1
Tartalomjegyzék 3 4 5 6-7 9-15 17-22 23-24 25-27 28-31 33-34 35-49 50-52 53-58
59-70 71-73 75-79 80-85 87-95
Saitos Lajos verse: JEL, Pilinszky János emlékének Saitos Lajos portré Saitos Lajos verse: JEL – kézirat Saitos Lajos versei: NAPLÓVERSEK (II.), ELEVEN FÉNY, TETSZÉS SZERINT TOVÁBB ÍRHATÓ Hernádi Mária: „TALÁN ŐK MÁR NEM HAGYNAK EL.” Nemes Nagy Ágnes angyalai. (Nemes Nagy Ágnes kilencvenedik születésnapjára) Botár Attila versei: A DUNA HÍDJAI – Pilléres emlékeink Balajthy Ferenc versei: ÁT AZ ORIGÓN, FEKETE LYUK P. Maklári Éva novellái: JÓ LESZ VALAMIRE, ÉBREDNI – SÍRVA Fenyvesi Ottó verse: TELE VAN A MEMÓRIA – Ilia Mihálynak Réfi János versei: MOZAIK, TÉLI NAP, TANKA TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL Lukács László: MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK? A belehallás jelenségéről* Bobory Zoltán: „NEM IJEDEK MEG SENKITŐL!”–„JUSZT IS ITT MARADOK…!”* Jelenits István: „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK” A bibliai bárány alakja Pilinszky János költészetében Cs. Varga István: A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE Németh László és Pilinszky János barátságáról L. Simon László: PILINSZKY JÁNOS EMLÉKEZETE Petőcz András: PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE, avagy a Négysoros üzenete 1 Szűts Zoltán: A KIZÖKKENTETT IDŐ – a bűn és világvége, mint kiindulópont Pilinszky János műveiben Szűts-Novák Rita: TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
– az idegenség, út és a vég megjelenítése Pilinszky János és T. S. Eliot lírájában 96 Hétvári Andrea versei: GORDIUSZ, ZSOLTÁR AZ IKREK HAVÁHOZ 97-101 Gracza Lajos: A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL, Szabó Ferenc Ötödik tenger parti elégiája olvasásakor 103-107 Pusztai Virág: VÁLSÁGJELENSÉGEK A VIZUÁLIS KULTÚRÁBAN, kihívások a vizuális nevelés terén 108 Kacskovics Attila verse: ÁRTATLAN SZNOBSÁG 109 Takács Zsuzsanna: BÁRÁNYHÚS 110 Ács Gergely verse: ELYSIUM
2
TARTALOMJEGYZÉK
111-127 Babosi László: „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN A BARÁTOM VOLT” Ratkó József és Fábián Zoltán kapcsolata – levelezésük tükrében 129-131 Bokros Judit: HAMVADÓ ILLÚZIÓK (Kálnay Adél: Hamvadó idő) 132-136 Lukács Miklós: PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI 137 Somkuti Gabriella versei: CSALÓDÁS, METAMORFÓZIS, AMI A MÉDIÁBÓL KIMARADT 137-139 Bakonyi István: AZ ELSŐ 18 ÉV (Buda Ferenc: Világ, világom)
138-140 Lapszámunk illusztrációi HORVÁTH JÁNOS képzőművész munkái
A válogatott képek Horváth János képzőművész munkáiból, a HAJDU gyűjtemény része Székesfehérváron.
SAITOS LAJOS – JEL
A
RS -vonások
Saitos Lajos
Jel Pilinszky János emlékének
Körül vagy véve félő, idegen tárgyakkal. – Nem ismersz magadra a legszebb napon. Hangod, a hangod elnyelte a város – iszonyú fogcsikordulása haragos. – Hosszú, csontos kéz nyúl a semmibe – jel, egyetlen, eleven.
SAITOS LAJOS (Soponya, 1947) költő, szerkesztő. Kötetei: Elvétett ünnepeink (1993); Éhségben, szomjúságban (1997); Ezredvégi apokrif (1999); Évszakok hullámverése (2001); Por Isten szemében (2004); Át a mezőn (2007).
3
4
SAITOS LAJOS PORTRÉJA
SAITOS LAJOS – JEL
5
6
SAITOS LAJOS VERSEI
Saitos Lajos:
Naplóversek (II.) 1. Úgy múlik a világ hogy folyton változik reinkarnálódik a kő a köröm – legyen mi kapaszkodjék a mélységes mélyből a magasságos mennyekbe ha már Jákob lajtorjája is avíttá foghíjassá vált változott ha már az ember is csak sír-rí siránkozik ne legyen elhagyatott ne legyen -átkozott. 2, Jól sikerült a sátoros tor mi utána jött – Isten-csapás sátor – ostor! 3. Zuhantam – repültem.... fentről láttam az Édent repültem – zuhantam.
SAITOS LAJOS VERSEI
Eleven fény (R. S. képe alá) Talán csak egymásba kapaszkodtunk mert kellett valami fogódzó a lemenő -bukó nap látványának elviseléséhez mi szemből nézve égő csipkebokor s hanyatt dőlve a gránit hegy meghamuhodott – szellem előtti identitáson inneni/túli Isten-anyag – volt-van-lesz – por szürkesége mi imént még az eleven fényt törte meg.
Tetszés szerint továbbírható (Egy R. E.-vers folytatása) Amikor az eszmét elvetik a rögbe abból lesz a rögeszme. Kezdet és vég között a valóság – rajta kívül az örökké valóság. Ember ha alkot az Isten pihen de teremtményén van fél szeme...
7
8
HORVÁTH JÁNOS – FASZOBRÁSZ SZIMPOZIUM 2002 – SZÉKESFEHÉRVÁR, RÓZSALIGET
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
9
Hernádi Mária „TALÁN ŐK MÁR NEM HAGYNAK EL.”
Nemes Nagy Ágnes angyalai (Nemes Nagy Ágnes kilencvenedik születésnapjára) „Ha a vers és a szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek, – mondta Nemes Nagy Ágnes egy interjúban – ezt úgy is értem, hogy a vers előzménye és szülője, az emberi lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. (…) a költészetben mindez felerősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át – nem, nem egy albatrosz – akár csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni.”1 Ebben az előadásban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyenek is Nemes Nagy Ágnes angyalai. Négy olyan verset illetve versrészletet fogok vizsgálni, ahol a szárnyas lény nemcsak motívumként, hanem a szövegek cselekvőjeként jelenik meg. Nemes Nagy Ágnes költészetében – hasonlóan Rilkééhez – az Istentől való távolság tapasztalata teremti meg az angyal-alakot, aki e távolság áthidalójaként, vigaszként érkezik. Az „angyalos” versek zöme az 1967-es Napforduló kötetben jelenik meg, a legkorábbi angyalleírást azonban az 1957-es Szárazvillám kötet Paradicsomkert című versében találjuk: „A hűvös pára földre cseppen: egy angyal jár az éji kertben. Csuhája a bokrokhoz ér, Sutrálja őket, mint a szél. Aztán megáll. Embernyi botja végét befúrja a homokba, két tenyerét a bot fejére, támasztja állát a kezére. (…) Ezután az angyal így jellemzi saját magát: Én, aki élek hangtalan, Én, ki haránt meredeken Fúródom át a tereken, talptól szemöldökig sötét, deres szárnyamba burkolózva, én mit bánom?” Az angyal mint egy természeti tünemény jelenik meg a versbeli édenkertben, úgy jön, ahogy „a hűvös pára földre cseppen.” Éjszaka érkezik, elrejtetten, szavait a Teremtőn kívül 1
A létkérdések és a vers (Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel) = NEMES NAGY Ágnes: Az élők mértana II. Osiris, 2004, 410-411.
10
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
nem szánja másnak. Transzcendens, az embert felülmúló méreteire utal, hogy „embernyi” botra támaszkodik, de úgy, mintha egy tizenkilencedik századi magyar juhász támaszkodna a botjára, s nézné a nyáját Arany János valamelyik költeményében. Elüt azonban ettől a miliőtől a „csuhának” nevezett ruházata, amely a középkori emberek legegyszerűbb öltözéke volt, később pedig a szerzetesek, elsősorban a koldulórendek viseletében élt tovább. Abban a részben, ahol az angyal saját magát jellemzi, szintén megjelenik az elrejtettség képzete a „hangtalan” élet és a „talptól szemöldökig” sötét szárnyba burkolózott repülés képeiben. Az angyal ábrázolása tárgyszerű és plasztikus. Csukott szárnyakkal repül, nem lebegve, hanem „fúródva” át a tereken, mintha egy orsó zuhanna a levegőben, és „deres”, mint egy mozdulatlan tárgy, amely ki van téve a hűvös időjárási viszonyoknak. A „fúródik” ige nem a könnyed, akadálytalan repülést érzékelteti, hanem ezzel épp ellenkezőleg, azt a képzetet kelti, mintha a „tereket” falakként kellene áttörni a továbbhaladáshoz. A repülés tehát nem légies szárnyalás, hanem nehéz fizikai munka, ahogy ez az angyal sem egy éteri és megfoghatatlan, hanem sokkal inkább egy földiesen súlyos lény. Nem lebegve siklik, hanem anyagszerűen súrlódik a mozgása során érintett terekkel és tárgyakkal, például „sutrálja” a bokrokat a ruhája. A mozgás irányát jelző szavak ismétlésével („haránt”, „át”) az angyal közvetítő jellege hangsúlyozódik, az, hogy számára a terek és létszférák közti határok átjárhatók. A következő angyal-leírás a Napforduló kötetben megjelent Ház a hegyoldalon című drámai költemény betét-története. A „vezetőnek” nevezett szereplő meséli el a házban korábban lakó öregasszony legendáját, aki angyalt talált az erdőben, de sebesült sasnak nézte. Hátán cipelve hazaindult vele, de ahogy haladt előre, terhét egyre nehezebbnek érezte, s csak házába érve ismerte fel, hogy angyalt hozott: „Pokrócra tette, nem fért el az ágyban. És ott feküdt az angyal zsákruhában. Nagy volt, barna, mint egy kaszás. Vagy egy sebesült katona. És szenvedett. Szenvedett a szeme, szőlő szeme a szemhéj-prés alatt, a lélegzete szenvedett, a szíve szenvedett, dobogott a ruhája, és néma hangon szenvedett a szája, csak csontjait lehetett hallani; földrengéskor nagy hegyvonúlatok: föl-le gyűrődtek roppant izmai, s válla fölött, karja alatt úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát, mint nagy, vacogó téli madarak.” Ahogy a bibliai angyalokat, ezt a lényt is csak később ismeri fel a vele találkozó ember, nem a találkozás első pillanatában. Az angyal itt is elrejtett, sasra, majd emberre hasonlít,
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
11
és teljes egészében csak távozása után derül fény a kilétére, amikor az öregasszony reggel a pokrócon zúzmarás fenyőgallyat talál a helyén. Az angyal „nem emberszabású”, transzcendens mivoltára utal többször is megemlített robosztus mérete: az ágyban sem fér el. Az öregasszony magaslaton, hegyen talált rá, ami hagyományosan az Isten és ember találkozásának helye, s alacsonyabban fekvő házába viszi le – az angyal tehát „alászáll” az emberhez. A háton cipelt súly megnövekedése szent Kristóf legendáját idézi fel, aki egy kisfiút vitt át a folyón, akit útközben egyre nehezebbnek érzett, s csak átérve jött rá, hogy a gyermek Jézust hozta a nyakában. A teher „nem emberszabású”: egyre súlyosabbnak érzékelése a transzcendenssel találkozó ember szemeinek fokozatos felnyílását jelképezi a legendában és a drámai költemény részletében is. Ez az angyal transzcendens jellege mellett nagyon is emberi, sőt, kifejezetten férfias jelenség, a vers kaszáshoz és katonához hasonlítja, és azzal, hogy csontjai és izmai ábrázolására nagyszabású „geológiai” képeket használ (hegyvonulatok, földrengés) egyszerre hangsúlyozza testi, földi, s egyben az emberin túlmutató, „kozmikus” mivoltát. A sasnak nézett, tollait vacogva borzoló angyal madárszerűsége egyrészt a hagyományos „szárnyas” ábrázolásokra, s ezáltal az angyal „isteni küldött” szerepére utal, másrészt a természethez való kötődésére: a hírnök nemcsak isteni, nemcsak emberszerű, hanem természeti lény is, mintha a kozmosz minden létszintjét egyesítené magában. Eltűnése után egy növényt: zúzmarás fenyőgallyat hagy maga helyett az öregasszony házában. Az küldött távozása után az érkező hajnal („ablaknyi pirkadás”) képe egy új kezdet lehetőségét sejteti: az angyal eltűnik, de nyomokat hagy, s az élet megváltozik a nyomában. Ha pedig megváltozik, akkor az angyal átadta azt a hírt, amivel küldték, de szavak nélkül. Ez a hírnök – szemben a Paradicsomkert szónokoló angyalával – egész látogatása során néma marad. Akárcsak a járókelő után induló fa az Éjszakai tölgyfa című versben, erről a hírnökről is elmondható, hogy nem kell megszólalnia, mert ő maga a hír: a jelenléte, a látványa, és nem utolsó sorban a szöveg által erősen hangsúlyozott szenvedése. A szöveg testrészek és életfunkciók említésén keresztül (szem, száj, szív, lélegzet) részletezi a szenvedést, de a sérülés okára nem derül fény. Különös mozzanat, hogy az angyal sérült. Sérülékenysége antropomorf tulajdonság, a test törékenységére utal: ez a lény tehát nem egy test nélküli, tisztán szellemi létező, így nem is sérthetetlen. Bár a testi dimenzió jelenléte teszi sebezhetővé, sebezhetősége révén jut el küldetése helyére, az öregasszonyhoz: hiszen ha nem sérült volna meg, nem találják meg az erdőben és nem viszik haza. Az öregasszony ezután egész éjszaka ápolja: az isteni küldött tehát rászorul az emberre, s ezzel talán annak segítőkészségét, vendégszeretetét, irgalmasságát is próbára teszi. A szárnyas lény öltözete, a zsákruha, a Paradicsomkert angyalának csuhájához hasonló: arra utal, hogy ez az angyal is úton lévő vándor, zarándok. A harmadik szövegben, a Téli angyal-ban megjelenő szárnyas lény bibliai szereplő: az angyali üdvözlet hírnöke, s bár nincs a nevén nevezve, a szövegkörnyezet egyértelművé teszi, hogy ő a Máriát meglátogató, Jézus fogantatását hírül adó Gábor arkangyal. A vers jelenideje azonban nem ez, hanem egy későbbi angyal-látogatás, ahogy ez a kezdő sorokból már kiderül:
12
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
„Ül a vékony Mária és ölében a fiú Szélfuvásnyi gyenge zajt hall Összerezzen: itt az angyal S ő is tudja: minden angyal Iszonyú” Az „iszonyú minden angyal” Rilke második Duinói elégiájának kezdőmondata, de változatlan formában szerepel az első elégiában is, Nemes Nagy Ágnes versében pedig egy nyilvánvaló intertextuális utalás. A szöveg gyorsuló tempójú középső szakasza mintha azt fejtené ki, hogy miért is iszonyú az angyal. Az „iszonyú” jelző megismétlésével indít, és a fogantatás pillanatának múltbeli idősíkjához tér vissza: „Iszonyú szél volt márciusban Nagy piros égbolt szél-parázs Nem volt este, hogy lehussant S óriás volt óriás Szélborzolta sas-szinü szárnya Be se fért a csöppnyi házba Kint maradt a fél palástja És a szeme barna árnya Vadmadáré karikás Hogy dülöngött az a ház Jött az ajtón, ablakon, Jött fedélen és falon Mész között kő között Négy égtájról körbefújó Szélsuhogásba öltözött.” Ez az angyal is kozmikus méretű lény: ahogy a Ház a hegyoldalon angyala az ágyba, ez a házba se fér be. Nagyobb, mint a ház, amely Mária angyalt befogadó emberi mivoltát jelképezi, négy égtáj felől érkezik egyszerre, óriási lénye már a személyiség határait jelző házfalakat feszegeti. „Kinn maradt a fél palástja” – olvassuk a versben, s ez a sor felidézi Rilke Angyali üdvözlet című versének részletét, ahol a következőket mondja az angyal Máriának: „Kiterjesztettem szárnyamat, / kitágultam nagyon; / elárasztja kis házadat / roppant ruházatom.”2 Az angyal nagysága túlmutat és túl is csordul az emberi határokon, éppen ezért iszonyú. Az angyali üdvözlet eseményében, Jézus fogantatásában a végtelen Isten maga jelenik meg a törékeny és határolt emberi létben: ezt jelképezi a versben a kicsi házat szinte szétfeszítő óriás-angyal érkezése. A szövegben az első és a második látogatásakor is feltámadó szél jelzi a hírnök jöttét, ami a változást szimbolizálja – Mária esetében az egész életet felforgató változást. 2
RILKE, Rainer Maria: Az angyali üdvözlet (GARAI Gábor ford.) In: Rainer Maria Rilke versei, Európa, 1983., 88.
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
13
Az angyal mind a kétszer más alakban jelenik meg: az emlékezésben megidéződő fogantatáskor tavaszi szélviharban, óriás-lényként, hatalmas és félelmetes vadmadárhoz hasonlóan, a házat szinte szétfeszítve, a vers jelenidejében viszont csak „szélfúvásnyi gyenge zaj” kíséretében, s a házon kívül megállva: „Most az angyal hóban áll És a hó most térdig ér Egymagában áll a háznál Némábban a némaságnál Hóba tűzött régi nádszál Hó belepte sziklevél” A vers idézett, külön strófába szedett záró szakasza a „színről színre” látás mozdulatlan és emelkedett pillanatát rögzíti. A cím ezt a második angyal-jelenést jelöli meg témaként, s emeli ezzel a figyelem fókuszába: „téli angyal”. A hajdani hatalmas és erős hírnök most esendő és törékeny, tárggyá dermedt lényként tűnik fel: egyedül van, mozdulatlan, már-már ellepi a magas hó, és „némább a némaságnál”. A középső, visszaemlékező szakasz gyors, dinamikus tétele után a vers tempója lelassul, képei statikusak. A hó, a dérhez és a zúzmarához hasonlóan a szakralitás, a hierophania jelenlétére utal, nem véletlenül kapcsolódik szinte az összes Nemes Nagy-angyalhoz ezek valamelyike. Ez a hólepte angyal némaságában és mozdulatlanságában alkotja meg a hírt, ami ő maga. Mit jelenthet ez a Máriához érkezett angyal-üzenet? A hóba tűzött, száraz és élettelen „régi nádszál”, illetve az ezzel ellentétes „sziklevél” képei arra utalnak, hogy ez a hírnök a kezdet és a vég angyala, magában hordozza az elmúlás és a születés jelentését – így a hír a halálon és feltámadáson át ívelő krisztusi megváltás misztériumára is vonatkozhat. Az üzenet azonban, azzal egyidőben, hogy feltárul, el is rejtőzik. Az angyal „a névtelen egyik megnevezése (…) – írja Nemes Nagy Ágnes Rilkéről szóló tanulmányában – személyes mítosz, névoszlop azon a nehéz úton, amely a szakrális emóció FORRÁSAI felé vezet, az ismeretlen, a tudattalan felé, amelyet mégis ki kell mondani. (Kiemelés az eredetiben.)”3 Az angyal mintha mindig annak az üzenetnek a formáját venné fel, amelyet át kell adnia – alakja éppen ezért változó és végső soron behatárolhatatlan az emberi megismerés számára. „Olyan mindenki angyala, amilyet érdemel” – olvashatjuk Nemes Nagy Ágnes Angyal című, kései versében. Elgondolkodtató, hogy a saját-angyalról ugyanebben versben a következőket mondja a lírai én: „Én láttam angyalt. Az se jó. Futott, nem értem el.” A negyedik vers, A lovak és az angyalok a Napforduló kötet középső, Énekhangra című ciklusának nyitóverse, két évvel később pedig kötetcímmé is emelkedett. Nemes Nagy Ágnes 1969-ben megjelent első gyűjteményes kötetét A lovak és az angyalok címmel adta közre. A szerzője által is hangsúlyos helyzetben szerepeltetett vers mintha az egész „angyaltörténet” összegzője lenne: foglalata tehát annak a belső útnak, amit a versek beszélője, az angyalokkal találkozó lírai én a Napforduló kötet szövegvilágában bejár. A kiindulópont a nem remélt találkozás és jelenlét, ezt az állapotot a jelenlét elvesztésének „pokla” követi a versben, majd a pokoljárás egy másfajta, de szintén kegyelemszerű, időt3
NEMES NAGY Ágnes: Rilke-almafa. In: N.N.Á.: Az élők mértana II. Osiris, 2004, 398.
14
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
len jelenléthez vezeti el a beszélőt. A lovak és az angyalok figuráját összekapcsoló cím utal arra az eddigi versekben is megfigyelhető tanulságra, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetében az angyal-, állat-, növény- és tárgyképzetek átjárhatók. Az állatok (itt: a lovak) ugyanúgy lehetnek közvetítők, tehát éppúgy megjelenhetnek angyalszerepben, mint azok a szárnyas hírnökök, amelyeket a versek (többé-kevésbé) az angyalábrázolás hagyományos eljárásait követve jelenítenek meg. A vers négy alcímmel ellátott részre tagolódik. Ezek közül a szorosan összetartozó első kettő – a Jönnek és a Mennek című – a néven is nevezett (bibliai) angyalok látogatását foglalja keretbe. A versnek ez a két részből álló első egysége csak az érkezés és a távozás eseményét rögzíti, de hogy mi történt közben, arról a vers hallgat. Mintha az ember közelében megállapodó angyali jelenlét már a „mondhatatlan” tartományának része lenne, s csak e jelenlét időbeli peremei, az érkezés és a távozás lennének kimondhatók. Ebben az versegységben is megjelenik az angyal megsérülésének lehetősége: a hatalmas küldött épp az emberi világ (az emberi ház) kicsinysége miatt veszélyeztetett: „Féltem nagyon, hogy szemöldök- / fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok?” – kérdezi a lírai én. Az emberi világra való rászorultság itt egy ambivalens mozzanatban jelenik meg: a vers beszélője jó háziasszonyként almával kínálja, táplálja az angyalokat, de távozásukkor mégis azt fogalmazza meg, hogy nem tudott az isteni hírnökökhöz méltó táplálékkal szolgálni: „az alma kásás volt, tudom, / de nincs más, nincs más (…)” Az angyalok ebben a versben is hallgatnak. Az őket megszólító, és a látogatásukat kommentáló beszédszólamokból épül fel a vers első egysége: a lírai én először üdvözli, majd marasztalja vendégeit. A harmadik, Út című szövegegység alkotja a vers középső szakaszát. A cím is utal rá, hogy itt egy átmenetnek lehetünk a tanúi egyik állapotból a másikba: egy határzónában vándorol a lírai én. Ami útnak indulásra készteti, az az angyalok távozása utáni súlyos hiányállapot. Ez a szakasz is megszólítással indít: „Patkolj nekem lovat, kovács, / hadd vigyen egyszer már haza. / Jó ez a szódás paripa.” A lírai ént ez a „szódás paripa” viszi az angyalok után, akik elhagyták, s az utánuk indulás, a nyomukban járás lelki folyamata azonos lesz a hazafelé vezető végső úttal. A ló4 hátán a beszélő alvilági utat jár be, amely a „poklokon” keresztül vezet. Az ismerős látványoktól elbúcsúzva az ismeretlenbe ér, ahol fokozatosan eltűnik mind a látvány, mind a megnevezés lehetősége: „és aztán minden színtelen” mondja a lírai én, később pedig megjegyzi: „minden nevetlen”. A távolodó szívverés, a beálló némaság, a körvonalukat elvesztő, elmosódó tárgyak és a víz megjelenése antik alvilág-képzeteket idéz. Az út egy végső „nem tudom” állapotába vezet el: „talán folyó a rengetegben / – de nem tudom – minden nevetlen – / lehajlok. Ne érjen az ág. / Átölelem a ló nyakát.” Ezt az ölelést, a közvetítőhöz való odafordulásnak ezt a gesztusát magyarázza a vers harmadik részének, a Lovak és az angyalok című befejező egységnek a kezdőmondata: „Mert végül semmisem marad, / csak az angyalok, s a lovak”, a zárómondat pedig rájuk, a közvetítőkre vonatkozó reményét fejezi ki: „Talán ők már nem hagynak el.” 4
A ló nagyon fontos szerepet töltött be már Nemes Nagy Ágnes korai költészetében is: az akkori versek ló-vízióiban is megjelenik ugyanez a közvetítő jelleg. Ezen kívül a ló lélekszimbólum is: a védett és elrejtett, sérthetetlen és független belső világ szimbóluma például a Lovamhoz és a Lovam című versekben. (Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek 1939-1945. = Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei. Osiris-Századvég, 1995, 280., 295.)
HERNÁDI MÁRIA – NEMES NAGY ÁGNES ANGYALAI
15
A lovakat és az angyalokat ebben a harmadik szakaszban már nem kell keresni. Akikért e beszélő megjárta az alvilágot, azok már ott vannak a saját „házában”, belső terében: „Csak állnak lent az udvaron, / az angyalok meg a szobámban”, s nem is csak négy angyal és egy ló, mint a vers kezdetén, hanem sok-sok hírnök lény: „csellengenek néha szinte százan – egy lény mit is tesz önmagában?” A halálon is átívelő utazás végpontja egy időtlen állókép, amely a puszta létezés csodáját mutatja fel. Ebben a „feltámadott” magaslatban már mindegy, hogy a közvetítő az érzékszervekkel észlelhető ló, vagy az érzékszervek hatáskörén túl járó angyal, a látvány és a látomás itt már azonos: „Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny – az út, az ég, bennük lakik a messzeség – oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.” A „láb” és a „szárny” szövegbeli kiemelése a mozgásra, a közvetítő lények tereket áthidaló képességére utal: velük együtt az út, az ég, a messzeség is jelenvalóvá és közelivé válik. Mintha ezek a szobában és udvaron álló angyalok és lovak keretei lennének a kimondhatatlannak. Összefoglalva: az angyalok a közvetítés költői és emberi magatartásának szimbólumai: „Költő vagyok, – írja Nemes Nagy Ágnes egy esszéjében – tehát a kimondhatatlan, kimondatlan, vagy nehezen kimondható dolgok bányásza. (… Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé.”) 5 Az angyalok Nemes Nagy Ágnes költészetben egyszerre őrzik meg transzcendens, isteni jellegüket, és egyszerre rendelkeznek – a tárgyiasság poétikájának megfelelően – érzékletesen ábrázolt földközeli karakterrel. Ez a földközeliség a természet szerves részeként is láttatja őket, mintha a kozmosz összes rétege megjelenne bennük: egyszerre hasonlítanak az emberekre, a madarakra vagy az élettelen tárgyakra. A Nemes Nagy angyalok férfias karakterek: ezt erősíti, hogy a versek gyakran nők mellett ábrázolják őket, akik nem egyszer gondoskodással fordulnak feléjük, az angyalok pedig elfogadják ezt a gondoskodást. Üzenetet közvetítenek, de többnyire nem szavakkal teszik ezt – némák maradnak, és saját lényüket, saját jelenlétüket mutatják fel üzenetként. Létmódjuk az örökös úton levés, ezt jelzi a versekben, hogy zsákruhát, csuhát viselnek, mint a vándorok, zarándokok vagy szerzetesek. A Kimondhatatlantól való távolság fájdalmas tapasztalata teremti meg Nemes Nagy Ágnes költészetének jellegzetes angyal-alakjait, akik ezt a távolságot közelségek láncolatává6 alakítják, és a kimondhatatlant „nehezen mondhatóvá” szelídítik.
5 6
NEMES NAGY Ágnes: Filozófia és jómodor. In: N.N.Á.: Az élők mértana I., Osiris, 2004, 660. V.ö.: PLESU, Andrei: A madarak nyelve. Jelenkor, 2000,151-156.
16
HORVÁTH JÁNOS – NÁDVÁGÓ
Horváth János – Nádvágó, 1997. Vegyestechnika – karton
BOTÁR ATTILA VERSEI
Botár Attila
A DUNA HÍDJAI Pilléres emlékeink
[MARGIT-HÍD] 1. Suhog, sötétes parti sás vonul a hídon át, az idő beleszippant s eltelik hullámok illatával talán voltál, talán történhetetlen annyi a jövő már kettőnk között s egy elszabadult sál nem bizonyít egymást keresztező két folyót –
2. SZÁRAZ lábbal, igen, átmehetsz a Dunán. Száraz szívvel aligha (súg a víz), leány. Léptei kopognak, lélekzete szirmot dobál a haboknak fázós szíve csillog szava itt szemerkél nincs nyár, hogy belőlem kiszárítsa, sem tél nem fedi a kő sem, nem szedi ki ostor suttogását, hogy „hol voltál eddig”…s „milyen álom hozott hozzám…?” Sáros lábbal, igen. mi sors vetett hozzám? Estétől hajnalig.
17
18
BOTÁR ATTILA VERSEI
[SZABADSÁG-HÍD] Adalék A magyar irodalom történeteihez
E hídon s széken ülve kedvenc vidéki költőm bámult le a Dunára ahol tölgyfa kredencek hajnal és naplemente pállott öblébe tartván két pályán dübörögtek egy vén 47-essel dübögtek és dobogtak se kormányuk se horgony de kikötőcölöp sincs folyásirány se biztos – nyugathoz igazodni székével cihelődött forró háromszögekbe száradó bútorokhoz kedvenc vidéki költőm: kettőjük közül egyik –
BOTÁR ATTILA VERSEI
[LÁGYMÁNYOSI HÍD] I. Lámpasor árnyékán lúdbőrzik a délre futó víz, alkonya festi apám és országom temetőjét: várost: képenként kiszakítja a halszag, a bomlás szétszedi pórusait, szét szerkezetét rögeinknek, fáradt, nyűtt cserebábut vált le valódit a látszás, meddőt és iszapot habar egybe dicsérgeti: kővár. Nyelvem a két hídvég terein keveredne tarackkal inkább, mint a neved lejtése Dunába merüljön, Lágymányos! Csak a szó is mennyi arannyal erezve. Nemde: „Nagyon fáj”? Nem, de igen nagy, morzsol a szégyen. Mellkasomon súlyt, sziklatörő nyavalyát iszonyodtok. Én a magasba emelt pálmát kacagom, ti szegények, fönt, hegyetek tetején. S hüledezze erőmet a korlát: léptem eléri a félút szembe jövő idegenjét, mintha köszönnénk, mintha fukar húr pendül, az égbe – szárnyán bronz-levelének – az asszony fel- s tovaröppen: vissza elárvult őrhelye romló talpazatához, tárja a rozsdavörös tér álma fölé az esernyőt gázoktól s a koromtól már tisztára mosottan –
II. Betéve tudni. T-betűk. A kor. Egy-egy évszak. Ez is nagy terhelés, hogy semmi fölösleg, semmi hiába, betéve tudni: a képlet akol, a hallgató rab, a süket zenész, s ez itt ellen-ország: se dísz, se álca, se maszk, se álarc. Vágánycsonk. Botor lépések fejből. Köztes. Körbenéz. Jövő vagy emlék? Uszály? Víz-fodor? Hiszi is, nem is: oda-vissza bejárta.
19
20
BOTÁR ATTILA VERSEI
[LÁNCHÍD] Lapít, nem ugrik, de ugrásra készen kérdi az egyik sörényes hídőr a nyelvben lakozó költészetet, aki készül szellős láncok között a másik partra (nem vár villamost), tudakolják a kóválygó sirályok, hogy honnan és hová és jól aludt-e kinek a száján lett vér barka-virág – A kérdezett árnyékába csukódik s a néma társra pillant válaszával és indul át a szinte csikorogva csuszamló nyers, néptelen vizen, ami nem faggat: vénül és vonul hídtól hídig és medrében lakik amíg a folyam és ég ajka közt a hordaléknál is mélyebb törést csak sejtve csak sejdítőn továbbáll ahova dombok várják és diófák a lógaszkodó rozsdás láncokon túl, hogy lógaszkodó rozsdás fellegek esetlen íveit szeretni tudjuk színükön-árnyán keresve gyerekkort.
BOTÁR ATTILA VERSEI
[ÁRPÁD-HÍD] Hordozlak. Sebet ejt rajtam, sose hittem, a szép is. Pillantásod egén semmibe foszlik az ív. Habzás lent. Nekivágsz. Kivirágzik a képzeleted. Hajt fákat, domborodó hátam elé takarást. Függöny rejti a fáradt sín s feszülő vezetékek Óbuda, Aquincum parti kövekbe vesző halk, meghitt csevegését elfakuló nyaraimmal. „Hurcolt két nevet ez.” „Itteni régi szokás.” Fölszaggatva a nyüzsgés rétegeit fut elődök csontjaival kirakott medre fölött fut a víz. Nem követem, viselem büszkén saruid neszezését, s állom: a túlsó táj vár ölelésre a társ. Mint lefagyott monitort merevíti meszesre az égalj Tábor-hegy tetejét nyűgözi gyors gyufaláng, sercen s villám udvara tárul, szaporázod ijedten távolodásod az est díszeitől csupaszít – Burkolat ózona tűnik a korlát hézagain. Friss lépteid öltögetik össze jövőm jelenét, Vagy csak a nyelv botlott?... S a Dunába röpíti a kendőd. Hátra se néz akié. Hujjog utánad a szél.
21
22
BOTÁR ATTILA VERSEI
[ÉSZAKI ÖSSZEKÖTŐ VASÚTI HÍD] a szemközti oldal válaszát jól betéve tudja a nők szemét szemüknek sóját ami őrizetlen lecsordul akár október zenéje lefut a fénybe-horgonyzott hídon teremtés ez és a válasz is teremtés színenként színről színre a szivárvány a szemközti oldal a teremtés jól tudta betéve ami őrizetlen de megszámlált s lecsordul zenéje a szivárvány sürgető sóját szemüknek zenéje lefut a fénybe színenként színről zenéje a szemközti oldal a nők szemét szemüknek tudta zenéje a válasz roppant violinkulcs a csattogó vágányok mögött a táj egének támaszkodó x-ek acélból törékeny szélső húrok egyike a város hangszerén ki játszik rajta? ki zendíti újjá? feszül a fürtökön túl a szüret folytarany csöppjein túl
BALAJTHY FERENC VERSEI
Balajthy Ferenc
ÁT AZ ORIGÓN „A szabadság, mint asszonyöl” (Kovács József Hontalan)
ha van cél, nem oktondi dolog áthágni az origón, felkapaszkodni a legszebb ágakra közelíteni a szép szabadsághoz ha
ha van cél, nem kacagni és kocogni kell hanem vágtatni akár a paripacsikó, hogy csiklandozza orrod a szabadság szele
ha van cél, nem acélsuhogás a rabság a lelki és szellemi vakság kotorja egybe az origó erotikus köreit
a cél mi körbe ér – kereszt asszonyölből újra születve hontalanná válni a szabadság álmokban egyre, míg sokasodik a jó origó
23
24
BALAJTHY FERENC VERSEI így hát át a célon át az origón asszonyöl öl! vagy szabadít, a hét dimenziót egybecsomózza már rég a kör az összezárt tenyér a nyitott ököl!
FEKETE LYUK „ El hulla, virág! El iram! Lik az élet.” (Petőfi Sándor és Bella István)
Ózonlyukat foltoz az űrvadász, Míg rögeszmél a röghöz kötött. Kövekre követ újra hordanál, Te, kit a magas mélybe lökött. Ütközéskor jól jön a tűzparancs, A Fekete Lyuk mindent elnyel! Virágzik a citrom és a narancs, Ha ismeretlen bolygót nyergelsz. Tízparancsolatból parancsikon – Nem egy összegabalyodott gép ez. Hull a virág, hullik a szép szirom. Iram a kezdőpontba leképez. Az ész lyukkörüli pályán kering, Pont az elrendeltetettek szerint!
P. MAKLÁRI ÉVA NOVELLÁI
25
P. Maklári Éva
JÓ LESZ MAJD VALAMIRE Nagyapámnak volt humora, és szerette az életet. Pedig különösebb oka nem volt rá. Az első világháborúban az Isonzónál harcolva egy egész éjjel térdig vízben állt, s ettől 60 százalékos rokkant lett. Sokszor láttam, amint ült a széken, fájdalmasan sziszegett, és rángatózott a lába. Később értettem meg, hogy ilyenkor kínozta a reumája. Öregebbnek is nézett ki a koránál. Az én emlékeimben botra támaszkodó, ősz, idős bácsi, akit az egész környék papának szólított. Pedig akkor még alig volt 50-60 között. Ennek ellenére szerette az életet, és nagyon szeretett engem. Nyaranta néha egy szál klott-gatyában napozgatott, s akkor látni lehetett különben mélyen rejtegetett tetoválásait. A mellkasára két fejet rajzoltatott: Ferenc József és Vilmos császár tekintett le ránk. A jobb karját a Kossuthcímer díszítette, a bal karján is volt valami, de erre a képre már nem emlékszem. Olykor-olykor megkérdeztem tőle: – Papa! Kik azok a bácsik ott a hasadon? Ő egy kicsit elmélázott, majd azt mondta: „Lenin meg Sztálin.” Ebbe belenyugodtam. Az ő nevüket már sokat hallottam. Csak később lett gyanús, hogy hiába nézegettem az iskolában is kitett képüket, egyiknek sem volt pofaszakálla. Hogy miből éltünk? Fogalmam sincs. Néha korongozott, máskor gipszszobrokat öntött, esténként faragta faszobrait, és miközben gyönyörű alkotások születtek keze alatt, fütyörészett, dalolgatott és mesélt. Órákat ültem kis műhelyünkben (az utcára néző egyik szobát neveztük ki műhelynek), és hallgattam történeteit. Életörömét abban vezette le, hogy annyi nyomorúsága után kifigurázott mindent. Papírból kivágott sarkantyút ragasztott a pap cipőjére, míg az atya megszentelte a házat, pucér nőt rajzolt barátja kabátjára krétával, Mikulás-szobraiban a kosárból mindig a krampusz kandikált ki, apró kavicsokat fújt be arany festékkel, majd celofánba csomagolva kitette a járdára, s mindketten azon mulattunk, hogy a járókelők hogyan kapták fel, dugták el kabátzsebükben az értékesnek vélt tárgyat, és mentek sietős léptekkel vagy szaladtak el a helyszínről. Nagyapám csak egy dologtól tartott, a végrehajtók megjelenésétől. Minden évben jöttek a foglalók, mindig kettesével jártak, fekete kabátban ( amit én egyenruhának hittem ), mert az adózással mindig bajban voltunk. Szétnéztek, felmérték a terepet, keresték, mit lehetne elvinni. De mit vittek volna el? A két ágyat, az asztalt a 6 székkel és a két szekrényt vagy a konyhában a falra akasztott edényeket? Néztek anyámra, nagyanyámra, a két gyerekre, mert apám sohasem volt otthon. Vagy árulta a piacon nagyapám alkotásait, vagy kártyázott a többi kisiparos-
26
P. MAKLÁRI ÉVA – NOVELLÁI
sal a kocsmában. Aztán sóhajtottak egyet, s kimentek a házból, ami szintén nem a sajátunk volt. Egy alkalommal azonban sikerrel jártak. Papa szerzett valahonnan két nagy kartonpapírt, egyikre ráfestette Sztálint, a másikra Lenint, majd szépen bekeretezve üveg alá jól látható helyre állította őket a banklira. – Papa! Minek festetted meg őket? –kérdeztem. – Jó lesz majd valamire –mondta hamiskásan, és rákacsintott a két képre. A szokásos időben újból megjelentek a foglalók. Megint körülnéztek, megint sóhajtoztak egy kicsit, majd megakadt a szemük a két festményen, és felragyogott a tekintetük. – Józsi bácsi! Ezt a két képet most elvisszük magunkkal a tartozás fejében. Nagyapám szomorú arcot vágott. – Ne, kérem. Sokat dolgoztam velük, s olyan szépen néznek ránk. Ők a mi példaképeink. – De visszük. A központban csak újságképek vannak. Milyen jól fognak mutatni ott a falon! S karjuk alá csapva a portrékat elégedetten mentek ki a házból. Nagyapám egy darabig mosolyogva nézett utánuk, majd a pult mögül előhúzott két hasonló nagyságú kartont, kibontotta az ecseteit, s maga elé rakta a két vezér újságból kivágott képeit, aztán rám nézett, és azt mondta: – Ezek jövőre is jönnek, nekünk meg akkor se lesz több pénzünk. A tanácsházban sincs olyan szép Lenin meg Sztálin, mint amilyet én alkotok. S elkezdett rajzolni. Mint mondtam: nagyapám szerette az életet, és volt humora.
ÉBREDNI – SÍRVA Újból velük voltam. Elvadult, félsivatagos vidéken jártam apám, anyám és egy kisgyerek társaságában. Dombok, völgyek, kiszáradt fák mindenütt. Hirtelen megfordultam, emberek sokasága gyalogolt már velünk. Jötünk valahonnan, mentünk valahová. Aztán megálltunk, s hallottam, hogy valaki megszólal: – Itt j ó lesz. Leültem anya és apa közé a földre. Anya másik oldalán egy gyerek ült, pici kezével anyám karjába kapaszkodott. Miért álltam fel? Hová indultam? Miért hagytam ott őket? Nem tudom. Elindultam valahová, valamit el akartam intézni, kabátom a vállamon lógott. Már nem is a dombok között, hanem egy utcán vagy egy piactéren mentem, lábam alatt cuppogott a sár. S akkor döbbenten megálltam. A csoport is elindulhat, akikhez tartozom, és én lekésem a csatlakozást. Megrémültem. Nincs nálam se pénz, se táska, a mobiltele-
P. MAKLÁRI ÉVA – NOVELLÁI
27
fonom is ott hagytam. Anyu kereshet, és én nem tudok válaszolni. Miért jöttem el? Tétováztam, majd futni kezdtem visszafelé. De a táj egyre tágabb lett, a dombok csak emelkedtek, dundi felhők hasaltak rájuk, a völgyek már fűszálak nélkül árválkodtak, már mindenhol embercsoportok álltak, ültek, sőt táncoltak... Rohantam egyik tábortól a másikhoz. Nem ismertem senkit. Nem szóltak, csak némán néztek, a néma zenére táncoltak tovább. Kérdeztem, magyaráztam, s számomra valami ismeretlen nyelven néha válaszolt valaki. Megláttam egy férfit, aki egy asszony kezét fogta, lassú léptekkel forogtak, és akkor a férfi megszólított.: – Kit keres? A szívem kalimpálni kezdett. Végre valaki beszéli az én nyelvemet! Egy gyors mozdulattal kirántottam a kezét a párjáéból, és azt mondtam: – Jöjjön velem! Segítenie kell! Nem találom őket. Erőszakkal húzni kezdtem magam után. Kelletlenül, de jött. Dombra fel, domb ról le. Nők, férfiak, gyerekek mindenütt, itt-ott már sátrak is kis csoportokban, asszonyok az üst mellett, de nem ismertem fel senkit. Aztán egyszer csak a kíséröm is eltűnt mellőlem. Végleg egyedül maradtam. Az eddigi sivár környék lassan távolodott. Már egy város szélén jártam, házak, drótkerítés mentén rohantam előre. Újból kiabálni kezdtem: – Anya, apa, anyuuuu! De kiáltásomat elnyomták az óriássá nőtt teherautók, amik már ott robogtak az úton, motorok húztak el mellettem és zajukat nem tudtam túlharsogni. Végüi megláttam egy nagyon magas sziklát, mintha hirtelen nőtt volna ki a földből. – Nekem oda fel kell jutnom, onnan belátom a tájat, és megtalálom őket. Elkezdtem mászni. Már a tetején voltam, fel akartam egyenesedni, hogy körülnézzek, de megcsúszott a lábam, és a szikla másik oldalán lezuhantam a mélybe. Ennél szörnyübb dolog nem is történhetett volna velem. Lassan fölálltam és körülnéztem. Akkor megláttam őket. Már messze jártak, az egész csapat lassan lépkedett. Elöl ment apa és anya és középen a gyerek. Felismertem a két lelógó copfom, a fehér cipős vékony lábacskákat. Az a zöld szoknya volt rajtam, amit annyira szerettem, mindig azt akartam hordani, s ami a legrégibb ruhadarabom, amire emlékszem. Anya egy balett-táncosnőt varrt rá posztóból. Spiccen állt, két karját a magasba emelte. Kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Rémülten erőlködtem......... s akkor felébredtem. A függöny kissé félrecsúszott a fejem fölött az ablakon, s egy kis résen beáramlott a napfény. Kinyitottam a szemem. A konyha felől a hálószoba ajtaján át is bekéredzkedett a világosság. Hanyatt feküdtem az ágyon, és az arcomon lassan folytak a könnyek. Most ébredtem életemben először sírva.
