.2. Második tényállás: gyorshajtás, kéz- és lábtörés .................................................... 1.3. Harmadik tényállás: a kanadai nagybácsi ............................................................... 2. 4. § A külföldi jog figyelembevételének indoka ................................................................. 3. 5. § Közvetett és közvetlen szabályozás ............................................................................. 4. 6. § A nemzetközi magánjog fogalma és jellege ................................................................. 5. 7. § A „nemzetközi magánjog” elnevezésről ...................................................................... 6. 8. § A nemzetközi magánjog kapcsolata a jogrendszer egyes egyéb területeihez ............... 7. Irodalom az I. fejezethez ..................................................................................................... 5. II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története ............................................. 1. 9. § A nemzetközi magánjogi tényállások létrejöttének történeti előfeltételei .................... 2. 10. § A statútumelmélet és korszakai .................................................................................. 3. 11. § A modern nemzetközi magánjog elméleti megalapozása és kiteljesítése ................... 3.1. A. ............................................................................................................................ 3.2. B. ............................................................................................................................ 3.3. C. ............................................................................................................................ 4. Irodalom a II. fejezethez ..................................................................................................... 4.1. Az egyetemes jogfejlődéshez ................................................................................. 4.2. A magyar jogfejlődéshez ........................................................................................ 6. III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai ................................................................................ 1. 12. § A nemzetközi magánjog forrásainak típusai .............................................................. 1.1. I. .............................................................................................................................. 1.2. II. ............................................................................................................................ 1.3. III. ........................................................................................................................... 2. 13. § A magyar nemzetközi magánjog forrásai ................................................................... 3. Irodalom a III. fejezethez ....................................................................................................


11 11 11 11 11 13 13 15 16 17 18 21 21 22 26 26 29 36 36 36 38 39 39 39 44 44 44 47

Chapter 4. I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma 3. § A nemzetközi magánjogi tényállás 4. § A külföldi jog figyelembevételének indoka 5. § Közvetett és közvetlen szabályozás 6. § A nemzetközi magánjog fogalma és jellege 7. § A „nemzetközi magánjog” elnevezésről 8. § A nemzetközi magánjog kapcsolata a jogrendszer egyes egyéb területeihez

1. 3. § A nemzetközi magánjogi tényállás [17] 1. Bevezetőként, kérdésfeltevésünk megvilágítására lássunk három példaszerű jogeseti tényállást.

1.1. Első tényállás: a házasságkedvelő hölgy H. K. és J. M. (mindketten magyar állampolgárok) 1941. május 14-én házasságot kötöttek. J. M.-et 1942 decemberében a frontra vezényelték, és felesége 1943 nyarán azt a hivatalos értesítést kapta róla, hogy „június 29-én eltűnt, feltehetőleg elesett”; holtnak nyilvánítási eljárást nem folytattak le. Az 1920-ban született H. K. 1944-ben Ausztriába került, s ott megismerkedett és házasságot kötött G. v. M. német állampolgárral, aki 1945. április 16-án – ugyancsak a fronton – meghalt. 1946 szeptemberében H. K. – szintén Ausztriában – T. W. angol állampolgárral kötött házasságot; ezt a köteléket a High Court of Justice 1950. december 18-i jogerős ítéletével felbontotta, az indokolásban arra hivatkozva, hogy H. K. – férjét indok nélkül elhagyva – több mint három év óta külön él. Időközben H. K. 1947 szeptemberében A. I. egyiptomi állampolgárral kötött házasságot; erre Angliában került sor. 1982-ben H. K. az illetékes német hatóságoknál – második férje, G. v. M. után – hadiözvegyi nyugdíj iránt terjesztett elő kérelmet. A nyugdíjigény kedvező elbírálásának lényeges előfeltétele a G. v. M.-mel kötött házasság érvényessége, kizáró feltétele viszont a későbbi házasságok bármelyikének érvényessége. Kérdés: Mely állam(ok) joga irányadó az egyes házasságok alaki és anyagi érvényességének megítélésekor? Figyelemmel kell-e lenni a házasságkötések helyére, a férjek állampolgárságára, továbbá arra a körülményre, hogy időközben H. K. állampolgársága két ízben változott [540]?

1.2. Második tényállás: gyorshajtás, kéz- és lábtörés 2006. március 6-án a kora reggeli órákban R. D. P. a CI-55-JEW forgalmi rendszámú személygépkocsival a 8-as számú főútvonalon Veszprém felől Ajka irányában haladt. Az adott körülmények között megengedhető sebességet túllépve elvesztette uralmát a jármű felett és a jobb oldali sávból a balra kanyarodó sávon keresztül összeütközött az S. L. badacsonyi lakos által szabályosan vezetett HSC-052 forgalmi rendszámú Nissan Pick típusú személygépkocsival. A balesetben S. L. olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye 40%-os végleges munkaképesség-csökkenést állapított meg. Kérdés: Melyik ország joga szerint kell elbírálni S. L. kártérítési igényét? Több jogrendszerrel érintkezik a tényállás. A károsult magyar állampolgár, lakóhelye és ún. szokásos tartózkodási helye is Magyarországon található, a károkozó R. D. P. román állampolgár, lakóhelye Romániában van, ún. szokásos tartózkodási helyének viszont az olaszországi Trento minősül, ahol 2000 óta munkaviszonyban is áll. A károkozó magatartás elkövetésének helye Magyarország, a káros eredmény (kórházi kezelési és egyéb költségek, munkabérkiesés, a rokkantságból származó egyéb hátrányok stb.) is itt következett be, a károkozónak olasz biztosítótársasággal van biztosítása [441].

1.3. Harmadik tényállás: a kanadai nagybácsi


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma E. J. Budapesten született. 1956-ban Angliába, majd onnan 1970-ben Kanadába ment, s 2005-ben Québec tartományban angol állampolgárként halt meg. Hagyatékát Magyarországon levő ingatlanilletősége (közös tulajdoni hányada), Kanadában levő ingóságai és egy New York-i székhelyű bankban tartott jelentősebb összegű készpénze alkotja. Az örökhagyó végintézkedést nem tett, hozzátartozói mind Magyarországon élnek. Kérdés:Melyik állam joga szerint alakul a hagyaték sorsa? Az örökhagyó személyes joga (vagyis az állampolgársága, a „lakóhelye” vagy az utolsó „szokásos tartózkodási helye” szerinti jog) határozza meg az alkalmazandó jogot, netán az örökösök személyes joga legyen meghatározó (ha ez eltérő, örökösökként különkülön állapítsuk meg az alkalmazandó jogot), esetleg a hagyatéki tárgyak fekvése szerinti jog (s ha igen, különkülön?) szabja meg a törvényes öröklés rendjét [512]? [18] 2. A példáinkban szereplő tényállások első közös jellemzője, hogy elemeik túlmutatnak egyetlen jogrendszer határain, több állam jogszabályaihoz kapcsolódnak: egyik elemük egy meghatározott jogrendszerrel, a másik egy újabb jogrendszerrel érintkezik stb., vagyis nemzetközi természetű jogviszonyokról kell beszélnünk. Például az adott viszony alanyainak állampolgársága más, lakóhelyük vagy/és ún. szokásos tartózkodási helyük különböző államok területén található, cselekedeteik, illetve azok eredménye más-más államban következik be, az érintett vagyontárgyak különböző államokban vannak stb. Másodikjellemző vonása ezeknek a viszonyoknak, hogy bennük – nemzetközi jellegük ellenére – az államok nem szuverénként, mint az adott terület közhatalmának gyakorlói vesznek részt, hanem polgárok vagy azok szervezetei, vagyis természetes és jogi személyek. Ha az ilyen viszonyokban az állam szerepel is, akkor sem szuverénként, nem a közhatalom letéteményeseként lép fel. Például, ha egy államot külföldön levő hagyatékra vonatkozó végintézkedésben kedvezményezettként jelölnek meg, az állam nem a szuverenitás alanyaként vesz részt az adott viszonyban, hanem (akárcsak a hasonló jellegű, tisztán belföldi kapcsolatokban) jogi helyzete azonosan ítélendő meg a természetes személyek és a többi jogi személy jogállásával [182]. A példáinkkal jellemzett tényállások jogi megítélésekor két vagy több állam jogszabályai mintegy versengenek egymással az alkalmazásért. Emiatt – kivéve, ha az érintett államok nemzetközi egyezményben (lásd 5. § 2. o.) feloldják ezt a rivalizálást – eldöntésre vár az a kérdés, hogy az elvileg számításba jövő államok közül melyiknek a jogszabályai legyenek irányadóak. Ezt a problémát a jogtudomány a jogszabályok nemzetközi összeütközése(latin eredetű kifejezéssel: a jogszabályok nemzetközi kollíziója) elnevezéssel jelöli. Azokat a tényállásokat, amelyeknek elemei több állam jogrendszerével mutatnak érdemi kapcsolatot, anélkül, hogy bennük az állami szuverenitás közvetlenül szerepet játszana: nemzetközi magánjogi tényállásoknak nevezzük.Ezek a viszonyok képezik a nemzetközi magánjog tárgyát. [19] 3. A nemzetközi magánjogi tényállások igen sokrétűek. Jelentős részük a nemzetközi kereskedelmikapcsolatokban keletkező vagyoni természetű viszony: tulajdoni, szerződési, felelősségi, öröklési viszony. Számos olyan nemzetközi természetű tényállás is idesorolandó, amelyekben a személyi és a vagyoni elemekvegyülnek: munkaviszonyok, szellemi alkotásokkal kapcsolatos viszonyok és – főként – családi viszonyok. Tartalmi sajátosságaikat tekintve igen eltérő életviszonyok tartoznak tehát a nemzetközi magánjogba. Nemzetközi magánjogi tényállásnak minősül például a külföldi jogalannyal (külföldi székhelyű céggel stb.) kötött nemzetközi adásvételi, lízing-, vállalkozási, fuvarozási vagy licenciaszerződés, a külföldi munkaadóval vagy munkavállalóval kötött munkaszerződés, a külföldi állampolgárral kötött házasság vagy külföldi gyermek örökbefogadása. E viszonyok jelentős tartalmi különbségei mögött az a közös vonás húzódik meg, hogy valamennyiben külföldi(azaz egy idegen jogrendszerhez kapcsolódó) mozzanatszerepel, és ez az alkalmazandó jogrendszer meghatározását teszi szükségessé. A fentiekből következik ugyanakkor, hogy nem tartoznak a nemzetközi magánjog tárgyához azok a külföldi elemet tartalmazó viszonyok, amelyek az állami szuverenitással közvetlen kapcsolatot mutatnak, mivel ezek a nemzetközi (köz)jogba tartoznak. Kívül maradnak a nemzetközi magánjog határain – noha állampolgárokat vagy jogi személyeket érintenek – az állampolgársági jog külföldi vonatkozásai, az ún. kettős adóztatás problémái vagy a büntetőjog nemzetközi kiágazásai stb. Ezek a viszonyok is az állami szuverenitás gyakorlásával függenek össze és a nemzetközi alkotmányjog, a nemzetközi pénzügyi jog vagy a nemzetközi büntetőjog tárgyát képezik. Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a nemzetközi magánjog tárgyát az olyan külföldi elemet tartalmazó tényállások alkotják, amelyek belső viszonylatban a tágabb értelemben vett magánjog (polgári jog) tárgyát képezik (vö. 8. §). 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma

2. 4. § A külföldi jog figyelembevételének indoka A nemzetközi magánjog alapproblémái közül mindenekelőtt arra a kérdésre kell választ adni, hogy milyen megfontolásból veszi figyelembe más állam (a tényállással érdemi kapcsolatban lévő) jogszabályait az elbíráló fórum: bíróság, választottbíróság, közjegyző stb. Miért nem alkalmazza az ilyen viszonyokra is minden további nélkül saját jogát? A kérdés úgy is feltehető: miért van a fórum más állam jogának is alárendelve? Miért engedi, sőt rendeli az állam, a szuverén, hogy fórumai más állam más szuverén jogszabályait is tekintetbe vegyék, és adott esetben úgy alkalmazzák, mint a saját normáit? Ezekre a kérdésekre – a nemzetközi magánjog alapkérdéseire– minden kor jogtudománya megkísérelt feleletet adni. A válaszok – hol nagyobb, hol kisebb mértékben – eltérőek voltak, és rendszerint jól tükrözték az adott kor általános jogfelfogását s közvetve-közvetlenül gazdasági, politikai, ideológiai viszonyait is. Ezekre a nézetekre a nemzetközi magánjog elméletének történeti fejlődését bemutató (következő) fejezetben térünk ki. Itt csupán annyit szögezünk le, hogy a tényállást elbíráló fórum államának joga (a lex fori) az adott állam belső életviszonyaira szabott jog és gyakran nem (vagy csak kevéssé) áll szerves kapcsolatban az elbírálandó nemzetközi magánjogi tényállással. Emiatt az érdemi külföldi elemet tartalmazó életviszonyok esetében a megfelelő döntés a kérdéses tényállással legszorosabb, legszervesebb kapcsolatot mutató jogrendszer, adott esetben tehát külföldi jog alkalmazását kívánja meg. Végső soron a helyesebb döntés elősegítése végett kell tehát az államnak idegen szuverén jogszabályait saját fórumaihoz engednie, s ezért kell a fórumnak külföldi jogot figyelembe vennie, adott esetben alkalmaznia. Ez a megfontolás, ez a vezérmotívum munkál a nemzetközi magánjogi tényállások különleges jogi megítélése mögött. Mindennek – természetesen – az az előfeltétele, hogy az államok egymás jogát kölcsönösen tiszteletben tartsák és egyenrangúnak ismerjék el[39].

3. 5. § Közvetett és közvetlen szabályozás A nemzetközi magánjogi tényállások rendezésére a jog fejlődése során kétféle módszer alakult ki, és e kétféle megoldást párhuzamosan alkalmazzák ma is. A probléma megközelítésének módja, a nemzetközi magánjogi tényállás szabályozásának mikéntje szerint különbséget teszünk közvetett és közvetlen jogrendezésközött. [20] 1. Közvetett szabályozásról beszélünk abban az esetben, amikor a nemzetközi magánjogi tényállás megoldása két fokozatban,két rétegben elhelyezkedő jogszabályok segítségével megy végbe. A jogszabályok első szintjén az alkalmazandó jogrendszer kiválasztására kerül sor; annak eldöntésére, hogy a nemzetközi magánjogi tényállással érdemi kapcsolatot mutató jogrendszerek közül melyik állam jogát kell alkalmazni. A jogszabályok ezen első rétegének tehát „csak” az a funkciója, hogy feloldja az egymással versengő jogrendszerek összeütközését (kollízióját), közvetítsen az alkalmazandó szabályokhoz, utaljon az érvényesülő normákra. Ezért ezeket a szabályokat nemzetközi kollíziós szabályoknak nevezzük. A nemzetközi kollíziós szabályok kizárólag az alkalmazandó jogrendszert jelölik ki, a nemzetközi magánjogi tényállást tartalmilag nem oldják meg, a jogviszony alanyainak jogaira és kötelezettségeire vonatkozóan nem adnak útbaigazítást. A kollíziós szabályok tehát – természetüket, jellegüket tekintve – mindig utaló, közvetítő normák. Ha például egy magyar cég osztrák partnere lízingszerződés teljesítésével késedelembe esik, és a felek jogvitája bíróság (választottbíróság) elé kerül, a kollíziós szabályok arra nézve adnak eligazítást, hogy melyik állam jogát kell irányadónak tekinteni (a magyar vagy az osztrák jogot, esetleg egy harmadik jogrendszert); de csak ezt, és nem a szerződésszegés konkrét következményeit (elállási jogot, kártérítési igényt stb.) határozzák meg. A nemzetközi magánjogi tényállások közvetett szabályozásánál a normák második rétegében találhatók az adott viszony tulajdonképpeni megoldásához, tartalmi rendezéséhez segítő jogszabályok, amelyeket – a kollíziós szabályokkal szembeállítva – tárgyi szabályoknak nevezünk. Ezek adnak választ arra a kérdésre, hogy miként alakulnak a kérdéses viszony alanyainak jogai és kötelezettségei. Ha például az előbbi esetben az eljáró bíróság (választottbíróság) államának kollíziós normái az osztrák jogra utalnak, az ily módon irányadó osztrák polgári jog tárgyi szabályai döntenek az eladó késedelmének konkrét szankcióiról. A nemzetközi magánjogi tényállás közvetett megoldásának tehát két fázisavan: • a nemzetközi kollíziós szabállyal az alkalmazandó jogrendszer kiválasztása; • az irányadó jogrendszer tárgyi szabályának alkalmazásával a jogkérdés érdemi megválaszolása.


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma [21] 2. A nemzetközi magánjogi tényállások közvetlen szabályozása azt jelenti, hogy a jogszabály – csakúgy, mint a nemzetközi elemet nem tartalmazó, belföldi tényállások esetében – az adott jogviszony tartalmi rendezéséhez vezet, a felek jogairól és kötelezettségeiről rendelkezik. A közvetlen szabályozás esetében kimarad a közvetítés fokozata, szükségtelen az irányadó jogrendszer kiválasztása. A közvetlen rendezés normái tehát nem utaló jellegűek, hanema nemzetközi magánjogi tényállás közvetlen megoldásához vezetnek.A tényállások nemzetközi jellege (az a körülmény, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások két vagy több jogrendszerrel is érdemben érintkeznek) azzal a következménnyel jár, hogy közvetlen szabályozásra csak az érintett államok közös akaratával alkotott normák útján, azaz (két- vagy többoldalú) nemzetközi egyezményeksegítségével kerülhet sor. Az érdekelt államok ilyen esetben – egy meghatározott területen – egyeztetik gazdasági érdekeiket, összehangolják erkölcsi értékrendjüket, jogi hagyományaikat stb. és együttes jogi aktussal feloldják jogrendszereik összeütközését. Az államok közötti egyes magánjogi viszonyok közvetlen rendezésére, magánjogi természetű nemzetközi egyezmények kötésére minden korban találunk példákat; sőt: az egymással szorosabb személyi és vagyoni kapcsolatot fenntartó államok (például a középkori olasz városállamok) határozott törekvést mutattak a jogrendszereik összeütközéséből származó anyagi jogi és eljárási jogi problémák közvetlen, egyezményes szabályozás útján történő rendezésére. (Ma is figyelemre méltó éleslátásról, kodifikációs gyakorlatról és tapasztalatról tanúskodik például a Velence és Bologna között 1227-ben létrejött megállapodás az ítéletek kölcsönös elismeréséről és végrehajtásáról.) Az utolsó száz évben, és különösen a második világháború után jelentős mértékben megszaporodtak a magánjogi természetű nemzetközi egyezmények, jelentősen nőtt a részes államok száma és különösen az egyezményekkel szabályozott problémák gyakorlati hordereje. Ma egyezményes szabályok adnak közvetlen rendezést például a nemzetközi adásvételre (1980. évi Bécsi Egyezmény: [332]), a váltóra (1930. évi Genfi Egyezmény: [402])és a csekkre (1931. évi Genfi Egyezmény: [402]), továbbá az egyezményes szabályozás dominál a nemzetközi fuvarozás és szállítmányozás területén is [387]. A nemzetközi magánjogi tényállások közvetlen szabályozása azonban sohasem volt átfogó és gyakorlatilag nem is lehet teljes. Nem lehet kimerítő a magánjogi viszonyok nemzetközi megállapodások útján történő rendezése sem a részes országokat, sem a felmerülő kollíziós problémákat tekintve. Ehhez a nemzetközi magánjogi szerződések olyan hálózatára (vagy nemzetközi kódexekre) lenne szükség, amelynek megvalósításához távolról sem értek meg a gazdasági, politikai stb. feltételek. Nem is szólva arról, hogy a nagyszámú nemzetközi egyezmény valaminő összhangjának a biztosítása, az egyezmények összeütközéseinek lehető elkerülése, illetve feloldása is komoly problémákat okoz (Majoros1976, 1980; Volken1977). A nemzetközi egyezmények közötti összeütközések feloldását célozza a szerződések jogáról szóló, Bécsben 1969. évi május hó 23-án keltEgyezmény (amelyet Magyarországon az 1987. évi 12. törvényerejű rendelet hirdetett ki). Az Egyezmény 30. cikke kifejezetten az azonos tárgyú, egymást követő nemzetközi szerződések viszonyát rendezi. S mindehhez hozzá kell számítani azt a tényt is, hogy közös ítélkezési fórum hiányában a nemzetközi egyezmények egységes alkalmazása nem biztosított. Ezért gyakran előfordul, hogy az egyezményes egységes jog az egyes államok ítélkezési gyakorlatában eltéréseket mutat, divergálódik. Ezekkel a körülményekkel magyarázható, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett, kollíziós normák segítségével történő (tehát bonyolultabb) rendezése alig veszít jelentőségéből. A nemzetközi magánjogi tényállások közvetett és közvetlen szabályozási módszerét tehát ma is egyaránt, egymás mellett alkalmazzák. [22] 3. Jellegében új vonásokat mutat a nemzetközi magánjogi tényállások szabályozása az Európai Unió jogalkotásában. A tagállamok – a többszörösen módosított EK-Szerződésben – lemondtak jogalkotási szuverenitásuk egy részéről és átengedték azt az Európai Unió szerveinek. A tárgyi szabályokat egységesítő uniós rendeletekkel szabályozott életviszonyok területén teljesen kiküszöbölődik a tagállami jogrendszerek összeütközésének lehetősége, és ezzel ahhoz hasonló helyzet jön létre a tagállamok viszonylatában, mint amilyen nemzetközi egyezményes rendezés folytán keletkezne; sőt – ellentétben a nemzetközi egyezményes jog alkalmazásával – közös ítélkezési fórum, a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság gondoskodik az uniós rendeletek egységes alkalmazásáról is. Az uniós irányelvekkel a tagállami szabályok csak harmonizálásra kerülnek ugyan, és teljesen egységes jog így nem jön létre, de – nem utolsósorban az Európai Bíróság ítélkezése folytán – az irányelvekkel összehangolt jogterületeken is csökken a nemzetközi jogszabályütközések mértéke és jelentősége. Ennek ellenére az irányelvekkel harmonizált jogterületeken a jogszabályok összeütközésének lehetősége nem szűnt meg, és ezért a közvetett (kollíziós szabályok közbeiktatásával történő) jogrendezés igénye az uniós tagállamok viszonylatában is fennmaradt. Tekintettel arra, hogy az anyagi magánjog területén 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma eddig inkább irányelvi harmonizációt alkalmaztak (sőt ez az egységesítés is meglehetősen kis területeket érintett, sporadikus és ötletszerű volt), célszerűnek látszott a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett rendezését biztosító kollíziós szabályok egységesítése a tagállamokban. A nemzetközi kollíziós jog uniós egységesítése a kötelmi jog területén az ún. Róma I. és Róma II. rendelettel már meg is valósult [410, 441], a családjogban is megindult [527], az öröklési jog területén pedig meg is történt [519].

4. 6. § A nemzetközi magánjog fogalma és jellege [23] 1. A nemzetközi magánjogi jogviszonyok tárgyának körülhatárolása és szabályozási módszerének jellemzése segítségével meghatározhatjuk e jogág fogalmát: a nemzetközi magánjogba tartoznak az érdemi külföldi elemet tartalmazó és az állami szuverenitással közvetlen kapcsolatban nem levő magánjogi (polgári jogi) viszonyokat közvetett módon rendező kollíziós normák. A nemzetközi magánjogot tehát mint nemzetközi kollíziós jogot definiáljuk. Az így meghatározott jogág egysége belülről, tárgya szerint sem kérdőjelezhető meg. Megállapíthatjuk ezt annak ellenére, hogy – amint már bemutattuk (3. § 3. o.) – meglehetősen heterogén életviszonyok tartoznak ide. Elég csak a vagyoni viszonyok sokféleségére, a családi viszonyok különlegességeire és a munkaviszonyok sajátosságaira utalni. Látható ugyanakkor az is, hogy a vagyoni és a nem vagyoni viszonyok között nincs kínai fal; összefüggéseik, kapcsolataik szorosságát a jogfejlődés ismételten igazolja. Egyébként is, a kollíziós szabályok normatani sajátosságai (lásd 15. §) miatt a nemzetközi magánjog határainak megvonásában a szabályozás módszerének alapvető szerepet tulajdoníthatunk: a szabályozás tárgyát képező életviszonyok és a kollíziós normatételek közötti nagyobb távolság miatt a szabályozás módszere a jogág döntő tényezőjévé lép elő. A kollíziós nemzetközi magánjognak ez a módszerbeli homogenitása képezi az alapot az egyezményes nemzetközi kollíziós jog – azaz a nemzetközi egyezményekben, például a hágai egyezményekben [536] alkotott kollíziós szabályok – rendszertani befogadásához is. Így van ez még akkor is, ha nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a speciális vonásokat, amelyek ennek a joganyagnak nemzetközi szerződéses eredetéből fakadnak. A tudomány sokáig valóban elhanyagolta az egyezményes kollíziós magánjog külön kérdéseinek kutatását. A nemzetközi jogirodalomban eltérő súlyúnak értékelik az egyezményes kollíziós magánjog specifikumait. Míg Kropholler (1975) csupán néhány különös vonást emel ki (minősítés, renvoi, „előkérdés”, ordre public), addig Majoros (1976, 1980) szerint az egyezményes nemzetközi kollíziós magánjog lényegesen eltér az autonóm nemzetközi kollíziós jogtól. Véleményünk szerint a két terület az egységen belül mutat különbségeket. Egészében véve azonban a nemzeti (autonóm) és az egyezményes kollíziós magánjogot szilárdan összetartja az alapvetően egyező módszer mint legfőbb kohéziós erő. S hogy a legújabb fejleményekre is utaljunk, a nemzetközi kollíziós szabályok módszertani egysége elég kohéziós erőt ad a nemzetközi magánjognak ahhoz is, hogy minden további nélkül befogadja az európai uniós rendeletekkel alkotott kollíziós normákat (lásd 5. § 3. o.). [24] 2. Amint említettük [2], az utóbbi évtizedekben képviselőkre talált a nemzetközi magánjognak tágabban vett felfogása, amely a nemzetközi magánjog körébe vonja a lényeges külföldi elemet tartalmazó tényállások közvetlen, anyagi jogi szabályozását is. Az előbbiekben kifejtettek szerint ez a felfogás elméletileg nem igazolható. Nézetünk szerint a nemzetközi életviszonyokra vonatkozó kollíziós normák módszertani homogenitása és különlegessége megakadályozza kollíziós és anyagi nemzetközi magánjogi szabályok ugyanabban a jogágazatban történő elhelyezését. A mégoly azonos életviszonyok és szabályozási funkció ellenére sem fér össze jogági mélységig a két jogterület, mert módszereik és belső törvényszerűségeik annyira eltérnek egymástól. Az itt elmondottakhoz szükséges egy megszorító észrevételt tenni. Álláspontunk szerint a jogág tudományos kategória: a hozzávetőlegesen homogén tárgyra irányuló és egynemű szabályozási módszert alkalmazó jogi normák tudatosan egységbe foglalt és a jogrendszer egyéb normacsoportjaitól mesterségesen elhatárolt együttese. A jogágak elhatárolásának létjogosultságát tehát a bennük összefogott (és egyúttal a többi jogi normától relatíve elválasztott) jogszabályok sajátos törvényszerűségeinek feltárásában és tudományos vizsgálatában rejlő lehetőségek indokolják. (Mindezt, természetesen, nem öncélúan, nem valaminő „tudomány a tudományért” hamis jelszó jegyében kell tenni, hanem jogalkotási és oktatási követelmények szolgálatában, még akkor is, ha a jogági elhatárolást a jogalkotás csak kódexigényű törvények esetében tudja követni.) Következésképpen, olyan jogterületek egyetlen jogágazatba foglalásának nincs alapja, amelyek – a szabályozási


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma cél közössége ellenére – nem rendelkeznek azonos törvényszerűségekkel. Márpedig a kollíziós normák és az anyagi nemzetközi magánjog szabályai ilyen közös törvényszerűségeket nem tudnak felmutatni. Az ellentétes nézetet vallók a rendezendő életviszonyok (úgy tűnik: a szabályozási tárgy) azonosságára hivatkozhatnak; felteszik például a kérdést: mi az eltérő egy kollíziós jogi úton rendezett és egy anyagi nemzetközi magánjogi normákkal szabályozott adásvételi szerződés között? A szerződések között valóban nincs különbség, jogi szabályozásukban annál több. Míg ugyanis az anyagi jogi szabályok valóban eldöntik a szerződés kapcsán felmerült jogkérdést, addig a kollíziós jogi normák – mint megállapítottuk – önmagukban nem képesek a probléma megoldására, hanem csak az alkalmazandó anyagi jogszabályok kijelölésére. Ez pedig – nézetünk szerint – a jogi szabályozás olyan alapvető eltérése, amely jogági egységet nem tesz lehetővé. [25] 3. Egy fontos kérdést még egyszer tisztázni kell: hol kapjanak helyet a nemzetközi magánjogi tényállásokat közvetlenül rendező egyezményes, anyagi jogi szabályok? E kérdés mellett nem mehetünk el, már csak azért sem, mert – megfogalmazásának túlzó volta ellenére is – helyes felismerések táplálják Eörsi (1977) aggályát: „a kollíziós jognak jogágazatként való kiszakítása a senki földjére vetné a közvetlen jogrendezés területét a gazdaságon belül és kívül”. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga felfogásunk szerint nem jogág ugyan, de olyan relatíve elkülönülő jogterület, amely a gazdaságon belüli közvetlen jogrendezés normáinak befogadására és – különösen – tankönyvi feldolgozására alkalmas. Ezt a felfogást követve készült ez a könyv. Megemlítjük mégis, hogy az egyezményes anyagi nemzetközi magánjog jogági elhelyezésével kapcsolatban felmerült a jogirodalomban olyan nézet, amely a magánjogi természetű nemzetközi egyezményeket (az anyagi jogiakat és a kollíziós jogiakat egyaránt) egy különálló jogterület keretében, az ún. nemzetközi egységes jogban („international uniform law”, „droit uniforme international”, „internationales Einheitsrecht”) kívánja öszszefoglalni, tudományos módszerekkel rendszerezni és elemezni (Kropholler 1975). Egy ilyen rendszer határai nagyon bizonytalanok. Semmiképpen nem meggyőző az anyagi jogi és kollíziós jogi nemzetközi megállapodások együttes kezelése, és a különbségek ellenére sem szerencsés a nemzeti és a nemzetközi kollíziós jog teljes kettéválasztása. Ez az elmélet bizonyos gyakorlati igények kielégítésére használható ugyan, de nem alkalmas jogági szisztematizálásra; ezért nem is váltott ki komolyabb pozitív visszhangot. Ma pedig, amikor az európai uniós rendeletek főszerepet játszanak a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett, kollíziós normákkal való szabályozásában, a nemzetközi egységes jog koncepcióját végképp meghaladottnak kell tekintenünk. Ezért és mivel súlyt adó jellemvonásnak a szabályozás tárgyának nemzetközi elemét és a szabályozás közvetlen jellegét tartjuk, meggondolandó az egyezményes anyagi nemzetközi magánjog szabályainak önálló jogágba rendezése. Jogforrási eredetük sajátossága elkülöníti őket a belső normáktól, tárgyuk alapján viszont elválnak az egyéb nemzetközi egyezményektől. 4. Miután a nemzetközi magánjog mibenlétével és fogalmával kapcsolatos elvi álláspontunkat kifejtettük, ismételten le kell szögeznünk, hogy könyvünk az elméletileg indokolt rendszer határait az oktatás követelményei által megkívánt mértékben átlépi. S a tulajdonképpeni nemzetközi magánjogon, azaz a kollíziós normák joganyagán kívül– a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának kereteibe tematikusan ágyazva –a nemzetközi magánjogi tényállások közvetlen szabályozását is szem előtt tartja, és a fontosabb nemzetközi magánjogi egyezményeket is bemutatja. E megoldás gyakorlati indokait már bővebben kifejtettük [3]. A jogági határokat átlépő komplex tárgyalás során nem feledkezünk meg azonban arról, hogy a kétféle szabályozási módszer sajátosságai a részletekben is megmutatkoznak. A kollíziós normák útján megvalósuló közvetett szabályozás, e normák különleges tulajdonságai egy sereg sajátos jogpolitikai, jogelméleti és jogdogmatikai problémát vetnek fel, olyan megoldandó kérdéseket, amelyek a közvetlen szabályozás esetében egyáltalában nem vagy legalábbis egészen más módon merülnek fel. A kollíziós normáknak ezeket a sajátos problémáit „a kollíziós szabály és alkalmazása” cím alatt, a II. címben foglaljuk össze, míg a továbbiakban – ha a konkrét téma jellege szerint szükséges – egymás mellett tárgyaljuk a kollíziós jogi (közvetett) és a nemzetközi anyagi jogi egyezményekben történő (közvetlen) szabályozást.

5. 7. § A „nemzetközi magánjog” elnevezésről A „nemzetközi magánjog” elnevezés a 19. században terjedt el. Először az amerikai Joseph Story használta ezt a kifejezést („private international law”) első kiadásban 1834-ben megjelent és klasszikussá vált könyvében (Commentaries on the Conflict of Laws), s a név azután hódított az Óvilágban is. Ma is ez a tárgy legelterjedtebb megjelölése, noha egyöntetű vélemény szerint az elnevezés éppen a nemzetközi magánjogi tényállások kollíziós


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma normák segítségével történő megoldására (vagyis pontosan arra a jogterületre, amelyet hagyományosan együvé tartozónak tekintenek) nem kifogástalan. Világviszonylatban a kollíziós szabályok többsége ugyanis keletkezését tekintve nem nemzetközi, hanem ugyanúgy a nemzeti jogalkotás kizárólagos terméke, mint – például – a (belső) polgári jog szabályai, és ma is ritkábbnak tekinthetők azok az esetek, amikor a kollíziós norma nemzetközi egyezmény útján válik a belső jog részévé. Nem vitás azonban, hogy a kollíziós szabályok tárgya nemzetközi, mivel az általuk szabályozott tényállások (életviszonyok) érdemi külföldi elemet tartalmaznak. Ráadásul az Európai Unió tagállamai számára a normák maguk is egyre inkább uniós és nem nemzeti eredetűek[75]. Ezek a meggondolások, no meg főként a hagyományok ereje azt eredményezik, hogy a név – a korábbi viták és a többnyire még kevésbé szerencsés ellenjavaslatok ellenére – szilárdan tartja magát és uralkodónak mondható. Emellett a megjelölés nem ad félreértésre alkalmat, tartalma a szakember számára világos és egyértelmű. Megjegyezzük, hogy a gyakran használt „kollíziós jog” megnevezés nem alkalmazható megszorító jelző nélkül a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett szabályozására, vagyis a nemzetközi kollíziót feloldó normákra. Kollíziós normák ugyanis az életviszonyok más területéhez is kapcsolódnak, így igazgatási jogi, polgári eljárási jogi stb. tényállásokhoz; nem is szólva az egyéb természetű (nem nemzetközi, hanem): időközi (azaz jogszabályok időbeli hatályát feloldó) és területközi (azaz önálló jogrendszerekkel rendelkező állami területek, tipikusan: szövetségi tagállamok jogszabályainak összeütközéseit feloldó) és hasonló kollíziós szabályokról [97]. Ezért tárgyunkra a „nemzetközi kollíziós jog” elnevezést kell használni. Az angolszász jogrendszerekben eléggé elterjedt továbbá a „jogszabályok összeütközése” elnevezés is: law of the „conflict of laws” (mint idéztük, hivatkozott könyvének címében maga Story is ezt a kifejezést alkalmazta).

6. 8. § A nemzetközi magánjog kapcsolata a jogrendszer egyes egyéb területeihez [26] 1. A nemzetközi magánjog tárgyának meghatározásakor már kifejtettük, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások nincsenek közvetlen kapcsolatban az állami szuverenitás elemével. Azok a viszonyok, amelyek államok mint szuverének (illetve a velük egy tekintet alá eső nemzetközi szervezetek) között jönnek létre, a nemzetközi közjogterületére tartoznak. Az egyértelmű határvonal ellenére a nemzetközi közjog több vonatkozásban is érintkezik a nemzetközi magánjoggal. E kapcsolatok közül csupán kettőt emelünk ki; az elsőt elméleti jelentősége, a másodikat gyakorlati fontossága miatt. Elméleti szempontból kell hangsúlyozni, hogy az uralkodó felfogás ma a nemzetközi közjogban eredezteti az államoknak egymás jogrendszere kölcsönös elismerésére vonatkozó kötelezettségét, azt a hajlandóságát, hogy – meghatározott előfeltételek esetén és bizonyos határok között [44] – a nemzetközi magánjogi tényállásokra külföldi jogot alkalmaznak. Ilyen értelemben tehát a nemzetközi magánjog léte nemzetközi közjogi szokásban gyökerezik. Gyakorlati jelentősége van annak, hogy a nemzetközi közjognak a nemzetközi megállapodásokra vonatkozó elvei (a szerződések létrejöttéről, értelmezéséről stb.) megfelelően (tehát nem maradéktalanul és kivételek nélkül, hanem a sajátosságok figyelembevételével) irányadóak a magánjogi természetű anyagi jogi és kollíziós jogi nemzetközi egyezményekre is. Ennek az összefüggésnek egyre nagyobb a gyakorlati jelentősége, tekintettel arra, hogy a nemzetközi magánjog forrásai között mind több nemzetközi megállapodás szerepel [84]. [27] 2. A nemzetközi magánjog – illetve egyes problémakörei – szoros kapcsolatot mutatnak a jogrendszer más területeivel, egyéb jogszabályaival is. Az Alaptörvényben a társadalmi rendünk lényegét elsődlegesen kifejezésre juttatott elvek döntő szerepet töltenek be a külföldi jog alkalmazási határainak megvonásánál, az ún. „közrend” [151] fogalmának meghatározásánál. A nemzetközi magánjogi tényállásra irányadó jog meghatározásakor – mint látni fogjuk – gyakran jut szerephez az állampolgárság. Ezért a nemzetközi magánjoghoz szorosan kapcsolódnak az állampolgárság szabályai. A legtöbb jogrendszer ennek ellenére a nemzetközi magánjogtól elkülönítetten (nálunk az alkotmányjogban elhelyezve) tárgyalja ezeket a rendelkezéseket. Kivételnek számít a francia jog, amely a Code civilben szabályozza az állampolgárság (nationalité)kérdéseit. Ezzel a ténnyel (és a 19. század végi tantervi előírásokkal) függ össze, hogy a francia tankönyvek és kézikönyvek többsége a nemzetközi magánjog részeként fogja föl az állampolgársági jogot. Hozzá kell ehhez tennünk, hogy a nemzetközi


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma magánjogban az állampolgárság szerepét egyre inkább a „szokásos tartózkodási hely” [168] veszi át. A nemzetközi magánjog rokonterülete a nemzetközi pénzügyi jog (Nagy1996). [28] 3. A külföldi elemet tartalmazó nemzetközi magánjogi tényállások nemcsak az anyagi jog számára vetnek fel sajátos problémákat, hanem eljárásjogiszempontból is. Eljárhat-e a belföldi bíróság (választottbíróság, közjegyző, más hatóság) az adott ügyben, vagyis van-e joghatóságaaz illető kérdésben? Köteles-e a külföldi felperes perköltség-biztosíték letételére, illetve kiterjednek-e rá bizonyos kedvezmények a perköltségfizetéssel kapcsolatban? Van-e a külföldi félnek perképessége? Milyen esetben ismerhetők el és hajthatók végre a külföldi ítéletek? Ilyen és hasonló problémákkal foglalkozik a nemzetközi polgári eljárási jog. A nemzetközi polgári eljárási jogot a jogtudomány több jogrendszerben – a számos igen szoros összefüggés ellenére – a nemzetközi magánjogtól elválasztva kezeli, külön tárgyalja. Egyes problémák mégis szinte szétválaszthatatlanok. Ezért például az angolszász és a francia nemzetközi magánjogi kézikönyvek (s újabban már a németek is) kiterjeszkednek a joghatóság kérdéseire, nemritkán a külföldi ítéletek elismerésére is. (A commonlaw-ban egyébként is egészen más a viszony anyagi jog és eljárási jog között, és ezért mást is jelent a problémák anyagi jogi, illetve eljárási jogi minősítése.) A nemzetközi magánjog és nemzetközi polgári eljárási jog elméleti határainak (összefüggéseiknek és különbségeiknek) kérdéseit itt nem érintve, a joghatóságot, továbbá néhány fontos eljárásjogi problémát, valamint a külföldi határozatok elismerését és végrehajtásáte könyvben is tárgyaljuk [697]. Ezt kívánja a szoros tematikai összefüggés. Ugyancsak elválaszthatatlan a nemzetközi magánjogi tényállások kollíziós jogi rendezésétől az a – polgári eljárásjoginak is nevezhető – kérdés, hogy a bíró hivatalból köteles-e felderíteni az alkalmazandó külföldi jog megfelelő rendelkezéseit, azaz a belföldi joggal kapcsolatos bizonyítási maxima: „iura novit curia” a külföldi jog viszonylatában is érvényesül-e [137]. [29] 4. Külön is szólni kell a külföldiekre (természetes és jogi személyekre) vonatkozó „speciális” jogszabályokról, a „külföldiek jogáról” („condition des étrangers”, „Fremdenrecht”). Ide sorolandók mindazok a jogi rendelkezések, amelyek a külföldiek belföldi jogállására adnak sajátos, a belföldiekétől eltérő szabályokat. Ezt a jogterületet a legtöbb jogrendszerben – így a magyar jogban is – a nemzetközi magánjog határain kívül helyezik el. Kivételnek tekinthetők azok a jogrendszerek (például ismét a francia jog), amelyekben az oktatási és tudományos feldolgozások a nemzetközi magánjog keretében foglalkoznak a külföldiekre vonatkozó fontosabb jogi előírásokkal. (Gyakorlati összefüggések miatt mi is ezt tesszük: [243].) A külföldiek belföldi helyzetére vonatkozó joganyag jelentős része (rendészeti és más közigazgatási szabályok, eljárási jogi és büntetőjogi rendelkezések stb.) távolabb esik a nemzetközi magánjogtól. A nemzetközi magánjog szempontjából elsősorban azok a jogszabályok érdemelnek figyelmet, amelyek a külföldiek családi állapotával, illetve vagyoni jogaival kapcsolatban tartalmaznak – egyébként többnyire ugyancsak közigazgatási jogi természetű – sajátos rendelkezéseket (lásd 47. és 48. §). A külföldiek jogállására vonatkozó szabályok – természetükből adódóan – nem kollíziós, nem utaló jellegűek, hanem közvetlen előírásokat adó, tárgyi normák. Emellett ezek a normák – többségi felfogás szerint – imperatív természetűek, alkalmazásukra tehát akkor is sor kerül, ha történetesen az adott nemzetközi magánjogi tényállást egyébként valamely külföldi jog szerint kell megítélni (lásd 44–45. §). Ma az államok döntő többsége – így Magyarország is – a belföldiekkel való egyenjogúság elvéből kiindulva ítéli meg a külföldi állampolgárok és a hontalanok jogszerzését és jogvédelmét. Ez az egyenjogúsági gondolat csak a francia forradalom óta tört utat magának és érvényesült kisebb-nagyobb visszaesésekkel. Az elvet természetesen ma is minden államban bizonyos kivételek törik meg, mivel az államok politikai és gazdasági érdekei azt kívánják, hogy a külföldiek jogszerzésére egyes területeken (például ingatlanok esetében) csak meghatározott korlátok között kerüljön sor. A magyar jog ilyen természetű szabályai közül – jelentősége miatt – külön kiemelést kívánnak a külföldiek ingatlanszerzéséről szóló rendelkezések.

7. Irodalom az I. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. von Bar, Ch. –Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003. Batiffol, H. –Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993.


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma Burián L. –CziglerD. T. –Kecskés L. –Vörös I.: Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Budapest, 2009. Cheshire, G. C. –North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Deruppé,J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C. –Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Fallon, M. –Kinsch, P. –Kohler, Ch. (eds.): Le droit international privé européen en constuction. Cambridge, 2011. von Hoffmann, B. –Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Kropholler, J.: Internationales Einheitsrecht. Allgemeine Lehren. Tübingen, 1975. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lagarde, P. (ed.): L’européanisation du droit international privé. Köln, 1996. Lipstein, K. (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law, I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. –Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Majoros F.: Les conventions internationales en matière de droit privé. Abrégé théorique et traité pratique. I., II. Paris, 1976, 1980. Mádl F.: Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII. (1969) 65–96. Mádl F.: Összehasonlító nemzetközi magánjog. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 1978. Nagy Cs. I.: Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Budapest, 2006. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Raape, L.: Internationales Privatrecht. Berlin–Frankfurt, 1961. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Réczei L.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1960. Roth, W-H.: Europäische Kollisionsrechtsvereinheitlichung. ESW, 2011. 314–328. Scoles, E. F. –Hay, P. –Borchers, P. J. –Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Szászy I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. Szászy I.: A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. Budapest, 1948.


I. fejezet. A nemzetközi magánjog fogalma Szászy I.: Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. Budapest, 1962. Szászy I.: Nemzetközi polgári eljárásjog. Budapest, 1963. Szászy I.: Jogszabály-összeütközések. Budapest, 1973. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988. Vékás L.: A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 129–143. Világhy M.: Bevezetés a nemzetközi magánjogba. Budapest, 1966. Vörös I.:Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest, 2012.


Chapter 5. II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története 9. § A nemzetközi magánjogi tényállások létrejöttének történeti előfeltételei 10. § A statútumelmélet és korszakai 11. § A modern nemzetközi magánjog elméleti megalapozása és kiteljesítése

1. 9. § A nemzetközi magánjogi tényállások létrejöttének történeti előfeltételei [30] 1. A nemzetközi magánjogi tényállások élesztője és éltetője a nemzetközi vagyon- és személyforgalom;létrejöttük első és alapvető feltétele tehát a nemzetközi árucsere viszonylag rendszeressé válása, olyan árukapcsolatok tömeges előfordulása, amelyek átlépik az államok határait. Ez a stádium az árupénz viszonyok magasabb szintjét, jelentős szerepét feltételezi. Érthető, hogy a nemzetközi magánjog a jog kialakulásának történetében csak később jelentkezik, és – például – a (belső) magánjog létrejötte a nemzetközi magánjog megjelenését jóval megelőzi. A nemzetközi (azaz az államhatárokat átlépő) áru- és személykapcsolatok terjedése még egyébként sem vezet szükségképpen és közvetlenül nemzetközi magánjog létrejöttéhez. A nemzetközi magántermészetű kapcsolatokból eredő jogi problémák megoldására ugyanis másfajta módszer is alkalmazható. Az ókori Róma például külön ítélkezési fórumokat (elsősorban a praetor peregrinus intézményét, azon kívül vegyes bíróságokat) hozott létre a nem római polgárok („idegenek”) egymás közti, illetve római polgárokkal folytatott vagyonjogi vitáinak elbírálására. A praetor peregrinus ezekben az ügyekben egy különleges, a „naturalis ratio”-ra épülő jogot, a „ius gentium” szabályait alkalmazta. A „ius gentium”, a „népek joga” (az elnevezést Cicero használta először) a civilizált emberiség közösnek tekinthető jogtételeinek kifejezője kívánt lenni; valójában a római magánjog egyik bámulatra méltó terméke, amely a római polgárokra irányadó magánjog (a „ius civile”) szabályaival aktív és termékeny kölcsönhatásban alakult. Ezen az úton a római jog szilárd és hatékony jogi alapokat teremtett élénk nemzetközi vagyoni kapcsolataihoz anélkül, hogy a kollíziós jogi kérdésfeltevés (melyik fél jogát alkalmazza az ítélkező római fórum?) problémáihoz vezető kaput kinyitotta volna. Egyes források viszont arra mutatnak, hogy ez az irány sem volt teljesen idegen a rómaiak számára; az általános megoldást mégis a „ius gentium” biztosította. Rendkívül eredeti módszer, amely mögött az a felfogás húzódik meg, hogy a római jogi gondolkodás számára idegen lett volna más népek jogának teljes értékű elismerése és alkalmazása olyan jogvitákban, amelyekben római polgár is félként szerepel; mint ahogy elképzelhetetlen volt a római polgárok jogának, a „ius civile” szabályainak alkalmazása azokban az ügyekben, amelyekben idegenek is érintettek voltak. Ez nem jelenti azt, hogy Róma más népek jogát egészében elvetette volna. Ellenkezőleg, Róma kifejezett toleranciát tanúsított a helyi jogok iránt. A hézagos források arról tanúskodnak, hogy például a nem római polgárok egymás közti családi és öröklési ügyeiben ezek hazai joga érvényesült. Ez a helyzet azzal is magyarázható, hogy míg a forgalmi vagyonjog területén a római magánjog általában magasan fölötte állott a korabeli más népek jogának, addig a személyi, családi és öröklési jog esetében nem minden esetben és nem feltétlenül volt megállapítható ez a fölény (Hamza 1982). A római jog példájával szemléletessé tehető, hogy a mai fogalmaink szerinti nemzetközi magánjog létrejöttének az is feltétele, hogy a nemzetközi forgalomban részt vevők államai (jogszolgáltató fórumai) egymás jogát elvben kölcsönösen egyenjogúnak ismerjék el, s jogaik kölcsönös alkalmazására elvileg készek legyenek. Az előbbi feltételek megléte esetén is elesik természetesen a nemzetközi magánjog iránti szükséglet akkor, ha nincs igazi nemzetközi jogszabály-összeütközés (nemzetközi kollízió). Ez a helyzet, ha a nemzetközi vagyon- és személyforgalomban részt vevők ugyan különböző államok polgárai, államaik azonban azonos (vagy nagyjából azonos) jogot alkalmaznak. Az ókori görög városállamok magánjoga például nagyon hasonlított egymáshoz, és ez a körülmény rendszerint mindenfajta nemzetközi kollízió alól kihúzta a talajt. Kivételre is van persze példa:


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története egy Kr. e. 100 körüli, Ephesus és Sardes város közötti szerződés szükségesnek találta, hogy a két városállam jogának összeütközéséről is rendelkezzék: kimondta, hogy a jogellenes cselekmények következményeiről az elkövető lakóhelyének bírósága (a saját joga, a lex fori szerint) dönt. Hasonló volt a helyzet a középkorban a házassági jog területén, ahol Európa nagy részén a kánonjog szabályai uralkodtak. A nemzetközi magánjog kialakulása tehát a különböző államok jogrendszereinek lényegesebb különbségét tételezi fel. Összefoglalva, a nemzetközi magánjog létrejöttének három alapvető előfeltételét kell megemlítenünk: • fejlett, rendszeres nemzetközi árucsere, vagyoni és személyforgalom, mégpedig • egymás jogát kölcsönösen egyenrangúnak elismerő, • eltérő magánjogi berendezkedésű államok között. [31] 2. Ezek a feltételek együttesen a történelemben viszonylag későn jelentek meg. A Római Birodalom bukása után, a népvándorlás egymást követő hullámai során az árucsereviszonyok eleve háttérbe szorultak: rendszeres nemzetközi árucseréről hosszú évszázadokon át nem is lehet beszélni. Ezért a nemzetközi magánjog iránti gazdasági-társadalmi igény sem alakulhatott ki, noha a jogi partikularizmusugyancsak virágkorát élte. A kora középkorban az ún. személyes jog elve, a perszonalitás elveuralkodott, vagyis az emberek jogi helyzetét a törzshöz való tartozás határozta meg (a törzsi jogok uralma). A feudális társadalmi berendezkedés térhódításával egyre inkább az ún. territorialitás elveérvényesült: az emberek jogviszonyainak elbírálásakor általában nem az volt a mérvadó, hogy milyen közösségből származnak, milyen csoporthoz tartoznak, hanem az, hogy melyik hűbérúr területén tartózkodnak (a területi jogok uralma). Mind a perszonalitás, mind a territorialitás elvének érvényesülése számtalan – kisebb-nagyobb mértékben eltérő – jogrendszer érintkezésével járt együtt. Az árucsereviszonyok viszonylagos fejletlensége következtében ezek a kapcsolatok mégsem voltak olyan tömegesek, olyan gyakoriak, olyan jelentősek, hogy a különböző jogok összeütközésének problémáját tudatosíthatták volna, a nemzetközi magánjog iránti szükségletet élővé tették volna. Ehhez – az említett feltételeken kívül – a jogtudomány,a jogi gondolkodás fejlődésére is szükség volt. A nemzetközi magánjog történetében különben is végig, a mai időkig kiemelkedő szerepet játszik a tudomány. Egészen a 19. századig a joggyakorlatban és – mindenekelőtt – a jogtudományban fejlődtek, csiszolódtak a nemzetközi magánjog elvei, tételei. Írott jogról ezen a területen valójában csak a 19. század óta beszélhetünk, s a tudomány jelentősége a nemzetközi magánjog továbbfejlesztésében azóta is változatlanul igen fontos. Ez a különleges hatás indokolja, hogy történeti visszapillantásunk középpontjába a nemzetközi magánjog tudományának alakulását helyezzük (Gutzwiller 1977).

2. 10. § A statútumelmélet és korszakai [32] 1. A mai értelemben vett nemzetközi magánjog létrejöttének feltételei először Észak-Itália városállamaibanérlelődtek a 11–12. századtól kezdve. Ezekben a városokban erre az időre jelentős iparos- és kereskedőréteg alakult ki, amely az árukapcsolatokat ismét számottevő szintre fejlesztette. Az áru-pénz viszonyok erősödése hamarosan komoly igényeket támasztott a joggal szemben is. A magánjogi jogfejlődés – mindenekelőtt az újra felfedezett római jogra támaszkodva – először szokásjogi úton ment végbe, de igen korán, már a 11. század közepétől fogva megjelentek az írott jogforrások is. Az egyes városok jogszabályait statútumoknak („statuta”) nevezték: Genova, Parma, Milánó, Bologna, Modena, Velence, Firenze, Siena, Pisa sorban megalkotta a maga statútumait, amelyek lényeges kérdésekben is eltértek egymástól. A városok közötti kereskedelmi kapcsolatok élénkülése egyrészt egymás kölcsönös elismerésére, másrészt az eltérő jogrendszerek, a statútumok mind gyakoribb összeütközésére vezetett. A 12. század második felére ezekben a városállamokban gyakorlatilag együtt voltak a nemzetközi magánjog létrejöttének feltételei: rendszeres áru- és személyforgalom, az egymás jogrendjét kölcsönösen elismerő államok eltérő statútumainak mind sűrűbb kollíziójával. A nemzetközi magánjogi tényállások tehát ekkorra megjelentek, már csak ki kellett találni megoldásukat. Ezt a feladatot a jogtudomány vállalta magára. A kérdésfelvetés a középkori jogtudósok első generációjának, a glosszátoroknakaz érdeme. A 12. század végén és a 13. században működött iskola középpontja Bologna volt, leghíresebb képviselői pedig: Azo, Aldricus, Hugolinusés – legfőképpen – Accursius. A gyakorlattal szoros kapcsolatban levő tudósok a jusztiniánuszi római jog tételeihez fűzött megjegyzésekben, magyarázatokban 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története (innen kapták a nevüket is: glosszátorok) fejtették ki nézeteiket, és igyekeztek megfelelő jogi eszközöket kidolgozni az árukapcsolatok elősegítéséhez – egyebek mellett a nemzetközi magánjogi tényállások megoldásához. Aldricus már a 12. század végén leszögezte, hogy a bírónak a statútumok összeütközése esetén azt a jogot kell alkalmaznia, amelyik „erősebbnek és hasznosabbnak látszik”; tehát nem feltétlenül az eljáró fórum jogát, a „lex fori”-t, amelynek alkalmazása ebben a korban általánosnak volt tekinthető. A kibontakozás természetszerűleg lassú volt. Accursius – összefoglaló jellegű Glossa Ordinariájában – még hetven évvel később is szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy a „Modenában beperelt bolognaira nem lehet a modenai statútumokat alkalmazni, mert a bolognai polgár e jogszabályoknak nincs alávetve”. (Húsz évvel korábban még ő maga is azt vallotta, hogy „a perlés helyének jogát és statútumait kell követni”.) A glosszátorok tehát egyrészt felismerték a statútumok összeütközésének problémáját, másrészt kidolgozták azt az elvet, hogyminden város statútuma csak saját polgáraira kötelező és más város polgárára nem terjed ki. Ezen az úton igyekezték áttörni a „lex fori” uralkodó hatályát. Általános, elvi jelentőségű eredményeiken kívül a glosszátorok a statútum-összeütközések konkrét részletproblémái közül is többet felvetettek és meg is oldottak: elveket (ma így mondanánk: kapcsolóelveket) állítottak fel a nemzetközi magánjogi tényállásokra alkalmazandó jog meghatározásához; például a szerződéskötés helyének statútumai kiterjednek, irányadóak a szerződés jogi megítélésére stb. Az észak-olasz városi statútumok területi kollízióinak feloldására alkalmazott módszert, a statútumok érvényesülési határainak skolasztikus logikai úton történő megvonását szokás statútumelméletneknevezni. Ez a módszer, ez az elmélet gyakorlatilag uralta a nemzetközi magánjog első évszázadait, egészen a 19. századig: előbb az olasz városállamok statútumainak, majd a különböző francia területek szokásjogainak (coutumes) területi behatárolásakor jutott szerephez, végül pedig az újkor – többé-kevésbé szuverén – államainak jogrendszereinél segített meghatározni a jogszabályok érvényesülési határait. Az idők folyamán a módszer természetesen igen sokat finomodott, csiszolódott, új elvekkel bővült, gazdagodott, rendszerré terebélyesedett. Lényege, magja azonban mindvégig ugyanaz maradt: egy adott jogszabály alkalmazási körének spekulatív úton történő meghúzása, a jogi norma érvényesülési határainak logikai eszközökkel történő megtalálása. A statútumelmélet kiindulópontja tehát az egyes jogszabály (a statútum, a coutume); kérdésfeltevése pedig mindig egy adott jogszabály érvényesülési határainak megvonására irányul: a statútum (a coutume, a lex) így és így szól, ezért erre és erre a tényállásra, ilyen és ilyen viszonyra lehet alkalmazni. A statútumelmélet módszere az adott jogszabály tartalmából határozza meg az illető norma területi hatályát, a norma tartalmát értelmezve jelöli meg az érintett jogviszonyok körét. [33] 2. A nemzetközi magánjogi tényállások megoldására a glosszátorok által kitalált módszert a 14–15. század olasz jogtudósai, az ún. kommentátorok(posztglosszátorok) fejlesztették tovább, mélyítették el, tették általános és rendszeres elméletté. A glosszátorok által felfedezett módszertani mag a kommentátorok rendszerező tanulmányai nyomán vált szisztematikus egésszé. Ezért és ilyen értelemben joggal nevezhetők e kor tudósai a statútumtan első elméleti összegezőinek, a statútumelmélet tulajdonképpeni megalapítóinak.A kommentátorok közül két tudós emelkedik ki, mindkettő a 14. században alkotott: Bartolusde Saxoferrato bolognai professzor és tanítványa, Baldusde Ubaldis. [34] a) Bartolus de Saxoferrato (1313–1357) – ismereteink szerint – az első jogtudós, aki a maga egészében közelítette meg a jogszabályok területi összeütközésének problematikáját, és – a Corpus Iurishoz írott kommentárjában – önálló tanulmányt szentelt neki. Felfogását két alapkérdésre választ keresve fejtette ki: • kiterjed-e a statútum hatálya a belföldön tartózkodó idegenre; • kiterjed-e a statútum hatálya a törvényhozó területén kívül lejátszódó tényállásokra? Gondolatmenete során egy sereg nemzetközi magánjogi tényállásra kísérelt megoldást találni: dologi jogi, szerződéses, deliktuális, végrendeleti problémákra egyaránt. Szinte egészen napjainkig elfogadott elveket fektetett le. Ilyenek például: a szerződéskötés helyének statútuma érvényesül a szerződés alakjának és tartalmának megítélésekor; a szerződésben megállapított teljesítési hely statútuma irányadó a késedelem és a teljesítéssel kapcsolatos gondatlanság következményeinek meghatározása során. Bartolus – tételeinek felállításakor, a statútumelméletre jellemző módszerrel – abból indult ki, hogy minden jogszabályi rendelkezésnek, minden normatív tételnek megvannak a maga tartalmából következő korlátai, s így meghatározható az a kör, amelyben az illető rendelkezés érvényesülése helyesnek, adekvátnak tekinthető. Ehhez


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története a művelethez Bartolus – és a statútumelmélet legtöbb későbbi képviselője is – a jogszabályok értelmezésének nyelvtani és logikai műveletét hívta segítségül. Bartolusnál vetődött fel először a statútumok hármas osztályozása is. Ez a klasszifikáció a szerint különböztet, hogy a statútum az adott területen lakó személyekre (perszonálstatútumok,statuta personalia), az ott levő ingatlan dolgokra (reálstatútumok,statuta realia) vagy pedig az ott végbemenő cselekményre (vegyes statútumok,statuta mixta) vonatkozik. A cselekvőképességgel kapcsolatos szabályok például perszonálstatútumnak minősültek, vagyis az adott előírás kibocsátójának területén lakó személyekre terjedtek ki. Az ingatlan dolgok tulajdonjogára vonatkozó rendelkezéseket Bartolus reálstatútumnak tekintette, és ezért az adott területen fekvő dolgokra vonatkoztatta. Vegyes statútumnak számítottak rendszerint a szerződések szabályai, amelyek tehát a szerint érvényesültek, hogy az illető normát kibocsátó állam területén ment-e végbe (illetve kellett volna, hogy végbemenjen) az adott szerződéses cselekmény (szerződéskötés, teljesítés). Ez a leegyszerűsítő csoportosítás a statútumelmélet későbbi története során döntő jelentőségre tett szert, noha ilyen tisztán a gyakorlatban sohasem volt alkalmazható. Megjegyezzük, hogy Bartolus egy máig gyakran idézett tanulmányt írt a zsarnok uralkodóról De tyranno címmel. Ebben a műben az Aquinói Szent Tamás által alkalmazott zsarnoktipológiát, amely bitorló (tyrannus ex defectu tituli) és legálisan hatalomra került (tyrannus ex parte exercitii) kényúr között különböztetett, kiegészítette egy új kategorizálással. Bartolus vezette be a leplezetlen (tyrannus apertus et manifestus) és a palástolt (tyrannus velatus et tacitus) zsarnok fogalmat. [35] b) Baldus de Ubaldis (1327–1400) két tanulmánya ismeretes a kollíziós jog témakörében. Felfogását erősen befolyásolták mesterének, Bartolusnak a gondolatai, de álláspontjának kifejtése és részben eredményei is eredetiségről tanúskodnak. A statútumelmélet továbbfejlesztőjének tekinthetjük, aki több új tételt állított fel és a statútumok iménti csoportosítását is – bár csak röviden érintve – egyértelműbbé tette. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a glosszátorok és a kommentátorok megteremtették a nemzetközi magánjog kiindulópontját: felismerték és megfogalmazták az alapproblémát és eszközt kínáltak a megoldáshoz is. Módszerük lényege (az egyes normák érvényesülési körének keresése a skolasztika apparátusával) hosszú évszázadokra a nemzetközi magánjogi elmélet alapvető fegyvere maradt. [36] 3. Az észak-olasz városok mellett a francia területeken bontakozott ki először az újraéledő áru-pénz viszonyokra épült kereskedelem, méghozzá a különböző felségterületeket is átlépő vagyoni és személyforgalom. A középkoriFranciaországjogi partikularizmusa pedig igen kedvező talajt biztosított a nemzetközi magánjogi tényállások gyakori előfordulásához. Az északi területeken egymástól is eltérő szokásjogok (coutumes) érvényesültek, délen pedig a római magánjogra épülő különböző írott összeállítások képezték a jogforrásokat. Így érthető, hogy korán felmerült a nemzetközi magánjog problémája. A 13. század második felétől kezdve Bologna mellett Toulouse-ban és Orléans-ban is oktattak nemzetközi magánjogot, a párizsi Sorbonne-on pedig már korábban is készültek szakvélemények e tárgykörben. A glosszátorok és kommentátorok korában mégis Észak-Itália képezte a jogtudomány középpontját; inkább a franciák tanultak az olaszoktól, bár bizonyos visszahatást helytelen volna elvitatni. A francia nemzetközi magánjogtudomány a 16. századtól kezdve lépett igazán előtérbe. Képviselői az olasz iskola, a glosszátori-kommentátori módszer folytatói, a statútumelmélet továbbfejlesztői. Kiindulópontjuk tehát változatlan: a jogszabályok hatályát azok tartalmából kísérlik meghatározni. Két – ellentétes szemléletű, eltérő politikai célokat követő és támogató – markáns egyéniség emelkedik ki a kollíziós jog 16. századbeli francia művelői közül: Dumoulin ésd’Argentré. [37] a) Charles Dumoulin – aki elsősorban a párizsi szokásjoghoz írott tudományos kommentárjával és a francia szokásjogok összehasonlító elemzésével szerzett magának maradandó érdemeket – politikailag a központi királyi hatalom erősítése érdekében lépett fel a világi és egyházi hatalmasságokkal szemben. Jogi téren egy egységes francia szokásjog mellett (egyben a római joggal szemben) tört lándzsát. Nemzetközi magánjogi nézeteivel is ezeket a célokat kívánta szolgálni, és ezért a vegyes és perszonálstatútumoknak tágabb érvényesülési lehetőséget akart biztosítani a – területi széttagoltságra támaszkodó feudális erőknek inkább kedvező – reálstatútumokkal szemben. Így például (már egy híressé vált fiatalkori szakvéleményében) kivonta a


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története házassági vagyonjog alá tartozó vagyontárgyakat a dolog fekvési helye szerinti szabályok (az ingatlantulajdonjogra vonatkozó reálstatútumok) hatálya alól, a házastársak (első) közös lakóhelyének szabályait terjesztve ki rájuk. Lényeges kérdésekben nem tért el olasz tudóselődeitől. A történeti kutatások (Gamillscheg 1955) alapján megdőltnek tekinthetjük azt a korábban elterjedt álláspontot, amely Dumoulin személyében tisztelte a felek jogválasztásának, az ún. akarati autonómiának [406] elméleti megalapozóját. Hatása elsősorban a 18. század francia statutistáinál érezhető. [38] b) Dumoulinnel szemben Bertrand d’Argentré a feudális partikularizmus, a jogi széttagoltság nagy felkészültségű, tudós védelmezője. Míg a glosszátorok (Aldricus, Accursius) és kommentátorok (Baldus), sőt még maga Dumoulin is a jusztiniánuszi Codex híres bevezető soraihoz(„Cunctos populos…”) kapcsolódva, azt mintegy ürügyként felhasználva fejtették ki nézeteiket a jogszabályok területi összeütközéséről, addig d’Argentré szűkebb pátriája, Bretagne szokásjogához írott kommentárjában foglalta össze tanait. Profeudális alapállásának megfelelően (Dumoulinnel szemben) a reálstatútumok érvényesülési határainak kiterjesztéséért szállt síkra, s ezért a jogszabályoknak ebbe a csoportjába sorolt be minden olyan rendelkezést, amely bármilyen formában ingatlanra vonatkozik: szerződési, házassági vagyonjogi, törvényes öröklési, végrendeleti szabályokat egyaránt. Perszonálstatútumnak csak az olyan jogszabályokat tekintette, amelyekben „alapvetően a személy jogi helyzetéről, jogi jelentőséggel bíró tulajdonságairól történik rendelkezés (nagykorúság, szülői hatalom, gyámság stb.), ingatlannal való minden kapcsolat nélkül”. D’Argentré munkásságának jelentős érdemét, legfőbb tudományos eredményét abban kell látnunk, hogy a statútumok besorolását a hármas osztályozásba világos és szilárd alapokra helyezte. A csírájában már a kommentátoroknál megjelent csoportosítást ő tette valóban zárt elméletté, meghaladva ezzel a statútumtanhoz az évszázadok során hozzátapadt, áttekinthetetlen, valóságos gondolati dzsungellé nőtt és komoly jogbizonytalanságra vezető számtalan rendszerezési kísérletet. Kiemelkedő szerepét az is mutatja, hogy ezen a téren a statútumelmélet legtöbb későbbi képviselője átvette tanításait. A reálstatútumok érvényesülésének kiterjesztésére vonatkozó – egyértelműen feudális politikai töltésű – felfogása viszont kevésbé talált követőkre. Összefoglalásként azt kell kiemelnünk, hogy a statútumelmélet francia iskolájára mindenekelőtt a jogszabályok hatályának szigorú területhez kötöttsége körüli vita nyomja rá sajátos bélyegét. [39] 4. A nemzetközi magánjog elmélete a 17. század második felében elsősorban az erősen polgárosodott és tartományainak függetlenségét – a jobbára még feudális külvilággal szemben – harcosan védő Németalföldön(a mai Hollandia és Észak-Belgium területén) fejlődött tovább. Kiemelkedő holland tudós ebben a korban Ulrich Huber, továbbá Paul és Johannes Voet(apa és fia). A nemzetközi és területi függetlenség eszméje erre az időre a francia Jean Bodin tanításában az államok szuverenitásáról (1576) elméleti-ideológiai köntöst kapott. A szuverenitás elméletével is alátámasztott függetlenség védelme, a területi és – az ezzel járó – jogi integritás jelentőségének hangsúlyozása a németalföldi tudósok nemzetközi magánjogi felfogásában is erőteljesen tükröződött. Átvették, de a maguk politikai törekvéseinek szolgálatába állították d’Argentré tanait a jogszabályok hatályának szigorú területhez kötöttségéről (territorialitásáról). A németalföldi tudósok elméletében különös jelentősége van annak, hogy ők vetették fel először és egyértelműen azt a kérdést, hogymilyen alapon kerül egyáltalában sor külföldi jog alkalmazására. Korábban ez a probléma nem merült fel a nemzetközi magánjog elméletében, és ennek több okát is megjelölhetjük. Formailag nézve nem került napirendre a külföldi jog alkalmazásának indoka a statútumelmélet korábbi képviselőinél azért, mert ez a tan egy adott jogszabály hatályát mindig csak kifelé határolta el, s nem vizsgálta az érem másik oldalát: a külföldi jog belföldi érvényesülését és ennek korlátait. A statútumelmélet egész módszerére jellemző logikai okoskodás mögött azonban látnunk kell azt a tartalmi, érdemi magyarázatot is, hogy az olasz és a francia statutisták számára az összeütköző városi vagy területi jogok – tudva vagy tudat alatt – egyfajta egységen belüli különbségek megtestesítői voltak. Számukra az idegen jog kölcsönös elismerését szinte magától értetődővé tette – az azonos keresztény valláson és a római császárjog gondolatának továbbélésén kívül – az eltérő olasz városi jogok mögött jobbára egységesen alkalmazott középkori római jog (az ún. közönséges jog), illetve a különböző francia tartományi jogok mögötti központi királyi államhatalom. Egészen más volt a helyzet a 17. század németalföldi tudósai számára. Nekik nem volt természetes, hogy szuverén államhatalmuk fórumai egy másik szuverén jogszabályait alkalmazzák, különösen, ha – mint a németrómai császár esetében – éppen az adott hatalommal szemben kellett hazájuk szuverenitását hangsúlyozniuk és 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története védelmükbe venniük. Ennek megfelelően nem is ismertek el semmiféle jogi kötelezettséget a külföldi jog alkalmazására. Ehelyett egy elméletet dolgoztak ki, és a „comitas gentium”, a nemzetközi udvariasság gondolatában jelölték meg a külföldi jog esetenkénti alkalmazásának indokát. A kölcsönösséget, a viszonosságot tekintették a „comitas” fő jelének és egyben belső motívumának, vagyis a szépen csengő és elvontnak ható fogalmat alapvetően pragmatista módon fogták föl. A „kölcsönös udvariasság” elve mégis alkalmas volt arra, hogy kiindulópontjuk merevségét lazítsa, a szigorú territorializmust enyhítse. A nemzetközi magánjog egyéb kérdéseiben a németalföldi iskola is a statútumelmélet tanításaiból indult ki, és mindenekelőtt d’Argentré erőteljes hatása alatt állott. Lényeges szemléletváltozásnak, fontos előrelépésnek kell tekintenünk mégis (a számos részleteredményről nem is szólva), hogy a hollandok – szemben a korábbi felfogással – nem egyetlen jogrendszer szempontjából vetették föl a nemzetközi magánjogi tényállások problémáit, hanem egy adott jog érvényesülési határainak keresésekor figyelembe vették a többi érintett állam jogát is. Ez az eltérő megközelítési mód összefügg azzal a ténnyel, hogy a jogszabályok kollíziójának problémája ebben a korban és ezért éppen a németalföldi tudósok munkáiban vált a városi statútumok, illetve a tartományi szokásjogok összeütközéséből szuverén államok jogrendszerei közötti konfliktussá. Érdekes módon magának a kollíziós nemzetközi magánjognak az univerzalitása, bizonyos értelemben nemzetek feletti jellege – amely a statútumelmélet korábbi évszázadaiban magától értetődő volt – a holland iskola felismerései ellenére sem ingott meg. Erre csak a 19. századi nemzeti kodifikációkban kerül majd sor [48]. Összefoglalva: Eredményei alapján a németalföldi iskolát joggal értékelhetjük úgy, mint amely döntő elméleti tételekkel készítette elő a statútumtan meghaladását és a modern nemzetközi magánjog létrejöttét. Hatása a kontinensen (főleg a 19. század első felében) sem lebecsülendő (jelentős nyomát Savigny tanaiban is felfedezhetjük), az angolszász elméletben pedig különösen fontos. [40] 5. Angliábankorán (lényegében már a 13. századra) kialakult a központi királyi hatalomra támaszkodó egységes jog, a common law, ami – másként, mint olasz vagy francia földön, vagy akár a német tartományokban – a területközi jogszabály-összeütközéseknek elejét vette. A középkori statútumelméletre így itt nem volt szükség. A külföldi jog alkalmazásának, külföldi ítéletek elismerésének pedig az angol bíróságok egészen a 17. századig ellenálltak. Mondhatjuk tehát, hogy angol földön ténylegesen Huber és a többi holland mester tanítása nyomán bontakozott ki a nemzetközi magánjog, voltaképpen csak a 18. század közepére. A németalföldi egyetemeken tanult (elsősorban skót) jogászok az ott megismert elmélet segítségével kerestek megfelelő alapot a szaporodó nemzetközi magánjogi tényállások igazságos megoldásához. (Anglia időközben a világ vezető kereskedő országává fejlődött!) Különösen a „comitas gentium” gondolatát karolták föl (comity) a saját jog, a „lex fori” általános alkalmazásának áttöréséhez. Ezt a tant (mint a németalföldi iskola több más tételét) az Egyesült Államokelső jelentős nemzetközi magánjogi tudósa, Joseph Storyis átvette; de az ő 1834-ben kiadott, méltán világhíres Kommentárja már tényleg túlmutat a statútumelméleten, és valójában a tudomány új korszakához tartozó mérföldkő. Story már nem is a statútumok fajtái szerint rendszerezte hatalmas anyagát (kereken ötszáz, felerészben angol, felerészben amerikai jogesetet dolgozott fel), hanem tárgykörök (cselekvőképesség, házasság, válás, kötelmi szerződések, ingók, ingatlan vagyon stb.) alapján (Kegel 1979, 1988).

3. 11. § A modern nemzetközi magánjog elméleti megalapozása és kiteljesítése 3.1. A. [41] 1. A 19. század elejére a nemzetközi magánjogi tényállások kezdtek tömegessé válni. A statútumelmélet több mint fél évezredes fejlődése során kikristályosodott néhány alaptétel; például az ingatlanok fekvési helyének joga kiterjed az adott ingatlanok jogviszonyaira; a szerződéskötés helyének joga irányadó az illető szerződés alaki követelményeire és még néhány hasonló elv. Ezekkel kapcsolatban már hosszabb ideje megegyeztek a vélemények, s e tételeket kodifikált formában átvették a századforduló körül megalkotott magánjogi törvénykönyvek (a porosz Allgemeines Landrecht: 1794; a francia Code civil: 1804 és az osztrák ABGB: 1811) is.


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története Egészében véve azonban a nemzetközi magánjog elmélete meglehetősen kusza képet mutatott. A statútumok régi hármas csoportosítása nem volt elég hajlékony és a kényesebb határesetekben nem volt képes megnyugtató megoldáshoz segíteni. A statútumelmélet módszere, a jogszabályok érvényesülési határainak merőben logikai úton, a norma tartalmából történő keresése egyre kevésbé volt alkalmas a megnövekedett vagyoni és személyforgalom által támasztott igények kielégítésére. A szaporodó nemzetközi magánjogi tényállások igazságos rendezésének lehetővé tételéhez új módszerre, új elméletre volt szükség. A statútumelméletre alapozott nemzetközi magánjogátfogó kritikáját egy tübingeni professzor, Carl Georg von Wächterdolgozta ki 1841–42-ben közzétett tanulmányaiban. Éles elméjű, alapos – sok vonatkozásban a németalföldi iskola tanaira támaszkodó – elemzésében kimutatta az évszázados módszer gyengeségeit; meggyőző pozitív ellenjavaslatokat azonban maga sem tudott adni. [42] 2. A nemzetközi magánjog elméletében a döntő fordulatot egy másik 19. századbeli német tudós, Friedrich Carl von Savigny (1779–1861) munkássága jelentette. Savigny, az ún. történeti jogi iskola vezető egyénisége a korabeli magánjog általános részének problémáit (jogforrások, jogviszonyok, a jogszabályok alkalmazása a jogviszonyokra) egy egységes elméleti rendszerben dolgozta fel („System des heutigen Römischen Rechts”). Nyolckötetes enciklopédikus munkájának 1849-ben megjelent VIII. kötetében fejtette ki a kollíziós magánjogra vonatkozó átfogó nézeteit. [43] a) Savigny nemzetközi magánjogi elméletében (amelyet általános jog- és jogviszonyfelfogásával szerves összefüggésben dolgozott ki) mindenekelőtt egy alapvető szemléletváltozást kell kiemelnünk. Savigny nem a jogszabályok érvényesülési határait kutatta, nem a jogrendszerek területi korlátait kereste, mint a megelőző korszakok statutistái; számára a megoldandó feladatot a jogviszony elbírálása jelentette. Kiindulópontja tehát nem a norma, hanem a jogviszony; kérdésfeltevése fordított: nem azt vizsgálta, hogy egy adott jogtétel milyen tényállásokra terjed ki, milyen tényállásokat ural, hanem azt, hogy egy adott tényállás milyen jogszabályoknak van alávetve, egy adott jogviszonyt mely jogszabályok szerint kell megítélni. A maga korában e megváltoztatott szemléletmódnak kiemelkedő jelentősége volt. Ennek megvilágításához talán elég arra utalni, hogy Savigny új kiindulópontja, megfordított problémalátása egy csapásra lehetővé tette a statútumelmélet megmerevedett és eredményében hovatovább teljesen zsákutcába jutott hármas kategorizálásának (perszonál-, reál- és vegyes statútumok) félre tételét és a nemzetközi magánjogi tényállások jogpolitikailag helyesebb megközelítését. A tudomány fejlődésében rendszerint a legforradalmibb újításnak is van gondolati előzménye, a korszakváltó elméletekhez is vezetnek szellemi gyökerek; s ez cseppet sem kisebbíti az emberi gondolkodás kimagasló alkotóinak kivételes érdemeit. Savigny útját a statútumelmélet meghaladásában mindenekelőtt Wächter említett kritikája egyengette; az új, az anyagi magánjog rendszerét követő szisztematizálásban pedig Story nyomdokain járhatott. [44] b) Részben Story, illetve a németalföldi iskola felfogásából indult ki Savigny a külföldi jog alkalmazásának indokolása során is. Nála azonban a „comitas”-gondolat a külföldi jog alkalmazásának tág kapuját nyitja meg mindazokban az esetekben, amelyekben „az adott egyedi jogviszony belső lényege és igénye ezt kívánja meg”. A külföldi jog alkalmazását Savigny szerint nem a szuverén államok kegyének, hanem sokkal inkább a kölcsönös belátásnak kell biztosítania; a „nemzetközi döntési harmóniának”, vagyis annak a kívánatos célnak a felismerése, hogy „a nemzetközi magánjogi tényállások várható megítélése ugyanaz legyen, függetlenül az eljáró bíróság államától”. A „jogközösségben” („Rechtsgemeinschaft”) élő államok számára elvben közömbösnek kell lennie: a saját vagy valamely ugyancsak e közösséghez tartozó állam joga kerül-e alkalmazásra – fekteti le a meglehetősen utópisztikus nemzetközi jogi alaptételt. A lényeges az, hogy az adekvát (saját vagy külföldi) jogszabályok szerint ítéljük meg a jogviszonyokat. [45] c) Ami mármost az alkalmazandó jog meghatározását illeti, Savigny szerint azt a jogrendszert kell kiválasztani, amelyhez „az adott jogviszony a maga tulajdonképpeni természete alapján” tartozik, amelynek alá van vetve, amelyben „székhelye” („Sitz”) található. Ennek az elvnek a konkretizálásakor, a különböző jogviszonyokra vonatkozó kapcsolóelvek kiválasztásakor Savigny rendkívül alapos és részletes elemzések eredményeként


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története szögezte le tételeit, részben a korábban meghatározott szabályokat fogadva el, részben újakat fogalmazva meg. Az egyes tényállásokra irányadó jog meghatározásánál döntő „székhelyet” az adott jogviszony jellegzetes térbeli kapcsolódásával jelölte ki: a személy lakóhelyének joga irányadó például a jog- és cselekvőképesség megítélésekor, a dolog fekvési helyének joga mind az ingókra, mind az ingatlanokra, a teljesítés helye és a felek akaratmegegyezése a szerződésekre és így tovább. [46] d) Savigny nemzetközi magánjogi elmélete és abból levezetett konkrét tézisei rendkívüli hatást gyakoroltak az utókorra: tételeit elfogadva, vitatva vagy elvetve mind a mai napig befolyása alatt él a tudomány és a törvényhozói, illetve jogalkalmazói praxis egyaránt. Több megállapítása (így például maga a „Sitz”-tan, vagyis az az elképzelés, hogy a jogviszonyok lényeges mozzanatait minden esetben lokalizálni lehet) nem állta ki teljes egészében az utókor kritikáját; más nézetei fölött egyszerűen túlhaladt az idő. Sajnos, a nemzetek jogközösségére alapított, a külföldi jog alkalmazásának kedvező és ezáltal a nemzetközi magánjogi tényállások – elbírálási helytől függetlenül – egyöntetű megítélését támogató eszméje is újból és újból elbukik a nemzetközi politika materiálisabb megfontolásokból kiinduló küzdőterén. Savigny alkotó zsenijének nagysága előtt azonban ma sem csak kegyeletből adózik a tudományos világ (Gutzwiller 1923; Neuhaus 1949, 1982). [47] 3. A modern nemzetközi magánjog alapjainak lefektetése során kiemelkedő érdemeket szerzett tudósok között – Story és Savigny mellett – az olasz Pasquale Stanislao Mancini (1817–1888) nevét kell még feltétlenül megemlítenünk (Jayme1980; Nishitani 2000). Az olasz egységküzdelmek vezető tudós politikusa ugyanis a nemzetközi magánjog tudományában is iskolát teremtett, amikor (először 1851-ben) leszögezte, hogy a nemzetközi közjogot a nemzetekre (és nem feltétlenül az államokra) kell alapítani, elismerve minden nemzet jogát a függetlenségre. A nemzetiség pedig – Manciniszerint – az egyes személyt is elsődlegesen meghatározza. Ezt a politikai követelést, illetve nemzetközi közjogi tételt tette magáévá és dolgozta ki elméletileg a nemzetközi magánjog ún. olasz iskolája, amely főleg Olaszországban és Franciaországban vívott ki magának komoly befolyást. Főtétele szerint a személyekre irányadó jogot az állampolgárság, nem pedig a lakóhely alapján kell meghatározni. A francia felvilágosodás eszméinek (Montesquieu) nyomán és különösen a nemzeti államok kialakulása után a nemzeti gondolat egyre erősebb visszhangot vert, a napóleoni Code civil [Art. 3. (3) bek.] már kodifikált formában is kifejezésre juttatta: „A személy jogállására és képességére vonatkozó törvények a franciákra akkor is vonatkoznak, ha külföldön tartózkodnak.” Átütő erejűvé az állampolgárság elve mégis az olasz iskola hatása alatt vált, hiszen például Savigny még egyértelműen a lakóhely jogában látta a személyre leginkább jellemző normatív rendet, a statútumelmélet képviselőiről nem is beszélve. Az olasz iskola elveit követve viszont az európai kontinens országainak többsége az állampolgárság jogát fogadta el a személy jogállására irányadó jogként; így az olasz, a francia, a német és még egy sor más jogrendszer mellett a magyar is [166]. Az állampolgárságnak mint a személyek jogállásánál irányadó kapcsolóelvnek az elterjesztésén kívül a Mancini tanaiból kiinduló olasz iskola elsősorban a szerződő felekjogválasztási jogának[406] mint a modern kollíziós magánjog egyik fontos elvének kidolgozásával szerzett magának maradandó érdemeket (Jayme 1980 és különösen Nishitani 2000). Már itt kiemeljük, hogy az állampolgárság mint kapcsolóelv az utóbbi évtizedekben – különösen az európai uniós kollíziós jogban – veszít jentőségéből [104]. A felek jogválasztási joga [406] viszont egyre szélesebb körben nyer elismerést. [48] 4. A 19. század második felére a kollíziós magánjog alapvető kérdései választ kaptak: miért kell a nemzetközi magánjogi tényállások megítélésekor külföldi jogot figyelembe venni; milyen elvi alapon kerül egyáltalán sor a külföldi jog alkalmazására; melyek a külföldi jog elfogadásának határai; melyek a leggyakrabban előforduló jogviszonyok lehetséges kapcsolóelv-variánsai stb. A klasszikus nemzetközi magánjog alapjainak kiépítése tehát a 19. század derekára megtörtént. A 19. század közepétől számíthatjuk a kollíziós jog szabályainak államonként külön-külön, nemzeti alapon történő részletesebb megfogalmazását, kodifikálását is. A 18. századvég és a 19. századelő nagy magánjogi kódexei (porosz Landrecht, francia Code civil, osztrák ABGB) még alig érintették a nemzetközi kollíziós jogot. Elsőként a Savigny-tanítvány, Johann Caspar Bluntschli által Zürich kanton számára alkotott magánjogi


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története törvénykönyv (PGR, 1853/55) tartalmazott korszerű kollíziós normákat (1–7. §). Másodikként az 1865-ös olasz Codice civile-ben Mancini kodifikálta a nemzetközi kollíziós jogot (Artt. 6–12 Disp. prel.). Ezeket az úttörő kezdeményezéseket számos törvényhozás követte a 19. század második felében (Svájc: NAG 1891, elsősorban kantonközi jogszabály-összeütközésekre, Németország: EGBGB 1896, Japán: Horei 1898) és azután főleg a 20. században [74]. A nemzeti kodifikációkkal a kollíziós nemzetközi magánjog (az anyagi magánjoghoz hasonlóan) fokozatosan elvesztette azt az univerzális jellegét, amely a statútumelmélet századai során jellemezte. A nemzetközi magánjog nemzetivé válása szükségszerűen vezetett a tételes joganyag kisebbnagyobb eltéréseire. Így vált az eltérő nemzeti kollíziós jogszabályok lehető összehangolása, nemzetközi egyezmények útján történő egységesítése az elmúlt száz év ismételten napirendre tűzött feladatává. E harmonizálási gondolat szellemi atyját is Mancini személyében kell tisztelnünk. Nem az eszme tisztaságán, hanem a probléma bonyolultságán és gyakorlati nehézségén múlik, hogy az egységesítési törekvések (akár csak regionális méretekben) sokáig csak a kezdeti eredményeket érték el, mígnem az Európai Unióban a harmadik évezred első évtizedében döntő áttöréshez vezettek [75]. A nemzetközi magánjog 20. századi fejlődésének másik lényeges jellemzője a kollíziós magánjog dogmatikai problémáinak felfedezése és megoldásuk megkísérlése: minősítés [109], vissza- és továbbutalás [124], előkérdés [148] stb. Összefoglaló jelleggel azt mondhatjuk tehát, hogy a nemzetközi kollíziós magánjog tudománya – a 19. század közepéig lefektetett alapokon – az utóbbi másfél száz évben elsősorban a specializálódás korszakát éli, fontos részproblémák elmélyült feltárása útján. S ehhez járul napjainkban a szabályoknak az Európai Unión belüli egységesedése.

3.2. B. [49] 1. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy a tudományterület alapkérdései újra meg újra fel ne vetődnének, vagy a kutatás módszerei meg ne újulnának. (A nemzetközi magánjog itt tárgyalandó, máig meghatározó jelentőségű fejlődési szakaszának összefoglaló bemutatásához lásd Vékás 1988.) [50] a) Különösen az amerikai jogtudomány tette fel ismételten a kérdést: milyen alapon, milyen indokból alkalmazunk külföldi jogot. A 20. század második felében – először ugyancsak az amerikai nemzetközi magánjog világában – egymást érték az arra vonatkozó elméletek is, hogy milyen szempontok alapján kell a bírónak az alkalmazandó (belföldi vagy külföldi) jogot kiválasztania. Az USA-ban az egyes tagállamok – sok vonatkozásban eltérő – jogszabályai közötti összeütközések szinte naponta vetik fel a problémát. Az amerikai jogtudományban több elmélet is született a tradicionális kapcsolóelvek rendszerének lazítására, megújítására, a méltányosabb érdemi döntés elősegítésére (Ehrenzweig 1962; Currie 1963; Cavers 1965; Juenger1974 stb.). Ezek a nézetek jól érzékelték a megváltozott viszonyok követelményeit, például a kártérítési jog területén. (Vö. a „tények lázadásáról” írottakkal: [4].) Gyakran találóan mutattak rá a Savignyre épülő hagyományos felfogás gyenge pontjaira, helyesen hangsúlyozták a valóságközelítés jelentőségét; pozitív javaslataikban azonban sok volt a homályos pont és az ellentmondás. Ezek a problémák, de az elméleti újítások előnyös vonásai is tükröződnek az Egyesült Államok legtöbb tagállamának bírói gyakorlatára hatással levő, az American Law Institute (Washington) által készített modelltörvény: Restatement ofthe Lawof Conflict of Laws megoldásaiban (első változat: 1934, második változat: 1969/1971). [51] b) Az amerikai gyakorlat és tudomány viharai a klasszikus hagyományokat inkább őrző európai kontinensen sem maradtak hatás nélkül (Kegel1964; Siehr1970; Joerges1971; Mádl1978, 1985; Wengler1981 stb.; vö. Csehi 2009/1). Az elméleti viták éveken át a fennálló (klasszikus) nemzetközi magánjogi rendszer szinte teljes elutasítása, illetve annak csaknem fenntartás nélküli apologetikája között ingadoztak. Végül is e kezdeti szélsőséges kilengéseket követően kiegyensúlyozott értékelések, sőt szintézisteremtésre is alkalmas elméleti összegezések születtek (Bucher 1975; Lorenz 1977; Schurig1981 stb.). Az európai törvényhozók pedig – jobbára óvatos mértéktartással, de határozott tudatossággal – a teoretikus vívmányok kodifikációs hasznosítására törekedtek. Ez történt például az osztrák (1978), a magyar (1979), a jugoszláv (1982), a német (1986) és a svájci (1987) törvényben, az Európai Unió kollíziós szerződési jogi Római Egyezményében (1980) stb. (A modern elméletek amerikai és európai hatásának összehasonlító értékelését lásd Vékás 2001/1 és 2001/2.) 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története Joggal vetődtek fel a kérdések: • milyen tényezők váltották ki az előbbiekben vázlatosan jelzett forrongást (2. o.); • a hagyományos (klasszikus) nemzetközi magánjognak mely sajátosságaival szemben fogalmazódtak meg az említett kritikák (3. o.); és végül • milyen alternatív javaslatok születtek (4. és 5. o.). [52] 2. Amikor a nemzetközi magánjog – 20. század második felében bekövetkezett – tartós és éles viták középpontjába kerülésének okait keressük, a különböző tényezők vizsgálata során a gazdasági-társadalmi viszonyok alapvető változásáig kell leásnunk. [53] a) Minőségi változásokat eredményező és történelmileg példátlan ütemű technikai-műszaki fejlődés, korszakos hatású társadalmi reformok, győzelmes és levert forradalmak, háborúk és világháborúk keretezik azt a bő száz évet, amelyet a modern nemzetközi magánjog alakulásának időszakaként tartunk számon. S mekkorát nőtt, hányszorosára gyarapodott ezen idő alatt a nemzetközi magánjog közvetlen táplálója: az államok közötti vagyon- és személyforgalom! Világkereskedelem, külgazdasági kapcsolatok, nemzetközi vállalatok, világméretű turizmus, vendégmunkások milliói – csak jelzésszerűen (és távolról sem a teljesség igényével) felvillantott olyan fogalmak, amelyek egyenként is valóságos társadalmi-gazdasági kihívást testesítenek meg a nemzetközi magánjoggal szemben. Ha eltekintünk is azoktól a fejleményektől (multinacionális nagyvállalatok, nagy volumenű külkereskedelmi szerződések stb.), amelyek eleve minden szempontból kinőtték a nemzetközi magánjog hagyományos kereteit és egészen új jogi megoldásokat tettek szükségessé (vö. 2. §), akkor is szinte beláthatatlan azoknak a társadalmi változásoknak a köre és hatása, amelyekkel a nemzetközi magánjognak szembe kellett (és folyamatosan szembe kell) néznie, és amelyekre reagálnia kell. Ha hangsúlyozzuk is, hogy a nemzetközi magánjog kodifikációs és jogalkalmazási gyakorlata és tudománya távolról sem ragadt le Savignynál és koránál, mint azt egyes túlzó bírálói konstatálni vélték, akkor is csodálkoznunk kell azon, hogy a kritikai robbanás – a jelzett társadalmi kihívás (elsősorban egyfajta negatív, tagadásba torkolló) reakciójaként – csak a 20. század második felében következett be. [54] b) Kétségtelen tény, hogy a társadalmi változások sodra is a 20. század ötvenes-hatvanas éveitől gyorsult föl, minőségileg új sebességre váltva, mégis feltűnő a nemzetközi magánjog reakciójának fáziskésése az anyagi magánjog reagálásához képest. A minőséginek is tekinthető eltérés illusztrálására elegendő talán két példa: a deliktuális felelősségalakulása és a szerződésmodern fejleményeinek megítélése a két jogterületen. Ismeretes, hogy a 19. század közepétől a technikai fejlődés (a gépi technika tömeges alkalmazása a termelésben és a közlekedésben) társadalmi konfliktusok (üzemi és közlekedési balesetek) forrásává vált. Ezekre a konfliktusokra az anyagi magánjog gyorsan és radikálisan reagált: bevezette (újra „felélesztette”) az ún. objektív kárfelelősséget, amely a század utolsó harmadára nyíltan áttörte a Code civilben megfogalmazott vétkességen alapuló felelősség kereteit, és máig jelentős, egyre nagyobb területeket hódított el tőle. Mindezek a fejlemények csak száz évvel később, a 20. század ötvenes éveitől kezdve érték el a nemzetközi magánjogot; igaz, attól kezdve a deliktuális kártérítési jog a kollíziós jogi forradalom egyik leggyúlékonyabb „tűzfészkévé” vált [441]. Hasonlóan jelentős fáziskéséssel reagált a nemzetközi magánjog azokra a társadalmi változásokra, amelyek az anyagi szerződési jogot már a századforduló óta újabb és újabb próbáknak teszik ki. Így – csak egyetlen részproblémát emelve ki – csupán a 20. század végén jelentek meg a szabványszerződések és a fogyasztói szerződések kérdései a kollíziós jogban. [55] c) A nemzetközi magánjognak a társadalmi-gazdasági változásokra történő megkésett reagálása elsősorban a kollíziós jogi normák utaló jellegében és megfogalmazásuk absztrakt voltában leli fő indokait (15. §). Az utaló normák saját társadalmi érzékenysége csekély, gazdasági-szociális ingerküszöbük magas; a társadalmi viszonyok impulzusai jobbára csak az anyagi jog közvetítésével érik el őket, s ezért a nemzetközi magánjog változásait is rendszerint az anyagi jog módosulásai előzik meg. Nem partikulárisak tehát, hanem kifejezetten tipikusnak tekinthetők a deliktuális kártérítési jog és a szerződések területéről idézett példák. Ez a magyarázat mégsem teljes, ha nem vesszük tekintetbe azt a körülményt, hogy a kollíziós szabályokkal szemben csak a 20. század közepe óta támadt a társadalmi problémák iránti fogékonyság igénye. Franz Kahn, a tudományág egyik 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története legeredetibb képviselője ugyan már a 19–20. század fordulóján is ilyen megfontolásokból húzta nyomatékosan alá a kapcsolóelvek továbbfejlesztésének és finomításának jelentőségét; s ehhez Rabel és iskolája a 20. század közepére a jogösszehasonlítás kínálta sokrétű lehetőségeket dolgozta ki. Az „érdekkutató” szemlélet csak a második világháború után kezdte áthatni a nemzetközi magánjog tudományát (s még akkor is csak a tudományt, alig a gyakorlatot, s a legkevésbé a törvényhozást!); akkor tehát, amikor az USA bírói gyakorlatában felszínre törtek a jogág elmaradottságából származó ellentmondások, s nyomukban az – olykor az egész hagyományos nemzetközi magánjogot mindenestül megégetni akaró – elemi kritikai vulkánkitörések. Számos eredménye, jelentős vívmányai ellenére is meglehetősen fejletlen állapotban érte tehát a 20. század közepének társadalmi-gazdasági akcelerációja a nemzetközi magánjogot. Készületlenül érték a kihívások, és így sok szempontból joggal találtatott könynyűnek a megméretéskor. Egyet mégis leszögezhetünk: a mégoly jogos kritikák a „válságdiagnózisban” tévedtek; lebecsülték a nemzetközi magánjog fejlődésének lehetőségeit, a továbbfejlesztés tartalékait. S az indulatok hevében megfeledkeztek a jogág fiatalkorúságáról is, arról, hogy a modern nemzetközi magánjog – amelyhez akárhogy is csupán a Savignyval kezdődő korszak számítható – csak bő másfél száz éves. Ez pedig nem túl sok idő egy olyan bonyolult feladatok megoldására hivatott és annyira összetett eszközrendszerrel operáló jogág számára, mint a nemzetközi kollíziós jog. [56] 3. Nézzük meg ezek után kissé alaposabban: miért, mely tulajdonságaiért, milyen képességek hiányáért illették a kritikák a nemzetközi magánjogot? A 20. század második felének bírálatözönét még áttekinteni sem könnyű; emellett a nézetekben igen sok az átfedés, ismétlés és ellentmondás. Már csak ezért sem törekszünk teljességre, különösen nem extenzív szempontból: nem a kritikai nézetek szerzői katalógusát kívánjuk összeállítani, hanem [a nemzetközi irodalom, mindenekelőtt Schurig(1981) eredményei nyomán] arra teszünk kísérletet, hogy a számtalan kritikai elmélet tartós, kemény magját szintetizáljuk. [57] a) Prekoncepcionált fogalomvilág. A kritikák egy jelentős része elvileg tette bírálat tárgyává a nemzetközi magánjog közvetett módszerét, a jogtalálás kétlépcsős módját, és általános jelleggel vonta kétségbe annak lehetőségét, hogy a kollíziós jog túlbonyolított fogalmi apparátusa kielégítheti a mai nemzetközi vagyon- és személyforgalom felfokozott igényeit. Különösen heves támadások célpontjává vált a nemzetközi magánjog néhány általános intézménye. Egyes bírálatok szerint a nemzetközi magánjog általános részét a gyakorlatban éppenséggel akkor alkalmazzák, amikor a konkrét döntés valódi okait el akarják kendőzni: a meghozott ítélet tényleges motívumait a bíró nem kívánja feltárni s ezért valamely általános elvvel indokol. Figyelemre érdemes, hogy e kritikák – bár őshazájuk az Egyesült Államok irodalma volt – jelentős visszhangot, sőt egyetértő értékelést váltottak ki a nemzetközi magánjog tradícióihoz sokkal inkább ragaszkodó európai szerzőknél is. [58] b) Szociális érzéketlenség. Hasonló módon elvileg tették kérdésessé a nemzetközi magánjog korszerűségét, funkcióképességét azok a bírálatok, amelyek a szociális érzékenység hiányát vetették megoldásai szemére és egyfajta szociális igazságosság közvetlen megvalósítását várták el eszközeitől. Ezek a nézetek azt vallották, hogy a nemzetközi magánjog mindenekelőtt azért mond csődöt, mert nem képes a közjogi jellegű normák alkalmazását közvetíteni, márpedig ezek a normák ma pótolhatatlan szerepet játszanak a magánérdekek egyeztetésében éppúgy, mint a magánérdekek és a közérdekek összehangolásában. A magánjog „közjogiasodása”, „szocializálódása” olyan visszafordíthatatlan tendencia, a gazdaságilag gyengébb fél védelme olyan társadalmi igény, amely új elvekre felépülő nemzetközi magánjogot tesz szükségessé. Következésképpen: a nemzetközi magánjognak alapjaiban kell megújulnia, „a szociális értékekkel” kell töltődnie, „politizálódnia” kell stb. [59] c) Materiális igazságdeficit. Az anyagi igazságosság érvényre juttatásának igénye általános jelleggel is központi helyet foglalt el a kollíziós nemzetközi magánjoggal szembeni kritikákban. Ezek szerint a nemzetközi magánjog nem engedheti meg azt a luxust, hogy csupán az alkalmazandó – akár a legadekvátabb – jogrendszer kijelölésére szorítkozik, és elegáns közömbösséggel huny szemet az érdemi döntés anyagi igazságtartalmának igénye fölött. Az ún. nemzetközi magánjogi igazságosság, azaz az alkalmazandó jogrendszer előreláthatóságának biztosítása, a tényálláscsoportra legmegfelelőbb jog kiválasztása és a döntések nemzetközi


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története harmóniájának biztosítása rendkívül fontos cél. Mellette azonban a kollíziós szabályoknak segíteniük kell az érdemi döntés anyagi igazságosságának érvényre jutását is. A jogrendszerek elvi egyenjogúságának szép elve, sőt az abban megnyilatkozó tolerancia és nyitottság nem feledtetheti a hagyományos nemzetközi magánjog súlyos fogyatékosságát; azt a tökéletlenségét, hogy csak a konkrét érdemi megoldás legkirívóbb igazságtalansága esetén és – ráadásul – csak utólag képes korrekciót alkalmazni. Az „ordre public”-ben [151] kifejeződő értékítélet egyébként is alapvetően a fórum értékrendjét tükrözi, márpedig a tényállás ettől eltérő értékválasztást magáévá tevő jogrendszerrel is érdemi kapcsolatot mutathat. A bírálatok – amelyeknek csupán fő gondolatmenetét adjuk itt vissza – mindezek miatt olyan nemzetközi magánjogot követeltek, amely legalapvetőbb céljának az anyagi igazságosság érvényre juttatását tekinti. Az axiomatikus kapcsolóelvek rendszere vak ezzel az alapvető követelménynyel szemben, aligha képes azt kielégíteni – szögezték le a kritikák, teljes megújulást követelve. Egy új nemzetközi magánjogban az anyagi jogi igazságosság követelményének kell primátust biztosítani. A jogkereső feleket aligha nyugtatja meg, hogy a jogvitájukra alkalmazandó jog előre kiszámítható volt (előreláthatóság, jogbiztonság), és bármely fórum ugyanezt a jogot alkalmazta volna (nemzetközi döntési harmónia), ha ugyanakkor a döntés érdemben méltánytalan, sőt igazságtalan – hangoztatták a kritikák. (A nemzetközi magánjogi igazságosság mai követelményeiről lásd Csehi 2009/2.) [60] d) Jogpolitikai közömbösség. Nem voltak új keletűek azok a bíráló hangok, amelyek a kollíziós nemzetközi magánjogot azért kárhoztatták, mert az nem képes kellően érvényre segíteni saját jogrendjének érdekeit vagy – szükség esetén – más érdekelt állam jogpolitikai célkitűzéseit. A nemzetközi magánjogi igazságosság szempontjaiban, a legadekvátabb jogrendszer kiválasztására törekvés közben elsikkadnak az állam jogpolitikailag fontos érdekei („policies”).Ezért kívánnak a bírálók olyan nemzetközi magánjogot, amelyben az alkalmazandó jog kiválasztása az érintett államok érdekeinek összemérésén alapulna. [61] e) Nemzetközi tényállás v. nemzeti jog. A kritikusok szerint a klasszikus kollíziós nemzetközi magánjog egyik legnagyobb fogyatékossága abban állt, hogy a nemzetközi (vagyis több jogrendszerrel érintkező) tényállás nemzetivé tétele (egyetlen állam joga alá rendelése) az alkalmazandó jog legszerencsésebb kiválasztása, a legadekvátabb jog megtalálása esetén is óhatatlanul torzított megoldást ad. A nemzetközi magánjogi tényállás legfontosabb tulajdonsága marad figyelmen kívül: a nemzetközi jelleg olvad bele a nemzeti jogba. A kollíziós jogi (közvetett) megoldás szükségszerűen egyetlen állam jogrendszere alá tartozóként kezeli a legnemzetközibb tényállást is, s ez gyakran nem kielégítő eredményekre vezet. Mivel tehát a nemzetközi magánjogi tényállások nemzetköziségét a kollíziós jog által legjobban megválasztott nemzeti jog sem képes kellően honorálni, e sajátosság megfelelő értékeléséhez különleges (nem a pusztán belföldi gyökérzetű tényállásokra szabott) anyagi jogi normákra van szükség. A nemzetközi magánjogi tényállások speciális vonásaira méretezett, sajátos anyagi jogi szabályok („IPR-Sachnormen”, „règles de droit international privé matériel”) lennének alkalmasak a leginkább az „abszolút nemzetközi jogviszonyok” („relations juridiques absolument internationales”) eldöntésére. Noha senki sem tekintette sem lehetségesnek, sem szükségesnek a totális anyagi jogi szabályozást, sőt a bírálók – ki jobban, ki kevésbé – a nemzetközi magánjogi tényállások megoldásának módszertani pluralizmusát hangsúlyozzák, az anyagi jogi szabályozás igénye egyre nagyobb hangsúllyal merül fel. [62] 4. A kritikai elméletek többségükben – a fennálló nemzetközi magánjoggal szembeni éles kritikájuk ellenére – nem vetették el gyökerestől a közvetett, utaló szabályokkal operálómetódust az alkalmazandó jog meghatározásában, sőt – néhány kivételtől eltekintve – a többoldalú kapcsoló szabályok [99] rendszerét sem. Az ilyen értelemben hagyományos kiindulópontot, a jogtalálás közvetett módszerét elfogadó és azt csak technikájában javítani szándékozó nézetekhárom alaptípusa között érdemes különbséget tenni. [63] a) Az első típusba soroltreformjavaslatokalapjaiban megtartották tehát a kétlépcsős módszert, és csak meghatározott szempontokból korrigálni kívánták annak fogyatékosságait. A korrekció módszere szempontjából három alcsoportot képezhetünk. [64] aa) Az alapokat megtartó, jobbító célkitűzés egyértelmű volt azokban a javaslatokban, amelyek a kollíziós nemzetközi magánjog tradicionális, utólagos korrektív eszközét, a közrendi záradékot[155] akarták szélesebb


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története körben felhasználni, funkcióját megnövelni, illetve a közrendi záradékot egy másik generálklauzulával, egy ún. „kitérítő klauzulával” kiegészíteni. E – különösen Svájcban népszerűvé vált – felfogások (Bucher, Dietzi, Vischer) szerint a bármely okból alkalmazhatatlannak bizonyuló irányadó jog kikerülését kellene ily módon elérni. Ezt juttatták kifejezésre az új generálklauzulára vonatkozó elnevezések is. [A terminológiai javaslatok ugyancsak változatosak: „internationale Härteklausel”, „allgemeine (oder besondere) Ausweichklausel”, „Ausnahmevorbehalte”, „kollisionsrechtliche Berichtigungsnorm”; „clauses échappatiores”, „clauses d’échappement”, „clauses d’éxception”, „clauses correctives”, „clauses correctrices”, „clauses de correction”; „escape clauses”, „exemption clauses” stb.] Az alkalmazandó jog félretételének indokaként több körülményt is felhoztak. Ilyennek tekintették – többek között – a felek védelemre érdemes jogos elvárásainak akceptálását, az érdekeltek számára elviselhetetlen szigort, egy másik jogrendszerrel fennálló, a kiválasztotténál szorosabb kapcsolatot, az ellentmondásos eredmény elkerülésének igényét, továbbá egy másik állam túlnyomó érdekeltségét a végrehajtásban. Az 1987-es svájci nemzetközi magánjogi törvény a tételes jog rangjára emeli ezeket a tudományosan kidolgozott javaslatokat: a hagyományos „ordre public”-klauzula (Art. 17.) mellett egy „kitérítő klauzula” (Art. 15.) is módot ad a bírónak arra, hogy – kivételesen, nyilvánvaló indokok fennforgása esetén – eltekintsen a kollíziós kapcsoló szabályban kijelölt jog alkalmazásától (vö. Kreuzer 1992). Kitérítő klauzulát alkalmaznak más törvények is; így például – a „nyilvánvalóan szorosabb kapcsolódás” esetére – a Róma I. [4. cikk (3) bek., 5. cikk (3) bek.] és a Róma II. [4. cikk (3) bek.] rendelet [425, 449]. [65] ab) Egészen újat hozott a kollíziós nemzetközi magánjog világába az az elmélet is, amely harmadik állam jogához (tehát nem a fórum jogához és nem az egyébként irányadó jogrendszerhez, az ún. „lex causae”-hoz) tartozó jogszabályok – esetenkénti – figyelembevételét javasolja. Az elképzelés első megfogalmazása Wengler érdeme, aki (már a második világháború idején) imperatív normák[154], elsősorban devizajogi előírások, behozatali-kiviteli tilalmakat megfogalmazó szabályok, vagyis az ún. „kényszerítő szerződési joghoz” tartozó jogszabályok akceptálását tartotta szükségesnek, ha azok „saját területi érvényesülési igénye” az adott tényállásra kiterjed, akkor is, ha az irányadó kapcsoló szabály szerint nem ezeknek a jogszabályoknak a jogrendszere kerül alkalmazásra. Ezáltal nemcsak a fórum értékrendje és nemcsak a fórum kollíziós szabályai által kiválasztott külföldi jogrendszer (a lex causae)értékválasztása, hanem a konkrét tényállással szoros, érdemi kapcsolatot mutató harmadik jogrendszer meghatározott szabályainak értéktételezése is figyelembe jöhet a nemzetközi magánjogi jogalkalmazás során. Természetesen erre csak ésszerű határok között kerülhet sor. A határok – magától értetődően – az eljáró fórum világának értékszűrőjén keresztül vizsgálva húzhatók meg, és mindenekelőtt az illető jogrendszerrel fennálló kapcsolat szorosságára tekintettel s a fórum közrendjének tiszteletben tartására ügyelve állapíthatók meg. A nem az alkalmazandó joghoz (a „lex causae”-hoz) tartozó külföldi imperatív normák figyelembevételének és esetleges alkalmazásának gondolata reális érzékelése volt azoknak a (gazdasági-társadalmi-politikai) kihívásoknak, amelyek a 20. században a klaszszikus anyagi magánjogot érték, és amelyek – egyebek között – a magánjog közjogiasodásában, politikai, szociális jegyekkel telítődésében jutottak kifejeződésre. Ezek a változások különösen érzékenyen érintették a nemzetközi gazdasági – és általában is a nemzetközi magánjogi – kapcsolatokat, nem utolsósorban a különböző gazdasági-társadalmi értékrendet követő államok szerteágazó – gazdasági, kereskedelmi, turisztikai stb. – kapcsolatrendszere következtében. Devizajogi, munkajogi, vámjogi, versenyjogi, kartelljogi stb. előírások, export-import tilalmak alig áttekinthető hálója nemcsak keretezi a „tiszta magánjogi” jellegű nemzetközi kapcsolatokat, hanem alapvetően meghatározza létüket, érvényességüket, teljesíthetőségüket, végrehajthatóságukat is. Figyelembevételük éppen ezért nem függhet a kollíziós jogi „kapcsolás ördögétől”, amely még a legkörültekintőbben felállított kapcsoló szabályok rendszerében sem képes minden esetben biztosítani valamennyi érdekelt jogrendszer szabályainak érvényre jutását. Ilyenek lehetnek például az adott esetben lex contractus-nak [405] nem minősülő teljesítési hely jogának behozatali tilalmai vagy – fordítva – az adott esetben lex contractus-nak nem minősülő eladói jogrendszer kiviteli tilalmai. Legújabban a műkincsek védelmére hozott jogszabályok alkalmazására is felhasználják ezt a technikát, amikor ezek a védelmi normák nem az alkalmazandó jogrendszerben találhatók ugyan, de szoros kapcsolatban vannak a tényállással. Harmadik állam olyan – zömükben közjogi jellegű, de magánjogi viszonyokat érintő – imperatív jogszabályainak (a francia terminológiában: lois d’application immédiate) „külön kapcsolása” („Sonderanknüpfung”), amelyeknek érdemi hatásuk van az illető tényállásra, ötletesen és hatásosan képes választ adni a nemzetközi magánjoggal szembeni egyik legnagyobb kihívásra. Nem csodálkozhatunk ezért, hogy ez a gondolat – éles vitákban ugyan – utat tört magának az elméletben, meghódította a bírói gyakorlatot, s lassan a törvényhozást is. A törvényi megoldások közül az Európai Gazdasági Közösség 1980-as Római Egyezményét [7. cikk (1) bek.], továbbá a svájci törvényt (Art. 19.) lehet első példákként említeni, amelyek a 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története „külön kapcsolás”-ra az elméletben kidolgozott valamennyi jelentős kritériumot hasznosítani törekszenek; és figyelembe venni rendelik az irányadó joghoz (a lex casae-hoz) nem tartozó, de az elbírálandó tényállással szoros kapcsolatban levő olyan külföldi szabályokat, amelyek kizárólagos érvényesülést kívánnak (azaz imperatív jellegűek). Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a jogirodalomban komoly érveket hoznak fel amellett, hogy az uniós tagállamok egymás közötti viszonyában a Római Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdésében megállapított kivételes lehetőséget nem volna szabad alkalmazni (Kohler 2003). A Róma I. rendelet [9. cikk (3) bek.] mégis tartalmaz egy hasonló lehetőséget. [66] ac) A nemzetközi magánjogi tényállással érintkező jogrendszerek értékrendjének lehetséges ütközése és az ilyen kollíziók feloldása képezte Ehrenzweig ún. fórumelméletének (saját minősítése szerint: „lex-fori approach”nak) egyik vezérmotívumát is. Teóriája a fórum értékrendjének természetes evidenciáját három vonatkozásban, három szerepkörben emeli ki. • Alapjelentőséghez jut a lex fori értékrendje saját anyagi jogi normái alkalmazási határainak megvonásánál, valamint – „alkalmazási igény hiányában” – a helyükbe lépő külföldi jogszabályok kijelölésében. Ez a lex fori alapvető („basic”) funkciójának, azaz természetes alkalmazási elsőbbségének magától értetődő következménye. • A fórum értéktételezésén alapul továbbá a nemzetközi magánjog általános részi intézményeinek. • Harmadrészt a lex fori játssza az ultima ratio szerepét is a nemzetközi magánjogi tényállások elbírálási folyamatában. Összességében Ehrenzweig is kitartott az előre rögzített, többoldalú kapcsoló szabályok hagyományos rendszere mellett. [67] b) A másodiktípusba sorolható felfogások (Cavers, Currie, Leflar, von Mehren és mások) a többoldalú kollíziós szabályokra alapozott nemzetközi magánjogot generálklauzulákkalkívánták felváltani. Azzal érveltek, hogy a stabil, előre rögzített kapcsoló szabályok – „merev, vak, mechanikus, értékmentes” – rendszerével a nemzetközi magánjog nem képes adekvát megoldásokat adni, még kevésbé járulhat hozzá az anyagi igazságosság érvényre juttatásához. Ráadásul: gyakran a – fix kapcsoló szabályokkal szolgálni kívánt – jogbiztonság sem valósul meg, hiszen az önmagukban talán előre látható megoldásokhoz vezető kapcsoló szabályokat a gyakorlatban sokszor keresztezik a nemzetközi magánjog olyan általános intézményei, mint a közrendi záradék [155], a minősítés [109],vagy a renvoi[124].Helyesebb ezért eleve lemondani az óhatatlanul rugalmatlan konkrét kapcsoló szabályokról, és helyettük az eseti szabad mérlegeléshez generálklauzulákkal utat nyitni, mintegy irányt mutatni a jogalkalmazás számára. Az ezekben a felfogásokban közös elvárás szerint a nemzetközi magánjog eszközeivel is az anyagi igazság érvényre juttatását kell előmozdítani. A bíró ezért nem kap rögzített kapcsoló szabályokat a kezébe, hanem csak iránytűket, generálklauzulák többé-kevésbé összefüggő rendszerében, amelyek jelezhetik számára az anyagi igazságot előmozdító materiális normák megtalálásához vezető utat. A leggyakrabban javasolt generálklauzula az ún. „jobb jog” (better law) alkalmazását szorgalmazta. [68] c) A harmadik típusba soroljuk az ún. unilateralisztikus elméleteket, amelyek kizárólag egyoldalú kapcsoló szabályok[99] segítségével kívánták feloldani a jogszabályok nemzetközi összeütközéseit. A unilateralizmus kiinduló pontja és lényege szerint minden állam csak saját anyagi normáinak érvényesülési határairól határoz, vagyis csak arról dönt, hogy a saját normái mely esetben kerüljenek alkalmazásra. Ennek a felfogásnak – amely sok vonatkozásban a statútumelmélethez [32] való visszatérést jelenti – már a 19. században is voltak jelentős hívei, akik (mindenekelőtt Schnell,Neumann és Niedner) alapvetően nemzetközi közjogi megfontolásokból álltak ki e módszer mellett. Az államok szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása – nézetük szerint – kizárja azt a lehetőséget, hogy kollíziós szabályok más államok anyagi jogának érvényesülési határát megvonják. Az egyoldalú kollíziós normák rendszerére alapozott nemzetközi magánjog modern hívei (Niboyet,Sohn,Pilenko,Quadri) az unilateralizmust a többoldalú kollíziós szabályokat favorizáló mai nemzetközi magánjog alternatívájaként dolgozták ki. Előnyét mindenekelőtt abban látták, hogy lényegesen egyszerűsíti, áttekinthetőbbé teszi a rendszert, számos hagyományos problémát egyenesen tárgytalanná tesz. A minősítés kérdésének felmerülése [109] például ebben a szisztémában fogalmilag kizárt, hiszen – a kollíziós norma és az általa felhívott anyagi jogszabály mindig szigorúan ugyanazon jogrendszer része lévén – a kapcsoló szabály


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története tényállásának tárgyát képező jogi kategória értelmezése és rendszertani elhelyezése egyedül e jogrendszeren belül merül fel. Az unilateralisták javaslatainak előnyös oldalai feltétlenül figyelemre érdemesek, hiszen azok a többoldalú kollíziós szabályokra épülő nemzetközi magánjog egyik legtöbbet kárhoztatott problémáján: a bonyolultságon, a fogalmi-dogmatikai eszköztár (mindenekelőtt az általános részi intézmények) nehézkességén számottevően oldani képesek. Ennek a nyereségnek azonban komoly ára van. Az egyik hátrány az eljáró bíróság (a fórum) jogának, a lex forinak aránytalan előnyben részesítése. A másik negatív következmény (s ez még fontosabb): speciális kollíziós szabályok kiegészítő szerepeltetése. Sajátos kollíziós szabályokra van ugyanis szükség, amikor a tényálláshoz kapcsolódó külföldi jogrendszerek között alkalmazásukkal kapcsolatos pozitív vagy negatív összeütközés állapítható meg: az érintett külföldi jogrendszerek közül több is a saját anyagi jogszabályainak alkalmazását kívánja, illetve egyik sem akarja saját normáinak figyelembevételét. (A pozitíve ütköző jogrendszerek fogalmilag csak külföldiek lehetnek, mivel a lex fori kimondott alkalmazási „igénye” ebben a rendszerben feltétlen elsőbbséget élvez.) Az unilateralisták a pozitív összeütközés esetére egy speciális kollíziós szabály alkalmazását ajánlják. Ha több külföldi állam joga kívánja alkalmazását, közülük annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amely (egyoldalú) kapcsoló szabályainak megállapításánál a fórum (egyoldalú) kapcsoló szabályaihoz legközelebb eső elvek szerint jár el; vagyis gyakorlatilag a belföldi (egyoldalú) kapcsoló szabályok analóg alkalmazásáról volna szó. Negatív alkalmazási összeütközés esetén a speciális kollíziós norma a fórum anyagi jogának – kisegítő jogként történő – alkalmazását írná elő. Mindez azonban legalább olyan bonyolult, mint a minősítés. A kollíziós szabályoknak végül itt is két rétege (szintje) lenne: az egyoldalú kapcsoló szabályok mindig csak a saját jog alkalmazásáról döntenének, míg az ilyen igény hiányában esetleg – pozitíve vagy negatíve – ütköző külföldi jogok kollízióját az említett sajátos kollíziós normák oldanák föl. Nézetünk szerint az unilateralizmus „vámja” bőven elviszi az egyszerűsítés „révén” nyert előnyöket. [69] 5. Szemlénk végén térünk ki röviden azokra a reformjavaslatokra, amelyek – kisebb vagy nagyobb mértékben – magával a hagyományos nemzetközi magánjog közvetett módszerével kívántak „leszámolni”. Ezek az elméletek azt javasolták, hogy a kollíziós normák helyett közvetlen jogrendezéstnyújtó anyagi jogi szabályokat kell a nemzetközi magánjogi életviszonyokra alkotni. Ezekről az elméletekről a nemzetközi magánjog válságjelenségeinek összefoglalásakor (nemzetközi tényállások és a nemzeti problémákra méretezett jogszabályok összeütközéseiről szólva) már említést tettünk. A nemzetközi magánjogi anyagi jogszabályok típusaikat tekintve többfélék. Feltétlenül idesorolják a (nemzetközi tényállások közvetlen – kollíziós jogi utalás nélküli – rendezését adó) nemzetközi (két- és többoldalú) egyezményeket. A nemzetközi anyagi magánjog jelentős forrásai között tarthatjuk számon azokat a szokásjogi (nemzetközi szokványokban megfogalmazott, esetleg bírói, választottbírói ítéletekben megtestesülő stb.) szabályokat is, amelyek – főleg a nemzetközi kereskedelem igényeit kielégítendő – szintén a kollíziós jog kikapcsolásával, illetve az érintett felek kikötése alapján kerülnek alkalmazásra [319]. E szabályozási módszer elveire a 20. század utolsó évtizedeiben egy egész elméleti rendszer, az ún. „nemzetek feletti kereskedelmi jog” („transnational commercial law”) elmélete épült ki. A nemzetközi jogegységesítés a 20. században szép eredményeket mutatott fel. Ennek ellenére az anyagi magánjog világméretű egységesítése ma is a jogfejlesztés nagy utópiájának tekinthető. Nem is szólva azokról a problémákról, amelyek a nemzetközi egyezmények egységes értelmezésének hiányából és összeütközéseik következtében merülnek fel [21]. [70] 6. Ha a 21. század elejéről visszatekintve értékeljük a 20. század második felének első évtizedeiben kulminált, az elméletben és (részben) a judikatúrában lezajlott forrongást, azt állapíthatjuk meg, hogy abból az európai nemzetközi magánjog hasznosított többet (Vékás 2001/1 és 2001/2). Úgy tűnik, hogy a konzervatívabb európai befogadó közeg (elmélet, törvényhozás és bírói gyakorlat) termékenyebb talajnak bizonyult az új ideák gyakorlati hasznosításához; talán éppen azért, mert csak a hagyományos, kikristályosodott anyagon át szűrve és megrostálva engedte magához az új tanokat. Egy kodifikáció óhatatlanul homogénebb eredményeket képes létrehozni, mint az amerikai bírói gyakorlat esetjogi jogfejlesztése. Emellett az európai elméleti feldolgozások némelyike (Bucher 1975; Lorenz1977; Schurig1981 stb.) már maga is szintézisek létrehozására törekedett, míg az amerikai teóriák többsége vagy beérte az indokolt (vagy egyenesen túlzott) kritikával, vagy olyan újításokat javasolt, amelyek a bírói gyakorlatot nem tudták meggyőzni. Ezért van az, hogy az Egyesült Államok nemzetközi magánjogi bírói gyakorlatát még ma is a forrongásközeli változatosság jellemzi. Ékesen bizonyítja ezt a megállapítást a szerződésekre és a szerződésen kívüli kártérítési esetekre irányadó jog meghatározásánál 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története alkalmazott kapcsolóelvek sokszínűsége (Symeonides 1988–2010). Természetesen nem kell feltétlenül a bizonytalanság jelének tekinteni a változatosságot; lehet, hogy éppen az anyagi igazságot is jobban szolgáló rugalmasságról van szó. Figyelmet érdemel mégis, hogy az amerikai bíróságok azonos jogalapra épülő tényállások esetében nagyon eltérő kapcsolóelvek segítségével oldják fel a szövetségi tagállamok jogrendszereinek összeütközéséből adódó konfliktusokat. Ezzel szemben az európai kontinentális törvényhozás (és immár az uniós rendeletalkotás is) a fent ismertetett elméleti bírálatokból és javaslatokból általánosítható tanulságok levonására törekedett.

3.3. C. [71] 1. Ha a nemzetközi magánjog legújabb fejleményeit tesszük mérlegre, és várható perspektíváit kémleljük, a legfeltűnőbb a kollíziós nemzetközi magánjog és a nemzetközi polgári eljárásjog egységesedése az Európai Uniókeretein belül. A nemzetállamok integrációja a nemzetközi magánjogot és a nemzetközi polgári eljárásjogot sem hagyhatja érintetlenül. Előbb nemzetközi egyezmények útján egységesítették a nemzetközi magánjog és nemzetközi eljárási jog egyes szabályait az Unión belül. Az egyezményes utat a joghatóságra, valamint a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó, 1968-as Brüsszeli Egyezmény és a szerződésekre irányadó jog meghatározására vonatkozó, 1980-as Római Egyezmény [409] alkalmazta. Fontos mérföldkövet jelentettek ezek az egyezmények, jótékonyan befolyásolják a mai fejlődést is, de a hagyományos nemzetközi közjogi út – mind az elfogadás és a csatlakozás, mind a módosítás tekintetében – meglehetősen nehézkes volt(Matscher–Siehr– Delbrück). Az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés az 1957-es Római Szerződés megfelelő módosításával [EK-Szerződés 61. cikk c) pont, 65. cikk b) pont, jelenleg az EUMSZ 67. cikk és 81. cikk (2) bekezdés b) pont] megteremtette az uniós szervek kompetenciáját a tagállamok kollíziós normáinak és a hatásköri összeütközések elkerülését célzó jogszabályainak rendeleti úton történő egységesítésére. (Az uniós hatáskör problematikus oldalaihoz lásd Kohler 2003.) Ez a változás nagymértékben felgyorsította az Európai Unión belül a kollíziós jog egységesítését, mivel feleslegessé tette a korábbi, sokkal nehézkesebb gyakorlatot: a nemzetközi egyezmények útján történő harmonizációt. A rendeleti szabályozás ma mindenekelőtt a joghatósági, elismerési és végrehajtási jog körében: a Brüsszel I. (2000), a Brüsszel IIa. (2003) rendeletekben [601, 602], továbbá a kötelmi jog területén: a Róma I. (2008) és a Róma II. (2007) rendeletekben [409, 441] ölt testet. Megjelent az uniós rendeletalkotás a nemzetközi családjog [527] és öröklési jog [519] szabályozásában is. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legsikeresebb rendeletek azokon a területeken: a joghatóság, elismerés, végrehajtás (Brüsszel I.) és a szerződési kollíziós jog (Róma I.) területén születtek, amelyeken már az egyezményes jogegységesítés tapasztalataira lehetett támaszkodni. [72] 2. A közösségi szekunder (rendeleti) jogalkotás mellett az Európai Unió primer joga (mindenekelőtt maga az EUMSZ) is befolyást gyakorol a kollíziós jog fejlődésére az Unión belül. Példaként hivatkozhatunk arra, hogy – figyelemmel az EUMSZ diszkriminációt tiltó rendelkezésére (12. cikk) – vitatottá vált az állampolgárság kapcsolóelvként történő alkalmazása [104] az irányadó jog, például a személyes jog [165] meghatározásához. Befolyással van az Unió primer joga a névjog [178] szabályozására is. Hasonlóképpen – az EUMSZ 49. cikkében garantált letelepedési szabadság biztosítása érdekében – új irányokba mutat az uniós nemzetközi magánjog alakulása a jogi személyek személyes jogának és honosságának meghatározása [235] terén is.

4. Irodalom a II. fejezethez 4.1. Az egyetemes jogfejlődéshez von Bar, Ch. –Dopffel, P.: Deutsches und internationales Privatrecht im 16. und 17. Jahrhundert. Tübingen, 1995, 2001. Batiffol, H.: Aspects philosophiques du droit international privé. Új kiadás: 2002. Paris, 1956. Beale, J. H.: A Treatise on the Conflict of Laws. New York, 1935.


II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története Bucher,A.: La dimension sociale du droit international privé. Leiden–Boston, 2010. Cavers, D. F.: The Choice-of-Law Process. Ann Arbor, 1965. Cavers, D. F.: The Choice of Law. Selected Essays 1933–1983. Durham, 1985. Currie, J. B.: Selected Essays on the Conflict of Laws. Durham, 1963. Dell’Adami, R.: A nemzetközi magánjog haladása. Budapest, 1888. Einhorn, T.: American vs. European Private International Law – The Case for a Model Conflict of Laws Act (MCLA). In Boele-Woelki – Einhorn – Girsberger – Symeonides: Convergence and Divergence in Private International Law – Liber Amicorum Kurt Siehr. Zürich – The Hague, 2010. 3–36. Flessner, A.: Interessenjurisprudenz im internationalen Privatrecht. Tübingen, 1990. Gamillscheg, F.: Der Einfluss Dumoulins auf die Entwicklung des Kollisionsrechts. Berlin–Tübingen, 1955. Gutzwiller, M.: Der Einfluss Savignys auf die Entwicklung des Internationalprivatrechts. Freiburg (Schweiz), 1923. Gutzwiller, M.: Geschichte des Internationalprivatrechts. Basel–Stuttgart, 1977. Hay, P.: Flexibility versus Predictability and Uniformity in Choice of Law. Dordrecht–Boston–London, 1991. Horváth B.: Comparative Conflicts Law and the Concept of Changing Law. Am. J. Comp. L., 15. (1966/67) 136–158. [Magyar fordításban: Acta Fac. Pol-iur. Univ. Sci. Bud. de Rolando Eötvös nom., XLVI. (2009) 129– 154.]. Jayme, E.: Pasquale Stanislao Mancini – Internationales Privatrecht zwischen Risorgimento und praktischer Jurisprudenz. Ebelsbach, 1980. Joerges, Ch.: Zum Funktionswandel des Kollisionsrechts – Die „Governmental Interest Analysis” und die „Krise des Internationalen Privatrechts”. Berlin–Tübingen, 1971. Juenger, F. K.: Zum Wandel des Internationalen Privatrechts. Karlsruhe, 1974. Kegel, G.: The Crisis of Conflict of Laws. Recueil des Cours, 1964. II. 91–268. Kegel, G.: Joseph Story. RabelsZ, 43. (1979) 609–631. Kegel, G.: Story und Savigny. Festschrift für die Rechtswissenschaftliche Fakultät Köln. Köln, 1988. 65. skk. Kohler, Ch.: Der europäische Justizraum für Zivilsachen und das Gemeinschaftskollisionsrecht. IPRax, 23. (2003) 401–412. Leflar, R. A.: Choice-Influencing Considerations in Conflicts Law. New York University Law Review, 41. 1966. Mádl F.: Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII. (1969) 65–96. Matscher,F. –Siehr, K. –Delbrück, J.: Multilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPR-Kodifikationen – Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. Heidelberg, 1986. Meijers, E. M: Etudes d’histoire du droit international privé. Paris, 1967. Neumeyer, K.: Die gemeinrechtliche Entwicklung des internationalen Privat- und Strafrechts bis Bartolus. München–Berlin–Leipzig, 1901–1916. Nishitani,Y.: Mancini und die Privatautonomie im Internationalen Privatrecht. Heidelberg, 2000. Reese, W. L. M.: Conflict of Laws and the Second Restatement. Law and Contemporary Problems, 28. 1963. Savigny, von F. C.: System des heutigen Römischen Rechts. Band 8. Berlin, 1849, változatlan utánnyomás: Darmstadt, 1956. 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. fejezet. A nemzetközi magánjog tudományának rövid története Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr,K.: Ehrenzweigs lex-fori-Theorie und ihre Bedeutung für das amerikanische und deutsche Kollisionsrecht. RabelsZ, 34. (1970) 585–635. Siehr, K.: Revolution and Evolution in Conflicts Law. Louisiana Law Review, 60. 2000. Story, J.: Commentaries on the Conflict of Laws, Foreign and Domestic. Boston, 1834, újranyomás az eredeti 1834-es kiadás nyomán: Stockstadt am Main, 2007. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Symeonides, S. C.: Annual Choice of Law Survey. Am. J. Comp. L., 36–58. 1988–2010. Szászy I.: Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. Budapest, 1962. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988. Vékás L.: Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón. In Ius Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. Budapest, 2001, 249–264. Vékás L.: A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 129–143.

4.2. A magyar jogfejlődéshez Balla I.: Tételes magyar nemzetközi magánjog. Budapest, 1928. Bónis Gy.: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972. Ferenczy Á.: A nemzetközi magánjog kézikönyve. Budapest, 1911. Helle K.: Tanulmányok a nemzetközi magánjog köréből. Budapest, 1902. Magyary G.: A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. Budapest, 1888. Magyary G.: A magyar polgári perjog nemzetközi vonatkozásai. Budapest, 1902. Pappafava, V.: A nemzetközi magánjog. Jogtörténeti tanulmány. Kassa, 1896. Szántó M.: Nemzetközi magánjog, különös tekintettel hazai viszonyainkra. Budapest, 1893. Szászy I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. Szászy I.: A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. Budapest, 1948. von Püttlingen, J. V.: Handbuch des in Österreich-Ungarn geltenden internationalen Privatrechts, mit besonderer Berücksichtigung des Staats- und Völkerrechts. Wien, 1878. Wittmann, E.: Nemzetközi és időközi magánjog. Budapest, 1902. Wittmann, E.: Nemzetközi magánjog. In Márkus D. (szerk.): Magyar Jogi Lexikon. V. kötet. Budapest, 1904. Zlinszky J.: Internationales Privatrecht. In Wissenschaft und Gerichtsbarkeit (Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert). Frankfurt am Main, 1997.


Chapter 6. III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai 12. § A nemzetközi magánjog forrásainak típusai 13. § A magyar nemzetközi magánjog forrásai

1. 12. § A nemzetközi magánjog forrásainak típusai A nemzetközi magánjog forrásai között vannak írott jogi (törvényi) és szokásjogi eredetűek.

1.1. I. [73] Ma már – a common law világát, különösen az Amerikai Egyesült Államokat kivéve – a nemzetközi magánjog írott forrásai túlnyomónak tekinthetők. [74] 1. Első csoportjukat az autonóm (nemzeti) jog normái között találjuk: • önálló törvényben, Európában például Ausztriában (1978), Beloruszban (1999), Belgiumban (2004), Bulgáriában (2005), az egykori Csehszlovákiában (1963, mely törvény mind a Cseh, mind a Szlovák Köztársaságban hatályban van), Lengyelországban (1965, 2012), Liechtensteinben (1996), Macedóniában (2007), Magyarországon (1979), Olaszországban (1995), Svájcban (1987), Szlovéniában (1999), Törökországban (2007) stb. [korábban Romániában (1992) is]. Európán kívül megemlítjük az új japán kódexet (2006). • a polgári törvénykönyvben átfogó jelleggel, Európában például Észtországban (1994), Litvániában (2001), az orosz polgári törvénykönyv 2002-ben hatályba lépett III. részében, Portugáliában (1966), a 2009. évi román magánjogi kódexben, Spanyolországban (1971) stb.; • a magánjogi kódexet életbe léptető törvényben, Európában például a német EGBGB-ben (1896/1986/1999); vagy/és • különböző más törvényekben, rendeletekben (Magyarországon például a Kódex előtt a Csjté.-ben és a Ppé.ben). [75] 2. Az Európai Unió tagállamaiban ma már a nemzetközi magánjog forrásai között kiemelkedő helyet foglalnak el az uniós rendeletek. Az Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK-Szerződés 61. cikkének c) pontjában biztosított lehetőség alapján, a 65. cikkben (a jelenlegi EUMSZ 81. cikk) felsorolt területeken – 2000 óta rendeletekkel egységesítik a tagállamok nemzetközi magánjogát és nemzetközi polgári eljárásjogát. Megjegyzendő, hogy Dánia [a számára az EUMSZ-hoz csatolt (22.) jegyzőkönyv 1. és 2. cikkében biztosított lehetőséggel élve] kizárta az EUMSZ 81. cikke alapján történő igazságügyi együttműködés keretében zajló uniós jogegységesítési folyamatban való részvételét. Így Dánia vonatkozásában nem érvényesülnek a könyvünk tárgyát képező uniós rendeletek. Két másik tagállam: az Egyesült Királyság és Írország az EUMSZ-hoz csatolt (21.) jegyzőkönyv 1–3. cikkében ún. opt in lehetőséget kötött ki magának. Ez azt jelenti, hogy esetről esetre eldönthetik: részt vesznek-e az EUMSZ 81. cikke alapján történő igazságügyi együttműködés keretében megalkotott rendeletekben. [76] a) Európai uniós rendeletek szabályozzák – Dánia kivételével – az uniós viszonylatban felmerülő kérdéseket a joghatóság, továbbá a külföldi határozatok elismerése és végrehajtása körében: a Brüsszel I. rendelet[601]


III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai (a Tanács 44/2001/EK rendelete: 2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról és a Brüsszel IIa. rendelet[602] (a Tanács 2201/2003/EK rendelet: 2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. A brüsszeli rendeletek csak az Európai Unión belül felmerülő joghatósági, elismerési és végrehajtási problémák esetében alkalmazandók. Az e rendeletek által szabályozott kérdésekben ugyanis komoly súlya van annak, hogy a joghatóságot vagy a határozat elismerésének és a végrehajtásának feltételeit uniós tagállam viszonylatában, vagy a közösségeken kívüli állam viszonylatában kell megállapítani. A rendeletek szabályait olyan esetben lehet és kell alkalmazni, amelyben a jogvitának uniós kapcsolata van. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a rendeletek joghatósági szabályai rendszerint akkor érvényesülnek, ha az alperes az Európai unióban rendelkezik honossággal, a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat pedig a tagállami bíróságok (más hatóságok) által hozott határozatokra kell alkalmazni (függetlenül viszont a peres felek honosságától!). [77] b) Említenünk kell azokat a fontos európai uniós rendeleteket is, amelyek polgári eljárásjogi kérdéseket rendeznek egységesen a tagállamok viszonylatában [674]. [78] c) Kollíziós jogi szabályokat adó rendeletek a Róma I. és a Róma II. rendelet, amelyek 2009-ben léptek hatályba. A két rendelet – Dánia kivételével – egységesítette a tagállamok kollíziós kötelmi jogát. Az előbbi a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete [410], az utóbbi a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete [441]. Mindkét rendelet kifejezetten kimondja, hogy az általa meghatározott jogot akkor is alkalmazni kell, ha e jog nem egy tagállam joga. A Róma I. és Róma II. rendelet kollíziós szabályai tehát egységes jogot (loi uniforme-ot) képeznek, vagyis azokat a tagállamokban nemcsak az Európai Unión belül felmerülő jogszabály-összeütközésekre, hanem harmadik államok viszonylatában is alkalmazni kell. Ez azt jelenti, hogy a bíró – a konkrét nemzetközi jogszabály-összeütközés relációjára tekintet nélkül – a rendeletek által meghatározott kollíziós szabályt és ennek folytán ugyanazt az anyagi jogszabályt alkalmazza az adott szerződéses vagy szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyra, függetlenül attól, hogy az alkalmazandó anyagi jog uniós tagállam joga vagy más államé. A rendeletek megoldása feltétlenül helyes. Így lehetett elkerülni egy „kétcsatornás” kollíziós jog létrejöttét, ami indokolatlan jogalkalmazási nehézségekhez vezetett volna. Érdemben, tartalmilag ugyanis nincsenek olyan szempontok, amelyek más kollíziós normát tennének szükségessé az Európai Unión belüli és az azon kívüli jogviszonyok esetében. (Amint az imént utaltunk rá, egészen más megfontolások érvényesülnek a joghatóságra, a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó brüsszeli rendeletek esetében.) [79] d) Uniós rendelet szól immár a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó joghatósági és az alkalmazandó jogot meghatározó szabályokról, továbbá az ilyen ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről [a Tanács 4/2009/EK rendelete (2008. december 18.)]. A rendelet, amely tehát mind joghatósági, mind kollíziós jogi, mind elismerési és végrehajtási szabályozást ad, 2011-ben lépett hatályba [546]. (Dánia – az igazságügyi együttműködés keretében zajló uniós jogegységesítési folyamatban számára biztosított különleges státus alapján – csak a joghatósági szabályokhoz csatlakozott.) A rendeletnek a joghatóságra, továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályai az adott területen felváltják a Brüsszel I. rendelet normáit. Az alkalmazandó jog meghatározására a rendelet maga nem tartalmaz saját szabályt, hanem csak utal (15. cikk) a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíjkövetelésekre alkalmazandó jog meghatározásáról rendelkező 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyvre [546], ezzel a sajátjává téve a Jegyzőkönyv rendelkezéseit. Ezek ugyancsak egységes jogot (loi uniforme-ot)képeznek, vagyis azokat a tagállamokban nemcsak az Európai Unión belül felmerülő jogszabály-összeütközésekre, hanem harmadik államok viszonylatában is alkalmazni kell. Igaz, egyelőre csak tizennégy tagállam (köztük Magyarország) vonatkozásában, 2012-ben lépett hatályba a házasság felbontásával kapcsolatos rendelet, amely csak kollíziós jogi szabályozást tartalmaz; a hozzá tartozó joghatósági, elismerési és végrehajtási normákat a Brüsszel IIa. rendelet tartalmazza [530, 548, 628].


III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai A házassági vagyonjogi viszonyokkal kapcsolatban 2010-ben szintén rendeletjavaslat született, amely – a tartási rendelethez hasonlóan – a kollíziós szabályok mellett tartalmaz joghatósági, elismerési és végrehajtási normákat. A nemzetközi családjogi rendeletekben megállapított kollíziós normák is egyetemes érvényűek, vagyis egységes jogot (loi uniforme-ot) képeznek: azokat a tagállamokban nemcsak az Európai Unión belül felmerülő jogszabály-összeütközésekre, hanem harmadik államok viszonylatában is alkalmazni kell. [80] e) A nemzetközi öröklési jog területén 2012. július 4-én fogadták el az Európai Parlament és a Tanács 650/2012. sz. rendeletét az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési tanúsítvány bevezetéséről [519]. [81] f) A nemzetközi munkajog[590] forrásait 2009 óta kizárólag uniós szabályok alkotják. [82] g) Az elmondottakból összefoglaló jelleggel ki kell emelni, hogy az eljárásjogi kérdéseket rendező és a kollíziós jogi normákat megállapító uniós rendeleteknek különböző a személyi-tárgyi hatályuk: • A joghatósági rendeleti szabályokat [600] – néhány kivételtől eltekintve – csak akkor kell alkalmazni, ha az alperes az Európai Unió valamelyik tagállamában rendelkezik lakóhellyel (állampolgárságára tekintet nélkül), illetve székhellyel. • A külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendeleti szabályokat [697] a valamely tagállamban hozott határozatokra kell alkalmazni (tekintet nélkül arra, hogy az illető határozat uniós lakóhellyel, illetve székhellyel rendelkező személyt érint-e vagy sem). • A kollíziós jogi rendeleti szabályokat [410, 441, 519, 546, 548] attól függetlenül kell alkalmazni, hogy azok uniós tagállam vagy az Unión kívüli állam jogának alkalmazását rendelik, vagyis a rendeleti kollíziós normák egységes jogot (loi uniforme-ot)képeznek. [83] h) A nemzetközi kollíziós jogi és eljárásjogi uniós jogegységesítés az Amszterdami Szerződés hatálybalépése óta látványos eredményeket ért el. A teljes jogegységesítéshez vezető útnak mégis csak körülbelül a felénél járunk. Először is az uniós rendeletek egyikének tárgyi hatálya sem teljes, a tagállamok közötti kompromisszumok megtalálása miatt mindegyik hagy szabályozási területeket a nemzeti kollíziós szabályoknak. Így egyelőre a kötelmi jogban és a családjogban, továbbá az eljárásjogban kettős jogi rendszer él a tagállamokban: a két szabályozó rendszer arányaitól függően: európai és nemzeti vagy nemzeti és európai kollíziós jogi rezsimről beszélhetünk (Császár). Emellett az Európai Unión belüli egységes kollíziós nemzetközi magánjog létrejöttéhez teljesen hiányoznak még egyes fontos részterületek (a személyek, a dologi jog, egyes családjogi problémakörök) és az általános kérdések (közrend védelme, renvoi, előkérdés stb.) szabályainak harmonizálása. Az uniós kollíziós nemzetközi magánjog egyes általános kérdéseit (renvoi, közrendi záradék) a rendeletek is tartalmazzák ugyan, de egy átfogó, rendszerezett általános rész kidolgozásának előkészítését a jogtudomány éppen csak elkezdte (Heinze, Lagarde, Sonnenberger, Császár). Ami az uniós nemzetközi magánjog és polgári eljárásjog várható perspektíváját illeti, a látható – értékválasztási különbségekből és jogrendszeri-szisztematizálási eltérésekből eredő – nehézségek ellenére egyértelmű tendencia rajzolódik ki a joghatósági, nemzetközi kollíziós magánjogi, továbbá elismeréséi és végrehajtási szabályoknak az Európai Unión belüli hovatovábbteljes egységesítésére. Ez azzal a kívánatos következménnyel jár majd, hogy valamennyi tagállamban egységessé válnak az egymás viszonylatában érvényesülő joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok, továbbá hogy ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam bíróságai, választottbíróságai és más igazságszolgáltatási szervei ugyanazokat a nemzetközi kollíziós normákat és ezáltal ugyanazt az anyagi jogot fogják alkalmazni. A konkrét ügy megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ tehát az eljáró fórumtól, mivel az egységesített (azonos) kapcsoló szabály bármely 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai uniós fórum előtt ugyanannak az anyagi jognak az alkalmazásához vezet. Az európai uniós rendeleti szabályozás ilyen látványos előretörése háttérbe szorítja, sőt belátható időn belül széles körben kiszorítja az autonóm (nemzeti) kollíziós normákat. A bekövetkezett és várható súlyponteltolódást juttatjuk kifejezésre azzal, hogy az alább következő összefoglalóban előbb említjük az uniós rendeleteket és csak utána a nemzeti jogszabályokat. [84] 3. A nemzetközi magánjog írott forrásainak változatlanul fontos csoportját alkotják a nemzetközi egyezmények. Ezek eredetüket tekintve nemzetközi természetű jogforrások, és a megfelelő alkotmányjogi eljárás (például ratifikálás és kihirdetés) útján válnak a belső jog részévé. Különösen a második világháború után rendkívüli módon megnőtt a nemzetközi megállapodások szerepe a nemzetközi magánjogi tényállások szabályozásában. A nemzetközi egyezményekben foglalt szabályok alkalmazása megelőzi az autonóm (egyetlen állam alkotta) szabályok alkalmazását. Az eldöntésre váró konkrét esetben a bírónak (vagy más jogalkalmazónak) ezért először mindig azt kell vizsgálnia, hogy van-e az adott tényállásra irányadó nemzetközi egyezmény. A nemzetközi egyezmények minden esetben maguk állapítják meg hatályuk terjedelmét. Amennyiben az egyezmény a részes államoknak e tekintetben fenntartási lehetőséget ad, úgy az illető állam inkorporáló szabálya is korlátozhatja a hatályt. A nemzetközi egyezmények gyors szaporodásasajátos problémákat is előidéz. Gyakran önmagában a nemzetközi szerződések áttekintése, a módosítások követése, az elbírálandó ügyben hatályos szöveg megállapítása is nehézségekbe ütközik, nem is szólva az egymást keresztező, esetleg egymással ellentmondásban levő egyezményekről. A nemzetközi magánjogi egyezményeket több szempont alapján is osztályozhatjuk: [85] a) Az egyezményben részes országok számától függően különbséget teszünk kétoldalú (bilaterális) és többoldalú/sokoldalú (multilaterális) egyezmények között. A kétoldalú egyezmények közül megemlítjük a jogsegélyegyezményeket, a konzuli, továbbá a beruházásvédelmi egyezményeket. Nemzetközi magánjogi tárgyú multilaterális szerződések kidolgozásában különösen az 1893-ban létrehozott Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia játszik fontos szerepet. Jelentős eredményeket ért el a nemzetközi kollíziós jog egységesítésében, a joghatósági és a nemzetközi polgári eljárásjogi problémák, továbbá külföldi jogi aktusok elismerésének és végrehajtásának egyezményes rendezésében, valamint a kölcsönös magánjogi jogsegélynyújtás biztosításának előmozdításában. A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia ma az 1955-ben hatályba lépett statútuma alapján működik; 2012-ben hetvenegy állam és az Európai Unió részvételével. Magyarország 1987 óta tagja az új statútum alapján működő Konferenciának. Az új statútum alapján működő Konferencia máig harminchat egyezményt alkotott, és két jegyzőkönyvet fogadott el, amelyek közül huszonhat van hatályban. Ezek közül Magyarország négy családjogi [536] és négy eljárási jogi [674–677] tárgyú egyezménynek részese. Az EU maga is tagja lett a Hágai Konferenciának (2006/719/EK határozat), és az uniós tagállamoknak a Bizottság által koordinált egységes álláspontot kell képviselniük a Konferencián. Ez a helyzet új korszakot nyit a Hágai Konferencia történetében, mert szorosabb együttműködésre ad lehetőséget a Konferencia és az EK nemzetközi magánjogi jogalkotási tevékenységében. [86] b) A többoldalú egyezmények között a csatlakozás lehetősége szerint különbséget teszünk: • zárt, azaz csak meghatározott [például a kidolgozásban részt vevő vagy egy adott földrajzi, gazdasági, illetve politikai (regionális) államcsoportosuláshoz tartozó] államok belépését engedő; és • nyitott, azaz minden állam számára csatlakozást biztosító nemzetközi megállapodások között. A nemzetközi magánjogi tárgyúak között mindkettőre találunk példákat. Zárt egyezmény az Európai Unió tagállamai által a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról 1980-ban kötött Római Egyezmény (lásd EK Hivatalos Lap 1980. október 9., Nr. L 266), amelyet az európai uniós tagállamokban (Dánia kivételével) – a 2009. december 17-e után kötött szerződések vonatkozásában – felváltott a Róma I. rendelet. E rendelet 24. cikkének (1) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a rendelet a tagállamokban a Római Egyezmény helyébe lép. Tekintve azonban, hogy a Róma I. rendelet szabályait – a 28. cikk szerint – a 2009. december 17-i hatálybalépés után kötött szerződésekre kell alkalmazni, az ezen időpontot megelőzően kötött szerződésekre a Római Egyezmény rendelkezései változatlanul irányadóak 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai [409]. Nyitottak a hágai egyezmények, vagyis azokhoz a Konferencia statútumában nem részes államok is csatlakozhatnak. Nyitott egyezmény az ún. Bustamante-kódex (Samtleben 1979), noha eddig csak dél- és középamerikai államok ratifikálták. [87] c) A kollíziós jogi egyezmények részben különböző módszereket alkalmazhatnak: egyesek – úgy, mint egy autonóm, belső kollíziós norma – az alkalmazandó jogot határozzák meg; mások elsőként az eljáró bíróságot (hatóságot) jelölik ki, azaz a joghatóságot állapítják meg, és egyúttal a joghatósággal felruházott szerv államának jogát („lex fori in foro proprio”) rendelik alkalmazni. Az eltérés inkább csak kodifikációs módszertani. [88] d) Különbség van a nemzetközi egyezmények között hatályuk terjedelme alapján is. A megállapodások jelentős részét csak az egyezményes államok viszonylatában alkalmazhatják. Ez közelebbről azt jelenti, hogy az illető egyezmény csak az illető államokhoz kapcsolódó nemzetközi magánjogi tényállásokra (például az egyezményben részes államok valamelyikének területén kötött házasságra, ott bekövetkezett gépjárműbalesetre stb.) érvényesül. Az ilyen egyezményeket tehát – mint speciális szabályokat – a belső jog megfelelő kollíziós jogi rendelkezéseit megelőzve alkalmazzák. Vannak viszont olyan nemzetközi egyezmények, amelyek a részes államokat arra kötelezik, hogy az adott területen – saját jogukat megváltoztatva, saját jogszabályaik helyébe – az illető nemzetközi megállapodásban foglalt rendelkezéseket a belső jog megfelelő kizárólagos normáivá tegyék. Ez esetben – a kollíziós szabályokat megállapító uniós rendeletekhez hasonlóan – nemzetközi egységes jogról (loi uniforme-ról) beszélünk. [89] e) Rendkívül fontos változások nyitányát jelentette az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK-Szerződés [61. cikk c) pont], amely az EU szerveinek biztosítottkompetenciát nemzetközi magánjogi egyezmények kötésére. Azokon a területeken, ahol az EU szerveinek hatásköre kizárólagos (mint például az ún. új Luganói Egyezmény [606] által fedett körben: Európai Bíróság 1/03 sz. vélemény) megszűnt a tagállamok egyezménykötési jogköre. Vannak természetesen olyan helyzetek, amikor – megfelelő uniós jogi feltételek mellett – szükség lehet arra, hogy egy tagállam ilyen egyezményt kössön. Adott esetben előfordulhat például, hogy csak tagállamnak (tagállamoknak) fűződik érdeke egy egyezmény kívülálló állammal történő megkötéséhez, de az Uniónak nem. Az EK ilyen esetekre két rendeletben külön eljárást vezetett be a tagállamok harmadik államokkal szándékolt nemzetközi magánjogi tartalmú egyezményeinek tárgyalásaihoz és megkötéséhez: az Európai Parlament és a Tanács 662/2009/EK rendelete (2009. július 13.) és a Tanács 664/2009/EK rendelete (2009. július 7.). Ezek a rendeletek azokra a területekre vonatkoznak, amelyeken már létezik közösségi nemzetközi magánjog. [90] 4. Az uniósjogforrások megjelenése a jogalkalmazásban felveti a belső jogforrásokhoz való viszony kérdését. Általános kiindulási elvként az a válasz adható erre a kérdésre, hogy először – autonóm értelmezéssel – meg kell állapítani az adott uniós norma (tárgyi, időbeli, adott estben: személyi) hatályát, és az uniós rendeleti norma hatálya alá nem tartozó körben érvényesül a tagállami jogszabály. Ez a megközelítés összhangban van az uniós rendeleti jog közvetlenül alkalmazandó voltával és az uniós jog elsődleges alkalmazásának elvével. Hasonló problémának tekinthető az uniós rendeletek és a nemzetközi egyezmények viszonya. Kérdés: mi a viszony az azonos tárgyat szabályozó uniós rendeleti normák és az egyezményes normák között? E kérdés megválaszolásánál a kiinduló elvet az EUMSZ 351. cikke (a korábbi EKSZ 307. cikk) adja meg. Eszerint a közösségi (az EU megalapítása után: uniós) tagságot megelőzően valamely tagállam és kívülálló harmadik állam között létrejött egyezményt az uniós szerződések nem érintik, de abban az esetben, ha valamely egyezmény az uniós szerződésekkel nem egyeztethető össze, az érintett tagállam minden alkalmas eszközt igénybe vesz az ellentét kiküszöbölésére. Az EU elsődleges jogában lefektetett ezt az elvet az EU másodlagos joga, közelebbről a kollíziós szabályokat megállapító rendeletek csak néhány esetben konkretizálják. Ez történt például a Róma I. rendeletben. A 25. cikk szerint a rendelet nem érinti az olyan nemzetközi egyezmények alkalmazását, amelyeknek a rendelet elfogadásának időpontjában egy vagy több tagállam részese, és amelyek a szerződéses kötelezettségek tekintetében kollíziós szabályokat állapítanak meg. A tagállamok közötti viszonyban azonban a rendelet – a szabályozási területéhez tartozó kérdésekben – elsőbbséget élvez a kizárólag (két vagy több) tagállam által kötött egyezményekkel szemben. Hasonló szabályokat ad a családjogi tartási kötelezettségekre


III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai alkalmazandó jogot meghatározó rendelet és az öröklési és végrendelkezési jogot érintő rendelet is. Ezek külön felhívják a tagállamok figyelmét az EUMSZ 351. cikkéből adódó azon kötelezettségükre, hogy küszöböljék ki a rendelettel ellentétes két- vagy többoldalú egyezmények szabályaiból adódó összeütközéseket.

1.2. II. [91] A kollíziós nemzetközi magánjogban a szokásjognak(az írott jog szabályai mellett) még ma is fontos szerep jut, a 20. század közepéig pedig a szokásjogi források túlnyomóak voltak. A helyzet szimbólumának volt tekinthető, hogy kiemelkedő kodifikációs hagyományokra visszatekintő országokban (például Franciaországban) eddig csak tervezeteket dolgoztak ki a nemzetközi magánjog átfogó szabályozására. A bírói gyakorlat alakította a nemzetközi magánjogot különösen a kodifikálatlan angolszász és skandináv jogrendszerekben. A bíró alkotta jog változatlanul alapvető forrása a nemzetközi magánjognaka common law-államokban, így mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban. Az Egyesült Királyságban az uniós rendeleti jog ma már több fontos területen háttérbe szorítja a case law szerepét. A forgalmi jog területén (különösen a nemzetközi adásvétel szabályozása során) komoly jelentősége van a nemzetközi kereskedelmi szokványoknak[319]. Ezek csak akkor, illetve annyiban tekinthetők jogforrásnak, amikor, illetve amennyiben az adott állam a megfelelő nemzetközi szokást – kifejezetten vagy hallgatólagosan – elismeri, szankcionálja.

1.3. III. [92] A nemzetközi magánjog forrásairól a következő összefoglaló áttekintést adhatjuk: A) Törvényi (írott) szabályok: 1. Autonóm (nemzeti) kollíziós szabályok 2. Uniós rendeletek 3. Nemzetközi egyezmények: a) • kétoldalú, • többoldalú: = nyitott, = zárt (például regionális); b) • speciális szabályt képező, • egységes jogot (loi uniforme) alkotó. B) Szokásjogi szabályok és kereskedelmi szokványok.

2. 13. § A magyar nemzetközi magánjog forrásai [93] 1. A magyar nemzetközi magánjog forrásainak jelentékeny része a 20. század közepéig az ún. nemzetközi szokásra, illetve a bírói gyakorlatban kialakított szokásjogi tételekre épült. Ez jellemezte mindenekelőtt a nemzetközi szerződések jogát, de jelentős volt a szokásjog szerepe egyéb területeken (például az öröklési jogban) is. Még az 1959-es Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény) életbe lépése után is fennmaradt ez a 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai helyzet: a Ptké. I. (1960. évi 11. törvényerejű rendelet) kifejezetten [5. § (3) bek.] hatályban tartotta a nemzetközi magánjogi tárgyú felsőbírósági (részben még a második világháború előtt hozott: kúriai) iránymutató döntéseket. Emellett írott jogszabályokis tartalmaztak – jobbára szétszórt, részletkérdéseket érintő – nemzetközi magánjogi rendelkezéseket. Az egyes törvényekben már a 14. századtól találhatók szétszórt joghatósági szabályok és nemzetközi magánjogi rendelkezések. Törvényi szabályok születtek például a lex personae-ról, a lex loci et temporis contractusról (obligationisról), a külföldiek ingatlanszerzési képességéről, a külföldi kereskedők jogállásáról stb. (Bónis 1972; Zlinszky1981). A 19. században, Magyarország erőteljesebb kapitalizálódásával egyre szaporodtak a nemzetközi magánjogi tételes szabályok a magyar törvényekben. Említést érdemelnek a külföldiek teljes jogegyenlőségéről (1848, 1852), a külföldiek váltójogáról (1850, 1876), szerzői jogáról (1852, 1884), szabadalmi jogáról (1852, 1895), védjegyjogáról (1890) szóló rendelkezések, továbbá a külföldön kelt végrendeletekről (1876) és az örökösödési eljárásról (1894), a külföldiek gyámságáról (1877) és házasságáról (1894) szóló törvények. Fontos joghatósági és kollíziós rendelkezések találhatók a polgári perrendtartásról (1868) és a belföldi és külföldi bíróságok hatásköréről és illetékességéről (1869) szóló törvényekben, és külön törvényi rendelkezések születtek (1881) a külföldi ítéletek végrehajtásáról is. Ebben az időszakban jutottak jelentősebb jogforrási szerephez a magyar nemzetközi magánjog számára a nemzetközi egyezmények; így például az USA-val (1829), Görögországgal (1835, 1854, 1856), Oroszországgal (1860), Franciaországgal (1866) stb. kötött kereskedelmi egyezmények, továbbá számos jogsegélyegyezmény. Nemzetközi egyezmények rendezték a kereskedelmi és ügyleti feltételeket, és tartalmaztak joghatósági és kollíziós jogi (kártérítési jogi, öröklési jogi stb.) szabályokat is. A 20. század második felében alkotott, nemzetközi magánjogi rendelkezéseket is tartalmazó fontosabb törvények közül (amelyek a Kódex 1979. július 1-jei hatályba lépéséig voltak hatályban) említést érdemel például a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (Pp.), az ennek hatálybaléptetéséről rendelkező 1952. évi 22. tvr. (Ppé.), az 1952-es családjogi törvény hatálybalépése és végrehajtása tárgyában kiadott 1952. évi 23. tvr. (Csjté.) stb. [94] 2. A nemzetközi magánjog forrásainak ez a szétszórtsága és nehezen áttekinthetősége szükségessé tette, és ismételten napirendre tűzte a jogág átfogó kodifikációját. 1948-ban nyomtatásban is megjelent Szászy István professzor törvénytervezete, amely a nemzetközi magánjog fontosabb általános kérdéseire és az egyes kapcsolóelvek meghatározására egyaránt kiterjeszkedett, s részletes indoklással is kísérte a kiváló tudományos felkészültséggel előterjesztett, imponáló elméleti alapokra támaszkodó javaslatot. A politikai helyzet ekkor nem kedvezett egy nemzetközi magánjogi törvény elfogadásának, így a tervezet a magánkezdeményezés szintjén maradt, s maga a kodifikálás gondolata is közel két évtizedig feledésbe merült. A kodifikáció igénye a 20. század hatvanas éveinek közepén merült fel ismét. A megváltozott kül- és belpolitikai viszonyok ekkorra kedvezőbb légkört teremtettek a nemzetközi vagyoni és személyforgalom megélénküléséhez, és a menynyiségi változást a magánjogi természetű nemzetközi viszonyok minőségi differenciálódása kísérte. Ez a világméretű jelenség külön hangsúllyal esett latba Magyarország esetében, mivel gazdaságunk rendkívül nyitott, nemzeti jövedelmünk zömében a külkereskedelemben realizálódik, s a nemzetközi turizmus is jelentős szerepet játszik. Ezek a fejlemények számottevő mértékben megnövelték a nemzetközi magánjogilag is szabályozást igénylő életviszonyok számát. Ilyen körülmények között megértek a feltételek a magyar nemzetközi magánjog átfogó kodifikálásához. Szaporodtak a külföldi példák is: az európai törvények közül például ebben az időben készült el a jelenleg is hatályban levő csehszlovák (1963) és lengyel (1965) nemzetközi magánjogi törvény. Mindezen tényezők hatására – a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének irányítása mellett – 1966-ban megindultak a kodifikációs munkálatok, és 1968-ban megjelent a második tervezet: Tervezet Magyarország nemzetközi magánjogi törvényéhez. A kodifikációs munka ezt követően már az Igazságügyi Minisztérium égisze alatt folytatódott, és 1970-ben újabb tervezethez vezetett. 1978-ban készült el a negyedik tervezet, amelyet 1979-ben jogszabályként fogadtak el, és az 1979. évi 13. számú törvényerejű rendeletként 1979. május 31-én hirdettek ki (a továbbiakban: Kódex). A Kódex 1979. július 1-jén lépett hatályba. Ezt az alapvető jogszabályt évekig nem kellett módosítani. Igazán jelentős változtatásokra első ízben – az európai jogegységesítésre tekintettel – 2000-ben került sor. A nemzetközi kollíziós jog európai uniós egységesítési folyamatának felgyorsulása, az ún. Brüsszel-rendeletek és a Róma-rendeletek hatálybalépése miatt azután 2000–2012 között a Kódex joghatósági, elismerési és végrehajtási, továbbá kötelmi jogi, családjogi és munkajogi szabályait lényegesen módosítani kellett. (A Kódex 2013. január 1-jén hatályos szövege a Függelékben olvasható.) Könyvünk kollíziós jogi fejtegetései – a tételes szabályok szempontjából – részben ma 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai is erre a jogszabályra épülnek. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az európai uniós rendeletek hatálybalépésével a Kódex szabályainak alkalmazása egyre inkább csökken, és jelentősége – a közös európai uniós kollíziós jognak „átengedett” területek növekedésével – fokozatosan háttérbe szorul. A Kódex – eredeti hatályában – átfogta a nemzetközi magánjog és a nemzetközi polgári eljárási jog alapvető kérdéseit, igazi kódex-igényű jogalkotási termék volt tehát. A következő fejezetekre tagolódik: I. Általános szabályok, II. Személyek, III. Szellemi alkotások joga, IV. Tulajdonjog és más dologi jogok, V. Kötelmi jog, VI. Öröklési jog, VII. Családi jog, VIII. Munkajog, IX. Joghatóság, X. Eljárási jogi rendelkezések, XI. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása. (E fejezeteket követik a szokásos záró rendelkezések.) A Kódex bírósági, egyéb hatósági (közjegyzői, gyámhatósági, anyakönyvvezetői stb.) és választottbírósági gyakorlata széles körű. Különösen nemzetközi családjogi, hagyatéki és baleseti kártérítési ügyekben került sor rendelkezéseinek gyakori alkalmazására, de szép számmal fordultak elő a Kódex hatálya alá tartozó nemzetközi szerződéses ügyek is. [95] 3. Európai uniós tagságunk új fejezetet nyitott a nemzetközi magánjog forrásai szempontjából is. Az uniós rendeletalkotás egyre több területen veszi át a nemzeti jogalkotás szerepét a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi eljárásjogban. • 2004. május 1-je óta Magyarország számára is európai uniós rendeletekszabályozzák az uniós viszonylatban felmerülő kérdéseket a joghatóság, továbbá a külföldi határozatok elismerése és végrehajtása körében: Brüsszel I.[601] és Brüsszel IIa.[602] rendelet. Kiemelkedő jelentőségük van ezeken kívül további uniós rendeleteknek a polgári eljárási jog és az igazságügyi együttműködés területén [679–683]. • 2009-ben Magyarország viszonylatában is hatályba lépett a Róma I.[410] és a Róma II.[441] rendelet. Az előbbi a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete, az utóbbi a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete. Mindkét rendelet jelentős részben felváltotta a Kódex szabályait. • 2012. június 21-től hatályos a Tanács 2010 decemberében elfogadott 1259/2010/EU rendelete a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jogról szóló rendelet [548], amely szintén felváltotta a Kódex szabályait. • 2011. június 18-tól hatályos a Tanács 4/2009/EK rendelete [546], amely a családjogi tartási kötelezettségekkel kapcsolatos joghatósági, kollíziós jogi, továbbá elismerési és végrehajtási szabályokat állapítják meg, és felváltották a Kódex szabályait. Az alkalmazandó jog meghatározására a rendelet maga nem tartalmaz saját szabályt, hanem csak utal a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre alkalmazandó jog meghatározásáról rendelkező 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyvre, ezzel a sajátjává téve a Jegyzőkönyv rendelkezéseit. • 2012. július 4-én fogadták el az Európai Parlament és a Tanács 650/2012. sz. rendeletét az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési tanúsítvány bevezetéséről [519]. • Európai uniós rendeleti szabályozás alkotja 2009-től a nemzetközi munkajog forrásait [592]. A nemzetközi kollíziós jogot érintő uniós rendeletalkotás gyors sikerei láttán egy átfogó európai kódex megalkotásának terve sem tartozik az álmok világába (Lagarde). [96] 4. Nemzetközi magánjogunk forrásai között változatlanul fontos helyet foglalnak el a nemzetközi egyezmények. A többoldalú megállapodások közül mindenekelőtt a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia égisze alatt létrejött egyezményeket kell említeni, amelyek közül Magyarország többnek részese. Külön ki kell emelni az uniós tagállamok közötti egyezményes kollíziós jogegységesítést. 2006. június 1-jén lépett hatályba Magyarország viszonylatában a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, az 1980-as Római Egyezmény, amelyet a 2006. évi XXVIII. törvény hirdetett ki. Ez a törvény tette közzé a Római Egyezmény magyar nyelvű hiteles szövegét is. 2009. december 17-én hatályba lépett a Római Egyezményt teljes egészében felváltó, a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Róma 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. fejezet. A nemzetközi magánjog forrásai I. rendelet. E rendelet 24. cikkének (1) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a rendelet a tagállamokban a Római Egyezmény helyébe lép. Tekintve azonban, hogy a Róma I. rendelet szabályait – a 28. cikk szerint – a 2009. december 17-i hatálybalépés után kötött szerződésekre kell alkalmazni, az ezen időpontot megelőzően kötött szerződésekre a Római Egyezmény rendelkezései Magyarországon is változatlanul irányadóak. Jelentős forrásai a magyar nemzetközi magánjognak kétoldalú egyezmények is, amelyek közül tárgyunk szempontjából a jogsegélyegyezmények a legjelentősebbek. A Kódex hatálybalépése a nemzetközi egyezményeket – természetesen – nem érintette. A Kódex 2. §-a kifejezetten is kimondja, hogy „nem lehet alkalmazni e törvényerejű rendeletet olyan kérdésben, amelyet nemzetközi szerződés szabályoz”. A Kúria elődjének gyakorlatában – a legkülönbözőbb nemzetközi egyezményekkel kapcsolatban – töretlenül érvényesül ez a hierarchikus viszony, például EBH 2001/418. sz.; EBH 2003/950. sz.; BH 2001/230. sz.; BH 2004/239. sz.; BH 2005/142. sz.; BH 2006/114. sz. stb.

3. Irodalom a III. fejezethez Bónis Gy.: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972. Borić,T. (Hg.): Internationales Privatrecht und Zivilverfahrensrecht. Wien, 2010. Császár M.: Az EU nemzetközi magánjogi forrásainak hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Kézirat. Szeged, 2012. Ferenczy Á.: A nemzetközi magánjog kézikönyve. Budapest, 1911. Heinze, Ch.: Bausteine eines Allgemeinen Teils des Europäischen Internationalen Privatrechts. In FS Jan Kropholler. Tübingen, 2008. 105–127. Helle K.: Tanulmányok a nemzetközi magánjog köréből. Budapest, 1902. Jayme, E. –Hausmann, R. (Hrsg.): Internationales Privat- und Verfahrensrecht. Textausgabe. München, 2010. Kropholler, J. –Krüger,H. –Riering,W. – Samtleben,J. –Siehr,K.: Außereuropäische IPR-Gesetze. Hamburg, 1999. Lagarde, P.: Embryon de Règlement portant Code Europeén de droit international privé. RabelsZ, 75. (2011) 673–676. Magyary G.: A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. Budapest, 1888. Magyary G.: A magyar polgári perjog nemzetközi vonatkozásai. Budapest, 1902. Makarov, A. N. (Hrsg.): Quellen des Internationalen Privatrechts. Tübingen, 1978. Riering, W.: IPR-Gesetze in Europa. Bern–München, 1997. Sonnenberger, H. J.: Randbemerkungen zum Allgemeinen Teil des europäisierten IPR. In FS Jan Kropholler. Tübingen, 2008. 227–246. Szántó M.: Nemzetközi magánjog különös tekintettel hazai viszonyainkra. Budapest, 1893. Szászy I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. Szászy I.: A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. Budapest, 1948. Vékás L.: A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 129–143. Zlinszky J.: A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon. Jogtudományi Közlöny, XXVI. (1981) 941–949. Zlinszky J.: Internationales Privatrecht. In Wissenschaft und Gerichtsbarkeit (Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert). Frankfurt am Main, 1997.


Part III. II. cím. A kollíziós szabály és alkalmazása


Table of Contents 7. IV. fejezet. A kollíziós szabály ..................................................................................................... 1. 14. § A kollíziós szabály fogalma és fajai. A kapcsoló szabály .......................................... 2. 15. § A kapcsoló szabály szerkezete. A kapcsolás .............................................................. 3. Irodalom a IV. fejezethez .................................................................................................... 8. V. fejezet. A minősítés .................................................................................................................. 1. 16. § A minősítés problémájának lényege ........................................................................... 2. 17. § Megoldási kísérletek .................................................................................................. 3. Irodalom az V. fejezethez ................................................................................................... 9. VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) ................................................................................ 1. 18. § A kapcsoló szabály utalásának terjedelme: a renvoi problémája ............................... 2. 19. § Elméleti álláspontok; gyakorlati megoldások ............................................................ 3. Irodalom a VI. fejezethez .................................................................................................... 10. VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása ........................................................................................ 1. 20. § Joghatóság és alkalmazandó jog ................................................................................. 2. 21. § Kell-e viszonosság a külföldi jog alkalmazásához? ................................................... 3. 22. § A külföldi jog alkalmazásának problémái .................................................................. 4. 23. § Előkérdés .................................................................................................................... 5. Irodalom a VII. fejezethez ................................................................................................... 11. VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése ................................................. 1. 24. § Közrend, imperatív szabályok és közrendi záradék ................................................... 2. 25. § Csalárd kapcsolás ....................................................................................................... 3. 26. § Kisegítő jog ................................................................................................................ 4. Irodalom a VIII. fejezethez .................................................................................................


50 50 52 55 58 58 59 64 67 67 68 72 74 74 75 76 80 83 86 86 90 91 93

Chapter 7. IV. fejezet. A kollíziós szabály 14. § A kollíziós szabály fogalma és fajai. A kapcsoló szabály 15. § A kapcsoló szabály szerkezete. A kapcsolás

1. 14. § A kollíziós szabály fogalma és fajai. A kapcsoló szabály [97] 1. Amint fentebb jeleztük, a II. cím kizárólag a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett rendezésének sajátos jogpolitikai és jogdogmatikai problémáival foglalkozik. Mondanivalónk középpontjába a nemzetközi kollíziós szabály kérdéseit helyezzük. A nemzetközi magánjogi tényállásokat közvetett módszerrel szabályozó normák a jogszabályok egy sajátos csoportjába, a kollíziós szabályok csoportjába tartoznak. Kollíziós szabálynak – tág értelemben – azokat a normákat tekintjük, amelyek jogszabályok valaminő összeütközését (innen az elnevezés!) rendezik, azaz meghatározzák, hogy több figyelembe jövő jogszabály közül ténylegesen melyiket kell alkalmazni. A jogszabályok összeütközésének jellege alapján a – tágabb értelemben vett – kollíziós szabályoknak többféle fajtájáról beszélhetünk. • A jogszabályok összeütközése lehet nemzetközi, amikor több szuverén állam jogi rendelkezései jöhetnek figyelembe; az ilyen helyzetet feloldó normákat nevezzük nemzetközi kollíziós szabályoknak. Vizsgálódásunk homlokterében ezek a szabályok állnak. • Összeütközésbe kerülhetnek egy szuverén állam nem szuverén részeinek (tagállamainak, szövetségi államainak stb.) eltérő jogszabályai is; ebben az esetben területközi (interlokális) kollízióról beszélünk, amelynek feloldására a területközi kollíziós szabályok hivatottak. (Különös jelentősége van ennek a problémának az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az egyes szövetségi államok magánjogai sokszor lényegesen is eltérnek egymástól. Európában például Spanyolországban van egyes közigazgatási egységeknek – esetleg csak a magánjog egyes területeit: az öröklési jogot stb. érintő – önálló magánjoga. Az uniós rendeletek is tartalmaznak területközi kollízió feloldására szolgáló szabályt.) • Néhány jogrendszerben (például egyes közel-keleti iszlám jogokban, Indiában, Izraelben, Pakisztánban és számos afrikai államban) még ma is különbség van az eltérő – főleg vallási vagy törzsi alapon elkülönülő – embercsoportokra irányadó jogszabályok között, elsősorban a személyi, családi és öröklési jog területén. Az így felmerülő jogszabály-összeütközéseket a személyközi(interperszonális) kollíziós jog rendezi. A házasság felbontására vonatkozó és az öröklési jogi uniós rendelet erre a sajátos kollízióra is gondol. • Egy jogrendszer valamely jogszabályának megváltoztatása esetében a jogszabályok időbeli összeütközésére kerülhet sor, ha egy megítélésre kerülő tényállás – egészben vagy részben – a már hatályon kívül helyezett jogszabály érvényesülésének ideje alatt valósult meg. Az ilyen problémák megoldására időközi(intertemporális) kollíziós szabályokat alkotnak. A továbbiakban kollíziós szabályon a nemzetközi kollíziós normákat, kollíziós jogon pedig e normák jogterületét értjük. [98] 2. A nemzetközi kollíziós jog szabályainak többsége az összeütköző jogrendszerek közötti választás feladatát látja el, s az adott nemzetközi magánjogi tényállásra irányadó jogot határozza meg. Ezeket az utaló jellegű normákat kapcsoló szabályoknak nevezzük, mivel a nemzetközi magánjogi tényállás és az érdemi döntés alapjául szolgáló jogrendszer közötti összeköttetést teremtik meg. A kapcsoló szabályok nem minden esetben rendelkeznek nyilvánvalóan és kifejezetten az alkalmazandó jogról. Előfordul, hogy a kapcsolás (az irányadó


IV. fejezet. A kollíziós szabály

jog meghatározása) egy más jellegű normába burkoltan történik; gyakori például a joghatóság olyan jellegű megállapítása, amely egyúttal az alkalmazandó jog kijelölését is magában rejti. A nemzetközi kollíziós jogban találhatunk néhány más természetű normát is: fogalom-meghatározó jellegűeket vagy a kapcsoló szabályoknak általános keretet felállító rendelkezéseket, például az ún. vissza-, illetve továbbutalás szabályait vagy a közrendi záradékot. Ezek a normák a kollíziós jognak mintegy az általános részét alkotják. Fogalommeghatározó szabályra jó példa a Róma I. rendelet 19. cikke, amely – a rendelet tekintetében – definiálja a „szokásos tartózkodási helyet”. Hasonló szerepe van a Róma II. rendelet 23. cikkének. [99] 3. A kapcsoló szabályok tipizálása során a legfontosabb az a csoportosítás, amely egyoldalú és teljes (többoldalú) kollíziós normák között tesz különbséget. Egyoldalú kapcsoló szabálynak tekintjük az olyan normákat, amelyek csak azt határozzák meg, hogy hol vannak nemzetközi viszonylatban a saját jogszabályok alkalmazásának határai, hogy egy nemzetközi magánjogi tényállásra milyen esetben kell a saját jogot alkalmazni. Klasszikus példája a kapcsoló szabály egyoldalú megfogalmazásának a Code civil [Art. 3. (3) bek.] rendelkezése: „A személy jogállására és képességére vonatkozó törvények a franciákra akkor is vonatkoznak, ha külföldön tartózkodnak.” Ez a szabály megjelöli a személyi státusra vonatkozó francia előírások alkalmazásának határait (ezek a szabályok a francia állampolgárokra mindenképpen kiterjednek, belföldi vagy külföldi tartózkodási helyükre tekintet nélkül), de egyoldalú, mivel a nem francia állampolgárok hasonló jogviszonyaira irányadó jogot nem határozza meg. Hasonlóképpen egyoldalú kapcsoló szabálynak tekinthető a Kódex 17. §-a, amely az állam magánjogi jogviszonyaira alkalmazandó jogként az állam saját jogát írja elő, de ez a rendelkezés külföldi állam esetében csak viszonosság esetén alkalmazandó. Teljes (többoldalú) kapcsoló szabálynak nevezzük ezzel szemben azokat a normákat, amelyek az adott nemzetközi magánjogi tényállásra irányadó jogot minden irányban meghatározzák, akár a belföldi, akár a külföldi törvények figyelembe vételére vezet a kapcsolás. Például a Kódex [18. § (2) bek.] szerint „a jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a jogi személyt nyilvántartásba vették”. Ez a szabály a kérdéses nemzetközi magánjogi tényállás, azaz a jogi személyre alkalmazandó jog meghatározása szempontjából teljes, minden esetre választ ad, és nemcsak a magyar polgári jogi szabályok alkalmazási határait jelöli ki. Az egyoldalú és a teljes kapcsoló szabályok közötti megkülönböztetésnek elsősorban a jogszabályalkotás szintjén van jelentősége. A jogalkalmazás egyébként kiterjesztheti, és ezzel teljessé teheti az egyoldalú kapcsoló normákat is, ha a törvényhozói szándék ezt megengedi. (Így például a német bírói gyakorlat többoldalú kollíziós szabállyá építette ki az 1896-os EGBGB számos egyoldalúan megfogalmazott kapcsoló szabályát. Az 1986-os új német törvény már kizárólag többoldalú kapcsoló szabályokat alkalmaz.) Történetileg nézve, az egyoldalú kapcsoló szabály mögötti normaalkotói módszer a statútumelmélet [32] kérdésfeltevésével rokon: milyen körben, milyen határok között kerüljön alkalmazásra a saját jogszabály. Ezzel szemben a teljes kapcsoló szabály Savigny gondolatmenetét fogadja el: melyik ország jogát alkalmazzuk egy meghatározott nemzetközi magánjogi tényállásra (jogviszonyra). Valóban, az uralkodó tudományos felfogás ma is azt vallja, hogy teljes kapcsoló szabályokról csak Savigny óta beszélhetünk, és a statútumelmélet hosszú évszázadai során a nemzetközi magánjogi tényállásokat egyoldalú kollíziós normák uralták. Megjegyzendő mégis, hogy a legújabb jogtörténeti kutatások eredményei ezt az egyértelmű történelmi korszakolást nem támasztják teljes egészében alá. A történeti vizsgálatok inkább azt mutatják, hogy a kollíziós jog minden korszakában egyoldalú és teljes kapcsoló szabályok is egyaránt előfordultak; s az utolsó száz évben csak az arányok, a hangsúlyok változtak meg, tevődtek át a teljes kollíziós szabályok oldalára. A tudományban Savigny óta mindenesetre általánosabb az a vélemény, hogy a kollíziós jog funkciójának betöltésére a teljes kollíziós normák alkalmasabbak. A törvényalkotási gyakorlat is inkább az uralkodó felfogást követi. Ma a kapcsoló szabályok döntő többségét teljes normák alkotják; egyoldalú kollíziós szabályok csak azokon a területeken fordulnak elő, amelyeken a jogpolitikai megfontolások érvényre juttatása minden állam számára fontos, s ahol ezért saját szabályainak alkalmazási határait mindenképpen minden jogrendszer maga kívánja meghatározni. (Az utóbbi évtizedben több állam jogalkotása ilyen problémakörnek tekinti a fogyasztóvédelem kérdéseit; vagy például az örökbefogadás néhány problémáját. Ez utóbbihoz lásd Conetti 1988.) A jogpolitikailag elsőrendűen jelentős, a saját jog értékítéletének fenntartott, saját szabályok érvényesülési területének biztosított életviszonyok köre – mind nagyságát, mind összetételét tekintve – változik, s nagyban függ a nemzetközi politikai, gazdasági stb. viszonyok konszolidáltságának mértékétől is. 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Jelentős képviselői (Niboyet, Pilenko, Quadri stb.) voltak mégis a 20. században is annak a tudományos nézetnek, amely a kollíziós jogot egyoldalúan megfogalmazott kapcsoló szabályok kölcsönös rendszerére akarja felépíteni. E felfogás hívei elsősorban azzal érveltek, hogy minden állam csak a saját jogszabályainak érvényesülési határait szabhatja meg (ezt viszont maga kell, hogy meghatározza), más állam jogszabályainak alkalmazásáról azonban egyik állam sem rendelkezhet. Gyakorlati problémákon túl ennek az álláspontnak az a gyengéje, hogy az állami szuverenitás szempontját abszolutizálja egy olyan problémakörben, ahol a nemzetközi magánjogi tényállások (tehát magánszemélyek közötti konfliktusok) lehető legigazságosabb megítélésének feltétlenül elsőbbséget kell adni. E cél megvalósítására pedig a teljes kollíziós normák elvben és általában inkább alkalmasak. Ezt az elvet fogadta el a Kódex is.