28
FENYVESI OTTÓ VERSE
Fenyvesi Ottó
TELE VAN A MEMÓRIA Ilia Mihálynak
Árad a Tisza. Tele van a büszke Kárpátok, a Tátra, a máramarosi havasok vizével. Tele van Bodroggal, Hernáddal, Zagyvával. Szamossal, Körössel, Marossal. Tele van mesékkel, anekdotákkal. Pátosszal, lírával, virággal. Tele van búval, jambussal, Arannyal, ezüsttel. Petőfivel. Voltak itt avarok, ujgurok, baskírok, oláhok, rutének, szlávok. Volt! Boldog hazának dicső múltja. Árad a Tisza. Viszi magával Ugocsa és Bereg szőke kincseit. Árad a Tisza. Perzseli napsugár, haragos vizében csillog vagy százezer karát. Lomhán nyeldesi a jó magyar földeket. Tele van a memória, tele a Tisza. Tele van humusszal, pusztával, betyárral, paripákkal. Telítve megszakításokkal, töredékekkel. A lemez helyrehozhatatlanul megsérült. A szövegállomány össze-vissza kaszabolva. Szilánkosra törtek a mondatok, a szavak. Nem kapcsolódnak egymásba. Akadozik a történet, a jó narratíva. Az idő keresztül-kasul. Előre-hátra. Bizonyos részek folyton ismétlődnek, máskor meg előreszalad a fonál. Az idő egy része kiesik, mintha már nem is volna jelentősége. A szálak folyton megszakadnak, aztán folytatódnak, szerteágaznak. Ha valami lezárul, befejeződik,
FENYVESI OTTÓ VERSE utólag kiegészül. Meg lehet magyarázni, ki lehet bővíteni. Örvények, fodrok. Üresjáratok, homályos részletek tömkelege. Tekintet nélkül a Tiszára és az események valóságos és örökérvényű lefolyására. Le kellene nullázni. Újra kellene telepíteni a rendszert, ki kellene törölni végérvényesen a memóriát. A sok-sok részletet, töredéket, torzót, kacatot. Újra kellene telepíteni az életet, valami új és értelmes programot kellene adni neki. Árad a Tisza. Tele van a memória. Itt a tavasz. Hányadika is van ma? Tizenhányadika? A hátamon a hideg szaladgál. Mahavishu, Figaro. John Player Special. Vízállás és pontos időjelzés. Tanjug, MTI, Reuters. Megérkezett, lezuhant, elrabolták, felrobbantották, kivégezték. Izrael, Palesztina. Vörös brigádok. Megtámadták, megbeszélték, eltemették. Kivették a vakbelét, meghalt tüdőgyulladásban. Teng Xiao Ping Hong Kongba látogatott. Valaki kiesett az ablakon. Nyolc nap múlva meggyógyul. Második Erzsébet, Sex Pistols. Brezsnyev és Jimmy Carter – elmentek vadászni. New York City, felmászott a szabadságszoborra. Megfulladt a Balatonban. Sakk-matt, Tanganyika, Rhodesia. Hová tűnt Bobby Fischer? Lacika elment az idegenlégióba. Gibraltár, Szahara, Lánchíd, Niki Lauda. A ping-pongban nincsen henc. Győzött a Ferencváros. Továbbjutott a Vojvodina. Gólszegény rangadó. Itt a tavasz, itt van újra. Péntek esti futótűz. Öt napig kosava. Gurul egy aszpirin. Műsorváltozás: közkívánatra egy doboz Szandokán. Sok-sok zene és szebbnél szebb nimfák.
29
30
FENYVESI OTTÓ VERSE An der schöner blauer Donau. Hatott-e Pilinszky a jugoszláviai magyar irodalomra? Egy tangó örvénye, vadul a szemedbe. Mindenhol jó, de legjobb Párizsban. Tele van a memória. Tiszával, vízzel. Higannyal. Szőkékkel, barnákkal. Fokozódik a globális felmelegedés. Elúszik Velence. Csak semmi szemrehányás. A Lenin körúton időnként villamos. Good Old Sixties. Isten hozta Önöket! Nyolc és fél óra Fellini, csak semmi logika. Travolta bajuszt növesztett, Josip Broz körszakállt. Valami programhiba. Sorjáznak hiábavaló, komoly mondatok. A hátsó ülésen két orosz dorombol. A Transz-Szibériai Express elindult. A gulág felett időnként bealkonyul. Jó estét szerelem! Thumbelina, te drága! Egy lábnyom könnyű alakja. A folyam habja kifut a partra. Időnként tavasz, időnként memória, a világ néha túlcsordul. Szégyenlősen hallgat a Tisza. A parton áll majd egy ember. Tápéi. Kezében könyv, s a vizet kémleli, a nagy fergeteget fürkészi, a ficánkoló aranyhalakat, a dolgok kusza szövevényét, a rejtező lét titkait. Szép, okos szóval differenciál, világot értelmez, sebességet vált. És nem szabad feledni. Semmit, soha. A világra árasztott derűt, az évek keserves, apró gondú munkáját, a sok filológiai utalást, a tintalelkű, bús írókat. A más mezőkre vágyakozókat. Időnként tavasz. Időként kosava. Szél hajlította fűszál. Szájbőgő, trampli idő.
FENYVESI OTTÓ VERSE A Tisza-parton vajon mit kerestem? Egyik éjszaka megtaláltam. DT elvezetett a rogyadozó víztoronyhoz, ahonnan látni véltem a határt, az egykori szögesdrótokat, a bácskai templomok tornyát, a kanyargó Tiszát. Hallani véltem a méla szláv dudát, új idők jeges fuvallatát, a gépzongorára és láncfűrészre írt etűdöket. Sérült emlékeket, egy szívlapát által görgetve. A líra nem logika. Nohát! Aranykori hordalék, özönvíz. Árad a Tisza. Időként nyár, időként szerelem. Ismertem egy lányt. Egy, a Tiszából jött feketebarna leányzót. A távolban Tom Waits muzsikált, egy sárga taxiban született. Fölfejthetetlen fonadék, rekonstruálhatatlan szenvedély. Az új program telepítve. Búsan merengő komondor, hogy fut az árnyékom a hártyavékony mából. Időnként tél. Néha zúzmara, hajnalban köd. Frontátvonulás és szél cibálta fehérnemű. Megsebzett dokumentumok. Nem tudnak véget érni. Időnként majd programhiba. Lokális és talajmenti metaforák kuporognak a költészet kapujában. Jó éjszakát, világ! Árad a Tisza. Tele van a memória.
31
32
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Szamosi est – vegyes technika
RÉFI JÁNOS VERSEI
Réfi János
Mozaik Vonásaidról egy mozaikot őrzök. Vannak kockák, melyek elvesztek végleg. Vannak sötétek, s halványak, mint a gyöngyök és áttetszők és nyersselyem-fehérek. Akadnak köztük rubint-pirosan égők, mély smaragdok és felragyogó sárgák, türkizek, lazúrok, távolokba kéklők, s olajzöldek, mik fényük nem találták. De leginkább a hiányzókat bánom, úgy tűntek el, mint hajnaltájt az álom, s helyettük másik többé nem kerül. És így vesztél el te is észrevétlen, s már nem talállak időben se térben, csak önmagamban leges legbelül.
Téli nap Szép volt az ősz, s időnk, Uram lejárt. Takard el mind a lassan hervadót: a rőt avart, fakó füvet, a sárt. Szitáljon ránk ezüstös hópihéd, vond világunk torló fellegárba, s a napfény bármily vékonyka, árva – sugárpászmája hulljon szerteszét. Akinek nincs, építsen légből várat. Maradjon otthon, ki magának való, csupán lelke mélyén szülessen a szó; mondhatatlan igéknek adj on szárnyat, míg ág hegyéről halkan hull a hó. 2011-12-24
33
34
RÉFI JÁNOS VERSEI
Tanka testről és lélekről Eleget tudok a testről. A lélekről alig. Azt mondják, nincs. Pedig a test nélküle csak süllyedő ladik.
Horváth János – Aktok – karcolt felület, vegyes technika
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
35
Lukács László
Miről szólnak a harangok? A belehallás jelenségéről*
A belehallás nyelvi jelenségére terepmunkájuk során főleg a néprajzkutatók figyeltek fel, számos adatot, megfigyelést rögzítettek az állatok hangja, a kovácskalapácsok jelbeszéde és a harangszó népi magyarázataival kapcsolatban. Rácz Endre magyar nyelvész így határozta meg a belehallás jelenségét: „A belehallás abban különbözik a hangutánzástól, hogy segítségével nem alkotunk új szavakat. Környezetünk hangjelenségeit ilyenkor a már meglévő, értelmes szavaink segítségével, vagy ezeknek értelmes kapcsolataival érzékeltetjük; a külvilág hangjaiból értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat vélünk kihallani, másképpen szólva: értelmes szavakat, szókapcsolatokat vagy mondatokat értünk beléjük.” (1989, 426.) Az alábbiakban saját helyszíni gyűjtésem, a szakirodalom és a témához kapcsolódó gazdag szépirodalom alapján mutatom be a belehallás jelenségének egyik nagy területét, a népi harangszó-magyarázatokat. Herman Ottó 1891-ben olyan népi mondókákat közölt, amelyek a harangok szavát festik, magyarázzák. E magyarázatok, gyakran humoros formában, egyes községek, társadalmi rétegek és vallásfelekezetek ellentéteit tükrözik. Herman Ottó a harangszó hatásáról írta: „A félrevert harang megdöbbenést, riadalmat okoz; de ugyane harang hangjának más a hatása, amidőn délre kondúl; más ha temetésre szól, és ismét más, ha a bevonuló nagyot üdvözli. És bizonyos az, hogy erős, fegyelmezett idegrendszerre van szüksége annak a művelt egyénnek, aki a harangszó hatása alól ki akar menekülni.” (1891, 324.) A harangok szavának szép magyarázataival találkozunk népdalainkban, balladáinkban. Egy zalahalápi betyárdal szerint: Szépen szól a csabrendeki nagyharang, Húzza aztat tizenhárom bús galamb. Csak azt veri mind a két oldalára, – Rab leszöl te, Savanyó nemsokára. Arany János: Az ünneprontók című versében imára hív a harangszó: Zendül, kondul szent harangszó, Csengve, búgva messze hangzó: „Imára! imára!” A harangszó ugyanolyan jellemzője lehetett egy településnek, tájnak, mint a népdalok, vagy a népviselet. Hogy népünk érzékeny a harangok szavára, azt 1975ben, palócföldi néprajzi gyűjtésem során figyeltem meg. Autóbusszal utaztam Egerből Mátraderecskére, Sirokon keresztül. Buszunk éppen a déli harangszóra ért Mátraderecskére. „Jaj, de élesen szól ez a derecskei harang, nem úgy mint a siroki!” – szólt egy siroki ember, miközben leszálltunk a buszról. Megjegyzésére
36
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
székesfehérvári diákéveim harangszava jutott eszembe. Ha csak négy óránk volt a gimnáziumban, akkor délben indultunk haza. A hatvanas évek közepén még valamennyi belvárosi templomban harangoztak. Harangzúgásban léptünk ki az iskola kapuján. Mindegyik templom harangja más hangon szólt. Írók, költők, utazók is gyakran felfigyeltek a harangok szavára. Miroslav Krleža Alojz Tiček első miséje című novellájában írta az első világháború előtti Zágrábról: „A Püspökvár házainak falai úgy álltak itt, mint együtt rezgő lemezek, egyik fal a hangok egész kévéjét vetette a másikhoz, úgy hogy a hangok innen is, onnan is visszaverődő muzsikája a visszhangokkal megsokszorozódva olyan volt, mint messziről idemorajló ágyútűz.” (1979, 65.) Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvében olvashatjuk: „Elharangozták már a delet az eszlári toronyban, de a Túlatiszánról is idáig hozza a szél a harangok hangjait, amelyek mindig azt panaszolták: »Nincs kenyér...« »Itt sincs, itt sincs!« Amint a Tisza menti falvak tornyai szoktak felelgetni egymásnak.” (1975, 452) Csoóri Sándor A félig bevallott élet című könyvében Pápát, az egykor híres református iskolavárost, a harangok, az esők, a nagyra tekintő múlt városának nevezte (1982, 208). Rab Zsuzsa Vonszolódó vasárnapok című versében ugyancsak Pápáról írta (1980, 27): A város dermedt üllejére harangszó döndül bronzpöröllyel. Mintha megállna minden óra. Vasárnap. Ősz van. Három óra. A Balaton-felvidéken egymáshoz közel találjuk az apró falvakat. E táj harangszaváról Babay Kálmán Balatonmelléki történetek című, Veszprémben 1892-ben megjelent elbeszélés kötetében olvashatunk: „Sok nyalka falu dugja magasra tornyát a regényes zalai parton, s ha a szőke víznek egy pontján megállapodik az ember alkonyat táján, 5-6 falu harangjának a szavát is hallja belevegyülni abba az édes zsongásba, mit a nagy víz minden szél nélkül hallat. Megállhatsz nyájas olvasóm az egészséges szepezdi fürdő alatt, meghallod a kővágó-eörsi, köveskállai, zánkai, szepezdi, monoszlói harangokat.” (1892, 130-131.) Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvében a Lesence-völgy bemutatásakor emlékezett meg a harangszóról: „Szent György hegyén kisded falvak. Valamennyinek idelátszik a tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminchat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő.” (1982, 383-383.) Balaton-felvidék négy községe: Mencshely, Vászoly, Óbudavár és Szentjakabfa csak egy kakaskukorékolásnyi távolságra fekszenek egymástól. Így érthető, hogy a népi magyarázat szerint e falvak harangjai is beszélgettek egymással. Esténként megszólalt a mencshelyi harang vékonyan: Men – cs’el’ – ments – meg! Erre a vászolyi harang kissé vastagabban: Vá – szol’ – Válts – meg! Óbudavár és Szentjakabfa még közelebb vannak egymáshoz, ezért harangjaik összeszólalkoztak vastagon: Budavári, Jakabfa, Ördög – buj’k – anyakad – ba! (Trencsény 1891, 94.) Göcsejben (Zala m.) a síksági Lickó harangja ezt mondta a dombvidéki vadamosinak: Dombon van! Dombon van! A vadamosi harang meg csúfoldóva viszszafelelt: Sáros Licku! Sáros Licku! (Gönczi 1914, 1213.)
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
37
A Káli-medence községeiben (Veszprém m.) a déli harangszóval kapcsolatos tréfás hangutánzásra bukkantam. Kővágóörsön úgy tudják, hogy a köveskáli harang délben azt mondja:Tá(l) mellé! Tá(l) mellé! A második világháború előtt a mindszentkállai második harang délben azt mondta: Kintaller! Kintaller! Erre válaszolt a szentbékkállai nagyharang: Tál mellé! Tál mellé! Ma már nem felelgetnek, mert a mindszentkállai második harangot elvitték a háborúba. Kintaller egy eltorzított, német eredetű családi név. Ma is így mondják Mindszentkállán a Grünthaller nevet. A faluban az alszegen lakott Grünthaller István szegény napszámos, állítólag őt szólították ebédhez a két szomszédos falu harangjai. Várták a déli harangszót a Kopasz-hegy oldalában, a sásdikállai réten szarvasmarhát vagy a Zsibagyöpön libákat legeltető őrzőgyerekek és a veszprémi püspökség Szent Imre (Sanyarú)-pusztai uradalmi cselédei, summásai is. Kékkúton a mindszentkállai harang szavából hallják a Tál mellé! Tál mellé! felszólítást. Ezzel szemben Köveskálon állítják, hogy valamennyi községben ezt mondta a déli harangszó. A Somogy megyei nagybirtokokon dolgozó köveskáli summások is ezt mondták, amikor meghallották a déli harangszót: Menjünk ebédelni, mert azt húzzák, hogy tál mellé! Balatonhenyén és Monoszlón a veszprémi székesegyház harangszavával kapcsolatban is feljegyeztem egy tréfás magyarázatot. Német nyelvű változata szerint a kisharang kezdi: Kind geboren! Kind geboren! Majd a középső kérdi: Wer ist der Vater? Wer ist der Vater? Végül a nagyharang válaszol: Ein Domherr! Ein Domherr! Ezt a harangszó magyarázatot Hegyi Lajos (1899-1987) balatonhenyei református tanító az 1930-as években Győrffy Dánieltől, a zirci járás főszolgabírájától hallotta. Magyar nyelvű változatát Szilassy Kálmán (1901-1988) monoszlói református lelkész mondta el. A kisharang kezdi: Jó reggelt, jó reggelt! Mi újság, mi újság? Egy nagyobb harang válaszol: Gyerek született! Gyerek született! Egy még nagyobb harang kérdi: Ki az apja? Ki az apja? Rázendül az öregharang: A kanonok! A kanonok! A német nyelvű változat legkésőbb a XIX. század első felében keletkezhetett, ami-
38
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
kor dunántúli városainkban a polgárság egy része még németül is beszélt. Hasonló német nyelvű harangszó magyarázatot Herman Ottó is közölt (1891, 324). Az 1840-es években keletkezett szövegből a magyar nemzeti megújulás korára, a reformkorra jellemző erős társadalombírálat csendül ki: Csengettyű: Was wollen sie? (Mit akarnak?) Kisharang: Essen und trinken. (Enni és inni.) Nagyobb harang: Wer wird das zahlen? (Ki fizeti azt?) Nagyharang: Bürger und Bauer. (A polgár és a paraszt.) A távoli harang szavából az időjárásra próbáltak következtetni. Ha Köveskálra áthallott a balatoncsicsói harangszó, akkor hideg időt vártak, keleti irányú légmozgást. Ha lehallott a vigántpetendi harangszó, akkor azt mondták, hogy megváltozik az időjárás, hidegebb lesz, északi szél támad. Enyhe időt jósoltak ha felhallatszott a kővágóörsi harang szava. A szentbékkállai, mindszentkállai vagy a káptalantóti harangszó esőt, nyugati áramlást hozott Köveskálra. Mindig a távoli harangszó meghallása után harmadnapra változott el az idő. Balatonhenyén megfigyelték, ha a vigántpetendi harang odahallik, akkor hideg, szeles idő lesz. A monostorapáti harang szava esőt, télen havat, csapadékot, a köveskálié meleg, páratelt időt jelzett. Hideg, keleti szélre számítottak, amikor meghallották a monoszlói, balatoncsicsói harangszót. A hideg keleti szelet kálomista-, gardahajtó-, vagy tihanyi szélnek nevezték. Azért kálomista szél, mert keletről, a főként református törzslakosságú falvak felől fúj nyugat felé, a tiszta katolikus községek (Monostorapáti, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Kékkút, Diszel, Gyulakeszi, Nemesgulács, Badacsonytördemic, Szigliget) irányába. Balatonhenyén a távoli harangszó meghallását követő napon már elváltozott az idájárás. A távoli harangszóhoz kapcsolódó időjárási megfigyelésekből az állapítható meg, hogy a Káli-medence községeiben az északi és a keleti légáramlás hideget, a nyugati enyhülést, csapadékot hozott. A Káli-medencében számos olyan emberrel találkoztam, aki a falu templomaiban levő harangok korát, méreteit, szavát ugyanúgy ismerte, mint a falu házait, utcáit, határát. Kővágóörsön Bárány Gábor (szül. 1924) így beszélt a harangokról: „Kővágóörsön azelőtt mindkét templomban három harang volt, most kettő van. Az evangélikus templomban megmaradt a nagyharang, amit 1771-ben Győrben öntöttek, és a kisharang. A középsőt vitték el. Ez egy repedt harang volt. A harang szíve annyira oldalba verte a harangot, hogy megrepedt. A harangozó részeg volt, csak az egyik oldalát verette, kongatott, aztán elrepedt. A nagyharangnak erős, érces, nagy hangja van, a kisharang úgy szólt, mint a csöngő.” Mátyás Istvánné Somodi Vilma (szül. 1895) saját falujának, Balatonhenyének harangszavát akkor vethette össze a pápai harangszóval, amikor Pápán tanuló fiánál járt: „A balatonhenyei nagyharangnak a testvére Pápán van az evangélikus templomban. A hangja ugyanolyan. Amikor Pápán jártam, mintha otthon lettem volna.” Harangszó magyarázatok az egész magyar nyelvterületen és a magyarországi németeknél, szlovákoknál is éltek. Egyes települések harangszavából a szegénységet, az élelemhiányt vélték hallani. Felsőőrben (Oberwart, Vas m.) hajnalban először a katolikus templom harangja szólalt meg: Nincs kenyér, nincs kenyér...
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
39
A református templomé folytatta: Ád az Isten, ád az Isten...Az evangélikus templom harangja kételkedéssel fejezte be: Tudja fene, ád-e, nem-e? (Bejczi 1985, 19.) Mogyoródon (Pest m.) a legnagyobb harang a katolikusoké, a középső az evangélikusoké, legkiseb a reformátusoké volt. A katolikus harang nagy hangon ezt hirdette: Nincs kenyerünk, nincs kenyerünk! Az evangélikus harang valamivel magasabb hangon válaszolta: Majd ád az Isten, majd ád az Isten! Végül a református harang vékonyan, sebesen beleszólt: Nem t’om, mikó, nem t’om mikó! (Farkas 1988, 200) A makói katolikus, református és görögkeleti ortodox templomok harangjai ugyanígy szóltak a kenyérkérdésről (Herman 1891, 326). Mitruly Miklós (szül. 1931), a Kolozsvári Egyetem népköltészet tanára, 1996-ban így emlékezett vissza szülőfaluja, a szilágysági Kraszna (Crasna) harangszavára: „Szülőfalumban, Krasznán hallottam még gyermekkoromban édesapámtól, hogy a helybeli három templom harangja miként, hát ha nem is vitatkozik, de vált eszmecserét egymással az élet nem egy lényegtelen kérdésében, az élelem, illetve a kenyér kérdésében. Ehhez tudni kell, hogy Kraszna többségében magyar református lakosságú, legnagyobb egyház, és hát a legnagyobb harangra is tellett az egyházközségnek. Következésképpen harangja is a legnagyobb, illetve harangjai is a legnagyobbak, a legmélyebben hangzók és a legnehezebben megmozdíthatók. Tehát a kilengésük az nem olyan gyors, mint a szintén magyar római katolikus templom harangjaié, illetve a román templom harangjaié. Az édesapámtól hallott beszéd, illetve előadás alapján a következőképpen társalognak egymással. A román templom harangja szól: Úri pompa, nincsen popa! Úri pompa, nincsen popa! Popa élelmet jelent, román eredetű kifejezés. A református templom válaszol rá: Ád az Úr! Ád az Úr! A katolikus templom szaporán felesel: Biz én nem t’om, ád-i vagy se! Biz én nem t’om, ád-i vagy se!” A harangok szavának vallásfelekezetek szerinti jellemzését Jókai Mór is felhasználta A lőcsei fehér asszony című regényében. E szerint a Szepességben: „A pápista harang azt mondja: Booldog isten, hoonnan élünk?, a kálvinista azt mondja: Nincsen kenyér minálunk!”, a lutheránus rácsendíti: Innen élnek szegények! Innen élnek szegények!” (1892, 199.) A nyugat-magyarországi Göcsejben a nép egyik fő tápláléka a XX. század elejéig a lencse volt. Róla még a kisszigeti (Zala m.) harang is megemlékezett: Besüni, füőzz lencsit, Ha nincsen, kiérgy mástu, Ha nem ád, üsd hátbo!
Belsőné, főzz lencsét, Ha nincsen, kérj mástól, Ha nem ad, üsd hátba!
A kálócfai harang szava az előbbi változata: Gingalló Szent ajtó, Főzz lencsit, Nincsen só, Kérgy mástu. Gingalló.
40
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
A vasi Hegyhát három különböző vagyoni helyzetű falujának déli harangszava is a lencse körül forog. Nagymizdón éltek a legjobb gazdák, akik sokat dolgoztak, így nem csoda, hogy délre megéheztek, és ezt hallották bele a harangszóba: Tál lencse, tál lencse. Amire a szarvaskendi harang közép alt hangon, lassan válaszolta: Kalányozom, kalányozom. Utoljára Döröskén szólalt meg a harang, ahol sok tönkrement ember volt, magas tenor hangon, gyorsan: Fődöntöm, fődöntöm. (Gönczi 1901, 264; 1914, 518.) A Jászságban elterjedt harangszó-magyarázat szerint a módos Jászapáti harangja szépen, lassan szólt. Ezt mondta: Túrós derelye, túrós derelye... A jászberényi harang viszont gyorsan, idegesen ezt hajtogatta: Krumpli van az asztalfiókban, krumpli van az asztalfiókban. A régi rimaszombati (Rimavská Sobota, Gömör m.) piac egyik büszkesége volt a hófehér, foszló belű kenyér, amely búzalisztből készült, a magyar kenyérsütő asszonyok sütötték és árulták (Herman 1891, 325-326). Rimaszombattól északra nem csak a magyar–szlovák nyelvhatár, hanem klimatikus okok miatt a búza- és a rozstermelés területét elválasztó növényföldrajzi határ is fut. Ezt az etnikai és növényföldrajzi határt az itteni népi harangszó magyarázatok is tükrözik. A Rima-völgyi magyarság szerint Rimaszombat nagyharangja magyar nyelven ezt mondja: Búza kenyér! Búza kenyér! A Rimaszombattól északra fekvő Cserencsény (Čerenčany) lakói már szlovákok. Határukban már inkább rozs terem, így evangélikus templomuk kisharangja azt hajtogatja szaporán: Žitni chleb! Žitni chleb! (Rozskenyér!) A Rima völgyében még északabbra fekvő Rimabrézó (Rimavské Brezovo) határában már csak kevés rozs termett. Lakói ezért főként bányászattal és vasgyártással foglalkoztak. Kenyér dolgában nem válogathattak, ahogy ezt evangélikus templomuk kisharangja is elárulja: Chodzi jaki len bi bolo! Chodzi jaki len bi bolo! (Akármilyen, csak bár volna!) A Felső-Tisza vidékén árvizes időben így szólt a lónyai harang: Lónyán – nincs kenyér, Lónyán – nincs kenyér! Ráfelelt a Tisza túlsó partjáról a benki templom harangja: Benken – sincsen, Benken – sincsen! A mezőkaszonyi nagyharang így panaszkodott: Boldog Isten – mivel élünk? Boldog Isten – mivel élünk? Végül a gyors beszédű kisharang árulta el a táplálkozás fő forrását:
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
41
Csíkkal – hallal! Csíkkal – hallal! (Babus 1955, 150, 153; Borsai – Kovács 1975, 116) A Rétközben is előfordult nem egyszer, hogy a kenyérnek való gabona elfogyott. Ilyenkor még a harangok is panaszkodtak. A legkisebb rétközi település, Tiszarád (Szabolcs m.) harangja ezt mondta: Nincsen kenyér Rádon. Vasmegyer (Szabolcs m.) kisharangja szaporán fecsegte: Megyeren sincs. Megyeren sincs. A legnagyobb rétközi falu, Nagyhalász (Szabolcs m.) harangja búgva hirdette: Már Halászban sincs kenyér. (Kiss 1961, 250.) Tiszarádon a határ öthatodát vizes rétség foglalta el, ahol bőven termett a nád. A levágott náddal kereskedtek, árából élelmet vettek, amit kisharangjuk szava is elárult: Nincsen kenyér Rádon. Majd vesznek a nádon. (Kiss 1961, 383) A rétközi, Szabolcs megyei harangszó magyarázatokat Krúdy Gyula is beépítette Az eljegyzés című elbeszélésébe (1964, 520). Nyíregyházán az evangélikus templom nagyharangjának szavát délben a határban is meghallották: Okruch chleba, blok slaniny. (Karéj kenyér, tábla szalonna.) Ezt kívánták a földeken dolgozók, akik hallatára megálltak a munkával, és sapkát, kalapot emelve, rövid ima után ebédelni kezdtek. Debrecen és a hajdúvárosok harangjai is lakóik fő táplálékait emlegették, ahogy erről Vajda Mária könyvéből értesülünk: „A hajdúdorogiak harangjának szavából is a település szegényebb lakóinak fő táplálékát vélték kihallani a szomszédos gazdag hajdúvárosok lakói, ezzel is kifejezve lenéző véleményüket a többi hajdúvárostól elütő karakterjegyeket mutató szegényebb szomszédról: Málé kenyér, kolompír! A homokos talajon kenyérgabonaként leginkább rozsot termelő vámospércsiek szerint a nagy tekintélyű cívis szomszéd, Debrecen nagyharangja mély hangon, elnyújtva, méltósággal azt zengte: Búza – ke – nyér – kolbász! Az életnek nevezett búzára való vágyakozást és várakozást tükrözi, hogy a sárrétudvariak a bajomi harang mély ütéséből (kongásából) ezt hallották: De jó vóna sok búza! Az udvari azt felelte: Ád az Úr, Ád az Úr! A szerepi gyorsan szaporázta rá: Nem tudom én ád-e, vagy sem!” (Vajda 2006, 80.) Három, a török korban elpusztult tiszántúli falu harangszava is a kenyérhiányról árulkodott. Zám ma a hortobágyi puszta része, a vele szomszédos Angyalháza és Sziget puszta Hajdúszoboszló város határában. Az 1660-as török pusztí-
42
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
tásig mind a három népes falu volt. Napjainkra mindössze nevük maradt fenn, s a következő harangszó-magyarázat. Hogyan feleselt a zámi-, az angyalházi- és a szigeti harang? Először a zámi szólalt meg, lassan, vastagon: Nincsen ke-nyér Zám - ba! Nincsen ke - nyér Zám - ba. Erre felelt az angyalházi harang, vékonyabban, gyorsabban: Hogyan lehetnek a nélkül? Hogyan lehetnek a nélkül? Végül beleszólt a szigeti harang is, még vékonyabban, igen gyorsan: Innen élnek szegények! Innen élnek szegények! Nem alaptalan a zámi panasz, a szigeti dicsekvés, mert a szigeti határ ma is igen jó talajú, míg a zámi rész majdnem csupa szik, legfeljebb legelőnek alkalmas (Szivos 1890, 109-110). A kenyérhiánnyal küzdő községekkel ellentétben a tiszántúli Hódmezővásárhely (Csongrád m.) határának kitűnő fekete földjén minden időben jó búza termett. Még a hódmezővásárhelyi öregtemplom nagyharangjának messze hangzó ércszava is ezt hirdette: Van búza, jó búza. Van búza, jó búza. (Kiss 1964, 72.) Nagyszalontán (Salonta, Bihar m.) is a bőséget hirdette a harang szava: Bűvön van minden. Bűvön van minden. Mezőbaj (Boiu, Bihar m.) harangjai is a bőségről felelgettek egymásnak. A kisharang: Kása, málé, puliszka. A nagyharang: Minden van, minden van. Biharban a szomszédos falvak harangjai a jólét alapjául szolgáló pénzről is társalogtak. A kágyai (Cadea) harang: Nincs pénz, nincs pénz. Erre a csokalyi (Ciocaia): Van a bankban, van a bankban.Végül a székelyhídi (Săcueni): El kéne lopni, el kéne lopni. Gálospetriben (Galoşpetreu) a görögkeleti ortodox harang magas hangon: Nincs píz, nincs píz. A református mély hangon: Van a bankban, van a bankban. Végezetül a katolikus a legmagasabb hangon: Ki kell venni, ki kell venni. (Faragó – Fábián 1982, 189-190.) Székelyföld leghíresebb fazekas faluja Korond (Corund, Udvarhely m.). A korondi fazekasok edényei egész Erdélyben, sőt a XIX. század második felében már Erdély határain túl is keresettek voltak. A hegyvidéki Korond fazekasai a cserépedényt gabonáért, búzáért cserélték. Ezt hirdette a korondi harangszó is. Az egyik harang aggódva így szólt: Korondon nincsen búza! Korondon nincsen búza! A másik harang megnyugtatóan válaszolt: Ha nincs búza, vagyon fazék, adnak azért! Korondi származású adatközlőm Tófalvi Sándor (szül. 1898) levelében az alábbi magyarázatot fűzte a korondi harangok szavához: „Amikor azon régen Korondon megszólaltak és búgtak, akkor sem volt könnyű a kenyér dolga. A gazdasági élet akkor még fejletlen volt, de kenyér akkor is kellett. Fakó élet volt, faekével szántottak, faboronával boronáltak, fakó szekerek voltak, egy deka vas nem volt az egész szekéren, úgy járták az élet útját. A korondi ember maga megfazekalta edényét, utána szekérre rakta, és vitte az egész Erdély területére fakó kerékkel, vitte a kerékfalat és a szerszámját, ahol elromlott, ott megcsinálta, és úgy ment tovább. Az edényt gabonáért adta, nem egyszer, hanem kétszer töltve. A gabonát vitte haza a családjának.” Magyarországon a jobbágyfelszabadítás előtt a ruházat az egyes társadalmi rétegekhez való tartozást is jelezte. A rájuk jellemző ruhadarabok nevét a harangok is gyakran emlegették. Tiszavárkonyban (Szolnok m.) a nagyharang mélyen, vontatottan ezt mondta: Úri bunda! Úri bunda! Egy kisebb harang szaggatottan így szólt: E - züs - tös gom - bok - kal! E - züs - tös gom - bok - kal! A kisharang szaporán hajtogatta: Amilyen olyan, csak volna! A legkisebb harang szaporán, vé-
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
43
konyan kiabálta: Ringy-rongy – ringy-rongy! Herman Ottó magyarázata szerint a jobbágyfelszabadítás előtt az úri bunda a mágnásoké, az ezüstözött gombú kabát a köznemeseké, az „amilyen olyan, csak volna” kabát az iparos polgároké, a ringyrongy a jobbágyoké volt (1891, 324-325). Háromszékben az árkosi unitárius templom nagyharangjának neve: Fe-hér kenyér, bú-za. Fe-hér ke-nyér, bú-za! Kőröspatak kisharangja feleli a szomszédból: Kecs-ke pásztor, kecs-ke pász-tor! Nagyajtán az unitárius vártemplom harangjai beszélik: Bú-zát a-dunk. Bú-zát a-dunk! Csomakőrös és Páké református templomainak harangjai élcelődnek egymással. A csomakőrösiek szerint pákéi harangok kicsinyek, hangjuk gyenge, csak ezt mondják: Pi-li ka-nál, vas-ka-nál. Pi-li ka-nál, vas-ka-nál! Erre a pákéiak sem maradnak adósak. Szerintük a kőrösi harangok ezt mondogatják: Vidd el, dugd el. Vidd el, dugd el! (Kisgyörgy 1996, 16.) Dicsőszentmártoni (Kis-Küküllő m.) magyarázat szerint a gógáni nagyharang szava: Nincs búza, nincs búza. Rávágja a kisharang: Ad Gál, ad Gál. A csávási harang pedig ezt hirdeti: Gazdag Csávás, gazdag Csávás. (Magyar 2005, 108.) Szentes jómódú kálvinista törzslakossága lenézte a szegényebb, bevándorló katolikusokat. A kálvánista templom nagyharangja lassan, méltóságteljesen a gazdagok öltözékét emlegette: Suba - bunda! Suba - bunda! A katolikus templom kisharangja a szegények gyúnyáját hajtogatta: Ing - gatya! Ing - gatya! (Farkas 1890, 204.) Békésszentandráson is a református templom harangszava emlegette a jómódúak öltözetét: Bim - bam! Selyemlajbi, arany gombbal! Bim - bam! (Gunda Béla gyűjtése). Szegeden a gazdagnak az öregharang szólt, s mondta: Mente-dolmány. A szegény halálát a kisharang így adta hírül: Ringy-rongy. (Kunt 1987, 130.) Dunapentelén (Fejér m.) a halottért szóló harang szaváról mondták: „Beszélnek ám azok a harangok, versüléskor verset mondanak. Amikor szegényre húzzák a kisharangot, az azt versüli: Ringy-rongy vót, nem kár vót! Ringy-rongy vót, nem kár vót! A középső harang már ünnepélyesebben szólt, ezért többet fizettek, ez meg ezt a verset mondja: Ezüst gom-bos a mánd-li-ja! Ezüst gom-bos a mánd-li-ja! Nos aztán, akire a nagyharangot húzták! Az mond ám még csak szípet! Aszongya, hogy: Húzd neki! Vót neki! Húzd neki! Vót neki! (Schlitterné é.n. 81-82.) Kákicson (Baranya m.) szegény ember temetésénél a kisharang gyorsan mondta: Ringy-rongy! Ringy-rongy! Gazdagénál a nagyharang lassan, méltósággal kongta: Bi-bor, bár-sony! Bi-bor, bár-sony! (Berze Nagy 1940, II. 618-619.) Felsőőrben (Vas m., Oberwart) 1987-ben adatközlőm Szabó Eszter (szül. 1895) beszélt a harangszóról. Úgy tartották: „Búsan szól a harang, megint valaki meg fog halni!” A nagyharang azt mondja mélyen, lassan, méltóságteljesen, sajnálkozva: Gaz-dag, gaz-dag. A szegénynek a kisharang azt mondta szaporán, vékonyan:
44 Klimp – klump, klimp – klump. A hasznavehetetlen, semmirekellő, verekedő, iszákost klimp – klump embernek nevezték, akit nem becsült senki. A kürti (Strekov, Esztergom m.) harang, ha gazdag halottnak húzták meg, így beszélt: Selyem - bársony, selyem - bársony. Ha szegénynek: Ringy - rongy, ringy rongy. (Liszka 1987, 11.) Hasonló pilisborosjenői (Pest m.) német magyarázat szerint gazdag ember temetésekor ezt mondta a harang: Sammet und Seiden! (Bársony és selyem!) Sammet und Seiden! A szegényt ezzel búcsúztatta: Lumpen und Fitzchen! (Ringyrongy és vacakság!) Lumpen und Fitzchen! A bihari magyarságnál is mást mondott a harang a gazdag és mást a szegény temetésekor. Szentjobbon (Sîniob) a gazdagnál: Van itt minden, van itt minden. A szegénynél: Ringy-rongy, ringy-rongy. Érbogyoszlón (Buduslău) ha gazdag halt meg: Selyemben, bársonyban, selyemben, bársonyban. Ha szegény: Ringyben, rongyban, ringyben, rongyban. (Faragó – Fábián 1982, 190.) Erdélyben a temetésre szóló harang a gazdagok és a szegények öltözködése, táplálkozása közötti különbségekről is árulkodott. Magyarhermányban (Herculian, Udvarhely m.) a gazdagok viselete: Bíbor, bársony, Bíbor, bársony. A szegényeké: Ringy - rongy, Ringy - rongy... (Borsai – Kovács 1975, 118.) Esztelneken (Estelnic, Háromszék m.) is közhírré tette a harang, hogy milyen vagyoni helyzetű a halott: Gazdagot temetünk, Gazdagot temetünk. Szegény ember temetésekor röviden elintézte: Ringy-rongy! Ringy-rongy! (Gazda 1980, 181.) Hosszúfaluban (Săcele, Brassó m.) a gazdagok tápláléka: Háj, szalonna, zsír, Háj, szalonna, zsír. A szegényeké: Hagyma, retek, olaj, Hagyma, retek, olaj. (Borsai – Kovács 1975, 118.) A temetésre szóló harang szavának magyarázatával az elhunyt vagyoni állapotát is jellemezték. A Székesfehérvár melletti Sárkeresztesen úgy tudják, hogy mást szólt a harang, ha a halott módos, s megint mást, ha szegény ember volt. A gazdagnál ezt mondta: Ómárium, gránárium! Tehát a paraszti jómód jelképeit: az almáriumot, tárolószekrényt és a granariumot, magtárt emlegette, amelyeket a halottnak itt kell hagynia. Szegény ember temetésekor viszont így gyúnyolódott a harang: Ringyem, rongyom, cifitem, cafatom! Azt hirdette, hogy a vagyontalan ember csak értéktelen ingóságokat hagy maga után (Gelencsér 1985, 5). Kiskunmajsán is elárulta a harangszó a halott anyagi helyzetét, mert a szegényt a kisharanggal, a gazdagot a nagyharanggal búcsúztatták (Csík 1986, 44). A szegényről a kisharang ezt hirdette vékony hangján: Inge - gatyája! Inge - gatyája!
45 A gazdagról a nagyharang vastag hangján: Földje -tanyája! Földje - tanyája! Barma - gulyája! Temerinben (Bács-Bodrog m.) sem egyformán zúgott, ha gazdagot vagy szegényt temettek. Gazdagokra ezt mondta: Ökre-lova, ökre-lova. Vagy így: Hat ökör, hat ló az istállóban, Hat ökör, hat ló az istállóban. A szegényekre: Ringye-rongya, Ringye-rongya. Vagy: Kukorica-polenta, Kukoricapolenta. (Csorba 1988, 188.) A Buda környéki német településeken a temetésre szóló harang azzal árulkodott a halott vagyoni állapotáról, hogy a kezén megfordult pénzegységeket emlegette (Bonomi 1942, 35). Budaörsön a gazdagnál: Fünfer Banknoten, fünfer Banknoten! A szegénynél: Sechserlein, Sechserlein! Budafokon a gazdagnál:Taller, Dukaten, Taller, Dukaten! A szegénynél: Kreuzer, Filler, Kreuzer, Filler! Szentesen a gazdag emberre a nagyharanggal harangoztak, szép lassan, vontatottan ezt mondta: Meg - halt - az - úr! Meg - halt - az - úr! A középső harang, amivel a közepes anyagi helyzetű emberre harangoztak, már gyorsabban mondogatta: Kár - érte! Kár - érte! A kisharang, amivel a szegény emberre csöndítettek, igen szaporán kiabálta: Ördög vigye! Ördög vigye! (Farkas 1890, 204-205) Hasonló szlovák nyelvű harangszó-magyarázat él a Békés megyei Tótkomlóson, ahol a gazdag ember halálakor ezt mondta a nagyharang: Zomrev pán! (Meghalt az úr!) Zomrev pán! A szegényt így búcsúztatta a kisharang: Tavo s nim! (Ki vele!) Tavo s nim! A délvidéki Nagybecskerek (Zrenjanin, Torontál m.) harangjai magyarul és németül is szóltak (Majtényi é.n. 178-179). Vasárnap reggel a kisharang így biztatta a híveket: Ébredjetek, ébredjetek A templomba siessetek Szaporán, szaporán. Vasárnap délután, amikor a német asszonyok igyekeztek a vecsernyére, a nagyharang lassan, méltóságteljesen ezt búgta: Bim - baum, bim - baum Apflbaum und Birnbaum. Csóron (Fejér m.) 1916-ban hadi célokra elvitték a református templom három harangja közül a két nagyobbikat. A meghagyott kisharang, 60 kilogrammos lélekharang, kilenc évig siratta őket. Húzás közben hármazva kondított a nyelve, mintha hívta volna elvitt társait: Jöjj visz-sza! Jöjj visz-sza! (Kisari 2000, 52.)