2. 15. § A kapcsoló szabály szerkezete. A kapcsolás [100] 1. A kollíziós jog közvetett szabályozási technikája szükségszerűen azt eredményezi, hogy a kapcsoló szabály a maga nyelvi alakjában nem teljes norma; érdemben nem dönti el az adott ügyet, hanem kizárólag azt határozza meg, hogy a nemzetközi magánjogi tényálláshoz kapcsolódó jogrendszerek közül melyiknek az anyagi normái irányadók az elbírálásnál. Ebben az értelemben a kapcsoló szabály jogrendszerek közötti választást kimondó, nem önálló normatétel, amely egész normává más jogágak (a polgári jog, a munkajog) jogszabályainak normatételeivel kiegészülve teljesedik ki. A jogszabálytan szokásosan a jogi norma három szerkezeti elemétkülönbözteti meg: a tényállást (hipotézist), a rendelkezést (diszpozíciót) és a jogkövetkezményt (joghatást, illetve szankciót). A kapcsoló szabály sajátos szerepű – és ezért – sajátos szerkezetűnorma: a harmadik eleme hiányzik és első két eleme is felmutat valami különlegességet. [101] a) Különleges a kapcsoló szabálynak már a tényállása(hipotézise) is: minden esetben anyagi jogi intézményekre,rendszeralkotó alapfogalmakra épül. Jogképesség, cselekvőképesség, a házasság alaki vagy anyagi érvényessége, szerződés és más hasonló jogi kategóriák képezik a kapcsoló szabályok tényállásának magját. Ezeket a fogalmakat a kapcsolás tárgyának is nevezhetjük. Például a Kódex 21. §-a a „tulajdonjogot és más dologi jogot”, vagy a 30. §-a az „egyoldalú nyilatkozatot” jelöli meg normája tényállásaként. A jogi fogalmak mögött természetesen a kapcsoló szabályok esetében is életviszonyok, társadalmi viszonyok húzódnak meg (például egy dolog feletti kizárólagos hatalom, kölcsönös vagy egyoldalú kötelezettségvállalás, házassági kötelék stb.); a kapcsoló szabályok tárgyának „ősanyagát” (ahogy Rabel nevezte) életviszonyok képezik. Míg azonban az anyagi jogi (tárgyi) szabályok gyakran közvetlenül is egy adott életviszonyra, tényre (születés, halál, életkor elérése stb.) vonatkoznak, addig a kapcsoló szabályok tényállását szükségszerűen és minden esetben elvont jogi fogalmak segítségével határozzák meg. A kollíziós norma hipotézise sohasem fűzhető közvetlenül az életviszonyok fonalára, hanem mindig „rászorul” az anyagi jogszabályok előzetes értékelésére és azok közvetítésére. A kapcsoló szabályok alkalmazásakor a megoldandó probléma nem konkrét életviszonyként vetődik föl, mint az anyagi jogszabályok esetében, hanem – elvontabb szinten – mint jogkérdés jelentkezik. A kapcsoló szabály alkalmazása során az elbírálandó tényállásnak a kapcsoló szabály hipotézise alá történő beillesztése megy végbe. Ennek a logikai műveletnek a sajátossága elsősorban a kapcsoló szabályok értelmezésénél, az ún. minősítésnél [109] jut kifejeződésre. [102] b) A kapcsoló szabály még különösebb eleme a rendelkezés (diszpozíció), amely az elbírálandó tényállást az alkalmazandó – belföldi vagy külföldi – jogrendszernek veti alá, vagyis az elbírálandó tényállást az alkalmazandó jogrendszerrel kapcsolja össze. Többoldalú kapcsoló szabályoknál ezért a rendelkezést (diszpozíciót) kapcsolóelvnek (vagy kapcsoló tényezőnek) nevezik. A kollíziós jog – mint ismételten megállapítottuk – a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett rendezésének útja, s ez a kapcsoló szabály utaló jellegében jut kifejezésre. A kapcsoló szabály nem maga rendezi a kérdéses tényállást, hanem csak az irányadó jogrendszert határozza meg, csak megjelöli azokat az anyagi jogszabályokat, amelyek azután az érdemi döntés alapjául szolgálnak. A kapcsoló szabály rendelkezése teszi jogilag relevánssá a norma tényállásában megfogalmazott kérdést, és teremti meg a tényállás és az alkalmazandó jogrendszer közötti kapcsolatot. Ebben a megközelítésben a kapcsoló szabály diszpozíciójánál annak ún. imperatív elemét hangsúlyozzuk, vagyis azt a vonását emeljük ki, hogy a fórum jogrendszerében ez a mozzanat adja az adott nemzetközi magánjogi tényállásra irányadó (belföldi vagy külföldi) jogrendszer szabályainak alkalmazására szóló jogalkotói parancsot. Kétségtelen, első látásra ez a



hangsúlyosabb elem, különösen, ha külföldi anyagi jog alkalmazását, illetve a kapcsoló szabályban megfogalmazott normatöredék idegen jogszabályból történő normává teljesülését kell megmagyarázni: a normatív parancs feltétlenül a belső jog része, az imperatív elemet a fórum kapcsoló szabálya hordozza. Legalább ilyen jelentős a kapcsoló szabály diszpozíciójának ún. racionális eleme is. Ez hordozza a hipotézis által átfogott jogkérdéssel (tényálláscsoporttal) érintkező jogrendszerek közötti választás mozzanatát. A nemzetközi magánjogi tényállással kapcsolatot mutató jogrendszerek alternatívája közötti jogalkotói választás, az e döntéssel kapcsolatos értékelések eredménye is testet ölt tehát a kollíziós norma diszpozíciójában. Ebben az értelemben értékjelenség, értékhordozó a kapcsoló szabály diszpozíciója: a rendelkezésben foglalt jogrendszerkijelölési imperatívusz mindenekelőtt annak az értékelésnek az eredménye, amelyet az adott jogkérdéscsoportra alkalmazni kívánatosnak tartott jogrendszer kiválasztásához vezető jogalkotói mérlegelést testesít meg. [103] c) A kapcsoló szabálynak nincsjogkövetkezménye (joghatása, illetve szankciója). A jogi normának ez a harmadik eleme a kapcsoló szabályból mindig hiányzik. A kapcsoló szabály jogkövetkezményét az általa felhívott (belföldi vagy külföldi) jogrendszer, az ún. lex causae megfelelő tárgyi (polgári jogi, munkajogi stb.) szabályai határozzák meg. Ezért tekintjük a kapcsoló szabályt fogalmilag nem teljes normának. [104] 2. A nemzetközi magánjogi tényállás közvetett rendezésének döntő mozzanata a tényállás és az alkalmazandó jogrendszer közötti összeköttetés létrehozása. Mint említettük, a többoldalú kapcsoló szabály rendelkezésében (diszpozíciójában) található kapcsolóelv teremti meg az adott – anyagi jogi fogalomba sűrített – tényállás és az irányadó jogrendszer közötti összeköttetést. A modern kollíziós jog számos kapcsolóelve a statútumelméletben kialakított elvek alapján fogalmazódott meg, másokat csak Savigny, illetve az ő elméletének hatása alatt fejlődő 20. századi tudomány definiálta. Az egyes kollíziós normákban alkalmazott legfontosabb kapcsolóelvek, illetve az azok segítségével megjelölt jogrendszerek a következők: • az ember (természetes személy) állampolgársága (hazai joga): lex patriae, szokásos tartózkodási helye, egyes jogrendszerekben (mindenekelőtt a common law-államokban) az illető személy (sajátosan felfogott) „lakóhelye”: lex domicilii; • a jogi személy bejegyzési helye vagy székhelye; • a dolog fekvésének helye: lex rei sitae; • a választott (kikötött) jog: lex pro voluntate; • az ügyletkötés helye: lex loci actus; • a teljesítés helye: lex loci solutionis; • a kár bekövetkezésének helye: lex loci damni, vagy a jogsértés elkövetésének helye: lex loci delicti commissi; • az eljáró bíróság (hatóság) joga: lex fori; • a tényálláshoz (leg)szorosabban kapcsolódó jog. A különböző kapcsolóelvekről az egyes nemzetközi magánjogi tényállásokkal foglalkozó fejezetekben részletesebben szólunk. Megjegyezzük, hogy – amint már utaltunk rá [47] – vitatottá vált az állampolgárság kapcsolóelvként történő alkalmazása az irányadó jog (például a személyes jog: [165]) meghatározásához az Európai Unión belül. A jogirodalomban felvetették, hogy ez a kapcsolóelv – adott esetekben – az EUMSZ 18. cikkébe (korábban: EKSzerződés 12. cikkébe) foglalt diszkriminációs tilalomba ütközik (Drobnig 1970; Ubertazzi 2006; Stern 2008; Troge 2009; Lagarde 2010; Csehi 2012). Valóban: (igaz, nemcsak emiatt, hanem számos egyéb okból is!) az uniós rendeletek kollíziós szabályaiban az állampolgárság kapcsolóelve helyett a „szokásos tartózkodási hely” kapcsolóelvként történő alkalmazása tekinthető általánosnak. De azért még a rendeleti jogban is előfordul az állampolgárság, mint kapcsolóelv, például az uniós bontási rendelet [548] 3. cikke a választható jogok között



említi a valamelyik fél állampolgársága szerinti jogot, és joghatósági rendeleti szabály (Brüsszel IIa. 3. cikk: [602]) is igénybe veszi az állampolgárságot kapcsolóelvként. A tagállami tételes kollíziós jogok pedig – egyelőre – alig vesznek tudomást a tudomány által az állampolgárság kapcsolóelve mögé tett kérdőjelekről, bár azok egy részét (igaz: mindig csak egy konkrét összefüggésben!) az Európai Unió Bírósága is indokoltnak találta. A nemzeti törvényhozás visszafogottsága egyelőre indokolt. Általános érvénnyel ugyanis távolról sem lehet kijelenteni, hogy az alkalmazandó jognak valamely érintett személy állampolgársága szerinti meghatározása a diszkriminációs tilalomba ütközne. A kapcsolóelv „stigmatizálása” alapvetően helytelen volna tehát. Az EUMSZ 18. cikke annyit mond, hogy „állampolgárság alapján történő minden diszkrimináció tiltott”. E tilalom helyes értelmét a tilalom céljából (tehát teleologikus értelmezéssel) lehet megtalálni. A tilalom célja pedig nem más, mint mindenfajta tagállami protekcionizmus megakadályozása, mivel a protekcionista eljárás az Unió alapvető szabadságainak érvényesülését akadályozza. Ha tehát például egy kapcsoló szabály előnyt ad a fórum saját állampolgárainak más tagállamok állampolgáraival szemben, az adott kapcsoló szabály a diszkrimináció tilalmába ütközik. Tipikus példa erre a Kódexnek a személyes jogot meghatározó az a szabálya [11. § (2) bek.], amely szerint többes állampolgárság esetében a jogképességet a magyar jog szerint kell megítélni, ha az érintett személy egyik állampolgársága magyar. (Többes állampolgároknál [170] általában is könnyen ütközhet a kapcsoló szabály a diszkrimináció tilalmába.) Az Európai Unió Bíróságának állandó gyakorlata is ez: hátrányos megkülönböztetésre akkor kerül sor, ha objektíve azonos tényállásokat érdemben különbözőképpen, vagy objektíve eltérő tényállásokat érdemben azonos módon döntenek el. Ezt mondta ki a Bíróság többek között a következő ügyekben: C-369/90. sz. Mario Vicente Micheletti és társai kontra Delegación del Gobierno en Cantabria-ügy EBHT 1992, I-4239. o.; C-354/95. sz. The Queen kontra Minister for Agriculture, Fisheries and Food, ex parte, National Farmers’ Union és társai-ügy EBHT 1997, I-4559. o.; C-224/98. sz. Marie-Nathalie D’Hoop kontra Office national de l’emploi-ügy EBHT 2002, I-6191. o. Helyes értelmezés szerint tehát az állampolgárságnak kapcsolóelvként való alkalmazása önmagában sohasem tekinthető diszkriminatívnak, mivel az így alkotott kapcsoló szabály – teljes (többoldalú) kollíziós norma lévén – egyformán vonatkozik belföldiekre és külföldiekre; mondhatjuk: semleges utaló normával van dolgunk, amely éppen az egyenlő elbánást juttatja kifejezésre (ugyanígy: Jayme 1995; v. Bar–Mankowski 2003; Kropholler 2006; Sonnenberger 2010; Basedow 2011; Csehi 2012). Az Európai Unió Bírósága is csak akkor kifogásolta az állampolgárságra alapozott kapcsoló szabályt, ha a diszkriminációs tilalomba ütközőnek találta azt, vagyis ha ez a kapcsolóelv – ugyanabban a jogrendszerben (!) – azonos tényállások érdemben különböző elbírálását eredményezte, pusztán a különböző állampolgárságra tekintettel. [Például kettős állampolgár névviselésével kapcsolatban: C-148/02. sz. Carlos Garcia Avello kontra belga állam-ügy EBHT 2003, I-11613. o. Az esetet a névjog tárgyalásánál [178] mutatjuk be.] Megjegyezzük: a diszkriminációs tilalom alapvetően csak az uniós tagállamok viszonylatában kíván védelmet nyújtani, az Unión kívüli államok polgáraira legfeljebb kivételesen alkalmazható: C-64/96. és C-65/96. sz. Land Nordrhein-Westfalen kontra Kari Uecker és Vera Jacquet kontra Land Nordrhein-Westfalen egyesített ügyek EBHT 1997, I-3171. o. Egyes kapcsolóelvek a bíró számára néha nem adnak eligazítást az alkalmazandó jogot illetően; például hontalan (állampolgárság nélküli) személynél az állampolgárság nem használható kapcsolóelv. Ilyen esetekben ún. kisegítő kapcsolóelvre van szükség. Ezt nemegyszer a törvényhozó eleve meghatározza; például a Kódex (11. §) szerint az állampolgársággal nem rendelkező, azaz hontalan személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén lakóhelye van, illetve a magyar jog, ha Magyarországon is van lakóhelye. Ugyanez a helyzet olyan személynél is, akinek több állampolgársága van. Ha a törvény maga nem állapít meg kisegítő kapcsolóelvet, a bíróságnak az adott tényállással legszorosabb kapcsolatot mutató jog szabályait kell alkalmaznia. Hasonló a megoldás azokban az esetekben is, amikor – az adott kapcsolóelv alkalmazásának bizonytalansága miatt – elvileg több jogrendszer alkalmazása is szóba kerülhet; ha például nem dönthető el, hogy egy adott személy szerb vagy olasz állampolgár, az a jog lesz irányadó, amelynek államához az illetőt ténylegesen szorosabb kapcsolat (lakóhely vagy szokásos tartózkodási hely stb.) fűzik. Egyes kapcsoló szabályokban a kapcsolóelvidőben változó jellegű (például állampolgárság, lakóhely, szokásos tartózkodási hely, székhely, fekvési hely). Az ilyen kapcsoló szabályban mindig meg kell határozni azt az időpontot, amely a kapcsolás szempontjából mérvadó; például „az öröklési jogviszonyokat annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt”. Ha a kapcsoló szabály az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából releváns időpontot egy változó körülményhez köti, a kollíziós szabály ún. mozgó kapcsolóelvre épül. Ilyen például a Kódexnek a házastársak személyi és vagyoni viszonyaira alkalmazandó jogot megállapító szabálya, amely a házastársaknak a jogvitájuk elbírálása idején létező közös személyes jogát rendeli alkalmazni. Ez esetben a különböző jogvitákra elvben különböző jogrendszerek lehetnek irányadók. A kapcsolóelvek egy része maga is jogi kategória (például szokásos tartózkodási hely, állampolgárság, lakóhely, teljesítési hely), másik része ténybeli kategória (például a dolog fekvésének helye). Ez a megkülönböztetés azonban meglehetősen viszonylagos, mivel a kapcsoló szabály elemeként a ténybeli kategóriák is sajátos jogi 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


jelentést kaphatnak, jogi színezetet nyerhetnek, és ezért értelmük ugyanúgy bizonytalanná válhat, értelmezést igényelhet, mint a jogi kategóriáké. [105] 3. A kapcsolóelv a többoldalú (teljes) kapcsoló szabály lelke. Az egyes kapcsolóelvek meghatározása ezért a nemzetközi magánjogi kodifikációk próbaköve. Nem véletlen tehát, hogy a tudomány Savigny[42] óta központi problémaként foglalkozik a kapcsolóelvek megválasztásának elveivel. [106] a) A kontinentális elmélet elsősorban Savigny „Sitz”-tanának kritikai továbbfejlesztésében és a mai életviszonyokhoz igazításában látja a megoldás útját, s ennek megfelelően kísérel meg kodifikációs maximákat definiálni. A kontinentális jogalkotás is általában ezt az elvet követi, és a jogviszonyok típusaira kíván kapcsolóelveket adni. A kontinens törvényei abból indulnak ki, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások sokfélesége a tipizálást elengedhetetlenül szükségessé teszi. Ennek az elvi kiindulópontnak a helyessége aligha vitatható, átültetése a törvényalkotási gyakorlatba azonban – érthetően – nem mindig problémamentes. Ezért az újabb kontinentális törvények is erős törekvést mutatnak a kapcsolóelvek rugalmasabb, a bírói mérlegelésre is lehetőséget adó megfogalmazására. Például mind a Róma I. mind a Róma II. rendelet alkalmazza kisegítő szerepben a „szorosabb kapcsolódás” elvét. [107] b) Az angolés – különösen – az észak-amerikaijogtudomány és bírói gyakorlat más nyomokon halad: a kontinentális jog kapcsolóelveinek esetenkénti merevségét, életidegenségét, „vakságát”, igazságtalan eredményét rugalmasabb elvek követésével akarja elkerülni. Elsősorban a jogellenes károkozásokra és a szerződésekre irányadó jog meghatározásánál alakítottak ki az USA-ban olyan általánosan fogalmazott szabályokat, amelyek a bíró számára a konkrét eset sajátos körülményeinek mérlegeléséhez hivatottak tágabb lehetőséget biztosítani. Például „the proper law of the tort”, „the proper law of the contract”, „the most real connection”, „the most significant relationship” stb. Ez a módszer azonban – egyelőre legalábbis – a bírói gyakorlat meglehetős bizonytalanságához vezetett. [108] 4. A kapcsolás művelete jogszabály-alkalmazás: a kapcsoló szabály alkalmazását jelenti. Tekintettel arra, hogy a kapcsoló szabály – mint láttuk – különleges szerkezetű, sajátos természetű és funkciójú, nem önálló norma, alkalmazása is részben különálló, a nem kollíziós (tárgyi) jogszabályok alkalmazásánál felmerülő problémáktól (értelmezés, analógia stb.) eltérő kérdéseket vet fel. Az itt következő fejezetek a kapcsoló szabály alkalmazásánál felmerülő legfontosabb sajátos problémákat tárgyalják. Sajátosan vetődik fel mindjárt az eldöntendő tényállás alávetése az adott kapcsoló szabálynak. Ezt a problémát – a francia tudományos fogalom (qualification) átvételével – minősítésnek nevezzük, és a kérdés magjának a kapcsolás tárgyát képező jogi fogalom értelmezését tekintjük [109]. Különleges bonyodalmakhoz vezet a nemzetközi magánjogi tényállások közvetett megoldása akkor, ha az eljáró bíróság (fórum) államának kollíziós szabályai által alkalmazni rendelt jogrendszer kapcsoló normái visszautalnak a fórum jogára vagy továbbutalnak egy harmadik állam jogára: ún. renvoi[124]. Maga a külföldi jog tárgyi szabályainak alkalmazása is külön problematikát képez [135]. Végül a kollíziós nemzetközi magánjog általános problémái között tárgyaljuk a külföldi anyagi jog alkalmazásának mellőzésére vezető körülményeket: a közrendbe ütközést [151] és a csalárd kapcsolást [157], továbbá az elvben irányadó külföldi jog helyett alkalmazandó kisegítő jog [159] kérdéseit.

3. Irodalom a IV. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. Baetge, D.: Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht. Tübingen, 1994. von Bar, Ch. –Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003. Basedow, J.: Das Staatsangehörigkeitsprinzip in der Europäischen Union. IPRax, 31. (2011) 109–116. Batiffol, H. –Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993.



Cheshire, G. C. –North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Csehi Z.: Állami és vallási jogok kapcsolatáról. In Király M. –Rácz L. (szerk.): Állam – egyház és az egyetemalapító Pázmány. Budapest, 2010. 55–81. Csehi Z.: Kettős állampolgárság és német nemzetközi magánjog: Új szempontok és új prioritások az alapjogok érvényesülése és az európai jog irányaiból. In Csehi–Schanda–Sonnevend: Viva vox iuris civilis – Tanulmányok Sólyom László tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest, 2012. 379–419. Deruppé,J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C. –Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Drobnig, U.: Verstößt das Staatsangehörigkeitsprinzip gegen das Diskriminierungsverbot des EWG-Vertrages? RabelsZ, 34. (1970) 636–662. Furrer, A. –Girsberger, D. –Siehr, K.: Internationales Privatrecht, Allgemeine Lehren (Schweizerisches Privatrecht, Bd. 11, Teil Bd. 1.). Basel, 2008. Hay,P. –Weintraub, R. J. – Borchers, P. J.:Conflict of Laws – Cases and Materials. New York, 2004. von Hoffmann, B. –Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Jayme,E.: Narrative Normen im Internationalen Privat- und Verfahrensrecht. Tübingen, 1993. Jayme, E.: Identité culturelle et integration. Le droit international privé postmoderne. Rec. des cours, 251. (1995) 9–267. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lagarde, P.: La déchéance de nationalité. Recueil Dalloz, 2010. 1992. Lipstein, K. (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. –Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Siehr, K.: General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law, 7. (2005) 17–61. Sonnenberger, H. J. (Red.): Internationales Privatrecht, Münchener Kommentar zum BGB. Band 10. München, 2010. Stern, C.: Das Staatsangehörigkeitsprinzip in Europa. Baden-Baden, 2008.



Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Troge, T.: Europarecht und das Staatsangehörigkeitsprinzip im Internationalen Privatrecht. Baden-Baden, 2009. Ubertazzi, B.: La capacità delle persone fisiche nel diritto internazionale privato. Padova, 2006. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988.


Chapter 8. V. fejezet. A minősítés 16. § A minősítés problémájának lényege 17. § Megoldási kísérletek

1. 16. § A minősítés problémájának lényege [109] 1. A minősítés problémájának lényegét az alkalmazásra kerülő kapcsoló szabály tényállásában szereplő anyagi jogi intézménynek (például elévülésnek, tartási igénynek, végrendeletnek stb.) értelmezése képezi. Az elbírálandó tényállásra, pontosabban: a megválaszolandó jogkérdésre illő kapcsoló szabály kiválasztását és a tényállásra alkalmazását minősítésnek nevezzük. Másként ezt úgy is mondhatjuk, hogy a minősítés a kapcsoló szabály tényállásában (más szóval: a kapcsolás tárgyában) szereplő anyagi jogi intézmény kollíziós jogi rendszertani helyének megtalálását és a megfelelő kapcsoló szabály alá történő besorolását jelenti. A kérdés még egyetlen jogrendszer figyelembevételével is gyakran nehezen dönthető el. Például kérdéses lehet, hogy a végrendelkezési képességre irányadó jog meghatározásához a cselekvőképességre vagy az öröklésre vonatkozó kapcsoló szabályt kell-e alkalmazni. A minősítés igazi problémáját mégis az jelenti, hogy a kérdéses anyagi jogi fogalom kollíziós jogi helyének megtalálásánál rendszerint több jogrendszert kell figyelembe venni. A kapcsoló szabály egy meghatározott jogrendszer része, többnyire ennek a jogrendnek a jegyeit viseli magán, de egyben egy külföldi jog fogalomvilágához teremt kapcsolatot. Márpedig a kapcsoló szabály tényállásában megfogalmazott jogi kategória (amelyhez a kapcsolóelv az irányadó jogrendszert kijelöli) a különböző államok jogában eltérő tartalmú, más-más jelentésű lehet. Ezért a kapcsoló szabály érvényesülési körének meghatározása, illetve az irányadó kapcsoló szabály kiválasztása attól függ, hogy az adott, a kapcsoló szabály tényállásában szereplő jogi fogalmat (a kapcsolás tárgyát) melyik jogrendszer szerint értelmezzük. A problémát a következő példával világíthatjuk meg. A túlélő házastárs haszonélvezeti joga (az ún. özvegyi jog) a magyar jogban (az 1959-es Ptk.-ban tág körben, az új Ptk.-ban szűkebb lehetőségként) elfogadott öröklési jogi igény, amely azonban a legtöbb európai jogban nem ismert. Ha tehát egy tartósan külföldön élő magyar állampolgár a külföldi bíróság előtt indít özvegyi haszonélvezet iránti keresetet, igényének jellege – ezáltal az alkalmazandó kapcsoló szabály kiválasztása és nemegyszer a kereset érdemi megítélése, sikere is – a minősítéstől függ. Az igényt az dönti el, hogy a bíróság az özvegy haszonélvezeti jogra vonatkozó kérelmet – a magyar jog szerint – öröklési jogi jellegűnek vagy – a saját joga (lex fori)szerint – dologi jogi jellegűnek minősíti. Az előbbi esetben a törvényes öröklésnél érvényesülő kapcsoló szabály [512] és ennek alapján – rendszerint – az örökhagyó állampolgársága (esetleg lakóhelye) szerinti anyagi jog lesz irányadó, az utóbbi esetben viszont a dologi jogokra vonatkozó kapcsoló szabály [279] és annak alapján a kérdéses (ingó, illetve ingatlan) dolgok fekvési helye szerinti anyagi jogszabályok érvényesülnek. Az ugrópont tehát: melyik jogrendszer szerint kerüljön sor az adott anyagi jogkérdés (özvegyi haszonélvezeti jog) kollíziós jogi besorolására, azaz minősítésére. [110] 2. A minősítés problémáját – a bírói gyakorlatban felmerült esetek kapcsán – először a 19. század végén fedezte fel a tudomány (1891-ben Kahn német, majd tőle függetlenül 1897-ben Bartin francia jogtudós; az elnevezés Bartintől származik). Azóta a kérdés a nemzetközi magánjog egyik legtöbbet elemzett és vitatott problémája lett, s máig nem került igazán nyugvópontra. [111] a) Minősítési esetek a bírói gyakorlatban elsősorban akkor merülnek fel, ha valamely jogi kategóriának a szóba jövő jogrendszerek más-más rendszertani helyet adnak. Az egyik leggyakoribb példa erre az elévülés intézménye (Edler 1976; Will 1978), amelyet a kontinentális jogrendszerekben anyagi jogi, az USA legtöbb tagállamában viszont (a néhány államban megfigyelhető változás ellenére) még ma is eljárásjogi kérdésnek tekintenek (Hay 1989). Megjegyezzük, hogy az angol jogban az 1984-es Foreign Limitation Periods Act az elévülés anyagi jogi minősítésére tért át (Carter 1985). Hasonló kérdést vethet fel például a közös végrendeletre vonatkozó tilalom, amelynek megtartását egyes jogrendszerek a végrendelet anyagi érvényességi feltételének (például a magyar vagy az olasz jog), mások 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. fejezet. A minősítés

viszont (például a francia jog) alaki érvényességi követelményének tekintik. Ugyanígy kétféle rendszertani elhelyezése van a különböző jogrendszerekben az állam öröklési jogi státusának is: egyes jogokban (német, svájci, olasz, spanyol, görög, török stb.) – a magyar megoldáshoz hasonlóan – az állam törvényes örökös, másokban viszont (így a common law országaiban, továbbá a legtöbb latin-amerikai államban, valamint Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában) közjogi természetű elsajátítási (háramlási) igény illeti meg az uratlan hagyatékra (Bungert 1991). Ebben esetcsoportban az alkalmazás szempontjából szóba jövő jogrendszer (a lex causae) és a fórum joga (lex fori) szerinti minősítés egymással ellentétbe kerül (például anyagi jogi vagy eljárási jogi kapcsoló szabály az elévülésre). Minősítési kérdést vethet fel a méhmagzat öröklésiképessége is. E problémát ugyanis egyes jogrendszerek (így a magyar polgári jog is) általános formában, a jogképesség keretében vetik fel, míg más jogrendszerek az öröklési jog részeként kezelik. [112] b) Minősítési problémát vethet fel az is, ha valamilyen jogintézményt az eljáró bíróság (fórum) joga egyáltalában nem ismer, illetve lényegét tekintve hasonló intézményt nem tartalmaz. A kontinentális jogrendszerek jelentős hányadában ismeretlen például a common law-beli trust intézménye; vagy például egyes jogokban ismeretlenek a szerződések teljesítésére jelentősen kiható olyan fontos intézmények, mint a csőd, a fizetési moratórium, a transzfertilalom stb., holott ezek a kérdések a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban gyakran felmerülnek. Ebben az esetcsoportban a fórum joga esetleg nem is tartalmaz megfelelő kapcsoló szabályt, mivel a kérdéses jogintézmény anyagi joga sem ismeri (például a kontinentális jogrendszerek a trustot), és ezért kifejezetten egy másik jogrendszerre van utalva. Ilyen esetekben a minősítés a joghézag kitöltésének eszköze is lehet, és ily módon a fórum jogának továbbfejlesztésére is vezethet. (A joghézag kitöltésének problémája, a bírói jogfejlesztés igénye a kollíziós magánjogban amúgy is nagyobb, mint a jogrendszer egyéb területein, tekintettel arra, hogy a szabályozás még a kodifikált nemzetközi magánjogokban is sok nyitott kérdést hagy maga után.) [113] 3. Az elmondottakból kiderül, hogy – álláspontunk szerint – a minősítés problémájának gyökerét a kapcsoló szabály normatani sajátosságaiban kell keresnünk. Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a kapcsoló szabályok normatételei a felhívott belföldi vagy külföldi anyagi jog szabályaiból egészülnek ki teljes normává. Ez a körülmény a kapcsoló szabályok tényállásának (hipotézisének) megfogalmazásakor azt az elvi követelményt támasztja, hogy a kapcsoló szabálybeli tényállás (a benne foglalt anyagi jogi fogalom) legyen bármely jogrendszer megfelelő anyagi jogi fogalmainak befogadására kellően nyitott, illetve – fordított megközelítésben – bármely jogrendszer anyagi jogi szabályai találják meg helyüket a megfelelő kapcsoló szabály hipotézisében. Egy ilyen elvi követelmény – legalább megközelítőleg – úgy érhető el, hogy a kapcsoló szabályok tényállásának megfogalmazásakor nemcsak a saját anyagi jog szabályait veszik figyelembe, hanem tekintettel vannak külföldi anyagi jogi normákra is. Ez a törekvés azonban aligha vihető tökéletesen keresztül; még a korszerű jogösszehasonlítás lehetőségeivel élő kodifikáció is legfeljebb néhány külföldi (kollíziós jogi) törvényhozás tapasztalataiból tud meríteni. Valójában a jogalkotó a kapcsoló szabályok hipotéziskatalógusának felállítása során csak saját jogrendszerének anyagi jogszabályait képes a maga teljességében számításba venni. Ebből a szükségszerű „tökéletlenségből” adódnak a minősítési problémák: a jogalkalmazási folyamatban kiderülhetnek rendszerezési eltérések a kapcsoló szabály hipotézisében szereplő anyagi jogi kategória és az elbírálandó konkrét esetben felmerülő jogkérdés között [előbbi 2. a) eset]; illetve felbukkanhatnak ismeretlen (megfelelő kapcsoló szabállyal nem fedett) anyagi jogi intézmények [előbbi 2. b) eset]. Minél beszűkültebben, minél kevesebb jogrendszerre kitekintve, minél inkább csak a saját anyagi jog rendszerére és intézményeire gondolva fogalmazzák meg a kapcsoló szabályok tényállását, annál több minősítési probléma merül föl.

2. 17. § Megoldási kísérletek [114] 1. A kapcsoló szabály alkalmazási folyamatában felmerült minősítésnél többnyire két jogrendszer jöhet figyelembe: minősíthető a kérdéses jogi kategória az eljáró szerv államának jogrendszere (a lex fori) alapján, de felmerülhet elvileg az irányadó jog (az ún. lex causae) szerinti minősítés lehetősége is. Például a magyar bíróság egy kaliforniai vevőt megillető szerződéses pénztartozás elévülését minősítheti a magyar jog (a lex fori) alapján anyagi jogi jellegű intézménynek, de – elvben – mondhatja azt is, hogy az adott tényállásra irányadó kaliforniai jog (a lex causae) az elévülést eljárásjogi problémának tekinti. A tudomány hosszabb időn keresztül ilyen végletes alternatívaként vetette föl a kérdést: lex fori vagy lex causae?



[115] a) Az uralkodónak tekinthető álláspont (így már Kahn és Bartin is) máig a lex fori szerinti minősítés mellett száll síkra. E szerint a felfogás szerint a fórum csakis saját jogrendszerének fogalmai és szisztematizálási elvei szerint értelmezheti a saját kollíziós normáiban használt jogi kategóriákat, kizárólag saját fogalmi rendszerében gondolkodva választhatja ki saját kollíziós jogának a felmerülő jogkérdésre irányadó kapcsoló szabályát. Ezt a módszert támasztja alá az az elv, amely szerint minden állam maga határozza meg, hogy fórumai mikor és meddig alkalmaznak külföldi jogot. Kétség esetén tehát ugyancsak a saját jogrendszer szerint értelmezve kell ezt a kérdést megválaszolni, annál is inkább, mert ez a probléma a szuverenitásról történő önkéntes lemondást is magában rejti. A legtöbb ország bírói gyakorlata is töretlenül követi a nemzetközi magánjog tudományában uralkodó nézetet, és a minősítési problémákat saját jogrendszeréből kiindulva kísérli megoldani. Logikailag hibátlan volta, az elméleti érvek tetszetőssége és súlya ellenére a gyakorlati alkalmazásban nem kifogástalan a lex fori szerinti minősítés. Különösen nehéz dönteni a fórum jogában ismeretlen jogintézmények esetében. [116] b) A lex causae szerinti minősítés tisztán logikai alapon nehezen védhető, hiszen circulus vitiosusra vezet: ahhoz, hogy a minősítésre hivatott irányadó jogrendszert meghatározhassuk, a konkrét – még nem minősített – anyagi jogi kérdést a fórum megfelelő kapcsoló szabálya alá kell vonnunk, noha a minősítés segítségével éppen ezt a megfelelő kapcsoló szabályt keressük. Pusztán formális logikai érveléssel mégsem lehet elvetni ezt a minősítési módszert. S – egyértelműen kisebbségi nézet képviselőiként ugyan – mindig akadnak védelmezői ennek a megoldásnak (legerőteljesebb érveléssel Martin Wolff 1933). E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy a mai magánjogok fogalmi rendszerei az esetek többségében nem térnek el annyira egymástól, hogy a fórum kapcsoló szabályaival az irányadó jogrendszerre vonatkozó alapvető orientációt ne lehessen megadni. Az így megkeresett lex causae alapján kerülhet azután sor a tulajdonképpeni minősítésre. Az özvegyi haszonélvezeti jog minősítésekor például ez a módszer a következőt jelentené. Halál esetével összefüggő vagyonháramlásnál az öröklési jogi kapcsoló szabály szerint kell az irányadó jogrendszert megkeresni; ha ez a jog (a lex causae, felhozott példában a magyar Ptk.) az özvegyi haszonélvezeti jogot, mint öröklési jogi intézményt ismeri, akkor helyénvaló a támasztott igény öröklési jogivá minősítése és az öröklési jogi kapcsoló szabály alá vonása (rendszertani besorolása). A lex causae szerinti minősítés különösen kézenfekvőnek látszik a fórum jogában nem ismert intézmények esetében. Szószólói ezen túl azzal is érvelnek, hogy ez a módszer az alkalmazandó külföldi jog világának megfelelően, harmonikusan helyezi el a jogi kategóriákat az adott jog rendszerében; például az alkalmazásra kerülő jog (és nem az attól esetleg eltérő lex fori) elveinek megfelelően képes ingó és ingatlan dolgok között különbséget tenni. Mindent összevetve a lex causae szerinti minősítés mégis sokkal problematikusabb, mint a lex fori alapján történő: több esetben vezet nem meggyőző eredményre. A fogyatékosságot a módszer védelmezői különböző korlátozásokkal, kiegészítő, illetve kisegítő megoldásokkal kívánják kiküszöbölni. Lényegét tekintve a lex causae szerinti eljárás a problémát egy más szintre helyezi, és ezzel oldja fel a különben kikerülhetetlen logikai ellentmondást. Nem az alkalmazandó kapcsoló szabály kikeresésében látja a minősítési probléma lényegét [ezt nevezik elsődleges (primer) minősítésnek], hanem a felmerült jogkérdésnek az irányadó jogrendszeren belüli (anyagi jog vagy eljárási jog; dologi jog vagy kötelmi jog; öröklési jog vagy házassági vagyonjog stb.) elhelyezésében [ún. másodlagos (szekunder) minősítés]. Márpedig ez az elsődleges minősítés kérdésének megkerülését jelenti. A lex causae alapján ennek az elsődleges minősítésnek az ellenőrzésére kerül sor a másodlagos minősítés keretében. [117] 2. A tudomány kezdettől fogva tudatában volt a minősítési probléma nehézségének. Már Bartin tanulmányának (1897) címe is több mint rezignált: „De l’impossibilité d’arriver a une solution définitive des conflits de lois”, azaz: „A nemzetközi jogszabály-összeütközések végleges megoldásának lehetetlenségéről.” A bonyodalmak gyökere az, hogy a fórum jogának és az alkalmazásra kerülő külföldi jognak – adott esetben – eltérő fogalomrendszerét kell valahogy összehangolni. Találó Raape (1948) megállapítása: „Nichts ist es schwerer, als Richter in zwei Welten zu sein”, azaz: „semmi sem nehezebb, mint bírónak lenni két jogrendszer világában”. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább kikristályosodik az a vélemény, hogy a minősítés problémájára nem lehet általános (minden esetre egyformán megnyugtató) megoldást nyújtó elvet felállítani. A különböző



jogrendszerek fogalomtára óhatatlanul tartalmi eltéréseket mutat. (Még egyetlen jogrendszeren belül is különböző kört ölelnek át egyes kategóriák a különböző jogágakban; például más tartalma van az uzsorának a büntetőjogban, mint a polgári jogban.) A különbségek összehangolására, illetve kiegyenlítésére csak az eset konkrét körülményeinek figyelembevételével kerülhet sor. Egyetlen elv (akár a lex fori, akár a lex causae) merev és általános alkalmazása nem vezethet sikerre. Lényegesen csökkenthető viszont a minősítés problémájának súlya, ha (amint az utóbbi évtizedekben elsősorban az intenzív jogösszehasonlítás eredményeként örvendetesen tért hódít) a különböző jogrendszerek dogmatikailag vagy rendszertanilag eltérő kategóriáit funkcionálisan (céljuk tükrében) vizsgáljuk és értelmezzük: funkcionális minősítés. Ilyen megközelítés mellett a különbségek gyakran csupán felületiek vagy egyenesen látszólagosak. Például lehet, hogy az egyik jogrendszer meghatározott házassági vagyonjogi intézménye ugyanúgy a házastárs részére megözvegyülése esetén nyújtandó vagyoni gondoskodást hivatott biztosítani, mint egy másik jogrendszer bizonyos öröklési jogi intézménye, vagyis az előbbit is az öröklési jogi kapcsoló szabály alá lehet vonni. Ebben a szellemben egyes tudósok – elsősorban Rabel – a kapcsoló szabályok összehasonlító jogi értelmezése útján, azaz nem kizárólag az adott jogrendszer fogalomvilágából kiindulva, hanem attól független, autonómmódszerrel kívánják a kielégítőbb eredményre vezető rugalmasabb minősítést elérni. Ez a megoldási kísérlet kiindulópontjában már azért is helyeselhető, mert nemritkán ugyanazon jogrendszer kollíziós joga (kapcsoló szabályai) és anyagi joga között is vannak fogalmi eltérések. Mások – például Kegel – a kollíziós magánjog céljai alapján, a kapcsoló szabályok által szolgálni kívánt érdekek figyelembevételével javasolják e normák értelmezését, és vannak olyan nézetek is, amelyek az alkalmazásra kerülő anyagi jogi normák célját is figyelembe kívánják venni: teleologikus minősítés. Ezek az elméleti megközelítések helyes irányban oldják fel a minősítés problémájánál nemegyszer tapasztalható merevséget és egyoldalúságot. Részleteik azonban még nem eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy a gyakorlatban is szélesebb teret nyerhessenek. Ezért a jogalkalmazói praxisban ma is a lex fori szerinti minősítés tekinthető uralkodónak. A fórum jogában ismeretlen jogintézmények esetében viszont a kiindulópontot az illető kategória külföldi jogrendszerbeli funkciója szerinti, tehát rendszerint a lex causae alapján történő minősítés képezi. [Az adott külföldi jog fogalomrendszere alapján ítélendők meg végül renvoi esetén a külföldi kollíziós szabályokban alkalmazott kategóriák (mi a kapcsolás tárgya, hogyan értendő a kapcsolóelv stb.) is.] [118] 3. A fontosabb elméleti nézetek ismertetése után összefoglaljuk saját álláspontunkat.Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni, hogy – az imént idézett szerzőkkel egyetértve – egyoldalúnak tartjuk a minősítés hagyományos alapformáit: a lex fori és a lex causae szerinti minősítést. A probléma lényegét a kapcsoló szabály hipotézisének értelmezésében, keresztmetszetének bemérésében, befogadóképességének megállapításában látjuk. Ezért nem tartjuk célravezetőnek a minősítési eljárást egyetlen anyagi jog – legyen az akár a lex fori, akár a lex causae – alapulvételével lefolytatni. A lex fori minősítés abból a tételből kiindulva kíván a problémára megoldást találni, hogy egy kapcsoló szabály hipotézise átfogja mindazokat a belföldi és külföldi jogintézményeket (és csak azokat!), amelyek a fórum anyagi jogában az illető kapcsoló szabályban alkalmazott jogi fogalom alá esnek. A lex causae minősítés hasonló egyoldalúsággal (ráadásul logikailag alig védhető következtetéssel) egy másik anyagi jogról állítja ugyanezt. Nézetünk szerint a kapcsoló szabályok normatani sajátosságaival nem egyeztethető össze az ilyen egyoldalú és merev szemlélet. A kapcsoló szabályok felépítésének jellegzetessége, a kapcsoló szabály nyitottsága az anyagi jogok iránti rugalmas fogékonyságot kívánja meg a minősítési gondolkodási folyamat során is. Javaslatunkat ezért azokra az ún. autonóm elméletekre támaszkodva dolgozzuk ki, amelyek szakítanak az egyetlen anyagi joghoz kötött módszerrel. Mindenekelőtt Rabel jogösszehasonlító minősítésére és Kegel nemzetközi magánjogi érdekkutató minősítésére alapozunk. Rabeltől átvesszük a kollíziós jog fogalomrendszerének emancipálására vonatkozó követelményt, a kapcsoló szabályok hipotézisének nyitottságára vonatkozó megállapítást és a jogösszehasonlító szemléletet. Kegeltől elsősorban a funkcionális és érdekkutató normaértelmezésre vonatkozó javaslatot hasznosítjuk. A minősítési problémák két hagyományos esetcsoportjánál alapjaiban hasonló, mégis nem lényegtelen eltéréseket is megkívánó módszert ajánlunk. [119] a) Ismeretlen intézmények. A minősítési problémák legnyilvánvalóbb esete az, amikor az elbírálandó ügyben felmerülő jogkérdéstípusra a kapcsoló szabályok rendszere egyáltalában nem terjed ki, amikor a konkrét jogintézményre a kapcsoló szabályok hipotéziseinek felállításakor a jogalkotó – legalábbis első látásra – nem gondolt [lásd az előző § 2. b) pontban]. Véleményünk szerint a fórum anyagi jogában hiányzó jogintézményt tényleges célja, funkciója, az „anyajogrendszerben” játszott szerepe szerint értékelve az esetek jó részében akkor is el lehet helyezni a fórum valamelyik kapcsoló szabálya alá, ha a kollíziós jogi lex fori nem tartalmaz 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kifejezetten nevesített szabályt az illető intézményre. Az ilyen elhelyezésnél (szubszumálásnál) – az anyagi jogi intézmény funkciójának megállapítása után – a szóba jöhető (egy vagy több) kapcsoló szabály önálló értelmezésére van szükség, a kapcsoló szabálybeli hipotézisnek a jogalkotó által szándékolt befogadóképességét kell megállapítani. Ez utóbbi gondolati folyamat: a kapcsoló szabály értelmezése, a kapcsoló szabálybeli hipotézis rádiuszának meghúzása jelenti – nézetünk szerint – az ún. ismeretlen jogintézmények esetében a tulajdonképpeni minősítést. A materiális lex foriban ismeretlen intézmény tényleges funkciójának – az „anyajogrendszerbeni” – megállapítása pedig csak a minősítés előzményét képezi. Véleményünk szerint ez utóbbi prekvalifikációs gondolati folyamathoz ad kézenfekvő, de hasznos útbaigazítást a Kódex 3. § (2) bekezdése. Amennyiben a minősítés ilyen esetekben negatív eredménnyel zárul, azaz a kérdéses jogintézmény elhelyezése (szubszumálása) a lex fori egyetlen kapcsoló szabálya alá sem sikerül, vagyis a minősítés során az állapítható meg, hogy az illető jogintézmény nemcsak a fórum anyagi jogában ismeretlen, hanem kollíziós jogában sem vették figyelembe a kapcsoló szabályok felállításánál, úgy az esetet joghézagként kell kezelni és ennek megfelelően kell elbírálni. A kollíziós jogbeli joghézag kitöltésére a bíró valamely kapcsoló szabály hipotézisének kiterjesztő értelmezése útján vagy analógia segítségével tehet kísérletet. Az elmondottakat szemléletesen illusztrálhatjuk a német jogbeli culpa in contrahendo példájával. A magyar polgári jogban ismeretlen ez az intézmény, mivel a Ptk. szerződésszegési rendszere jóval zártabb, mint a BGBé; a szerződés létrejöttére nem vezető károkozó magatartások pedig – adott esetben – szerződésen kívüli jogellenes magatartásként, végső esetben pedig utaló magatartásként kellően szankcionálhatók. Culpa in contrahendo címén támasztott nemzetközi magánjogi kártérítési igény esetén a magyar fórum – noha anyagi jogában ismeretlen intézményen alapul a követelés – valószínűleg sohasem lesz kénytelen joghézagot megállapítani saját kollíziós jogában. A culpa in contrahendo konkrét funkciójának feltárása a német anyagi jog segítségével (vagyis a „prekvalifikációs” eljárásban) az esetek döntő többségében egyértelműen megalapozza az igény kollíziós jogi helyének megtalálását, adekvát kapcsoló szabály alá helyezését (szubszumálását), azaz minősítését. Egyes esetekben a culpa in contrahendo valójában egy szerződés megszegését (például tájékoztatási kötelezettség elmulasztását) valósítja meg, így az ügy a szerződéses statútum [405] alá vonható. Más esetekben (szerződés híján) deliktuális igény megállapítása és a deliktuális statútum [441] alkalmazása lesz lehetséges. Megjegyezzük: a példa illusztráló erejét nem csökkenti az a tény, hogy a Róma II. rendelet (12. cikk) a culpa in contrahendot – nemes egyszerűséggel – szerződésen kívüli intézménynek minősíti. Hasonló módon történhet azonos neműek külföldön kötött házasságának bejegyzett élettársi kapcsolatnak minősítése a magyar jogban [578]. Röviden összefoglalva a következő megállapításokra jutottunk: • a materiális lex foriban ismeretlen intézménynek először valóságos funkcióját, tényleges szerepét kell megállapítani, éspedig az egyedül lehetséges úton, az illető intézményt ismerő „anyajogrendszer” anyagi jogának segítségével: prekvalifikációs eljárás, idegen anyagi jog alapján; • az így tisztázott funkciójú idegen anyagi jogi intézményt a fórum kapcsoló szabályainak értelmezése útján, a szóba jöhető kapcsoló szabálybeli hipotézisek befogadóképességének tisztázása útján kell megkísérelni a kollíziós jogban elhelyezni: tulajdonképpeni minősítés, a kollíziós jogi lex fori alapján; • a fórum anyagi jogában ismeretlen intézmény a fórum kollíziós joga számára gyakran nem ismeretlen, hanem a kapcsoló szabályok felállításánál figyelembe vett, tételezett, s ezért kollíziós jogilag elhelyezhető (szubszumálható); • amennyiben az illető külföldi jogintézményt a fórum kollíziós joga nem tudja „befogadni”, a kollíziós jogbeli joghézagot az anyagi jogban ismert módszerekkel (kiterjesztő értelmezés, analógia stb.) kell kitölteni. [120] b) Szisztematizálási eltérések. Minősítési kérdéseket – mint említettük – a leggyakrabban az a körülmény veti föl, hogy a kapcsoló szabály tényállásának rendszerezési szempontja és az alkalmazandó külföldi anyagi jog fogalomrendszere közötti szisztematizálási különbségek kerülnek napvilágra a jogalkalmazás során. Ezt nevezzük a különböző jogrendszerek szisztematizálási eltéréseiből eredő minősítési problémák esetcsoportjának. A felszínen a probléma úgy jelentkezik, hogy egyazon (vagy inkább: lényegét tekintve egyazon) jogintézmény a fórum jogában és egy másik, a tényálláshoz kapcsolódó jogban (a potenciális lex causaeban) eltérő rendszertani besorolást nyert (példákat lásd fent). Közelebbről szemlélve ezeknek a minősítési



problémáknak a lényegét – nézetünk szerint – nem is annyira a materiális lex fori és egy másik anyagi jog rendszertani eltérésében kell látnunk. A kérdés magját ennél az esetcsoportnál is a fórum kapcsoló szabályának befogadóképessége körüli bizonytalanság alkotja. A gyakorlatban legfontosabb elévülési példában ez a kérdés a következőképpen fogalmazható meg: Kiteljesíthető-e egy kontinentális szellemben alkotott elévülési kapcsoló szabály például – hogy a fenti illusztrációnál maradjunk – kaliforniai elévülési normákkal, annak ellenére, hogy a kaliforniai jog – szemben a kontinentális felfogással – rendszertanilag nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi intézményként kezeli az elévülést. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kaliforniai bíró az elévülésre, mint eljárásjogi kérdésre mindig a fórum jogát, azaz a saját jogát alkalmazza!) Viszonylag felületes vizsgálódás alapján is megállapítható ugyanakkor, hogy az elévülés lényege, mindenekelőtt szerepe, funkciója a common law-ban sem mutat olyan eltérést, amely az alapjogviszonnyal azonos kapcsoló szabály szerinti megítélését, vagyis anyagi jogi minősítését kérdésessé tenné. A számos USA-jogban eljárási intézménynek számító elévülés lényeges kérdései (hatása, határideje, nyugvása, megszakadása stb.) a kapcsoló szabályok szempontjából nem rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, mint amelyek az „igazi” eljárási kérdések lex fori szerinti megítélését indokolttá teszik; ellenkezőleg: a kollíziós jogi kapcsolás szempontjából merőben anyagi jogi kérdésekként viselkednek. Egyedül az elévülés perbeli érvényesíthetőségének módja, formái tekinthetők eljárási kérdéseknek, tehát a lex fori szerint megítélendő problémáknak. Mindezek miatt az elévülés anyagi jogi intézménynek minősítése akkor is teljesen indokolt, ha a konkrét tényállás lényeges elemei olyan jogrendszerhez kapcsolódnak, amely belső rendszerében az elévülést eljárási kategóriaként szisztematizálja. Az itt kifejtett álláspontot támasztja alá a common law-ban az elévülés minősítésével kapcsolatban az elmúlt évtizedekben lezajlott változás is. Mint említettük, az Egyesült Királyságban az 1984-ben elfogadott Foreign Limitation Periods Act szakított az elévülés hagyományos eljárásjogi minősítésével, és anyagi jogi minősítését vezette be (lásd Carter 1985). Egyes USA-államokban ugyanilyen változás ment végbe törvényi úton: Arkansas, Colorado, Észak-Dakota, Oregon, Washington, illetve hasonló irányú változás indult el a bírói gyakorlatban: Heavner v. Uniroyal, New Jersey 1973. stb. (lásd Hay 1989). Más a helyzet – a szó szoros értelmében vett – eljárásjogi kérdések lex fori szerinti elbírálásával. Ezt a – nemzetközi magánjogban általánosnak mondható – gyakorlatot, elsősorban az igazságszolgáltatás szempontjai: a bírák, a felek és képviselőik érdeke indokolja. A per szereplőitől aligha volna elvárható, hogy eljárási cselekményeiket egy idegen (pontosabban: gyakran változó idegen) eljárási jog (perrendtartás stb.) szerint végezzék. Összegzésképpen a következőket mondhatjuk: • a különböző jogrendszerek anyagi jogi rendszerének eltéréseiből adódó minősítési problémák megoldása is alapvetően a kapcsoló szabály értelmezését, a kapcsoló szabálybeli hipotézis átmérőjének megállapítását kívánja meg, azaz a minősítésnek ebben az esetcsoportban is lényegében a kollíziós lex fori szerint kell történnie; • a minősítés folyamatát itt is segítőleg előzheti meg a szóban forgó jogintézmény funkciójának feltárása és összevetése a materiális lex foriban és a potenciális lex causaeban: prekvalifikációs eljárás; • az érintett jogintézmény tényleges szerepének megismerése és a lex foriban, illetve a potenciális lex causaeban betöltött funkciójának összehasonlítása (vagyis a prekvalifikációs eljárás) a felmerülő minősítési esetek döntő részében azzal az eredménnyel jár, hogy az illető jogintézmény a szisztematizálási eltérés, a különböző rendszertani elhelyezés ellenére lényegében ugyanazzal a funkcióval rendelkezik mindkét jogrendszerben, tehát az egyforma minősítésnek, a lex fori megszokott kapcsoló szabálya alá történő szubszumálásnak nincs akadálya; • a matematikailag fennmaradó, elméletileg elhanyagolható esetekben, vagyis azokban, amelyekben a prekvalifikációs eljárás az adott jogintézmény eltérő szisztematizálása mögött különböző funkciókat állapít meg, a bírói bölcsesség iránytűjére kell bízni a minősítést. [121] c) Ritkábban fordul elő, és megoldása is egyszerűbb annak az esetcsoportnak, amikor egyetlen jogrendszeren belül merül fel a minősítés kérdése: a lex fori anyagi joga és kollíziós joga között van szisztematizálási eltérés. Ennek a diszkrepanciának az az oka, hogy a kapcsoló szabályok hipotézise és az anyagi normák hipotézisei egyazon jogrendszeren belül is többnyire eltérő absztrakciós szinten kerülnek megfogalmazásra, és így rendszerint különböző típust képviselnek, megfelelőségük csak viszonylagos. Az anyagi jog cizellált



szabályrendszerét a kollíziós jog nagy átmérőjű, az anyagi jogi normáknál lényegesen absztraktabb kapcsoló szabályokkal kívánja befogadni. Az ugyanazon jogrendszer anyagi joga és kollíziós joga közötti szisztematizálási eltérésből keletkező minősítési problémák megoldása – lényegét tekintve – ugyanazon az úton-módon megy végbe, mint az idegen anyagi jogbeli ismeretlen jogintézmények [a) pontban leírt] minősítése. Eltérés csak a „prekvalifikációs” eljárásban van: mivel a probléma egyetlen jogrendszeren belül vetődik föl, a kérdéses jogintézmény funkciójának meghatározása – természetszerűleg – az adott jogrendszer anyagi joga alapján történik. Maga a tulajdonképpeni minősítés ugyanakkor egy jogrendszeren belüli rendszerezési eltérések esetében is a lex fori kapcsoló szabályának értelmezését és a „prekvalifikációs eljárásban” tisztázott funkciójú intézmény kollíziós jogi szubszumálását jelenti. Röviden: a „prekvalifikációs” eljárás a materiális lex fori, maga a minősítés a kollíziós lex fori szerint játszódik le. [122] 4. A tételes szabályok ritkán rendelkeznek a minősítésről. A kivételek közé tartozik Québec (Kanada) polgári törvénykönyve és a magyar Kódex. A Québec-i törvénykönyv 3078. cikke szerint a minősítés általában az eljáró bíróság joga (lex fori) szerint történik. Valamely dolog ingó vagy ingatlan minősítésénél azonban a dolog fekvési helyének jogát (lex rei sitae) kell alkalmazni. A Kódex (3. §) rendelkezést tartalmaz a minősítés problémájáról. A megoldás alapvetően a lex fori szerinti minősítés álláspontjára helyezkedik. Eszerint, ha a jogvitában megítélendő tények vagy viszonyok jogi minősítése kérdésében vita van, a magyar jog szabályainak és fogalmainak értelmezésével kell eljárni [3. § (1) bek.]. Ennyiben tehát a Kódex a nemzetközi elméletben és gyakorlatban – problematikus és vitatott volta ellenére – uralkodónak tekinthető felfogást teszi magáévá. Például a Kúria elődje a magyar jog szabályai (a lex fori) alapján történt minősítéssel különböztette meg a „családba fogadást”az örökbefogadástól (Legf. B. Pfv. II. 20.996/2000. sz., BH 2002/492. sz.). Külön szabályt ad a Kódex [3. § (2) bek.] arra a sajátos problémára, amikor ismeretlen jogintézmény, nem ismert jogi kategória értelmezésének szükségessége merül fel. Ilyen esetben a magyar jog szerinti értelmezés fogyatékosságát a bírónak az illető intézményt ismerő külföldi jog figyelembevételével kell korrigálnia: „Ha a magyar jog valamely jogintézményt nem ismer, vagy eltérő tartalommal, más elnevezéssel ismer, és az a magyar jog szabályainak értelmezésével sem határozható meg, a jogi minősítésben a jogintézményt szabályozó külföldi jogra is figyelemmel kell lenni.” A Kódexbírói gyakorlatában felmerült minősítési problémák közül három esetet emelünk ki. Vitás, hogy a végrendelkezési képesség a cselekvőképesség szabályai szerint ítélendő-e meg, vagy a végrendeleti jog rendelkezései vonatkoznak-e rá. Véleményünk szerint az utóbbi megoldás a helyes. A másik problémát az öröklési szerződések rendszertani elhelyezése vetette föl. Nézetünk szerint az adott esetben tévesen minősítette tartási szerződésnek és nem végintézkedésnek az öröklési szerződést egy Magyarországon élő német állampolgár ingó hagyatékát átadó közjegyzői végzés (Baja, 2. Kjö. 1910/1981.). (Több mint feltűnő, hogy ezzel a minősítéssel sikerült az adott ügyben a magyar jog alkalmazását elérni.) A harmadik esetben a Kúria elődje a lex fori, tehát a magyar jog szerint közös örökbefogadásnak minősítette azt az esetet, amikor a házastársak nem egy időben, hanem egymást követően fogadtak örökbe egy gyermeket (BH 2002/492. sz.). [123] 5. Sajátos, az egyes államok belső kollíziós normáinak minősítésétől eltérő problémát képez a nemzetközi egyezményekben megállapított kapcsoló szabályok minősítése. Ilyen esetben vagy maga az egyezmény ad meghatározást (vagy más módon kifejezett eligazítást) a kapcsoló szabályban alkalmazott jogi kategória tartalmáról, vagy a nemzetközi egyezmények értelmezésénél használatos elvekhez kell folyamodni: a szerződéskötő felek szándékának kutatása stb.

3. Irodalom az V. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. von Bar, Ch. – Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003.



Bartin, E.: De l’impossibilité d’arriver á la suppression définitive des conflits de lois. Clunet, 24. (1897) 225– 255., 466–495., 720–738. = La théorie des qualifications en droit international privé. In Etudes de droit international privé. Paris, 1899. Batiffol, H. – Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993. Cheshire, G. C. – North, P. – Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Deruppé,J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. – Morris, J. H. C. – Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Furrer, A. – Girsberger, D. – Siehr, K.: Internationales Privatrecht, Allgemeine Lehren (Schweizerisches Privatrecht, Bd. 11, Teil Bd. 1.). Basel, 2008. Hay,P.: Die Qualifikation der Verjährung im US-amerikanischen Recht. IPRax, 9. (1989) 197–202. Hay,P. – Weintraub, R. J. – Borchers, P. J.: Conflict of Laws – Cases and Materials. New York, 2004. von Hoffmann, B. – Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Kahn, F.: Gesetzeskollisionen. Ein Beitrag zur Lehre des internationalen Privatrechts (Jherings Jahrbücher, 1891). In Abhandlungen zum internationalen Privatrecht. Band I. München–Leipzig, 1928. Kegel, G. – Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004; Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lipstein, K. (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. – Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Mistelis, L. A.: Charakterisierungen und Qualifikation im internationalen Privatrecht: Zur Lehre einer parteispezifischen Qualifikation im Kollisionsrecht der privaten Wirtschaft. Tübingen, 1999. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Niboyet, J.-P.: Cours de droit international privé français. Paris, 1949. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Rabel, E.: Das Problem der Qualifikation. RabelsZ, 5. (1931) 241–288. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Siehr, K.: General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law, 7. (2005) 17–61. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988. Wengler, W.: Die Vorfrage im Kollisionsrecht. RabelsZ, 8. (1934) 148–251. 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Wengler, W.: Die Qualifikation der materiellen Rechtssätze im internationalen Privatrecht. In Festschrift für Martin Wolff. Tübingen, 1952. 337–374. Wolff,M.: Internationales Privatrecht. Berlin, 1933. Wolff, M.: Das Internationale Privatrecht Deutschlands. Berlin–Göttingen–Heidelberg, 1954.


Chapter 9. VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) 18. § A kapcsoló szabály utalásának terjedelme: a renvoi problémája 19. § Elméleti álláspontok; gyakorlati megoldások

1. 18. § A kapcsoló szabály utalásának terjedelme: a renvoi problémája [124] 1. Míg a minősítés problémája a kapcsoló szabály tényállásának (hipotézisének) értelmezésével kapcsolatban merül fel, addig a vissza- és továbbutalás kérdését a kapcsoló szabály rendelkezésének (diszpozíciójának) terjedelme veti fel. A kapcsoló szabály egy egész jogrendszerre utal: vagy az eljáró fórum államának szabályait (lex fori), vagy egy meghatározott külföldi jog szabályait rendeli alkalmazni. Valamely külföldi jogra történő utalás esetén jelentősége lehet annak, hogy az adott jogrendszer megfelelő kollíziós normáit is figyelembe kelle venni, vagy az illető jogrendszer tárgyi (például polgári anyagi jogi) szabályaira vonatkozik. Amennyiben a kapcsoló szabály utalása a felhívott jogrendszer kollíziós normáira is kiterjed, és ezért ezeket a jogszabályokat is figyelembe kell venni, esetenként sajátos összeütközésre kerülhet sor a szóba jövő kapcsoló szabályok között. Előfordulhat, hogy a felhívott jogrendszer megfelelő kapcsoló szabálya más állásponton van, mint az utaló jogrendszer kapcsoló szabálya: a felhívott jogrendszer kollíziós joga nem fogadja el az utalást, hanem a saját jogának szabályai helyett az utaló (a kiinduló) jogrendszer vagy egy harmadik jogrendszer normáit tartja alkalmazandónak. Például a Kódex [11. § (1) bek.] szerint egy Budapesten vagy Bécsben lakóhellyel rendelkező dán állampolgár cselekvőképességét az állampolgárság joga, vagyis a dán jog szerint kell megítélni; az így felhívott dán jog megfelelő kapcsoló szabálya szerint viszont a lakóhely joga, vagyis a magyar, illetve az osztrák jog az irányadó. A felhívott dán jog tehát visszautal a kiinduló magyar jogra, illetve továbbutal egy harmadik jogra, az osztrák szabályokra. A nemzetközi magánjogban ezt az esetet a vissza-, illetve továbbutalás problémájának, összefoglaló francia elnevezéssel renvoinak nevezzük. A problémát a renvoi esetében az okozza, hogy választani kell az öszszeütköző kapcsoló szabályok között; el kell dönteni, hogy melyiknek az utalását kövessük: csak a saját kollíziós jogét, és figyelmen kívül hagyjuk a felhívott jogrendszer kapcsoló szabályának vissza- vagy továbbutalását, vagy pedig elfogadjuk ez utóbbiakat is. A renvoi problémáját egy – a francia bírói gyakorlatban felmerült – ügy, a Cour de Cassationt 1875 és 1882 között háromszor is megjárt jogvita, a Forgo-esettette ismertté. Franz Xaver Forgo bajor állampolgár volt, de ötéves kora óta Franciaországban élt, és ott is halt meg, tetemes vagyont hagyva maga után. A francia kollíziós jog szerint az adott hagyatékra (az akkor még önálló) bajor jog (vagyis az örökhagyó állampolgársága szerinti jog) lett volna irányadó; a bajor kapcsoló szabályok szerint viszont a hagyaték fekvése (illetve bizonyos vonatkozásokban az örökhagyó lakóhelye) szerinti jog, vagyis a francia szabályok. A Cour de Cassation végül is elfogadta a bajor kollíziós jogban foglalt visszautalást, és a francia öröklési jog szabályait alkalmazta. (Az ügy kimenetelének megítélésekor nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy az adott esetben a francia államkincstár örökölt, a bajor öröklési jog alkalmazása esetén viszont Forgo Bajorországban élő oldalrokonai lettek volna az örökösök.) Ezzel az esettel a francia bíróság mindenképpen egy súlyos problémát, a megválaszolandó kérdésekben amúgy sem szegény kollíziós magánjog egyik legnehezebben feltörhető dióját tette a tudomány asztalára. Nem csodálkozhatunk hát a híres angol tudós, Cheshire megjegyzésén: „Might Forgo never have been born!”, azaz: „Bárcsak Forgo meg sem született volna!”. [125] 2. Az elmondottakból kitűnik, hogy a vissza-, illetve továbbutalás problémájának felmerüléséhez az elvi lehetőség akkor adódik, hogyha a kapcsoló szabály utalását tág értelemben, vagyis a felhívott jogrendszer kollíziós normáira is kiterjedő hatállyal fogjuk fel. Ha ugyanis az utalást eleve a felhívott jogrendszer tárgyi szabályaira szűkítjük le, a renvoi lehetősége elvileg sem teremtődik meg. Hangsúlyozni kell, hogy mindez csupán a probléma elvi lehetőségét érinti. A renvoi konkrét jelentkezéséhez az is kell, hogy a felhívott kollíziós norma eltérő kapcsolóelvet tartalmazzon, mint az utaló (a kiinduló) jog, továbbá az is, hogy ez az eltérő utalás az adott konkrét esetben ténylegesen is más jogrendszerhez vezessen, mint a kiinduló jog szerinti. A cselekvőképesség megítélésére például a legtöbb európai kollíziós jog éppúgy az illető személy állampolgársága 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) szerinti jogot rendeli alkalmazni, mint a magyar szabály. Ezekben a jogokban a cselekvőképességgel kapcsolatban tehát ugyanaz a kapcsolóelv, mint a magyar jogban, vagyis a renvoi problémája akkor sem merülhet fel, ha az utalást a felhívott jogrendszerek kollíziós szabályaira kiterjesztve értjük. De gyakorlatilag nincs renvoi-probléma akkor sem, ha a felhívott jogrendszer illető kapcsoló szabálya eltér ugyan az utaló jogrendszer hasonló normájától, de ez a különböző utalás adott esetben mégis ugyanazzal az eredménnyel jár. Ha például egy Koppenhágában lakó dán állampolgár cselekvőképességét kell egy magyar bíróságnak megítélnie, a kiinduló magyar kollíziós jog (amely szerint az állampolgárság szerinti jog alkalmazandó) és a felhívott dán kapcsoló szabály (amely szerint a lakóhely mérvadó) utalása szerinti jog ugyanaz lesz: mindkét esetben a dán jog. Ilyen és hasonló tényállások esetében az elvileg lehetséges renvoi-probléma tehát az eltérő utalások egyező eredménye következtében ténylegesen mégsem jön létre. A példák arra is rávilágítanak, hogy a vissza-, illetve továbbutalás kérdése elsősorban az ún. személyes jog(lex personae) eltérő meghatározása miatt merül fel. Ezen a területen a legnagyobb ugyanis az egyes kollíziós jogok eltérése: egy részük az állampolgárságot(lex patriae), másik részük a lakóhelyet (az angolszász jogokban a domicile-t) alkalmazza kapcsolóelvül [165]. Természetesen más területeken is felmerül a renvoi problémája; például a házassági vagyonjogban és az öröklési jogban, ha az egyik érintet állam a személyes jogot, a másik a dolog fekvési helyét (lex rei sitae)tekinti az alkalmazandó jogot meghatározó kapcsolóelvnek.

2. 19. § Elméleti álláspontok; gyakorlati megoldások [126] 1. A nemzetközi magánjog tudományában hosszú időn keresztül uralkodó felfogás elvetette a vissza- és továbbutalást. Ezért a kapcsoló szabály utalását a külföldi jogrendszer tárgyi (például polgári anyagi jogi) szabályaira korlátozva javasolta érteni. A renvoi lehetőségét elutasító álláspont képviselői – ma is – elsősorban logikai megfontolásokkal érvelnek. Arra hivatkoznak, hogy a kollíziós szabályok funkciója azoknak a határeseteknek egyértelmű megoldása, amelyek a több jogrendszerrel érdemi kapcsolatot mutató nemzetközi magánjogi tényállások elbírálása során keletkeznek. Márpedig ez csak úgy érhető el, hogy a kapcsoló szabályok kétséget kizáróan megjelölik a szóba jöhető jogrendszerek közül ténylegesen alkalmazandó tárgyi szabályokat, nem pedig úgy, hogy egy másik állam kollíziós jogára is utalnak. Egy ilyen tágan felfogott, a felhívott jogrendszer kollíziós normáira is kiterjedő utalás alapvető ellentmondásban lenne a nemzetközi magánjogi szabályok feladatával. Nem is szólva arról, hogy a visszautalás lehetőségének kölcsönös és következetes elfogadása az eldöntendő kérdés végeláthatatlan ide-oda tologatásához, egy befejezetlen pingpongcsatához vezetne az érintett jogrendszerek között; és a továbbutalás is gyakran eredményezné az utalást végül is elfogadó jog megkeresésének bonyolult problémáját. Logikai érvekkel valóban nehéz a renvoi elfogadása mellett lándzsát törni. Lehet ugyan azt mondani (mint ahogy hangot is kapott ez a renvoi melletti nézet), hogy a kollíziós jog szerepe az alkalmazandó jogrendszernek, mint egésznek a kijelölésében van, erre korlátozódik; s azt már a felhívott jogra kell bízni, hogy a saját tárgyi szabályait vagy egy másik jogrendszerét (a kiindulóét vagy egy harmadikét) kívánja-e alkalmazni. Megfogalmazódott a renvoi elutasításával szembeni érv is, hogy a kollíziós jogi utalásnak a felhívott jogrendszer tárgyi szabályaira szorítkozó következetes leszűkítése esetén az adott jog esetleges területközi (interlokális) és időközi (intertemporális) normáit is figyelmen kívül kellene hagyni. A probléma lényegéhez kétségtelenül azok a nézetek nyúlnak, amelyek – a pusztán logikai szempontokon túllépve, érdemi megfontolásokat figyelembe véve – a különböző államok nemzetközi magánjogi ítélkezési gyakorlatának nagyobb harmóniáját kívánják elősegíteni a renvoi (legalábbis korlátozott) elfogadásával. Arra hivatkoznak, hogy a nemzetközi kollíziós jog legfontosabb célja a nemzetközi magánjogi tényállások lehető egyöntetű elbírálásának biztosítása a különböző államok fórumai előtt. Ha tehát valamely állam kollíziós joga nem kíván egy tényállást a saját anyagi jogi szabályai szerint elbírálni, hanem a döntéshez visszautal a kiinduló jogra vagy egy továbbutal egy harmadik jogrendszerre, az alkalmazást nem óhajtó szabályok erőltetett figyelembevétele helyett helyesebb a visszautalást vagy a továbbutalást elfogadni. Ez a megoldás segítheti ugyanis a döntések nemzetközi egyöntetűségének, harmóniájának megvalósulását. Az egyik fenti példával élve: a visszautalás kölcsönös elutasítása esetén egy Budapesten élő dán állampolgár cselekvőképességét a magyar bíróság a dán (állampolgárság szerinti), a dán bíróság viszont a magyar (lakóhely szerinti) szabályok szerint ítélné meg; ha viszont a magyar fórum a dán kollíziós jog visszautalását elfogadja, akkor ugyanúgy a magyar szabályokat alkalmazhatja, mint adott esetben a dán bíró tenné. Ez az álláspont Savigny eszményét kívánja szolgálni, amely szerint a nemzetközi kollíziós jog célja az, hogy „a nemzetközi magánjogi tényállások várható megítélése egyforma lehessen, függetlenül az eljáró bíróság államától”. Emellett egy ilyen gyakorlat a kollíziós jogi döntések szükséges rugalmasságát is képes előmozdítani. A visszautalás elfogadása melletti – bevallott vagy be nem vallott – fontos érv mégis az, hogy ezen az úton a bíró saját anyagi jogszabályainak alkalmazását érheti el. Abba a jogrendszerbe vihető tehát az ügy, amelynek normavilágában, gyakorlatában, jogirodalmában a bíró a leginkább eligazodik, magát a legjobban kiismeri. A visszautalás elfogadása tehát jó 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) eszköz a bíróság saját jogszabályok alkalmazására való törekvésének („hazafelé törekvésének”) megvalósításához. [127] 2. Az ismertetett szempontok megfontolt mérlegre tétele alapján a nemzetközi magánjog tudománya fokozatosan eltávolodott a renvoit mereven és kategorikusan elutasító állásponttól. Ma már többségben vannak azok a felfogások, amelyek – meghatározott korlátok között – helyeslik és elfogadják a vissza-, illetve továbbutalást.Eltérést mutatnak viszont az egyes szerzők a renvoi korlátainak meghatározásában. Márpedig éppen ez az utóbbi kérdés az egész probléma gyakorlati próbaköve: mikor fogadjuk el a visszautalást, hol vágjuk el a továbbutalás „logikai játékának” fonalát, meddig engedjük meg azt stb.? A követendő elv e kérdések megválaszolásához meglehetősen egyértelmű: a felhívott külföldi kollíziós jog vissza-, illetve továbbutalását akkor és annyiban kell figyelembe venni, amikor és amennyiben a renvoi ugyanahhoz a döntéshez segít, mint amelyet az érintett külföldi fórum hozna. Ez az elv a többször hivatkozott példára vetítve a következőt jelenti: a magyar bíró azért fogadja el a dán kapcsoló szabály visszautalását, mert ezáltal ugyanúgy tud dönteni, mint adott esetben a dán bíró, akinek joga a visszautalást nem akceptálja; vagyis: a magyar bíró a visszautalás elfogadásával, a dán bíró a visszautalás kizárásával jut ugyanarra az eredményre: a Budapesten élő dán állampolgár cselekvőképességét a magyar szabályok szerint kell megítélni. A példa végiggondolása azonban azt is mutatja, hogy a leszögezett helyes elv átültetése a gyakorlatba egyáltalában nem egyszerű. Ha például a dán jog is a visszautalás elfogadása mellett volna, a magyar bíró egyenesen csak a renvoi mellőzésével juthatna dán kollégájával azonos eredményre. Ez a tanulság általános jelleggel is érvényes: a visszautalással kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás csak akkor segíti a kollíziós jogi döntések nemzetközi harmóniáját, ha az üggyel öszszefüggő jogrendszerek közül az egyik elfogadja, a másik viszont elutasítja a renvoit. Ezért indult ki abból az 1955-ös hágai egyezmény az állampolgárság joga és a domicilium joga közötti ütközés rendezéséről (ún. renvoi-egyezmény), hogy az állampolgárság jogát elfogadó államok fogadják el, a domicilium elvét követő államok pedig utasítsák el a renvoit. Ez az egyezmény azonban nem lépett hatályba. Ugyanezt a gondolatot kamatoztatja az angol bírói gyakorlatban kialakított ún. „foreign court doctrine (theory)” (vagy: „local court doctrine”) is, amely szerint az angol bíró azt az anyagi jogot alkalmazza, amelyet a saját kollíziós joga által felhívott jogrendszer fóruma adott esetben irányadónak tartana. Ezt úgy éri el, hogy az illető külföldi bíróság renvoival kapcsolatos álláspontjának tükörképét teszi magáévá: elfogadja tehát a visszautalást, ha az illető jogrendszer elutasítja azt, és – megfordítva – elveti a visszautalást, ha az érintett külföldi jog az elfogadás mellett volna. Könnyen belátható azonban, hogy ez az elv sem egyetemes érvényű; ha több ország gyakorlata alkalmazná egymás irányában, ugyanúgy patthelyzetre vezetne, ugyanúgy eldönthetetlenné tenné a kérdést, mint a visszautalás kölcsönös és végtelen elismerése: a szituáció az egymást kölcsönösen maguk elé tessékelő udvarias emberek ajtó előtti hajlongásának vagy az utcán egymás elől ugyanabban az irányban kitérni igyekvők ismételt összeütközésének képét idézné. Valamelyik jognak várnia, a másiknak lépnie kell, hogy azután a kiváró – ellentétes módon – reagálhasson. Nem is szólva arról, hogy ezzel még csak két ország hozta volna közös nevezőre álláspontját a renvoi kérdésében, és minden ország-párnak külön-külön kellene ezt megtennie. Bonyolult, csaknem járhatatlan út! Logikus, egyértelműen tiszta, minden kérdésre megnyugtató választ adó, ráadásul a gyakorlatban is keresztülvihető elmélet aligha adódik tehát a renvoival kapcsolatban. A jogirodalmi vita tovább tart, se szeri, se száma a javaslatoknak, amelyek – az ismertetett elvek figyelembevételével és kisebb-nagyobb eltéréssel – azt a kört (esetcsoportot) kívánják meghatározni, amelyben a vissza-, illetve továbbutalás elismerése kívánatos. Többséginek azok a nézetek tekinthetők, amelyek a visszautalást és az egyszeri továbbutalást fogadják el. Általános ugyanakkor a vélemény a tekintetben, hogy a nemzetközi szerződési jogban a felek jogválasztásaesetén renvoi nem ismerhető el [412], mert a jogválasztással a szerződő partnerek éppen az irányadó tárgyi szabályokat kívánják egyértelműen meghatározni, a különböző kollíziós jogok közötti hintajátékot pedig elkerülni. Számos törvényhozás [például német EGBGB 4. cikk (2) bek.-e és – kétség esetére – az osztrák törvény 11. § (1) bek.-e] ki is zárja ezért a renvoi lehetőségét jogválasztás esetén. Ezt az álláspontot fogadja el a magyar választottbírósági gyakorlat is. Sőt, jelentős képviselői vannak annak az álláspontnak, amely a renvoi lehetőségét a nemzetközi szerződési jogban általános jelleggelkizárná (tehát a felek jogválasztása híján is). [128] 3. A bírói gyakorlat több országban (például Belgiumban, Franciaországban, Svédországban) keveset törődik az elmélet vívódásaival, és viszonylag gond nélkül elfogadja a visszautalást és egyes esetekben a továbbutalást is. A visszautalás esetében ez úgy történik, hogy a bíró a külföldi kollíziós jogból eredő renvoit a saját tárgyi szabályaira irányuló utalásként fogja fel. Ez az eljárás logikailag sem kifogásolható és eredményében is helyes 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) akkor, ha a visszautaló jogrendszer maga nem ismeri el a renvoit, hiszen ilyen esetben tényleg azt lehet mondani, hogy a visszautalás a fórum anyagi jogi normáira történt. Például egy volt budapesti lakos és dán állampolgár örökhagyó hagyatékára a magyar kollíziós jog a dán szabályokat tartja irányadónak, a dán kapcsoló szabály viszont visszautal az utolsó lakóhely szerinti jogra, vagyis a magyarra. Mivel a dán kollíziós jog a saját kapcsoló szabályainak utalását a tárgyi szabályokra szűkítve fogja fel és ezzel a viszszautalást kizárja, a magyar bíró helyesen és logikusan a magyar öröklési jog szerint ítéli meg az adott ügyet. Ugyanígy tenne a dán jogalkalmazó is, s ily módon a döntések nemzetközi egyöntetűsége biztosított. Logikailag nem kifogástalan és a döntések nemzetközi harmóniáját sem segíti viszont az ilyen eljárás, ha a felhívott jog maga is elismeri a viszszautalást, maga is a kollíziós jogra kiterjesztve érti a saját kapcsoló szabályaiban foglalt utalást. Ezekben az esetekben a fórum – kényszerből – illogikusan jár el, és az ide-oda utalások gondolati perpetuum mobiléjét a saját jogánál megtöri. Például a francia kollíziós jog szerint ingatlan öröklésére az adott dolog fekvési helye szerinti jog (a lex rei sitae) irányadó, adott esetben külföldi jog, akkor is, ha az örökhagyó francia állampolgár. Ha viszont ez a felhívott külföldi jog (például a magyar kapcsoló szabály) az örökhagyó állampolgársága szerinti jogot (a lex patriae-t) tartja irányadónak, vagyis visszautal a francia jogra, a francia bíró elfogadja a renvoit, és egyben lezárja az utalási processzust, s a francia öröklési jog szabályait alkalmazza. Fordított esetben ugyanígy jár el a magyar fórum is – természetesen fordított eredménnyel: a magyar öröklési jogot alkalmazza. Nem kétséges, hogy a visszautalással kapcsolatos gyakorlat ilyen alakulásában – mint utaltunk rá – döntő szerepet játszik a bíróságok kényelemszeretete, a saját jog alkalmazására törekvés. Döntési harmóniáról ugyanis – mint a példa is mutatja – ilyenkor nem lehet beszélni. Vannak ma is olyan országok (például Dánia, Hollandia, Norvégia), amelyeknek bírósági gyakorlata elutasítja a renvoit. A nemzeti törvényhozás kezdetben nem foglalt állást. Kivételnek számított az 1896-os német EGBGB (Art. 27.), amely meghatározott esetekben a visszautalás elfogadását mondta ki. Az elméleti viták tisztulásával párhuzamosan a jogalkotás is egyre inkább véleményt formált a renvoi kérdésében: korábban inkább elutasító jelleggel (például a görög Ptk., az olasz Codice civile), ma jobbára a korlátozott elfogadás mellett (például a lengyel, a portugál, a spanyol és az osztrák törvény). Tapasztalati tény, hogy eddig jobbára a lex patriae országai hajlottak a renvoi elfogadására, a lex domicilii államai [166–167] pedig inkább az elutasítására. Ezért is merült föl olyan elképzelés, amely szerint a nemzetközi döntési harmóniát úgy lehetne általános jelleggel elérni, ha a lex patriaet követő valamennyi jogrendszer elfogadná a visszautalást, a lex domicilii államai pedig egységesen elutasítanák azt. Hogy az újabb törvényhozás inkább a renvoi elfogadására hajlik, beszédesen illusztrálja az olasz tételes jog változása. Az 1995. szeptember 1-jén hatályba lépett új nemzetközi magánjogi törvény (Legge 31 maggio 1995 n. 218) szakított a Codice civilerenvoit elutasító álláspontjával. Az új szabályozás (Art. 13.) elfogadja a visszautalást; a továbbutalás elfogadásának is csak az a feltétele, hogy a felhívott állam joga maga is ismerje el a renvoit. (Ezzel a feltétellel az olasz jogrendszer és a továbbutalással felhívott jogrendszer esetleges eltérő álláspontjából adódó, logikailag feloldhatatlan ellentmondást kívánja az olasz törvényhozó elkerülni.) Az újabb nemzetközi tendenciát követi a hatályos olasz törvény abban is, hogy – elvi álláspontja alól kivételt téve – kizárja a renvoi elismerését: • a szerződő felek jogválasztása esetén; • a jogügyletek alakszerűségeire vonatkozó szabályok területén; • a szerződésen kívüli kártérítési felelősség területén és – természetesen • nemzetközi egyezmény által uralt kérdésekben (amelyekben a renvoi elismerése tekintetében is maga az illető egyezmény irányadó). Végül a hatályos olasz törvény szerint a gyermek családi jogállását rendező szabályok kiválasztása esetén a renvoi elismerésére csak abban az esetben kerülhet sor, ha ily módon a gyermek családi jogállása megszilárdítható. A kollíziós jogi nemzetköziegyezmények döntő többsége kizárja a renvoi lehetőségét. Így például a második világháború utáni összes hágai egyezmény kifejezetten a kijelölt ország tárgyi szabályainak alkalmazását mondja ki, kirekesztve a kollíziós jog figyelembevételét és ezzel a renvoit. Általános jelleggel is megállapítható, hogy a kollíziós nemzetközi magánjog egységesítésével a renvoi jelentősége csökken; az egységesített nemzetközi magánjogban a vissza- és továbbutalás csak harmadik (azaz az egységesített jogon kívüli) jogrendszerek viszonylatában jut szerephez. A jogtudományi irodalom ilyen esetekre azt ajánlja, hogy az utalások láncolatának megszakítását a kívülálló jogrendszerre kell bízni: ha az illető jogrendszer elfogadja a továbbutalást, azt az EU-tagállam bíróságának tudomásul kell vennie, ha a kívülálló jogrendszer visszautal a 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) kiinduló állam jogára, a bíróságnak a visszautalást el kell fogadnia. Ez a javaslat gyakorlatilag az angol „foreign court theory” elvét követi. [129] 4. A Kódex (4. §) a visszautalást elfogadja: ha az irányadó külföldi kollíziós jog a felmerült kérdésben a magyar jogra utal vissza, a magyar anyagi jogot kell alkalmazni. A továbbutalást viszont nem fogadja el a Kódex. A visszautalás esetét kivéve az alkalmazandó külföldi jog kollíziós szabályait nem kell tehát figyelembe venni, hanem az illető külföldi jognak a felmerült kérdést közvetlenül rendező (tárgyi) szabályait kell alkalmazni. Ez a megoldás a bevezetőben idézett példa esetében a következőket jelenti: • ha a dán állampolgár Budapesten lakik, cselekvőképességét – a dán kollíziós szabály visszautalását (a lakóhely jogára) elfogadva – a magyar polgári jog szerint kell megítélni; • ha a dán állampolgár Bécsben lakik, cselekvőképességét – a dán kollíziós szabálynak az osztrák jogra (a lakóhely jogára) történő továbbutalását figyelmen kívül hagyva – a dán jog (állampolgárság joga) szerint kell megítélni. A példa is mutatja, hogy a Kódex a renvoival kapcsolatban kompromisszumos; nem mindig segíti a kollíziós jogi döntések nemzetközi harmóniáját, hanem sokkal inkább a „hazafelé törekvés” tendenciáját támogatja: elfogadja a visszautalást, de elzárkózik esetleges továbbutalások akceptálása elől, amivel pedig könnyebben juthatnánk a döntések nemzetközi összhangjához, mint visszautalás révén. A saját jog alkalmazása felé törekvés – tudjuk – nem magyar találmány, a jogszolgáltatás biztonságát, kényelmét stb. nemcsak a magyar kollíziós jog igyekszik ily módon is biztosítani. Mégis árnyaltabb törvényi megoldás lenne elvárható. Megjegyzendő, hogy a Kódex nem zárja ki a visszautalás lehetőségét a felek jogválasztása esetén. Ez pusztán logikai alapon nem kifogásolható ugyan, de szemben áll a jogválasztás funkciójával. A felek jogválasztó szabadságának ugyanis a jogviszonyra illő anyagi jog kijelölése volna a célja, és ez a visszautalással meghiúsul. E problémának a Róma I. rendelet hatályba lépése után kevés gyakorlati jelentősége van, tekintettel arra, hogy a rendelet kizárja a renvoit, és tárgyi hatálya alól a szerződési problémáknak csak egy viszonylag keskeny sávja marad a Kódex hatálya alatt. Egyébként – az öröklési jogi rendelet [519] kivételével! – valamennyi eddigi uniósrendelet következetesen kizárja a renvoit:a kapcsoló szabály utalását a felhívott jogrendszer anyagi jogi szabályaira történő utalásként kell felfogni. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzetközi magánjogban különböző eredményhez jutunk attól függően, hogy a Kódex vagy uniós rendeletek hatálya alá tartozik az eldöntendő eset, nevezetesen: • a Kódex alkalmazása esetén a visszautalást el kell fogadni, a továbbutalást nem; • a kötelmi jogi és a családjogi uniós rendeletek szerint megítélendő esetekben a viszszautalás elfogadása is kizárt; • az öröklési jogi rendelet pedig – jogválasztás esetét és néhány meghatározott további esetet kivéve – elismeri mind a visszautalást, mind a továbbutalást, ha az valamely rendeleti tagállam jogának alkalmazásához vezet vagy akkor, ha a renvoi olyan állam jogának alkalmazását eredményezi, amely csak saját anyagi jogára értve fogadja el az utalást, elvágva ezzel az utalások láncolatát. Meg kell végül jegyezni, hogy 2004. május 1-je óta egy, a Kódex hatálya alá eső szűk körben (21/A. §) sem fogadható el a visszautalás. A letéti számlán nyilvántartott vagy dematerializált értékpapíron fennálló tulajdonjogra és más dologi jogra vonatkozó kapcsolóelv meghatározásánál kizárt a visszautalás. Ha a külföldi jog a felmerült kérdésben a magyar jogra utal, e visszautalást nem kell figyelembe venni. A Kódexbe a 2004. évi XXVII. törvénnyel beiktatott rendelkezés az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvéből ered. [130] 5. A Kódexbírósági (választottbírósági) gyakorlatában a visszautalás problémája a házassági vagyonjogi és az öröklési jogi kapcsoló szabályok alkalmazása során merül fel a legsűrűbben. Például egy 1956-ban Magyarországról kivándorolt, de ma ismét Budapesten lakó svájci állampolgárságú házaspár vagyonjogi kapcsolatára a Kódex (39. §) az elbírálás idején közös állampolgárság jogát: a svájci családjogot rendeli alkalmazni; a svájci nemzetközi magánjog [Art. 54. (1) bek. a)] viszont – a lakóhely jogának elvi alapján állva – a házastársak közös lakóhelyének jogát: a magyar családjog szabályait rendeli alkalmazni. Ezzel a magyar jogra 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) irányuló visszautalás jön létre. Számos állam öröklési jogi kapcsoló szabálya ma is eltérő jogi megítélést ír elő az ingó, illetve az ingatlan hagyatékra. Ezt teszi például a francia kapcsoló szabály és az Egyesült Államok több tagállamának (így New York államnak) nemzetközi magánjogi szabálya. A Kódex viszont (36. §) a hagyaték egységének elvét fogadja el, és az egész hagyatékra (tehát az örökhagyó ingó és ingatlan vagyonára egyaránt) az örökhagyó halála pillanatában fennálló személyes jogát (azaz az állampolgárság szerinti jogot) rendeli alkalmazni. A Magyarországon fekvő ingatlan hagyatékkal kapcsolatban tehát francia vagy New York állambeli és ottani honosságú örökhagyó esetében a Kódex a francia, illetve a New York állambeli öröklési jogi szabályokat tekinti irányadónak; a felhívott jogok kollíziós szabályai viszont viszszautalnak a hagyaték fekvése szerinti jogra, vagyis a magyar jogra. Mindkét problémacsoportnál a Kódex (4. §) a visszautalás elfogadását és a magyar jog alkalmazását eredményezi. Mint már utaltunk rá, a magyar választottbírósági gyakorlat a felek jogválasztása esetén visszautalást nem ismer el. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata (14. §) kifejezetten kimondja, hogy valamely jogrendszer felek általi „kikötését úgy kell értelmezni, hogy a kikötés közvetlenül az adott állam anyagi jogára és nem kollíziós normáira utal”.

3. Irodalom a VI. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. von Bar, Ch. –Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003. Batiffol, H. –Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993. Cheshire, G. C. – North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Deruppé,J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C. – Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Francescakis, Ph.: La théorie du renvoi et les conflits de systèmes en droit international privé. Paris, 1958. Furrer, A. –Girsberger, D. –Siehr, K.: Internationales Privatrecht, Allgemeine Lehren (Schweizerisches Privatrecht, Bd. 11, Teil Bd. 1.). Basel, 2008. Hay,P. –Weintraub, R. J. –Borchers, P. J.: Conflict of Laws – Cases and Materials. New York, 2004. von Hoffmann, B. –Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Kegel, G. – Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lipstein, K. (ed.): International Encyclopaedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. –Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Réczei L.: A visszautalás. Jogtudományi Közlöny, XXV. (1970) 151–160. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004.


VI. fejezet. Vissza- és továbbutalás (renvoi) Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Renvoi: A Necessary Evil or is it Possible to Abolish It by Statute? In Fletcher,I. –Mistelis, L. A.– Cremona, M. (eds.): Foundations and Perspectives of International Trade Law. London, 2001. 193–212. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Siehr, K.: General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law, 7. (2005) 17–61. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988.


Chapter 10. VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása 20. § Joghatóság és alkalmazandó jog 21. § Kell-e viszonosság a külföldi jog alkalmazásához? 22. § A külföldi jog alkalmazásának problémái 23. § Előkérdés

1. 20. § Joghatóság és alkalmazandó jog [131] 1. Joghatóság kifejezés alatt a bíróságnak, választottbíróságnak, közjegyzőnek, gyámhatóságnak stb. azt a jogi felhatalmazottságát értjük, amelynek alapján nemzetközi (azaz: több állam igazságszolgáltatási fennhatóságával érintkező) magánjogi tényállások esetében eljárhat. A joghatóság tehát úgy is felfogható, mint „nemzetközi (államok közötti) illetékesség”. Azt, hogy valamely állam bíróságai (más szervei) egy adott nemzetközi magánjogi tényállásnál az eljárási jogosítvánnyal rendelkeznek-e, részben nemzetközi egyezmények, részben az illető állam belső jogszabályai, az Európai Unió államai közötti viszonylatban pedig uniós rendeletek határozzák meg. A joghatóság a nemzetközi magánjogi tényállások elbírálásának első eljárásjogi feltétele, mivel hatáskör, illetékesség, perképesség stb. a joghatóság megállapítása után ugyanúgy vizsgálandó, mint a tisztán belföldi tényállások esetében. A joghatóság eljárásjogi jellege azt jelenti, hogy megállapítása a nemzetközi magánjogi tényállás anyagi jogi megítélése, vagyis az alkalmazandó anyagi jog meghatározása szempontjából nem ad eligazítást. A joghatóság szabályai azt mondják meg, hogy egy adott állam jogszolgáltató szervei magukhoz vonhatják-e, elbírálhatják-e az illető nemzetközi magánjogi tényállást vagy sem. Hogy azután a joghatóság megléte esetén mely állam anyagi jogszabályait kell alkalmazni, azt a fórum nemzetközi kollíziós magánjogi normái, kapcsoló szabályai döntik el. Ha például valamely ügyben a magyar bíróságok joghatósága megállapítható, ez távolról sem jelenti azt, hogy az adott tényállásra a magyar anyagi jog szabályait kell alkalmazni. Ezt állapította meg – helyesen – a Kúria elődjének ítélete (EBH 2006/1520. sz.) is: A felperes a pert magyar bíróság előtt indította, de ez a választás „csupán a joghatóság választását jelentette”, és „nem jelenti egyúttal azt is, hogy a magyar jog alkalmazását” kötötték volna ki a felek. Ugyanez állapítható meg fordítva is: az irányadó jog belföldi vagy külföldi volta nem befolyásolja a joghatóság megállapíthatóságát, illetve kizártságát. Ebben az értelemben mondta ki a Kúria elődje (Legf. B. Pf. III. 21 741/1994. sz.): „Önmagában nem jelenti a joghatóság hiányát az a körülmény, hogy a perben külföldi jogot kell alkalmazni.” Példásan választja szét a joghatóság feltételeinek vizsgálatát az alkalmazandó jog meghatározásától a Legf. B. Pfv. II.20.491/2009. sz. ítélet is. Összefoglalva, az előbbiekben tisztáztuk, hogy • a joghatóság megállapítása és az alkalmazandó anyagi jog meghatározása két, külön-külön eldöntendő kérdés; • a joghatóságot külön szabályok rendezik; • az alkalmazandó anyagi jog meghatározása a kapcsoló szabályok feladata. A joghatósági és a nemzetközi kollíziós szabályok elkülönülése nem érvényesül mindig és mindenhol ennyire tisztán. Főleg az angol jogban és az USA tagállamainak jogában fordul elő gyakran (például bontópereknél, örökbefogadási, gyermektartási ügyeknél), hogy a joghatóság megállapítása egyben a fórum jogának alkalmazását is jelenti. A joghatósági szabályok ilyen esetben az alkalmazandó jogot is meghatározzák, voltaképpen tehát kollíziós normát (ún. rejtett kapcsoló szabályt) is magukba foglalnak. [132] 2. A fentiek után az adott összefüggésben még egy kérdésre kell választ találnunk: mely állam kollíziós jogát alkalmazza (joghatóságának megléte esetén) az eljáró bíróság vagy más fórum. Erre a kérdésre a hagyományos


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása és hosszú időn át uralkodónak tekinthető nézet szerint egyértelmű választ lehet adni: a bíróság, az eljárófórum a saját államának kollíziós jogát alkalmazza, a saját jogrendszerének kollíziós szabályai szerint határozza meg az alkalmazandó anyagi jogot. Ma a kérdést mégis árnyaltabban kell vizsgálni. [133] a) A rendes bíróságok és közjegyzők esetében a hagyományos felfogás ma is töretlenül érvényesül. Ezek a fórumok a saját államuk kollíziós szabályainak vannak alárendelve, vagyis az alkalmazandó anyagi jogot saját jogrendszerük kollíziós szabályainak segítségével határozzák meg. Ez alól az elv alól csak egyetlen kivétel létezik: a vissza- és továbbutalás (renvoi)elfogadása [130]. [134] b) A választottbíróságok (éspedig: mind nemzetközi, mind nemzeti választott bíróságok) gyakorlatában az utóbbi évtizedekben megtörni látszik az egykor e fórumok gyakorlatában is uralkodó előbbi felfogás. Elméletileg kérdésessé vált: valóban a választottbíróság székhelye szerinti állam kollíziós jogát kell-e a választottbíróságnak alkalmaznia, tényleg a lex fori kollíziós szabályai hivatottak-e meghatározni az ügyre irányadó anyagi jogot (Sandrock 1992). A kérdés gyakorlati jelentőségét növeli, hogy a nemzetközi magánjogi viták szép számban választottbíróság (és nem rendes bíróság) elé kerülnek; s a probléma elvi súlyát az sem csökkenti, hogy az ilyen jogviták jelentős részében a felek élnek jogválasztási jogukkal, maguk határozzák meg a szerződésükre irányadó anyagi jogot, jobbára fölöslegessé téve ezzel a kollíziós jogi szabályokat. Ami a választottbírósági gyakorlatot illeti, egyes választottbírósági nemzetközi egyezmények, mintatörvények és eljárási szabályzatok – honorálva a tradicionális felfogással szemben felhozott kritikai érveket – elvetik a lex fori szerinti kollíziós szabályok alkalmazásának automatizmusát, és azt írják elő, illetve azt ajánlják, hogy a választottbíróság a konkrét eset összes körülményeit mérlegelve határozza meg az irányadó kollíziós jogot. Ezt a felfogást tükrözi például a kereskedelmi választottbíráskodásról kötött 1961-es Európai Egyezmény (VII. cikk), amely szerint – a felek jogválasztásának hiányában – „azt a jogot kell alkalmazni, amelyre a választottbíróság szerint megfelelőnek tartott kollíziós szabályok utalnak”. Hasonló szabályt ajánl a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló, az UNCITRAL égisze alatt kidolgozott 1985-ös – 2006-ban módosított – Mintatörvény is, amely szerint (19. cikk) „a felek rendelkezésének hiányában a választottbíróság azt a jogot alkalmazza, amelyet azok a nemzetközi szabályok határoznak meg, amelyeket a választottbíróság szerint alkalmazni kell”. Ugyanezt a szemléletet tükrözi a párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) Választottbíróságának eljárási szabályzata is (21. cikk): a választottbíró – a felek jogválasztásának hiányában – „azt a jogot alkalmazza, amely azokból a kollíziós normákból következik, amelyeket alkalmazandónak tekint”. A bécsi székhelyű Iparkamara Választott bíróságának szabályzata (24. cikk) szerint is „a választottbírák határozzák meg az alkalmazandó anyagi jogot”, ha a felek nem választottak jogot. A nemzetközi és nemzeti választottbíróságok gyakorlatában az elmúlt évtizedekben tehát jelentős mértékben utat tört magának az új irány: a választottbíróság – jogválasztás hiányában – nem alkalmazza automatikusan a saját székhelye szerinti kollíziós szabályokat, hanem – az ügy alapjául szolgáló jogviszony kapcsolódási pontjait figyelembe véve – szabad mérlegelés szerint kiválasztott kollíziós szabályok alapján határozza meg az irányadó anyagi jogot. A szabad mérlegelés természetesen itt sem jelent önkényes döntési helyzetet, hanem az ésszerűség (így mindenekelőtt az eldöntendő ügy tényleges jogrendszeri kapcsolódási pontjainak) korlátai között érvényesül (Sandrock 1992). A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság egyelőre kitart a tradicionális felfogás mellett. Eljárási Szabályzata (14. §) szerint – jogválasztás és nemzetközi szerződéses előírás hiányában – a magyar nemzetközi magánjog szabályai (azaz a lex fori kollíziós normái) határozzák meg az alkalmazandó jogot. E szabály gyakorlati súlyát csökkenti, hogy az e Választottbíróság előtt folyó perek döntő hányadában magyar székhelyű felek szerepelnek, és ezért eleve a magyar jogot kell alkalmazni.

2. 21. § Kell-e viszonosság a külföldi jog alkalmazásához? Viszonosságon a nemzetközi kapcsolatokban az államoknak egymással szemben kölcsönösen elvárt és tanúsított egyforma magatartását, egyforma eljárását értjük. A viszonosság a különböző államok polgárainak és szervezeteinek egymás közötti jogi kapcsolataiban, tehát az állami szuverenitással közvetlenül nem érintkező viszonyokban is szerepet játszhat. Elsősorban a külföldi természetes és jogi személyekre vonatkozó speciális szabályok, a „külföldiek joga” [243] esetében, továbbá a nemzetközi polgári eljárásjogban [672] van a 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása viszonosságnak komoly jelentősége. A kollíziós nemzetközi magánjogban ezzel szemben a viszonosság általában nem jut szerephez: a külföldi jog alkalmazását általában nem lehet viszonosságtól függővé tenni.Az ilyen eljárás azt a felfogást tükrözné, mintha az idegen jog alkalmazása az illető állammal szembeni gesztus, valamifajta – kölcsönösségre alapított – „jótétemény”, netán „kegy” volna. A külföldi jog alkalmazásának alapja viszont – amint többször is leszögeztük – kizárólag a nemzetközi magánjogi tényállások helyes megítélésének követelménye; vagyis az a felismerés, hogy a több állammal és azok jogi rendjével kapcsolatot mutató életviszonyokat lehetőleg a hozzájuk legközelebb levő, a velük legszervesebb kapcsolatot mutató jogrendszer szabályai szerint kell elbírálni. Márpedig ezzel az alapvető szemponttal a viszonosság megkövetelése és annak esetenkénti vizsgálata nem fér össze. Nem is szólva arról, hogy a viszonosság megkívánása igen gyakran az illető állam saját polgárait is érintené, akiknek elemi érdekük fűződhet az adott külföldi jog alkalmazásához, például azért, hogy a hozandó ítéletet (egyéb határozatot) külföldön is elismerjék. A viszonosság követelménye tehát idegen a nemzetközi magánjogot tápláló eszméktől, s elvárása egészen kivételes a nemzetközi törvényhozásban és a bírói gyakorlatban. Ezért általában abból lehet és kell kiindulni, hogy a viszonosság hiánya vagy megsértése miatt a külföldi jog alkalmazása nem tagadható meg; kivételesen mégis sor kerülhet erre, de csak akkor, ha jogszabály a viszonosság fennállását kifejezetten megkívánja, és ha a konkrét esetben a viszonosság hiányát vagy megsértését az érdekelt félnek sikerül bizonyítania. A magyar jog szerint a külföldi állam jogának alkalmazása általában (vagyis ha jogszabály másként nem rendelkezik) nem függ a viszonosságtól. A Kódex (6. §) kifejezetten is leszögezi ezt az elvi tételt. Egyetlen kivétel a Kódexben a 17. §, amely az állam magánjogi jogviszonyaira alkalmazandó jogként az állam saját jogát írja elő, de ez a rendelkezés külföldi állam esetében csak viszonosság esetén alkalmazandó. Olyan esetekben, amikor jogszabály a külföldi jog alkalmazását viszonosságtól teszi függővé, a viszonosságot rendszerint vélelmezni kell, azaz az ellenkező bizonyításáig fennállónak kell tekinteni. Ha pedig – kivételesen – jogszabály a viszonosság bizonyítását kívánja meg, a viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot.

3. 22. § A külföldi jog alkalmazásának problémái A kollíziós kapcsoló szabály utalásának eredményeként egyes esetekben belföldi, más esetekben külföldi anyagi jogot kell alkalmazni. Külföldi jog alkalmazásának alapvető – szükséges, de nem elégséges – feltétele, hogy a megítélendő tényállás érdemikülföldi elemet tartalmazzon. Megjegyezzük, hogy tisztán belföldi tényállásra maguk a felek sem választhatnak úgy külföldi jogot, hogy a jogválasztással a belföldi jog kógens szabályait kizárják: [417]. Az a tény, hogy a fórum – természetesen csak közvetve, a saját kollíziós szabályain keresztül – egy másik állam jogszabályait alkalmazza, egy idegen szuverén normáinak „engedelmeskedik”, gyakran máig megemészthetetlen nehézséget jelent az elmélet számára [20], de – ami ennél fontosabb – a jogalkalmazói gyakorlat számára is különös problémákat jelent. [135] I. Az elmélet különböző fikciók segítségével igyekszik túltenni magát azon a – kicsit talán el is túlzott – problémán, hogy miért alkalmazza a fórum idegen szuverén jogszabályait. Csupán az elmúlt száz évben egyik elmélet a másikat érte. Egyesek (az angol Dicey, az amerikai Beale és a francia Pillet) szerint nem a felhívott idegen jogszabályok valóságos alkalmazására kerül sor, hanem a fórum csupán elismeri, és védelemben részesíti a külföldi normák alapján szerzett alanyi jogokat (ún. „vested rights”, illetve „droits acquis” elmélet). Az olasz tudományban (Santi Romano,Ago, Pacchioni, Quadri és mások) erősen elterjedt, és többféle változatban is ismert az a felfogás, hogy a fórum a maga kollíziós szabályain keresztül lényegében átveszi, recipiálja, sajátjává teszi a kérdéses idegen normákat, és mint a saját jogszabályait alkalmazza azokat (ún. „rinvio ricettizio” elmélet, ellenzői: di Vignano, Cappelletti és mások). Eredményében igen közel áll ehhez a nézethez az az amerikai elmélet (Cook, Lorenzen és mások), amely szerint afórum utánképezi, lemintázza a külföldi szabályokat, és így gyakorlatilag nem egy idegen normát, hanem egy azzal azonos belföldit alkalmaz (ún. „local law” elmélet). Árnyaltabban különböztet Ehrenzweig és Jayme „data”-elmélete, amely a külföldi jogi norma bizonyos elemeit tényként kezeli. Az ismertetett és az azokhoz hasonló fikciós elméletek mögött egy komoly és reális mag található, számos gyakorlati, főleg perjogi következménnyel. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a külföldi jogszabályok alkalmazása más, és sokkal bonyolultabb problémákat vet fel, mint a saját jog alkalmazása. A külföldi, a bíró számára jobbára teljesen ismeretlen jog megfelelő szabályainak megtalálása önmagában is komoly feladat, még


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása nehezebb az idegen normák alkalmazása. A kollíziós kapcsoló szabály által felhívott külföldi jog alkalmazása számos sajátos gyakorlati problémát vet fel. Indokoltan nevezik mindezek miatt a külföldi jog alkalmazását „a kollíziós nemzetközi magánjog keresztjének”. [136] II. A bírói gyakorlatnak tehát valóban gondot okoz a külföldi jogszabályok alkalmazása. A külföldi jog alkalmazásának különleges gyakorlati problémái a nemzetközi magánjogi ügyek megfelelő koncentrálása esetén jobban megoldhatók. Ez ugyanis a bírák szükséges specializálódását biztosítja, és a kellő szakértelem és jártasság megszerzésének lehetőségét növeli. Számos országban ezért külön hatásköri és illetékességi szabályok vonatkoznak a nemzetközi magánjogi ügyekre. A magyar jog nem él ezzel a megoldással; feltehetőleg azért, mert a más okból megállapított hatásköri és illetékességi rendelkezések keresztezése is bonyodalmakkal jár. Néhány fontos jogalkalmazási problémával bővebben foglalkozunk. [137] 1. Az első és elvi jelentőségű kérdés: hivatalból alkalmazza-e a bíróság a külföldi jogot, vagy csak valamelyik fél kérelmére?Ugyanez a kérdés a bíróság államának szabályait (a lex forit) illetően már a régi idők óta egyértelmű igennel válaszolható meg: a bíró hivatalból alkalmazza saját jogrendszerének normáit. Erre az axiomatikus megállapításra az ad lehetőséget, hogy a bíró saját jogrendszerében jártas, annak szabályait ismeri és alkalmazni tudja: iura novit curia – szól az ősi tétel, vagy legalábbis vélelem! Távolról sem ilyen egyszerű a helyzet, és ezért nem is ilyen egyértelmű az állásfoglalás a külföldi jog szabályaival kapcsolatban. Logikailag és pusztán az elveket követve ugyan itt sem következne más: ha a fórum kapcsoló szabályai valamely külföldi jog normáit rendelik alkalmazni, a bírónak minden további nélkül engedelmeskednie kellene az adott kapcsoló szabálynak, és alkalmaznia kellene az illető külföldi jogszabályokat. A gyakorlati nehézségek azonban nemegyszer akadályozzák ennek a nehezen vitatható elvnek maradéktalan keresztülvitelét. A fő problémát az jelenti, hogy a bíró – érthetően – nem lehet olyan mértékben otthonos és biztos egy idegen jogrendszer világában, mint a sajátjában: képzése erre nem terjed ki, a külföldi jog alkalmazásában nem jártas, sőt sokszor még a legfontosabb segédeszközök (jogszabályok, bírói gyakorlat, irodalom) megszerzése is gondot okoz, vagy éppenséggel lehetetlen. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy a bíró – ha csak teheti – igyekszik elkerülni a külföldi jogot, és saját jogrendszerének normáit akarja alkalmazni („hazafelé törekvés” [158]). Ha ennek indokoltsága és megalapozottsága gyakran vitatható is, egy dolog bizonyos: a iura novit curia vélelmét nem lehet a külföldi jogszabályokkal kapcsolatban felállítani. Amennyire joggal elvárható a bírótól a fórum saját jogszabályainak ismerete, annyira megalapozatlan volna egy ilyen feltételezés külföldi normákkal kapcsolatban. Nem meglepő, hogy a törvényhozói és a bírói gyakorlat erősen megoszlik a külföldi jog hivatalból történő alkalmazásával kapcsolatban, annak ellenére, hogy az uralkodó elméleti felfogás és az Institut de Droit International 1989-es határozata (lásd IPRax,1989. 70. o.) elvi éllel áll ki a külföldi jog hivatalból történő alkalmazása mellett. [138] a) A common law-hagyomány a külföldi jog fakultatív alkalmazásának egyértelmű híve volt: a bíróság hivatalból nem alkalmazhatott külföldi szabályokat, hanem csak valamelyik peres fél kifejezett kérelmére. Az angolszász bírói praxis tehát az officialitás szempontjából a perbeli tényekkel azonos módon kezelte és kezeli jórészt ma is az idegen jogszabályokat. Legfeljebb annyi változott, hogy évtizedek óta már nem a – laikusokból álló – jury, hanem a bíró hatáskörébe tartozik a felek által elébe tárt külföldi jog értékelése és alkalmazása (Fentiman 1998; Kecskés 1990). Változást hoz az angol bíróságok gyakorlata számára az európai uniós jogfejlődés. Elsőként a szerződésekre alkalmazandó jogról szóló Római Egyezménynek [409] az Egyesült Királyságban történt hatálybalépése [1991. ápr. 1.: Contracts (Applicable Law) Act 1990.] alakította át az angol bíróságok szemléletét. Ez a nemzetközi egyezmény ugyanis – az angol jog részeként – kötelezővé tette az alkalmazási körébe eső szerződésekre irányadó jog (adott esetben: külföldi jog) alkalmazását (Fentiman 1992). Még inkább a hivatalból történő alkalmazás irányába viszi az angol gyakorlatot a Róma I. és a Róma II. rendelet. A kiinduló kérdésben az USA-ban is változatlanul tartja magát a common law ősi elve: a bíró csak valamelyik fél kérelmére alkalmaz külföldi jogot, hivatalból sohasem (Kecskés 1990). A common law világához hasonló következetességgel ragaszkodik a külföldi jog fakultatív alkalmazásához még néhány európai uniós tagország: Írország, Málta, Ciprus és – a spanyol jogtudomány erős kritikája ellenére – jórészt Spanyolország. Ezt a felfogást vallja több latin-amerikai jogrendszer (például az argentin jog és a középamerikai országok joga) is. [139] 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása b) A francia bírói gyakorlat évtizedekig közvetítő megoldást fogadott el: a bíró hivatalból nem volt köteles külföldi jogot alkalmazni, de jogában állt ezt tenni, különösen, ha a felek ezt kérték (Cass. civ. 12.5.1959, J.C.P. 1960, II, 11733). A Cour de Cassation 1988-ban irányt váltott (Cass. civ. 11.10.1988, J.C.P. 1989, II, 21327; Cass. civ. 18.10.1988, J.C.P. 1989, II, 21259). E döntések a külföldi jog hivatalból történő kötelező alkalmazását fogadták el. Ezzel ledőlt a külföldi jog fakultatív alkalmazásának utolsó bástyája az európai kontinensen (Hantel 1991). [140] c) Vannak végül olyan jogrendszerek, amelyekben a bíró ex officio köteles a kollíziós normái által kijelölt külföldi jogot alkalmazni. Ez a helyzet több európai (például az osztrák, a német és – az utóbbi évtizedekben – az olasz), valamint néhány latin-amerikai (például a brazil) bírói gyakorlatban. Más országok – így a skandináv államok – gyakorlata is (ingadozásokkal ugyan) inkább ebbe az irányba mutat. Ezekben a jogrendszerekben a polgári eljárás szabályai – többnyire, néhol bizonyos korrekciókkal – a tárgyalási elvet követik, és ennek megfelelően az alkalmazandó külföldi jog hivatalból történő alkalmazását a bíró kötelességévé teszik. Ez a helyzet a magyar jogban is. Már az 1952-es Polgári Perrendtartás (200. §), majd a Kódex (5. §) is azt az elvet szögezi le, hogy a bíróság vagy más hatóság az általa nem ismert külföldi jog felől hivatalból tájékozódik. A Kódex (9. §) szerint a felek közös kérelmére az irányadó külföldi jog alkalmazását mégis mellőzni kell. Az így mellőzött jog helyett a magyar jogot, jogválasztás lehetősége esetében pedig a felek által választott más külföldi jogot kell alkalmazni. A Kúria elődje – a másodfokon eljárt bíróság ítéleti álláspontjával egyetértve, helyesen – a felek mellőzési kérelmét nem találta megállapíthatónak egy felülvizsgálati kérelem folytán eléje került ügyben (EBH 2006/1520. sz.). [141] d) Az uniós rendeletek új megközelítést jelentenek, és új szemléletet kívánnak meg a tagállamok bíróságaitól ebben a fontos kérdéskörben. A rendeletek a tagállamok bíróságaira kötelezőek, tehát az általuk alkalmazni rendelt jogot kell a bíróságoknak alkalmazniuk. Kérdés, hogy a kötelező alkalmazás egyben officialitást is jelent-e vagy sem. Véleményünk szerint az uniós rendeleti szabályozás nem kötelezi a bíróságot a külföldi jog hivatalból történő alkalmazására, hanem annyit vár el, hogy a bíróság a fél kérelme esetén csak azt a külföldi jogot alkalmazhatja, amelyet a rendelet előír. Egy biztosnak tűnik ugyanakkor: a Kódex (9. §) szerinti mellőzési kérelem nem teljesíthető uniós rendeletben megfogalmazott kollíziós norma által előírt külföldi jog alkalmazásával szemben (Császár). Véleményünk szerint viszont a mellőzési kérelem jogválasztásként elismerhető abban a körben, amelyben a felek jogválasztó autonómiája érvényesül. [142] 2. Az előbbi kérdéssel szorosan összefüggő, de külön is vizsgálandó probléma a külföldi jog bizonyítása. [143] a) A jogrendszerek ezzel kapcsolatos álláspontja az alapkérdésben igen közel áll egymáshoz: a iura novit curia elve a külföldi jog vonatkozásában nem érvényesülhet, vagyis az alkalmazandó idegen normák bizonyítás tárgyát képezik. Eltérés a tekintetben van, hogy a bizonyítási kötelezettség a külföldi jogra hivatkozó felet terheli-e, vagy pedig a bizonyítás alapvetően a bíró kezébe van letéve. A külföldi jog fakultatív alkalmazása mellett kitartó jogrendszerekben a szükséges idegen jogszabályok bizonyítása értelemszerűen az illető felet terheli, hacsak a bírónak nincs hivatalos tudomása azokról. Az érdekelt fél rendszerint szakértő véleményére szorul. Ezzel szemben az officialitás elvére épülő perjogokban a megfelelő külföldi jogszabályokról történő gondoskodás és a külföldi jog tartalmának megállapítása elsősorban a bíró feladata. [144] b) Az officialitás álláspontját foglalja el a magyar jog is, korábban a Pp. 200. §-ában, ma a Kódex 5. §-ában. A Kúria gyakorlata következetes ebben a kérdésben. Hatályon kívül helyezte, újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalára utasította a Kúria elődje (Pf. III. 20 474/1992. sz.) az elsőfokú bíróságot, mivel az „tévedett a felek jogviszonyára alkalmazandó anyagi jog tekintetében, és ezért ítélete olyan mértékben megalapozatlan, hogy érdemi felülbírálatra nem alkalmas”. Egy másik ügyben (Legf. B. Pf. III. 20 998/1995. sz.) a bíróság szerint az elrendelt új bizonyítási eljárásnak „ki kell terjednie az alkalmazandó anyagi jog megismerésére és az annak alapján szükségessé váló bizonyítás felvételére”. A német örökbefogadási szabályok megismeréséhez az Igazságügyi Minisztérium megkeresésére utasította a Kúria elődje (BH 2002/492. sz.) az eljárt bíróságot, és 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása ennek érdekében hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet. Megfelelőnek találta a Kúria elődje az eljárt bíróságok intézkedéseit a külföldi jog tartalmának megállapítására egy felülvizsgálati kérelem folytán eléje került ügyben (EBH 2006/1520. sz.). Mindez jelentős többletterhet ró a bíróságra. Elég arra gondolni, hogy milyen nehézséget jelent a külföldi jog tartalmának megállapítása. A hatályos jog (jogszabályok, bírói gyakorlat) hiteles megismerése még a földrajzilag közel fekvő államok, a hasonló gazdasági-társadalmi alapra és kulturális-jogi hagyományokra épülő jogrendszerek esetében is igen problematikus lehet, hát még távoli országok idegen jogi világával kapcsolatban. A bíróságoknak tehát gyakran az illető jogban jártas szakértők (egyetemek, tudományos intézetek véleményére kell támaszkodniuk. [145] c) Nem csoda, hogy – a külföldi jog megismerésének nehézségei és költségei miatt is – a nemzetközi jogi irodalomban ismételten megfontolásra ajánlják a külföldi jog hivatalból történő alkalmazásáról a fakultativitás álláspontjára történő áttérést (Flessner 1970; Sturm 1981; Reichert–Facilides 1995). Egyértelműen a fakultativitás ellen lép fel viszont az Institut de Droit International fent hivatkozott 1989-es határozata (lásd IPRax, 1989. 70. o.). E határozat a külföldi jog és a lex fori alkalmazásának egyenrangúságáért száll síkra: a kollíziós szabályok alkalmazását és (adott esetben: ha e szabályok külföldi joghoz vezetnek) a külföldi szabályok alkalmazását is kötelezőnek tekinti. A common law fenti elvi álláspontja azonban a határozaton is nyomot hagyott. Képviselőinek javaslatára a határozatba került az a lényeges megszorítás, hogy az officialitás elve a kollíziós szabályok és a külföldi jog alkalmazását tekintve csak annyiban érvényesül, amennyiben „azt az eljárási jog általános szabályai megengedik”. [146] 3. A bizonyítási eszközök területén az egyes jogrendszerek meglehetősen változatos képet mutatnak. Az Egyesült Királyságban és – jórészt – az USA-ban szakértő-tanú szóbeli meghallgatása a legelterjedtebb bizonyítási módszer. Az USA tagállamaiban ugyanakkor a külföldi jog bizonyítását illetően is vannak eltérések az egyes államok között. A törvényhozás a legtöbb államban lazított a common law merevebb, rigorózusabb bizonyítási szabályain, főleg a tagállamok jogszabályaival kapcsolatban. (Nem szabad elfelejteni: az USA-ban ezek joga is külföldinek számít, még ha – érthetően – sok szempontból más megítélés alá esik is, mint a valóban idegen, azaz külföldi szuverének normái!) Franciaországban többnyire a kérdéses külföldi jogszabályokra kiterjedő írásos szakvélemény képezi a kiinduló alapot a bizonyításhoz. Hasonlóképpen a német bíróságok – a középkorig visszamenő hagyományokat követve – elsősorban egyetemi (tudományos intézeti) írásbeli szakvéleményt kérnek a külföldi jog tartalmáról. Magyarországon és számos külföldi országban (Ausztria, Németország, Svédország stb.) hatósági szervek, mindenekelőtt az igazságügyért felelős minisztérium nyújt segítséget a bíróságnak a külföldi jog hatályos tartalmának megállapításához. Több jogrendszer lehetővé teszi, hogy a bíróság – más eszközök mellett – a felek segítségét is igénybe vegye. Számos jogrendszerben a külföldi jog bizonyításával kapcsolatos eszközök kombinált alkalmazására van törvényi lehetőség. Jó példa erre éppen a magyar jog. A Kódex (5. §) szerint a külföldi jog tartalmának megállapításához a bíróság vagy más hatóság szükség esetén szakértői véleményt is beszerez, és a fél által előterjesztett bizonyítékokat is figyelembe veheti. Mint említettük, a német örökbefogadási szabályok megismeréséhez az Igazságügyi Minisztérium megkeresésére utasította a Kúria elődje (BH 2002/492. sz.) az eljárt bíróságot, és ennek érdekében hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet. Ugyancsak a Kúria elődje szerint (Pf. III. 20 998/1995. sz.) az elsőfokú bíróság a külföldi jog tartalmára vonatkozóan „szakvéleményt is beszerezhet, de elfogadhatja valamelyik félnek a másik fél által nem vitatott erre vonatkozó előadásait, bizonyítékait is”. Ugyanígy foglalt állást a Kúria elődje egy másik ügyben (Pf. III. 20 474/1992. sz.) is. „A városi bíróság – amennyiben az osztrák jogot nem ismeri – a külföldi jogról hivatalból tájékozódik, erre vonatkozóan szakvéleményt is beszerezhet, de elfogadhatja valamelyik félnek a másik fél által nem vitatott erre vonatkozó előadásait, bizonyítékait is.” A Kódex emellett úgy rendelkezik (ahogy már a Pp. 200. §-a is), hogy a külföldi jogról a bíróság vagy más hatóság megkeresésére az igazságügyért felelős miniszter felvilágosítást ad (5. §). Hasonló a jogi helyzet Lengyelországban. Itt is az igazságügy-miniszter ad esetenkénti felvilágosítást az illető külföldi jogszabályok tartalmáról, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a bíróságok más módszert (például szakértői segítséget) nem vehetnek igénybe. A miniszter tájékoztatása nem is köti a bíróságot a külföldi jog hatályos tartalmának megállapításában. Szorosabb kapcsolatban lévő államok a külföldi jog egyszerűbb bizonyítását jogsegélyegyezmények útján is biztosítják. Az Európa Tanács égisze alatt (elsősorban a Tanács tagállamai számára) 1968-ban Európai Egyezményt fogadtak el Londonban a külföldi jogról történő tájékoztatás kölcsönös előmozdítására. Az Egyezményt 197879 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása ban Strasbourgban Kiegészítő Jegyzőkönyv formájában módosították. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának meghívása nyomán Magyarország 1989-ben letétbe helyezte csatlakozási okiratát az Egyezményhez, s így 1990-től Magyarország tekintetében is hatályba lépett az Európai Egyezmény [50/1990. (III. 21.) MT rendelet]. A részes tagállamok az Egyezmény keretében kölcsönösen kötelezettséget vállalnak arra, hogy tájékoztatják egymást polgári jogi és kereskedelmi jogi szabályaikról, eljárásukról, valamint igazságügyi szervezetükről. A tájékoztatás iránti megkeresésben (a megkeresett állam hivatalos nyelvén) meg kell jelölni az ügy természetét, közölni kell továbbá az ügy megítéléséhez szükséges fontos tényeket, meg kell küldeni az ügy lényegéhez tartozó okiratok másolatát és meg kell fogalmazni a válaszra váró jogkérdéseket. A megkeresett ország válaszának tájékoztatást kell adnia a releváns jogszabályszövegekről és bírói döntésekről; ezen túl kiegészítő dokumentumokként a válaszhoz mellékelni lehet jogtudományi művekből vett idézeteket, jogszabálytervezeteket, a jogszabályok hivatalos indokolását, kommentárok kivonatát is. A megkeresett igazságügyi hatóság – szükség esetén – a megkeresést magántestülethez vagy erre képesített jogászhoz is továbbíthatja a válasz elkészítése végett. A választ a lehető legrövidebb időn belül kell megadni. A válaszadást a megkeresett részes állam csak akkor tagadhatja meg, ha a megkeresés alapjául szolgáló eljárás érdekeit sérti, vagy ha úgy ítéli meg, hogy a válasz szuverenitását vagy biztonságát hátrányosan érintheti. A válaszban adott tájékoztatás – természetesen – nem köti a megkereső igazságügyi hatóságot. Megjegyezzük, hogy az Európai Unió szervei rendelettervezeten dolgoznak a külföldi jog alkalmazásával kapcsolatban, ennek alapelveit 2010 februárjában közzé is tették: Madridi Alapelvek. Az a körülmény, hogy a külföldi jog ismerete a bírótól nem várható el, és emiatt az érdekelt fél a megfelelő jogszabályok tartalmának megállapításához segítséget nyújthat, nem jelenti azt, hogy a szó valódi értelmében bizonyítási teherről lehetne beszélni. Egy szigorúan vett bizonyítási teher (mint amilyen a perbeli tényekkel kapcsolatban érvényesül) a külföldi jog bizonyítatlansága esetén az illető fél pervesztésével járna, a külföldi jog alapján igényt támasztó felperes keresetének elutasítását eredményezné. Ilyen értelmű bizonyítási teher még azokban a jogrendszerekben sem él, amelyekben a perbeli fél kötelessége a külföldi jog bizonyítása. Ha kivételesen elő is fordult (például Franciaországban vagy egyes USA-államokban, nagy ritkán a német praxisban) a kereset elutasítása a külföldi jog bizonyítatlansága miatt, az általános gyakorlat az, hogy ilyen esetekben a bíró a kérdéses külföldi jog helyett más, kisegítő szabályokat[159] alkalmaz, de a jogvitát mindenképpen eldönti. Ugyanez a végső jogi megoldás azokban a jogrendszerekben is, amelyekben a bíró hivatalból köteles a külföldi jogszabályokat alkalmazni, és azok tartalmának megállapítása nem sikerül. Ilyen esetben kisegítő jogként a magyar jog alkalmazását rendeli a Kódex [5. § (3) bek.]. [147] 4. Röviden érintenünk kell végül a külföldi jog alkalmazásának néhány különös kérdését. A fórum elvileg alkalmazhat olyan idegen jogintézményeket is, amelyek a saját jogrendszerében ismeretlenek. Lényeges csupán az, hogy az alkalmazott külföldi jogszabályok hatása – konkrét eredményében – ne ellenkezzék a fórum alapvető elveivel, közrendjével [151]. A külföldi jog szabályait lehetőleg úgy kell alkalmazni, ahogy azokat az illető állam bíróságai alkalmazzák. Vonatkozik ez mindenekelőtt az idegen jogszabályok értelmezésére, de kiterjed ez a követelmény a jogalkalmazás egyéb problémáira (joghézag, analógia stb.) is. A legtöbb ország gyakorlatában a fellebbezési bíróságok ténybeli kérdésként kezelik, és nem vizsgálják felül a külföldi jogszabályok alkalmazását. Ezért a fellebbezés lehetősége általában kizárt amiatt, hogy az alsóbíróság nem alkalmazott külföldi jogot, vagy tévesen alkalmazta (értelmezte stb.) az idegen normákat. A jogirodalom – nézetünk szerint joggal – bírálja ezt a gyakorlatot, amely csökkenti a nemzetközi magánjogi tényállások kollíziós jogi rendezésének helyességét, és nem segíti a bírói praxis egységességét sem. Ma már több ország bíróságainak álláspontja változik. Újabb és újabb kérdésekben engedik meg a fellebbezési jogot a külföldi jogszabályok alkalmazásával kapcsolatban például Ausztriában, Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Spanyolországban stb. Egyértelműen a fellebbezhetőség mellett foglal állást az Institut de Droit International fentebb hivatkozott l989-es határozata (lásd IPRax, 1989. 70. o.). Egyes jogrendszerekben a fellebbezési jog általános. Ezt a felfogást fogadja el például a magyar bírói gyakorlat is.

4. 23. § Előkérdés [148]


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása 1. Előkérdés tisztán belföldi tényállásoknál is nem ritkán felmerülhet. Ha például a törvény azt mondja, hogy az örökhagyó örökösei elsősorban gyermekei, vitatott esetben (ha az bírósági úton még nem történt meg) – „előkérdésként” – az apasági vélelmek alapján tisztázni kell valamennyi gyermeknek az örökhagyótól származását. A kollíziós jogi közvetett jogrendezésnél sajátosan, bonyolultabban merül fel az ún. előkérdés (preliminary question, question préjudicielle, Vorfrage). A kollíziós nemzetközi magánjogban – tág értelemben véve – az előkérdés minden olyan esetben felmerül, amikor egy nemzetközi magánjogi tényállás elbírálásánál alkalmazandó valamely norma tényállása maga is értelmezésre, meghatározásra szoruló jogi fogalomra (például „házasság”, „tulajdon”, „cselekvőképesség”) épül. Ilyen esetben a norma tényállásában lévő jogi fogalmat kell először definiálni (ezért: előkérdés!), és ehhez a kollíziós jog segítségével ki kell választani a meghatározást adó anyagi jogrendszert. Az igazán nehezen megválaszolható – „valódi” – előkérdés akkor merül fel, ha az értelmezendő jogi fogalom a kapcsoló szabály által alkalmazni rendelt – külföldi – anyagi jogszabály (kivételesen, renvoi esetében: kollíziós szabály) tényállásában található. Ilyenkor beszélünk szűk értelemben vett, anyagi jogi előkérdésről. (Belföldi anyagi jogszabály alkalmazása esetén a probléma nem merül fel, mert ilyenkor csak a fórum jogszabályai játszanak szerepet.) Könnyen megválaszolható az előkérdés, ha az értelmezendő jogi fogalom a fórum kapcsoló szabályának tényállásában van. Ebben az esetben ún. kollíziós jogi előkérdésről van szó. [Ezt az esetet a német terminológia önálló elnevezéssel is szokta illetni: az előkérdéstől(Vorfrage) megkülönböztetendő, első-kérdésnek (Erstfrage) hívja.] A szűk értelemben vett, anyagi jogi előkérdés megválaszolásánál a gondot az okozza, hogy ennél a gondolati folyamatnál két jogrendszer kapcsoló szabályai jöhetnek számításba: a fórum kollíziós jogáé (lex fori) vagy a főkérdésre már kijelölt külföldi jogé (lex causae). Az első megoldás választásakor saját jogbeli, önálló (azaza főkérdéstől független) kapcsolásról, a másodiknál idegen jogbeli, önállótlan (azaz a főkérdéssel azonos) kapcsolásról beszélünk. Megjegyezzük: ez utóbbi esetben a fórum figyelembe veszi a külföldi kapcsoló szabályt, hasonlóképpen, mint a vissza- és továbbutalásnál! Az igazi konfliktus akkor jön létre, ha a kétféle megközelítés ellentétes érdemi eredményre vezet. Az önálló kapcsolás előnye, hogy a fórum bármely bírósága mindig ugyanazt a jogot kérdezi meg az adott jogi fogalom mibenlétét illetően, és ennek megfelelően ugyanarra az eredményre jut, függetlenül attól, hogy a jogi fogalom milyen természetű (kártérítési, öröklési stb.) normában szerepel. A nemzetközi kollíziós jog tudománya ezt nevezi belső döntési összhangnak (harmóniának). Az önállótlan kapcsolás, amely mindig a főkérdésre alkalmazott kapcsoló szabályt alkalmazza az előkérdésre is, a belső döntési összhangot nem tudja biztosítani, mivel az előkérdést felvető jogkérdésre adandó válasz különböző lehet attól függően, hogy mi a főkérdés. Ha például a házasság fogalma öröklési jogi főkérdés előkérdéseként merül fel, a hagyaték joga [512], ha házassági vagyonjogi főkérdés előkérdéseként szerepel, akkor ez utóbbi joga [543] dönt. Előnye viszont az önállótlan kapcsolásnak, hogy bármely állam bírósága ugyanazt a kapcsoló szabályt alkalmazza az előkérdés megválaszolásához, és ezzel megvalósul a nemzetközi kollíziós jog egy másik, már Savigny által felállított posztulátuma: a külső(nemzetközi) döntési összhang (harmónia) követelménye (Schurig), vagyis annak a kívánatos célnak a lehető elősegítése, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások várható megítélése ne függjön az eljáró bíróság államától. [149] 2. A következőkben a külföldi anyagi jogszabályban lévő jogi fogalom definiálása által felvetett, „valódi” előkérdéssel foglakozunk részletesebben. A Melchior(1932) által felfedezett és részletesen először Wengler(1934) által tárgyalt anyagi jogielőkérdés problémáját a következő példával illusztráljuk. Magyarországon élő görög állampolgárok itt házasodtak össze görög ortodox szertartás szerint, de anyakönyvvezető előtt nem kötöttek házasságot. A férfi magyarországi halála után a magyar fórumnak (közjegyzőnek, bírónak) azt kell eldöntenie, hogy az örökhagyó túlélő partnere törvényes örökös-e. A Kódex szerint a hagyaték joga [516] az örökhagyó állampolgársága szerinti jog, azaz a görög öröklési jog. A görög öröklési jog szerint a törvényes öröklési jogi helyzet attól függ, hogy a túlélő partnert az örökhagyó házastársának vagy élettársának kell-e tekinteni; az első estben törvényes örökösnek minősül, a másodikban nem. Ez az előkérdés, amelyre a felelet kétféleképpen adható meg. A fórum megkeresheti a választ a főkérdésre (a hagyaték jogára) vonatkozó görög jog megfelelő kapcsoló szabálya által kijelölt családjog, esetünkben a görög családjogi szabályok alapján. Megválaszolható azonban az előkérdés önálló kapcsolással is: a fórumnak a házasság létrejöttére és alaki kellékeire vonatkozó saját kollíziós szabálya által kijelölt családjog, estünkben magyar családjog szabályai alapján. A példabeli kérdésre a válaszok érdemben ellentétes eredményre vezetnek. 81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása Önállótlan kapcsolás mellett, azaz az öröklési jogi főkérdésre alkalmazandó görög jog alapján az előkérdést (vagyis hogy házastársról van-e szó) pozitíven kell megválaszolni, mivel az így alkalmazandó görög családjog szerint kizárólag egyházi házasságkötés esetén is létező házasságról beszélhetünk. Ezzel szemben önálló kapcsolás esetén a magyar bíró – a Kódex 37. §-a szerint – a házasságkötés helyén és idején hatályos jogot, azaz a magyar jogot alkalmazza. Ennek alapján pedig az előkérdésre a válasz negatív, mivel a magyar családjog szerint a házasság pusztán egyházi szertartással nem jön létre. Szerencsére az (anyagi jogi, valódi) előkérdés viszonylag ritkán okoz valódi konfliktust. Jogi fogalmat tartalmazó anyagi jogi norma esetében sem merül fel előkérdés akkor, ha – mint említettük – a főkérdésre a fórum saját anyagi jogát (lex fori) kell alkalmazni. Ebben az esetben ugyanis hiányzik a lex causae és a lex fori kollíziós joga közötti választási alternatíva, következésképpen az előkérdésre alkalmazandó jogot csak a fórum kollíziós szabályai határozhatják meg. (A fenti példában már ennél az első feltételnél eldőlne a probléma, ha a hagyaték joga nem az örökhagyó állampolgársága szerint jog: a lex patriae volna, hanem azt – mint az uniós rendelet szerint – az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye határozná meg.) De még abban az esetben sincs feltétlenül igazi összeütközés, ha a főkérdésre külföldi jog irányadó, és az előkérdést ezért önállótlan és önálló kapcsolással is el lehet dönteni. Konfliktus ilyenkor is csak akkor jön létre, ha a fórum és az illető külföldi jogrendszer kollíziós szabályai az előkérdésre nem ugyannak az anyagi jognak az alkalmazását írják elő, és ráadásul a különböző anyagi jogok szabályai érdemben nem azonosak. Az előkérdés valódi problémájának létrejöttéhez tehát négy feltétel együttes (konjunktív) megléte szükséges: • a főkérdésre külföldi anyagi jogot kell alkalmazni; • a főkérdésre alkalmazandó anyagi jog szabályának tényállása jogi fogalmat tartalmaz (Ez nem ritka jelenség. Például „a cselekvőképtelen személy jognyilatkozata semmis” normában két értelmezésre szoruló jogi fogalom is van: cselekvőképtelenség, jognyilatkozat), ezzel merül fel az előkérdés; • az előkérdésre a fórum kapcsoló szabálya (lex fori) más anyagi jogot jelöl ki, mint a főkérdésre irányadó jog kapcsoló szabálya (lex causae); s végül • a két anyagi jog konkrét rendelkezései érdemben eltérő eredményre vezetnek. Az előkérdés konfliktusos helyzete a kollíziós nemzetközi magánjog olyan nehéz problémája, hogy egyetlen jogban sem alkottak tételes szabályt megválaszolására. Ezt a visszafogottságot csak helyeselni lehet, mivel egyetlen törvényi megoldás sem volna képes az előkérdés bonyolult árnyalatainak kiegyensúlyozott kifejezésére, s csak akadályozná a bírót a konkrét eset megfelelő eldöntésében. A jogirodalomban mindkét álláspontnak vannak hívei, és mindkét tábor elismer, sőt szükségesnek tart kivételeket a másik álláspont alapján. Az önállótlan (lex causae szerinti) kapcsolás hívei két szempontot emelnek ki, amikor azt javasolják, hogy a bíró lehetőleg a főkérdésre alkalmazandó jog kapcsoló szabálya segítségével döntse el az előkérdést. Az egyik érv a „kompetens jogrendszer” alkalmazásának elve („legge competente”: Picone 1971); az a megfontolás tehát, hogy az elbírálandó egységes tényállást helyes egységesen kezelni, vagyis ugyanannak a jogrendszernek az értékítéletét érvényesíteni az előkérdésre, mint a főkérdésre. A fenti példán megvilágítva: ha a házastárs öröklési jogi helyzetét a görög jog szerint ítéljük meg, akkor célszerű az előkérdést, a házasság létezését is a görög jog szerint elbírálni. A másik érv a külső (nemzetközi)döntési összhang (harmónia) fent említett, Savigny féle eszménye. Ez az eredmény az előkérdés eldöntésénél megint csak önállótlan kapcsolással érhető el. A példánkra vetítve: ha a magyar bíróság nem önállóan, hanem az öröklési jogi főkérdésre alkalmazandó görög kollíziós szabályok által felhívott görög családjog alapján válaszolja meg az előkérdést, akkor ugyanarra az eredményre jut, mint a görög bíróság (vagy egy harmadik állam bírósága) jutna: a házasság kizárólag egyházi házasságkötés esetén is létrejön, és ezért beáll a házastársi törvényes öröklés. Ily módon lehet elkerülni el ún. „sántikáló jogviszonyok” létrejöttét is, vagyis azt a helyzetet, hogy egy jogviszonyt a vele érdemben érintkező jogrendszerek eltérően ítéljenek meg. (Mint a fenti példában: a házasságot a görög családjog létezőnek, a magyar családjog viszont nem létezőnek tekinti.) Az előkérdés önálló (lex fori szerinti) kapcsolása mellett azt a (fent ugyancsak említett) érvet hozzák fel, hogy így érhető el ugyanaz az eredmény az adott előkérdésre (példánkban a házasság létezésére), attól függetlenül, hogy az mely (öröklési, házassági vagyonjogi stb.) főkérdés előkérdéseként merül fel a fórum előtt. Így megvalósul a belső döntési összhang (harmónia). Egyes német szerzők éppen ezért inkább az önálló kapcsolást részesítenék előnyben, azt tekintenék a megoldás kiinduló pontjának, bár ők is hangsúlyozzák az esetről esetre történő döntés fontosságát (Kegel–Schurig; Mansel; Gotlieb).


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása Uniós rendeleti eredetű kapcsoló szabály esetében a belső döntési harmónia uniós méretekben valósulhat meg. Az EU szinten érvényesülő belső döntési harmónia igen nagy előny. Hozzá képest a nemzetközi (külső) döntési harmónia kisebb jelentőségűnek tűnhet. Ezért gondolják egyes szerzők, hogy az EU egységes kollíziós jogában az előkérdést – fő szabályként – önállóan (vagyis a lex fori szerint) látszik helyesnek megválaszolni (Gössl). Több neves képviselője (Kropholler; von Bar) van viszont az önállótlan (vagyis a lex causae szerinti) kapcsolásnak is. Ők a nemzetközi (külső) döntési harmónia jelentőségét húzzák alá, ami egységes (korábban: egyezményes, ma: rendeleti) kollíziós szabályok mellett széles körben elérhető. Végeredményben nem látszik lehetségesnek és célszerűnek egyetlen egységes szabály felállítása az előkérdés megválaszolására, sem nemzeti, sem uniós szinten. Ez azt jelenti, hogy sem az önálló, sem az önállótlan kapcsolását nem lehet kizárólagos szabállyá tenni, legfeljebb egyes esetcsoportokra lehet iránytűszerű szabályt adni (Furrer–Girsberger–Siehr). Például az önálló kapcsolás látszik célszerűnek egy státus (házasság, örökbefogadás) belföldön történő megszüntetésénél felmerülő előkérdésre. Olyan esetekben (a legkritikusabbakban), ahol az önálló és az önállótlan kapcsolás különböző eredményre vezet, az előkérdést lehetőleg a szerint a kollíziós jog szerint célszerű megválaszolni, amely a tényállással szorosabb kapcsolatban van. Helyesnek látszik, bár nem könnyen teljesíthető az az elv, hogy lehetőleg el kell kerülni ún. „sántikáló jogviszonyok” [541] létrejöttét. A bíró végül is az adott eset ismeretében tudja a legjobban eldönteni, hogy az önálló vagy az önállótlan kapcsolás alkalmazása helyesebb-e. [150] 3. Említettük [148], hogy a kollíziós jogi előkérdés, az ún. „első-kérdés” alatt a kapcsoló szabály tényállásában szereplő jogi fogalom tartalmának tisztázását értjük. (Az első-kérdés kiinduló pontja így a minősítés [109] problémájához hasonlít, de megoldása egyszerűbb annál.) Például vegyük a következő kapcsoló szabályt: „a házastársak személyi és vagyoni jogviszonyaira az a jog irányadó, amely az elbírálás idején a házastársak közös személyes joga”. E kapcsoló szabály alkalmazásához ismernünk kell a norma tényállásában szereplő „házastárs”-fogalom tartalmát, közelebbről azt, hogy kik tekintendők házastársaknak. Az első-kérdés az alkalmazandó jog megtalálása előtt merül fel. Már önmagában emiatt is az első-kérdést mindig a fórum joga alapján kell megválaszolni.

5. Irodalom a VII. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. von Bar, Ch. –Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003. Batiffol, H. – Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993. Bernitt, C.: Die Anknüpfung von Vorfragen im europäischen Kollisionsrecht. Tübingen, 2010. Cheshire, G. C. –North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Császár M.: Az EU nemzetközi magánjogi forrásainak hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Kézirat. Szeged, 2012. Deruppé,J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C.– Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Esplugues Mota, C. –Iglesias-Buhigues, J. L. –Palao Moreno,G. (eds.): Application of Foreign Law. München, 2011. Fentiman, R.: Foreign Law in English Courts (Pleading, Proof and Choice of Law). Oxford, 1998. Flessner, A.: Fakultatives Kollisionsrecht. RabelsZ,34. (1970) 547–584. Furrer, A. –Girsberger, D. –Siehr, K.: Internationales Privatrecht, Allgemeine Lehren (Schweizerisches Privatrecht, Bd. 11, Teil Bd. 1.). Basel, 2008. Füllemann-Kuhn, V.: Die Vorfrage im Internationalen Privatrecht. Zürich, 1977.


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása Gössl, S.: Die Vorfrage im Internationalen Privatrecht der EU. ZfRV, 2002. 65–72. Hantel, S.: Anwendung ausländischen Rechts vor französischen Gerichten. RabelsZ,55. (1991) 143–151. Hay,P. –Weintraub, R. J. –Borchers, P. J.: Conflict of Laws – Cases and Materials. New York, 2004. von Hoffmann, B. –Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Kecskés L.: A külföldi jog alkalmazása Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban. Magyar Jog, XXXVII. (1990) 775–780., 866–875. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lipstein, K. (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. –Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Mansel, H-P.: Zum Verhältnis von Vorfrage und Substitution. Am Beispiel einer unterhaltsrechtlichen Vorfrage des iranischen Scheidungsrechts. In FS Jan Kropholler. Tübingen, 2008. 353–371. Melchior, G.: Die Grundlagen des deutschen internationalen Privatrechts. Berlin–Leipzig, 1932. Müller, D. (Hrsg.): Die Anwendung ausländischen Rechts im internationalen Privatrecht. Berlin, 1968. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Picone, P.: Saggio sulla struttura formale del problema delle questioni preliminari nel diritto internazionale privato. Napoli, 1971. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Reichert-Facilides, D.: Fakultatives und zwingendes Kollisionsrecht. Tübingen, 1995. Schurig, K.: Die Struktur des kollisionsrechtlichen Vorfragenproblems. In FS Gerhard Kegel. Stuttgart, 1987. 549–570. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Siehr, K.: General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law, 7. (2005) 17–61. Sturm, F.: Fakultatives Kollisionsrecht: Notwendigkeit und Grenzen. In Festschrift Zweigert. Tübingen, 1981. 329–351. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Szászy I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1986. Wengler, W.: Die Vorfrage im Kollisionsrecht. RabelsZ, 8. (1934) 148–251.


VII. fejezet. külföldi jog alkalmazása Zajtay, I.: The Application of Foreign Law. In Int. Enc. Comp. L. III. kötet, 14. fejezet. Tübingen, 1972.


Chapter 11. VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése 24. § Közrend, imperatív szabályok és közrendi záradék 25. § Csalárd kapcsolás 26. § Kisegítő jog

1. 24. § Közrend, imperatív szabályok és közrendi záradék [151] 1. Minden jogrendszernek van egy „kemény magja”, amely arra hivatott, hogy az illető jogrendszer erkölcsi, gazdasági, politikai, alapjait közvetlenül védje, és egyúttal az adott társadalmi-jogi berendezkedés alapvető értékrendjét kifejezésre juttassa. Ez rendszerint alkotmányos elvek, alkotmányos alapjogok megfogalmazásával történik. A jogrendszernek ez a – gazdasági, politikai, társadalmi, erkölcsi szempontból legérzékenyebb – központja természetesen kisugárzik a nemzetközi magánjogi tényállásokat érdemben szabályozó anyagi jogágakra, vagyis a polgári jogra, családjogra, munkajogra stb., valamint az eljárásjogra is: meghatározza e jogágazatok alapelveit, kijelöli értékrendjüket. Ugyancsak magától értetődő, hogy a nemzetközi magánjognak is védenie kell ezeket az elveket, segítenie kell érvényesülésüket a nemzetközi magánjogi tényállások elbírálása során. A nemzetközi magánjogi szaknyelv a közrendösszefoglaló kategóriájában fejezi ki ezeket a sérthetetlen elveket, a francia („ordre public”) és az angol („public policy”) elnevezést követve. (A német szaknyelv is használja az ezeknek megfelelő „öffentliche Ordnung” kifejezést, de alkalmazza a „Vorbehalt”elnevezést is.) A közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és elveket a jogfeltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni, adott esetben az alkalmazandó idegen (külföldi) jog eltérő eredményre vezető hatásával szemben is. Ez a törekvés a nemzetközi magánjogi tényállások elbírálásakor úgy valósul meg, hogy a fórum mellőzi azoknak a külföldi normáknak az alkalmazását, amelyek konkrét hatásukban a közrendet sértenék. A közrend védelme érdekében tehát a jog szükség esetén korrigálja a kollíziós jogi kapcsoló szabályaival kijelölt utat: kizárja a kapcsoló normák által felhívott külföldi jogszabályok alkalmazását, ha az a saját alapelvető elveivel ellentétbe kerül. Érdekes, hogy a közrend és a közrend védelmének kategóriája először nem nemzetközi, hanem belső viszonylatban alakult ki, nevezetesen így jelent meg – elsőként – a Codecivil 6. §-ában. A sok magánjog számára mintául szolgáló francia törvénykönyv a közrendbe (és a jóerkölcsbe) ütközés tilalmának kimondásával kívánja védeni a társadalmi berendezkedés alapvető erkölcsi és egyéb értékrendjét megtestesítő elveket (és ezáltal a közérdeket) az azokat sértő magánjogi jogviszonyokkal, mindenekelőtt szerződésekkel szemben. Az eredetileg tisztán belföldi elemeket tartalmazó jogviszonyok vonatkozásában kialakult közrend az idők folyamán átterjedt át a nemzetközi ügyekre, és a nemzetközi magánjogban vált általánosan elismertté. Ezt a kettősséget a jogi nyelv (elsőként 1882-ben Charles Brocher) a „belföldi” és „nemzetközi” (külföldi) közrend közötti megkülönböztetéssel fejezi ki (Jayme 1989; Martiny 1991). A következőkben – ha ellenkezőleg nem jelöljük – közrend alatt megkülönböztető jelző nélkül is a „nemzetközi” közrendet értjük. Megjegyezzük, hogy sok jogrendszer és még több jogtudós (így mindenekelőtt a német jogtudomány) a közrendet és annak védelmét kizárólag nemzetközi viszonylatban ismer (el). A közrend – mint a jog értékítélete általában! – tartalmában változó kategória; időben és térben egyaránt, mindig az adott gazdasági-társadalmi berendezkedés és erkölcsi-politikai felfogás függvényeként. Így például az észak-amerikai polgárháború korában az USA északi államaiban a közrendbe ütköztek a rabszolgaság elismerésével kapcsolatos szabályok, amelyek ugyanakkor a déli államok közrendjének alapelveihez tartoztak. Egy másik példával élve: a nyugati államokban alkotmányos garanciák védik a magántulajdont a kártalanítás nélküli kisajátítással szemben (ahogy 1990-től újra nálunk is). Ezért a nyugati bíróságok ismételten a közrendbe ütközőnek minősítették a második világháború utáni kelet-európai államosítási jogszabályokat. Ezek a példák azt is jól mutatják, hogy a közrend fogalmát – ha nem is mindig ennyire nyilvánvalóan és elsődlegesen – erősen 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése befolyásolja az adott állam és jogrendszer erkölcsi-politikai berendezkedése. Ez egyben a közrend védelmének veszélyeire is rávilágít. Különösen feszült nemzetközi helyzetben a jog – nyílt vagy rejtett – politikai nyomásra túl gyakran folyamodik ehhez az eszközhöz, ami idegen jogrendszerek – politikai indulatoktól vezérelt – indokolatlan diszkriminációját eredményezi. Ilyen helyzetekben a közrend védelme a legkézenfekvőbb ürügy és az egyik legalkalmasabb csatorna a politikai türelmetlenség térnyeréséhez a – különben éppen a jogrendszerek közötti tolerancia eszméjétől is vezetett – nemzetközi kollíziós jogi gyakorlatban. A közrend védelmének ürügyén nem szabad külföldi jogrendszert diszkriminálni. A közrend védelmére azonban nemcsak ideológiailag vagy politikailag jelentős kérdésekben lehet szükség, hanem a jogrendszer saját (immanens) igényei miatt is. Erre az alkalmazásra lehet példa a francia bíróságok gyakorlata, amely 2006-ig, a francia hitelbiztosítéki intézmények átfogó reformjáig a francia közrendbe ütközőnek tekintette a biztosítéki célú tulajdonátruházással járó német „Sicherungsübereignung”elismerését, mivel annál a szükséges „publicitás” hiányzik (Cour de cassation 1 Chambre civile, 3. 5.1973, RCDIP, 1974). [152] 2. A közrend értelmezésével és fogalmi határainak alakulásával kapcsolatban egy újabb keletű, rendkívül fontos fejleményt kell megemlítenünk. Az Európai Bíróság gyakorlatában formálódnak egy sajátos közösségi/uniós közrend körvonalai (Basedow; Kecskés–Nemessányi; Martiny2004; Raffay2006; Raffay2008; Renfert). A Bíróság – elsősorban az uniós versenyszabályok és fogyasztóvédelmi rendelkezések mentén, a garanciális eljárásjogi elvek érvényesítése kapcsán, továbbá hangsúlyosan az emberi jogok védelme érdekében – az uniós tagállamok viszonylatában önálló közrendfogalom tartalmi elemeit dolgozza ki (C-126/97: Eco Swiss China Time Ltd. v. Benetton International NV; C-7/98: Krombach v. Bamberski; C-38/98: Renault v. Maxicar; C381/98: Ingmar GB Ltd. v. Eaton Leonard Technologies Inc; C-36/02:OMEGA Spielhallen- und Automatenaufstellungs- GmbH v. Oberbürgermeisterin Bonn; C-168/05: Elisa María Mostaza Claro v. Centro Móvil Milenium SL stb.). Az alakuló uniós közrend tartalma – természetesen – hatással van a tagállami közrendfogalomra is (Raffai 2008), ahogy azt az Európai Bíróság is hangsúlyozza [C-208/09 (Ilonka SaynWittgenstein)]. Nem is szólva arról, hogy az Európai Bíróság által meghatározott körben az uniós közrend védelme a tagállami bíróságoknak is kötelességük. Az Európai Bíróság egyébként (a hivatkozott ítéleteiben is) a közrend szűk értelmezését tartja indokoltnak. [153] 3. A közrend védelmére a jogrendszerek kettős „védelmi vonalat” építenek ki: • megakadályozzák a közrendjüket a konkrét esetben sértő külföldi jogszabály alkalmazását; és • elutasítják a közrendjüket a konkrét esetben sértő külföldi jogszabály alkalmazásával külföldi bíróság (vagy más fórum) által hozott határozat elismerését és végrehajtását. Itt az első védelmi vonal eszközeivel foglalkozunk. A második problémakört a külföldi határozatok elismerésének és végrehajtásának kérdései között [697] tárgyaljuk. A nemzetközi magánjogi törvényhozási, illetve bírói gyakorlatban kétféle módszer alakult ki a közrendet a konkrét esetben sértő külföldi jogszabály alkalmazásának kivédésére: imperatív normák és közrendi záradék segítségével történő védelem. A legtöbb jogrendszerben mindkét forma ismeretes, noha egyes jogrendszerek inkább az egyik, mások pedig inkább a másik módszert részesítik előnyben. [154] 4. A közrendnek imperatív szabályokkal történő védelme esetében a fórum a saját jogrendszerének értékítéletét a belföldi normákfeltétlen alkalmazása útján juttatja érvényre: az irányadó külföldi szabályok helyett a lex fori imperatív normáit kell alkalmazni. Imperatív jellegűek lehetnek polgári jogi, családjogi stb. normák, és a nemzetközi magánjogi tényállások megítélésénél gyakran igen fontos elő-, illetve részkérdéseket rendező közigazgatási jogi, pénzügyi jogi szabályok (devizajogi rendelkezések, export-import előírások stb.) is. A közrendet imperatív szabályokkal védő módszer – ha tetszik – a közrend pozitív jellegű védelmének is nevezhető; pozitívnak abban az értelemben, hogy az imperatív szabályok nemcsak kiszorítják a közrenddel esetlegesen ellenkező idegen normákat (ezt a funkciót a közrend negatív jellegű védelmének szokták felfogni), hanem ténylegesen meg is válaszolják, tartalmilag is szabályozzák az adott kérdést. Ebből következik, hogy az imperatív szabályok – elvi természetük, sokszor alapelvi jelentőségük ellenére – mindig az életviszonyok egy meghatározott, konkrétabb körére vonatkoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy az imperatív szabályok nem 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése generálklauzula-jellegűek. Ez a módszer a Code civil (Art. 6.) megoldására vezethető vissza: a francia jog alkalmazott először a modern jogok közül imperatív szabályokat („lois d’ordre public international”) a közrend védelmére. Ezt az eszközt azután más jogrendszerekben is igénybe vették, nemcsak a Code civil mintájára kodifikált jogokban. Az európai uniós Róma I. és Róma II. rendeletek kifejezetten kimondják az imperatív szabályok alkalmazásának kötelezettségét a közrend védelme érdekében. A Róma I. rendelet (9. §) szerint imperatív norma az olyan kógens jogszabály, amelynek betartását az illető állam a maga közérdekének, különösen politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megvédése érdekében annyira döntőnek tekinti, hogy alkalmazásától nemzetközi tényállások és külföldi jog alkalmazása esetén sem tekint el. A magyar jog is él a közrend védelme érdekében az imperatív jogszabályok kínálta módszerrel. Imperatív norma például az 1959-es Ptk.-nak a jogképesség általános, egyenlő és feltétlen jellegét kimondó szabálya, amely – tételes norma hiányában is – él az új Ptk.-ban is. Ez a norma elvi jellege és jelentősége mellett is konkrét, nem utolsósorban azáltal, hogy kimondja a jogképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmisségét. Nemcsak kiszorítja tehát a külföldi elem miatt alkalmazandó, a jogképességet korlátozó jogügyletet történetesen elismerő idegen normát, hanem pozitíve is eligazítást ad, érvénytelenséggel szankcionálva az ilyen ügyletet. Az imperatív szabályok estében problematikus azonban az a körülmény, hogy a magyar jogforrástanban (csakúgy, mint a külföldi jogokban, illetve jogtudományban) nincs egyelőre egyértelműen kialakult felfogás a tekintetben, hogy melyek egy norma imperatív jellegének kritériumai, vagyis mely szabályokat kell feltétlen alkalmazást kívánó természetűnek tekinteni. A legelfogadhatóbb álláspont szerint azok a jogszabályok imperatív jellegűek, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rendnek – többségükben az Alaptörvényben is kifejezett – alapjait. Kétség esetén az illető jogszabály céljából kell kiindulni. Az imperatív szabályok megítélése körüli bizonytalanság teljes eloszlatásával volna biztosítható e módszer legfőbb előnye: a konkrétság. Néhány esetben sajátos kollíziós jogi norma: ún. speciális közrendi szabály teszi nyilvánvalóvá bizonyos anyagi jogi normák imperatív jellegét. Így például a Kódex eredeti (2012. június 21-ig hatályos) 41. §-a házassági bontójogunk [553] néhány sarkalatos elvi tételét más tartalmú külföldi jog alkalmazása esetén is érvényesíteni rendelte, és ezzel feltétlen alkalmazást kívánó, azaz imperatív szabállyá nyilvánította azokat. A bontójogi EU-rendelet [548] hatálybalépésével a Kódexnek ezeket a szabályait hatályon kívül helyezték. Ezért a magyar bontójog elvi tételeit – mindenekelőtt a házasság felbonthatóságának elvét – a közrendi záradék eszközével kell védeni. Megjegyezzük: az uniós tagállamok közül utolsóként (2011 októberében) Málta is szakított a házasság felbontását kizáró korábbi felfogásával, és családjoga megnyitotta a bontás lehetőségét. [155] 5. A közrend védelmére szolgáló másik kollíziós jogi eszköz az ún. közrendi záradék. A közrendi záradék egy generálklauzula, amely – az imperatív szabályokhoz hasonlóan – a fórum jogrendszerének kemény magját védi, de ezt a feladatot negatív formában látja el. Előírja, hogy mellőzni kell a kapcsoló szabályok által kijelölt külföldi normát, ha annak alkalmazása a fórum jogrendszerének alapintézményeit, alapvető elveit sértené. A közrendi záradék tehát biztosító szelep a kollíziós jogban, amely funkcióját a nemkívánatos eredményre vezető idegen – anyagi jogi és eljárásjogi – normák kizárása útján éri el. A közrendet sértő külföldi jogszabályok alkalmazásának megakadályozásához ma – kisebb vagy nagyobb mértékben – minden jogrendszer igénybe veszi a közrendi záradék eszközét. Azokban a jogrendszerekben, amelyek az imperatív szabályok módszerével is élnek, ezek a normák és a közrendi záradék a különös-általános viszonyában állnak. Abból a körülményből, hogy a közrend fogalma időben is változó, egyértelműen következik, hogy valamely külföldi jogszabály közrendbe ütközésének megítélésénél az elbírálás időpontja a mérvadó. Fontos megjegyezni, hogy a közrendi klauzula mindig csak az illető külföldi jogszabálynak az adott nemzetközi magánjogi tényállás esetében történő, konkrétalkalmazását akadályozza meg, és nem jelenti a kérdéses idegen norma általános (absztrakt) elítélését, ami a szóban forgó jogrendszer diszkriminációjának minősülne. A külföldi norma alkalmazása tehát csak akkor mellőzendő, ha az konkrét eredményében sérti a fórum jogrendszerének alapvető elveit. Eltérő tényállás esetében a közrend védelmének szempontjai újólag mérlegre teendők. Előfordulhat olyan eset is, amelyben a közrendi klauzula igénybevételére ugyanazon külföldi szabály alkalmazása ellen nem kerül sor. Ez a helyzet különösen olyan tényállások megítélésénél, amelyeknél a fórum jogrendszeréhez való kapcsolódás nem érdemi, hanem esetleges, véletlenszerű. Például a külföldi felek jogvitája a belföldi jogi renddel nem mutat tartalmi kapcsolatot, és szinte csupán a véletlen hozta úgy, hogy történetesen a fórum valamely szerve jár el. Ellenkező oldalról közelítve a problémát: gyakran a közrend védelmét éppen az indokolja, hogy az adott nemzetközi magánjogi tényállás szoros érdemi kapcsolatot mutat a fórum jogrendszerével. Ahhoz például, hogy egy – a forgalom biztonságának követelményével alapvetően 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése ellentétes – külföldi jogszabály alkalmazását mellőzzük, szükséges, hogy a megítélendő szerződéses tényállás a belföldi forgalomban játszódjék le, és nem elegendő például pusztán az egyik ügyletkötő fél belföldi székhelye. [A fórummal fennálló szoros érdemi kapcsolat esetében majdhogynem arról van szó, hogy a tényállás tartalmilag annyira kötődik a fórum jogrendszeréhez, hogy eleve helyesebb lett volna a lex forit alkalmazni, és szinte csak a kapcsolás „ördöge” visz külföldi szabályokhoz. Ha ilyen eset gyakran ismétlődik, az adott kapcsoló norma helyessége is kérdéses lehet!] A közrend fogalma tehát ebben az értelemben is relatív: a konkrét tényállás kapcsolata a fórum jogi rendjéhez gyakran döntő szempont lehet. Ebben az összefüggésben ismételten is hangsúlyozni kell, hogy a közrendi záradék igénybevétele feltétlenül kivételes lehetőség. Az Európai Unió kollíziós jogi Róma-rendeletei a közrendi záradék alkalmazásának kivételességét emelik ki a generálklauzula megfogalmazásával: „Az e rendelet által meghatározott jog valamely rendelkezésének alkalmazása csak akkor tagadható meg, ha az alkalmazás nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen (ellentétben áll) az eljáró bíróság államának közrendjével (»ordre public«).” Amennyire szükség van a kollíziós magánjogban erre a védelmi eszközre, annyira helytelen, a nemzetközi magánjog alapvető célkitűzéseivel ellentétes volna túl gyakori igénybevétele. Különösen veszélyes egy ismeretlen vagy egyszerűen a belfölditől eltérő külföldi jogi megoldás esetében rögtön a jogrendszer alapelveinek sérelmét látni: a közrend védelme nem szolgálhat ürügyül a nehezebben kezelhető idegen jog alkalmazásától történő megfutamodáshoz, nem lehet a helytelenül felfogott „hazafelé törekvés” eszköze. A közrendi záradék alkalmazásához tehát nem elegendő az adott külföldi jogszabály általános, elvont értékelése, hanem a konkrét tényállást alapul vevő sokoldalú mérlegelésre van szükség. A közrendi záradék generálklauzula-jellege azzal a következménnyel jár, hogy igen sok múlik a bírói mérlegelésen és mértéktartáson. A generálklauzula szükségképpen általánosan formulázott, de nem fogható fel túlságosan tágan. A kellő mérték megtalálása, a nyitott norma tartalmi kitöltése a bírói gyakorlat feladata; csak a jogalkalmazói praxis folyamatos csiszoló munkája nyomán alakíthatók ki azok a szempontok, amelyek egyegy konkrét esetben a közrend sérelmének megállapíthatóságához vezetnek. Ma biztosan a magyar közrendbe ütközik például egy olyan külföldi családjogi szabály, amely a házasság felbontásának lehetőségét elvileg kizárja. [Kifejezetten így foglalt állást a német legfelső bíróság (Bundesgerichtshof). A francia legfelső bíróság (Cour de Cassation) ismételten és következetesen közrendbe ütközőnek minősítette az ún. béranyaszerződéseket.] Elvontan és általános jelleggel aligha mondható meg ugyanakkor, hogy a házastárs egyenjogúságának családjogi alapelve mikor és milyen mértékben szenved sérelmet; ennek eldöntéséhez az adott külföldi normának a konkrét esetre vonatkoztatott értékelése szükséges. A Kódex közrendi záradéka (7. §) szerint „mellőzni kell a külföldi jog alkalmazását, amennyiben az a magyar közrendbe ütköznék”. E szabály értelmezésénél a fenti szempontokból kell kiindulni. A diszkriminációmentes megítélés követelményét a Kódex külön is hangsúlyozza: a külföldi jog alkalmazása nem mellőzhető egymagában azért, mert a külföldi állam társadalmi-gazdasági rendszere a magyartól eltér. Egyes külföldi normák esetében a közrend sérelme nyilvánvaló, például a – fajra, nemre, nemzetiségre tekintettel alkalmazott – diszkriminatív jogszabályoknál. A bíróság (Legf. B. Pf. IV. 22 284/1994. sz.) nem foglalkozott a közrendbe ütközés problémájával egy olyan nemzetközi kiadói szerződés kapcsán, amelyben a szerző „egyszer és mindenkorra” adta el a kiadónak művei magyar nyelvű kiadási jogát (azaz „örök áron” értékesítette művét). Véleményünk szerint a közrendbe ütközés lehetőségét ebben az ügyben közelebbről értékelni kellett volna. Helyesen mellőzte viszont a Kúria elődje a közrendbe ütközés megállapítását több esetben. Két példát idézünk. Szemben az elsőfokú bíróság álláspontjával (BH 1996/594. sz.) – nézetünk szerint is helyesen, mondhatni: természetesen! – kimondta: nyilvánvalóan nem ütközik a magyar közrendbe az osztrák jog azon szabálya, amely nem követel meg írásbeli alakot a külkereskedelmi szerződés érvényességéhez, bár a magyar jogban (az elbírálás idején) ez (volt) az előírás. Egy másik ügyben (EBH 2006/1520. sz.) – a másodfokon eljárt bíróság ítéleti megállapításával egyetértve s véleményünk szerint is helyesen – nem látott okot annak érdemi vizsgálatára, hogy a felek által választott osztrák jog hitel- és kölcsönjogi szabályai a magyar közrendbe ütköznek. [156] 6. Nézetünk szerint meglehetősen nehéz feladat elé állította a bíróságokat a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény [55. § (2) bek. b) pont], amely szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítése arra hivatkozással is kérhető, hogy az ítélet a magyar közrendbe ütközik. A bírói gyakorlat (különösen a Kúria elődjeként működött Legfelsőbb Bíróság) indokolt visszafogottsággal alkalmazza ezt a törvényhelyet, tisztában van azzal, hogy itt nem (rendes vagy rendkívüli) jogorvoslati eljárásról van szó, és ritkán állapítja meg a közrend megsértését. A bírósági ítéletek [például BH 1996/159.; BH 1997/489.; EBH 1999/37.; BH 2003/127.; Főv. Bír. 9. G. 40.302/2003.; BH 2006/218.; EBH 2006/1525.; BH 2007/59.; EBH 2007/1705.; BH 2009/57.; Legf. B. Gfv. XI. 30.075/2009.; Főv. Bír. 9. G. 42.076/2009.] ugyanakkor – noha érdemben néhány kivétellel 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése helyes eredményre jutnak – még mindig tapogatóznak, és meglehetősen heterogén szempontok alapján vizsgálják a közrend fogalmát (Kecskés 2007; Raffai 2008; Okányi 2009; Horváth 2010, Kecskés–Lukácsné 2012). Ezen azért nem lehet csodálkozni, mert a magyar magánjogi judikatúrában nincs igazi hagyománya a „belföldi” közrendnek, annak ellenére, hogy az 1900 és 1928 közötti kódextervezetek – a jóerkölcsbe ütközés tilalmazása mellett – be akarták vezetni ezt a kategóriát, és a jogirodalomban is voltak neves pártolói (mint Szladits és Szászy) a belföldi közrendbe ütközés semmisséggel történő külön szankcionálásának. A magyar magánjogi gyakorlatban mégis – minden bizonnyal a német mintát követve – a jóerkölcsbe ütközés tilalma tölti be azt a szerepet is, amelyet a Code civilben és nyomában több jogrendszerben (például az olasz magánjogban) az ordre public vagy a common law-jogrendszerekben – hasonlóan – a public policy játszik. Ezért nálunk a közrend jellegzetesen nemzetközi viszonylatban kialakult és alkalmazott kategória; fogalmazhatunk úgy is, hogy az élő magyar jog valójában (a választottbírósági törvényig) csak a „nemzetközi” közrendet ismerte. Ebből adódik az a paradox helyzet, hogy a bírói gyakorlat – ha egyáltalán elvi fogódzót keres – a „belföldi” közrend tartalmi meghatározásánál a „nemzetközi” közrend fogalmi jegyeivel operál (LB EBH 1999/37.). Nézetünk szerint megfontolandó ezért, hogy a tradicionális felfogáshoz kellene ragaszkodni a választottbírósági törvény alkalmazásánál is: csak nemzetközi magánjogi tényállásnál és csakkülföldi jog alkalmazásakor kellene vizsgálni a közrendbe ütközés lehetőségét. A magyar választottbírósági ügyek döntő részben (a közrend sérelme miatt eddig támadott ítéltekkel elbírált esetek pedig kivétel nélkül) belföldi ügyek, amelyeknél külföldi jog alkalmazása szóba sem kerül. Következésképpen az alkalmazott külföldi jog magyar közrendbe ütközésének még a lehetősége sem fordulhat elő. A magyar jog alkalmazásával hozott választottbírósági ítélet lehet megalapozatlan, lehet jogszabálysértő, lehet mindkettő egyszerre, az elbírált szerződés ütközhet a jóerkölcsbe vagy más „tilalomfába”, de – véleményünk szerint – az ilyen ítélet nem ütközhet a magyar közrendbe (hasonlóan Burián 2003). Hogyan került akkor a közrend sérelme miatti érvénytelenítés lehetősége – minden megszorítás nélkül – a választottbíráskodásról szóló törvénybe? Egyértelműen megállapítható, hogy a magyar választottbírósági törvény árnyalatlan megoldásának mintája egy nemzetközi egyezmény, nevezetesen a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló New York-i Egyezmény volt, amelyet Magyarországon az 1962. évi 25. sz. tvr. hirdetett ki. A választottbíráskodásról szóló törvény 55. §-ában felsorolt érvénytelenítési okok (egy érthető kivétellel) érdemben teljesen megegyeznek a New York-i Egyezmény V. cikkében meghatározott, a külföldi határozatok elismerésének és végrehajtásának megtagadására vezető okokkal, amelyek között a közrendbe ütközés esete is szerepel. Csakhogy a New York-i Egyezmény nemzetközi választottbíráskodásra készült, amelynek keretében a külföldi jog alkalmazása tipikusnak tekinthető, és ahol ennek megfelelően a közrendbe ütközés minden további nélkül értelmezhető. A New York-i Egyezményhez hasonló megfontolásból zárja ki egyébként mind a Kódex, mind a Brüsszel I. és Brüsszel IIa. rendelet a közrendbe ütköző külföldi határozat elismerését. De a pusztán belföldi vonatkozású és a magyar jog alkalmazásával született választóbírósági ítélet érvénytelenítésének a magyar közrendbe ütközés aligha lehet jogászi szakszerűséggel értelmezhető oka. Ezért – álláspontunk szerint – a bírói gyakorlatnak a választottbírósági törvény 55. § (2) bek. b) pontjában foglalt érvénytelenítési okot csak külföldi jog alkalmazásával hozott választottbírósági ítélet érvénytelenítésénél volna szabad alapul vennie. Érvénytelenítésre pedig csupán akkor kerülhetne sor, ha az alkalmazott külföldi szabály a konkrét esetben nyilvánvalóan a magyar jogrendszer erkölcsi, gazdasági, politikai, alapjait védő (rendszerint az Alaptörvényben is kifejezett) normába ütközik. Természetesen megfontolandó érvek hozhatók fel a „belföldi” közrend védelmének külön elfogadása mellett. Egy ilyen megoldással a jóerkölcsbe ütközés tilalma korlátozható volna azokra az esetekre, amikor valóban erkölcsi megfontolások miatt kell valamilyen magánjogi aktust (szerződést stb.) semmisnek tekinteni. A választottbírósági ítéletek érvénytelenítése azonban nem tűnik olyan területnek, ahol a „belföldi” közrend sajátos tartalmi elemeit ki lehet dolgozni. Már csak azért is be kell ezt látni, mert itt egy ítélet érvényességéről és nem egy magánjogi aktus sajátos, a közérdek védelmét szolgáló korlátairól van szó. Ha mégis hatályban marad a választottbírósági törvény 55. § (2) bek. b) pontjában foglalt érvénytelenítési ok, azt talán a leghelyesebb a következőképpen felfogni: Egy belföldi jogszabály alkalmazásán alapuló (választottbírósági) ítéleti rendelkezés abban az esetben ütközhet a magyar közrendbe, ha olyan értelmet tulajdonít az alkalmazott jogszabálynak, amely szemben áll valamely feltétlen érvényesülést igénylő (imperatív) normával.

2. 25. § Csalárd kapcsolás [157] 1. A nemzetközi magánjogi tényállások elbírálásakor a kapcsolás mozzanata döntő jelentőségű: meghatározza az alkalmazandó jogot, és ezzel gyakran a per érdemi kimenetelét is. Nem csoda tehát, ha a felek (vagy valamelyikük) – anyagi áldozatokat is vállalva, jogászi segítséget igénybe véve – maguk kívánják befolyásolni a kapcsolás, az irányadó jog meghatározásának folyamatát. Ha a felek (vagy valamelyikük) a jogviszonyukra – a megfelelő kapcsoló szabály szerint – irányadó jog megkerülése céljából mesterségesen hoznak létre kapcsolatot 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése egy másik jogrendszerhez, csalárd kapcsolásról beszélünk. A csalárd kapcsolás útján a felek (vagy valamelyikük) előnyös helyzetet kívánnak elérni: vagy jogviszonyuk egy nemkívánatos jogkövetkezményét (például szerződés vagy házassági kötelék érvénytelenségét) akarják elkerülni vagy egy – az eredeti jogi helyzetükből nem következő – kedvező jogi hatást (például házasság felbontását) akarnak előidézni. Vállalatok nemegyszer idegen székhelyet választanak (például Liechtensteinben), teherhajók (olajszállítók) idegen (például libériai) lobogó alatt közlekednek, hogy az adóelőírásokat kijátsszák stb. Tipikus területe a csalárd kapcsolásnak a nemzetközi családjog, különösen a házasságkötés és a bontás. Többségi felfogás szerint a csalárd kapcsolás fogalmi eleme az irányadó jog megkerülésének célzatossága, ami természetesen sokszor bizonyítási nehézségekkel jár. (Nem könnyű például eldönteni, hogy a felek adott esetben valamely házassági akadály kijátszása, a házasságkötés megkönnyítése miatt vagy csupán a hely kellemes volta miatt kötnek a közös lakóhelyüktől távol eső idegen tengerparti fürdőhelyen házasságot.) A Kódex (8. §) a csalárd kapcsolás fogalmi elemének tekinti az egyébként irányadó jogszabály megkerülésének célzatát. A csalárd kapcsolás elvben vezethet akár a fórum jogához, akár egy külföldi jogrendszerhez. A csalárd kapcsolás megvalósításának leggyakoribb három módja a következő: • Előállhat csalárd kapcsolás úgy, hogy a felek az alkalmazandó jogot meghatározó kapcsolóelvet színlelik (például az okiratban az ügyletkötés helyének a valóságostól eltérő feltüntetésével), vagy pedig mesterségesen megváltoztatják azt. Ez utóbbit a „mozgatható”kapcsolóelvek (például a tartózkodási hely, az ügyletkötési hely stb.) esetében könnyű elérni; de nem ritka a lakóhely vagy akár az állampolgárság célzatos megváltoztatása sem. Gyakran folyamodtak például az „állampolgárság-csere” módszeréhez a tehetősebb olaszok, amíg Olaszországban a házasság felbontására nem volt lehetőség. • Csalárd kapcsolásnak minősül az is, ha a felek a joghatóság[598] megállapításához megkívánt törvényi feltételeket teremtik meg művi úton, és ezzel az irányadó kollíziós szabályt is megkerülik. Például a törvény szerint joghatósággal bíró fórum a szokásos tartózkodási hely joga szerint ítélné meg a tényállást, a mesterségesen kreált feltételekkel elért fórum kollíziós joga viszont a lakóhely szabályait tartja irányadónak. • Elérhető az irányadó jog csalárd úton történő „kijelölése” a kapcsolás tárgyának (azaz a kapcsoló szabály tényállásaként alkalmazott jogi fogalomnak: [101]) manipulálása útján is: például egy szabadalommal kapcsolatos licenciaszerződés adásvételi szerződésbe burkolásával. Megjegyezzük, hogy a csalárd kapcsolás adott esetben – bármelyik esetcsoportban – egyik fél magatartása nyomán is létrejöhet. [158] 2. A csalárd kapcsolás jogi megítélése az egyes államokban változatos képet mutat. Egyes jogrendszerek (például a francia) szigorúbban ítélik meg az ilyen tényállásokat, mások (például a német bírói gyakorlat) nagyvonalúbban, megint mások (angol, amerikai) egyenesen elnézően. Eltérhet a jog reagálása tényálláscsoportonként is; egyes esetekben például tudatosan eltűri a jog a csalárd kapcsolást, mert ezen az úton elkerülhető egy méltánytalan jogszabály (főleg külföldi norma) alkalmazása. A csalárd kapcsolás logikusan alkalmazható szankciója mindhárom említett esetcsoportban – az esetleges egyéb (adójogi stb.) jogkövetkezmények mellett – a csalárd kapcsolás jogi hatásának megtagadása és a törvény szerint mérvadó kapcsoló szabály alkalmazása. A Kódex (8. §) szankcionálni akarja a csalárd kapcsolás valamennyi esetcsoportját, bár csak a kapcsolóelv színleléssel vagy mesterségesen történő létrehozását emeli ki. Az Ítélőtábla nem találta megállapíthatónak a csalárd kapcsolást egy fellebbezés folytán eléje került ügyben (EBH 2006/1520. sz.). Szankciót a Kódex csak akkor fűz a csalárd kapcsoláshoz, ha az külföldi jog alkalmazásához vezetne; amennyiben a magyar jog lenne irányadó, azt a kapcsolás csalárdsága ellenére alkalmazni kell. Elvi magyarázatot aligha lehet adni a Kódex ilyen részrehajlására; a „hazafelé törekvés” (Nussbaum klasszikussá vált kifejezésével: „Heimwärtsstreben”) ékes példáját adja ez az egyoldalú szabály! Kiegyensúlyozott viszont a Kódex annyiban, hogy a csalárd kapcsolással „kiválasztott” külföldi jog helyett – „kisegítő jog”-ként [159] – az egyébként irányadó jog szabályait kell alkalmazni, azaz a felek által kikerülni akart jog lesz irányadó. Ez a jog – az esettől függően – lehet a magyar jog, de lehet egy másik külföldi jog is.