46
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
A harangszó időjárásváltozást jelző szerepével is számos magyar és nemzetiségi településen találkozhatunk. Ha az alsóőriek meghallották a vasvörösvári (Rotenturm) harangszót, azt mondták, hogy eső lesz. Rendszerint másnapra jött meg az eső. Ha Felsőőrben hallatszik az alsóőri harangszó, akkor rossz idő, eső lesz. Országos eső, ami hasznos, nem zivatarszerű, sokáig tart. Sokszor még Alsólövőről is idehallatszott a harangszó. Ebből is esőt, északról jövő zivatart jósoltak. A fehérvárcsurgóiak (Fejér m.) megfigyelése szerint, ha a balinkai harangszó Fehérvárcsurgón hallatszik, akkor eső lesz. Ha a bodajki harangszót hallják, szél lesz. Az iszkaszentgyörgyi harangszó meghallásából enyhülést, a magyaralmási harangszóból hideget jósolnak. Válban (Fejér m.) úgy tapasztalták, ha Tordas, Gyúró felől hallatszik a harangszó, akkor komoly hideg várható. A Vállal szomszédos kajászószentpéteriek megerősítik ezt, szerintük a tordasi harangszó figyelmeztet télen: Két nadrág! Mivel az északkeleti szél hideget hoz. A pázmándi vigasztalt: Ne vedd rád! Mert a déli légáramlat enyhülést hoz. Ha a baracskai vagy a váli harangszó hallatszik Kajászón, akkor eső lesz. A kiskunmajsaiak a saját harangszavukból következtettek az időjárás változására. Ha a harangszót tisztán hallották, jó időre, télen száraz hidegre számítottak. Ha tompán hallották, akkor nedves, esős, ködös időt vártak (Csik 1986, 44). A Dráva menti horvátok Alsószent-mártonban (Baranya m.) azt tartották, ha a folyó túlsó oldaláról a szlavóniai Szentgyörgy (Sveti Đurađ, Verőce m.) falu harangszavát meghallják, akkor időváltozásra kell számítani (Gelencsér 1985, 5). A Vértes-hegységben Bodmér (Fejér m.) magyar népe a közeli községekből idehallatszó harangszóból a következő napok időjárását próbálta megjósolni. Adatközlőm, Kiss Ferenc (szül. 1919) megfigyelte, ha a bicskei református templom reggeli harangszava Bodmérre odahallatszik, akkor nagyon hideg lesz, ha az alcsúti vagy a vértesboglári, akkor eső, ha a szári, akkor szél lesz északról. Magát a harangszót is próbálták magyarázni, megfogalmazták azt, hogy mit hallottak bele a harangszóba. Kiss Ferenc szerint a csabdi evangélikus templom harangja ezt mondja: Majd így lesz, majd jobb lesz! Bodméren is azt mondják a bizakodó, kincstári optimizmussal telt emberre: Úgy beszélsz, mint a csabdi harang! Csónaki István (szül. 1914) a különböző vallásfelekezetű templomok harangjainak párbeszédét is felidézte, de nem tudta pontosan községhez kötni. Lehet, hogy a közeli Csákvárról vagy Csabdiból ered a párbeszéd, hiszen ott élnek egymás mellett katolikusok, reformátusok és evangélikusok. A református templom harangja a legnagyobb, legmélyebb hangú, lassan szól: Egy az Isten! Egy az Isten! A katolikus templom harangja kisebb, magasabb hangon, gyorsabban szól: Üdvözlégy Mária! Üdvözlégy Mária! Az evangélikus templom harangja a legkisebb, élesen, nagyon gyorsan szól, sőt még kételkedni is megpróbál: Tudja Isten, van-e Isten! Tudja Isten, van-e Isten!
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
47
A fentiekhez hasonló harangszó-magyarázatokat az angol, a német, a szerb, a svéd és a finn néphagyományból is ismerjük. (Voigt 2004, 336-342, 2011, 185-190; Sartori 1932, l35-163; Schütte 1899, 440; Bartsch – Buchholz 1903, 136-140; Schütte 1905, 342-344; Bügener 1930, 47-52; Zangler 1951, 58-61, Brunnner 1958; Jung 2004, 114-133; Bringéus 1958, Kotilainen 1986). Napjainkban a harangszóhoz kapcsolódó népi magyarázatok is eltűnőben vannak. Összegyűjtésük és rendszerezésük az egész Kárpát-medencében a néprajzi és nyelvtudományi kutatás számára sürgető feladat. * Mutatvány a szerző Tárgyak, életformák, népszokások című tematikus néprajzi tanulmánykötetéből, amely a Lánczos Kornél – Szekfű Gyula Ösztöndíj Alapítvány támogatásával készül. Irodalom Babay Kálmán 1892 Balaton-melléki történetek. Veszprém Babus Jolán 1955 Tiszaháti falucsúfolók. Népünk hagyományaiból. Szerk.: Igaz Mária, Morvay Péter, Simon Józsefné. 149-154. Budapest Bartsch – Buchholz 1903 Glockensprache. Mittheilungen des Vereins für sächsische Volkskunde III. 136-140. Dresden Bejczi Károly 1985 A harangozás, a haranglábak és a harangtornyok Vas megyében. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára, Budapest. Lelt.sz.: P. l388/85-Fn. Békefi Antal 1977 Bakonyi népdalok. Veszprém 1978 A kovácskalapácsok munkaritmusai és jelbeszéde. A szombathelyi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei I. 227-242. Szombathely Bonomi, Eugen 1942 Die Glocken im Leben des deutschen Volkes im Ofner Bergland. Deutsche Forshungen in Ungarn VII. 51-63. Budapest Borsai Ilona – Kovács Ágnes 1975 Cinege, cinege, kismadár. Budapest Bringéus, Nils-Arvid 1958 Klockringningsseden i Sverige. Lund Brunner Barbara 1958 Münchner Sagen. München Bügener, Heinz 1930 Glockensprüche aus dem Münsterlande. Zeitschrift des Vereins für rheinische und westfälische Volkskunde XXVII. 47-52. Elberfeld Csik Antal 1986 Majsai harangok és harangozók. Honismeret XIV. 3. 43-44. Budapest Csoóri Sándor 1982 A félig bevallott élet. Budapest
48
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
Eötvös Károly 1982 Balatoni utazás. I-II. Budapest Faragó József – Fábián Imre 1982 Bihari gyermekmondókák. Bukarest Farkas Sándor 1890 Gúnyos hangutánzás a XVII-ik századból. Ethnographia I. 204-205. Budapest Farkas György 1988 Gidres-gödrös Mogyoród. Mogyoród Gazda Klára 1980 Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest Gelencsér József 1985 Miről szól még a harang? Fejér Megyei Hírlap XLI. 150. 5. Székesfehérvár Gönczi Ferenc 1901 A nép tréfás hangutánzásai. Uránia II. 262-269. Budapest 1914 Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár Herman Ottó 1891 A harangok szava és még valami. Ethnographia II. 323-330. Jókai Mór 1982 A lőcsei fehér asszony. Budapest Jung Károly 2004 Miről beszélnek a délvidéki harangok? Magyar, szerb és német folklóradatok. Elbeszélés és éneklés. Újabb magyar és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányok. 114-133. Újvidék Kisari Sándorné Pap Kovács Magda 2000 Örökségünk. Adatok a csóri református egyház történetéhez és a gyülekezet vallási néprajza. Székesfehérvár Kiss Lajos 1961 A régi Rétköz. Budapest 1964 Vásárhelyi kistükör. Budapest Kisgyörgy Zoltán 1996 Háromszéki harangok. Sepsiszentgyörgy Kotilainen, Kari 1986 Ruokakello. Jyväskylän yliopisti, etnologian laitos. Tutkimuksia 20. Jyväskylä Krleža, Miroslav 1979 Ezeregy halál. Válogatott elbeszélések. Budapest Krúdy Gyula 1964 A madárijesztő szeretője. Budapest 1975 A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest Kunt Ernő 1987 Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Budapest Liszka József 1987 Miről beszélnek a harangok? Hét XXXII. 4. 11. Pozsony Magyar Zoltán 2005 Népmondák a Kis-Küküllő mentén. Marosvásárhely Majtényi Mihály é.n. Onuc Péter harangjai. A diófa árnyékában. Délvidéki elbeszélők. Szerk.: Herczeg János. 177-185. Budapest
LUKÁCS LÁSZLÓ – MIRŐL SZÓLNAK A HARANGOK?
49
Nagy József 1892 Hegyhát vidéki hangutánzók, mondák és babonák. Ethnographia III. 64-73. Rab Zsuzsa 1980 Kő és madár. Budapest Rácz Endre 1989 A belehallás jelenségéről. Magyar Nyelvőr CXVIII. 426-435. Budapest Sartori Paul 1932 Das Buch von deutschen Glocken. Berlin–Leipzig Schlitterné Nyúli Anna é.n. Volt egyszer egy Dunapentele… Az emberi élet fordulói a bölcsőtől a koporsóig. Dunaújváros Schütte, Otto 1989 Aus dem Herzogtum Braunschweig. Zeitschrfit des Vereins für Volkskunde IX. 438-44l. Berlin 1905 Glockensprache und Geräterufe. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde XV. 342-344 Szatmári István 2003 Mit mondanak a harangok. Ethnica V. 1. 1-5. Debrecen Szivos Béla 1890 Tréfás harangutánzás a XVII-ik századból. Ethnographia I. 109-110. Trencsény Károly 1891 Harangok utánzása. Ethnographia II. 94. Vajda Mária 2005 „Komádiba, Tótiba, bocskorba jár a liba.” Bosszantó folklórhagyományok. Budapest Voigt Vilmos 2004 Harangok szava Európában. Magyar, magyarországi, nemzetközi. Történeti folklorisztikai tanulmányok. 336-342. Budapest 2011 Miről szólnak a harangok? Alba Regia XL. 185-190. Székesfehérvár Zangerl, Franz 1951 Tiroler Sprüche und Redensarten von der Glocke. Tiroler Heimatblätter XXVI. 1-6. 58-61. Innsbruck
50
BOBORY ZOLTÁN – “NEM IJEDEK MEG SENKITŐL”...
Bobory Zoltán
„Nem ijedek meg senkitől!”-„Juszt is itt maradok…!”* A Vár tavalyi 3. számában írja Sebők Melinda, Babits Mihály a székesfehérvári Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaságban, című írásában: „A székesfehérváriak hívtak meg, hogy tartsak számukra ünnepi beszédet, Vörösmarty születésének évfordulóján. Vörösmartyról beszélni Vörösmarty napján, s minden városok közt épp Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz.” Több okból is indokoltnak láttam és védelmezhető, hogy ma, amikor két tiszteletet és szolgálatot parancsoló évforduló kapcsán találkoztunk, Babits látogatását felidéző gondolattal kezdjem köszöntőmet. Egyrészt, azt hiszem, a poéta doctus érzésével teljes mértékben azonosulhatunk, vagyis, amikor Németh Lászlóról és Pilinszky Jánosról beszélhetünk egy újabb irodalmi konferencia, emlékülés keretén belül, igenis, mi is, újólag diáknak érezhetjük magunkat. A feladat megilletődöttséget kiváltó és megtiszteltetést jelentő emelkedettsége miatt. Másrészt, szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy az 1941. augusztus 4-én elhunyt Babits Mihályra is megemlékeztünk Román Károly emlékezetesen szép előadásával, mint ahogy a társaság régi, nagyszerű hagyományaihoz híven, emlékezünk és emlékeztetünk a magyar irodalom legkiválóbb képviselőire, és tesszük ezt a jövőben is, legközelebb például január 17-én, Nemes Nagy Ágnes születésének 90-ik évfordulóján. Hogy a Vörösmarty Társaság sokadik újjászületése óta a város és a megye legjelentősebb irodalmi közösségeként, mint az elődök által reánk bízott feladatok és szolgálatok hűséges teljesítője, gazdag programmal, irodalmi műsorokkal, könyvbemutatókkal, író-olvasótalálkozókkal, felolvasó-estekkel, konferenciákkal szolgáljuk városunkat, azt csak annak megerősítésére mondom el, hogy mindez megfelel a kezdetekben, az 1867-es megalakuláskor megfogalmazott célkitűzéseknek. Amelyek szerint ma is igyekszünk élni és működni. S amelyek a társaság minden újjászerveződésekor, újrainduláskor hangsúlyosan megfogalmazódtak. A város és a megye irodalomkedvelőinek szolgálatára. Ezen célkitűzések egyike, s talán a legfontosabb az volt, hogy legyen egy olyan közösség, alkotók, szervezők, érdeklődők, amelyik az irodalom és a művészetek eszközeivel szolgálja a várost, a magyar irodalmi életet, a közművelődés ügyét, azaz a nemzetet. A történelmi, társadalmi, ideológiai és politikai viharok nemcsak megtépázták története során ezt a társaságot, mint a legutóbbi években az érthetetlenül és értelmezhetetlenül szított megosztottság, hanem többször működését is akadályozták, tetszhalott állapotot teremtve. Egy irodalmi közösséget, amelynek célja a névadó emlékének, irodalmi hagya-tékának, szellemiségének őrzése, a nemzeti irodalom és a nyelv ápolása, megmentése, csak időlegesen lehet hallgatásra ítélni. A 80-as évek végén
BOBORY ZOLTÁN – “NEM IJEDEK MEG SENKITŐL”...
51
történt újjászervezés ennek a szellemében és ennek erejével történt. Ez az erő és elszántság eredményezi és fémjelzi az utóbbi időszak megújuló, gazdagodó tevékenységét, azt, hogy ismét önálló folyóirattal rendelkezünk, és a mai rendezvényekhez hasonló programok megszervezését és lebonyolítását is megvalósíthatjuk. Itt, közbevetőleg jegyzem meg: régóta nem volt példa arra, hogy a Vörösmarty Társaság, ha nem is gondtalanul, de nyugodtan tudja megvalósítani elképzeléseit. Őszinte köszönet érte, abban a reményben, hogy továbbra is minden energiánkat az irodalom és a művészetek szolgálatára mozgósíthatjuk. Hogy Németh Lászlónak és Pilinszky Jánosnak újólag emléket állítunk, és felhívjuk a figyelmet fantasztikus életművükre, szellemi hagyatékukra, ezt nem tekinthetjük csupán kötelességünknek. Természetes és szívből jövő szolgálat. Kérdezhetnénk, különösen ebben a gabalyodott világban, Vörösmarty örökérvényű kérdése és az arra adott örökérvényű válaszok parafrázisaként: megy-e a világ dolga az ilyen emlékülések által elébb? Itt, azt hiszem, senki számára nem kérdés és nem kérdéses az adott igenlő válasz. Csak ezek, a kultúra, a közművelődés, az irodalom, a nyelvművelés és megőrzés, a könyvkiadás, az alkotó szellem által megy a világ dolga elébb. Reméljük, hogy megértethetjük ez által is: a közművelődésbe befektetett minden egyes forint, energia megduplázódik, tehát a legeredményesebb, leginkább kifizetődő befektetés. Mindenkinek, aki ennek az ügynek a szolgálatába szegődött, sámándobok erejével és hitével kell a tüzek fényében szertedobolni, hogy amikor a világ ilyen körülöttünk és bennünk is egy ilyen világ vert gyökeret, a kultúrával kell építkeznünk, és megépíteni magunkban a lelkünk épületét. Amihez erőforrásként itt vannak a példaképek, a nagy tanítómesterek és hagyásfák. A mai emlékülés témájául szolgáló életművek megteremtői, Németh László és Pilinszky János. Németh Lászlóval kapcsolatos előadások előzeteseként hadd mondjam el: tavaly a Határon túli magyar irodalom napjainak témája egy – kiderült – álom-kategóriába tartozó felvetés volt. Irodalmi konföderáció, megelőzve esetleg Kossuth és Németh László reményeinek megvalósulását. Sajnos, ismerjük N. L. csalódott végkövetkeztetését is: „A mi öregedő népből kinőtt Duna gondolatunkat, ha mondanak is hasonlót, nem érthetik meg egyelőre…” Mi mást tehetnénk tehát, mint megőrizzük magunkban többek között az egyik Németh-hős parancsolat vagy intelem-rövidségű eltökéltségét: „Nem ijedek meg senkitől!” – „ Juszt is itt maradok…!” Pilinszky János lába nyomában járunk, minden fehérvári büszke örömére. Ha az ő verseire gondolok, Károlyi Amy hitvallása jut eszembe: „Minden művészetek legkülönbike a költészet!” S ha azt kell megfogalmazni, hogy mi a költészet, akkor viszont Pilinszky János kevés szóval a világról szinte mindent elmondó költészete a válasz. Nehéz, sőt lehetetlen lenne méltóbbal és magasztosabbal befejezni ezt a rövidnek szánt köszöntőt, mint egy verssel.
52
BOBORY ZOLTÁN – “NEM IJEDEK MEG SENKITŐL”... „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”
*Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
Horváth János – Csendélet – karton, vegyestechnika
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”...
53
Jelenits István
„A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”* A bibliai bárány alakja Pilinszky János költészetében Ötven éve annak, hogy a Vigilia 1961-es évfolyamának karácsonyi számában megjelent Pilinszky János Introitus című költeménye. Nagy esemény volt ez, mert a költő 1959 ősze – a Harmadnapon című kötetének megjelenése – óta nem jelentkezett új versel. Másfelől csak jó másfél esztendő múlva közölte az Új Írásban egy újabb költeményét, az Utószót. Ez az Utószó egészen határozottan az Apokrifre utal. Témája, költői tónusa szerint a Harmadnapon verseihez kapcsolódik az Introitus is. Az Apokrifhoz s a Jelenések VIII.7 című költeményhez fűzi az, hogy mind e három költemény közös „forrása” a keresztény Biblia utolsó könyve: az Apokalipszis, a Jelenések könyve. Több jel mutat arra, hogy Pilinszky az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején egész ciklust készült alkotni ennek a bibliai könyvnek az ihletéből. Ennek az el nem készült ciklusnak a harmadik darabja az Introitus. Maga a cím nem a Bibliából, hanem a katolikus szertartások világából való. A Vigiliában latinosan Introitus-ként szerepel még. Később, mikor a Nagyvárosi ikonok című kötetben újra közreadta a költő, magyarosan Introituszra változtatta a címet. Maga a szó bevonulást jelent. A liturgia azt a bevonulási éneket nevezi így, amely az ünnepi misék kezdetén csendül fel, amikor a pap belép a templomba, hogy az oltárhoz vonuljon. A költemény azonban nem a templomba vezet, hanem egy mennyei ünnepre, szűkszavú, de félreérthetetlen utalásaiból a bibliaismerő olvasó rájön, hogy ennek az eredeti képét a Jelenések könyvében kell keresnie. Annak a 4. és 5. fejezetében a bibliai szerző a mennybe ragadtatik, s ott Istent látja meg mennyei trónusán angyaloktól, különös élőlényektől körülvéve mennydörgés, villámlások között. „A trón előtt kristályként csillogó üvegtenger” jelzi, hogy az egész Mindenség fölött vagyunk. Ezt a tengert, a keleti népek világképe szerint az égbolt tartja fölöttünk. A trónon ülőnek csak a tekintetét villantja szemünkbe a látnok, de ezt még elmondja róla, hogy kezében egy telisteli írt könyvtekercset tart, azon hét pecsét. Egyszerre fölhangzik a kérdés? „Ki méltó arra, hogy megnyissa ezt a tekercset, feltörje pecsétjeit”. A látnok sírva fakad. Sok mindent nem értünk, de érezzük , a világ sorsa múlik azon, hogy mi lesz ezzel a könyvvel. Nagyon megkönnyebbülünk, amikor megtudjuk: Van, aki átvegye és kibontsa. A Bárány az. Úgy áll ott, mit akit megöltek, mégis él. Átveszi a könyvet, feltöri pecsétjeit és elfoglalja helyét az Atya jobbján. A Biblia ezt a látomást, valójában Jézus húsvéti megdicsőülésének mennyei beteljesedését huszonöt hosszú „versben” tárja az olvasó elé. A költő az egészet négy, egyenként 4-4 soros versszakba tömörítette. A vizuális elemek felidézésére alig néhány szót szán. A három első versszakban csak a nyugtalanító kérdés változatait zuhintja ránk. „Ki nyitja meg a betett könyvet?” Először csak egy könyvet látunk magunk előtt:
54
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”... Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól-hajnalig emelve és ledöntve lapjait?
Egy bizonyos: nagy feszültségű, ünnepélyes szöveg ez. A magyar versolvasó Vörösmartynak, az Előszó és A vén cigány költőjének közelében érzi magát. A második sor – szerkezeti felépítését tekintve – pontos mása az elsőnek, nyilván azt értelmezi. De miféle könyv az, amelynek megnyitása egyet jelent a „töretlen idő” megszegésével? Az értelmezés nem tesz okosabbá minket, inkább a megdöbbenésünket fokozza. A következő két sor, a harmadik mondat közvetlenül egy igei állítmánnyal indul, s egyszerre utal a könyvre, amelynek épület-méretű lapjai vannak, meg az időre, amelynek folyását egymásra következő hajnalok tagolják. Ez a könyv nem tekercs, mint a bibliabéli, hiszen lapjai vannak. Egyébként a Jelenések könyve itt Ezekiel profétát idézi /2,9/. Ott egész pontosan kephalis biblion vagyis szórul szóra könyvtekercs található. A Jelenések, csak bibliont mond, de ez a szó itt mégis tekercset, nem a mai értelemben vett, lapokból álló könyvet jelent, mert hiszen kívül-belül, mind két oldalán tele van írva, s pecsétekkel van lezárva. A biblion szó önmagában is jelenthet irattekercset, bár jelenthetne lapokból álló könyvet is. Tolcsvai Nagy Gábor az Introituszt elemezve azt írja: „A könyv a Biblia, amelynek betett állapota azt istentől való elfordulás megnevezése, a bűné” (T.N.G.: Pilinszky János, Kalligtamm Könyvkiadó, Pozsony, . lap.) Isten, a Biblia egyik szereplője nem tarthatja kezében a Bibliát. Maga a Jelenések könyve része a Bibliának, amikor megírták, voltak már Izraelnek szent könyvei, de a Biblia még nem volt teljes. Ez a könyv, amelyet Ezékielnél, és az ő nyomán a Jelenések könyve szerint Isten a kezében tart, minden bizonnyal az ő jövőre vonatkozó rendelkezéseit tartalmazza, s azok nem valósulhatnak meg, ha nincs, aki megnyitná a könyvet. Pilinszky is ilyesféleképp értelmezi az egészet, akkor is, ha ő lapozható könyvről s nem tekercsről beszél. A második szakasz ugyanezt a kérdést ismételgeti, de növekvő nyugtalansággal, sodró, mégis meg-megcsukló mondatokban. Középen egy hosszú, sorokat átívelő mondattal találkozunk, ezt egy félsornyi rövid mondat követi. Ismétlődik, s különös nyomatékot kap, egyszer a merészel, egyszer a mer ige. Már nem a könyvre csodálkozunk rá, hanem az foglalkoztat, milyennek kell lenni annak, aki ezt a könyvet megnyithatná. „Ki merészel, ki mer?” Ilyet akkor kérdezünk, ha nem elsősorban bátorságot, hanem sajátos önérzetet várnak valakitől. Közönséges halandó nem nyúlhat ehhez a könyvhöz. Váratlan és minden bibliai előzmény nélkül való az első sorban megjelenő kép: Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? Ki merészel a csukott könyv leveles sűrűjében ki mer lapozni? S hogy mer puszta kézzel? Jegyezzük meg a közülünk szót! Váratlanul érint többes szám első személyű vég-
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”...
55
ződése. Úgy látszik, az egész dologban mi is, mindannyian érintettek vagyunk. Ez a szó ismétlődik majd a harmadik szakasz első sorában. A merészel visszájaként pedig megjelenik a félelem. A költőnek sikerül sajátok crescendóval tovább emelnie a verset: És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehúnyja, és leborulnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra? Pilinszky és-ei! Legközvetlenebbül a harmadnapon első versszakából ismerősek: „És fölzúgnak… És megérzik… És szél támad. És fölzeng a világ.” A Jelenések VIII.7 két első szakasza is és-sel kezdődik, közöttük az első szakasz harmadik sora is: „És látja isten…, és látja…, és véges-végig…,” A mondatok, tagmondatok itt újra szépen belesimulnak a sorokba. Nyoma sincs idegességnek, a döbbenet ünnepélyes rendet rak szavak és mozdulatok között. Milyen ünnep a midőn kötőszó! Ez a szakasz végre valami látvánnyal is megajándékoz. Istent látjuk. lehúnyja a szemét. Isten szeme Pilinszky számára nagyon fontos. Ez a szem máskor rezzenéstelenül figyeli a világot. A Jelenések VIII.7-ben például az egész költeményt keretbe fogja a megállapítás: „És lát az isten égő mennyeket…” majd pedig: „de látja isten, nincsen arra mód,/ kitörni út, remény a látomásból”. Itt isten lehúnyja a szemét. Ilyet a Biblia sosem ír Istenről, Pilinszky talán valamilyen későbbi zsidó szent iratban találkozott vele. Az az Isten, aki előbb még rezzenetlen szemmel látta, végignézte a mennyek lángba borultát, most nem akarja látni, nem képes végignézni azokat a rettenetes eseményeket, amelyek itt rövidesen bekövetkezhetnek. A szakasz döbbent ünnepélyességét a szakaszzáró két sor nyomatékosítja. Ezek ugyanúgy párhuzamos szerkezetűek, mint az első szakasz első két sora. A „minden angyalokban”-ban szokatlan, régies a főnév többes számú alakja. A kreatura latin szó, minden teremtett valóság megjelölője. A mindennapos beszédben egyáltalán nem használjuk, de a liturgiában sem. Inkább filozófusok vagy teológusok élnek vele. Azt hangsúlyozva, hogy a teremtmények léte más, mint az Istené. Nem csak eredetükben, hanem létük folytonos megmaradásában is függnek a Teremtőtől. Pilinszky Jánosnak egy másik versében is fontos szerepet szánt ennek a szónak. Hadd idézzem a Nagyvárosi ikonok utolsó darabját: Kórus A Kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát. A Kreatúra, Az-Ami könyörög, mutatja magát. Vörösmartyt említettem. Az Introitusz harmadik szakaszához érve eszünkbe jut az Előszó emlékezetes sora: „Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt”. Csak-
56
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”...
hogy itt, az Introituszban nem tör ki ez a vész. Valaki mégis megjelenik, s átveszi a könyvet: A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet. A mondatok rendje itt újra biztonságosan belesimul a verssorokba. A zárósorban újra megjelennek az ünnepélyes és-ek. Az első szó, a kezdőmondat névszói állítmánya közvetlenül felel az eddig három versszakon át elénkgomolygó egyetlen kérdésre: „A bárány az…” Azután megtudjuk, hogy ez a bárány „közülünk” való. A második sor újra megnevezi, s megmondja, miben különbözik mindenki mástól: megölték, mégis él. A harmadik sor páratlan meglepetés. Ez a bárány végigkocog az üvegtengeren. A hangutánzó szó megtöri a csendet a lépések egyszerű zajával. Az üvegtenger ünnepélyessége s a bárány köznapi mozdulata sajátos ellentétet alkot. A trónra száll viszont már-már egy angyali mozdulat. Hogy aztán mindent megoldjon a rövid zárómondat: „És megnyitja a könyvet.” A Jelenések könyvében a látomás folytatódik tovább. Pilinszky nem foglalkozik azzal, hogy mi van a könyvben, mit jelent a megnyitása. Itt, a költeményben minden megoldódott azzal, hogy a bárány kezébe került. Ő megnyitja. Ő nyitja meg. Tolcsvai Nagy Gábor azt írja erről az utolsó szakaszról: „Kivált az utolsó versszak, de hasonlóképpen Isten földi lényként való megszemélyesítése meseszerűvé teszi a verset” (i.m. 135.) Gyermeki nézőpontot emleget. Pedig inkább a Biblia és a liturgia kifejezésmódjával találkozunk itt. A második isteni Személy, aki egy lett közülünk, a bárány szerepét vállalta köztünk. Megölték, mégis él, mennyei trónusára száll, és kezébe veszi a könyvet kegyelemre váltja bűneinket. Ez a költemény a Harmadnapon foyltatása, amint az a Ravensbrücki Passióé. Pilinszky János költészetében itt jelenik meg először a Bárány képe. Később több versében vissza-visszatér. 1963-ban a Van Gogh harmadik, utolsó „tétele” ez a két idézőjelbe tett sor: „Világ báránya, lupus in fabula, a jelenidő vitrinében égek!” Ez a titokzatos sorpár meglepően összekapcsolja a bárány és a farkas alakját. (”lupus in fabula” = a mesében szereplő farkas!) egy farkasról a KZ-oratóriumban írt Pilinszky egy különös költői mesét, amelyet azután Fabula címen önálló alkotásként is megtalálunk Összes verseinek kötetében. Ebben egy tisztaszívű farkasról esik szó, aki megszerette az embereket, éjszaka beosont egy falusi házba, s ott csöndben csodálta őket magukat s a kezük nyomát, míg reggel föl nem ébredtek, s agyon nem verték. Ha csak önmagában olvassuk ezt a kis költeményt, nem találunk benne semmi utalást a bárányra. Ám a költő egy fontos levelében meglepő módon interpretálja ezt „a farkas-betétet”. Idézem: „Ebben a drámai
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”...
57
pozícióban a kitaszított farkas is áldozati bárány, s így is viselkedik… Akit a világ kitaszít, azt mindig is farkasnak bélyegzi, ahogy Jézust is annak tekintette, ragadozónak, aki a nyájra les.” (Levél Szekér Endrének márc. 22–én, az Összegyűjtött levelek 141. darabja!) A Fabula így valamelyest megmagyarázza a Van Gogh két sorát. A Bárány alakját és történetét idézi 1971-ben Pilinszkynek A hóhér szobája című verse is. A hóhér ablakából nem látni a tengert. „A tenger Istené.” A hatsoros vers két záró sora: Milyen más a vesztőhely illata, és a bárány, mikor érte jönnek. A hóhér emberek ítéletét hajtja végre, s a bárány: áldozat. De egy másik 1971-ből való költeményében a végítéletről esik szó. Ebben a versben tegezve, minket olvasókat szólít meg a költő: „Takard le jól, mit elkövettél…” Olyan bűnöket, amelyek miatt nem kerülünk az emberek ítélőszéke elé, hóhér elé sem. Ezek mégsem vállnak semmivé. Túlnőnek rajtunk, alig először, később azután gyereksírásként, mint a végítélet mikor a bárány elkiáltja magát, Az a bárány, akit a hóhér elé vezettek (vezettünk?)! Van még egy idetartozó vers: a Napló, 1973-ból. Egészében idézem. N.N. ismét gyönyörű volt. K. elfelejtett üdvözölni. P. nem vett észre. Kinn, a toalettben egymás mellet álltunk egy öreg úrral Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben, ott másról volt szó, ott mintha egy bárány tört-zúzott volna ott valami nagy szelídség azt mondta: megítéllek téged. Itt nem maga Krisztus a bárány, de valamilyen Jézus-sorsú ember. Ha pedig a költemények után Pilinszky publicisztikáját vesszük elő, meglepve állapíthatjuk meg, hogy abban – egyébként szintén a hatvanas évek elejétől kezdve – szintén fontos szerepet kap ez a bárány sorsú Jézus, s a hozzá hasonló emberek. A Publicisztikai írások címen megjelent kötet Kulcsszavak, témák mutatójával könnyíti meg az idetartozó adatok áttekintését. Ebben a mutatóban 23 lapszám
58
JELENITS ISTVÁN – „A BÁRÁNY AZ, KI NEM FÉL KÖZÜLÜNK”...
utal olyan írásokra, amelyekben ennek a bárány-motívumnak fontos szerepe van. Magam három „hellyel” még ki is egészítettem ezt a felsorolást. 1964 szeptemberében Mauriac Thérèse Desqueyroux című regényének filmváltozatáról írt kritikát Pilinszky. Mauriac egy úrnapi körmenetet mutat be, amely egy a kereszténységtől teljesen idegenkedő város utcáin halad végig. Pilinszky idézi regény néhány mondatát: „A városka rövid időre kiürült, mintha vadállatot vezettek volna végig az utcán, és nem egy bárányt.” Aztán jelzi, hogy ez a mondat, természetesen nem hangozhatott el a filmben. Így aztán abból „ez a tartózkodva jelenlévő hit és költészet elveszett”. Milyen érdekes! Mauriac az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában a bárányt látta meg, akit a sokaság vadállatnak néz, vadállatként elutasít. 1962-ből való a költőnek egy másik cikke, amelyben Mauricra utal: „Mauric jellemzi így egyik hősét, aki papnak megy: >Ha valakit szeretett, mindig ő volt az, aki jobban szeret, s az ilyen szívek könnyű prédái Istennek.<” (A Szentírás margójára i.m. 232.) A szerző nem mondja meg, Mauricnak melyik művéből idéz. Nagy valószínűséggel a Bárány című regényéből való ez a mondat. Bennünk pedig fölvetődik annak a gondolata, hogy Pilinszky Jánost épp Mauric vezette el oda, hogy az evangéliumok meg a jelenések könyve alapján a Bárány alakját megszeresse, s hogy aztán egész hitének, gondolkodásának alakulásában olyan fontos szerepet kapjanak a megváltásának hozzá fűződő titkai.
*Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
59
Cs. Varga István
A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE* Németh László és Pilinszky János barátságáról Kapcsolattörténeti előzmények Kivételes emberi és szellemi-lelki mélységekbe világít bele Németh László és Pilinszky János barátságának története. Németh Lászlónak, a magyar népi írói mozgalom eszmeteremtő és mintaadó személyiségének és az „urbánus”-nak tartott Pilinszky János kapcsolat- és barátságtörténete könyv terjedelmű tanulmányt kíván, most csak a lehetőségeimhez igazodva szólhatok róla. Németh László vitáit kortársai, de az utókor is igencsak ébren tartották, barátságaira, kibéküléseire, a megbocsátás és kiengesztelődés mintaértékű példáira kevesen emlékeznek. Pedig lenne, mit számba venni, ha például csupán Gulyás Pálra, Hatvany Lajosra, Móricz Zsigmondra, Zelk Zoltánra, Rónay Györgyre és még másokra is gondolunk. Kapcsolatukról Vekerdi László írta az első, sok szempontból iránymutató, több vonatkozásban továbbgondolásra késztető esszét, A lélek csendje címen, Pilinszky Németh László életében alcímmel. Kapcsolatuk történetét legtömörebben Domokos Mátyás foglalta össze a Németh Ágnes által összegyűjtött és válogatott Németh László élete levelekben három kötetes monumentum jegyzeteiben. Géher István a kapcsolattörténet kulcsjelentőségű alkotását, az Ama kései textusát szoros olvasatban értelmezte az újrainduló Pannonhalmi Szemle első számában. Tüskés Tibor pedig mindkét alkotóval külön könyvben foglalkozott. A versajánlásról tüzetes vizsgálódást végzett Gattyán Nikolett–Szalay László az „Egyedül Istennek írunk” c. tanulmányban. (Magyar Napló, 1993. május 28.) Németh László a Homályból homályba II. kötetében (158-160.) számol be Pilinszky Jánossal való barátságának kezdetéről. Pilinszky verseit a Válaszban olvasva figyelt fel Németh a költő jellegzetességére: a „reménytelenül kemény vonalak közt egy finom, beszorult idegrendszer vibrálásá”-ra. Személyesen Hódmezővásárhelyen találkoztak, amikor Pilinszky az Újhold csapatával érkezett a városba. Németh László a Leánygimnáziumban, Rácz Miklós igazgatói szobájában találkozott össze Pilinszkyvel. Pilinszky is elmondta néhány versét a városháza dobogóján. Másnap Pilinszky Nemes Nagy Ágnessel együtt felkereste Németh Lászlót, aki így rögzítette benyomásait: „finom muzsikus arc, rendkívül vékony csontok, a nagy szenvedő lélek s kisfiús magatartás résztvevő keveréke. Megkértem, nem olvasná-e föl néhány versét a tanítványainknak; a rögtönzött matinéra a három felsős lányosztály s valamennyi nyelv és irodalom szakos tanárnő ott volt a tornateremben. Én tartottam egy bevezetőt a három nemzedék képviselőiről. Illyést és Weöres Sándort már ismerték; most itt a harmadik nemzedék személyesen.” (Homályból homályba II. k., 159.)
A Délszigetet szerkesztő, az Újhold költőit, Nemes Nagy Ágnest, Lengyel Balázst,
60
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
Pilinszky Jánost Hódmezővásárhelyre invitáló Moldvay Győzőtől tudjuk: Sipka Sándorné Rózsa még aznap szinte az egész iskolát összehozta a tornaterembe, a rögtönzött irodalmi műsorra, Németh László pedig a következő napon még egy rendhagyó irodalomórát is tartatott a költővel az egyik osztályában. (Vö. Moldvay Győző levele Németh Lászlóhoz. In: Németh László élete levelekben II. 1962-1966. A leveleket összegyűjtötte, szerkesztette Németh Ágnes, a jegyzetet és utószót írta: Domokos Mátyás. 918-919.)
Németh a Homályból homályba II. kötetében számol be Pilinszky Jánossal való barátságának kezdetéről. Pilinszky verseit a Válaszban olvasva figyelt fel a költő jellegzetességére: a „reménytelenül kemény vonalak közt egy finom, beszorult idegrendszer vibrálás”-ra. Németh szerint „valami öcs-báty viszony” volt köztük: „mintha csak az én húsz év körüli életem folytatta volna, megváltás nélkül, egy még érzékenyebb lélek, a szemérem még jobban rádermedt lárvája alatt.” A diákoktól elköszönő Pilinszky alakja, búcsúzó mozdulata, a meghajlás gesztusa inspiráló jelenségként bekerült az Égető Eszterbe is. Németh László Pilinszky versolvasását és az általa teremtett hangulatot mesterien rögzíti: „Gyönyörűen olvasta a költeményeit, a karbunkulusszemű besenyő lányok még napok múlva is a számukra megfoghatatlan tüneményt emlegették a szünetekben. Énnekem a meghajlás maradt meg örökre az emlékezetemben, ahogy a tornaterem-ajtóból kisfiús félszegséggel, mégis meghatottan, a száz szemmel rajongó, ünneplő, mosolygó arcokra visszaköszönt; az Égető Eszter-ben ezt a meghajlást örökítettem meg a Wiesmayerék gyermekzsúrjára bekerült csodahegedűsben.” 1950 áprilisának második felében látogatta meg Pilinszky Németh Lászlót Hódmezővásárhelyen. (A látogatásról Németh a Homályból homályba II. kötetében számol be: 160-161. o.) A kölcsönös baráti érzés hívta és vitte le Pilinszkyt Hódmezővásárhelyre. Németh László a szomszédban, két öreg hölgynél (Bercsényi u. 19.) szerzett neki albérletet, akik reggelenként a jezsuitákhoz jártak imádkozni. Grezsa Ferenc utal rá, hogy ebben az időben villan fel Németh előtt a karthauzi életforma lehetősége, a Vásárhelyi certosa terve. Barátságuk történetéhez, természetrajzához hozzátartozik, hogy Németh szellemi-lelki rokont keresett az ifjabb nemzedékben: „megváltás lett volna hát egy ifjú agy, amelyet legalább a terveimbe beavathatok, a gondolatcsírákat átültethetem belé, hogy ha nem is a művek, de a szellem, a lehetőség mégis továbböröklődjék. S Jánost nemcsak alkatilag éreztem rokonnak, beszédeinkben a gondolatok is öszszecsiszolt fogaskerékként illeszkedtek egymásba.” Tüskés Tibor Pilinszky-könyvében hangsúlyozza: a költő mindig „köztes” helyzetet foglalt el az előtte járó és utána induló költőnemzedékek között már 1921-es születésénél fogva is. 1945 után nemcsak a babitsi örökséget vállaló és folytató Újholdhoz, de a népi írók újraindított Válaszához is szorosan kötődik. Németh László szerint: „A fiatalok közt nem volt senki, aki közelebb állt volna hozzám, igaz nem is ismertem fiatalokat.” Amire Németh kiszemelte ifjú barátjának tökéletesen „elég volt a maga életének a terhe, a maga verseit is alig tudta gyenge testén átpréselni, az első jelre, hogy itt idegen terheket akarnak rárakni, megneszelt őszintén megmondta, hogy ő arra képtelen s nem hajlandó. De meg milyen más műhely is volt a kettőnk agya. Én mindig valami erőmet meghala-
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
61
dó, félig nyerskőnek maradó tömbben véstem, kalapáltam, ő egy testetlen hangot igyekezett kihegedülni magából; (...) ő félig tudatlanul a XX. század nyugati líra logikán túli kísérletében vett részt; én az újkor szellemének próbáltam az új történeti helyzetben is érvényt szerezni, neki, a katolikusnak, nem mondott semmit ez a híg, optimista vallás (...) – ő a maga üdvösségét, transzcendens honosságát próbálta e sötét világból kimenteni.” Pilinszky emlékezetes hónapot töltött Hódmezővásárhelyen. A két jó barát néha a ház asszonyával, Kristónéval, az Égető Eszter modelljével hármasban késő éjjelig beszélgetett. Németh így emlékezik vissza: „János nagyon szeretett trécselni (...) de ha művekről kellett véleményt mondani, vagy épp a köztünk levő fő eltérésre s tán éppen ezért összekötő témára, a vallásos érzés természetére tért a szó, a könynyed, szellemeskedéstől ment társalgásba óvatosabb és felelősebb csomósodások támadtak. Ha egy vallásos ember lelkét egyszer belülről kellene megírni, ezek a beszélgetések lenének a kiindulópontjaim.” Fontos vonatkozási pontot, mércét jelentett egymás számára. Németh alapelve „Az írás: erkölcs”, „Az író – vállalkozás”. Életműve: erkölcsi vállalkozás, amelyben meghatározó az „erkölcs-sarkalló” törekvés. Az etikumra építő minőségeszme, a következetes humanizmus, az emberi és szellemi kiválóság feltétlen tisztelete, Pilinszky hite, Németh üdvösségügye lehetett a két alkotó közötti barátság fundamentumát képező alap, amelyre az író és költő közötti kapcsolat épült. Mindketten a maguk módján élték is Gabriel Marcel etikájának lényegét: „Mindenki nyilvánosan él a földön mindenki előtt, de lelkében mégis magányosan Isten előtt.” Pilinszky igen jelentős volt Németh László életében: „A Galilei megjelenése és bemutatása előtti meghurcoltatásban például az ő ítéletét, illetve vigasztalását kívánta...” A barátság gyémántpecsétje Pilinszky János már 1948-ban a Válaszban Németh Lászlónak ajánlotta Utazás című versét, amely később a Harmadnapon kötetben ajánlás nélkül és Senkiföldjén címmel látott napvilágot. Domokos Mátyástól tudjuk, hogy az első kiadáskor még azért is hiányozhatott az ajánlás, mert a kötet megjelentetésének egyik feltétele volt, hogy a költő mellőzze verseinek ajánlásait. Eredetileg az Ama kései című vers a Harmadnapon kötet „Senkiföldjén” című ciklusának záróverseként jelent meg 1959-ben, a datálás szerint 1952-ben keletkezett. Az Ama kései Pilinszky egyik legszebb, miniatűr remeklése. A költő itt valóban „ível”, dimenziókat, világokat fog át. Remekművében a legmagasabb művészi fokon őrződött meg valami maradandó Németh László háromnegyed századot átívelő életéről, szellemi örökségének sorsáról, az emberi históriában mindeddig ember és Isten ellen legnagyobbat vétő XX. századról. Pilinszky 1965 végén, szilveszteri ajándékként, Simone Weil műveinek francia nyelvű válogatásával ajándékozta meg íróbarátját és a címlapra ezt az enigmatikus tömörségű és szépségű verssel és dedikációval emlékezett meg Németh László közelgő 65 születésnapjáról: Ama kései ( Németh Lászlónak ) „Ama kései, tékozló remény / az utolsó, már nem a
62
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
földet lakja / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.” A Németh Lászlónak ajánlott kötetnyi vers közül tömörségével, egyetemes költői minőségével emelkedik ki az Ama kései című négysoros, amelyet a költő a Nagyvárosi ikonokban (1970.) nyomtatásban is barátjának dedikált. Németh és Pilinszky barátságának gyémántpecsétje a vers. Vekerdi László elsőként mutatott rá arra, hogy a vers sugárzó központja, a „viharokra emelt nyárderű”: Erdély-metafora. Az idézőjel nélküli idézet konkrét lelőhelyét, bár tudta, mégsem közölte, de a lényeget konstatálta: Pilinszky Némethtől kölcsönözte az Erdély aranykorára utaló poétikus képet, és verses dedikációval adta vissza eredeti szerzőjének a fenséges gondolatot. „... a >>viharokra emelt nyárderű<< – ahogyan Németh egykor annyi nosztalgiával nevezte Erdély törékeny aranykorát”. A kulcsjelentőségű alkotást Géher István a „vendégszöveg” felismerése nélkül is kiválóan értelmezte, bár a „vendégszöveg” filológiai leleménye az értelmezést jelentősen módosíthatta volna. Amint az is fontos, hogy az 1952-es keletkezésű vers alá a költő odaírta, mintegy folytatásként, az 1965-ös záradékot is: „ECCE HOMO. Elnehezült szíve / végre zuhanni kezdett.” textusát, és az „Őszinte szeretettel: János.” A zuhanás végpontja: a „mélypont ünnepélye”, a lelki feltámadás. Annak, hogy Pilinszky nem idézetként, nem idézőjelbe téve építette be Németh László szövegét a versbe, oka lehet, hogy 1958-ban szigorú párthatározat született a népi írók ellen, amely főképpen a gondolkodó, az „ideológus” Németh Lászlót ítélte el. 1959-ben pedig az MTA Irodalomtörténeti Intézetében külön vitaülésen bírálták a népi írók tevékenységét. „Ebben a légkörben egy Németh Lászlónak szóló versajánlás nyílt demonstrációnak tűnt volna a támadott író mellett.” Amikor Németh László írói jubileumát ünnepelték Mezőszilason, az 1965. november 14-én rendezett esten, Pilinszky ajándékára, Simone Weil: La Pesanteur et la Grâce (A nehézkedés és kegyelem) című könyvére válaszolva, 1966. január 3-án írja: „Az első gondolata rögtön ismerős volt; az Emberi színjáték egyik vezéreszméje: az ellengravitáció volt – a dolgoknak megvan a természetes esésük, de élni csak vele szemben érdemes –, úgy hiszem, ez az, amit ő grâce-nak nevez. Újabb bizonyíték a szememben, hogy a vallás dolgaiban is egy invariáns nyelvre kell törekednünk: ez a feltétele a belátó hívők s a (...) hitetlenek közt mostanában annyit emlegetett dialógusnak. Az első lapra írt gyönyörű vers nem tudom hányadrészben vonatkozik új hősnődre és könyvére, s megilleti-e egy picikét azt is, akinek ajánltad. Szerzetesi regulámra én is a derűt, épp ezért helyeztem legfelül (tisztaság, tevékenykedés, érdeklődés, az indulatok kiküszöbölése; a világ iránti áhítat, emberek iránti jóindulat, derű) - sajnos szerep és foglalkozás, az örökölt, sötét biológiai források inkább a viharokat táplálják -, s ritkán éreztem úgy, hogy ama kései, tékozló remény fölülkerült.” A versbeli vendégszöveg forrása Németh László Bethlen Miklós című esszéje, amelynek nyitányában, az első bekezdés zárómondataként jelent meg: „Bethlen Gábor uralma, - melyben a másfél század önmagát felülmúló értelmet nyert - az egyéniség diktatúrája az egyéniség fölött; viharokra emelt nyárderű.” A szinte gyökversnek nevezhető a mindössze négy sorból álló Ama kései című
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
63
vers, amely műfaja szerint a Pilinszky-négysorosok egyik legszebbike. Végletesen redukált, egyértelmű szerkezete zárt. Ez is olyan, mint a mértani pont: csak valósága van, kiterjedése szinte nincs is. Egy-egy szavában a teljesség csillan meg, aztán a hallgatás és a csönd következik. Csak a legszükségesebb kulcsszavakat írja le a költő. Mégsincs hiányérzetünk. Nem érezzük befejezetlennek, mert pontosan, szigorúan és végérvényesen lezárt. Eszmei és esztétikai szempontból is a tökéletességet kísérti, az egzisztenciális magányt, haláltudatot, létszorongást érzékelteti. Géher István a „krisztusi példát” veszi magyarázatul: „A miniatúra-méretből távlatosan kiterjeszkedő, kozmikusan nagyrafeszített látomást (...) az égnek meredő Kálvária, az égbekiáltó botrány, a viharozó világkatasztrófa optimizmusa hatja át...” A dikció „megközelíthetetlenül személytelen”, a kijelentés önmagát jeleníti meg, mint egy „odatúlról diktált szöveg”. Hangot ad „a csöndben >>eleve bennefoglalt<< evidenciának”: „A közlés: logikailag ítélet, szemantikailag ítélkező beszédaktus; nem megnyilatkozás, hanem kinyilatkoztatás, jövendölő, prófétai szózat. S ahol a Szentlélek szól, ott a lélegzet eláll.” „Ilyen földöntúli nyelven szólni: isteni adomány. Vagy talán istenkísértés? (...) szent szöveget írni, azaz újonnan kimondani, a modern kor profán szavaiban apokrif inkarnációra kényszeríteni az Igét, szinte már szentségtörés. Elrémülünk a kegyelmi állapot különleges kegyetlenségén, ahogy a megtöretés által teremti meg a maga >>elvéthetetlen<< szentségét.” A négy sor mindegyike mondatértékű, formai szempontból is egységes. Az első sor címadó sortöredék („Ama kései”), szakrális intonációval, bibliás rámutatással („Ama”) egy bizonyos személyt jelenít meg a létező személyek közül, aki az „Ama kései, tékozló remény” megtestesítője. A rejtjeles verstávirat valóban költői válasz Németh Lászlónak, akinek a viszontválasza belső dialógusokban olvasható: „Olyan csábító volt még egyszer, a halálhoz most már biztosan közel, az alkotás megszorított fegyelme helyett az emberhez méltó tetőért, az üdvösségért, a magunk ellenében vívott, valóban viharokra emelt derűért szállni harcba.” Pilinszky miniatűr verses episztolája „ama kései” világ- és tudatállapotról szól, amikor „a végítéleti megvilágosodásban az ellentétek áttűnnek egymásba, a remény a reménytelenségbe és viszont.” A költő a földi síkból, az anyagi világból kiemeli, metafizikai, spirituális tartományba helyezi: saját meggyőződésének, hitének kifejezővé teszi a verset. Ebben a versben is folytatódik a „képek elvesztett édenkertjének” költői visszahódítása, újrateremtése. Pilinszky egyik fő példaképe, Pierre Emmanuel igazát vallva a költői küzdelem szépségéről: „minden gondolat (emberi szó) erőfeszítése végső határán: imádság.” „...felköltözik a halálos magasba.” A versben az ellentétek feszültsége meghatározó erejű, a mélység a mélységet, magasság a magasságot hívja. A földi horizont és az égi magasság, a viharok és a nyárderű betölti a mindenséget. Az összetorlódó jelzők közé szorított „Ama kései, tékozló remény, az utolsó”, a földi létben még lehetséges remény bizonytalanul,
64
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
tékozlón várat bennünket, de róla is kiderül: „már nem a földet lakja”. A különös módon halmozott jelzős szószerkezetben a kései, tékozló, utolsó remény a földi perspektívából az isteni realitásra mutat. Itt a földön el nem érhető, talán meg sem látható, várakozásunk éppen ezért reménytelen. (Prosperót is jobban érdekelték a könyvei, mint királysága, a varázslat, mint a hatalom, ezért forgatják ki mindenéből; ezért lesz száműzött magánya szigetén...) A vers szintagma centrumába helyezett tékozló jelző a döntően lényeges, szent reményhez tagadóan kötődik, fontos intelem rejlik benne. Az Apokrif méltán híres, a tékozló fiú bibliai történetét idézi emlékezetünkbe, amelyben nem a Tékozló fiú a főhős, hanem az irgalmas Atya: „Haza akartam, hazajutni végül, / ahogy megjött ő is a Bibliában.” Kettős értelemben is értelmezhető a tékozló jelző. Elsődlegesen az Atyát elhagyó, tékozló fiút és életmódját jelöli, de átvitt értelemben a hazatérő, megtérő fiút fogadó Atya megbocsátó jóságát, önzetlenül kiáradó szeretetét, kegyelmét is jelenti. (Rembrandt döbbenetes művészi erővel jeleníti meg ezt A tékozló fiú megtérésében.) A harmadik verssorban („már nem a földet lakja”) megállapítás idő- és iránymegjelölést tartalmaz, a földi szemantikai mezőből az égre, a végtelenre nyílik a szemünk. A költő az univerzálisan poétikus képben, két igei állítmány között természeti jelenséggel, meditatív állóképben érzékelteti és jellemzi Németh életét és életművét „mint viharokra emelt nyárderű”. A vertikális felhajtóerőt ugyan nem nevezi meg a költő, de azt mégsem mondhatjuk: „A képbefoglalt nominális fogalomkomplexum: maga az érzékelhető értelmezhetetlenség.” Annál is inkább, mert jól érzi Géher István, hogy a „felköltözés” a „halálos magasba” viszonyrendszerében pozitívumot, „egy magasabbrendű létezés lehetőségét látjuk”, bár fogalmi kristályrácsba nem tudjuk bezárni, hogy „Mit prédikál a szent derű apokaliptikus prófétája?” Németh László háromnegyed évszázadot, válságkorszakokat élt át, mégsem lett válságfilozófus. Morális forradalmat, szellemi-lelki emelkedést sürgetett, óriási veszélynek látta a demoralizálódást, amely reménytelenné tesz minden társadalmi változást. Németh Pilinszkyhez hasonlóan 1945 után hamarosan a tiltott kategóriába került, később pedig a tiltás és megtűrtség mezsgyéjén foglalt helyet. Mindketten független és szuverén gondolkodók voltak. Németh különösen megszenvedte a sérelmeket, a nemtelen vádakat, támadásokat, bár azt vallotta: az emberi „méltóság abban érhető tetten, hogy a méltánytalanságot hogyan viseli el”. „Édenalapító” álmait a sok-sok „örültség” elrontotta. Önmagával és a világgal folyvást küszködő alkata, nyitottságra törekvő, de sokszor élesen elhatárolódó egyénisége az igenlés és tagadás, hit és kétségbeesés, életösztön és aszketikus lemondás közt vívódott. A költő a versben a vég gondolatát, sejtését ellentétként társítja valami végtelen „nyárderűvel”. A földi élet viharai fölé emelkedő nyárderű Pilinszky hitének szellemében a gravitációt is legyőző kegyelem műve olyan, mint egy hálaadó ima- vagy himnusz-töredék. Asszociálható hozzá Németh László legfőbb tanítása: az etikumra emelt minőségeszme, az egyén és közösség álma: Az emelkedő nemzet költői visszfénye is. A vég- és veszélyállapotban a remény a halálos magasba költözött,
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
65
ahol elérhetetlen. A záró sorban a „felköltözik” ige és a dermesztő „halálos magasba” ellentéte egyszerre fennkölt és rémisztő; a halál egzisztenciális kérdését érinti, a szellemi örökség sorsát is sejteti. A „halálos magasba” költözés csak jelenthet „halált” árasztó magasságot, amelyben az élet és az életmű a halál martaléka lesz, de a Pilinszky-kontextusban inkább a „halálon vett”, csak a halál által elérhető, vagyis halálon túl ránk váró transzcendens magasságot érzékelteti. Megfontolandó Roland Barthes A szerző halála című esszéjének végső következtetése: az írással „a szerző belép saját halálába. (...Nyelvészeti szempontból a szerző pusztán az, aki ír, ahogy az én is pusztán az, aki kimondja, hogy én: a nyelvnek >>alanya<<, nem >>személye<< van” (51-52.) Barthes nem tulajdonít a szerzőnek olyan szerepet, hogy a szöveg létrehozásában a szerző lenne a szöveg eredete, titkának letéteményese. A költészet és a liturgia közt az alkotó szó és kép teremt kapcsolatot. Az emlékezetet megújító megismerésből, ráismerésből fakad a felfedező csodálat. A szakrális költészet valamit érzékeltetni képes a liturgia csodájából: Isten és ember szünergikus együttműködésének „viharokra emelt nyárderű”-jéből, a tékozló remény hazatérést, megérkezését a kozmikusan drámai csodájában. A jelenkor tükre A kolozsvári multikulturális egyetemen kötelező, hogy a magyarok beszéljenek románul, de a románok nem beszélnek magyarul. A multikulturális egyetemnek eddig csak román rektora volt. A román és római származás, majd a dákó-román eredeztetés nem ismer tényeket, de fikcióból bőség van mindmáig. A történelemhamisítás célja a magyarok kiüldözése, asszimilálása. Hunyadi Jánost, Mátyás királyt, Dózsa Györgyöt is románnak nyilvánították, semmibe véve a tényeket. Szerintük Mihai Viteazul a 16. és 17. század fordulóján Erdélyt a két román vajdasághoz csatolta, de elfelejtik, hogy Vitéz Mihály önmagát a magyar király erdélyi helytartójának nevezi. Leginkább 1848/49 korszakát hamisítják meg. Román és szerb felkelők a Habsburg-házzal szövetségben gyilkos indulattal támadtak a magyarság ellen. Hamis mítoszokkal elvakított román és szerb martalócok gyilkoltak kegyetlenül. (Azután a kiegyezéskor azt kapták jutalmul, amit a magyarság büntetésképpen.) A csángó magyaroknak most sincsen (a kacsikai búcsú egyetlen alkalmát kivéve) engedélyezett magyar nyelvű miséjük. Az erőszakos asszimilálásban az egyház is részt vesz, a gyűlöletkeltés sem csökken. Az ezeréves Magyarország területének megbontását a szlovák, cseh, román, szerb irredenták alárendelték a maguk céljainak, a Trianoni békeszerződésben foglaltaknak sem tettek eleget. A szlovák és román impérium fő célja mindmáig a nemzetállam-kiépítése, a magyar közösség eltűntetése. A Kárpát-medencében a Németh László-i „tejtestvérek” eszme jegyben a gyűlöletet a megértésnek, a kibékülésnek, kiengesztelésnek kellene felváltania... De ha a kisebbségi magyarság létfeltételeit elsorvasztják, ha nem biztosítják a nemzetiségi jogokat, de főképpen Székelyföldnek a autonómiát, akkor elpusztítatják, kiirtják a
66
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
magyarságot. Arra az alkotmányra hivatkoznak, amelynek első tétele: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Romániában nem létezik joga csak az államalkotó többségnek a megmaradásra. Ezzel a megbékélés feltételeit el is törlik, a diktátumra építenek. Ez lényegében etnikai felszólítás etnikai tisztogatásra, vagyis népirtásra. A gyűlölködés szellemét táplálja a történelemhamísítás. Üzenet az utókornak Németh László életigazoló író és gondolkodó volt. Vele, írói-gondolkodói elnémulásával, a halálával valami végérvényesen megszűnik: a „tékozló remény” felköltözött a halálos magasba. Éppen erről a szellemi-lelki magaslatról szemlélve, Pilinszky János és Németh László szellemiségének, lelkiségének minden különbözése ellenére a versben a közös forrás transzcendens dimenziójára is rálelhetünk. A spirituális és transzcendentális szempontú értelmezés szerint „a felköltözik a halálos magasba” azt jelenti, hogy a csak a halálon át, a halállal elérhető „viharokra emelt nyárderű” egyben elővételezés az égi derűből. Szent Maximosz szerint a mindenség kozmikus egyházának „hajója ez az érzékelhető világ, szentélye pedig a szellemi világ.” A lélek gyümölcsei, a kegyelem ajándékai Németh Lászlónál a tökéletesedési folyamat szerzetesi regulájának hét lépcsőfokát alkotják: tisztaság, rendtartás, tevékenység, érdeklődés, jóindulat, a lélek csendje, s végül: derű, amely az Ama késeiben is szerepel a remény társaságában. Pilinszky költészetében kulcsfogalom a remény. Múltunk reménye címmel cikket is írt. Azt vallotta: „a remény egy és oszthatatlan (...) egyik legfőbb tanítómestere az alázat.” Aki elfogadja a reményt, az „automatikusan mindenki üdvözülésének reményét fogadja el.” Pilinszky a remény ősforrásáról beszél, amelyről Péter apostol (1,3) ezt vallja: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre.” (Illyés Bernáth Aurél egy képe alá című versének zárómondata: „A legnagyobb bátorság a remény.”) Egy levelesládából címen a Vigiliában, Rónay György közleményében (1975. 8. sz. 547-550.) jelent meg Németh László Levél Raffaelli Raffaela nővérhez című írása. (Sajkod, 1968. jún. 10.). Ebben Raffaela irgalmas nővérnek megköszöni a neki küldött csodás érmet „mint szeretete” és „féltése jelét”. Kifejti, hogy az imádság erejében csak annyira hisz, „amennyire minden erős vágyéban, amely megtisztult pillanatainkban tör fel lelkünkből – mégis hálás vagyok annak (mert van egy-két ilyen ember) –, aki azzal biztat, hogy imádkozik értem –, erősítő gondolat értünk aggódó emberek intim, Isten fele fordult perceiben jelen lennünk.” A Ghandira emlékeztető, az erkölcs primátusát felismerő, áldozatos életű Albert Schweitzer volt az egyik legfőbb példaképe, aki „azért emlegeti gyakran Istent, hogy megerősítse a hívőket, én azért hallgattam sokszor el, hogy ne riasszam el azokat, akik még ott nem tartanak...”
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
67
„Örök hálával és szeretettel: János.” A barátságról beszélni olyan, mint egy lelki lakomán részt venni. Plutarchos a lényegre mutat rá: „Bizonyos, hogy életünk boldogságának és tisztaságának nagy része függ attól, hogy miképp választjuk meg barátainkat. Ha rosszul választjuk meg őket, elkerülhetetlenül le fognak rántani bennünket, ha jól, fejleszteni fognak.” A pontosság és igazság lényegét rögzíti Seneca az egyik, Lucillusnak írott levelében: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát.” Ebből vonja le a következtetést Márai: „A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” (Füves könyv. 59. meditáció. I. m. 47.)
Németh László és Pilinszky levelezésének anyaga ma már hozzáférhető Ebből kiderül, hogy kapcsolatuk folyamatában akadt hiátus, és probléma is. Amennyire a levelekből kivehető, ezeket a gondokat főképpen a hírhordó közös barátok okozták. Például elhitették Pilinszkyvel, hogy Németh csalódott benne, pedig levelek tanúsítják, Németh László töretlen nagyrabecsülését költőbarátja iránt. Pilinszky minden levele hangsúlyozott tanúságtétel, tiszteletének, szeretetének briliáns kifejezése. Csupán azért idézek néhány levélrészletet, mert azoknak a figyelmébe szeretném ajánlani őket, akik szeretik kijátszani egymás ellen az írókat. Az 1960 tavaszán kelt egyik Pilinszky-levél önmagáért beszélő tanúságtétel: „Igen tisztelt, kedves Barátom! Leveled nehéz pillanatokban érkezett, s újra beigazolta előttem, hogy milyen rendkívüli emberség lakik benned. Több mint tíz évvel ezelőtt kaptam Tőled egy hasonló levelet, mely eldöntötte belső krízisemet, megértő s feloldó volt egyszerre, s a sírásra, amit kiváltott belőlem, ma is úgy emlékezem vissza, mint tizenöt év keserveinek a befejezésére. Nagyon nehéz erről írnom, de még nehezebb lenne elviselnem, hogy ne tudd rólam és Rólad a teljes igazságot.” Pilinszky tanúságtétele önmagáért beszél: „De ha valakit szeretek a magyar irodalomban, az ma is Te vagy. (...) erkölcsben és művészetben a magam módján változatlan példaképnek tekintelek, s ezt a meggyőződésemet soha senkivel szemben egy pillanatra se árultam el. Örök hálával: János”. Érdemes egy másik Pilinszky-levélből is idézni: „Öreg fejjel is >>kritikátlanul<< és csodálattal tudok viszonyulni csak Hozzád. Köszönöm mindazt, amit akarva s akaratlanul életre szóló ajándékként kaptam Tőled. Örök hálával és szeretettel: János.” Németh László levelében megköszöni Pilinszkynek a Végkifejlet című verskötet megküldését és dedikációját, amelynek szövege mélységesen jellemző a költőre. „Németh Lászlónak baráti és tanítványi szeretettel és ragaszkodással / János.” Tudjuk, Cicero A barátságról (De amiticia) címen értekezik, gyönyörködtetően szól, szinte szónokol a nemes, fennkölt barátság magas eszményéről. Pompás stílusban sorolja föl a barátság ismérveit, a baráti élet parancsolatait. A barátság latinul amiticia, amely az amor szóból származik és szeretetet jelent. Vagyis az amorból lett az amicus (amica!), ebből pedig az amiticia, a barátság. Az amicus, a barát egyben amoris custos, vagyis a szeretet őre, aki egyben animi custos, a lelkemnek is őre. A barátom őrzi irántam a szeretetet, őrködik a lelkemen is. Őrködik, hogy bűn, vagy hiba ne szennyezhesse be lelkemet és a köztünk lévő örökérvényű kin-
68
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
cset: a barátságot. Salamon király a Példabeszédek könyvében vallja: „A barát állandóan szeretet tanúsít.” „A barátság többeknek közös jóakarattal és szeretettel párosult megegyezése minden isteni és emberi dologban.” Szereteten a belső, a lelki vonzalmat értjük, a jóakaraton pedig ennek a megnyilvánulását a külső tettekben. A szeretettel és jóakarattal párosult tökéletes egyetértésben nincs különbség a szeretet és a barátság között. A lelkibarátságban a szeretet és a barátság lényegileg azonos tartalmú. Mindennek a mértéke a szeretet, fokolója nincsen, abszolút mércéje közismert: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” (Cicero.) A helyes önszeretet szabályozója a felebaráti szeretetnek, mértéke a barátságnak. János evangélista figyelmeztet: „Ha valaki azt mondja: szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, hazug az. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti.” (Ján 4,20) Az Írás szerint „önlelkét gyűlöli, ki gonoszságot szeret”. (Zsolt. 10,6.) Az érdekbarátságnak az anyagi előny, a haszon a szülőanyja. A lelkibarátság nem az előnyök következménye, mert az előnyei fakadnak a barátságból. A lelkibarátság csak jóérzésű emberek között lehetséges, akik nemcsak a jóban, de a rosszban is barátok maradnak. Az érdekbarát „Nem magadnak, csak a szerencsédnek barátja az, akit jósorsod hozzád kapcsol, balszerencséd elinaltat.” A baráti szeretet kizár minden bűnösséget, cinkosságot. A békesség és az egyetértés adja a barátság erejét: az igazság és az okosság trónol és őrködik fölötte. „A hűséges barát élet és halhatatlanság írja.” (Sir. 6, 16.) „A barátság haza a számkivetettnek, gazdagság a szegényeknek, orvosság a betegeknek, élet a halottaknak, jóérzés az egészségesnek, erő a gyengének, dísz és ékesség a hatalmasnak.” (Elréd rievali apát.) A barátság a nagykorúsítás jele: „Nem mondalak benneteket szolgáknak..., hanem barátaimnak.” (János 15,15) „A barát szeretete nem szűnik meg soha.” Szent Jeromos ezt megerősíti: „Sohasem volt igazi az a barátság, amely egyszer megszűnik.” A barátság áldásos érték. Bízzunk minden lelkierő ajándékozójában, akit az Írás a „seregek urának” „a dicsőség királyának” nevez. A lelkibarátság elvben mindenki számára elérhető, de csak kevesek kiváltsága. A lélek mélységéből szólni tudó szeretet a legfőbb forrása a barátságnak, és minden időtálló írásművészetnek is. Nem feltétele a barátságnak a hiánytalan és hibátlan kölcsönösség, hogy a barátok egymásnak minden jótettet és figyelmességet viszonozzanak. A lelkibarátságot éltető szeretet sosem szűnik meg. A bölcs ember lelkibarátságot épít. A barátság fundamentuma a lélek: kősziklája: az Isten. A barátság mindig attól lesz erős, ha jobbá is tudja tenni a barátokat. Isten a szeretet: „Aki a barátságban marad, az Istenben marad és Isten őbenne.” Németh számára, amint vallomása is igazolja, a Gulyás Pálhoz fűződő barátság volt a mértékadó, eszményi jelentőségű: „A barát szóra Gulyás Pál nevével felelek”. Gulyáshoz hasonlóan fajsúlyú, irányjelölő barátra talált Móricz Zsigmond személyében is. Pilinszkyhez fűződő barátságának történetének élmény-, és emlékképei bizonyítják, hogy az etikum és minőségigény, a szellemi-lelki értéktudat döntő jelentőségű volt lélek szerinti kapcsolatukban. Az ő barátságukat is megpróbálta a despota kor és a sokféle „jóbarát” számos próbatétele, de minősítő jegye mégis, hogy bármilyen erők is cibálták, szétszakítani nem tudták.
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
69
„Istennek írok” Pilinszky lírájában érezhető a költészet liturgiája is, amelyből a költő evangéliumi esztétikája forrásozik. Pilinszky hitvallása: „Egyedül Istennek írunk”. Ugyanezt írja Németh az Utolsó széttekintés naplójegyzeteiben, szándékának, elhatározásának vajúdását is érzékeltetve: „Istennek írok, igen; de őneki írok, s tán nemcsak olvasónaplókat. Az áhítat szárnyait bontom ki, maradék erőmmel.” Németh László egész életében ismerte és hirdette a szeretet eszményét, élete végén meg is valósította: „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek.” (Kolossze 3,23)
Németh számos művében erőteljes spiritualitás és szakralitás dimenzióinak nyelvi vonatkozásait találjuk meg. Tudjuk, a VII. Gergely bibliai és tolsztoji sugallatú végszavát sírfeliratnak szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” A Széchenyi drámaköltője, a kegyelmi tudás nyelvművészeként lélektiszta hangon tesz bizonyságot arról, hogy „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Az Eklézsia-megkövetésben Erdélyről szólva hangzik el: „Hadd sírjon föl a meggyötört Igazság”. Kiss bánatával, sérelmével magára maradt, kétségbeesett, utolsó reménye: „De az Isten füle: az csak nincs eltömve Erdély fölött sem.” A mártíromságot, a krisztusi megértést, megbocsátást is tanúsítania kell: „Mert aki angyalok dolgára vállalkozik, az váljék angyallá a szívében is.” Kiss „angyalok dolgára vállalkozott, de szívében már nem képes azzá válni.” „...akit a sors ver, azt az övéi is verik.” Kiss: „Hogy fölfelé akartam menni, ahol minden lefelé ment?” „Az ember a szeretet egy bizonyos fokán elmeorvos”–olvashatjuk az Emberi színjátékban. Az Irgalom írója a „sánta emberiség” mellé áll, „amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” Az író és a költő barátsága, mint az Ama kései című Pilinszky-remekmű, a Szent Lator című vers végén felragyog a „barát, barátság mindörökre” emberi igazsága és fönséges szépsége. Barátságuk története a szeretet garanciáját, teofániáját is érzékelteti. Mindketten a kegyelemtől átjárt emberek, Isten emberei voltak. A lélek csendje: a Lélek kiáradó szeretete Németh László életében, a Pilinszkyhez fűződő barátságában. Ettől a szeretettől, tragikusan fenséges szépségtől sugárzik Pilinszky János Németh Lászlónak dedikált verse. Barátságuk is bizonyítja, milyen iszonyúan hamis és kártékony a népi és urbánus megosztottság, hogy Németh és Pilinszky élete és műve egymástól elválaszthatatlanul és kitörölhetetlenül egyűvé tartozik: a valóság része. Babits igaza Németh László utóéletére is érvényes: az igazi költők, írók „nem fejezik be pályájukat a halállal, s nem hajlandók márványpózban ülni végig az utókor századait.” Németh remekművei tovább élnek és újjászületnek az új nemzedékek olvasatában, akik felfedezik bennük emberség és magyarság művészi hitellel kódolt üzeneteit, tudván azt is, hogy „Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” (Kisebbségben.) Napjaink állapotrajza sanyarú, mégis biztató, hogy nem hiányzik az életmű esztétikai hatásának kifogyhatatlan, éltető, újrateremtő ereje, a folyamatos értékelés és változatossága.
70
CS. VARGA ISTVÁN – A BARÁTSÁG GYÉMÁNTPECSÉTJE
Illyés Gyula Üdvösség vagy halál című, Németh László emlékezetére írott versének intelme örökérvényű igazságként zárja a könyvet: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja, / s a kárhozókra kőre kő / a büntető / idő botja kopog.” Napjaink szellemi, közéleti állapotát ismerve azonban félő, hogy kettéhasadt, majd sokfelé szakadt szellemi-irodalmi életünk képviselői későn ismerik fel, Fodor Andrással szólva: „a közös ügy szavát”. Ma is időszerű a Homloka égöve alatt költőjének kérdése: „S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?” Nagy Gáspár Éjszakáimban lámpafény című, Németh László halhatatlan szellemének dedikált versében egyértelmű választ ad: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!” *Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
Horváth János – Hazafelé – karton, olaj
L. SIMON LÁSZLÓ – PILINSZKY JÁNOS EMLÉKEZETE
71
L. Simon László
Pilinszky János emlékezete* „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül pohár bora előtt.” Vajon lehet-e így élni? Lehet-e egy út ilyen egyenes, kisebb és nagyobb kitérőktől, furcsa fekvésű hajtűkanyaroktól, útelágazásoktól mentes? Vagy mindaz, amit mi változásként élünk meg, az valójában egy eleve elrendelt folyamat része, annak a felismerése, hogy a számunkra oly fontosnak tűnő emberi szabadság szükségképpen az isteni szabadságnak egy apró mozzanata. Azaz változásaink, személyiségünk, értékrendünk alakulása csupán a pillanatnyi emberi dimenzióban tűnik útelágazások sorozatánál meghozott, életünk folyamát új irányba terelő döntésnek, valójában végig azok maradunk, amiként kezdtük. Mert – szeretném én is erősen hinni – a földi létünk pusztán az élet egy rövid szakasza. Ahogyan Pál Ferenc jezsuita atya figyelmezet rá, „a halálnak nem az élet az ellentétpárja: a halál ellentétpárja a foganás és a születés. Megszületek és meghalok – az élet ennél az ellentétpárnál mélyebben van. Aki azt gondolja, hogy a halál ellentéte az élet, olyan, mintha lemondott volna a reményről. Az ő szájából nagyon hitelesen hangozhat, hogy a remény hal meg utoljára. Miközben a hitünk szerint a remény nem hal meg – hanem beteljesedik.” 1972-ben születtem, abban az évben, mikor Pilinszky János Szálkák című kötete jelent meg, amelynek nyitó költeménye az Amiként kezdtem című rövid vers. Elképzelem magamban, ahogy az emberek megrohamozzák a boltokat és pillanatok alatt felvásárolják a vékony kis könyvet. Oly hihetetlen ez a mi korunkból nézve, amikor a magyar költészet legjavát is csak néhány száz példányban lehet kiadni, s ki tudja, lehet-e értékesíteni. Oly furcsa ez innen visszatekintve, hiszen azt gondolnánk, hogy a varázslattól, a szakrálistól való megfosztottság korában nem volt szükség arra a költői világra, amelyet Pilinszky megteremtett. Szabó Ferenc jezsuita költő írja későbbi kritikájában, hogy „Pilinszky János új verseskötete a […] magyar könyvpiac nagy eseménye volt (jóllehet piacra úgyszólván nem is került a könyv, mert rögtön elkapkodták)”. Látom az embereket, ahogy állnak a buszmegállóban, ülnek a kopott villamoson, a munkából hazavivő késő esti, piszkos, felhasított ülésű vonaton, és azt a kis füzetszerű könyvet olvassák. Lassan, óvatosan morzsolgatják a szavakat, hogy ne sértse fel bőrüket a sok finom, tűhegyes szálka, a nyelvi egyszerűségből, ahogy Pilinszky maga fogalmazta: a nyelvi szegénységből építkező csoda, a szavakba öntött jézusi misztika. Sokan kérdezik tőlem, miért éppen Kassák és Pilinszky, pontosabban Kassák mellett miért Pilinszky? Vad és szabad vagyok, mint Kassák. A magam ura, mondják bírálóim. Istent keresve is csak félve gondolom végig azt, ami Pilinszkynek magától értetődő volt, hogy a halál nem az élet vége, hanem annak a része. S a félelmem mögött nincs más, csak gyengeség, s gyengeségét éppen az méri fel a leginkább, aki már megérezte, megtapasztalta a hit erejét, a hitét, amiért naponta
72
L. SIMON LÁSZLÓ – PILINSZKY JÁNOS EMLÉKEZETE
kellene megküzdenünk, megküzdenem. Talán valóban feloldoztak bennünket a varázslat alól, miként azt Schiller írta. Talán a feloldozott állapotot a magunkkal hozott nyelv, illetve a választott költői nyelv is kifejezi. A nyelv, ami egyszerűségében is lehet maga a varázslat, az a varázslat, ami kérdések feltétele felé vezet bennünket. Ezért van ott Pilinszky Kassák mellett. Az erő és a hit, a harsogás és a csend kettőssége. Tigris és bárány. És persze a nyelvi egyszerűség, a sallangmentesség éteri közössége. Pilinszky Lengyel Péternek adott 1970-es rádióinterjújában mondta, hogy „ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett eztazt, teljesen találomra, véletlenül, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.” És újra Kassák. Akiről Pilinszky azt mondta, hogy „a hűségen keresztül teljesen beolvadt. Nem lenne szabad… Egy hű természetet nem szabadna kitenni ilyen megrázkódtatásoknak.” De mi is a hűség? A költészet autentikussága valóban egy emberi szituációnak való megfelelés, miként azt Pilinszky gondolta? „Végül is egy helyzetnek, egy emberi szituációnak való megfelelés még mindig és mindenkor a legdöntőbb. Ennél többet nem tehetünk, a legfontosabbat elvégeztük. És ezt semmivel nem lehet megkerülni. Tehát ugye ezt hűségnek mondjuk, belső hűségnek, a helyzetünkhöz való hűségnek – persze ezt aztán ezerféleképpen kifejezhetjük, itt már szabad kezünk van.” Az értelmezőnek is szabad keze van, már amennyiben szabad lehet az a kéz, amelyiket nagy elődök marka zár bilincsbe. Tóbiás Áron 1969-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban készített egy óriási terjedelmű beszélgetést Pilinszkyvel, aki a számomra is oly kedves Németh Lászlóhoz fűződő szellemi viszonyáról is beszél, s ennek kapcsán kitér arra a mesterséges megosztottságra, ami napjainkban is tovább él, árnyékként birkózik velünk a nem létező küzdőtér szélén. Az urbánus–népi vitáról van szó. Arról a polémiáról, amelynek érvényességéről már rég nem gondolkodunk, csak cipeljük magunkkal, mint egy a dédszüleink idejéből itt maradt családi szégyenfoltot. „Én egyszerűen nem is értettem, hogy mi az” – mondja ő, s mondom én is. „Én az urbánusokat – ha szabad ezt mondanom – éppúgy nem szeretem, mint a népieket. Vagy éppúgy szeretem, mint a népieket, attól függ, hol van, mikor és melyik pillanatban. Mert milyen hibákat követtek el? Hát az urbánusok, ha az ember nagyon odafigyel, akkor európaiak voltak. Tehát olyanok, ami nem létezik. Én még »európai« íróval Magyarországon kívül nem találkoztam. A népiek viszont egy olyasmit erősítenek, ami már az övék. […] Kétféleképpen lehet provinciálisnak lenni; egyrészt hogy menekülök előle, másrészt hogy beásom magamat…” Most éppen politizálok. Megmerítkezem ennek a furcsa világnak a zavaros vizé-
L. SIMON LÁSZLÓ – PILINSZKY JÁNOS EMLÉKEZETE
73
ben, tudva, hogy e nélkül nem lehet teljes az emberi világ, s tudom, hogy mi, magyarok most olyan mélypontot élünk meg, amit sokan nem érthetnek meg, s nem érezhetnek át. De a nemzet, vagy az egyes ember életének bizsergetően keserédes folyamában is van a mélypontnak ünnepélye:
A mélypont ünnepélye Az ólak véres melegében és ki mer olvasni? És ki mer a lemenő nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová?
Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés, háztető, gyönyörű arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud nyugodt szívvel belesimúlni az álomba, mely túlcsap a gyerekkor keservein s a tengert marék vízként arcához emeli?
*Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
74
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Korpusz – vászon, olaj
PETŐCZ ANDRÁS – PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE...
75
Petőcz András
Pilinszky János szorongásos létélménye,* avagy a Négysoros üzenete
1
1946-ban, közvetlenül a II. világháború után, az úgynevezett „koalíciós” időkben jelent meg Pilinszky első jelentős verseskötete, Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika nem csupán felfigyelt a tehetséges költőre, hanem igen magasra is értékelte: Pilinszky mindössze 26 éves, amikor az utolsók között, 1947-ben megkapja a Baumgarten-díjat. 1948 után aztán eltűnik irodalmunk színpadáról a Baumgarten-alapítvány, és vele tűnik el költészetünk sokszínűsége is, az irodalomban is megkezdődnek az ismert „50-es évek”. Pilinszky tehát szinte közvetlenül a pályakezdése után hallgatásra ítéltetett. Nem tudhatjuk, hogyan, milyen irányba bontakozik ki a költészete, ha nem az ismert politikai, irodalompolitikai körülmények között kell alkotnia a fiatal, Baumgarten-díjas költőnek. Ezért is mondhatjuk, hogy Pilinszky sajátos elnevezése, miszerint ő a „csend költője”, mindenképpenb összefüggött a meglevő körülményekkel, de tény az is, hogy alkatilag is jól illett hozzá. „A csend költője” tehát nem felelt meg a megváltozott esztétikai elvárásoknak, ezért kellett tizenegy évig várnia második fontos kötetének, az 1957-es Aranymadárnak a megjelenésére, amit aztána az 1959-es Harmadnapon című kötet megjelenése követ. Ez a tizenegy év elmélyítette Pilinszky költészetében a magányosság, a félelem, a szorongás, a való, a létező világ kilátástalanságának érzetét. A háború, a tudatos pusztítás, a koncentrációs táborok sötét világa, amely Pilinszky költészetének eddig is a háttere, és egyben örök figyelmeztetője volt, általánossá válik, és végső jellemzővé. Ismerjük az olasz filozófus, Adorno híressé lett mondatát: „Auschwitz után nem lehet verset írni”. Mintha Pilinszky költészetében örökké ez a mondat visszhangozna, illetve vitatkozna a hit erejével. Pilinszky mindenkinél erősebben érezte ennek a mondatnak a szörnyű igazságát, de egyben felül is bírálta ezt a mondatot: éppen a hitének az erejével. Hite nem rendült meg, de bizalma egy, a háború következményeit levonó emberiségben – talán éppen az ötvenes évek kiszorítottságában – igenis megrendülhetett. Egy politikai rendszer, amelyik látszólag elutasította a fasizmus szörnyű tetteit, valójában ráerősített ezekre a szörnyű tettekre azzal, hogy egy hasonló struktúrájú rendszert épített. Pilinszky bizalma megrendült, de hite az emberben mégis megmaradt. A hallgatás költője, a csend költője tehát hitt, változatlanul hitt az intő szó erejében. Valószínűleg ilyen és ehhez hasonló okok játszottak szerepet abban, hogy a
1
Ezen írás átdolgozott és javított változata a korábban, a Magyar Nyelvőr 1987/1-es számában megjelent Pilinszky János: Négysoros című írásomnak.
76
PETŐCZ ANDRÁS – PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE...
Trapéz és korlát utáni időszakban új versszerkezetek jelennek meg a költői életműben, a négysorosok. Az Agonia Christiana, A harmadik, a Hideg szél, az Ama kései, a Négysoros tartozik ide. Fülöp László az Akadémiai Kiadónál 1977-ben megjelent monográfiájában „gyökverseknek” nevezi ezt a sajátos műformát, és megállapítja, hogy azok „a lírai kifejezés lehetőségeit végletesen redukálják, a közlendő élmény, a közvetíteni kívánt szemlélet esszenciáját formálják meg, együtemű szerkezetbe zárva a költői tartalmat”. Valóban: az ilyen jellegű versek az elhallgatásra, a kihagyásra, a sejtetésre legalább annyit építenek, mint magára a szövegre. Ugyanakkor a tartalmi, formai zártság, a mű egész, a vers ezeknél az alkotásoknál nem valósulhat meg másképp, csak ha minden egyes szó hangsúlyos szerepet kap, ha semmiféle felesleg és „körítés” nem higítja a művet, és ha a mondandó erőteljes, végletekig vitt. Mindegyik ilyen típusú versben valamiféle végletekig feszített létélmény, halál-szorongás jelenik meg. Idézzük most az 1958-as Agonia Christiana című verset: „Szellőivel, folyóival / oly messze még a virradat! / Felöltöm ingem és ruhám. / Begombolom halálomat.” A várakozás, a reménytelen várakozás, illetve az elmúlás biztos tudata, mint az eredendő bűn következménye jelenik itt meg, de benne van a versben a megváltás is, illetve, a megváltás, mint biztosan bekövetkező esemény, amit kivárni az eredendő bűn követekezményének megkerülésével: lehetetlen. Hasonló gondolatiságú a Németh Lászlónak dedikált Ama kései című vers: „Ama kései, tékozló remény / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.” Ugyanaz a megváltás-kép, a krisztusi gesztus, és egyben Krisztus elemelkedése a földről: remény és megváltás, a reménytelenségben, ez cseng vissza ezekben a már említett „gyökversekben”. „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet” Így szól a Négysoros. Rögtön, első olvasásra feltűnik, hogy a cím a mű szempontjából közömbös, semmitmondó. Egyszerű műfajmeghatározás, „gyökvers” – mondaná Fülöp László. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk a mű tartalmi mondanivalóján, a cím kifejezőbb lesz. Hiszen nem csupán azt mondja, amit első pillantásra látunk, hogy négy sorból áll a vers, hanem ezzel együtt azt is, hogy ez a vers csak négy sorból áll, sem többől, sem kevesebből. Nem valaminek a része, nem is részlet, nem is töredék ez a négy sor, hanem ez egy négy- soros vers Pilinszky a címmel a mű lezártságát, határozottságát, pontos kerek egész jellegét hangsúlyozza. Zárt ez az alkotás, amit az is bizonyít, hogy Négysoros a címe: nincs felesleges szó, nincs magyarázni való a versben. Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért beszél. Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers „történése” is zártságról, lezárulásról szól. „Ma ontják véremet” – mondja az utolsó sorban az egyes számú „lírai én”, a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat nem próbál meg lázadni ellene,
PETŐCZ ANDRÁS – PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE...