3. 26. § Kisegítő jog [159] 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése 1. Amint az előző és a jelen fejezetben bemutattuk, több esetben a kapcsoló szabály által felhívott külföldi jog alkalmazásáranem kerülhet sor. Ez a helyzet akkor, ha • a kérdéses külföldi jogszabályok tartalmát – az igénybe vehető bizonyítási eszközök kimerülése miatt – nem lehet megállapítani; • az irányadó jog nem ad választ a felmerült jogkérdésre; • a felek a külföldi jog alkalmazásának mellőzését kérik; • bizonyítandó viszonosság hiánya esetén; • a kérdéses szabályok a fórum közrendjébe ütköznek; • csalárd kapcsolás esetén. Ezekben az esetekben felmerül a kérdés: milyen jogszabályok alapján döntse el a bíró az adott tényállást? Egyértelmű az a helyzet, amikor a fórum imperatív szabályokkal „védi ki” a közrendjét sértő külföldi normát. Ilyen esetben az adott imperatív szabályok pozitíve is megválaszolják a kérdést, joghézag tehát nem keletkezik. Azokban az esetekben viszont, amelyekben a külföldi norma hiányzik, tartalma nem ismert, vagy a közrendi klauzula miatt nem alkalmazható, joghézag keletkezik. Ennek kitöltését először az adott külföldi jogrendszerből, az ismert módszerekkel (analógia stb.) kell megkísérelni. Ha ez nem sikerül, úgy egy másik jogrendszert kell keresni: ún. kisegítő jogra van szükség. Hasonló a helyzet a felek mellőzési kérelme, a bizonyító viszonosság hiánya és csalárd kapcsolás esetében is; azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy ilyenkor az eredetileg irányadó jogrendszer alkalmazása egészében kizárt, analógiára tehát nem kerülhet sor, s így mindenképpen kisegítő jogra van szükség. [160] 2. A legtöbb állam nemzetközi magánjogi gyakorlata kisegítő jogként a lex forit hívja segítségül az irányadó külföldi normák alkalmazhatatlansága esetén: a bíró a saját jogrendszerének szabályaival tölti ki a keletkezett joghézagot. A lex fori szabályainak kisegítő jogként történő igénybevétele sok esetben minden szempontból kielégítő eredményre vezet; egyes esetekben egyenesen nem is adódik más megoldás. Ezt indokolja a bíró nagyobb jártassága is a belföldi jogszabályok kezelésében. Gyakran mégis csak a „könnyebb ellenállás” ideológiája magyarázza a saját jogszabályok kisegítő jogként való felhasználását. A „hazafelé törekvés” szelleme ezúttal is győz, noha adott esetben a lex fori normái egyáltalában nem alkalmasak az eldöntendő tényállás külföldi elemének figyelembevételére. Ezért a tudomány általában csupán utolsó lehetőségként ajánlja a lex forit kisegítő jognak. Helyette azt javasolja, hogy a bíró keressen egy kisegítő kapcsolóelvet, és annak segítségével egy olyan jogrendszert, amely az adott tényállással még mindig eléggé szerves kapcsolatot mutat; például ha az állampolgárság joga szerint nem lehet dönteni, meg kell kísérelni a lakóhely szerinti jogszabályok alkalmazását. Többen képviselik azt a nézetet is, hogy a kiesett (nem alkalmazható) jog szabályait egy hasonló jogrendszer normáival (például a Code civil mintájára kodifikált belga jog normáit a francia szabályokkal) lehet helyettesíteni vagy – összehasonlító jogi módszerrel – az általános jogi alapelvekből lehet a hiányzó szabályokat levezetni. Ezeknek a – teoretikus szempontból sem támadhatatlan – javaslatoknak az a legfőbb hibája, hogy a gyakorlatban többnyire igen nehezen valósíthatók meg. A gyakorlat ezért kitart a lex fori mellett. Kivételesnek tekinthetjük azokat az eseteket [például a (volt) jugoszláv vagy német bírói praxisban], amelyekben a fórum joga helyett egy – a kiesetthez – hasonló jog vagy az általános elvekből levezetett szabályok kerülnek alkalmazásra. [161] 3. Noha a kapcsoló szabály által kijelölt külföldi jog alkalmazhatatlanságának egyes eseteinél már szóltunk róluk, összefoglaló jelleggel megismételjük a Kódex kisegítő jogra vonatkozó szabályait, amelyek elsősorban szintén a lex forit tekinti kisegítő jognak. A magyar jogot kell alkalmazni akkor, ha a külföldi jog tartalmát nem lehet megállapítani [5. § (3) bek.], és akkor is, ha a külföldi jog alkalmazását a magyar közrendbe ütközés miatt mellőzni kell [7. § (3) bek.]. Abban az esetben, amikor a felek együttes kérelmére az irányadó külföldi jogot mellőzni kell (9. §), általában ugyancsak a magyar jogot kell alkalmazni. A szerződési jogban és minden olyan területen (például a deliktuális kártérítési jogban), ahol a feleket a jogválasztás joga egyébként is megilleti, a felek választhatnak: a mellőzni kért külföldi jog helyett akár a magyar jog, akár egy másik külföldi jog alkalmazását kérhetik. Ez utóbbi lehetőséget ismerte el a bíróság (Legf. B. Pf. III. 20 895/1992. sz.): „Tekintettel azonban arra, hogy a fellebbezési eljárás során a felek egyezően úgy nyilatkoztak, hogy jogvitájuk elbírálását (a Kódex szerint irányadó német jog helyett) a magyar jog alapján kérik elbírálni, jogválasztásuk 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése folytán a Legfelsőbb Bíróság ezt a jogot alkalmazta.” Csalárd kapcsolásnál a Kódex szerint [8. § (2) bek.] a csalárd kapcsolással „kiválasztott” külföldi jog helyett az egyébként irányadó jog lesz a kisegítő jog, azaz a felek által kikerülni akart jog lesz irányadó, annak szabályait kell alkalmazni. Ez a jog – az esettől függően – lehet a magyar jog, de lehet egy másik külföldi jog is.

4. Irodalom a VIII. fejezethez Audit, B.: Droit international privé. Paris, 1991. Badó A. –Bóka J.: Európa kapujában – Reform, igazság, szolgáltatás. Miskolc, 2002. 85–95. von Bar, Ch. –Mankowski, P.: Internationales Privatrecht,I.: Allgemeine Lehren. München, 2003. Basedow, J.: Die Verselbständigung des europäischen ordre public. In von Bar, Ch. (Hrsg.): Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. Köln, 1991. 291–319. Batiffol, H. –Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993. Burián L.: Gondolatok a közrend szerepéről. In Magister artis boni et aequi – Studia in honorem Németh János. Budapest, 2003. 97–122. Cheshire, G. C. –North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Deruppé, J.: Droit international privé. Paris, 1990. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C. –Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Flessner, A.: Fakultatives Kollisionsrecht. RabelsZ,34. (1970) 547–584. Freisler,L. S.: Public policy in den Kollisionsrechten der USA gestern und heute. Pfaffenweiler, 1991. Furrer, A. –Girsberger, D. –Siehr, K.: Internationales Privatrecht, Allgemeine Lehren (Schweizerisches Privatrecht, Bd. 11, Teil Bd. 1.). Basel, 2008. Hay,P. –Weintraub, R. J. –Borchers, P. J.: Conflict of Laws – Cases and Materials. New York, 2004. von Hoffmann, B. –Thorn, K.: Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. München, 2007. Horváth É.: Nemzetközi választottbíráskodás. Budapest, 2010. Jayme, E.: Methoden der Konkretisierung des ordre public im Internationalen Privatrecht. Heidelberg, 1989. Kecskés L.:„Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető”. In Gál I. L. –Hornyák Sz.: Tanulmányok dr. Földvári József 80. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2006. 129–153. Kecskés L.: Lehet-e közrendbe ütköző, ami nem jogellenes? Magyar Jog, LIV. (2007) 531–536. Kecskés L. –Nemessányi Z.: Magyar közrend – nemzetközi közrend – közösségi közrend. Európai Jog, 7/3. sz. (2007) 21–38. Kecskés L. –LukácsJ.-né (szerk.): Választottbírók könyve. Budapest, 2012. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Király M.: A diszkrimináció tilalma az Európai Bíróság joggyakorlatában. Budapest, 1998. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lagarde, P.: Public Policy. In International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011.


VIII. fejezet. A kijelölt külföldi jog alkalmazásának mellőzése Lipstein, K. (ed.): International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law I–II. k. Tübingen–Leiden–Boston, 2011. Loussouarn, Y. –Bourel, P.: Droit international privé. Paris, 1999. Martiny, D.: Gemeinschaftsrecht, ordre public, zwingende Bestimmungen und Exklusivnormen. In von Bar,Ch. (Hrsg.): Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. Köln, 1991. 211–237. Martiny, D.: Die Zukunft des europäischen ordre public im Internationalen Privat- und Verfahrensrecht. In Privatrecht in Europa, Festschrift für H.J. Sonnenberger. München, 2004. 523–548. Melchior, G.: Die Grundlagen des deutschen internationalen Privatrechts. Berlin–Leipzig, 1932. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Palásti G.:Közrendi, imperatív, kógens és diszpozitív szabályok. Magyar Jog, 53. (2006) 65–76. Picone, P.: Ordinamento competente e diritto internazionale privato. Padua, 1986. Raffai K.: A közrendi klauzula európaizálódásáról. Jogtudományi Közlöny, LXI. (2006) 302–306. Raffai K.: Az emberi jogok szerepe a közrend konkretizálásában. Magyar Jog, 54. (2007) 142–151. Raffai K.: A nemzetközi magánjogi közrend rétegei – különös tekintettel a közösségi és a magyar jogra. Kézirat. Budapest, 2008. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Reichert–Facilides, D.: Fakultatives und zwingendes Kollisionsrecht. Tübingen, 1995. Renfert, M.: Über die Europäisierung der ordre public Klausel. Frankfurt am Main, 2003. Schwung, S.: Das Ersatzrecht bei einem Verstoß des ausländischen Rechts gegen den ordre public. RabelsZ,49. (1985) 407–425. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Siehr, K.: General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law, 7. (2005) 17–61. Spickhoff, A.: Der ordre public im internationalen Privatrecht. Neuwied–Frankfurt, 1989. Sturm, F.: Fakultatives Kollisionsrecht: Notwendigkeit und Grenzen. In Festschrift Zweigert. Tübingen, 1981. 329–351. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008. Szászy I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. Váli F.: A közrendi klausula és nemzetközi magánjogi gyakorlatunk. Pécs, 1928. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1986. Völker, Ch.: Zur Dogmatik des ordre public. Berlin, 1998.


Part IV. III. cím. Személyek


Table of Contents 12. IX. fejezet. A történeti előzményekről és a szabályozásról általában ......................................... 97 1. 27. § A személyek a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi kapcsolatok jogában ....... 97 2. 28. § A szabályozás természete, forrásai és rendszere ........................................................ 98 3. Irodalom a IX. fejezethez .................................................................................................... 98 13. X. fejezet. Az ember mint jogalany .......................................................................................... 100 1. 29. § A személyes jog ....................................................................................................... 100 2. 30. § Jogképesség és holtnak nyilvánítás .......................................................................... 102 3. 31. § Cselekvőképesség .................................................................................................... 105 4. 32. § Név ........................................................................................................................... 106 5. 33. § Személyiségi jogok .................................................................................................. 108 6. Irodalom a X. fejezethez ................................................................................................... 108 14. XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban .................................................................... 110 1. 34. § Az állam jogalanyisága és a nemzetközi magánjog viszonya .................................. 110 2. 35. § Az állami immunitásról általában – Az állam a gazdaságban és a funkcionális immunitás kialakulása ............................................................................................................................. 111 3. 36. § Az immunitás a magyar jogban ................................................................................ 113 4. 37. § Az állam és vállalata ................................................................................................ 114 5. Irodalom a XI. fejezethez .................................................................................................. 116 15. XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere 117 1. 38. § Az állam csökkent szerepe a feltételek alakításában ................................................ 117 2. 39. § A külgazdaság belső feltételrendszerének főbb elemei ............................................ 119 3. 40. § A külgazdasági kapcsolatok főbb nemzetközi jogi elveiről ..................................... 120 4. 41. § A külgazdaság nemzetközi feltételrendszere ............................................................ 120 5. Irodalom a XII. fejezethez ................................................................................................. 131 16. XIII. fejezet. A jogi személyek ................................................................................................. 133 1. 42. § A jogi személyek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban ..................................... 133 2. 43. § A jogi személyek a nemzetközi magánjogban ......................................................... 134 3. Irodalom a XIII. fejezethez ............................................................................................... 138 17. XIV. fejezet. A külföldiek jogállása ......................................................................................... 140 1. 44. § A külföldiek jogállásáról általában, a nemzeti elbánás (belföldi jogegyenlőség) és viszonosság, a külföldi természetes személyek jogállása Magyarországon .......................... 140 2. 45. § A legnagyobb kedvezményes elbánás elve és a speciális kedvezmények rendszere 141 3. 46. § Külföldi vállalatok Magyarországon – külföldiek magyarországi befektetései, vállalati kereskedelmi képviseletek .................................................................................................... 144 4. 47. § A magyar vállalatok külföldön – vállalati érdekeltségek és képviseletek ................ 148 5. 48. § Államközi gazdasági vállalkozások ......................................................................... 149 6. Irodalom a XIV. fejezethez ............................................................................................... 150


Chapter 12. IX. fejezet. A történeti előzményekről és a szabályozásról általában 27. § A személyek a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi kapcsolatok jogában 28. § A szabályozás természete, forrásai és rendszere

1. 27. § A személyek a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi kapcsolatok jogában [162] 1. A személyek jogi státusára minden korban hatással voltak olyan tényezők, amelyek következtében az érintettek több szabályozó rendszerhatálya alá kerültek. Ha az emberek (tanulás, munkavállalás, családi okok stb. miatt) önként változtatták helyüket, ezzel a rájuk vonatkozó szabályozó rendszer is változott. Hasonló következménye volt annak, ha egy népcsoport vagy állam kiterjesztette a maga uralmát egy másik népcsoportra vagy államra. Mindezekben az esetekben szükség volt az érintett személyek jogi státusának megfelelő kifejezésére. Ma az ilyen fajta helyzeteket a nemzetközi magánjog problémájának tekintjük. A mai szabályozás differenciált rendszere ugyanakkor hosszú történeti fejlődés eredménye. Régtől fogva nyomon kísérhető, hogy a jogrendszerek az idegenekre külön szabályokat, a saját polgárokétól eltérő jogot fejlesztettek ki és alkalmaztak. Az elfoglalt országra vagy területre a hódító kiterjesztette katonai, politikai és gazdasági hatalmát, de rendszerint sokáig megtűrte az elfoglalt állam vagy terület belső jogának érvényesülését a lakosság magánjogi viszonyaira, és csak fokozatosan erősítette saját magánjogának befolyását. Így a meghódított területeken többnyire a jogi szabályozás két rétege létezett, amelyek – ahol együttélésük tartós volt – jelentősen hatott is egymásra. Ez a jelenség az ókorban különösen a római hódításokon példázható: a külföldi személyek (peregrinusok) a Római Birodalomban hosszú időn át nem élvezték a római polgár, a civis romanus jogait. Ezt a jogi státust csak a Caracalla császár által Kr. u. 212-ben (az öröklési illetékfizetési kötelezettség kiterjeszthetősége céljából) kibocsátott constitutio Antoniniana(edictum Caracallae) terjesztette ki – bizonyos kivételekkel – a birodalom minden szabad alattvalójára. (Tehát a rabszolgákra nem; őket a római jog nem tekintette személyeknek, hanem dolgokként kezelte.) A Római Birodalomban ezzel indult meg a római jog és a helyi népjogok egymásra hatása. [163] 2. Európában a hosszú hűbéri korszakban a személyek jogállása nemcsak területileg különbözött egymástól (territorialitás elve), hanem a belső társadalmi tagoltság szerint is. A polgári társadalmi rend az egységes magántulajdon megszilárdulását, az áruforgalom nagymértékű kibontakozását jelentette. A személyek jogállására nézve ez a jogegyenlőség, a jogképesség tekintetében az állam területén mindenkire egyaránt érvényes egységes jog kialakítását jelentette. Ez olyan történetileg is jelentős alkotmányjogi okmányokban is kifejezésre jutott, mint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az Emberi Jogok Deklarációja. Leginkább azonban a 19. században született nagy magánjogi kódexekben, mindenekelőtt a francia Code civilben szemléltethető ez a folyamat. Létrejön a kereskedelmi cég és a különböző kereskedelmi társaságok (vállalatok) jogi személyiségének szabályozása is. Az áruk nagy tömegű nemzetközi mozgása mellett a korábbihoz képest lényegesen nagyobb méreteket ölt a személyek – a természetes személyek és a vállalatok – nemzetközi mozgása. A részleges nemzetközi jogegységesítés csak a későbbi idők, döntően a 20. század második felének terméke. A személyek nemzetközi mozgására ezért általában csak az érintett országok belső anyagi jogát lehetett alkalmazni. Ennek következtében az áru, a tőke és a személyek nagymértékű nemzetközi mozgása mindenkor az érintett nemzeti jogrendszerek kollízióját hozta magával. Az állampolgárság mint kapcsolóelv a polgári korszak szülötte. A francia forradalom helyezte a nemzet fogalmát a jogrend közepébe, s a nemzethez való tartozás kifejezése az állampolgárság lett, a korábbi rendiszármazási és uralkodói-alattvalói viszony helyébe lépve. A szervezeti jogalanyok, így mindenekelőtt a vállalatok tekintetében az „állampolgárság” a jogi személy honosságának kategóriájában fogalmazódott meg.


IX. fejezet. A történeti előzményekről és a szabályozásról általában A nemzetközi forgalom támogatását szolgálta a külföldieknek a belföldiekkel azonos jogi státusának fokozatos elismerése. Ennek a vívmánynak nem mond ellent az a körülmény, hogy az államok időről időre különböző korlátozásokat vezetnek be a külföldiek terhére: ingatlanszerzési képesség, munkavállalási lehetőség korlátozása, külföldi vállalatok letelepedésének engedélyekhez kötése stb. Az államok általában is megkövetelik a viszonosságot a belföldiekkel azonos jogi státus feltételeként. A 20. században, s még inkább a századforduló évtizedeiben az ún. globalizáció a személyek nemzetközi szabályozása terén új szükségleteket hozott létre, egyebek mellett a nemzetközi holdingtársaságok, konszernek, vegyes vállalatok különböző formáinak (és a külföldi jogi személyek elismerésére, letelepedésére irányuló igény) tömeges megjelenésével. A természetes személyek körében általánossá vált a munkaerő nagyfokú mozgása és vendégmunkások tömeges letelepedése külföldön. Ez a folyamat szükségessé tette nemcsak a kollíziós jogi szabályozást az említett területeken, hanem a különböző végzettségek, diplomák értékelésének összehangolását, valamint a munkajog és a szociális ellátás megfelelő jogi szabályozását is a fogadó országokban. Egyes államok ugyanakkor a külföldi munkaerővel szemben a belső érdekű protekcionizmus szabályait vezették be. A nagymérvű nemzetközi mozgás, a nemzetgazdaságok fokozódó kölcsönös egymásrautaltsága (ún. interdependenciája) egészében mégis a személyekre vonatkozó joganyag jelentős mértékű továbbfejlesztését tette szükségessé, egyebek között nemzetközi egyezmények segítségével is. Új minőséget eredményezett az említett területeken az Európai Közösségekben a négy szabadság elvének elfogadása és gyakorlat érvényre juttatása. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga keretében a jogalanyok között említeni kell azokat a nemzetközi szervezeteket (Nemzetközi Valutaalap, GATT, UNCTAD, Európa Tanács stb.), amelyeknek jelentős szerepük van a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Világpiaci érdekeink, valamint jogilag is rendezett közreműködésünk következtében ezek a magyar külgazdasági kapcsolatrendszernek is részei.

2. 28. § A szabályozás természete, forrásai és rendszere [164] 1. A személyek jogállásának szabályozásban is mind a közvetett, kollíziós jogi módszert, mind a közvetlen, anyagi jogi rendezést alkalmazzák. Az utóbbira különösen a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában kerül sor, és többnyire annak tisztázását jelenti, hogy a belföldi jogalanyokra vonatkozó szabályozás a külföldi elemre tekintettel milyen módosulásokkal, kiegészítésekkel, korlátozásokkal stb. érvényesül. Ez az anyagi jogi szabályozás ad választ arra a kérdésre is, hogy mely belföldi szabályok imperatív jellegűek, alkalmazandók tehát kötelezően, és melyek csak akkor, ha a kollíziós jogszabályok a belföldi rendelkezések alkalmazását írják elő. A jogforrásoknak a személyek területén is két fő fajtájáról beszélhetünk: nemzeti és nemzetközi eredetű jogforrásokról. A nemzeti jogalkotásban az uralkodó természetesen az írott jog, de számottevő a bírói gyakorlat szerepe is, különösen a kollíziós jog területén. A nemzetközi eredetű kollíziós jogforrások között ki kell emelni a kétoldalú egyezményeket (például a jogsegélyegyezményeket). A sokoldalú nemzetközi egyezmények körében mind anyagi jogi, mind kollíziós jogi természetű szabályozást találhatunk. A személyekre vonatkozó problematikát a következőkben előbb az ember, azt követően az állam, s végül a jogi személyek vonatkozásában tárgyaljuk. Külön foglalkozunk a külföldiek jogállásával.

3. Irodalom a IX. fejezethez Bänziger,F.: Der Schutz des Dritten im internationalen Personen-, Familien- und Erbrecht der Schweiz. Zürich, 1977. Brödermann, E. – Iversen, H.: Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. Tübingen, 1994. Fischer, G.: Verkehrsschutz im internationalen Vertragsrecht. Köln et al., 1990. Jobard-Bachellier, M.-N.: L’apparence en droit international privé. Paris, 1994. Kimminich, O.: Der internationale Rechtsstatus des Flüchtlings. Köln et al., 1962. 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IX. fejezet. A történeti előzményekről és a szabályozásról általában Makarov,N. A.: Allgemeine Lehren des Staatsangehörigkeitsrechts. Stuttgart, 1962. Mansel,H.-P.: Personalstatut, Staatsangehörigkeit und Effektivität. München, 1987. von Overbeck,A. E.: Persons. In Int. Enc. Comp. L., III. kötet, 15. fejezet. Tübingen, 1972.


Chapter 13. X. fejezet. Az ember mint jogalany 29. § A személyes jog 30. § Jogképesség és holtnak nyilvánítás 31. § Cselekvőképesség 32. § Név 33. § Személyiségi jogok

1. 29. § A személyes jog [165] 1. A nemzetközi kollíziós magánjog az ember státusát a személyes jog kategóriájára építi fel. A személyes jog (lex personae, perszonálstatútum) tartalmára a Kódex 10. § (1) bekezdése a következő meghatározást adja: „Az ember jogképességét, cselekvőképességét és általában személyi állapotát, továbbá személyéhez fűződő jogait személyes joga szerint kell elbírálni.” Ez a személyes jog anyagi jogi tartalma. Nemzetközi magánjogi jelentőséghez a személyes jog azáltal jut, hogy az emberek ma tömegesen – tartósan vagy véglegesen – elhagyják azt az államot, amelynek anyagi jogrendje eredetileg meghatározta személyes joguk tartalmát. S ezért az emberek személyes jogának megítélésére sor kerülhet egy, a saját joghoz képest eltérő állam bírósága vagy más szerve részéről. A személyes jog nemzetközi magánjogi funkciója az, hogy ilyen esetekre kapcsoló szabály felállításával határozza meg: mely állam anyagi jogrendje szerint kell a személyes jog tartalmát megítélni. A személyes jog önmagában – a Kódex előbb idézett rendelkezése is ezt mutatja – még nem kapcsoló szabály. Az ember személyes jogának meghatározásához a jogrendszerek egy része az állampolgárságot, másik része az ún. domiciliumot (sajátosan definiált lakóhelyet) választotta kapcsolóelvül. E két hagyományos megoldás ellentétének áthidalását és kiegészítését is hivatott szolgálni az újabb időkben széles körben elfogadott és egyre jobban terjedő kapcsolóelv: az ún. szokásos tartózkodási hely. Nemzetközi egyezményekben, európai uniós rendeletekben ez a kapcsolóelv ma már általánosnak tekinthető, sőt a nemzeti jogalkotásban is mind gyakrabban alkalmazzák a szokásos tartózkodási hely kapcsoló szabályát. A jövőben e tendencia további erősödése várható. [166] 2. A kontinentális Európában a francia forradalom óta elfogadott kapcsolóelv az állampolgárság(lex patriae). A polgári nemzetállam eszméjének egyik lényeges elve volt, hogy az állam jogrendjét polgáraira akkor is kiterjeszti, ha azok – akár tartósan – külföldön élnek. Ezzel az állam egyrészt jogrendjének védelmét kívánta biztosítani külföldön élő polgárai számára, másrészt jogrendjét polgárai vonatkozásában külföldön is érvényesíteni akarta. A francia Code civil (Art. 3.) ezt úgy fejezi ki, hogy a „személyek jogképességére, illetve jogállására vonatkozó francia törvények akkor is irányadók a franciákra, ha azok külföldön laknak”. Az olasz nemzetállam kialakulásának folyamatában a nemzetközi magánjog egyik nagy tekintélye, Mancini ezt az elvet egy 1851-ben Torinóban „Della Nationalita come fondamento del diritto delle genti” (A nemzetiségről mint a nemzetközi jog fundamentumáról) címen tartott politikai beszédében elvileg is megfogalmazta [47]. (Természetesen a „nemzetiség” ebben az összefüggésben nem nemzetiségi kisebbséget, hanem nemzeti hovatartozást, állampolgárságot jelentett.) Az állampolgárság koncepciója a kontinentális Európában (Svájc, a skandináv államok és újabban a balti országok kivételével) általánossá vált. E helyzet megszilárdulását a hagyományon kívül az a körülmény is támogatta, hogy az európai államok évszázadon át inkább „kivándorló országok” voltak. Az állampolgárság elve lett a személyes jog meghatározója – Franciaországon és a Code civilt átvevő vagy követő több európai és latin-amerikai államon kívül – Németországban, Ausztriában, továbbá a legtöbb közép- és kelet-európai országban, így Magyarországon is. Kizárólagos jelleggel az állampolgárság kapcsolóelve azért a kontinentális európai országokban sem érvényesül. Számos életviszony esetében a lex patriae elvét esetenként ki kellett egészíteni. (Magának a Code civilnek kommentált kiadásai is újabb jogszabályok és bírói döntések sorát említik, amelyek az adott jogviszonytípusok természetétől függően eltértek a lex patriae kizárólagos érvényesülésétől. 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

X. fejezet. Az ember mint jogalany

Ez a jelenség megfigyelhető más államok jogalkotásában és joggyakorlatában is.) Egészen kézenfekvő ez az igény abban az esetben, ha menekültről,hontalanról (állampolgárság nélküli személyről) vagy olyan személyről van szó, akinek többállampolgársága van. Ezekben a helyzetekben az állampolgárság elve nem ad eligazítást, kisegítőül a szokásos tartózkodási hely szerinti jog (például osztrák törvény 9. §, német törvény 5. cikk) kapcsoló szabályként bevonul a kontinentális európai országok állampolgárságra épülő személyes jogra vonatkozó szabályaiba. [167] 3. A sajátos értelemben felfogott lakóhely, a domicilium (lex domicilii) is erős kötődés az adott állam és az ott – tartós vagy végleges tartózkodás szándékával – lakóhelyet választó személy között, függetlenül attól, hogy ott is született-e vagy sem. Az illető személy ebben az államban munkát vállal, tanul, szakképzettséget-diplomát szerez, házasságot köt, vagyont szerez stb., akinek tehát személyi-egzisztenciális kibontakozása ehhez az országhoz kötődik. Ha ez a kapcsolat nem is éri el az állampolgárság közjogi értelemben vett teljességét (például az aktív-passzív választójog tekintetében és más összefüggésekben), olyan kötődés az adott államhoz és társadalomhoz, amely – az állampolgárság mellett vagy helyett – ésszerű és indokolt meghatározó tényezője lehet a személyes jogot eldöntő kapcsoló szabálynak. Ez a koncepció uralkodóvá vált a common lawállamokban: mindenekelőtt az Egyesült Királyságban és az USA tagállamaiban. Ezekben az országokban a lexdomicilii elve a személyes jog meghatározásának általános kapcsoló szabályaként funkcionál. Rajtuk kívül a lexdomicilii elvét fogadták el a Montevideói Szerződésekben (1889) részes államokban, továbbá néhány kontinentális európai országban (Dániában és a többi skandináv országban, Svájcban, és – mint említettük – a domicilium elve felé hajlanak a balti államok is), a tengeren túl pedig például Kanada Québec tartományában, Argentínában stb. A domicilium elvét követő államok tipikusan „bevándorlóországok”.Jól példázzák ezt az összefüggést az angolszász jogrendszerek, amelyekben a domicilium-elv uralkodóvá válásának a fenti megfontolások mellett sajátos társadalmi-politikai okai is voltak, köztük a bevándorló migráció. A volt brit birodalomban (de a későbbi brit nemzetközösségben is) az angol állampolgárság sok domíniumra (illetve tagállamra) kiterjedt. A lex patriae alkalmazása ezért politikailag sérelmes lett volna az érintett országokra nézve, mert jogrendjük félretételét jelentette volna a személyes jog meghatározásánál. Emellett a nagyfokú belső migráció folytán a birodalom (illetve a nemzetközösség) területén egyszerre sokféle jogot kellett volna alkalmazni, ha az adott közjogi egységek (országok, tagállamok) jogát, mint lex patriaet tették volna irányadóvá. Az Egyesült Államokban az állandósult bevándorlás miatt nem volt használható az állampolgárság a személyes jog meghatározására, mivel a lakosság jelentős része a letelepedést követően még hosszú évekig nem szerez állampolgárságot. Ebben a helyzetben az állampolgárság elvének alkalmazása sok nehézséget okozna, mert ha az emberek személyes joga a bevándorlók állampolgársága szerint alakulna, a bíróságoknak a már Amerikához kötődő emberek millióira – indokolatlanul – kellene (sokféle) külföldi jogot alkalmazniuk. A domicilium elve ezen túl az „állampolgári egyenlőség” kifejezése, illetve pótléka is. Társadalmi-politikai összefüggésben szemlélve része annak a folyamatnak, amit az ún. amerikai olvasztótégely-hatásnak (melting potnak) hívnak. A domicilium fogalma nem azonos a közigazgatási értelemben felfogott lakóhellyel (tartózkodási hellyel). Az angol nemzetközi magánjogban „valamely személynek domiciliuma az az ország, amelyben az angol jog szerint állandó otthona van…, akár születés folytán…, akár a lakhely megfelelő megválasztása folytán” (Dicey 2006). Az 1969. évi US-amerikai Restatement 2nd szerint (11–15. §): „A domicilium az a hely, rendszerint az ember otthona, amelyhez a nemzetközi magánjog az embernek ehhez a helyhez való kapcsolódása miatt meghatározó jelentőséget fűz. Az otthon pedig az a hely, ahol az ember lakik, és amely az ember társadalmi és polgári életének központja… akár születés (domicil of origin)…, akár választás (domicil of choice) folytán.” Az angolszász jogok szerint egy személynek két domiciliuma egyszerre nem lehet, több lakóhelye viszont lehet. A domiciliumtól megkülönböztetett, változtatható, lakóhelyül szolgáló tartózkodási helyet residence-nek nevezik. Kisegítő kapcsoló szabályra – ha nem is oly gyakran, mint az állampolgárság elfogadása esetén – a common law-államokban általánosan érvényesülő domicilium-elv mellett is szükség lehet. Ezt a kiegészítő szerepet a lex fori és a szokásos tartózkodási hely joga játssza. [168] 4. Az állampolgársági és a domicilium-elv szembenállása komoly nehézségeket okozott a nemzetközi magánjogi jogegységesítési törekvések több mint százéves történetében. Különösen kiütközött ez a Hágai Konferencia keretében alkotott, az ember személyállapotával kapcsolatos (gyámságra, tartási kötelezettségre, házasságra, fiatalkorúak védelmére, öröklésre stb.) nemzetközi egyezmény kodifikációs folyamatában. A lex patriae-elv 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


viszonylag hamar engedett a lex domiciliinek. Ennek oka mindenekelőtt a domicilium racionalitásában rejlik, különösen az egyre növekvő migráció következtében. Emellett az angolszász államok nélkül aligha képzelhető el igazán sikeres jogegységesítés. Már a polgári eljárásra vonatkozó első, 1896. évi hágai egyezményben megjelent kompromiszszumként a szokásos tartózkodási hely („habitual residence”), mint a domicilium „hágai fogalmazású” megfelelője. Azóta a Hágai Konferencia egyértelműen ebbe az irányba megy (Droz-Dyer 1984). Ezt a tendenciát jelezte például a kiskorúak védelméről szóló 1956-os hágai egyezmény, továbbá két (hatályba ugyan – más okból – még nem lépett) egyezmény: az állampolgárság joga és a domicilium joga közötti ütközés rendezéséről szóló 1955. évi és az öröklésre alkalmazandó jog meghatározásáról szóló 1989-ös egyezmény. Itt ismét utalnunk kell arra, hogy az Európai Unión belüli viszonylatban az EUMSZ 18. cikkében (korábban az EK-Szerződés 12. cikkében) megfogalmazott diszkriminációs tilalomba ütközés lehetősége miatt vitatottá vált az állampolgárság kapcsolóelvként történő alkalmazása az irányadó jog (így mindenekelőtt a személyes jog) meghatározásához (Csehi). Valóban: (igaz, nemcsak emiatt, hanem számos egyéb okokból is) az uniós rendeletek kollíziós szabályaiban az állampolgárság kapcsolóelve helyett a szokásos tartózkodási hely alkalmazása tekinthető általánosnak.

2. 30. § Jogképesség és holtnak nyilvánítás [169] 1. A jogképesség a magánjog egyik legáltalánosabb kategóriája: a személyeknek – elsősorban a fizikai személyeknek, de a jogi személyeknek, s köztük az államnak is – az a jogilag kifejezett lehetősége, hogy polgári jogviszonyok alanyává válhatnak. Az ember jogképességének általánossága, egyenlősége és feltétlensége a mai politikai és jogtudományi gondolkodás szerint evidens módon hozzátartozik az emberi mivolthoz. Az ember jogképességének ez a teljessége azonban a jogban csak hosszú történeti fejlődés során bontakozott ki, és még ma is vannak retrográd törvények, amelyek különbséget tesznek ember és ember között a jogképesség tekintetében. Nemcsak ünnepélyes politikai tartalma van tehát az Egyesült Nemzetek Egyetemes Nyilatkozatának az Emberi Jogokról (6. cikk: „Minden embernek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát mindenhol elismerjék”). E Nyilatkozat nemzetközi egyezményjellege folytán az ember jogképességének teljessége a tagállamokban jogilag is védettnek tekintendő. A jogképességről a nemzetközi magánjogban azért kell rendelkezni, mert a jogképesség kezdetének és végének szabályozásában és egyes vonatkozásokban tartalma tekintetében is eltérnek az egyes nemzeti jogrendszerek. Kell tehát utaló szabály arról, hogy adott esetben mely nemzeti jog szabályai szerint kell ezeket a kérdéseket megítélni. A probléma jelentőségére tekintettel szabályt adnak a jogképességre irányadó jog meghatározására Magyarország bilaterális jogsegélyegyezményei is. [170] 2. A Kódex szerint [10. § (1) bek.] az ember jogképességét a személyes joga szerint kell elbírálni. Személyes jognak pedig a hazai jog (lex patriae) minősül, vagyis annak az államnak a joga, amelynek az illető személy állampolgára [11. § (1) bek.]. Ez volt a magyar nemzetközi kollíziós jog álláspontja már a Kódex előtt is. Mint említettük, a hazai jog mellet néhány estben kisegítő kapcsoló szabályra van szükség a személyes jog meghatározásához. Ilyen helyzetet teremt a többes (rendszerint: kettős) állampolgárság. Többes állampolgárság jobbára úgy keletkezik, hogy a kivándorló állampolgár nem veszíti el állampolgárságát akkor sem, ha közben más állam állampolgárságát megszerzi. A Kódex szerint [11. § (2) bek.] többes állampolgárság esetében a jogképességet a magyar jog szerint kell megítélni, ha az érintett személy egyik állampolgársága magyar. Ez utóbbi szabály – amint említettük – tipikusan olyan normának tekinthető, amely az EUMSZ 18. cikkében megfogalmazott diszkriminációs tilalomba ütközik, azzal összeegyeztethetetlen (Csehi). Ha egyik állampolgárság sem magyar, akkor annak az államnak a joga irányadó, amelynek területén lakóhelye van. Az e téren kialakult gyakorlati tapasztalatokat általánosítva a Kódex szerint lakóhely az a hely, ahol valaki állandóan vagy a letelepedés szándékával lakik [12. § (1) bek.]. A lakóhely joga alkalmazandó hontalan személyek jogképességére is. A magyar jog irányadó az említett két esetben, ha az érintett személynek több lakóhelye van, s azok egyike Magyarországon található. Akinek külföldön van több lakóhelye, személyes joga annak az államnak a joga, amellyel kapcsolata a legszorosabb. A bíróságnak ebben a kérdésben az eset összes körülményei alapján kell döntenie. Végül, a személyes jogot (és ezzel a jogképességet) a szokásos tartózkodás hely szerinti jog alapján kell megítélni, ha az előzőek szerint arra nincs lehetőség, például azért, mert az illető személynek sem állampolgársága, sem lakóhelye nincs. A magyar jog irányadó, ha az érintett személynek több szokásos tartózkodási helye van, s azok egyike Magyarországon található. A Kódex ugyan kifejezetten nem szól



erről, abban az esetben, ha a több szokásos tartózkodási hely közül mindegyik külföldön van – a több külföldi lakóhely analógiájára – személyes jog annak az államnak a joga, amellyel az illető személynek a kapcsolata a legszorosabb. Szokásos tartózkodás hely az a hely, ahol valaki letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik [12. § (2) bek.]. Az eddigiekben vázolt szabályozás lényege az, hogy a személyes jog – akár állampolgárság, akár lakóhely, akár tartózkodási hely meghatározásával – biztosan megállapítható legyen. Kérdés mégis, hogy a személyes jog megváltozása érinti-e a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket. Konkrétabban téve fel a kérdést: az új személyes jog szerint visszamenőleg módosulnak-e (különösen az érintett személyre kedvezőtlenebb irányban: in peius) a jogok és kötelezettségek, vagy sem. A magyar jog egyértelműen foglal állást, legalábbis az állampolgárság változásával kapcsolatban: Az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket [11. § (1) bek.]. Ezt a szabályt analógia segítségével alkalmazni lehet a lakóhely és a szokásos tartózkodási hely változása esetén is. [171] 3. A személyes jog szerint kell tehát megítélni a jogképesség kezdetét, tartalmát és végét egyaránt. A jogképesség kezdetére nézve lehetnek lényegesebb eltérések az egyes jogrendszerek között. A jogképesség a természetes személyeket általában már a fogamzás idejétől kezdve megilleti, de csak az élve születés feltételétől függően. Az élve születés fogalmát azonban nem egyformán értelmezik a különböző jogrendszerek. A magyar polgári jog szerint a méhmagzat jogképes, ha akármilyen rövid ideig is, de a születéskor él. Vannak viszont olyan jogok, amelyek szerint az életképesség is feltétel (például 24 órai életben lét a kritériuma az élve születésnek). Nem feltétlenül egyformán számítják az egyes jogrendszerek a fogamzási időt sem. A jogképesség tartalmában lehetséges eltérések tekintetben a jogegyenlőség a nemzetközi magánjogban is megfogalmazott követelmény. A belföldiekkel egyenlő bánásmód követelményét külön kimondja a Kódex [15. § (1) bek.]. E szerint a külföldi állampolgár és a hontalan jogképességére – ha jogszabály másképpen nem rendelkezik – ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a belföldiekre. A Kódexnek ez a rendelkezése garanciális jelentőségű. Ha a jogképesség tartalmára nézve az érintett személy hazai jogában olyan rendelkezések vannak, amelyek általános nemzetközi jogi szabályba vagy magyar alkotmányos alapelvbe ütköznek, akkor azok Magyarországon nem alkalmazhatók. A Ptk. kimondja, hogy a jogképesség életkorra, nemre, nemzetiséghez vagy felekezethez való tartozásra tekintet nélkül egyenlő. A Ptk. idézett rendelkezései feltétlen érvényesülést igénylő (imperatív) szabályok [154]. Ha tehát magyar bíróság (hatóság) külföldi állampolgár hazai jogát alkalmazza, és ez a jog faji vagy más tekintetben hátrányos megkülönböztetést mond ki, az ilyen szabály helyett a magyar jog imperatív normái érvényesülnek. A jogképesség a halállal szűnik meg. Végletes esetekben a halál időpontja is okozhat problémát. Nem biztos ugyanis, hogy a biológiai halál és a jogi értelemben vett halál minden jogrendszerben egyértelműen egybeesik. Ilyen természetű eltérés mégis csak egészen ritkán okoz gondot a nemzetközi magánjogi ítélkezési gyakorlatnak. Jelentősebb különbségeket mutatnak a nemzeti anyagi jogi szabályok a holtnak nyilvánításnál. Erről ezért külön lesz szó [174]. [172] 4. A személyi jogállás szempontjából is külön probléma a menekültek jogi helyzete. Kiinduló elv, hogy a menekültek megtartják eredeti – állampolgárságuk, lakóhelyük szerinti – személyes jogukat, miután menekültstátusuk fogalmilag ideiglenes. Ezt az alapstátust egészíti ki rendszerint a befogadó állam a maga többletjogaival. A menekült helyzete a politikai-jogi tartalom tekintetében általában abban áll, hogy a befogadó országban helyzete és jogállása kedvezőbb, mint az elhagyott országban lenne. Ennek kihatásai lehetnek a személyes jog tartalmára is. Miután a magyar jog is abból indul ki, hogy a személyi jogállapot teljességének nagyobb fokát biztosítja, a Kódex 13. §-a úgy rendelkezik, hogy a menekültek személyi állapotára a magyar jog irányadó. Ez a rendelkezés nem érinti azonban az előbb említett elvet, vagyis hogy a korábbi személyi jogállapot és az annak alapján létrejött jogok és kötelezettségek érintetlenül maradnak. Megemlítjük, hogy a Menekültek Jogállására vonatkozó 1951. évi Egyezmény sokoldalúan szabályozza a menekültek helyzetét. Magyarország is csatlakozott ehhez az egyezményhez (1989. évi 15. sz. tvr.). A sokoldalú szabályozásból itt a jogképességre közvetlenül vonatkozó rendelkezésekre utalunk. Ilyen az egyezménynek fajra, vallásra és származási országra tekintet nélküli, diszkriminációmentes alkalmazása (3. cikk), például a tulajdonszerzés, a szellemi alkotások védelme, az egyesülés stb. kérdésében (13. és következő cikkek). A személyi jogállás tekintetében a legfontosabb szabályt a 12. cikk mondja ki: a menekült személyi jogállásáraa



domicilium, ha ilyennel nem rendelkezik, tartózkodási helyének joga irányadó. A Szerződő Államok mindazonáltal tiszteletben tartják a menekült korábban szerzett jogait. [173] 5. Magyarország nemzetközi egyezmények útján más területeken is részese a személyiség és jogképesség teljességét kifejező egyetemes érvényű normáknak. Három fontos sokoldalú (multilaterális) nemzetközi egyezményről teszünk említést. Az emberi jogokra – s ezen keresztül az ember jogképességére is – vonatkozó egyetemes egyezmények között jelentős helyet foglal el azEmberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amelyet az ENSZ közgyűlése 1948. december 10-én fogadott el, és hirdetett ki. Már idéztük azt az alapelvi tételét, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát bárhol elismerjék” (6. cikk). Ettől a normától lett a jogképesség nemcsak egyetemes emberi értékké, hanem egyetemesen kötelező jogtétellé. A Nyilatkozat természetesen kiterjed az emberi személyiség és a társadalmi-politikai cselekvés számos elemére. Így kimondja, hogy „minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van” (1. cikk), hogy „minden személynek joga van az élethez és a szabadsághoz” (3. cikk). Szól arról, hogy senkit sem lehet rabszolgaságban tartani és ezzel jogképességében csorbítani (4. cikk), hogy mindenkinek joga van a törvény egyenlő védelméhez (7. cikk), hogy az ember házassági joga faji és vallási megkülönböztetéssel nem korlátozható (16. cikk). Deklarálja, hogy „minden személynek, mind egyénileg, mind másokkal együttesen joga van a tulajdonhoz” (17. cikk) stb. A másik jelentős ENSZ-dokumentum a Közgyűlés által 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány, amelyet Magyarországon az 1976. évi 8. sz. tvr. hirdetett ki. (A hozzá csatlakozó Fakultatív Jegyzőkönyvet Magyarországon az 1988. évi 24. sz. tvr. hirdette ki.) Mint az Egyetemes Nyilatkozat, ezek a nemzetközi dokumentumok is a személyiségi, polgári és politikai jogok átfogó okmányaiként értékelhetők, és természetesen kifejezik az emberi személyiség és jogképesség teljességét is. Az Egyezségokmány és a Jegyzőkönyv jelentős előnye, hogy a deklarált jogok biztosítására jelentős gyakorlati lépéseket is előirányoz. Létrehozza az Emberi Jogok Bizottságát, amely a részes államok jelentése alapján vizsgálhatja azok jogi gyakorlatát. A Bizottság különböző intézkedéseket tehet (például észrevételeit eljuttatja az érintett részes államnak), elfogadhat bejelentéseket a részes államok joghatósága alá tartozó személyektől, és a bejelentések után a részes állam a Bizottság felhívására tartozik a bejelentést megvizsgálni, és az ügy kivizsgálásáról, illetve az általa alkalmazott jogorvoslatról a Bizottságot tájékoztatni. Nemzetközi egyezményekről szólván említeni kell az Európa Tanács megfelelő okmányait is. Az Európa Tanácshoz való csatlakozásunk az Emberi Jogok Európai Konvenciójáhozvaló csatlakozásunkat is magával hozta. A Konvenciót 1950. november 4-én írták alá, és az 1953. szeptember 3-án lépett hatályba. Azóta több jegyzőkönyvvel egészült ki. Az ENSZ-okmányokhoz képest behatóbb szabályozással szolgálja az emberi jogok védelmét. Az ENSZ által kiépített jogi struktúrán különösen azzal megy túl, hogy létrehozta az Emberi Jogok Európai Bíróságát, amely bírói jogvédelmet nyújt az emberi jogok sérelmével szemben. A jogképességet kétoldalú (bilaterális) egyezmények is érinthetik. Magyarország jogsegélyegyezményei például rendre kölcsönösen garantálják az egyenlő bánásmódot. Ez azt jelenti, hogy az egyik szerződő állam polgárait és jogi személyeit a másik szerződő államban személyük és vagyonuk tekintetében ugyanolyan jogvédelem illeti meg, mint a másik állam jogalanyait. [174] 6. Az ember jogképessége a halállal szűnik meg. A természetes halál mellett a jog ismer egyfajta „polgári jogi halált”, nevezetesen a holtnak nyilvánítást. Ehhez ugyanazok a polgári jogi következmények fűződnek, mint a halálhoz, nevezetesen: a jogképesség megszűnése, az öröklés megnyílta, a túlélő házastárs házasságkötési képességének feléledése stb. A nemzetközi magánjogban a holtnak nyilvánítással kapcsolatban is a szokásos három kérdés merül fel: a joghatóság megléte vagy hiánya, az alkalmazandó jog meghatározása, s végül a holtnak nyilvánítást kimondó külföldi bírói ítéletet elismerhetősége. A joghatóság általános kérdéseit külön fejezetben [598] tárgyaljuk. Itt csak azt emeljük ki, hogy a Kódex 16. § (2) bekezdése szerint magyar bíróság belföldi jogi érdekből nem magyar állampolgárt is holtnak nyilváníthat. Belföldi jogi érdek lehet például az eltűnt személy Magyarországon fekvő ingatlanhagyatéka sorsának rendezése. Ezzel a lehetőséggel – két- vagy többoldalú nemzetközi egyezmény ilyen rendelkezése vagy viszonosság hiányában – mégis csak kivételesen szabad élni. Nem biztos ugyanis, hogy az ilyen határozatot az érintett külföldi államokban elismerik. Elismerés hiányában viszont nemkívánatos helyzetek keletkeznek annak következtében, hogy a holtnak nyilvánítás folytán létrejövő jogviszonyokat a külföldi



államban eltérően ítélik meg, mint Magyarországon (például itthon megnyílik a holtnak nyilvánított személy hagyatéka, az illető hazai joga szerint viszont nem). A szóban forgó szabály kivételes alkalmazása emiatt annak ellenére indokolt, hogy hasonló jogi megoldás más jogrendszerekben is ismeretes. A holtnak nyilvánításra a Kódex [16. § (1) bek.] a holtnak nyilvánítandó eltűnt személy személyes jogát rendeli alkalmazni. Jogsegélyegyezményeink nagy része is úgy rendelkezik, hogy a holtnak nyilvánításra a holtnak nyilvánítandó személy hazai jogát kell alkalmazni, de van olyan egyezményünk is, amely szerint az eljáró bíróságok saját államuk jogát alkalmazzák. Ha a magyar bíróság – az imént tárgyalt kivételes lehetőséggel élve – belföldi jogi érdekből nem magyar állampolgárt nyilvánít holtnak, a holtnak nyilvánításra a magyar jogot kell alkalmazni. Ebben a kivételes esetben lehetséges ugyanis, hogy az illető külföldi állampolgárt személyes joga szerint (még) nem lehetne holtnak nyilvánítani, a magyar polgári jog szabályai szerint azonban igen. A magyar bíróság ezért ilyenkor a magyar jog alapján dönt. Ez a lehetőség a magyar jogban kivételes, más államok gyakorlatában elég gyakran előfordul azonban, hogy a holtnak nyilvánításra a fórum joga (lex fori) alkalmazandó. A holtnak nyilvánítási ügyekben hozott külföldi ítéletek érvényességének elismerését külön fejezetben [697] tárgyaljuk. Itt csak arra utalunk, hogy kétoldalú jogsegélyegyezményeink egy része szerint magyar állampolgár külföldi bíróság általi holtnak nyilvánítását viszonosság esetén ismerjük el, mások szerint a nélkül is, míg ismét mások szerint az ilyen ítélet csak abban az államban hatályos, amelynek bírósága az ítéletet hozta, de az ítélet hatálya nem terjed ki arra az államra, amelynek a holtnak nyilvánított személy állampolgára volt.

3. 31. § Cselekvőképesség [175] 1. A cselekvőképesség az ember személyi állapotának egyik eleme, s ezért rá is a fentiek szerint meghatározott személyes jog irányadó. Ennek megfelelően az ember cselekvőképességére alkalmazandó jogot a Kódex szerint az illető személy állampolgársága szerint kell meghatározni. A cselekvőképességre is vonatkoznak – az állampolgárság elve, mint főszabály mellett – a lakóhelyre és a szokásos tartózkodási helyre épülő kiegészítő kapcsoló szabályok. Lényegileg így rendelkeznek mindazok a kontinentális jogok, amelyek a személyi állapotra nézve a lex patriae elvét vallják. Ez a tipikus megoldás kétoldalú jogsegélyegyezményeinkben is. A cselekvőképesség általános ügyletkötési képességet jelent. Vannak azonban olyan speciális jognyilatkozatok, amelyekben az anyagi jogi szabályozás a cselekvőképesség általános szabályaitól eltérő szabályokat állapít meg. Az általános ügyleti képességhez képest például különös ügyleti képesség a végintézkedési képesség és a házasságkötési képesség. Az anyagi jogi eltéréseket meghatározott kérdésekben a nemzetközi magánjogi szabályozás is követi: a különös ügyleti képesség megítélésére az adott jogintézményre (a végintézkedésre, a házasságkötésre) irányadó kapcsoló szabály [Kódex 36. § (2) bek., 37. § (1) bek.] által kijelölt anyagi jog irányadó. A cselekvőképesség körében is felmerülhet, hogy aszemélyes jog változása folytán az új személyes jog (az állampolgárság vagy a lakóhely joga) másként szabályozza a cselekvőképességet; például az új jog szerint az érintett személy még nem volna teljesen cselekvőképes, míg az előző személyes joga szerint a cselekvőképességet már megszerezte. A Kódexnek [11. § (1) bek.] a személyes jog szabályozásánál adott, a jogképességnél tárgyalt válasza a cselekvőképességre is vonatkozik, azaz a korábban már megszerzett cselekvőképességet a személyes jog változása nem érinti. Magyar bíróság (hatóság) tehát cselekvőképesnek tekinti azt a személyt, aki korábbi joga szerint már cselekvőképesnek számított, bár új személyes joga szerint – amelyet a jogviszonyra egyébként alkalmazni kell – nem volna az. [176] 2. Mint láttuk, a jogképesség tartalma-terjedelme tekintetében ma már alig lehet a különböző jogrendszerek jelentős kollíziójával találkozni. Másként van ez a cselekvőképesség kérdésében. Az anyagi jogi eltérések a cselekvőképesség szabályozása körében jelentősek, bár mögöttük általában nem a politikai-társadalmi értékrend különbözősége húzódik meg. Az eltérések inkább csak jogi-szabályozásbeli természetűek. Eltérés lehet abban a kérdésben, hogy az ember milyen feltételek megléte estén cselekvőképes, az milyen életkorban kezdődik, miben áll a cselekvőképesség korlátozása életkori okok miatt és attól függetlenül a belátási képesség korlátozott volta vagy hiánya miatt stb. E különbségek miatt jelentős gyakorlati szerepe van a cselekvőképességre alkalmazandó jog kollíziós jogi úton történő kijelölésének. Mindezekre a kérdésekre a magyar jog értelmében – az ütköző anyagi jogi rendszerek közül – az érintett személy személyes jogát kell alkalmazni. A személyes jog irányadó 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


természetesen abban a kérdésben is, hogy mi a következménye a cselekvőképesség korlátozottságának vagy hiányának, illetve hogy kit kell a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személy törvényes képviselőjének tekinteni. [177] 3. A cselekvőképesség tartalmában lehetséges eltérések tekintetben a jogegyenlőség a nemzetközi magánjogban is megfogalmazott követelmény. A belföldiekkel egyenlő bánásmód követelményét – csakúgy, mint a jogképesség vonatkozásában – külön kimondja a Kódex [15. § (1) bek.]. E szerint a külföldi állampolgár és a hontalan cselekvőképességére – ha jogszabály másképpen nem rendelkezik – ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a belföldiekre. A Kódexnek ez a rendelkezése garanciális jelentőségű. A cselekvőképességre a Kódexnek van még két fontos szabálya. Mindkettő a belföldiekkel egyenlő bánásmód követelményének konkretizálását jelenti, és egyben a forgalom biztonságát szolgálja. Az egyik szabály [Kódex 15. § (2) bek.] kimondja: Azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, a mindennapi élet szokásos szükségleteinek fedezése körében Magyarországon kötött vagyonjogi ügyletei szempontjából cselekvőképesnek kell tekinteni, amennyiben a magyar jog szerint cselekvőképes lenne. A másik szabály [Kódex 15. § (3) bek.] hasonló tőről fakad: Azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, de a magyar jog szerint cselekvőképes lenne, egyéb vagyonjogi ügyletei szempontjából is cselekvőképesnek kell tekinteni, ha az ügylet jogkövetkezményeinek Magyarországon kell beállniuk.

4. 32. § Név [178] 1. Az ember a nevét szabály szerint a születéssel vagy egy családjogi aktussal: házasságkötéssel, örökbefogadással stb. szerzi meg. Kézenfekvő ezért, hogy a kollíziós nemzetközi magánjog az ezekre a jogi tényekre vonatkozó kapcsoló szabályok alá rendelje a névviselést. Kifejezetten ezt teszi például az osztrák kódex: a név megszerzésének jogcímére megállapított kapcsoló szabály határozza meg az alkalmazandó jogot. A nemzetközi magánjogi kódexek közül több törvény nem ad külön kollíziós normát a névviselésre, s így ezekben a jogokban nincs is más lehetőség, mint az alkalmazandó jogot vagy az általános személyes statútum, vagy pedig a név megszerzésének jogcímére, tehát: a házasság vagy az örökbefogadás jogkövetkezményeire vonatkozó kapcsoló szabály szerint meghatározni. Azok a jogrendszerek, amelyekben a névviselésre külön kapcsoló szabályt, ún. név-statútumot alkotnak, rendszerint a név viselőjének személyes jogát írják elő. Így rendelkezik például a svájci kódex, amely az érintett személy lakóhelye szerinti jogot írja elő a névviselésre, megengedve ugyanakkor az állampolgárság szerinti jog alapján történő névválasztást is. Hasonlóképpen a személyes jog mellett döntött a német törvényhozó is: az illető személy állampolgársága szerinti jogot kell a névviselés kérdéseinél alkalmazni. A német törvény megengedi azt is, hogy házastársak a bármelyikük hazai joga vagy a német jog szerint választhassanak nevet. Az utóbbi lehetőség akkor illeti meg őket, ha valamelyikük szokásos tartózkodási helye Németországban van. [179] 2. A Kódex eredetileg nem tartalmazott általános érvényű kapcsoló szabályt a névviselésre. Külön norma hiányában a személyes jogra vonatkozó általános szabály (Kódex 11. §) volt alkalmazandó. A törvényhozó 2009-ben – a Kódex módosításával – külön név-statútumot, vagyis általános jellegű kapcsoló normát alkotott a névviselésre. A kiinduló rendelkezés tartalmilag azonos a korábbival: az ember névviselésére (a névadásra, az esetleges névváltoztatásra) a személyes joga irányadó [Kódex új 10. § (2) bek.]. Érdemi változtatást hozott a Kódex módosítása a többes állampolgárok névviselésére alkalmazandó jog meghatározásánál. Az új rendelkezés szerint többes állampolgár esetében „az érintett kérelme esetén a születési név anyakönyvezése során a névviselésre azon más állam jogát kell alkalmazni, amelynek állampolgárságával szintén rendelkezik; ebben az esetben a 11. § (2) bekezdését nem lehet alkalmazni”. Az (ügyetlenül fogalmazott) új norma szerint tehát, ha valakinek több állampolgársága van (kiskorú esetében: törvényes képviselője) választhat, hogy a névviselésre melyik hazai jogát alkalmazzák. Ez a választási jog [szemben a Kódex eredeti 11. § (2) bekezdésében foglaltakkal] akkor is megilleti az illető személyt, ha egyik állampolgársága a magyar. Ezt a módosítást a törvényhozó azzal indokolta, hogy eleget kívánt tenni az Európai Bíróság egy előzetes döntéséből kiolvashatónak vélt elvárásának. Ebben a döntésben a Bíróság úgy foglalt állást, hogy olyan személynek, aki két uniós tagállam állampolgárságával rendelkezik, joga van olyan összetételű családnevet 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


viselni, amelyet csak az egyik érintett tagállam névjoga enged meg, éspedig akkor is, ha az illető szokásos tartózkodási helye a fórum államában van, amely a névviselés választott módját nem fogadja el [C-148/02. számú Garcia Avello-ügy, EBHT, 2003., I-11613. o.]. A konkrét ügyben egy Belgiumban lakó házaspár: spanyol apa és belga anya Belgiumban született spanyol és belga kettős állampolgárságú gyermekeinek névviseléséről kellett dönteni. A gyermekeket eredetileg a spanyol apa kettős családnevén: Garcia Avello néven anyakönyvezték. A szülők később névváltoztatást kezdeményeztek, kérvén, hogy a gyermekek nevét az apa első családnevének és az anya családnevének (Weber) összetételével: Garcia Weber névre változtassák. Az illetékes belga hatóság a kérelmet – a belga névjog szabályai alapján, amely szerint a gyermek kizárólag az apa családi nevét viseli – elutasította. A spanyol névjog szerint a névváltoztatási kérelemnek helyt kellet volna adni. A belga névjogi szabályok alkalmazására azért került sor, mert az irányadó belga kollíziós norma szerint olyan kettős állampolgárságú személy esetében, akinek egyik állampolgársága a belga, a belga anyagi jogot kell alkalmazni. Való igaz: a Kódex [11. § (2) bek.] eredetileg (a 2009-es módosítás előtt) ugyanolyan névjogi rendelkezést tartalmazott [„ha valakinek több állampolgársága van, és az egyik állampolgársága magyar, személyes joga a magyar jog”], mint a belga kollíziós jog. Az Európai Bíróság ugyan a Garcia Avello-ügyben közvetlenül nem a belga kollíziós normát kifogásolta, hanem az általa felhívott anyagi jogi szabály által kiváltott konkrét eredményt találta diszkriminatívnak, az EK-Szerződés 12. (és 18.) cikkébe (jelenleg: EUMSZ 18. és 21. cikk) ütközőnek. Még nyilvánvalóbb ez a Grunkin és Paul-ügyben. Más anyagi névjogi szabályok mellett, amelyek megengedik, hogy a gyermek az apa és az anya családnevét összekapcsolva viselje, mint ahogy ez a magyar jog szerint lehetséges, a diszkriminatív eredmény nem jönne létre. De a Garcia Avello-ügyben hozott ítélet azért közvetetten azt is megkérdőjelezte, hogy kettős állampolgárság esetén a kollíziós jog a saját állampolgárságnak, mint kapcsolóelvnek abszolút elsőbbséget adjon, ha a másik állampolgárság is egy tagállamé. A Kódex új szabálya főként azért kifogásolható, mert az Európai Bíróság ítéletei (így a szóban forgó előzetes döntés is) – érthetően, mondhatni: természetesen – csak uniós tényállásokra vonatkoznak, azaz csak olyan esetre terjednek ki, amelyben mindét érintett jogrendszer uniós tagállam joga. Ezzel szemben a Kódex új névstatútuma általánosan fogalmaz, s ezért – szükségtelenül – olyan tényállásokra is vonatkozik, amelyekben csak az egyik involvált jogrendszer tagállam joga, sőt adott esetben egyik sem. Említést érdemel, hogy – bár nem a kettős állampolgársággal függött össze, de – lényegét tekintve hasonló tényállást ugyanebben a szellemben döntött el 2008-ban az Európai Bíróság a Grunkin és Paul-ügyben [C353/06. sz., EBHT 2008., I-7639. o.]. Itt mindkét szülő és közös gyermekük is német állampolgár volt. Gyermekük születésekor már hosszabb ideje tartósan Dániában éltek, és a gyermek is ott született. A dán kollíziós szabályok szerint a lakóhely joga határozza meg a gyermeknek adható nevet. A szülők kérésére ezért a gyermeket – a dán névjog adta lehetőséggel élve – az apa és az anya vezetéknevét összekapcsolva, L. M. Grunkin-Paul néven jegyezték be az anyakönyvbe. A Dániában az anyjánál élő még kiskorú gyermek gyakran tartózkodott az időközben elvált és Németországba költözött apjánál, s szülei (Grunkin-Paul névre) német személyi okmányokat is igényeltek számára. Az illetékes német hatóságok a kérelmet azért utasították el, mert az irányadó német kollíziós szabály szerint alkalmazandó jog a gyermek állampolgársága szerinti jog, és a német névjog nem teszi lehetővé, hogy a gyermek a szülei családnevét összekapcsolva viselje. Az Európai Bíróság az EUMSZ 18. (és 21.) cikkébe ütközőnek minősítette a német hatóságok eljárását, amelyben nem ismertek el egy másik tagállamban jogszerűen megszerzett nevet. Megjegyezzük, hogy az Európai Bíróság gyakorlata a névjogot illetően maga is alakulóban van. Ezt mutatja a Bíróság egy újabb, az előbbiekkel nem mindenben azonos felfogású döntése [C-208/09. számú Ilonka SaynWittgenstein-ügy]. Ebben az esetben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a személyek szabad mozgásával nem ellentétes és közrendi okokra hivatkozással megengedett, hogy az osztrák hatóságok megtagadják egy osztrák állampolgárnak Németországban egy német állampolgár által felnőttként történt örökbefogadása okán meghatározott vezetékneve valamennyi eleme elismerését, amennyiben e vezetéknév nemesi címet tartalmaz, amely az Osztrák Köztársaság alkotmányjoga értelmében nem megengedett. [180] 3. Külön szabályt ad a Kódex a házastársak névviselésére és az örökbefogadott névviselésére. A házastársak névviselésére a házassági statútum (Kódex 39. §) a mérvadó. A házastársak személyes jogának megváltozása nem érinti a korábbi jog alapján megállapított névviselést, vagyis a név-statútum időben rögzített. Példa: a házasságkötéskor mindkét fél magyar állampolgár volt, időközben mindkettőjük (csak) német állampolgár lett; házastársi névviselésükre változatlanul a magyar jog irányadó. Nevüket tehát változatlanul úgy viselhetik, mint korábban, függetlenül a német névjog esetleg eltérő szabályaitól. Hasonlóképpen speciális kapcsoló szabály



irányadó az örökbefogadott névviselésére, éspedig: az örökbefogadás jogi hatásait eldöntő jogrendszer (Kódex 44. §) rendelkezései határozzák meg az örökbefogadott nevére alkalmazandó szabályokat.

5. 33. § Személyiségi jogok [181] 1. Az egyes jogrendszerekben az ember személyhez fűződő (személyiségi) jogaira vonatkozó anyagi jogi szabályozás sok vonatkozásban különböző. Eltéréseket mutatnak a jogrendszerek a személyhez fűződő jogok védelmének körét és a szankciókat illetően is. Példaként a szankciók köréből elegendő a nem vagyoni kártérítés (sérelemdíj) érvényesíthetőségére utalni. A fennforgó eltérések és az ebből fakadó lehetséges jogrendszerütközések teszik szükségessé a nemzetközi magánjogi szabályozást. A Kódex úgy rendelkezik [10. § (1) bek.], hogy az ember személyhez fűződő jogait aszemélyes joga szerint, elsősorban tehát az állampolgárság joga szerint kell megítélni. Ez vonatkozik az „általános személyiségi jogra”. Kiterjed természetesen a személyes jog a nevesített személyiségi jogokra is. Ez utóbbiak a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelem, az ember nevéhez, képmásához, hangfelvételéhez, életéhez, testi épségéhez, személyes szabadságához, becsületéhez, titkaihoz, a magánlakás (általában a magánszféra) sérthetetlenségéhez fűződő jogok stb. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a Kódex [10. § (2) bek.] szerint a személyes jog csak a jogsértés megállapítására terjed ki, a személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekre (éspedig mind az objektív, mind a szubjektív szankciókra) a jogsértés helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. Ha pedig „a kártérítés vagy jóvátétel tekintetében a sérelmet szenvedőre a magyar jog kedvezőbb, az igényt e jog szerint kell elbírálni”. A Kódex a személyiségi jogok megsértésének szankcióira alkalmazandó jog meghatározásánál összhangot teremt a szerződésen kívül okozott (deliktuális) károkért való felelősség kollíziós szabályaival (33. §). Ez a megoldás a Róma II. rendelet hatálybalépése után is fenntartható, tekintve, hogy a rendelet [1. cikk (2) bek. g) pont] a személyiségi jogok megsértéséből eredő deliktuális jogviszonyokra nem vonatkozik. Más kérdés, hogy a rendelet egyébként a károkozás helyét kapcsolóelvnek tekintő szabály (a lex loci delicti commissi) helyett a kár bekövetkezésének helye szerinti jogot (a lex loci damni) rendeli alkalmazni, és a károsult érdekének egyoldalú előnyben részesítését sem támogatja már mai felfogás [461]. A Kódex szabályainak alkalmazását a következő variált példával illusztráljuk. „A” külföldi állam polgára Magyarországon pert indít jó hírnevének sérelme miatt. Kereseti állítása szerint egy könyv magyarországi kiadása őt sértő valótlan tényeket állít. A magyar bíróság a jogsértés fennforgását a sértett hazai joga (a lex patriae), azaz „A” állam személyiségi jogi szabályai szerint vizsgálja és ítéli meg. Ha a bíróság a jogsértést megállapítja, a jogkövetkezményekre már a jogsértés helyén érvényes, azaz a magyar jog (a Ptk.) rendelkezéseit kell alkalmaznia. Fordított tényállás-variáció szerint magyar állampolgár jóhírnevének megsértés miatt magyar bíróság előtt perli „A” külföldi államban megjelent sajtótermék kiadóját. A magyar bíróság a személyiségsértés megvalósulásáról megint a sértett hazai joga, ezúttal a magyar jog (a Ptk.) szerint dönt, a jogkövetkezményeket viszont itt is a jogsértő magatartás helyének, „A” államnak joga szerint állapítja meg. A magyar jog szerint kell a jogkövetkezményeket megítélnie akkor, ha a sérelmet szenvedő félre (az eset összes körülményére tekintettel) a magyar jog kedvezőbb. Végül a harmadik tényállás-variáció szerint „A” külföldi országban kiadott magyar sajtótermékben sértik meg „B” külföldi állam polgárának személyiségi jogát. A sérelemről magáról megint a sértett hazai joga, ezúttal „B” ország joga szerint kell a magyar bíróságnak döntenie, a jogkövetkezményeket illetően azonban „A” ország joga lesz irányadó, mivel itt következett be a jogsértés. A kedvezőbb jog elve alapján a bíróság ez esetben is alkalmazhatja a magyar jog szankcióit (a Ptk. rendelkezéseit), amennyiben „A” ország jogának a magyar joggal való összevetésével az utóbbit a sértett számára kedvezőbbnek találja.

6. Irodalom a X. fejezethez Baetge, D.: Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht. Tübingen, 1994. Bänziger,F.: Der Schutz des Dritten im internationalen Personen-, Familien- und Erbrecht der Schweiz. Zürich, 1977. Brödermann, E. –Iversen, H.: Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. Tübingen, 1994. Bucher,A.: Staatsangehörigkeits- und Wohnsitzprinzip. Eine rechtsvergleichende Übersicht. SJIR, 28. 1972.



Csehi Z.: Kettős állampolgárság és német nemzetközi magánjog: Új szempontok és új prioritások az alapjogok érvényesülése és az európai jog irányaiból. In Csehi–Schanda–Sonnevend: Viva vox iuris civilis – Tanulmányok Sólyom László tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest, 2012. 379–419. Danckwerts,R.: Persönlichkeitsrechtsverletzungen im deutschen, schweizerischen und US-amerikanischen internationalen Privatrecht: ein Plädoyer für das Personalstatut. Berlin, 1999. Emde, B.: Die Reform des internationalen Namensrechts. Pfaffenweiler, 1988. Fischer, G.: Verkehrsschutz im internationalen Vertragsrecht. Köln et al., 1990. Henrich, D.: Der Erwerb und die Änderung des Familiennamens unter besonderer Berücksichtigung von Fällen mit Auslandsberührung. Frankfurt am Main, 1983. Jobard-Bachellier, M.-N.: L’apparence en droit international privé. Paris, 1994. Kimminich, O.: Der internationale Rechtsstatus des Flüchtlings. Köln et al., 1962. Levante,M.: Wohnsitz und gewöhnlicher Aufenthalt im internationalen Privat- und Zivilprozessrecht der Schweiz. St. Gallen, 1998. Magyary G.: A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. Budapest, 1888. Makarov,N. A.: Allgemeine Lehren des Staatsangehörigkeitsrechts. Stuttgart, 1962. Mansel,H.-P.: Personalstatut, Staatsangehörigkeit und Effektivität. München, 1987. Masmejan,D.: La localisation des personnes physiques en droit international privé. Etude comparée des notions de domicile, de résidence habituelle et d’établissement en droit suisse, français, allemand, anglais, américain et dans les Convention de La Haye. Genf, 1994. Mikat, P.: Zur Diskussion um die Lehre vom Vorrang der effektiven Staatsangehörigkeit. Opladen, 1983. Mörsdorf-Schulte, J.: Europäische Impulse für Namen und Status des Mehrstaaters. IPRax, 24. (2004) 315–326. Nagy Cs. I.: Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Budapest, 2006. Nowak, M.: Der Name der natürlichen Person. Frankfurt am Main, 1996. von Overbeck,A. E.: Persons. In Int. Enc. Comp. L., III. kötet, 15. fejezet. Tübingen, 1972. Stäheli, T.: Persönlichkeitsverletzungen im IPR. Basel, 1990. Stoll, V.: Die Rechtswahl im Namens-, Ehe- und Erbrecht. München, 1991.


Chapter 14. XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban 34. § Az állam jogalanyisága és a nemzetközi magánjog viszonya 35. § Az állami immunitásról általában – Az állam a gazdaságban és a funkcionális immunitás kialakulása 36. § Az immunitás a magyar jogban 37. § Az állam és vállalata

1. 34. § Az állam jogalanyisága és a nemzetközi magánjog viszonya [182] 1. Az állam e könyv tárgyai szempontjából két vonatkozásban játszik szerepet. A nemzetközi magánjog szempontjából az állam magánjogi jogalanyiságát és ezzel kapcsolatban különösen immunitását kell megvizsgálni. Ezt tesszük ebben a fejezetben. A következő fejezetben az állam közhatalmi funkciójának egy fontos eleme, a külgazdasági kapcsolatok szervezőjeként végzett tevékenysége kerül terítékre. A külgazdasági tevékenység feltételrendszerének megteremtése és folyamatos biztosítása érdekében az állam ma is jelentős közjogi szabályokat alkot. Megállapítható ez annak ellenére, hogy európai uniós tagságunkkal külgazdaságunk jogi feltételrendszere gyökeresen megváltozott, mivel a tagállamok (így Magyarország) önálló külkereskedelempolitikai kompetenciája jórészt megszűnt: a tagállamok viszonylatában az egységes közösségi belső piac szabályai határozzák meg a kereteket, harmadik országok viszonylatában pedig a közös uniós kereskedelempolitika érvényesül. Ez a szuverenitás önkéntes korlátozásával jár, amiért viszont kárpótol az uniós tagságból származó hatásos védelem a globális világkereskedelmi verseny unión kívüli szereplőivel szemben. Mind a közös európai, mind a tagállami külgazdasági szabályozás a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának részeként tárgyalható. [183] 2. Az állam jogalanyiságát nem a nemzetközi magánjog szabályozza. Ez belső viszonyok tekintetében az alkotmányjogban, az államközi kapcsolatokat tekintve a nemzetközi közjogban történik. Ebben a körben a nemzetközi magánjog jogrendszerütközést feltételező szabályozási módszerének nincs szerepe. Az állam jogképességének létét, terjedelmét ugyanis mindig az illető állam saját joga határozza meg, külföldi állam magánjogának alkalmazása fogalmilag kizárt, s ezért nemzetközi magánjogi kapcsoló szabály közbeiktatása sem jöhet szóba. Mindazonáltal az állam jogalanyiságának egyik eleme, hogy magánjogi viszonyoknak (szerződéseknek, deliktuális kártérítési, öröklési jogviszonyoknak stb.) is alanya lehet, éspedig adott esetben nemzetközi magánjogi relációban is. Ezért és ebben az értelemben beszélünk az állam magánjogi jogalanyiságáról,amelynek dogmatikai megjelenítésére gyakran az államkincstár (fiskus) kategóriáját alkalmazzák. Általánosan elfogadott az a felfogás, hogy az állam elvben jogalanyként szerepelhet minden polgári jogi jogviszonyban, kivéve azokat, amelyeknek alanya fogalmilag csak természetes személy lehet, mint például a házasságnak. A gyakorlatban az állam nemzetközi magánjogi jogviszonyokban történő szereplése, iure gestionis fellépése ugyan nem mindennapos, de közvetlen állami beszerzések vagy jelentős beruházások megrendelőjeként stb. nem ritkán jelen van; lehet örökös is stb. Azt, hogy az államot ilyen jogviszonyokban az állam mely szerve képviselje, minden állam szuverén joga, azt tehát mindig a belföldi jog határozza meg. A Ptk. szerint az államot polgári jogviszonyban történő közvetlen részvétele esetén – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a pénzügyminiszter képviseli. Esetenként más központi állami szerv (minisztérium stb.) kap a képviseletre kijelölést. Az államnak az a joga, hogy megállapítsa magánjogi jogalanyiságának terjedelmét és meghatározza képviselőjét, az állam szuverenitásának egyik eleme. Ezért ezek a döntések nemzetközi magánjogi jogcímen: külföldi joghatóság esetén, illetve külföldi jog alkalmazása alapján sem vitatható. Ebben a körben tehát 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban feltétlenül érvényesülést kívánó (imperatív) szabályokról van szó, amelyek a nemzetközi magánjogra jellemző alapvető kérdésfeltevést, nevezetesen a jogrendszerütközést és annak kollíziós normával történő feloldását eleve kizárják. Megállapíthatjuk, hogy az állam nemzetközi magánjogi szerepvállalására tekintettel az itt tárgyalt kérdéskörben a szuverenitás befolyást gyakorol a jogi megítélésre. Ez – amint a nemzetközi magánjog fenti meghatározásából is látszik – kivételesnek tekinthető. Kollíziós jogi szabályok csatornájában megoldandó kérdés viszont, hogy milyen fórum jogosult eljárni és milyen jogot kell alkalmazni, ha állam szerepel a nemzetközi magánjogi jogviszonyban. Az államnak mint szuverénnek szereplése miatt elvi előkérdésként merül fel e körben, hogy az állam egyáltalán jogi eljárás alá (netán felelősségre) vonható-e vagy kivételes elbánást igényelhet akkor is, ha magánjogi jogalanyként jár el. Ez a kérdés az állam immunitásának problémakörében válaszolható meg.

2. 35. § Az állami immunitásról általában – Az állam a gazdaságban és a funkcionális immunitás kialakulása [184] 1. Az állami immunitás fogalmilag – legáltalánosabban és hagyományosan – azt jelenti, hogy az állam más állam joghatósága és anyagi joga alá nem vonható. Kérdés azonban, hogy az állam immunitása kiterjed-e polgári jogi (kereskedelmi jogi) ügyleteire és az ezekkel kapcsolatos jogvitákra is. Elméletileg okkal, a gyakorlatban pedig nem kis súlylyal merül fel ugyanis a kérdés: ha az egyik oldalon állam szerepel valamely polgári jogi jogviszonyban (valamely szerve révén gazdasági társaság tagjaként, részvényesként van jelen, polgári jogi szerződést köt stb.), akkor erre a nemzetközi magánjog a joghatóság és az alkalmazandó jog kérdéseire milyen választ adjon? Az állam immunitásáról szólva hangsúlyozni kell, hogy az alkalmazandó anyagi jogra vonatkozó kérdésfeltevésnek igazában csak annak feltételezésével van értelme, ha az állam – egyes polgári jogi ügyleteinek vitájában – saját joghatóságán kívüli más joghatóság alá is vonható. Ha ugyanis a jog az utóbbit kizárja, ha az állam minden polgári jogi vitájában csak saját fóruma elé kerülhet, akkor az alkalmazandó anyagi jog kérdése gyakorlatilag kiesik a nemzetközi magánjogi megítélés köréből. A fórum ugyanis a saját állama jogügyleteivel kapcsolatban aligha fog más állam joga szerint eljárni. Ezért az immunitás fő eleme a joghatóság kérdése. Végül az immunitás egyik általános kérdése, hogy mely állami szervek cselekvése révén tekinthető az állam a jogviszony alanyának, más szóval mely állami szervek cselekvése számít be közvetlenül az államnak. Pozitív megközelítésben az állam cselekvésének számít a közjogi funkció kifejtésére hivatott (általában központi) hatalmi és igazgatási szervek aktusa. Emellett uralkodó az a felfogás, hogy nem az állam közvetlen jelenlétéről van szó akkor, ha az állam tulajdonában lévő vállalat mint az államtól független jogi személy lép fel a polgári jogi ügyletekben. Meg kell jegyezni mégis, hogy egyes országokban, például mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban, a törvény ugyan államnak tekinti a külföldi állami vállalatokat is, de leveszi róluk a szuverén állam abszolút immunitásának tógáját. Ezt éppen azért teszi, hogy az amerikai bíróságok az érintett külföldi állam széles immunitás-felfogása ellenére felelőssé tehessék a szerződést szegő külföldi állami vállalatokat. Az alább említésre kerülő Foreign Sovereign Immunities Act így fogalmaz: „A külföldi állam fogalma magában foglalja az adott állam egész olyan szervezetrendszerét is…, amely bár különálló jogi személyek képében jelenik meg, akár társasági, akár más formában…, de amelyben a többségi részesedés vagy más tulajdonosi pozíció az állam vagy valamely szervének kezében van.” Immunitást azonban ez az „állam” kereskedelmi jogi természetű ügyeiben nem élvez. Az amerikai törvény tehát államnak minősíti ugyan az állami vállalatokat is, de egyben kimondja, hogy az ily széles értelemben felfogott állam nem élvezi az immunitást, ha tevékenysége iure gestionis cselekményekben jut kifejezésre. Ez a koncepció egyrészről extenzív államképet, másrészről határozottan korlátozó immunitás-felfogást fogad el, amely csak a kifejezetten sui generis közjogi természetű állami aktusokat engedi az immunitás védelme alá vonulni. Következetesen érvényesült ez az álláspont amerikai bíróságok előtt az egykori szocialista országok állami vállalatainak amerikai cégekkel folytatott jogvitáiban (Mádl 1988/1). [185] 2. Hosszú évszázadokon át az abszolút immunitás elve uralkodott. Ez azt jelenti, hogy az államot minden jogviszonyában – tehát a polgári jogi ügyletek világában is – teljes mentesség illette meg. Az abszolút immunitás a szuverenitás részeként alakult ki. Amikor a szuverének csak a szuverenitásukból folyó közjogi 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban funkciójukban jártak el, egyértelműen érvényesült az az (eredetileg: kánonjogi) elv, hogy szuverén más szuverén felett nem rendelkezik ítélkezési hatalommal: par in parem non habet imperium. Az immunitás doktrínáját azonban differenciálatlanul alkalmazták, vagyis akkor is, amikor az állam magánjogi jogalanyként tevékenykedett. Ennek érdekében ráadásul nemcsak az uralkodóval magával szemben érvényesült az immunitás, hanem kiterjesztették azt a követekre és más diplomatákra is. Az abszolút immunitás elfogadása a gyakorlatban szinte problémamentes volt mindaddig, amíg az állam csak egészen kivételesen vett részt nemzetközi magánjogi viszonyokban. Ez a helyzet csak a 20. században, különösen annak második felétől kezdve változott. A modern államok gyakran beavatkoznak a gazdasági kapcsolatokba, és ennek keretében részt vesznek polgári jogi viszonyokban, nemzetközi magánjogi viszonyok alanyává válnak. Ennek csak egyik területe, hogy a fejlett diplomáciai, konzuli és más államközi kapcsolatok folytán az államok külföldön a korábbihoz képest lényegesen jelentősebb mértékben rendelkeznek tulajdonnal (vásárolnak, építtetnek és működtetnek épületeket és intézményeket), ami magával hozza, hogy vételi, bérleti, szolgáltatási, munka- stb. szerződéseket kötnek. A polgári jogi ügyletekben való szereplés másik területe az állam részvétele olyan vállalatok alapításában és beruházásokban, amelyekben a másik oldalon nemcsak államok szerepelnek. Az államok más szerződéseket is kötnek, például állami megrendelések (vételek, tenderek) és más operatív gazdasági kötelezettségvállalások kapcsán. Mindezek hatására a polgári államok gyakorlatában az utóbbi évtizedekben nőtt az „államszereplős” magánjogi viszonyokból keletkező jogviták száma. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a forgalom biztonságát, végső soron az állam érdekét is hátrányosan befolyásolja, ha az állam egyrészt tömeges méretekben vesz részt polgári jogi és kereskedelmi jogi ügyletekben, másrészt viszont jogvita esetén szuverén módjára ki kívánja magát vonni a jogviták elfogadott feloldási rendje alól. Jogosan bírálta ezt a visszás helyzetet egy sokat idézett angol felsőbírósági ítélet (Charkieh case, 1873). Phillimore bíró a következőképpen fogalmazott: „Tarthatatlan az a felfogás, amely az államra a kereskedő tógáját adja akkor, amikor az jó az államnak. Amikor pedig mint kereskedőnek helyt kellene állnia kötelezettségeiért, akkor hamar leveti róla ezt a ruhát, mondván, hogy az csak álruha volt, és a szuverén fejedelem ornátusát ölti rá, mert most ez jó neki, mert így nem szorítható kötelezettségei teljesítésére, miközben ügyletének partnere sérelmével ott marad, ahol a part szakad.” [186] 3. Ez a felismerés lassan oda vezetett, hogy a fejlett nyugati államokban a legfelsőbb bíróságok az 1950-es és 1960-as években sorra a funkcionális(relatív)immunitás elvét fogadták el. Úttörő szerepet ebben a folyamatban – már a 20. század elején – olasz és belga bíróságok vállaltak. Az USA-ban az áttörésre 1952-ben került sor, az NSZK-ban egy 1963-ban hozott alkotmánybírósági ítéletben (Iráni Nagykövetség-ügy), Franciaországban pedig a Cour de Cassation 1969-es döntésében (Iráni Államvasutak-ügy). A funkcionális immunitás elve szerint az immunitás nem illeti meg az államot, amennyiben nem közjogi funkcióban (iure imperii), hanem polgári jogi vagy kereskedelmi jogi szerepben (iure gestionis) jár el. Valójában e tan megjelenése folytán lett az immunitás problémája nemzetközi magánjogi kérdéssé. Elméletileg ezzel megnyílt ugyanis a lehetősége arra, hogy a jogvitát más fórum elé lehessen vinni, mint az érintett állam fóruma, és – a jogviszony típusa szerinti jogként – más állam jogát is lehessen alkalmazni. A nyugat-európai államok még tovább is léptek. Miután a funkcionális immunitást országonként számos esetben eltérően alkalmazták, nyolcévi előkészítés után 1972-ben aláírták a regionális hatályú ún. Európai Immunitási Egyezményt, amely most már nemzetközi jogegységesítés útján – az abszolút immunitás elve alóli kivételek sorának megfogalmazásával – gyakorlati hatásában általánossá és azonos tartalmúvá teszi a funkcionális immunitás elvét. Egyes országokban a funkcionális immunitás elvét törvény útján erősítették meg, minek előtte a bírói gyakorlat már elfogadta, mint például az USA-ban (US Foreign Sovereign Immunities Act of 1976), vagy legalábbis elindult (Trendtex case) ebbe az irányba, mint például az Egyesült Királyságban (UK State Immunity Act of 1978).Ezek a törvények az abszolút immunitás elve alól oly sok kivételt engednek, hogy ezzel gyakorlatilag a funkcionális immunitás elvét vezetik be. Törvényi szabályok születtek a funkcionális immunitásról több kelet-európai államban (Lengyelországban, az egykori Csehszlovákiában stb.) is. Multilaterális nemzetközi egyezmények síkján is történtek lépések a funkcionális immunitás általánosítására. Magyarország is csatlakozott a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi nemzetközi szerződéshez, valamint az ugyancsak Bécsben 1963-ban elfogadott nemzetközi egyezményhez a konzuli kapcsolatokról. Ezek az egyezmények (csakúgy, mint az ilyen tárgyú bilaterális megállapodások) – a diplomáciai és konzuli képviseletekre vonatkoztatva – elismerik a funkcionális immunitás elvét. Kimondják ugyanis, hogy a diplomáciai és konzuli képviseletek alkalmazottait sem illeti meg az immunitás, ha polgári jogi (kereskedelmi jogi) ügyekben járnak el.


XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban Említésre érdemes még, hogy az Európai Közösségek Bírósága a gazdasági integrációs folyamat megvalósítása körében számos olyan lényeges kérdésben kapott joghatóságot, amelyben korábban az állam saját fórumán kívül más fórumnak nem volt joga dönteni. [187] 4. Összefoglaló jelleggel megállapítható: a funkcionális immunitás annak az objektív ténynek nemzetközi magánjogi kifejeződése, hogy az állam mai viszonyaink között jelentős mértékben vesz részt közvetlenül gazdasági tranzakciókban. Ezért a funkcionális immunitás ésszerű határok közötti elismerése a jog korszerűségének is kérdése – egyebek között az állam gazdasági szerepének jobb szolgálatára is. [188] 5. Arról, hogy gyakorlati szempontból mennyire jelentős kérdéskörről van szó, számos magyar vonatkozású jogesetet lehetne említeni. A háború előtti Magyarországot inkább védték az immunitási ítéletek, nemegyszer még a funkcionális immunitás elméleti alkalmazhatósága ellen is. 1928-ban választottbírósági ítélettel szemben védte a csehszlovák legfelső bíróság egy követségi épületünket, amelyre végrehajtást akartak vezetni. Egy New York-i bíróság 1942-ben pénzkövetelés kielégítésére végrehajtást kérő magánféllel szemben elzárkózott egy, a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő kép zárolásától és kiadatásától, mert – úgymond – a Múzeum az állam része („government instrumentality”), és ilyenként az immunitás védelme alatt áll. Miután ez a könyv egyetemi tankönyvül is szolgál, érdekes talán emlékeztetni arra, hogy az első világháború után az akkori Pázmány Péter (ma Eötvös Loránd) Egyetem a magyar államtól elkülönült jogi személy perelte sikeresen az akkori csehszlovák államot az egyetem csehszlovák területen maradt vagyonáért. A per a Trianoni Békeszerződés keretében létrehozott fórum, majd pedig a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt folyt. Jogi személy perelt külföldi államot, méghozzá nem annak fóruma előtt. Mindezek a mozzanatok a funkcionális immunitás koncepciójának elfogadását jelezték. (Az ítéletet közli: Váli.) A konkrét példák szaporítása helyett itt inkább ismét azokat a főbb jogviszonytípusokat érdemes röviden áttekinteni, amelyek az immunitás kérdését a magyar szervek gyakorlatában is felvetik. Magyarország működtet külföldön az államot sui generis képviselő intézményeket (követségeket, konzulátusokat stb.), és fordítva, Magyarországon is működnek ugyanilyen külföldi intézmények. Önmagában ez a tény többek között a következő típusú jogvitákat vetheti fel: • tulajdoni (birtok-, szomszédjogi, szolgalmi stb.) viták; • adásvételi szerződések (autó, energia, berendezések); • vállalkozási szerződések (javítás, tatarozás stb.); • biztosítási (gépkocsi-, épület-) szerződések; • munkaszerződések (helyi alkalmazottak); • bankszámlaszerződések; • szerződésen kívüli károkozási esetek (gépkocsibalesetek) stb.

3. 36. § Az immunitás a magyar jogban [189] 1. A nemzetközi trendet követve hosszú ideig a magyar jogban is az abszolút immunitás elve uralkodott. A bírói gyakorlat – a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc.-nek a területenkívüliségről rendelkező szabályai, majd a külföldi állam hazai bíróság előtti perelhetőségét kifejezetten is kizáró 1937. évi XVIII. tc. szabályára támaszkodva – következetesen kitartott e felfogás mellett. Az abszolút immunitás elvéből indult ki Szászy István 1948-ban közzétett nemzetközi magánjogi törvénytervezete is. A második világháború után az abszolút immunitás axiómaként történő elfogadását ideológiai szempontok is erősen támogatták. Különösebb gyakorlati problémákat az abszolút immunitás doktrínájának elfogadása azért nem okozott, mivel a külkereskedelmi forgalmat Magyarországon nem az állam, hanem az államtól elkülönült, önálló jogi személyként működő állami vállalatok bonyolították. Márpedig velük kapcsolatban az immunitás kérdése – az uralkodó felfogás szerint – elvileg sem merülhetett fel. 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban [190] 2. Az immunitással kapcsolatos szemléletváltozás – megint csak a nemzetközi felfogás alakulásának hatására – az 1970-es években vette kezdetét. Ekkor (a jogirodalomban és a gyakorlatban egyaránt) érvényesült ugyan még a klasszikus tan, az abszolút immunitás elve, de az újat érzők és meglátók megfogalmazták már, hogy az állam és a gazdaság adott viszonyából fakadó igényeket nem elégíti ki a régi tétel. E felismerésnek megfelelően és a külföldi jogok fejődési irányát követve a magyar jogi gondolkodás és a tételes jog is a funkcionális immunitás doktrínája irányba mozdult el, bár a „fontolva haladás” nem kevés ellentmondásával. A változtatás igénye és a funkcionális immunitás elfogadásával kapcsolatos óvatosság egyaránt jelen volt a Kódex megfelelő részeinek születésénél is (Mádl 1978). S ez az ellentmondás mindmáig jelen van, igaz ugyan, hogy a Kódex 2001. május 1-jén hatályba lépett alapvető módosítása lényegesen erősítette a funkcionális immunitás érvényesülésének feltételeit. [191] 3. A Kódex – ha ellentmondásosan is – feladta az abszolút immunitás kizárólagosságát, és több vonatkozásban a funkcionális immunitás felé nyitott. A tiszta – logikailag és törvényszerkesztési szempontból is ellentmondásmentes – megoldás az lett volna, hogy a Kódex egyértelműen általánossá teszi a funkcionális immunitás elvét, mint ahogy néhány külföldi (például az 1963-as csehszlovák) nemzetközi magánjogi törvény tette. E helyett a Kódex kivételes szabályok felállításával lép a funkcionális immunitás elfogadása felé. Mint említettük, a kivételek képzésének technikáját alkalmazza az US amerikai és a brit törvény, valamint az Európai Immunitási Egyezmény is, de ezek bőkezűbben nyitnak a funkcionális immunitás irányába, mint a Kódex. A Kódex 17. §-a szerint a magyar állam jogviszonyaira általában saját jogát kell alkalmazni. Ez a norma önmagában még az abszolút immunitás elvét kodifikálja tehát. A három kivétel azonban jelentős: külföldi állam joga is alkalmazható, ha • az állam a külföldi jog alkalmazásához kifejezetten hozzájárult; vagy • a jogviszony az állam tulajdonában álló vagy általa megszerezni kívánt külföldi ingatlanra vonatkozik; vagy • a jogviszony külföldi érdekeltségű gazdasági szervezetben való közreműködésre vonatkozik. Igaz, hogy így még sokféle polgári jogi jogviszony marad az abszolút immunitás uralma alatt, de a jelzett kivételek fontos és gyakori ügyleti formák, és ésszerű volt rájuk a külföldi anyagi jog alkalmazásának lehetőségét elismerni. A kivételeket ráadásul ma már megerősítik a Kódex – 2001. május 1-je óta hatályos – új szabályai a joghatóságról, továbbá a külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. Korábban a Kódex rendelkezései között e kivételek vonatkozásában is ellentétek voltak [598, 697]. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy – a 17. § (2) bekezdése szerint – külföldi államra a kivételeket csak viszonosság esetén lehet alkalmazni.

4. 37. § Az állam és vállalata [192] 1. Az egykori szocialista országokban végrehajtott privatizáció lezárultával az állam és vállalata nemzetközi magánjogi problematikájának kiemelt jelentősége megszűnt. Állami tulajdonban lévő cégek, még inkább kereskedelmi társaságokban lévő állami tulajdonrészek jócskán léteznek azonban a magántulajdonra épülő piacgazdaságokban is. Az állam és vállalata nemzetközi magánjogi megítélése nem vesztette el tehát teljesen jelentőségét. Röviden érintjük ezért ebben a könyvben is. A problémakör egyik összefüggését, nevezetesen az állami immunitás és az állami vállalatok viszonyát már az immunitás tárgyalásánál érintettük. E helyen azt kívánjuk bemutatni, hogy az állami vállalatot a nemzetközi magánjogban nemcsak az immunitás szempontjából, hanem egyébként sem lehet magával az állammal azonosítani. Egyben rávilágítunk arra is, hogy az állam iure imperii és iure gestionis ténykedése számos esetben összefonódik egymással, s ilyenkor nehezebben kezelhető határesetek jönnek létre. Végül az itt következő szemle a nemzetközi magánjogi felfogás viszonylag rövid időn belüli fordulataira is például szolgál. Könnyű észrevenni azt is, hogy az elméleti váltások mögött kemény (jog)politikai számítások húzódnak meg. Noha a tárgyalandó problémakör a szocialista állami vállalatok hőskorára és a kelet-nyugati konfrontáció időszakára megy vissza (Mádl 1988/1), ma sem tekinthető csupán történeti értékűnek, sem elméleti, sem gyakorlati szempontból. 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban [193] 2. A fordulat drasztikusan indult, és az állami vállalatijogi személyiség áttörésének veszélyét idézte fel. A jogi személyiséggel kapcsolatos klasszikus és elvileg aligha vitatható doktrínából az következik, hogy ha az állami vállalatok önálló jogi személyként jönnek létre és ekként működnek, akkor kötelezettségeikért csak saját vagyonukkal és csak oly mértékben felelnek, ahogy azt az e vállalatok honossága (azaz a székhely vagy a bejegyzés helye) szerinti jog szabályozza. A vállalatok nem perelhetők tehát az állam, mint tulajdonos kötelezettségeiért, ahogy nem lehetséges ez fordítva sem. Ezen axiómaként felfogható tételen a 20. század közepétől törések keletkeztek. A társasági struktúrák fejlődésétől és a nemzetközi társasági (vállalati) magatartásformák változásától támogatva egyre gyakrabban fordult elő, hogy az eljáró fórumok nem ismerték el a külföldi állami vállalat honossága szerinti jog védőpajzsát. Ezzel megkezdődött a társasági jogi statútum burkának feltörése. A cél valójában az volt, hogy felelősségi kérdésekben a fórumok eljussanak az igazi tulajdonoshoz, például az „anyavállalathoz”, adott esetben tehát a tulajdonos külföldi államhoz. A társasági jogi statútum mellőzésének igénye rövid néhány évtized alatt koncepcióvá fejlődött. Ebben az időszakban a jogirodalom és a judikatúra – a hagyományos kapcsoló szabály szerint alkalmazandó, a honosság (azaz a székhely vagy a bejegyzés helye) szerint megállapítandó vállalati jogi státus részleges mellőzésével – vitatni kezdte az állami vállalatok relatív önállóságát. Ez a felfogás konkrétan azt akarta elérni, hogy a bíróság az állam és vállalat viszonyát oldja fel, és adott esetben tegye felelőssé őket egymás magatartásáért. Ezt a törekvést támogatta az ún. „disregard theory” vagy „Durchgriffstheorie”, ahogy az angol, illetve a német nyelvű szakirodalomban nevezik. Mindkét név plasztikusan fejezi ki a felfogás lényegét: mellőzzük a kérdéses jogi személyre irányadó jogot, nyúljunk át azon. Ebben a felfogásban az állam és vállalata azonos identitásként jelenik meg, az állami vállalat csak másik énje (alteregója) az államnak: ún. „alteregóelmélet”. Ha elkülönült vállalatokról van is szó, bennük mégis az állam vagyona működik, bennük az állam gazdálkodik. Az új nézet több bírósági esetcsoportban jelent meg. Előfordult, hogy – a fórum államában működő – állami vállalatot pereltek kártalanításért az állam államosító aktusa miatt, mondván, hogy jogellenes kisajátítás esetén az állam e cselekménye miatt az állam vagyonát kezelő vállalatokkal szemben is fel kell tudni lépni. Más esetben az állam valamely gazdaságpolitikai aktusát (például kiviteli vagy behozatali engedély megtagadását) kérték számon állami vállalaton, azzal az indokkal, hogy az állam a maga hatósági (export- vagy importengedélyt kiadó) minőségében bizonnyal nem fog saját vállalatának érdekei ellenére cselekedni. Az állam mindig kész vállalatának érdekeit szem előtt tartva dönteni az engedély felől, azaz kiadni az engedélyt, ha ez kereskedelmileg előnyös vállalata számára, és megtagadni vagy visszavonni az engedélyt, ha szerződéses kötelezettségének teljesítése hátrányos az állam vállalata számára. Más szóval: az állam és vállalata között egyfajta „összeesküvés” jöhet létre. Ebben az állami vállalat relatív önállóságot „színlelve” mintegy csak előretolt bástya, az állam leplezett ügynöke. A vállalat a nemzetközi gazdasági folyamatokban állami funkciókat valósít meg, az állami gazdaságpolitika kritériumai szerint. Ez az érvelés arra a következtetésre vezet, hogy a vállalat teljes mértékben felel a nemteljesítésben megvalósuló szerződésszegésért, annak ellenére, hogy a teljesítést állami export- vagy importtilalom akadályozta meg, ami mindenütt vis maior, azaz mentesítő körülmény lenne. De az adott esetekben nem az, mivel a mentesítő aktusnak nem az államtól, hanem a vállalattól külön álló, rajta kívül elhelyezkedő közjogi entitástól kell jönnie. Az érvelés szerint pedig a vállalat és az állam viszonylatában ez nem állapítható meg, mivel azok ugyanazt az érdeket jelenítik meg, vagy érdekeik legalábbis szorosan egymásba kapcsolódnak. Állami cselekményt vis maiorként az állami vállalat viszonylatában csak akkor lehetne értékelni, ha az állam ebben a viszonylatban nem tudna hol az egyik, hol a másik pozícióba helyezkedni. [194] 3. Az ily hevesen indult doktrína-váltás lényegesen finomodott, differenciáltabbá vált, alapvetően szelídült a 20. század utolsó évtizedeiben hozott ítéletekben. A Czarnikow v. Rolimpex-ügyben (1979) az alperes lengyel külkereskedelmi vállalat nem tudta leszállítani a szerződésben vállalt mennyiségű cukrot angol vevőjének, mert az országban uralkodó cukorhiányra tekintettel a lengyel kormány általános cukorkiviteli tilalmat rendelt el. A perben a lengyel állami vállalat azzal védekezett, hogy az exporttilalom, mint általános állami intézkedés vis maiornak tekintendő, és az – a nemzetközi kereskedelmi gyakorlat szerint – mentesíti a szerződésszegésből eredő felelősség alól. A felperes nem fogadta el ezt a védekezést, noha a szerződés kifejezetten is tartalmazott egy vis maior-klauzulát. Arra hivatkozott, hogy az alperes állami kereskedelmi vállalat, és az állam és a vállalata annyira közel van egymáshoz, hogy hiányzik a vis maior létének döntő feltétele, nevezetesen a határozott elkülönülés az államtól, mint a vis maior forrásától. Az ügy eljutott egészen a Lordok Házáig. Az angol főbírók megerősítették a fellebbviteli bíróság, illetve az 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XI. fejezet. Az állam a nemzetközi magánjogban eredetileg eljárt választottbíróság ítéletét, és elutasították az angol felperes keresetét, elfogadva a lengyel alperes védekezését vis maior alapján. Mindhárom bíróság kimondta, hogy a Rolimpex, mint állami vállalat az államtól elkülönülő entitás, és ezért a kérdéses állami exporttilalom vis maiornak tekintendő. A lengyel külkereskedelmi vállalat nem alteregója a lengyel államnak, és az eljárás során semmi nem utalt arra, hogy a Rolimpex és a lengyel kormány között a cukorexport-tilalom ügyében bármiféle együttműködés, netán összejátszás valósult volna meg. Az exporttilalom az eladó ellenőrzési körén kívül eső állami intervenció, és mint ilyen vis maior volt. Egy másik precedensjellegű ügyben, a First National City Bank v. Banco para el Comercio Exterior de Cubaügyben (1983) az Egyesült Államok legfelső bírósága (High Court of Justice) mondta ki, hogy a kormányoktól elkülönülő, azoktól függetlenül ténykedő jogi egységként létrehozott állami gazdasági intézményeket (amilyen például a perben szereplő, állami vállalatként működő kubai bank) általában önálló jogalanyként kell kezelni. Ilyen gazdasági és jogi egységek jogi személyiségének burkát csak azokban a kivételes helyzetekben lehet „felhasítani”, a jogalany önállóságát megkérdőjelezni, ha a kérdéses állami intézményben az állam részéről súlyos visszaélésre kerül sor, és ez nyilvánvalóan jogtalan helyzetre vezet. A konkrét ügyben az amerikai legfelső bíróság (High Court of Justice) megállapíthatónak látta ezeket a szigorú feltételeket. Úgy találta, és ezen a címen megfordította a fellebbviteli bíróság döntését, hogy a kubai állam a tulajdonában lévő bankban visszaélt tulajdonosi hatalmával, azért, hogy a bank mentesüljön a nemzetközi jog szerint fennálló felelőssége alól. A tényállás szerint az történt, hogy az amerikai fél viszontkeresetében a kubai bankkal szemben kívánta érvényesíteni kártalanítási igényét, mivel Kubában korábban kártalanítás nélkül államosították vagyoni érdekeltségeit. A viszontkereset benyújtása után a kubai kormány megszüntette a kérdéses kubai külkereskedelmi bankot, és vagyonát más kubai állami vállalatoknak osztotta szét. Az USA legfelső bírósága (High Court of Justice) úgy találta, hogy ez az állami intézkedés megvalósította a visszaélés és a nyilvánvaló jogtalanság tényállását. Egy másik ügyben, a Leteiler v. Republic of Chile-ügyben (1984) az USA legfelső bírósága (High Court of Justice) kimondta, hogy a chilei állammal szemben született jogerős marasztaló ítélet nem hajtható végre a chilei állami légiforgalmi társaság vagyona ellen. A tényállás szerint a felperes amerikai vállalat vagyonát államosították Chilében. Az ezért megítélt kártalanítás végrehajtására a felperes – az „alteregó-elmélet” alapján – eljárást indított a chilei állami légiforgalmi társasággal szemben. Az amerikai legfelső bíróság (High Court of Justice)azonban kimondta, hogy fenntartja az ún. „strukturális doktrínát”, miszerint az államtól elkülönülő jogi személyek nem tekinthetők az állammal azonosnak, „visszaélési elemek” pedig nincsenek az ügyben (Mádl 1988/1).

5. Irodalom a XI. fejezethez Kecskés L.: Az állam immunitása a nemzetközi magánjogban. Magyar Jog, XXXIII. (1986) 157–162. Mádl F.: Az állam a gazdaságban és az immunitás problémái, különös tekintettel a gazdasági integrációkra. Jogtudományi Közlöny,XXIX. (1974) 265–274. Mádl F.: Újabb szakaszban egy korszerű magyar nemzetközi magánjogi kódexért. Jogtudományi Közlöny,XXXIII. (1978) 639–655. Mádl F.: A külgazdaság és a nemzetközi beruházások joga. Budapest, 1988 (= Mádl 1988/1). Mádl F.: Állam és gazdaság. (Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban). Budapest, 1997. Váli F.: A magyar–csehszlovák vegyes döntőbíróság és az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Egyetem perében. Budapest, 1934.


Chapter 15. XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere 38. § Az állam csökkent szerepe a feltételek alakításában 39. § A külgazdaság belső feltételrendszerének főbb elemei 40. § A külgazdasági kapcsolatok főbb nemzetközi jogi elveiről 41. § A külgazdaság nemzetközi feltételrendszere

1. 38. § Az állam csökkent szerepe a feltételek alakításában [195] 1. Az állam a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendezőjeként természetesen nem úgy szerepel, mint polgári jogviszonyok alanya, hanem úgy, mint a közhatalom birtokosa. Szerepe – az alábbiak szerint: erősen korlátozott keretek között! – ma is abban áll, hogy megteremtse azokat a szervezeti, igazgatási, nemzetközi közjogi és más feltételeket, amelyekkel Magyarország lehetőleg optimálisan tud részt venni a nemzetközi munkamegosztásban. E téma jelentőségének alátámasztására elegendő egyetlen körülményre utalnunk: Magyarország történeti és geográfiai adottságai folytán mindig is erősen függött a külgazdasági forgalomtól, annak mennyiségétől, irányától, arányaitól stb. Ma jól mutatja ezt a függőséget, hogy a nemzeti jövedelemtöbb mint 50%-a realizálódik külgazdasági folyamatokon keresztül. [196] 2. A külgazdaság területén érvényesülő – erősen lecsökkent – állami irányítás része a kormány általános gazdaságpolitikai koncepciójának megvalósítását szolgáló kormányzati tevékenységnek. A külgazdaság irányításának feltételeit a piacgazdaság törvényei, a nemzetközi munkamegosztás lehetőségei és Magyarország nemzetközi kötelezettségei határozzák meg. Az állam külgazdaságot irányító szerepének ma a következő fontosabb eszközei vannak: • a külföldi működő tőke bevonásának támogatása (ma szinte kizárólag a nyereség konvertibilis valutában való transzferálásának lehetővé tételével); • kétoldalú egyezmények a kettős adóztatás elkerülésére; • a Magyar Nemzeti Bank kamatpolitikája; • a pénzmosás megakadályozása; • exporttámogatások és a kormány által adott hitelgaranciák, csak igen korlátozott körben, a GATT és az EU szabályaival összhangban. A következő §-ban külön szólunk a külgazdaság állami irányításának további két eszközéről: • a nemzetközi kereskedelmi forgalom engedélyezési (korlátozási) rendjéről és • a hazai piac védelmének egyes tagállami eszközeiről. [197] 3. Magyarországnak az Európai Unióhoz 2004. május 1-jén történt csatlakozása egy csapásra gyökeresen megváltoztatta az állam (most már uniós tagállam!) szerepét a nemzetközi gazdasági forgalom jogi kereteinek meghatározása terén. Az Unió (illetve jogelődje) az 1970-es évek óta közös kereskedelempolitikát folytat. E 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere politika közösségi hatáskörbe tartozik tehát, amelynek kialakítására vonatkozó jogi eszközök nagy része, így a vámrendszer megalkotása, a piacvédelmi eszközök működtetése stb. kizárólag uniós feladat és kompetencia. Néhány kereskedelempolitikai eszköz, így például az engedélyezési rendszer működtetése megmaradt ugyan a tagországok hatáskörében, de ezek kereteit is uniós előírások határozzák meg. Ezáltal Magyarország (csakúgy, mint minden tagállam) önálló kereskedelempolitikai kompetenciája jórészt megszűnt: a tagállamok viszonylatában az egységes közösségi belső piac szabályai határozzák meg a kereteket, harmadik országok viszonylatában pedig közös uniós kereskedelempolitika érvényesül. Mindez a szuverenitás önkéntes korlátozásával jár, amiért viszont kárpótol az uniós tagságból származó hatásos védelem a globális világkereskedelmi verseny unión kívüli szereplőivel szemben. [198] 4. Uniós hatáskörbe tartozó eszközök útján valósul meg jórészt a hazai piac védelme is, mivel a közös kereskedelempolitika jegyében az árupiac védelmét szolgáló eszközök jó része közös. Így az Unió szerveinek feladata mindenekelőtt a vámpolitika kialakítása és maguknak a vámoknak a meghatározása, mivel a tagállamok vámuniót alkotnak. Ez azt jelenti, hogy az uniós tagállamok között nincsenek vámok; vámhatárok csak az Unió külső határain vannak, és az e határokon kívüli („harmadik”) országok viszonylatában érvényesülő vámok és vámszabályok valamennyi tagállam vonatkozásában egységesek. A legfontosabb közös vámszabályokat a Parlament és a Tanács 450/2008/EK sz. rendeletével korszerűsített Vámkódex és az ennek végrehajtására vonatkozó, ugyancsak uniós rendeleti normák alkotják. Tagállami szinten (így a magyar jogban) ehhez csak kiegészítő előírások járulnak. Ugyancsak közösségi szinten kerülhet sor konkrét piacvédelmi eljárás lefolytatására a hazai piacon működő cégek érdekeit – a nemzetközi szabályok megszegésével – sértő import esetén. Függetlenül attól, hogy melyik tagországban észlelték a piac normális működését zavaró körülményt, az EU Bizottság – a GATT-egyezmények [207] előírásait követve – háromféle eljárást rendelhet el: • Védőintézkedés alkalmazására akkor kerülhet sor, ha a GATT-ban részes valamely uniós tagállam vagy – saját jogán – maga az EU megállapítja: területére valamely terméket annyira megnövekedett mennyiségben és olyan feltételek mellett hoznak be, hogy azzal súlyos kárt okoznak a hasonló vagy közvetlen versenyben lévő terméket gyártó helyi iparnak, vagy súlyos károkozással fenyegetik azt. Védőintézkedésre csak akkor kerül sor, ha az érintettek megállapodással, például önként vállalt kvótacsökkentéssel nem tudják a helyzetet megoldani. A védőintézkedésként elrendelt vámemelés maximális időtartama négy év. Sürgős esetben legfeljebb kétszáz napig tartó behozatali mennyiségi korlátozás formájában ideiglenes intézkedés tehető. • Antidömping-eljárásra kerülhet sor akkor, ha valamely terméket az exportáló a saját, (azaz az előállítási ország) piacán kialakult árnál olcsóbban („dömpingáron”) kívánja értékesíteni a behozatal országában. („Dömpingár” megállapításánál tehát az előállítás országának árszínvonala a kiinduló mérce!) A Tanács rendelete szerint az Unió bármely országának területére kívülálló országból érkező importtal kapcsolatban az Unió Bizottsága rendeli el az antidömping-eljárást. Arra akkor kerül sor, ha a dömpingár alkalmazása az Európai Közösségnek jelentős kárt okoz, és az eljárás megindítása a Közösség érdekében áll. Eljárás rendszerint csak akkor indítható, ha az adott iparág uniós szinten figyelembe vett termelését képviselő termelői kör legalább 50%-a kezdeményezi azt. Az antidömping-eljárás megindítása előtt az illetékes hatóság összetett vizsgálatot folytat le, amelynek keretében meg kell vizsgálni a dömpingáron behozott áru mennyiségét, a kérdéses importnak a belföldi piac hasonló termékeinek árára és belföldi előállítóira gyakorolt hatását. Az eljárást kilenc hónapon belül be kell fejezni. Pozitív eredmény esetén és a kár megállapítása alapján dömpingvám kivetésére kerül sor. Ennek maximális összege a dömpingár és az exportáló ország piaci ára közötti különbség, alkalmazásának időtartamát pedig a dömpinghatás ellensúlyozására szükséges mértékben kell meghatározni. • Szubvencióellenes eljárás megindításának alapja valamely termék előállításának vagy fuvarozásának pici árelőnyt biztosító, állami szerv általi pénzügyi támogatása. Nem minősül tilalmazott támogatásnak a hazai felhasználásra szánt termékekre kivetett adók (például áfa vagy hasonló forgalmi adó) és illetékek alóli mentesítés vagy azoknak az exportra tekintettel történő visszatérítése. A Tanács rendelete a szubvencióellenes eljárás megindítását az egész EU területén a Bizottság hatáskörébe utalja. Arra akkor kerül sor, ha a szubvencionálás az Európai Közösségnek jelentős kárt okoz, és az eljárás megindítása a Közösség érdekében áll. A megindult eljárások jelentős része szankció nélkül zárul le, mert a tiltott támogatás bizonyítása meglehetősen nehéz. Bizonyítottság esetén értékkiegyenlítő vám kivetésére kerülhet sor a szubvencionált vállalattal (vállalatcsoporttal) szemben, amelynek maximális összege a kapott támogatás értéke, alkalmazásának maximális időtartama pedig öt év lehet.


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere Az itt vázolt fejlemények azt is jelentik, hogy valódi „kül”-kereskedelemről csak az Unión kívüli országokkal folytatott kereskedelem esetén beszélhetünk. Áruknak és szolgáltatásoknak a tagországok közötti kivitele, illetve behozatala belső („közös piaci”) kereskedelemnek minősül, noha – nemzetközi magánjogi szempontból, például az e körben kötött szerződések minősítésénél, a rájuk alkalmazandó jog meghatározásánál – ez a forgalom is nemzetközi kereskedelemnek számít (Bánrévy 2004).

2. 39. § A külgazdaság belső feltételrendszerének főbb elemei [199] 1. Az elmondottak szerint a magyar állami szervek szerepéről a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső feltételeinek alakításában ma elsősorban két területen kell külön beszélni (Bánrévy 2011): • a nemzetközi kereskedelmi forgalom engedélyezési (korlátozási) rendje (2. pont) és • (korlátozott keretek között) a hazai piac védelme (3. pont) területén. [200] 2. A nemzetközi kereskedelmi forgalom engedélyezési, illetve korlátozási rendjének meghatározása a nemzetközi szerződések – így mindenekelőtt az Európai Unióhoz történt csatlakozásunkról szóló szerződés – keretei között tartozik a magyar kormány feladat- és hatáskörébe. Ez azt jelenti, hogy az áruk, a szolgáltatások és a vagyoni értéket képviselő jogok kereskedelmi forgalomban történő kivitele, behozatala és az ország területén történő átszállítása (tranzitja) engedélyhez köthető, határozott vagy határozatlan időre felfüggeszthető, illetve megtiltható, amennyiben a korlátozásra nemzetközi egyezmény kötelezi Magyarországot, vagy a korlátozás nem ütközik valamely nemzetközi jogi kötelezettségvállalásunkba. Az esetleges korlátozásokat a kormány rendeletben mondhatja ki. Engedélyhez kötheti külön-külön valamely áru kivitelét, behozatalát vagy mindkettőt. A szabad export-import forgalom korlátozhatósága szempontjából a jogszabályok – mondhatjuk: természetesen – különbséget tesznek az Európai Unión (sőt jórészt az Európai Gazdasági Térségen) [230] belüli: „belső” kereskedelem és az Unión kívüli országokkal bonyolított: valódi „kül”-kereskedelem (Bánrévy 2004) között. Az engedélyezés rendje részben az Unión belül harmonizált; e mellett van nemzeti hatáskörű engedélyezési (nyilvántartásba vételi) tevékenység is. Az engedélyek kiadását – országos hatáskörű szervként – a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal végzi. Fegyverek és más haditechnikai termékek forgalmazása mellett engedély szükséges például közraktárak üzemeltetéséhez, és engedélyhez köthető a mezőgazdasági termékek behozatalához is stb. Ugyancsak engedélyhez kötött a vállalkozási export és import. A Hivatal hatáskörébe tartozik ezenkívül a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásának megelőzése az árukereskedelemben. [201] 3. Amint láttuk, a hazai piac védelme is jórészt uniós hatáskörbe tartozó eszközök útján valósul meg. A közös európai piacvédelmi eszközök (védőintézkedések, antidömping-eljárás, szubvencióellenes eljárás) mellett a tagállamok (így Magyarország) hatáskörében lévő eszközök közül • a tisztességtelen pici magatartás elleni jogi védelmet és • a (korlátozott körben lehetséges) árszabályozást említjük meg. [202] a) A tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény kifejezetten a belföldi piacot védi, vagyis a Magyarországon (akár belföldi, akár külföldi cégek által) folytatott gazdasági tevékenységre kíván hatni; értelemszerűen nem terjed ki tehát a belföldi vállalatok exporttevékenységére. A belső és külső piac szoros kapcsolódása miatt röviden mégis szólnunk kell róla. A törvény a gazdasági verseny tisztaságának védelme érdekében tilalmazza • a ma már klasszikusnak számító tisztességtelen magatartásokat, amilyen például a versenytárs jó hírnevének megsértése vagy veszélyeztetése, az üzleti titok jogellenes megszerzése vagy felhasználása, egy


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere áru külsejének megtévesztő utánzása, az ún. árukapcsolás, a versenytárs nevének vagy árujelzőjének (védjegyének, földrajzi eredet- vagy származásmegjelölésének stb.) jogosulatlan használata; • a fogyasztók megtévesztését vagy (hamis tájékoztatással stb. történő) tisztességtelen befolyásolását; • a belpiacot érintő versenykorlátozó megállapodást, függetlenül attól, hogy azt bel- vagy külföldön kötötték: kartelltilalom; • a gazdasági erőfölénnyel történő visszaélést. [203] b) A piacgazdaság lényegéhez tartozik, hogy az árak elvileg szabadok, azokat a gyártók és forgalmazók – a piaci feltételek és a gazdasági verseny szempontjai alapján – maguk állapítják meg. Emellett a kartelltilalom kiterjed az árkartellre is, és a gazdasági erőfölénnyel történő visszaélés szankcionálásának is van árszabályozó hatása. Az árak megállapításáról szóló törvény mindezeket figyelembe véve csak kivételes, meghatározott esetekre hatalmazza fel a kormányt, hogy egy tervezett áremelés előzetes bejelentését rendelje el, és áruk vagy szolgáltatások konkrét körére jogszabályban megállapítandó hatósági ár előírását tegye lehetővé.

3. 40. § A külgazdasági kapcsolatok főbb nemzetközi jogi elveiről Noha már az ENSZ 1945-ben elfogadott Alapokmánya megfogalmazta azt a követelményt, hogy az államoknak kölcsönösen elő kell mozdítaniuk a gazdasági fejlődést, a második világháború után hosszú évtizedekig uralkodó nemzetközi feszültség („hidegháború”) légkörében kevés konkrét intézkedés történt ebbe az irányba. Nem utolsósorban a volt gyarmati, „fejlődő” országok nyomására 1974-ben az ENSZ égisze alatt született meg az államok gazdasági jogainak és kötelezettségeinek Chartája. Ez a fontos dokumentum iránytűként működő, az együttműködés szellemét sugárzó nemzetközi jogi alapelveket fogalmaz meg a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakításához. A Charta – tárgyunk szempontjából – legfontosabb alapelvei a következők: • a nemzeti vagyon feletti rendelkezési jog, ideértve az államosításhoz való jogot is; • a nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítése; • a nemzetközi társadalmi igazságosság elősegítése; • nemzetközi együttműködés a fejlődés érdekében; • a legnagyobb kedvezményes elbánás elve; • a tengerhez való szabad közlekedés biztosítása a tengerrel nem érintkező országok számára. A Charta elvei a külgazdasági kapcsolatok új rendjének legalapvetőbb feltételrendszeréhez kívántak irányt szabni. A fejlődő országok számára – valljuk be: sok vonatkozásban máig be nem teljesedett – reményeket tápláló elvek egy méltányosabb gazdasági világrend ígéretét rejtik magukban. Ugyanakkor korántsem merítik ki a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban érvényesülő elvi jelentőségű követelményeket. Könyvünkben a konkrét, külgazdasági jelentőségű elvekről, így magáról a legnagyobb kedvezményes elbánás elvéről [245], a nemzeti elbánás (régime national), más kifejezéssel: belföldi jogegyenlőség elvéről [244], a preferenciális elbánás elvéről [248] még szólunk.

4. 41. § A külgazdaság nemzetközi feltételrendszere [204] 1. A magyar külgazdaság nemzetközi feltételrendszerét – amint az előző fejezetben már kiemeltük – alapvetően európai uniós tagságunk határozza meg. A tagságunkból folyó jogi kötelezettségeken túl ez következik abból a tényből is, hogy az EU a világ legnagyobb egységes piaca. Részesedése a világ termelésében eléri az


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere egynegyedet, külkereskedelmi részesedése pedig az egyharmadot. A legelsők között van – egyebek között – az acéltermelésben, a gépkocsigyártásban, a technológiafejlesztési ráfordítások aránya és a beruházási kapacitás (működő tőke) nemzetközi mozgása terén, továbbá a regionális fejlesztési programok, a nagyvállalatok száma, a kis- és középvállalatok száma és aránya, nagy állami, illetve vállalatközi vállalkozások (például az Airbusgyártás) szempontjából is. Az Európai Unió szervezetével ebben a könyvben mégsem foglalkozunk, mert e témakör csak hátterét adja tárgyainknak: a nemzetközi magánjognak és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának, s már évtizedek óta egy külön diszciplína: az európajog foglalkozik vele. Ebben a fejezetben a külgazdaság nemzetközi feltételrendszerének egyéb fontos összetevőit (Bánrévy 2011) mutatjuk be röviden, a következő rendszerben: • multilaterális szervezetek és egyezmények (2. pont), • regionális szervezetek és intézmények (3. pont), • bilaterális egyezmények (4. pont). [205] 2. A multilaterális (egyetemes, globális) szabályozórendszerek természetesen mind tárgyukra, mind címzettjeikre, mind jogi sajátosságaikra nézve sokfélék. Az alábbi három csoportban jelenítjük meg őket: • multilaterális egyezményekkel létesített nemzetközi szervezetek: A) pont; • multilaterális áruegyezmények: B) pont; • vállalatok közötti kereskedelmi szerződésekre vonatkozó multilaterális egyezmények: C) pont. [206] A) Először azokról az intézményekről kell szólni, amelyek szervezetjellegűek, tagjai államok, alapokmányuk (a rájuk vonatkozó egyezmények) címzettjei jórészt a részes államok és csak áttételesen az államok gazdálkodó alanyai. Emellett az is a sajátosságuk, hogy végül is a forgalmi viszonyok alanyainak mozgására, jogviszonyaira vonatkozó állami magatartást határoznak meg, de számos összefüggésben átnőnek vállalati magatartás szabályozásába is (például a GATT dömpingszabályozása, vagy a Világbank projekthitelszabályai esetében). [207] a) A globális, szervezetjellegű intézmények közül a legfontosabb minden bizonnyal az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade: GATT), amely valójában egy nemzetközi egyezményekből álló szerződéscsomag (Náray), és az ezek egyike által a végrehajtásra, azaz a GATT működtetésére létrehozott Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization: WTO). [208] aa) Az 1947-ben (23 állam részvételével) létrejött GATT eredetileg nem volt önálló jogalanyisággal rendelkező nemzetközi szervezetnek tekinthető. A Havannai Chartában elhatározott Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organization: ITO) megalakítása ugyanis elmaradt, és „csak” az átfogó nemzetközi kereskedelmi egyezményrendszer aláírására került sor, mindazonáltal sajátosan kettős jelleggel. A GATT egyrészről a szerződő felek külgazdaság-politikai magatartására vonatkozó szabályok átfogó rendszere volt: egyezmények rendszere, amely nemzetközi jogi forrásként érvényesül. Másrészről több is volt egyszerű nemzetközi kódexnél, mert működtetéséhez és eleve beleépített fejlesztésének megvalósításához jelentős működési gépezete és eljárásrendje is volt: a szerződő felek ülése, ország-, illetve munkacsoportok működése, kétoldalú „ad hoc” tanácskozások, körtárgyalások, miniszteri értekezletek, továbbá volt szakapparátusa is (Genfben), élén a vezérigazgatóval. A GATT 1947-es Alapokmányában meghatározott és máig érvényes legfontosabb célkitűzések a következők: • a vámok csökkentése, a nemzetközi kereskedelmet korlátozó egyéb szabályozók (kiviteli és behozatali mennyiségi korlátozások, engedélyezési rendszer) kivételesen indokolt esetekre korlátozása, illetve megszüntetése; • a megkülönböztetett elbánás megszüntetése; 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere • a nemzetközi piacra jutás lehetőségeinek egyéb módokon is történő kiszélesítése. A célkitűzéseket a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény [245] multilaterális alapon való biztosításával [247] – mint a GATT legfőbb elvei érvényesítésével – és konzultációk, tárgyalásos megegyezések útján kell megvalósítani. A GATT hosszú ideig az egyetlen globális egyezményrendszer volt, amely – időközben több mint száz tagállamot képviselve – a mindenkori világgazdasági adottságok nehézségei és korlátai között a világkereskedelem ésszerű liberalizálására törekedett, és öszszes válsága ellenére rendkívül pozitív szerepet játszott. Tárgyalási fordulók (1963–67: „Kennedy Round”, 1973–79: „Tokio Round”) keretében sok akadályt bontottak le a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok útjából, mindenekelőtt a vámok leszállítása révén. Magyarország a magyar gazdaság külpiaci hatékonysága érdekében törekedett a GATT-hoz történő csatlakozásra. Erre 1973-ban került sor [23/1973. (IX. 9.) MT sz. rendelet]. A GATT-elvek érvényesüléséhez a szerény szervezeti keretek idővel kevésnek bizonyultak, és egyre inkább felmerült a végrehajtás hatékonyabb mechanizmusának szükségessége. Más fontos megfontolások is sürgették a GATT reformját, például mindenekelőtt az az igény, hogy – az áruk mellett – a szolgáltatások és a szellemi tulajdon nemzetközi forgalma is része legyen a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogállami szabályozórendszerének (the rule of law in the international economic relations),azaz kerüljön a GATT keretei közé. Megoldandó volt ezeken kívül az integrációs preferenciáknak, valamint a fejlődő országok támogatásának (az ún. általános preferenciák rendszerének, General System of Preferences: GSP) és a legnagyobb kedvezményes elbánásnak [245] a viszonya is. A mindezeket az igényeket kielégítő átütő reformot a GATT ún. uruguayi fordulóján (1986–1993) valósították meg (Náray). Az új egyezményeket 1994. április 15-én a marokkói Marrakesh-ben írta alá több mint száz ország, köztük Magyarország is. [A Marrakesh-ben aláírt teljes egyezménycsomagot hazánk az 1998. évi IX. törvényben hirdette ki.] Később további államok csatlakoztak az egyezményekhez. [Az eredeti angol nyelvű források végig „megállapodás”-okat (agreementet) mondanak.] Az 1995. január 1-jén hatályba lépett megújított GATT-nak a világkereskedelem rendje szempontjából nagyon fontos 22 egyezménye közül külön ki kell emelni a következőket (Náray): • a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO létesítésére és működésére vonatkozó megállapodás (Agreement Establishing the World Trade Organization), lásd alább az ab) pontban; • az eredeti, az árukra vonatkozó általános vám- és kereskedelmi megállapodások, azaz a GATT 1947 korszerűsítését szolgáló egyezmények: GATT 1994; és • az ezt kiegészítő megállapodások (például a mezőgazdaságra, a textil- és ruházati árukra, a kereskedelem technikai akadályainak további lebontására, a kereskedelemmel összefüggő beruházási intézkedésekre, az antidömping kódexre, a szubvenciós kódexre, a származási szabályokra, az ún. védőintézkedésekre (behozatali mennyiségi korlátozásokra, „védővám” kivetésére) stb. vonatkozó új, illetve megújított megállapodások. • Általános Megállapodás a Szolgáltatások Kereskedelméről (General Agreement on Trade in Services:GATS); • Megállapodás a Szellemi Tulajdon Kereskedelmi vonatkozásairól (Agreement on Trade-Related Aspects of Intellectual Property Rights, Including Trade in Counterfeit Goods: TRIPS[468]); • Megállapodás a Viták Rendezésére vonatkozó Szabályokról és Eljárásokról (Understanding on Rules and Procedures Governing the Settlement of Disputes), lásd alább az ad) pontban; • Megállapodás a Kereskedelempolitika Felülvizsgálatának rendjéről (Trade Policy Review Mechanism); • Többoldalú Kereskedelmi Megállapodások (Plurilateral Trade Agreements), például a kormánybeszerzésekről stb., amelyek – szemben a többi egyezménnyel – nem terjednek ki automatikusan a GATT záróokmányát aláíró minden államra, hanem csak az ezeket a többoldalú megállapodásokat külön aláíró államokra (Náray). A világgazdaság új viszonyai között, amikor a közép- és kelet-európai országok már a fejlett világgal harmonizáló gazdaságpolitikai törekvésekkel vesznek részt a világgazdasági folyamatokban, Magyarország számára változatlanul kiemelkedő fontosságú a GATT eredeti elvek szerint működő, megújult és a WTO-val is 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere kiteljesült egyezményrendszere. Ez a külgazdasági szerződések és vállalkozások számára – a harmonikusabb nemzetközi kapcsolatok javára – a korábbiaknál jelentősen jobb feltételeket eredményezett (Lowenfeld, Cocuzza/Forabosco, Ipsen/Haltern). [209] ab) A Világkereskedelmi Szervezetet(WTO), mint jogi személyiséggel rendelkező szervezetet 1994-ben, a GATT uruguayi fordulóját lezáró Marrakesh-i egyezmények egyikében hozták létre. Ezzel a nemzetközi kereskedelmi elvek és egyezményi rendelkezések hatékony érvényesülése, a viták ésszerű rendezése érdekében valóban új és ígéretes intézmény jelent meg a világkereskedelem rendjében (Lowenfeld; Náray). A WTO alapvető feladata a GATT-egyezmények céljainak előmozdítása, azok működésének és a megállapodások végrehajtásának biztosítása. A Szervezet főbb szervei a következők: • az általában kétévenként ülésező Miniszteri Konferencia (Ministerial Conference), mint legfőbb szerv, minden tagország részvételével; • az Általános Tanács (General Council), mint operatív döntéshozó szerv, amely a Miniszteri Konferencia ülései között teljes jogkörrel gyakorolja annak hatáskörét; • az Általános Tanács szerveként működő Árukereskedelmi, Szolgáltatáskereskedelmi és Szellemitulajdonkereskedelmi Tanács, valamint különböző bizottságok; • Titkárság, élén a vezérigazgatóval; • a vitarendező testületek [lásd alább az ad) pontban]. Magyarország – a GATT többi egyezményéhez történő csatlakozáshoz hasonlóan – az 1998. évi IX. törvénnyel hirdette ki csatlakozását a WTO-hoz. [210] ac) Az Általános Megállapodás a Szolgáltatások Kereskedelméről (General Agreement on Trade in Services: GATS) a GATT uruguayi fordulóját lezáró Marrakesh-i egyezmények egyike. Elfogadását a szolgáltatások dinamikusan növekvő kereskedelmében elsősorban érdekelt fejlett országok – a fejlődő államok ellenállását leküzdve – vitték keresztül. A GATS maga is több részből: keretegyezményből, engedményes listákból, valamint egyes szolgáltatási szektorokra (pénzügyi és távközlési szolgáltatásokra stb.) vonatkozó mellékletekből áll. A keretegyezmény alkalmazása szempontjából szolgáltatásnak minősül • az egyik tagország területéről a másikéra történő szolgáltatás; • az egyik tagország területén egy másik tagország fogyasztóinak nyújtott (például turisztikai) szolgáltatás; • az egyik tagország vállalatának valamely másik tagország területén működő egysége által nyújtott (például banki) szolgáltatása; • valamely tagország állampolgára által egy másik tagország területén nyújtott (például tervezési) szolgáltatás. A keretegyezmény a legnagyobb kedvezmény elvéből [245] indul ki, de ezen elv alól – legfeljebb tíz évre szóló – kivétel kikötésére is lehetőséget biztosít az aláíróknak. Előírja továbbá, hogy az eseti közigazgatási döntések bírósági felülvizsgálatát biztosítani kell. [211] ad) Az egész GATT-egyezménycsomag ugrópontja a tagállamok közötti viták rendezése. A Viták Rendezésére vonatkozó Szabályokról és Eljárásokról szóló Megállapodás (szó szerint: „egyetértés”, „understanding”) mai alakjában szintén a GATT uruguayi fordulóját lezáró Marrakesh-i egyezmények egyike, amelynek egyes rendelkezéseit azonban már 1989-től alkalmazták (Náray). Kiinduló elve a viták konszenzuson (egyezségen) alapuló rendezése. A Megállapodás megnyitja ugyanakkor az utat ahhoz, hogy a WTO tagjai a Világszervezet által kezelt megállapodásokból eredő bármely vitájukat – amennyiben tárgyalásaik hatvan napon belül nem vezetnek eredményre – a Vitarendezési Testület (Dispute Settlement Body) elé vigyék döntés céljából. E Testület döntése ellen – kizárólag jogi kérdésekben – a Fellebbezési Testülethez (Appellate Body) lehet fordulni, amely szerv döntése a felekre kötelező erejű. A jogerős döntés szankcionálását úgy biztosítják, hogy a határozat


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere önkéntes végrehajtását megtagadó féllel szemben a „nyertes” felet olyan egyoldalú ellenintézkedések tételére (vám felemelésére, kiviteli vagy behozatali tilalom, illetve mennyiségi korlátozás bevezetésére) jogosítják fel, amely intézkedésekre egyébként nem volna jogosult. A viták szankcionálását a Vitarendezési Testület felügyeli. [212] b) Ami a nemzetközi kereskedelem területén a GATT és a WTO, az a nemzetközi fizetések, a pénzpiac és a hitelforgalom világában – bizonyos leegyszerűsítéssel – a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund: IMF) és a hozzá közvetlenül kapcsolódó Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, más néven Világbank (International Bank for Reconstruction and Development: IBRD, World Bank). Ezek az ún. Bretton Woods-i intézmények, amelyeket – egyebek között a kor legnevesebb közgazdásza, az amerikai Keynes professzor közreműködésével – alapvetően az USA és az Egyesült Királyság (valamint a velük szövetkezett 42 ország) a New Hampshire-i Bretton Woodsban 1944 júliusában (még a világháború alatt) hozott létre. Megalkotásukkal a cél az volt, hogy a háború utáni új világ számára megteremtsék a nemzetközi fizetések és tőkeforgalom jogilag intézményesített kereteit és rendjét. Fontos célja az IMF-nek az államok pénzügyi fegyelmének erősítése, s ennek érdekében a fizetésimérleg-problémák áthidalásának hitelekkel történő segítése (Lowenfeld). Az IMF-egyezmény a nemzeti valuták és azok egymáshoz való viszonyának kiegyenlítettségét, az árfolyampolitikát, a konvertibilitást, a fizetési mérlegek egyensúlyát és ehhez források (ún. stand by hitelek, azaz a fizetési mérleg egyensúlyához szükséges hitelek) biztosítását, a gazdaságpolitikák koordinálását, továbbá az IMF-nek mint szervezetnek igazgatási struktúráját foglalja magába (Lowenfeld; Corden; Lőrincné). A tagállamok meghatározott hozzájárulást, ún. „kvótát” kötelesek befizetni, amelynek mértéke határozza meg a döntéshozatal rendjében való részvételt, befolyásolja a felvehető hitelek nagyságát stb. Az IMF fő szervei: • Kormányzótanács, amely a tagországok képviselőiből (pénzügyminisztereiből vagy jegybankelnökeiből) áll, és a legfontosabb kérdésekben (tagfelvétel, a „kvóták” megállapítása) dönt; • Igazgatótanács, amelynek tagjai a legmagasabb hozzájárulást (kvótát) fizető öt állam képviselője és további, két-két évre választott 19 tagállami képviselő, és amely konszenzus alapján működik; • főigazgató. A Világbank statútuma a szervezeti elemek mellett a bank alaptőkéjének forrásairól és a hitelkedvezményezetteknek nyújtott különböző hitelekről, a hitelezési mechanizmusról szól (Lowenfeld; Broches). [A tagállamok hozzájárulása a nemzeti jövedelem arányában történik. Miként az IMF-nél, úgy itt is a nagy befizetők a fejlett országok, mindenekelőtt az USA. A hiteljogosultak a meghatározott nemzeti jövedelmi szint alatti, tehát döntően a fejlődő országok, s e tekintetben a kelet-közép-európai országok is jobbára ideszámítanak.] A Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Finance Corporation: IFC) a Világbank szerepét a kis- és középvállalatokra „bontja le” (Camacho). A Bretton Woods-i intézmények jelentőségét jelzi a keretei között bonyolított hitelek nagyságrendje. Az IMF rendje ugyanakkor ismételt változtatásra szorult. 1971-ben megszűnt az eredeti, aranyparitáson alapuló rendszer, azóta az egyes nemzeti valuták konvertibilitásának a többi valuta viszonylatában kell megvalósulnia. Ismételten változott az IMF által felvett és az általa nyújtott hitelek rendje is (1979-ben, 2002-ben stb.). A regionális pénzügyi válságok (Latin-Amerika: 1982–1995; Délkelet-Ázsia: 1997–98; Oroszország: 1990–2000; Argentína: 1999–2005 stb.) ugyancsak próbára tették a Nemzetközi Valutaalapot. Az eddigi legnagyobb kihívást mégis a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi krízis jelentette az IMF számára is. Miközben a globális tőkeáramlás nagyságrendileg megnövekedett, az elektronikus technológia által lehetővé tett sebességgel működő és szinte átláthatatlanná vált csatornái jogilag teljesen szabályozatlanok maradtak. Az 1990-es évektől a tőkeáramlást általánosan szabaddá tették; újabb és újabb derivatív ügyletek (credit default swap: CDS és hasonlók) formájába öltöztetett, bonyolult és ellenőrizhetetlen pénzügyi termékek jelentek meg a globalizált piacon. Ma a globális tőkeáramlás összege sokszorosan felülmúlja az áru- és szolgáltatásforgalom értékét. És mindez jogi kontroll nélkül zajlik. Az elvileg erre a célra létrehozott IMF is tehetetlennek bizonyult, képtelen volt az elszabadult tőkeáramlások és globális pénzügyi folyamatok felügyeletére és ellenőrzésére. Magyarország 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank egyezményeihez (1982. évi 6. és 15. sz. tvr.). A Világbank két fiókintézetéhez, nevezetesen a Nemzetközi Pénzügyi Társasághoz (International Finance Corporation: IFC) és a Nemzetközi Fejlesztési Egyesüléshez (International Development Association: IDA) 1985-ben csatlakoztunk. Ezekkel a lépésekkel Magyarország részese lett ennek a világméretű nagy


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere pénzügyi intézményrendszernek, amely közel 200 tagországot fog át (Lőrincné). Csatlakozásunk indokai a következő fontosabb előnyökben voltak láthatók: • a növekvő gazdasági kapcsolatokban történő hatékony és fokozottabb részvétel nemzetközi pénzpiaci feltételeinek biztosítása; • kedvező hitelfeltételek biztosítása konkrét beruházási programokhoz és a fizetési mérleg „karbantartásához” (Sajnálatos módon a gyakorlatban az utóbbi funkció vált túlnyomóvá, ami az állam oktalan és mértéktelen eladósodásához vezetett!!!); • vállalataink számára közvetlen pályázási lehetőség biztosítása világszerte folyó beruházási programokban. Tagságunk és aktív együttműködésünk a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal ma időszerűbb, mint valaha. Egyrészt, mert az IMF kölcsönei – és az általa katalizált egyéb hitelek – nélkülözhetetlenek az ország fizetőképességének fenntartásához, ami a nagy adósságterhek mellett nem könnyű gazdaságpolitikai feladat. Másrészt, mert a szerkezetváltáshoz és technológiai fejlesztéshez szükség van az IMF támogatására és a Világbank projekthiteleire. [213] c) Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa a világszervezet egyik legfontosabb központi szerve, amely – többek között – a világkereskedelem fejlesztését, a nemzetközi kereskedelem feltételeinek javítását tekinti feladatának. Munkáját jórészt kontinensek szerint alakított regionális bizottságok keretében végzi. Ezek egyike az Európai Gazdasági Bizottság (EGB,az angol elnevezés rövidítésével: ECE), amelynek székhelye Genfben van. Az EGB-ről a regionális szervek között teszünk említést [228]. [214] d) Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (United Nations Conference on Trade and Development: UNCTAD) 1964-ben, az ENSZ Közgyűlésének közvetlenül alávetve jött létre, ugyancsak genfi székhellyel. Alapvető feladata az, hogy a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésén keresztül segítse a fejlődő országok gazdaságát. Ennek érdekében előkészíti sokoldalú nemzetközi egyezmények megkötését. Ezek közül elsősorban a nemzetközi áruegyezmények [lásd alább a B) pontban] jelentőségét kell kiemelni, amelyeket az UNCTAD által összehívott árukonferenciákon dolgoznak ki. Említést érdemelnek más nemzetközi megállapodások is, mint például a tengertől elzárt országok tranzitkereskedelmére vonatkozó egyezmény, a GATT-ban megvalósított preferenciák általános rendszere, a fejlődő országok érdekeire különös figyelmet fordító technológiatranszfer-kódex(„Code on Transfer of Technology”) és így tovább. Az UNCTAD munkájában Magyarország is szerepet vállal; egyidejűleg törekszik segíteni a fejlődő országok gazdaságát, és kiépíteni vállalataink gazdasági pozícióit a fejlődő régiókban. [215] e) Az ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetében (United Nations Industrial Development Organization:UNIDO) Magyarország konstruktív közreműködéssel támogatja a fejlődő országokat szolgáló programokat, lényegileg az UNCTAD-ban követett hasonló célokkal összhangban. Az UNIDO konkrét fejlesztési programok mellett jelentős szerepet játszik különböző ipari fejlesztési projektek általános (szerződési) feltételeinek kimunkálásában. Ezek a feltételek a gyakorlatban jelentős segítséget jelentenek az ilyen vállalkozásokban és ügyletekben részt vevők (köztük magyar vállalatok) szerződéses gyakorlatához. A feltételek kiterjednek például gépek, berendezések szállítására, létesítmények tervezésére, építésére, műszaki felügyeletre, és számos UNIDOkezdeményezés jutott ígéretes szakaszba a technológiatranszfer jogi feltételeivel kapcsolatban is. [216] f) Magyarország aktív részt vállal azENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságában (United Nations Commission for International Trade Law: UNCITRAL). Nemcsak azért, mert ezt az intézményt az ENSZ-ben – országunk és jogtudományunk komoly elismeréseként – Magyarország kezdeményezésére hozták létre, hanem azért is, mert sikeresen végzi munkáját. A nemzetközi kereskedelem jogának fejlesztése és egységesítése lényeges feltétele annak, hogy kiterjedt kereskedelmi orientáltságunk mind hatékonyabb legyen. Ez a jogegységesítés a nemzetközi kereskedelem jogát tartalmilag is fejleszti, s ennek keretében az eddig jobbára vagy kizárólag a fejlett ipari országok érdekmodelljére épült nemzetközi egyezményeket úgy írja át, hogy a fejlődő országok érdekrendje is érvényesüljön. Sok kezdeményezése (bankgaranciák, akkreditív,


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere választottbíráskodási eljárás stb.) mellett különösen nagy siker az 1980. évi Bécsi Nemzetközi Vételi Egyezmény [332]. [217] g) Jelentős Magyarország szerepe aMagánjog Egységesítésének Nemzetközi Intézetében (Institut International de l’Unification de Droit Privé: UNIDROIT), amelyet római székhellyel 1926-ban nemzetközi szerződéssel hoztak létre. Ennek keretében is alakítóan veszünk részt. Különösen hatékony volt részvételünk a lízing- és a faktoringegyezmény megalkotásában. Az Ottawában 1988-ban diplomáciai konferencián aláírt egyezményeket Magyarország 1995-ben ratifikálta. Nem kevésbé jelentős a Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelveinek (Principles of International Commercial Contracts: UNIDROIT Principles) kidolgozása (Bonell;Burián). [218] h) A Szellemi Tulajdon Világszervezetének (World Intellectual Property Organization:WIPO) feladata a szerzői jogi és az iparjogvédelmi értékek védelme és hasznosításának előmozdítása. Magyarország 1970-ben csatlakozott a Világszervezethez (1970. évi 18. sz. tvr.). Ez a csatlakozás hatékony részvételt biztosít számunkra a nemzetközi együttműködésben az adott területeken. Jelentős érdekekről van szó, hiszen a Világszervezetre vonatkozó egyezményben a „szellemi tulajdon” átfogja az irodalomban, a művészetekben, a tudományban és az iparban folyó szellemi tevékenységből származó összes jogot. A szervezet célja, hogy a fentiekben jelzett körben megvalósuló alkotó tevékenység érdekében az egész világon előmozdítsa a szellemi tulajdon nemzetközi védelmét, s ezen keresztül az alkotások létrejöttét és társadalmi értékesülését. Jelentős szerepet vállal abban, hogy a szellemi tulajdonra vonatkozó jogalkotás egyre jobban szolgálja a fejlődő országok e téren különösen jelentős sajátos érdekeit. Célja továbbá a Világszervezetnek az igazgatási együttműködés biztosítása, az egyes szerzői jogi és iparjogvédelmi uniók hatáskörének érintetlenül hagyásával (Boytha). [219] i) A külföldiek beruházásai Magyarországon és a magyar beruházások külföldön jelentős és növekvő szerepet töltenek be Magyarország külgazdasági stratégiájában. Ezért fontos Magyarország részvétele a Nemzetközi Beruházásbiztosítási Ügynökség (Multilateral Investment Guarantee Agency: MIGA, 1989. évi 7. tvr.) és a Beruházási Viták Rendezése Nemzetközi Központjának (International Centre for Settlement of Investment Disputes:ICSID, 1987. évi 27. tvr.) tevékenységében [294]. [220] B) A multilaterális szabályozórendszerek között sajátos helyet foglalnak el az ún. áruegyezmények, éspedig több okból. Sajátosak egyrészt azért, mert meghatározott nyersanyagok termelésének és kereskedelmének nemzetközileg koordinált rendjére és egyensúlyára irányulnak; másrészt azért, mert jogi természetüket illetően egyszerre magatartást szabályozó egyezmények és szervezeti mechanizmusokat (például Nemzetközi Gabona Tanács, Nemzetközi Cukor Tanács, Nemzetközi Kakaó Tanács stb.) is működtető intézmények. Az áruegyezmények legfontosabb lényegi eleme mégis az, hogy tartalmuk ellentétes a gazdasági verseny filozófiájával. A GATT filozófiája, illetve a világkereskedelem liberalizálásának racionális követelményei mellett is szükségessé válhat ugyanis, hogy az árakat bizonyos alapvető áruk és nyersanyagok tekintetében a világpiac egyensúlya érdekében stabilizálják, és ezért értékesítési, illetve beszerzési kvótákat állapítsanak meg, készletezési és ármegállapítási mechanizmusokat, piaci információs rendszert dolgozzanak ki stb., egyszóval fontos nyersanyagok és más áruk tekintetében hangolják össze a keresletet és a kínálatot. A stabilitásra és egyensúlyra nem utolsósorban azért van szükség, hogy a nyersanyag-jövedelmek szinten tartása útján segítsék a harmadik világ gazdaságainak fejlesztését. Mindezeken kívül a fejlődő országoknak kiegészítő finanszírozási forrásokat is biztosítanak. Mindezen célok megvalósítására és a szükséges eszközök biztosítására az UNCTAD [lásd fent a c) pontban] égisze alatt megalkotott áruegyezmények megkötésével került sor. Az érintettek úgy látták, hogy az egyes alapvető áruk termelésének, a rájuk vonatkozó információknak és a kereskedelemnek világméretű szervezése és egyezmények útján való stabilizálása segítheti a fejlődő országok előbbre jutását, és végső soron szolgálhatja a fő fogyasztó fejlett országok érdekeit is. Az 1976. évi UNCTAD-konferencián először egy integrált nyersanyagprogramot fogadtak el. A Konferencia javaslatára az évek során azután mintegy másfél tucatárura átfogó áruegyezményt dolgoztak ki és fogadtak el, az előbbiekben említett elemek megfelelő alkalmazásával. A szabályozott áruk köre a banántól a bauxiton, cukron, kávén, kőolajon, ónon, rézen stb. át az acélig és a búzáig terjed. Az egyes országok az említett áruegyezményekben különböző intenzitással vesznek részt, a konkrét egyezmény mechanizmusától és az adott egyezményben való érdekeltség fokától függően. Magyarország több áruegyezménynek részese. 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere Az áruegyezmények némelyike (például búza, hús, tej) lazább gazdaságpolitikai filozófiával működik. Ezek nem fejtenek ki gazdasági szabályozó tevékenységet, hatásukat piaci információk áramoltatásával és konzultációs lehetőségek biztosításával fejtik ki. A várható termés/termelés pontos előrejelzéseivel és tájékoztatással jelentős szerepet töltenek be az adott termék nemzetközi piacának életében (Ernst; Wo). Az áruegyezmények világkereskedelmi jelentőségét jelzi, hogy a WTO-egyezményrendszer részévé tettek több áruegyezményt, mint például a Repülőgépek Kereskedelmére Vonatkozó Egyezményt, a Nemzetközi Tejegyezményt és a Nemzetközi Marhahúsegyezményt. Ezek csak azokra a WTO-tagországokra vonatkoznak, amelyek ezekhez az áruegyezményekhez kifejezetten csatlakoznak (Náray; Ipsen–Haltern). Sok szempontból egészen más érdekmechanizmust fejez ki, lényeges elemeit illetően mégis hasonló gazdaságpolitikai célokkal és jogi instrumentáriummal működik a kőolaj-exportáló országok áruegyezménye, államközi szinten létrehozott kartellje, az OPEC, amely világgazdasági jelentőségében messze felülmúlja a többi áruegyezményt. Míg a legtöbb árugyezményben a fogyasztók és a termelők, azaz az exportőrök és az importőrök általában együtt szerepelnek, és megfelelően arányos képviselettel rendelkeznek (természetesen vannak jelentős eltérések), addig az OPEC kizárólag a kőolajtermelő országok nagyhatalmú kartellje. Említése azért megkerülhetetlen, mert ténykedése messzemenően befolyásolja a világ energiapiacát, sőt a kőolajjal összefüggő valamennyi iparág piacát: árstruktúráját stb. Összegezésként megállapíthatjuk, hogy – eltekintve az egyoldalúan domináló-diktáló egyezményektől – a nemzetközi áruegyezmények a következőkért hasznos elemei a világgazdaságnak: • jelentősen hozzájárulnak az adott termékek termelésének és piacának stabilizálásához; • ezáltal és ésszerű ármechanizmusukkal jól szolgálják a fejlődő országok gazdasági érdekeit; • tekintve, hogy számos ország egyszerre termelője és importőre a kérdéses nyersanyagoknak; áruegyezményes együttműködésük kiegyenlített kapcsolatrendszert hoz létre; • modellértékük van, mivel – kiegyensúlyozó szerepükkel – növelik a hitet abban, hogy kormányközi gazdasági együttműködésben jelentősen könnyíteni lehet a nemzetközi gazdasági folyamatokban jelentkező ellentmondásokon. [221] C) A vállalati kereskedelmi viszonyokat (többnyire kötelmi jogi szerződéseket) szabályozó egyezmények adják a multilaterális szabályozórendszer korpuszának harmadik nagy elemét. A vállalati magatartásra vonatkozó, a vállalatokhoz címzett ilyen egységes szabályok jelentik a világkereskedelem jogát, a szorosan vett modern lex mercatoria-t (Mádl 1990). Erősödik ugyan az a nézet is, hogy a lex mercatoriának ma már része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok közjogi szabályanyaga is (GATT, IMF, WB stb.), igazában mindaz, amiről könyvünk e fejezete szól. Mégis a jogegységesítésnek a szorosan vett kereskedelmi jogi oldala tekinthető leginkább a lex mercatoria központi elemének. Az e körbe tartozó multilaterális egyezmények köre ma már nagyon széles. Csak a legfontosabbakat említve, az egyezményes jog kiterjed a nemzetközi vételre; a légi, a tengeri, a vasúti és a közúti fuvarozásra; a különböző fizetési formákra: váltóra, csekkre stb; a lízingre, faktoringra; a szellemi alkotásokra; a nemzetközi kereskedelmi jogviták rendezésére, így a nemzetközi választottbíráskodásra és a külföldi választottbírósági határozatok elismerésére és végrehajtására. Ezeket az egyezményeket jelen könyv megfelelő tárgykörű fejezetei tárgyalják. Fontosságuk hangsúlyozása, továbbá a kép teljessé tétele mellett itt azért is említettük őket, hogy jelezzük: ezen egyezmények többségének Magyarország is tagja. E területen is részesei vagyunk tehát a világkereskedelem ius communejének, ha van is, mint ahogy van bőven, tennivaló. [222] 3. A regionális intézmények között előbb • összeurópai szervezeteket, illetve intézményeket mutatunk be: A) pont, majd röviden szólunk • az Európai Szabadkereskedelmi Társulásról (European Free Trade Association:EFTA): B) pont és • az Európai Gazdasági Térség-ről (European Economic Area: EEA): C) pont. [223]


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere A) Az összeurópai szervezetek, illetve intézmények közül a következőket említjük: [224] a) Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), amelyet a Helsinki Záróokmány (1975. augusztus 1.) hozott létre. Jelentősége ma sem csupán történeti. Súlya, deklaratív ereje a részt vevő államok elkötelezettségében volt és van ma is, abban nevezetesen, hogy Európában a béke, a biztonság és a gazdasági együttműködés megteremtésére törekszenek. Bár a Záróokmány (amelynek „harmadik kosara” gazdasági kérdéseket taglalt, a biztonságpolitikai és kulturális fejezeteket követően) közvetlen normaereje nem olyan fokú, mint egyéb nemzetközi egyezményeké. Inkább egy történeti kompromiszszumot fejezett ki az érintett érdekszférák és államcsoportok között, és egyfajta nyitánya lett számos operatívabb jellegű kelet–nyugati gazdasági együttműködést szabályozó rendszernek. Az 1990 után lezajlott történelmi fordulat eredményeként a korábban ellenséges érdekszférák az antagonisztikus pozícióból a politikai, társadalmi és gazdasági együttműködés irányába fejlődnek. Ettől azonban az EBEÉ alapgondolata nem vált feleslegessé, legfeljebb szerepét más fórumok és intézmények veszik át. Utalunk még arra, hogy az EBEÉ égisze alatt született meg az „Új Európa Párizsi Chartája” (Charte de Paris pour une nouvelle Europe), amelyet az EBEÉ állam- és kormányfői 1990. november 21-én írtak alá Párizsban. Ez már valóban egy új világ és egy új Európa hírnöke és ígérete, egy ünnepélyes, ugyanakkor súlyos tartalmú jogi okmány formájában. A Charta a politikai és biztonsági ügyek mellett érinti a külgazdaság számos alapvető kérdését is. Igazában a felelős, kölcsönösen előnyös nemzetközi gazdasági együttműködés, a gazdasági szabadságok és a szociális piacgazdaság európai alkotmánya jelenik meg benne, az emberi dimenziók (jogállamiság, emberi jogok, erkölcsi kiteljesedés) különös hangsúlya mellett. (Sajnálatos módon a délszláv háborúban az EBEÉ nem tudta az „európai békét” megóvni, itt végül is a NATO-nak és az ENSZ-nek kellett helytállnia.) [225] b) Az Európa Tanács (ET) ugyan elsősorban nem gazdasági, hanem politikai szervezet, de célkitűzései gazdaságiak is: a jobb gazdasági együttműködésen át egészen a teljesebb európai gazdasági egységig. E gazdasági célkitűzések mellett az ET tevékenységében szociális együttműködési programok is szerepelnek. Tevékenysége kiterjed továbbá az oktatás, a kultúra, a sport, a környezetvédelem, a helyi közigazgatás és különösen (!) az emberi jogi területekre. Az ET által alkotott számos dokumentum közül elsősorban maga az ET Alapokmánya (1949. május 5.) és az EgyezményazEmberi Jogok és Alapvető SzabadságjogokVédelmére (Emberi Jogi Egyezmény: 1950. november 4.), valamint az ahhoz kapcsolódó kiegészítő jegyzőkönyvek teszik egyértelművé a politikai, gazdasági, szociális, kulturális és tudományos területeken követett együttműködés értékrendbeli kritériumait. Ezek a következők: • az emberi jogok és alapvető szabadságjogok (bennük a gazdasági szabadságjogok) tisztelete; • a jogállamiság; • a plurális parlamenti demokrácia és • a gazdasági szabadságjogok szerint működő piacgazdaság. Ezeket az ET Európa egyetemes értékű politikai, jogi és kulturális örökségének tekinti, amelyeknek tisztelete alapján határozott a fenti tárgyú együttműködés intézményesítésére, a béke, az emberi társadalom és civilizáció fenntartása és fejlődése érdekében. Magyarországot – az Országgyűlés 1990. október 30-án elfogadott csatlakozási határozata után [76/1990. (XI. 2.) OGY hat.] – 1990. november 6-án (a kelet-közép-európai országok közül elsőként) felvették az Európa Tanács tagjai közé. Az ET központi szervei • a Miniszteri Bizottság és • a Parlamenti Közgyűlés. E két szervet munkájában az ET Titkársága támogatja. Az ET ügydöntő szerve (külső képviselet ellátása, egyezmények kötése, programok és feladatok meghatározása stb.) a Miniszteri Bizottság, amely a tagállamok 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere külügyminisztereiből áll. Minden tagállam képviselője a Bizottságban egy szavazattal rendelkezik. A Parlamenti Közgyűlés tanácskozó és ajánlások útján javaslattevő testület; ajánlásait a Miniszteri Bizottságnak terjeszti elő. A tagállamoknak – nagyságrendjükkel arányos – különböző számú képviselője van a Közgyűlésben. Mind a Miniszteri Bizottság, mind a Parlamenti Közgyűlés jogosult létrehozni bizottságokat a tevékenység különböző területein. Ilyen bizottságok (igazgatótanácsok, steering committees) szép számmal működnek; javaslataikat a kiküldő szervnek terjesztik elő. Az „Általános Jogi és Emberi Jogi Bizottság” (Committee on Legal Affairs and Human Rights) keretében történik például a jogi, különösen az emberi jogi egyezmények előkészítése. A nem központi, de nagyon jelentős ET-szervek közül ki kell emelni az említett Emberi Jogi Egyezményben létrehozott Európai Emberi Jogi Bíróságot, amelynek tagjait – a tagállamok jelöltjei közül – a Miniszteri Bizottság, illetve a Parlamenti Közgyűlés választja. [226] c) Franciaország javasolta az 1990. május 29-én Párizsban parafált alapító okmánnyal elhatározott Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Banque Européenne pour la Reconstruction et le Développement, az angol elnevezés rövidítésével:EBRD) létrehozását. Fontos európai intézményről van szó, bár alapítói-finanszírozói között a tőke közel 25%-a erejéig a fejlett nem európai államok is szerepelnek. A Bank 10 milliárd ECU (az euró elődjeként funkcionáló, elszámolási valuta) alaptőkével indult, amelyet az alapítók fizettek be. Negyven ország: Albánia kivételével valamennyi európai állam, továbbá az Egyesült Államok (10%), Kanada, Mexikó, Japán (8,5%), Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea, Izrael, Egyiptom és Marokkó, valamint az EU Bizottsága és az Európai Beruházási Bank szerepelt az alapítók között. A bank részvénytöbbsége az EU tagállamainak kezében van. A bank azzal a céllal alakult, hogy előnyös kölcsönökkel segítséget nyújtson a közép- és kelet-európai országok gazdasági átalakulásához, a privatizálás meggyorsításához, az új vállalkozások megindításához. Kezdeti stratégiája szerint kölcsönei 60%-át magánvállalkozásoknak nyújtja, 40% segítheti a közösségi tulajdonban levő vállalatok fejlesztését, az egyes infrastrukturális programokat. Mivel a tőkét az alapítók fedezik, a hitelek viszont csak a közép- és kelet-európai országoknak folyósíthatók, így a nekik folyósított hitelek összege mindig jóval nagyobb lesz az általuk teljesített befizetéseknél. Ezen belül az egyes országok között nem alakítottak ki valamiféle előzetes kvótát: a bank mindig az elé terjesztett ügyekben hoz egyedi döntést. Magyarország csatlakozásáról az Országgyűlés 1990. november 13-án határozott [78/1990. (XI. 17.) OGY sz. határozat], a bank létrehozásáról szóló megállapodást az 1991. évi LV. törvény hirdette ki. [Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól különböző pénzintézet az Európai Beruházási Bank (EBB), amely az Európai Unió szerve. Feladata az, hogy a kiegyenlített gazdasági fejlődést – alapvetően az Unión belül – nonprofit bankügyletekkel (hitelekkel, garanciavállalásokkal) segítse, támogassa a kevésbé fejlett régiók fejlesztését, iparszerkezetük modernizálását, a munkahelyteremtést, a csak több tagállam együttműködésében megvalósítható beruházásokat.] [227] d) A Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezet (Organization for Economic Cooperation and Development: OECD) az EBRD-hez hasonlóan olyan európai regionális nemzetközi szervezet, amelynek Európán kívüli tagjai is vannak. Alapító okiratát 1960. december 14-én írták alá Párizsban. Az OECD az OEEC (Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetének) jogutódjaként jött létre, amelyet 1948ban a Marshall-segély lebonyolításának és a háború utáni gazdasági konszolidációnak elősegítésére alapítottak. Az OECD fő célja a tagállamok gazdaság-, kereskedelem- és fejlesztéspolitikájának összehangolása. Bár célkitűzéseinek szankcionálására hatósági jellegű jogkörökkel nem rendelkezik, konszenzusos döntéseinek nagy tekintélye és tényleges súlya van. A tagság azt jelenti, hogy az illető ország részese a fejlett piacgazdaságú országok gazdasági együttműködési mechanizmusainak és az ezekben megjelenő lehetőségeknek. Az 1990-es rendszerváltozást követően az OECD a visegrádi országokkal 1991-ben létrehozott kooperáció keretében támogatta a piacgazdaságra történő átalakulás folyamatát. Az intenzív kapcsolatok tapasztalatai és az OECD Tanácsának kedvező döntése alapján Magyarország 1993-ban nyújtotta be csatlakozási kérelmét, és Csehország (1995) után Lengyelországgal együtt 1996-ban felvételt is nyert a tagok közé [a csatlakozásról: 32/1996. (IV. 30.) OGY sz. határozat]. [228]


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere e) A regionális intézmények között foglal helyet az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (EGB). Magyarország közreműködik e fórum tevékenységében. Ez az európai gazdasági kapcsolatok gazdaságpolitikai feltételeinek jobb alakítását teszi lehetővé. Jogi szempontból pedig az emelhető ki, hogy közreműködünk az EGB-nek a magyar külkereskedelem szerződési gyakorlata szempontjából is fontos kodifikációs munkálataiban: a nemzetközi kereskedelem jogának fejlesztését szolgáló különböző általános feltételek kidolgozásában, illetve egyezmények előkészítésében. [229] B) Az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association: EFTA) 1960-ban jött létre, az alapító egyezmény 1960. május 3-án lépett hatályba. Ma már csak Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc a tagjai, korábban tagja volt az azóta EU-tagállammá vált Ausztria, az Egyesült Királyság, Dánia, Finnország, Portugália és Svédország is. Az EFTA része volt annak az európai integrációs folyamatnak, amely a gazdasági világválságban kialakult kereskedelmi korlátok helyén a világháború ellenséges Európájából új Európát, az együttműködés és egység Európáját kívánta létrehozni. Amiatt, hogy az EU létrehozta a maga zártabb, nagy vonzerejű közösségét, az EFTA – az együttműködést és a kívülmaradás ellensúlyozását egyaránt keresve – maga is jelentős (bár ma már korlátozott körben és ezért szerényebben ható) intézménnyé vált. Az EFTA is, miként az EU, az alapvető filozófiai és politikai elveket illetően az Európa Tanács értékrendjét követi, az általános célkitűzésekről az EFTA Egyezményben hasonlók olvashatók, mint az EK-Szerződés preambulumában. Konkrét céljai közül már 1966-ra megvalósult a belső vámok megszüntetése az ipari termékek területén. Kifelé minden tagállam saját vámtarifarendszerét alkalmazza, a legalább 50%-ban EFTAeredetű termékekre kedvezményes vámok vonatkoznak. A mezőgazdasági termékek tekintetében az EFTA nem célzott meg szabadkereskedelmi rendszert. Elhatározta viszont a behozott termékek mennyiségi korlátozásainak és a szubvencióknak fokozatos felszámolását, a versenykorlátozó magatartásformák és a dömping visszaszorítását, továbbá együttműködést a gazdasági fejlesztési programokban, a mezőgazdaság és halgazdaság területein. Az EFTA szervei: • a Tanács; • a neki alárendelt, általa létrehozott olyan szervek, bizottságok és más szervezeti formák, amelyeket feladatai teljesítéséhez a Tanács szükségesnek tart; • konzultációs és felülvizsgáló bizottságok a tagok közötti viták feloldására; • a Tanács által létrehozott (Genfben székelő) titkárság, az élén a főtitkárral; és • a Genfben működő képviseletek. Az EFTA tagállamai és Magyarország között szabadkereskedelmi megállapodás jött létre, amelyet az 1993. évi LXXXIII. törvény hirdetett ki. [230] C) Az egységes Európai Gazdasági Térség (European Economic Area: EEA) víziója az EU és az EFTA 1989. decemberi együttes miniszteri ülésén öltött konkrétabb formát. A szükséges előkészítés után 1992. május 2-án Portóban írták alá az EU akkori tagállamai (Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország) és az EFTA akkori tagállamai (Ausztria, Finnország, Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svédország és Svájc) az „Egyezményt az Európai Gazdasági Térségről”. Az EEA fő célja, hogy elősegítse az EU- és az EFTA-tagállamok gazdasági együttműködését, az integrált egységes piac teljes kiépülését az egész térségben, a verseny azonos feltételei és szabályai mellett (Laursen, Weatherill–Beaumont). Jelentősége Ausztria, Finnország és Svédország közben bekövetkezetett EU-tagságával kétségtelenül csökkent. [231] 4. A bilaterális egyezmények a magyar külgazdaság nemzetközi feltételrendszerének jelentős elemét alkotják, már csak nagy számuk miatt is. Kétoldalú államközi megállapodások formájában jelennek meg – mások mellett – a barátsági és általános kereskedelmi szerződések, az ipari kooperációs egyezmények, a kettős adóztatás elkerülésére kötött egyezmények, a fizetési és hitelegyezmények, továbbá a konzuli egyezmények és a 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere jogsegélyegyezmények. A bilaterális egyezmények súlyát és körét ez a felsorolás csak jelzi, a fontosabbak közül néhányat külön tárgyalunk (63. §).

5. Irodalom a XII. fejezethez Bánrévy G.: Nemzetközi kereskedelem az Unión belül? In Király M. –Gyertyánfy P. (szerk.): Liber Amicorum, Studia Gy. Boytha dedicata. Ünnepi dolgozatok Boytha György tiszteletére. Budapest, 2004. 7–18. Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Bonell, M. J.: A New Approach to International Commercial Contracts (The UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts). The Hague – London – Boston, 1999. Boytha Gy.: Nemzetközi szerzői jog. In Petrik F. (szerk.): A szerzői jog. Budapest, 1990. 313–373. Broches,A.: The World Bank. In Rendell, R. S. (ed.): International Financial Law. London, 1983. vol. II. 83– 96. Burián L.: Az UNIDROIT Alapelvek alkalmazása a nemzetközi kereskedelmi szerződésekre. Jogtudományi Közlöny,51. (1996) 441–450. Camacho, J. E.: The International Finance Corporation. In Rendell, R. S. (ed.): International Financial Law. London, 1983. vol. II. 97–104. Cocuzza, C. –Forabosco, A.: Are States Relinquishing their Sovereign Rights? The GATT Dispute Settlement Process in a Globalized Economy. Tulane Journal of International and Comparative Law, 4. (1996) 161–188. Corden, W. M.: International Monetary Found. In The New Palgrave Dictionary of Money and Finance. New York, vol. 2. 479–482. Dienes-Oehm E. –ErdősI. –KirályM. – Martonyi J. –Somssich R. –Szabados T.: Az Európai Unió gazdasági joga I. – Belső piac és a közös kereskedelempolitika. Budapest, 2010. Ernst, E.: Nemzetközi áruegyezmények. Budapest, 1977. Horváthy B.: Külkereskedelmi védelmi intézkedések a közösségi jogban. Kézirat. Budapest, 2008. Ipsen, K. –Haltern, V.: Rule of Law in den internationalen Wirtschaftsbeziehungen. Welthandelsorganisation. Recht der Internationalen Wirtschaft, 40. (1994) 717–723.

Die

Király M. (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Budapest, 1998. Laursen, F.: The Community’s Policy Towards EFTA: Regime Formation in the European Economic Space (EES). Journal of Common Market Studies, 28. (1990) 303–325. Lowenfeld, A. F.: International Economic Law. Oxford, 2008. Lőrincné Istvánffy H.: Nemzetközi pénzügyi szervezetek. In Hargita Á. –Izikné Hedri G. – Palánkai T. (szerk.): Európa zsebkönyv. Budapest, 1995. 193–197. Mádl F.: A külgazdaság és a nemzetközi beruházások joga. Budapest, 1988 (= Mádl 1988/1). Mádl F.: Az Európai Gazdasági Közösség és Magyarország. Budapest, 1988. Mádl F.: Az EGK és Magyarország – A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának egy új fejezetéhez. Jogtudományi Közlöny,53. (1988) 441–449. Mádl F.: Ius Commune Europae. Jogtudományi Közlöny,XLV (1990), 117–132. Mádl F.: Az európai örökség útjain. Budapest, 1995. Mádl F.: Quo vadis Europa? Magyar Jog, 43. (1996) 424–439.


XII. fejezet. Az állam és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok belső és külső feltételrendszere Mádl F. (ed.): EU Integration Process – Enlargement and Institutional Reforms. Budapest, 1997. Mádl F.: Állam és gazdaság. (Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban). Budapest, 1997. Mádl F.: State and Economy in Transformation – Revolution by Law in the Central and Eastern European Countries. In International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. XVII. Chapter 2. Tübingen–Dordrecht– Boston–Lancester, 2000. Martonyi J. –Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem kézikönyve. Budapest, 1994. Náray P.: A GATT uruguayi fordulója és a világkereskedelmi szervezet létrehozása. Jogtudományi Közlöny,IL. (1994) 287–299. Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. Budapest, 2004. Weatherill, St. –Beaumont, P.: EC Law. London, 1999. Wo,P.: International Commodity Trade. In New Encyclopedia Britannica. 1991. vol. 21. 840–843.


Chapter 16. XIII. fejezet. A jogi személyek 42. § A jogi személyek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban 43. § A jogi személyek a nemzetközi magánjogban

1. 42. § A jogi személyek a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban [232] 1. A nemzeti vagyonnak a termelőeszközök fejlődése által megkívánt koncentrációja a 19. századtól kezdődően döntően gazdasági társaságok útján indult meg és bontakozott ki. A modern piacgazdaság alapsejtjei a kereskedelmi (gazdasági) társaságok, s ennek megfelelően ezek a gazdasági szerveződések szerepelnek a nemzetközi gazdasági (kereskedelmi) forgalom tipikus alanyaiként is. Többségüket a mai jogrendszerek jogi személyként hozzák létre. Természetesen vannak a nemzetközi gazdasági kapcsolatoknak nem jogi személy szereplői is: egyéni vállalkozók, jogi személyiséggel fel nem ruházott jogalanyok stb. A társaságokkal kapcsolatban minden jogrendszer típuskényszert alkalmaz, meghatározza: milyen formákban lehet társaságot létrehozni. Az elismert típusok köre – a lényeget tekintve – nagyon hasonló, de különösen az angolszász jogrendszerek e tekintetben is mutatnak fel különlegességeket. Hasonlóképpen, a jogrendszerek többnyire hasonló elvek mentén határoznak arról, hogy mely szervezeteket ismernek el jogi személynek, de azért itt is vannak jelentős eltérések. A személyegyesítő társaságoknak (a közkereseti és a betéti társaságnak, illetve ezek megfelelőinek) például a német jog (és követői), továbbá az angolszász jogok nem adnak jogi személyiséget, a francia jog (és követői) viszont jogi személynek ismerik el őket. Az eltérésekből adódik az a probléma, hogy a külföldi jogi személyek elismeréséről külön jogi rendezéssel kell gondoskodni. Ez történhet belső jogszabályban (nálunk például annak idején az 1978. évi 8. tvr.-ben, az ún. külgazdasági Ptk.-ban), annak kimondásával, hogy az állam elismeri a külföldi jog szerint alakult jogi személyeket. Elvileg megoldható a kérdés nemzetközi egyezményben is. Többoldalú egyezmény létrehozására tett kísérletet a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia a társaságok, egyesületek és intézmények jogi személyiségének elismeréséről szóló 1956-os egyezmény megalkotásával, amely azonban nem lépett hatályba. [233] 2. A társaságok az expanzív fejlődés és az egymás ellen folytatott verseny következtében egyre nagyobb méreteket öltöttek, és jelentős nemzetközi mozgásuk is még a 19. században megkezdődött. A gazdasági folyamatoknak a 20. században tovább erősödött nemzetközivé válása során a vállalatok azután tömegesen lépték túl székhelyük államának határait, működtettek egyidejűleg több országban termelési és igazgatási részlegeket, leányvállalatokat stb. Betársulás, illetve más vállalatok felvásárlása alapján azután vállalatbirodalmukat még jobban kiterjesztették, majd jogilag önálló vállalatokat is konszern- és holdingvállalatok uralma alá helyeztek. E folyamatban létrejöttek a multinacionális nagyvállalatok. Magyarországon is számos multinacionális vállalatnak (BP, GM, Audi, Suzuki, Shell stb.) van leányvállalata, tehát a magyar gazdaság is részese ennek a folyamatnak. Szükség volt arra, hogy a fenti folyamatokat a jogi szabályozás körébe vonják mind a társasági jog, mind a versenyjog, mind pedig a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga körébe tartozó normák útján. A kelet-közép-európai új demokráciák is elfogadják, hogy a gazdasági együttműködés egyik jelentős területe a vállalatok kölcsönös irányú mozgása: vállalatalapítás külföldön, illetve külföldi vállalatok működése belföldön. 1990 után ez a stratégia – különösen a külföldi működő tőke bevonása – döntő jelentőségű gazdaságpolitikai célkitűzéssé vált (Mádl 1997). [234] 3. A jogi rendezettség igénye alapvetően kétféle szabályozási struktúrát jelent. A jogi személyek jogállásának – személyes jogának, illetve honosságának – szabályozása a kollíziós nemzetközi magánjog körébe tartozik. Ezt 133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIII. fejezet. A jogi személyek

tárgyaljuk előbb, a következő §-ban. A jogi személyek nemzetközi mozgását kísérő anyagi jogi szabályok körébe azok a belföldi és nemzetközi eredetű normák tartoznak, amelyek a nemzetközi együttműködésben alapított vállalatok működését rendezik, továbbá azok a belföldi anyagi jogi szabályok, amelyekkel az egyes államok a területükön működő külföldi vagy vegyes tulajdonú jogi személyek belföldi jogállását rendezik. Ez utóbbi kérdések elemzése a külföldiek jogállására vonatkozó következő fejezetben kerül sorra.

2. 43. § A jogi személyek a nemzetközi magánjogban [235] 1. A jogi személyek nemzetközi magánjogi jogállására a joggyakorlat és a jogtudomány már a 19. században alkalmazni kezdte a természetes személyek jogállására kialakult személyes jog fogalmát. A személyes jog szerint kell megítélni mindazokat a jogviszonyokat, amelyek a jogi személyek mibenlétét juttatják kifejezésre: keletkezésüket, jogképességüket, egyesülésüket, szétválásukat, megszűnésüket, személyiségi jogaikat, belső szervezeti-működési viszonyaikat stb. A személyes jog az ember (mint természetes személy) vonatkozásában egy adott államhoz és jogrendszerhez való valamilyen kapcsolódása – állampolgársága, szokásos tartózkodási helye vagy lakóhelye – segítségével egységesen meghatározható. Más a helyzet a jogi személyeknél. Ezek gyakran nem kizárólag egy államhoz kötöttek, hanem egyszerre több államban is működő, meghatározott szervezeti és jogi identitással rendelkező szervezetek. A jogi személyek személyes jogát sokszor nehéz tehát egyetlen egységes statútumban – különösképpen pedig a természetes személyekre szabott állampolgárság képére alakított honosságban – meghatározni. A jogi személyeknél vagyoni-forgalmi kapcsolatokról van szó: vagyontömegek jogi személlyé rendezettségéről, az ehhez szükséges szervezeti struktúra vagyonjogi orientációjú meghatározásáról. Ez azt jelenti, hogy ha egy állam befogad egy más államban alakult (bejegyzett) vállalatot, egy sor kérdésben a saját joga szerint fog cselekedni. A befogadó állam a saját joga szerint írja elő például a nyilvánosság követelményeit, saját jogát érvényesíti egy esetleges fúzióval kapcsolatban, ugyanezt teszi versenyjogi, csődjogi kérdések esetében stb., éspedig akkor is, ha a kérdéses jogi személy létét és jogképességét a bejegyzés államának joga szerint ismeri el. Mindezek miatt a jogi személyeknek valójában kétféle statútuma van, illetve kellene, hogy legyen. Az egyik az ún. genetikus statútum: mindazoknak a szabályoknak az összessége, amelyek a jogi személyek létrejöttére, létére és jogképességére, valamint tagjainak belső kapcsolatára vonatkoznak. A másik az ún. aktivitásstatútum: a jogi személyekre vonatkozó mindazon társasági normák köre, amelyek a jogi személy társasági jogi cselekvését (még nem a kötelmi ügyleteit!) kísérik. Míg az előzőre nézve ésszerűen a bejegyzés (az inkorporáció) lehet a személyes jogot meghatározó kapcsolóelv, addig az utóbbi tekintetében a tényleges működés helye: az igazgatási székhely lehet a személyes jogot meghatározó adekvát kapcsolóelv. Kézenfekvő ugyanis, hogy csak a bejegyzés (az alapítás, illetve megalakulás) államának joga szerint ítéljük meg azt, hogy az adott gazdasági egység egyáltalán létrejött-e, azaz a jogi személy megfelel-e a megalakulásra vonatkozóan az adott országban előírt követelményeknek. Kézenfekvő viszont az is, hogy az aktivitásstatútum körébe eső kérdésekre nézve (nyilvánossági követelmények, versenyjogi vonzatok, csőd, felszámolás stb.) az ilyen cselekmények helye szerinti államok ragaszkodnak saját joguk érvényesüléséhez. Ebből ésszerűen következik, hogy ebben a körben a személyes jogot a tényleges működés országának joga szerint ítéljük meg. [236] 2. Amennyiben a kollíziós nemzetközi magánjogi szabályozás ragaszkodik egy egységes kapcsolóelv elfogadásához, a jogi személy kettős jellegének valamelyik oldala: vagy a genetikus, vagy az aktivitásmozzanat óhatatlanul csorbát szenved. Ezt lehetőleg el kell kerülni. Kiindulásként mindenesetre az egyes nemzeti kollíziós jogok valamelyik oldalra leteszik a garast. Ennek megfelelően kétféle rendszer alakult ki, attól függően, hogy az adott állam kollíziós joga a jogi személy személyes jogának meghatározásához a szervezeti és jogi identitásnak melyik elemére helyezi a hangsúlyt. Az egyik lehetséges kapcsolóelv a székhely elve (siège social), a másik az inkorporációs elv,azaz a bejegyzés elve. A székhely elve szerint a jogi személy személyes jogát annak az államnak a joga határozza meg, amelynek területén a jogi személy székhelye van, az inkorporációs elv szerint pedig annak az államnak a joga, amelyben a jogi személyt bejegyezték. A kontinentális Európában a székhely elve tekinthető uralkodónak. A common lawországokban, főleg az Egyesült Államokban pedig az inkorporációs elv uralkodik. Az utóbbira van azért példa az európai kontinensen is; az 1987. évi svájci nemzetközi magánjogi törvény 154. cikke például főszabályként így fogalmaz: „A kereskedelmi társaságokra az a jog irányadó, amelynek szabályai szerint alapították őket.”



Az imént elmondottakból következik, hogy egyik elv kizárólagos alkalmazása sem üdvözít minden esetben. A kifejtett alapproblémán túl gondot okoznak részletkérdések is. Nagyon gyakran kiderül például, hogy a székhely joga önmagában nem egyértelmű, mert a nagyvállalatok nemzetközileg is szerteágazó szervezetében más lehet az alapszabály szerinti székhely, más az igazgatási székhely és ismét más lehet a tényleges működés állama. Az így felmerülő kétségeket a kollíziós jogok rendszerint úgy oszlatják el, hogy kifejezetten a tényleges működés, azaz az igazgatási székhely jogát rendelik alkalmazni. Problémát okozhat az is, hogy egy állam társasági joga szerint (esetleg csak bizonyos társaságokra) a bejegyzés nem kötelező. Ilyen esetben az alakulás helye, illetve valamilyen székhely léphet elő döntő kapcsolóelvvé. A két fő rendszer kizárólagos alkalmazásának fogyatékosságait a két elv kombinációjával kívánta kiküszöbölni vagy legalábbis csökkenteni az 1956. évi Hágai Egyezménya társaságok, egyesületek és intézmények jogi személyiségének elismeréséről. Rendelkezései szerint az egyezményben részes államok jogi személynek ismernék el mindazokat a szervezeteket (társaságokat, egyesületeket, alapítványokat stb.), amelyek akár az alapítás (bejegyzés), akár a székhely joga szerint jogi személynek minősülnek. Az egyezmény azonban – mint említettük – nem lépett hatályba. [237] 3. A magyar nemzetközi magánjognak a jogi személyek személyes jogát meghatározó szabályainak egy része államközi szerződésekben: jogsegélyegyezményekben, kereskedelmi konzuli egyezményekben található. Ezekben a két fő kapcsolóelv (székhely vagy bejegyzés helye) és azok variációi egyaránt előfordulnak. Az adott országra nézve természetesen azt a kapcsolóelvet kell irányadónak tekinteni, amely az adott egyezményben megfogalmazást nyert. A Kódex 18. §-a szerint „a jogi személy jogképességét, gazdasági minőségét és személyéhez fűződő jogait, továbbá tagjainak egymás közötti jogviszonyait személyes joga szerint kell elbírálni. A jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a jogi személyt nyilvántartásba vették.” A Kódex tehát ennyiben egyértelműen az inkorporációs elvet fogadja el. Jól látható ugyanakkor az is, hogy a személyes jog – a nyilvántartásba vétel helyének joga – csak a genetikus statútumra, tehát a jogképességre, kereskedői minőségre, a személyhez fűződő jogokra, továbbá a tagoknak egymás közötti viszonyaira vonatkozik. Nem vonatkozik az így meghatározott személyes jog a gazdasági társaságok és más jogi személyek működéséből adódó jogi problémákra, vagyis azokra, amelyek az aktivitásstatútum körébe tartoznak. Ezáltal a magyar bírói gyakorlatnak módja van arra, hogy ez utóbbi összefüggésben a tényleges működés helyének jogát vegye figyelembe. Ezt a megoldást alkalmazta például a magyar vegyesvállalati jog is, a külföldiek magyarországi beruházásairól szóló 1988. évi XXIV. sz. törvény alapján. A Kódex szabályozza azt az esetet is, amikor a nyilvántartásba vétel önmagában nem ad egyértelmű eligazítást. Ez a helyzet akkor, ha a jogi személyt több állam joga szerint is nyilvántartásba vették, vagy az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog szerint nyilvántartásba vételre nincs is szükség. Ilyen esetben a személyes jog az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog [18. § (3) bek.]. Ha pedig a jogi személynek az alapszabály szerint nincs székhelye, vagy több székhelye van, és egyik állam joga szerint sem vették nyilvántartásba, a személyes jogot annak az államnak a joga határozza meg, amelynek területén a központi ügyvezetés helye van [18. § (4) bek.]. A következőkben a jogi személyek személyes jogának gyakorlati alkalmazására említünk néhány példát. Első példa: Ha Magyarországon alakult vegyes vállalat – például egy itt nyilvántartásba vett kft. – tekintetében valamely külföldi társnak a kft. irányításával kapcsolatos jogait vitatják, a jogvitát a Kódex 18. §-a szerint a magyar jog (elsősorban a Gt.) alapján kell eldönteni. Az előzőekben mondottak alapján – az aktivitásstatútum érvényesülése folytán – a magyar jog lesz az irányadó ugyanezen kft. felszámolását illetően is. Második példa: Egy belföldi honosságú betéti társaság Ausztriában egy vállalkozási szerződésben vállalt művet valósít meg. Ebből eredően a megrendelőnek olyan követelése támad, amelyet az időközben felszámolt társaság nem tudott kifizetni. A külföldi megrendelő magyar bíróság előtt a társaság egyik tagját perli. Keresetében előadja, hogy a szerződésben – a Róma I. rendelet (ugyanígy a Kódex) által biztosított jogválasztási szabadsággal élve – az osztrák jogot kötötték ki, és az osztrák jog szerint a betéti társaság beltagja felel a társaság tartozásaiért. A kereseti érvelés annyiban helyes, hogy a követelés fennforgását valóban a választott osztrák jog szerint kell a magyar bíróságnak is megítélnie, de csak a szerződő partnerrel (az időközben felszámolt társasággal) szemben. Abban a kérdésben azonban, hogy a betéti társasággal szemben fennálló követelés érvényesíthető-e a társaság egyik tagjával szemben, a Kódex 18. §-a szerint a magyar jogot kell alkalmazni. Így kell eljárni, mert Magyarországon nyilvántartásba vett társaság jogalanyiságáról, és ennek 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


keretében a tagoknak a társasághoz való viszonyáról, a társaság kötelezettségeiért való felelősségről van szó. Érdemben azért a kereset megállhat, mivel a magyar Gt. szerint is felel a bt. beltagja (méghozzá egész vagyonával) a társaság tartozásaiért. Harmadik példa: Külföldi egyszemélyes társaság által Magyarországon alapítani kívánt egyszemélyes gazdasági társaságra is vonatkozik a Gt. azon tilalma, amely szerint egyszemélyes gazdasági társaság nem lehet gazdasági társaság egyedüli tagja (BH 2001/537. sz.). Így van ez, mert ezt a kérdést – megint csak a Kódex 18. §-a szerint – az alapítandó társaság személyes joga, jelen esetben a magyar társasági jog dönti el. [238] 4. Európai uniós tagságunk óta e körben is meghatározó orientációnak tekintendő az uniós jogfejlődés. Ezért fokozott figyelmet érdemel, hogy a jogi személyek személyes jogának meghatározása az Európai Bíróság gyakorlatában nagy jogirodalmi érdeklődést kiváltó fordulatokat vett. A jogirodalomban az 1980-as évek közepe óta többen vitatták, hogy az EK-Szerződésben (ma: EUMSZ 49. és 54. cikk) a külföldi vállalatoknak garantált letelepedési szabadságelvével összeegyeztethető-e a székhely elve (Behrens 1988). Ehhez a vitához adott további gyúanyagot az Európai Bíróság néhány ítélete (Szabados2012). A kiinduló problémát az okozta, hogy egy bejegyzési elvet követő tagállamban (például Hollandiában) érvényesen létrejött társaság – társasági azonossága megtartása mellett – nem tudta ügyvezetési székhelyét a székhely-elvet elfogadó másik tagállamban (például Németországban) létrehozni, vagy azt oda áthelyezni. A székhely elvét elfogadó kollíziós jog szellemében ugyanis az első esetben „látszat-külföldi társaságról” van szó, a második esetben pedig a társasági statútumot meg kell változtatni, gyakorlatilag új társaságot kell létrehozni. Ez a jogi helyzet ütközik a letelepedési szabadság elvével, mivel – uralkodó álláspont szerint – a közös piacra jutás szabadsága és ezen belül egy másik tagállamba költözés szabadsága az eredetileg megszerzett társasági jogi identitás (belső szerkezet, felelősségi forma) megtartásához való jogot is magában foglalja. Az Európai Bíróság először [81/87 (Daily Mail) 1988, 5483] nem így ítélte meg a letelepedési szabadság és a nemzetközi társasági jogi kapcsoló szabályok viszonyát. A Bíróság akkori álláspontja szerint ezeket a kollíziós normákat (székhely-elv vagy bejegyzési elv) nem kell a letelepedési szabadság mércéjével mérni. A társaságok jogi személyisége az őket létrehozó jogrendszer határánál megszűnik; és a letelepedési szabadság elve önmagában nem teszi lehetővé, hogy valamely társaság ügyvezetési székhelyét egy másik tagállamba helyezze át, ha ezt a bejegyzés szerinti jogrendszer nem engedi meg. Ezt az állásfoglalást a jogirodalomban úgy értelmezték, hogy a Bíróság álláspontja szerint az adott konfliktust nem lehet a letelepedési szabadság elvének primátusa alapján feloldani; erre csak a társasági jog európai egységesítése adhatna megoldást. A Bíróság később – igaz: részben más tényállás mellett és jobbára csak obiter dictum formájában – módosított álláspontján. Az 1999-ben hozott Centros-ítélet (C-212/1997, 1999, I-1459) indította el a változást. A 2002-ben hozott Überseering-ítéletben(C-208/00, 2002, I-9919) pedig a Bíróság – a nemzeti kollíziós szabályokkal szemben – egyértelműen érvényt szerzett a letelepedési szabadságelvének. A Bíróság ebben a döntésében kimondta, hogy egy (a bejegyzési elv szerinti jogrendszerben) érvényesen létrehozott társaság ügyvezetési székhelyének egy másik tagállamba történő áthelyezése (vagy esetleg eleve ott történő létrehozása) az adott társaság fennmaradását és eredeti státusát (például korlátolt felelősségét) nem érinti. A Bíróság ítélete – közvetett módon – a bejegyzési elv mellett látszik lándzsát törni. Erre mutat az az ítéletben megfogalmazott tétel, hogy a székhelyét áthelyező társaság identitása megmarad, ha csak a bejegyzés helye szerinti jogrendszer szabályai másként nem rendelkeznek. Egyes vélemények szerint (Sonnenberger 2010) az Európai Bíróság az Überseering-ítéletbenegy „európai kollíziós szabályt” alkotott, amely – az Unión belüli viszonylatokban – felülírja a székhely-elvre alapozott nemzeti kollíziós szabályokat egy tagállami társaság „befogadásával” kapcsolatban. A Bíróság – lényegét tekintve – fenntartotta álláspontját az Inspire Art-ítéletben (C-167/01, 2003, I-10155) is. Nyitott maradt azonban ezután is egy tagállami társaság másik tagállamba való „kiengedésének” kérdése, amelyet éppen egy Magyarországon felmerült jogeset vetett fel újra, és amelynek tényállása a Daily Mailesethez hasonlított (Nemessányi 2008; Cains 2010). Egy Magyarországon érvényesen bejegyzett betéti társaság (Cartesio) székhelyét egy másik tagállamba, Olaszországba kívánta áthelyezni, vélhetőleg számára kedvezőbb társadalombiztosítási rezsim elérése érdekében. A magyar kollíziós társasági jog (mint minden inkorporációs elvet elfogadó jog) számára a székhely áthelyezése közömbös, vagyis e normák nem akadályozták volna a kérelem teljesítését. Az anyagi jogi szabályok (a székhely-áthelyezési kérelem elbírálása idején hatályos magyar társasági jogi és cégjogi rendelkezések) viszont az ügyvezetési székhely áthelyezését nem tették lehetővé az eredeti társasági státus megtartása mellett; a társaságnak át kellett volna alakulnia (gyakorlatilag: meg kellett volna szűnnie, és újra kellett volna alakulnia) az új székhely államában. A magyar bíróság előzetes döntést kért 136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


az Európai Bíróságtól (C-210/06). A Bíróság 2008-ban született ítéletében (a Daily Mail-esethez visszanyúlva, Timmermanns 2010) megállapította, hogy a bejegyzés állama anyagi jogi szabályokkal korlátok közé szoríthatja egy társaság székhelyének egy másik tagállamba történő áthelyezését, a társaság „kiengedését”; a tagállamoknak ezt a kompetenciáját az Überseering-ítélet tudatosan nem érintette. Ezért az Európai Bíróság – Maduro főtanácsnok diametrálisan ellenkező irányú indítványát elvetve – uniós kompetencia hiányában, a letelepedési szabadság sérelme ellenére nem találta felülírhatónak a társaság alapítására vonatkozó nemzeti anyagi jogi rendelkezéseket. Úgy foglalt állást, hogy – uniós szabályozás hiányában – a bejegyzés szerinti állam anyagi joga (történetesen: az eredeti változásbejelentési kérelem elbírálása idején hatályos magyar társasági jog) rendelkezhet úgy, hogy nem teszi lehetővé társaságai számára ügyvezetési székhelyüknek egy másik tagállamba történő áthelyezését. E döntéssel szemben – következetes logikája ellenére – jogos a kritika: eredményében más mércével mér, mint az Überseering-ítélet, amely – mint írtuk – a letelepedési szabadság elvébe ütközőnek minősítette, ha a székhely elvét követő kollíziós jog nem engedi meg egy másik tagállamban érvényesen létrehozott társaság státusának joghatósága területén székhelyáthelyezéssel történő folytatását, azaz nem „enged be” egy másik tagállamból egy ottani társaságot. A Cartesio-ítélet ezzel szemben „elnézi” a hasonló eredményre vezető korlátozást az inkorporációs elvet elfogadó állam anyagi társasági jogának, amikor maradásra vagy átalakulásra (gyakorlatilag: újraalapításra) kényszeríti ügyvezetési székhelyét egy másik tagállamba áthelyezni akaró társaságát. Ez a kettős mérce versenyjogi aggályokat is felvet, de az uniós jog jelen stádiumában elkerülhetetlennek látszik. [Az eddigi legújabb fejleményt jelentő ügy ugyancsak magyar bíróság (a Kúria elődje) előzetes döntéshozatali előterjesztése nyomán került az Európai Bíróság elé: VALE Építési Kft. (C378/10, 2010, I-317).] A székhely-elv és a bejegyzési elv vitáját tehát az Európai Bíróság ítéletei az Unión belüli viszonylatban sem juttatták nyugvópontra. A székhely-elv mint a jogi személyekre irányadó jogot meghatározó egyik lehetséges kapcsolóelv megingott ugyan (a jogirodalomban már a székhely-elv alkonyáról írtak, legalábbis az Unión belüli viszonylatokban: Geimer; Kohler), de elvi jelleggel nem vált kérdésessé. Egy ilyen változást csak uniós rendelettel lehetne megvalósítani, amelyre az elvi kompetencia meg is volna [az EK-Szerződés 65. cikkének b) pontja]. Ezt a megoldást az a megfontolás indokolná, hogy ne legyen kétcsatornás a társasági kollíziós jog a székhely elvét elfogadó jogrendszerekben, amelyekben ez a kapcsolóelv – az Európai Bíróság ítéletei nyomán – maradéktalanul csak Unión kívüli társaságokkal kapcsolatban tud érvényesülni. [239] 5. A jogi személy személyes jogát tehát a saját honossága határozza meg, amelynek megítélésénél magának a jogi személynek az adott államhoz való kötöttsége a döntő mozzanat, függetlenül attól, hogy kik a jogi személy tulajdonosai (például részvényesei), azoknak mi a honossága, azaz személyes joga. Ezt az alapvető tételt kérdőjelezi meg az ún. kontrollelmélet, amely eredeti, háborús körülmények között fogant formájában már nem él, de több „mutációban” ma is megjelenik. [240] a) A kontrollelmélet eredeti formájában – nevezhetjük ezt háborús vagy (paradox módon) klasszikus kontrollelméletnek – az első világháborút követően jelent meg, és különösen a második világháború során jutott szerephez. A lényege az volt, hogy adott speciális körülmények között a jogi személyt nemcsak saját honossága, hanem tulajdonosainak honossága szerint is meg lehet, illetve meg kell ítélni. Ennek gyakorlati megnyilatkozása volt például, hogy a második világháború alatt az Egyesült Államokban honos (ott bejegyzett) német (vagy japán) tulajdonban lévő vállalatokat, amelyek az amerikai nemzetközi magánjog szerint amerikai vállalatnak minősültek, tulajdonosaik folytán német (vagy japán) vállalatnak tekintették. Ezt azzal indokolták, hogy az Amerikában működő vállalat a tulajdonosoktól relatíve elkülönült jogi személy ugyan, a gazdasági életben saját vagyontömegének tulajdonosa (legal owner), és operatív ügyleteit is saját szervei útján bonyolítja le, a vállalat stratégiai döntéseit azonban a valóságos tulajdonosok (beneficial owners) hozzák, akik viszont az Egyesült Államokkal hadiállapotban lévő állam polgárai. A kontrollelmélet tehát azt jelentette, hogy a belföldi székhelyű jogi személyeket is külföldinek tekintették abban az esetben, ha olyan külföldi állampolgárok valóságos kontrollja és irányítása alatt álltak, akik – a hadiállapot következtében – feltehetően a tényleges székhely országának érdekei ellen, saját országuk érdekei szerint cselekednének. A háborús kontrollelmélet magyar érdekeltségek vonatkozásában is valósággá vált, amikor is a párizsi békeszerződésben Magyarországgal szemben is érvényesítették. Az 1947. évi XVIII. törvényben kihirdetett békeszerződés 29. cikkében felhatalmazták a szövetséges és társult hatalmakat, hogy foglalják le, tartsák vissza és számolják fel mindazokat a Magyarország vagy magyar állampolgárok tulajdonát képező javakat és jogokat (ezek között ipari jogokat, vállalati jogosultságokat és érdekeket), amelyek a békeszerződés életbelépésének idején a szövetséges és társult hatalmak területén voltak. Ezen államok saját jogszabályaik szerint hajthatták 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


végre a felszámolást és értékesítést, és az így rendelkezésük alá került vagyontömeget jogosultak voltak szabadon felhasználni a maguk és állampolgáraik részéről fennálló azoknak az igényeknek a határain belül, amelyek Magyarországgal vagy magyar állampolgárokkal szembeni követeléseket jelentettek. A magyar kormányt viszont a békeszerződés kötelezte a kisajátított magyar jogosultak kártalanítására. Egyértelmű tehát, hogy a szóban forgó körben az érintett vállalatok külföldi honosságára tekintet nélkül, a mögöttük álló magyar jogosultak nemzeti hovatartozása alapján, tehát a kontrollelmélet szerint folyt az eljárás. [241] b) Békés viszonyok, a nemzetközi politikai-gazdasági kapcsolatok mai feltételei között a kontrollelmélet fenti értelmű alkalmazására nem kerül sor. Meg kell azonban jegyezni: a külföldi tulajdonban lévő belföldi vállalati érdekeltség külföldinek minősítése és ilyenként különös szabályozása ma sem ismeretlen a jogban és a gazdasági gyakorlatban. Elég gyakori az a jelenség, hogy külföldi vállalat vagy külföldi részesedéssel működő vállalat tevékenységét egyes összefüggésekben a belföldiekétől eltérő feltételek (rájuk vonatkozó kiegészítő társasági jogi szabályok) közé helyezik akkor is, ha bejegyzésük, illetve székhelyük szerint nemzetközi magánjogi értelemben belföldi vállalatnak minősülnek. Ilyennek tekinthetők például azok a rendelkezések, amelyek kimondják, hogy a külföldi részesedés mértéke mekkora lehet, hogy külföldi vállalatok, illetve külföldiek részvételével működő gazdasági társaságok egyes gazdasági ágazatokban nem tevékenykedhetnek, hogy engedélyezésük meghatározott eljárásban történik. A tapasztalatok szerint ezen a területen az egyes országok gyakorlata eltér, és a vonatkozó gazdasági jogi megfontolások is állandó alakulásban vannak. Ebben a körben jelennek meg azok a szabályok is, amelyekkel az egyes országok nemzetgazdasági érdekeikre tekintettel esetenként bizonyos korlátozásokat állapítanak meg a külföldi érdekeltségekkel szemben, amelyekről a külföldiek jogáról szóló következő fejezetben szólunk. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az említett esetek nagy részében másról van szó, mint a kontrollelmélet alkalmazásáról. Csak a hasonlatosság és a különbségtétel kedvéért kellett itt róluk röviden említést tenni. Valójában e rendelkezések esetében már a külföldi beruházások – általában megengedő és bátorító – szabályozásáról van szó, amely elmehet a nemzeti elbánás [244] kiterjesztéséig, sőt azon túl, a kedvezményező elbánás (például adókedvezmények biztosítása formájában történő) biztosításáig is. Ennek folytán ezt a jelenséget pozitív kontrollelméletnek nevezhetjük. [242] c) Egy másik „mutációnak” a multinacionális vállalatokra vonatkozó konszernjogi kontrollelmélet tekinthető. A több országban (a társasági jog különböző formáiban, általában részvénytársaságként) működő vállalatoknak ma már különösen nagy szerepük van a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. Multinacionális vállalatok esetében jellemző, hogy az ún. anyavállalat vagy ellenőrző vállalat meghatározó tulajdonosi részesedés útján leányvállalatként működtet vállalatokat külföldi országokban. Ezek a leányvállalatok jogilag függetlenek, a helyi jog szerint működő, ottani belföldi vállalatok, amelyekre nézve érvényesül az az általános nemzetközi magánjogi elv, hogy felelősségüket is a belföldi jog szerint – saját vagyonukra korlátozva – kell megállapítani. Az elmúlt évtizedek számos vállalati katasztrófája azonban egyre világosabbá tette azt a tényt, hogy az adott leányvállalat képtelen helytállni anyagi kötelezettségvállalásaiért, amellett, hogy a leányvállalat akaratképzésében valójában nem önálló, üzleti tevékenységét és kötelezettségvállalásait döntően a multinacionális birodalom uralmi helyzetben lévő anyavállalata határozza meg. Mindezek miatt a multinacionális anyavállalatnak a felelősségben is részt kell vállalnia. A méltányos jogi megoldás csak az lehet, hogy túl kell lépni a konkrétan kárt okozó leányvállalat nemzetközi magánjogi statútumán, [„fel kell lebbenteni a helyi társaság fátylát” (to lift the corporates veil), ahogy a társasági jogi terminológia költőien mondja], meg kell nézni, ki a tulajdonos, ki ellenőrzi a leányvállalatot és annak felelősségét kell megállapítani az irányadó jog szerint. A nemzetközi gyakorlat elemzése és összegzése alapján ezt az elvet deklarálta a Nemzetközi Jogi Intézet (Institut de Droit International) „A nemzetközi vállalat és tagjainak kötelezettségei” c. 1995. évi lisszaboni kodifikációs deklarációja (Resolution Adopted by the Institute at its Lisbon Session on the Obligations of Multilateral Enterprises and their Member Companies), közzétéve: Annuaire de l’Institut de Droit International, vol. 66-II, 1996. 463–473. o.).

3. Irodalom a XIII. fejezethez von Bar, Ch.: Internationales Privatrecht, II.: Besonderer Teil. München, 1991.



Behrens,P.: Niederlassungsfreiheit und Internationales Gesellschaftsrecht. RabelsZ,52. (1988) 498–525. Cains, W.: Case Note on Cartesio Decision by the European Court of Juctice, Case-210/06, Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. European Review of Private Law, 18. (2010) 569–578. Geimer, R.: Gesellschaften und juristische Personen auf Wanderschaft in Europa. In Reichelt, G. (Hrsg.): Vorlesungen und Vorträge im Ludwig Boltzmann Institut für Europarecht, Heft 20, Wien, 2004. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Király M.: A diszkrimináció tilalma az Európai Bíróság joggyakorlatában. Budapest, 1998. Kohler, Ch.: Der europäische Justizraum für Zivilsachen und das Gemeinschaftskollisionsrecht. IPRax, 23. (2003) 401–412. Mádl F.: Állam és gazdaság. (Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban). Budapest, 1997. Nagy Cs. I.: Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Budapest, 2006. Nemessányi, Z.: Cartesio ergo sum? ZfRV, 49. (2008) 264–268. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht. (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz. Zürich, 2002. Sonnenberger, H. J. (Red.): Internationales Privatrecht, Münchener Kommentar zum BGB. Band 10. München, 2010. Szabados T.: The Transfer of Seat of Companies within the European Union – The Impact of Freedom of Establishment on National Laws. Kézirat. Budapest, 2012. Timmermanns, Ch.: Impact of EU Law on International Company Law. European Review of Private Law, 18. (2010) 549–567.


Chapter 17. XIV. fejezet. A külföldiek jogállása 44. § A külföldiek jogállásáról általában, a nemzeti elbánás (belföldi jogegyenlőség) és viszonosság, a külföldi természetes személyek jogállása Magyarországon 45. § A legnagyobb kedvezményes elbánás elve és a speciális kedvezmények rendszere 46. § Külföldi vállalatok Magyarországon – külföldiek magyarországi befektetései, kereskedelmi képviseletek, külföldi bankok 47. § A magyar vállalatok külföldön – vállalati érdekeltségek és képviseletek 48. § Államközi gazdasági vállalkozások

1. 44. § A külföldiek jogállásáról általában, a nemzeti elbánás (belföldi jogegyenlőség) és viszonosság, a külföldi természetes személyek jogállása Magyarországon [243] 1. A személyek a nemzetközi magánjogban azt a kérdést vetik fel, hogy személyállapotukra – jogrendszerütközést létrehozó tényállás esetén – melyik érintett ország belső anyagi joga irányadó [165]. A személyek nemzetközi forgalmában azonban a gyakorlat nemcsak ilyen kérdések megválaszolását igényli. A személyek forgalma szempontjából a gyakorlatban tulajdonképpen fontosabbak azok az anyagi jogi (részben belső, részben nemzetközi eredetű: polgári jogi, igazgatási jogi stb.) szabályok, amelyek a személyek számára a különböző jogrendszerek kollíziójához vezető nemzetközi mozgást egyáltalán lehetővé teszik. Ilyen szabályok mindenekelőtt azok a jogi rendelkezések, amelyek • a személyi forgalom rendészeti-igazgatási feltételeit teremtik meg (például beutazó vízumra, letelepedési engedélyre, munkavállalásra, ipari és kereskedelmi tevékenységre vonatkoznak); • a külföldi vállalatok belföldi működésének feltételeit szabályozzák. A szóban forgó szabályok összességét a magyar terminológia az idegenjog elnevezés alatt foglalja össze. A kifejezés a német Fremdenrechtből ered, amelyet gyakran a nem német nyelvű irodalomban is használnak. Az idegenjog tehát az a szabályösszesség, amely a külföldiek sajátos jogállását: a belföldiekétől eltérő, adott esetben azokkal azonos jogokat biztosító jogállását állapítja meg. Rendeltetésük az, hogy a külföldi természetes és jogi személyek jogi helyzetét – külföldi jellegükre tekintettel – a belföldi személyekre vonatkozó normákhoz képest kiegészítő, esetenként módosító szabályokkal rendezzék. Az idegenjog körébe tartozó normák nem kollíziós szabályok, hanem anyagi jogi normák. A külföldiek jogállására vonatkozó idegenjog és a nemzetközi magánjog viszonyát és különbségét a következő példákon lehet érzékelni. • Hogy valamely jogi személynek van-e jogképessége: a nemzetközi magánjog körébe eső kérdés. Ha viszont ugyanezzel a jogi személlyel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy belföldi tevékenysége korlátozott-e vagy sem: az idegenjog normái adnak választ. • Azt, hogy egy külföldi állampolgár cselekvőképes-e vagy sem, a fórum nemzetközi magánjogi szabályai szerint alkalmazandó állam joga szerint kell megállapítani. Azt azonban, hogy az illető személy milyen feltételekkel tartózkodhat és vállalhat munkát Magyarországon, az erre vonatkozó magyar igazgatási (idegenjog jellegű) normák határozzák meg. [244] 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XIV. fejezet. A külföldiek jogállása

2. A külföldiek jogállására vonatkozó jogi szabályozásnak vannak olyan jogilag kifejezhető általános elvei, amelyek a külföldiek belföldi polgári jogi, kereskedelmi jogi ügyleti képességére általában vonatkoznak. Ezek egyike a nemzeti elbánás (más elnevezéssel: belföldi jogegyenlőség) elve, amelyet a – nemcsak a francia nyelvű – jogirodalom a régime national (national treatment) elvének nevez. A nemzeti elbánáselve azt jelenti, hogy a külföldi állampolgárok a belföldi állampolgárokkal azonos jogi helyzetben vannak: ugyanazok a szabályok irányadók rájuk, mint a belföldiekre. Nevében hordja ez az elv azt is, hogy a külföldi állampolgár a belföldiekkel élvez azonos jogállást, nem pedig saját hazai állampolgáraival. A nemzeti elbánás elve a külföldi számára a belföldivel összehasonlítva biztosít egyenlő jogi helyzetet. Ily módon kerülhető el belföldi viszonylatban a diszkrimináció, akár a belföldi, akár a külföldi polgárok terhére. A nemzeti elbánás elve nem feltételezi a külföldi állampolgár belföldi (jelen esetben: magyarországi) tartózkodását. Külföldi állampolgár öröklési képessége például a magyar állampolgárokéval azonos módon és anyagi jogi tartalommal áll fenn, függetlenül attól, hogy a külföldi örökös Magyarországon tartózkodik-e vagy külföldön él. A nemzeti elbánás elve klasszikusan a – széles értelemben felfogott – jogképességre vonatkozik. Innen kiindulva terjesztette ki a bírói gyakorlat a cselekvőképességre és a szerzőképességre, majd nemzetközi egyezmények más területekre is, így például a szellemi tulajdon védelmére, a külföldi beruházások védelmére [291]. Ma már széles körben fogadják el ezt az elvet, különösen az európai uniós integráció keretében, ahol alapvető előfeltételt jelent a négy alapvető szabadság (acquis): a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad mozgásának érvényesüléséhez. A nemzeti elbánás értelemszerűen viszonosságot feltételez, tehát azt, hogy az érintett külföldi országokban a magyar állampolgárok is a belföldiekkel azonos jogállást élvezzenek. Ez természetes követelmény. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a viszonosságot általános szabályként vélelmezni kell. Magyar bíróság tehát a viszonosság fennállását hivatalból általában nem vizsgálja. A Kódex 15. §-a például kimondja: „A külföldi állampolgár és a hontalan jogképességére és cselekvőképességére, továbbá személyi és vagyoni jogaira, valamint kötelezettségeire – ha jogszabály másképpen nem rendelkezik – ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a belföldiekre.” Ez a szabály nem köti tehát viszonossághoz a nemzeti elbánás érvényesülését; a „ha jogszabály másképpen nem rendelkezik” fordulat mégis nyitva hagyja ennek lehetőségét. Ennek alapján lehetséges, hogy bizonyos, a magyar állampolgárokat külföldön érintő hátrányos megkülönböztetés megszüntetése végett – megfelelő jogszabályi felhatalmazás alapján – magyar szervek is retorziókat alkalmazzanak. Meg kell jegyezni, hogy a nemzeti elbánás nem jelenti azt, hogy a külföldiek minden anyagi jogi rendelkezés tekintetében azonos helyzetben vannak a belföldiekkel, más jogszabályok is vonatkozhatnak rájuk. Ha például egy külföldi örököl Magyarországon, az örökség kiviteléhez engedélyre lehet szüksége, éppúgy, mint a magyar örökösöknek, ha örökségüket vagy engedélyköteles vagyontárgyukat külföldre kívánnák vinni. Az esetleges engedélyezési szabályok a magyar állampolgárra éppúgy vonatkoznak, mint a külföldi állampolgárokra. Nem sérül tehát a nemzeti elbánás elve. A külföldiek belföldi letelepedését,munkavállalását,ingatlanszerzését szabályozó normák fogalmilag csak külföldi személyekre vonatkozhatnak. A kérdéses normákban a külföldi helyzete a belföldi személyekéhez képest eltérően is alakulhat, például külföldi személy belföldi munkavállalási joga („képessége”) meghatározott időhöz kötött is lehet. Az eltérések azonban abból fakadnak, hogy a nemzeti elbánás elérése átmeneti fokozatok közbeiktatását is szükségessé teheti.

2. 45. § A legnagyobb kedvezményes elbánás elve és a speciális kedvezmények rendszere [245] 1. A nemzetközi személy- és vagyonforgalom, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szempontjából kiemelkedő jelentősége van a legnagyobb kedvezményes elbánás elvének (most favored nation treatment: MFN). Ez az elv (szokták röviden a legnagyobb kedvezmény elvének is nevezni) a külföldiek – külföldi és külföldi – egyenlő elbánására irányul. Érvényesülési köre a nemzeti elbánás elvéhez képest fogalmilag szűkebb: nem a belső anyagi jogban kifejezett általános jogtétel, hanem csak államközi szerződésekben meghatározott kereskedelmi-gazdasági viszonyokban érvényesül. Jelentőségét növeli az, hogy a nemzetközi gazdaságpolitikának, sőt a nemzetközi általános politikának is egyik lényeges összetevőjévé vált.



A legnagyobb kedvezményes elbánás azt jelenti, hogy az erre a kedvezményre nemzetközi szerződés alapján jogosult állam jogalanyai és árui a kedvezményt adó államban megkapják mindazokat a jogokat, amelyeket a legkedvezőbb helyzetben lévő külföldi természetes és jogi személyei, illetve azok árui élveznek. A kedvezmény kiterjed nemcsak a már megadott jogokra, hanem azokra is, amelyeket az illető állam a jövőben bármikor, bármely külföldi állam polgárainak és vállalatainak biztosítani fog. Jól látható ebből, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánás elvében a külföldi vállalatok és természetes személyek egymáshoz viszonyított jogegyenlőségéről van szó. A nemzetközi kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok fejlődésének egyik feltétele a legnagyobb kedvezményes elbánás elvének kölcsönös biztosítása. Mindaddig ugyanis, amíg például a magyar áruk az amerikai piacon a legnagyobb kedvezmény [245] szerinti elbánást nem kapták meg (az 1978. évi USA–magyar kereskedelmi egyezmény kihirdetéséig), addig magasabb vámtételekkel exportálhattunk csak árukat az amerikai piacokra, vagy más tekintetben állhattak belső amerikai jogi korlátozások alatt a magyar áruk és kereskedelmi tranzakciók. Ilyen feltételek mellett természetesen a nemzetközi gazdasági verseny kiélezett viszonyai között különösen nehéz volt a magyar–amerikai kereskedelmi kapcsolatokat fejleszteni, a magyar vállalatok pozícióit az amerikai piacon erősíteni. Ebből látszik, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánás hiánya egyrészről leárnyékolja, védi a belső piacot, másrészről hátrányosan sújtja azt az államot, amelynek ezt a kedvezményt nem adják meg, harmadrészt korlátozza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődését. Az államonkénti megkülönböztetés gátolja a nemzetközi gazdasági folyamatok normális kibontakozását, érdekellentéteket hoz létre a piacon vállalat és vállalat között, ami érdekellentétekre vezethet állam és állam között, végül is az államközi politikában és ezen keresztül a nemzetközi politikában is. [246] 2. A magyar jog a legnagyobb kedvezményes elbánás elvét a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában egyik központi elemnek tekinti. Ez tükröződik Magyarországnak számos országgal kötött kétoldalú kereskedelmi egyezményében. A legnagyobb kedvezményes elbánás elve általában is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok objektív igényét fejezi ki: a külföldi országok polgárai és vállalatai gazdasági cselekvéseik tekintetében azonos helyzetből, azonos előnyök mellett fejthessék ki gazdasági tevékenységüket. Az államok nemzetközi gazdasági kapcsolatainak tehát belső és általános igénye ennek az elvnek az érvényesülése. Ez kifejezésre jut számos alapvető multilaterális nemzetközi jogi instrumentumban. A legnagyobb kedvezményes elbánás elve komoly súllyal szerepel olyan jelentős általános hatályú nemzetközi okmányokban, mint az ENSZ 1974. évi „Chartája az Államok Gazdasági Jogairól és Kötelezettségeiről” [203]. Ennek 26. cikke kimondja, hogy a „nemzetközi kereskedelmet a fejlődő országoknak nyújtandó általában nem viszonos preferenciák sérelme nélkül, kölcsönös előnyök és a legnagyobb kedvezményes elbánás elve alapján kell folytatni”. A Charta rendelkezései mutatják egyúttal azt is, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánás elve mennyire gazdasági és politikai jelenség egyszerre. [247] 3. A legnagyobb kedvezményes elbánás elve kezdettől fogva és ma is centrális intézménye az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezménynek, a GATT-nak. A legnagyobb kedvezményes elbánás éppen e nagy jelentőségű multilaterális egyezmény révén vált a világkereskedelem általános elvévé. A legnagyobb kedvezményes elbánás elvének centrális szerepét érzékelteti, hogy a GATT I. cikkében jelenik meg; az elv feltétel nélkül kiterjed • a vámokra és illetékekre; • ezek kivetésének módjára; valamint • a behozatallal és kivitellel kapcsolatos előírásokra. Ezekben a kérdésekben tehát a GATT tagállamai kötelesek egymás részére feltétel nélkül megadni a legnagyobb kedvezményes elbánást. Emellett érvényesülhet az elv más területeken is, például • vállalatalapításnál; • külföldi beruházóknak nyújtott kedvezményeknél; • tengeri és légikikötők használatánál;



• tranzitforgalom szabályozásánál. Ez akkor is nagy jelentőségű, ha maga a GATT is „előirányoz” kivételeket a legnagyobb kedvezményes elbánás elve alól, illetve hogy az különböző világgazdasági nehézségek folytán időről időre ott sem érvényesül mindig megfelelően, ahol ez GATT-szerű követelmény volna. A kivételek különleges államközi kapcsolatok keretében biztosított speciális kedvezmények kizárását jelentik a legnagyobb kedvezményes elbánás elvének érvényesülési köréből. A GATT ezeknek a kivételeknek három típusát ismeri. [248] a) A kevésbé fejlett (elsősorban, de nem kizárólag az ún. „fejlődő”) országoknak az 1970-ben felállított preferenciák általános rendszere (General System of Preferences)keretében a legfejlettebb gazdaságú országok adhatnak olyan kedvezményeket, amelyeket kizárnak a legnagyobb kedvezményes elbánás elvének érvényesülési köréből, vagyis kizárólag a meghatározott, náluk kevésbé fejlett országok jogalanyainak – egyoldalúan – nyújtanak. [249] b) A gazdasági integrációk hajnalán erősen vitatott kérdés volt a GATT legnagyobb kedvezményes elvének és a gazdasági integrációknak a viszonya. A gazdasági integrációk egyik lényeges eleme, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk meghatározott elemeit koordinálják. Ennek keretében a tagállamok polgárai és vállalatai számára meghatározott területeken egységes jogi helyzetet teremtenek, a gazdasági tranzakciók számára azonos lehetőségek jogi kereteit kívánják létrehozni. Ebben a folyamatban tehát az egyes tagállamok polgárai és vállalatai a tagállamok közötti kapcsolatban fokozatosan egyenlő helyzetbe jutnak, és ennek az egyenlő helyzetnek az alapján élvezik azokat a gazdasági, gazdaságpolitikai, pénzügyi és jogi előnyöket, amelyeket a gazdasági integrációs közösség az integráción belüli együttműködésben fokozatosan kifejleszt. Ennek egyik nagy jelentőségű megnyilatkozása volt például az Európai Gazdasági Közösségen belül a belső (a tagállamok közötti) vámok teljes megszüntetése és kifelé egységes vámok megállapítása. Mármost az Európai Gazdasági Közösséggel számos államnak (köztük a legfejlettebb országoknak) voltak olyan bilaterális szerződései, amelyek a legnagyobb kedvezményes elbánást biztosító elvét tartalmazták. Ezek a külső államok felvetették, hogy számukra is biztosítani kellene mindazokat a kedvezményeket, amelyeket a tagállamok egymásnak megadnak. A nem kevés vitát kiváltó probléma végül abban a GATT-elvben oldódott fel, miszerint a gazdasági integráció bizonyos foka mellett: szabadkereskedelmi övezet létesítése vagy a vámunió esetében, az integrációban részes államok nem kényszeríthetők arra, hogy a belső tagsági bánásmódot (membership treatment) a legnagyobb kedvezmény elve alapján a külső államok polgárainak és vállalatainak is megadják (GATT XXIV. cikk). Egy ilyen kényszerlépés ugyanis gyakorlatilag az integrációt számolná fel, mert azt jelentené, hogy valamennyi olyan állammal, amellyel az integrációra törekvő államoknak legnagyobb kedvezményes elbánást biztosító szerződésük volt, integrációra kellene lépniük. [250] ba) Szabadkereskedelmi övezet (a GATT szerint) két vagy több vámterület olyan összekapcsolását jelenti, amelyen belül gyakorlatilag eltörlik a vámokat és a kereskedelmet korlátozó más rendszabályokat az e területről származó termékek és szolgáltatások belső forgalmában. Ilyen szabadkereskedelmi övezetnek számított az EGK, majd az EK és az EFTA [229] stb., azzal, hogy az EGK az alapításától számított mintegy tíz év alatt vámunióvá fejlődött. A szabadkereskedelmi övezeten belül biztosított speciális kedvezményekre nem terjed tehát ki a legnagyobb kedvezményes elbánás elve. A gazdasági integrációk preferenciarendszerének érintetlenül hagyása mellett is egyértelmű a GATT-ban az az elv, hogy a preferenciarendszerek alkalmazása nem vezethet a GATT-tagállamok közötti hátrányos megkülönböztetésre, és nem korlátozhatja a GATT-tagállamok közötti gazdasági kapcsolatok fejlődését. A tények azt mutatják, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok erősödtek, az integrációs preferenciarendszerek önmagukban nem jelentettek gátat a GATT-elvek érvényesülésének. Vitatták viszont EGK-n kívüli államok, köztük a legfejlettebb gazdaságú országok közé tartozó USA, Japán és Kanada az EK által afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni (ún. ACP) fejlődő állammal kötött Lomé (Togo) egyezményekben kölcsönösen biztosított kedvezmények jogszerűségét. (Az 1989-ben kötött Lomé IV. Egyezményben 71 fejlődő ACP-állam vett részt.) Ezeket a nemzetközi egyezményeket a 2000-ben a Cotonou (Benin) Egyezmény váltotta fel, amely az Európai Közösség (15 tagállam és az EU Tanácsa) és 76 fejlődő ACP-állam között jött létre, és – a kereskedelmi akadályok fokozatos felszámolásával – többoldalú nemzetközi keretében biztosítja a fejlődő országok számára az egyoldalúan nyújtott preferenciák általános rendszerét, egyúttal (áru-, szolgáltatás- és befektetési) piacot biztosítva az EU-tagállamok számára. [Magyarországon a 204/2007. (VIII. 2.) Korm. rendelet hirdette ki.] 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


[251] bb) A Vámunió (a GATT szerint) két vagy több vámterület helyébe lépő egyetlen egységes vámterület, amelyen belül – a belső forgalomban – eltörlik a vámokat és az egyéb korlátozó rendelkezéseket, kívülálló, harmadik államokkal szemben pedig a tagállamok egységes vámokat és kereskedelmi szabályozást alkalmaznak.

3. 46. § Külföldi vállalatok Magyarországon – külföldiek magyarországi befektetései, vállalati kereskedelmi képviseletek [252] 1. A modern gazdaság és a korszerű nemzetközi gazdasági együttműködés igényli a gazdálkodó alanyok (vállalatok) dinamikus külföldi szerepét. Különösen a 20. század második felétől a külföldi beruházások gazdasági jelentőségüket tekintve a világgazdaság egyre jelentősebb tényezőivé váltak. A tőke ilyen jellegű mozgásában, a transznacionális vállalati csoportok expanziójában Magyarország elsősorban mint fogadó ország érdekelt, és a jog eszközeivel is igyekszik előmozdítani külföldiek magyarországi beruházásait. Az éremnek azonban van egy másik oldala: a magyar vállalatok (a legnagyobbak: MOL, OTP, Richter stb., de sok más vállalat is) folyamatosan növelik közvetlen külföldi jelenlétüket és aktivitásukat. Az Európai Unió egyik alapvető szabadsága a tőke szabad (jogi akadályoktól mentes) áramlása a tagállamok között. A tőkeáramlás természetesen nem korlátozódik az uniós tagállamok közötti kapcsolatokra, de az Unió tagállamaiban (pontosabban: az Európai Gazdasági Térség államaiban) honos jogalanyok befektetéseinek feltételei lényegesen könynyítettek. Míg az Európai Gazdasági Térség államaiban honos jogalanyok automatikusan élvezik a nemzeti elbánás [244] adta kedvezményeket, addig kívülálló államok jogalanyai csak külön törvény rendelkezése vagy ilyen irányú nemzetközi szerződés esetén. A külföldi befektetésekhez kapcsolódó általános gazdaságpolitikai megfontolások különböző megfogalmazásokban és eltérő hangsúllyal jelentkeznek. Általánosan osztott vélemény, hogy a termelésben, a technológiai fejlesztési folyamatokban, a kereskedelemben gyökerező nemzetközi függőség nemzetközi együttműködést, a külföldi és a vegyes vállalatokban, beruházási tőkemozgásban testet öltő munkamegosztást kíván. Közhely, de vitathatatlan igazságtartalmat hordoz az a felismerés is, hogy a szoros gazdasági együttműködés (amelyen belül a vegyes vállalatok és külföldi tőkebefektetések különösen erős kölcsönös érdekeltséget teremtenek) nagyban csökkenti a politikai feszültségek és fegyveres konfrontációk esélyét. A legfontosabb speciális szempontokat itt foglaljuk össze. [253] a) A tőkeexportáló oldalról: • a tőkefelesleg hasznosítása; • komparatív előnyök kihasználása (képzett és mégis olcsó munkaerő, gazdag nyersanyag- és energiaforrások, szállítási költségek csökkentése azáltal, hogy a piacokat helyben létesített vállalatok látják el); • közelség a piachoz, annak igényeihez és kihívásaihoz; és mindezek útján • profitmaximalizálás. [254] b) A tőkeimportáló oldalról: • a hiányzó vagy fejletlen iparágak fejlesztése külföldi tőke bevonásával; • az ipar modernizálása, versenyképes termelés megteremtése; • korszerű technológia meghonosítása;



• üzem- és piacszervezési ismeretek meghonosítása; • a kereskedelmi és fizetési egyensúly javítása. [255] 2. Ebben a fejezetben a tőkeáramlás olyan formáiról szólunk, amelyek önálló jogalany: rendszerint (részben vagy egészben) külföldi társaság létrejöttét eredményezik (Buxbaum–Mádl; Dobkin; Mádl 1990). Utalunk mégis arra, hogy önálló jogi személy létrehozásával nem járó, szerződéses formában megvalósuló közös vállalkozások keretében is jelentős beruházási kapacitás áramlik országról országra. Idesorolandók a közös vagy koordinált kutatások, a fejlesztő- és piacszervező rendszerek, a specializáción, illetve visszavásárlási megállapodásokon alapuló közös termelési megállapodások, a tervezésre és gyárak beüzemelésére kötött megállapodások, a kulcsrakész rendszerek átadására irányuló szerződések, a hitel- és kölcsönszerződések, a lízing- és franchise-szerződések stb. Megemlíthetjük ezenkívül a kooperációs szerződések különböző típusait is. [256] 3. A szűk értelemben vett, az önálló jogi entitás létrehozásával járó külföldi befektetések köre lényegében a különböző kereskedelmitársaságok formáját ölti. [257] a) A fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban nincs speciális jogalkotás vegyes vállalatokról, illetve külföldiek befektetéseinek társasági jogi rendjéről. Egyszerűen a társasági jog rendszere érvényesül e területen is. Az Európai Unió tagállamaiban ráadásul a társasági jog jelentős területeit irányelvekkel egységesítették, sőt kifejezetten uniós társasági formákat is létrehoztak (Király). A nemzeti elbánás elve [244] alapján tehát a belső társasági jog vonatkozik a külföldi beruházásokra a fogadó országokban. Ez a jogi alap: a nemzeti elbánás (régime national, national treatment) érvényesül akkor is, ha a külföldi partner fejlődő országból érkezik. Természetesen a külföldiek részvényszerzésére érvényesülhetnek (mint ahogy érvényesülnek is) speciális rendelkezések. Ezek vagy támogató-ösztönző vagy megszorító szabályok, esetenként csak elemző, folyamatos megfigyelést biztosító rendelkezések – a legtöbbjük közigazgatási jellegű norma. Így például Svédországban a külföldiek tulajdonszerzéséről rendelkező törvény bizonyos tulajdonszerzési küszöböket állapít meg, amelyeknek túllépéséhez külön engedély szükséges. Fejlett versenyjogú országokban nemzetközi vegyes vállalatok kritikus szintű piaci helyzete, illetve magatartása versenykorlátozásnak minősülhet, és kiválthatja az antitröszt-szabályok alkalmazását. Egyes országok védelmi megfontolásokból sajátos korlátozó, illetve tiltó rendelkezéseket alkottak a meghatározott országokkal fennálló üzleti kapcsolatokra, ami természetesen az érintett országok közötti működőtőke-áramlást is erősen befolyásolja; például az ún. COCOM korlátozások komoly negatív hatást gyakoroltak az ilyen ügyletekre is (Dobkin). Néhány fejlett országban viszont speciális jogalkotás és kormányzati tevékenység támogatja a fejlődő országokban történő vegyesvállalat-alapítást, annak ellenére, hogy a „politikai kockázat” ezekben az államokban rendszerint jóval nagyobb (vagy nagyobbnak tartott), mint a stabil piacgazdaságokban. [258] b) A fejlődő országok egy része viszonylatában (ahogy korábban a szocialista államok viszonylatában is), amelyekben az általánosan elismert modern társasági formák hiányoznak vagy nem eléggé kiépítettek, a beruházási kódexek maguk kísérlik meg létrehozni a sajátos vegyesvállalati/társasági formákat. Az így „feltalált” vegyesvállalati formák – némi egyszerűsítéssel élve – a részvénytársaságok és a korlátolt felelősségű társaságok mintáját követik. A harmadik világ fejlődő országaiban a beruházási kódexek léte általános jelenség. [259] c) 1988 óta Magyarországon is a gazdasági társaságok alkotják a külföldi befektetők számára a társasági jogi háttérstruktúrát, mind a teljesen külföldi tulajdonban álló leányvállalatok, mind a részleges betársulások, mind a magyar cégekkel közösen létrehozott (vegyes) vállalatok tekintetében. A külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvény (a továbbiakban: befektetési törvény) eredeti alakjában számos sajátos szabályt: tipikusan kedvezményeket biztosító rendelkezéseket tartalmazott a külföldi vállalatok javára. Ezek döntő többsége – a többtucatnyi módosítás nyomán – mára megszűnt, többnyire azért, mert általános szabállyá vált.



[260] 4. A külföldi befektetések ösztönzése szempontjából legelőször az általános gazdasági és jogi környezet vonzóvá tétele fontos. A teljesség igénye nélkül kell ebben a körben említeni a szerződési jogot, a hitelekhez való hozzájutás feltételrendszerét, a nyersanyag- és energiaellátás jogi rendjét, az árszabályozást, az igazságszolgáltatást. Feltétlenül tárgyalást igényelnek a külföldi befektetőknek kínált tulajdonvédelmi biztosítékok[291]. Ezeket a biztosítékokat legmagasabb szinten az Alaptörvény garantálja, és a befektetési törvény is megismétli azokat. [261] 5. A társasági formában megvalósuló külföldi beruházások (önálló alapítások, társasági részesedések szerzése meglévő egységekben és vegyes vállalatok) speciális szabályozásának főbb elemeit a következőkben foglaljuk össze (Buxbaum–Mádl; Dobkin; Mádl 1990). [262] a) A tőkebefektetés tárgya szerinti egyes törvények kifejezetten előírják, vagy legalábbis ajánlják azon iparágakat, ahol kívánatosnak tartják a külföldi befektetéseket. Előfordul az is, hogy a törvények néhány területen határozottan tilalmazzák a befektetések meghatározott kategóriáit. Más jogrendszerek azt szabják feltételül, hogy a külföldi beruházás mozdítsa elő modern technológiák és üzemszervezési ismeretek bevezetését, segítse a belföldi piac ellátását, járuljon hozzá az export növekedéséhez, javítsa a fizetési mérleget stb. Természetesen ahol ilyen követelmények megfogalmazódnak, az engedélyezés során az illetékes hatóságok a leendő vállalat tevékenységét e szempontból is értékelik. Magyarországon a preferált iparágakban történő befektetéseket nem kötelező előírásokkal biztosítják, hanem kiterjedt adókedvezményekkel ösztönzik. [263] b) Az egyes fogadó országokban a lehetséges külföldi és belföldi beruházók körét eltérően határozzák meg. Korábban a legtöbb országban külföldi jogi személyek jöhettek számításba a belföldi gazdálkodó szervezetek partnereiként. Az újabb fejlődés során ez a befektetői kör kibővült a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokkal és magánszemélyekkel is. Ez a felfogás érvényesül a magyar befektetési törvényben is: [264] c) Az alapításkor, a működés alatt és a felszámoláskor érvényesülő állami ellenőrzés intenzitása változó: erős vagy éppen marginális a szerint, ahogy az illető állam gazdaságfilozófiája diktálja. Magyarországon a befektetési törvénynek a külföldi társaságok alapítására és működésére, továbbá a külföldi társasági részesedésekre vonatkozó eredeti külön szabályait időközben egytől egyig hatályon kívül helyezték. A piacgazdaságra való áttérés eredményeként az alapításnál az egyszerű regisztráció, a cégjegyzékbe történő bejegyzés vált főszabállyá. A külföldi részvétellel működő társaság alapításához, társaságban való részvételhez devizahatósági engedély nem szükséges, tehát önmagában a külföldi részvétel ténye nem von maga után semmifajta sajátos engedélyezési eljárást. Ez a törvényi szabályozás meghatározó lépés a nemzeti elbánás [244] biztosítása felé, s egyben lényeges egyszerűsítést jelent a társaságok megalakulása szempontjából is. Természetesen, ha a jogszabály valamely tevékenységhez hatósági engedélyt ír elő a magyar gazdálkodó szervezetek számára, az engedélyt a külföldi részvétellel működő gazdasági társaságokra is meg kell szerezni. Az alapításkori pénzbeli hozzájárulásra sem vonatkoznak sajátos rendelkezések, eltekintve az átutaláskor számba jövő szabályoktól. A klasszikus társasági jogi elvek szerint alakul a döntéshozatal módja is a magyar jogban, csakúgy, mint minden olyan jogban, amelyben a külföldi befektetések jogi szabályozása a társasági jogra épül. Ami a vállalatok megszűnését illeti, szintén nincs – a korábbi időkhöz hasonló – speciális állami beavatkozás, hanem a megfelelő társasági és csődjogi szabályok nyernek alkalmazást. [265] d) A vegyes vállalatokban való külföldi részvétel arányára nézve (a „szocialista” tulajdon erodálását féltő korábbi korlátozásokkal szemben) Magyarországon az új viszonyok jegyében felső határ nincs; a külföldi részesedés – akár betársulásnál, akár új, önálló alapításban – 100%-ig is elmehet. Ehhez sem kell semmilyen engedély. A külföldi részvétel kívánatos minimális mértékének elérésére a magyar törvények adókedvezményekkel ösztönöznek. [266]



e) A belföldiesítés (az ún. indigenizáció) ma már nem túlzottan erős. Csak néhány jogrendszer állapít meg nemzeti preferenciákat: például az igazgatótanács elnöke hazai állampolgárságának megkövetelésével vagy a külföldi alkalmazottak (vezetők és beosztottak) foglalkoztatásának korlátozásával. A liberálisabb befektetési törvények (köztük a magyar) teljesen megszüntették az ilyen természetű korábbi megszorításokat. [267] f) Tulajdonképpen a nemzeti elbánás [244] érvényesül a magyar jogban a külföldi részesedésű vállalatok ingatlanszerzésénél, lévén hogy a társaság a társasági szerződésben (alapszabályban) meghatározott gazdasági tevékenységéhez szükséges ingatlanra vonatkozóan – külön engedély nélkül – tulajdonjogot és más jogot szerezhet. [268] g) Az adózás kiemelkedő szerepet játszik mind a tőkeimportáló országok gazdaságpolitikájában, mind a külföldi befektetői stratégiák meghatározásában. A korábban „bőkezűbb”, ma csökkenő adópreferenciákkal a fogadó országok a külföldi beruházásokat kívánják ösztönözni. Ez természetesen nem mehet odáig, hogy a nemzeti elbánást, a belföldi gazdálkodó alanyok és beruházók versenyesélyeit nagymértékben rontsa. Ezért is erősödik a preferenciák csökkentésének tendenciája. A nyereség újrabefektetéséhez általában igen lényeges kedvezmények fűződnek, sőt, ezt esetenként akár teljes adómentességgel is ösztönzik. A külföldi befektetések támogatását az induló évekre nyújtott külön kedvezmények is szolgálják (take-off preferences).Végül a kedvezmények harmadik csoportja bizonyos nemzetgazdasági prioritásokhoz, azaz a kiemelt iparágakban történő befektetésekhez kapcsolódik. Az itt tett általános megállapítások a magyar jogfejlődésben is megfigyelhetők. A piacgazdasági viszonyok kibontakozásával az adófizetéshez és a versenyesélyek egyenlőségéhez fűződő érdekek a speciális adókedvezmények fokozatos mérséklésére vezettek. A már megszerzett kedvezményeket a jogalkotás „zárt végűvé” tette, amikor úgy rendelkezett, hogy utoljára 2003-ban lehetett igénybe venni. Természetesen megilletik a külföldi részvétellel működő társaságokat mindazok a kedvezmények, amelyek más belföldi gazdasági társaságot megilletnek (Glatz–Martin–Nagy). Nyilvánvaló, hogy a külföldi beruházások adójogi helyzetére a kettős adóztatás elkerülését szolgáló egyezmények is erősen hatnak. A befektetők elvileg mind a beruházás országában, mind a befektető honossága szerinti államban megadóztathatók. E kettős teher mindenképpen visszatartó tényező volna. Ennek elkerülése és a nemzetközi tőkeáramlás előmozdítása érdekében a tőkefogadó országok – köztük Magyarország is – az elmúlt évtizedekben számos egyezményt kötöttek a kettős adóztatás elkerülésére. [269] h) A külföldi befektetőt megillető jövedelem átutalhatósága létfontosságú feltétele minden jelentősebb tőkeáramlásnak. Ez mindenekelőtt a társaság nyereségéből a külföldit megillető rész, továbbá a társaság megszűnése vagy külföldi tulajdoni hányad részben vagy egészben történő elidegenítése esetében a külföldit megillető összeg szabad transzferálhatóságát jelenti. Mivel az e területen támasztott nehézségek ellehetetlenítenék a külföldi beruházásokat, ezért a befektetési kódexek általában törekszenek garanciák megfogalmazására; a megoldások – különösen a nyereség átutalhatóságának részleteiben – különbözőek. A magyar jog szerint a konvertibilis valutában történő nyereségtranszfer a vállalat bevételeinek pénznemétől függetlenül garantált. A jövedelem tehát akár magyar forintban vagy más, nem konvertibilis valutában képződhet, a külföldit megillető pénzösszeg a befektetés pénznemében külföldre szabadon átutalható. Hasonló jelentőségű a vegyes vállalat által foglalkoztatott külföldiek (vezető tisztségviselők, ügyvezetéssel megbízott tagok, felügyelő bizottsági tagok, alkalmazottak) társaságtól nyert jövedelmének az átutalhatósága. Magyarországon ez a lehetőség az adózott jövedelem ötven százalékáig terjed. [270] i) A külföldi befektető tulajdonrészének elidegeníthetősége fontos eleme a beruházásokra vonatkozó jogi szabályozásnak. Az értékesítés szabadságának hiányában a beruházók vonakodnának befektetni, mintegy „röghöz kötve” éreznék magukat, ezért az értékpapír-, a tőke- és ingatlanpiac rugalmassága lényeges feltétele a nemzetközi tőkeáramlásba történő bekapcsolódásnak. A beruházási kódexek különösen a korábbi években különféle feltételektől tették függővé a külföldit illető tulajdoni részek eladását. Más társasági jogok egyszerűen elismerik a tulajdonosoknak a társasági



szerződésben/alapszabályban az elidegenítésre vonatkozóan lefektetett megállapodását, s annak érvényesülését. Ez utóbbi jogi helyzet van Magyarországon. [271] 6. A külföldi befektetések között is sajátos szerepet töltenek be az ún. vámszabad területi társaságok. A vámszabad területi társaság intézményét a külföldi beruházások növeléséhez fűződő gazdaságpolitikai érdekek és megfontolások hozták létre. Ez az intézmény ugyanis olyan kedvezményeket nyújt, amelyek jelentős vonzerőt gyakorolnak a befektetni szándékozókra. A szabályozás lényege a nagyfokú rugalmasság, az általános befektetési jogi rezsimtől való nagyfokú függetlenség. A vámszabad területi társaságok jogi helyzetét a befektetési törvény szabályai fejlesztették tovább. [272] 7. A nemzetközi gazdasági viszonyokban az utóbbi években egyre erősödő vállalati mozgás – Magyarországon is – elsősorban a külföldi részvétellel működő társaságok megjelenésében jut kifejezésre. Ennek egyik további elemét a külföldi vállalatok belföldi kereskedelmi képviseletei képezik.

4. 47. § A magyar vállalatok külföldön – vállalati érdekeltségek és képviseletek [273] 1. A magyar vállalatok külföldi megjelenése az 1960-as évek végének gazdasági reformfolyamataival indult. Ez azért volt elengedhetetlen lépés, mert a fejlesztési és termelési folyamatok, továbbá a kereskedelmi kapcsolatok nagymértékű nemzetközivé válása magával hozta a beruházási kapacitások nemzetközi mozgásának szükségességét is. Ebben a folyamatban egyoldalúan, csak befogadóként részt venni azt jelentette volna, hogy eleve lemondunk a magyar vállalatok intenzív bekapcsolásáról ebbe a folyamatba. A közvetlen külföldi jelenlét főbb jogi formái: (vegyes) vállalatalapítás vagy vállalati érdekeltség szerzése. Az ilyen jellegű tevékenység a rendszerváltozás után gyorsan növekedett. A közvetlen jelenlét jelentős formája a vállalatok külföldi kereskedelmi képviseleteinek létesítése is. Ezek is hatékonyan szolgálják a magyar cégek külföldi stratégiáját. A kereskedelmi képviseletek tevékenységi köre közismerten széles. Ennek része az is, hogy közreműködnek olyan ügyletkötésekben, például a nagy kooperációs szerződések előkészítésében, létrehozásában és lebonyolításában, amelyek végül is szintén nemzetközi beruházásokra vezetnek. Szerepük kiterjed arra is, hogy közreműködjenek külföldi leányvállalatok és más tulajdonosi pozícióval járó társaságok létrehozásában. [274] 2. A külföldi vállalatalapítások és betársulások (leányvállalatok, önálló vállalatokat alapítása, társasági jogi formában eszközölt más beruházások) jogi szabályozórendszerének három rétege érvényesül. Ezekhez alkalmazkodva valósítják meg a vállalatok a maguk külföldi beruházási tevékenységét. A három szabályozási elem a következő. [275] a) Kétoldalú kereskedelmi egyezmények vagy az (ezek mellett, illetve helyett funkcionáló) általános kormányközi kooperációs megállapodások. Ezek a nemzetközi jogi instrumentumok biztosítják jogilag is a magyar vállalatok számára, hogy a fent ismertetett formákban beruházási tevékenységet fejtsenek ki a másik szerződő fél országában. Ezek az államközi egyezmények határozzák meg, hogy az egyik szerződő fél cégei a másik szerződő fél területén való működéshez milyen könnyítéseket kapnak: ügynökségek, kereskedelmi képviseletek létesítésének és működésének megkönnyítése, az ezekhez szükséges engedélyek tárgyában való késedelem nélküli eljárás stb. [276] b) A belső szabályozás határozza meg a belföldi jogalanyok külföldi beruházási tevékenységének közelebbi feltételeit. A korszerű piacgazdasági szemléletű nemzetközi befektetési aktivitás a mozgás nagy szabadságát igényli. Ennek a folyamatnak első döntő lépése volt a rendszerváltozás előtti külkereskedelmi monopólium teljes felszámolása, a külkereskedelmi jogosultság mintegy alanyi joggá tétele, természetesen az irányadó



általános kereskedelmi jogi szabályok figyelembevételével. Ma sok tízezren végeznek külkereskedelmi tevékenységet, és többezres nagyságrendű a külföldi befektetések száma is. [277] c) Az adott külföldi állam beruházási, igazgatási és társasági jogi szabályainak keretei között fejtik ki a magyar vállalatok beruházási tevékenységüket. Ezek a jogszabályok határozzák meg az adott államban folytatható beruházási tevékenység feltételeit, az ilyen tevékenységgel járó jogokat és kötelezettségeket. [278] 3. A magyar vállalatok külföldi kereskedelmi képviseletei tevékenységüket a bilaterális kereskedelmi vagy általános kooperációs egyezményekben foglalt jogi feltételek keretei között fejtik ki. Létrejöttüket (és részben működésüket) tekintve vonatkozik rájuk a megfelelő magyar szabályozás is.

5. 48. § Államközi gazdasági vállalkozások A termelési folyamatok nemzetközi jellegének erősödése, az államhatárokat átlépő gazdasági kooperáció nemcsak abba az irányba hat, hogy a magántőke, a vállalatok, társaságok megjelennek külföldön, és hatalmas nemzetközi vállalatbirodalmak, transznacionálisvállalatok jönnek létre. Az államok különböző csoportjai átfogó, tőkeigényes, több országra kiterjedő gazdasági vállalkozások megvalósítása érdekében közvetlenül létrehoznak államközi, ún. szupranacionális vállalatokat. Ez a folyamat – bár ilyen jellegű vállalkozásokra egyes példák már a második világháború előtt is akadtak – határozottabban a második világháború után bontakozott ki. Ami a nemzetközi terminológiát illeti, ezeket a vállalatokat többféle elnevezéssel illeti az irodalom. Így angol nyelvterületen a multinational public enterprise, az international bodies corporate, francia nyelvterületen az établissements publics internationaux (multinacionális, illetve nemzetközi közületi vállalat) elnevezést használják ezen államközi vállalkozások megjelölésére. Mindezek az elnevezések azt hivatottak kifejezni, hogy itt olyan államközi vállalkozásokról van szó, amelyek általában közérdekű gazdasági feladatok ellátására jöttek létre, olyanokéra, amelyek nagy volumenű és hosszú távú tőkebefektetést igényelnek, és amely feladatok ellátásához vállalati szervezet szükséges. Jogi formájukban rendszerint a kereskedelmi társasági jogi és közjogi elemek vegyülnek. Néhány példát említünk ezekre az államközi gazdasági vállalkozásokra. A SAS (Scandinavian Airways System) légitársaság három nemzeti (svéd, norvég és dán) légiforgalmi vállalat konzorciumaként jött létre; jogi formáját tekintve egy, a társakat kölcsönös együttműködésre kötelező, saját felelősségüket is involváló kereskedelmi társaság formájában. Maguk az államok csak közvetve szerepelnek a konzorciumban, sőt a három ország között a polgári repülés terén való együttműködésről 1951-ben kötött szerződés is csak közvetve ad állami kereteket a SAS működéséhez. A Basel-Mulhouse Airport Franciaország és Svájc által létesített közös vállalat az adott repülőtér üzemeltetésére, amelyet egy kiterjedt részletességű államközi egyezmény hozott létre, mintegy önszabályozást adva a közjogi vállalatnak. Jogilag és gazdaságilag is érdekes a Mont Blanc Tunnel nemzetközi gazdasági vállalkozás, amelyben az 1953ban aláírt egyezmény keretében Franciaország és Olaszország részes. Célja a Mont Blanc alatti alagút megépítése és működtetése. Evégből a kormányok a szerződés alapján két vállalat alapítását szervezték és engedélyezték, a szerződésben meghatározott konkrét koncessziókkal. A működtetési kizárólagossági jogok a szerződés értelmében 70 évre szólnak. Mindkét vállalat részvénytársasági formát öltött, mindazonáltal a szerződésben részletesen körvonalazott működési és irányítási feltételek mellett. Ezek a feltételek biztosítják mindkét állam számára a megfelelő ellenőrzést és adott esetben a beavatkozás lehetőségét. A szerződés a nagyberuházás későbbi tulajdonjogi sorsáról is intézkedik: kimondja, hogy a koncesszió lejárta után az alagút és minden technikai berendezése a francia és az olasz állam osztatlan tulajdonává válik. A működtetés és igazgatás, valamint az anyagi előnyök és esetleges veszteségek 50–50%-ban illetik, illetve terhelik a két államot. Van olyan nemzetközi vállalati forma is, amely minden részében az Európai Gazdasági Közösség szülötte; ilyen az Euratom Szerződésben szabályozott közös vállalat (joint enterprise), amely az atomenergia-iparon kívüli tevékenységre is alkalmazható. Jogi formájára nézve egy közösségi ellenőrzési rendszer alatt működő kereskedelmi társaság, melyben alapító tulajdonosként az Európai Gazdasági Közösségen és a tagállamokon kívül magánvállalatok is részt vehetnek. S végül egy példa Magyarországról. A Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút (GYSEV) eredetileg belföldi részvénytársaságként jött létre azzal a céllal, hogy egy olyan vasútvonalat építsen és üzemeltessen, amelynek 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


révén a magyar – elsősorban kisalföldi – mezőgazdasági exporttermékek gyorsan Bécs térségébe továbbíthatók. A vonal nyugati szakasza azonban a trianoni döntések után osztrák területre került. A békeszerződések ugyanakkor biztosították a vasút egységes üzemeltetését, amelyet 1923-ban az osztrák kormány is elismert. Azóta a GYSEV egységes vasútként működik, mint magyarországi székhelyű, osztrák üzemmel is rendelkező részvénytársaság; Ausztriában társasági képviseletet, és az üzemvitel irányítására üzemvezetőséget tart fenn. A GYSEV működését a magyar és az osztrák közlekedési miniszter által 1973-ban jóváhagyott alapszabály rendezi.

6. Irodalom a XIV. fejezethez Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Buxbaum, M. R. – MádlF. (ed.): State and Economy. In International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. XVII. Tübingen–Dordrecht–Boston–Lancester, 2000. Dienes-Oehm E. –ErdősI. –KirályM. –Martonyi J. –Somssich R. –Szabados T.: Az Európai Unió gazdasági joga I. – Belső piac és a közös kereskedelempolitika. Budapest, 2010. Dobkin, J. A. et. al.: International Joint Ventures. 2nd ed. Washington, 1988. Glatz O. –Martin Gy. –Nagy K.: Az idegenjog és a konzuli jog – kommentár a gyakorlat számára. Budapest, 1995. Horváthy B.: Külkereskedelmi védelmi intézkedések a közösségi jogban. Kézirat. Budapest, 2008. Király M. –Mádl F.: A külföldi beruházások jogi védelme. Budapest, 1989. Király M. (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Budapest, 1998. Mádl F.: Forms of Joint Ventures – Between Enterprises from Countries with Different Political and Economic Systems. General Report of the XIIIth International Congress of the International Academy of Comparative Law. Montreal, 1990. 285–313. Mádl F.: Az európai örökség útjain. Budapest, 1995. 1997. Mádl F.: Állam és gazdaság (Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban) . Budapest, 1997. Mádl F. (ed.): EU Integration Process – Enlargement and Institutional Reforms.Budapest, 1997. Mádl F.: State and Economy in Transformation – Revolution by Law in the Central and Eastern European Countries. In International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. XVII. Chapter 2. Tübingen–Dordrecht– Boston–Lancester, 2000. Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet, Budapest, 2004.


Part V. IV. cím. A tulajdon


Table of Contents 18. XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban .................................................... 153 1. 49. § A főszabály: a fekvési hely joga ............................................................................... 153 2. 50. § Kivételek a főszabály alól ........................................................................................ 153 3. 51. § A tulajdonjogi kapcsolóelvek alkalmazási területe .................................................. 156 19. XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban 158 1. 52. § A tulajdon- és beruházásvédelemről általában ......................................................... 158 2. 53. § Nemzetközi szabályozórendszerek a külföldi beruházások védelmére .................... 158 3. 54. § Belső jogi garanciák ................................................................................................. 164 4. 55. § Appendix: az államosítás jogi megítélésének alakulása ........................................... 165 5. Irodalom a IV. címhez ....................................................................................................... 166


Chapter 18. XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban 49. § A főszabály: a fekvési hely joga 50. § Kivételek a főszabály alól 51. § A tulajdonjogi kapcsolóelvek alkalmazási területe

1. 49. § A főszabály: a fekvési hely joga [279] 1. Több jogrendszer kollíziója esetén valamely dologra vonatkozó tulajdonjoggal, korlátolt dologi joggal, birtokkal kapcsolatban általános kapcsolóelvként a dolog fekvése helyének jogát (lex rei sitae) fogadják el. Ez az elv a középkori statútumelmélet egyik lényeges tartalmi elemeként vált a modern polgári jogrendszerekben a nemzetközi kollíziós jog részévé. Fogalmi tartalma egyértelmű: ha valamely tulajdonjogi vagy korlátolt dologi jogi jogviszonyban külföldi elem van, a jogviszonyt annak az országnak a joga szerint kell megítélni, amelynek területén az adott dologi jogviszony tárgya fekszik. Ez a felfogás az ingatlanokkal kapcsolatban mondhatni természetesen alakult ki. Miután korábban a tulajdon döntő tárgyai (még nagyobb mértékben, mint ma) a föld és az egyéb ingatlanok voltak, ezzel az elvvel biztosították a belső gazdaság- és jogpolitika érvényesülését az állam vagyona felett is. Az ingatlantulajdon egy meghatározott állam területéhez kötődik, sokkal inkább, mint a személyek. Savigny ezt úgy fejezte ki, hogy a tulajdon felett uralmat az szerez, aki mintegy odamegy, ahol a tulajdon van, és ezzel elfogadja a tulajdon fekvése szerinti ország jogát, benne tulajdonjogi szabályozási rendjét is. A fekvés helyének jogát – a korábbi gyakorlattal ellentétben és főleg Savigny nézetei nyomán – kiterjesztették az ingókra is. A fekvés helyének így általánosodott kapcsolóelve – amint Savigny kifejezi – a dologra nézve ugyanaz, mint a személyekre nézve a személyes jog. Az utóbbiaknál a személynek egy meghatározott állam területéhez való személyes kapcsolata határozza meg a személyek perszonálstatútumát, míg a dolgoknál ezt a szerepet a dolgok fekvésének helye tölti be. [280] 2. Főszabályként a fekvési hely jogát, a lex rei sitae elvét fogadja el a magyar nemzetközi magánjog is. A Kódex 21. §-a kimondja: „a dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a tulajdonjogra és más dologi jogokra, továbbá a zálogjogra és a birtokra; a dolog fekvésének helyén irányadó jog annak az államnak a joga, amelynek területén a dolog a jogi hatást kiváltó tény létrejöttének időpontjában van”. Ingó dolgok esetében (tekintettel azok lehetséges helyváltoztatására) a normát egy időpont hozzárendelése teszi teljessé: az a releváns időpont, amelyben a jogi hatást kiváltó tény létrejött. Ezt a szabályt a bírói gyakorlat sokszor a normára utalás nélkül követi, és a magyar jogot alkalmazza, mert a dolog Magyarországon van. Az ilyen ítélet jogászi pontosság szempontjából természetesen nem tekinthető példásnak, de érdemben helyes. A lex rei sitae elvet követte például a bíróság ingók kiadása iránt görög felperes által magyar alperes ellen indított perben: Legf. B. Pf. VI. 21.600/1993. Magyarországi közös tulajdon megszüntetése volt a tárgya a Kaposvári Járásbíróság 4. P. 20210/1982. sz. ítéletének, amelyben Angliában élő alperes miatt volt külföldi elem; ugyancsak az alperes külföldi (német) honossága miatt volt külföldi elem a Szegedi Járásbíróság 4. P. 21. 806/1981. sz., ugyancsak magyarországi közös tulajdon megszüntetésére irányuló perben. A Kódex alapján egyértelmű, hogy a perben a magyar Ptk. közös tulajdoni szabályai voltak irányadók.

2. 50. § Kivételek a főszabály alól [281] 1. Ahogy egyre erőteljesebben bővül az áruforgalom, a fekvés helyének jogát ingók esetében egyre több kivétel töri át. Olyan új jelenségek jöttek létre, amelyeknél tömegesen megdőlt az a korábbi feltételezés, hogy a dolgok egy meghatározott helyen vannak és ott is maradnak. Elsőként a – nemzetközi távolságokra – fuvarozott árukat kell említeni. A szárazföldi, vízi és légi járműveken szállított dolgok esetében olyan vagyontárgyakról van szó, 153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban amelyek országhatárokon át, sőt sokszor minden ország felségterületén kívül: nyílt vizeken, illetve azok felett mozognak. A fuvarozott áruk fogalmi lényegéhez tartozik a – történetesen – több országra is kiterjedő helyváltozás, és ebből következően a fekvési hely estlegesnek tekinthető. Ezért jogrendszerütközés esetén a nemzetközi magánjognak is új megoldást kell találnia az irányadó jog meghatározásánál. A fuvarozott, úton lévő áruk (res in transitu) jogi kérdései a nemzetközi gazdasági kapcsolatok mai intenzitása mellett nagyon jelentőssé váltak. Mind a nyersanyagok, mind a félkész termékek, mind pedig a kész fogyasztási cikkek és termelő berendezések nagy része import-export ügyletek révén és fuvarozási folyamatok közbeiktatásával kerül a vevőhöz. Ennek során az áruk országok sorát érinthetik. A szállítás alatt levő ingó dolgok nemegyszer lehetnek a szállítás alatt is dologi jogi változás tárgyai, például tulajdonosváltozás vagy zálogszerződés jöhetett rájuk nézve létre. Ez a joghatás attól függetlenül áll be szerződés vagy törvény erejénél fogva, hogy az áru éppen hol van, nyílt tengeren-e, vagy valamely kikötőben, avagy valamely érintett ország vasútvonalán stb. Felmerül tehát a kérdés, hogy a tulajdonjogi jogviszonyt az egész mozgási folyamatnak melyik részéhez kössük. Erre nézve mind a gyakorlatban, mind az irodalomban eltérő nézetek vannak. Egyes jogrendszerekben a tulajdonos lakóhelyének jogát vagy hazai jogát alkalmazzák, mások a feladás országának jogát helyezik előtérbe, megint mások a rendeltetési hely államának jogát tekintik irányadónak. [282] a) A szállítás alatt lévő áruk dologi jogi megítélésére a magyar jog főszabályként a rendeltetési hely államának jogát rendeli alkalmazni. A Kódex szerint „a rendeltetési hely államának joga irányadó a szállítás alatt álló árura” [23. § (2) bek.]. Ez önmagában ésszerű megoldás. Bizonyos esetekben azonban értelmezésre szorul, például a birtokvédelem, illetve a tulajdonjog védelme körében. Példa: Magyar vállalat kamionját és annak áruját, amelyet Bagdadba kell szállítani, útközben „A” országban támadás éri. A támadást a vezető önhatalommal hárítja el. Az ebből keletkezett vitában magyar fórum előtt pert indítanak. Az önhatalom terjedelme-mértéke a probléma, s ennek függvényében alakul a kártérítési igény jogossága is. Kérdés: úton levő áru-e maga a kamion is, vagy csak a benne levő áru. Ha igen, az önhatalom kérdését iraki jog szerint kellene megítélni, ami nyilvánvalóan ésszerűtlen megoldás volna. Bár a kamion áruja minden bizonnyal úton lévő áru, ez se köti az ügyet jobban az iraki joghoz. Az ésszerű megoldás nyilván a támadás helyének joga, vagyis – a tulajdonjogi kollíziós szabály felől nézve – a dolog fekvésének helye. Ezért a kollíziós dologi jogi főszabály: a fekvés helyének joga lép elő. Ezt a megoldást indokolja az is, hogy a jogos önvédelem mint birtokvédelmi eszköz ilyen esetekben összefügg a kártérítési felelősséggel, mint a másik itt működésbe lépő jogi eszközzel. Ezen az úton érvényesül az a morális-jogi értékrend is, amely a jogsértéshez kapcsolódik. [283] b) A Kódex kivételt tesz a rendeltetési hely főszabálya alól a szállítás alatt levő áruk dologi jogi megítélésénél olyan esetben, amikor bizonyos kényszerítő dologi jogi hatású jogcselekményeket kell megítélni. Ha például a szállítás alatt levő árut valamilyen kényszerítő ok (a szállítóeszköz balesete, az áru romlása stb.) miatt el kell adni, be kell raktározni, vagy az áru zálog alá kerül, ezeket a dologi jogi hatásokat a Kódex ahhoz a jogrendhez kapcsolja, amelynek területén a dolog e kényszercselekmények idejében és alkalmával van. Ennek az indoka az, hogy az ilyen – többnyire váratlan – cselekményeket a történés helyén lehet a leghelyesebben megítélni, már csak azért is, mert az ilyen cselekményekre rendszerint az adott hely törvényes rendelkezései folytán kerül sor. Ilyen esetekben tehát ugyancsak a dologi jogi fő kapcsolóelv: a fekvés helyének joga érvényesül. A Kódex szerint „dolgok kényszerű eladásával, beraktározásával vagy elzálogosításával kapcsolatos dologi joghatásokra a dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni” [23. § (2) bek.]. Példák: 1. Egy Angliában elhagyott, sokáig köztéren veszteglő magyar kisbusz angol hatóságok által történő kényszerértékesítésénél, az új tulajdonos eredeti tulajdonszerzési jogcímének megállapításánál a hatóságok az angol jogot alkalmazták. Ez következne a Kódex hivatkozott 23. § (2) bekezdéséből [és ugyanezen § (5) bekezdésből] is. Ilyen helyzetben a később magát legitimáló eredeti magyar tulajdonos tulajdoni igényét magyar bíróság is csak angol jog szerint ítélheti meg. 2. Az iraki háborús események miatt Budapesten elhagyott iráni kamion jogi helyzetének rendezése (a kamion tulajdonos vállalata nem volt megtalálható, vezetője elhagyta az országot) nyilván csak a magyar jog alkalmazásával oldható meg ésszerűen, ahogy ez következik is a Kódex hivatkozott rendelkezéséből. [284] c) A szállítás alatt levő áruk, az úton levő dolgok sajátos változata az utas úti poggyásza. Ez nem olyan értelemben szállított áru, mint a nemzetközi áruforgalom tárgyai. Az utas által magával vitt személyes használati tárgyakra az jellemző, hogy a tulajdonossal vagy a birtokossal együtt „utaznak”. Ezért az ilyen dolgokra 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban vonatkozó tulajdonjogi jogviszonyok megítélését nyilvánvalóan nem lehet elválasztani magától a személytől, akinek személyes joga tekinthető biztos kapcsolatnak. Ez a megfontolás vezeti a magyar jogot, amikor úgy rendelkezik, hogy „az utas személyes joga irányadó az általa magával vitt személyes használati tárgyakra vonatkozó dologi jogokra” [Kódex 23. § (3) bek.]. [285] 2. A lajstromozott vízi-légi járművekre rendszerint, így a magyar jogban is a lobogó joga (lex bandi vagy loi du pavillon) az irányadó. A lobogó joga annak az államnak a jogát jelenti, amelynek felségjelei alatt a kérdéses jármű közlekedik. Ez konkrétan azt az országot jelenti, amelynek területén a járművet nyilvántartásba vették. A Kódex [23. § (1) bek.] szabálya szerint: „Lajstromozott vízi vagy légi járműre vonatkozó dologi jogok keletkezését, fennállását vagy megszűnését annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű közlekedik.” [286] 3. Újabb keletű, a 20. században elterjedt jelenség az értékpapírok egyre növekvő szerepe a nemzetközi vagyoni forgalomban. [287] a) A hagyományos, tehát papíralapú, okirati formában kiállított értékpapírokon fennálló dologi jogokra alkalmazandó jogok meghatározására még többnyire illett a lex rei sitae elv mintájára alkotott kapcsolóelv: az értékpapír fekvésének helye, a lex cartae sitae. Az áruval való rendelkezés jogát biztosító értékpapírok (például: közraktári jegy, rakjegy, hajóselismervény [393]) dolgi jogi hatásaira ez a kapcsolóelv mindenképpen alkalmas. Ezekre az értékpapírokra tételesen is megfogalmazza ezt a kapcsolóelvet a Kódex [27. § (3) bek.] A társasági tulajdont megtestesítő, más értékpapírokkal kapcsolatban viszont csak a kötelmi jogi jogváltozásokra: az ilyen értékpapírokon alapuló jogokra és kötelezettségekre ad kapcsolóelvet (éspedig a szerződési szabályok között) a Kódex. Ezeket ez a könyv is a kötelmi jogban tárgyalja [440]. A dologi jogi vonzatok jelentőségét mutatja ugyanakkor, hogy számos országban az értékpapírok nemzetközi magánjogi státusát kifejezetten a tulajdonjogi fejezetben tárgyalják, így például általában a common law-országokban (Dicey, Cheshire). Mindazonáltal az ilyen rendszert követő országokban is hangsúlyozzák az értékpapírokra vonatkozó nemzetközi magánjogi szabályozás komplex jellegét: a teljes képhez hozzátartoznak a tulajdoni vonzatok mellett a társasági jogi és a kötelmi jogi összefüggések, az ezeknek megfelelő nemzetközi magánjogi szabályok is. [288] b) A lex rei cartae kapcsolóelv alkalmazhatóságának az a minimális feltétele, hogy az értékpapírt a kibocsátó legalább egy (vagy néhány összevont) címletben előállítsa, azaz az értékpapír okirati formában létezzék. Nem alkalmazható ez a kapcsolóelv az okirati formában egyáltalán nem létező, dematerializált értékpapírok esetében. Ezekre az értékpapírokra a Kódex (21/A. §) új kapcsolóelvet állít fel, amikor külön szabállyal rendelkezik a letéti számlán nyilvántartott és a dematerializált értékpapíron fennálló tulajdonjogra és más dologi jogra alkalmazandó jogról. A Kódex új szabálya az Európai Parlament és a Tanács által hozott, a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvet ültette át, és az irányelvi normával összeegyeztethető szabályozást ad. E norma szerint a letéti számlán nyilvántartott vagy a dematerializált értékpapíron fennálló tulajdonjogra és más dologi jogra annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben azt az értékpapírszámlát vagy értékpapír-letéti számlát vezetik, amelyen a tulajdonjog vagy más dologi jog jogosultjának javára a jóváírás történt. Ez az ún. releváns számla vezetésének helye szerinti állam jogát jelenti. Ez a kapcsolóelv számol azzal a gyakorlattal, hogy a modern értékpapír-forgalom letétek (alletétek) láncolatán keresztül bonyolódik, amelyekre vonatkozó számlákat – adott esetben: eltérő országokban működő – különböző szolgáltatók vezetnek, és a befektetők az értékpapírokat tipikusan közvetítők láncolatán keresztül „birtokolják”. Minden egyes közvetítőhöz tartozik egy értékpapír-letéti számla. Olyan esetben, amikor a különböző országokban működő közvetítők közreműködése miatt a számlavezetés is különböző országokban történik, ki kell választani a releváns számlát és az annak megfelelő állam jogát kell alkalmazni. Ez az a számla lesz, amelyen a tulajdonjog vagy más dologi jog jogosultjának javára a jóváírás történt. Az így meghatározott jogtól vissza- vagy továbbutalás (renvoi) útján sem lehet eltérni. Ezért a Kódex – az irányelv követelményének eleget téve – kizárja a visszautalást: Ha a releváns számla vezetésének helye szerinti külföldi állam kollíziós joga a felmerült kérdésben a magyar jogra utal, e visszautalást nem kell figyelembe venni. [A továbbutalást a Kódex (4. §) általános jelleggel zárja ki [129].]


XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban A releváns számla vezetésének helye szerinti állam joga határozza meg • a dematerializált értékpapír jogi természetét és tulajdonjogi hatásait; • a dematerializált értékpapíron történő jóhiszemű tulajdonszerzést; • a dematerializált értékpapíron alapított biztosíték hatályát harmadik személyekkel szemben; • a dematerializált értékpapíron alapított biztosítéki jogok közötti elsőbbséget; • a biztosítékként adott dematerializált értékpapírokból történő kielégítés módját. [289] 4. Gyakran jönnek létre olyan tulajdonjogi jogviszonyok is, amelyekben több állam területén fekvő dolgokra egy időben kell meghatározni az irányadó jogot. Ez a helyzet az üzleti vagyon mint egész átszállásának esetén akkor, ha a vagyon részei különböző országokban találhatók. Ésszerűtlen volna a különböző államokban fekvő dolgokat külön-külön statútum alá rendelni, amikor a jogváltozás egyetlen jogi tényhez kapcsolódik, a vagyon pedig egyetlen személyhez tartozik. Ezért a nemzetközi magánjogban általában e kérdéskörben is a főszabálytól eltérő szabály, nevezetesen a jogelőd személyes joga vált elfogadottá. Az ingatlanokra – üzleti vagyonnak mint egésznek átszállása esetén is – a fekvés helyének joga irányadó. Ezt a szabályt alkalmazza a magyar nemzetközi magánjog is: „Ha a vállalati (üzleti) vagyon mint egész száll át, a dologi jogi változásokat – az ingatlanra vonatkozó ilyen jogváltozások kivételével – a jogelőd személyes joga alapján kell megítélni” [Kódex 23. § (4) bek.]. Példa: Magyar vállalat „A” ország „x” vállalatának berendezését bérli és használja Magyarországon. A bérleti szerződés fennállása alatt a bérlő magyar vállalat értesítést kap „B” ország „y” vállalatától, hogy „x” vállalat megszűnt, „y” vállalatba olvadt, és a továbbiakban ő, azaz „y” vállalat jogosult a bérleti díjra. A magyar vállalat bizonytalan a fúzió jogszerű folyamatát illetően és arra vonatkozóan is, hogy ebben miként rendezték a bérelt berendezés sorsát. A bizonytalanságra tekintettel a magyar vállalat a bérleti díj fizetésére vonatkozó kötelezettségét bírói letét útján teljesíti a magyar Ptk. szerint, bár esetleges jogvitáira jogszerűen „C” ország joga volt kikötve, csakhogy ez a jogválasztó klauzula az „x” vállalattal kötött szerződésben szerepel. „y” végül jogosultsága tisztázása végett magyar fórumon perel. A magyar fórumnak az univerzális jogutódlást nem a bérelt berendezés fekvési helyének, tehát nem a magyar jognak, hanem „A” ország mint „y” vállalat jogelődjének („x” vállalatnak) joga szerint kell megítélnie. [290] 5. Tulajdonjogi joghatás bekövetkezhet úgy is, hogy valamely vagyontárgy tulajdonjoga bírósági rendelkezés folytán vagy végrehajtás során száll át egyik tulajdonosról a másikra. Miután a tulajdonjogi joghatást ilyenkor valamely konkrét állam hatóságának rendelkezése váltja ki és az adott hatóságnak erre irányuló jogkörét ezen állam belső joga határozza meg, az előállott tulajdonjogi joghatásokat nem lehet kivonni ennek az államnak a jogköréből. Ha tehát a közrendi záradék nem áll útjában, akkor ilyen esetekben ésszerűen csak annak az államnak a jogát lehet alkalmazni, amelynek szerveitől ezek a kényszerű joghatások származnak. Ennek jegyében mondja ki a Kódex 23. §-ának (5) bekezdése, hogy „ha a dolog tulajdonjoga bíróság rendelkezése alapján vagy végrehajtás során száll át, a jogszerzésre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek bírósága rendelkezik, illetve amelynek hatósága a végrehajtási ügyben eljár”. Az intézkedő állam szerinti jog a jogszerzésre vonatkozik: tehát a jogcímre és a jogszerzés bekövetkezésére. Példa: Ausztriában bírósági rendelkezés folytán „x” vállalat végrehajtási eljárás alá került. „x”-nek Magyarországon is van képviseleti konszignációs raktárban tulajdona. Erre egy magyar és egy román hitelező is igényt formál. Ha a magyarországi végrehajtás során esetleg olyan kérdésben keletkezik vita a hitelezők tulajdonszerzésével kapcsolatosan, melyről az osztrák végrehajtási határozat nem rendelkezett, akkor magyar fórum a Kódex 23. §-ának (5) bekezdése szerint osztrák jog szerint fog dönteni.

3. 51. § A tulajdonjogi kapcsolóelvek alkalmazási területe Az előző két §-ban tárgyaltuk azokat a kapcsolóelveket, amelyek szerint a külföldi elemet tartalmazó tulajdonjogi jogviszonyokat meg kell ítélni. Ezek a statútumok a szoros értelemben vett tulajdonjogi problémák mellett nyilvánvalóan kiterjednek a dologi jogviszonyokra általában. A túlzottan absztrakt fogalmaktól idegenkedő common law nem alkalmazza a dologi jog kategóriáját és az ennek megfelelő rendszerezést. A 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XV. fejezet. A tulajdon a magyar nemzetközi magánjogban kontinentális európai országok nemzetközi magánjogi törvényeinek megfelelő fejezete viszont rendszerint a „dologi jog” címet viseli, és többnyire dologi jogviszonyokról beszél. Ezt követi a fő szabályt kimondó (fent már idézett) normában a Kódex is. A 21. § szerint a dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni a tulajdonjogra és más dologi jogokra, továbbá a zálogjogra és a birtokra.” Az idézett szabály ugyan nem bontja ki, de az alkalmazott általános fogalmazásból a kapcsolóelv szerinti jog irányadó a következő kérdésekre: a) a tulajdon tárgyainak osztályozására (ingó-ingatlan, forgalomképes-forgalomképtelen dolgok stb.); b) a tulajdoni, illetve dologi jellegű jogok fajaira (tulajdonjog, használati jogok, zálogjog); c) a szerzésmódokra; d) a dologi jogok tartalmára, terjedelmére, valamint e jogok védelmére. Ebből következően a zálogjogi jogviszony dologi jogi vonatkozásaira természetesen szintén e statútum alapján kell az alkalmazandó jogot meghatározni. A zálogszerződést viszont a Kódex a szerződés joga alá rendeli. A bírói gyakorlatban felmerült, hogy milyen szabályok szerint következik be kft.-üzletrésztulajdonjogának átruházása. A Kúria elődje – sajnálatos módon: a nemzetközi magánjogi szabályok felhívása nélkül – arra az álláspontra helyezkedett, hogy magyar kft. üzletrészében a tulajdonjog változása a magyar jog szabályai szerint következik be (Legf. B. Cgf. II. 31.617/1993. sz., BH 1995/53. sz.). A Kódex 22. §-a az elbirtoklásra is a fekvés helyének jogát tekinti irányadónak. Ingatlanok esetében ez egyértelműen helyes szabály. Az ingatlanok nem változtatják helyüket és így elbirtoklási statútumukat sem. A tulajdonosok különböző országokban lehetnek, magyar ingatlan elbirtoklását külföldi tulajdonossal szemben is magyar jog alapján kell megállapítani; magyar jog szerint kell megítélni az elbirtoklás esetleges nyugvását, és a tulajdonosváltozás telekkönyvi bejegyzését is eszerint kell foganatosítani. Ezt számos ítélet (például Kaposvári Járásbíróság 2. P. 20. 999/1982) is tanúsítja. Ingók esetében azonban az elbirtoklás időtartama alatt a dolog fekvési helye megváltozhat, átkerülhet olyan országba, ahol az elbirtoklási feltételei mások, például az elbirtoklási idő rövidebb vagy hosszabb, mint ahol az elbirtoklás megkezdődött. Erre az esetre rendelkezik úgy a Kódex 22. §-a, hogy az elbirtoklásra annak az országnak a joga irányadó, amelynek területén a dolog az elbirtoklási idő lejártakor volt; ahol tehát a dolog a kérdéses joghatást kiváltó tény időpontjában volt. Példa: „x” felperes értékes festményt hagyott „y” alperesnél „B” országban. Öt év után „y” visszatelepedett Magyarországra, magával hozta a festményt, és itt további hét évig birtokolta azt. Ekkor perli „x” felperes „y”-t, hogy a képet adja vissza, mert bár eddig a képet nem kérte, de „B” ország joga szerint az elbirtoklás ideje még nem telt el. A magyar fórum a Kódex 22. §-a szerint a magyar jogot alkalmazza, és a Ptk. rendelkezése szerint az elbirtoklási időt lejártnak fogja tekinteni, mert ingók elbirtoklási ideje tíz év, és ennek lejártakor a festmény Magyarországon volt. Kimondja még a Kódex 22. §-a azt is, hogy „az elbirtoklást a dolog fekvési helyének megváltoztatása önmagában nem szakítja meg”. Ennek a szabálynak inkább csak elvi jelentősége van, mivel nemigen fordul elő olyan magánjog, amely szerint az elbirtoklást a dolog fekvési helyének megváltozása megszakítaná.


Chapter 19. XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban 52. § A tulajdon- és beruházásvédelemről általában 53. § Nemzetközi szabályozórendszerek a külföldi beruházások védelmére 54. § Belső jogi garanciák 55. § Appendix: az államosítás jogi megítélésének alakulása

1. 52. § A tulajdon- és beruházásvédelemről általában [291] 1. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok keretében bonyolódó vagyoni forgalom a nemzetközi tulajdonjogi jogviszonyok sorát hozza létre. Nem védhető ezért az a felfogás, amely a tulajdonjog nemzetközi összefüggéseit a kollíziós jog területére korlátozza. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok mai fejlődési törvényszerűségei folytán a tulajdonjog területén megjelentek olyan fontos jelenségek, amelyeknél a kollíziós jogi szabályozás eszközével nyilvánvalóan nem lehet beérni. Ilyen jelenség mindenekelőtt a külföldi beruházások fejlődése: a nemzetközi beruházások felfutásának korszakát éljük. Ez megmutatkozik a belső és a nemzetközi beruházás(tulajdon-) védelmi és a beruházásokat támogató jogi szabályozórendszerekben is. A külföldiek tulajdonának védelméről általában szólva itt röviden a következőket kell mondani. Azt a kérdést, hogy mi lehet külföldiek tulajdonában Magyarországon, A külföldiek jogállása című fejezetben tárgyaljuk. Ugyanitt szólunk arról a problémakörről is, hogy mit tehet a külföldi magyarországi tulajdonával. A tulajdon- és birtokvédelem körében a nemzeti elbánás (national treatment, régime national) elve érvényesül [244]. A külföldi beruházások védelme behatóbb tárgyalást igényel. [292] 2. A beruházó biztonságra törekszik, garantált jogi keretek között kívánja a gazdaságilag racionálisnak vélt beruházási stratégiáját megvalósítani. A tervezett vállalkozás kereskedelmi kockázatait jobban fel tudja mérni, bár ezek ellen is keres védelmet, például az alapszabály, a döntési jogkör megfelelő alakításával, a piac és a beszerzési források felmérésével. Vannak azonban olyan kockázatok, amelyek túl vannak a külföldi befektető gondos elővigyázatossági-tervezési és gazdálkodási lehetőségein. Ilyen a háború, felkelés, radikális gazdaságitársadalmi átalakulás, bizonytalan politikai-gazdasági helyzet, állami csőd, korlátozó állami beavatkozás vagy államosítás a fogadó országban. Ezek az ún. nem kereskedelmi vagy politikai kockázatok. Ezek adott esetben súlyos kárt okozhatnak a beruházóknak, illetve a külföldi fél beruházott vagyonának. Ahhoz, hogy a működő tőke bátrabban mozogjon ilyen veszélyek lehetőségeit is rejtő térségek felé (és ezek éppen a tőkeszegény, tehát tőkeimportáló, „mozgalmas” fejlődő országok), a beruházók érthetően a politikai kockázatokkal szemben is védelmet keresnek.

2. 53. § Nemzetközi szabályozórendszerek a külföldi beruházások védelmére [293] 1. A beruházásvédelmi jogi mechanizmusok körében a nemzetközi szabályozórendszerek fokozatosan jutottak el a mai állapotokig. Érthető, hogy először a tőkeexportáló országok erőltették a beruházásvédelmet: azt, hogy a szegényebb fogadó országok vállaljanak garanciát a beruházások biztonsága felett, a nemzetközi jog erejénél fogva legyenek kötelezettek bíróság elé állni, ha hozzányúlnak a beruházott vagyonhoz, netán államosítanak, és 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban viseljék a biztosítás vagy egyéb garanciák terhét, továbbá fizessenek meg minden tőkeveszteséget. A szegényebb tőkeimportáló országok pedig abban látták érdeküket, hogy gazdaságukat minél kevesebb külső elkötelezettséggel, a működő tőkének kitett minél kisebb kiszolgáltatottsággal fejlesszék. Érthetően hangsúlyozták időről időre, hogy gazdasági szuverenitásuk ellen volna, ha előre megkötnék kezüket valamiféle államosítási vagy átalakítási tilalommal, ha minden új beruházási jogvitában minden kis beruházó csak úgy bíróság elé idézhetné őket. Ezeknek az ellentmondásoknak sok nemzetközi kezdeményezés esett áldozatul: a jórészt az erősebb felektől diktált, egyoldalúan csak tőkeorientált nemzetközi egyezménytervezetek sorra sikertelenek maradtak (Király–Mádl). Az 1960-as és 1970-es évektől aztán fokozatosan megváltozott a helyzet. Általánossá vált az a felismerés, hogy a beruházási kapacitás nemzetközi áramlása és az általa gerjesztett kiegyenlítettebb világgazdasági fejlődés, a gyengébbek szempontjainak jobb figyelembevétele és az így jobban működő nemzetközi piac minden fél érdeke. Ennek jegyében jött létre a beruházások korszerűnek és jogszerűnek mondható jogi védelmi rendszere multilaterális és bilaterálisegyezmények formájában. A részletesen bemutatandó két világméretű multilaterális egyezmény: a Washingtoni Konvenció és a MIGAegyezmény mellett utalni kell arra, hogy az európai uniós jogalkotás is nagyban segíti a nemzetközi beruházások védelmét. [294] 2. A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank) 1965-ben dolgozta ki a multilaterális Washingtoni Konvenciót: „Az államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről” szóló egyezményt (Convention on the Settlement of Investment Disputes between States and Nationals of Other States). A Washingtoni Konvenció kevés merev jogi kötöttségével, rugalmasságával, az államosítás elleni anyagi jogi tilalmak mellőzésével, a Bretton Woods-i szellem jegyében eleve több sikerre tarthatott számot, mint sikertelen elődei. A beruházásvédelem minimális szintjét eljárásjogi oldalról biztosító konvenció, amely csak kérésre szervezi a viták egyeztetését, az idők során közös nevezővé vált a nemegyszer ellentétes érdekű államok között. Az egyezmény a Világbank tagállamai részére áll nyitva aláírásra, valamint meghatározott feltételekkel bármely más olyan állam részére is, amely részese a Nemzetközi Bíróság Szabályzatának. Az egyezményt és benne a vitarendező Központ statútumát időközben több mint száz állam ratifikálta (nagy számban fejlődő országok is); Magyarország 1987-ben csatlakozott hozzá (1987. évi 27. sz. tvr.). Számos kétoldalú bilaterális beruházásvédelmi egyezményünk az esetleg felmerülő viták rendezésére a Konvenció szabályait rendeli kötelezően alkalmazni. Ilyen esetben a Washingtoni Konvenció kötelezően alkalmazandó jogi instrumentummá válik, míg egyébként csak önkéntes alávetés alapján funkcionál. A Washingtoni Konvenció és az általa létrehozott „Beruházási Jogviták Rendezésének Nemzetközi Központja”(International Centre for Settlement of Investment Disputes: ICSID) önkéntes alávetéssel a nemzetközi beruházásvédelem területén nemzetközi joghatóságot (békéltető és választottbírósági fórumot) és ehhez jól kiépített eljárási rendet hozott létre. Erről részletesen a választottbírósági fejezetben [696] szólunk. Itt is érdemes megemlíteni néhány konkrét jogesetet, amelyekben joghatósági vita folyt ugyan, de végül is a beruházó fél érdekeinek materiális védelméről, és ennek jegyében arról volt szó, hogy meddig is terjed a Konvenció és a Központ védőpajzsa. [295] a) Az önkéntes alávetés természetesen a felek nagyfokú autonómiájának kifejezését és védelmét szolgálja. Ezt a már kimondott alávetés esetén lényegében a Konvenciónak csak egyetlen rendelkezése korlátozza: ha a felek alávetették magukat a Központ joghatóságának, ezt a hozzájárulást egyik fél sem vonhatja egyoldalúan vissza. Pontosan ennek a szabálynak az értelmezése vált számos ügy, így például az Alcoa Minerals of Jamaica v. Government of Jamaica egyik kulcskérdésévé (Yearbook of Commercial Arbitration, vol. IV, 1979. 206–209. o.). A felperesi amerikai érdekeltségű cég 1968-ban hosszú távú koncessziós szerződést kötött Jamaicával bauxit kitermelésére, illetve alumínium előállítására. Az alapszerződésben bármely vita esetére a szerződő felek kifejezetten alávetették magukat a Washingtoni Konvenció által szabályozott választottbírósági eljárásnak. Ám néhány év múlva a jamaicai kormány, közvetlenül a gazdasági környezetet radikálisan megváltoztató Bauxittörvény elfogadása előtt – eredeti csatlakozó nyilatkozatát módosítva – fenntartást jelentett be a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál, amellyel az ásványi kincsek kitermelésével, feldolgozásával kapcsolatos beruházási vitákat kivette volna a Központ joghatósága alól. Fenntartás bejelentésére az Egyezmény szerint elméletileg bármikor joga van az államoknak. A konkrét esetben, amikor is a külföldi társaság, a szerződésben szereplő visszavonhatatlan joghatósági hozzájárulásra hivatkozva, a mintegy tízszeresére növekvő adóterhek miatt a Konvenció választottbíróságához fordult, Jamaica az utóbb tett fenntartására hivatkozva vitatta e fórum illetékességét. E vita, mint cseppben a tenger, jól kifejezi az állam gazdasági aktivitása által támasztott ellentmondásokat: a tőkeimportban való érdekeltségét egyrészről, és szuverenitásának védelméhez fűződő érdekeit másrészről. A beruházó is érdekelt a kérdéses tőkeimportban (részéről tőkeexportban, a 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban recipiens országban való beruházásban). Számára ugyanakkor speciális kockázati tényezőt jelent az, hogy esetleg hiába bástyázza körül a megállapodást magánjogi garanciákkal (amilyen például a joghatósági klauzula visszavonhatatlansága), kereskedelmi partnere egyben szuverén hatalom is, aki adott esetben majd a közjog eszközeivel (a jogszabályai módosításával, a Washingtoni Konvencióval kapcsolatos fenntartás bejelentésével stb.) kíván szabadulni terhessé vált kötelezettségeitől. A választottbíróság végül is – a pacta sunt servanda elvét és a Washingtoni Konvenció integritását, működőképességét tartva szem előtt – elutasította a jamaicai kormány kifogását. Így a felek korábbi megállapodására nézve érvénytelennek nyilvánította az állam utólagos, fenntartást bejelentő nyilatkozatát. Másként fogalmazva, a bíróság értelmezésében a joghatósághoz való hozzájárulás visszavonhatatlansága elsődlegességet élvez a fenntartások tételének lehetőségével szemben. S jóllehet, a döntés dogmatikai tisztasága legalábbis vitatható, egyet kell értenünk a bírósággal abban, hogy ha másként határoznak, ez – ahogy az ítélet fogalmaz – „nagyrészt – ha nem teljesen – megfosztotta volna az Egyezményt minden gyakorlati értékétől”. [296] b) A gyakorlat dilemmáit követve szükséges a Konvenció joghatósági szabályának egy további eleméről, nevezetesen a „másik szerződő állam jogi személye” fogalom meghatározásáról szólni. A kérdés azáltal vetődik fel, hogy a beruházást fogadó államok általában elvárják, hogy a külföldi beruházók tevékenységüket a fogadó ország joga szerint alapított, tehát „belföldi” vállalkozások útján fejtsék ki. Ez nemegyszer komoly előnyöket nyújt a külföldi eredetű működő tőke számára is. Kétségtelen, hogy jogtechnikailag az ilyen társaságok belföldinek minősülnek, ám a befektetett külföldi tőke a nemzetközi beruházásvédelem eszközeinek – így az Egyezmény által lehetővé tett eljárásnak – a védelmére mégis igényt tartana. Ha a külföldi tőke és irányítás szempontjait nem méltányoljuk, a külföldi beruházások jelentős területe a Konvenció védőpajzsán kívül reked. Ha igen, úgy e beruházások mintegy kettős honosságot nyernek; általában belföldinek, a Konvenció szerinti jogvédelem szempontjából pedig külföldinek lesznek tekintendők. Felvetődik tehát a kérdés, hogy a jogi személy perszonálstatútumát kizárólag az adott államhoz való kötődése jelenti-e, vagy az bizonyos esetekben a tulajdonosok (például részvényesek) honossága által is meghatározott. E kérdés ellenkező előjellel, a beruházások szigorú ellenőrzését, megszorítását célozva, az ún. kontrollelmélet [239] formájában a második világháború folyamán már megfogalmazódott az Egyesült Államokban. Esetünkben azonban – szerencsére – a régi teória pozitív tartalommal telítődik, s a külföldi tulajdonosok gazdasági szerepét inkább a szélesebb körű garanciák érdekében hangsúlyozzák. A Washingtoni Konvenció – választható megoldásként – az ún. „foreign clause exception” kialakításával szabályozza e tárgykört. Ennek értelmében az egyezmény hatálya kiterjed minden olyan jogi személyre is, amely a jogvitában félként szereplő szerződő állam honosságával rendelkezik ugyan, de amelyet – a külföldi irányításra tekintettel – a működés állama az Egyezmény szempontjából egy másik szerződő államban honosként (külföldiként) kezeli. Mivel a Konvenció csak lehetővé teszi e megoldást, a tényleges döntést azonban a felek egyetértésére bízza, jogviták esetén a választottbíróságra marad a perben állók szándékának, esetleges megállapodásának tisztázása. Annál is inkább, mert a Konvenció nem rögzíti a fentebb említett nyilatkozatok formai kellékeit, illetve hallgat ezekről. Az eddigi gyakorlat szerint (lásd például Holiday Inns v. Marocco,Yearbook of Commercial Arbitration, vol. X, 1985. 77. o.) – amely azonban nem képez stare decisis rendszert, így csak orientáló jellegű a jövőre nézve – a felek egyszerű, formátlan beleegyezése elégséges a külföldi tőkével létrehozott belföldi cégek felett joghatóság megállapításához. Az egyetértésnek viszont főszabály szerint kifejezettnek kell lennie, hallgatólagos megegyezés (implied agreement) csak kivételes esetekben fogadható el. [297] c) A beruházás fogalmát – nyilvánvalóan annak összetett, gazdag jelentésvilága következtében – nem tartalmazza a Washingtoni Konvenció. A preambulum is csak egyetlen jelzővel toldja meg a főnevet, amikor a nemzetközi magánberuházásoknak a gazdasági fejlődésben játszott szerepéről szól. E kifejezés azonban, ha egyáltalán van normatív tartalma egy preambulumbeli rendelkezésnek, csak a (fogadó állam viszonylatában) külföldinek minősülő szuverének közvetlen gazdasági tevékenységét zárja ki a Konvenció érvényesülési köréből. E kézenfekvő tétel az állami vállalatok viszonylatában nyer jelentőséget, nevezetesen annak a kérdésnek a megválaszolásakor, hogy egy másik állam vállalataira kiterjed-e – egyéb feltételek fennállása esetén – a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja joghatósága. A válasz ez esetben nyilván csak igenlő lehet: a Konvenció a Központ hatáskörének meghatározásakor általában „jogi személyekről” beszél. Az önálló jogalanyiság e megkívánt attribútumával pedig általában az állami vállalatok is rendelkeznek. Az állam és vállalata elkülönültségét, a vállalat önálló jogi személyiségét – az ellenkezőjét állító alteregótan visszaszorulásával párhuzamosan – számos nyugati bírósági ítélet is megállapította [194].


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban [298] d) Bár a Washingtoni Konvenció eredendően eljárásjogi kérdésekkel foglalkozik, azonban tárgyi hatálya a nemzetközi beruházásokra terjed ki, így a több állam jogrendszerének vonzásában fogant jogviszonyok szükségessé teszik, hogy az Egyezmény a kollíziós jog egyik döntő alapkérdésével, az alkalmazandó jog meghatározásával is szembenézzen. Ezt az alábbiak szerint teszi meg: • A bíróság a vitát azon jogszabályok alapján dönti el, amelyekre nézve a felek megállapodnak. Jogválasztás hiányában a bíróság a vitában álló Szerződő (a fogadó) Állam jogát (ideértve a kollíziós nemzetközi magánjogi szabályokat is), valamint a nemzetközi jog alkalmazható szabályait (rules of international law as may be applicable) alkalmazza. • A választottbíróságnak – a felek ilyen irányú megállapodása esetén – a vitát méltányossági alapon: „ex aequo et bono” kell eldöntenie. A renvoi megengedése folytán fennáll az a lehetőség, hogy a továbbutalás következtében a beruházási vita ez esetben sem a fogadó állam nemzeti jogrendszere szerint dől el. A „nemzetközi jogi klauzula” a gyakorlatban több értelmezési kérdést vet föl. Így például a talányos rendelkezés nem határozza meg a nemzetközi jog fogalmát, még a beruházási vitákat érintő körben sem. Az egyes államok tehát saját, egymástól erősen eltérő jogrendszereik tükrében értékelik a nemzetközi jog instrumentumait, illetve amúgy is meglehetősen nehezen rekonstruálható szokásait. Az értelmezési nehézségeket szemléletesen illusztrálja a kisajátításokkal kapcsolatos álláspontok alapvető eltérése a fejlett és a fejlődő államok jogfelfogásában. A nyugati országok – magántulajdonon alapuló jogrendszerük kisajátításra vonatkozó normáit nemzetközi síkra transzformálva – a diszkriminációmentességen, a nemzeti elbánás biztosításán túl az ún. tisztességes és méltányos elbánásra (fair and equitable treatment) is igényt tartanak (Martonyi),amely az azonnali, teljes és tényleges kártalanítást is magában foglalja. A sokféle gazdasági és politikai kényszertől szorongatott fejlődő országok viszont vonakodnak ezen elv feltétlen elismerésétől. A nemzetközi jogra való rövid utalás tehát akarva-akaratlan, a nemzetközi beruházásvédelem minden dilemmáját visszahozza az egyébként semlegességre, közmegegyezésre törekvő Washingtoni Konvenció rendelkezései közé. A Konvenció nem határozza meg az alkalmazandó nemzeti jog és az alkalmazható nemzetközi normák viszonyát sem. Vajon a „nemzetközi jogi klauzula” csupán a vitában érintett szerződő állam jogának kiegészítését, joghézagjainak kitöltését célozza, vagy egyfajta minimális védelmi mércét kísérel meg felállítani a szélsőségesen divergáló és változó nemzeti jogrendszerek világában? Funkcionálhat-e a nemzetközi jog, önmagában is ellentmondásos természete ellenére, egyfajta etalonként, stabilizáló tényezőként a beruházásvédelem körében? Az Egyezmény alapján felállított választottbíróságok számos esetben igennel válaszoltak erre a kérdésre. Így az AGIP v. Government of the Popular Republic of the Congo-ügyben eljáró döntéshozók úgy találták, hogy bár a vitában álló állam alkotmánya különösebb megszorítások nélkül lehetővé teszi az államosítást, a Konvencióban (s hasonlóan a felek szerződésében) a nemzetközi jogra történő utalás elegendő arra, hogy megállapítást nyerjen a végrehajtott államosítás jogellenes természete (Yearbook of Commercial Arbitration, vol. VIII, 1983. 133–143. o.). A kormány ezért méltányos kártalanítással tartozik a hátrányt szenvedett vállalkozónak. [299] 3. A MIGA (Multilateral Investment Guarantee Agency) – a Szöulban, 1985-ben kelt és 1988-ban hatályba lépett multilaterális nemzetközi egyezménnyel létrehozott Multilaterális Beruházásbiztosítási Ügynökség – új színt és szereplőt hozott a beruházásvédelem színpadára. Magyarország csatlakozása az 1989. évi 7. tvr.-el történt meg. [300] a) A külföldi beruházások politikai és más kockázatai ellen a biztosítási jog eszközeivel védekezni (mint a beruházásvédelem belső jogi eszközeit tárgyaló következő §-ban is látható) nem új keletű dolog. Új azonban az, hogy nemzetközi intézmény jött létre ilyen céllal, hogy ez az intézmény a Világbank keretében jött létre, és új azért, mert a világméretű intézmény a fejlődő (általában a recipiens) országok érdekeit szem előtt tartó feladatra jött létre. Új benne az is, hogy nemcsak beruházásvédelemmel kívánja a tőkemozgást a tőkeszegény országok felé erősíteni, hanem sok más formában is. Legfőbb erénye a MIGA-nak mégis az, hogy nem utólagos kártalanítás ígéretével és az ígéret beváltásának jogi mechanizmusával bátorítja a beruházót, hanem előre kezébe


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban adja az esetleges kár rendezésére (a kárösszeg kifizetésére) szóló, közvetlenül pénzre váltható garancialevelet. A jól fedezett biztosítási mechanizmusban a biztosítási szerződés garanciateremtő ereje jóval nagyobb, mint bármilyen jól záró nemzetközi egyezmény beruházásvédelmi ígérete. A MIGA jogilag és pénzügyileg független a Világbanktól (bár van kapcsolata vele, mindenekelőtt a közös elnök személyén keresztül); önálló gazdasági és jogi entitás, székhelye Washington. Tagállamai a Világbank tagjai és Svájc lehetnek, ha belső joguk szerinti ratifikációval csatlakoznak az Egyezményhez. A tagállamok jegyzett tőkerészesedése képezi a MIGA alaptőkéjét. Szervezetében a stratégiai kérdésekben átfogó jogkörrel rendelkező Tanácsot (Council) a tagállamok által jelölt kormányzók alkotják, a Tanácsban minden tagállamnak egy kormányzó-képviselője van, elnökét a Tanács tagjaiból választja. Az Igazgatótanács (Board) a MIGA általános végrehajtó szerve, amely legalább 12 tagból áll, elnöke a Világbank elnöke. [301] b) A MIGA célkitűzését kettős stratégiai közelítésben kívánja megvalósítani. Egyik a külföldi beruházások nem kereskedelmi kockázatok elleni előnyös biztosításával. A nem kereskedelmi, politikai kockázatok lehetséges köre: • valutatranszfer akadályok állami intézkedés folytán; • államosítás és hasonló intézkedések; • ún. elutasításkockázat: a fogadó ország hatóságai nem teszik lehetővé a beruházó jogvédelmét, s ezért jogos igényét nem tudja bírói úton érvényesíteni; • háború, fegyveres konfliktus, a polgári lakosság lázadása; • az igazgatótanács a fogadó ország és a beruházó kérésére a biztosítást más kockázatra is kiterjesztheti. Beruházásbiztosítás csak az Egyezményben felsorolt ún. „második kategóriás” tagállamba (általában fejlődő országokba) irányuló beruházásokhoz adható, és csak akkor, ha a tagállam fogadó ország hozzájárult a kérdéses kockázat tekintetében tervezett biztosításhoz. A biztosítható – pénzben vagy természetben nyújtott – beruházásnak ésszerűnek és olyannak kell lennie, hogy a MIGA megítélése szerint megfelelően szolgálja a fogadó ország gazdasági fejlődését; összhangban kell lennie a fogadó ország gazdasági prioritásaival, jogával és egyéb beruházási feltételeivel, beleértve a külföldi beruházásokra vonatkozóan kívánatos méltányos elbánást és a beruházások jogi védelmét. Biztosításra jogosult beruházók lehetnek a fogadó országon kívüli tagállamban bejegyzett magán- vagy köztulajdonban lévő jogi személyek, ha kereskedelmi alapon működnek, továbbá a tagállamok olyan természetes személyei, akik nem állampolgárai a fogadó országnak. Kivétel tehető azonban a fogadó ország állampolgárai és az ott bejegyzett jogi személyek javára, ha a beruházásra kerülő vagyont a fogadó országon kívülről biztosítják. A biztosítási szerződés feltételeire nézve a MIGA általános biztosítási feltételei irányadók. Ha a MIGA kártalanította a beruházót a biztosítási szerződés alapján, automatikusan belép a beruházó helyébe mindazon kártalanítási igény tekintetében, amely a beruházót a fogadó ország joga szerint megilleti. Eszközeiforrásai tekintetében a MIGA elsősorban alaptőkéjére, bevételeire (biztosítási díjakra) és viszontbiztosítási szerződésekre támaszkodik. [302] c) Az általános cél megvalósításának másik stratégiai vonulata a beruházások általános elősegítése. Ebbe a körbe tartoznak: • a beruházási lehetőségeket leíró információk és ismeretek gyűjtése és áramoltatása; • a beruházásokat korlátozó vagy nehezítő akadályok csökkentésére irányuló tevékenység; • együttműködést különböző beruházást támogató nemzeti és nemzetközi intézményekkel. [303] 4. Magyarország az 1980-as évek második felében kötötte meg az első bilaterális beruházásvédelmi egyezményeit. Az első időszakban inkább olyan államokkal került sor szerződéskötésre, amelyeknek beruházóit


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban Magyarország kívánta itteni beruházásokra ösztönözni, később olyan államokkal is, amelyekben magyar vállalatok szándékoztak beruházni. Ma több mint 50 állammal van a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló kétoldalú egyezményünk. Ezek az egyezmények általában alkalmazzák a tisztességes és méltányos elbánás (fair and equitable treatment) követelményét, és kisajátítás esetére garantálják az azonnali, megfelelő és tényleges kártalanítást (promt, adequate and effective compensation). Minthogy az egyezmények lényegi hasonlóságot mutatnak, lehetséges főbb elemeik összegező kiemelése. [304] a) Az egyezmények sorra megkísérelnek kifinomult és széles területet felölelő meghatározást nyújtani a beruházás fogalmára. Így például a brit–magyar egyezmény (1988) és a kanadai–magyar egyezmény (1995) szerint a beruházás kifejezés magába foglal gazdasági tevékenységgel kapcsolatos minden beruházási vagyoni értéket. Az orientáló, nem kizárólagos felsorolás szerint idesorolandó az ingó és ingatlantulajdon, mindenfajta zálogjog, a részvény, kötvény és adóslevél, valamint a vállalati érdekeltség bármely egyéb formája, úgyszintén a pénzre és egyéb vagyoni értékre vagy szerződésen alapuló és pénzértékkel bíró bármely szolgáltatásra irányuló követelés. Felöleli a beruházás fogalma a szellemi tulajdonjogot, a good willt, továbbá a törvény vagy szerződés alapján nyújtott üzleti koncessziót is. A bilaterális egyezmények tárgyi hatálya kiterjed tehát a beruházási folyamat összetett jogi jelenségeinek teljességére: a beruházások kötelmi, társasági és dologi jogi vonzataira egyaránt. [305] b) Nem mindig egyszerű az egyezmények személyi hatályának rögzítése, azaz a védettberuházókkörénekmeghatározása. A kérdés bonyolultsága a szerződéskötő államok jogrendszereinek eltérő intézménystruktúrájából fakad. Míg a svéd–magyar egyezményben (1987) elégséges volt e körben az állampolgárokra és jogi személyekre való utalás, addig a brit–magyar egyezményben, az Egyesült Királyság vonatkozásában a jogi személy kifejezést a „társaságok, cégek, személyegyesülések” terminusokkal volt célszerű felváltani. Hasonlóképpen a német–magyar egyezmény (1988) egyrészt a jogi személyek mellett külön említi a kereskedelmi és egyéb társaságokat, másrészt a természetes személyek vonatkozásában az állampolgárság elve a lakóhely követelményével vegyül (az egyezmény területi hatályán belül lakóhellyel bíró németek és magyarok). Az eltérő társasági jogok és kollíziós jogi normák egymásra hatásából adódó eltérések azonban nem érintik az egyezmények közös törekvését: a potenciális vállalkozói körnek lehetőség szerint minden kategóriáját védőernyőjük alá kívánják vonni. [306] c) A beruházások támogatásának első lépcsője természetesen az alapítás körüli „bábáskodás”. Az egyezmények mindegyikében helyet kap a vállalkozások bátorításának szándékát deklaráló cikk. Ez a német–magyar egyezményben például a következőképpen szól: „Mindegyik Szerződő Fél lehetőség szerint elősegíti területén a másik Szerződő Fél beruházóinak beruházásait, és ezeket a beruházásokat jogszabályaival összhangban engedélyezi. A beruházásokat minden esetben igazságos és méltányos elbánásban részesítik.” E cikk (és az egész egyezmény) hatékonysága az „engedélyezés” mibenlétének értelmezésén múlik. Magyarországon már hosszú ideje normatív alapon nyugvó rendszer érvényesült, ami a jogszabályi feltételek teljesülése esetén az engedély megadását garantálta. Az 1991 elején hatályba lépett törvénymódosítások után pedig a beruházáshoz kapcsolódó vállalatalapítás engedély nélkül lehetséges. Ebben a rendszerben értelmét vesztette a kétoldalú egyezményekben szereplő kötelezettségvállalás az alapítási engedélyezés „jóindulatú elbírálására”. [307] d) Az egyezmények a tulajdonosok jogainak biztosítására szintén sokrétű általános kötelezettségvállalással törekednek garanciát nyújtani. Magyarország összes kihirdetett bilaterális beruházásvédelmi egyezményében szerepel a diszkriminációmentesség, s a legtöbben a legnagyobb kedvezményeselbánás[245] biztosítása is; például a svéd–magyar egyezmény szerint: „egyik Szerződő Fél sem részesíti kedvezőtlenebb elbánásban a másik Szerződő Fél beruházóinak a területén lévő beruházásait, mint amit harmadik állam beruházói által megvalósított beruházásoknak nyújt”. A egyezmények közös magvát képezi továbbá a nemzeti elbánás (national treatment) [244] megadásának készsége.


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban A külföldiek jogállásának tárgyalásánál már szóltunk arról, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánás elve és a nemzeti elbánás érvényesítésének egyik korlátját a gazdasági integrációk létrejötte jelenti. Itt csak utalunk az ott elmondottakra [249]. A beruházásvédelmi kétoldalú egyezmények szerint is a vállalkozások számára egyébként biztosított előnyök nem terjednek ki azon kedvezményekre, amelyeket az egyik szerződő fél harmadik állam beruházóinak szabadkereskedelmi övezetben, vámunióban, közös piacban vagy bármely más regionális gazdasági szervezetben való részvétele kapcsán nyújt. Fordított megoldás ugyanis szétzilálhatná az integrációk gazdasági egységét, amelyek tagjaik között – vállalva az ezzel együtt járó terheket is – a gazdasági együttműködés maximumát kísérlik meg kialakítani. E korrekciós szabályok mégsem érintik a Magyarország által kötött bilaterális egyezmények alapvető célját, azaz a külföldi beruházók számára kedvező, előnyös vállalkozói feltételek megteremtését. [308] e) A Magyarország által kötött összes kétoldalú beruházásvédelmi egyezményben szerepel a jövedelmek, ideértve a tőkehozadék, nyereség, kamatok, osztalék, jogdíjak és egyéb díjak, a megfelelő konvertibilis valutában történő, késedelem nélküli szabad átutalásának biztosítása. Ugyanígy biztosított a szabad átutalás kölcsönök visszafizetésére szolgáló összegek, a beruházás átruházásából, teljes vagy részleges felszámolásából eredő bevételek, illetve a külföldi állampolgárok keresete (illetve annak jogszabályban meghatározott hányada) vonatkozásában. [309] f) A tárgyalt beruházásvédelmi egyezmények azonban nemcsak a szerződő államok beruházóinak kölcsönösen nyújtandó kedvezményeket sorolják fel, hanem – az e körben érvényesülő nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – az állami cselekvés korlátait is rögzítik, kimondva az államosítás szigorú feltételekhez kötöttségét. Ennek megfelelően mindegyik kétoldalú egyezmény tartalmazza: az államosítás, kisajátítás vagy az előbbiekkel azonos következményekkel járó intézkedés (tulajdonkorlátozás) csak közérdekből, megfelelő törvényes eljárás keretében, nem megkülönböztető módon és teljes kártalanítás ellenében történhet. A kompenzáció magában foglalja a beruházásnak a tulajdonkorlátozás előtti piaci értékét és a fizetés időpontjáig számított kamatot. [310] g) Az összes kétoldalú megállapodás kiépítette azt a fórumrendszert, amelyhez az egyezményes kötelezettségek megsértése esetén lehet fordulni. Ennek lényeges elemeit a választottbírósági eljárás tárgyalásánál foglaljuk össze [692]. Itt is szólnunk kell azonban arról a problémáról, amelyet a Washingtoni Konvenció ismertetésekor [294] már érintettünk, nevezetesen: mely személyt lehet külföldinek tekinteni? Külföldi beruházó kezdeményezhet ugyanis nemzetközi választottbírósági eljárást a fogadó állam sérelmezett intézkedése ellen. A Svédországgal (hasonlóan a Nagy-Britanniával) kötött egyezmény egyértelműen kimondja például az ún. foreign control clause érvényét, biztosítva a fogadó állam szabályai szerint alapított (ebben az értelemben tehát belföldi), de nagyobbrészt külföldi tulajdonban álló vállalat perképességét is. A svéd–magyar egyezmény szerint „…azt a jogi személyt, amelyet az egyik szerződő fél törvényhozásának megfelelően alapítottak, és amelyben a vita felmerülését megelőzően a részvények többsége a másik szerződő fél beruházóinak tulajdonában van, a Washingtoni Konvenció 25. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében a másik szerződő fél beruházójaként kell kezelni”.

3. 54. § Belső jogi garanciák A külföldi beruházások (a külföldi vagyon) védelméhez az egyes országok belső joga három síkon bocsát rendelkezésre jelentős eszközrendszert. Egyrészt a tulajdon jogi védelmével, másrészt a beruházások specifikus védelmi intézményeivel, harmadrészt a beruházások biztosítás útján való védelmével. [311] 1. Az általános védelmi eszközök első jogi szférája a nemzeti tulajdoni rend maga. Az 1990 után lezajlott rendszerváltozás gazdasági és társadalmi berendezkedésünket ismét a magántulajdon alapjára helyezte, és a magántulajdont, mint értékkategóriát mintegy jogaiba visszahelyezte. Ezt egyértelműen juttatja kifejezésre egész alkotmányos rendünk, mindenekelőtt maga az Alaptörvény. [312]


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban 2. Speciális beruházásvédelem jelent meg a külföldiek magyarországi befektetésiről szóló törvényben (1988. évi XXIV. törvény, a továbbiakban: befektetési törvény), amelyet már a külföldi vállalatok jogi helyzetének bemutatásakor említettünk [259]. Ez a törvény hangsúlyosan deklarálja a külföldi befektetések teljes védelmét és biztonságát. Ezen túlmenően kimondja, hogy amennyiben a külföldi beruházót a tulajdonát érintő esetleges államosítási, kisajátítási intézkedésből eredően mégis kár érné, úgy azt tényleges értékén haladéktalanul meg kell téríteni. E kártalanítási összeget, a törvény értelmében, a befektetés pénznemében kell a jogosult rendelkezésére bocsátani. E rendelkezés tehát bevezeti az állam közvetlen, törvényen alapuló felelősségét a kormány vagy szervei eljárásából, intézkedéseiből eredő károkért. A befektetési törvény konkrét rendelkezéseinek többsége időközben – jogrendszerünk gyökeres átalakulása, a piacgazdaság intézményeinek megerősödése, európai uniós tagságunk folytán stb. – tárgytalanná vált, és ezért hatályon kívül is helyezték azokat. A befektetési klímát a külföldiek számára vonzóbbá lehet tenni bankgarancia igénybevételének lehetővé tételével is. A magyar jog szerint a külföldi fél kérelmére bankgarancia nyújtható a külföldi beruházó vagyonát érintő olyan kár esetére, amely korlátozó, illetve károsító kormányintézkedésből származik. Emellett a bankok a szokásos ügyleti feltételek mellett garanciát vállalhatnak a társaságnak a külföldi taggal szemben a tagsági viszonyból eredő kötelezettségeiért. [313] 3. A gyakorlatban a beruházási kockázatok elleni jogi védelem eszközei közül – nemzetközi tapasztalatok szerint – a biztosítás szerződéses formái bizonyultak a leghatékonyabbnak (Lowenfeld; Mádl 1984). Annyi más garancia mellett a biztosítás a jövőben is fokozott védelmet jelenthet, annál is inkább, mert e jogintézmény a bilaterális egyezményekhez szintén jól illeszkedik. A biztosítás védelmi rendszere nagyon differenciálódott az utóbbi években Magyarországon is. A Ptk.-ban szabályozott biztosítási szerződési keretek között létrejött és gyakorlattá erősödött az exporthitel-biztosítás is. Ez a biztosítási forma gazdasági kockázatok (G-feltételek) és az árfolyamváltozás-kockázatok (A-feltételek) mellett kiterjed a politikai kockázatokra is (P-feltételek). A politikai kockázatok elleni biztosítás gyakorlatában a magyar vállalatok biztosítási szerződést köthetnek a biztosítóval a befektetett tőke kockázatára is (P-III). A politikai kockázat belső vagy fogalmi tartalma általában megfelel a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott fogalmi elemeknek (mint például a MIGA-egyezményben [299]: háborús események, polgári lakosság lázadása, államosítás stb. A P-feltételek a konkrét esethez igazodhatnak, például a biztosítási díj ország és rizikófaktor szerint változik, eltérnek a futamidők, különböző az önrészesedés mértéke stb. (Knap).

4. 55. § Appendix: az államosítás jogi megítélésének alakulása [314] 1. A tulajdoni berendezkedés szempontjából ma (az európai szocialista gazdaságok eltűnése után) is különbséget tehetünk két alapvető típus között: a magántulajdonra épülő piacgazdaságú országok és az állami tulajdon uralkodó szerepére épülő tervgazdaságú országok között. Ez utóbbiak közé sorolhatjuk például Kubát és Észak-Koreát. Sok fejlődő ország kombinálja a két tulajdoni modellt. A nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga szempontjából elegendő leszögezni, hogy régóta elfogadottá váltak azok a jogelvek, amelyek az eltérő jogrendszerek (bennük a tulajdoni rend) kölcsönös elismerését, a jogrendszerek egyenértékűségét fejezik ki [30]. Kifejezésre jut ez az elv az ENSZ Alapokmányában, többoldalú és kétoldalú nemzetközi egyezményekben is. [315] 2. A tulajdoni rendek elismeréséhez képest az államosítás sajátos kérdés. Itt különbséget kell tenni a fejlett piacgazdaságú országokban esetenként alkalmazott államosítás és a volt szocialista országokban, továbbá egyes fejlődő országokban végbement államosítások között, éspedig mind az államosítások célját, mind azok feltételeit illetően. Az előbbi országokban az államosítás funkciója a magántulajdonon alapuló gazdasági rend egészének fenntartása, jobb működése, esetenként a veszteséges, de szükséges ipari ágazatok állami eszközökkel való megmentése, amit utóbb gyakran privatizáció követ. A feltételek pedig a megfelelő eljárásban fizetett kártalanítást mindig magukba foglalják. Ezekkel az államosításokkal kapcsolatban antagonisztikus problémák általában nem merülnek fel. Problémák elsősorban a volt szocialista országokban történt államosításokat követték, amikor is a gazdasági rend egészének szovjet modell szerinti átalakítására került sor: a kis egzisztenciák és a személyi tulajdon kivételével az egész nemzeti vagyontömeget – bár a kisajátítási 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban törvények esetleg kilátásba is helyezték a kártalanítást – kártalanítás nélkül államosították. Nemzetközi összefüggésekben ez az alábbi problémákat okozta. [316] a) Az érintett külföldi országok fokozatosan tudomásul vették, hogy az államosítási törvények belföldi hatályosulását (a belső tulajdoni rendet) nem tudják kérdésessé tenni (Dicey). A nyugati fórumokon az érthető ellenkezés és az akciók egyik lehetséges és sokáig járt útja az államosítási törvények extraterritoriális hatályának tagadása volt. Ezen a címen az államosított vállalatok külföldön élőtulajdonosai államosított vállalataik külföldön levő vagyontárgyait és követeléseit magukénak követelték, mert a kompenzáció nélküli kisajátítást a nyugati országok jogelvei és a nemzetközi jog szerint jogellenesnek tekintették. Ezek a perek az 1960-as évek közepéig – többnyire a magántulajdonosok sikerével – befejeződtek. Amerikából kiindulva ugyanakkor az 1960-as évektől viszonylag általánossá vált az ún. Act of State doktrína, amely szerint külföldi állam bíróságai extraterritoriális hatásaiban sem tehetik kétségessé más államok sui generis állami aktusát, amilyen az államosítás is. Ilyen ítéletet hozott például az Egyesült Államok legfelső bírósága (High Court of Justice) a híressé vált, később különböző fordulatokat vett ún. Sabbatino-ügyben (Banco Nacional de Cuba v. Sabbatino, 376 U.S. 398, 1964). Ha nem is mindig következetesen, de elutasították a bíróságok azokat a kereseteket is, amelyekben a károsult külföldiek az államosító állam valamely állami vállalatától követeltek kártalanítást az illető állam államosító, és így őket károsító cselekménye miatt. Esetenként nemzetközi jogi jogellenesség címén még voltak változó kimenetelű jogesetek, de általánossá ilyen nézet nem vált. Említésre méltó például, hogy amikor a chilei rézbányák államosítása után az államosított amerikai vállalatok foglalásokat kívántak érvényesíteni a most már állami chilei rézipari vállalatok külföldi kikötők felé hajózó rézszállítmányaira, egy hamburgi bíróság elutasította az amerikai fél keresetét: előbb zárolta, majd feloldotta a hamburgi kikötőbe befutott rézszállítmányt; az indokolásban kimondta, hogy a keresetet a modern nemzetközi jog általában elfogadott elvei alapján – hogy ti. az államosítás jogellenes lenne – nem lehet elfogadni (Lowenfeld). [317] b) Az akciók másik vonulata az érintett tulajdonosok szerinti külföldi államok erőfeszítései voltak. Ezek jelentős mértékben ún. vagyonjogi egyezmények megkötésére vezettek. A felek közötti kapcsolatok javítása érdekében ezek a bilaterális kormányközi megállapodások sok mindent érintettek. A tárgyalások során nyugati oldalról az államosított vállalatok kártalanítására is törekedtek. Az államosító országok elismerték, hogy a világháború során és azt követően a másik fél állampolgárai különböző természetű okokból (egyebek között államosítás folytán) vagyoni veszteséget szenvedtek. Ennek kielégítésére az államosító országok átalányösszeg fizetésére vállaltak kötelezettséget. Az már a nyugati szerződő félre tartozott, hogy ebből az összegből a másik oldalon az érintett tulajdonosok milyen körét, milyen címen és milyen mértékben elégítették ki. Magyarország is kötött ilyen egyezményt, például 1973-ban az Egyesült Államokkal. [318] c) 1990 után a közép- és kelet-európai (egykori szocialista) államok felülvizsgálták az államosítási aktusokat, és a volt tulajdonosokat a privatizáció folyamatában valamilyen mértékben kárpótolták. Általánossá válik az ENSZ-Charta tétele: az államosítás kérdése az államok belső szuverenitásának ügye, ilyenként külföldi állam részéről nem tehető kérdésessé, de a korábbi tulajdonosokat jogállami eljárásban kártalanítani kell.

5. Irodalom a IV. címhez Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Batiffol, H. –Lagarde, P.: Traité de droit international privé I. Paris, 1993. Cheshire, G. C. –North, P. –Fawcett, J. J.: Private International Law. Oxford, 2008. Dicey, A. V. –Morris, J. H. C. –Collins, L.: On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. London, 2006 (with the Third Cumulative Supplement, 2009). Dienes-Oehm E.: A külföldi tőke magyarországi beruházásainak elősegítése a nemzetközi jog eszközeivel. Külgazdaság, XXXII. (1988/2) 17–27.


XVI. fejezet. A tulajdon és a külföldi beruházások védelme a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban Dienes-Oehm E. – ErdősI. – KirályM. – Martonyi J. – Somssich R. –Szabados T.: Az Európai Unió gazdasági joga I. – Belső piac és a közös kereskedelempolitika. Budapest, 2010. Kegel, G. –Schurig, K.: Internationales Privatrecht. München, 2004. Király M. – Mádl F.: A külföldi beruházások jogi védelme. Budapest, 1989. Knap Zs.: A külkereskedelmi szerződésekkel összefüggő biztosítási kérdések. In Martonyi J. –Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem jogi kézikönyve. Budapest, 1994. 212–238. Kropholler, J.: Internationales Privatrecht. Tübingen, 2006. Lowenfeld, A. F.: International Economic Law. Oxford, 2008. Mádl F.: Political Risks within the Sphere of Foreign Trade Transaction. Annal. Univ. Budapestinensis, 26. (1984) 138–147. Mádl F.: A külgazdaság és a nemzetközi beruházások joga. Budapest, 1988. Martonyi J.: A külföldi beruházások jogi kérdései. Külgazdaság, XXXI. (1987) 113–122. Rauscher, T.: Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. Heidelberg, 2009. Scoles, E. F. – Hay, P. – Borchers, P. J. – Symeonides, S. C.: Conflict of Laws. St. Paul, Minn., 2004. Siehr, K.: Internationales Privatrecht. (Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis). Heidelberg, 2001. Siehr, K.: Das internationale Privatrecht der Schweiz.Zürich, 2002. Symeonides, S. C.: American Private International Law. Alphen aan den Rijn, 2008.


Part VI. V. cím. A szerződések


Table of Contents 20. XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása ..................................................... 1. 56. § Szabványszerződések. Nemzetközi kereskedelmi szokványok. Incoterms 2010 ..... 2. 57. § Törekvések a nemzetközi szerződési jog egységesítésére ........................................ 3. Irodalom a XVII. fejezethez .............................................................................................. 21. XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény ............................................................................... 1. 58. § Az Egyezmény létrejötte és szabályozási célja ........................................................ 2. 59. § Az Egyezmény hatálya ............................................................................................. 3. 60. § Általános szabályok ................................................................................................. 4. 61. § A szerződés létrejötte és módosítása ........................................................................ 5. 62. § Az eladó kötelezettségei ........................................................................................... 6. 63. § A vevő kötelezettségei ............................................................................................. 7. 64. § A vevő, illetve az eladó jogai szerződésszegéskor ................................................... 7.1. A) .......................................................................................................................... 7.2. B) .......................................................................................................................... 7.3. C) .......................................................................................................................... 8. 65. § A veszélyátszállás .................................................................................................... 9. 66. § A szerződésszegés közös szabályai .......................................................................... 10. Irodalom a XVIII. fejezethez .......................................................................................... 22. XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok ...................................................................... 1. 67. § Vállalkozási típusú szerződések ............................................................................... 2. 68. § Fuvarozás, szállítmányozás ...................................................................................... 3. Irodalom a XIX. fejezethez ............................................................................................... 23. XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek ............................................................................... 1. 69. § Nemzetközi pénztartozás, fizetési ügyletek ............................................................. 2. 70. § A nemzetközi fizetés biztosítékai ............................................................................. 3. 71. § Váltó és csekk .......................................................................................................... 4. Irodalom a XX. fejezethez ................................................................................................ 24. XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban .......................................... 1. 72. § Lex contractus .......................................................................................................... 2. 73. § Európai szabályozás a szerződésekre irányadó jogról: a Róma I. rendelet .............. 2.1. A) .......................................................................................................................... 2.2. B) .......................................................................................................................... 3. 74. § A Kódex hatályos szabályai a szerződésekre irányadó jogról .................................. 4. Irodalom a XXI. fejezethez ...............................................................................................


170 170 179 182 184 184 184 190 193 195 196 197 197 199 200 201 202 204 206 206 207 210 211 211 213 214 214 216 216 218 218 219 226 228

Chapter 20. XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása 56. § Szabványszerződések. Nemzetközi kereskedelmi szokványok. Incoterms 2010 57. § Törekvések a nemzetközi szerződési jog egységesítésére

1. 56. § Szabványszerződések. Nemzetközi kereskedelmi szokványok. Incoterms 2010 [319] 1. A nemzeti jogok eltérései talán a nemzetközi kereskedelmi forgalomban okozzák a legtöbb nehézséget. Érthető ezért a kereskedők ősi törekvése szerződéseik ismétlődő feltételeinek: a kereskedelmi szokványoknak nemzetközi egységesítésére. Különösen az áruk nemzetközi adásvételénél alkalmaznak gyakran kereskedelmi szokványokat és a szabványszerződések egyéb formáit. A szabványszerződések elterjedését a nemzetközi kereskedelmi forgalomban ugyanazok a tényezők indokolják, mint a belföldi forgalomban: ugyanolyan vagy hasonló termékek adásvételének tömeges, ismételt előfordulása a szerződési feltételek azonossága vagy nagymérvű hasonlósága mellett. A szabványszerződések – eredetüket tekintve – vagy az egyes nagyvállalatok által kidolgozott blanketták vagy nemzetközi kereskedelmi kamarák és hasonló fórumok által kimunkált általános szerződési feltételek. Ez utóbbiakat a vállalatok átveszik és – esetleg módosításokkal – üzleti kapcsolataikban alkalmazzák. Ilyen „magánkodifikáció” termékei például az UNIDO szerződési feltételei [215], valamint az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt alkotott általános feltételek (például tartós fogyasztási cikkek és gépi termékek exportjára és importjára vagy exportimport rendeltetésű létesítmények építésére és gépi berendezések szállítására. A nemzetközi viszonylatban alkalmazott szabványszerződések szociológiai és jogi problémái azonosak (vagy nagyon hasonlóak) a belföldi viszonylatban használt szabványszerződésekével: nemzetközi adásvételnél is lehetőséget adnak a gazdaságilag erősebb helyzetben levő (esetleg monopolhelyzetet élvező) félnek gazdasági fölénye kihasználására, visszaélésszerű alkalmazására. Ezért a szabványszerződések jogi kérdései közül a nemzetközi magánjogban is a viszszaélésszerű felhasználás elleni jogi védelem biztosítása a legnagyobb jelentőségű. A legutóbbi évtizedekben a jogalkotás a nemzetközi szerződések körében is eszközöket dolgoz ki a szabványszerződések esetleges visszaéléseivel szemben. Így például a német nemzetközi magánjogi törvény (EGBGB 46a cikk) külön rendelkezik azokról az esetekről, amikor fogyasztói szerződésben jogválasztással (tipikus esetben: szabványszerződésbe foglalt jogválasztó klauzulával!) ki akarják zárni az uniós anyagi magánjog fogyasztóvédelmi szabályainak érvényesülését. A hivatkozott norma – egy európai uniós tagállam (vagy az európai gazdasági térség valamely államának) jogrendszerével fennálló szoros kapcsolat esetén – a jogválasztás ellenére alkalmazni rendeli ezen államnak az európai uniós irányelveket átültető kógens fogyasztóvédelmi anyagi jogi szabályait. [320] 2. A szerződési feltételek egységesítésének a kereskedelmi gyakorlatban – mindenekelőtt éppen a vételi ügyleteknél – egy sajátos formája is kialakult. Az idők folyamán tömegesen ismétlődött, bevált és megszokott szerződési fordulatok a hosszú gyakorlat során a kereskedelmi forgalomban általánosodva szövegezésükben is megszilárdultak, ún. szokványokká (usance-okká) váltak, amelyeket ismertségük miatt – néhány szóval, sőt egy-két betűvel – rövidíteni is lehetett. A kereskedelmi szokványok jelentősége abban áll, hogy a szerződésekben nem kell részletezni a feltételeket, mivel a szokvány tömör formában (rendszerint néhány betűvel) fejezi ki az adott szerződés jogi szempontból fontos tartalmi jegyeit: a fuvarozási és egyéb költségek viselését, a tulajdonátszállást, a kárveszély átszállását, általában a felek főbb jogait és kötelességeit. A kereskedelmi szokványoknak különös jelentősége van a nemzetközi forgalomban; a gyors és a jogi viszonyok világos rendezésére nagy súlyt helyező nemzetközi kereskedelem régtől fogva alkalmaz szokványokat. A kereskedelmi szokványok nagyfokú hasznosságuk ellenére is gyakran vetettek fel problémákat. Ezek gyökere abban keresendő, hogy a kereskedelmi szokványok lényeges tartalma rendszerint általánosan ismert, elfogadott és egyöntetűen értelmezett ugyan, de a részletkérdésekben nemegyszer homályosabb megfogalmazások, 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása országonként eltérően felfogott kitételek is előfordulnak. Érthető ezért, hogy – nemzeti, majd nemzetközi szinten – a különböző kereskedelmi egyesülések régtől a nemzetközi szokványok tartalmának – egyöntetű értelmezést biztosító – teljes tisztázására törekszenek. A kereskedelmi szokványok egységesítése szempontjából a – párizsi székhelyű – Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) játszik fontos szerepet. Több ízben (először 1923-ban) összegyűjtve – „Trade Terms” címmel – nyilvánosságra hozta az egyes államokban – rendszerint az egyes fontosabb kikötőkben – kialakult kereskedelmi szokványokat. (Az 1953-as öszszeállítás például 18 állam – lényeges kérdésekben is eltérő – szokásait tartalmazza 10 szerződési klauzulával kapcsolatban.) [321] 3. A nemzetközi kereskedelemben legelterjedtebb szokványok hivatalos gyűjteménye az Incoterms, amelyet szintén a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara állított össze, először 1936-ban, majd azóta többször megújított formában közzétéve azt (Burián 1993; Ramberg 2000; Bredow–Seiffert2000). Az időről időre történő felülvizsgálatot a kereskedelmi technikák fejlődése teszi szükségessé. 1936-ban (az Incoterms-szokványok első változatának megalkotásakor) például a fuvarozásban a tengeri és folyami hajózás túlsúlya érvényesült, s ezt a tényt a szokványok is kifejezésre juttatták. Az eltelt több mint fél évszázad során a fuvarozás más módjai (vasúti, gépjármű-, légi fuvarozás) jelentős teret nyertek, s ezek a változások a szokványokban is tükröződnek. Az 1990-es, 2000-es és 2010-es módosításokat is elsősorban új fuvarozási módok (különösen a konténerek) alkalmazása, a kombinált fuvarozási módok elterjedése, továbbá az elektronikus adatcserének a nemzetközi áruforgalomban történt elterjedése tették szükségessé. Fontos fejlemény volt az Incoterms szokványok alkalmazásának további kiszélesedése szempontjából, hogy 2004-ben az USA Uniform Commercial Code-jának módosításával lehetővé vált, hogy az amerikai üzletemberek is áttérjenek e szokványok kikötésére. Az Incoterms szokványai természetesen nem normatív jellegűek; érvényük – ugyanúgy, mint bármilyen más szerződési feltételé – a felek szerződéses kikötésétől függ. A szerződő feleknek jogukban áll az is, hogy az Incoterms szokványaitól tetszés szerint eltérjenek, és a szokvány valamely kitétele helyett szerződésükben másképpen rendelkezzenek. Az Incoterms szokványai rendszerint az alábbi lényeges kérdésekre adnak eligazítást: • az eladó áruszállítási, illetve a vevő vételár-fizetési kötelezettsége; • melyik fél kötelezettsége a kiviteli, illetve a behozatali engedélyek beszerzése (és egyéb adminisztratív formalitások elintézése); • melyik fél kötelezettsége fuvarozási és biztosítási szerződés megkötése, illetve az így felmerülő költségek viselése; • az áru átadási, illetve átvételi helye; • a kárveszélyviselés átszállási pontja; • a felmerülő (mennyiségi-minőségi megvizsgálási, csomagolási stb.) költségek megosztása az eladó és a vevő között; • kölcsönös értesítési kötelezettség az átadásról, illetve az átvételről; • átadási bizonylat, fuvarokmány (vagy ezzel egyenértékű elektronikus közlés) adásának kötelezettsége; • az eladó általi minőségi ellenőrzés (csomagolás), illetve a vevő általi minőségi megvizsgálás kötelezettsége. Az egyes szokványoknak az előbbi jogi kérdésekre adott válaszát fuvarparitásnak nevezzük. A fuvarparitás gyakorlatilag a teljesítés helyének meghatározását jelenti. Egyes szokványok a fentieken túlmenő kötelezettségekre is kiterjedhetnek. Jogi szempontból az említett problémák közül mindenekelőtt a költségek viselése és a kárveszély átszállása fontos. Szükséges kiemelnünk, hogy az Incoterms-szokványok a tulajdonátszállás kérdéseit nem szabályozzák. Legutóbb 2010-ben került sor – néhány lényeges változással járó – felülvizsgálatra, a nemzetközi kereskedelem legújabb fejleményeinek figyelembevételével. Ezek közül mindenekelőtt azt az igényt kell kiemelni, hogy a vevő elektronikus adatcsere (EDI) mellett is ugyanolyan jogi helyzetben legyen, mintha az áru kísérő okmányát ténylegesen kézhez kapta volna. A megújított szokványok 2011. január 1-jétől hatályosak. Tekintettel arra, hogy a közeljövőben felmerülő jogviták szerződéseiben a felek tipikusan még az Incoterms 2000-es szokványokat kötötték ki, előbb ezeket ismertetjük, s utána foglaljuk össze a 2010-es fontosabb változtatásokat. 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása Az „Incoterms 2000”-szokványok párhuzamosan sorolják föl az egyes szokványok szerint az eladót, illetve a vevőt terhelő kötelezettségeket. Az egyes szokványokat a megfelelő angol nyelvű kifejezések nagy kezdőbetűivel jelölik. A szerződéses hivatkozásnál az illető szokványra történő utaláson kívül minden esetben jelölni kell azt is, hogy az Incoterms és annak mely szövege alapján értendő a szokvány (például: „FOB Hamburg Incoterms 2000”). Erre egyrészt azért van szükség, mert éppen a leggyakrabban használt, legfontosabb szokványok más összeállításokban (például az említett „Trade Terms”-ben) eltérő tartalmúak, másrészt maguk a korábbi Incoterms-szokványok a megújítással nem vesztik el hatályukat (hiszen nem jogszabályok!), tehát a felek kiköthetnek korábbi (elvileg akár az eredeti 1936-os) szokványt is. Amennyiben a felek a szerződésükben nem tüntetik fel a hivatkozott Incoterms-szokvány elfogadásának évét, a szerződéskötés évében hatályban lévő változatot kell kikötöttnek tekinteni. Az „Incoterms 2000” 13 szokványa közül hat a tengeri és folyami hajófuvarozásnálalkalmazható: FAS, FOB, CFR, CIF, DES, DEQ. A további hét szokvány: EXW, FCA, CPT, CIP, DAF, DDU, DDP viszont minden szárazföldi és légi fuvarozási (egyes paritásoknál hajófuvarozási) módnál (sőt kombinált, ún. multimodális formáknál is alkalmazható. A szokványok fuvarparitásai gyakran ismétlődnek, illetve kombinálódnak. A leggyakrabban alkalmazott szokványok a következők: EXW, FOB, CIF és CPT. Az „Incoterms 2000”szokványok lényeges tartalmát a következő táblázat foglalja össze:


XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása





Összefoglaló jelleggel a következők állapíthatók meg: [322] a) EXW: Az eladó az árut saját telephelyén bocsátja a vevő rendelkezésére; a vevő viseli a szállítás minden költségét, az ő terhére esik a rendelkezésére bocsátástól kezdve a kárveszély, s mindennemű engedély beszerzése is az ő kötelezettsége. (A kárveszély abban az esetben is átszáll a vevőre, ha a vevő kellő időben nem veszi át az árut, s az eladó elkülöníti a szerződés tárgyát.) [323] b) Az ún. F-klauzulák (FCA, FAS, FOB) közös jellemzője, hogy a teljesítés a – vevő által biztosított – első fuvarozónak történt átadással következik be. (Ebben az értelemben fuvarozónak minősül a szállítmányozó is.) Az FCA-klauzula szerint a fuvarozónak történő átadás az eladó részéről egy, a szerződésben meghatározott helységben vagy helyen (például vasúti végállomáson) megy végbe; FAS-paritásnál az eladónak az árut egy megnevezett „hajó oldalához”, FOB-paritásnál pedig egy megnevezett „hajó fedélzetére” kell szállítania. Ezek a pontok jelzik a szerződő felek közötti szállítással kapcsolatos költségmegosztási választóvonalat és egyben a kárveszély átszállásának helyét (FOB-nál: az árunak az „elhajózási kikötőben a hajó korlátja fölötti áthaladási” pontja). A fuvarozónak történő átadásig tehát a kárveszély és minden költség az eladót, attól kezdve pedig a vevőt terheli, az utóbbiak közé sorolva magának a fuvarozásnak a költségeit is. A FAS-paritás kikötése esetén a vevőt terheli minden engedély beszerzésének kötelezettsége és költsége, kivéve az exportcélú vámkezelést, ami az eladó kötelezettsége. Az FCA- és FOB-klauzuláknál viszont ez a kötelezettség és költségviselés megoszlik: a kiviteli engedélyek és egyéb adminisztratív terhek elintézésének kötelezettsége és költsége az eladót, a behozatali engedélyek és egyéb formalitások (vámoltatás stb.) elintézésének kötelezettsége és költsége viszont a vevőt terheli.


XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása [324] c) Az ún. C-klauzulák (CFR, CIF, CPT, CIP) közös jellemzője, hogy a főfuvarozóval az eladónak kell szerződnie, és a fuvarozás költségeit is az eladó viseli. A kárveszély viszont a fuvarozónak történt átadástól kezdve már a vevőt terheli. Közös jellemzője továbbá a C-klauzuláknak (csakúgy, mint az FCA és az FOB esetében), hogy a kiviteli okmányok beszerzésének kötelezettsége és költsége az eladót, a behozatali formalitások elintézése és annak költsége viszont a vevőt terheli. CIF- és CIP-paritás esetén az eladót terheli az áru fuvarozása alatti biztosítási kötelezettsége is. [325] d) Az ún. D-klauzulák (DAF, DES, DEQ, DDU, DDP) közös jellemzője, hogy a teljesítés helye (és egyben a fuvarparitás) a fuvarozás végét jelentő kikötő, országhatár vagy telephely. Eddig a helyig, azaz az árunak a szerződés szerinti célállomásra történő megérkezéséig az eladó viseli az összes költséget, s eddig a pontig ugyancsak az eladót terheli a kárveszély is. Az eladónak tehát saját költségére és veszélyére kell az árut a szerződésben meghatározott teljesítési helyre érkeztetnie. Ezért a D-klauzulákat „érkezési” paritásoknak is szokták nevezni. A DDP klauzulánál mind a kiviteli, mind a behozatali formalitások (vámoltatás stb.) elintézésének kötelezettsége és költsége az eladó terhére esik; a DAF, a DES, a DEQ és a DDU paritásoknál viszont ezek a terhek megoszlanak: a kiviteli formalitásokat az eladó, a behozatali formalitásokat viszont a vevő köteles elintézni. A közbülső (harmadik) országban felmerülő adminisztratív teendők (például vámformalitások) elintézése valamennyi D-klauzula esetében az eladó kötelezettsége. A fentiekből látható, hogy az eladó szempontjából az EXW klauzula a legkevésbé terhes, a DDP pedig a leginkább terhes. Az EXW klauzulánál említett helyzet valamenynyi más Incoterms-paritásnál (tehát mind az F, mind a C-, mind a D-klauzuláknál) is előfordulhat: az áru elkülönítésével az eladó a kárveszélyt a vevőre háríthatja át, ha az utóbbi nem teljesítette az átvétel idejének és helyének meghatározására vonatkozó kötelezettségét. Az „Incoterms 2010” – a korábbi 13 helyett – csak 11 szokványt tartalmaz (a D-klauzulák száma csökkent). A korábbi öt D-klauzula közül változatlan tartalommal csak a DDP-szokvány maradt meg. Két új D-klauzula: a DAT (Delivered at Terminal) és a DAP (Delivered at Place) váltotta ki a korábbi DAF, DES, DEQ és DDU klauzulákat. Ennek megfelelően a minden szárazföldi és légi fuvarozási (egyes paritásoknál hajófuvarozási) módnál (sőt kombinált, multimodális formáknál) is alkalmazható szokványok a következők: EXW, FCA, CPT, CIP, DAT, DAP és DDP. A csak (tengeri és belvízi) hajófuvarozásnálalkalmazható szokványok pedig: FAS, FOB, CFR és CIF. Az F-klauzulák és a C-klauzulák lényegében változatlanok maradtak, csakúgy, mint az EXW-szokvány. Fontos változás mégis, hogy a FOB-, CFR- és CIF-klauzulák esetében az áru fedélzetre kerülése (és nem mint a 2000-es szokványokban: a hajókorlát felett történő áthaladása) minősül teljesítésnek, és itt száll át a kárveszély is az eladóról a vevőre. Az „Incoterms 2010”-szokványok lényeges tartalmát a következő táblázat foglalja össze:







2. 57. § Törekvések a nemzetközi szerződési jog egységesítésére [326] 1. A 20. században egyre intenzívebb tudatos nemzetközi jogegységesítési munkálatok segítették a nemzeti jogok – és ezen belül a szerződési jogok – harmonizációját. Különösen három „jogegységesítési műhely” érdemel kiemelést: a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia a nemzetközi kollíziós jog egységesítésén munkálkodik, a római székhelyű UNIDROIT-Intézet és a bécsi székhelyű ENSZ-szerv, az UNCITRAL az anyagi szerződési jog fontos területeinek harmonizálását tekinti feladatának. Európában az uniós szervek által kezdeményezett jogegységesítési folyamatban – az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jén történt hatálybalépése után – kiemelt helyet foglal el a nemzetközi polgári eljárási jog és a kollíziós nemzetközi magánjog egységesítése. [327] 2. A nemzetközi kollíziós jog egységesítéseazzal az előnnyel jár, hogy ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam bíróságai, választottbíróságai és más igazságszolgáltatási szervei ugyanazokat a nemzetközi kollíziós normákat és ezáltal ugyanazt az anyagi jogot fogják alkalmazni. A konkrét ügy megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ tehát az eljáró fórumtól, mivel az egységesített (azonos) kapcsoló szabály bármely fórum előtt ugyanannak az anyag jognak az alkalmazásához vezet. az adott ügyben eljáró bármely fórum ugyanazt a kollíziós jogot fogja alkalmazni. A kollíziós szabályok egységesítését célozzák a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencián[96] kidolgozott egyezmények. Ezek közül a szerződések területén az 1955-ben elfogadott és 1964-ben hatályba lépett, „az ingó dolgok nemzetközi adásvételére alkalmazandó jogról” szóló egyezmény érdemel említést, noha a részes államok száma a várakozásoktól elmaradt, és így az egyezmény gyakorlati jelentősége meglehetősen csekély. 2010-ben 8 állam tagja az egyezménynek: Dánia, Finnország, Franciaország, Niger, Norvégia, Olaszország, Svájc és Svédország. Belgium 1999-ben felmondta tagságát, Magyarország pedig nem is volt részese ennek az egyezménynek. A vártnál jóval kisebb számú csatlakozás részben a Bécsi Egyezmény [332] széles körben


XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása történt elfogadásával és ezzel a kollíziós jogi előzetes kapcsolás jórészt feleslegessé válásával magyarázható. A Róma I. rendelet [410] hatálybalépése az 1955-ös egyezmény hatályát nem érintette [Róma I. rendelet 25. § (1) bek.]. Elméleti fontossága mégsem elhanyagolható, mivel ez az egyezmény a részes államokban – loi uniformeként [78] – érvénysülő (7. cikk) egységes kollíziós jogot hozott létre az adott területen. Ez azt jelenti, hogy a részes államok fórumai nemcsak egymás viszonylatában, hanem az egyezményhez nem csatlakozott („nem szerződő”) államokkal érintkező adásvételi szerződésekre irányadó jog meghatározásához is alkalmazzák, függetlenül tehát attól, hogy kollíziós normái egy tagállam jogát vagy kívülálló jogát tekintik irányadónak. Megjegyezzük, hogy a Hágai Konferencián az ingó dolgok nemzetközi adásvételére irányadó jogról 1986-ban új egyezményt dolgoztak ki, amely az 1955-ös egyezményt (lett) volna hivatott felváltani. A megújítást nem utolsósorban a Bécsi Vételi Egyezménynyel történő harmonizáció igénye tette szükségessé. A diplomáciai konferencián számos ország – köztük Magyarország is – részt vett; az egyezmény azonban – a kellő számú ratifikáció hiányában – nem lépett hatályba, és – elsősorban – a Bécsi Egyezmény széles körben történt elfogadása és ezzel a kollíziós jogi előzetes kapcsolás jórészt feleslegessé válása miatt várhatólag nem is fog hatályba lépni. Ugyancsak a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia égisze alatt jött létre a képviseleti szerződésekre alkalmazandó jogról szóló egyezmény is, 1978-ban. Ez az egyezmény 1992. május 1-jén 4 állam (Argentína, Franciaország, Hollandia és Portugália) vonatkozásában lépett hatályba, és 2010-ben is csak ezek az államok a tagjai. A kollíziós szerződési jog egységesítése terén Európai Unió tagállamaiban évtizedeken át főszerepet játszott az 1980. június 19-én Rómában megkötött egyezmény a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról(Giuliano– Lagarde): Római Egyezmény(lásd: EK Hivatalos Lap, 1980. október 9, Nr. L 266). Ekkor a Közös Piacot alapító Római Szerződés még nem adott kompetenciát a közösségi szerveknek a kollíziós nemzetközi magánjog egységesítésére. Ezért arra csak hagyományos módon, nemzetközi egyezmény formájában kerülhetett sor. A Római Egyezmény ún. zárt nemzetközi egyezmény [409], azaz csak az Európai Unió tagállamai csatlakozhattak hozzá. 1991. április 1-jén lépett hatályba, és 1999-től már 15 EU-tagállamban hatályosult. (Sikerét mutatja, hogy Belgium, Dánia, Luxemburg és Németország már hatálybalépése előtt beépítette jogrendszerébe.) A Római Egyezmény a részes államokban [a nemzeti jogokba némileg eltérő módon történt beépítés miatt a részletekben bizonyos mértékig különböző formában (Matscher–Siehr–Delbrück)] a szerződésekre irányadó nemzeti kollíziós szabályok helyébe lépett. Loi uniforme-ként [78] funkcionál, vagyis a nem tagállamokat érintő magánjogi szerződésekre is meghatározza a szerződési kollíziós jogot, függetlenül tehát attól, hogy kollíziós normái egy tagállam jogát vagy kívülálló jogát tekintik irányadónak (Plender–Wilderspin). Hatálybalépése alapvetően átírta tehát a tagállamok addigi kollíziós szerződési szabályait. Mindazokban a kérdésekben ugyanis, amelyekben a Római Egyezmény tartalmaz rendelkezést, a hatálybalépéstől az egyezményes szabályokat kellett alkalmazni, és a korábbi, nemzeti kollíziós szabályok csak a Római Egyezményben nem rendezett kérdésekre voltak irányadók. (Ilyennek volt tekinthető például a biztosítási szerződésekre irányadó jog meghatározása.) A Római Egyezmény gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy több ezer, szabályaira alapított ítélet vált publikussá (Reithmann–Martiny). Magyarország (a 2004. május 1-jén tagállammá vált másik 9 államhoz hasonlóan) 2005. április 14-én írta alá a korábbi 15 tagállammal a – módosított, kiegészített és egységes szerkezetbe foglalt – Római Egyezményhez (és az ahhoz kapcsolódó, az Egyezmény értelmezésére vonatkozó első és második jegyzőkönyvhöz) történő luxemburgi csatlakozási egyezményt, amelyet a 2006. évi XXVIII. törvény hirdetett ki. Ez a törvény tette közzé a Római Egyezmény magyar nyelvű hiteles szövegét is. A Római Egyezmény Magyarországon 2006. június 1jén lépett hatályba. Időközben a Római Egyezményt – Dánia kivételével – valamennyi tagállamban, így Magyarországon is, teljes egészében fokozatosan felváltja a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Róma I. rendelet. A Róma I. rendelet 24. cikkének (1) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a rendelet a tagállamokban a Római Egyezmény helyébe lép. Tekintve azonban, hogy a Róma I. rendelet szabályait – a 28. cikk szerint – a 2009. december 17-i hatálybalépés után kötött szerződésekre kell alkalmazni, a két egységes európai uniós kollíziós szerződési jogi rezsim hosszú időn keresztül (várhatólag kb. 2020-ig) egymás mellett, párhuzamosan hatályosul: a 2009. december 17-e előtt kötött szerződésekre a Római Egyezmény, az ezen időpont után kötött szerződésekre a Róma I. rendelet szabályait kell alkalmazni. A Róma I. rendelet szabályrendszere egyébként tartalmilag és szerkezetileg rendkívül hasonlít a Római Egyezményhez, de nem mindenben azonos azzal, sőt vannak jelentős eltérések is. A Róma I. rendeletet a szerződésekre alkalmazandó jog kollíziós úton történő meghatározásánál, a szerződések nemzetközi magánjogát ismertető fejezetben [405] tárgyaljuk. [328]


XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása 3. Az előbbieknél is ambiciózusabb célkitűzést követnek az anyagi szerződési jog egységesítéséreirányuló jogharmonizálási törekvések, illetve az ezek eredményeként elfogadott nemzetközi egyezmények. Az UNIDROIT (Nemzetközi Intézet a Magánjog Egységesítéséért) független kormányközi szervezet, amelynek az a célja, hogy tanulmányozza a magánjog és különösen a kereskedelmi jog egységesítésének lehetőségeit és módszereit. Az 1926-ban alapított Intézet az 1940-ben megkötött multilaterális egyezményben foglalt Statútuma alapján működik. Székhelye Rómában van. Több tucat állam – közöttük Magyarország – vesz részt a finanszírozásában és szakmai munkájában. Tevékenységének eredményei közül átfogó jellege miatt kiemelést érdemel az a kodifikációs munka, amely a nemzetközi kereskedelmi szerződések általános problémáira dolgozott ki egységes mintaszabályokat („Principles for International Commercial Contracts”). Ez a „modelltörvény” 1994-ben elkészült, az UNIDROIT Kormányzótanácsa jóváhagyta, és azóta általánosan ismertté vált. 2004-ben megjelent javított és bővített második változata, 2010-ben pedig kiadták az újabb átdolgozást is. A mintaszabályokat a kontinentális és a common law ihletésű jogrendszerek szerződési szabályait hangolják össze a szerződéskötés és szerződésértelmezés, az anyagi érvényesség, a teljesítés és szerződésszegés területén. Az egyes szerződéstípusok szabályainak nemzetközi egységesítésére vonatkozó törekvések közül említést kívánnak az ugyancsak az UNIDROIT égisze alatt kidolgozott következő egyezmények: • az utazási szerződésekrevonatkozó brüsszeli Egyezmény (1970), amely – néhány ország viszonylatában – már 1976-ban hatályba is lépett; • a nemzetközi faktoringszerződésre és a nemzetközi pénzügyi lízingszerződésre vonatkozó egyezmények (Ottawa, 1988. május 28.), amelyek – Magyarország viszonylatában (az 1997. évi LXXXV. és LXXXVI. törvényekkel) – 1996. december 1-jén léptek hatályba; • az ingók nemzetközi adásvételéhez kapcsolódó képviseleti ügyletek(agency) szabályaira vonatkozó Genfi Egyezmény (Convention on Agency in the International Sale of Goods: 1983. február 17.). [329] 4. Az adásvételi szerződés a nemzetközi kereskedelem központi ügylete. Ezért külön tárgyaljuk a nemzetközi adásvételrevonatkozó anyagi jog egységesítését célzó egyezményeket. [330] a) A regionális egyezmények közül – már csak történeti elsőbbsége miatt is – meg kell említeni az északeurópai országok (a skandináv államok és Finnország) jogharmonizációját. Ezek az államok először nem alkottak ugyan nemzetközi egyezmény formájában egységes jogot az adásvételi szerződésre, de – már 1905-ben – lényegében azonos szöveggel állapították meg a vételre vonatkozó belső (nemzeti) szabályaikat. Ily módon gyakorlatilag kiiktatták a nemzeti jogok összeütközésének lehetőségét ezen a fontos területen. (Megjegyezzük: Svédországban 1990-ben új adásvételi törvényt alkottak.) Az északi államok a maguk regionális jogegységét a nemzetközi adásvételre vonatkozó univerzális Bécsi Vételi Egyezmény elfogadása után is fenntartották. (Ezt a helyzetet a Bécsi Vételi Egyezmény 94. cikkében biztosított fenntartás kinyilvánításával érték el. Utalunk arra is, hogy az északi államok a Bécsi Egyezménynek az adásvételi szerződés megkötésére vonatkozó II. részét – az Egyezmény 92. cikkében biztosított fenntartással élve – nemcsak egymás viszonylatában, hanem általános jelleggel kizárták.) A regionális törekvések közül ma már kizárólag jogtörténeti emlék az egykori KGST-tagországok megállapodása az ún. Általános Szállítási Feltételekről (ÁSZF). A KGST és – ennek folytán – az ÁSZF is ma már történelem: az 1958-ban elfogadott (majd 1968-ban átfogóan, 1975-ben és 1979-ben részlegesen, majd 1988-ban ismét átfogóan módosított és ebben a formában Magyarországon az 1989. évi 4. tvr. mellékletében közzétett) ÁSZF hatálya 1991. január 1-jén megszűnt. Az ÁSZF-nek azonban elvileg – egészen kivételesen, az alábbiak szerint – lehet még alkalmazási utóélete (Bánrévy 2011). Ennek lényegét a következőkben lehet összefoglalni: • a KGST 1968/1975. évi ÁSZF az 1979. évi szövegezésben kerül alkalmazásra az 1989. július 1. előtt kötött külkereskedelmi szerződésekből származó jogvitákra, hacsak a szerződő felek nem állapodnak meg az 1968/1988. évi ÁSZF alkalmazásában; • az 1968/1988. évi ÁSZF kötelezően alkalmazásra kerül az 1989. július 1. és 1990. december 31. között megkötött szerződésekkel kapcsolatos jogvitákra; 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása • az 1968/1988. évi ÁSZF fakultatív módon (vagyis csak a szerződő felek kifejezett megállapodása esetén) kerülhet alkalmazásra az 1991. január 1-jét követően megkötött áruszállítási szerződésekre (kivéve a fizetések rendjét szabályozó XI. fejezetet). A MKIK melletti Állandó Választottbíróság előtt már évtized óta nem merült fel olyan jogvita, amelyben a KGST ÁSZF szabályait kellett volna alkalmazni. [331] b) A nemzetközi adásvételre irányadóuniverzálisjellegű anyagi jogi egységesítési törekvések közül feltétlenül meg kell említeni a hágai egyezményeket. A nemzetközi adásvételről 1964-ben Hágában két egyezményt fogadtak el: • „az áruk nemzetközi vételéről szóló egységes törvény tárgyában” (angol rövidítéssel: ULIS); továbbá • „az áruk nemzetközi vételi szerződésének megkötésére vonatkozó egységes törvény tárgyában” (angol rövidítéssel: ULFIS). Az egyezmények évtizedekig tartó előkészítő munka, négy tervezet (1935, 1939, 1956, 1963) után születtek meg. A bennük megfogalmazott szabályok nem a különböző jogcsoportok vételi normáinak valamiféle összerakásából születtek meg. A kodifikátorok természetesen merítettek ugyan az egyes fontosabb jogrendszerek dogmatikai megoldásaiból, munkájuk egészében véve mégis – kompromisszumokat is magában foglaló – önálló és egységes jogalkotást eredményezett. Az 1972-ben hatályba lépett hágai egyezmények gyakorlati jelentősége – kellő számú ratifikáció hiányában – korlátozott maradt. Az ULIS-nak kilenc, az ULFISnak nyolc (elsősorban nyugat-európai) állam vált részesévé; többségük ráadásul lényeges kérdéseket érintő fenntartásokkal. Magyarország aláírta, de nem ratifikálta ezeket az egyezményeket. Kiemelkedő jelentősége miatt a következő fejezetben részletesen foglalkozunk a Bécsi Egyezménnyel. Mivel a Bécsi Egyezménybe belépő államnak a hágai egyezményeket fel kell mondania, ez utóbbiak hatálya fokozatosan meg is szűnik; ma már csak Gambia, az Egyesült Királyság és San Marino tekintetében áll fenn. A hágai egyezmények kidolgozása és alkalmazása során nyert tapasztalatok azonban alapvetően járultak hozzá a Bécsi Egyezmény megalkotásához és gyakorlati sikeréhez.

3. Irodalom a XVII. fejezethez Bělohlávek, A. J.: Rome Convention – Rome I. Regulation, 1–2vol. Huntington, NY, 2010. Bredow, J. – Seiffert, B.: Incoterms 2000. (Kommentar und deutsch/englischer Text der ICC-Incoterms). Bonn, 2000. Burián L.: Az Incoterms. In Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. Budapest, 1993. 55–66. Dölle, H. (Hrsg.): Kommentar zum Einheitlichen Kaufrecht. München, 1976. Ferrari–Leible (Hrsg.): Ein neues Internationales Vertragsrecht für Europa – Der Vorschlag für eine Rom IVerordnung. Jena, 2007. Giuliano–Lagarde: Jelentés a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Egyezményről. EK Hivatalos Lap, 1980. október 31., Nr. C 282. (az Európai Közösségek akkori hivatalos nyelvein); Incoterms 2010. ICC kiadás, Nr. 715, Párizs, 2010. Matscher–Siehr–Delbrück: Multilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPRKodifikationen – Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. Heidelberg, 1986. Morrissey–Graves: International Sales Law and Arbitration. Austin, 2008. Palásti G. – Vörös I. (szerk.): Európai kollíziós kötelmi jog.A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. Budapest, 2009. Plender, R. – Wilderspin, M.: The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. London, 2001. 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVII. fejezet. A szerződési jog nemzetközi harmonizálása Püls, J.: Parteiautonomie. Berlin, 1995. Ramberg, J.: ICC Guide to Incoterms 2000. ICC-kiadás, 2000. Rauscher, Th. (Hrsg.): Rom I-VO Rom II-VO. München, 2011. Reithmann, Ch. –Martiny, D. (Hrsg.): Internationales Vertragsrecht. Köln, 2010. Rudolf L.: A nemzetközi vétel. Budapest, 1972.


Chapter 21. XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény 58. § Az Egyezmény létrejötte és szabályozási célja 59. § Az Egyezmény hatálya 60. § Általános szabályok 61. § A szerződés létrejötte és módosítása 62. § Az eladó kötelezettségei 63. § A vevő kötelezettségei 64. § A vevő, illetve az eladó jogai szerződésszegéskor 65. § A veszélyátszállás 66. § A szerződésszegés közös szabályai

1. 58. § Az Egyezmény létrejötte és szabályozási célja Az áruk nemzetközi adásvételéről Bécsben 1980-ban létrejött Vételi Egyezmény (angol rövidítéssel: CISG, a továbbiakban: Egyezmény) az ENSZ szakosított szerve, az UNCITRAL jogegységesítő tevékenysége nyomán született meg. A Bécsi Egyezmény a nemzetközi vételi jog problémáit egységesen kívánja szabályozni, és a minél szélesebb körű elfogadás igényével lép fel. Meghozatalának körülményei (mindenekelőtt a nemzetközi politikai feltételek) kétségtelenül kedvezőbbek voltak, mint az 1964-es hágai vételi egyezmények esetében. Erre vall már önmagában az a tény, hogy a bécsi Diplomáciai Konferencián az ENSZ tagállamainak csaknem fele képviseltette magát, és számos ország nyomban alá is írta az Egyezményt. Az Egyezmény hatálybalépésére mégis viszonylag hosszabb ideig kellett várni: 1988. január 1-jén 11 állam (köztük Magyarország) viszonylatában került erre sor. (A sajnálatos fordítási hibákat tartalmazó magyar szöveget az 1987. évi 20. tvr. hirdette ki; a javított magyar szöveget lásd: Sándor–Vékás; Bánrévy 2011.) Az angol, arab, francia, kínai, orosz és spanyol nyelvű szöveg számít hitelesnek.) Az ezt követő további csatlakozások (valamint több részes állam szétválása és az állami jogutódlások tisztázása) nyomán – könyvünk kéziratának lezárásakor – az Egyezménynek 78 állam részese, köztük – Brazília, India és az Egyesült Királyság kivételével – a nemzetközi kereskedelemben jelentős valamennyi ország. Magyarország fő külkereskedelmi partnerei – a behozatalt tekintve – valamennyien: Németország, Oroszország, Kína, Ausztria, a kivitelt tekintve az Egyesült Királyság kivételével ugyancsak valamenynyien: Németország, Olaszország, Franciaország, Románia. (Tekintettel az Egyezmény kiemelkedő gyakorlati jelentőségére, a részes államokat – a Függelékben egy külön táblázatba foglalva – felsoroljuk, feltüntetve a hatálybalépés időpontját az illető állam viszonylatában, valamint az illető állam által tett nyilatkozatokat, illetve fenntartásokat. Ezek az adatok megtalálhatók: http://www.uncitral.org/uncitral/ en/uncitral_texts/sale_goods/1980CISG_status.html). Az Egyezmény (szemben az előző fejezetben említett hágai vételi egyezményekkel) egységes szerkezetbe foglalja az adásvételi szerződés létrejöttére és tartalmi kérdéseire (a felek jogaira és kötelezettségeire, a veszélyátszállásra, a szerződésszegésre és következményeire) vonatkozó rendelkezéseket. Bármely csatlakozó állam – a 92. cikk szerinti fenntartás formájában – kijelentheti ugyanakkor, hogy magára nézve az Egyezménynek a szerződéskötésre vonatkozó II. részét vagy az adásvétel tartalmi problémáira vonatkozó III. részét nem tekinti kötelezőnek. (A jelenleg részes országok döntő többsége az egész Egyezményhez csatlakozott; az észak-európai államok: Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország olyan értelemben éltek e fenntartás lehetőségével, hogy az Egyezménynek az adásvételi szerződés megkötésére vonatkozó II. részét magukra nézve nem tekintik kötelezőnek. Itt jegyezzük meg, hogy ugyanezek az országok, továbbá Izland – a 94. cikkben biztosított fenntartással élve – egymás közötti viszonylatban egyáltalán nem alkalmazzák az Egyezményt, tekintettel arra, hogy adásvételi joguk szinte azonos.)