77
nincs remény a lázadásra. Könnyen találhatunk világirodalmi párhuzamokat a létezés abszurditására, az egzisztencialista szorongásra, amely párhuzamok tulajdonképpen ugyanúgy a világba vetettség, a kiszolgáltatottság és a magány végletekig vitt jelenlétét mutatják meg, ugyanazt a szorongásos létélményt jelenítik meg, mint Pilinszky. Gondoljunk például Franz Kafka A per című regényére: Josef K szinte önkéntes, mindenesetre tiltakozás nélküli részvétele saját kivégzésén, mikor nem társadalmi, de emberi értelemben vett bűnei miatt pusztulnia kell, rímelhet a Négysoros „hősének” látszólag értelmetlen, erőszakos és szükségszerűen bekövetkező halálával. Ha Kafka regényét felidézzük, akkor emlékezhetünk, hogy Josef K. szinte előzékeny: minél kevesebb gondot kíván okozni hóhérainak, ezzel mintegy jelezve, hogy elfogadja, sőt, egyetért az ítélettel, etikai értelemben bűnös, nincs joga életét tovább folytatni. Innét valóban egyetlen lépés eljutni Pilinszky mélyen vallásos és emberi világához. Az eredendő bűn és a halál, ez költészetének legfőbb mozgatórugója, és különösen az éppen ebben a versben. A halál egyszerre reménytelenség, a Semmi jelenléte, és Megváltás, önmagunk folyamatos és egyénre lebontott megváltása. Bűneink miatt pusztulunk, mondja Kafka és Pilinszky is, halálunk szükséges és elkerülhetetlen, mégis iszonyatos és embertelen. Bűneink miatt pusztulunk, de önmagunk megváltásáért-e, ezt senki nem tudhatja. Halálunk tudomásulvétele és kilátástalansága éppen ebből fakad. A vers hangulatában egyértelműen József Attila Reménytelenül című művének sorait idézi fel: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér” – írja József Attila. Mégis, mintha Pilinszky verse témájában, gondolatiságában egy árnyalatnyit különbözne a szorongásos létélmény József Attila-i megfogalmazásától. Mintha intellektuálisabb, filozofikusabb lenne Pilinszky verse. Vizsgáljuk meg az első sort: a szegek és a homok önmagában már jelentheti, jelezheti a Megváltó keresztre feszítését és pusztulását (ez a verssel kapcsolatos legelterjedtebb értelmezés), a szegeket, amelyek a keresztfába ütötték a testét, és a homokot, amely elitta a vérét. Jelenthet viszont egyszerűen egy fenyegető, várakozóan ellenséges erőt, a versbéli „hős” testi épségét veszélyeztető ellenséget. A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló, szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg, félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül. Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a szegek és a jéghideg negatívat. De alvó szegek és jéghideg homok: egy-egy szó önmagában pozitív hangulati töltése ellenére (vagy éppen ezért?) ezek a szerkezetek fokozottan borzongatóak. Különösen azok, ha belegondolunk a mondat jelentésébe: szegek húzódnak meg a homokban, láthatatlanul, sebzésre készen. A vers értelmezői közül sokan időtlenséget és mozdulatlanságot említenek az első sor kapcsán. Úgy érzem, pontosítani kell: bár ige nincs a mondatban, igenév, folyamatos melléknévi igenév van, s ez – bár a szegekkel párban mindenképpen „moccanatlan” értelmű – mégis az „ébredésre”, a „cselekvésre”, a fájdalom (egyszer bekövetkező) okozására utal. És erre utal a zárhangok hangsú-
78
PETŐCZ ANDRÁS – PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE...
lyos jelenléte is a versben: kellemetlen, „szúrós” hangzású k és g hang öt van az első sorban, a mássalhangzók pontosan egyharmadát teszik ki. Ha megvizsgáljuk a többi mássalhangzót: a szavak és a költői kép hangulatát támasztják alá az sz, a j, a h, a d és a b hangok is, az e, é, i és később az o hangokkal való monoton váltakozásuk pedig szintén fokozzák a kép hidegségét, reménytelenségét. A mondat eleji alvó igenév ebbe a vizsgálatba nem illik bele, de fentebb elemzett értelmi-érzelmi asszociációja miatt – esetünkben inkább meghúzódó, ellenségesen várakozó, sunyin lapító jelentéssel – kapcsolódik az előzőekhez. Az első sor időtlen, biblikus, mozdulatlan, bár passzív támadásra kész, reménytelen és hideg világából a második sor hajszálnyit enyhébb atmoszférájába lépünk. Bár pontok zárják mind a négy mondatot, utalva szigorú önállóságukra, az első sor végén nyitva hagyott időmérték, a tökéletes jambikus sor utolsó, „fél” jambusának szünete továbblépésre ösztökél. A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan (az a és á hangok monotonsága is ezt sugallja: „Plakátmagányban ázó”), ugyanakkor az éjjelek már változásra, időre utal, az ázó igenév pedig mozgalmasabb, mint az alvó. Igénk még mindig nincs, az ikonszerű állókép (ha tudatunkban a változás lehetősége felvetődött is!) változatlan. A hangulat relatív „enyhülésére” utal, hogy tizennégy mássalhangzóból már csak három zárhang, és hogy asszociációs mezőnkben az eső jelenik meg. Mindenképpen kellemesebb, mint az időtlen jéghideg. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete: nem csupán a magány szó jelentése, hanem a plakát előtag gazdag asszociatív tartalma miatt is. A két dimenzióra utaló, és valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember helyzetére, a kivégzésre (falhoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is. (Gondoljunk az éjszaka az utcán levő plakátokra.) A hideg biblikusságra az éjjelek-szegek-jéghideg összecsengések utalnak. Egymáshoz fűzi a két sort, hogy a második rövidebb (tíz szótag), és a jambikus lejtés tökéletesen zárja a mondatot. A második és harmadik sor között éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá, örökérvényűvé. Éles cezúrát jelent a hirtelen ritmikai váltás is. A második sor, bár szerkezeti zárása tökéletes, éppen nehezen érthetősége és hangulata következtében halvány kérdéseket vet föl az olvasóban, így bizonytalanul, de továbblépésre késztet. A harmadik sor ritmikailag újat hoz: a jambikus sorokat hirtelen egy trocheusi nyitás kérdőjelezi meg. A trocheust egy chorijambus követi, és csak ezután térhetünk vissza a megszokott, nyugodt jambusokhoz. A váltás billenést eredményez. A vers mozgalmassá válik. Az égve ellentéte az éjjelnek (hangulatilag), ráadásul újabb, a korábbiaknál sokkal mozgalmasabb igenév, amelyet egy ige követ! Az első ige a versben! A villany fokozza az ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik meg a versben, a ritmikai váltást ez magyarázza. Ám ahogy kezd világosodni bennünk a harmadik mondat értelme, úgy térünk vissza a nyugalmas, kissé pattogó, egyhangú jambusokhoz. A folyosó kiúttalan sötétségbe vezet, a kép hirtelen távozásra utal, vagy ami rosszabb – ha elfogadjuk az önmegszólítás lehetőségét–, a „lírai én” tehetetlenségére, teljes perspektívátlanságára.
PETŐCZ ANDRÁS – PILINSZKY JÁNOS SZORONGÁSOS LÉTÉLMÉNYE...
79
A végeredmény ugyanaz. A felvillanó reményre jön a gyors leütés, amit ismét egy fél jambus hív ki: a minden eddiginél rövidebb, hét szótagú (a harmadik tizenegy!) jambikus sor az elkerülhetetlenségről tudósít, és zár le mindent végérvényesen. Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet-éjjelek (szegek-jéghideg) rímpár csupán felerősíti a kiszolgáltatottság, szorongás, magány és pusztulás érzését. Gyökvers, vettük át Fülöp László terminusát. Olyan költemény, melynek minden szava, jele hangsúlyos szerepet kap. Olyan költemény, melyben fokozottabban van szükség sűrítésre, többrétegű komplex költői képek létrehozására. Az alvó szegek kifejezés éppen a megszemélyesítés miatt kapja „sebezni szándékozó” jelentését, gondolati szinten ugyanakkor „megbúvó hátulról gyilkolás” jelentésű metafora. A második sor metaforája és logikai inverziója előkészíti a harmadik sor látszólagos egyértelműségét, és növeszti azt a magány, az elhagyatottság szimbólumává. De szimbólummá lesz mind a négy sor külön-külön is, így például az utolsó a krisztusi pusztulás szimbóluma. A Négysoros komplex, totális egész, sokrétűsége folytán többféleképpen értelmezhető. A vers tulajdonképpen egyetlen szimbólummá növekedett: az elmagányosodott, elembertelenedett, erőszakos halál – mint az egyénre lebontott megváltás – szimbólumává. Pilinszky szorongásos létélménye, vagyis a jelenvalóban a létezés reménytelensége tükröződik ebben a versben is, de itt is, ahogy Pilinszky egyéb munkáiban, ott munkál egy, a nem a jelenvalóban ugyan, de egy másik dimenzióban mindenképpen meglévő megváltás lehetősége. *Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
Horváth János – Cím nélkül – karcolt felület, acrill
80
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
Szűts Zoltán
A kizökkentett idő – a bűn és világvége, mint kiindulópont Pilinszky János műveiben Kérdés Hol járunk már az éden fáitól! Világunk büszke madarának csőrében porladunk. „Az a probléma a végről (különösen a történelem végéről) szóló beszéddel, hogy egyben arról is beszélni kell, ami utána következik, így a vég lehetetlenségéről is.”1 Az idézet Baudrillardtól, a huszadik század második végének egyik legismertebb, de egyben legvitatottabb filozófusától és médiateoretikusától származik, aki a mi lineáris időfelfogásunk ellenpontjaként kiemeli, hogy vannak olyan kultúrák, amelyben a „véget”, a világ végét valahová máshová helyezik, általában az idő kezdetére. A zsidó-keresztény modernitás-sal szemben más tradíciókban az idő rendje bevégeztetett, így is beszélnek róla, és többé nem várakoznak a „szabadulásra” és az „eljövetelre”, amely a véggel együtt érkezik majd. Bizonyos a miénken kívüli vagy azt megelőző hitrendszerek „a bűnt is egyszer s mindenkorra a kezdetekhez helyezték”, s ahelyett, hogy egy eljövendő ítéletre várnának, inkább a tökéletes-ségről mesélnek történeteket, amelyből eredetileg származnak, és amelyhez vissza szeretnének térni. Az lenne a legjobb, mondja Baudrillard, ha mi is magunk mögé helyeznénk a végünket és minden bűntudatot. A recepció közismert megállapítása, miszerint Pilinszky János költészetének egyik meghatározott vonulata az evangéliumi esztétika, a szerzőt pedig a 20. század legkiemelkedőbb magyar katolikus költőjének tartják annak ellenére, hogy Pilinszky az „én költő vagyok és katolikus” deklarációjával mintegy elhatárolja magát a kegyességi és vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől. Az értelmező azonban revideálni kényszerül megfigyelését abban az esetben, ha a recepciót kiterjeszti Pilinszky teljes életművére, így naplóira és prózájára is, mert egy ilyen olvasat a művészeti és hitbéli állásfoglalás közti szakadékot már inkább konstruáltnak látja. Mindezt azért tartottam fontosnak felidézni, mert előadásomban arra vállalkozom, hogy bemutassam, Pilinszky János művészetében a gonoszsággal és megsemmisüléssel történő szakadatlan küzdelem egy célt szolgált, a zsidó-keresztény modernitással szemben a világvége és a bűn magunk mögé helyezését. Ezzel egy időben a szerző szűkszavú közlésmódja középpontjába a jóra való szabadság és 1
Baudrillard, The Illusion of the End, Cambridge, Polity Press, 1994, 110)
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
81
az ezzel összefüggő tehetetlenség, valamint az Istennel történő együttműködés és kommunikáció vágya, és végső soron a megváltás megértése és átélése kerül. A Pilinszky művek újraolvasása során világossá vált, hogy ez a természete szerint poétikai és esztétikai kérdés alapvető teológiai és nyelvfilozófiai vonzattal is bír. A recepció konszenzusa szerint Pilinszky beszédmódja erősen metaforizált és metonimizált, kifejezésmódja pedig szembehelyezkedik a fecsegéssel és túlbeszéddel, amit az életrajzi elemekre támaszkodó elemzők egy része a fogyatékos, nehezen beszélő nagynéni – Bébi – hatására vezet vissza. Hosszasan lehetne vitázni, hogy milyen jelentéssel ruházza fel Pilinszky a bűn kifejezést. A szakirodalom konszenzusa szerint a fogalom legerősebben koncentrációs tábor élményével függ össze. Pilinszky ugyanis a század botrányának nevezte a megsemmisítő táborok létrejöttét. Meglátásom szerint a bűnnek Pilinszkynél egy olyan olvasatával is találkozhatunk, mely szerint abból az általánosító és keserű meglátásból táplálkozik, hogy az egyén emberiség foglyává vált, miközben kiszolgáltatottsága a tömegpusztító eszközök és fegyverek régén eddig ismeretlen mértékűvé növekedett, előadásomban ezen olvasatra fogok hivatkozni. Pilinszky mintha a bűn és pusztítás jelentését kiterjesztette volna az emberek közti kommunikáció és együttélés lehetetlenségére is, hiszen lírájában az egyének mintha puszta létükkel is megsebeznék egymást. A Halak a hálóban című költeményből idézek: Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Vizsgáljuk meg először a világvége idő kezdetére való helyezésének kérdését. Pilinszky az idő kezdetét a Francia fogoly című versében mintha a világháború végétől számítaná: „Éhes vagyok!”–És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli. A háború mintha egy hatalmas resetet jelentett volna a szerző számára, melynek során ráismert a „társadalom, az emberiség, a személyes sorson túli világ re-
82
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
alitására. […] A háborúban valamennyien otthontalanná váltunk, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes éle tünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben. Mi már soha többé nem térhetünk vissza úgy a «csak személyesbe», ahogy azt a háború előtt értelmezték” írja a szerző. A Pilinszky lírában központi szerepet játszó pusztulás fogalma gyakran a Jelenések könyvében leírt apokaliptikus képekkel illusztrálódik, illetve keveredik a második világháborúban személyesen is megtapasztalt borzalmak emlékeivel, hogy végül egy új világpusztító eszközben, az atombombában találjon ideális hordozóra. Elias Canetti 1945-ben, amikor az atombomba elpusztította az utolsó „érvényben lévő mítoszt”, a Napot, azt írta Hirosimával és Nagaszakival kapcsolatban, hogy „bekövetkezett a fény trónfosztása, az atombomba vált minden dolgok mértékévé. A legkisebb dolog győzött: ez a hatalom paradoxona.2 Pilinszky a az Apokrif című versében a Canetti által felvázolt víziót jeleníti meg: „És látni fogják a kelő Napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.” A második világháború borzalmai még nem múltak ki az emlékezetből és elbeszélésekből, de immár tehát a teljes emberiség számára világégést ígérő fenyegetés jelent meg: az atombomba, melyet mint eszköz, kétség kívül misztikum övezett, hiszen számos művészt foglalkoztatta az, hogyan képes a legkisebb részecske, az atom, megismert univerzumunk legnagyobb entitását, a bolygónkat is elpusztítani. A bomba körül kialakuló hisztériával, ősi félelemmel átitatódott a korszak irodalma, és uralkodó irányzata, az egzisztencializmus is. Végérvényesen egyértelművé vált tehát az ember egymással, és végső fokon a Gondviseléssel szembeni kiszolgáltatottsága. És ez a kiszolgáltatottság a bűnhöz köti az idő kezdetét. Pilinszky lírájában mintha kizökkenne az idő, és az ellentétes jelenségek: bűn/ megváltás, rosszra való hajlam/jóság párhuzamos idősíkokban léteznének, úgy, hogy közben egymás jelentésváltozatait nem oltják ki, hanem párhuzamos befogadói dimenziókban élnek tovább. Azzal, hogy a reménytelenség és hit mintegy elbeszélnek egymás mellett talán azt a kognitív disszonanciát igyekeznek feloldani, mely akkor lép fel, amikor a bűn és az ártatlanok pusztulását az isteni Gondviselés tervében szeretnénk elhelyezni: „Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha létezik a Gondviselés? – teszi fel Pilinszky a kérdést. – A puszta értelem nem lát kiutat, szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, amelynek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan – nem számíthat irgalomra. Ennek láttán csak a lázadás születne meg bennünk magunk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány – gyerekek és Isten halála – láttán térdre esünk, mint Dosztojevszkij vagy Karamazov Aljosa, amikor egyedül marad Istenével.” 3 Pilinszky szerint tehát nincs más megoldás, mint 2 3
(Horrock, 200) (Pilinszky, TEC)
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
83
az Istennel való együttműködés, párbeszéd és ima, és a folyamatos Isten felé közeledés, mely a szerző szinte csak fájdalom révén lehetséges. Újra idézek: Egyenes labirintus Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk Az idilli állapotból való kiszakadással, a visszatérés reménytelenségével akárcsak az Apokrifben is, reményt ad a repülés ténye, mely a mozgással, az Istennel való párbeszéddel azonosítható. Pilinszkynél ily módon a bűn és az ima, az Istennel való kommunikáció mintha összetartozna, Az ember itt című versében ez konkrétan is megfogalmazódik. Valójában két szó, mit ismerek, bűn és imádság két szavát. Az egyik hozzámtartozik. A másik elhelyezhetetlen. Hitének megvallása, és a hit értelmezési kísérlete Pilinszky műveiben akkor érhető tetten, amikor a Gondviselés létezésének igenlése nem egy racionális gondolatmenet következménye, például amikor szenvedésre, és a pusztulásra adott elsődleges választ, a reménytelenséget minden magyarázat nélkül hirtelen az Istenbe vetett hit váltja fel. Erről az Ars poetica helyett tanúskodik: Albert Camus a „Sziszifusz mítosza” […] című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl– és épp a menekvés irányában– van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy „Dosztojevszkij válasza az alázat” […] csakhogy ez az alázat –magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe– minden, csak nem meghátrálás.
84
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
Pilinszky A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című művében konkrétan is reflektál a bűnbeesés kérdésére, a bűntől való szabadulásra, vagyis a bűn magunk mögé helyezésére a művészet képes. Ha ezt a gondolatot egybeolvassuk Pilinszky evangéliumi esztétikájával, akkor leegyszerűsítve az a képletet kapjuk, hogy csak a művészet képes a bűnt magunk mögé helyezni, a művésznek pedig az evangéliumi esztétikát kell megvalósítania. A gondolat kifejtéséhez most viszsza ki kell térnem a bevezetőmben már említett fogalom magyarázatához. Ennek értelmezéséhez referenciapontként használom Hankovszky Tamás megállapításait, aki szerint: „Az evangéliumi esztétikáról mint művészetelméleti rendszerről a kérdéshez közvetlenül vagy áttételesen kötődő szövegekből kibontakozó kép alapján ez az esztétika mindenek előtt a művészi tevékenység és a műalkotások vallásos felfogását jelenti. Központi gondolata szerint a művész metafizikus hatékonyságú aktusainak végrehajtása által a teremtő Isten társává válik, mert a világ megalkotásában, pontosabban eredeti teljessége szerinti újraalkotásában működik közre. A művészet végső soron ahhoz járul hozzá, hogy az embernek része lehessen a valóságban, mégpedig annak Istentől akart mivoltában és teljességében. E tevékenysége közben maga Jézus Krisztus a példaképe, az ő alázata és az ő szeretete, amellyel a világhoz fordult. A megváltás művével ugyanis a keresztény teológia szerint Jézus maga is a világnak (pontosabban az Isten nélkül nem létező világ istenkapcsolatának) a megújítását hajtotta végre.” Pilinszkyt idézve: „Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. «Et incarnatus est» –azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a «megoldhatatlant». Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket.” Pilinszky műveiben kizökken az idő, egyrészt a bűn és a világvége a kezdőpontba helyeződik, másrészt pedig egyfajta ciklikusság figyelhető meg, mely az Istenhez önmagunkon és más embereken keresztül történő szüntelen, szenvedélyes és szenvedéssel teli közeledésben, majd távolodásban manifesztálódik. A ciklikusság ténye, a kizökkent, és álladóan egyhelyben járó, vagy az azonos ciklusokat gépiesen ismétlő idő végterméke a reménytelenség. Ezt a reménytelenséget pedig egy, a modern fizika elméletéből már ismert, a zárt rendszeren kívülről történő beavatkozás képes átpolarizálni hitté. Zárt rendszer alatt egy olyan rendszert értünk, amelyet csupán belső folyamatai határoznak meg, és amelyen a külvilág hatásai egyenként, próbatestként vizsgálhatók. Zárt rendszerről tehát csak akkor beszélhetünk, ha a rendszer és a külvilág két különálló jelenségkörként vizsgálható, amelyek között csak egyes, egymástól elkülönített csator-
SZŰTS ZOLTÁN – A KIZÖKKENTETT IDŐ
85
nákon áll fenn kölcsönhatás, és ebben a kölcsönhatásban a külvilág az aktív, a zárt rendszer a passzív fél. Pilinszky lírájában a zárt rendszer kifejezés a magára maradt és egymással az idő kezdete óta küzdő egyén és emberiség világát érti. Az egymástól elkülönített csatornák ezen értelmezés szerint a hitből fakadó imádság, míg a világ passzív félként elszenvedi a Gondviselés beavatkozását. A kizökkentett idő fogalmát Schein Gábor fogalmazza meg: „Az Újszövetség szerint Krisztus eljövetelével az idő új dimenziót kap. Még mindig a látogatás (parúzia), a harag, az ítélet napjáról van szó, «arról a napról» (Mt 7,22) az Úr Napjáról; de ugyanakkor Krisztus, az emberfia napjáról is. A parúzia (parousia) kifejezése rendszerint «jelenlétet» (2Kor 10,10) vagy „újrajövetelt” (2Kor 7,6) jelent, Krisztus üdvözítő jelenlétét az üdvtörténet és a világtörténelem nyilvánvalóvá lett eredményének véglegességében; a rómaiak a császárok hivatalos látogatásait jelölték vele. Újszövetségi használata az Ószövetség apokaliptikus hagyományából is származhat: az Úr eljövetelére vonatkozó hagyományból (pl. Zak 9,9). Bizonyos szövegek (2Tim 1,10) elővételezik az Úr megjelenését, és a hagyományos őskeresztény eszkatológiák már a Megváltó megtestesülését is a parúzia fogalmával jelölik, de az evangélisták ezzel a felfogással szemben az üdv jelenben való teljes megvalósulásáról beszélnek.”4 Gondolatmenetemet egy értelmezési kísérlettel zárom. Az Apokrifnek meglátásom szerint létezik egy olyan olvasata, mely a verset az előadásom elején idézett tökéletességről mesélt történetek sorába helyezi, és a paradicsomot, az idilli állapotot az idő kezdetével azonosítja. Ezt az állapotot azonban éppen a bűn szüntette meg. Nézetem bizonyítására Jelenits István a Merre, hogyan 1997-ben rendezett konferencián elhangzott előadásából idézek „Az Apokrif is ugyanerről [a tékozló fiú történetéről] szól, de monumentális erővel. […] Az idősíkok egymásba tolulnak: múlt, jelen és jövő, az egész mintha valami különös időn túli, világon túli világba vezetne. A hazatérő története mögé fájdalmas ellenképül odarajzolódik a tékozló fiú bibliai hazatérésének áldott története, de csak ezért, hogy annál riadtabban nézzük végig azt, ami ennek a bibliai képnek tökéletes ellentétje. […] Itt egy áldozat tér haza, aki a világ bűnének terhét vette magára, s a hazatérése nem hozza meg azt, amiben reménykedett: a paradicsom, a gyermekkor paradicsoma örökre elveszett, az ősi rend, a szeles csillagok otthonos, tiszta fénye helyett „üres világ” fogadja. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinfeledett nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. *Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én 4
Schein Gábor, Az eszkatológikus szemlélet uralmáról és az apokaliptikusság visszavonásáról Pilinszky János lírájában, Alföld, 1996. június)
86
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Visszfények I. – vegyestechnika, kasírozott papír
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
87
Szűts-Novák Rita
Tömörség és alkotóelemekre bomlás* – az idegenség, út és a vég megjelenítése Pilinszky János és T. S. Eliot lírájában Az alábbiakban a korábbi Pilinszky recepció jellegzetes megközelítéseit szem előtt tartva, arra kérdezek rá, hogyan jelenik meg az út és a vég képe Pilinszky János és T. S. Eliot lírájában. A vizsgálati horizont szűkítése célszerűnek tűnik a szöveg kereteit figyelembe véve, így a probléma megválaszolásához két reprezentatív költeményt, Pilinszky Apokrif, illetve Eliot Háromkirályok utazása című művét választottam ki a vizsgálat kiindulási pontjának. Mivel az utóbbinak, a Journey of the Magi című költeménynek két kiváló fordítása is van Szabó Lőrinc, illetve Vas István által, meg kell jegyeznem, hogy az elemzés alapjául az utóbbit választottam, mivel úgy gondolom, hitelesebben adja át az eredeti vers tömörségét, mely cikkem egyik fontos szempontja. Maga Pilinszky is Eliot, illetve közvetlenül Baudelaire műveire mutatott rá, mint lehetséges poétikai előzményre: „Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a «teremtő képzelet», amenynyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.” (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban) Amikor tömörséget, az alkotóelemekre bomlás reprezentációjának vizsgálatát a két szövegben választottam vizsgálatom tárgyául, azon probléma megválaszolásához kívántam közelebb jutni, hogy milyen párhuzamok és ellentétek figyelhetők meg a két alkotásban. A megfigyeléshez így két, mindkét versben jelen lévő szimbólumot választottam, az út és vég képét, illetve az idegenség megjelenítésének poétikai eszközeit. A tömörség és alkotóelemekre bomlás Más-más hangsúlyokkal és elkötelezettségekkel, de mindkét szerző komoly hangsúlyt fektetett a szavak jelentésére, lírai megszólalásukat tömörség jellemzi, szemben például a posztmodern lírájára jellemző „túlbeszéddel”. Pilinszky poétikája a művészeten kívülről érkezik, és folyamatos küzdelmet folytat a megszólalás és megfogalmazás, valamint a hallgatás nehézségeivel. A költő egy 1965-ben készült beszélgetésben a következőket mondja (Lírai riport Pilinszky Jánossal) „Az előző verseimben a figyelmem teljesen direkt volt, tehát szemügyre vettem valamit, és azt teljes hangsúlyával megcsináltam. És most a mellékzörejekre figyelek, és majdnem a főhangsúlyt elnyomom, hogy halljam a mellékzörejeket, amik tétovábbak. … Az elsőben van valami,
88
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
hogy át akarom verekedni magamat a világon és a dolgokon, míg a másodikban inkább beeresztem őket.” Pilinszky lírájának egyik fő jellegzetessége a sűrűsödés, a felesleges elemek, jelentést nem hordozó elemek hiánya. Ezt a jelenséget Wittgenstein első filozófiai korszakából származó gondolata („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”) írja le a legpontosabban. Így minden szó jelentése felerősödik, és a jelölők koncentráltan hordoznak jelentést, melyek akár teljes történetek is lehetnek. Ezek egy része a kollektív emlékezetből táplálkozik, és Pilinszky egy mindig friss és múlni nem akaró tapasztalatából, a háborúból és az ott látott pusztulásból és kiszolgáltatottságból. Szűcs Teri a jelenségről Bacsó Bélára hivatkozva a következőképpen ír: „A tömeggyilkosság elveszi a nevet, dologszerűvé teszi az embert; a szó jelentésességét, a megkülönböztetés mozzanatát elsöpri, megsemmisíti. A vers ezután már nem beszélhet ugyanúgy, mint egykor; hiszen traumatizálódott a nyelv (is)” (Szűcs 2009) A kollektív emlékezet mellett poétikájának forrása a személyes, a rá jellemző egyéni tapasztalat is, mely magyarázatok nélkül értelmezési nehézségeket okoz. Eliot saját poétikai felfogásából fakadóan tömörségére is reflektál azzal, hogy műveit lábjegyzetekkel, magyarázatokkal látja el. Feltűnik tehát, hogy az összehasonlítás nehézségekbe ütközik, mivel Pilinszkynél kevesebb a valóságra való referálás, Eliotnál pedig konkrét bibliai utalások, történetmondás dominál. Fontos hangsúlyozni Pilinszky ars poeticaját, melyet evangéliumi esztétikának nevez. Az evangéliumi esztétika a teória és a gyakorlat egysége, és olyan művészi magatartást jelöl, mely Krisztus követését írja elő, esztétikája pedig Krisztushoz kapcsolódik. „Az evangéliumi esztétikát Pilinszky először is «íratlan keresztény esztétikaként» határozza meg. Íratlan, mert egyrészt nem rögzíthetők az alapelvei, másrészt azok a művek sem sorolhatók fel, amelyek megfelelnek neki. A felsorolást azért nem lehet elvégezni, mert «lappangva ez az »evangéliumi vonás« sok európai műben jelen van».” (Hankovszky 2006) „A műalkotás kontextusában a szeretet fogalma úgy jelenik meg Pilinszkynél, mint a másikra irányuló figyelem, nyitottság, melyben én és te kölcsönösen megkonstruálódnak – vagyis olyan viszonyulást jelöl, ami által a szöveg lehetővé teszi az önazonos jelenlétet tárgya számára. Mindez a nyelvi alkotásban azért történhet meg, mondja Pilinszky, mert maga a teremtés voltaképpen nyelvi jellegű aktus; ennek emlékéhez, tapasztalatához pedig a költészet képes visszatalálni. A szót ha Igeként szemléljük, akkor olyan potenciált mutat fel, mely meghaladja, megelőzi a beszélő embert.” (Szűcs 2009) Az Eliot műveiről való beszéd gyakran kitér arra az észrevételre, hogy a szerző műveiben, más modernkori szerzővel egyetemben, az emberiség törékeny lelkiállapotát kívánta kifejezésre juttatni. A jelenséget legexpresszívebb módon talán Ady Endre fejezi ki a Kocsi-út az éjszakában című versében: Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött.
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
89
Az idegenség megjelenítése „Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje” A modernitás egyik alapeszméjévé a bizonytalanság, a célok elvesztése válik, az ezzel kapcsolatos alapvető megfigyeléseket az egzisztencialista filozófusok fejtik ki, ezeket röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy bele vagyunk vetve a létbe, a lét egy elidegenített világ, mely önmaga szenvedés. Fontos észrevenni, hogy a belevetettség szenvedő szerkezettel van kifejezve, ami a további kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget hangsúlyozza. A késői modern kor líráját is hatást gyakorolt a felismerés, amiről Heidegger beszél: az ember szembekerül saját végességével. Eliot esztétikáját az esszéizáló jelleg határozza meg. A szerző a tradícióhoz fordul, és ennek hangot is ad, miközben műveit hivatkozásokkal, intertextualitásokkal, lábjegyzetekkel és magyarázatokkal látja el. Pilinszky ilyen módon nem követi a tradíciót, lírája némiképp más szerzőktől független térben létezik, és alig folytat párbeszédet más alkotásokkal. A Hagyomány és egyéni tehetség Eliot az irodalmi tradíció mellett tör lándzsát, és kijelenti, hogy legtöbbre azon szerzőket értékeli, akik az irodalmi hagyomány és őket megelőző szerzők tudatában hozzák létre alkotásaikat, hiszen az irodalom nem más, mint egy folyam, melybe az új szerzőknek be kell lépniük, és megtanulniuk úszni benne. Csak a legjobbak lesznek képesek megváltoztatni a folyam irányát, és ezáltal gazdagítani a hagyományt. Érdemes rámutatni, hogy Eliot tudományos, mitológiai, valamint vallásos szertartásokra vonatkozó ismereteit szervesen beépíti költeményeibe, gyakran összekapcsolva mindennapi olvasó által birtokolt tudást a specifikus ismeretekkel. Ennek a poétikai elgondolásnak a referenciapontja az Átokföldje, mely értelmezhető úgy is, mint egy kísérlet a vallási szimbólumok és mítoszok a nyugati kultúrkörben betöltött szerepének magyarázatára. Pilinszkynél már eltűnik az esszéizáló jelleg, a megértés nem a történeti és bibliai ismeretekben keresendő, hanem az elmélkedésben, a szenvedéstörténet megértésében, mely a személyes és kollektív szenvedés egysége. A tömörség Eliot esetében az utalások, asszociációk és tanítások következménye. Műveinek töredezettségét arra használta, hogy kifejezze a modern lét kaotikus voltát, illetve kifejezésre juttathassa azt a technikát, mellyel kölcsönvett szövegeket kapcsolhat össze, állíthat párhuzamba egymással. Ebből kifolyólag valamennyi kulturális és bibliai referenciát oly módon használt, hogy azok magukban hordozzák az általuk előhívható teljes ismeretanyagot, melynek horizontja az Ószövetségtől a szenvedéstörténetig és a feltámadásig terjed. Pilinszky verseiben azonban kevés a külső referencia, mintha az lenne a szándéka, hogy a verset csak a benne lévő metaforákból, hasonlatokból és szimbólumokból lehessen megfejteni.
90
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS Az út
Ha elfogadjuk azt az olvasatot, hogy mind az Apokrif, mind a Háromkirályok utazása erősen gyökerezik a vallásosságban vagy hitben, és erős biblikus referenciális pontokkal rendelkezik, akkor világossá válik, hogy meg kell vitatnunk a két műben megjelenő út szimbolikájának kérdését is. Az útról való beszéd magába foglalja a szimbólum általános jelentését is, mely kapcsolatban áll mind az emberi, mind az isteni, túlvilági valósággal. Az út elképzelés egyszerre feltételez kezdetet és véget, és gyakran a születés és halál közti intervallum behatárolására is szolgál. Látni fogjuk azonban, hogy a Háromkirályok utazásában éppen a hitnek köszönve a két pont, a kezdet és a végét képes helyet cserélni, így kölcsönözve jelentést az útnak. Christian Schütz az út vallási szimbolikájáról azt írja, hogy a szimbólum fontos szerepet játszik a vallástörténetben, hiszen a lélek utazására és az istenség világába való felemelkedésre utal. Ezt az utat gyakran ábrázolják a megismerésre, bölcsességre vagy igazságra vezető út képével. Schütz szerint „A Szentírásban vannak olyan nagyon sokrétű kifejezések,melyek az út fogalmával érthetők meg. […] Ezek az utak sohasem csupán emberi utak, Isten az emberekkel együtt járja és a maga útjának mondja őket. Bennük visszatükröződik Isten sajátossága, ezek az utak titokzatosak, emberfölöttiek, rejtettek és áttekinthetetlenek (Kiv 33,13, Jób 26,14). Vakmerőség volna az ember részéről, ha ismerni akarná útjait” „Csak kereséssel, küzdelemmel és kérdezéssel találja meg az ember az utat saját énjéhez. Ez annyit jelent, hogy vállalnia kell az aggodalmakkal, belső feszültségekkel és vitákkal teli utat; harcolni kell a szétválasztásért és tisztázásért. De a saját út kereséséhez hozzátartozik a magunkkal hozott különféle örökségekkel való szembenézés is.” Az „Elhagyatnak mindenek” a magányos utat és egyben a bekövetkező véget, az elhallgatást jelzi. Ezt támasztja alá „a számkivetettségben” gondolat is, mely az elidegenedést, az ember-ember, és ember-Isten közti áthidalhatatlan kommunikációs szakadékot jelzi. Schein Gábor két értelmezési lehetőséget is kínál: „Az Apokrif a hazatérésnek két történetét írja meg, és mindkettő zárlata intertextuálisan József Attila kései költészetéhez kötődik: «Visszafogad az ősi rend, Kikönyöklök a szeles csillagokra –» «Csak most az egyszer szólhatnék veled, […] Riadt vagyok, mint egy vadállat.» Az első változatot én az akarat és vágy előreküldéseként értem a szülői házhoz (a szülő mint kezdet), aminek lehetetlenségében mutatkozik meg a második változat realitása. A hazatérés lehetetlensége – művészetre, közelebbről a költészetre utalva szükségszerűen – átfordul a transzcendentális kommunikáció lehetetlenségébe, és a látás ugyanitt átengedi az elsőbbséget a hallásnak. Mert a vég eszkatológiájában éppen az emberi szó van túl az emberen, és semmivé foszlik bármiféle kommunikáció, együttlét tere, mert a nyelv elveszti külső referenciáit: «Hazátlanabb az én szavam a szónál.»” (Schein 1996) Az „így indulok” arra enged következtetni, hogy Pilinszky szerint az ember társak nélkül halad, egyedül az emberiséggel. Eliot elbeszélőjének két társa van, a kísérők a régi világból valók, idegenek, más, világi és anyagi célból indulnak útnak így nem lehetnek részesei sem a feltámadásnak:
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
91
„Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok, Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő” Pilinszky „vándorbot” képe az út kelléke, a visszafordíthatatlan idő, az öregedés kelléke. Fontos üzenetet hordoz a „Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért.” szövegrész, mely olvasható úgy is, mint egyfajta elbizonytalanodás a célban, az emberi lét reménytelensége, a kényszeres cselekedetek, melyeket gépiesen is végrehajtunk. Megjelenik azonban az Istentől elszakadt ember képe, a tékozló fiú is a „Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában.” vallomásban. Ezek szerint az „öreg szülők” a kezdet távoliságát, és talán a vég keserűségét jelzi az idő múlásával. Pilinszky figurája a tékozló fiú bibliai kontextusába illeszthető, melyről Lukács evangéliumában a következőket olvashatjuk: Egy embernek volt két fia. 12A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. 13 Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. 14 Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. 15 Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. 16Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki.17 Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. 18Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. 20Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. 21 Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. 22Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. 23Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, 24hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. (Lukács 15, 11-24). Az Apokrif beszélője Istentől szalad el, a mennybe azonban már képtelen visszajutni „Valamikor paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit. Eliot versében a megérkezés és az útra való visszaemlékezés a következő módon jelenik meg.
92
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS „Mindez régen volt, emlékszem én, és megtenném újra”
Mind a kezdet – az indulás, mind a megérkezés már távoli. Talán némi csalódottság jelenik meg a szövegben a megérkezéshez kapcsolódó megdöbbentő élmény elmaradása miatt, hiszen az idő nem állt meg, látványos csoda nem történt. Az Apokrifben olvasható „Kikönyöklök a szeles csillagokra–” jelzi, bár megérkezett, a beszélő mégsem találja helyét. A Háromkirályok utazásában ez a gondolat következőképpen jelenik meg: „visszatértünk a helyeinkre […] Másik halált szeretnék.” Itt is a megérkezés tudata feszül neki a meg nem tapasztalt változásnak, adott esetben újjászületésnek vagy feltámadásnak. A háromkirályok a gyermek Jézus születésének szeretnének tanúi lenni, a mű idézettel indul, a bevezető öt sor Lancelot Andrews-nak, Winchester 17. századi püspökének egy prédikációjából átvett intertextus, mely szerző költői építkezésének ismert eszköze. Az út Eliot költeményében egy terméketlen vidéken keresztül vezet, ám a tájra konkrét utalás nem történik, csupán az emberek és állatok szenvedése reflektál a zordságra, mely idővel enyhül. A költemény számos bibliai utalást tartalmaz, a mindennapi diskurzusban is szereplő mirha vagy arany fogalmak azonban szándékosan kimaradnak, mivel ezek a fenséges jelképeként megtörnék a versből kiolvasható elidegenedést és kommunikáció hiányát. Az elidegenedés és kommunikáció lehetetlensége Pilinszky költeményéből közvetlenül is kiolvasható: „Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam.” Más, a szenvedéstörténetre jellemző motívumok azonban jelen vannak, ilyenek a „három fa nyúlt az alacsony égbe” ahogy az evangéliumok tanúsága szerint Krisztus halálakor mennydörgés hallatszott, tehát a viharban az ég közel került a földhöz. „Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött”, illetve „S a lábak rugdosták az üres borostömlőket”. A szőlő és a borostömlő több helyen is szerepel a Szentírásban, többek között az új életről szóló beszédben is, mely szerint új bort is új tömlőkbe kell önteni. És ez a megújulás éppen az a cselekedet, melyre a beszélők még hazatérésük után is úgy tűnik, képtelenek. „Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért.” Az ezüstök a közeli barát árulását, míg a kockavetés az idegenségből fakadó árulást jelzi. Az elbizonytalanodást kiváltó tapasztalat és a vég reprezentációja Mindkét alkotó poétikáját részben a megtapasztalt, és élményként őket folyamatosan elkísérő háború határozza meg. Eliot esetében talán nem is a látvány és a szörnyűségek a relevánsak, hanem az első világháborút követő angol társadal-
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
93
mi változások. A poétikától némileg eltávolodva, és a jelenséget társadalmi síkon vizsgálva elmondhatjuk, hogy Európa az első világháborúban, addig nem ismert szörnyűségek között egy teljes generációnyi fiatal férfit veszített el. Ennek következtében a túlélők egy radikálisan megváltozott rendben igyekeztek megtalálni a helyüket és szembenézni azzal a jelenséggel, hogy a veszteségek hatására a társadalomban betöltött nemi szerepek is gyökeresen megváltoztak. Eliot a társadalmat lebénultnak és sebzettnek látta, ennek következtében pedig a kultúra megrogyásáról és felbomlásáról ír esszéiben. A jelenséget poétikai és kommunikációs síkon vizsgálva elmondhatjuk, hogy a társadalom sebzett pszichéje meggátolja az egyéneket abban, hogy egymáshoz forduljanak, és kommunikációs folyamatokban vegyenek részt. „Pilinszky János verseinek a találkozás a «tétje». Tematikusan is, hisz szinte mindegyik szövegének alapkérdése, hogy az ember végleg magára hagyatott-e, vagy van valaki, akihez még viszonyulhat, tartozhat; akivel találkozhat. S ugyanez a szöveg reménye is: a megértés megtörténte, a közösség megalkotódása a vers körül.” (Szűcs 2009) A háború és az azt követő időszak is úttá válik, mely nehézségekkel, szenvedésekkel telik, azonban a harci események megszűnésével ez az út nem ért végét, és a költő keserű tapasztalata, hogy az út előtt létező világ és az arra érvényes állapotok már nem rekonstruálhatók. A Háromkirályok utazása című versben ezt a tapasztalatot bibliai kontextusba helyezi, az alapfelfogás azonban nem változik. A háromkirályok látták a halált, saját halálukat, és születést is, a várt változás elmarad, az ártatlan, gyermeki világ, mely az utazás közben éltette őket a megérkezéssel megszűnik, nem lehet visszafordulni és újra részesévé lenni, a megérkezés azonban nem kínál fel számukra automatikusan új életet vagy megváltást. Eliotnál az úton lévők még annak tudatában vannak, céljuk van, amit érkezésükkel egyben képesek lesznek beteljesíteni. Ezen tudat különbözteti meg őket útitársaiktól, akik transzcendens elvárások nélkül, csupán világi célok miatt (nők és szesz) követik őket. Az Apokriffal szemben a Háromkirályok utazása meseszerű, amit alátámaszt Eliot saját előadásmódja is1. A szöveg értelmezhető monológként is, melynek elbeszélője egy olyan ember, aki fontos döntést hozott, és immár hisz a feltámadásban, de még nem lépett át az új életbe, és azon hagyomány részese, melyet a Megváltó eltörölni jött. Immár tudatában van az életben is jelenlévő halálnak, de még képtelen alávetni magát neki. Ez okozza, hogy attitűdje inkább közömbös, mint örvendő, korábbi létezésének gondolata még magába zárja, és a tárgyi világban sem képes szabadulni tőle. Ez az állapot fakadhat a tudatlanságból is, mivel még képtelen megérteni a lényegét annak, hogyan lesz a születésből halál, a kezdetből vég, mely azonban életet ígér. Pilinszkynél gyakran a vég ábrázolása kompromisszumokat nem ismerve a teljes pusztulás képében jelenik meg:
1
http://www.poetryarchive.org/poetryarchive/singlePoem.do?poemId=7070
94
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS „És látni fogják a kelő Napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
A kelő Nap az ember teremtette csillag és fény, az atombomba, mely szimbólum szorosan összefügg a magára hagyott teremtett világ képével, hiszen apokaliptikus mértékű szenvedés és pusztulás szimbóluma, a vadállaté, mely a Jelenés könyve szerint a világot jön elpuszítani. A nap kapcsán használt „Infravörös” jelző is utalás az atombombára: „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.” Schein Gábor szerint az apokaliptikusság Pilinszky korai költészetét jellemzi, míg a poétikájának mindvégig egyik legfontosabb alakítója a keresztény eszkatológia egy sajátos értelmezése marad. „Az eszkatológikus szemlélet és az apokaliptikus hangoltság feszültsége a legnyilvánvalóbban e költészet korai időszakának legjelentősebb versében, az Apokrifben mutatkozik meg, amelyet megelőz a János Jelenéseinek egyik bekezdésére kimondottan is hivatkozó, illetve azt széljegyzetként kommentáló Jelenések VIII. 7. Az Apokrif felütése minden kétséget kizáróan apokaliptikus, ahol a vég a kelő nap fényében ígérkezik, és az égi illetve a földi elválasztását hozza a világra.” (Schein 1996) A költő szándéka, hogy szembenézzen a pusztulással, útja végét tehát könynyen a megsemmisülés jelentheti: „Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.” Érdemes megfigyelni, hogy míg az induláskor az én van jelen, addig az úton már az általános szubjektum, az emberiség lépked. Eliotnál a vég képe árnyaltabb, a megváltás vagy katasztrófa elmarad, helyét a bizonytalanság, a feszült várakozás veszi át: „Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk. Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba, De itt nincs többé nyugtunk, régi függelemben, Köröttünk idegen nép csüng istenein. Másféle halálnak örülnék.” A katasztrófa, a teljes megsemmisülés képének kicsengése ugyancsak az atombomba árnyékában született: „Akkora én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.”
SZŰTS-NOVÁK RITA – TÖMÖRSÉG ÉS ALKOTÓELEMEKRE BOMLÁS
95
*Elhangzott a székesfehérvári Németh László, Pilinszkyemlékkonferencián, 2011. november 11-én
Irodalom: Christian Schütz (1993) A keresztény szellemiség lexikona. Budapest: Szent István Társulat. Hankovszky Tamás (2006) Pilinszky János evangéliumi esztétikája, teremtő képzelet és metafizika. Budapest: Doktori disszertáció. Schein Gábor (1996) Az eszkatológikus szemlélet uralmáról és az apokaliptikusság visszavonásáról Pilinszky János lírájában. Alföld. 47. évf. 6. sz. Pilinszky János (2006) A „teremtő képzelet” sorsa korunkban. In Pilinszky János összes versei. Budapest: Osiris Kiadó. Szűcs Teri (2009) A holokauszt tanúsága Pilinszky János „evangéliumi esztétikájában”, Jelenkor, 52. évf. 1. sz. 73-76.
96
HÉTVÁRI ANDREA VERSEI
Hétvári Andrea
Gordiusz ébren-álom összecsomózza nyelved némaságba üldözi kulcsra készen nem találja kertjeiben hiányod múltba avatva mély gyökérzet istenek átka vagytok földbe fúrva mennyei manna létet loptok egyre elhidegült tagomba furcsa világnak hogyha mégis elnyeli lenn a sárba pőre szirmom félve orozza nemlét tarka tükre vissza se néz a múltba min fog az átok
Zsoltár az Ikrek havához kabát a hajnal esőkabát az este feküdj le csönd marasztal pasztellba rózsák teste bújtatja még a fáradt ezüstbe hangzó kertet bimbókra hajló ágat kiszáradt szél tekerget hideg kövén az álom a csipkeszélű múltat horgolja pókfonálon mit mellkasába fúrhat pribékbe játszó arcok fogalmaik kihullva időből olvadt harcok csövébe töltve durva péntekbe rontó hangok – legyőzi drága teste viharkabát a hajnal esőkabát az este
GRACZA LAJOS – A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL
97
Gracza Lajos
A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL Szabó Ferenc Ötödik tengerparti elégiája olvasásakor Elöljáró beszéd Verset hozott az elektrónikus posta. Kedves barátom megtisztelt az Ötödik tengerparti elégia kéziratának megküldésével. Az alcím, Duino, asszociációk sorát inditotta el fejemben, ezért rögtön elolvastam a költeményt. Újra- és újraolvasásakor mélyen rejlő húrok pendültek meg bennem, amivel a vers kielégítette személyes (!) esztétikám első válogató kritériumát: együtt rezegtem a művel. Ennek alapján kánonomban figyelemre méltó helyet kapott az elégia, ami a róla nyert benyomások rendezésére ösztönzött. Álljon tehát itt az rendezés eredménye – sok tekintetben rendhagyó méltatásként –, úgyis mint megkésett hommage a költő ezidei kerek születésnapja alkalmából. A költemény Vizsgálódásunk tárgya Szabó Ferenc SJ: Duino – Ötödik tengerparti elégia, DuinoCaorle-Budapest, 2011. augusztusában címü költeménye. Ezüst-szárnyú angyal szállt el a várkastély felett szárnya deres lett míg a jeges űrből megérkezett lassan siklott szótlanul üzenetét hiába vártam a tornyot megkerülve eltűnt az égi magasságban Augusztusi ragyogásban áll az ősi várkastély császárok királyok hercegnők és költők emlékeit őrzik a szalonok bútorok portrék hangszerek sok-sok hangszer főleg hallgató hegedűk és itt a vörös szalonban áll Liszt Ferenc zongorája “hírhedett” zenészünk hercegnőknek játszott rajta Járt itt Paul Valéry is bár a Tengerparti temető-t Sète szírtjén szülte nézve a mediterrán tengert hol fehéren fénylő orrvitorlák csőre bukdosott és szenvtelen csipegették a szétszórt fénymagot míg a költő a földben fekvő holtakkal társalgott A duinói várból nézem most a kéklő Adriát fénylő viztükre villog egyetlen vitorla áll
98
GRACZA LAJOS – A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL mereven szellő sem lengedez lenn a víz felett és én a téli viharra gondolok mikor a bóra e tengersarki száraz téli szél süvített tizenkettő telén felkavarva Rilke lelkét aki itt Duinóban szülte meg az Első elégiát a Sors ajtaján dörömbölt: miért vagyunk itt? miért a röpke lét mely mindig búcsúzás? faggatta az iszonyú angyalt és a szerelmes párt de nem tudta feltörni ittlétünk Titkát. A szeretők megkóstolták az illanó gyönyört de megtudták: hiába ígér édent a testi vágy minden múlandó csak az igazi öröm örök de sok kis földi öröm még nem boldogság Járom a múzeummá lett gazdag termeket a botrány ez: túlélnek bennünket a tárgyak! Itt a vitrinben az Első elégia kézirata de hol Rilke feldúlt lelke amely felkavar sárguló kották őrzik zenészek emlékeit de hol a zengő dallam vagy harsogó zene? Az nem lehet hogy a szellem alkotásaira a pusztulás vár ha bennem Rilke elégiája benned Liszt zongorajátéka visszhangra lel a szellemvilágban mindenki mindenkivel érintkezhet – kapcsolatokból épül létünk minden érték: a szép az igaz és a jó örök! Míg Rilke kedvelt vörös szalonja teraszáról szemléltem a kék Adriát elcsitult bennem a lázadás és arra lettem figyelmes hirtelen hogy a szalonokban kiállított csellók hegedük megszólaltak – szállt a zene a duinói várból és csoda esett: visszatért az elűnt angyal de most egy egész angyalkar kíséretében fújták az öröm trombitáit – két lábra állt “hírhedett” zenészünk zongorája és táncot járt … Megjött az égi üzenet: “Ne félj, ne szorongj! Örök szeretettel tenyeremre rajzoltalak Neveden neveztelek – mindörökre vagy!“
GRACZA LAJOS – A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL
99
A költemény szerkezete Tartalmi síkon vizsgálva már az elemzés elején leszögezhető: A költő metafizikai világképe – számos kortárs költő vulgáris-materiálisan szenzualista „ihletettségével “ szemben – üdítő változatosságot kínál a költészet kedvelőinek. A metafizikai világkép figyelemreméltó helyet foglal el nagy gondolkodók műveiben, és feltünő, milyen szkeptikusan viszonyulnak a modern kor nagy vívmányaihoz, az úgynevezett természettudományos világszemlélethez. Nevezzünk néhány példát? Alarcon az „értelem bolondságának” nevezi az ú.n. tudományos igazságot, és „gyanúsnak” tartja. Calderon ugyanígy vélekedik: „az értelem és az ő igazsága az emberiség udvari bolondja”. És még Erich Becher szerint is „a tudomány az áttekinthetetlenül komplex valóságot absztrakcóval egyszerűsíti le”, amivel manipulálja is. Ebből a szemszögből nézve bizony nem lehet lekicsinyelni a metafizikai módszerekkel szerzett ismereteket. A nagy példakép metafóra tárából költőnk átveszi ugyan az angyal alakját – de jegyezzük meg mindjárt, Szabó Ferenc „ezüst-szárnyú angyala“ nem azonos a példakép „iszonyú angyalával“. Rilke egyik 1925. november 13-án írott levelében maga írja: „Az elégia angyalának semmi köze a keresztény túlvilág angyalához (inkább az izlám vallás angyalához) …“ Ha összevetjük a költőt példaképével, feltűnik, hogy amig Rilke számára a költészet létezési forma: „Gesang ist Dasein. / Für den Gott ein leichtes. / Wann aber sind wir?“ írja a „Szonettek Orpheuszhoz“ című költeményében, Szabó Ferenc számára szublimáció: „Míg (…) szemléltem a kék Adriát elcsittult bennem / a lázadás és arra lettem figyelmes hirtelen / hogy a csellók hegedűk / megszólaltak (…)“ És még egy megfigyelés, nem tudom, le merjem-e írni, de megteszem. Már Groddeck észlelte, és finom eufémizmussal meg is fogalmazta, hogy Rilke első duinói elégiájának „szövege olvasásakor ellenáll az egyszerű értelmezésnek”. Nem így Szabó Ferenc költeményének szövege, amely magasfokú gondolatisága mellett – a francia szellemiség jótékony hatásaként - világosságával tűnik ki. Szabó Ferenc költészete befelé forduló költészet. Nemcsak a jelenségre figyel, hanem a hozzá kapcsolódó gondolataira („reflexion“). A költemény tehát reflektált (!), nem csak a friss élmény ábrázolás révén, hanem természeténél fogva is. Itt újra Teilhard de Chardin szellemisége csillan elő a sorok közül. Ez megújulást eredményez – a hétköznapoktól az eszményekhez való visszatérés révén. Mint fentebb is láttuk, az elégiában kifejezésre jut a zene idöbeliségének örök problémája: „de hol a zengő dallam vagy harsogó zene?“, egyidőben azonban rögzített alakja is – „sárguló kották őrzik zenészek emlékeit“! E kettőség persze megvan a költészetben is: a deklamációban és annak nyomtatásban rögzített formájában. Ami a jelen verset illeti: egyszerre időhöz kötött és időtlen. Stíláris síkon vizsgálva kiderül, Szabó Ferenc Tengerparti elégiájában hű marad képalkotásának tőle megszokott alapmotívumához, a létezés ősforrásához, az „élö vízhez“. Ezt alátámasztandó, nézzünk néhány előző példát költeményeinek összkiadásából: „zsongó hűs habok“, „kékezüst habhullám“, „tengerek keserű kínja“,
100
GRACZA LAJOS – A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL
„víztükrének opálezüstje“, „vibráló víztükör“, „vízen fenntartó hit“, „suhogó vízesések“, „felforrott tenger“, „a tengeráram nyálas tajtéka“, „tündöklő tükör az égi kékről“, „az életbölcső-tenger“. Alapmotívumával előkelő társaságban mozog a költő. Itt csak Lisztet említjük, akinek 23. zsoltárában (23. Psalm) hangzik el a híres fohász: „Az Úr az én pásztorom (...) csendes vizekhez vezet engem“; vagy egy további példa Liszttől: A Villa d’Este szökőkutjai-hoz, a János-evangéliumból (4,14) vette mottóját: „hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje őbenne“. A Villa d’Esteben egyébként – mint Duinoban is! - a Hohenlohe-Schillingsfürst hercegi család egyik tagjának meghívására tartózkodott a Mester: az előbbiben Gustav bíboros, az utóbbiban ennek nővére, Theresa hercegnő, vendégeként. Végül érdekes megfigyelni, hogy amíg Rilkénél a hangzásbeliség élvez elsőbbséget, addig Szabó Ferencnél a szemantikus elem dominál. A vers üstjében szellem sistereg. Formai síkon elemezve megállapítható, hogy a költemény formája tudatosan tükrözi az elégia nagy ihletője, Rilke által választott formát. Az elégia itt sem felel meg szigorúan a műfaj formai követelményeinek. A klasszikus versmérték, a disztichon, Rilkénél az első elégiában szabad ritmusú, váltakozóan rímelő verssoroknak is helyet ad, Szabó Ferencnél pedig már az utóbbi dominál. Rendhagyó ezen kívül Szabó Ferencnél a gondolati- és élménylírai elemek keveredése: „A duinói várból nézem most a kéklő Adriát“, „Járom a múzeummá lett gazdag termeket“. Rendhagyóan keveredik végül Szabó Ferenc költeményében az elégia „panaszos“ hangvétele is a himnikussal: „(…) a téli viharra gondolok mikor a bóra / e tengersarki száraz téli szél süvített / tizenkettő telén felkavarva Rilke lelkét“ – „ (…) kapcsolatokból épül létünk / minden érték: a szép az igaz és a jó örök!“ A zene mint kiegészítő élmény végig jelen van a költeményben, hüen követve evvel a klasszikus példát: a görög korban az elégiát fuvolakísérettel deklamálták a dalnokok. Szabó elégiája Rilkére rímel, de aktualitását idén a Liszt-asszociáció adja meg. A versben feltűnik a duinói tengerparti várkastély egykori másik gigászi vendégének, Liszt Ferencnek, alakja is. Rilke 1911/12-ben Marie Elisabeth von Thurn und Taxis hercegnének volt vendége. Liszt 1869 és 1873 között többször vendégeskedett Duinóban Marie Elisabeth hercegné édesanyjánál, Theresa zu HohenloheWaldenburg-Schillingsfürst hercegnénél. A Szabó Ferenc által megénekelt, a kastély vörös szalonjában álló zongora persze nem volt „Liszté“. A Mester azonban valóban játszott a hangszeren, és ezt az imaginárius – a kifejezés „beképzelt“ értelmében – hangot „hallotta“ 2011 augusztusában a költő. Képzettársítások raját generálja a költemény: ugyanígy „hallgatta“ d’Annunzio a Garda tó partján fekvő kastélyában, a Vittoriale-ban, Liszt játékát – jóval a Mester halála után.
GRACZA LAJOS – A FELFEDEZÉS ÖRÖMÉRŐL
101
Rilke zeneisége, amelyre már fentebb utaltunk, közismert. A már idézett „Sonette an Orpheus“ című „orfikus dalában“ a pogány isten kithara-játékával némítja el az őt hallgató állatokat: „Orpheus singt! / Tiere (…) nicht aus Angst in sich so leise waren, / sondern aus Hören. Brüllen, Schrei, Geröhr / schien klein in ihren Herzen.“ Liszt zenei legendájában, a „St. Francois d’Assise. La Prédication aux oiseaux“-ban, a szent szentbeszéde némítja el a csiripelő madarakat. Erről, mint újabb példáról a költészet és a zene számtalan kölcsönhatásának példatárából, külön esszét lehetne írni. Végezetül még egy érdekes közvetett kapcsolat a nagy muzsikus és a költö között: Rilke unokanővére, Rilke Anna zongoramüvésznő, 1875 és 1879 között tanítványa volt Lisztnek Weimárban és Rómában! A költő művei mögül renszánsz ember alakja tűnik fel. Versei egy felvilágosult – a korai felvilágosodás deista ágából – humanista alkotásai. És a művek mögött hiteles ember áll – aki hű eszméihez. Filozófiai költő, aki megoldást és vigaszt katolikus lelkiségében talál. Erkölcsi szigora így megnemesíti az olvasót is! Számomra az elégia az új magyar gondolati líra kiemelkedő alkotása, mert szerzője többre becsüli a gondolatiságot a szavakkal való könnyed lírai játszadozásnál. Ez különösen feltűnik a mai, kortárs költészetünk tükrében, ahol a gondolati költészet alul-reprezentáltsága szembe szökő. Torniszterében nem mákonyt – mint oly sok kortársa –, de Istentől kapott marsalbotot hordoz. Ezért különösen örülök a találkozásnak. És azért is, hogy felfedeztem egy költeményt, felfedeztem egy költőt. Tudom, „felfedezésem“ sokak számára evidencia-élménynek számít. Ez azonban nem veheti el tőlem a felfedezés örömét, mert – jelentős költemény született! Ideje tehát, hogy poeta laureatus legyen a poeta doctus.
102
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Visszfények II. – vegyestechnika, kasírozott papír
PUSZTAI VIRÁG – VÁLSÁGJELENSÉGEK A VÍZUÁLIS KULTÚRÁBAN, ...
103
Pusztai Virág
Válságjelenségek a vizuális kultúrában, kihívások a vizuális nevelés terén Korunk emberét nap mint nap megszámlálhatatlan mennyiségű vizuális impulzus éri. Elég végigmenni egy belvárosi utcán: az emberek és járművek alkotta forgatag mellett cégtáblák, feliratok, falragaszok, plakátok színes kavalkádja pályázik a figyelmünkre. Még a buszok, villamosok oldaláról is újabb és újabb képek tolakodnak elénk, megpróbálva meggyőzni bennünket valamely termék birtoklásának előnyeiről, vagy éppen egy-egy szolgáltatás igénybevételének hasznosságáról. E vizuális információhalmaz elől elbújni sem igen lehet: az elsősorban propaganda-célú képek beszivárognak otthonainkba is. A postaládát kinyitva elárasztanak a szórólapok, a prospektusok oldalain megannyi termék fényképe látható. A hűtőszekrény ajtaját feltárva ugyanez a helyzet, az élelmiszerek csomagolása is egyre rikítóbb, a színek harsányak, hiszen nagy versengésben kell felhívniuk magukra a figyelmet. Még gyermekeinket is reklámfelületnek használják a furfangos marketing-szakemberek, hisz alig lehet olyan pólót, zoknit, iskolatáskát, tolltartót kapni, amelyről nem egy tinisztár, vagy valamely aktuálisan a mozik által vetített animációs film figurája vigyorog ránk. Ha pedig bekapcsoljuk a televíziót, végigpörgethetünk magunk előtt távoli országok nyújtotta panorámaképeket, bepillantást nyerhetünk olyan emberek, állatok és növények életébe, amelyekkel a valóságos életben sohasem találkozunk. De mi rossz van abban, ha emberek tömegei előtt kitágul a világ? – tehetnénk fel a kérdést. Valóban, az előnyeit is sorolhatnánk e képdömpingnek, hiszen könynyebben tudjuk bővíteni ismereteinket, több jelenségre van alkalmunk rálátást szerezni, és eme ingergazdag környezet sokak szerint nem csak szórakoztató, de a személyiségfejlődésre is jótékony hatással van. Csépe Valéria, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az ingergazdag környezettel kapcsolatos feltevések mára fetisizálódtak. Szerinte a félreértések kiindulópontjául az 1970-es évek patkánykísérletei szolgáltak, amikor kiderült, hogy a csupán a legszükségesebb eszközökkel (etető, itató) felszerelt ketrecekben tartott patkányok az egyszerű tanulási helyzetekben rosszabb teljesítményt nyújtottak, mint a játékok között felnövő társaik. Tény, hogy bizonyos mennyiségű környezeti ingerre szükség van a biológiai éréshez, de Csépe Valéria szerint egészen biztosan nem annyira, „mint amennyivel a babák egy részét elárasztják az okosságért mindent megtenni kívánó szülők. Az ingergazdag környezet nem azt jelenti, hogy a babákat mindenfajta módon – nyomkodós, folyton zenélő, villogó kütyükkel, videókkal, DVD-kkel – ingerelni kell. Az ingergazdag környezet mindenekfelettiségére hivatkozók megfeledkeznek egy nagyon fontos dologról: a kispatkányok nem természetes, az optimális fejlődésükhöz szükséges ingereken felüli mennyiségben
104
PUSZTAI VIRÁG – VÁLSÁGJELENSÉGEK A VÍZUÁLIS KULTÚRÁBAN, ...
kapták az újakat, hanem a kiüresített, ingerszegény környezethez képest.”1 Az ingergazdagság és a túlingereltség fogalma között tehát különbséget kell tennünk. Míg az előző pozitív hatással lehet az egyéni fejlődésre és a vizuális kultúra alakulására, addig az utóbbi esetében a tapasztalatok mást mutatnak. Ha megnézzük a kereskedelmi csatornák népszerű műsorainak stúdióképét, vagy szemügyre vesszük az újságosbódék kirakatában látható bulvárlapok, női magazinok címlapjait, harsány, rikító, ízléstelen, giccses „motívumvilággal” találjuk magunkat szembe. A filmek is egyre „pörgősebbek”, egyre gyorsabbak a snittek, harsányabbak a színek, egyre több a vágás. Az idősebb korosztály számára a legtöbb mai mozifilm már-már befogadhatatlan tempójú. Digitális gépek által termelt fotók ezrei teszik értéktelenné az emléket, amit régen egy-egy féltve őrzött babakori vagy esküvői fénykép képviselt. Most a gyerekekről már iskolás koruk előtt több órányi mozgóképes anyag készül. Egyre többeket örökítenek meg már a születésük pillanatában, nem beszélve a későbbi, különféle fellépéseken, ballagásokon, szalagavatókon, esküvőkön készült felvételekről. Turistaként is lassan többet törődünk azzal, hogy minden fontosnak tartott helyszínen lefényképezkedjünk, mint azzal, hogy élvezzük a távoli tájak varázsát. Lewis Mumford találóan írja le a helyzetet: „Régente a kép, a képi szimbólum ritka dolog volt, elég ritka ahhoz, hogy elmélyült koncentrációra tarthasson igényt. Mára azonban a valóságos élmény lett a ritka, és a kép mindennapossá vált.” 2 Sajnos, valószínűsíthető, hogy a képi dömping a valódi vizuális értékeknek, a képző- és iparművészet, a fotóművészet és a filmművészet „termékeinek” sem kedvez, hiszen az avatatlan szem egyre nehezebben veszi őket észre. Ráadásul, mióta gyakorlatilag bármely műalkotás hazavihető egy-egy albumban, netán bármikor letölthető az internetről, a kiállítások is veszítettek a vonzerejükből. A képek egyre fokozódó jelentősége ellenére napjainkban nem kell mélyreható vizsgálatokat végezni ahhoz, hogy szembeötlő legyen: a vizualitás felértékelődése nem jelenti azt, hogy a széles tömegek vizuális kultúrájának szintje emelkedett volna. Sőt, mintha éppen az ellenkezőjét látnánk. Szuromi Pál művészettörténész szerint a vizuális éhség nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. „Mérhetetlenül felduzzadt ugyan a legkülönfélébb képeslapok, filmtekercsek, színes albumok és reprodukciók tömege, ám ezzel együtt látáskultúránkat mintha egyre inkább a fénytelenség, a szürkeség árnyai lepték volna el.”3 Dacára annak, hogy nagyságrendekkel több képet látunk egységnyi idő alatt, mint az előző korok emberei, a vizuális jelek, kódok értelmezése a ma embere számára sokkal nehezebb, mint elődei számára volt. Ennek az elsődleges oka talán az, hogy mire kitanulnánk egy képi nyelvet, addigra az már el is tűnik. A másik ok bizonyára abban keresendő, hogy a vizuális élmények ilyen extrém mértékben való felértékelődése és mennyiségi növekedése sorvasztóan hat a fantáziára, az elvonatkoztatási, absztrahálási képességekre. Egyre kevésbé tudunk szimbólumokban gondolkodni, vagy egyszerűen csak felfogni a kevéssé részletesen ábrázolt képi információt. A képi impulzusok számának növekedése, a korunkra jellemző vizuális túlingereltség már önmagában előrevetíti annak szükségességét, hogy a vizuális neve-
PUSZTAI VIRÁG – VÁLSÁGJELENSÉGEK A VÍZUÁLIS KULTÚRÁBAN, ...
105
lés a korábbiaknál hangsúlyozottabban legyen jelen mind a pedagógiában, mind az andragógiában, azaz a felnőttképzésben, hiszen a terep, amelyen korunk látványkultúrája mozog, állandóan változik. A megújulási hullámok nem alkalmazkodnak a generáció-váltásokhoz, egy emberöltőn belül többször is átalakulnak a jelek és jelrendszerek. Így az emberek felnőttként is időről-időre új, ismeretlen terepen találják magukat. Márpedig, ha a jeleket nem tudjuk értelmezni, akkor veszélybe kerülünk, védtelenné és befolyásolhatóvá válunk. Furcsa ellentmondás, hogy a tömegmédia és a mozgókép megjelenése előtt a vizuális kultúra szervesebb része volt az általános műveltségnek, mint ma. Ha áttekintjük a művelődéstörténeti korszakokat, azt látjuk, hogy az ókortól a reneszánszon és a barokkon át a felvilágosodásig az emberideált egyfajta kulturális sokoldalúság jellemezte. A művelt embernek illett értenie a humán- és reáltudományokhoz egyaránt, a kor berendezkedésének megfelelő nyelvek ismeretével kellett bírnia, és ezek mellett a művészetekben is jártasnak kellett lennie. Még a 19. századi úri kisasszonyoknak is illett zongorázni, festeni, kézimunkázni, lovagolni, egyszóval szert tenni olyan ismeretekre, amelyek szélesítették a világképüket, teljesebbé tették az életüket. Mindezek az ismeretek nem a megélhetést, a létfenntartást szolgálták, hanem önmagában a szellemi emelkedettséget, a műveltségeszményt. A letűnt korok emberei a tudásnak és műveltségnek csak egy részét sajátították el gyermekkorban. Az egész életen át tartó tanulás, elmepallérozás, művelődés eszménye nem 21. századi találmány, csupán a motivációk és a célok változtak. Ami régen egy nemes idea megvalósítását szolgálta, az a művelődés tömegesedésével elsődlegesen megélhetési kérdéssé vált. A felnőttek döntő többsége ma azért vállalkozik ismeretei gyarapítására, hogy könnyebben reflektáljon a munkahelyi kihívásokra, új bizonyítványai és diplomái révén jobb munkahelyet, vagy egyáltalán: munkahelyet találjon, netán magasabb fizetési osztályba kerüljön. A művészetekkel kapcsolatos ismeretek közvetlenül nem szolgálják ezeket a célokat, így háttérbe szorulnak. Manapság nincsenek polihisztorok, a reneszánsz emberideál eltűnt. A tudomány egyre kisebb részterületekre esik szét, a komplexitás nem jellemző sem a tudományos műhelyekre, sem az egyes emberre. A globalizmus korában a globalizáción többnyire csupán egységesedési, univerzalizálódási folyamatokat értünk, de a valódi globális szemlélet, az átlátás, összefüggés-teremtés képessége lassan, de (úgy tűnik) biztosan kiveszik az emberekből. Mostanában az általános műveltség körébe ritkán értjük bele a művészetek terén való jártasságot, ha pedig mégis, akkor kizárólag művészettörténeti ismerethalmazt értünk alatta. Kevéssé törődünk például Kodály Zoltán intelmeivel, aki 1929-ben Gyermekkarok című tanulmányában leírta, hogy a zenének központi szerepe kell, hogy legyen a nevelésben, hiszen a zenei analfabetizmus akadályozza a zenei műveltség fejlődését és a hangversenyek látogatottságát. A Kodály-módszer értelmében a napi éneklés ugyanolyan fontos, mint a napi torna, a gyerek zenei anyanyelve pedig a magyar népzene lehet. Megfogalmazta azt is, hogy a zene tanítása állami feladat, ezért a kormánynak pénzt kell rá fordítani.4 Ehhez képest ma Magyarországon ott tartunk, hogy még a Himnuszt sem merik az emberek együtt
106
PUSZTAI VIRÁG – VÁLSÁGJELENSÉGEK A VÍZUÁLIS KULTÚRÁBAN, ...
énekelni a rendezvények hangszóróiból kiszűrődő dallammal. Sokszor találkozunk azzal, hogy ha valakinek van is hangja, hallása, inkább letagadja, mintsem tanúbizonyságot tenne róla. A vizuális művészetek terén sem sokkal jobb a helyzet. Lyka Károly, a művészettörténet egyik legmeghatározóbb hazai képviselője szerint „…elképzelhető az emberi művelődésnek, az emberi nevelkedésnek oly módja is, amely a rajz egészséges alapjain épül. A rajzot ezúttal a képzelhető legtágabb értelemben vesszük, alája sommázzuk tehát az emberi kéz munkálkodásának legtöbb fajtáját, mindazt a nemét, amit kézi munkával, kézügyességgel, művészettel, házi-, és kéziiparral szoktunk jelölni.”5 Lyka az iskolai rajzoktatás vitájához szólt hozzá, és állt ki annak embernevelésben betöltött elengedhetetlen szerepe mellett. „Az így értelmezett rajzműveltség nem frázis, hanem nagyon biztos, egészséges program. Örülünk, hogy ennek a rajzműveltségnek immár, lelkes férfiak buzgalma folytán, hazánkban is van egynehány melegágya.”6 Sajnálatos módon, a Kodály-i gondolathoz hasonlóan Lyka Károly elvei sem kapnak túl nagy szerepet napjainkban. A helyzet drámaiságát jól példázza, hogy manapság úgy is lehet valakiből pedagógus, hogy képtelen a tanítványai számára egy egyszerű ábrát felrajzolni a táblára. (A szemléltető eszközöket a pedagógusok többsége ma már nem maga készíti, inkább letölti az ábrákat az internetről és kinyomtatja, vagy kivetíti. Ha ez valami miatt nem lehetséges, akkor meghiúsul a tananyag átadása.) Pedig az alapvető rajzkészség az emberek többségénél könynyedén csiszolható a szemléltetőrajz szintjéig. Sokat elárul korunk látásmódjáról, hogy a különféle, és olykor egymásnak ellentmondó kompetencia-fogalmak definícióinál, és a kompetenciák típusainak leírásainál nemigen preferálják sem a vizualitáshoz, sem a kézügyesség fejlesztéséhez, a kézművességhez kapcsolódó kompetenciákat. Az Európai Bizottság − az Európai Tanács lisszaboni ülésének és az oktatási és kutatási miniszterek uppsalai informális tanácskozásának következtetéseit figyelembe véve összeállított − kulcskompetencia-listáján 7 külön szerepel például az idegen nyelvi, a vállalkozói, sőt a digitális kompetencia is, a napjainkban meghatározó vizualitást viszont az összes többi művészeti ággal egy kalap alá véve kulturális kompetenciaként könyvelik el. Ez pedig a definíció szerint „a gondolatok, élmények és érzések különféle módon – többek között zene, tánc, irodalom, szobrászat és festészet – történő kreatív kifejezésének fontosságát foglalja magában.”8 Erről a szemléletről sokat elárul, hogy a kulturális kompetenciába beleértik a kulturális tevékenységben rejlő gazdasági lehetőségek felismerése és kiaknázása elnevezésű készséget is! Magyarországon a nyolc kulcskompetenciára épülő európai referenciakeret a 2007-es felülvizsgálat eredményeként bekerült a Nemzeti Alaptantervbe, mégpedig lényegében ugyanabban a formában, ahogyan azokat az Európai Referenciakeret tartalmazza. Világos, hogy egy ilyen szemlélet mellett a hangsúlyok nem fognak a megfelelő helyekre kerülni. A vizuális nevelés mibenlétét illetően többféle definíció látott napvilágot. A Bálványos Huba és Sánta László nevével fémjelzett A vizuális megismerés és a vizuális kommunikáció című jegyzetben a következő megfogalmazás olvasható: „a vizuális nevelés a dialektika felismerésének és gyakorlásának az érzékletesség közegében
PUSZTAI VIRÁG – VÁLSÁGJELENSÉGEK A VÍZUÁLIS KULTÚRÁBAN, ...
107
működő iskolája. Jóval túlmutat az ízlés törvényeinek megismerésén és iskoláztatásán, tantárgyi értelemben pedig a készségtárgy szűkösségén.”9 A vizuális nevelésre minden korban szükség van. Az olyan időszakokban azonban, amikor a vizuális kultúra valamiféle válságba kerül, még inkább megnő a jelentősége. Jelenleg is olyan időszakot élünk, amikor a képi impulzusok sokasága közepette jól jön az értékes és értéktelen, a hiteles és manipulatív, a giccs és a valódi művészi alkotás szétválását világossá tévő iránymutatás. Mindez ma már nem csak a rajzpedagógusok és a filmesek problémája. Itt az ideje, hogy ezt felismerjük, és újragondoljuk a vizuális nevelésről alkotott fogalmainkat. Az első és legfontosabb cél a társadalom tagjainak felvértezése a káros és manipulatív hatások ellen, hiszen a fogyasztói társadalom tömegmédiája máris felmérhetetlen károkat okozott a látáskultúrában. Ki kell állni a befolyásolásra törekvő képi ingerek dömpingje ellen, a látás szabadsága mellett. Fontos az is, hogy minél többen megismerjék az egyetemes, mindenkori vizuális kultúra értékeit, a művészettörténet és a kortárs vizuális kultúra magas színvonalú és gondolatébresztő szellemi termékeit. A színes, látványos, mozgalmas, a tekintetet vonzó, de hamisan csillogó és giccses látványvilág mellé a vizuális nevelésnek fel kell mutatnia alternatívákat! A vizuális nevelésnek arra kell irányulnia, hogy minél szélesebb rétegek képessé váljanak a vizuális művészet alkotásainak értelmezésére, befogadására és élvezetére. Ha a társadalom vizuális kultúrájának szintje emelkedik, egyre többen utasítják majd el az értéktelen jelenségeket, és egyre többen lesznek azok, akik képesek – ha nem is műalkotásokat, de – vizuális, esztétikai értékeket létrehozni saját környezetükben. A vizuális-képi jelrendszer uralma felé tolódó világunkban a vizuális kultúra sorsának alakulása nem lehet egy szűk, szakmai réteg beszédtémája. Ezért a fenti célokra való törekvés mellett elengedhetetlen, hogy mihamarabb létrejöjjön egy sokrétű társadalmi párbeszéd a vizuális kultúra állapotával, valamint a vizuális nevelés feladatainak pontos definiálásával és megvalósításával kapcsolatban. JEGYZETEK 1
Csépe Valéria: Bébi Einstein. In: Mindennapi pszichológia. 2010/II. 7-11. old. Mumford, Lewis: A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. 242-244. old. 3 Szuromi Pál: Sorvadó szempárok – Látáskultúránk pozíciói (2010) In: Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Szeged, Bába Kiadó, 5. old. 4 Kodály Zoltán: Gyermekkarok 1929, In: Visszatekintés I. (Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc). Zeneműkiadó, Budapest, 1974. 5 Lyka Károly: Kis könyv a művészetről. Corvina kiadó, 1971. 76. old. 6 Lyka Károly: Kis könyv a művészetről. Corvina kiadó, 1971. 80. old. 7 Az Európai Referenciakeretben szereplő kulcskompetenciák: 1. Anyanyelvi kommunikáció, 2. Idegen nyelvi kommunikáció, 3. Matematikai, természettudományi és technológiai kompetenciák, 4. Digitális kompetencia, 5. A tanulás tanulása, 6. Személyközi és állampolgári kompetenciák, 7. Vállalkozói kompetencia, 8. Kulturális kompetencia. Ld.: Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, http://www.ofi.hu/ tudastar/nemzetkozi-kitekintes/egesz-eleten-at-tarto 8 Az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciák. Háttéranyag. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, http://www.ofi.hu/tudastar/nemzetkozi-kitekintes/egesz-eleten-at-tarto 9 Bálványos Huba – Sánta László: A vizuális megismerés és a vizuális kommunikáció. Budapesti Tanítóképző Főiskola házi sokszorosító üzeme, változatlan utánnyomás, 1996, 4. old. 2
108
KACSKOVICS ATILLA VERSE
T
rambuli
n Kacskovics Attila
Ártatlan sznobság Lassú minden vágy a pupilládon, mint a fény A szádon, és mint a mozdulat a füledben. Csak az ujjaidon voltak hangok, És gyors varangyok futottak át a réten a tóhoz, Ahol piknikeztünk nyáron, de már tél van és fagy. Hó füvön és dér a szélvédőn reggel. A megfagyott lábtörlő és a kongó henger Az udvaron is csak egy búgó bádog kísértet, Mocska; a rozsda szétfolyt alatta, s felette az ég Kékjének sótlan foltja jelezte még; – hogy nem halt meg a világ. De bent a kandallónál a tér is tűzszínű légfestékkel Vonta be a falakat. Testeden a parázs árnyéka űzte a sötét és világos vadakat Oda, ahová a szemem is túl buja, hogy csak úgy Alkalmatlankodva belessen, hogy kalap-kabát nélkül Tiszteletet tegyen, de névjegyét már ne hagyja hátra…
Te érted ezt, amit most füledbe súgott az agy? Az enyém, vagy bárkié, aki kicsit is nyomot hagy Benned, de én akarok lenni az utolsó, végső – konzekvenciád. Hogy kezedet vegyem és szíved ostromát egy tollvonással Letudjam, s hasadon ébredjek reggel, szerelemmel teli Fejjel, álommentes hajnalbélyegekkel a szemem alatt; Megadva magamat neked…
TAKÁCS ZSUZSANNA – PRÓZÁJA
109
Takács Zsuzsanna
Bárányhús Ne várj időrendi sorrendet. Sosem volt. Forró vagyok. Égek. Nem is! Tüzelek, sikítozva rohangálok az utcán, Oltsatok el! Oltsatok el!, de a többiek hidegsége elmarad. Nincs az a víz, ami elolthatna, nincs mód, hogy lecsillapodjak, mert csak perzselem az életet és pár másodperc alatt elfogyom. Hamu marad utánam. Az égbe, az ürbe menekülök, s ahogy átsuhanok a messzeségen, te csak egy meteort látsz. Kormosodom. Láz jár át. 38, 39, 40, 41, 42°C! Kicsapódnak a fehérjéim. Már hallom is, már érzem is! Mutasd a kezed. Tessék, fogd! Szorítsd erősen, mert elfutnak. Elhagynak. Majd, ha lecsitultam, tömd vissza őket. Kipirultam. Lüktet a belsőm, pezseg a vérem, élek! Még élek. Ettől élek? A ceruza a kezemben olyan irammal suhan, hogy szikra lobban a papíron és én vízért kiáltok. A mosdóhoz futok, hűsítő hideg vizet engedek, s vele együtt én is elmerülok a csövekben. Vizi hulla, de arcán a kihülés jelei nem láthatók, mert a tűz, ami belülről emésztette, meg ekkor sem hagyja nyugodni. Nem merem megfogni. Éget! Féltek hozzám érni? Tüzet okád, dühöng. Miért beszélek harmadik személyben? Bizonyára elment az esze. A tűz színe a piros és sárga, de én csak önmagamat látom a tükörben, senki sem jöhet közelebb. Kinyújtom a kezem, hogy a nyári zápor megnyugtasson, de a felhő rémülten elmenekül. Hol a víz, mely lenyugtat? Nem akarok szénné égni. Nem akarok erdőket kiirtani. A saját tűzbéli ropogásomon kívül már nem is hallok mást. Fekete a szemem. Dejavou jon, mely elringat és ágyba visz. Ne takarjatok be! nyöszörgöm még félálomból. Úgyis mindig melegem van.
110
ÁCS GERGELY VERSE
Ács Gergely
Elysium Akár makrancos, barbár csődör, Én is álló testtel álmodom. Ménesem közt rohanva végtelenbe, Gyeplő nélkül vágtatok. Nappalonként izzadtam át, Verítékben fürödve százegy éjszakát. S ha sötétedő hajnal virradt házamra, Ébren kerestem a kulcsod vész szavát. Kantár nincs, mi megfékezne nyomban, Fogaim közé szorítva, rút vasnyaláb. Porba őrölte azt megszabadult fejem, Patkóm pusztította ősi, tar határt. Kényszerrel tétetett hátamra nyereg, Vezetni próbált a sejtjeiben bitorló. Betörni akartak vagy megtörni teljesen, Dobta hátáról béklyót a pajtából kirontó. Eres, munkás farra nyomott bélyeg, Tudatja, valakihez tartozom. Forró, acél marta pecséttől visít, Feljebb gőggel állok tinókon és barmokon. Nyerítés szabadon skandált ódája visszhangzik, Echo-ként hallja azt a patás nemzet. Megmakacsolva, ám vágyakkal telve szabad vagyok, S ha lőn háború, csak te verhetsz ismét teherbe.
T
rambuli
n
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
111
Babosi László 1
„NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN A BARÁTOM VOLT” Ratkó József és Fábián Zoltán kapcsolata – levelezésük tükrében
Egy költő vagy író életművéhez szervesen hozzátartozik minden olyan nem a nyilvánosságnak szánt írásos dokumentum – levél, jegyzet, napló, töredék –, amely segíti az olvasót a szerző személyiségének, gondolkodásának és üzeneteinek mind pontosabb megértéséhez. A következőkben Ratkó József (1936–1989) költő és Fábián Zoltán (1926–1983) író kapcsolatáról szeretnék felvillantani néhány epizódot levelezésük segítségével. Az „ötvenes évek derekán ismerkedtem meg Ratkó Józseffel” – emlékezett vissza Fábián Zoltán.2 „Akkor még középiskolás diák volt; jól emlékszem arra, hogy a [nyíregyházi] városháza sarkánál, a járdaszélen ácsorogva, olvasta egy nagyalakú kockás füzetbe írott verseit. Nem akarta kiadni a kezéből a füzetet, így nem volt más: álltunk ott a csípős szélben, a lábunkat fázósan váltogatva, ő dünynyögve mondta a verset, én meg hosszú, cingár karja fölött a füzetre sandítva, próbáltam elolvasni. Később aztán kaptam is tőle néhány verset, amelyeket sikerült megjelentetéshez segítenem.”3 Fábián Zoltán ekkor már befutott novellistaként az Írószövetségben dolgozott, míg Ratkó a nyíregyházi Állami Kossuth Lajos Gimnázium tanulója volt, és 1953 decembere óta rendszeresen közölt verseket a helyi Néplap című megyei napilapban. A fiatal poétát a megye egyik legtehetségesebb költőjeként tartották számon. Kapcsolatuk a következő évtizedben mélyült el. Ratkó ebben az időben annak a nagykállói járási könyvtárnak az igazgatója volt, ahol Fábián élete első író-olvasó 1
RATKÓ József: Barátot, küzdőtársat vesztettünk = Az irodalom „mindenese”: Fábián Zoltán. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban rendezett emlékülés előadásainak, korreferátumainak szerkesztett szöveganyaga. Szerk. FUTAKY László, bev. és utószó: MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1986, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 60. p. (Szabolcsi Téka, 11.) 2 1954. október 3-án mindketten szerepeltek Nyíregyházán egy irodalmi esten. „Este hat órai kezdettel irodalmi est kezdődik a József Attila kultúrotthonban, amelyen Szabó Pál Kossuth-díjas író és Fábián Zoltán fiatal író tart előadásokat. Az irodalmi esten fellép még Mádi Szabó Gábor, Demeter Hedvig színművész, Kassai János zongoraművész és Kürthy Eta énekművésznő. A nyíregyházi írócsoport tagjai közül ezen az ünnepségen Ratkó József, a fiatal költő szerepel...” Lásd Ma kezdődik az Ünnepi Könyvhét = Néplap, 1954. okt. 3., 234. sz., 6. p. 3 FÁBIÁN Zoltán: „…így lettem én nyíregyházi születésű” = Az irodalom „mindenese”: Fábián Zoltán. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban rendezett emlékülés előadásainak, korreferátumainak szerkesztett szöveganyaga. Szerk. FUTAKY László, bev. és utószó: MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1986, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 120. p. (Szabolcsi Téka, 11.) 4 „Nagy öröm újra és újra visszajönni ide, Nagykállóba, ahol az első író-olvasó találkozót tartottam életemben. Köszönöm, hogy megtartottak jó emlékezetükben. 1973. IV. 17. Fábián Zoltán” – olvasható a nagykállói könyvtár vendégkönyvében.