2. 59. § Az Egyezmény hatálya 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Az Egyezmény hatályát előbb személyi-területi szempontból vizsgáljuk (1.), kiterjesztve figyelmünket az Egyezmény felek általi teljes, illetve részleges kizárhatóságára (2.). Ezt követően a hatály problémáit tárgyi szempontból elemezzük (3.), kiegészítve e problematikát az Egyezmény által tudatosan nem szabályozott kérdésekkel (4–5.). [332] 1. Személyi-területi alkalmazás szempontjából alapfeltétel, hogy – a szerződéskötés időpontjában! – az adásvételi szerződést kötő szerződő felek, tehát az eladó és a vevő telephelye különböző államok területén legyen (1. cikk). Ez az egyetlen mozzanat – az Egyezmény alkalmazása szempontjából – nemzetközivé teszi az adásvételi szerződést, ennek a feltételnek viszont mindenképpen teljesülnie kell. Emellett közömbös például a felek kereskedői minősége, állampolgárságának különbözősége vagy egyezése, a szerződés kötésének vagy teljesítésének külföldi vagy belföldi volta, csakúgy, mint a vételi ügylet kereskedelmi jogi vagy magánjogi jellege stb. Egyéb külföldi elem megléte nélkül is alkalmazásra kerülhet tehát az Egyezmény, ha az adásvételi szerződés alanyainak telephelye különböző államok területén van. Az Egyezmény nem definiálja a telephely fogalmát. Uralkodó felfogás szerint telephelynek minősül az a hely, amelyen az illető jogalany üzleti tevékenységét (annak egy részét) kifejti. A telephely fogalma bizonyos tartósságot és az illető szervezeti egység – kifelé megnyilvánuló – önálló cselekvési jogkörét tételezi fel. (Nem minősül telephelynek például egy mozgó elárusítóhely, nemzetközi vásáron nyitott ideiglenes üzlet vagy iroda stb.) Kereskedelmi társaságoknál elsősorban az igazgatási székhely minősül telephelynek. Leányvállalattal rendelkező vállalat esetében telephelynek a leányvállalat székhelye és nem az anyavállalat működési helye minősül telephelynek. Tekintettel arra, hogy az adásvétel nemzetközi jellege (és ezzel az Egyezmény alkalmazása) ezen az egyetlen körülményen múlik, a jogbiztonság követelménye érdekében az Egyezmény megkívánja, hogy a telephelyek különbözősége magából a szerződésből, a felek szerződési tárgyalásából vagy az általuk adott felvilágosításból kitűnjék. Amennyiben valamelyik szerződő félnek több telephelye van, úgy azok közül azt kell figyelembe venni, amelyik az adott szerződéssel és annak teljesítésével a legszorosabb kapcsolatot mutatja (10. cikk). Amennyiben viszont valamelyik félnek nincs telephelye, szokásos tartózkodási helyét kell figyelembe venni. A különböző államok területén telephellyel rendelkező felek közötti (s ezért: nemzetközi!) adásvételi szerződésre az Egyezmény rendelkezései két úton kerülhetnek alkalmazásra. [333] a) Autonóm módon, vagyis kollíziós jogi közvetítés nélkül kerül alkalmazásra az Egyezmény, amennyiben mindkét fél telephelye az Egyezményhez tartozó állam területén van [1. cikk (1) bek. a)]. E feltétel megvalósulása esetén az Egyezmény mintegy automatikusan érvényesül. Ha például az eladó telephelye Magyarországon van, a vevőé pedig Csehországban, a közöttük létrejött adásvételi szerződésből eredő kérdéseket az Egyezmény szabályai szerint kell megítélni. Helyesen, az autonóm alkalmazás lehetőségét felismerve alkalmazták magyar bíróságok az Egyezményt például a következő ügyekben: Legf. B. Pf. VI. 20.606/1996; Fővárosi Bíróság 12. G. 75.715/1996, 12. G. 76.129/1997; Budai KKB 7. P/G. XI.20.562/2002; Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40.005/ 2000; Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.350/2003. Más esetekben a bíróság sajnálatos módon megfeledkezik az Egyezményről. A Kúria elődje (Legf. B. Pf. III. 20.998/1995) például kollíziós jogi úton az eladó országának belső anyagi jogát (történetesen az osztrák ABGB szabályait) rendelte alkalmazni egy osztrák–magyar nemzetközi adásvételre, figyelmen kívül hagyva, hogy Ausztria csatlakozásával 1989. január 1-je óta az Egyezmény autonóm módon érvényesül az Ausztria, illetve Magyarország területén telephellyel rendelkező felek adásvételi szerződésére. Szép számmal akadnak olyan felsőbírósági döntések is, amelyek – tévesen – kollíziós jogi úton jutnak el az Egyezmény alkalmazásához, pedig az autonóm alkalmazás feltételei megvannak: a magyar telephellyel rendelkező fél perbeli ellenfelének is az Egyezményben részes államban van a telephelye. [334] b) Kollíziós jogi úton nyer alkalmazást az Egyezmény az 1. cikk (1) bek. b) pontjában foglalt sajátos természetű norma, ún. „kijelölő norma” szerint, amennyiben a szerződő felek telephelye (vagy egyikük telephelye) nincs ugyan részes állam területén, de az eljáró (esetleg szintén nem részes államban lévő) fórum kollíziós szabálya (a lex contractus) valamely részes állam jogát rendeli alkalmazni. [Kijelölő normának nevezzük az 1. cikk (1) bek. b) pontjában foglalt normát azért, mert a nemzetközi kollíziós szabály által alkalmazni rendelt jogrendszeren belül határozza meg az irányadó rendelkezéseket, nevezetesen – a nemzeti magánjogi vagy kereskedelmi jogi normák mellőzésével – az Egyezmény szabályait.] Példa: az eladó telephelye Magyarországon, egy részes államban, a vevőé Nagy-Britanniában, egy nem részes államban van. Ez utóbbi körülmény miatt az autonóm alkalmazás feltétele hiányzik. Az 1. cikk (1) bek. b) pontjában megnyitott kollíziós jogi út mégis az Egyezmény 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazásához vezet, éspedig függetlenül attól, hogy brit, magyar vagy harmadik állambeli bíróság jár el ügyben. A Róma I. rendelet 4. cikk (1) bek. a) pontja szerint ugyanis az eladó szokásos tartózkodási helye államának jogát, azaz a magyar jogot kell alkalmazni, és a magyar jog nemzetközi adásvételre az Egyezményt jelenti. [Ugyanerre az eredményre vezetett a Kódex 25. § a) pontjának alkalmazása is.] Részes állam jogrendszerének alkalmazását akár a fórum objektív kapcsoló szabálya (mint az iménti példában), akár a felek jogválasztása előírhatja. [335] ba) Objektív kapcsoló szabály alapján került alkalmazásra az Egyezmény a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) mellett szervezett Állandó Választottbíróság előtti több ügyben. Például a VB/92205 sz. ügyben [annak idején még a Kódex 25. § a) pontja alapján] irányadó magyar jogként az Egyezményt alkalmazta a Választottbíróság egy német vevő és egy magyar eladó olyan szerződésére, amelynek megkötése időpontjában az Egyezmény Magyarországon már hatályban volt, az NSZK-ban viszont még nem. Szükségtelenül iktatta be viszont a Kúria elődje a kollíziós szabályokat például a Pf. VI. 22.892/1993., Gf. I. 30.299/2000., Pf. IX. 25.605/2002. sz. ügyekben, amelyekben az Egyezményt autonóm módon kellett volna alkalmazni. Ez már csak azért is téves, mert a Kódex 2. §-a szerint a Kódex szabályai szubszidiárius jellegűek, azaz nem kerülhetnek alkalmazásra olyan kérdésben, amelyet nemzetközi egyezmény rendez. A túlbonyolítás ékes példáját szolgáltatta az Egyezmény és a kollíziós szabályok együtthatására a Fővárosi Bíróság ítélete (12. G. 41.471/1991) is; vö.: Legf. B. 22.892/1993 = BH 1996/594. [Lásd alább a 71. § 2. b) pontjában]. [336] bb) Jogválasztással két módon is alkalmazásra kerülhet az Egyezmény. A két esetcsoport között azonban – az uralkodó felfogás szerint – minőségi különbség van. Az első esetcsoportba tartoznak azok az esetek, amikor a szerződésre az Egyezmény sem autonóm, sem kollíziós jogi úton nem irányadó; vagyis • a feleknek (vagy egyiküknek) a telephelye nem részes állam területén van, s ezért az Egyezmény autonóm alkalmazása szóba sem kerülhet; és • a feleknek a szerződésére objektív kapcsolóelv segítségével sem volna az Egyezmény alkalmazható. Az Egyezménynek ilyen adásvételi szerződésre történő kikötését a jogirodalomban uralkodó álláspont elismeri ugyan, de csak ún. anyagi jogi (és nem kollíziós jogi) jogválasztásként. Ez azt jelenti, hogy az Egyezménnyel, mint választott szabályrendszerrel (mint nem államilag szankcionált joggal) az adott szerződésre egyébként irányadó jogrendszer kógens szabályai nem kerülhetők meg. Ilyen jogválasztásra került sor például a Legf. B. egyik ügyében (Gf. I. 31.349/1992), hasonlóképpen a Fővárosi Bíróság által eldöntött ügyben (8. G. 41.735/2007), amikor a felek a perben az Egyezményre hivatkoztak, és ezt a hivatkozást a bíróság az Egyezmény választásának tekintette. A bíróságok azonban nem észlelték, hogy az Egyezmény felek általi választása csak anyagi jogi jogválasztást[406] jelent. Már csak ezért sem helyes, ha a bíróság a felek jogválasztása alapján alkalmazza az Egyezményt olyan esetben, amikor az Egyezmény autonóm módon amúgy is érvényesülne. Ez a helyzet akkor fordul elő, ha a felek szerződésükben kikötik (vagy a perben választják) az Egyezmény szabályainak alkalmazását, noha mind az eladó, mind a vevő cég részes államban rendelkezik telephellyel. Ez történt például a MKIK Választottbíróság előtti VB/04207 sz. ügyben (magyar és horvát fél) vagy a Debreceni Ítélőtábla előtti Gf. III. 30.009/2007 ügyben (olasz és magyar fél). Ilyen esetben az Egyezmény szerződéses kikötése (vagy perbeli választása) felesleges, legfeljebb csak megerősíti az Egyezmény alkalmazását. A bíróságnak pedig mindenképpen autonóm módon kell eljutnia az Egyezmény alkalmazásához, amikor is az Egyezmény az adott szerződésre egyébként irányadó jogrendszer kógens szabályait is kizárja, azaz nemcsak anyagi jogi, hanem kollíziós jogi hatással jár. A bíróságok ezekben az ügyekben nem észlelték a lényeges különbséget. A második esetcsoportba tartoznak azok az esetek, amikor a felek nem az Egyezményt, hanem egy, az Egyezményben részes állam jogát választják. Ilyen esetben – uralkodó felfogás szerint – az Egyezmény kerül alkalmazásra, mivel részes állam nemzetközi adásvételre irányadó szabályait az Egyezmény jelenti. Így döntött például a MKIK melletti Állandó Választottbíróság a VB/9710. sz. ügyben: a felek a szerződésben a magyar jogot választották, a választottbíróság pedig – helyesen: a nemzetközi adásvételre vonatkozó magyar jogként – az Egyezményt alkalmazta. A jogválasztást ilyen esetben kollíziós jellegűnek tekintik. Véleményünk szerint


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény ennek a második esetcsoportnak az elsőtől ennyire eltérő, kedvezőbb megítélése nem feltétlenül támasztható alá elvi alapon nyugvó érvekkel! Részes állam jogának választása esetében tehát az Egyezmény irányadó, kivéve, ha a felek a jogválasztás keretében nyilvánvalóvá teszik, hogy – mintegy az Egyezmény félretételével (6. cikk) – a választott jog belső szabályait (például az illető állam magánjogi törvénykönyvét vagy kereskedelmi törvényét) akarják szerződésükre alkalmazni. [Lásd alább a 2. pontban.] [337] c) A kollíziós jogi út meglehetősen kitágítja az Egyezmény alkalmazásának körét. Ezen az úton ugyanis az Egyezmény alkalmazására – elvben – akkor is sor kerülhet, ha esetleg egyik fél telephelyének állama sem részes állam, és az eljáró fórum állama sem tagja az Egyezménynek; elegendő, ha a kollíziós jog szerint irányadó jogrendszer állama részes állam. Az Egyezmény kollíziós jogi alkalmazásának tipikus esete mégis az, amikor – miként az iménti brit–magyar példában – az eladó telephelye részes állam területén van, és az ő államának jogaként lesz az Egyezmény az alkalmazandó jog. Az Egyezmény alkalmazása egyébként rendszerint a nem részes államban telephellyel rendelkező szerződő fél számára is inkább elfogadható, mint egy idegen nemzeti jog, már csak azért is, mert könnyebben hozzáférhető és megismerhető, mint a nemzeti jogszabályok. Indokolt az Egyezmény kollíziós jogi úton történő alkalmazása azért is, mert az Egyezmény szabályai kifejezetten nemzetközi adásvételre szabottak. A bécsi diplomáciai konferencián részt vevő államok többsége mindezen megfontolások ellenére szükségesnek találta, hogy az Egyezmény alkalmazásához vezető kollíziós jogi utat elzárja. Ez a többségi akarat öltött testet annak a fenntartásnak a lehetővé tételében (95. cikk), amellyel bármely részes állam kijelentheti, hogy magára nézve az Egyezménynek kollíziós jogi úton történő alkalmazhatóságát nem fogadja el. A kollíziós jogi út – fenntartás segítségével történő – kizárása az Egyezmény hatályának megállapíthatóságát bizonyos esetekben bonyolulttá teszi. Szerencsére a fenntartási lehetőséggel végül is csak a részes államok töredéke élt (lásd a részes államokat tartalmazó táblázatot a Függelékben). S egyébként is a 95. cikk okozta nehézségek előfordulása a részes államok nagy száma mellett ma már elhanyagolható. Amilyen mértékben nőtt ugyanis az Egyezményben (akár fenntartással) részes államok száma, úgy csökkent az 1. cikk (1) bek. b) pontjának (és ezzel egyúttal a 95. cikknek) a jelentősége, hiszen mind nagyobb annak a valószínűsége, hogy az Egyezmény közvetlenül, autonóm módon, az 1. cikk (1) bekezdés a) pontja alapján kerül alkalmazásra. [338] 2. Az Egyezmény területi, illetve személyi hatályának megállapíthatósága sem jelenti mindig azt, hogy az Egyezményt ténylegesen is alkalmazni kell; az alkalmazást ugyanis a szerződő felek kizárhatják. Az Egyezmény a szerződő felek autonómiájának elvéből indul ki, és ezért saját rendelkezéseinek diszpozitív jellegét deklarálja (6. cikk). Ez azt jelenti, hogy a felek (szerződési feltételben is) • egyező akarattal eltérhetnek az Egyezmény egyes rendelkezéseitől; illetve • megegyezéssel az Egyezmény alkalmazását a maga egészében kizárhatják („opting-out”). Az Egyezmény eddigi gyakorlata arról tanúskodik, hogy a felek viszonylag gyakran élnek a 6. cikkben biztosított lehetőséggel. Ennek legfőbb oka az, hogy az illető cégek jogászai nem ismerik az Egyezményt, még kevésbé annak immár tekintélyes méretű, közel háromezer közzétett döntést jelentő nemzetközi gyakorlatát (Koehler–Guo). (Az Egyezmény alapján eldöntött közzétett jogesetek (adott esetben: színvonalas kommentárral) megtalálhatók a www.cisg.law.pace.edu, a www.unilex.info, a www.uncitral.org és különösena www.cisgac.com honlapokon). Azok a vállalatok, amelyek erősebb szerződési alkupozícióban vannak, inkább saját magánjogukat kötik ki, mivel ezzel nem elhanyagolható előnyt szereznek maguknak. Különösen a nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban járatos cégek zárják ki gyakran az Egyezmény alkalmazását. Ezt mutatja például az ICC Választottbíróság (Párizs) elé kerülő nemzetközi adásvételi ügyek egy része. Nagyvállalatok sok esetben azért járnak el így, mert el akarják kerülni az Egyezmény – bírói értelmezésre tág lehetőséget adó – 25. cikke körüli bonyodalmakat az ún. „alapvető szerződésszegés” [360] kapcsán. A nemzetközi adásvételi szerződést kötő felek kizárási szándéka azonban csökken; azonos gazdasági súlyú, főleg közép- és kisvállalatok közötti nemzetközi adásvételi szerződésekre gyakran kerül alkalmazásra az Egyezmény (Koehler–Guo; Ferrari 2008). Különösen helyes egy ilyen törekvés nemzetközi választottbírósági fórum kikötése mellett, amikor is az Egyezmény szabályai a választottbírák számára egyenlő feltételeket biztosítanak.


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Az Egyezménynek mint egésznek a kizárása mindenekelőtt a felek ilyen értelmű közös és kifejezett nyilatkozatával történhet. A jogirodalom és a bírói gyakorlat uralkodó álláspontja szerint az Egyezmény alkalmazásának kizárására hallgatólagosan is sor kerülhet; követelmény csak az, hogy a felek közös akaratának ilyenkor is kellő biztonsággal megállapíthatónak kell lennie. Nem tekinthető az Egyezmény kizárásának önmagában az, ha a felek kizárólagos joghatósággal egy nemzeti választottbíróságot kötnek ki, vagy egy nemzeti joghoz kapcsolódó általános szerződési feltételt alkalmaznak. Ugyancsak nem kizárásnak, hanem az Egyezmény kiegészítésének minősül valamely Incoterms szokvány [321] kikötése a szerződésben (Schlechtriem–Schwenzer 2005). Hallgatólagos kizárásnak tekinthető viszont, ha a felek – jogválasztási jogukkal élve – egy olyan állam jogának alkalmazását jelölik ki, amely (például az Egyesült Királyság) nem részese az Egyezménynek (Sándor–Vékás). Sajátos probléma vetődik fel akkor, ha a felek által megjelölt jogrendszer állama is részes állam, vagyis a választott jognak is része az Egyezmény. A kérdés ilyen esetben úgy merül fel, hogy a jogválasztás az Egyezmény hallgatólagos kizárását (és a felhívott belső anyagi jog választását) jelenti-e, vagy pedig a választott jog részeként mégis az Egyezményt kell alkalmazni. Példa: a Magyarországon telephellyel rendelkező eladó és az Ausztriában telephellyel rendelkező vevő a szerződésükben – arra tekintettel, hogy a szerződést Németországban kell teljesíteni – a német jog alkalmazását kötik ki. Jogválasztás hiányában autonóm módon érvényesülne az Egyezmény, mivel mindkét fél telephelye részes államban van. Tekintettel azonban arra, hogy Németország is részes állam, német jogként is az Egyezmény alkalmazása jön számításba. A jogalkalmazói gyakorlatban és a jogirodalomban ma már uralkodónak tekinthető álláspont szerint a jogválasztást ilyen esetben nem foghatjuk fel eleve az Egyezmény kizárásaként, mivel a választott jogrendszernek a nemzetközi adásvételre irányadó szabályait az Egyezmény rendelkezései jelentik. [Kimondatlanul ebben a szellemben döntött a Legf. B. a Gfv. IX. 30.206/2004. sz. ügyben.] A kérdés csak esetről esetre, a konkrét jogválasztási kikötés értelmezése útján dönthető el. Részes állam jogának – közelebbi megszorítás nélküli – választása az Egyezmény alkalmazásához vezet tehát, és az Egyezmény csak akkor tekinthető kizártnak, ha a felek szándéka kifejezetten erre irányul. Ilyen szándékra lehet következtetni például abból, hogy a felek a jogválasztó klauzulában az alkalmazni kívánt jogrendszer konkrét nemzeti jogszabályára (polgári törvénykönyvére stb.) hivatkoznak. Ebben a szellemben – véleményünk szerint helyesen – döntött, és kizártnak tekintette az Egyezményt például az MKIK mellett szervezett Választottbíróság ítélete egy olyan szerződés kapcsán, amelyben a felek kifejezetten a német BGB szabályait kötötték ki [VB/04150]. Ellentétes álláspontot foglalt el (szerintünk tévesen) a Legf. B. egyik ítéletében, és – egy magyar–lengyel jogvitában – a magyar Ptk. szerződésben történt választását nem értékelte az Egyezmény kizárásaként, és a Ptk. rendelkezéseit csak az Egyezmény kiegészítésének fogta fel [Gfv. IX. 30.372/2007]. Helyesebbnek tekinthető az ugyanebben az ügyben első fokon eljárt Szegedi Ítélőtábla ítélete, amely – mintegy fordítva – magyar Ptk. szabályai alapján döntött, és csak annak hézagait töltötte ki az Egyezmény rendelkezéseivel [Gf. I. 30.109/2007]. Ez utóbbi ítélet tehát – az uralkodó felfogás szellemében – a magyar Ptk. választását az Egyezmény kizárásának tekintette; az Egyezmény hézagkitöltő szerepben, kisegítő jogként történt alkalmazása pedig eredeti ötlet, és talán indokolható azzal, hogy az Egyezmény korszerű szabályozást ad nemzetközi adásvételre. [339] 3. Tárgyi szempontból az Egyezmény az áruk, tehát – véleményünk szerint – ingó dolgok nemzetközi adásvételére terjed ki. Az eddigi – magyar és külföldi – ítélkezési gyakorlat árunak (tehát az Egyezmény hatálya alá tartozónak) tekintett például gépeket és alkatrészeket, gépkocsikat, cipőt, textíliákat, acélt, gabonát, élelmiszereket stb., de – az áru fogalmát kiterjesztve – szoftvert, lábon álló termést, ki nem bányászott ásványi kincset stb. is. A Kúria elődje (Legf. B. Gf. I. 31.349/1992. sz.) árunak tekintett repülőgép-hajtóművet. A MKIK melletti Állandó Választottbíróság (VB/92205) – helyesen – nem látta alkalmazhatónak az Egyezményt kft.üzletrész átruházásánál. Általában is kizárt az Egyezmény alkalmazása jogok adásvételére. A 2. cikk szerint nem tartoznak az Egyezmény hatálya alá a fogyasztói ügyletek, mindenekelőtt azért, hogy a fogyasztók védelmére hozott, egyre gyakoribb speciális védelmi szabályok érvényesülhessenek. Nem esnek az Egyezmény hatálya alá továbbá az árverési és végrehajtási ügyletek, továbbá azok az adásvételi szerződések sem, amelyeknek tárgya értékpapír, pénz, hajó, repülőgép vagy elektromos energia. Ezeket a kivételeket az adásvétel lebonyolításának sajátosságai, illetve a vétel tárgyának különlegessége indokolja. Az Egyezmény tárgyi hatályát bővíti az a rendelkezés (3. cikk), amely az adásvételi ügylettel azonos megítélést ír elő a megrendelésre gyártott áruk szállítására irányuló (lényegében tehát a vállalkozási és az adásvételi szerződés elemeit vegyítő) ügyletekre is; kivéve, ha a megrendelő szolgáltatja a termék előállításához vagy gyártásához szükséges anyag jelentős részét. Kizárt az Egyezmény alkalmazása olyan vállalkozással vegyes adásvételi szerződés esetén, amelynél a kötelezett oldalán túltengnek a munkavégzési-szolgáltatási elemek.


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Uralkodó felfogás szerint az árunak az eladó által történő előállítása, csomagolása és szállítása nem változtat az ügylet adásvételi természetén. Nemzetközi csereügyletekre (bartermegállapodásokra) az Egyezmény alkalmazását a jogirodalomban pártfogolják. Érvként hivatkoznak a kollíziós jogi módszer sajátos (a cserénél fokozott mértékben jelentkező) nehézségeire, továbbá a vétellel fennálló rokon vonásokra. Az Egyezmény ilyen kiterjesztő alkalmazására – nézetünk szerint – mindenekelőtt abban az esetben lehet aggálytalanul jogi lehetőséget találni, ha a felek választják az Egyezmény szabályait. Kifejezett anyagi jogi jogválasztás hiányában azonban – álláspontunk szerint – meglehetősen nehéz az analóg alkalmazás feltételeit teljesíteni. [Nemzetközi összehasonlításban kivételes ezért a Legf. B. Gfv. IX. 30.258/2007. sz. ítélete.] [340] 4. Az Egyezmény a nemzetközi adásvételi szerződés jogi problémáit tartalmilag nem fogja át a maguk teljességében. Szabályai alapvetően a szerződés létrejöttére, továbbá a felek jogaira és kötelezettségeire terjednek ki. Az eddigi külföldi bírói gyakorlat inkább kiterjesztő értelmezést mutat. Bevallottan nem szabályozza az Egyezmény az ügyleti érvénytelenség és a tulajdonátszállás problematikáját (4. cikk). E témákban nem sikerült közös nevezőt találni, és elmaradt a megegyezés. Ezeket a kérdéseket tehát a kollíziós jog által alkalmazni rendelt anyagi jog szabályai szerint kell megítélni. (Itt utalni lehet arra a körülményre, hogy a szerződés érvénytelenségének nem egy részkérdése szerződésszegésként is minősíthető, például tévedés miatti érvénytelenség szavatossági problémaként is kezelhető, s mint ilyen, már az Egyezmény szabályai szerint rendezhető.) Ugyancsak a kollíziós jog segítségével kiválasztott anyagi jog rendelkezései szerint kell megítélni az adásvételi szerződésben alkalmazott üzleti szokványok érvényességét is. Kifejezetten kizárja az Egyezmény saját hatályát az áruk által bárkinek okozott halálért vagy személyi sérülésért az eladót terhelő felelősségre (5. cikk). Ezáltal lehetővé válik az irányadó jog termékfelelősségi szabályainak alkalmazása, legalábbis az életben, testi épségben és egészségben történő károsodásokért fennálló felelősségre. Az Egyezmény hatálya tehát csak a termék hibája folytán dolgokban esett károkért fennálló felelősségre terjed ki. [341] 5. Fontossága miatt külön kiemelve említjük, hogy kívül marad az Egyezmény tartalmi határain az elévülés problematikája is. Az elévülés kérdéseire ezért – ugyanúgy, mint az egyéb nem szabályozott kérdésekre – a kollíziós lex fori szerint irányadó nemzeti anyagi jog előírásai alkalmazandók. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy – e probléma jelentőségét felismerve, már a Bécsi Egyezmény előtt – az UNCITRAL égisze alatt nemzetközi egyezményt alkottak „a nemzetközi adásvételre irányadó elévülési időről”: New York-i Egyezmény (1974), amelyet 1980-ban (egy Bécsben aláírt Jegyzőkönyvvel) összhangba hoztak a Bécsi Egyezménnyel. A – Bécsi Jegyzőkönyvvel módosított – New York-i Egyezmény 1988. augusztus 1-jén lépett hatályba. A magyar törvények közé – 1988. augusztus 1-jei hatállyal – az 1989. évi 1. tvr. iktatta be. [A Függelékbenfelsoroljuk mind az 1980-ban módosított szöveg szerint részes államokat, mind az eredeti, New York-i szöveg szerint részes államokat, a rájuk vonatkozó hatálybalépési időponttal és az esetleges fenntartással/nyilatkozattal együtt.] A New York-i Egyezmény – eredeti szövege szerint – csak olyan nemzetközi adásvételi szerződések viszonylatában érvényesül, amelyekben mindkét fél telephelye – különböző – részes állam területén van (3. cikk). Az 1980-as módosítás – a Bécsi Egyezmény alkalmazási elveivel összhangban – ezenkívül megnyitja az utat a New York-i Egyezmény kollíziós jogi kapcsolás révén történő érvényesülése előtt is. A módosított New York-i Egyezmény ezek szerint – a különböző államokban telephellyel rendelkező szerződő felek viszonylatában – akkor is érvényesül, ha a szerződő felek állama (vagy azok egyike) nem részes állam ugyan, de a nemzetközi magánjog (objektív kapcsolással vagy jogválasztással megállapított) szabályai alapján az adásvételi szerződésre valamely – a módosított New York-i Egyezményben – részes állam jogát kell alkalmazni. Ez a nemzetközi magánjogi út kitágítja a New York-i Egyezmény alkalmazását. A nemzetközi magánjogi úton történő alkalmazás lehetőségét – az Egyezmény 95. cikkéhez hasonló fenntartással – bármely állam kizárhatja. (Eddig az Egyesült Államok és Csehország élt ezzel a fenntartással.) A szerződő felek a New York-i Egyezmény alkalmazását kizárhatják. A kizáró nyilatkozatnak azonban „kifejezettnek” kell lennie, vagyis hallgatólagos kizárást a New York-i Egyezmény nem ismer (3. cikk). A New York-i Egyezmény egységes – kógens jellegű – 4 éves elévülési határidőt állapít meg, éspedig az adásvételi szerződésből eredő valamennyi olyan igényre (vételár-követelés, hibás teljesítésből eredő igények


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény stb.), amelyekre a Bécsi Egyezmény maga nem állapít meg külön érvényesítési időt (8. cikk). Alkalmazandó ez a viszonylag hosszú elévülési idő a hibás teljesítésből fakadó szavatossági jogok érvényesíthetőségére is (természetesen csak az eladóval szembeni közlésre a 39. cikkben megállapított külön határidő betartása mellett). Az elévülési idő az igény esedékessé válásával (szerződésszegésből származó igény esetében a szerződésszegés elkövetésének időpontjában) veszi kezdetét (9–10. cikk).

3. 60. § Általános szabályok [342] 1. Az Egyezmény maga törekszik szabályt adni a rendelkezéseinek értelmezésére, továbbá a felmerülő joghézagok kitöltésére (7. cikk). [343] a) Közismert, hogy a nemzetközi egyezmények segítségével teremtett egységes jog legnagyobb veszélyét a különböző részes államok bíróságainak esetleges eltérő értelmezésű gyakorlata jelenti. Egységes felsőbíróság híján maguk az egyezmények csak értelmezési maximák felállításával adhatnak a jogegység fenntartását segítő iránytűt a nemzeti bíróságok kezébe. Az ilyen elvek tengelyében rendszerint a szabályok nemzetközi jellegének kiemelése, továbbá a jogegység követelményének megfogalmazása áll. Ezekből az elvekből sző értelmezési alapelvet az Egyezmény is: rendelkezéseinek értelmezésénél figyelembe kell venni a szabályok nemzetközi jellegét, az egységes alkalmazás támogatásának követelményét, továbbá a jóhiszeműség és tisztesség elvét. Ezeknek az értelmezési szempontoknak elsősorban az a szerepük, hogy fékezzék a nemzeti bíróságokat (választottbíróságokat) a saját belső jogukhoz történő önkéntelen visszafordulásban az Egyezmény alkalmazása során. A nemzeti jog kategóriáihoz ugyanis még olyan esetekben sem szerencsés visszanyúlni, amikor az Egyezmény és a nemzeti jog fogalomvilága feltűnő hasonlóságot mutat. A nemzeti jog nem a nemzetközi természetű adásvétel követelményeire szabott, az ilyen vételi ügyletekre az Egyezményt – önmagából, megalkotásának előzetes dokumentumaiból értelmezve – a maga tisztaságában és nem egyes nemzeti jogok fogalomvilágával átitatva kell alkalmazni. Sajnálatos módon a magyar bíróságok az Egyezmény alkalmazásánál gyakran ezzel a követelménnyel szembe menve, kimondottan a magyar Ptk. fogalomvilágából, sőt konkrét szabályaiból indulnak ki [Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.350/2003, Legf. B. Gfv. E. 30.206/2004 = BH 2004/250; Legf. B. Gfv. IX. 30.297/2008]. Szükség esetén az értelmezési problémák megoldásához inkább nemzetközi szokványok (például az Incoterms-szokványok) hívhatók segítségül. Az egységes értelmezést a gyakorlatban nagyban segíthetik a külföldi fórumok döntéseire is kiterjeszkedő döntvénytárak. A külföldi ítéletek – anélkül, hogy közvetlenül precedensül szolgálnának – konkrét segítséget adhatnak az Egyezmény szabályainak értelmezéséhez: ismeretük nélkülözhetetlen, de követésük nem kötelező. A külföldi ítéletek szerepéhez hasonló jelentősége lehet az Egyezmény szabályainak helyes és egységes értelmezésében a kommentár- és egyéb jogirodalomnak (adott esetben: a külföldi jogirodalomnak) is. A jóhiszeműség és tisztesség követelménye az egész Egyezmény egyik vezető maximája, így értelmezési elvként történő segítségül hívása az Egyezmény szelleméből is következik. [344] b) Nem kevésbé nehéz probléma a joghézagok, azaz az Egyezmény gyakorlatban felmerülő hézagainak kitöltése. Nem véletlen, hogy már az Egyezmény megalkotása során igen heves vitákat váltott ki ez a kérdés. Az Egyezmény a joghézagok kitöltésénél nem kíván rögtön – kollíziós jogi úton – valamely nemzeti jogot segítségül hívni. Nem esik ugyanakkor a másik végletbe sem (amint azt a hágai vételi egyezmények tették); nem kívánja meg, hogy a felmerülő joghézagokat mindenképpen és kizárólag csak az egységes törvény alapjául szolgáló általános jogelvek alapján lehessen kitölteni. Az Egyezményben elfogadott – egészségesnek tűnő – középutas megoldás [7. cikk (2) bek.] szerint a felmerülő joghézagot elsősorban az Egyezmény alapjául szolgáló általános jogelvek alapján kell kitölteni; ilyen lehetőség hiányában azonban a kollíziós jog segítségéhez kell folyamodni, és az Egyezmény hiányzó szabályát a kollíziós jog szerint irányadó nemzeti jogrendszerből kell pótolni. A bírónak tehát mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a joghézagot az Egyezmény saját elveiből töltse ki, ezzel is őrizve az Egyezmény integritását; ha azonban az Egyezmény alapjául szolgáló általános jogelvek nem adnak kellő eligazítást, a joghézagot egy – a kollíziós jog által kijelölt – nemzeti jogrendszer szabályainak segítségével kell kitöltenie.


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Döntő előkérdés e körben, hogy mi minősül az Egyezmény körében felmerülő joghézagnak, amelyre vonatkozik tehát a 7. cikk (2) bekezdésének idézett rendelkezése. Ez a kérdés könnyen megválaszolható olyan esetekben, amikor az Egyezmény maga – így vagy úgy – véleményt nyilvánít. Ha például – mint már utaltunk rá – a tulajdonátszállást az Egyezmény nem vonja szabályozása körébe, a tulajdonátszállással kapcsolatos kérdés nem tekinthető a 7. cikk (2) bekezdése szerint kitöltendő joghézagnak. Következésképpen az ilyen kérdést eleve a kollíziós jog szerint irányadó nemzeti jogrendszer szerint kell megválaszolni. Fordított esetet, azaz az Egyezmény körében felmerülő joghézagot azok a problémák képeznek, amelyek az általa rendezett témakörben merülnek föl, de amelyeket az Egyezmény mégsem szabályoz. Ilyen kérdés például a kamat mértéke, amelyet az Egyezmény nem határoz meg, noha a kamatfizetési kötelezettséget előír [382]. Problematikusak a határesetek is. Ezeknél a megoldást kínáló intézmények közül egyikről (például a szavatosságról) szól az Egyezmény, a másikat (például az érvénytelenséget) viszont kifejezetten kizárja szabályozási köréből. Az ilyen esetek megoldásához véleményünk szerint abból kell kiindulni, hogy az ugyanazon problémára alkalmazható többféle jogdogmatikai eszköz (például tévedés miatti megtámadási jog és kellékszavatossági igény) közül akár egynek az Egyezményben történt szabályozása már az Egyezmény körébe vonja a problémát, vagyis a felmerülő joghézagot az Egyezmény körébe tartozóként kell kezelni, és a 7. cikk szerint kell kitölteni. Az előbbi értelemben felfogott valódi joghézagok kitöltésénél a módszerek következő alkalmazási sorrendje ajánlatos: • (szükség esetén: kiterjesztő) jogértelmezés; • analógia; • az Egyezmény alapjául szolgáló általános jogelvek; • a kollíziós jog szerint irányadó nemzeti jog szabályai. Az Egyezmény tehát – meglehetősen tág határok között ugyan – korlátozza a joghézagok kitöltésének módszereit. Nem lehet például a felmerülő joghézagot összehasonlító jogi módszerrel (mondjuk a szerződő államok megfelelő rendelkezéseiből komparatív módon) kitölteni. Egy ilyen – igényessége ellenére – meglehetősen bizonytalanul körvonalazott javaslatot felvetettek a hágai vételi törvényekkel kapcsolatban, de gyakorlatilag ez a módszer ott sem vált valósággá. A joghézagok kitöltésére igénybe vehető autonóm (vagyis az Egyezmény rendelkezéseire és elveire építő) módszerek feltétlenül megelőzik a kollíziós jogi utat. A kollíziós jog által bekapcsolt nemzeti jogrendszer hézagkitöltő szerepvállalása egyébként sem mehet el odáig, hogy az Egyezményben egyáltalán nem szabályozott jogintézményt (például törvényes kötbért) a bíró a nemzetközi magánjog által meghatározott jogrendszerből átvehessen a felek szerződésébe. [345] 2. Az Egyezménynek a szerződési nyilatkozatok ésreálaktusok értelmezésére vonatkozó általános szabálya (8. cikk) vonatkozik a szerződést létrehozó alapnyilatkozatok (ajánlat, elfogadás) értelmezésére, továbbá az ajánlatot hatálytalanító, azt visszavonó és az ajánlattól eltérő válasznyilatkozat értelmezésére egyaránt. Ugyancsak a 8. cikkben megfogalmazott elveket kell alkalmazni a szerződés teljesítési folyamata során tett, továbbá a szerződés módosítására, megszüntetésére vonatkozó, valamint a szerződésszegés következményeinek levonása érdekében tett nyilatkozatok értelmezésére is. [A jognyilatkozatok és reálaktusok azonos megítélése és kezelése végigvonul a Bécsi Egyezményen: a reálaktusok a kifejezett jognyilatkozatokkal azonos hatályúak; szerződési ajánlat elfogadása is történhet reálaktussal [18. cikk (1) bek.]; egyedül a szerződéstől történő elálláshoz szükséges kifejezett nyilatkozat megtétele (26. cikk)]. A jognyilatkozatok értelmezésének előkérdése a nyilatkozatban használt nyelv. A hágai vételi egyezmények gyakorlatában már kikristályosodtak bizonyos elvek a tekintetben, hogy milyen nyelven tett jognyilatkozat hatályosságához nem férhet kétség. A legalapvetőbb követelmény, hogy a címzett megérthesse a nyilatkozatot. Orientáló ebből a szempontból, hogy egy már fennálló üzleti kapcsolat keretében elsősorban a korábban használt nyelven tett nyilatkozatok hatályossága mellett szól vélelem. Hasonló elv továbbá, hogy egy új üzleti kapcsolatot kezdeményező jognyilatkozat (különösen nem kereskedő irányában) vita nélkül csak a címzett szokásos tartózkodási helyének nyelvén tett nyilatkozat esetében tekinthető minden megszorítás nélkül hatályosnak (más nyelv használata esetén a nyilatkozattevőnek kell a meg nem értés kockázatát vállalnia). Általában megállapítható, hogy írásbeli nyilatkozat esetében a címzettől fordító igénybevétele is elvárható (különösen, ha kereskedő a címzett), míg szóban (nem maradandó eszközzel) tett nyilatkozat esetében a hatályossághoz a címzett általi közvetlen megértés lehetősége szükséges. Vita esetén abból lehet kiindulni, hogy érdemi válasznyilatkozat az alapnyilatkozat megértése mellett szól, hogy továbbá az alapszerződés nyelvén tett


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény későbbi nyilatkozatok megértettségét vélelmezni kell. Ellenkezőleg: a felek között kifejezetten megállapított érintkezési nyelvtől eltérő nyelven (vagy a címzett országában kereskedelmi nyelvként is teljesen szokatlan nyelven) tett jognyilatkozat meg nem értése (és emiatti hatálytalansága) mellett szól vélelem. Magukat az értelmezési elveket illetően az Egyezmény nem esik az akarati, illetve a nyilatkozati elv egyoldalúságának hibájába, tudatosan kerüli ezen elvek mereven kizárólagos alkalmazását. Az értelmezés során abból kell kiindulni, hogy a nyilatkozó fél akarata a döntő, amennyiben azt a másik szerződő fél ismerte vagy az a másik fél előtt ismeretlen nem maradhatott; ilyen esetben tehát a nyilatkozó fél valóságos akarata és nem az írott szerződés szóhasználata számít. Vitás esetekben a nyilatkozó felet terheli annak bizonyítása, hogy a másik szerződő fél valóban ismerte a nyilatkozó ügyleti akaratát. A nyilatkozó akaratának megismeréséhez mindenekelőtt a szerződéses tárgyalások, azok dokumentumai, a felek közötti esetleges üzleti gyakorlat, a kereskedelmi szokások, a felek által a szerződéskötést követően tanúsított magatartások adhatnak támpontot. Egyebekben a nyilatkozó akaratának megérthetősége szempontjából egy ésszerűen eljáró személy megértési mércéje a mérvadó. Az ésszerűen eljáró személy zsinórmértékét hívja segítségül az Egyezmény arra az esetre is, amikor a nyilatkozó fél akarata nem volt megismerhető. Ilyenkor a nyilatkozatot (reálaktust) úgy kell értelmezni, ahogyan azt egy – a címzettéhez hasonló helyzetben lévő – ésszerűen eljáró személy azonos körülmények között felfogta volna. A figyelembe veendő körülmények között kell értékelni az üzletág, az érintett ország, vásár, az alkalmazott üzletkötési mód stb. sajátosságait is. Az ügyletértelmezés alapelvéből következik, hogy színlelt ügyleteknél is a nyilatkozó akarata irányadó (feltéve, természetesen, hogy ezt a címzett ismerte, vagy nem maradhatott előtte ismeretlen); s hogy a titkos fenntartás (mint a címzett előtt ismeretlenül maradt akarat) figyelmen kívül marad. Az irodalomban többen az ügyletértelmezés segítő elveként említik magának az Egyezménynek [az 1. a) pontban tárgyalt] értelmezési elveit. Noha a Bécsi Konferencia elvetette ezt a megoldást, aligha járnánk el helyesen, ha – különösen kiélezetten vitás esetekben – nem hívnánk segítségül a jognyilatkozatok értelmezéséhez is az Egyezmény értelmezésére vonatkozó elveket, mindenekelőtt a jóhiszemű eljárás megóvásának követelményét. [346] 3. A felek által kikötött (nemzetközi és nemzeti) kereskedelmi szokások a szerződés tartalmává válnak [9. cikk (1) bek.]. A kereskedelmi szokások szerződéses tartalommá tétele történhet hallgatólagosan is. Az Egyezmény szabályainak diszpozitív jellegéből következik, hogy a felek által kikötött kereskedelmi szokások (csakúgy, mint a felek által kialakított üzleti gyakorlat: okmányok, számlák kialakításának rendje, igényérvényesítési, reklamálási praxis) alkalmazásban megelőzik az Egyezmény rendelkezéseit. Azokban az esetekben pedig, amikor a kereskedelmi szokások és a felek közvetlen üzleti gyakorlata eltérő, inkább az utóbbinak kell előnyt adni. A felek által kifejezetten ki nem kötött (de ki sem zárt) nemzetközi kereskedelmi szokások – a felek hallgatólagos megállapodásának fikciója alapján [9. cikk (2) bek.] – szintén a szerződés részévé válnak. Hangsúlyozzuk: ez esetben csak a nemzetközi szokásokról van szó! Ilyen szokások elsősorban a szerződés teljesítését (bonyolítását) segítik ésszerűen rendezni. Ez természetesen csak az Egyezmény tárgyi hatálya alá és szabályozási körébe eső szokásokra vonatkozik, feltéve, hogy az adott szokás az adott kereskedelmi üzletágban a forgalom alanyai körében ismert és rendszeresen figyelembe vett, továbbá az adott szerződés alanyai előtt is ismert vagy ismertnek kellene lennie. Ilyennek minősülnek mindenképpen az Incoterms-szokványok, de szűkebb üzletágak nemzetközileg széles körben ismert és rendszeresen alkalmazott hasonló jellegű kereskedelmi szokásai is. Amennyiben a kifejezetten kikötött, illetve a ki nem kötött (de ki sem zárt) kereskedelmi szokások ütköznek egymással, az előbbiek képezik a szerződés részét. Kérdés ugyanakkor, hogy a kifejezetten ki nem kötött (de ki sem zárt) kereskedelmi szokások megelőzik-e az Egyezmény diszpozitív szabályait. Egyértelmű szabály híján – véleményünk szerint – követni lehet az eddigi kommentárokban uralkodónak tekinthető azt az álláspontot, amely szerint a fikciós úton érvényesülő kereskedelmi szokások is az Egyezmény diszpozitív szabályai elé engedendők. Összefoglaló jelleggel megállapítható, hogy az Egyezmény a kereskedelmi gyakorlatban tapasztalható jelentőségüknek megfelelő hatást tulajdonít a kereskedelmi szokásoknak: • a feleket köti minden olyan szokás, amelynek alkalmazásában megegyeztek és minden gyakorlat, amelyet egymás között kialakítottak; • ellenkező megállapodás hiányában a szerződést úgy kell tekinteni, mint amelyben a felek hallgatólagosan alkalmazni rendeltek minden olyan nemzetközi szokást, amelyet ismertek vagy ismerniük kellett, továbbá 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény amely a nemzetközi kereskedelemben széles körben ismert, és amelyet a kereskedelem szóban forgó ágában használatos szerződéstípus körében rendszeresen alkalmaznak.

4. 61. § A szerződés létrejötte és módosítása [347] 1. Az Egyezmény szerint – a magyar polgári joghoz hasonlóan – a szerződés az ajánlat elfogadásával (egybehangzó akaratnyilatkozatokkal) jön létre. [348] a) Szerződéskötési javaslat abban az esetben minősül ajánlatnak, ha • meghatározott személyhez intézik, azaz a jognyilatkozat címzett (ellenkező utalás híján csak ajánlattételre irányuló felhívásnak és nem ajánlattételnek kell tekinteni azt a javaslatot, amelyet nem meghatározott személyhez intéznek: 14. cikk), és • a szerződéskötési javaslat kellően meghatározott, és kifejezi a nyilatkozó fél abbeli szándékát, hogy a nyilatkozat elfogadása esetén magát kötelezettnek tekinti. Az ajánlat meghatározottságához mindenképpen szükség van arra, hogy abban az áru egyértelműen (félreérthetetlenül) legyen megjelölve, annak mennyisége, illetve a vételár pedig (ha nem is kifejezetten megállapított) legalább értelemszerűen kiolvasható legyen. A Kúria elődje (Legf. B. Gf. I. 31.349/1992. sz.) például nem tekintette kellően meghatározottnak (és ezért ajánlatnak) az amerikai eladónak azt a nyilatkozatát, amely egyidejűleg (alternatív formában) különböző repülőgépmotorok eladására, méghozzá a vételár pontos megjelölése nélkül tett javaslatot. A vételárral kapcsolatban az Egyezmény egy kivételes lehetőséget is biztosít. Ha az érvényesen megkötött szerződés a vételárat kifejezetten vagy értelemszerűen nem határozta meg, és nem is rendelkezik annak megállapításáról, ellenkező utalás hiányában ezt úgy kell tekinteni, hogy a felek a szerződés megkötésének időpontjában az adott kereskedelmi ágban az ilyen árura általában felszámított árban kívántak megállapodni (55. cikk). Az ajánlat akkor válik hatályossá, amikor megérkezik a címzetthez. Az – elküldött, de még hatályossá nem vált – ajánlatot vissza lehet vonni, ha az erről szóló nyilatkozat az ajánlatot megelőzően vagy azzal egy időben megérkezik a címzetthez. Ez a szabály vonatkozik az eredetileg visszavonhatatlannak nevezett ajánlatra is. Az ajánlat egyébként akkor visszavonhatatlan, ha erre a körülményre kifejezetten maga utal, vagy ha az ajánlat címzettje ésszerűen bízhatott az ajánlat visszavonhatatlanságában, és az ajánlatban bízva járt el. A már hatályossá vált ajánlat is visszavonható, éspedig addig, amíg a szerződést nem kötötték meg, feltéve, hogy a visszavonás az elfogadó nyilatkozat elküldését megelőzően megérkezik a címzetthez. Az ajánlati kötöttség akkor szűnik meg, amikor az ajánlatot visszautasító címzetti nyilatkozat megérkezik az ajánlattevőhöz. A szóban tett ajánlathoz fűződő kötöttség – hacsak a körülményekből más nem következik – nyomban megszűnik (15–17. cikkek). [349] b) Az elfogadó nyilatkozat történhet az ajánlattevőhöz intézett címzett nyilatkozat formájában vagy ilyen értelmű ráutaló magatartással (például az áru feladásával vagy a vételár kifizetésével). Hallgatás (vagy valamilyen magatartástól való tartózkodás) önmagában nem jelent elfogadást. A hallgatást lerontó és az új szerződéses ajánlatot elfogadó nyilatkozatként értékelte egy New York-i bíróság az eladó akkreditívnyitását [Filanto S.p.A. v. Chilewich International Corporation, 789 Federal Supplement 1229(S.D.N.Y. 1992)]. Az ajánlat elfogadása abban az időpontban válik hatályossá, amikor az elfogadás közlése az ajánlattevőhöz megérkezik. Elkésett (és ezért nem hatályos) az elfogadás akkor, ha nem érkezik meg az ajánlatban megjelölt időn belül vagy – ilyen időtűzés híján – ésszerű határidőn belül. Az ésszerű határidő megítélésénél figyelemmel kell lenni az ügylet tartalmára és az ajánlat elküldésének módjára. Ráutaló magatartással történő elfogadás esetén a szerződés az elfogadó cselekmény (áru feladása, vételár átutalása stb.) véghezvitelének időpontjában jön létre (18. cikk, 23. cikk). Az elfogadás is visszavonható, ha a visszavonó nyilatkozat az elfogadó nyilatkozat hatályossá válását megelőzően vagy legalább azzal egy időben megérkezik az ajánlattevőhöz (22. cikk). [350]


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény c) Az ajánlattól eltérő (kiegészítéseket, korlátozásokat vagy egyéb módosításokat tartalmazó) válasznyilatkozat új ajánlatnak minősül, kivéve, ha az ajánlattól történő eltérés (kiegészítés, módosítás) nem lényeges, és az ajánlattevő – indokolatlan késedelem nélkül – az eltérést nem kifogásolja. Ilyen esetben a szerződés tartalmát az ajánlati feltételek és az elfogadásban szereplő módosítások együtt határozzák meg. Feltétlenül új ajánlatnak minősül, ha az ajánlat címzettjének válasznyilatkozata az árra, a fizetésre, az áru minőségére és mennyiségére, a teljesítés helyére és idejére, a felelősség mértékére vagy a viták rendezésére tartalmaz kiegészítő vagy eltérő feltételeket (19. cikk). Egy New York-i bíróság az ajánlattól lényegesen eltérő elfogadó nyilatkozatnak és ezért új ajánlatnak minősítette a vevőnek az ajánlatban szereplőtől eltérő illetékességi kikötést tartalmazó válaszát [Filanto S.p.A. v. Chilewich International Corporation., 789 Federal Supplement 1229 (S.D.N.Y. 1992)]. Hasonlóképpen a Kínai Nemzetközi Gazdasági és Kereskedelmi Választottbíróság egy 2005-ös ítéletében nem találta megállapíthatónak a vételár módosítására vonatkozó megegyezést, annak ellenére, hogy az eltérő módosító nyilatkozatok megtétele után az eladó az árut leszállította, és azt a vevő átvette [China International Economic & Trade Arbitration Commission, 25.5.2005, CISG-online 1685]. [351] d) Az Egyezmény (20. cikk) pontosan meghatározza a szerződéskötési nyilatkozatokkal kapcsolatos határidők számítási módját. Ha az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz késve érkezik, de az elfogadást tartalmazó levél (vagy más irat) körülményeiből megállapítható, hogy – szabályos továbbítás esetén – az elfogadó nyilatkozat megfelelő időben megérkezett volna az ajánlattevőhöz, az elkésett elfogadás hatályosnak minősül; kivéve, ha az ajánlattevő késedelem nélkül arról értesíti az ajánlat címzettjét, hogy ajánlatát már hatálytalannak tekinti. Az Egyezmény általában is biztosítja az olyan jognyilatkozatokra történő hivatkozás lehetőségét, amelyek – a továbbítás hibája miatt – késve vagy pedig egyáltalán nem érkeznek meg a címzetthez: (27. cikk). Egyébként az elkésett elfogadó nyilatkozattal a szerződés csak akkor jön létre, ha az ajánlattevő ezt maga elfogadja, és álláspontjáról késedelem nélkül értesíti a másik felet (21. cikk). A szerződéskötéssel kapcsolatos bármilyen jognyilatkozat vagy akaratnyilvánítás akkor tekinthető „megérkezettnek” a címzetthez, amikor azt vele szóban közlik, vagy azt részére bármilyen más módon kézbesítik (24. cikk). A szerződéstől történő elállásra vonatkozó nyilatkozat csak akkor hatályos, ha azt a másik féllel közölték (26. cikk). [352] 2. Az Egyezmény a teljes formátlanság elvéből indul ki (11. cikk): a jognyilatkozatok érvényességéhez írásba foglalásra vagy más alakszerűségre nincs szükség. A jognyilatkozatok bizonyításához sem követelmény az írásbeli forma, minden bizonyítási eszköz (tanú stb.) alkalmazható. A formátlanság elve minden szerződési nyilatkozatra vonatkozik: az adásvétel érvényesen megköthető, módosítható, megszüntethető szóban is. A módosítás és megszüntetés formátlan útját az Egyezmény kifejezetten is megnyitja (29. cikk), éspedig elvben olyan esetekre is, amikor a szerződést magát írásban kötötték. A módosításhoz és megszüntetéshez csak akkor szükséges az írásbeli alak, ha azt maga az – írásban kötött – alapszerződés így kívánja meg (29. cikk). A formátlanság elve, természetesen, akkor is érvényesül, ha az adásvételi szerződésre – a kollíziós jog szerint irányadó – nemzeti jog valamilyen alakszerűségi követelményt fogalmaz meg, hiszen az Egyezmény megelőzi a nemzeti jogok alkalmazását. Mindezekkel együtt – az Egyezmény szabályainak diszpozitív jellegéből következően – a felek közös megegyezéssel bármely szerződéses nyilatkozatukra érvényesen írhatnak elő alakszerűségi követelményeket, például írásbeli formát. Az Egyezmény szerint „írásbeli” alaknak tekintendő a távirat és a telex is (13. cikk). A jogirodalomban és a bírói gyakorlatban képviselt uralkodó álláspont szerint ez a rendelkezés – per analogiam – a telefaxra és – újabban – az elektronikus levélre (e-mailre) is alkalmazandó. [353] 3. Mivel vannak olyan országok, amelyeknek belső joga a nemzetközi (adásvételi) szerződések érvényességét írásbeli formához köti, az Egyezmény (96. cikk) fenntartási lehetőséget biztosít ezzel kapcsolatban. Olyan állam, amelynek joga az adásvételi szerződéssel kapcsolatos nyilatkozatokhoz írásbeli alakot követel meg, bármikor kijelentheti, hogy az Egyezménynek a formátlanság elvét kimondó rendelkezései (11. és 29. cikk) nem alkalmazhatók, ha valamelyik fél telephelye írásbeli alakot előíró államban van. E fenntartási lehetőséget a bécsi diplomáciai konferencián részt vevő államok többsége elfogadta, noha a modern kereskedelmi jog sokkal inkább a formátlanság irányában halad. Ezt a tendenciát ékesen bizonyítja, hogy a fenntartás lehetőségével csak igen kevés állam élt: Magyarország mellett Argentína és a Kínai Népköztársaság, illetve a később csatlakozó államok közül Belorusszia, Chile, Észtország, Lettország, Litvánia, Oroszország és Ukrajna. Meglehetősen 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény elsietettnek (sőt már annak idején is szerencsétlennek) tekinthető, hogy Magyarország is élt ezzel a fenntartási lehetőséggel (1987. évi 20. tvr. 3. §). Ezt annál inkább kifogásolhatjuk, mert a magyar anyagi jogban az írásbeli forma a szerződések világában már az Egyezmény ratifikálásának időszakában is kivételes jelenség volt, s ez a kivétel azóta még inkább visszaszorult, majd 2004. május 1-jével teljesen eltűnt. Ekkor ugyanis hatályon kívül helyezték (2004. évi XXIX. tv.) az ún. „külkereskedelmi szerződésekre” írásbeli alakot előíró 7/1974. (X. 17.) KkM r.-et. Megjegyezzük: a bírói gyakorlat már az 1990-es években igyekezett élét venni ennek az előírásnak, amely alapvetően szemben állt a kereskedelem és a kereskedelmi jog rugalmasságával. Mint arra már utaltunk, a Kúria elődje hajlott arra, hogy az írásba foglalás elmulasztását ne érvénytelenségi okként, hanem a szerződés létrejöttének bizonyítási nehézségeként értékelje (BH 1994/208. sz.). Ma, amikor a külgazdasági kapcsolatokban kötött szerződések írásba foglalására vonatkozó elavult előírás már nincs hatályban, különösen indokoltnak látszik, hogy a Magyar Köztársaság visszavonja a 96. cikk alapján tett fenntartását. Erre a 97. cikk (4) bek. lehetőséget ad. Észtország 2004-ben fel is mondta a fenntartást. Mind az elméletben, mind a gyakorlatban vitás ráadásul, hogy mi a következménye a fenntartásnak. Kisebbségben van az az álláspont (Reinhart 1991), amely szerint ilyenkor a fenntartást kinyilvánító állam alakszerűségi követelményeit – mint az Egyezmény szabályai helyébe lépő normákat – kell megkövetelnie minden fórumnak, függetlenül attól, hogy az illető fórum állama tett-e fenntartást vagy sem. Magának a fenntartásnak ugyanis ez az indoka és célja, s ezt a megoldást erősíti az Egyezmény – kógens – rendelkezése (12. cikk), s a nemzetközi döntési harmónia követelményei is. Az irodalomban ma már uralkodónak tekinthető az a nézet, hogy a fenntartás kinyilvánítása az Egyezmény formátlansági elvének kiiktatását eredményezi ugyan, de helyette nem érvényesülnek automatikusan a fenntartást tevő állam jogának alakszerűségi követelményei, hanem a kollíziós jog szerint irányadó jog alakszerűségi szabályai lesznek mérvadóak (Sándor–Vékás). Ha tehát a kollíziós jog szerint irányadó jog nem kíván írásbeli formát (és az adott állam már csak ezért sem nyilvánította ki a 96. cikk szerinti fenntartást), a formátlanság elve fog érvényesülni. E nézet szerint tehát az írásbeli alak betartása csak akkor feltétele a szerződéses jognyilatkozat érvényességének, ha a fórum kollíziós joga egy fenntartásos állam anyagi jogi szabályait rendeli alkalmazni. Ez a jogértelmezés logikailag támadhatatlan. Emellett ez a felfogás is kielégíti a nemzetközi döntési harmónia követelményeit. A fenntartás következményeinek beállta (vagyis az írásbeli forma megkövetelése) ez esetben sem függ ugyanis attól, hogy a jogvitára egy fenntartásos országban vagy egy a 96. cikk szerinti fenntartást nem tett államban kerül sor; minden állam fóruma közbeiktatja a maga kollíziós szabályait, s az ezek által kijelölt irányadó anyagi jog határoz a szerződéses nyilatkozatok alakjáról. Ha fenntartásos állam joga lesz irányadó, érvényesülnek ezen állam alakszerűségi követelményei, ha viszont nem fenntartásos állam joga kerül alkalmazásra, érvényesül az Egyezmény formátlansági elve. Nem vitás ugyanakkor, hogy ezen második álláspont elfogadása esetén nem juthat következetesen érvényre a 96. cikk alapján fenntartást tevő állam szándéka, vagyis e fenntartás (az egyoldalú kinyilvánításnak megfelelően) csak egyoldalúan érvényesül. A magyar bírói gyakorlatban a második felfogást látjuk érvényesülni. A Fővárosi Bíróság egyik ítéletében (12. G. 41. 471/1991) arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fenntartás csak a magyar jogban él, de nem része a német eladó jogának, a szerződésre irányadó jognak, s ezért a szerződéses nyilatkozat szóban is érvényesen létrejött. Ugyanezt az álláspontot fogadta el a Kúria elődjének egyik ítélete (BH 1996/594) is, amely osztrák eladó és magyar vevő nemzetközi vételi ügyletének alakjára nézve – a magyar fenntartás miatt – „kilépett” az Egyezményből, s az osztrák eladó jogát alkalmazta, amely szerint (a némethez hasonlóan) szóban is érvényes a szerződés. [Helytelenek ugyanakkor az ítéletek a tekintetben, hogy az eladó ország jogaként nem az Egyezményt, hanem a német BGB-t, illetve az osztrák ABGB-t alkalmazták, noha mind Németország, mind Ausztria – részes államok lévén – a nemzetközi adásvételre az Egyezményt (méghozzá a 96. cikk szerinti fenntartás nélkül) tekintik irányadónak. A bíróságok – talán – azért „menekültek” az Egyezményből a nemzeti törvénykönyvekhez, mert „zavarta” őket, hogy az alakszerűségi problematika körében – éppen az egyoldalú fenntartás miatt – a két részes állam között nincs jogegység: Magyarország a 96. cikkben lehetővé tett fenntartással, Németország és Ausztria e fenntartás nélkül részese az Egyezménynek. Ez a helyzet azonban természetes: a fenntartás megbontja a részes államok közötti jogegységet.]

5. 62. § Az eladó kötelezettségei Az eladó fő kötelezettségei (30. cikk): • az áru szolgáltatása; • az áru tulajdonjogának átruházása és – szükség szerint –


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény • az árura vonatkozó okmányok átadása. [354] 1. Az eladó a szerződésben meghatározott mennyiség, minőség és leírás szerint, továbbá a szerződés előírásainak megfelelően tárolt (csomagolt) módon köteles az árut szolgáltatni. A felek ellenkező megállapodása hiányában az áru csak akkor szerződésszerű, ha alkalmas azokra a célokra, amelyekre más azonos fajtájú árukat rendszerint használnak, továbbá bármely olyan meghatározott célra, amelyet a szerződés megkötésének időpontjában az eladó tudomására hoztak. Mintára történő vétel esetében az árunak azokkal a tulajdonságokkal kell rendelkeznie, amelyeket az eladó a vevőnek mintaként (modellként) bemutatott. Az eladót nem terheli felelősség az áru olyan fogyatékosságáért, amelyet a vevő a szerződés megkötésének időpontjában ismert, vagy ismernie kellett volna (35. cikk). Az áru szolgáltatásának mibenléte a teljesítés helyétől függ (31. cikk). Ha az áru elfuvarozásáról a szerződés szerint az eladó köteles gondoskodni, minden olyan szerződést meg kell kötnie, amely az áru célba juttatásához szükséges. Amennyiben az eladó az árut fuvarozónak adja át, köteles az áru azonosítására alkalmas okmányokat vagy az áru részletezését tartalmazó jegyzéket a vevőnek átadni (32. cikk). Az áru szolgáltatásával kapcsolatban igen gyakori, hogy a szerződő felek Incoterms-paritásban állapodnak meg. Természetesen a szerződő felek az Incoterms-paritást módosíthatják és ki is egészíthetik azt. A teljesítési határidőre vonatkozóan az Egyezmény ugyancsak pontos rendelkezéseket tartalmaz (33. cikk). A Kúria elődje nem tartotta kellően meghatározottnak a teljesítési határidőre vonatkozó „approx. end of 1995” („kb. 1995 végén”) megfogalmazású kikötést (BH 2002/649. sz.). Határidő előtti szállítás esetén az eladó a teljesítési határidőig kiegészítheti, kijavíthatja vagy kicserélheti a szolgáltatást, feltéve, hogy e jogosultság gyakorlása nem okoz a vevőnek ésszerűtlen kényelmetlenséget, illetve költséget. Az eladónak ez a joga mindazonáltal nem érinti a vevő esetleges kártérítési igényét (37. cikk). [355] 2. Az eladó felel az áru minden olyan hibájáért és fogyatékosságáért, amely a kárveszélynek a vevőre történt átszállása idején megvolt, még akkor is, ha a fogyatékosság csak később válik ismertté. Felel továbbá az eladó az áru bármely olyan fogyatékosságáért is, amely ugyan a veszélyátszállás után keletkezik, de az eladó szerződésszegésére vezethető vissza vagy jótállási kötelezettségével ellentétes (36. cikk). Az Egyezmény a vevőnek az áru minőségi hibájával kapcsolatos jogai érvényesítéséhez megvizsgálási kötelezettséget (38. cikk) és értesítési kötelezettséget (39. cikk) ír elő. Az eladó mégsem hivatkozhat a vevő mulasztására a megvizsgálással vagy értesítéssel kapcsolatban, ha a fogyatékosság olyan tényekkel függ össze, amelyeket az eladó ismert vagy ismernie kellett, és amelyeket nem tárt fel a vevőnek (40. cikk). Az Egyezmény az eladót jogszavatossági kötelezettséggel is terheli (41–43. cikk). [356] 3. Nemzetközi adásvétel esetén az árura vonatkozó okmányok átadása nagyon gyakran az eladó alapvető kötelezettsége. Ilyen esetben az eladó csak akkor teljesít szerződés szerint, ha az áru mellett a kísérő okmányokat is szolgáltatja (34. cikk).

6. 63. § A vevő kötelezettségei A vevő fő kötelezettsége (53. cikk): • a vételár megfizetése és • az áru átvétele. [357] 1. A vevőnek a vételár megfizetésére vonatkozó kötelezettsége magában foglalja mindazon intézkedések megtételét és alakiságok megtartását, amelyek a szerződés vagy bármely jogszabály vagy rendelkezés értelmében a fizetés teljesítésének lehetővé tételéhez szükségesek. A vételár megfizetésével kapcsolatos előkészítő intézkedések megtételének elmulasztása önmagában is a vevő szerződésszegésének minősül (54. cikk). Eltérő rendelkezés hiányában a vételár megfizetésének helye az eladó üzleti tevékenységének helye vagy – ha a fizetést az áru vagy a kísérő okmányok ellenében kell teljesíteni – az a hely, ahol az átadásra sor kerül. Ha az eladó telephelye a szerződéskötést követően megváltozik, a fizetés teljesítésével együtt járó többletköltségeket az eladó viseli (57. cikk). A vételárat – ellenkező rendelkezés hiányában – akkor kell 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény megfizetni, amikor az eladó az árut (vagy az árura vonatkozó rendelkezési jogot megtestesítő okmányokat) a vevő rendelkezésére bocsátja. Ilyenkor a vevő vételár-fizetési kötelezettsége és az eladónak az áru (vagy az okmányok) szolgáltatására vonatkozó kötelezettsége kölcsönösséget és egyidejűséget tételez fel. A vevő egyébként mindaddig nem köteles megfizetni a vételárat, amíg nincs lehetősége az áru megvizsgálására, kivéve, ha a szerződés a vevő számára megvizsgálási lehetőséget nem is biztosít (58. cikk). A vételár-fizetési kötelezettség beálltához az eladó felszólítására nincs szükség (59. cikk). A pénznemet, amelyben a vételárat teljesíteni kell, a felek határozzák meg. Az Egyezmény e tekintetben a feleknek teljes szabadságot ad; más kérdés, hogy a szerződéssel összefüggő (esetleges) devizajogi előírásokat a feleknek be kell tartaniuk. Amennyiben a felek a szerződésben (ideértve, természetesen, a szerződés bármilyen későbbi egyező akarattal történő módosítását és kiegészítését is) a vételár pénznemét nem határozták meg, a felek közötti esetleges gyakorlat, ilyen hiányában a kereskedelmi szokások eligazítást adhatnak. (Ma már kivételesnek tekinthető, hogy kétoldalú államközi kereskedelmi megállapodás rögzíti az adott államok jogalanyai viszonylatában a vételár teljesítésének pénznemét.) Amennyiben az előbbiek szerinti lehetőségek kimerülnek, az uralkodó felfogás az eladó államának pénznemét tekinti a vételár teljesítésére szolgáló pénznemnek, éspedig azokban az esetekben is, amelyekben – esetleg – a szerződés egészére nem az eladó joga volna irányadó (Sándor–Vékás). [A Bécsi Konferencia résztvevőinek többsége elvetette azt az álláspontot, hogy ilyen irányú külön kikötés híján – mintegy facultasalternativaként – az eladó más pénznemben is követelhesse, illetve a vevő más pénznemben is teljesíthesse a vételárat, mint az eladó államának hivatalos fizetési eszköze.] A jogirodalom a vételár pénznemének értékvesztését a 74. cikk szerinti előreláthatóság keretei között megállapítandó esetleges kártérítési igényként látja kompenzálhatónak (Sándor–Vékás). [358] 2. Az átvételi kötelezettség keretében a vevőnek biztosítania kell – a tőle ésszerűen elvárható módon – az eladó szerződésszerű teljesítését (60. cikk). Magát az átvétel módját a felek a szerződésben (gyakran Incotermsparitások alkalmazásával) részletesen meghatározhatják. [359] 3. Nem főkötelezettség ugyan, de a vevő gyakori szerződéses vállalása az áru jellemzőinek meghatározása (ún. specifikálás). Ha a vevő e kötelezettségének nem tesz eleget (további ésszerű határidőt követően), az eladóra száll át a specifikálás joga (65. cikk).

7. 64. § A vevő, illetve az eladó jogai szerződésszegéskor 7.1. A) [360] 1. Az Egyezmény szerződésszegési jogának központi kategóriája az ún. alapvető szerződésszegés. A szerződésszegés akkor alapvető, ha az a másik félnek olyan hátrányt okoz, amely őt jelentős mértékben megfosztja a szerződés alapján jogosan támasztott elvárásától, kivéve, ha a szerződésszegő fél nem látta előre, és azonos körülmények között egy ésszerűen gondolkodó hasonló személy sem látta volna előre az ilyen következményt (25. cikk). A norma kibontása alapján az alapvető szerződésszegés megállapíthatóságának három előfeltétele van: • kötelezettségszegés; • hátrány előidézése; • a következmények előreláthatósága. Az alapvető szerződésszegés egyezménybeli meghatározása leginkább a 20. század eleji Skandináv Vételi Törvény (21. §) kategóriájához hasonlít, de nem azonos vele. (Az angol jog is alkalmazza az alapvető szerződésszegés [„fundamental breach”] fogalmát, ennek azonban egészen más a tartalma, mint az Egyezményben használt azonos elnevezésű jogintézménynek.)


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Elvben az adásvételi szerződés mindenfajta megszegése minősülhet alapvető szerződésszegésnek, ha a 25. cikk feltételei megállapíthatók. Egységes jogirodalmi álláspont szerint a szerződésszegés akkor minősül alapvetőnek, ha a másik fél által támasztott jogos elvárások a szerződésszegéssel előidézett hátrány miatt – objektíve – jelentős mértékben elmaradnak (Sándor–Vékás). A szerződésszegés alapvető volta tehát a keletkezett hátránytól és a szerződés alapján támasztható jogos elvárástól függ: a „jogos elvárás” mint szubjektív szempont a „hátrány” objektív kategóriáját egészíti ki. Maga a hátrány nem feltétlenül tényleges kár elszenvedését, hanem a szerződéstől várt előnyök elmaradását jelenti. A jogos elvárás a szerződésből olvasandó ki, illetve – szükség esetén – annak értelmezésével állapítható meg. [361] 2. A szerződésszegés alapvető voltával kapcsolatos konkrét fogalmi határokat a judikatúra alakítja ki. Az alapvető szerződésszegéssel kapcsolatos nemzetközi ítélkezési gyakorlatot foglalkoztató főbb esettípusokat – Sándor–Vékásés Vida 1993 nyomán – az alábbiakban foglalhatjuk össze. Előrebocsátjuk, hogy az Egyezmény diszpozitív jellegéből következően a felek közös megegyezéssel bármely szerződésszegést alapvetőnek minősíthetnek, és ezzel a szankciókat szigoríthatják. [362] a) A szerződés (illetve jelentős része) teljesítésének megtagadása mindenképpen alapvető szerződésszegésnek minősül. A nemteljesítés – az eset körülményeire tekintettel – önmagában is lehet alapvető szerződésszegés; mindenképpen ilyen következménnyel jár a vevő által a teljesítésre tűzött póthatáridő eredménytelen eltelte. Ugyanez a helyzet abban az esetben is, ha a szerződési határidő után nyilvánvalóvá válik, hogy az eladó nem képes a teljesítésre, és akkor is, ha a kötelezett magatartása folytán az ésszerűen gondolkodó jogosult egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy a teljesítésre nem kerül sor. Alapvetőnek minősülnek az ilyen szerződésszegések akkor is, ha nem róhatók fel a kötelezettnek, sőt akkor is, ha bekövetkezésükre, illetve elmaradásukra a kötelezettnek nem is lehetett befolyása. [363] b) A szállítási késedelem általában csak fix teljesítési határidő esetében minősül alapvető szerződésszegésnek. A fix határidő – csakúgy, mint a magyar polgári jogban – alapulhat kifejezett szerződéses kikötésen, következhet a szerződés teljesítésével kapcsolatos körülményekből, mindenekelőtt az áru rendeltetéséből (esküvői ruha, jellegzetesen karácsonyi ajándéktárgy stb.), de mindezek hiányában is nyilvánvaló lehet a szerződés egészéből. Bíróságok gyakran alapvetőnek tekintik a késedelmet a szerződés külön feltételeire tekintettel, illetve a szerződés célját szem előtt tartva, és póthatáridő tűzése nélkül is elismerik a vevő elállási jogát. Fix teljesítési határidő nélkül a késedelem önmagában – a jogirodalom általános felfogása szerint – nem alapvető szerződésszegés. Ez az uralkodó álláspont az ítélkezési gyakorlatban is; az ellenkező ítéleteket joggal bírálja a jogirodalom. Szállítási késedelem esetén a teljesítésre rendszerint póthatáridőt kell tehát tűzni, s csak annak eredménytelen eltelte után jogosult a szerződésszegő fél partnere az elállásra. Alapvetőnek tekintette a bíróság a szerződésszegést abban az esetben, ha az eladó két hónappal a szállítási határidő után is csak az áru egyharmadát szállította le. [364] c) Fizetési késedelem esetén az eladó póthatáridő tűzésére köteles. E határidő letelte előtt a fizetési késedelem nem alapvető szerződésszegés, és nem jogosít elállásra. Más kérdés a fizetés vevő általi megtagadása, ami természetesen alapvető szerződésszegésnek minősül. [365] d) Az áru szerződésszerűségének fogyatékosságai esetleg már önmagukban, de még inkább a szerződés összes kikötésére figyelemmel minősülhetnek alapvető szerződésszegésnek. Minőségi hiba esetén rendszerint módot kell adni az eladónak a hiba kijavítására. Az áru hibája csak akkor minősül alapvető szerződésszegésnek, ha a hiba olyan súlyú, hogy kijavítására elfogadható ráfordítással és elfogadható határidőn belül nincs lehetőség, és a vevő az árut hibás állapotban nem tudja felhasználni. Nem minősítette a bíróság alapvető szerződésszegésnek a szerződésben megállapítotthoz képest nem lényegesen eltérő összetételű kokszszállítmányt, vagy az eredetileg ugyan hibás, de megfelelően kijavított árut. Ugyanígy nem tekintette a bíróság alapvető szerződésszegésnek a szerződésben megállapított zsiradéknál valamivel többet tartalmazó hússzállítmányt. Ugyancsak nem minősült alapvető szerződésszegésnek a kobalt-szulfát-szállítmány valótlan eredetmegjelölése sem, noha a szerződésben a felek a származás államát, Nagy-Britanniát kifejezetten kikötötték, és a szállított áru megállapodás szerintinél 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény rosszabb minőségű is volt. Mindkét esetben azzal az indokolással tagadta meg a bíróság a vevő elállási jogát, hogy nem tudta bizonyítani a fogyatékos szolgáltatásból eredő jelentős hátrányát, azaz a továbbértékesítés lehetetlenségét. Az utóbbi ügyben a német Szövetségi Legfelső Bíróság (Bundesgerichtshof) – az Egyezmény autonóm értelmezése alapján – kifejezetten és általános jelleggel is arra a következtetésre jutott, hogy az elállás a szerződésszegés utolsó szankciója, egyfajta ultima ratio, amelyre csak akkor kerülhet sor, ha egyéb módon (árleszállítással, kártérítéssel) nem lehet a sérelmet kiegyenlíteni. Alapvető szerződésszegés viszont a használhatatlan vagy továbbeladásra alkalmatlan áru szolgáltatása. Ilyen alapon tekintette alapvető szerződésszegésnek a bíróság cukrozott bor, repedezett cipők vagy olyan trikók szállítását, amelyek az első mosás után 10–15%-kal (egy-két számmal) összementek. [366] e) A vevő jogszerzésének vagy a tulajdonjogot terhelő jog vagy igény alól történő mentesítésének elmaradása is lehet alapvető szerződésszegés. Elállásra ilyenkor tehát jogszavatosság keretében kerül sor. Alapvető szerződésszegésnek minősítette a bíróság például azt az esetet, amikor a vevő jogszerzését az eladó jogelődjének az a kikötése akadályozta, amely megtiltotta az áru továbbeladását a Benelux államokba. Egy másik esetben a bíróság elismerte a vevő elállási jogát, mivel az lopott gépkocsit adott el neki. [367] 3. Mint a gyakorlati esetek bemutatásából is kitetszik, a szerződésszegés alapvető voltának a szerződésszegés szankciói szempontjából van jelentősége. Mindenekelőtt azért, mert alapvető szerződésszegés esetén a jogkövetkezmények [így főként az elállási jog: 49. cikk (1) bek., 51. cikk (2) bek., 64. cikk (1) bek., 72. cikk (1) bek., 73. cikk (1) és (2) bek.] póthatáridő tűzése nélkül érvényesíthetők. Alapvetőnek nem minősülő szerződésszegések jogkövetkezményeinek érvényesíthetőségéhez viszont ésszerű póthatáridőt kell a jogosultnak megállapítania: 47. cikk, 63. cikk. Az elállási jog gyakorolhatósága tekintetében tehát az Egyezmény eltérő, egészében szigorúbb feltételeket támaszt a Ptk.-nál. Helytelen ezért az az ítéleti megállapítás (Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.350/2003.), amely szerint „a megrendelő az áru átvételéig bármikor elállhat a szerződéstől, ugyanúgy, mint a Ptk. 381. §-a alapján”.

7.2. B) [368] 1. Az Egyezmény az eladó szerződésszegése esetére a vevőnek • szavatossági jogokat (46–52. cikk); illetve • kártérítési jogot (74–77. cikk) biztosít. Az eladó szerződésszegésének szankcionálására vonatkozó szabályok (46–52. cikk) diszpozitív jellegéből következik, hogy azoktól maguk a felek egyező akarattal bármelyik fél javára, illetve terhére eltérhetnek. A vevő kártérítési igényét az egyéb szerződésszegési jogainak gyakorlása nem érinti: a szavatossági jogok mellett a kártérítési igény is megilleti a vevőt (45. cikk). Az eladó szerződésszegése esetén a vevőt megillető kártérítési igényről a szerződésszegések közös szabályainak tárgyalásánál szólunk részletesebben. [369] 2. Az eddigi külföldi bírói gyakorlatot elsősorban a hibás teljesítésből eredő igények foglalkoztatták. A vevőnek az áru minőségi hibájáról „ésszerű időn belül” kell az eladót értesítenie, éspedig a hiba pontos megjelölésével. Az „ésszerű idő” attól az időponttól számít, amikor a vevő a hibát felfedezte, vagy azt fel kellett volna fedeznie. Az árleszállítási és – az elmaradt haszonra ki nem terjedő – kártérítési igény e határidő elteltével nem enyészik el, ha a vevő a kifogásolás elmulasztását „ésszerű indokkal” kimenti (44. cikk). A vevő a minőségi hibával kapcsolatos igényeit legkésőbb az áru átadásától számított két éves (záros) határidő elteltével elveszíti, kivéve ennél hosszabb idejű jótállás szerződéses vállalása esetén (39. cikk). A vevő szavatossági igényének érvényesítésére vonatkozó határidőket az eddigi külföldi bírói gyakorlat szigorúan (némely esetben túl szigorúan) alkalmazza. Két héten belüli értesítést hibás cipők esetében, hét napon belüli értesítést romlott uborka esetében a bíróság már elkésettnek talált. A hibát az eladónak küldött értesítésben pontosan meg kell jelölni (nem elég tehát egyszerűen arra hivatkozni, hogy az áru hibás). 199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Elégtelennek találta például a bíróság azt a hibás teljesítés miatti kifogást, amely csupán „az áru rossz feldolgozására” hivatkozott. A szavatossági igény részleteiről a következőket kell megállapítani. Az eladó szerződésszegése esetén a vevő mindenekelőtt szerződésszerű teljesítést követelhet, feltéve, hogy a jogsértés orvoslására nem érvényesített a teljesítési igénnyel összeegyeztethetetlen jogot. Ezt a vevői igényt az eladó mindenekelőtt – saját költségén történő – kijavítással elégítheti ki. Az áru kicserélését a vevő csak akkor követelheti, ha a hibás teljesítés alapvető szerződésszegésnek minősül, és értesítési kötelezettségének határidőben eleget tett. Kijavítási igényt a vevő a hibásan teljesítő eladóval szemben mindenfajta (tehát nemcsak alapvető szerződésszegésnek minősülő) szerződésszegés esetén támaszthat, ha ez az igény – az összes körülmény figyelembevételével – nem ésszerűtlen (46. cikk). Az eladó a szerződésszegést a teljesítési határidő után is orvosolhatja, feltéve, hogy ez nem eredményez ésszerűtlen kényelmetlenséget. Az eladónak ez az orvoslási lehetősége nem érinti a vevő kártérítési jogát (74. és köv. cikkek) és elállási igényét (48. cikk). [370] 3. Amint erre már utaltunk, a vevő csak alapvető szerződésszegés esetén állhat el minden további nélkül a nem szerződésszerűen teljesített adásvételi ügylettől. Elállásra nem alapvető szerződésszegések esetén csak további feltételek mellett van a vevőnek joga, éspedig • nemteljesítés esetén akkor, ha az eladó nem szolgáltatja az árut a vevő által ésszerűen megállapított póthatáridőn belül, illetve ha kijelenti, hogy e határidőn belül sem teljesít; • késedelmes teljesítés esetén csak a teljesítésről történt tudomásszerzést követő ésszerű határidőn belül; • bármely más szerződésszegés esetén pedig az azt követő ésszerű határidőn belül, hogy a szerződésszegésről tudomást szerzett vagy tudomást kellett szereznie, illetve az ésszerűen tűzött póthatáridőt vagy az eladó által vállalt póthatáridőt követően (49. cikk). Az elállás mentesíti a vevőt saját szerződéses kötelezettségeinek teljesítése alól; ha pedig a vevő a maga részéről – egészben vagy részben – már teljesített, teljesítését visszakövetelheti az eladótól (81. cikk). A vevő elállás esetében köteles elszámolni az eladónak minden előnyről, amelyet az áruból szerzett (84. cikk). A vevő elveszti elállási jogát (ugyanúgy, mint kicserélési igényét), ha az árut nem tudja lényegében ugyanolyan állapotban visszaszolgáltatni, mint amilyen állapotban azt átvette, kivéve, ha az áru átvételkori állapotban történő visszaszolgáltatásának lehetetlenüléséért ő felelőssé nem tehető (82. cikk). (Az elállási jog elvesztése egyéb szerződésszegési igényeket nem érint: 83. cikk.) [371] 3. A vevőt az eladó szerződésszegése esetén – a teljesítés változatlan igénylése (azaz a kijavítás és a kicserélés), továbbá az elállás mellett – az Egyezmény árcsökkentésre is feljogosítja akkor, ha az áru nem szerződésszerű. Az árcsökkentés olyan arányú lehet, amilyen arányban a ténylegesen leszállított áru teljesítéskori értéke viszonyul (ugyanazon időpontban) a hibátlan áru értékéhez (50. cikk). [372] 4. Részleges szerződésszegésre a fentieket megfelelően kell alkalmazni; azzal, hogy részleges szerződésszegés esetén a vevő az egész szerződéstől csak akkor állhat el, ha a hiánytalan vagy szerződésszerű szolgáltatás elmaradása alapvető szerződésszegésnek minősül (51. cikk). [373] 5. Határidő előtti teljesítés vagy a szerződésben meghatározottnál nagyobb mennyiségű áru szolgáltatását a vevő nem köteles elfogadni (52. cikk). Ha a vevő az idő előtti teljesítést elfogadja, az ebből eredő kárigényét a kártérítés szabályai szerint érvényesítheti az eladóval szemben (37. cikk). (Az irodalomban egyelőre vitás, hogy ilyenkor a kárigény érvényesítésének feltétele-e a vevő erre vonatkozó jogfenntartó nyilatkozata vagy sem.) Ha a vevő az eladó által szolgáltatott többletmennyiséget (vagy annak egy részét) elfogadja, azt a szerződéses áron kell megfizetnie. [374]

7.3. C) 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény [375] A vevő szerződésszegése esetére az eladót megillető igényeket két csoportba sorolhatjuk. 1. Az eladó mindenekelőtt követelheti a vevőtől, hogy az • vegye át az árut és • fizesse meg a vételárat. Az eladó a vevő ezen kötelezettségeinek teljesítésére ésszerű póthatáridőt állapíthat meg. E póthatáridő alatt a teljesítés követelésén túlmenő igényt az eladó a vevővel szemben nem támaszthat, hacsak a vevő nem közli vele, hogy e póthatáridőn belül sem teljesít. (Mindezek nem érintik az eladó kártérítési igényét: 62–63. cikk.) Amint erre fentebb már utaltunk, az eladó – a vevőhöz hasonlóan – csak alapvető szerződésszegés esetén állhat el minden további nélkül a szerződéstől. Nem alapvető szerződésszegésnél elállási jog az eladót is csak a teljesítésre szabott póthatáridő eredménytelen eltelte után (vagy a póthatáridőn belüli teljesítésnek a vevő általi megtagadása esetén) illeti meg. Ha a vevő a vételárat megfizette, az eladó a szerződéstől való elállás jogát csak akkor gyakorolhatja, ha az elállásra • a vevő késedelmes teljesítése esetén az erről történt tudomásszerzés előtt kerül sor; • egyéb szerződésszegés esetén pedig csak ésszerű határidőn belül (a szerződésszegésről történt tudomásszerzéstől, illetve a vevő által a teljesítésre vállalt póthatáridő lejártától számítva: 64. cikk). Az elállás mibenlétére és következményeire a vevő elállási jogával kapcsolatban fent elmondottak irányadók (81. cikk). Az elállás lényegéből fakad, hogy az eladó kamatostól köteles a vételárat a vevőnek visszaadni (84. cikk). [376] 2. A teljesítés követelésén és az elállás jogán kívül az eladót a vevő szerződésszegése esetére kártérítési igény is megilleti. Ennek jogi feltételeit a szerződésszegések közös szabályainak tárgyalásánál részletezzük.

8. 65. § A veszélyátszállás [377] 1. A kárveszély rendezése körében az Egyezmény a vételárigényt állítja a középpontba. Ez azt jelenti, hogy a veszélyátszállási szabályok szerint kell megítélni az eladó vételárigényét az áru elveszése, megsérülése vagy megsemmisülése esetén. Az Egyezmény elvi alapállása az, hogy a kárveszélynek a vevőre történő átszállását követően az eladó akkor is követelheti a vételárat, ha az áru elveszett, megsérült vagy megsemmisült (66. cikk), kivéve, ha az áruval kapcsolatos károsító esemény az eladó tevékenységére vagy mulasztására vezethető vissza. A jogirodalomban többséginek tekinthető az a felfogás, hogy az eladó tevékenységének vagy mulasztásának nem kell feltétlenül szerződésszegést megvalósítania ahhoz, hogy ő a vételárigénytől elessék. A másik oldalról nézve viszont kifejezetten is kimondja az Egyezmény, hogy a veszélyátszállásra vonatkozó szabályok nem korlátozzák a vevőt szerződésszegési igényének érvényesítésében akkor, ha az eladó alapvető szerződésszegést követett el: 70. cikk. Ami magát a veszélyátszállás helyét és időpontját illeti, az a teljesítés módjától függ: • Ha a teljesítés fuvarozó igénybevételével történik, a kárveszély ott és akkor száll át a vevőre, ahol és amikor az árut – a vevő részére való továbbítás céljából – az első fuvarozónak átadják; feltéve, hogy a vevőnek szánt árut (megfelelő megjelöléssel, szállítási okmánnyal, vagy a vevőnek küldött értesítéssel stb.) kellő módon kijelölték. • Úton lévő áru adásvétele esetén a kárveszély a szerződés megkötésekor száll át a vevőre, hacsak a körülményekből más nem következik. • Egyéb teljesítési módok esetében a kárveszély akkor száll át a vevőre, amikor ő az árut átveszi, átvételi késedelem esetén pedig akkor, amikor az árut rendelkezésére bocsátják. Ez utóbbi esetekben sem szállhat át a kárveszély a vevőre mindaddig, amíg az árut a szerződés céljára egyértelműen ki nem jelölték (67–69. cikk).


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény

9. 66. § A szerződésszegés közös szabályai [378] 1. A magyar polgári jogban is ismert elvet fogalmaz meg az Egyezmény (80. cikk), amikor kimondja, hogy egyik fél sem hivatkozhat a másik fél szerződésszegésére, amennyiben azt saját cselekvése vagy mulasztása okozta. [379] 2. A szerződésszegés közös szabályai között rendelkezik az Egyezmény a teljesítést megelőző, azaz az ún. előzetes szerződésszegésről (71–72. cikkek). Eszerint bármelyik fél felfüggesztheti kötelezettségeinek teljesítését, ha a szerződés megkötését követően láthatóvá válik, hogy a másik fél kötelezettségének lényeges részét nem teljesíti. Előzetes szerződésszegésre következtethet a jogosult a kötelezett teljesítési képességének, illetve hitelképességének súlyos fogyatékosságából vagy a szerződés teljesítésének előkészítése, illetve megvalósítása során tanúsított kötelezetti magatartásból. Az előzetes szerződésszegésből eredő jogok gyakorlása odáig is elmehet, hogy az eladó megakadályozhatja a már feladott áru vevő részére történő kiszolgáltatását, méghozzá akkor is, ha a vevő az áru átvételére feljogosító okmánnyal rendelkezik. A teljesítésnek az előzetes szerződésszegés miatti felfüggesztéséről a másik szerződő felet haladéktalanul értesíteni kell; ha a másik fél saját teljesítésére megfelelő biztosítékot ad, a felfüggesztett teljesítést folytatni kell. Elállásra előzetes szerződésszegés esetén is csak akkor van lehetőség, ha már a szerződés teljesítési határidejét megelőzően világossá válik, hogy a másik fél alapvető szerződésszegést követ el. Sőt, mivel végső soron ilyen esetben csak az alapvető szerződésszegés előzetes lehetőségéről van szó, az Egyezmény szerint az elállni szándékozó fél köteles ésszerű módon tájékoztatni a másik felet, és lehetővé tenni számára a megfelelő biztosítékról történő gondoskodást. [380] 3. Részletekben történő teljesítést lehetővé tevő adásvételi szerződés megszegése esetén az elállási jog általában még alapvető szerződésszegés esetében is csak a szerződésszegés által érintett részre vonatkozóan gyakorolható. Ha a szerződéses szolgáltatás több részletben teljesíthető ugyan, de a részteljesítések olyan szorosan összefüggenek egymással, hogy azok egymás nélkül nem használhatók fel a szerződéses célra (vagyis ha a részletekben teljesíthető szolgáltatás jogilag végül is oszthatatlan), az elállási jogot az egész szerződésre vonatkozóan lehet gyakorolni. Az egész szerződés (ex nunc hatályú megszűnést eredményező) felmondására egyéb esetekben csak akkor van módja a jogosultnak, ha valamely résszolgáltatásra vonatkozó kötelezettség megszegése alapos okot ad arra a következtetésre, hogy a jövőbeni részteljesítések tekintetében alapvető szerződésszegésre kerül sor (73. cikk). [381] 4. Az Egyezmény a kártérítési felelősség alól csak vétkességtől független, objektív körülményeken alapuló kimentési lehetőséget biztosít (79–80. cikk). Ez konkrétan azt jelenti, hogy a kártérítési felelősség alóli mentesüléshez a szerződésszegő félnek azt kell bizonyítania, hogy a szerződésszegést olyan akadály okozta, amelyet el nem háríthatott, s ésszerűen nem is volt elvárható tőle, hogy a szerződéskötés idején ezzel az akadállyal számoljon, azt elhárítsa, vagy következményeinek elejét vegye. A szerződésszegő fél köteles az akadályról és annak a szerződés teljesítésére vonatkozó kihatásáról a másik felet értesíteni. Ezen értesítés elmulasztása a szerződésszegő fél kártérítési kötelezettségét (mindenekelőtt a kár nagyságának növekedése következtében) összegszerűleg súlyosbíthatja. Az Egyezmény szerint a kártérítési igény teljes kártérítésre vonatkozik: a tényleges kárra és az elmaradt haszonra egyaránt. A kártérítés összege nem haladhatja meg azt a veszteséget, amelyet a szerződésszegő fél a szerződés megkötésének időpontjában előre látott vagy előre kellett látnia azon tények és körülmények alapján, amelyekről mint a szerződésszegés lehetséges következményeiről az említett időpontban tudott vagy tudnia kellett (74. cikk). Ennek az ún. előreláthatósági korlátnak az a célja, hogy arányos kockázatmegosztási helyzetet teremtsen az eladó és a vevő között. A kárként érvényesíteni kívánt többletköltségnek arányosnak kell lennie. Kárként érvényesíthető a törvényes kamatot meghaladó kamat is, ha a magasabb kamattal terhelt hitelt a szerződésszegés következményeinek csökkentése érdekében vette igénybe a jogosult. Abban az esetben, ha a vevő elállás, illetve felmondás nyomán – ésszerű módon és ésszerű időn belül – szerződéses igényét helyettesítő áru vásárlásával elégíti ki (ún. fedezeti 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény vételi ügyletet köt), kártérítési igényében érvényesítheti az eredeti szerződéses ár és a fedezeti ügylet ára közötti különbözetet is. Ugyanilyen igénye van az eladónak is a vevővel szemben, ha – elállása vagy felmondása nyomán – csak az eredeti vételárnál alacsonyabban tudja eladni harmadik személynek (ún. fedezeti eladás keretében) az árut. A kártérítés számítása szempontjából az áru piaci ára a kiinduló viszonyítási pont; s piaci árnak az az ár minősül, amely az áru teljesítési helyén irányadó. Ha az adott helyen nincs kialakult piaci ár, a fuvarozási és egyéb költségeket is ésszerűen figyelembe vevő módon kell a piaci ár szempontjából releváns helyet meghatározni (76. cikk). Az Egyezmény általános, mindkét félre vonatkozó kárenyhítési kötelezettséget ír elő (77. cikk). A kárenyhítési kötelezettség körében a körülmények figyelembevételével minden ésszerű intézkedést meg kell tenni, ami a károk (tényleges károk és az elmaradt haszon) csökkentése érdekében szükséges. A kárenyhítési kötelezettség elmulasztása a kártérítési összeg arányos csökkentését vonja maga után. Valamely kötelezettség teljesítési segéddel történő teljesítése esetén a szerződésszegés kártérítési következménye alóli mentesüléshez az objektív akadályt a szerződésszegő kötelezettnek mind a maga vonatkozásában, mind a teljesítési segédje vonatkozásában bizonyítania kell. [382] 5. A szerződésszegés közös problémái között utalni kell arra, hogy az Egyezmény a vételár-fizetési kötelezettség és bármely más pénzben meghatározott kötelezettség késedelme esetére kamatfizetési kötelezettséget ír elő [78. cikk, illetve 84. cikk (1) bek.]. A kamat – csakúgy, mint a magyar polgári jogban – a jogosulatlanul használt pénz ára, s mint ilyen, az esetleges szerződésszegési felelősségtől és kimentéstől függetlenül terheli a késedelmes felet, s ezért az esetleges kártérítési igényt sem csökkenti. Az Egyezmény nem határozza meg a késedelmes pénzfizetés utáni kamat mértékét. Ezáltal egy, az Egyezmény körében felmerülő joghézag [344] keletkezik. A jogirodalomban uralkodónak tekinthető felfogás szerint ezt a joghézagot nem lehet az Egyezmény alapjául szolgáló általános elvek segítségével kitölteni. Ezért – a 7. cikk (2) bekezdése szerint – a szerződésre irányadó jog (lex contractus)határozza meg a késedelmi kamatlábat. A szerződésre irányadó a felek által választott jog, jogválasztás hiányában pedig az eladó joga. Meglepő ingadozásokkal és kilengésekkel ugyan (Sándor–Vékás), a külföldi bírói gyakorlat követi az irodalomban uralkodó ezt az álláspontot. A megoldás – kiindulópontjának vitathatatlan dogmatikai tisztasága ellenére – eredményében gyakran mégsem kielégítő. Legfőbb gyenge pontja nyilvánvaló: az eladó joga szerinti kamatszint gyakran nem felel meg a vevő országában alkalmazott kamatszintnek. Ezért az így megállapított kamatláb például vételártartozás esetén nem feltétlenül fejezi ki a késedelmes vevő gazdagodását, illetve nem feltétlenül képes az eladó veszteségének kompenzálására. Erre jó például szolgál éppen a magyar kamatszint, amely tartósan magasabb a vezető valutákénál. A magyar bírói gyakorlat ma már ezt figyelembe is veszi, de eddig nem talált megfelelő dogmatikai eszközt a magyar fizetőeszközben (forintban) és a külföldi pénznemben teljesítendő tőkeösszegek kamatlábainak eltérő meghatározásához. A Kúria elődje ismételten (például Legf. B. Pf. III. 20.701/1990. sz.; Pf. VI. 22.046/1993. sz.; Pf. VI. 22 189/1993. sz.; BH 1995/342. sz.) és egyértelműen kimondta ezt a jogtételt. Ha tehát a pénztartozást külföldi pénznemben kell teljesíteni, nem kerülhet alkalmazásra a Ptk.-ban meghatározott késedelmi kamatláb, mert az kizárólag forintkövetelésekre vonatkozik; a külföldi pénznemben történő marasztalás esetén fizetendő késedelmi kamat mértékét a nemzetközi pénzpiacon – az adott pénznemre – kialakult kamatláb alapulvételével kell meghatározni. Érdemben feltétlenül helyes ez a bírói gyakorlat, de dogmatikai alapját is meg kell adni; meg kell mondani, hogy miért tér el a bíróság a szerződésre irányadó jogban meghatározott (azaz az eladó államában irányadó, történetesen a magyar) kamatlábtól. Jogászi pontosság szempontjából példás Schlechtriem javaslata (RIW 1995), amely szerint nemzetközi magánjogi önálló (külön) kapcsolás (Sonderanknüpfung) segítségével a valutanem joga (Währungsstatut) alapján kell meghatározni a kamatlábat. Ezt az álláspontot fogadta el a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara melletti Választottbíróság egyik ítélete (VB/94131. sz.) is. Mindent összevetve valóban a tartozás pénzneme szerinti jog áll a legközelebb a kamat mértékéhez. Ezért mindenképpen azt a megoldást tartjuk helyesnek, hogy ez a jog, azaz a pénznem statútuma határozza meg a kamatlábat. Így juttatható kifejezésre, hogy a kamat a pénz ára, és a késedelem alatt a pénz jogosulatlan használata miatt a másik felet ért veszteséget kell kiegyenlíteni. Ezzel a megoldással elvi módon kerülhető el a magyar és a legtöbb külföldi kamatláb közötti lényeges eltérés miatti probléma is. A nemzetközi magánjog (a Róma I. rendelet is) kerüli azt a helyzetet (ún. dépeçage), hogy egyetlen jogviszony különböző elemeire más és más jogrendszer szabályait kelljen alkalmazni. Kivételes esetekben mégis el kell fogadni ezt a megoldást, s a kamatláb meghatározása ilyen eset. Végezetül: a kamat mértékének meghatározásával kapcsolatos nehézségek miatt különösen ajánlatos, hogy a felek szerződésükben határozzák meg a pénztartozás késedelme esetére irányadó kamatlábat. 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény [383] 6. A szerződésszegés közös szabályai között írja elő az Egyezmény (85. cikk) az eladó felelős őrzési kötelezettségét mindazokra az esetekre, amikor az áru a nélkül van a birtokában, hogy arra egyébként jogosult vagy köteles volna. Az eladó a felelős őrzésből eredő, ésszerűen felmerült költségei megtérítéséig az árut visszatarthatja.

10. Irodalom a XVIII. fejezethez Audit, B.: La vente internationale de marchandises. (Convention des Nations-Unies du 11 avril 1980). Paris, 1990. Bánrévy G. –Jancsó R. –Sándor T.: A Bécsi Konvenció javított magyar fordítása. In MKIK Jogi Tájékoztató Füzetek. (185. füzet.) Budapest, 2007. Bettschart, S. (ed.): Les ventes internationales.Lausanne, 1998. Bianca–Bonell (ed.): Commentary on the International Sales Law. The 1980 Vienna Sales Convention. Milano, 1987. Corvaglia, S.: Das einheitliche UN-Kaufrecht – CISG. Bern, 1998. Dawwas, A.: Die Gültigkeit des Vertrages und das UN-Kaufrecht. Aachen, 1998. Dechow, A.: Die Anwendbarkeit des UN-Kaufrechts im Internationalen Kunsthandel. Münster–Hamburg– London, 2000. Enderlein, F. –Maskow, D. –Strohbach, H.: Internationales Kaufrecht. Berlin, 1991. Ferrari, F. (ed.): Quo Vadis CISG? Celebrating the 25th Anniversary of the United Nations Convention on Contracts for the International Sale of Goods. München, 2005. Ferrari–Kieninger–Mankowski–Otte–Saenger–Staudinger: Internationales Vertragsrecht (EGBGB – CISG – CMR – FactÜ) Kommentar. München, 2007. Ferrari, F. (ed.): The CISG and Its Impact on National Legal Systems. München, 2008. Flechtner–Brand–Walter (eds.): Drafting Contracts under the CISG. Oxford, 2007. Herber, R. –Czerwenka, B.: Internationales Kaufrecht (Kommentar). München, 1991. Heuzé, V.: La vente internationale de marchandises. Paris, 1992. Honnold, J. O.: Uniform Law for International Sales under the 1980 United Nation Convention. The Hague, London–Boston, 1999. Huber–Mullis: The CISG. A new textbook for students and practitioners. München, 2007. Janzen, D. –Steinhoff, J. – Alpmann, J.: UN-Kaufrecht, IPR. Münster, 1998. Koehler,M. F. –Guo, Y.: The Acceptance of the Unified Sales Law (CISG) in Different Legal Systems. Pace International Law Review, 2008/1. 57–60. Loewe, R. (Hrsg.): Internationales Kaufrecht. Wien, 1989. Lohmann, A.: Parteiautonomie und UN-Kaufrecht. Tübingen, 2005. Magnus, U.: Wiener UN-Kaufrecht (CISG). In von Staudingers Kommentar zum BGB mit Einführungsgesetz und Nebengesetzen. Berlin, 2005. Morrissey–Graves: International Sales Law and Arbitration. Austin, 2008.


XVIII. fejezet. A Bécsi Vételi Egyezmény Neumayer–Ming: Convention de Vienne sur les contrats de vente internationale de marchandises (Commentaire). Lausanne, 1993. Piltz, B.: Internationales Kaufrecht (Das UN-Kaufrecht in praxisorientierter Darstellung). München, 2008. Reinhart, G.: UN-Kaufrecht. Kommentar. Heidelberg, 1991. Rudolf L.: A nemzetközi vétel. Budapest, 1972. Sándor T. –Vékás L.: Nemzetközi adásvétel (A Bécsi Egyezmény kommentárja). Budapest, 2005. Schlechtriem–Schwenzer (eds.): Commentary on the UN Convention on the International Sale of Goods (CISG). Oxford, 2005. Schwenzer–Fountoulakis: International Sales Law. New York, 2007. Schlechtriem–Schwenzer (Hrsg.): Kommentar zum Einheitlichen UN-Kaufrecht (CISG). München, 2008. Schlechtriem–Witz: Convention de Vienne sur les contrats de vente internationale de marchandises. Paris, 2008. Schlechtriem–Butler: UN Law on International Sales: the Un Convention on the International Sale of Goods. Berlin–Heidelberg, 2009. Stoffel–Dessemontet (eds.): Les contrats de vente internationale de marchandises. Lausanne, 1991. Szabó S.: A Bécsi Vételi Egyezmény, mint nemzetközi lingua franca – Az egységes értelmezés és alkalmazás újabb irányai és eredményei. Kézirat. Budapest, 2009. Szabó S.: A Bécsi Vételi Egyezmény a magyar bírói gyakorlatban. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 101–114. Verweyen–Foerster–Toufar: Handbuch des Internationalen Warenkaufs: UN-Kaufrecht. 2008. Vida S.: Alapvető szerződésszegés a nemzetközi adásvételnél: Német bírói gyakorlat. Jogtudományi Közlöny, XLVIII. (1993) 169–176. Witz–Salger–Lorenz: International Einheitliches Kaufrecht. Heidelberg, 2000.


Chapter 22. XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok 67. § Vállalkozási típusú szerződések 68. § Fuvarozás, szállítmányozás

1. 67. § Vállalkozási típusú szerződések [384] 1. Az adásvételi szerződések mellett – éppúgy, mint a belföldi forgalomban – a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban is a vállalkozási típusú ügyletek játsszák a legfontosabb szerepet. Tárgyuk valamilyen munkafolyamat eredménye, de a jogi kapcsolat gyakran átfogja magát a munkavégzés stádiumát is. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban igen sokféle vállalkozási típusú szerződés fordul elő; az eltérő formák sokszor lényeges kérdésekben is különböznek egymástól, nemegyszer önállóan nevesített altípusokat alkotnak: szerelési, szervizszolgálati szerződések, bérmunkaszerződések stb. Egységes anyagi jogi szabályok hiányában a vállalkozási szerződésekre is kollíziós jogi szabályozás érvényesül. Az irányadó Róma I. rendelet (3. cikk) szerint elsősorban a szerződő felek által választott jogot kell alkalmazni a nemzetközi vállalkozási szerződésekre. Jogválasztás hiányában a Róma I. rendelet [4. cikk (1) bek. b) pont, (2) bek., 19. cikk] a szolgáltatást nyújtó fél, azaz a vállalkozó központi ügyvezetésének helye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni. Ha a vállalkozó nem társaság vagy más jogi személy, az alkalmazandó jog a vállalkozó természetes személy fő üzleti tevékenységének helye szerinti állam joga. [385] 2. A nemzetközi vállalkozási szerződések közül népgazdasági jelentőségüknél fogva kiemelkednek a nagyberendezések (komplett berendezések) szállítására és szerelésére irányuló ügyletek. E szerződések tárgyát egész létesítmények (gyár, műhely, kórház, híd stb.) vagy összetett gépek, berendezések (híd, hajó stb.) képezik. A megállapodás átfoghatja – a gépi berendezés szűk értelemben vett legyártásán (vagy legyártatásán) és szállításán kívül – a létesítmény tervezését, próbaüzemeltetését, üzembe helyezését, szervizelését, pótalkatrésszel ellátását stb. is. Az amúgy is szerteágazó és gyakran nem is tisztán vállalkozási, hanem – komplex tevékenységet átfogó – vegyes jellegű alapügylethez egyéb szolgáltatások (esetleges építési munkák, garanciaszolgálat, a gyártási eljárás átadása, betanítási tevékenység stb.) is kapcsolódhatnak. A létesítmény helyszíni összeszerelésére a vállalkozó (akár a saját, akár a megrendelő munkaerőivel, illetve anyagával) ugyancsak kötelezettséget vállalhat, de gyakori, hogy a vállalkozó csak szerelésvezetésre vagy szerelési szaktanácsadásra kötelezi magát. A nagyberendezések szállítása gyakran fővállalkozási szerződés útján megy végbe, amelyben a fővállalkozó a saját tevékenységét több alvállalkozó szolgáltatásával hangolja össze, és egymaga felel a megrendelővel szemben a vállalt eredmény létrehozásáért. A nagyberendezések szállítására vonatkozó vállalkozási szerződések számos sajátos jogi problémája közül a részteljesítés jogos voltának feltételei, a teljesítés komplettségének kérdései és a jótállás érdemelnek külön kiemelést. E szerződésfajták gazdasági jelentősége miatt az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága hosszú és alapos szakértői előkészítés után általános szerződési feltételeket dolgozott ki berendezések és gépek exportjára, berendezések és gépek importjára és exportjára, berendezések és gépek külföldi szerelésére, továbbá berendezések és gépek külföldi szerelésének ellenőrzésére. Az 1953-ban és 1964-ben, két sorozatban közétett, nemzetközi vállalkozási jellegű szolgáltatásokra vonatkozó általános szerződési feltételek a következő főbb jogkérdéseket szabályozzák: a szerződés létrejötte és fontosabb tartalmi elemei, kárveszélyátszállás, teljesítés, felelősség szerződésszegésért, a kártérítési felelősség korlátozása, az alkalmazandó jog meghatározása, választottbírósági klauzula. Hibás teljesítés miatt elállni vagy árleszállítási igényt támasztani csak az átvételnél kifogásolt hibák miatt lehet; a később reklamált hibák kijavítási vagy kicserélési igényre adnak alapot. A két általános feltételsorozat (1953/1964) döntő különbsége a kártérítési felelősség alól kimentést biztosító körülmények meghatározásában van. [386]


XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok 3. Bérmunkaszerződésekben a vállalkozó – díjazás ellenében – minden esetben (fogalmilag!) a megrendelő anyagát (félkész termékét) dolgozza fel. A nemzetközi kereskedelemben jelentős gazdasági szerepet betöltő vállalkozási típusú szerződésben a vállalkozó kötelezettsége (és felelőssége) tehát a megrendelő tulajdonát képező anyag szakszerű feldolgozására terjed ki.

2. 68. § Fuvarozás, szállítmányozás [387] 1. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban használatos szerződések sorában fontos hely illeti meg a fuvarozási, különösen az árufuvarozási szerződéstípust. A fuvarozási szerződések gazdasági funkciójukat tekintve kiemelkedő fontosságú kisegítő jellegű ügyletek; segítségükkel történik rendszerint a többi szerződéstípus – mindenekelőtt az alapügyletek (adásvétel, vállalkozás) – teljesítése. A fuvarozásnak az igényelt fuvareszköz jellege szerint a nemzetközi forgalomban is több formája van: vasúti, gépkocsi-, légi és vízi (tengeri, illetve folyami) fuvarozás. A fuvarozás valamennyi említett formája tipikusan nemzetközi jellegű. A nemzetközi fuvarozás kiemelkedő gazdasági jelentősége miatt érthető, hogy már a 19. század vége óta közvetlen szabályozást adó nemzetközi egyezmények jöttek létre ezen a területen. Az egyezményes jog ma behálózza a legfontosabb fuvarozási nemek jogviszonyait a nem kisszámú részes államok viszonylatában. Ha mégis az adott fuvarozási szerződésre nem vonatkozik nemzetközi egyezményes jog, az alkalmazandó jogot kollíziós szabályok segítségével kell meghatározni. Az irányadó Róma I. rendelet (3. cikk) szerint nemzetközi fuvarozási szerződésekre is elsősorban a szerződő felek által választott jogot kell alkalmazni. Személyfuvarozási szerződés esetén a felek csak a rendeletben [5. cikk (2) bek.] meghatározott, az adott személyfuvarozás valamelyik lényeges eleméhez kapcsolódó jogok közül választhatnak. Jogválasztás hiányában árufuvarozási szerződésre a Róma I. rendelet [5. cikk (1) bek., 19. cikk] a fuvarozó központi ügyvezetésének helye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni, feltéve, hogy az áru feladásának vagy kiszolgáltatásának helye vagy a feladó szokásos tartózkodási helye (jogi személy feladó esetében: a központi ügyvezetés helye) is ebben az államban van. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, az áru – szerződés szerinti – kiszolgáltatásának helye szerinti állam jogát kell alkalmazni. Jogválasztás hiányában személyfuvarozási szerződésre a Róma I. rendelet [5. cikk (2) bek., 19. cikk] az utas szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni, feltéve, hogy a kiindulási vagy a célállomás is ebben az államban van. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben a fuvarozó központi ügyvezetésének helye található. Kitérítő klauzula segítségével a Róma I. rendelet [5. cikk (3) bek.] mind áru-, mind személyfuvarozási szerződés esetére beépít egy kivételes lehetőséget az objektív kapcsolóelv meghatározásához: Ha az eset összes körülménye alapján egyértelmű, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik államhoz, akkor ennek az államnak a jogát kell alkalmazni. A következőkben a nemzetközi fuvarozási szerződések legfontosabb kérdéseit fuvarozási nemenként különkülön vázoljuk, elsősorban az irányadó jogforrások rendszerére helyezve a hangsúlyt (lásd Martonyi–Vattay). [388] 1. A nemzetközi vasúti fuvarozás jogi kérdéseinek szabályozására már 1893-ban hatályba lépett a Berni Egyezmény, amelyet – a technikai fejlődés támasztotta igények és a gyakorlati tapasztalatok alapján – rendszeresen módosítottak, és amely ma is a nemzetközi vasúti fuvarozás alapvető egyezményes jogi szabályozását képezi. A ma hatályos szöveg magját 1980-ban Bernben fogadták el, és az 1985-ben lépett hatályba. Az egyezmény a következő okmányokból áll: • a Nemzetközi Vasúti Fuvarozási Egyezményt (francia rövidítéssel: COTIF), amely mind az áru-, mind a személyfuvarozásra vonatkozó szabályokat tartalmaz; • a COTIF A) függeléke a személy- és poggyászfuvarozás nemzetközi szabályait tartalmazza (CIV); • a COTIF B) függeléke az árufuvarozás nemzetközi előírásait tartalmazza (CIM). Magyarországon mindhárom okmányt az 1986. évi 2. számú tvr. hirdette ki. Az időközben történt módosításokat is tartalmazó és egységes szerkezetbe foglalt szöveget Magyarországon a 2006. évi LXXVII. törvény hirdette ki.


XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok A Nemzetközi Vasúti Árufuvarozási Egyezmény (COTIF-CIM) hatálya több mint 40 államra terjed ki: a legtöbb európai országra (nem részes állam azonban például Oroszország), a Földközi-tenger térségének több nem európai államára és néhány közel-keleti országra is. Alkalmazásához az szükséges, hogy a feladott küldemény legalább két államot érintsen, s hogy a fuvarozási útvonal szerepeljen a CIM vasutak hivatalos jegyzékében. A vasutat fuvarozási kötelezettség terheli, amely alól csak akkor mentesül, ha a fuvarozást rajta kívül álló okból nem tudja teljesíteni, vagy ha a feladási állomás nem rendelkezik a rakodás műszaki feltételeivel, vagy – végül – ha rendkívüli körülmények gátolják az áru felvételét. A COTIF-CIM rendszerében a fuvarozás reálszerződés, amely az áru átadásával és a fuvarlevél kiállításával jön létre. Az egyezmény központi szabályai az áru elveszése vagy megsérülése miatti kártérítési felelősséget rendezik. A fuvarozó felelőssége objektív alapú, a vasút alapvetően csak vis maior bizonyításával mentheti ki magát. A kártérítés összege viszont az áru elveszése esetén sem haladhatja meg az áru értékét. A fuvarozásban közreműködő vasutak felelőssége egyetemleges. Az általános elévülési idő egy év. Említeni kell az Oroszországgal, az egykori Szovjetunió néhány más utódállamával és néhány ázsiai országgal megújított nemzetközi vasúti árufuvarozási egyezményt (orosz rövidítéssel: SZMGSZ) is, amely tartalmilag alapvetően a CIM szabályait követi (fontos eltérés például az elévülés szabályozása), és amelyet Magyarországon a 170/2002. (VIII. 7.) Korm. rendelet hirdetett ki. [389] 2. Jelentős szerepet játszik nemzetközi viszonylatban a közúti(kamion-) árufuvarozás is. Ennek ékes jele az is, hogy 1956-ban Genfben egyezményt írtak alá a nemzetközi közúti árufuvarozási szerződések szabályairól (francia rövidítéssel: CMR). Az egyezménynek Magyarország is tagja (1971. évi 3. tvr.). A közúti fuvarozási szerződés (szemben a vasúti fuvarozási szerződéssel) konszenzuálszerződés, amely adott esetben létrejön fuvarlevél nélkül vagy hiányosan kiállított fuvarlevél mellett is. A CMR rendelkezéseit minden közúton végzett nemzetközi árufuvarozásra alkalmazni kell, ha az adott áru fuvarozása végig közúton történik; ha azonban a kamiont közben más járművön (komphajón, vonaton) továbbítják, az igénybevett fuvarozó felelőssége határozza meg az eredeti fuvarozó felelősségét. Maga a CMR felelősségi joga lényegében (néhány kivétellel) a COTIFCIM szabályainak megfelelő rendelkezéseket tartalmaz (lásd Clarke). A CIM-et kiegészíti az ún. TIR-egyezmény (Transport International Routier, kihirdette az 1978. évi 16. tvr.), amely a szabványosított jelzéssel és meghatározott vámzárral lezárt járművek számára a részes államokban – csempészés alapos gyanúját kivéve – vámellenőrzés nélküli áthaladást biztosít, és ellenőrzésre csak a rendeltetési hely vámszervei jogosultak. A TIR-egyezményt Magyarországon kihirdette és s módosításokkal egységes szerkezetben közzétette a 2003. évi XXXIV. törvény. [390] 3. A nemzetközi légi fuvarozás szabályait az 1999. évi Montreali Egyezmény tartalmazza, amely az immár több mint 60 részes állam tekintetében felváltja az 1929. évi Varsói Egyezményt (Magyarország: 1936. évi XXVIII. tc.) és annak módosításait, és amelynek Magyarország is részese (2005. évi VII. törvény). A Montreali Egyezmény szabályai alkalmazást nyernek minden olyan légi fuvarozási szerződésre, amelynél a kiindulási és a rendeltetési állomás az Egyezményben részes két különböző állam területén fekszik, továbbá akkor is, ha a kiindulási és a célállomás ugyanazon állam területén van ugyan, de a repülőgép útközben menetrendszerűen leszállt egy másik állam területén. Az egyezményt alkalmazni kell személy-, poggyász- és árufuvarozásra (ideértve postai küldeményeket is) egyaránt. Több egymást felváltó légi fuvarozó által teljesített fuvarozás egyetlen fuvarozásnak minősül, függetlenül a megkötött szerződések számától. Különböző fuvareszközökkel végzett (kombinált) fuvarozás esetén a légi fuvarozás szabályai csak a légi fuvarozásra vonatkoznak. A légi fuvarozó felelőssége – szemben a többi fuvarozási formánál általában érvényesülő elvvel – nem objektív, hanem vétkességi: a fuvarozó akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy ő és alkalmazottai minden szükséges intézkedést megtettek a kár elhárítása érdekében, vagy azokat lehetetlen volt megtenniük. A kártérítés összegszerűen limitált. [391] 4. A tengeri fuvarozás egyike a nemzetközi kereskedelem legrégebben szabályozott területeinek. Természetesen a jogi rendezés sok vonatkozásban mindmáig szokásjogi természetű; a szabályozás elsősorban a tengerjogi bíróságok (főleg az angol Admiralty Court) gyakorlatában alakult ki. A bonyolult és szerteágazó tengeri fuvarozási jog két alapvető intézménye: a hajóbérleti szerződés és a hajóselismervénnyel kötött tulajdonképpeni tengeri fuvarozási szerződés.


XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok [392] a) A hajóbérleti szerződés (charter party, C/P) alapján a bérbeadó a hajó egészét vagy egy részét ideiglenesen átengedi a bérlő számára, vagy a hajó saját üzemeltetése (személyzet biztosítása stb.) mellett, vagy a hajónak a bérlő részére történő rendelkezésre bocsátásával. A szerződés – noha az elnevezés bérletre utal – lényegét tekintve fuvarozási szerződés, amelynek számos altípusa van. A szerződés megköthető egy meghatározott útvonalra vagy egy meghatározott időtartamra. A hajóbérleti szerződésre nincs nemzetközi egyezményes jog, viszont annak feltételeire a 19. század kezdete óta szokványok alakultak ki. Ezek a szokványok az idők folyamán – kikötők, esetleg meghatározott tengeri régió (például a Balti-tenger) kikötői viszonylatában vagy meghatározott rakományok szerint – szerződésmintákká, szabványszerződésekké általánosodtak. [393] b) A tengeri hajófuvarozási szerződésben a fuvarozó hajóraklevél vagy hajóselismervény (Bill of Lading, B/L) kiállítása mellett vállalja az áru szállítását. Az áru berakására a hajóstársaság által meghirdetett útvonalon, menetrend szerint indított járatokon, az érintett kikötőkben kerül sor. A B/L a fuvarozási szerződés létrejöttének bizonyító okmánya, az áru átvételi elismervénye és egyben az áru feletti rendelkezési jogot megtestesítő értékpapír is. A szerződés konszenzuálszerződés, amely tehát a felek megegyezésével létrejön, a hajóraklevél csak bizonyítékot szolgáltat erre. Az áru átvételének elismerése az áru állapotát is igazolja. A tengeri fuvarozó kötelezettségeire és felelősségére szokásjogi úton alakultak ki a legfontosabb szabályok. A B/L hátoldalán feltüntetik a fuvarozási szerződés állandó feltételeit. A hajóraklevél szokásjogi úton kialakult szabályainak egy részét (ún. „Hague Rules”) nemzetközi megállapodásban, az 1924-es Brüsszeli Egyezményben foglalták össze és fogadták el (Magyarországon kihirdette az 1931. évi VI. törvénycikk). Az Egyezmény a hajóraklevéllel igazolt fuvarozási szerződés alapján fennálló kártérítési felelősség alapkérdéseire terjed ki. A fuvarozó általában csak összegszerűleg erősen korlátozott felelősséggel tartozik. Az Egyezmény taxatíve sorolja fel a felelősség alól mentesítő körülményeket. A kimentés objektív okokkal történhet, de mentesül a fuvarozó annak bizonyításával is, hogy a kár nem az ő hibájából következett be. A Brüsszeli Egyezményt – mindenekelőtt éppen a fuvarozót egyoldalúan előnyökben részesítő felelősségi szabályok miatt – okkal kritizálják. Az UNCITRAL – az UNCTAD kezdeményezésére – ezért már 1971-ben kibővített munkacsoportot állított fel a hajóraklevelekre vonatkozó nemzetközi szabályozás felülvizsgálatára. E munkálatok eredményeként született meg 1978-ban, az áruk tengeri fuvarozásáról rendelkező Hamburgi (ENSZ) Egyezmény,amelynek a Brüsszeli Egyezmény helyébe kellett volna lépnie. Formálisan 1992. november 1-jén hatályba is lépett (kb. 30 állam, köztük Magyarország részvételével), de a tengeri fuvarozásban vezető, számottevő hajóparkkal rendelkező országok közül egyetlen ország sem lett (nyilvánvalóan a megszigorított fuvarozói felelősség miatt) a Hamburgi Egyezmény tagja. Ez a körülmény gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Hamburgi Egyezmény nem él a tengeri fuvarozás gyakorlatában (Martonyi– Vattay). [394] c) Tekintettel arra, hogy a hajóbérleti szerződésre egyáltalán nincsenek egyezményes szabályok, és a hajófuvarozási szerződés tekintetében is csak a B/L-re vonatkoznak a Brüsszeli Egyezmény rendelkezései, nagy jelentősége van a szokásnak, főként az írásban is közzétett szokványoknak. Ez utóbbiak közül különösen jelentős a közös hajókárra vonatkozó York-Antwerp Rules-nak nevezett (legutóbb 1974-ben módosított) szokványgyűjteménynek. Közös hajókárnak azok a károk minősülnek, amelyet a fuvarozó a hajót (a rakományt) fenyegető veszély elhárítása érdekében indokoltan okozott. (Például a rakomány egy részének vízbe dobásával a viharba került hajó és a rakomány többi részének megmentése érdekében.) Az így felmerült kárt a hajótulajdonos és a rakomány valamennyi tulajdonosa a hajó és az egyes rakományok értékének arányában viseli. (Ez a közös veszélyviselési elv a rhodosi tengeri jogból a római magánjogba is beépült lex Rhodiade iactu mercium gondolatára vezethető vissza.) Ezek a szokványok – mint minden szokvány – a felek kikötésével válnak a szerződés részévé. A szerződésben nem szabályozott kérdésekre tengeri fuvarozás estében is a jogvitát eldöntő fórum nemzetközi kollíziós szabályai alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot. Magyar fórum számára a Róma I. rendelet árufuvarozásra vonatkozó rendelkezései állapítják meg ezeket a kollíziós szabályokat (lásd fent az 1. pontban). [395] 5. A nemzetközi folyami fuvarozás szabályai közül magyar viszonylatban, természetesen, a dunai árufuvarozási egyezményeknek van különös jelentősége. 1955-ben Bulgária, az egykori Csehszlovákia,


XIX. fejezet. Egyéb fontosabb szerződéstípusok Magyarország, Románia és a Szovjetunió dunai hajózási vállalatai egyezményben (Bratislavai Egyezmény, DAF) rendezték a dunai kereskedelmi hajózás elveit. 1966-ban két jugoszláv hajózási vállalat, 1968-ban pedig egy német és egy osztrák hajózási vállalat is csatlakozott ehhez az egyezményhez. 2001-ben új egyezmény: a Belvízi Árufuvarozási Szerződésről szóló Budapesti Egyezmény (CMNI) született meg, amely 2005. április 1jén lépett hatályba (Magyarországon kihirdette: a 2005. évi CXLI. törvény). Ez az egyezmény nem rendezi viszonyát más egyezményekhez, köztük a Bratislavai Egyezményhez, így azok egyelőre párhuzamosan vannak hatályban. Az egyezmény rendezi a feladó áru feletti rendelkezési jogát és felelősségét, a kiszolgáltatási határidőt, a fuvarlevél (hajórakjegy) jogi jellegét és – részletesen – a fuvarozó felelősségét. [396] 6. Az áruk továbbítása, a fuvarozás előkészítése, magának a fuvarozási jogviszonynak a létrehozása gyakran bonyolult és – különösen nemzetközi viszonylatban – sajátos szakértelmet, helyzetismeretet igénylő tevékenység. Ez a tevékenység a munkamegosztás során is elkülönült, és – ennek következtében – önálló jogi szabályozást kapott külön szerződési típus, a szállítmányozás formájában. A szállítmányozó – bizományosként – a saját nevében és a megbízó javára harmadik személyekkel – fuvarozókkal, más szállítmányozókkal, közraktárakkal – megköti az áru továbbításához szükséges szerződéseket; ezen túl elláthat egyéb kapcsolódó feladatokat (a fuvarlevél kiállítását és egyéb előkészítő tevékenységet, az áru raktározását, kezelését) is. A nemzetközi szállítmányozás területén nincs nemzetközi egyezményes jog. Ezért a szokványoknak [így különösen a Szállítmányozók Szövetségeinek Nemzetközi Szervezete (francia rövidítéssel: FIATA) által közzétett Szállítmányozási Üzleti Feltételeknek] igen nagy jelentőségük van. A nemzetközi minták nyomán a Magyar Szállítmányozók Egyesülése is kibocsátotta a „Magyar Általános Szállítmányozási Feltételek”-et. A szerződésben (és az annak részévé vált szokványokban) nem szabályozott kérdésekre szállítmányozás estében is a jogvitát eldöntő fórum nemzetközi kollíziós szabályai alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot. Magyar fórum számára a Róma I. rendelet állapítja meg ezeket a kollíziós szabályokat. Ennek megfelelően (3. cikk) elsősorban a szerződő felek által választott jogot kell alkalmazni nemzetközi szállítmányozási szerződésre. Jogválasztás hiányában a Róma I. rendelet [4. cikk (2) bek., 19. cikk] a jellemző szolgáltatás kötelezettje, azaz a szállítmányozó központi ügyvezetésének helye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni. Ha azonban az eset összes körülménye alapján egyértelmű, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik államhoz, akkor ennek az államnak a jogát kell alkalmazni [4. cikk (3) bek.].

3. Irodalom a XIX. fejezethez Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. Budapest, 1993. Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Clarke,M. A.: International Carriage of Goods by Road: CMR. London, 1991. Dienes-Oehm E. –ErdősI. –KirályM. –Martonyi J. –Somssich R. –Szabados T.: Az Európai Unió gazdasági joga I. – Belső piac és a közös kereskedelempolitika. Budapest, 2010. Mádl F.: A külgazdaság és a nemzetközi beruházások joga. Budapest, 1988. Martonyi–Vattay (szerk.): A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve. Budapest, 1991. Martonyi J. –Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem kézikönyve. Budapest, 1994. Reithmann, Ch. –Martiny, D. (Hrsg.): Internationales Vertragsrecht. Köln, 2010. Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. Budapest, 2004.


Chapter 23. XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek 69. § Nemzetközi pénztartozás, fizetési ügyletek 70. § A nemzetközi fizetés biztosítékai 71. § Váltó és csekk

1. 69. § Nemzetközi pénztartozás, fizetési ügyletek [397] 1. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok állandó velejárója a nemzetközi pénztartozás, az alapügyletekben (adásvétel, vállalkozás stb.) vállalt fizetési kötelezettség. A pénztartozás általában is sajátos formája a szolgáltatásoknak, még inkább különleges a nemzetközi pénztartozás. A nemzetközi pénztartozásnál sajátos probléma adódik például abból, hogy a kirovás (a tartozás összegszerű meghatározása) és a lerovás (a tartozás teljesítése) gyakran más-más pénznemben történik, ráadásul időközben változhat a kérdéses pénznemek értéke (árfolyama) is. A nemzetközi pénztartozás jellegbeli sajátosságai számos jogi problémát vetnek fel, amelyek egy részére a Ptk. ad eligazítást, nagyobbik részére pedig a devizajogi előírások vonatkoznak. A devizajogi rendelkezések feltétlen alkalmazást kívánnak (imperatív normák); meghatározzák a külföldi követelések érvényesítésének és a külföldi fizetőeszközök használatának rendjét. Ismertetésük túlmegy az itt tárgyalt témakörön. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók bankok közreműködésével mennek végbe. Az e körben kötött szerződéseket, a bankügyleteket három csoportba sorolhatjuk. • Az első csoportba a nemzetközi fizetési kötelezettségek teljesítése tartozik. A nemzetközi magánjogi szerződések pénzellenértékének kiegyenlítése bankok közreműködésével megy végbe: a pénztartozás kötelezettje valamely bankkal köt szerződést tartozása teljesítésére. E szerződések – a pénztartozás kiegyenlítését célzó fizetési bankügyletek – rendszerint megbízási jellegűek; a bank a megbízó pénzéből és az ő rendelkezése alapján teljesíti a fizetéseket. • A bankügyletek másik nagy csoportját a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban is a különböző kölcsön- és hitelszerződések alkotják. (Ezeknek a szerződéseknek a nemzetközi jogviszonyokban nem merülnek fel olyan sajátosságaik, amelyek külön tárgyalásukat ebben a könyvben indokolnák.) • A nemzetközi kereskedelemben egyre nagyobb szerepük van a bankügyletek egy harmadik típusának, a biztosítékadás jellegű bankgarancia-szerződésnek. Ebben a szerződésben a bank megfelelő ellenszolgáltatás fejében arra vállal kötelezettséget, hogy meghatározott feltételek – így különösen bizonyos esemény beállta vagy elmaradása, illetve okmányok benyújtása – esetében, megállapított határidőn belül a kedvezményezettnek a megjelölt összeghatárig fizetést teljesít. [398] 2. A nemzetközi pénztartozások kiegyenlítésének legfontosabb formái, a legjelentősebb fizetési ügyletek a következők: • átutalás; • beszedési megbízás (inkasszó); • akkreditív (okmányos meghitelezés). [399] a) Átutalás esetén az átutaló megbízást ad a banknak, hogy számlája terhére a megjelölt személy (a kedvezményezett) számlájára meghatározott pénzösszeget vezessen át. Az átutaló (a megbízó) mindig a pénztartozás kötelezettje. Az átutalás polgári jogi értelemben utalvány, amely akkor tekinthető a pénztartozás 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek teljesítésének, ha a kedvezményezett a teljesítésnek (a fizetésnek) ezt a módját – rendszerint hallgatólagosan – elfogadja. Az átutalás közvetlen, ha az átutaló és a kedvezményezett számlája ugyanannál a banknál van; közvetett, ha az átutaló és a kedvezményezett számláját más-más bank vezeti (amikor tehát a kapcsolatot a bankok teremtik meg). A nemzetközi gyakorlatban a közvetett átutalás a tipikus: az átutalótól megbízott bank továbbítja a megbízást a kedvezményezett országában levő valamely banknak, s a fizetést ez a bank teljesíti. Külföldre irányuló átutalás esetében az átutalás megbízója a külföldi pénznemben átutalandó összeg belföldi pénznemben számított ellenértékét befizeti vagy átutalja az átutalással megbízott bank számlájára (vagy ha – történetesen – ugyanez a bank vezeti a megbízó számláját, rendelkezik arról, hogy azt a bank az ellenértékkel megterhelheti). A nemzetközi bankgyakorlat szerint az átutalási megbízást csak addig lehet visszavonni, amíg a kedvezményezettet az átutalásról nem értesítették. Az értesítés után ugyanis jogilag már csak a kedvezményezett rendelkezik az átutalt összeggel. (Ma az átutalási megbízás visszavonására technikailag igen kis lehetőség van, tekintettel arra, hogy a bankok az átutalásokat elektronikus távközlés segítségével bonyolítják.) [400] b) Beszedési megbízás (inkasszó) esetén az alapügylet, azaz a pénztartozás jogosultja (a hitelező) azzal bízza meg a bankot, hogy követelését a kötelezett bankszámlájáról hajtsa be. Az inkasszóval megbízott bank rendszerint a kötelezett bankja útján teljesíti a beszedési megbízást. Az inkasszó a nemzetközi gazdasági szerződések (mindenekelőtt a nemzetközi adásvétel) pénzellenértékének gyakori (a kötelezett meghitelezése hiányában alkalmazott) behajtási módja. Alkalmazásakor a pénztartozás jogosultja a maga szolgáltatását rendszerint már teljesítette (például az eladott dolgot leszállította, vagy azt a szükséges okmányokkal együtt útnak indította). Előfordulhat ezért, hogy az inkasszó sikere nem biztosított, hiszen a banknak – megfelelő fedezet híján – nincs módjában fizetésre kényszerítenie az adóst (például az alapügylet vevőjét). E veszély elhárítását szolgálja az ún. vinkulált inkasszó, amelynél a bank csak a pénztartozás kiegyenlítése után bocsátja a szerződés tárgyát a másik fél rendelkezésére (például: a vevő csak a vételár megfizetése után jut hozzá a megvett áruhoz). Az eladó ilyen esetben az árut egy harmadik személy (szállítmányozó cég, esetleg az inkasszóval megbízott bank) címére és rendelkezésére küldi el, aki csak a vételár kifizetése után adhatja ki az árut a vevőnek. A fizetési kötelezettség jogosultja számára a beszedési megbízás nem jelent garanciát a fizetésre, éspedig a vinkulált inkasszó sem. A fizetésre kötelezett címzett ugyanis abban a helyzetben van, hogy maga dönt a fizetés teljesítéséről, hozzájárulása nélkül a beszedéssel megbízott bank nem teljesít. Ha például vinkulált inkasszó esetén a fizetésre kötelezett címzett nem váltja ki a jogosult által megküldött, az áru feletti rendelkezésre jogosító okmányokat (vagyis nem tesz eleget átvételi kötelezettségének), a bank nem fogja tudni teljesíteni a beszedési megbízást. Ebből a helyzetből folyik, hogy a beszedési megbízás fizetési formáját a gyakorlatban inkább a már hosszabb ideje rendszeres üzleti kapcsolatban álló – s ezért egymás iránt bizalmat mutató – felek alkalmazzák. A párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) egységes szabályzatot fogadott el és tett közzé a beszedési megbízások problémáinak rendezésére „Kereskedelmi okmányok beszedésére vonatkozó egységes szabályok” (Uniform Rules for Collection: URC) címmel. Ez a Szabályzat nem jogszabály, hanem szokványjellegű rendelkezések gyűjteménye, amelyet tehát az érintett bankoknak (akár egyénileg, akár központi bankjuk útján tett nyilatkozattal) magukra nézve kötelezőnek kell elismerniük. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara időről időre közzéteszi, hogy mely ország bankjai vetették alá magukat a Szabályzatnak. (Az államok többségének bankjai – köztük a magyar bankok – tettek ilyen nyilatkozatot.) A bankok maguk a saját formanyomtatványaikon közlik ügyfeleikkel, hogy a beszedési eljárásra a Szabályzatot alkalmazzák. [401] c) Okmányos meghitelezés (akkreditív) esetén a bank a megbízóval szemben vállalja, hogy annak meghatározott személlyel szembeni pénztartozását meghitelezi és – esedékesség (a szerződés teljesítésének igazolása) után – kifizeti. Az akkreditív (mint minden fizetési ügylet) mögött egy alapügylet, rendszerint egy adásvételi vagy vállalkozási szerződés található. Az akkreditívszerződésben a vevő a megbízó, a bank a megbízott, aki meghatározott feltételek (az áru leszállítását vagy a mű átadását igazoló okmányok szolgáltatása stb.) teljesülése esetén fizet az eladónak (a vállalkozónak).


XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek Akkreditív esetén nem fordulhat elő az az imént említett probléma, ami inkasszó esetében fennálló veszély, nevezetesen, hogy a vevő nem fizet, vagy nem veszi át az árut, és ezért a bank nem tudja teljesíteni a beszedési megbízást. Az akkreditív segítségével a pénztartozás jogosultja (tipikus esetben az eladó) előzetes biztosítékot kap a banktól követelésére (a vételárra) nézve, ugyanakkor a pénztartozás kötelezettje (a vevő) érdekei is biztosítottak, mivel a bank csak az ellenszolgáltatás (az áru) okmányokkal igazolt leszállítása után fizet. Az akkreditívet a nemzetközi kereskedelemben éppen azért alkalmazzák igen gyakran, mert ez a fizetési mód – külön garancia nélkül is – biztosítékot nyújt mindkét félnek (tipikus esetben az eladónak és a vevőnek). Az akkreditív ugyanis egyszerre képes az eladó számára biztosítani a vételárhoz történő hozzájutást és a vevőnek azt az érdekét, hogy az eladó csak a szerződésszerű teljesítés esetén kaphassa meg a vételárat. Akkreditív alkalmazásánál az eladó biztos lehet abban, hogy követelését a – vele szemben az akkreditív jogviszony alapján kötelezett – banktól akkor is megkapja, ha a vevő nem kész vagy nem képes fizetni. A vevő ugyanakkor biztos lehet abban, hogy a bank csak az eladó szerződésszerű teljesítése után fizeti ki az eladónak a vételárat. Az akkreditív háromszemélyes jogi kapcsolat: egyrészt a pénztartozás kötelezettje, a megbízó és a bank közötti megbízásijogviszony, másrészt a bank és a pénztartozás jogosultja közötti fizetési jogviszony. A megbízási viszony alapján a bank – meghatározott ellenszolgáltatás fejében – köteles a meghitelezést megnyitni, a pénztartozás alapügyletének (az adásvételnek vagy a vállalkozásnak) teljesítési okmányait a megbízás szerint ellenőrizni, majd a pénztartozást kifizetni. A banknak a pénztartozás jogosultjához intézett meghitelezési nyilatkozata (amely a megbízási viszonyon alapul) ez utóbbi követelési jogának közvetlen forrása és annak feltételeit is meghatározza. Az akkreditív jogi feltételeiben független az alapügylettől;nem járulékos természetű tehát, mint például a kezesség. Ez azt jelenti, hogy a bank fizetési kötelezettsége csak az akkreditívszerződés feltételeitől függ, és attól függetlenül beáll, hogy az alapügyletben (az adásvételben vagy a vállalkozásban) az eladó és a vevő között problémák merülnek fel. Az akkreditívnek a gyakorlatban igen sokféle formája (altípusa) alakult ki és kerül alkalmazásra. A nemzetközi bankgyakorlat az akkreditívvel kapcsolatban számos szokványt alakított ki. A legfontosabb szokványokat a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) szabályzatszerűen összefoglalja és – időről időre hatályosított szöveggel – közzéteszi: Az okmányos meghitelezésekre vonatkozó egységes szabályok és szokványok (Uniform Customs and Practice for Documentary Credits: UCP) címmel. Ez a Szabályzat (a beszedési megbízásra vonatkozó szabályzathoz hasonlóan) nem jogszabály. Alkalmazására annak folytán kerülhet sor, hogy az egyes országok bankjai (akár egyénileg, akár országok központi bankja útján) magukra nézve kötelezőnek ismerik el. (A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara által közzétett jegyzék szerint a világ majdnem összes országának bankjai – köztük a magyar bankok – alávetették magukat a Szabályzatnak.) A Szabályzat maga írja elő, hogy minden akkreditívben fel kell tüntetni, hogyha az illető jogviszonyra a Szabályzat irányadó. A Szabályzatot egyébként az érintett bankok által végrehajtott minden okmányos meghitelezésre alkalmazni kell, beleértve az ún. „standby” hitelleveleket is. (Ezek főleg az USA-ban szokásosak.)

2. 70. § A nemzetközi fizetés biztosítékai A nemzetközi fizetések során számos esetben szükség van kifejezetten biztosítékjellegű jogi eszközökre. Ezek a jogi eszközök – legalábbis alapjukat tekintve – a belföldi fizetések közvetítésénél is ismertek és alkalmazottak, a nemzetközi kereskedelmi ügyleteknél felhasználásuk legfeljebb sajátos színekkel bővül. Az adós fizetésének biztosítására szolgáló leggyakoribb jogi eszközök a bank által nyújtott kezesség: a bankkezesség és a bankgarancia. A bankgarancia a bank kötelezettségvállalása arra, hogy meghatározott feltételek – így különösen bizonyos esemény beállta vagy elmaradása, okmányok benyújtása – esetében és határidőn belül a kedvezményezettnek a megállapított összeghatárig fizetést fog teljesíteni. Így definiálja a garanciaszerződést a Ptk. is. A bank kötelezettségét a garanciaszerződés feltételei határozzák meg. A szerződés jelöli meg a garanciával biztosított összeghatárt, az érvényességi határidőt, az igénybevétel módját, az okmány benyújtásának feltételeit stb. A nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban a bankgarancia tipikus fajtái: a versenytárgyalási ajánlat komolyságának biztosítására szolgáló ún. „tendergarancia” (amely lényegében készpénzbiztosítékot: bánatpénzt, óvadékot helyettesít), az előleg visszafizetését biztosító garancia, a vételárfizetést biztosító garancia és a szerződésszerű teljesítést biztosító garancia. A bankgarancia nem járulékos hitelbiztosíték, ebben lényegesen különbözik kezességtől. Következésképpen bankgarancia esetében a bank a garancia kedvezményezettjével szemben nem hozhatja fel azokat a kifogásokat, amelyek az alapjogviszony kötelezettjét (tipikus esetben az eladót) az alapjogviszony jogosultjával (tipikus


XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek esetben a vevővel) szemben megilletik. Ilyen értelemben a bankgarancia független az alapjogviszonytól. (A bank a garancia kedvezményezettjével szemben természetesen felhozhatja az esetleges saját kifogásait.) A bankkezesség és a bankgarancia gyakorlati elhatárolásánál minden esetben az illető okirat tartalmának elemzése alapján kell dönteni. Pusztán az okirat elnevezése már csak azért is félrevezető lehet, mert nem minden nyelv tesz világos különbséget a két jogi fogalom között, illetve a különböző nyelvek szóhasználata eltérő tartalmat takarhat. Például a német „Garantie” kifejezés rendszerint (de nem mindig) bankgaranciára utal, míg az angol „guarantee” kifejezés általában inkább kezességet jelent. A biztosíték akkor minősül nyilvánvalóan bankgaranciának, ha a bank magában az okiratban kijelenti, hogy az abban vállalt fizetési kötelezettségét a felek közötti alapjogviszony vizsgálata nélkül teljesíteni fogja. Hasonlóképpen bankgaranciára utal az is, ha a bank olyképpen nyilatkozik, hogy fizetési kötelezettségét az alapügylet felei vagy bármely harmadik személy által felvethető kifogásra tekintet nélkül fogja teljesíteni. Bankkezességre utal viszont, ha a biztosíték valamely konkrét szerződés megszegésének esetére tartalmaz banki kötelezettségvállalást, anélkül, hogy a bank az alapjogviszony vizsgálatáról vagy a kifogások emeléséről lemondana.

3. 71. § Váltó és csekk [402] 1. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fizetési forgalmában rendkívül jelentősek a pénzköveteléseket megtestesítő értékpapírok, azok közül is különösen a váltó és a csekk. Az értékpapírok nemzetközi alkalmazását elősegíti azok évszázados hagyományokban gyökerező szigorú formája és forgalmuk viszonylagosan könnyű volta. Az értékpapírok nemzetközi jelentősége magyarázza, hogy mind a váltó, mind a csekk szabályainak egységesítésére átfogó nemzetközi megállapodások születtek. A váltójog egységes anyagi szabályait az 1930. évi Genfi Egyezmény tartalmazza, amelyhez Magyarország 1964-ben csatlakozott [kihirdette az 1965. évi 1. tvr., szövegét közzéteszi az 1/1965. (I. 24.) IM sz. r.]. A csekkjog anyagi szabályainak egységesítését az 1931. évi Genfi Egyezmény oldotta meg, amelyet hazánk ugyancsak 1964-ben ratifikált [kihirdette az 1965. évi 2. tvr., szövegét közzéteszi a 2/1965. (I. 24.) IM sz. r.]. A részes államok száma mindkét egyezményben félszáz körül van. Sajnálatos fogyatékossága az e téren fennálló jogegységnek, hogy a common law-országok nem csatlakoztak a genfi csekkjogi és váltójogi egyezményhez. A váltóról, illetve a csekkről szóló anyagi jogi nemzetközi egyezmények jogforrástani jellegzetessége, hogy azok nemcsak a nemzetközi viszonylatban kiállított értékpapírokra vonatkoznak. Mivel ezek az egyezmények ún. nemzetközi egységes jogot (loi uniforme) képeznek [78], ezért szabályaik a tisztán belföldi forgalomban alkalmazott váltóra, illetve csekkre is érvényesülnek. [403] 2. A váltóra, illetve a csekkre vonatkozó anyagi jogi szabályok egységesítése a genfi egyezményekben részes államok között a kollízió lehetőségét kiküszöbölte ezen a területen. Az egységes anyagi jogi szabályokat megállapító egyezményekben nem részes államok viszonylatában azonban a jogösszeütközések lehetősége megmaradt. Ezek enyhítése érdekében – ugyancsak Genfben, a fenti egyezményekkel egyidejűleg – megállapodások születtek a váltóra, illetve a csekkre vonatkozó kollíziós normák egységesítésére. Magyarország ezeknek a kollíziós jogi egyezményeknek is tagja (kihirdetés a fent idézett jogszabályokkal). Ezek a nemzetközi szerződések többnyire az ismert kapcsoló szabályokat kodifikálják; például a váltó, illetve a csekk alakjára a jognyilatkozatok aláírásának helyén érvényes jog (a lex loci actus) irányadó. [404] 3. Olyan államok viszonylatában, amelyek nem tagjai sem a váltó-, illetve csekkjogi anyagi jogi egyezményeknek (1. p.), sem a váltó-, illetve csekkjogi kollíziós jogi egyezményeknek (2. p.), a Kódex [27. § (1) bek.] határozza meg az irányadó jogot: „Értékpapíron alapuló kötelezettség fennállására és terjedelmére a teljesítés helyén irányadó jogot kell alkalmazni.” Ennek alapján alkalmazta a Kúria elődje (Legf. B. Pf. III. 21.093/1994. sz.) például az osztrák váltótörvényt egy olyan váltókövetelés érvényesítése iránt indított perben, amelyet az osztrák váltójogosult ausztriai bankfiókjában kellett teljesíteni.

4. Irodalom a XX. fejezethez 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XX. fejezet. Nemzetközi fizetési ügyletek Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. Budapest, 1993. Bánrévy G.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 2011. Martonyi J. – Vattay Gy. (szerk.): A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve.Budapest, 1991. Martonyi J. – Bánrévy G. (szerk.): A külkereskedelem kézikönyve.Budapest, 1994. Reithmann, Ch. – Martiny, D. (Hrsg.): Internationales Vertragsrecht. Köln, 2010. Vörös I.: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. Budapest, 2004.


Chapter 24. XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban 72. § Lex contractus 73. § Európai szabályozás a szerződésekre irányadó jogról: a Róma I. rendelet 74. § A Kódex szabályai a szerződésekre irányadó jogról

1. 72. § Lex contractus [405] 1. Az egyezmények útján nemzetközileg egységesített szerződési anyagi jog területeinek bővülése ellenére a jogegységesítés folyamata – mind a szerződések lehetséges körét, mind az egyes egyezményekben részt vevő államok számát illetően – messze van a teljességtől. A szerződések kollíziós nemzetközi magánjoga ezért fontos eleme a szerződések jogának. Ráadásul – mint a Bécsi Egyezmény [332] példája is mutatja – kollíziós szabályokra még azokon a területeken is szükség van, amelyeken sikeres anyagi jogegységesítés ment végbe. [406] 2. A jogtudomány és a bírói gyakorlat a szerződésekre irányadó jog meghatározása tekintetében már régóta elismeri a felek autonómiáját. A szerződések világában a felek jogválasztó szabadságát a maga intézményes teljességében főleg Mancini[47] és a tőle kiinduló olasz iskola fejlesztette ki, tette általánossá, és az ő munkásságuk hatására lett általános nemzetközi magánjogi intézménnyé. Bár Mancinimunkája később (1851) jelent meg, mint Savigny[42] nagyszabású műve(1849), és a felek szerződéses akarata Savignynál is döntő tényező, ezt ő mégis inkább közvetve (például a teljesítési helyen vagy más kapcsoló tényezőn keresztül) kereste és látta érvényesülni. A 20. század közepe óta általánosan elfogadott az is, hogy a nemzetközi magánjogi jogválasztás joga túlmegy a magánjogban elismert szerződési szabadságon. Ez utóbbi körében a szerződő felek egyező akarata csak a törvényi szabályozás diszpozitív rendelkezéseit teheti félre, de a kógens rendelkezések hatályát nem érinthetik: anyagi jogi jogválasztás. Ezzel szemben a nemzetközi magánjogi jogválasztás jogával élve a felek a jogviszonyukra egyébként irányadó jogot a maga egészében (azaz a kógens szabályokkal együtt) válthatják fel a kikötött joggal. Ezt a lehetőséget a szaknyelv kollíziós jogi jogválasztásnak nevezi. A mai jogrendszerekben a jogválasztás joga kollíziós jogi értelemben érvényesül. Elfogadott ugyanakkor, hogy a felek jogválasztással sem kerülhetik meg a szerződésükre egyébként irányadó jog feltétlen érvényesülést igénylő normáit; az imperatív szabályokat[154] alkalmazni kell a felek által kikötött jog mellett is. Példa: Magyar eladó és iraki vevő szerződést kötnek, amelyre az iraki jogot kötik ki. A felek által választott iraki jog szabályai természetesen kiszorítják a – jogválasztás hiányában irányadó – magyar jognak (mint az eladó jogának) diszpozitív rendelkezéseit, sőt (például a felelősségkizárásra vonatkozó) kógens szabályait is. Magyar bíróságnak alkalmaznia kell azonban – a kikötött iraki jog mellett – a magyar Ptk.-nak a jogképesség általános, egyenlő és feltétlen voltát kimondó imperatív rendelkezéseit, akkor is, ha az iraki jog esetleg ezekkel ellentétes szabályokat tartalmazna. A jogválasztás mindenekelőtt úgy történhet, hogy a felek a szerződésükben megjelölik azt a jogot, amelyet jogviszonyukra alkalmazni kívánnak: kifejezett jogválasztás. Uralkodó felfogás szerint elfogadott a hallgatólagos jogválasztás is. Valamely jog hallgatólagos kikötése akkor állapítható meg, ha a feleknek ez a szándéka egyértelműen kitűnik a szerződés rendelkezéseiből és az eset körülményeiből. Hallgatólagos jogválasztásra következtet az ítélkezési gyakorlat például abból, ha a felek a szerződéses és peres irataikban egy meghatározott jog szabályaira hivatkoznak, vagy olyan általános szerződéses feltételt alkalmaznak, amelyet egy adott jog előírásaira tekintettel alkottak meg. A szerződés teljesítésének helyéből viszont általában nem lehet az illető jog hallgatólagos kikötésére következtetni. Az eljáró fórum felek által történt megválasztása önmagában szintén nem tekinthető hallgatólagos jogválasztásnak; nem érvényesül tehát a „qui eligit iudicem, eligit ius”elve. Az uralkodó jogirodalmi álláspont és a nemzetközi bírói gyakorlat nem ismeri el azt a lehetőséget, hogy az 216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban eljáró fórum a szerződő felek feltehető akaratára hivatkozva (ún. hipotetikus jogválasztást megállapítva) határozza meg az alkalmazandó jogot. Magának a jogválasztó szerződésnek (szerződéses kikötésnek) alaki és anyagi érvényességét a választott jog rendelkezései szerint kell megítélni. Ezt a megoldást a nyilvánvaló logikai hiba (filius ante patremkövetkeztetés) ellenére el kell fogadni, mivel különben csak a jogválasztás hiányában irányadó jog rendelkezései jöhetnének figyelembe, amelyeket azonban a felek – a jogválasztásból kitűnően – nyilvánvalóan figyelmen kívül akarnak hagyni. A jogválasztás csak az adott jogrendszer anyagi jogi szabályainak választását jelenti, a nemzetközi kollíziós szabályokét nem, vagyis kizárt a vissza- és továbbutalás[127]. Ellenkező esetben ugyanis nem érvényesülne a felek jogválasztó akarata, mert a renvoi elismerésével nem a kikötött jogot, hanem a vissza- vagy továbbutalás által megjelölt jogot kellene alkalmazni. Ha egy állam részei (szövetségi tagállamai) külön magánjogok uralma alatt állnak (mint például az Amerikai Egyesült Államok esetében), a jogválasztó kikötésben meg kell határozni az illető tagállami jogot (például Kalifornia jogát) is. Ha a felek ezt nem teszik, hanem az egész állam jogát megszorítás nélkül kötik ki (például: alkalmazandó az USA joga), a jogválasztó klauzula (esetleg az egész szerződés) értelmezésével kell az alkalmazandó részjogot meghatározni. A jogválasztás tipikusan a szerződéskötéskor (magában a szerződésben vagy külön megegyezésben) történik; jogválasztásra azonban később is sor kerülhet. A felek a szerződés bármely stádiumában vagy a jogvita kialakulása után (akár az eljáró bíróság vagy választottbíróság előtt) is megállapodhatnak a szerződésükre irányadó jog kikötéséről. A már folyamatban lévő perben a jogválasztás lehetőségének végső időpontját célszerű a bizonyítási eljárás befejezésének időpontjához kötni. Az utólagos jogválasztás a szerződéses jogviszonyra irányadó jog megváltozásához vezet: az objektív kapcsolóelv alapján irányadó (esetleg a korábban választott) jog helyett kell alkalmazni az új jogot. A felek eltérő rendelkezése hiányában – álláspontunk szerint – az utólagos jogválasztást úgy kell tekinteni, hogy az a szerződéskötésre visszaható (ex tunc) hatályú. A jogirodalomban létezik olyan felfogás is, amely az utólagos jogválasztásnak általában ex nunc hatályt tulajdonít (Rauscher). Az ilyen nézet azonban szükségtelenül helyezi – időben – több jog uralma alá az egységes jogviszonyt. Elvben nem zárható ki a szerződéskötés előtti jogválasztás lehetősége sem; erről életszerűen csak a felek között már korábban fennálló (huzamos) szerződéses kapcsolat (esetleg keretszerződés) esetében beszélhetünk. Uralkodó felfogás szerint választani csak államilag szankcionált jogot lehet. Ezért nem állami normarendszerek („modelltörvények”, mint például a Principles of European Contract Law, az UNIDROITPrinciples of International Commercial Contracts, a Draft Common Frame of Reference stb.) állami legitimáció hiányában csak általános szerződési feltételként – azaz csak anyagi jogi hatállyal – köthetők ki. [Új fejlemény lehet, ha az Európai Unió rendelet formájában egységes adásvételi anyagi jogot alkot: Common European Sales Law (CESL), ahogy ezt ma tervezik, és a felek ezt is választhatják, éspedig kollíziós jogi hatállyal, úgy tehát, mint egy állami jogot. A jogirodalomban vitás ennek a még elfogadásra váró rendeletnek a kollíziós joghoz való viszonya: IPRax, 2012, 2. o.] A jogválasztás – a felek eltérő rendelkezése híján – a szerződés egészére kiterjed. A feleknek azonban módjuk van arra is, hogy jogviszonyukat több jog uralma alá helyezzék, és az alkalmazandó jogot a szerződés tartalmilag szétválasztható részeire külön-külön kössék ki: részleges jogválasztás. Kézenfekvő lehet például, hogy a felek a szerződés létrejöttét és érvényességét a szerződéskötés helye szerinti jog, a szerződés teljesítését pedig a teljesítés helye szerinti jog szabályai szerint ítéltessék meg. Ilyen esetben a szerződő felek a szerződést az alkalmazandó jog szempontjából „feldarabolják” („dépeçage”).Amennyire nem szokatlan ez a megoldás a modern szerződési jogi objektív kapcsolóelvek törvényi meghatározásánál, annyira ritkán fordul elő a felek jogválasztásában. Helyesnek tartható uralkodó felfogás szerint nem ismerhető el különösen olyan jogválasztás, amely a szerződő felek egyes kötelezettségeit helyezi különböző jogok uralma alá. A szerződéses jogok és kötelezettségek összefüggése miatt ugyanis egy ilyen jogválasztás a szerződési egyensúly (szinallagma) megbomlásához vezethet. [407] 3. Jogválasztás hiányában a szerződésekre alkalmazandó jogot – a bírói gyakorlatban kifejlesztett vagy törvényben megállapított kollíziós normák: objektív kapcsoló szabályok határozzák meg. A nemzetközi magánjog születésének történeti folyamatában a szerződésekre irányadó kollíziós jog megalkotása – a perszonálstatútum és a reálstatútum közötti különböztetés nyomán – a glosszátorok és kommentátorok [32–35] 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban jogtudományának érdeme. Munkáikban a lex loci contractus, a szerződéskötés helyének joga tekinthető a legfontosabbkapcsoló szabálynak. Az utánuk jövő és nyomukban járó szerzők: Dumoulin[37],a 17–18. századi francia, holland és német iskolák [39] képviselőinél azután jelentős mértékben formát öltöttek az egyes fő kapcsolóelvek, amelyek elfogadottá váltak a modern nemzetközi magánjogi gondolkozás kibontakozásáig és az újkori kodifikációkig. A legnagyobb hatású rendszert a szerződések kollíziós joga tekintetében is Savigny[42] dolgozta ki. Tudományos elmélete szerint – kifejezett vagy hallgatólagos – jogválasztás hiányában a szerződéses jogviszony „székhelye” a teljesítés helye, és ennek megfelelően az alkalmazandó jog elsősorban ennek a helynek a joga, a lex loci solutionis; amennyiben az egyértelműen nem állapítható meg, a kötelezett lakóhelye szerinti jogot kell alkalmazni. A szerződés alakiságára nézve a főszabály a locus regit actum, tehát a szerződéskötés helyének joga. A 20. században az objektív kapcsoló szabályok rendszere továbbfejlődött. A kapcsolóelvek differenciáltabbá váltak, megjelent az egyes szerződéstípusokra szabott specifikus kapcsoló szabályok igénye. A korábbi felfogásokban „a szerződés” volt a középpontban, nem volt szó adásvételről, hajófuvarozásról vagy kölcsönről, bár Savigny rendszerében ez – kezdeti jelleggel – már megjelent. A 20. század jogforrásaiban a szerződéstípusmélységű kollíziós jogi szabályozás általánossá vált, még ha több szerződéstípusnál azonos kapcsoló tényező alkalmazása mellett történik is ez. A legnagyobb hatású, a törvényhozásban is széles körben elfogadott hatású elméletet egy svájci jogtudós, Schnitzer dolgozta ki kézikönyvének 1944-ben megjelent második kiadásában. Savigny nézetrendszerére, a Sitz-tanra [45] visszavezetett tételeiben a jogviszony jellemző tartalmához javasolta kapcsolni az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normát, ez a szerződéstípusok esetében a jellemző szolgáltatás kötelezettjének székhelyét/lakóhelyét jelenti. S az áru-, pénzcsereviszonyokat megtestesítő szerződéstípusokban a jellemző szolgáltatást az áruszolgáltatás kötelezettje nyújtja. Megjegyezzük, hogy Schnitzer rendszerének egyes gondolatai a 20. század első felében más kutatók – köztük Szászy, 1929– írásaiban már megjelentek; az ő érdeme az egyes elemek összecsiszolása, általános rendszerré alakítása (Neuhaus). A 20. század utolsó évtizedei óta a nemzetközi gyakorlatban egyre több a jele annak, hogy nem előnyös a szerződéstípusokat egyetlen apriorisztikus kapcsolóelv alá rendelni. Történetileg nézve újabb integrálódásról van szó a differenciálódás megvalósulása után. A részletekig differenciált szabályozás a bíró kezét nagyon megköti. Gátolhatja abban, hogy az ügy sajátosságainak és a jogalkotó anyagi jogi értékrendjének jobban megfelelő döntést hozzon. Ezért a szerződések nemzetközi magánjogi statútumát vagy eleve rugalmasan fogalmazzák meg: például legszorosabb kapcsolódás elvének alkalmazásával, vagy kitérítő klauzulával[64] hatalmazzák fel abírót a túlzottan merev kollíziós normától való eltérésre. Az integrált és a posteriori közelítésű rugalmas szabályozás az utóbbi időkben szinte általános lett. Új szempontokat követő, minőségileg más differenciálódást jelez ugyanakkor az, hogy a lex contractus érvényesülési köréből kivonnak bizonyos szerződésfajtákat, mint például a fogyasztói szerződéseket, a munkaszerződéseket. [408] 4. Ami a magyar kollíziós szerződési jog szabályait illeti, európai uniós tagságunk óta a jogforrások rendje átalakult. Erről a következő §-ban részletesen szólunk. Ez a helyzet rendkívül fontossá teszi, hogy világos képet alkossunk az egyes szabályrendszerek időbeli hatályáról. Ezért itt előzetesen összefoglaljuk az alábbiakban tárgyalandó szabályok időbeli hatályát: • A Kódex szabályait (éspedig akkori hatályuk szerint!!!) kell alkalmazni a 2006. június 1-jét megelőzően kötött szerződésekre; • A Római Egyezmény[409] rendelkezéseit kell alkalmazni a 2006. június 1-jét követően, de 2009. december 17-e előtt kötött szerződésekre; • A Róma I. rendelet [410] rendelkezéseit kell alkalmazni a 2009. december 17-e után kötött szerződésekre.

2. 73. § Európai szabályozás a szerződésekre irányadó jogról: a Róma I. rendelet 2.1. A) 218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban [409] Az Európai Unió tagállamaiban évtizedeken át nem valódi európai (szekunder) közös jog alkotta a kollíziós szerződési jog egységesített szabályait, hanem egy, az akkori Európai Közösség tagállamai által 1980. június 19én Rómában megkötött nemzetközi jogi megállapodás. A szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról szóló Római Egyezmény(EK Hivatalos Lap 1980. október 9., Nr. L 266) ún. zárt nemzetközi egyezmény, azaz csak a Közösségek tagállamai csatlakozhattak hozzá. Az egyezmény egységes jogot, loi uniforme-t [78] hozott létre, azaz rendelkezéseit a tagállamok fórumainak minden külföldi elemet tartalmazó szerződésre irányadó jog meghatározásánál alkalmazniuk kellett, függetlenül tehát attól, hogy kollíziós normái egy tagállam jogát vagy kívülálló jogát tekintik irányadónak. Az akkori tagállamokban 1991. április 1-jén lépett hatályba, és 1999-től már mind a 15 egykori EU-tagállamban hatályosult. Magyarország (a 2004. május 1-jén tagállammá vált másik 9 államhoz hasonlóan) 2005. április 14-én Luxemburgban írta alá a korábbi 15 tagállammal a – módosított, kiegészített és egységes szerkezetbe foglalt – Római Egyezményhez (és az ahhoz kapcsolódó első és második jegyzőkönyvhöz) történő Csatlakozási Egyezményt, amelyet a 2006. évi XXVIII. törvény hirdetett ki. Ez a törvény tette közzé a Római Egyezmény magyar nyelvű hiteles szövegét is. A Római Egyezmény Magyarországon – a 2006. március 9-i ratifikációt követően – 2006. július 1-jén lépett hatályba. Hatálybalépése – különös tekintettel az egyezmény loi uniforme jellegére – alapvetően átírta a Kódex szerződési szabályait. Mindazokban a kérdésekben ugyanis, amelyekben a Római Egyezmény rendelkezést tartalmaz, az egyezményes szabályokat kellett alkalmazni, és a Kódex szabályai csak a Római Egyezményben nem rendezett kérdésekre voltak alkalmazhatók. Ilyennek volt tekinthető például a biztosítási szerződésekre irányadó jog meghatározása, amelyről azonban – meglehetősen furcsa megoldásként – nem a Kódex rendelkezéseinek korszerűsítése útján, hanem a biztosítókról és a biztosítási tevékenységekről szóló 2003. évi LX. törvény VI. fejezetében (102/A–102/H. §-ok) adott új szabályokat a magyar jogalkotó. A Római Egyezmény teljes hatálya Magyarországon csak alig több mint három évig tartott, és alkalmazási gyakorlata magyar fórumok előtt szinte ki sem alakult. 2009. december 17-én hatályba lépett ugyanis a tagállamokban a Római Egyezményt felváltó, a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Róma I. rendelet: az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete. Az európai közösségi rendeletalkotás legitimációját a kollíziós jog vonatkozásában az Amszterdami Szerződéssel módosított EKSzerződés 61. cikkének c) pontja, a 65. cikkben (jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés: EUMSZ 81. cikkében) felsorolt területeken teremtette meg.A Róma I. rendelet 24. cikkének (1) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy a rendelet a tagállamokban a Római Egyezmény helyébe lép. (Mint említettük, a rendelet szabályait – 28. cikke szerint – a 2009. december 17-i hatálybalépés után kötött szerződésekre kell alkalmazni.)

2.2. B) [410] 1. A Róma I. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) – Dánia kivételével – az uniós tagállamok egységes szerződési kollíziós joga. A dán fórumok a szerződéses kötelmekre alkalmazandó jogot változatlanul a Római Egyezmény alapján határozzák meg. Az Egyesült Királyság végül is feladta tartózkodó álláspontját, és élt a számára (és Írország számára) az EUMSZ-hoz csatolt (21.) jegyzőkönyv 1–3. cikkében biztosított ún. opt in lehetőséggel. Az Egyesült Királyság erre irányuló kérelmét a Bizottság 2008. december 22-én elfogadta. Így az Egyesült Királyság is a Róma I. rendelet hatálya alá tartozik; Írország pedig kezdettől fogva részt vett a Róma I. rendeletben. A Rendelet is loi uniforme jellegű [78] szabályozást ad (2. cikk), azaz rendelkezéseit a magyar fórumoknak nemcsak a többi uniós tagállam viszonylatában, hanem minden külföldi elemet tartalmazó szerződésre irányadó jog meghatározásánál alkalmazniuk kell. A Rendelet alkalmazása független attól is, hogy az alkalmazni rendelt jog egy tagállam joga vagy az Európai Unión kívüli állam joga. Megjegyezzük, hogy a Rendelet nem érinti az olyan nemzetközi egyezmény hatályát, amelynek a Rendelet elfogadásakor egy vagy több uniós tagállam részese volt, és amely a nemzetközi szerződésekre alkalmazandó jog meghatározásáról szól. Példa az ilyen egyezményekre az ingó dolgok nemzetközi adásvételére alkalmazandó jogról szóló 1955-ös Hágai Egyezmény [327]. A Rendeletnek alkalmazási elsőbbsége van ugyanakkor az olyan nemzetközi egyezményekkel szemben, amelyekben kizárólag uniós tagállamok vesznek részt. A Rendelet tartalmilag és szerkezetileg is rendkívül hasonlít a Római Egyezményhez, de nem mindenben azonos azzal. Különösen a fogyasztói szerződések és a biztosítási szerződések kollíziós jogi rendjének szabályozásában


XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban találhatunk eltéréseket. Fontos ezeken túl, hogy a Rendelet – a Római Egyezménytől eltérően – nem tesz lehetővé fenntartásokat a tagállamok számára. [411] 2. A Rendelet a hatálya alá tartozó területeken a magyar nemzetközi szerződési kollíziós jogot jelenti. A Rendelet szerint alkalmazandó jog kiterjed különösen • a szerződés értelmezésére; • a szerződés semmisségének következményeire; • a felek jogaira és kötelezettségeire, azok megszűnésére; • a szerződésszegés jogkövetkezményeire; és • az elévülésre. A szerződés létrejötte és tartalmi érvényessége a szerint a jog szerint ítélendő meg, amely a Rendelet szerint alkalmazandó volna, ha a szerződés létrejöttnek és érvényesnek volna tekinthető. Ha azonban valamelyik fél vonatkozásában a szerződéskötés körülményeivel nem támasztható alá a szerződés létrejöttének és érvényességének megállapítása, ez a fél hivatkozhat arra, hogy a szokásos tartózkodási helyének joga szerint ő szerződést keletkeztető nyilatkozatot nem tett. A szerződés alaki érvényességének megítélésénél a Rendelet is a favor negotii elvét követi. Ennek megfelelően alaki szempontból érvényes a szerződés, ha megfelel • az alkalmazandó jog által támasztott formai követelményeknek; vagy • a szerződéskötés helye szerinti jog alaki előírásainak (ha a felek vagy képviselőik a szerződéskötés időpontjában ebben az államban tartózkodtak); vagy • bármely olyan állam alaki követelményeinek, amelyben bármelyik fél vagy képviselője a szerződéskötéskor tartózkodik vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik. A Rendelet kifejezetten kizárja tárgyi hatálya alól a következő kérdéseket: a) személyi állapot, a jog- és a cselekvőképesség; b) a családi kapcsolatokból eredő kötelezettségek, ideértve a tartási kötelezettségeket is; c) a házassági vagyonjogi kapcsolatok, továbbá a végrendeletből és öröklésből eredő kötelezettségek; d) váltó, csekk és saját váltó, valamint az egyéb átruházható értékpapírok alapján létrejövő kötelezettségek; ez utóbbiak annyiban, amennyiben a kötelezettségek azok átruházható jellegéből származnak; e) választottbírósági megállapodások és joghatósági kikötések; f) a társasági jogot és más szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések (létrejöttük, jogképességük, szervezetük, működésük, felelősségük, megszűnésük; tagjaik és tisztségviselőik felelőssége stb.); g) ügyleti vagy szervezeti képviseleti jog; h) célvagyon („trust”) alapítása, továbbá az alapítók, a vagyonkezelők („trustee”) és a kedvezményezettek közötti jogviszony; i) a szerződés megkötését megelőzően folytatott tárgyalásokból fakadó kötelezettségek; j) az életbiztosítási szerződések (amelyeket a 2002/83/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikke említ). [412]


XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban 3. A szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásánál aRendelet is a felek autonómiájából indul ki: elsősorban a felekre bízza a szerződésükre alkalmazandó jog meghatározását, vagyis érvényesül a jogválasztás szabadsága. [413] a) A korszerű és uralkodó tudományos felfogásnak megfelelően a Rendelet nem korlátozza a választható jogok körét. A kikötött jognak adott esetben kapcsolatban sem kell lennie a szerződéssel, választható tehát olyan „semleges” jog is, amely sem a felekhez, sem a szerződéshez nem mutat kapcsolatot. A Rendelet nem zárja ki azt sem, hogy a felek államilag nem szankcionált normarendszer [például a Principles of European Contract Law, az UNIDROIT-Principles of International Commercial Contracts vagy a Draft Common Frame of Reference (DCFR)] érvényesülését kössék ki szerződésükre. Az ilyen szabályrendszer kikötésének azonban csak anyagi jogi hatálya [406] van, azaz az egyébként irányadó jog kógens szabályainak változatlanul érvényesülniük kell. Az államilag nem szankcionált szabályrendszer választását tehát úgy kell tekinteni, mint amikor a felek általános szerződési feltételt tesznek szerződésük részévé. Megjegyezzük, hogy a Rendelet bizottsági tervezete [KOM (2005) 650] még lehetővé kívánta tenni államilag nem szankcionált jog kollíziós jogi hatállyal történő választhatóságát, de ezt a megoldást a Rendelet végleges szövege már nem tartalmazza. Uralkodó (és nézetünk szerint is helyes) felfogás szerint ugyanilyen (azaz csak anyagi jogi) hatálya van annak is, ha a felek nemzetközi egyezmény rendelkezéseit (például adásvételi szerződésükre a nemzetközi adásvételre irányadó Bécsi Egyezmény szabályait) választják a szerződésükre irányadó jognak, amikor az egyébként nem volna a szerződésükre alkalmazandó. Mint említettük, új fejlemény lehet, ha az Európai Unió rendelet formájában egységes adásvételi anyagi jogot alkot: Common European Sales Law (CESL), ahogy ezt ma tervezik, és a felek ezt is választhatják, éspedig kollíziós jogi hatállyal, úgy tehát, mint egy állami jogot. [414] b) A jogválasztó szerződés (jogválasztó klauzula) létrejöttét, alaki és anyagi érvényességét azon jog rendelkezései szerint kell megítélni, amely a Rendelet szerint alkalmazandó volna, ha a szerződés (jogkikötés) érvényes volna. A Rendelet elfogadja a hallgatólagos jogválasztást is, de valamely jog hallgatólagos választása csak akkor állapítható meg, ha az (nincs ugyan kifejezetten megjelölve a szerződésben, de) egyértelműen kitűnik a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből. Valamely jog hallgatólagos kikötésének megállapításához arra van tehát szükség, hogy a felek erre vonatkozó akarata – legalább a szerződés értelmezésével – kétségkívül megállapítható legyen. A Rendelet Preambulumának (12) bekezdése szerint a fórum választását (az eljáró bíróság vagy választottbíróság kizárólagos joghatóságának kikötését) a hallgatólagos jogválasztás megállapításánál csak „egy tényezőként kell figyelembe venni”. Az eljáró fórum felek által történt megválasztása tehát önmagában a Rendelet szerint sem tekinthető hallgatólagos jogválasztásnak. Sajnálatos módon a magyar bírói gyakorlat mindmáig túlságosan szűken értelmezi, és ezért nagyon restriktíven enged teret a jogválasztó klauzuláknak. Egy kölcsönszerződésben az „általában az osztrák jog” kitételt a Kúria elődje nem fogadta el az osztrák jog választásának (Legf. B. Pf. I. 25.615/2002). A Fővárosi Bíróság egy üzletrész adásvételi szerződésnek azt a kikötését, hogy „a szerződésben nem szabályozott kérdésekben a Ptk. vonatkozó rendelkezései az irányadók” nem tekintette a magyar polgári jog választásának (Pf. 6. 20.577/2005). Ez a felfogás indokolatlanul korlátozza a felek jogválasztó szabadságát, autonómiáját. [415] c) A jogválasztás – a felek eltérő rendelkezése híján – a szerződés egészére kiterjed. A Rendelet is kifejezetten megengedi azonban, hogy a felek szerződéses jogviszonyukat – ha ezt racionális szempontok indokolják – adott esetben több jog uralma alá helyezzék, például a szerződés létrejöttére és érvényességére a szerződéskötés helye szerinti jogot, a szerződés teljesítésére pedig a teljesítés helye szerinti jogot kössék ki. [416] d) A jogválasztás lehetőségét a Rendelet sem korlátozza a szerződéskötés időpontjára. A felek tehát bármikor:a szerződés bármely stádiumában vagy a jogvita kialakulása után (akár az eljáró bíróság vagy választottbíróság előtt) is megállapodhatnak a szerződésükre irányadó jog kikötéséről. Az utólagos jogválasztás azonban nem érinti a szerződés alaki érvényességét és harmadik személyek jogait. 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban [417] e) A jogválasztás szabadsága elvben azt is lehetővé teszi, hogy a felek külföldi elem híján is külföldi jog uralma alá helyezzék tisztán belföldi jogviszonyukat. A Rendelet nem engedi meg azonban, hogy a felek ilyen esetben a jogválasztással kikerüljék annak az államnak a kógens szerződési szabályait, amelyhez a szerződés a jogválasztás időpontjában valamennyi lényeges tényállási elemével kizárólag kapcsolódik. Ezek a kógens szabályok a jogválasztás ellenére érvényesülnek. A jogválasztás tehát ilyenkor nem fogadható el kollíziós jogi hatásúnak, hanem csak anyagi jogi jogválasztásként érvényes, azaz a választott jog szabályai mellett alkalmazni kell a szerződéshez érdemben kapcsolódó jog kógens normáit. Példa: Egy vállalkozási szerződésben a megrendelő szokásos tartózkodási helye Magyarországon van, a vállalkozóé szintén, az irodaházat Debrecenben kell felépíteni, a vállalakozói díj fizetésére magyar bank vállal garanciát és a megrendelő magyarországi ingatlanára jelzálogjogot jegyeznek be a vállalkozó javára díja erejéig. Ha a felek e szerződésükre mégis külföldi, például német jogot kötnek ki, a választott német jog szabályai mellett alkalmazni kell a magyar magánjog kógens normáit is. Ez a magyar judikatúrában uralkodó álláspont is (EBH 1047/2004). Helytelenül mondta ki ugyanakkor a Kereskedelmi és Iparkamara melletti Választottbíróság egyik ítélete (VB/94013), hogy jogválasztással (egy külföldi jog kikötésével) magyar jogalanyok a Ptk. diszpozitív szerződési szabályait sem tehetik félre. Emlékeztetünk arra, hogy a fórum imperatív szabályai[154] kollíziós jellegű jogválasztás esetén is érvényesülnek. A Rendelet meg is határozza az imperatív szabályokat: imperatívnak tekinti azokat a szabályokat, amelyeknek betartása az adott állam számára – a közérdek védelme, így különösen a politikai, társadalmi vagy gazdasági rend megőrzése érdekében – oly mértékben fontos, hogy alkalmazásukat megköveteli külföldi anyagi jog érvényesülése esetén is. A Rendelet kifejezetten kimondja, hogy szabályai nem korlátozzák az eljáró bíróságot saját joga (azaz a fórum) imperatív szabályainak alkalmazásában. Sőt, a Rendelet lehetővé teszi azt is, hogy a fórum „figyelembe vegye” annak az államnak az imperatív szabályait is, ahol a szerződést teljesítették vagy teljesíteni kellett volna, ha e szabályok szerint a szerződés teljesítése jogszerűtlen volna. Ilyen imperatív szabályoknak tekinthetők elsősorban az adott állam export- vagy importkorlátozó rendelkezései, devizaszabályai stb. A Rendelet hozzáteszi: a teljesítési hely imperatív szabályainak „figyelembevételénél” az adott norma jellegét, célját, továbbá az alkalmazás (vagy nem alkalmazás) következményeit kell értékelni. [418] f) Hasonló módon, ún. belső piaci záradékkal védi a Rendelet az uniós (uniós eredetű tagállami) jog kógens rendelkezéseinek érvényesülését. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a jogválasztás időpontjában a szerződést – magán a jogválasztáson kívül – valamennyi lényeges tényállási eleme egy (vagy több) tagállamhoz kapcsolja, egy nem tagállam jogának választása nem sértheti az uniós jog kógens normáit. Ezeket a kógens normákat tehát – adott esetben az eljáró tagállami fórum (bíróság vagy választottbíróság) jogába átültetett formában – jogválasztás esetén is alkalmazni kell. Tagállamnak e rendelkezés szempontjából nemcsak a Rendeletben részes államok minősülnek, hanem az Európai Közösség valamennyi tagállama (így Dánia) is. Példa: Bérleti szerződés bérbeadójának telephelye Magyarországon van, a bérlőé pedig Ausztriában. A felek a szerződésre (mivel például a bérlő cég tulajdonosa kínai állampolgár) a Kínai Népköztársaság jogát kötik ki. Ez a jogválasztás nem érinti az uniós jog kógens normáinak, illetve az eljáró fórum (például a kikötött osztrák választottbíróság) uniós eredetű, azaz átültetett irányelvi kógens normáinak érvényesülését. Megjegyezzük: az eljáró fórum joga helyett helyesebb lett volna a Rendeletben a jogválasztás hiányában – objektív kapcsolóelv alapján – alkalmazandó tagállami jog uniós eredetű kógens normáinak kötelező érvényesüléséről rendelkezni, bár az eredmény ugyanaz. [419] 4. Jogválasztás hiányában a Rendelet objektív kapcsolóelvek segítségével határozza meg a szerződésre alkalmazandó jogot. Az objektív kapcsolóelvek a szerződések többségénél az ún. jellemző szolgáltatás kötelezettjének – a szerződéskötés időpontjában fennálló – szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazását írják elő. (Társaságok, más jogi személyek és jogi személyiség nélküli szervezetek esetében a szokásos tartózkodási helynek a központi ügyvezetés helyét kell tekinteni. Vállalkozásnak minősülő természetes személy szokásos tartózkodási helye az üzleti tevékenység fő helye.) Ami a jellemző szolgáltatás mibenlétét illeti, a Kúria elődje (Legf. B. Pf. III. 20.895/1992. sz.) már a Kódex hasonló szabályai alapján helyes úton járt, amikor például korrigálta az elsőfokú bíróság nyilvánvaló tévedését: az adásvételi szerződésben az áru (és nem a vételár) a jellemző szolgáltatás; hasonlóan: Pf. III. 20 998/1995. sz., valamint: BH 1996/594. sz. [420] 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban a) A fentieknek megfelelően a Rendelet szerint alkalmazni kell • ingó dolgok adásvételi szerződésére annak az államnak a jogát, amelyben az eladó szokásos tartózkodási helye; • szolgáltatási szerződésre annak az államnak a jogát, amelyben a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye; • franchise-szerződésre annak az államnak a jogát, amelyben a franchise-vevő szokásos tartózkodási helye; • forgalmazási szerződésre annak az államnak a jogát, amelyben a forgalmazó szokásos tartózkodási helye található. [421] b) Ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vonatkozó szerződésre, továbbá ingatlan bérleti vagy haszonbérleti szerződésére az ingatlan fekvési helye szerinti állam joga (lex rei sitae) alkalmazandó. Ha azonban az ingatlanbérleti vagy haszonbérleti szerződés legfeljebb hat egymást követő hónapra szóló magánhasználatot biztosít, a szerződésre annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a bérbeadó vagy haszonbérbeadó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a bérlő vagy a haszonbérlő természetes személy, és az ő szokásos tartózkodási helye is ugyanebben az államban található. [422] c) Ingó dolgok árverésen történő adásvételi szerződésére annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben az árverésre sor kerül, ha ez a hely meghatározható. [423] d) Multilaterális rendszerben kötött olyan szerződésre, amely nagyszámú harmadik személynek meghatározott pénzügyi eszközök eladásával és vételével kapcsolatos jogait és kötelezettségeit egyetlen állam joga szerint határozza meg, ennek az államnak a joga alkalmazandó. [424] e) Kivételes esetekre a Rendelet visszatér az objektív kapcsolóelvek alapgondolatához: Ha az alkalmazandó jog az előbbi rendelkezések alapján nem határozható meg, mivel ezek a rendelkezések az illető szerződésre nem vonatkoznak, vagy – ellenkezőleg – a rendelkezések közül több is vonatkoztathatna rá, annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a szerződés jellemző szolgáltatása kötelezettjének szokásos tartózkodási helye található. [425] f) Atipikus esetekre a Rendelet egy kitérítő klauzulát[64] fogalmaz meg: Ha az eset összes körülményéből egyértelműen következik, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik államhoz, mint az előbbiekben megjelölt állam, úgy e másik állam jogát kell alkalmazni. [426] g) Végső lehetőségként, azaz, ha az előbbiek szerint az alkalmazandó jog nem állapítható meg, a szerződésre annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyhez a szerződés a legszorosabban kapcsolódik. [427] h) A Rendelet a fentieken túl előírja, hogy a teljesítés módja és a hibás teljesítés esetén a jogosult által megteendő intézkedések tekintetében figyelembe kell venni a teljesítés helye szerinti állam jogi előírásait is. [428] 5. Beszámításra azt a jogot kell alkalmazni, amelyet arra a követelésre alkalmazni kell, amellyel szemben a beszámítás történik.


XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban Az engedményező és az engedményes közötti jogviszonyra azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a közöttük fennálló szerződésre. A követelés átruházhatóságára, az engedményes és a kötelezett közötti jogviszonyra, továbbá az engedményezésnek a kötelezettre történő kihatására az átruházott követelésre alkalmazandó jogot kell irányadónak tekinteni. Ugyanezek a kollíziós szabályok érvényesülnek szerződésátruházás esetén is. [429] 6. A fogyasztó védelménekeszméje – az anyagi magánjog után – a 20. század utolsó évtizedeiben fokozatosan meghódította a kollíziós nemzetközi magánjogot is. Ez legfeljebb azért meglepő, mert a kollíziós normák természete nehezen teszi lehetővé olyan nyilvánvalóan materiális célok megvalósítását, mint amilyen a fogyasztó védelme. Az anyagi magánjog és a kollíziós nemzetközi magánjog közötti munkamegosztás helyes felfogása mellett a fogyasztó védelmét (mint általában az anyagi igazságosság érvényre juttatását) alapvetően az anyagi magánjog eszközeivel kell megoldani (Vékás 1988). A fogyasztó védelmére vonatkozó javaslatok közül néhányat mégis sikerült a kollíziós nemzetközi magánjog újabb kodifikációiban megvalósítani. Ezek közül a legsikerültebb volt az európai uniós államoknak a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásáról rendelkező 1980-as Római Egyezménye [409]. A Római Egyezmény – meghatározott szerződéskötési feltételek mellett – a fogyasztónak a szokásos tartózkodási helye szerinti magánjog kógens normái adta jogvédelmet biztosította a jogválasztás folytán alkalmazandó joggal szemben. Objektív kapcsolóelvként pedig ugyancsak a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerint jogot határozta meg. Megjegyezzük: a magyar nemzetközi magánjogba is átvették a Római Egyezmény fogyasztóvédelmi rendelkezéseit. Az objektív kapcsolóelvet az 1997. évi CXLIX. törvény 11. § (3) bek. c) pontja a Kódex 28/A. §ába iktatta be. Meglehetősen furcsa módon a jogválasztás korlátozását ugyanez a törvény nem a Kódexbe, hanem az 1978. évi 2. tvr. (Ptké. II.) 5/C. §-ába illesztette be, mindkettőt a Római Egyezmény 5. cikke nyomán – sajnos dogmatikailag tökéletlenül (Burián 1999; Vékás 1999). Mindkét szabály 1998. március 1-jén (tehát uniós csatlakozásunk előtt több mint hat évvel) lépett hatályba. Az előbbi szabályt a Rendelet hatályára tekintettel a 2009. évi IX. törvény 2. §-a 2009. december 17-i hatállyal hatályon kívül helyezte, az utóbbi norma viszont hatályban „felejtődött”. A Rendelet a Római Egyezmény útján tovább haladva fogalmaz meg fogyasztóvédelmi kollíziós szabályokat. A fogyasztó és a fogyasztói szerződés fogalmát a Rendelet lényegében a magyar polgári jogban elfogadott módon határozza meg, azzal, hogy fogyasztónak csak természetes személy minősülhet. Objektív kapcsolóelv a Rendeletben is a fogyasztó szokásos tartózkodási helye. Ez a speciális (a fent a 4. pont alatt leírtaktól eltérő) kapcsolóelv azonban csak további feltételek megléte esetén alkalmazható a fogyasztói szerződésre irányadó jog meghatározására, nevezetesen csak akkor, ha a fogyasztó szerződő partnere (a „vállalkozó”) • üzleti vagy szakmai tevékenységét ugyanabban az államban folytatja, amelyben a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található; vagy • ilyen tevékenysége valami módon kiterjed erre az államra vagy több állam mellett erre az államra is; és • a szerződés e tevékenység körébe esik. A Rendelet a fogyasztó védelmében korlátozza a felek jogválasztási szabadságát is. A korlátozás abban áll, hogy a jogválasztás ellenére érvényesülniük kell a jogválasztás hiányában irányadó jogrendszer fogyasztóvédelmi kógens anyagi jogi rendelkezéseinek. Példa: Egy egyiptomi cég egy Magyarországon szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztóval kötött szerződésében (tipikusan: általános szerződési feltételében) az egyiptomi jog alkalmazását köti ki. Egy magyar bíróság előtt zajló perben (amelyben a Rendelet szabályai kerülnek alkalmazásra) a bíróságnak az érvényes jogválasztás ellenére alkalmaznia kell a magyar polgári jog fogyasztót védő kógens szerződési szabályait (például a Ptk. kellékszavatossági rendelkezéseit), mivel jogválasztás hiányában a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti jogot, adott esetben tehát a magyar jogot kellene alkalmazni. A Rendelet a fogyasztóvédelmi szabályok alkalmazása szempontjából nem tesz különbséget szerződéstípusok között. Így az imént ismertetett szabályok nemcsak adásvételi szerződésre, hanem vállalkozási, megbízási stb. szerződéstípusokra, továbbá atipikus és vegyes szerződésekre is vonatkoznak. Kifejezetten kizárja ugyanakkor a Rendelet a fogyasztóvédelmi rendelkezéseinek hatálya alól a fuvarozási és biztosítási szerződéseket, és ezekre külön rendelkezéseket határoz meg. 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban Nem terjednek ki továbbá a fogyasztói szerződésekre vonatkozó külön rendelkezések: • az olyan szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésekre, amelyek keretében a fogyasztó számára a szolgáltatást kizárólag más államban nyújtják, mint amelyben az ő szokásos tartózkodási helye található; példa: nem érvényesülnek a magyar polgári jog fogyasztót védő kógens szerződési szabályai a fenti esetben, ha az egyiptomi cég a Magyarországon szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztóval kötött szerződésében vállalt szolgáltatást kizárólag Egyiptomban (vagy valamely harmadik államban, tehát nem Magyarországon) köteles nyújtani; • a fuvarozási szerződésekre, kivéve a szervezett utazási formákról szóló utazási szerződési irányelv hatálya alá tartozó szerződéseket; • az ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vonatkozó szerződésekre, továbbá ingatlan bérleti vagy haszonbérleti szerződésére, kivéve az ingatlanok időben megosztott használati jogára (time share) vonatozó irányelv hatálya alá tartozó szerződéseket; • az olyan szerződésekre, amelyek pénzügyi eszközökkel kapcsolatos jogokat és kötelezettségeket hoznak létre, de nem kerül sor pénzügyi szolgáltatás nyújtására; • a multilaterális rendszerben kötött olyan szerződésekre, amelyek nagyszámú harmadik személynek meghatározott pénzügyi eszközök eladásával és vételével kapcsolatos jogait és kötelezettségeit egyetlen állam joga szerint határozza meg. [430] 7. Külön határozza meg a Rendelet a fuvarozási szerződésekre alkalmazandó jogot. [431] a) Jogválasztás hiányában árufuvarozási szerződésre annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a fuvarozó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy ugyanebben az államban található az átvétel helye, a feladás helye vagy a feladó szokásos tartózkodási helye is. E feltételek teljesülésének hiányában annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a szerződés szerinti feladási hely található. [432] b) Jogválasztás hiányában személyfuvarozási szerződésre annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben az utas szokásos tartózkodási helye található, amennyiben ebben az államban található a kiindulási hely vagy a rendeltetési hely is. E feltételek teljesülésének hiányában annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben a fuvarozó szokásos tartózkodási helye található. [433] c) Ha az eset összes körülményéből egyértelműen következik, hogy a szerződés jogválasztás hiányában nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik államhoz, mint az előbbiekben megjelölt állam, úgy e másik állam jogát kell alkalmazni. [434] d) A szerződő felek jogválasztási lehetőségét személyfuvarozási szerződésnél a Rendelet korlátozza. A felek csak a következő jogok közül választhatnak: azét az államét, amelyben • az utas szokásos tartózkodási helye; vagy • a fuvarozó szokásos tartózkodási helye; vagy • a fuvarozó központi ügyvezetésének helye; vagy • a kiindulási hely; vagy • a rendeltetési hely található. [435] 225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban 8. Részletes szabályokat állapít meg a Rendelet a biztosítási szerződésekre alkalmazandó jog meghatározásához is. Úgynevezett nagykockázatra vonatkozó biztosítási szerződések esetében az alkalmazandó jog független attól, hogy a biztosítási szerződés által fedezett kockázatok valamely tagállamban merülnek-e fel vagy sem. Egyéb esetekben a Rendelet csak a tagállamok területén felmerülő kockázatok fedezésére szolgáló biztosítási szerződésekre határozza meg az alkalmazandó jogot. A Rendelet szabályai nem alkalmazandók viszontbiztosítási szerződésekre. A Rendeletnek a biztosítási szerződésekre adott szabályozása nagyon bonyolult. Külön problémát jelent, hogy a magyar jogalkotó nem tisztázta a rendeleti normák viszonyát a biztosítási törvény (2003. évi LX. tv.) uniós irányelvi hátterű kollíziós jogi rendelkezéseihez (102/A–102/H. §). Azokat (legalábbis többségüket) a Róma I. rendelet hatálybalépésével egyidejűleg hatályon kívül kellett volna helyezni. A biztosítási szerződésre elsősorban a felek által választott jog alkalmazandó. Úgynevezett nagykockázatra vonatkozó biztosítási szerződésekre a felek bármely állam jogát választhatják. Egyéb biztosítási szerződésekre a Rendelet a választható jogok körét meghatározott jogokra korlátozza. Jogválasztás hiányában annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben a biztosító szokásos tartózkodási helye található. Kitérítő klauzulát [64] állít fel a Rendelet arra az esetre, ha a biztosítási szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy másik államhoz, mint a biztosító szokásos tartózkodási helyének állama. Ilyenkor annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyhez a szerződés szorosabban kapcsolódik. [436] 9. A Rendelet a vissza- és továbbutalást: a renvoit kifejezetten kizárja [129]. Ez azt jelenti, hogy az – akár a felek jogválasztása alapján, akár az objektív kapcsolóelvek alapján – alkalmazandó jogból csak az anyagi jogi szabályokat kell alkalmazni, a kollíziós normákat nem.

3. 74. § A Kódex hatályos szabályai a szerződésekre irányadó jogról [437] 1. A Kódex szabályait mai hatályukban csak azokban a kérdésekben lehet alkalmazni, amelyeket a Róma I. rendelet nem szabályoz, esetleg kifejezetten kizár a tárgyi hatálya alól. Ez pedig meglehetősen szűk terület. Az alábbiakban mégis a Kódex ma hatályos szabályait foglaljuk röviden össze. Utalunk ugyanakkor még egyszer arra, hogy a Kódex szabályait – éspedig az akkor hatályos szöveg szerint! – kell alkalmazni a 2006. június 1-jét megelőzően kötött szerződésekre [408]. [438] 2. A szerződés joga kiterjed a kötelmi jogviszony minden elemére, így különösen • a szerződés megkötésére, anyagi és alaki érvényességére (Legf. B. Pf. III. 20.998/1995. sz.); • kötelmi hatásaira; továbbá • ha a felek másként nem állapodtak meg, vagy a Kódex szabályaiból más nem következik – a szerződést biztosító megállapodásokra, a szerződéssel kapcsolatos követelések beszámíthatóságára, engedményezés útján történő átruházhatóságára és átvállalására. Az egyoldalú nyilatkozatokra – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a szerződésekre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A lex contractus természetesen csak a szerződés kötelmi jogi elemeit uralja, de nem terjed ki szerződés dologi jogi hatásaira. A felek jog- és cselekvőképességére sem a kikötött jog, hanem a felek hazai joga irányadó. A szerződés alaki érvényességével kapcsolatban a Kódex is a favor negotii elvét követi. Ha a szerződés a szerződésre vonatkozó jog szerint alaki okokból nem volna érvényes, a bíróság a szerződést érvényesnek tekinti, amennyiben az eljáró bíróság államának (lex fori) vagy annak az államnak a joga szerint érvényes, amelynek területén kötötték (lex loci contractus) vagy ahol a célzott joghatásoknak be kell állniuk. [439]


XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban 3. A szerződésre irányadó jog meghatározásánál a Kódex is a jogválasztás szabadságából indul ki: „A szerződésre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a szerződés megkötésekor vagy később akár a szerződés egészére, akár annak csak egy részére választottak. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie.” A Kódex a jogválasztás teljes szabadságát adja meg a feleknek. Tehát elvileg olyan jog is kiköthető, amelynek a konkrét ügyhöz semmi köze. Gyakori a szerződéses gyakorlatban például a svájci jog kikötése, anélkül, hogy a szerződésnek svájci eleme volna. „Népszerű” a svájci magánjog kikötése azért, mert Svájcnak fejlett, könnyen áttekinthető kötelmi joga van, amely külföldi jogászok számára is elég jól ismert. Svájc ráadásul semleges állam, jelentős gyakorlata van a kereskedelmi választottbíráskodásban stb. A Kódex ma hatályos szabálya kifejezetten elismeri a hallgatólagos (implied) jogválasztást is. Ha például „A” és „B” a szerződésükben és más, a szerződéssel kapcsolatos irataikban ismételten „C” ország kereskedelmi vagy polgári törvénykönyvére utalnak, akkor ez adott esetben „C” ország jogának hallgatólagos választásaként fogható fel. A jogválasztásra – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – a Kódex szerint is a jogvita elbírálásáig bármikor sor kerülhet (Legf. B. Pf. III. 20.998/1995. sz.). A Kúria elődje például a felek által az eljárás során (Pf. VI. 22.046/1993. sz.), sőt a fellebbezési eljárás során (Pf. III. 20.895/1992. sz.) választott magyar jogot alkalmazta. A kikötött jog változása okozhat gondot. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a felek az adott jogot a maga organikus, tehát változó egészében választották, avagy a jogválasztáskor meghatározott hatályos tartalmával? A nemzetközi gyakorlat szerint a jogválasztás az adott ország jogára, mint mozgó egészre vonatkozik, kivéve, ha a felek kifejezetten másként rendelkeznek. A kikötött külföldi jog alkalmazásánál irányadó szempontokat elemzi a Kúria elődje: BH 2001/437. sz. Amint már utaltunk rá [406], külföldi elem hiányában (például egy Magyarországon lakó, magyar állampolgárok között magyarországi vagyontárgyra létrejött és semmiféle külföldi vonatkozást nem mutató szerződés esetében) a felek által kikötött külföldi jogot csak a magyar jog kógens tilalomfáinak korlátai között lehet alkalmazni, vagyis az ilyen jogválasztást csak anyagi jogi értelemben vett jogkikötésnek lehet elfogadni (BDT 2007/1544). A Kódex (a Róma I. rendelettel ellentétben) nem zárja ki kifejezetten a visszautalást jogválasztás esetére, de mégis ezt az álláspontot helyes elfogadni. A jogválasztás nem jelenti tehát a választott jog kollíziós szabályainak elfogadását is, csak a választott jogrendszer anyagi jogi szabályai alkalmazandóak. [440] 4. A Kódex hatályos szabályai csak néhány szerződéstípusra adnak objektív – tehát jogválasztás hiányában érvényesülő – kapcsolóelveket. Ennek nyilvánvaló oka a Róma I. rendelet széles tárgyi hatálya, amely a nevesített szerződéstípusok többségét lefedi. A Kódex hatálya alá tartozó szerződéstípusokat és a Kódex szerint rájuk alkalmazandó jogot a következő szabályok határozzák meg: • Tőzsdén, versenytárgyaláson vagy árverésen kötött szerződésre annak az államnak a joga irányadó, amelynek területén a tőzsde van, illetve a versenytárgyalást vagy az árverést tartják. • A társasági szerződést annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a társaság tevékenységét kifejti. A jogi személyt alapító társasági szerződésre a jogi személy személyes jogát kell alkalmazni. • Értékpapíron alapuló kötelezettség fennállására és terjedelmére a teljesítés helyén irányadó jogot kell alkalmazni. A nyilvános kölcsön alapján kibocsátott kötvényen alapuló kötelmi jogok és a kötelezettségek keletkezését, átszállását, megszűnését és érvényesítését a kibocsátó személyes joga szerint kell elbírálni. Ha az értékpapír áruval való rendelkezés jogát biztosítja, a dologi jogi hatásokra ennek a törvényerejű rendeletnek a dologi jogviszonyokra vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. Ha az értékpapír tagsági jogot testesít meg, az értékpapíron alapuló jogok és kötelezettségek keletkezését, átszállását, megszűnését és érvényesítését a jogi személy személyes joga szerint kell elbírálni. • Záróklauzulaként mondja ki a Kódex, hogy egyéb – a Róma I. rendelet által le nem fedett – szerződésekre jogválasztás hiányában azt a jogot kell irányadónak tekinteni, amelyhez a szerződés – az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint – leginkább kapcsolódik.


XXI. fejezet. A szerződések a nemzetközi kollíziós magánjogban

4. Irodalom a XXI. fejezethez Bělohlávek, A. J.: Rome Convention – Rome I. Regulation, 1–2vol. Huntington, NY, 2010. Burián L.: Az uniós csatlakozás hatása nemzetközi szerződési jogunkra. In Placet experiri – Ünnepi tanulmányok Bánrévy Gábor 70. születésnapjára. Budapest, 2004. 68–81. Burián L.: A Római Egyezmény alkalmazásának elméleti és gyakorlati kérdései, valamint az Egyezmény várható reformja. Közjegyzők Közlönye, 2008/3. 3–19. Ferrari–Leible (Hrsg.): Ein neues Internationales Vertragsrecht für Europa – Der Vorschlag für eine Rom IVerordnung. Jena, 2007. Ferrari–Leible (eds.): Rome I Regulation. The Law Applicable to Contractual Obligations in Europe. München, 2009. Ferrari–Kieninger–Mankowski–Otte–Saenger–Schulze–Staudinger:Internationales Vertragsrecht. (Rom I-VO, CISG, CMR, FactÜ).München, 2012. Giuliano–Lagarde: Jelentés a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Egyezményről. EK Hivatalos Lap, 1980. október 31., Nr. C 282. (az Európai Közösségek akkori hivatalos nyelvein). Matscher–Siehr–Delbrück: Multilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPRKodifikationen – Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. Heidelberg, 1986. Nagy Cs. I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 2011. Neuhaus, P. H.: Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. Tübingen, 1976. Palásti G.: The Future Impact of the Rome Convention on Hungarian Conflict Rules. European Integration Studies. Miskolc, 2004/1. 57–67. Palásti G.: A szerződésre alkalmazandó jog felek általi megválasztása – a jogválasztás. Kézirat. Miskolc, 2007. Palásti G. – Vörös I. (szerk.): Európai kollíziós kötelmi jog.A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. Budapest, 2010. Plender, R. – Wilderspin, M.: The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. London, 2001. Püls, J.: Parteiautonomie. Berlin, 1995. Rauscher, Th. (Hrsg.): Rom I-VO Rom II-VO. München, 2011. Reithmann, Ch. –Martiny, D. (Hrsg.): Internationales Vertragsrecht. Köln, 2010. Schnitzer, A. F.: Handbuch des internationalen Privatrechts, I–II. Basel, 1957, 1958. Szabó S.: A közösségi jog beékelődése nemzetközi szerződési jogunkba. Külkereskedelem, Jogi melléklet, 2006/9–10. 107–119. Szászy I.: A szerződő felek jogszabályválasztó joga a nemzetközi kötelmi jogban. Budapest, 1929. Vörös I.:Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest, 2012.


Part VII. VI. cím. A szerződésen kívüli kötelmek


Table of Contents 25. XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga ...................... 231 1. 75. § A deliktuális felelősség alakulása a nemzetközi magánjogban ................................ 231 2. 76. § Európai uniós szabályozás a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokról: a Róma II. rendelet 232 3. 77. § A Kódex megújított szabályai a deliktuális felelősségről ......................................... 236 4. Irodalom a XXII. fejezethez .............................................................................................. 237


Chapter 25. XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga 75. § A deliktuális felelősség alakulása a nemzetközi magánjogban 76. § Európai uniós szabályozás a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokról: a Róma II. rendelet 77. § A Kódex megújított szabályai a deliktuális felelősségről

1. 75. § A deliktuális felelősség alakulása a nemzetközi magánjogban A szerződésen kívüli (deliktuális) felelősség és kártérítés világában a jogsértés elkövetése helyének joga (lex loci delicti commissi) hosszú időn át a dogma erejével és biztonságával élt a nemzetközi magánjogban. A diszciplína klasszikus kutatója, ErnstRabel a 20. század közepén írja: „A kártérítési jogban ma is a lex loci delicti commissi az általánosan elfogadott elv, úgy, ahogy azt a kanonisták és később a statutisták kimunkálták”, majd hozzáteszi: „A lex loci delicti commissi előnyei olyan erősnek bizonyultak, hogy rajtuk keresztül ez az elv majdnem univerzális elismerésre jutott.” Történt ez annak ellenére, hogy ez a kapcsolóelv nyilván a felelősségi jog büntetőjogias szelleméből táplálkozik, ami pedig ellentmond a nemzetközi magánjog lényegének (Rabel, 2. kötet). Már az idő tájt kérdésként merült fel ugyanakkor mind a judikatúrában, mind a tudományban, hogy az elkövetés helye alatt a jogsértő magatartás megvalósulásának helyét vagy a káros eredmény bekövetkezésének helyét (esetleg mindkettőt) kell-e érteni. A két hely távolsági deliktumoknál válik el, amikor a jogsértő esemény (tevés, mulasztás) helye és a kár bekövetkezésének helye különböző államban van. Az ősi, első értelmezés magának a károkozó magatartásnak az értékelésére helyezte a hangsúlyt; azt a kérdést ugyanis, hogy egy magatartás társadalmilag és jogilag elmarasztalandó cselekmény-e, ésszerűen annak a helynek a joga szerint lehet megválaszolni, ahol elkövették. Az újabb keletű, második értelmezés szerint a kár bekövetkezésének helye szerinti jog szabályai képesek kellően értékelni a kár reparálásánál mérvadó szempontokat. Példa:második tényállás [17]. A 20. század második felében szaporodtak a kérdőjelek alex loci delicti commissi körül. Ez a jelenség szorosan összefüggött a káresetek új típusainak megjelenésével, a károkozó magatartások differenciálódásával. Környezetszennyező magatartások, sajtó útján elkövetett deliktumok, tisztességtelen versenycselekmények, versenykorlátozó magatartások – adott esetben országhatárokat átlépve – okoznak károkat. Az előbbiek függvényében jöttek létre az anyagi kártérítési felelősségi jog új, vétkességtől független formái (veszélyes üzemi felelősség, termékfelelősség), és terjedt gyors ütemben a kártelepítés nem felelősségi eszköze: a biztosítás. A károkozóról a jog figyelme a károsultra helyeződött át: a károkozás és a károkozó személyes felelőssége helyett a károsult kárpótlása vált a probléma középpontjává. Amíg a károkozó magatartás és az „elkövető” személyes felelőssége állt előtérben, amíg az optimális prevenció és represszió fogódzóit kereste a jog, addig nyilván a károkozó magatartás elkövetési helyének jogrendszere tudott helyes választ adni. Ez az a jog, amelynek paraméterei mellett a felelősséget optimálisan lehetett bemérni, majd pedig a szankciót meghatározni. A hangsúlynak a károsultra és az optimális kártalanításra való áthelyeződése összefüggött azzal a ténnyel, hogy nagyszámban keletkeznek károk a károkozó elmarasztalhatósága nélkül, például az ún. veszélyes üzemi felelősség területén. Ilyen esetekben az „elkövetési hely” véletlenjére és esetlegességére nem lehet az alkalmazandó jog meghatározását alapozni. Ehhez járul az a körülmény, hogy a károsult kárát ma már tömegesen nem a károkozó, hanem egy biztosító kompenzálja. A biztosító pedig előre akarja kalkulálni, hogy a sok véletlen folytán nála évente kb. milyen kártalanítási igény merül fel; neki mindegy, hogy a gépkocsibaleset egy km-rel az országhatáron innen vagy túl történt-e. A biztosító számára az a legfontosabb, hogy számolhasson a várhatóan megtérítendő károkkal, és ehhez kiszámíthatóbb támpontot ad a kár bekövetkezésének helye, mert az azonos a biztosítottak szokásos tartózkodási helyével és egyben jórészt megegyezik a biztosító tevékenységi területével.


XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga Ez a társadalmi és jogi változássorozat az USA-ban már az 1960-as években a lex loci delicti commissi „detronizálásához” (Ehrenzweig, I. kötet), egyeduralmának megdőléséhez vezetett; ahhoz a felismeréshez, hogy a kompenzációs kártérítési szankciók körében (szemben a figyelmeztető-megrovó, admonitory szankciókkal) nem lehet az egységes és kizárólagos érvényességű lex loci delicti commissi alapján ítélkezni. A szinte „forradalmi” szemléletváltás szimbólumává a Babcock v. Jackson-ügy (12. N. Y. 2d. 473, 191 N. E. 2d. 279, 1963) vált. S nyomában az amerikai bírói gyakorlat új elvekből (például: közös honosság elve), a fórum értékrendjéből (government interest) jogesetek sorában jobb jogot (better law) „talált” [67] a károsultnak, mint a lex loci delicti commissi (von Bar–Burián 1986). Általánossá lett az a felfogás, hogy meg kell nézni az eset összes összefüggését, és azok értékelésével a legésszerűbb megoldást nyújtó anyagi jog alá kell rendelni a kártérítési felelősségi jogviszonyt. Ez lehet az elkövetés helye is, de lehet a felek közös lakóhelye/szokásos tartózkodási helye, lehet a biztosítási kötvény érvényességi országa stb. Ez az álláspont tükröződik az American Law Institute (Washington) által készített modelltörvény: a Restatement ofthe Lawof Conflict of Laws Second (1969/1971) megoldásaiban. Az amerikai fejlemények hatására, de szolidabb formában az elkövetés helyének kizárólagos uralma fokozatosan megszűnt az európai kollíziós jogokban is. Az angol House of Lords például a Babcock v. Jackson-ügyhöz hasonlóan a közös honosság elve alapján tért el a lex loci delicti commissi elvtől: Boys v. Chaplin [1969] 2 All ER 1085. Az 1978. évi osztrák nemzetközi magánjogi törvény pedig a lex loci delicticommissi főszabálya mellett lehetővé tette a bírónak, hogy ha más állam joga szorosabb kapcsolatban áll a deliktuális jogviszonnyal, annak az államnak a jogát alkalmazhassa. Óvatos elszakadás figyelhető meg a lex loci delicti commissi kapcsolóelv kizárólagos alkalmazásától az 1970-es évektől alkotott más európai törvényekben, így a Kódexben is (Burián 1988, 1989, 1990). A magyar szabályozást a maga idejében mértéktartóan újító megoldásnak lehetett tekinteni; feladta a lex loci delicti commissi kizárólagos érvényesülését, de egyben jogbiztonságra is törekedett azzal, hogy az alternatív megoldási formákat maga a Kódex mondta meg. A leghatározottabban és a leginkább jövőbe mutatóan jelenik meg a differenciált szabályozás az 1987-es svájci törvényben: a lex fori felek általi választásának megengedése; a károkozó és a károsult közös szokásos tartózkodási helye esetén e jog alkalmazásának előírása; külön kapcsoló szabály meghatározása közlekedési balesetekre, termékfelelősségre, tisztességtelen versenycselekményekkel okozott káresetekre, versenykorlátozó magatartásokra, környezetszennyezési káresetekre és médiák által elkövetett személyiségi jogsértésekre. S e kivételek hiányában kerül csak sor a jogellenes magatartás elkövetési helye szerinti jog alkalmazására; ha pedig a kár egy másik államban következik be, ennek az államnak a jogát kell alkalmazni, feltéve, hogy a károkozónak számolnia kellett az adott államban bekövetkező káros eredménnyel.

2. 76. § Európai uniós szabályozás a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokról: a Róma II. rendelet [441] 1. Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete [Róma II. rendelet, a fejezetben: Rendelet] szabályozási körébe vonja valamennyi, az európai – elsősorban a kontinentális – magánjogokban nevesített szerződésen kívüli kötelmi viszonyt. Így szabályozza a jogellenes károkozási és jogalap nélküli gazdagodási kötelmek mellett a megbízás nélküli ügyvitelből és a culpa in contrahendóból származó kötelmi következmények kollíziós jogi kezelését, sőt kimondja „az esetleg felmerülő egyéb szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra” való alkalmazását is. A szerződésen kívüli kötelmek határai nem annyira egyértelműek, mint a szerződéseké. Különösen elmondható ez a culpa in contrahendóról. A magyar Ptk. például a szerződéskötés során fennálló együttműködési és tájékoztatási kötelezettség megsértésének kártérítési következményeit attól teszi függővé, hogy a szerződés végül is létrejön-e vagy sem. A Rendelet viszont minden szerződéskötéssel kapcsolatos hibát egyértelműen szerződésen kívüli kötelemként kezel. Ez álláspont egybeesik az Európai Bíróság döntésével: Heinrich Wagner-ügy (C-334/00), amely leszögezte, hogy a prekontraktuális felelősség nem szerződéses természetű. Kérdést vethet fel ugyanakkor, hogy egy adott hiba culpa in contrahendónak tekinthető-e. Ez tipikus minősítési kérdés [109], amelyet a Kódex a lex fori alapján (magyar bíróság számára tehát a magyar jog szerint) rendeli megválaszolni. Ezért ha a szerződéskötésnél elkövetett hiba a magyar polgári jog szerint culpa in contrahendo, az alkalmazandó jogot a Rendelet szerint kell meghatározni. Elsőként a Rendeletnek valamennyi szerződésen kívüli kötelemfakasztó tényre vonatkozó közös szabályait foglaljuk össze. [442]


XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga a) A Rendelet időbeli hatályának kezdő időpontjáról jogirodalmi vita bontakozott ki, mivel a hatálybalépésre és az alkalmazás kezdő időpontjára vonatkozó szabályok együttes következménye nem egyértelmű. A Rendeletet (31. cikke szerint) a hatálybalépése után bekövetkező károsító eseményekre kell alkalmazni, éspedig (a 32. cikk szerint) 2009. január 11-től. A helyes álláspont szerint a Rendelet hatálybalépésének időpontja – az EK-Szerződés 254. cikkének (1) bekezdése alapján – 2007. augusztus 20-a. Ebből pedig az következik, hogy a Rendeletet 2009. január 11-től fogva kell alkalmazni, éspedig a 2007. augusztus 20-a után keletkezett szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra. Ez azt jelenti, hogy ha a károsító cselekmény 2007. augusztus 20-a előtt következett be, egy 2009. január 11-e után indult nemzetközi deliktuális kártérítési perben is nem a Rendelet, hanem a Kódex (éspedig eredeti, a 2009. évi módosítás előtti szövege [408]) szerint kell meghatározni az alkalmazandó jogot. Ilyen esetek az elévülésre tekintettel egyre ritkábban fordulnak elő. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a kártérítési igény elévülésére alkalmazandó jog meghatározására is vonatkozik a Rendelet és a Kódex hatályára vonatkozó időbeli választóvonal, vagyis az „elévült-nem évült el” kérdést is a Rendelet időbeli hatályától függően kell a Rendelet vagy a Kódex szerint megválaszolni. [443] b) A Rendelet területi hatálya – Dánia kivételével – valamennyi tagállamra kiterjed, vagyis az uniós tagállamok egységes kollíziós jogát képezi a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog meghatározásához. A dán fórumok a Rendelet szabályait nem alkalmazzák. Az Egyesült Királyság végül is feladta tartózkodó álláspontját, és élt a számára (és Írország számára) az EK-Szerződés 69. cikkében és az ahhoz kapcsolódó Jegyzőkönyvben biztosított opt in lehetőséggel. Így az Egyesült Királyság és Írország is a Rendelet hatálya alá tartozik. [444] c) A Rendelet is loi uniforme [78] szabályozást ad, azaz rendelkezéseit a tagállami (így a magyar) fórumoknak minden külföldi elemet tartalmazó szerződésen kívüli kötelemre irányadó jog meghatározásánál alkalmazniuk kell, függetlenül attól, hogy kollíziós normái egy tagállam jogát vagy kívülálló jogát tekintik irányadónak. [445] d) A Rendelet megadja a feleknek azt a jogot, hogy maguk válasszák meg a szerződésen kívüli kötelmükre alkalmazandó jogot. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. A jogválasztás harmadik személy jogait nem érinti. A jogválasztásra – a dolog természetéből adódóan – rendszerint a szerződésen kívüli kötelem (kárkötelem, alaptalan gazdagodási kötelem stb.) létrejötte után kerül sor. Amennyiben mindegyik fél kereskedelmi tevékenysége körében eljárva kerül az adott jogviszonyba, számukra a Rendelet megengedi azt is, hogy a – deliktuális kártérítési, alaptalan gazdagodási stb. – jogviszony létrejötte előtt válasszanak jogot; magánszemélyek számára az előzetes jogválasztás lehetőségét a Rendelet nem nyitja meg. A választható jogok körét a Rendelet nem korlátozza; garantálni akarja azonban a tényálláshoz szorosan kapcsolódó jogrendszer és az uniós jog értékrendjének érvényesülését. Ennek érdekében két normatív tételt mond ki a Rendelet. Ha a kötelmet keletkeztető jogi tény (károkozó magatartás, alaptalan gazdagodás stb.) bekövetkezésének idején a jogviszony valamennyi eleme nem a választott joghoz, hanem egy másik jogrendszerhez kapcsolódik, ez utóbbi jog kógens szabályainak érvényesülését a jogválasztás nem érinti. Ha pedig a jogviszonyt keletkeztető jogi tény bekövetkezésének idején valamennyi tényállási elem egy uniós tagállamhoz kapcsolódik, a harmadik állam jogára vonatkozó jogválasztás nem érinti az uniós jog (adott esetben az eljáró fórum jogrendszerébe átültetett uniós jog) kógens rendelkezéseinek alkalmazását. [446] e) A Rendelet által alkalmazni rendelt jog szabályai döntenek • a felelősség alapjáról és terjedelméről, a felelőssé tehető személyről; • a felelősségkizáró és felelősségkorlátozó körülményekről; • a kár vagy a gazdagodás fennálltáról, jellegéről és mértékéről; • a bíróság által hatáskörében a kár megelőzésére, megszüntetésére vagy megtérítésére tehető intézkedésekről; • a kártérítési vagy gazdagodási igény átruházhatóságáról és örökölhetőségéről;


XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga • a személyesen elszenvedett károk megtérítésére igényt formáló személyekről; • a harmadik személyért fennálló felelősségről; • a kötelezettségek megszűnéséről, az elévülésről, annak kezdetéről, megszakításáról és nyugvásáról, továbbá a jogvesztő határidőkről. [447] f) A Rendelet – az uniós jogszabályokban általánosnak tekinthető módon – kapcsoló tényezőként alkalmazza a szokásos tartózkodási hely kategóriáját. Meghatározza ezért, hogy – saját fogalomrendszerében – társaságok, egyesületek és más jogi személyek esetében a szokásos tartózkodási hely a központi ügyvezetés helyét jelenti. Ha azonban a kárt okozó esemény (cselekvés, mulasztás) vagy a kár egy jogi személy fióktelepe, képviselete vagy más telephelye működéséből származik, szokásos tartózkodási helynek ez a hely tekintendő. Egyéni vállalkozás esetében pedig az illető személy üzleti tevékenységének fő helye számít szokásos tartózkodási helynek. [448] g) A Rendelet által alkalmazni rendelt jogszabályi rendelkezést nem lehet alkalmazni, ha az adott norma alkalmazása nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a fórum közrendjével, és az irányadó jog mellett érvényesülnek a fórum imperatív szabályai. Kizárja a Rendelet a vissza- és továbbutalást. [449] 2. A Rendelet szabályainak a deliktuális kártérítési felelősséggel kapcsolatos tárgyi hatálya meglehetősen tág, de mégsem teljes; nem terjed ki például a személyhez fűződő jogok megsértéséből eredő deliktuális kártérítési viszonyokra és az atomkárokért megállapítandó felelősségre. Az utóbbi érthető, de az előbbi nem magyarázható elvi szempontokkal, már csak azért sem, mert a személyhez fűződő jogok megsértéséből eredő nemzetközi jellegű magánjogi deliktumok gyakorlati szempontból jelentősnek tekinthetők. Ez a fontos esetcsoport a tagállamok kellő kompromisszumkészségének hiánya miatt maradt ki a Rendeletből, és a hiányt a jogirodalom egyöntetűen a Rendelet legsajnálatosabb fogyatékosságának tekinti. Ezt a kritikát honorálva az Európai Parlament is állást foglalt amellett, hogy a személyhez fűződő jogok megsértéséből eredő magánjogi deliktumok nemzetközi kollíziós joga is kerüljön a Rendeletbe [IPRax, 32 (2012) 4. sz., a Parlament Jogi Bizottsága szövegjavaslatot is készített erre: IPRax, 32 (2012) 1. sz.] A Rendelet a nemzetközi deliktumokra jogválasztás hiányában – objektív általános kapcsoló szabállyal – elsőként a kár bekövetkezésének helye szerinti jog (lex loci damni) alkalmazását írja elő. Távolsági deliktumok esetében, amikor a jogellenes magatartás helye és a kár bekövetkezésének helye különböző állam területén van, a Rendelet felhagy tehát a klasszikus értelemben vett lex loci delicti commissi kapcsolóelvvel: az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy melyik országban következett be a károkozó esemény (tevés, mulasztás). A kár bekövetkezésének helye alatt a Rendelet a közvetlen károk bekövetkezésének helyét érti. Az így meghatározott anyagi jog dönt ugyanakkor a közvetett károk (elmaradt haszon stb.) megtérítésének feltételeiről is. Olyan magánjogi deliktumok esetében, amelyeknél a károkozó esemény (tevés, mulasztás) helye azonos a kár bekövetkezésének helyével, a lex loci damni a dolog természeténél fogva azonos a lex loci delicti commissivel. Kifejezetten ez utóbbi jog elkövetés idején hatályos biztonsági és magatartási szabályainak figyelembevételével kell megítélni a károkozásért felelős személy magatartását. Ez érthető, hiszen az elkövetés helyén és idején hatályos szabályok követelményeit lehet és kell támasztani a károkozóval szemben. Ha a károkozó és a károsult szokásos tartózkodási helye ugyanabban az államban található, a lex loci damni helyett a közös szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. A bírói mérlegeléshez ad segítséget a Rendelet kitérítő klauzulája [64]:Ha az eset összes körülménye alapján egyértelmű, hogy a jogellenes magatartás nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatot mutat egy másik jogrendszerrel, mint a kár bekövetkezésének helye vagy a felek közös szokásos tartózkodási helye szerinti jogrendszer, akkor ezt a jogot kell alkalmazni. Nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatnak lehet tekinteni különösen azt az esetet, amikor a jogellenes magatartás egy másik jogviszonyon (például egy szerződésen) alapul, és ilyenkor az erre a jogviszonyra (például a szerződésre) vonatkozó jog alkalmazására kerül sor. [450]


XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga 3. Bizonyos speciális magánjogi deliktumokra a Rendelet – az általános szabálytól eltérő – különös kollíziós normákat állít fel. [451] a) Termékfelelősségi kártérítési jogviszonyokra annak az államnak a joga alkalmazandó, – amelyben a károsultnak a kár bekövetkezésekor fennálló szokásos tartózkodási helye van, feltéve, hogy a terméket ebben az államban forgalomba hozták; ilyen jog hiányában – amelyben a terméket beszerezték, feltéve, hogy a terméket ebben az államban forgalomba hozták; vagy egyébként – amelyben a kár bekövetkezett (lex loci damni), feltéve, hogy a terméket ebben az államban forgalomba hozták. Nem az előbbiek szerint meghatározott jogot, hanem a károkozásért felelős személy szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát kell alkalmazni akkor, ha a károkozásért felelős személynek ésszerűen nem kellett számolnia az adott terméknek vagy egy azonos típusú terméknek az előbbi államokban való forgalomba hozatalával. Ha a károkozó és a károsult szokásos tartózkodási helye ugyanabban az államban található, az előbbi jogok helyett a közös szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. Végül a termékfelelősségi jogviszonyokra alkalmazandó jog meghatározásánál is felkínálja a Rendelet az általános szabályok körében leírt kitérítő klauzulát [64]. [452] b) Külön kapcsoló szabályokat határoz meg a Rendelet a tisztességtelen versenycselekményekből és a versenykorlátozó magatartásokból eredő kártérítési tényállásokra is. [453] c) A környezetszennyezésből eredő személyi és dologi károkra az általános szabályt (lex loci damni) kell alkalmazni, kivéve, ha a károsult kárigényét a károkozó esemény bekövetkezési helye szerinti állam joga alapján terjeszti elő. [454] d) Szellemi tulajdon megsértéséből eredő deliktuális kártérítési viszonyokra annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amely szerint a termék jogvédelmét igénylik. Ha a jogvédelmet uniós jogszabályok biztosítják, olyan kérdésekre, amelyekre az uniós jogszabályok nem terjednek ki, a jogsértés elkövetésének helye szerinti jogot kell alkalmazni. Az előbbiek szerint meghatározott jog helyett a felek nem választhatnak más jogot. e) Munkavállalók és a munkaadók, illetve ezek érdekvédő szervezetei közötti szervezett sztrájk- és más hasonló akciókból keletkező kártérítési jogviszonyokra az akció lezajlásának helye szerinti állam jogát kell alkalmazni. [455] 4. Jogalap nélküli gazdagodási igényekre (tartozatlan fizetésre stb.) a gazdagodással szorosan összefüggő más (például szerződéses vagy szerződésen kívüli károkozással kapcsolatos) jogviszonyra irányadó jogot kell alkalmazni. Ha az alkalmazandó jog ezen az alapon nem határozható meg, és a felek szokásos tartózkodási helye a gazdagodásra vezető jogi tény bekövetkezésekor ugyanabban az államban található, a közös szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. Ha az alkalmazandó jog az előzőek szerint nem határozható meg, az alaptalan gazdagodás bekövetkezésének helye szerinti állam jogát kell alkalmazni. Végül itt is ad a Rendelet egy kitérítő klauzulát [64]: ha az eset összes körülményei azt mutatják, hogy a jogalap nélküli gazdagodás nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatot mutat egy másik állam jogával, mint az iménti szabályok szerint meghatározott jogrendszerrel, ezt a jogot kell alkalmazni. [457] 5. A megbízás nélküli ügyvitelből keletkező jogviszonyra a Rendelet ugyanolyan lépcsőzetes kapcsolóelvrendszert állít fel, mint a jogalap nélküli gazdagodásra: Alkalmazandó 235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga • elsősorban az ügyvitellel szoros kapcsolatot mutató (szerződéses vagy szerződésen kívüli kártérítési) jogviszonyra irányadó jog; • másodsorban a közös szokásos tartózkodási hely állama szerinti jog; • harmadsorban az ügyvitel helye szerinti állam joga. Ezeket a lehetőségeket egészíti ki itt is a szoros kapcsolódás elvén alapuló kitérítő klauzula [64]. [458] 6. A culpa in contrahendóból keletkező igényekre a Rendelet – függetlenül attól, hogy a szerződés létrejött-e vagy sem – az adott szerződésre irányadó jogot rendeli alkalmazni. Ha az alkalmazandó jog így nem határozható meg, irányadó • annak az államnak a joga, amelyben a közvetlen kár bekövetkezett (lex loci damni), függetlenül attól, hogy a károkozó esemény (tevés, mulasztás) vagy a közvetett károk hol következtek be; vagy • a feleknek a károkozó esemény (tevés, mulasztás) időpontjában fennálló közös tartózkodási helye szerinti állam joga; vagy • a káreseménnyel az előbbiek szerint meghatározott jognál szorosabb kapcsolatot mutató állam joga.

3. 77. § A Kódex megújított szabályai a deliktuális felelősségről [459] 1. A Kódexeredeti koncepciója igyekezett lépést tartani azokkal a társadalmi és jogi fejleményekkel, amelyek a deliktuális statútum megújulásához, a kapcsoló szabályok differenciálódásához vezettek. Kiindulópontja ugyan a lex loci delicti commissi maradt, de távolsági deliktumoknál a károsultra kedvezőbb eredmény érdekében (ún. ubikvitás elve) alkalmazni lehetett a lex loci damni szerinti jogot is. A károkozó és a károsult azonos lakóhelye esetén pedig az ennek megfelelő állam jogát tekintette irányadónak. Ez utóbbi kivételekre tekintettel külön kimondta a Kódex: arra nézve, hogy a károkozó magatartás közlekedési vagy más biztonsági szabály megsértésével valósult-e meg, minden esetben a károkozó magatartás helyének joga irányadó. Óvatos reformtörekvés jellemezte tehát a Kódex 1979-es szabályait; nem ült fel az amerikai „forradalmi” hullámok hátára, ami az európai kollíziós nemzetközi magánjog fejlődését amúgy sem jellemezte (Vékás 2001). De nem volt olyan átgondoltan jövőbe mutató sem, mint a pár évvel fiatalabb svájci törvény. A Rendelet hatálybalépésére tekintettel a 2009. évi IX. törvény módosította Kódex deliktuális felelősségi szabályait is. A módosítások 2009. április 4-én léptek hatályba. [460] 2. A Rendelet hatálybalépése óta a Kódex szabályai csak szűk körben érvényesülő kisegítő szerepet játszanak, éspedig kettős értelemben: kitöltik a Rendelet időbeli és tárgyi hatályának hézagait. Az eredeti, a 2009. évi IX. törvénnyel történt módosítás előtti szabályok alkalmazást nyernek olyan ügyekben, amelyekre a Rendelet időbeli hatálya nem terjed ki. Az új, a 2009. évi IX. törvény módosítása utáni szabályok szerint kell megállapítani az alkalmazandó jogot olyan deliktuális tényállásokra, amelyekre a Rendelet tárgyilag nem vonatkozik. Tekintettel arra, hogy a Rendelet időbeli hatálya az idő előrehaladtával egyre kisebb teret enged a Kódex szabályainak, az ilyen, mind ritkábban előforduló esetekben alkalmazandó eredeti Kódex-szöveget nem tárgyaljuk; helyette utalunk könyvünk előző kiadására, amely közli az eredeti normaszöveget is. Itt a Kódex ma hatályos változatát ismertetjük, amelyet a Rendelet tárgyi hézagaiban felmerülő tényállások esetében kell az alkalmazandó jog megállapításához irányadónak tekinteni. Említettük, hogy a Rendelet szabályozásának tárgyi határai meglehetősen szélesek ugyan, de bizonyos területeket (például a személyhez fűződő jogok megsértéséből eredő magánjogi deliktumokat) kifejezetten kizárnak alkalmazásuk köréből. Ezeken a nem szabályozott területeken jutnak szerephez a Kódex megújított szabályai. [461] 236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga 3. Főszabályként fenntartja a Kódex a lex loci delicti commissi elvét: a szerződésen kívüli felelősségre a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. Ezt mindenképpen bírálni kell, hiszen – mint fentebb röviden összefoglaltuk – a nemzetközi magánjog tudománya, bírói gyakorlata és a törvényhozás is elszakadt ettől a kapcsolóelvtől. Nem sokat javítja a helyzetet az, hogy a Kódex távolsági deliktumoknál ma hatályos szövegében is megengedi a kár bekövetkezésének helye szerinti jog (lex loci damni) alkalmazását, ha az a károsultra kedvezőbb eredménnyel jár. A mai doktrína eleve kétségesnek tartja a károsult privilegizálásának (ubikvitás elve, favor laesi) indokoltságát (von Hein). Kétséges az elv gyakorlati megvalósíthatósága is, hiszen alkalmazásához a bírónak két jogrendszer szabályainak eredményét kellene összehasonlítani tudnia, ami meglehetősen irreális elvárás. Nem korszerű az sem, hogy a Kódex nem nyitja meg a felek számára a jogválasztás lehetőségét, amit nemcsak a Rendelet tesz lehetővé, hanem számos nemzeti törvény (a már említett svájci mellett például a német) is. A kapcsolóelvek tárgyalásánál [104] említettük, hogy – különösen az európai uniós jogalkotásban – a lakóhely jogát a szokásos tartózkodási hely joga váltja fel; ez a kapcsolóelv szerepel a Rendeletben is. Ezzel szemben a Kódex ragaszkodik a lakóhelyhez, mint kapcsoló tényezőhöz, amikor a károkozó és a károsult közös lakóhelye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni, ha ennek feltételei fennállnak. Hasonlóképpen elavultnak tekinthető a Kódexnek az a rendelkezése is, amely alternatív kapcsoló szabályt fogalmaz meg a vétőképesség fennállásának megállapításához. Mint a külföldi kollíziós jogok, a Kódex is külön kapcsoló szabályt állít fel arra az esetre, ha a szerződésen kívüli jogellenes magatartás (tevékenység, mulasztás) állami felségterületen kívül közlekedő, lajstromozott vízi vagy légi járművön következik be. Az ilyen károkozást és annak következményeit annak az államnak a joga szerint kell megítélni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű a jogsértés idején közlekedik (lex bandi vagy loi du pavillon). Egészében sajnos a 2009. évi IX. törvény nem használta ki a Rendelet hatálybalépése kapcsán keletkezett lehetőséget: a magyar törvényhozó nem korszerűsítette a deliktuális kollíziós szabályokat (Vékás 2011). Még kevésbé beszélhetünk arról, hogy a Kódex szabályai közelebb kerültek volna a Rendelet normáihoz. Márpedig ez ugyancsak kívánatos lett volna, mert így a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban egy kétcsatornás rendszer jött létre: más kollíziós szabályok vonatkoznak a Rendelet tárgyi körébe tartozó tényállásokra, és – indokolatlanul – más szabályok nyernek alkalmazást a Kódex hatálya alá tartozó tényállásokra. Összességében elmondható: a magyar törvényhozó 2009-ben nem korszerűsítette a deliktuális kollíziós szabályokat, hanem beérte a Rendelet hatálybalépése folytán feleslegessé vált kódexbeli rendelkezések kiiktatásával. (Egy esetben még ez sem sikerült: a károsító esemény államának biztonsági és magatartási szabályainak figyelembevételét a Rendelet és a Kódex is kimondja.) Egészében véve szerencse, hogy a Kódex deliktuális kártérítési rendelkezései csak szűk körben jutnak szerephez.

4. Irodalom a XXII. fejezethez von Bar, Ch.: Internationales Privatrecht, II.: Besonderer Teil. München, 1991. Burián L.: A deliktuális felelősség nemzetközi magánjogi szabályozásának kialakulása. Jogtudományi Közlöny, XLI. (1986) 78–84. Burián L.: A deliktuális felelősség kapcsoló szabályai az angol nemzetközi magánjogban. Jogtudományi Közlöny, XLI. (1986) 278–284. Burián L.: A deliktuális felelősség kollíziós szabályainak fejlődése az Amerikai Egyesült Államokban. Államés Jogtudomány, XXIX. (1986) 632–650. Burián L.: A deliktuális felelősség a francia nemzetközi magánjogban. Jogtudományi Közlöny, XLIII. (1988) 415–421. Burián L.: A deliktuális felelősség a német nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XXXI. (1989) 57–96. Burián L.: A deliktuális felelősség a magyar nemzetközi magánjogban. Jogtudományi Közlöny, XLV. (1990) 150–161. Burián L.: A szerződésen kívüli károkozásért fennálló felelősség nemzetközi szabályainak gyakorlati és elméleti kérdései néhány európai ország jogában. Állam- és Jogtudomány, XXXII. (1990) 143–168. Dickinson, A.: The Rom II Regulation: The Law Applicable to Non-Contractual Obligations. Oxford, 2008. 237 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXII. fejezet. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyok nemzetközi magánjoga Ehrenzweig, A. A. –Jayme, E.: Private International Law. A Comparative Treatise on American International Conflicts Law, I–III. Leiden – Dobbs Ferry, N. Y., 1972, 1973, 1977. von Hein, J.: Das Günstigkeitsprinzip im Internationalen Deliktsrecht. Tübingen, 1999. von Hinden, M.: Ein europäisches Kollisionsrecht für die Medien. Gedanken zur Fortentwicklung der Rom IIVerordnung. In Baetge, D. – von Hein, J. – von Hinden, M.: Die richtige Ordnung: FS Kropholler. Tübingen, 2008. 573. skk. Nagy Cs. I.: The Rome II Regulation and Traffic Accidents: Uniform Conflict Rules with Some Room for Forum Shopping – How So? Journal of Private International Law, 6. (2011) 93–108. Palásti G. – Vörös I. (szerk.): Európai kollíziós kötelmi jog.A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. Budapest, 2010. Püls, J.: Parteiautonomie. Berlin, 1995. Rabel, E. – (Drobnig, U.): The Conflict of Laws. I–IV kötet. Ann Arbor, 1958, 1960, 1964. Rauscher, Th.(Hrsg.): Rom I-VO Rom II-VO. München, 2011. Siehr, K.: European Private International Law of Torts. Violation of Privacy and Rights Relating to Personality. Riv. dir. int. priv. proc. 2004. Trutmann, V.: Das internationale Privatrecht der Deliktsobligationen. Basel–Stuttgart, 1973. Vékás L.: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. Budapest, 1988. Vékás L.: Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón. In Ius Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. Budapest, 2001. 249–264. Vékás L.: A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 129–143. Vörös I.:Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. Budapest 2012.


Part VIII. VII. cím. A nemzetközi szerzői jog és iparjogvédelem alapjai


Table of Contents 26. XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai .............................................................. 1. 78. § A nemzetközi szerzői jog forrásai ............................................................................ 2. 79. § A szerzői jog nemzetközi védelmének lényege ........................................................ 27. XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai ...................................................... 1. 80. § Az iparjogvédelem nemzetközi rendszerének általános keretei ............................... 2. 81. § A szabadalmak nemzetközi védelme ....................................................................... 3. 82. § Nemzetközi védjegyoltalom ..................................................................................... 4. 83. § A származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelme .................... 5. 84. § Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelme ............................................ 6. Irodalom a VII. címhez .....................................................................................................


241 241 243 248 248 249 251 253 253 254

Chapter 26. XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai1 78. § A nemzetközi szerzői jog forrásai 79. § A szerzői jogok nemzetközi védelmének lényege

1. 78. § A nemzetközi szerzői jog forrásai [462] 1. Alig van még az életviszonyoknak olyan köre, amely annyira követeli a nemzetközi védelmet, mint a szerzői jogi viszonyok; kevés jogterület annyira szükségszerűen nemzetközi jellegű, mint a szerzői jog. A szerzői alkotások és a szerzői jog által védett más teljesítmények felhasználásának lehetősége mindig túlment a nemzeti határokon, a technika alkotta új eszközök (műholdas sugárzás, felhasználást biztosító digitális eszközök, internet stb.) útján pedig egyenesen világméretűvé vált. Érthető, hogy szinte a korszerű nemzeti szerzői jogok kialakulásával egy időben megindultak a nemzetközi védelem biztosítására irányuló kezdeményezések, amelyek alapos előmunkálatok után már a 19. század végén többoldalúnemzetközi egyezmény elfogadásához vezettek, és ez a fejlődési irány a 20. században is folytatódott(Gyertyánfy 2000). [463] a) 1886-ban jött létre az irodalmi és művészeti alkotások védelmére irányuló első nemzetközi szerződés, amely – az előkészítő konferencia helyszíne után – a Berni Uniós Egyezmény (a továbbiakban: BUE) nevet viseli. A BUE-t időközben – természetesen – többször is módosították, illetve kiegészítették (1896: Párizs, 1908: Berlin, 1914: Bern, 1928: Róma, 1948: Brüsszel, 1967: Stockholm, 1971: Párizs). A módosítások és kiegészítések a jogi védelmet alkalmassá tették a bekövetkezett technikai és társadalmi változások követelményeinek kielégítésére, és ezért a szerzői alkotások új formáit és a felhasználás új módját is a jogi oltalom körébe vonták. A BUE nyílt egyezmény, vagyis bármely állam bármikor csatlakozhat (a legújabb – párizsi – szöveg szerint); 2012 tavaszán a BUE-nek 165 tagállama volt (www. wipo.int). Magyarország – 1922. február 14-i hatállyal – csatlakozott a BUE Bernben kiegészített szövegéhez (1922. évi XII. tv.), majd 1931-ben a Rómában módosított szöveghez (1931. évi XXIV. tv.). Magyarország a későbbi szövegeknek, így a legutolsó módosítást jelentő Párizsi Szerződésnek is részese (1975. évi 4. tvr.). A BUE-ből adódó adminisztratív feladatok megoldására állandó szervezetet (Berni Iroda) hoztak létre. 1967 óta a Berni Iroda feladatait az időközben már 185 tagországot tömörítő Szellemi Tulajdon Világszervezete (francia rövidítéssel: OMPI, angol rövidítéssel: WIPO; székhelye: Genf) vette át. Magyarország 1970 óta tagja a Világszervezetnek (1986. évi 20. tvr.-tel módosított 1970. évi 18. tvr.). Ennek a szervezetnek egyik fő feladata a különböző szerzői jogi és iparjogvédelmi nemzetközi egyezmények védelmi rendszere közötti összhang biztosítása, és az egyezményekkel összefüggő nemzetközi jogi adminisztráció ellátása (Bogsch). [464] b) A BUE elsősorban az európai hagyományokra épülő szerzői jogi védelmet tette nemzetközivé, s ez a törekvés – tagadhatatlan sikerei és széles körű elfogadása ellenére – a más fejlődési szinten levő (elsősorban volt gyarmati) országok, illetve a más szerzői jogi védelmi rendszert megvalósító államok (USA, egyes dél-amerikai jogrendszerek) számára nem volt feltétlenül követhető. Ezzel magyarázható, hogy 1952-ben – az ENSZ égisze alatt – Genfben új nemzetközi szerzői jogi szerződés jött létre: az ún. Egyetemes Szerzői Jogi Egyezmény [a továbbiakban: ESZE; módosítás: Párizs, 1971]. Az ESZE is nyílt egyezmény (már 1992. január 1-jéig 84 állam fogadta el), de az 1990-es években sokat veszített gyakorlati jelentőségéből. Ennek az az oka, hogy a nem kontinentális jellegű nemzeti szerzői jogot ismerő államok többsége – így mindenekelőtt az USA (1989-ben) – csatlakozott a BUE-hoz, s a Szovjetunió felbomlása után annak utódállamai (Oroszország, Belorusszia, Kazahsztán, a balti államok) is a BUE tagjaivá váltak (minek előtte nemzeti szerzői jogukat is az európai hagyományok alapján alakították ki). Ennek jele az is, hogy az ESZE tagállamainak száma ma mindössze 100 (www.unesco.org). Magyarország is belépett az ESZE-be. 1971-ben lett részese az eredeti szövegnek (1971. 1

A szerzők köszönetet mondanak Faludi Gábor egyetemi docensnek a fejezet aktualizálásáért.


XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai évi 4. tvr.), majd 1974. július 10-i hatállyal a Párizsban felülvizsgált Egyezménynek (1975. évi 3. tvr.). Mind a BUE, mind az ESZE nyílt jellegű egyezmény [86]. [465] c) 1961-ben Rómában az előadóművészek, a hangfelvételek előállítói, továbbá a rádiós és televíziós társaságok jogi védelmére fogadtak el egyezményt. Ma 91 tagja van (www.wipo.org). Magyarország tagja – 1995. február 10-i hatállyal – tagja ennek az egyezménynek (1998. évi XLIV. tv.). [466] d) A 20. század utolsó évtizedeiben a szerzői és a szerzői joghoz kapcsolódó jog nemzetközi védelme területén új fejlődési irány figyelhető meg: előtérbe kerül az alkotásba, teljesítménybe befektetők, illetve a felhasználók oltalma, a szerzők és előadók védelme mellett, sőt – bizonyos fokig – azok előtt. (Érdekes a történelmi párhuzam: A szerzői jogi védelem kezdetei is hasonlóképpen alakultak: előbb a kiadók kaptak – privilégiumok formájában – jogi védelmet, s csak később fejlődött ki maguknak a szerzőknek az oltalma!) Egyezmény is született a műholdas rádió és televízió műsorhordozó jelek terjesztésének (1974. Brüsszel) nemzetközi védelmére. [467] e) Egyezmény jött létre a hangfelvételek (hanglemezek, kazetták stb.) előállítóinak –hangfelvételeik engedély nélküli sokszorosítása elleni – védelmére is (Genf: 1971). Ennek az Egyezménynek – többek között – részese az USA, Kína és Oroszország is. Magyarország 1975. május 28-i hatállyal csatlakozott ehhez az egyezményhez (1975. évi 18. tvr.). [468] f) A másik figyelemre méltó fejlődési irány úgy fogalmazható meg, hogy – elsősorban amerikai hatásra – a nemzetközi jogi szabályozásban is előtérbe kerül a kereskedelmi jogi megközelítés. Ennek a szemléletnek a magja kézenfekvő és ősi: a szerzői művek kereskedelmi forgalomba kerülő áruk, illetve szolgáltatások, amelyek – minden sajátosságuk mellett – a nemzetközi kereskedelmi jog közegében kerülnek értékesítésre. A változásnak egyik kézzel fogható jogi megjelenítése a WTO-t létrehozó Marrakesh-i Egyezmény [208] 1. C) mellékletét képező, a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásairól szóló megállapodás, az ún. TRIPS Egyezmény. Ez a jogi rendezés – érthetően – anyagi jogi szempontból nem lépett jelentősen túl a BUE szabályain. Többletet jelent mégis például a szoftver és a szerkesztett adatbázisok védelme; új lehetőséget nyitott a TRIPS a szerzői és az iparjogvédelem által védett oltalmi tárgyakhoz fűződő jogok gyakorlati érvényesítésére is. A TRIPS Egyezménynek 153 tagja van, köztük az Európai Unió is. Az egyezményt Magyarországon az 1998. évi IX. tv. hirdette ki. [469] g) A BUE legutóbbi felülvizsgálati kezdeményezéséből két új nemzetközi egyezmény nőtt ki: az 1996. december 20-án Genfben aláírt Szerzői Jogi Szerződés (WCT), valamint az Előadásokról és a Hangfelvételekről szóló Szerződés (WPPT). Ezeket szokás WIPO internetegyezményeknek is nevezni, mert – egyéb szabályaik mellett – az internetes környezetben megvalósuló felhasználásokhoz törekedtek igazítani a BUE-ban rögzített vagyoni jogokat. (Ma már – az internet fejlődése, az ún. web2.0., közösségi alkalmazások elterjedése miatt – részben elavultnak is tekinthető.) Mindkét szerződésnek 89 tagja van, közéjük tartozik az Európai Unió is. Magyarországon a 2004. évi XLIX. tv. hirdette ki e két egyezményt. [470] 2. Az elmondottak mutatják, hogy a szerzői és a szomszédos jogok nemzetközi védelmét döntő mértékben sokoldalú megállapodások biztosítják. Bizonyos szerep azért a kétoldalú szerződéseknek is jut, mivel a kétoldalú egyezményekben • védelem érhető el a sokoldalú megállapodásokban nem részes államok viszonylatában is; • a sokoldalú szerződésekben biztosított jogokon túlmenő jogok, illetve az azokban meghatározottnál szélesebb körű védelmi lehetőségek állapíthatók meg; • adott esetben hosszabb védelmi idő garantálható; s végül, de nem utolsósorban, sajnos 242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai • bilaterális megállapodással könnyebben fejthető ki kereskedelmi nyomás (például a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény jogának megvonásával történő fenyegetéssel stb.). (Ezt az eszközt különösen az USA veszi igénybe a szellemi tulajdon védelmére kötött kétoldalú egyezményeiben.) Kétoldalúszerzői jogi megállapodásaink közül példaként kettőt emelünk ki. Az Amerikai Egyesült Államokkal már 1911-ben kötöttünk ilyen megállapodást (1912. évi LXI. sz. törvénycikk). Említést érdemel, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal általánosabb jellegű: a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó egyezményünk is van (közzétéve a Magyar Közlöny 1993. évi 173. számában), amely (II. cikk) a szerzői jogra és a szomszédos jogokra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz. A volt Szovjetunióval először 1967-ben (kihirdetés: 1968. évi 6. tvr.; meghosszabbítás: 1971. évi 15. sz. tvr.; módosítás: 1974. évi 15. tvr.), majd – kiegészítő jelleggel – 1977-ben (1978. évi 1. tvr.) kötöttünk a szerzői jogok kölcsönös védelmére vonatkozó szerződéseket. [471] 3. Az előzőekben tárgyalt egyezményekben alkotott nemzetközi egységes(kollíziós és anyagi) jog a nemzetközi szerzői jog problémáinak jelentős részét átfogja: a BUE 167, a TRIPS 153 tagállamának jogalanyai közötti jogvitákat a TRIPS/BUE útján kell rendezni. Világviszonylatban az egységes egyezményes jog által adott jogvédelmet azért távolról sem tekinthetjük teljesnek. Óhatatlanul fölmerülnek olyan nemzetközi szerzői jogi viták, amelyek megoldásánál a nemzetközi kollíziós jog közvetítésére van szükség. Ezeket az eseteket szem előtt tartva ad kollíziós jogi rendezést a Kódex (19. §) is, a lex loci protectionis elvét fogadva el: a szerzői jogokat annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a védelmet igénylik. Ezt a szabályt kell alkalmazni mindenekelőtt, ha szerzői – vagyoni és nem vagyoni – alanyi jogok fennállása, a szabad felhasználás, vagy a jogsértés kérdésében kell magyar bírónak egy nem egyezményes államból származó mű esetében döntenie. Azt, hogy ki minősül egy adott művön a szerzői jog jogosultjának, a mű származási országának joga alapján kell megállapítani mind a kollíziós jog, mind a BUE ernyője alatt. A lex loci protectionis elve a nemzetközi kodifikációs gyakorlatban általánosan elfogadottnak tekinthető a szerzői alanyi jogok kollíziós jogi védelmében. Ezt az elvet fogadja el például a BUE is. A lex loci protectionis jelentheti a lex forit is; a Kúria elődje egy jogvitában például a BUE szabályai mellett a magyar szerzői jogi törvény rendelkezéseit is figyelembe vette (BH 2006/114. sz.). Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a két kapcsolóelv egybeesése nem szükségszerű: a lex loci protectionis elve a gyakorlati alkalmazásban nem jelenti feltétlenül a lex fori érvényesülését. Előfordulhat ugyanis, hogy a nemzetközi szerzői jogi perben nem (vagy nem kizárólag) az eljáró fórum államának területére, hanem más államok területére (is) kiterjedő védelmet igényelnek. Az ilyen igénynek a Brüsszel I. rendelet [601] és a Kódex joghatósági szabályai rendszerint nem állják útját. Ha például egy magyar színház Ukrajnában jogsértő módon előadja egy francia szerző darabját, a szerző magyar bíróságtól (is) kérhet Ukrajnára kiterjedő jogvédelmet: a magyar bíró – a BUE alapján – az ukrán szerzői jogi szabályokat (lex loci protectionis) fogja alkalmazni és nem a magyar szerzői jogi törvény (lex fori) rendelkezéseit. A határozat ukrajnai végrehajthatósága attól függ, hogy van-e a külföldi ítéletek elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyezményünk Ukrajnával, vagy van-e olyan sokoldalú ilyen tárgyú egyezmény, amelynek mind Magyarország, mind Ukrajna tagja (Basedow–Drexl–Kur–Metzger;Gyertyánfy 1994). [472] 4. A nemzetközi szerzői jogi egyezmények egyáltalán nem térnek ki a szerzői alkotások felhasználására és a vagyoni jogok átruházására irányuló szerződésekre. Ezért az ilyen természetű nemzetközi ügyletek jogi megítéléséhez minden esetben kollíziós norma közvetítésére van szükség. Helyesen ismerte fel ezt a problémát a Kúria elődje (Legf. B. Pf. IV. 22.284/1994/3. sz.) egy nemzetközi kiadói szerződésre irányadó jog meghatározásánál. A Róma I. rendelet[410] (3. cikk) a szerzői művek felhasználási szerződéseire irányadó jog meghatározásánál (is) elismeri a felek jogválasztó jogát. Ez volt a Kódex (25. §) álláspontja is. Amennyiben a nemzetközi felhasználási szerződés alanyai nem élnek jogválasztó jogukkal, objektív kapcsolóelvként a Róma I. rendelet (4. cikk) a jellemző szolgáltatás kötelezettjének szokásos tartózkodási helyét határozza meg. Ez azt jelenti, hogy nemzetközi elemet tartalmazó felhasználási szerződésre a szerző szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát kell alkalmazni(Gyertyánfy 1994).

2. 79. § A szerzői jog nemzetközi védelmének lényege [473]


XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai 1. A szerzői jog nemzetközi védelmének szükségessége – és e védelem jellegzetessége is – abból a tényből vezethető le, hogy a nemzeti szerzői jogok – a jogvédelem történeti kialakulásának sajátosságai miatt – a territorialitás (a területiség) elvére épülnek. Ez azt jelenti, hogy az egyes államok szerzői jogi jogszabályai csak az először a területükön megjelent (akár belföldi, akár külföldi szerzőtől származó) műveknek nyújtanak védelmet. Ez azzal a következménnyel jár, hogy eredetileg az egyes nemzeti szerzői jogi törvények saját szerzőiket is csak saját területükön oltalmazták műveik jogtalan felhasználásával szemben, de külföldön már nem. Ezért a szerzői jog országhatáron túli (nemzetközi) védelmét csak külön nemzetközi egyezmények alapján lehetett biztosítani. Elvben elképzelhető lett volna természetesen, hogy minden állam szerzői joga védelmet ad saját érvényesülési területén az először külföldön megjelent művek jogtalan felhasználása ellen is. Ezt a gyakorlatot egyedül a francia jogszolgáltatás követte, de – viszonosság híján – az is feladta. A szerzői alkotások nemzetközi védelmére létrehozott két – sokoldalú, nyílt – nemzetközi egyezmény közül a BUE lényegesen szélesebb körű oltalmat ad, mint az ESZE. Ez utóbbi ugyanis eleve az „inkább kevesebbet, de több ország részvételével” célját tűzte maga elé. Mindkét egyezményben egységes jogot alkotó anyagi jogi normák és kollíziós szabályok is találhatók. [474] 2. A BUE védelmi rendszere három alapelvre épül. [475] a) A nemzeti elbánás (régime nationale) elve [244] azt jelenti, hogy a BUE valamelyik tagállamának kötelékébe tartozó szerzők – akár meg nem jelent, akár először a BUE valamelyik államban megjelent művük tekintetében – valamennyi egyezményes tagállamban ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a belföldiek. A BUE védelmére vonatkozó igényt – a párizsi szöveg szerint – nemcsak valamely tagország állampolgársága, hanem valamelyik tagországban fennálló lakóhely is megalapozza. A belföldiekkel azonos elbírálás elve – más szavakkal – azt jelenti, hogy a szerződő államok – a területiség elvét nem érintve, azaz a saját területükön – kölcsönösen ugyanazt a jogi státust biztosítják egymás állampolgárainak, mint a sajátjaiknak. Például: magyar szerző – Magyarországon vagy bármely BUE-államban megjelent vagy még meg nem jelent művével kapcsolatban – Csehországban ugyanabban az elbánásban részesül, mint a cseh szerzők, Finnországban mint a finnek, Gabonban mint a gaboniak, a Fidzsi-szigeteken mint az ottani alkotók stb.; az említett országok (vagy bármely más tagállam) szerzői viszont hazánkban ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a magyarok. A nemzeti elbánás elve a gyakorlatban csak alaki viszonosságot eredményez. Lehet, hogy ez a formai egyenlőség tartalmi egyenlőtlenséget takar, mert az egyes BUE tagállamok szerzői joga – a védelem feltételeiben, vagy a garantált jogok terjedelmében, vagy a védelem időtartamában – tartalmilag eltérő. Ezt az esetleges egyenlőtlenséget hivatottak – legalább részben – kiegyenlíteni azok a védelmi minimumszabályok, amelyeket a BUE maga állapít meg. Ezek a rendelkezések (a brüsszeli szöveg óta) a BUE elfogadásával a belső jog részévé válnak, és azt a minimális védelmi kötelezettséget határozzák meg, amelyet a tagállamok a külföldi szerzőknek biztosítani kötelesek, függetlenül attól, hogy belső szerzői joguk megadja-e ezt a védelmet vagy sem. [476] b) A BUE következő alapelvi rendelkezése kimondja, hogy a biztosított jogok élvezése és gyakorlása nincs semmiféle alakszerűséghez kötve: ez az ún. formakényszer hiánya. Ez a szabály feltűnő különbséget eredményez a szerzői jogokat és a szabadalmat, a védjegyet és az ipari mintát megillető védelem között. Ez utóbbiaknál ugyanis a védelem általában a megfelelő lajstromozás feltételéhez kötött. A formakényszer hiányának eredetileg az Amerikai Egyesült Államok szerzői jogi megoldásával és néhány délamerikai állam jogvédelmi rendszerével összevetve volt jelentősége, mivel ezek a szerzői jogok a védelmet eredetileg a formai követelmények betartásától tették függővé. Az USA 1976-ban elfogadott szerzői jogi törvénye (Copyright Act)már az európai megoldáshoz igazodik. [477] c) A BUE harmadik alapelve szerint a biztosított jogok élvezése és gyakorlása független attól, hogy a mű a „származási” országban védelemben részesül-e. Származási országnak meg nem jelent mű esetében a szerző hazája, egyébként az első megjelenés állama minősül. Több BUE-államban egyidejűleg történő megjelentetés esetében az a származási ország, amelynek törvényei a legrövidebb időtartamú védelmet adják; ha pedig BUEtagállamban és kívülálló államban kerül sor egyidejű megjelentetésre, a tagállam tekintendő származási 244 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai országnak. A védelem függetlenségének elve a territorialitás kiindulópontjából is levezethető: a származási ország törvényei az országhatárokon túl nem érvényesülnek, tehát az idegen országban történt jogsérelem az adott ország és nem a származási ország törvényei szerint ítélendő meg. A védelem függetlenségének elve nem érvényesül töretlenül. A BUE maga ugyanis néhány esetben az alaki viszonosság elvét az anyagi viszonosság elvével korrigálja, s ez a védelem függetlenségének elvét szükségszerűen korlátozza. Legpregnánsabb példája ennek a védelmi idő szabályozása. A védelmi idő általános minimuma – az 1948-as brüszszeli szöveg óta – a szerző halálát követő 50 év. A korábbi (római) szöveg szerint részes államoknak viszont még joguk van rövidebb védelmi időt garantálni. Ezt a lehetőséget ellensúlyozza az anyagi viszonosság megkövetelése, amely a védelmi idők összemérésével a következőket jelenti: a védelmi időt annak az államnak a joga határozza meg, amelyben a védelmet kérik, de ez az időtartam nem lehet rövidebb a mű származási országában megállapított időtartamnál. Ugyanez az elv érvényesül abban az esetben is, ha valamelyik ország (például Magyarország) 50 évnél hosszabb védelmi időt alkalmaz. A hosszabb védelmi idő nem igényelhető akkor, ha a származási ország ennél rövidebb védelmet garantál. [478] d) A BUE védelmi rendszerének az alapelvekre épülő vázlatos ismertetését a következőkkel kell kiegészítenünk. [479] da) Mivel a BUE jogvédelmi rendjének célja az idegen országbeli szerzők oltalma, ez a védelem nem terjed ki a származási országban igényelt jogokra. Például: a BUE egy először Magyarországon megjelent mű védelmére minden BUE-tagállamban irányadó, Magyarországot kivéve. [480] db) Az egyezményes jogvédelem elvben csak a BUE-hez tartozó országok szerzőire terjed ki. Mód van mégis arra, hogy a BUE-hez nem tartozó ország szerzői is védelemben részesüljenek. Ez a helyzet akkor, ha egy nem tagállam szerzőjének műve először valamelyik tagállamban jelenik meg. Ilyenkor a szerző az első megjelenés országában ugyanazokat a jogokat élvezi, mint a belföldi szerzők, a többi tagállamban pedig igényelheti a BUE által adott jogokat. [481] dc) A BUE a különböző szövegek szerint részes államok viszonylatában mindig a korábbi szöveg szerint érvényesül; például: Magyarország (párizsi szöveg) és Törökország (brüsszeli szöveg) között a brüsszeli szöveg tekintendő mérvadónak. Kivétel e szabály alól: az újonnan csatlakozó államokat mindenképpen csak a legújabb (párizsi) szöveg köti, míg velük szemben egy régebbi tagállamot esetleg egy korábbi szöveg! A BUE különböző szövegeinek összeütközéséből eredő problémákat csökkenti az a tény, hogy az egyes szövegek elvei – így mindenekelőtt a belföldiekkel egyenlő elbírálás (régime nationale) elve – azonosak. Így eltérés csak a védelmi minimumszabályok vonatkozásában lehet, és ennek is csak akkor van gyakorlati jelentősége, ha valamely részes állam belső joga kevesebb védelmet ad, mint a BUE minimumszabályai. [482] 3. Az ESZE védelmi rendszeréről, gyakorlati jelentőségének szinte teljes megszűnése miatt [464] csak röviden szólunk. Az ESZE jogvédelmi rendszere néhány fontos kérdésben amúgy is egyezik a BUE rendjével: lényegében azonos a védett művek köre, mindkettőben megtalálható a védelmi kötelezettség kimondása, és mindkettő a régime nationale elvéből indul ki. Az ESZE fontosabb eltérő szabályai a védelem alakszerűségi feltételét és a védelmi időt érintik. A védelemnek az alakszerűségi követelményeket támasztó országokban az a feltétele, hogy a más államban első ízben megjelent művön tüntessék fel a „C” (copyright) jelet, s mellette a szerzői jog jogosultjának nevét és az első kiadás évszámát. A védelmi időt illető általános szabály a szerző életében és a halála utáni 25 évben ad oltalmat, de ezt a rendelkezést több kivétellel töri át, és ismeri a védelmi idők összemérését is. [483] 4. A szerzői jogok védelmére fennálló két univerzális nemzetközi egyezmény (a BUE és az ESZE) tagállamai között számos átfedés van: az országok jelentős része mindkét nemzetközi egyezménynek tagja. A két egyezmény közötti viszony lényegét röviden a következőkben foglaljuk össze.


XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai [484] a) Az ESZE csak olyan országok szerzői viszonylatában jelentős, amelyek közül legalább az egyik nem tagja a BUE-nak. Ha mind a származási ország, mind a védelem igénylésének állama tagja mindkét egyezménynek, egymás közti viszonyukban a BUE rendelkezései érvényesülnek. [A két sokoldalú nemzetközi szerzői jogi egyezménynek ezt a hierarchiáját nem vette észre a a Kúria elődje: Legf. B. Pf. IV. 22.284/1994. sz.]. Tekintettel arra, hogy a BUE-ben részes államok köre az utóbbi évtizedekben jelentősen bővült, a mindkét egyezményben részes államok köre nőtt és – ezáltal – a BUE hegemóniája döntően megerősödött. Már itt utalunk azonban arra, hogy az Európai Unió (valójában az egész Európai Gazdasági Térség: EGT) tagállamaiban a BUE rendszerének nincs gyakorlati jelentősége, mert az irányelvekkel egységesített szerzői jogi szabályokban biztosított védelem [488] meghaladja a BUE védelmi szintjét. [485] b) A BUE-ből esetleg kilépő ország szerzője egy másik BUE tagállamban az ESZE szerint sem kap védelmet, hiába tagja ennek mindkét érintett ország. Ennek a rendelkezésnek az a célja, hogy az ESZE létrejötte ne rombolja szét a BUE alapján már kialakult nemzetközi szerzői jogi védelmi rendszert. A „fejlődő országoknak” minősülő államok viszont a párizsi felülvizsgálat során – más kedvezmények mellett – jogot kaptak arra, hogy az iménti szankciós következmény nélkül kiléphessenek a BUE-ből. [486] 5. A BUE és a kétoldalú egyezmények egymás melletti alkalmazásában is felmerülnek gyakorlati problémák. A BUE (a Párizsban elfogadott szöveg szerinti 20. cikkében) elsőbbséget ad a hasonló tárgyú kétoldalú egyezményeknek, amennyiben ezek a szerzők javára szélesebb körű jogokat nyújtanak, mint amelyeket a BUE biztosít, vagy amelyek a BUE rendelkezéseivel nem ellentétesek. [A Kúria elődjének egyik ítélete (Legf. B. Pf. IV. 22.284/1994. sz.) jól példázza a BUE és az Amerikai Egyesült Államokkal kötött egyezmény együttes alkalmazásának problémáit.] [487] 6. A nemzetközi szerzői jog fejlődésének fő mozgatóit a technikai haladásban, különösen az internet kiváltotta tömegigényekben, az internet hozzáférést biztosító elektronikus hírközlési üzletág és a szerzői joghoz kapcsolódó kiadói stb. üzletágak küzdelmében, valamint a fejlődő államok igényeiben kell keresnünk. A nemzetközi szerzői jog fejlődési irányát az fogja a jövőben meghatározni, hogy a politikai döntéshozók hogyan fognak egyensúlyozni az internet használatból eredő szabad hozzáférési igény és technikai lehetőség, az erre épített alapjogok (információs alapjog, a magánszféra védelme) és a szerzői jogi ipar gazdasági jelentőségének mérlegelése során. A technika egymást követő gyors változásai a jogi szabályozással szemben a szerzői alkotások és felhasználásaik nemzetközi magánjogi védelme területén is egymást követő kihívásokat eredményeznek: megújulnak a felhasználási módok és eszközök (legújabban például fájlcsere, videomegosztó oldalak, számítási felhő útján nyújtott szolgáltatások stb.). A BUE anyagi jogi rendszerének tökéletesítésére vonatkozó előkészületek az 1980-as évek végétől az 1990-es évek közepéig tartottak, és a speciális internetegyezményekbe torkollottak. 2012-ben a WIPO égisze alatt egyezményt fogadtak el az audiovizuális előadások védelméről: Pekingi Egyezmény. További Egyezményeket készítenek elő a rádió- és televízióműsorok védelméről, valamint a szabad felhasználások körének bővítéséről is. [488] 7. Az előbbiekben kiemelt általános szempontokon túl sajátos, de a fő tendenciák hatásaitól nem mentes követelményeket támaszt a tagországokkal szemben az európai uniós jogharmonizáció. Az Európai Unió a nemzetközi szerzői jogvédelem szintjét meghaladó védelmi rendszert épít ki. A magasabb szintű védelem nyújtására az előbbiekben tárgyalt nemzetközi egyezmények módot adnak. Mivel az Európai Unió tagja a TRIPS-nek és a WIPO internetegyezményeknek, az európai uniós szerzői és szomszédos jogi védelemnek legalább ezeknek az egyezményeknek meg kell felelnie. A jelenlegi európai uniós jogvédelmi szint a TRIPS-nek megfelel, a BUE, a Római Egyezmény és a WIPO internetegyezmények védelmi szintjét meghaladja.


XXIII. fejezet. A nemzetközi szerzői jog alapvonalai Irányelvek útján biztosítja az EU joga egyes műfajok, így a szoftver (2009/24//EK irányelv), valamint a szerkesztett szerzői műnek minősülő és azon kívül eső, de jelentős ráfordítással előállított adatbázisok (96/9/EK irányelv) védelmét. Irányelv rendelkezik egyes műhordozók bérletéről, nyilvános haszonkölcsönbe adásáról, a Római Egyezménynek megfelelő szomszédos jogokról, valamint a filmelőállítók csak az Európai Unióban érvényesülő szomszédos jogáról (2006/115/EK), a műholdas sugárzás és a vezetékes továbbközvetítés egyes kérdéseiről (93/83/EGK), az eredeti műalkotás szerzőjét megillető ún. követő jogról (2001/84/EK). E szétszórt, csak bizonyos műfajtákat vagy felhasználási módokat érintő irányelvek mellett vannak átfogó szerzői jogi irányelvek is. Ilyen a védelmi időről rendelkező irányelv (2006/116/EK), amely 2011-ben módosult (2011/77/EK), az ún. „Infosoc” (más néven: szerzői jogi) irányelv (2001/29/EK), amely valamennyi jogosult többszörözési, terjesztési, nyilvánossághoz közvetítési vagyoni jogát és a szabad felhasználásokat egységesíti, továbbá a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló irányelv (2004/48/EK). Ez utóbbi, csakúgy, mint a szellemi tulajdonjogot sértő árukra alkalmazható vámintézkedésekről szóló 1383/2003/EK rendelet az iparjogvédelmi jogok érvényesítésére is kiterjed. A szerzői jog európai uniós fejleményeinek tárgyalásánál elvi jelleggel kell kiemelni, hogy a szerzői jogvédelem hagyományos territorialitása[473] valójában nem fér össze az egységes piaccal (Boytha 2011; Gyertyánfy 1991; Basedow–Kono–Metzger). A territorialitás feloldását az Európai Unió részben jogszabályokkal, részben bírói döntésekkel éri el. A legfontosabb, mind a szerzői jogban, mind pedig az iparjogvédelemben érvényesülő szabály az európai uniós (valójában az egész Európai Gazdasági Térségre: az EGT-re kiterjedő) hatályú ún. jogkimerülés. Ez a szerzői jogban azt jelenti, hogy a jogosult hozzájárulásával terjesztett műpéldány (másolat) mint áru EGT-n belüli további eladás útján történő terjesztéséhez nem szükséges a jogosult engedélye. Az uniós négy szabadság érvényesítését szolgálja az Európai Bíróság e területen folytatott gyakorlata is, például a szerzői művek és szomszédos jogi teljesítmények szolgáltatás útján történő értékesítése (műholdas sugárzás, internetes felhasználás stb.) körében, ahol a Bíróság előzetes döntéshozatali eljárások során hozott döntéseivel vonja meg a területi hatályú engedélyezés korlátjait. Így például az ún. Premier League ügyekben (C-403/08. és C-429/08. sz. egyesített ügyek) kimondta a Bíróság, hogy a szolgáltatások szabad áramlásával nem fér össze, ha műholdas sugárzási szerződések megtiltják, hogy a külföldi dekódoló kártyákat olyan televíziónézőknek is rendelkezésére bocsássák, akik a műsorokat azon tagállamon kívül kívánják nézni, amelyre a sugárzási engedélyt megadták.


Chapter 27. XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai1 80. § Az iparjogvédelem nemzetközi rendszerének általános keretei 81. § A szabadalmak nemzetközi védelme 82. § Nemzetközi védjegyoltalom 83. § A származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelme 84. § Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelme

1. 80. § Az iparjogvédelem nemzetközi rendszerének általános keretei 1. A nemzetközi iparjogvédelem alapjainak lerakása – a nemzetközi szerzői jogéhoz hasonlóan – a 19. század végén történt meg: a máig alapvető nemzetközi egyezmény, az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezmény(PUE) 1883-ban jött létre. (Módosítások: 1900: Brüsszel; 1911: Washington; 1925: Hága; 1934: London; 1958: Lisszabon; 1967: Stockholm; kiegészítés: 1979.) Az Egyezménynyílt jellegű [86], ahhoz bármely állam csatlakozhat; tagjainak száma 2012-ben 174 volt. Hazánk 1909-ben csatlakozott, jelenleg a stockholmi szöveg szerint részes (kihirdette az 1986. évi 20. tvr.-el módosított 1970. évi 18. tvr.). A PUE fő célkitűzése az, hogy a valamelyik tagállamban megszerzett – a szerzői jogvédelemhez hasonlóan territoriális hatályú – jogvédelmet a többi részes országban is biztosítsa. Ezt a célkitűzést az Egyezmény főleg három eszközzel kívánja elérni: [489] a) A nemzetielbánás (régime nationale) elvének[244] kimondásával, amelynek értelmében a tagállamok az összes részes ország állampolgárainak és szervezeteinek ugyanazokat a jogokat kötelesek biztosítani, mint a saját állampolgáraiknak és szervezeteiknek. [490] b) Az ún. uniós elsőbbség intézményével. Ezen azt kell érteni, hogy a bármely tagállamban tett első bejelentés alapján a védelmet igénylő az első bejelentéstől számított meghatározott időtartamon (szabadalmaknál: 12 hónapon, védjegyeknél és ipari (formatervezési) mintáknál: 6 hónapon) belül oltalmat nyerhet az összes többi szerződő államban (azok bármelyikében), méghozzá úgy, mintha azt az első bejelentés (az ún. alapbejelentés) napján igényelte volna. [491] c) Közös, a tagállamokra kötelező szabályokkal, amelyektől a részes államok belső jogszabályai nem térhetnek el; például: a találmány gyakorlatba vételének elmulasztása miatt kényszerintézkedés csak meghatározott idő elteltével alkalmazható stb. Egészében véve a PUE az iparjogvédelemben részesülő alkotások nemzeti oltalmából és annak territoriális hatályából kiindulva érintetlenül hagyja a nemzeti oltalmi rendszereket. Az említett kötelező szabályok kivételével tehát a részes államok nemzeti jogszabályai döntik el nemzetközi viszonylatban is a jogvédelem körét, jellegét, határait stb. A PUE jogvédelmi rendszere az iparjogvédelem több területére is kiterjed; szabályai érintik a találmányok, az ipari (az újabb hazai terminológia szerint: formatervezési) és használati minták, továbbá a védjegyek, a A szerzők köszönetet mondanak Vékás Gusztávnak, a Magyar Szabadalmi Hivatal ny. elnökhelyettesének és Faludi Gábor egyetemi docensnek a fejezet aktualizálásáért. 1


XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai kereskedelmi név,származásjelzés és eredetmegjelölés nemzetközi oltalmát, valamint a tisztességtelen verseny elleni nemzetközi védelmet. A PUE átfogó rendelkezéseit az iparjogvédelem egyes részterületein (védjegyoltalom, származási jelzések, illetve eredetmegjelölések oltalma, ipari minták oltalma, a szabadalmi jog speciális kérdései) külön nemzetközi megállapodások egészítik ki. Ezek közül több a PUE mellékegyezménye, amelyekhez csak PUE tagországok csatlakozhatnak, és amelyeknek az PUE elvei adnak keretet. A szűkebb területet érintő nemzetközi egyezmények rendszere az utóbbi évtizedekben jelentősen kiterebélyesedett. A fontosabb speciális egyezményeket az egyes iparjogvédelmi formák tárgyalásánál (a következő §-okban) érintjük. A PUE felülvizsgálata és kiegészítése hosszú időn át napirenden volt; az erre irányuló munkálatok a Szellemi Tulajdon Világszervezete [463] keretében folytak. A módosítást elsősorban a fejlődő országok követelték, amelyek – a szerzői jogok nemzetközi forgalmához hasonlóan, sőt még sokkal inkább – az ipari jogok területén is döntő mértékben importálók, és ezért könnyítéseket, kedvezményeket, jogi-műszaki segítséget várnak a fejlett ipari országoktól az iparjogvédelem nemzetközi intézményein keresztül is. Az utóbbi időben – az átfogó felülvizsgálat helyett, amelyhez széles körű egyetértés megszerzése nem volt remélhető – az iparjogvédelem egyes részterületein (főként az eljárási követelmények egyszerűsítése érdekében) folyt a Párizsi Unió rendszerének – külön nemzetközi szerződések megkötésével történő – továbbfejlesztése. [492] 2. Az iparjogvédelem (és vele együtt a szerzői jog) nemzetközi rendszere fejlesztésének újabb lendületet adott a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szerepvállalása. Ennek alapjául a WTO-t létrehozó Marrakesh-i Egyezmény [208] 1. C) mellékletét képező, a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásairól szóló megállapodás, az ún. TRIPS-Egyezmény[468] szolgál. A TRIPS-Egyezmény a PUE-vel és mellékegyezményeivel öszszehangolt kötelezettségeket ír elő a tagországok számára az iparjogvédelmi oltalom biztosításával kapcsolatban. S ezenkívül egymást kölcsönösen segítő kapcsolatot létesít a WTO és a WIPO, valamint az egyéb érintett nemzetközi szervezetek között. A tagországok kötelesek a TRIPS-Egyezmény rendelkezéseinek érvényt szerezni. A kötelezettségek betartásának a WTO-rendszerben alkalmazható kereskedelmi jellegű szankciók is nyomatékot adnak. A TRIPS-Egyezmény a nemzeti elbánás elve [244] mellett a legnagyobb kedvezményes elbánást[245] is érvényesíteni rendeli az oltalommal kapcsolatban. Meghatározza az oltalom megszerzésének, tartalmának, terjedelmének és felhasználásának alapkövetelményeit a szabadalmak, a védjegyek, a formatervezési minták és az egyéb iparjogvédelmi intézmények tekintetében. Mindezzel a TRIPS-Egyezmény hozzájárul az oltalomra vonatkozó szabályok világméretű egységesítéséhez. Újszerű és igen jelentős a TRIPS-Egyezménynek az a része, amely a jogérvényesítés szabályait állapítja meg. Ezek a szabályok egyaránt kiterjednek a polgári, a közigazgatási és a büntető eljárásokra, valamint a jogorvoslatokra, az ideiglenes intézkedésekre, a jogsértések határintézkedésekkel történő megakadályozására, továbbá a viták rendezésére is. A TRIPS-Egyezmény működtetésének intézménye a WTO keretében működő TRIPS Tanács. [493] 3. Az iparjogvédelem területét szabályozó nemzetközi egyezmények rendszere ugyanúgy nem lehet teljes, mint a nemzetközi szerzői jogi egyezmények hálózata. A nemzeti kollíziós jogkiegészítő szerepére tehát itt is szükség van. AKódex (20. §) szerint a feltaláló és jogutódja annak az államnak a joga szerint és abban az államban részesül védelemben, amelyben a szabadalmat megadták, illetve ahol a bejelentést megtették. Ezt a szabályt kell értelemszerűen alkalmazni más iparjogvédelmi jogokra: ipari mintaoltalomra, védjegyre stb. is (Basedow).

2. 81. § A szabadalmak nemzetközi védelme [494] 1. A szabadalmak nemzetközi védelmének alapvető szabályait a PUEtartalmazza. Így e körben is érvényesül a nemzeti elbánás (régime nationale)[244] elve; továbbá a feltalálót megilleti az uniós elsőbbségi jog [490]. Az Egyezménynek a szabadalmakra vonatkozó rendelkezései közül ki kell emelnünk még a szabadalmak függetlenségének elvét. Ez azt jelenti, hogy a PUE hatálya alatt megszerzett szabadalom – például lejárat vagy megsemmisítés szempontjából – függetlenül ítélendő meg a feltaláló által ugyanarra a találmányra – akár PUEtagállamban, akár nem tagországban – nyert további (ún. analóg) szabadalmaktól. Ezeken az elvi jelentőségű tételeken kívül említeni kell, hogy a PUE több rendelkezése megköti a tagországokbelső törvényhozását; például: a szabadalom nem tagadható meg és nem is hatálytalanítható azon a címen, hogy a szabadalmazott 249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai (illetve a szabadalmazott eljárással előállított) termék (például lőfegyver, méreg) forgalma az adott állam jogszabályai szerint tilos vagy korlátozott. Speciális szabályokat tartalmaz a PUE a tagországok területén rendezett hivatalos (vagy hivatalosan elismert) nemzetközi kiállításon közszemlére kitett árukon alkalmazott szabadalmazható találmányok időleges oltalmáról. [495] 2. 1970-ben Washingtonban a szabadalmak nemzetközi védelme területén újabb egyezmény jött létre: a Szabadalmi Együttműködési Szerződés (Szerződés, angol rövidítéssel: PCT), amely 1978-ban lépett hatályba. A Szerződést 1979-ben kiegészítették, és 1984-ben módosították. 2012-ben a PCT tagállamainak száma már 146 volt. A PCT egyrészt egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá kívánja tenni a találmányok jogi oltalmának elnyerését több országban egyidejűleg folyó eljárás esetén, másrészt elő akarja mozdítani ún. „erős” szabadalmak engedélyezését, amelyek biztosan kielégítik a szabadalmazhatóság kritériumait. E célok érdekében a Szerződés • módot ad ún. nemzetközi bejelentés tételére (egy helyen, egyetlen nyelven), amelynek jogi hatása kiterjed valamennyi olyan államra, ahol a bejelentő oltalmat kíván nyerni; • lehetővé tesz nemzetközi kutatást és vizsgálatot a bejelentett találmány újdonsága tekintetében nemzetközi szervek által. (Magának a szabadalomnak a megadása kérdésében a döntés nemzeti kompetenciába tartozik.) A Szerződés eszközei javítani képesek azt a kedvezőtlen arányt, amely az utóbbi évtizedek felgyorsult technikai fejlődése folytán a szabadalmi eljárások időtartama és a találmányok – egyre gyorsuló – erkölcsi kopásának időtartama között kialakult. A Szerződést a vezető ipari országok – köztük az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Svájc és az USA – is ratifikálták. Magyarország szintén aláírta és 1980-ban ratifikálta a Szerződést [kihirdetés: 1980. évi 14. tvr., módosítás: 1984. évi 30. sz. tvr; 1986. évi 22. sz. tvr.; Vh. r.: 29/1980. (VII. 29.) Mt sz. r., mód.: 56/1984. (XII. 8.) MT sz. r.]. [496] 3. Genfben 2000. június 1-jén fogadták el a Szabadalmi Jogi Szerződést,amelya szabadalmi eljárási szabályokat hangolja össze, a szabadalmi anyagi jogi szabályokra hatálya nem terjed ki. 2012-ben tagjainak száma 32. Magyarországon a 2007. évi CXXXI. törvény, a mellékletét képező Végrehajtási Szabályzatot a 320/2007. (XII. 5.) Korm. rendelet hirdette ki. [497] 4. A találmányok, illetve a növényfajták nemzetközi oltalmára az említetteken kívül még néhány speciális egyezmény is létrejött: • az 1961-es (Genfben 1972-ben, 1978-ban és 1991-ben módosított) Párizsi Egyezmény(2012-ben 70 tagállam) az új (nemesített) növényfajták oltalmára.Magyarországon az 1991. évi szöveg 2003. január 1-jétől hatályos (kihirdette: 2002. évi LI. tv.); • az 1971-es Strasbourgi Megállapodás a nemzetközi szabadalmi osztályozásról (2012-ben 62 tagállammal, Magyarország nem csatlakozott hozzá, de alkalmazza); • az 1977-es (1980-ban módosított) Budapesti Szerződés (2012-ben 77 tagállam) a mikroorganizmus-törzsek szabadalmi eljáráscéljából történő letétbe helyezésének nemzetközi elismeréséről (kihirdette: 1981: évi 1. tvr.). [498] 5. A világméretű egységesítés lelassult. A WIPO [463] napirendjén (a szabadalommal foglalkozó állandó bizottság előtt) fontos részletkérdések szerepelnek: a nemzetközi szabadalmi rendszer, az oltalom alóli kivételek és korlátozások, a szabadalmak minősége, („erőssége”), a felszólalási rendszerek, a szabadalmak megsemmisítésének problémái. Napirenden van a szabadalmi oltalom és a közegészségügyi problémák kezelésének viszonya is. [499]


XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai 6. Fejlett regionális szabadalmi együttműködést alakítottak ki az Európai Unió keretében, de jogi és szervezeti szempontból attól függetlenül. Az 1973-ban az európai szabadalmak engedélyezésérőlMünchenben aláírt Egyezmény (EPC) 1977-ben lépett hatályba. Az Egyezményt 2000-ben felülvizsgálták. A felülvizsgált szöveget a 2007. évi CXXX. törvény, az ahhoz kapcsolódó Végrehajtási Szabályzatot a 319/2007. (XII. 5.) Korm. rendelet hirdette ki. Az EPC fő célja, hogy egyszerűbbé és hatékonyabbá tegye egy-egy találmánynak több európai országban való szabadalmazását. Ezt a célt azzal éri el, hogy egy találmányra vonatkozó azonos tartalmú számos nemzeti bejelentés helyett egyetlen, az EPC valamennyi tagállamára kiterjedő európai bejelentés tehető, amelyet egyetlen eljárásban,egységes szabályok szerint bírálnak el. Az EPC, a Végrehajtási Szabályzat és a mellékletet képező jegyzőkönyvek a szabadalom engedélyezésére vonatkozó közös jogot képeznek, amely a nemzeti jogokkal párhuzamosan, azok mellett megjelenő alternatívaként, „szabadalomi jogi választékként” funkcionál. Az egységes követelmények szerint, egységes eljárásban engedélyezett európai szabadalom nem jelent jogilag egységes szabadalmat, hanem nemzeti szabadalmak halmazát a megjelölt államok területére kiterjedő hatállyal, amelyekre az engedélyezést követően ugyanúgy a nemzeti szabadalmi szabályok vonatkoznak, mint az egyes országok által közvetlenül engedélyezett nemzeti szabadalmakra. Mindezek alapján ezek az országok a szabadalom engedélyezéséig „egy hangon” beszélnek, és ebben rejlik az európai szabadalmi rendszer legátütőbb hatása is. Magának az Európai Uniónak tehát (még) nincs különálló szabadalmi rendszere. [A jogilag egységes oltalmat a közösségi szabadalomról szóló Luxemburgi Egyezmény (1975) szándékolta megvalósítani, de az nem lett valóság. Ma – a tagállamok megerősített együttműködése keretében készült – az európai szabadalmakat érintő jogviták egységes intézéséről (az ún. egységes szabadalmi bíráskodásról) szóló egyezménytervezet van napirenden. Egyelőre nem fogadták el; a vita főképp a nyelvi rezsim és a közös központi szabadalmi bíróság székhelye körül folyik.] Az EPC-nek 2012-ben 38 tagországa volt, közöttük Magyarország, az Európai Unió valamennyi tagországa, továbbá Liechtenstein, Monaco, Svájc Törökország, Szerbia, Horvátország, Macedónia. Bosznia-Hercegovina és Montenegró is elismerik az európai szabadalmat. Az Egyezmény tagjai, mint a felsorolásból látható, nemcsak az Európai Unió tagországai lehetnek, hanem ahhoz az Adminisztratív Tanács felkérése alapján bármely európai ország csatlakozhat. A tagság azt jelenti, hogy – a nemzeti út mellett – közös európai eljárás keretében is lehet a tagországban (így Magyarországon is) szabadalmat elnyerni. Az EPC-t a nyelvhasználat tekintetében kiegészíti a Londoni Megállapodás (kihirdette: a 2009. évi XXIII. törvény), amelynek az a hazai hatása, hogy az európai szabadalom magyarországi hatályosításához – a jogvita esetét kivéve – nem szükséges magyarra lefordítani a szabadalmi leírást, hanem csak az igénypontot. Az EPC létrehozta az Európai Szabadalmi Szervezetet (European Patent Organisation). Ennek munkaszervei: • az operatív teendőket ellátó, Münchenben székelő „Európai Szabadalmi Hivatal” (European Patent Office: EPO), amelynek feladata, hogy egységes követelmények alapján európai szabadalmakat engedélyezzen a tagországok területére; továbbá • az irányítási teendőket ellátó Adminisztratív Tanács, amely az Egyezmény tagországainak képviselőiből áll. Létrejött ezenkívül az Európai Szabadalmi Hivatal fiókja Hágában, Berlinben és Bécsben, valamint az iparjogvédelmi kutató és továbbképző központ (CEIPI) Strasbourgban.

3. 82. § Nemzetközi védjegyoltalom [500] 1. A védjegyek nemzetközi védelmének alapvető jogi kereteit szintén a PUE adja. Ezért a nemzetközi védjegyoltalom területén is érvényesülnek azok a főbb szabályozási elvek (a nemzeti elbánás elve, uniós elsőbbség stb.), amelyekről a PUE ismertetésénél szóltunk [489]. A nemzeti elbánás elve itt azt jelenti, hogy a tagországok természetes és jogi személyei bármely PUE-tagállamban – közvetlen bejelentéssel – a belföldiekre irányadó anyagi és eljárásjogi feltételek között, továbbá az adott állam védjegyjogában megállapított alaki követelmények teljesítése mellett védjegyoltalmat kérhetnek. [501] 2. A nemzetközi védjegyoltalom jelentőségét mutatja, hogy – a PUE keretében – már a 19. század végén külön nemzetközi egyezmény született: a gyári vagy kereskedelmi védjegyek nemzetközi lajstromozására1891-ben 251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai kötött Madridi Megállapodás (módosítások: 1900: Brüsszel; 1911: Washington; 1925: Hága; 1934: London; 1957: Nizza; 1967: Stockholm; kiegészítés: 1979). Magyarország – ma a stockholmi szöveg szerint: 1973. évi 29. tvr., mód.: 1986. évi 21. sz. tvr. – tagja ennek az egyezménynek, amelynek 2012-ben 56 tagállama volt. A Madridi Megállapodást a védjegyoltalom több országban történő egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb megszerzési lehetőségének biztosítására felmerült igény hívta életre. Ezen igény kielégítése érdekében a Megállapodás létrehozta a „nemzetközi védjegy”intézményét. Ennek lényege, hogy a részes államok természetes és jogi személyei a származási országban oltalmat élvező védjegyeikre egyetlen bejelentéssel oltalmat nyerhetnek valamennyi szerződő állam területén. A nemzetközi védjegy tehát elkerülhetővé teszi a nemzetközi oltalom megszerzésénél a többszöri – és ezért bonyolultabb, költségesebb, lassúbb – igénybejelentést. A Madridi Megállapodáshoz 1989-ben – diplomáciai konferencia keretében – Jegyzőkönyvetkapcsoltak, amely 1995-ben lépett hatályba. A Jegyzőkönyv tagországainak száma 2012-ben összesen 86 volt; Magyarország 1997. óta részese a Jegyzőkönyvnek. A Jegyzőkönyv elfogadása hármas célt szolgált: a Megállapodás alapvető elveinek megőrzését, egyes érdeklődő országok (köztük az Egyesült Királyság) igényeinek figyelembevételét, valamint annak lehetővé tételét, hogy az Európai Unió maga saját jogán részt vehessen az egyetemes rendszerben. [502] 3. A védjegyekkel kapcsolatos nyilvántartások egyszerűsítése és nemzetközi egyöntetűségük biztosítása érdekében – ugyancsak a PUE mellékmegállapodásaként – 1957-ben Nizzában nemzetközi egyezmény jött létre a gyári vagy kereskedelmi védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozásáról. 2012-ben a Nizzai Megállapodásnak 83 tagállama volt. (Módosítás: 1967: Stockholm; 1977: Genf; kiegészítés: 1979: Nizza.) Magyarország – a genfi szöveg szerint – tagja a Nizzai Megállapodásnak (1970. évi 18. sz. tvr.). [503] 4. A Párizsi Unió reformja keretében 1994-ben jött létre Genfben a Védjegyjogi Szerződés (TLT), amelynek Magyarország 1998óta tagja (1999. évi LXXXIII. tv.), s amelynek 2012-ben 53 állam volt részese. [504] 5. 2006-ban jött létre a Szingapúri Védjegyjogi Szerződés, amely modern védjegyeljárási szabályokat, modern technikai eszközöket is igénybe vevő kapcsolattartást tartalmaz, kitér a nem hagyományos megjelölésekre is. Hazánk aláírta az egyezményt, de annak ratifikációjára – 2012 nyaráig – még nem került sor. Az egyezménynek ekkor 27 tagja volt. [505] 6. Az Európai Uniójogi normái közül a tagállamok védjegyekre vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló (módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt) 2008/95/EK irányelv végrehajtása a nemzeti védjegytörvények jelentős mértékű harmonizációját valósította meg. Magyarország ennek a kötelezettségének az európai uniós tagságra való felkészülés idején megalkotott védjegytörvénnyel, valamint e törvénynek a csatlakozás folyamatában végrehajtott („második generációs jogharmonizációs”) módosításával tett eleget. A hazai védjegyjog fejlesztése azóta is folyamatosan zajlik. A közösségi védjegyről szóló, (módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt) 207/2009/EK rendelet pedig létrehozta azt a közösségi védjegyrendszert, amely az iparjogvédelmi integráció legmagasabb fokát valósítja meg: az Európai Unió egységes piacához igazodó, szupranacionális, a közösség egész területére kiterjedő oltalmat biztosít, egységes szabályok szerint. A közösségi védjegyrendszerben nemcsak egyetlen bejelentéssel, egyetlen eljárásban szerezhető oltalom az Európai Unió összes tagállamának területére, hanem – szemben az európai szabadalommal – a megadása után sem bomlik szét nemzeti oltalmakká, hanem a védelem egész tartama alatt egységesen, európai uniós jelleggel érvényesülő oltalmat jelent. A közösségi védjegyrendszer működtetése az ún. Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (angol rövidítéssel: OHIM) feladata; a Hivatal székhelye a spanyolországi Alicante. A jogorvoslati fórumok is európai közösségi szervek; végső fokon az Európai Bíróság jár el. Bitorlási ügyekben a tagállamok által saját bíróságaik közül kijelölt, de európai uniós bíróságokként működő bíróságok járnak el. A közösségi védjegyrendszer mellett a nemzeti rendszerek is működnek.


XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai

4. 83. § A származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelme A PUE elvei(mindenekelőtt a nemzeti elbánás elve) a származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelmének is általános keretet adnak [489]. A PUE mellékegyezményeként létrejött külön szerződések konkretizálják azután ezt a védelmet. [506] 1. Az áruk hamis vagy megtévesztő származási jelzésének megakadályozásáramár 1891-ben létrejött a Madridi Megállapodás(módosítások: Washington: 1911; Hága: 1925; London: 1934; Lisszabon: 1958; kiegészítés: Stockholm: 1967). Magyarország [a lisszaboni szöveg szerint (1967. évi 7. tvr.) és a stockholmi kiegészítő okmánnyal (1970. évi 18. tvr.)] részese a – 2012-ben 35 tagállamot tömörítő – Megállapodásnak. A védelem lényege: minden olyan hamis vagy megtévesztő jelzést viselő árut, amely származási ország (hely) gyanánt a szerződő országok egyikét (vagy annak egy helyét) tünteti fel, a részes országban (akár a származásiban, akár a behozataliban) le kell foglalni, vagy az áru behozatalát kell megtiltani, vagy az illető származási jelzés feltüntetését kell megakadályozni. [507] 2. Az eredetmegjelölések oltalmára és nemzetközi lajstromozására1958-ban Lisszabonban jött létre Megállapodás, amelynek 2012-ben 27 tagállam volt résztvevője. Magyarország (1982. évi 1. tvr.) az 1967-es stockholmi felülvizsgált és 1979-ben kiegészített szöveg szerint tagja ennek az egyezménynek. A Megállapodásban részes államok – meghatározott anyagi és eljárási feltételek teljesítése esetén – oltalomban részesítik az egymás termékeire vonatkozó eredetmegjelöléseket. [508] 3. Az Európai Unió a földrajzi árujelzők uniós oltalmára külön rendszert működtet, amely a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek földrajzi jelzéseinek és eredetmegjelöléseinek oltalmára (510/2006/EK rendelet), a szeszes italok földrajzi árujelzőinek oltalmára (110/2008/EK rendelet), és a borok és szőlészeti termékek eredetmegjelölésére (főképp: a Tanács 491/2009/EK rendeletével módosított 1234/2007/EK rendelet) terjed ki. Ez a rendszer a mezőgazdasági termékekre és az élelmiszerekre, valamint a borokra nézve az oltalom teljes európai uniós egységesítését valósítja meg. A szeszes italokra mind európai uniós, mind tagállami oltalom igényelhető, az egyéb, főképp ipari termékek földrajzi jelzései tagállami oltalomban részesülhetnek. Az uniós oltalmi rendszer működtetésében az Európai Bizottság mellett a tagállamok hatóságai is aktív szerepet játszanak.

5. 84. § Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelme [509] 1. Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelmének alapjait ugyancsak a PUE fektette le. Az Egyezmény – a szabadalmakhoz és védjegyekhez hasonlóan – uniós elsőbbségi jogot biztosít [490]. Ezenkívül a részes államok belső törvényhozása számára is kötelező védelmi rendelkezéseket tartalmaz. [510] 2. Az ipari minták nemzetközi letétbe helyezésérevonatkozó 1925-ös Hágai Megállapodás(felülvizsgálat: London: 1934; Hága: 1960; kiegészítő szöveg: Monaco: 1961; Stockholm: 1967; Jegyzőkönyv: Genf: 1975; módosítás: 1979 és 1999) révén egy bejelentéssel több országban szerezhető ipari (formatervezési) mintaoltalom. 2012-ben 60 tagállamot számlált, Magyarország 1984-től részese (1984. évi 29. tvr.). Ugyancsak a PUE keretében 1968-ban Locarnóbanmellékegyezmény jött létre az ipari minták nemzetközi osztályozásáról(kiegészítés 1979-ben). Magyarország 1974 óta részes állam (1973. évi 29. tvr.); 2012-ben 52 állam volt tagja. [511] 253 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai 3. Az Európai Unió mintaoltalmi rendszere az ipari minták közösségi oltalmáról szóló 6/2002/EK rendelet alapján működik. Az uniós mintaoltalom valamennyi tagállamra kiterjedő egységes oltalmat jelent. Az oltalmat egyetlen bejelentéssel, egyetlen eljárásban lehet megszerezni, s az Európai Unió egész területén azonos hatállyal érvényesül. A formatervezési (ipari) minták közösségi rendszerének működtetése – a közösségi védjegyrendszerrel megegyezően – a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (OHIM) feladata. A tagállamok formatervezési minta szabályait a 98/71/EK irányelv hangolja össze.

6. Irodalom a VII. címhez Basedow, J. – Drexl, J. – Kur, A. – Metzger, A. (eds.): Intellectual Property in the Conflict of Laws. Oxford, 2005. Basedow,J.: Foundations of Private International Law in Intellectual Property. In Basedow, J. – Kono, T. – Metzger, A.: Intellectual Property in the Global Arena. Tübingen, 2010. 3–29. Bobrovszky J.: Nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés. In Pusztai Gy. (főszerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv. Budapest, 1989. 265–307. Bobrovszky J.: Iparjogvédelem a külkereskedelmi kapcsolatok területén. In Martonyi–Vattay (szerk.): A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve. Budapest, 1991. 293–324. Bogsch Á.: A Szellemi Tulajdon Világszervezete. Jogtudományi Közlöny, XXXVI. 1981. 973–983. Boytha Gy.: A nemzetközi szerzői jogi és szomszédjogi egyezmények összefüggései. Jogtudományi Közlöny,XXXVI. 1981. 994–1007. Boytha Gy.: Nemzetközi szerzői jog. In Petrik F. (szerk.): A szerzői jog. Budapest, 1990. 313–373. Boytha Gy.: Territoriális szerzői jogvédelem és globális kihívások. In Raffai K. (szerk.): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. Budapest, 2011. 11–27. Drobnig, U. – von Hoffmann, B. – Martiny, D. – Neuhaus, P. H.: Die Immaterialgüterrechte im künftigen internationalen Privatrecht der Europäischen Gemeinschaften. RabelsZ, 40. (1976) 189–230. Fawcett, J. – Torremans, P.: Intellectual Property and Private International Law. Oxford, 2011. Ginsburg, J.: The Private International Law of Copyright in an Era of Technological Change. Recueil des cours, 273. (1998) 239. skk. Gyertyánfy P.: A számítógépes eljárási rendszer (szoftver) összehasonlító szerzői jogi vizsgálata. Jogtudományi Közlöny,XXXVII. (1982) 491–499. Gyertyánfy P.: Ellentmondások és változások korunk szerzői jogában. Jogtudományi Közlöny,XXXIX. (1984) 55–59. Gyertyánfy P.: Szerzői jogunk és az európai integráció. Magyar Jog, XXXVII. (1991) 344–350., 534–540., 594– 600. Gyertyánfy P.: A szerzői jog átruházhatóságára és a felhasználási szerződésekre irányadó jog. In Mádl F. – Vékás L. (szerk.): Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. Budapest, 1994. 93–104. Gyertyánfy P. (szerk.): A szerzői jogi törvény magyarázata. Budapest, 2000. Raynard, J.: Droit d’auteur et conflits de lois. Paris, 1990. Schack, H.: Zur Anknüpfung des Urheberrechts im IPR. Berlin, 1979. Troller, A.: Das internationale Privat- und Zivilprozessrecht im gewerblichen Rechtsschutz und Urheberrecht. Basel, 1952. Troller, K.: Industrial and Intellectual Property. In International Encyclopedia of Comparative Law, vol. 3., ch. 22. Tübingen, 1994. 254 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIV. fejezet. A nemzetközi iparjogvédelem alapvonalai Ulmer, E.: Die Immaterialgüterrechte im internationalen Privatrecht. Köln, 1975.


Part IX. VIII. cím. Nemzetközi öröklési jog


Table of Contents 28. XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog .................................................................................... 1. 85. § Az öröklés a nemzetközi magánjogban: a hagyaték joga ......................................... 2. 86. § A hagyaték joga a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban ................................ 3. Irodalom a VIII. címhez ....................................................................................................


258 258 260 264

Chapter 28. XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog 85. § Az öröklés a nemzetközi magánjogban: a hagyaték joga 86. § A hagyaték joga a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban

1. 85. § Az öröklés a nemzetközi magánjogban: a hagyaték joga [512] 1. Miként a személyek körében a személyes jog (lex personae) és a kötelmek körében a kötelem joga (lex obligationis), úgy a hagyaték tekintetében a hagyaték joga (lex successionis) képezi azt az általános fogalmat, amelyet az öröklési jogviszonyokra alkalmazandó jog jelölésére használunk. A hagyaték joga valamennyi öröklési jogviszonyra kiterjed. [513] a) Történetileg szemlélve a kapcsolóelvek alakulását, a fejlődés a hagyaték tárgyainak fekvési helye szerinti joggal (lex rei sitae) kezdődött: az egyes vagyontárgyak öröklési jogi helyzetét külön-külön kellett meghatározni, ugyanúgy, mint dologi jogi sorsukat. Bartolustól (14. század) egészen a 18. századig uralkodó elv volt a fekvés helyének joga. Az öröklési jogi jogviszonyokat annak az országnak a joga szerint ítélték meg, amelynek a területén a hagyaték tárgya az öröklés megnyílásakor feküdt.Ez a jogfelfogás azt a tényt tükrözte, hogy az öröklés legfontosabb tárgya e századokban a földtulajdon volt, és ennek sorsa nem volt elválasztható az adott országban uralkodó földtulajdoni viszonyoktól. Az ipar és a kereskedelem fejlődésével a földbirtok mellett egyre nagyobb jelentőségre tettek szert más vagyontárgyak is. Különösen a pénz, a részvények és más értékjogok, valamint egyes, nagy értéket képviselő ingó vagyontárgyak (ékszerek és hasonlók) szerepe nőtt. Ez a körülmény, valamint a megnövekedett személyforgalom vezetett oda, hogy az ingó dolgok öröklési jogát függetlenítették azok fekvéstől, és ezek öröklését az örökhagyó személyes joga (lex personae)alá rendelték. A fejlődés így a hagyaték feldarabolásához és a hagyaték jogának szétválásához vezetett: míg az ingatlan vagyontárgyak öröklési viszonyaira a fekvésük helye volt irányadó, addig az ingókra az örökhagyó halálakor fennálló személyes jogát alkalmazták. Ez a felfogás elméleti alátámasztást először a francia jogtudományban kapott. A francia iskola 16. században alkotó nagy képviselője, D’Argentré fejti ki, hogy az ingó dolgoknak nincs állandó fekvése (situm habere negantur). Ezért a maguk státusát csak a tulajdonos személyes joga szerint nyerhetik el. A személyes jog ebben a korban a lakóhely („ideo legem ab domicilii loco capiunt”). Ez a felfogás a 17. században egyre általánosabb elismerést nyert. A holland iskolához tartozó Huber (De conflictu legum in diversis imperiis című munkájában) már egyértelműen azt tanítja, hogy míg a földre és épületekre ésszerűen csak a fekvés helyének jogát lehet alkalmazni, addig az ingó vagyon öröklésében az örökhagyó személyes joga szerint kell eljárni. Ugyanezt vallja a német iskolához tartozó Coccei, aki a 17. század végén megjelent nemzetközi magánjogi Disputatiojában Hubernél is mélyebben és világosabban fejezi ki a nemzetközi magánjog állásfoglalását az öröklési jogi viszonyokban. Az ingatlanokra nézve ő is a fekvés helyét tartja indokoltnak. Az ingókról pedig így ír: „Azok nem valamely meghatározott helyen fekvőnek tekintendők, hanem a személyt követik” („eius quasi ossibus inherent, quia tempore mortis subiectus fuit domicilii”). A személyes jogot e szerzők számára is a a lakóhely határozza meg. Franciaországban és más államokban még a 18. században is uralkodó maradt a hagyaték feldarabolásának elve, és ennek jegyében fejlődött az angol kollíziós nemzetközi magánjog is. Más országokban viszont a 18. században már elfogadást nyert a hagyaték egységének elve. Az egységes kapcsolóelv azonban ekkor már nem a fekvés helyének jogát jelentette, mint a középkorban és a koraújkorban, hanem az egész hagyatékra – ingókra és ingatlanokra egyaránt – az örökhagyó személyes jogát javasolták alkalmazni. Először ezt tudományos mélységgel és a gyakorlatra is jelentős hatással Mencken fejtette ki Lipcsében megjelent, az öröklési jogra vonatkozó nemzetközi magánjogi Dissertatiójában. Az ő tanait – sőt érveit is – viszi tovább, és fogalmazza meg Savigny a 19. században. Mint általában a nemzetközi magánjog modern rendszerének kidolgozásában, úgy az öröklési jog tekintetében is az ő tanai váltak uralkodóvá, nemcsak a tudományban, és nem is csak a német jogra korlátozottan. A hagyaték jogának egységesen az örökhagyó 258 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog személyes joga alá rendelése mellett elsősorban azzal érveltek, hogy az öröklési jog útján az örökhagyó személyének művi kiterjesztése valósul meg halála után, akár kifejezetten, az örökhagyó végrendelete útján, akár a törvény akaratából, törvényes öröklés útján. Menckenszerinttulajdonképpen az elhunyt és az örökösök közti fiktív kapcsolat fenntartásának jogi kifejezéséről van szó. Savigny azzal is érvel, hogy a másik megoldás csak a hagyaték fekvési helyének joga lehetne, ami azonban a hagyaték tárgyainak sajátossága folytán önkényes megoldásokra vezet. A hagyaték ugyanis modern viszonyok között – és itt mutat rá a leglényegesebb tényezőre – a földtulajdon mellett jelentős ingókból, továbbá jogokból, követelésekből és tartozásokból (aktívákból és passzívákból) áll. A hagyaték tehát olyan vagyontömeg, amelynek egy részére fekvési hely nem határozható meg. S ezért a hagyaték fekvési helyének elve fogalmilag ellentétben van a hagyaték jellegével. Nem is szólva arról, hogy ha minden vagyontárgyra a saját fekvési helyének joga irányadó, a hagyatékra annyiféle jogrendszer lesz irányadó, ahány jogrendszer uralma alatt a hagyaték egyes tárgyai fekszenek, illetve éppen találhatók. Miután ez érthetően irracionális megoldás, maradna az a kiút, hogy az egész hagyatékot annak az országnak a joga alá rendeljük, amelyben a vagyontömeg nagyobb része van. Ez viszont önkényes választás, amely ráadásul nehezen elkerülhető jogbizonytalanságra vezet. [514] b) A mai nemzetközi magánjogban is jelen van a hagyaték jogára vonatkozóan történetileg kialakult kettősség. Egyes országokban a hagyaték egységének felfogása uralkodik, másokban viszont a hagyaték feldarabolásának elvét érvényesítik. A hagyaték feldarabolásának elve azonban az ezt az elvet követő államokban is csak az ingó és ingatlan közötti különbségtételt és ingatlanok tekintetében a hagyatéki tárgy fekvési helye szerinti állam jogának alkalmazását jelenti. Nem jár azonban azzal, hogy ingók tekintetében is többféle hagyatéki törvény érvényesül, azok öröklési jogi sorsa a személyes jog szerint alakul. A hagyaték feldarabolásának elvét tette magáévá például az angol–amerikai jog és Franciaország: ingatlanokra a fekvési hely jogát tekintik irányadónak, míg az ingó hagyatékra az örökhagyó utolsó személyes joga vonatkozik. (A személyes jogot az angol–amerikai jogrendszerben a lakóhely határozza meg, Franciaországban az állampolgárság szerinti jog jelenti a személyes jogot.) A hagyaték egységének elvét vallja, illetve legalábbis ezt tekinti kiinduló elvnek a legtöbb európai ország: Ausztria, Csehország, Lengyelország, Németország, Svájc, Szlovákia stb. Ezekben a jogrendszerekben az örökhagyó utolsó személyes joga (tipikusan az utolsó állampolgárság joga, Svájcban az utolsó lakóhely szerinti jog, az európai uniós rendeletben [519] az utolsó szokásos tartózkodási hely államának joga) uralja az egész hagyatékot. Az ingatlan fekvési helye mindazonáltal nem egy esetben jelentőséghez jut, átüt a hagyaték egységének elvét valló államok jogfelfogásán is. Példa erre az osztrák nemzetközi magánjog. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a belföldi ingatlan hazai jog alá rendelésével megtörik a hagyaték jogának elvi egységét. E megoldás mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a nemzeti vagyon számottevő részét jelentő ingatlanok jogi sorsa mindenképpen a belföldi normák jogpolitikai céljai szerint alakuljon. Összefügg ez a felfogás azzal is, hogy ezek a jogrendszerek (például az osztrák) nem az ipso jure öröklés elvét vallják: a hagyaték az örökhagyó halálával nem száll át automatikusan az örökösre (mint a magyar jogban), hanem az öröklés beálltához külön eljárás és külön jogi tény (az osztrák törvény, az ABGB szerint például „örökösi nyilatkozat”, „örökségbe lépés”) szükséges. Újabb keletű tendencia az örökhagyó autonómiájának elismerése a nemzetközi öröklési jogban, és a hagyaték joga megválasztásának – korlátozott – megengedése az örökhagyónak. Meghatározott körben jogválasztást tesz lehetővé például a német és a svájci törvény és legújabban az európai uniós rendelet [519] is. [515] 2. Az öröklési kérdések rendezésében, így mindenekelőtt a hagyaték jogának meghatározásában szerepet kapnak a nemzetközi szerződések. Kétoldalú (bilaterális) rendezést adnak a jogsegélyegyezmények és a konzuli egyezmények. Szabályozásuk kollíziós jogi jellegű, de kitérhet eljárásjogi kérdésekre is. A kollíziós jogi kérdések központjában a hagyaték egységének vagy feldarabolásának elvét megfogalmazó rendelkezések állnak. Az anyagi jogi szabályok a szerződő államoknak olyan kötelezettségeit szabályozzák, mint a hagyaték biztosításának, kezelésének, kiadásának kötelezettsége, továbbá rendelkeznek a joghatóság, az ítéletek és a hagyatéki eljárásban hozott határozatok végrehajtásának kérdéseiről. Általános alapelve ezeknek az államközi szerződéseknek az nemzeti elbánás elve [244]: kimondják, hogy a szerződő államok öröklési jogi kérdésekben egymás állampolgárait ugyanabban az elbánásban részesítik, mint saját állampolgáraikat. A napjainkban különösen erősödő migráció az öröklési jogviszonyok nagyfokú nemzetközivé válását eredményezi. Az országonként eltérő anyagi és kollíziós jogi rendszerek ezzel nem tudnak lépést tartani. Az 259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog országonként eltérő rendszerekből adódó hátrányok feloldását szolgálják a sokoldalú hágai egyezmények. A Hágai Konferencia [96] a nemzetközi öröklési jog területén eddig három egyezményt alkotott: 1961-ben „a végrendeletek alakiságának kollíziós jogi szabályairól”, 1973-ban „a hagyatékok nemzetközi adminisztrálásáról” szóló egyezmény, 1989-ben „a hagyatékra alkalmazandó jogról”szóló egyezmény született meg. Fontos megemlíteni, hogy az európai uniós jogegységesítés hullámai elérték a nemzetközi öröklési jogot is. Az Európai Bizottság – mint arra a nemzetközi magánjog forrásainak tárgyalásánál és más helyen is rámutattunk – az Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK-Szerződés 61. cikkének c) pontjában biztosított lehetőség alapján, a 65. cikkben (jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés: EUMSZ 81. cikkében) felsorolt területeken – a rendeleti jogalkotást részesíti előnyben. A nemzetközi öröklési jog területén 2012. július 4-én fogadták el az Európai Parlament és a Tanács 650/2012. sz. rendeletét az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési tanúsítvány bevezetéséről (HL L 201: 2012. július 27.). [Ez a rendelet sem vonatkozik Dániára; az Egyesült Királyság és Írország még nem nyilatkozott a rendelet hatályával kapcsolatban.] A probléma jelentőségét mutatja, hogy az Európai Unión belül az államhatárokat „átlépő” öröklési jogi ügyek számát évi 450 000-re, kombinált értéküket pedig több mint 120 milliárd euróra becsülik.

2. 86. § A hagyaték joga a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban [516] 1. A hagyaték jogát ma a Kódex szabályai határozzák meg. A magyar nemzetközi kollíziós öröklési jogot ezért – elsőként – a Kódex szabályai alapján ismertetjük (a 2. pontban). Ezt követően • a 2. pontban a kétoldalú nemzetközi egyezményeinkben lévő öröklési kollíziós szabályokkal foglalkozunk, majd • a 3. pontban összefoglaljuk az imént hivatkozott uniós rendelet legfontosabb elvi rendelkezéseit. A rendelet 2012. augusztus 16-án lépett hatályba, de szabályait csak a 2015. augusztus 17-énvagy azt követően megnyílt hagyatékokra, illetve tett végintézkedésekre kell alkalmazni. [517] A hatályos magyar jog a hagyaték egységének elvét fogadja el. Korábban a magyar nemzetközi magánjog – az osztrák jog hatására – a hagyaték feldarabolásának elvét követte annyiban, hogy az ingatlanokra a fekvés helyének jogát, az ingó hagyatékra pedig az örökhagyó személyes jogát alkalmazta. Szakítva ezzel a gyakorlattal, a Kúria elődje már 1952-ben (4804/1952. sz. határozat) áttért a hagyaték egységének elvre. Ma már csak elvileg fordulhat elő olyan hagyatéki ügy, amelyben az 1952 előtti kollíziós jogot: a hagyaték feldarabolásának elvét kell alkalmazni. [Érdekességként említjük, hogy nem jelentette a hagyaték egysége elv áttörését, amikor brazil örökhagyó magyarországi ingatlan hagyatékának két brazil örököse az irányadó brazil jog helyett a Kódex 9. §-a szerint magyar jog alkalmazását kérte (Bp. 9. Kjö. IX. 5645/1980).] A Kódex [36. § (1) bek.] szerint az öröklési jogviszonyokat annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt. A hagyaték jogát meghatározó ez a kapcsoló szabály már a Kódex hatálybalépése utáni első években az örökhagyó állampolgársága szerinti igen különböző öröklési jogi szabályok alkalmazását tette szükségessé: svájci örökhagyó után svájci (Bp. 10. Kjö. II.4915/1981), mexikói örökhagyó után mexikói (Bp. 22. Kjö.V.3115/1981), szudáni (keresztény vallású) örökhagyó után a Szudánban hatályos angol szokásjogot (Bp. 6. Kjö. XI. 7907/1981), magyar örökhagyó örökségének kérdésében magyar jogot (Szolnoki Megyei Bíróság 2. Pf. 20498/1982) alkalmaztak az eljáró magyar fórumok. A hagyaték joga kiterjed az öröklési jogviszony minden elemére: az öröklés feltételeire (az ipso facto öröklésre, az öröklési képességre, kiesési okokra stb.), a törvényes és végrendeleti öröklés rendjére, a köteles részre, az örökös jogállására, az öröklés joghatásaira és így tovább. Miután a Kódex „öröklési jogviszonyokról” beszél, és közelebbről nem határozza meg, hogy ez alatt mi minden értendő, miután továbbá egyes öröklési jogi jogintézményeket egyes jogrendszerek részben vagy egészben más kategóriának tekintenek, gyakran merülhet fel a minősítés problémája [109]. Ez fordulhat elő öröklési szerződésnél, amely kétarcú intézmény: tartalma szerint tartási (vagy életjáradéki) szerződés, az érvényesség feltételei szempontjából viszont végrendelet. 260 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog Minősítési problémákat vethet fel a házastárs törvényes öröklési jogállása és házassági vagyonjogi kérdések egymásba fonódása is. Öröklési jogi jogvitákban gyakran merül fel előkérdés, nevezetesen az a kérdés, hogy az érintettek között van-e törvényes öröklési jogi jogviszony. Például, hogy az örökhagyó és házastársa között fennállott-e érvényes házasság, vagy a gyermeknek az örökhagyó apja-e stb. Ezeket és hasonló előkérdéseket nem a hagyaték joga szerint, hanem a megfelelő jogintézmény megítélésére – példáinkban: a házasság létrejöttére és érvényességére, illetve az apaság megállapítására – vonatkozó kollíziós szabályok által kijelölt anyagi jog szerint kell megválaszolni. Amint az előkérdés tárgyalásánál [148] kifejtettük, valódi konfliktus létrejöttéhez négy feltétel együttes (konjunktív) megléte szükséges: • a főkérdésre (a hagyaték sorsára) külföldi anyagi jogot kell alkalmazni; • a főkérdésre alkalmazandó anyagi jogi szabály tényállása jogi fogalmat („házastárs”, „gyermek”, „leszármazó”) tartalmaz; • a jogi fogalom értelmezésében rejlő előkérdésre a fórum kapcsoló szabálya más anyagi jogot jelöl ki, mint a főkérdésre irányadó jog kollíziós szabálya; s végül • a két anyagi jog konkrét rendelkezései érdemben eltérő eredményre vezetnek. Külön problémát jelent a nemzetközi magánjogban az állam törvényes öröklése. Az állam törvényes öröklési jogi helyzetével kapcsolatban alapvetően kétféle felfogás van. Az egyik felfogás szerint az állam az öröklési jog szerint szerzi meg a hagyatékot, a másik szerint az állam az uratlan hagyatékot szuverenitása alapján szerzi meg. Az első elv érvényesül a legtöbb európai országban, míg az utóbbi például Franciaországban, Belgiumban és Ausztriában. A lényeges különbség a hagyatéki eljárásban, a hagyaték megszerzésének és az azért való felelősségnek a rendezésében van. Eltérés rendszerint az is, hogy az állam öröklésére ott is elismerik a hagyaték feldarabolásának elvét, ahol egyébként a hagyaték egységének elve érvényesül: a szuverenitás elve alapján kimondják, hogy más örökös hiányában az ingatlan fekvési helyének állama örököl. A hagyaték joga – tehát az örökhagyó utolsó állampolgársága szerinti jog – kiterjed a végrendeleti öröklésre, így mindenekelőtt a végintézkedés szabadságára is [Kódex a 36. § (2) bek.]. A hagyaték joga dönti el, hogy melyek a végintézkedés megengedett fajtái, van-e mód végintézkedésre öröklési szerződés útján, melyek a végintézkedés tételének és visszavonásának anyagi érvényességi feltételei, megengedett-e és mely körben az utóörökös-nevezés, van-e köteles rész és kiket illet meg az, hogy kell megítélni az öröklésből történő kizárást és kitagadást stb. Nem a hagyaték joga szerint kell megítélni két fontos kérdést. A végintézkedési képességetaz örökhagyónak a végintézkedés időpontjában fennálló személyes joga (általában állampolgársága szerinti joga) szerint kell megítélni. A végintézkedés alaki érvényességének megítélésénél (csakúgy, mint az anyagi magánjogban) a nemzetközi magánjogban is érvényesül a favor testamenti elve: A végintézkedés és visszavonása alakilag érvényes akkor is, ha megfelel • a magyar jognak; vagy • a keletkezés, illetve a visszavonás helyén és idején hatályos jognak; vagy • annak a jognak, amely a végintézkedés létrejöttekor, annak visszavonásakor, vagy az örökhagyó halálakor az örökhagyó személyes joga volt; vagy • annak a jognak, amely a végintézkedés létrejöttekor, annak visszavonásakor vagy az örökhagyó halálakor az örökhagyó lakhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén hatályos jog volt; végül • ingatlanra vonatkozó végintézkedés esetén az ingatlan fekvési helyén irányadó jognak. [518] 2. Magyarország kétoldalú (bilaterális)nemzetközi egyezményei közül a jogsegélyegyezmények mindegyike rendelkezik öröklési jogi kérdésekről, és a konzuli egyezmények jó része is rendez egyes öröklési jogi problémákat. Amint fent már utaltunk rá, a kétoldalú egyezményekben kimondott legáltalánosabb szabály – amely része minden érintett állam belső nemzetközi magánjogának is – az nemzeti elbánás (belföldi jogegyenlőség) elve [244].Ez itt is azt jelenti, hogy a szerződő államok polgárai a saját állampolgárokkal


XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog egyenlő öröklési jogi státusban vannak, mind az öröklés képességét, mind pedig az öröklési jog egyéb szabályait illetően. A bilaterális alapon létrejött öröklési jogi szabályozás következménye az, hogy az adott állam viszonylatában a Kódex általános öröklési kollíziós szabályaihoz képest különös szabályok irányadók. Az alkalmazandó jogot meghatározó főszabály az államközi egyezményekben is általában az örökhagyó utolsó állampolgársága szerinti jog. Egyes jogsegélyegyezmények azonban a hagyaték feldarabolásának elvét fogadják el, és csak az ingóságok öröklésére rendelik az örökhagyó utolsó állampolgársága szerinti jogot, míg az ingatlanok öröklésére a fekvés helyének jogát tartják irányadónak. A végintézkedés alaki érvényességére általában az a jog irányadó, amelynek érvényesülési területén a végrendeletet tették. A kétoldalú egyezményekben is érvényesül azonban a favor testamenti elve: a Kódex szabályaihoz hasonló alternatív lehetőségek segítségével alakilag lehetőleg érvényesnek kell tekinteni a végintézkedést. [519] 3. Az uniósRendelet[80, 515] szabályait 2015. augusztus 17-étől kell alkalmazni. A legfontosabb rendelkezések közül a következőket emeljük ki. [520] a) A Rendelet az öröklés valamennyi vonatkozására kiterjed. Az öröklésre vonatkozó kapcsolóelv, a hagyaték joga (lex successionis)határozza meg az örökhagyó vagyonának a halála esetére történő jogutódlására, a halála esetén bekövetkező mindenfajta háramlására: törvényes vagy végintézkedésen alapuló öröklésére, a dologi és a kötelmi hagyományra stb. alkalmazandó jogot. A hagyaték joga határozza meg tehát (többek között) • az öröklés megnyílását; • az öröklési képességet; • a törvényes öröklés rendjét, ideértve az esetleges osztályrabocsátási kötelezettséget; • az öröklésből való kiesés eseteit, illetve okait; • a kötelesrész szabályait; • a hagyatéki tartozásokért való felelősséget; • a hagyatéki osztály szabályait; • a végrendeleti végrehajtó jogkörét. Nem vonatkozik a hagyaték joga az öröklés beálltának előkérdéseire, így különösen az örökös jog- és cselekvőképességére és a hagyaték tárgyainak körére. A hagyaték terjedelmére befolyással lehet a házassági vagyonjog és adott esetben a társasági jog is. Ezekre az előkérdésekre is a megfelelő speciális kapcsolóelv alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot, és ezzel meghatározni a hagyaték terjedelmét. Ha például az örökhagyó házasságban élt, hagyatékába a saját különvagyona és a közös vagyonnak a házassági vagyonjogi szabályok szerint meghatározandó hányada tartozik. Ezt a hányadot a házassági vagyonjogi kérdésekre alkalmazandó jog [543] alapján kell megállapítani. Azt a kérdést pedig, hogy egy társasági vagyonhányad (például kft.-üzletrész) a hagyaték része-e vagy sem, s ha igen, az öröklési jognak esetleg milyen korlátai vannak, szintén nem a hagyaték joga, hanem a társaságra irányadó jogot meghatározó kapcsoló szabály segítségével kell megállapítani. Előkérdésként felmerülhetnek dologi jogi problémák is; ezekre a dologi jogi kapcsolóelv, a lex rei sitae határozza meg az alkalmazandó jogot. [521] b) A Rendelet a hagyaték egységének elvét fogadja el, vagyis a hagyaték jogi sorsát egyetlen állam jogának rendeli alá. A Rendelet – a Kódexhez hasonlóan – nem különböztet tehát ingó és ingatlan hagyatéki tárgyak között. Ezzel el akarja kerülni azokat a nehézségeket, amelyek a hagyaték feldarabolásából következnének, és amelyeket fent már említettünk. Nemzetközi hagyaték esetében az örökhagyó számára rendkívüli módon megnehezítené (és ráadásul költségesség is tenné) hagyatéka sorsának megtervezését, ha a hagyatéki tárgyak fekvése szerinti több, eltérő öröklési jog szabályai alapján kellene átgondolnia az öröklés rendjét. A Rendeletnek ezt a megoldását különösen értékelni kell, ha meggondoljuk, hogy több tagállam kollíziós nemzetközi 262 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog magánjoga ma is a hagyaték feldarabolásának elvét követi: ingatlanokra a fekvési hely jogát (különböző államokban lévő ingatlanok esetében mindegyikre az illető jogot), a hagyaték többi részére (vagyis az ingóságokra, jogokra és követelésekre) pedig az örökhagyó személyes jogát rendeli alkalmazni. [522] c) A Rendelet objektív kapcsolóelve alapján a hagyaték joga az örökhagyó – halála időpontjában megállapítandó – utolsó szokásos tartózkodási helyének állama szerinti jog. Említettük, hogy az uniós rendeletek ezt a kapcsolóelvet előnyben részesítik a személyes jogra vonatkozó hagyományos kapcsolóelvekkel, így mindenekelőtt az állampolgárság elvével szemben. Ez annál inkább figyelemre méltó, mivel a tagállamok többsége (mint Magyarország is) nemzeti kollíziós szabályában még ma is az állampolgársági elvet alkalmazza. Néhány tagállam a Rendeletben is ezt a kapcsolóelvet akarta elfogadtatni, okkal hivatkozva arra, hogy az állampolgárság stabilabb viszonyítási pont, mint a szokásos tartózkodási hely, és adott esetben hosszabb időre meghatározta az örökhagyó életének alapvető gazdasági, kulturális stb. kereteit, mint utolsó szokásos tartózkodási helye. Kétségtelen, hogy az utolsó szokásos tartózkodási hely szabályával szemben felhozhatók érvek. Különösen nyomós ellenérv az utolsó szokásos tartózkodási hely esetlegessége azokban a nem ritka esetekben, amikor az örökhagyó idős korban, nyugdíjasként költözik más államba, új szokásos tartózkodási helyet választva ezzel, de megtartva állampolgárságát. Ilyen esetben ugyanis a szokásos tartózkodási hely állama sem családi, sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem jelenti az örökhagyó életének központját, ráadásul rendszerint vagyonának (a hagyatéknak) zöme sem ebben az államban található, és nem itt lakik örököseinek többsége sem. Az érvek és ellenérvek mérlegre tétele alapján mégis helyesnek tarthatjuk a Rendelet megoldását. Kivételes esetekre a Rendelet egy kitérítő klauzulát[64] alkalmaz. E szerint olyan esetben, amikor az ügy tényállása egyértelműen azt támasztja alá, hogy az örökhagyó halálakor nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódott egy másik államhoz, mint az utolsó szokásos tartózkodási helyének állama, a hagyaték jogát az előbbi állam joga jelenti. A Rendelet a szokásos tartózkodási hely államának jogát, mint objektív kapcsolóelvet univerzális (egyetemes) jelleggel határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a hagyaték jogát minden esetben az örökhagyó utolsó tartózkodási helyének állama szerinti jog jelenti, függetlenül attól, hogy ez a jog egy tagállam joga, vagy pedig egy nem uniós állam joga. A Rendelet kifejezetten kimondja, hogy az általa „meghatározott jogot akkor is alkalmazni kell, ha e jog nem egy tagállam joga”. Ezt a megoldást kritikával lehet illetni, mindenekelőtt azért, mert az Unión kívüli állam jogának alkalmazását sem a belső piac szempontjai, sem praktikus érvek nem indokolják. [523] d) A Rendelet – korlátozott formában – elismeri az örökhagyó jogválasztási jogát. Ez azt jelenti, hogy az örökhagyó rendelkezhet úgy, hogy az utána történő öröklésre annak az államnak a jogát kelljen alkalmazni, amelynek – a jogválasztáskor vagy halálakor – állampolgára. Többes állampolgár bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. Ez a korlátozott jogválasztási lehetőség lehetővé teszi az örökhagyónak az utolsó szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvéből eredő említett hátrányok elkerülését. Emellett biztosítani akarja az örökhagyó számára azt is, hogy elkerülje az utolsó szokásos tartózkodási helyének állama szerinti kötelesrészi szabályokat, ha személyes joga a végintézkedésnek ilyen korlátját nem ismeri. A jogválasztás csak a hagyaték egészére történhet. Ezzel a Rendelet a hagyaték feldarabolását kívánja elkerülni. A jogválasztó nyilatkozatnak kifejezettnek kell lennie, és a végintézkedés formai követelményeinek kell megfelelnie. Ugyanez vonatkozik a jogválasztás módosítására és visszavonására is. A jogválasztás létrejöttét és érvényességét a választott jog szabályai szerint kell megítélni. A Rendelet elismeri a 2015. augusztus 17-e előtti jogválasztást is, ha az megfelel a Rendelet előírásainak vagy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye vagy állampolgársága szerinti állam – jogválasztás idején hatályos – kollíziós jogi szabályainak. [524] e) Külön rendelkezik a Rendelet az öröklési szerződésre és az írásbeli végrendeletrealkalmazandó jogról. A szóbeli végrendelet nem tartozik a Rendelet szabályozási körébe! Az írásbeli végrendelet (annak módosítása, visszavonása) tartalmi érvényességének megítélésére az örökhagyó választhatja annak az államnak a jogát, amelynek – a jogválasztáskor vagy halálakor – állampolgára. Többes állampolgár bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. Jogválasztás hiányában a végrendelet tételének (módosításának, visszavonásának) időpontjában megállapított lex successionis, azaz az örökhagyó szokásos tartózkodási helyeszerinti jog alapján kell a végrendeletet megítélni.


XXV. fejezet. Nemzetközi öröklési jog Öröklési szerződés létrejöttére, tartalmi érvényességére (és megszüntetésére) is választhatja az örökhagyó annak az államnak a jogát, amelynek – a jogválasztáskor vagy halálakor – állampolgára. Többes állampolgár bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. Jogválasztás hiányában egyetlen örökhagyó esetében a szerződéskötés időpontjában megállapított lex successionis, azaz az örökhagyó szokásos tartózkodási helyeszerinti jog alapján kell a végrendeletet megítélni. Mindez röviden úgy is elmondható, hogy egyetlen örökhagyó esetén az öröklési szerződés létrejöttére, tartalmi érvényességére (és megszüntetésére) az alkalmazandó jogot ugyanúgy kell meghatározni, mint írásbeli végrendeletnél. Bonyolultabb az alkalmazandó jog meghatározása akkor, ha az öröklési szerződésben örökhagyói minőségben több személy szerepel. Tipikusan ez a helyzet akkor, ha házastársak kötnek örökhagyóként öröklési szerződést. Ilyenkor az öröklési szerződés létrejöttét, tartalmi érvényességét (és megszüntetését) valamennyi örökhagyónak a szerződéskötés időpontjában fennálló szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga alapján kell megítélni. Ha ezek a jogok különbözőek, azt a jogot kell alkalmazni, amely a szerződéssel a legszorosabb kapcsolatban van. A nehézséget csökkenti, hogy a legtipikusabb esetben, vagyis házastársak esetében az örökhagyók szokásos tartózkodási helye azonos. Mind a végrendelet, mind az öröklési szerződés tartalmi érvényességének körébe tartozik a végintézkedési képesség és az akarati hibák (kényszer, fenyegetés, megtévesztés stb.), továbbá a részesítést kizáró körülmények (tanúként, egyéb közreműködőként való részvétel) megítélése, valamint a végintézkedés értelmezése. Ha az alkalmazandó jog szerint a végintézkedés érvényesnek tekintendő, az adott jog esetleges változására tekintet nélkül, változatlan jogi feltételek mellett módosítható (vonható vissza) a végintézkedés. Az írásbelivégintézkedés (végrendelet, öröklési szerződés) alaki érvényességének megítélésénél a Rendelet szerint is érvényesül a favor testamenti elve. Az írásbeli végintézkedés, annak módosítása és visszavonása alakilag érvényes akkor, ha megfelel az alábbi jogok valamelyikének: • a végintézkedés keletkezése (módosítása, visszavonása) helyén és idején hatályos jognak; • annak a jognak, amelynek az örökhagyó (öröklési szerződés több örökhagyója esetén legalább egyikük) – a végintézkedés létrejöttekor (módosításakor, visszavonásakor) vagy halálakor – állampolgára volt, vagy amelyben lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye volt; • ingatlanra vonatkozó végintézkedés esetén az ingatlan fekvési helyén irányadó jognak. A Rendelet alakszerűségi kérdésnek minősíti[109] az életkor, állampolgárság vagy bármilyen egyéb személyes körülmény alapján esetleg támasztott külön végintézkedési alaki követelményeket és a tanúkkal szemben támasztott követelményeket is. [525] f) A Rendelet nem érinti a szabályozási körében a hatálybalépése, 2012. augusztus 16. előtt kötött két- és többoldalú nemzetközi egyezmények érvényét.

3. Irodalom a VIII. címhez Ferid–Firsching–Dörner–Hausmann (Hrsg.): Internationales Erbrecht. Quellensammlung mit systematischen Darstellungen des materiellen Erbrechts, sowie des Kollisionsrechts der wichtigsten Staaten. München–Berlin, 1975 ff; Max Planck Institute for Comparative and International Private Law: Comments on the European Commission’s Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council on jurisdiction, applicable law, recognition and enforcement of decisions and authentic instruments in matters of succession and the creation of an European Certificate of Succession. RabelsZ, 74. (2010) 522–720. Reichelt–Rechberger (Hrsg.): Europäisches Erbrecht. Wien, 2011.


Part X. IX. cím. Nemzetközi családjog


Table of Contents 29. XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai ......................................................... 1. 87. § Kódex, európai uniós rendeletek, nemzetközi egyezmények ................................... 2. 88. § A jogforrások egymáshoz való viszonya .................................................................. 30. XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje .................................................................................... 1. 89. § A házasságkötés és érvényessége ............................................................................. 2. 90. § A házastársak személyi és vagyoni viszonyai .......................................................... 3. 91. § A házasság felbontása .............................................................................................. 3.1. I. ............................................................................................................................ 3.2. II. .......................................................................................................................... 31. XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai ..................................................................................... 1. 92. § Családi jogállás ........................................................................................................ 2. 93. § Örökbefogadás ......................................................................................................... 3. 94. § Szülő és gyermek közötti jogviszonyok ................................................................... 4. 95. § A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása és a gyermek védelme ............................ 5. 96. § Rokontartás .............................................................................................................. 32. XXIX. fejezet. Bejegyzett élettársi kapcsolat ........................................................................... 1. 97. § Bejegyzett élettársi kapcsolat ................................................................................... 33. XXX. fejezet. A gyámság és a gondnokság .............................................................................. 1. 98. § Gyámság. Gondnokság ............................................................................................ 2. Irodalom a IX. címhez .......................................................................................................


267 267 271 274 274 275 277 277 279 282 282 282 283 285 286 288 288 290 290 290

Chapter 29. XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai 87. § Kódex, európai uniós rendeletek, nemzetközi egyezmények 88. § A jogforrások egymáshoz való viszonya

1. 87. § Kódex, európai uniós rendeletek, nemzetközi egyezmények [526] 1. Az államhatárokat átlépő családjogi kapcsolatok a nemzetközi magánjogi viszonyok egyikleggyakrabban előforduló esetcsoportját képezik, és ezért a diszciplína egyik legfontosabb területét jelentik. Az Európai Unióban például kb. minden ötödik házasság „nemzetközinek” tekinthető, mivel a házastársak állampolgársága/domiciliuma különböző, vagy közös szokásos tartózkodási helyük eltér állampolgárságuktól/domiciliumuktól. Ehhez hasonló arányt: kb. 16%-ot tesznek ki a „nemzetközi” házasságok az Európai Unió bontási statisztikájában. Noha – külföldiekkel kötött házasságok, ritkábban más családjogi tények, például örökbefogadás stb. kapcsán – a külföldi elemet tartalmazó családjogi viszonyok száma korábban sem volt elhanyagolható, a magyar nemzetközi családjog forrásai egészen a Kódex elfogadásáig szétszórtak és meglehetősen hézagosak voltak. Egyes részletkérdéseket szabályozó: joghatóságról rendelkező vagy az irányadó jogot megállapító belső normák mellett két- és többoldalú nemzetközi egyezmények szolgáltak jogforrásul. A korábbi belső jogszabályokat a Kódex hatályon kívül helyezte, a nemzetközi szerződések hatályát – természetesen – nem érintette (2. §). A Kódex (37–50. §-ok) kollíziós normái meghatározzák a családjogi intézmények (házasság, bejegyzett élettársi kapcsolat, családi jogállás, örökbefogadás, gyámság, gondnokság stb.) megítélésénél külföldi elem fennállta esetén alkalmazandó jogot. Egyre több területen az Európai Unió rendeletei alkotják a magyar nemzetközi családjog forrását. Így ma nemzetközi családjogunk forrásait • a Kódex VII. fejezete; • uniós rendeletek és • két- és többoldalú nemzetközi egyezmények képezik. Könyvünk a Kódex rendszerét követve tárgyalja e helyen a nemzetközi családjogot, azok után is, hogy az új Ptk. az anyagi családjogot (a Csjt. megújított rendelkezéseit) a magánjog egyéb szabályai közé integrálta. [527] 2. Az európai uniós jogegységesítés hullámai a 21. század elején érték el a nemzetközi családjogot. A joghatósági, elismerési és végrehajtási, továbbá a kollíziós szabályok egységesítésnek kiemelkedő jelentőségét mutatja, hogy több mint 15 millió olyan házasság létezik az Európai Unió államaiban, amelyekben a házastársak állampolgársága különböző; s ezek száma folyamatosan nő. Az Európai Bizottság – mint arra a nemzetközi magánjog forrásainak tárgyalásánál rámutattunk – az Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK-Szerződés 61. cikkének c) pontjában biztosított lehetőség alapján, a 65. cikkben (jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés: EUMSZ 81. cikkében) felsorolt területeken – a rendeleti jogalkotást részesíti előnyben. Ezen elvi lehetőség gyakorlatba történő átültetése keretében több rendelet született a nemzetközi családjog területén. Ezek a rendeletek – a szabályozási területükön – egyetemes jelleggel (azaz nemcsak a tagállamok jogrendszerei közötti kollíziók esetében) felváltják a Kódex kollíziós normáit, azok helyébe lépnek. [528]


XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai a) A Tanács 4/2009/EK rendelete (ún. Róma IV. rendelet) megállapítja a családjogi tartásikötelezettségekre vonatkozó joghatósági szabályokat, továbbá rendelkezik az ilyen ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről. Tárgyi hatálya széles: kiterjed valamennyi családjogi és rokonsági tartási jogviszonyra: gyermektartásra, házastársi tartásra, élettársi tartásra, szülőtartásra és minden más esetleges rokontartásra. A rendelet 2011. június 18-tól hatályos. A magyar jogrendszerbe történő beillesztéséről a 2010. évi CXXVII. törvény gondoskodott. [529] aa) A rendelet joghatóságra vonatkozó szabályai felváltják a Brüsszel I. rendelet [601] normáit, és számos ponton bővítik a tagállami bíróságok joghatóságát, így elismerik azt akkor is, ha az alperes szokásos tartózkodási helye nem tagállamban van. [530] ab) A rendelet maga nem tartalmaz kollíziós szabályokat. E helyett egy utaló normával (15. cikk) a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre irányadó jog meghatározásáról szóló 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv) normái szerint rendeli megállapítani az alkalmazandó jogot. Ezzel a technikával akarták elkerülni, hogy a családjogi tartási viszonyokra alkalmazandó jog meghatározására – felesleges átfedéseket, elhatárolási problémákat okozó – két párhuzamos rendszer érvényesüljön. Noha maga a Hágai Jegyzőkönyv még nem is lépett hatályba, az uniós tagállamok vonatkozásában 2011. június 18-tól (azaz magának a rendeletnek a hatálybalépésétől) hatályban van. A rendelet és a Jegyzőkönyv összekapcsolása érdekében az Európai Unió maga, mint egész is csatlakozott a Jegyzőkönyvhöz. Ezt a Jegyzőkönyv 24. cikke tette lehetővé. Ezáltal az EK-Szerződés [65. cikk b) pontja] szerinti polgári igazságügyi területeken együttműködő államok (köztük Magyarország) automatikusan a Jegyzőkönyv részesévé váltak. Írország csak külön – opt in – nyilatkozattal vált részes állammá. (Dánia és az Egyesült Királyság nem részes benne.) A Jegyzőkönyv alkalmazása egyetemes. Ez azt jelenti, hogy a Jegyzőkönyv kollíziós szabályai attól függetlenül jelölik ki az alkalmazandó jogot, hogy az alkalmazni rendelt jog egy tagállam joga, vagy Európai Unión kívüli állam (például: Norvégia, Svájc, Kína, az USA valamely tagállamának) joga. Itt foglaljuk össze a Jegyzőkönyv általános, azaz minden tartási igényre vonatkozó legfontosabb közös szabályait. A gyermektartásdíjiránti és a házastársi tartásdíjiránti igényre, valamint a szülőtartásra vonatkozó külön kollíziós szabályokat e témák tárgyalásánál ismertetjük. A Jegyzőkönyv objektív kapcsoló szabálya a tartásra jogosult személy szokásos tartózkodási helyének államában érvényesülő jogszabályokat rendeli alkalmazni. Ez a kollíziós szabály ún. mozgó kapcsolóelvre épül: a tartásra jogosult mindenkori szokásos tartózkodási helyének jogához kapcsolja a tartási igényt. Ha tehát a tartásra jogosult megváltoztatja szokásos tartózkodási helyét, e változás időpontjától kezdve az új szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. A Jegyzőkönyv lehetővé teszi, hogy a tartásra jogosult és a tartásra kötelezett egy meghatározott tartási igény elbírálásához megválassza az alkalmazandó jogot. Hangsúlyozni kell, hogy a felek jogválasztása nem történhet általános jelleggel, hanem csak az elbírálandó konkrét igényre vonatkozhat. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie. Érvényes jogválasztó megállapodást – természetesen – csak cselekvőképes személy köthet. Ha a jogválasztásra a tartási igény bírósági érvényesítése előtt kerül sor, az erre vonatkozó megállapodást írásba (egyszerű magánokiratba) kell foglalni, vagy olyan adathordozón kell rögzíteni, amely későbbi elolvasást (vagy más módon történő érzékelést) biztosít. A felek által választott jogot nem lehet alkalmazni akkor, ha a választott jog alkalmazása valamelyik fél számára nyilvánvalóan méltánytalan következményekkel járna, kivéve, ha ezt a személyt a jogválasztáskor a következményekről behatóan tájékoztatták, és ő a jogválasztás következményeivel tökéletesen tisztában volt. A tartási igényre vonatkozó lemondás érvényességét nem a választott jog szerint, hanem a tartásra jogosult szokásos tartózkodási helye szerinti államnak a jogválasztás időpontjában hatályos joga alapján kell elbírálni. A választható jogok körét a Jegyzőkönyv behatárolja. A tartásra jogosult és a tartásra kötelezett valamennyi tartási kötelezettségi viszonylatban választhatnak a következő jogok köréből: kiköthetik annak az államnak a jogát • amelynek egyikük a jogválasztás időpontjában állampolgára vagy • amelyben egyiküknek a jogválasztás időpontjában a szokásos tartózkodási helye van.


XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai A tartásra – objektív kapcsolás vagy jogválasztás alapján – alkalmazandó jog határozza meg a tartási igény minden lényeges feltételét. Így meghatározza különösen az alábbi kérdéseket: • van-e tartási kötelezettség, és ha van, kitől és milyen mértékű tartásdíj igényelhető; • milyen mértékű tartásdíj igényelhető a múltra vonatkozóan; • a tartásdíj kiszámításának és a tartásdíj szinten tartásának (indexálásának) alapját; • a tartásdíjigény előterjesztésére jogosult személyt, ide nem értve a perbeli legitimáció és képviselet kérdéseit; • a tartásdíjigény elévülését és az esetleges egyéb határidőket. Megjegyezzük, hogy a Jegyzőkönyv anyagi jogi szempont alapján behatárolja az alkalmazandó jog szabályainak érvényesülését. Kimondja: a tartásdíj mértékének kiszámításánál figyelemmel kell lenni a tartást igénylő szükségleteire és a tartásra kötelezett gazdasági viszonyaira, továbbá a rendszeres részletekben vagy az egy összegben fizetendő tartásdíj egymáshoz való viszonyára, akkor is, ha az alkalmazni rendelt jog rendelkezései mást rendelnek. [531] ac) A rendeletnek a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályai részben különbözőek attól függően, hogy az illető tagállamban a Hágai Jegyzőkönyv hatályban van-e vagy sem. [532] b) A házasság felbontásával kapcsolatos rendeletre vonatkozó 2006-ban előterjesztett bizottsági javaslat elfogadását néhány tagállam ellenállása hosszú ideig akadályozta. A rendeletjavaslat zátonyra futását látva, tíz tagállam (közöttük Magyarország) az EK-Szerződés 11. cikke (és az Európai Unióról szóló szerződés 43. és köv. cikkei) alapján ún. „megerősített együttműködés” keretében lefolytatandó eljárást indítványozott, és ehhez az indítványhoz további tagállamok csatlakoztak. A Tanács határozatot [2010/405/EU] fogadott el az eljárás lefolytatásáról. Az EUMSZ 328. cikke szerint zajlott különleges eljárás keretében 2010 decemberében fogadták el a Tanács 1259/2010/EU rendeletét (a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról), amely meghatározza a házasság felbontására (és a különválásra) alkalmazandó jogot (ún. Róma III. rendelet).A rendelet – az eredeti, 2006-os javaslattól eltérően – nem érinti a Brüsszel IIa. rendelet [602] joghatósági, elismerési és végrehajtási rendelkezéseit, de a rendelet kollíziós szabályait a Brüsszel IIa. rendelet szabályaival összhangban alkották meg. A rendelet szabályai – 14 tagállam viszonylatában – 2012. június 21-től hatályosak. (Érdekesség: Málta is e 14 tagállam között van, noha a szigetországban csak 2011 októbere óta lehetséges a házasság felbontása.) Ettől az időponttól kezdve – a Kódex idevonatkozó rendelkezéseinek helyébe lépve – a rendelet normái határozzák meg a magyar bíróságok számára a kollíziós házassági bontójogot. Ugyanez a helyzet a különleges eljárásban részt vett (vagy ahhoz későbbi időpontban csatlakozó) államok bíróságai előtt folyó eljárásokban. [533] c) A házassági vagyonjogi viszonyokkal kapcsolatos joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok, továbbá az e területen az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normák európai uniós egységesítésére vonatkozóan is megszületett 2011-ben egy uniós rendeletre vonatkozó Javaslat [COM (2011) 126 végl.], amely szerint a házastársak – a rendeletben meghatározott jogok köréből – megválaszthatják a vagyonjogi viszonyaikra alkalmazandó jogot. Jogválasztás hiányában az (utolsó) közös szokásos tartózkodási hely állama szerinti jog volna alkalmazandó. Ugyanebben a Javaslatban külön rendeletre történik előterjesztés a bejegyzett élettársak vagyonjogi viszonyaira vonatkozó nemzetközi magánjogi szabályokról. [534] 3. A nemzetközi egyezmények a családjog területén is • kétoldalúak vagy • többoldalúak. [535]


XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai a) A családjogot érintő kétoldalú nemzetközi egyezményeink közül mindenekelőtt jogsegélyegyezményeinket kell említeni, amelyeknek egyik fő célja éppen a nemzetközi családjogi kapcsolatok rendezése: speciális joghatósági rendelkezésekkel és az alkalmazandó jogot meghatározó szabályokkal. (Joghatósági szabályaik révén jelentőséghez juthatnak nemzetközi családjogi ügyekben a kétoldalú konzuli egyezmények is.) A jogsegélyegyezmények kollíziós szabályokat állapítanak meg, tehát a jogrendezésnek ugyanúgy közvetett útját járják, mint a Kódex maga. [536] b) A családi viszonyok nemzetközi jellegének fokozódása már a 20. század elején oda vezetett, hogy az egyes nemzeti családjogi törvények összeütközéseinek feloldására többoldalú egyezmények születtek. Az 1902 és 1905 között létrejött hágai egyezmények rendezték az alkalmazandó jog problémáit a házasság érvényessége, felbontása, jogi hatásai, továbbá a gyámság és a gondnokság körében. Magyarország (még az Osztrák–Magyar Monarchia részeként) ezeknek a hágai egyezményeknek többségét ratifikálta, és azok egyike-másika az 1970-es évekig hatályos volt. [Legutoljára, 1977-ben – 6/1977. (VII. 27.) IM sz. r. – a teljes korúak gyámságára és hasonló védelmi intézkedésekre vonatkozó egyezményt mondtuk fel.] A társadalmi viszonyokban és a nemzeti jogalkotásokban bekövetkezett változások folytán a 20. század eleji hágai egyezmények sorban mindinkább korszerűtlenné váltak, s az 1955. évi új statútum alapján működő Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia [96] égisze alatt megindult felülvizsgálatuk. Családjogi kérdésekben különösen sok egyezmény született. Ez a tény ékesen bizonyítja, hogy a családjogi viszonyok mennyire nemzetköziek. A 2011-ben hatályos (illetve a közeljövőben hatályba lépő) hágai egyezmények a következők (zárójelben a keletkezés éve, a hatálybalépés éve, továbbá Magyarország részessége esetén ennek kezdete): • a gyermektartási kötelezettségre alkalmazandó jogról (1956, 1962), amelyet felváltott a 2007. évi Jegyzőkönyv a tartási kötelezettségekre alkalmazandó jogról, az utóbbiban részes államok viszonylatában; • a gyermektartási kötelezettség tárgyában hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (1958, 1962, Mo.: 1964. december 19.); • a nem teljes korúak védelmévelkapcsolatos joghatósági szabályokról és irányadó jogról (1961, 1969); • a házasság felbontásának, továbbá az ágytól és asztaltól elválasztásnak elismeréséről (1970, 1975); • a tartási határozatokelismeréséről és végrehajtásáról (1973, 1976); • a tartási kötelezettségre alkalmazandó jogról (1973, 1977), amelyet felváltott a 2007. évi Jegyzőkönyv a tartási kötelezettségekre alkalmazandó jogról, az utóbbiban részes államok viszonylatában; • a házassági vagyoni viszonyokrairányadó jogról (1978, 1992); • a házasságkötésről és a házasság érvényességénekelismeréséről (1978, 1991); • a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgárijogi vonatkozásairól (1980, 1983, Mo.: 1986. július 1.); • a gyermekeknek a nemzetközi örökbefogadások terén való védelméről és az ilyen ügyekben történő együttműködésről (1993, 1995, Mo.: 2005. augusztus 1.); • a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismeréséről és végrehajtásról (1996, 2002, Mo.: 2006. május 1.); • a teljes korúak nemzetközi védelméről (2000, 2009); • a gyermektartásdíj és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre alkalmazandó jog meghatározásáról szóló Jegyzőkönyv (2007, alkalmazásának kezdő időpontja az Európai Unió és Magyarország viszonylatában: 2011. június 18.). Megjegyezzük, hogy az Európai Unió – mint egész – a Jegyzőkönyvhöz fűzött nyilatkozatban vállalta a – még hatályba nem lépett – Jegyzőkönyv ideiglenes alkalmazását 2011. június 18-tól, összhangban a 4/2009/EK rendelet alkalmazásának kezdő időpontjával [2009/941/EK (2009. november 30.) Tanácsi határozat]. Ezt a 270 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai Jegyzőkönyv 24. cikke tette lehetővé. Ez a lépés a tagállamok (így Magyarország) automatikus részvételével jár. [Dánia, Írország és az Egyesült Királyság önállóan dönt a Jegyzőkönyvhöz történő csatlakozásról: Írország pozitív nyilatkozatot tett, az Egyesült Királyság egyelőre nem kíván csatlakozni, míg Dánia egyelőre nem nyilatkozott.] Mint bemutattuk [530], a Jegyzőkönyv a családjogi tartási viszonyokra alkotott, a Tanács 4/2009/EK rendeletének is „részévé vált”. Mindez azt jelenti, hogy a Jegyzőkönyv szabályai határozzák meg a családjogi tartásdíj-követelésekre alkalmazandó jogot – Dánia és az Egyesült Királyság kivételével – valamennyi uniós tagállam viszonylatában, továbbá a Jegyzőkönyvben részes nem uniós államok viszonylatában is. • a gyermektartásdíj és az egyéb családjogi tartásdíj nemzetközi érvényesítéséről szóló egyezmény (2007, még nincs hatályban). Az EU mint egész csatlakozik ehhez az egyezményhez is: az EU Tanácsa nevében a csatlakozó nyilatkozat aláírása 2011. április 6-án megtörtént, a ratifikációra a tagállamok véleményének bekérése után kerül sor. [Dániának, Írországnak és Nagy-Britanniának önállóan kell dönteniük az Egyezményhez történő csatlakozásról is. Írország és az Egyesült Királyság csatlakozni akar, míg Dánia egyelőre nem nyilatkozott.] Az Egyezmény elmélyíti a részes államok együttműködését a családjogi tartási kötelezettségek behajtásában, s ezzel egyszerűsíti, hatékonyabbá és ingyenessé teszi azt. Az Egyezmény lényegét tekintve ugyanazokat a célokat valósítja meg a leendő részes államok viszonylatában (például az USA, Ukrajna, Norvégia már aláírta), mint a 4/2009/EK rendelet az EU tagállamai közötti relációban. A hágai egyezmények mellett jelentős forrásai a nemzetközi családjognak az ENSZ égisze alatt született New York-i egyezmények, az Európa Tanács égisze alatt létrejött egyezmények (illetve ajánlások) és más többoldalú egyezmények is. Magyarország ezek közül a többoldalú nemzetközi egyezmények közül a következőknek részese: • az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyvek) az 1993. évi XXXI. törvényben történt kihirdetéssel váltak a magyar jogrendszer részévé. Az Egyezmény (12. cikk) szerint a házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint. Az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyve (5. cikk) pedig kimondja, hogy a házastársaknak polgári jogi vonatkozásokban egyenlő jogaik vannak és felelősségük is egyenlő – mind egymás közötti, mind a gyermekeikkel fennálló kapcsolataikban – a házasság tekintetében, annak tartama alatt és felbontása esetén; ez a rendelkezés nem gátolja az államokat abban, hogy a gyermekek érdekében szükséges intézkedéseket maguk tegyenek. Ezen elvi rendelkezések gyakorlati érvényesülését (a részes államok szervein kívül) az Emberi Jogok Európai Bírósága is biztosítani hivatott. • a házasságkötéshez szükséges kölcsönös beleegyezésről, legalsóbb korhatárról, valamint a házasságkötések anyakönyvezéséről szóló, New Yorkban, 1962. december 10-én kelt nemzetközi egyezmény (kihirdetés: 1976. évi 7. tvr.). • a tartásdíjak külföldön való behajtásárólNew Yorkban, 1956. június 20-án kelt egyezmény [kihirdetés: 1957. évi 53. tvr.; Vh. ut.: 7/1961. (XII. 23.) IM sz. rendelettel módosított 9/1957. (IX. 13.) IM sz. r.]. Az Egyezmény Magyarország és a külföldi részes államok viszonylatában megkönnyíti, hogy a tartásra jogosult igényét külföldi hatóság segítségével érvényesíthesse. Tartásdíjnak minősül az Egyezmény szempontjából a gyermektartásdíj, a rokontartásdíj és a házastársi tartásra vonatkozó igény egyaránt. Az illetékes külföldi hatóság (rendszerint az Igazságügyi vagy a Külügyminisztérium) fizetésre szólítja fel a kötelezettet, szükség esetén pert indít ellene, s a behajtást végrehajtás útján is szorgalmazza. Magyarország és az USA tagállamai között (kivéve Mississippi államot) viszonosság alapján kerül alkalmazásra az Egyezmény. • a férjezett nők állampolgárságárólszóló, New Yorkban, 1957. február 20-án kelt egyezmény (kihirdetés: 1960. évi 2. tvr.). • a gyermek jogairólszóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt egyezmény (kihirdetés: 1991. évi LXIV. tv.). • a gyermekek feletti felügyeleti jogot érintő határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a felügyeleti viszonyok helyreállításáról szóló, Luxemburgban, 1980. május 20-án kelt európai egyezmény. Ezt az egyezményt a 2004. évi LXVIII. tv. hirdette ki.

2. 88. § A jogforrások egymáshoz való viszonya 271 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai A nemzetközi családjog forrásainak rendszerében előbb (1. pont) az európai uniós rendeletek és a Kódex, illetve az európai uniós rendeletek és a nemzetközi szerződések viszonyát, azt követően (2. pont) a Kódex és a nemzetközi egyezmények viszonyát, végül (3. pont) pedig ez utóbbiak egymás közti rendjét vizsgáljuk. [537] 1. Az EU-rendeletek normái – mint említettük – felváltják a Kódex szabályait. A rendeleti szabályok nem érintik azoknak a két- vagy többoldalú kollíziós jogi nemzetközi egyezményeknek a hatályát, amelyeket Magyarország az Európai Unión kívüli állammal (államokkal) kötött, vagy a jövőben kötni fog. Nem érintik a rendeleti szabályok a tagállamok részvételével működő olyan kollíziós jogi nemzetközi egyezmények alkalmazását sem, amelyek az adott rendelet elfogadásakor Magyarország viszonylatában már hatályban voltak, és nem sértik az Európai Unió működéséről szóló Szerződést. A kizárólag tagállamok által kötött nemzetközi egyezményekkel szemben azonban a rendeleti szabályok az általuk rendezett kérdések tekintetében elsőbbséget élveznek. Ez a helyzet például Magyarországnak egy másik tagállammal kötött jogsegélyegyezményében megállapított kollíziós szabályai esetében, amikor is nem a jogsegélyegyezményben, hanem a rendeletben meghatározott kapcsoló szabályt kell alkalmazni. [Lásd e kérdésekhez például az 1259/2010/EU rendelet 19. cikkét.] [538] 2. A Kódex és a nemzetközi egyezményekalkalmazási hierarchiája egyértelmű: nemzetközi szerződés által szabályozott kérdésben a Kódex rendelkezéseit nem lehet alkalmazni. Ezt a Kódex – már többször hivatkozott – 2. §-a mondja ki. A nemzetközi szerződések jogalkalmazási primátusa azt is jelenti, hogy nem egy kérdésben a magyar bíróságnak (közjegyzőnek stb.) más kapcsoló elvet kell alkalmaznia ugyanolyan érdemi tényállás mellett, ha az ügy valamelyik kétoldalú jogsegélyegyezmény vagy többoldalú nemzetközi szerződés alapján ítélendő meg, és megint mást, ha az ügyre – egyezményes szabály híján – a Kódex megfelelő rendelkezését kell figyelembe vennie. A jogalkotó a Kódex létrehozásánál kifejezetten törekedett arra, hogy akollíziós jogi szabályok eltérését lehetőleg elkerülje. Ez a szándék jórészt meg is valósult; de már csak azért sem sikerülhetett maradék nélkül, mert maguk a jogsegélyegyezmények is – jórészt a szerződő országok eltérő jogi hagyománya következtében – több kérdésben egymástól különböző kapcsoló elvet alkalmaznak. Az itt jelzett problémára elegendő egyetlen példát idéznünk. Legtöbb jogsegélyegyezményünk a házasulóknál – ha személyes joguk különböző – a házasságkötés anyagi érvényességi feltételeit külön-külön rendeli vizsgálni (így előfordulhat, hogy a házasság az egyik fél viszonylatában érvénytelen, a másik szempontjából érvényes lesz). Ezzel szemben a Kódex szerint a házasság csak akkor érvényes, ha ennek anyagi jogi feltételei mindkét házasulandó személyes joga szerint megvannak. A nemzetközi családjog fontosabb rendelkezéseinek itt következő ismertetése során általában a Kódex és (ahol van) az uniós rendeletek szabályaira térünk ki, a jogsegélyegyezmények esetleges eltéréseire legfeljebb csak utalunk. [539] 3. A nemzetközi egyezmények egymáshoz való viszonyát nem mindig egyszerű meghatározni. Az egyik fő elv az, hogy a kétoldalú megállapodások szabályai általában megelőzik az ugyanarra a kérdésre irányadó többoldalú egyezményben foglalt rendelkezést. Magyar–cseh, illetve magyar–szlovák viszonylatban például a két ország közötti jogsegélyegyezmény (kihirdette az 1991. évi LXI. tv.) megfelelő rendelkezései megelőzik a gyermektartási kötelezettség tárgyában hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló Hágában aláírt egyezmény (kihirdette az 1965. évi 7. tvr., végrehajtásáról: 8/1965. IM sz. r.) azonos tárgyú szabályait. Az is előfordulhat azonban, hogy a többoldalú egyezmény alkalmazási elsőbbséget ír elő a maga számára esetleges kétoldalú egyezményekkel szemben. A kétoldalú szerződések szabályait néha jól kiegészíthetik az ugyanarra a problémára vonatkozó többoldalú egyezmény rendelkezései. Ilyen kisegítő szerepe lehet például a tartásdíjak külföldön való behajtásáról szóló (a forrásoknál említett) New York-i Egyezmény eljárási lehetőségei igénybevételének magyar–lengyel viszonylatban. [A magyar–lengyel jogsegélyegyezmény (1960. évi 5. tvr.; módosítás: 1981. évi 24. tvr.) 35. cikke szerint a gyermektartásdíj megállapítására a lengyel bíróságnak van joghatósága, ha a lengyel állampolgár gyermek Magyarországon, a tartásra kötelezett pedig Lengyelországban lakik.] [Jó példa a nemzetközi egyezmények egymáshoz való viszonyának bonyolultságára és csak egyenként tisztázható voltára a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre irányadó jog meghatározásáról szóló, az előző §-ban tárgyalt 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv. Ez (19. cikke szerint)


XXVI. fejezet. A magyar nemzetközi családjog forrásai érvényesülni engedi a szabályozási körébe tartozó kérdésekben kötött, sőt a később kötendő egyezményeket is, ha az ilyen nemzetközi egyezményben részes államok más nyilatkozatot nem tesznek.]