112
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
találkozóját tartotta.4 A két alkotó számos irodalmi és kulturális rendezvényen szerepelt együtt,5 és tevékenykedett megannyi közös ügyért. Csak néhányra utalok: író-olvasó találkozók sokaságán vettek részt együtt, és szerveztek egymásnak is.6 1967-ben azt tervezték, hogy közösen dolgozzák ki Ratkó évek óta dédelgetett filmötletének forgatókönyvét, amelyből regényt is akartak írni. Ennek érdekében egy hetet töltöttek együtt a tiszadobi gyermekvárosban, ahol „környezettanulmányt folytattak egy készülő új ifjúsági regényhez, amelynek témája nyolc, testvérnek tartott állami gondozott gyerek sorsa. A Vadvirágok című regény bemutatja majd a gyermekvárost és az ott élő gyerekek problémáit. A regény summázata: »Nem szabad megsérteni az ember hitét, mert abból tragédiák származnak«”7 – adta hírül a Kelet-Magyarország. Terveiket sajnos – ma már nem tudni mi okból – nem valósították meg. Ratkó viszont megírta és elküldte Fábiánnak a Vadvirágok című filmnovelláját, amely szerencsére az író hagyatékában megmaradt. A következő évben Fábián, aki élete során számos műsort állított össze irodalmi színpadok számára Ratkó, Bella István és Simonffy András műveiből készített színvonalas válogatást. A műsornak Ratkó egyik versének, illetve első kötetének címét adta: Félelem nélkül. Ez megjelent nyomtatásban,8 és 1968. október 25-én a visegrádi Őrtorony Irodalmi és Művészeti Klubban a Vígszínház művészeinek9 közreműködésével bemutatták. Az előadáson jelen volt mindhárom szerző. 1971-ben a magyar irodalom „követeként”, az Írószövetség küldöttjeként Bulgáriában vendégeskedtek.10 Velük tartott Bihari Sándor költő is, akinek neve felbukkan majd néhány itt közölt Fábián levélben. Az 1972-ben Felsőtárkányban indult olvasótábori mozgalomnak mindketten emblematikus alakjai voltak, mint ahogy a beregi Tiszaszalkán évenként megrendezett Váci Mihály emlékünnepségeknek vagy a tokaji írótáboroknak is. A nagykállói járási könyvtár által 1975-ben publikált Ratkó József művei és a róla szóló irodalom című bibliográfia kiadásában jelentős szerepet játszott Fábián Zoltán. „Nekem Fábián Zoltán a barátom volt. Lelke velejéig ismertem. S ő sokkal hamarabb kiismert engem, hiszen tíz esztendő volt közöttünk.”11 „Zoltánon sem fogott »a hó a hő az erkölcsi erózió«. Azért, mert igazság helyett szemétdombot sohasem ölelgetett.”12 Írónak „kevés szavú, de irodalomszervezőnek fáradhatatlan és páratlan [volt] […] száguldozott az országban föl s alá az Írószövetség titkára5
Pl. Penyigén a kultúrházban Fábián Zoltán és Ratkó József tartott irodalmi estet, amelyen csaknem az egész község részt vett. Lásd KORMÁNY Margit: Író-olvasó találkozó Penyigén = Kelet-Magyarország, 23. évf., 1966. nov. 10., 265. sz., 3. p. 6 Pl. 1968. október 25-én a visegrádi Őrtorony Irodalmi és Művészeti Klubban Ratkó József, Bella István és Simonffy András közös irodalmi estjét szervezte meg Fábián Zoltán. Az estnek Ratkó egyik versének és az első kötetének címét adta: Félelem nélkül. 7 Regény készül a Tiszadobi Gyermekváros életéről = Kelet-Magyarország, 24. évf., 1967. szept. 9., 213. sz., 5. p. 8 FÁBIÁN Zoltán (összeáll.): Félelem nélkül. Műsor irodalmi színpadik számára. Ratkó József, Simonffy András és Bella István írásaiból = Ifjú Kommunista, 12. évf., 1968, 4. sz., 37–47. p. 9 Szécsi Vilma, Miskolczi Ottó, Verdes Tamás. 10 Ratkó 1971. augusztus 23. és szeptember 30. között tartózkodott Bulgáriában. 11 RATKÓ József: Barátot, küzdőtársat vesztettünk = Az irodalom „mindenese”: Fábián Zoltán. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban rendezett emlékülés előadásainak, korreferátumainak szerkesztett szöveganyaga. Szerk. FUTAKY László, bev. és utószó: MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1986, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 60. p. (Szabolcsi Téka, 11.) 121. m. 61. p.
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
113
ként, a szellem mindeneseként. […] egyforma buzgalommal, odaadással ügyködött élő és holt íróinkért s értük: az olvasó népért”.13 Barátságuk mélységét mutatja, hogy Ratkó, aki ritkán ajánlott verset másoknak, „bölcs előrelátással és félelmetes megérzéssel”14 Fábiánnak „ajánlotta Törvénytelen halottaim című veszedelmes versét. Mintha tudta volna, hogy az újkori barbarizmusnak”15 Fábián „lesz az egyik áldozata, szó szerint: törvénytelen halottja. Ott fekszik majd roncsolt testtel a „holtak deresén” a szentendrei út májusi fénymaszatában…”16 – írta Nagy Gáspár. Az írót 1983 májusában Szentendrén, egy részeg sofőr által vezetett teherautó gázolta halálra, miközben feleségével karöltve éppen a zebrán kelt át. Fábián Zoltán leveleiben önzetlen, segítőkész barátként, Ratkó verseinek terjesztőjeként és irodalmi műsorok szervezőjeként jelenik meg. Ratkó informatív és személyesebb hangú, a gondjairól is beszámoló vallomásos levelei különösen figyelemre méltóak, mert könyvtárosi-népművelői munkája mellett bepillantást adnak alkotóműhelyébe is. Ratkó József levelei a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban őrzött Fábián Zoltán hagyatékban találhatók meg, míg Fábián Zoltáné Ratkó József hagyatékában, amit a költő családja őriz Nagykállóban.
RATKÓ JÓZSEF ÉS FÁBIÁN ZOLTÁN LEVELEZÉSE 1. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Te Zoli, Képzeld el, milyen jó ekkora nagy papírra írni!17 Ha diákkoromban ilyenre lett volna pénzem, bizonyára megújítottam volna a magyar versformát. Íme, küldöm a Vadvirágokat18 – ne befolyásoljon a gyerekes történet, sokkal több lehetőség van benne, mint amit én lírai lélekkel beleláttam. Ne haragudj, hogy meglógtunk, nagyon fáradtak voltunk, s az igazság az, hogy tényleg nem iszom már – ezt Tiszadobon is megláthatod majd. Az a távirathistória nem igaz, mondd meg annak az asszonynak, hogy bocsásson meg, hirtelen nem jutott eszembe más épkézláb kifogás. 13
RATKÓ József: Tiszaszalka dicsérete = Beregi találkozások. Szerk. MEZŐ András, 1986, Vásárosnamény, Városi Könyvtár, 176. p. 14 NAGY Gáspár: „Engem hívtak Fábián Zoltánnak…” = Cingár Herkules. Emlékezés Fábián Zoltánra. Szerk. FODOR András, MÁTIS Lívia. Budapest, 1996, Fábián Zoltán Alapítvány, 9. p. 15 Uo. 16 Uo. 17 Ratkó József egy A/3-as méretű lapra írta levelét. 18 Itt Ratkó a Vadvirágok című filmnovellájára utal. Megjelent: Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 39. évf., 2004, 3. sz., 335–340. Lásd BABOSI László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához = Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 39. évf., 2004, 3. sz., [333]–335. p. A novella az alábbi internetes címen elolvasható: http://www.szszbmo.hu/szemle/component/content/article/16-irodalom/323-babosilaszlo-2004-03
114
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
A történet úgy menne tovább,19 hogy a srácokat Pali Pesten összeszedi (miután 1956-ban foglal egy lakást maguknak), s az ő minimális fizetéséből tartja-taníttatja testvéreit. Logikus, hiszen újra egymásra szorulnak, nincs más közösség, amely ilyen könnyen befogadná őket. Nyomorognak. Pali föladja eredeti terveit, hogy testvérein segítsen. Laci meglopja őket, kirámolja a lakást. 8 hónapot ül. Utána találkoznak vele, megmondják néki, hol tartják a lakás kulcsát. Pali cinikussá válik, elfásul, mert – testvérei érdekében – nem tanulhat tovább. Zoli, ne haragudj, most nem vagyok formában, nem tudom pontosan és szépen tovább fogalmazni a történetet. Másra figyelek. Valami vers készül bennem. Tiszadobon elintéztem a dolgokat, kérlek, írd majd meg pontos dátumát érkezésednek. Feleséged is lehozhatnád – Tiszadob gyönyörű hely, üdülésre is kiváló. Az én feleségem is jön a gyerekekkel. Íme, küldök neked egy verset. Jó. Az Új Írásban jelenik majd meg. Azért küldöm, hogy megengeszteljelek az elmaradt beszélgetés miatt. Címét ugyan elfelejtettem már!20 Rangja: paraszt. A forradalmat tenyeréből etette mindig. Mellére szorított kalappal tiszteli, féli a hatalmat. A tengerinek meghajol, térdet hajt a krumplibokornak. Ha élni hagyják, szépen él: fölnéz az égre és dalol. Asszonya kenyeret ölel magához, hétfelé szeli. Ha néhanapján ünnepel, kitüntetésként szívét viseli. Itt van egy ráadásnak: A halálig21 Én, egy a fegyvertelenek közül, egyensúlyozva egyszál hitemen a félelem szakadéka fölött énekelek. Magamat bátorítom. Átjutok talán a halálig. Szevasz. Ölel: Ratkó Jóska [Nagykálló,] 1967. júl. 7. 19
Itt Ratkó a Vadvirágokra utal. A vers címe: Arckép. Megjelent: Kelet-Magyarország, 24. évf., 1967. júl. 16., 166. sz., 7. p. és Új Írás, 7. évf., 1967, 8. sz., 59. p. 21 Megjelent: Napjaink, 6. évf., 1967, 8. sz., 9. p. 20
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
115
2. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Kedves Zoli! Megorroltál talán, hogy nem válaszolsz? Hidd el, dögfáradtak voltunk, azért nem maradtunk ott; meg aztán én már nem nagyon kedvelem az ivást. Arról van szó, hogy Kelemen Lajos, a Tiszadobi Gyermekváros igazgatója válaszolt nekem; azt írta, nagyon szívesen lát bennünket. Kérlek, írd meg, mikor jössz, hogy Nyíregyházán várhassalak. Keleti kényelem, ideális körülmények várnak bennünket. Kérlek, ha dolgod is volna, gyere, mert különben Kelemenék hitegetésnek vélnék azt, amit írtam nekik. Remélem semmi akadálya sincs annak, hogy eljöjj v. eljöjjetek. Szeretettel köszöntelek – írj tüstént! Szervusz: Ratkó Jóska Nagykálló, 1967. júl. 25. 3. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Kedves Zoli! Majd írd vagy táviratozd meg a pontos időt, mikor jöttök. Hankóczi22 is jöhet, ha akar. Az igazgató neve és címe: Kelemen Lajos, Tiszadob Gyermekváros. Javaslom, hogy a Keletiből a hajnali 702-kor induló Tokaj-Expresszel gyertek, 958-kor vagytok Nyházán,23 ahol én várlak benneteket. Nyházáról egyébként 1128-kor indulunk tovább, Tiszadobra 1305-re érünk. Ha korai az indulás, gyertek a Nyugatiból a 715-kor induló gyorssal, Nyházán vagytok 1114-kor, onnan 1128-kor indulunk tovább. Hát ez van. Hankóczi jöjjön! Ölel: Jóska [1967. július 28-ai nagykállói postai bélyegzővel.]
4. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez 1967. VIII. 17. Drága Jóskám, itt küldünk néhány Kresz Berci24 által remekelt képet – rólad. Szebb vagy rajtuk, mint életben. Remek. Gólzáporod pedig a csatárteljesítmények káprázatos csúcsa. Gratulálok!!! Feleségednek kézcsók, gyerekeidet csókolom, téged ölellek: Zoli 22
Hankóczi Sándorról van szó, akivel ekkor Fábián együtt dolgozott az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. 23 Nyíregyházán 24 Kresz Albert fotóművészről van szó.
116
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
Ha elfogytak a kukacaid, gyere Pestre – itt annyi van, mint a szemét. Ha csak képről (Kresz képről) ismernélek – egészen értelmes és szimpatikus fickónak tartanálak. Üdv. Sanyi25 Gondolom az új kötetedben valamelyik fotót használni tudod. Üdv: Berci
5. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám! Ma kaptam levelet Kulin Gyurka26 bácsitól a közös lapunkra. Sajnos nem ér rá 13-án, és közvetlenül utána sem. Már előzetes meghívások kötik. Így nem tudjuk megejteni a találkozót.27 Azt javaslom, Jóskám, hogy halasszuk későbbre. A nyári szünet miatt – gondolom – ősszel kellene megtartani. Jó? Írd majd meg, hogy mi a véleményed a dologban. Befejeződött a hosszúra nyúlott könyvhét. Amióta tőletek eljöttem,28 a fél országot bejártam, Balftól Mezőkeresztesig. Nem panaszkodhatom, mert elég jó estjeink voltak, de azért jóból is megárt a sok. Csak a Ratkó féle öhön nem árt meg.29 Feleségednek kezét csókolom, téged családoddal együtt szeretettel ölellek: Zoli 1968. VI. 9. 6. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Jóskám! Ismét és újra: köszönöm a vendéglátást. Jó volt veletek és nálatok lenni. Feleségednek kezét csókolom, téged gyermekeiddel együtt ölellek: Zoli Ui.: Szálloda volt; kellemesen (már amennyire lehet) utaztam; a sapka nincs meg; Bélával csak Bpesten találkoztam. 1968. XI. 27. 25
Hankóczi Sándor. Kulin György (1905–1989) csillagászról, egyetemi tanárról van szó. Kulin György tudományos munkássága mellett a csillagászat méltán népszerű ismeretterjesztője is volt, Fábián Zoltánnal pedig több tudományos-fantasztikus regényt írt, és gyakran tartottak közös író-olvasó találkozókat. 27 Egy nagykállói író-olvasó találkozóról lett volna szó. 28 Fábián Zoltán is vendége volt az Ünnepi könyvhét szabolcs-szatmári eseményeinek. Lásd (P): Íróvendégek, vetélkedők, könyvutcák az ünnepi könyvhét szabolcsi programjában = Kelet-Magyarország, 25. évf., 1968. máj. 19., 116. sz., [7.] p. 29 Ratkó a vendégeit mindig a maga készítette kedvenc pásztorételével, öhönnel kínálta meg. 26
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
117
7. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Drága Jóskám! Két dologban zavarlak. Egy: mellékelten küldöm Békés Gyurka meghívását.30 Az a műsor hangzik majd el, amelyet én állítottam össze. Magam is ott leszek – persze. Jó lenne, ha te is el tudnál jönni, s záradékul elmondanád a Tanyákat. Jó? Költségeidet fizetik. Kettő: Tibor31 kiállítására két időpontot javaslok. Vagy április 11-én, a költészet napján tennénk ki a képeit, vagy rá két hétre, április 25-én. Nagy alap-kartonunk van, arra kell majd szépen felragasztani a képeket. Üveg nem kerül rájuk, mert fénylik, s zavart okoz. Körülbelül 15-20 kép kellene. Sürgős választ várok: mikor hozza Tibor a képeket? Én magam segítek majd neki a felragasztásban és a kiállítás megrendezésében. A legjobban azt szeretném, ha 11-én jönne. Aznap egyébként Ady-műsor lesz megyei Költészet Napja keretében. A Tibor útiköltségét ki tudom fizetni. Üdvözlet az egész családnak. Ölellek: Zoli 1969. március 25. Gyurinak is, nekem is sürgősen válaszolj!!! 8. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám! Mi32 is kijöttünk Zagorskba.33 Igazad volt: valóban nagyon szép ez. – Gyakran emlegetünk. Baráti ölelés; feleséged[nek] kézcsók, üdv: Fábián Zoli 1969. X. 27. 9. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám! Mindenek előtt; nagyon sajnálom, hogy a múltkor végül is nem találkoztunk. Olyan ostobán alakult a helyzet, hogy már nem tudtam elmenni a találkozóra. Sajnálom, és szégyenlem is miatta magamat, hiszen én javasoltam a helyet, s meghívó 30
Itt Békés Györgyről, a hatvani Ady Endre Könyvtár igazgatójáról van szó. 1969. ápr. 30-án a Költészet napja alkalmából irodalmi estet tartottak Hatvanban az Ady Endre Könyvtárban. Bevezetőt Fábián Zoltán mondott, közreműködött Ratkó József és a Hatvani Irodalmi Színpad. 31 Itt az akkor Nagykállóban élő Szabó Tibor grafikus- és festőművészről van szó, akinek Fábián Zoltán kiállítást szervezett. 32 Fábián Kertész Ákos íróval volt Zagorskban, a képeslapot Kertész is aláírta. 33 Ratkó József 1969-ben Benjámin Lászlóval együtt, egy költődelegáció tagjaként, tizenhét napot töltött a Szovjetunióban. Részt vett a Pszkovban és a Pecsorában megrendezett Puskin-emlékünnepségeken, s járt Zagorskban (ma Szergijev Poszad) is. Fábián Zoltán erre utalt levelében.
118
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
félként – tele bukszával! – kellett volna odamennem. Ígérem, hogy kipótolom. Említettem neked, hogy az egyik igen tehetséges fiatal bolgár költő, Gencso Hrisztozov – többek között – tőled is le akar fordítani 10-12 verset. Március végéig van Magyarországon, az Írószövetség ösztöndíjával, s igen jó lenne, ha találkozni tudnátok. Idő és alkalom van még rá éppen elég. Két eset van: vagy te jössz fel, s itt ültök le Pesten, vagy ő utazik Nagykállóra hozzád. Esetleg meghívhatnád, valami író-olvasó találkozóra is beszervezhetnéd, tehát a költségei megtérülnének. Az Alföld is szívesen látná egy-két napig, hiszen ott jelent meg először magyarul verse.34 Jóskám, ismerem szervezői zsenialitásodat, éppen ezért bízom, hogy mesterien nyélbe ütöd ezt a találkozót. Azt ajánlom, közvetlenül vedd vele fel a kapcsolatot, ez a gyorsabb és biztosabb. Címe: Gencso Hrisztozov, Budapest, VI., Zichy Jenő utca 27. sz. II. em. 8. (Komlós Imre lakása); telefon: 112-196. Még egy kérés. Postafordultával kérem válaszodat a következőről: beleegyezel-e abba, hogy a Népművelési Intézet valamelyik irodalmi színpada számára a te és a Buda Feri35 verseiből műsort állítsak össze, amelyet ünnepélyes keretek között Kazincbarcikán mutatnánk be, március 7-e táján. A műsor után nektek is lenne feladatotok, válaszolni kellene a hallgatóság kérdéseire, stb. Gyorsan válaszolj, mert hozzájárulásod nélkül nem kezdhetek munkába. Kedves mindnyájatokat szeretettel köszöntelek: Zoli Budapest, 1970. jan. 27. 10. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Zolikám, vártam leveledet. A műsor készítésébe, természetesen, beleegyezem, ilyet ne is kérdezz tőlem, ha Te csinálod. Csupán az lenne a kérésem, hogy a harmadik kötet36 verseiből is legyen benne egy-kettő; mondjuk, a Napjaink 1968. decemberi számában megjelent Tanyák és Magyarok, meg a Napjainkban (1969. nov. vagy dec.) közölt Az ének megmarad,37 amelyben a vége felé van egy sajtóhiba: a leforgatott szó helyett a leforgott az érvényes. Február 12-én kórházba megyek Pestre, a Karolina útra. Ha sikerül, 11-én megkereslek, ha másképp nem, telefonon. Ami Gencso Hrisztozovot illeti, természetesen megcsinálom a találkozót; de csak február 5-én tudom; ma írok neki is.38 Az Alföldet fölhívom telefonon, innen 34 HRISZTOZOV, Gencso: Rokonság (Fordította: KIRÁLY Zoltán) = Alföld, 20. évf., 1969, 4. sz., 55–56. p. Ratkó József és Gencso Hrisztozov kapcsolatáról lásd RATKÓ József: Végtelen évszak. Válogatott művek. Összeáll. és magyarból ford. HRISZTOZOV, Gencso, ill. BEREGSZÁSZI SZABÓ Tibor, szöveggond. RATKÓ Lujza. Budapest, 2008, Hollósy Galéria, [121]–135. p. (Versek és képek, 3.) 35 Buda Ferenc költőről van szó. 36 Az Egy kenyéren (1970) című kötetről van szó. 37 Ratkó József: Az ének megmarad. Sánta Ferencnek = Napjaink, 8. évf., 1969, 11. sz., [7.] p. 38 Ratkó levelét lásd RATKÓ József: Végtelen évszak. Válogatott művek. Összeáll. és magyarból ford. HRISZTOZOV, Gencso, ill. BEREGSZÁSZI SZABÓ Tibor, szöveggond. RATKÓ Lujza. Budapest, 2008, Hollósy Galéria, 96. p. (Versek és képek, 3.)
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
119
menne akkor oda. Két találkozót rendezünk neki 3-300 Ft-os tiszteletdíjjal, hogy érdemes legyen eljönnie. Egyébként jól vagyok. Ölel: R. Jóska Beszéltem az Alfölddel, valószínűleg fogadják Gencsót. Kérlek, hívd föl telefonon, hogy feltétlenül fogadja el meghívásomat – nem akarom átverni a már (!) megszervezett közönséget. Szevasz [Nagykálló, 1970. január 30.] 11. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Zolikám, ha nem útálnám annyira Pestet és a kórházat, bizonyára találkoztunk volna most, hogy ott jártam. Gencso biztos beszámolt arról, hogy jól vagy rosszul érezte magát nálunk, mert megszerveztem néki itt két találkozót, egyet egy elmaradott tanyán.39 Tiszta ember. Ami a kórházakat illeti, jó hogy fölmentem. Nem találták különösebben érdekesnek bajaimat, minimális fokú meszesedést találtak a gerincemben, nem kellett túl sokat könyörögnöm, hogy engedjenek haza a vizsgálat után. Most itthon kezelnek; feküdnöm, tehát betegszabadságon lennem, nem muszáj. Ebből következik, hogy nem kérhetek az Irodalmi Alaptól segélyt. De ha sok a pénzük, adjanak Buda Ferinek, s lehetőleg sokat, mert nagy bajban van. Tanyán tanít, mint hallottad, egyedül tartja el népes családját. Az Irodalmi Alap igazán letehetne Buda Feri esetében arról, hogy ő kérvényt nyújtson be. Feri keserűen büszke, kemény ember – összerúgott egyszer Földeák János bácsival,40 s azóta a világ minden kincséért sem fordulna az alaphoz. Viszont nagy költő és nagyon szegény, hát támogatni kell! Ha az alap ilyen pici bajra és három nap (eddig voltam kórházban) betegszabadságra adhat nekem 1-2000 Ft segélyt, miért nem adhat Buda Ferinek 34 évi nyomorgásért, üttetésért, tengernyi bajáért és gyönyörű verseiért havi 2500-3000 forint ösztöndíjat? Jogcím volna: most soroltam fel. És még egy: Ha tudnál időt szakítani, jó lenne elmennünk Budához, hadd érezné, hogy nincs egyedül. Ha megkapom a honoráriumot a 3. könyvemért, bizisten szervezek egy kirándulást hozzá, meghívom Ághot, Bellát, Serfőzőt, Kalász Lacit.41 Nemsokára fölmegyek Pestre, és akkor beszélgetünk, akkor mindenképpen megkereslek. Addig is ölel: Ratkó Jóska [1970. február 21-ei nagykállói postai bélyegzővel.] 39
A nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban és a szakolyi Miklós tanyán volt a két író-olvasó találkozó. Erről lásd i. m. 123–126. p. 40 Földeák János (1910–1997) író, költő, ekkor a Művészeti Alap igazgatóhelyettese. 41 Itt az ún. Hetek költőcsoportosulás tagjairól van szó: Ágh Istvánról, Bella Istvánról, Serfőző Simonról és Kalász Lászlóról.
120
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT” 12. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Zolikám,
ne neheztelj a zavarásért, egy nekem fontos ügyben kérném közbenjárásodat: 1967-ben 4000 Ft kölcsönt kaptam az Irodalmi Alaptól, amely ezt a Magvetőtől járó honoráriumokból vonta le. Nem tudom, lejárt-e már, s ha igen, közölték-e ezt a Magvetővel. Ti. azóta már megjelent egy kötetem is, amelynek a tiszteletdíjából bizonyára futotta erre az adósságra. Arra kérlek, nézd meg, tartozom-e még az Alapnak, s mennyivel, ha már nem, akkor pedig az Alap közölje ezt a Magvetővel, mert különben ők levonják a 25%-ot a honoráriumból. Előre is köszönöm, hogy fáradsz ezzel! Jól vagy inkább közel jól vagyok, idegesen várom a harmadik kötetemet, milyen lesz, stb. Marika42 hogy van? Ölel: Jóska [1970. március 24-ei nagykállói postai bélyegzővel.] 13. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Kedves Zoli! Ne haragudj a zavarásért. Arról van szó, hogy júl. 1-étől három hónap fizetés nélküli szabadságot vettem ki, s szeretnék az Alaptól erre a három hónapra ösztöndíjat vagy segélyt kapni, hiszen élni is kell. Az igaz, hogy most jelent meg a könyvem,43 de csak 5000 Ft körül kaptam az előlegek miatt. Az árvízi számlára befizettem 500 Ft-ot;44 s vannak szegényebb testvéreim, barátaim is. Mellékelem ehhez a levélhez a segély és a felvétel iránti kérelmet. Arra kérlek, továbbítsd és ha lehet, segíts ahhoz, hogy megkapjam. A Magvető még ez évben szerződést köt velem a negyedik kötetre.45 Ez biztos; Kardos György46 mondta nekem a közgyűlésen.47 Jól vagyunk egyébként. Dolgozom. Egy-két héten belül, ha lesz pénzem, fölkereslek. Szervusz. Ölellek benneteket: Ratkó Jóska Nagykálló, 1970. júl. 6. 48 42
Fábián Zoltánné. Egy kenyéren. Budapest, 1970, Magvető. 44 1970-ben volt a beregi nagy árvíz. 45 A Törvénytelen halottaim című kötetről van szó. 46 Kardos György (1918–1985) szerkesztő, Magvető Kiadó igazgatója. 47 Az Írószövetség közgyűléséről van szó. 48 A levélre Fábián Zoltán ezt jegyezte fel: „Alaphoz [küldtem]: levél + kérvények; és válaszoltam [Ratkó Józsefnek] VII. 23-án.” 43
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
121
14. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám! Két kérvényedet átküldtem az Irodalmi Alaphoz, László Gyulának,49 Földeák utódjának. (Ő lett a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályának vezetője, igazgatóhelyettesi rangban.) Remélem, a kért támogatást megkapod. A családi pótlékot talán külön is el lehet intézni; – ennek majd ők utána járnak. Kicsit késtem a postázással, mert szabadságon vagyok, s elhúzódva a világtól, írok. Néha ezt is kell, mert lassanként már én is elfelejtem, hogy tulajdonképpen író vagyok. A régóta készülő és többször félben maradt regényemet szeretném befejezni. Majd meglátjuk. Örülök, hogy írsz. De közben – eljutott hozzám a híre – szervezel is. Mondják, hogy elég jó volt a debreceni találkozó; bár vannak, akik kissé álmosnak tartják. Az sem volt szerencsés, hogy éppen egybeesett az árvizes társaság nyírségi levonulásával. Na, mindegy most már. Mi is jól vagyunk. Az egész családot szeretettel köszöntjük. Baráti ölelés: Fábián Zoli 1970. VII. 23. 15. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Kedves Zoli! Bizonyára megorroltál múltkori hebehurgyaságom miatt, s ha igen, igazad van. Hát ne haragudj! Bajaim vannak, segíts! Megtörött-e bennem valami, vagy valamilyen más baj van, nem tudom. Úgy élek mostanában, mint a nyílt seb. Kinyitódtam, s alig tudom elviselni magamat, magunkat, dolgainkat. Keménységem és fegyelmem odavan; hatalmas ütéseket kapok, máskor oda se figyeltem, most meg fájdalom és félelem és düh és szomorúság ütnek nagy erővel. Egyelőre bírom. Nem idegbetegség ez, ezt tudom. Lehet, hogy a munkám, a mostani, hozza ezt magával. Soha, gyerekkoromban sem voltam ennyire érzékeny. Írom a Törvénytelen halottaim c. könyvemet,50 talán ezért van így. Elküldöm Neked a Halott halottaimat.51 Láthatod rajta, hogy egészen gyémántkemény felületek váltakoznak remegő-rezgő, hártyás és puha részekkel. Fuldokoltam ettől a verstől írás közben; s nyitva maradtam, egészen közel léphet hozzám bárki. Nem tudom én ezt elmondani. Ki akarok lépni magamból és megfordulni és ránézni dolgaimra és szerelmeimre, halottaimra és hazáimra, mindenre. Ki kell mennem külföldre, úgy érzem, 49 50 51
László Gyula (1915–1998) költő, író, szerkesztőről van szó. A könyv 1975-ben jelent meg a Magvető kiadónál. Megjelent: Alföld, 22. évf., 1971, 3. sz., 38–41. p.
122
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
s hosszabb időre, hogy ezt megtehessem. Szeretném végre a dolgokat úgy látni, hogy fölösleges érzelmek ne rútítsák vagy szépítsék meg. Ebben segíts nekem, Zoli, mert megfulladok itt, meghalok. Legalább 2 hónapra szeretnék kimenni mindegy, hova, csak a Szu-ba52 nem. Gondolom, van erre lehetőség. Fordítanék és tanulnék és megírnám a halottaimat. Mert meg kell írnom, föl kell térképeznem a temetőket, hogy tovább juthassak. Segíts, Zoli, s az isten is megáld. S ne haragudj. Boldog új évet, munkát kívánok Nektek. Ölel: Ratkó Jóska Nagykálló, 1971. január 8.
16. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez 971. jan. 19. Jóskám! Szép, szívszorító leveledet napok óta magammal hordom, azon töprengve: hogyan és miképpen segítsek neked? (Ha egyáltalán tudhatok segíteni.) A külföldi út megszervezhető, de csak később.53 Molnár G.[éza]54 beteg, így nehezen tudok valamit is tenni. Talán majd egy hét múlva. A fejleményekről értesítelek. De mit szólnál Szigligethez?55 Olcsó ellátással. Pénzt kaphatnál Kardostól (már beszéltem vele), tehát nem jelentene olyan anyagi terhet, amit ne tudnál – ilyen segítséggel – elviselni. Gondolkozz ezen, s írj! A napokban Balmazújvároson voltam, találkoztam a két böszörményi szenttel, Kertész Lacival56 és Székelyhidi57 Gusztival (vagy inkább bolondok?), szóval találkoztam velük, s megtudtam, hogy Böszörménybe települtök át.58 Szépnek tűnik, ha igaz. Erről is írj! Legfőképpen: fejezd be a verset. Így, ahogy indítottad: kíméletlenül és gyönyörűen. Megorrolásról szó sincs, csak nem szeretem, ha komoly ügyekben komolytalankodsz. Régebben jól állt ez neked, mint a síltes micisapka, – most már lekívánkozik a fejedről. Jobban szeretlek téged, benneteket annál, hogy haragudni tudnék rád. Feleségednek kézcsók, téged gyermekeiddel együtt ölellek: (Fábián) Zoli
52 53 54 55 56 57 58
Szovjetunióba. Ratkó végül is nem ment ki hosszabb időre külföldre. Író, újságíró. 1969-től az írószövetség külügyi titkára. A Szigligeten lévő alkotóházról van szó Kertész László (1935-1971) költő. Székelyhidi Ágoston (1935–2010) író, művészettörténész, kritikus. Ratkónak ez a terve nem valósult meg.
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
123
17. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Zolikám! Nagy örömmel olvastuk leveledet.59 Hétfőn, 6-án megyünk Szófiába, onnan Primorszkóba. Dolgozunk. Vedd ezt hiv.[atalos] jelentésnek. Ezen túl pedig ölellek és üdvözöllek benneteket. Ratkó Jóska Én is. Kimondhatatlan köszönettel és barátsággal üdvözöllek Benneteket! Gencso [1971. szeptember 4-ei haszkovói [Bulgária] postai bélyegzővel] 18. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez 971. XII. 28. Józsikám! Mindenek előtt boldog újesztendőt Neked és tiéidnek. Jó munkát – legfőképpen; persze némi pénz és szerencse sem árt, ha van. Ilia Miska60 most írt, hogy elég nagy bonyodalom volt a versed körül, majdnem nyakukat szegték!61 (Ostobák!!) Most már úgy tűnik, csitult a vihar. Persze az ilyesmi sohasem múlik el nyomtalanul, a mérge ottmarad. Sajnos. Más. – Mit szólnál ahhoz, ha febr. elején mennénk el Kulin Gyurka bácsival hozzátok? Ölelünk, csókolunk benneteket: Zoli Gencsónak is írtam.
59
Fábián Zoltán és Bihari Sándor hamarabb hazautazott Bulgáriából, mint Ratkó József. Fábián levelét lásd RATKÓ József: Végtelen évszak. Válogatott művek. Összeáll. és magyarból ford. HRISZTOZOV, Gencso, ill. BEREGSZÁSZI SZABÓ Tibor, szöveggond. RATKÓ Lujza. Budapest, 2008, Hollósy Galéria, 133. p. (Versek és képek, 3.) 60 Ilia Mihály egyetemi tanár, szegedi irodalomtörténész, szerkesztő. A Tiszatáj című folyóirat szerkesztője (1965–1975). 61 tt Ratkó József egyik legjelentősebb verséről, a Fábián Zoltánnak ajánlott Törvénytelen halottaimról van szó. Megjelent: Tiszatáj, 25. évf., 1971, 12. sz., 1117–1121. p. „A holtak deresén/Nagy Imrét ki üti?/Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját,/vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e/hóhér az éjszaka-arcú urak közt?/Nem, nem akad. Nekünk kell/megszülni, fölnevelni,/etetni őket is.” – írta Ratkó. Az idézett részlet miatt a vers a kultúrpolitika funkcionáriusai körében nagy botrányt okozott, mert ők Nagy Imrében nem a sárrétudvari parasztköltőt vélték felfedezni, hanem az 1958-ban kivégzett magyar miniszterelnököt. A vers közlését követő botrány részletes történetét lásd: BABOSI László: Előszó Ilia Mihály feljegyzéséhez = Hitel, 14. évf., 2001, 9. sz., 79–82. p. és ILIA Mihály: Följegyzések Ratkó József: Törvénytelen halottaim című verséről = Hitel, 14. évf., 2001, 9. sz., 82–85. p.
124
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT” 19. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Drága Zolikám!
Most írtam Kulin Gyurka bácsinak egy terjedelmes levelet a [március] 29-i találkozók részleteiről. Kénytelen-kelletlen megismétlem Neked is, bár fáj a csuklóm a sok pötyögtetéstől. 29-én kellene indulnotok a Keletiből a 705-ös Tokaj-Expresszel (vigyázz, helyjegyes!), ez 1005-re van Nyíregyházán, ahol kocsival várlak. Vissza két gyors is van, az egyik 1725-kor (Bp-en van 2034-kor), a másik 1830-kor indul Nyházáról (Bp-re ér 2219-kor). Közben 11-kor kezdődnék itt Nagykállóban egy közös találkozótok a gyerekekkel, amelyen a fantasztikumról, a jövőről esnék szó. Délután 3-kor Kulin Gyurka bácsi kimenne a Kállósemjéni Tanyai Diákotthonba a csillagászatról, egyebekről beszélgetni; Te pedig továbbképzést tartanál a járás népművelőinek a nemzetközi könyvévről, az Olvasó Népért mozgalomról, meg amiről fontosnak tartod. Mindez ¾ 5-re befejezhető, utána indulhatunk Nyíregyházára kocsival. Találkozónként a szokásos 300 Ft-ot, plusz az útiköltséget ajánlom fel.62 Kérlek, beszéld meg Kulin Gyurka bácsival a közös indulást, stb. Egyébként jól vagyunk. Ölellek Benneteket: Ratkó Jóska Nagykálló, 1972. március 13. Itt a hivatalos pecsét,63 tehát ez hivatalos meghívás is egyben. Ja, 17-én találkozunk! 20. Ratkó József Fábián Zoltánhoz Zolikám,64 volna egy kérésem. Tegnap nem tudtam bemenni a Magvetőhöz65 megkérdezni, mi lesz Varga Rudi kötetével. Ha Marika66 dolgozik már, légy szíves, kérd meg nevemben, hogy kérdezze meg Sík Csabától67 ezt. Köszönöm. Szevasz. Ölel. R. Jóska [Nyíregyháza, 1973.] I. 4.
62
(b.): Olvasó gyermekek Nagykállóban = Kelet-Magyarország, 29. évf., 1972. ápr. 25., 96. sz., 7. p.; (be): Befejeződött a gyermekkönyvhónap megyei sorozata = Kelet-Magyarország, 29. évf., 1972. máj. 3., 102. sz., 5. p. 63 Ratkó ide ráütötte munkahelyének, a Krúdy Gyula Járási Könyvtárnak a pecsétjét. 64 Ezt a levelet Varga Rudolf költő, író egyik Fábiánnak küldött levelére írta rá Ratkó József. 65 A Magvető Könyvkiadóhoz. 66 Fábián Zoltán felesége. 67 Sík Csaba (1934–1997) író, művészettörténész, a Magvető Könyvkiadó szerkesztője.
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
125
21. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Leányfalu, 974. X. 27. Jóskám! Bihari Sanyival vagyunk itthon együtt, és sok szeretettel köszöntünk benneteket. (Az esernyő megérkezett, épségben.) Kedves mindnyájatokat csókolunk: Zoli Jóskám, a fogkefédet hozd mindig magaddal! Ölellek: B. Sanyi Csók: Mari 68 22. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Drága Jóskám! Itt vagyunk egy tanácskozáson, sok szeretettel gondolunk Rátok.69 Hogy van a kisfiad? Remélem túl a veszélyen. Írjál egy pár sort. Telefonüzeneted megkaptam, de a szegedi dologban még mindig nincs újabb fejlemény. Az a megbeszélés, amelyet a múltkor jeleztem, elmaradt, nem jött fel hozzám az illető. Levelet írtam neki. Csók, ölelés az egész családnak: Zoli Ölellek: Bihari S.[ándor] Szekszárd, 1975. X. 30. [1975. november 6-ai leányfalui postai bélyegzővel] 23. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Józsikám! Már írtam Irénkének,70 hogy kb. 20-án, hétfőn 3 óra tájban lehetek Nálatok. Valószínűleg B. Zsolt71 visz kocsival. Előzetesen Tiszaszalkán leszek, szavalóversenyen. 72 Gondolom, a 20-án, 2 órakor kezdődő Váci szobor avatásán Te is ott leszel Nyíregyházán.73 Bízom benne. A családnak üdvözlet, kézcsók, csók; Téged ölellek! Fábián Zoli 1976. XII. 15. 68
Fábián Zoltán felesége. Fábián Zoltán és Bihari Sándor. 70 Dobó Istvánnéról van szó, aki Ratkó József kollégája volt a nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtárban. 71 Bory Zsolt költő, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár munkatársa. 72 Váci Mihály emlékünnepséget rendezett = Kelet-Magyarország, 33. évf., 1976. dec. 19., 300. sz., 11. p. 73 Felavatták Nyíregyházán Váci Mihály szobrát = Kelet-Magyarország, 33. évf., 1976. dec. 21., 301. sz., [1.] p. 69
126
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT” 24. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám és Tiéid!
Az újból és újból meg-megdühödő [télben] gyakran gondoltam rátok, s tele vagyok aggodalommal: hogy vészelitek át a fogvacogtató hideg napokat? (Ráadásul az e[…]74 olajkályháim közül is hol az egyik, hol a másik romlott el, így vastagon volt részem a korom-cukrászatból; karácsony szentestéjének délelőttjén a káromkodás volt az egyetlen fűtőerőművem, – szégyenkeztem is utólag.) Ez együtt késztetett arra, hogy az Irodalmi Alap segélyezési bizottságának januári ülésén hivatalból előterjesszem: adjanak, illetve adjunk (én is tagja vagyok a bizottságnak, pár hónapja) neked rendkívüli segélyt! A rendelkezések értelmében egy alkalommal adható maximum 3.000. – Ft. A bizottság egyet is értett a javaslattal. Eddig egyenesben is vagyunk; igen, de ehhez – az előírások ezt megkövetelik – feltétlenül szükséges az illető írótól egy kérvény, illetve nem is kérvény, hanem a helyzetet jellemző bejelentés, kérés. Másképp hiába minden jóindulat; tárgyalási alap, dokumentum kell. Nem akartam vesztegetni az időt, hiszen a pénz a fűtőanyagra nem tavasszal kell neked, hanem most, amikor havazik, – írtam aznap délután helyetted és nevedben egy levelet, amelyet (isten és te bocsásd meg a vétkemet) helyetted alá is írtam. Ez azért is fontos volt, mert Molnár Géza75 két nap múlva alkotószabadságra ment, tehát nem lett volna később, aki gyorsan intézkedni tudhatott volna. – Nem tudom, de lehet, hogy azóta meg is kaptátok a pénzt. Jó lenne, ha így lenne! Általában elgondolkoztam anyagi gondjaitokon, s ez arra késztet, hogy a következő ajánlatot tegyem: szívesen elősegíteném, hogy TOT76 ösztöndíjat kapj (egy évig 3.000. – Ft), ha ez a lehetőség neked is tetszene. Nem kellene új munkát vállalnod, csak a megkezdett könyvet (Móra szerződés) kellene befejezned.77 Természetesen ehhez igen-igen hamar kellene nekem tőled valamiféle írásbeli jelentkezés, mert másképp nem indulhatok el. A jelentkezésben arra lenne mindenek előtt szükség, hogy azt hangsúlyozd: helybeli tanulmányokat kell végezned a Tisza mentén, utaznod kell, végig kell járnod a falvakat, stb. Szívesen megbeszélem ezt veled, ha akarod. Nincs benne semmi hamisság, a TOT nem vár írást, csak azt igényeli, hogy a parasztság életével behatóbban foglalkozzon a vállalkozó író. Ez nálad eleve megvan. Most annyit kell tenni, hogy kössük ezt a könyvbeli vállalkozásodhoz, így konkrét, mindenki számára meggyőző. (Pár évvel ezelőtt Kalász Lacinak is így biztosítottunk TOT ösztöndíjat.78 Ő is befejezte, rendbe rakta a Ne dűts 74
A levél ezen részéből leszakadt egy rész. Molnár Géza ekkor a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályának vezetője volt. 76 Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa 77 Ratkó József 1975-ben kötött szerződést a Móra Könyvkiadóval egy gyerekeknek szóló könyv megírására. A Rákóczi földjén az Ezerszínű Magyarország sorozatban jelent volna meg, és SzabolcsSzatmár-Bereg valamint Zemplén megye történelméről, néprajzáról, tájairól és embereiről írt volna benne a költő. A könyv nem született meg, csak néhány részletet publikált belőle Ratkó. Lásd Rákóczi földjén = Vigilia, 47. évf., 1982, 5. sz., 372–375. p.; Rákóczi földjén. Részletek egy készülő gyermekkönyvből = Napjaink, 25. évf., 1986, 2. sz., 6–8. p. 78 Kalász László költő 1974-ben kapott TOT ösztöndíjat. 75
BABOSI LÁSZLÓ – „NEKEM FÁBIÁN ZOLTÁN BARÁTOM VOLT”
127
ki szél című verseskötetét.) – Gondold meg, Jóskám, s nagyon gyorsan válaszolj.79 Most beszéltünk az Irodalmi Alappal, s megtudtuk, hogy a segélyt postázták is. Lehet, hogy már apróra is váltottátok? Azt kérem, Jóskám, hogy ne buktass le, ne leplezz le okirat-hamisítóként, stb. Nem volt más megoldásom, többre nem futotta az eszemből; add meg nekem azt a lehetőséget, hogy a magam lelkiismerete és előtted szégyenkezzem, s ne mások szégyenítsenek meg – segítő szándékom, baráti elfogultságom miatt. Kedves mindnyájatokat szeretettel köszöntelek; Ölellek: Zoli [1977 elején] 25. Fábián Zoltán Ratkó Józsefhez Leányfalu, 1982. XII. 31. Drága Csöpp,80 Jóskám! Köszönjük az újévi jókívánságokat, a szép verset, – a gyönyörűt. Nektek is nyugalmat, békességet és erőt a munkához, a terhek elviseléséhez. Csöpp, tudom, neheztelsz rám. Biztosan megérdemlem, de – de én sem vagyok annyira erős, mint amennyire néha-néha látszom. Viszont: szeretném mielőbb tudni, mivel eresztettek el a kórházból. Írd meg, kérlek. Csókolunk benneteket: Zoli Mari gyermekhad
79 A Fábián Zoltán hagyatékában megmaradt Előterjesztés az 1977-re javasolt TOT ösztöndíjakról című gépirat szerint Ratkó „az állattartás, állattenyésztés változásairól kíván írni a szabolcsi falvak tapasztalatai alapján. A készülő írás egyben a gyakorló állatorvosok irodalmi portréját is megfogalmazza majd.” A mű nem készült el. 80 Ratkó Józsefné beceneve.