Chapter 30. XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje 89. § A házasságkötés és érvényessége 90. § A házastársak személyi és vagyoni viszonyai 91. § A házasság felbontása

1. 89. § A házasságkötés és érvényessége [540] 1. A házasságkötéssel kapcsolatban a Kódex néhány alapvető speciális joghatósági (és hatásköri) szabályt fektet le. Ezek meglehetősen rugalmasak: a „nemzetközi házasságok” elé nem kívánnak szükségtelen, fontosabb érdeket nem védő jogi akadályokat állítani. Magyar állampolgár külföldön – akár magyar, akár nem magyar állampolgárral (külföldi állampolgárral vagy hontalan személlyel) – érvényes házasságot köthet, az arra hivatott szervek előtt. Ha magyar állampolgár (vagy Magyarországon lakó hontalan) külföldön kíván házasságot kötni, a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve tanúsítja, hogy a házasságkötésnek a magyar jog szerint nincs akadálya; ha magyar állampolgár lakóhelye külföldön van, a tanúsítványt a magyar külképviseleti hatóság állítja ki. Magyar állampolgár vagy Magyarországon lakó hontalan személy külföldön történt házasságkötését Magyarországon (is) anyakönyvezni kell. Nem magyar állampolgár Magyarországon – akár magyar, akár nem magyar állampolgárral – érvényes házasságot köthet, csak igazolnia kell, hogy a házasság megkötésének személyes joga szerint nincsakadálya (például a saját családjogi szabályai által az érvényes házasságkötéshez megkívánt életkort elérte; korábbi érvényes házassága nem áll fenn stb.). Az igazolás alól a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve indokolt esetben felmentést adhat. Nem magyar állampolgár magyarországi házasságkötésének útját állja azonban, ha a házasságkötésnek a magyar családjog szerint elháríthatatlan akadálya van. A Kódex tehát a magyar családjogban megállapított bizonyos házassági akadályt (például a fennálló házasságot vagy bizonyos közeli hozzátartozói kapcsolatot) külföldi joggal szemben is érvényesülő, abszolút akadálynak tekinti. A házasuló fél fennálló házassága akkor is kizárja tehát nem magyar állampolgárok magyarországi érvényes házasságkötésének lehetőségét, ha az illető házasuló személyes joga (például a muzulmán jog) történetesen megengedi a többes házasságot. Hasonló a helyzet a rokonsági kapcsolatra tekintettel felállított házasságkötési tilalmakkal, mint házassági akadályokkal is. Ezeket a kérdéseket a Kódexközrendi súlyúnak minősíti, s ezért a magyar családjog megfelelő rendelkezéseit imperatív jellegűnek fogja fel. [541] 2. A házasságkötés érvényességének alaki feltételeire a Kódex a nemzetközi gyakorlatban évtizedek óta általánosan elfogadottnak tekinthető kapcsoló szabályt fogalmazza meg: házasságkötés helyén és idején hatályos jog(lex loci celebrationis) irányadó voltát mondja ki. Ha magyar állampolgárok magyar külképviseleti hatóság előtt kötnek egymással házasságot, házasságkötésüket az érvényesség alaki kellékei szempontjából is Magyarországon kötöttnek kell tekinteni, és így a magyar családjog alaki követelményei szerint kell megítélni. A házasság érvényességének anyagi jogi feltételeit a házasulóknak a házasságkötés idején fennálló személyes joga szerint kell megítélni. Egyszerű a helyzet, ha a házasuló felek személyes joga ebben az időpontban is már azonos (tehát nem a házasságkötéssel esetleg egyik fél által megszerzett állampolgárság révén válik azonossá!). Ilyen esetben a közös személyes jog irányadó. Ha a házasulók személyes joga a házasságkötés idején különböző, elvben két megoldás lehetséges: diszjunktív vagy konjunktív elbírálás. Az első esetben külön-külön ítélendő meg a házasulók viszonylatában az anyagi érvényesség, mindegyiknek a saját személyes joga szerint. Ilyenkor elképzelhető, hogy – az eltérő családjogok különböző anyagi jogi követelményei folytán – a házasság az egyik fél viszonylatában érvényes lesz, a másikéban viszont érvénytelen (ún. „sántikáló házasság”-ról szoktak ilyen esetben beszélni). Például az unokatestvérek házassága a magyar családjog szerint nem ütközik akadályba, az USA több államának joga szerint viszont igen. Diszjunktív elbírálás esetén tehát egy magyar– amerikai „unokatestvérpár” házassága „sántítana” érvényesség szempontjából: a magyar jog szerint megítélendő 274 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje fél szempontjából érvényes, viszont az illető USA-tagállam joga szerint elbírálandó fél számára érvénytelen volna. Mint már utaltunk rá, a diszjunktív elbírálás álláspontjára helyezkednek legtöbb jogsegélyszerződésünk szabályai; s ugyanezt az álláspontot foglalta el korábbi jogunk is. A Kódex viszont (lényegében visszatérve a Csjt.-t megelőző, azaz 1953. január 1. előtti jogunk álláspontjához) a konjunktív elbírálás elvét fogadja el. Ez azt jelenti, hogy ha a házasulók személyes joga a házasságkötés idején különböző, a házasság – mindkét fél viszonylatában! – csak akkor érvényes, ha ennek anyagi jogi feltételei mindkét házasuló személyes joga szerint megvannak. Ez a megoldás elejét akarja venni a „sántikáló házasságoknak”, vagyis az olyan helyzeteknek, amelyekben a házasság az egyik fél szempontjából érvényes, a másik számára viszont érvénytelen lenne. A Kódex a házasság létezésének vagy nem létezésének kérdésére a házasság érvényességére vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazását rendeli. [542] 3. A házasságkötés érvényességére (létezésére) vonatkozó kódexbeli rendelkezések alkalmazásánál a gyakorlatban vitás lehet, hogy adott esetben az alaki vagy az anyagi érvényességre irányadó jog szabályai jönnek-e figyelembe. Például, ha a házasságkötésre jogosult hatósági szerv (anyakönyvvezető stb.) nem hivatali helyiségében adja össze a feleket, alaki vagy anyagi feltétel szenvedett-e sérelmet? Mivel az irányadó kapcsoló elv a két esetben eltérő, az alkalmazandó jog is különböző lehet. A problémát a felmerülő jogkérdés (a házasság érvényessége) jogrendszerbeli elhelyezésének (alaki vagy anyagi érvényességi szabályok alá vonásának) kérdéseként, azaz minősítési esetként [109] kell felfognunk, és ezért a Kódex minősítési szabályát kell rá alkalmaznunk. Ennek megfelelően az eljáró bíró (más hatóság) a magyar jog szerint dönt a kérdésben. A most tárgyalt probléma merülhet fel a házasság létezésének vagy nem létezésének vitatásánál is. Az alaki vagy anyagi érvényességi rendelkezések analóg figyelembevétele helyesebb-e például akkor, ha valamelyik házasuló nem személyesen tesz jognyilatkozatot. Megint csak minősítési probléma tehát, amelyben a Kódex szerint a fórum joga mérvadó. Itt utalunk arra, hogy – a magyar családjoghoz hasonlóan – a legtöbb ország házassági jogi szabályai megkívánják a házasulók személyes akaratnyilvánítását a házasságkötésnél. Ez a jogi helyzet (bizonyos, háború alatti kivételes lehetőségeket nem számítva) például a német jogban, a francia jogban, az osztrák jogban. Szép számban fordulnak elő mégis olyan jogrendszerek, amelyek ismerik és elismerik a képviselő közbeiktatásával kötött házasságot is: „marriage by proxy” („proxy marriage”), „Handschuhehe”. Ez az álláspontja – többek között – a spanyol, a portugál házassági jognak, néhány latin-amerikai (brazil, mexikói stb.) családjognak, valamint az USA tucatnyi államában hatályos házassági jognak.

2. 90. § A házastársak személyi és vagyoni viszonyai [543] 1. A Kódexegységesen kezeli a házastársak személyi és vagyoni viszonyait: mindkét viszonycsoportra ugyanazt a jogot tekinti alkalmazandónak. Ez a megoldás segíti az elhatárolási problémák elkerülését. Megjegyezzük mégis, hogy több külföldi törvény (például az osztrák, a német és a svájci) külön kapcsoló szabályt állapít meg a vagyonjogi viszonyokra, éspedig oly módon, hogy megengedi az alkalmazandó jog megválasztását a házastársaknak. Ezek a külföldi nemzetközi magánjogok elismerik tehát a házastársak – esetleg meghatározott jogrendszerek választására korlátozott – autonómiáját egymás közötti vagyoni viszonyaikkal kapcsolatban. A Kódex ezt nem teszi lehetővé, s ez a tartózkodás ma már mindenképpen meghaladottnak tekinthető. A Kódex külön is kiemeli, hogy a házastársak egymás közti viszonyaira alkalmazandó jog irányadó a házastársi névviselésre is. A Kódex szerint a házastársak vagyoni viszonyaira alkalmazandó jog szerint ítélendő meg a házassági vagyonjogi megállapodás is. Erre pedig több külföldi nemzetközi magánjog a házassági vagyonjog általános szabályaitól eltérő, a szerződéses kapcsoló elvet tekinti irányadónak. [544]


XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje 2. A házastársaknak az előbbiekben körülhatárolt személyi és vagyoni viszonyaira a Kódex kapcsolóelvek lépcsőzetes rendszerében határozza meg az alkalmazandó jogot. Kiinduló kapcsoló elv – amint a nemzetközi családjogban gyakran – a személyes jog: • elsősorban a házastársaknak az elbírálás idején fennálló közös személyes joga irányadó; • ha a házastársak személyes joga az elbírálás idején különböző, utolsó közös személyes jogukat kell alkalmazni; • ha a házastársaknak sohasem volt közös személyes joguk (például sohasem voltak ugyanannak az államnak a polgárai), annak az államnak a joga szerint kell személyi és vagyoni viszonyaikat megítélni, amelynek területén utoljára közös lakóhelyükvolt; (Itt emlékeztetünk arra, hogy a „lakóhely”/domicilium nem azonos a közigazgatási értelemben felfogott lakóhellyel, hanem annál többet megkívánó jogi kategória, lásd a 29. §ban.) • végső esetben, ha a házastársaknak sem közös személyes joguk, sem közös lakóhelyük nem volt, a nemzetközi magánjog kapcsoló elvei közül a szokásos „ultima ratio”, a lex fori jön itt is figyelembe: az eljáró bíróság (más hatóság) államának joga, azaz a magyar jog lesz irányadó. [545] 3. A házastársi személyi és vagyonjogi statútum meghatározásánál különösen fontos a mérvadó időpont rögzítése. A külföldi nemzetközi magánjogi szabályozások kétféle megoldást alkalmaznak az időpont meghatározásánál: egyes törvények a házasságkötés időpontjában, mások a jogvita elbírálásának idejében jelölik meg az irányadó jog szempontjából releváns időpontot. Mindkét megoldásnak van előnye és lehet hátránya is. Amennyiben a kapcsoló szabály az irányadó jog meghatározását egy már megtörtént és nem ismételhető jogi tény: a házasságkötés időpontjában rögzíti, akkor ez megváltoztathatatlanul egyetlen jogrendszer uralma alá helyezi az adott jogviszonyt (a házasságot), és ezzel az abból eredő összes jogvitát. Például: a házastársaknak a házasságkötés idején fennálló közös személyes joga irányadó lesz azokra a házastársi személyi és vagyoni jogvitákra is, amelyeknek idején a felek személyes joga már megváltozott. Ez a megoldás az előreláthatóság (és ezzel a jogbiztonság) szempontját a rugalmasság kritériuma elé helyezi. Ha viszont az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából releváns időpontot a törvény egy változó és esetleg ismétlődő körülményhez (például a jogvitához) köti, a kollíziós szabály ún. mozgó kapcsolóelvre épül. Ez esetben a különböző jogvitákra elvben különböző jogrendszerek lehetnek irányadók. Például: a házasfelek között előbb a közös lakóhely megválasztása körül, majd – évekkel később – vagyonjogi kérdésekben merül fel vita; ha a két per időpontja között a házastársak közös személyes joga megváltozott, a két esetben más-más jogrendszer lesz alkalmazandó. Ez a megoldás rugalmasabb, módot ad arra, hogy a jogvita az alapjául szolgáló körülményekhez rendszerint legközelebb álló jogrendszer szabályai szerint legyen elbírálható; ezzel egyúttal az irányadó jog előreláthatóságának szempontja viszont háttérbe szorul. A Kódex ezt a második lehetőséget fogadja el: az elsősorban irányadó közös személyes jog szempontjából az elbírálás időpontja mérvadó. Ezt a megoldást ugyanakkor korrekcióval egészíti ki a törvény, amelynek az a célja, hogy az egyszer már érvényesen megszerzett jogokat az irányadó jogrendszer változása ne érintse: a házastársak személyes jogának megváltozása nem érinti a korábbi jog alapján megállapított névviselést, az érvényesen létrejött vagyonjogi hatásokat, ideértve a házassági vagyonjogi megállapodást is. [546] 4. A Tanács 4/2009/EK rendelete megállapítja a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó joghatósági szabályokat, továbbá rendelkezik az ilyen ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről. (Érdekesség: a joghatósági szabályokhoz Dánia csatlakozott, noha – mint többször említettük – ez az uniós tagállam kizárta az EUMSZ 81. cikke alapján történő igazságügyi együttműködés keretében zajló uniós jogegységesítési folyamatban való részvételét.) A rendelet 2011. június 18-tól alkalmazandó, és ettől az időponttól kezdve felváltotta a Kódexnek a házastársak egymással szembeni tartási kötelezettségére alkalmazandó jogot meghatározó rendelkezéseit. (A házastársak személyi viszonyaira, így például névviselésére változatlanul a Kódex határozza meg az alkalmazandó jogot.) Mint a nemzetközi családjog forrásainál említettük, a rendelet maga nem tartalmaz kollíziós szabályokat; az alkalmazandó jogot a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre irányadó jog meghatározásáról szóló 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv) normái szerint rendeli megállapítani. Hangsúlyozni kell, hogy ezen az úton csak a tartási kötelezettségre alkalmazandó jog kerül meghatározásra; a tartási kötelezettségek alapját képező családjogi kapcsolat: a házasság fennállása és érvényessége – mint első kérdés [150] – megállapítására az illető 276 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje tagállam joga irányadó. Magyar bíróságnak tehát előbb a magyar jog alapján meg kell állapítania, hogy a tartást igénylő személy házastársa-e a tartásra kötelezni kívánt személynek, s ezt követően határozhat a tartási igény jogosságáról, annak mértékéről stb. a közös uniós szabályok szerint. A Jegyzőkönyv minden tartási igényre vonatkozó, közös kollíziós normáit a nemzetközi családjog forrásainak tárgyalásánál ismertettük. Az objektív kapcsoló szabály szerinti jog (a tartásra jogosult szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga) a létező, érvénytelen vagy felbontott házasságon (a továbbiakban együtt: házasságon) alapuló tartásra is alkalmazandó. Ha azonban ez ellen az egyik fél tiltakozik, és egy másik jog, így különösen az utolsó közös szokásos tartózkodási helyük államának joga az illető házassággal szorosabb kapcsolatot mutat, ezt a jogot kell alkalmazni. Ki kell egészíteni a rendeletnek a jogválasztásra vonatkozó szabályait is. A házasságon alapuló tartási igényre a Jegyzőkönyv további jogok választását is lehetővé teszi. A szoros tárgyi összefüggésre tekintettel a felek választhatják annak az államnak a jogát is • amelyet házassági vagyoni viszonyaikra kötöttek ki, vagy amelyet e viszonyokra az objektív kapcsoló szabály (jelenleg a Kódex, később majd az e viszonyokat szabályozó uniós rendelet) rendel alkalmazni; vagy • amelyet házasságuk felbontására (vagy a különválásra) kötöttek ki, vagy amelyet e viszonyokra az objektív kapcsoló szabály (2012. június 21-ig a Kódex, utána a 1259/2010/EU rendelet) rendel alkalmazni. [547] 5. Mint a nemzetközi családjog forrásainál ugyancsak említettük, 2011-ben megszületett a házassági vagyonjogi viszonyokkal kapcsolatos joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok, továbbá az e területen az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normák európai uniós egységesítésére vonatkozó rendeletjavaslat. Elfogadása esetén alkalmazásának kezdő időpontjától ez a rendelet ugyancsak a Kódex rendelkezéseit felváltó forrása lesz a nemzetközi kollíziós családjognak és eljárásjognak.

3. 91. § A házasság felbontása A házasság felbontására alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normák rendszerét előbb (I. pont) a 1259/2010/EU rendelet alapján, azt követően (II. pont) a Kódex alapján tárgyaljuk. Ez utóbbiakat azért mutatjuk be, mert még néhány évig lehetnek olyan bontó eljárások, amelyek az EU-rendelet hatálybalépése előtt indultak, és amelyekre ezért a Kódex szabályai alapján kell az alkalmazandó jogot meghatározni.

3.1. I. [548] 1. 2012. június 21-től az Európai Unió Tanácsának 1259/2010/EU rendelete határozza meg a házasság felbontására (és a különválásra) alkalmazandó jogot, felváltva a Kódex e tárgyra vonatkozó rendelkezéseit. Pontosabban ez azt jelenti, hogy a rendelet szabályait a 2012. június 21-e után indult bontási eljárásokra és az ezen időpont után kötött jogválasztó megállapodásokra kell alkalmazni. A 2012. június 21-e előtt kötött jogválasztó megállapodás is érvényes, ha a rendelet anyagi és alaki előírásainak megfelel. A rendeleti szabályozás jelentőségét mutatja, hogy évente több mint százötvenezer „vegyes állampolgárságú” házasságot bontanak fel a tagállamokban. A rendelet alkalmazása egyetemes. Ez azt jelenti, hogy a rendelet kollíziós szabályai attól függetlenül jelölik ki az alkalmazandó jogot, hogy az alkalmazni rendelt bontójog • egy olyan tagállam (például: Ausztria, Franciaország, Németország, Olaszország, Románia, Szlovénia) joga, amelyben a rendelet hatályban van; vagy • olyan tagállam (például: Dánia) joga, amelyben a rendelet nincs hatályban; vagy pedig • az Európai Unión kívüli állam (például: Norvégia, Svájc, Kína, az USA valamely tagállamának) joga. Ha az alkalmazandó jogban a házasság felbontásának intézménye nem ismert, az eljáró bíróságnak a saját jogát (lex fori)kell alkalmaznia. 277 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje [549] 2. A rendelet csak a házassági kötelék felbontására (vagy a házastársak különválására) alkalmazandó jogot határozza meg. Nem jelöli ki azonban az alkalmazandó jogot olyan előzetes kérdések tisztázására, mint például a házasság létezése és érvényessége. Ugyanígy nem határozza meg a rendelet az alkalmazandó jogot a házasság felbontásának járulékos következményeire: a volt házastársak névhasználatára, a bontás vagyonjogi hatásaira, a házastársak egymással szembeni tartási kötelezettségére vagy a közös gyermekekkel szembeni szülői felelősségre. Mindezen kérdésekre változatlanul a Kódex által alkalmazni rendelt jog szabályai irányadóak. [550] 3. A rendelet az alkalmazandó jog meghatározásánál a házastársak autonómiájából indul ki. Ez újításnak tekinthető a kapcsolóelvek hagyományos (például: a Kódexben meghatározott) rendszeréhez képest. A házasság felbontására (és a különválásra) elsősorban a házasfelek által választott jogot kell alkalmazni. A rendelet – természetesen – nem engedi meg bármely jog választását, hanem csak a házastársakhoz közel álló jog kijelölésére ad lehetőséget. Ez azt jelenti, hogy a házastársak olyan jogot választhatnak, amelylyel – lehetőleg mindkettejük, de legalább egyikük – kapcsolatban van. A házastársak választhatják: • a jogválasztás idején közös szokásos tartózkodási helyük szerinti állam jogát; • az utolsó közös szokásos tartózkodási helyük szerinti állam jogát, amennyiben a jogválasztás idején az egyik házastárs szokásos tartózkodási helye még mindig ott van; • az egyik házastársnak a jogválasztás idején meglévő állampolgársága szerinti jogot; ilyen lehetőségek hiányában • az eljáró bíróság jogát (lex fori). A jogválasztásra a bontási eljárás megindításáig bármikor sor kerülhet, sőt az eljárás során is, ha az eljáró bíróság joga (a lex fori) ezt megengedi. A Kódex (új) 40. §-a szerint a házastársak a jogválasztással legkésőbb a bíróság által az első tárgyaláson tűzött határidő alatt élhetnek. Természetesen ilyenkor is az EU-rendeletben meghatározott jogok közül és az ott meghatározott alakiságok betartásával kell az alkalmazandó jogot kijelölniük. A rendelet – lehetőség szerint – biztosítani akarja, hogy a házastársak a választandó jog tartalmának ismeretében dönthessenek az alkalmazandó jog meghatározásáról. Ennek érdekében a 2001/470/EK tanácsi határozat létrehozott egy – interneten elérhető – nyilvános információs hálózatot. Ebből a forrásból a házastársak megismerhetik a szóba jöhető bontójog legfontosabb rendelkezéseit, ha a választani szándékolt jog egy másik uniós tagállam joga. A jogválasztást a házastársaknak egyszerű magánokiratba kell foglalniuk. Ez történhet írásban vagy a megállapodás tartós rögzítését biztosító elektronikus formában. A jogválasztó megállapodás érvényességéhez annak az államnak esetleges többletkövetelményeket (például: házassági szerződésbe foglalást) támasztó jogi előírásait is figyelembe kell venni, amelyben a házastársak közös szokásos tartózkodási helye a jogválasztó megállapodás megkötésének időpontjában található. Ha a jogválasztó megállapodás megkötésének időpontjában a házastársaknak nincs közös szokásos tartózkodási helyük, a megállapodás érvényes, ha az bármelyikük szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogi előírásainak megfelel. A jogválasztó megállapodás (és az abban foglalt bármely kikötés) anyagi érvényességét az a jog (a lex causae) határozza meg, amely – a jogválasztó megállapodás (kikötés) érvényessége esetén magát a házasság felbontására alkalmazandó jogot meghatározná. A jogválasztó megállapodáshoz történt hozzájárulását vitató házastárs hivatkozhat azonban a saját szokásos tartózkodási helye szerinti jog anyagi érvényességi előírásokra is. [551] 4. Arra az esetre, ha a házastársak nem választják meg az alkalmazandó jogot, a rendelet a „szoros kapcsolódás” elvét alkalmazva állapítja meg az ún. objektív kapcsolóelveket, határozza meg az alkalmazandó jogot. A rendelet fontosnak tartja az alkalmazandó jog kiszámíthatóságát, és annak megakadályozását, hogy az


XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje egyik házastárs a másikat megelőzve egy olyan jog alapján kérje a házasság felbontását, amelyet a maga érdekei védelme szempontjából előnyösebbnek tart. Ezen elvek nyomán a házastársak jogválasztása hiányában a házasság felbontására (a különválásra) alkalmazandó jog meghatározásához a rendelet az alábbi lépcsőzetes kapcsolóelvrendszert állítja fel. Irányadó annak az államnak a joga: • amelyben a bontókereset benyújtásának időpontjában a házastársak közös szokásos tartózkodási helye található; vagy ennek hiányában • amelyben a házastársak utolsó közös szokásos tartózkodási helye volt található, amennyiben ez a tartózkodási hely a bontókereset benyújtásától számított egy évnél nem régebbi időpontban szűnt meg, és amennyiben az adott időpontban az egyik házastárs még mindig ebben az államban tartózkodik; vagy ennek hiányában • amelynek a bontókereset benyújtásának időpontjában mindkét házastárs állampolgára volt; van ennek hiányában • amelynek a bíróságához fordulnak a házastársak (lex fori). Amikor az alkalmazandó jogot a házastársak állampolgársága alapján kell a bíróságnak meghatároznia, a többes állampolgárok esetében figyelembe veendő állampolgárságot (és így az alkalmazandó jogot) a fórum kollíziós szabályai szerint kell eldönteni. Magyar bíróság számára ezeket a szabályokat a Kódex 11. §-a tartalmazza. Megjegyezzük, hogy a rendeletet (amely ún. megerősített eljárás keretében jött létre, és csak 14 tagállamban hatályos) a részt nem vevő tagállamok két oldalról bírálják: egyes tagállamok (Lengyelország, Litvánia stb.) számára túlságosan liberális, mások (Finnország, Svédország stb.) számára viszont nem eléggé az. Problematikus a rendelet nem egy részletszabálya is.

3.2. II. [552] 1. A Kódex a házasság felbontására alkalmazandó jog meghatározásánál lényegében ugyanazt a lépcsőzetes kapcsolóelvrendszert alkalmazza, mint a házastársak személyi és vagyoni viszonyai esetében. • A házasság felbontásának feltételeit mindenekelőtt annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely – a keresetlevélnek a bírósághoz történő benyújtása idején – a házastársak közös személyes joga. Ez – a magyar bíróságok előtti bontóperekben – igen gyakran a magyar jog. Olyan esetekben is például, amikor mindkét házastárs (vagy egyikük) lakóhelye külföldön van, de állampolgárságuk magyar (esetleg egy külföldi állampolgárság mellett), a magyar bíróság a magyar családjogot alkalmazza; például: Legf. B. Pfv. II. 20.491/2009. A házastársak közös személyes joga, természetesen, lehet külföldi jog is; például a PKKB. 16. P. 105.936/1981. sz. ügyben a német családjog. • Ha a házastársak személyes joga a keresetlevél benyújtása idején különböző, utolsó közös személyes jogukat kell alkalmazni. A bírói gyakorlatban előforduló esetek egy részében ez a jog szintén a magyar családjog lehet, mármint akkor, ha eredetileg mindkét házastárs magyar állampolgár volt. • Közös személyes jog hiányában annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a házastársaknak utoljáraközös lakóhelyük volt. (Itt ismét emlékeztetünk arra, hogy a „lakóhely”/domicilium nem azonos a közigazgatási értelemben felfogott lakóhellyel, hanem annál többet megkívánó jogi kategória, lásd a 29. §-ban.) • Ha a házastársaknak nem volt közös lakóhelyük sem, a lex fori, azaz a magyar jog lesz alkalmazandó. Így került sor a magyar családjog alkalmazására a következő ügyekben. A Szekszárdi Járásbíróság előtt lefolytatott 9. P. 21.453/1980. sz. perben vagy az ugyanezen járásbíróság előtt lefolytatott 9. P. 20.184/1981. sz. perben a külföldi állampolgár házastárs a házasság megkötése után nem sokkal hazautazott a Magyarországra áttelepülését elintézni, de áttelepülésére nem került sor. A házasfeleknek nem volt közös személyes joguk és közös lakóhelyük sem. Ugyanez a helyzet olyan esetekben is, amikor (mint például a PKKB. 15. P. 100.163/1980. sz., vagy a PKKB. 16. P. 104.726/1979. sz., mindkét esetben német alperes elleni perében) a magyar állampolgár házasfél nem követi külföldre külföldi állampolgár házastársát, és ezért nincs a feleknek közös lakóhelye.


XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje A kapcsolóelveknek ezt a sorrendjét egy kivétel töri át: ha valamelyik házasfél magyar állampolgár, közös személyes jog hiányában nem az utolsó közös lakóhely joga, hanem rögtön a magyar jog alkalmazására kerül sor. Magyar házasfél bontóperében tehát egy fokozattal előbb alkalmazandó a lex fori, mint amikor mindkét házastárs nem magyar állampolgár. A törvényhozó ezzel a megoldással a jogsegélyegyezmények szabályaihoz is rokonította a Kódexet. A magyar családjog bontó szabályainak ilyen „kisegítő jellegű” alkalmazására a bírói gyakorlatban viszonylag sűrűn kerül sor, hiszen a magyar bíróságok előtti bontóperekben az egyik házastárs többnyire magyar állampolgár. (Legfeljebb az ítélet – sajnos – nem hivatkozik a Kódexre, hanem a magyar családjog alkalmazását mintegy természetesnek tekinti.) [553] 2. Az egyes államok házassági bontójoga gyakran több és nagyobb elvi eltérést mutat, mint például a szerződési jogi szabályok. Még a hasonló gazdasági alappal és fejlettségi szinttel rendelkező, egymáshoz közel álló kulturális, vallási stb. hagyományokra támaszkodó jogrendszerek között is – részben erkölcsi, vallási, jogi hagyományokban gyökerező – lényeges eltérések fordulnak elő ezen a területen, hát még a különböző gazdasági-társadalmi-kulturális stb. környezetbe illeszkedő bontási jogok között. Néhány (igaz: egyre kevesebb) jogrendszer még ma sem ismeri el a házasság felbonthatóságát, a bontás feltételeinek szigorúságában pedig gyakran igen lényeges különbségek találhatók. Egyes nemzeti családjogok feltétlen bontó okok rendszerét fogadják el, míg más családjogi törvények a vétkességi elvre építik bontási jogukat – hogy csak néhány szempontot említsünk, méghozzá csupán a hozzánk közeli európai családjogok megoldásai közül. Az elvi különbség olyan nagy is lehet, hogy a fórum joga az eltérő külföldi szabályt közrendjébe ütközőnek tekinti, és alkalmazását ezért nem engedi meg. A Kódexspeciális közrendi szabályokkal[151] mondja ki: • a házassági kötelék felbonthatóságát; • a feltétlen bontó okok kizártságát; • a vétkességen alapuló bontás tilalmát. Ennek megfelelően magyar bíró ítéletében: • a házasságot akkor is fel lehet bontani, ha az irányadó külföldi jog a házasság felbontását kizárja; sőt akkor is, ha a bontás feltételei az alkalmazandó külföldi jog szerint hiányoznak, de a magyar jog szerint megvannak; • az irányadó külföldi jogban meghatározott feltétlen bontó ok esetében is vizsgálni kell, hogy a házasélet teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott-e; • a házasság felbontása nem alapulhat vétkességen. Nézetünk szerint túlságosan szélesre nyitotta a közrend védekező lehetőségeinek kapuját a Kódexnek az a szabálya, amely szerint a házasságot akkor is fel lehet bontani, ha annak feltételei az alkalmazandó jog szerint nincsenek meg, de a magyar családjog szerint fennállnak. Ez a norma gyakorlatilag azt eredményezi, hogy elvileg – a Kódexben adott joghatósági lehetőség alapján – még két külföldi házasfél bontóperében is a magyar családjog elveit lehet érvényesíteni. Márpedig ez az elfogultság nem segíti a nemzetközi magánjog eszméinek valóra válását. A német nemzetközi magánjogi törvény például visszafogottabb; csak abban az esetben engedi meg a házasság felbontását a német családjog alapján, az alkalmazandó külföldi bontójog feltételeinek hiánya ellenére, ha a felperes házastárs a keresetindításkor német állampolgár, vagy a házasságkötéskor az volt. S mégis ezt is joggal kritizálja a jogirodalom (Jayme, IPRax 1987). Nézetünk szerint a Kódex speciális közrendi szabályai közül egyedül a házasság elvi felbonthatóságát kimondó tétel volt indokolt; ez egyébként a Kódex általános közrendi záradékából is levezethető volna. Mindezek alapján álláspontunk szerint semmiképpen sem szabad legalább a külföldön lakó magyar állampolgár házassági bontóperében hozott külföldi ítélet elismerését közrendbe ütközés címén megtagadni azért, mert a bontás adott esetben feltétlen bontó okon vagy vétkességen alapul. (A külföldi bontóítéletek elismerésének hazai gyakorlatához lásd Gehér 1986.) A speciális közrendi szabályok egyébként nem vezetnek az irányadó jog teljes mellőzésére, hanem csak az említett elvek által érintett szabályok félretételére és helyettük a magyar családjog megfelelő rendelkezéseinek alkalmazására. Két jog együttes alkalmazására kerül sor ilyen esetekben: a magyar jog és az irányadó jog egymást kiegészítve érvényesül. A bontás feltételeit (a magyar családjog felfogásának erősen eltúlzott


XXVII. fejezet. A házasság jogi rendje érvényesítése folytán) a magyar jog szerint kell megítélni. Az egyébként irányadó külföldi jogot kell viszont alkalmazni fontos járulékos jogviszonyok (gyermekelhelyezés, láthatás, vagyonjogi viták stb.) elbírálásánál. Hangsúlyozzuk végül, hogy – természetesen – az EU-rendelet hatálybalépését, 2012. június 21-ét követően indult bontó eljárásokban a Kódex különleges közrendi szabályai egyáltalán nem kerülhetnek alkalmazásra.


Chapter 31. XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai 92. § Családi jogállás 93. § Örökbefogadás 94. § Szülő és gyermek közötti jogviszonyok 95. § A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása és a gyermek védelme 96. § Rokontartás

1. 92. § Családi jogállás [554] 1. A gyermek családi jogállásával kapcsolatban előforduló problémákat a Kódex (a jogsegélyegyezmények megoldásához hasonlóan) a gyermek személyes jogának uralma alá helyezi. Ez mindenképpen azzal az előnnyel jár, hogy a családi jogállással összefüggő valamennyi kérdés ugyanazon állam családjogának szabályai szerint bírálható el. A kollíziós norma megalkotásánál az anyagi jogi tartalmi következményeket sohasem lehet előre látni; így azt sem, hogy a gyermekre történetesen a saját személyes joga vagy esetleg egy másik jogrendszer volna érdemben kedvezőbb. Az minden esetben előnyös, ha a gyermek családi jogállásának rendezése és a szüleivel fennálló valamennyi családi jogviszonya egyetlen jog alapján történik. Az idetartozó fontosabb kérdések az apaság megállapítása, az apaság vélelmének megdöntése, a gyermek apai elismerése, továbbá az anyaság megállapítása. [555] 2. Az apaság vagy az anyaság megállapítása, úgyszintén az apaság vélelmének megdöntése a gyermeknek a születése idején fennállott személyes joga szerint történik. A gyermek személyes joga alapján ítélendő meg a gyermek apai elismerése is; ebben az esetben – értelemszerűen – az elismerés időpontjában fennálló személyes jog mérvadó. A legtöbb családjog lehetővé teszi megfogant, de még meg nem született gyermek (méhmagzat) elismerését is. Tekintve, hogy a méhmagzatnak nincs személyes joga, hiszen az éppen a születéssel szerezhető meg, a meg nem született gyermek apaságának elismerésére a Kódex az anyának az elismerés idején fennálló személyes jogát rendeli alkalmazni. Az elismerő nyilatkozat formájával szemben ugyancsak a fentiek szerint meghatározott jogok követelményeit kell támasztani, tehát gyermek esetében az ő, méhmagzatnál az anya személyes jogának előírásai mérvadóak. Alaki okból azonban akkor sem lehet érvénytelennek tekinteni az elismerő nyilatkozatot, ha az (a gyermek, illetve – méhmagzat esetében – az anya személyes joga követelményeinek ugyan nem, de) akár a magyar jog (lex fori), akár az elismerés helyén és idején hatályos jog (lex loci actus) szerint érvényes formában történt. Ebben a könnyítő szabályban a Kódex a favor negotii elvét követi.

2. 93. § Örökbefogadás [556] 1. Az örökbefogadás előfeltételeinél a Kódex az érintett jogrendszerek követelményeinek együttes(konjunktív) betartását kívánja meg. (Hasonlóképpen, mint a házasság anyagi érvényességénél.) Ez azt jelenti, hogy a feltételeket az örökbefogadónak és az örökbe fogadottnak az örökbefogadás idején fennálló személyes joga együttes figyelembevételével kell elbírálni. Rendszerint két jog követelményeire kell tehát tekintettel lenni. Ha pedig az örökbefogadók házastársak, és személyes joguk különböző, három jogrendszer feltételeit kell megkívánni. Ha akár örökbefogadóként, akár örökbefogadottként magyar állampolgár szerepel a jogviszonyban, a Kódex gyakorlatilag mindkét oldalon megkívánja a magyar családjogban meghatározott feltételek betartását, például: az örökbefogadott kiskorúságát, akkor is, ha ő nem magyar állampolgár (csak az örökbefogadó az) stb. Ez 282 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Kódex a magyar családjognak az örökbefogadás feltételeire vonatkozó előírásait magyar állampolgárt érintő örökbefogadásnál közrendinek tekinti. A magyar családjog követelményeinek betartását a gyámhatóság ellenőrzi, amelynek engedélye (jóváhagyása) szükséges az örökbefogadáshoz, amennyiben az magyar állampolgárt érint, akár örökbefogadóként, akár örökbefogadottként. Gyámhatósági engedélyre van tehát szükség, ha magyar állampolgár nem magyar állampolgárt kíván örökbe fogadni, s ugyanígy akkor is, ha nem magyar állampolgár magyar állampolgárt fogad örökbe. A gyámhatóság az örökbefogadást – mindkét esetben – csak akkor engedélyezheti, illetve az örökbefogadást csak akkor hagyhatja jóvá, ha az a magyar jogban meghatározott feltételeknek is megfelel. [557] 2. Az örökbefogadás családjogi, öröklési jogi és más esetleges jogi hatásaira, illetve megszűnésére és annak jogi következményeire az örökbefogadónak az örökbefogadás (illetve annak megszűnése) idején fennálló személyes jogát kell alkalmazni [lásd például: PKKB 112.620/1982. sz. Bonyolultabb a jogi helyzet, ha az örökbefogadók házastársak. Ilyenkor ugyanis az örökbefogadásnak, illetve megszűnésének jogi hatásai a házastársak közös személyes joga szerint ítélendők meg. Ha az örökbefogadó házastársak személyes joga az örökbefogadás vagy annak megszűnése idején különböző, az örökbefogadásnak és megszűnésének jogi hatásaira a Kódex – a házassági jogban megismert – lépcsőzetes kapcsolószabály-sort alkalmazza: • a házastársak utolsó közös személyes jogát kell alkalmazni, ha pedig ilyen nem volt; • annak az államnak a jogát, amelynek területén az örökbefogadás, illetve annak megszűnése idején a házastársak közös lakóhelye volt; ennek hiányában • az eljáró bíróság (vagy más hatóság) államának jogát (lex fori), azaz a magyar jogot kell alkalmazni. Véleményünk szerint tévedett a Kúria elődje, amikor az örökbefogadás megszűnésére vonatkozó jogot – német és magyar állampolgárságú – házastársak közös örökbefogadása esetében egyedül a felbontás iránt keresetet indító német házastárs személyes joga szerint vélte meghatározandónak (BH 2002/492. sz.). A Kódex 44. § (2) bekezdésben foglalt szabály kizárólag nyelvtani értelmezése ugyan alapot adhatna egy ilyen felfogásra, mivel a törvényszöveg – sajnos – nem pontos. A 44. § (1) és (2) bekezdésnek rendszertani értelmezése alapján azonban – nézetünk szerint – házastársak közös örökbefogadása esetén magára a megszűnés feltételeire is (és nemcsak a megszűnés jogkövetkezményeire) a 44. § (2) bekezdésben foglalt lépcsőzetes normarendszer szerint kell az irányadó jogot meghatározni. Ezen az úton járva az adott ügyben – közös személyes jog és közös lakóhely hiányában – a magyar családjog szerint kellett volna megítélni az örökbefogadás felbontásának feltételeit, és nem a német családjog szerint, ahogy a bíróság vélte. [558] 3. Magyarország tagja a gyermekeknek a nemzetközi örökbefogadások terén való védelméről és az ilyen ügyekben történő együttműködésről szóló, Hágában 1993. május 29-én kelt egyezménynek. Ezt az egyezményt a 2005. évi LXXX. törvény hirdette ki, és Magyarország vonatkozásában 2005. augusztus 1-jén lépett hatályba. Az egyezmény célja kifejezetten a gyermek érdekeinek védelme az országok közötti örökbefogadások esetében (Weiss1994).

3. 94. § Szülő és gyermek közötti jogviszonyok [559] 1. A szülő és gyermek közötti családjogi jogviszonyokra a Kódex – a gyermek családi jogállásához hasonlóan – a gyermek személyes jogát rendeli alkalmazni; mérvadó időpont az illető igény érvényesítésének ideje. A legtipikusabb, legfontosabb szülő és gyermek közötti jogviszonyokat a Kódex példálódzó jelleggel sorolja fel: a gyermek névviselése, elhelyezése, gondviselése, törvényes képviselete, vagyonának kezelése. Ebből a példálódzó felsorolásából is kitűnik, hogy az e problémakörbe tartozó jogi kérdéseket a gyermek oldaláról helyes megközelíteni; ezért is kell a gyermek személyes jogát alkalmazni. A bírói gyakorlatban az idetartozó ügyek többsége gyermektartásdíj megállapítására irányul, és rendszerint – lévén a gyermek magyar állampolgár – a magyar családjog szabályait kell alkalmazni: PKKB 111.494/1983.: osztrák, 105.563/1981.: egyiptomi, 105.484/1981.: svájci alperes ellen stb. A gyermekelhelyezés iránti kereset rendszerint a tartásdíj iránti igény előzménye, s így a két probléma tipikusan ugyanabban a perben szerepel. Előfordul mégis gyermekelhelyezés tartásra kötelezés nélkül is: PKKB 111.160/1983.; 105.538/1982.: etióp 283 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai alperes ellen stb. [Problematikus lehet gyermek elhelyezési perekben a „gyermekre kedvezőbb jog” (Kódex 46. §), alkalmazása: BH 1989/274. sz. vö. 104. §.] Itt említjük meg, hogy a gyermeknek alkotmányos és nemzetközi egyezményekben is biztosított joga, hogy külön élő szülőjével kapcsolatot tarthasson akkor is, ha a szülő más országban él (EBH 2001/418. sz. = BH 2001/230. sz.). [560] 2. Mint említettük, 2011. június 18-tól a Tanács 4/2009/EK rendelete állapítja meg a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó joghatósági és az ilyen ügyekben hozott határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat, és rendelkezik a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről. Amint több helyen utaltunk rá, a rendelet maga nem tartalmaz kollíziós szabályokat; az alkalmazandó jogot a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre irányadó jog meghatározásáról szóló 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv) normái szerint rendeli megállapítani. Hangsúlyozni kell itt is, hogy ezen az úton csak a tartási kötelezettségre alkalmazandó jog kerül meghatározásra; a tartási kötelezettségek alapját képező családjogi kapcsolat: a szülő-gyermek viszony fennállása – mint első kérdés [150] – megállapítására az illető tagállam joga irányadó. Magyar bíróságnak tehát előbb a magyar jog alapján meg kell állapítania például, hogy a tartást igénylő gyermeke-e a tartásra kötelezni kívánt személynek, s ezt követően határozhat a tartási igény jogosságáról, annak mértékéről stb. a közös uniós szabályok szerint. [561] a) A Jegyzőkönyv minden tartási igényre vonatkozó, közös kollíziós normáit a nemzetközi családjog forrásainak tárgyalásánál ismertettük. Azok a gyermektartásra irányadó jog meghatározásánál is alkalmazandók. A Jegyzőkönyv általános objektív kapcsoló szabálya – mint bemutattuk – a tartásra jogosult személy szokásos tartózkodási helyének államában érvényesülő jogszabályokat rendeli alkalmazni. Ugyancsak említettük, hogy ez a kollíziós szabály ún. mozgó kapcsolóelvre épül: a tartásra jogosult mindenkori szokásos tartózkodási helyének jogához kapcsolja a tartási igényt. Ha tehát a tartásra jogosult megváltoztatja szokásos tartózkodási helyét, e változás időpontjától kezdve az új szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. [562] b) A gyermektartásdíj iránti igény lehetőség szerinti biztosítása érdekében a Jegyzőkönyv egy további, lépcsőzetes kapcsolóelvrendszert alakított ki. Ez a rendszer a következő sorrendben érvényesülő kapcsolóelvekből áll: • ha a gyermeknek a saját szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga nem biztosít tartásdíjat, a szülőjével szemben támasztható tartási igényre az eljáró bíróság államának jogát (lex fori) kell alkalmazni; • ha a gyermektartásdíj iránti igényt a tartásra kötelezett szülő szokásos tartózkodási helyének bírósága előtt terjesztik elő, e bíróság államának jogát (lex fori)kell alkalmazni; ha azonban a gyermek ez utóbbi jog szerint nem jogosult tartásdíjra, igényét az ő (a gyermek) szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga alapján kell elbírálni; végül • ha a gyermek sem a saját, sem a szülője szokásos tartózkodási helye, sem az eljáró bíróság (lex fori) szerinti állam joga alapján nem kaphat tartásdíjat, igényét a gyermek és a tartásra kötelezett szülő közös állampolgársága szerinti joga alapján kell megítélni. [563] c) A jogválasztásra a rendelet általános szabályai érvényesülnek a gyermektartásnál is. [564] 3. A szülő és gyermek közötti jogviszonyokra, így a gyermek elhelyezési és gyermektartásdíj-igények elbírálására irányadó jogot legtöbb kétoldalú jogsegélyegyezményünk is meghatározza, s többségük a gyermektartásdíj-igények behajtását is biztosítja. Természetesen olyan államok polgárait érintő ügyekben, amelyekkel bilaterális egyezményünk van, a jogsegélyszerződés rendelkezései megelőzik a Kódex szabályait: PKKB. 105.808/1981; PKKB. 104.744/1981; Bp. XVII. ker. P. 20.005/1981. stb. 284 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai Több állammal, így az USA tagállamaival viszonosság alapján érvényesíthetők a gyermektartási igények. [565] 4. Ismételten utalnunk kell arra, hogy a gyermektartásdíjak behajtásátkét többoldalú nemzetközi egyezmény is biztosítja. A gyermektartási kötelezettség tárgyában hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, Hágában, 1958. április 15-én kelt egyezmény [kihirdetés: 1965. évi 7. tvr.; Vh. ut.: 8/1965. (VII. 4.) IM sz. r., Magyarország szempontjából hatályos 1964. december 19-e óta]. A hágai gyermektartási egyezmény alapján mód van a magyar bíróság által megállapított tartásdíj külföldi behajtására. A szerződő külföldi országokban a magyar bíróság határozatai (jogerős ítélete, egyes országokban ideiglenes intézkedései és előzetesen végrehajthatónak nyilvánított nem jogerős ítélete is) végrehajthatók. A magyar határozat külföldi végrehajtása iránti kérelmet a lakóhely szerint illetékes helyi bíróságon (a fővárosban a PKKB-on) lehet előterjeszteni. A végrehajtást jogerős, elismert és végrehajtható határozatra lehet kérni. Külföldi tartásra szoruló igény érvényesítése esetén (amennyiben az adós nem hajlandó önként fizetni) a bíróság az igényjogosult részére eseti gondnokot jelöl ki, aki a perindításra jogosult. Emlékeztetünk végül a tartásdíjak külföldön való behajtásáról New Yorkban 1956-ban kötött egyezményre (kihirdette az 1957. évi 53. tvr., Vh. ut.: 7/1961. IM sz. r.-tel módosított 9/1957).

4. 95. § A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása és a gyermek védelme [566] 1. A Kódex – mint láttuk – a gyermek családi jogállására, valamint a szülő és gyermek közötti jogviszonyra a gyermek személyes jogát tartja irányadónak. A gyermek érdekének védelmére – külföldi törvények példáját is követve – további rendelkezés látszott szükségesnek: a gyermekre kedvezőbb családjogi szabályok választásának – bizonyos körben történő – lehetővé tétele. Ezt az indokolja, hogy – amint többször utaltunk rá – a kollíziós norma (a maga utalásával) „vak”, „nem látja előre” az anyagi jogi megoldás tartalmi hatásait, s így a gyermek személyes joga nem jelenti feltétlenül a gyermekre legkedvezőbb anyagi jogi megoldást is. A Kódex a gyermekre kedvezőbb anyagi jog alkalmazására vezető alternatív kapcsolás lehetőségét abban a formában ismeri el, hogy a magyar állampolgár és a Magyarországon lakó külföldi gyermek számára mindenképpen – mintegy minimumként – biztosítja a magyar családjog által juttatható jogokat. Ez a cél még magyar állampolgár gyermek esetében sem érhető el pusztán azzal, hogy a gyermek személyes jogát tartja a jogalkotó irányadónak. Lehet ugyanis, hogy az igényérvényesítés idején a gyermek magyar állampolgár ugyan, de a születésekor (azaz például az apasági vélelemmel kapcsolatos személyes jog szempontjából irányadó időpontban) nem volt az. Gyakran előfordul az is, hogy a Magyarországon lakó gyermek külföldi, ezért személyes joga sem magyar. Mindkét esetben (tehát akkor, amikor a magyar állampolgár gyermek irányadó személyes joga nem magyar és akkor, amikor a Magyarországon lakó gyermek nem magyar állampolgár és ezért személyes joga is külföldi jog) a magyar családjog szabályainak alkalmazását külön kellett a Kódexben kimondani. Mindezek miatt rendelkezik úgy a Kódex (46. §), hogy magyar állampolgár vagy Magyarországon lakó gyermek családi jogállására, illetve a közte és szülői között fennálló családjogi jogviszonyokra a magyar jogot kell alkalmazni, ha az a gyermekre nézve kedvezőbb. A kedvezőbb jog megállapíthatóságának – logikailag is – minimális feltétele a gyermek személyes jogának (egy külföldi jognak) a magyar joggal történő összevetése. Az eddigi bírói gyakorlat nem mindig alkalmazta helyesen a Kódexnek ezt a rendelkezését. Sokkal inkább a bíró „hazafelé törekvése” érhető tetten például abban az ítéletben, amely a szóba jöhető anyagi jogi megoldások eredményének érdemi összemérése nélkül alkalmazta – a Kódex rendelkezésére hivatkozva – a magyar családjog szabályait egy jugoszláv és francia állampolgárságú, Magyarországon lakó gyermek elhelyezésének megváltoztatására irányuló perben (BH 1989/274. sz.). Elvi éllel szögezhetjük le, hogy a magyar családjog szabályainak – a gyermekre kedvezőbb jog címén történő – alkalmazására akkor kerülhet sor, ha az egyébként irányadó külföldi jog (tipikusan a gyermek személyes joga) a gyermeknek kevesebb védelmet biztosítana, mint a magyar családjog anyagi szabályai.


XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai [567] 2. Részben az előbbiekben bemutatott rendelkezés motívumaihoz hasonló megfontolások indokolják a Kódexnek azt a szabályát (50. §) is, amely a magyar jog alkalmazását írja elő, ha Magyarországon lakó nem magyar állampolgár elhelyezése vagy gondozása érdekében halasztást nem tűrő intézkedés szükséges. A lex fori (vagyis a magyar jog) alkalmazásának legfőbb oka ezeknél a problémáknál mégis inkább a gyors eljárás biztosítása. Ilyen esetekben a magyar gyámhatóság számára a Kódex – külön rendelkezéssel – joghatóságot biztosít. [568] 3. A „gyermekre kedvezőbb jog” alkalmazását több kétoldalú jogsegélyegyezményünk is szabályként fogalmazza meg. Természetesen, ezekben a bilaterális megállapodásokban a részes államok kölcsönösen biztosítják egymás állampolgárai számára ezt a kedvezményt. Így – például – a magyar–lengyel jogsegélyszerződés alapján a lengyel jogot találta a gyermekre kedvezőbbnek a bíróság (PKKB 111.338/1982. sz.), apaság vélelmének megdöntésére indult perben. [569] 4. Mint említettük, Magyarország a gyermek védelmét szolgáló nemzetközi egyezmények közül tagja a gyermek jogairól szóló 1989-es New York-i Egyezménynek, amelyet az 1991. évi LXIV. törvény hirdetett ki. A bírói gyakorlat a gyermeket érintő perekben – a részes államok vonatkozásában felmerülő nemzetközi ügyekben (de tisztán belföldi ügyekben is) alkalmazza ezt az egyezményt. A Kúria elődje egy gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti perben – a magyar családjogi szabályok felhívása mellett – hivatkozott a New York-i Egyezmény 2. § 12. cikkére, amikor kimondta, hogy „kiemelkedő körültekintéssel, együttesen kell vizsgálni azokat a körülményeket, amelyek a gyermek valóságos érdekének érvényre juttatásában közrehatnak” (BH 1996/154. sz.). [570] 5. Magyarország – 1986. július 1-jétől – ugyancsak részese a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágában, 1980. október 25-én kelt egyezmény (kihirdetés: 1986. évi 14. tvr.). Az egyezmény szerint a részes külföldi államok kötelezik magukat arra, hogy – az e célból létrehozott központi szerveik együttműködésének támogatása révén – kölcsönösen biztosítják a – ténylegesen gyakorolt szülői felügyelet alól – jogellenesen felségterületükre vitt 16 éven aluli gyermek visszaadását. Az eljárás szempontjából a gyermek állampolgársága közömbös; a gyermek szokásos tartózkodási helye (nevelkedésének színhelye) a mérvadó. [Magyarországon az igazságügyért felelős minisztérium Nemzetközi Jogi Főosztálya nyújt jogsegélyt; az esetleges peres eljárásra a PKKB-nak kizárólagos illetékessége van.] Az Egyezmény értelmében a Magyarországról jogellenesen elvitt vagy külföldön elrejtett gyermek visszajuttatása kérdésében annak a külföldi államnak a hatósága hoz döntést, amelynek területére a gyermeket vitték. A külföldi hatóságnak a magyar anyagi jogot kell alkalmaznia annak eldöntésénél, hogy a gyermek külföldre vitele, illetve külföldön tartása jogellenes-e. A Kúria elődje – annak érdekében, hogy az érintett külföldi hatóságok (bíróságok) az Egyezmény végrehajtása során helyesen és egységesen alkalmazhassák a vonatkozó magyar jogszabályokat – szükségesnek tartotta állásfoglalás kiadását. A PK 284. számú kollégiumi állásfoglalás összefoglalja azokat a feltételeket, amelyeknek teljesülése esetén a magyar jog szerint jogellenes a gyermek Magyarországról való elvitele vagy külföldön történő elrejtése; megjelöli továbbá a gyermek visszaadására irányuló eljárás kezdeményezésére jogosultak körét (BH 1992. évi 2. sz.). [571] 6. E körben megemlítjük végül a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismeréséről és végrehajtásról szóló, Hágában, 1996. október 19-én kelt egyezmény. Ezt az egyezményt a 2005. évi CXL. törvény hirdette ki, és Magyarország vonatkozásában 2006. május 1-jén lépett hatályba. Az egyezmény széles körű elfogadásra számíthat, az uniós tagállamok körében is.

5. 96. § Rokontartás [572]


XXVIII. fejezet. A rokonság szabályai 1. A rokontartási viszonyokra a Kódex (2011. június 18-ig hatályban volt) szabályai a tartásra jogosult személyes jogának alkalmazását írták elő. Ezt a megoldást lényegében hasonló szempontok indokolják, mint a gyermek személyes jogának alkalmazását a gyermek családi jogállásával, illetve a szülő és a gyermek közötti jogviszonyokkal kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Ezeknél a viszonyoknál a gyermek a privilegizált „főszereplő”, a tartási viszonyoknál a tartásra jogosult. A tartásra jogosult személyes jogának időpontja szempontjából a tartási igény érvényesítésének ideje mérvadó. A tartásra jogosultnak ebben az időpontban fennálló személyes joga határozta meg a tartásra jogosultság feltételeit, a tartás mértékét és módját (természetbeni vagy pénzbeni jellegét), továbbá az esetleges több tartásra jogosult sorrendjét és egymáshoz való viszonyát is. [573] 2. Mint említettük, 2011. június 18-tól a Tanács 4/2009/EK rendelete állapítja meg a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó joghatósági és az e tárgyban hozott határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat, és rendelkezik a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről. Amint szó volt róla, a rendelet maga nem tartalmaz kollíziós szabályokat; az alkalmazandó jogot a gyermektartásdíj- és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre irányadó jog meghatározásáról szóló 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv) normái szerint rendeli megállapítani. Hangsúlyozni kell itt is, hogy ezen az úton csak a tartási kötelezettségre alkalmazandó jog kerül meghatározásra; a tartási kötelezettségek alapját képező családi (például élettársi) viszony vagy rokonsági (gyermek-szülő) kapcsolat fennállása – mint első kérdés [150] – megállapítására az illető tagállam joga irányadó. Magyar bíróságnak tehát előbb a magyar jog alapján meg kell állapítania például, hogy a tartást igénylő szülője-e a tartásra kötelezni kívánt személynek, s ezt követően határozhat a tartási igény jogosságáról, annak mértékéről stb. a közös uniós szabályok szerint. [574] a) A Jegyzőkönyv minden tartási igényre vonatkozó, közös kollíziós normáit a nemzetközi családjog forrásainak tárgyalásánál ismertettük. Azok a szülőtartásra irányadó jog meghatározásánál is alkalmazandók. A Jegyzőkönyv általános objektív kapcsoló szabálya – mint bemutattuk – a tartásra jogosult személy szokásos tartózkodási helyének államában érvényesülő jogszabályokat rendeli alkalmazni. Ugyancsak említettük, hogy ez a kollíziós szabály ún. mozgó kapcsolóelvre épül: a tartásra jogosult mindenkori szokásos tartózkodási helyének jogához kapcsolja a tartási igényt. Ha tehát a tartásra jogosult megváltoztatja szokásos tartózkodási helyét, e változás időpontjától kezdve az új szokásos tartózkodási hely államának jogát kell alkalmazni. [575] b) A szülőnek gyermekével szembeni tartásdíj iránti igényének lehetőség szerinti biztosítása érdekében a Jegyzőkönyv egy további, lépcsőzeteskapcsolóelvrendszert alakított ki. Ez a rendszer a következő sorrendben érvényesülő kapcsolóelvekből áll: – ha a szülő a saját szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga nem biztosít tartásdíjat, a gyermekével szemben támasztható tartási igényre az eljáró bíróság államának jogát (lex fori) kell alkalmazni; – ha a szülőtartásdíj iránti igényt a tartásra kötelezett gyermek szokásos tartózkodási helyének bírósága előtt terjesztik elő, e bíróság államának jogát (lex fori) kell alkalmazni; ha azonban a szülő ez utóbbi jog szerint nem jogosult tartásdíjra, igényét a saját szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga alapján kell elbírálni; végül – ha a szülő sem a saját, sem a gyermek szokásos tartózkodási helye, sem az eljáró bíróság (lex fori) szerinti állam joga alapján nem kaphat tartásdíjat, igényét a tartásra kötelezett gyermekével közös állampolgársága szerinti joga alapján kell megítélni. [576] c) A jogválasztásra a rendelet általános szabályai érvényesülnek a szülőtartásnál is. [577] d) A gyermek nem kötelezhető szülőtartásra, ha e kötelezettsége sem a saját szokásos tartózkodási helye szerinti állam, sem a szülőjével közös állampolgársága szerinti jog nem állapítható meg.


Chapter 32. XXIX. fejezet. Bejegyzett élettársi kapcsolat 97. § Bejegyzett élettársi kapcsolat

1. 97. § Bejegyzett élettársi kapcsolat [578] 1. A Kódex (41/A. §) a bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttére és érvényességére, annak joghatásaira a házassággal kapcsolatban megállapított kollíziós szabályok (37–39. §-ok) megfelelő alkalmazását rendeli, a következő eltérésekkel: • A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésének nem akadálya, illetve annak érvényességét nem érinti, ha a leendő bejegyzett élettárs személyes joga az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának jogintézményét nem ismeri, feltéve, hogy a) a magyar állampolgársággal nem rendelkező leendő bejegyzett élettárs igazolja, hogy személyes joga szerint a házasságkötésnek nem lenne akadálya; és b) legalább az egyik leendő bejegyzett élettárs magyar állampolgár vagy a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkezik. • A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásaira ebben az esetben a magyar jogot kell alkalmazni. Az a) pontban meghatározott igazolás alól a fővárosi (megyei) kormányhivatal indokolt esetben felmentést adhat. [579] 2. A Kódex a legszorosabb kapcsolódás elvét követő lépcsőzetes kapcsoló szabálya (41/B. §) szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére annak az államnak a jogát kell alkalmazni, [580] a) amelynek területén a kapcsolat megszűnésére irányuló eljárást megindító kereset vagy kérelem benyújtásakor a bejegyzett élettársak szokásos tartózkodási helye található; ennek hiányában [581] b) amelynek területén a bejegyzett élettársak utolsó szokásos tartózkodási helye található, ha ez a tartózkodási hely a kereset vagy kérelem benyújtásától számított egy évnél nem régebbi időpontban szűnt meg, feltéve, hogy a kereset vagy kérelem benyújtásakor az egyik bejegyzett élettárs még mindig ebben az államban tartózkodik, ennek hiányában [582] c) amelynek a kereset vagy kérelem benyújtásakor mindkét bejegyzett élettárs állampolgára volt. Ha az alkalmazandó jog e szabályok szerint nem határozható meg, vagy ha – a Kódex 41/A. § (2) bekezdésében meghatározott esetekben – a bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásaira eleve a magyar jogot kell alkalmazni, az eljáró bíróság vagy más hatóság államának saját jogát (lex fori), azaz a magyar jogot kell alkalmazni. [583] 3. Több állam anyagi joga elismeri az azonos neműek házasságát. Az Európai Unió tagállamai közül szabályozott ez a jogintézmény Belgiumban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban és Svédországban. Felvetődik a probléma, hogy miként minősítsék az azonos neműek házasságát azok a jogrendszerek (például Magyarország), amelyek ezt a jogintézményt nem ismerik, de helyette szabályozzák a bejegyzett élettársi 288 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXIX. fejezet. Bejegyzett élettársi kapcsolat kapcsolatot. Meggyőző az a vélemény, amely azt javasolja az utóbbi jogrendszereknek, hogy az azonos neműek házasságát bejegyzett élettársi kapcsolatnak minősítsék (Mankowski–Höffmann 2010). [584] 4. A Kódextől eltérő módon, külön kapcsoló szabály alá utalja a bejegyzett élettársi kapcsolatot például a német törvény (Art. 17b EGBGB). E szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttére, joghatásaira és megszüntetésére annak az államnak az anyagi jogszabályait kell alkalmazni, amelyben a bejegyzés történt. Kivételt képeznek a tartási és öröklési jogi következmények, amelyekre az általános kollíziós normák határozzák meg az alkalmazandó jogot; ha azonban az így meghatározott anyagi jog nem biztosít törvényes tartási jogot vagy törvényes öröklési jogot a bejegyzett élettársaknak, akkor e kérdésekre is annak az államnak az anyagi jogszabályait kell alkalmazni, amelyben a bejegyzés történt. Ezek a normák a vissza- és továbbutalást kizárják. A német szabályozás emellett a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó saját anyagi jogi rendelkezéseit imperatívnak tekinti, amennyiben az azokban megállapítottnál messzebb menő következményeket nem ismer el akkor sem, ha a kapcsolatot külföldön jegyezték be. [585] 5. Az Európai Unió Bizottsága a bejegyzett élettársak kapcsolatára (például vagyonjogi viszonyaikra) is tervezi rendeleti úton egységesíteni a joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályokat, továbbá az e területen az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós normákat.


Chapter 33. XXX. fejezet. A gyámság és a gondnokság 98. § Gyámság. Gondnokság

1. 98. § Gyámság. Gondnokság [586] 1. A gyámság intézménye a magyar jogban kiskorú személyek törvényes képviseletét hivatott – szükség esetén – betölteni, nagykorúak esetében a gondnokság játszhatja ezt a szerepet. Ez külföldi jogrendszerekben nem ennyire egyértelmű; a gyámság és gondnokság határait több külföldi jog másképpen húzza meg, mint a magyar jog. A gyámolt, illetve gondnokolt mindenesetre valamennyi jogban különleges hatósági segítségre szorul. Ezért Magyarországon tartózkodó nem magyar állampolgárok számára is szükséges lehet gyám rendelése, illetve a gondnokság alá helyezés. [587] 2. A gyámsággal kapcsolatos kapcsoló szabályok a Kódexben a következők. • A gyámrendelésre és a gyámság megszűnésének feltételeire a gyámolt személyes jogairányadó. • A gyám személyes joga alapján kell elbírálni, hogy a gyám mennyiben köteles gyámságot viselni. • A gyám és a gyámolt közötti jogviszony tartalmára (jogokra és kötelezettségekre, ideértve a gyám vagyonkezelési és elszámolási kötelezettségét is) a gyámot kirendelő hatóság államának joga(lex fori),azaz a magyar jog irányadó. [588] 3. A gyámság és a gondnokság funkciója közötti nagyfokú rokonság, továbbá az említett körülmény, hogy a két intézmény határai az egyes jogrendszerekben eltérőek, lehetővé és egyben indokolttá teszi a hasonló nemzetközi magánjogi megítélést. Ezért a Kódex is úgy rendelkezik, hogy a cselekvőképességet érintő gondnokságra a gyámságra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ez a következőket jelenti. • A cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezésre és annak megszűnésére a gondnokolt személyes joga irányadó. • A gondnok személyes joga alapján kell elbírálni, hogy a gondnok mennyiben köteles a gondnoki tisztet elvállalni. • A gondnok és a gondnokolt közötti jogviszony tartalmára a lex fori, azaz a magyar jogirányadó. [589] 4. Más jellegű, és ezért más megítélés alá esik a cselekvőképességet nem érintő gondnokság. Ennek a magyar polgári jog két előfordulási alakját ismeri: az ügyeinek vitelében akadályozott személy képviseletét és az eseti gondnokságot. Mindkét esetben átmeneti jellegű, rendszerint rövidebb időtartamra szóló, a gondnokolt cselekvőképességét nem érintő és vagyoni természetű gondnokrendelésről van szó. Mindezekre tekintettel a Kódex a cselekvőképességet nem érintő gondnokság eseteire a lex fori, a magyar polgári jog szabályainak alkalmazását rendeli.

2. Irodalom a IX. címhez Andrae, M.: Internationales Familienrecht. Baden-Baden, 2006. Bach–Gildenast: Internationale Kindesentführung. Bielefeld, 1999.


XXX. fejezet. A gyámság és a gondnokság v. Bar, Ch.: Personal Effects of Marriage.In Int. Enc. Comp. L., IV. kötet, 17. fejezet. Tübingen, 1986. Basedow–Hopt–Kötz–Dopffel: Die Rechtsstellung gleichgeschlechtlicher Lebensgemeinschaften. Tübingen, 2000. Baumann, B.: Verfahren und anwendbares Recht bei Adoption mit Auslandsberührung. Bielefeld, 1992. Beaumont–McEleavy: The Hague Convention on International Child Abduction. Oxford, 1999. Bonomi, A.: The Hague Protocol of 23 November 2007 on the Law Applicable to Maintenance Obligations. Yearbook of Private International Law, X. (2008) 333–358. Brávácz O.-né: Szülői felügyeleti jogok a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény alkalmazásának tükrében. Magyar Jog,XLIV. (1997) 602–605. Brávácz O.-né: Családjogi tárgyú közösségi jogszabályok a magyar jogalkalmazásban. Magyar Jog,LIV. (2007) 729–735. Burhoff, D.: Handbuch der nichtehelichen Lebensgemeinschaft. Berlin, 1998. Coester–Waltjen–Coester: Formation of Marriage. In Int. Enc. Comp. L., IV. kötet, 3. fejezet. Tübingen, 1997. Czigler D. T.: Európai családi jog – Az Európai Unió és a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia családjogi rendszerének összefüggései. Állam- és Jogtudomány, XLVIII. (2007) 411–439. Gehér J.: A külföldön kötött házasságot felbontó határozatok elismerése Magyarországon. Magyar Jog,XXXIII. (1986) 149–156. Hausmann et al. (Hrsg.): Das Recht der nichtehelichen Lebensgemeinschaft (Handbuch). Berlin, 2004. Henrich,D.: Internationales Familienrecht. Frankfurt am Main–Berlin, 2000. Henrich,D.: Internationales Scheidungsrecht. Bielefeld, 2005. Hohloch, U. A. (Hrsg.): Internationales Scheidungs- und Scheidungsfolgenrecht. München, 1998. Kemp, P.: Grenzen der Rechtswahl im internationalen Ehegüter- und Erbrecht. Köln, 1999. Mankowski–Höffmann: Scheidung ausländischer gleichgeschlechtlicher Ehen in Deutschland? IPRax, 2010. Martiny, D.: Unterhaltsrang und -rückgriff.Tübingen, 2000. Nagy Cs. I.: Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Budapest, 2006. Ney, P.: Das Spannungsverhältnis zwischen dem Güter- und dem Erbstatut. Frankfurt am Main, 1993. Oberloskamp, H.: Haager Minderjährigenschutzabkommen. Köln, 1983. Rauscher, T. (Hrsg.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht. Kommentar. München, 2010. Rosenblatt, J.: International Adoption. London, 1995. Sumampouw, M. (ed.): Les nouvelles coventions de La Haye – leur application par les juges nationaux. (5 kötetben). Leyden, 1976–1996. Verschraegen, B.: Die Kinderrechtekonventionen. Wien, 1996. Verwilghen, M.(ed.): Relations familiales internationales. Bruxelles, 1993. Weiss, E.: Droit de la famille et des successions. In Legislasion comparée, 2, 1993. Hongrie. Weiss, E.: Az 1993. évi Hágai Egyezmény a nemzetközi örökbefogadásról – gyermekek külföldre történő örökbefogadásáról/külföldről történő örökbefogadásáról. In Mádl F. – Vékás L. (szerk.): Nizsalovszky Endre Emlékkönyv. Budapest, 1994. 267–282. 291 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXX. fejezet. A gyámság és a gondnokság Wopera Zs.: Európai családjog. Budapest, 2009.


Part XI. X. cím. Nemzetközi munkajog


Table of Contents 34. XXXI. fejezet. Nemzetközi munkajog ...................................................................................... 1. 99. § A nemzetközi munkajog néhány általános kérdése. Jogforrások ............................. 2. 100. § Az egyedi munkaszerződés nemzetközi kollíziós jogi szabályozása ..................... 3. Irodalom a X. címhez ........................................................................................................


295 295 295 297

Chapter 34. XXXI. fejezet. Nemzetközi munkajog 99. § A nemzetközi munkajog néhány általános kérdése. Jogforrások 100. § Az egyedi munkaszerződés nemzetközi kollíziós jogi szabályozása

1. 99. § A nemzetközi munkajog néhány általános kérdése. Jogforrások [590] 1. A munkaerő napjainkban tapasztalható nagyfokú nemzetközi mozgása olyan jelentős társadalmi jelenség, amely a jog – és azon belül a nemzetközi magánjog – szabályozását is szükségesé teszi. Magyarország számára 2004. május 1. óta különös jelentősége van annak, hogy az Európai Unió egyik gazdaságpolitikai alapelve – amelyet már az 1957-es Római Szerződés is külön fejezetben deklarált – a munkaerő szabad mozgása. Ez az alapelv, az EU négy szabadságának egyike, és szoros összefüggésben van a másik három szabadsággal: a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad mozgásával. [591] 2. A klasszikus jogfelfogás a civilisztika – közelebbről: a kötelmi jog – körébe utalja az egyedi munkaszerződés főbb elemeit (a munkaszerződés megkötése, formája, tartalma, érvénytelensége, megszűnése stb.), amelyekre nézve – korlátokkal ugyan – a felek akarati autonómiája érvényesül. A szociális jogalkotás és a modern állami gazdasági funkció erősödésével egyre több olyan közjogi korlátot felállító normát alkottak (a munkavédelem, a társadalombiztosítás, a munkaügyi viták a szakmai képzés szabályait és hasonlókat), amelyek nem függhetnek a jogválasztástól. Ezeket a szabályokat a munkavégzés helyének állama kötelezőnek minősíti és így alkalmazza. Az objektív – jogválasztás hiányában érvényesülő – kapcsoló szabály tekintetében a munkavégzés helyén hatályos jog (lex loci laboris), illetve e szabály valamilyen variánsa általánosan elfogadottnak számít. A lobogó joga érvényesül a nemzetközi szállítóeszközökön végzett munkára irányuló jogviszony megítélésére. [592] 3. A magyar nemzetközi kollíziós munkajog forrásai – a szerződéses kollíziós jog többi részéhez [405] hasonlóan –ma még több rétegben helyezkednek el, attól függően, hogy a munkaszerződést mikor kötötték.A kollíziós szabályok ennek megfelelően találhatók • a 2006. június 1-je előtt kötött munkaszerződésekre a Kódex – akkor hatályos – VIII. fejezetében (51–53. §ok); e szabályokat jelentősen módosították 2001-ben (2001. évi XVI. törvény, 2001. július 1-jei hatálybalépéssel), az EU-hoz történő csatlakozás előkészítési folyamatában; • a 2006. június 1-je és 2009. december 17-e között munkaszerződésekre az 1980-as Római Szerződés[409] szabályaiban; • a 2009. december 17-e után kötött munkaszerződésekre a Róma I. rendeletben[410]. Az alábbiakban a Róma I. rendelet munkaszerződésre vonatkozó speciális szabályait ismertetjük. Még jó ideig felmerülhetnek azonban olyan jogviták, amelyekben a munkaszerződést 2009. december 17-e előtt kötötték, és ezért az alkalmazandó jogot az imént jelzett jogforrások kollíziós szabályai szerint kell meghatározni. Az említett különböző kollíziós jogi rezsimek egyébként nagyon hasonló szabályozást jelentenek, és csak a részletekben térnek el egymástól.

2. 100. § Az egyedi munkaszerződés nemzetközi kollíziós jogi szabályozása 295 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXI. fejezet. Nemzetközi munkajog [593] 1. Az egyedi munkaszerződésre irányadó jog meghatározásának szabályai a Róma I. rendelet (8. cikk) szerint a következők. [594] a) Főszabályként – mint a szerződésekre irányadó jog meghatározásánál általában – érvényesül a felek autonómiája, azaz jogválasztó joga: a munkaszerződésre (vagy annak meghatározott részére) azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek választottak. Jogválasztásra a munkaszerződés megkötésekor vagy később bármikor sor kerülhet. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy a választott jognak egyértelműen következnie kell a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből. Tekintettel arra, hogy a munkavállaló a munkaszerződésben a gyengébb fél, őt az anyagi munkajogok több vonatkozásban eltérést nem engedő (kógens) szabályokkal védik. A felek autonómiája ezért korlátozott: a jogválasztás nem eredményezheti a munkavállalót az – objektív kapcsoló szabályokkal alkalmazni rendelt – anyagi munkajog szerint megillető, kógens rendelkezésekkel védett jogok sérelmét. A munkaszerződéssel kapcsolatban tehát csak anyagi jogi értelemben vett és nem kollíziós jogi jogválasztásról[406] beszélhetünk. [595] b) A jogválasztás hiányában érvényesülő – objektív – kapcsoló szabály szerint a munkavégzés szokásos helye határozza meg az alkalmazandó jogot. Ennek a szabályválasztásnak oka az, hogy tipikus estben a munkavégzés szokásos helye áll a munkavállaló, mint gyengébb fél ténykedéséhez a legközelebb; ez a hely jelenti azt a szakmai és gazdasági-politikai környezetet, ahol a munkavállaló tevékenységét kifejti. Az ily módon meghatározott kapcsoló szabály szerint az egyedi munkaszerződésre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, ahol a munkavállaló a szerződés teljesítéseként a munkáját szokásosan végzi. A mai elektronizált világban a munkaszerződés teljesítése gyakran számítógépes kapcsolaton keresztül történik. Ilyen esetben az alkalmazandó jog annak az államnak a joga, ahonnan a munkavállaló a szerződés teljesítéseként a munkáját szokásosan végzi. A munkavégzés szokásos helyének állama nem változik, ha a munkavállaló átmenetileg egy másik államban végzi munkáját. A munkavégzés szokásos helye nem azonosítható, ha a munkavégzés rendszeres helyváltoztatással jár, mint például egy nemzetközi szállítmányozó vállalat munkavállalójának ténykedésénél vagy egy nemzetközi ügynök munkavégzésénél. Ilyen és hasonló esetekre, amikor tehát az alkalmazandó jog a munkavégzés szokásos helyén alapuló kapcsoló szabály segítségével nem állapítható meg, a Róma I. rendelet egy kisegítő kapcsoló normát állít fel. E szerint az egyedi munkaszerződésre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben a munkavállalót alkalmazó telephely található. Az Európai Bíróság e kisegítő kapcsoló szabály alkalmazási körét megszorítóan értelmezi, mert a főszabály széles körű érvényesülése rendszerint jobban biztosítja a munkavállalót, mint gyengébb felet védő normák alkalmazását, mint a munkavállaló telephelye szerinti állam joga. A Heiko Koelzsch v. Luxemburgi Nagyhercegség-ügyben (C-29/10. sz.) a Bíróság (még a Római Szerződés 6. cikkét értelmezve) kimondta, hogy több munkavégzési hely esetében is lehetőség szerint meg kell határozni a munkavégzés szokásos helyét, vagyis azt az államot, ahol a munkavállaló a szerződés teljesítéséhez szükséges munka jelentős részét végzi, amelyikkel a munkavégzés a legszorosabb kapcsolatot mutatja. A kisegítő kollíziós szabályt csak akkor lehet alkalmazni, ha a munkavégzés szokásos helyét végképp nem lehet meghatározni. [596] c) Kitérítő klauzula [64] felállításával akarja kezelni a Róma I. rendelet azokat az atipikus eseteket, amelyeknél megállapítható egy, az adott egyedi munkaszerződéssel a munkavégzés szokásos helyének jogánál szorosabb kapcsolatot mutató jog. Abban az esetben, ha a munkaszerződés az összes körülmény figyelembevétele alapján szorosabb kapcsolatot mutat egy másik jogrendszerrel, mint a munkavégzés szokásos helyének állama szerinti jog, akkor az előbbi jogot kell alkalmazni. [597] 2. Az egyedi munkaszerződésre irányadó jog különösen a következő kérdésekre terjed ki: • a szerződés értelmezésére; • a szerződés érvénytelenségének következményeire; 296 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXI. fejezet. Nemzetközi munkajog • a szerződésből eredő kötelezettségek teljesítésére; • a szerződésszegés jogkövetkezményeire; • a kötelezettségek megszűnésének módjaira; • az elévülési és a jogvesztő határidők elteltének jogkövetkezményére.

3. Irodalom a X. címhez Bělohlávek, A. J.: Rome Convention – Rome I. Regulation, 1–2vol. Huntington, NY, 2010. Ferrari, F. – Leible, S.(eds.): Rome I Regulation. The Law Applicable to Contractual Obligations in Europe. München, 2009. Gamillscheg, F.: Internationales Arbeitsrecht – Arbeitsverweisungsrecht.Berlin, 1959. Gamillscheg, F.: Ausgewählte Schriftenzu Arbeitsrecht und Rechtsvergleichung. Baden-Baden, 2006. Plender, R. – Wilderspin, M.: The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. London, 2001. Rauscher, Th. (Hrsg.): Rom I-VO Rom II-VO. München, 2011. Reithmann, Ch. – Martiny, D. (Hrsg.): Internationales Vertragsrecht. Köln, 2010.


Part XII. XI. cím. Joghatóság, eljárás, külföldi határozatok elismerése és végrehajtása


Table of Contents 35. XXXII. fejezet. Joghatóság ....................................................................................................... 1. 101. § A joghatóság fogalma. Jogforrások ........................................................................ 2. 102. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk az Európai Unióban .................................... 2.1. I. ............................................................................................................................ 2.2. II. .......................................................................................................................... 2.3. III. ......................................................................................................................... 3. 103. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk a Kódexben .................................................. 36. XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban ................ 1. 104. § Az eljárásról általában; jogforrások ....................................................................... 2. 105. § Főbb általános eljárási jogi szabályok a belső és a nemzetközi jogban .................. 3. 106. § Nemzetközi jogsegély ............................................................................................ 4. 107. § Nemzetközi választottbírósági eljárás .................................................................... 37. XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása ........................................... 1. 108. § A külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról általában. Jogforrások .... 2. 109. § A külföldi határozatok elismerése és végrehajtása az uniós jog szerint ................. 3. 110. § A belső jogi szabályozás ........................................................................................ 4. 111. § Elismerési és végrehajtási szabályok nemzetközi egyezményekben ...................... 5. Irodalom a XI. címhez .......................................................................................................


300 300 305 305 308 309 310 318 318 320 321 322 325 325 329 332 334 336

Chapter 35. XXXII. fejezet. Joghatóság 101. § A joghatóság fogalma. Jogforrások 102. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk az Európai Unióban 103. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk a Kódexben

1. 101. § A joghatóság fogalma. Jogforrások [598] 1. A nemzetközi elemet tartalmazó jogviszonyokból származó jogvitákban az első felmerülő kérdés: mely fórumnak van jogaeljárni és dönteni az adott ügyben. Ezt kérdezi a jogát érvényesíteni akaró fél, mert ettől függ, hogy mely állam bíróságához nyújtsa be keresetét; de ez a bíró első kérdése is, ha valamely ügy eléje kerül: eljárhat-e az adott jogvitában vagy sem? [A magyar bíróság joghatóságának megállapítása körében irányadó szempontokat taglalja a Legf. B.: BH 2001/435. sz.] Miután a bírót köti a saját kollíziós joga, és annak eltérő parancsai szerint esetleg más anyagi jogi jogrendezésre kerül sor, mintha más ország fóruma járna el, a jogkereső félnek az sem lehet mindegy, hogy hol indítja meg a pert. A fórumnak ilyen megfontolásokból való megválasztása vezetett az ún. forum-shopping jelenségére, amit az egyes jogok egyoldalúan nehezen tudnak kizárni. Joghatóságukat ugyanis általában csak valamely kifejezett normatív tilalom alapján tagadhatják meg. A joghatóság problémái a gyakorlatban és a jogtudományban szerteágazók és sokfélék. Ezek egyike a joghatóság fogalma. A joghatóság nemzetközi jogviszonyokban csak részben azonos ennek belső jogi rokonaival, a hatáskörrel és az illetékességgel. Az igaz, hogy a joghatóság is annak meghatározására hivatott, hogy mely bíróság vagy más állami hatóság járhat el az adott ügyben. Itt azonban egy lényeges elemmel többről van szó. Arról nevezetesen, hogy az állam más államokhoz való viszonyában hogyan ítéli meg fórumainak kompetenciáját, miután több állam jogrendszerét érintő jogvitáról van szó. Mielőtt az egyes államok az ügyeket az államon belül megosztják a bíróságok (hatóságok) között, egyrészt tárgyilag (hatáskör), másrészt területileg (illetékesség), a nemzetközi jogvitákat joghatósági szabályokkal felosztják az érintett államok bíróságai (hatóságai) között. Az ügyeknek ezt a nemzetközi megosztását, egyik vagy másik állam fórumának döntési hatalma alá rendelését nevezzük joghatóságnak. A joghatóság az állam szuverenitásából táplálkozik; az államnak a szuverenitásból folyó azt a jogát jelenti, hogy külföldi elemet is tartalmazó jogvitában állami eszközök igénybevételével – bírósági vagy közigazgatási úton – eljárjon. [599] 2. A joghatóságra vonatkozó jogforrások típusai ugyanazok, mint a nemzetközi kollíziós szabályok területén, és három rétegben helyezkednek el: • uniós rendeletek; • belső jogszabályok, mindenekelőtt a Kódex maga; • nemzetközi egyezmények. Európai uniós tagságunk óta a joghatósági ügyek jelentős részeuniós tagállam viszonylatában merül fel, amelyekre uniós rendeletek szabályai vonatkoznak. Ezért többcsatornásjogforrási rendrőlbeszélhetünk. Megjegyezzük, az összes uniós tagállamban megtalálható a joghatósági szabályok miénkhez hasonló megkettőzött rendszere: más szabályok határozzák meg a joghatóságot az Unión belüli és az azon kívüli jogvitákra. Ennek az a kézenfekvő oka, hogy eltérő követelményeket lehet és kell támasztani az uniós tagállamok egymás közötti viszonylatában, mint a nem tagállamokhoz kapcsolódó ügyekben. E tekintetben a joghatósági rendeletek eltérnek a kollíziós jogi rendeletektől. Mint említettük, az utóbbiak egységes jogot, loi uniforme-ot [78] hoznak létre, és attól függetlenül érvényesülnek, hogy tagállami vagy tagállamon kívüli jog


XXXII. fejezet. Joghatóság

alkalmazásához vezetnek. Ezzel szemben az uniós rendeletek joghatósági szabályainak rendszerinti alkalmazási feltétele a jogvita (közelebbről: az alperes) uniós kapcsolata. [Kivételt képeznek e tekintetben például a kikötött (választott) joghatóság szabályai a Brüsszel I. rendeletben: és a szülői felelősséggel kapcsolatos jogviták a Brüsszel IIa. rendeletben.] [600] a) Az európai unióstagállamok viszonylatában (Dánia kivételével) a legfontosabb ügycsoportok tekintetében a joghatóság szabályait uniósrendeletek határozzák meg,ha – tipikus estben – az alperest a nemzetközi magánjogban a személyes jog [165] meghatározásához alkalmazott valamelyik kapcsoló tényező (szokásos tartózkodási hely, állampolgárság, domicilium)az Európai Unióhoz köti. Az uniós rendeleti szabályozás áttekintését nehezíti, hogy a nemzetközi magánjogi tárgyú uniós rendeletek többsége külön tartalmaz joghatósági szabályokat. Ennek oka az, hogy ezeket a perjogi kérdéseket a magánjogi jogviták különböző területein rendszerint – legalábbis részben – eltérően kell megítélni. Emellett az uniós rendeletalkotás fokozatosan „veszi birtokába” a magánjog egyes területeit, s az újabb rendelet megalkotásánál ismételten felmerül ezeknek a kérdéseknek – egymástól részben eltérő – szabályozása. A kötelmi jogi rendeletek: a Róma I. [410] és a Róma II. rendelet [441] csak az alkalmazandó jog meghatározásáról rendelkeznek, és nem tartalmaznak joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályokat. Ezzel szemben a családjogi és öröklési jogi kérdésekre vonatkozó uniós rendeletek többségükben kitérnek a joghatósági, elismerési és végrehajtási problémákra is. Ezeket a szabályokat az alábbiakban röviden mi is tárgyaljuk. [601] aa) A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22-i) határozza meg a polgári és kereskedelmi ügyekben érvényesülő joghatósági szabályokat, ha – néhány kivételtől eltekintve – az alperesnek az Európai Unió valamelyik tagállamában van a lakóhelye (domiciliuma) [167].(Brüsszel I. rendelet: HL L 12., 2001.01.16., hatályban 2002. március 1-jétől, Magyarország viszonylatában 2004. május 1-jétől.) Kivételt képez a kikötött (választott) joghatóság esetköre [668]; itt elegendő, hogy bármelyik fél domiciliuma valamely uniós tagállamban legyen. A Brüsszel I. rendelet a polgári és kereskedelmi ügyek közül nem terjed ki a személyállapotra vonatkozó és a családjogi jogvitákra, az öröklési jogi ügyekre, a csőd- a kényszeregyezségi és hasonló eljárásokra [ez utóbbiakat többségükben – az itt említendő – külön uniós rendeletek szabályozzák], valamint a választottbírósági eljárásra. Rendeleti szabályozás hiányában a Kódex vagy más belő jogszabály (például a választottbírósági törvény) határozza meg a joghatósági feltételeket. (Az EU Bizottsága 2010-ben Javaslatot [Biz. (2010) 748 végl.] tett közzé a Brüsszel I. rendelet felülvizsgálatára. Az EU Bizottság legfontosabb reformjavaslata – a személyiségi jogsértéssel és a jogellenes üzleti praktikákkal kapcsolatos ügyek kivételével – meg kívánja szüntetni a külön végrehajthatóvá nyilvánítást (exequaturt). E javaslatot minden mértékadó szerv és személy támogatja, s elfogadása is biztosra vehető. Szó van arról is, hogy bizonyos mértékben kiterjesszék a Brüsszel I. rendelet hatályát a választottbírósági eljárásra is (Illmer 2011). A Brüsszel I. reformjában az Egyesült Királyság és Írország is részt vesz.) Dánia(a számára az EUMSZ-hoz csatolt (22.) jegyzőkönyv 1. és 2. cikkében biztosított lehetőséggel élve) kizárta az EUMSZ 81. cikke alapján történő igazságügyi együttműködés keretében zajló uniós jogegységesítési folyamatban való részvételét. Ennek megfelelően e rendelet joghatósági szabályai a dán bírósági és egyéb szervekre nem kötelezőek. Az Európai Közösség és a Dán Királyság 2005. október 19-én egy kétoldalú egyezményt kötött egymással (HL L 299., 2005.11.16.), amely tartalmilag kiterjeszti a Brüsszel I. rendelet hatályát a Közösség és Dánia viszonylatára, és amely 2007. július 1-jén lépett hatályba (HL L 94., 2007.04.07.). 2007. június 30-ig Dánia és olyan tagállamok között, amelyek részesei voltak a (Brüsszel I. rendelet közvetlen előzményekének tekintendő, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló 1968-as) Brüsszeli Egyezménynek, ezt az Egyezményt és a hozzá kapcsolódó 1971-es Jegyzőkönyvet kellett alkalmazni. Tekintve, hogy Magyarország az 1968-as Brüsszeli Egyezménynek nem volt részese, magyar–dán viszonylatban kölcsönösen a tárgyra vonatkozó nemzeti szabályokat, a magyar bíróságoknak tehát a Kódex IX. fejezetének rendelkezéseit (akkori hatályukban) kellett alkalmazniuk, ugyanúgy, mint a nem uniós tagállamok viszonylatában. [602] ab) A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27-i) a joghatóságról házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban:Brüsszel IIa. rendelet: HL L 338., 2003.12.23. [Ez a rendelet – Franciaország javaslatára – a Tanács 2000. május 29-i 1347/2000/EK rendeletét (Brüsszel II. rendelet, hatályban 301 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2001. március 1-jétől) váltotta fel, és kiterjesztette a rendelet tárgyi hatályát a szülői felelősséggel (felügyelettel) kapcsolatos olyan eljárásokra is, amikor a jogvita nem házassági per keretében merül fel.] A Brüsszel IIa. rendelet 2004. augusztus 1-jén lépett hatályba, de rendelkezéseit – néhány cikk kivételével – csak 2005. március 1-jétől kellett alkalmazni. Ettől az időponttól a Brüsszel IIa. rendelet teljes egészében felváltotta a Brüsszel II. rendeletet (Wopera 2004). Itt utalni kell arra, hogy a Brüsszel IIa. rendeletben a szülői felelősség fogalma tágabb kört fog át, mint a magyar családjogban hagyományos szülői felügyelet; az előbbi magában foglalja a szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás (láthatás) problémáit is. A Brüsszel IIa. rendelet állapítja meg a joghatósági szabályokat • a házasság létezése, érvényessége, felbontása (a házastársak különválása), ha az eljárás kapcsolódik az EUhoz: az alperes szokásos tartózkodási helye az Európai Unió valamelyik tagállamában található, vagy az alperes valamelyik tagállam állampolgára (az Egyesült Királyság és Írország esetében itt van a domiciliuma); továbbá • a szülői felelősség tárgyában indult eljárásokra, éspedig függetlenül attól, hogy az alperes kapcsolódik-e uniós tagállamhoz vagy sem. Nem terjed ki a Brüsszel IIa. rendelet a házassági vagyonjogi jogvitákra. Ezekre jelenleg a Kódex (esetleg egy kétoldalú jogsegélyegyezmény) határozza meg a joghatósági szabályokat. Ugyancsak a Kódex joghatósági szabályai irányadóak a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére irányuló eljárásra is. [Dánia az e rendelet által alkotott joghatósági szabályok tekintetében is kizárta részvételét.] [603] ac) A Tanács 2008. december 18-i 4/2009/EK rendelete (HL L 7., 2009.01.10.) rendelkezik a családjogi tartási kötelezettségek kapcsán felmerülő jogviták joghatósági kérdéseiről [546], ha az alperes szokásos tartózkodási helye az Európai Unió valamelyik tagállamában található, vagy az alperes valamelyik tagállam állampolgára. A rendelet legjelentősebb rendelkezései 2011. június 18-tól hatályosak. (Ettől az időponttól a rendelet szabályai a joghatóság kérdésében felváltották a Brüsszel I. rendelet normáit.) [Dánia e rendelet tekintetében is kizárta részvételét, de lehetősége van arra, hogy az Európai Közösség és a Dán Királyság között 2005. október 19-én kötött kétoldalú egyezmény alapján a Brüsszel I. rendelet módosított változatát alkalmazza. Írország bejelentette részvételét, az Egyesült Királyság még nem nyilatkozott.] [604] ad) A Parlament és a Tanács (2015. augusztus 17-én vagy azt követően megnyílt hagyatékokkal kapcsolatos) öröklési ügyekre vonatkozó rendeletének [519]két törekvése szembetűnő: lehetőleg uniós tagállam bíróságainak legyen joghatósága és lehetőleg annak a tagállamnak a bírósága döntse el az öröklési jogvitát, amelynek jogát kell alkalmazni az ügyben. (A rendeletet az Európai Parlament 2012. július 4-én fogadta el.) A peres bíróságnak hivatalból is vizsgálnia kell joghatóságának feltételeit, és azok hiányában hivatalból is meg kell állapítania joghatóságának hiányát. A rendelet általános joghatósági szabálya szerint az öröklési ügyekben annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén az örökhagyó utolsó (azaz elhunytakor megállapítható) szokásos tartózkodási helye [168] volt. Ha az örökhagyó hagyatékának rendezésére valamely uniós tagállam jogát választotta [523], az érintett felek (örökösök, hagyományosok, hagyatéki hitelezők stb.) – írásban vagy tartós rögzítést biztosító elektronikus formában – megállapodhatnak abban, hogy az örökhagyó által választott jog szerinti tagállam bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkezzenek az adott hagyatéki jogvitára. Az így kikötött joghatóság megelőzi az általános joghatóságot. Sőt, az örökhagyó által választott jog szerinti tagállam bíróságainak joghatósága kikötés nélkül is megelőzheti az általános joghatóságot. Erre akkor kerül sor, ha az eljáró bíróság – valamelyik érintett fél kérelmére – joghatóságának hiányát állapítja meg amiatt, hogy az örökhagyó által választott jog szerinti tagállam bírósága – az eset gyakorlati körülményeire, például az érintettek szokásos tartózkodási helyére, a hagyatéki vagyontárgyak fellelhetőségére tekintettel – alkalmasabb az öröklési vita eldöntésére. Annak ellenére, hogy az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye valamely tagállamban volt, az öröklés egészére kiegészítő joghatósággal rendelkeznek a hagyatéki vagyon helye szerinti állam bíróságai. Ez a helyzet akkor, ha az örökhagyó – elhunytakor – a hagyatéki vagyon helye szerinti államnak az állampolgára volt, vagy – ennek hiányában – ha az örökhagyó előző, öt éven belül megváltozott szokásos tartózkodási helye ebben a tagállamban volt, s végül e nélkül is, de csak az adott tagállamban lévő hagyatéki vagyontárgyak tekintetében. Ha a fentiek szerint egyik tagállam bíróságainak joghatóságát sem lehet megállapítani, a rendelet kivételesen szükségszerű joghatóságot (forum necessitatis) ad 302 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


olyan tagállam bíróságának, amely kielégítő mértékben kapcsolódik az öröklési ügyhöz, feltéve, hogy a jogvitához szorosan kapcsolódó Unión kívüli államban ésszerűtlen vagy lehetetlen volna az eljárás lefolytatása. Látható, hogy az ismertetett szabályok – emeddig csak lehetséges – tagállami bíróság joghatóságát favorizálják. Ha azonban fennáll a veszélye annak, hogy Unión kívüli államban az ott lévő hagyatéki vagyontárgyak tekintetében nem fogják elismerni és végrehajtani a tagállami bíróság határozatát, a jogvitában érintett bármelyik fél kérésére e vagyontárgyakkal kapcsolatban a tagállami bíróság mellőzi a határozathozatalt. [605] b) A nem uniós államok viszonylatában a joghatósági szabályokat elsősorban a KódexIX. fejezete és külön törvények (például a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény) tartalmazzák. A Kódex IX. fejezetét alapvetően módosította a 2000. évi CX. törvény. A módosítást az európai jogfejlődés figyelembevétele, a joghatósággal kapcsolatos európai korszerűsítési törekvések átvétele tette szükségessé. [606] c) Nemzetközi egyezmények is megállapítanak magánfelekre vonatkozó joghatósági szabályokat. A Kódex 2. §-a szerint az alkalmazás során a nemzetközi egyezmények megelőzik a Kódex rendelkezéseit. A Brüsszel I. és IIa. rendeletek nem érintik azokat az egyes különös jogterületen megkötött nemzetközi egyezményeket, amelyeknek a tagállamok részesei, vagyis az ilyen egyezmények az uniós szabályokat is megelőzik. (A Brüsszel IIa. rendelet kifejezetten kiemeli, hogy különösen a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, 1980. október 25-én kelt Hágai Egyezménynek megfelelően – a gyermekek alapvető érdekeit meg kell védeni; ezért a jogszerű szokásos tartózkodási hely szerinti joghatósági ok nem változik azokban az esetekben, amelyekben a szokásos tartózkodási helyet a gyermek jogellenes elvitelével vagy visszatartásával ténylegesen megváltoztatták.) A joghatóság kérdéseit érintő legfontosabb nemzetközi egyezmények a következők: • többoldalú (multilaterális) egyezmények, mint a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia [85] által 2005ben alkotott egyezmény a joghatósági megállapodásokról (Szabó 2010). Ez az egyezmény még nincs hatályban, az Európai Unió és az USA már aláírta: • kétoldalú (bilaterális) egyezmények, mint • a jogsegélyegyezmények, például az ingókkal kapcsolatos hagyatéki eljárásra jogsegélyegyezményeink annak az államnak a joghatóságát mondják ki, amelynek az örökhagyó elhalálozásakor állampolgára volt, míg az ingatlanokra a joghatóság a fekvés helyének joga szerint alakul; • a beruházásvédelmi egyezmények. Noha Magyarország nem volt tagja, meg kell mégis említenünk az 1988. szeptember 16-án létrejött Luganói Egyezményt, amely az akkori Európai Gazdasági Közössség tagállamai és az EFTA-tagállamok viszonylatában állapította meg a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági (továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó) szabályokat. [2000. február 1-jétől Lengyelország az egyezmény tagjává vált, és ebben az időben Magyarország is törekedett a tagságra. A Kódex említett módosítása a csatlakozását is hivatott lett volna előkészíteni, amelyre azonban nem került sor (Burián 2001).] Ez a többoldalú nemzetközi egyezmény a részes államok számára is sokat vesztett jelentőségéből. Az EFTA-tagállamok közül ma már csak Izland, Norvégia és Svájc nem tagja az Európai Uniónak, az uniós tagállamok egymás közötti viszonylatában pedig a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági (továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó) kérdéseket a Brüsszel I. rendelet szabályozza. A Luganói Egyezmény rendelkezéseit ezért a részes államok bíróságainak is csak olyan tényállásoknál kell alkalmazniuk, amelyben az említett három ország érintett. A Luganói Egyezményt 2007-ben újra alkották. Az új Luganói Egyezmény egyrészt az Európai Közösség (mint egész) és Dánia, másrészt az EFTA-országok: Izland, Norvégia és Svájc között jött létre 2007. október 30án. (Izland vonatkozásában az Egyezmény csak 2011. május 1-jén lépett hatályba.) Ennek a nemzetközi egyezménynek kifejezetten az a célja, hogy a Brüsszel I. rendelettel a lehető legnagyobb mértékben azonos rendszert hozzon létre az EK- és az EFTA-tagállamok között a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóság (továbbá a határozatok elismerése és végrehajtása) területén. Az új Luganói Egyezmény Magyarországot, mint uniós tagállamot köti a három EFTA-tagállam viszonylatában, éspedig az egyes államok tekintetében eltérő hatálybalépési időponttól.



[607] 3. A többcsatornás rendszer eltéréseinek súlyát (és ezzel a szabályozás bonyolultságából eredő problémákat) csökkenti az a körülmény, hogy a brüsszeli és a luganói szabályok – különösen a 2007-es új Luganói Egyezményben – szinte azonosak. [608] 4. A joghatóság és az alkalmazandó jog összefüggésének felvillantásánál [131] már hangsúlyoztuk, hogy a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározása elvileg független egymástól. E helyen a következőkre kell rámutatni. [609] a) A joghatóság önmagában nem kollíziós jogi kapcsoló tényező. Abból, hogy valamely fórumnak joghatósága van egy meghatározott ügy elbírálására, még nem következik, hogy a fórum államának anyagi jogát kell alkalmazni. Ez magának a nemzetközi magánjognak a lényegéből fakad. A nemzetközi magánjogi szabályoknak ugyanis éppen az a funkciójuk, hogy általuk a jogalkotó megengedi, sőt előírja bíróságainak (hatóságainak), hogy ne a saját államuk jogát alkalmazzák. Ezt a magyar bíróságok számos olyan döntésével lehet példázni, amelyekben észlelték a külföldi elemet, annak nemzetközi magánjogi vonzatát, és ennek folytán külföldi jogot alkalmaztak. A külkereskedelmi szerződések gyakorlatában ugyancsak sok példa tanúskodik arról, hogy mennyire tudatos a joghatóság és az alkalmazandó jog kérdésének szétválasztása: a felek megegyeznek az eljáró bíróságban (választottbíróságban), és külön kikötik egy másik, az eljáró fórumtól eltérő jog alkalmazását. A fent mondottak fordítottja is igaz: abból, hogy valamely jogvitában – a felek kikötése alapján – meghatározott külföldi anyagi jogot kell alkalmazni, az adott ország joghatósága nem következik. Az indokok – mutatis mutandis – ugyanazok. Ha a joghatóság és az alkalmazandó jog kölcsönösen meghatároznák egymást, az a helyzet állna elő, hogy vagy mindenkinek az alkalmazandó (a jogválasztás esetein kívül előre meg nem állapítható) anyagi jog országa szerinti fórumhoz kellene folyamodnia, vagy a nemzetközi magánjogban csak egyetlen kapcsolóelv érvényesülne: a lex fori. Egy ilyen felfogás megvalósíthatatlan gyakorlati eredményre vezetne, emellett felszámolná a kollíziós nemzetközi magánjogot. [610] b) Az itt kifejtettek elvi hangsúlyozása mellett utalnunk kell a következőkre. Mind külföldi, mind magyar bíróságok gyakorlatában nem ritka eset, hogy a fórum az ún. „hazafelé törekvés” (Heimwärtsstreben) kényelmes szempontját követi, azaz hajlik saját anyagi jogának alkalmazására, néha saját kollíziós szabályainak parancsa ellenére is. A Kódex hatálybalépése óta a magyar bírói gyakorlat kollíziós jogi kultúrája sokat fejlődött; az esetek többségében észlelik a külföldi elemet az ügyekben, és ennek megfelelően követik a Kódex rendelkezéseit az alkalmazandó jog meghatározásánál. Gyakorta előfordul mégis, hogy a bíróság elsiklik a külföldi elem jelenléte felett, és a magyar jogot alkalmaz olyan esetben is, amikor külföldi jogot kellene. Némi mentségül szolgál, hogy ez nagyobb nemzetközi magánjogi tradícióval rendelkező országokban is előfordul. Hasonló a helyzet a joghatóság problémájának észlelésével kapcsolatban is. A külföldi elem nyilvánvaló jelenléte ellenére nem vizsgálta a bíróság a joghatóság meglétét például a Legf. B. Cgf. II. 33.227/1994. sz. ügyben: BH 1997/35. sz. [611] c) Az joghatóság és az alkalmazandó jog viszonyáról elmondottak röviden az alábbiakban foglaljukössze: • a joghatóság és az alkalmazandó jog kérdése egymástól függetlenül döntendő el; • a lex fori a nemzetközi magánjog egyik fontos kapcsoló elve, de csak kifejezett előírásesetén; • a bíróságok – mindezek ellenére – hajlanak saját anyagi joguk érvényesítésére (Heimwärtsstreben), akkor is, ha a konkrét jogviszonyban nem a lex fori a hatályos kollíziós szabály; különösen megfigyelhető ez a tendencia a felek által kikötött joghatóság esetén, amikor is a bíróságok (minden más kapcsolatot kevésbé szorosnak ítélve) saját anyagi jogukat alkalmazzák akkor, ha a felek nem választottak más jogot.



2. 102. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk az Európai Unióban Itt három általános jellegű és ezért a joghatóság szempontjából legfontosabb, alábbi uniós rendeletek joghatósági szabályait foglaljuk össze: • Brüsszel I. rendelet; • a Tanács 1346/2000/EK rendelete (HL L 160., 2000) a fizetésképtelenségi eljárásról; • Brüsszel IIa. rendelet. A többi rendelet joghatósági szabályainak lényeges elemeit az illető rendelet tárgyalásánál bemutattuk.

2.1. I. [612] 1. Amint már fent kiemeltük, a Brüsszel I. rendelet joghatósági szabályai – a Kódex rendelkezéseit megelőzve – érvényesülnek a polgári és kereskedelmi ügyekben akkor, ha – néhány kivételtől eltekintve – az alperesnek az EU valamelyik tagállamában van a lakóhelye (domiciliuma) [167]. Az EU valamely tagállamában lakóhellyel rendelkező alperes ellen tehát a Brüsszel I. rendelet szerint kell megállapítani a bíróság (más hatóság) joghatóságát. A Brüsszel I. rendelet – a Kódextől eltérően – nem ismeri a kizárt joghatóság kategóriáját. Ez abból következik, hogy a rendelet nemcsak egy adott fórum joghatóságát határozza meg, hanem az EU egész területére, vagyis valamennyi tagállam fórumai számára állapít meg egységes joghatósági rendelkezéseket; vagyis ha az egyik tagállam bíróságának (más hatóságának) kizárólagos joghatósága van, másik tagállam fórumának nincs hatósága. Ehhez képest a rendelet a következő joghatósági fajtákat állapítja meg: a) általános joghatóság; b) párhuzamos (vagylagos) joghatóság az ügy valamely tagállamhoz való szoros kapcsolata miatt; c) különös joghatóság a gyengébb fél: fogyasztó, munkavállaló, biztosított védelme miatt; d) kizárólagos joghatóság: az adott típusú ügyekben az eljárást az állam a maga szervei számára tartja fenn; e) kikötött joghatóság (prorogatio fori): a felek maguk választják meg a jogvitájukban eljáró fórumot. [613] 2. Az általános joghatósági szabály a Brüsszel I. rendeletben a következő. A valamely tagállamban domiciliummal (lakóhellyel) rendelkező természetes személy – állampolgárságára való tekintet nélkül – az adott tagállam bíróságai előtt perelhető. Arra a személyre, aki nem állampolgára a lakóhelye szerinti tagállamnak, ugyanazokat a joghatósági szabályokat kell alkalmazni, mint az illető tagállam saját állampolgáraira. A lakóhely megállapíthatóságának feltételeit a rendelet természetes személyek vonatkozásában az adott tagállam jogára hagyja: a bíróság saját joga szerint dönti el, hogy az előtte perelt alperes rendelkezik-e lakóhellyel az adott államban. Ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel a fórum államában, annak megállapításánál, hogy az alperes más tagállamban rendelkezik-e lakóhellyel, a bíróság ennek a tagállamnak a jogát alkalmazza. Jogi személyek tekintetében a rendelet az alperes székhelyét tekinti mérvadónak. Társaság vagy más jogi személy alperes a létesítő okirat szerinti székhelye, a központi ügyvezetésének helye vagy üzleti tevékenységének fő helye szerinti tagállam bíróságai előtt perelhető. A rendelet tehát az általános joghatósági szabályban az actor sequitur forum rei elvét követi. Ez azt jelenti, hogy a felperesnek kell utána mennie követelésének. Ez az elv a Brüszszel I. rendelet általános vezérlő eszméje is: a rendeleti szabályozás meg akarja védeni a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező alpereseket, hogy kapcsolatszegény (exorbitáns) joghatósági szabályok segítségével a felperes a saját hazai fóruma előtt perelhesse őket.



Megjegyezzük, hogy ezt az elvet a rendelet sem követi törés nélkül. Kivételt jelentenek a tartási igényre [616] és a gyengébb féljaváramegállapított különös joghatósági okok [622–624]. Megjegyezzük: sok EU-n kívüli állam kifogásolta, hogy a rendelet csak az Unión belül zárja ki kapcsolatszegény joghatósági szabályok alkalmazását. Ezért a rendelet figyelembe veszi, hogy a tagállamok egyezményt köthetnek Unión kívüli államokkal a kapcsolatszegény joghatósági szabályok figyelmen kívül hagyásáról. [614] 3. A rendelet – az általános joghatóság mellett igénybe vehető – párhuzamos(vagylagos) joghatósági szabályokat állapít meg meghatározott ügyek vonatkozásában. A párhuzamos joghatóságot az adott ügynek egy meghatározott tagállammal fennálló szoros kapcsolata indokolja. Ezek a párhuzamos joghatósági okok – természetesen – akkor érvényesülnek, ha az alperes valamely tagállamban lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik, vagyis ha az ügy eleve a rendelet hatálya alá tartozik. Ezen az alapon a rendelet kerek egy tucat párhuzamos joghatósági szabályt állít fel. Ezek közül itt röviden csak néhány fontosabbat említünk meg. [615] a) Ha az eljárás tárgya egy szerződés vagy egy szerződéses igény, akkor a kötelezettség teljesítésének helye szerinti bíróság is joghatósággal rendelkezik. Maga a szerződés fogalma az esetek többségében nem vet fel problémát, de azért vannak határesetek is. A C334/00 sz. Tacconi-ügyben [EBHT 2002, I-7357] az Európai Bíróság kimondta, hogy a culpa in contrahendo miatti felelősség nem szerződéses jellegű. Általános jelleggel szögezte le az Európai Bíróság a C-26/91 sz. Handte-ügyben [EBHT 1992, I-03967], hogy minden szabadon vállalat kötelezettség a szerződés fogalmi körébe tartozik. A teljesítés helyét elsősorban az adott szerződés határozza meg. Ennek hiányában a teljesítés helyének minősül ingó dolog értékesítése esetén az a hely, ahova az adott dolgot a szerződés alapján leszállították, vagy le kellett volna szállítani; szolgáltatás nyújtása esetén az a hely, ahol a szolgáltatást a szerződés szerint nyújtották, vagy nyújtani kellett volna. Egy szerződésben rendszerint legalább két szolgáltatás (a szolgáltatás és a viszontszolgáltatás) áll szemben egymással, és ezek teljesítési helye különböző lehet. A joghatóság meghatározása szempontjából a per tárgyát képező szolgáltatás teljesítésének helyét kell figyelembe venni. [616] b) A tartásra kötelezett alperes perelhető a tartásra jogosult lakóhelyének vagy szokásos tartózkodási helyének bírósága előtt is. Ez a joghatósági ok kivételt jelent az actor sequitur forum rei elve alól. Indokoltnak találhatjuk mégis, hasonlóan a gyengébb fél védelmére tekintettel megállapított különös joghatósági szabályokhoz [623– 624]. [617] c) A káresemény bekövetkezésének helye szerinti tagállam bírósága előtt is perelhető az alperes szerződésen kívüli jogellenes károkozásból (vagy azzal egy tekintet alá eső cselekményből) fakadó igény esetén. Az Európai Bíróság ítéletei ebbe a kategóriába sorolják mindazokat a kártérítési igényeket, amelyek mögött nem található szerződés. Ezt mondta ki elvi jelleggel a Bíróság a C-189/87 sz. Kalfelis-ügyben [EBHT 1988, 5565]. Lényegében ezt az elvet követte a Bíróság akkor is, amikor a fedezetelvonó szerződés hatálytalanságának megállapításával kapcsolatban nem ismerte el a deliktumok és kvázideliktumokra vonatkozó párhuzamos joghatóságot [C-261/90 sz. ügy, EBHT 1992, I-2149]. [618] d) Adhéziós eljárásra, azaz polgári jogi igény érvényesítésére büntetőeljárásban joghatósággal rendelkezik a büntető eljárásban eljáró bíróság is, ha saját joga alapján a polgári jogi igény elbírására jogosult. Hangsúlyozni kell, hogy a joghatóság csak magában a büntető eljárásban érvényesített (azaz: adhéziós) polgári jogi igényre állapítható meg, és nem terjed ki arra az esetre, amikor a polgári jogi igényt a büntető eljárást lefolytató bíróság tagállamának másik (polgári) bírósága előtt akarják érvényesíteni. Az Európai Bíróság szerint ez a párhuzamos joghatóság megáll akkor is, ha a büntető joghatósággal kapcsolatos nemzeti szabály kapcsolatszegény (exorbitáns); ha egy tagállam büntető joghatóságot ismer el saját fórumai számára, ebből automatikusan következik a polgári igényre vonatkozó joghatósága is. Ezt mondta ki a Bíróság a C-7/98 sz. Krombach-ügyben [EBHT 2000, I-1935].



[619] e) Párhuzamos joghatóságot állapít meg a rendelet pertársaság esetére: több személy bármely alperes lakóhelye szerinti tagállam bírósága előtt együttesen perelhető, feltéve, hogy a keresetek között olyan szoros kapcsolat áll fenn, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok érdekében célszerű azokat együttesen eldönteni. [620] f) Ugyanazon tényálláson alapuló viszontkereset előterjeszthető a kereset alapján eljáró bíróság előtt. [621] 4. Különös joghatósági lehetőségeket állapít meg a rendelet gyengébb fél: fogyasztó, munkavállaló, biztosított (kedvezményezett) védelme miatt. Ezek a joghatósági okok is kivételt jelentenek az actor sequitur forum rei elve alól, lényegében párhuzamos joghatóságként is felfoghatók, és egyértelműen a gyengébb fél számára kívánják megkönnyíteni a perlés lehetőségét. Ezek a különös joghatósági okok akkor érvényesülnek, ha az alperes valamely tagállamban székhellyel rendelkezik, vagyis ha az ügy eleve a rendelet hatálya alá tartozik. [622] a) A rendelet fogyasztói szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén lehetőséget biztosít a fogyasztó (azaz egy szakmai és gazdasági tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy) számára, hogy ő a saját tagállamában is perelhesse a vállalkozást (azaz egy gazdasági vagy szakmai tevékenysége körében eljáró személyt). Ezt a párhuzamos joghatóságot áru részletfizetésre történő eladása és áruhitel esetén mindig igénybe veheti a fogyasztó; egyéb esetekben csak akkor, ha a vállalkozás tevékenysége a fogyasztó domiciliuma (lakóhelye) szerinti tagállamra irányuló üzleti ténykedéshez kapcsolódik. Ez a párhuzamos joghatóság csak a fogyasztót illeti meg, az őt perlő vállalkozást nem; a fogyasztó csak a saját lakóhelye szerinti államban perelhető. [623] b) A munkavállaló perelheti munkáltatóját annak székhelye szerinti tagállamban és a munkavégzés szokásos helye szerinti tagállamban is. Ha a munkavállaló munkavégzésének helye úgy történik több tagállamban, hogy azok egyike sem tekinthető a munkavégzés szokásos helyének, joghatósággal rendelkezik annak az államnak a bírósága is, ahol a munkavállalót alkalmazó fióktelep (telephely) található. Ezek a párhuzamos joghatóságok csak a munkavállalót illetik meg, az őt perlő munkáltatót nem; a munkavállaló csak a saját lakóhelye szerinti államban perelhető. [624] c) A biztosítót perelheti a biztosított (a kedvezményezett) a saját lakóhelyén (tehát nemcsak a biztosító székhelyén) is. Az Európai Bíróság – véleményünk szerint is helyes – jogértelmezése szerint felelősségbiztosítás esetén a károsult is kedvezményezettnek minősül, vagyis ő is perelheti a biztosítót a saját lakóhelye szerinti tagállam bírósága előtt. Ezt mondta ki a Bíróság a C-463/06 sz. Odenbreit-ügyben [EBHT 2007, I-11321]. Ha viszont a károsult a biztosítóval szembeni követelését egy gyengébb félnek nem minősülő jogi személyre engedményezi, ez utóbbi felperest a kedvezményes joghatósági lehetőség nem illeti meg [C-347/08 sz. ügy, EBHT 2009, I-8661]. Felelősségbiztosítás és ingatlanbiztosítás esetén a káresemény bekövetkezésének helye szerinti tagállam bíróságai is rendelkeznek joghatósággal. A vezető biztosító elleni peres eljárásban perbe vonható az együttbiztosító is. [625] 5. A kizárólagos joghatóság rendeleti szabályozása annyiban különbözik a többi joghatóságétól, hogy annak szabályai tagállamon kívüli államban lakóhellyel (székhellyel) rendelkező alperes elleni eljárásban is érvényesek. A kizárólagos joghatóság eseteiben tehát az alperes lakóhelyére (székhelyére) tekintet nélkül járhat el a megjelölt bíróság a rendelet által meghatározott ügyekben. Kizárólagos joghatósága van • az ingatlan fekvési helye szerinti tagállam bíróságának olyan eljárásban, amelynek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog vagy ingatlan bérlete (haszonbérlete); 307 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• a társaság (más jogi személy) székhelye szerinti tagállam bíróságának olyan eljárásban, amelynek tárgya meghatározott társasági jogvita; • a nyilvántartás vezetése szerinti tagállam bíróságának olyan eljárásban, amelynek tárgya közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzés érvényessége; • a nyilvántartásba vétel helye szerinti tagállam bíróságának olyan eljárásban, amelynek tárgya szabadalom, védjegy, formatervezési minta stb. lajstromozása vagy annak érvényessége; • a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának a határozat végrehajtását érintő eljárásban. [626] 6. A Kódexhez hasonlóan a Brüsszel I. rendelet is elismeri a felek autonómiáját a joghatóság tekintetében, és megnyitja a lehetőséget a felek számára, hogy (leendő) jogvitájukra egy meghatározott bíróság joghatóságát kikössék, annak alávessék magukat: kikötött joghatóság. E vonatkozásban kivételt tesz a rendelet, mert joghatóság kikötése nemcsak uniós tagállamban lakóhellyel (székhellyel) rendelkező alperes esetében, hanem minden esetben kiköthető, ha valamelyik fél, vagyis akár a (leendő) felperes, akár a (leendő) alperes lakóhelye (székhelye) tagállamban van. [A jogvitát megelőző joghatósági kikötés érvényességének bármelyik fél uniós tagállamban lévő lakóhelye (székhelye) esetén történő elismerése már önmagában azért kézenfekvő, mert a kikötés idején a felek még nem is tudhatják, hogy egy esetleges jogvitájukban melyikük milyen perbeli pozíciót fog elfoglalni.] Sőt: a rendelet még tovább megy a felek autonómiájának érvényre juttatásában, és elismeri a joghatósági kikötés érvényességét olyan esetben is, amikor egyik félnek sincs lakóhelye (székhelye) unós tagállamban. Ha az így választott tagállami bíróság elfogadja a joghatósági kikötést, más tagállami fórumnak a rendelet szerinti joghatósága nem érvényesül; ha viszont a választott fórum a rá vonatkozó kikötés ellenére joghatóságának hiányát állapítja meg, csak az egyébként joghatósággal rendelkező tagállami bíróság járhat el. A felek által kikötött joghatóság – ellenkező rendelkezés hiányában – kizárólagos. A gyengébb fél védelmét szolgáló különös joghatósági szabályok (a fogyasztó, a munkavállaló és a biztosított/kedvezményezett érdekében) jelentősen korlátozzák a joghatósági kikötés érvényességét. Érvénytelen az a joghatósági kikötés is, amely valamely kizárólagos joghatósággal rendelkező fórum joghatóságának kizárására vezetne. Joghatóság alaki szempontból érvényesen kiköthető • írásban vagy szóban, ha ez utóbbit a felek írásban megerősítették; • a felek által korábban kialakított gyakorlatnak megfelelő formában; vagy • a nemzetközi kereskedelemben szokásos gyakorlatnak megfelelő formába, ha azt a feleknek ismerniük kell (kellett volna), és amelyet a nemzetközi kereskedelemben az érintett ügylettípussal azonos típusú szerződések alanyai széles körben ismernek, és rendszeresen betartanak. A rendelet joghatósági kikötéssel azonos hatályt tulajdonít az alperes perbe bocsátkozásának is: ha az alperes valamely tagállami bíróság előtt megjelenik, az adott bíróság joghatósággal rendelkezik, kivéve, ha az alperes éppen a joghatóság kifogásolása céljából jelent meg a bíróságon. Ha az eljárás olyan tagállami bíróság előtt indul, amely tagállamban az alperesnek nincs lakóhelye (székhelye), és az alperes nem jelenik meg, a bíróság hivatalból köteles vizsgálni joghatóságát. Ha viszont az alperes megjelent a bíróság előtt, neki kell kifogásolnia a bíróság joghatóságát, mert különben perbe bocsátkozása megalapozza azt. Mindig hivatalból kell vizsgálnia bíróságnak egy esetleges kizárólagos joghatóság meglétét, és saját joghatóságának emiatti hiányát. A perbe bocsátkozáson alapuló joghatóság sem áll meg tehát más tagállami bíróság kizárólagos joghatóságával szemben.

2.2. II. [627] A fizetésképtelenségi eljárásról szóló uniós rendelet szerint ilyen eljárásra a tagállamok bíróságainak akkor van joghatósága, ha az adós fő érdekeltségei az EU valamely tagállamának területén találhatók. Ha az adós fő érdekeltségeinek központja egy tagállam területén helyezkedik el, egy másik tagállam bírósága csak akkor rendelkezik joghatósággal az adós elleni fizetésképtelenségi eljárás megindítására, ha az adós telephellyel rendelkezik a másik tagállam területén is. Ezekből a szabályokból az következik, hogy ha az adós fő



érdekeltségeinek központja az EU határain kívül található, nem a fizetésképtelenségi rendelet, hanem a Kódex szabályai határozzák meg, hogy magyar fórumnak van-e joghatósága.

2.3. III. [628] 1. A Brüsszel IIa. rendelet szerint házasság felbontása, különválás és házasság érvénytelenítése iránt indított eljárás megindításánál meglehetősen bőkezűen bánik a joghatósági okokkal. A felperes választhat az alábbi – párhuzamos – joghatósági okok közül. Joghatósággal rendelkeznek annak a tagállamnak a bíróságai a) amelynek területén • a házastársak szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznek; • a házastársak utolsó szokásos tartózkodási helye volt, amennyiben egyikük még mindig ott tartózkodik; • az alperes szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik; • közös kérelem esetén a házastársak egyike (azaz bármelyike) szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik; • a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, ha a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább egy évig ott tartózkodott, vagy • a kérelmező szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, amennyiben a kérelem benyújtását közvetlenül megelőzően legalább hat hónapig ott tartózkodott, és az adott tagállam állampolgára [az Egyesült Királyság és Írország esetében ott van a domiciliuma (lakóhelye)]; b) amelynek mindkét házastárs állampolgára [az Egyesült Királyság és Írország esetében mindkét házastársnak ott van a domiciliuma (lakóhelye)]. Amennyiben a fentiek szerint egyetlen tagállam bíróságának joghatósága sem állapítható meg, a joghatóságot minden tagállamban a saját joghatósági szabályok (Magyarországon tehát a Kódex szabályai) alapján kell megállapítani. A Brüsszel IIa. rendelet tehát mindenképpen lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy házassági perben legyen joghatósággal rendelkező tagállami bíróság. Folyamatban lévő eljárásban a fórum joghatósággal rendelkezik viszontkereset elbírálására is. A rendelet felsorolásából az is látható, hogy a Brüsszel IIa. rendelet a joghatóság megállapításához szükséges szoros kapcsolódást elsősorban a szokásos tartózkodási hely [168] kapcsoló tényezőjében ismeri el, de kisegítő jelleggel az állampolgárságnak is szerepet juttat. Fontos kiemelni, hogy a felsorolt joghatósági okok bármelyike csak abban az esetben alapoz meg kizárólagos joghatóságot, ha az alperes szokásos tartózkodási helye valamely uniós tagállamban található, vagy az alperes valamelyik uniós tagállam állampolgára [az Egyesült Királyság és Írország esetében ott van a domiciliuma (lakóhelye)]. Ha az alperes szokásos tartózkodási helye nem uniós tagállamban van, és nem is állampolgára valamelyik tagállamnak, a Brüsszel IIa. rendelet joghatósági szabályai nem szorítják ki a Kódex joghatósági szabályait, hanem csak azok mellé lépve párhuzamos joghatósági lehetőséget teremtenek meg. [629] 2. A szülői felelősségre (felügyeletre) vonatkozó ügyekben az általános joghatósági ok a gyermek szokásos tartózkodási helye. Egy tagállam bíróságai tehát joghatósággal rendelkeznek olyan gyermek feletti szülői felelősségre vonatkozó ügyben, aki a keresetindításkor az adott tagállamban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik. A gyermek szokásos tartózkodási helyének megváltoztatása esetén a korábbi tartózkodási hely szerinti bíróságok három hónapig megtartják joghatóságukat. Gyermek jogellenes külföldre vitele esetén azon tagállam bíróságainak, ahonnan a gyermeket jogellenesen elvitték – bizonyos feltételek megvalósulásáig – fennmarad a joghatósága. Korlátozott körben a felek ki is köthetnek joghatóságot. Ha a gyermeknek nincs szokásos tartózkodási helye (és kikötött joghatóság sincs), annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amely államnak a területén a gyermek tartózkodik. Ha mindezek alapján sem lehet valamely tagállam bíróságának joghatóságát megállapítani a szülői felelősséggel (felügyelettel) kapcsolatos ügyben mindegyik bíróság a saját joghatósági szabályai szerint dönthet joghatóságáról.



3. 103. § A joghatóság fajtái és szabályozásuk a Kódexben [630] 1. A joghatóság fajtáira nézve a jogirodalom – a jogalkotás és a joggyakorlat alapján – többféle kategóriát és osztályozást munkált ki. A különböző csoportosítások főbb elemeit megőrizve a joghatóság fajtáit előbb a Kódex szabályai alapján tárgyaljuk, és utána mutatjuk be az európai rendeletek szabályait. A Kódex alapján a joghatóság következő fajtáiról szólunk: a) általános joghatóság; b) párhuzamos (vagylagos) joghatóság (alternatív, fakultatív vagy kumulatív joghatóságnak is nevezik): az adott ügyben két vagy több állam fórumainak egyidejűleg van joghatósága, amikor is ezért a felek döntésén (és az említett forum-shopping megfontolásain) múlik, hogy melyik fórumhoz folyamodnak; c) különös joghatóság (például: a gyengébb fél, például: fogyasztó védelme miatt); d) kizárólagos joghatóság: az adott típusú ügyekben az eljárást az állam a maga szervei számára tartja fenn; e) kizárt joghatóság: az előző fordítottja, az állam meghatározott ügyekben való eljárást feltétlenül elutasít magától; f) kikötött joghatóság (prorogatio fori): a felek maguk választják meg a jogvitájukban eljáró fórumot. [631] 2. Általános joghatóság. Minden államban a joghatóságot legáltalánosabban a belső jog normái határozzák meg. Az államok joghatósági impériumukat belső törvényhozó hatalmuk útján fejezik ki. Ennek elsődleges forrása a belső jogalkotás, nálunk a Kódex IX. fejezete. A belső jog is ismeri a nemzetközi joghatóság több fajtáját, tehát differenciált képet mutat, de rendelkeznie kell a saját fórumokhoz címzett általános joghatósági felhatalmazásról is; olyan általános felhatalmazásról, amely a jogszolgáltatást minden olyan nemzetközi jogvitában lehetővé teszi, amelyre nincs valamilyen sajátos összefüggésből adódó különös szabályra szükség. Az általános felhatalmazás jelentőségét több jogrendszer (így a magyar szabályozás is) azzal is kifejezésre juttatja, hogy a joghatósági szabályok élére helyezi azt, sőt egyes jogrendszerek más joghatósági fajtákat külön nem is nevesítenek. Az általános joghatóságmeghatározásánál a Kódex 54. §-a az actor sequitur forum rei elvét követi: „Magyar bíróság eljárhat minden ügyben, amennyiben az alperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, jogi személy esetében székhelye belföldön van, hacsak joghatóságát e törvényerejű rendelet ki nem zárja”. Ez a szabály – a nemzetközi egyezményekben foglalt joghatósági elvek mintájára – megkívánja az ügy (az alperes!) bizonyos kapcsolódását Magyarországhoz. Ez a minimális kötődés természetes személyeknél a lakóhely (szokásos tartózkodási hely), jogi személyeknél a székhely belföldi voltában jut kifejeződésre. [A Legf. B. kimondta: Ha csehszlovák munkáltató magyar állampolgár munkavállaló ellen magyar bíróságon nyújt be keresetet munkaviszonyból származó igény érvényesítése iránt, a perre (az általános hatáskörű) magyar bíróságnak fennáll a joghatósága: BH 1981/255. sz.] Alperesi pertársaság (több alperes együttes) perlése esetén magyar bíróság eljárhat valamennyi alperessel szemben. Ennek az a feltétele, hogy legalább az alperesek egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, jogi személy esetében székhelye belföldön legyen. Ez a joghatósági szabály vonatkozik egységes pertársaságra, amikor a per tárgya olyan közös jog, illetve olyan közös kötelezettség, amely csak egységesen dönthető el, és vonatkozik az egyszerű pertársaságra is, amikor a perben hozott döntés valamennyi alperesre a perben való részvétel nélkül is kiterjedne, vagy ha a perbeli követelések ugyanazon jogviszonyból származnak. A főkötelezett és a mellékkötelezett együttes perlése esetén a mellékkötelezett lakóhelyére és szokásos tartózkodási helyére tekintet nélkül eljárhat magyar bíróság, ha a főkötelezett lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. Ha magyar bíróság a kereset elbírálására joghatósággal rendelkezik, eljárhat a viszontkereset tekintetében is. [632]



3. Párhuzamos (vagylagos) joghatósági okok az általános joghatósági ok mellett igénybe vehetők. Ezt a joghatósági formát a Kódex eredeti szövege expressis verbis nem szabályozta, de a gyakorlatban élt. A bíróságok (mint a legtöbb külföldi országban) tudomásul vették más fórumok joghatósága mellett a sajátjukat (tehát a párhuzamos joghatóságot), ha a belső vagy a nemzetközi jog valamilyen (kizárólagos, kizárt, kikötött, nemzetközileg megállapított) joghatósági megkötést nem tartalmazott. (A Legf. B. kimondta: szerződésszegési ügyben – a felek eltérő joghatósági kikötése híján – magyar bíróságnak van joghatósága: BH 1991/33. sz.) A bírói gyakorlat általában elfogadja azokat a megfontolásokat, amelyek miatt a jogkereső felek magyar fórumhoz fordultak, bár más ország bírósága elé is vihették volna ügyüket, és Magyarországon az ítélet elismerést kérhették volna. Például (PKKB. 4. P. 86.327/1978.) építési ügyekben magyar megrendelő megbízására Ausztriában eljáró osztrák szakértő szakértői díját Ausztriában is perelhette volna, de Magyarországon perelte (feltehetően az alacsonyabb perköltség miatt, s az irányadó jog itt is az osztrák jog volt). Néha az előnyösebb anyagi jogi végeredmény nagyobb valószínűsége a párhuzamos fórumok közötti válogatás – már említett „becenevén” a forum-shopping – motívuma. Magyar károsult, akit Olaszországban ért Svájcban biztosított svájci üzemeltetésű gépkocsi által baleset, az olasz kollíziós jog alapján alkalmazandó olasz anyagi jog szerint magasabb összegű kártérítésre számíthatott Olaszországban, mint Magyarországon; ezért érthetően ott perelt. [Hasonló okokból: az ilyen ügyekben járatosabb ügyvédi irodák előnyei, a magasabb kártérítési összegek, a zsűrirendszerben elérhető nagyobb „megértés”, a mögöttes vállalati és biztosítói vagyontömegek nagysága vezetett például arra a forum-shoppingra, amelyben egy, az USA-hoz (is) köthető repülőgép-szerencsétlenség károsultjainak pereit amerikai bíróság elé vitték az 1974. évi Párizs környéki légi katasztrófa áldozatainak örökösei. A gép a török légitársaságé volt, a baleset Franciaországban történt, az utasok 24 ország állampolgárai voltak, többségük nem volt amerikai. A gyártó vállalat (McDonnell Douglas és General Dynamics) felelősségének megállapításához fűzött reményre alapozva az angol károsultak angol ügyvédei Amerikában pereltek; ugyanis a gépet Amerikában gyártották, ahol a gyártóhoz (akkor még!) szigorúbb felelősség és mindenképpen nagyobb kártérítési lehetőségek kapcsolódtak.] A Kódex hatályos (a 2000. évi CX. törvény által módosított) szövege (terminológiailag tévesen „különös joghatóság” alcím alatt!) részletesen szabályozza a magyar bíróság eljárását biztosító párhuzamos joghatóság eseteit. Ezek a szabályok (az 55–59/A. §-okban) a következők: [633] a) Szerződéssel összefüggő jogviták esetében eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a teljesítés helye belföldön van. E § alkalmazásában teljesítési hely az a hely, amelyet a felek a szerződésben teljesítési helyként kikötöttek; ilyen kikötés hiányában • áruk adásvételére irányuló szerződés esetében az a hely, ahol az adásvétel tárgyát át kell adni; • olyan szerződés esetében, amelynek tárgyát valamely tevékenységnek az elvégzése képezi, az a hely, ahol a tevékenységet a szerződés szerint el kell végezni; • egyéb szerződések esetében az a hely, amelyet a magyar jog a vitatott követelés teljesítési helyeként meghatároz. [634] b) Szerződésen kívüli károkozásból eredő jogviták esetében eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a károkozó magatartás elkövetésének helye vagy a károsító eredmény bekövetkezésének helye belföldön van. Bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti, büntetőeljárásban érvényesített igény tekintetében magyar bíróság eljárhat, ha az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény magyar büntető joghatóság alá tartozik. Kártérítési járadék megállapítása vagy felemelése iránti perben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a jogosult lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. Károsodás veszélye miatt érvényesített igények tekintetében magyar bíróság eljárhat, ha az a hely, ahol a károsító esemény bekövetkezése fenyeget, belföldön van. [635] c) Külföldi vállalkozás elleni perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a vállalkozás belföldön fiókteleppel vagy képviselettel rendelkezik, és a jogvita utóbbinak tevékenységével kapcsolatos. Önálló vállalkozóként belföldön letelepedett külföldi állampolgár elleni perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a jogvita e személy belföldi gazdasági tevékenységével kapcsolatos.



[636] d) Olyan alperes ellen, aki belföldön lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkezik, vagyonjogi perekben eljárhat magyar bíróság, ha az alperesnek belföldön végrehajtás alá vonható vagyona van. Az alperes belföldön lévő vagyonának tekintendő az alperest megillető követelés is, ha a követelés adósának lakóhelye belföldön található, vagy a követelést belföldön fekvő dolog biztosítja. Ez a joghatósági szabály erősen vitatott, mert ún. exorbitáns(kapcsolatszegény) körülményre épít: nem az alperesnek a fórumhoz kapcsolódása alapozza meg. Noha ezt a joghatósági okot más uniós jogrendszerek (német, osztrák) is alkalmazzák, a Brüsszel I. rendelet a maga hatókörében, azaz uniós tagállamban lakóhellyel rendelkező alperesekkel szemben kizárja. [637] e) Öröklési jogviszonyból eredő perben magyar bíróság eljárhat akkor is, ha az örökhagyó a halálakor magyar állampolgársággal rendelkezett. Hagyatéki eljárásban eljárhat magyar közjegyző, ha az örökhagyó a halálakor magyar állampolgár volt, vagy ha a hagyaték belföldön található. [638] f) Gyermek elhelyezését, a gyermek és a különélő szülő közötti kapcsolattartást, valamint a szülői felügyelet gyakorlását érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat akkor is, ha a gyermek lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. [639] g) Házassági vagyonjogot érintő eljárásban magyar bíróság eljárhat, ha az egyik (természetesen: bármelyik) házastárs lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. Mint említettük, a Brüsszel IIa. rendelet a házassági vagyonjogi jogvitákra nem terjed ki, ezért ebben az ügycsoportban uniós lakóhellyel rendelkező alperes esetében is a Kódex szabályai irányadóak. [640] h) Amennyiben az f)–g) pontokban meghatározott valamely kérdés személyállapotot érintő eljárás keretében kerül rendezésre, magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat akkor is, ha a személyállapotot érintő eljárásra joghatósággal rendelkezik. [641] i) A gyám és a gyámolt, illetve a gondnok és a gondnokolt közötti jogviszonnyal kapcsolatos ügyekben magyar bíróság eljárhat akkor is, ha a gyámolt, illetve gondnokolt magyar állampolgár, vagy lakóhelye, illetve szokásos tartózkodási helye belföldön van. [642] 4. Különösjoghatóság.Az anyagi magánjogban már régóta érvényesül a „gyengébb fél”, mindenekelőtt a fogyasztó és a munkavállaló különös védelme. Ezeknek a követelményeknek tesz eleget a Kódex a joghatóság szabályozása körében is, éspedig oly módon, hogy fogyasztó, illetve munkavállaló számára a – hozzá legközelebb lévő, s ezért legkevésbé költséges stb. – magyar bíróság joghatóságát szinte kizárólagossá teszi. Ez a következőket jelenti (Kódex 60–62. §-ok): [643] a) Fogyasztói szerződésből eredő, a fogyasztó által indított perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a fogyasztó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van, és a fogyasztóval szerződő, szakmai vagy gazdasági tevékenységi körében eljáró fél • belföldön tevékenységet fejt ki, ideértve azt is, ha a másutt kifejtett tevékenysége a belföldi fogyasztók felé is irányul; vagy • belföldön fiókteleppel vagy képviselettel rendelkezik, vagy önálló vállalkozóként belföldön letelepedettnek minősülő külföldi állampolgár. [644] 312 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


b) Munkaszerződésből eredő, a munkavállaló által a munkáltató ellen indított perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, • ha a munkavégzés szokásos helye belföldön van, illetve utoljára belföldön volt; illetve • ha a munkáltatónak az a telephelye, amely őt alkalmazta, belföldön található, feltéve, hogy a munkavégzés szokásos helye nem ugyanazon államban van, illetve volt. [645] c) A fogyasztói és a munkaszerződésekből eredő jogvitákban az itt megállapított joghatósági okok mellett csak az általános joghatósági okokra lehet hivatkozni. Emellett érvényesülhet a felek által választott (kikötött) joghatóság, de az is csak a Kódexben [62/G. § (2) bek.] adott korlátokkal. E korlátok szerint fogyasztói szerződésből, illetve munkaszerződésből eredő jogvitákra vonatkozó joghatósági kikötés • nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót, illetve a munkavállalót a saját lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti állam bíróságaitól eltérő más bíróság előtt pereljék; és • nem zárhatja ki azt, hogy a fogyasztó a saját lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti állam bíróságai előtt, illetve a munkavállaló a munkavégzés szokásos helye szerinti állam bíróságai előtt indítson pert. Ezek a korlátozások nem alkalmazandóak akkor, ha kikötéssel a felek a jogvita felmerülését követően élnek. [646] 5. A kizárólagos joghatóság körébe tartozó ügyekben az adott állam az eljárás jogát kizárólagosan a maga szervei számára igényli. Az államoknak ilyen kívánsága – természetesen – külföldi fórum viszonylatában alig több mint jámbor óhaj, mivel a külföldi fórumot a magyar jogszabály nem köti. Valamely külföldi állam fóruma ugyanis – saját joga szerint – el fog járni egy előtte kezdeményezett perben, ha az megengedi. Ettől nem tartja vissza az, hogy egy másik állam joga az adott ügykörben kizárólagos joghatóságot igényel magának. Például: magyar állampolgárok személyállapotra vonatkozó ügyét – ha domiciliumuk [167] van ott – amerikai bíróságok tárgyalni fogják, annak ellenére, hogy a magyar jog szerint magyar állampolgárok személyállapotú pereire a főszabály a kizárólagos magyar joghatóság. E megfontolások ellenére döntött mégis úgy a magyar jogalkotó, hogy a Kódex (62/A–62/B. §-ai) megállapít kizárólagos joghatósági eseteket. Ez a „kívánságlista” racionális megfontolásokon nyugszik, még ha a külföldi államokat nem is köti. A kizárólagos joghatóságot előíró szabály nem lex imperfecta, mindenekelőtt azért, mert az ilyen rendelkezést sértő külföldi határozatot Magyarországon nem ismerik el és nem hajtják végre. A Kódex által magyar bíróságok (hatóságok) kizárólagos joghatósági körébe utalt ügykörök a következők. [647] a) belföldön fekvő ingatlannal kapcsolatos dologi jogi hatályú jog érvényesítése iránti eljárásban, valamint bérleti és haszonbérleti szerződést érintő eljárásban; (A Legf. B. kimondta: Magyarországi ingatlan tulajdonjogára vonatkozó jogvita elbírálására a magyar bíróságnak van joghatósága, akkor is, ha a tulajdonjogi vita külföldi állam és külföldi jogi személy között áll fenn: BH 2001/442. sz.) [648] b) magyar állampolgárságú örökhagyó belföldi hagyatékát érintő hagyatéki eljárásban; [649] c) a MagyarÁllam vagy magyar állami szerv elleni eljárásban, kivéve, ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott, vagy ha a Kódexben (62/E. §) taxatíve felsorolt polgári jogviszonyból eredő eljárásról van szó. Megjegyezzük, hogy az államok abszolút immunitásának, külföldi bíróság előtti perelhetetlenségének (par in parem non habet iurisdictionem)elve csak a 19. század végén oldódott. Azóta fogadják el a relatív immunitás elvét, és tesznek különbséget az állam kereskedelmi tevékenysége, magánjogi ügyletei (iure gestionis) kapcsán lehetséges külföldi bíróság előtti perlése és a közhatalmi aktusaival (iure imperii) kapcsolatos immunitása között [189]. A relatív immunitás elvét követi a Kódex is, mind a kizárólagos, mind a kizárt joghatóság állammal kapcsolatos szabályaiban. 313 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Megjegyezzük, hogy a magyar állammal kapcsolatos – a relatív immunitás elvén nyugvó – kizárólagos joghatósági szabállyal nincs teljesen összhangban a megfelelő kollíziós szabály (Kódex 17. §). E szerint a magyar állam jogviszonyaira csak kifejezett hozzájárulása mellett, továbbá két olyan esetben alkalmazható külföldi jog, amikor a jogviszony súlypontja egyértelműen az adott külföldi államban található; nevezetesen, ha a jogviszony • az állam tulajdonában álló vagy általa megszerezni kívánt, külföldi ingatlanra; vagy • külföldi érdekeltségű gazdasági szervezetben való részvételre vonatkozik. [650] d) külföldön diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes magyar állampolgár elleni eljárásban, kivéve, ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott; [651] e) belföldön kiállított okirat vagy értékpapír megsemmisítésére irányuló eljárásban; [652] f) belföldi iparjogvédelmi jog megadásával, terjedelmével és megszűnésével kapcsolatos eljárásban; (A Legf. B. kimondta: Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy találmány Magyarország területén történt hasznosítása szabadalombitorlást jelent-e, a magyar bíróságnak van joghatósága: BH 1984/151. sz.; egy másik ügyben: A külföldi bíróság ítélete a magyarországi védjegy törlése iránt indult eljárásban a magyar bíróságot nem köti: BH 1999/169. sz.) [653] g) belföldi székhelyű jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság alapításával, fizetésképtelenségével, megszűnésével kapcsolatos eljárásban, a jogi személy (társaság) nyilvántartásba vételének alapjául szolgáló szerződés vagy alapszabály (alapító okirat) érvényességével kapcsolatos eljárásban, illetve a jogi személy (társaság) szervei által hozott határozatok felülvizsgálata iránti eljárásban; [654] h) jogoknak, tényeknek és adatoknak belföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érintő eljárásban; (A Legf. B. kimondta: Az a tény, hogy a jelzálogjog magyarországi nyilvántartásban szerepel, a jelzáloggal biztosított szerződés vonatkozásában magyar bíróság kizárólagos joghatóságát nem alapozza meg: BH 2003/255. sz.) [655] i) belföldi végrehajtást érintő eljárásban. [656] j) magyar állampolgár személyállapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság minden esetben eljárhat. Személyállapoti ügynek minősülnek a házassági perek (ideértve a volt házastárs névviseléstől történő eltiltására indult pereket is) és a származásmegállapítási perek, továbbá a szülői felügyelettel (felelősséggel), a gondnokság alá helyezéssel és az örökbefogadás megszüntetésével kapcsolatos perek. Olyan perekben, amelyekben a személyállapot tisztázása csak ún. első kérdés [150], mint például gyermektartás (rokontartás), házassági vagyonjogi jogvita, ez a kizárólagos joghatóságot megállapító szabály nem alkalmazandó. (Magyar állampolgár személyállapotára vonatkozó külföldi bírósági ítélet hatályát vizsgálja a Legf. B.: BH 1981/64. sz.) Ez a joghatóság kizárólagos, kivéve, ha • magyar állampolgár házasságának felbontása vagy bejegyzett élettársi kapcsolatának megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, és a magyar állampolgárságú félnek, illetve ha mindkét fél magyar állampolgár, legalább azok egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van;



• magyar állampolgár gondnokság alá helyezése, illetve gondnokság alá helyezésének megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, és a gondnokság alá helyezendő, illetve gondnokság alatt álló fél lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; • magyar állampolgárságú gyermeket érintő apaság megállapítása vagy apaság vélelmének megdöntése iránt indul külföldön eljárás, és mind a gyermeknek, mind az apának a lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; • magyar állampolgárságú gyermeket érintő szülői felügyelet megszüntetése vagy viszszaállítása iránt indul külföldön eljárás, és mind a gyermeknek, mind annak a szülőnek, akinek felügyeleti jogát az eljárás érinti, lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; • magyar állampolgár örökbefogadásának engedélyezése, jóváhagyása, illetve megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, feltéve, hogy az örökbefogadó külföldi állampolgár, és az örökbefogadást a magyar gyámhatóság jóváhagyta. [657] 6. A kizárt joghatóság esetei közé tartozó jogvitákban való eljárást az állam kifejezetten tiltja hatóságainak; ilyen ügyekben az adott állam szervei nem járhatnak el. Ezek az esetek lényegében a kizárólagos joghatóság eseteinek inverzei. A Kódex (62/C., 62/D., 62/E. §-ok) szerint nem járhat el magyar bíróság vagy más hatóság [658] a) külföldön fekvő ingatlannal kapcsolatos dologi jogi hatályú jog érvényesítése iránti eljárásban, valamint bérleti és haszonbérleti szerződést érintő eljárásban; [659] b) nem magyar állampolgár örökhagyó külföldi hagyatékát érintő hagyatéki eljárásban; [660] c) külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásban, kivéve, ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott, vagy ha a Kódexben (62/E. §) taxatíve felsorolt polgári jogviszonyból eredő eljárásról van szó. Ez a szabály is a kizárólagos joghatóságot a magyar államra kimondó rendelkezés [Kódex 62/A. § c) pont] tükörképe, és a relatív immunitás elvét követi. Ez a relatív immunitás megilleti a külföldi államot a végrehajtási szakban is [62/E. § (2) bek.]: A külföldi állammal szemben hozott marasztaló határozat alapján nem vezethető végrehajtás az állam belföldön fellelhető olyan vagyona terhére, amely az állam közhatalmi feladatainak ellátását, állami szerveinek működését szolgálja. Megjegyezzük, hogy a külföldi állammal kapcsolatos – a relatív immunitás elvén nyugvó – kizárt joghatósági szabállyal nincs teljesen összhangban a megfelelő kollíziós szabály [Kódex 17. § (2) bek.], amely inkább az abszolút immunitás elvét követi. E szerint külföldi állam jogviszonyaira az illető állam saját joga néhány meghatározott esetben is csak viszonosság mellett alkalmazható. [661] d) Magyarországon diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes külföldi állampolgár elleni eljárásban, kivéve, ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott; ezt a szabályt alkalmazza a Legf. B.: BH 1998/248. sz. [662] e) külföldön kiállított okirat vagy értékpapír megsemmisítésére irányuló eljárásban; [663] f) külföldi iparjogvédelmi jog megadásával, terjedelmével és megszűnésével kapcsolatos eljárásban; [664]



g) külföldi székhelyű jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság alapításával, fizetésképtelenségével, megszűnésével kapcsolatos eljárásban, a jogi személy (társaság) nyilvántartásba vételének alapjául szolgáló szerződés vagy alapszabály (alapító okirat) érvényességével kapcsolatos eljárásban, illetve a jogi személy (társaság) szervei által hozott határozatok felülvizsgálata iránti eljárásban; [665] h) jogoknak, tényeknek és adatoknak külföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érintő eljárásban; [666] i) külföldi végrehajtást érintő eljárásban. [667] j) Nem magyar állampolgár személyállapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság nem járhat el, az alábbi kivételekkel: • Nem magyar állampolgárok közötti, személyállapotot érintő perben magyar bíróság eljárhat, ha a felek egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. • Nem magyar állampolgár holtnak vagy eltűntnek nyilvánítása vagy halála tényének megállapítása iránt magyar bíróság eljárhat, ha az eltűnt személy utolsó ismert lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön volt, és holtnak vagy eltűntnek nyilvánítását vagy halála tényének megállapítását belföldi jogi érdek – így különösen az eltűnt személy magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező házastársával fennálló házassága, illetve belföldön lévő vagyona jogi sorsának rendezése – szükségessé teszi. • Nem magyar állampolgár örökbefogadásának engedélyezése, illetve felbontása iránti eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat, ha az örökbefogadó magyar állampolgár, illetve lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. [668] 7. Kikötött (választott) joghatóság.A kizárólagos (és a kizárt) joghatóság esetei egyértelműen mutatják, hogy az államok a magánjogi jogalanyok (természetes és jogi személyek) vagyonjogi jogvitái tekintetében mutatják a legkisebb érzékenységet a joghatóság kérdésében, vagyis ezeket a jogvitákat könnyen kiengedik saját szuverenitásuk, joghatóságuk köréből. Érthető ezért, hogy a mai jogrendszerek a vagyonjogi jogviták tekintetében széles körben elismerik a feleknek a joghatóságra is kiterjedő autonómiáját, azt a jogát, hogy maguk válasszák meg a vitájukat eldöntő fórumot. A felek által választott fórum esetében beszélünk kikötött joghatóságról. (Külföldi bíróság joghatóságának szerződésben történt kikötésével kapcsolatos jogi hatásokat elemzi a Legf. B.: BH 1998/286. sz.) A magyar jog: a Kódex (62/F., 62/G., 62/H. §-ok), a Pp. és a választottbírósági (1994. évi LXXI.) törvény a kikötött joghatóság lehetőségét a fórumokra általában, tehát rendes bírósági fórumokra és választottbíróságokra egyaránt elismeri. Joghatóság kikötése tehát – nemzetközi vagyonjogi ügyekben – akár rendes bíróság, akár választottbíróság kikötésével történhet. A gyakorlatban a választottbírósági kikötés a tipikus kikötött joghatóság, amely vonatkozhat eseti (ad hoc) vagy intézményes (állandó) választottbíróságra [692]. Itt is ki kell emelni, hogy a Kódexnek a kikötött (választott) joghatóságra vonatkozó szabályait csak akkor lehet alkalmazni, ha egyik félnek sincs domiciliuma valamely uniós tagállamban. Ha ugyanis bármelyik fél (tehát adott esetben a felperes) domiciliuma [167] uniós tagállamban van, a kikötött (választott) joghatóságra a Brüsszel I. rendelet szabályai irányadóak. (Emlékeztetésül: a Brüsszel I. rendelet egyéb joghatósági szabályainak alkalmazási feltétele az, hogy az alperes rendelkezzék domiciliummal.) A Kódex és a Brüsszel I. rendelet egyébként nagyon hasonló rendelkezéseket ad az idetartozó kérdésekre. A Kódex – tárgya alapján érthetően – csak nemzetközi összefüggésben beszél kikötött joghatóságról. Megjegyezzük, hogy a választottbírósági törvény – a felek autonómiája jegyében – belföldi viszonylatban is megadja a választottbírósági út választásának lehetőségét a feleknek, ha azok egyike gazdálkodó alany, és a vita e tevékenységével kapcsolatos, vagy ha a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek (Horváth–Kálmán 2003). Itt azonban nem joghatósági, hanem hatásköri kérdésről van szó. 316 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A Kódexnek a kikötött (választott) joghatóságra vonatkozó fontosabb szabályait az alábbiakban foglaljuk össze. [669] a) Nemzetközi vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült vagy meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére kiköthetik valamely állam bíróságainak vagy egy meghatározott bíróságának (vagy valamely választottbíróságnak) a joghatóságát. Nézetünk szerint szűkkeblű értelmezéssel találta a Fővárosi Ítélőtábla (BH 2004/153. sz.) a Kódex idézett rendelkezésével összhangban nem állónak és ezért érvénytelennek azt a joghatósági kikötést, amelyben a felek (kétségkívül nem szabatosan) esetleges jogvitájukat „kizárólagos brüsszeli joghatóság alá vagy a brüsszeli bíróságok elé” rendelték. Véleményünk szerint ez a kikötés megfelel a Kódex elvárásainak, nyilvánvalóan belga bíróság joghatóságának kikötésére irányult; pontosítása (hatáskör és illetékesség szempontjából) már a belga eljárási jog feladata lett volna. Választottbírósági kikötés a következő alakban történhet: • írásban; • szóban, írásbeli megerősítéssel; • olyan formában, amely megfelel a felek között kialakult üzleti szokásoknak; vagy • a nemzetközi kereskedelemben olyan formában, amely megfelel azoknak a kereskedelmi szokásoknak, amelyeket a felek ismertek vagy ismerniük kellett, és amelyeket az ilyen típusú szerződést kötő felek a szóban forgó üzletágban általánosan ismernek és rendszeresen figyelembe vesznek. Magyar bíróság joghatósága tekintetében (a kizárt joghatóság eseteit kivéve) joghatósági kikötéssel egyenértékű a perbe bocsátkozás is. A Kódex (62/H. §) szerint a magyar bíróság joghatóságát megalapozza az is, ha az alperes anélkül, hogy kifogásolná a joghatóság hiányát, az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tesz (perbe bocsátkozás), kivéve, ha magyar bíróság joghatósága e törvény rendelkezései alapján kizárt. Ezt a szabályt alkalmazta a Legf. B.: EBH 2002/650. sz. [670] b) Érvénytelen a kikötés, ha a felek a magyar bíróság vagy más hatóság kizárólagos joghatósága alá tartozó ügyek valamelyikében külföldi bíróság joghatóságában, vagy ha a magyar fórumok számára kizárt joghatóság eseteit jelentő ügyek valamelyikében magyar bíróság joghatóságában állapodnak meg [Kódex 62/G. § (1) bek.]. A joghatósági kikötések gyengébb felet védőkorlátaira fentebb [622–623], afogyasztói és a munkaszerződésekből eredő jogvitákkal kapcsolatos joghatósági szabályok ismertetésénél utaltunk. [671] c) A felek kifejezett eltérő megállapodása hiányában a kikötött fórum kizárólagos joghatósággal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a kikötött fórum joghatósága akkor is kizárólagos, ha a felek a „kizárólagos” kifejezést nem alkalmazzák. Ha azonban a felek külföldi bíróság joghatóságát kötötték ki, és e bíróság joghatóságának hiányát állapítja meg, magyar bíróság az általános szabályok szerint megállapíthatja joghatóságát. Belső jogforrások mellett nemzetközi egyezmények is lehetővé teszik, hogy a felek nemzetközi jogvitáikra meghatározott fórumot köthessenek ki. Ilyen jellegű fontosabb egyezmények: • a Genfben 1961-ben megkötött Európai Választottbírósági Egyezmény; • a választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i Egyezmény; • a beruházásvédelmi egyezmények.


Chapter 36. XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban 104. § Az eljárásról általában; jogforrások 105. § Főbb általános eljárási jogi szabályok a belső és a nemzetközi jogban 106. § Nemzetközi jogsegély 107. § Nemzetközi választottbírósági eljárás

1. 104. § Az eljárásról általában; jogforrások [672] 1. A joghatóság tisztázása után a következő lényeges kérdés, hogy ilyen nem szokványos, nem kizárólag hazai elemekből álló jogvitában milyen sajátos eljárási szabályok szerint kell eljárni, hiszen az általános eljárási jogi szabályait a jogalkotó belső polgári (kereskedelmi, gazdasági) jogi jogvitákra rendelte. A jogalkotó egyre differenciáltabb szabályokkal juttatja kifejezésre, hogy a külföldi elemet is tartalmazó eljárás számos öszszefüggésben valóban sajátos eljárási jogi megoldásokat igényel. A nemzetközi polgári eljárási jog ma már kiterebélyesedett nagy intézményrendszer, amelyről a magyar jogirodalomban Szászy István tollából kitűnő monográfia is született. Tág értelemben a nemzetközi polgári eljárási jog kiterjed a joghatóságra, továbbá az a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására is. Ebben a fejezetben az eljárás szabályairól szoros értelemben lesz szó: • a nemzetközi jogvitákra alkalmazandó főbb általános eljárási szabályokról; • a nemzetközi jogsegély szabályairól; és • a választottbírósági eljárásról. Bár a következőkben csak a most említett kérdésekről lesz szó, mégis szólni kell tenni arról, hogy a Kódex az eljárást illetően (de a joghatóság tekintetében is) talán minden eddiginél tágabban fogja fel az eljárást, amennyiben az eljárási szabályokat nemcsak a bíróságokra, hanem más hatóságokra, tehát közigazgatási szervekre is kiterjeszti. Ezáltal egyértelművé válik számos olyan alapkérdés, mint például hogy nem polgári peres, hanem igazgatási eljárásokban milyen eljárás irányadó, nem bíróságot érintő nemzetközi jogsegélyben milyen utat kell követni, az igazságügy-miniszternek milyen szerepe van a nemzetközi magánjogi jogvitákban stb. [A Kódex szabályozásánál részletesebb, átfogóbb eljárásjogi rendelkezések a svájci törvényben találhatók, amelyek minden intézménynél külön tárgyalják a joghatósági és eljárási kérdéseket, a nemzetközi választottbíráskodásról pedig külön fejezet szól.] [673] 2. Az eljárás szabályainak forrásait egyrészt a belső jogban, így mindenekelőtt a Kódexben, a Pp.-ben és az 1994. évi választottbírósági törvényben találjuk. Fontos eljárási szabályok találhatók két- és többoldalú nemzetközi egyezményekben is. A kétoldalú egyezmények közül eljárásjogi szabályokat tartalmaznak a jogsegélyegyezmények és a konzuli egyezmények. A Magyarország részvételével hatályos többoldalú nemzetközi egyezményekközül különösen az alábbiak érdemelnek említést. [674] a) A polgári eljárásra vonatkozó, Hágában, 1954. március 1-jén kelt egyezményt hazánkban az 1966. évi 8. tvr. hirdette ki [Vh. ut.: 4/1966. (VI. 15.) IM r.], és Magyarország viszonylatában 1966. február 18-án lépett hatályba (Franciaország vonatkozásában: 1968.évi 23. tvr.). Ez az egyik legátfogóbb hágai egyezmény, amelynek majd minden európai ország részese (Mádl 1990). Szorosan vett peres eljárási szabály kevés van benne; valójában a nemzetközi jogsegély különböző formáira terjed ki, ezért külön szólunk róla [686]. 318 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban Megjegyezzük, hogy az európai uniós tagállamok viszonylatában az 1206/2001/EK rendelet alkalmazási elsőbbséget élvez a hágai egyezménnyel szemben. [675] b) A külföldön felhasználásra kerülő közokiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének (felülhitelesítésének) mellőzéséről Hágában, 1961. október 5-én kelt egyezményt hazánkban az 1973. évi 11. tvr. hirdette ki [végrehajtásáról: 9/1973. (XII. 29.) IM-KüM r.], és Magyarország viszonylatában 1973. január 18-án lépett hatályba. [676] c) A polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok külföldön történő kézbesítéséről szóló, Hágában, 1965. november 15-én kelt egyezményt hazánkban a 2005. évi XXXVI. törvény hirdette ki, és Magyarország viszonylatában 2005. április 1-jén lépett hatályba. Az egyezmény az igazságszolgáltatási gyakorlat szempontjából rendkívül fontos kérdéseket rendez. Több mint félszáz állam részes benne, de az európai uniós tagállamok viszonylatában helyette az 1393/2007/EK rendelet – tartalmilag csaknem azonos – szabályait kell alkalmazni. Következésképpen a hágai egyezmény az Európai Unión kívüli egyezményes államok viszonylatában (pontosabban: a rendelet hatálya alá nem tartozó Dánia tekintetében is!) rendezi a polgári és kereskedelmi ügyekben készült bírósági és bíróságon kívüli iratok külföldi kézbesítését. Ezen államok száma is meghaladja a harmincat, köztük van az Amerikai Egyesült Államok, Egyiptom, Izrael, Japán, Kanada, Norvégia, Svájc, Törökország. [677] d) A polgári és kereskedelmi ügyekben külföldön történő bizonyításfelvételről szóló, Hágában, 1970. március 18-án kelt egyezményt hazánkban a 2004. évi CXVI. törvény hirdette ki, és Magyarország viszonylatában 2004. szeptember 11-én lépett hatályba. A részes államok száma megközelíti a félszázat. Megjegyezzük, hogy az európai uniós tagállamok viszonylatában az 1206/2001/EK rendelet alkalmazási elsőbbséget élvez a hágai egyezmény szabályaival szemben. Következésképpen a hágai egyezmény az Európai Unión kívüli egyezményes államok viszonylatában rendezi a polgári és kereskedelmi ügyekben történő bizonyításfelvételt. Ezen államok száma is közelíti a félszázat és tagja az Európai Unió is. [678] 3. Már az iménti jogforrásszemléből is kitűnik, hogy a nemzetközi polgári eljárásjog területén is ma már alapvető szerepet játszik az európai uniós jogegységesítés. Az Európai Unión belüli jogviták tekintetében uniósnormák, többségükben rendeletek szabályoznak jelentős nemzetközi polgári eljárásjogi kérdéseket. A legfontosabb eljárásjogi tartalmú uniós rendeletek a következők: [679] a) a Tanács 2003/8/EK irányelve a határon átnyúló jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról, amelyet a 2003. évi LXXX. törvény ültetett át a magyar jogrendszerbe; [680] b) a Tanács 1206/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a tagállamok bíróságai között a bizonyításfelvétel tekintetében történő együttműködésről rendelkezik, 2004. január 1-jén lépett hatályba és – mint említettük – a tagállamok viszonylatában alkalmazási elsőbbséget élvez a hasonló tárgyú 1970. évi hágai egyezmény szabályaihoz képest; [681] c) a Tanács 1393/2007/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben készült bírósági és bíróságon kívüli iratoknak a tagállamokban történő kézbesítéséről rendelkezik, amely (az 1348/2000/EK rendeletet váltotta fel, és) 2008. november 13-án lépett hatályba. Ezt a rendeletet az azonos tárgyú 1965. évi hágai egyezmény modellje alapján alkották, lehetőség szerint kiküszöbölve az egyezménynek a gyakorlatban tapasztalt gyengeségeit. Az uniós tagállamok viszonylatában történő kézbesítésre a rendelet szabályait kell alkalmazni akkor is, ha az érintett tagállamok részesek a hágai egyezményben.


XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban [682] d) a Parlament és a Tanács 1896/2006/EK rendelete egy európai fizetési meghagyásos eljárást vezetett be; rendelkezései 2008. december 12-e óta hatályosak; [683] e) a Parlament és a Tanács 861/2007/EK rendelete a csekély értékű követelésekre vonatkozó európai eljárástvezette be; rendelkezései 2009. január 1-je óta hatályosak; Említeni kell még a következő európai uniós jogi aktusokat is: – 743/2002/EK rendelet az általános közösségi keretszabályozásról az igazságügyi együttműködés megkönnyítésére szolgáló ténykedéshez a polgári és kereskedelmi ügyekben; – a Tanács 2001/470/EK határozata egy a polgári és kereskedelmi ügyekben tevékenykedő európai igazságügyi tájékoztatási hálózat létrehozásáról, amely hálózatot 2009-ben korszerűsítették és bővítették.

2. 105. § Főbb általános eljárási jogi szabályok a belső és a nemzetközi jogban [684] 1. A nemzetközi jogviták főbb általános eljárási jogi szabályai alapvetően kétfélék. Egyrészt azok a belső eljárási szabályok, amelyek a jogvita nemzetközi jellegére tekintet nélkül alkalmazásra kerülnek, épp azért, mert a nemzetközi polgári eljárási jogi jogszabály kimondja, hogy az adott kérdésekben, illetve általában a nemzetközi jogvitákban a belső eljárásjog az irányadó. Így rendelkezik a Kódex is: nemzetközi jogvitában is a magyar bíróság vagy más hatóság eljárására – ha a Kódex másként nem rendelkezik – a magyar jog az irányadó. Ez jelenti a magyar eljárásjog teljes corpusát. Ez tehát a főszabály. Ettől a belső polgári eljárási jog természetesen nem alakul át nemzetközi polgári eljárásjoggá. Valójában csak ez az említett általános rendelkezés számít természetére nézve nemzetközi polgári eljárási jogi szabálynak. Az eljárási jogi szabályok képletes ütközésére ugyanis ez adja meg a választ: általános szabályként a lex fori alkalmazását írva elő. A lex fori jelenti egyrészt az általános eljárási szabályokat (mind a polgári eljárási, mind pedig a közigazgatási eljárási szabályokat), másrészt az egyes speciális eljárási jogi (például a végrehajtási, csődeljárási stb.) szabályokat is. A főbb általános nemzetközi eljárási jogi szabályokat másrészt azoknak az eljárási normáknak az összessége adja, amelyek eltérnek az általános belső eljárási jogi normáktól, mégpedig éppen a jogvita nemzetközi jellegére tekintettel. A Kódex ennek címén tesz kivételt a fenti főszabály alól. Ezek a szoros értelemben vett nemzetközi eljárási jogi szabályok.Ezek bizonyos eljárási feltételekre, illetve cselekményekre az általában alkalmazandó belső eljárási jogtól eltérő szabályozást adnak, miközben érvényesül a ius speciale derogat ius generale elve. A fontosabb különös eljárási szabályok a Kódex szerint a következők: • A külföldi felek perbeli jog- és cselekvőképességére nem a magyar normák, hanem a személyes joguk irányadó. De magyar bíróság vagy más hatóság előtti eljárásban cselekvőképesnek kell tekinteni azt a – személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes – nem magyar állampolgárt is, aki a magyar jog szerint cselekvőképes lenne. Ez a rendelkezés azonban nem zárja ki, hogy a személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személy helyett a személyes joga szerint jogosult törvényes képviselője járjon el. • A magyar bíróság vagy más hatóság az előtte utóbb megindított eljárást megszüntetheti, illetve a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó, ugyanazon jog iránt külföldi bíróság vagy más hatóság előtt olyan eljárás folyik, amelyben a határozat a Kódex szerint Magyarországon érvényesnek és végrehajthatónak ismerhető el. • Az igazságügyért felelős miniszter bizonyítványt állít ki a magyar jogról és az annak alkalmazása során követett gyakorlatról annak részére, akinek erre joga külföldön történő érvényesítése céljából szüksége van. [685] 2. Mint láttuk: a belső eljárási jog általános alkalmazása alól maga a Kódex tehet kivételt. Ezek körébe tartoznak a jogsegélyre és a választottbíráskodásra vonatkozó, alább még tárgyalandó kivételek is. A kivételek körébe 320 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban tartoznak azok a szabályok is, amelyeket nemzetközi egyezmények állapítanak meg. Ezek a Kódex 2. §-a szerint – mint bármilyen kérdés esetében – megelőzik a belső jogot. Az általános szabályok körébe tartozó nemzetközi eljárási jogi rendelkezések főleg a jogsegélyegyezményekben és konzuli egyezményekben találhatók. A legtöbb kétoldalú egyezmény kimondja, hogy a máik állam polgárai a belföldiekkel azonos feltételek között érvényesíthetik jogaikat a polgári eljárásban: nemzeti elbánás elve[244]. Igaz, van példa arra is, hogy a jogsegély körében a megkereső állam szerve kérhesse: az eljárási cselekményben a megkeresett állam szerve a megkereső állam eljárási jogát alkalmazza (1960. évi 5. sz. tvr.-ben kihirdetett lengyel–magyar jogsegélyegyezmény). A nemzetközi egyezmények számos más speciális eljárási rendelkezést is tartalmaznak: például a nyelvhasználatról, vagy a konzulok eljárásáról öröklési ügyekben, intézkedéseket az örökség biztosításáról és kiadásáról stb.

3. 106. § Nemzetközi jogsegély [686] 1. Nemzetközi jogsegélyen a nemzetközi polgári eljárásjogban azok a jogcselekmények értendők, amelyeket valamely állam bírósága vagy más hatósága egy másik állam bírósága vagy hatósága javára – többnyire ennek megkeresésére – végez. A nemzetközi jogsegélyre vonatkozó legátfogóbb szabályokat a Kódex tartalmazza. E rendelkezések szerint jogsegély ügyekben magyar bíróság külföldi bírósággal és más hatósággal az igazságügyért felelős miniszter útján, más hatóság pedig külföldi bírósággal vagy más hatósággal a felügyeletet gyakorló miniszter közvetítésével a külpolitikáért felelős miniszter útján érintkezik. A jogsegély teljesítése során a magyar jog szerint kell eljárni; a megkereső hatóság kérelmére azonban külföldi eljárási szabályokat is alkalmazni lehet, ha ez nem sérti a magyar közrendet [151]. Magyar bíróság vagy más hatóság külföldi bíróság vagy más hatóság megkeresésére nemzetközi szerződés alapján vagy viszonosság esetében nyújt jogsegélyt. [687] 2. A nemzetközi jogsegélyre vonatkozóan többoldalú és kétoldalú nemzetközi egyezmények is rendelkezéseket tartalmaznak. [688] a) A többoldalú egyezmények közül általános jellegük folytán különös jelentősége van a hágai egyezményeknek, mindenekelőtt az 1954. évi Hágai Perjogi Egyezménynek. Az egyezmény segítségével Magyarország és több mint félszáz állam viszonylatában jelentős jogsegélyforgalom zajlik. Bár az egyezmény a „perjogi egyezmény” elnevezést viseli (convention on civil procedure), valójában a nemzetközi jogsegély különböző formáinak egységes szabályozását adja. Így kiterjed polgári és kereskedelmi ügyekben a peres és nem peres iratok külföldi kézbesítésére, külföldi jogcselekmények végeztetése iránti megkeresésekre. Vonatkozik továbbá perköltségek viselésére és behajtására, az ingyenes jogsegély feltételeire, a polgári (személyi) állapot nyilvánkönyveinek (anyakönyveknek) kivonataira, illetve az ezekhez való hozzájutás szabályaira, a kényszercselekmények foganatosítására stb. Az első két kategóriában a főszabály a konzuli, illetve diplomáciai út előírása, megengedve a közvetlen érintkezést is, ha a szerződő államok bilaterális egyezményben így állapodnak meg. Az utóbbi kategóriákban általában a nemzeti elbánás elve [244] érvényesül. Az időközben módosult feltételek és nyert tapasztalatok, továbbá a felmerült igények korszerűbb kielégítése érdekében a Hágai Konferencia a Perjogi Egyezmény tematikai tárgykörét feldarabolva, újabb egyezményeket dolgozott ki (Mádl 1990). Ezek – időrendi sorrendben – a következők: • az 1961. évi egyezmény a külföldi hivatalos okiratok hitelesítési követelményeinek megszüntetéséről (Convention on Abolishing the Requirement of Legalisation for Foreign Public Documents), ehhez Magyarország is csatlakozott: 1973. évi 11. tvr.; • az 1965. évi egyezmény a bírósági és más iratok külföldi kézbesítéséről (Convention on the Service Abroad of Judicial and Extrajudicial Documents in Civil and Commercial Matters); • az 1970. évi egyezmény a külföldi bizonyítás-felvételről (Convention on the Taking of Evidence Abroad in Civil and Commercial Matters);


XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban • az 1980. évi egyezmény a külföldi bírói (igazságszolgáltatási) jogsegély biztosításáról (Convention on International Access to Justice). Az utóbbi három egyezmény is hatályban van. [689] b) Jelentős szerepük van a kétoldalú jogsegélyszerződéseknek(és részben – például örökségi ügyekben – a konzuli szerződéseknek). Ezek az egyezmények nemcsak nevükben viselik a jogsegélyegyezmény elnevezést; rendelkezéseik jelentős része a jogsegélyre vonatkozik. Olyan kérdéseket szabályoz, mint: jogsegély nyújtása általában, jogsegély iránti kérelmek alakisága, az érintkezés módja, tárgyi bizonyítékok küldése, tanúk, szakértők kihallgatása, kézbesítés stb. A lényeg ezekben a rendelkezésekben, hogy a felek bíróságai és más hatóságai a jogsegélyforgalom során általában megfelelő központi hatóságaik útján érintkeznek egymással, kivéve természetesen, ha a megfelelő egyezmények másként rendelkeznek, amire szintén van példa. A jogsegély teljesítése során az államok általában a maguk eljárási joga szerint járnak el. [690] 3. A Kódex szerint a viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot. Viszonosság hiányában a megkeresés teljesítéséről az igazságügyért felelős miniszter – a külpolitikáért felelős miniszterrel és az ügy tárgya szerint illetékes miniszterrel egyetértésben – határoz. A jogsegélyt meg kell tagadni, ha a megkeresés teljesítése a magyar közrendbe [151] ütköznék. Amennyiben a külföldi bíróság vagy más hatóság által kért jogsegély hivatalos irat kézbesítésére irányul, a kézbesítést a címzettnek a megkeresésben megjelölt címe szerint illetékes helyi bíróság (Budapesten a Pesti Központi Kerületi Bíróság) teljesíti. Amennyiben a kézbesítendő irat nincs ellátva hiteles magyar nyelvű fordítással, az csak akkor kézbesíthető, ha a címzett azt elfogadja. Az ilyen irat címzett általi átvétele nem jelenti annak végleges elfogadását; a címzett az iratot az átvételtől számított tizenöt napon belül a kézbesítés iránti megkeresést teljesítő belföldi bírósághoz visszaviheti vagy postára adhatja azzal, hogy azt mégsem kívánja elfogadni. Amennyiben a címzett az iratot a (2) bekezdésben meghatározott rendelkezések szerint nem fogadja el, a kézbesítés iránti megkeresést teljesítő belföldi bíróság a megkereső külföldi bíróságot vagy más hatóságot az irat visszaküldése mellett arról tájékoztatja, hogy az irat a magyar jog szerint nem tekinthető kézbesítettnek. Fontos gyakorlati jelentősége van annak a rendelkezésnek is, amely szerint magyar közjegyző előtt külföldi eljárás céljára peren kívüli esküt vagy fogadalmat lehet tenni, és erről a közjegyző tanúsítványt állít ki. [691] 4. A Kódex maga is utal az uniós tagállamok viszonylatában érvényesülő legfontosabb uniós rendeleti szabályokra. E szerint az Európai Unió tagállamai viszonylatában a 1393/2007/EK tanácsi rendelet alapján az iratok kézbesítésére irányuló jogsegélyforgalomban a magyar bíróság EU-tagállam bíróságával vagy más hatóságával közvetlenül érintkezik. A bizonyításfelvételre irányuló jogsegélyre pedig az Európai Unió tagállamai viszonylatában a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről szóló 1206/2001/EK tanácsi rendelet irányadó. Az e rendelet alapján történő megkeresés teljesítése annak a megyei bíróságnak a székhelyén működő helyi bíróságnak (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróságnak) a hatáskörébe és illetékességébe tartozik, amelynek területén a) a meghallgatandó személy belföldi lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye található; vagy b) a lefolytatandó szemle tárgya található; vagy c) egyéb esetekben a bizonyítás a legcélszerűbben valósítható meg. A nemzetközi jogsegély gyakorlati megvalósulásához a fenti általános szabályokon felül, illetve ezek kiegészítéseképp még további szabályozásra van szükség. A kézbesítés különböző formái, a tanúk idézése, az ingatlan-nyilvántartási jogsegélyek, szakértői vélemények beszerzése, az okmányok-kérelmek nyelve, a jogsegély költségei stb. mind olyan kérdések, amelyekben megfelelő normatív rendre van szükség. Ezekről a külön jogszabályok szólnak.

4. 107. § Nemzetközi választottbírósági eljárás [692]


XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban 1. Mint láttuk, nemzetközi választottbírósági eljárásra két esetben kerülhet sor: az ún. kikötött joghatóság esetén és nemzetközi egyezményben megállapított joghatóság esetén. A választottbírósági eljárás (arbitráció) történetileg régi időkre tekint vissza, és ma differenciált rendszerrel szolgálja a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat (Cohn/Domke/Eiseman). A nemzetközi választottbíráskodásnak ma két alapvetőformája van. • Az egyik forma szerint – a jog megengedő szabályai folytán – a felek maguk határozzák meg nemcsak azt, hogy választottbírósági eljárás útján rendezik jogvitájukat, hanem azt is, hogy kik lesznek a választottbíráik. Ez az eseti (ad hoc) választottbíróság a szerződéses megállapodásból nyeri létét, és a választottbírósági ítélet meghozatalával meg is szűnik. A választottbíróságnak ez a formája a nemzetközi kereskedelemben nagyon gyakori. • A választottbíráskodás másik formája az ún. intézményes választottbíráskodás. Ezek nemzeti kereskedelmi kamarák vagy más hasonló szervek mellett jönnek létre. Ilyen választottbíróság működik például a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett. Az intézményes választottbíróság elnökből és más tisztségviselőkből (rendszerint titkárból és adminisztrációs apparátusból), valamint a választottbíróként választható bírák listájából áll. Az intézményes választottbíróságnak saját statútuma és eljárásjogi rendje, szabályzata van. Mindenekelőtt nemzetközi, külkereskedelmi tárgyú jogvitákban járnak el, de növekvő mértékben belföldi partnerek gazdasági vitáiban is ítélkeznek. Az intézményes választottbíróságot az említett szervezeti rendje teszi intézményessé; egy adott intézményes választottbíróság működéséhez mégis az kell, hogy meghatározott felek jogvitájuk esetére kikössék a joghatóságát. Különös alesete az intézményes választottbíróságnak, amikor nemzetközi megállapodás vagy belső jogszabály valamely intézményes választottbíróság eljárását a felek számára meghatározott ügyekben kötelezővé teszi. Az értékpapírokról és a tőzsdéről szóló magyar törvény például úgy rendelkezik, hogy meghatározott tőzsdei jogvitákra kizárólag a tőzsdei választottbíróság eljárása köthető ki. [693] 2. Aválasztottbíráskodás fontosabb jogforrásai a következők. [694] a) A nemzetközi jogegységesítés igénye nagy súllyal jelentkezik ezen a területen. Az utóbbi évtizedekben számos egyezmény született, és ma is jelentős kodifikációs munkálatok vannak folyamatban. A Magyarországot is érintő ilyen egyezmények egyike a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt egyezmény, amelyet az 1962. évi 25. sz. tvr. hirdetett ki Magyarországon. Csatlakoztunk továbbá – az 1964. évi 8. sz. tvr. útján – a nemzetközi kereskedelmi választottbíróságról szóló, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága keretében kidolgozott, Genfben, 1961. április 21-én kelt Európai Egyezményhez. (Ezeket az egyezményeket megelőzően is jöttek már létre nemzetközi egyezmények, így például az 1923. évi és az 1927. évi választottbírósági egyezmények, amelyekhez azonban Magyarország nem csatlakozott.) Említést érdemel az Európai Gazdasági Bizottság választottbírósági szabályzata, amely 1966-ban keletkezett. Ezt az eredetileg az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága keretében készített tervezetet egyezménynek szánták. Miután azonban a küldöttek egy része azt csupán választottbírósági mintaszabályzatnak kívánta tekinteni, a tervezet csak tervezet maradt, de szerződésben választottbírósági eljárási szabályként ebben a formában is kiköthető. Végül meg kell említeni az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága, az UNCITRAL keretében létrejött választottbírósági Egységes Szabályokat (Arbitration Rules), amelyet az ENSZ 1976. december 15-i közgyűlésén hozott 31/98. számú határozatával a nemzetközi kereskedelmi szerződésekben kikötésre ajánlott. Nemzetközi kodifikációs termék a párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (International Chamber of Commerce:ICC) Választottbírósági Szabályzata is, amelynek kikötése nem ritka magyar vállalatok gyakorlatában sem. (Ennek önmagában nincs normatív hatálya, csak a gyakorlatban való alkalmazása teszi jogi jellegűvé.) [695] b) A választottbírósági eljárásról szóló belső szabályokat az 1994. évi LXXI. törvény tartalmazza (Horváth; Horváth–Kálmán; Kecskés L. – Lukács J.-né;Okányi; Pfaff). Ennek főbb rendelkezéseiről – a joghatósággal kapcsolatban már említetteken túl – a következőket kell mondani. A törvény kimondja, hogy a választottbírósági ítélet hatálya ugyanaz, mint a jogerős bírósági ítéleté, annak végrehajtására a bírósági végrehajtásról szóló jogszabályok irányadók. Az eljárásra vonatkozó IV. fejezet részletes szabályai közül ki lehet emelni: a választottbíróság köteles a feleket meghallgatni, őket egyenlő elbánásban részesíteni, a tárgyalásról jegyzőkönyvet készíteni és ítéletét megindokolni. Eljárását egyébként – külön megállapodás hiányában – a jogszabályok keretei között a választottbíróság maga határozza meg. (Ez jelzi, hogy a választottbíráskodási 323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIII. fejezet. Az eljárás alapvető szabályai nemzetközi magánjogi jogvitákban eljárásban nagy szabadság érvényesül.) A választottbíróság pénzbírságot vagy más kényszerítő eszközt nem alkalmazhat. A választottbíróság megkeresésére azonban az illetékes helyi bíróság a bizonyítás lefolytatásával, valamint a választottbíróság által lefolytatott bizonyítás során szükséges kényszerítő eszközök alkalmazásával jogsegélyt nyújt. A választottbírósági ítélet (és egyezség) jogerős, azzal szemben fellebbezésnek vagy rendkívüli jogorvoslatnak nincs helye. Választottbírósági ítélet esetében legfeljebb az ítélet érvénytelenítését lehet kérni rendes bíróságtól, a törvényben meghatározott esetekben. Erre egyebek között akkor kerülhet sor, ha a választottbírósági szerződés az ítélettel eldöntött vitára nem terjedt ki, az elmarasztalt felet nem hallgatták meg, a választottbíróság megalakítására vonatkozó szabályokat megsértették, az ítélet közrendbe ütközik [151]. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság nemzetközi választottbírósági eljárásáraa törvény főszabályként a törvény általános rendelkezéseinek alkalmazását rendeli. [696] 3. A nemzetközi választottbíráskodásban növekvő szerephez jutnak a külföldi beruházásokkal kapcsolatos különös választottbírósági fórumok, illetve ezek eljárási rendje. Ezeknek a külföldi beruházások védelmében és növelésében kiemelkedő szerepük van [294]. Sajátosságuk abban található, hogy ezekben az eljárásokban nem a külföldi beruházók és belföldi társaik – tehát magánfelek – beruházási, azaz társasági jogi vitáiról van szó. Ilyenek eddig is rutinszerűen szerepeltek választottbírósági fórumokon mindenütt, ahol a külföldi beruházásoknak nagy gyakorlata van. Itt azonban olyan jogvitákról van szó, amelyek a beruházást érintő károsító állami aktus folytán a beruházás országának állama és a beruházó magánfél között keletkeznek. Viszonylag új és lassan terjedő jelenségről van szó, mert privát féllel szemben szuverén állam áll. Nemzetközi egyezmények teremtettek választottbírósági fórumrendszert és eljárási lehetőséget az ilyen természetű jogvitákra. Hatékonyabb konfliktusfeloldó mechanizmust ígér, mint a korábbi gyakorlat, amely csak diplomáciai erőfeszítésekre, illetve a fogadó ország belföldi jogszabályain alapuló fórumok eljárási lehetőségeire hagyatkozhat. A beruházók valóságos védelme ugyanis joggal feltételezi, hogy a választottbírósági eljárás valóban alkalmat ad az állami aktusok jogszerűségének értékelésére és adott esetben jogszerűtlenségének megállapítására is. A nemzetközi szerződéssel vállalt választottbírósági eljárás olyan kényszerpályát jelent, amelyből a szuverén hatalmak sem tudnak kitörni. Kicsit a fizika nyelvén szólva: olyan erőtér jön létre, amely a legerősebb „elemi részecskéket”, az államokat is fogva tartja; e nélkül – az erőtér felbomlásában – csak az egyenlőtlenek reménytelen perlekedése valósulna meg (Giardina; Király–Mádl). A legjelentősebb nemzetközi instrumentum (több mint 100 ország csatlakozott hozzá) a Beruházási Jogviták Rendezésének Nemzetközi Központjáról (International Centre for Settlement of Investment Disputes: ICSID) szóló 1965. évi Washingtoni Egyezmény.Magyarországon az 1987. évi 27. tvr. hirdette ki. Az Egyezmény egyik legfontosabb rendelkezése a Központ joghatóságáról szól cikk: „A Központ joghatósága kiterjed minden olyan beruházásból közvetlenül keletkező jogvitára, amely egyik Szerződő Állam (vagy azon ügynöksége, amelyet az a Központnak bejelent) és egy másik Szerződő Állam állampolgára között jött létre, amennyiben a vitában álló felek írásban hozzájárulnak a jogvitának a központ elé terjesztéséhez. Amennyiben a felek hozzájárulásukat adták, ezt egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan.” Az eljárás békéltető és választottbírósági jellegű. Az Egyezmény a választottbírósági eljárás minden lényeges elemét szabályozza. Az elmúlt években növekvő jelentőségre tettek szert a bilaterális beruházásvédelmi egyezmények. Ezek kétoldalú államközi megállapodásban teremtenek választottbírósági fórumot és eljárást az érintett szerződő felek és jogalanyaik olyan jogvitáinak rendezéséhez, amelyek az egymás országában lebonyolított beruházásokkal kapcsolatosak. Magyarország az elmúlt években számos ilyen egyezményt kötött. Indokolt még megemlíteni, hogy a Nemzetközi Beruházás Biztosítási Ügynökség(International Investment Guarantee Agency: MIGA) is sajátos – a fentiekhez sokban hasonlatos – békéltetési és választottbírósági vitarendezési mechanizmust létesített. Magyarország az 1989. évi 7. tvr.-el lett a MIGA tagja.