128
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Visszfények III. – Vegyestechnika, kasírozott papír
BOKROS JUDIT – HAMVADÓ ILLÚZIÓK
129
Bokros Judit
Hamvadó illúziók (Kálnay Adél: Hamvadó idő) Fogalmam sincs, milyen lehetett élni a diktatúra évei alatt. Nem tudom, milyen érzés gyomorgörcsöt kapni attól, ha jellegzetes fekete kocsik érkeznek váratlanul a házhoz vagy csak a szomszédba. Nem kellett soha rettegnem ballon- és bőrkabátos idegenektől, akik kellemetlen kérdéseket tesznek föl, és távozásukkal egy-egy családtagnak is búcsút mondhatunk. Akár örökre. Nem láttam házkutatást az éjszaka közepén, és nem kellett megtapasztalnom, hogyan rontja meg szépen lassan egy ház levegőjét az állandó gyanakvás, a nézetek miatti különbség. Szerencsém van, mondhatjuk. Kálnay Adél legutóbbi, Hamvadó idő című regényét olvasva azonban mindezt valamelyest átérezhettem. A több műfajban alkotó, az élet pillanatait elbeszélésekbe, versekbe, novellákba, meseregényekbe sűrítő, dunaújvárosi szerző most egy kislány szemével láttat. A kis Ilka énjén keresztül érzékelteti azt, milyen lehetett csak sejteni a rosszat, és a felnőttek rejtjeles üzeneteiből, egy-egy arc változásaiból kiolvasni a titokzatos történéseket. A helyszín egy hegyvidéki kis település, zárt közeg, ahová szerencsére még a szomszédos nagyváros gyárkéményeit elhagyó vöröses-szürkés füst sem jut el, s ahol a második világháború után, az ötvenes évek elején egyre furcsább helyzetek adódnak, addig szokatlan történések követik egymást. És valahogy mindennek rossz a vége, valamiért egyre több illúzióját veszti el ez a kislány az addig puhának és óvónak tudott mikrokörnyezetéről. A bevezetésben mindjárt egy ponyvás teherautó érkezését követhetjük nyomon Ilka és egyetlen kis barátja, Ferike szemével. Titokzatos jelenség, főleg, hogy két szokatlan külsejű idegent és holmijaikat hozza a jármű, amely a lepakolás után ott is hagyja alkalmi utasait a számukra ismeretlen helyen. Így kerül a cigarettázó Erna néni és Dezső bácsi a településre az első fejezetben. Ennek lezárása érzékletes Ilka álmával, amely szimbolikusan fejezi ki a most már hozzájuk is elérő rettenetet, azt, hogy semmi sem lesz olyan, mint addig: „Akkor éjjel Ilka azt álmodta, hogy a nagy vöröses szürke füstgomoly a város felől föléjük érkezett, s a hosszú, fehér cigarettarudacskákból addig szállt a füst, amíg kanyarogva el nem érte azt a nagy felhőt, s el nem tűnt benne örökre...” A helyiek nem igazán fogadják be az új jövevényeket, különcségük, korábbi városi mivoltuk miatt. És hát persze a gyanús múlt, mert valami sötét foltnak lenni kell, hogy ez a két idős ember odakerült az Isten háta mögé. (Volt is, a felvidéki gazdálkodó grófok személyében, meg a négy szobás budai lakás sem volt épp előnyös tulajdon azokban az időkben.) Erna néni és Dezső bácsi tehát elfoglalja helyét a számukra kirendelt házban, a szemfüles Ilka pedig a leskelődés után barátságot köt velük, bejáratos lesz a hozzájuk. Egészen addig, amíg a házaspár egy napon el nem tűnik – azt beszélik, ki-
130
BOKROS JUDIT – HAMVADÓ ILLÚZIÓK
csempészték őket az országból –, maguk után hagyva a titkot és Erna néni ígéretét egyik fiatalkori ruhájáról, amit Ilkának adott volna átalakítva. A kislány csalódott, hogy búcsú nélkül hagyták el, ráadásul Erna néni az ígéretet sem tartotta be. Csak akkor enyhül, amikor a pletykákból jól értesült Ferikétől megtudja: „Egy biztos, nem találtak más nyomot, mint egy báli ruhát, a bozótosban felakasztva, szétázott persze, de látszott, hogy az, le is foglalták azonnal.” (…) „Ilka azonban már nem figyelt rá. Erna nénit látta, amint kioson a suhogó ruhával a kertbe és kiakasztja neki, csak neki azt a szép ruhát, aztán Dezső bácsival és azzal az ismeretlennel elindul fel a hegynek az éjszaka sötétjében.” S Ilkát máris melegség önti el: hát mégis gondoltak rá, mégiscsak fontos volt Erna néninek. Ilyen szép emberi kapcsolatok bontakoznak ki az egyre súlyosabb hétköznapokban, Kálnay Adél pedig ilyen szövegrészletekkel fedi föl az emberi lélek apró rezdüléseit. Szép – és ma már ritka - az a kapcsolat is, ami Ilka és nagyanyja, Mamóka között van. A nagyi állandó erkölcsi mérce, szabályait a kis unoka igyekszik maradéktalanul betartani, még ha nem is mindig érti őket. A „kommunizmus építésébe” betagozódó, a párt szabályait tanuló és megfélemlített szülők helyett szinte ő neveli Ilkát, ő, a vallásos „reakciós”, aki megveti vejét, s mindig kimondja az igazat, vagy ha nem, hát inkább hallgatásba burkolózik. Ilka vele alszik egy szobában, Mamóka lénye megnyugtatóan hat rá, s valami bűvös-biztonságos körbe vonja a számára ismeretlen, néha félelmetes világ elől. „…Mamóka kiköszön a kisszobába az urának, jó éjszakát, apus, mondja, s meszsziről jön rá a válasz. Aztán végre eltűnik a fényes csík az ajtó körül, nyikordul az ajtó és belép. Könnyű kamillaillat jön be vele a szobába, mert Mamóka mindig kamillafőzetben mosakszik meg este vagy kamillaszappant használ. A kályhából kiszökő vöröses fényben olyan, mint egy öreg tündér. Hosszú fehér hálóingben, hosszú fehér hajfonattal, kezében egy bögre vízzel, s Ilkát ilyenkor mindig elönti a nyugalom.” Szinte irigylésre méltó bensőségesség. Más kérdés, hogy vajon szabad-e, érdemes-e olyan konok hallgatásba burkolózni a fontos, gyereket is érintő változások kapcsán, mint ami a nagymamára jellemző? A másik biztos pont a barát, Ferike, aki persze titkon szerelmes Ilkába. Ő kicsit idősebb, kicsit mindig jól értesültebb, mint a lány. Együtt „lógnak”, játszanak, együtt szeppennek meg, s együtt fedezik föl a történéseket és a mögöttük húzódó, lehetséges okokat. Miközben kísérjük őket a felnőtté válás felé vezető, talán túlságosan is rövid úton, mindig megismerkedünk ennek a falusi mikrokörnyezetnek egy-egy szereplőjével, akinek sorsa jelentős adalék ahhoz, hogy tudjuk, milyen áron valósult meg a kommunizmus „boldog” építése. Ott van az öreg Buro, akit elvisz a fekete autó, mert „a nép ellensége” volt, Kolozsi néni, akinek férje állítólag a varrógép alatti ajtón át elérhető pincében rejtőzik a bőrkabátosok elől, egészen addig, míg egy, Kolozsi néni halálával végződő házkutatás után hűlt helyét nem találják az öregnek. Újabb titok, senki sem tudja, pontosan mi történt… Aztán megtudjuk, hogy a kis Ilka plátói, nősülésre készülő, huszonéves szerelmének, a zsidó Gere Palinak esküvőjén is megjelentek az elvtársak igazoltatni, ezzel tönkre téve a lakodalmi hangulatot. Megismerkedünk a léha Mandikával és papucsférjével, Ernő bácsival, akit felesége szexuális kissugárzásával bármikor levesz a lábáról, s
BOKROS JUDIT – HAMVADÓ ILLÚZIÓK
131
úgy ugráltatja a mérnök urat, ahogy akarja. Eközben a botrányos-kacajos Mandika az erdőbe jár szeretkezni egy ávóssal, aki az egyik napon szépen fölpakolja a nőt motorjára, s úgy meglép vele, hogy Ernő bácsi ebbe csak beleőrülni képes. Ilka és Ferike e történetnek csak részben szemtanúja, ám a kislánynak saját családjában is meg kell tapasztalnia a hűtlenség eléggé arcátlan formáját, amikor egy esti, családi kiruccanáson a vendéglőben várakozó édesanyját apja pár méterrel arrébb csalja meg szeretőjével. Mindebből Ilka persze keveset ért, inkább csak azt érzékeli, hogy amit látott, az meglehetősen „illetlen” dolog, és mivel apjával kapcsolatos, ezért aztán nem is meri elmondani senkinek. Inkább szégyelli magát, hogy szemtanúja volt az esetnek… Hát így megy a füstbe egy illúzió, itt a védett családi környezetet illetően. Miközben a településen és Ilka életében hasonló történések követik sorra egymást, a fővárosban kitör az ’56-os forradalom, amiről ott, az Isten háta mögött csak annyit tudnak először: „történik valami”, meg hogy Pesten nagy felvonulás volt, Ferike pedig büszkén meséli, apja kijelentette: „új élet kezdődik”, s „beállt a forradalmárok közé”. Ilka apja pedig elbújik a pincében… Ekkor már a kislány nagyapja is a Szabad Európa rádiót bújja titokban, ahogy pedig haladnak előre a napok, egyre kevésbé titkos ez a rádiózás, de az öreg egyszer csak kijelenti: „Kész, vége, ismételte Papóka, bejöttek az oroszok, ettől kezdve nincs mit tenni.” Hogy mi lesz most? Azt senki sem tudja, Ilka főleg nem, mert az otthon elejtett homályos megjegyzésekből nem tudja összerakni, mi történhetett és mi várható, így alig várja, hogy ismét Ferikéhez fordulhasson. De már nincs is kit leinformálnia, hiába nyomja ugyanis a csengőt a szomszédos háznál, senki nem nyit neki ajtót. „Hát igen, sóhajtotta később Mamóka, elmentek ők is, mit lehet tenni. Nagyon sokan mennek, csak vigyázzon rájuk a Jóisten, akkor majd lesz valahogy.” Ez az, ami Ilka számára tudható, a többit pedig csak érzi, álmában is, amikor köd előtte, köd utána, Ferike nyom nélkül eltűnik, a lányban pedig elveszik egy újabb illúzió. (Tiszatáj könyvek, 2011.)
132
LUKÁCS MIKLÓS – PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI
Lukács Miklós
Parini, Alfieri és az 1700-as évek olasz szatírái Az átlagmagyar, még az értelmiségi is, viszonylag keveset tud az olasz irodalomról. Hiszen ha Olaszországra gondolunk, elsősorban az olasz ételek, illetve az „édes olasz életérzés” jut az eszünkbe. Művészeti-kulturális téren pedig az ókori római, illetve olasz építészet, a festészet, szobrászat valamint a zene területéről tudunk számtalan példát említeni, amelyek öregbítik Itália hírnevét. Középiskolában a diákok jóformán csak a három világhírű reneszánsz íróról: Dante Alighieriről, Francesco Petrarcáról és Giovanni Boccaccióról tanulnak, ezzel teljes mértékben ki is merül náluk az olasz irodalom ismerete. Más a helyzet természetesen az egyetemeken, különösen az olasz nyelv és irodalom szakon. A hallgatók alaposabban foglalkoznak az olasz irodalom történetével: a középkori „szicíliai” iskolától kezdve az említett (és nem említett) reneszánsz írókon, a híres barokk (Torquato Tasso) és romantikus alkotókon (Giacomo Leopardi, Alessandro Manzoni) át egészen a XX. századiakig (Gabriele D’Annunzio, Luigi Pirandello). Az italianista hallgatók olasz irodalommal kapcsolatos tudása jónak mondható, de ők nyilván csak a magyar társadalom egy bizonyos rétegét (és az egyetemek olasz tanszékeinek méretét figyelembe véve nem is túlzottan széles rétegét) alkotják. Van azonban egy irodalmi korszak, amely még az olasz szakos bölcsészek körében sem örvend nagy ismertségnek (pláne nem Magyarországon), ez pedig a felvilágosodás, a XVIII. század és a XIX. század első felének olasz irodalma. A felvilágosodást, mint eszmét mindenki Franciaországhoz köti. Ez teljesen érthető, mivel Franciaországban fogalmazták meg az eszme alapvetéseit, itt hangzott föl először a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava, valamint itt tört ki a híres francia forradalom, amit joggal neveznek az emberi történelem egyik fordulópontjának, mivel ennek nyomán indult és terjedt el Európában a liberalizmus eszméje. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a felvilágosodás korának legmeghatározóbb irodalmi alkotásait elsősorban Franciaországhoz kötjük. A felvilágosodás eszméje ugyanis leginkább irodalmi műveken keresztül terjedt el, többek között Dideroték Enciklopádiájában illetve Rousseau filozófiai és pedagógiai műveiben. A francia műveken kívül nagy ismertségnek örvendenek a korszak angol (John Locke, Jonathan Swift), illetve német szerzői (Johann Wolfgang von Goethe, Friderich Schiller), mi magyarok pedig természetesen megemlékezünk akkori nagy íróinkról is (Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel). A korszak olasz irodalma viszont szinte teljesen feledésbe merült a mai kor magyar embere számára, még az olasz szakos egyetemi hallgatóknak is homályos ez az időszak. A mai Olaszország területén akkoriban rengeteg kisebb-nagyobb olasz államalakulat osztozott és háborúzott egymással, ráadásul ezen államok nagy többsége a Habsburg Birodalom fennhatósága alatt állt. Az akkori olasz
LUKÁCS MIKLÓS – PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI
133
irodalom jeles képviselői talán emiatt nem voltak képesek jelentősebb befolyásra szert tenni a felvilágosodás kori Európában, noha szűkebb-tágabb hazájukban rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek, műveik alapján sokan kezdtek el gondolkodni a felvilágosodás eszméjén, illetve addigi, feudalizmustól áthatott életükön. Az akkori olasz irodalmárok között ugyanúgy megtalálhatók a filozófikus, a felvilágosodás eszmeiségét, valamely tudományterület felől megközelítő művek szerzői, illetve a szépirodalmi művek írói. Az előbbi kategória jeles képviselői közül érdemes megemlíteni Giambattista Vicót, aki egy új, azelőtt elképzelhetetlen módszerrel vizsgálta az emberi történelem folyamatát: szerinte az emberiség történelme sokkal inkább egy önmaga szakaszait ismétlő körforgás, mintsem egy meghatározott irányba haladó, végcéllal rendelkező egyenes út, illetve Cesare Beccariát. Beccaria az igazságszolgáltatás és büntetőjog terén alkotott maradandót, főművében, A bűnökről és a büntetésekről (Dei delitti e delle pene) című értekezésében olyan gondolatok találhatóak, amelyek a mai demokratikus országokban is alapvetésnek számítanak (például a büntetés bűnnel való arányossága és a halálbüntetés mellőzése). A szépirodalmi kategória legfontosabb olasz képviselői pedig Vittorio Alfieri és Giuseppe Parini, rájuk rövidesen visszatérek. Létezik egy irodalmi műfaj, illetve irodalmi hangvétel, ami nagyjából egyidős a szépirodalom kialakulásával, és amely a felvilágosodás korában élte egyik virágkorát: a szatíra. Műfaját röviden így lehetne összefoglalni: az emberek gyakran szeretik gúnyolni egymást, a szatíra pedig ennek az emberi tulajdonságnak az írásos lenyomata. A szatíra legfőbb céltáblái általában közutálatnak örvendő, illetve az adott kor eszmerendszerébe nem illő, azt megzavaró egyének és társadalmi csoportosulások. Szerzőik a felvilágosodás korában leginkább a feudális rendszerhez ragaszkodó nemeseken, főurakon, illetve egyházi vezetőkön köszörülték a nyelvüket. A szatíra műfaji jellegzetességeit az ókori Róma híres költője, Lucilius teremtette meg: ő írt először rövid, alig néhány soros, rendkívül gúnyos hangvételű verseket, amiknek a legvégén van a csattanó, vagyis az adott célszemély kigúnyolása. Lucilius tevékenysége óta nevezzük ezt a műfajt hivatalosan is szatírának. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem csak az ilyen formájú versek tartalmazhatnak szatírikus elemeket, vagy íródhatnak gúnyolódási célból. Jó példa erre Voltaire Candideja vagy Jonathan Swift Gulliverje, amelyek mind nagy lélegzetvételű prózai művek. A felvilágosodás korában ez a műfaj hihetetlen népszerűségre tett szert, többek között az idealista, forrongó közhangulat és az arisztokrácia, valamint az egyház személyében jelen lévő határozott ellenségkép miatt. Az olasz felvilágosodás kori szatírikus irodalom legjobbjai egyben a korszak legjobb olasz szépirodalmi szerzői voltak, mégpedig Alfieri és Parini. Vittorio Alfieri (1749-1803) nemesi családból származott. Rideg neveltetése ellenére (amit kiváló önéletrajzában írt meg) magáévá tette a felvilágosodás eszmeiségét. Alfieri kivétel nélkül minden olyan társadalmi berendezkedést zsarnokságnak tekintett, amelynek egyszemélyes uralkodója volt, illetve amely elnyomta az emberek szabadságjogait tehát gyakorlatilag a kontinens összes országát, Anglia kivételével. Egész életét egyetlen célnak szentelte: a zsarnokság megdöntésének
134
LUKÁCS MIKLÓS – PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI
és a teljes emberi szabadság kivívásának. Műveinek túlnyomó többségét szintén e célból írta, nagyon kevés íróról mondható el, hogy egész pályafutását ilyen következetesen egyetlen mondandóra építette. Ugyan leginkább szépirodalmi műveiről nevezetes, de sok nagy hatású filozófiai értekezést is írt, melyekben kifejti, hogy mit tehet az átlagember és főleg egy irodalmár, hogy megdöntse a zsarnok uralmát, vagy ha nem tudja, legalább úgy éljen a zsarnokság alatt, hogy ő maga ne szennyeződjön be. Négy ilyen értekező művet írt, mindegyik jelentősen hozzájárult a felvilágosodás eszméjének kialakításához, átgondolásához. Alfieri szépirodalmi művei közül kétségkívül a tragédiák a legismertebbek, saját maga bevallása szerint is ez a 21 színpadi darab jelenti munkásságának magját. A tragédiák (a Myrrha kivételével) mind egy magányos hősről szólnak, aki szembeszáll a gonosz és hatalmas zsarnokkal, végül mártírhalált hal, de előtte vagy épp ezzel megöli, vagy súlyosan megkárosítja a zsarnokot, bizonyítva, hogy a zsarnok nem legyőzhetetlen, és szembe lehet szállni vele. A tragédiák csúcspontja rendszerint egy parázs vita a hős és a zsarnok között, ahol a szerző, olasz származása ellenére rendkívül tömör, lényegretörő (gyakran egyszavas) mondatokkal folytatja le a párbeszédet. Az egyik leghíresebb ilyen egyszavas dialógus (ún. sztikhomüthia) az Antigoné című tragédiájában található Kreón és Antigoné között: Kreón: Választottál? Antigoné: Választottam. Kreón: Haimónt? Antigoné: Halált. Kreón: Megkapod. Emellett ő azon kevés írók közé tartozik, aki egyik leghíresebb tragédiájában (Második Brutus) pozitív hősként mutatja be Brutust, Julius Caesar gyilkosát. Alfieri 84 epigrammát is írt. Ezek rövid, néhány soros szatírák, amelyek a legvégén tartalmazzák a csattanójukat. A szerző itt a társadalom minden rétegét kigúnyolja, fő célpontja természetesen az arisztokrácia és az egyházi vezetők, de ír az újságírókról, sőt maga Olaszország, mint állam is kap egy-két negatív megjegyzést. Az epigrammákban megfigyelhető egyrészt Alfieri nyelvezetének tömörsége, valamint hihetetlen nyelvi leleményessége, amivel játszva alkot új, eddig nem létező szavakat. Alfieri talán legfontosabb szatírikus műve a 16 szatíra, ahol a szerző az akkori társadalom összes fontosabb embercsoportját és emberi intézkedését kigúnyolja prózai írások formájában. Nagy hatást gyakorolt rájuk a korszak másik nagy szatírikus írója, Giuseppe Parini. Alfieri 6 színpadi komédiáját (amelyből az első négy szorosan összefügg egymással) már mérsékeltebb lelkesedés fogadta, mint a tragédiákat, vagy a szatírákat. Valószínűleg a túl erős politikai felhangjuk, illetve a tragédiák dicsfénye elhomályosította a komédiák értékét. Végül megemlíteném a Misogallót, Alfieri egyik legellentmondásosabb, leginkább félreértett művét. A félig verses, félig prózai szatírikus írás egy rendkívül kemény, haragtól és gyűlölettől sem mentes kritikája a francia forradalomnak és általában véve mindennek, ami francia. Sok irodalomtörténész a mű miatt egysze-
LUKÁCS MIKLÓS – PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI
135
rűen reakcionizmussal, zsigeri franciaellenességgel vádolja a szerzőt, míg mások azért fölhívják a figyelmet arra, hogy Alfieri mélyen csalódott az eredetileg csodált francia forradalomban, miután a győztes jakobinusok a szabadság kivívása után egy új terrorállamot hoztak létre, és az egy zsarnokot fölváltotta a több zsarnok által irányított diktatúra. Az olasz felvilágosodás kori szatírikus irodalom másik fontos alakja Giuseppe Parini (1729-1799). Parini élete és munkássága szöges ellentétben áll Alfieriével: szegény családból származott, a papi hivatást választotta, így egyike lett azon egyházi embereknek, akik hivatásuk ellenére (vagy épp azért) a felvilágosodás élharcosai közé álltak. Parininek ugyan van több kisebb műve is (például az Értekezés a költészetről című értekező próza, vagy a Himlőoltás című óda), mégis egyetlen hatalmas verses szatíra tette őt ismertté: A nap (Il Giorno). A monumentális verses elbeszélésben Parini egy nemesifjú egy napját írja le (a főszereplőt valószínűleg arról az ifjúról mintázta, akinek a családjánál házitanítóként szolgált), maró gúnnyal illetve annak léha, lusta, dologtalan és nemtörődöm életmódját, rendszeresen öszszehasonlítva életvitelét a szegény parasztok és munkások mindennapjaival, akik gyakorlatilag eltartják őt, illetve a régebbi korok nemes embereivel, akik sokkal erkölcsösebbek voltak, valamint karddal védték a köznépet. Parini művében leginkább a „cicisbeismo” szokását utasítja el, vagyis azt, hogy a nemesek a házastársuk hallgatólagos beleegyezésével szeretőt tarthassanak. Megfigyelhető, hogy Parini stílusa sokkal kevésbé gúnyoros, mint Alfierié, írásából érződik az ifjú iránti aggodalom, a végén már egészen megsajnálja őt. A mű az ifjú egy napján belül négy részre tagolódik: reggelre (a nemesifjú későn kel fel, majd a reggeli után elmegy a parókáshoz, hogy rendbe szedesse a haját), délre (a nemesifjú együtt ebédel férjezett szeretőjével, majd játszanak és sétálnak), estére (a nemesifjú elmegy egy ünnepségre itt látható két hölgy legyezőpárbaja) és éjszakára (az ünnepség egész éjszaka tart). A szerző nagyon sokféle forrásból merített ihletet művéhez. A parasztok mindennapi életéhez Vergilius Georgicáit használta fel, a szatírikus hangnemet Horatius szatíráiból vette. A reneszánsz példaképek közül meg kell említeni Alessandro Marchetti De rerum natura című tudományos munkáját, a jezsuita szerzetes, Gian Lorenzo Lucchesini Egy nemesifjú reggeli elfogaltságai című írását, ami nagy hasonlóságot mutat A nap első részével, illetve Ludovico Sergardi A római hölgyek társalgása című művét, amelyben a cicisbeismót ítéli el. Fontos megemlíteni még Parini kortársának, az angol Alexander Popenak a The rape of the Lock című szatírája, ami nagyon sok tekintetben hasonlít A napra. Alfieri és Parini között megismerkedésük óta kialakult egyfajta barátságos irodalmi versengés, gyakran írtak kritikát egymás műveiről. Parini sok írásában nevezte Alfierit a legnagyobb, sőt az egyetlen igazi tragédiaköltőnek, míg Alfieri a „rendkívül eredeti” jelzővel illette a Napot, valamint bevallotta, hogy Parini személye hatalmas ihletet adott neki a szatírák megírásához.. Ugyanakkor mindketten kifejezték kritikájukat is a másik művei iránt: Parini az Alfieri műveiben előforduló erős érzelmeket, véres jeleneteket és szerinte „természetellenes” kifejezéseket tartotta túl keménynek és nyersnek, míg Alfieri szerint A nap a jövőbeli
136
LUKÁCS MIKLÓS – PARINI, ALFIERI ÉS AZ 1700-AS ÉVEK OLASZ SZATÍRÁI
olasz szatíráknak csupán előfutára. A „jövőbeli olasz szatírák” alatt természetesen a saját műveit értette. Amúgy köztudott, hogy Parini azon kevés emberek közé tartozott, akikre a mindig öntörvényű, saját feje után menő Alfieri hallgatott, kritikáit elfogadta. Hogy mennyire szívlelte, az más kérdés.
Vittorio Alfieri: XVI. epigramma Mai non pensa altro che a sè: Chi dirà ch’ei non sia re?
Nem gondol másra ő, csak magára lehet más, mint az ország királya?
Vittorio Alfieri: XLII. epigramma Dio la corona innesta Sul busto al re; sul busto all’uom, la testa.
Isten a királyszobrokra koronát helyezett; az emberekére meg rakott fejet
Forrás: Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között. Budapest, Hungarovox kiadó 2004. 373. old. Magyar fordítás: Madarász Imre
Giuseppe Parini: A nap (Il giorno) részlet Tu tra le veglie e le canore scene E il patetico gioco oltre piü assai Producesti la notte: e stanco alfine In aureo cocchio col fragor di calde Precipitose rote e il calpestio Di volanti corsier lunge agitasti Il queto aere notturno; Forrás: Madarász Imre: Antologia dell’illuminismo italiano. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó 1993. 191. old
Te házibálok víg tereferéje s játékos izgalmak között a késő éjben mulatsz s ha elfáradsz sokára, aranyszerszámú hintóban robogva forró keréken, csattogó patájú lovak szárnyán vered fel csendes éjünk nyugalmát Forrás: Madarász Imre: Az olasz irodalom története. Budapest, Nemzeti Tankönykiadó 1994. 246. old. Magyar fordítás: Fogarasi Miklós
SOMKUTI GABRIELA VERSEI
Somkuti Gabriella
Csalódás A térképek feledték a határokat de a határok a lelkekbe költöztek, indulat-sorompók zárva maradtak és az utak, hátukra véve a múltnak terheit, az értelemig el nem vezettek. A diplomaták dús asztaláról az éhezőknek csak jószándék-morzsák jutottak s a védelmet váró kinyújtott tenyerek múltba fordulva, jövőt rombolva újra ökölbe szorultak.
Metamorfózis Meg nem írt verseim mint őszi falevelek hullnak a semmibe, vajon a tavaszi rügyben benne lesz-e a meg nem írt versek üzenete?
Ami a médiából kimaradt Árvái a múltnak a hírré nem vált események, értük senki nem hajolt le hogy kézenfogva a médiába vezesse be őket, nem váltak képpé, hangjukat sem hallani, nem formálják a jövőt, arcukat betűk nem őrzik. Kihúnyt csillagok ők s egy világ vész el bennük, de múlásukban fel sem fogjuk saját veszteségünk.
137
138
BAKONYI ISTVÁN – AZ ELSŐ 18 ÉV (BUDA FERENC: VILÁG, VILÁGOM)
Bakonyi István
Az első 18 év (Buda Ferenc: Világ, világom) Alcíme szerint: Egy kéziratos könyv fejezeteiből. Az időközben 75. évét elért kiváló költő önéletrajzi kötetét vehettük kézbe 2011-ben, azután, hogy a lírai életmű kiteljesedett az utóbbi esztendőkben. A Világ, világom több mint 400 oldalon mutatja föl Buda Ferenc életének első 18 évét. A Kosztolányi Dezső halála napján bekövetkezett születéstől az érettségi vizsgáig és az egyetemi felvételig. S miként tudjuk, amikor véget ér ez a krónika, nem sokkal vagyunk előtte a valószínűleg legsorsdöntőbb évnek, 1956-nak, hiszen annak az évnek végén írott versei hoztak számára egy esztendőnyi börtönbüntetést. S ha nem is akkortól számítjuk pályájának indulását (hiszen korábban már publikált verseket), azért az igazi eszmélés és indulás erre az időre tehető. Ez a könyv az életmű forrásvidékére, a származás, a szellemi örökség, a szűkebb haza vidékére kalauzol el bennünket. „Aligha vet rám jó fényt, ám a tényeken nem illik szépíteni, így hát megvallom: keveset, nagyon keveset tudok őseimről.” – olvassuk az első sorokban. Nos, van vitám a szerzővel! Van, mer éppenséggel bámulatos, hogy mi mindenre emlékszik az évtizedek távolából, hogyan idéz föl régi párbeszédeket, anélkül, hogy rendelkezésére állt volna valamiféle hangfelvevő eszköz… Lehet, hogy hézagos az emlékezete (kinek nem az?), ám végül is egyrészt elénk rak egy fejlődéstörténetet, másrészt az átélt korszakok (a háború előtti, közbeni és utáni idő, a Rákosi-korszak) természetéhez is fontos adalékokat szolgáltat. Mint ahogy a korabeli Debrecen élete is megelevenedik általa. A „megszépítő messzeség” ugyanakkor nem eredményez idilli ábrázolást, s a líraiság sem uralkodik a szövegben. Buda Ferenc életéből hiányzott a sokak számára oly szép nagyanya-élmény, legalábbis apai ágon. A költő realista prózája segítségével ismerhetjük meg az ősök kemény világát. Önéletrajz, regény, napló, vallomás, novellafüzér – ezek elemeiből áll össze a könyv egésze. S akarva-akaratlanul is: a szerző portréja lesz így egyre teljesebb. Az ő viszonyai állnak a mű fókuszában, a kisgyermekkortól a felnőtté válásig. S miközben remek portrét rajzol pl. apjáról, a hosszú életű idősebb Buda Ferencről, hasznos adalékokat szolgáltat a letűnt korról, és szociografikus érdeklődése sem mellékes ebben a tekintetben. Tisztaszívűség jellemzi, emberi tartása éppen ezekből, az apához fűződő emlékképekből bújik elő leginkább. Olvashatunk a népes gyerekáldásról és az ezzel járó nagyfokú gyermekhalandóságról is. Ez az anyai ágon volt különösen jellemző. Mindez pedig főleg azt erősíti, hogy sokak emlékeitől eltérően, Buda nem az idillikus állapotokat hangsúlyozza a múlttal összefüggésben. Ugyanakkor új arcát is megmutatja az író: a mesélő kedvét legfőképpen. Tömörségre és pontosságra törekszik, itt-ott egy-egy találó mondattal jellemzi őseithőseit. Természetes az is, hogy érzékelteti az érzelmi hovatartozást, elsősorban az
BAKONYI ISTVÁN – AZ ELSŐ 18 ÉV (BUDA FERENC: VILÁG, VILÁGOM)
139
anyáról és az apáról szóló részletekben. S ha nem is tökéletes ez a világ, az azért egyértelmű, hogy Buda Ferenc gyermekkorában a mainál szilárdabb erkölcsi rend uralkodott, és ennek részei az emberi kapcsolatok is. Nehéz emberi sorsok egész soráról szól a könyv egy része. Az anya például korai árvasága miatt már gyermekkorában dolgozni kényszerült, ám mindez alaposan megedzette. „Nem volt nekem rossz dolgom Vargáéknál, kisfiam.” – mondja egy helyen. Nem az elégedetlenség mondatja vele, hogy: „…a maga módján mindegyikük jó ember volt, jó érzéssel gondolok vissza rájuk mindig.” Ez a mentalitás nyilvánvalóan hatott a fiúra is, aki ugyancsak igyekszik a jót megtalálni a gyarló emberben, még ha ez nehéz is olykor-olykor… S a fenti értékek kibontakozásában nem csupán egy ember és szűkebb környezetének élete tárul föl, hanem az elmúlt század tipikus viszonyrendszere, a bemutatott társadalmi réteg számos jellemzője is. Mindezt nemcsak az író emlékei, de a beszéltetett hozzátartozók elbeszélései teszik gazdagabbá, hitelesebbé. Különösen fontosak az anya szavai ebből a szempontból. Aprólékos, pontos leírást kapunk a gyermekkori pincelakásokról, a korabeli Debrecenről. A mesét időnként megszakítja egy-egy közbevetés, egy-egy időbeli ugrás. Hasonlókat mondhatnunk a második világháború idejét bemutató részletekről is. Szembetalálja magát a gyermek a pusztítás valódi arcával. A sárgacsillagos zsidókkal épp úgy, mint a várost pusztító amerikai bombázókkal. Életre szóló, tragikus élmények ezek, mint ahogy a hadviselt és távollevő apa hiányáé is. Egy idézet: „Most: több mint hat évtized múltán is hibátlanul előhívható az a kép és az a hang: a sivítva zuhanó bombák földrengető robaja s a becsapódások nyomán feketén felgomolyló füst – valahonnét a homlok- és halántékcsontjaim mögül, ha visszagondolok arra a verőfényes kora nyári délelőttre.” Vagy: „…a háború, minden háború tömör lényege, iszonyú foglalata gyanánt megmaradt bennem örökre, kitéphetetlenül.” Aztán megírja az oroszok gaztetteit, de megőrzi tárgyilagosságát is. Nyelvezete itt is, másutt is választékos, stílusa kifogástalan. Közben sok adattal él, de ekkor is gyakran közelít az élőbeszédhez. Akik személyesen ismerik, megerősíthetik, hogy ez fordítva is igaz, hiszen társalgási stílusa is igen emelkedett. Így van ez azokban a részletekben is, amelyekben a kamasz fiú szemszögéből láttatja az ötvenes évek dermesztő világát. Pontosan érzékelteti a kor hangulatát, a „felszabadított” ország újabb gyötrelmeit. S közben az egyre érettebb fiú természetét és látásmódját. A „félbehagyott mondatok” levegőjét. A „titokban tartott gondolatok”, a „félelem és a gyanakvás” légkörét. Ami bizony 1956-ig vezetett el Buda Ferenc eszmélésében is. Természetesen olvashatunk az irodalmi érdeklődésről, pl. arról, hogy az apától eltérően az anya szorgalmazta az olvasást. Az első Jókai- és Petőfi-élmények ideje ez. S hasonlóképpen élvezetesen emlékszik vissza az iskolai életre. Talán Kodolányi János önéletrajzi művében, a Süllyedő világban találunk hasonlóan élményszerű elbeszéléseket a diákcsínyekről, s ott is, itt is remek tanárportrékkal gazdagodik a mű világa. A Buda-kötet Új ősz, új iskola c. fejezete különösen fontos ebből a szempontból. És fontosak a református gyökerek, s mellettük az iskola szigora és rendje.
140
BAKONYI ISTVÁN – AZ ELSŐ 18 ÉV (BUDA FERENC: VILÁG, VILÁGOM)
Fölidézi Buda Ferenc a negyvenes-ötvenes évek debreceni figuráit, esendő embereit. Ír – bár szemérmesen – szülei életének válságos szakaszáról. Szemérmessége ellenére önmagát is bátran boncolja, tárja elénk. Ugyanígy jellemez másokat, például amikor a hajdani osztálytársak portréit rajzolja meg. Minden egyes részletére vonatkozik, hogy ez a történet az íróvá, költővé válás lépcsőfokait mutatja meg. Szerzőnk irodalmi érdeklődésében épp úgy, mint az emberismeret vagy a társadalmi valóság vonatkozásában. Főleg a Rákosi-korszak képhez kapunk újabb adalékokat általa. Ám ugyanígy izgalmas, ahogy egy-egy, hétköznapinak tűnő témánál elidőz. Például a kerékpározásáról. „Kerékpáron haladva hasonló érzés fogja el az embert, mintha lóháton ülne: érzi a levegő áramlását maga körül, látja a környező tájat, s ha kellőképp átadja magát az élménynek, még a szabadság érzése is meglegyintheti.” Egy egészséges felfogású és lelkületű ember vallomásai az ilyenek, egy emberé, aki biztosan igazodik el a világban. A viharokkal tűzdelt XX. században, annak is a közepén. A Sztálin és Rákosi önkényuralmával megátkozott időben. Buda Ferenc ebben a művében is fölmutatja az ezzel szemben álló értékeket és erkölcsöt. S miként hallottuk tőle, már írja is a folytatást. Várjuk. (Holnap Kiadó, 2011.)
Horváth János – Mese – vegyestechnika, papír
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYEI
Horváth János – Tisztáson – olaj, vászon
Horváth János – Menaság – karcolt felület, vegyes technika
141
142
HORVÁTH JÁNOS FESTMÉNYE
Horváth János – Lila aktok – vegyestechnika
ELŐFIZETŐINK 2012-BEN Ács József, Érd ALBA KDM, Székesfehérvár ALCOA KÖFÉM Művelődési és Klubház, Székesfehérvár Aranybulla Könyvtár, Székesfehérvár A Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár Bártfai Mária, Vértesacsa Beke István, Székesfehérvár Berényi Gézáné, Székesfehérvár Bertha Zoltán, Debrecen Dr. Béressy Lajos, Budapest Bíró András, Érd Bíró Balázs, Budapest Bobory-Michna Boglárka, Székesfehérvár Borszuk Edina, Budapest Ciszterci Rend Szent István Gimnáziuma, Székesfehérvár Csató László, Budapest Csákvári Szilvia, Székesfehérvár Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár Dr. Csomán István, Székesfehérvár Csóbor Jenő, Agárd Dr. Derényi Gábor, Székesfehérvár Deschmanné Pálos Emese, Budapest Diófa Vendéglő, Székesfehérvár Dózsa István, Enying Eötvös Sándor, Nadap Farkas Éva, Székesfehérvár Farkasné Ludman Edit, Székesfehérvár Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága, Székesfehérvár FIDESZ MPSZ., Székesfehérvár Dietrich Jánosné, Székesfehérvár Fejér Megyei Közigazgatási Hivatal, Székesfehérvár Filep Sándor, Balatonalmádi Fogarasi Tamás, Budapest Dr. Füller Mária, Székesfehérvár Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, Székesfehérvár Dr. Gergye Mária, Budapest
143
2012 előfizetőink Dr. Gruiz Andrea, Székesfehérvár Dr. Gulás Judit, Fonyód Győrfi Tamás, Paks Dr. Hadzsiev Kinga, Pécs Hajdú Ferenc, Érd Hege Attila, Székesfehérvár Hegedűs Ildikó, Budapest Hellenbach Lászlóné, Budapest Dr. Hermanné Nagy Veronika, Székesfehérvár Horváth és Ragetti Patika, Szentes Horváth József, Csákvár Dr. Horváth Miklósné, Székesfehérvár Hudy Árpád, Enying Illyés Endréné, Székesfehérvár Interfinance Kft., Budapest Dr. Irmes Gellért, Székesfehérvár József Attila Városi Könyvtár, Dunaújváros Kalló József, Csákberény Kalmár Judit, Székesfehérvár Kárpáti Zoltán, Székesfehérvár Kiss Zsolt, Érd Kémény ZRT., Székesfehérvár Keresztes László, Sárkeresztes Dr. Kovács Attila, Székesfehérvár Kovács József, Székesfehérvár Kovács Józsefné, Székesfehérvár Dr. Kovács László, Hódmezővásárhely Dr. Korzenszky Richárd, Tihany Kováts Ilona, Székesfehérvár Kozma Vince, Bicske Kozmáné Seres Ágnes, Székesfehérvár Községi Könyvtár, Csősz Községi Könyvtár, Tác Krainhoffer Tamás, Székesfehérvár Kristofory Valter, Mezőfalva Dr. Kummer Ákos, Székesfehérvár Kun István, Székesfehérvár
144
ELŐFIZETŐINK 2012-BEN
László György, Érd Lőrincz Csabáné, Székesfehérvár L. Simon László, Agárd Magyar Katolikus Rádió, Budapest Major Anna, Budapest Maklári István, Érd Dr. Makovi József, Magyaralmás Marschalek Ákos, Velence Dr. Martyn Gizella, Székesfehérvár Meggyes Lászlóné, Baracs Mihók István, Érd M-Prospect Kft., Székesfehérvár Murányi Lajos, Székesfehérvár Nagy György, Székesfehérvár Nagy Györgyné, Székesfehérvár Németh Nagy Bt., Seregélyes Németh Sándor, Székesfehérvár Németh Vilmosné, Székesfehérvár Novák Mária, Ausztrália Oláh Jánosné, Seregélyes Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Dr. Ottó Szabolcs, Szentendre Pallay Józsefné, Székesfehérvár Pataki Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Párkányi Ferenc és Ferencné, Székesfehérvár Paudits Sándorné, Székesfehérvár Pintér Magdolna, Székesfehérvár Pirkhoffer Lászlóné, Székesfehérvár Rátkai Zsuzsanna, Székesfehérvár Dr. Rostaházi Nóra, Székesfehérvár Római Katolikus Egyházközség, Budakeszi Római Katolikus Egyházközség, Enying Római Katolikus Egyházközség, Mór Római Katolikus Egyházközség, Százhalombatta Római Katolikus Plébánia, Ercsi Római Katolikus Plébánia, Lovasberény Római Katolikus Plébánia, Solymár Római Katolikus Plébánia, Vértessomló Rózsa István, Enying Sármándi Pál, Tárnok
Seres Ildikó, Miskolc Dr. Simon Gábor, Székesfehérvár Solymosy József, Velence Dr. Sólyom Ferenc, Érd Dr. Soós Imre, Budapest Szabó Ilona, Székesfehérvár Szent István Társulat, Budapest Szépirodalmi Figyelő, Budapest Takács János, Csobánka Takács László, Székesfehérvár Tamási Béláné, Székesfehérvár Teleky Sándor, Kecskemét Tomor Pál, Székesfehérvár Tungler Erzsébet, Székesfehérvár Ulcz József, Székesfehérvár Ulrich Gáspárné, Székesfehérvár Váci Mihály Szakközépiskola, Székesfehérvár Varga István, Székesfehérvár Varga-Márfy Kft., Székesfehérvár Vas Gereben Városi Könyvtár, Enying Városi Könyvtár, Székesfehérvár Városi Levéltár, Székesfehérvár Véh Balázs, Veszprém Vékony Géza, Budapest Vékony Lajosné, Budapest VOK Könyvtár, Székesfehérvár Vörös Ferenc, Szabadbattyán Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár, Székesfehérvár Weininger Lászlóné, Balinka Wollein Ferenc, Székesfehérvár Zoltai Magdolna, Székesfehérvár