Chapter 37. XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása 108. § A külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról általában. Jogforrások 109. § Elismerés és végrehajtás az uniós jog szerint 110. § A belső jogi szabályozás 111. § Nemzetközi egyezmények

1. 108. § A külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról általában. Jogforrások [697] 1. A külföldi bírósági (és hatósági) határozatok elismerése és végrehajtása (ugyanúgy, mint belföldi ügyekben) minden bírósági (más hatósági) eljárás záróköve, omegája és egyben az egész eljárás próbaköve is. Nemzetközi elemet tartalmazó jogviszonyon alapuló eljárás gyakran zajlik külföldi bíróság (más hatóság: közjegyző, gyámhatóság stb.) előtt, amikor is minden esetben dönteni kell: elismeri-e és – ha szükséges – végrehajtja-e a belföldi fórum az adott határozatot. A külföldi ítéletek elismerése és végrehajtása nélkül az egész nemzetközi magánjogi mechanizmus működésképtelen volna. Önkéntes teljesítésre nem jelentéktelen számban sor kerül ugyan, de azért szabályozni kell az elismerés jogi feltételeit, és intézményesíteni kell a végrehajtás kényszerintézkedéseit is, ha indokolt, előzetes biztosítékok lehetővé tétele formájában is. [698] 2. A külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó jogforrásokat, európai uniós tagságunk óta ugyanúgy több rétegben találjuk, mint a nemzetközi kollíziós szabályok és a joghatósági szabályok esetében. A jogforrástípusok a következők: • uniós rendeletek; • belső jogszabályok, mindenekelőtt a Kódex maga (XI. fejezet); • nemzetközi egyezmények. Európai uniós tagságunk óta az elismerési és végrehajtási ügyek zöme uniós tagállam bíróságának (hatóságának) határozata kapcsán merül fel. Ezért először az uniós rendeletek szabályait mutatjuk be, és utána ismerttejük a Kódex és a nemzetközi egyezmények elismerési és végrehajtási rendjét. A joghatósághoz hasonlóan ezen a területen is többcsatornásjogforrási rendrőlbeszélhetünk. Megjegyezzük, az összes uniós tagállamban megtalálható a szabályok miénkhez hasonló megkettőzött rendszere: más szabályok vonatkoznak az elismerés és végrehajtás feltételeire az Unión belül (uniós tagállamban) és az azon kívül hozott határozatok esetében. Ennek az a kézenfekvő oka, hogy eltérő követelményeket lehet és kell támasztani az uniós tagállamok egymás közötti viszonylatában, mint a nem tagállamokhoz kapcsolódó ügyekben. Az uniós elismerési és végrehajtási szabályok – érthetően – az uniós joghatósági szabályokkal mutatnak rokonságot: alkalmazási feltételük minkét esetben a jogvita uniós kapcsolata. Csak míg a joghatósági szabályoknál – rendszerint – az alperes lakóhelye (domiciliuma), szokásos tartózkodási helye, esetleg állampolgársága teremti meg ezt a kapcsolatot [165], addig a határozatok elismerése és végrehajtása szempontjából a határozatot hozó külföldi fórumnak van jelentősége: az uniós rendeleti szabályokat a tagállami bíróságok(más hatóságok)határozataira kell alkalmazni (függetlenül viszont a peres felek honosságától!). Az uniós rendeleti szabályozás áttekintését nehezíti, hogy a nemzetközi magánjogi tárgyú uniós rendeletek többsége 325 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása külön tartalmaz elismerési és végrehajtási szabályokat. Ennek oka az, hogy ezeket a perjogi kérdéseket a magánjogi jogviták különböző területein rendszerint – legalábbis részben – eltérően kell megítélni. Emellett az uniós rendeletalkotás fokozatosan „veszi birtokába” a magánjog egyes területeit, s az újabb rendelet megalkotásánál ismételten felmerül ezeknek a kérdéseknek – egymástól részben eltérő – szabályozása. A kötelmi jogi rendeletek: a Róma I. [410] és a Róma II. rendelet [441] csak az alkalmazandó jog meghatározásáról rendelkeznek, és nem tartalmaznak elismerési és végrehajtási szabályokat; ezzel szemben a családjogi és öröklési jogi kérdésekre vonatkozó uniós rendeletek többségükben kitérnek az elismerési és végrehajtási problémákra is. Ezeket a szabályokat az alábbiakban röviden mi is tárgyaljuk. [699] a) Az európai uniós tagállamok viszonylatában (Dánia kivételével) az elismerés és végrehajtás szabályait széles körben uniós rendeletek határozzák meg, részben ugyanazok az uniós rendeletek, amelyek a joghatósági szabályokat is megállapítják (Kengyel–Harsági 2006). Rendeleti szabályozás hiányában uniós viszonylatban felmerülő jogvitákat eldöntendő határozatok tekintetében is a Kódex XI. fejezete (és más belő jogszabályok) határozzák meg az elismerés és végrehajtás feltételeit. [700] aa) a Tanács 2000. december 22-i 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben (a joghatóságról, valamint) a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (Brüsszel I. rendelet: HL L 12., 2001.01.16. hatályban 2002. március 1-jétől, Magyarország viszonylatában 2004. május 1-jétől). A Brüsszel I. rendelet a polgári és kereskedelmi ügyek körében nem terjed ki a személyállapotra vonatkozó kérdésekre, a csőd- a kényszeregyezségi és hasonló eljárásokra, valamint – egyelőre – a választottbírósági eljárásra. Külön uniós rendeletek szabályozzák a határozatok elismerését és végrehajtását egyes családjogi [546, 548] és az öröklési jogvitákban is [519]. {Mint említettük, az EU Bizottsága 2010-ben javaslatot [COM (2010) 748 végl.] tett közzé a Brüsszel I. rendelet felülvizsgálatára (Osztovits 2012).} Mint utaltunk rá, Dánia e rendelet alkalmazásában sem vesz részt, vagyis e rendeletnek a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályai sem kötelezőek a dán bírósági és egyéb szervekre. Az Európai Közösség és a Dán Királyság 2005. október 19-én egy kétoldalú egyezményt kötött egymással (HL L 299., 2005.11.16.), amely tartalmilag kiterjeszti a Brüsszel I. rendelet hatályát a Közösség és Dánia viszonylatára, és amely 2007. július 1-jén lépett hatályba (HL L 94., 2007.04.07.). 2007. június 30-ig Dánia és olyan tagállamok között, amelyek részesei voltak a (Brüsszel I. rendelet közvetlen előzményekének tekintendő, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló 1968-as) Brüsszeli Egyezménynek, ezt az Egyezményt és a hozzá kapcsolódó 1971-es Jegyzőkönyvet kellett alkalmazni. Tekintve, hogy Magyarország az 1968-as Brüsszeli Egyezménynek nem volt részese, magyar–dán viszonylatban kölcsönösen a tárgyra vonatkozó nemzeti szabályokat, a magyar bíróságoknak tehát a Kódex XI. fejezetének rendelkezéseit (akkori hatályukban) kellett alkalmazniuk, ugyanúgy, mint a nem uniós tagállamok viszonylatában. [701] ab) a Parlament és a Tanács 2004. április 21-i 805/2004/EK rendelete (HL L 143., 2004.04.30.), amely – a Brüsszel I. rendelet tárgyi hatálya alá tartozó – nem vitatott követelések végrehajtására egy különös, egyszerűsített, végrehajthatóvá nyilvánító határozat (exequatur) nélküli végrehajtási módot vezetett be. Rendelkezései 2005. október 21-e óta hatályosak; (Dánia az e rendelet által alkotott elismerési és végrehajtási szabályok tekintetében is kizárta részvételét.) [702] ac) A Tanács 2000. május 23-i 1364/2000/EK rendelete a fizetésképtelenségi eljárásról (HL L 160., 2000.06.30.), amely elismerési és végrehajtási kérdések mellett joghatósági szabályokat és az irányadó jog meghatározására is tartalmaz szabályokat a fizetésképtelenségi eljárások körében; [703] ad) A Tanács 2003. november 27-i 2201/2003/EK rendelete aházassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban (a joghatóságról, valamint) a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (Brüsszel IIa. rendelet: HL L 338., 2003.12.23.). [Ez a rendelet – Franciaország javaslatára – a Tanács 2000. május 29-i 326 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása 1347/2000/EK rendeletét (Brüsszel II. rendelet, hatályban 2001. március 1-jétől) váltotta fel, és kiterjesztette a rendelet tárgyi hatályát a szülői felelősséggel (felügyelettel) kapcsolatos olyan eljárásokra is, amikor a jogvita nem házassági per keretében merül fel.] A Brüsszel IIa. rendelet 2004. augusztus 1-jén lépett hatályba, de rendelkezéseit – néhány cikk kivételével – csak 2005. március 1-jétől kellett alkalmazni. Ettől az időponttól a Brüsszel IIa. rendelet teljes egészében felváltotta a Brüsszel II. rendeletet (Wopera 2004.). Itt is utalni kell arra, hogy a Brüsszel IIa. rendeletben a szülői felelősség fogalma tágabb kört fog át, mint a magyar családjogban hagyományos szülői felügyelet; az előbbi magában foglalja a szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás (láthatás) problémáit is. A Brüsszel IIa. rendelet állapítja meg az elismerési és végrehajtási szabályokat • a házasság létezése, érvényessége, felbontása (a házastársak különválása), ha az eljárás kapcsolódik az EUhoz: az alperes szokásos tartózkodási helye az Európai Unió valamelyik tagállamában található, vagy az alperes valamelyik tagállam állampolgára (az Egyesült Királyság és Írország esetében itt van a domiciliuma); továbbá • a szülői felelősség tárgyában indult eljárásokra, éspedig függetlenül attól, hogy az alperes kapcsolódik-e uniós tagállamhoz vagy sem. Nem terjed ki a Brüsszel IIa. rendelet a házassági vagyonjogi jogvitákban hozott határozatokra. Ezekre jelenleg a Kódex (esetleg egy kétoldalú jogsegélyegyezmény) határozza meg az elismerési és végrehajtási szabályokat. Ugyancsak a Kódex szabályai irányadóak a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére vonatkozó határozatokra is. (Mint említettük, Dánia az e rendelet által alkotott elismerési és végrehajtási szabályok tekintetében is kizárta részvételét.) [704] ae) A Tanács 2008. december 18-i 4/2009/EK rendelete (HL L 7., 2009.01.10.) rendelkezik [546] a családjogi tartási kötelezettségekre vonatkozó (joghatósági és az alkalmazandó jogot meghatározó szabályokról, továbbá az ilyen ügyekben hozott) határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, (valamint a tagállamok megfelelő szerveinek e területeken történő együttműködéséről). A rendelet legjelentősebb rendelkezései 2011. június 18tól hatályosak. E rendeletnek a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályai felváltották a Brüsszel I. rendelet normáit. (Mint említettük, Dánia e rendelet tekintetében is kizárta részvételét, de lehetősége van arra, hogy az Európai Közösség és a Dán Királyság között 2005. október 19-én kötött kétoldalú egyezmény alapján a Brüsszel I. rendelet módosított változatát alkalmazza. Írország bejelentette részvételét, az Egyesült Királyság még nem nyilatkozott.) [705] af) A Parlament és a Tanács (2015. augusztus 17-én vagy azt követően megnyílt hagyatékokkal kapcsolatos) öröklési ügyekre vonatkozó rendeletének [519] kiinduló elvi tétele szerint a valamely tagállamban hozott határozatot – meghatározott kivételekkel – a többi tagállamban külön eljárás nélkül el kell ismerni, és – a rendeletben részletesen szabályozott végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás lefolytatása után – végre kell hajtani. (A rendeletet az Európai Parlament 2012. július 4-én fogadta el.) Az elismerést a következő négy esetben kell megtagadni: • ha az elismerés nyilvánvalóan ellentétes azon tagállam közrendjével [151], amelyben az elismerést kérelmezik; • ha az elismerendő határozatot az alperes távollétében és úgy hozták, hogy védekezését nem tudta előterjeszteni, kivéve, ha az alperes a határozattal szemben nem élt jogorvoslati jogával, pedig erre lehetősége lett volna; • ha az elismerés összeegyeztethetetlen azonos felek közötti eljárásban, abban a tagállamban hozott határozattal, amelyben az elismerést kérik;


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása • ha az elismerés összeegyeztethetetlen egy másik (akár uniós, akár kívülálló) államban azonos felek közötti, azonos jogalapból származó eljárásban hozott korábbi olyan határozattal, amely megfelel az elismerés feltételeinek abban a tagállamban, amelyben az elismerést kérik. [706] b) A nem európai uniós tagállamok viszonylatában az elismerési és végrehajtási szabályokat a Kódex XI. fejezete tartalmazza, amelyet alapvetően módosított a 2000. évi CX. törvény. A módosítást az európai jogfejlődés figyelembevétele, a joghatósággal kapcsolatos európai korszerűsítési törekvések átvétele tette szükségessé. [707] c) Nemzetközi egyezmények is szabályozzák a külföldi határozatok elismerését és végrehajtását. Mint említettük, a Kódex 2. §-a szerint az alkalmazás során a nemzetközi egyezmények megelőzik a Kódex rendelkezéseit. A Brüsszel I. és IIa. rendeletek pedig nem érintik azokat az egyes különös jogterületen megkötött nemzetközi egyezményeket, amelyeknek a tagállamok részesei, vagyis az ilyen egyezmények az uniós szabályokat is megelőzik. A Magyarország részvételével hatályos többoldalú (multilaterális) egyezmények közül a következőket emeljük ki: • a választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i Egyezmény (kihirdette az 1962. évi 25. sz. tvr.); • Hágai Gyermektartási Egyezmény (kihirdette az 1965. évi 7. sz. tvr.); • Hágai Egyezmény a gyermek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól (kihirdette az 1986. évi 14. sz. tvr.). [Noha Magyarország nem volt tagja, itt is meg kell mégis említenünk az 1988-as Luganói Egyezményt, amely az Európai Közösségek tagállamai és az EFTA-tagállamok közötti viszonylatban állapította meg a polgári és kereskedelmi ügyekben (a joghatósági, továbbá) a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó) szabályokat. (A Kódex említett módosítása egyébként Magyarországnak a Luganói Egyezményhez történő csatlakozását is hivatott lett volna előkészíteni, amelyre azonban nem került sor, lásd Burián 2001.) Ez a többoldalú nemzetközi egyezmény a részes államok számára is sokat vesztett jelentőségéből. Az EFTAtagállamok közül ma már csak Izland, Norvégia és Svájc nem tagja az Európai Uniónak, az uniós tagállamok egymás közötti viszonylatában pedig a joghatósági (továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó) kérdéseket a Brüsszel I. rendelet szabályozza. A Luganói Egyezmény rendelkezéseit ezért a részes államok bíróságainak is csak olyan tényállásoknál kellett alkalmazniuk, amelyben az említett három ország érintett.] A Luganói Egyezményt 2007-ben újra alkották: új Luganói Egyezmény [606], amely egyrészt az Európai Közösség és Dánia, másrészt az EFTA-országok: Izland, Norvégia és Svájc között jött létre 2007. október 30án. Ennek a nemzetközi egyezménynek kifejezetten az a célja, hogy a Brüsszel I. rendeletével a lehető legnagyobb mértékben azonos rendszert hozzon létre. Az új Luganói Egyezmény is az EK- és az EFTAtagállamok között a polgári és kereskedelmi ügyekben (a joghatóság, továbbá) a határozatok elismerése és végrehajtása területén hatályosul. Magyarországot, mint uniós tagállamot – a nemzetközi egyezményeknél megkívánt eljárás alapján – az új Luganói Egyezmény köti a három EFTA-tagállam viszonylatában, éspedig az egyes államok tekintetében eltérő hatálybalépési időponttól. Magyarország számos állammal kötött kétoldalú jogsegélyegyezményt. Ezek jó része szabályozza az adott állam viszonylatában a bírósági (és hatósági) határozatok elismerését és végrehajtását is. [708] d) A többcsatornás rendszer eltéréseinek súlyát (és ezzel a szabályozás bonyolultságából eredő problémákat) az elismerése és végrehajtása terén is csökkenti az az említett körülmény, hogy a brüsszeli és a luganói szabályok – különösen a 2007-es új Luganói Egyezményben – szinte azonosak.


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása

2. 109. § A külföldi határozatok elismerése és végrehajtása az uniós jog szerint [709] 1. Az uniós rendeletek szabályai akkor alkalmazandók valamely bírósági (hatósági) határozat elismerésére és végrehajtására, ha az adott határozatot valamely tagállam bírósága (hatósága) hozta. Közömbös tehát, hogy a határozat által érintett eljárás alperesét annak lakóhelye (székhelye), szokásos tartózkodási helye vagy állampolgársága valamely tagállamhoz kapcsolja-e vagy sem. Akkor is a rendeleti szabályok (és nem a Kódex szabályai) alkalmazandók, ha egy tagállami bíróság (hatóság) olyan alperes ellen hozta meg határozatát, akit (amelyet) egyetlen lényeges mozzanat sem köt valamely uniós tagállamhoz. Itt négy általános jellegű és ezért az elismerés és végrehajtás szempontjából legfontosabb alábbi uniós rendeletek elismerési és végrehajtási szabályait foglaljuk össze: • Brüsszel I. rendelet; • a Parlament és a Tanács 805/2004/EK rendelete a nem vitatott követelések végrehajtásáról; • a Tanács 1346/2000/EK rendelete (HL L 160., 2000.06.30.) a fizetésképtelenségi eljárásról; • Brüsszel IIa. rendelet. A többi rendelet elismerési és végrehajtási szabályainak lényeges elemeit az illető rendelet tárgyalásánál bemutattuk. Az uniós rendeletek két lényeges ponton eltérnek a Kódextől a határozatok elismerése tekintetében. Ezek az eltérések a következők: • nem követelmény a viszonosság, annak fennállása valamely tagállam fóruma által hozott határozat esetében nem vizsgálható; • a határozatot hozó tagállami fórum joghatóságát a határozat elismeréséről és végrehajtásáról döntő másik tagállami fórum – bizonyos kivételektől eltekintve – nem vizsgálhatja felül. [710] 2. A Brüsszel I. rendelet alkalmazásában határozatnak minősül – elnevezésére tekintet nélkül – valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat: ítélet, végzés, fizetési meghagyás, végrehajtási intézkedés, költségeket megállapító döntés. Végrehajtás alapjául szolgálhatnak közokiratok, bírósági eljárásban jóváhagyott és bírósági határozatba nem foglalt perbeli egyezségek is. [711] a) Mint említettük, a határozatot hozó bíróság (hatóság) joghatósága nem vizsgálható felül, sőt arra közrendbe ütközés vizsgálata során sem kerülhet sor. Ez alól az általános elv alól a rendelet – fontos érdekek védelmében – négy kivételt állapít meg: • kizárólagos joghatósági szabály megsértése; • biztosítási szerződésekkel kapcsolatos joghatósági szabályok megsértése; • fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos joghatósági szabályok megsértése; • kapcsolatszegény (exorbitáns) joghatósági ok alkalmazása olyan nem EU-s alperessel szemben, akinek (amelynek) államával az elismerő fórum tagállama egyezményt kötött az ilyen joghatósági szabályok alkalmazásának kizárására. Ezekben az esetekben az elismerendő határozatot hozó fórum joghatósága felülvizsgálható, de ezekben az esetekben is kötve van a bíróság (hatóság) ahhoz a tényálláshoz, amelyet a határozatot hozó bíróság (hatóság) megállapított.


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása [712] b) Az elismerendő határozat érdemben nem vizsgálható felül, a rendelet kifejezetten tiltja tehát a révision au fondot. Tartalmi okokból nem ismerhető el mégsem a külföldi tagállami határozat, ha • az elismerés nyilvánvalóan ellentétes annak a tagállamnak a közrendjével, ahol az elismerést kérik; • a határozatot az alperes távollétében hozták, és a keresetet (vagy az azzal azonos hatályú iratot) nem kézbesítették megfelelő időben az alperesnek, és így ő védekezést nem tudott előterjeszteni, kivéve, ha az alperes az ilyen határozat ellen nem élt jogorvoslattal, noha azt megtehette volna; • a határozat összeegyeztethetetlen az azonos felek közötti jogvitában abban a tagállamban hozott határozattal, amelyben az elismerést kérik; vagy • összeegyeztethetetlen más tagállamban vagy harmadik államban hozott határozat szerinti ítélt dologgal (res iudicitával), azaz azonos jogalapból származó, azonos felek közötti eljárásban hozott korábbi határozattal, feltéve, hogy a korábbi határozat az elismerés feltételeinek megfelel. [713] c) A tagállami határozatok elismerésére külön eljárás nélkül kerül sor. Ha azonban az érdekelt fél kívánja, külön eljárást is indíthat a külföldi (tagállami) fórum által hozott határozat elismerésére. Ha egy tagállam bíróságán folyó eljárás kimenetele egy másik tagállamban hozott határozat elismerésétől függ, a folyamatban lévő eljárásban a bíróság joghatósággal rendelkezik az elismerésre. [714] d) A külföldi (tagállami) fórum által határozat végrehajtásához szükséges, hogy azt az erre vonatkozó eljárás keretében végrehajthatóvá nyilvánítsák. A végrehajthatóvá nyilvánításra a megyei bíróság székhelyén működő helyi bíróság, Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság rendelkezik hatáskörrel. A rendelet meghatározza azokat az okiratokat, amelyeket a végrehajthatóvá nyilvánítás iránti kérelemhez csatolni kell. A végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás elsőfokon nem kontradiktórius: a végrehajtást szenvedő fél értesítése és jelenléte nélkül zajlik, kézbesíteni kell viszont neki a végrehajthatóságot megállapító határozatot. E határozat ellen mindegyik fél élhet jogorvoslattal, a fellebbezés a végrehajthatóság kérdését kontradiktórius eljárássá alakítja. Másodfokon az illető megyei bíróság, Budapesten a Fővárosi Törvényszék jár el. A fellebbezésnek a végrehajtásra felfüggesztő hatálya van, de a végrehajthatóság – nem jogerős – megállapítása is biztosítási intézkedések megtételére jogosít. A másodfokú, jogerős határozat ellen a Kúriánál – jogszabálysértésre hivatkozva – felülvizsgálati eljárás kezdeményezhető. A felülvizsgálati eljárásnak a határozat végrehajtására nincs felfüggesztő hatálya. [715] 3. A nem vitatott követelések végrehajtásáról szóló rendelet – a végrehajtás egyszerűsítésére – ún. európai végrehajtható okiratot (európai végrehajtási jogcímet) hozott létre. Az európai végrehajtható okirat (végrehajtási jogcím) igénybe vétele csak lehetőség és nem kötelezettség, vagyis az elismerést és végrehajtást nem vitatott követelések esetében is lehet kérni a Brüsszel I. rendelet szabályai alapján. A rendelet minimumszabályok megállapításával lehetővé teszi, hogy valamely tagállam fóruma által hozott határozat minden külön eljárás nélkül elismerhető és külön határozat meghozatala nélkül végrehajtható legyen. Az európai végrehajtási okirat (végrehajtási jogcím) a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok elismerése és végrehajtása esetén állítható ki, kivéve például az adó- és vámügyeket, a közigazgatási jogi ügyeket, az államnak a közhatalom gyakorlása során hozott aktusaiért (acta iure imperii) fennálló felelősségével kapcsolatos ügyeket. Nem vitatottnak kell tekinteni a követelést akkor, ha az adós • a követelés fennállását a bírósági eljárás során kifejezett elismeréssel, illetve a bíróság által jóváhagyott vagy az eljárás során a bíróság előtt kötött egyezségben elfogadta; • a bírósági eljárás során – az adott tagállam joga szerinti eljárási szabályokkal összhangban – a követeléssel szemben nem emelt kifogást;


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása • a bírósági eljárás során kifogást emelt ugyan, de ezt követően a bírósági tárgyaláson nem jelent meg és nem is képviseltette magát, feltéve, hogy az adott tagállam joga szerint az ilyen magatartás elismerésnek minősül; vagy • a követelést közokiratban kifejezetten elismerte. [716] 4. A fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet szerint az egyik tagállamban indított eljárást a többi tagállam területén el kell ismerni. Szemben a Brüsszel I. (és a Brüsszel IIa.) rendelet szabályozásával, a fizetésképtelenségi eljárásban hozott határozat elismerésének feltétele az, hogy a határozatot hozó bíróságnak (hatóságnak) a rendelet szerint legyen joghatósága. Az elismerés kötelezettsége kiterjed a más tagállam fóruma által a fizetésképtelenségi eljárásban hozott határozattal közvetlenül és szorosan kapcsolódó egyéb határozatokra is. A tagállamok nem kötelesek elismerni vagy végrehajtani az olyan határozatot, amely a személyis szabadság vagy a levéltitok korlátozást eredményezheti. Elutasítható a fizetésképtelenségi eljárás elismerése vagy az ilyen eljárásban hozott határozat végrehajtása, ha az nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével, különösen az alapvető elvekkel, az alkotmányos jogokkal és az egyéni szabadságjogokkal. [717] 5. A Brüsszel IIa. rendeletnek a tagállamok fórumai által hozott határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendelkezései lényegüket tekintve egyeznek a Brüsszel I. rendelet szabályaival: • a Brüsszel IIa. rendelet is kiterjed mind ítéletekre, mind egyezségekre, mind a megfelelő közokiratokra; • a Brüsszel IIa. rendelet is tiltja az eredeti bíróság joghatóságának felülvizsgálatát, éspedig – a rendelet által meghatározott joghatóságok tekintetében – a közrendbe ütközés vizsgálata keretében is; • a Brüsszel IIa. rendeletben is érvényesül a révision au fond tilalma, azaz az elismerendő határozat érdemben nem vizsgálható felül; • az elismeréshez külön eljárásra nincs szükség, de az érdekelt fél indíthat külön eljárást. [718] a) A házasság felbontásával, a különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatban valamely tagállam fóruma által hozott határozat esetében – az ügy természeténél fogva – csak elismerésre van szükség, végrehajtás nem kerül szóba. Az ilyen ügyekben hozott határozat elismerése a következő (lényegében ugyancsak a Brüsszel I. rendeletben meghatározottakkal azonos) okokból utasítható el: • közrend sérelme; • a védekezéshez való jog megsértése; • összeegyeztethetetlenség egy azonos felek közötti belföldi határozattal; • összeegyeztethetetlenség azonos felek közötti olyan korábbi külföldi határozattal, amely elismerhető. [719] b) A szülői felelősséggel (felügyelettel) kapcsolatos határozatok elismerése – a házassági határozatok elismerésének megtagadására vonatkozó, imént felsorolt okokon kívül – a következő okokból tagadható meg: • ha az eljárásban – sürgős eseteket kivéve – nem adtak lehetőséget a gyermek meghallgatására, megsértve ezzel az elismerő fórum tagállamának eljárási alapelveit; • ha az eljárásban nem adtak lehetőséget egy olyan személy meghallgatására, aki azt állítja, hogy a határozat sérti a szülői felelősséget; • nem tartották be a rendeletnek a gyermek elhelyezésével kapcsolatos eljárásra vonatkozó rendelkezéseit.


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása Az ilyen határozatok végrehajtásával kapcsolatos legfontosabb elv az, hogy végrehajthatóvá nyilvánításra (exequatur) van szükség. Kivételt képeznek ezen elv alól a láthatási jogokkal kapcsolatos és a gyermek visszavitelét elíró ítéletek; ezek végrehajtásához külön végrehajthatóvá nyilvánításra nincs szükség, elegendő egy megfelelő tanúsítvány, amelyet a határozatot hozó tagállam bírósága állít ki. A rendelet meghatározza azokat az okiratokat, amelyeket a végrehajthatóvá nyilvánítási kérelemhez csatolni kell. Az eljárás ugyanabban a rendben folyik, mint amelyet a Brüsszel I. rendelet végrehajtási szabályai előírnak, a hatáskörrel rendelkező bíróságok is ugyanazok.

3. 110. § A belső jogi szabályozás [720] 1. A külföldi határozatok elismerésének feltételeire vonatkozó, a Kódex XI. fejezetében található rendelkezések (70–73. §) három kategóriát állítanak fel: [721] a) Általában semmiképpen nem lehet elismerni a külföldi bíróságnak (vagy más hatóságnak) olyan ügyben hozott határozatát, amelyben magyar bíróságnak (vagy más hatóságnak) kizárólagos joghatósága van. Ez alól az általános szabály alól a Kódex egyetlen kivételt enged. A kizárólagos magyar joghatóság ellenére el kell ismerni a magyar állampolgár házasságát felbontó (vagy bejegyzett élettárs kapcsolatát megszüntető) jogerős külföldi határozatot, ha annak hazai elismerését a magyar állampolgárságú volt házastárs maga kéri. Az ilyen bontóítélet sem ismerhető el azonban • ha annak elismerése a magyar közrendbe ütköznék; • ha az, akinek terhére a határozatot hozták, az eljárásban sem személyesen, sem meghatalmazott képviselője útján nem vett részt, azért mert az idézést és a keresetlevelet vagy az eljárás megindításának alapjául szolgáló egyéb iratot részére lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén nem kézbesítették szabályszerűen és olyan időben, hogy a védekezésre módjában állt felkészülni; • ha a határozat olyan eljárás eredményeként került meghozatalra, amely a magyar eljárási jog alapvető elveit súlyosan sértette; • ha az adott házasfelek között magyar bíróság előtt a perindítás hatályai a külföldi eljárás megindítását megelőzően beállottak, azaz perfüggőség jött létre; vagy • ha az adott bontóperben magyar bíróság már korábban jogerős érdemi határozatot hozott. [722] b) El kell ismerni a fordított joghatósági szabályok szerinti esetekben hozott külföldi határozatokat, vagyis, ha a külföldi bíróság (hatóság) olyan ügyben hozott jogerős határozatot, amelyben a magyar bíróság (hatóság) joghatósága kizárt.Nem ismerhető el az ilyen külföldi határozat sem akkor, • ha annak elismerése a magyar közrendbe ütköznék; • ha az, akinek terhére a határozatot hozták, az eljárásban sem személyesen, sem meghatalmazott képviselője útján nem vett részt, azért mert az idézést és a keresetlevelet vagy az eljárás megindításának alapjául szolgáló egyéb iratot részére lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén nem kézbesítették szabályszerűen és olyan időben, hogy a védekezésre módjában állt felkészülni; vagy • ha a határozat olyan eljárás eredményeként került meghozatalra, amely a magyar eljárási jog alapvető elveit súlyosan sértette. [723] c) Olyan ügyekben, amelyekben magyar bíróságnak (hatóságnak) sem kizárólagos, sem kizárt joghatósága nincs, a Kódexáltalános szabályt állít fel, amely szerint a külföldi bíróság (vagy más hatóság) határozatát a következő konjunktív feltételek megléte esetén kell elismerni:


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása • az eljárt külföldi bíróság (vagy más hatóság) joghatósága a magyar törvényben megállapított joghatósági szabályok valamelyike alapján megalapozott volt; és • a határozat azon állam joga szerint, amelyben azt meghozták, jogerőre emelkedett; és • Magyarország és a határozatot hozó bíróság vagy hatóság állama között viszonosság áll fenn. Számos országgal (például a latin-amerikai államok többségével, Indiával, Japánnal, Kanadával, Törökországgal) semmilyen területen nem áll fenn viszonosság, más államokkal csak meghatározott területen (például az Amerikai Egyesült Államokkal csak a gyermek- és házastársi tartási határozatok vonatkozásában) áll fenn viszonosság. A viszonosság fennállásáról az igazságügy-miniszter ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot. A viszonosság fennállása nem feltétele a hazai elismerésnek: • személyállapotot érintő külföldi határozat esetében, és • külföldi vagyonjogi határozat esetében, ha az ügyben eljárt külföldi bíróság joghatósága a felek kikötésén alapult, és ez a kikötés megfelelt a Kódexnek a kikötött joghatóságra vonatkozó (62/F–62/G. §-aiban megállapított) rendelkezéseinek. Az itt felsorolt feltételeknek megfelelő külföldi határozat sem ismerhető el, az alábbi [az a) pontban már felsorolt] esetekben, vagyis • ha annak elismerése a magyar közrendbe ütköznék; • ha az, akinek terhére a határozatot hozták, az eljárásban sem személyesen, sem meghatalmazott képviselője útján nem vett részt, azért mert az idézést és a keresetlevelet vagy az eljárás megindításának alapjául szolgáló egyéb iratot részére lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén nem kézbesítették szabályszerűen és olyan időben, hogy a védekezésre módjában állt felkészülni; • ha a határozat olyan eljárás eredményeként került meghozatalra, amely a magyar eljárási jog alapvető elveit súlyosan sértette; • ha ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt azonos felek között magyar bíróság (vagy más hatóság) előtt a perindítás hatályai a külföldi eljárás megindítását megelőzően beállottak (perfüggőség); vagy • ha ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt azonos feltételek között magyar bíróság (vagy más hatóság) azonos felek között korábban jogerős érdemi határozatot hozott. [724] 2. A külföldi határozat elismerése külön eljárást nem igényel. Az elismerhetőség kérdését – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – az a bíróság (vagy más hatóság) vizsgálja, amelynek eljárásában ez felmerül. Az érdekelt azonban külön eljárásban is kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy a külföldi határozat belföldön elismerhető. Az ilyen kérelem tárgyában a bíróság nem peres eljárásban határoz. [Külföldi határozat elismerésére vonatkozó nem peres eljárás indítására a Kódex módosított szövegének hatálybalépését (2001. május 1.) megelőzően jogerőre emelkedett határozatok tekintetében is sor kerülhet.] A külföldi határozat elismerésére indított külön nem peres eljárásra a Kódex 74. §-a hatáskörrel és kizárólagos illetékességgel ruházza fel: • az ellenérdekű fél belföldi lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye szerinti megyei bíróság székhelyén működő helyi bíróságot (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróságot); • külföldi választottbírósági határozat esetében pedig a megyei bíróságot (Budapesten a Fővárosi Törvényszéket). Ha az ellenérdekű félnek belföldön nincs lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye,


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása • a kérelmező belföldi lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye szerinti megyei bíróság székhelyén működő helyi bíróság (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság); • külföldi választottbírósági határozat esetében megyei bíróság (Budapesten a Fővárosi Törvényszék) rendelkezik hatáskörrel és kizárólagos illetékességgel. Ha pedig a kérelmezőnek sincs belföldön lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye, • a Budai Központi Kerületi Bíróság; • külföldi választottbírósági határozat esetén a Fővárosi Törvényszék rendelkezik hatáskörrel és kizárólagos illetékességgel. A külföldi határozat elismerésére indult nem peres eljárásra – ideértve az igénybe vehető jogorvoslatokat is – a bírósági végrehajtásról szóló törvénynek a végrehajtási tanúsítvány kiállítására vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. A külföldi határozat elismerése körében nincs helye a külföldi határozat érdemifelülvizsgálatának (révision au fondnak). Hivatalból kell viszont vizsgálnia az eljáró bíróságnak a határozat elismeréséhez megkívánt (az 1. pontban összefoglalt) feltételek fennállását. Nem vizsgálandó hivatalból, hogy: • az, akinek terhére a határozatot hozták, az eljárásban sem személyesen, sem meghatalmazott képviselője útján nem vett részt, azért mert az idézést és a keresetlevelet vagy az eljárás megindításának alapjául szolgáló egyéb iratot részére lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén nem kézbesítették szabályszerűen és olyan időben, hogy a védekezésre módjában állt felkészülni; és • a határozat olyan eljárás eredményeként került meghozatalra, amely a magyar eljárási jog alapvető elveit súlyosan sértette. Ezekkel a feltételekkel kapcsolatban a külföldi határozat elismerését kérő félnek kell az elismerési eljárásban indítványt tennie. [725] 4. A Kódex hatályos szövege (74/A. §) (szemben a Kódex eredeti szabályával) a külföldi határozatok végrehajtásával kapcsolatban nem támaszt az elismerés feltételein túlmenő további követelményeket. Amennyiben a külföldi marasztaló határozat hazai elismeréséhez megkívánt feltételek fennállnak, a határozatot a bírósági végrehajtásról szóló törvény (Vht.) rendelkezései szerint lehet végrehajtani. A külföldi bíróság határozatának végrehajtásánál vizsgálandó körülményeket elemzi a Legf. B.: BH 1998/538. sz. A Legf. B. ítéletében kimondta: Magyar bíróság – nemzetközi szerződéses előírás és viszonosság hiányában – nem állapíthatja meg az adós fizetésképtelenségét, és nem rendelheti el az adós felszámolását egy pénz fizetésére kötelező külföldi jogerős, elismert bírósági határozat alapján: BH 1996/657. sz. Ugyancsak a Legf. B. ítélete szerint: Külföldi bíróság váltófizetési megbízásának végrehajtási tanúsítvánnyal történő ellátására magyar bíróságnak nincs joga: BH 2000/212. sz. [4. A külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására az előbbiekben ismertetett szabályok a 2001. május 1. után jogerőre emelkedett határozatokra vonatkoznak. A 2001. május 1. előtt jogerőre emelkedett határozatok elismerésére és végrehajtására a Kódexnek a 2000. évi CX. törvényben meghatározott módosítások előtti szabályai az irányadóak. (A jogerő megállapítására minden esetben azon állam joga irányadó, amelyben az illető határozatot hozták.) Magyar állampolgár személyállapotát érintő olyan külföldi határozatot azonban, amely a Kódex módosított szövegében meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha az illető határozat 2001. május 1. előtt emelkedett jogerőre.]

4. 111. § Elismerési és végrehajtási szabályok nemzetközi egyezményekben [726] 1. A többoldalú (multilaterális)nemzetköziegyezmények közül – jelentőségükre tekintettel – az alábbiakat emeljük ki. 334 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása [727] a) Az 1958-as New York-i Egyezmény szól a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. Ebben a részt vevő államok elismerik a felek jogát a választottbírósági eljáráshoz. A választottbírósági határozatokat valamennyi szerződő állam kötelezően elismeri, és azon eljárási szabályok szerint hajtja végre, amelyek szerint a választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását kérik. A New York-i Egyezmény is lehetővé teszik a határozat elismerésének és végrehajtásának megtagadását. Ennek fontosabbak okai a következők: • a cselekvőképesség hiánya; • a választottbírósági megállapodás érvénytelensége; • a választottbíró kijelölésével kapcsolatos eljárásra vonatkozóan az értesítés elmulasztása; • olyan ítélet meghozatala, amelyre a választottbírósági kikötés nem vonatkozik; • a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felel meg a felek megállapodásának; • a választottbírósági határozat a felekre még nem vált kötelezővé, vagy annak az államnak az illetékes hatósága, amelyben a határozatot hozták, vagy amely állam jogának alkalmazásával a határozatot hozták, a határozatot hatályon kívül helyezte vagy felfüggesztette; • a vita tárgya nem tartozhat választottbírói útra; • a határozat elismerése vagy végrehajtása annak az országnak a közrendjébe ütköznék, amelyben az elismerést és végrehajtást kérik. (A New York-i Egyezmény gyakorlatához lásd Várady et al. 2012; Horváth 2010 és a Yearbook of Commercial Arbitration köteteit.) [728] b) A Hágai Gyermektartási Egyezmény célja olyan határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának biztosítása a részes államokban, amelyeket nemzetközi vagy belföldi kérelem folytán nem házas, 21 éven aluli gyermekek tartási igénye tekintetében hoztak. A szerződő államokban az ilyen határozatokat érdemi vizsgálat nélkül kell elismerni és végrehajtani, ha • a határozatot hozó hatóság az egyezmény szerint a határozathozatalra illetékes volt; • az idézés szabályszerű volt; • a határozat jogerős; • nincs az ügyben más tartalmú res judicata és • a határozat nem ütközik annak az államnak a közrendjébe, amelyben a határozatnak érvényt kívánnak szerezni. [729] c) A HágaiEgyezmény a gyermek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól abból indul ki, hogy a gyermekelhelyezés, illetve szülői felügyelet tárgyában hozott bírósági határozatokat az egyezményes államok érdemi vizsgálat nélkül kölcsönösen elismerik és végrehajtják, éspedig – adott esetben – úgy, hogy a jogellenesen elvitt vagy visszatartott gyermek visszavitelét rendelik el. Ezen nemzetközi egyezményes kötelezettségvállalás alapján erősítette meg például a Fővárosi Bíróság az első fokú bíróság végzését, amelyben ez elrendelte, hogy a Franciaországból jogellenesen Magyarországra hozott gyermeket haladéktalanul vissza kell vinni Franciaországba, ahonnan azt az anya a bomlófélben lévő házasság problémái miatt, a Neuilly Sur Sein-i bíróság rendelkezése ellenére, Magyarországra hozta: BH 1989/233. sz. [730]


XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása 2. Számos kétoldalú (bilaterális) egyezmény is szól a külföldi ítéletek és hatósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. [731] a) A vagyonjogi határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának feltételeit számos állam viszonylatában jogsegélyegyezményeink behatóan szabályozzák. Bár ezek az egyezmények bizonyos tartalmi összefüggésekben jelentősen eltérnek egymástól, egyben megegyeznek: a polgári és családjogi ügyekben hozott határozatokat érdemi felülvizsgálat nélkül lehet elismerni és végrehajtani. [732] b) Ugyancsak sok országgal van Magyarországnak bilaterális egyezménye az eljárási költségek végrehajtására, hagyatéki ügyekben hozott határozatok és egyezségek végrehajtására és egyéb konkrét jogvitákban hozott ítéletek végrehajtására.

5. Irodalom a XI. címhez Burián L.: A nemzetközi magánjogi kódex újabb módosítása elé. In Ius Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata.Budapest, 2001. 75–91. Cohn, E. J. – Domke, M. – Eisemann, F. (eds.): Handbook of Institutional Arbitration in International Trade. Facts, Figures and Rules. Amsterdam – New York – Oxford, 1977. Csehi Z.: A nemzetközi kereskedelmi választottbíróság eljárására alkalmazandó szabályok meghatározása. Magyar Jog,42. (1995) 431–448. Csehi Z.: Residual Jurisdiction in Civil and Commercial Disputes in Connection with Article 4 of Brussels I Regulation in Hungary. Annales Univ. Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Iuridica, XLVIII. (2007) 215–255. Geimer, R. – Schütze, R.: Europäisches Zivilverfahrensrecht – Kommentar. München, 2010. Giardina,A.: The International Center for Settlement of Investment Disputes between States and Nationals of other States (ICSID). In Sarcevic, P. (ed.): Essays on International Commercial Arbitration. London– Dordrecht–Boston, 1989. 214–222. Hess, B. – Pfeiffer, T. – Schlosser, P.: The Brussels I-Regulation (EC) No. 44/2001: The Heidelberg Report on the Application of Regulation Brussels I in 25 Member States (Study JLS/C4/2005/03). Horváth É. – Kálmán Gy.: Nemzetközi eljárások joga – választott bíráskodás. Budapest, 2003. Horváth É.: Nemzetközi választottbíráskodás. Budapest, 2010. Illmer,M.: Brussels I and Arbitration Revisited. RabelsZ,75. (2011) 645–670. Kecskés L. – Lukács J.-né (szerk.): Választottbírók Könyve. Budapest, 2012. Kengyel M. – Harsági V.: Európai polgári eljárásjog. Budapest, 2006. Király M. – Mádl F.: A külföldi beruházások jogi védelme. Budapest, 1989. Kropholler, J. – von Hein, J.: Europäisches Zivilprozessrecht. Frankfurt am Main, 2011. Layton, A. – Mercer, H.(gen. ed.): European Civil Practice,Vol. 1–2. London, 2004. Lein, E.: The Brussels I Review Proposol Uncovered.London, 2012. Mádl F.: Ius Commune Europae. Jogtudományi Közlöny,XLV. (1990) 117–132. Magnus, U. – Mankowski, P. (ed.): The Brussels I Regulation. München, 2012. Magnus, U. – Mankowski, P. (ed.): The Brussels II bis Regulation. München, 2012. 336 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

XXXIV. fejezet. Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása Magyary G.: A magyar perjog nemzetközi vonatkozásai (1902). In Összegyűjtött dolgozatok. Budapest, 1942. Nagel, H. – Gottwald, P.: Internationales Zivilprozessrecht. Köln, 2007. Nagy Cs. I.: Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. Budapest, 2006. Nagy Cs. I.: Nemzetközi magánjog. Budapest, 2011. Okányi Zs.: Választottbíráskodás Magyarországon – belföldi és nemzetközi ügyekben/ Arbtration in Hungary – in Domestic and International Matters. Budapest, 2009. Osztovits A. (szerk.): Európai polgári eljárásjog. Jogszabálygyűjtemény. Budapest, 2004. Osztovits A. (szerk.): A Brüsszel I. rendelet reformja. Budapest, 2012. Pfaff, D.: Reform der Schiedsgerichtsbarkeit in den ehemals sozialistischen Ländern Europas. Wirtschaft und Recht in Osteuropa, 5. (1996) 321–324. Rauscher,T.(Hrsg.): Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht (EuZPR/EuIPR) – Kommentar, Band A. I. 1–2: Zuständigkeit, Anerkennung, Vollstreckung im Zivil- und Handelsrecht (Brüssel I-VO, LugÜbk 2007). München, 2011; Band A.I.3-4-5, A.II, A.III (EG-VollstrTitelVO, EG-MahnVO, EG-BagatellVO, EG-ZustVO 2077, EG-BewVO, EG-InsVO). München, 2010; Band B.I: Zuständigkeit, Anerkennung, Vollstreckung im Familien- und Erbrecht (Brüssel IIa-VO, EG-UntVO, EG-ErbVO-E, HUntStProt 2007). München, 2010. Schlosser, P.: EU-Zivilprozessrecht. München, 2009. Schmidt,U.: Europäisches Zivilprozessrecht in der Praxis. München, 2004. Szabó S.: A joghatósági megállapodásokról szóló Hágai Egyezmény. Magyar Jog,LVII. (2010) 423–432. Szászy I.: Nemzetközi polgári eljárásjog. Budapest, 1963. Varga I.: Beweis in den transatlantischen Handelsschiedsverfahren. Baden-Baden–München, 2005. Várady, T. – Barceló, J. J. – von Mehren, A. T.: Commercial Arbitration – A Transnational Perspective. St. Paul, MN, 2012. Wopera Zs.: A házassági és a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyek új eljárási szabályai a bővülő Európai Unióban. Magyar Jog,LI. (2004) 8. sz.


Appendix A. Függelék 1. A) 1979. évi 13. számú törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról1 1.1. I. fejezet. Általános szabályok 1.1.1. A törvényerejű rendelet célja és hatálya 1. § E törvényerejű rendelet célja a békés nemzetközi kapcsolatok fejlesztése érdekében annak meghatározása, hogy • melyik állam jogát kell alkalmazni, ha polgári jogi, családi jogi vagy munkajogi jogviszonyban külföldi személy, vagyontárgy vagy jog (a továbbiakban: külföldi elem) szerepel, és több állam joga lenne alkalmazható, • milyen joghatósági és eljárási szabályok alapján kell eljárni külföldi elemet tartalmazó jogvitában. 2. § Nem lehet alkalmazni e törvényerejű rendeletet olyan kérdésben, amelyet nemzetközi szerződés szabályoz.

1.1.2. Jogi minősítés 3. § (1) Ha az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából a jogvitában megítélendő tények vagy viszonyok jogi minősítése kérdésében vita van, a magyar jog szabályainak és fogalmainak értelmezésével kell eljárni. (2) Ha a magyar jog valamely jogintézményt nem ismer vagy eltérő tartalommal, más elnevezéssel ismer, és az a magyar jog szabályainak értelmezésével sem határozható meg, a jogi minősítésben a jogintézményt szabályozó külföldi jogra is figyelemmel kell lenni.

1.1.3. Visszautalás az alkalmazandó jogra 4. § Ha e törvényerejű rendelet értelmében külföldi jogot kell alkalmazni, az alkalmazandó külföldi jognak a felmerült kérdést közvetlenül rendező szabályai irányadók. Ha azonban a külföldi jog a felmerült kérdésben a magyar jogra utal – e szabály figyelembevételével –, a magyar jogot kell alkalmazni.2

1.1.4. Külföldi jog tartalmának megállapítása 5. § (1) A bíróság vagy más hatóság az általa nem ismert külföldi jog felől hivatalból tájékozódik, szükség esetén szakértői véleményt is beszerez, és a fél által előterjesztett bizonyítékokat is figyelembe veheti. (2) A külföldi jogról a bíróság vagy más hatóság megkeresésére az igazságügyért felelős miniszter 3 felvilágosítást ad. (3) Ha a külföldi jog tartalmát nem lehet megállapítani, a magyar jogot kell alkalmazni.

1.1.5. Viszonosság 6. § (1) A külföldi jog alkalmazása – ha jogszabály másként nem rendelkezik – nem függ a viszonosságtól. (2) Ha a jogszabály a külföldi jog alkalmazását viszonosságtól teszi függővé, a viszonosságot az ellenkező bizonyításáig fennállónak kell tekinteni. Ha jogszabály a viszonosság bizonyítását kívánja, a viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter4 ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot.

1.1.6. A külföldi jog alkalmazásának mellőzése Kihirdetve 1979. május 31-én, hatályba lépett 1979. július 1-jén. Vö. a 21/A. § 2. mondatával. 3 Az illetékes miniszter megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 4 Az illetékes miniszter megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 1 2


Függelék

7. § (1) Mellőzni kell a külföldi jog alkalmazását, amennyiben az a magyar közrendbe ütköznék. (2) A külföldi jog alkalmazása nem mellőzhető egymagában azért, mert a külföldi állam társadalmi-gazdasági rendszere a magyartól eltér. (3) A mellőzött külföldi jog helyett a magyar jogot kell alkalmazni. 8. § (1) Nem lehet alkalmazni azt a külföldi jogot, amely a felek által – az egyébként irányadó jogszabály megkerülése céljából – mesterségesen vagy színleléssel létrehozott külföldi elemhez kapcsolódik (csalárd kapcsolás). (2) Csalárd kapcsolás esetében az e törvényerejű rendelet szerint egyébként irányadó jogot kell alkalmazni. 9. § Ha a felek az e törvényerejű rendelet szerint irányadó külföldi jog mellőzését közösen kérik, helyette a magyar jogot – illetve a jogválasztás lehetősége esetében a választott jogot – kell alkalmazni.

1.2. II. fejezet. Személyek 1.2.1. Az ember mint jogalany 10. § (1) Az ember jogképességét, cselekvőképességét és általában személyi állapotát, továbbá személyéhez fűződő jogait személyes joga szerint kell elbírálni. (2) Az ember névviselésére a személyes joga irányadó. Az érintett kérelme esetén a születési név anyakönyvezése során a névviselésre azon más állam jogát kell alkalmazni, amelynek állampolgárságával szintén rendelkezik, ebben az esetben a 11. § (2) bekezdését nem lehet alkalmazni. 5 (3) A személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekre a jogsértés helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni; ha azonban a kártérítés vagy jóvátétel tekintetében a sérelmet szenvedőre a magyar jog kedvezőbb, az igényt e jog szerint kell elbírálni.6 11. § (1) Az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. Az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket. (2) Ha valakinek több állampolgársága van, és egyik állampolgársága magyar, személyes joga a magyar jog. (3) Akinek több állampolgársága van és egyik sem magyar, valamint a hontalan személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén lakóhelye van, illetőleg a magyar jog, ha Magyarországon is van lakóhelye. Akinek külföldön több lakóhelye van, személyes joga annak az államnak a joga, amellyel kapcsolata a legszorosabb. (4) Akinek személyes jogát az előző bekezdések alapján nem lehet megállapítani és nincs lakóhelye, személyes jogát szokásos tartózkodási helye határozza meg. Akinek több szokásos tartózkodási helye közül az egyik Magyarországon van, személyes joga a magyar jog. 12. § (1) Lakóhely az a hely, ahol valaki állandóan vagy a letelepedés szándékával lakik. (2) Szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol valaki letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik. 13. § Magyarországon menedékjogot élvező személy személyi állapotára a magyar jog irányadó; ez a rendelkezés nem érinti a korábbi személyi jogállapotot és az ennek alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket. 14. § (1) A magánszemély gazdasági tevékenységére, termelői, kereskedői (továbbiakban gazdasági) minőségére annak az államnak a joga irányadó, amelynek területén a gazdasági működést engedélyezték. (2) Ha a gazdasági működés engedélyezésére nem volt szükség, vagy a működést több államban engedélyezték, a gazdasági minőségre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a gazdasági tevékenysége központi ügyvezetésének helye van.

5 6

Beiktatta a 2009. évi IX. törvény 1. §-a, hatályos 2009. április 4-től. Számozását módosította a 2009. évi IX. törvény 1. §-a.


Függelék

15. § (1) A külföldi állampolgár és a hontalan jogképességére és cselekvőképességére, továbbá személyi és vagyoni jogaira, valamint kötelezettségeire – ha jogszabály másképpen nem rendelkezik – ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a belföldiekre. (2) Azt a nem magyar állampolgárt, aki a személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, a mindennapi élet szokásos szükségleteinek fedezése körében Magyarországon kötött vagyonjogi ügyletei szempontjából cselekvőképesnek kell tekinteni, amennyiben a magyar jog szerint cselekvőképes lenne. (3) Azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, de a magyar jog szerint cselekvőképes lenne, egyéb vagyonjogi ügyletei szempontjából is cselekvőképesnek kell tekinteni, ha az ügylet jogkövetkezményeinek Magyarországon kell beállniuk. 16. § (1) A holtnak vagy eltűntnek nyilvánításra, továbbá a halál tényének megállapítására az a jog irányadó, amely az eltűntnek személyes joga volt. (2) Ha a magyar bíróság belföldi jogi érdekből nem magyar állampolgárt nyilvánít holtnak vagy eltűntnek, illetőleg ilyen személy halálának tényét állapítja meg, a magyar jogot kell alkalmazni.

1.2.2. Az állam mint jogalany 17. § (1) A magyar állam e törvényerejű rendelet hatálya alá eső jogviszonyaira saját jogát kell alkalmazni, kivéve, ha a) az állam a külföldi jog alkalmazásához kifejezetten hozzájárult, vagy b) a jogviszony az állam tulajdonában álló vagy általa megszerezni kívánt, külföldi ingatlanra vonatkozik, vagy c) a jogviszony külföldi érdekeltségű gazdasági szervezetben való részvételre vonatkozik. (2) Az (1) bekezdés külföldi államra csak viszonosság esetén alkalmazható.

1.2.3. A jogi személyek 18. § (1) A jogi személy jogképességét, gazdasági minőségét, személyhez fűződő jogait, továbbá tagjainak egymás közötti jogviszonyait személyes joga szerint kell elbírálni. (2) A jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a jogi személyt nyilvántartásba vették. (3) Ha a jogi személyt több állam joga szerint vették nyilvántartásba, vagy az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog szerint nyilvántartásba vételére nincs szükség, személyes joga az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog. (4) Ha a jogi személynek az alapszabály szerint nincs székhelye, vagy több székhelye van, és egyik állam joga szerint sem vették nyilvántartásba, személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a központi ügyvezetés helye van. (5) 7

1.3. III. fejezet. Szellemi alkotások joga 1.3.1. Szerzői jog 19. § A szerzői jogokat annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a védelmet igénylik.

1.3.2. Iparjogvédelmi jog 20. § (1) A feltaláló és jogutódja annak az államnak a joga szerint és abban az államban részesül védelemben, amelyben a szabadalmat megadták, illetőleg ahol a bejelentést megtették. 7

Hatályon kívül helyezte az 1997. évi CXXXII. törvény 38. § (2) bek. b) pontja, 1998. január 1-jétől.


Függelék

(2) Az (1) bekezdésben foglalt szabályt kell értelemszerűen alkalmazni más iparjogvédelmi jogokra (ipari mintaoltalom, védjegy stb.) is.

1.4. IV. fejezet. Tulajdonjog és más dologi jogok 21. § (1) A dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a tulajdonjogra és más dologi jogra, továbbá a zálogjogra és birtokra. (2) A dolog fekvésének helyén irányadó jog annak az államnak a joga, amelynek területén a dolog a jogi hatást kiváltó tény létrejöttének időpontjában van. 21/A. § Letéti számlán nyilvántartott vagy dematerializált értékpapíron fennálló tulajdonjogra és más dologi jogra annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben azt az értékpapírszámlát vagy értékpapír-letéti számlát vezetik, amelyen a tulajdonjog vagy más dologi jog jogosultjának javára a jóváírás történt. Ha a külföldi jog a felmerült kérdésben a magyar jogra utal, e visszautalást nem kell figyelembe venni. 8 22. § (1) § Ingó dolog elbirtoklására annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a dolog az elbirtoklás idejének lejártakor volt. (2) Az elbirtoklást a dolog fekvési helyének megváltozása önmagában nem szakítja meg. 23. § (1) Lajstromozott vízi vagy légi járműre vonatkozó dologi jogok keletkezését, fennállását vagy megszűnését annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű közlekedik. (2) A rendeltetési hely államának joga irányadó a szállítás alatt álló ingó dolgokra vonatkozó dologi jogokra. Az ilyen dolgok kényszerű eladásával, beraktározásával vagy elzálogosításával kapcsolatos dologi joghatásokra azonban a dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni. (3) Az utas személyes joga irányadó az általa magával vitt személyes használati tárgyakra vonatkozó dologi jogokra. (4) Ha a vállalati (üzleti) vagyon mint egész száll át a jogutódra, a dologi jogváltozásokat – az ingatlanra vonatkozó ilyen jogváltozások kivételével – a jogelőd személyes joga alapján kell megítélni. (5) Ha a dolog tulajdonjoga bíróság rendelkezése alapján vagy végrehajtás során száll át, a jogszerzésre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek bírósága rendelkezik, illetőleg, amelynek hatósága a végrehajtási ügyben eljár.

1.5. V. fejezet. Kötelmi jog 1.5.1. Szerződéses kötelmi jogviszonyok9 24. § A 25–30. §-ok rendelkezéseit az olyan szerződéses kötelmi jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyekre az Európai Parlament és a Tanács a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendeletének hatálya nem terjed ki. 25. § A szerződésre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a szerződés megkötésekor, vagy később akár a szerződés egészére, akár annak csak egy részére választottak. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Jogválasztás hiányában a szerződésre alkalmazandó jogot a 26–28. §-ok szerint kell megállapítani. 26. § (1) Tőzsdén, versenytárgyaláson vagy árverésen kötött szerződésre annak az államnak a joga irányadó, amelynek területén a tőzsde van, illetve a versenytárgyalást vagy az árverést tartják. (2) A társasági szerződést annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a társaság tevékenységét kifejti. A jogi személyt alapító társasági szerződésre a jogi személy személyes jogát kell alkalmazni. A 21/A. § az Európai Parlament és a Tanács által hozott, a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvvel összeegyeztethető szabályozást ad. Beiktatta a 2004. évi XXVII. törvény 59. §-a, hatályos 2004. május 1-jétől. 9 Ennek az alfejezetnek a szövegét a 2009. évi IX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2009. december 17-től. 8


Függelék

27. § (1) Értékpapíron alapuló kötelezettség fennállására és terjedelmére a teljesítés helyén irányadó jogot kell alkalmazni. (2) A nyilvános kölcsön alapján kibocsátott kötvényen alapuló kötelmi jogok és a kötelezettségek keletkezését, átszállását, megszűnését és érvényesítését a kibocsátó személyes joga szerint kell elbírálni. (3) Ha az értékpapír áruval való rendelkezés jogát biztosítja, a dologi jogi hatásokra ennek a törvényerejű rendeletnek a dologi jogviszonyokra vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. (4) Ha az értékpapír tagsági jogot testesít meg, az értékpapíron alapuló jogok és kötelezettségek keletkezését, átszállását, megszűnését és érvényesítését a jogi személy személyes joga szerint kell elbírálni. 28. § Egyéb szerződésekre jogválasztás hiányában azt a jogot kell irányadónak tekinteni, amelyhez a szerződés – az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint – leginkább kapcsolódik. 29. § (1) A szerződés joga kiterjed a kötelmi jogviszony minden elemére, így különösen a szerződés megkötésére, anyagi és alaki érvényességére, kötelmi hatásaira, továbbá – ha a felek másként nem állapodtak meg, vagy e törvényerejű rendeletből más nem következik – a szerződést biztosító megállapodásokra, a szerződéssel kapcsolatos követelések beszámíthatóságára, engedményezés útján történő átruházhatóságára és átvállalására. (2) Ha a szerződés a szerződésre vonatkozó jog szerint (25–28. §) alaki okokból nem érvényes, a bíróság a szerződést érvényesnek tekinti, amennyiben az eljáró bíróság államának vagy annak az államnak a joga szerint érvényes, amelynek területén kötötték, vagy ahol a célzott joghatásoknak be kell állniuk. (3) Követelés elévülésére azt a jogot kell alkalmazni, amely a követelésre egyébként irányadó. 30. § Az egyoldalú nyilatkozatokra – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a szerződésekre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. 31. §10

1.5.2. Szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyok11 32. § A 33–34. §-ok rendelkezéseit az olyan szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyekre az Európai Parlament és a Tanács a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendeletének hatálya nem terjed ki. 33. § (1) A szerződésen kívül okozott kárért fennálló felelősségre a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. (2) Ha ez a károsultra kedvezőbb, annak az államnak a jogát kell irányadónak tekinteni, amelynek területén a kár bekövetkezett. (3) Ha a károkozó és a károsult lakóhelye ugyanabban az államban van, ennek az államnak a jogát kell alkalmazni. (4) Ha a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyének joga szerint a felelősség feltétele a vétkesség, a vétőképesség fennállását akár a károkozó személyes joga, akár a jogsértés helyének joga szerint meg lehet állapítani. 34. § (1) Arra nézve, hogy a károkozó magatartás közlekedési, vagy más biztonsági szabály megsértésével valósult-e meg, a károkozó magatartás helyének joga irányadó. (2) Ha a károkozó tevékenység vagy mulasztás helye lajstromozott vízi vagy légi jármű, a károkozásra és annak következményeire – állami felségterületen kívül – annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű a jogsértés idején közlekedett. 35. §

10 11

Hatályon kívül helyezte a 2009. évi IX. törvény 5. § (2) bek.-e, 2009. december 17-től. Ennek az alfejezetnek a szövegét a 2009. évi IX. törvény 3. §-a állapította meg, hatályos 2009. április 4-től.


Függelék

1.6. VI. fejezet. Öröklési jog 36. § (1) Az öröklési jogviszonyokat annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt. Ez a jog irányadó abban a kérdésben is, hogy mennyiben van helye az örökség vételének és a várt örökségről való rendelkezésnek. (2) A végintézkedést annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt. A végintézkedés és annak visszavonása alakilag érvényes, ha megfelel a magyar jognak, vagy a) a keletkezés, illetőleg a visszavonás helyén és idején hatályos jognak, vagy b) annak a jognak, amely a végintézkedés létrejöttekor, annak visszavonása időpontjában, vagy az örökhagyó halála idején az örökhagyó személyes joga volt, vagy c) a végintézkedés létrejöttekor, annak visszavonása időpontjában, illetőleg az örökhagyó halálakor az örökhagyó lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén hatályos jognak, vagy d) ingatlanra vonatkozó végintézkedés esetében az ingatlan fekvésének helyén irányadó jognak.

1.7. VII. fejezet. Családi jog 1.7.1. A házasság és érvényessége 37. § (1) A házasság érvényességének anyagi jogi feltételeit a házasulóknak a házasságkötés idején fennálló közös személyes joga szerint kell elbírálni. Ha a házasulók személyes joga a házasságkötés idején különböző, a házasság csak akkor érvényes, ha ennek anyagi jogi feltételei mindkét házasuló személyes joga szerint megvannak. (2) A házasságkötés érvényességének alaki kellékeire a házasságkötés helyén és idején hatályos jog irányadó. (3)12 (4) A házasságkötésre és érvényességére vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell a házasság létezése vagy nemlétezése megállapításának kérdésében is. 38. § (1) Ha nem magyar állampolgár kíván Magyarországon házasságot kötni, igazolnia kell, hogy a házasságkötésnek személyes joga szerint nincs akadálya. Az igazolás alól a közigazgatási hivatal indokolt esetben felmentést adhat.13 (2) A házasságot Magyarországon nem lehet megkötni, ha a házasságkötésnek a magyar jog szerint elháríthatatlan akadálya van. (3) Ha magyar állampolgár vagy Magyarországon lakó hontalan külföldön kíván házasságot kötni, a közigazgatási hivatal tanúsítja, hogy a házasságkötésnek a magyar jog szerint nincs akadálya.14 (4) Ha magyar állampolgár lakóhelye külföldön van, a tanúsítványt a magyar külképviseleti hatóság állítja ki.

1.7.2. A házastársak személyi és vagyoni viszonyai 39. § (1) A házastársak személyi és vagyoni jogviszonyaira – ideértve a házastársi névviselést, valamint a házassági vagyonjogi megállapodást is – az a jog az irányadó, mely az elbírálás idején a házastársak közös személyes joga.15

Hatályon kívül helyezte a 2002. évi XLV. törvény 34. § (3) bek. a) pontja, 2002. december 15-től. E bekezdés második mondatának szövegét az 1995. évi CVIII. törvény 1. § (1) bek.-e állapította meg, módosította a 2010. évi CXXVI. törvény 32. §-a. 14 E bekezdés szövegét az 1995. évi CVIII. törvény 1. § (2) bek.-e állapította meg, módosította a 2010. évi CXXVI. törvény 32. §-a. 15 E bekezdés szövegét a 2010. évi CXXVII. törvény 4. §-a módosította, hatályos 2011. június 18-ától. 12 13


Függelék

(2) Ha a házastársak személyes joga az elbírálás idején különböző, utolsó közös személyes jogukat, ennek hiányában annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a házastársaknak utoljára közös lakóhelyük volt. (3) Ha a házastársaknak nem volt közös lakóhelyük, az eljáró bíróság, illetőleg más hatóság államának jogát kell alkalmazni. (4) A házastársak személyes jogának megváltozása nem érinti a korábbi jog alapján megállapított névviselést, továbbá az érvényesen létrejött vagyonjogi hatásokat, ideértve a házassági vagyonjogi megállapodást is. 16

1.7.3. A házasság felbontása 40. § A házastársak a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló 1259/2010/EU tanácsi rendelet 5–7. cikke szerinti jogválasztással legkésőbb a bíróság által az első tárgyaláson tűzött határidő elteltéig élhetnek. Az erre vonatkozó megállapodás az említett rendelet 7. cikk (1) bekezdése szerinti alakiságok mellet érvényes. 17 41. §18

1.7.4. A bejegyzett élettársi kapcsolat19 41/A. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttére és érvényességére, annak joghatásaira a 37–39. §-ok rendelkezéseit – a (2)–(4) bekezdésben meghatározott kivétellel – megfelelően kell alkalmazni. (2) A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésének nem akadálya, illetve annak érvényességét nem érinti, ha a leendő bejegyzett élettárs személyes joga az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatának jogintézményét nem ismeri, feltéve, hogy a) a magyar állampolgársággal nem rendelkező leendő bejegyzett élettárs igazolja, hogy személyes joga szerint a házasságkötésnek nem lenne akadálya, és b) legalább az egyik leendő bejegyzett élettárs magyar állampolgár vagy a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkezik. (3) A (2) bekezdés a) pontjában meghatározott igazolás alól a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve indokolt esetben felmentést adhat. (4) A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásaira a (2) bekezdésben meghatározott esetben a magyar jogot kell alkalmazni. 41/B. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére annak az államnak a jogát kell alkalmazni, a) amelynek területén a kapcsolat megszűnésére irányuló eljárást megindító kereset vagy kérelem benyújtásakor a bejegyzett élettársak szokásos tartózkodási helye található, ennek hiányában b) amelynek területén a bejegyzett élettársak utolsó szokásos tartózkodási helye található, ha ez a tartózkodási hely a kereset vagy kérelem benyújtásától számított egy évnél nem régebbi időpontban szűnt meg, feltéve, hogy a kereset vagy kérelem benyújtásakor az egyik bejegyzett élettárs még mindig ebben az államban tartózkodik, ennek hiányában c) amelynek a kereset vagy kérelem benyújtásakor mindkét bejegyzett élettárs állampolgára volt. (2) Ha az alkalmazandó jog az (1) bekezdés alapján nem határozható meg, továbbá a 41/A. § (2) bekezdésben meghatározott esetben az eljáró bíróság vagy más hatóság államának saját jogát kell alkalmazni.

1.7.5. Családi jogállás E bekezdés szövegét a 2010. évi CXXVII. törvény 4. §-a módosította, hatályos 2011. június 18-ától. E bekezdés szövegét a 2011. évi LXVII. törvény 40. § (1) bek.-e állapította meg, hatályos 2012. június 21-től. 18 E §-t a 2011. évi LXVII. törvény 40. § (4) bek.-e helyezte hatályon kívül, 2012. június 21-től. 19 Ennek az alfejezetnek a szövegét a 2009. évi XXIX. törvény 15. § (1) bek.-e állapította meg, hatályos 2009. július 1-jétől. Módosította és a 41/B. §-al kiegészítette a 2011. évi LXVII. törvény 40. § (2) bek.-e, hatályos 2012. június 21-től. 16 17


Függelék

42. § (1) Az apaság vagy anyaság megállapítása, továbbá az apaság vélelmének megdöntése kérdésében a gyermek születése idején fennállott személyes jogát kell alkalmazni. (2) A gyermek apai elismerését a gyermeknek az elismerés idején fennálló személyes joga szerint, a megfogant, de még meg nem született gyermek elismerését pedig az anyának az elismerés idején fennálló személyes joga szerint kell elbírálni. (3) Az elismerést alaki okból nem lehet érvénytelennek tekinteni, ha az akár a magyar jog, akár az elismerés helyén és idején hatályos jog szerint alakilag érvényes.

1.7.6. Örökbefogadás 43. § (1) Az örökbefogadás feltételeit az örökbefogadónak és az örökbe fogadni kívánt személynek az örökbefogadás idején fennálló személyes joga együttes figyelembevételével kell elbírálni. (2) Magyar állampolgár nem magyar állampolgárt csak a magyar gyámhatóság engedélyével fogadhat örökbe. (3) Nem magyar állampolgár magyar állampolgárt csak a magyar gyámhatóság jóváhagyásával fogadhat örökbe. (4) A gyámhatóság az örökbefogadást csak akkor engedélyezheti, illetőleg azt csak akkor hagyhatja jóvá, ha az a magyar jogban meghatározott feltételeknek is megfelel. 44. § (1) Az örökbefogadás jogi hatásaira, az örökbefogadás megszűnésére, valamint ennek jogi hatásaira az örökbefogadónak az örökbefogadás, illetőleg a megszűnése idején fennálló személyes jogát kell alkalmazni. (2) Ha az örökbe fogadó házastársak személyes joga az örökbefogadás vagy ennek megszűnése idején különböző, az örökbefogadásnak és megszűnésének jogi hatásaira a) a házastársak utolsó közös személyes jogát kell alkalmazni, ha pedig ilyen nem volt, b) annak az államnak a jogát, amelynek területén az örökbefogadás, illetőleg ennek megszűnése idején a házastársak közös lakóhelye volt, ennek hiányában c) az eljáró bíróság vagy más hatóság államának jogát.

1.7.7. Szülő és gyermek közötti jogviszonyok 45. § (1) A szülő és gyermek közötti családi jogi jogviszonyokra, így különösen a gyermek névviselésére, elhelyezésére, gondviselésére, törvényes képviseletére és vagyonának kezelésére – a tartási kötelezettséget kivéve – a gyermek személyes joga irányadó.20 (2) 21

1.7.8. A gyermekre kedvezőbb jog alkalmazása 46. § Magyar állampolgár vagy Magyarországon lakó gyermek családi jogállására, illetőleg a közte és a szülői között fennálló családi jogi jogviszonyokra – a tartási kötelezettséget ide nem értve – a magyar jogot kell alkalmazni, ha az a gyermekre nézve kedvezőbb.22

1.7.9. Rokontartás 47. §23

1.7.10. Gyámság 48. § (1) A gyámrendelésre és a gyámság megszűnésének feltételeire a gyámolt személyes joga irányadó. (2) A gyám személyes joga alapján kell elbírálni, hogy a gyám mennyiben köteles gyámságot viselni. E bekezdés szövegét a 2010. évi CXXVII. törvény 1. §-a állapította meg, hatályos 2011. június 18-tól. Hatályon kívül helyezte az 1986. évi IV. törvény 39. § (2) bek.-e, 1987. július 1-jétől. 22 Megállapította a 2010. évi CXXVII. törvény 2. §-a, hatályos 2011. június 18-tól. 23 Hatályon kívül helyezte a 2010. évi CXXVII. törvény 4. §-a, 2011. június 18-tól. 20 21


Függelék

(3) A gyám és a gyámolt közötti jogviszonyra – ideértve a gyám vagyonkezelési és elszámolási kötelezettségét is – annak az államnak a joga irányadó, amelynek hatósága a gyámot kirendelte; ha azonban a gyámolt Magyarországon lakik, a magyar jogot kell alkalmazni, feltéve, hogy ez a gyámoltra kedvezőbb.

1.7.11. Gondnokság 49. § (1) A gondnokságra a gyámságra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. (2) Az ügyeinek vitelében akadályozott személy képviseletére, valamint az eseti gondnokságra a gondnokot kirendelő hatóság államának jogát kell alkalmazni.

1.7.12. Ideiglenes intézkedés 50. § Ha Magyarországon lakó nem magyar állampolgár elhelyezése vagy gondozása érdekében halasztást nem tűrő intézkedés szükséges, a magyar jogot kell alkalmazni.24

1.8. VIII. fejezet 1.9. IX. fejezet25Joghatóság 1.9.1. Általános joghatóság 54. § (1) Magyar bíróság eljárhat minden ügyben, amennyiben az alperes lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye, jogi személy (jogi személyiség nélküli gazdasági társaság) esetében székhelye belföldön van, hacsak joghatóságát e törvényerejű rendelet ki nem zárja. (2) Több alperes együttes perlése esetén magyar bíróság eljárhat valamennyi alperessel szemben, amennyiben legalább az alperesek egyikének lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van, feltéve, hogy a per tárgya olyan közös jog, illetőleg olyan közös kötelezettség, amely csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott döntés valamennyi alperesre a perben való részvétel nélkül is kiterjedne, illetőleg ha a perbeli követelések ugyanazon jogviszonyból erednek. (3) A főkötelezett és a mellékkötelezett együttes perlése esetén a mellékkötelezett lakóhelyére és szokásos tartózkodási helyére tekintet nélkül eljárhat magyar bíróság, ha a főkötelezett lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. (4) Ha magyar bíróság a kereset elbírálására joghatósággal rendelkezik, eljárhat a viszontkereset tekintetében is.

1.9.2. Különös joghatóság 55. § Szerződéssel összefüggő jogviták esetében eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a teljesítés helye belföldön van. E § alkalmazásában teljesítési hely az a hely, amelyet a felek a szerződésben teljesítési helyként kikötöttek; ilyen kikötés hiányában a) áruk adásvételére irányuló szerződés esetében az a hely, ahol az adásvétel tárgyát át kell adni; b) olyan szerződés esetében, amelynek tárgyát valamely tevékenységnek az elvégzése képezi, az a hely, ahol a tevékenységet a szerződés szerint el kell végezni; c) egyéb szerződések esetében az a hely, amelyet a magyar jog a vitatott követelés teljesítési helyeként meghatároz. 56. §26 56/A. § (1) Szerződésen kívüli károkozásból eredő jogviták esetében eljárhat magyar bíróság akkori is, ha a károkozó magatartás elkövetésének helye vagy a károsító eredmény bekövetkezésének helye belföldön van. E bekezdés szövegét a 2010. évi CXXVII. törvény 4. §-a módosította, hatályos 2011. június 18-tól. A IX. fejezet szövegét a 2000. évi CX. törvény 1. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. A joghatóságra vonatkozó új szabályokat az ezen időpontot követően indult eljárásokra kell alkalmazni. 26 Hatályon kívül helyezte a 2010. évi CXXVII. törvény 4. §-a, hatálytalan 2011. június 18-tól. 24 25


Függelék

(2) Bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti, büntetőeljárásban érvényesített igény tekintetében magyar bíróság eljárhat, ha az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény magyar büntető joghatóság alá tartozik. (3) Kártérítési járadék megállapítása vagy felemelése iránti perben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a jogosult lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. (4) Károsodás veszélye miatt érvényesített igények tekintetében magyar bíróság eljárhat, ha az a hely, ahol a károsító esemény bekövetkezése fenyeget, belföldön van. 56/B. § (1) Külföldi vállalkozás elleni perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a vállalkozás belföldön fiókteleppel vagy képviselettel rendelkezik, és a jogvita utóbbinak tevékenységével kapcsolatos. (2) Önálló vállalkozóként belföldön letelepedett külföldi állampolgár elleni perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a jogvita e személy belföldi gazdasági tevékenységével kapcsolatos. 57. § Olyan alperes ellen, aki belföldön lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkezik, vagyonjogi perekben eljárhat magyar bíróság, ha az alperesnek belföldön végrehajtás alá vonható vagyona van. Az alperes belföldön lévő vagyonának tekintendő az alperest megillető követelés is, ha a követelés adósának lakóhelye belföldön található, vagy a követelést belföldön fekvő dolog biztosítja. 58. § (1) Öröklési jogviszonyból eredő perben magyar bíróság eljárhat akkor is, ha az örökhagyó a halálakor magyar állampolgársággal rendelkezett. (2) Hagyatéki eljárásban eljárhat magyar közjegyző, ha az örökhagyó a halálakor magyar állampolgár volt, vagy ha a hagyaték belföldön található. 59. § (1) Gyermek elhelyezését, a gyermek és a különélő szülő közötti kapcsolattartást, valamint a szülői felügyelet gyakorlását érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat akkor is, ha a gyermek lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. (2) Házassági vagyonjogot, valamint a bejegyzett élettársak vagyoni viszonyait érintő eljárásban magyar bíróság eljárhat, ha az egyik házastárs vagy bejegyzett élettárs lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van.27 (3) Amennyiben az (1)–(2) bekezdésben meghatározott valamely kérdés személyi állapotot érintő eljárás keretében kerül rendezésre, magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat akkor is, ha a személyi állapotot érintő eljárásra joghatósággal rendelkezik. 59/A. § A gyám és a gyámolt, illetőleg a gondnok és a gondnokolt közötti jogviszonnyal kapcsolatos ügyekben magyar bíróság eljárhat akkor is, ha a gyámolt, illetőleg gondnokolt magyar állampolgár, vagy lakóhelye, illetőleg szokásos tartózkodási helye belföldön van.

1.9.3. Joghatóság fogyasztói szerződésből és munkaszerződésből eredő jogvitákra 60. § Fogyasztói szerződésből eredő,28 a fogyasztó által indított perekben eljárhat magyar bíróság akkor is, ha a fogyasztó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van, és a fogyasztóval szerződő, szakmai vagy gazdasági tevékenységi körében eljáró fél a) belföldön tevékenységet fejt ki, ideértve azt is, ha a másutt kifejtett tevékenysége a belföldi fogyasztók felé is irányul; vagy b) belföldön fiókteleppel vagy képviselettel rendelkezik, vagy önálló vállalkozóként belföldön letelepedettnek minősülő külföldi állampolgár. 61. § Munkaszerződésből eredő, a munkavállaló által a munkáltató ellen indított perekben eljárhat magyar bíróság akkor is,

E bekezdésben a bejegyzett élettársra vonatkozó szövegrészt a 2009. évi XXIX. törvény 15. § (2) bek.-e iktatta be, hatályos 2009. július 1jétől. 28 E szövegrészt a 2009. évi IX. törvény 4. §-a állapította meg, hatályos 2009. december 17-étől. 27


Függelék

a) ha a szokásos munkavégzés helye belföldön van, illetőleg utoljára belföldön volt; illetve b) ha a munkáltatónak az a telephelye, amely őt alkalmazta, belföldön található, feltéve, hogy a szokásos munkavégzés helye nem ugyanazon államban van, illetőleg volt. 62. § Fogyasztói szerződésből, illetőleg munkaszerződésből eredő jogvitákban a 60–61. § és az 54. § szerinti joghatóság, illetőleg a felek által kikötött joghatóság (62/F–62/H. §) kivételével egyéb joghatósági okra nem lehet hivatkozni.

1.9.4. Kizárólagos joghatóság 62/A. § Kizárólag magyar bíróság vagy más hatóság járhat el a) belföldön fekvő ingatlannal kapcsolatos dologi jogi hatályú jog érvényesítése iránti eljárásban, valamint bérleti és haszonbérleti szerződést érintő eljárásban; b) magyar állampolgárságú örökhagyó belföldi hagyatékát érintő hagyatéki eljárásban; c) a Magyar Állam vagy magyar állami szerv elleni eljárásban, kivéve, ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott, vagy ha az eljárás tárgyát a Magyar Államnak vagy magyar állami szervnek olyan jogviszonya képezi, amelynek tekintetében a 62/E. § (1) bekezdése szerint külföldi államot sem illet meg mentesség a magyar joghatóság alól; d) külföldön diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes magyar állampolgár elleni eljárásban, kivéve, ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott; e) belföldön kiállított okirat vagy értékpapír megsemmisítésére irányuló eljárásban; f) belföldi iparjogvédelmi jog megadásával, terjedelmével és megszűnésével kapcsolatos eljárásban; g) belföldi székhelyű jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság alapításával, fizetésképtelenségével, megszűnésével kapcsolatos eljárásban, a jogi személy (társaság) nyilvántartásba vételének alapjául szolgáló szerződés vagy alapszabály (alapító okirat) érvényességével kapcsolatos eljárásban, illetőleg a jogi személy (társaság) szervei által hozott határozatok felülvizsgálata iránti eljárásban; h) jogoknak, tényeknek és adatoknak belföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érintő eljárásban; i) belföldi végrehajtást érintő eljárásban. 62/B. § Magyar állampolgár személyi állapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság minden esetben eljárhat. Ez a joghatóság kizárólagos, kivéve, ha a) magyar állampolgár házasságának felbontása vagy bejegyzett élettársi kapcsolatának29 megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, és a magyar állampolgárságú félnek, illetőleg ha mindkét fél magyar állampolgár, legalább azok egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; b) magyar állampolgár gondnokság alá helyezése, illetőleg gondnokság alá helyezésének megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, és a gondnokság alá helyezendő, illetőleg gondnokság alatt álló fél lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; c) magyar állampolgárságú gyermeket érintő apaság megállapítása vagy apaság vélelmének megdöntése iránt indul külföldön eljárás, és mind a gyermeknek, mind az apának a lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van; d) magyar állampolgárságú gyermeket érintő szülői felügyelet megszüntetése vagy viszszaállítása iránt indul külföldön eljárás, és mind a gyermeknek, mind annak a szülőnek, akinek felügyeleti jogát az eljárás érinti, lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye az eljáró bíróság vagy más hatóság államában van;

E bekezdésben a bejegyzett élettársra vonatkozó szövegrészt a 2009. évi XXIX. törvény 15. § (3) bek.-e iktatta be, hatályos 2009. július 1jétől. 29


Függelék

e) magyar állampolgár örökbefogadásának engedélyezése, jóváhagyása, illetőleg megszüntetése iránt indul külföldön eljárás, feltéve, hogy az örökbefogadó külföldi állampolgár, és az örökbefogadást a magyar gyámhatóság jóváhagyta.

1.9.5. Kizárt joghatóság 62/C. § Nem járhat el magyar bíróság vagy más hatóság a) külföldön fekvő ingatlannal kapcsolatos dologi jogi hatályú jog érvényesítése iránti eljárásban, valamint bérleti és haszonbérleti szerződést érintő eljárásban; b) nem magyar állampolgár örökhagyó külföldi hagyatékát érintő hagyatéki eljárásban; c) külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásban, kivéve, ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott, avagy ha az eljárás tárgyát a külföldi államnak vagy külföldi állami szervnek a 62/E. § (1) bekezdésében meghatározott polgári jogviszonya képezi; d) Magyarországon diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes külföldi állampolgár elleni eljárásban, kivéve, ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott; e) külföldön kiállított okirat vagy értékpapír megsemmisítésére irányuló eljárásban; f) külföldi iparjogvédelmi jog megadásával, terjedelmével és megszűnésével kapcsolatos eljárásban; g) külföldi székhelyű jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság alapításával, fizetésképtelenségével, megszűnésével kapcsolatos eljárásban, a jogi személy (társaság) nyilvántartásba vételének alapjául szolgáló szerződés vagy alapszabály (alapító okirat) érvényességével kapcsolatos eljárásban, illetőleg a jogi személy (társaság) szervei által hozott határozatok felülvizsgálata iránti eljárásban; h) jogoknak, tényeknek és adatoknak külföldön vezetett közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzését érintő eljárásban; i) külföldi végrehajtást érintő eljárásban. 62/D. § (1) Nem magyar állampolgár személyi állapotát érintő eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság a (2) és (3) bekezdésben meghatározott esetek kivételével nem járhat el. (2) Nem magyar állampolgárok közötti, személyi állapotot érintő perben magyar bíróság eljárhat, ha a felek egyikének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. (3) Nem magyar állampolgár holtnak vagy eltűntnek nyilvánítása vagy halála tényének megállapítása iránt magyar bíróság eljárhat, ha az eltűnt személy utolsó ismert lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön volt, és holtnak vagy eltűntnek nyilvánítását vagy halála tényének megállapítását belföldi jogi érdek – így különösen az eltűnt személy magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező házastársával vagy bejegyzett élettársával fennálló házassága vagy bejegyzett élettársi kapcsolata, 30 illetőleg belföldön lévő vagyona jogi sorsának rendezése – szükségessé teszi. (4) Nem magyar állampolgár örökbefogadásának engedélyezése, illetőleg felbontása iránti eljárásban magyar bíróság vagy más hatóság eljárhat, ha az örökbefogadó magyar állampolgár, illetve lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye belföldön van. 62/E. § (1) Külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásra magyar bíróság vagy más hatóság joghatósággal rendelkezik, amennyiben az eljárás tárgya a) a külföldi államnak (külföldi állami szervnek) polgári jogi szerződésből eredő joga vagy kötelezettsége, amennyiben a szerződés teljesítési helye belföldön van; kivéve, ha a másik szerződő fél valamely más állam vagy annak szerve; b) a külföldi állam (külföldi állami szerv) és magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező természetes személy közötti munkaszerződésből vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyból eredő jog E bekezdésben a bejegyzett élettársra vonatkozó szövegrészt a 2009. évi XXIX. törvény 17. § (9) bek.-e iktatta be, hatályos 2009. július 1jétől. 30


Függelék

vagy kötelezettség, feltéve, hogy a munkavégzés helye belföldön van, illetve utoljára belföldön volt; kivéve, ha a munkavállaló a munkáltató külföldi államnak állampolgára; c) a külföldi állammal (külföldi állami szervvel) szemben élet, egészség, testi épség megsértése vagy dologi kár okozása címén támasztott igény, feltéve, hogy a károkozó esemény belföldön következett be, és a károsult annak időpontjában belföldön tartózkodott; d) a külföldi állam (külföldi állami szerv) tulajdonában álló, vagy általa megszerezni kívánt belföldi ingatlanon fennálló dologi jogi hatályú jog; e) a külföldi állam (külföldi állami szerv) belföldi székhelyű jogi személyben vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságban fennálló tagsága, részesedése vagy érdekeltsége, illetőleg valamely abból eredő jog vagy kötelezettség; f) a külföldi állam (külföldi állami szerv) belföldön megnyílt hagyatékkal kapcsolatos öröklési jogviszonya; g) olyan belföldi iparjogvédelmi jog megadása, terjedelme, illetőleg megszűnése, amelynek jogosultja külföldi állam (külföldi állami szerv). (2) A külföldi állammal szemben hozott marasztaló határozat alapján nem vezethető végrehajtás az állam belföldön fellelhető olyan vagyona terhére, amely az állam közhatalmi feladatainak ellátását, állami szerveinek működését szolgálja.

1.9.6. A felek által kikötött joghatóság 62/F. § (1) Vagyonjogi ügyek tekintetében a felek a felmerült jogvitájukra vagy a meghatározott jogviszonyból eredő jövőbeli jogvitájuk esetére kiköthetik valamely állam bíróságainak vagy egy meghatározott bíróságának joghatóságát. Ilyen kikötéssel a felek élhetnek a) írásban; b) szóban, írásbeli megerősítéssel; c) olyan formában, amely megfelel a felek között kialakult üzleti szokásoknak; vagy d) nemzetközi kereskedelemben olyan formában, amely megfelel az olyan kereskedelmi szokásoknak, amelyeket a felek ismertek vagy ismerniük kellett, és amelyeket az ilyen típusú szerződést kötő felek a szóban forgó üzletágban általánosan ismernek és rendszeresen figyelembe vesznek. (2) A felek kifejezett eltérő megállapodása hiányában a kikötött bíróság vagy bíróságok kizárólagos joghatósággal rendelkeznek. Ha azonban a felek külföldi bíróság joghatóságát kötötték ki, és e bíróság joghatóságának hiányát állapítja meg, magyar bíróság az általános szabályok szerint megállapíthatja joghatóságát. 62/G. § (1) Érvénytelen a kikötés, ha a felek a 62/A. §-ban meghatározott ügyek valamelyikében külföldi bíróság joghatóságában, illetőleg ha a 62/C. §-ban meghatározott ügyek valamelyikében magyar bíróság joghatóságában állapodnak meg. (2) Fogyasztói szerződésből, illetőleg munkaszerződésből eredő jogvitákra vonatkozó joghatósági kikötés a) nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót, illetőleg a munkavállalót a saját lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti állam bíróságaitól eltérő más bíróság előtt pereljék; és b) nem zárhatja ki azt, hogy a fogyasztó a saját lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti állam bíróságai előtt, illetőleg a munkavállaló a szokásos munkavégzés helye szerinti állam bíróságai előtt indítson pert. (3) A (2) bekezdés szerinti korlátozások nem alkalmazandóak akkor, ha kikötéssel a felek a jogvita felmerülését követően élnek.


Függelék

62/H. § A magyar bíróság joghatóságát megalapozza az is, ha az alperes anélkül, hogy kifogásolná a joghatóság hiányát, az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tesz (perbe bocsátkozás), kivéve, ha magyar bíróság joghatósága e törvény rendelkezései alapján kizárt.

1.10. X. fejezet. Eljárási jogi rendelkezések 1.10.1. Általános szabályok 63. § A magyar bíróság vagy más hatóság eljárására – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a magyar jog az irányadó. 64. § (1) A fél perbeli jog- és cselekvőképességére személyes joga irányadó. (2) Azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, de a magyar jog szerint cselekvőképes lenne, magyar bíróság vagy más hatóság előtti eljárásban cselekvőképesnek kell tekinteni. (3) Ez a rendelkezés nem zárja ki, hogy a személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes személy helyett a személyes joga szerint jogosult törvényes képviselője járjon el. 65. § Ha a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó, ugyanazon jog iránt külföldi bíróság vagy más hatóság előtt olyan eljárás folyik, amelyben a határozat a törvényerejű rendelet értelmében Magyarországon érvényesnek és végrehajthatónak ismerhető el, a magyar bíróság vagy más hatóság az előtte utóbb megindított eljárást megszünteti, illetve a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja. 66. § Az igazságügyért felelős miniszter31 bizonyítványt állít ki a magyar jogról, és az annak alkalmazása során követett gyakorlatról annak részére, akinek erre joga külföldön történő érvényesítése céljából szüksége van.

1.10.2. Nemzetközi jogsegély és megkeresés 67. § (1) Jogsegély ügyekben magyar bíróság külföldi bírósággal és más hatósággal az igazságügyért felelős miniszter útján, más hatóság pedig a felügyeletet gyakorló miniszter közvetítésével a külpolitikáért felelős miniszter útján érintkezik.32 (2) Az Európai Unió tagállamai viszonylatában a 1393/2007/EK tanácsi rendelet alapján az iratok kézbesítésére irányuló jogsegélyforgalomban a magyar bíróság EU-tagállam bíróságával vagy más hatóságával közvetlenül érintkezik.33 (3) A jogsegély teljesítése során a magyar jog szerint kell eljárni; a megkereső hatóság kérelmére azonban külföldi eljárási szabályokat is alkalmazni lehet, ha ez nem sérti a magyar közrendet. 34 68. § (1) Magyar bíróság vagy más hatóság külföldi bíróság vagy más hatóság megkeresésére nemzetközi szerződés alapján vagy viszonosság esetében nyújt jogsegélyt. (2) A viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter 35 ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot. (3) Viszonosság hiányában a megkeresés teljesítéséről az igazságügyért felelős miniszter – a külpolitikáért felelős miniszterrel36 és az ügy tárgya szerint illetékes miniszterrel egyetértésben – határoz.37 (4) A jogsegélyt meg kell tagadni, ha a megkeresés teljesítése a magyar közrendbe ütköznék.

Az illetékes miniszter megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. Az illetékes miniszterek megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 33 A (2) bek. szövegét a 2008. évi XXX. törvény 62. §-a iktatta be, hatályos 2008. november 13-ától. A rendelkezést az ezen időpontot követően indult ügyekben kell alkalmazni. 34 Számozását módosította a 2008. évi XXX. törvény 62. §-a. 35 Az illetékes miniszter megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 36 Az illetékes miniszterek megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 37 Lásd a 8001/2001. (IK. 4.) IM tájékoztatóban. 31 32


Függelék

(5) Az Európai Unió tagállamai viszonylatában a bizonyítás-felvételre irányuló jogsegélyre a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyítás-felvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről szóló 1206/2001/EK tanácsi rendelet irányadó. (6) Az (5) bekezdésben megjelölt rendelet alapján történő megkeresés teljesítése annak a megyei bíróságnak a székhelyén működő helyi bíróságnak (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróságnak) a hatáskörébe és illetékességébe tartozik, amelynek területén a) a meghallgatandó személy belföldi lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye található, vagy b) a lefolytatandó szemle tárgya található, vagy c) egyéb esetekben a bizonyítás a legcélszerűbben eszközölhető.38 68/A. § (1) Amennyiben a külföldi bíróság vagy más hatóság által kért jogsegély hivatalos irat kézbesítésére irányul, a kézbesítést a címzettnek a megkeresésben megjelölt címe szerint illetékes helyi bíróság (Budapesten a Pesti Központi Kerületi Bíróság) teljesíti. (2) Amennyiben a kézbesítendő irat nincs ellátva hiteles magyar nyelvű fordítással, az csak akkor kézbesíthető, ha a címzett azt elfogadja. Az ilyen irat címzett általi átvétele nem jelenti annak végleges elfogadását; a címzett az iratot az átvételtől számított tizenöt napon belül a kézbesítés iránti megkeresést teljesítő belföldi bírósághoz visszaviheti vagy postára adhatja azzal, hogy azt mégsem kívánja elfogadni. (3) Amennyiben a címzett az iratot a (2) bekezdésben meghatározott rendelkezések szerint nem fogadja el, a kézbesítés iránti megkeresést teljesítő belföldi bíróság a megkereső külföldi bíróságot vagy más hatóságot az irat visszaküldése mellett arról tájékoztatja, hogy az irat a magyar jog szerint nem tekinthető kézbesítettnek. 39 69. § Magyar közjegyző előtt külföldi eljárás céljára peren kívüli esküt vagy fogadalmat lehet tenni; erről a közjegyző tanúsítványt állít ki.

1.11. XI. fejezet40Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása 70. §41 (1) Külföldi bíróságnak vagy más hatóságnak olyan ügyben hozott határozatát, amelyben magyar bíróságnak vagy más hatóságnak kizárólagos joghatósága van, belföldön nem lehet elismerni. (2) A kizárólagos magyar joghatóság ellenére el kell ismerni a magyar állampolgár házasságát felbontó vagy bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntető jogerős külföldi határozatot, ha annak hazai elismerését a magyar állampolgárságú volt házastárs vagy volt bejegyzett élettárs maga kéri, feltéve, hogy a 72. § (2) bekezdésében meghatározott megtagadási okok egyike sem áll fenn.42 (3)43 A kizárólagos magyar joghatóság ellenére el kell ismerni a kiskorú magyar állampolgár magyar állampolgár általi örökbefogadását engedélyező jogerős külföldi határozatot, ha annak hazai elismerését az elismerés iránti kérelem benyújtásakor a magyar jog szerint már nagykorú magyar állampolgárságú örökbefogadott maga kéri, és a 72. § (2) bekezdésében meghatározott megtagadási okok egyike sem áll fenn. Az örökbefogadott kiskorúságának megállapítására az örökbefogadás külföldi engedélyezése idején hatályos magyar jog az irányadó, kivéve, ha az elismerés iránti kérelem benyújtásakor hatályos magyar jog a kiskorúság megítélésére az örökbefogadott számára kedvezőbb szabályt tartalmaz.

38

Az (5) és (6) bekezdést a 2003. évi XXX. törvény 5. §-a iktatta be. Hatályba lépett 2004. május 1-jén.

A rendelkezést a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. 39 Az e §-ban foglalt rendelkezéseket a 2005. évi XXXVI. törvény 8. §-a iktatta be, hatályos 2005. május 28-tól. 40 A XI. fejezet szövegét a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. A külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó új rendelkezéseket azokra a határozatokra kell alkalmazni, amelyek 2001. május 1-jét követően emelkedtek jogerőre azon állam joga szerint, amelyben meghozatalra kerültek. 41 E § rendelkezéseit a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. Magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az e §-ban meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha a határozat 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. 42 E bekezdésben a bejegyzett élettársra vonatkozó szövegrészt a 2009. évi XXIX. törvény 15. § (4) bek.-e iktatta be, hatályos 2009. július 1jétől. 43 A bekezdés szövegét a 2012. évi LXXXV. törvény 6. §-a iktatta be, hatályos 2013. január 1-jétől.


Függelék

70/A. § 44(1) A 43. § (3) és (4) bekezdésében meghatározott feltétel hiányában is el kell ismerni a kiskorú magyar állampolgár nem magyar állampolgár általi örökbefogadását engedélyező jogerős külföldi határozatot, ha annak hazai elismerését az elismerés iránti kérelem benyújtásakor a magyar jog szerint már nagykorú magyar állampolgárságú örökbefogadott maga kéri, és a 72. § (2) bekezdésében meghatározott megtagadási okok egyike sem áll fenn. (2) Az örökbefogadott kiskorúságának megállapítására az örökbefogadás külföldi engedélyezése idején hatályos magyar jog az irányadó, kivéve, ha az elismerés iránti kérelem benyújtásakor hatályos magyar jog a kiskorúság megítélésére az örökbefogadott számára kedvezőbb szabályt tartalmaz. 71. § Külföldi bíróságnak vagy más hatóságnak olyan ügyben hozott jogerős határozatát, amelyben magyar bíróságnak vagy más hatóságnak a joghatósága kizárt, belföldön el kell ismerni, kivéve, ha ez a 72. § (2) bekezdésének a)–c) pontjába ütközne.45 72. §46 (1) Külföldi bíróságnak vagy más hatóságnak a 70. és 71. §-ban nem említett ügyekben hozott határozatát el kell ismerni, ha a) az eljárt külföldi bíróság vagy más hatóság joghatósága a magyar törvényben megállapított joghatósági szabályok valamelyike alapján megalapozott volt; b) a határozat azon állam joga szerint, amelyben azt meghozták, jogerőre emelkedett; c) Magyarország és a határozatot hozó bíróság vagy hatóság állama között viszonosság áll fenn; d) a (2) bekezdésben meghatározott megtagadási okok egyike sem áll fenn. (2) Nem ismerhető el a külföldi határozat, ha a) annak elismerése a magyar közrendbe ütköznék; b) az, akinek terhére a határozatot hozták, az eljárásban sem személyesen, sem meghatalmazott képviselője útján nem vett részt, azért mert az idézést és a keresetlevelet vagy az eljárás megindításának alapjául szolgáló egyéb iratot részére lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén nem kézbesítették szabályszerűen és olyan időben, hogy a védekezésre módjában állt felkészülni; c) a határozat olyan eljárás eredményeként került meghozatalra, amely a magyar eljárási jog alapvető elveit súlyosan sértette; d) ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt azonos felek között magyar bíróság vagy más hatóság előtt a perindítás hatályai a külföldi eljárás megindítását megelőzően beállottak (perfüggőség); e) ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog tárgyában magyar bíróság vagy más hatóság azonos felek között korábban jogerős érdemi határozatot hozott. 73. §47 (1) A 72. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter48 ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot. (2) A viszonosság fennállása nem feltétele a hazai elismerésnek a) személyi állapotot érintő külföldi határozat esetében;

E § rendelkezéseit a 2012. évi LXXXV. törvény 7. §-a iktatta be, hatályos 2013. január 1-jétől. E § rendelkezéseit a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. Magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az e §-ban meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha a határozat 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. 46 E § rendelkezéseit a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. Magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az e §-ban meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha a határozat 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. 47 E § rendelkezéseit a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. Magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az e §-ban meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha a határozat 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. 48 Az illetékes miniszter megnevezését a 2006. évi CIX. törvény 162. § (3) bek. e) pontja állapította meg. 44 45


Függelék

b) külföldi vagyonjogi határozat esetében, ha az ügyben eljárt külföldi bíróság joghatósága a felek kikötésén alapult, és ez a kikötés megfelel a 62/F–62/G. § rendelkezéseinek. 74. §49 (1) A külföldi határozat elismerése külön eljárást nem igényel. Az elismerhetőség kérdését jogszabály eltérő rendelkezése hiányában az a bíróság vagy hatóság vizsgálja, amelynek eljárásában ez felmerül. (2)50 Az érdekelt külön eljárásban is kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy a külföldi határozat belföldön elismerhető. Az ilyen kérelem tárgyában a bíróság nem peres eljárásban határoz. Az eljárásra a) az ellenérdekű fél belföldi lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye szerinti törvényszék székhelyén működő helyi bíróság (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság), külföldi választottbírósági határozat esetén törvényszék (Budapesten a Fővárosi Törvényszék), b) ennek hiányában a kérelmező belföldi lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye szerinti törvényszék székhelyén működő helyi bíróság (Budapesten a Budai Központi Kerületi Bíróság), külföldi választottbírósági határozat esetén törvényszék (Budapesten a Fővárosi Törvényszék), c) ha pedig a kérelmezőnek sincs belföldön lakóhelye (székhelye) vagy szokásos tartózkodási helye, a Budai Központi Kerületi Bíróság, külföldi választottbírósági határozat esetén a Fővárosi Törvényszék rendelkezik hatáskörrel és kizárólagos illetékességgel. Az eljárásra – ideértve az igénybe vehető jogorvoslatokat is – a bírósági végrehajtásról szóló törvénynek a végrehajtási tanúsítvány kiállítására vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. (3) A külföldi határozat érdemi felülvizsgálatának nincs helye. A határozat belföldi elismeréséhez megkívánt feltételek fennállását a 72. § (2) bekezdésének b)–c) pontjaiban meghatározott feltételek kivételével hivatalból kell vizsgálni. 74/A. § Amennyiben a külföldi marasztaló határozat hazai elismeréséhez megkívánt feltételek fennállnak, a határozatot belföldön az erre irányadó jogszabály rendelkezései szerint lehet végrehajtani.

1.11.1. Záró rendelkezések 75. § (1) Ez a törvényerejű rendelet 1979. évi július hó 1. napján lép hatályba. (2) (3)51 (4)52 (5)53 E törvényerejű rendelet a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek, és azok tagállamai közötti társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás tárgykörében, a Megállapodást kihirdető 1994. évi I. törvény 3. §-ával összhangban az Európai Közösség következő jogszabályaival összeegyeztethető szabályozást tartalmaz: a) – a Munka Törvénykönyvéről, a munkavédelemről szóló, valamint a munkaügyi ellenőrzésről szóló törvények vonatkozó rendelkezéseivel együtt – az Európai Parlament és a Tanács a munkavállalók szolgáltatások nyújtása esetén történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelvével; b) a törvényerejű rendelet 21/A. §-a az Európai Parlament és a Tanács a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvével. (6) E törvényerejű rendelet a) 45. § (1) bekezdése, 46. §-a a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről szóló, 2008. december 18-ai 4/2009/EK tanácsi rendelet 1. cikkének.54 E § rendelkezéseit a 2000. évi CX. törvény 2. §-a állapította meg, hatályos 2001. május 1-jétől. A (2) bek. a) és b) pontjaiban megállapított szöveget módosította a 2011. évi CCI. törvény 16. § b) pontja, a c) pont szövegét módosította ugyanezen törvény 16. § c) pontja. 50 Az e bekezdésben meghatározott eljárás lefolytatásának akkor is helye van, ha olyan külföldi határozat belföldi elismerhetőségének megállapítását kérelmezik, amely 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. 51 A (2) és (3) bekezdést a 2000. évi CX. törvény 9. §-a helyezte hatályon kívül, 2001. május 1-jétől. 52 Hatályon kívül helyezte a 2007. évi LXXXII. törvény 2. §-a, 2007. július 1-jétől. 53 A bekezdés szövegét a 2004. évi XXVII. törvény 60. §-a iktatta be, hatályos 2004. május 1-jétől. 54 Beiktatta a 2010. évi CXXVII. törvény 3. §-a, hatályos 2011. június 18-ától. 49


Függelék

b) 40. §-a, 41/A § (1) és (2) bekezdése, 41/A § (4) bekezdése, 41/B §-a a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló 1259/2010/EU tanácsi rendelet 4. cikkének55 végrehajtásához szükséges rendelkezéseket állapít meg. (7)56 Az e törvényerejű rendeletnek az egyes családjogi és cégjogi eljárások egyszerűsítéséről szóló 2012. évi LXXXV. törvénnyel megállapított 70/A. §-át az egyes családjogi és cégjogi eljárások egyszerűsítéséről szóló 2012. évi LXXXV. törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. 76. §57 (1) E törvényerejű rendeletnek a joghatóságra és külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyes jogszabályok módosításáról szóló 2000. évi CX. törvénnyel a külföldi határozatok elismerése és végrehajtása tekintetében megállapított rendelkezéseit azokra a határozatokra kell alkalmazni, amelyek 2001. április 30-át követően emelkedtek jogerőre azon állam joga szerint, amelyben meghozatalra kerültek. (2) Magyar állampolgár személyi állapotát érintő olyan külföldi határozatot, amely az e törvényerejű rendeletnek a joghatóságra és külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyes jogszabályok módosításáról szóló 2000. évi CX. törvénnyel megállapított 70–73. §-ában meghatározott feltételeknek megfelel, akkor is el kell ismerni, ha a határozat 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre. (3) Az e törvényerejű rendeletnek a joghatóságra és külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó egyes jogszabályok módosításáról szóló 2000. évi CX. törvénnyel megállapított 74. § (2) bekezdésében meghatározott eljárás lefolytatásának akkor is helye van, ha olyan külföldi határozat belföldi elismerhetőségének megállapítását kérelmezik, amely 2001. május 1-jét megelőzően emelkedett jogerőre.

2. B) Az áruk nemzetközi adásvételéről szóló Bécsi Egyezményben részes államok

Beiktatta a 2011. évi LXVII. törvény 40. § (3) bekezdés b) pontja, hatályos 2012. június 21-től. Beiktatta a 2012. évi LXXXV. törvény 8. §-a, hatályos 2013. január 1-jétől. 57 Beiktatta a 2012. évi LXXVI. törvény 13. §-a. 55 56


Függelék


Függelék


Függelék

3. C) A nemzetközi adásvételre irányadó elévülési időről szóló New York-i Egyezményben részes államok 1. Az 1980-ban, Bécsben aláírt Jegyzőkönyvben elfogadott módosítások szerint:

2. Az eredeti, New York-i szöveg szerint:


Függelék


Irodalom [] G. Bánrévy . A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. . . Budapest . 2011. . . [] F. Mádl . Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII. . . . . 1969. . 65–96. [] F. Mádl . Összehasonlító nemzetközi magánjog. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. . . Budapest . 1978. . . [] J. Martonyi . A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga a XXI. században. Magyar Jog, LVII. . . . . 2010. . 129–132. [] G. Palásti . A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga új fejlődési irányai. . Publicationes Univ. Miskolcinensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XX/2. . . 2002. . 541–581. [] I. Szászy . Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 1962. . . [] L. Vékás . A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1988. . . L. Vékás . “A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában”. 129–143. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . 2011. . . . K. Raffai . [] M. Világhy . Bevezetés a nemzetközi magánjogba. . . Budapest . 1966. . . [] I. Vörös . A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. . . Budapest . 2004. . . [] I. Vörös . Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. . . Budapest . 2012. . . [] B. Audit. Droit international privé. . . Paris . 1991. . . [] Ch. von Bar and P. Mankowski. Internationales Privatrecht. I.: Allgemeine Lehren. . . München . 2003. . . [] H. Batiffol and P. Lagarde. Traité de droit international privé I. . . . Paris . 1993. . . [] L. Burián , D. T. Czigler , L. Kecskés , and I. Vörös . Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. . . Budapest . 2009. . . [] G. C. Cheshire, P. North, and J. J. Fawcett. Private International Law. . . Oxford . 2008. . . [] J. Deruppé. Droit international privé. . . Paris . 1990. . . [] A. V. Dicey, J. H. C. Morris, and L. Collins. On the Conflict of Laws. with the Third Cumulative Supplement, 2009 . 1–2. . London . 2006. . . [] M. Fallon, P. Kinsch, and Ch. Kohler. Le droit international privé européen en constuction. . . Cambridge . 2011. . . [] B. von Hoffmann and K. Thorn. Internationales Privatrecht . einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. . . München . 2007. . . [] G. Kegel and K. Schurig. Internationales Privatrecht. . . München . 2004. . . [] J Kropholler. Internationales Einheitsrecht. Allgemeine Lehren. . . Tübingen . 1975. . . [] J. Kropholler. Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 2006. . . [] P. Lagarde. L’européanisation du droit international privé. . . Köln . 1996. . . [] K. Lipstein. International Encyclopedia of Comparative Law. Private International Law, I–II. k. . III. . . Tübingen, Leiden, Boston . 2011. . .


Irodalom

[] Y. Loussouarn and P. Bourel. Droit international privé. . . Paris . 1999. . . [] F. Majoros . Les conventions internationales en matière de droit privé. Abrégé théorique et traité pratique. I., II. . . . Paris . 1976, 1980. . . [] F. Mádl . Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII. . . . 1969. . 65–96. [] F. Mádl . Összehasonlító nemzetközi magánjog. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. . . Budapest . 1978. . . [] Cs. I. Nagy . Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 2006. . . [] P. H. Neuhaus. Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. . . Tübingen . 1976. . . [] P. Picone. Ordinamento competente e diritto internazionale privato. . . Padua . 1986. . . [] L. Raape. Internationales Privatrecht. . . Berlin, Frankfurt . 1961. . . [] L. Raape. Internationales Privatrecht. . . Berlin, Frankfurt . 1961. . . [] T. Rauscher. Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. . . Heidelberg . 2009. . . [] L. Réczei . Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1960. . . [] W-H Roth. Europäische Kollisionsrechtsvereinheitlichung. . ESW. . 2011. . 314–328. [] E. F. Scoles, P. Hay, P. J. Borchers, and S. C. Symeonides. Conflict of Laws. . . St. Paul, Minn . 2004. . . [] K. Siehr. Internationales Privatrecht . Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis. . . Heidelberg . 2001. . . [] K. Siehr. Das internationale Privatrecht der Schweiz. . . Zürich . 2002. . . [] S. C. Symeonides. American Private International Law. . Alphen aan den Rijn. . 2008. . . [] I. Szászy . Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1938. . . [] I. Szászy . A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. . . Budapest . 1948. . . [] I. Szászy . Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 1962. . . [] I. Szászy . Nemzetközi polgári eljárásjog. . . Budapest . 1963. . . [] I. Szászy . Jogszabály-összeütközések. . . Budapest . 1973. . . [] L. Vékás . A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1988. . . L. Vékás. “A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában”. 129–143. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . 2011. . . . K. Raffai. [] M. Világhy . Bevezetés a nemzetközi magánjogba. . . Budapest . 1966. . . [] I. Vörös . Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. . . Budapest . 2012. . . [] Ch. von Bar. . . . . . . . [] Ch. von Bar and P. Dopffel. Deutsches und internationales Privatrecht im 16. und 17. Jahrhundert. . . Tübingen . 1995, 2001. . . [] H. Batiffol. Aspects philosophiques du droit international privé. Új kiadás: 2002. . . Paris . 1956. . . [] J. H. Beale. A Treatise on the Conflict of Laws. . . New York . 1935. . . 361 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] A. Bucher. La dimension sociale du droit international privé. . . Leiden, Boston . 2010. . . [] D. F. Cavers. The Choice-of-Law Process. . . Ann Arbor . 1965. . . [] D. F. Cavers. The Choice of Law. Selected Essays 1933–1983. . . Durham . 1985. . . [] J. B. Currie. Selected Essays on the Conflict of Laws. . . Durham . 1963. . . [] R. Dell’Adami. A nemzetközi magánjog haladása. . . Budapest . 1888. . . T. Einhorn. “American vs. European Private International Law – The Case for a Model Conflict of Laws Act (MCLA)”. 3–36. Convergence and Divergence in Private International Law – Liber Amicorum Kurt Siehr. . 2010. . . . [] A. Flessner. Interessenjurisprudenz im internationalen Privatrecht. . . Tübingen . 1990. . . [] F. Gamillscheg. Der Einfluss Dumoulins auf die Entwicklung des Kollisionsrechts. . . Berlin, Tübingen . 1955. . . [] M. Gutzwiller. Der Einfluss Savignys auf die Entwicklung des Internationalprivatrechts. . . Schweiz . 1923. . .

Freiburg,

[] M. Gutzwiller. Geschichte des Internationalprivatrechts. . . Basel, Stuttgart . 1977. . . [] P. Hay. Flexibility versus Predictability and Uniformity in Choice of Law. . . Dordrecht, Boston, London . 1991. . . [] B. Horváth . Comparative Conflicts Law and the Concept of Changing Law. . Am. J. Comp. L., 15. . . 1966/67. . 136–158. B. Horváth . “Comparative Conflicts Law and the Concept of Changing Law . [Magyar fordításban]”. 129–154. Acta Fac. Pol-iur. Univ. Sci. Bud. de Rolando Eötvös nom. . 2009. . XLVI.. . [] E. Jayme and Pasquale Stanislao Mancini . Internationales Privatrecht zwischen Risorgimento und praktischer Jurisprudenz. . . Ebelsbach . 1980. . . [] Ch. Joerges. Zum Funktionswandel des Kollisionsrechts . Die „Governmental Interest Analysis” und die „Krise des Internationalen Privatrechts”. . . Berlin, Tübingen . 1971. . . [] F. K. Juenger. Zum Wandel des Internationalen Privatrechts. . . Karlsruhe . 1974. . . [] G. Kegel. The Crisis of Conflict of Laws. Recueil des Cours. II. . . . . 1964. . 91–268. [] G. Kegel. Joseph Story. RabelsZ. 43. . . 1979. . 609–631. [] G. Kegel. Story und Savigny. Festschrift für die Rechtswissenschaftliche Fakultät Köln. 65. . . Köln . 1988. . . [] Ch. Kohler. Der europäische Justizraum für Zivilsachen und das Gemeinschaftskollisionsrecht. 23. IPRax. . 2003. . 401–412. [] R. A. Leflar. Choice-Influencing Considerations in Conflicts Law.. 41. New York University Law Review. . 1966. . . [] F. Mádl . Vívódás a valósággal a nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány, XII.. . . . 1969. . 65–96. [] F. Matscher, K. Siehr, and J. Delbrück. Multilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPR-Kodifikationen. Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. . . Heidelberg . 1986. . . [] E. M Meijers. Etudes d’histoire du droit international privé. . . Paris . 1967. . . [] K. Neumeyer. Die gemeinrechtliche Entwicklung des internationalen Privat- und Strafrechts bis Bartolus. . . München, Berlin, Leipzig . 1901–1916. . .


Irodalom

[] Y. Nishitani. Mancini und die Privatautonomie im Internationalen Privatrecht. . . Heidelberg . 2000. . . [] W. L. M. Reese. Conflict of Laws and the Second Restatement. Law and Contemporary Problems. 28. . . 1963. . . [] F. C. Savigny von . System des heutigen Römischen Rechts. Band 8.. . . Berlin . 1849. . . [] F. C. Savigny von. System des heutigen Römischen Rechts (változatlan utánnyomás). Band 8. . . . Darmstadt . 1956. . . [] E. F Scoles, P. Hay, P. J. Borchers, and S. C. Symeonides. Conflict of Laws. . . St. Paul, Minn . 2004. . . [] K. Siehr. Ehrenzweigs lex-fori-Theorie und ihre Bedeutung für das amerikanische und deutsche Kollisionsrecht. RabelsZ. 34. . . 1970. . 585–635. [] K. Siehr. Revolution and Evolution in Conflicts Law. 60. Louisiana Law Review. . 2000. . . [] J. Story. Commentaries on the Conflict of Laws, Foreign and Domestic. . . Boston . 1834. . . [] J. Story. Commentaries on the Conflict of Laws, Foreign and Domestic (újranyomás az eredeti 1834-es kiadás nyomán). . Stockstadt am Main. Boston . 2007. . . [] S. C. Symeonides. American Private International Law. . Alphen aan den Rijn. . 2008. . . [] S. C. Symeonides. Annual Choice of Law Survey. . Am. J. Comp. L.. . 1988–2010. . 36–58. [] I. Szászy. Az európai népi demokráciák nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 1962. . . [] L. Vékás . A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1988. . . L. Vékás . “Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón”. 249–264. Ius Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. . 2001. . . . L. Vékás . “A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában”. 129–143. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . 2011. . . . K. Raffai . [] I. Balla . Tételes magyar nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1928. . . [] Gy. Bónis . Középkori jogunk elemei. . . Budapest . 1972. . . [] Á. Ferenczy . A nemzetközi magánjog kézikönyve. . . Budapest . 1911. . . [] K. Helle . Tanulmányok a nemzetközi magánjog köréből. . . Budapest . 1902. . . [] G. Magyary . A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. . . Budapest . 1888. . . [] G. Magyary . A magyar polgári perjog nemzetközi vonatkozásai. . . Budapest . 1902. . . [] V. Pappafava. A nemzetközi magánjog. Jogtörténeti tanulmány. . . Kassa . 1896. . . [] M. Szántó . Nemzetközi magánjog, különös tekintettel hazai viszonyainkra. . . Budapest . 1893. . . [] I. Szászy . Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1938. . . [] I. Szászy . A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. . . Budapest . 1948. . . [] J. V. von Püttlingen. Handbuch des in Österreich-Ungarn geltenden internationalen Privatrechts, mit besonderer Berücksichtigung des Staats- und Völkerrechts. . . Wien . 1878. . . [] E. Wittmann. Nemzetközi és időközi magánjog. . . Budapest . 1902. . . E. Wittmann. “Nemzetközi magánjog”. . Magyar Jogi Lexikon. . 1904. . V.. . D. Márkus .


Irodalom

J. Zlinszky . “Internationales Privatrecht”. . Wissenschaft und Gerichtsbarkeit (Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert). . 1997. . . . [] Gy. Bónis . Középkori jogunk elemei. . . Budapest . 1972. . . [] T.(Hg.) Borić. Internationales Privatrecht und Zivilverfahrensrecht. . . Wien . 2010. . . [] M. Császár . Az EU nemzetközi magánjogi forrásainak hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Kézirat. . . Szeged . 2012. . . [] Á. Ferenczy . A nemzetközi magánjog kézikönyve. . . Budapest . 1911. . . Ch. Heinze. “Bausteine eines Allgemeinen Teils des Europäischen Internationalen Privatrechts”. 105–127. FS Jan Kropholler. . 2008. . . . [] K. Helle . Tanulmányok a nemzetközi magánjog köréből. . . Budapest . 1902. . . [] E. Jayme and R.(Hrsg.) Hausmann. Internationales Privat- und Verfahrensrecht. Textausgabe. . . München . 2010. . . [] J. Kropholler, H. Krüger, W. Riering, J. Samtleben, and K. Siehr. Außereuropäische IPR-Gesetze. . . Hamburg . 1999. . . [] P. Lagarde. Embryon de Règlement portant Code Europeén de droit international privé. RabelsZ. 75. . . 2011. . 673–676. [] G. Magyary . A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. . . Budapest . 1888. . . [] G. Magyary . A magyar polgári perjog nemzetközi vonatkozásai. . . Budapest . 1902. . . [] A. N. (Hrsg.) Makarov. Quellen des Internationalen Privatrechts. . . Tübingen . 1978. . . [] W. Riering. IPR-Gesetze in Europa. . . Bern, München . 1997. . . H. J. Sonnenberger. “Randbemerkungen zum Allgemeinen Teil des europäisierten IPR”. 227–246. FS Jan Kropholler. . 2008. . . . [] M. Szántó. Nemzetközi magánjog különös tekintettel hazai viszonyainkra. . . Budapest . 1893. . . [] I. Szászy . Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1938. . . [] I. Szászy. A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. . . Budapest . 1948. . . L. Vékás . “A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában”. 129–143. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . 2011. . . . K. Raffai . J. Zlinszky . “A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon”. 941–949. Jogtudományi Közlöny. . 1981. . . XXVI.. J. Zlinszky . “Internationales Privatrecht”. . Wissenschaft und Gerichtsbarkeit (Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert). . 1997. . . . [] B. Audit. Droit international privé. . . Paris . 1991. . . [] D. Baetge. Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht. . . Tübingen . 1994. . . [] Ch. von Bar and P. Mankowski. Internationales Privatrecht. I.. Allgemeine Lehren. . . München . 2003. . . [] J. Basedow. Das Staatsangehörigkeitsprinzip in der Europäischen Union. 31. IPRax. . 2011. . 109–116. [] H. Batiffol and P. Lagarde. Traité de droit international privé I. . . . Paris . 1993. . . [] G. C. Cheshire, P. North, and J. J. Fawcett. Private International Law. . . Oxford . 2008. . .


Irodalom

Z. Csehi . “Állami és vallási jogok kapcsolatáról”. 55–81. Állam – egyház és az egyetemalapító Pázmány. . 2010. . . . M. Király . L. Rácz . Z. Csehi . “Kettős állampolgárság és német nemzetközi magánjog: Új szempontok és új prioritások az alapjogok érvényesülése és az európai jog irányaiból”. 379–419. Viva vox iuris civilis – Tanulmányok Sólyom László tiszteletére 70. születésnapja alkalmából . . 2012. . . . [] J. Deruppé. Droit international privé. . . Paris . 1990. . . [] A. V. Dicey, J. H. C. Morris, and L. Collins. On the Conflict of Laws. 1–2. . London . 2006. . . [] A. V. Dicey, J. H. C. Morris, and L. Collins. On the Conflict of Laws (with the Third Cumulative Supplement, 2009). 1–2. . London . . . . [] U. Drobnig. Verstößt das Staatsangehörigkeitsprinzip gegen das Diskriminierungsverbot des EWGVertrages? . RabelsZ. 34. . . 1970. . 636–662. [] A. Furrer, D. Girsberger, and K. Siehr. Internationales Privatrecht. Allgemeine Lehren . Schweizerisches Privatrecht. Bd. 11, Teil Bd. 1.. . . Basel . 2008. . . [] P. Hay, R. J. Weintraub, and P. J. Borchers. Conflict of Laws . Cases and Materials. . . New York . 2004. . . [] B. von Hoffmann and K. Thorn. Internationales Privatrecht . einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. . . München . 2007. . . [] E. Jayme. Narrative Normen im Internationalen Privat- und Verfahrensrecht. . . Tübingen . 1993. . . [] E. Jayme. Identité culturelle et integration. Le droit international privé postmoderne. Rec. des cours. 251. . . 1995. . 9–267. [] G. Kegel and K. Schurig. Internationales Privatrecht. . . München . 2004. . . [] J. Kropholler. Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 2006. . . [] P. Lagarde. La déchéance de nationalité. Recueil Dalloz. . . . 2010, 1992. . . [] K. Lipstein. International Encyclopedia of Comparative Law. . Private International Law I–II. III.. . Tübingen, Leiden, Boston . 2011. . . [] Y. Loussouarn and P. Bourel. Droit international privé. . . Paris . 1999. . . [] P. H. Neuhaus. Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. . . Tübingen . 1976. . . [] P. Picone. Ordinamento competente e diritto internazionale privato. . . Padua . 1986. . . [] T. Rauscher. Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. . . Heidelberg . 2009. . . [] E. F. Scoles, P. Hay, P. J. Borchers, and S. C. Symeonides. Conflict of Laws. . . St. Paul, Minn . 2004. . . [] K. Siehr. Internationales Privatrecht . Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis. . . Heidelberg . 2001. . . [] K. Siehr. Das internationale Privatrecht der Schweiz. . . Zürich . 2002. . . [] K. Siehr. General Problems of Private International Law in Modern Codifications . de lege lata and de lege europea ferenda. Yearbook of Private International Law. 7. . . 2005. . 17–61. [] H. J. (Red.) Sonnenberger. Internationales Privatrecht, Münchener Kommentar zum BGB. Band 10.. . . München . 2010. . . [] C. Stern. Das Staatsangehörigkeitsprinzip in Europa. . . Baden-Baden . 2008. . .


Irodalom

[] S. C. Symeonides. American Private International Law. . Alphen aan den Rijn. . 2008. . . [] T. Troge. Europarecht und das Staatsangehörigkeitsprinzip im Internationalen Privatrecht. . . Baden-Baden . 2009. . . [] B. Ubertazzi. La capacità delle persone fisiche nel diritto internazionale privato. . . Padova . 2006. . . [] L. Vékás . A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1988. . . [] B. Audit. Droit international privé. . . Paris . 1991. . . [] Ch. von Bar and P. Mankowski. Internationales Privatrecht I.. Allgemeine Lehren . . . München . 2003. . . E. Bartin. “De l’impossibilité d’arriver á la suppression définitive des conflits de lois (La théorie des qualifications en droit international privé)”. 225–255, 466–495., 720–738. Clunet. . 1897. . 24. . E. Bartin. “De l’impossibilité d’arriver á la suppression définitive des conflits de lois (La théorie des qualifications en droit international privé)”. . Etudes de droit international privé. . 1899. . . . [] H. Batiffol and P. Lagarde. Traité de droit international privé I.. . . Paris . 1993. . . [] G. C. Cheshire, P. North, and J. J. Fawcett. Private International Law. . . Oxford . 2008. . . [] J. Deruppé. Droit international privé. . . Paris . 1990. . . [] A. V. Dicey, J. H. C. Morris, and L. Collins. On the Conflict of Laws. with the Third Cumulative Supplement, 2009 . 1–2. . London . 2006. . . [] A. Furrer, D. Girsberger, and K. Siehr. Internationales Privatrecht. Allgemeine Lehren . Schweizerisches Privatrecht. Bd. 11, Teil Bd. 1.. . . Basel . 2008. . . [] P. Hay. Die Qualifikation der Verjährung im US-amerikanischen Recht. 9. IPRax. . 1989. . 197–202. [] P. Hay, R. J. Weintraub, and P. J. Borchers. Conflict of Laws . Cases and Materials. . . New York . 2004. . . [] B. von Hoffmann and K. Thorn. Internationales Privatrecht . einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. . . München . 2007. . . F. Kahn. “Gesetzeskollisionen. Ein Beitrag zur Lehre des internationalen Privatrechts (Jherings Jahrbücher, 1891)”. . Abhandlungen zum internationalen Privatrecht Band I.. . München, Leipzig . 1928. . . . [] G. Kegel and K. Schurig. Internationales Privatrecht. . . München . 2004. . . [] J. Kropholler. Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 2006. . . [] K. Lipstein. International Encyclopedia of Comparative Law. Vol. III.. Private International Law I–II.. 3. . Tübingen, Leiden, Boston . 2011. . . [] Y. Loussouarn and P. Bourel. Droit international privé. . . Paris . 1999. . . [] L. A. Mistelis. Charakterisierungen und Qualifikation im internationalen Privatrecht: Zur Lehre einer parteispezifischen Qualifikation im Kollisionsrecht der privaten Wirtschaft. . . Tübingen . 1999. . . [] P. H. Neuhaus. Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. . . Tübingen . 1976. . . [] J.-P. Niboyet. Cours de droit international privé français. . . Paris . 1949. . . [] P. Picone. Ordinamento competente e diritto internazionale privato. . . Padua . 1986. . . E. Rabel. “Das Problem der Qualifikation”. 241–288. . RabelsZ. . 1931. . . 5. [] T. Rauscher. Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. . . Heidelberg . 2009. . .


Irodalom

[] E. F. Scoles, P. Hay, P. J. Borchers, and S. C. Symeonides. Conflict of Laws. . . Minn . 2004. . . [] K. Siehr. Das internationale Privatrecht der Schweiz. . . Zürich . 2002. . . K. Siehr. “General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda”. 17–61. Yearbook of Private International Law. . . 2005. . 7. . [] S. C. Symeonides. American Private International Law. . Alphen aan den Rijn. . 2008. . . [] L. Vékás. A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . . . . W. Wengler. “Die Vorfrage im Kollisionsrecht”. 148–251. RabelsZ. . . 1934. . . 8. W. Wengler. “Die Qualifikation der materiellen Rechtssätze im internationalen Privatrecht”. 337–374. Festschrift für Martin Wolff. . Tübingen . 1952. . . . [] M. Wolff. Internationales Privatrecht. . . Berlin . 1933. . . [] M. Wolff. Das Internationale Privatrecht Deutschlands. . . Berlin, Göttingen, Heidelberg . 1954. . . [] B. Audit. Droit international privé. . . Paris . 1991. . . Ch. von Bar and P. Mankowski. “Internationales Privatrecht”. . Allgemeine Lehren. . München . 2003. . . . [] H. Batiffol and P. Lagarde. Traité de droit international privé I.. 1. . Paris . 1993. . . [] G. C. Cheshire, P. North, and J. J. Fawcett. Private International Law. . . Oxford . 2008. . . [] J. Deruppé. Droit international privé. . . Paris . 1990. . . [] A. V. Dicey, J. H. C. Morris, and L. Collins. On the Conflict of Laws. Vol. 1–2. with the Third Cumulative Supplement, 2009. 1, 2. . London . 2006 . . . [] Ph. Francescakis. La théorie du renvoi et les conflits de systèmes en droit international privé. . . Paris . 1958. .. [] A. Furrer, D. Girsberger, and K. Siehr. Internationales Privatrecht. Allgemeine Lehren. Schweizerisches Privatrecht . Bd. 11, Teil Bd. 1. 11/1. . Basel . 2008. . . [] P. Hay, R. J. Weintraub, and P. J. Borchers. Conflict of Laws – Cases and Materials. . . New York . 2004. . . [] B. von Hoffmann and K. Thorn. Internationales Privatrecht – einschließlich der Grundzüge des internationalen Zivilverfahrensrechts. . . München . 2007. . . [] G. Kegel and K. Schurig. Internationales Privatrecht. . . München . 2004. . . [] J. Kropholler. Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 2006. . . [] K. Lipstein. International Encyclopaedia of Comparative Law. Vol. III. Private International Law. I–II. k.. 3/1, 2. . Tübingen, Leiden, Boston . 2011. . . [] Y. Loussouarn and P. Bourel. Droit international privé. . . Paris . 1999. . . [] P. H. Neuhaus. Die Grundbegriffe des internationalen Privatrechts. . . Tübingen . 1976. . . [] P. Picone. Ordinamento competente e diritto internazionale privato. . . Padua . 1986. . . [] T. Rauscher. Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. . . Heidelberg . 2009. . . L. Réczei. “A visszautalás”. 151–160. Jogtudományi Közlöny. . . 1970. . XXV. . [] E. F. Scoles, P. Hay, P. J. Borchers, and S. C. Symeonides. Conflict of Laws. . . St. Paul, Minn. . 2004. . .


Irodalom

[] K. Siehr. Internationales Privatrecht. Deutsches und europäisches Kollisionsrecht für Studium und Praxis. . . Heidelberg . 2001. . . K. Siehr. “Renvoi: A Necessary Evil or is it Possible to Abolish It by Statute?”. 193–212. Foundations and Perspectives of International Trade Law. . London . 2001. . . . I. Fletcher. L. A. Mistelis. M. Cremona. [] K. Siehr. Das internationale Privatrecht der Schweiz. . . Zürich . 2002. . . K. Siehr. “General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda”. 17–61. Yearbook of Private International Law. . . 2005. . . 7. [] S. C. Symeonides. American Private International Law. . . Alphen aan den Rijn . 2008. . . [] L. Vékás. A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1988. . . [] C. Bernitt. Die Anknüpfung von Vorfragen im europäischen Kollisionsrecht. . . Tübingen . 2010. . . [] M. Császár. Az EU nemzetközi magánjogi forrásainak hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Kézirat. . . Szeged . 2012. . . [] C. Esplugues Mota, J. L. Iglesias-Buhigues, and G. Palao Moreno. Application of Foreign Law. . . München . 2011. . . [] R. Fentiman. Foreign Law in English Courts. Pleading, Proof and Choice of Law. . . Oxford . 1998. . . A. Flessner. “.: Fakultatives Kollisionsrecht”. 547–584. RabelsZ. . . 1970. . . 34. [] V. Füllemann-Kuhn. Die Vorfrage im Internationalen Privatrecht. . . Zürich . 1977. . . S. Gössl. “Die Vorfrage im Internationalen Privatrecht der EU”. 65–72. ZfRV. . . 2002. . . . S. Hantel. “Anwendung ausländischen Rechts vor französischen Gerichten”. 143–151. RabelsZ. . . 1991. . . 55. L. Kecskés. “A külföldi jog alkalmazása Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban”. 775–780, 866–875. Magyar Jog. . . 1990. . XXXVII. . H-P. Mansel. “Zum Verhältnis von Vorfrage und Substitution. Am Beispiel einer unterhaltsrechtlichen Vorfrage des iranischen Scheidungsrechts”. 353–371. FS Jan Kropholler. . Tübingen . 2008. . . . [] G. Melchior. Melchior. . . Berlin, Leipzig . 1932. . . [] D. Müller. Die Anwendung ausländischen Rechts im internationalen Privatrecht. . . Berlin . 1968. . . [] P. Picone. Saggio sulla struttura formale del problema delle questioni preliminari nel diritto internazionale privato. . . Napoli . 1971. . . [] T. Rauscher. Internationales Privatrecht, mit internationalem und europäischem Verfahrensrecht. . . Heidelberg . 2009. . . [] D. Reichert-Facilides. Fakultatives und zwingendes Kollisionsrecht. . . Tübingen . 1995. . . K. Schurig. “Die Struktur des kollisionsrechtlichen Vorfragenproblems”. 549–570. FS Gerhard Kegel. . Stuttgart . 1987. . . . K. Siehr. “General Problems of Private International Law in Modern Codifications – de lege lata and de lege europea ferenda”. 17–61. Yearbook of Private International Law. . . 2005. . . 7. F. Sturm. “Fakultatives Kollisionsrecht: Notwendigkeit und Grenzen”. 329–351. Festschrift Zweigert. . Tübingen . 1981. . . . [] I. Szászy. Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 1938. . . [] L. Vékás. A nemzetközi magánjog elméleti alapjai. . . Budapest . 1986. . .


Irodalom

I. Zajtay. “The Application of Foreign Law”. . Int. Enc. Comp. L. III. kötet , 14. fejezet. . Tübingen . 1972. . . . [] A. Badó and J. Bóka. Európa kapujában – Reform, igazság, szolgáltatás. . . Miskolc . Miskolc. . 85–95. J.

Basedow. “Die Verselbständigung des europäischen ordre public”. 291–319. Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. . Köln . 1991. . . . Ch. von Bar.

Europäisches

L. Burián. “Gondolatok a közrend szerepéről”. 97–122. Magister artis boni et aequi – Studia in honorem Németh János. . Budapest . 2003. . . . A. Flessner. “Fakultatives Kollisionsrecht”. 547–584. RabelsZ. . . 1970. . . 34. [] L. S. Freisler. Public policy in den Kollisionsrechten der USA gestern und heute. . Pfaffenweiler. . 1991. . . [] É. Horváth. Nemzetközi választottbíráskodás. . . Budapest . 2010. . . [] E. Jayme. Methoden der Konkretisierung des ordre public im Internationalen Privatrecht. . . Heidelberg . 1989. . . L. Kecskés. “„Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető””. 129–153. Tanulmányok dr. Földvári József 80. születésnapja tiszteletére. . Pécs . 2006. . . . L. Kecskés. “Lehet-e közrendbe ütköző, ami nem jogellenes?”. 531–536. Magyar Jog. . . 2007. . LIV. . L. Kecskés and Z. Nemessányi. “Magyar közrend – nemzetközi közrend – közösségi közrend”. 21–38. Európai Jog. . . 2007. . 7. 3. [] L. Kecskés and J.-né Lukács. Választottbírók könyve. . . Budapest . 2012. . . [] M. Király. A diszkrimináció tilalma az Európai Bíróság joggyakorlatában. . . Budapest . 1998. . . D. Martiny. “Gemeinschaftsrecht, ordre public, zwingende Bestimmungen und Exklusivnormen”. 211–237. Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. . Köln . 1991. . . . Ch. von Bar. D. Martiny. “Die Zukunft des europäischen ordre public im Internationalen Privat- und Verfahrensrecht”. 523– 548. Privatrecht in Europa, Festschrift für H.J. Sonnenberger. . München . 2004. . . . [] G. Melchior. Die Grundlagen des deutschen internationalen Privatrechts. . . Berlin, Leipzig . 1932. . . G. Palásti. “.: Közrendi, imperatív, kógens és diszpozitív szabályok”. 65–76. Magyar Jog. . . 2006. . . 53. K. Raffai. “A közrendi klauzula európaizálódásáról”. 302–306. Jogtudományi Közlöny. . . 2006. . LXI. . K. Raffai. “Az emberi jogok szerepe a közrend konkretizálásában”. 142–151. Magyar Jog. . . 2007. . . 54. [] K. Raffai. .: A nemzetközi magánjogi közrend rétegei – különös tekintettel a közösségi és a magyar jogra. Kézirat. . . Budapest . 2008. . . [] M. Renfert. Über die Europäisierung der ordre public Klausel. . . Frankfurt am Main . 2003. . . S. Schwung. “Das Ersatzrecht bei einem Verstoß des ausländischen Rechts gegen den ordre public”. 407–425. RabelsZ. . . 1985. . . 49. [] A. Spickhoff. Der ordre public im internationalen Privatrecht. . . Neuwied, Frankfurt . 1989. . . F. Sturm. “Fakultatives Kollisionsrecht: Notwendigkeit und Grenzen”. 329–351. Festschrift Zweigert. . Tübingen . 1981. . . . [] F. Váli. A közrendi klausula és nemzetközi magánjogi gyakorlatunk. . . Pécs . 1928. . . [] Ch. Völker. Zur Dogmatik des ordre public. . . Berlin . 1998. . . [] F. Bänziger. Der Schutz des Dritten im internationalen Personen-, Familien- und Erbrecht der Schweiz. . . Zürich . 1977. . . 369 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

[] E. Brödermann and H. Iversen. Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 1994. . . [] G. Fischer. Verkehrsschutz im internationalen Vertragsrecht.. . . Köln . 1990. . . [] M.-N. Jobard-Bachellier. L’apparence en droit international privé. . . Paris . 1994. . . [] O. Kimminich. Der internationale Rechtsstatus des Flüchtlings. . . Köln . 1990. . . [] N. A. Makarov. Allgemeine Lehren des Staatsangehörigkeitsrechts. . . Stuttgart . 1962. . . [] H.-P. Mansel. Personalstatut, Staatsangehörigkeit und Effektivität. . . München . 1987. . . A. E. von Overbeck. “Persons”. . In Int. Enc. Comp. L., III. kötet, 15. fejezet. . Tübingen . 1972. . . . [] D. Baetge. Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht. . . Tübingen . 1994. . . [] F. Bänziger. Der Schutz des Dritten im internationalen Personen-, Familien- und Erbrecht der Schweiz. . . Zürich . 1977. . . [] E. Brödermann and H. Iversen. Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. . . Tübingen . 1994. . . A. Bucher. “Staatsangehörigkeits- und Wohnsitzprinzip. Eine rechtsvergleichende Übersicht”. . SJIR. . . 1972. . . 28. Z. Csehi. “Kettős állampolgárság és német nemzetközi magánjog: Új szempontok és új prioritások az alapjogok érvényesülése és az európai jog irányaiból”. 379–419. Viva vox iuris civilis – Tanulmányok Sólyom László tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. . Budapest . 2012. . . . [] R. Danckwerts. Persönlichkeitsrechtsverletzungen im deutschen, schweizerischen und US-amerikanischen internationalen Privatrecht: ein Plädoyer für das Personalstatut. . . Berlin . 1999. . . [] B. Emde. Die Reform des internationalen Namensrechts. . . Pfaffenweiler . 1988. . . [] G. Fischer. Verkehrsschutz im internationalen Vertragsrecht. . . Köln . 1990. . . [] D. Henrich. Der Erwerb und die Änderung des Familiennamens unter besonderer Berücksichtigung von Fällen mit Auslandsberührung. . . Frankfurt am Main . 1983. . . [] O. Kimminich. Der internationale Rechtsstatus des Flüchtlings. . . Köln . 1962. . . [] M. Levante. Wohnsitz und gewöhnlicher Aufenthalt im internationalen Privat- und Zivilprozessrecht der Schweiz. . . St. Gallen . 1998. . . [] G. Magyary. A jog- és cselekvőképesség a nemzetközi magánjogban. . . Budapest . 1888. . . [] N. A. Makarov. Allgemeine Lehren des Staatsangehörigkeitsrechts. . . Stuttgart . 1962. . . [] D. Masmejan. La localisation des personnes physiques en droit international privé. Etude comparée des notions de domicile, de résidence habituelle et d’établissement en droit suisse, français, allemand, anglais, américain et dans les Convention de La Haye. . . Genf . 1994. . . [] P. Mikat. Zur Diskussion um die Lehre vom Vorrang der effektiven Staatsangehörigkeit. . . Opladen . 1983. . . J. Mörsdorf-Schulte. “Europäische Impulse für Namen und Status des Mehrstaaters”. 315–326. IPRax. . . 2004. . . 24. [] Cs. I. Nagy. Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 2006. . . [] M. Nowak. Der Name der natürlichen Person. . . Frankfurt am Main . 1996. . . [] T. Stäheli. Persönlichkeitsverletzungen im IPR. . . Basel . 1990. . .


Irodalom

[] V. Stoll. Die Rechtswahl im Namens-, Ehe- und Erbrecht. . . München . 1991. . . L. Kecskés. “Az állam immunitása a nemzetközi magánjogban”. 157–162. Magyar Jog. . . 1986. . XXXIII. . F. Mádl. “Az állam a gazdaságban és az immunitás problémái, különös tekintettel a gazdasági integrációkra”. 265–274. Jogtudományi Közlöny. . . 1974. . XXIX. . F. Mádl. “Újabb szakaszban egy korszerű magyar nemzetközi magánjogi kódexért”. 639–655. Jogtudományi Közlöny. . . 1978. . XXXIII. . [] F. Mádl. A külgazdaság és a nemzetközi beruházások joga. . . Budapest . 1988 . . . [] F. Mádl. Állam és gazdaság. Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban. . . Budapest . 1997. . . [] F. Váli. A magyar–csehszlovák vegyes döntőbíróság és az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Egyetem perében. . . Budapest . 1934. . . G. Bánrévy. “Nemzetközi kereskedelem az Unión belül?”. 7–18. Liber Amicorum, Studia Gy. Boytha dedicata. Ünnepi dolgozatok Boytha György tiszteletére. . Budapest . 2004. . . . M. Király. P. Gyertyánfy. [] G. Bánrévy. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. . . Budapest . 2011. . . [] M. J. Bonell. New Approach to International Commercial Contracts. The UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts. . . The Hague, London, Boston . 1999. . . Gy. Boytha. “Nemzetközi szerzői jog”. 313–373. A szerzői jog. . Budapest . 1990. . . . F. Petrik. Broches. “The World Bank.”. 83–96. International Financial Law. . London . 1983. . II.. . R. S. Rendell. L. Burián. “Az UNIDROIT Alapelvek alkalmazása a nemzetközi kereskedelmi szerződésekre”. 441–450. Jogtudományi Közlöny. . . 1996. . . 51. J. E. Camacho. “The International Finance Corporation”. 97–104. International Financial Law. . London . 1983. . II. . R. S. Rendell. C. Cocuzza and A. Forabosco. “Are States Relinquishing their Sovereign Rights? The GATT Dispute Settlement Process in a Globalized Economy”. 161–188. Tulane Journal of International and Comparative Law. . . 1996. . . 4. W. M. Corden. “International Monetary Found”. 479–482. The New Palgrave Dictionary of Money and Finance. . New York . . . 2. . [] E. Dienes-Oehm, I. Erdős, M. Király, J. Martonyi, and R. Somssich. Az Európai Unió gazdasági joga I. Belső piac és a közös kereskedelempolitika. 1. . Budapest . 2010. . . [] E. Ernst. Nemzetközi áruegyezmények. . . Budapest . 1977. . . [] B. Horváthy. Külkereskedelmi védelmi intézkedések a közösségi jogban. Kézirat. . . Budapest . 2008. . . K.

Ipsen and V. Haltern. “ule of Law in den internationalen Wirtschaftsbeziehungen. Welthandelsorganisation.”. 717–723. Recht der Internationalen Wirtschaft. . . 1994. . . 40.

Die

[] M. Király. Az Európai Közösség kereskedelmi joga. . . Budapest . 1998. . . F. Laursen. “The Community’s Policy Towards EFTA: Regime Formation in the European Economic Space (EES)”. 303–325. Journal of Common Market Studies. . . 1990. . . 28. [] A. F. Lowenfeld. International Economic Law. . . Oxford . 2008. . . H. Lőrincné Istvánffy. “Nemzetközi pénzügyi szervezetek”. 193–197. Európa zsebkönyv. . Budapest . 1995. . . . Á. Hargita. G. Izikné Hedri. T. Palánkai.


Irodalom

F. Mádl. “Az EGK és Magyarország – A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának egy új fejezetéhez”. 441– 449. Jogtudományi Közlöny. . . 1988. . . 53. F. Mádl. “Ius Commune Europae”. 117–132. Jogtudományi Közlöny. . . 1990. . XLV . . [] F. Mádl. Az európai örökség útjain. . . Budapest . 1995. . . F. Mádl. “Quo vadis Europa?”. 424–439. Magyar Jog. . . 1996. . . . [] F. Mádl. EU Integration Process – Enlargement and Institutional Reforms. . . Budapest . 1997. . . [] F. Mádl. Állam és gazdaság. (Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban). . . Budapest . 1997. . . F. Mádl. “State and Economy in Transformation – Revolution by Law in the Central and Eastern European Countries”. . International Encyclopedia of Comparative Law. . Tübingen, Dordrecht, Boston, Lancester . 2000. . XVII. . [] J. Martonyi and G. Bánrévy. A külkereskedelem kézikönyve. . . Budapest . 1994. . . P. Náray. “A GATT uruguayi fordulója és a világkereskedelmi szervezet létrehozása”. 287–299. Jogtudományi Közlöny. . . 1994. . IL. . [] Vörös . . . . . . . . [] I. Vörös. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. 1-3. . Budapest . 2004. . . [] St. Weatherill and P. Beaumont. EC Law. . . London . 1999. . . P. Wo. “International Commodity Trade”. 840–843. New Encyclopedia Britannica. . . 1991. . 21. . [] Ch. von Bar. Internationales Privatrecht, II.: Besonderer Teil. . . München . 1991. . . P. Behrens. “Niederlassungsfreiheit und Internationales Gesellschaftsrecht”. 498–525. RabelsZ. . . 1988. . . 52. W. Cains. “Case Note on Cartesio Decision by the European Court of Juctice, Case-210/06”. 569–578. European Review of Private Law. Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. . 2010. . . 18. R. Geimer. “Gesellschaften und juristische Personen auf Wanderschaft in Europa”. . Vorlesungen und Vorträge im Ludwig Boltzmann Institut für Europarecht. . Wien . 2004. . . 20. [] M. Király. A diszkrimináció tilalma az Európai Bíróság joggyakorlatában. . . Budapest . 1998. . . Ch. Kohler. “Der europäische Justizraum für Zivilsachen und das Gemeinschaftskollisionsrecht”. 401–412. IPRax. . . 2003. . . 23. [] . Mádl. Állam és gazdaság. Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban. . . Budapest . 1997. . . [] Cs. I. Nagy. Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 2006. . . Z. Nemessányi. “Cartesio ergo sum?”. 264–268. ZfRV. . . 2008. . . 49. [] H. J. Sonnenberger. Internationales Privatrecht, Münchener Kommentar zum BGB. Band 10. . . München . 2010. . . [] T. Szabados . The Transfer of Seat of Companies within the European Union – The Impact of Freedom of Establishment on National Laws. Kézirat. . . Budapest . 2012. . . Ch. Timmermanns. “Impact of EU Law on International Company Law”. 549–567. European Review of Private Law. . . 2010. . . 18.


Irodalom

M. R. Buxbaum and F. Mádl. “State and Economy”. . ternational Encyclopedia of Comparative Law. . Tübingen, Dordrecht, Boston, Lancester . 2000. . XVII. . [] J. A. Dobkin. International Joint Ventures. 2nd ed.. . . Washington . 1988. . . [] O. Glatz, Gy. Martin, and K. Nagy. Az idegenjog és a konzuli jog – kommentár a gyakorlat számára. . . Budapest . 1995. . . [] M. Király and F. Mádl. A külföldi beruházások jogi védelme. . . Budapest . 1989. . . [] M. Király. Az Európai Közösség kereskedelmi joga. . . Budapest . 1998. . . F. Mádl. “Forms of Joint Ventures – Between Enterprises from Countries with Different Political and Economic Systems”. 285–313. General Report of the XIIIth International Congress of the International Academy of Comparative Law. . Montreal . 1990. . . . [] F. Mádl. Az európai örökség útjain. . . Budapest . 1995, 1997. . . [] F. Mádl. Állam és gazdaság. Forradalom a jog útján a közép- és kelet-európai országokban. . . Budapest . 1997. . . [] F. Mádl. EU Integration Process – Enlargement and Institutional Reforms. Budapest. . . . . 1997. F. Mádl. “State and Economy in Transformation – Revolution by Law in the Central and Eastern European Countries”. . International Encyclopedia of Comparative Law. . Tübingen, Dordrecht, Boston, Lancester . 2000. . XVII. . [] I. Vörös. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. I-III. . Budapest . 2004. . . E. Dienes-Oehm. “A külföldi tőke magyarországi beruházásainak elősegítése a nemzetközi jog eszközeivel”. 17–27. Külgazdaság. . . 1988. . XXXII. 2. [] M. Király and F. Mádl. A külföldi beruházások jogi védelme. . . Budapest . 1989. . . Zs. Knap. “A külkereskedelmi szerződésekkel összefüggő biztosítási kérdések”. 212–238. A külkereskedelem jogi kézikönyve. . Budapest . 1994. . . . J. Martonyi. G. Bánrévy. [] A. F. Lowenfeld. International Economic Law. . . Oxford . 2008. . . F. Mádl. “Political Risks within the Sphere of Foreign Trade Transaction”. 138–147. Annal. Univ. Budapestinensis. . . 1984. . . 26. J. Martonyi. “A külföldi beruházások jogi kérdései. Külgazdaság”. 113–122. Külgazdaság. . . 1987. . XXXI. . [] A. J. Bělohlávek. Rome Convention – Rome I.. Regulation. 1–2 vol.. I/1-2. Huntington. New York . 2010. . . [] J. Bredow and B. Seiffert. Incoterms 2000. Kommentar und deutsch/englischer Text der ICC-Incoterms. . . Bonn . 2000. . . L. Burián. “Az Incoterms”. 55–66. A külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. . Budapest . 1993. . . . G. Bánrévy. [] H. Dölle. Kommentar zum Einheitlichen Kaufrecht. . . München . 1976. . . [] Ferrari–Leible. Ein neues Internationales Vertragsrecht für Europa – Der Vorschlag für eine Rom IVerordnung. . . Jena . 2007. . . Giuliano–Lagarde. “Jelentés a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Egyezményről Nr. C 282”. . EK Hivatalos Lap. Incoterms 2010. ICC. Párizs . 1980. október 31.. . . 715. [] Matscher. ultilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPR-Kodifikationen. Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. . . Heidelberg . 1986. . .


Irodalom

[] Morrissey. International Sales Law and Arbitration. . . Austin . 2008. . . [] G. Palásti and I. Vörös. Európai kollíziós kötelmi jog. A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. . . . . . . [] R. Plender and M. Wilderspin. The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. . . London . 2001. . . [] J. Püls. Parteiautonomie. . . Berlin . 1995. . . [] J. Ramberg. ICC Guide to Incoterms 2000. . ICC-kiadás. . 2000. . . [] Th. Rauscher. Rom I-VO Rom II-VO. I-II.. . München . 2011. . . [] Ch. Reithmann and D. Martiny. Internationales Vertragsrecht. . . Köln . 2010. . . [] L. Rudolf. A nemzetközi vétel. . . Budapest . 1972. . . [] B. Audit. La vente internationale de marchandises. Convention des Nations-Unies du 11 avril 1980. . . Paris . 1990. . . G. Bánrévy, R. Jancsó, and T. Sándor. “A Bécsi Konvenció javított magyar fordítása”. . MKIK Jogi Tájékoztató Füzetek. . Budapest . 2007. . . 185. [] S. Bettschart. Les ventes internationales. . . Lausanne . 1998. . . [] Bianca–Bonell. Commentary on the International Sales Law. The 1980 Vienna Sales Convention. . . Milano . 1987. . . [] S. Corvaglia. Das einheitliche UN-Kaufrecht– CISG. . . Bern . 1998. . . [] A. Dawwas. Die Gültigkeit des Vertrages und das UN-Kaufrecht. . . Aachen . 1998. . . [] A. Dechow. Die Anwendbarkeit des UN-Kaufrechts im Internationalen Kunsthandel. . . Münster, Hamburg, London . 2000. . . [] F. Enderlein, D. Maskow, and H. Strohbach. Internationales Kaufrecht. . . Berlin . 1991. . . [] F. Ferrari. Quo Vadis CISG?. Celebrating the 25th Anniversary of the United Nations Convention on Contracts for the International Sale of Goods. . . München . 2005. . . [] Ferrari. Internationales Vertragsrecht . EGBGB – CISG – CMR – FactÜ. Kommentar. . . München . 2007. . . [] F. Ferrari. The CISG and Its Impact on National Legal Systems. . . München . 2008. . . [] Flechtner. Drafting Contracts under the CISG. . . Oxford . 2007. . . [] R. Herber and B. Czerwenka. Internationales Kaufrecht. Kommentar. . . München . 1991. . . [] V. Heuzé. La vente internationale de marchandises. . . Paris . 1992. . . [] J. O. Honnold. Uniform Law for International Sales under the 1980 United Nation Convention. . . The Hague, London, Boston . 1999. . . [] Huber. The CISG. A new textbook for students and practitioners. . . München . 2007. . . [] D. Janzen, J. Steinhoff, and J. Alpmann. UN-Kaufrecht. . IPR. Münster . 1998. . . M. F. Koehler and Y. Guo. “The Acceptance of the Unified Sales Law (CISG) in Different Legal Systems”. 57– 60. Pace International Law Review. . . 2008. . . 1. [] R. Loewe. Internationales Kaufrecht. . . Wien . 1989. . .


Irodalom

[] A. Lohmann. Parteiautonomie und UN-Kaufrecht. . . Tübingen . 2005. . . U. Magnus. “Wiener UN-Kaufrecht (CISG)”. . von Staudingers Kommentar zum BGB mit Einführungsgesetz und Nebengesetzen. . Berlin . 2005. . . . [] Morrissey. International Sales Law and Arbitration. . . Austin . 2008. . . [] Neumayer. Convention de Vienne sur les contrats de vente internationale de marchandises. Commentaire. . . Lausanne . 1993. . . [] B. Piltz. Internationales Kaufrecht . Das UN-Kaufrecht in praxisorientierter Darstellung. . . München . 2008. .. [] G. Reinhart. UN-Kaufrecht. Kommentar. . . Heidelberg . 1991. . . [] L. Rudolf. A nemzetközi vétel. . . Budapest . 1972. . . [] T. Sándor and L. Vékás. Nemzetközi adásvétel. A Bécsi Egyezmény kommentárja. . . Budapest . 2005. . . [] Schlechtriem. Commentary on the UN Convention on the International Sale of Goods (CISG). . . Oxford . 2005. . . [] Schwenzer. International Sales Law. . . New York . 2007. . . [] Schlechtriem. Kommentar zum Einheitlichen UN-Kaufrecht (CISG). . . München . 2008. . . [] Schlechtriem. Convention de Vienne sur les contrats de vente internationale de marchandises. . . Paris . 2008. . . [] Schlechtriem. UN Law on International Sales: the Un Convention on the International Sale of Goods. . . Heidelberg . 2009. . . [] Stoffel. Les contrats de vente internationale de marchandises. . . Lausanne . 1991. . . [] S. Szabó. A Bécsi Vételi Egyezmény, mint nemzetközi lingua franca. Az egységes értelmezés és alkalmazás újabb irányai és eredményei. Kézirat. . . Budapest . 2009. . . S. Szabó. “A Bécsi Vételi Egyezmény a magyar bírói gyakorlatban”. 101–114. .): A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . Budapest . 2011. . . . [] Verweyen. Handbuch des Internationalen Warenkaufs. UN-Kaufrecht. . . . 2008. . . S. Vida. “Alapvető szerződésszegés a nemzetközi adásvételnél: Német bírói gyakorlat”. 169–176. Jogtudományi Közlöny. Német bírói gyakorlat. . 1993. . XLVIII. . [] Witz. International Einheitliches Kaufrecht. . . Heidelberg . 2000. . . [] .G. Bánrévy. külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. . . Budapest . 1993. . . [] M. A. Clarke. International Carriage of Goods by Road: CMR. . . London . 1991. . . [] Martonyi. A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve. . . Budapest . 1991. . . [] J. Martonyi and G. Bánrévy . A külkereskedelem kézikönyve. . . Budapest . 1994. . . [] Ch. Reithmann and D. Martiny. Internationales Vertragsrecht. . . Köln . 2010. . . [] I. Vörös. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. I–III. kötet. I–III. . Budapest . 2004. . . [] G. Bánrévy. A külkereskedelem nemzetközi megállapodásainak és szokványainak gyűjteménye. . . Budapest . 1993. . . [] A. J. Bělohlávek. Rome Convention . Rome I. Regulation. 1–2 vol.. . Huntington. New York . 2010. . . 375 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

L. Burián. “Az uniós csatlakozás hatása nemzetközi szerződési jogunkra”. 68–81. Placet experiri – Ünnepi tanulmányok Bánrévy Gábor 70. születésnapjára. . Budapest . 2004. . . . L. Burián. “A Római Egyezmény alkalmazásának elméleti és gyakorlati kérdései, valamint az Egyezmény várható reformja”. 3–19. Közjegyzők Közlönye. . . 2008. . . 3. [] Ferrari. Ein neues Internationales Vertragsrecht für Europa. Der Vorschlag für eine Rom I-Verordnung. . . Jena . 2007. . . [] Ferrari. Rome I Regulation. The Law Applicable to Contractual Obligations in Europe. . . . 2009. . . [] Ferrari. : Internationales Vertragsrecht. Rom I-VO, CISG, CMR, FactÜ. . . München . 2012. . . Giuliano. “Jelentés a szerződéses kötelmi jogi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Egyezményről Nr. C 282”. . EK Hivatalos Lap. . . 1980. október 31.. . . . [] Matscher. Multilaterale Staatsverträge erga omnes und deren Inkorporation in nationale IPR-Kodifikationen – Vor und Nachteile einer solchen Rezeption. . . Heidelberg . 1986. . . [] Cs. I. Nagy. Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 2011. . . G. Palásti. “The Future Impact of the Rome Convention on Hungarian Conflict Rules”. 57–67. European Integration Studies. . Miskolc . 2004. . . 1. [] G. Palásti. A szerződésre alkalmazandó jog felek általi megválasztása – a jogválasztás. Kézirat. . . Miskolc . 2007. . . [] G. Palásti and I. Vörös. Európai kollíziós kötelmi jog. A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. . . Budapest . 2010. . . [] R. Plender and M. Wilderspin. The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. . . London . 2001. . . [] J. Püls. Parteiautonomie. . . Berlin . 1995. . . [] Ch. Reithmann and D. Martiny. Internationales Vertragsrecht. . . Köln . 2010. . . [] A. F. Schnitzer. Handbuch des internationalen Privatrechts. I–II. I–II. . Basel . 1957, 1958. . . S. Szabó. “A közösségi jog beékelődése nemzetközi szerződési jogunkba”. 107–119. Külkereskedelem, Jogi melléklet. . . 2006. . . 9–10. [] I. Szászy. A szerződő felek jogszabályválasztó joga a nemzetközi kötelmi jogban. . . Budapest . 1929. . . [] I. Vörös. Csoportkép Laokoónnal. A magyar jog és az alkotmánybíráskodás vívódása az európai joggal. . . Budapest . 2012. . . [] Ch. von Bar. Internationales Privatrecht. II.: Besonderer Teil. 2. . München . 1991. . . L. Burián. “A deliktuális felelősség nemzetközi magánjogi szabályozásának kialakulása”. 78–84. Jogtudományi Közlöny. . . 1986. . XLI. . L. Burián. “A deliktuális felelősség kapcsoló szabályai az angol nemzetközi magánjogban”. 278–284. Jogtudományi Közlöny. . . 1986. . XLI. . L. Burián. “A deliktuális felelősség kollíziós szabályainak fejlődése az Amerikai Egyesült Államokban”. 632– 650. Állam- és Jogtudomány. . . 1986. . XXIX. . L. Burián. “A deliktuális felelősség a francia nemzetközi magánjogban”. 415–421. Jogtudományi Közlöny. . . 1988. . XLIII. . L. Burián. “A deliktuális felelősség a német nemzetközi magánjogban”. 57–96. Állam- és Jogtudomány. . . 1989. . XXXI. . 376 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

L. Burián. “A deliktuális felelősség a magyar nemzetközi magánjogban”. 150–161. Jogtudományi Közlöny. . . 1990. . XLV. . L. Burián. “A szerződésen kívüli károkozásért fennálló felelősség nemzetközi szabályainak gyakorlati és elméleti kérdései néhány európai ország jogában”. 143–168. Állam- és Jogtudomány. . . 1990. . XXXII. . [] A. Dickinson. The Rom II Regulation: The Law Applicable to Non-Contractual Obligations. . . Oxford . 2008. . . [] A. A. Ehrenzweig and E. Jayme. Private International Law. Comparative Treatise on American International Conflicts Law. I–III. I–III. Leiden – Dobbs Ferry. New York . 1972, 1973, 1977. . . [] J. von Hein. Das Günstigkeitsprinzip im Internationalen Deliktsrecht. . . Tübingen . 1999. . . M. von Hinden. “Ein europäisches Kollisionsrecht für die Medien. Gedanken zur Fortentwicklung der Rom IIVerordnung”. 573. Die richtige Ordnung: FS Kropholler. . Tübingen . 2008. . . . D. Baetge. J. von Hein. M. von Hinden. Cs. I. Nagy. “he Rome II Regulation and Traffic Accidents: Uniform Conflict Rules with Some Room for Forum Shopping – How So?”. 93–108. Journal of Private International Law. . . 2011. . . 6. [] G. Palásti and I. Vörös. Európai kollíziós kötelmi jog. A szerződésekre és a szerződésen kívüli jogviszonyokra alkalmazandó európai jog. . . Budapest . 2010. . . [] J. Püls. Parteiautonomie. . . Berlin . 1995. . . [] E. Rabel and U. Drobnig. The Conflict of Laws. I–IV kötet. I-IV. . Ann Arbor . 1958, 1960, 1964. . . [] K. Siehr. European Private International Law of Torts. Violation of Privacy and Rights Relating to Personality. Riv. dir. int. priv. proc. . . . 2004. . . [] V. Trutmann. Das internationale Privatrecht der Deliktsobligationen. . . Basel, Stuttgart . 1973. . . L. Vékás. “Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón”. 249–264. s Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. . Budapest . 2001. . . . L. Vékás. “A tagállami kollíziós nemzetközi magánjog alkonya Európában”. 129–143. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . Budapest . 2011. . . . K. Raffai. [] J. Basedow, J. Drexl, A. Kur, and A. Metzger. Intellectual Property in the Conflict of Laws. . . Oxford . 2005. .. J. Basedow. “Foundations of Private International Law in Intellectual Property”. 3–29. Intellectual Property in the Global Arena. . Tübingen . 2010. . . . J. Basedow. T. Kono. A. Metzger. J. Bobrovszky. “Nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés”. 265–307. Iparjogvédelmi kézikönyv. . Budapest . 1989. . . . Gy. Pusztai. J. Bobrovszky. “Iparjogvédelem a külkereskedelmi kapcsolatok területén”. 293–324. A külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve. . Budapest . 1991. . . . Á. Bogsch. “A Szellemi Tulajdon Világszervezete”. 973–983. Jogtudományi Közlöny. . . 1981. . XXXVI. . Gy. Boytha. “A nemzetközi szerzői jogi és szomszédjogi egyezmények összefüggései”. 994–1007. Jogtudományi Közlöny. . . 1981. . XXXVI. . Gy. Boytha. “Nemzetközi szerzői jog”. 313–373. A szerzői jog. . Budapest . 1990. . . . F. Petrik. Gy. Boytha. “Territoriális szerzői jogvédelem és globális kihívások”. 11–27. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok a XXI. században. . Budapest . 2011. . . . K. Raffai.


Irodalom

U. Drobnig, B. von Hoffmann, D. Martiny, and P. H Neuhaus. “Die Immaterialgüterrechte im künftigen internationalen Privatrecht der Europäischen Gemeinschaften”. 189–230. RabelsZ. . . 1976. . . 40. [] J. Fawcett and P. Torremans. Intellectual Property and Private International Law. . . Oxford . 2011. . . J. Ginsburg. “The Private International Law of Copyright in an Era of Technological Change”. 239. Recueil des cours. . . 1998. . . 273. P. Gyertyánfy. “A számítógépes eljárási rendszer (szoftver) összehasonlító szerzői jogi vizsgálata”. 491–499. Jogtudományi Közlöny. . . 1982. . XXXVII. . P. Gyertyánfy. “Ellentmondások és változások korunk szerzői jogában”. 55–59. Jogtudományi Közlöny. . . 1984. . XXXIX. . P. Gyertyánfy. “Szerzői jogunk és az európai integráció”. 344–350., 534–540., 594–600. Magyar Jog. . . 1991. . XXXVII. . P. Gyertyánfy. “A szerzői jog átruházhatóságára és a felhasználási szerződésekre irányadó jog”. 93–104. Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. . Budapest . 1994. . . . F. Mádl. L. Vékás. [] P. Gyertyánfy. A szerzői jogi törvény magyarázata. . . Budapest . 2000. . . [] J. Raynard. Droit d’auteur et conflits de lois. . . Paris . 1990. . . [] H. Schack. Zur Anknüpfung des Urheberrechts im IPR. . . Berlin . 1979. . . [] A. Troller. Das internationale Privat- und Zivilprozessrecht im gewerblichen Rechtsschutz und Urheberrecht. . . Basel . 1952. . . K. Troller. “Industrial and Intellectual Property”. . International Encyclopedia of Comparative Law, ch. 22. . Tübingen . 1994. . 3. . [] E. Ulmer. Die Immaterialgüterrechte im internationalen Privatrecht. . . Köln . 1975. . . []

Ferid. Internationales Erbrecht. Quellensammlung mit systematischen Darstellungen des materiellen Erbrechts, sowie des Kollisionsrechts der wichtigsten Staaten. . . München, Berlin . 1975 . . .

. “Max Planck Institute for Comparative and International Private Law: Comments on the European Commission’s Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council on jurisdiction, applicable law, recognition and enforcement of decisions and authentic instruments in matters of succession and the creation of an European Certificate of Succession”. 522–720. RabelsZ. . . 2010. . . 74. [] Reichelt. Europäisches Erbrecht. . . Wien . 2011. . . [] M. Andrae. Internationales Familienrecht. . . Baden-Baden . 2006. . . [] Bach. Internationale Kindesentführung. . . Bielefeld . 1999. . . Ch. v. Bar. “Personal Effects of Marriage”. . Int. Enc. Comp. L, 17. fejezet. . Tübingen . 1986. . IV. . [] Basedow. Die Rechtsstellung gleichgeschlechtlicher Lebensgemeinschaften. . . Tübingen . 2000. . . [] B. Baumann. Verfahren und anwendbares Recht bei Adoption mit Auslandsberührung. . . Bielefeld . 1992. . . [] Beaumont. The Hague Convention on International Child Abduction. . . Oxford . 1999. . . A. Bonomi. “The Hague Protocol of 23 November 2007 on the Law Applicable to Maintenance Obligations”. 333–358. Yearbook of Private International Law. . . 2008. . X. . O.-né Brávácz. “Szülői felügyeleti jogok a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény alkalmazásának tükrében”. 602– 605. Magyar Jog. . . 1997. . XLIV. . 378 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

O.-né Brávácz. “Családjogi tárgyú közösségi jogszabályok a magyar jogalkalmazásban”. 729–735. Magyar Jog. . . 2007. . LIV. . [] D. Burhoff. Handbuch der nichtehelichen Lebensgemeinschaft. . . Berlin . 1998. . . Coester. “Formation of Marriage”. . Int. Enc. Comp. L, 3. fejezet. . Tübingen . 1997. . IV. . D. T. Czigler. “Európai családi jog – Az Európai Unió és a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia családjogi rendszerének összefüggései”. 411–439. Állam- és Jogtudomány. . . 2007. . XLVIII. . J. Gehér . “külföldön kötött házasságot felbontó határozatok elismerése Magyarországon”. 149–156. Magyar Jog. . . 1986. . XXXIII. . [] Hausmann. Das Recht der nichtehelichen Lebensgemeinschaft . Handbuch. . . Berlin . 2004. . . [] D. Henrich. Inioternatnales Familienrecht. . . Frankfurt am Main, Berlin . 2000. . . [] D. Henrich. Internationales Scheidungsrecht. . . Bielefeld . 2005. . . [] U. A. Hohloch. Internationales Scheidungs- und Scheidungsfolgenrecht. . . München . 1998. . . [] P. Kemp. Grenzen der Rechtswahl im internationalen Ehegüter- und Erbrecht. . . Köln . 1999. . . Mankowski. “Scheidung ausländischer gleichgeschlechtlicher Ehen in Deutschland?”. . IPRax. . . 2010. . . . [] D. Martiny. Unterhaltsrang und -rückgriff. . . Tübingen . 2000. . . [] Cs. I. Nagy. Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 2006. . . [] P. Ney. Das Spannungsverhältnis zwischen dem Güter- und dem Erbstatut. . . Frankfurt am Main . 1993. . . [] H. Oberloskamp. Haager Minderjährigenschutzabkommen. . . Köln . 1983. . . [] T. Rauscher. Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht. Kommentar. . . München . 2010. . . [] J. Rosenblatt. International Adoption. . . London . 1995. . . [] M. Sumampouw. Les nouvelles coventions de La Haye – leur application par les juges nationaux. 5 kötetben. . . Leyden . 1976–1996. . . [] B. Verschraegen. Die Kinderrechtekonventionen. . . Wien . 1996. . . [] M. Verwilghen. Relations familiales internationales. . . Bruxelles . 1993. . . E. Weiss. “Droit de la famille et des successions”. . Legislasion comparée. . Hongrie . 1993. . 2. . E. Weiss. “Az 1993. évi Hágai Egyezmény a nemzetközi örökbefogadásról – gyermekek külföldre történő örökbefogadásáról/külföldről történő örökbefogadásáról”. 267–282. Nizsalovszky Endre Emlékkönyv. . Budapest . 1994. . . . F. Mádl. L. Vékás. [] Zs. Wopera. Európai családjog. . . Budapest . 2009. . . [] F. Ferrari and S. Leible. Rome I Regulation. The Law Applicable to Contractual Obligations in Europe. . . München . 2009. . . [] F. Gamillscheg. Internationales Arbeitsrecht – Arbeitsverweisungsrecht. . . Berlin . 1959. . . [] F. Gamillscheg. Ausgewählte Schriften zu Arbeitsrecht und Rechtsvergleichung. . . Baden-Baden . 2006. . . [] R. Plender and M. Wilderspin. The European Contracts Convention. The Rome Convention on the Choice of Law for Contracts. . . London . 2001. . . [] Ch. Reithmann and D. Martiny. Internationales Vertragsrecht. . . Köln . 2010. . .


Irodalom

L. Burián. “A nemzetközi magánjogi kódex újabb módosítása elé”. 75–91. us Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. . Budapest . 2001. . . . [] E. J. Cohn, M. Domke, and F. Eisemann. Handbook of Institutional Arbitration in International Trade. Facts, Figures and Rules. . . Amsterdam, New York, Oxford . 1977. . . Z. Csehi. “A nemzetközi kereskedelmi választottbíróság eljárására alkalmazandó szabályok meghatározása”. 431–448. Magyar Jog. . . 1995. . . . Z. Csehi. “Residual Jurisdiction in Civil and Commercial Disputes in Connection with Article 4 of Brussels I Regulation in Hungary”. 215–255. Annales Univ. Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Iuridica. . . 2007. . XLVIII. . [] Geimer. Europäisches Zivilverfahrensrecht . Kommentar. . . München . 2010. . . A. Giardina. “The International Center for Settlement of Investment Disputes between States and Nationals of other States (ICSID)”. 214–222. Essays on International Commercial Arbitration. . ondon, Dordrecht, Boston . 1989. . . . P. Sarcevic. [] B. Hess, T. Pfeiffer, and P. Schlosser. The Brussels I-Regulation (EC) No. 44/2001: The Heidelberg Report on the Application of Regulation Brussels I in 25 Member States. Study JLS/C4/2005/03. . . . . . . [] É. Horváth and Gy. Kálmán. Nemzetközi eljárások joga – választott bíráskodás. . . Budapest . 2003. . . [] É. Horváth. Nemzetközi választottbíráskodás. . . Budapest . 2010. . . M. Illmer. “Brussels I and Arbitration Revisited”. 645–670. RabelsZ. . . 2011. . . 75. [] L. Kecskés and J.-né Lukács. Választottbírók Könyve. . . Budapest . 2012. . . [] M. Kengyel and V. Harsági. Európai polgári eljárásjog. . . Budapest . 2006. . . [] M. Király and F. Mádl. A külföldi beruházások jogi védelme. . . Budapest . 1989. . . [] J. Kropholler and J. von Hein. Europäisches Zivilprozessrecht. . . Frankfurt am Main . 2011. . . [] A. Layton and H. Mercer. European Civil Practice. Vol. 1–2. 1-2. . London . 2004. . . [] E. Lein. The Brussels I Review Proposol Uncovered. . . London . 2012. . . F. Mádl. “Ius Commune Europae”. 117–132. Jogtudományi Közlöny. . . 1990. . XLV. . [] Magnus. The Brussels I Regulation. . . München . 2012. . . [] U. Magnus and P. Mankowski. The Brussels II bis Regulation. . . München . 2012. . . G. Magyary. “A magyar perjog nemzetközi vonatkozásai ”. . Összegyűjtött dolgozatok. . Budapest . 1942. . . . [] H. Nagel and P. Gottwald. Internationales Zivilprozessrecht. . . Köln . 2007. . . [] Cs. I. Nagy. Az Európai Unió nemzetközi magánjoga. . . Budapest . 2006. . . [] Cs. I. Nagy. Nemzetközi magánjog. . . Budapest . 2011. . . [] Zs. Okányi . Választottbíráskodás Magyarországon – belföldi és nemzetközi ügyekben. Arbtration in Hungary – in Domestic and International Matters. . . Budapest . 2009. . . [] A. Osztovits. Európai polgári eljárásjog. Jogszabálygyűjtemény. . . Budapest . 2004. . . [] A. Osztovits. A Brüsszel I. rendelet reformja. . . Budapest . 2012. . . D. Pfaff. “Reform der Schiedsgerichtsbarkeit in den ehemals sozialistischen Ländern Europas”. 321–324. Wirtschaft und Recht in Osteuropa. . . 1996. . . 5.


Irodalom

[] T. Rauscher. Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht . (EuZPR/EuIPR) – Kommentar, Band A. I. 1–2: Zuständigkeit, Anerkennung, Vollstreckung im Zivil- und Handelsrecht (Brüssel I-VO, LugÜbk 2007). München, 2011. Band A.I.3-4-5, A.II, A.III (EG-VollstrTitelVO, EG-MahnVO, EG-BagatellVO, EGZustVO 2077, EG-BewVO, EG-InsVO). München, 2010. Band B.I: Zuständigkeit, Anerkennung, Vollstreckung im Familien- und Erbrecht (Brüssel IIa-VO, EG-UntVO, EG-ErbVO-E, HUntStProt 2007). . . München . 2010. . . [] P. Schlosser. EU-Zivilprozessrecht. . . München . 2009. . . [] U. Schmidt. Europäisches Zivilprozessrecht in der Praxis. . . München . 2004. . . S. Szabó. “A joghatósági megállapodásokról szóló Hágai Egyezmény”. 423–432. Magyar Jog. . . 2010. . LVII. . [] I. Szászy. Nemzetközi polgári eljárásjog. . . Budapest . 1963. . . [] I. Varga. Beweis in den transatlantischen Handelsschiedsverfahren. . . Baden-Baden, München . 2005. . . [] T. Várady, J. J. Barceló, and A. T. von Mehren. Commercial Arbitration – A Transnational Perspective. . . St. Paul, MN . 2012. . . Zs. Wopera. “A házassági és a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyek új eljárási szabályai a bővülő Európai Unióban”. . Magyar Jog. . . 2004. . LI. .


Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga Ferenc Mádl Lajos Vékás

Recommend Documents